Leslie L. Lawrence SZÁDHUK A hosszú álom 2. A borító Boros Attila munkája A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette Lőrincz L. László 2005 ISBN 963 9591 17 3 Gesta Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc Umasi, kolostor 2. 1. Úgy gondoltam, ha már a barlangkutatók közelében vagyok, látogatást is teszek náluk. Ellenőriztem a 38-asomat, majd visszadugtam a palástom ujjába. Megtörölgettem a homlokomat, és elindultam hegynek felfelé. Úgy terveztem, hogy mintegy kétszáz méter után keresztülvágok egy kis erdőn. Ahogy elértem az első fákat, egyre óvatosabban mozogtam. Bár illúzióim azért nemigen lehettek. Vörös palástom úgy virított, mint a pipacs, kunkori orrú csizmámban sem tudtam zajtalanul közlekedni, sőt hogy őszinte legyek: olyan csörtetéssel dolgoztam magam előre, mint egy vaddisznó. Egész közel járhattam már a sátraikhoz - egy előttem magasodó kőmezőtől nem láthattam őket -, amikor megpillantottam egy fickót. Megtermett kőszikla mellett térdelt, és éppen ráfogta valakire a puskáját. Ahogy észrevettem, már le is buktam a földre. Bár a puska csöve nem felém állt, kívánatos volt az óvatosság. Egy puskacső bármikor irányt változtathat. A férfié azonban nem változtatott irányt. Tettem néhány lépést előre, hogy jobban láthassam, miben mesterkedik. Figyel-e valamit, vagy esetleg már az örökkévalóságban járkál. Pedig ezt a lépést nem kellett volna megtennem. Főleg úgy, hogy nem néztem a lábam elé. A következő pillanatban már repültem is. Valami elkapta a lábam, megrántott, felkapott a levegőbe, és felfordított. Ahogy kinyitottam a szemem, éppen fordítva láttam a világot. A fejem volt alul, a lábam pedig felül. Felettem jókora fa terpeszkedett, vastag ágaival, zöld levélzetével: alattam tavalyi levelekkel borított köves talaj, és a pasas a puskájával. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem dühömben, ha lett volna fal a közelemben, és ha szabadon tudtam volna használni a fejem és a kezem. Csakhogy a hurok, amelybe vigyázatlanul beleléptem, a bokámnál csavarodott a lábamra, legkisebb esélyt sem adva, hogy kiszabadulhassak belőle. Csak lógtam lefelé, mint egy délutáni szertornáját végző majom. Egészen addig, amíg fel nem bukkant valaki a látómezőmben. Bár fordítva nézve nehezebb eligazodnunk a világ dolgaiban, azért mégis észrevettem, hogy az a fickó, aki lassan mellém ért, ugyancsak puskát visel a vállán, az arcán meg jókora szakállat. Laposat, feketét, majd derékig érőt, mint a kalózkapitányok az elmúlt évszázadokban. És az ábrázata sem volt kevésbé marcona amazokénál. A dzsekijén áthúzódó tölténytartó szalag még kevésbé. Mögötte botladozó kísérőjére csak azután figyeltem fel, ahogy a torzonborz közvetlenül mellém ért. O már alacsonyabb volt, szakáll sem ékesítette az arcát, de ha ékesítette volna is, vörös lett volna. Képét mély ráncok szabdalták keresztül-kasul: az elszállt évek mélyszántásainak a nyomai. A fekete szakállú levette a puskát a válláról, és megbökdöste vele az oldalamat. - Hé! Magadnál vagy, fickó? Mielőtt válaszolhattam volna, a vörös, akit valamivel veszélytelenebbnek ítéltem meg, mint a másikat, elvette előlem a szót. - Mi a franc lesz itt, Simon? Mesedélután? - Miről beszélsz, Lucky? - Én a te helyedben már rég lelőttem volna. Miről akarsz társalogni vele? Hogy milyennek látja fejjel lefelé az erdőt?
- Csak nem lőhetem le minden szó nélkül? - Már miért ne lőhetned le? Tudod, hogy utálom a felesleges szócséplést! -Akkor tessék! Lődd le te! -Húzódj félre, nehogy véletlenül téged találjalak el! A vörös hajú kezében is puska feketedett. Morgott valamit, aztán rám emelte. - Akarsz imádkozni, fickó? Ezt is a fekete szakállú kérdezte. Méghozzá gyorsan, hogy időm legyen válaszolni, mielőtt a vörös szitává lyuggatna. - Nem fognád be, Simon? -Azt csak megkérdezhetem tőle, hogy akar-e imádkozni? - Mi a francért érdekel az téged? - Mert azt tanultam az iskolában... A vörös leeresztette a puskát, majd dühösen a földhöz vágta. - A francba, Simon, a büdös francba! így nem lehet nyugodtan kinyírni senkit. Tudod jól, hogy utálom, ha fecsegnek, miközben a munkámat végzem. Legutoljára is addig dumáltál, amíg ötször kellett rálőnöm arra a pasasra, hogy egyszer meghaljon. Simon... mintha te szántszándékkal szúrnád el a melómat! -Tévedsz, Lucky... én... csak... A vörös lehajolt a puskájáért, felvette, aztán a vállára csapta. - Elment a kedvem az egésztől. Tessék, tiéd a fickó! Most aztán megmutathatod, hogy mit tudsz! - De hiszen kisorsoltuk, hogy te következel. Te jössz a sorban. - Kisorsoltuk, nem sorsoltuk ki, ki a fenét érdekel?! Elszúrtad az egészet. Ha nincs megfelelő hangulatom, nem megy a munka. így nem szeretek végezni senkivel. Ha ki is nyírom, nem érzem utána a jól végzett munka örömét. Akkor meg minek? Én művész vagyok, nem iparos. Tessék, tiéd a fickó! - Jól van - mondta a fekete szakállú. - De azt tudod, hogy kölcsönkenyér visszajár? - Mit akarsz ezzel mondani? - Hogy a legközelebbi, aki nekem járna, a tiéd lesz. - Rendben van, ezt még majd megbeszéljük. Akkor hát láss neki! A fekete szakállú vetett felém néhány sanda pillantást, majd odalépett hozzám, és megsimogatta a fejem. Mintha csak meg akarna vigasztalni. -Lucky! - Megbeszéltük, nem? Tiéd a fickó. - Nem arról van szó. - Akkor miről? Miről akarsz még dumálni, ahelyett hogy kinyírnád? Ha nem pofáznál annyit, már a legyek innának a véréből. - Szeretnék még valamit... - Ki vele, mit? A fekete hajú szégyenlősen elmosolyodott. - Nem fogsz megharagudni érte? -Amíg nem tudom, mi az, hogy válaszoljak rá? - De azért csak mondjál valamit! A vörös hajú türelmetlen pillantást vetett rá, aztán felsóhajtott. - Nem, nem, csak mondd! - Szeretném... megskalpolni a fickót. A vörös hajú a kezébe temette az arcát. - Jézusom, Simon, mindig ezekkel a gyerekes dolgokkal jössz! Nem tudnál már végre leszokni róluk? -De amikor úgy szeretném! Az imént megsimogattam a fejét. Tüskés haja van. Ilyen még nincs a gyűjteményemben. - Muszáj ezt, Simon? - Nagyon szeretném. -Jól van, egye fene. Lődd le, aztán rántsd le a skalpját! -Lucky... - Mi van már megint? - Nem haragszol meg, ha... -Simon! Már csak százezred másodpercek hiányoznak, hogy elszakadjon a cérnám! - Jól van, akkor nem is mondom. A vörös ismét tenyerei közé szorította a fejét. - Engem aztán jól megvertek veled az istenek! Mi a francot akarsz még? - Nem haragszol meg érte, ha...
- Mondd már, mert alig kapok levegőt. Itt üt meg a guta, ha... -Lucky én... -Mondd! - En... előtte szeretném megskalpolni. A másik meghökkent. - Úgy érted, az előtt hogy lelőnéd? -Aha. - Mi a fenéért? - Mert úgy jobb lesz a minősége. Mármint a skalp minőségére gondolok. - Honnan veszed ezt a marhaságot? - Hallottam. - Hogy milyen baromságokat nem hallasz, te Simon?! Jól van, egye fene, skalpold meg, durrantsd le, aztán menjünk. -Lucky... - Jézusom, Simon, mi van már megint? - Ez a fickó... pap. Láma. -Na és? - Szabad nekünk lámát ölnünk? - Senkit sem szabad. De mégis megtesszük. Akkor meg mi a különbség közöttük? - Mi van, ha az isteneik megharagszanak ránk? - Mit tudom én, mi van. Csak nem félsz tőlük? - Nem is félelem, amit érzek... Te, Lucky, valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ezek a fickók hisznek a lélekvándorlásban. -És? - Ha valaki éppen meghalni készül közülük, füstölőt gyújtanak a feje mellett. Szent füstölőt. Ha a füstölő füstöl, a pasas lelke könnyebben keres új testet magának, és az istenek is szívesebben adnak neki kedvező újjászületést. - Honnan a fenéből veszed mindezeket? - Mondom, hogy hallottam valakitől. - Azt mondd inkább, hogy mit akarsz csinálni? -Arra gondoltam... hogy mielőtt megskalpolom, aztán kinyírom, odateszek egy füstölőt a feje mellé. -Jézusom, Simon! - Megkönnyebbülne tőle a lelkem. - Csináld csak, a fene vinne el! Ekkor több esemény is történt egyszerre. Simon jókora, fűrészes hátú dzsungelkést húzott elő a dzsekije alól, majd füstölőpálcikákat és gyufát. A pálcikákat gondosan leszurkálta a földbe, és akkurátusan meggyújtogatta őket. A füst azonnal az orromba szállt, és tüsszögni kezdtem tőle. - Ez az, fickó, csak tüsszögj! - rikkantotta Simon. - Most jön a skalpolás. Figyelj csak, Lucky. Egyetlen mozdulattal ide kanyarítom a vágást, egy másikkal lerántom a fejbőrét. Egy, kettő... Valami arra késztetett, hogy megszólaljak. -Hé! Nem zavarja magukat, hogy minden szavukat értem? Simon kezében megállt a kés. - Mit mondott? - Hogy minden szavunkat érti. - Hogyhogy? - Tud angolul. -Ez a szerzetes? - Mit vagy úgy oda? A szerzetesek is tudhatnak angolul. Simon rémülten nézett rám. - Akkor ez valami okos mókus, Lucky. - És? Okos mókusokat nem akarsz megskalpolni? - Nem is tudom... Lucky, valahogy elment tőle a kedvem. Ez a fickó mindent értett. -Na és? -Ez valahogy olyan... nem is tudom... biztos, hogy bűnt követnék el... Mégiscsak jobb lenne, ha te nyírnád ki. - Én már lemondtam róla. - Akkor mi legyen vele? Lökjük inkább a szakadékba? -Melyikbe? - A legmélyebbe. - Amelyiknek a kőnyársak vannak a fenekén? -Naná hogy abba! De előtte még... beszélek vele. Simon a fejemhez hajolt. Éppen két tüsszentés között voltam. Aztán akkorát tüsszentettem, hogy szerterepültek a füstölőpálcikák. - Fickó! - mordult rám fenyegetőn. - Tényleg értesz angolul?
- Tényleg - nyögtem. - Hol tanultál meg? - A... kolostorban. -Kitanított? - Egy varázsló. A világ minden nyelvén tudott. A fekete aggodalmas képpel a vörösre nézett. - Akkor most... mit csináljak, Lucky? -Oldozd el... Ha szakadékba akarjuk lökni, le kell oldoznunk a fáról. - Máris, Lucky. Simon jó ideig matatott a bokámnál, aztán egyszerre csak lehullottam a fűre. Bár számítottam rá, mi következik, nem tudtam megakadályozni, hogy ne a füstölőkre zuhanjak. Éles fájdalom hasított a nyakamba, de azért csak túléltem valahogy. A fekete szakállú felrántott a fűről. Azt hittem, észreveszik, hogy tengerentúli vagyok, de csodálatos módon nem vették észre. Úgy vélhették, hogy NyugatTibetből származom, ahol a lakosság túlnyomó többsége indoeurópai eredetű, s ha véletlenül megmosakszanak, felfedezhetők rajtuk az európai vonások. Amikor a füstölő megégette az arcom, feljajdulhattam, mert a fekete szakállú megbirizgálta az oldalamat a puskája csövével. - Megütötted magad? - Nem - nyögtem. - Akkor miért j aj gattál ? - Egy bogár miatt. Mindketten rám meresztették a szemüket. - Milyen bogárról beszélsz? Lemutattam a lábam elé. - Ott mászott egy bogár. Én meg ráestem. -És? Nem sündisznó volt. Szerencsédre. - Lehet, hogy megöltem. - Van még belőlük elég. Egy bogár százat csinál. - Nem szabad élőlényt ölnünk. Később le kell majd imádkoznom. Lucky felnevetett. -Arra ne számíts! - De nekünk tilos élőlényt ölnünk! - Kit érdekel? Simon, kutasd át a fickót, nincs-e fegyver nála? Simon megcsóválta a fejét. - Ennél? Hiszen még egy bogár miatt is mekkora balhét csinált! Hogy lehetne nála bármi is? - Akkor kösd a nyakára a kötelet, és gyerünk! Már így is sok időt vesztegettünk el. Csomózd rá, és nyomás! Azt hittem, Simon majd felmászik a fára, és leszereli a kötelet az ágról, de nem ez történt. Ehelyett kinyitotta az oldal táskáját, és egy vékonyabb, de még mindig erősnek látszó kötélcsomagot emelt ki belőle. - Gyere csak ide, fickó! Ez volt a legkedvezőbb pillanat, ami az utóbbi percekben az ölembe hullott. Lucky puskája a vállán nyugodott, Simon pedig a kötéllel volt elfoglalva. Ezért aztán gyorsan lehajoltam, és úgy tettem, mintha felvennék valamit a fűről. - Hé! Találtam valamit. Éreztem, hogy palástom ujjából a kezembe csúszik a 38-as. - Mit? - kérdezte szórakozottan Simon a kötelet csomózgatva. -Egy stukkert. Ha jól látom 38-as Smith and Wesson. Ráadásul töltve van. Simon felegyenesedett, és rémülten az arcomba bámult, Lucky viszont le akarta kapni a válláról a puskát. - Jaj, azt ne! - szóltam rá kérlelő hangon. - Abból csak baj lesz. Lucky keze megállt a puska szíján. -Baaaj? - Nagy baj - bólintottam. - Ismeri Nágárdzsunát? - Őt... nem - nyögte Lucky. - A haverja? - Egy régi indiai bölcs. Azt írja az egyik könyvében, hogy aki puska után kapkod, az halála után nyúlként születik újjá. - Tényleg... ezt írta? - Valami hasonlót. Tegye le gyorsan azt a puskát a fűre! Mielőtt helytelen gondolatok kezdenének le-fel futkározni a fejében, elmondanám, hogy tavaly első díjat nyertem a Buddha lábnyoma lövészversenyen. Lucky nyelt egy nagyot, és eltartotta magától a puskát.
- Tegye csak le nyugodtan - vezényeltem. - Ha véletlenül egy bogárra tenné, majd imádkozom az istenekhez, hogy hetente legalább egyszer hűtsék le a szurkos edényt, amelyben az alvilágban főzik az ördögök. Le a puskával! Lucky rémülten letette a fegyvert. - Okos fiú - dicsértem, és Simonhoz fordultam. -Tudja, nekünk szerzeteseknek a hátunkon is van szemünk. Ha csak megmoccanna... Távolabbra rúgtam a puskát. Gyorsan végigtapogattam Luckyt. Nem volt nála egyéb fegyver. - Ismeri a fákat, Lucky? - kérdeztem a vöröstől, miközben a fekete szakállút kutattam át. -Áfákat...? -Áfákat. - Hát... ismerem némelyiket. - Milyük van a fáknak a föld alatt? - Gyökerük. -Akkor vegye úgy, hogy magának is gyökere nőtt. Ha csak centiméternyire is elmozdulna a helyéről... - Elvettem Simontól a dzsungelkését, és végighúztam az ujjam az élén. - Jó éles. Igazán skalpolásra való. Lucky! Menjen oda Simonhoz, és kötözze rá a nyakára a kötelet. De semmi trükk, mert... Lucky engedelmesen Simonhoz sétált, és rémült pillantásokat vetve jobbra-balra, a nyakára kötötte a kötnivalót. -A másik végéből csináljon hurkot, mintha fel akarná akasztani magát, aztán tegye a nyakába. Jól van, Lucky... Felemeltem a kést, és ismét végighúztam az élén az ujjamat. - Hát akkor... először is, skalpolás következik. Kivel kezdjem? Ha láttam már páni rémületet emberi arcon, hát akkor az az övéken ült, nem is vitás. - Magának nem szabad... embert ölnie - nyöszörögte Lucky. - Sőt még egyéb élőlényt sem. -Nem is ölök - nyugtattam meg. - Csak skalpolok. -Jézusom... ne... ne! - Furcsa emberek maguk, hallják? - tettem csípőre a kezem. - Az imént még minden különösebb szívfájdalom nélkül megskalpoltak, majd megöltek volna. Akkor nem kiáltozták, hogy ne, ne! Miért gondolják, hogy az önök skalpjának több joga van a fejükön maradni, mint az enyémnek? Simon Lucky szemét kereste. Az mintha bólintott volna. Lucky rám nézett, és nagyot nyelt. - Mi nem akartuk... megölni, Mr. Lawrence. - Ohó! Maguk ismernek engem? - Ismerjük, Mr. Lawrence. - Honnan? - Jesse Lockwood jól leírta magát. Azt is tudtuk, hogy lámaöltözékben jár. Yvonne és Mary beszéltek önről Sarah-nak. Jesse ránk parancsolt, hogy játszszunk el ön előtt egy kis színjátékot. Vigyük a szakadék szélére, és ott eresszük szabadon. De úgy, hogy ön ne érezze, hogy szabadon eresztettük. Hagynunk kellett volna, hogy megszökjék. Valószínűleg nem hitték volna el, ha elmondom nekik, hogy az első perctől kezdve biztos voltam benne: színjátékot játszanak. Ha vérbeli gyilkosok lettek volna, már aligha élnék. - Mi az ördögért volt szükségük erre az ijesztgetésre? A két pasas ismét csak összenézett. -Ezt talán... Mr. Lockwoodtól kellene megkérdeznie. -Meg is teszem. Gyerünk! Vezessenek hozzá! - Mr. Lawrence... - nyögött felém Lucky. - Nem lehetne, hogy ez a kötél... ne legyen a nyakunkon? -Nem - mondtam határozottan. - Minden római császár ragaszkodott a győzelmi díszmenethez, amelyben ott láthatta az izgatott római nép a legyőzötteket. - De maga... nem római császár. - Attól még nekem is kijárhat a díszmenet. így is vonultunk be a barlangkutatók sátrai közé. Elől Simon és Lucky, nyakukon kötéllel, utánuk én, kezemben tartva a végét.
Csak akkor eresztettem el a kötélvéget, amikor az egyik sátorból kirohant egy goromba képű, vicsorgó fogú férfi, és csípőre tett kézzel megállt előttem. A következő pillanatban már revolver is csillogott a kezében. - Eressze el őket, mert megölöm! A szemébe néztem, aztán a földre ejtettem a kötélvéget. Biztos voltam benne, hogy megtenné, ha ellenszegülök neki. Mielőtt újabb parancsokat osztogatott volna, gyorsan körülnéztem. A tábor tizenkét sátorból állt szép nagy kört alkotva a hegyek lábánál. Sorra nyíltak az ajtóik, s néhány fiatalabb és idősebb férfi és nő mászott ki a napfényre. Méghozzá szó szerint, mivel a sátrak többségének olyan alacsony volt az ajtaja, hogy csak négykézláb lehetett kijutni belőlük. Yvonne Köstlert és Mary Buttont azonnal megismertem. Amikor ők is felismertek engem, félénken felém intettek. A többiek viszont nem integettek, inkább csodálkozva néztek rám, mintha a világűrből érkeztem volna. -Befelé! - parancsolta Lockwood felém fordítva a stukker csövét. Bár volt már életem során kellemesebb invitálásban is részem, nem szóltam semmit. Várjuk csak ki a végét! Lockwood megállt a sátra közepén, és úgy nézett rám, mintha azon nyomban le akarna mészárolni. Olyan dühöt láttam a szemében, hogy valóban megrettentem tőle. Halvány gyanú támadt bennem, hogy ez a fickó talán nem is normális. Őrültekkel pedig nem jó kukoricázni. - Mi a francot akar maga tőlem? - förmedt rám végül mégis leeresztve a stukkerját. - Legszívesebben megölném! - Mivel szolgáltam rá az utálatára? - kérdeztem kíváncsian. - Azzal, hogy maga mindenbe beleüti az orrát! -Miből gondolja? Gúnyosan nézett rám, miközben ismét felemelte a stukkerét. - Magát mindenki jól ismeri, pajtás. Maga olyan, mint a hurrikán. Amerre maga jár, ott kő kövön nem marad. - Nem túlzás ez egy kicsit? - Adja ide a fegyverét! - Jó helyen van az nálam. - Adja csak ide, ha mondom! Nem szoktam feleslegesen koptatni a számat. Nem lesznek meglepődve az embereim, ha néhány másodperc múlva revolverdörrenést hallanak, és csak egyikünk megy ki a sátorból. Hogy tetszik ez önnek? - Tetszik - mondtam. - Maga akarta - bólintott a fickó, és meghúzta a ravaszt. Azaz csak húzta volna. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy rákényszerített a karma, cselekedtem. Bár sokat kockázattam, nem tehettem mást. Előreugrottam, bal kezemmel félreütöttem a revolverét, jobbal pedig odaragasztottam egy kék foltot a szeme alá. Amikor megtántorodott, akkor kapta a másodikat. Ezt már természetesen a másik alá, mert utálom az aszimmetriát. Mr. Lockwood elterült a földön. Útközben igyekezett megkapaszkodni, s kapaszkodónak a sátor közepére állított oszlopot nézte ki magának. Ha nem vagyok ügyes, és nem kapom el idejében, még a fejemre döntötte volna a ponyvát. Odabent is éreztem, hogy kint, a sátrak között áll a levegő. Benne pedig úgy reszket a félelem, mint a vigyázatlan egér a macska karmai között. Kivettem a kezéből a stukkert, amelyet valami csoda folytán még mindig szorongatott, s megnéztem, hogy valóban töltve van-e. Természetesen töltve volt. A mennyezet felé fordítottam a csövét, és meghúztam a ravaszt. A golyó átlyukasztotta a ponyvát és felröppent az égre. Talán azóta is ott ücsörög valamelyik felhő szélén, és azon töpreng, hogy hogy az ördögbe kerülhetett oda. Odakint rémült kiáltozás váltotta fel a megfagyott csendet. Mr. Lockwood éppen akkor kezdett tollászkodni, amikor óvatos lépteket hallottam közeledni a sátor felé. A hóna alá nyúltam, és felsegítettem.
- Meg tud állni a lábán? Ugy tolt el magától, hogy még csak nem is bólintott. - Megölöm - mondta aztán rekedt hangon. - Aláírta a halálos ítéletét. - Inkább köszönje meg, hogy még él. - Nincs mit köszöngetnem. -Úgy is jó - biccentettem. - Gyerünk! Induljon kifelé! Úgy határoztam, hogy vége a kíméletnek. Ha a jó fiút játszom, előbb-utóbb az életembe kerül. Amikor felbukkant a sátor ajtajában, s mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy megölt, rémült kiáltozás csapott a magasba. Előbb élesen felsikoltott valaki, aztán zokogni kezdett. Biztos voltam benne, hogy a barlangászlányok borultak ki. Éppen kimásztam volna Lockwood után, amikor egy éles, ideges női hang fojtotta bele a sikoltozóba a hangot. - Fogja be mindenki a száját! Jól vagy, Jesse? Azt hittem, Lockwood azonnal figyelmezteti, hogy mi történt odabent, de a fickó nem szólt egyetlen szót sem. Talán attól tartott, hogy lyukat fúrok a háta közepébe a stukkerommal. Hogy valóban így történt-e, ki tudja? Az azonban kétségtelen, hogy Lockwood megremegett, és oldalra fordította a fejét. Láttam, hogy úgy ömlik a verejték az arcán, mint felhőszakadás után a víz a lejtős utcán. Alighanem mondani akart valamit, de a szó már bennakadt a torkában. Úgy esett össze a küszöbön, mint egy rongybaba. Ismét felvisított valaki. -Jaaaaaj isteneeeeem! Mr. Lockwooood meghaaaalt! Kissé távolabbról valóban úgy látszott. Mintha szegény Mr. Lockwood heveny lövöldözés következtében megtért volna az őseihez. Az a nő azonban, akinek a lépteit hallottam, jobban látta Lockwoodot, mint a többiek. Bizonyára a verejtéket is felfedezte az arcán, amiből kitalálhatta, hogy a főnöküket aligha golyó érte. Azt terveztem, hogy közvetlenül Jesse Lockwood után magam is kimerészkedek a sátorból. Lockwood ájulása azonban megváltoztatta a tervemet. A nő Lockwood fölé hajolt. Amit látott, megnyugtathatta, mert szinte azonnal fel is emelkedett. - Szeretnék mindenkit felszólítani, hogy ne veszítse el a fejét! - mondta emelt hangon. - Ez főleg a növendékeknek szól. Itt vagytok valamennyien? Verébcsiripelés-szerű hangcsokrot hallottam a sátor felé szállni, amely igen gyorsan fel is oszlott a levegőben. Én azonban ennek ellenére pontosan tudtam, mit jelentenek a benne foglalt szavak. A halálra rémült lányok azt bizonygatták, hogy bizony itt vannak valamennyien. - Rendben van - mondta a száraz, hideg női hang. - Akkor remélem, azt is láttátok, mi történt? Valaki azt mondta, hogy igen. -Nagyon jó. De hogy mégiscsak az eszetekbe idézzem a történteket, ugye valamennyien azt állítjátok, hogy pontosan láttatok mindent, hiszen kint álltatok a sátraitok előtt? Erre már nem hallottam a választ. A megkérdezettek lehet, hogy csak bólintottak. - így gondolom én is. Ezek szerint azt is tudjátok, hogy ez a vörös palástú férfi, aki lámának adta ki magát, és Leslie L. Lawrence-nek hívnak, rátámadt a kövek között Mr. Gordonra és Mr. Steinre, fondorlatos módon fogságba ejtette, és arra kényszerítette őket, hogy vezessék ide, a sátortáborhoz. Ezt természetesen a saját szemetekkel nem láthattátok, csak azt, amikor ideértek. így van? - így - nyögte valaki. -Helyes. Mr. Lawrence ekkor megkérdezte tőletek, hogy melyik Mr. Lockwood sátra, és... betört oda. Ott aztán rávetette magát Mr. Lockwoodra. - Kérem, Mrs. Mann... - Mit akarsz, Jessica?
- Csak azt kérdezném, hogy hogyan láthattuk volna, hogy ez a Mr. Lawrence rátámadt Mr. Lockwoodra? Mi, ugye, itt álltunk... a sátorba pedig innen nem lehet belátni. Ha valaki megkérdezné... Ismét léptek közeledtek felém. Annyi időm maradt csak, hogy lebukjak az asztal mögé. A következő pillanatban hersegést hallottam, mint amikor szövetet tépnek szét. Világosság csapott a szemembe, s napsugarak kezdtek táncolni körülöttem. - Ezen át - mondta Mrs. Mann. - Ezen át mindent láttatok, igaz? -I... gaz. - Tehát, hogy mindenki emlékezzék rá: Mr. Lawrence rátámadt Mr. Lockwoodra, és meg akarta ölni. Valamennyien láttátok, hogy Mr. Lockwood csak védekezett. Amikor Mr. Lawrence kést fogott rá... lelőtte. Ezt hívják önvédelemnek. -És, hol... a kés? Néhány pillanattal később odaröppent valami a lábamhoz. Egy fűrészes hátú dzsungelkés. - Bent a sátorban - mondta Mrs. Mann. - Akad valaki, aki kételkedik benne, hogy ott van? Természetesen nem akadt. Hallgatott mindenki, mint náthás tücsök a fűben. - Majd még pontosítjuk a dolgot - folytatta Mrs. Mann. - Valószínű, hogy kijönnek a rendőrök, és kérdezgetni fognak benneteket. Természetesen mondhattok mást is, nem csak azt, amit a szemetekkel is láttatok ó, hogyne, hiszen mindenkinek jogában áll azt mondani, amit csak akar. Csak éppen nem tanácsolnám. Tudjátok, milyen ez a világ különösen itt, a Himalájában, de otthon Amerikában is. Mindenkit érhet baleset. A Himalájában szakadékba hullik a vigyázatlan túrázó, vagy eltéved egy barlangban, és sosem kerül elő. Amerikában pedig, amilyen rohadt nagy a forgalom, bárkit elüthet egy autó. Szóval, gondoljátok meg, hogy mit mondtok nekik. Megígértük a szüleiteknek, hogy épségben visszaviszünk benneteket hozzájuk. Szeretnénk betartani a szavunkat. Bár... ez rajtatok is múlik. Őszintén szólva nem tetszett, amit mondott. Ha nem az én halálomról lett volna szó, sem tetszett volna. - Most pedig menjetek vissza a sátraitokba, és készüljetek a mai túrára. Egy sziklahasadékba ereszkedünk le, nem teljesen veszélytelen helyre, ezért fontos, hogy mindenkinek helyén legyen az esze és a szíve. A lányok visszahúzódtak a sátraikba, a kemény szavú, és keményszívű Mrs. Mann pedig ismét odalépkedett Lockwoodhoz. Alig néhány méternyire volt csak tőlem mintha közvetlenül mellettem állt volna, olyan közelről hallottam kapkodó lélegzetét. Léptek koppantak-csosszantak, majd halk morgás szűrődött felém. - Itt vagytok mind a négyen? - Itt, Sarah. A hangban Simon, a fekete szakállú fickó hangjára ismertem. - Mi történt vele? Ezt egy mindeddig ismeretlen hang kérdezte. Kilestem az oszlop mögül. Először Sarah Mann-re esett a tekintetem. Mrs. Mann középkorú nő volt, kockás kötött pulóverben. Vékony anyagból készülhetett, hogy még az egyre erősödő napon sem vetette le. Szőke haja volt, kissé nagy orra, barna bőre és alighanem kék szeme. Simont már volt szerencsém ismerni, akárcsak Lucky Steint. A két másik fickót azonban nem. Egyikük pocakos, vaskos férfi vastag derékkal, kissé lógó tokával. Ahogy Lockwood fölé hajolt, volt valami a mozdulataiban, ami egy kiöregedett sportolóra emlékeztetett. A negyedik - mint később kiderült, Ron Casey - enyhén nyúlszájú, ugyancsak középkorú pasas volt. A nyúlszáj mellett egyéb sérülések is látszottak az arcán, amelyeket akár kocsmai verekedésben is szerezhetett. - Mi a fene történhetett vele? - tudakolta Casey. -Tényleg belelőtt a fickó? Nem látok sebet rajta. - Dehogy lőtt bele! - morogta Mrs. Mann. - Jessé-vel az utóbbi időben sajnos gyakran megesik. - Micsoda? - Elájul a saját hisztériájától.
- Most az egyszer azt hiszem, van is oka rá. Hiszen ha nem őt lőtték le, akkor ő lőtt le hidegvérrel egy embert! - Fogd be a szád, Simon! Mi az, hogy hidegvérrel? Az az ember rátámadt, és meg akarta ölni! Simon Gordon megcsóválta a fejét, és a sátrak felé mutatott. - Azokat megetetheted, Sarah, de bennünket nem tudsz megetetni! Egyetlen lövés dördült csak, és az nem Lockwoodot találta el. - Mégis önvédelem volt! - Bizonyítani is tudod a zsaruknak? - Ti fogjátok bizonyítani! - És a kiscsajok? - Ők is bizonyítani fogják! Egyre feljebb emelkedett a hangja, mígnem szép kis rikácsolás lett belőle. Valaha kifejezetten csinos, mára kissé már hervadásnak indult arca eltorzult a lelki felindulástól. - Nem fog ez menni, Sarah! - csóválta meg a fejét a kissé nyúlszájú Casey. - A kiscsajok úgyis kitálalnak. - Akkor meg kell ölnünk őket! -Te nem tudod, mit beszélsz! - Fel akarjátok adni? -Arról nem volt szó, Sarah! De arról sem, hogy gyilkolni fogunk. Nekem már az is nehezemre esett, hogy be kellett fűtenem ennek a szerencsétlen Mr. Lawrence-nek. Ha láttátok volna, hogy lógott a kötélen... megsajnáltam a fickót. Most pedig itt fekszik holtan... Akárhogy is van, Sarah, ez gyilkosság. Sarah Mann ekkor sírva fakadt. - Együtt találtunk ki mindent, együtt építettünk fel mindent, és most cserbenhagytok? Gondoljatok Leblanc-ra, és Marthára. És a többiekre. A négy férfi hallgatott. Rövid idő múlva a pocakos Malcolm szólalt meg. -Valahogy tényleg meg kellene faggyúznunk a dolgot. - Steve, ez akkor is gyilkosság volt. - És Maurice? Az nem volt gyilkosság? - Egy gyilkosságot nem lehet egy másikkal megbosszulni. Főleg egy olyan fickón, akinek nincs semmi köze a dolgokhoz. -Ez nem igaz! - kiáltott fel Sarah Mann. - Ez egyszerűen nem igaz! - Mi nem igaz? - Hogy ennek a Lawrence-nek nincs köze a történtekhez. Benne van nyakig. - Ugyan már, honnan veszed ezt? - Jessétől. Ő pontosan tudja. -Jól van - sóhajtotta a nyúlszájú Casey. - Ez semmit sem változtat a helyzetünkön. Ha kijönnek a zsaruk, a kiscsajok köpni fognak. A zsaruk aztán a fejünkre húzzák a vizes lepedőt, hamis tanúzásra való felbúj tás miatt. - Öljük meg őket! - könyörgött Mrs. Mann. -Te megőrültél! - Ha eltűnnének... -Sarah... kérlek... ezt te sem gondolhatod komolyan. Nem akarom az életem hátralévő részét rács mögött tölteni. Vagy a rabtemetőben a világ hátralévő részét. És ölni sem tudnék. -Majd megteszem én! - ajánlkozott Mrs. Mann. - Én jobbat ajánlok - mondta Casey. - Zárjuk be őket valahova. - És mit mondunk a zsaruknak? Hogy tanulmányi kiránduláson vannak? Ha kihallgatás lesz, őket is ki akarják majd hallgatni. - Nem lesz kihallgatás - rázta meg a fejét Lucky Stein. - Hogyhogy nem lesz? - Ha nincs gyilkosság, nincs kihallgatás sem. - Éppen ez az, hogy van gyilkosság. - Ha nincs hulla, gyilkosság sincs. Ezen aztán valamennyien elgondolkodtak. - Betesszük egy barlangba. Oké? Immár megnyugodhattam. A maguk módján azért gondját viselik a holttestemnek. Ki a fene tudja, hova tűnhetett ez a Lawrence? Ót is elrabolhatták az ördögök. - Jól van - csapott a tenyerébe az öklével Steven Malcolm. - Tüntessük el a fickót. - Mit mondunk a kiscsaj oknak?
- Hogy tévedtünk. Mr. Lawrence nem halt meg, csak elájult, és már haza is ment. - Gondolod, hogy a zsaruk beveszik? -Hol találkoznának ezek zsarukkal? Ha hazamennek, és pofáznak, akkor sem veszi komolyan őket senki. Elkapta őket a hegyi betegség, és vizionáltak. Na? - Oké - mondta Simon. - Nem tetszik ez nekem, de még mindig jobb, mintha őrültségeken törnénk a fejünket. Kapjuk fel a fickót, és gyerünk! így történt, hogy szépen felkerekedtek, hogy egy barlangba rejtsék a holttestemet. Biztató perspektíva volt volt esélyem rá, hogy néhány ezer év múlva ember formájú cseppkő legyen belőlem. Vagy egy sátáni vigyorú múmia. Törhették volna aztán a jövő évezredek régészei a fejüket, hogy hogy a fenébe kerültem oda. Lucky Stein jött elöl, mint a szimatoló nyomozókutya. Előbb jobbra nézett, de ott nem talált. Aztán balra nézett ott sem talált. Sőt az oszlop mögött és az asztal alatt sem talált. Egyszóval, nem talált a sátorban. Ettől aztán annyira meghökkent, hogy eltátotta a száját. Úgy látszik, ragályos lehetett a dolog, mert a többiek is eltátották. - Ni... incs itt! - nyögte Lucky. - A halott... Lawrence... nincs itt! - Vérnyomok sincsenek - mondta a gyakorlatias Casey. -Hol a fenében... - Lehet, hogy nem is halt meg? Kilógott a sátorból, miközben mi... - Bingó - mondtam odakint, átlépve a lélekben még mindig egy szomszédos galaxisban kóborló Jesse Lockwood felett. Sarah Mannt pedig úgy megtaszítottam a térdemmel, hogy fenékre csüccsent. -Keresnek valakit? Biztonság kedvéért rájuk fogtam a 38-ast, pedig mérget mertem volna venni rá, hogy nem kell használnom. - Mr. Law... rence? - nyögte Makóim. - Maga... maga... itt? - Már nem sokáig - mondtam. - Csupán azért részeltetem jelenlétem megtiszteltetésében magukat, hogy elmondjam: felesleges a holttestem eltüntetésén törni a fejüket. Azonkívül meg szeretném kérni önöket valamire. Önt is, asszonyom. E pótlólagos figyelmeztetés Mrs. Sarah Mann-nek szólt. - Beszélni szeretnék a lányokkal. Ettől teszem függővé az expedíciójuk további sorsát. Nem szeretném, ha emiatt félreértés támadna közöttünk. Ugye, értjük egymást? Úgy tűnt, hogy értjük. 2. A lányok - mind a hatan - ott szorongtak velem szemben egy sátorban. Eredetileg ketten laktak benne - amint a vaságyak száma mutatta. Megszeppentek voltak, kissé fáztak is a délelőtti, hűvöskés levegőben, azonkívül nem tudták hova tenni a történteket. Azon voltam, hogy segítsek nekik. Elmondtam nekik, hogy régi kéziratokat tanulmányozok a kolostorban, jó barátom egy indiai rendőrfőnök, és ha valami problémájuk lenne, nyugodtan beszélhetnek róla. Továbbá, ha valamelyikük úgy gondolná, hogy elege volt a himalájai kirándulásból, magammal vihetem a kolostorba. A lányok hallgattak egy sort, aztán egy vékony, szőke, szemüveges elkezdett a kijárat felé mászni. Mielőtt elérte volna a ponyvát, felém fordult, és nagyon határozottan összecsücsörítette a száját. - Én magával megyek. A másik öt habozott, egymást bámulták, majd még egy feltartotta a kezét. O alacsony volt, gömbölyű, sokkal inkább egy cukrásztanfolyam hallgatójának látszott, mint barlangászinasnak. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Eszembe jutott a 101 kiskutya kövér kutyusa, aki mindegyre beragadt a kerítés lécei közé. -Én is... mennék. - És maguk? - kérdeztem a másik négyet. Azok hallgattak, lehorgasztották a fejüket, majd a szőke Yvonne Köstler rám emelte szép, kék szemét. -Én... maradok. - Én is - csatlakozott hozzá Mary Button. A maradék kettő nem szólt semmit, de az arcukról azt olvastam le, hogy ők is inkább maradnának.
- Rendben van - mondtam. - Aki akar, jöhet, aki akar, maradhat. Azt azonban meg kell mondanom, hogy semmit sem tudok ígérni azoknak, akik velem jönnek. Nem tudom, mikor térhetnek haza, és azt sem, hogy milyen ellátásban lesz részük. Láttak már egyáltalán belülről egy lámakolostort? Yvonne bólintott. - Én egyszer. Kiderült, hogy a többiek még egyszer sem. Bár itt volt a közelükbe egy, oktatóik nem vették maguknak a fáradságot, hogy elvigyék őket Tenzing Csergal-hoz látogatóba. Ezt különben alighanem maga az apát bánta legkevésbé. -Azt kell enniük, amit a szerzetesek, azonkívül kolostori cellában kell aludniuk. - És ha... magunkkal vinnénk a sátrunkat? - Attól tartok, hogy nem éreznék valami jól magukat benne. Nincs a közelben víz, nincs WC... -És... mit gondol, meddig kellene várnunk, hogy hazatérhessünk? - Őszintén szólva, nem tudom. Ismét hallgattak egy kicsit, majd a kis, gömbölyű lány visszaült a helyére. Rövid habozás után csatlakozott hozzá a szőke is. így aztán nélkülük gyalogoltam át a kolostorba. Elveszett holttesteket keresni. 3. A kolostorban, egészen pontosan a második udvarában, Migmibzangba futottam bele. Jókora kosarat cipelt a hátán látszott rajta, hogy le van lombozva valami miatt. Amikor ráköszöntem, majd leejtette a kosarat rémületében. Két ujját felém bökte, mintha az ördögöket akarná elijeszteni a mozdulattal. - Mi újság, Migmibzang? - Te vagy az, Blobzang rinpócse? - Nem annak látszom? - Ez nem jelent semmit, rinpócse. Néha a démonok felveszik az alakodat, aztán találd ki, hogy igazi vagy-e vagy sem. Tényleg igazi vagy? - Tényleg. - Hiszek neked, bár egy démon is ezt mondaná. Láttad, amikor az imént feléd böktem az ujjaimra függesztett talizmánommal? - Láttam. :, - Ha démon lettél volna, elporladtál volna tőle. - Te mindenkiben démont látsz? - Csak benned, rinpócse. - Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? - Annak, rinpócse, hogy éppen a te vacsorádat viszem. Őszentsége, Tenzing Csergal rám parancsolt, hogy vigyem be a szobádba. Én meg arra gondoltam, ott, az első udvaron, hogy ha szembejönnél velem a második udvaron, nem kellene átcipelnem még három másik udvaron, hanem odaadnám neked, és te cipelnéd tovább. Erre mi történik? Ahogy belépek a második udvarba, kit látok? Téged, amint szembejössz velem. Te mire gondoltál volna? - Most éppen a vacsorára gondolok. És még valami másra is... - Mire, rinpócse? - Hogy bár találkoztam veled, és te oda akarod adni nekem a kosarat, hogy én cipeljem be a cellámba, mégiscsak te fogod becipelni. Migmibzang lemondóan legyintett. - Sejtettem, rinpócse. - Miért te hozod a vacsorámat, miért nem Dönd-rup? -Neki kellett volna, de Őszentsége rám bízta. Döndruppal valami baj van. - Micsoda? Migmibzang a fülemhez hajolt. Talán azért, hogy a kóbor démonok meg ne hallják. -Döndrup azt állítja, hogy elveszített két holttestet. - Két holttestet? - adtam az ártatlant. -Azt mondja... nem emlékszik rá, hova rejtette őket. Attól félek, megszállták a démonok. Őszentsége is ettől tart. Azt mondja, a démonok megszállta emberek nagyon falánkak, hiszen a démon eszik bennük. Amíg meg nem tisztítja Döndrupot, jobb, ha én hozom a vacsorádat. - Akkor gyerünk, Migmibzang.
Átsétáltunk a hátralévő udvarokon, és befordultunk az imaterem, a lhakang melletti folyosóba. - Döndrup itt is kereste - mutatott a hatalmas láma a félhomályba burkolódzott imateremre. -Mit? - Hát a holttesteit. Tisztára odavan szegény - csóválgatta a fejét. - Egyszer magam is hallottam ilyenről. A khampo láma mesélte Kelet-Tibetben, hogy egy hullakereső démon megszállt náluk egy szerzetest. Attól kezdve a szerencsétlen egyre csak holttesteket keresett. Ahol megbotlott, felásta a kolostor földjét, hogy biztos szent lámák nyugszanak odalent, akik nincsenek méltóképpen eltemetve, s így a démon megszánhatta őket. Az apát azt még csak elnézte, hogy a buggyant láma az udvarban ásott gödröket -később aztán ezeket a szerzetesek betemették -, az azonban már nagyon nem tetszett neki, hogy a folyosókon és a lhakangban is ásni kezdett. Képzeld, rinpócse, olyan lett a kolostor, mint a lyukas sajt. Na, akkor az apát hozatott egy démonűzőt. Addig űzte szegényből a démonokat, amíg a hullakereső láma meg nem unta a füstöt, és ki nem menekült a Himalájába. Azóta is beszélik, hogy a hegyeket járja, és itt-ott lyukakat ás. Ebben a pillanatban mintha léptek csosszantak volna a lhakang kövén. - Talán Döndrup - találgatta Migmibzang. - Lehet, hogy itt bolyong a szerencsétlen? Megcsóváltam a fejem. Beszélnem kellene Dönd-ruppal, vagy megvizsgáltatnom egy orvossal. Biztos voltam benne, hogy összeakadtak valahogy a kerekek a fejében. Ismét koppant valami az oltárok előtt. Migmibzang a lhakang félig nyitott ajtaja felé lesett, aztán idegesen megrángatta a palástom ujját. -Menjünk gyorsabban, rinpócse! Nem hallottad a zajt? - Valaki imádkozik odabent. Ebben a pillanatban megnyikordult a lhakang ajtaja, és elsötétült az odabentről kiszűrődő gyertyafény. Mintha egy megtermett alak fogta volna el előlünk. - Jaj, rinpócse, mi volt ez? Migmibzang talán el is futott volna, ha el nem kapom a köpenye szélét. Az ajtó tovább nyikorgott, majd egy gyanús kinézetű alak lépett elénk. -Jaj, rinpócse! A földöntúlinak látszó lény szakálla a derekáig ért, ruhája rongyos volt, arca beesett, szeme lángolt, mint a parázs. - Ez egy... Vékonytorkú! - nyögte Migmibzang. -Ez egy... pokolbeli szörnyeteg. Előíb megmarkoltam a 38-ast a palástom ujjában, aztán nyomban el is eresztettem. Elvégre földöntúli teremtményekre nem illik revolverrel lövöldözni. A szakállas alak Migmibzangot vette szemügyre. Pontosabban nem is őt, hanem a kosarat. Orrlyukai kitágultak, mintha azokkal akarná beszippantani, ami benne rejtezik. -Mi... az? - kérdezte aztán olyan szörnyű tibeti kiejtéssel, hogy majd hanyatt estem tőle. Migmibzang nem is értette meg. Úgy reszketett a térde, mintha ki tudja, hány kilométert futott volna hegynek felfelé, kosárral a hátán. -Mi... az? S hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, mindjárt meg is markolta Migmibzang vállát. A hatalmas láma olyan kicsire ment össze, mint egy egérke. - Kegyelmezz, Vékonytorkú! - kérte a szakállast, összetéve két kezét. A kosár ettől megbillent, és majdhogynem lezuhant a válláról. Kénytelen voltam én utána kapni. Elvégre az én vacsorámról volt szó. A szakállas ekkor felém fordult. Tüzetesen megszemlélt, majd csak néhány szót mondott. Azt viszont igencsak határozottan. -Ide vele! Engedelmesen odaadtam neki a kosarat. A szakállas a lhakang bejáratával szembeni falra mutatott. -Oda! Intettem Migmibzangnak, hogy sétáljunk a falhoz. A megtermett szerzetes még mindig alig mert lélegzetet venni.
-Végünk, rinpócse! - súgta a fülembe. - Ez levisz bennünket... A szakállas kiborogatta a földre a kosár tartalmát. Összefutott a nyál a számban, amikor megláttam, mi várt volna rám. Sajt, túró, fekete kenyér és egy kancsóban tea. Ami ezután következett, nem volt mindennapi látvány. A fickó negyven másodperc alatt befalt mindent, megitta a teámat, megette még az áldozatnak szánt vajat is egy kis áldozati süteménnyel együtt, majd elégedetten böffentett. Migmibzang behunyta a szemét. Várta, hogy a szakállas Vékony torkú le vigyen bennünket a jeges pokolba. Ő azonban elfáradhatott a zabálásban, mert nem törődött többé velünk. Egyetlenegyszer villantotta csak ránk parázsként égő szemét, majd eltűnt a folyosó sötétjében. Ennyit a vacsorámról. 4. Migmibzang nem volt se élő, se holt. - Jaj, jaj, rinpócse! - nyögdécselte elhaló hangon. -Ez megette a vacsorádat! - Ez meg - bólintottam. - Most mi lesz, rinpócse? - Hozol másikat - mondtam. Migmibzang megrázta a fejét. - Nem lehet, rinpócse. - Miért ne lehetne? - Mert ez volt az utolsó adag. Ezt is alig tudtam megmenteni neked. Nincs már egy morzsa sem a konyhában. Most döbbentem csak rá, hogy harcolnom kellett volna a vacsorámért. De hát hogyan lehetne egy Vékonytorkú ellen harcolni? - Hát akkor... én nem is kísérlek tovább, rinpó-cse - mondta szomorúan Migmibzang. - Holnap majd félreteszem a reggelidet... Remélem, megtalálod magad is a celládat. Mielőtt megmukkanhattam volna, eltűnt előlem. Akárcsak a Vékonytorkút, őt is feloldotta az éjszaka. Bár mardosta a gyomrom az éhség, hazasétáltam. Tapasztalatból tudtam, hogy ilyen tájban egy lámakolostorban már hiába is kutakodnék élelem után. Legfeljebb néhány félbevágott, nyers bárányt találnék a kamrában, és néhány élő egeret. Mivel egyikre sem volt gusztusom, hagytam a fenébe az egészet. Ráadásul Pehar is szemrehányón nézett rám. Szó, ami szó, rendesen elhanyagoltam ezen a napon. Nem töltöttem búzaszemeket az áldozati tálacskájába, friss szenteltvizet sem öntöttem a kancsóba, a páva-tollal való szóróáldozatról már nem is beszélve. Most mindezeket pótolnom kellett. Kinyitottam a táskámat, és kivettem belőle néhány maréknyi búzaszemet. Mielőtt belehullajtottam volna a tálkába, végigfutott rajtam a gondolat: mi lenne, ha megosztoznék rajta Peharral, de nem akartam kihúzni nála a gyufát, ezért inkább lemondtam róla. Mély sóhajtások kíséretében pergettem elé a szemeket. Amikor a szenteltvíz szórását is befejeztem, Pehar már elégedett képpel bámult rám. - Könnyű annak, aki jól van lakva - morogtam, és odahasaltam az oltár elé. Elmondtam két rövid imát, majd bebújtam az ágyba. Ha szerencsém van, gyorsan elalszom, s reggel, amikor felébredek, vár a finom reggeli. A dolgok azonban szokás szerint - másként alakultak. 5. Bár arra kértem Pehart, hogy álomtalan éjszakát bocsásson rám, Pehar nem teljesítette a kérésemet. Amint lefeküdtem, azonnal el is aludtam. Mondanom sem kell, jókora dínomdánommal álmodtam. Valahol, a messzi Mongóliában, egy sátorban ültem vidám társaság közepén. Mindenki beszélt és énekelt, jómagam egy fogatlan öregasszonnyal társalogtam. Az öregasszony vigyorgott, és mutatta, hogy vegyek csak abból a hatalmas húsos tálból, amely majd az egész jurtát elfoglalta. Amit rajta láttam, maga volt a gyönyörűség. Birkacomb birkacomb hátán: tetejükben hatalmas birkafej trónolt. Az öregasszony azt magyarázta, hogy a szemei engem illetnek vegyem csak ki bátran őket.
Hogy végül is megettem-e őket, arra már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy jakvajas teát ittam, méghozzá jó néhány csészével. Hirtelen szél támadt, és verni kezdte a jurta oldalát. A sátorban mulatózok ügyet sem vetettek rá: csak ettek, ittak és énekeltek. Még egy vodkásüveg is körbe-körbejárt. Az ajtó hirtelen kicsapódott, és nekiütődött az ajtókeretnek. Kop-kop-kop! Valaki felállt, hogy becsukja, de a szél kitépte a kezéből, és tovább rázta az ajtókeretet. Kop-kop-kop. Szempillantás alatt elröppent előlem a jurta, az öregasszony, a kopogó ajtó és a vidám társaság. Ezt talán még nem is bántam volna annyira, sajnos vele együtt a birkacombok és ajakvajas tea is a semmibe hullottak. Felültem az ágyon. Valaki kopogott az ajtómon. Kinyújtottam a lábam, és megpróbáltam megkeresni a sportcipőmet. Nem találtam sehol. Sóhajtottam, és a 38-as után kutattam. Mintha csak sétálni ment volna a cipőmmel, őt sem találtam. A késem azonban a kezembe akadt. Ezzel osontam mezítláb az ajtóhoz. Még mindig a birkacombokon sajnálkoztam, amikor valaki ismét - immár az eddigieknél erőteljesebben - megverte a deszkát. - Ki az? - kérdeztem a szememet dörzsölve. Arra gondoltam, hogy ha ismét megjelennének előttem a birkacombok, nem nyitom ki az ajtót. Legalább álmomban lakhassak jól. Aztán mégiscsak kinyitottam. Az ajtónyílásra szegeztem a késem hegyét, és vártam. Arra gondolni sem mertem, hogy Migmibzang jött egy pótkosárral. Nem is ő jött. A valaki, aki benyomakodott a szobámba, fekete köpenyt viselt, vörös szegéllyel. Viszonylag karcsú volt, elől-hátul vonzóan domború, ami viszont nem volt jellemző Migmibzangra. És kellemes rózsaillata sem. - Bejöhetek? - kérdezte. Mielőtt válaszolhattam volna, félretolt és benyomakodott a szobába. Ahogy teste a testemet érte, egyből elfelejtettem a birkacombokat. Sőt még ajakvajas teát is. - Ezt nem lett volna szabad - suttogtam szemrehányón. Nem válaszolt, csak Peharhoz lépett, és meggyújtott előtte egy gyertyát. Amikor meggyőződött róla, hogy rendesen ég, beleszúrta az áldozati búzahalom közepébe. - Oda... nem lehet! - tiltakoztam. - Miért nem? - suttogta. - Mert... nem oda való. És különben sem lett volna szabad... Még megláthat valaki. Levetette a köpenyét. Bár csak a gyertya és néhány haldokló füstölő fénye világított idebent, megakadt a szemem az oldalára akasztott táskán. A táska égővörös volt látszott rajta, hogy tömve van valamivel. -Mi a csoda ez? - kérdeztem a gyanús tárgyra pislogva. -Én vagyok Piroska, aki finomságokat hoz szegény nagyanyónak. Migmibzang mesélte, hogy mi történt veled. Összevissza hadovált egy vékonytorkú démonról, aki megette a vacsorádat. Igaz ez? - Sajnos igaz. - Tényleg egy démon volt? -Attól tartok... - Szereztem neked egy kis kaját. Kinyitotta a táskát. Kénytelen voltam a karomba csípni, hogy meggyőződjek róla, nem álmodom-e. Mert nagyon is ésszerű lett volna a feltételezés, hogy ami azóta történt velem, hogy felébredtem, ugyancsak álom. Azt álmodtam, hogy felébredtem, de még mindig álmodom. És mivel éhesen feküdtem le, még mindig ételekről. -Fenébe ezekkel a szűk cellákkal! - morogta. -Hova pakolhatom ki? A gyomrom erre hatalmasat kordult. - Te aztán igazán éhes lehetsz - mondta elismerő pillantást vetve rám. - Kotorj bele a táskába! Természetesen belekotortam. Az első, ami a kezembe került, egy megtermett, szépen sütött birkacomb volt. A többiről már nem is beszélek. Még tea is akadt a
táska fenekén egy kis kulacskával. Sajnos nem jakvajas volt, de így is maga volt a mennyország. Amikor befejeztem a vacsorát, becsuktam a táskát, és a markába nyomtam. - Vigyázz visszafelé a démonokra! Bár már úgyis üres a táska. Legnagyobb megdöbbenésemre, vetkőzni kezdett. Mire felocsúdtam, már nem volt rajta semmi. Rám kacsintott és bebújt az ágyamba. Bár hálásnak kellett volna lennem az életmentő vacsoráért, egyetlen pillanat alatt úgy elöntött a fáradtság, hogy abban sem voltam biztos, elérek-e ébren az ágyig. -Ezt nem lenne szabad - nyögtem. - Hiszen... éjszaka van... - Éppen azért. - Otthon kellene lenned. - Nekem is jár egy kis kimenő. - És ha a többiek észreveszik? - Ki törődik velem? Mindenki az életét félti. - Akkor sem lenne szabad. - Sok mindent nem szabad, és mégis megtörténik. De mi a fenéért ácsorogsz a cella közepén? Gyere már ide mellém! Óvatosan elhelyezkedtem mellette. Abban a pillanatban hozzám simult, és a fülembe suttogta: - Tudod, mire gondolok most? -Mire? - Hogy amivel megbíztál, nem kis erőfeszítésembe kerül. - Úgy találod? -De úgy ám! - Meglesz érte a fizetséged. - Ezt remélem is. Tudod, hogy a nagyapám mivel foglalkozott? - Mivel? - kérdeztem, beletörődve a megváltoz-tathatatlanba. - Szűcsmester volt. - Szép mesterség. -De az ám! És azt tudod-e, hogy mit csinált a nagyapám, ha valaki bundát rendelt nála? - Megcsinálta neki. V - Az igaz. Csak előtte még kért tőle valamit. - A lakáscímét? találgattam. -Egy frászt! Előleget kért, szívem. Remélem érted, mire célzok? Értettem én, hogyne értettem volna. Mindazonáltal védőszellemem azt sugdosta a lelkem mélyén, hogy jobb lenne, ha nem értenék meg semmit, és nyomban elaludnék, mert holnap minden figyelmemre és lelkierőmre szükségem lehet. Mielőtt még kimondhattam volna a boldogító nemet, átfonta a nyakam és még szorosabban ölelt magához. -Nos? -Azt hiszem... értem - nyögtem, mire a védőszellemem csak legyintett, és aludni tért. - Akkor kérem az előleget. Mit tehettem volna? Megkapta. 6. Az éjszaka kellős közepén aztán ismét felébredtem. Nem voltam egészen biztos benne, de mintha az orro-mat csiklandozta volna valami. Alomittasan kotorásztam bele a sötétségbe, de nem találtam benne semmit. Bizonyára azt álmodtam, hogy egy légy szállt az orromra - gondoltam. Éppen a másik oldalamra akartam fordulni, amikor suttogást hallottam mellettem. - Te sem tudsz aludni? Mert én sem. Mintha az imént az orromra szállt volna valami. A következő pillanatban már kint is voltam az ágyból. Pehar oltárához ugrottam, meggyújtottam a vajmécsest, és bevilágítottam vele a cellát. Tulajdonképpen csak ekkor ébredtem fel igazán. Hiába világítottam azonban, sem szúnyogot, sem legyet, sem egyebet nem láttam, amiről feltételezhettem volna, hogy éji mászógyakorlatait végzi az orrunkon. - Semmi - mondtam. - Még csak egy árva éjjeli lepke sem röpköd idebent. -Érdekes - rázta meg a fejét. - Pedig úgy éreztem. Sóhajtott, aztán ismét a fülembe suttogott.
- Meséljek még a szűcs nagypapámról? Beleegyezőn bólintottam. Mert mi is lehetne szebb annál, mint amikor valakinek holdfényes, csendes, himalájai éjszakán a szűcs nagypapáról mesélnek? - Amikor befejezte azt a munkát, amire az előleget felvette... tudod, mit csinált? - Megpihent - próbálkoztam. - Á, az én nagyapám nem volt olyan pihengetős fajta, mint te. Az ha egyszer elkezdett valamit, akár három napig is eldolgozott rajta. -Nana! Az más világ volt. - Vannak dolgok, amik ma is ugyanolyanok. Tehát, mit csinált a nagypapám? - Szabad a gazda - sóhajtottam. - Bár... előleget már kért. Azt nem kérhet még egyszer! - De az első komolyabb részletet még nem kérte el! így történt, hogy az előleg után az első komolyabb részlet következett. Csaknem addig törlesztettem a részleteket, amíg közvetlenül hajnal előtt neki nem esett valaki az ajtómnak. 7. Akkora volt a robaj, hogy talán még a szűcs nagypapa is felriadt volna a sírjában, ha a közelben van eltemetve. A kulcs nagyot ugrott a zárban, sőt még Pehar oltárán is dülöngélni kezdtek a kegytárgyak. A pávatoll megbillent, és kiesett az kancsóból. Még félálomban voltam, de már a kezemben lapult a 38-as. Ő is riadtan ült fel az ágyon, majd megdörzsölte a szemét. -Újra... törleszteni akarsz? Ezt azért... finomabban is a tudomásomra hozhattad volna. Nem szóltam semmit, csak az ajtót figyeltem. Ekkor vette észre a stukkert a kezemben. Szelíden megsimogatta az arcom. - Nem kell engem fegyverrel kényszeríteni, édes. Magamtól is... Kiugrottam az ágyból, és rákiáltottam. -Be a takaró alá! -A takaró... alá? - csodálkozott, miközben elnyomott egy kis ásítást. - Minek? Csak nem találtál ki valami tréfásat? -Be, ha mondom! Engedelmesen eltűnt előlem. Csak a fejét dugta ki, és riadtan figyelte, hogy miben mesterkedem. Alighanem ekkor jött csak rá, hogy nem neki csinálom a műsort. - Leslie... kérlek... történt valami? Ezt szerettem volna megtudni én is. Nem olyannak tűnt a dolog, mintha egy egér futott volna neki az ajtómnak. Amikor aztán meghallottam a kaparászást is, már biztos voltam benne, hogy várakozik valaki odakint. -Mi a baj, Leslie? - Maradj csak a takaró alatt. Kezemben a Smith and Wessonnal az ajtóhoz lopakodtam. Úgy közelítettem meg, hogy akkor se találjon a golyó, ha a kaparászónak az az elkeseredett ötlete támadna, hogy átlyuggassa a deszkát, peep-show-nak használandó a cellámat. A kaparászás tovább folytatódott, és ki tudja, meddig tartott volna, ha óvatosan ki nem szólok a kulcslyukon. - Van ott valaki? Vártam egy kicsit, majd megismételtem a kérdést. Csak erre a másodikra kaptam választ. -1... gen - nyögte egy hang angolul. - Egyedül van? -I...gen. - Kit keres? -Mégha... lok. Elfordítottam a kulcsot, résnyire nyitottam az ajtót, és beledugtam a résbe a stukker csövét. - Kicsoda maga? -Mégha... lok. Vettem egy mély lélegzetet, és kitártam az ajtószárnyat. Előreböktem a stukker csövét egyenesen a kint álló hasába. Gondoltam én. Csakhogy nem találtam hasat,
amelybe belebökhettem volna. Nem volt odakint semmi, csak a lassan szürkébe szelídülő feketeség. Valahol a folyosó végén egy vajmécses küszködött reménytelenül a légáramlatokkal. -Van itt... valaki? -Itt... vagyok. Valóban ott volt. A lábam előtt, a padlón. Úgy hevert ott, félig felkönyökölve, mint a kíváncsi hajléktalanok az aluljárókban. Lassan kezdett hozzászokni a szemem a sötétséghez. A földön fekvő férfi rossz szagú volt, mondhatni büdös. Olyan szagorgia áradt belőle, amelynek az elemzéséhez három kutatócsoport hónapokig tartó munkájára lett volna szükség. Éppen olyan büdös, mint az a fickó, aki megette a vacsorámat. Bár hasonló esetekben mély lélegzeteket szoktam venni, hogy megőrizzem lelki egyensúlyomat, ezúttal eltekintettem tőle. -Mr. Law... rence? - Az vagyok... mondtam. - Maradjon nyugodtan. Mi történt magával? Mielőtt válaszolt volna, véres hab bukkant ki a szája sarkából. Villámsebesen az oldalára fordítottam. Furcsa formájú fémtárgy állt ki belőle: olyasféle, mint amilyet Dreyfuss és Berenger mellkasában találtam. Ekkor már biztos voltam a dolgomban. Ez a pasas ette meg a vacsorámat, ez volt az, akit Migmibzang Vékonytorkúnak nézett. Hatalmas, gondozatlan sza-kállától nem láthattam az arcát, az orra azonban ismerősnek tűnt. Hörgött egy kicsit, mire visszafektettem a fejét a padlóra. Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy nem sokat tehetek érte. -Mr... Lawrence... - Kicsoda... maga? A férfi megkísérelte felemelni a fejét. Az erőlködéstől egyre több vérhabot köpött a padlóra. -Megpróbáltam... eltűnni előlük... de ezek nem ismernek irgalmat. - Kik? - kérdeztem. Valószínűleg meg sem hallotta a kérdésemet, csak nyöszörögte tovább a magáét. -Aki az ördöggel cimborál... ne csodálkozzék, hogy... neki is szarvak... nőnek a fején, és lópata... a lábán. Önkéntelenül is a lábára pillantottam. Ormótlan, elnyűtt csizmát hordott: akár lópata is rejtőzhetett benne. - Kicsoda maga? - kérdeztem ismét jobbra-balra pislogva, hogy vajon honnan remélhetnék némi segítséget. - Tudja hogy... Tommy... Berenger... halott? Naná hogy tudtam. Hiszen én találtam meg a holttestét. - Honnan ismeri maga Tommy Berengert? - A kollégám... volt. - Kicsoda maga? A szemembe nézett, ha azt a két keskeny, csillogó valamit a szakálla fölött szemnek lehetett egyáltalán nevezni. -McKloskey. Bocsásson meg... a házam... a Sziklás... hegység... a házam... Olyan félelem tört rám, hogy még a hátam is belefájdult. Meg fog halni, mielőtt még elmondhatná... De hát mi az ördög folyik itt? - On Mr. McKloskey? A férfi nagyot nyögött, amitől újabb vérbuborékok pattantak szét a szája sarkában. - Csak... voltam. De... most... meghalok. Kapja el őket... Megölik Roswallt is... Tilbury, ő... vigyázzon, magát is meg fogják ölni... A... hosszú álom... A... hosszú álom! Rázogattam egy kicsit, aztán rádöbbentem, hogy immár akármeddig rázogathatom, aligha fog egyetlen szót is kiejteni a száján. Legfeljebb majd akkor, ha az angyalok fölé hajolnak, és megkérdezik tőle, hogy mikor élt, és hogy hívják. Elkaptam a vállát, és behúztam a szobába. Némi kis vér maradt ugyan utána, de azt gyorsan eltakarítottam. Fogtam egy törülközőt, és egyszerűen csak feltöröltem vele a padlót. Hirtelen elhaló hangot hallottam az ágyam felől. - Kidughatom már a fejem? Jézusom! Róla egészen meg is feledkeztem.
- El kell tűnnöd innen! - parancsoltam rá, miközben lerántottam róla a takarót. - Amilyen gyorsan csak lehet. Nem kérette magát azon nyomban kimászott az ágyból, és öltözködni kezdett. - Történt valami, Leslie? - Nem fogsz sikítani? - Ha megmondod, hogy mi vár rám, biztosan nem. - Egy halott fekszik az ágy előtt a padlón. -Jézusom! - kapta a szája elé a kezét, de nem sikított. - Kicsoda... ez a pasas? - Egy bizonyos McKloskey. - Ismered? - Ez azért túlzás. Tudom, hogy kicsoda. - Kicsoda? -Egyetemi tanár Kanadában. Jobban mondva, csak volt. -És... mit tanított? - Buddhista filozófiát. Lehajolt, és megnézte a halottat. - Ez? Azt eddig is tudtam, hogy a filozófusok többnyire szegények, no de ennyire?! Hogy ölték meg... Leslie? - Valószínűleg nyílpuskával. -Őkl - El kell tűnnöd, szívem. - Már itt sem vagyok. - Nem akarod magaddal vinni a stukkeromat? - Á, nagy kislány vagyok én, tudok vigyázni magamra. - Ez is azt hitte. - Én valóban tudok. Na, viszlát. Jézusom, hogy remeg a gyomrom! Ráadásul azt sem tudom, mitől... Ereztem a hangján, hogy iszonyúan meg van döbbenve, ezért beszél ennyit. Csókot nyomtam a homlokára, és kitoltam az ajtón. Leültem az ágyam szélére, és a tenyerembe hajtottam a fejem. Tudtam, hogy tennem kellene valamit, de mi az ördögöt? Legalább fél óra nyugalomra lenne szükségem, hogy megforgassam egy kicsit a fejemben a kerekeket. Nem tudom, mit tettem volna, de a védőszellemem, aki eddig a lelkem mélyén szundikált, hirtelen felébredt, és szokásához híven jajveszékelni kezdett. Már megint, már megint! - kiáltozta. - Már megint egy hulla! Alighogy megszabadulsz az egyiktől, itt a másik a nyakadon! Nem tehetek róla - próbáltam meg védekezni. -Nem én kerestem őt, ő keresett engem. Nem láttál még lavinát a Himalájában, te szerencsétlen? - kiáltozott tovább. Megindul egy kis kö-vecske, és mire száz méterre elér, már akkora, mint egy kunyhó, és mindent magával ragad. Sosem ismered fel a kellő pillanatot, amikor a hógolyó megindul? Akkor kell az útjába állítani egy kis kavicsot. Miért nem figyelmeztettél rá? - hánytam a szemére. Téged figyelmeztetni? - nevetett fel, s nem volt a nevetésében szemernyi jóindulat sem. - Annyit ér neked a figyelmeztetés, mint sánta lónak a futócipő. Most aztán mi a fenét csináljak veled? Legalább tünHesd el ezt a szerencsétlent! í Mivel elképzelései nagyjából egybeestek az i enyémmel, bólintottam. El kell tüntetnem McKlos-v keyt is, hiszen ha vizsgálat kezdődnék... ! Felugrottam az ágyról, magamra kaptam a palás-í tómat, bezártam magam mögött az ajtót. A küszöb Lelőtt maradt ugyan még egy kis sötét tócsa, de nem t volt időm törődni vele. Aki keresett már valakit éjszaka egy lámakolostorban, az tudja csak, mekkora feladatra vállalkoztam. Tűt kerestem a szénakazalban. Ilyenkor szoktak aztán csodák történni. Például úgy, hogy feltűnik a folyosó végén egy haragos isten, és fülénél fogva cipeli hozzád a kívánt személyt. Sajnos előttem nem bukkant fel senki, aki a segítségemre siethetett volna, felbukkant viszont a lakhang, az imaterem. Bedugtam a fejem félig nyitott ajtaján. És a csoda megtörtént: egy fiatal, nagyokat ásító lámanövendéket láttam odabent, aki egy vesz-szőseprő segítségével megpróbálta felverni a már leülepedett port. Ügyesen csinálta, meg kell hagyni. A porszemek, amelyek a csizmatalpak nyomásától belepréselődtek a padlóba, és lélekben már lemondtak arról, hogy egyszer még a levegőbe emelkedhessenek, kiszabadultak a fogságukból. Ahogy beléptem az ajtón azonnal köhögnöm kellett tőlük.
A legényke meghallotta a köhögésemet, az ajtó felé fordult, nagyot ordított, és elhajította a seprűjét. Eszeveszett sebességgel felém rohant, és el is húzott volna mellettem, ha el nem kapom a palástja szélét. - Hova futsz, te szerencsétlen? Ettől nemhogy megnyugodott volna, hanem olyan kapálódzásba kezdett, hogy majd lerántott a padlóra. - Mi a fene van veled, te hülye!? Ez utóbbi megtette a hatását. Felnézett rám, majd elmosolyodott. - Te Blobzang rinpócse vagy? -Miből találtad ki? - A beszédedből. Azt hittem... démon vagy, rinpócse. Serab azzal ijesztget, hogy ha nem söprök fel minden hajnalban, elvisznek a démonok. Nem értettem ugyan egyet az ismeretlen Serab pedagógiai módszereivel, de nem volt időm felvilágosító előadást tartani neki. - Tudod, hol alszik Döndrup? - Tudom, rinpócse. - Hozzávezetnél? A lámainas megvakargatta kopasz fejét. - Nem szívesen, rinpócse. Döndrup rinpócse nem szereti, ha felzavarják. Útközben nemigen szólt hozzám, bizonyára tartott is egy kicsit tőlem, de azt azért nem mulasztotta el, hogy időről időre a képembe ne bámuljon. Ebből kitalálhattam, hogy a lámainasok között gyakran lehetek szóbeszéd tárgya. A lámainas megállt egy ismeretlen folyosó ismeretlen cellaajtaja előtt. - Ebben lakik, rinpócse! Én a helyedben... vigyáznék vele! -Miért? -Mert démonnak hihet. Döndrup rinpócse fél a démonoktól, akárcsak én, és mindenféle eszközt bevet ellenük. Egyszer egy fiút fejbe talált egy vastag könyvvel. Még mindig kettőt lát mindenből, pedig már egy hónapja is van annak. Megfordult, és elfutott. Nem sokat törődve a figyelmeztetésével, erőteljesen megzörgettem Döndrup ajtaját. Álomittas morgolódást vártam, de teljesen tiszta volt a hangja, mint aki már réges-régen felébredt. -Ki az? Mondtam neki, hogy ki vagyok. A következő pillanatban kinyílott az ajtó, és Döndrup feje bukkant fel benne. - Te vagy az, rinpócse? -Bejöhetek? - Gyere, rinpócse. Amerre a szemem ellátott, könyvlapok hevertek szanaszét a cellában. A házioltáron, Maitréja szobra előtt, vajmécses égett füstölők illata keveredett a levegőben a régi, zsíros könyvlapok semmihez sem hasonlítható szagával. - Mit csinálsz, Döndrup rinpócse? - kérdeztem kíváncsian. Döndrup nagyon szomorúan nézett rám. - Készülődök, rinpócse. - Elutazol talán? - Az tőled is függ, rinpócse. - Tőlem? - hökkentem meg. - Tőled, rinpócse. Tegnap este Őszentsége, Ten-zing Csergal engem és Migmibzangot megbízott, hogy mindenben legyünk a szolgálatodra. Amíg itt tartózkodsz nálunk, te parancsolsz nekünk. Hát ezért olvasok, rinpócse. - Nem igazán értem. Döndrup a mennyezet felé emelte a tekintetét. - Mit nem lehet ezen érteni, rinpócse? Te a démonokkal cimborálsz. Ezt mindenki tudja rólad. Azt is, hogy egyszer majd magukkal visznek téged, de nemcsak téged, hanem azt is, aki a szolgálatodra van. Bennünket már megjelöltek a démonok. - Mivel? - Egy piros szemmel. - Hol az a piros szem? - A homlokunk közepén. Az én homlokomon is ott van, és Migmibzangén is. - Én nem látom. -Mert láthatatlan. Elég, ha ők látják. Ezért aztán, ha a démonok kánja parancsot ad, mindhármunkat elvisznek a démonok országába. Azt mondják, hogy ott csak az
imádságok segítenek eligazodni a sok szörnyűség között. De nem ám a közönséges imádságok, hanem a ritka démonűzők! Hát ezeket tanulmányozom én most, rinpócse! - És... hol tartasz velük? - Néhányat már kívülről tudok. Csak... az a bajom, hogy kissé nehezen fog a fejem. Amióta Őszentsége megbízott, hogy intézzem a kolostor gazdasági ügyeit, és... magam is kis vállalkozásba kezdtem... jobban eligazodok már a pénzügyekben, mint a démonok dolgain. És az agyam sem a régi már. A kamatokat azonnal megjegyzem, a démonűző imák viszont nehezebben mennek bele. Miért jöttél hozzám, rinpócse? Ugy gondoltam, nem rontok ajtóstul a házba. -Nem tudtam aludni. Arra gondoltam... hátha eszedbe jutott már... - Még nem jutott az eszembe, rinpócse! De te alighanem eltitkolsz előlem valamit. -Nem, dehogy! Döndrup megcsóválta a fejét. - Nézd, rinpócse, én veled kapcsolatban már nem csodálkozom semmin. Azon sem csodálkoznék, ha azt mondanád nekem most itt, hajnalok hajnalán, hogy nézd, Döndrup rinpócse, nem kertelek, bevallom, azért jöttem, mert egy hulla van a cellámban, és el kellene tüntetned. Tedd fel a targoncádra, kérlek, és tüntesd el! Csak jegyezd meg, kérlek, hogy hova teszed. Én már ezen sem lepődnék meg, rinpócse! Legfeljebb elájulnék! - Hát éppen erről van szó, Döndrup. A láma eltátotta a száját. -Miről? - A cellámban van egy holttest meg szeretnélek kérni rá, hogy tedd fel a targoncádra, és rejtsd el valahová. Csak aztán jegyezd meg, hogy hova teszed! Döndrup rám nézett, és bólintott. Aztán elájult. 8. Az összes szenteltvizet a képére kellett öntenem, hogy felébredjen. Amikor kinyitotta a szemét, mosolyt láttam benne. Megragadta a kezem, és megszorította. - Tudod, rinpócse, mit álmodtam? Óriási ostobaságot. Azt álmodtam, hogy arra kértél, menjek el egy targoncáért, mert... Aztán akkorát ordított, hogy majd melléestem a padlóra. - Nem! Nem! Nem megyek! De azért végül mégiscsak beleegyezett, hogy eltakarítja McKloskey holttestét. Segíteni akartam neki, de határozottan visszautasított. -Majd én magam, rinpócse! ígérem, nem fogom elfelejteni, hova rejtem. Nem voltam nyugodt, de bele kellett törődnöm az ígéretébe. Minél előbb el kellett kapnom Migmib-zangot. Szerencsémre ez már valamivel könnyebben ment. Igaz, ekkor már vidáman sütött odakint a nap, vörös csíkok díszítették a folyosók falát. Még a mennyezetről lógó pókhálókban pihenő pókok is jókedvűen hintáztak a fényben. Tehették, hiszen sehol a világon nem érezheti magát nagyobb biztonságban egy pók, mint a buddhista kolostorokban. Ezekben aztán nem kellett attól tartania, hogy bárki is elveszi az életét. Migmibzang éppen reggelizett az ebédlőben, négy-öt piros palástú szerzetes társaságában. A szerzetesek üdvözöltek, majd teájukat hátrahagyva eltűntek a balfenéken. Úgy látszott, olyan rossz hírem van, hogy kerülik a társaságomat. Vajon ki az ördög hordhatott össze fűt-fát rólam? Migmibzang akkora birkacombot tartott a kezében, hogy három normális növésű szerzetesnek is elég lett volna. Amikor észrevett, letette a combot az asztalra, és odalépegetett hozzám. - Hozzak neked valamit, rinpócse? Teáztam, ettem egy kis kását, ittam még egy teát, aztán az óriáshoz hajoltam. -Lenne egy megbízásom a számodra, Migmibzang. - Az micsoda, rinpócse? - Bemész a városba, és keresel egy telefont. Tudod használni? - Hát hogyne, rinpócse. Ha beleférek a fülkébe. - Felhívsz egy számot, amit felírok neked egy papírra. Azt is felírom, hogy mit kell kérdezned tőle. - Kitől? - Aki majd jelentkezik.
- Csak rosszul tudok angolul, rinpócse. -Ért tibetiül, ne félj! Jegyezd meg, amit mond, mert nagyon fontos. - Jól van, rinpócse, hol az a papír? - Várj egy kicsit, mindjárt felírom rá a számot. Amikor kész lettem, odaadtam neki. Migmibzang áhítattal rejtette a palástja öblébe. -Ugye, rinpócse, ez egy komoly megbízatás, és más nem is tudná megcsinálni, csak én? - Ezért fordultam hozzád - bólintottam. - Máris megyek, rinpócse. - Várj még egy kicsit - tartottam vissza. - Kérdeznék tőled valamit. - Csak kérdezz bátran, rinpócse. Nincs nálam okosabb a kolostorban. - Beszélj nekem egy kicsit a kolostor körül kóborló szakállas és büdös emberekről - kértem. Migmibzang elkomorult, és mintha fázna, összehúzta magán a palástját. - Tévedtem, rinpócse. Én sem vagyok olyan okos. Lelépett volna, ha el nem kapom a palástja csücskét. -Azért csak beszélj róluk! A megtermett szerzetes nemszeretem képet vágott. - Tényleg ezt akarod, rinpócse? -Ezt. - Tudod, hogy róluk még csak beszélni is veszélyes dolog? - Igazán? És miért? - Mert hosszúfülűek. -Az mit jelent? - Nem tudod? - Nem én. - Akkor te sem vagy olyan okos. - Csakhogy én az szeretnék lenni. Ahhoz pedig az kell, hogy elmondd nekem, amit tudsz. - Jól van, rinpócse - sóhajtotta. - Legalább együtt kerülünk a pokolra. Remélem, tudsz sakkozni? - Hogy jön ez ide? - Hát úgy, rinpócse, hogy ha lekerülünk a pokolba - akár a melegbe, akár a hidegbe - tízezerszer tízezerszer tízezer évig kell odalent lennünk. Ez pedig hosszú idő, nem igaz? - Első hallásra valóban annak tűnik. - Nos, rinpócse, az ördögök is unatkoznak odalent, belefáradnak a kínzásokba, és akkor, hogy felvidítsák magukat, sakkoznak. Állítólag a bűnösökkel szeretnek leginkább sakkozni. Ha nyersz, mindenféle kedvezményben részesülhetsz. A jeges pokolban például minden ezer évben kaphatsz egy langyos teát. - És ha veszítek? - Ezt ne is említsd, rinpócse, mert beleborzongok. Olyankor jön az indiai napernyő. - Az mi? - Az egy napernyő, rinpócse. A maharadzsák fölé tartják, ha nagyon süt a nap. Márpedig itt, Indiában, sokat süt a nap. - Mi a fenét keres egy napernyő a pokolban? - Hát éppen ez az, rinpócse. Hogy kínoznak vele. Az a szegény bűnös, aki veszít a sakkban... találkozik vele. - A napernyővel? - Vele bizony. Még elmondani is borzasztó, rinpócse. - Azért csak mondd el, ha már belekezdtél. - Hát szóval, rinpócse, még kimondani is szégyellem, de az a helyzet, hogy az ördögök fogják a napernyőt, és a szerencsétlen bűnös fenekébe nyomják. - Ez tényleg elég szörnyű - bólintottam. Migmibzang erre csak legyintett. - Nem ez a legszörnyűbb, rinpócse. -Hát mi? - Hogy ezután... azonnal ki is nyitják! - Térjünk inkább vissza a sakkhoz, ha lehet -javasoltam. -Ha szerzünk az ördögöktől egy sakkot, mi is sakkozhatnánk. Könnyebben menne az idő. - Mi a helyzet a hosszú füllel?
- Az egy más dolog, rinpócse. Az a helyzet, hogy a szakállas és büdös emberek mindent hallanak, amit mások beszélnek. Talán még bennünket is hallanak. Most is például. - A hosszú fülükkel? - Azzal, rinpócse. Persze, ez a hosszú fül, akárcsak a harmadik szem, nem látható. Ha nézed őket, nem látsz mást, csak rendes emberi fület a fejükön, ha egyáltalán látsz valamit a loncsos hajuktól. De azért ott van rajtuk a láthatatlan fül. Olyan, mintha gumiból lenne. Ha meg akarnak hallani valamit, olyan hosszúra nyúlik, mint az üstökös csóvája. Nem tréfa, rinpócse: a hosszú fül még a Himaláját is képes körülkeríteni, akár háromszor is. És tudod, mi a legérdekesebb, rinpócse? Hogy nekünk is lehetne ilyen hosszú fülünk. - Igazán? És hogyan? - Megfelelő gyakorlatokat kellene végeznünk hozzá. Állítólag tíz év alatt megszerezheted a fület. Csak követned kell a mesterük utasításait. - Beszélj róluk egy kicsit! - Éppen azt teszem, rinpócse. India más vidékein éltek valahol, aztán egyszer csak itt, Szikkimben bukkantak fel. Senki se tudja, kifélék-mifélék, és azt sem, hogy hányan vannak, és mit akarnak. Neked mi dolgod velük, rinpócse? - Ezek szerint ők nem szerzetesek? - Dehogyis, rinpócse! Inkább varázslók. Még rendes ruhájuk sincs. Olyan koszos és rongyos köpenyekbenjárnak, hogy nézni is rossz. És a fejüket sem borotválják. Márpedig anélkül nem is lehetsz szerzetes. Ráadásul kolostoruk sincs. Csak élnek bele a vakvilágba: többnyire barlangokban és vízmosásokban laknak. A telet is barlangokban vészelik át. És magukhoz hívják, akit kiszemelnek maguknak. - Magukhoz hívják? - Úgy bizony, rinpócse. Hihetetlennek tűnik, mégis így van. Él egy ember, mondjuk én, Migmibzang, aki szerzetes vagyok. Fekszem a cellámban az ágyamon, és Buddhára gondolok. Aztán egyszer csak hallom, hogy Buddha helyett valaki más szól hozzám. Találd ki, kicsoda! -Afőláma? - Dehogy, rinpócse! Egy torzonborz varázsló. Pedig nincs is a kolostorban, be sem engednék, és mégis megjelenik előtted. Olyan, mintha a valóságban is a celládban lenne, pedig nincs ott. Rád néz, rád mutat, és azt mondja, hogy holnap ekkor és ekkor jelenj meg itt és itt, mert a varázslók maguk közé választottak. - Ezután? - Ezután az illető elmegy hozzájuk, rinpócse. Nem lehet nem elmenned, mert nincs hozzá elég erőd. Felkerekedsz, és hozzájuk mész. Aztán nem is jössz vissza soha többé. - Hm. Megtörtént ez már a szerzetesekkel is? - Hát nem most mondtam? - Úgy értem, ebben a kolostorban is? Migmibzang bólintott. - Megtörtént, rinpócse. -Apátokkal is? Migmibzang ismét csak kedvetlen képet vágott. - Nem szeretnék erről beszélni, rinpócse. - Pedig, ha sakkozni akarsz velem odalent, meg kell tenned. - Jól van, rinpócse, mit akarsz tudni? - Ki volt Umasi kolostorának az apátja Tenzing Csergal előtt? Migmibzang sóhajtott. -De hiszen ezt már tudod, rinpócse. A... bátyja. Szoszor Namgyal. - Te már akkor a kolostorban éltél? - Itt, rinpócse. - Milyen ember volt az apát? - Szigorú, rinpócse. -Ez mit jelent? - Rendet tartott, rinpócse. Mindenkinek be kellett tartania a szabályokat. Ha valaki megszegte, büntetést kapott. De tiszta is volt minden, csak úgy ragyogtak az oltárok és a folyosók. A szerzeteseknek minden héten kétszer is ki kellett takarítaniuk a celláikat. - Mi a helyzet a Tannal? - Ó, rinpócse, nála nagyobb védelmezője még nem akadt Buddha tanításainak. Talán még Őszentsége, a dalai láma sem nagyobb. Hitbéli kérdésekkel nem lehetett
megfogni. Minden szent iratot ismert, bölcsebb volt mindannyiunknál. Személyesen Dzsam-bala isten védelmezte. Az ő földi újjászületése volt. - Hm. Akkor hogy hagyhatta mégis magára a kolostorát? - Hívták, rinpócse. Magukhoz hívták, és ő nem tudott ellenállni a hívásuknak. Bizonyára megjelent előtte egy varázsló, ő pedig elment vele, és nem is jött vissza soha többé. - Honnan tudod? - Tenzing Csergal Őszentsége mondta el nekem. Egy éjszaka megjelent álmában a bátyja, Szoszor Namgyal, és elmagyarázta neki, hogy ő már a varázslókhoz tartozik. Megparancsolta Tenzing Cser-galnak, hogy ne kutassanak utána, ne nyomozzanak, a szakállas és torzonborz varázslók közé állt. Meg is találták a ruháit a sziklák között. - Megvannak még azok a ruhák? -Ezt Tenzing Csergaltól kellene megkérdezned. Ha engem kérdezel, én azt mondom, hogy bizonyára nincsenek meg már. -Más olyan embereket is ismersz, akiket a varázslók magukhoz hívtak? Migmibzang bólintott. - Kettőt is, rinpócse. - Beszélnél róluk? -Hát, ha muszáj, rinpócse. Az egyik egy Dalha nevű szerzetes volt maga is olyan varázslóféle, mint Szoszor Namgyal. Talán még nem említettem, de Tenzing Csergal bátyja, Szoszor Namgyal is nagy-nagy erővel rendelkezett. Indiában tanult, Dharam-szálában. Őszentsége, a dalai láma környezetében működik egy titkos iskola, ahol azokat a tudományokat oktatják, amelyeket a varázslók is ismernek. Csak nagyon kevesen juthatnak be oda: személyesen Őszentsége választja ki őket. Tudod, miket tanulnak ott? -Miket? - Megtanulnak tulpát készíteni, halálkiáltók lesznek, gyakorolják a csődöt, például. És hosszú álmot alszanak. - Az mi? - Az úgy van, rinpócse, hogy ezek az emberek képesek hónapokig, vagy még talán hosszabb ideig is aludni ezalatt nem esznek, nem isznak, levegőt sem vesznek. A szívük is alig dobog. Többnyire eltemettetik magukat a föld alá. Ha aztán kiásod őket, hamarosan felélednek. Ezt a tudományt különben a varázslók is ismerik. -Miért taníttatna Őszentsége bárkit is ezekre a dolgokra? - Azért, rinpócse, mert mindezen ismeretek közelebb vihetnek Buddha tanításainak mind tökéletesebb megértéséhez. Ezért Őszentsége, a dalai láma számára is fontosak. Azt azonban megtiltotta, hogy bárki is visszaéljen a tudásával. Szóval, rinpócse, ilyen ember volt Szoszor Namgyal. - És az ismerősöd? Dalha? -Ő is abba az iskolába járt. Aztán idejött Umasi-ba. Majd... ő is elment a varázslókhoz. -Mikor? - Ugy két évvel ezelőtt. - Honnan tudjátok, hogy hozzájuk ment? - Ő is megjelent valakinek az álmában, rinpócse. Elmondta, hogy a varázslók magukhoz hívták, és ő már mindörökre köztük is marad. - Ezután is láttátok még? Migmibzang megrázta a fejét. - Nem láttuk, rinpócse. - Egy harmadik lámáról is beszéltél. - Ő Thubpa rinpócse volt. A legidősebb szerzetes a kolostorban. Már akkor is itt élt, amikor még hegymászók sem jártak erre. - 0 is Dharamszálában tanult? - Ó, dehogy, rinpócse. Dharamszála akkor még nem létezett. Thubpa állítólag Kasmírban tett szert a titkos tudományokra, majd idejött Umasiba szerzetesnek. Sok-sok évet töltött már itt, amikor őt is magukhoz hívták a varázslók. -Mikor? - Két-három évvel ezelőtt. - Amikor a másik kettőt? - Abban az időben, rinpócse. Nagyjából. Ez aztán el is gondolkodtatott. Két évvel ezelőtt kezdődhettek tehát ezek a furcsa események, amikor is a titkos tudományokban jártas szerzeteseket elkezdték a varázslók maguk közé hívni.
- Lehet tudni, mióta élnek a varázslók a közeletekben? -Azt mondják, mindig is itt éltek, rinpócse. Még Padmaszambhava mesterrel jöttek ide sok-sok évszázaddal ezelőtt. Ezt mondják egyesek. Mások szerint meg éppen hogy nem Padmaszambhava mester barátai, hanem az ellenségei voltak. Azt tudod, rinpócse, hogy mielőtt Sákjamuni buddha vallása meghódította volna Szikkimet, csupa-csupa varázsló szerzetes élt itt, akiket bon-papoknak hívtak. A bon volt a régi, szörnyűséges vallás. Nos hát, egyesek szerint ezek a varázslók a bon követői. A magunkfajta, egyszerű szerzetes nehezen ismeri ki magát ezeken a dolgokon. De egy biztos, rinpócse: ha sokat töröd rajtuk a fejed, az lesz a vége, hogy mehetsz sakkozni az ördöggel. És attól félek, hogy mehetek veled én is. - Várj csak egy kicsit, Migmibzang! Gyakran látni varázslókat errefelé? - Nem olyan gyakran, rinpócse. - Mégis, milyen gyakran? -Ki tudja, rinpócse? Kevesen látták őket, nemigen szoktak a kolostor környékén mutatkozni. - Hol van a tanyájuk? Migmibzang megvonta a vállát. - Senki sem tudja, rinpócse. És nem is fogja megtudni. - Ugyan miért nem? Migmibzang körülnézett, mintha azt figyelné, hogy a hosszú fülű, loncsos hajú varázslók nem kémlelnek-e bennünket hosszú fülükkel, aztán mélyet sóhajtott. - Láthatatlan a rejtekhelyük, rinpócse! - Hogyhogy láthatatlan? - Láthatatlanná tudják tenni. Ez is az ő tudományuk. Ha valami gyanúsat tapasztalnak, mondjuk, arra bóklászik valaki, láthatatlanná teszik. Mondok neked valamit, rinpócse. Éppen Dalha mesélte el nekem, mielőtt még közéjük állt volna. Akkor még nem sejtette szegény, hogy egyszer majd őt is elcsábítják. Szóval, egy napon beteghez hívták valamelyik faluba. El is indult a hegyi ösvényen felfelé, de le kellett térnie róla, mert kőhullás volt nemrégiben arra és akkora kövek hevertek az ösvényen, hogy nem voit képes átmászni rajtuk. Az ilyen kövek nagyon veszélyesek, rinpócse egyszer csak váratlanul megindulnak alattad, és mire felébredsz, már egy sakktáblával a hónod alatt útban is vagy az ördögök felé. Dalha nem is próbálkozott velük, hanem megkerülte őket. így viszont az a kellemetlenség történt vele, hogy eltévedt. Olyan hegyoldalon ereszkedett le a falu felé, amelyen még sohasem járt, és nem is lett volna szabad arra járnia, mert az öregek elbeszélései szerint az a vidék... rolangokkal, elvarázsolt holttestekkel, démonokkal van teli. Ezt Dalha természetesen csak később tudta meg. Ha korábban is tudta volna, talán mégiscsak átmászott volna a köveken. Hát amint azon a helyen kódorgott ez a szegény Dalha, egyszer csak vijjogást hallott a feje felett. Mit gondolsz, mit látott Dalha, rinpócse? - Keselyűt? -Azt is láthatott volna valóban, mert van belőlük arra éppen elég, ő azonban nem keselyűt látott, hanem egy igazi démont. Szárnyas démont. Nagyon pontosan nem tudta megfigyelni szegény Dalha, mert nagyon meg volt ijedve, azonkívül majd szomjan halt már, mert nem vitt magával vizet. Ez akkor volt, rinpócse, amikor még nem tanult Dharamszá-lában, csak később ment oda. Szóval, Dalha egy démont látott repülni a levegőben. Ekkor megrémült, és elkezdett futni. Egészen addig futott, míg úgy nekifutott valaminek, hogy hanyatt esett tőle. Azt hitte, faág találta telibe vagy micsoda, de - most kapaszkodj meg, rinpócse - nem volt ott az égvilágon semmi. Csak levegő! A levegőnek ment neki, és az vágta homlokon, hogy akkora búb nőtt rajta, mint az öklöm. Ezután Dalha még kétszer próbálkozott átmenni az üres tisztáson, de mindkétszer beleütközött egy láthatatlan falba. Sőt harmadszorra, amikor már csak a lábával próbálgatta a levegőt, a fal még úgy vissza is rúgott, hogy három napig borogatta a lábujjait. Hát az bizony az ő rejtekhelyük volt, rinpócse! Amikor nem látja senki, látható, amikor meg arra téved valaki, láthatatlan. - Vajon a szakállas varázslókhoz csatlakozott szerzetesek is abban a rejtekben élhetnek? - Szerintem igen. - Tudod, hol van az a hely?
- Ahol Dalha nekiment a láthatatlan falnak? Tudom, rinpócse. - Messze van innen? -Dehogyis, rinpócse. Egy óra alatt odaérhetsz. Az út könnyen járható, hiszen azokat a köveket már rég legörgették a hegy aljába. - Jól van - sóhajtottam. - Fel is megyek, és megnézem azt a csodahelyet. Migmibzang szomorúan nézett rám. -Kár érted, rinpócse. Már egészen megszerettelek. - Hát éppen azért, hogy megvédjél, ha rám támadna valaki, velem jössz te is! Méghozzá tüstént! Úgy megrémült, hogy megingott, és ha meg nem fogom, teljes hosszában végigvágódott volna a padlón. -Én nem, rinpócse! Én nem! - Mit parancsolt Tenzing Csergal Őszentsége? Migmibzang szomorúan legyintett. - Jól van, rinpócse, mi mást tehetnék? Legfeljebb én is megbolondulok. - Mit csinálsz? - Megbuggyanok. Mint Döndrup. Ő csak egy napig volt a közeledben, és máris megbuggyant. A te társaságodban megbuggyannak az emberek, rinpócse. - Majd vigyázunk magunkra. Ismét csak legyintett, de már nem tiltakozott. - Várj meg itt, rinpócse, azonnal jövök. - Szeretném, ha nem tűnnél el. - Visszajövök, rinpócse. Csak magamra akasztom a leghatásosabb talizmánomat. Hagytam, hadd menjen. Biztos voltam benne, hogy visszatér, hiszen Tenzing Csergal parancsának nem mer ellenszegülni. Amíg Migmibzang távol járt, volt min elgondolkodnom. Először Tommy Berenger és McKloskey meggyilkolásán törtem a fejem. Annak ellenére, hogy nem látszott rajtam, és igyekeztem erősnek mutatkozni, rendesen megrázott a dolog. Éreztem, hogy olyasmibe tenyereltem belé, ami az életembe kerülhet. Biztos voltam benne, hogy a titok nyitja itt van valahol a közelemben, és a kanadai buddhista konferencia is összeköttetésben áll vele. Vajon Berenger-én és McKloskeyn kívül egyéb varázslók is bujkálnak a környéken? Tovább törtem volna a fejem, de alig néhány percnyi várakozás után Migmibzang visszatért. Láttam rajta, hogy átöltözött: az addig is színes szerzetesi viseletét a még színesebb ünnepire cserélte fel. Vörös palást, sárga süveg, kunkori orrú csizma: mintha skatulyából húzták volna elő. Csupán a hóna alatt szorongatott sakktábla nem tartozott szorosan a szerzetesi viselethez. - Mi a fene az ott? - böktem rá. - Nem látod, rinpócse? Sakktábla. - Mi a csodáért hoztad magaddal? - Hogy ott legyen velünk a pokolban, rinpócse. Ki tudja, mennyi sakktáblája van az ördögöknek. Hátha nekünk nem is jutna. Képzeld csak el, ha csupán minden tízezredik évben kapnánk egyet fél órára. Ez bizony szörnyűséges gondolat volt. Olyannyira az, hogy nem is volt tovább kifogásom a tábla ellen. Elsétáltunk a Négy Világtáj Őrizőinek ember nagyságú szobrai előtt, elhagytuk a kolostort és a mani-fa-lat is. A mani-falon túl meredeken emelkedni kezdett a hegyoldal. Én még csak elgyalogoltam valahogy, de Migmibzang jókora csizmáiban már nehezebben lépegetett. Jó félórát törtettünk felfelé, eközben egyre inkább kibontakozott előttünk a gyönyörűséges himalájai táj. Amerre csak néztünk, havas óriások bólogattak felénk. A ragyogó napfényben valóban isteneknek látszottak a hegyek. Migmibzangnak nem sok érzéke volt a természet szépségeihez, mert egyre csak morgolódott, majd le-csüccsent a fűre, és lehúzta a csizmáját. - Felteszem a vállamra őket, rinpócse. Remélem, a hegyek nem veszik tiszteletlenségnek. Néhány lépés után aztán elégedetten elvigyorodott. - így már sokkal könnyebb, rinpócse. Ekkor vigyorgott ezen a napon utoljára. 9. A Himalája vidékén roppant gyorsan változik az időjárás. Előfordulhat, hogy öt perc alatt nyárból a télbe csöppen a gyanútlan utazó. Ilyenkor aztán össze kell
szednie minden találékonyságát, és némi szerencse sem árt, hogy túlélhesse a zord időt. Ugyanez történt velünk is. Nyárban indultunk, és fél óra múlva télbe kerültünk. Hihetetlen sebességgel tört ránk egy hideg légáramlat mintha az egyik fehér fejű isten fújta volna ránk jeges leheletét. Migmibzang sziszegett egy kicsit, majd ismét felrángatta a csizmáját. - Lefagynak az ujjaim, rinpócse. Most már sejtheted, milyen lesz odalent, a jeges pokolban. - Csak el ne veszítsd a sakktábládat. Migmibzang palástja öblébe rejtette a kincsét, majd megfújdogálta a kezét. - Mondanék én neked valamit, rinpócse. Tudtam, mit akar mondani, de azért csak bólintottam. -Mondjad, Migmibzang. - Vissza kellene fordulnunk. Halandó embernek nincs ilyenkor semmi keresnivalója idefent. Ilyenkor csak a démonok kóborolnak erre, és néhány eltévedt hegymászó. Azokat meg úgyis felfalják a szörnyek, vagy szakadékba lökik őket. - Visszafordulunk - mondtam könnyedén. - Csakhogy megjött az eszed, rinpócse! -Előbb azonban megnézzük azt a láthatatlan falat. Migmibzang elkeseredetten legyintett egyet. - Gondolhattam volna. Mégsem jött hát meg az eszed. Csak aztán meg ne bánd, rinpócse! Ahogy felfelé igyekeztünk, egyre jobban éreztem az oxigénhiányt. Egyre nehezebben kaptam levegőt, és a lábam is egyre nehezebben mozgott. A kőrakás olyan hirtelen került elénk, mintha csak a földről tápászkodott volna fel. Pedig ott állt az már régóta, könnyű ködfátyolba burkolózva. - Áldozati oszlop - morogta Migmibzang. - Itt ér véget a mi világunk. - És kié kezdődik? - Az isteneké, rinpócse. És a démonoké. Itt már más törvények uralkodnak. A hegyek meghallhatták a szavait, s hogy igazat adjanak neki, ismét ránk fújtak. Ez a szél már valamivel enyhébb volt, de még mindig fagyos és jeges. Idefent, a kolostor felett kifejezetten barátságtalan volt a táj. Gyönyörű volt, lélegzetelállító, és mégis barátságtalan. Mint a nagyon szép, de nagyon rideg nő. Csodálni talán lehet, de szeretni nem. A föld is kopár volt itt-ott szégyenkeztek csupán gyökereiket az ég felé fordító, zöldessárga fűcsomók. Mintha a levegőből kapták volna a táplálékot. Alig ötvenméternyire tőlük mesebeli tortaszeletek hevertek mintha valamelyik távoli csúcsról vágta volna le őket baltával egy haragos isten. A kő tortaszeletek előtt jókora poros tisztás terült el legalább kétszáz méter széles és ugyanilyen hosz-szú. Ahogy rápillantottam, azonnal megéreztem, hogy ez az, amit keresünk. A varázslók rejtekhelye. Migmibzang lecövekelte a csizmáit, és remegő kézzel a tisztásra mutatott. - Megérkeztünk, rinpócse. Alighogy kimondta, forogni kezdett a tisztás közepén valami. Először azt hittem, egy ragadozó madár csapott le a zsákmányára - talán egy kis rágcsálóra -, aztán észrevettem, hogy csak a szél forog eszeveszett gyorsasággal a kövektől határolt, jeges földön. Migmibzang előrántotta palástja alól a talizmánját, és a markába szorította. - Látod, rinpócse? - Forgószél - mondtam. Migmibzang rám pislogott. - Ezt mondod te. A szád ezt mondja. A lelked azonban tudja, hogy nem az. - Akkor mi? -A démonok szekere. Benne ül egy démon, és bennünket figyel. Most már tudják, hogy itt vagyunk. A forgószél csak forgott a tisztás közepén, mint akinek esze ágában sincs elforogni onnan. -Kész. Vége - legyintett lemondóan a szerzetes. - Válassz, rinpócse! - Mit válasszak? - kérdeztem értetlenül. - Mi szeretnél lenni az első játékban? Fehér vágy fekete?
Válasz helyett elindultam előre. A forgószél mintha meghökkent volna vakmerőségemtől, lelassította a forgását. Mintha a közepében trónoló démon nem hitt volna a szemének. Ki az a vakmerő, aki nem retten meg tőlem, hanem fütyülve az erőmre, felém igyekszik? Nem tudom, hogy történhetett, de a forgószél fellibbent az egyik tortaszeletszikla tetejére, majd mögé rejtezett. -Elment - szóltam bátorítón Migmibzangra. -Most már megnyugodhatsz. Migmibzang keservesen felsóhajtott. - Tudod, mikor nyugodnék én meg, rinpócse? Ha odalent ülnék a cellámban, és a démonűző imáimat olvasgathatnám. Meleg teával a kezemben. - Gyerünk, nézzük meg azt a láthatatlan falat! - Én inkább megvárlak itt, rinpócse. Jó néhányszor keresztülgyalogoltam a tisztáson. Óvatosan lépkedtem, nehogy nekiütközzek valaminek. Bár nem hittem a láthatatlan falban, azért mégis elővigyázatosan mozogtam. Hiába lépegettem azonban jobbra-balra, még a karomat is kinyújtottam, hogy el ne kerüljem az esetleges akadályokat, mégsem találtam semmit. Aztán egyszerre csak meghallottam valamit. Sosem hallott zengő hangot, mintha zeneszerszám szólt volna valahol. Egészen pontosan egyetlen hangot fújt valaki egyre növekvő hangerővel. Éppen oda akartam kiáltani Migmibzangnak, hogy megkérdezzem tőle, vajon mi lehet ez, amikor olyan éles fájdalom hasított belém, hogy a földre estem tőle. Migmibzang is felordított, és mintha dulakodás hangját hallottam volna. A felső karomra pillantottam. Megszeppenve vettem észre, hogy valami belém harapott: jókora szövetdarabot tépve ki a palástom ujjából. Ahogy a nyíláshoz nyúltam, véres lett az ujjam hegye. Migmibzang eközben úgy ordított, mintha nyúznák. -Segíts, rinpócse! Jaaaaj, Tamgrin isten, te is segíts! A szerzetes egy ember nagyságú, ágasbogas bokor előtt állt, szétterpesztett karokkal, mintha keresztre feszítették volna. Láttam rajta, hogy meg sem tud moccanni. Nem úgy én. Semmi sem akadályozhatott meg benne, hogy Migmibzang előtt ne teremjek. A szerzetes olyan rémült szemekkel nézett rám, hogy majd megállt bennem az ütő. - Mi történt, Migmibzang? Az emberhegy egy fokozattal lejjebb vette a hangerőt. - Elkaptak... rinpócse. Vigyázz, téged is elkapnak! Megpróbáltam megállapítani, hogy mi történhetett vele. Nem láttam sem sebesülést rajta, sem vér-cseppeket a földön. - Téged is megharaptak? - suttogtam oda neki. Migmibzang gyorsan megrázta a fejét. - Engem nem, rinpócse! - Akkor mi történt veled? Migmibzang kitátotta a száját, hogy minél több levegőt nyelhessen le. -Fogjáka... palástomat... rinpócse! Ideje volt benéznem a bokor mögé. Először a gyökerére pillantottam. - Mit... látsz, rinpócse? Ezután maga a bokor következett. Az első, amit észrevettem, Migmibzang lyukas palástja volt, a másik pedig egy furcsa, sötét színű valami, ami ott hevert az ágak között. Kinyújtottam a karom, amitől ismét belém hasított a fájdalom. -Melyik... démon az... rinpócse? Nem törődve a fájdalommal, kikotortam a vasdarabot az ágak közül. Ahogy kiemeltem, kiszabadult Migmibzang palástja is, amelyet egy vastag ághoz szegezett. -Megvan! - Micsoda, rinpócse? - A démonod... Lépj csak előre! - Nem merek... rinpócse! Mivel még mindig nem múlt el a veszély a fejünk fölül, nem soká könyörögtem neki. Akkorát taszítottam rajta, hogy majd a tisztás közepére repült tőle.
- Jaaaaj, rinpócse! Mi történt... rinpócse? Ebben a pillanatban ismét meghallottam a hangot. Zengett-zúgott, egyre erősödött. Három ugrással az óriás mellett termettem, és megpróbáltam elgáncsolni. Migmibzang azonban megingathatatlanul állt a lábán. -Le a földre! -Blobzang rinpócse, én... áááááááá! Úgy zuhant mellém, mint egy infarktust kapott zsiráf. -Megharapott! - ordította aztán, ahogy a száján kifért. - Megharapott! Tűnjünk el innen, rinpócse! El is tűnt volna, ha ismét magam mellé nem rángatom. - Mit akarsz, rinpócse? Megesznek bennünket a démonok! Mivel mindketten a földön feküdtünk, volt némi időm megmutatni neki a vasdarabot, amelyet a bokor közepéből bányásztam ki. - Itt a démonod, Migmibzang! A szerzetes rémülten meresztette rám a szemét. - Ez a kis izé? Mi ez, rinpócse? - Lövedék - mondtam. Migmibzang a karját tapogatva rázogatta meg a fejét. - Még sosem láttam ilyet, rinpócse. - Márpedig az. Látod ezt a kis nyelves sípot itt a végén? Ez csinálja a zenét. A levegő megrezegteti a nyelvecskét... - De engem meg is haraptak, rinpócse! Feltűrtem a palástja ujját, és megvizsgáltam a sebét. Éppen csak a bőrét szakította fel a lövedék hegye. Az enyém kicsit mélyebb volt ugyan, de nekem sem kellett attól tartanom, hogy elvérzek. Bekötöttem a zsebkendőmmel, selyemövemből pedig letéptem egy kis darabot Migmibzang számára. A hatalmas szerzetes behunyta a szemét és lihegett, mint az erszényből kiesett kengurucsemete. - Nem a démonok lőttek ránk, rinpócse? - Nagyon úgy néz ki a dolog, hogy nem. - Akkor ki? Ismét felhangzott a kellemesen zengő hang. - Futás, Migmibzang! Nem kellett kétszer mondanom. Úgy vágódtunk be a legközelebbi tortaszelet mögé, mint két fél tégla. A lövedék hegye nagyot koppant a szikla oldalán. Ekkor valami olyasmi történt, amit el nem tudtam volna képzelni Migmibzangról. A hatalmas termetű szerzetes felpattant, és felragadott a földről egy akkora kődarabot, amekkorát egy közönséges emberfia talán még megmozdítani is alig tudott volna. A feje fölé emelte, és forogni kezdett vele, mint a biciklikerék. - Gyertek, csak gyertek, ti rohadékok! Azt hiszitek, legyőzhetitek Blobzang rinpócsét! Egyedül még csak lebírhatnátok valahogy, de itt vagyok mellette én, Migmibzang, és porrá zúzlak benneteket! Talán tovább is fenyegetődzött volna, ha nem csattan lövés az egyik sziklatömb mögül. Ez már nem a nyílpuska lövedékének zengő hangja volt, hanem kellemetlenül éles csattanás. Migmibzang megremegett, kissé oldalra fordult, aztán leejtette a követ. -Migmibzang! - ordítottam. - Gyere azonnal vissza! Migmibzang! A hatalmas termetű szerzetes ezt már nem hallotta. Migmibzangot lelőtték. 10. Kezembe kaptam a 38-ast, és odarohantam hozzá. A szerzetes a kéklő égre nézett, mozdulatlan, merev tekintettel, mintha nem tetszene neki, hogy olyan messze úsznak tőlünk a felhők. Fölé akartam hajolni, de egy éles hang megakadályozott benne. - Mi a fenét csinál maga ott, ember? Felnéztem, és megpróbáltam megtalálni a hang gazdáját. Némi keresgélés után aztán meg is találtam. Az egyik sziklatömb előtt állt nagy kaliberű pisztoly-lyal a kezében. Mr. Jesse Lockwood volt, a barlangászok vezetője.
Mögötte ott sorakozott az egész bagázs. Ott láttam a hervadt képű Sarah Mannt, a szakállas Simon Gordont, a vörös Lucky Steint és a nyúlszájú Ron Caseyt. - Álljon csak fel, ember! És dobja el a stükkerét! Volt valami Jesse Lockwood hangjában, ami arra késztetett, hogy engedelmeskedjek neki. Lockwood tett néhány lépést felém. Olyan diadalittas öröm ült a képén, mintha megtalálta volna a Nagy Mennydörgőt. - Á, szóval maga az, Lawrence? Látja, látja, addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Azért mégiscsak besétált az én utcámba. -Senki utcájába nem sétáltam be! - mondtam élesen. - Hát akkor ez itt mi a fene? Maga megölte ezt az embert itt. Hajói látom, egy szerzetes. Maga lámákat gyilkol, Lawrence? -Eszem ágában sem volt meggyilkolni senkit. Nem csodálkoznék, ha éppen maga tette volna! Jesse Lockwood arca elkomorult. - Szóval még vádaskodik is? Lebukott, és most vádaskodik? Kedvem lenne szétlőni a fejét, és meg is érdemelné. De nem teszem. Nem akarok bajt magamnak. Kölcsönkenyér azonban visszajár. Mellém lépett, áttette a bal kezébe a pisztolyát, a jobbjával pedig állon vágott. Úgy, hogy beleremegett az agyam. Meg is inogtam rendesen, térdem becsuklott, és kissé homályosan láttam a világot. Ennek ellenére elindítottam egy balegyenest, és el is értem volna az arcát, ha pisztolyával rá nem csap a karomra. - Nana! Nana! Ezt nem szeretem. Lassan kiröppent a homály a szememből. Megráztam a fejem, és megpróbáltam kiegyenesíteni a térdeimet. - Mit van úgy oda? - nézett rám vigyorogva. -Maga is megütött engem. - Csakhogy én közben nem fogtam pisztolyt magára - nyögtem. - Köszönje meg, hogy nem durrantom le, mint a kutyát. Pedig megtehetném. Szemem sarkából láttam, hogy a lányok is ott toporognak Sarah Mann mögött. Azt is láttam, hogy Yvonne Köstlernek és még másik kettőnek is könny potyog a szeméből. - Aligha - mondtam a kő felé mutatva. - Kicsit sok a szemtanú! Mr. Jesse Lockwood ekkor rázizzent, hogy óriási hibát követett el. Immár valóban sok volt a szemtanú egy gyilkossághoz. - Miért ölte meg ezt az embert? - förmedt rám dühtől tajtékozva. - Nem öltem meg. -Akkor ki? - Ezt kérdezem én is. Lockwood vigyorgott, lehajolt, felemelte a stuk-keromat, és beleszagolt a csövébe. Éreznie kellett, hogy nem lőttek belőle. Ezt aztán meg is mondtam neki. - Abból a fegyverből nem lőttek. Lockwood szája még szélesebb vigyorra nyílott. Felemelte a stukkert, előbb rám fogta, aztán a levegőbe irányította a csövét. - Még hogy nem lőttek? Már mért ne lőttek volna? Meghúzta a ravaszt: háromszor egymás után. - Most mi a véleménye? Befogtam a számat. Őrültekkel nem jó vitázni. Lucky Stein, a vörös képű kis fickó odaballagott hozzám, és a hónom alá nyúlt. -Álljon fel, ember! Felálltam. Stein tekintete megakadt a karomon. - Mi az ördög történt magával? -Megsebesültem - mondtam. - Egy nyílpuska lövedéke talált el. - Micsoda? - tátotta el a száját. - Nyílpuska? -Nézze meg, ha akarja. Odamutattam, ahova a furcsa kis nyílvesszőt hajítottam. Stein lehajolt, és felvette. - Te voltál, Jesse? - Mit gondolsz? - Tőled akarom hallani! Lockwood egyetlen pillanat alatt Steinre fogta a stukkerét. -Ezt a hangot kikérem magamnak, Lucky! Nem én voltam. Nem is volt alkalmam rá.
-De volt, Jesse! Legalább háromszor elmaradtál tőlünk, és csak percek múlva kerültél elő. Hol jártál közben,Jesse? -Na, ebből tényleg elég! - kiáltotta felháborodott képpel Sarah Mann. - Inkább hisztek neki, mint Jessének? Szégyelld magad, Lucky! Lucky Stein megvizsgálta a sebemet, és egyre csak a fejét csóválgatta. - Add vissza neki a revolverét, Jesse! Jesse Lockwood elfehéredett. -Te rohadék! - sziszegte aztán vészjósló nyugalommal. - Te piros fejű kis rohadék! Legszívesebben letörölnélek a föld színéről! És le is töröllek... Véged, Stein! Aztán ezt a szemetet is megölöm! Hogy ne legyen kétségem, kire gondol, még célba is vett a stukkerével. Ami ezután következett, villámgyorsan játszódott le. Közel álltam Lockwoodhoz, jól láttam a szemét. Ezek a szemek azt sugározták, hogy lőni fog. Akármi is legyen a következménye, a golyók eldördülnek. És el is dördültek. Pontosabban, csak egy dördült el. A másik is eldördült volna, ha Jesse Lockwood-nak lett volna ideje másodszorra is meghúzni a ravaszt. De nem volt. Abban a pillanatban, ahogy az ujja a ravaszra feszült, keskeny, sebesen szárnyaló, madárszerű test suhant át a tisztáson. Egyenesen Lockwood felé tartott, és kiverte a pisztolyt a kezéből. Sőt, nemcsak hogy kiverte, hanem bele is állt a kézfejébe. Egy kés volt, olyan, amilyeneket cirkuszi késdo-bálók használnak a produkciójukhoz. Jesse Lockwood felordított, eleresztette a pisztolyát, és elborult tekintettel bámult a kezére, amelyből szép, kövér cseppekben folyni kezdett a vér. Lehajolt volna elejtett stukkeréért, de egy enyhe akcentussal beszélő hang megállította. - Ne vegye fel, kérem. Ha felveszi, ismét meg kell sebeznem! Minden szem a hang irányába fordult. Egy tortaszelet-sziklatömb mögül Mr. Vu lépett ki a tisztásra. A kezében nem volt ugyan semmi, de én tisztában voltam vele, hogy Mr. Vu nem beszél a levegőbe. Jesse még mindig ordított, amikor Sarah Mann odafutott hozzá, és gyengéden átölelte. Ezalatt sorban kisétáltak a tisztásra a cirkuszosok. 11. Ahogy Lucky Stein érzékelte a fenyegető veszélyt, felemelte mindkét karját. -Csak nyugalom, nyugalom! Nincsenek rossz szándékaink! - Azt el is várom! - recsegte egy reszelős hang, és két vékony, csontos, konzervatív kinézetű hölgy ballagott oda hozzánk. Mindkettő bokáig érő fekete ruhát viselt, fehér fodrokkal, széles karimájú fekete kalappal. - Igaz, Melody? -Igaz, Glory! -Nem történt baja, szépfiú? - fordult hozzám Glory. - Csupán megkarcolták a karom. - A rosszfiúkat mindig baj éri. Mi lenne magából nélkülünk? Odasétáltak a másik sziklához, ahol Sarah Mann éppen a mindegyre összecsukló Jesse Lockwoodot próbálta a lábán tartani. - Ezzel meg mi történhetett, Glory? - Talán berúgott, Melody. - Nem érzek rajta piaszagot. - Nemcsak a piától lehet berúgni, Glory. - Mire gondolsz, Melody? - Arra, hogy ez a pasas... valami mástól veszítette el az eszét. A gyűlölettől talán. - Kit gyűlölhet ennyire, Glory? Talán a mi barátunkat? Ezt az izé... hogy is hívják? - Lawrence-re gondolsz? - Arra, hogy a csoda vigye el, mindig elfelejtem a nevét. - De hát miért gyűlölné annyira, Glory? -Talán a tyúkszemére lépett a pasasnak. Talán
maga sem tud róla, de beletenyerelt valamibe, amit ezek kevernek itt. - Ez mind csak feltételezés, Glory. - Hát próbáljunk meg a végére járni, Melody! Sarah Mann pipacsra vörösödött képpel ordított rájuk. -Miről hablatyolnak itt összevissza? Tulajdonképpen kik a fenék maguk? - Én késdobáló vagyok - mosolygott Mr. Vu. -De azért nem vagyok közveszélyes. - Úristen! - sápadt el Sarah Mann. - Ezek őrültek! -Á, dehogy! - tiltakozott Glory. - Már nem vagyunk azok. Erről különben papírunk is van. Megkaptuk a kórházi zárójelentést. -Mit gondolsz, Glory? Érdekli egyáltalán ezt a tyúkot a mi egészségi állapotunk? - Nem tudom, Melody. Talán igen. Glory és Melody mesterei voltak az altatásnak beszédükkel szinte hipnotikus álomba ringatták, aki hallgatta őket. Sarah Mann is úgy bámulta őket, mint a szerencsétlen antilopkölyök a közeledő sakált. Aztán egyszerre csak megrázta a fejét, és hangosan felkiáltott. - Ron! Gyere ide, Ron! Ron Casey bizonytalanul pislogva odalépkedett hozzá. -Itt vagyok, Sarah! - Vedd át tőlem Jessét! Jesse Lockwood a változatosság kedvéért most a nyúlszájú vállára omlott. Sarah Mann ekkor csípőre tette a kezét, és ordítani kezdett, mint a halaskofa a piacon. -Takarodjanak innen, megértették? Tűnjenek el! Ez a mi területünk! Glory ismét Melodyhoz fordult. - Nem tudod, ki ez a nő, Melody? - Nem tudom, Glory. De miért kérdezed? - Mert parancsokat osztogat nekünk. Azt mondja, ez az ő területük. -Hát ez érdekes. Tényleg, vajon ki lehet? - Talán a dalai láma - találgatta Glory. - Bár mintha azt hallottam volna, hogy az férfi. - Akkor a felesége. -A dalai lámának nincs felesége, Melody. Még ezt sem tudod? - Akkor ki a fene? Ekkor szakadt el a cérna Sarah Mann-nél. Iszonyatosat sikított, s felborzolt hajjal, mint egy fúria, a két kalapos, száját jártató hölgynek ugrott. Valaki rémülten felkiáltott. Sarah Mann kezében ugyanis fű-részes hátú dzsungelkés csillogott. Mielőtt bárki is megmoccanhatott volna, Melodyra vetette magát. Azaz csak vetette volna. Melody ügyet sem vetve Sarah Mann visítására, a figyelmeztető kiáltásokra, megvárta, amíg Mrs. Mann a közelébe ér, s amikor már-már elérte a testét a kés hegye, gyorsan eltáncolt előle. Olyan kecses mozdulattal, hogy bármelyik balerina megirigyelhette volna. Azt is csak én tudtam a jelenlévők közül, hogy a két csontkollekció valaha jó nevű táncospár volt a varieték világában. Sarah Mann nem számított Melody gyorsaságára, és különben is elvakította a harag. Úgy járt, mint a dühös bika az arénában már-már elérni vélte a kiszemelt áldozatot. Sarah Mann vérben forgó szemekkel megfordult, és az elhibázott célt kereste. Nem kellett keresnie, ott volt az néhány méternyire mögötte. Ismét felvisított, és rátámadt. Mit tesz isten, ezúttal is csak a levegőben végzett mélyfúrást a késével. És még vagy tizenötször. A jelenlévők némán álltak - már nem kiáltozott senki s szájukat beharapva figyelték a viadalt. Sarah Mann végül is leroskadt a földre. Már nem bírták el az izmai a súlyát: négykézlábon próbálta meg elérni Glory és Melody lábát. Ekkor Glory lehajolt hozzá, és a legkisebb félelem nélkül megsimogatta a hátát. -Keljen fel, Sarah! Sarah Mann kiejtette a kezéből a kést, és sírni kezdett. Még akkor is zokogott, amikor Lucky Stein odafutott hozzá, és felemelte. -Istenem... istenem...
A szakállas Simon Gordon a segítségére sietett volna, de még idejében megállítottam. - Simon, kérem! Gordon sötét képpel bámult rám. - Mit akar, Lawrence? - Válthatnánk néhány szót? Gordon megköszörülte a torkát, miközben Sarah felé pislogott. - Nincs magával beszélnivalóm. - A saját érdekükben kérem. - Honnan a fenéből tudja maga, hogy mi a mi érdekünk? -Figyelmeztetni szeretném önöket, ha így folytatják, rossz vége lesz a kirándulásuknak. - Halomra lő bennünket, mi? - Erre ne számítsanak. De ha válaszolna néhány kérdésemre... Sarah Mannbe közben úgy látszott, visszatért az élet, mert ellökte magától Steint, és Gordonra rikácsolt. -Simon, gyéreidé! Simon furcsa pillantásokat vetett rám. Úgy láttam, megingott valamiben a hite, amiről még nem tudtam pontosan, micsoda. Bár gyanítottam, hogy Sarah Mann nincs abban az állapotban, hogy higgadt beszélgetést folytassak vele, megpróbálkoztam a lehetetlennel. -Mrs. Mann... kérem! Legnagyobb meglepetésemre, az asszony felém fordult. Csupa-csupa vér volt a szeme, mintha napok óta nem aludt volna. - Mit óhajt tőlem, Lawrence? - Önök keresnek valakit, igaz? Vagy talán valakiket? - Mi köze hozzá? - Önök egy barlangot is keresnek, a Nagy Mennydörgőt! Pedig az a barlang nem is létezik! Nem volt egészen magánál, mert akaratlanul is elárulta, hogy jó nyomon járok. - De létezik! - Honnan tudja? -Magam hallottam a hangját! - Összefüggésben van a barlang Maurice Leblanc és Martha Bell eltűnésével? Rám meresztette ugyan vasvillatekintetét, de azért a többieknek is jutott belőle. - Ki pofázott, gazemberek? Mindenki behúzta a nyakát, még Jesse Lockwood is, pedig ő már egy sziklához támasztva szundikált. - Hát persze hogy összefüggésben van - mondtam. - Maguk azt hiszik, hogy a torzonborz varázslók tüntették el őket. Mrs. Mann gúnyosan elmosolyodott, de nem szólt semmit. -Maguk sorra gyilkolják a szerencsétleneket. Csakhogy tudniuk kell: azok, akiket megöltek, ártatlanok. -Mi nem öltünk meg senkit! - tiltakozott Mrs. Mann. - Azok a fickók pedig... igenis gyilkosok. - Tévednek, Mrs. Mann. -Akkor... kik? - Az egyikük Tom Berenger professzor volt, a másik egy bizonyos McKloskey professzor. Azért, mert szakálla van, és rongyokban jár valaki, még nem biztos, hogy gyilkos is az illető. Először láttam igazán meghökkenni Sarah Mannt. Bizonytalanná vált az arca: lefel futkosott a képén a felindulás. - A varázslók... egyetemi tanárok... - Ha elmondaná, miért ölték meg őket... Sarah Mann sötét pillantást vetett felém, aztán felvijjogott. - Ron, Lucky, Simon, gyerünk! Indulás, lányok! Ekkor ismét meglepetés érte Sarah Mannt. Legalább akkora, mint az eddigiek. A lányok összebújtak, mint a riadt bárányok, és nem mozdultak. Sarah Mann csak akkor vette észre, hogy nincs rendjén velük valami, amikor már elindult a domboldalon lefelé. Jessét Ron Casey és Simon Gordon vitte. Mrs. Mann csípőre tette a kezét, és idegesen a lányokra förmedt.
-Megsüketültetek? Indulás, lányok! Ma már nem lesz semmilyen program. Vissza a sátraitokba! A lányok ezúttal sem mozdultak. Lesunyták a fejüket, és csak álltak egy helyben, mintha megsüketültek volna. Sarah Mann egyetlen pillanatra tenyerébe temette az arcát, aztán gyorsan felkapta a fejét. -Mit mondtam, lányok?! Majd otthon megbeszéljük a dolgokat! Ekkor Mary Button lépett ki közülük. Kissé mintha vonakodott volna látszott rajta, hogy a többiek taszigálják előre. Sarah Mann felrántotta a szemöldökét. - Mi van, Miss Button? A lány rám pislogott, aztán vett egy mély lélegzetet, majd nagy bátran kibökte: -Mi... nem megyünk oda vissza, Mrs. Mann... Sarah. Sarah Mann megsimogatta az arcát. - Ki az a mi? - Hát... mi. Mi, lányok. - Valamennyien így döntöttetek? Miss Button félig hátrafordult, hogy bátorságot merítsen a többiek látványából. -Igen - mondta aztán csengő hangon. - Valamennyien így döntöttünk. - Megtudhatnám, hogy miért? - Mert... ez nem barlangászás, ami itt folyik. - Akkor mi, kicsim? - Hát... azt hiszem, gyilkosságok. Sarah Mann kicsit megtántorodott, mintha a gömbölyded kislány kővel dobta volna meg. - Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? Nem mentek sehova, jöttök velünk vissza a sátraitokba! Egy-kettő! Gyerünk! A lányok nem moccantak. - Na mi lesz? Talán kérvényt kell benyújtanom? Úgy gondoltam, ismét én következem. - A lányok nem akarnak visszamenni önökhöz, Mrs. Mann. Sarah Mann gyilkos indulattal nézett rám. Biztos voltam benne, ha ott lenne a keze ügyében a kése, és én is ott lennék, igen hamar összetalálkoznánk, és aligha a kés húzná a rövidebbet. - Magának meg mi köze hozzájuk? - A lányokat beviszem a kolostorba, Mrs. Mann. Én vállalom ezután értük a felelősséget. Jöjjenek ide, lányok! A lányok, mintha varázs tört volna meg, megmozdultak, és hozzám futottak. Mint kiscsibék a kotlós-hoz. Hogy tévedés ne essék, ezúttal én voltam a kotlós. Sarah Mann nyelt néhányat, aztán hidegen bólintott. - Jól van. Valóban a magáé a felelősség. Azt azonban már most bejelentem, hogy amint civilizált helyre érek, feljelentést teszek ön ellen emberrablás vádjával. A lányok sátrai a rendelkezésére állnak. Indulás, fiúk! A barlangászok eltűntek a kövek között. Magamra maradtam féltucatnyi lánnyal, egy cirkuszos kompániával, és a halott Migmibzanggal. Ha más van a helyemben, nem irigyeltem volna érte. 12. Migmibzang halála a földre sújtott, azonkívül a karom is égett, mintha parázshoz ért volna. Ki kellett volna tisztítanom a sebem, nehogy elmérgedjen, de azonkívül is legalább még ötven dolgot kellett volna csinálnom egyszerre. Éppen meg akartam kérni Mr. Vut, hogy segítsenek beszállítani a kolostorba Migmibzang holttestét, amikor Yvonne Köstler felsikoltott. Olyan éles hangon, hogy megindulni látszottak tőle a hegyek. Bár hallottam már sikoltást ezen a napon, nem is egyet, ez valamennyin túltett. Ráadásul nem is egyszer sikoltott, hanem többször egymás után. Úgy tűnt, mintha abba sem akarná hagyni. Kénytelen voltam odaugrani hozzá, hogy legalább befogjam a száját. Biztos voltam benne, hogy amolyan kései reakcióként most tört ki rajta az elmúlt órák minden megpróbáltatása. -Nyugodjék meg, Yvonne! - könyörögtem neki. - Nincs már semmi baj!
-Jajjaj, rolang, rolang! Először azt hittem, rosszul értem. Csak amikor cirka tizedszerre ismételte meg, fogtam fel, hogy a rolang szót kiáltozza. Amelyről viszont köztudott, hogy az elvarázsolt holttest tibeti neve. -Nincs itt semmiféle rolang - nyugtatgattam. -Kitől hallott egyáltalán róla? - Mr. Casey mesélte, hogy a hágókon kóborolnak, és... néha halott emberekbe költöznek bele. - Ez csak legenda, és... -Ha beleköltözik... a halott ember... mozogni kezd. - Ez igaz - ismertem be. - Csakhogy hol van itt rolang? -Ott, ott! Ugy remegett a keze, hogy alig tudtam követni az irányát. Jókora kőrakáson állapodott meg végül is a tekintetem, amely így messziről valóban hasonlított egy kicsit egy emberhez. A vibráló levegőben mocorgó rolangnak nézhette a kétségbeesett szem. Bátorítón veregettem meg a lány vállát. -Nem rolang az, Yvonne, hanem kőrakás! -Rolang, rolang! Ismét csak követtem az ujja ugrálását. Yvonne közben újra felvisított, amitől a többiek is visítozni kezdtek. Mielőtt elhatalmasodott volna rajtuk a hisztéria, én is nagyot ordítottam. - Nincs itt semmiféle rolang! Nincs itt semmi, ami rolangra emlékeztetne. Nincs itt... Ekkor Migmibzangra esett a pillantásom. Kis híja volt, hogy nem kezdtem el én is ordítani, csatlakozva a visító kórushoz. Migmibzang megmoccant, a fejéhez kapott, majd gyorsan felült, és ködös tekintettel bámult ránk. -Rolang! Rolang! A szerzeteshez ugrottam, és megtapogattam a mellkasát. A láma értetlen pillantásokat vetett szerteszét. -Mi történt velem, rinpócse? Valami... alaposan mellbe taszított. - Beletúrt a ruhája öblébe, aztán ő is felordított. - Jaaaj, rinpócse! A sakktáblám! Úgy ugrott fel, mintha rugók lökték volna magasba. Még ugrás közben megbontotta az övét, és széttárta köpenye szárnyait. Mintha csak rejtett ajtó nyílott volna a világra egy sakktábla darabjai kezdtek potyogni a fűre, hontalanná vált figurákkal keveredve. Az egyik nagyobb falemez közepén fekete lyuk éktelenkedett. -Jaaaj, rinpócse! Valaki szétlőtte a kedvenc sakktáblámat! Talán ma sem érti szegény, hogy miért öleltem át, és miért simogattam a kopasz fejét. Csak azt nem tudtam még, ki akarta megölni a hatalmas termetű szerzetest. 13. Migmibzang először boldog volt, hogy a Bardo helyett, ahol a következő újjászületésére kellett volna várakoznia - visszakerült a földre, később azonban már nem látszott az arcán a felhőtlen jókedv. Közvetlenül azután változott meg a hangulata, hogy közöltem vele, rábízom a lányokat. Vezesse be őket a kolostorba, beszélje meg Tenzing Csergal apáttal a dolgot, aztán keressen egy telefont, és teljesítse a megbízásomat. Migmibzang csak nehezen állt kötélnek. Először az egészségi állapotára hivatkozott. Bár biztos voltam benne, hogy nincsenek fájdalmai, úgy jajongott, mintha legalább három golyó bujkálna a bordái között. -Jaj, jaj, rinpócse, de fáj, de fáj! -Majd a talizmánod meggyógyít - nyugtattam meg. - Elveszítettem valahol, rinpócse. - Odaadom az enyémet. Azután meg azért panaszkodott, hogy telefonálni kell mennie, az pedig olyan felelősségteljes dolog, amely egész embert követel. Hogy tudna megfelelni a megbízásomnak, amikor ott lógnak a lányok a nyakán? Azért félórányi rábeszélés után csak összejött a dolog. A lányoknak megígértem, hogy rövidesen bevezetem őket a kolostori élet rejtelmeibe, amely legalább
annyira izgalmas, mint a barlangászás. Migmib-zangnak pedig, hogy amint visszaérek a kolostorba, megkeresem Döndrupot, és rábízom a lánycsapatot. Odalent a cirkusztáborban mély csend fogadott. Csak Glory és Melody lakókocsijából szűródött ki némi világosság. Azt hittem, már alszanak, ezért óvatosan kopogtattam meg az ajtót. Alig ért azonban az ujjam a deszkához, már ki is tárult előttem. - Jöjjön be, Mr. Lawrence. Odabent láttam szorongani az egész társaságot. Glory és Melody az ágyuk szélén kucorogtak, Mr. Vu kezében a késével a falhoz támaszkodott. Időről időre végighúzta az élén az ujját, mintha azt próbálgatná, vajon el tudná-e vágni vele valakinek a torkát. Miss Benetti most is változatlan érdeklődéssel pislogott rám. Keblei izgatottan emelkedtek-süllyedtek vékony selyemblúza alatt. Carlos, az erőművész viszont megropogtatta a kezem. - Hozta isten, Mr. Lawrence. - Hogy van Mr. Honeburg? - kérdeztem elfoglalva a nekem szánt széket. -Nem jól - mondta Miss Benetti. - Eckhard van vele. - Köszönöm, hogy segítettek - sóhajtottam. - Csak véletlenül jártak arra, vagy... - Diegót követtük. - Követték? Hova? - Hát azt mi sem tudjuk. Mondtuk magának, hogy szemmel tartjuk a fickót. Attól kezdve a nyomában voltunk, hogy elhagyta a tábort. - Merrefelé ment? Glory a lakókocsi tetejére bökött az ujjával. - Hegynek felfelé. És... úgy szedte a lábait, mintha ismerős volna erre. Sokkal gyorsabban, mint mi. Mintha... megszokta volna a hegyi túrákat. - Azután? - Lövéseket hallottunk a kövek között. Nem mesz-sze attól a helytől, ahol Diegónak nyoma veszett. A többit már tudja. Nem nézhettük tétlenül, hogy azok a fickók kilyukasszák a bőrét. - És Diego? - Szőrén-szálán eltűnt - mondta Glory. -Hacsak közben nem jött haza - tette hozzá Carlos. - Istenem, dehogy jött - hangzott fel hirtelen egy panaszos női hang az ajtó felől. Barbara del Sol állt a küszöbön a könnyeit törölgetve. Carlos nyögött egy nagyot, különben csend ülte meg a lakókocsit. Olyan csend, hogy még Barbara könnyeinek a kopogását is hallottuk a padlón. 14. Nem tudom említettem-e már, hogy nem kedvelem a női könnyeket, még azokét a nőkét sem, akik pedig megérdemlik, hogy bánatukban az egereket itassák. Barbara azonban végképp nem tartozott ez utóbbiak közé. Még akkor sem, ha mostanában, hogy finoman fejezzem ki magam, nem én voltam számára a legfontosabb férfi. Elszorult a torkom, ahogy kétségbeesett arcára néztem. Úgy éreztem, hogy kékre tudnám pofozni annak a képét, aki a bánatot okozta neki. A többiek is így gondolkodhattak - minden sérelmüket feledve -, mert egymással versengve próbálták megvigasztalni. Carlos odaugrott hozzá, átkarolta, és egy akkora kockás zsebkendővel kezdte törölgetni a szemét, hogy szegény Barbara alig látott tőle valamit. Miss Benetti egy összecsukott széket ráncigált ki valamelyik sarokból, és hangos recsegés-ro-pogás közepette kinyitotta. Nem törődve vele, hogy igencsak labilisnak látszik a tákolmány, addig erősködött, amíg Barbara helyet nem foglalt rajta. Szemem a szemét kereste. Barbara azonban mintha szándékosan tenné, nem nézett rám. Egyszer akadt csak össze a pillantásunk, de akkor is azonnal elkapta a tekintetét. - Történt valami, Barbara? - kérdezte Mr. Vu se-lyemkabátja ujjába süllyesztve a kését. - Nem szabad bánatosnak lennie. Nem áll jól magának. A bánatnál csak egy rosszabb van a világon: az életlen kés. - Ki mondta ezt? - hökkent meg Carlos. - Konfu-cius? -SuVej. -Oki?
- Az apám. - Szintén késdobálő volt? -Az, de ez a mondása nincs összefüggésben a munkájával. Akkor mondta, amikor egyszer paradicsomos pulyka készítése közben nem tudta rendesen felszeletelni a paradicsomot. - Még nem is találkoztunk, Barbara - biccentettem a lány felé. - A többiektől tudom, hogy... itt ütöttétek fel a tanyátokat. - Hát... itt - szipogta Barbara. - Éppen itt. - Örülök, hogy végre összefutottunk. -Én... is. Jaj, Istenem, Diego... El... tűnt! -bőgte. - Biztosan... elrabolták. A többiek elképedve bámultak rá. Lám csak, lám: mit tesz az emberrel a szerelem. Barbarát több oldaláról is ismerték a munkatársai, erről azonban még aligha. Azok alatt az évek alatt, amelyeket együtt töltöttek, Barbara del Sol még sosem roppant össze, bármiféle nehézséggel találta is szemben magát. Most azonban úgy kiütötte a szerelem, mint hülye Billyt a negyedik whisky Rockhill kocsmájában. - Azaz... nem úgy tűnt el. Megállt a sajnálat a levegőben. Carlos megmozgatta az ölében vaskos ujjait, amelyek úgy elkezdtek vonaglani, mint hamburgeren és coca-colán hizlalt giliszták. - Nem tűnt el? - kérdezte felhős tekintettel Miss Benetti. - Hiszen mi követtük... Glory és Melody vasvillaszemekkel néztek rá, így szegény Benetti kisasszony egyetlen nyeléssel eltüntette a folytatást. Ettől aztán, mintha még jobban kidomborodtak volna tekintélyes keblei. - Nem tűnt el... bizonyos értelemben. - Bizonyos... értelemben? - Igazából eltűnt. Összehúztam a szemöldököm, és koncentrálni próbáltam. Hogy is van ez? - Ki tüntette el? - kérdeztem megvakarva az orrom hegyét. - Én - mondta Barbara, és ismét bőgni kezdett. -Ugy érted... megölted? - kérdezte reménykedve Glory. - Azt nem hiszem. Glory ekkor másfelől próbálta megközelíteni a dolgot. -Véletlenül... a kövek között sétáltunk, amikor találkoztunk Diegóval. Illetve... ő nem vett észre bennünket. - Tudom - bólintott Barbara. - Mit? - hökkent meg Melody. - Diego... visszatért a lakókocsijához. - Honnan? - A kövek közül, ahol... beszélgettünk. - Te ott voltál Diegóval? - Ott - nyögte Barbara. Kezdett a dolog - ha nehezen is - kivilágosodni. Eszerint Barbara és Diego felsétáltak a hegyoldalon a nagy kövek közé, Diego valamiért otthagyta Barbarát, és visszatért a lakókocsijába. A cirkuszosok akkor pillantották meg, amikor már ismét a lányhoz igyekezett. - Láttál is bennünket? -1... igen - nyögte Barbara. - És hallottam, hogy rátok lőttek. - Mi nem láttunk téged. -Behúzódtam egy... nagy... tortaszelet formájú kő mögé. Igazság szerint meg kellett volna kérdeznie, de Melody nem kérdezte meg, hogy miért. Barbara és Diego nyilván a magányt keresték odafent, el akarták kerülni a többiek társaságát. - Miért ment vissza a lakókocsijához? - tettem fel a feleslegesnek tűnő kérdést. -Mert... mert... meg akarta nézni Honeburgot. Nyugtalankodott miatta. Azt mondta... nem tudja, nem okozott-e nagyobb kellemetlenséget Honeburg-nak, mint amennyit szánt neki. Összevillant a szemem a többiekével. Eszerint Diego valóban csinált valamit Honeburggal. - Kellemetlenséget okozott Honeburgnak? - tettette a meghökkenést Carlos. - Ez meg hogy lehet?
-Diego hipnotizőr is - nyögte Barbara. - Megérezte, hogy Honeburg kíváncsi valamire, és... az agyában kotorászik. - Ez nevetséges! - legyintett Glory. - Ilyen nincs. -Pedig így van - erősködött Barbara. - Diego képes rá. Apáról fiúra öröklődik a családjában a képesség. - Honnan származik ez a fick... Diego? -Perui. Állítólag... inka papok voltak az ősei, és... Diego sok mindent tud, amit mi el sem tudunk képzelni élő emberről. így aztán megbetegítette Honeburgot. Nem akarta, hogy az agyában piszkáljon. Azt mondta, nem lesz semmi baja Honeburgnak: tíz nap múlva frissen ébred, és nem fog visszaemlékezni semmire. Nem sokkal ezelőtt azonban nyugtalanító jeleket észlelt. -Észlelt? -Hát az agyával! Valami azt jelezte neki, hogy nincs minden rendjén Jensszel. Talán túlságosan is erős agyhullámokat bocsátott rá, ezért visszament a lakókocsikhoz, hogy egészen közelről... megnézze, mi történt. Azt mondta, nincs semmi vész, csak korrigálnia kell valamit. Magam mellé tettem az ásót és a lapátot... - Ásót? Lapátot? - tátotta el a száját Miss Benetti. -Csak nem kincset kerestetek? Barbara könnyeit potyogtatva rázta meg a fejét. - Ne... em. Nem kincset. -Akkor mi a fenéért kellett neked az ásó és a lapát? Barbara felemelte a fejét, és kétségbeesetten nézett rám. - Hogy eltemessem... Diegót. 15. Csend volt, csak Barbara alatt pattogott a tábori szék, mint távoli pásztortűz hangja. Nem mondhatnám, hogy az értelem optimista fénye világított volna a szemünkben. -Hogy... eltemessed Diegót? - kérdezte elmélázva Glory. - Ez mit jelent? - Hogy mit jelent? Hát... Diego ragaszkodott hozzá, hogy temessem el. - Hova? - tátotta el a száját Carlos. -A föld alá. Oda szoktak... embereket temetni, nem? - Diego... eltemettette magát? -El. - És te... eltemetted? -El. - De hát miért? - Mert azt akarta. Egy hetet akart eltölteni a Himalája szent földjében. Mielőtt megkezdődne a szád-huk ünnepségsorozata. Carlos megcsóválta a fejét. -No de... miért? -Nekem azt mondta - csuklott fel Barbara -, hogy... a föld adja neki az erőt, és már számos helyen eltemettette magát. Peruban, azaz az Andesekben, aztán Mexikóban a Sierra Madreban, Kanadában a Sziklás hegységben, és másutt. Szüksége van rá, hogy feltöltődhessék, mielőtt összemérné az erejét az indiai szent emberekkel. Carlos ismét megcsóválta a fejét. - A fene se gondolta volna. Úgy látszik, ez valami edzésféle nála. Akkor hát nincs semmi baj, Barbara. Egy hétig szundikál odalent, aztán frissen és egészségesen kibújik a föld alól. Barbarának ismét hullani kezdtek a könnyei. -Baj történt... Carlos. - Baj? - hökkent meg az erőművész. - Micsoda? -Azt hiszem... Diego nincs a sírjában. - Hogyhogy nincs benne? - Alighanem... eltűnt a sírból. -Na álljon csak meg a menet! - emeltem fel az ujjam. - Térjünk csak vissza oda, hogy felmentél Diegóval a sziklák közé. Ki választotta ki a helyet? - Diego - szipogta a lány. -Mikor? - Tegnap vagy tegnapelőtt. Azt mondta, hogy talált egy jó kis helyet, ahol egy hétig ellehet a föld alatt. - Pontosan hol van a hely? - Nem messze onnan, ahol... rátok lőttek. - Hogy temetted el? Koporsóban? -I... gen.
- Hol szerezte a koporsót? -Van neki. Mindig tart magánál néhányat. Néha... éjszaka is abban fekszik. - Ki vitte fel a koporsót a kövek közé? -Diego... természetesen. Segíteni szerettem volna neki, de megtiltotta. - Diego tehát megásta a sírját, és felvitte a koporsót a megásott sírhoz. Gondolom, belehelyezte, és csak arra várt, hogy te eltemesd. -I... gen. El is indultunk... és már majdnem felértünk a sírhoz, amikor a homlokához kapott, és azt mondta, meg kell néznie Honeburgot. Ekkor ragadtak rá a többiek - gondoltam. - Diego tehát - amint visszatért - befeküdt a koporsóba, te pedig rálapátoltad a földet. így van? - így - sóhajtotta Barbara. - Ezután? -Amikor befejeztem... hazajöttem... alig másfél órával ezelőtt. Dögfáradt voltam, és éppen a zuhany alatt álltam... ami egy lyukas vödör... amikor meghallottam Diego hangját. Mintha mellettem állt volna, olyan tisztán hallottam. Diego segítségért kiáltozott. Annyira megrémültem, hogy közben kiürült a vödör, és én ott álltam tetőtől talpig beszappanozva... Szóval... rettenetesen odavoltam. Letörölgettem magamról a szappant, és felöltöztem... majd elkezdtem futni a sír felé. Jó félórát futottam, amíg odaértem. Már éppen sötétedett... nem vagyok az a félős típus, de most... szóval nagyon nyugtalan voltam. Azért óvatosan közelítettem meg a sírt... de nem láttam a közelében senkit. Ugyanolyan volt, mint amikor... befejeztem a lapátolást. Csak kicsi halmot csináltam, hogy ne legyen nagyon feltűnő. És ekkor... Sírósra váltott a hangja. Melody - vagy Glory? -odalépkedett hozzá egy pohár vízzel. Barbara mohón felhajtotta. - ...és akkor... megpillantottam a földön az amu-lettjét, amelyet... vászonkabátkája zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle valamit, a tenyerére fektette, majd felénk mutatta. - Ezt... ez az amulettje, amelynek most ott kellene lennie mellette a koporsóban. Fél tenyér nagyságú, lapos valami volt, az alapja akár egy nemezszeletke is lehetett. Erre ragasztottak rá néhány madártoll-töredéket, egy kis csontdarabkát és valamiféle magvakat. Az egészet ezüstráma keretezte. Olyannyira egyedi volt, hogy aligha lehetett összetéveszteni bármivel is. - Most... mi lesz? - kérdezte Carlos tétován. A térdemre ütöttem, majd felálltam. - Elmegyek és megnézem, hogy mi van abban a sírban. Velem tart valaki? Meg sem kellett volna kérdeznem. Néhány perc múlva jó néhány sötét árnyék hagyta el a lakókocsik területét, és elindult, neki a hegyoldalnak, az óriási kőtortaszeletek felé. Vállunkon ásó és lapát, elemlámpa a kezünkben libasorban vonultunk, mint a hét törpe. Csak éppen a törpeindulót nem énekeltük. 16. Félúton járhattunk már, amikor az elöl haladó Barbara megtorpant, és halkan felkiáltott. -Jézusom! Ott van valaki! Mellette termettem, és arra néztem, amerre mutatta. Egyelőre nem láttam semmit, csak a sziklák hátán csillogó holdfényt. A hold éppen akkor kelt fel, amikor elhagytuk a lakókocsik körzetét. Nem is tudtam, hogy örüljek-e neki, vagy sem. Kétségtelen, hogy holdfényben köny-nyebb a tájékozódás, de a lövöldözés is. Márpedig nem szívesen lettem volna céltáblája senkinek. Addig meregettem a szemem, amíg fel nem fedeztem az egyik szikla mellett egy vérvörös foltot. Jókora folt volt, akár egy vörös palástba burkolódzott szerzetes is lehetett. Előhúztam a 38-ast, és tettem felé néhány lépést. Éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy kicsoda, amikor meghallottam hadaró hangját, amint egy démonelhárító szutrát ismételget eszeveszett gyorsasággal. Értettem én, hogyne értettem volna a sietségét! A démonelhárító szutra igazából csak akkor hatásos, ha legalább
százszor elmondjuk egymás után. Ehhez viszont idő kell. Nagy bajban lehet az a szerencsétlen, aki még az ötvenet is alig éri el, és a démon máris rátámad. - Hé! - szóltam rá. - Nem vagyok démon. Mintha meg sem hallotta volna a hangom. Csak morogta tovább a szutráit. Intettem a többieknek, hogy maradjanak nyugton, aztán szép csendben megkerültem a sziklát, amely mellett rejtezett. Ott hasalt a szikla oldalánál, olvasójával a kezében, s olyan sebesen pergette a gyöngyöket, hogy káprázni kezdett tőle a szemem. Nem akartam megrémíteni, ezért némán a vállára tettem a kezem. A szerzetes ordított egy hatalmasat, aztán a fejemhez vágta az olvasót. -Takarodj innen, átkozott! - bömbölte. - Takarodj, ha nem akarod, hogy halálra égessenek a varázsmondások. Már a nyolcvanötödiknél tartok! Ismerős volt a hangja, nagyon is ismerős. Olyany-nyira az, hogy biztos voltam benne, Döndrupot sikerült elkapnom. - Döndrup rinpócse? - kérdeztem halkan. - Hát már a nevemet is tudod, te átkozott? Nem mert megmoccanni, és az arcomba sem nézett. - Nem nézed meg, ki vagyok? - Nem merem - nyögte. - Ha rád nézek, megvakulok. - ígérem, hogy nem vakulsz meg. -Egy démon ígérete semmit sem ér! - Azért csak próbáld meg. Döndrup lassan, nagyon lassan felém fordította az arcát. Mindkét szeme be volt csukva, majd az egyiket félig kinyitotta. Aztán hirtelen mindkettő felpattant, és tágra nyílva meredt rám. - Blobzang rinpócse? - Még jó, hogy megismersz. - Hála legyen Congkapának, hogy te vagy az. Már azt hittem, hogy egy démon. Nagy bajban éreztem magam, rinpócse! -Mitől féltél? Hiszen ha nyolcvanöt szutrát elmondtál, a démonnak már aligha lehetne hatalma feletted. Döndrup nagyot sóhajtott. - Hazudtam, rinpócse. Még harmincnál sem tartok. Abban bíztam, hátha át tudom verni... bár a démonok sokkal ravaszabbak, mint gondolnád. Mit keresel erre ilyenkor, rinpócse? És a többiek? Nini, Carlos rinpócse és... a két hölgy...! - Te mit keresel itt? - kérdeztem vissza. - Üzleti ügyeimet intéztem, rinpócse. Valaki tartozott nekem a faluban. És te? - Jó lenne, ha velem jönnél, Döndrup - mondtam felelet helyett, amikor feltápászkodtunk. - Tenzing Csergal az én szolgálatomra rendelt, vagy mi a fene! - A szolgálatodra is állok, rinpócse - bólogatott kopasz fejét vakargatva. Csak éppen nem voltál sehol. Ha akarod, veletek maradok. Hova megyünk, rinpócse? Barátságosan rámosolyogtam, és megfogtam a vállát. - Sírt ásni, Döndrup. Szerencsém volt, hogy elővigyázatosan elmarkoltam a vállát. így aztán nem is tudott elpucolni. 17. Már a sír közelében jártunk, amikor még mindig nem fogyott ki a szemrehányó szavakból. -Ez azért nincs rendjén, rinpócse - motyogta nyugtalanul pislogva jobbra-balra. - Errefelé tele van a világ démonnal, kísértettel, széllóval... - A széllovak az emberek barátai. Legalábbis a hívőké - tettem hozzá. Döndrup ismét csak megvakargatta a feje búbját, és nagyot sóhajtott. - Nem ilyen egyszerű ez, rinpócse. A földöntúli lényeken néha nem könnyű eligazodni. Azt hiszed róluk, hogy a barátaid, aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy már meg is nyúztak, és ki is tömtek. Mint egyszer is... - Miről beszélgetnek maguk ilyen komor képpel? -hajolt hozzánk Melody. - Apró semmiségekről - vontam meg a vállam. -Arról, hogy a szellemek megnyúzzák a szerencsétlen vándorokat, kitömik... -Fene az ízlésüket! Más nem jut az eszükbe? Döndrup megszívta az orrát. - Ez komoly, rinpócse? -Micsoda?
- Hogy sírt ásni megyünk? - Nincs kedvem tréfálkozni. - Ettől tartottam. Hallgatnom kellett volna Tagta rinpócséra. -Oki? - A kolostorban lakik. Ő már azelőtt is ismert téged, hogy idejöttél volna. - Igazán? És honnan? -Hát én azt meg nem tudom mondani neked, rinpócse. Valamelyik kolostorból. Ő mesélte nekem, hogy abban a pillanatban, ahogy beteszed a lábad a szerzetesek közé, vége a nyugalmuknak. Egyszer még a macskadémont is beengedted valahova. - Ez rágalom! - tiltakoztam. - Éppen hogy a macskadémont akartam elriasztani! - Mondod te. De mások mást mondanak. Azonkívül azt is hallottam, hogy ha beeresztenek valahova, azon nyomban megszállnak valakit a gonosz szellemek, te ásót, lapátot ragadsz, elmész, és kiásol valakit a sírjából... Erre már nem mertem azt mondani, hogy rágalom. Felesleges is lett volna tiltakoznom ásóval a vállamon. - Tényleg, rinpócse, kit ásunk ki? - Diegót - mondtam. - Ismered? Döndrup mintha elsápadt volna. - Nem lehetne, hogy én mégiscsak inkább visszamenjek a kolostorba? Rengeteg dolgom van, rinpócse, majd holnap reggel felkereslek... Ismét csak elmarkoltam a vállát. -Emlékezz csak rá, hogy rendelkezett Tenzing Csergal! Szóval, mi a helyzet ezzel a Diegóval? Döndrup megnyalta a szája szélét. - A démonokkal cimborál, rinpócse. - Te ezt honnan tudod? - Megérezni az ilyesmit. Ahogy találkoztam vele, máris láttam a szemén, hogy nincs rendben vele valami. - Pontosan mire gondolsz? - Olyan sugarak jönnek ki a szeméből, rinpócse, hogy beleborzong az ember. Nekem például a kezem is zsibbadni kezdett tőle. Ez pedig biztos jele annak, hogy a szellemek segítenek neki. Ók növelik meg az erejét. Tovább is folytattuk volna a diskurzust, ha Barbara meg nem torpan előttünk. - Itt van! - suttogta egy alig észrevehető halomra mutatva. - Itt kell lennie... ez alatt. A sírhalom aprócska volt ha nem hívja fel rá a figyelmünket, talán el is mentünk volna mellette. Látszott rajta, hogy gyakorlatlan kéz készítette, leginkább egy döglött teve púpjára emlékeztetett. Megcsóváltam a fejem, és Barbarához léptem. - Ástál már sírt valaha is Barbara? Vagy eltemettél már bárkit is? Barbara rám emelte szemrehányó tekintetét. - Ez valami... tréfa? - Dehogy tréfa - tiltakoztam. - Csak éppen... túl laposnak találom a halmot. Barbara megvonta a vállát. - Nem is voltam egészen magamnál, amikor összekotortam a földet. Végig reszkettem, hogy Diego... meghal. - Hol találtad meg az amulettjét? Barbara egy holdfényes kis tisztásra mutatott. A tisztás mintegy tíz méterre feküdt tőlünk. Azért mondok tisztást, mert nem láttam kőtörmeléket rajta. Mintha valaki szántszándékkal tisztára söpörte volna. Az esetleges nyomokkal együtt. Carlos komoran nézett rám. - Kezdhetjük, Mr. Lawrence? - Kezdjük! Nekiálltunk az ásásnak. A föld puha volt, nem okozott különösebb fáradságot a munka. Az éjszaka meglebegtette felettünk a szárnyait, hideg léghullámokat kavarva a levegőben. Ahogy a földet lapátoltam, néha-néha felpillantottam a sír körül álldogálókra. Furcsa volt, hogy valamennyien átadták magukat a himalájai éjszaka varázsának. Mintha álmodozni jöttünk volna fel a hegyoldalra, nem sírt ásni. Addig ástunk, amíg Carlos ásója deszkán nem koppant. Az erőművész megállt, és kifújta a tüdejéből a levegőt. - Itt a koporsó, Mr. Lawrence.
Valóban ott volt. Ahogy lehajoltam, és lesöpörtem a deszkáról a földet, kibontakozott a szemünk előtt Diego koporsója. Úgy egyébként izgalmas látványt nyújthattunk azon az éjszakán. Ahogy ott álltunk egy félig kiásott sír felett, köröskörül a Himalája égig érő bérceivel, festő ecsetjére kínálkozott. És Döndrup is, aki sokadszorra próbált meg elinalni. - Itt maradsz, Döndrup! - Hiszen nem megyek el, rinpócse. Csak egy kissé hátrébb húzódok. Barbara arcára pillantottam. Mindent elnyomott rajta a kíváncsiság. Vajon fekszik-e a koporsóban valaki? Carlos kotorászott még egy kicsit, aztán a kiszabadított koporsó fölé hajolt. Diego koporsóját, eltérően a világ egyéb koporsóitól nem szegezték le, hanem olyasféle pántokkal fogták körbe, mint a hordót. A pántok végét egyszerűen csak össze kellett csattintania Barbarának. Olyan primitív volt a szerkezete, hogy még egy gyerek is kinyithatta volna. Carlos összenyomta egy kicsit a pántokat, mire azok maguktól lehullottak a koporsóról. - Nyissam? Az is festő ecsetjére kívánkozott, ahogy a sír szélén állók lenéztek ránk. Glory és Melody szenvtelen ábrázattal bámulták a koporsó mellett feketedő göröngyöket, mégis biztos voltam benne, hogy úgy megfeszülnek az idegeik, mint az íjhúr. Barbara szája elé szorította a kezét, és nagyokat nyelt, Miss Benetti keblei táncot jártak a selyemblúz alatt. Ahogy összetalálkozott a tekintetünk, biztos voltam benne, hogy aggódik értem. Bátorítóan rámosolyogtam, és Carlos vállára ütöttem. -Nyissa, Carlos! Carlos keresztet vetett, aztán nekiveselkedett a tetőnek. Ehhez sem kellett azonban különösebb erő. Olyan engedelmesen fordult le a földre, mintha belülről segítette volna valaki. Pedig onnan aztán aligha segíthette bárki is. Megkönnyebbülés moraja hullámzott végig rajtunk, ahogy felfedeztük a sötét testet a koporsóban. Úgy feküdt benne, mintha megparancsolták volna neki, hogy vigyázzban fekve várja meg az utolsó ítélet harsonaszavát. Két kezét a nadrágja vágásához szorította, orra egyenesen a holdra meredt, széles száját szigorúan összezárta. Elégedetten fel kellett volna sóhajtanunk, és egymásra mosolyognunk. Nincs semmi baj: Diego békésen fekve gyűjti magába Földanya energiáit. Csakhogy mi nem sóhajtottunk fel: sem én, sem más. Ami elhagyta az ajkunkat, az inkább meglepett nyöszörgés volt, semmint elégedett sóhaj. A koporsóban ugyanis nem Diego feküdt, hanem valaki más. Egy nyílpuskával szíven lőtt hulla. 18. A kíváncsian fölénk hajló hegycsúcsok láttak már holttestet éppen eleget sok-sok millió éves életük során, ez azonban talán még őket is megdöbbentette. Ezért is érezhettem úgy, hogy szinte ránk fekszenek, elfogva előlünk a levegőt. Még a hűvös szellő is erejét veszítve hullott le a földre. Bőrömön éreztem a természet furcsa változását. De nemcsak a természet akadt ki a hulla váratlan felbukkanásán, hanem a társaim is. Carlos akkorát nyögött mellettem, hogy majd a sír falához lapultam tőle. -Jézusom... Mr. Lawrence... ez kicsoda? Jó kérdés volt, meg kell hagyni. A férfi fekete bőrű, afrikai férfi volt, narancssárga műanyag ruhába öltözve. Lábán könnyű bakancs, dzsekijén egészen az öléig lehúzva a cipzár. Szeme nyitva, mintha a fölé hajló hegyeket bámulná. Felnéztem a többiekre. Barbara még mindig az ajkára szorította a kezét, és olyan rémület ült a szemében, hogy legszívesebben kimásztam volna a sírból, hogy átöleljem. Miss Benetti a fejét csóválgatta, miközben a keblei úgy abbahagyták az ugrálást, mintha tiszteletlenségnek tartották volna a magamutogatást a halott közelében. Glory és Melody a híg levegőbe bámultak, mintha nem is hulla feküdt volna a koporsóban, hanem egy zsák krumpli. Csend volt, ami azt jelezte, hogy senki nem ismeri a halottat. Már-már nyitottam volna a számat, hogy kiadjam a megfelelő utasításokat, amikor mintha egérke cincogott volna felém, meghallottam Döndrup hangját. A szerzetes ott szobrozott a többiek mögött, tisztes távolságban a koporsótól.
-Blobzang... rinpócse... én... Ingerülten vakkantottam rá. Csak nem akar ismét meglépni? - Mi van, Döndrup? A szerzetes a sír felé bökte a mutatóujját. -Én tudom... kicsoda. Volt vele egy kis... üzleti ügyem. Úgy robbant ki belőlem a szót, mint a golyó az ágyú torkából. - Kicsoda? Döndrup nagyot nyelt. - Vanamaker... rinpócse. A gyógy növény gyűjtők táborából. 19. Vanamaker rinpócse, azaz Jarvis Vanamaker nem nyújtott irigylésre méltó képet, azt meg kell hagyni. Véres volt a dzsekije, a nadrágja, sőt még a bakancsa is. Aki megölte és a koporsóba dugta, nem vette magának a fáradságot, hogy szalonképesebbé varázsolja. - Kivesszük... Mr. Lawrence? Bólintottam. így aztán Mr. Vanamaker percekkel később már ott feküdt a sír mellett. Barbara a vállamra hajtotta a fejét. -Óh, Leslie! Istenem, Leslie! Mi folyik itt? Én is szerettem volna tudni. Bár sok mindennel tisztában voltam már, attól azonban még igen mesz-sze jártam, hogy felismerjem a történtek lényegét. Abban mindenesetre biztos voltam, hogy valami nagy-nagy disznóság folyik az orrom előtt. De vajon mi? Miután a földre fektettük a holttestet, gyorsan megvizsgáltam. A vérfoltokra és a lövedékre ügyet sem vetettem többé, és azt sem bántam, hogy Melody lehajol, és egy zsebkendővel eltakarja az arcát. A hold megvillantotta a fényét, és sértődötten egy kis felhődarab mögé rejtezett. Talán azt hitte, előle akarjuk eldugni. Ami leginkább felkeltette az érdeklődésemet, az a halott ruhája és a cipője volt. Mindegyiket vastagon fedte a por, ami azt jelenthette, hogy olyan helyen mászkált, ahol a por rátapadhatott. A helyi viszonyokat figyelembe véve ez csak barlang vagy üreg lehetett, hiszen a földfelszínről a szinte állandóan fújó szelek eltüntették a port. Vajon hol mászkálhattál a halálod előtt, Jarvis Vanamaker? Lehajtottam a fejem, és gondolkodni próbáltam. Eszerint Jarvis Vanamakert üldözte valaki. Vanamaker bemászott egy barlangba... talán a Nagy Mennydörgőbe, valaki észrevette, és lelőtte a nyílpuskával. Vajon mibe üthetted az orrod, Jarvis Vanamaker? -Most mi lesz, Lawrence? - hallottam Melody türelmetlen hangját. - Itt ácsorgunk reggelig? Megráztam a fejem, aztán magamhoz intettem Döndrupot. - Lemész a kolostorba... -Nem! Nem értettem a dolgot. Eddig mindenáron meg akart pattanni tőlem, most meg... - Nem megyek, rinpócse! - tiltakozott nagyon határozottan a szerzetes. - Itt maradok melletted. Még itt kóborol a közelben Vanamaker rinpócse lelke, ismer engem... nem és nem. A végén még azt hinné, hogy szándékos volt. - Micsoda? - hökkentem meg. Döndrup megszívta az orrát. - Az az... ötven dollár. - Miféle ötven dollár? Döndrup ekkor zavaros magyarázkodásba kezdett, aminek az volt a lényege, hogy adósa maradt Jarvis Vanamakernek ötven dollárral. Vanamaker, úgy látszott, megfeledkezett róla, mert nem kérte igaz, ő, Döndrup kész lett volna megadni neki, csak éppen valahogy ő is megfeledkezett róla. Vanamaker rinpócse halála azonban egyből az eszébe juttatta. Na már most, ha neki az eszébe jutott a halott láttán, akkor bizonyára Vanamaker rinpócse lelkének is az eszébe juthat. Következésképpen bolyongó lelke azt hiheti, hogy ő, Döndrup nem is akarta megadni a pénzt, ezért bosszút fog állni rajta. Mert a halottak nem felejtenek. Függetlenül attól, hogy odaát már nem sok hasznát venné az ötven dollárnak, mégiscsak be akarja hajtani az adósságot. Mégpedig nem földi, hanem túlvilági módon. Attól pedig a jóindulatú istenek óvjanak meg minden földi halandót, hogy erőszakos módon meghaltak szellemei hajtsák be rajtuk az adósságukat!
Kénytelen voltam belátni, hogy hiába is erősködnék, Döndrup nem lenne hajlandó lefuvarozni a kolostorba a holttestet. - Elvisszük a halottat a gyógynövénygyűjtőkhöz -mondtam az erőművésznek rövid töprengés után. -Segítene, Carlos? - Természetesen, Mr. Lawrence. A többiek kérdőn néztek rám. - Csak Döndrupra van szükségem - mondtam. -Holnap megbeszéljük a dolgot. Bólintottak, és anélkül, hogy a holttestre néztek volna elindultak a lakókocsik felé. Mi is elindultunk, csak éppen másik irányba. Carlos fogta a halott vállát, én a lábát, Döndrup előttünk haladt varázsmondásokat kántálva. Ekkor éreztem úgy először, hogy jómagam is bármikor egy sír mélyére kerülhetek. Egy nyílpuska könyörtelen lövedékével a szívem közepén. 20. Jó lett volna, ha lett volna időm végiggondolni a történteket, és összevetni mindazzal, ami ideérkezésem előtt történt velem. Hiszen ástam én már sírt Indiában is - igaz, ott nem volt benne senki. Akit kerestünk, az úgy eltűnt, mint Meggie bugyija Greg házibuliján. És elő sem került többé. Aztán St. Maarten szigetén magam is koporsóba kerültem, és ha Me-lody és Glory nem szabadítanak ki belőle, ki tudja, hol lennék. Valami összefüggésnek kell lennie ezek között az események között, de vajon mi? Tovább is töprengtem volna, de Carlos halkan feldünnyögött mellettem. - Valaki... követ bennünket, Mr. Lawrence. Volt annyi lelkierőm, hogy ne kapjam fel a fejem. - Hol van? - kérdeztem halkan. - Jobb kéz felől... a szikla mögött. - Lassítson egy kicsit! Carlos engedelmesen lassított. Én pedig mintha csak az utat keresném, feltűnés nélkül jobbra fordítottam a fejem. Amit láttam,.úgy meglepett, hogy majd eleresztettem a halottat. A mellettünk emelkedő sziklatömb mögül egy szakállas fickó feje kandikált elő. Ahogy ráesett a pillantásom, a fej megnyúlott, mintha gumiból lett volna. A következő pillanatban már a nyakát is láttam, később a vállát, és az egész felsőtestét. Nem is nagyon próbált meg elrejtőzni előlünk. Óvatosan a stukkerom után tapogatóztam. Nem ment könnyen, hiszen Vanamaker lábát is tartanom kellett. Éppen elértem a 38-ast, amikor a szakállas felordított a szikla mögött. - Haaaaj! Haaaaaj! Carlos megtorpant, és felmordult. - Ki a franc ez? Döndrup rinpócse viszont úgy üvöltött fel, mint a sakál. -Takarodj innen, gonosz lélek! - bömbölte, majd elkezdte hadarni a szutráit. De csak egyet mondott el a szutra végén hozzám intézett szemrehányásba fogott. - Látod, rinpócse, megmondtam én neked, hogy nem lesz jó vége a dolognak. A szellemek elkapnak bennünket, megnyúznak, kitömnek... Egy szutra, egy szemrehányás. A szakállas immár teljes egészében kiemelkedett a szikla mögül - éppen csak a lábát nem láthattam. - Átkozottak! - ordította. - Átkozottak! Becsaptatok, rohadékok! De az Úr majd megbüntet benneteket! Az angyalok lángpallosukkal vágnak rendet köztetek... Hirtelen elhallgatott, mintha valaki befogta volna a száját. És bármennyire is furcsának tűnjön, tényleg ez történt. Egy kéz nyúlt ki a szikla mögül, befogta az ordítozó száját, és lerántotta magához. Ott azonban ismét kiszabadulhatott, mert láthatatlanul is tovább folytatta az átkozódást. -Legyetek átkozottak! Az Úr a poklok fenekére küld benneteket! Megnyitja előttetek kénköves bugyrát, és... Aztán csend. Néma csend. Biztos voltam benne, hogy hallottam már ezt a hangot. Csak még arra nem emlékeztem, hol. 21. Addig zörgettük a kutatóállomás ajtaját, amíg egy álmos hang ki nem szólt rajta. - Ki az ördög az? Mondtam, hogy kicsoda.
Rövid hallgatás után kulcs csörrent odaát. -Várjon, mindjárt kinyitom. Csak nincs valami baj? - Úgy néz ki, hogy van. - Várjon. Vagy álmos volt, vagy ideges, vagy mind a kettő, de néhány percbe belekerült, amíg kinyílt az ajtó. Martin Hagelund állt előttünk álmosan pislogva. -Jézusom... még most sem tértem magamhoz. Szerencséjük, hogy ügyeletet tartunk ma éjszaka. Ebben a pillanatban vette észre a letakart arcú halottat. - Jézusom... csak nem Jarvis? - Honnan tudja? - förmedtem rá. -Na hallja... hiszen látom rajta, hogy fekete bőrű. Azonkívül Jarvis eltűnt. Jézusom, ez tényleg Jarvis... Csak nem... csak nem... - De igen - bólintottam. - Jarvis Vanamaker meghalt. -Jézusom... szólok a főnöknek, és... talán hozzák be... én mindjárt rosszul leszek. Tegyék ide... aztán... már itt sem vagyok... talán akad egy pokróc valahol... Öt perc múlva akadt minden. Volt pokróc, volt lepedő, volt Serge Laberge, és a többiek is ott voltak. Álmos szemekkel, de igencsak éber rémülettel az arcukon. Kinek a keze remegett, kinek a lába, kinek mindene. Csinos kis remegő csoportot lehetett volna összeállítani belőlük: talán még a rekordok könyvébe is bekerülhettek volna. -Te jó isten! - nyögte Laberge. - Dreyfuss után Vanamaker is. Hol talált rá, Mr. Lawrence? Csupán annyit árultam el nekik, hogy odakint jártunk a sziklák között, amikor rábukkantunk a holttestre. Döndrup ismerte Vanamakert, így aztán idehoztuk. - Úristen - ájuldozott Laberge. - Ilyen kegyetlenül... ezek... állatok, nem emberek. - Kikre gondol? -Akárki is tette, nem lehetett normális emberi lény. - Ön céloz valakire? - Hogy az ördögbe ne céloznék! - dühöngött Serge Laberge. - Persze hogy célzok. Azt azért mégsem hihetem, hogy a hegyek között kóborló démonok ölték meg ezzel a szörnyű vasdarabbal. - Miért ne tehették volna ők? - kérdeztem álnokul. Laberge ingerült mozdulatot tett a kezével. - Először is azért, mert nem hiszek bennük. Maga talán hisz? - Ez aligha tartozik ide. - Józan gondolkodású, világlátott ember vagyok, nekem ne magyarázza senki, hogy démonok nyílpuskával lövöldöznek a Himalájában. Nem, Mr. Lawrence, akárki is állít ilyet, hülyeséget beszél. - Akkor kire gondol? Laberge megnyalta a szája szélét. - Elsősorban ezekre a rohadékokra! - Konkrétan? - Az állítólagos barlangkutatókra, természetesen. Látta már őket közelről? Náluk rosszabb arcú fickókat még nem hordott a föld a hátán. Tipikus bűnöző arcok. És az a nő is... Már akkor fel kellett volna jelentenem őket a hatóságoknál, amikor... Jarvist megfenyegették. Védőszellemem ébredezni kezdett a lelkem mélyén. Vakaródzott egy kicsit, majd a lelkem falára tapasztotta a fülét. -Azt mondja, Mr. Vanamakert megfenyegették? -Persze hogy azt mondom! Mi békében szeretnénk élni a szomszédainkkal. Annak idején úgy képzeltük, hogy puska helyett majd növénygyűjtő kosár nyomja a vállunkat, ha sétálni megyünk. Mostanság viszont már egész fegyvertárat viszünk magunkkal, és amint látja, még ez is kevés. - Hogy fenyegették meg Mr. Vanamakert? - Hogy lehet megfenyegetni valakit? Mindkettőjüknek azt mondták... - Mindkettőjüknek? - Jarvis nem volt egyedül. - Ki volt vele? Laberge ismét megnyalta a szája szélét.
- Hát... Mr. Dreyfuss. -Mr. Dreyfuss? Akit szintén... megöltek? - Mit gondol, hány Dreyfuss rohangál a Himalájában? - Hogy kerültek ismét kapcsolatba a barlangkutatókkal? Laberge óriásit sóhajtott. -Én küldtem őket... hozzájuk. Még egyszer el akartam magyarázni nekik, hogy mi békében akarunk itt élni, kaptunk a kormánytól kutatási engedélyt, dolgozni akarunk, kihasználni ezt a rövid időt, nem érdeklődünk mások munkája iránt, a magunkét viszont szívesen megmutatjuk bárkinek. Azt gondoltam, erre majd megenyhülnek. Hát nem! Tudja, mit csináltak? -Mit? - Elkapták Dreyfusst és Vanamakert. Maga el sem tud olyat képzelni... Valami kötélcsapdával, vagy mi a szarral. Vanamaker mesélte, hogy amint a táboruk felé közeledtek, egyszerre csak felrántotta valami őket a levegőbe. Ott lógtak fejjel lefelé ég és föld között. Jó darabig lógtak, aztán felbukkant két fickó - egy kis vörös, és egy bozontos fekete szakállú -, s azzal fenyegették meg őket, hogy mindkettőjüket megskalpolják, és elvágják a torkukat. Képzelheti, mit érzett az a két szerencsétlen. Azt hitték, őrültek kapták el őket, amiben lassan már magam is kezdek biztos lenni. Azok a fickók nem normálisak! Mondom, hogy láttam őket közelről. Olyan a szemük, hogy pszichiátriai tanulmányt lehetne írni róluk. Biztos vagyok benne, hogy ők tették. A torzonborzok csak másodjára kerülhetnek szóba. - Ók is megfenyegették magukat? -Szerencsére nem. Csak éppen mindenütt ott vannak. - Nem beszélne róluk egy kicsit bővebben? Laberge összetette két kezét, és könyörögve nézett rám. - Miért kínoz, Mr. Lawrence, miért? Megölték két emberemet, két jó társamat, maga pedig szünet nélkül kést forgat a szívemben. Mit akar tudni róluk? - Mindent, amit maguk tudnak. - Azzal aztán nem sokra megy. Fogalmunk sincs, kicsodák. Nemrég bukkantak fel a közelünkben azóta olyanok, mint az árnyékaink. Egyre a nyomunkban járnak, és figyelnek bennünket. Kezdetben még azt hittük, a gyógynövények érdeklik őket. Javasoltam is az embereimnek, hogy ha valaki szót tudna érteni velük, megtaníthatnánk őket erre-arra. Később aztán... már nem is bántam, hogy nem kerültünk közelebbi kapcsolatba. - Miért nem? Laberge megdörzsölte az orra hegyét. -Mert azok a fickók... nem idevalósiak. Legalábbis néhányan közülük biztosan nem. - Hogyhogy nem idevalósiak? - adtam az ártatlant. - Európai az arcuk. : -És? i Laberge közel hajolt hozzám. i - Van egy elképzelésem, í - Éspedig? - Hallott a bangkoki szökésről? - Miről? - kérdeztem értetlenül. Hiába erőltettem az agyam, semmiféle bangkoki szökés nem jutott az eszembe. - Néhány kábítószerkereskedő, akiket a bangkoki hatóságok halálra ítéltek, néhány éve megpattant, mielőtt még az ítéletet végrehajthatták volna rajtuk. Azóta is bottal ütik a nyomukat. Egy hónappal ezelőtt Thaiföldön jártam, ott olvastam egy helyi lapban, hogy azt gyanítják: nem délre menekültek, hanem északra, feltehetően a Himalája vidékére. Nem lennék meglepve, ha ők lennének azok. - Miért ölték volna meg az embereit? -Ki a fene tudja? Ki tud szökött rabok fejével gondolkodni? Megrémültek, hogy leleplezzük őket. Bár, megismétlem, hogy elsősorban a barlangkutatók a gyanúsítottjaim. Mondja, Mr. Lawrence, ön mit tenne a helyemben? Mielőtt válaszolhattam volna, védőszellemem akkora balhét vert ki a lelkem mélyén, hogy attól tartottam, még kívül is hallik. Mindenáron igyekezett meggyőzni róla, hogy ha beleavatkozom a barlangkutatók és a növénygyűjtők harcába, az lesz a vége, hogy én hagyom ott a fogam. 0 pedig kereshet új gazdát
magának. Bár ilyen ütődöttől, mint én, valóban jobb lenne megszabadulnia. Okosabb lenne, ha megköszönném neki, hogy vigyáz rám, és hátat fordítanék a gyógynövényeseknek. Oldják csak meg maguk a problémáikat, nyírják ki a barlangkutatókat és a varázslókat is, vagy nyírassák ki magukat, ha akarják, én pedig menjek tüstént vissza a kolostorba, és olvasgassam a könyvtár gyöngyszemeit. Találok ott nekem való dögunalmas könyvet éppen eleget. Sóhajtottam, és nem hallgattam rá. - Hogy mit tennék a helyében? Először is elrejteném a halottat. - Hova rejtsem? -Biztos van valami hűvös helye. Laberge megvakarta a feje búbját. - Hát az éppen akadna... csakhogy nem tehetem. Ha eltitkolom a hatóságok elől... Ön azt ígérte nekem. .. - A hatóságok messze vannak. -Előbb-utóbb csak megtudják! - Ráér később is közölni velük Dreyfuss és Vana-maker halálát. -Akkor mit mondjak nekik? Mit feleljek, ha megkérdezik, hogy miért nem jelentettem eddig? - Nem fogják megkérdezni. Nem érdekli őket különösebben a dolog. A Himalájában naponta tűnik el valaki. - A fenébe is, mit akar ezzel mondani? - Csak annyit, hogy maradjon a fenekén. Rövidesen tálcán hozom ide magának a gyilkosok fejét. Laberge gyanakodva bámult rám. - Mi az ördögről beszél? -Elkapom őket. Méghozzá bizonyítékokkal együtt. - Miért bízzak magában? Már egyszer megígérte... -Nem ér meg magának négy napi várakozást, hogy megszabaduljon tőlük? - Többet is megérne, ha biztos lennék a dolgomban. - Én biztos vagyok a magaméban. Addig-addig győzködtem, amíg végül beadta a derekát. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog -szívesebben rohant volna a rendőrségre, bejelenteni a haláleseteket -, a többiek azonban mellém álltak. Martin Hagelund, a kis töltött galamb Mary Decker, a kopasz, sovány Derek Deegan, a bajuszos Jüan Navarro és a szöszi Penny Overton. Mind azt sugallták neki, hogy bízza csak rám magát. Sőt nemcsak sugallták, hanem morogták is. Addig-addig, amíg La-berge dühösen felállt, és anélkül hogy kezet nyújtott volna, kirobogott a szobából. Már-már azt hittem búcsú nélkül távozik, de a küszöb előtt visszafordult felém. - Jól van, a fene vigye el! De annyit mondok magának, Lawrence, hogyha négy napon belül nem szállítja be a zsaruknak a gyilkosokat, ne számítson a hallgatásomra. És ha gáz lesz belőle, magára verem a balhét. Megértette? Mielőtt bólinthattam volna, bevágta maga mögött az ajtót. - Mr. Lawrence... kérem... ne haragudjon rá. Mr. Laberge nagyon ki van borulva mentegetőzött Mary Decker. - Azt látom - biccentettem. - A legjobb barátai voltak. Mielőtt visszaindultam volna a kolostorba, láttam, hogy Deegan és Navarro összesúgnak, majd kioldalognak az ajtón. Csak a kijáratnál láttam őket viszont puskával a vállukon. - Hát ez meg mit akar jelenteni? - torpantam meg. Deegan rám mosolygott. - Elkísérjük, Mr. Lawrence. - Semmi szükség rá. Tudok én magamra vigyázni. - Ezt mondta Vanamaker is. Méghozzá többször is. Aztán most tessék! - De én tényleg tudok! - erősködtem. Deegan kimutatott a holdfényre. -Olyan világos van odakint, mintha sütne a nap. A világ legjobb célpontja lesz magából kerek húsz másodperc múlva. - És magukból? - Mi már ismerjük a járást. Követjük magukat egy darabig a sziklák árnyékában. Láttam a szemükön, hogy úgysem tudom lebeszélni őket a díszkíséretről, ezért inkább bólintottam. -Hát csak jöjjenek. Jüan Navarro békítőn megszorította a karom.
- Ön a gyémántnál is drágább nekünk, Mr. Lawrence. Ha nem kapja el azokat a nyavalyásokat, szedhetjük a sátorfánkat. Pedig aranybánya ez a vidék. Olyan növényeket találtunk, amelyek után két kézzel kapkod majd a gyógyszeripar. Nem engedhetjük, hogy tönkretegyen bennünket egy nyílvessző. - Az én... hm... halálomra céloz? - Ha meg nem sértem vele. így történt, hogy kísérettel indultunk neki az útnak. Én mentem elöl, Carlos mögöttem, míg Dönd-rup hátul ballagott. Immár nem kellett tartanom tőle, hogy meglép, ezért nem fordítottam különösebb figyelmet rá. Egészen addig, amíg meg nem szólalt mögöttem. - Azt hiszem... ismét a nyomunkban vannak, rin-pócse. -Na és? - Nyugtalan vagyok, rinpócse. - Semmi okod rá - nyugtattam meg. - Mr. Deegan és Mr. Navarro a barátaink. - Valaki más jár a nyomunkban, rinpócse! - Honnan a fenéből veszed ezt? - Érzem, rinpócse! Nyugtalanul pislogtam körbe-körbe. Carlos is megállt és gondterhelt képpel nézegette a körülöttünk magasodó sziklatömböket. A hold vakítóan ragyogott a fejünk felett a csillagok mint az ég sötét kárpitjába vert aranyszegek világítottak a Himalájára. Messze távolból jakok nyugtalan bőgése hallatszott, amit kutyacsaholás követett. Szorgalmas tücskök ciripelték lefekvés előtti hálaimájukat a lábunk előtt, nyugtalan árnyékok rebbentek a kövek csúcsain. - Hol a fenében lehetnek? - vette önkéntelenül is suttogóra a hangját Carlos. Nyugtalansága rám is rám ragadt. Megszorítottam a 38-as nyelét és a környéket fürkésztem. Nem lenne jó... Egy kis rágcsáló élesen felvisított a közelünkben. A visítást szapora lábdobogás követte. Valami ellebbent a fejünk felett - mintha angyalok szárnya kavarta volna a levegőt. Jidamom ismét kiáltozni és toporzékolni kezdett a lelkem mélyén. Azzal fenyegetett, hogy legközelebb már nem viszi vásárra a bőrét miattam. Éppen egy tortaszelet formájú sziklatömb mellett haladtunk el, amikor felbukkant a tetején egy árnyék. Először azt hittem, kutya vagy farkas kapaszkodott fel a sziklára, amint aztán kiegyenesedett, nyilvánvalóvá vált, hogy ember. Égnek emelte a kezét, és hatalmasakat ordított. -Halál! Halál! Halál! Belém fagyott a lélegzet a 38-ast tartó kezem is mozdulatlanná dermedt. Úgy elgyengültek az ujjaim, hogy talán még a fegyver ravaszát sem lettem volna képes meghúzni. -Te jóisten! - nyögte mellettem Carlos. - Én azonnal becsinálok! Az ismeretlen ordításához Döndrup is csatlakozott. Magas, hisztérikus hangon üvölteni kezdte a démonelhárító szutráit. Amennyire lehetett, igyekeztem megállapítani, ki ordít a szikla tetején. Nagyon azért nem kellett megerőltetnem magam, hogy meggyőződjek róla: a szakállas, torzonborz varázsló az. -Vigyázz! - ordította habzó szájjal. - Vigyázz, megölnek! Vigyázz! Megölnek! Carlos ugrott egyet a szikla felé, hogy megpróbálja elcsípni a fickót. Ugrás közben azonban megtorpant, és csodálkozó képpel nézett vissza rám. -Mr. Lawrence... - nyögte aztán elképedt ábrázattal. - Engem... engem... Megtántorodott, és talán el is zuhant volna, ha el nem kapom. - Mi történt, Carlos? -Engem... eltaláltak. Egyet tehettem: lerántottam a földre. Nem tudom, hova nyúlhattam, de éreztem, hogy egyetlen pillanat alatt sikamlóssá válik a kezem. - Le a földre, Döndrup! Nem kellett kétszer mondanom. A szerzetes úgy elterült mellettem, mint a béka. - Jól van, Carlos? - kiáltottam az erőművészre. Carlos felkönyökölt, és összerántotta a szemöldökét. - Hát nem valami jól, Mr. Lawrence. Azt hiszem... meglékeltek a rohadékok.
Odakúsztam hozzá, és tapogatni kezdtem. Ahogy a mellényén kutatott a kezem, beleütközött valamibe, ami úgy állt ki belőle, mint Szent Sebestyén oldalából a nyílvessző. Ez is nyílvessző volt, csak jóval rövidebb és vaskosabb is annál. - Nyílpuska lövedéke - suttogtam. - Még csak ez hiányzott - nyöszörögte Carlos. -Hol vannak az... őreink? Mintha csak meghallották volna a hangját, valaki ránk pisszegett az egyik szikla mögül. -Pszt! Pszt! Mr. Lawrence! Derek Deegan hangjára ismertem a pisszegőben. Előhúztam a 38-ast, és arrafelé tartottam, ahonnan a hangot hallottam. - Maga az, Deegan? - Én vagyok. Hol a fickó? Nem látom sehol. Leugrott a kőről. - Hova a francba tűnhetett? A következő pillanatban Deegan felbukkant az orrom előtt. Gyanakodva bámult ránk, aztán gyorsan leeresztette a fegyverét. - Történt... valami? - Carlos megsebesült - mondtam. Közben egyetlen pillanatra sem vettem le róla a stukkerom csövét. - Hogyhogy megsebesült? Hiszen nem is hallottam lövést. - Nézze meg, ha akarja. Deegan letérdelt Carlos mellé, és megtapogatta a mellkasát. Aztán gyorsan el is kapta a kezét. - Jézusom, mi a franc ez? - Nyílpuska lövedéke. - Nyílpuskaaa? Hogy a fenébe... hol van Jüan? - Hol kellene lennie? Deegan olyan gyorsan állt talpra, hogy alig tudtam követni a szememmel. Felkapta a puskáját és körbeforgatta a csövét. -Itt kellene... Hé, Jüan! Hol az ördögben vagy? Gyere elő... Húzódjanak be az árnyékba! Néhány másodperc múlva már egy szikla árnyékában hevertünk mind a hárman. -Hogy van, Carlos? - Éget ez a rohadék... Mit gondol, Mr. Lawrence, meghalok? -Dehogy hal meg! - nyugtattam meg. - Hacsak öngyilkos nem lesz rémületében. Nagyon... fáj. - Tartson ki egy kicsit, a kolostorban megszabadítom tőle. Nem ment mélyre... -Érdekes. En mégis úgy érzem, mintha... egészen a tüdőmig hatolna. Attól tartottam, hogy egy második számú lövedék is rejtőzik benne, ezért újfent végigtapogattam. Szerencsére csak a töltőtollára sikerült rábukkannom a belső zsebében. - Csak a tolla - mondtam. Carlos ettől, ha lehet, még sápadtabb lett. - Uramisten! Csak nem esett baja? - Maga a töltőtollat félti? - förmedtem rá. - Inkább saját magát féltse! -Ami azt illeti, magamat is féltem... csak ez a toll, ez pótolhatatlan. Pótolhatatlanabb, mint én. -Nemondja. - Pedig az. A nagy Leporellótól kaptam. Úgy nézett rám, mintha elvárná tőlem, hogy kapjak a szívemhez a név hallatán, és ismerjem be, hogy ez esetben a toll valóban fontosabb, mint valameny-nyiünk élete. Én azonban mást mondtam. Valami egészen tiszteletlen dolgot. - Ki a franc az a Leporelló? Carlos úgy nézett rám, mintha én lőttem volna belé a nyílvesszőt. -Leporelló... egy csoda volt. Érti? Egy csoda! Kilencvenkilenc mérkőzésen nem talált legyőzőre. Csak a századikon. - Ez valóban pech. - Akkor is csak a halál győzte le. Tiszta pontokkal vezetett, amikor a szívéhez kapott, és meghalt. Pankrátor volt, Mr. Lawrence. A világ legnagyobb pankrátora. 0 vésette a tollba a nevét, az én nevem mellé. Becses emlék ez nekem, becsesebb, mint bármi a világon.
Hát így elcseverésztünk szépen, kényelmesen egy tortaszelet-szikla árnyékában, miközben valaki nyílpuskából borotvaéles és tűhegyes lövedékeket lövöldözött ránk a hold vakítóan világított a fejünk felett egy szakállas, torzonborz varázsló pedig időnként felbukkant az orrunk előtt, és akkorákat ordított, hogy majd beszakadt tőle a dobhártyánk. Különben hangulatos, kellemes, késő nyári éjszaka volt a Himalájában. Éppen egy tücsök kezdett volna hosszabb hegedűszólóba egy fűcsomó tövében, amikor ismét felbukkant a varázsló a közeli szikla tetején. Immár közelebb volt, mint korábban, így a képét is szemrevételezhettem. Bár szőrtől sűrűn benőtt arca csak alig engedte láttatni magát, biztos voltam benne, hogy már találkoztunk valahol, sőt néhány szót is váltottunk egymással. A torzonborz menetrendszerű üvöltésbe fogott. Égre emelte a karját, rám szegezte a szemét, és úgy bömbölt, hogy csak úgy fröcsögött a nyála. -Halál! Halál! Halál! Gyors mozdulattal befogtam Döndrup száját, mielőtt még versenyre kelve vele, elkezdhette volna a szutráit. -Halál! Halál! Halál! Aztán mély csend. A szakállas félrehajtotta a fejét, mintha hallgatódzna, majd felnevetett. -Hahahaha! A hosszú álom! Hihihi! A hosszú álom. Vége. Nincs ébredés. Nincs ébredés! Talán tovább is ordított volna, ha a meglepetés belé nem fojtja a hangot. Ezúttal nem Döndrup jelentett számára konkurenciát. A felhangzó ordítás nem az ő hangja volt. -Segííít...ség! Mr. Lawrence! Segíííít...ség! Lekaptam Döndrup szájáról a tenyeremet. Szerencsére a szerzetes olyan csendben maradt a rémülettől, mint Joe bácsi papagája a macskakiállításon. - Ez Mr. Deegan - suttogta Carlos. - Valami történt vele. Talán őt is meglőtték. Ekkor döbbentem csak rá, hogy milyen veszélyes eszköz is a nyílpuska. Se durranás, se csattanás, se torkolattűz, csak a gyászos következmények. Ráparancsoltam Döndrupra, hogy maradjon Carlos mellett, és négykézlábra emelkedtem, de Döndrup belekapaszkodott a palástom szélébe, és igyekezett visszarángatni a szikla védelmébe. - Ne, rinpócse, kérlek, ne menj! - Nem hallottad, hogy Mr. Deegan bajban van? - Abban vagyok én is. - Miféle bajban vagy te, mi? - Mi lesz velem, ha meghalsz, rinpócse? - Visszamész Carlosszal a kolostorba. - Nem arra gondoltam, rinpócse. - Akkor mi a fenére? - Sok pénzzel tartozol nekem, rinpócse! Kiugrottam a szikla mögül. Sejtettem, merre kell keresnem Deegant. Úgy visszhangzott a kiáltása, hogy csakis a két legnagyobb, tortaszelet-szikla közül jöhetett. Néhány másodperc múlva már ott is voltam. Bár tisztában voltam vele, hogy igencsak a bőrömet kockáztatom, belopakodtam a sziklák közé. Akárhogy is meregettem azonban a szemem, Derek Deegant nem láttam sehol. Kénytelen voltam magam is csatlakozni az ordítok kórusához. - Mr. Deegan! Merre van? Legalább tízszer kiáltottam, mire válasz érkezett valahonnan. -Mr. Lawrence...! Kérem... segít... sen! Bármerre forgattam a fejem, mindenünnen jött a hang. Mintha démonok tréfálkoztak volna velem. - Merre van, Mr. Deegan? - Itt... A szikla mellett. Engem is meglőttek... a lábamon. Néhány másodperc múlva rábukkantam a közeli sziklatömb holdárnyékában heverő nyurga, szemüveges fickóra. - A roha... dékok! - lihegte, amint fölé hajoltam. - Kiről... beszél? - lihegtem vissza. - Csakis a... barlangász...
- Látott valakit közülük? - Azt nem... de... más nem lehetett. - Hol van Mr. Navarro? - Nem... tudom. Talán elkapták, és magukkal hurcolták. Odamegyek hozzájuk, és szétlövöm az ócska kócerájukat! Felgyújtom a sátraikat, lemészárolom valamennyit! - Csillapodjon, ember! - próbáltam megnyugtatni. - Hisztériával nem megy semmire, számoljunk el ötvenig, aztán... Erre már nem volt kíváncsi. Úgy mellbe lökött a puskájával, hogy fenékre huppantam. Az ég felé fordította az arcát, és ordított egyet. Még be sem fejezte, máris válasz érkezett rá. -Halál! Halál! Halál! - Szvaszti sziddam! Om szvaszti sziddam! - csatlakozott hozzájuk Döndrup is. Mr. Deegan belevetette magát a holdfénybe. Én meg feltápászkodtam, és úgy döntöttem, hogy befejezem a mai napot. Visszatérek a kolostorba, lefekszem, fülemre húzom a takarómat, és elteszem magam holnapra. A holdfény azonban másként határozott. 22. Carlos a talpára állt, és Döndrup is lecsendesedett. Éppen indultunk volna, hogy a kövek árnyékában visszaosonjunk a kolostorba, amikor ismét felbukkant valaki az orrunk előtt. Azonnal rászegeztem a 38-ast, és csak akkor vettem el róla, amikor felismertem Derek Deegant a közeledőben. - Maga az, Mr. Deegan? Mr. Deegan nem válaszolt. Odasántikált hozzám, és lehorgasztotta a fejét. Úgy állt előttem, mint a rosszat tett nebuló a tanítója előtt. - Mi történt... Mr. Deegan? Mr. Deegan ekkor rám emelte az arcát. Volt valami a nézésében, ami egy haldokló állatéra emlékeztetett. -Mr. Lawrence, én... megtaláltam Jüant. -Hol? -Jöjjön... kérem. Intettem Döndrupnak és Carlosnak, hogy maradjanak hátra, míg magam Deegan nyomába szegődtem. Nem kellett sokat gyalogolnunk, bár ez az út így sem tartozik életem legszebb emlékei közé. Deegan úgy tántorgott előttem, hogy néhányszor már azt hittem, összeesik. Végre aztán megérkeztünk egy tortaszelet-sziklához. -Lát... ja? Előbb nem láttam semmit, ahogy aztán alaposabban is végigkutatta a szemem a környéket, megpillantottam Jüan Navarrót. Ott ült a szikla mellett, hátával a kőnek támaszkodva, ölében a puskájával. Álla a mellére billent, mintha elaludt volna. Bár tudtam, mi vár rám, mégiscsak odavonszoltam magam hozzá, és szemügyre vettem terepszínű kabátja elejét. Vörös volt a kifolyt vértől. A szíve tájékát aztán végképp nem kellett volna megnéznem, én mégis megnéztem. Akárcsak Dreyfussénak vagy Vanamakerének, az ő életének is egy nyílpuska-lövedék vetett véget. Arra riadtam, hogy Deegan kétségbeesetten üvöltözik mellettem. -Úristen! Úristen! Uramisten! -Halál! Halál! Halál! - felelt rá a sziklák közül egy hang. - Om szvaszti sziddam! Om szvaszti sziddam! -csatlakozott hozzájuk Döndrup rinpócse. Az égig érő hegyek szelíden tekintettek le ránk. 23. Lefekvés előtt még volt tennivalóm bőven, ezért csak sóvárogva gondolhattam az ágyamra. Először is Carlos sebét kellett rendbe tennünk. Természetesen visszakísérhettem volna a cirkuszhoz is, én mégis inkább a kolostort választottam. A cirkuszban nincs sebész, Carlos sérülésének az ellátásához pedig kicsivel több kellett, mint egy elsősegélyláda.
így gondolhatta az az idős szerzetes is, akihez végül is bevittem Carlost. Az erőművész aggódva pislogott a szemüveges öregember kétes tisztaságú kezére, amikor aztán az öreg feltette a szemüvegét, és a kezébe vett egy jókora fogót, felugrott, és el akart menekülni. Két markos szerzetes azonban lefogta, és nem engedte. - Mi a baj, Carlos? - kérdeztem együttérzőn. - A szemüvege - mutatott Carlos vádlón az öregember drótkeretes szemüvegére. Az. - Mi a baj vele? - Nézze csak meg az üvegét. - Hiszen megvan mind a kettő. - De milyen állapotban! A szemüveg lencséi valóban koszosak voltak, sőt be kellett vallanom magamnak: nagyon koszosak. Rejtély volt előttem, hogy az orvos rinpócse hogy lát át rajtuk. Ezt aztán kellő udvariassággal meg is kérdeztem tőle. Az öreg rám nézett, és elvigyorodott. -Sehogy - mondta aztán gyenge angolsággal, hogy segítői ne érthessék meg. - Csak a tekintély miatt kell. Milyen orvos az, akinek nincs szemüvege? - Akkor... hogy látod... a fogót? Az öreg levette a szemüvegét, majd ingerülten rám pislogott. - Mi a fenéért akarsz te mindent látni? - Én semmiért - morogtam. - Csak éppen úgy gondolom, jobb, ha az orvos látja a betegét és a beteg sebét. -Badarság! - legyintett az öreg, visszarakva az orrára a szemüveget. - A sebet érezni kell, nem látni. - Te érzed? - Többnyire. Ekkor gondoltam rá először, hogy talán hibát követtem el. Mégiscsak a cirkuszba kellett volna vinnem Carlost az elsősegélyládához. - Biztos, hogy elég erős lesz a fogó? - tudakoltam aggodalmas képpel, amikor az öreg elmarkolta a szerszámot. - Elég gyengének tűnik. - Erős az, meglásd - nyugtatott meg az öreg. -Döndrup tizenkét ládájából szedtem ki vele délelőtt a szegeket. - Nem fog neki... fájni? - De fog - bólintott az orvos láma. - Az élet csu-pa-csupa fájdalom. Felkapott valahonnan egy vörös selyemdarabot, és letakarta vele Carlos sebét. Carlos elszánt képpel nézett rám. - Mondja meg neki, Mr. Lawrence, hogyha megöl, magammal viszem a sírba. -Talán nem ez a legjobb alkalom a fenyegető-dzésre - mondtam magam is megszeppenve. - Azt is mondja meg neki, hogyha fáj, megfojtom. Az öreg igazgatta egy kissé a selymet, olyan sebesen, mint a bűvészek a leplüket, aztán egyszerre csak Carlos markába nyomott valamit. - Fogd. Carlos rémültem nézett rám. - Mi a fene ez? Csak nem nekem kell megoperálnom saját magamat? Az öreg rávigyorgott. Az istenek óvjanak meg mindenkit egy ilyen mosolytól. Ha egy csecsemőre vigyorognak így, holtbiztos hogy évekre visszamarad a növésben. - A lövedék, rinpócse! Tátva maradt a szám, Carlos szája nemkülönben. Az öreg lekapta a selymet Carlosról a lövedék eltűnt a húsából, sőt még a helye is csak alig látszott. Carlos végre becsukta a száját, majd újra kinyitotta. - Akkor... miért kellett... a fogó? - Hogy rá figyelj - mondta a láma. -Köszönöm... szentséged - ragadta meg a láma kezét Carlos. - Örökké hálás leszek... én már megyek is - és megpróbált lekászálódni az ágyról. Az öreg és a két kísérő azonban visszanyomták. - Fertőtlenítés! - figyelmeztette az öreg. - Anélkül belepusztulhatsz. Carlos boldogan vigyorgott. A nehezén már túl van, mi az a kis fertőtlenítés?
Az öreg az ágy alá nyúlt, és egy imádságokkal teleírt papírlapot húzott elő. Jó zsíros, régi könyvlap volt, látszott rajta, hogy gyakran forgatták. Ha megszagoltam volna, alighanem évszázadok füstjét éreztem volna rajta. - Mit akar ez még velem, Mr. Lawrence? - illant el a mosoly Carlos arcáról, amikor az öreg láma a sebére tette a papírlapot. - Nem lesz ebből valami baj? Mintha nem lenne steril a papír. Valóban nem volt az. Olyan messze volt a steriltol, mint a varacskos disznó attól, hogy elnyerje az Afrika szépe címet. Szegény Carlos, akkor kezdett csak igazán rémüldözni, amikor az egyik segéd gyufát gyújtott, és lángra lobbantotta vele a papírt. Ekkor elszabadult a pokol. Carlos megpróbált leugrani az ágyról és elinalni, a segédek azonban rávetették magukat. Amíg a balhé tartott, a zsíros papír jókora lángokat vetve porrá égett Carlos bőrén. Az öreg legyintett egyet. - Elengedhetitek. Mondd meg neki, Blobzang rin-pócse, hogy kenje reggel-este... A többit már nem hallottam. Futottam Carlos után, de sajnos nem sikerült utolérnem. Csak reménykedhettem benne, hogy épségben érkezik vissza a cirkuszhoz. A hegyek mintha meghallgatták volna Carlos után küldött imámat, elégedetten bólogattak. 24. Legszívesebben lerogytam volna az ágyamra, de tisztában voltam vele, hogy nem tehetem. Aki kolostorban lakik, alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Bár Pehar várakozva nézett rám, engedelmet kértem tőle a késésért, és magammal kezdtem foglalkozni. Szereztem vizet, lecsutakoltam magam, bejó-doztam összes létező sebemet, a nagyobbakat még le is ragasztottam. Úgy néztem ki, mint egy földre zuhant és restaurált porcelánszobor. Ezután következett Pehar. Láttam rajta, hogy komolyabban azért nem neheztelt meg a késedelmeskedésemért, hiszen tisztában volt vele, hogy vele ellentétben én nagyon is halandó vagyok. Elmondtam néhány gyors imát, megtöltöttem friss gabonaszemekkel áldozati tálkáját, vízzel a kancsót, és meg is locsoltam vele a tésztából sütött istenfigurákat. Új füstölőket tettem a kialudtak helyére, és a vajmécsesbe is friss vajat olvasztottam. Amikor mindezzel készen voltam, következett a bűnbánat. Hosszabb meditációra nem volt időm, ezért a bűnbánat népi formáját választottam. Leterítettem a palástomat Pehar elé a padlóra, ráhasaltam, és teljes hosszamban kinyújtóztam. Karomat is kinyújtottam, hogy ujjaim hegye az oltár talapzatát érintse. Elmondtam egy imát, majd felálltam, és ismét elmondtam egyet. Ezután visszafeküdtem az előző pózba. Mindezt negyvenkilencszer ismételtem meg, kilencvennyolc ima kíséretében. Azért éppen ennyiszer, mivel a meghalt lelkeknek negyvenkilenc napig kell a Bardóban, a Köztes Létben tartózkodniuk, hogy új újjászületést nyerhessenek. Ahogy azt a világforgás és a sors, a karma törvénye megkívánja. Azok után, amin átmentem, megerőltető volt az imádkozás eme formája, de legalább nem tartott sokáig. Láttam Pehar arcán, hogy így is elégedett a teljesítményemmel. Bár Pehar harcos isten - sok helyen hadistenként is tisztelik -, de megértő azokhoz, akik a jóra törekednek. Úgy zuhantam az ágyba, mint magasságát veszített mesterséges hold az óceánba. Még annyit sem mondtam hogy bibip, máris aludtam. Egészen addig, amíg fel nem ébresztettek. 25. Arra ébredtem, hogy valaki rázza a karom, pedig mielőtt ágyba zuhantam volna, emlékezetem szerint bereteszeltem az ajtót. A 38-as felé tapogatódzott a kezem, de mielőtt még megtalálhattam volna, meghallottam Migmibzang mentegetődző hangját. - Csak én vagyok, rinpócse. Migmibzang. Megpróbáltam gyorsan magamhoz térni. Néhány pillanatig három Migmibzangot is láttam, aztán a három alak szépen összecsúszott, és egy lett belőlük.
- Hogy jöttél be, hiszen bereteszeltem az ajtót? -dörzsöltem meg a szemem. Migmibzang ravaszkásan rám hunyorított. - Ha az istenek akarják, az erős hitűek előtt megnyílnak még a mennyország kapui is. - Te erős hitű vagy? - kérdeztem kinyújtózkodva. - Én az - bólintott Migmibzang. - Meg aztán itt van nálam ez a kis drót. Már vagy fél órája dörömbölök az ajtódon, rinpócse. Nem akartam, hogy az egész kolostor felébredjen. - Mi a helyzet, Migmibzang? Nyugodt volt a hangom, pedig majd szétvetett a feszültség. Láttam rajta, hogy sikerrel járt. Vajon az eredmények is igazolják-e majd a várakozásomat? -Mi újság, Migmibzang? - ismételtem meg az iménti kérdést. Migmibzang megigazgatta magán a palástját. Tudtam: hiába is kínálnám hellyel, úgysem fogadná el. A sikerrel végzett munka olyan büszkeséggel töltötte el, hogy aligha lett volna képes egy helyben ücsörögni, így hát fölém magasodott, és úgy hajlongott, mint rosszul megtervezett adótorony a viharban. - Úgy tettem mindent, ahogy előírtad, rinpócse húzta össze a szemöldökét. Elmentem, hogy keressek egy telefont. - És találtál? - Először a hegyi úton mentem. - Miért arra? Bonyolult magyarázat következett, hogy miért nem a völgynek vette az útját. Ennek az volt a lényege, hogy már régen nem látta a sógorát, aki a patak mellett lakik, és most megragadta az alkalmat, hogy arra kerüljön, és megörvendeztesse egy hírrel, amelyet már három éve át kellett volna neki adnia. Csakhogy annyi dolga akadt a kolostorban, hogy mindeddig nem tudta rászánni magát az útra. Lopva az órámra pillantottam, Migmibzang éppen öt percig beszélt méltóságteljes lassúsággal. Amikor aztán végre oda jutott, hogy egy Pelma nevű tibeti vemhes jakjának kisborja született, befejezte a telefonhoz vezető út körülményeinek leírását. - Ezután lementem Bispaihoz és telefonáltam. - Ki az a Bispai? -Egy indiai, rinpócse. Neki van telefonja. Tudtad, hogy fizetni kell érte? Tudtam, de valahogy megfeledkeztem róla. Erre aztán el is öntött a vakrémület. Ó, szentséges Pehar, hiszen nem adtam pénzt Migmibzangnak! Csak nem tért vissza dolgavégezetlenül? Migmibzang azonban eloszlatta az aggodalmaimat. -Nekem mégis megengedte, hogy telefonáljak, rinpócse. - Derék ember. - Üzletet kötöttem vele, rinpócse. - Hm. És miből áll az üzlet? -Megígértem neki, hogy két nap múlva lemész hozzá, és a dupláját fizeted ki neki, mint ami járna. Savanyúan elhúztam a számat. Igaz, ami igaz: csupa jó üzletemberrel vagyok körülvéve. Csak aztán bírja a hitelkártyám a kiadásokat. - Tehát, Migmibzang? Az óriás még erőteljesebb himbálódzásba fogott. - Az a helyzet, rinpócse, hogy új palástot vettem fel a telefonálás tiszteletére. -És? - Es új övet is tekertem magam köré. Gyanakodva bámultam rá. Mi az ördögöt akar ez jelenteni? Migmibzang szomorúan nézett le rám. -A régi övem mögé dugtam a telefonszámot, amit adtál nekem, rinpócse. Megfordult velem a világ. Hát mégsem sikerült telefonálnia? - Csak nem azt akarod mondani... - A telefonszám a papíron leesett a földre. -És??! - Nem vettem észre, rinpócse. - Hol van most az a papír? - Nem tudom, rinpócse. Valószínűleg elfújta a szél. Összeszorítottam az öklöm.
- Eszerint nem is telefonáltál? Migmibzang rám vigyorgott. -De telefonáltam, rinpócse. Szerencsére megjegyeztem a számot. Pedig csak egyszer olvastam el -tette hozzá büszkén. -Gyerünk, Migmibzang! - biztattam megköny-nyebbülve. - Tárcsáztam, rinpócse. És akkor én nagyon megijedtem, rinpócse. - Mitől? - hökkentem meg. - A tárcsázástól? Migmibzang megrázta a fejét. -Nem attól, rinpócse. Hanem attól, ami azután történt. - Panaszossá vált a hangja, mintha kellemetlen helyzetbe kényszerítettem volna. - Te nem is mondtad nekem, rinpócse... Ismét jeges rémület futott át rajtam. Tényleg megfeledkeztem volna róla? - Nem említettem neked? -Nem, rinpócse. Amikor meghallottam a hangját... nagyon megrémültem, rinpócse. - Mit csináltál, Migmibzang??! - Hát... leejtettem a kagylót. Megtöröltem verejtékező homlokomat. Vigye el az ördög, fel kellett volna készítenem rá. Csakhogy ki a csuda képes minden apróságra gondolni, amikor valaki azzal szórakozik a szomszédságomban, hogy nyílvesszőket lövöldöz mások szívébe, és ha nem vigyázok, az enyémet is megtalálhatja. Migmibzang hangja még panaszosabbá és még szemrehányóbbá vált. - Te nem mondtad nekem, rinpócse, hogy az, akivel beszélnem kell, nő. - Valóban elfelejtettem - nyögtem bűnbánattal. -Vissza kell menned... - Annyira megijedtem, hogy leejtettem a kagylót. Aztán... gondoltam, idejövök hozzád. - Jól van, Migmibzang. - De aztán... mást is gondoltam. - Mit? - kapaszkodtam a szalmaszálba. -Azt, hogy... elmondok néhány imát. És különben sem fenyeget az a veszély, hogy az a nő hozzám ér, igaz? De mennyire hogy az! -Ekkor elmondtam néhány bűnelhárító szutrát. Bár nem egészen tudtam... mit kellene elhárítanom, de ez a rendje, rinpócse. - Jól van, csak folytasd. -Még egyszer fel akartam hívni a számot, de Bispai azt mondta, hogy az első telefon is beszélgetésnek számít, és azt külön ki kell fizetnem. Kicsit alkudoztam vele, aztán sikerült kedvező megállapodásra jutnunk. - A második hívást is duplán számítja fel, mi? - Honnan tudod, rinpócse? Te is tanultál jóslást? - Bizonyos esetekben született jós vagyok - sóhajtottam. - Gyerünk tovább! - Amikor a hölgy másodszor is beleszólt a kagylóba, már nem tettem le. -Bátor ember vagy, Migmibzang! Bátorságodnál már csak az üzleti érzéked nagyobb. - Ugye, rinpócse? Szóval a hölgy beleszólt. Én pedig nem tettem le, pedig csúnyákat mondott. - Igazán? Miket? - Hogy valamilyen barom az előbb is felhívta, aztán anélkül tette le a kagylót, hogy beleszólt volna. Szabad ilyet mondania egy nőnek? - Tulajdonképpen nem lenne szabad - nyugtattam meg. - Sajnos, az amerikai nők mégis megteszik. - Amikor elmondtam neki, hogy ki küldött, nagyon goromba lett. Tudod, mit mondott, rinpócse? -Mit? - Hogy megérdemled a sorsodat. Azt mondta, akkor sem fakad sírva, ha megtudja, hogy elfogtak az indiánok, lenyúzták a bőröd, és szárított káposztalevéllel tömték ki. Te rinpócse, hogy az a nő milyen jól beszél tibetiül! - Tibeti az anyja - mondtam sóhajtva. - Akkor azért. Azt is említette, hogyha még egyszer a szeme elé kerülsz... hát én azt nem is merem elmondani neked, hogy mit mondott, rinpócse. - Ne is mondd. Hogy volt tovább? Igaz, ami igaz: szegény Stacyt nagyon becsaptam utolsó New York-i látogatásomkor. Megbeszéltünk egy találkozót Lindsay éttermében, csakhogy még azon az estén váratlanul el kellett utaznom, Stacyt pedig elfelejtettem értesíteni róla.
-Hát... rinpócse... csak nagy nehezen tudtam folytatni a beszélgetést. Képzeld, lecsapta a kagylót. -Este? - Még egyszer felhívtam, bár előtte egyezkednem kellett Bispai-jal. Azt mondta... - Jól van, ezt már tudom. Majd ráállok a kártyahamisításra. Mit mondtál a hölgynek? -Hogy nagy bajban vagy, rinpócse. Elkaptak a terroristák, és csak akkor engednek szabadon, ha elárulsz nekik valamit, amit viszont nem tudsz. Ezért kéred a segítségét. - Erre ő? - Csak nevetett, rinpócse. Aztán hirtelen megenyhült, és azt mondta, az a szerencséd, hogy nem tud haragudni rád. Akkor én elmondtam neki, mire kéred, rinpócse. -És? Majd kiugrottam a bőrömből izgalmamban. - Soká kellett várnod a válaszokra? -Nem soká, rinpócse. Azonnal mondta őket, ahogy megkérdeztem. 0 egy igen okos hölgy, rinpócse. Majdnem olyan okos, mint én. Mosolyogtatónak tűnt a magabiztossága, pedig egyáltalán nem volt az. Stacyben és Migmibzang-ban volt egy közös vonás, amit igyekeztem is kihasználni. Stacy olyannak született, hogy amit egyszer elolvasott, azt meg is jegyezte, és jó darabig nem is felejtette el. Mintha ragasztóval kenték volna be az agyát: amit egyszer látott vagy hallott, az beleragadt, és még bombával sem lehetett volna kirobbantani belőle. Migmibzang talán nem volt született tehetség, viszont a szerzetesek többségéhez hasonlóan igen megerőltető és agyat edző gyakorlatokon esett át. Mire szerzetestanulóból igazi szerzetessé vált, sok tízezer oldalnyi szöveget kellett fejből megtanulnia. Ez aztán annyira megedzette az agyát, hogy képes volt iszonyatos mennyiségű információ tárolására. Biztos voltam benne, hogy a szerzetes papírok és feljegyzések nélkül is rögzíti Stacy minden szavát. - Mit üzent nekem a hölgy, Migmibzang? A szerzetes behunyta a szemét, és tovább himbálódzott. Tisztában voltam vele, hogy ebben a pillanatban futni kezdenek a szeme előtt a tibeti írás betűi. Migmibzang ugyanis, ahogy Stacy beszélt, belevéste az agyába a szavakat, és most egyszerűen csak visszaolvassa őket. - Gyerünk, Migmibzang! - sürgettem, ki tudja, hányadszor. Migmibzang ekkor beszélni kezdett. Furcsa, színtelen hangon, mintha nem is ő szólna a saját szájából. Bizonyos értelemben nem is ő szólt. - Öten voltak barátok, rinpócse: Dan Roswall, Bili Tilbury, McKloskey, Péter Toroughgood és Tom Be-renger. Mind az öten a tibeti kultúrát tanulmányozták. Együtt utaztak Tibetbe és más keleti országokba. Először a lámahit érdekelte őket, később aztán más vizekre eveztek. Eddig minden úgy volt, ahogy gondoltam. Bár Roswallt és Tilburyt nem ismertem, a másik három között végre megtaláltam a kapcsolatot. -Péter Toroughgood volt a kezdeményező. Azt mondta, a buddhizmus már senkit nem érdekel, inkább olyan jelenségekkel foglalkozzanak, amelyek jórészt kívül esnek a vallás határain. Ekkor mind az öten a hosszú álmot kezdték kutatni. Öt évig kutatták. Gyakran megfordultak Tibetben és Indiában. Sok mindent megtudtak a hosszú álomról. Vizsgálatokat is végeztek, majd arra a megállapításra jutottak, hogy megfejtették a titkát. Ekkor Toroughgood azt javasolta a többieknek, hogy gondolkozzanak el egy kicsit a dolgokon. Ha publikálják az eredményeiket és a hosszú álom technikáját, bizonyára kapnak érte némi kis tudományos elismerést összességében mégiscsak felkopik az álluk. Ezért inkább el kellene gondolkodniuk azon, hogy nem kellene-e másféle módon hasznosítaniuk kutatási eredményeiket. Tom Berenger és McKloskey ellenezték a dolgot, de végül is beadták a derekukat. A másik három biztosította őket arról, hogy a hosszú álom nem lesz senki kárára, és csakis a tudomány szolgálatában áll majd. Ekkor összejöttek bizonyos emberekkel, akik érdeklődtek az eredményeik iránt. Azt mondták... az emberiség érdeke kívánja így. Tom Berenger és McKloskey ezt sem akarta, de a másik három rábeszélte őket. Egy kanadai konferencián akartak bemutatót tartani. Csakhogy
valakik elől menekülniük kellett. Mind az öten rájöttek, hogy becsapták őket. A bemutatóra érkezetteket elrabolták, hogy tovább kísérletezzenek velük. A hölgy azt mondta, nem lenne meglepve, ha működne valahol egy kísérleti intézet, ahol az eltűnteket tartják fogva. Azt is hozzátette, hogy sokkal tartozol neki, rinpócse, bár nem egészen értettem, mire célzott. El akar menni veled valami vidéki házba, be akarja zárni a ház ajtaját egy kulccsal, és lenyelni a kulcsot. Csak akkor mehetsz ki onnan, ha a kulcs előkerül. Addig ott maradsz vele bezárva, és ezalatt ismét megtudod majd, mi a mennyország, de azt is, hogy mi a pokol. Ebben az egyben nem kételkedtem. Stacy McDonald mellett volt módom megismerni mind a kettőt. - Erted te ezt az üzenetet, rinpócse? Migmibzang kinyitotta a szemét, és érdeklődve nézett rám. Felálltam, és bár még így is jóval magasabb volt nálam, megveregettem valahogy a vállát. - Értem, Migmibzang. Nagyon jó munkát végeztél. Elmondom Ószentségének. Migmibzang elégedett képpel távozott. Én pedig visszafeküdtem az ágyamba, fejem alá tettem a karom, és gondolkodni próbáltam. Addig-addig törtem a fejem, amíg a Pehar előtt pislákoló vajmécses fényénél ismét el nem szundikáltam. Arra riadtam, hogy bebújik valaki mellém az ágyba. 26. A jövevény fölém hajolt, és befogta a szemem. - Na, ki vagyok? Nem soká kellett tapogatóznom ahhoz, hogy megállapítsam: nem öltözött eszkimónak erre az éjszakára sem. Csak reménykedhettem benne, hogy nem így sétafikált a folyosókon. Ha egy szerzetes megpillantotta volna, bizonyára fellármázta volna a környéket, hogy valamelyik szégyentelen női démon bolyong éjszakákon át a cellák előtt, áldozatára lesve. Ahogy aztán oldalra fordítottam a fejem, és lepislogtam a földre, pár kósza ruhadarabot láttam Pehar oltára előtt. Mit tagadjam, belém fagyott a rémület. Éppen Pehar elé hajigálta a cuccait! Pehar nem arról híres, hogy nagy tisztelője a női nemnek! Cirkalmas történetek szólnak róla, hogyan végzett egy-egy női démonnal. Hátha őt is démonnak nézi, és meg akar majd menteni tőle! Őszinte meglepetésemre Peharnak nem volt kifogása látogatóm ellen. Sőt mintha elégedetten nézegette volna. Még előre is hajolt az oltáron a kíváncsiságtól. Ezen kívül egyéb biztató jelei is voltak annak, hogy Pehart nem rázta meg különösebben a dolog. Nem oltotta ki maga előtt a vaj mécsest, a lángját sem döntötte el, sőt még a füstölőknek sem kölcsönzött kellemetlen szagot. A mécsesek lángja egyenesen felfelé lobogott, a füstölőkből pedig templomi illat áradt. - Na, ki vagyok? Kénytelen voltam belemenni a játékba. - Sajnos, nem jövök rá! Megfogta a kezem, és magához húzta. - Még így sem? - Hát... gyanús a dolog. - És így? - Emlékeztetsz valakire. -És... most? - Csak nem? - De bizony hogy én vagyok! -Nem kellett volna bejönnöd hozzám. Tudod... Gyorsan befogta a számat. -Pokolba az aggodalmakkal! Igazából nem is érdekel már, hogy mi lesz velem. Önkéntelenül is végigsimogattam. Amit eddig csak sejtettem, egyértelművé vált: Pehar előtt hagyott mindent, ami csak rajta volt. -Hogy jöttél be hozzám? - suttogtam. - Te is dróttal? - Miféle drótról beszélsz? Nem volt becsukva az ajtód. Ezek szerint Migmibzang távozása után elfelejtettem rátolni a reteszt. - Sikerült rájönnöd valamire?
- Beszéltem valakivel telefonon. -És? - Úgy van minden, ahogy sejtettem. - A hosszú álom? - Arról van szó. - Eszerint nem tévedtél. -Fogtad a jeleket? - Méghozzá kiváló minőségben. - Mit állapítottál meg belőlük? - Hogy a föld alatt van. - Irány? - Könnyen meghatározható. -Arrafelé? - Tévedés kizárva. Mi a terved? - Várunk még egy kicsit - mondtam. - Egészen biztos akarok lenni a dolgomban. Nem szeretnék tévedni. Ha melléfogok, örökre kicsúsznak a kezeim közül, és ki tudja, hány ember halálát okozom vele. - A végtelenségig mégsem várhatunk. - Van még néhány órám. - Holnapra mit tervezel? - Még nem tudom. Talán... Gyorsan az ajkamra tette az ujját. - Nem akarom tudni. Elegem volt a holnaptól való félelemből. Ma a mának akarok élni. Olyan szorosan ölelt magához, hogy egyetlen pillanat alatt megforrósodott tőle a levegő. Pehar is megérezhetett valamit a történtekből, mert a mécses lángja hirtelen óriásira növekedett. Vörösbe váltott, és majd a mennyezetig ért. - Várj! - próbáltam meg eltolni magamtól. - Eloltom a mécsest! -Nem! - De hát Pehar... -Kit érdekel? Olvastam egyszer egy gáláns kis kalandjáról. Éppen a te fordításodban, amit elküldtél nekem. -Igen, de mégis... -Nem! - Akkor legalább a füstölőt... -Nem! - Hé! Mit csinálsz a takaróval? - Lehajítottam a földre. - No de miért? - Mit gondolsz? - Legalább az ajtót... a reteszt... -Ne... em! Ettől a pillanattól kezdve már engem se érdekelt az ajtó, a retesz, a vajlámpa, a füstölő. Sőt ezt csak félve merem kimondani, még Pehar sem érdekelt. A vajmécses lángja vörösben izzott, a füstölők a buddhista paradicsom illatát árasztották, a csillagok benéztek ránk az ablakon. Már én sem akartam tudni a holnapról. Csak a ma létezett: a holnap tisztes távolban várakozott a hegycsúcsok mögött. De azért eljött. 27. Amikor hajnaltájt eltávozott tőlem, már nem feküdtem vissza az ágyamba. Megmosakodtam, felvettem a szerzetesi palástomat, felhúztam a csizmám, feltettem a fejemre a sárga süveget, amely azt jelezte, hogy viselője Congkapa megreformált egyházához, a ge-lugpa rendhez tartozik. Azokhoz, akik elutasítják a varázslás minden formáját, és lelki tisztaságot fogadva csakis a Tannak, Sákjamuni buddha tanításainak szentelik az életüket. Mielőtt bárki is arra gondolna, hogy jómagam is beléptem a gelugpa rend tagjainak sorába, be kell valljam, hogy bár nagy tisztelettel viseltetem irántuk, hagytam helyet a szívemben mindazon tudományok számára is, amelyeket ők elutasítottak. Én bizony tisztelem a varázslókat, a levegőben lebegő, vagy éppen tulpákat készítő szerzeteseket és a ha-lálkiáltókat is. Öltözködésemnek és a sárga süvegnek az volt a célja, hogy megszerezzem magamnak a gelugpa rend nagy védelmezőjének, Peharnak a jóindulatát. Az oltáromon trónoló isten mogorvának tűnt ezen a hajnalon. Nem sikerült szemernyi jóindulatot sem felfedeznem az arcán. Talán rosszul ébredt, vagy erősen megviselte mindaz, amit az éjszaka el kellett viselnie. Beláttam, hogy Peharnak tulajdonképpen igaza van. Ki szereti, ha végig kell néznie egy ízlését sértő
házibulit, amin ráadásul részt sem vehet. Ami engem illet, nem is hagytam volna - letakartam volna legalább egy selyemkendővel -, a másik azonban nem engedte. Most aztán erőlködhettem, hogy visz-szanyerjem az isten jóindulatát. Meg is tettem mindent, hogy megbékítsem. Meggyújtottam a vaj mécsest, a füstölőket, friss búzaszemeket helyeztem az áldozati tálkára, kicseréltem a vizet a kancsóban. Aztán leültem elé a földre, és jó fél óráig egyfolytában imádkoztam. Igyekeztem mindazokat az imákat felszínre hozni az emlékezetemből, amelyek Peharhoz szólnak. Rémülten döbbentem rá, hogy bizony némelyiknek már félig-meddig elfelejtettem a szövegét. Csak reménykedhettem benne, hogy Pehar nem figyel fel rá, vagy ha fel is figyel, nem tulajdonít neki komolyabb jelentőséget. Amint kész voltam az imádkozással, felnéztem rá. És lássanak csodát: Pehar rám mosolygott. Az ablakon beszökő napsugarak barátságossá, mosolygóssá varázsolták az arcát. Ekkor következett a legnehezebbje. Meg kellett győznöm, hogy álljon mellém. Ez persze újabb imákba és hajlongásokba került. Amikor ez a művelet is befejeződött, elégedetten felsóhajthattam: immár biztos lehettem benne, hogy sikerült megszereznem a nagy hatalmú isten támogatását. Leültem az ágyam szélére, és a tenyerembe hajtottam fejem. Lassan már három éve, hogy próbálom megfejteni a hosszú álom rejtélyét. Indiában kezdődött, St. Maartenen folytatódott, most pedig itt ülök egy szikkimi kolostorban a végkifejletre várva. De vajon mit hoz ez a végkifejlet, uramisten? Nem áltattam azzal magam, hogy már mindent értek a történtekből, azzal még kevésbé, hogy biztosan sikerül győztesen kikeverednem az előttem álló küzdelemből abban azonban nem kételkedtem, hogy megteszek mindent a siker érdekében. Hiszen a rossz sosem győzedelmeskedhet a jó felett. Azoknak pedig, akik elveszik mások életét, bűnhődniük kell! Megpróbáltam tervet készíteni. Egyiket a másik után ötlöttem ki, aztán szép sorjában el is hessegettem őket magamtól. Mindegyiknek volt valami baja: legtöbbjüknek az, hogy nem vezetett sehova. Kezdetük még csak-csak biztatónak látszott, a végkifejletük azonban... Törtem még egy kicsit a fejem, aztán legyintettem egyet, és Peharra, valamint az engem támogató istenekre bíztam a dolgot. Ha ők velem vannak, vajon ellenem szegülhet-e bárki is? Arra szándékosan nem gondoltam, hogy léteznek gonosz istenek és démoni erők is, amelyek csak arra várnak, hogy keresztbete-hessék a lábukat a jóra törekvők előtt. Gondolatban még egyszer végigfutottam mindazokon, amiket eddig tettem. Úgy ítéltem meg, hogy többet nem is tehettem volna. Kihelyeztem a csapdáimat, mint a legendás westernidők trapperjei, és vártam, hogy az áldozatok belehulljanak. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a vadak sem hülyék: akkoriban is gyakran előfordult, hogy ügyesen megkerülték a trapperek csapdáit, és mentek tovább a maguk útján. Csak reménykedhettem benne, hogy az én vadjaim nem lesznek ennyire okosak. Megrázkódtam, és abbahagytam a töprengést. Lesétáltam az étkezőbe, hogy elköltsem a reggelimet. 28. Alig nyeltem le az első korty jakvajas teát, úgy vágódott ki a terem ajtaja, mintha bomba robbant volna a küszöbén. Csakhogy füst helyett három lány húzott be rajta mindhárom úgy visított, mint a kismalacok a farkas-mesében. - Jaaaajjjjj! - visította az egyik. - Isteneeeem! -Egy haloooott! - csatlakozott hozzá a másik. Egy halooott embeeeeer! A harmadik csak némán tátogott, mintha jókora darab jakvaj akadt volna a torkán. -Jaj, istenem, Mr. Lawrence. Jaj, istenem! Nem volt kétségem afelől, hogy mi történt. Sajnos ez is benne volt a lehetséges forgatókönyvben. - Hol van? - kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra. - A mani-falnál - nyögte Yvonne Köstler. -Ki talált rá? -Mind a hárman... Jaj, istenem én azonnal rosz-szul leszek...! - Megpróbálnák végre lecsavarni a hangerőt? Nem ment könnyen, de azért csak elhallgattak. Bár magam is víz- és pohárszűkében voltam, valahogy csak megitattam őket. Sajnos a víz egy hordóból származott, amelyben a víznek kellemes ízt adott a hordó
penészes, belefulladt százlábúak illatával vegyes zamata, mégis úgy nyeldekelték, mintha az istenek nektára lett volna. -Éreznek magukban annyi erőt, hogy velem jöjjenek? - kérdeztem, amikor már szemmel láthatóan magukhoz tértek. - Én igen - mondta Miss Button. - Én... is - nyögte Miss Köstler. A harmadik is bólogatott. Engem azonban nem tudtak megtéveszteni. Biztos voltam benne, hogy az első gyanús jelre éktelen visításban törnek majd ki. Számtalanszor tapasztaltam már annak a mondásnak az igazságát, hogy ahol a legnagyobb a szükség, ott a legközelebb a segítség. Alig tettünk néhány lépést a folyosón, miközben egyre azon túráztattam az agyam, hogy hogyan tudnék leggyorsabban megszabadulni a jövendő barlangászoktól, amikor az egyik kanyarban Migmibzang és Döndrup bukkant fel előttünk. Leszegett fejjel, békésen beszélgetve jöttek. És ez volt az óriási szerencsém, így legalább elkaphattam őket, mielőtt még leléphettek volna. Migmibzang és Döndrup átkozhatta balszerencséjét, amiért lefelé lógatták a fejüket. Amikor észrevették, kik állnak előttük, már késő volt. Úgy belekapaszkodtam a palástjuk ujjába, hogy csak komolyabb erőfeszítések és két letépett ruhaujj árán tudtak volna megszabadulni. -Jaj, rinpócse, de megijesztettél! - rebegte elhaló hangon Migmibzang, elhúzódva a lányok elől. -Hova tartasz, rinpócse? - Sétálok egy kicsit - mondtam mosolyogva. Enyhe megkönnyebbülés költözött a tekintetébe. Óvatosan a falhoz lapult, nehogy a mellette elhaladó lányok hozzáérhessenek. - Hát csak sétálj, rinpócse. Ilyenkor még kellemes odakint a levegő. Döndrup nem szólt semmit, csak bólogatott. Bizony, ilyenkor még kellemes odakint a levegő, és az éjszakai démonok is aludni tértek már. - Hogy van a sebesülésed, Migmibzang? A nagy termetű szerzetes észrevette a szavaimban rejlő csapdát. Vagy legalábbis azt hitte, hogy észrevette. Olyan fájdalmas képet vágott, hogy majd elsírtam magam bánatomban. - Nagyon fáj, rinpócse - panaszkodott. - De azért már gyógyul? - Csak nagyon lassan, rinpócse. - Gondolod, hogy jót tenne neki egy kis séta? Migmibzang olyan heves fejrázásba fogott, hogy már attól tartottam, lerepül a süveg a fejéről. -Jaj, rinpócse, csak azt ne! Biztos, hogy bele is halnék. Semmi sem ártalmasabb egy friss sebre, mint a reggeli harmat. Olyan rá, mint a parázs. Feltétlenül idebent kell maradnom az épületben, rinpócse. - Biztosan? - Egészen biztosan, rinpócse, Megkönnyebbülten bólintottam. - Magam is így gondolom, Migmibzang. Ezért arra kérlek, hogy törődj egy kicsit a lányokkal, és ne engedd hogy elhagyják az épületet. Vidd be őket a kolostor múzeumába... Migmibzang keserűen felnyögött. - Én, rinpócse? Éppen én? Az a helyzet, hogy talán mégiscsak jót tenne a sebemnek egy kis friss levegő, a reggeli harmat... - Az imént azt mondtad, hogy éppen a harmat ártana neki. - Látod, rinpócse, annyira kivagyok, hogy már azt sem tudom, mit beszélek. Én szerencsére tudtam. Kérlelhetetlenül Migmibzang nyakába akasztottam a lányokat, aztán elkerülve a szerzetes szemrehányó pillantásait, Dönd-ruphoz fordultam. - Neked sincs kedved sétálni, Döndrup? Döndrup nyelt egy nagyot, és mindenbe beletörődő szemekkel nézett rám. - Hozzam a targoncát is, rinpócse? Imádok olyan emberekkel dolgozni, akik olvasni tudnak a gondolataimban. 29. Megvártam, amíg Döndrup előkerül a targoncával csak akkor indultunk tovább a mani-fal felé. Döndrup keveset beszélt, viszont annál többet imádkozott. Amikor befejezte az imáit, a targoncára támaszkodott.
- Messze van még? - Nem tudom, Döndrup. - Nem te találtad meg, rinpócse? - Honnan tudod egyáltalán, hogy miről van szó? Döndrup megcsóválta a fejét. - Ha te sétálni hívsz, rinpócse, annak csak egyetlen oka lehet. Ismét halottat találtál. Felesleges lett volna elmondanom neki az igazságot, úgysem változtatott volna a történteken. Amíg a mani-fal felé toltuk a targoncát, egy kíváncsi keselyű is felbukkant a levegőben. Látszott rajta, hogy felfedezett idelent valamit, és nem óhajtja kiereszteni a karmai közül. Olyan sebesen vágódott le az orrunk elé, hogy mármár azt hittem, bennünket szemelt ki reggelijének. A halott ott feküdt néhány méternyire tőlünk. A keselyű éppen a nyakát nyújtotta, hogy megkóstolja a szemét, de Döndrup felkapott egy követ a földről, és felé hajította. Jómagam a stukkeromat kaptam elő és csak úgy, találomra a levegőbe durrantottam egyet. A keselyű vijjogott, és kelletlen mozdulattal fel- dobta magát a levegőbe. Tett egy kört felettünk, majd a mani-fal tetejére ereszkedett. Onnan nézett vágyakozó tekintettel ránk. j -Ezt nem lett volna szabad, rinpócse - korholt í Döndrup a fejét rázogatva. - Micsodát? - csodálkoztam. - Rálőni a keselyűre. Mi van akkor, ha eltalálod? - Egy döglött keselyű - mondtam. - Ne izgulj, őt nem kellett volna felraknod a targoncára. Döndrup legyintett egyet. - Tudod te jól, rinpócse, hogy miről beszélek. Nagy tudású mester vagy, nem szükséges, hogy kioktassalak. Tudásod akkora, hogy te oktathatnál ki engem. De mégiscsak meg kell kérdeznem tőled, hogy mi történt volna, ha eltalálod a keselyűt? Megöltél volna egy élőlényt, rinpócse, ezért aztán lehetséges, hogy következő életedben magad is keselyűként születtél volna újjá. Talán ez a keselyű is nagy tudású rinpócse volt előző életében, csak éppen egyszer megfeledkezett a karma törvényéről, és megölt egy keselyűt. Döndrup feltehetően azért beszélt annyit, hogy ne kelljen a halottal foglalkoznia. Elfordultam tőle, és tiszteletlenül, még a csizmám talpára sem vigyázva, keresztülléptem a mani-falon. Döndrup eltakarta a szemét megrökönyödésében. Immár biztos volt benne, hogyha halálom után egy éhes és sovány keselyűt lát körözni a kolostor környékén, csakis én lehetek az. A halott mellé térdeltem és alaposan megvizsgáltam. Ő is a torzonborzak közé tartozott hosszú, gondozatlan szakálla, gyászkeretes körmei, ápolatlan öltözéke egyértelműen meghatározták a hovatartozását. Ennek ellenére megpróbáltam valami papírt találni nála. Ha papírt nem is találtam, találtam viszont egy fémlapot a nyakában, egy úgynevezett dögcédulát, amelyre egyetlen nevet és egy évszámot véstek: Bili Tilbury, 1957. Bili Tilbury vei annak a nyílpuskának a lövedéke végzett, amely már annyi galibát okozott nekünk. Sajnos, ő nem rejtegetett a rongyai alatt sakktáblát. A nyílpuska lövedéke pontosan a szívébe hatolt bárki is gyilkolta meg, mesteri biztonsággal kezelte félelmetes fegyverét. Abban bíztam, hogy Migmibzang megfelel majd a feladatának, és eltávolítja az utunkból a lányokat. Sajnos, csalódnom kellett. A lányok ott reszkettek a kolostor bejáratánál, míg a hatalmas termetű szerzetes igyekezett a lelkükre beszélni. Gesztikulált, a fejét hajtogatta - az eredmény azonban minimálisnak sem volt mondható. Éppen megállítottam volna Döndrupot, hogy kerüljünk inkább egy oldalbejárat felé, amikor a lányok felfedeztek bennünket. Szájuk elé szorították a tenyerüket, majd rohanni kezdtek felénk. Dönd-rup olyannyira megrémült tőlük, hogy leejtette a targonca tolórúdját a földre, és a tenyerébe temette az arcát. Késő délelőtt volt már, s én aggódva pislogtam a kolostor főkapuja felé. Ilyentájban szoktak kisétálni a szerzetesek a celláikból, hogy a falvakban intézzék ügyes-bajos dolgaikat: beteghez menjenek, rokonlátogatóba, vagy éppen csak sétáljanak egy kicsit. Szerencsére ezen a délelőttön lanyha volt a forgalom
a kolostor környékén. Néhány szerzetest láttam csupán a legközelebbi falu felé igyekezni. Lehajtott fejjel lépkedtek, ügyet sem vetve ránk. A lányok úgy futottak, mintha az életük függne tőle. Yvonne Köstler rohant legelöl, mögötte Mary Button, a harmadik utánuk botladozott. Kibújtam a palástomból, és a halottra terítettem. Intettem Döndrupnak, hogy emelje fel a targonca rúdját, és tolja nyugodtan tovább. A lányok úgy torpantak meg előttünk, mint kecsesen száguldó antilopcsorda a drótkerítés előtt. Úgy bámulták a palástomat, mintha életükben először láttak volna olyat. - Meg... találták? - kérdezte Yvonne. Szótlanul bólintottam. -Tudja, ki... az? Megráztam a fejem. -Istenem, istenem! - tördelte mellettem a kezét a harmadik, egy vörös hajú kislány. - Bennünket is meg fognak ölni. Azt álmodtam az éjszaka, hogy halott vagyok. Jött egy keselyű, és ki akarta... a szemem... Önkéntelenül is összerázkódtam, és a keselyűt kereste a tekintetem. Nem láttam sehol. -Eszerint... megtalálták - nyöszörögte Mary Button. - Meg - biccentettem. -Szegény... asszony. -Kicsoda?! Úgy nézett rám, mintha nem értené a szavam. - Ki kicsoda? - Milyen asszonyról beszél? -Hát a... halottról. Istenem... ilyen kegyetlenül... Elismerem, óriási hibát követtem el. Nem lett volna szabad megtennem, amit megtettem. Figyelmeztetnem kellett volna őket, vagy legalábbis kíméletesebben rántani le a halottról a palástomat, én azonban ekkor már olyannyira tele voltam dühvel, hogy megfeledkeztem az elővigyázatosságról. Elkaptam a palástom végét, és egyetlen rántással lehúztam a hulláról. -Ez nem asszony! Amitől tartanom kellett volna, bekövetkezett. A három lány sóbálvánnyá dermedve bámult a szakállas férfi üveges szemébe, merev vonásaira, kékülő szájára. Úgy álltak a targonca mellett, mint bibliai sóbálványok. Aztán kitört a vihar. Előbb csak egyikük visított fel, majd a másik, a harmadik. Gyorsan megpróbáltam elejét venni a tragédiának. Ha fellármázzák a kolostort, végem. Egész, jól felépített tervem elúszhat. Nem tehettem mást, előkaptam a stukkeromat, és rájuk fogtam. - Aki megmukkan, lelövöm! Olyan csend köszöntött a mani-fal környékére, mint éjféltájban, ha már a démonok is abbahagyták a kiáltozásukat. Furcsa módon ez valahogy megnyugtatta őket. A televíziós korszak gyermekei voltak ezer hasonló fenyegetést hallottak már a lelki épülésüket szolgáló sorozatokban. Néhány szóval elmondtam nekik, hogy nem tudom, mi történt, és hogy csak az ő segítségükre számíthatok. Ha fellármázzák a környéket, a gyilkosok elmenekülnek, de ha tartják a szájukat, elkapom őket. Éppen a leghangosabban visító Yvonne Köstler volt az, aki leghamarabb megemberelte magát. -Jól van, Mr. Lawrence... valamennyien segítünk önnek... csak éppen... Istenem, hát mi folyik itt? - Azon vagyok, hogy megtudjam. -Gondolja, hogy... Jesse, azaz Mr. Lockwood... Nem tudom, Yvonne. Nem szeretnék alaptalanul meggyanúsítani senkit. - Az az ember őrült! Miután úgy-ahogy lecsillapodtak, magamhoz intettem a kövek közül előbotorkáló Migmibzangot. - Szükségem lesz rád, Migmibzang. - Nagyon beteg vagyok, rinpócse. - Azért csak gyere velem. A hölgyeket pedig megkérem, hogy kísérjék be Döndrupot a kolostorba. Magam is csodálkoztam rajta, de sikerült rövid idő alatt helyreállítanom a rendet. A vörös hajú kis- lány még azt is felajánlotta, hogy velünk jön megmutatni, hol találták meg a halott asszonyt. Rövid habozás után beleegyezőn bólintottam. A keselyűre való tekintettel jobb, ha nem keresgélem soká.
A két lány a targoncáját toló Döndrup társaságában eltűnt a balfenéken, mi pedig ismét besüllyedtünk a mani-fal nyúlványai közé. A keselyű a falon ült, és a csőrét törölgette a köveken. Megborzongtam. Migmibzangra pillantottam, aki félrefordította a fejét. - Hol bukkantak a halottra? A lány remegő mutatóujjal mutatta, hogy hol. Átküzdöttem magam két össze nem érő falszakasz vékony kapuján. Ahogy átértem a mani-fal túloldalára, megpillantottam a földön heverő testet. Lábát maga mellé húzva az oldalán feküdt, mintha pihenés közben elnyomta volna az álom. Hátraintettem, hogy maradjanak a fal mögött. Körbepislogtam, hogy nem látok-e gyanús mozgást a környéken, aztán lehajoltam, és belenéztem az arcába. Immár nem volt palástom, amit ráteríthettem volna, ezért a zsebkendőmet helyeztem csupán rá. Addigra természetesen már tudtam, hogy ki volt a szerencsétlen életében. A szeplős képű, kissé hegyes orrú Penny Overton, a gyógynövény-kísérleti állomásról. Ót is nyílpuskával gyilkolták meg. Pontosan a szívébe fúródott a lövedék. 30. Mire felocsúdtam, Migmibzang és a vörös hajú kislány már mellettem imádkoztak. Migmibzang az olvasóját pergette, a lány összetéve a két kezét halkan maga elé suttogott. -Ki ez a... nő? - kérdezte aztán, befejezve az imáját. - Penny Overton - sóhajtottam - A gyógynövénykísérleti állomás munkatársa. Migmibzang! - Nekem nincs targoncám, rinpócse! - Visszakíséred a kisasszonyt a kolostorba, szólsz Döndrupnak, hogy forduljon egyet a járgányával. Helyezzétek biztonságba a... - Ki ne mondd, rinpócse! Ha kimondod, bajt hoz ránk! - Jól van, tudod, mi a dolgod. -Este... rinpócse? - Még maradok egy kicsit. Migmibzang megfordult, és anélkül, hogy a lányra nézett volna, elindult a kolostor felé. Sóhajtottam, és arra gondoltam, hogy magam kíserem el a vörös kislányt - Alberta Mahoneyt - a kapuig, aztán visszatérek, de ebben a pillanatban éles, szinte már-már nem is emberi hang kiáltott ránk. -Most elcsíptelek benneteket, rohadékok! Meghaltok átkozottak! Villámsebesen a hang irányába fordultam. A férfi mögött ott tündökölt a nap, sugárnyilakat lövöldözve a szemembe. így aztán annyit láttam csupán belőle, hogy szétvetett lábbal, kezében nyílpuskával áll szemben velem. A következő pillanatban nagyot koppant a fejemen valami, és elsötétedett előttem a világ. 31. Arra ébredtem, hogy egy puha kéz a homlokomat simogatja, miközben forró cseppek hullanak az arcomra. Kinyitottam a szemem. A lassan szertefosz-ló homályos fátyolon át Alberta fölém hajló arcára esett a tekintetem. -Jaj, Mr. Lawrence, jaaaaj! Óvatosan megtapogattam a fejem búbját. Jókora púpot találtam rajta: annak a biztos jeleként, hogy nem madárka szállott rá. Felkönyököltem, és igyekeztem körbepislogni. Zárt térben heverésztünk egy deszkafal keskeny résein át szűrődtek be hozzánk a napsugarak, - Hol vagyunk? - kérdeztem a lánytól a búbomat tapogatva. -Jaaaaj, Mr. Lawrence! Egy kunyhóban. - Hogy kerültünk ide? - Önt idehozták... engem pedig... idehajtottak. - Kicsodák? - Jesse és a... többiek. -Többen is... voltak? - Előbb csak Mr. Lockwood... Jesse. Aztán a többiek is előkerültek. - Jól láttam, hogy nyílpuska volt nála? - Jól látta, Mr. Lawrence.
Nyeltem egy nagyot. Megvan tehát a nyílpuskás gyilkos. Jesse Lockwood! - Ki ütött le? - Talán Mr. Casey. - Ő is ott volt? - Mindannyian ott voltak. - Ki mindenki? -Hát a... többiek. Mr. Simon Gordon, Mr. Stein, Mr. Malcolm, és Sarah is. - Náluk is volt fegyver? - Talán Sarahnál lehetett egy puska. - Hm. És mit csináltak ezután? - Magát leütötték... majd csúnyán veszekedtek. Nagyon összevesztek. -Min? - Hogy... megöljenek-e bennünket. - Magát is? A lány nagyot nyelt. - Engem is, Mr. Lawrence. - És mit határoztak? -Hogy egyelőre... idehoznak bennünket. A kunyhóba. Mr Stein és Mr. Malcolm eltűntették a nyomainkat. És az övékét is. Ez bizony kellemetlen fordulat volt. Nem várhattam el senkitől, hogy nyomok nélkül is megtaláljon bennünket. Ebben a pillanatban mintha kiáltásokat hallottam volna odakintről. Előbb a hallótávolság határán kiáltoztak, majd egyre közelebbről hallottam a veszekedésüket. - Igenis meg kell ölnünk őket! - kiáltozta Sarah Mann. - El kell pusztítanunk őket! -Te megbolondultál, Sarah! -Megesküdtél, Stein! -Megesküdtem, az igaz, de nem erre! - Akkor mire? - Nem gondoltam, hogy így alakulnak a dolgok. -De az esküd úgy szól, hogy minden körülmények között! Hát most itt van ez a minden körülmény! - Ez közönséges gyilkosság lenne. - Ez nem gyilkosság, Lucky! Ez a bosszú! - Ki a fenén akarsz bosszút állni? Mr. Lawrence-en, vagy a lányon? - A bosszú nem válogat! - Mi ezt nem így képzeltük A hangok ismét eltávolodtak tőlünk, majd elhalkultak. Mivel nem volt jobb dolgom, a gondolataimba merültem. Hogy az ördögbe is van ez? Alberta csendesen szipogott mellettem. Megráztam a fejem, és igyekeztem magamhoz térni. - Jól van, Alberta? A lány könnyes szemmel nézett rám. -Hát nem valami jól... az az igazság. Kicsit szédülök, mert... nagyon meleg van idebent. Valóban az volt. A himalájai nap egyenesen rátűzött a deszkakunyhóra. Mintha a trópusokon lettünk volna a száraz deszkákból gyanta csepegett a földre. - Istenem... megölnek... bennünket? - Dehogy ölnek - tiltakoztam biztatón mosolyogva, pedig nem sok okom volt rá. - Azt mondták, hogy... igen. - Csak fenyegetődznek. - Gondolja? Nem gondoltam. Azt gondoltam, hogy ha nem lépünk le idejében, még az is megtörténhet, hogy holnap már bennünket fuvaroz Döndrup a targoncáján. A kunyhó valamiféle szerszámoskamra lehetett, vagy málhákat raktározhattak benne. Savanyú, romlott élelmiszer bűzét éreztem, ezen kívül nem volt benne semmi. Még egy ottfelejtett gyufaskatulya sem. Az ajtóhoz léptem, és megpróbálgattam a kilincsét. Természetesen zárva volt. A stukkeromért nyúltam, de csak hűlt helyét találtam.
Igyekeztem kilesni a deszkafal rései között. Sajnos a rések igencsak keskenyek voltak, így csupán a világ gyufaszálnyi szeletét voltam képes szemügyre venni. Ott pedig nem mozgott semmi. Még egy erre tévedt egérke sem. - Kiáltoznunk... kellene - javasolta Alberta. Jó ötletnek tűnt, bár teljesen feleslegesnek. Távol voltunk a kolostortól, aligha ért volna el odáig a hangunk. Alberta azért így is megpróbálta. Addig kiáltozott, amíg be nem rekedt. Amíg kiáltozott, gondolkodni próbáltam. Csak akkor tettem fel neki a kérdéseimet, amikor a napsugarak színe már vörösre váltott, s hűvöskés fuvallatok kezdtek belopakodni a deszkák rései között. - Kérdezhetek valamit, Alberta? - Tő... lem? - tért magához kétségbeesett kábulatából a lány. - Hát csak... tessék... bár... - Látott náluk valaha is nyílpuskát? - Tessék?! - hökkent meg. -Azt kérdeztem, hogy látott-e a kollégái között valakinél is nyílpuskát? - Én... nem. Nem láttam. - Egészen biztos benne? - Hát persze. Miért? - Mr. Lockwoodnál sem? - Nem, nem. - Lehetséges, hogy volt nekik, csak nem mutatták meg maguknak? Alberta igen határozottan rázta meg a fejét. - Ez sem... lehetséges. - Miért ilyen biztos benne? - Mert... a repülőtéren nekem kellett a fegyverek ügyeit intéznem. Mr. Lockwood rosszul lett a repü-lőúton, Sarah rám bízta, hogy pecsételtessem le a fegyverviselési engedélyeket. Nem volt közöttük nyílpuskára szóló, ez holtbiztos! - A nyílpuskát talán nem is kell engedélyeztetni. -De bizony kell! - Honnan tudja? - Külön meg is kérdezték tőlem, hogy van-e nálunk szigony vagy nyílpuska. Bizonyára... sokan vadásznak vele engedély nélkül. - Lehet, hogy Mr. Lockwood nem vallotta be? - Alaposan átvizsgálták a csomagjainkat. Amikor elindultunk San Franciscóból, bombariadó volt a repülőtéren. A gép felszállt, Delhiben aztán minden csomagot összetúrtak. Ha lett volna náluk... biztosan megtalálták volna. Akkor már csak az volt a kérdés, hogy honnan a fenéből szerezte Jesse Lockwood a nyílpuskáját. 32. Ahogy estébe fordult az idő, Alberta egyre idegesebb lett. Előbb az ajtóval próbálkozott, majd amikor nem ment vele semmire, a kunyhó deszkafalát próbálta kidönteni. Jómagam a földön ücsörögtem, és a fejemet törtem. Alberta végül leroskadt mellém, és sírva rám kiáltott. - Miért nem próbálkozik meg maga is valamivel? - Például mivel? -Mit tudom én! Nem nézhetjük tétlenül, hogy megöljenek bennünket! - Nem fognak megölni. - Honnan tudja? - Az az érzésem. - És ha megcsalják az érzései? Hosszabban is elvitatkozhattunk volna rajta, ha lépések nem koppannak odakint. Valaki megállt az ajtónk előtt, majd megkapirgálták a deszkát. -Hé! Ébren vannak? Nem tudtam megállapítani, kinek a hangját hallom, sőt még abban sem voltam biztos, hogy férfi-e, vagy nő az illető. - Ki az? - suttogtam az ajtó felé. - Ideteszem a stukkerét a földre. Ha kijön, megtalálja. - Hogy megyek ki? - Kinyitom az ajtót. Aztán tűnjenek el, de gyorsan. - Kicsoda maga?
- Húzzanak el innen! És ha hálásak akarnak lenni, amiért kimentem magukat a lekvárból, nem utánam loholnak, hanem visszamennek a kolostorba, oké? - Ebben biztos lehet - ígértem. Kulcs fordult a zárban, majd diszkréten puffant valami a bejárat előtt. - Itt van még? Erre már nem válaszolt senki. - Kimehetünk? Csak a szél fütyörészett a deszkák rései között. Kinyitottam az ajtót. Csend volt odakint, csupán a kelő hold szórta fehér sugarait a sziklákra. -Istenem! - nyögte Alberta. - Megmenekültünk! Ebben azért nem voltam annyira biztos. Inkább azt mondtam volna, hogy kaptunk a sorstól, a karmától még egy kis haladékot. 33. Amint a szikrázó holdfényben a kolostor felé tartottunk, sok minden megfordult a fejemben. Többek között az is, hogy vajon sikerült-e Penny Overton holttestét épségben beszállítaniuk a kolostorba. Éppen felidéztem magam előtt az arcát, amikor Alberta megragadta a karom. -Látja? - Mit kellene látnom? -A keselyűt! Ott ül! Arra néztem, amerre mutatta. És valóban: az egyik óriási tortaszelet-szikla tetején ott ücsörgött a keselyű, mintha csak ránk várt volna. Alberta szája széle remegni kezdett attól tartottam, eltörik nála a mécses. - Nincs semmi baj - nyugtattam meg. - Ez csak egy madár. -Ez... nem csak egy madár! - suttogta a lány. -Ez egy olyan keselyű! - Milyen? - hökkentem meg. - Hát... amelyik halált hoz. - Dehogy hoz halált! Éppen fordítva. 0 vadászik a halottakra. A keselyű dögevő. Alberta azonban megmakacsolta magát. - Van egy indiai ismerősöm, ő mesélt a keselyűkről. Ezek a... madarak előre megérzik, ha meghal valaki. -Ostobaság! - Egyáltalán nem az. Az úgy van, hogy a keselyű él-hal az emberi szemért. Premcsand szerint már előre kinézi magának, hogy kinek a szemét fogja elfogyasztani. -Kinézi?! - A keselyű megérzi a hamarosan bekövetkező halált, és attól kezdve az illető nyomába szegődik, nehogy valamelyik társa megelőzze. Ez a keselyű kiszúrt bennünket magának. Mivel nem volt hathatósabb pedagógiai érvem, felvettem egy követ a földről, és a keselyű felé hajítottam. A kő azonban elkerülte a madarat. A csalóka holdfényben rossz célpontot mutatott, ráadásul a karom sem volt egészen rendben. így aztán jó méterre süvített el mellette a kődarab. Másodszorra már nem próbálkoztam. Talán belenyugodtam volna, hogy ezen az éjszakán még egy keselyűt sem vagyok képes elriasztani, de akkor legnagyobb ámulatomra Alberta lekapta a fejéről azt a keskeny selyempántot, amellyel a haját fogta le, lehajolt, felvett egy követ a földről, és a selyemszalagra helyezte. Meghökkenve bámultam rá. Vajon mi a csodában mesterkedik? Pillanatokkal később megtudtam. Alberta megforgatta a selyempántot, majd ügyes csuklómozdulattal megrántotta. A kő kirepült belőle és a madár felé húzott. Azt hittem, álmodom. A kő telibe találta a keselyűt. A dögevő rémeset sikoltott -jobb szót nem találok rá -, és lebukott a földre. Azt hittem, nyomban ki is leheli a lelkét, de kiderült, hogy inkább az ijedtség terítette le, semmint az ütés ereje. Ahogy lezuhant és a földet érte a lába, már ismét fel is dobta magát a levegőbe. Vijjogott néhányat, és eltűnt a szemünk elől. Se köpni, se nyelni nem tudtam a megrökönyödéstől. - Mit szól hozzá? - büszkélkedett a lány, gyorsan elfeledkezve a baljós meséről, amellyel az a bizonyos Premcsand ijesztgette. - Ügyes - dicsértem meg érte. - Hogy csinálta?
- Sokat gyakoroltam a lányokkal együtt. Ha bar-langászni megyünk, ezzel ütjük el a szabad időnket. Yvonne tanított meg rá bennünket. Ő már jól tudott, amikor közénk került régebben egy középkori játékokra specializálódott csoport tagja volt. Örültem is, hogy erre terelődött a beszélgetésünk, legalább megfeledkezett az elmúlt délutánról. Bár azért sejtettem, hogy nem örökre. Gyanítottam, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a lelkében szendergő vulkán. Szerencsére a kolostorig nem tört ki, és még azután sem, sokáig. Elköszöntem tőle, és beosontam a cellámba. Kinyitottam az ablakot, és kihajoltam rajta. Kellemesen hűvöskés, holdfényes este volt, az egyik lhakangból kihallatszott a szerzetesek esti zsolozsma a. Jó lett volna megvacsorázni, és nyugalomra térni. Csakhogy tisztában voltam vele, ha elindulnék vacsorát keresni, lehetséges hogy rövidesen csakugyan álomra hajthatnám a fejem. Örök álomra. 34. Döndrup ezúttal is a harmadik udvarban ücsörgött a nagy imahengerek előtt. Nem messze tőle ott láttam az üres targoncát. Ahogy jobban odanéztem, észrevettem, hogy nem egészen üres. Egy vörös palástot láttam rajta, amely akár az enyém is lehetett volna. Az is volt. Ahogy a targonca fölé hajoltam, Döndrup megszólalt. - A tiéd, rinpócse. Furcsa volt a hangja, ahogy a tekintete is az. Bánatos, és mindenbe beletörődő. Elégedetten öltöttem magamra a palástot. Aztán . lopva a szerzetes felé lestem. Döndrup lehajtotta a fejét, és majd a földig lógatta bánatában. - Mind a kettőt? - kérdeztem tőle mellé ülve, az ülőkéjéül szolgáló gerendára, amely két téglaoszlopon nyugodott. - Mind a kettőt... rinpócse. - Biztos? -Arra emlékszem, rinpócse! - És másra? - Arra nem, rinpócse. Hogy világosabban fejezzem ki magam: Dönd-rupon ismét erőt vett az a furcsa amnézia, amit nem tudtam másnak tulajdonítani, mint a szerzetes holttestektől való ösztönös viszolygásának. Elvégezte, amit el kellett végeznie velük, aztán azonnal meg is feledkezett róluk. Ez annyit jelentett, hogy fogalma sem volt, hova rejtette őket. - Azt azért tudod, hogy ebben a melegben... ? - Tudom, rinpócse. - Mégsem emlékszel? - Mégsem, rinpócse. - Hol van egyáltalán olyan hely, ahol... - Nem tudom, rinpócse. - Esetleg jégverem? - Ott már megnéztem, rinpócse. Csak bízhattam benne, hogy nem történik tragédia, s a legrosszabb pillanatban nem kerülnek elő az elveszett holttestek. Döndrup felemelte a fejét, és szomorú szemekkel nézett rám. - Te tudod, mi történik itt, rinpócse? Bár nem egészen fedte a szavam az igazságot, mégis határozottan bólintottam. - Tudom, Döndrup. - Elárulnál nekem valamit, rinpócse? Nem a gonosz istenek játszadoznak csupán velünk? - Biztosan nem, Döndrup. -Akkor kik? - Inkább a gonosz emberek. - Ők... erősebbek nálunk, rinpócse? - Talán igen. Döndrup szeme megvillant. - Szereted a focit, rinpócse? - A jó meccseket igen. -Tudod, hogy én Dharamszálában is tanultam? Ott ahol a dalai láma él?
- Már említetted. - Ott láttam először futballmeccset. Nem egészen értettem, hogy jön a labdarúgás a mi történetünkhöz, de mivel lassan megnyugodni látszott, hagytam, hadd mondja a magáét. -Nagyon érdekes volt, rinpócse. Csak az volt a furcsa, hogy a játékosok mintha megfeledkeztek volna róla, hogy kezük is van. - Ezt hogy érted? - Hát úgy, hogy csak rúgták a labdát. - Ez egy ilyen játék, Döndrup. - Az egyik csapat kék mezben volt, a másik pirosban. Decen láma, akkori mesterem, a pirosak győzelmét kívánta, és így azt kívántam én is. - Szóval nekik szurkoltál. - Mit csináltam, rinpócse? - Az ő győzelmüket óhajtottad. - Hiszen most mondtam, rinpócse. Csakhogy, mivel nem használták a kezüket, a kékek berúgtak a kapujukba öt labdát. Decen szerint ezzel öt nullára vezettek. - Mit akarsz ezzel mondani? -Én semmit, de Decen azt mondta, hogy még megfordulhat a széljárás, és innen szép nyerni. Te mit szólsz hozzá, rinpócse? Mindig is tudtam, hogy a tibetiek mesterei a példabeszédeknek. 35. Éppen indultam volna, hogy kiosonjak a kolostorból, de a Négy Világtáj Őrei előtt Migmibzangba botlottam. Felderült a képe, ahogy megpillantott. - Éppen terád várok, rinpócse - mondta az óriás előlépve a félhomályból. - Már aggódtam miattad. - A nagy imahengereknél voltam - mondtam. Migmibzang együttérzőn nézett rám. - Döndrupot kerested? - Meg is találtam. Migmibzang szomorúan tárta szét a karját. - Nem találja őket, rinpócse. Azt mondja, nem találja. Te elhiszed ezt? - Ha ezt állítja. Migmibzang megcsóválta a fejét. - Hogy lehet az, hogy nem emlékszik rá? Én mindenre vissza tudok emlékezni. Ott kellett volna lennem, amikor eldugta őket. Pedig még ütöttem is a fejét. - Kiét? - hökkentem meg. -Hát Döndrupét! Arra biztatott, hogy üssem egy kicsit a koponyáját, hátha ettől eszébe jutnak a rejtekhelyek. Mert talán több is van belőlük. Döndrup attól fél, hogy... rossz helyre dugta őket. Őszintén szólva ettől tartottam én is. Egyszer csak kinyitja valaki a szekrényét, és kiesik belőle egy szörnyű állapotban lévő hulla. -És? - Képtelen visszaemlékezni rá, hova rejtette őket. De nem ezért várok rád, rinpócse. Tenzing Csergal Őszentsége beszélni szeretne veled. Tenzing Csergal némiképpen pótolta az elmaradt vacsorámat. Akkora jakvajat tett a teámba, hogy majd kiesett a csészémből. Szerencsére még idejében észrevettem a szándékát, és gyorsan leharaptam belőle egy darabot. Európai gyomor számára talán nehezen befogadható lett volna az avas jakvaj, az én torkomat viszont mintha mézzel kenegették volna tőle. Az apát türelmesen megvárta, amíg végzek a vajjal, aztán újat tett a teámba. Ezzel már óvatosabb voltam. Tisztában voltam vele, hogy a túlzott jakvaj fogyasztás néha nem kívánt következményekkel jár. - Hogy vagy, Blobzang rinpócse? - kérdezte tőlem Tenzing Csergal összefonva az ölében a kezét. Ujjai között olvasót morzsolgatott amíg beszélgettünk. Ahogy lenyeltem a második darab jakvajat is, olyan álmosság tört rám, hogy bele kellett kapaszkodnom a kis asztalka szélébe, hogy hanyatt ne essek. A fenekem alá rakott puha ülőpárnák is arra csábítottak, hogy hunyjam be a szemem, és szundikáljak egy kicsit. Csak hát hogy vette volna ki magát, ha elalszom Tenzing Csergal magasságos színe előtt?
Megköszöntem szíves érdeklődését, és inkább vettem egyet a szárított sajtból is. Ez a legbiztosabb módja az álom elleni harcnak. Mármint a szárított sajt rágása. Bár vannak, akik képesek rágás közben is aludni. - Rájöttél valamire, Blobzang rinpócse? Természetesen tudtam, mire irányul a kérdése. Hogy vajon él-e még a testvére, Szoszor Namgyal. Bár nem lehettem száz százalékig biztos benne, mégis az volt a meggyőződésem, hogy él. Ezt aztán el is mondtam neki. Tenzing Csergal áthajolt a kis asztalka felett, amely elválasztott bennünket egymástól, és a szemembe nézett. - Komolyan mondod ezt, rinpócse? - Komolyan. - És mire alapozod a... feltételezésedet? - Komoly okom van rá, hogy azt higgyem, él. - Nem válaszoltál a kérdésemre. -Senkinek nem fűződik érdeke hozzá, hogy ne éljen. - De hiszen látták is a szellemét! - Ki látta? - Egy szerzetes. - Mit látott? - A testvéremet. -Hol látta? - A mani-falnál. Éppen az ördögök üldözték, rinpócse. Úgy meghökkentem, hogy egyből felébredtem. Akkor vettem észre, hogy a szárított sajt már rég kiesett a számból. - Mikor látta? - Ma este. - Ki az a szerzetes? -Bizonyos Peldan. - Beszélhetnék vele? - Ezért kérettelek ide, rinpócse. Tenzing Csergal tapsolt, mire kinyílott az ajtó, és Migmibzang kíséretében egy fiatal szerzetes lépett be az ajtón. Látszott rajta, hogy csak nemrég kerülhetett a kolostorba: ahogy átlépte a küszöböt, olyan mélyre hajolt az apát előtt, hogy majd a szőnyeget verte az orra. Amit produkált, az tökéletes ellentétben állt a fizika törvényeivel. Ilyen mélyre hajolva orra kellett volna buknia, ő azonban mégsem bukott. Mozdulatlanul állt, orrával a szőnyeget söpörve -Ismered ezt az embert? - bökött rám Tenzing Csergal. A láma előttem is be akarta mutatni a tudományát, de Migmibzang ezúttal nem engedte. Elkapta a nyakán a palástját, és visszarántotta vele. - Ismerem - bólintott a mozgásában erősen korlátozott láma. - Ő Blobzang rinpócse. -Elmesélnéd Blobzang rinpócsénak, hogyan találkoztál Szoszor Namgyal... hm... lelkével? Peldan láma bólintott. - Az úgy volt - kezdte éneklő hangon -, hogy le kellett mennem a faluba egy fél birkáért. Ráolvastam egy betegre, és fél birkát kaptam érte. Csak meg kellett várnom, amíg a gazdája levágja, mert az élő birkának nem tudtam volna elhozni a felét. - Bölcsen döntöttél - bólintott Tenzing Csergal. - Hátamra vettem a fél birkát, és jöttem vele a kolostor felé, amikor a sziklák között elém toppant valaki. Először azt hittem, démonok támadtak rám, és odabújtam a mani-falhoz. Oda nem mertek volna utánam jönni a retkesek. Akkor bukkant fel előttem Szoszor Namgyal teste. - Ismerted Szoszor Namgyalt? - tettem fel a kérdést. A láma nemet intett. - Akkor honnan veszed, hogy ő volt? - Láttam a képét, rinpócse - felelte a fiatal szerzetes. - Egy thankán, faliképen. - Csak képen? És mégis felismerted? A láma bizalommal teli tekintettel nézett rám. - Magam is festegetek, rinpócse. Nagyon jól meg tudom különböztetni az emberi arcokat. Ha látok egyet, még száz újjászületés alatt sem felejtem el. Biztos, hogy ő volt.
- Hm. Es mit csinált? - Rám kiáltott, hogy segítsek neki, mert üldözik. Nagyon megrémültem, rinpócse. Azt hittem, engem is magával visz a föld alá. - Föld alá? Honnan veszed, hogy ott lakik? - Ő maga mondta. Azt kiáltozta, hogy megszökött a föld alól. Én akkor még mindig nagyon féltem, mert azt hittem, hogy elvarázsolt holttest. Szoszor Namgyal testét megszállta egy démon. Kívül Szoszor Namgyal, belül pedig démon. - Segítettél neki? A láma szomorúan rázta meg a tejét. - Nem sikerült, rinpócse. Jöttek az ördögök. Egyszerre csak ott voltak a nyakunkon. - Voltak? Hányan? - Hárman, rinpócse. - Hogy néztek ki? -Feketék voltak, rinpócse. És óriási volt a szemük. Olyanok voltak... mintha meztelenek lettek volna. Elpirult, ahogy kimondta a meztelen szót. A kolostorokban a mezítelenséget még emlegetni sem illik. - Nem volt ruhájuk? - Volt... de valahogyan mégsem volt. Láttam rajta, hogy küszködik a szavakkal. El akart mondani valamit, amit nem tudott. Bizonyára nem ismerte a pontos meghatározáshoz szükséges kifejezéseket. Nagyjából megértettem, mit akarhat a tudtomra adni, így nem is erőltettem tovább az ördögök ruhájának a dolgát. Inkább azt szerettem volna kideríteni, hogy az arcuk milyen lehetett. Sajnos nem lettem sokkal okosabb attól, amit hallottam. Csak egyetlen villanásra látta az egyik ördög képét, de az is elég volt ahhoz, hogy azonnal behunyja a szemét. Annyi biztos, hogy az ördögnek hatalmas szeme és nagy orra volt. Ebből világossá vált számomra, hogy Szoszor Namgyal üldözői a nagy szemű ördögök közé tartoztak, akik az elbeszélések szerint különösen kegyetlenek, és kifogyhatatlanok az alvilági kínzásokból. - Szoszor Namgyal megvárta, amíg megfogják? - Nem akarta megvárni, rinpócse. Mégis megfogták. Az egyik ördög dordzsét hajított utána. El is találta vele a lábát, és Szoszor Namgyal azonnal öszszeesett tőle. A dordzsénak varázsereje van, rinpócse. Ha csak hozzáérsz, már meg is bénultál. Természetesen tudtam, mi a dordzse, hiszen az én bőröndömben is rejtezett egy példánya. A dordzse nem más, mint bronzból készült villámszimbólum, kegytárgy, amellyel minden kolostor bőségesen el van látva. Ezt dobták volna az ördögök Szoszor Namgyal után? - Láttad, amikor utánahajították? - Láttam, rinpócse. - Állj fel, és mutasd meg, hogy csinálták. A közben ülőpárnákra kuporodott szerzetes felpattant, és meg akarta mutatni, hogy hajították az ördögök Szoszor Namgyal után a dordzsét. Felemelte a karját, majd gyorsan le is eresztette. Látszott rajta, hogy óriási erővel koncentrál. Végül bizonytalan tekintettel nézett ránk. - Nem tudom, rinpócse. Nem tudom, hogy dobták. - Hiszen láttad, nem? A láma bólintott. -Láttam, és mégsem tudom. Az ördögök nem emelték fel a kezüket, és mégis utánahajították a dordzsét. - A dordzsét legalább láttad? - Hát... igazából azt sem, rinpócse. - Honnan tudod mégis, hogy az volt? - Mi más lehetett volna? Köztudott, hogy az ördögök dordzsékat hajigálnak a menekülők után az alvilágban. Ehhez kétség sem férhet, rinpócse. - Láttad, amikor elfogták? - Láttam, rinpócse. Szoszor Namgyal jajgatott, fájt neki a dordzse ütötte seb. Megfogták, és magukkal vitték. - Téged nem bántottak?
- Talán észre sem vettek. Ott lapultam a mani-fal-nál, magamra húzva a fél birkát. Azt hitték, hogy egy döglött állat fekszik előttük. - Hallottad, ahogy beszélgettek? - Nem beszélgettek, rinpócse. - Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz? - Nem hallottam, rinpócse. Tenzing Csergalra néztem, és bólintottam. Az apát előkelő kézmozdulattal útjára bocsátotta a lámát. - Elmehetsz, Peldan. Amint becsukódott mögötte az ajtó, izgatottan fordult hozzám. - Mit szólsz mindehhez, rinpócse? Te is azt hiszed, hogy a fivérem szelleme, vagy egy elvarázsolt holttest kóborolt a mani-fal mellett? Határozottan megráztam a fejem. - Biztosan nem, szentséged. - A fivérem maga talán? - Nem is kétséges, hogy ő. - Vajon mit akarhatott? - Megszökött a pokolból, és vissza szeretett volna térni hajdani kolostorába. - Megszökött a pokolból? Talán azt is tudod, hogy hol van az a pokol, rinpócse? - Tudom - bólintottam. -Hol? - Azt majd később megmondom. - Azt is tudod, hol a bejárata? - Azt is. - A pokol a Nagy Mennydörgő? - így is lehet mondani. - És te... rinpócse? Mit szándékozol tenni? Felemelkedtem, és dacolva az álmossággal, mélyen meghajoltam előtte. - Kihozom a pokolból a testvéredet, Tenzing Cser-gal. Ahogy Maudgaljájana, Buddha kedves tanítványa kiszabadította anyja lelkét. - Mi... kor, rinpócse? - Holnap éjszaka. Vagy magam is mellé kerülök mindörökre. Mit tagadjam, erre is volt esélyem. Méghozzá nem is kicsi. 36. Aki nem ismeri jól a tibeti nyelvet, nem is lett volna képes belehelyezni magát egy szerzetes gondolatvilágába. Alighanem meg lett volna győződve róla, hogy a menekülő Szoszor Namgyalt, aki maga is szellemlény már, a gonosz ördögök visszahurcolták a pokolba. Vagy a szerzetes látomásaként is értékelhette volna az elmondottakat. Én azonban biztos voltam benne, hogy Peldan nem vizionált: pontosan azt látta, amiről beszélt. Csak éppen értelmeznem kellett a leírását. Kezdtem mindjárt ott, hogy szerinte az ördögök mezítelenek voltak, és mégsem voltak azok. így próbálta leírni, hogy fekete, testre simuló ruhát viseltek. Talán búvárruhát, megfelelően természetfeletti benyomást keltve vele. Akárcsak nagy, kerek szemükkel, amely alighanem búvárszemüveg vagy motoros szemüveg lehetett. Más volt a helyzet az elhajított dordzséval. Kétségtelen, hogy Peldan látott valamit a levegőben repülni, amit dordzseként határozott meg. Fegyvergolyó nem lehetett, hiszen az nem látható, azonkívül dörrenésről sem beszélt. Nem kellett soká törnöm a fejem, hogy rájöjjek: bizonyára nyílpuska lövedéke sebezte meg a szerzetest. Akárki is lőtte meg Szoszor Namgyalt, biztos, hogy nyílpuskát használt. Ha valaki belelátott volna a gondolataimba, meg lett volna győződve róla, hogy csurig tele a szívem gonoszsággal. Merthogy igencsak örültem Szoszor Namgyal meglövésének. Boldog voltam, hogy belelőtték a nyílvesszőt. Talán csak akkor lettem volna boldogabb, ha sikerül megszöknie. Nem volt sok időm, ezért kiügettem a nagy imahengerekhez. Reméltem, hogy ott találom még Dönd-rupot. Nem is tévedtem: a szerzetes valóban ott tartózkodott, bár már rég nem a faoszlopon ücsörgött. Hangos mormogás közepette a legnagyobb imahengert forgatta. Azt, amelyre ezerszer írták rá az om mani padme hum-ot. Minden egyes megforgatása-kor ezer ima szállt fel belőle az istenek világába. Döndrup izzadt képén látszott, hogy már a milliót is elérhette a mennyekbe küldött imádságai száma.
Hiába szólongattam, nem válaszolt. Csak markolta a henger rúdját, és úgy forgatta az imagépet, mintha az élete függne tőle. Mit tehettem, magam is mellé álltam, és egy másik henger forgatásába fogtam. - Döndrup? Döndrup végre felnézett rám. - Mit akarsz, rinpócse? - Meddig forgatod még? - Sokáig, rinpócse. - Elkövettél talán valamit? - Azt akarom, hogy az istenek világosítsák meg az elmémet. Meg akarok szabadulni a felejtéstől. - Egy kutyára lenne szükségem, Döndrup. Döndrup annyira meglepődött, hogy eleresztette a rudat. A henger forgása ettől persze még nem állt meg: a teljes kört leíró rúd alaposan hátba vágta szegényt. Döndrup előrebukott, és kirepült a hengerek közül. - Látod, látod, rinpócse - nyögte szemrehányón. -Idejössz, és máris bajt csinálsz. Mit akarsz tőlem? - Egy kutyára lenne szükségem. - ismételtem. Döndrup összehúzta a szemöldökét. - Milyen kutyára? - Egy apszóra. Nem is láttam errefelé más kutyát. - Pedig nagyobbak is vannak. Mit akarsz vele, rinpócse? Nem is tudtam, hogy te is rabja vagy a kutyahúsnak. Eddig azt hittem, csak a kínaiak... - Nem akarom megenni. - Akkor mit akarsz vele? - Ismersz olyan kutyát, amelyik képes követni a vérnyomot? Döndrup megvakargatta kopasz feje búbját. - Akad ilyen nem is egy, rinpócse. Tudod, hogy a szerzetesek vonzódnak a kutyákhoz. Csakhogy ilyen célra nem jó az apszo. -Hát mi a jó? - A masztiff. - Ilyen is van? - A Nyima. Szép kutya, Horlo kutyája. - Tíz perc múlva szükségem lesz rá. Döndrup ismét megvakargatta a fejét. - Nem lesz olcsó, rinpócse. - Annyira drága az a kutya? - Én vagyok drága, rinpócse. - Mi a drága benned? - A közvetítői díj, rinpócse. - Jól van, csak hozd már azt a kutyát! így történt, hogy negyedóra múlva Döndrup és egy gyanús kinézetű eb megérkezett a mani-falhoz. Oda, ahol az ördögök a dordzséjukkal megsebezték a pokolból szökött Szoszor Namgyalt. 37. Tapasztalatból tudom, hogy a kutyák vagy vonszoltatják magukat a gazdáikkal, vagy ők vonszolják őket. Szerencsémre Nyima ez utóbbiak közé tartozott. Abban a pillanatban, amikor úgy húszméternyire lehetett már csak tőlem, kiragadta a pórázát Döndrup kezéből, és vágtatni kezdett felém. -Jaaaj, rinpócse! - ordított Döndrup. - Vi-gyááázzzz! Megharaaaaap! A stukkerom után tapogatóztam, de mielőtt elérhettem volna, a kutya rám vetette magát, a földre döntött, és nyalni kezdte a képem. Előbb azt hittem, a torkom keresi, és kétségbeesetten felordítottam, aztán rádöbbentem, hogy csupán a szeretet munkálkodik benne. Márpedig az istenek mentsenek meg bennünket egy tibeti masztiff nem kívánt szeretetétől. - Nyima, takarodj! - ordítottam, ahogy a számon kifért. - Nyima, tűnj már el! Nyima azonban nem hátrált. Úgy folyatta rám a nyálát, mint lyukas csatorna az esővizet. Nem tellett bele másfél perc, és úgy néztem ki, mintha felhőszakadás kapott volna el a Saluhágón.
Mindeközben Döndrup kétségbeesetten téblábolt körülöttünk, és megpróbálta elkapni a póráz végét. Ennek aztán az lett a következménye, hogy ránk esett, tovább növelve a kicsi a rakás építményét. Végül is Döndrup győzött. Lerángatta rólam a kutyát, és egy közeli bokorhoz kötötte. A masztiff még ekkor is olyan boldogan és szeretettel nézett rám, mintha egész életében kolbásszal etettem volna. Farkát csóválta, és lázas öröm csillogott a szemében. - Miért nem hallgat ez a nevére? - tudakoltam a szerzetestől. Döndrup megvakargatta kopasz feje búbját. Elegáns süvege nedvesen csillogott a kutyanyáltól, így nem is merte feltenni a fejére. - Hallgat ez, rinpócse. - Akkor miért nem hagyott békén, amikor rákiáltottam? - Rákiáltottál? - hökkent meg Döndrup. Úgy látszott, meg sem hallotta nagy ijedelmében. - Bizony hogy rá! - dühöngtem. - Mit kiáltottál oda neki, rinpócse? - kíváncsiskodott Döndrup. - Hogy takarodjon a fenébe. Ny ima, takarodj! -ezt kiáltottam, - Akkor ez volt a baj - bólintott Döndrup. - Micsoda? - Hogy Nyírnának nevezted. - Miért? Minek kellett volna? Döndrup megcsóválta a fejét. - Hát nem mondtam még, rinpócse? Persze még nem volt rá időm. -Mire, Döndrup? Összeszorítottam a fogam, és igyekeztem visz-szafogni magam, nehogy lelőjem a kutyával együtt. Ereztem, hogy úgy rám szárad a kutyanyál, mint a fazekasok műhelyében az agyagedényre a máz. - Ez a kutya nem Nyima, rinpócse. - Akkor ki a fene? - Ez Szengge. - Hol a másik? -Nem találták meg, rinpócse. Reggel eltűnt, és még nem került elő. Egyre gyanakvóbban bámultam az ebre. - Biztos, hogy ez is követni tudja a vérnyomokat? Döndrup visszahelyezte pacallá ázott süvegét a fejére. - Hát... reméljük, rinpócse. -Reméljük?! - Az az igazság, hogy senki sem tudja. Eddig többnyire csak a gyerekekkel játszott. De okos kutya ez, meglásd. Az okos kutya közben jelentős hangulatromláson ment át. Feltehetően nem tetszett neki, hogy kikötöttük, meg hogy nem éppen hízelgő szavakat ejtettünk róla. Olyan bánatosan lógatta a fejét, hogy megsajnáltam. - Ereszd el, Döndrup! - Eresszem el? - Ereszd el, ha mondom! Döndrup elővigyázatosan levette a fejéről a süvegét, és a hóna alá szorította. Lehajolt, és eloldotta a póráz végére kötött csomót. - Hazamehetsz, Szengge. Szengge azonban nem mozdult. Maga alá húzta a farkát, és csak nézett bele a nagy, kék semmibe, amiről bizonyára nem tudta, hogy levegő. Annyit tudott csak, hogy rettenetes sérelem érte, s emiatt már nem volt kedve a játékhoz. - Nem megy, rinpócse! Ekkor én következtem. Odasétáltam hozzá, és tisztes távolságból szólongatni kezdtem. -Elmehetsz, Szengge! Tűnés haza! Szengge nem mozdult. Kénytelen voltam megsimogatni. Óvatosan tettem, nehogy belém harapjon, de Szengge nem harapott. - Jól van, a fene vigyen el, velünk jöhetsz, de akkor állj fel! Mit tesznek az istenek, Szengge felpattant és oda-sündörgött hozzám. Elkaptam a pórázt, és magam után húztam. Néhány másodpercig ellenkezett, aztán amikor
rájött, hogy vezetni szeretném, nem ismét kikötni, futni kezdett mellettem, időről időre felnézve rám. Én pedig döbbenten tapasztaltam, hogy egyre több értelmet látok a szemében. A vérfolt nem volt nagy, de mégiscsak vérfolt volt. Éppen abban a stádiumban, amikor még lehetett valamit kezdeni vele. Ha egy órával később érkezünk, már a nyomát sem találjuk a száraz földön. A kutya megállt a vérfolt fölött, és rám nézett. - Mit mondjak neki, Döndrup? A szerzetes megvonta a vállát. - Még sosem volt kutyám, rinpócse. Csak egy tengeri malacom, de az is megdöglött. A kutya várakozva csöpögtette a nyálát a földre. Leguggoltam mellé, és a foltra mutattam. - Ez itt egy vérfolt, Szengge. Lennél szíves követni a szagot, és megtalálni azt, akihez a vérfolt tartozik? Szengge megcsóválta a farkát, de nem moccant. Engem nézett néma lelkesedéssel. Ugy gondoltam, teszek még egy utolsó próbát. -Indulj, Szengge! - biztattam. - Meg akarom találni azt az embert... Félútig sem jutottam, amikor beláttam, hogy minden reménytelen. Szengge egy közeli bokor ágait figyelte, amelyeket megmozgatott egy kis léghullám. Megráztam a fejem, és tehetetlen mérgemben nagyot ordítottam. - Szimat! Ekkor csoda történt. A kutya ugrott egy nagyot, rám nézett, felcsapta a farkát, beleszagolt a tócsanyomba, majd úgy elkezdett húzni a pórázánál fogva, hogy ha nem sikerül talpon maradnom, hason tettem volna meg a hátralévő utat. 38. Azt is mondhatnám, hogy csoda történt. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy valamelyik isten, talán éppen Pehar, akinek az oltára a cellámban állt, tett csodát. Hiába is erőltettem az agyam, képtelen voltam visszaemlékezni rá, hallottam-e már olyan istenről, aki különösebben vonzódna az ebekhez. Mindenesetre valaki mégiscsak elvarázsolta Szeng-gét, ehhez kétség sem férhetett. A kutya vágtatott tovább. Egészen a következő kis tócsáig. Ez már alig látszott a talajon - ha nincs velünk Szengge, bizony meg sem találtam volna. Akaratlanul is megsimogattam a hátát. Szengge azonban már ügyet sem vetett rám: felhúzta az ínyét, morgott, és nagyot rántott a pórázán. Itt következett aztán az, amit a kutyákról hallottam. Hogy tudniillik, vagy ők húzatják magukat a gazdájukkal, vagy a gazdájuk húzza őket. Szengge minden erejét megfeszítve rángatott maga után. Úgy látszik, kezdte elborítani az agyát a vérszag. Megfordult ugyan a fejemben hogy szabadon eresztem, menjen isten hírével, de szerencsére nem tettem. Ha eleresztem, holtbiztos, hogy beleveszett volna az éjszakába. A holdfény ugyan erősen világított, mint egy égen száguldó motorkerékpár reflektora, mégsem lett volna elegendő ahhoz a fénye, hogy követni tudjam a tortaszelet-kövek között vágtató kutyát. Már-már azt hittem, Szengge hátára köpöm a tüdőmet, amikor a kutya váratlanul megtorpant. Akárcsak a fujtatóként lihegő DÖndrup. - Ez meg mi a fene... rinpócse? Egy holdfényben fürdő fakunyhó előtt álltunk. Ugyanolyannak nézett ki, mint amilyenbe Albertá-val együtt zártak be nem is olyan régen. - Neked jobban kellene tudnod, Döndrup! - Az az igazság, hogy keveset járok erre, rinpócse. Talán a barlangkutatók emelhették. - Minek? Erre már a láma sem tudott válaszolni. A kutya a nyelvét lógatta, és várakozva nézett rám. Hogy ne okozzak neki csalódást, előhúztam a 38-as Smith and Wessont, és a kunyhó felé indultam. Döndrup jobbra-balra pislogva követett. A kutya hirtelen lekushadt, és a faalkotmány felé fülelt. - Van odabent valami - morogta Döndrup. így gondoltam én is. Intettem neki, hogy lapuljon a földre, és figyelmeztetőn megütögettem a kutya hátát. Szengge fekve maradt. Ettől a pillanattól kezdve úgy
megértettük egymást, mintha egy iskolapadot koptattunk volna. Összegörnyedtem, és a kunyhó felé igyekeztem. Amint elértem, a kilincséhez nyúltam, és jókorát rántottam rajta. Lelkem mélyén arra számítottam, hogy az ajtó bizonyára zárva lesz, így újabb tervet eszelhetek ki a kunyhó meghódítására. Csakhogy az ajtó nyitva volt. Ahogy megrántottam, már ki is tárult az orrom előtt. A holdfénnyel a hátam mögött én nyújtottam a világ legjobb célpontját, és rá is fizethettem volna a vigyázatlanságomra, ha van odabent valaki. Szerencsére nem volt. A deszkafalak rései között besütött a holdvilág, mesebeli csíkokat rajzolva a talajra. Immár biztos veltam benne, hogy ez az a kunyhó, amelybe Miss Mahoneyval zártak be nem is olyan régen. Sóhajtottam, és letörölgettem az arcomról a verítéket. Bent már nem akadtunk vérnyomra, akárhogy is kerestük. Eszerint Szoszor Namgyalt nem ide hozták. Be kellett látnom, hogy bár Szengge mindent megtett az érdekemben, nem tudta végigkövetni a vér-pacnikat. Valahol elveszthette őket, s attól kezdve már csak improvizált. - Jól van, Szengge - mosolyogtam rá. - Mindent megtettél, amit tehettél. Holnap majd... Ebben a pillanatban Szengge felmordult. Nem gondolhattam másra, mint hogy közeledik valaki a kunyhóhoz. Vigye el az ördög, figyelmeztetnem kellett volna Döndrupot... Az ajtóhoz léptem, és résnyire nyitva kilestem rajta. A szerzetes a földön ült a holdfényben fürdetve az arcát. Akárhogy is nézelódtem, senkit sem láttam a közelében. Éppen figyelmeztettem volna, hogy biztonság kedvéért húzódjon a kunyhó holdárnyékába, amikor Szengge kaffogni kezdett. Olyan furcsa hangokat adott ki magából, mint amikor a kutyák föld alatt bujkáló rágcsáló jelenlétét érzik. - Mi van, Szengge? Szengge nem emelte fel a fejét, orrát a talajhoz értetve kaffogott. - A kutya csinálja ezt, rinpócse? - kérdezte Dönd-rup odakintről. - Nem. Én - mondtam dühösen. - Gyere, Szengge... A kutya úgy ugrott fel, mintha rugók lökték volna magasba. Morgott, majd kaparni kezdte a földet. Mire felocsúdtam, már egy deszkadarabot kapart vad igyekezettel. Fölé hajoltam, és vártam, hogy mire bukkan. Szengge megérezte, hogy rá várok, ezért kettőzött szorgalommal kapart tovább. Alig múlt el egyetlen percecske, és egy csapóajtó bukkant fel a szemem előtt. Szengge kaffantott még néhányat, aztán hátrébb húzódott. Stukkerral a kezemben a csapóajtóhoz léptem, lekotortam róla a maradék földet, majd felemeltem az ajtót. Téglákból és kövekből rakott lépcsősor vezetett a mélybe. - Mi van már, rinpócse? - türelmetlenkedett Dönd-rup. - Találtál valamit? - Néhány vércseppet - mondtam. - Maradj odakint, nehogy meglepjen bennünket valaki. Lehajtottam a csapóajtót, visszakotortam rá a földet, aztán még meg is tapostam. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy fél napot töltöttem Albertával egy kunyhóba zárva, és egyikünknek sem jutott eszébe megvizsgálni a lábunk alatt a talajt. De hát miért is jutott volna? Arra mindenesetre jó volt a kutakodás, hogy megállapítsam: Szoszor Namgyalt valóban visszahurcolták az ördögök a pokolba. Oda, ahonnan rövid időre sikerült meglépnie. Már csak az volt a kérdés, mikor látogatok le én is hozzájuk. 39. Kinyitottam volna az ajtót, de ekkor váratlanul fura zajok és légáramlatok kezdtek kerengeni körülöttem. Langyos levegő birizgálta a lábam szárát, még a palástomat is meglebegtette. A zaj és a levegő a föld alól jött - egyenesen a pokolból. Talán az ördögök készítettek vasnyársakat, vagy éppen a kilyukadt szurokfőző üstjeikét reparálták. Mindenesetre szorgos munka zaja hallatszott odalentről. Kilestem az ajtón. Döndrup még mindig a földön ücsörgött, és úgy tűnt, nem hall semmit. Pedig a deszkafaltól hallania kellett volna. Megcsóváltam a fejem, és
kihúztam a zsebemből a pipaszurkálómat. Kiugrattam belőle egy kis késpengét, és beleszúrtam a kunyhó oldalfalába. Egy korhadtnak tűnő deszka kellős közepébe. Azaz csak szúrtam volna. Bárhogyan is nyomkodtam, éppen csak a penge hegyét sikerült valahogy belenyomnom a deszkába. Rátapasztottam a fülem. Még csak szú sem percegett benne. Ezután megpróbáltam megkarcolni. Mintha porcelánba igyekeztem volna belevájni a körmöm. Hirtelen forró lett a levegó. Olyan forró, hogy ismét kivert tőle a veríték. Ráadásul kellemetlen szagok kezdtek hullámzani körülöttem. Vegyszeré is lehetett, de például mosoda is működhetett valahol a mélyben. Az ördögök mosodája. A szagok egyre erősebbek lettek, majd a légáramlatok is felerősödtek. Úgy áramlott, keringett-forgott körülöttünk az elhasznált levegő, mintha ventilátorok nyomták volna felénk. Csakhogy egyetlen ventilátort sem láttam a környéken még akkorát sem, mint egy kisegér. A légáramlat meglobogtatta selyemövem végét, és a fejemről is lefújta a süveget. Szengge farka lobogott a levegőben, mint a mongol csapatok j akfarkas zászlaj a. Hirtelen abbamaradt a légáramlás, majd megfordult a kunyhóban keringő szél. A meleg levegő kiszökött a szabadba. A következő pillanatban rettenetes erő kezdett a fal felé taszigálni. Megpróbáltam ellenállni neki, de nem sikerült. Szengge felvonyított félelmében, és most először akart magamra hagyni. De neki sem sikerült kimenekülni a kunyhóból. A tolóhatás, amely hatalmába kerített bennünket, a kunyhó falához préselt mindkettőnket. Jó két percig préselődtünk hozzá, majd egyszerre csak lehullottunk róla. Ugyanúgy, mint a vidámparkokban, ahol a vállalkozó kedvű látogatók beléphetnek egy forgó korongba, amelynek a forgása a falon tartja őket anélkül is, hogy a lábukkal megtámasztanák magukat. Ha a korong forgása megáll, lepotyognak róla. Tenyerembe temettem az arcom. A falak mfíanyagból vannak, nem is vitás. Csak utánozzák a deszkát. A műanyag deszkában apró lyukacsok lehetnek, amelyeken át az elhasznált levegő kiáram-lik, majd friss levegő érkezik rajtuk. A lyukak nyilván haj szál vékony csövek végződései. A csövek pedig egy nagyobb csőben egyesülnek valahol. Úgy éreztem, megfejtettem a kunyhó titkát. Az építmény egy jókora szellőztetőkészülék, amelyet sikerült tökéletesen álcázniuk. A pokol odalent van a föld alatt talán egy óriási barlangban. A kunyhó fala ugyanakkor hangszigetelésül is szolgál tompítja vagy egészben elnyeli a szellőztetés zaját. Döndrup félig már aludt, amikor megráztam a vállát. Felnyögött, és álomittas képpel nézett rám. - Találtál valamit, rinpócse? - Semmit - sajnálkoztam. Erre csak legyintett egyet. - Szoszor Namgyalt visszavitték a pokolba, nekem elhiheted. És talán jobb is, hogy nem találtuk meg a bejáratát. Mit is csinálhattunk volna, rinpócse? Lementünk volna az alvilágba egy kutyával? -Hallottál valamit odabentről, amíg idekint várakoztál? - Nem én, rinpócse. Mit kellett volna hallanom? - Hát a kutya ugatását - tértem ki az igazi válasz elől. -Nem hallottam semmit! Még egy vakkantást sem. A szellőztető hangszigetelése eszerint tökéletesen működött. 40. A gyógynövény-kísérleti állomáson gyászos hangulat uralkodott. Bár későre járt az idő, még nem aludt senki. Derek Deegan kísért be az épületbe puskával a kezében. Egyáltalán nem vettem tőle rossz néven, hogy úgy tartja a fegyverét, hogy szükség esetén könnyedén eltalálhasson vele. A teremben, ahova bevezetett, hat ember tartózkodott. Laberge kialvatlannak és idegesnek látszott: szeme alatt széles, oda nem illő karikák sötétlettek. Vele volt még Derek Deeganen kívül Martin Hage-lund, Mary Decker, egy bizonyos Olsson kisasszony és Sidney Walker. Amíg beszélgettünk, két szemüveges fickó is benézett hozzánk, de látva, hogy el vagyunk foglalva, diszkréten visszavonultak. -Mondanám, hogy isten hozta, Mr. Lawrence -nyújtotta felém a kezét Serge Laberge -, csak éppen aligha az isten vezérli mostanában az útjainkat. Minek köszönhetem a látogatását? Úgy gondoltam jobb, ha egyenesen a tárgyra térek.
- Nem hiányzik valaki a csapatából, Mr. Laberge? Laberge meghökkenve nézett rám. - Kire gondol Mr. Lawrence? - Például Overton kisasszonyra. - Pennyre? Mi van vele? - Nem látom maguk között. - Mert ma szabadnapos. Nem látta valaki Pennyt? Kiderült, hogy mindenki látta. Ki délelőtt, ki délután, ki estefelé. - Óhajt talán valamit tőle? Nem válaszoltam, csak néztem rá szótlanul. Laberge elkapta a tekintetem. Hirtelen összeesett az arca. Mintha lefolyt volna róla a hús, és csak csupasz koponyája maradt volna a nyakán. Életemben nem láttam még embert olyan gyorsan csonttá soványodni, mint őt. Az imént észre sem vettem, hogy Laberge egyetlen nap alatt jó néhány kilót fogyott. Lötyögő ruháiban elveszett a teste. És a keze...! Úgy re- megett, mintha hirtelen jött Parkinson-kór támadta volna meg. Ahogy sorban végigfuttattam rajtuk a szemem, rá kellett döbbennem, hogy a többiek sem néznek ki jobban. Soványak voltak, gyűröttek, kétségbeesettek. Derek Deegan mintha heveny hajhulláson esett volna át, soha nem látott kopasz foltok világítottak a fején Martin Hagelund orra megnyúlt, mint a gólya csőre Mary Decker tegnapelőtt még hetykén feszülő mellei mintha megereszkedtek volna Olsson kisasszony egyébként is vékony álla éles volt, mint a késpenge - hogy egyebeket már ne is említsek. Nem állíthatom, hogy a gyógynövény-kísérleti állomás munkatársai felett zavartalanul átszáguldottak volna az események. Laberge tett néhány lépést felém. Nem mertem mélyeket lélegezni, nehogy elfújjam magam elől. Olyannak tűnt, mint akit a legkisebb huzat is kivisz az ablakon. Mi van vele? Azt latolgattam magamban, hogy köpjem-e ki azonnal az igazságot, vagy még gyűjtsek hozzá egy kis erőt. Laberge azonban nem hagyott időt a tétovázásra. Hozzám ugrott, elkapta a palástom nyakát, és megpróbált megrázni. Nagyjából olyan sikerrel, mintha a nyúl próbálta volna meg ugyanezt az elefánttal. Óvatosan bontottam le törékeny ujjait a palást nyakáról. Világért sem akartam volna eltörni egyiket sem. -Meg... halt? Nem is Laberge kérdezte, hanem Miss Olsson. Keskeny ajkai közül alig szivárgott ki a szó. S hogy nehogy még néhány kiszivárogjon, mindjárt össze is zárta őket. Sóhajtottam, és bólintottam. Ezután következett a csend. A nagy, süket csend. Mintha egy játékfilm kimerevített kockáit figyeltem volna, senki nem moccant, még a szempillájuk sem rezdült. Ekkor értettem csak meg, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy feneketlen kétségbeesés. Laberge tért először magához. Megsimogatta a homlokát, és beszélni próbált. Csak többszöri nekifutásra sikerült neki a dolog. - Ho... gyan? - kérdezte rekedt hangon. - Nyílpuskával - mondtam. -Hol van... ő? Hazudhattam volna, de valamiért nem tettem. Inkább az igazságot mondtam. - Nem tudom. Erre valamennyien felkapták a fejüket. Alighanem ez a nem tudom oldotta fel végérvényesen azt a varázst, amely megbénította őket. - Hogyhogy nem... tudja? Elmondtam nekik, hogy a barlangászlányok találták meg a holttestét Döndrup befuvarozta a targoncáján a kolostorba, majd elfelejtette, hogy hova rejtette. Magam is beláttam, zavaros mondataimnak se füle, se farka. Csintalan gyerekek szoktak így hadoválni, ha a szüleik valami disznóság miatt kérdőre vonják őket. A hat kutató úgy nézett rám, mintha Marsról érkezett űrhajós lettem volna, akinek nem erőssége a földi kommunikáció. - A mani-fálnál... találták? Mint... Dreyfusst? -Ott. - Mit keresett... Penny a mani... falnál? Ez is azon kérdések egyike volt, amelyre nem tudtam válaszolni. Laberge megcsóválta a fejét, és minden különösebb indulat nélkül nézett rám. S ez a mindenbe beletörődő, lemondó tekintet talán még annál is félelmetesebb volt, mintha kiáltozott, vagy átkozódott volna. Olyannyira kivoltak idegileg, hogy egy egész ideggyógyászati osztályt lefoglalhattak volna néhány napra.
Laberge lassan, komótosan megcsóválta a fejét. -Ez nem mehet így tovább... Mr. Lawrence. Ez nem mehet így tovább. Aztán összeesett. Méghozzá szó szerint. Becsuk-lottak a térdei, és végigterült a földön. Ugrásra készen álltam ugyan, hogy szükség esetén a segítségére siethessek, mégis elkéstem vele. Mintha szántszándékkal azt a pillanatot választotta volna ki magának, amikor ellankadt az éberségem. Mr. Deegan és Miss Olsson odaugrottak hozzá, és feltámogatták. Szerencsére nem volt nagy súlyú férfi, így nem törte össze magát. Úgy hullott a padlóra, mint egy óriási hópehely. Lett erre némi futkosás, valaki vizes ruhát hozott -a nagy kavarodásban nem láttam, kicsoda -, s Laberge szívére fektette. A kutató végül kinyitotta a szemét, és szégyenlősen rám mosolygott. - Bocsásson meg... nem szoktam... - beharapta a szája szélét, és sírva fakadt. Ereztem már magam jobban is életemben. 41. Fél óra elmúltával azért csak rendbe jöttek valahogy a dolgok, bár hogy egészen rendbe jöttek volna, azt azért túlzás lenne állítanom. Mindenesetre átköltöztünk egy kellemesen berendezett szobába, ahol valamennyiünknek jutott kényelmes ülőhely. A többiek előtt kávé gőzölgött, előttem tea. Mindannyian a kávéjukba dugták az orrukat, mintha az illatos gőz védelmet nyújtott volna a világ gonoszságai ellen. - Négy emberemet veszítettem el, Mr. Lawrence -panaszkodott halk, fakó hangon Laberge. - Négy kiváló munkatársamat. Mind a négyen a gyógynövénykutatás megszállottjai voltak. Idehívtam őket, a világ végére, hogy segítsenek megtalálni egy anyagot, amely az emberiség javát szolgálhatja, s most... koporsóban vihetem őket haza, ha egyáltalán előkerülnek valaha. - Elő fognak kerülni - bizonygattam. - Miért olyan biztos ebben? - Döndrup csak ideiglenes amnéziát kapott. Ahogy megnyugszik, vissza fog emlékezni rá, hova rejtette a holttesteket. -Tegyük fel, hogy igaza van, Mr. Lawrence -mondta Laberge - és a holttestek előbb-utóbb előkerülnek. De feltámasztani nem tudja őket. Vagy igen? - Sajnos, azt valóban nem tudom - adtam meg magam. - Úgy érzem... hogy én is felelős vagyok a halálukért. Elsősorban azért, mert idehoztam őket, azonkívül már Dreyfuss meggyilkolása után jelentenem kellett volna a tragédiát a hatóságoknak. Ha megtettem volna, Vanamaker, Navarro és Penny Overton még mindig élne. De én... Valószínűleg azt akarta mondani, hogy hallgatott rám, és ezért következett be a tragédia. - Sehogy sem tudta volna megakadályozni a halálukat - mondtam. -Dehogynem tudtam volna! Kijöttek volna a hatóságok emberei... - Nem jöttek volna ki. Önnek téves elképzelései vannak a szikkimi hatóságok munkájáról. Errefelé lassabban forognak az igazságszolgáltatás kerekei, mint másutt. És ne feledje: Indiában kíméletlen polgárháború folyik. Számtalan szervezet harcol az állam ellen, méghozzá egyáltalán nem békés eszközökkel. Naponta százak halnak meg: dzsungelek-ben, hegyek között. És ez már valahogy természetes Indiában. Éppen ezért nem hiszem, hogy földindulást okozott volna az ön bejelentése. Nagy a gyanúm, hogy bátorító ígéreteken kívül a mai napig sem kapott volna semmit. De még ez a jobbik eset. -A jobbik?! - Bizony, a jobbik. Arosszabbik, ha mégiscsak ide-küldtek volna két vidéki rendőrt, hogy nézzen körül, mi történt magukkal. Azok pedig csak arra lettek volna jók, hogy elriasszák az igazi gyilkosokat. De ezt már mintha egyszer elmondtam volna önnek. Laberge könyörögve tette össze a kezét. -Akkor mit csináljak, Mr. Lawrence? Nem nézhetem tétlenül, hogy sorra öldösik az embereimet. Nekünk kint kell mozognunk a terepen, gyógynövények után kutatni ezek után pedig már el sem merjük hagyni a bázisunkat. Egyikünk sem akar a maga Döndrup barátjának a targoncájára kerülni. Márpedig így megbénul a munkánk. Kell lennie valamilyen kiútnak!
- Elkapom a gyilkosokat, méghozzá igen hamar. Laberge legyintett egyet. - Már kétszer is ezt ígérte. Aztán mi történt? To-vább folytatódtak a szörnyűségek. így nem lehet dolgozni, de élni sem! Legalább azt mondja meg, kire gyanakszik. Széttártam a karom, és bizonytalan tekintettel néztem rá. -Az az igazság... hogy azokra, akikre ön. Most már határozottan megerősödött a gyanúm. - Már korábban is felhívtam a figyelmét... - Személyesen kellett meggyőződnöm róla, igaza van-e. - És igazam van? - Nagy valószínűséggel. - Csakhogy rájött! -Nincs senki más a környéken, aki megtehette volna. Errefelé csak földművesek és pásztorok élnek, közöttük pedig olyan ritka a gyilkosság, mint a fehér teve. Ezek az emberek láma-hitűek tisztában vannak vele, hogy ha megölnek valakit, elkövetkező életükben sokat fognak szenvedni miatta. Különben is, miért ölték volna meg az embereit? Hiszen nem rablógyilkosság történt. - Ebben egyetértünk. -Maradnának még a torzonborz fickók. Csakhogy. .. velük az a baj, hogy... - Micsoda? - türelmetlenkedett Laberge. - Hogy őket is irtják. Előrehajoltam a teám felett, és elmondtam nekik, hogy három varázslót is megöltek már. Ráadásul ugyanúgy, mint az ő embereit, nyílpuskával. - Ha nem lennének a barlangkutatók a közelünkben, azt hinném, hogy egy őrült garázdálkodik a környéken. - nyögte Laberge. - A kettő nem zárja ki egymást - vontam fel a vállam. - Aki ilyet tesz, az biztosan nem normális. - Megtudta már egyáltalán, hogy kik ezek a torzonborz mókusok, és mi a fenét keresnek errefelé? Természetesen megtehettem volna, hogy elárulom neki, amit tudok, de mégis tartottam a számat. Nekem kell elkapnom a tetteseket, nem szeretném, ha valaki kifecsegne valamit, és mire sort keríthetnék a lekapcsolásukra, már csak hűlt helyüket találnám. - Annyit tudok csupán, hogy fehér emberek. Európaiak vagy amerikaiak. - Mi az ördögöt kereshetnek a hegyek között? - Lehet, hogy remeték - találgattam. - Vagy valóban a bangkoki börtönből szöktek meg. Ők aligha lehetnek a gyilkosok, tekintettel arra az el nem hanyagolható tényre, hogy rájuk is vadásznak. - Akkor csakis a barlangkutatók lehetnek - szegezte le Laberge. - Bár meg vagyok győződve róla, hogy akkor voltak ezek barlangkutatók, amikor én. - A Nagy Mennydörgőt keresik - mondtam némi szünet után. Laberge majdnem ismét sírva fakadt elkeseredésében. - Mi az ördög lehet az? - Állítólag a poklok kapuja. - Jézusom, maga elhiszi ezt? Ez csak olyan ostoba, helyi babona. Tudja, hány olyan barlang van a világon Írországtól a Tűzföldig, ahol az alvilág lejáratát sejtik? Ezekbe aztán időről időre le is ereszkedik valaki, hogy visszatérte után izgalmas történetekkel kábítsa a fent maradtakat. - Mégiscsak keresnek valamit. -Ebben egyetértünk. És gyilkolni is hajlandók érte. - Van valami ötlete, hogy mi lehet az? Kezdetét vette az ötletbörze. Mindenki mondta, amire éppen gondolt. - Olaj - így Deegan. - Talán olajat találtak. - Barlangban? -Ha pakurát vagy olajat láttak benne, az már jelezhet valamit. Például azt, hogy óriási olajmező húzódik alattunk. -Ezért gyilkolnának? Ezzel csak felhívják magukra a figyelmet. - Ásványi anyagok - húzta fel a vállát Hagelund. -Talán ritka földfémek.
- Esetleg kábítószer-lerakatot őriznek. Hallgattam, amíg beszéltek. Amikor befejezték, Laberge kutató tekintettel nézett rám. - Ön tud valamit, Mr. Lawrence, amit mi nem tudunk. Sóhajtottam, és szürcsöltem egyet a teámból. - Sokkal többet én sem... bár az elmúlt nap során kétszer is találkoztam velük. Azonkívül a lányoktól tudom, hogy mit keresnek. Valamennyien eltátották a szájukat. A várakozás csendje ülte meg a szobát. - Két társukat - adtam meg magamnak a választ. -Két eltűnt társukat. Laberge megtörölgette a homlokát. - Itt tűntek el? - Állítólag a Nagy Mennydörgő környékén. Vagy leereszkedtek a Nagy Mennydörgőbe. Megtalálták a lejáratot, de nem tértek vissza. Miss Olsson megcsóválta a fejét. - Ha valóban úgy van, ahogy az itteniek hiszik, akkor nem is fogják viszontlátni őket. A pokolból csak nagyon kevesek tértek vissza. -Ugy gondolja, hogy... bennünket gyanúsítanak a társaik eltüntetésével? - Azt hiszem, mindenkit gyanúsítanak. Talán még a szerzeteseket is. Laberge megcsóválta a fejét. - Ez még csak puszta gyanú, és nem bizonyíték. Bár én is meg vagyok győződve róla, hogy ők a gyilkosok, és erre akár az egész vagyonomat feltenném, mégsem száz százalékig biztos. - Alighanem az - mondtam. Minden tekintet rám szegeződött, mintha mágnes vonzotta volna hozzám a pillantásukat. - Mit... mond? - hebegte Laberge. - Száz... százalék? Talált talán valami bizonyítékot, ami... - Találtam - biccentettem. -Mit? -Hogy ölték meg az embereit és a varázslókat, Mr. Laberge? Mivel? Nyílpuskával, nem? - Maga... talált egy... nyílpuskát? - nyögte. - Találtam - bólintottam. -Jézusom... hol? - Jesse Lockwood, a barlangászok vezetőjének a kezében. -Jézusom! -És... használták is. Megsebesítették vele az egyik szerzetest, Migmibzangot, sőt Carlost is. -Ó... kicsoda? - A cirkuszosok közül való. Erőművész. Sőt a birtokomba jutott pár lövedék is. Miss Overton szívében... például... - Ezt ne! - csuklott fel. - Erről ne, kérem! Bólintottam, és folytattam. - Ez a kettő pedig már döntő bizonyítéknak számít. Nem lesz nehéz bebizonyítanom, hogy vagy Lockwood nyílpuskájával ölték meg őket, vagy valaki máséval közülük. - Akkor meg mire vár? Értesítse a zsarukat, vagy kapja el a rohadékokat. Ha segítségre van szüksége, tőlünk megkapja, bár... őszintén szólva, mi kutatók vagyunk, nem katonák. De ezért van lőfegyverünk. - Köszönöm az ajánlatukat, azt hiszem rövidesen szükségem lehet rá. Apropó! Van önöknek szellőztető berendezésük? Laberge képére kiült az értetlenség. - Micsoda? - Arra gondolok, hogy önök gyógynövénykísérleteket végeznek, forralják őket satöbbi... hogy oldják meg a levegőcsere problémáját? Hogy szellőztetnek? - Szellőztető kéménnyel. -Használnak ehhez valami eszközt? Mondjuk motort? - Nem, dehogy. A csövek végén egy zárószerkezet található csupán. Ha ezt elhúzzuk - kézi erővel -, a meleg levegő magától is felszáll, helyette pedig friss hideg levegő érkezik. Ez a mi szellőztetésünk. Kivéve három föld alá épített helyiséget. - Azokat hogy szellőztetik? -Ugyancsak kéményen át. Ott valóban egy kis benzinmotorral dolgozunk. Annyi hangja sincs, mint egy szúnyognak.
-Van odafent egy kunyhó - böktem a legközelebbi hegyoldal felé. - A maguké? - Kunyhó? - hökkent meg Laberge. - Miért lenne nekünk kunyhónk? Még csak nem is láttuk. - Én igen - emelte fel a kezét Hagelund. - Valóban ott árválkodik a hegyoldalban. - Nofene - morogta Laberge. - Voltál már benne? - Csak benéztem - bólintott Hagelund. - De nem láttam odabent semmit. Lehet, hogy a torzonborzok tanyája, bár őszintén szólva nem olyannak tűnt, mintha használná valaki. Láttam rajtuk, hogy a halálesetek sokkal jobban foglalkoztatják őket, mint a domboldali kunyhó. Ideje volt lelépnem tőlük. 42. Szerencsémre a cirkuszban sem aludt még senki, így könnyedén beterelhettem őket Mr. Vu lakókocsijába. Kissé szoronganunk kellett, az igaz, de senkinek sem volt kifogása ellene. Megérezték, hogy fontos bejelentés előtt állok, ezért valamennyien feszült figyelemmel néztek rám. Nem sokat teketóriáztam, tüstént a dolgok közepébe vágtam. - El szeretnék mondani önöknek valamit - kezdtem a szövegemet. - Emlékeznek még rá, mi történt St. Maartenen? - Lehet azt elfelejteni? - sóhajtotta Melody. -Nem bizony. Nem lehet csatlakozott hozzá Glory. - Dominiqra is emlékeznek? - Mit akar ezzel mondani? - kapta fel a fejét Mr. Vu. - Csak nincs valami összefüggés Dominiq eltűnése és az ittlétünk között? - Bravó, Mr. Vu - bókoltam a kínai felé. - Ön fején találta a szeget. - Mit mondtam, Glory? - Igaz, Melody. Te aztán megmondtad. -Mr. Lawrence... kérem! Carlos, az erőművész emelte fel a kezét. - Parancsoljon, Carlos. A csupa izom férfi idegesen megköszörülte a torkát. - Az lenne a kérdésem, hogy... nem kellene szólnunk Miss Barbarának is? Elvégre ő az igazgatónk, és... tudom, régi ismerőse önnek... -És? Carlos mereven az arcomba bámult, majd hitetlenkedő kifejezés futott végig a képén. -Jézusom, Mr. Lawrence, ez nem lehet igaz! Mondja, hogy nem igaz! -Mi a csodáról beszélnek maguk? - értetlenkedett Miss Benetti. - Igaz lehet ez, Glory? - Nem tudom elhinni, Melody. - Egyáltalán, meghallgassuk ezt a fickót? - Ha már itt vagyunk, hallgassuk végig, mit hadovál összevissza. Mr. Vu lecsusszant az asztalkáról, amelyen eddig ücsörgött, ellenséges pillantásokat vetve rám. -Hajói értem, Mr. Lawrence... Ön Miss Barbarát vádolja valamivel. -Nem vádolom én semmivel - tiltakoztam. -Csupán az igazságot szeretném kideríteni. - De hiszen önök régi barátok, és mi itt valameny-nyien... azok vagyunk. Emlékezzék csak a Fülöpszigetekre. Barbara és ön... - Elszálltak felettünk az évek - mondtam. -Ne beszéljen nekem itt rébuszokban! - támadt rám Melody. - Köpje ki inkább, ami a gyomrát nyomja. - Rövid leszek - ígértem. - Nem akarom húzni az időt. Ami pedig Miss Del Solt illeti... meg lennék lepve, ha még itt találnánk. - Még itt? - hökkent meg Melody. - Miért... ? Hol kellene lennie? Mr. Vu a lakókocsi ajtajához lépett, és mielőtt bárki is megkérdezhette volna tőle, hova akar menni, kinyitotta, és leszaladt a lépcsőn. Biztos voltam benne, hogy Barbara kocsijához siet.
Egyikünknek sem akaródzott megszólalni. Csak ültünk lesütött szemmel, mintha szörnyű titok nyomná a lelkünket. Két perc sem tellett bele és Mr. Vu visszajött. Aszott, sárgás arcáról nem olvashattunk le semmit, a hangja azonban sok mindent elárult a lelkében dúló viharból. - Miss Barbara... nincs a kocsijában - mondta fátyolosan rekedt hangon. - Hátha csak alszik - reménykedett Glory. - Kopogtam az ajtaján - mondta Mr. Vu. - Hátha nem ébredt fel a kopogására. - Ismerem Barbarát. Ha odabent van, felébredt volna. Ráadásul az ablakán is benéztem... a függöny résén át éppen az ágyára láttam. Nincs az ágyában. - Talán sétál valahol. - Egyedül? Ez valóban elég valószínűtlennek tűnt. A gyilkosságok után aligha vállalkozott volna magányos éjszakai sétára. -Mr. Lawrence... öné a szó. Megköszörültem a torkom, és igencsak szomorú képet vágtam. - Tudom, hogy fájdalmasan érinti önöket, amit el kell mondanom, hiszen engem is fájdalmasan érint. Mindig keserűséggel tölti el a szívem, ha azt kell hallanom egy régi barátról... vagy azt kell tapasztalnom, hogy... -Elég a sóderból, Lawrence! - szólt rám keményen Melody. - Nem vagyunk dedósok, el tudjuk viselni a csapásokat, ezért felesleges akkora feneket kerítenie a dolognak. Mondja el egyenesen, kertelés nélkül! Megtörölgettem a homlokomat, és megcsóváltam a fejem. - Megpróbálok csak a tényekre támaszkodva és érzelemmentesen beszélni, bár... tudják, hogy mennyire vonzódtam Barbarához. - Legalább annyira, mint ő önhöz. - Éppen ezért... Jól van, csak a lényegre szorítkozom. Nos, mióta elhagytam St. Maartent, nem hagyott békén, ami ott történt: nevezetesen Jackie halála és Dominiq eltűnése. Akkor úgy tűnt számomra is, hogy a vita eldőlt: a gyilkosságot Miss Chambe-fort követte el, Dominiq pedig meglépett. Rendben is lett volna a dolog, ha nem találok bizonyítékokat arra nézve, hogy mégsem következtettem helyesen. Berlinben ugyanis letartóztattak egy fickót, aki terhelő vallomást tett egy hölgy ellen. A hölgy egy cirkusz igazgatónője, aki csak azért üzemelteti a cirkuszát, hogy ennek a leple alatt folytasson kétes üzelmeket. Életemben nem láttam még akkorára tágult szemeket, mint az övék volt. -Kétes... üzelmeket? - hápogta Miss Benetti. -Mi a szar ez? És mit hablatyolt az a pasas? - Tudják, hogy korábban az Interpolnak is dolgoztam - magyaráztam zavartalanul. - Bár már nem vagyok szoros kapcsolatban velük, a régi barátságok azért megmaradnak. Valaki felhívta a figyelmemet, hogy az utóbbi időben - némi szünet után - ismét fel-. virágzott a szervkereskedelem. És már nemcsak tá-: voli országokból rabolnak el szerencsétleneket, hogy kilopott szerveiket másoknak juttassák... hanem az úgynevezett fejlett országok polgárai sincsenek biztonságban tőlük. Szervezett bandák ejtenek foglyul embereket, hogy a már előre megadott címekre le-y szállítsák a belőlük kioperált szerveket. Különböző . fedőintézményeket hoznak létre - ezek látszólag tisz- tességes tevékenységet folytatnak -, titokban azon- ban embereket tüntetnek el, hogy mészárszékre vigyék őket. Carlos nagyot nyelt. - Van köztük... cirkusz is? -Van. Ezt az egyetlen szót mondtam csak ki, de mintha kézigránát robbant volna. Félő volt, hogy nekem esnek, és alaposan helybenhagynak. Mr. Vu esetleg még a torkomat is elmetszi. Szerencsémre hamarosan elcsitult a hangzavar. Melody maradt csak állva, a többiek visszaültek a helyükre. Melody rám nézett. Életemben nem láttam még ilyen hideg tekintetet. -Mr. Lawrence... - Igen, Melody? - Remélem, tudja, mit beszél? - Igen, tudom.
- Azt is tudja, hogy mi... hogy mi... annyira tiszteljük és szeretjük önt, amiért a Fülöp-szigeteken... - Tudom, Melody. -Ennek ellenére... fenntartja az álláspontját? - Fenntartom, Melody. - Rendben van. Folytassa. Száraz volt a hangom, és érzelmektől mentes. -Interpolos barátaim felhívták a figyelmet az önök cirkuszára, amelyet már hosszú ideje figyelnek a hatóságok. Mond az a név önöknek valamit, hogy Márkus Benzel? - Hogy a fenébe ne mondana - morogta Mr. Vu. -Márkust valamennyien ismertük. - Ki volt ez a Márkus? - Ön úgyis tudja, Mr. Lawrence. - Azért csak mondja el. - Hát... Mr. Benzel karikákat dobált, és... Mr. Vu megakadt, és maga elé nézett. - Nos, Mr. Vu - sürgettem. - Folytassa! Ekkor Melody türelmetlenül közbekiabált. -Ugyan már, Mr. Lawrence! Valamennyien tudjuk, hogy Márkus egy kártyás gazember volt, akinek le kellett lépnie az adósságai elől. Ő aztán le is lépett. Egy éjszaka nyoma veszett. - Kitől tudják ezt? -Hogy lelépett? Észrevettük, hiszen nem vagyunk vakok. - A kártyaadósság mesét kitől hallották? - Barbarától. Ő adott neki kölcsön, amit Márkus nem tudott visszaadni, ezért inkább lelépett. Barbara jó néhány dollárt veszített a jó szívén. Ekkor aztán meg is torpant, és komor tekintettel maga elé meredt. - És Mickey Noll? - Róla aztán még beszélni sem érdemes. Link fickó volt, aki mindenkivel megpróbálkozott. Egy éjszaka nekiesett Gordon kisasszonynak, akinek az apja megfenyegette, hogy... -Ezt kitől tudják? -Barbarától, de... Néma csend ereszkedett ránk. A kocsi felett magasan mintha keselyű rikoltott volna. -Az elmúlt öt év alatt tizenegy artista távozott vagy tűnt el nyomtalanul az önök cirkuszából. Soha többé nem kerültek elő... Ehhez mit szólnak? -Ez csak valami... szörnyű... véletlen. - St. Maartenen Dominiq tűnt el. Az ottani rendőrség vezetője, Duvenvoorde felügyelő már értesült az Interpol adatairól, ezért fokozott figyelemmel kezelte a történteket. Barbara... pedig úgy érezhette, hogy ég a talpa alatt a talaj. Ha kiderül, hogy Dominiq is a többiek sorsára jutott, kész a lebukás. Ezért Barbara hozzám fordult. Kétségbeesett levelet írt, amelyben megírta, hogy a rendőrség őt gyanúsítja: természetesen ártatlanul. Azonnal St. Maartenre utaztam, és kezembe vettem az ügyet. Sajnos, sikerrel. Ma már tudom, hogy Jackie-t... Barbara ölte meg, vagy valaki más az ő megbízásából. Barbara igyekezett féltékenységi drámának beállítani a történteket, pedig közel sem volt az. Jackie tanúja lehetett, amint Dominiqot elrabolják. Lehet, hogy Barbara is ott volt, amikor az eset történt, lehet, hogy csak magától jött rá az emberrablók és Barbara kapcsolatára, mindenesetre megzsarolta Barbarát. És ez lett a veszte. Barbara megölte, méghozzá kegyetlen és brutális módon. - Ez lehetetlen! - suttogta maga elé Mr. Vu. - Én ismerem... Barbarát. Ő képtelen lenne ilyet tenni. - Lehet, hogy nem ő tette, lehet, hogy valaki más. De tudott róla. Jackie-nek pusztulnia kellett. És nekem is pusztulnom kellett volna, miután elvégeztem a feladatomat: kihúztam Barbarát a bajból. Pokoli szerencsém volt, hogy sikerült kiszabadulnom a koporsóból... természetesen Glory és Melody segítségével. Nekik köszönhetem az életemet. - Ez hihetetlen! - nyögte Miss Benetti. - Ez egyszerűen hihetetlen! Nem tudok ilyet elképzelni Barbaráról! -Ostobaság! - legyintett Mr. Vu is. - Miért lett volna szüksége Barbarának erre az izé... szervkereskedelemre? Előhúztam a palástom alól a noteszomat, és belelapoztam.
- Felolvasnék maguknak valamit... kérem, hallgassák meg. Négy évvel ezelőtt, pontosan május 17-én a cirkusz kétszázezer dollár mínuszon állt. Tudják, ez mit jelent? Barbara kétszázezer dollárnyi kölcsönt vett fel egy banktól a cirkuszra. Egyszerű nyelvre lefordítva, a cirkusz ettől kezdve az utolsó szegig a banké lett. Csak a bank türelmétől függött, hogy mikor húzzák meg felette a lélekharangot. És tudják, mi történt ezután? - Mi? - nyögte Mr. Vu. - Eltűnt Márkus Benzel. -És? -Két hét múlva Barbara százezer dollárt törlesztett a banknak. Kérdem én, honnan a fenéből... Glory elém állt, és tiltón felemelte a kezét. - Csak a tényekre szorítkozzék, kérem! Takarítsa meg magának a kommentárjait! - Ahogy óhajtja. Fél évvel ezután eltűnt Mickey Noll. Két hét múlva pedig a maradék százezer dollárt is befizette Barbara a bank számlájára. Ezzel rendezte a cirkusz minden adósságát. Ezután még kilenc eltűnésről tudunk. Mit gondolnak, mennyi pénz található jelenleg a cirkusz számláján? Néma csend honolt a lakókocsiban, senki sem óhajtott válaszolni a kérdésemre. - Éppen kilencszázezer dollár - mondtam sóhajtva. - Éppen annyi. Az lnterpol továbbra is megfigyelés alatt tartotta a cirkuszt, és... alighanem rövidesen eljött volna az idő, hogy letartóztassák Barbarát. Ő azonban megszagolta, hogy mi következik és lelépett. - És Diego? - kérdezte Melody. - Ót is... ? Szótlanul bólintottam. - De hiszen szerette! Erre nem mondtam semmit. Vonják le ők maguk a megfelelő következtetéseket. Mr. Vu megcsóválta a fejét, és ismét lecsusszant az asztalkáról. - Most már csak azt mondja meg, mi a fenéért kellett idejönnünk? Éppen Szikkimbe. - Barbara észrevette, hogy figyelik a cirkuszát. Rövid időre ki akarta vonni magát a forgalomból. - Csak ezért? Sóhajtottam egy nagyot. - Nem csak ezért. - Akkor miért? -Azt hiszem azért... mert... itt lehet valahol, az isten háta mögött egy átrakó bázis, ahol a kioperált szerveket őrzik és csomagolják. Nekik szállította le Diegót is. - Akkor mi miért nem kellünk nekik? - kérdezte Melody. - Nekünk is vannak szerveink. Tanácstalanul tártam szét a karom. - Nem értek a szervkereskedelemhez, Melody. Azt, hogy kinek a szervei használhatók egyáltalán, hosz-szas vizsgálat előzi meg. Mondhatnám azt is, hogy előre megrendelik a megfelelő szervet. Ugy látszik, az önökére eddig még nem volt kereslet. - Hol van az a bázis, amiről beszél? - kérdezte Mr. Vu. -Itt, Szikkimben. A Himalájában. -Közel? - Azt hiszem, igen. - Egészen közel? - Valószínűleg. - Hol a fenében? - Talán a Nagy Mennydörgő lehet az. A pokol kapuja. Átmegy rajta, és a pokolba jut. - És az ördögök? Kik azok a gazemberek... Beszéltem nekik a barlangászokról, akik feltehetően nem barlangászok, és a nyílpuskáról, valamint az egyre szaporodó áldozatokról. Kitágult szemekkel hallgatták a szavaimat. Csalódottak voltak, szerencsétlenek, elkeseredettek. -Hol lehet most... Barbara? - kérdezte Melody. - Ha engem kérdez... - Persze hogy magát kérdezem! - kiáltott rám ingerülten. - Kit kérdeznék? - Elbújt a bázison. Egy plasztikai műtét, és egyszer csak felbukkan valahol a világ egy másik pontján. Higgyék el, roppantul sajnálom. Én is átkozottul csalódott és elkeseredett vagyok. - Mit akar tenni, Mr. Lawrence? - El akarom kapni őket!
- Mi minden segítséget megadunk hozzá - ajánlotta határozottan Carlos. -Erre számítok is. Egyébként pedig... van egy tízezrednyi esély arra nézve is, hogy Barbara esetleg tisztázni tudja magát. Vagy legalábbis okát adja, hogy mit miért tett. -Arra gondol, hogy miattunk... hogy munkánk legyen? - Inkább arra, hogy zsarolták. Ha elkapjuk, a legjobb ügyvédeket fogadom meg neki. Carlos megszorította a kezem. - Köszönjük, Mr. Lawrence. Úgy hagytam ott őket, ahogy nem akartam. De mégis meg kellett tennem. Hiszen ebben a játszmában valamennyiünk élete volt a tét. Biztos voltam benne, hogy ellenfeleim nem kegyelmeznek senkinek, ha ők maradnak felül. Ha ők maradnak felül... 43. Még ezen az éjszakán - hogy mulatságos képzavarral éljek - világosan akartam látni. Ehhez viszont -többek között - Döndrupra is szükségem volt. Szerencsére már korábban megbeszéltem vele egy kései randevút a lhakangba, az imaterembe. Amikor kinyitottam a lhakang ajtaját, már ott találtam Cong-kapa, a nagy vallásreformer szobra előtt. Olyan áhítatosan imádkozott, hogy szinte sajnáltam megzavarni. - Minden rendben, Döndrup? A szerzetes szomorúan nézett rám. - Rendben, rinpócse? Akkor volt itt utoljára rendben minden, amikor még nem voltál itt. - Ezzel, remélem, nem azt akarod mondani, hogy én hoztam rátok a bajt? -Hát én nem is tudom, rinpócse... Mindenesetre te és a baj kézen fogva jártok. - Hol a kutya? - Az udvarban, rinpócse. - Remélem, nem kóborolt el. Miért nem vigyázol rá jobban? Döndrup szemrehányón nézett rám. - Csak nem hozhatok be egy kutyát az imaterembe? Különben is, rinpócse, nem vagyok biztos benne, hogy jót tesz-e egy szerzetes hírének, ha kutyákkal mászkál. Az istenek nem különösebben kedvelik a kutyákat. Ebben lehetett valami, hiszen magam sem emlékeztem rá, hogy bármelyik istenség is kedvelte volna őket. Az sem rémlett fel az emlékezetemben, hogy netalán egy vallási nagyság kutyatestben született volna újjá. Kutyában születni nem előkelő dolog. Szengge viszont aligha újjászületések értékén törte a fejét, sokkal inkább finom velős csontokon. Amint meglátott, felvinnyogott, és felém vágtatott. Rémülten magam elé kaptam a kezem. Közvetlenül előttem szerencsére megtorpant, immár nem ugrott nekem, csupán felágaskodott, és képen nyalt. Amint túl voltunk az első gyengédségi rohamán, előhúztam a palástom alól egy ruhacafatot, és meg-szagoltattam vele. Szengge elfintorította az orrát. Szakasztott úgy, mint amikor valaki kellemetlent szagol. -Gyerünk, Szengge! A kutya azonban meg sem moccant. Nem látszott rajta, hogy szagot fogott volna. - Ki kell mennünk a mani-falhoz. Döndrup feljajdult. - Már megint, rinpócse?! Lassan kezdem úgy érezni magam, hogy a mani-falnál lakom. Ne hozzam biztonság kedvéért a targoncámat is? Ugy gondoltam, hogy ezúttal felesleges lenne. Elég a kutyára vigyáznia. A mani-fal környéke éjféli holdfényben fürdött. A lapos kövek felületén szikrát szórt a sok tibeti betű. Aki a kövekre véste a feliratokat, biztosan számolt a ragyogó sugarakkal. Ahány villanás a köveken, annyiszor száll fel az imádság az istenekhez. Om mani padme hum. Kincset rejt a lótusz! Döndrup gyanakodva vizsgálgatta a környéket, majd megkönnyebbülve felsóhajtott. - Hála Peharnak, nem látok halottat. A kutya sem érzett halált. Bár az a békés nyugalom, ami az udvarban elöntötte, mintha elszállt volna belőle. Idegesen villogtatta a szemét jobbra-balra. Ugy látszott, nem tud betelni a himalájai éjszaka ezernyi illatával.
Ismét előhúztam a palástom alól a rongyot, és megszagoltattam vele. Szengge engedelmesen megszimatolta. Egyszer, kétszer, háromszor. Hirtelen felágaskodott a szőr a hátán, és idegesen pislogott a mani-fal felé. -Gyerünk, Szengge! A kutya mintha biccentett volna. Halk vakkantás után húzni kezdte a pórázát. Nekivágtunk az éjszakának. 44. Szengge nyílegyenesen vonszolt a domboldalon felfelé. Rajtam sportcipő volt, így nem okozott nehézséget, hogy tartsam vele az iramot, szegény Döndrup azonban kunkori orrú csizmáiban messze elmaradt mögöttünk. -Állj meg, rinpócse! - hallottam kétségbeesett hangját. - Várj meg, rinpócse! Megvártam volna én, hogyne vártam volna, ha a kutya engedi. Szengge azonban kíméletlenül vonszolt maga után. Hamarosan azt vettem észre, hogy a hegyoldal olyan részei felé járunk, amerre itt-tartózkodásom alatt még nem fordultam meg. A kolostor már rég tovatűnt, és a tortaszelet-sziklák is elvesztek az éjszakában. Csak a hold világított rendületlenül, mintha az istenek lámpást tartottak volna fölém. -Várj meg, rinpócse! Szengge meghallhatta Döndrup hangját, mert hirtelen megtorpant. Talán bevillant az agyába, hogy annak idején arra tanították az őseit: ha megpillantják a vadat, meg kell állniuk. Döndrup úgy zuhant mellém, mint égből lehullott meteorit. -Jaj, rinpócse! - nyögte. - Nem láttad valahol? - Mit? - hökkentem meg. - Hát a tüdőmet. Ide köptem valahova. Megmondanád, mi az ördögöt keresünk? Nem mondtam meg neki, csak mutattam. Valahonnan a távolból, áttörve a hold sugarain, tűz csillogott felénk. Éjszakai tábortűz fénye. Döndrup lihegett, integetett, majd amikor szóhoz jutott, rémülten tiltakozni kezdett. - Én oda nem megyek, rinpócse! Oda nem! - Miért? Mi van ott? - tudakoltam. - A megnyúzott szerzetes - nyögte Döndrup, kezébe kapva az olvasóját. - Az meg kicsoda? - Nem hallottál még róla, rinpócse? - Nem én. De gyorsan mondd! Döndrup lihegett egy sort, aztán kapkodva beszélni kezdett. - Az úgy volt, rinpócse... hogy egyszer, talán száz évvel ezelőtt, élt a kolostorban egy szerzetes, a nevét már elfelejtettem, vagy nem is tudtam. Hát ez a szerzetes valami miatt igen szigorú fogadalmat tett Sindzsének, a Halottak Urának. Megfogadta, hogy nőszemélyre még csak rá sem néz, ha pedig véletlenül hozzáérne egyhez, ezerszer ezer imádságot küld az isteneknek az égbe, és ezerszer ezerszer leborul előttük a kolostorudvaron. - Talán nem tartotta be a fogadalmát? - igyekeztem gyorsítani a mesét. -Nem bizony, rinpócse. Tudnod kell, hogy az egyik faluban élt akkoriban egy olyan gyönyörűségesen szép lány, hogy messziről a csodájára jártak. Ez a szegény szerzetes talán nem is hallott még róla, hiszen a kolostorban bezárva élt, de egyszer ösz-szetalálkoztak valami hágón. A szerzetes éppen adománygyűjtő útra indult, üres tálkáját tartva a kezében, amikor hirtelen elébe toppant a gyönyörű lány. Tudod te, rinpócse, hogy milyen gyönyörűek tudnak lenni az asszonyok, ha titkos szándékaik vannak veled? - Hogyne tudnám - mondtam. - De te honnan tudod? Döndrup mintha futólag elpirult volna. - Mesélték. De folytatom, rinpócse. Az a gyönyörűséges nőszemély azt mondta a lesütött szemmel előtte álló szerzetesnek, hogy jöjjön be vele a házába, amely a falu szélén épült, és megpakolja a tálkáját mindenféle finomsággal, amelyekből nemcsak ő, hanem a társai is ehetnek. Ebből is látszik, rinpócse, hogy milyen rafinált volt ez a nőszemély. A társain át férkőzött a szerzetes bizalmába. Ő természetesen vele ment az adomány reményében, amit azután meg is kapott. Az asszony hálából megígértette vele, hogy ezután minden héten eljön hozzá egyszer, s ő ugyanannyi adományt juttat neki. Ettől kezdve a szerzetes lejárt az asszonyhoz. Hogy aztán ott mi történt,
rinpócse, én nem tudom, csak sejtem. Mindazonáltal, ami történt, annak egyetlen neve van. Tudod, mi az, rinpócse? Nem volt túlságosan gazdag a tibeti szókincsem, mégis válogathattam volna a zamatosabbnál zamatosabb kifejezésekben. Én azonban nem tettem. Úgy gondoltam, nem az én tisztem egyes szerzetesek erkölcseinek megítélése. - Nem tudom - tértem ki a válasz elől. - Én igen. - Hm. És mi az? - A bűn, rinpócse. -Az bizony meglehet. De hogy lett ebből tábortűz? Azért kérdeztem, mivel Döndrup a távoli tábortűz lángjainak láttán torpant meg és kezdett a meséjébe. -Úgy, rinpócse, hogy a szerzetes korábban fogadalmat tett. Megfogadta Sindzsének, hogy ha asz-szonyszemélyt érint, és ha nem imádkozza le a bűnét tízezerszer tízezerszer, akkor fogják meg az ördögök, nyúzzák le a bőrét, süssék pirosra a testét, és vessék oda a démonoknak, akiknek csorog a nyáluk a nyárson sült ember után. Hát ez meg is történt, rinpócse. Az ördögök elkapták a szerzetest, mielőtt még megpróbálhatta volna leimádkozni a bűnét, megnyúzták és megsütötték, a démonok pedig felfalták a testét, csak a csontjait hagyták meg. Es éppen ez lett a baj, rinpócse. - Mármint micsoda? - Hogy a csontját nem falták fel. Ha felfalták volna, nem lenne semmi probléma vele. - Ezek szerint most van? - Sindzse megátkozta az engedetlen fogadalomtö-rőt, hogy ha a démonok nem eszik meg a csontjait, akkor a csontokból másnap ismét szülessék a világra, mintha mi sem történt volna vele az előző napon. A szerzetes ezért reggelente újjászületik, és lemegy az asszonyhoz a faluba. Az ördögök este elkapják, megnyúzzák, megsütik, és a démonoknak adják. így megy ez egészen addig, rinpócse, amíg csak véget nem ér ez a kalpa, azaz világforgás, amikor is Sákjamuni buddha korszaka után Maitréja buddha korszaka következik. Akkor talán majd megszabadul a szenvedéseitől, és a karma, a sors, engedélyezi neki, hogy kiszabaduljon gonosz újjászületései végtelen láncolatából, és bejuthasson a nirvánába. Om mani padme hum! - Azt mondod, ezt a szerzetest sütögetik az ördögök a tűznél? - Azt bizony, rinpócse. - Odamegyünk, és megnézzük. Döndrup hanyatt vágta magát, és jó darabig meg sem moccant. -Én nem megyek, rinpócse! - mondta aztán nagyon határozottan. - Az ördögök nem szeretik, ha kilesik őket. Ha elkapnak, véged. Téged is megnyúznak, megsütnek, a démonoknak adnak... - Majd vigyázok magamra. Es rád is. -Az ördögök ravaszabbak nálad. Még ott sem vagy a tűznél, máris tudják, hogy közeledsz feléjük. Kivetik rád a láthatatlan ördöghálót, és már el is kaptak. Én inkább megvárlak itt. -Akkor hát... az istenek legyenek veled, Döndrup. A következő világkorszakban majd találkozunk. - Gondold meg a dolgot, rinpócse. Ha elkapnak az ördögök... -Engem nem kapnak el - mondtam magabiztosan. - Hogyhogy nem kapnak el? - Annyira meglepődött, hogy felkönyökölt a földön. -Van nálam egy imakönyv-lap - mondtam, és meglengettem egy fekete tussal írt könyvlapot a kezemben. Palástom öbléből húztam elő, ahol a kincseimet tartogattam. - Imakönyv... lap? Milyen imakönyvnek a lapja? -Még Padmaszambhava mester hozta magával Észak-Indiából. A démonok elleni harc könyve. Ha csak egyetlen lapját is megpillantják a szörnyek, fejvesztetten menekülnek. Én biztonságban vagyok tőlük. Döndrup felült, és gyanakodva nézett rám. -Akkor miért búcsúztál el tőlem, rinpócse? Ha sérthetetlen vagy...
- De te nem vagy az! Úgy szökkent talpra, hogy bármelyik artista megirigyelhette volna Barbara cirkuszában. - Azért búcsúztál el tőlem, mert... arra számítasz, hogy engem fognak megsütni az ördögök? - Azért, Döndrup. Te védtelenül itt maradsz, míg én az imakönyv lapjával felvértezve... Döndrup felszegte a fejét. - Veled megyek, rinpócse. Elvégre Tenzing Cser-gal a gondjaimra bízott. Nem hagyhatom, hogy egyedül tedd ki magad a veszélyeknek... Van még egy ugyanilyen lapod? - Sajnos nincsen, Döndrup - sajnálkoztam. - Akkor legalább... foghatom a sarkát? - Egyelőre az egészet neked adom. Ha szükségem lesz rá, majd visszaadod. - Ez természetes, rinpócse. így történt hát, hogy vezettem továbbra is a kutyát, míg Döndrup az imakönyv lapját szorongatta a kezében. Lassan megközelítettük az ördögök tábortüzét. 45. A tábortűz egy barlang előtt égett. Ahogy alaposabban is szemrevételeztem, rájöttem, hogy nem is igazi barlang, ami előtt a lángok lobognak, hanem egy sziklapárkány. A párkány meredeken emelkedő sziklafalból nőtt ki, mint sildes sapka sildje a baseballjá-tékosok homlokából. Ez alatt húzta meg magát két rongyos, szakállas férfi az éppen kihunyni készülő tábortüzet élesztgetve. Szengge morgott, és talán rájuk is vetette volna magát, ha a lelkére nem beszélek. Történt pedig ez úgy, hogy meghúztam mind a két fülét, majd megveregettem a nyakát. Szengge ezen annyira elcsodálkozott, hogy minden mást elfelejtett. Csendben feküdt mellettem, és rezzenéstelen tekintettel bámult rám. Meg voltam győződve róla, hogy azon töri a fejét: mi a fenét akarhatok tőle a fülhúzással? A két férfi két torzonborz varázsló volt. Szakállasok - egyiküké enyhén vörösbe hajló -, rongyosak, piszkosak és büdösek is. Még Szengge is az orrát fintorgatta, ahogy gyanús szagfelhők fogtak körül bennünket. Nem láttam fegyvert mellettük, mindazonáltal intettem Döndrupnak, hogy álljon készenlétben, hátha szükségem lesz rá. Kibújtam a sötétből, és a tábortűz fénykörébe lépve köszöntöttem a varázslókat. -Jó estét, uraim! Jó estét, Mr. Toroughgood, jó estét Mr. Roswall! A hatás leírhatatlan volt. Először döbbenten néztek rám, mintha igazi démon lettem volna, aki a testükértjött, aztán egyszerre pattantak fel, és harsány ordítás kíséretében bevetették magukat a holdfénybe. Villámsebesen eleresztettem a pórázt. - Kapd el őket, Szengge! Szengge feldobta magát a levegőben, és ezalatt meg is fordult. Csaholt vagy kettőt, majd utánuk eredt. Pontosabban csak az egyikük után, mivel pillanatokkal később a varázslók elváltak egymástól. Sóhajtottam, és a holdfénybe pislogtam, ahonnan csak kiáltozások szűrődtek felém. -Maradj már nyugton, rinpócse! - hallottam Döndrup hangját. - Nekünk általában tilos az erőszak, de szükség esetén megengedett. Padmaszamb-hava például úgy tett egy démont ártalmatlanná, hogy kitépett egy hatalmas sziklát a földből, és a gonosz lény fejére tette. Szeretnéd, ha én is rátennék a fejedre egy sziklát? Hogy a másik mit válaszolt, s hogy válaszolt-e egyáltalán, bizony nem tudom, de hogy megnyugodott, az kétségtelen. Mire melléjük értem, úgy lógott Döndrup karján, mint egy gazdátlan palást. Nem messze tőlünk figyelmeztető kutyaugatást, majd fenyegető morgást hallottam. -Elkapta - bólintott Döndrup. - Elkapta, rinpócse! - Vezesd a tűzhöz a varázslót! - Nem lesz belőle bajom... rinpócse? - Biztosan nem. - Te tudod, rinpócse. Karon fogta a torzonborzot, és a tűzhöz vezette. Jómagam pedig megkerestem a kutyát.
Szengge büszkén, felemelt fejjel ült a másik varázsló hasán, és néha-néha megnyalta a képét. A varázsló moccanni sem mert rémületében. Csak akkor nyögött fel megkönnyebbülten, amikor Szengge kelletlenül lekászálódott róla. - Jöjjön, kérem, a tűzhöz. Amikor már valamennyien ott voltunk - a kutyát is beleértve - megismételtem az üdvözletemet. -Jó estét, uraim! Jó estét, Mr. Toroughgood, jó estét Mr. Roswell. Mindketten rám néztek, és biccentettek. -Jó estét, Mr. Lawrence! Elégedetten elmosolyodtam. így már egészen más. így kell viselkedniük az igazi úriembereknek, ha az éjszaka kellős közepén, egy barátságosan lobogó tábortűz mellett, összetalálkoznak a Himalája égig érő bércei között. 46. A következő napot heveny semmittevésnek szenteltem. Igyekeztem mindenkit elkerülni, hogy ne kelljen szóba állnom senkivel. Csupán a lányokkal beszélgettem egy kicsit. Nem mondhatnám, hogy kellemesen érezték magukat a kolostorban, bár itt nem forgott veszélyben az életük. Fél órát társalogtunk csupán, de ez legalább gyümölcsözőnek bizonyult. Engem elsősorban az a kék szövetpánt érdekelt, amellyel a hajukat szorították le. - Ó, ezt csak megszokásból hordjuk - nevetett Yvonne Köstler. - Olyan, mint a jelvény. Aki közénk tartozik, köteles viselni. Megdicsértem őket, hogy jól áll nekik, váltottunk még néhány szót, aztán elbúcsúztam tőlük. Egy kivételével valamennyien elviharzottak a könyvtáros láma megígérte nekik, hogy megmutatja a kolostor legrégibb könyveit. A vörös hajú Alberta Mahoney azonban még velem maradt egy rövid séta erejéig. Figyelmesen hallgatta, amit útközben mondtam neki, s amikor befejeztem, rám emelte sápadt arcát. - Nem veszélyes ez, Mr. Lawrence? - Van benne kockázat, az kétségtelen. Erre örömteli fények gyúltak a szemében. -Ez már valami! Úgyis megesz bennünket a penész ebben a kolostorban. - Döndrup majd felkeresi magukat. Tőle is elköszöntem, és reggelizni mentem. Később kisétáltam a mani-falhoz, leültem mellé, hátam a napfénytől langyos kövekhez támasztottam. Jó másfél órát törtem a fejem, aztán felálltam, és visszasétáltam a kolostorba. Nem voltam nyugodt, bár amit megtehettem, azt meg is tettem. Döndrup meggyőzése már sokkal nehezebben ment. Először hallani sem akart a dologról, s csak akkor törődött bele a megváltoztathatatlanba, amikor ezer rúpiát ígértem neki a közreműködéséért. Bár ösztönösen viszolygok a zsoldosoktól, Döndrup valahogy más volt. Főleg tegnap óta. Történt, hogy éppen a mani-falnál vontam kérdőre a pénz miatt. Még azon a hajnalon, amikor elhagytuk a torzonborz varázslókat a mani-falnál, a csillagok halvány fényénél elővette köpenye alól a könyvecskéjét, és akkurátusan hozzáadta korábbi adósságaim összegéhez a frisseket. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle, mire költi a pénzét. Egy szerzetesnek nincs felesége, aki elvehetne tőle. Akkor meg mi a fenéért van szüksége, ki tudja, hány ezer rúpiára? Döndrup nem akart beszélni pénzgyűjtő szenvedélyéről, végül mégiscsak kötélnek állt. A mani-falhoz támaszkodva beszélni kezdett. - Két évvel ezelőtt Nepálban jártam, rinpócse. Eljutottam Katmanduba is. Ott láttam egy nagy sztu-pát. Te is láttad már, rinpócse? Nepálban természetesen jómagam is megfordultam már, nem is egyszer, és a sztupákat, azaz ereklyetartó oszlopokat is megcsodáltam. Különösen azt a hatalmasat, amely Katmandu közepén terpeszkedik. - Láttam, Döndrup. - Olyat szeretnék építtetni ide, a kolostor udvarára. Szemem-szám elállt a meglepetéstől. -Ide... az udvarba? - hüledeztem. - Egy akkora sztupát? Hiszen azt dúsgazdag királyok építtették, sok-sok éven át. -Nem egészen akkorát - nyugtatott meg Döndrup. - Kisebb is jó lesz. Erre fordítom a bevételemet, rinpócse.
Ettől aztán nagyobb kedvem támadt adakozni, és már nem is sajnáltam annyira a rúpiáimat. Rábeszélni azonban így sem volt könnyű Dönd-rupot. Végül nagy nehezen csak ráállt, azzal a már említett feltétellel, hogy a továbbiakban is jelentősen hozzájárulok a sztupa költségeihez. Esteledett, és én bevonultam a szobámba. Ugy terveztem, hogy pihenek egy kicsit, mielőtt útnak indulnék. Ma éjszaka kell eldőlnie mindennek. Úgy éreztem magam, mint rendező a premier előtt. Megtettem mindent, a többi már a színészeken és a közönségen múlik. Olyan halkan nyitotta ki az ajtót, hogy észre sem vettem. Amikor felfigyeltem rá, már ott állt az ágyam mellett, és éppen a köpenyét csúsztatta le magáról. Szerzetesi palástban és szemére húzott sárga süvegben sétált végig a folyosókon, hogy ha találkozna valakivel, ne keltsen feltűnést. Egy szerzetes akkor sem furcsa jelenség a kolostora folyosóján, ha nem áll szóba senkivel. Elvégre nem tudhatjuk, nem imádkozik-e éppen, vagy nem tett akár rövid időre hallgatási fogadalmat. Bebújt mellém az ágyba, és hozzám simult. - Őrülsz, hogy eljöttem hozzád? Bár azt terveztem, hogy az akciót megelőző órákat fejtöréssel kevert pihenéssel töltöm, bólintottam. - Hogyne örülnék. - Nem erről árulkodik a hangod. - Egy picit talán feszült vagyok. -Erre gondoltam én is. Ezért aztán bejöttem hozzád feszültségoldónak. -Este? - Én sem vagyok nyugodt, ha erre gondolsz. Szerinted megússzuk? - Remélem. - Csak reméled? -Mindent megterveztem, amit csak lehetett. - Tudod mit, egyelőre ne gondolj semmire. Próbálj megnyugodni. Mondom, hogy feszültségoldónak jöttem. Még mindig... feszült vagy? - Egyre inkább. -És... most? -Milyen feszültségoldó vagy te? Inkább növekszik a... feszültség, és... -Várj csak... Mindjárt segítek rajta... A fenébe is! -Történt valami...? -Én is egyre inkább... átveszem tőled a feszültséget. Most már én is... Várj egy kicsit... megpróbálom oldani... már oldódik is... érzed? Kitűnő feszültségoldónak bizonyult. Még akkor is, ha először nem oldotta, hanem inkább fokozta a feszültséget. De mindannyiszor lelkesen közreműködött a oldásában. Este tíz órára már egy szemernyi sem maradt bennem. 47. A Négy Világtáj Őreinek szobra előtt találkoztam Migmibzanggal. A hatalmas termetű szerzetes buzgón imádkozott, ezért nem akartam megzavarni. Amikor befejezte, és felemelte a fejét, magam is mellé ültem. - Kész vagy, Migmibzang? - Kész, rinpócse. - A sebed? - Már alig érzem, rinpócse. - Indulhatunk? - Induljunk, rinpócse. Olyan csend uralkodott a folyosókon, mintha kihaltak volna a kolostorból a szerzetesek. A lhakang is sötéten ásított, csupán néhány vajmécses lángja fuldoklott az olvadt vajban. Nem volt már messze az idő, hogy a kanócok rövid, kellemetlen füstölés után végleg kileheljék a lelküket. A füstölőpálcikák vége még parázslott ugyan, de füst már nem szállt fel belőlük. Umasi kolostora az éjszakára készülődött. Óvatosan kilopakodtunk az ajtón, majd az első udvarba jutva megkerültük a démonfalat. Umasi kolostorának démonriasztó falán Pehár isten domborműve világított a holdfényben. Pehár ezen az ábrázoláson harcos istennek mutatkozott: lóháton ült, hosszú lándzsát tartva a kezében. Lándzsája hegyén egy felszúrt
démon jajgatott nagyra tátott szájjal, fogai közül nemrég lenyelt ember lába lógott ki. Migmibzang el nem mulasztotta volna, hogy a harmadik udvarban meg ne forgassa a nagy imahengereket. Én is segítettem neki, miközben arra gondoltam, hogy talán mégiscsak bennük nyugszanak Döndrup elfelejtett halottai. Bármennyire is szimatoltam azonban, nem éreztem gyanús szagot. Migmibzangnak is ugyanez juthatott az eszébe, mert hirtelen eleresztette az imahenger forgató-rúdját. - Rinpócse! - suttogott a fülembe. - Döndrupnak eszébe jutott már... ? - Még nem - súgtam vissza. -Én már befejeztem a forgatást, rinpócse... Hát te? - Én is - morogtam. - Jól van, rinpócse. Akkor mehetünk. Szótlanul gyalogoltunk a kunyhó felé. Sem Migmibzangnak nem akaródzott beszélgetnie, sem nekem. Ehelyett a páratlan szépségű himalájai éjszakát csodáltam. Mint már annyiszor, ha a Világ Tetején jártam, ezúttal is lenyűgözött a kopár fennsíkok és a havas sziklacsúcsok látványa. Az itteniek szerint a hegyek istenek, akik felhőlábú trónusaikon uralkodnak a halandók felett. Időről időre eztán el is unják a magányt, s elhagyják az égi régiót, hogy látogatást tegyenek a pásztorok településein vagy a földművesek falvaiban. Az istenek többségükben férfiak, ezért látogatásaik nem kifejezetten önzetlenek. Mint minden vallás halhatatlan férfi istenei, a himalájai hegyek sem vetik meg a halandó asszonyok társaságát, így aztán gyakran előfordul, hogy az isteni látogatásokból emberi sarjak fogannak, akikből aztán híres hadvezérek vagy magas egyházi méltóságok lesznek. Ezúttal nem láttunk semerre asszonyok után lopakodó istent: a hegycsúcsok gőgösen emelték az égre fehér kucsmás fejüket. A messzi magasból hideg légáramlatok libbentek felénk. Mindketten tudtuk, hogy pajkos szélcsemeték játszadoznak körülöttünk, akik már oroszlánkarmaikat próbálgatják. Játszadozásuk után visszaröppennek a Himalája eldugott völgyeibe, hogy néhány hónap múlva vad, erejét fitogtató, érett férfiként térjenek vissza. Ilyenkor aztán jaj annak, aki összeakad velük a hágókon. Hóval temetik be, jeget fúnak rá, s végül szakadékba taszítják. A himalájai szél nem az ember barátja. Még akkor sem, ha fiatal korában szelídnek látszik. A tapasztalt Himalája-utazót azonban nem könnyű becsapni. 0 tudja, hogy a szél megbízhatatlan, vad és szertelen. A himalájai szél csak önmagát szereti önmaga szórakoztatására épít torlaszokat az utakon, temeti be méteres hóval a nomádok sátrait vagy a földművesek házait. A hold hatalmas falitányérként függött a hegycsúcsok felett, azt az érzést keltve, hogy ha valaki venné magának a fáradságot, és megmászna a Kancsendzöngát, a csúcsra érve akár meg is simogathatná. A kunyhó olyan váratlanul bukkant fel az orrunk előtt, mintha a sziklacsúcsok varázsolták volna elénk. Körülötte ezüstre váltott a fűszálak zöldje, s a hatalmas szikladarabok óriási ezüsttömböknek látszottak. A Himalája nagy varázsló: gyakran olyan képet fest elénk, amilyen a valóságban nem is létezik. A képet aztán a béke mákonyával szórja be. Ne félj tőlünk, halandó, hiszen mi, hegycsúcsok szelídek vagyunk, mint a virágok a mezőiteken, mint a lepkék a virágokon. Jer közénk, mi megvigasztalunk, ha bánatod van! A csalóka hívogatás gyakran a halál üzenete. A sziklacsúcsokon lakozó istenek karjukat tárják a Himalája vándora felé egy szeretetteljes ölelésre. Ez az ölelés aztán nemegyszer halálos szorítássá változik. Hány olyan sírt láttam már a csúcsok lábainál, amelyekben hegyektől elcsábítottak csontjai nyugszanak. És nyugodjanak is békében mindörökké: Om mani padme hum! Migmibzang csendben és megszeppenve ballagott mellettem. Bár hegyi ember volt, mégsem tudta kivonni magát az óriások hatása alól. Mint ahogy a középkor embere behúzta a nyakát a hatalmas ka-tedrálisokban, bőrén érezve saját kicsiségét, és az Isten hatalmasságát, a hegyi ember háta is meggörnyed az égig érő csúcsok közelségének súlya alatt. Ilyenkor jobb hallgatni, és gyorsan szedni a lábunkat, hiszen a szendergő istenek felriadhatnak trónszékeikben, márpedig egy nyűgös, álmából felzavart istentől sok minden kitelik. Om a hum! Jobb a békesség!
A kunyhó ott gubbasztott, ahol legutoljára láttam, és olyannak is tűnt, amilyennek otthagytam. Ajtaja félig nyitva állt, a szél azonban mégsem csapkodta a keretéhez az ajtószárnyat. Sóhajtottam, és munkához láttam. Először a környéket vettem szemügyreMielőtt az előző napon Döndrup társaságában elhagytam volna a kunyhót, hagytam némi emléket magam után. Ezeket kerestem most a kemény, portalan talajon. Mert mondanom sem kell, hogy mindig igyekszem minél kevesebbet a véletlenre bízni. A véletlen csalfa fiatalasszony: sosem tudhatod, mikor hajlik feléd, s mikor csábítja el más. A véletlen a barátunk is lehet, de számítani sosem szabad rá. Hát én nem is számítottam. Mielőtt elhagytam volna a kunyhót, apró kövekből kis karikákat raktam le a talajra. Olyan kicsi kavicskákból, hogy csak akkor vette volna észre valaki, ha letérdel, mint én, amikor építettem őket. Döndrup még sürgetett is, hogy mi a fenét vacakolok már annyi ideig, talán tisztára akarom nyalni a Himaláját? En azonban zavartalanul folytattam a munkámat, és tizennyolc kis karikát raktam ki a kavicsokból. A tizennyolcból három maradt sértetlen. A többit vagy szétrúgta, vagy széttaposta valaki. Migmibzang komor képpel figyelte, amint a földet nézegetem, és kicsi kavicsokat simogatok az ujjaim között. Talán azt hitte, megbuggyantam, mert aggódva szólt le hozzám. - Jól vagy, rinpócse? - Kitűnően - mondtam. - Mi az ott a kezedben? - Kavics. -Mi az ördögnek kellenek neked kavicsok, rin-pócse? - Hallgatom a hangjukat. - A kavicsokét? - Azokét bizony. Migmibzang immár biztos lehetett benne, hogy az istenek vagy a láthatatlan, kóbor lelkek megbirizgálták az eszemet. Tett néhány lépést hátrafelé, és még bizonytalanabbá vált a hangja. - Azt mondod, beszélnek hozzád a kavicsok, rin-pócse? - Azt. - Hát az nagy baj, rinpócse. -Miért lenne baj? - Azért, rinpócse, mert ha valaki kavicsokkal beszélget, annak nem szokott jó vége lenni. Igaz, amit én láttam az nem kavics volt... Megpróbáltam némi következtetést levonni a kavicsokból, de sokat azért nem árultak el nekem. Ehhez több karikát kellett volna kiraknom. - Az úgy volt, rinpócse - kezdte Migmibzang a történetét -, hogy az egyik szomszédos faluban lakott egy ember, bizonyos Dadrag. így hívták, mert dadogott. Nem is értette senki, mit beszél, csupán a felesége. De az nagyon, hiszen tizennégy gyerekük született. Hát egyszer csak ez az ember beszélgetni kezdett a köcsögeivel. Tudod, rinpócse, ezek azok az edények, amelyekbe a kifejt tejet tárolják. Úgy beszélgetett velük, mintha a saját gyerekei lettek volna. Amikor az egyik eltörött, saját kezűleg temette el, és még gyászbeszédet is tartott felette. Azért ő, mert a kolostorból nem volt hajlandó egyetlen láma sem lemenni hozzá a faluba. Attól tartottak, hogy az istenek megharagszanak rájuk, ha eltemetnek egy összetörött köcsögöt, és még a jutalmat - fél bárányt is elkérik érte. - Na és mi lett a vége? - kérdeztem, miközben felálltam és leporolgattam a palástomat. Nagyon nem kellett porolgatnom, hiszen a gyakran fúvó széltől csontszáraz volt a talaj. - Azóta is a hegyeket járja, és köcsögök helyett a kövekkel beszélget. A felesége megpróbált zöld ágra vergődni vele - ideig-óráig sikerült is ekkor született a tizenötödik gyermekük -, de aztán végleg le kellett mondania róla. Dadrag egyre csak a hegyek között sétált, a kövekkel társalgott, és már hetekig is elmaradt. Abból élt, amit vándorok adtak neki. Egyszer aztán, amikor hazatért, tüstént mehetett is visz-sza a hegyek közé. Az asszony már mással élt Dadrag fivérével, és éppen a tizenhatodik gyerekével volt viselős. Hát ezért veszélyes a kavicsokkal beszélgetni, rinpócse.
Én ekkor már nem beszélgettem senkivel, legkevésbé a kavicsokkal. Az ajtószárnyat figyeltem. A szél időnként lódított egy kicsit rajta: ennek ellenére nem csapódott be, hanem visszalendült, mintha egy láthatatlan kéz lökte volna vissza. Nem sokat kellett vizsgálgatnom, hogy rájöjjek az ajtószárny és az ajtófélfa közé egy kis faéket helyezett valaki. Icipicit, de a célnak éppen megfelelőt. Ha megpróbálta becsapni a szél, a pecek vagy ék nem engedte. Nyitva volt hát a csapda ajtaja - ideje volt belépnem rajta. Megpiszkáltam a fapecket, bár talán nem kellett volna megtennem. Ha békén hagyom, megmenekültem volna a szerzetes újabb történetétől. Amint ugyanis észrevette, hogy miben mesterkedem, elszürkült az arca, és villámsebesen a kezébe ragadta az olvasóját. - Mit nézel, rinpócse? - Egy fapecket - mondtam. -És... mire jó ez? Mondtam neki, mire. Migmibzang erre a fejéhez kapott, és ismét óbégatni kezdett. -Fel fognak falni bennünket a démonok! Most már egészen biztos, rinpócse. Ez az ő peckük. - Ezt meg honnan veszed? -Tudom, rinpócse. Egyszer egy faluban élt egy leány, a nevét már elfelejtettem, aki nyáridőben csak nyitott ablaknál tudott aludni. A rossz nyelvek szerint azért, mert minden este belopódzott hozzá valaki, és amikor elment, egy ezüst tallért hagyott neki. Azt mondják, annyi volt már a pénze, hogy amikor felfűzte - a tallérok lyukas pénzek voltak, rinpócse -olyan hosszú nyakláncot kapott, hogy háromszor is körülkeríthette vele a derekát. A lány szép volt, ezért egyre csak szaporodtak a tallérjai. Már egész kis vagyon volt a nyakában, rinpócse, és olyan nehéz, hogy meggörnyedt alatta, ha kiment a házából. 0 peckelte ki minden este az ablakát, nehogy a szél becsaphassa, amikor alszik. Mondták is neki többen - az anyja, a barátnői -, hogy csukja be az ablakát, mert a gonosz démonok belopakodnak hozzá. A lány azonban kinevette őket. Egy reggelen aztán csupán a hűlt helyét találták. Később ráleltek a hegyek között, holtan. A nyaklánca pedig szőrén-szálán eltűnt. Hogyisne tűnt volna el, amikor a démonok imádják az ezüstláncokat! Hát ezért annyira veszélyes a kipeckelt ajtó-ablak, rinpócse. Még akkor is beszélt, amikor belépett mögöttem a kunyhóba. Körülnézett, majd meghökkenve bámult rám. - De hiszen... nincs itt semmi, rinpócse. - Te tanult szerzetes vagy, Migmibzang, igaz? -kérdeztem ravaszul. - Igaz, rinpócse. - Akkor azt is tudnod kell, hogy ez a világ csak tűnő kép, látszatvilág, valójában a semmi, amelyet a saját vágyaink vetítenek elénk. - Ezt csak egyik filozófiai iskola állítja, rinpócse. - Te hiszel benne? - Részben, rinpócse. - A fordítottját is képes lennél elhinni? -A fordítottját? - húzta össze a szemöldökét a szerzetes. - Ezt hogy érted? - Hogy semminek hiszel valamit, és mégsem az. - Lehetséges, rinpócse. Ilyen például a szó. A szó semmi, ha meg akarod fogni, kirepül az ujjaid közül. És mégis megértem, ha mondasz valamit. Például, ha azt mondanád, hogy Migmibzang, eredj haza a kolostorba, nincs már szükségem rád, én azonnal engedelmeskednék és megtenném. - De én ezt nem mondom, Migmibzang. - Sajnos, rinpócse. - Nézd csak meg jobban ezt a kunyhót. Azt mondtad nincs benne semmi, én mégis azt mondom, hogy van valami. - Hát hogyne, rinpócse. Te meg én. - Rajtunk kívül is van valami. Hogy ne húzzam az időt, letérdeltem a kunyhó közepén, és lekotortam a csapóajtóról a rátaposott földet. Mit tesznek az istenek: itt már meg sem találtam azt a kavicsokból kirakott kis karikát, amit a földbe süllyesztettem.
Migmibzang olyan szélesre nyitotta a száját, hogy ha démonok leselkedtek volna ránk, versenyre kelhetett volna velük. Merthogy a démonok is nagyra tátják a szájukat, ha be akarnak kapni valakit. - Mi ez itt... rinpócse? - A Nagy Mennydörgő - mondtam. -Ez? - Ez bizony. Régebben innen jöttek a zajok. Újabban már nem jönnek. - Miért nem, rinpócse? - Tudod, hogy mi az a hangfogó? - Nem egészen, rinpócse. - Majd egyszer elmagyarázom. - Én most akarom hallani, rinpócse! Láttam rajta, hogy fél, és hogy végérvényesen megmakacsolta magát. Ha nem magyarázom el neki, mi az a hangfogó, nem jön velem. Márpedig nekem szükségem van rá. -Jól van, Migmibzang - mondtam beletörődő hangon. - Látod a kunyhó falát? - Látom... rinpócse. -Miből készült? - Hát... deszkából. - Mit gondolsz, Migmibzang, ha beleharapnál egy ilyen deszkába, meglátszana rajta a fogad nyoma? Migmibzang szemügyre vette a kunyhó falát. Amit látott, megnyugtathatta, mert megvonta a vállát. - Még szét is harapom őket, ha kell. Nekem igen jók a fogaim, rinpócse. - Akkor próbáld meg. - Harapjak... a falba? -Látod ott, azt a deszkavéget? Dísznek szánták. Abba nyugodtan beleharaphatsz. Migmibzang ismét megvonta a vállát, és a díszhez lépett. Nem sokat töprengett a dolgon nyilván meg volt győződve róla, hogy baj van a fejemmel. Kavicsokkal beszélgetek, fapeckeket nézegetek, most meg azt akarom, hogy harapjon a deszkafalba... De azért, hogy a kedvemre tegyen, ezt is megteszi. Azaz csak tette volna. Alighogy beleharapott a deszkába, nagyot ordított, és ugrott egyet hátrafelé. -Ez egy démonfal, rinpócse! - Nem is vitás - morogtam. - Nem megy bele a fogad,igaz? - Igaz, rinpócse. -Azért van, mert keményebb, mint a fa. Műanyagból csinálták, Migmibzang. Migmibzang nem volt terjesen tájékozatlan a világ dolgaiban azt azért tudta, hogy mi az a műanyag. -Olyan műanyagból készítették, amely elnyeli a zajt, azonkívül biztosítja a szellőzést. - A szellő... zést? - Azt bizony. - És kik... csinálták mindezt, rinpócse? Vállára ütöttem, és elindultam lefelé a lépcsőkön. -Ezt fogjuk rövidesen megtudni, Migmibzang! 48. Éppen hatvan lépcsőfokot kellett megtennünk a sötétben, amíg elértük a barlang fenekét. Merthogy a kunyhó egy barlangba vezető kürtő fölé épült. Fogalmam sem volt róla, természetes úton keletkezett-e, vagy megfúrták a barlang mennyezetét, de ez most nem is volt lényeges. Végre-valahára lent voltam az alvilágban. Migmibzang is lent volt, és ez nem is tetszett neki. A lépcsőkön valahogy még letotyogott, a legutolsónál aztán megtorpant, és panaszkodni kezdett. - Meleg van itt, rinpócse, és sötét. - A föld alatt vagyunk. - Nem hiszem, hogy attól lenne, rinpócse. - Hát akkor mitől? - Az ördögöktől. Tudod, hogy az ördögök lehelete olyan forró, mint a parázs? Aztán a körülöttünk szálldosó szagokkal is meggyűlt a baja. Panaszkodott, hogy a meleg mellett még fuldoklik is. Egészen addig elégedetlenkedett, amíg fel nem néztem a furcsán világító ajtóra, amely a lépcsősor felett, magasan felettünk trónolt. Csakhogy már becsukva. Halovány zöldes fény áradt belőle, megvilágítva a keskeny lépcsőfordulót.
- Látod, Migmibzang? - Mit, rinpócse? - Az ajtót. Szegény Migmibzang rettenetesen megrémült, amikor rádöbbent, hogy becsalták az alvilágba, és rácsukták a menekülés ajtaját. - Jaj, jaj, rinpócse! Vissza is adom, amit rám bíztál... Nekem nem kell. Nagy nehezen sikerült csak rábeszélnem, hogy maradjon nyugton, ami pedig nála van, az maradjon is nála. Egy természetes barlangban álltunk, amelynek a magassága cirka három méter lehetett, a vége a végtelenbe veszett. Akárhogy is figyeltem, a lépcsőkön kívül nem láttam sehol emberi kéz nyomát. -Jaj, jaj, rinpócse!!! Jaj nekem! Most aztán végleg itt ragadtunk az alvilágban. Csak legalább kedvező újjászületésben legyen részem! Messze előttünk is halvány zöldes fény világított. Ekkor már csupán az elemlámpámra hagyatkozhattunk, hiszen a foszforeszkáló csapóajtó lassan elmaradt mögöttünk. Aztán hirtelen, mintha felkelt volna a föld alatt a nap. Előbb csak néhány villanást érzékeltünk, majd félhomállyá szelídült a sötétség. Mintha a falak sugározták volna ki magukból a fényt. Hozzáértettem a tenyerem a folyosó oldalához - igazi szikla volt, nem műanyag. Felnéztem a fejem fölé. A mennyezet közelében erősebb volt a világosság, ami arról árulkodott, hogy közvetlenül alatta húzódhatnak a számunkra láthatatlan világítótestek. -Jaj, jaj, ezek a pokol fényei, rinpócse! - rémüldözött Migmibzang. - Már hívnak is bennünket az ördögök! Ha hívtak, ha nem hívtak, mi mentünk. Egyenesen a távolból hívogató zöldes fény után. Ahogy közeledtünk hozzá, a fény pislogni kezdett. Megpróbáltam valami üzenetet kiolvasni belőle, de nem sikerült. Talán nem is volt értelme a pislogásának. Mintegy harmincméternyi gyaloglás után a fények megerősödtek. A hatalmas terem úgy bontakozott ki előttünk, mintha úgy építették volna, hogy a folyosón haladó meghökkenjen, ha hirtelen feltárul előtte. A terem egyetlen hatalmas laboratórium volt. Telis-tele asztallal, szekrénnyel, mérhetetlen mennyiségű üvegedénnyel. Az asztalokon is műszerek álltak, mellettük füzetek, könyvek, íróeszközök. A falak mellett óriási szekrények sorakoztak. Közvetlenül a mennyezet alatt szagelszívó berendezések lamellái mozogtak. - Mi ez, rinpócse? Migmibzang meglepetése érthető volt. Olyasféle poklot várt, amilyet a régi képeken látott a rémület és szenvedés helyét, ahol kegyetlen ördögök válogatottnál válogatottabb kínzásokkal gyötrik a bűnösöket. S ehelyett mit talált a föld alatt? Egy gyárat, ahol ki tudja, mit gyártanak. Az egyik szekrény nyitott ajtaján át búvárruhák vagy szkafanderek néztek ránk. -Jaj, rinpócse, ez mégiscsak a pokol! Villámsebesen a szerzetes felé fordultam. Amíg én a szekrényekből kikukucskáló szkafandereket bámultam, Migmibzang, legyőzve félelmét, tett vagy tizenöt-húsz lépést előre. Azok felé a hatalmas, mesz-sziről szekrényeknek látszó valamik felé, amelyek a terem egész hátulsó részét elfoglalták. -Nézd, rinpócse, nézd! Oda néztem, ahova a szerzetes mutatott Az egyik kockaszerű valami oldalára. Kékes fény villódzott rajta: mintha elektromos kisülés fénye lett volna. - Bele nézz, rinpócse, bele! Felágaskodtam, de így sem láttam semmit. A szerzetes majd harminc centivel volt magasabb nálam, így amibe ő vidáman belekukucskálhatott, számomra már túl magasnak bizonyult. Migmibzang, hirtelen ötlettől vezérelve átkarolta a derekamat, és felemelt. - Most nézz bele, rinpócse! Abban a pillanatban, amint megemelkedtem, észrevettem, hogy a nagy kockának füstszínű üvegből van az oldala. A teteje azonban átlátszó volt. Ameny-nyire tudtam, előrehajoltam, és belenéztem a belsejébe. Az üvegkoporsóban egy csaknem teljesen meztelen férfi feküdt, mint a Frankenstein-történetekben az emberi testrészekből összetákolt szörny, vagy
fantasztikus filmekben a klónozás útján előállított katonák. Az a férfi azonban, aki a koporsóban pihent nem hasonlított sem a Frankenstein-féle szörnyekre, sem pedig a tojás-egyforma klónkatonákra. A férfi a kocka belsejében csaknem tökéletesen mezítelen volt, csupán egyetlen vékony ágyékkötő takarta a takargatnivalót. Ahogy az arcára siklott a pillantásom, meggyőződhettem róla, hogy indiai. Hosz-szú, gondozatlan szakálla pedig arról árulkodott, hogy szádhu az illető, azaz szent ember. Olyan, aki néha eltemetteti magát, hogy ezzel is kivívja a felsőbb hatalmak jóindulatát, no meg hogy maga is tökéletesebbé váljék. - Látod, rinpócse? Némán biccentettem. - Ismered? - Egy szádhu - mondtam. - Azt én is láttam. Azt kérdeztem, ismered-e? - Nem ismerhetek minden indiai szádhut. - Azt hittem, ismerőseid vannak idelent. - Miért lennének? - A pokolban mindenkinek vannak ismerősei. Szegény Migmibzang még mindig azt hitte, hogy a pokolban járunk. - Hol vannak az... ördögök, rinpócse? - Ne hiányold őket, ha akarnak, úgyis megjelennek. - Ettől félek én is, rinpócse. Magam is úgy gondoltam, hogy hamarosan előjönnek majd az ördögök, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem belekukkantani valamenynyi üvegkockába. Kerestem valakit, akinek idelent kellett volna lenni. Kerestem, de nem találtam. - Most mit csináljunk, rinpócse? - türelmetlenkedett Migmibzang. - Megtaláltuk a pokol bejáratát, találkoztunk a bűnösökkel, akár vissza is fordulhatunk. Minden rejtély megoldódott. Az ördögök a hibásak mindenért. Ők gyilkolnak. - Nyílpuskával? - Miért, rinpócse, nem lehetséges? Tudod, kikből lesznek az ördögök? Bűnösökből, rinpócse! Tegyük fel, hogy valaki gyilkos volt odafent, teszem azt, nyílpuskával lövöldözött másokra, aztán meghalt, és újjászületett gondolod, hogy megfeledkezett a szokásairól? Nem hiszem én azt, rinpócse. Amikor a fő-ördög megkérdezte tőle, hogy mint újonc ördög, milyen szerszámot óhajt használni a bűnösök kínzására, visszaemlékezett rá, hogy előző életében a nyílpuskát kedvelte, és ismét azt választotta. Ügyes magyarázat volt, de engem most csak kevéssé érdekeltek az újjászületés trükkjei. Sokkal inkább a következő termek. Merthogy ennek a teremnek a végében átjáró húzódott, amely feltehetően egy szomszédos helyiségbe vezetett. - Megnézzük a többi koporsót is - mondtam. Migmibzang rémülten kezdett az olvasója után kapkodni. - Mi a csodáért, rinpócse? - Mert keresek valakit. - Kit, rinpócse? - Például Szoszor Namgyalt. Már megfeledkeztél róla? Mit gondolsz, mit szólna Tenzing Csergal, ha megtudná, hogy lent jártunk a pokolban, majd anélkül jöttünk vissza, hogy kiszabadítottuk volna a fivérét. Nem örülne neki, az biztos. . Migmibzang tipródott egy kicsit, aztán rám vigyorgott. - Hát... lenne egy megoldás, rinpócse. - És mi lenne az? - Felmegyünk, és elmagyarázzuk neki, hogyan kell lejönni az alvilágba. Tenzing Csergal hatalmasabb nálunk - ne sértődj meg érte, rinpócse, de még nálad is hatalmasabb - igazi élő isten, egy rég volt istenség földi megtestesülése, sokkal könnyebben ki tudná szabadítani a testvérét az ördögök rabságából, mint mi. Ő csak lejön ide, ráfúj az ördögökre, akik azon nyomban jégcsappá dermednek tőle. Mit erőlködjünk mi, kisemberek, ha Tenzing Csergal köny-nyen megteheti, ami számunkra... veszélyes dolog, rinpócse? Amíg Migmibzang beszélt, igyekeztem feltérképezni a terepet. Túlságosan sok figyelmet szentelve a következő barlangba átvezető átjárónak, ami aztán meg is bosszulta magát.
Méghozzá perceken belül. 49. Alighogy belenéztem az utolsó koporsóba - ebben is egy ágyékkötős, torzonborz indiai férfi feküdt -, s Migmibzang letett a földre, mintha mocorgás támadt volna a lejárati lépcső környékén. Hiába meregettem azonban a szemem, nem láttam mást arrafelé, csak a félhomályt, fejem felett jókora szellőztetőla-mellák lebegtek zizegő hangokat sírva, mintha nagy levelű erdő leveleit suhogtatta volna a szél. Szólni akartam a szerzetesnek, hogy igyekezzünk csak tovább, hiszen Szoszor Namgyal nélkül nem térhetünk vissza a felszínre, amikor artikulálatlan ordítás csapott fel a közelünkben. -Ááááááá! Úúúúúúúúáááááááá! Áááááúúúúúú-áááááá! Aztán lövés dörrent. A golyó a fejünk felett sivított el, méghozzá nem is túl magasan. Migmibzang fejéről lehullott a süveg. Még a levegőben volt, amikor észrevettem rajta a lyukat. Le akartam rántani magam mellé, de már nem volt szükség rá: Migmibzang erejét vesztett madárként hullott a kőre. Láttam, hogy felmagasodik valaki velünk szemben, és ismét felhangzott az ordítás. -Áááááá! Ááááááúúúúúú! Áááááááúúúúúú! A szerzeteshez kúsztam, és megráztam a vállát. - Jól vagy, Migmibzang? Migmibzang felém fordította halálsápadt arcát. -Nem vagyok jól, rinpócse. - Eltaláltak? - Nem tudom, rinpócse. Jaj! Kilyukasztották az átkozottak az ünnepi süvegemet. Most aztán használhatatlanná vált! - Majd befoltozod - vigasztaltam. - Hogy foltozhatnám be, rinpócse? A lyukas süveg semmit sem ér. Vannak démonok, amelyek képesek olyan vékonnyá tekeredni, mint a gyufaszál. Ezek aztán bebújnak a lyukon, és megzavarják a gondolataimat. Jaj, mekkora kár ért, rinpócse! Ahelyett hogy a közeledő ördöggel törődött volna, a süvegét siratta. Ha nem ismertem volna a szerzetesek lelkivilágát, talán meg is ütköztem volna ezen a furcsaságon. De mivel tudtam, hogy a szerzetesek közösségében milyen értéke van egy lámasüvegnek -spirituális értelemben is -, megértettem Migmibzang elkeseredését. Mert mit ér például egy lyukas fenekű vízhordó vödör? Az ördög eközben mellénk ért, és ránk szegezte a fegyverét. Ezúttal nem nyílpuska volt nála, hanem rövid, a pisztolyoknál alig nagyobb géppisztoly. - Most elkaptalak, rohadék! - harsogta eszelős vigyorral az arcán. - Most elkaptalak, és végzek veled! Feljebb emelte a géppisztolyát, miközben ugrándozni kezdett az ujja a fegyver ravaszán. Jesse Lockwood, a barlangászok vezetője volt az ördög. 50. i Sok kétségem nem lehetett a jövőt illetően. Jesse úgy lepuffant, mint a nyulat. Habár nyúlra nemigen i szoktak géppisztollyal lövöldözni! -Álljon meg, Jesse! - kiáltottam rá rémülten. -Ne lőjön! Jesse Lockwood meghökkenve nézett rám. Igazság szerint meg kellett volna támadnom, és megkísérelni legyűrni valahogy. Talán meg is próbálkoztam volna vele, ha az utolsó pillanatban Migmibzang el nem kapja a lábam. -Ez... megöl bennünket, rinpócse! Hiába próbáltam meg kiszabadítani a bokám a szorításából, nem sikerült. Migmibzang nem tudom, mire gondolhatott - talán, hogy varázserő van a csizmámban -, de nem volt hajlandó elereszteni. - Megöl bennünket, rinpócse! Kilyukasztottad a süvegemet, te átkozott! Jesse Lockwood arcán szapora rángások futottak át. Barázdákkal szabdalt bőre remegett, mintha egy számmal nagyobb lenne a képénél, és a szél fújnáfújdogálná. Ha nem tudtam volna, hogy ez az igazi arca, akár selyemálarcnak is hihettem volna. Lockwood az átkozódó szerzetesre bökött. - Milyen nyelven beszél ez? - Tibetiül - mondtam. Jesse megtörölgette a homlokát.
- Mi most... Tibetben vagyunk? - Indiában - mondtam. - Szikkimben. Ezt nem kellett volna mondanom. Ismét rám fogta a gépfegyverét. - Szikkimben? Meghalsz, átkozott! -Ne lőjön, Jesse! A markáns férfiarcon tovább táncoltak a ráncok. - Ki vagy te? - Valaki, aki segíteni akar önnek. Ismét Migmibzangra ugrott a pillantása. - És ez ki? - Egy szerzetes. - És... miért kiabált rám? - Mert kilyukasztotta a süvegét. Jesse Lockwood megrázta a fejét. - Meg kell, hogy öljelek benneteket. - De hiszen mi nem tettünk önnek semmi rosszat, Jesse. - De Maurice-nak igen! - Mr. Leblanc-ra gondol? Jesse Lockwood hatalmasat ordított. - Hahhhh! Háááááá! Nem is tagadod? Megöllek, mert megölted őket! Felemeltem a kezem, és abban bíztam, hogy még legalább öt másodpercig nem lő. - Maurice Leblanc él! Leeresztette a géppisztolya csövét, és hitetlenkedve meredt rám. Valaha gondosan ápolt haja csapzottan lógott a homlokába, orra előreugrott, mint a gólya csőre. - Maurice él? Hol, te átkozott? - Idelent - mutattam körbe. - Lehoztam magammal a pokolba. -Háááááá! Áááááá! Ki vagy te, rohadék? Ki kellett játszanom egy nemszeretem kártyát, amely olyannyira veszélyes volt, hogy bármelyik pillanatban meg is fizethettem a használatáért. - Nem ismersz meg, Jesse? Jesse Lockwood ökölbe szorított kezével ütni kezdte a homlokát. A másikat sajnos nem vette el a géppisztoly ravaszáról. -Aáááá! Nem emlékszem, nem emlékszem! Ki vagy te, átkozott? Megköszörültem a torkom, és igyekeztem olyan mély tónust adni a hangomnak, amilyet csak tudtam. Szerencsémre gyakran részt vettem azokon a szertartásokon, amelyeken a szerzetesek mélyen a gyomrukból kántálták a szent szövegeket. Ha nem is sikerült tökéletesen elsajátítanom a technikájukat, any-nyira azért megtanultam, hogy egészen ördöginek érezhette a hangomat. -Nem emlékszel, Jesse Lockwood? Gondolj az álmaidra! Ez a húzásom is bejött. Lockwood ismét ordított egyet, és szabad kezével felém mutogatott. -Most már emlékszem! Te vagy a kísértő. Mit akarsz tőlem, te ocsmány? -Üzletet ajánlok, Jesse. Lockwood szívott egyet az orrán. - Milyen üzletet? - Visszaadom neked Maurice Leblanc-t és Martha Bellt. Jesse Lockwood ekkor hangtalanul sírni kezdett. Nem pislogott közben, nem törölgette a könnyeit -hagyta, hogy a könnycseppek végigfussanak az állán és lecsöpögjenek a szakállára. - Hol... vannak ők? Hol... vannak? - Idelent. -Hol... idelent? - Látod ezeket a tartályokat, Jesse? Csak arra várnak, hogy kiszabadítsd őket belőlük. - A tartályok... ban? Melyik tartály... ban? Nyugtalanul láttam, hogy üvegesedni kezdenek a szemei. Egyre kevesebb értelem csillogott bennük, ami nem volt kimondottan jó jel. Istenek, ha egészen bepöccen... -Abban - mutattam a legközelebbi tartályra. -Tévedésből hoztam le őket. Jesse Lockwood minden eddiginél hatalmasabbat ordított, és a tartály vagy üvegkoporsó felé iramodott. Amikor elérte, hozzányomta az arcát. Úgy gondolta, ha egészen közelről nézi, bizonyára belelát az üvegkocka belsejébe. Felpattantam, és rávetettem magam. Már-már elértem, amikor villámsebesen visszafordult. Nem tudtam lefékezni az ugrásomat, így nekiestem a géppisztolya csövének.
- Vissza, Lawrence, vissza! Tettem néhány kényszeredett lépést hátrafelé, és felemeltem a kezem. - Csak nyugalom, Jesse! Nincs szándékomban magára támadni. - Azt nem is ajánlom - mondta jéghideg hangon. -Ki ez a szerzetes itt? Rá kellett zizzennem, hogy immár a második számú Jesse Lockwooddal állok szemben. Úgy látszik, minimum két személyiség lakik benne. Az előzőt már majdnem átejtettem, meg kell próbálnom ezt is átejteni. Bár valami azt súgta a szívem mélyén, hogy ezzel a Jesse Lockwooddal nehezebb dolgom lesz. - Migmibzang - mondtam. - A kolostorból. - Tehát a kolostor is magának dolgozik? - A kolostor nem dolgozik senkinek. Mint ahogy én sem. Jesse Lockwood megtörölgette a homlokát. Immár egy szomorú szemű, bánatos arcú, meggörnyedt férfi állt előttem. -Ne akarja bemesélni nekem, hogy ártatlan. Mikor tüntette el Maurice-t és Marthát? - Nem tüntettem el senkit. Szomorúan csóválta meg a fejét. - Miért hazudik? Percei vannak hátra, vagy még annyi sem, és mégis hazudik. Nem akarna könnyű szívvel odatérdelni a teremtője elé? Ha őszintén be-vallana mindent... - Mit akar tenni, Jesse? Lockwood megvonta a vállát. - Természetesen megölöm önt, Lawrence, és ezt a szerzetest is. Nem tehetek másképp. Gonosztett nem maradhat megbosszulatlan. Megpróbáltam neki is a lelkére beszélni. - Figyeljen rám, Mr. Lockwood... Visszaadom önnek Maurice Leblanc-t és Martha Bellt, ha rám hallgat. Kérem, ne lőjön! -Nem hiszek magának! Tudja, hány éve már annak, hogy Maurice és Martha... három! Három egész év telt el azóta. Azt állítja, hogy még élnek? - Biztosan élnek. Jesse elmosolyodott. - Talán már nem is számít. Talán már nem is akarom visszakapni őket. Már nem is fontos, hogy... mi van velük. Tudja maga, milyen a bosszú érzése? - Azt hiszem, igen. Jesse Lockwood szomorúan legyintett. - Dehogy tudja. Nem tud maga semmit. Nem tudhatja, milyen az, amikor eltűnnek a legjobb barátai. Eltűnnek, és soha többé nem látja őket. És nem egy rohadt, gyönyörű barlang szakadt rájuk, hanem emberek ölték meg őket. Nem tudhat semmit azokról a fogcsikorgató éjszakákról, amikor álmatlanul hánykódik az ember az ágyán, és semmi másra nem tud gondolni, csak a bosszúra, a kiontott vér édességére, a szörnyetegek halálordítására. És közben megfogan benne egy démon, a bosszúállás démona, egyre növekszik benne, mint terhes nőben a gyerek, és lassan felfalja. Rohadt dolog ez, Lawrence. Akkor persze még nem tudtam, hogy ön az, akit keresek. -Miből gondolja, hogy én vagyok a maga embere? Jesse Lockwood elmosolyodott. -Nem vagyok én hülye, Lawrence. Egy éjszakán... amikor kint bolyongtam a... lakókocsik között... beszéltem vele. Azt mondta... maga az. Eladta őket a szerzeteseknek. Mert maguknak szív kell. - Mi kell nekünk? - hökkentem meg. -Ne tegyen úgy, mintha nem tudna semmiről. Magának és ezeknek az embereknek... emberszív kell. - No de... miért kellene? - Az áldozathoz. Minden teliholdkor áldozatot mutatnak be az isteneiknek. Azoknak a sokkarú szörnyetegeknek. -Ne tréfáljon, Mr. Lockwood! - kiáltottam rá. Az itteni emberek lámahitűek! Az ő vallásukban még I egy legyet sem szabad agyonütni, nemhogy egy emI bérnek elvenni az életét! j Jesse megcsóválta a fejét. I
- Csakhogy maguk... nem ebben a vallásban hiszI nek. Egy régiben... egy ködösben, egy véresben. Barlangokba húzódnak, és ott hajtják végre az áldozataikat. - Kitől hallotta ezt az ostobaságot? -Az maradjon az én titkom. Megígértem, hogy nem beszélek róla. Megesküdtem neki, és én tartom is az eskümet. Tovább kellett volna erősködnöm, hogy mondja meg, kitől hallotta. Ha elmondja, sok kellemetlenségtől kíméltem volna meg magam. Bár abban a helyzetben, akkor, úgy nézett ki a dolog, hogy soha többé nem veszem már hasznát semmiféle információnak. 51. Tovább tiltakoztam volna, de Jesse Lockwood leintett. - Felesleges koptatnia a száját, Lawrence. Tudom, amit tudok. Mi békésen kerestük a barlangjainkat a Himalájában, azt hittük, hogy itt, a nagy hegyek között mindenkit eltölt a béke érzése. Be kellett aztán látnom, hogy tévedtem, már ide is betört az erőszak. Bár lehet, hogy mindig is itt volt, csak nem vettünk tudomást róla. Megtévesztett bennünket a táj fensé-gessége. Úgy látszik, a fenség és a béke nem feltétlenül tartoznak össze. Nos, nemrég még az volt a szándékom, hogy ha megtalálom azt, aki felelős Leblanc és Miss Bell haláláért, ugyanúgy áldozom fel, mint ő őket. Kivágom a szívét. Mit tagadjam, futkározni kezdett a hátamon a hideg. Amennyire be van csavarodva, a végén még megteszi. Aztán rádöbbentem, hogy jó lenne, ha megpróbálná. Ha ki akarja vágni a szívem, közel kell engednie magához. Akkor pedig minden megtörténhet. - De nem vágom ki - mondta aztán megnyugtató mosoly kíséretében. - Nem akarom beszennyezni a kezem a vérével. Egyszerűen csak agyonlövöm. Mégpedig azonnal. -Gondoljon a társaira! Ha megöl, sosem tudja meg... Lockwood megrázta a fejét. - Már nem fontos, Lawrence. Egyáltalán nem fontos, hogy élnek-e. Egy a fontos: én bosszút álltam! Védőszellemem vadul ugrándozni kezdett a lelkem mélyén. Valami olyasmit kiáltozott, hogy csináljak már valamit, mert ez a fickó meg fog ölni. Akkor pedig neki költöznie kell. Jesse sokadszorra is rám fogta a fegyverét. - Akar imádkozni? - Ha lehet. -Húsz másodperce van rá. Rövid imát válasz-szon. - Valami baj van, rinpócse? - Gyere kissé közelebb hozzám, Migmibzang. Migmibzangnak azonban esze ágában sem volt engedelmeskednie. -Nem megyek, rinpócse! Hiszen látom, hogy le akar puffantani téged! -Migmibzang! - Nem megyek, rinpócse! Tökéletesen megfeledkezni látszott arról, amit megbeszéltünk odafent. De hát nem is csodálkozhattam rajta, Migmibzang soha nem nézett szembe még az erőszakos halállal. - Befejezte, Lawrence? Láttam a szemén, hogy azonnal lőni fog. Mivel nem tehettem mást, előrevetettem magam, felkaptam egy kis sámliféle széket, amely az egyik üvegkoporsó mellett árválkodott, és felé akartam hajítani. Mindeközben kívülről néztem magam, mintha filmet néznék. Kétségbeesetten nyugtáztam, hogy olyan lassan mozgok, mint a lassított felvétel. Mire megközelítené a repülő sámli Lockwoodot, már át is lyuggatnak a golyói. Hogy mégsem így történt, annak egészen más volt az oka, mint a sámli. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy Jesse Lockwood meghúzta a ravaszt, kiáltás harsant, s az egyik üvegkocka mögül egy férfi bukkant elő. Olyan sebesen lendítette előre a karját, hogy ez viszont gyorsított felvételnek tűnt. Valami átröppent a levegőn -egy fekete csíkot láttam csupán -, s Jesse kezéhez vágódott. Lockwood hatalmasat ordított, és kiejtette a kezéből a géppisztolyát. A hatalmas üvegtartály mögül előlépő, alacsony férfi Mr. Vu volt. Kezében kés csillogott. Csak akkor tüntette el belőle, amikor meggyőződött róla, hogy nem
lesz már rá szüksége. Lockwood összegörnyedve hevert az üvegkoporsó mellett a földön, és némán, összeszorított szájjal a semmibe bámult. Mr. Vu megcsóválta a fejét, odament hozzá, és megnézte a sebet a kezén. - Katonadolog - mondta aztán a maga furcsa, sziszegő angolságával. - Szerencsére nem tört el az ujja. A tartály mögül lassan előlopakodott az egész cirkusz. Glory és Melody, Carlos, Benetti kisasszony, Mr. Eckhardt, a kutyaidomár, és a többiek. Egyedül Barbara del Sol hiányzott közülük. 52. - Éppen idejében jöttünk - mondta Mr. Vu. - Még szerencse, hogy megkaptuk az üzenetét. - Az enyémet? - hökkentem meg. - Miféle üzenetemet? Melody és Glory összenéztek, majd rám villantották a tekintetüket. - Mit beszél ez, Glory? - Azt akarja tudtunkra adni, hogy ő nem küldött semmiféle üzenetet. - Ez megbuggyant, Glory. - Az meglehet, Melody. Bár... - Mi ez a bár, Glory? -Bár lehetséges, hogy talán mégsem buggyant meg. - Ugyan miért nem? - Hátha valóban nem ő küldte az üzenetet. -Miféle üzenetről van szó? tudakoltam Jesse Lockwoodra pislogva. - Hát amit a papírra írt - morogta Mr. Vu. - Amit a lakókocsim ajtajára szegezett. Rövid úton kiderült, hogy egy állítólagos üzenetet kaptak tőlem. A papíron az állt, hogy keressenek meg egy ilyen és ilyen kunyhót a sziklák között, találnak a padlóján egy csapóajtót, ereszkedjenek le rajta, és segítsenek nekem. -Valószínűleg nem kellett volna megtennünk, Glory. - Hát nem, Melody. - Te szeretsz föld alatti járatokban bujkálni? - Szeressen a vakond! Hogy van az, hogy kénytelenek vagyunk mindig úgy táncolni, ahogy ez a pasas fütyörészik nekünk? - Hát én nem tudom, Glory. - Én sem, Melody. - Hé, hé! Álljanak csak meg! - igyekeztem elvenni szemrehányásuk élét. - Azt az üzenetet nem én küldtem. - Akkor kicsoda? - Jó kérdés. Carlos és Miss Benetti mindeközben körbejárták a barlangot. Amikor visszatértek hozzánk, Carlos megvakargatta a fejét. -Mr. Lawrence... kérdezhetek valamit? - Hát persze, Carlos. - Maga szerint mi a fene ez az egész? Mivel még korántsem tartottam lezártnak az eseményeket, megvontam a vállam. - Fogalmam sincs róla. Carlos a legközelebbi tartályra bökött. - Mi van... ezekben? - Meg akarja nézni? - Inkább, ha elmondaná. - Csak nézze meg maga. Carlos nem soká tétovázott. Az egyik üvegkoporsó mellé tette a korábban fegyverként használt sámlit, ráállt, majd kissé felugorva, elkapta a koporsó szélét. Aztán szép kényelmesen, minden különösebb erőlködés nélkül felhúzta magát, és belenézett a belsejébe. Amikor visszahuppant mellém, mintha sápadtabb lett volna a képe a megszokottnál. - Jól látok, Mr. Lawrence? - Az attól függ, mit látott odabent. - Egy... majdnem mezítelen embert. - Akkor bizony jól lát.
- És mi a fene ez az egész? Vagy ezt kérdeztem már öntől? Egészen meg vagyok zavarodva. - Kérdezte Carlos. Az imént sem tudtam rá válaszolni, és most sem tudok. - Az az ember... él odabent? - Úgy tűnik, igen. -És a többiben...? - Azokban is. Carlos ekkor Mr. Lockwoodra mutatott. -ÉS...Ő? -Azt akarja kérdezni, hogy Mr. Lockwoodnak köze van-e hozzájuk? Nos, ebben sem vagyok biztos. Azt hiszem, igen. Csakhogy ő nem tud róla. Ez már a többieknek is sok volt. Glory megcsóválta a fejét és Melodyra nézett. - Hallod ezt, Melody? - Hallom, Glory. - Azt mondja, hogy ez az izé, itt... Lockwood vagy kicsoda, nem tud róla, hogy köze van-e a pasasokhoz az üvegkoporsóban. Apropó... te nem akarod megnézni őket, Melody? - Nem vagyok kíváncsi természetű, Glory, amint tudod. - így gondolom én is. - Azt viszont nem értem, hogy ez a Mr. Lockwood miért nem tudja, hogy benne vane egy buliban vagy nincs? A fenébe is, kiver a veríték. Én még ilyet nem tapasztaltam, Glory. Valahogy nem érzem jól magam itt a föld alatt. - Akkor húzzunk innen a fenébe! -Azért várjunk még egy kicsit, Glory. Vajon mit mesél ez a Lawrence? Lehet, hogy valóban létezik a pokol, és mi itt dekkolunk a közepében? Nos, Mr. Lawrence, mi a helyzet ezzel az izé... Lockwood-dal? - Mr. Lockwoodban, azt hiszem, több személyiség is lakik egyszerre. Minimum három - magyaráztam. Carlos eltátotta a száját. - Úgy érti, hogy skizofrén vagy micsoda. Tudathasadásos? - Olyasmi. Mondjuk, hogy háromfelé hasadt a tudata. - És... melyik az a három? - Pontosan én sem tudom. Csak találgatok. Mr. Lockwoodot néhány évvel ezelőtt szörnyű sokk érte. Elvesztette a legjobb barátját, Maurice Leblanc-t, és a szerelmét: Martha Bellt. - Ön ezt... honnan tudja? - Egyelőre nem fontos. Kerestek valamit, de a halált találták meg helyette. - Hm. És mit kerestek? - Ezt a barlangot. Amit az itteni nép csak a Nagy Mennydörgő névvel illet. -Ez azt jelenti, hogy valóban... mennydörög? - Korábban igen. Mr. Lockwood mindenesetre fel is akarta tárni. Csakhogy feltárás közben Mr. Leblanc-t és Miss Bellt nagy baj érte. - Meghaltak a... barlangban? Aggodalmaskodva pislogott jobbra-balra, mintha valamennyiünket óriási veszély fenyegetne. - Nem haltak meg, Carlos. Nem véletlen szerencsétlenség áldozatai lettek. Elrabolták őket. Carlos lába megroggyant a meglepetéstől. És a többiek is elképedt arccal néztek rám. - Kik rabolták el... őket? - Ez az, amiben nem lehetünk biztosak. Említettem, hogy Mr. Lockwoodban legalább három személyiség lakik. Az egyik, a bosszúálló, csak arra emlékszik, hogy elrabolták őket. Ez az énje azt súgja neki, hogy a szerzetesek és én vagyunk az elrablóik. Valamint a szakállas, torzonborz idegenek. Carlos álla leesett, és még jobban megroggyantak a lábai. - Ön és a... szerzetesek? - Mr. Lockwood egyik énje szerint igen. Ezért őket is, és engem is el kell pusztítania. - És a másik két énje? - A második számú már higgadtabban gondolkozik. Ő a barlangász. Talán nem is tudja, hogy a harmadik énje mit csinál. - Miért? Az mit csinál? - Ezt - mutattam körbe.
Ismét csak keringeni-forogni kezdett a pillantásuk. Végigfutott minden tartályon, a barlang falán, a szomszédba vezető átjárón. Okosabbak azért nem lettek ettől sem. -Azt mondja, hogy ezeket az izéket itt... Mr. Lockwood, és a többiek hozták létre? -Ezzel kapcsolatban van egy elképzelésem -mondtam. -És... pedig? -Tételezzük fel, hogy a torzonborz varázslók, akárhonnan is származzanak, egy titkos, véres szekta hívei. Olyan emberek, akik a buddhizmust kutatták, majd valamilyen oknál fogva felhagytak vele, és egy kegyetlen szektát, egy új vallást alapítottak. Kutatásaik közben valószínűleg egy régi hitvilág irataira bukkantak. Tanulmányozták őket, majd úgy döntöttek, hogy felélesztik halottaiból. Pedig ezek az emberek köztiszteletben álló tudósok, a tibeti kultúra elismert szakemberei voltak. Carlos megvakarta a fejét. - Mi a neve ennek a régi... vallásnak? Kénytelen voltam megvonni a vállam. -Fogalmam sincs róla, Carlos. Még sosem találkoztam vele. Bár magam is jól ismerem a buddhizmust, nem bukkantam ilyesfajta vallási irányzat nyomára. Sem a vörös süveges lámaizmus, sem az ősi bon nem hasonlít rá. Ez valami egészen más. A véren alapul, mint az inkák vagy a maják, aztékok vallása. Lényege az emberáldozat. Akit foglyul ejtenek, felvágják a mellkasát, és kitépik a szívét, hogy felkínálják az isteneiknek. Egytől egyig belesápadtak a hallottakba. Carlos egyfolytában a fejét vakargatta, mintha ebből szeretne bátorságot meríteni magának Miss Benetti le-csüccsent a szabadon hagyott sámlira, és a halántékát masszírozta Eckhardt, a kutyaidomító könnyes szemekkel nézett rám, mint hűséges eb a gazdájára Mr. Vu a körmét piszkálgatta a késével Louis, a törpe pedig úgy elrejtőzött Carlos árnyékában, hogy jószerével nem is látszott belőle semmi. Egyedül Glory és Melody arca maradt közömbös és rezzenetlen. Én azonban jól ismertem őket ahhoz, hogy biztos legyek benne: az ő lelkükben is trópusi viharok tombolnak. -Eszerint... ők hozták ide ezeket az... embereket? -Talán igen. Bár én inkább Mr. Lockwoodra és társaira gyanakszom. Ez aztán ismét csak megkeverte őket. Láttam rajtuk, hogy lázasan törik a fejüket, és megpróbálnak kapcsolatot találni az általam elmondottak között. Ezek azonban egyelőre olyan távol álltak egymástól, mint a kontinensek. Carlos nyelt néhányat, majd segítségkérőn a többiekre nézett. Azok azonban csak álltak némán, üres tekintettel. Carlos ekkor ismét hozzám fordult. - Én ezt nem értem... Mr. Lawrence. - Mit nem ért, Carlos? - Hát hogy őszinte legyek, semmit sem értek. Ön azt mondja, hogy... nem Mr. Lockwood építtette ezeket a földalatti járatokat, hanem a varázslók. Akkor viszont nem értem, hogy miért Mr. Lockwood hordja ide nekik az áldozatokat... embereket... és miért hajlandó egyáltalán... velük... Mert őrült? - Ez is egy lehetséges válasz - bólintottam. - Bár szerintem másról van szó. - Kinyögné már végre, miről!? - támadt rám a türelmét vesztett Melody. - Természetesen - bólintottam. - Szóval, ott hagytam abba, hogy néhány tudós férfi megalapította azt a bizonyos véres szektát... és leköltöztek egy barlangba. Valószínűleg a világ legcsodálatosabb barlangjába. Akkor még - néhány évvel ezelőtt - ez a barlang teljesen ismeretlen volt. Talán csak egy-két pásztor ismerhette a bejáratát ők viszont nem mertek bemerészkedni, mert attól tartottak, hogy a pokolban kötnek ki. A szektaalapítók értesültek valahogy a barlangról, és beleköltöztek. Bizonyára nem mentek nagyon mélyre, hiszen nem voltak szakképzett barlangászok, csupán a bejárat közelében maradtak. Es itt is tartották a szertartásaikat. Zsolozsmáztak és énekeltek. A barlang felerősítette a hangjukat, ezért azok, akik hallották a morgást, Nagy Mennydörgőnek nevezték el. Talán azt hitték, hogy ebben a barlangban születnek a mennydörgések. A varázslók később attól tartva, hogy mások is felfedezik a titkukat, elrejtették a bejáratot. Kunyhót emeltek fölé, és levezető lépcsőt építettek, hogy könnyen leereszkedhessenek a belsejébe. - Még mindig nem értem, hogy jön ide ez a Lockwood?
- Mr. Lockwood és csapata igazi barlangkutatók, szenvedélyes föld alatt járók, akiknek az egész életét a barlangok teszik ki. Feltételezték, hogy itt, Szikkimben óriási barlangra bukkanhatnak. Ideutaztak, és nekiálltak a barlang felderítésének. Képzeljék el, hogy megrémülhettek a szektatagok - nevezzük őket immár az egyszerűség kedvéért varázslóknak -, amikor értesültek róla, hogy komoly veszély fenyegeti őket. Ha Lockwood és társai megtalálják a Nagy Mennydörgőt, és fény derül a tevékenységükre, örökre rács mögé kerülhetnek. Ezért ördögi tervet eszeltek ki: elrabolták Maurice Leblanc-t és Martna Bellt. Aztán kapcsolatba léptek a többiekkel, és megfenyegették őket, hogy feláldozzák, azaz megölik a foglyaikat, ha nem engedelmeskednek nekik. Megbízták őket, hogy szerezzenek nekik időről időre újabb és újabb áldozatnak valót. A Lockwood csapat kénytelen kelletlen engedelmeskedett. Azóta a varázslók anyagbeszerzői, ha ezt a szót ebben az esetben használni illik. Lockwood agya a történtektől darabokra hullott szét. Fogalma sincs róla, milyen világban él, ő csak bosszút akar állni valakin. A többiek azonban nem engedik. Tartják magukat az egyezséghez, amit a torzonborz varázslókkal kötöttek. - Milyen egyezségre gondol? - Van okom feltételezni, hogy a varázslók ígéretet tettek a barlangkutatóknak, hogy nem ölik meg Leblanc-t és Miss Bellt, sőt rájuk hagyják a barlang titkát. Ha meghalnak, a barlangkutatóké a barlang felfedezésének a dicsősége. Csakhogy addig szállítaniuk kell nekik az áldozatokat. És hogy ne legyen feltűnő a dolog, India belsejéből, ahol fel sem tűnik néhány ember kámforrá válása. Lockwood, azt hiszem, mit sem tud már erről valószínűleg tökéletesen elveszítette önmagát, és csupán darabokra hullott egyénisége törmelékei között vegetál. Carlos remegő ujjával az egyik üvegkoporsóra mutatott. -Ön szerint ezek az emberek... jövendő áldozatok? - így van. - Most mit csinálnak? - Vagy kómában vannak, vagy alszanak. Inkább erre, az utóbbira gondolok. Alighanem elkábították őket. Arra gondolok, hogy áldozati szertartásaikat bizonyos időközönként kell végrehajtaniuk. Egyszerre több jövendő áldozatot is elrabolnak, s addig tartalékolják őket, amíg sorra nem kerülnek. Ez itt tulajdonképpen egy óriási raktár. Most már mindenki értett mindent. Olyan elképedve bámultak egymásra, mintha egy rémmesébe tévedtek volna. A sárkány barlangjába, ahol a rettenetes lény szüzeket tart fogva, hogy alkalomadtán jóízűen elfalatozgasson belőlük. Melody a szemembe nézett. -Akkor ez egy... kemény bűnügy, aminek a közepébe cseppentünk, Mr. Lawrence. - Finoman szólva is az - bólintottam. - Összefüggésben lehet azzal, hogy önt St. Maar-tenen el akarták rabolni? - Feltétlenül - mondtam. Szerencsére nem kérdezte meg, hogyan. - Hol vannak most a varázslók? - tudakolta Carlos. Láttam, hogy aggodalom csillog a szemében. - Ezt sajnos nem tudom. - Bármikor visszatérhetnek? -Erre sem tudok válaszolni. Bár... jó néhányat megöltek már közülük. - Ez lett volna a másik kérdésem. Kik? - Alighanem Mr. Lockwood. -Mr. Lockwood? De hiszen ő velük tart! - Csak az egyik énje. Egy másik viszont ellenük dolgozik. Irtja őket, ahogy csak tudja. A varázslók nem is sejtik, hogy ki a gyilkosuk. Azt hiszem, magukra, a cirkuszosokra gyanakszanak. Vagy esetleg a gyógynövénykutatókra. -És... Mr. Lockwood társai? Ők merre járhatnak? Kérdés lett volna még ezernyi, hiszen amit elmeséltem nekik, csak vázlata volt egy sokkal részletesebb történetnek, amely már előre elkészítve pihent a fejemben. És ki is fejtettem volna bővebben is, ha maradt volna rá időm. De nem maradt. 53. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy éppen belekezdtem volna a történet cifrázásába, éles női hang hasított kissé monoton szövegembe.
- Fel a kezekkel, emberek! A hang felé fordultam, és azon nyomban feltartottam a kezem. Mrs. Sarah Mann lépett elő az egyik tartály mögül, és az ő kezében is rövid csövű géppisztoly feketedett. Ugy látszik, ebben az évben ez volt a divat a Himalája vándorai között. Sarah Mann nem sokat tétovázott, amikor észrevette, hogy rajtam kívül esze ágában sincs senkinek feltartania a kezét. A felcsattanó sorozat golyói úgy pattogtak vissza a mennyezetről, mint nyáréji bogarak. Csak imádkozhattam, hogy senkit ne találjanak el. Szerencsére ezt is megúsztuk. Sarah Mann odasétált elénk, és gúnyosan nézett ránk. -Nicsak! Nicsak! Lejövök egy kis meditációra a föld alá, és mit látok? Egész kis népgyűlést. Csak nem házibulit tartanak? Hadd csatlakozzam én is önökhöz! Rajtunk tartva a fegyverét, Lockwoodhoz sétált, lenézett rá, majd legyintett. - Órákba telik, amíg magához tér. Sarah Mann csodálatos változáson ment át azóta, amióta utoljára láttam. Mintha évtizedet fiatalodott volna. Világossárga kezeslábas volt rajta, derekán övvel átkötve. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy Sarah Mann tulajdonképpen nő. Sőt, nagyon is az. Mrs. Mann odalépkedett hozzám. Nem volt sem harag az arcán, sem gyűlölet. -Mr. Lawrence... Meg szeretném kérni rá, hogy adja ide a fegyverét. Természetesen odaadtam neki a 38-ast. Ha valaki szépen kéri a fegyverünket, s kérését egy aprócska géppisztollyal támasztja alá, felesleges a handaban-dázás. Adjuk csak oda neki bátran, aztán lessük a jó szerencsét. Ha eljön, jó, ha meg nem jön el, úgysem lesz már többé szükségünk lőfegyverre. Migmibzangra ügyet sem vetett. Jól tudta, hogy a szerzetes nem foghat fegyvert, még csak a testéhez sem érinthet ilyet. Ha hozzáérne, olyan bűnt követne el, amely miatt akár hernyóként is élhetne a következő újjászületésében. Pillanatok alatt sikerült összegyűjtenie két revolvert és néhány kést. Odarugdosta őket az egyik koporsó oldalához. -Őszintén szólva, zavarban vagyok önnel kapcsolatban, Mr. Lawrence. -Örömmel hallom - mosolyogtam kényszeredetten. - Nincs nagyobb dicséret egy férfi számára, mintha azt hallja, hogy a hölgyek zavarba jönnek tőle., - Én sajnos valóban zavarba jövök - mondta megejtő, csinos kis mosoly kíséretében. Keblei megemelkedtek a szoros selyemdzseki alatt, mintha ők is igazat adnának neki. Nem tudom, mi az ördögért, de valami egyre csak odavonzotta a tekintetemet. - Másokkal is megesett már - mondtam gálánsán. Félrehajtotta a fejét, úgy nézett rám. Élénk kis lángocskák táncoltak a szemében. - A többiek is attól jöttek zavarba, amitől én? Bár több olyasmivel is rendelkezem, amitől a nőnemű lények zavarba jöhetnek, nem volt világos előttem, melyikre céloz közülük éppen. - Ön például mitől? - kérdeztem kíváncsian. - Én attól - mondta, és megnyalta a száját - piros, hegyes nyelve volt, mint a kígyónak, csak nem villás -, hogy nem tudom eldönteni, ön ravasz csirkefogó-e vagy egy szerencsétlen idióta? Tényleg szeretném tudni, hogy melyik. Egyből lelohadt a lelkesedésem. Már nem is láttam olyan csinosnak, és mintha a mellei is megereszkedtek volna. Szerencsére nem kellett válaszolnom a kérdésére. Mielőtt kinyithattam volna a számat, elözönlötték bennünket a barlangászok. Reménytelen fogságba estünk a Nagy Mennydörgő mélyén. 54. Sarah Mann a fejét csóválgatta, és immár egyedül hozzám intézte a szavait. -Egyre csak azon imádkoztam, hogy enné már el magát innen a fene. Mondja, miért kell magának mindegyre más dolgába avatkoznia? -Alighanem ilyen a természetem. Kaptam érte már nem is egyszer komoly szemrehányást. - Utoljára például kitől? Elgondolkodó képet vágtam, majd megsimogattam az állam. -Ajidamomtól. Összeráncolta a szemöldökét, mintha nem értette volna jól a szavam.
-Az ki? - Az őrzőszellemem. - Ja, vagy úgy? Maga tényleg hisz ebben az ostobaságban? -Ez nem ostobaság. Orzőszelleme mindenkinek van. Legfeljebb másképpen hívják. Ismét megcsóválta a fejét, és sajnálkozva nézett rám. - Hamarosan szüksége lesz a segítségére, ha hisz benne. Vajon a túlvilágra is elkíséri magát? - Azt mondják, igen. A következő újjászületésig velem marad, aztán helyet cserél valakivel. -Akkor jobb lenne, ha most azonnal beszélne vele. Értetlenül néztem rá. - És... mit mondjak neki? - Hogy elkezdheti felhúzni a bakancsát, mert rövidesen hosszú útra indulnak. -Mi? Hová? - A túlvilágra, kedvesem. Bármennyire is töröm a fejem, hogy csak egyetlen okot találjak, amiért megkegyelmezhetnék önnek, semmire sem jutok. Nem lelek egyetlenegyet sem. így aztán... Jelentőségteljes mozdulattal elhúzta a tenyerét a torka előtt. Nem kellett süketnémabeszéd-tanfolyamot végeznem ahhoz, hogy megértsem, amit tudtomra akar adni. -Lucky! A vörös hajú Lucky Stein vállára vetett géppisztollyal mellém lépett. - Itt vagyok, Sarah. - Vigyázz rá. -Jól van, de... Sarah, úgy látszik, nem tudott elszakadni tőlem. Tett néhány lépést az ellenkező irányba, aztán mint a bumeráng, ismét csak elém perdült. -Mondja, mi a fészkes fenéért kellett magának beleütnie az orrát a mi dolgunkba? - Ezt már kérdezte egyszer. - Hát ha még azt is tudná, hogy hányszor kérdeztem meg már magamtól! -Ha szabad tudnom, mi az oka az érdeklődésének? -Maga, ember, maga! -Én? Csak nem azt akarja mondani, hogy belém szeretett? - Pedig majdnem így van. Sőt, ha jobban megkaparom a lelkemet, előjön a máz alól a maga iránt érzett. .. hm... talán valóban szerelem. -Ez annyit jelent, hogy ismernem kéne magát? - Egyszer együtt nyaraltunk, ennyi az egész. - Igazán? Hol? - Barbadoson. Villámgyorsan előrángattam a lelkem mélyéről minden Barbadosszal kapcsolatos kacatot, de még megközelítőleg sem sikerült hozzá hasonlóra lelnem. - Nem emlékszem - mondtam. - Nem is csodálom. Maga a szomszédos házban lakott Bridgetownban. Én egy szolid, kissé gyáva lányka voltam, már nem annyira fiatal, hogy keresztülnézhetett volna rajtam, maga mégis keresztülnézett. Akkoriban naponta felkereste magát egy fekete lány... - Mirabel - tört ki belőlem a szó. - Úgy van, az volt a neve. Túlságosan sokat voltak bezárkózva a házába, én meg a szomszéd kertben napoztam. És egyre azt találgattam, hogy vajon mit csinálhatnak maguk odabent ketten? -Mirabel papnő volt. Mama - mondtam. - Varázslatra tanított. Ez tényleg igaz volt. Arról viszont nem tettem említést, hogy Mirabel végül is tökéletesen elvarázsolt, és állítása szerint én is őt. - Akkoriban tele voltak az újságok magával. Megoldott valami ügyet, már nem emlékszem rá, mit, de maga volt az álmaim netovábbja. Ott ragyogott az újságokban a képe. Mit nem adtam volna érte, ha végigmehettem volna magával az utcán! - Miért nem szólt? Bizisten... -Akkoriban még visszahúzódó, bátortalan lény voltam, aztán megismerkedtem Jesse Lockwood-dal. - Lapos pillantást vetett a földön fekvőre, és megvonta a vállát. - Szegény Jesse, amint látja, ide jutott. Pedig szerettük egymást. Csakhogy Jesse... instabil alkat, hogy finoman fejezzem ki magam. De mégis jó volt vele. Akkor, ott, Barbadoson jöttünk össze. Jesse már híres, sőt hírhedt barlangkutató
volt: oda is lemászott, ahova más még csak gondolatban sem mert lemenni. Csak később jöttem rá, hogy néha képes tökéletesen becsavarodni. Jesse a hónom alá nyúlt, és szenvedélyes barlangászt csinált belőlem. Én, a félénk lány, Sarah Mann lettem, legendás barlangtúrák hőse. Az én képeim is megjelennek már a lapokban, és ha végigmegyek az utcán... már magam miatt csodálnak. - Gratulálok - mondtam gálánsán meghajolva. -Jesse egyszer a nyomára jutott valaminek. És mi... összeütöttünk egy tervet, amit csak Himalája-businessként emlegettünk. Ennek részeként eljöttünk ide, hogy feltárjuk a Nagy Mennydörgőt. -Egyáltalán... hogyan szereztek tudomást róla? - Jessének mesélték a szerzetesek. Jesse már nem is egyszer járt itt. Egyszer csak bekattant az agyába valami. Mert azt tudnia kell, hogy a barlangkutatás nem olcsó mulatság. Napokig mesélhetnék önnek arról, hogy mi mindenre kell pénzt áldoznunk. Mesélhetnék a megalázó könyörgésekről, a szponzorok utáni futkosásról, a keserves kompromisszumokról, de inkább befogom a számat. Nos, Jesse elhatározta, hogy ebből elég: megcsináljuk a magunk kis buliját a Himalájában. Megkeressük a Nagy Mennydörgőt, és ha csak a fele igaz annak, amit mesélnek róla, akkor máris sínen vagyunk. - Csak nem az ördögökkel akartak szövetkezni? Erre aztán felkacagott. Éles volt a kacagása, ami azt mutatta, hogy meséje alatt sem tudta igazán elengedni magát. Ugrásra készen állt, csak még nem tudtam, mitől fél. - Az ördögök csak később bukkantak fel. De felbukkantak a rohadékok. Még szerencse, hogy nem sikerült elkapniuk közülünk senkit. Elég bajt csináltunk mi magunknak. Főleg... Jesse. Ismét az összeroskadva ülő férfira nézett. Mintha szánalom csillogott volna a tekintetében. - Szerencsétlen Jesse! Akkor még nem tudtam, hogy mennyire beteg. - Mennyire? - Látta, nem? Jesse egyre inkább használhatatlanná válik. Azt már a kezdet kezdetén tudtuk, hogy meg kell harcolnunk a gazdagságért, de hogy mekkora akadályok tornyosulnak majd előttünk, arról fogalmunk sem volt. Aztán ön is, Mr. Lawrence... Amikor tudomásomra jutott, hogy ön is érdeklődik a Nagy Mennydörgő iránt, azt hittem, elájulok. Bevallom, bebújtam a hálózsákomba, és órákig vacogtam, mintha maláriás roham tört volna rám. Nem akartam felfogni, hogy álmaim hercege... az ellenségem lett, akit előbb-utóbb el kell pusztítanom. Különben ezt is Jessétől tanultam. -Melyiktől? - Nem mindegy? Jesse arra oktatott, hogy a boldogságot a mai világban elsősorban pénz útján lehet megszerezni. Ha tudomásul vesszük, ha nem. Ha nem vesszük tudomásul, nem élünk szinkronban a társadalommal, és máris boldogtalanok vagyunk. Ha viszont tudomásul vesszük, akkor tennünk is kell érte. Például megsemmisíteni azokat, akik az utunkban állnak. - Sajátos filozófia. -Dehogyis az! Ez az üzlet filozófiája. Másképpen szólva, egyszerű üzleti filozófia. Vagy te, vagy én. Ha nem lépek rád, te lépsz rám. És én... magamévá tettem ezt a filozófiát. Pénzt akarok, jachtot a tengeren, pezsgőt, repülőgépet, drága illatszereket, szerelmet. És meg is kapom. Még azon az áron is, hogyha meg kell ölnöm magát! 55. Nem néztem biztató jövő elé. Az sem töltött el elégedettséggel, hogy az szándékszik kinyírni, akinek így vagy úgy, de a példaképe voltam. Persze nem az üzleti filozófiát illetően. Ugy egyébként nem volt ebben semmi meglepő: gyakran előfordult a világ teremtése óta, hogy a példaképeket éppen azok tették hidegre, akik példaképül választották őket. -Mi a helyzet ezzel...? - forogtam körbe. -A Nagy Mennydörgővel? Sarah felvonta a vállát. - Mi lenne? Itt van, és engem nem érdekel, hogy maga mit csinált benne. -Én? Válaszolni akart, de ebben a pillanatban Lucky Stein lépett oda hozzánk. Méghozzá olyan közelre, hogy talán megkísérelhettem volna kikapni a géppisztolyt a kezéből. Már-már mozdultam volna, de a jidamom megakadályozott benne. Ismét
ugrándozni kezdett, és azt ordította, hogy csak biztosra menjek. Sarah Mann-nel nem lehet szórakozni, és ő egyelőre még nem óhajt új helyet keresni magának. Olyan védőszellem ő, aki ha megszokja valakinek a lelkét, nemigen szándékozik idő előtt eltartási szerződést kötni mással. Várjak már egy kicsit, ő majd figyelmeztet a megfelelő pillanatra. Természetesen nem bíztam benne. Tisztességes védőszellem volt - ehhez kétség sem férhetett -, csak éppen lassú. Lehet, hogy egy bivalyban vészelte át az utolsó újjászületését? - Sarah... Az asszony mintha nem is hallotta volna. Csak engem látott, előttem akarta tisztára mosni magát. -Pedig mindent megtettem, hogy megszabaduljak magától. Miért? Mondja, miért nem ment a fenébe? Direkt magának építettem csapdákat, persze nem halálosakat, s bármennyire is hisztiztem, mindez csak azért volt, hogy menjen már a fenébe! Olyanná csináltam magam, mint az ördög öreganyja, nehogy rám ismerjen, vagy mit tudom én... Még a fán lógva sem jutott eszébe, hogy elhúzza a csíkot? - Makacs fajta vagyok. -És mire ment a makacsságával? Meg kell ölnöm, Leslie. Ugye, szólíthatom így? - Hát hogyne. -Ki kell nyírnom. Isten bizony, semmi kedvem hozzá, és... undorodom magamtól érte, de megfo- gadtam Jessének, hogy megteszem. - Maga képes lenne megölni engem? Sarah megrázta a fejét. - Nem. Nem lennék rá képes. Megkönnyebbülés hullámzott át rajtam. Eszerint , erős túlzás, amivel megfenyegetett. - De Jesse megteszi. Jól ismerem Jessét. Tudok bánni vele. Egyedül csak én. Éles füttyszót hallottam, mint amikor a pásztor parancsolja vissza a kutyáját. Jesse megmoccant, és felemelte a fejét. Úgy nézett a fütty irányába, mintha láthatatlan sugár húzta volna arra a fejét. -Sa...rah? Nem tudom, kinek a hangja volt, de hogy az övé nem, az biztos. Persze honnan a fenéből tudhattam i volna, hogy hány hangja van a barlangásznak? Talán annyi, ahány személyiség lakik benne. Mindenesetre, ezt a hangot még nem hallottam tőle. -Jesse... eljött a pillanat. Megölöd Mr. Lawren-ce-t! Jesse bólintott, és lassan feltápászkodott. -Sarah! Ezúttal nem Jesse szólt, hanem Lucky Stein. Ott állt már mögötte a szakállas Simon Gordon, a pocakos Stevén Malcolm és az enyhén nyúlszájú Ron Casey. Náluk nem volt géppisztoly, csupán Stein-nél. Valamennyien az ő háta mögé húzódtak, mintha érezték volna, hogy egyedül ő képes megvédeni őket. Sarah Mann felhúzta a szemöldökét. Ekkor vettem csak észre, hogy kifejezetten vonzó szemöldöke van. Olyan, amilyenre oda szoktam figyelni. - Mi van, Lucky? A vörös hajú megköszörülte a torkát. - Nem erről volt szó, Sarah. És ezt már máskor is elmondtam. - Meg is hallgattalak, Lucky. Mindannyiszor azt mondtam, hogy bízd rám és Jessére a dolgot. És te mindannyiszor igazat adtál nekem, Lucky. - Sosem adtam neked igazat! - tiltakozott Lucky Stein. - Csak éppen belenyugodtam a döntéseidbe. Kár volt. Bárcsak ne tettem volna! Még szerencse, hogy kiengedtem Lawrence-t és a lányt a kunyhóból. -Miért, Lucky? Hiszen mindent megbeszéltünk. - Sok mindent megbeszéltünk, Sarah, de nem mindent. Gyilkosságokról nem volt szó. - Ez nem is gyilkosság, Lucky. Ez bosszú. Ha egy középkori embernek feltennéd a kérdést, minden bizonnyal azt felelné rá, hogy a bosszú nem gyilkosság. Ezt mondják az őserdők bennszülöttei is. A közösség így védekezik a betolakodók gonosztettei ellen. - Az lehet, Sarah, csak éppen mi nem élünk a középkorban, és az őserdőben sem. Sarah Mann ekkor vádlón rám mutatott. - Ez az ember megölte Maurice-t és Marthát! - Honnan veszed ezt?
-Nem hallottad a vallomását, amelyet az imént mondott el, amikor a lépcsőn hallgatóztunk? Még szerencse, hogy megtaláltuk a kunyhóhoz vezető lábnyomaikat... Mindent elmondott, csak éppen saját magát hagyta ki a varázslók közül. Ő is egy szörnyű szekta tagja lett, ő is részt vesz ártatlan emberek elrablásában, hogy itt, a Nagy Mennydörgő mélyén feláldozzák őket szörnyű isteneiknek. Lucky Stein hozzám fordult. - Igaz ez, Mr. Lawrence? Mielőtt válaszolhattam volna, végigfutott a szemem a többieken. A cirkuszosok feszült figyelemmel néztek rám. Fogalmuk sem volt szegényeknek, hogy mit higgyenek. Hiszen itt, a hegyek között, ez az én világom: lehet, hogy egy gyilkos szekta megdolgozta az agyam, és olyasmiket viszek végbe, amiket korábban elképzelni sem tudtak volna rólam. Az én figyelmem is elterelődött Jesse Lockwood-ról, és a többieké is. Egymást bámultuk, mintha egymásban kerestük volna a bűnöst. -Intézd el, Jesse! Jó lenne, ha eltűnne a föld színéről! És Jesse lőtt. Ki tudja, honnan került a kezébe a pisztoly, lehet, hogy a lábára volt szíjazva, lehet, hogy a zsebében tartotta, hiszen senki nem kutatta át, amikor leroskadt a földre. Lucky Stein alól egyszerűen kifutott a talaj. Lépett egyet előre, mintha meg akarná őrizni az egyensúlyát, aztán megperdült a levegőben, és a földre zuhant. Rövid, döbbent csend után kitört a pánik. Mindenki menekülni akart, de Sarah kiáltása megtörte a hangzavart. -Vissza! Maradjon mindenki a helyén, mert lövök! Malcolm, Casey, Gordon, ti is! Casey Luckyhoz lépett, megfordította, majd megcsóválta a fejét. -MegöltedLuckyt, Sarah! Sarah Mann megrázta a fejét. - Tévedsz, Casey, nem én öltem meg. Jesse ölte meg. Ő pedig nem beszámítható. - De te adtál parancsot rá! -Lárifári! Én csak azt sugalltam Jessének, hogy az lenne a legjobb, ha elintézné valaki Luckyt. Ez csak olyan ostoba mondás, mint amikor azt kívánjuk valakinek, hogy törje ki a lábát. -Ebből elég, Sarah! - kiáltotta ingerülten Simon Gordon. - Tudod, hogy az utolsó pillanatig veled voltam. De ide már nem tudlak követni. Megígérted, hogy nem fog meghalni senki. - Véletlen baleset volt. - És ha engem is lelő, az is véletlen baleset lesz? Sarah szemében megvillant valami. - Vigyázz, nehogy olyat tégy, vagy mondj, amitől Jesse begerjedne. Sosem lehet tudni, hogy melyik énje kerül felülre. Igaz, Jesse? Igaz, drágám? A következő pillanat ismét a fegyverropogásé volt. Előbb Steven Malcolm lőtt Sarahra. Nem volt könnyű helyzetben, hiszen úgy kellett céloznia, hogy Sarah ne vegye észre a szándékát. Ezért Casey mögé húzódott. Közben elkerülte a figyelmét, hogy a földön könyöklő Jesse Lockwood szemmel tartja. Szinte egyszerre dördült el a két lövés. Malcolm golyója elszállt Sarah mellett, és a terem falának ütődött. Fenyegető zümmögéssel pattant vissza róla, és a padlónak csapódott. A Jesse által küldött golyó viszont Gordon karjába fúródott. Gordon felordított, és Lucky Stein mellé zuhant. A fülemet szaggatta Sarah Mann kétségbeesett, és egyben fenyegető sikoltozása. - Meg vagytok őrülve valamennyien? Nem megfogadtuk, hogy életünk végéig összetartunk, és testvérként szeretjük egymást? Megbosszuljuk Maurice és Martha halálát, és minden erőnkkel nekilátunk terveink megvalósításának. Akkor meg miért csináljátok ezt velem, miért? Hiszen mindenben megállapodtunk. - Talán a gyilkosságokban nem - mondtam nagy merészen. Meg is lett érte a jutalmam. Sarah azonnal rám fogta a fegyvert. -Hallgasson, mert szitává lyuggatom! Magának most nem osztottam lapot! - Ismét sóbálvánnyá vált társai felé fordult. - Mindent elterveztünk, minden sikerülni fog. Gazdagok leszünk... Ron Casey megcsóválta a fejét. -Nekem nem kell a gazdagság mindenáron. És Maurice-t sem akarom mindenáron megbosszulni. Már nem.
- És te, Gordon? - Nem is tudom... Azt hiszem, én sem. Sarah Mann szavaiból csak úgy áradt a keserűség. -Jesse és én mindent megtettünk értetek. De ti csúful elárultatok bennünket. Már akkor láttam, hogy baj lesz, amikor eleresztettétek Lawrence-t, és azokat a kis majmokat. Akkor hát, isten veletek, barátaim. Jesse! Ismét lövés dörrent. Méghozzá három egymás után. Az első eltalálta Jessét. A fekvő férfi panaszosan felvinnyogott, és csodálkozva nézett a kezére, amelyből kirepült a pisztoly. Darabjai felszálltak a levegőbe, és éppen a Luckyból kifolyó vértócsa mellé zuhantak. A másik golyót Sarahnak szánták, de nem találta el. A harmadik golyó az egyik üvegkoporsót érte, megcsúszott rajta, majd a kijárat felé igyekezett, mintha menekülne a föld alól. A kijáratnál, nem messze a távolodó golyó útjától, Barbara del Sol állt, revolverét Sarahra szegezve. 56. Barbara mosolygott, pedig attól a látványtól, ami fogadta, minden jókedvének el kellett volna mennie. - Jól vagy, Leslie? -Jól. - Szedd össze a fegyvereket. Ti meg segítsetek neki! A cirkuszosok nem kérdeztek semmit. Úgy engedelmeskedtek, mintha az utolsó napok a tökéletes harmónia jegyében teltek volna el a cirkuszban. -Barbara... - nyögte nem sokkal később Miss Benetti. - Mi meg azt hittük... - Nem fontos, mit hittetek. A következő párbeszéd ékesen jellemezte a lelkiállapotukat. - Glory! - hallottam Melody hangját. - Tessék, Melody. - Te érted, hogy mi történik itt? - Nem én, Melody. - Hát én sem, Glory. Barbara odasétált hozzám, és rám mosolygott. - Megkeressük? - Én már megpróbáltam - mondtam. - Ezekben a tartályokban nincs. Barbara arcán nyugtalan hullámok futottak át. - Csak nem történt baja? -Ajelek azt mutatják, hogy sértetlen. Honeburg még nem tért magához? Barbara csak a vállát vonogatta, így hát Melody felelt helyette. - Még nem, Mr. Lawrence. - Dobd csak le a fegyvered, aranyom! - szólt rá közben Barbara Sarah Mannre. Tudod, hogy cirkuszos vagyok. Kislány koromban már jó nevű céllövőként tartottak számon a szakmában. Úgy lelőttem a vállalkozó szelleműek fejéről az almát, mint Teli Vilmos. Ha van kedved, megpróbálhatjuk. Sarah Mann nem mozdult. Akkor sem, amikor Melody hozzá lépett, és elvette a fegyverét. Amikor megszabadult tőle, mintha elhagyta volna minden ereje. Rám nézett, és a könnyek mellett csu-pa-csupa szemrehányás csillogott a tekintetében. - Miért? - kérdezte remegő hangon. - Miért kellett magának ide jönnie? Miért kellett beleavatkoznia? Első dolgom volt, hogy meggyőződjek róla, nem maradt-e valamelyiküknél fegyver. Úgy tűnt, hogy nem maradt. Jesse Lockwoodhoz sétáltam, és lenéztem rá. Semmi emberit nem láttam a tekintetében. Sőt, ha őszinte akarok lenni, semmit sem láttam benne. Mintha tejüveggé homályosodott volna a szeme. Biztos voltam benne, hogy olyan világokban jár, ahova az emberek többsége, jómagamat is beleértve, soha nem jut el. És az isten óvja is tőle, hogy bármikor is eljusson. Ezután a hátán fekvő Lucky Steint vettem szemügyre. Őszinte örömömre éppen akkor nyitotta ki a szemét. Kiderült, hogy a golyó éppen csak súrolta a karját, viszont jól beleverte a fejét a sziklatalajba, attól veszítette el az eszméletét. Simon Gordon szemében könnyek csillogtak, ahogy odalépett hozzám. -Mr. Lawrence... kérem. - Mit óhajt, Mr. Gordon? -Valamennyiünk nevében elmondhatom, hogy...
rettenetesen sajnálom a dolgot. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. - Bizony hogy nem. -És talán... ide sem kellett volna jönnünk. - Erre korábban kellett volna gondolniuk. - Nem is tudom... hogyan követhettünk el ekkora ostobaságot. Azt hiszem... Jesse őrülete és Sarah rábeszélőképessége mindannyiunkat megbabonázott. Úgy éreztük, hogy a világ legnagyobb disznó-sága lenne, ha nem állnánk bosszút Maurice-ért és Martháért. Talán tovább is folytattuk volna az eszmecserét, ha Barbara felém nem int a fegyvere csövével. -Gyerünk, Leslie! Ezernyi dolgunk van még! Először is alaposabban meg kell vizsgálnunk a tartályokat, aztán felderíteni ezt az egész föld alatti micsodát... aztán... Ebben a pillanatban Carlos bukkant fel mellette. Kinyújtotta a karját, mintha fel akarná hívni valamire a lány figyelmét, vagy mintha meg akarná védeni valamitől. Hogy, hogy nem, éppen Melody arcára esett a pillantásom. Olyan értetlenség ült rajta, mintha csodát látott volna. Bizonyos értelemben azt is látott. Carlos elkapta Barbarát, és a levegőbe emelte. Barbara nagyot sikoltott, és megpróbált megszabadulni tőle. Az erőművész fogságából azonban nem volt könnyű kiszabadulni. Főleg, hogy a lány nyakára tette sütőlapát-nyi tenyerét. - Ha megmoccannak, megfojtom. Úgy szakadt ránk a csend, mint heverésző kirándulókra a partoldal. Barbara lába a levegőben kapá-lódzott, arca elszürkült, mintha köd szállt volna rá. Ugrottam volna, de Carlos dörmögő figyelmeztetése megállított. - Csak nyugalom, Lawrence, ha nem akarja, hogy kitörjem a kis barátnője nyakát. Kénytelen voltam megállni. Carlos csak a fejével intett, hogy kövessük az utasításait. - Odasétálnak ahhoz a tartályhoz, de nem nyúlnak hozzá. Ha meglátom, hogy valaki is hozzáér, eltöröm a gigáját. Nem kételkedtünk benne, hogy megtenné. Carlos nem az a fajta pasas volt, aki úgy váltogatja az ígéreteit, mint más a gatyáját. Ennek ellenére azonnal kitört a hangzavar. Barbara visított, és kalimpáló lábaival megpróbálta elérni a talajt. Carlos rádöbbent, hogyha nem teszi le, megfullad, így óvatosan a földre eresztette a lányt. Éppen csak annyira, hogy lábujjai a követ érinthessék. -így ni! - mondta aztán megnyugtató hangon. -Ne mocorogjon, Barbara. Nem szívesen fojtok meg senkit, de megteszem, ha nincs más megoldás. Megértettük egymást? Barbara szeme a szememet kereste. Figyelmeztetőn felé bólintottam. A játéknak még nincs vége, még nem került sor az utolsó felvonásra. Ennek megfelelően Barbara felháborodottan tiltakozni kezdett. - Mi ütött magába, Carlos? Mi a fene ütött magába? Az erőművész elvigyorodott. - Ezt nem gondolta volna rólam, mi? -Mit, Carlos? - Hogy ennyi eszem van. - Jézusom, de hát miről beszél? Carlos arca ragyogott a boldogságtól. - Tudja, ki volt Kim Philby? - Fogalmam sincs róla - rázta meg a fejét a lány, már persze amennyire képes volt rázogatni a két sütőlapát között. - Vele még... nem dolgoztam. Légtornász? -Mesterkém - mondta Carlos. - Az angol hírszerző ügynökség vezetője volt. Húsz évig szolgáltatta az adatokat az oroszoknak. -Magais... kém? - Valami olyasmi - mosolygott elégedetten Carlos. - Én is be vagyok építve. Barbara szája tátva maradt a meglepetéstől. - Mi a fenéért érdekli az oroszokat az... én cirkuszom? - Ki mondta, hogy az oroszokat érdekli? Én csak annyit mondtam, hogy imádom ezt a munkát. Mindig is csodáltam Kim Philbyt. Képzelje el, úgy élte az életét, hogy senki nem tudta, valójában kicsoda. Nincs nagyobb élvezet annál, mint megtéveszteni a környezetünket. Azt hiszik rólad, hogy egy nagy senki vagy, te meg közben valakivé növöd ki magad. Azt hiszik rólad, hogy teszem azt, egy
leánynevelő intézet tornatanára vagy, közben meg titokban a KGB századosa. Isteni móka. Mindig is erre vágytam. Maguk persze valamennyien meg vannak győződve róla, hogy Carlos vagyok, az erőművész. Pedig... igazából nem az vagyok. - Már hogy a fenébe ne lenne az! - háborodott fel Miss Benetti. - Magam láttam a papírjait. Maga Carlos Petz. Minden papírja valódi. Ettől Carlos kissé megzavarodott. - Az igaz, hogy valóban Carlos Petz vagyok, és az is igaz, hogy erőművész... csak éppen azt nem tudja senki, kinek dolgozom. - Kinek dolgozik? - Azt nem mondhatom meg. Mintha összevillant volna a tekintete Sarah Mann-nel. Persze lehetséges, hogy csak én láttam így. - Mit akar tőlünk egyáltalán, Carlos? Az erőművész nem válaszolt, helyette elégedetten legeltette rajtunk a szemét. - Imádom a James Bond-filmeket! - lelkendezett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy filmekről beszélgetünk, miközben Barbara ott ké-kül-zöldül a szorításában. - Látták a Licence to kiüt! Na, abból sokat tanultam. Megtanultam, hogy nem elég kémnek lenni, néha gyilkolnunk is kell. Amikor megkérdezték tőlem, hogy vállalom-e ezt a munkát, én is megkérdeztem tőlük, hogy előfordulhat-e, hogy ölnöm is kell. Amikor kitérő választ kaptam, láthatták rajtam, hogy nem nagyon tetszik a dolog, mert végül is megadták rá az engedélyt. St. Maartenen majdnem össze is jött a dolog. Csak centiméterek választották el attól, hogy a fejére essen egy súly, és szétloccsantsa az agyát, vagy hogy eltalálja egy golyóm. Ön az istenek kegyeltje, Mr. Lawrence. Más biztosan nem menekült volna meg, magát azonban valakinek az óvó keze vigyázza. Jól mondom? - Előfordulhat - bólintottam. -Az volt a feladatom, hogy épüljek be .Barbara cirkuszába, és figyeljem minden lépésüket. Mint ahogy korábban mások Mr. Lawrence-t figyelték. Mr. Lawrence, ön jóval hamarabb belekerült ebbe az ügybe, mint bárki is sejtené. Kivéve persze engem és a megbízóimat. Mr. Lawrence igen veszélyes ellenfél, de az én eszemen azért nem járt túl. A súlyt megúszta ugyan, de azért én vagyok az erősebb. Nemrég sajnos megtiltották, hogy végezzek magával... -Carlos! - suttogta Barbara rémülten. - Hallgasson rám, kérem. -Mondja csak, Miss Barbara, hallgatom. - Maga megbolondult! -Ezt ne mondja még egyszer, kérem. Nem vagyok bolond, csak mesterkém. Persze sok mesterkémet tartottak már bolondnak. Maga James Bond sem látszott néha normálisnak. En azonban az vagyok! Nagyon is megfontolt szándékkal teszem, amit teszek. - Maga nem tudja, mit beszél! - Dehogyisnem tudom, Miss Barbara! Hogyne tudnám. Hiszen semmi olyat nem mondtam, aminek ne lenne értelme. - De hát... mit akar tőlünk Carlos? Pénzt? Carlos megrázta a fejét. -Nem kell nekem pénz, Miss Barbara, miért is kellene? Amim van, az életem végéig elég. A legjobb cirkuszok futnak utánam az ajánlataikkal. Nekem az kell, hogy kiszimatolhassam a dolgokat, és ne tudják rólam, ki vagyok. Nincs ennél nagyobb élvezet a világon. - Ha elenged, írok magának egy jelenetet. Maga lesz benne a mesterkém. Vagy majd Mr. Lawren-ce megírja. Tódulni fognak az emberek a cirkuszba, csak hogy magát láthassák! Carlos szeme összeszűkült, és immár ingerülten mordult a lányra. - Látom, nem érti. Még mindig nem érti. Nekem nem a siker hiányzik, nekem az kell, hogy én tudjam magamról, hogy mesterkém vagyok, miközben az is vagyok, csak mások hisznek Carlosnak! - Mit akar hát tenni? Ez volt az a pont, ahol Carlos bizonytalanná vált. -Egyelőre ne nyúljanak semmihez! Aki hozzányúl a drótokhoz vagy a kapcsolókhoz, halál fia! Egyelőre... Tudtam, hogy veszélyes, amit csinálok, de mégis meg kellett próbálkoznom vele.
- Megvárjuk a megbízóimat - folytatta Carlos az ajtó felé tekintgetve. - A megbízóim... Nem vártam meg, amíg befejezi: odaugrottam a legelső tartályhoz, és elkaptam az egyik kábelt, amely kilógott belőle. Nem kellett sok ész hozzá, hogy kitaláljam: áram áramlik benne. - Ha nem teszi le Barbarát, kitépem a drótot! Igazán nem volt nehéz csapdába csalni a mesterkémet. Amint észrevette, miben sántikálok, előbb a zsebe felé kapkodott, ahol valamiféle fegyvernek kellett rejtőznie, amikor aztán rádöbbent, hogy a lány zavarja a keresésben, messzire hajította Barbarát. Barbara átszállt a fejek fölött, és mellettem landolt. Ha nem lett volna cirkuszos, kezét-lábát törte volna a kövön. Ő azonban olyan könnyedén pattant fel, mintha nem is lett volna súlya. Pedig volt. Erről még a legutóbbi napokban is sikerült néhányszor meggyőződnöm. Carlos mindenkit ellökdösött maga elől, majd megpróbált elkapni. Én ekkorra már kitéptem a drótot a tartályból, és magam elé tartottam. Carlos szeme piros volt, mint a nyúlé biztos voltam benne, hogy vörös ködön át látja a világot. A düh és a sértettség vezérelte a mozgását. Szegény James Bond, ha csak ennyi esze lett volna, nem vitte volna többre a Nemzetbiztonsági Hivatal portási állásánál. Carlos úgy rohant felém, mint a bika a körülötte szemtelenkedő arénaszolgák felé. Feltett szándéka volt, hogy elkapja a nyakam és kitekerje. Hozzám bizonyára nem lett volna olyan kíméletes, mint Barbarához, hiszen nekem sokkal több volt a rovásomon. El is kapott volna, ha nincs nálam a drót. De nálam volt. Amikor pedig felém nyújtotta a tenyerét, jószívűen a markába nyomtam. Megszolgálta, vigye isten hírével! Olyan vitustáncba kezdett tőle, hogy öröm volt nézni. Arra azért vigyáztam, hogy a drót azon részét nyomjam a tenyerébe, amelyről áldásos tevékenységem következtében lejött a szigetelés. Az áram meg is táncoltatta Carlost rendesen. Előbb csak a szeme guvadt ki, aztán ránk vicsorgott, miközben szép, szederjes arcot vágott hozzá. Lehet, hogy rosszul láttam, de mintha a haja is kezdett volna az égre meredezni. Amikor aztán úgy éreztem, hogy elég volt neki a táncból, felkaptam az egyik sarokból egy ismeretlen rendeltetésű, kellően száraznak tűnő farudat, és óvatosan ellöktem vele az üvegkoporsótól. Szerencsére nem történt baj: a drótvég azon nyomban kihullott a tenyeréből. Carlos ránk vigyorgott. Ritkán láttam életemben ilyen vigyort. Legutoljára talán a Pingvin vigyoroghatott így a Batman-történetekben. Aztán eldőlt. Mint az eleresztett zsák zuhant az üvegkoporsó mellé. -Jézusom! - kiáltotta a torkát tapogatva Barbara. - Jól vagy, Leslie? - Mi a fene volt az, Glory? - Honnan tudjam, Melody? - Lehet, hogy Carlos megőrült? - Valami mesterkémnek hiszi magát. Komplett di-linyós, nem is vitás! Én azonban tisztában voltam vele, hogy Carlos hétköznapi értelemben nem őrült. Inkább nagyra nőtt gyerek, aki valóra akarja váltani ifjúkori álmait. -Vigyázzanak! - kiáltottam a bejárat felé igyekezve. - Vigyázzanak, mert azonnal jönnek... És jöttek is. Mielőtt még elérhettem volna a folyosót, felbukkantak a bejáratnál a torzonborz varázslók. Az ő kezükben is fegyver csillogott. 57. De nemcsak ők jöttek. Egy egész kis csapat vonult előttük halálra rémült arccal, imbolygó léptekkel. Láttam rajtuk, hogy iszonyúan be vannak rezeivé. A két varázsló maga előtt terelte őket, rajtuk tartva a fegyverük csövét. Alighogy felbukkantak az ajtóban, az egyik varázsló, a magasabbik, már ránk is ordított. -Aki megmoccan, agyonlövöm! És ezekből a csirkékből is hozzácsapok egyet! : Először csak a kék hajpántjukról ismertem rá a j barlangászlányokra. Koszosak voltak, szakadt ruhá-! júak, s a kék szalag is feleslegesnek tűnt a fejükön, hiszen csimbókokba koszolódott hajukat képtelen volt egyben tartani. A döbbenet némasága öntött el bennünket. Csak néhány elsuttogott mondat jutott el a fülemig. - Mi a franc ez, Glory?
- Nem tudom, Melody. -Ezek a... varázslók? - Azoknak kell lenniük! -Lehet, hogy a mi szívünket is kivágják... vagy azt a szerzetesek szokták csinálni? -Erre ne gondolj, Glory. - Majd igyekszem, Melody. -Gyorsan, gyorsan! - sürgették a lányokat a varázslók. - Oda, a sziklához! A lányok riadt kiscsirkeként a falhoz futottak, miközben olyan pillantásokat vetettek rám, hogy majd a szívem szakadt meg tőlük. Segíteni azonban egyelőre nem tudtam rajtuk. A varázslók torzonborzak voltak, és ugyancsak koszosak. Látszott rajtuk, hogy a fürdés nem tartozik vallásuk serényen gyakorolt rítusai közé. Csak a fegyverük volt tiszta és csillogó. Mindegyikük kezében egy-egy nagy kaliberű pisztoly villogott, vállukon géppisztoly lógott. Ahhoz képest, hogy hitük a középkort idézte, nem vetették meg a modern fegyvereket. - Hogy van, Mr. Lawrence? - állt elém az alacsonyabbik. - Nem ismer meg? Ismerősnek tűnt a fickó, de ebben a furcsa, kékes félhomályban valahogy eltűntek az arcáról azok a jellegzetességek, amelyek segítségével azonosíthattam volna. -Nem. - Akkor engedje meg, hogy bemutatkozzam. Péter Toroughgood vagyok. Ó meg Dan Roswall. Őt nem ismerheti. -Halló, Mr. Lawrence! - intett felém Roswall. -Hogy van? - Jobban nem is lehetnék - morogtam. - Mi az ördögöt csinálnak maguk itt? A varázslók nem válaszoltak inkább a terepet vették szemügyre. - Látom, Mr. Lawrence, jó munkát végzett - dicsért meg Toroughgood. - Hiába, aki profi, annak még a föld alatt is meglátszik a keze munkája. Magához tartoznak ezek a csirkék? A csirkék szipogtak, és könny potyogott a szemükből. - Nem kifejezetten - mondtam. - Azt hittük, maga építette be őket a barlangászok közé. Csinos kis fruskák, mit mondjak? Éppen ilyenek kellenek az isteneinknek. Meghökkenve bámultam rájuk. - Mi a fenéről beszél maga? Toroughgood vigyorgott. - Hát a vallásunkról. A Szív vallásáról. Úgy tettem, mintha nem sejtenék semmit. - Az meg micsoda? Toroughgood tovább vigyorgott. - Nem csoda, hogy nem hallott róla, hiszen csak pár éve alapítottuk. A világ rövidesen véget ér, csak a még dobogó emberszív válthatja meg. Ezt ígérte nekünk Mabcse. - Az meg kicsoda? - Mabcse? Az istenünk. Őbenne hiszünk mind az öten. Akarom mondani, már csak ketten... mert eny-nyien maradtunk. Amint látom... jó időre el leszünk látva szívvel. -Ezek szerint... ezekben a tartályokban fekvők az önök jövendő áldozatai? szörnyülködtem. - Kíváncsi, mi? - nevetett Toroughgood. Villámgyorsan felemelte a kezét, és hatalmasat ordított. -Állj! Látják ezt itt a kezemben? Feltartotta a kezét, és felénk mutatta a tenyerében szorongatott valamit. Fekete volt, és egy márkás go-lyóstollra emlékeztetett. - Tudják, mi ez? Egy távirányító. Ha megnyomom, bumm! És nem lesz túlélő. Értik? Hogy a fenébe ne értettük volna. Immár nemcsak kézifegyverek fenyegettek bennünket, hanem bombák is. - Mr... kérem szépen... Barbara nyöszörögte igen halkan, még mindig a torkát tapogatva. -Toroughgood. Hívjon csak Péternek, Barbara. -Kérem szépen... én azt szeretném megkérdezni, hogy Sarah, Lockwood és a többiek... valóban az önök áldozatszállítói voltak? Toroughgood torkaszakadtából nevetni kezdett. Még magasabbra emelte a távirányítót, mintha azon nyomban meg akarná nyomni a gombját. Ekkor azonban csoda történt. Ki tudja, hányadik már azóta, hogy lemerészkedtünk a föld alá. Lövés dörrent, s Toroughgood kezében ijed varjúvá változott a távirányító. Toroughgood utána akarta vetni magát, de egy újabb lövés
megállította. Szerencsére nem őt találta el közvetlenül előtte csapódott a sziklás talajba. Toroughgood megtorpant, és a majd egész arcát beborító szakállerdeje mögül kitekintgetve megpróbálta megállapítani, honnan jött a golyó. Nem kellett soká erőltetnie a szemét. Alighogy visszahullottak a talajra a golyó által fölvert kőda-rabkák, újabb fegyveresek bukkantak elő a barlang rejtett zugaiból. Csakhogy ők már nem a lejárat felől, hanem az átvezető folyosó irányából jöttek. Szép libasorban, egymás után. Vállukon fegyver, arcukon leplezetlen csodálkozás. Úgy jöttek, mintha a mesék palotájába kerültek volna. Tátott szájjal bámulták a falakat, az üvegkoporsókat, végül bennünket. Serge Laberge haladt legelöl, kezében hosszú csövű pisztollyal. Biztos voltam benne, hogy ő lőtte ki Toroughgood kezéből a távirányítót. Laberge hangja szelíden csodálkozó volt. -Hé! Hé! Mi az ördög történik itt? Tényleg távirányító volt a fickónál? Hogy magam is megbizonyosodjak róla, megkerestem a földön heverő fekete tárgyat. Felemeltem, és Laberge felé mutattam. - Ugy látszik, csak egy golyóstoll. - Biztos benne? - Akárhogy is nézegetem, nem tűnik távirányítónak. Derek Deegan puskával a kezében Serge Laber-ge-re pislogott. - Főnök... mi a franc ez itt? Laberge kutatón nézett ránk, aztán széttárta a karját. - Azért vagyunk itt, Derek, hogy megtudjuk. 58. Az ő tevékenységük is kutatással kezdődött. Ezen őszintén szólva nem is csodálkoztam. Annyian voltunk idelent, és annyi mindennel a fülünk mögött többek között néhány szépen kivitelezett gyilkossággal is -, hogy nem volt az a normális ember, aki szívesen társalgott volna velünk abban a tudatban, hogy fegyver lehet nálunk. - Kutassák át őket, fiúk. Martin Hagelund, Deegan és Mary Decker alaposan végigbogarásztak bennünket. Migmibzanggal ők is kivételt tettek. Bizonyára tisztában voltak vele, hogy még csak nem is érinthet gyilkoló eszközt. - Tiszták, főnök. - Rendben van, Derek. Azt a fegyverkupacot itt rugdossák be a sarokba. A végén majd kiválogatja ki-ki a sajátját. Addig azonban lenne néhány szavam a díszes társasághoz. Legszörnyűbb álmomban sem sejtettem, hogy az isten valamennyiüket egyszerre hajtja elém. Sőt azt sem, hogy valaha is lemászom majd egy barlangba. Úgy gondoltam, nem azért teremtette az Úr a barlangokat, hogy én császkáljak bennük. Őszintén mondom, nem is érzem jól magam. De azért el fogunk beszélgetni. Ehhez persze az kell, hogy némiképpen biztonságban érezhessem magam, bár tudatában vagyok annak, hogy ez az átkozott mennyezet minden pillanatban a fejemre szakadhat. - Attól ne tartson - bátorította szelíd mosollyal Sarah Mann. - Sok százezer évet kibírt, nem valószínű, hogy éppen most szakadna le. - Ebben bízom én is - biccentett Laberge. - Bár láttam én már olyan dinoszauruszcsontokat, amelyeknek a gazdáját hegyomlás temette maga alá. Hátha a dínó is abban bízott, hogy ha százezer évig nem omlott le a hegy miért pont akkor tenné, amikor ő arra jár. Mindennek meg kell történnie egyszer. Én azonban mégis örülök, hogy itt lehetek. Majd valahogy legyűröm az idegenkedésemet. Először is Mr. Lawrence-szel lesz egy kis elszámolni valóm! Nem volt fenyegető, ahogy mondta, én mégis megéreztem a hangján, hogy nem a szeretet beszél belőle. Tele lehetett velem a hócipője, akárhogy is próbálta palástolni. - Maga becsapott engem, Lawrence! - Én? - adtam az ártatlant. - Dehogy csaptam be! Mivel csaptam volna be? -On azt ígérte, hogy negyvennyolc órán belül előkeríti társaim gyilkosát. -Kétségkívül csúsztam egy kicsit. Nem lehet mindig pontosan kiszámítani... -Az az érzésem, hogy ön mindvégig csak szórakozott velem. Ennek mostantól kezdve vége. Magam jövök rá, ki tette, és akkor...
- Megöli őket? Serge Laberge ingerülten rázta meg a fejét. -Dehogyis ölöm! Nem vagyok én gyilkos, vagy mi a fene. Bár az az igazság, hogy voltak pillanataim, amikor szívesen megtettem volna. Mostanra azonban megjött a józan eszem. Nem akarok úgy bosszút állni, hogy börtönbe juttatom magam. Elég, ha azokat záratom sittre, akik meggyilkolták Pennyt, Jüant, Jarvis Vanamakert és Dreyfusst. Ha Indiában ítélik hosszú börtönbüntetésre őket, ez nagyjából egyenlő a halállal. Az indiai börtönt két-három évnél tovább nem viseli el az európai szervezet. Akkor hát, először is... mi a fene ez itt? Olyan hangzavar támadt, hogy a gyógynövénye-sek csak a fejüket kapkodták. Végül is Hagelund elégelte meg a zsibvásárt, és akkorát ordított, hogy attól tartottam, még az üvegkoporsókban nyugvók is felélednek tőle. -Fogják már be a szájukat! Egyszerre csak egy beszéljen! Mivel nem hallgatott el a zaj - mindenki azt hitte, ő lesz az az egyetlen -, Hagelund rám bökött a puskája csövével. -Mr. Lawrence! Tettem néhány lépést előre, és várakozva néztem rájuk. Hajói számoltam, hatan voltak a frissen érkezettek. Laberge, Olsson kisasszony, Sidney Walter, Hagelund, Mary Decker és egy vékony, fekete bajuszú férfi, akit nem ismertem, és nem is emlékeztem rá, hogy valaha is láttam volna. - Mi a fene ez itt? Laberge kérdezte, nagy ívet írva le a kezével. - Egy barlang - mondtam. - Azt én is látom. Ez lenne a Nagy Mennydörgő? - Minden valószínűség szerint. - Hm. És miért nem mennydörög? - Csak régebben mennydörgött. - És most miért nem? -Mert akik készítették, rájöttek, ha nem vetnek véget a mennydörgésnek, azaz a felszínre szűrődő zajoknak, hamarosan lebuknak. Előbb-utóbb felfedezi őket valaki. -Kiket? - Mondjuk úgy, hogy az ördögöket. Amennyiben ők dolgoznak idelent. - Dolgoznak? Az ördögök nem szoktak dolgozni. - Ezek dolgozó ördögök. Én is kérdezhetek valamit? - Hogy a fenébe ne? Megnyugtattak, hogy egyelőre nem szakad rám a plafon. - Hogy találtak ide? Serge Laberge nagyot sóhajtott. - Jó kérdés. Egyike azoknak, amelyekre én is választ szeretnék kapni. Emlékszik rá, hogy annak idején beszéltem önnek a Nagy Mennydörgőről? - Hogyne emlékeznék. - Őszintén szólva nem nagyon hittem benne. Aztán, amikor öldösni kezdték az embereimet, rá kellettjönnöm, hogy mégiscsak kell lennie valahol egy helynek, ahol a gyilkosok bujkálnak. így aztán lassan-lassan meggyőződésemmé vált, hogy a Nagy Mennydörgő, azaz a pokol bejárata itt rejtőzik a környéken. De rátalálnunk azért nem sikerült. Talán mert nem is kerestük valami lelkesen, talán mert nem vagyunk elég tehetségesek a kereséshez. Mindenesetre a mai napig rejtve maradt előttünk. De ma... - Mi történt, Mr. Laberge? Megcsóválta a fejét, és szemrehányó tekintettel nézett rám. - Őszintén szólva maga miatt dühöngtem. Lejárt a határidő, amit adtam magának, maga meg nem volt sehol. Megkerestem Hagelundot, és utasítottam, hogy készüljön fel az útra, mert bemegyünk a városba. Azonnal bejelentem a gyilkosságokat a hatóságoknak. Már így is nehezen tudom majd megmagyarázni nekik, miért vártam vele ennyi ideig. Azzal védekezzem, hogy megígértem valamit magának, ön meg nekem? Szóval, éppen indulni akartunk, amikor Miss Olsson megtalálta a levelet. - Milyen levelet? Laberge a zsebébe nyúlt, és egy,gyűrött papírlapot húzott elő belőle. -Ezt itt, ni! Miss Olsson szobájának az ajtajára szegezték. Ez pedig annyit jelent, hogy valaki bemerészkedett az épületbe, és anélkül, hogy bárki is
észrevette volna, odaszegezett egy levelet Miss Olsson ajtajára. Ha hinnék a kísértetekben, biztos lennék benne, hogy halott kollégáim közül valamelyiknek a szelleme segít nekünk. Talán éppen szegény Jüané. Apropó, remélem, majd arra is magyarázatot adnak, hogy mi történt idelent. Amint látom, újabb sebesültekkel bővült a lista. Látja, ezért szeretem, ha csak nekem van fegyverem az önök társaságában. - Megtudhatnám, hogy miből áll az üzenet? - Hát persze - intett Serge Laberge. - Ha akarja, megnézheti. Csak annyit írt rá az ismeretlen, hogy ha mindent meg akarok tudni, ami a környéken történt, beleértve társaim meggyilkolását is, haladéktalanul kövessem ezt a térképet, amelyet a szöveg alá rajzolt. Tessék, itt van! Egy kis szurdokba kellett leereszkednünk, és ide jutottunk. Nem csodálom, hogy mind a mai napig nem találta meg senki a lejáratot, hiszen olyan nehezen megközelíthető helyen rejtőzik, hogy ha csak bele nem esik véletlenül, ember azt magától meg nem találja. - Mégiscsak megtalálta valaki! - Bizonyára véletlenül. - Maguk persze leereszkedtek a szurdokba. - Mi mást tehettünk volna? Adtam magamnak, és ha úgy tetszik, önnek is egy utolsó esélyt. Megnézem, mi van idelent, aztán majd eldöntöm, hogy mit tegyek. Egy azonban biztos: ezután saját kezembe veszem a dolgok irányítását. Nem akarom lebecsülni a tapasztalatait, Mr. Lawrence, de lássa be, hogy ezúttal nem volt képes megfelelni a feladatának. Nehogy megsértődjön érte, nem azért mondtam. Velem is megtörtént már, nem is egyszer, hogy nagy terveket szőttem, aztán szép lassan rá kellett jönnöm, hogy a terveim meghaladják a képességeimet. Nem kell ezt szégyellnünk, hiszen emberek vagyunk. Az égre vágyunk, de bizony néha nem elég erősek hozzá a szárnyaink. - Mit láttak útközben? Laberge ismét megcsóválta a fejét. -Hát, Mr. Lawrence... ez az, ami alaposan kikészített. Talán azért is beszélek annyit, mert még nem tudtam feldolgozni azt a sokkot, amelyet a föld alá szállás okozott nekem. -Azt mondja, a barlang egy másik részében jártak? -Másik lejáraton jöttünk le, aligha azon, amelyiken önök. Merthogy egyetlen nyomot sem találtunk a levezető lépcsőn, amelyet különben vastagon fedett a por. Akárki is küldte a meghívót, úgy irányított bennünket, hogy ne akadjunk össze senkivel. - Mi készítette ki ennyire? - Tulajdonképpen minden. Lemásztunk a föld alá, és azonnal egy lépcsősorral találtunk szembe magunkat. Mintha egy kalandfilmbe cseppentünk volna... Bebújik egy kutató egy barlangba, és ősi lépcsősorra bukkan, amely levezeti a legendás arany város közepébe. így éreztem valahogy magam, és a többiek is, ha beszélhetek a nevükben. Igaz, hölgyem és uraim? A hölgy és urak szaporán bólogattak. Igen, őket is kikészítette az emberkéz alkotta lépcsők látványa. - Ön... Mr. Lawrence... tudja, hogy mi folyik itt? Elgondolkodó képet vágtam, és bólintottam. - Azt hiszem, igen. Ekkor ismét kitört a hangzavar. Mindenki vadul bizonygatni kezdte, hogy akármit is fogok mondani, igencsak messze lesz a valóságtól. A tiltakozásban főleg Sarah Mann jeleskedett. Visongva kiáltozta, hogy megőrültem, és olyasmivel vádolom, ami még csak köszönő viszonyban sincs az igazsággal. Ok nem öltek meg senkit, ami Lockwoodot illeti, bepöccent, kezelésre van szüksége, ha még meg nem halt. Laberge összehúzta a szemét, és egyikükről a másikukra kapkodta a fejét. Főleg, hogy a varázslók is mondták a magukét, és még Migmibzang is mellém keveredett valahogy, tibeti imákat bömbölve. Mindezt a föld alatt, halottak és koporsóba zárt ismeretlenek társaságában. Lassan-lassan kezdtem belátni, hogy valóban a pokolba kerültem. 59. Laberge-nek nem volt könnyű ismét rendet csinálnia. Én az ő helyében biztosan a levegőbe eresztettem volna egy sorozatot, ő azonban, úgy látszik, még arról is
megfeledkezett, hogy van fegyvere. Csak nézte tanácstalan tekintettel a lármázókat, s azt láttam a szemében, hogyha nem űzné a kötelesség társai gyilkosai után, biztos, hogy már korábban megfutamodott volna. Úgy állt az üvöltöző tömeg közepén, mint viharos tengeren hánykódó sajka árboca. Aztán hirtelen mindenki elcsendesedett. Mint amikor a hurrikán elveszíti az erejét és meghal. A beállott csendben csak a barlangászlányok felfelcsukló szipogása hallatszott. -Mr. Lawrence! -Igen? - Vállalkozna rá, hogy elmondja, mit gondol minderről itt? - Miért ne? - Akkor hát mondja! -Figyelmeztetem, hogy beletart egy időbe, amíg mindenre sort kerítek. Laberge a társaira nézett, majd bólintott. - Időmilliomosok vagyunk, és miután garantálták, hogy a tető sem szakad ránk... nincs miért rohannunk. Nos, kezdje el a történetét. Mély lélegzetet vettem. Tudtam, hogy ettől kezdve rajtam múlik minden. Ha nem vagyok ügyes, ez a barlang lehet a koporsónk. Megköszörültem a torkom, és beszélni kezdtem. - Ha meg akarunk érteni mindent, jó néhány évet vissza kell mennünk az időben. Történt, hogy húszegynéhány évvel ezelőtt valamelyik egyetemen öszszetalálkozott öt tehetséges fiatalember. Hol is volt ez, Mr. Toroughgood? - Washingtonban - mondta mély hangon a rövidebb torzonborz. - A teljesség kedvéért felsorolnám a nevüket. Dan Roswallnek, Bili Tillburynek, Steven McKloskeynek, Péter Toroughgoodnak és Tom Berenger-nek hívták őket. Négyen a keleti kultúrák iránt érdeklődtek, egyedül Dan Roswall készült biológusnak. így volt, Mr. Roswall? A magasabb és vékonyabb varázsló szó nélkül bólintott. - A kollégiumban barátkoztak össze, s ahogy az az egyetemi barátságok esetében néha előfordul: barátságuk túlélte az egyetemi éveket is. Bili Tillbury tibeti nyelvet tanult, nyelvésznek készült, Steven Mc-Kloskey néprajzot - őt elsősorban a mesekutatás vonzotta -, míg Péter Toroughgoodot és Tom Be-renger-t a vallástörténet érdekelte. Ők ketten a tibeti buddhizmussal kezdtek foglalkozni, amelyet más néven lámaizmusnak nevezünk. Tesszük ezt pedig azért, mert Tibet területén a buddhizmus már megérkezése idején is másféle volt, mint amilyen formában Indiában elterjedt. Később aztán a helyi vallásokkal találkozva még inkább átalakult, és egy új, sajátos hitvilágot hozott létre ezt hívjuk lámaizmusnak. Ráadásul maga a láma-hit is két részre oszlik: az egyik a hivatalos vallás, amely a kolostorokban virágzik, és mindenki számára hozzáférhető másik részét viszont azok a titokzatosnak látszó tudományok alkotják, amelyek tanulmányozása nem egyszerű feladat. Ez utóbbiak nem is tartoznak a hivatalos egyház rítusai közé a kolostorok kissé még szégyellik is, ha olyan szerzetesek élnek a falaik között, akik eme rejtélyes jelenségek tanulmányozásával töltik az idejüket. Hogy mire gondolok? Elsősorban a lebegésre a halálkiáltókra, akik kiáltásaikkal meg tudják repeszteni mások koponyáját olyan szerzetesekre, akik állítólag képesek kicserélni a lelküket, azaz más testébe változni, és a hosszú álmot alvókra. Az öt fiatal tudós ezzel kezdett foglalkozni. -Hosszú... álmot alvók? - nyögte valaki, talán a barlangászlányok közül. - Az meg mi? - A hosszú álom fura dolog - folytattam -, de ha az állatvilágra gondolunk, már nem is olyan fura. Valamennyien tudjuk, hogy vannak állatok, amelyek téli álmot alszanak. Medvék, mókusok, pelék - hogy csak néhányat említsek közülük. Télen barlangokba, odúkba vonulnak, és sajátságos fizikai állapotba kerülnek, hogy minél kényelmesebben és biztosabban átvészelhessék a zord idólcet. Ezalatt nem vesznek magukhoz táplálékot, vagy jelentősen csökkentett mennyiségben. Hogy ezt megtehessék, korlátozniuk kell az életfunkcióikat, másképpen szólva, takaréklángra kell állítaniuk szervezetük működését. Agyalapi mirigyük, a hipotalamusz segíti őket. Ez a mirigy felelős a téli álomért. Olyan anyagokat juttat a vérbe, amelyektől az egyed megváltozott állapotba kerül. És ő a felelős az ébresztésükért is.
Megköszörültem a torkom, és rövid hatásszünet után folytattam. - Egyszer részt vettem egy ősemberekkel foglalkozó konferencián. Egy cseh kutató furcsa előadást tartott - a résztvevők többsége ki is nevette érte. A téli álom szerepe az emberi faj túlélésében. Amint az előadás címe is mutatja, Jiri Havlanek arról beszélt, hogy a nagy jégkorszakok idején, amikor az emberi faj túlélési esélyei alaposan lecsökkentek, az ember az állatok egy részéhez hasonlóan téli álmot aludt. Talán nem egészen úgy, mint a medvék, vagy a mókusok, de mégiscsak hetekre kivonta magát a forgalomból. Életfunkciói lecsökkentek, légzése, vérkeringésének sebessége, szívverése, vérnyomása mind-mind takaréklángra állt, velük együtt természetesen a táplálékigénye is a nullához közeledett. Ennek volt aztán köszönhető, hogy életben maradt. Amikor elolvadt a hó, és kimerészkedett a barlangból, ismét csak képes volt váltani, azaz megnövelni a szükségleteit. Egyetlen mondatra szűkítve az elmondottakat: vannak olyan kutatók, akik azt állítják, hogy az ember is alkalmas a téli álomra. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy kutatóinkat a kezdet kezdetén még egyáltalán nem érdekelte az állatok és az ősemberek esetleges téli álma. így van, Mr. To-roughgood? - Hát... így - morogta a varázsló. - Csakhogy valamelyikük a lámaizmus vizsgálata során beleakadt a hosszú álmot alvókba. Állítólag -ezt hangsúlyoznom kell - léteznek olyan szerzetesek, akik az állatokhoz és ősemberekhez hasonlóan képesek rövidebb-hosszabb időre lecsökkenteni életfunkcióikat, s akár hetekre is ebbe a furcsa állapotba süllyedni. Persze ennek ma már inkább spirituális, mint materiális okai vannak. Napjainkban nem az éhségtől való félelem hajtja őket, hanem az a vágy, hogy az álom alatt tökéletesebbé válhatnak, közelebb kerülhetnek az isteneikhez. De nemcsak a láma-hit papjai, hanem szerte a világon mások is képesek erre. Például az indiai jógik, fakírok, vagy ahogy hivatalosan nevezzük őket, a szádhuk, a szent emberek is. Laberge gyanakodva hallgatta az előadásomat, majd megvakargatta az orrát. -Biztos benne, Mr. Lawrence, hogy amiről beszél, az összefüggésben áll azzal, amit itt látunk magunk körül? - Biztos - bólintottam. - Jól van. Akkor folytassa. - Ott hagytam abba - köszörültem meg a torkom -, hogy az öt emberből álló kis baráti közösség egyik tagja érdeklődni kezdett a hosszú álmot alvó szerzetesek iránt. Valószínűleg a Himalájában járt utazók leírásai keltették fel az érdeklődését, később pedig már eredeti feljegyzések után is nézett. Csakhogy ezen a területen csalódnia kellett. Aligha bukkanhatott szerzetesek által készített leírásokra. Igaz, Mr. Toroughgood? - Igaz. -A szerzetesek féltékenyen őrzik a titkaikat -már, ha van nekik -, és óvakodnak papírra vetni őket. így a hosszú álommal kapcsolatban is hiányoznak az eredeti források. - Honnan tudja ezt ilyen jól? - kíváncsiskodott Laberge. - Onnan - válaszoltam -, hogy magam is jól ismerem a tibeti egyházi irodalmat. Mégsem találkoztam hasonló kéziratokkal, sőt még olyannal is alig, amelyik éppen csak megemlítette volna a hosz-szú álmot. Ezen a téren tehát ne várjunk könyvtárnyi anyagot. -Majd csak kibírom valahogy - dörmögte Derek Deegan. -Ekkor azonban váratlan dolog történt. Megjelent egy bizonyos Y. Kedres nevű kutatónak az indiai szádhukról, azaz szent emberekről szóló cikke. Yvor Kedres minden eddiginél többet tett azért, hogy a tudomány a legapróbb részleteket is figyelembe vevő eredményekre jusson. Hosszú időt töltött szádhuk között részt vett élve eltemettetéseken, és még az is sikerült neki, ami eddig még senkinek: a szent emberek hozzájárultak, hogy az eltemetett szádhu-kon méréseket végezzen. Nem akarom untatni önöket, de kidolgozott egy módszert, amelynek segítségével figyelemmel kísérhette a hosszú álmot alvó szádhuk életfunkcióinak alakulását. Aztán egyszer csak Yvor Kedres eltűnt. Igaz, Mr. Toroughgood? Mr. Toroughgood némán bólintott. - Senki nem tudta, hova, pedig hosszasan keresték. Egy tudományos társaság még pénzjutalmat is felajánlott a nyomravezetőnek. Mindhiába. Yvor Ked-rist elnyelte
a föld. A tudóstársadalom meggyászolta, aztán napirendre tért a történtek felett. Manapság egyre gyakoribb, hogy azok a kutatók, akik veszélyes helyekre merészkednek, örökre ott is maradnak. Nyomukat nem őrzi meg a kemény himalájai talaj, de a dzsungelek puha földje sem. Eltüntetésükben váltságdíjra éhes rablóbandák ugyanúgy részt vesznek, mint gyanús politikai szervezetek, amelyeket úgy egyébként nem sok különböztet meg az előbbiektől... De talán hagyjuk is ezt a problémát, hiszen ez csak egyetlen vékony szelete a történteknek. Most, hogy eljutottunk idáig, ismét csak irányt kell váltanunk. - Váltsunk - bólintott a türelmes Laberge. -Gondolom, valamennyien tisztában vannak az űrutazások jelentőségével? - tettem fel a kérdést. Úgy tűnt, túl nagyot ugrottam. Ők még a szád-huknál tartottak, így nem is tudták hirtelenjében követni a gondolatmenetemet. -A... mivel? - vakarta meg a feje búbját La-berge. - Az űrutazások fontosságával - ismételtem. Először futott át türelmetlen árnyék Laberge arcán. - Persze hogy tisztában vagyunk - bólintott. - De hogy jön ez ide? - Csak egy icipici türelmet kérek - emeltem fel a kezem. - Azonnal meg fogják érteni. Valameny-nyien tudják, hogy ha az ember ki akar törni a világűrbe űrutazni, számtalan nehézséggel találja magát szemben. - Erről vannak sejtéseink - morogta Deegan. - Ha egy űrhajós beszáll az űrhajójába távoli célpontok felé, számtalan technikai nehézség mellett azzal is meg kell birkóznia, hogy miképpen vészeli át az előtte álló napokat, heteket, hónapokat, netán éveket. Egy ingerszegény űrhajóba zárva nem éppen álomutazás elé néz. Valamikor a távoli jövőben talán valósággá válnak az olyasféle utak, mint a Star Trek, s az űrhajókban holografikus kamrák gondoskodnak az utazó kikapcsolódásáról. Az űrhajós csak beül egy ilyen kamrába, s máris egy holografikus világ résztvevője lesz. Mamutokra vadászhat, házibulin sörözhet, vagy hawaii lányoknak teheti a szépet. Ha megunta, fordít egyet a kapcsolón, és máris egy északi-sarki kutyaversenyen szánkázik, esetleg a második világháború normandiai partraszállásában vitézkedhet. És ha ebből is elege lesz, egyszerűen otthagyja a kamrát, és visszamegy a saját kabinjába szundítani egyet. Egyelőre azonban még messze vagyunk ettől, hölgyeim és uraim. A prognózis azt jelzi, hogy az első, hosszú utakat megtevő űrhajósok a hajójukban kucorognak majd, mindenféle holokam-ra nélkül. Ezt pedig fizikailag is, és mentálisan is nehéz lesz elviselni. Nem akarok előadást tartani önöknek arról, hogy milyen súlyos testi-lelki deformáltsághoz vezet a bezártság érzése, a hosszú magány, idegen emberek kényszerű társasága, ugyanazoknak az ételeknek a fogyasztása. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha űrhajósaink átaludnak az egész utat, vagy legalábbis a nagy részét. Valami miatt Derek Deegan volt a legidegesebb közöttük. Talán utált föld alatt tartózkodni, talán klausztrofóbia gyötörte. De hogy óriási mehetnékje volt, az biztos. Minden alkalmat megragadott, hogy sürgessen. Laberge ugyanakkor egyelőre még élvezettel hallgatta a szavaimat. -Mindezt tudjuk, Lawrence! - vágott közbe Deegan idegesen dörzsölgetve a tenyerét. - Csak nem akar űrhajósokká képezni bennünket? - Dehogy, dehogy - igyekeztem megnyugtatni. -Csupán csak... meg szeretnék önök előtt világítani valamit. Persze csak átvitt értelemben. Visszatérve az űrhajósokhoz, még az asztronautika hajnalán felmerült az ötlet: mennyivel leegyszerűsítené a problémákat, ha az űrhajósok alva tehetnék meg a távoli bolygókra vezető utat. Elalszanak az induláskor, felébrednek az érkezéskor. Hacsak közben az irányító agy fel nem ébreszti őket. Emlékeznek a Nyolcadik utas a halálra? -Nehogy elmesélje a történetét! - idegeskedett Deegan. -Eszem ágában sincs - tiltakoztam. - Aki látta, úgyis tudja, miről van szó. Visszatérve az alvásra, jó lenne, ha űrhajósaink éveket tudnának átaludni eközben nem kéne enniük, miáltal a raktárkészlet is csökkenthető lenne az űrhajónak nem kellene felesleges súlyt cipelnie. Ismétlem: ehhez az kellene, hogy az űrhajósok képesek legyenek alva megtenni az út jelentős részét. Ékkor
ötlött fel a kutatókban a lehűtés, azaz a hibernáció gondolata. Éppen a téli álmot alvó állatokra figyelve dolgozták ki az elméletet: a szervezet lehűtése, hibernálása alkalmas lehet a vágyott cél elérésére. Akár éveket is átaludhatnak így az űrhajósok, minden károsodás nélkül. Elméletben. A gyakorlatban azonban, úgy látszik, egyelőre nem jön össze a dolog. Jelentőségteljes szünetet tartottam, miközben a fejemet rázogattam. Szegény, szegény űrhajósok! Pedig milyen jól jönne nekik egy kis hibernáció! - Sajnos, a tudomány eddig még nem jutott el odáig - folytattam -, hogy a módszert sikerrel alkalmazni lehetne. Azt tudjuk, hogy bizonyos szervek -a transzplantációt, azaz az átültetést megelőzően le-hűtött állapotban kibírják a rövidebb-hosszabb ideig tartó szállításokat - az élő ember azonban nem képes erre. Legalábbis egyelőre. Mondanom sem kell, hogy az űrkutatás a jövő iparága, ezért számtalan vállalkozás, szervezet nyüzsög körülötte, amelyek csak az alkalmat lesik, hogy beszállhassanak a nagy bizniszbe. Az is természetes, hogy ezek a szervezetek nem mindig játszanak tiszta eszközökkel - de erről majd egy kicsit később. Mint értesültem róla, számos vállalkozás alakult, mely a hibernáció problémájával foglalkozik. Amelyiküknek sikerülne az ember veszélytelen lehűtése, egyeduralkodóvá válhatna a piacon, és any-nyit kérhetne a tudományáért, amennyit csak akar. Minden űrvállalkozásnak hozzá kellene fordulni, és irdatlan pénzekért megvenni a mélyhűtési licenszet. Legalább akkora üzlet lenne ez, mint a klónozás, vagy általában a biotechnika. - Csak nem egy ilyen cég képviselője ön is? - tette fel a rosszmájú kérdést Deegan. Mosolyogtam, de nem válaszoltam. Helyette folytattam a szövegemet. -Egyszer az egyik kísérleti intézetben - ki tudja hol, és ki tudja, kiről van szó - egy kutató rábukkant Yvor Kedres cikkére. Talán egy számítógépes keresőprogram dobta ki neki. Beleolvasott, és megállt benne az ütő. A cikk úgy megindította az agyát, mint amikor a hegytetőről lelöknek egy kerékpárost a völgybe. Arra gondolt, hogyha a mélyhűtés, a hibernáció még csak a távoli jövő zenéje is, addig is lehetne talán pótolni valamivel. A rövidebb űrutazások esetében - hiszen egyelőre úgyis csak ezekről lehet szó - mélyhűtés helyett elég lenne annyi, hogyha az űrhajóst egyszerűen csak elaltatnák. Mondjuk egy évre. Ugy átaludna az egy évet, mint a mormota. De hogy a fenébe lehetne ezt megoldani? Gyógyszeres úton semmiképpen sem, hiszen az ez irányú kísérletek sikerteleneknek bizonyultak. A gyógyszeres altatás állandó orvosi felügyeletet igényel, arról nem is beszélve, ha valami gikszer történik, az altatott visszafordíthatatlan agykárosodást szenved. Yvor Kedres cikkétől mintha világító nap kelt volna fel a sötét éjszakában. Itt a megoldás az orra előtt, és ő nem figyelt fel rá, akárcsak a többi kutatóintézet számtalan munkatársa sem! Hiszen a természet megoldotta helyettük a problémát. A medvék, mókusok, pelék akár űrhajósok is lehetnének - legalábbis néhány hónapig. Csak őket kell utánozni, egyedül őket! Innentől kezdve természetesen csak találgathatok nem tudom, hogy zajlottak az események, ezért kénytelen vagyok felvázolni egy lehetséges forgatókönyvet. A munkatárs, aki elolvasta Kedres cikkét, jelentette feletteseinek a dolgot, s ezzel beindított egy hatalmas pénz- és sikeréhes gépezetet. Emberek százai mozdultak meg, hogy sikerre vigyék az elképzelést. Először is tanulmányozniuk kellett a szádhukat, a hosszú álmot alvókat, a cirkuszosokat. Ha én lettem volna a vezetőjük, szétküldtem volna a világ minden tájára az embereimet, hogy keressenek megfelelő alanyokat, akiken kísérletezni lehet. Keressék fel természetesen a cikk íróját is, és tegyenek neki nagyvonalú ajánlatot. A dolog nyilván így is történt: ismeretlen emberek bukkantak fel szádhuk környezetében, élve eltemettetéseken, cirkuszokban, bűvészek környezetében... és a tudományos körökben is. Azonnal látni fogjuk, miért. Az első fiaskó, azt hiszem, Yvor Kedrisnél érte őket. A kutató elutasította az ajánlatukat, elvégre igazi tudós volt, őt kizárólag a tudományos eredmények érdekelték. Alighanem így jártak az igazi szád-hukkal, és a hosszú álmot alvó szerzetesekkel is. Ezek az emberek többségükben undorodnak a pénztől, anyagi javaktól, nem vonzza őket a gazdagság, a luxuskocsik, az úszómedencés házak. Ha
fürödni van kedvük, ott a Gangesz. A hadjárat eredménye teljes csőd lett aligha tudtak egyetlen, megbízható célszemélyt is magukhoz csábítani. - Hát ez roppant érdekes - dörzsölte meg az állát Laberge, és immár hosszasabban vette szemügyre Jesse Lockwoodot, mintha azt latolgatná magában, hogy ez a szerencsétlen pasas vajon képes lett volna-e ilyen nagyszabású hadművelet vezetésére. - Ezután következett a második lépés. A társaság -nevezzük immár így őket - úgy döntött, hogy más utat kell bejárniuk. Ha ők utaznak a célszemélyekhez, visszautasításban lesz részük, ráadásul a megfelelő vizsgálatokat sem lesznek képesek végrehajtani rajtuk. Sokkal eredményesebbnek mutatkozna az a megoldás, ha a célszemélyeket gyűjtenék össze valahol, a világ szeme elől elrejtve, ahol meggyőződhetnének a képességeikről, és levonhatnák belőlük a megfelelő következtetéseket. Elhatározták, hogy elrabolják a kívánt személyeket, és egy titkos laboratóriumba viszik őket. Ekkor már minden gátlás lehullott róluk, egyedül csak a nagy cél: a sok pénz lebegett a szemük előtt, és a pénzzel járó hatalom. Kicsit sem izgatta őket, hogy amit tesznek, az törvényellenes, közönséges bűncselekmény emberrablás, gyilkosság, erőszak, mind-mind az eszköztárukba tartozott. Sóhajtottam, és folytattam. - Először Kedrist kapták el. Szőrén-szálán eltűnt, és soha többé nem is került elő. Nem lennék meglepve, ha itt találnánk rá valahol a közelben... vagy a sírjára. De visszatérve a társaságra: arra is rá kellett jönniük, hogy azt a kutatóbázist, laboratóriumot vagy intézetet, ahol jövendő kutatásaikat kívánják végezni, s ahol az elraboltakat tartják majd fogva, igencsak bombabiztos helyre kell építeniük. Valahova az isten háta mögé, ahol nem tűnik fel senkinek. Vagy ha mégiscsak feltűnne, rövid úton eltüntethető az illető. A célra a Himalája vidéke látszott a legmegfelelőbbnek. Itt, India és a magashegyi zóna határvidékén élnek a hosszú álmot alvó szerzetesek, itt a legalkalmasabb a hely a kutatóbázis működtetésére. Errefelé ritka vendég a hatóság. Hogy hová rejtsék el a bázist? Például egy barlangba. Serge Laberge összerezzent meglepetésében. - Csak nem akarja azt mondani, hogy ez... itt... ? - Hogy ez-e a kutatóbázis? Bizony ez, Mr. Laberge. A Nagy Mennydörgő. - És miért... Nagy Mennydörgő? - Azt kérdezi, hogy miért hívják így? Arra gondolok, hogy amikor elkészült a barlangban a kutatóbázis, még nem voltak képesek hangtalanul dolgozni. Az elszívóberendezések zaja messzire elhallatszhatott. Amikor ideérkeztem, és a Nagy Mennydörgőhiedelmekről faggattam a szerzeteseket, egyöntetűen azt állították, hogy a Nagy Mennydörgő nevet csak nemrégiben kezdték használni, addig csak a pokol kapujaként emlegették a barlangot, amelynek a konkrét helyéről azonban nem volt tudomásuk. Az ideköltözött kutatók, amikor rájöttek, hogy az elszívók zaja felhívja rájuk a figyelmet, kicserélték a berendezést. Hangszigetelő kunyhót építettek az egyik lejárat fölé. Azóta a Nagy Mennydörgő megszűnt mennydörögni. Mindeközben a társaság ügynökei végigszimatolták a kontinenseket, és listákat készítettek az elrabolandó emberekről. Voltak a célszemélyek között szerzetesek, szádhuk, cirkuszosok, bűvészek. Egy érdekes történetet mindenesetre elmesélek önöknek... Vagy talán kettőt is. Majd meglátjuk. Ha korábban azt hittem volna, hogy az eseményektől eltörődötten hallgatják majd a mesémet, tévednem kellett. Szinte nem volt ember idelent, aki ne csüggött volna a szavaimon. Én meg folytattam. - Az első történet két évvel ezelőtt esett meg velem. Él egy kiváló rendőr barátom Indiában, Bená- részben, azaz Váránasziban, Lal Bahadur felügyelő. 0 fordult hozzám azzal, hogy egy kedves nőisme-rősének, bizonyos Sunilának az ikertestvére, Shashi-mohan szádhuvá lett és eltűnt. Eltemettette magát, majd feltehetően kilopták a sírjából. Legalábbis Su-nila erre gyanakszik. Lal Bahadur megkért rá, hogy ha tehetem, nézzek utána a gyanúnak ő mint rendőrfelügyelő nem avatkozhat a dologba. Ha megtenné, és napfény derülne rá, számtalan vallási érzékenységet bánthatna meg vele, ami akár rendőrségellenes zavargásokba is torkollhatna. Lal Bahadur arra gondolt, hogy én, aki jól ismerem Indiát, megfelelő lennék a feladatra. Ássam ki a szádhu koporsóját, és nézzem meg, benne van-e vagy sem.
Megvallom, életemben nem kaptam még furcsább feladatot. Bár nagyon nem tetszett a kérés - Indiában mindenképpen kerülendő, hogy egy európai az indiaiak ügyeibe avatkozzon -, nem sokat tehettem ellene. Lal Bahadur régi barátom volt, gyakorta tettünk kisebb-nagyobb szívességeket egymásnak. Úgy gondoltam, hamar túleshetek a dolgon Értesítettem Sunilát, hogy vállalom a feladatot. És ismét csak meg kell állnunk egy pillanatra - mosolyogtam Derek Deeganre. - Merthogy történt valami, ami nagyon is elvárható volt, de amire én akkor még értelemszerűen nem gondolhattam. Honnan is sejthettem volna, hogy indiai fellépésemmel bizonyos körökben mekkora pánikot okozok? Mert bizony feltűntem én Indiában azoknak, akik a szádhuk elrablásával foglalkoztak! S amikor kiderült, hogy valójában ki is vagyok - dicsekvés nélkül állíthatom, hogy jó néhány nagy port felvert bűnügyet sikerült megoldanom az elmúlt évek során -, a társaságot nem kis nyugtalanság töltötte el. Itt van ez a nyomorult Leslie L. Lawrence, akiről köztudott, hogy mindenbe beleüti az orrát, ráadásul Kelethez is ért, sokszor megfordult már Indiában, ismeri a szádhukat és a Himalája szerzeteseit is. Hátha észrevesz valamit, amit más nem venne észre hátha összefüggéseket talál bizonyos események között. Büszkén állíthatom, hogy bizonyos körökben nagy rémületet okoztam. Igaz, Mr. Lockwood? Mr. Lockwood meghallotta a nevét és összerezzent. Olyan homályos volt a szeme, mint a pinceablak, de mégis felém intett, mintha igazat adna nekem. Bizony, bizony, nagy rémületet okozott nekünk ez a Leslie L. Lawrence! - Olyannyira, hogy a társaság vezérkara összeült, és azt a döntést hozta, hogy végezni kell velem, mielőtt még valamit elrontanék. Megtehették volna, hogy bérgyilkost küldenek rám, de ez valahogy mégsem akaródzott nekik. A gyilkosságot nyomozás követné, amely ezer veszélyt rejthetne magába. Túl nagy a tét ahhoz, hogy kockáztassanak. Ha viszont csapdába csalnak, és baleset látszatát keltve végeznek velem, akkor nincs nyomozás, nincs gyanú, és főleg én sem vagyok. Végigtúrták a múltamat, és megállapították, hogy gyengéd szálak fűznek Barbara del Sóihoz, egy cirkusz igazgatójához, amely cirkuszban. .. - lássanak csodát! egy olyan fickó is dolgozik, akit különben is el szerettek volna kapni. Ezért aztán gondos tervezésbe kezdtek, s a megszületett terv főszerepét egy Carlos nevű artistára osztották, így van, Carlos? Carlos azonban nem válaszolt. Üveges tekintettel meredt a barlang mennyezetére. - Bizony hogy így volt - folytattam a történetemet. - Hogy miképpen nyerték meg Carlost, és hogy ki is volt valójában, talán mindörökké titok marad. Ha csak fel nem lebbenti róla valaki egyszer a fátylat. Mrs. Mann? -Mi a fenét akar tőlem? - villogtatta a szemét Sarah. - Lehet, hogy Mr. Lockwood esetleg választ adhatna erre a kérdésre? - Maga megőrült! - Ahogy gondolja - mosolyogtam. - A társaság tehát felállította a csapdát, amelybe be kellett sétálnom. Először is eltüntették Dominiqot, akire különben is kivetették már a hálójukat. Dominiq a cirkusz sztárja volt, olyan mutatványokra képes, amelyek igazi nézőcsalogatónak számítottak. Kedvence volt az élve eltemettetés. O is birtokában volt mindazon tulajdonságoknak, amelyek valószínűvé tették, hogy a Himalája hegyei között egy barlangban fejezi majd be az életét. Nem akarom önöket Barbara del Sol cirkuszának a belügyeivel untatni, annyit azonban mégiscsak tudniuk kell, hogy nem sokkal az érkezésem előtt gyilkosság történt a cirkuszban. Egy Jackie nevű artistanőt öltek meg különös kegyetlenséggel. Jackie Dominiq barátnője volt. Barbara nem sokkal a gyilkosság elkövetése előtt összekülönbözött Jackie-vei, a suttogó hírek szerint azért, mert maga is szerelmes volt Dominiqba. így volt, Barbara? Barbara ingerülten legyintett. - Soha nem éreztem Dominiq iránt mást, csupán kollegiális szeretetet. Egyébként sem az ízlésem. Úgy mosolygott rám, hogy kitalálhattam belőle, milyen is az ízlése. -A suttogó feltételezés valószínűleg Carlostól eredt. A gyilkosság helyszínétől nem messze Barbara késére bukkantak - Jackie-t egyébként különös kegyetlenséggel, kilenc késszúrással ölték meg, majd a trapézra húzták fel a
holttestét. Sajnos Dominiq nem tudott magyarázattal szolgálni a történteket illetően, lévén, hogy eltűnt. A gyilkosság felfedezése előtt megpattant. Akárhogy is nézzük a dolgot, Barbara nagy veszélybe került. Ha Duvenvoorde felügyelő úgy dönt, hogy Barbara a gyanúsítottja, rövid úton a börtönben találhatta volna magát. Barbara ekkor hozzám fordult segítségért. Egyedül bennem bízott, hiszen jól ismert, tudta, hogy nem egy nehéz ügyet megoldottam már. És az a bizonyos társaság pontosan erre is számított. Hogy Barbara kérésére St. Maartenre utazom, és megpróbálom kihúzni a mocsárból. Ugye nem lepődnek meg rajta, hogy a segítségkérés után három nappal már a szigeten voltam? -Én már semmin sem lepődök meg - morogta Derek Deegan. - Innentől kezdve aztán gyorsan peregtek az események. Carlosnak - Jackie gyilkosának - a feladata volt, hogy baleset látszatát keltve kiiktasson a föld lakóinak hosszú, és egyre növekvő névsorából. Ez azonban nem sikerült neki. Annyit ért el csupán vele, hogy felkeltette a gyanakvásomat. Mert ekkor már biztos voltam benne, hogy nem Barbara a célpont, hanem én. Csak még azt nem tudtam, miért. Carlos tehát ügyetlennek bizonyult: Jackie-vel ellentétben engem kétszer sem sikerült eltennie láb alól. Ahhoz viszont volt esze, hogy első, balul sikerült vállalkozása után megmentőmként tüntesse fel magát. Bár nem tartozik szorosan a történethez, néhány szót kell ejtenem Ruud Duvenvoorde felügyelőről is. A kiváló szimattal rendelkező rendőr kutatott egy kicsit utánam, s eközben meggyőződött róla, hogy tökéletesen megbízhat bennem. Olyan múlttal, amilyennel én rendelkezem, aligha hagyom átverni magam. Ezért csak arra törekedett, hogy felettesei számára minden pillanatban elfogadható magyarázattal szolgálhasson, különben hagyott dolgozni. Ezért aztán kellemetlen kompromisszumra kényszerültem. Ha meg akartam menteni Barbarát - ha csak rövid időre is -, fel kellett valakit áldoznom helyette. Sikerült megállapodnom Miss Chambefort-ral, hogy megfelelő díjazás fejében ideiglenesen vállalja a gyanúsított szerepét. Duvenvoorde le is tartóztatta, de erről még majd beszélek... Ezután furcsa fordulatot vettek az események. A társaság, amely természetesen értesült Carlos balsikeréről, átírta a tervét. Utasították az erőművészt, hogy hagyjon fel az ellenem irányuló gyilkossági kísérletekkel, inkább szervezze meg az elrablásomat. Ezzel két legyet is üthetnek egy csapásra. Kivonnának a forgalomból, azonkívül a Himalájában ezerféle módon is a segítségükre lehetnék. Élve nagyobb hasznot hajthatnék nekik, mint holtan. Carlos ekkor újabb csapdát állított nekem, amelybe sikerült is besétálnom. Csupán az isteneknek és a jelenlévő Glory és Me-lody kisasszonynak köszönhetem, hogy nem egy koporsóban tettem meg az utat St. Maartentől a Himalájáig. Melody és Glory egyszerre pirultak el, mintha csak egy kellemes, délutáni csevegő partin lettünk volna. Lányos zavarukban talán még arról is megfeledkeztek, hogy valamennyien életveszélyben forgunk. - A történet ezzel le is zárult. Képzelhetik, micsoda meglepetéssel vettem tudomásul másfél évvel később, hogy Miss Barbara cirkusza éppen itt, Umasi mellett vonult nyári pihenőre. Ebből is látszik, hogy kicsi a világ. Laberge mosolyogva csóválta meg a fejét. - Ne akarja elhitetni velem, hogy csupán véletlenekről volt szó. - Néha meg kell lökdösnünk a véletlen szekerét -kacsintottam rá. - Mivel látom, hogy milyen érdeklődéssel hallgatták a mesémet, elmondok önöknek még egyet. ígérem, rövid leszek. Nem hangzott tiltakozás, még Derek Deegan is hallgatott. -Mielőtt újabb elbeszélésbe kezdenék, visszakanyarodnék egy kicsit a társasághoz, amelyről már beszéltem. Ez idő tájt történt, hogy az az ötös kutatócsoport, amelyről korábban már szót ejtettem, s amelynek a tagjai Mr. Roswall, Mr. Tilbury, Mr. To-roughgood, Mr. McKloskey és Mr. Berenger voltak, ugyancsak felkeltette a társaság érdeklődését. A csoport ugyanis publikálni kezdte azokat az eredményeket, amelyeket a szerzetesek rejtélyes tudományainak vizsgálatai révén értek el. A társaság attól tartott, hogy ha a cikkek sorozatban látnak napvilágot, mások érdeklődését is felkelthetik, és veszélyes konkurenciát teremthetnek. Elvégre nem is olyan nehéz rájönni, hogy a hosszú álmot az űrutazásoknál hasznosítani lehet.
Az idő sürgette őket, hiszen éppen egy nemzetközi, tibetológiai konferencia szervezése folyt, amelyre a kutatócsoport szenzációsnak ígérkező programot készített. Sikerült rábeszélniük néhány szerzetest, hogy mutassák be természetfelettinek tűnő képességeiket. A programpontot az utolsó napig titokban akarták tartani, nehogy valaki is megakadályozza a szerzetesek bemutatkozását. Elsősorban nem is idegenektől féltek - a társaság létezését még csak nem is sejtették -, hanem attól, hogy bizonyos tibeti szervezetek teszik keresztbe előttük a lábukat. Elvégre, amiket bemutatni szándékoztak, a vallási rítusok részei nem arra valók, hogy idegenek bámulják őket. Még akkor sem, ha azok tudósok. A kutatócsoport azonban ekkor már megegyezett az egyik szerzetesi közösség vezetőjével, bizonyos Khadag rinpócséval, hogy részleteket mutatnak be a tudásukból. Néhányan például élve eltemettetik majd magukat. A bemutatóig viszont el kellett rejtőzniük a kíváncsi tekintetek elől. Rejtekhelyül a csoport egyik tagjának, McKloskeynak a Szikláshegységben lévő nyaralóját szemelték ki. Ott imádkoztak a szerzeteseink, s várták a bemutató kezdetét. Jómagam is részt vettem a konferencia előkészítésében, de minderről természetesen mit sem tudtam. A véletlen azonban nem hagyta, hogy kimaradjak az eseményekből. A csoport másik tagja, szegény Tommy Berenger felajánlotta, hogy... hm... rendelkezésemre bocsátja a McKloskeyétól nem messzire fekvő faházát, ahol kipihenhetem a konferencia szervezésének fáradalmait. Fogalmam sem volt róla, hogy alig másfél mérföldnyire tőlem a szerzetesek várakoznak a fellépésükre. Innentől kezdve kötőféket kellett tennem a nyelvemre. Csak annyit meséltem el nekik, amennyit szükségesnek tartottam az események megértéséhez. Elsősorban a medvékről beszéltem, amelyektől egy halálkiáltó szerzetes mentett meg. Röviden elmeséltem Khadag rinpócséval történt találkozásomat is. A szerzetes alaposan meghökkent, amikor rájött, hogy felfedeztem a rejtekhelyüket. A kutatócsoport ekkor úgy döntött, hogy a szerzetesek a fellépés előtti utolsó éjszakájukat egy szállodában töltik. - És most ismét merényletek következnek - folytattam az elbeszélésemet. - Úgy látszik, a társaság újra felülbírálta velem kapcsolatos álláspontját. Elhatározták, hogy mégiscsak kinyírnak. Túlságosan sok zavart okozok ahhoz, hogy életben hagyhassanak. Ha megpróbálnak elrabolni, kicsúszom a markukból. Jobb, ha kihúznak a névsorból. A változatosság kedvéért egy kamionnal próbáltak meg halálra tapostatni. Ha az istenek nincsenek velem, bizonyára ott is hagytam volna a fogam. De szerencsére velem voltak. A merényletek hallatán a kutatócsoport is rázizzent, hogy nagy bajba került. Főleg, hogy egy szerzetesnek is nyoma veszett. Hogy őt miért és miképpen ölték meg, nem tudom, de abból a kamionból esett ki, amely el akart taposni. Nem tudja, ki és miért ölhette meg, Mrs. Mann? - Honnan a fenéből tudnám? - rikácsolta Sarah Mann. - Szerencséje, hogy nincs fegyverem... Tényleg az volt. Ha van, alighanem a homlokom közepén éktelenkedő lyukon át szedhettem volna a közeljövőben a levegőt. - A kutatócsoport elhatározta, hogy törli a bemutatót, és hazaküldi a szerzeteseket. Azt hitték, hogy a titkaikat védő szerzetesi közösségek keze van a dologban. Igaz, Mr. Toroughgood? A szakállas varázsló bólintott. - Úgy van - mondta mély, reszelős hangon. - Arra gondoltunk, attól tartanak, hogy ha nyilvánosságra hozzuk a titkaikat, megsértjük vele az isteneiket. Éppen ezért lemondtunk a bemutatóról. - Ezután pedig elgereblyézték maguk mögött a talajt. Aki a bemutató résztvevője lett volna, külföldre távozott. Csakhogy röviddel ezután történt egy kis baleset. Igaz, Mr. Toroughgood? A szakállas ismét bólintott. -Hát... történt. - Elmondaná, micsoda? Toroughgood megköszörülte a torkát. - Röviddel azután, hogy hazaküldtük a szerzeteseket. .. értesültünk róla, hogy valahol nyomuk veszett. Egynek a haláláról már tudtunk - ez volt az, akit azzal a kamionnal szállítottak, amely halálra akarta gázolni Mr. Lawrence-t -, a
többiek viszont egyszerűen felszívódtak. Állítólag megérkeztek Indiába, az újdelhi repülőtérre, azonban köd előttem, köd utánam. Ekkor úgy döntöttünk, hogy... fogadalmat teszünk. Beláttuk, hogy egyedül mi vagyunk a felelősek a történtekért. Megsejtettük, hogy ismeretlen erők a szerzetesek titkaira kíváncsiak, és semmitől sem riadnak vissza, hogy megszerezzék. Óriási lelkifurdalás tört ránk. Tudtuk, hogy a halott életét már nem vagyunk képesek visszaadni, de legalább a többieket meg kellett próbálnunk megmenteni. Ekkor sajnáltuk csak igazán, hogy nem vettük be a csoportba Mr. Lawrence-t. Attól tartottunk ugyanis, ha értesítjük őt a bemutató tervéről, lebeszél bennünket róla, sőt megpróbálja megakadályozni, hogy létrejöhessen. - Ez így is történt volna - bólintottam. - Mivel tudtuk, hogy a hosszú álmot alvó szerzetesek közül jó néhányan Szikkimben éltek, elhatároztuk, hogy itt telepszünk le, Umasi kolostorának a közelében, a Nagy Mennydörgő szomszédságában, és megpróbáljuk megtalálni az eltűnteket. Addig nem öltünk magunkra tisztességes ruhát, és nem is borotválkozunk, amíg nem teljesítjük, amit megfogadtunk. Tilbury, szegény meg is zavarodott, és a mi idegállapotunk is sok kívánnivalót hagy maga után. Sajnos... csődöt mondtunk. Az ismeretlenek... sorra likvidálták a társaimat. Mára már csak ketten maradtunk... Berenger, McKloskey és Tilbury halott. Csakő... és én... Jónak láttam visszavenni a szót. Megköszörültem a torkom, és folytattam a történetemet. - Hogy, hogy nem: egyszer csak arra az elhatározásra jutottam, hogy jómagámnak is el kell látogatnom Szikkimbe. Egy madárka azt dalolta a fülembe, hogy sok érdekes látnivalóban lehet itt részem. Ha az istenek egyszer elhatároznak valamit, hát a módját is megtalálják, hogy megvalósuljon az akaratuk. - Mi a fenét beszél itt maga összevissza? - hajolt előre Deegan. - Éppen azon töprengtem odahaza, Londonban, hogy kellene szereznem valahonnan egy szikkimi kolostorba szóló meghívólevelet, amikor megkaptam Tenzing Csergalnak, Umasi apátjának az üzenetét. Tenzing Csergal régi ismerősöm, nemegyszer találkoztunk már lámaista egyházi rendezvényeken. Valószínűleg meg is kedvelt egy kicsit, bár egy apát esetében nem mindig egyszerű eldönteni, hogy valóban kedvel-e bennünket. Nos, Tenzing Csergal a segítségemet kérte. Néhány évvel ezelőtt testvérbátyja lemondott apáti tisztéről, és egy furcsa, vallási közösség tagja lett a hosszú álmot alvó szerzetesek közé lépett. Nem sokkal ezelőtt aztán szőrénszálán eltűnt. Tenzing Csergal feltételezte, hogy baja esett, hiszen Szoszor Namgyal soha nem szakította meg vele a kapcsolatot. A másik közösséghez való csatlakozása után is megőrizték a jó testvéri viszonyt gyakran meglátogatták egymást. Tenzing Csergal biztos volt benne, ha a testvére nem jelentkezik nála, annak igen komoly oka lehet. Vagy súlyosan megbetegedett, vagy meghalt, vagy valakik akadályozzák a mozgásában. Felajánlotta, hogy támogatja a kutatómunkámat, ha segítek neki megkeresni a fivérét. A kolostorban pedig úgy viselkedik, mintha nem ismerne. Ekkor már sejtettem, hogy Umasi kolostorának a környéke bővelkedik rejtélyekben. Mert amíg Londonban tartózkodtam, addig sem tétlenkedtem. Sikerült kinyomoznom, hogy cirka ötven olyan személy tűnt el a világ különböző pontjairól, akik kapcsolatban álltak a hosszú álommal. Volt köztük vagy tíz szikkimi lakos is. Ezek után felkerestem egy odavaló szerzetest, aki jelenleg Svájcban él. 0 mesélt nekem a Nagy Mennydörgőről. O is biztos volt benne, hogy nincs rendben valami idefent. Valaki gyűjti a hosszú álmot alvókat, s feltehetően leviszi őket a Nagy Mennydörgőbe. Nem haboztam hát: elfogadtam Tenzing Csergal meghívását, és irány Szikkim! Itt aztán legnagyobb meglepetésemre találkoztam Barbarával és a cirkusszal... i - Ahogy kezdem magát megismerni, maga semmit sem bíz a véletlenre - mosolygott Serge La-berge. - Mire gondol? - Hogy Miss Barbara cirkusza nem véletlenül választotta Szikkimet. -Őszintén szólva... én sugalltam neki. Szikkim érdekes országrész, az itteni emberek kedvelik a cirkuszművészetet... ráadásul feltételezhető, hogy errefelé élnek azok, akik elrabolják a hosszú álmot alvókat. Laberge elkomorodott. Nyilván megerőltette a gondolkodás.
-A fenébe is... ezek szerint maga számított rá, hogy a cirkuszból is el fognak tüntetni valakit. - Erre számítani is lehetett - vigyorogtam. -Diego! - tört ki a kiáltás Melodyból. - Hallod, Glory? Diego! Laberge megcsóválta a fejét, és elismerő tekintettel nézett rám. - Eszerint... ön felkészült rá, hogyha azok, akik érdeklődnek a hosszú álmot alvók iránt, értesülnek róla, hogy közvetlen közelükben, a cirkuszban is található egy ilyen képességekkel megáldott férfi, nem tudnak ellenállni a kísértésnek, és megpróbálják elrabolni. - Erre számítottam - ismertem be. - Eszerint - fűzte tovább a gondolatait -, maga nem küldhetett az oroszlán torkába egy egyszerű szerzetest. - Valóban nem - bólintottam. - Ha pedig nem egyszerű szerzetes ez az eltűnt... minek is hívják, Diegónak? - Úgy van. -Akkor ez a Diego egy ravasz fickó... esetleg nem is Diego a neve? - Még az is meglehet - mondtam. - Maga tehát kiválasztott egy ismeretlent, és felléptette a cirkuszban, mint Diegót, aki Guatemalából érkezett, és azért olyan a szeme amilyen, mert indián vér is folyik benne. - így van. - De nem indián? - Valóban nem. - És nem is guatemalai. - Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem. - Hallod, Glory, ez a pasas már megint átvert bennünket! - És Barbara is, Melody. - Mi meg végig azt hittük, hogy Diego és Barbara összeszűrték a hátunk mögött a levet. -Bizonyos értelemben össze is szűrték. -Csakhogy ennek az izé... Lawrence-nek az utasításait hajtották végre. - A fenébe is, tényleg. - Tehát - folytatta a töprengést Laberge -, maga szerzett valahonnan egy fickót, akiben tökéletesen megbízott, majd Miss Del Sol segítségével felléptette a cirkuszban. Miért volt erre szüksége? Újra csak mosolyogtam. Kicsit talán elégedetten is, bár még igen távol jártam attól, hogy igazán elégedett lehessek. - Először is szerettem volna megtudni, ki a tégla a cirkuszban. Carlosra gyanakodtam, de egészen biztos azért nem lehettem benne. Tudtam, hogy Carlos ravasz fickó, ezért egy kis szerelmi történetet játszattam le Barbarával és Diegóval, hogy eltereljem Diego igazi szándékáról a figyelmét. Carlos nem is gyanakodott rá. Elfogadta guatemalai indiánnak. Aztán Diegót elrabolták... - Maga hagyta, hogy elrabolják? - Ez volt a célom. -Dehát... miért? - Mert attól tartottam, hogy másképpen nem találom meg a Nagy Mennydörgő bejáratát. -Maga... maga... nyomkövetőt használt! De hát hogyan használhatta? Feltételezem... hogy az elra-boltakat mezítelenre vetkőztették. Jézusom! Akár a fülében is lehetett! De hát ki volt az a fickó? Ki volt Diego? - Igazán kíváncsi rá? - Hogy a fenébe ne lennék? Életemben nem vettem még részt ilyen izgalmas kalandban. -Ha kíváncsi rá, elárulhatom. Diego nem más, mint Jondon, régi barátom, a bhutáni biztonsági szolgálat vezetője. 0 segített, hogy meghatározhassam a Nagy Mennydörgő koordinátáit. Barbara vette Jondon készülékének a jeleit, s ezekből sikerült megállapítanunk a barlang pontos helyét. - És most... hol van ez a Jondon? Az órámra néztem, és elmosolyodtam. - Még negyedóra, és meg fogjuk találni. 60.
- Várunk még valamire? - kérdezte Derek Deegan türelmetlenül Serge Laberge felé fordulva. Laberge megvonta a vállát. -Nem is tudom. Mr. Lawrence történeteit akár reggelig is elhallgatnám. Nem beszélne arról is, hogy mi történt azután, hogy megérkezett ide, Umasi kolostorához, azaz a Nagy Mennydörgőhöz? Megvontam a vállam, miközben csupa-csupa mosoly volt a képem. - Miért is ne? - Talán már nem kellene... - próbálkozott Deegan, de Laberge leintette. - Ugyan már, Derek, csak hadd folytassa! Elvégre jobb, ha megtudjuk, mi történt a közelünkben az elmúlt napok során. Nem kérettem magam, beszélni kezdtem. Ahogy egymás után fűztem a mondataimat, éreztem, hogy egyre növekszik köztük a feszültség. Hát hogyisne, amikor gyilkosságokról meséltem, rémtettekről, rejtélyekről. Márpedig ezek a teremtés óta izgalomban tartják az emberfiát. Azzal kezdtem, hogy a szolgálatomra rendelt két szerzetest kezdtem dicsérni. - Óriási szerencsémre Tenzing Csergal két olyan szerzetest adott mellém, akik nélkül semmire sem mentem volna. Két igazi oroszlánt, Buddha tanának az oroszlánjait. Ha ők velem voltak, sem a démonoktól, sem az ártó szellemektől nem féltem. Két olyan férfiút, akiknek világos és tiszta az agya, mint a szent tükör nem remeg a kezük még a legszemte-lenebb démonok ordításának hallatán sem szívük kőből van, ha vad lényekkel kell szembenézni lágy viaszból, ha gyámolítandókkal hozza össze őket a karma. Migmibzang tátott szájjal hallgatta a szövegemet, bár nem sokat értett az egészből. Ez azonban természetesen nem kérdőjelezte meg szívének keménységét és lágyságát. - Ezt szépen mondta - húzta el a száját Laberge. Mást sem kívánok magamnak, hogy egyszer majd rólam is ilyen szépen emlékezzenek meg. - Ahhoz talán lámának kellene lennie. -Lehet, hogy egyszer megtérek. Egyelőre még nem vagyok elég öreg hozzá. - Hálás vagyok nekik, hogy ezernyi ismerettel láttak el. Ilyen volt például, hogy Migmibzang látta az ördögöket, és mesélt róluk. Migmibzang, nevének ismételt emlegetése közben, értetlenül pislogott rám. Vajon mi a csodát akarhatok tőle? Bólintott, majd felém nyújtotta a nyelvét, ami a tibeti protokoll szerint annyit tesz, hogy nagyon meg van elégedve velem, és annyira tisztel, hogy legszívesebben együtt lépne be velem az élet és a halál között meghúzódó, démonokkal teli világba, a Bardóba. - Migmibzang látta az ördögöket? - hökkent meg Laberge. - Ez igaz? Migmibzang bólintott. - Igaz, rinpócse. - Milyenek voltak? - Félelmetesek, rinpócse. -Közelebbről? -Fekete volt a testük, szarvaik voltak, és piros volt a nyelvük. - Hm. Ez érdekes. De miért volt ez annyira fontos önnek, Mr. Lawrence? - Akik a Nagy Mennydörgőt használták, azt akarták, hogy a helyi lakosság azt higgye, ördögök tevékenykednek a környéken. Ezért a vezetőjük beöltöztette az embereit ördögnek. A babonás pásztorok és a még babonásabb szerzetesek nem is nagyon merészkedtek a sziklatömbök közé. Az ördögök nyugodtan építkezhettek, elkészíthették a bázisukat, nem zavarta őket senki. Es ha valaki mégiscsak észrevette őket, félrefordította a fejét, és hallgatott róluk. Tudják, miért? Mert a mai napig azt hiszik errefelé, hogy ha egyszer egy démon vagy ördög megpillantja az arcod, sosem felejti el. Márpedig nincs annál rettenetesebb, mintha valakinek az arca örökre belevésődik az ördög emlékezetébe. Az ördög ugyanis attól kezdve másra sem gondol, csupán arra, hogy keríthetné hatalmába az illetőt. így van, Migmibzang? - így, rinpócse. - Továbbá az is izgatott, hogy miért fekete az ördögök bőre. Migmibzang szerint nem az ördögök ruhája fekete, hanem a bőre. Ez pedig értelmezésem szerint annyit jelenthetett, hogy az ördögök testre simuló fekete ruhát viselnek. Ez aztán
újabb kérdést vetett fel. Vajon azért hozták át az ismeretlenek testre simuló ruhájukat a tengeren, hogy a helyieket ijesztgessék velük? Aligha. Ehhez látványosabb öltözéket is hozhattak volna magukkal. A helyiek ijesztgetésének terve itt fogalmazódott meg bennük, nem a tengeren túl. Azokat a ruhákat használták fel erre a célra, amelyek már úgyis itt voltak velük. De vajon mi lehetett ez a ruha? Feltehetően testre simuló búvárruha, síruha, vagy szkafander. Akkor még nem voltam tisztában vele, hogy melyik közülük. - Most már tisztában van? - Ó, igen. - És melyik? Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdését. Mondtam tovább a mondandómat. -Biztos voltam benne, hogy tengerentúli, fehér emberek munkálkodnak a környéken, mégpedig bűnös célok érdekében. De vajon kik lehetnek, és főleg, mi a fenét akarhatnak az elrabolt szerencsétlenektől? Sokáig túráztattam az agyam, de nem mentem sokra vele. Vajon az ördögök szkafanderből átalakított álruhát viseltek... vagy talán búvárruhát, Mrs. Mann? Sarah Mann arcát ismét elöntötte a düh. - Honnan a fenéből tudjam? -Önök hogy merülnek le egy vízzel teli barlangba? - Búvárruhában, természetesen. - Van önöknek a szállásukon búvárruhájuk? -Hogy a fenébe ne lenne! Jézusom, csak nem gondolja, hogy... - Aztán itt volt a nyakamon Honeburg problémája is. A cirkusz parafenoménjáé. Sosem gondoltam volna, hogy ijesztő képességei lehetnek. Azt hittem, csak okos bűvész, közben meg kiderült, hogy... - Micsoda? - Tehetségesebb annál, mint gondoltam. - Mégpedig? - Valóban ért a gondolatolvasáshoz. Olyannyira, hogy megpróbált Jondon, azaz Diego agyában kotorászni. Megérezte, hogy Diego nem az, akinek mondja magát, és rejteget valamit a többiek elől. Jondon felfedezte a próbálkozását, és meg is hökkent tőle. Attól tartott, Honeburg elront mindent. Ezért ő is munkába lépett. Szegény Honeburg egészen a mai napig nem nyerte vissza a tudatát. De ha Jondon előkerül, visszanyeri. - Hogyan? - hökkent meg Laberge. - Azt akarja mondani, hogy ezek az emberek úgy mászkálnak egymás agyában, mint én a Waterloo Bridge-en? -Hát ha nem is úgy, de azért értenek bizonyos dolgokhoz, amik az átlagember számára hihetetlennek tűnnek. Jondon képességeiről magam is meggyőződtem már, Honeburgot ugyan még nem ismerem, de amit hallottam róla, az is éppen elég. Ha megunná a cirkuszt, beléphetne a varázsló szerzetesek közé. De nem akarom soká húzni az időt, inkább az úgynevezett barlangkutatókról beszélnék még. -Mi az, hogy úgynevezett? - visította Sarah Mann. - Mi nem úgynevezettek vagyunk! Mi igenis... -Fő céljuk nem a barlangkutatás volt, hanem a bosszúállás! - Mi a fene? - hökkent meg Laberge. - Kin akartak bosszút állni? Néhány szóval elmeséltem nekik Maurice Leblanc és Martha Bell eltűnésének titokzatos történetét. Szó szerint tátva maradt tőle a szájuk. Derek Deegan még a puskáját is majd elejtette nagy meglepetésében. -Leblanc és az a nő... eltűnt? - nyögte Laberge. - Hova a fenébe... ? - Ez a kérdés. Ok azt állítják, hogy elrabolták és megölték őket. -Kik? - Ezt kutatják. - De hát... miért ölték volna meg őket? - Bizonyára azért, mert rossz időben voltak rossz helyen. Láthattak valamit, amit nem lett volna szabad észrevenniük. Ezért... hidegre tették őket. - Még egyszer kérdezem, hogy kik? - Akik ezt itt... üzemeltetik. - Az ördögök?
- Ki tudja? Ráadásul a barlangkutatók rendkívül agresszíven viselkedtek mindenkivel szemben. Erről én is tudnék beszélni. Elkaptak és felröppentettek egy fára... -Közülünk is többeket - legyintett Laberge. -Ezek az emberek őrültek! -Ezt ne mondja még egyszer, mert... mert... -támadt Sarah Mann Laberge-re. - Mert megöl? Mrs. Mann nem ölte meg Laberge-t, nem is lett volna mivel, viszont leköpte. Pontosan a képébe köpött. Laberge sóhajtott, és letörölte. - Most aztán láthatják, hogy kik ezek. Ha fegyver lenne náluk... -Maga már nem élne! - visította Sarah. - És a többiek sem! Ennek a rohadék Lawrence-nek magam tépném ki a nyelvét! Utálom a fecsegő szószá-tyárokat! - A barlangkutatók - maradjunk csak ennél a terminusnál - magukkal hoztak hat lányt is, hogy leplezzék valódi tevékenységüket. Én azonban átláttam a szitán, és elmenekítettem őket a kolostorba. -Forduljanak fel valamennyien! - visította Sarah. - Dögöljetek meg, pisisek! A pisisek összebújtak, és sírni kezdtek. Mintha attól tartottak volna, hogy megfogan az átok, és tényleg kiszáll belőlük a lélek. A többi barlangász meredten maga elé bámult. S tevén Malcolm és Ron Casey mintha az előttük álló börtönéveket számolgatta volna. Még a szájuk széle is mozgott a nagy számolásban. - Hát... nem irigylem őket - sóhajtotta Laberge. -Ha ők követték el a gyilkosságokat... -Ami azt illeti, önöket sem hagyhattam figyelmen kívül, Mr. Laberge. - Ezt meg is értem. -Mert elméletileg önök is lehetnének... az elrablók. - Elméletileg hogyne. -Csak éppen arra a kérdésre nem tudtam válaszolni, hogy miért tennék, nem igaz? De azért utánanéztem az önök tevékenységének is. Ha nem lett volna negatív eredménye a vizsgálódásomnak, önöket is gyanúba vettem volna. - Nocsak. - Önök az elmúlt három év során kilenc szabadalmat jelentettek be különböző szabadalmi hivataloknál. Valamennyi kenőcs és spray, amivel szép eredményeket lehet elérni bizonyos betegségek gyógyításánál. Egyik kenőcsük például segíti a csontritkulás elleni küzdelmet, egy másik új bőrt növeszt a megégett helyére... De nem akarok reklámot csinálni a termékeiknek... Mr. Dreyfuss halála aztán... Dreyfuss nevének hallatán Laberge elkomorult. - Lassan kezd elegem lenni az egészből, Lawren-ce! Dreyfuss a barátom volt. És megölték ezek az átkozottak. Ki volt a gyilkosa, te szörnyeteg? Te, vagy ez az őrült? A kérdés Sara Mann-nek szólt. Az asszony nem szólt, csak a szája széle remegett, miközben nyál csorgott le róla az állára. Ha bíró lettem volna, már ezért is életfogytiglanra ítéltem volna. Szerencsére nem voltam az. -A gyilkosságokat nyílpuskával, ezzel a félelmetes és alattomos fegyverrel követték el. Jesse Lockwood olyannyira őrült volt, vagy olyannyira biztos a dolgában, hogy még csak nem is rejtegette előttem a nyílpuskáját. Ez pedig döntő bizonyíték. A nyílpuska ritka fegyver, nem úgy, mint a revolver. Igen kicsi a valószínűsége annak, hogy másvalaki is ezt használja. Amint észrevettem nála... - Jessének soha nem volt nyílpuskája! - kiáltotta indulatosan Sarah Mann. Kénytelen voltam a lányokhoz fordulni segítségért. - Maguk sem láttak nála? - kérdeztem. A lányok hallgattak, majd némi habozás után Miss Köstler nyújtotta fel a kezét. - Miss Köstler? - Hát én azért... ezt nem mondanám. Erre a többiek is felbátorodtak. Kiderült, hogy valamennyien látták a nyílpuskát Jesse Lockwood kezében. Miss Buttonnak még el is dicsekedett vele, hogy rövid idő alatt mennyire sikerült kitapasztalnia minden csínját-bínját. -Ezt vajon hogy érthette? - kérdeztem a lánytól. Miss Button felvonta a vállát. - Talán arra célzott, hogy szorgalmasan gyakorolt vele. Egyszer fél délutánt azzal töltött, hogy egy sziklatömbre nyilazott. Feltett a tetejére egy labdát -
alighanem teniszlabda volt -, és megpróbálta lelőni róla. Nagyon idegesek is voltunk miatta. - Csak nem féltek a nyílpuskától? - Ó, azt nem, nem amiatt voltunk idegesek. Inkább azért, mert becsapva éreztük magunkat. Ahelyett, hogy azt csináltuk volna, amiért idejöttünk, azt kellett figyelnünk, hogy a vezetőnk egy teniszlabdával szórakozik. A mi pénzünkön. Ezért voltunk idegesek. Megértettem a felháborodásukat. Ha a helyükben vagyok, bizonyára magam is így éreztem volna. - Már csak két lényeges esemény maradt, amelyet meg kell említenem. Az egyik, hogy Mr. Deegant is megsebesítette a nyílpuska lövedéke. Igaz, Mr. Deegan? A kopasz, szemüveges férfi bólintott. - Még most sem jött egészen rendbe. - Megmutatná a sebét? -Hát persze. Mr. Deegan feltűrte a nadrágszárát, és felénk mutatta bekötött lábát. A kötésen icipicit átütött a vér. - Már gyógyul - mondta. - Szerencsére nem ért ideget, és az ereket is elkerülte. - A francba! - káromkodott Laberge. - Hajszálon múlt, hogy Derek is... Elhallgatott, és komoran nézett maga elé. -Fejezd csak be nyugodtan! - biztatta Deegan. -Ha nincs ekkora mázlim, már én is halott lennék! - A második - folytattam -, amiről még szólnom kell, Szoszor Namgyal szökése. Ettől aztán ismét elcsendesedtek. Mintha valaki csendet vezényelt volna nekik. -Hogyan? - kérdezte meghökkenve Laberge. -Szoszor Namgyal megszökött? - Meg - bólintottam. - Úristen! Hiszen akkor minden rendben van. Van tanúnk rá, hogy... - Sajnos nem sikerült a szökése. - Nem sikerült? - hökkent meg Laberge. - Hiszen éppen az imént mondta... - Szoszor Namgyal valóban megszökött, de az ördögök utána eredtek, elkapták, és visszavitték a... pokolba. Néhány helybéli látta is a jelenetet. - Hát ez pech - csóválta meg a fejét Laberge. Fiatal, szép arcán csalódottság tükröződött. - 0 lehetett volna a koronatanúnk. Úgy gondoltam, ideje befejeznem a szövegelést. Gyorsan megemlítettem még, hogy Jesse Lockwood elkapott Alberta Buttonnal együtt, és abba a kunyhóba kényszerített, amelyről később kiderült, hogy egy hangszigetelő és szellőztetőberendezés, továbbá, hogy egyúttal a Nagy Mennydörgő egyik lejárata is. Lucky Stein később hálistennek kiszabadított bennünket belőle. De hogy nem Jesse Lockwood volt, az biztos. Sóhajtottam, és összefoglaltam az elmondottakat. - A mesémnek ezennel vége. Megtaláltuk a Nagy Mennydörgőt, ami nem más, mint egy kísérleti üzem, ahol a hosszú álmot alvókkal kísérleteznek. A világ legkülönbözőbb pontjairól gyűjtötték be őket, hogy segítségükkel megfejtést találjanak a hosszú álom titkára. Az elrablók természetesen álcázták magukat, hogy ne azoknak lássanak, akik valójában. Azt még nem tudom, hogy kísérleteik közben hány szerencsétlennek vették el az életét - gyaníthatóan nem is egynek. Rajtuk kívül csak itt, a Himalájában megöltek három kutatót: Tommy Be-renger-t, McKloskeyt és Mr. Tilburyt a gyógynövénygyűjtő állomás dolgozói közül pedig Mr. Drey-fusst, Mr. Vanamakert, Mr. Navarrót és Miss Over-tont. Elhallgattam, és magam elé néztem. - Most mi a fenét csináljunk? - kérdezte a fejét rázogatva Serge Laberge. - Átkutatjuk a barlangot. - Arra gondol, hogy megkeresi az eltűnteket? -Ókét már megtaláltam. De nem mindegyiket. Például Jondon még nem került elő, és Tenzing Csergal testvérbátyja, Szoszor Namgyal sem. Önök egy másik lejáraton jöttek le, nem azon, amelyiken mi... Mit láttak arrafelé? Laberge elgondolkodva nézett rám. - Laboratóriumokat és üvegkoporsókat. Legalább ötvenet. Szobákat, ahol az elraboltak laktak, ha éppen nem kísérleteztek velük. Raktárakat, élelmiszerrel teli... Derek Deegan szomorúan Laberge-re pislogott.
- Serge? Serge Laberge megrázta a fejét. - Nem megy, Derek. -Nincs más megoldás? - Sajnos nincs. Hagytam, hogy végigmondja, hátha kiderül, hogy még megmenthetők, de nem menthetők meg. Túlságosan sokat tudnak. Ne is húzzuk tovább az időt, Derek. Ez a Lawrence már úgyis mindent tud rólunk. Csak azért tesz úgy, mintha a barlangászokat tartaná a gyilkosoknak, hogy méginkább csőbe húzhasson bennünket. Lehet, hogy sántikál valamiben... - Ez az én véleményem is. Serge Laberge felemelte a fegyverét, Derek Deegan ugyanezt tette. Mire felocsúdtunk, már egész fegy-vercső-erdő meredt ránk. Martin Hagelundé, Mary Deckeré, Miss Olssoné, és azé a férfié is, akit még nem volt szerencsém megismerni. Jó néhány másodpercig csend honolt a föld alatt. Nem először, és nem utoljára. Egyelőre csak a fogaskerekek jártak a fejekben, és a szürkeállomány próbálta meg értelmezni a történteket. Aztán kitört a hangzavar. 61. - Jézusom! - visította egy lány, talán Yvonne Köstler. - Jézusom! Hát mi történik itt? Egyszerre több dolog is történt. Az első mindjárt az, hogy Derek Deegan oldalamba nyomta fegyvere csövét. - Csináljon rendet, de azonnal! Mondani könnyű volt, megtenni szinte lehetetlen. Hiába ordítoztam rekedtre magam, képtelen voltam úrrá lenni a pánikon. A lányok visítottak, majd nem törődve a fenyegető kiáltásokkal, vad összevisszaságban futkározni kezdtek a koporsók között. A cirkuszosok a falhoz húzódtak, és nem moccantak. Amikor Laberge meggyőződött róla, hogy képtelen vagyok rendet teremteni, felemelte a fegyverét, és egy rövidke sorozatot eresztett a mennyezetbe. Ez aztán megtette a hatását. A golyók megvadult darazsakként pattogtak körülöttünk. A lányok a golyókopogásra azonnal földhöz vágták magukat. Onnan szedte fel őket Mary Decker és Hagelund. Nem éppen kíméletes mozdulatokkal lökdöstek őket a cirkuszosokhoz. -Maguk lesznek a felelősek értük! - förmedt rájuk Mary Decker. - Ha ismét balhét csinálnának, agyonlövök közülük is, és maguk közül is valakit. Megértették? Hát hogyne értették volna meg. Elvégre cirkuszosok voltak, ehhez a munkához pedig gyors felfogóképesség szükségeltetik. Egyedül Sarah Mann próbálkozott meg a lehetetlennel. Megpróbálta kitépni Hagelund kezéből a fegyverét. Már-már sikerült is a terve, sajnos az egyik gyógynövénykutató az utolsó pillanatban észrevette, és tarkón vágta a géppisztolya tusával. Laberge szomorúan megcsóválta a fejét, és bánatos képpel fordult felém. -Láthatja, hogy mindent megpróbáltam. Sajnos sikertelenül. Maguk túlságosan is sokat tudnak. Nem kockáztathatom meg, hogy lebukjunk. Éppen most, amikor már csak egy hajszál választ el a sikertől. Két-három hónap, és kezemben lesz a hosszú álom titka. Mondja, mi a fenéért kellett magának belekeverednie? Ezt a kérdést már többen is feltették nekem. Általában az volt rá a válaszom, hogy azért, mert a bűnösöknek bűnhődniük kell. Most is valami hasonlót akartam mondani, de Laberge nem volt kíváncsi rá. -Meg akartam menteni önöket - kesergett. -Imádkoztam magamban, hogy ne tudjanak annyit, amennyi az életükbe kerülhetne... Sajnos, hiába. - Megöl bennünket? - suttogta Alberta Mahoney. Suttogása vízesés moraja volt a beállott csendben. - Kénytelen vagyok. - Meg fognak találni bennünket, és... -Majd úgy rendezem a dolgokat, hogy véletlen balesetnek tűnjék. - Megtalálják a laboratóriumot... - Nem baj, csak találják. Azt fogják hinni, hogy a barlangászok dolgoztak benne. -Ön képes lenne...?
- Képes, kisasszony. Vannak az életben kellemetlen dolgok, amelyeket mégis meg kell tennünk. Mary, Martin! Kutassátok át őket! Mindannyian hagyták átkutatni magukat, csupán Migmibzang tiltakozott ellene. Ráadásul olyan hevesén, hogy majdnem verekedés lett a vége. Mary Decker kénytelen volt mellbe taszítani a szerzetest. - Mi a fene történik ott, Mary? - kiáltotta a lökdösődök felé Laberge. -Ez az embertorony nem hagyja, hogy átkutassam. Pedig akkor is a seggedhez nyúlok, ha nem akarod. Laberge megkönnyebbülten legyintett egyet. - Hagyd a fenébe! Ezeknél nem lehet fegyver. Ha a bőrükhöz érne, összeszarnák magukat tőle. Akkor is, ha te érnél a bőrükhöz... Nos, Mr. Lawrence? -fordult aztán felém. - Minden világos? Maga sejtette, hogy mi vagyunk azok, akiket keres, igaz? - Igaz - bólintottam. -Miből jött rá? Lenéző mosollyal vontam meg a vállam. -Emlékszik még az első látogatásomra? Még meg is kérdeztem öntől, hogy csak nem érdeklődik az űrhajózás iránt? Hiba volt telerakni a polcát űrkutatási szakkönyvekkel. Olyanokkal, amelyek csak az igazi szakemberek számára élvezhetők. Arra gondoltam, hogy maga aztán igazán otthon lehet az űr-biológia kérdéseiben. Később, amikor arra kellett választ keresnem, hogy milyen ruhát viselhetnek az ördögök - akik természetesen önök voltak -, beugrott a fejembe a könyvespolca. Az űrhajósok szkafandereket használnak, miért ne lehetne az ördögök bőre is valami szkafanderféle? - Önnek kiváló a szeme és a következtetőképessége, Mr. Lawrence - dicsért Laberge. - Köszönöm, Mr. Laberge. - Többször is meg akartuk szerezni önt magunknak. .. aztán valahogy mégsem jött össze. Ön nem az az ember, aki könnyen kötélnek áll, igaz? - Attól függ, mire kapacitálnak. - Az a baja önnek, hogy morális elvei vannak. Pedig manapság a morálnak egyetlen mércéje van csupán: a pénz. Ha van pénzed, megengedheted magadnak, hogy erkölcsös légy, de ha éhezel, köpsz az erkölcsre. - A gyilkosság nem csak egyszerű köpés. -Mit számít egy ember élete vagy halála a világegyetemben? Az emberiség áldozatok árán halad előre. A siker útja koponyákkal van kikövezve. Mondjak még ilyen bölcsességeket? - Azt hiszem, felesleges. -Mondja, Mr. Lawrence, miben reménykedik még? - Azt hiszem, semmiben. - Ön nem az a típus, aki könnyen feladja. - Most sem adom fel. - Ha Jondonra, azaz Diegóra, vagy Tenzing Cser-gal testvérbátyjára vár, hiába is reménykedik. Rögzítettük a koporsók fedelét, belülről lehetetlen kinyitni őket. Még a maga Jondon barátja sem lenne rá képes. És a lejáratokon sem jöhet be senki észrevétlenül. Erről gondoskodtunk. Akkor miben bízik? - A csodában - mondtam. -Milyen csodában? - hökkent meg. - Csodák nincsenek. - Szikkim a csodák földje. - De az olyan csodák, amelyek kiszabadíthatnák önöket innen, még itt is hiánycikknek számítanak. Mary Button ekkor előrelépett, és lefelé gördülő könnycseppekkel az arcán Laberge-re kiáltott. - Maga képes volt, és... megölte a saját embereit! Mert különben... ki más ölte volna meg őket? Laberge elismerőn elhúzta a száját. - Miből jött rá? Nincs véletlenül rendőr a családjában? - Nyílpuskával ölték meg őket! -És? - Sarah és Jesse tagadják, hogy ők tették volna. Én pedig hiszek nekik. Ok nem gyilkosok! Lehet, hogy rondán viselkedtek velünk, de mégsem gyilkosok. - Ez nem érv.
-Van még... másik is. Jesse azért gyakorolt a nyílpuskával, mert nem tudott bánni vele. Ha pedig nem tudott vele bánni, miért hozta volna magával, és hogyan sikerült neki messziről szíven találni a maga embereit? Bárki is lőtt, igen jó lövő lehetett. Serge Laberge összeütötte a tenyerét. - Bravó, kisasszony. Ön igencsak logikusan gondolkodik. Nos, igaza van. Van köztünk valaki, aki mestere a nyílpuskának. Igaz, Derek? Még önmagát is hajlandó volt megsebesíteni vele, csakhogy elterelje rólunk a gyanút. Mr. Deegan mosolygott. Láttam az arcán, hogy mérhetetlenül büszke önmagára. Hogy a fenébe ne lett volna, amikor nem kis távolságról sikerült kinyírnia néhány kollégáját. -Dehát... miért? Serge Laberge arcáról lehullott a mosoly. -Azért - mondta hidegen -, mert árulók lettek volna. Nem akartak gyilkolni. Inkább megfutamodtak volna, és cserbenhagytak volna engem. Nem úgy, mint Carlos. 0 még a börtönt is vállalta volna, csak hogy le ne lepleződjék a tevékenységünk. Korábban meg is sebesítettük szegényt... Különben volt idő, amikor még magam sem óhajtottam embert ölni. Csakhogy az okos ember a körülményekhez igazítja a tennivalóját. Amikor rájöttem, hogy ezek a barom torzonborz varázslók, akik mindegyre ott lihegtek a nyomunkban, tönkretehetik évek kemény munkáját, elhatároztam, hogy megöletem őket. És nyílpuskát használunk, mert kinek hiányzik a fegyverdörgés? - Hol szerezte a nyílpuskát? - Amerikában. - Eszerint már előre készült a gyilkosságokra? - Egy jó szervező mindenre felkészül. Sajnos, néhányan közülünk bedobták a törülközőt. Meg kellett ölnünk őket, pedig... istenemre mondom, kedveltem valamennyit. - Hogy került Jesse Lockwoodhoz a nyílpuska? -kérdezte Alberta Mahoney. Elveszítettek egyet? - Dehogy veszítettünk el! - tiltakozott Laberge. -Szándékosan tettem a sátra elé néhány lövedékkel együtt. Tudtam, hogy Lockwood nem teljesen egészséges... néha azt sem tudja, hol jár. Nem is emlékezett rá, hogy jutott hozzá. Ha a hatóság megszagolt volna valamit, és nyomozást indított volna az eltűntek után, őt vették volna elsősorban gyanúba. Igaz, Mr. Lawrence? Bár az ön eszén nem könnyű túljárni. Bevallhattam volna neki, hogy bizony engem is megzavartak a gyilkosságok. Sokáig képtelen voltam feltételezni azt az aljasságot, hogy valaki megöli a társait csak azért... Laberge mintha olvasott volna a gondolataimban, tovább védekezett. -Meg kellett tennem. Számtalanszor figyelmeztettem őket, ők azonban... más utat választottak. Nem engedhettem őket haza, hiszen eljárt volna a szájuk. Sajnálom. Nagyon sajnálom. Ezt valóban el is hittem neki. -Es most, Mr. Lawrence... nehéz kimondanom, de... maguk keresték maguknak a bajt. - Nem lehetne legalább a lányokat... ? - Ókét a legkevésbé. - És hogy... képzeli? - Nem lesz olyan borzasztó, higgye el. Abban a tartályban ott fent - s felfelé mutatott az ujjával. Azonnal észrevettem a barlang falára függesztett tartályt. Akkora lehetett, mint a borászatokban használt nagyobb hordók. - Altatógáz van benne -mondta komoran. - Álmosak lesznek tőle, aztán elalszanak. Remélem, szép álmaik lesznek. Egyébként nem is olyan rettenetes dolog a halál. Előbb-utóbb valamennyien találkozunk vele. - Éppen ezen az előbb-utóbbon van a hangsúly -sóhajtottam. - Néhány évtized homokszem csupán az örökkévalóság sivatagában. így hát, Mr. Lawrence... A géppisztolycsövek felénk irányultak. Nem láttam könyörületet gazdáik tekintetében.
- Mi most elmegyünk, Mr. Lawrence. Ez a terem tökéletesen elválasztható a barlang egyéb részeitől... Arra kérem önt, ne próbáljanak meg utánunk rohanni, nem lenne semmi értelme, csupán arra kényszerítenének bennünket, hogy a lőfegyvereinket használjuk. Attól pedig nem lennének szépek az álmaik. Maradjanak a fenekükön, és várják meg, amíg elálmosodnak. Martin! - Főnök? - Hozzátok a fegyvereket! Martin Hagelund és Mary Decker felszedték a földről a géppisztolyokat, stukkerokat és késeket. Laberge mindvégig árgus szemekkel figyelt bennünket: alighanem a legkisebb gyanús mozdulatra belénk eresztett volna néhány golyót. - Gyerünk, emberek! Alighogy kiadta a jelszót, gyanús zümmögés kezdte betölteni a levegőt, mintha méhek közeledtek volna felénk. -Jézusom! A gááááááz! - visítottak a lányok. -A gáááz! -Ez még nem a gáz - igyekezett megnyugtatni őket Laberge. - Ez még csak az ajtókat mozgató hidraulika hangja. A lépcső felé már nem tudnak menekülni: vasfal ereszkedett a terem és a lépcső közé. Ahogy eltűnünk a másik irányba, erről az oldalról is leereszkedik a vasfal... Kész vagy, Martin? -Mehetünk, Serge! Megfordultak, és a barlang általunk még be nem járt része felé indultak. Én láttam csak, hogy a halálra rémült lányok a hajpántjukhoz nyúlnak, és lekapják a fejükről. A vi-sítás is elhalt az ajkukon, mintha ráfagyasztotta volna a rémület. Csupán Yvonne Köstler szisszent egy nagyot, mintha szálka ment volna az ujjába. Ami ezután történt, csupán néhány másodpercig tartott. A kék hajpántok alól kerek kavicsdarabok kerültek elő. A lányok villámsebesen becsavartak egyet-egyet a hajpántjukba, majd várakozva néztek rám. -Rajta, lányok! Laberge! Az ekkor már a hátát mutató Laberge önkéntelenül is megfordult. Kitágult a szeme, és mondani akart valamit. Talán értetlenségének akart kifejezést adni amiatt, hogy a lányok a hajpántjukat forgatják a fejük felett. Mintha egy megdöbbentő koreográfiájú haláltáncot akartak volna eltáncolni neki. Laberge csak akkor döbbent rá, hogy mi történik, amikor az első jókora kavics Miss Olsson homlokán csattant. -Egyet elkaptam, lányok! Gyerünk, a többit is! Martin Hagelund térdre roskadt kihullottak öléből a fegyverek. Mary Decker sikoltozva tapogatta az arcát. -Istenem! Uramisten, megvakultam! Kifolyt a szemem! Mindegyikük kapott valami ajándékot a barlangászcsemetéktől. Laberge ismeretlen munkatársa például egészen szemérmetlenül az ágyékát tapogatta. Közben olyan hangokat adott ki magából, mint a haldokló bika az arénában. Még mindig nem mehettem biztosra. Laberge és csapata túlságosan egy csomóban állt ahhoz, hogy meggyőződhessek róla, mindegyikük harcképtelenné vált-e. Lehet, hogy valamelyikük kezében ott lapul egy revolver vagy egy géppisztoly. -Migmibzang! - ordítottam, ahogy a számon kifért. - Migmibzang! Nem kellett harmadszorra is elordítanom magam. A szerzetes egyetlen ugrással mellettem termett. - Itt vagyok, rinpócse! -Elő vele! Migmibzang megállt előttem, bólintott, majd hátat fordított. Aztán - s itt jön a dolog pikáns része -meghajolt, és fellebbentette a palástját. Szépíthetném a dolgot, és megpróbálhatnám körülírni, de akkor is csak az maradna a lényege, hogy ott villogott valamennyiünk előtt a szerzetes nem elhanyagolható méretű hátsója, amelyet himalájai szokás szerint nem takart alsónadrág. Odaugrottam hozzá, és még feljebb rántottam a palástját. Ekkor már Laberge is megpillanthatta azt a rongyokba csavart valamit, amit korábban a szerzetes derekára erősítettem. Gyors mozdulattal letéptem róla, megszabadítottam a rongyoktól, Laberge-hez lépkedtem, kirántottam a többiek közül, és a homlokához szorítottam az előkerült stukkert.
- Ha bármelyikük is megmoccan, szétloccsantom az agyát! - ordítottam. Elismerem, stílusosabb is lehettem volna, de az utóbbi percek izgalmában elhagytam valahol a stílusérzékemet. Fenyegetőzésem ellenére Olsson kisasszony megpróbálta rám fogni a tenyerében rejtegetett revolvert, de egy homlokához vágódó kő megakadályozta benne. Fájdalmasan felsikoltott, elejtette a fegyvert, és ő is a szemét kezdte tapogatni. Tíz másodperc sem tellett bele, valamennyi fegyvercső Serge Laberge-re és csapatára irányult. A hosszú álom-hadművelet befejeződött. 62. Mondja még valaki, hogy a kaland és a győzelem mámora nem szüli újjá az embereket! Laberge és társai a földön kuporogtak az arcukat tapogatva, halálsápadtan, az elkeseredettség, a fájdalom, a csalódottság és a félelem könnyeivel a szemükben. A lányok úgy fogtak körül, mint kotlóst a kiscsibék. -Óh, Mr. Lawrence! Istenem, Mr. Lawrence! Hát ez csodálatos volt! Valóban az volt. Nem kis részben nekik köszönhettem a győzelmet. És nagyon sokan nekik köszönhették az életüket, rajtunk kívül is. - Hát ezeket elkaptuk! A fene vinné el, nincs még valahol egy belőlük? - forgott körbe-körbe Alberta Mahoney. Ettől kezdve mindenki egyszerre beszélt. Úgy áradt ki belőlük a megkönnyebbülés, mint a gőz, ha megnyitják a túlnyomás alatt álló kazán szelepét. Laberge mozdulatlanul, lehajtott fejjel állt, mintha leszámolt volna az életével. Az ő helyében bizonyára ezt tettem volna én is. Éppen azt mérlegeltem, hogy teszek neki egy ajánlatot, de ő maga fordult hozzám. - Szóba áll még velem, Mr. Lawrence? - kérdezte komor hangon. Szép, filmszínészekére emlékeztető arcán mérhetetlen fájdalom ült. -Miről van szó? - kérdeztem nem túl barátságosan. - Küldje kissé távolabbra őket. Intettem a többieknek, hogy tereljék az elfogottakat hallótávolságon kívülre. - Nos, Mr. Laberge? - Szeretnék üzletet kötni magával. - Éspedig? - Semmi olyat nem kérek öntől, amit ne tehetne meg. Ismerem magát, tudom, hogy lehetetlen dolgokkal hiába is próbálkoznék. Maga nem megvásárolható. Vagy tévednék? - Nem téved. - Magát nem érdekli néhány millió dollár. - Dehogynem - mondtam. - De csak akkor, ha a tisztesség szárnyain száll a bankkártyámra. - Ha ennyit kínálnék a szabadságunkéit, az az ön felfogása szerint... -Elfogadhatatlan - fejeztem be a mondatot. -Csak ennyi? -Tulajdonképpen nem. Másféle üzletet ajánlok magának. És hozzá néhány millió dollárt. - Hm. És mit kellene tennem érte? - Megpróbál segíteni az embereimnek. -Hogy gondolja? - A legjobb ügyvédeket fogadja meg nekik. A végeredményre természetesen nem követelek garanciát. Nekem pedig... segít meghalni. Kinyitja a gáztartály szelepét, és egyedül hagy idelent. Nos? Kénytelen voltam megrázni a fejem. - Ne áltassuk egymást, Mr. Laberge. Elfordult, és nem szólt többé. Nem is hallottam ezután már egyetlen szavát sem életemben. Mit mondjak, nem is hiányzott. 63. Olsson kisasszonnyal azonban sikerült hosszasabban is elbeszélgetnem. Olsson kisasszony dán volt, és mindössze 23 éves. Ő maga is tudta, hogy súlyos börtönévek elé néz, és alighanem mindent megtett volna, hogy csökkentse a számukat. Ezért aztán készségesen megmutatta, hogyan kell kiszabadítani az üvegkoporsóban fekvőket anélkül, hogy fizikai ártalom érné őket.
Rövid idő alatt harmincnégy hosszú álmot alvót sikerült megtalálnunk, köztük Jondont és Szoszor Namgyalt is. Olsson kisasszony állítása szerint kísérleteik során jó néhányan meghaltak, őket egy távolabbi barlangrészben temették el. Azt hittem, túl vagyok a nehezén. Pedig dehogy voltam. 64. Azzal kezdődött a dolog, hogy felhívtam a szomszédos településről az ügyeletes rendőrséget, és megpróbáltam keríteni valakit, aki hajlandó kijönni, és vizsgálatot indítani. Délutánra sikerült kapcsolatba lépnem egy bizonyos Prabhudeszai századossal. A százados érezhetően dögfáradt volt és türelmetlen. Azonkívül az udvariasság sem tartozott az erős oldalai közé. Megpróbáltam röviden összefoglalni számára a történteket. Meséltem volna neki a hosszú álmot alvókról, a velük folytatott kísérletekről, mindenről, ami idefent történt, de néhány mondat után félbeszakított. -Álljon csak meg, ember! Mit mondott, hol a fenében is vannak maguk? Mondtam, hogy hol. - Külföldiek? Mondtam, hogy zömében igen. - Milyen nemzetiségűek? - Többféle - mondtam. - Túszul ejtették magukat? Mondtam, hogy nem. Nem ejtettek túszul senkit, csupán egy barlangban kísérleteket végeztek rajtuk. - Szóval, egy barlangban tartják őket fogva a túsztartóik. Muzulmánok? - Kicsodák? -Nem hallotta, hogy Allahról beszéltek volna? Még egyszer megpróbáltam elmagyarázni a helyzetünket, de ismét csak félbeszakított. - Maga hogy lépett meg tőlük? - Én sehogy. Én találtam rá a barlangra. - Az a legfontosabb, hogy megőrizze a hidegvérét. Ne ingerelje fel őket. -Kiket? - Hát a muzulmánokat. Beláttam, hogy így nem megyünk semmire. Tettem még néhány bátortalan kísérletet, aztán leraktam a kagylót. Visszamentem a kolostorba, hogy megkérdezzem a boldogságban lubickoló Tenzing Csergalt, nincs-e véletlenül a kolostorában egy lunggompa, hírvivő szerzetes, de nem volt. Éppen azon törtem a fejem, hogy mi a fenét csináljak, amikor hirtelen ránk szakadt az ég. Három hatalmas helikopter jelent meg a kolostor felett, kommandósok ugráltak ki belőle, és valamennyiünket foglyul ejtettek. Még szerencsénk volt, hogy Laberge-t és a társait nem szabadították ki. 65. Prabhudeszai százados majdhogynem tettlegességre ragadtatta magát, amikor megtudta, hogy nincsenek gerillák a környéken, és kiszabadítaniuk sem kell senkit. Telefonterroristának nevezett, és azzal fenyegetett meg, hogy letartóztat a hatóság félrevezetése miatt. Csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor Tenzing Csergal teljes apáti oraátusában száz, trombitákat és kürtöket fúvó doboló és cintányért verő láma kíséretében felvonult a helikopterei előtt. Ez aztán annyira meghökkentette, hogy abbahagyta a szidalmazásomat, és hajlandó volt végighallgatni. Tanulmányt lehetett volna írni az arcáról, amikor végre megértette, miről van szó. Szájtátva bámult rám, aztán megfordult, és bevágta magát az egyik helikopterbe. Estére kelve már a Nemzetbiztonsági Hivatal emberei is a nyakunkon voltak. Másnap pedig megérkezett Delhiből Lal Bahadur felügyelő. Ettől kezdve aztán már sínen gördültek az események. Este Tenzing Csergal vendége voltam. A vacsorán Lal Bahadur felügyelő mellett Szoszor Namgyal is részt vett, az apát testvérbátyja, akit sikerült élve kiszabadítanunk Laberge rabságából. Szoszor Nam-gyalon nem látszott, hogy sokat szenvedett volna: saját bevallása szerint majd az egész időt átaludta. Nemrég sikerült ugyan meglógnia, de hamar elkapták. Arra kényszerítették, hogy aludjon hosszú álmot egy üvegkoporsóban. Drótokat aggattak rá, és ameddig el nem aludt, látta, hogy kíváncsi tekintetek figyelik.
Szoszor Namgyal nem szívesen beszélt a barlangban töltött időről. Szent dolognak tartotta a hosszú álmot nem akart fecsegni róla. Tenzing Csergalon is láttam nem venné jó néven, ha tovább faggatnám a testvérét. Vacsora végeztével félrevont, és a kezembe nyomott egy teáscsészét. Beszélgetésünkre közvetlenül a lakosztálya melletti kis szobában került sor. Megvárta, amíg a teát felszolgáló szerzetes eltávozik, szokásához híven hímezett-hámozott még egy kicsit, aztán egyenesen nekem szegezte a kérdést. - Tudod, hogy nagyon értékes, régi kéziratok sokasága található a kolostorom könyvtárában, Blob-zang rinpócse? Azonnal megéreztem, hogy csali lóg előttem a vízben, valószínűleg egy kukac, amelyet horogra fűztek. Ha ráharapok, kirepülök a partra. Vagy ki tudja? - Honnan tudnám? - csodálkoztam. - Még nem szóltál róla. - Most szólok - mondta. - És... milyenek ezek a régi kéziratok? Tenzing Csergal elmosolyodott. - Érdekelnek? - Jól tudod, hogy minden régi kézirat érdekel. - Vannak közöttük történeti művek... régi királykrónikák. Megfordult velem a világ. Csak nem egy igazi kincsesbányára bukkantam? - Van még... más is? - Ósdi varázsszövegek. - Szentséges Buddha! -Egyelőre még csak Tenzing Csergal vagyok. Csak azután fogok istenként újjászületni. - Mi van még? - Sok egyéb is, de inkább nézz körül benne magad! Be kell vallanom, elvesztettem a fejem. Ha régi kéziratokról hallok, mindig elveszítem. Olyan ez nekem, mint narkósnak a kábszer. Már a csaliról is megfeledkeztem. Tenzing Csergal azonban nem hagyta. - Kérnék valamit én is tőled, Blobzang rinpócse. - Micsodát? - tértem magamhoz. -Az az érzésem, hogy hosszadalmas rendőrségi vizsgálatnak nézünk elébe. - Ez bizony meglehet. -Valamennyi... hm... hosszú álmot alvót összegyűjtik valahol, kikérdezik, jegyzőkönyvet íratnak vele... - Es? Te nem tartozol közéjük. - De Szoszor Namgyal igen! Egyszerre megértettem mindent. Tenzing Csergal arra akar rábírni, hogy feledkezzem meg a testvéréről. Ne említsem meg, ha vallomást teszek. -És, ha... Tenzing Csergal felemelte a kezét, és sajnálkozva nézett rám. - Ismered a szivárvány természetét, Blobzang rin-pócse? Gyönyörű, mint az én ajánlatom. Ezer színben pompázik, mint az én ajánlatom. Nézed-nézed, s nem tudod eldönteni, hogy lefényképezd-e vagy csak nézegesd. Addig-addig töprengsz rajta, amíg a szivárvány szertefoszlik, akárcsak az én ajánlatom, így van ez, Blobzang rinpócse. Arra gondoltam, mi történne, ha nem említeném a hosszú álmot alvók között Szoszor Namgyalt. Szoszor Namgyal még ezen az éjszakán eltűnt, és nem is láttam soha többé. A kolostor könyvtárában talált krónikákról évekkel később könyvet írtam, amelyet azóta is sok egyetemen tankönyvként használnak. Azt azonban nem hiszem, hogy Tenzing Csergal valaha is elolvasta volna. 66. Közben Lal Bahadurral is meggyűlt a bajom. Élete nagy fogását látta a hosszú álmot alvókban. Igyekezett is minél nagyobb hírverést adni az ügynek. Úgy gondoltam, éppen a szádhuk és a szerzetesek érdekében közbe kell avatkoznom. Lal Bahadur szerencsére hozott magával rádiótelefont, így nem volt nehéz összeköttetést teremtenem Londonnal. Onnan felhívták Újdelhit, onnan pedig Lal Bahadurt. Nem is sejtette szegény, hogy kinek a javaslatára nyilvánították szigorúan titkosnak a hosszú álmot alvók történetét.
Kárpótlásképpen feltártam előtte az ügy rejtett ösz-szefüggéseit. Sunilával, illetve a testvérével Shashi-mohannal kezdtem a mesémet. Lal Bahadur érezhetett némi lelkifurdalást miattuk, mert zavartan bab-rálgatta a szakállát. -Ne haragudjon rám, Leslie - préselte ki végül magából a szavakat. - Ha sejtettem volna, hogy az a lány... nem normális. - Majdnem megfojtott. -A testvére miatt tört rá az őrület. Tudja, hogy van ez az egypetéjű ikreknél. Ha az egyikkel történik valami, a másik egyszerűen bedilizik. így volt ez náluk is. Sunila nem bírta elviselni, hogy a testvére elhagyja. Csak azért, hogy néha a földbe temettesse magát. Ahogy előrehaladtam a történetben, egyre inkább leesett az álla. A fejét csóválgatta, és a homlokát törölgette. - Hát ezek... nem is emberek, Leslie. Hihetetlen, hogy egyesek mire képesek. - Éppen maga mondja ezt, egy zsaru? - Ez az eset minden eddigi ügyemen túltesz. Legyen szíves, meséljen el még egyszer mindent töviről hegyire. Tudja, hogy be kell számolnom róla a miniszter úrnak? Apropó! Nem akarna elutazni Ná-gaföldre? Most éppen kedvezőek odalent a viszonyok. Esetleg ki tudnám harcolni magának az engedélyt. Ismét csak elém lógatták a kukacot. Ha bekapom, horogra akadok. Azaz csupán csak annyit kell tennem, hogy hátrébb húzódom, és hagyom Lal Baha-durt érvényesülni. Ő majd learatja helyettem a babérokat. Viszont leutazhatok Nágaföldre, amivel már évek óta hasztalan próbálkozom. - Jöjjön hát Nágaföld! - csaptam a tenyerébe. Amint később az újságokban megjelent: Lal Ba-hadur felügyelő megoldotta a Szikkimben történtek rejtélyét. A dolognak azonban volt egy szépséghibája a hivatalos szervek nem engedték neki kiteregetni az ügy minden részletét. így szegény felügyelő nem fürödhetett sokáig a dicsőségben. Meg kellett elégednie egy kisebb kitüntetéssel, és néhány semmitmondó újságcikkel. Ettől azonban akkor még messze voltunk. Lal Ba-hadur egyelőre lelkesen vizsgálta a történteket, és mindenkit kihallgatott, akit csak lehetett. Magam is ezt tettem, csak éppen nem nevezném kihallgatásnak a tevékenységemet. Elbeszélgettem ezzel-azzal. Elsőnek például Döndruppal. A holttestek nagy része ugyanis még mindig nem került elő. Döndrup a mani-fal mellett ücsörgött elborult tekintettel. Jószerével még arra sem emlékezett visz-sza, hogy egyáltalán elrejtette a holttesteket. Arra pedig végképp nem, hogy hova. A nap éppen lenyugodni készült Döndrup targoncája mögött, mintha el akarná takarni az arcát szégyenében. Hiszen azért sugárzott észt az emberek fejébe, hogy használják. Döndrup agya azonban záp volt, mint a száznapos tojás. Nem akartam ajtóstól rontani a házba, ezért inkább üzleti dolgainkról kezdtem beszélgetni vele. Megkérdeztem tőle, hogy mivel tartozom a szolgálataiért. Fel voltam készülve egy rendes kis summára, legnagyobb meglepetésemre azonban Döndrup csak legyintett egyet. - Semmivel, rinpócse. - Hogyhogy semmivel? - hökkentem meg. -Úgy, hogy nem tartozol semmivel! kiáltotta immár mérgesen. - Ostoba az, aki egy ostobának meg akarja adni a tartozását! Döndrup olyannyira el volt keseredve, hogy majd sírva fakadt tőle. -Pedig még a targoncát is kihoztam - panaszkodott. - Látom - bólintottam. -Olvastam egyszer egy újságban, hogyan csinálják. - Micsodát? - hökkentem meg. - Azt, amikor... szóval... amikor elkövetnek valahol egy bűncselekményt... ugye, így mondják? -így- Amikor aztán megfogták a gazembereket, le kell játszaniuk a rendőrök előtt, hogyan csinálták. Mintha színházat játszanának. - Helyszíni szemle egy bizonyítási eljárás során. - Micsoda, rinpócse? Angolul mondtam, ezért megpróbáltam lefordítani tibetire. Nem sikerülhetett valami jól, mert Döndrup csak a fejét csóválgatta.
-Mindegy, minek hívják, rinpócse. Az a lényeg, hogy sok bűnözőnek megjön tőle az esze. - Hogyhogy megjön? -Úgy, hogy belátják: jobb, ha bevallanak mindent, hiszen a bizonyítékok ellenük szólnak. Elismerőn pislogtam Döndrupra. Ahhoz képest, hogy szerzetes, igencsak művelt a bűnügyi eljárások terén. -Ezért arra gondoltam, rinpócse, hogy játsszunk mi is színházat. -Színházat?! -Tegyünk úgy, mintha a valóságban is... hullát kellene szállítanom. Egyszerre belém csapott a villám. Ezért hozta hát magával a targoncáját! - Gondolod, hogy... ettől megjön az eszed? - Bízom benne, rinpócse. Elgondolkodva néztem rá. Elvégre, miért is ne? Előfordult már hasonló eset a kriminalisztika történetében. -És... ki lesz a hulla? Arra gondolni sem mertem, hogy netalántán nekem szánja ezt a megtisztelő szerepet. Szerencsére nem nekem szánta. Alighogy elhangzott a kérdés, hogy tudniillik, ki lesz a hulla, vékonyka, csipogó hang szólalt meg a mani-fal egyik kiszögellése mögött. - Én, rinpócse. Meghökkenve bámultam a hang irányába. Nem is hiába. Egy kopasz gyerekfej emelkedett a fal fölé, és rám vigyorgott. -Ez... ki? - Demba - mondta Döndrup. - Ki ez a Demba? - Lámainas. Demba előmászott a mani-fal mögül, és félénken odaoldalgott hozzám. Olyan tízéves forma lehetett. Döndrup az alkalomhoz illő tiszta palástot vetetett fel vele, és még a képét is megmosta. -Én leszek a hulla! - ismételte a kisfiú büszkén. - Rendben van - sóhajtottam. - Pattanj fel a targoncára! -Várj még egy kicsit, rinpócse! - kért Döndrup. - Mire várjak? - türelmetlenkedtem. Döndrup egy üres jutazsákot húzott elő a palástja alól, és a fiúnak nyújtotta. - Gyerünk, mássz bele! - Ez meg mi a fenéért kell? - csodálkoztam. -A végén még majd megkérdezi valaki tőlem, hogy miért tolom Dembát targoncán. - így is megkérdezheti, hogy mi van a zsákodban. -Ez igaz, rinpócse. Majd azt mondom, hogy két fél birka, és a faluból hozom. - Akkor hát gyerünk! Demba belemászott a zsákba, Döndrup bekötötte a száját, és felrakta a targoncára. Indulni akartam, de a szerzetes ismét visszatartott. - És az imádság, rinpócse? Imádkoztunk egyet, aztán még egyet, majd még egyet. Éppen a negyedikbe fogott volna, amikor Demba mocorogni kezdett a zsákban. - Pisilnem kell, Döndrup rinpócse! Döndrup villámsebesen abbahagyta az imát, és elkapta a targonca rúdját. -Tartsd vissza egy kicsit. Mindjárt vége a színháznak! Ügyet sem vetve rám, tolni kezdte maga előtt a targoncát. Ügyesen kerülgette az eléje tornyosuló akadályokat, majd bekormányozta a járgányát az udvarba, a nagy imahengerek szomszédságába. Ott aztán letette a földre, és sírva borult rá, mintha elhunyt hozzátartozóját szállítaná rajta. - Mi történt, Döndrup? - rémüldöztem. - Semmire sem emlékszem, rinpócse! Sajnáltam szegényt, de nem tehettem érte semmit. Pedig, mint értesültem róla, Tenzing Csergai megfenyegette, hogy kirúgja a kolostorból, ha záros határidőn belül elő nem keríti a lába kelt holttesteket.
- Pisilnem kell, Döndrup rinpócse! Úgy döntöttem, hogy lelépek. Bár csak úgy buzog a szerzetesben a jóindulat, aligha lesz képes visz-szaemlékezni bármire is. Talán majd Jondon... Ha ő sem tudja kibányászni Döndrup agyából a beleragadt információkat, akkor senki. Gondolataimba merülve poroszkáltam végig az udvarokon. Azon a nem éppen esztétikus problémán törtem a fejem, hogy nemcsak a halottak tűntek el, hanem a szaguk is. Akárhová is kerültek, ennyi idő után már... ha csak el nem temette őket. De vajon hova? Betértem a lhakangba, és meggyújtottam néhány füstölőrudat az istenek tiszteletére. Sindzse előtt hosz-szasan elácsorogtam, miközben arra kértem, hogy világosítsa meg Döndrup agyát. 0, mármint Sindzse, a Halottak Ura, neki aztán igazán tudnia kell, hova tűntek az alattvalói. Az étterem kivételesen tele volt szerzetessel. Nagy fejű, fogatlan láma mellé csüccsentem, miután udvariasan engedélyt kértem rá. Merítettem magamnak a teáskondérból, aztán felemelkedtem a helyemről, hogy jakvajat tegyek a teámba. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem találtam sehol. A fogatlan szerzetes szelíden rám vigyorgott. - Várj egy kicsit, rinpócse. Már elmentek érte. Váltottunk néhány szót, amíg ajakvaj előkerült. Jókora hordóban hozta, jobban mondva, gurította három szerzetes. Nagy nyögések közepette feltették egy fából ácsolt emelvényre, majd egyikük leemelte a hordó tetejét. - Egészen friss még - magyarázta fogatlan asztaltársam. - Éppen a napokban töltötték meg a hordókat. Tömbökben szállítják ide a vajat, ezért meg kell olvasztani, belefolyatni a hordókba... tizenkilenc hordó... elég lesz egészen tavaszig... Lágy, sziszegő beszéde álomba ringatott. Úgy éreztem, most tör ki rajtam az elmúlt napok minden fáradtsága. Legszívesebben ráborultam volna az asztalra, hogy szundikáljak rajta egy kicsit. Már útban volt lefelé a szemhéjam, amikor olyan kétségbeesett ordítás pattantotta fel, hogy majd leestem tőle a fapadról. Első pillantásom egy szerzetes rémült arcára esett. A láma a hordóra bámult, és úgy mutogatott rá, mintha rolangot, azaz elvarázsolt holttestet látott volna benne. - Ott! Ott! - nyögte elfúló hangon. - Mi van ott? - kiáltott rá valaki. - A hordó... ban! - nyögte a szerzetes. - Egy ember... a hordóban! Úgy ugrottam fel, hogy magammal rántottam fogatlan barátomat is. A pad félrebillent, a szerzetes pedig lehuppant a földre. Erőt véve magamon, belebámultam a hordó belsejébe. Előbb csak szürke, erős szagú jakvajat láttam benne, aztán egy ember karját is. Mintha üdvözölni akart volna bennünket, kiintegetett a hordóból. Nyögtem egy nagyot, és kezemet a vajba vájva, elkotortam az arca elől a fehéresszürke kulimászt. A lemálló vajréteg alól szegény McKloskey nézett rám. Belekapaszkodtam a hordó szélébe, és imádkozni kezdtem. Om mani padme hum. A szerzetesek velem imádkoztak. 67. Az eltűnt holttestek rejtélye megoldódott. Döndrup tudta, hogy a hordókba öntött vaj még puha, ezért beléjük süllyesztette őket. Az agya viszont törölt mindent, amit tett. Néhány perc elmúltával már semmire sem emlékezett. Hiába magyaráztam neki, hogyan csinálhatta a dolgot, csak a vállát vonogatta. - Nem emlékszem rá, rinpócse. -Nem baj, Döndrup - vigasztaltam. - Az a fontos, hogy megkerültek. Röviddel ezután meglátogattam Jondont. A szerzetes a Tenzing Csergal által rendelkezésére bocsátott cellában ücsörgött, és éppen nekikezdett volna szegényes ruhatára összecsomagolásának. - Minden rendben? - kérdeztem tőle. Jondon rám mosolygott. - Sietnem kell, Blobzang. Hétfőn kezdődik Bangkokban egy értekezlet. Őfelsége, a bhutáni király is részt vesz rajta, ott kell lennem mellette. Üzensz neki valamit?
Őfelsége személyes ismerősöm volt, ezért megkértem Jondont, hogy adja át neki jókívánságaimat. Annyi boldog uralkodói évet kívántam még neki, amennyi levele a tejtengeren úszó lótuszoknak van. -Azért jöttem, hogy megköszönjem... - kezdtem, de Jondon azon nyomban le is intett. -Megsértettél volna, ha nem hozzám fordulsz. Nem jár érte semmiféle köszönet. Inkább nekem kellene megköszönnöm, hogy rám gondoltál. Ismertem Jondont, tudtam, hogy őszintén gondolja, amit mond. - Hogy érezted magad Diego szerepében? - kérdeztem gonoszul. Jondon ravasz szemekkel nézett rám. -Nem volt rossz. Csak éppen... volt két problémám. - Az egyik Honeburg lehetett. Jondon bólintott. - Nagyon tehetséges a fickó. Megtanult más gondolatai között kutatni. Az én fejembe is betolakodott. Gondolkodtam rajta, hogy hagyjam-e, aztán mégsem hagytam. Nem tudhattam pontosan, nem az ő emberük-e. - Felébresztetted már? -Nemrég tért magához, és nem emlékszik semmire. Barbara azt mondta neki, hogy influenzát kapott, és elveszítette az eszméletét. - A másik problémád? Jondon zavartan rám mosolygott. -Ő... Barbara volt. Tudtam, hogy mire gondol. Meg kellett játszaniuk, hogy ő és Barbara egymásba szerettek, ezért néha olyan helyzetben kellett mutatkozniuk, amely ezt a nem létező érzelmet demonstrálta volna. El tudtam képzelni szegény szerzetes barátom szenvedését, amikor ott állt szorosan a lengén öltözött lányhoz simulva. Beszélgettünk még erről-arról, aztán hagytam, hadd csomagolja össze a holmiját. Soványnak és megviseltnek látszott ráadásul a ruhája is gyűrött volt, gyanús foltokkal telehintve. Mindazonáltal biztos voltam benne, hogy azon a bizonyos konferencián, ahol őfelsége mellett foglal majd helyet, olyan makulátlanul elegáns lesz, mintha skatulyából húzták volna elő. Búcsúzóul melegen megöleltük egymást. Az ajtó csapódása sem az elválás szomorúságát, hanem a jövőbeni találkozások örömét hirdette. 68. Estefelé Lal Bahadur felügyelő megkért, hogy sétáljak át vele Toroughgoodhoz és Roswallhoz, mivel véglegesíteni akarja a kihallgatási jegyzőkönyvüket. Szívesen mentem vele, jómagam is világosan szerettem volna látni néhány kérdésben. Toroughgoodra és Roswallra rá sem lehetett ismerni. Két kopasz, piros palástú szerzetes fogadott bennünket a szobájukban. Olyan sikkesen hajoltak meg előttünk, hogy már-már azt hittem, rossz helyre tévedtünk. - Maguk azok? - hökkent meg Lal Bahadur is. Toroughgood szomorúan mosolygott ránk. -Nem akartuk a rongyainkban fogadni önöket, felügyelő. Már magunk is undorodtunk tőlük. Roswall bólintott. Ő is undorodott régi önmagától. - A hajunkat is levágattuk - dicsekedett Toroughgood. - Éppen azon töprengtünk, hogy ne maradjunk-e itt mindörökre. Lal Bahadur lecsüccsent a felkínált székre, és kíváncsian fürkészte őket. Talán azon törte a fejét, hogy vajon mennyire őszinte a szándékuk. Végül előhúzta a zsebéből a noteszát, és Toroughgoodra pislogott. - Elmondaná még egyszer, hogy kezdődött ez az egész? Toroughgood bólintott, és negyedszerre is elismételte, amit háromszor már elmondott a felügyelőnek. Elmondta, hogy miképpen kezdtek el a hosszú álom titkaival foglalkozni, arra is kitérve, hogy nem csak az izgatta őket, hanem minden olyan úgynevezett csoda, amelyre a szerzetesek állítólag képesek. - Miért horgonyoztak le mégiscsak a hosszú álom kutatása mellett? - kérdezte ceruzáját forgatva Lal Bahadur. - Erre kaptunk pénzt - mondta tömören Toroughgood hajdan kerek, mára már halálfejjé soványodott arcát simogatva. - Nálunk az úgy megy, hogy támogatókat kell keresnünk, ha vizsgálni akarunk valamit. - Kitől kapták rá a pénzt? - hajolt előre Lal Bahadur. Toroughgood megvonta a vállát.
- A Medicin Man alapítványtól. -Orvosságos ember? Hm. Ez érdekes. Tudták, kik állnak mögötte? - Fogalmunk sem volt róla. De nem is igazán érdeklődtünk iránta. Elég volt, hogy az alapítvány rendszeresen kiutalta a felajánlott pénzt, mi pedig rendszeresen postáztuk neki az eredményeinket. -Ki tanácsolta önöknek, hogy azon a bizonyos kanadai konferencián tartsanak bemutatót a kutatásaikból? -Természetesen az alapítvány. írtak egy levelet, hogy jó lenne, ha a szakma kiválóságai előtt is demonstrálnánk az eredményeinket. Mi meg kaptunk az alkalmon. Világos volt minden. Serge Laberge arra gondolt, hogy ha a hosszú álmot alvó szerzetesek felvonulnak a konferencián, elrabolja, és a Himalájába hurcolja őket. Valaki azonban keresztülhúzta a számításait. És ez a valaki én voltam. A bemutatót lefújták, a szerzetesek pedig eltűntek - Khadag rinpócse és egy halott kivételével. Ekkor határozta el az öt kutató, hogy megpróbálják jóvátenni a jóvátehetetlent. A Himalájába utaznak, és megkísérlik megtalálni az eltűnteket. Akkor már nem volt titok előttük sem, hogy a szerzeteseket elrabolták. Az alapítvány ugyanis hozzájuk hasonlóan felszívódott. - Miért gondolták, hogy itt kell rejtőznie a titoknak, Szikkimben? - érdeklődött Lal Bahadur. - Szerzeteseink szerint a legtöbb hosszú álmot alvó láma Szikkimben él. Amikor aztán megismerkedtünk a környezetünkkel... már biztosak voltunk benne, hogy jó nyomon járunk. Valami nagy-nagy disznóság készül idefent a hegyek között. Amikor pedig... elkezdtek öldösni bennünket, egyszerűen... pánikba estünk. Rettegtünk a haláltól, de vezekelni is akartunk. Abban bíztunk, hogy a véletlen a segítségünkre siet, és véget vet ennek a szörnyűségnek. Azt hiszem... kissé meg is zavarodtunk valameny-nyien. Mr. Lawrence betanított bennünket, hogy mit tegyünk, ha már odalent leszünk a föld alatt. Annyi baromságot összebeszéltünk, hogy csak na! Mr. Lawrence el akarta altatni Laberge éberségét. -Önök a gyógynövénygyűjtőkre gyanakodtak? Toroughgood sajnálkozva rázta meg a fejét. - Legkevésbé sem. A barlangászokat vettük gyanúba. Biztosak voltunk benne, hogy ők öldösnek bennünket. Lám csak, mennyire csal a látszat! Addig nem akartunk elmenni innen, amíg ki nem szabadítottuk a Nagy Mennydörgőben szenvedőket. Mert az alatt az idő alatt, amit itt töltöttünk, meggyőződtünk róla, hogy a Nagy Mennydörgő a titok nyitja. Onnan sorjáznak elő az ördögök - akiktől, mit tagadjam, mi is rettegtünk -, hogy újabb áldozatokat cipeljenek le a pokolba. Lal Bahadur feltett még néhány kérdést, aztán összecsukta a jegyzetfüzetét. Nem volt a továbbiakban már semmi dolga az összeomlott kutatókkal. Semmi olyat nem követtek el, aminek büntetőjogi következményei lehettek volna. - Maga szerint mi lesz velük? - kérdezte, amint kiértünk az udvarra. - Itt maradnak a Himalájában? - Aligha - csóváltam meg fejem. - Itt már nincs mit keresniük. Visszamennek az egyetemükre, és folytatják tovább a munkájukat. De soha többé nem lesznek már azok, akik addig a napig voltak. Ezt elhiheti. Lal Bahadur rábólintott. Rendőr volt, jól tudta, hogy az átélt szörnyűségek bizony alaposan megváltoztatnak bennünket. Vagy jobbá tesznek, vagy rosz-szabbá. Vagy csak egyszerűen közönyössé. És talán valamennyi közül ez a legrosszabb. 69. A cirkuszosok még ébren voltak a kései óra ellenére is világítottak a lakókocsik ablakai. Bekopogtattam Barbarához. Barbara kinyitotta az ajtót, és éppen átölelt volna, amikor megszólalt a hátam mögött egy felháborodott hang. - Látod ezt, Glory? - Ki ne látná, Melody? -Vajon mit akarhat ettől a szegény lánytól ez a fickó? - Rá sem merek gondolni. így aztán kénytelen voltam őket is megölelgetni. Az ölelgetéssel nem is lett volna semmi baj, csakhogy ehhez még csókok is járultak. Nem kell rosszra gondolni, csupán testvéri csókokat kaptam. Mindazonáltal kénytelen voltam
megállapítani, hogy enynyi erővel akár két ruhakefével is enyeleghettem volna. Úgy látszik, Glory és Melody elfelejtkeztek megborotválkozni a tiszteletemre. Alighogy helyet foglaltunk Barbara lakókocsijában, kezdtek beszivárogni a többiek. Még Honeburg is megjött, igaz, vizes borogatással a homlokán. - Még lüktet egy kicsit a fejem - panaszkodott. -Hogy a fenében lehetséges, hogy egyedül csak én betegedtem meg, más senki? Érthetetlen. Mindenki kerülte a tekintetét. Senkinek sem akaródzott elárulni, hogy miből állt a betegsége. Honeburg azonban nem hagyta annyiban a dolgot. A szoba sarkába állított vödörhöz sétált, és vizet csorgatott a borogatására. - Hol van a fickó? - kérdezte Barbarától. Barbara rám pislogott, majd nagyot nyelt. -Miféle fickó? - Hát a maga szívszerelme. Barbara a szívére szorította a tenyerét. - Szívszerelmem? Hiszen maga a szívszerelmem! -Komolyan kérdeztem - kezdett megsértődni Honeburg. - Diegóra gondol? - váltott gyorsan Barbara. - Persze hogy rá. -Nos... Diego lelépett. - Sejtettem - morogta Honeburg. - Nem volt minden rendben azzal a szarházival, nekem elhihetik. Megérzem én az ilyet. Az a fickó nem az volt, akinek kiadta magát. Megpróbáltam megtudni, kicsoda... de valahogy nem jött össze. Mintha befalazták volna az agyát. Akárhogy is próbáltam, képtelen voltam hozzáférni. A fenébe is... újra belenyilallt a fájdalom a fejembe. Ki is megyek, sétálok egyet. Honeburg otthagyott bennünket, mi pedig lesütöttük a szemünket, és óvakodtunk egymásra nézni. Némi zavart csend után aztán Melody szólalt meg. - Te tudtad, hogy átvernek bennünket, Glory? - Csak sejtettem, Melody. - Azt is, hogy ennek a Lawrence-nek a keze is benne van a dologban? - Ennek mindenben benne van. Ezt nem volt nehéz kitalálni. Melody ekkor egyenesen nekem szegezte a kérdéseit. - Maga találta ki ezt az izét? - Mire gondol? - Hogy ide jöjjünk, az isten háta mögé, a jakoknak előadást tartani? -Igaz, ami igaz... - Ez is csak magától telik ki. Mindenesetre, alaposan átejtett bennünket. És még én húztam ki magát St. Maartenen a koporsóból! Legközelebb benne hagyom, afelől nyugodt lehet. Zsörtölődtek velem még egy kicsit, de a szemük elégedetten villogott. -És Dominiq? Vele mi van? - érdeklődött hajdani kollégájuk felől Miss Benetti. -Lal Bahadur társaságát élvezi, aztán orvosi kivizsgáláson esik át. Csak ezután találkozhat magukkal. - Ezt is maga intézte el? Jól elintézte, nem mondom. Védekezhettem volna, hogy nincs semmi közöm Dominiq elkülönítéséhez, de nem tettem. A biztonsági szolgálat akarta így, az ő ügyeikbe pedig senki sem szólhat bele. Nyilván megvolt a jó okuk, hogy többször is kihallgassák Dominiqot. Ez az ok pedig Jackie meggyilkolása lehetett. Biztosak akartak lenni benne, hogy nincs hozzá köze a fiúnak. Később aztán világossá is vált, hogy Dominiq ártatlan, mint a bárány. - Hogy találtak rá Dominiqra? - kérdezte Miss Benetti. - Merthogy nem véletlenül szúrták ki maguknak, az tuti. - Hát nem is - bólintottam. - Laberge és csoportja leltárt készített a világ valamennyi bűvészéről, artistájáról és szemfényvesztőjéről, akik úgymond képesek lehetnek a hosszú álomra. A csalókat kiszúrták, és hagyták őket a fenébe, akiről azonban azt sejtették, hogy úgynevezett természetfeletti képességei vannak, elrabolták, és idehozták a Nagy Mennydörgőbe. Halványabbá vált már a csillagok fénye, amikor abbahagytuk az események tárgyalását. Barbara nagyot ásított, és az ajtóra mutatott. - Mindannyian ki vagytok dobva! Aludjatok valamit, nehogy holnap azt valljátok a zsaruknak, hogy mégiscsak én öltem meg Jackie-t. Na, nyomás!
A cirkuszosok bólogattak, és sorban elszállingóztak. Glory és Melody élcelődtek még kicsit velem, aztán ők is leléptek. Ideje volt, hogy én is lelépjek. Indultam volna, de Barbara elkapta a karom. - Hé, hé! Te hova mész? - Ha jól értettem, ki vagyunk dobva! - Rád nem vonatkozik. Te itt maradsz. Kérsz egy kis whiskyt? - Csak egy pohárkával. A whisky meleg cseppjei bársonyként simogatták a torkom. A gázmelegítő is teljes erővel dolgozhatott, mert egyszerre azt éreztem, hogy olyan melegem van, mintha valóban a pokol közvetlen közelében heverésznék. De nemcsak nekem lett melegem, hanem Barbarának is. Mi sem bizonyította jobban, mint hogy előbb a blúzát vetette le, aztán a nadrágját. A harmadik poharacskánál már úgy ült velem szemben, mintha egy előkelő, karibi strandon élvezte volna a tenger és a nap áldásait. -Még mindig melegem van - panaszkodott. -Mintha Barbadoson nyaralnánk. Szeretnél ott lenni, szívem? Kedvelem Barbadost, de a Himaláját is szeretem. És ha egyiken vagyok, sosem vágyom a másikra. - Jó nekem itt is - mondtam. - Nem bánod, ha... áttelepülünk Barbadosra? Fogalmam sem volt róla, miben töri a fejét, ezért igent intettem. Ha kell, hát jöjjön Barbados! És jött is. Nem kis meglepetésemre kis képmagnót kotort elő valamelyik csomagjából, és másfél perc alatt hamisítatlan barbadosi hangulatot varázsolt a lakókocsiba. A falon igazi, karibi tenger kéklett, a kötelező pálmafákkal. A tengerparton hófehéren villogott a homok, s a hullámok olyan szelíden futottak végig rajta, mintha a szellővel versenyeznének. Aztán a zene is megszólalt. Vadítóan ritmusos, karibi zene. Mintha maga Bob Marley játszott volna nekünk. - Mit szólsz hozzá? -Csodálatos - mondtam, miközben bocsánatot kértem magamban a körülöttünk fehéredő hegyektől. - Ugye? Mi most kint fekszünk a strandon... Elkapta az ágya végét, és hipp-hopp! - a falra vetített tenger elé húzta. - Strandolni akarok veled. Mellé feküdtem az ágyra. Barbara gyors pillantást vetett rám, aztán lebiggyesztette az ajkát. - Szép kis feltűnést keltesz, ha így maradsz. -Én? Mikor? -Amint kissé benépesedik a strand. Egyelőre ugyanis még csak ketten vagyunk. - Miért keltenék feltűnést? -Na hallod! Egy buddhista szerzetes a strandon! Ráadásul, teljes menetfelszerelésben... kész röhej. - Mi a fenét csináljak, ha... - Szabadulj meg tőle gyorsan! Ismét csak az istenekhez fohászkodtam bocsánatért, aztán engedelmeskedtem neki. A palást lerepült az ágyról. Barbara elégedetten nézett végig rajtam, majd ismét csak elkomorult a tekintete. - Azért így is elég vicces vagy. - Már miért lennék vicces? - csodálkoztam. - Hát ez az izé... alsónadrág... Lehet, hogy a Himalájában jó, de egy karibi strandon...! - Most mit csináljak? - Vesd le gyorsan... Különben is, nekem is le kell vetnem, ami rajtam van. -Kell?! - Látod azt a táblát ott? - Nem én. Milyen táblát? - Ott, ahova mutatok! - Még most se látom. - Onnan nem is láthatod, mert a fák lombja eltakarja előled. Tudod, mi áll rajta? -Mi? A fülemhez hajolt, és belesuttogta:
- Ez egy nudista strand, szívem. Akit azon kapnak, hogy ruhában van, szigorúan megbüntetik. - Éspedig? - Rá kell ülnie egy tengeri sünre! - A fenébe! És ki ellenőrzi, hogy... - A nudista rendőrség. Beláttam, hogy a nudista rendőrséggel nem dacolhatok. Ezért aztán alkalmazkodtam a feltételekhez. - Most már megfelelő... ? Barbara fölém magasodott. - Nekem az... Nekem nagyon is... az. Végre nem nekem kell... átcsászkálnom éjszaka a kolostorba. Nekem... nagyon is... megfelelő... Nekem is az volt. Ráadásul az istenek sem haragudtak meg ránk. Amikor napkeltekor a kolostor felé tartottam, lágy, langyos szél simogatta az arcom. Valahonnan, a messzeségből egy jakpásztor énekét hozta a szél. Fenn, a magasban, a fejem felett, sasmadár körözött. Amíg a mani-falig nem értem, együtt dúdoltam a dalt a pásztorral. A sas megbillentette a szárnyát, lenézett rám, majd tovaröppent. Talán valamelyik sasmadárba született isten vigyázta az utam, és szállt elégedetten a magas csúcsok felé, amikor meggyőződött róla, hogy végre elértem a mani-fal biztonságát. 70. Ebéd után a barlangászlányok kerestek fel. Úgy libbentek be a cellámba, mint egy csapat, hálóból szabadult, játékos lepke. -Jaj, Mr. Lawrence! Jaj, Mr. Lawrence! Hogy örülünk, de boldogok vagyunk! Láttam rajtuk, hogy valóban azok. Talán fel sem fogták, hogy életveszélyben voltak, és hogy mi valamennyien nekik köszönhetjük a megmenekülésünket. -Hoztunk magának valamit! - kiáltotta Yvonne Köstler, felém nyújtva a tenyerét. Kövér, himalájai bogyók vöröslöttek rajta. Csak nehezen tudtam visszafojtani a meghatottságomat. Leültettem őket, és megettem a bogyókat. - Hogy van, Mr. Lawrence? Hogy töltötte az éjszakát? Mondtam, hogy jól. - Mi is nagyon jól - csicseregték. - Végre sikerült kialudni magunkat. Beszéltünk Mr. Lockwooddal és Sarah-val is. - Hm. És mire jutottak? Alberta Mahoney titokzatoskodva a fülemhez hajolt. - Nem árul el bennünket a főrendőrnek? - Halljam, miről van szó! - Folytatjuk a túrát. - Kivel? - hökkentem meg. -Hát... velük. -Ez lehetetlen! - Miért volna az? Hiszen maradt még három hetünk. -De hiszen Mr. Lockwood... hogy is mondjam csak... megbuggyant... és meg is sebesült... - Éppen ez az, hogy nem buggyant meg. Csak ösz-szezuhant egy kicsit. De már rendben van. És... soha többé nem is fog összezuhanni. - Honnan tudják? -Diegótól... akarom mondani, Jondon szerzetestől - 0 mondta maguknak? - Elbeszélgettünk vele. Elégedetlenül megköszörültem a torkom. Szóval még Jondon fejét is sikerült elcsavarniuk! - Mit mondott még maguknak Jondon? -Azt például, hogy... meggyógyította Mr. Lock-woodot. Azt mondta... úgy képzeljük el, hogy amikor azt a bizonyos Mr. Leblanc-t és Miss Bellt megölték Laberge emberei, mert attól tartottak, hogy megtalálják a Nagy Mennydörgőt és a kísérleti laboratóriumaikat, akkor egy kis bogár költözött Mr. Lockwood fejébe. Ez a bogár rágta az agyát, és talán el is pusztította volna, ha maga nincs. -En?!
- Jondon azt mondta, maga oldotta meg az ügyet. Ő csak segített magának. Mindenesetre, ő széttaposta a bogarat, amelyet sikerült kicsalogatnia Mr. Lockwood agyából. Mr. Lockwood magához tért, és már nem buggyant, annak ellenére sem, hogy nagy a bánata, mert meghaltak az emberei, akik miatt lelkifurdalást érez. Ha akkor nem úgy viselkedik, ahogy viselkedett, talán még ma is élnének. Csakhogy Jondon elmagyarázta neki, hogy mi, élőlények, valamennyien alá vagyunk vetve a karma, a sors törvényének, és nem tehetünk semmit ellene. Mr. Lockwoodnak ez volt a sorsa, a kollégáinak pedig az, amit végül is elszenvedtek. Mr. Lockwood megértette, és már nem akar csinálni semmit... illetve csupán kárpótolni szeretne bennünket az elmulasztottakért. Mit szól hozzá? Mit szólhattam volna? Igazság szerint beszélnem kellett volna Jondonnal, de ő már elutazott. Csak bízhattam benne, hogy valóban széttaposta a Lockwood fejéből kicsalogatott bogarat, és záros határidőn belül nem is telepszik új a helyébe. - Ugye, ügyesek voltunk? - zsongtak körülöttem a lányok. - Ugye, jól csináltuk? Úgy izgultunk, hogy nem sikerül, amit megbeszéltünk. Yvonne attól félt, hogy kipotyognak a pántja alól a kavicsok. Hosszasan dicsértem őket, és ezt teljes szívemből tettem. Ha ők nincsenek... De voltak. Mielőtt elmentek volna, Alberta Mahoney még hozzám fordult. -Tudja, mi volt a leghumorosabb az egészben? Ott, a föld alatt? Fogalmam sem volt róla. Akkor ott, azokban a hosszú percekben elveszítettem a humorérzékemet, és azt hittem, nem is találom meg soha többé. Bár szerencsére hamar megtaláltam, arra ennek ellenére sem emlékeztem vissza, hogy akármitől is a hasamat fogtam volna nevettemben. - Micsoda? - Hát... amikor maga közszemlére tette Migmib-zang fenekét! Még most is dőltek a nevetéstől. És közben olyan illetlen szavakat kiabáltak, amelyeket eszem ágában sincs megismételni. - Sejtettem, hogy szükségem lesz egy stukkerra -mondtam kényszeredett mosollyal. - No de éppen Migmibzang... - Feltételeztem, hogy a szerzetest nem kutatják át. Ők ugyanis nem tarthatnak maguknál gyilkoló szerszámot, sőt még csak meg sem érinthetnek ilyet. -De hiszen... a stukker hozzáért Migmibzang bőréhez! - A fegyver nem. Csak az a szent szöveg, amelybe belecsavartam. - Szent szöveg? - Egy vászondarab. Nyomódúccal démonelhárító imát nyomtattak rá. A vászon megakadályozta, hogy a fegyver érintkezhessen Migmibzang bőrével. Yvonne Köstler hozzám hajolt, és csókot nyomott az arcomra. -Maga zseni! - kiáltotta túláradó lelkesedéssel. Nem tiltakoztam a megállapítása ellen. Tisztában voltam vele, hogy az ifjúság mindig őszintén kimondja a véleményét. 71. Legutoljára a hosszú álmot alvókkal találkoztam, valamint Yvor Kedrisszel és Shashimohannal is. Ez utóbbi annyira hasonlított Sunilára, hogy le sem tudta volna tagadni a rokonságot. Shashimohan nem volt barátságos ember. Derékig érő szakálla védelméből gyanakodva pislogott rám. Csak akkor enyhült meg a tekintete, amikor néhány mondatom után észrevette, hogy magam is konyítok valamit a szádhukhoz. Ettől aztán annyira felbátorodtam, hogy elmeséltem neki Sunilával való kalandomat. Amikor befejeztem, maga elé meredt, majd simogatni kezdte a szakállát. -Igen... Sunila - mondta aztán jókora szünet után. - Neki köszönhetem, hogy rátaláltam a helyes útra. Ha őnincs... - Sunila? - hökkentem meg. - Hiszen ő pont az ellenkezőjét állította. Hogy ön meglépett tőle, és o... -Mégiscsak neki köszönhetem. Ha nem is úgy, ahogy ő gondolja. Sunila rám telepedett egyszerűen kisajátított magának. Azt hitte, mert az ikertestvérem, örökre egymáshoz vagyunk láncolva. Pedig nekem is megvan a magam élete. Megtaláltam a helyes utat, és azon kell végighaladnom. Váltottunk még néhány szót, aztán magára hagytam. Bár búcsúzóul még figyelmeztetni akartam, hogy csak óvatosan azokkal az élve eltemettetésekkel,
végül is nem mondtam neki semmit. Elvégre lehet, hogy ő jár a helyes úton, amelyen valamennyiünknekjárnunk kellene. Nevetséges lenne, ha elmagyaráznám egy madárnak, hogyan kell repülnie. Úgy gondoltam, megvárom még azt a néhány napot, amíg a cirkuszosok összepakolnak, majd én is útra kelek. Umasi könyvtára számtalan érdekességet tartogatott ugyan számomra, de rá kellett döbbennem, hogy ennyi könyvet elolvasni egyszerűen lehetetlen. Kiválasztottam a legérdekesebbeket, s megígértettem Tenzing Csergallal - készségesen meg is ígérte -, hogy ha jövőre visszajövök, a rendelkezésemre állnak. Őszi szelek borzolták már a jakok szőrét, amikor elhagytam Szikkimet. A hegycsúcsok lehajoltak, mintha kezet akarnának rázni velem. Az istenek legyenek veled, Leslie száhib! Barbara hozzám simult, miközben könnyek csillogtak a szemében. -Istenem, Leslie... ha belegondolok, hogy ezek az óriások még akkor is itt fognak állni, amikor nekünk már a csontjaink porát is elfújta a szél... Gyorsan az ajkára tettem az ujjam. - Csitt! Erről egy szót sem! Inkább... - Igen, szívem? - Mi lenne, ha bemennénk a lakókocsidba strandolni egyet? Barbarának felcsillant a szeme, és még szorosabban simult hozzám. -Ezt szeretem benned, édes, hogy telis-tele vagy csupa-csupa jó ötlettel. Gyerünk, vár bennünket a tenger! A hegyek nem haragudtak meg ránk. Tudtak, hogy nekik van idejük várni, nekünk viszont sietnünk kell. Az ember csak aprócska hangya a hegyek árnyékában. De azért a hangyának is joga van a boldogsághoz. Néhány megjegyzés a történethez Enyhe, kora őszi estén találkoztam ismét Lal Baha-dur felügyelővel. Egy éve múlt már, hogy lezajlottak azok az események, amelyek részese voltam odafent, a Himalájában. Jószerével már meg is feledkeztem a történtekről, hiszen azóta eltelt két szemeszter az egyetemen, s bizony a hallgatóim keményen megdolgoztattak. Sikerült három teljes hónapot Ná-gaföldön is eltöltenem, ami ugyancsak egyenlő volt a tökéletes agymosással. Arról nem is beszélve, hogy ott is belekeveredtem valamibe, amiről később igyekszem majd beszámolni. Nem volt veszélytelen a dolog nem sokon múlt, hogy egy hegyesre faragott karón száradjon a fejem a dzsungel közepén. Újdelhiben ücsörögtünk az Ashok hotel teraszán, és az előttünk áramló tömeget néztük. Nem lehetett több 35 foknál, így akár kellemesnek is volt mondható az este. Annak ellenére, hogy a mentők megállás nélkül szállították a kórházakba a hőgutát kapott külföldieket. Azt hittem, annak, hogy Lal Bahadur találkozni óhajt velem, csupán személyes, mondhatni baráti okai vannak. Őszinte meglepetésemre azonban néhány közömbös mondat után gyűrött noteszt húzott elő a zsebéből egy alig ujjnyi ceruzával együtt. Amikor kérdőn bámultam rá, zavartan elmosolyodott. - Meg szeretném kérni magát valamire - mondta feszengve. - Ha nem esne nehezére... - Verset írjak talán az emlékkönyvébe? - tudakoltam. - Például ilyet, hogy... Lal Bahadur felügyelő, ami mozog, mindarra lő... - Ne hülyéskedjen már - intett le. - Sokkal komolyabb dologról van szó. - Éspedig? - tüntettem el a vigyort a képemről. - Az a helyzet, hogy meg szeretném írni az emlékirataimat. - Nem érzi talán jól magát? - Éppen ellenkezőleg, bár ha magával találkozom, mindig alaposan felhergelem magam. A múltkoriban hallottam, hogy minden fontos ember emlékiratot ír az utókor okulására. Úgy gondoltam, én is megírom a magamét. Nehogy az unokáink megvádoljanak, amiért csak magamra gondoltam, rájuk nem. - Nemes elhatározás. Köszönöm az utókor nevében is. De hogy jövök én ide? Lal Bahadur nyögött egyet, majd a szemembe nézett. -Arról az ügyről van szó, amit... tavaly oldott meg... oldottunk meg... oldottam meg a Himalájában. Umasi kolostorában. Tudja...
- Hát ha megoldotta, akkor mit akar tőlem? - Az az igazság, hogy... ezt is bele akarom foglalni az emlékiratomba. Csak éppen néhány apróság... valahogy elkerülhette a figyelmemet. Hátha maga... véletlenül emlékszik rájuk, bár hangsúlyozom, hogy e nélkül is... igen értékes lenne a memoárom... csak éppen, miért ne... ha már úgyis Indiában tartózkodik, nem igaz? Az asztalkára könyököltem, és segítőkészen néztem rá. - Mire kíváncsi, felügyelő? - Felírtam ide a kérdéseimet... Már mondom is... az elsőt. Rátettem a tenyeremet a jegyzetfüzetére. - Nem mondok semmit, amíg... Lal Bahadur értett a szóból. - Milyen whiskyt kér? - Ezúttal nem arról van szó, felügyelő. - Akkor miről? - Vissza szeretnék menni Nágaföldre. Úgy ugrott fel, hogy majd feldöntötte az asztalkán álló mangóleveinket. -Ez lehetetlen! - Jön maga is, vagy marad még egy kicsit? - Üljön már vissza a helyére, a fene vigye el magát! Tudja, hogy amit művel, az zsarolás? - Tudom. - És nem berzenkedik miatta a lelkiismerete? - Ezúttal nem. - A védőszelleme? - Szereti Nágaföldet. - Meg fogják ott ölni magát. - Majd vigyázok magamra. - Karóra tűzik a fejét. - Ezt bízza csak rám. Lal Bahadur hatalmasat sóhajtott. - Jól van, vigye el az ördög, csak keresse magának a bajt. Elintézem azt a két hetet. - Két hónap. - Hat hét. Megegyeztünk? Belecsaptam a tenyerébe. - Jöhetnek a kérdései, felügyelő. Lal Bahadur belelapozott a jegyzeteibe, aztán megköszörülte a torkát. -Mindennel tisztában vagyok... a nyomozásunkat... nyomozásomat illetően, csupán néhány apróság szorulna még magyarázatra. -Ne kíméljen, felügyelő! -Az első mindjárt az lenne, hogy még St. Maar-tenen, ahol szerencsétlen módon nem lehettem jelen, ezért aztán lassabban is derült ki az igazság, mintha ott lettem volna... szóval... azt mesélte nekem, hogy az a bizonyos, később meggyilkolt Jackie és Barbara összevesztek. Ez véletlen volt vajon? Vagy... - Véletlen bizony - bólintottam. - Jackie ideges volt Dominiq miatt, és mindenkibe belekötött, így Barbarába is. Ezt aztán azok, akik előbb ki akartak nyírni engem, majd elrabolni, ki is használták. Barbara kését természetesen Carlos lopta el, és hagyta olyan helyen, hogy megtalálhassák. - Azzal ölte meg Jackie-t? - Kiderült, hogy igen. -Értem. Második kérdésem... Amikor magát el akarták rabolni, miért éppen koporsóba dugták? - Ezt Duvenvoorde felügyelő, a maga ottani kollégája sem tudta megmondani vontam meg a vállam. - Lehetséges, hogy egy halott külföldi papírjaival akartak kicsempészni a szigetről. Különben, nem könnyű egy öntudatlan embert átvinni a határellenőrzésen. -Na igen. Ez meglehet. Sőt nagyon is meglehet. Már írom is. Megvan. A következő problémám Chambefort kisasszony. Maga feláldozta őt, más szóval, börtönbejuttatta, csakhogy Barbarát mentse. Mi lett volna, ha nem sikerül az akciója? Az a szegény, ártatlan lány majd az egész életét a sitten tölthette volna! Megcsóváltam a fejem, és meleg tekintettel néztem rá.
-Tudja, felügyelő... nem minden zsarufőnök fafejű. - Ezt... hogy érti? - Úgy, hogy lehet vele tárgyalni. Duvenvoordével legalábbis lehetett. Amikor értesült róla, hogy kinek dolgoztam már, és milyen eredménnyel, nem sokat akadékoskodott. Megbeszéltem vele, hogy letartóztatja ugyan Miss Chambefort-t, de egy-két hét után szabadon engedi. így is történt. Miss Chambefort ezért bizonyos... javadalmazásban részesült tőlem, és már ismét a cirkusz megbecsült művésznője. -A fenébe is... Erre nem gondoltam. De mi lett volna, ha mégsem kapja el Laberge-et? Duvenvoorde vihette volna el a balhét maga miatt. -Jó az emberismerete, felügyelő... Ilyesmi meg sem fordult a fejében. -Jól van... jöjjön a következő kérdés. Ez már Kanadához kapcsolódik. Maga arról beszélt, hogy amikor először látogatta meg Khadag rinpócsét McKloskey házában, másként nézett ki az a terem, amelyben a szerzetesek imádkoztak, mint amikor másodszor tért vissza ugyanoda. Másodjára például egy csónakot talált benne. - Ez így is volt. - Csak nem azt akarja mondani, hogy az a titokzatos Khadag rinpócse hipnotizálta magát? - Egyáltalán nem - tiltakoztam. - A dolog jóval egyszerűbb. Khadag rinpócse felszerelt a mennyezetre egy hatalmas tekercsképet, thankát. Ezzel takarta el a csónakot. Később, amikor a szerzetesek már eltűntek, egyszerűen felhúzta, így láthatóvá vált McKloskey büszkesége. - Ügyes. Ki volt végül is Khadag rinpócse? -Egyszerű szerzetes, aki mesteri módon ért a hosszú álomhoz. Egyedül őt nem sikerült elrabolniuk Laberge-éknek. Sokat én sem tudok róla, de nem is akarok. Ez természetesen nem volt igaz, de nem akartam felhívni senki figyelmét a rinpócséra. Sokat segített nekem, például azzal, hogy elárulta merrefelé keressem a Nagy Mennydörgőt. Az utókor majd csak meglesz valahogy a neve és pontos lakcíme nélkül. - Hogy került a halott szerzetes a kamionba? -Kezdjük talán ott, hogy Khadag rinpócse és szerzetestársai McKloskey nyaralójában várakoztak a fellépésükre. Laberge és emberei viszont ott ólálkodtak körülöttük, hogy elkaphassák őket. Bármenynyire is meglepődik, felügyelő, az én jelenlétem volt az, ami óvatosságra intette őket. Ne feledje: ott laktam tőlük alig mérföldnyi távolságban, még ha nem is tudtunk egymásról. Khadag rinpócse minden elővigyázatossága ellenére mégiscsak sikerült egyet elkapniuk. Khadag a keresésére indult, szerencsére, mert különben a medve bizonyára megreggelizett volna belőlünk. Ezért volt annyira ideges Khadag, amikor felbukkantam a környéken. Nem tudhatta, nem forralok-e valami rosszat ellene. Khadag nem buta ember, társa eltűnéséből kitalálhatta, hogy nincs rendjén valami körülöttük. Később aztán Toroughgood és McKloskey lefújták az akciót, a szerzetesek pedig hazaindultak. Útközben Laberge-ék elkapták őket az egy Khadag kivételével. Ami pedig a korábban elrabolt szerzetest illeti: a koporsóban halt meg a szerencsétlen, amikor a kamion a szakadékba zuhant. A kamionban ülők Laberge utasítására engem akartak palacsintává lapítani. Minden világos? - Köszönöm, Mr. Lawrence. - Az öt kutató ekkor értette csak meg, hogy mások is kinyújtották a karmaikat a hosszú álmot alvók iránt. Amikor aztán értesültek róla, hogy a szerzetesek Khadag kivételével eltűntek, elfogta őket a lelkifurdalás, és a Khadagtól nyert információik nyomán Szikkimbe utaztak. Akkor már rettenetesen rossz idegállapotban lehettek mind az öten, hiszen szüntelen gyötörte őket a lelkifurdalás a kámforrá vált, s talán meggyilkolt szerzetesek miatt. - Hova lett... Valéria? -McKloskey tanácsára hosszabb szabadságra ment, hiszen elképzelhető volt, hogy veszélyben forog az élete. Köszöni, jól van. -...Hm... más itt nincs is... itt sincs... Nézzük csak a maga kollégáit. Azt értem, hogy miért utaztak a Himalájába... de miért viselkedtek olyan zavarosan? Például Tom Berenger-ét bolond embernek hívták. Tényleg megbolondult volna?
- Nehéz erre válaszolni - mondtam. - Az az igazság, hogy akik életben maradtak sincsenek a mai napig tökéletes állapotban. -Tökéletes állapotban? Mit jelentsen ez? - Mindketten betegek. Nem tudják feldolgozni kollégáik halálát, és azt a sok rémséget, aminek a tanúi voltak. Azok közül a szerzetesek közül, akiket a bemutatóra hívtak, többen is meghaltak. Egy Kanadában, s amikor a többi - Khadag rinpócse kivételével -eltűnt, biztosak voltak benne, hogy ők sem kerülhetik el a sorsukat. Mindezekért önmagukat hibáztatták. Mindketten gyakori látogatói egy pszichiátriai intézetnek. Nem véletlenül hívták Tommy Berenger-t bolond embernek, nyilván észrevették rajta az elmebaj tüneteit. -Várjon... ezt feljegyzem. És mi a helyzet azzal a bizonyos versennyel, amelyet annak az izé, Pad-ma... kicsoda is... - Padmaszambhava - segítettem ki. - Szóval az ő tiszteletére rendeztek volna. Tényleg van ilyen? -Meg is rendezték. Ne aggódjék, semmi olyan nem történik ilyenkor, ami a rendőrségre tartozna. Csupán összegyűlik a világ minden tájáról jó néhány szádhu, a hosszú álomhoz értő fickó, s bemutatja a többieknek a tudományát. Gondolom, ilyenkor eszmét is cserélnek technikai tudásukat illetően. Jondonnak természetesen esze ágában sem lett volna részt venni rajta. Laberge és társai viszont válogathattak volna közöttük. Nagy a gyanúm, hogy az összejövetel finanszírozásából is kivették a részüket. -Jól van. Feljegyzéseim között az is szerepel, hogy valamelyik lány valami levelet adott át La-berge-nek vagy Deegannek, hogy mentsék ki őket a barlangászok karmai közül. Hogy is van ez? . Sóhajtottam, és türelmesen folytattam a magyarázatot. - Azok a szegény lányok valóban börtönben érezték magukat. Joggal érezhették úgy, hogy Lock-wood és a többiek becsapták őket. Azt kell figyelniük, hogy Lockwood teniszlabdára lövöldöz egy nyílpuskával, ahelyett hogy barlangokban bujkálnának. Annyira elkeseredtek, hogy valamelyikük - talán Mary Button megírta a szüleinek a történteket, s attól féltében, hogy neki nem lesz alkalma postára adni, egy gyógynövénykutatót akart megbízni a postás szerepével. -És a másik levél? Amit állítólag Miss Olsson kapott? -Ilyen nem létezett. Csak Laberge hazudta nekünk. -Maradjunk a nyílpuskánál. Hogy került Jesse Lockwoodhoz? -Laberge hagyta a sátra előtt. Jesse ekkor már meglehetősen zavart volt, nem keltette fel a gyanakvását, inkább örült az ajándéknak. Talán már fel sem fogta, mennyire nem normális dolog, ha valaki a Himalájában egy drága nyílpuskát talál az ajtaja előtt megfelelő mennyiségű vesszővel vagy lövedékkel ellátva. A legfurcsább azonban az, hogy a többiek is átsiklottak felette. Azért kapta a szerencsétlen, hogy Laberge adott esetben rákenhesse a gyilkosságokat. Ha én nem vagyok ott, és csak az indiai rendőrséggel áll szemben... - Hogy mondta? -A, csak elkalandoztak a gondolataim. Alighanem a védőszellemem beszélt belőlem. - Nem ártana, ha figyelmeztetné, hogy tartózkodjon az ostoba fecsegéstől. - Úgy lesz, felügyelő. - Akkor menjünk tovább. Van itt például egy harmadik számú levél is, amit Mr. Vu talált meg a lakókocsija ajtaján, s amin az ön aláírása szerepel. Ezen találták meg azokat az utasításokat, amelyeket követve lejutottak a barlangba. Ezt ön írta, Leslie száhib? Jegyzetfüzete lapjai közül kihúzott egy papírfecnit, amelyen egy kerek kis lyukacska látszott - nyilván a szeg nyoma. - Nem én - mondtam. - Akkor ki? - Nem találja ki? - Nem azért vagyok itt, hogy találgassak, hanem hogy magát hallgassam. Ha nem akartam volna annyira azt a nágaföldi utat, felálltam volna, és elhúztam volna a csíkot. Talán még nyelvet is öltöttem volna rá. -Jól van - mondtam nagyot nyelve. - Elmondom. A levelet Laberge írta, és feltehetően Carlos szegezte az ajtóhoz. Természetesen Laberge utasítására. Ekkor
már elhatározta, hogy leszámol a cirkusz-szal is. Carlos jelentette nekik, hogy túlságosan is sokat sündörgök a cirkusz körül, s talán azt is kiszúrta, hogy Barbara éjszakánként ellátogat hozzám. Lal Bahadur eltátotta a száját. - Barbara? Magához? Kínos volt a dolog, de már benne voltam. Válaszolnom kellett, ha Nágaföldre akartam jutni. Méghozzá hat hétre. - Hozzám. -Éjszakánként? - Éjszakánként - bólintottam. - Mi a fenét keresett magánál minden éjszaka? - Az unalmát jött elűzni. - Miért éppen éjszaka? - Mert nappal észrevették volna. - Logikus. És hogy űzte el az unalmát? - Nyasszaföldi népmeséket meséltem neki. Lal Bahadur elképedt ábrázattal nézett rám. - Sosem gondoltam volna, hogy Barbara... kedveli az izé... nyasszaföldi népmeséket. - Méghozzá igencsak kedveli őket. -Visszatérve a föld alá... csak nem azt akarja mondani, hogy Laberge előre megfontolt szándékkal végezni akart a cirkuszosokkal is? -Azokkal mindenképpen, akik leereszkedtek a föld alá. Sosem jöttek volna fel többé a felszínre, ha én... -Tessék?! - Mi a következő kérdése, felügyelő? -Honnan tudta Laberge, hogy Barbara hova temette Diegót, azaz a maga haverját? - Carlostól. Carlos árnyékként követte Barbarát, aki nem is csinált titkot belőle, hogy mire készül. Vanamakert pedig azért tették a helyére, hogy megzavarjanak vele. Laberge azt hitte, nem tételezem fel róla, hogy a saját embereit öldösi. Mert Vanamaker is le akart lépni. Sajnos nem sikerült a szerencsétlennek. Laberge biztos volt benne, hogy ezzel a húzásával sikerült a barlangkutatók, azokon belül is a nyílpuskás Jesse felé fordítani a figyelmemet. Akkor még fogalmam sem lehetett arról, hogy nekik is vannak nyílpuskáik. - És a kitépett szív meg a szív vallása? Ezek mit jelentenek? - Marhaságok - legyintettem. - Az én utasításomra hazudtak a torzonborzak. - A maga utasítására? Mi a fenéért? Kénytelen voltam hosszabb magyarázatba fogni. -Azt remélem, tudja, hogy addig nagyon nehéz rábizonyítani valakire a bűnösségét, amíg maga is vallomást nem tesz. Az volt a célom, hogy Laberge előbb-utóbb úgy ítélje meg a helyzetét, hogy a mi likvidálásunk nélkül nem tud kimászni a csapdából. S ha már a meggyilkolásunk mellett döntött, nem tartja tovább a száját. Ezért kellett vadabbnál vadabb történetekkel bombáznom, hogy azt érezze, ennyi szörnyűség közepette egyetlen kiút marad számára -a mi elpusztításunk. -Maga aztán önveszélyes játékot játszott, hallja-e! Jesse Lockwood... mondott valamit, hogy kihallgatott a lakókocsik között valakit... - Nem hiszem, hogy odamerészkedett volna. Talán zavaros álmaiban hallott valamit. -És a cirkuszban folytatott állítólagos szervkereskedelem? - Az is marhaság - sóhajtottam angyali türelemmel. - Csak azért mondtam, hogy egyre idegesebbé tegyem Laberge-et, és mihamarabb döntésre jusson. Ha döntésre jutott, minden mindegy alapon beszélni kezd. - Mr. Leblanc és Miss Martha Bell? - Meghaltak. A barlangban vannak eltemetve. Lal Bahadur becsukta a jegyzetfüzetét. -Hát... ezekre lettem volna kíváncsi, Leslie száhib. Különben becsaptam magát. Sajnálom. - Mivel kapcsolatban? - hökkentem meg. Lal Bahadur megcsavargatta a bajuszát. - Nágafölddel kapcsolatban. Felkaptam az előttem álló mangóleves palackot, és jelentőségteljesen megfogtam a nyakát. - Hogyhogy becsapott? Lal Bahadur sunyin az üvegre nézett.
- Nem mehet hat hétre Nágaföldre. - Hát mennyire mehetek? Lal Bahadur elvigyorodott. - Hat hónapra. Már azelőtt elintéztem, hogy idejöttem volna magához. Ha nem mond el semmit az emlékirataim számára, akkor is elmehetett volna. Hát ennyire bízzon meg egy indiai zsaruban. Na, viszlát! Meglepődött volna szegény, ha utánakiáltom, hogy már tegnap óta tudok a hat hónapról. Méghozzá Am-ritától, a titkárnőjétől. Azon a hajnalon suttogta a fülembe, amikor nyasz-szaföldi népmeséket meséltem neki napnyugtától reggelig. A történet néhány szereplője később még felbukkant az életemben. Egy évvel a történtek után tudtam csak meg, hogy a bhutáni király - Jondon javaslatára - a testőrcsapatába hívta Migmibzangot. A szerzetes rövid habozás után elfogadta az ajánlatot, és most őfelsége szerzetes-testőrkapitánya. Döndrup merőben más pályát futott be. Néhány évnyi serénykedés után olyannyira megnövelte Umasi vagyonát, hogy Tenzing Csergal halála után őt nevezték ki a kolostor főlámájává. Nem is egyszer dolgoztam a könyvtárában mindannyiunk őszinte megelégedésére. A lányokkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Ki világhírű barlangkutató lett közülük, ki tisztes családanya. Serge Laberge és társai azóta is börtönben ülnek. Laberge, ha jól emlékszem, összbüntetésként 370 évet kapott. A többiek jóval kevesebbet: fejenként úgy százat-százat. Lockwoodékról semmit se tudok. De azért nem lennék meglepve, ha egy őszi délutánon, amikor éppen a Kancsendzönga felé közeledem jakháton, a Salu-hágón át, egy ismeretlen bukkanna elő a ködből, felém nyújtaná a kezét, és bemutatkozna, hogy ő Jesse Lockwood és a lelki békéjét keresi a hegyek között. Mert a hegyek valamennyiünknek békét adnak. Az istenek lehajolnak értünk, és magukhoz emelnek. Om mani padme hum. A szerző eddig megjelent művei Sindzse szeme A Karvaly árnyékában A gyűlölet fája Holdanyó fényes arca Siva utolsó tánca Huan-ti átka A vérfarkas éjszakája A Suttogó árnyak öble A gonosz és a fekete hercegnő A megfojtott viking mocsara A keselyűk gyászzenéje Az ördög fekete kalapja Omosi mama sípja Naraszinha oszlopa A vérfarkas visszatér Halálkiáltók Sziget a ködben A rodzsungok kolostora A Nagy Madár Lebegők Ahol a pajpaj jár A láthatatlan kolostor Tulpa Ganésa gyémántjai Véresszakállú Leif és a lávamező Csőd A vérfarkas kastélyában Siva újra táncol A fekete Anya kígyója A Lendvay-sorozat A fojtogatok hajója A halál kisvasúton érkezik Gyilkosság az olimpián A láp lidérce
Nebet Het, a halottak úrnője Miranda koporsója Damballa botja Monszun A vadász Történetek sorozat A felakasztott indián szigetén Bob McKinley története A maharáni arcképe John C. Lendvay története Lőrincz L. László életműsorozatának eddig megjelent kötetei: Lőrincz L. László: A Nagy Kupola szégyene A hosszú szafári A föld alatti piramis Üvöltő bika Gyilkos járt a kastélyomban Kegyetlen csillagok A gyilkos mindig visszatér A sámán átka Az elátkozott hajó A halott város árnyai A Nagy Mészárlás Leslie L. Lawrence: Sindzse szeme A Karvaly árnyékában Holdanyó fényes arca Huan-ti átka Nebet Het, a halottak úrnője Miranda koporsója A vérfarkas éjszakája A vérfarkas visszatér Damballa botja A gyűlölet fája Naraszinha oszlopa
