LESLIE L. LAWRENCE A VILLOGÓ FÉNYEK KOLOSTORA I

LESLIE L.

LAWRENCE A VILLOGÓ FÉNYEK KOLOSTORA I. Stúdium Plusz Kiadó Budapest © Lőrincz L. László, 2011 © Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak bármely részét, továbbá a kiadvány képeit bármilyen formában, illetve bármilyen célból felhasználni a Studium Plusz Könyvkiadó Kft. kifejezett engedélye nélkül szigorúan tilos! A borítót Temesi Péter festménye alapján Mérész Adrienn készítette. A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette. A Démonfal című kép a szerző fotója. Tördelte: Tóth Anikó ISBN 978-615-5054-19-8 össz-ISBN 978-615-5054-18-1

Studium Plusz Könyvkiadó Kft., Budapest Felelős kiadó: a kiadó ügyvezető igazgatója

A regény fontosabb szereplői A Mentsük meg a kolostorokat! Alapítvány küldöttei: Mr. Joe Bannister Az újjáépítés költségeit próbálná meghatározni, ha nem zavarnák a gyilkosságok. Grace, a felesége Egészen jól érezné magát Ngagpában, ha lenne egy kis whisky a közelben. (Később már a bourbon is megtenné). Tereza, a lányuk Kezdetben Leslie L. Law-rence kissé erőszakosnak találja, később már nem is kissé. Sue, a másik lányuk Hol boldogtalan, hol még inkább az. A végén azért visszanyeri a boldogságát. Dan, a fiuk Cövekeket farag, aminek nem lesz jó vége.

A bizottság gyakran civakodó tagjai. Conrad Yerwood Adam Collender Forest Drakes Keith Warton Malcolm Cumberbats

Az AIDS-kutatóbázis orvosai: Dr. Böhm Többek szerint dilis, mert sztetoszkóppal gombát keres a falban. Dr. Elvis Presser Nem a „király" leszármazottja. Dr. Doris Hardaway Leslie L. Lawrence kezdetben csinosnak és vonzónak találja, és később is annak. Dr. Cesar Scott Dr. George Kaplan Dr. Jose Alvarado Van köztük, aki nagyon erőszakos, van aki még jobban. Van, akit meggyilkolnak közülük (meg is érdemli), van, akit nem (bár lehet, hogy az is megérdemelné). A magashegyi túrázók:

Penelopc Vargas Hisz a hegyek titokzatos energiájában. Kár volt lemennie a konyhába. Miss Cindy Rhymes Kizárólag az Elfújta a szél című könyvet olvassa esetenként több példányban is. Állítólag vörös az eredeti hajszíne. James Hart Lee Dale Knut Tappersand Szakállasok. Mindig és mindenütt. Dan szerint álszakálluk van. Az elején nem derül ki róluk semmi, és a végén se sok. Namszengpa Leslie L. Lawrence kísérője. Többször is elindulna Katmanduba, végül mégsem indul el. Néhányan még: Kitty Loewenstein Halott, de gyakran visszajár. Tommy Wong Undorító féreg; lehet, hogy ő is visszajár a túlvilágról? Te-la ? Leslie L. Lawrence

Látszólagos pipogyasága ellenére mindent megtesz, amire képes (Miss Hardaway, Miss Rhymes tanúsíthatják...). Ám ő jobban szeretne régi könyvekkel bíbelődni. Cshula rinpócse Rövid ideig Ngagpa főlámá-ja, majd hosszú ideig... Gyamco rinpócse Hosszú ideig nem főláma, és később sem lesz az. Cshula tanácsadója, amíg konfliktusa nem támad egy bronz istenszoborral. Kamala Premadasza Kíváncsi ügyésznő. Varadaradzsan száhib Szereti is, meg nem is a gyümölcslevet. Göcang rinpócse Neki nem sok szerep jutott a könyvben. Dordzse Cshang isten Mindent lát, és semmin sem csodálkozik. (Pedig lenne min). Szerepelnek még: Egy tigris; egy karosszékben repkedő öregember; egy csapat erdei betegségszellem; Tamg-rin, a lófejű isten; kék fény; lángok; a feltűnő, majd eltűnő démonfal; mani

kövek; fák; virágok; hó; eső; felhők és a Himalája. Figyelem! A szerző felhívja kedves olvasói figyelmét, hogy az egyes szereplők neve melletti magyarázatok nem feltétlenül az igazságot tartalmazzák. (De nem ám!) Ngagpa kolostorának rövid története XVII. század közepe: Felépül a kolostor. XVIII. század közepe: Nyugatról érkezett varázsló szerzetesek átveszik benne a hatalmat. XIX. század vége: A kolostor elnéptelenedik. XX. század első évtizedei: Titokzatos látogatók érkeznek, majd ők is eltűnnek. A kolostorba ismét szerzetesek költöznek. 1940 körül: Ezredforduló: Ngagpát súlyos csapás éri: felbukkan benne Leslie L. Lawrence. ELSŐ NAPJAIM NGAGPA KOLOSTORÁBAN (Villogó, kék fény a folyosókon, démon a levegőben, halottak a könyvek alatt [egyikük hátában a főláma kése] - éppen elég ok arra, hogy lelépjek. Ám én mégsem lépek le. Sajnos.) 1

Nem mondhatnám, hogy nem éreztem jól magam Ngagpa kolostorában: elvégre minden megvolt hozzá, hogy így legyen. Cshula, a kolostor tiszteletre méltó apátja, már bemutatkozásomkor éreztette velem, hogy nem fogja akadályozni a munkámat. Azt csinálhatok a könyvtárában, amit csak akarok. Dc hogy sorjában menjek, a megérkezésemmel kell kezdenem. Alighogy lekecmeregtem a jak hátáról, amely volt szíves felcipelni néhány ezer méter magasra, máris megjelent az udvaron néhány szerzetes, és udvarias meghajlással üdvözölt. Namszengpa addigra úgy elpárolgott mögülem, mint a tűzön felejtett leves. Tudtam, hogy nem kedveli a szerzeteseket, de hogy ennyire tart tőlük, azt azért nem gondoltam volna. Annak ellenére sem, hogy tulajdonképpen megvolt az oka a viszolygásának. Ngagpa felé jövet volt időm elbeszélgetni vele, s kísérőm nem is fukarkodott a szavakkal. Elmesélte, hogy valamikor a múlt században egyik ősét súlyos betegség támadta meg. Olyan súlyos volt az állapota, hogy mindenki biztos volt benne: a haláldémon már ott leskelődik az ablaka alatt. Hogy mi volt a baja? Nos, ezt Namszengpa sem tudta biztosan. Csupán a tüneteit ecsetelte hosszasan az unalmas és megerőltető úton. Ennek pedig az volt a lényege, hogy az a bizonyos ős, aki addig egy nomád csapat vezetőembere volt, egyszer csak furcsán kezdett viselkedni. Látszólag minden ok nélkül rettenetes dühbe gurult, korbácsot ragadott, és ütni kezdte vele a családtagjait. Azok persze szétszaladtak a szélrózsa minden irányába. Csak akkor merészeltek visszatérni, amikor a családfő már kimerülten horkolt a sátrában. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy az

illető nem kedvelte a szeszes italokat és nem is volt részeg. Akkor hát vajon mi történhetett vele? A kérdésre tulajdonképpen nagyon egyszerű volt a válasz; a tiszteletre méltó családfőt démon szállta meg. Nem volt ez meglepő azon a vidéken; volt arrafelé annyi démon, hogy folyót lehetett volna rekeszteni velük. Ha őszentségének, a dalai lámának annyi katonája lett volna, mint amennyi démon leselkedett a sziklák között vagy a hegyi legelőkön, a kínaiaknak eszük ágában sem lett volna megtámadniuk Tibetet. Bár mindenki sejtette, hogy a családfőbe démon bújt, azért senki sem lehetett egészen biztos benne. Ezért aztán a család képviselői felkeresték a közeli kolostort, és megkérték az arra illetékes szerzeteseket, hogy méltóztassanak megtekinteni a beteget. Végül pedig kegyeskedjenek meggyógyítani, ha lehet. A szerzetesek annak rendje és módja szerint ki is vonultak a nomádokhoz, mégpedig úgy, ahogy azt a régi szokások megkövetelték. Hárman voltak a „betegségvizsgálók": egy idős és két fiatalabb szerzetes. Elöl az idős haladt, némileg elmaradva mögötte a két fiatalabb. Nagy, kunkori orrú csizmáikban úgy dülöngéltek a mezőn, mintha bizony belekóstoltak volna a tejpálinkába, amivel a nomádok néha megajándékozzák a trapákat. Már persze csak akkor, ha a szerzetesek hajlandók átvenni az adományt. Mert hát kolostor ahány csak van, annyiféle az. Van, amelyikben szigorúan veszik az alkoholtilalmat, másutt viszont a vezetőség szemet huny afelett, hogy néha-néha a trapák megnedvesítik a nyelvük hegyét egy kis itókával. Az elöl haladó láma egyik kezében csengőt tartott, a másikban pedig dordzsét, azaz az égi villámok bronzba

öntött mását, vele fenyegetve a körülöttük tébláboló démonokat. Nappal volt ugyan, de azt azért tudni kell, hogy bár a démonok igazi ideje az éjszaka és az alkonyat, egy-egy időérzékét veszített szörnyeteg napvilágnál is felbukkanhat, és akkor jaj a magabiztos vándoroknak. A szörnyek különben is vadásznak a szerzetesekre; ha találkoznak eggyel, aki ruhája öblében felejtette démonriasztó eszközeit, megnézheti magát a szerencsétlen. Úgy elragadják a pusztáról, hogy még nyikkanni sem marad ideje. A jeges poklok valamelyikében aztán verheti a fejét feledékenysége miatt a jégfalba. A szerzetesek tehát mentek-mendegéltek; elöl a csengettyűt és dordzsét tartó idős láma, mögötte a két fiatal. Egyikük jó hangú ifjú volt, olyan szépen szállt ajkáról a zsolozsma, hogy még néhány pusztai mormota is kijött a lyukából, és két hátulsó lábára állva bámulta a trapák piros palástját és sárga süvegét. A másik fiatal szerzetes ezüsttálat egyensúlyozott a tenyerén, cirka tíz lépésenként beledugta három ujját a tálba, és a négy világtáj felé fröcskölt pár cseppet belőle. Hosszas gyaloglás után aztán sikerült zavartalanul eljutniuk a nomád családfő sátráig és szemügyre venni a beteget. Az ekkor éppen az ágyán pihent, behunyt szemmel, mintha aludna. A szerzetesek beléptek a sátorba, óvatosan magasra emelve a lábukat, nehogy véletlenül a küszöbre lépjenek, melynek következtében a küszöb alatt lakó szellem minden bizonnyal megorrolt volna rájuk. Körbevették a beteg ágyát, majd megvizsgálták a beteget. Igaz, nem értek hozzá, de hát felesleges is lett volna. Már ahogy bedugták az orrukat a sátorba, biztosak voltak a dolgukban, elvégre minden a

démon szagától bűzlött. Ki is nyilvánítottak rövidesen, hogy Namszengpa ősét valóban démon szállta meg. A jelenlévő családtagokat akkor már nem rázta meg különösebben a közlés, túl voltak az első ijedelmükön. Tapasztalt emberek voltak; tudták, amit tudtak. Sokkal jobban izgatta viszont őket, hogy vajon a szerzetesek talpra tudják-e állítani a családfőt, amire őszintén szólva nem volt sok esély. Eddigi tapasztalataik éppenséggel az ellenkező irányba mutattak. Akit elkapott egy démon, azt nemigen engedte ki a markából. Ezért történt, hogy amikor az idősebb szerzetes tíz juhot kért a beteg meggyógyítása fejében, a családtagok összenéztek és rábólintottak. Biztosak voltak benne, hogy akkor kell majd a kolostorba hajtaniuk a tíz juhot, ha a nap nem keleten kel, mint szokásos, hanem nyugaton. Az alkuban ugyanis az is benne foglaltatott, hogy a fizetség a tíz juh - egyetlen juhra csökken, ha a beteg mégiscsak elhalálozna. A szerzetesek munkához láttak. Nap nap után kijöttek a kolostorból és gyógyították a beteget. Főzeteket hoztak, amiket megitattak vele; szent könyvekből másolt papírlapokat égettek a hátán, a mellén és a homlokán; néha hangosan a fülébe kiáltottak, majd pávatollal cirógatták a talpát. Az első napokban a beteg állapota nemcsak hogy nem javult, hanem éppenséggel súlyosbodott. Többnyire csak szundikált, majd hirtelen felriadt, nagyot ordított, kiugrott a takarója alól és kergetni kezdte a körülötte sürgölődő trapákat. Előbb kést ragadott - ezt aztán később már eldugták előle -, később a sátor faláról kapta le a jókora tejkeverő kanalat, és azzal eredt a menekülő gyógyítók nyomába. A szerzetesek folyamatosan menekültek előle,

a beteg pedig néhány percig tartó üldözés után mindannyiszor eszméletlenül esett össze. A család tagjai biztosak voltak benne, hogy a beteg testében lapuló démon tovább bírja, mint a szerzetesek. Ám ezúttal nem így történt. A démon kiszállt a betegből. Igen ritkán ez is megtörténik. Kiszállt, és olyan messzire menekült, hogy soha többé nem is hallottak róla. A család a fogát szívva ugyan, de ki akarta fizetni a kolostornak a gyógyítás árát - a tíz juhot - még akkor is, ha ez nagy érvágást jelentett volna számukra. Ami jár, az jár. Megkötötték az alkut, be is kell tartaniuk. Egy napon aztán a három szerzetes ismét elindult a pusztán: elöl az öreg a csengővel, mögötte a két fiatal, leghátul egy környékbeli pásztor, akinek a tíz juhot kellett volna a kolostorba terelnie. A szerzeteseket a sátornál csúnya meglepetés érte. A gyógyult beteg tiltakozni és alkudozni kezdett velük. Azzal érvelt, hogy amit rokonai ígértek a meggyógyítása fejében, azt nem ő ígérte meg. Még ha ki is jött volna valami a száján, azt sem ő mondta, hanem a belebújt démon. És ha a rokonai meg is ígérték a tíz juhot - az ő tíz juhát! -, azért ő nem felel. Egyet még csak hajlandó adni gyógyítása fejében, tízet azonban semmiképpen sem. A szerzetesek csendes szavakkal megpróbáltak a lelkére beszélni. Szelíd emberek voltak; nem illett volna, hogy hangosan, esetleg ordítozva a jussukat követeljék. Hiába hivatkoztak a szent könyvekre, a világi szokásokra, nem mentek vele semmire. A gyógyult beteg megmakacsolta magát és nem volt hajlandó fizetni. Sőt mérgében még a korábban megígért egyetlen juhot is visszavonta. Végül meggondolatlanul azt kiáltozta, hogy ha nem tetszik,

keressék meg a szerzetesek a démont, és dugdossák vissza belé. Amennyire vissza tud emlékezni a betegségére, nem is volt olyan kellemetlen állapot. Arra emlékszik csupán, hogy naponta legalább kétszer meztelen asszonyokat kergetett a sátra körül. A szerzetesek lógó orral távoztak. Azt természetesen nem tehették meg, hogy visszahívják a démont - valószínűleg nem is sikerült volna nekik -, ezért a végső eszközhöz folyamodtak. Egy tavaszi estén, amikor furcsa fények játszanak a pusztán, s szokatlan zajok szűrődnek be a sátrakba ezekről mindenki tudja, hogy rég meghalt pásztorok hajtják szellemnyájaikat a tavaszi legelőkre -, hol langyos, hol pedig metsző hideget hoz a szél, a három szerzetes helyett csupán egyetlenegy bukkant fel a sátor közelében. A pásztorok azt hitték, ismét a juhokért jött, ezért gyorsan becsukták sátraik ajtaját, mintha nem lennének otthon. Őszinte meglepetésükre azonban a szerzetes nem is óhajtott beszédbe elegyedni velük, legkevésbé pedig bemenni a sátraikba. Ehelyett megállt annak a sátornak a bejárata előtt, amelyben a gyógyult beteg lakott, és egy képet húzott elő a köpenye alól. A rejtőzködők közül valaki kileste, hogy a kép Dukort, egy rémisztő kinézetű istent ábrázolt. Egyik kezével felemelte a trapa a képet és a sátor felé fordította, mintha azt akarta volna, hogy Dukor, akiről az hírlik, hogy a szellemek ura, sose felejtse el a látványt. Másik kezében fény és láng gyulladt - senki sem tudta volna megmondani, hogy a szerzetes hogyan volt képes egy kézzel lángot gyújtani a markába szorított fapálcika hegyén, a láng mindenesetre belekapott a képbe és felfalta. A szerzetes tenyerébe gyűjtötte a hamut, majd amikor a kép már teljesen

elégett, a sátor felé fújta. Ajkán kegyetlen szavak fakadtak. Olyannyira azok, hogy a sátrakba húzódott pásztorok reszkettek félelmükben, és már maga a gyógyult beteg is szívesen odaadta volna a tíz juhot, csakhogy végre megszabadulhassanak az átkozódó szerzetestől. Az azonban csak mondta tovább az átkait, amelyek között az volt a legborzalmasabb, hogy azt kívánta: hetedíziglen ne legyen boldog a család, minden nemzedékből egyvalakit súlyos szerencsétlenség érjen. Hogy aztán ez mennyire egyeztethető össze a közismert szerzetesi jámborsággal, ki tudja? Namszengpa szerint talán nem is igaz az egész, az viszont elgondolkodtató, hogy a leszármazottak minden nemzedékében valóban akadt valaki, akit alaposan fenéken billentett a balsors. Ükapja például belezuhant egy szakadékba, és a lábát törte. Nem forrt össze rendesen a csontja, ezért sánta maradt. Élete végéig bizonygatta, hogy nem magától esett a szakadékba, hanem belelökte valaki. Ő maga egy démonra gyanakodott, amely láthatatlanul közelítette meg és lökte a mélybe. Még szerencse, hogy fennakadt valamilyen bokron, és nem pottyant le a szakadék aljára, mert akkor holtbiztos, hogy nemcsak a lábát, hanem a nyakát is kitörte volna. A dédapját ló vetette le a hátáról. Éppen az a ló, amelyik a legnyugodtabb természetű volt valamennyi között. A dédpapa esküdözött, hogy valaki megharapta a lovat konkrétan a fenekébe harapott még a fogai nyoma is ott látszott a ló hátulján. Ez pedig nem lehetett más, mint a démon, amelyet emberöltővel ezelőtt a bosszúálló szerzetesek a családra haragítottak. Namszengpa nagyapja sem úszta meg baleset nélkül. Neki a szomszédja verte ki a szemét. Az esemény

meglehetősen homályos, maga Namszengpa sem tudja pontosan, hogyan történt. Az biztos, hogy nagyapja gyengéd érzelmeket dédelgetett a szomszédos család valamely, már férjes hölgytagja iránt, és kellemes tavaszi estéken gyakran sétálni indult arrafelé. Hogy, hogy nem, ez a bizonyos hölgy is minden ilyen alkalommal elhagyta valamilyen ürüggyel a családi sátrat. Ez aztán idővel feltűnt a szépasszony férjének is. Nem is volt rest, és a felesége után lopakodott. Amit aztán látott, az nem nyerte el a tetszését. Olyannyira nem, hogy lovaglókorbácsával alaposan eltángálta Namszengpa nagyapját, akinek e tángálás következtében kiugrott a helyéről az egyik szeme. Legalábbis ezt suttogták estéről estére a tábortüzeknél a pletykázó asszonyok. Ami pedig Namszengpa apját illeti, ő már a modern kor gyermeke: őt autó ütötte el. Namszengpa apja esküdözött, hogy óvatosan az útszélre húzódott, amikor meghallotta a vándorkereskedő autójának a hangját, majd egyszerre csak azt érezte, hogy valaki hátulról a kocsi elé löki. Természetesen ő is a lábát törte. Sőt még azzal is megfejelte a történetét, hogy abban a pillanatban, amikor az autó elé zuhant, rosszindulatú nevetés ütötte meg a fülét, s egy szerzetes halvány körvonalait pillantotta meg a levegőben. Így aztán Namszengpa úgy tartott a szerzetesektől, mint a juhok a farkastól. A szerzetesek, akiket Cshula rinpócse elém küldött, meghajoltak és a szállásomra vezettek. 2 Szállásom nem volt az a kifejezett luxuslakás. Olyan volt, mint a legtöbb kolostor legtöbb cellája - még a minimális kényelemnek is alig felelt meg. Ezt még az a

szerzetes is belátta, aki kalauzomul szegődött. Kinyitotta előttem az ajtót, és félreállt, hogy beléphessek. A cella puritán egyszerűséggel volt berendezve. Egy szétesni készülő ágy, egy már félig szétesett szekrényke, egy rongyos szőnyeg a korhadt padlón, valamint pergő vakolat, és néhány pók jelentették a berendezést. Sóhajtottam és letettem a csomagjaimat a padlóra. Csak reménykedhettem benne, hogy nem költöznek azonnal beléjük a pókok és az egerek. A szerzetes odakint állt a folyosón. Semmi jelét nem mutatta, hogy be óhajtana lépni a cellába. Hiába intettem neki, elfordította a fejét. Mintha nem értené, hogy mi az ördögért integetek. - Szép cella - szóltam ki neki. Ekkor láttam csak valami kis érdeklődést felcsillanni a tekintetében. Az érdeklődés lassan csodálkozásba ment át. - Ez bolond - sugározta felém a szeme. Szólni azonban nem szólt semmit. Ezért aztán szóltam én. Természetesen lágy, szeretetteljes mosoly kíséretében. - Mikor? - kérdeztem. A szerzetes meghökkent. - Mi mikor? - kérdezett vissza. - Mikor halt meg? A trapa sóhajtott, és félrehajtotta a fejét - feltehetően azon gondolkodott, hogy mit válaszoljon. Lehet, hogy nem akart mondani semmit, végül aztán mégiscsak kinyitotta a száját. - Öt éve - mondta. - Azóta üres? - Üres - bólintott. - Mikor történt a baj? - kérdeztem. A szerzetes megvonta a vállát.

- Közvetlenül azelőtt, hogy meghalt volna. - Hm. És mi nem sikerült? - Aki a Halottak Könyvét olvasta fel neki, összecserélte a lapokat. Ezért nem képes újjászületni, és... - Visszajött? - Néha. - Sokszor? - Sokszor. - Látta valaki? - Sokan látták. Idebent volt és meggyújtotta a vajmécsest. Hallottuk, amint imádkozik. - Nem nyitotta rá senki az ajtót? - Ki merte volna, rinpócse? A cellámmal legalább már tisztában voltam. Mint már nem is egyszer a Himalájában, ebben a kolostorban is én kaptam a holtából visszajáró szerzetes celláját. 3 Amikor Cshula apát szobájába léptem, azt hittem, a Hilton szálló valamelyik előkelő lakosztályába tévedtem. Csupa selyem és csillogás, csupa fény és ragyogás volt minden, mint az Ezeregyéjszakában. Már a lakosztályának az ajtaját is kisebb csodának láttam. Halványvörös alapon nyugodott rajta egy egész festett világ: démonok, ördögök, állatok és emberek vad összevisszaságban. Még akkor is a számat tátottam, amikor a magas küszöböt keresztüllépve beoldalogtam a lakosztályba. Cshula középtermetű, vékony férfi volt, elegáns Ray Ben szemüveggel az orrán. Vastag, kézi szövésű szőnyegre állított rövid lábú asztalka előtt ült, és egy papírra

körmölt valamit. Jöttömre felnézett rám, biccentett, lerakta a tollát, és az asztalkára tette két tintafoltos kezét. Meghajoltam előtte, és tisztelettel felé nyújtottam a fehér selyemkendőt, a khadagot, amit az előírások szerint meg kellett volna áldania és visszaadni nekem. Cshula csak nézett rám, de nem nyújtotta ki a kezét, hogy elvegye tőlem a kendőt. Vártam egy kicsit, s amikor nem mozdult, nem tehettem egyebet, mint hogy magam akasztottam a nyakamba. Cshula megszólalt. Olyan tökéletes angolsággal, hogy majd hanyatt estem tőle. - Keress magadnak helyet és ülj le - mondta. - Gyorsan elpakolom a papírjaimat. Végigfutott a pillantásom a szobán. A szőnyeg közepén egy másik asztalt és ülőpárnákat láttam. Mivel a szőnyegen kívül máshova nem ülhettem, rátelepedtem néhány párna tetejére. Cshula ezalatt a papírjai között kotorászott, majd dühösen rájuk hajította a tollát. Amint láttam, Mont Blanc tolla volt, ami valahogy nem illett a Himalájához. Annak ellenére sem, hogy ezt is egy hegyről nevezték el. Felemelte a fejét és végignézett rajtam. Úgy éreztem, hogy be kellene mutatkoznom. Valahogy nem így képzeltem el a főlámával való első találkozást. - A nevem Lawrence - mondtam neki. - Leslie L. Lawrence. Azaz Blobzang rinpócse. Cshula sóhajtott és bólintott. - Tudom. Olvastam jó néhány cikkedet. Én pedig ennek a kolostornak az apátja vagyok. Levette a szemüvegét és megnyomkodta a szemét. Láttam rajta, hogy igencsak fáradt lehet. - Értesültem a látogatásodról - bólogatott Cshula.

- Bocsáss meg, hogy nem úgy fogadtalak, ahogy bizonyára elvárnád, de még nem volt időm alkalmazkodni az itteni viszonyokhoz. - Hm - morogtam megértő képpel. - Valószínűleg nem ezt szoktad meg - mondta, és ismét mélyet sóhajtott. - Jobban fel kellett volna készülnöm a fogadásodra. Őszintén szólva, meg is feledkeztem róla. Arról pedig fogalmam sincs, hogy mit is akarsz itt csinálni... - Dolgozni szeretnék - mondtam. Mintha mosolyféle suhant volna át az arcán. - Akkor a legjobb helyre jöttél. Bár aligha olyan munka után áhítozol, amilyet fel tudnék ajánlani neked. - Azért jöttem, hogy átnézzem a könyvtáradat, rinpócse. - Miért? Van könyvtáram? Vigyáznom kellett, nehogy tátva maradjon a szám. - Szentséged nem tudja, hogy... van-e könyvtára? Cshula legyintett. - Először is hagyd ezt a szentségedezést. Idegesít. Másodszor pedig tényleg nem tudom, hogy van-e. Harmadsorban pedig azt csinálsz, amit akarsz, csak lehetőleg ne robbantsd fel ezt a romhalmazt, mert akkor még nehezebb lesz a dolgom. Oké? - Oké - bólintottam. - De... Cshula felemelte mindkét kezét, mintha meg akarná adni magát. - Mindenre megadom az engedélyt. Még arra is, amire nem kéred. Mit gondolsz, meddig maradsz a kolostoromban? - Egy... hónapot szánnék rá - mondtam. - Jól van - sóhajtotta. - Hát csak használd ki az időt. Távozhatsz.

- Még csak annyit szeretnék... - Távozhatsz, rinpócse. Kissé kábán ültem a párnákon és még kábábban keltem fel róluk, hogy eleget tegyek az utasításának. Ha egy kolostor főlámája arra utasítja a vendégét, hogy távozhat, akkor nincs mese, eleget kell tenni a felszólításának. így aztán én is eleget tettem neki. Csak már odakint a folyosón zizzentem rá, hogy életemben nem volt még ilyen furcsa főlámai fogadtatásban részem, pedig nem egy kolostorban megfordultam már. Volt, ahol a főláma szeretettel a keblére ölelt, volt, ahol hozzám akarta vágni a legszebb porcelánkészletét, ilyen azonban, mint itt, Ngagpában, még sehol sem volt. 4 Nem is értettem semmit az egészből. Úgy gondoltam, az lesz a legbölcsebb, amit tehetek, hogy visszamegyek a számomra kijelölt cellába, és megpróbálok rendet tenni benne. Visszautamon már nem kísért senki, így aztán nem volt könnyű megtalálnom a cellám. S amikor végre megtaláltam, sem volt benne sok köszönet. Két szerzetes buzgólkodott benne, és éppen az elmúlt évszázadok koszát vakarta fel a padlóról. Ez még önmagában nem is lett volna baj, csakhogy a kosznak rettenetes szaga volt. Az ajtófélfának támaszkodtam, és elkeseredetten bámultam a hadműveletet. Attól sem enyhültem meg, hogy az egyik szerzetes időről időre végigöntött egy vödör vizet a padlón. A víz becsorgott a padló repedéseibe és eltűnt a szemem elől. Valószínűleg egészen a pokolig csorgott lefelé, hogy ott aztán az

ördögök összegyűjtsék és benne főzzék puhára a karmaik közé került szerencsétlen lelkeket. A trapák csak néhány percnyi munka után vették észre, hogy ott állok az ajtóban. Rájuk mosolyogtam és éppen meg akartam szólalni, hogy megköszönjem, amiért törődnek velem, de nem maradt rá időm. Egyikük ugyanis tompa, figyelmeztető hangon felkiáltott, s ezzel együtt felrúgta az immár üres vödröt. A másik rám pislogott, aztán egy váratlan mozdulattal felém hajította a hosszú, faragott fa karót, amivel a koszt kaparta fel a padlóról. - Phahhh! - kiáltotta. - Phahh! Felém bökte két ujját, mintha az ördögöt akarná kiűzni belőlem. Ugrott egy nagyot, félrelökött, és kivágtatott az ajtón. A fiatalabb is követni akarta, de neki már -nem sikerült lelépnie. Mielőtt megtehette volna, elgáncsoltam és a falhoz nyomtam. - Hé! Hé! - kiáltottam rá. - Hova olyan sietve? Értetlen képet vágott, amiből kitalálhattam, hogy nem ért angolul. Gyorsan megismételtem hát tibeti nyelven a kérdést. Igaz, az amdói nyelvjárást használtam, amiről azért nem voltam biztos, hogy itt, Nepálban is könnyen megértik-e az itteni tibetiek. Ha nem is tökéletesen, de azért megértette. Nagyot fújt, megtörölgette a homlokát, majd szemrehányó hanghordozással nekem támadt. - Megijesztettél, rinpócse! - Nem volt szándékomban - védekeztem. Örültem neki, hogy egyáltalán szót tudok érteni vele. - Mit csinálsz itt, rinpócse? - kérdeztem a padlóra mutatva. A fiatal szerzetes elpirult.

- Ne mondd nekem, rinpócse, hogy rinpócse. Még nem vagyok az. Még nem tettem le a vizsgákat. De hamarosan leteszem. Hát... takarítunk, rinpócse. - Ki adott utasítást a takarításra? - Gyamco rinpócse. - Ő kicsoda? - Őszentsége, Cshula rinpócse tanácsadója. - Ertem. Miért ijedtetek meg tőlem? A trapa megcsóválta a fejét. - Hát te nem tudod, rinpócse? A kísértetnek hittünk. Nem hallottál még róla? - Annyit tudok csak, hogy élt ebben a cellában egy szerzetes, aki néhány évvel ezelőtt meghalt. Igaz ez? - Khorlo! Mindketten a bejárat felé fordultunk. Egy ősöreg szerzetes állt ott az ajfófélfának támaszkodva. A fiatal trapa lefektette vakarófáját a korhadt padlóra, összetette két tenyerét, és meghajolt a szerzetes előtt. - Hallgatlak, rinpócse. - Menj és hozz vizet! - Igenis, rinpócse! Khorlo felkapott két favödröt és megkönnyebbülten kikocogott velük az ajtón. A pergamenképű, idős szerzetes megvárta, amíg az ifjú léptei elhalnak a folyosó ugyancsak recsegő padlóján, majd hozzám fordult. - Eszerint te lennél Blobzang rinpócse? - kérdezte gyanakodva. - Nemrég érkeztem - bólintottam. - A nepáli hatóságok megadták az engedélyt, és... - Jól van - szakított félbe -, nem kételkedem benne. Légy hát üdvözölve.

Mélyen meghajolt előttem. Én is őelőtte. Olyan udvariasak voltunk, hogy majd összekoccant a fejünk a nagy hajlongásban. - Beszéltél Cshula őszentségével? - kérdezte. - Beszéltem - feleltem. - És... mit mondott? Tényleg. Mit is mondott? - Azt, hogy... tegyek, amit jónak látok. - Hm. És te mit látnál jónak? - Megnézném a könyvtárat. Tudod, hol van? - Hogyne tudnám - nézett rám csodálkozva. - Merthogy... őszentsége mintha nem tudná. - Ő nem is tudja - kuncogott a láma. - Miért is tudná? - Miért is tudná? - hökkentem meg. - A kolostorok vezetői általában tudni szokták, hogy vane könyvtáruk, és az hol van. - Hát ő nem tudja. Olyan természetesen mondta, mintha nem lett volna semmi csodálkoznivaló rajta. - És... miért nem tudja? - Mert csak alig néhány hete főláma - felelte a szerzetes. 5 Halvány nyilallást kezdtem érezni a tarkóm táján. Mintha egy kérdezz-felelek vetélkedőn vettem volna részt, ahol egyelőre csak azt sikerült bebizonyítanom, hogy egyáltalán nem olyan éles az elmém, mint amilyennek hittem. Nyeltem egy nagyot és megpróbáltam végére járni a titoknak. - Azt mondod, csak nemrég lett főláma? - Pontosan. - És... mi van az elődjével? A szerzetes a mennyezet felé mutatott.

- Ott van. - Az... emeleten? - kérdeztem értetlenül. - A túlvilágon - mondta a láma. - Valószínűleg még a Bardóban kóborol. Bár a halott főlámák nem szoktak sokáig ott bolyongani. - Mikor halt meg? - tudakoltam. - Cirka két hónapja. Indiában. - Ismét meghajolt és a mellére fektette két tenyerét. - Különben Gyamco vagyok, őszentsége tanácsadója - mondta. - Ha valamire szükséged lenne... - Nem ülné! le, rinpócse? - mutattam a félig összeomlott ágyra. Gyamco felnevetett. - Nem vagyok varázslóláma, rinpócse! - Ez... hogy érted? - Nem tudnám megakadályozni, hogy le ne szakadjon. - Nevetgélt még egy kicsit, aztán rám mosolygott. - Gyere te át hozzám! Főzök neked egy igazi himalájai teát. Nem fogod megbánni! Gyamco cellája, bár talán nem ütötte meg a menő kolostorok szerzetesi celláinak a színvonalát - elsősorban berendezés tekintetében -, az enyémet mindenesetre még így is alaposan túlszárnyalta. Volt benne ágy -sárga, elefántmintás takaróval letakarva -, volt benne házioltár ha jól láttam, Avalókitésvara isten bronzból öntött szobrával, a szobor előtt vajmécsesekkel. Egyetlen pillanatra végigsuhant rajtam, hogy vajon mitől ragyoghat a cella halvány kékes fényben, ám akkor valahogy nem törődtem vele. Gyamco csak akkor szólalt meg, amikor már előttünk gőzölgött a finom himalájai tea. Volt benne minden, aminek lennie kellett: zöld tea, jakvaj - persze

kellőképpen avas, hogy íze legyen a főzetnek-, aztán némi lekvár és árpaliszt. A szerzetes felemelte a csészéjét és behunyt szemmel, áhítatos képpel szürcsölgette a teát. Én is így tettem, és nem is esett nehezemre, hogy így tegyek. Két éve múlt, hogy utoljára ittam ilyen gyönyörűséget. Éreztem, ahogy a tea cseppenként szívódik fel bennem és új erőt tölt belém. Miután elszürcsöltük az első csészével, Gyamco a kékes fényben ragyogó istenszoborra nézett. Avalókitésvara elégedetten nézett vissza ránk. Elvégre neki sem kellett éheznie és szomjaznia: a lábánál heverő ezüsttálka telistele volt rizsszemmel, egy másikban pedig himalájai tea fehéredett. Gyamco megvárta, amíg az utolsó cseppek is eltűnnek a csészémből, aztán gyorsan elmondott egy imát. Olyan sebesen hadart, hogy alig értettem belőle valamit. Mintha olyasmit mondott volna, hogy az elfogyasztott ital is vigyen közelebb bennünket a nirvánához. Nem tudom pontosan, hogyan gondolta, de én egyáltalán nem siettem vele. Jó ha tudjuk, hogy valahol, ki tudja, hol, létezik a nirvána, ahol halálunk után talán boldogságot nyerhetünk, ám én valahogy úgy vagyok vele, hogy jól érzem magam ezen a világon is, és egyáltalán nem fontos számomra, hogy gyorsan a nirvánába jussak. Azonkívül az sem biztos, hogy könnyedén be tudnék-e jutni oda. A nirvánábajutás csak keveseknek sikerül, s ki tudja, hogy én is rajta vagyok-e a listán. Arról már nem is beszélve, hogy ahány filozófus értekezett is róla, mindegyikük mást értett alatta. Minek hát fejest ugrani az ismeretlenbe?

- Mire vagy kíváncsi, rinpócse? - kérdezte Gyamco, miután félretolta a csészéket és a teáskannát. - Ngagpa történetére - mondtam óvatosan. - És a régi könyvekre, ha vannak. Gyamco behunyta a szemét. Ekkor vettem csak észre, hogy úgy ugrándozik az egyik szemhéja, mintha egy láthatatlan kisördög rángatta volna. - Ngagpa nagy kolostor volt, híres kolostor - dünnyögte csukott szemmel. - Állítólag még a tibeti és nepáli királyok is megfordultak benne. Ha valamilyen fontos kérdésben kellett dönteniük, nem fordulhatott elő, hogy meg ne hívták volna a kolostor főnökét a tanácskozásra. Aztán valamikor, nagyon régen, megváltoztak a dolgok. A királyok többé nem hívták tanácskozni a kolostor elöljáróit. Elhallgatott és maga elé nézett. - Miért nem? - sürgettem. Gyamco összerázkódott, mintha elszundikált volna, s a kérdésem kitépte volna az álom ölelő karjai közül. - Történt valami a kolostorban. Azt mondják, hogy nem jó irányba fordultak a dolgok. - Dolgok? - húztam össze a szemem. - Mire gondolsz? Gyamco sóhajtott. - Amint egy-két régi iratban olvasni lehet, idegen szerzetesek érkeztek a kolostorba. Hogy honnan jöttek, nem tudja senki. Egyszer csak itt voltak, és bebocsátást kértek. A főláma beengedte őket. Akkor történt valami. - Micsoda? - Az idegenek nemcsak rövid időre szállásolták be magukat, hanem... hosszú időre. Bizonyos iratok arról beszélnek, hogy ezek az emberek a messzi nyugati világból érkeztek, és nem olyanok voltak, mint mi.

Inkább rád hasonlítottak, rinpócse. Állítólag nagy volt az orruk, a szemük is másmilyen, mint a miénk, és furcsa, idegen nyelven beszéltek. Csúcsos süveget hordtak, nem olyat, mint a szerzetesek süvege. Nem olyat, mint például az enyém. Beköltöztek a kolostorba és benne is maradtak. - Lámákká lettek? - kérdeztem kíváncsian. - Bizonyos értelemben igen - bólintott Gyamco. - Csak nem úgy, ahogy gondolod. - Hát hogyan? - Levetették ugyan a ruhájukat és a süvegüket is, lámapalástot és lámasüveget öltöttek, ők maguk azonban nem lettek lámává. Éppen ellenkezőleg. A trapák lettek varázslókká. - Varázslókká? - hökkentem meg. - Az mondod, a furcsa jövevények varázslók voltak? - Azok, rinpócse - bólintott Gyamco. - Igazi varázslók. Talán Marpa - minden idők legnagyobb varázslója - is tőlük tanulta a varázslást. - Miért? Miket csináltak például? - Hogy miket csináltak? Ó, arról aztán alig tudunk valamit, rinpócse. Úgy hírlik, hogy ismerték a nagyon hosszú élet titkát. Azok az emberek, rinpócse, akár száz éven túl is éltek. Olyan öregek voltak már, hogy jószerével át lehetett látni a testükön. Magam is olvastam egy leírást, hogy hogyan tanították az öreg varázslók a fiatalokat, akik éppen akkor léptek a szerzetesi pályára. Merthogy azért szükségük volt utánpótlásra. Nos, ebben az iratban az olvasható, hogy egy öreg varázsló bement az imaterembe, a Ihakangba. és mezítelenre vetkőzött. A növendékek körbeülték és nézték a mezítelen testét. Egy másik varázsló ekkor mutogatni kezdte az idős férfi

belső szerveit. Merthogy úgy keresztül lehetett látni rajta, mint az üvegen. Azt bizonyára tudod, rinpócse, hogy az átlátszó borostyánban néha rovarokat látsz, szúnyogokat például, amelyek akkor ragadtak bele, amikor az még nem borostyán, hanem egyszerű gyanta volt. Az öreggel is így volt valahogy. Úgy látszottak a belső szervei, mint a szúnyog a borostyánban. - Hát ez... érdekes. - Ez még mind semmi, rinpócse! A halottakat is képesek voltak feltámasztani. Legalábbis úgy hírlik. Csakhogy azok a feltámasztott halottak már nem voltak igazi emberek, hanem démonok vagy micsodák. Bár ott volt az orrom előtt az a könyv, amibe mindez bele volt írva, nem akartam elolvasni. Vannak dolgok, amelyekre még gondolnunk sem szabad, rinpócse. Merthogy a gondolatok néha valósággá válnak, és akkor már nem biztos, hogy vissza lehet változtatni gondolattá őket. - A tulpákra gondolsz? - kérdeztem. - Rájuk, rinpócse. Azt mondják, kigondoltak egy embert, papírra rajzolták, majd addig varázsoltak, amíg a papírember fel nem éledt. Vagy kitömtek egy bábut rongyokkal, és azt élesztették fel. Azok dolgoztak aztán helyettük. Ők művelték a földjeiket, s ők tartották karban a kolostort is. A szerzetesek maguk nem dolgoztak, kizárólag az elmélkedésnek éltek. Nem is kellett dolgozniuk, elvégre volt, aki dolgozzon helyettük. A baj akkor kezdődött, amikor az akkori király magához akarta rendelni a főlámát egy tanácskozásra. Ekkor értesült csak róla, hogy a főláma már nem él, meghalt, s a szerzetesek újat választottak helyette. Anélkül, hogy őt értesítették volna róla. A király erre éktelen dühbe gurult, és katonákat küldött a kolostorba, hogy vigyék elé az

engedetlen szerzeteseket. Méghozzá úgy, hogy mindegyikük nyakába tegyenek jármot, annak jelképeként, hogy valamennyien a király és Buddha barmai, és csak a király engedélyével választhatnak maguknak első embert. És tudod, mi történt ezután, rinpócse? - Micsoda? - kérdeztem. - Ha ott lettél volna, sem hinnéd el, mint ahogy én sem igen hiszem, de az írások szerint mégiscsak megtörtént. Nos, az úgy volt, hogy amikor a katonák már látótávolságra megközelítették Ngagpát, mit gondolsz, mit láttak? - El sem tudom képzelni - mondtam. - Romokat, rinpócse! - kiáltotta izgatottan az öreg, mintha éppen most esne meg velünk mindaz, ami annak idején a katonákkal megesett. - Romokat láttak! Füstölgő romokat! A katonák megtorpantak és nem akartak tovább menni, de a parancsnokuk addig noszogatta őket, amíg végül is kötélnek álltak. Attól féltek, hogy valami szörnyűség fogadja őket a leomlott falak között - teszem azt, démonok garázdálkodnak odabent, vagy mi de legnagyobb örömükre semmi ilyet nem láttak. Láttak viszont ledőlt falakat, üszkös gerendákat, beomlott pincéket - holttestet azonban egyetlenegyet sem. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy ellenség támadt a kolostorra, felgyújtotta, a szerzeteseket pedig magával hurcolta. Ez utóbbit aztán végképp nem értették. Vajon kinek lehetett szüksége a szerzetesekre? Ha ott lettünk volna, mi sem értettük volna, rinpócse. - Bizonyára nem - helyeseltem. - A katonák nem tehettek mást, visszafordultak. Parancsnokuk jelentette a királynak, hogy mit láttak és

tapasztaltak. A király felettébb elcsodálkozott a történteken, és úgy gondolta, hogy a szerzetesek méltón bűnhődtek meg engedetlenségükért. De hogy ezután mi történt, rinpócse, azt el sem tudod képzelni! - Miért? Mi történt? - tudakoltam. - Nos, a király nem sokat törődött ezután Ngagpával, volt gondja-baja elég, lassan már meg is feledkezett róla. Ámde egyszer csak egy híres, külhoni utazó érkezett az országba, aki könyvet akart írni az itt fellelhető csodákról. A király magához hívatta és elbeszélgetett vele. Hogy, hogy nem, valahogy szóba került Ngagpa kolostora is. Az utazó eldicsekedett a királynak, hogy nemrég a kolostorban vendégeskedett, és a szerzetesek milyen kedvesen és segítőkészen fogadták. Furcsa szerzetek voltak, az igaz, másképpen is öltözködtek, mint a közönséges lámák. Szakálluk is volt, és bajuszuk is, amúgy viszont szorgalmasak voltak és istenfélők. Gondolhatod, rinpócse, hogy a király hogy meglepődött a hallottakon. Először azt hitte, hogy az utazó eltévedt valahogy, és nem Ngagpában, hanem egy másik kolostorban járt. Ezzel együtt nem adta jelét az értetlenségének, elvégre egy királynak nem illik csodálkoznia, még akkor sem, ha fel nem foghat valamit, ezért megvárta, amíg az utazó eltávozik az országból, akkor ismét katonákat küldött Ngagpába egy másik parancsnok vezetése alatt. A többit már bizonyára sejted, rinpócse? - Hát, sejtek valamit - dünnyögtem. - Az történt ugyanis, hogy a másodjára kiküldött katonák is megjelentek Ngagpában, illetve előtte, hogy szemrevételezzék a kolostort. És mit láttak, rinpócse? Romokat, elégett gerendákat, beomlott pincéket.

Gondolhatod, hogy meg voltak zavarodva. Visszamentek a királyhoz, és jelentették neki a dolgot. A király akkor már tudta, miről van szó. A szerzetesek varázslók, s képesek olyan dolgokat mások szeme elé idézni, ami nem létezik, vagy éppen megfordítva; létező dolgokat is képesek megmásítani. A király ismét megdühödött, és elhatározta; nagy sereggel a varázslók ellen indul és elfogatja őket. Szerencsére akadt az udvarában egy bölcs tanácsadó, aki lassacskán lecsillapította. Elmagyarázta neki, hogy csak baja támadhatna belőle, ha a kolostor ellen vonulna. Ha azoknak a szerzeteseknek valóban akkora a hatalma, ahogy hírlik, aligha lehet hadsereggel legyőzni őket. A király csupán azt kockáztatja, hogy odavész a serege, esetleg a varázslók majommá változtatják a katonáit. Akkor teszi a legbölcsebben, ha nem vesz róluk tudomást. Hagyja, hadd éljenek Ngagpa kolostorában, és tegyék, amit csak tenni akarnak. Ha varázsolnak, hát varázsoljanak. Legfeljebb nem küld többé adományt nekik. Mivel a király ugyancsak bölcs ember volt, megfogadta a másik bölcs tanácsát. Elkerülte a kolostort, és a katonáit sem küldte többé oda. Mit szólsz mindehhez, rinpócse? - Nem is tudom, mit szóljak. - Ez volt valaha a mi kolostorunk, Ngagpa. Száz évvel ezelőtt aztán kihalt belőle az utolsó szerzetes is. Ngagpa elnéptelenedett, és majdhogynem rommá omlott. De a rossz híre azért megmaradt. A gyakorta erre vonuló nomádok azt beszélték, hogy Ngagpát varázslók vagy démonok lakják, pedig akkor már nem lakott a falai között senki. Mégis néha furcsa fények lobogtak az ablakaiban; a pásztorok nem is mertek odanézni, mert

valaki azt terjesztette, hogy aki rájuk pislant, megvakul. És repülő emberekről is beszéltek, meg igazi démonokról. És azóta is... - Micsoda? - kérdeztem értetlenül. Gyamco mélyet sóhajtott. - Majd a saját szemeddel is látni fogod, rinpócse. 6 A fiatal szerzetes még mindig a cellámat takarította. Jöttömre felkapta a fejét és rám mosolygott. Én is mosolyogtam, pedig igazából nem volt sok mosolyognivalóm. Lázas tevékenységével még nagyobb rendetlenséget csinált, mintha bele sem kezdett volna. A koszt például, amit felkapart a padlóról, ismét rátaposta. Sóhajtottam és leroskadtam az ágy szélére. Szegény fickó olyan rémülten ugrott felém, mintha attól tartott volna, hogy az ágy rögvest maga alá temet. - Miben lehetek még a szolgálatodra, rinpócse? -kérdezte bátortalanul. Elmondtam neki, mit szeretnék. Hozza rendbe az ágyamat, szerezzen egy asztalt, egy kis szekrényt és egy házioltárt. A szerzetes kelletlenül bólintott. - Rendben van, rinpócse. - Szólj róla a kancellárnak is. - A kancellárnak? - kérdezte felkapva a fejét. - Neki - bólintottam. S hogy tévedés ne essék, tibeti nyelven többször is megismételtem a szót. A láma bizonytalan képpel vakarta meg kopasz feje búbját. - Szólsz neki? - kérdeztem gyanakodva. - Nem, rinpócse. Éreztem, hogy lassan elönt a méreg.

- Nem? És miért nem? - Mert nincs kancellárunk, rinpócse. - Akkor ki van helyette? - Senki, rinpócse. - És ha még valamire szükségem lenne... kitől kérjek? A láma megvonta a vállát. - Senkitől. - Akkor mit csináljak? - Hát... menjünk le a raktárba... ott találsz ezt-azt, amire szükséged lehet. Én majd megvárlak az ajtajánál. - Hol az a raktár? - Megmutassam, rinpócse? - Letette a seprűt, amit eddig a kezében szorongatott, és az ajtó felé mutatott. - Arra, rinpócse. - Nem mennél előre? Úgy ballagott előttem az enyhén romos folyosókon, mintha maga sem tudná, hova tartunk. De azért tudta. Jó húsz percnyi séta után - már azt hittem, legalább háromszor kerültük meg a kolostort -egy faburkolatú lépcsőlejárat felé intett. - A raktár odalent van, rinpócse. - Hol van az az odalent? - A lépcsők végén. A föld alatt. Csípőre tettem a kezem, és az egyáltalán nem hívogató sötétségbe bámultam. Most jutott csak eszembe, hogy azt sem tudom, van-e villanyvilágítás a kolostorban. Valamikor volt, az biztos, elvégre, amikor az épület felé közeledtem, villanyvezetékeket láttam az udvar felett. - Van villany a kolostorban? - kérdeztem a szerzetest. A láma megrázta a fejét. - Most éppen nincs. - Most éppen?

- Volt, amikor volt. - Akkor hogy csináljak világosságot odalent? - Nem kell világosságot csinálnod - felelte a szerzetes. Éppen megkérdeztem volna, hogy hogyan is gondolja a dolgot, amikor megszólalt valaki a hátam mögött. - Itt a zseblámpád, rinpócse! Villámsebesen fordultam hátra és kaptam védekezőn az arcom elé a kezem, de aztán gyorsan le is engedtem. Nem kóbor démon állt mögöttem, hanem kísérőm, Namszengpa. - Namszengpa... te itt vagy? - hökkentem meg. Kísérőm zavart ábrázattal nyújtotta át a zseblámpát. - Itt vagyok, rinpócse. És... a lámpád is itt van. - Hol jártál idáig? Namszengpa megköszörülte a torkát. - Berendezkedtem a cellámban, aztán sétálni mentem. - Hozzám hajolt és a fülembe suttogta: - Ez egy... kísértetkolostor, rinpócse. Azt mondják. - Ki mondta neked? - Egy pásztor, akivel a kolostor előtt találkoztam. Képzeld, rinpócse, nekem jött a fickó. El akartam menni mellette, de ő nekem jött. - Szándékosan? - Ő azt mondta, hogy nem. Véletlenül. Behunyta ugyanis a szemét, amikor a kolostorhoz ért. Tudod, miért, rinpócse? Azt mondta, azért, mert ha erre nézne, megvakulna. - Nem mondta, mitől? - De mondta, rinpócse. A fényektől. Merthogy ez a kolostor csupa fény. Főleg éjszaka. Mindenféle fények ugrándoznak benne. Azt mondta, hogy ezek a szellemek vagy a démonok fényei. Merthogy a démonok nagyon is

a közelébe juthatnak a kolostornak, sőt akár be is költözhetnének. Tudod, miért, rinpócse? - Na miért? - Azért, mert... nem vetted észre, rinpócse? - Mit kellett volna észrevennem? - Hogy ebben a kolostorban... nincs démonfal! Őszintén szólva még nem figyeltem fel rá. Beköltözésem olyannyira lekötött, hogy fel sem tünt a démonfal hiánya. - Hát ez bizony kellemetlen - sóhajtottam és a fiatal szerzetesre néztem. Úgy berántotta szegény a nyakát a vállai közé, mintha bizony ő lett volna a hibás, amiért eltűnt a démonfal a kolostor udvaráról. - Ezért aztán visszamentem azért a kőért, amit útközben láttam. Te nem láttad? - Hát... sok követ láttam útközben - vakartam meg a fejem. - Csakhogy ez a kő nem egyszerű kő volt. Még jakhátról is láttam, hogy mi van rajta. - És... mi van rajta? - Tamgrin - vágta ki büszkén Namszengpa. - Tudod, ki az? Hogy a fenébe ne tudtam volna. Tamgrin lófejű isten, az ő képmása díszíti a démonfalat. Ő a biztosíték rá, hogy a démonok nem mernek beosonni a kolostorba; a démonfal és Tamgrin az útjukat állják. A lófejűtől különösképpen tartanak a démonok. Hogy is ne tartanának, amikor ha megdühödik, úgy rugdossa homlokon őket, hogy még a saját nevüket is elfelejtik. - Nos, rinpócse, amint észrevettem a követ, tudod, milyen gyanúm támadt? Hogy ebben a kolostorban biztosan nincs démonfal. Régen volt, ma már nincs. Ez a darab kő, rajta Tamgrinnal, bizonyára annak a régi démonfalnak a

darabja. Egészen biztos persze nem lehettem benne, amikor azonban észrevettem, hogy bizony hiányzik a démonfal, egyszerre biztos lettem a dolgomban. Úgy éreztem, hogy beigazolódott a gyanúm. Eszembe jutott mindaz, amit Ngagpa kolostoráról hallottam, és arra gondoltam, hogy nagyon is jó lenne, ha mégiscsak lenne a bejáratnál démonfal. Na, akkor, rinpócse, elhatároztam, hogy visszamegyek azért a kőért. És vissza is mentem, rinpócse! - Azért szólhattál volna. - Nem akartalak megijeszteni. - Hm. És hol van most az a kő? - A helyén, rinpócse - mondta nagy büszkén Namszengpa. - Odatettem, ahol a démonfalnak állnia kellene. Ez pedig annyit jelent, hogy immár létezik a démonfal. - Gondolod, hogy az a kis kő... hm... helyettesítheti az egész démonfalat? - Hát persze hogy helyettesíti, rinpócse! Bármekkora is legyen a fal, csupán Tamgrin a fontos rajta, a többi nem sokat ér. Következésképpen, ha csak Tamgrin áll a fal helyén, ugyanolyan erővel bír, mintha az egész fal ott állna. Mit szólsz hozzá, rinpócse? - Derék dolog volt tőled, Namszengpa - dicsértem meg. - Rám mindig számíthatsz, rinpócse - morogta elégedetten. - Helyes - biccentettem. - Akkor gyere le velem a raktárba. Namszengpa meghökkenve nézett a sötétbe. - Oda, rinpócse? - Oda.

- Nem lenne jobb... idefent maradnunk? Még a nyakunkat is kitörhetjük ezeken a lépcsőkön. Főleg, ha ketten megyünk. Látod, milyen keskenyek a fokok? Egyedüljobban elférnél rajtuk. - Azért csak gyere velem - mordultam rá. - Nem látogatóba megyek. Fel kell hoznunk egy s mást. Nos, ki menjen előre? - Az illem azt kívánja, hogy te, rinpócse. Ez a fiatal szerzetes is veled mehetne és világíthat... - hirtelen elhallgatott. - Mi történt? - fordultam hátra. - Csak nem... - Aztán észrevettem, mi a helyzet. A fiatal szerzetes úgy eltűnt, mint ahogy korábban Namszengpa. - A trapa lelépett, rinpócse - jelentette Namszengpa. - Márpedig nélküle... - Miért aggódsz, rinpócse? - kérdeztem csúfondárosan. - Tamgrin helyettesíti a démonfalat, márpedig ez esetben egyetlen démon sem képes bejutni a kolostorba, következésképpen a raktárba sem. Namszengpa erre csak legyintett egyet. - Látom, hogy a logika nem az erős oldalad, Blobzang rinpócse. Az igaz, hogy én, Namszengpa, újjáépítettem a démonfalat, és Tamgrin megakadályozza, hogy a rusnya dögök bejussanak a kolostorba, arra viszont nem gondolsz, hogy mi van azokkal, akik már bent vannak? Pedig erre is gondolnunk kell. Nem tudnak kimenekülni, mert félnek a lófejütől, és nem merik még megközelíteni sem. - Majd keresztülugranak a kerítésen. - Jaj, rinpócse, úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy a démonok csak a főbejáraton jöhetnek be, és csak azon át is távozhatnak. Más kijárat nem létezik számukra. Ez

meg is magyarázza, miért aggódom. Van legalább valamilyen amuletted, rinpócse? - Van - mondtam. - Hm. És micsoda? - Sákjamuni buddha egyik foga. Namszengpa szeme felcsillant. - Hol szerezted? - Sri Lankán - mondtam. - Akkor az nem is ér semmit, rinpócse - legyintett elkedvetlenedve. - A Sri Lanka-i fog mind hamisítvány. Létezik ugyan a Fog Templomában egy eredeti is, de ahhoz nem férhetsz hozzá. Felkattintottam a zseblámpámat és lefelé világítottam vele. A falépcső amolyan csigalépcsőféle lehetett, mert alig tettem rajta néhány lépést, már el is kanyarodott. Megtorpantam, hogy meggyőződjek róla, vajon Namszengpa követ-e. Szerencsére ott lépkedett mögöttem. - Hol vagyunk, rinpócse? - kérdezte egyszerre csak remegő hangon. - Mindjárt elérjük a raktárt - nyugtattam meg. Cirka huszonöt lépést kellett megtennünk, s egy jókora, kétszárnyú fakapuhoz érkeztünk. A kapuszárnyak még rajta voltak ugyan a zsanérjukon, de már nagyon lekívánkoztak róla. - Csak óvatosan - intettem Namszcngpának. - Vigyázz a kapura, lehetőleg ne érj hozzá. Különben... Amíg beszéltem, átbújtam a félig nyitva hagyott kapu két szárnya közötti résen. Tettem két lépést előre, aztán meghökkenve felkiáltottam.

Abban a pillanatban ugyanis, ahogy felemeltem a lábam, hogy még egyet lépjek, váratlan dolog történt. Lágy, sejtelmes, kék fény öntötte el a helyiséget. Úgy meghökkentem a váratlan fénytől, hogy gyorsan visszavonultam a kapuhoz. Mielőtt azonban kiléphettem volna a résen, a fény kialudt. - Mi volt ez, rinpócse? - zihált mögöttem Namszengpa. - Mi volt ez? - Nem tudom, Namszengpa - súgtam vissza. - Maradj itt, amíg én... Ismét tettem néhány lépést előre. A kék fény újra felgyulladt. Hallottam, hogy Namszengpa döngő léptekkel felfelé igyekszik a lépcsőn, majd a közepe táján megáll, és nem moccan. Elképzeltem magamban, ahogy a lépcsőn áll, és azon töpreng, hogy melyik lenne a veszélytelenebb: felrohanni a sötét lépcsőn egyedül, vagy visszajönni hozzám. Namszengpa rövid habozás után az utóbbit választotta. - Mi ez, rinpócse? - súgta felém olyan rémülettel, mintha egy régi Káli-templomba tévedtünk volna. Pedig a terem nem volt templom. Régen talán imaterem lehetett, most viszont már nem volt egyéb, csak egy közönséges raktár. Nehéz lenne felsorolnom, hogy mi mindent láttam benne. Amint futólag körülnéztem, először a széthányt bútorokon akadt meg a szemem. Láttam szekrénykéket; deszkákat, amelyekből ágyakat lehetett összerakni; láttam penészes és félig elrothadt ülőpárnákat. Láttam foszladozó palástokat, fejfedőket. Olyanokat, amelyekről lerítt, hogy évtizedekkel ezelőtt hányták be őket a raktárba, és az is, hogy soha többé nem is veszi fel magára senki őket.

- Menjünk innen, rinpócse! - könyörgött Namszengpa. - Nincs itt semmi keresnivalónk. Ha akarod, szerzek én neked ágyat, szekrényt, amit csak akarsz. Nem törődve a fénnyel, igyekeztem körbejárni a raktárt. A bútorok, ruhák és egyéb használati tárgyak hegyekként emelkedtek előttem, némelyikük majdhogynem a mennyezetig ért. Amint a legnagyobb halom felé közeledtem, a fény megerősödött. Önkéntelenül is tettem egy lépést visszafelé. A fény ereje kicsit csökkent. Úgy tűnt, mintha követné a mozgásomat, és ennek megfelelően csökkenne vagy növekedne az ereje. Tisztes távolról szemügyre vettem a legnagyobb kupacot. Ülőpárnákból, apró, rövid lábú zsámolyokból, függönyökből állt. Legtetején néhány thankát, azaz faliképet láttam összecsavargatva. Közelebb léptem a „hegyhez", hogy megnézzem a thankát. A fény abban a pillanatban tovább erősödött. Megtorpantam, és töprengve a levegőbe bámultam. Vajon mit jelenthet mindez? Valami vagy valaki azt akarja, hogy menjek közelebb a kupachoz, vagy éppen ellenkezőleg? Hív vagy figyelmeztet? Megtörölgettem a homlokomat, amelyről folyni kezdett a veríték. A levegő elhasználtnak tűnt, s a rothadó ülőpárnák sem árasztottak kellemes illatot. - Mi a fene ez, rinpócse? - nyöszörgött mellettem Namszengpa. - Csak a démonok csinálhatják! Húzzunk innen, de gyorsan! Én azonban maradni akartam. Nem a démonokkal akartam én találkozni, dehogy. Arra voltam kíváncsi, hogy honnan jön a fény. Merthogy egyetlen világítótestet sem láttam sehol. És a kék fény mégis világított. Mintha a levegő izzott volna körülöttem. Ez az izzás azonban

nem volt kellemetlen; a lágy fény inkább simogatta, semmint bántotta a szemem. Namszengpa közben megnyugodott. Óvatosan körbeforgott: ő is a fényforrást kereste. - Mi az ördög világíthat, rinpócse? Megmondtam volna, ha tudtam volna. Egyelőre azonban lövésem sem volt róla, ezért úgy gondoltam, véget vetek a bámészkodásnak. Előbb megtelepszem a kolostorban, aztán lépésről lépésre megvizsgálom a raktárt. Akkor talán rájövök a titkára. Megfordultam, hogy megpróbáljam rávenni Namszengpát: segítsen felvinni legalább néhány ép deszkát a cellámba, hogy kicserélhessem a törött ágydeszkákat, amikor is Namszengpa akkorát ordított, hogy megfagyott az ereimben a vér. - Jaj, a démon, rinpócse! Ott a démon! Megcsóváltam a fejem. Biztos voltam benne, hogy Namszengpa egy falra akasztott, penészes, szétfoszlani készülő palástot néz szörnyetegnek. Aztán beláttam, hogy tévedek. Namszengpa nem palástot, hanem egy igazi démont nézett démonnak. 7 Mi sem bizonyította jobban a jelenség természetfeletti voltát, minthogy a levegőben lebegett. Nem messze tőlünk, a legmagasabb limlomkupac mellett. A démon igazi démon volt. Nem tudtam volna megmondani, melyik, de mintha egy erdei démonhoz hasonlított volna. Testéhez képest aránytalanul nagy volt a feje, és úgy kidudorodott a homloka, mintha szarvak nőttek volna rajta. Fogai vadkanagyarhoz hasonlítottak, szeme keskeny és vörös volt, s még hörgő hangját is hallottam, amint felénk tátotta a száját.

Önkéntelenül is hátrálni kezdtem. Nem hittem a démonokban, ez a valami azonban nagyon itt volt előttem. - Jaj, mi ez, rinpócse? Mi a fene ez? - ordította Namszengpa. Furcsa vibrálás kezdődött a levegőben, majd a démon, amilyen váratlanul felbukkant, olyan váratlanul el is tűnt. - Te is láttad, rinpócse? - jajgatott Namszengpa. - Biztos, hogy démon volt! Tűnjünk innen, rinpócse, amíg vissza nem tér. Nekem azonban megbénította a lábam a kíváncsiság. Vajon kivel találkozhattam? Igazi démonnal? Vagy valami mással? Vajon mi lehet ez a valami? Éppen idejében sikerült elkapnom Namszengpa köpenyének a szélét. Hiába igyekezett kirángatni a kezemből, nem eresztettem. - Segítsetek, istenek! - fohászkodott Namszengpa. - Elkapott a rohadék! Beletellett néhány hosszú másodpercbe, amíg rádöbbent, hogy aki elkapta, az én vagyok. Addigra már helyreállt a nyugalom a raktárban; a démon nem jelentkezett többé. Namszengpa olyan sápadt volt, mint a fal; annak ellenére, hogy a kék fény még mindig ott vibrált a levegőben. Éreztem, hogy valami rendkívüli játszódott le előttem, csak éppen fogalmam sincs róla, micsoda. Namszengpa köpenye szélével a markomban, elindultam a kijárat felé. Néhány lépés és a kék fény halványúlni kezdett mögöttünk. Amikor átléptük a küszöböt, már nem volt más a hátunk mögött, mint a sötétségbe burkolódzott raktár.

Namszengpa leroskadt a folyosó padlójára és lihegett, mint a partra vetett hal. 8 Kísérőm határozottan kijelentette, hogy még az esetben sem hajlandó még egyszer bejönni velem a raktárba, ha el is bocsátom a szolgálatomból. Merthogy itt az életét kockáztatja, az nem is vitás. Ha vissza találnék menni a raktárba - amitől ő mindkettőnk érdekében óv engem-, s ha a démon ismét megjelenne, fordítsak kellő figyelmet a fogaira, és gondolkozzam el rajta, hogy milyen érzés lehet azok között az agyarak között szenvedni. Ő aztán nem akarja megtapasztalni, az biztos. Ha akarok, menjek csak vissza, ő itt megvár engem, ha egyáltalán érdemes lesz várnia. A benti hangokból majd kiderül számára, hogy mi történik velem. Ha nagyon ordítanék, és öt perc múlva sem térnék vissza, tudja, mi a kötelessége. Visszatér Katmanduba, és bejelenti az amerikai követségen, hogy megevett egy démon. Hallottam is meg nem is a kántálását. A sötétségbe bámultam, és azon túráztattam az agyam, hogy mi a fene lehet az odabent. Megveregettem Namszengpa vállát, és ismét beléptem a terembe. Azt még hallottam, hogy kísérőm elkeseredetten utánam kiabál, aztán már nem hallottam semmit. Minden figyelmemet lekötötte a felvillanó fény. A fény ezúttal is kék volt, szemet nyugtató. Megcsóváltam a fejem és megpróbáltam találni valamit, ami fényforrásul szolgálhatott volna. Hiába nézegettem azonban körbe-körbe, semmi gyanúsat nem találtam. Nem láttam sehol villanykörtét, fénycsövet, vagy egyebet, ami szóba jöhetett volna. Mintha maga a levegő sugározta volna a fényt.

Ezután a démont próbáltam előcsalogatni. Ő viszont nem volt hajlandó előjönni. Hiába lépkedtem jobbrabalra, esze ágában sem volt megmutatni magát. Vártam egy kicsit, aztán úgy döntöttem, hogy elég a démonokból, ideje, hogy a saját dolgaim után nézzek. Zseblámpámat a zsebembe dugva elkezdtem keresgélni a kacatok között. Cirka negyedóra alatt sikerült szert tennem néhány épnek látszó deszkára, egy kis rövid lábú asztalkára és egy hosszabb lábúra is. Ez utóbbit oltárnak szántam. A ruhákkal azonban már nem volt ilyen szerencsém. Bármelyik szerzetesi palásthoz is nyúltam, foszladozni kezdett a kezemben. Ki tudja, hány évig pihenhetett itt a sötét raktárban. Namszengpa szégyenlős tekintettel fogadott, amikor kiléptem az ajtón. A kék fény annak rendje és módja szerint kialudt mögöttem. Namszengpa odaugrott hozzám, lesegítette a hosszú lábú asztalt a hátamról, majd ismét rám nézett, mintha a vesémbe akarna látni. Elégedetlenül megcsóválta a fejét, miközben kiült az arcára a sértettség. - Valami baj van, Namszengpa? - kérdeztem az asztalhoz támaszkodva. - Van, rinpócse - felelte barátságtalanul. Nyugtalanul néztem a hátam mögé. Nem láttam semmit, amiből különösebb bajra következtettem volna. - Hm. És mi a baj? - Az, amire gondolsz, rinpócse. - Miért, mire gondolok? - Rám. Igaz? - Szó, ami szó: megfordultál a fejemben - mondtam neki.

- Hát éppen ez az, rinpócse, éppen ez az. Hogy te súlyos tévedésben vagy velem kapcsolatban. - Igazán? - pislogtam az asztalkára és abban reménykedtem, hogy a rövid lábú talán már nem lesz ilyen nehéz. - Ezt hogy érted? - Elmondom én, rinpócse, még akkor is, ha nem fog tetszeni neked. Tudom, hogy kellemetlen, ha valaki olvas az ember gondolataiban, ám én már csak olyan vagyok, hogy belelátok mások fejébe. - Igazán? És mit látsz az enyémben? - Óriási tévedést, rinpócse. - Azt is elárulod, mivel kapcsolatban? Namszengpa megcsóválta a fejét. - Te most azt gondolod rólam, rinpócse, hogy én egy mihaszna fráter vagyok. Igaz? - Hm. - És hogy még gyáva is, amiért nem voltam hajlandó bemenni veled még egyszer abba az istenverte raktárba. Pedig nem igy áll a helyzet. - Hát hogyan? - kérdeztem kíváncsian. - Ha kérdezed, akkor elmondom. Az a helyzet, hogy kezdelek megismerni, rinpócse. Sok jót hallottam rólad még Katmanduban, de sok rosszat is. Például azt, hogy néha hebehurgya vagy. Előbb cselekszel, aztán gondolkozol. Ebből kifolyólag már nem egyszer kerültél bajba, amiből csak a jó szerencse segített ki. így van? - Előfordult - bólintottam. - Na, látod? Ilyenkor aztán utólag téves következtetésekre ragadtatod magad. Például hogy ez volt a hibás, meg az, te azonban biztosan nem. Nem megfelelő az önkritikád, rinpócse.

- A fenébe is, mire akarsz kilyukadni? - mordultam rá türelmetlenül. - Arra, rinpócse, hogy te most azt gondolod magadban, azért menekültem ki a raktárból, mert az életemet féltettem. Na látod, ez egy nagy tévedés például. - Hát akkor mit féltettél? - A te életedet, rinpócse. Ahogy elnéztelek, amint ott álltál és a rohadék démont bámultad, hirtelen megsajnáltalak. Amilyen tapasztalatlan vagy, még hagyod magad átverni. Mert mi történt például, amíg te a démont bámultad? - Na mi? - Nyitva maradt mögöttünk az ajtó, és nem figyelt rá senki, rinpócse. Annyira nem, hogy hátulról bármilyen alvilági lény ránk ugorhatott volna. Akkor aztán tudod, mi lett volna veled? A démonok miszlikké harapdáltak volna. - Ne feledd, hogy nálam van Buddha egyik foga figyelmeztettem. - Az hamisítvány, rinpócse. Különben azért futottam ki a teremből, hogy megnézzem, nem ólálkodnak-e démonok a hátunk mögött. - Remélem, nem ólálkodtak? - Nem, rinpócse, de ez nem jelenti azt, hogy nem is fognak. - Szóval, nem félsz a démonoktól? - kérdeztem. Namszengpa kihúzta magát. - Csak téged féltelek, rinpócse. - Jól van - bólintottam. - Hiszek neked. És köszönöm, amit értem tettél. Most pedig arra kérlek, hogy menj vissza a terembe, és hozd ide, amit kikészítettem.

- Kikészítettél? - sápadt el Namszengpa. - Mit készítettél ki? - Egy rövid lábú asztalt és néhány deszkát. Namszengpa mélyet sóhajtott. Mártírok fájdalma ült az arcán, amint felém fordította a fejét. - Minek neked rövid lábú asztalka és deszka, rinpócse? Mondd meg nekem, minek? - Például, hogy legyen hol aludnom. Azonkívül étkezni is szeretnék valamin. Namszengpa erre csak legyintett egyet. - Nem vagy tisztában vele, rinpócse, hogy mi kell neked és mi nem. Mi a fenének a rövidlábú asztalka, amikor itt a hosszú lábú? Ha annyira ragaszkodsz a rövid lábúhoz, vigyük fel ezt, szerzek odafent egy fűrészt, és lefűrészelem az általad kívánt méretre a lábait. Na, mit szólsz hozzá? Csak gondolkodni kell, rinpócse! Előbb gondolkodni, aztán cselekedni. - És a deszkák? Namszengpa sajnálkozva megcsóválta a fejét. - Tudod, rinpócse, így van ez, ha tengerentúli emberek, mint például te is, a mi vallásunkat tanulmányozzák. Megtanulják a régi könyvek nyelvét, és olvasni kezdik a régi írásokat. Aztán azt hiszik, hogy ettől olyan bölcsek lesznek, mint a mi bölcseink. Hát ez nagyon nem így van, rinpócse! Mert te, már megbocsáss, hiába olvasod a szent könyveket akármeddig is, nem jutsz le a bölcsességek mélyére. Mint az ostoba halász. - Az mit csinált? - Látod, még ezt sem tudod. Szerencsére azért vagyok melletted, hogy a lényeges dolgokat elmagyarázzam neked. Nos, rinpócse, a tudatlan halász kimegy a csónakjával a tóra, kiveti a hálóját és várja, hogy a halak

beleússzanak. De a halak nem úsznak bele. Tudod, miért, rinpócse? - Miért? - Mert a halak tíz méter mélyen úszkálnak, az ő hálója pedig csak öt méterre ér le. S amikor többszöri hálóvetésre sem fog semmit, azzal a meggyőződéssel hagyja abba a halászatot, hogy abban a tóban nincs is hal. Hát ez a dolgok lényege, rinpócse. Nem volt világos előttem, hogy mi köze van a dolgok lényegének az én ágydeszkáimhoz, de egyelőre még türelmesen hallgattam a meséjét. - Tudod, ki volt Tilopa! - kérdezte. - Nagy varázsló - mondtam. - De azért láma is volt. - Úgy van. És mit gondolsz, hol aludt? - Gondolom, az ágyában. - Na látod, rinpócse, ez is egy óriási tévedés. Tilopa a földön aludt. Leterítette a szerzetesi palástját és rajta nyugodott. Azt mondta, a földből bölcsesség sugárzik a fejünkbe, és ha ágyban alszunk, ez a bölcsesség nem ér el bennünket. Ezért a bölcs ember a földön alszik a palástján. Különben, tudod, ki volt Marpa? - Tudom - biccentettem. - Ő is nagy varázsló volt. - Nagy varázsló??! Még nagyobb, mint Tilopa. És ő is a földön aludt. Szentúgy, mint a mestere, Tilopa. És mit gondolsz, Milarepa, a nagy bölcs, hol aludt? - Ő is a földön? Namszengpa legyintett. - Ő az ágyában, rinpócse, de nem is lett olyan bölcs és nagy hatalmú varázsló, mint a másik kettő. Pedig lehetett volna, ha a földön alszik. Szóval, azt mondom én neked, rinpócse, hogy te csak ne akarj ágyban aludni. Leteríted a palástod a padlóra...

- Palástom sincs - figyelmeztettem. - Majd szerzek neked. Bár az az igazság, hogy jobban beléd áramolhat a föld varázsereje, ha még palástot sem terítesz magad alá. - Biztos ez? - kérdeztem gyanakodva. - Holtbiztos, rinpócse. - Jól van - bólintottam. - Akkor majd szólok a főlámának, hogy ne adjon neked se ágyat, se palástot. Most pedig lejössz velem a raktárba, és segítesz felhozni a rövid lábú asztalkát és a deszkákat. Namszengpa szeméből csak úgy sütött a szemrehányás. Mintha bizony a biztos halálba küldtem volna. - És te... mit csinálsz, rinpócse? - Én majd itt őrködöm az ajtó előtt, nehogy a démonok hátba támadjanak. Namszengpa bólintott. - Jól van, rinpócse. Érted mindent megteszek. Meséld majd el a hozzátartozóimnak, hogy Namszengpa nem rettent meg a démonoktól. Emelt fejjel az ajtóhoz ment, szusszant egyet, majd átlépte a küszöböt. A kék fény felgyulladt és halvány glóriát font a feje köré. 9 Talán vissza sem találtunk volna a cellámba, ha a fiatal szerzetes ott nem szobrozik a lépcsőfeljáró végén. Amikor megpillantott bennünket, megkönnyebbülve fellélegzett. - Minden rendben van... rinpócse? - kérdezte, szót sem ejtve róla, hogy korábban hova tűnt. - Miért ne lenne rendben? A trapa hallgatott, majd félrehajtotta a fejét, úgy nézett rám.

- Nem találkoztál... odalent senkivel? - Kivel kellett volna találkoznom? - kérdeztem vissza. - Bent voltál a raktárban? - Hol lettem volna másutt? - Nem láttál... odalent valami furcsát? - Azt láttam - mondtam. A szerzetes feje előrebillent a kíváncsiságtól. - Mit láttál? Felfújtam a képem, majd elégedetlenül kiengedtem a levegőt. - Hogy azok a palástok milyen állapotban vannak...! Felpróbáltam egyet, de azonnal leszakadt a karja. Mit gondolsz, honnan szerezhetnék egy használhatót? A szerzetes lehajtotta a fejét. - Őszentsége küldött neked egyet. Valóban küldött. Nem is akármilyet. A szép, vadonatúj selyempalást ott lógott a cellámban a falon, egy szegre akasztva. így is hálás voltam érte, nem lett volna udvarias dolog, ha még akasztót is követeltem volna hozzá. A fiatal szerzetes tovább serénykedett volna, ha hagyom. Nem volt szükségem rá, hogy újra felvakarja évszázadok koszát a padlóról, aztán ismét visszatapossa a helyére. Vannak dolgok, amelyeket jobb, ha nem háborgatunk. A legtöbb segítséget azonban a percekkel később feltűnő Gyamcótól kaptam. Nevezetesen, egy fakalapácsot, néhány szeget, és némi szakértelmet. Pár koppantás ide, pár koppantás oda, és máris állt az ágyam. Gyamco elégedetten nézett végig rajta. - Ezen akár egy elefánt is elalhatna - dicsérte a munkáját. - A többit is hozom. Mire beesteledett, már tűrhetően nézett ki a cellám. Az ágyam szilárdan állt, a hosszú lábú asztalra selyemkendő

került, amely szemmel láthatóan valaha egy szerzetesi palást hátulsó része lehetett. A paláston Dordzse Cshang buddha bronzszobra állt, előtte apró ezüsttálkákban áldozati árpaszemek, tejes tea, mellettük pedig egy árpalisztből és mézből gyúrt istenszobor sötétlett. Természetesen nem azért, hogy bárki is megegye - az isteneket kivéve. Nekik meg közismerten olyan erős a foguk, hogy nincs az az évszázados áldozati sütemény thorma amelyet el ne morzsolgathatnának, ha akarnák. Az istenek azonban többnyire nem akarják. A felajánlott takarót azonban visszautasítottam. Igaz, csak udvariasan, nehogy az idős szerzetes megorroljon rám. Tiszta sem volt, jó szagú sem volt, azonkívül szúrt, mintha apró vasszegeket rejtettek volna el benne. Gyamco megcsóválta a fejét, amikor udvariasan a tudomására hoztam, hogy nem tartok igényt a takaróra. - Pedig jó takaró ez - morogta. - Szerencsét hoz, rinpócse, és a démonokat is elűzi. Bár valóban szükségem lett volna hatásos démonűzőre, a takarót valahogy nem tartottam annak. - Elűzi a démonokat? - csodálkoztam. - El - mondta Gyamco. - Varázsereje van. - Hm. És mitől lett varázsereje? - Amikor meghalt, ebbe csavarták bele Nyimapát. - Az kicsoda? - Tiszteletreméltó láma volt, itt élt a kolostorban. Ezrével zarándokoltak ide minden irányból, még távoli földekről is, hogy találkozhassanak vele. Amikor meghalt, belecsavarták ebbe a takaróba és bent is feküdt egészen addig, amíg ki nem helyezték a puszta földjére. - A takarót is?

- Azt levették róla. De Nyimapa szentséges teste megszentelte. Lehet, hogy valóban szentséges volt Nyimapa holtteste, lehet, hogy valóban megszentelte a takarót, én mégsem akartam vele takarózni. - Ezután csak úgy kapkodtak a takaróért - folytatta a magyarázatot Gyamco. - Mindenki ebbe akarta halála után becsavartatni magát. És be is csavarták őket. Ha már majd úgy érzem, hogy itt a vég, én is arra kérem a testvéreket, hogy engem is csavarjanak bele. Ez sem győzött meg. Nem és nem. Inkább majd az új palástommal takarózom. Gyamco megígérte: reggel az lesz a első dolga, hogy bekalauzoljon a könyvtárba. Igaz, ott is rendetlenség uralkodik, mint a raktárban, de hát lesz elég időm rendet csinálni benne. Végül nyugodalmas jó éjszakát kívánt és magunkra hagyott bennünket. 10 Namszengpa az oltáromat nézegette. Láttam rajta, hogy menne is, meg nem is. Bár kiült az arcára a fáradtság, mégsem akaródzott neki kimenni a cellámból. Végül kénytelen voltam kiküldeni. Namszengpa sóhajtott, vakargatta egy kicsit a feje búbját, aztán kioldalgott a folyosóra. Anélkül, hogy utána néztem volna, becsuktam az ajtót. Alig csuktam be, már dörömböltek is rajta. Óvatosan kinyitottam, s nem is csodálkoztam, hogy derék kísérőmet találom a küszöb előtt. - Itt felejtettél valamit? - kérdeztem tőle. - Beengedsz, rinpócse? Kénytelen voltam. Úgy reszketett odakint, mintha valaki egy kancsó jeges vízzel öntötte volna le.

- Mi a baj, Namszengpa? - Nézz csak ki, rinpócse! Kidugtam a fejem az ajtónyíláson. Nem volt a folyosón semmi egyéb, csak a sötétség. - Nem látok semmit. - Indulj csak el a folyosón! Tettem néhány lépést előre. Aztán úgy megtorpantam, mintha homlokon vágtak volna. Ismét felvillant előttem a már jól ismert kék fény. - Látod, rinpócse? Namszengpa hangja reszketett, mint rendesen. Körbeforogtam és megpróbáltam megtalálni azt a valamit, ami a kék fényt szórja. Hiába bámultam azonban a folyosó pókhálós mennyezetére, nem láttam semmi gyanúsat odafent. - A démonok csinálják, rinpócse - nyögte Namszengpa. - Ez a démonok kolostora! Tettem néhány lépést hátrafelé. A fény még mindig világított. Kinyitottam az ajtómat. A fény erre sem aludt ki. Namszengpára pislantottam, aki a falhoz lapulva alighanem imádkozott. - Gyere be, Namszengpa. - Én? - hökkent meg. - Hiszen az előbb kiküldtél. - Gyere csak be egy kicsit. Namszengpa belépett a szobába. A fény abban a pillanatban kihunyt a folyosón. Töprengve álltam a cellám közepén. Most mi az ördögöt csináljak? Valóban egy elvarázsolt kolostorba kerültem volna? Namszengpa abbahagyta az imádkozást és komoly elhatározással a szemében hozzám fordult.

- Elmegyek, rinpócse - mondta. - Hova? - kérdeztem. Kísérőm felvonta a vállát. - Akárhová. Én itt nem maradok éjszakára, az biztos. Nagy a gyanúm, rinpócse, hogy ez a Gyamco és a másik szerzetes... nos, ezek nem is élnek. Nem élő emberek, rinpócse. - Akkor kicsodák? - Démonok, mi mások? Ezért én felszedem a sátorfámat, rinpócse. Elmegyek, mielőtt még az éjszaka felfalnának. - Hogy képzeled a távozást? - Kisétálok a kapun és keresek egy falut, ahol megalhatnék. Elviszem a jakomat... - Veszélyes az út lefelé - figyelmeztettem. - Éjszaka főleg. - A jak okos állat, rinpócse, ő sem akar szakadékba zuhanni. - Na és a démonok? - Azt hiszem, kevesebben vannak odakint, mint idebent. Bocsáss meg, rinpócse. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, kimerülten dőltem az ágyamra. Elhatároztam ugyan, hogy szerzek valahonnan vizet, kicsomagolom a fogkefémet, és akárhogyan is, de fogat mosok... fogat mosok... Rám zuhant az éjszaka. 11 Amint kinyitottam a szemem, azonnal be is csuktam. Olyan erővel tűzött be a napfény az ablakon, hogy felszisszentem tőle. Az ágyam mellett Namszengpa állt barátságosan vigyorogva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Jó reggelt, rinpócse. Jól aludtál?

Nagyokat pislogva szoktattam szememet a fényhez. Namszengpa egy seprűre támaszkodva nézte, ahogy ébredezem. Körbepillantottam és elégedetten nyugtáztam, hogy kísérőm sokat jártatja ugyan a száját, de azért nem is olyan lusta fickó. Ahogy az ajtó felé fordítottam a fejem, egy kis sámliféle széket pillantottam meg, rajta mosdótálat, mellette vizet egy vödörben, és tiszta törülközőt. Bár ez utóbbi jelző nem feltétlenül tükrözte a valóságot. A törülköző közepén ékeskedő nagy fekete tenyérnyomot aligha jó tündérek hímezték rá rózsaszínű ujjacskáikkal. - Csak nem akarsz takarítani? - hökkentem meg. - Ma még nem, rinpócse - nyugtatott meg. - Ma még csak a terepet mérem fel. - Hm. És mikor kezdenél hozzá? - Hát úgy... a jövő héten. A jó minőségű munkát meg kell tervezni, rinpócse. Egyszer egy hídépítő mérnök mellett dolgoztam, mint... de ez nem is fontos. Tőle tanultam, hogy a munkát óvatosan kell megközelíteni. Ha csak úgy nekiugrasz, rossz vége lesz a dolognak. Ebből aztán kitaláltam, hogy a takarítás miatt nem kell aggódnom; Namszengpának nincs szándékában söpörni. Biztos voltam benne, hogy az elkövetkező héten sem lesz. - Van ezen kívül még valamire szükséged, rinpócse? tudakolta. - Azt hiszem, nincs. - Akkor reggeliznünk kellene... - Van egy konzerv a táskámban. Namszengpa a tapasztalt utazó bölcsességével intett le.

- Reggel feltétlenül meleg ételt kell ennünk, rinpócse. Az ad erőt, hogy jó kedvvel és lendülettel indulhassunk neki a napnak. Egy kis hideg hús milyen erőt adna? Ne feledd, itt magasan vagyunk, rinpócse, a világ tetején. Itt enni kell, ha élni akarsz. Reggel feltétlenül meleget. - Na és délben? - Akkor is meleget, rinpócse. Délben mindenki mindenhol meleget eszik. Még az eszkimók is, pedig ott aztán nem egyszerű meleg ételhez jutni. Hallottam valakitől, hogyan csinálják. Megfogják a rozmárt, megnyúzzák... - Namszengpa! - Jól van, rinpócse, nem akarok lyukat beszélni a hasadba. Azt azért még jó, ha tudod, hogy a vacsora talán a legfontosabb az étkezések közül. Annak feltétlenül melegnek kell lennie. Elsősorban azért... - Gondolod, hogy főznek ebben a kolostorban meleg ételt? - Biztosan, rinpócse. Ha élnek itt szerzetesek, akkor főzniük is kell. - Ha élnek... Namszengpa elkomorodott. - Ne próbálj megrémíteni, rinpócse. Látod, süt a nap és ettől jó kedvre derül az ember. És már a fény sem világít a folyosón. Lehet, hogy nem is világított. Csak a fáradtságtól láttuk. - Na és a démon a raktárban? - Csak illúzió, rinpócse. Lehet, hogy egy halott szerzetes ijesztget bennünket. Megpróbált elzavarni minket, de mivel látta, hogy milyen rettenthetetlen vagyok... illetve vagyunk... feladta. Akkor én már mennék is, rinpócse. Itt maradsz a celládban? Jól van. Hamarosan visszajövök.

Namszengpa eltűnt, én pedig egyedül maradtam Dordzse Cshanggal. 12 Meggyújtottam néhány olajmécsest és az áldozati tálkában lévő vizet is kicseréltem Dordzse Cshang előtt. Tudtam jól, hogy az árpaszemeket is ki kellene cserélnem, de hát honnan vegyek friss gabonát? Abban bíztam, hogy a nagy hatalmú isten nem sértődik meg, amiért nem tudok mindenben eleget tenni az elvárásainak. Dordzse Cshangon nem látszott, hogy haragudna. Bár szigorúan összevonta a szemöldökét, ez azonban aligha nekem, sokkal inkább a démonoknak szólt. Dordzse Cshang nem az az isten, akivel bármiféle démon is kukoricázhatna. Ezt különben a talpa alatt vergődő szörny is bizonyította. Dordzse Cshang a mellkasán állt, és semmi jelét nem adta, hogy valamikor is szándékában állna leszállni róla. Az isten derekát díszítő emberi koponyákból készített öv sem ígért sok jót. Ami azt illeti, nem szerettem volna a démon helyében lenni. Leterítettem a palástom a padlóra, ráültem és igyekeztem megtisztítani a lelkem. Erősen koncentrálva megpróbáltam magam elé idézni valami nem egészen tiszta dolgot. Magam sem tudtam, hogy konkrétan mit kívánnék, ám nem sokat kellett erőlködnöm, máris felbukkant előttem egy zöldellő park fákkal, virágokkal. Tisztában voltam vele - vajon ki súghatta meg? - hogy ez a kert a lelkem; a fák és a virágok, azok a tettek, gondolatok és vágyak, amelyek benne sarjadoznak. Tőlük nem kellett tartanom; azért virágok és fák képében jelentek meg, mert nem okoztam velük bánatot senkinek.

Hamar lehervadt az öröm az arcomról, amikor megpillantottam a fák alatt, a virágok között megbúvó szemetet. Volt közte minden, amit a látogatók csak elhajigálhatnak; csokoládé papírja, rágógumié, csikk, papír zsebkendő. Ezek azok a vágyak, gondolatok, kívánságok voltak, amelyeket az istenek nem tartottak elfogadhatónak. Tudtam, mi a kötelességem. Hegyes végű botot ragadtam, és elkezdtem vele felszedni a szemetet. Magam is meglepődtem, milyen gyorsan ment. Szempillantásnyi ideig tartott csupán, és valamennyi szemét már rajt is fehéredett a botom végén. Ajtócsapódásra riadtam. Namszengpa állt mellettem, kezében jókora tálcát tartva. A tálcákon csészéket és tálacskákat láttam. - Bocsáss meg, hogy megzavartalak, rinpócse mentegetődzött. - Azt hittem, már befejezted az imád. Több mint fél órája hogy elmentem reggeliért. Dordzse Cshang arcára néztem. Az isten szelíd szeme a szememet kereste. Mintha azt olvastam volna ki belőle, hogy meg vannak bocsátva a bűneim. Namszengpa lerakta a tálcát az asztalkára és azon nyomban dicsekedni kezdett. - Képzeld, rinpócse, valóban főznek a konyhán. Mert konyha is van, sőt szerzetesek is vannak, éppen tizenheten. És biztos, hogy élő emberek, rinpócse... Szavai elringattak, mint csónakot a tenger lágy hullámai. Ám én eközben is megéreztem a vihar közeledtét. 13 Reggeli után azon törtem a fejem, hogy mivel kezdjem a napot. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy megpróbálom megtalálni a könyvtárat. Namszengpa

magánügyeit intézte, így egyedül indultam felfedező útra. Amint a hosszú folyosókon bolyongtam, gyakran felnéztem a mennyezetre, de nem láttam odafent egyebet, csupán pókhálókat. Meg kellett állapítanom, hogy Ngagpa kolostorát nemcsak a titokzatos jelenségek kedvelik, hanem a pókok is. Bár személyes megjelenésükkel nem tiszteltek meg, hálóik egyre ott lengedeztek felettem. Cirka egy órán át sétálgattam anélkül, hogy élő emberbe botlottam volna. Eközben sikerült megtalálnom a nagy imatermet, a Ihakangot; a kis imatermet, és találtam még néhány ismeretlen rendeltetésű kisebb-nagyobb termet is. Legtöbbjük üresen állt, csupán a Ihakangot rendezték be gondos kezek. Bár vonzott a lehetőség, hogy megvizsgáljam a réginek látszó istenszobrokat és egyéb vallási relikviákat, ellenálltam a kísértésnek és továbbmentem. Egészen addig, amíg az egyik folyosó kanyarulatában Namszengpába botlottam. Namszengpa ijedten az arca elé kapta a kezét, majd amikor felismert, szemrehányón megcsóválta a fejét. - Halálra rémítesz, rinpócse! Már azt hittem... - Mit hittél? - Babonából nem mondok többet. Mindenesetre örömhírt kell közölnöm veled, rinpócse. Megtaláltam a könyvtárat. - Hol? - A raktár melletti terem az, rinpócse. Csupán egy folyosón kell végigmennünk, és már ott is vagyunk. - Gyerünk! Mutasd az utat! Namszengpa megfordult és elindult a folyosón. Én a nyomában. A folyosó ablakai nem voltak éppen

hatalmasak, ahhoz azért elégnek bizonyultak, hogy beengedjék a napsugarakat. - Beszélgettem egy szerzetessel, rinpócse - mondta útközben Namszengpa. - Azzal, aki megmutatta a könyvtárat. Nem lesz sok örömed benne, rinpócse. - Azt majd meglátjuk. Amint beléptem a könyvtárterembe, igazat kellett adnom Namszengpának és a szerzetesnek. Úgy tűnt, hogy valóban nem lesz sok örömöm benne. Ha korábban arra gondoltam, hogy egy viszonylag rendezett könyvtárban fogok dolgozni, csalódnom kellett. Bár őszintén szólva, azért nem voltak illúzióim. Ha egy könyvtár évtizedeken át gazdátlanul hever egy nyitott helyiségben, az nem is könyvtár többé. Sokkal inkább trágyadomb. Mint ez is itt, az orrom előtt. Namszengpa udvariasan kinyitotta előttem a terem kétszárnyú, roskadozó ajtaját. Beléptem a könyvtárba. Széles volt a küszöbe, nagyot kellett lépnem, ha nem akartam rátaposni. Ha rátapostam volna, végzetes hibát követtem volna el. Köztudott, hogy minden lakóháznak, kolostornak, sőt minden szobának megvan a maga védőszelleme, amely a küszöb alatt lakik. Márpedig a védőszellem nem szereti, ha a fejére lépkednek. Ha megtenném, feltétlenül kihívnám vele a haragját. Felemeltem a lábam, hogy átlépjem a küszöböt, aztán majdhogynem mégiscsak rátapostam. Az, ami odabent elém tárult, a Himalája volt, csak éppen kicsiben. Hegyei nem sziklából, jégből és hóból álltak, hanem könyvekből. A terem maga óriási volt, akkora, mint egy tornacsarnok. Valaha a kolostor büszkesége lehetett. A körbefutó, még le nem szakadt galériák hajdani szép idők emlékeit idézték. Elképzeltem, hogy az akkori olvasók, a galérián

lépkedve tanulmányozhatták a falakra szerelt polcokon nyugvó könyveket és tekercseket. A falon és a galérián azonban már egyetlen könyv sem volt látható, valamennyi a terem padlóján hevert. Egymásra hányva és feltornyozva, mintha egy billenős teherautó billentette volna egymás hátára őket. Namszengpa megcsóválta a fejét és szomorúan nézett rám. - Hát ez az, rinpócse. - Nem valami szép látvány - mondtam. - Hát nem, rinpócse. Erőt véve magamon, odasétáltam az egyik könyvhegyhez és kihúztam belőle egy könyvet. A könyv -mint az ázsiai könyvek általában - különálló lapokból állt, amelyeket kék selyembe burkoltak. A selyemkötést sárga szalag fogta át. Szomorúan állapítottam meg, hogy a selymet is és a könyvlapokat is kikezdte a penész. Sőt ahogy megpróbáltam lefejteni róluk a selyemszövetet, hallottam, amint a lapok darabokra szakadnak a selyem alatt. Amíg én a könyvek múlandóságán töprengtem, Namszengpa megpróbálta körüljárni a könyvhegyeket. Már nem láttam, csupán a hangját hallottam. - Itt még egy nagyobb halom van, rinpócse. Ezek itt már nem penészesek. Ezek itt... Ebben a pillanatban kék fény öntötte el a termet. A levegő mozogni kezdett, mintha sikerült volna egy kis őszi szélnek betörni a kolostor falai közé. - Jaj, jaj, rinpócse! Eget-földet rázó robajjal megindultak felém a könyvek. Nem tehettem egyebet, mint hogy néhány ugrással

kimenekültem a teremből. A felszálló por- és penészfelhő eltakarta előlem Namszengpát. Amint aztán magamhoz tértem, villámsebesen átugrottam a küszöböt és keresni kezdtem eltűnt kísérőmet. - Namszengpa! - kiáltoztam. - Hol vagy, Namszengpa? Csak sokadszori kiáltásomra érkezett válasz. - Itt vagyok... rinpócse! Semerre sem láttam Namszengpát. Csupán a kék fény villódzott körülöttem a levegőben. - Hol vagy, Namszengpa? - Nem tudom, rinpócse. A hang távolról jött, mintha a túlvilágról érkezett volna. - Hogyhogy nem tudod? - Nem látok, rinpócse. Ekkor már gyanítottam, hogy kísérőmre rázuhantak a könyvek és most ott fekszik valahol alattuk. - Vannak körülötted könyvek? - Csak azok vannak, rinpócse. - Nem tudnál kimászni alóluk? - Valamibe beakadt a lábam, rinpócse. Amíg beszélt, megpróbáltam tájékozódni. A hangok az egyik oldalsó könyvkupac alól jöttek. Odaugrottam mellé és megpróbáltam megkeresni Namszengpát. Vigyáznom kellett, mert a hegy még állt ugyan valahogy, de félő volt, hogy amint elkezdem megmozgatni, összeomlik az egész, és nemhogy nem leszek képes kiszabadítani a kísérőmet, hanem még az eddiginél is nagyobb bajba sodrom. - Itt vagy valahol, hé? - Egészen közelről hallom a hangod, rinpócse. - Légy türelemmel. Ne mozogj, mert...

Olyasféle sikoltást hallottam a könyvhegy alól, mintha malac farkát rángatná valaki. - Jaaaj, rinpócse! Segííííííítség! - Mi a baj, Namszengpa? Ostoba kérdés volt, meg kell hagyni, hiszen pontosan tudtam, mi a baja szegénynek. Betemették a könyvek, és most nem tud kijönni alóluk. Bajnak éppen elég. - Jaaaaj, rinpócse, jaaaaaj! - Ne jajgass már, hé! Azonnal ott vagyok és kibányászlak. - Azt nem... lehet, rinpócse! - remegett a hangja. - Ugyan miért? - hökkentem meg. Namszengpa hangja tovább remegett a könyvek alatt. - Mert egy... halott ember fogja a lábam, rinpócse! 14 Bár meg voltam győződve róla, hogy Namszengpa rémeket lát, kettőzött szorgalommal láttam munkához. Óvatosan emelgettem a könyveket, nehogy engem is eltemessen a lavina. Namszengpa azonban nem értékelte a teljesítményemet, tovább jajgatott. - Meghalok... rinpócse! Miért nem jössz már... ide, és szabadítasz ki a markából? - Igyekszem - morogtam. - Bár éppen te mondtad, hogy a jó munkát alaposan meg kell tervezni. - Jaaaj, rinpócse, még mindig fogja a lábam! Biztos voltam benne, hogy Namszengpa lába két fatábla közé szorult. A keleti könyvek értékesebbjét, főleg a nagy formátumúakat nemcsak egyszerűen selyembe burkolják, hanem előtte két falap közé is szorítják, hogy a lapok ne gyűrődhessenek össze. A selymet aztán a lapok köré tekerik. A könyvtár jelenlegi állapotát figyelembe véve megtörténhetett, hogy egy-egy könyv falapjai önálló

életet kezdtek élni, kicsúsztak a szétrothadó selyem alól és összekeveredtek más falapokkal. Két ilyen lap közé szorulhatott be kísérőm lába, s amilyen gyáva nyúl, azt hiszi, hogy egy démon, vagy halott ember, vagy kísértet kapta el. Immár nem törődve az esetleges hegyomlással, meggyorsítottam a munkát. Hangjából ítélve Namszengpa nem lehetett messze tőlem; talán csak néhány könyv választott el bennünket egymástól. Aztán megtörtént, amire vártam. Kiemeltem a többi közül egy könyvet, s ebben a pillanatban már fel is bukkant előttem Namszengpa halálra vált arca. Amikor meglátott, nagyot sóhajtott és elájult. Becsukta a szemét, és úgy is maradt. Mivel nem volt a közelben víz, a száraz élesztési módszerhez kellett folyamodnom. Bár sajnáltam szegényt, mégiscsak lekentem neki két közepes méretű pofont. Namszengpa akkorát csuklott, hogy már-már azt hittem, ránk dől a Himalája. Kinyitotta a szemét, körbenézett, majd ordított egyet. - Még mindig fogja a lábam, rinpócse! A könyvhegy ekkor olyan vad billegésbe kezdett a fejünk felett, hogy kétség sem férhetett hozzá: azonnal összeomlik. Fittyet hányva könyvlapoknak, kísérteteknek, démonoknak és halott embereknek - akik elméletileg Namszengpába kapaszkodhattak -, a hóna alá nyúltam és nagyot rántottam rajta. - Jaaaaaj, rinpócse! Most már csak arra kellett vigyáznom, hogy be ne temessenek bennünket a könyvek. Szerencsére, ahogy

végeztem a mentéssel, a könyvhegy remegése is abbamaradt. - Ezt megúsztad, Namszengpa - lihegtem, mintha én is a könyvek alá szorultam volna. - Mi a fenét csináltál, hogy rád dőlt ez a ménkű sok könyv? Namszengpa nagyot nyelt és megpróbált talpra állni. Annak ellenére, hogy rettentően meg volt ijedve, hamar sikerült neki. - Megpróbáltam bemászni a barlangba, rinpócse. - Miféle barlangba? - hökkentem meg. - Hát... a könyvhegyben van egy barlang. - Hol a fenében? - Ott valahol... hátul. Nagyon is jól el tudtam képzelni, mi történhetett. A könyvhegy az elmúlt évtizedek alatt ide-oda mozgott, csúszkált, s mint a természetben az igazi hegyek esetében szokott, barlangok alakultak ki benne. - Miért kellett bemásznod? - Mert a barlangok azért vannak, rinpócse, hogy az emberek bemásszanak és megnézzék őket. - Magad találtad ki ezt a bölcsességet? - Egy barlangász lánytól hallottam, rinpócse. Bár azért egy igazi barlangba semmi pénzért be nem mennék. Aztán hirtelen nagyot kiáltott, mintha csak ekkor emlékezett volna vissza valami fontos dologra, amiről az elmúlt percekben megfeledkezett. - Jaaaaj, rinpócse! Egy halott fogta a lábamat! - Miféle halott? - néztem rá kellő együttérzéssel. - Hogyhogy miféle? - hökkent meg. - Egy igazi halott. - Hol fogta? - Hát itt, nagyjából a térdem alatt.

- Azt kérdeztem, hogy a hegy melyik részén? Hátul, ott a falnál? - Ott, rinpócse. Bár biztos voltam benne, hogy Namszengpa lába valóban falapok közé szorult, azért csak meg szerettem volna győződni róla. - Mutasd meg pontosan, hol van az a barlang! Nem kellett soká keresgélnünk, hogy rábukkanjunk. Éppen csak megkerültük a hegyet, máris ott feketedett előttünk. Ahogy rápillantottam, az az érzésem támadt, hogy valaki szándékosan vájta a könyvhegybe. - Ott mentem be - mutatott a bejáratára remegő kézzel Namszengpa. - Éppen csak egy kicsit másztam bele, nem is értem, hogy jöhettem ki a hegy másik oldalán. Nem óhajtottam a könyvhegy rejtélyeivel foglalkozni, ám ha már itt voltam, mégiscsak foglalkoznom kellett vele. Főleg, hogy a fejembe vettem: nem megyek úgy el Ngagpából, hogy valamennyi könyvét végig ne nézném. Márpedig ehhez az kell, hogy lebontsam a könyvhegyeket. - Figyelj, Namszengpa - szorítottam meg a karját. - Bemászom a barlangba. Ha valami bajom esne, próbálj meg kihúzni! Ha nem sikerülne, fuss a főlámához, és kérj tőle segítséget! Namszengpa megvakargatta a feje búbját. - Biztos, hogy ezt akarod, rinpócse? - Te csak tedd, amit mondtam. - És a halott... ember? - Majd kiáltok, ha elkapta a lábam. Mosolyogni akartam, ám mégsem húzódott mosolyra a szám. Önkéntelenül is eszembe jutott a régi figyelmeztetés.

Halottakon nem jó nevetgélni. 15 Őszintén szólva csak nehezen tudtam volna megmagyarázni, mi a fenéért másztam be oda, ahonnan Namszengpa éppen csak kiszabadult, de alighanem ez is a könyvekkel függött össze. Mindenáron meg akartam tudni, hogy mi van a könyvhegy közepén. Mert mi van akkor, ha ezt a barlang-rejtekhelyet valóban emberi kéz építette? Márpedig ha így van, akkor okának is kell lennie. Mi van akkor, ha azért csinálta, hogy néhány értékes könyvet rejtsen el odabent? Jidam védőszellemem, ahogy ilyenkor szokott, elkeseredetten ugrált a lelkem egy elhagyatott szegletében és szünet nélkül mondta a magáét. - Megőrültél? - rikácsolta sokadszorra is. - Bemászni abba a sötét verembe, ahol ki tudja, mi vár rád? És ha a fejedre omlanak a fatáblák? Tűnj el onnan minél gyorsabban! Hát ezt érdemlem én? Nincs egy percnyi nyugtom, amióta csak kineveztek a védőszellemeddé. Pont téged kellett kifognom! Ha nem téged varrnak a nyakamba, úri dolgom lenne. Melletted azonban egyetlen percnyi nyugtom sem lehet. Tűnj már el onnan, amíg szépen beszélek! Mielőtt befejezhette volna a sopánkodást, már el is kezdtem befelé mászni a könyvhegy belsejébe. - Jól vagy, rinpócse? - hallottam a könyvek mögül Namszengpa aggódó hangját. - Élsz még? Vissza akartam kiáltani neki, hogy minden rendben, amikor váratlan dolog történt. Valaki hátulról elkapta a lábam. Villámgyorsan megfordítottam a fejem.

Néhány falapok közé szorított könyv mögül egy halott ember nézett velem farkasszemet. Éreztem, hogy csontkeze a lábamra téved, és olyan erővel szorítja le, hogy meg sem tudtam moccanni. Vagy a sípcsontomra hullott falapok lettek volna? Annyi erőm maradt csak, hogy nagyot ordítsak. - Segííííts, Namszengpa! A halott ember felemelte a kezét és felém intett. Mintha hívott volna. 16 Nem mondhatnám, hogy kellemesen éreztem magam a könyvhegy közepén, a halott emberrel a hátam mögött. Már azt sem értettem, hogyan kerülhetett mögém. Aztán lassan megértettem. A könyvek egyre gyakrabban mozdultak meg, mintha már puszta jelenlétünk is megbontott volna idebent valami harmóniát. A könyvek mozogtak és a halott együtt mozgott velük. Ha egyáltalán halott volt a halott. Akár egy bábunak is hihettem volna, amelyet azért készítettek, hogy elriasszák vele a hívatlan látogatókat. Magam is láttam ilyen bábukat Kelet-Tibetben a házak előtt. Olyan visszataszítóak voltak, hogyha tolvaj lettem volna, biztos, hogy nem merészkedtem volna a közelükbe. - Jól vagy... rinpócse? - szűrődött a fülembe Namszengpa hangja. Vettem néhány mély lélegzetet, hogy megnyugtassam magam. Nos, ezt nem kellett volna. A levegő kifejezetten oxigénszegénynek tűnt, de hát milyen is lehetett volna itt, a barlang mélyén? Ám a vele együtt belélegzett por és penész még förtelmesebb volt. Mintha vaskéz szorongatta-csavargatta volna a tüdőmet.

Folyt a verejték a homlokomról, ahogy a halottat nézegettem. Ott ücsörgött közvetlen közelemben, még ha akartam volna, sem húzódhattam volna el tőle. Keze a lábamon nyugodott, a két ráhullott fatáblával együtt. Kinyújtottam a karom, odébb toltam a fatáblákat a halott kezével együtt. Könnyű volt, mintha papírmaséból készült volna. Pedig igazi holttest volt. Ki tudja, mikor halhatott meg; bármikor is történt, az azóta eltelt évek és a könyvtár száraz levegője megtették a magukét. No és a gombák, amelyek csírái milliószámra röpködhettek a levegőben. A halott csontjaira rászáradt a bőr. Múmia volt már, igazi múmia. Ez a tény önmagában véve még nem töltött volna el komor gondolatokkal, elvégre láttam én már mumifikálódott holttestet éppen eleget. Nem egy kolostorban jártam, ahol szent ereklyeként tisztelték egyegy nagy tekintélyű kolostori elöljáró csontszáraz maradványait. Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy a szerzetesek csak igen ritkán fordultak a mumifikálás módszeréhez. Gyakoribb, hogy csak a halottak csontjait őrzik meg. Az elhunyt szerzetest egyszerűen kiteszik a kolostor mögé a mezőre, ahol a madarak és a ragadozók igen hamar eltávolítják a húst a csontokról. Ezeket aztán összegyűjtik és ereklyetartó épületet, csortent emelnek föléjük. - Jól vagy, rinpócse? Nem voltam valami jól. És nemcsak a halott miatt, hanem mert egyre nehezebb lett odabent a levegő, és a könyvhegyet is mozogni véltem a fejem felett. Azonkívül a halott öltözéke sem gyakorolt jó hatást rám.

Mert a halott a könyvhegy barlangjának a mélyén, nem szerzetesi ruhában volt, hanem európai öltözékben. Igaz, ez az öltözék már aligha volt öltözéknek mondható; alig pár tenyérnyi maradt csupán belőle a bőrén. Lába szárán európai szabású nadrág maradványai fityegtek, bordái között hajdani pulóvere foszlányai árválkodtak. Nyaka táján egy kicsiny, téglalap alakú vászondarabot láttam, amelyen csodák csodájára még mindig olvasható volt a márkajelzés: Dániel Cox. London. Amikor aztán váratlanul megpillantottam a második halottat is, elkezdtem kifelé mászni a barlangból. Talán a hajától döbbentem meg. Már a barlangkijárat felé jártam, amikor tudatosult bennem, hogy a hosszú szőke haj gazdája aligha lehet férfi. Legszívesebben visszamásztam volna hozzá, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyem, ám ekkor Namszengpa aggódó képe bukkant fel előttem. Amikor meglátott, széles mosolyra húzódott a szája. - Csakhogy élsz, rinpócse! Szólhattál volna, hogy nincs semmi bajod. Láttad te is a halottat? Na, mit szólsz hozzá, rinpócse? 17 Cshula főláma nem csinált gondot belőle, hogy nem jelentkeztem be hozzá előre. Amikor kopogtattam az ajtaján, nem válaszolt, így hát engedélye nélkül nyitottam ki az ajtót. Amint ráesett a pillantásom, majdhogynem visszavonulót fújtam. Cshula néhány ülőpárna tetején kuporgott behunyt szemmel, mintha imádkozna. Kétszer is meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy végre kinyissa a szemét. Amikor aztán kinyitotta, nem láttam benne sem örömet, sem csalódást.

Meghajoltam és udvariasan köszöntöttem. Cshula a hagyományos üdvözlés helyett csak rám vakkantott. - Hogy vagy... izé... - Blobzang - segítettem neki. Azt nem tettem hozzá, hogy rinpócse, ezt magától is tudnia kellett. - Persze, persze - morogta Cshula. - Nos, mi a helyzet? Cshula nem beszélt tökéletesen tibetiül, s ez gyanút keltett bennem. Nem vétett különösebb hibákat, csupán erős akcentusa volt. Még az a gyanú is átfutott rajtam, hogy vajon nem kínai-e. - Szeretnék valami fontosat mondani neked. Cshula erre már felemelte a fejét. Egészen furcsa szomorúságot láttam a tekintetében. - Fontosat? - legyintett lemondóan. - Mi lehet itt fontos? Ekkor betelt nálam a pohár. Biztos voltam benne, hogy valami baj van ezzel a Cshulával. Még az is meglehet, hogy nem egészen normális. Elvégre nem ő lett volna az első nem egészen száz százalékos főpap egy kolostor élén. Közelebb léptem hozzá, ezúttal már mellőzve a protokollt. - Egyáltalán tudod, ki vagyok én? Cshula nem lepődött meg, nem ugrott fel, nem kezdett el tiltakozni, nem kérte ki magának, hogy tiszteletlenül beszélek vele, nem, Cshula egyáltalán nem csinált semmi ilyet, ehelyett félrehajtotta a fejét, és úgy nézett rám, mintha abszolút nem érdekelné, hogy milyen hangon szólok hozzá. - Hát persze - mondta aztán halkan. - Tisztában vagyok vele.

- Majd olyat mondott, amitől csaknem fenékre ültem meglepetésemben. - Olvastam néhány cikkedet. Nagyon érdekesek voltak. - Melyike... ket? - kérdeztem tétován. Biztos voltam benne, hogy azokról lehet szó, amelyeket a lámavallás különböző problémáival kapcsolatban írtam. Ekkor robbant a másik bomba. - Amelyekben a nágaföldi pattanó bogarakról értekezel. Nagyon érdekesek voltak. - Szentséged... rovarokról szóló cikkeket olvas? hökkentem meg. - Kedvelem őket - mondta. - Jómagam is érdeklődöm irántuk. - Szentséged is... entomológus? - Hát, ha az nem is... mindenesetre sokat olvasok róluk. - Úgy érti szentséged, hogy ezek a cikkek itt, Ngagpában is... olvashatók? - Fenét - legyintett Cshula. - Én Bergenben olvastam őket. - Szentséged gyakran ellátogat... Európába? - kérdeztem. Cshula szomorúan nézett rám. - Mindeddig ott éltem. - Európában? - Norvégiában. Ott is születtem. Meglepett arcot vághattam, mert ekkor láttam először mosolyt a képén. - Akarsz egy teát, Blobzang rinpócse? - kérdezte immár valamivel szelídebb hangon. - Ami engem illet, most próbálom megszokni. - A... teát? - A himalájai teát. Őszintén szólva, nem megy valami jól. Azonkívül kissé össze vagyok omolva, az az igazság.

Tapsolt egyet és az ajtó felé nézett. Ott azonban nem bukkant fel senki. Erre ismét lemondóan sóhajtott. - Látod, már ez is... Itt semmi sem működik. Ha tapsolok, meg kellene jelennie valakinek a forró teával, de hiába is tapsolok... Ebben a pillanatban fiatal, csillogó szemű trapa dugta be a fejét az ajtón. Belépett a szobába, és összetette két kezét a mellkasán. - Itt vagyok, rinpócse. Cshula nyelt egyet. - Tudnál hozni nekünk egy kanna teát? A szerzetes meghajolt. - Hozom, rinpócse. Az a dolgom. Cshula elismerőn húzta el a száját. - Na, már ez is valami. Ettől aztán valahogy jómagam is felbátorodtam. Kellett hozzá kis idő, elvégre nem szoktam meg, hogy a főlámák hasonlóan furcsán viselkedjenek. Cshula hallgatott egy sort, majd rám nézett. - Megtaláltad a könyvtárat, Blobzang rinpócse? - Meg - biccentettem. - No és hogy tetszett? - Lehetek őszinte? - Ha nagyon muszáj. - Rossz állapotban van, rinpócse. - Hát ez nem meglepő - mondta. - Mi van itt egyáltalán jó állapotban? A szerzetes ismét felbukkant az ajtóban, immár teáskannával és csészékkel a kezében. Letette elénk az asztalra, majd kiment, s amikor másodjára is visszajött, egy üvegtálat hozott, rajta száraz süteményeket.

- Még valamit, szentséged? - Egyelőre ennyi elég is - mondta Cshula. Ismét tüzetesen szemügyre vett, majd kényelmesen hátradőlt. És éppen ez volt a baj. Ülőpárnákon kuporogtunk ugyanis az asztalka mellett, s nem volt hova hátradőlni. Ha idejében el nem kapom, szégyenszemre hanyatt esett volna. - A fenébe is - morogta. - Még ezt is meg kell szoknom. Kezdtem sajnálni, hogy nincs nálam a 38-as Smith and Wesson. Immár biztos voltam benne, hogy Cshula akkor volt szerzetes, amikor én. Akkor viszont ki az ördög lehet? Kérdezni akartam tőle valamit, de Cshula megelőzött. Fürkészve nézett rám, majd sóhajtott egyet. - Látom rajtad, rinpócse, hogy... hm... meglepődtél bizonyos dolgokon. - Mit tagadjam, igen. - Például min? - Például rajtad - mondtam. - Sejtettem. Gondolom, kitaláltad, hogy... nem vagyok gyakorlott szerzetes. - Ez így csak részben igaz - feleltem. - Én ugyanis biztos vagyok benne, hogy semmiféle szerzetes nem vagy. - Ebben tévedsz - mondta. - Szerzetesnek szerzetes vagyok ugyan... ám amolyan gyorstalpaló. - Ez pontosan mit jelent? Cshula a levegőbe bámult, mintha egy láthatatlan plakátról próbálná leolvasni a kérdésemre adandó választ. - Kíváncsi vagy rá, mi? Nos, az a helyzet, rinpócse, hogy bizonyos felvilágosításokat megadhatok neked, másokat viszont nem. És sajnos nekem kell eldöntenem, hogy mit hozok a tudomásodra. Ezért sem voltam boldog, amikor értesítettek róla, hogy idejössz. Most aztán itt vagy, és

nem kis kellemetlenséget okozol nekem. Ami pedig a kérdésed lényegét illeti... nos, belátom, hogy nem térhetek ki a válasz alól. Igen, igazad van, nem vagyok gyakorló trapa, azaz szerzetes, és nem is voltam soha. Kivéve gyermekkoromat, akkor három évet töltöttem egy kolostorban, ám őszintén szólva sokra már nem emlékszem az akkori időkből. Homályosan dereng csupán, hogy mindenféle csínyeket követtünk el a csosztimpa, a felügyelőnk ellen, aki aztán bottal kergetett bennünket a kolostor udvarán. - Itt, Nepálban? - Norvégiában, rinpócse. Szóval, nem sokra emlékszem, az az igazság. Tíz évvel ezelőtt aztán... történt itt valami... eh, na mindegy, ezt talán elmondhatom. Bizonyos személyek... vagy inkább személy... bizonyos meggondolásból, a nepáli hatóságokkal egyetértésben úgy döntött, hogy újjáéleszti Ngagpa kolostorát. Ezt itt, amiben vagyunk. Bizonyára látod, hogy Ngagpa tulajdonképpen még mindig romhalmaz... ha egy kolostort évtizedekre magára hagynak, az így néz ki. Szóval... a kolostort helyre akarják pofozni. S mivel vezetőt kellett kinevezni nemrég elhunyt elődöm helyére, engem neveztek ki. Meghökkenve néztem rá. Vajon igazat beszél? Cshula rinpócse levett egy süteményt az üvegtálról és a szájába tette. Amikor ráharapott, akkorát reccsent a foga, hogy gyorsan behunytam a szemem. Amikor kinyitottam, Cshula az arcát tapogatta. A sütemény ott hevert előtte az asztalon. - A fenébe is... - nézett rám ijedten. - Csak nemrég tették fel az új hidamat, egy vagyont fizettem érte. Mi a fene ez?

- Sütemény - mondtam. - Ez? - bökött rá Cshula. - Ennél még a bazalt is puhább! - Pedig lisztből van. Csak éppen hibát követtél el, rinpócse. - Milyen hibát? - értetlenkedett. - Megpróbáltad megenni. Cshula szeme kikerekedett a csodálkozástól. - Na és? A sütemények arra valók, hogy megegyék őket. Nem? - Elméletileg - bólintottam. - És gyakorlatilag? - Az ilyesfajta süteményeket nem illik megenni. - Akkor mit illik csinálni vele? - Tedd szépen le az asztalra. És hagyd békén. - Naná, hogy békén hagyom! Kezdett visszatérni a kedvem, amely az utóbbi percekben egy távoli sarokban lapulhatott. Elvégre ritkán fordul elő, hogy egy európai egy főlámát taníthat a kolostori etikettre. - Ez a sütemény nem arra szolgál, hogy megegyék - ismételtem. - Akkor mire? - Részben, hogy kifejezd vele a kolostor gazdagságát. - Ngagpa gazdagságát? Hahaha! - Feltehetően nem kifejezetten Ngagpára találták ki e szokást. Azonkívül még arra is való, hogy a kínáló kifejezze vele a megkínált iránti megbecsülését. - Ezzel? - Ezzel. - Akkor érezd megbecsülve magad, Blobzang barátom. Végül is mit kívánsz tőlem? - Hogy gyere le velem a könyvtárba, rinpócse.

18 - A mögött az ajtó mögött van a könyvtár - mutattam néhány perc múlva a hajdan vörösre festett faajtóra, amiről az elmúlt évtizedek már rég lekoptatták a festéket. Cshula udvariasan előreengedett. Az ajtóhoz lépkedtem, és kitártam előtte. Az ajtószárnyak nyikorogtak, rázkódtak, por hullott róla az orrunk elé. Cshula belépett a terembe, aztán abban a pillanatban meg is dermedt a meglepetéstől. - Mi a csoda ez? Átnéztem a válla felett. Csupán a könyvhegyeket láthatta, azoktól hökkent meg. - Könyvek - mondtam. - Ennyi?! Megfogtam a karját, és a megfelelő könyvhegy túlsó oldalához húztam. Ott eleresztettem, és a barlang bejáratára mutattam. - Látod? - Mit kellene látnom? - Találtam odabent két halottat. - Két halottat? - nyögte. - Miféle két halottat? - Jobban mondva, két múmiát. Két európai ember múmiáját. Úgy nézett rám, mintha nem lennék egészen normális. Mintha csak ekkor döbbent volna rá, hogy alighanem baj lehet nálam az emeleten. - És... hol vannak? - Bent, abban a lyukban, vagy inkább barlangban. - Te találtad meg őket? - Én. - Egészen biztos, hogy... igazat mondasz? - Miért hazudnék neked? Várj egy kicsit, rinpócse!

Ezúttal sokkal sötétebb volt odabent, mint korábban. Talán a könyvek ismét elmozdultak, elzárva a behatoló kíváncsi fénysugarak útját. Addig-addig nyújtogattam a kezem, amíg el nem értem az egyik múmia lábát. Nem akartam puszta kézzel hozzáérni, így már jó előre becsavartam a kezem egy könyvborító selymébe. Volt belőlük elég, nem kellett soká keresgélnem. Elkaptam a halott lábát, és kissé magam felé húztam. Nem akartam meggondolatlanul bánni vele; tekintettel arra az el nem hanyagolható tényre, hogy a múmiák általában nincsenek olyan állapotban, hogy rángatni lehessen őket. Az én múmiám azonban olyan könnyedén csúszott ki a barlangból, mintha örült volna neki, hogy végre kiszabadul a könyvek alól. Csak akkor tűnt fel, hogy nincs rendben vele valami, amikor a selymen át is megéreztem a csizmája mintázatát. Ez aztán valahogy nem tetszett nekem. Úgy emlékeztem, hogy a két halott a könyvek alatt nem hordott csizmát, de még csak ruhát sem, ha a csontjaikon fityegő rongyokat nem számítjuk annak. Mielőtt meggyőződhettem volna róla, hogy mi is történhetett a könyvbarlangban, amíg én Cshula főlámának illemórát tartottam, a halott már ki is bukkant a kék fényre. Halottat mondok, és ezt szándékosan teszem. Az a valami, amit kihúztam a könyvbarlangból, nem múmia volt, nem egy ki tudja, hány éve aszalódó holttest, hanem egy, csak nemrég elhunyt ember teste. A halott lábán viseltes vietnami papucs volt, ennek a pántjait éreztem meg a selyem „kesztyű" alatt. Ezenkívül

piros palástot viselt, övet a dereka körül, megfagyott rémületet az arcán. A halott, mert kétségkívül az volt, csak nemrég kerülhetett be a barlangba. Ez annál is inkább biztos volt, mivel tegnap még találkoztam vele; akkor még épnek és egészségesnek látszott. A halott az a fiatal trapa volt - Khorlo -, aki az elmúlt nap délutánján olyan kevés lelkesedéssel kapargatta le a koszt a cellám padlójáról. Akkor még nem volt a hátában az az ezüst szegekkel kivert nyelű, furcsa formájú kés, amellyel kioltották az életét. 19 Cshula komor tekintetet vetett a halottra, majd ugyanolyat rám. - Mi a fene ez? Jó kérdés volt, a helyzethez illő. És ráadásul választ is várt rá. Tisztában voltam az illemszabályokkal: annak van joga kérdezni, aki rangban magasabban áll, s annak a kötelessége a válaszadás, aki lejjebb. - Egy halott - válaszoltam hát. Cshula hangja megcsuklott. - Azt én is látom. - Fogalmam sincs róla, hogy került oda - előztem meg a kérdését. - Amikor bemásztam a barlangba, még két mumifikálódott holttest volt a helyén. Cshula összevonta a szemöldökét. - Azt mondod, nemrég két múmiát találtál ebben a lyukban?

Részletesen elmeséltem neki a korábban történteket. Cshula nem szakított félbe, csupán időnként a könyvhegyre pislogott. Amikor befejeztem, megvakarta az orrát. - Hol van a kísérőd, Namszengpa? - Fogalmam sincs róla. - Azt mondod, ő is látta, ami te láttál? - Persze hogy látta. - Mikor volt ez? - Cirka egy órával ezelőtt. - Miért jöttetek le egyáltalán ide, a föld alá? A halottra néztem, és ismét beszélni kezdtem. Amikor befejeztem, Cshula kétkedő tekintetével találkozott a szemem. - Azt mondod, ez a trapa mutatta meg neked tegnap este, hogy merre van a raktár? - Így van. - Lelépett, amikor ti bementetek? Vajon miért? - Nem tudom - morogtam. - Ez érdekes. Közvetlenül előtte találkoztál ezzel a furcsa fénnyel először? Apropó, nem sejted, hogy mi az ördög ez? - Egyelőre nem. Sem a fényforrást nem találom, sem az azt tápláló energiát. - Lehet, hogy maga a levegő világít? - Valaminek akkor is lennie kell a háttérben. - Azt is mondtad, hogy megjelent előtted a raktárban egy démon. Egy igazi démon. Hogy lehet ez? - Valószínűleg hologram volt - mondtam. - Egy háromdimenziós. .. - Ki a fene vetítene ide hologramot? - Fogalmam sincs róla.

- Az a baj, hogy nekem sincs. Eszerint nem tudtad, hogy a raktár és a könyvtár egymás mellett vannak, és át lehet járni az egyikből a másikba? - Nem tudtam - bólintottam megadóan. Cshula az előttünk fekvő szerzetesre nézett. Merev volt az arca, mintha kőből faragták volna ki. - Egy szerzetesemet megölték - szólalt meg aztán halkan. - Két állítólagos múmia eltűnt. És ez a rohadt kék fény is egyre csak világít! A sors vagy az istenek ekkor, amint az néha megtörténik, léptek egyet a rejtélyek és titkok sakktábláján. Abban a pillanatban, ahogy kifakadt belőle a harag, villódzni kezdett körülöttünk a levegő. Olyannyira, hogy szédülés fogott el tőle. Én Cshulába kapaszkodtam, ő pedig belém. Aztán hirtelen, amilyen váratlanul ránk tört, olyan váratlanul meg is tört a varázs. A kék fény villant néhányat, és ismét megszelídült. - Mi volt ez... rinpócse? - nyögte Cshula. Válaszolni akartam, de nem maradt rá idő. Ebben a szempillantásban ismét villant egyet a kék fény. Szemem elé kaptam a kezem, bár ezúttal nem volt szükségem rá. A fény kissé elhalványult, majd egy villanás, és egy csíkos test jelent meg a levegőben. Egy nagy macska. - Tigris! - nyögte Cshula. - Ez egy tigris! Valóban az volt. Egy igazi, ki tudja, hány kilós, bengáli tigris. A tigris hátán egy bikinis nő ült, pezsgőspohárral a kezében. Láttam, hogy a pohár tele van valamilyen folyadékkal; ugyan mi mással lehetett volna, mint pezsgővel? Ránk emelte, miközben kattogó szótöredékek hagyták el az ajkát. Nem értettem semmit belőlük, még azt sem, hogy milyen nyelv töredékei lehetnek. A szavak

helyett időnként csak sípolások és elnyújtott csikorgás hallatszott; az idő megrágta a szép, bikinis nő hangját. A nő ekkor felemelte szabad kezét, belecsókolt a tenyerébe, majd felénk dobta a csókot. Te-la - mondta mosolyogva. Aztán egy villanás és eltűnt a látomás. - Mi volt ez? - nyögte ismét Cshula. - Mi volt ez, rinpócse? Ha tudtam volna, elmondtam volna neki. 20 Cshula komor ábrázattal maga elé bámult. Újra a szobájában ültünk az ülőpárnákon, az asztalka mellett. A fiatal szerzetes éppen akkor töltött nekünk jakvajas teát. Én nagy kedvvel ittam, Cshula azonban már közel sem olyan lelkesen. Rám nézett, majd szomorúan megcsóválta a fejét. - Nagy bajban vagyok, rinpócse. Részvevőn bólogattam. Halottból egy is sok, hát még ha három szakad az ember nyakába egyszerre?! Még akkor is, ha a háromból hirtelen eltűnik kettő. - Nem elég nekem ez a három halott, rövidesen itt lesznek a konténerek is... - panaszkodott. - Milyen konténerek? - kérdeztem, azon töprengve, hogy valójában mi a fene is történt velünk. Csak nem káprázat játszott velem és Namszengpával? - A lakókonténerek. Fogalmam sem volt róla, miről van szó, de azért együtt érzőn bólogattam. - És az nem jó? - kérdeztem végül. - Az nem - morogta. - Miért nem? - Mert a jövendő lakóik is vele jönnek.

Ez már izgalmasabbnak hallatszott. Mindeddig azt hittem, zavartalanul dolgozhatok majd Ngagpában; csakhogy ennek úgy látszik, lőttek. - Miféle lakóik? - érdeklődtem. - A Mentsük meg a kolostorokat! Alapítvány emberei. - Az meg mi a csoda? Cshula rinpócse fürkészve rám nézett. - Tudsz hallgatni? - Ha muszáj, igen. - Hát most muszáj lesz. Ha nem segítesz nekem, én sem segítek neked. Világos? - Tiszta sor - bólintottam. Pedig egyáltalán nem volt az. - Akkor figyelj, rinpócse. Manapság a világ telis-tele van különféle alapítványokkal. Szerencsére van köztük egy lámakolostorokat segítő is, bár ez csak az elmúlt évben jött létre. Ez finanszírozza Ngagpa helyreállítási munkálatait. - Kik finanszírozzák az alapítványt? - Nem akarsz egy kicsit sokat tudni? - förmedt rám. - Az alapítványok támogatóinak sok esetben nem nyilvános a személye, hogy szépen fejezzem ki magam. Másképpen szólva, a támogatók gyakran eltitkolják a nevüket. De valamennyien gazdag emberek. Nagyon gazdagok. Nem kellett sokat magyarázgatnia, pontosan tudtam, miről van szó. A szupergazdagok közül is sokan szimpatizálnak a lámahittel, és hajlandók is támogatni, csakhogy Kínával sem akarnak rossz viszonyba kerülni, ezért mélyen hallgatnak a támogatásukról. A szerzetesek között sok a menekült tibeti, ezért a kínaiak összevonják a szemöldöküket, ha lámakolostorokkal kapcsolatos tevékenységről hallanak, történjék az a világ bármely országában.

- Ma délután az alapítvány eseti bizottságának néhány tagja Ngagpába érkezik, hogy végérvényesen eldöntsék, kapunk-e pénzt a kolostor helyreállítására, avagy sem. És nekem kell gondoskodnom róluk. - Hát... ez bizony nem könnyű feladat - húztam el a számat. - Ami az elhelyezésüket illeti, nem lesz probléma. Lakókonténerekben fognak lakni. Még fürdőszoba is van bennük. Plusz WC. - Kissé irigylem őket - mondtam. - Ha jók az értesüléseim, te kifejezetten élvezed a szerzetesi cellákat. Hát most kaptál egyet. - Nagyon köszönöm - bólintottam. - Még ne köszöngess semmit, még nem értünk a megbeszélésünk végére. Van egy ajánlatom számodra. Ettől tartottam. - Hm. És mi az? - Itt van a könyvtár - intett valahova a messzeségbe. - Telis-tele van könyvvel. Igazi könyvritkaságok lehetnek bennük. Nagyon könnyen meg tudnám akadályozni, hogy még egyszer betedd oda a lábad. - De te nem akadályozol meg benne. - Azt még majd meglátjuk. Vannak bizonyos feltételeim. - Például? Cshula megvakarta az orra hegyét és ravaszul nézett rám. - Például, hogy befogod a szádat. - Ezt már megígértem egyszer. Elveim ellen való ugyan... - Ígérd meg még egyszer! Én majd elkapom Khorlo gyilkosát, és megkeresem a múmiáidat is. ígérd meg, hogy soha senkinek egyetlen szót sem szólsz róluk. És a tigrisen lovagló nőről sem. Sem vele, sem Khorlo

hullájával, se a múmiákkal ne legyen gondod. Rendben? És a késsel se! - Milyen késsel? - kérdeztem meghökkenve. - Azzal, amelyik... hm... Khorlo hátában van. - Miért ne törődjek vele? Cshula rinpócse bánatosan nézett rám. - Mert az az én késem, rinpócse. - Óhajtasz még valamit tőlem? - nyögtem letaglózva a döbbenettől. - Te leszel a jobb kezem. - Ezt meg... hogy érted? - Te leszel Gyamco mellett a másik tanácsadóm, neked úgyis jól forog a nyelved és élénk a fantáziád, rinpócse. - Hogyhogy élénk a fantáziám? - hördültem fel. - Mi a fenére célzól? - Gondolj a könyvtárra, rinpócse. Ha nem kapsz tőlem engedélyt... - Ki vele, mire akarsz még rávenni? Cshula ismét megvakargatta az orra hegyét. - Az a helyzet, hogy nemcsak az alapítvány vezetői jönnek, hanem... néhány hozzátartozójuk is. Feleségek, gyerekek... - Csak nem akarod, hogy óvodát szervezzek a gyerekeknek? - Annál azért bizonyára már nagyobbak - mondta. - A szüleik életkorát tekintetbe véve... Én azonban semmit sem óhajtottam tekintetbe venni. Egyáltalán nem óhajtottam sem tanácsadóként, sem pedig óvóbácsiként tevékenykedni. Ezt aztán meg is mondtam neki. Cshula szelíden nézett rám.

- Nem olyan nagy dolog, amire kérlek, rinpócse. Az lenne a feladatod, hogy... ismertesd meg őket a lámakultúrával. Mesélj nekik, például. - Mi az ördögöt meséljek? - Tőlem kérded? A hírek szerint senki nálad nem ismeri jobban a lámahit mitológiáját. Ismered a kolostori szokásokat. Ismersz minden istent, a történeteiket is, ismered a démonokat, a szellemeket, az elvarázsolt holttesteket. .. - Gondolod, hogy ez érdekelné őket? - Biztos vagyok benne, rinpócse. Tehát? Természetesen még mindig megtehettem volna, hogy szedem a sátorfámat és lelépek. Csakhogy akkor örökre el kellene hagynom Ngagpát. Márpedig ezt nem óhajtottam volna. A könyvtár is érdekelt, azonkívül az is izgatott, ami nem tartozott szorosan a könyvekhez. Azokra a megmagyarázhatatlan jelenségekre gondolok, amelyekre mindenképpen szerettem volna fényt deríteni. Beleértve Cshula rinpócse ezüstszegekkel kivert nyelű kését is Khorlo szerzetes hátában. Ezért aztán némi habozás után beleegyeztem, hogy én legyek a kolostor óvó bácsija és pergő nyelvű tanácsadója. Hamarosan meg is bántam elhamarkodott lépésemet. 21 Kedvetlenül indultam az ajtó felé, de Cshula megállított. - Várj még egy kicsit, rinpócse! Mondd meg a szállítóknak, hogy az udvarra rakják a konténereket... Ebben a pillanatban nyílott az ajtó és a teakészítő trapa dugta be a nyíláson a fejét. - Már itt is vannak, rinpócse - jelentette.

- Jól van - intett Cshula. - Elmehetsz, Blobzang rinpócse. Később is ráérsz megismerkedni velük. Indultam volna az ajtó felé, de a következő pillanatban az első jövevény már át is lépte a küszöböt. Mögötte egy szőke, negyvenes éveit taposó, gyűrött arcú nő és három gyerek nyomakodott be a szobába. A jövevény magas, sovány, harcsabajuszú férfi volt. Néhány lépés után megállt velünk szemben, és karba tette a kezét. - Dr. Joseph Bannister vagyok, uraim. Legyenek üdvözölve. Cshula kikászálódott az asztal mögül, s meghajolt Mr. Bannister előtt. - Cshula rinpócse vagyok. Ez az úr pedig itt... Blobzang rinpócse. Bannister rám nézett. Nem lepődött meg, hogy nem vagyok nepáli. - Örvendek, uraim. Ő Grace, a feleségem. A fáradt arcú hölgy fáradtan bólintott. - Ő Tereza, a nagyobbik lányom. Tereza ránk mosolygott. Talán még a kék fénynél is szebben világított a mosolya. Igazi mézszőke volt, feszes nadrágban, kockás blúzban, piros papucscipőben. - Ő Sue. A kisebbik. Sue a klónja lehetett volna Terezának. Szép volt ő is, ám szép kis pofikáját ezúttal elcsúfította a fáradtság és a kedvetlenség. - A fiatalember pedig Dan, a fiam. Elnézést kérek, uraim, de az utazás kissé megviselt bennünket. Milyen magasan lehetünk a tenger szintje felett? - Úgy két-háromezer méternyire - nyögte Cshula.

- Azért ez se semmi. Nos hát, gyermekeim, ez az úr Mr. Cshula, a fő láma, ez az úr pedig... Blobzang rinpócse. Izé... - Ő a tanácsadóm - mondta Cshula. A karrieremmel igazán meg lehettem elégedve. A körülményekhez képest elég gyorsan emelkedtem a kolostori ranglétrán. - Ő foglalkozik majd... a mindennapi teendőikkel -így a főláma. - Amint látom, már előkészítették a konténerek helyét mondta elégedetten Mr. Bannister. - Különben gyönyörű ez a vidék. Igazán meg vagyok vele elégedve. Tíz percnyi udvarias csevegés után egy Cshula segítségére siető szerzetes kiterelgette a gyerekeket és Mrs. Bannistert a konténerekhez, Mr. Bannister pedig velünk együtt helyet foglalt az ülőpárnákon. - Milyen érdekes ez az... ülésmód - csodálkozott maga alá húzva a lábait Mr. Bannister. - És mennyire... praktikus. A teakészítő szerzetes ismét felbukkant, kezében új teáskannával. Letett egy ezüstcsészét Mr. Bannister elé, és teletöltötte teával. Mr. Bannister figyelmesen nézte, amint a halványszürke tea elhagyja a kancsó csövét és beleömlik az ezüstcsészébe. - Ez... micsoda? - kérdezte kíváncsian. Cshula rám nézett, és mintha megremegett volna a szája széle. - Tea - mondta. Bannister addig bámulta a teasugarat, amíg meg nem telt a csészéje. - Ez? - kérdezte zavartan.

- Ez - bólintott Cshula. - Érdekes - csodálkozott Bannister. Vékony orrának még vékonyabb cimpái úgy remegtek, mint érzékeny vitorlák a parti szélben. - Hát nincs kellemetlen illata. Csak bizonyos értelemben … furcsa egy kicsit. Naná, hogy az volt! Aki nem szokta meg a himalájai teát, azt sokkszerűen érinti a vele való első találkozás. Bannister felemelte a csészéjét, majd amikor látta, hogy mi ketten meg sem moccanunk, gyorsan visszatette a helyére. Annál is inkább, mivel az ezüstcsészének nem volt füle, az ital pedig forró volt, égette az ujjait. - Bocsánat - mondta zavartan. Cshula felemelte a csészéjét. Úgy, ahogy kell. Négy ujját alácsúsztatta - a csésze alja vastag ezüstlapból készült, így csak nehezen engedte át a tea forróságát hüvelykjével pedig megtámasztotta a csésze peremét, amely ugyancsak kellemesen hűvös volt. Jobb keze három középső ujját belemerítette a csészébe, kihúzta őket, s a rajta maradt cseppeket előbb a föld, majd az ég felé fröccsentette. Mr. Bannister ügyesen felvette ugyan a csészéjét, de az ujjait már nem dugta bele. Vagy féltette őket, vagy egyszerűen csak nem akart a teájába nyúlkálni. Cshula morgott valamit, aztán hajlongani kezdett. Ismét beledugta az ujját a teába, és ismét fröcskölt belőle. Ezúttal északi és déli irányba. Mr. Bannister közben rájött, hogy alighanem egy szertartás résztvevője, ezért feszülten figyelte a mozdulatainkat. Amikor befejeztük, felém fordult. - Bocsássanak meg, uraim, de... meglehetősen tapasztalatlan vagyok az itteni szokások terén, és...

nézzék el nekem, ha tudatlanságomból kifolyólag udvariatlanságot követnék el. - Nem tesz semmit, Mr. Bannister - mosolygott Cshula. - Megkérdezhetem önöket, uraim, hogy ez a fröcskölés az ujjaikkal... - Áldozat - mondtam gyorsan. - Áldozat?... Hm. - Akár szertartásnak is mondhatnánk. Mr. Bannister arca felderült. - Mint a japánoknál az a teaizé... - Hasonló. Ilyenkor a teánkból néhány cseppet a isteneknek és a szellemeknek ajánlunk fel. - Értem. - A föld szellemeinek... - Bocsánat... azok is vannak? - Vannak - bólintottam. - Méghozzá nem is kevesen. Minden épületnek megvan a maga szelleme; általában a küszöb alatt lakik, ezért errefelé nem szabad a küszöbre lépni. Mr. Bannister ekkor fekete zakója zsebébe nyúlt, kirántott belőle egy kockásfedelű noteszt, egy golyóstollat, és csak úgy, a térdén belefirkantott néhány sort. - Ha megbocsátanak, ezeket feljegyezném - morogta. Majd felolvasom Grace-nek és a gyerekeknek. Hadd tanulják meg egy idegen világ szokásait. - Ha felfelé fröccsentünk néhány cseppet - folytattam az az égi isteneknek szól. - Az égi isteneknek - morogta, és egyre gyorsabban járt a kezében a golyóstoll. - A négy világtáj pedig az ö isteneiknek. Igen fontos például az északi irány isteneinek végrehajtott áldozat.

Észak istenei általában mohók és kegyetlenek; igénylik az ajándékokat... - Ezt meg kell tanulnia a gyerekeknek - mondta Bannister. - Bár... Tereza már nem gyerek... hm... Ebben egyetértettünk. Bár még nem volt alkalmam rá, hogy tüzetesebben is megszemléljem Terezát, annyit azért láttam belőle, hogy egyetértsek az apjával. Terezárói már nemigen lehetett volna azt állítani, hogy gyerek. Mr. Bannister ekkor ismét minden figyelmével a tea felé fordult. Beleszagolt, majd elfintorította az orrát. - Hát... furcsa egy kicsit, ami azt illeti. Meg szabad kérdeznem, hogy miért ilyen szürke a színe? - Azoktól, amik benne vannak - mondtam bölcsen. - Hm. És mik vannak benne? - Elsősorban tea. Zöld tea. - Ertem. - Zöld téglatea. - Tégla... tea? - Azért hívják így, mert tégla alakúra préselik. Ez is régi hagyomány a Himalájában. Valaha a téglaformára préselt tea fizetőeszközként szolgált, akárcsak a jak vagy a szarvasmarha, vagy a vég selyem. A préselt teatéglából le kell vágni bizonyos mennyiséget, s abból megfőzni a teát. - Értem. Ez... igen érdekes. - Ezután jakvajat tesznek a tetejére. A jakvaj elolvad. .. - Micsoda... kérem? - Jak vaj. - Hm. Szóval jakvaj. - Az a fontos, hogy jó avas legyen.

- A jakvaj? - Természetesen. Csak úgy ízletes igazán. Mr. Bannister furcsán nézett rám. - Ez talán... egy kis tréfa... hehehe... - Miért lenne tréfa? - csodálkoztam. - Az avas jakvaj a himalájai tea szíve-lelke. Anélkül mit sem érne az egész. Aztán még... hm... árpalisztet is tesznek bele. Bannister eltátotta a száját. - Mit nem mond... Az enyémbe is tettek? - Természetesen. Mr. Bannister egyre gyanakvóbban vizsgálgatta a csészéjét. Láttam rajta, hogy lassan lankadni kezd benne a kezdeti lelkesedés. - Van még valami... egyéb is? - A lekvár. Ez tájegységenként változó. Van, ahol egyáltalán nem is tesznek bele, azonkívül persze az sem mindegy, hogy milyen a lekvár. A legízletesebb a vadribizlié. Persze, ha van más... Cshula felemelte a csészéjét, jelezve, hogy vége az oktatásnak. Immár feleslegesnek tartotta a szóróáldozatot, egyszerűen csak a szájához emelte a csészét, és nagyot szürcsölt belőle. Így tettem én is. Szándékosan szürcsöltem, hogy ezzel is kifejezzem az istenek és szellemek iránti tiszteletemet. Ha ugyanis ízlik a tea - amit a szürcsöléssel fejezek ki akkor ez azt jelenti, hogy a számukra felajánlott áldozat is kiváló minőségű. Mr. Bannister a szürcsölésre nem mert rákérdezni, csupán tanácstalanul nézegette a teáját. - Kóstolja meg - biztattam. - Egésze kiváló íze van.

Mr. Bannister bólintott, összeszedve minden lelkierejét nagyot húzott a teájából, majd letette a csészét maga elé az asztalra. - Hát ez... hát ez... - aztán legyintett egyet. - Hát ez... - Mondtam én, hogy nem fogja megbánni! - lelkesedtem. - Ne aggódjék, van még elég. Cshula rinpócse, valamint szerény személyem naponta több kancsóval is elfogyasztunk. - Nem, nem! - tiltakozott Mr. Bannister. - Egyelőre elég ez az egy... akarom mondani, fél... csészényi. Inkább mondanék néhány szót az alapítványunkról... csak kicsit... bocsánat... - Elfordult és megtörölgette a száját a zsebkendőjével. - Ejnye... no... ez a magasság, mintha kicsit megkavarta volna a gyomromat. Sebaj. Szóval, mint tudják, Joseph Bannister vagyok... az alapítványunk titkára. Csak nemrég vettem át az alapítvány titkárságának az irányítását, ezért nem vagyok még jártas ezen a területen. Ismét előkapta a zsebéből a zsebkendőjét, elfordult, és diszkréten böffentett egyet. - Na igen - mondta aztán. - Az én feladatom, hogy beindítsam a valódi átalakítást, ha végül is a többiek megszavazzák rá a pénzt. Ki hinné, hogy ez a kolostor majd egy évszázadig üresen állt. Elnézést kérek, uraim... Ismét a zsebkendő, ismét a diszkrét böffentés. - Természetesen nemcsak én jöttem a családommal, hanem az alapítvány eseti bizottságának néhány tagja is velünk jött, mint például Mr. Yerwood, Mr. Collender, Mr. Drakes és még néhányan. Őszintén szólva, nemigen ismerem őket, mint említettem, új vagyok még a titkárság élén, ám valamennyien gazdag és befolyásos emberek, kedvelik a keleti világot, és roppantul kíváncsiak, hogy

milyen a kolostori élet. Az ő nagyvonalúságuknak köszönhetjük a konténereket is. Bocsánat, uraim. Zsebkendő, böffentés. - Hoztunk áramfejlesztő generátort is - folytatta a gyomrát tapogatva. - Amint hallottam, nincs idefent... áram... hát most... látni fogják, hogy milyen áldás az emberiségnek. Azonkívül... napelemeket... is... Olyan gyorsan ugrott fel, hogy majd feldöntötte az asztalkát. - Bocsánat, uraim! Feltépte az ajtót és kivágtatott a folyosóra. Ha felvillant volna a kék fény, nem kételkedtem volna benne, hogy ismét egy hologram tűnt el a szemem elől. Cshula rinpócse intésére utána vágtattam. Fél óráig kerestem, mindhiába. Akkor aztán visszatértem a főláma cellájába. 22 Nem kis meglepetésemre addigra Cshula is felszívódott, találtam viszont három ismeretlen embert odabent. Rájuk mosolyogtam, és megpróbáltam szó nélkül lelépni. Egyikük, egy alacsony, vörös képű emberke azonban nem hagyta. - Na végre, csakhogy előkerült - kiáltott rám. - Ön ugyebár Cshula rinpócse? Nem volt mese, be kellett mennem a szobába. Sóhajtottam, átléptem a küszöböt, majd meghajoltam előttük. - Legyetek üdvözölve Ngagpa kolostorában. Fel akartak tápászkodni, de nem sikerült nekik. Mivel mindhárman egymásra rakott párnákra telepedtek le, nem volt egyszerű felállniuk. Nehogy baleset történjék velük, inkább magam is leültem.

- Őszentsége hamarosan visszajön - tettem nem egészen biztos ígéretet. - Őszentsége? - hökkent meg a vörös képű emberke. - Ön akkor... kicsoda? - Hát nem látod, hogy... európai vagy amerikai? -bökött rám egy nagy hasú, nagy kezű férfi. - Ez nem lehet a főláma! - Blobzang rinpócse vagyok - mondtam elegánsan meghajolva. Pontosabban annak szántam, ám az ülőpárnák csúszkálni kezdtek a fenekem alatt, így inkább kapálódzásnak tűntek a mozdulataim, semmint meghajlásnak. A harmadik, ősz hajú, szemüveges férfi bólogatni kezdett. - Üdvözöljük, rinpócse. Különben kit tisztelhetünk önben? - Őszentsége jobbkeze vagyok. - Hm. És ez mit jelent? - Én vagyok az egyik tanácsadója. - Remek, remek - dörzsölgette össze a kezét az ősz hajú. Az én nevem Conrad Yerwood, az az úr - a nagy kezű, pocakosra mutatott - Mr. Adam Collender, ő pedig Mr. Forest Drakes. - Örvendek, uraim - mondtam, pedig egyáltalán nem örvendtem. - Eredetileg Mr. Cshulával szerettünk volna beszélni, gondolja, hogy hamarosan itt lesz? - Feltétlenül - ígértem. - Nem tudja, hol lehet? - Imádkozik - mondtam. - Hm. És... hol imádkozik? - Hol itt, hol ott.

- Nem tudná valahogy előkeríteni? - Hova gondol? - hökkentem meg. - Egy imádkozó főlámát nem szabad megzavarni. - Ez világos - bólintott a nagy kezű Mr. Collender. - Ön szerint... mikor fejezi be az imáját? - Az attól függ - mondtam. - Mitől? - Hogy mennyi a világ bűne. - A micsodának a bűne? - hökkent meg Mr. Yerwood. - A világé. Őszentsége felelősséget érez az egész világ iránt. Ezért imádkozik a bűnösökért. Ez pedig néha sokáig tart. Gondoljon csak bele, Mr. Yerwood, csupán Kínában több mint egymilliárd bűnös él. És akkor hol van még a többi kontinens?! - Pedig meg kellene beszélnünk bizonyos dolgokat csóválta meg a fejét Mr. Collender. - És azokat csak kizárólag személyesen vele beszélhetjük meg. Anyagiakról van szó ugyanis. Mi az alapítvány eseti bizottságának a tagjai vagyunk. - Megpróbálom előkeríteni - mondtam szolgálatkészen. Felálltam és az ajtó felé lépkedtem. - Nem tudom, hogy meddig fog tartani, uraim, de előkerítem. Eszemben sem volt. 23 Némi ajtókeresgélés után végül csak kijutottam az udvarra. A tegnap még csendes táj ma már csatatérnek tünt. Egy cirka három emeletnyi magas munkagép konténereket rakott le az udvar füvére, néhány munkás pedig, amint a konténerek alja elérte a talajt, már kezelésbe is vette őket. - Pontosan a helyükre! - vezényelt egy sárga sisakos nepáli férfi.

Szerencsére ügyet sem vetettek rám. Lesunytam a fejem, és csak akkor lassítottam egy kicsit, amikor meghallottam egy újabb férfi dörmögő hangját. Hindiül beszélt egy másikhoz, aki valószínűleg egy munkagödörben dolgozott. - Igyekeznünk kell, Kumar, mert rövidesen ítéletidő lesz itt! - Ki mondt a? - Kapur. Sikerült valahogy befognia az időjárás-jelentést. - Mit jelent az, hogy ítéletidő? - Esőt, vihart, amit csak akarsz. Ez itt különösen veszélyes hely, jó lesz mihamarabb eltakarodnunk innen! - Hm. És mi a veszély benne? - Hát a víz és a földcsuszamlás, barátom! Bámészkodtam egy kicsit, megpróbáltam felmérni a konténerfalu helyét. Kicsit több volt a konténerekből, mint gondoltam: majd az egész udvart elfoglalták. Bár tulajdonképpen szemlélet kérdése az egész. A kolostor udvara ugyanis az a terület, amelyet a kolostor kerítése határol. Elméletileg. Csakhogy Ngagpának két oldalról is hiányzott a kerítése, így az udvar a végtelenbe veszett. Ha így nézzük a dolgot, akkor a konténerek nem is foglaltak el olyan óriási helyet. A konténerek után a démonfalat vizsgáltam meg. Azaz csak a helyét. A démonfal eltűnt az elmúlt évek mély torkában, csak néhány kö jelezte, hogy eredetileg hol állt. A töredezett alapkő mellett ott láttam azt a követ is, amellyel Namszengpa próbálta megakadályozni a démonok bejutását a kolostorba. Amint a kövek körül tébláboltam, megszólalt mögöttem valaki. Kellemes, gerincet birizgáló hangon, ahogy csak egy fiatal nő tud megszólítani valakit.

- Halló, szentatyám, hogy van? Lassan, méltóságteljesen, egy igazi, az élet múlandóságán töprengő szerzeteshez illőn fordultam meg. Aztán majdnem kiejtettem a kezemből azt a mani követ, amelyet éppen benne szorongattam. Az volt a szándékom, hogy megtörölgetem a zsebkendőmmel; elvégre alig látszott rajta a felirat a kosztól. Attól tartottam, hogy egy-egy rövidlátó démon nem tudja majd elolvasni, és egyszerűen csak besétál mellette az épületbe. Ha leejtettem volna a követ, bizonyára a lábamra esett volna, s akkor aztán odalett volna a méltóságom. Szerencsére az istenek megóvtak tőle, hogy nevetségessé tegyem magamat. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnom a lefelé hulló démonriasztót. Miss Tereza - mert ki lehetett volna más - érdeklődve legeltette rajtam a szemét. Éppen úgy, mint megfordítva. Hogy ő mit látott rajtam, az örök titok maradt, ám hogy én mit rajta, arról órákig lehetne beszélni. Ha röviden akarnám kifejezni magam, csak annyit mondanék, hogy Tereza Bannister gyönyörű lány volt. Szőke, karcsú, és az arca, ó, istenek! Szelíd arcához csak hangja lágysága és simogató kedvessége volt mérhető. Jeanse szorosan rásimult a testére, akárcsak világoskék blúza. Ugyancsak világoskék rövid szárú csizmája két óriási virágnak tűnt, amelyek éppen akkor bújtak ki a fűből. Levettem a süvegemet és akaratlanul is meglegyezgettem vele az arcom. Bár már itt volt az ősz, valahogy melegebb volt a megszokottnál. Főleg itt, a hajdani manifal környékén.

- Jól - mosolyogtam a lányra. - Köszönöm, jól vagyok. És ön hogy van, kisasszony? - Mesésen - felelte Tereza kissé félrehajtva a fejét. - Ön jól beszél angolul, atyám. - Köszönöm a dicséretet. Tereza tovább vizsgálgatta az arcom. - Ön idevaló egyáltalán? - Hát, ha arra gondol, kisasszony, hogy nepáli anya szülte, azt kell mondanom, hogy nem. - Sejtettem. Akkor hát hol szülte az anyja? - Európában. - Megkérdezhetem, hogy hogyan kerül ide? - Itt dolgozom a kolostorban - mondtam. - Mint micsoda? - Őszentsége Cshula rinpócse tanácsadója vagyok. Azonkívül a könyvtárban buzgólkodom. Szándékosan nem mondtam, hogy dolgozom, elvégre tényleg nem dolgoztam még benne. Sőt könyvet is csak azért vettem a kezembe, hogy leszedjem néhány halottról. Tereza mintha kicsit megkönnyebbült volna, amikor kiderült, hogy nem vagyok szerzetes. - Tényleg, miből áll a munkája? - A hivatalos tanácsadáson kívül régi könyveket olvasok. A lámahit különféle problémái foglalkoztatnak. - Csak úgy? - Nem egészen. Egyetemen tanítok, ám ahhoz, hogy tanítani tudjak, néha kutatnom is kell. - Akkor miért jár ebben a ruhában? - Mert ebben kényelmesebb. Bár idekint még meleg van, ha sokat üldögél a rideg falak között, könnyen reumát kaphat.

- És ez a izé melegíti? - Nem is sejti, mennyire. Tereza ajkai közé vette a mutatóujját és még jobban elgondolkodott. - Most éppen mit csinál? - A démonfalat nézegetem. - Falat? Hol van itt fal? Nem tehettem mást, hosszas magyarázatba kezdtem. Először is elmeséltem neki, hogy milyen egy igazi démonfal. Magam is éreztem, hogy így, ha nem láthatja, nehezen tudja elképzelni. Mintha egy lerombolt felhőkarcoló helyén próbálnám meg elmagyarázni valakinek, aki még soha nem látott olyat, hogy milyen is volt eredetileg. Tereza felhúzta bájos orrocskáját és figyelmesen hallgatta a szövegemet. Közben többször is alaposan végigmustrált. - Azt mondta, hogy a démonok miatt emelték? - Így van. - Ez annyit jelent, hogy vannak errefelé démonok? - A szerzetesek hisznek bennük. - No és maga? - Nem olyan nehéz hinni bennük. Ha felkapaszkodik a hágók magasába, a komor sziklák közé, ön is másképpen gondolkodik majd, mint eddig. Tereza felém nyújtotta a kezét. - Tereza vagyok. Tereza Bannister. - Én pedig Leslie. Leslie L. Lawrence. - Örvendek, Leslie. Szóval, a démonfalnál tartottunk... Ezután a mani-falról is beszéltem neki. Elmondtam, hogy a démonfal nem hosszú, néhány méter csupán, de a démonoknak ez is elég. Ha megpillantják, egyszerűen

megbénul tőle a lábuk. Mindig a kolostor északi bejáratánál áll, mivel a démonok földje északi irányban terül el. Ezzel szemben a mani-fal egészen más. A manifal jó néhány száz méter hosszan húzódik és csupa-csupa mani kőből áll. Hogy mi a mani kő? Kisebb-nagyobb kavicsok, amelyekre az om mani padme hum feliratot vésték. Ez is démonriasztó, bár talán nincs olyan ereje, mint a démonfalnak. Ez utóbbira ugyanis Tamgrin, a lófejű isten képét vésik, akitől a démonok kifejezetten frászt kapnak. - Hát ez roppant érdekes - bólintott. - Akár napokig is elhallgatnám. Viszont... megmagyarázna nekem valamit, Leslie? - Amit csak akar - biztosítottam. - Nos, amint az imént a kolostor egyik épülete mellett sétálgattam... hm... észrevettem egy freskófélét. Egy falfestményt, bár ezt éppen fára festették. - Igen? - Egy nő volt ráfestve. És kissé... hogy is mondjam csak... - Előfordul - bólintottam. - A láma-hitvilág telis-tele van női istenekkel. - Na igen, csakhogy ez... hm... nem viselt sok ruhát magán. - A tibeti istenek jelentős része indiai eredetű magyaráztam. - Indiában pedig köztudottan meleg van. Ezek a képek nem a Himalája vidékének öltözködési szokásait tükrözik, az kétségtelen. - Jó, jó, de valahogy mégis... ennek az istennőnek teljesen szabadon voltak a keblei. - Megesik - mondtam. - Gyakori ez az ábrázolásmód. - És... mi az oka?

- Mint említettem, a minta indiai, Indiában pedig... a női meztelenségnek erotikus tartalma van. - A női meztelenségnek mindenütt erotikus tartalma van mondta határozottan. - Kivéve talán a hullaházat. - Igen, de ebben a hitvilágban az erotika az isten imádatának egyik formája. - Megtörölgettem a homlokomat és megpróbáltam elevezni a veszélyes vizekről. - Érdekes - csóválta meg a fejét. - Ki hitte volna? Mondja, Leslie, amikor egy szerzetes - nem ön, mert ön nem igazi szerzetes - ezeket a képeket nézegetik... vajon mire gondolhat? - Nem is tudom - tűnődtem. - Bizonyára arra, hogy az istennőnek nagy hatalma van az emberek felett. - A meztelen női kebleknek mindenütt nagy hatalmuk van a férfiemberek felett. - Igen-igen - mondtam. - De ezt nem úgy kell érteni. - Úgy hallottam, hogy a szerzetesek cölibátusban élnek, azaz meg kell tartóztatniuk magukat bizonyos... hm... dolgoktól. - Ez így is van. - És ön? Ismét csak meg kellett törölgetnem a homlokomat. Szokatlanul meleg napra virradtunk, mit mondjak. - Ha valaki vendégségbe megy valahova, alkalmazkodnia kell vendéglátóihoz. - Igazán? Kár. Tereza azonban egyáltalán nem akart alkalmazkodni. Hozzám lépett és belém karolt. - Vegye csak le a sapkáját! Szeretném látni az arcát. - Az imént már levettem.

- Vegye le még egyszer! Csak azért, hogy ha legközelebb találkozunk, felismerjem. Egyforma a ruhájuk, s olyan egyformának látszanak, mint a hangyák. Biztos, hogy maga nem szerzetes? - Biztos - nyugtattam meg. - Oké. Szóval, mit kell még tudnom a kolostorról? - Hosszú ideig parlagon hevert. - Akárcsak én - mondta. - Mostanában egyre gyakrabban gondolok bizonyos dolgokra. Jidam, őrangyalom, ekkor nagyot rikkantott a lelkem mélyén. Úgy látszott, az utóbbi órákat békésen átaludta, nem akart kapcsolatba kerülni velem. Én meg nem szólongattam; elvégre úgyis tudtam, mit mondana, ha felébredne. Hogy amilyen gyorsan csak tudok, húzzak el Ngagpából. Most azonban nagyot rikkantott. - Ne! Ezt ne csináld! - Mit? - adtam az ártatlant. - Mintha nem tudnád. Ez a nő adja neked a lapot, te meg veszed őket. - Dehogyis veszem! - háborogtam. - Nem hallottad, hogy megpróbáltam elevezni a veszélyes vizekről? - Igazán? Aztán hova jutottál? Ez a nő... beléd karolt. - Ez még nem jelent semmit. - Mondod te. Nekem sajnos rossz tapasztalataim vannak az ilyesféle karolgatásokkal kapcsolatban. Ezzel kezdődik, aztán mással folytatódik. A vége az lesz, hogy menekülnöd kell. Fejvesztve és árkon-bokron át. - No, ez azért csak ritkán fordult elő, és az is már jó régen.

- Számomra nincs olyan, hogy jó régen. Én mindenre pontosan emlékszem. Hagyd azt a nőt, utoljára figyelmeztetlek. Mert ha nem... Egyelőre nem sikerült megtudnom, mi lesz akkor, ha nem fordítok azonnal hátat Miss Bannisternek, mert a lány hirtelen megszólalt. - Érdekes. Esküdni mernék rá! - Mire? - riadtam fel. - Hogy ön magában beszélget. Remélem, nem olyan, akinek két lelke van? Annak idején valaki adott nekem egy könyvet, amelyben az állt, hogy némely indiánnak két lelke is van. Van egy normális, mint minden embernek, aztán van egy másik, és a kettő gyakran társalog egymással. Tudja, hogy hívják ezt mifelénk? Skizofréniának. Remélem, maga nem ilyen? Kénytelen voltam megtagadni a védőszellememet. Nem volt sértödős, nemigen érdekelte a dolog. - Nem - erősítettem meg. - Egyáltalán nem. - Az a helyzet, hogy kivagyok egy kicsit - pislogott rám. - Idegileg legalábbis. - Hm. És mi az oka? Nem kellett volna megkérdeznem, ám én mégis megtettem. Nem lehettem udvariatlan, elvégre mégiscsak egy gyámolításra szoruló nő volt. - Hogy mi az oka? - tűnődött. - Szereti maga a csokoládét? - Nem jellemző - mondtam. - Egy-egy kis darabkát... néha. - Jól van, akkor mit szeret? - A himalájai teát.

- Azt a szörnyűséget? Jézusom, csak nemrég kínált meg egy csészével egy öreg szerzetes. Borzalmas volt. És maga kedveli? - Nagyon - vallottam be szégyenlősen. - Jól van - legyintett. - Ha szereti, hát szereti. Szóval... minden nap megiszik, gondolom, egy csészével. - Ó, még többel is. - Pláne. Szóval, mi történne, ha egyszer csak nem kapna több teát? Mondjuk... nem lenne miből főzni. - Hát, kellemetlen lenne - mondtam. - Mennyire az? - Azt hiszem, nagyon. - Tudja, miért? Mert elvonási tünetek jelentkeznének magánál. Én is így vagyok vele. - A teával? - A fenébe is, dehogy! - toppantott egyet. - Hiszen mondtam, hogy nem kedvelem ezt az izét. Akkorát csaptam a homlokomra, csak úgy csattant. - Hogy én mekkora szamár vagyok! Most jöttem csak rá, mire gondol. - Na végre! - A csokoládéra - mondtam. - A csokoládé valóban képes elvonási tüneteket produkálni. Tereza mélyet sóhajtott és legyintett egyet. - Őszintén szólva, nem arra gondoltam. De mindegy. Tudja, mit mondok én magának, Leslie? Menjen csak szépen vissza a könyveihez, és olvasgassa őket. És ha meztelen istennőt látna a falon, süsse le a szemét, nehogy bűnös gondolatai támadjanak. Bár ahogy elnézem magát, magának még akkor sem támadnának olyanok, ha az istennő megelevenedne és a nyakába esne. - Megfordult, és elindult a konténerek felé.

- Hé! - kiáltottam utána. Tereza megfordult. Mintha halvány reménysugarat láttam volna az arcán. - Mi a helyzet, Leslie? - Még egyéb démonűzőkről is beszélni akartam magának. Tereza nyelt egyet. - Majd talán máskor. Most nem érek rá. Sietnem kell... - Hova siet? - A konténerembe - mondta. - Ki akarom sírni magam. 24 Felemeltem a beszélgetésünk közben földre tett mani követ, és visszahelyeztem a démonfal talapzatára. Hirtelen halk beszélgetés ütötte meg a fülem. Felemelkedtem és két férfin akadt meg a szemem. Az egyik félrefésült hajú, vastagkeretes szemüveget viselő, kissé kiálló fogú, vékony fickó volt, a másik testes, megtermett, kerek képű fiatalember. Míg az előző hagyományos öltözékben, elegáns fekete cipőben lépkedett a füvön, a másik rövidnadrágot, sportcipőt és rövid ujjú inget viselt. - A, itt egy szerzetes! - csillant fel a megtermett szeme, akinek a karján olyan izmok duzzadtak, hogy egy profi súlyemelő is megirigyelhette volna. - Kérdezzük meg tőle. Illedelmesen megálltam és feléjük néztem. A két férfi meggyorsította a lépteit. - Üdvözlöm, szentatyám, beszél angolul? - kérdezte néhány lépésről a dagadó izmú. - Beszélek - biccentettem. - Ó, ezek szerint ön angol... vagy amerikai? - Beszélek angolul - ismételtem meg. - Itt lakik a kolostorban?

Szótlanul bólintottam. - Mióta? - Néhány napja - mondtam. Ezután további kérdések következtek, amelyeket felesleges lenne elismételnem. Nagyjából arról szóltak, hogy mi a csodát keresek én itt, ahol a madár sem jár. Amikor megtudták, hogy Cshula rinpócse tanácsadója lennék, érdeklődő pillantásokat vetettek rám. - Ön tudja, hogy jelenleg hol található a rinpócse? - Talán imádkozik - mondtam. A másik, a kissé előreálló fogú megcsóválta a fejét. - Meddig imádkozik a rinpócse? Az imént találkoztunk egy öreg szerzetessel, ő is azt mondta, hogy imádkozik. Ám ő sem árulta el, hol. - Az a dolga - vontam meg a vállam. - Egy főlámának az a dolga, hogy imádkozzék. - No de ennyit! De talán ön is tudna válaszolni a kérdésünkre... Pusztán kíváncsiságból kérdezem, hogy… - vajon miért kértek a kolostor számára áramfejlesztő generátorokat, amikor... anélkül is világít odabent valami. - Mire gondol? - kérdeztem. - A kék fényre. Maga is látta? - Hát... néha látok valamit. - És ilyenkor mire gondol? - Semmire - vontam meg a vállam. - Én nem törődöm ilyesmikkel. Azóta nem. - Mióta? - kérdezte a kiálló fogú. - Különben Keith Warton vagyok. - Leslie L. Lawrence. - Én pedig Malcolm Cumberbats - biccentett a súlyemelő. - Szóval... mit akart elmondani, Mr. Lawrence?

- Azt, hogy én már nem csodálkozom idefent a Himalájában semmin. Azóta, hogy egyszer csodát láttam. - Valóban? És mi volt az a csoda? - Meghalt egy szerzetes. Nem ebben a kolostorban, hanem egy másikban. Az volt a helyzet, hogy kiszorult a testéből a lelke. Mr. Cumberbats eltátotta a száját. - Kiszorult? Ez meg mit jelentsen? - Azt, hogy nem volt elég elővigyázatos. Nem tette oda az imakönyve egyik lapját az ágya mellé, amikor elaludt. Pedig oda kellett volna tennie. Tudják, miért? - Nem - mondta Cumberbats. - Miért? - Mert álmában gyakran kiszáll az ember testéből a lelke. Összevissza bolyong a földön, majd egyszer csak megunja a bolyongást és vissza akar térni a testébe. Ha ott van az ágya mellett a megfelelő imádság, akkor nincs gond. Visszatérhet vagy a szájon, vagy az orron át. Ám ha elfelejtette maga mellé tenni a könyvlapot... hát akkor baj van. - Milyen baj? - Nem tud visszamenni a lélek a testbe. A száj bezáródik, az orr is bezáródik, ő pedig kívül reked. - Affene! - morogta Warton. - És akkor mi történik? - Az illető meghal. Vagy még rosszabb. Egy gonosz lélek búvik be a testébe. Akkor viszont rodzsunggá, azaz elátkozott holttesté válik. Mint mondtam, egyszer én is láttam egy halott embert, akiből kiszállt a lélek és nem tudott visszatérni belé. Később már hiába tették mellé a könyvlapot, a szája és az orra annyira összezáródtak, hogy a lélek nem volt képes elfoglalni a helyét. Az illető meghalt. - És?

- A kétségbeesett rokonok varázsló lámát hívattak. Véletlenül én is ott voltam, s végignéztem a szertartást. Tudják, mi történt? A varázsló láma addig-addig olvasott varázsszutrákat neki, amíg a halott hirtelen megmozdult. A szutrákkal sikerült egy kicsit megnyitni az orrát; a várakozó lélek ezen át visszaszállhatott a testbe. - Értem - bólintott Warton. - Csak azt nem értem, hogy mi köze a maga feltámadt halottjának a kék fényhez. - Hogy mi köze? - mosolyogtam. - Hát az, hogy aki már látott halottat feléledni, az nem csodálkozik olyan apróságokon, hogy honnan jön a fény a kolostorba. Jön és kész. Olyannak kell elfogadni a Himaláját, amilyen, és nem mindig szabad a miérteket keresnünk. Itt sok minden lehetséges, ami másutt lehetetlen. - Azt akarja mondani, hogy errefelé... olyan energiaforrások is léteznek, amelyek másutt nincsenek a földön? - Nem tudom, mit akarok mondani - tártam szét a karom. - Talán csak annyit, hogy nem mindennek szükséges kinyomoznunk az okát. Régen például hittek az emberek a tündérekben, szerették őket, lerajzolták őket, gyűszűben mézet vittek nekik, mindkét fél boldog volt, és szerette a másikat. Aztán a tudomány kiderítette, hogy tündérek nincsenek; ami addig történt, az nem más, mint illúzió. Kinek volt ez jó, kérdem én? Rájöttünk, hogy tündérek nincsenek... s ezzel szegényebbek is lettünk. - Hát igen... - morogta Mr. Warton. - A tudomány már csak ilyen. Megfoszt bennünket az illúzióktól, és gyakran nem ad helyettük semmit. Mr. Cumberbats rám mosolygott.

- Rendbehozzuk ezt a kolostort, Mr. Lawrence, aztán akár vissza is költözhetnek bele a tündérek. A kék fény pedig csak hadd világítson! Elköszöntek és elmentek. Jómagam ott maradtam a mani kövek mellett, de már rég nem rajtuk jártattam az eszem. Sokkal inkább azon, hogy ki és miért ölhette meg Khorlo szerzetest. És miért éppen Cshula rinpócse ezüstszegekkel kivert nyelű késével? 25 Addig-addig bámultam a mani köveket, amíg ismét megszűnt körülöttem a világ. Zavarban lettem volna, hogyha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy min túráztattam az agyam. Az az igazság, hogy alighanem semmin. Csupán beszívtam a körülöttünk elterülő, még virágos rétek illatát, és a közeledő ősz szagát is. A hiányos kerítésen túlról enyhe füstszagot éreztem; alighanem a közeli faluból jött. Estefelé már igencsak hűvös van a hegyek alján, a falusiak ilyenkor még bedurrantanak az agyagkályhákba, s mellettük heverészve emlékeznek a lassan tovatűnő nyárra. Romantikus álmodozásomból ismét csak halk köhécselés rezzentett fel. Ezúttal a pergamenképű Gyamco rinpócse bukkant fel a szemem előtt két szerzetes kíséretében. A trapák adománygyűjtő fatálacskát tartottak a kezükben, mélyen meghajoltak Gyamco előtt, majd elindultak a kapu irányába. Gyamco rám pillantott. Természetesen tudtam, mi a kötelességem; mélyen meghajoltam és előrenyújtott kézzel üdvözöltem.

Gyamco rinpócse éppen csak megérintette a kezem. Biccentett egyet, ami azt jelentette, hogy nyugodtan kiegyenesedhetek. Gyamco rinpócse összehúzta a szemét és a távolodó szerzetesek után nézett. - Hova mennek a trapák? - bámultam én is utánuk. - Adományért - mondta Gyamco. - Lemennek a faluba. - Ilyenkor? - hökkentem meg. - Adományért reggel szokás menni. - Csak hadd menjenek - legyintett. - Adományért bármikor mehetnek. - Szüksége van a kolostornak ételadományra? csóváltam meg a fejem. - Úgy természetesen nincs, ahogy gondolod, rinpócse mosolygott Gyamco. - Ez egy réges-régi szokás, s amint hallottam, így volt ez Európában is. A szerzetesek adományokból éltek. A kolostor környékén élők tartották el őket, na és persze a kegyurak. Akkor nagy jelentősége volt minden szem rizsnek, minden kis zöldségnek. - De ma már nincs. - Ma már nincs - helyeselt Gyamco. - Ma már más jelentősége van a koldulásnak, ha úgy tetszik. Bár az istenek nevében koldulni nem szégyen, s ezt az emberek nem is koldulásnak veszik. A szerzeteseket mindig is el kellett tartani, és kész. Ezért aztán megfelelő lelki ellenszolgáltatás járt. Az egyház és a laikusok kölcsönhatásban álltak egymással. Ma már természetesen másképpen mennek a dolgok. Az élelemgyűjtés szokása azonban megmaradt. És tudod, miért, rinpócse? Mert ez a hagyomány. Márpedig az egyházat a hagyomány élteti. Ha megszűnik a hagyományok tisztelete, vége az

egyháznak. Ezért csak menjenek és gyűjtsenek adományokat akkor is, ha konkrétan nincs rá szükségünk. így kerek a világ. Különben min töröd a fejed, Blobzang rinpócse? - Csak nézelődöm és gondolkodom - mondtam. - És min gondolkodol? - Most éppen a régi időkön. Milyen lehetett ez a démonfal, amikor még állt? - Azt mondják, nagyon szép. Márványból faragták és Tamgrin olyan volt rajta, mintha élne. Démon ide be nem tette a lábát, az biztos. - Valahogy mégiscsak bejuthatott néhány - mutattam a romos épületre. - Ezt az idő démona tette, rinpócse - morogta Gyamco. - Valamennyi démon között ő a legveszélyesebb; őt a legnehezebb legyőzni, sőt nem is lehet. Csak halkan mondom neked, rinpócse; az időt nem lehet megállítani még démonfalakkal sem. De visszafordítani talán igen. Én mindenesetre megpróbálom. - Széles mozdulatot tett a karjával, mintha magához akarná ölelni Ngagpát. - Ngagpa kolostora újjá fog éledni! Ismét tele lesz majd szerzetessel, mint régen, ismét csillogni-villogni fog minden, mint régen. Hála az alapítványnak. Még szerencse, hogy a Nyugatban feltámadt az érdeklődés Kelet szellemi kincsei iránt. Úgy hírlik, elég pénzt kapunk ahhoz, hogy Ngagpa ismét a régi fényében ragyogjon. - Már így is ragyog - mondtam. - Legalábbis nekem úgy tűnik. Gyamco rinpócse rám pillantott. - A kék fényre gondolsz? - Például.

- Nem is gondolod, mennyit törtem rajta a fejem. De te felettébb idegesnek látszol, rinpócse. Csak nem a fény miatt? Vagy valami más nyugtalanít? - Tudod, hogy itt nemrég gyilkosság történt? - kérdeztem szinte kiáltva. - Megölték Khorlót! Gyamco bólintott. - Tudom. - Kitől? - Cshula rinpócsétól. - Tehát elmondta neked. - Ez csak természetes, rinpócse. Elvégre én vagyok a fő tanácsadója. Nekem mindenről tudnom kell, ami csak Ngagpában történik. Meg is találtam a holttestét. És a másik kettőét is. Ott voltak Khorlo mellett, csak te nem vetted észre. - És mit szólsz mindehhez? Gyamco lehorgasztotta a fejét. - Félek, rinpócse, mit tagadjam. Félek, hogy ez csak a kezdete valaminek. Soha nem hittem volna, hogy Ngagpában ilyesmi is megtörténhet. Cshula rinpócse is teljesen ki van borulva tőlük. Téged keres, hogy beszéljen veled. A holttestek egyelőre a helyükön vannak, miattuk ne aggódj! Amíg a halottakról társalogtunk, megváltozott az időjárás. Hűvös szél érkezett a hegyek közül, földre döntötte a virágokat a réten. A virágok meghajoltak, majd amikor a szél elvágtatott felettük, győzelemittasan kiegyenesedtek. Ők még nem tudták, amit én. Bármenynyire is lebecsülik a szelet, végül is ő fog győzedelmeskedni rajtuk. Volt még valami egyéb is a levegőben, ami még ennyire sem tetszett nekem. A szél eszeveszett gyorsasággal

robogó fekete felhőket terelt felénk. Kövér, lustán lelógó hasuk volt, telis-tele nedvességgel. A kérdés csupán az volt, hogy mikor borítják ránk a terhüket. A távolban a fehér sapkás hegyek szürke ködbe burkolóztak. Mintha tíz perc alatt megtörtént volna a nagy himalájai évszakváltás; meghalt a nyár, sokáig éljen az ősz! Gyamco felemelte a fejét, és a levegőbe szimatolt. - Itt az ősz - mondta. - Érzem az illatát. És a szél is megerősödik. Holnap már még többen leszünk a kolostorban. - Többen? Ezt hogy érted? - hökkentem meg. - Lemenekülnek a hegyekből a túrázók - mondta. - A hegymászók? Ide? Hiszen messze vagyunk a hegyektől! - Ezek csak amatőrök, rinpócse. Nem akarják meghódítani a csúcsokat, csupán a hegyek lábánál túrázgatnak. Ha elromlik az idő, védett helyet keresnek maguknak. Ilyen például Ngagpa is. Be lehet húzódni a falai közé. Csak addig, amíg megjavul az idő. Mert még megjavul. Egyszer és nem hosszú időre. Ám ez a kis idő is úgy csábítja őket, mint a virág a méhet. Itt maradnak néhány napig, aztán visszamennek a hegyekhez. Már az éjszaka megérkezhetnek. - Ők is konténerekben laknak majd? - Ők a sátraikban húzzák meg magukat, rinpócse. Eddig az udvar közepén verték fel őket, de most erre nincs lehetőség; az alapítvány emberei elfoglalták a helyüket. Lehet, hogy behívom őket az épületbe. - Van elég használható cella odabent? Gyamco megvakargatta a feje búbját. - Majd a kis imateremben szállásolom el őket. Még mindig jobb, mint az udvaron kívül. Erős szélben mit

sem érnek a sátraik. A benti szabad cellákat másoknak szánom... - Szép kilátások - sóhajtottam, és kedvetlenül bámultam a gyorsvonati sebességgel száguldó felhőket. Nem egy himalájai vihart éltem már át, nem volt kedvem hozzá, hogy még egyet átéljek. Bár most messze voltam a hágóktól, ahol a vihar életveszélyből életveszélybe sodorja a vándort, azért a romok közelében sem egészen biztonságos a helyzet. Igaz, ha eddig kitartottak, talán még kitartanak egy kicsit. - A kutatóbázisról is ide fognak menekülni - folytatta Gyamco. - Hol van itt kutatóbázis? - hökkentem meg. - Hát... odafönt. Ha nem lenne köd, láthatnád azt a csúcsot, amelynek a lábánál felhúzták az épületet. Amolyan könnyűszerkezetű építmény. - Hm. És mit kutatnak benne? - Az AIDS ellenszerét keresik - felelte. - Én is csak hallottam róluk, sosem jártam még náluk. Már csak ez hiányzott - gondoltam. - Vihar, hó, jég, eső, s a tetejébe még AIDS-kutatók is... - Őket hova helyezed el? Gyamco ismét megvakargatta kopasz feje búbját. - Szerencsére akad még néhány üres cellánk. Ha szerencsénk van, akkor talán nem is lesz vihar. Előfordul, hogy meggondolja magát és mégsem erre jön. Most, sajnos, mennem kell, rinpócse. Különben már akartam is kérdezni: találtál valami érdekeset a könyvtárban? Úgy értem... rajtuk kívül? Meg sem várva a válaszomat, meghajolt, és a fejére tette sárga süvegét, amelyet mindezideig a kezében tartott.

- Hát csak vigyázz magadra, rinpócse. És próbálj meg Cshulára is vigyázni. Ha megtalálod valahol. - Rád ki vigyáz? - aggodalmaskodtam. - Tudok én vigyázni magamra - mosolygott vissza. - Ha meg ez nem lenne elég, majd vigyáznak rám az istenek. Addig-addig tébláboltam a hajdani démonfal környékén, amíg csak fel nem bukkant az orrom előtt Namszengpa. 26 Namszengpa aggódó pillantásokat vetett a száguldó felhőkre, és szorosabbra húzta a palástja övét. Mert akkor már ő is szerzetesi palástot viselt. - Kitől kaptad? - böktem rá. - Egy szerzetestől. Ekkor vettem csak észre, hogy majd a földig lóg az orra. Olyan kedvetlen volt, mintha a palást mellé nem kapott volna csizmát, s mezítláb kellett volna járnia a hideg füvön. Pedig egy szépen hímzett díszcsizma parádézott rajta. Az a fajta, amely még a legnagyobb hidegben is melegen tartja a lábát. - Valami baj van? - kérdeztem. Namszengpa legyintett egyet. - Nem értem én ezt a világot, rinpócse. - Hm. És mit nem értesz belőle? - Soroljam? - Csak a legfontosabbakat mondd! Namszengpa felemelte a mutatóujját. - Jól van, rinpócse, csak azt mondom. Kezdem azzal, hogy te meg én beköltözünk egy romos kolostorba, amiben olyan jelenségek játszódnak le, amilyenre még a leghitetlenebb hitetlen is azt mondaná, hogy természetfelettiek. Aztán rábukkanunk két múmiára.

Aztán, és ez a legborzasztóbb, rinpócse: egy igazi hullára. Itt gyilkosság történt, rinpócse! - Igen, az - mondtam. - Hát éppen ez az én problémám, hogy ezt te csak ilyen nyugodtan mondod, rinpócse! Ha nem itt történik a gyilkosság, hanem, teszem azt, Katmanduban, tudod, mi történik? Összeszaladnak az emberek és mindenki azt kiabálja, hogy gyilkosság történt, gyilkosság történt! Mindenkit feldúl a hír, mindenki azon van, hogy minél előbb megtalálják a tettest. Senki sem közömbös, mindenki háborog a lelkében, mert mindenki tudja, hogy ma neked, holnap nekem. Itt azonban mi történik, rinpócse? - Mi történik? - Semmi, rinpócse! Az égvilágon nem történik semmi! Mindenki úgy viselkedik, mintha a legnagyobb rendben menne minden. Esze ágában sincs senkinek értesíteni a rendőrséget. Cshula rinpócse legalább imádkozik, bár az édeskevés. Nem becsülöm le az ima erejét, egyáltalán nem, de azért nyugodtabb lennék, ha itt lenne a közelben három-négy tapasztalt zsaru. És tudod, miért, rinpócse? Mert a gyilkos is itt van a közelben és szabadon mászkál. Ki tudja, mit forgat a fejében? Például azt is forgathatja már megbocsáss, rinpócse hogy itt van ez a Blobzang rinpócse, mi lenne, ha őt is megölném? És talán már ki is dolgozta a tervét, hogy eltegyen láb alól. - Ez minden? - kérdeztem. - Ó, nem, rinpócse, egyáltalán nem. Mert mit forgathat még ezenkívül a fejében? Például azt is, hogy itt van ez a Namszengpa is, mi lenne, ha őt is kinyírnám? És ez az igazi nagy baj, rinpócse - ez izgat engem igazán! - Szerinted mit kellene tennünk?

- Szerintem nyomoznod kellene, rinpócse. El kell kapnod azt a rohadékot! - Miért nekem? - Mert egyedül csak te vagy rá képes, rinpócse. De csak csendben és minden feltűnés nélkül! - Ezt hogy érted? Namszengpa a fülemhez hajolt. - Az a helyzet, rinpócse, hogy Cshula rinpócse nem akarja, hogy bármi is nyilvánosságra kerüljön. Nem akarja, hogy valaha is fény derüljön rá, ki ölte meg ezt a Khorlót. - Már miért ne akarná? - hökkentem meg. Namszengpa körülnézett, és ismét a fülemhez hajolt. - Mert tudja, rinpócse. Tudja bizony. - Honnan veszed ezt? - Onnan, hogy nem csinál semmit. Nem kiabál, nem esik kétségbe, nem kérdezősködik - egyszerűen nem csinál semmit. Azt hiszem, kemény napok várnak itt még ránk, rinpócse. Egyre közelebb kerültem hozzá, hogy osszam a nézetét. 27 Ahhoz, hogy bárkit is elkaphassak, alaposabban körül kellett volna néznem a környéken. A cellákban, a folyosókon, a raktárban, az imatermekben, a könyvtárban, mindenütt. Másképpen szólva, fenekestől fel kellett volna forgatnom Ngagpát. Márpedig egy félig romokban heverő kolostor felforgatása nem egyszerű dolog. Különben is ennek már nekiláttak a konténerépítők; hangos kiáltásokkal biztatva egymást a lassan beköszöntő éjszakában. A távoli hegyek felől érkező szél immár viharrá erősödött; az égen villámok cikáztak, egyelőre még mennydörgés nélkül.

Leültem az ágyam szélére. Legszívesebben hanyatt dobtam volna magam és behunytam volna a szemem. Tíz percig pihentem, majd erőt véve magamon, feltápászkodtam. Éppen akkor, amikor kopogtattak az ajtómon. Namszengpa állt a folyosón, kezében favödörrel, tálakkal, poharakkal, törülközővel. - A vacsorát hoztad, Namszengpa? Kísérőm gúnyosan felkacagott. - Vacsorát, rinpócse? Még el sem kezdték főzni. Most jövök a konyháról. Azon tanakodnak a fickók, hogy mit főzzenek. - Legalább adtál nekik valami jó tanácsot? - Adtam, de nem kellett nekik. Barátságtalan fickók. Azt mondták, jöjjek vissza később. Hát itt éhen fogunk halni, rinpócse. Mit tehettem volna, ismét csak kisétáltam az udvarra. A villámok egyre sűrűbben követték egymást a fekete égen. Éppen a konténerek felé fordultam, amikor nagyot villant valami a kolostor egyik ablakában. Mintha megbabonáztak volna, úgy bámultam a villanó fényre. Ez a fény nem a megszokott kék villódzás volt, hanem haragosan vörös. Egyetlen szempillantásig azt hittem, tűz ütött ki odabent, ám a villanást ismét sötétség váltotta fel. Aztán újra villant egy nagyot a vörös fény ... - ezúttal már egy másik ablakban. Lecövekeltem a démonfal maradványai mellett, és arra gondoltam, hogy szereznem kellene egy fényképezőgépet, amellyel megörökíthetném a ritka látványt, de valami elterelte róla a figyelmemet. Egy felvillanó villámfénynél - ez már szemet vakítóan fehér volt, nem vörös - a démonfalon túl, a kolostorfal

megmaradt darabjának a tetején egy kuporgó alakot pillantottam meg. Mintha maga az ördög kuporgott volna odafent. Megdörzsöltem a szemem, hátha rosszul látok, de az ördög még ekkor is ott volt a kőfalon. Mintha ő is a villámlást nézte volna. Megtapogattam a zsebemben a 38-ast, aztán elindultam az ördög felé. Nem vesztettem szem elől a fickót, bár tisztában voltam az ilyenfajta alakok természetével. Csak messziről mutatják meg magukat, de ha a közelükbe érsz, nyomtalanul eltűnnek. Nem egyszer előfordult már velem, főleg a tibeti hágók magasában, ahol a természetfeletti lények előszeretettel tartózkodnak, hogy sikerült megpillantanom egy ugyancsak természetfeletti figurát. Sajnos, mire odaértem hozzá, már kővé változott. Méghozzá szó szerint. Csupán egy nagy, démon formájú követ találtam a helyén. Pedig többen is látták mocorogni, nem csak én. A valaki, a fal tetején, ugyancsak abbahagyta a mocorgást, amikor a falhoz értem. Én felnéztem rá, ő lenézett rám. Egy villám éppen ekkor száguldott át a fejünk felett. Ahogy a démon szemébe néztem, mintha vörös fények ugráltak volna benne. - Van ott valaki? - kérdeztem nem is titkolt fenyegetéssel a hangomban. - Ki kérdezi? - mordult rám az „ördög" ékes amerikai akcentussal. Ekkor már tudtam, ki kuporog a kőfal tetején. - Blobzang rinpócse vagyok - mondtam. - Az ki? - Lawrence.

A vékony kis alak kicsit megmozdította a fejét. - Á, te vagy az? Mit csinálsz itt ebben az időben? Miss Sue Bannister kucorgott odafent, fittyet hányva a közeledő viharra. - Te mit csinálsz itt? - érdeklődtem. - A vihart figyelem. - Talán jobb lenne, ha valamelyik konténerből figyelnéd. - Csak nem félsz tőle? - kérdezte. - Hát... nem kedvelem valami nagyon – ismertem be. - Nem jössz fel ide? - Inkább te gyere le! - Csak menj el nyugodtan, ha félsz! Nem tehettem mást, felhúztam a palástom szélét, s bár a csizmáimat nem falmászásra készítették, némi erőfeszítéssel sikerült felkapaszkodnom mellé. - Még be sem mutatkoztam igazán - mosolyogtam rá. - Az édesapád ugyan bemutatott Cshula rinpócse szobájában... - Tudom, ki vagy - mondta. - Kitől? - érdeklődtem. Sue Bannister lebiggyesztette az ajkát és kissé fitymálóan nézett rám. - Elsősorban Terezától. Tereza említette, hogy találkozott veled. - Hm. És mit mesélt még? - Semmit - mondta. - Márpedig ha semmit nem mesélt rólad, akkor nem is tarthat valami sokra. Nem szerelmes beléd, az biztos. Kissé meghökkentem. Mintha kezdett volna kevésbé érdekelni a vihar. - Tereza általában szerelmes szokott lenni - folytatta. - Hm. Ez érdekes...

- Pedig így van. Tereza már sokszor volt szerelmes. Nem úgy, mint én. Egy erőteljesebb villám fényénél sikerült tüzetesebben szemügyre vennem. Miss Sue Bannister immár nem annyira ördögnek, mint inkább egy ázott, tépett kis verébnek látszott a kőfal tetején. Szép volt, mint Tereza, ám csak úgy sütött róla a boldogtalanság. - Én olyan vagyok, mint egy izévirág... nem tudod, hogy hívják? - Milyenre gondolsz? - Amelyik csak egyszer virágzik. Egyszer virágzik életében, aztán meghal. Ilyen vagyok én is. Nem lehetett több tizenhat évesnél, ezért kissé meglepett, hogy egy egyszer nyíló izévirághoz hasonlítja magát. - És... mit csinálsz itt a fal tetején? Rám nézett. Immár komoly megvetés bujkált a tekintetében. - Komolyan tudni szeretnéd? - Hát persze - mondtam. - De ha nem akarod, ne áruld el. - Meg akarok halni - mondta. Újabb villám cikázott át a fejünk felett. Szerencsére csak halkan, diszkréten mordult egyet. - Ezt... hogy érted? - kérdeztem. - Na mit gondolsz? Ahogy mondtam. Meg akarok halni. - Itt? - Ha kell, akkor itt. Sőt kifejezetten jó lenne itt. - Azt szeretnéd, hogy... beléd vágjon egy villám? A boldogtalan képű, farmernadrágos, norvégmintás pulóverű, kapucnis kis hölgy megrántotta a vállát. - Bánom is én, hogyan. Akár a villám is belém vághat. - És... miért? - Mert elegem van az egészből.

- Mi az az egész? - Hát az élet... Egyszerűen nem akarok tovább élni. Ha nem vág agyon a villám, akkor majd másképpen... Például beleugrom egy forró kásával teli kondérba. Már ki is néztem magamnak egyet. Ismét elvakított bennünket egy villanás. Ez azonban nem villám fénye volt. Az egyik ablakból jött, mintha láng csapott volna ki rajta. Miss Bannister álmodozva a fénybe nézett. - Az se lenne rossz, ha tűzbe vethetném magam. Nem tudod, ez a vörös izé... igazi tűz? - Mi a baj, Sue? - kérdeztem egyszerre rá és a vörös fényre figyelve. - Hát nem érted? - csattant fel. - Én egy egyszer virágzó virág vagyok. Én csak egyszer vagyok szerelmes. Ha nem engedik, hogy szeressem... akkor vége az életemnek. - Ki az illető? - kérdeztem. - Érdekel a neve? - Hát, ha elmondod. - Jól van. Sánta Róka. - Indián? Úgy felfordította a szemét felháborodásában, hogy csak a fehérjét láttam. De azt sem sokáig. A legközelebbi vörös villanás vörösre festette. - Hülye vagy? - kérdezte szelíden. - Nem ismered Foxot? - Őszintén szólva... - Ne mondd, hogy még nem hallottál a Sánta Rókákról? - Ami azt illeti, az utóbbi időben nagyon el voltam foglalva - mentegetőztem. - Honnan kellene ismernem őket?

- Figyelj, azért, mert öreg vagy, még nem kell hülyének is lenned. A Rókák a legjobb banda egész Oregonban. Na? Még így sem... - Így már rémlik valami - füllentettem. - Szóval... Fox az. A Sánta Róka. - Szerelmes vagy belé? Ismét csak felháborodottan nézett rám. - Hülye vagy? Ha nem az lennék, nem mondanám. - És... ő? - Ő is szeret. - Honnan tudod? - Mondta. - Így már más. Ez esetben miért akarsz meghalni? - Mert nincs itt... azért. - Annyira hiányzik? - Hülye vagy? Hát persze, hogy hiányzik! Nem akarsz segíteni rajtam? - Dehogynem - mondtam. - Utazzak Oregonba, keressem meg ezt a sétáló izét... - Arra gondoltam, hogy kitalálhatnál valamit. Szerezhetnél például mérget. Beveszem és kész... Ebben a pillanatban hatalmasat villant felettünk az ég, majd mintha ránk szakadt volna. Fülsiketítő csattanás emelt meg bennünket, és a légnyomás lelökött a kerítés tetejéről. Amint a földre értem, már ugrottam is fel. Szerencsére Sue sem repült messzire, így azonnal megtaláltam. Éppen feltápászkodóban volt, amikor elkaptam a karját. - Jól vagy? - kiáltottam rá. Láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam a hangját. Vagy én süketültem meg, vagy ő vált némává. Mielőtt megoldhattam volna a problémát, megoldódott az

magától is. Nagyot kattant a fülem, s abban a pillanatban már meg is hallottam rémült visítását. - Jaaaj! Jézusom! Mi a fene volt ez? - Tünés! - kiáltottam rá, miközben igyekeztem magam után vonszolni. - A villám! - Micsoda? - Villám! Majdnem belénk csapott. Erre ismét felvisított. - Jaaaaj! Jézusom! Ahhoz képest, hogy néhány perccel ezelőtt még véget akart vetni az életének, alaposan meg volt rémülve. Felmértem, hogy melyik van közelebb - a kolostor, vagy a konténerek -, aztán a kolostor felé rángattam. Csak akkor engedtem el, amikor elcsendesült felettünk az ég morgása, és a villámok cikázása is megritkult. - Jézusom! - zihálta. - Ez meg mi a franc? - Villámcsapás - magyaráztam. - Óriási szerencsénkre nem... - Ki a franc beszél itt villámról? Az micsoda ott? Mivel a hátam mögé mutogatott, megfordultam. Ebben a másodpercben eleredt az eső. Egyelőre még csak apró cseppekben esett, de azok szaporán hullottak odafentről. Az első pillanatban önkéntelenül is az égre néztem. Mivel nem láttam villámot, lejjebb eresztettem a fejem. Aztán kénytelen voltam én is nagyot kiáltani. A démonfal, amelyet ki tudja, hány évtizeddel ezelőtt bontottak le és hordtak szét, ismét a helyén állt. Úgy, mint régen. Csillogón, és mégis fenyegetőn. - A démonfal! - suttogtam. - Az... mi? - suttogta vissza Sue. - A démonok ellen...

A fal ekkor hullámzani kezdett. Azt hittem, széthullik az esőben, de nem ezt tette. Hullámzott egy kicsit, aztán megnyugodott. A kolostor ablakaiban vörös fények gyúltak: a hangok kavalkádját fények kavalkádja követte. Addig álltunk megbabonázva az udvaron, amíg egyetlen szempillantás alatt el nem tünt minden. A démonfal a semmibe veszett, a vörös fények is kialudtak az ablakokban. Csak az eső hullott vigasztalanul az égből. A himalájai ősz egy száraz levél képében az arcomba vágta a névjegyét. 28 Sue még akkor is a kezemet szorongatta, amikor már az esőn és rajtunk kívül nem volt látnivaló az udvaron. - Mi volt... ez? - suttogta a kislány. - Te is láttad? - Láttam - bólintottam. - Az a fal... - Démonfal - mondtam. - Most hol... van? - Lebontották - mondtam. - A köveit pedig elhordták a falusiak. - Akkor... hogy lehet...? - Nem tudom. - Talán valaki idevetítette. És a fényt is az ablakba. Dan Bannisternek azonban egészen más volt minderről a véleménye. Úgy bukkant fel előttünk, olyan váratlanul, hogy már-már azt hittem, újra kezdődik az előadás. Nem kérdezte, hogy találkoztam össze Sue-val, azt sem, mi a csodát csináltunk az udvaron, egyszerűen odasétált hozzánk, és jelentőségteljesen a démonfal felé bökött. - Láttátok?

Sue elfordította a fejét. Mintha méltóságon alulinak tartotta volna az öccsével való kommunikációt. - Láttuk - mondtam. - A fényt is? - Azt is. - Én már pontosan tudom, mi történt. - Micsoda? - kérdeztem még mindig a fejemet törve. Dan a fülemhez hajolt. - Ufók - mondta. - Nem is vitás, hogy azok. Valaha régen megszállták a kolostort és videóra vettek mindent. Aztán valahogy itt ragadtak a kolostor felett az űrhajójukkal és néha beindítják a videót. - Miért, te ütődött? - Mert... mert... Ezt nem tudom. - Hol van az űrhajójuk? - A kolostor felett. - Te talán láttad? - Hát... még nem. De nem is láthattam. Az űrhajó ugyanis láthatatlan. Egy erőtérrel láthatatlanná teszik. Itt vannak, és figyelnek bennünket. Minden mozdulatunkat figyelik. - Ezt megjegyzem magamnak - morogta gúnyos mosoly kíséretében Sue. Úgy gondoltam, nekem sem árt, ha követem a példáját. 29 A hideg, szitáló eső elvette a kedvem a további sétálástól. Süvegem és palástom átázott, csizmámban víz tocsogott. Éppen azon töprengtem, hogy vajon megszáradnak-e reggelig, amikor ismét felbukkant valaki az orrom előtt. Amikor észrevett, rám villantotta a zseblámpáját. Megnézett magának, aztán kikapcsolta a fényt.

- Bocsánat, szentséged - mondta egy kellemes, ám fáradt női hang. - Meg kellett néznem, hogy nem egy oszlop álle előttem. Beszél szentséged angolul? Bólintottam. A nő tett néhány tocsogó lépést felém. Az udvaron egyre szaporodtak a víztócsák. - Penelope Vargas - mutatkozott be. - Az a helyzet, hogy le kellett jönnünk a hegyekből, mert ott már annyira rohadt az idő... A serpák szerint ez csak az ősz első hulláma, és ha elérjük Ngagpát, ott időlegesen meghúzhatjuk magunkat. Felemeltem a karom és az óriási épületre mutattam. - Ez Ngagpa. Különben... Blobzang rinpócse vagyok. - Örvendek, szentséged. Meg tudná mutatni az utat... illetve Cshula rinpócséval kellene beszélnünk... úgy hallottuk, hogy ő Ngagpa főlámája. - Cshula rinpócse értesüléseim szerint imádkozik. - Na igen. És mikor fejezi be? - Azt csak ö tudja. - Az a helyzet, hogy vagyunk itt néhányan, és szeretnénk végre fedél alá kerülni. - Majd én megoldom a problémát - mondtam. A nő gyanakodva nézett rám. - Szentséged? Már megbocsásson... Ön... nepáli? - Tengerentúli vagyok. - Ó, valóban? - lepődött meg. - Azt hittem... indiai. - Talán csak lebarnított a nap - mosolyogtam. - Valóban igaz, amit az imént mondott? Tudniillik, hogy az a bizonyos Cshula rinpócse... - Természetesen igaz. Miért hazudnék? - Bocsásson meg, nem úgy értettem - mentegetődzött. - Megkérdezhetném, hogy mit keres itt... ebben a ruhában?

- Cshula rinpócse tanácsadója vagyok. - Á, már értem - bólintott. Ekkor döbbent csak rá, hogy bizonyára kelekótya hippi lehetek, aki szerzetesnek képzeli magát. - És... valóban tudna nekünk segíteni? - Vannak sátraik? - Természetesen vannak. Ámbár... azt hittük, itt a kolostorban nem kell a szabad ég alatt sátoroznunk. - Nem is kell - mondtam. - De ezt még meg kell beszélnem Gyamco rinpócséval. Azt már nem kérdezte meg, ki az a Gyamco rinpócse. Összeráncolta a homlokát, és a gondolataiba mélyedt. - Én vagyok az előőrs - mondta aztán. - A többiek hátramaradtak egy kicsit. Nagyon fáradtak szegények. Lehet, hogy elébük kell mennem. - Rendben van - bólintottam. - Menjen hát a többiekért és vezesse ide őket. Addig én beszélek Gyamco rinpócséval. Miss Vargas eltűnt az esőben, én pedig nehéz szívvel bámultam utána. Ekkor jöttem csak rá, hogy könnyelmű ígéretemet nem lesz könnyű teljesítenem. Nem lesz egyszerű felhajtani Gyamco rinpócsét. Voltam ugyan már egyszer a cellájában, de hát hol a fenében lehet az a cella? Arra is rá kellett döbbennem, hogy Ngagpa kolostora leginkább egy óriási sajtra hasonlít, amely telis-tele van lyukkal. Ezek a lyukak a folyosók, és ismeretlen rendeltetésű, használható, vagy éppen romos termek. Akkor építették őket, amikor még több száz szerzetes élt itt. Ma már a termek többségét nem használják, és a szerzetesi cellák sem egymás szomszédságában vannak. Leráztam a süvegemről az esőt és éppen indultam volna, hogy akárhogyan is, de minél rövidebb idő alatt

előkerítsem Gyamco rinpócsét, amikor halk köhécselés jelezte, hogy ismét nem vagyok egyedül. Ezúttal szívből örültem a köhécselőnek. Az esőfüggöny mögül éppen Gyamco rinpócse bukkant elő. Egyetlen pillanatra megállt a démonfalat jelképező kődarab mellett, és már ment is volna tovább, ha meg nem állítom. Kiáltásomra megtorpant és a kődarabra pislogott, mintha azt gyanítaná, hogy az szólította meg. Csak akkor vette észre, hogy én ázom vele együtt az esőben, amikor közvetlenül mellé értem. - Még mindig te vagy az, Blobzang rinpócse? - kérdezte. - Mit téblábolsz itt ebben az időben? A végén még tüdőgyulladást kapsz. - A villámlást nézem - feleltem. Gyamco rinpócse meghökkenve horkant fel. - A villámlást? Ki hallott már ilyet? Nem félsz, hogy valamelyik kegyetlen isten beléd vágja a dordzséját? Ehhez a kérdéshez két dolgot kell tudni. Az egyik, hogy a tibeti mitológiában nem ritkák a kegyetlen kinézetű istenek; ezek azonban közel sem annyira veszélyesek, mint amilyennek látszanak. Mert amúgy rémisztően néznek ki. Többnyire holttesteken taposnak, nyakukban koponyákból fűzött láncot viselnek, kettőnél több kezük van, és valamennyiben fegyvereket szorongatnak. Ennek ellenére nem az emberek ellenségei, sőt az emberek megmentésére és a lámahit védelmére születnek. Kedvenc fegyverük a már említett dordzse, bronzból öntött villám, amelynek hegye és éle feltrancsírozza a démonokat. Soha nem fordulnak ember ellen, ezért a dordzsétől is kizárólag a démonoknak kell tartaniuk. Ám megtörténhet, főleg ilyen esővel kevert ködben, hogy a

kegyetlen istenek nem ismerik fel idejében, ki kerül az útjukba, és bizony előfordulhat, hogy démonok helyett egy-egy vétlen embert aprítanak apró darabokra. Erre célzott Gyamco rinpócse, amikor megkérdezte, hogy nem tartok-e a vihart kedvelő, kegyetlen istenekkel való találkozástól. - Vigyázok én magamra, rinpócse - nyugtattam meg. - Ha látom, hogy gyanús lény közeledik felém, azonnal idézni kezdek a Tharpacsenpó, a Nagy Megszabadító szutrából. - Azt jól is teszed - helyeselt. - Csakhogy az istenek néha süketek és vakok, ezért nem árt elkerülni őket. Süketek és vakok? Ez még számomra is új volt. - Megsüketíti és elvakítja őket a harag, amelyet a démonok iránt éreznek. Hát csak vigyázz, Blobzang rinpócse. Ment volna tovább, de ismét megállítottam. - Van egy kis probléma, rinpócse - mondtam, kitörölve a szememből az esőt. Gyamco megtorpant. - Csak nem láttál mégis egy rettenetes istent? - Megérkeztek a túrázók - mondtam. Gyamco mélyet sóhajtott, és a villámok járta égre emelte a szemét. - Keresünk nekik helyet odabent. Gyere! Gyamco rinpócse nyomában becaplattam az épületbe. Amint beértünk, Gyamco lehúzta a csizmáját, és mindkettőből gondosan kilöttyentette a vizet. Én is így tettem az enyémmel. - Az egyik kis imaterem - mondta felém fordulva. - Az lesz az övék. Megmutatok mindent neked, te meg mutasd meg nekik. - Nem lenne jobb, ha te is velem tartanál?

- Azt hiszem, te jobban szót tudsz érteni velük - utasította vissza a kérésemet. - Erre gyere, és jegyezd meg az utat. Megpróbáltam. Nem ment könnyen, mert össze-vissza kanyarogtunk, ám azért úgy gondoltam, hogy ettől fogva már egyedül is odatalálok, ha kell. Ezután annak kellene következnie, hogy kinyitottuk a kis imaterem ajtaját, ám nem ez következik. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a kis imateremnek nem volt ajtaja. - Ez az - mutatta Gyamco. - Ide bejöhetnek. Akár a sátraikat is felverhetik idebent. Mégiscsak szilárd tető lesz a fejük felett. Én pedig most elmegyek, rinpócse... - Hova? - hökkentem meg. - Aludni - mondta. - És ha szerencsém van, álmomban nem találkozom a macskadémonnal. Vigyázz magadra, rinpócse! Aki Khorlót megölte, téged is megölhet! 30 Amíg vizes csizmáimban a kijárat felé botorkáltam a folyosókon, volt időm elgondolkodni rajta, hogy vajon mi a fenéért is vagyok még itt egyáltalán? Azért jöttem, hogy egy békés könyvtárban régi könyveket nézegessek, s ehelyett mit találtam? Két múmiává aszott hullát és egy frisset, hátában a főláma késével. És nagyon úgy néz ki, hogy a kolostor második emberét, Gyamco rinpócsét egyáltalán nem rázta meg a dolog. Vajon miért? Továbbá, hova a fenébe tűnhetett Cshula rinpócse? Mire kiértem az udvarra, Miss Vargas már ott téblábolt a démonfal hűlt helye körül. Négy emberi alak ázott békésen a közelében. Mindegyikük fején széles karimájú kalap ült, s időről időre kiborították a karimákban összegyűlt vizet.

Miss Vargas tekintete felcsillant, amint meglátott. Tett néhány lépést felém, aztán még csillogóbb lett a szeme, amikor rám ismert. - Maga az? Hál' istennek! Ne haragudjék, de elfelejtettem a nevét. Mondtam neki, hogy Blobzang rinpócse vagyok. - Ó, hát persze! Az az igazság, hogy túl rövid az eszem. Még a hegyek nevét is csak nehezen tudom megjegyezni. Beszélt Cshula rinpócséval szentséged? - Beszéltem valakivel - bólintottam. - Jöjjenek a zseblámpám fénye után, kérem. Miss Vargas és a négy kalapos megindult mögöttem. Csak akkor fordultam hátra, amikor elértem a bejáratot. Megvoltak mind az öten, egy sem veszett el közülük. - Hol vannak a sátraik? - kérdeztem. - Odakint - mutatott az esőre az egyik kalapos. - Majd kimegyünk értük. A kis imateremig nem szólt senki egyetlen szót sem. Olyan fáradtak lehettek, hogy legszívesebben állva elaludtak volna. Amint azonban beléptünk a terembe, egyszerre magukhoz tértek. Végigjáratták a tekintetüket a falakon, majd a mennyezetet is szemügyre vették. - Ez az? - kérdezte egy férfi a kalapja alól, érezhető csalódottsággal a hangjában. - Hol vannak az ágyak? - A matracaikon kell aludniuk - mondtam. - És meleg víz? - Ilyenkor már nincs. A konyhából kell szerezniük. Jelenleg nincs villany a kolostorban. - Jézusom, nincs áram? - Nincs.

Ebben a pillanatban remegni kezdett előttünk a levegő. Izzott, hullámzott, mintha ki akarna lökni magából valamit, majd lágy, kék fény öntötte el a termet. A zseblámpa fénye után furcsának tünt, hogy egyszerre láttam valamennyiüket. - Hogyhogy nincs áram? - mondta valamelyikük. - Akkor ez micsoda? - Nem tudom - mondtam. - Még nem. - Hogyhogy nem tudja? - Csak nemrég érkeztem. - Ez azért igényelne némi magyarázatot, rinpócse nyugtalankodott Miss Vargas. - Nem kell félniük - próbáltam megnyugtatni őket. - Cshula rinpócse majd pontosan elmagyarázza, mitől van ez az... izé. Nyugodjanak meg, természetes oka van. Nem láttam rajtuk, hogy nagyon meg akarnának nyugodni, a fáradtság azonban kezdte legyűrni őket. - Szeretnék... Cshula rinpócséval... beszélni-mondta határozottnak szánt hangon Miss Vargas, miközben igyekezett elfojtani egy nagy, szívből jövő ásítást. - Addig nem akarok ebben az izében... fényben... amíg meg nem tudom... - Helyes - mondta egy férfihang. - Elvégre radioaktív is lehet. - Gomba - nyögte egy másik, csatlakozva Miss Vargas ásításához. - Világító gombák. Olvastam valahol, hogy vannak gombák, amelyek... Ketten anélkül roskadtak le a fal mellé, hogy megmukkantak volna. A harmadik Miss Vargas volt. Cirka öt perc múlva öt magashegyi túrázó kuporgott a fal mellett, behunyt szemmel, szaporán szuszogva.

Éppen azon töprengtem, hogy mi a fenét csináljak, amikor mint rendesen, az istenek a segítségemre siettek. Méghozzá ezúttal is Namszengpa képében. Kísérőm megállt az ajtóban és megcsóválta a fejét. - Ezeknek már annyi. Gyere, rinpócse, intézzük el a dolgot. Nem értettem pontosan, mit akar elintézni, ám ebben a pillanatban kilépett az ajtó helyén, majd még ugyanabban a másodpercben már jött is vissza. Néhány hosszúkás tárgyat hozott a hóna alatt, amikről csak később derült ki, hogy gumimatracok. Lehajította őket a terem közepére, majd rám pillantott. - Jó a tüdőd, rinpócse? Fél óra múlva az alvó túrázók a matracokra kerültek. Csak egyetlenegy nyitotta ki a szemét, majd amikor megpillantott, gyorsan be is csukta. - Akár mehetünk is, rinpócse - vezényelt Namszengpa. Ha lett volna, behúztuk volna magunk mögött az ajtót. De nem volt. 31 Az eső még akkor is esett, amikor kiléptünk az udvarra. Fogalmam sem volt róla, honnan esik, tekintettel arra, hogy az ég fekete volt ugyan, mint a bársony, a hold viszont fenn bukdácsolt az égen. Éppen közölni akartam Namszengpával, hogy részemről aludni megyek, ám kísérőm megfogta a karom. - Még lesz egy kis munkád, rinpócse. - Micsoda? - hökkentem meg. - A kutatóbázis emberei is itt vannak a közelben; Gyamco rinpócse arra kér, hogy intézkedj helyette. Ők néhány szabaddá tett cellában fognak lakni. Hát akkor csak intézkedj, rinpócse. Én lelépek.

- Hova? Namszengpa a fekete éjszakába mutatott. - Akárhova. Én AIDS-esekkel nem lakom egy fedél alatt. Majd Katmanduban újra találkozunk, rinpócse. Az eső éppen akkor hagyott alább, amikor megérkeztek a kutatóbázis emberei. Öten voltak: négy orvos és egy biológus. - Cshula rinpócse? - kérdezte egy aranykeretes szemüvegű, felettébb orvos kinézetű, idősebb férfi, ledobva magáról a hátizsákját. Mondtam neki, hogy ki vagyok. Nevezetesen Cshula rinpócse megbízottja és tanácsadója. Megnézett magának, aztán feltette az immár menetrendszerű kérdést. - Európai? - Az vagyok. - Mindjárt gondoltam. Mi a helyzet Cshulával? - Imádkozik - mondtam. - Most mondja el az esti imáját. - Hm. És mikor fejezi be? - Könnyebbet kérdezzen. - Le kellett jönnünk a hegyekből. Akkora vizek folynak arrafelé, hogy életemben nem láttam még akkorákat, pedig bejártam az egész világot. - Gyalog jöttek? - kérdeztem. - Muszáj volt. Voltak ugyan jakjaink... de vagy ellopták őket, vagy elkóboroltak valamerre. Kénytelenek voltunk gyalog nekivágni az útnak. Huszonnégy órája egyfolytában jövünk. Szóval, mit üzent nekünk Cshula rinpócse? - Azt az utasítást adta, hogy ha megérkeznek, helyezzem el önöket a kolostorban.

- Jó hallani. Csak éppen meg kellene valakivel részletesebben is beszélnem a dolgot. Önt hogy hívják... uram? - Blobzangnak - mondtam. - Blobzang rinpócsé-nak. - És a másik neve? - Leslie. Leslie L. Lawrence. - Én doktor Böhm vagyok. Én irányítom a kutatómunkát. Természetesen nem szeretnénk az önök terhére lenni... ezért amilyen gyorsan csak lehet, szándékunkban áll visszatérni a bázisunkra. Szóval, Mr. Rinpócse, akkor hova is kell mennünk? Végignéztem a másik ötön. Valamennyien ázottak voltak, mint a hegymászók. - Egy kicsit még várniuk kell - mondtam sóhajtva. Előbb megkeresem Gyamco rinpócsét... - Nem kell megkeresned senkit, rinpócse. Gyorsan a hang felé fordultam. Maga Gyamco rinpócse állt a hajdani démonfal közelében. - Jöjjenek utánam, kérem! - Olyan udvariasan mondta, mint egy előkelő szálló főportása. - A hátizsákjaikat majd... Egyáltalán nem volt ellenemre, hogy Gyamco rinpócse visszavette tőlem az irányítást. Megvártam, amíg az orvosok és Gyamco rinpócse belevesznek a sötétségbe, aztán lassan utánuk indultam. Úgy gondoltam, a mai nappal is rászolgáltam az éjszakai nyugalomra. TOVÁBBI NAPJAIM NGAGPA KOLOSTORÁBAN (Ki táncolja a csam-táncot, ki ül a repülő székben, ki a

kondérban, és ki keresi meg a gyilkost? Ez utóbbi én lennék, ha megtalálnám.) 1 Az éjszakai nyugalom meg is volt valahogy, bár azért egyáltalán nem volt olyan zavartalan, mint amilyenre számítottam. Kezdődött azzal, hogy vacsora után kellett volna néznem, de a konyhában már nem találtam senkit. Fogalmam sem volt róla, hova tűnhettek a szakácsok, talán imádkozni mentek a lhakangba. Tudomásul kellett vennem, hogy a vacsorának alighanem végérvényesen lőttek. Szomorúan ücsörögtem az üres konyhában a fal mellé rakott fapadon, ropogósra sült csirkecombról álmodozva, amikor mozgás támadt az ajtónál és felbukkant előttem egy sötét árny. A következő pillanatban egy zseblámpa fénye talált telibe. Szemem elé kaptam a kezem, mire a sugár villámgyorsan lesiklott rólam. - Jó estét - köszöntött egy megszeppent női hang. - Én csak éppen... éppen... - Jó estét, asszonyom - feleltem a sötétségnek. - Á... ön beszél angolul? Dr. Hardaway vagyok. Ön volt az, aki az udvarban fogadott bennünket? - Én - bólintottam. - Mit is mondott ott? Elnézést, kissé fáradt vagyok már... Hogy is hívják? - Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence. - Ó, már emlékszem. Nem is tudom, jó helyen járok-e. .. - Attól függ, mit keres. - Vizet -felelte. - Gyamco rinpócse szerint kell lennie itt néhány tartálynak. - Van valamije, amiben elviszi?

- Gyamco rinpócse szerint edényeket is találok itt. Kíváncsi lettem volna rá, mikor volt Gyamco rinpócse utoljára a konyhában. - Gyamco rinpócse szerint nem messze a kolostor mögött van egy forrás, abból nyerik a vizet. Ha itt nem találnék, onnan biztosan hozhatok. Azt mondta, szívesen segítene, csak éppen imádkoznia kell. Maga nem imádkozik? - Én már imádkoztam. - Az az ajtó, ott, hova vezet? - Őszintén szólva... - És ott az a két dézsa, abban mi van? Mielőtt bevallhattam volna neki, hogy a nágaföldi dzsungelekben jobban kiismerem magam, mint Ngagpa konyhájában, már fel is kapaszkodott az egyik dézsa szélére és igyekezett belenézni. - Ebben kell lennie valaminek! Belekukkantok egy kicsit. Ebben a pillanatban hullámzani kezdett előttünk a levegő. Kékes fény villant, mintha valaki ívfénnyel dolgozott volna a folyosón. Hardaway doktornő úgy meglepődött tőle, hogy majdnem belecsúszott a dézsába. - Ez... micsoda? Mi a fene...? - Sajátos villanyvilágítás - mondtam. - Villanyvilágítás? - hökkent meg. - Nekem azt mondták, hogy Ngagpában jelenleg nincs villany. - Én is úgy tudtam. - Ön mióta van itt? - Két napja. - És... milyen minőségben? Mondtam neki, hogy könyveket tanulmányozok a könyvtárban.

- Aha - bólintott és visszacsusszant a padlóra. Most, hogy a kék fény ismét világított, végigfutott rajta a pillantásom. Mit mondjak, sokat így sem láttam belőle. Piros anorákot viselt piros nadrággal. Magas volt, majdnem olyan magas, mint én. Arcát a kapucnija árnyéka diszkréten elrejtette előlem. Amint leért a padlóra, előbb a levegőbe bámult, aztán a dézsára bökött. - Van benne valami, az biztos, csak éppen nem tudom, mi. - Talán víz? - Hát... nincs valami jó szaga. Inni nem mernék belőle. Ismét felvillant, majd ugrándozni kezdett a kék fény. Mintha hullámzott volna körülöttünk a levegő. Hardaway doktornő megköszörülte a torkát és rám pislogott. - Maga... nem tartja furcsának ezt a fényt? Tudja egyáltalán, hogy honnan jön? - Nem tudom - ráztam meg a fejem. - Fogalmam sincs róla. Úgy látszott, hogy erre még jobban meghökkent. - Mit mondanak a szerzetesek? - Semmit. - Hogyhogy semmit? Nekik tudniuk kell, mi ez! Bocsásson meg, hogy ideges vagyok, de valami nem tetszik itt nekem. A levegő vibrált, forgott körülöttünk. Hardaway doktornő hirtelen a karomhoz kapott. - Jézusom, én... elszédültem. Valóban elszédült. Amikor rémületemben lerántottam róla a kapucnit, két fehér szem világított az arcában.

Villámgyorsan kikaptam a zsebemből a zsebkendőmet, a sarokban álló asztalhoz ugrottam, felkaptam róla egy kancsót és beleszagoltam. Tiszta víz szagát éreztem rajta. Megnedvesítettem a zsebkendőt és a homlokára szorítottam. Hardaway doktornő csinos nő volt, annak ellenére, hogy most csak a szeme fehérjét láttam. Néhány pillanat elmúltával a fehér szín zöldessárgává változott. - Jézusom... mi történt velem? - Kikapcsolt az automatája - mondtam. - Nagyon fáradt lehet. - No de... ennyire? - Iszik egy kis vizet? - A dézsá... ból? - Van itt egy kancsó friss víz az asztalon. Hosszasan ivott, majd visszaadta a kancsót. - Ez tényleg jólesett. A fenébe is, ismét szédülök... A fény előbb mintha cseppfolyóssá vált volna, majd villogott, mintha érintkezési hiba lett volna valahol a levegőben. - A fény - suttogta a doktornő. - A villo... gás. Attól van. A fény hirtelen megállapodott és egyenletessé vált. - Hol a kapcsoló... ja? Le kellene... - Az nincs - mondta. - Hogyhogy nincs? - Még nem találtam meg. - Akkor hogy lehet felkapcsolni? - Sehogy. Magától kapcsolódik fel... ha ez a szó egyáltalán illik ide. - Egyáltalán... ki csinálta ezt a valamit? - Passz! - tártam szét a karom.

- Ne akarja beadni nekem, hogy gőzük sincs róla, mi ez az izé! - Pedig úgy néz ki a dolog. - Akkor én nem maradok itt egy tapodtat sem! Szólok Dr. Pressernek... - Ahhoz képest, hogy az AIDS ellen harcol, elég ijedős jegyeztem meg. - Ne hasonlítsa össze a kettőt - dünnyögte némiképpen lecsillapodva. - Az AIDS-nek pontosan ismerjük az okát. Vírusok okozzák. Mi a hatékony kezelés és gyógyítás módjait keressük. Az racionális dolog. Ez viszont teljesen irracionális. Nincs valahol valami rejtett villanykörte, reflektor, mit tudom én... - Nincs. - Jézusom! És hol világít egyáltalán? - Bárhol. A folyosókon, a termekben, az imateremben, bárhol felgyulladhat. - Azért van ebben valami kísérteties, nem? - Kétségtelenül. - A rendőrség vagy szakértők még nem nézték meg...? - Tudtommal még nem. A szerzeteseket meg nem nagyon izgatja a dolog. Hirtelen nagyot dörrent odakint. Akkorát, hogy megrázta a falakat. A fény ismét villogni kezdett, Hardaway doktornő kénytelen volt szemére szorítani a tenyerét. Odakint mintha kivilágosodott volna az éjszaka. Kikukucskáltam az apró ablakon; a szemközti épületben mintha kigyulladt volna minden, ami éghető. Lángok lobogtak az ablakokban, s a vörös, hullámzó fény kicsapott az udvarra is. - Jézusom! Belevágott a kolostorba a villám! Remélem, nem a többiekbe csapott! - rémüldözött.

- Nem történt semmi komoly - igyekeztem megnyugtatni. - Abban az épületrészben nem lakik senki. - De akkor is el kell oltani! Ha tűzvész támad, az egész kolostor leéghet. Gyerünk, lármázzuk fel... - Csak nyugalom - intettem. - Nem fog leégni semmi, azok a lángok nem veszélyesek. - Hogyhogy nem veszélyesek? Ne mondja nekem, hogy nem veszélyesek! - Pedig azt mondom. Nem valóságosak. Eltátotta a száját, és ismét csak a szeme elé kapta a kezét. - Nem valóságo... sak? Ezt hogy érti? - Olyan, mint ez a kék fény. Senki nem tudja, mitől van. - Jézusom! Én elmegyek innen... ez hihetetlen! Láttam rajta, hogy a hosszú út, a fáradság, és talán a félelem is teljesen kiütötték. Valószínűleg már azzal sem volt tisztában, hogy mit beszél. - Követelem, hogy mutassa meg a kapcsolót! - kiáltozta és mint sarokba szorított macska, felém görbítette gyászkeretes körmeit. Arra gondoltam, hogy ha megkarmolna velük, aligha kerülhetném el a vérmérgezést. Hardaway doktornő villámgyorsan az asztalhoz ugrott, felkapta róla a kancsót és felém hajította. Éppen annyi időm maradt csak, hogy elhúzzam előle a fejem. A korsó nagyot csattant a falon, cserepei a padlóra hullottak. A doktornő ismét nagyot kiáltott; ezúttal egy műanyag kannát kapott fel a padlóról. Olyan könnyen emelte fel, hogy biztos voltam benne: a kanna üres. - Most pedig... kimegyek a forráshoz! Ne merjen utánam jönni! - Eszem ágában sincs - igyekeztem megnyugtatni. - Hol van az a... forrás?

- Gőzöm sincs róla - mondtam az igazságnak megfelelően. - Még nem jártam arra. - Majd én megtalálom! - kiáltotta felém. - Meg fogom találni, és nem leszek rászorulva a maga... maga... segítségére! Még néhány vaskos gorombaságot vágott a fejemhez, aztán a kannával a kezében kirobogott a bejárattal szemközti ajtón. Valószínűleg jó utat választott; ahogy kinyitotta az ajtót, azonnal megéreztem az udvar hidegét a lábamon. Megdörzsöltem a lábam szárát, megfordultam és visszavonultam a cellámba. A zűrzavaros nap ellenére sikerült végigaludnom az éjszakát. 2 Az étkezőben puritán rend uralkodott. Hosszú faasztalok húzódtak benne egymás mellett, rajtuk csészék, tányérok, evőeszközök. Az edények kínai porcelánból készültek, és nem is a legolcsóbbak voltak a Katmanduban kaphatók közül. A falak mentén fémkondérok álltak, vendégekre várva. Amikor felbukkantam az ajtóban, még csak ketten ültek az egyik asztal végén. Ahogy beléptem az étkezőbe, megszakadt a köztük folyó beszélgetés és kíváncsian felnéztek rám. - Jó reggelt - üdvözöltem őket angolul. - Jó reggelt - köszöntek vissza, miközben le nem vették volna rólam a szemüket. Bizonyára megpróbálták kitalálni, ki fia-borja lehetek. Egyikük az este már megismert Böhm doktor volt, a másik egy sosem látott, fiatalabb férfi. Hosszú, szőke haját copfba fonta a tarkóján.

Felvettem egy csészét az asztal sarkáról, a legközelebbi kondérhoz mentem, és a peremére fektetett fa merítőkanállal mertem magamnak egy csészényi himalájai teát. Nem akartam feltétlenül hozzájuk ülni, ezért egy másik asztal sarkához telepedtem. Ez sem volt messze tőlük, talán ha másfél méter lehetett a köztünk lévő távolság. Alig ittam néhány kortyot, Böhm doktor megköszörülgette a torkát. - Khm... khm... nem zavarom szentségedet? - Miért zavarna? - mosolyogtam rá. - Ó, hát ön... mintha ismerős lenne... - Az éjszaka már találkoztunk az udvaron emlékeztettem. - Mr. Lawrence... hajói emlékszem! Persze, persze, csakhogy odakint az esőben... Bocsásson meg, hogy nem ismertem fel azonnal! Különben sem a legjobb az arcmemóriám. Éppen azon tanakodtam a kollégámmal, hogy mikor találkozhatnánk Cshula rinpócséval? Ő itt a főláma, igaz? - Sajnos, nem tudom, hogy éppen merre jár sajnálkoztam. - Egy ekkora kolostor igazgatása sok munkát igényel. Talán forduljanak Gyamco rinpócséhoz. ő a helyettese. - Mintha tegnap azt mondta volna, hogy ön a megbízottja. - Bizonyos ügyekben kétségtelenül. - Bocsásson meg, elfelejtettem bemutatni a kollégámat, Presser doktort. Presser doktor mosolygott és bólintott. Mosolyogtam és bólintottam én is.

- Katmanduban az egészségügyi minisztériumban írták fel nekem Cshula rinpócse és a kolostor nevét. Azt mondták, hogy ha valami miatt el kellene hagynunk a kórházat, forduljunk bizalommal a rinpócséhoz. Ő segíteni fog rajtunk. - Ez minden bizonnyal így is lesz - bólintottam. - Az a helyzet... hogy most valóban rászorulunk egy kis segítségre. - Ha bármire szükségük lenne... - Azt hiszem, először is illene megköszönnöm a főlámának, hogy egyáltalán befogadott bennünket. Ha lehet, személyesen. - Nem lesz akadálya - ígértem. - Cshula rinpócse előbbutóbb fogadja önöket. - Köszönöm, Mr. Lawrence. - Böhm doktor megigazgatta az orrán aranykeretes szemüvegét. - Úgy hallottam, mások is menedéket kértek a kolostorban... úgy ertem... idegenek. - Így igaz. Önökön kívül is vannak még külföldi vendégeink. - Kicsodák? - kérdezte gyorsan Presser doktor. Nem tartottam illendőnek a kérdést, de nem volt okom titkolódzni. - Több... hm... csoport is tartózkodik pillanatnyilag Ngagpa fedele alatt. Itt vannak mindjárt az alapítvány emberei... - Alapítvány? - A Mentsük meg a kolostorokat! Alapítvány. Ök hozzák rendbe Ngagpát. Amint láthatják, rá is fér egy alapos tatarozás. Azonkívül magashegyi túrázók is érkeztek az éjszaka. Ahogy önöket, őket is ide kergette a hirtelen esősre fordult időjárás. Szóval, vannak itt európaiak és

amerikaiak is jó néhányan. Az az igazság, hogy még nem sikerült összeszámolnom őket. Ez lesz a mai nap feladata. - Hát ez bizony... problémát jelent majd nekünk -sóhajtott Böhm doktor. - Igaz, Elvis? Felkaptam a fejem. Elvis Presser. Hm. Nem is rossz! Valószínűleg tréfás kedvű szülei lehettek. - Azt hiszem, igen. Mint legutóbb is. - Legutóbb? - hökkentem meg. - Az egy másik helyen volt. Nos, Mr. Lawrence... bizonyára tudja, mivel foglalkozunk odafent a bázisunkon? - Amint hallottam, AIDS-cel kapcsolatos kutatásokat végeznek. - Úgy van, Mr... rinpócse. Én vezetem a kutatásokat. Az a helyzet, hogy nekünk, hatunknak, de főleg nekem, sajátos elképzeléseim vannak az AIDS-röl. Bár a betegség egyelőre valóban gyógyíthatatlan, ismerem a módját, hogyan lehetne legyőzni. - Hm. Ez érdekes - mondtam. - Olyan hatóanyagok szervezetbejuttatásáról van szó, amelyek csak itt, a Himalája környékén léteznek, s amelyek ellenségesen viszonyulnak az AIDS vírusához. - Ez bizony érdekes - ismételtem. Mi egyebet tehettem volna. - Ahogy vége lesz ennek a kurva esőnek, visszamegyünk, és folytatom a kísérleteimet. Már nincs sok hátra a tökéletes bizonyosságig. Egy-két pici lépés és minden rendben lesz. Ugye, Elvis? - Minden oké lesz, doktor - helyeselt a copfos. - Feltétlenül szeretnék néhány szót váltani Cshula rinpócséval - mondta rövid szünet után a doktor. - Meg

szeretném köszönni neki, hogy befogadott bennünket; sajnos tegnap nem volt rá alkalmam. Ha majd módomban lesz meghálálni, feltétlenül megteszem. Ha addigra valamilyen oknál fogva nem szépülne meg ez a kolostor, lesz annyi pénzem, hogy rendbe tegyem. Ezt szeretném elmondani neki. - Rövidesen előkerül - ígértem. - Tudja, hol lakom - biccentett. - Kérem, jöjjön el hozzám, és értesítsen, ha Cshula rinpócse felbukkanna a fedélzeten. Kérlek, Elvis, most mennünk kell... valamit még meg kell beszélnem Dorisszal. - Én még ennék valamit - ellenkezett a copfos. - Jól van, csak egyél - egyezett bele Böhm doktor. - Most visszamegyek a cellámba. Rám mosolygott, majd komolyra váltva az arcán a mosolyt, az ajtó felé igyekezett. Megdöbbenve bámultam utána. Így, ha valaki futólag nézett volna végig rajta, rá nem jött volna, hogy az elegáns, határozottan mozgó, intelligens arcú Böhm doktor sült bolond. Pedig az volt. 3 Amikor eltűnt a szemünk elől, Presser doktor felém fordult. - Nos, hogy tetszik? - Kissé zavart lelkiállapotú? - kérdeztem óvatosan. - Az még enyhe kifejezés. Komplett őrült. - Sajnálom... - Nincs miért sajnálkoznia. Ő jól érzi magát, és ez a fő. - Megkérdezhetem, hogy ön kicsoda? A copfos megvonta a vállát.

- Fontos ez? Bár nincs titkolnivalóm. Valóban Elvis Presser a nevem. Szakképzett ápoló vagyok. - És a... többiek? - Alkalmazottak. Mint én. - Ön ezek szerint nem orvos? - Csak leszek. Éppen az a munka fog hozzásegíteni, hogy az lehessek. - És... Hardaway doktornő? - Ő az. Ideggyógyász. - Nincs itt valami nagy-nagy disznóság a dolgok mélyén? - kérdeztem, és óvatosan megérintettem a palástom alatt a stukkeromat. - Kicsoda valójában Dr. Böhm? Mr. Presser megvonta a vállát. - Nem hallott még Kari Böhmről? Nem? Nos, Mr. Kari Böhm igen gazdag ember. Mr. Kurt Böhm, aki az imént kiviharzott az ajtón, az öccse. Valaha orvosnak tanult, s eközben bedilizett a szerencsétlen. Állítólag volt egy pap nagypapájuk, aki sörétes puskával lövöldözött a Bodenitóra, mert az nem akart szétválni előtte, mint a Vöröstenger Mózes előtt. - És... hogyan kerültek a Himalájába? - Nos, Mr. Lawrence, Kari és ő őszintén szerették egymást. Ezért, amikor Kurt begolyózott, Kari igyekezett mindenben a kedvében járni. Kurt azt követelte tőle, hogy építsenek egy kutatóbázist a Himalájában, ahol az AIDS vírusát tanulmányozhatná. Merthogy fejébe vette: megtalálja az AIDS ellenszerét. Kari eleget tett a kívánságának - persze azért megtanácskozta a dolgot Kurt orvosaival is. A doktorok azt mondták, hogy nem sok reményt fűznek a gyógyulásához; akár a Himalájába is elküldheti. Kari szíve megesett a bátyján és megépíttette számára a kutatóbázist.

- Értem. És... mik a jövőbeni terveik? Mr. Presser savanyú képet vágott. - Ki tudja, meddig akar még itt maradni? Jómagam rászántam még egy évet, és a másik három doktor is. Hardaway doktornő néha nagyon kiborul, de neki is kell a pénz. Kiváló orvos, érti a dolgát. Ha doktor Böhm begerjed, ő lecsendesíti. - Gyakran begerjed? - A, nem úgy, ahogy ön gondolja. Csupán ha front érkezik. Különben kérdezhetek öntől valamit, Mr. Lawrence? - Hát hogyne. - Ön mi keres itt, Ngagpában? Mondtam neki, hogy egyetemi tanár vagyok, és hogy az itteni könyvek érdekelnek. - Ó, hát ez nagyon izgalmas dolog. - Hallgatott egy kicsit, aztán rám pislogott. - Ön szerint, mi a csoda az a kék fény, ami az este idebent világított? Hiába próbáltam meg rájönni, nem sikerült. Aztán vörös lángok csapkodtak az ablakokban... Eléggé idegesítő volt. Neki is kénytelen voltam azt felelni, mint mindenkinek, aki hasonló kérdéssel fordult hozzám, hogy tudniillik fogalmam sincs róla. - De legalább ön is látta? Bólintottam. - Akkor jó. Néha már azt hiszem, annyit vagyok Böhm doktor közelében, hogy már én is vizionálok. Feltápászkodott a padról és rám mosolygott. - Most mennem kell. Szólok a fiúknak, hogy ők is jöhetnek reggelizni. Ő elment, én még maradtam és ittam egy jó nagy csésze teát.

Aztán én is mentem volna. Csakhogy felbukkant az ajtóban Hardaway doktornő és én kénytelen voltam megváltoztatni a szándékomat. 4 Szegény Hardaway doktornő ezen a reggelen nem a legjobb formáját futotta. Nagy, kék karikák csingilingiztek a szeme alatt, tarkabarka terepszínű nadrágját és rikítóan kék pulóverét mintha vasvillával hányták volna fel rá. A hajáról nem akarok beszélni, mert nincs szándékomban rosszat mondani róla. Csupán igen udvariasan annyit jegyeznék meg, hogy úgy nézett ki, mint egy inkvizíció által félig már halálra kínzott szerencsétlen boszorkány. Hardaway doktornő úgy roskadt le egy asztalhoz, mint aki észre sem veszi, hogy rajta kívül még más is van a teremben. Feltehetően nem is vette észre. Csak nézett maga elé, rezzenéstelen tekintettel, de hogy mit látott, azt talán még ő maga sem tudta volna megmondani. Nem szerettem volna megzavarni, egy idő után azonban mégiscsak meg kellett moccannom. A szék megreccsent alattam, mire lassan, megfontoltan felém fordította a fejét. - Jó reggelt, doktornő - köszöntöttem. - Hogy van? Hardaway doktornő enyhén üveges tekintettel nézett rám. - Ezt... nem tudom - mondta. - Mit nem tud? - hökkentem meg. - Amit kérdezett. Hogy hogy vagyok. - Nem érzi talán jól magát? - Erre sem tudok válaszolni. Egyelőre még... nem tudok. Biccentettem, kerestem egy tiszta csészét, a kondérhoz lépkedtem, s mertem neki egy csésze teát. Odavittem az asztalához és letettem elé.

- Igya meg - mondtam. - Jobban lesz tőle. Hardaway doktornő a csészére meredt. - Ez... micsoda? - Tea - mondtam. - Köszönöm. Az jó lesz. Hol van? - Itt van maga előtt. - Bocsánat... csak még nem... látok valami jól. Megfogtam a kezét - meglehetősen hideg volt és a csésze oldalához érintettem. - Itt van. Igya meg, kérem. A doktornő biccentett, szájához emelte, lenyelt néhány kortyot, majd felém fordította az arcát. Úgy láttam, mintha kicsit magához tért volna. - Maga teát ígért nekem. - Már ivott is belőle. - Ez? Ez magának... tea? - A legfinomabb himalájai tea - dicsértem. - Nem tudna valami mást... szerezni? Olyat, amitől nincs hányingerem? - Igyon még néhány kortyot, meglátja, jobban lesz tőle. Hardaway doktornő nem volt az a típus, aki csak azért is ellenáll a jó tanácsoknak. Sóhajtott, aztán megitta az egész csészével. Csuklott kettőt, majd behunyta a szemét. - Nemjött... vissza? - Micsoda? - hökkentem meg ismét. - Hát ez a... micsoda. - Még nem. - Akkor talán már nem is fog. Az utóbbi időben mindentől hányingerem van... mintha terhes lennék. - Ez olyan... lehetetlen lenne? - Hát ha csak egy holdas éjszakán, álmomban meg nem erőszakolt egy lófejü isten, akkor az. Nem akarok

előadást tartani magának a kutatóbázison töltött napjaimról, de ez abszolúte kizárható. Hozzon még egy csészével ebből az izéből! Öngyilkos akarok lenni! Hoztam neki még egy csészével. Ezt is megitta, összerázkódott tőle, majd végleg felébredt. - Hejhó! - mondta, és még egyszer összerázkódott. - Maga az? - Mit gondolt, kivel beszélget? - Ezt a kérdést még nem tettem fel magamnak. Újabban csupán egyetlen kérdést szoktam feltenni. - Éspedig? - Hogy mi a fenét keresek én itt, ahol a madár sem jár, és nekem sem lenne szabad. - Talán a boldogságát - mondta. - Hát, amennyiben a pénz a boldogságot jelenti, akkor valóban az. Az AIDS gyógyítása nagyon fontos dolog, ennek ellenére... - Felesleges erőlködnie, mindent tudok. - Mármint mit? - Böhm doktorral kapcsolatban. - Kitől sikerült begyűjtenie az információkat? Mivel Mr. Presser egyetlen szóval sem jelezte, hogy hallgassak mindarról, amit tőle hallottam, és a forrásomat se fedjem fel, úgy gondoltam, nem követek el indiszkréciót, ha megemlítem a nevét. Meg is említettem. - Ó, Elvis! - sóhajtotta a doktornő. - Sejthettem volna. Szóval, ön mindent tud. Akkor azt is tudja, hogy legalább még egy évig ki kell bírnom odafent. - Egy év hamar elszalad. - Magának! Nekem viszont sokkal lassabban telik az idő. Tudja, mi a legszörnyűbb az egészben? Hogy olyan igénytelenné válok, mint egy hajléktalan. Felébredek

reggel, megmosakszom, aztán csak ülök egy széken, és arra gondolok, hogy mi a fenéért is ülök én itt. Ki kellene festenem a szemem, rendbe hozni a körmeimet, egy kis smink ide-oda, de csak ülök, és felteszem magamnak a kérdést, hogy ugyan már, ki a fenének? Ezek a pasasok, akikkel együtt vagyok, azt sem vennék észre, ha egy reggelen Angelina Jolie-vá változnék. Hja, nekik könnyebb; váltott műszakban bejárnak Katmanduba, így aztán még ha akarnám, se vetnének ügyet rám. De nem is akarom. Szóval, köszönöm, megvagyok. Különben baromi rosszat álmodtam, és érdekes módon maga is benne volt az álmomban. Vörös fények ugráltak az ablakokban, mintha kigyulladt volna a kolostor... Mondja gyorsan, hogy valóban álom volt! - Sajnálom - sóhajtottam. - Nem volt álom. - Ettől féltem - sóhajtott ő is. - Ha csak én láttam volna, lehetne vízió vagy hasonló, de mivel ön is látta... hát nem tudom, mi lehet. - Még én sem - mondtam. - Ön szerint ez a valami... veszélyes dolog? - Valószínűleg nem. Bár... - Eszembe jutott a két múmia és Khorlo. Megijeszteni sem akartam, de az sem lett volna szerencsés, ha oktalan biztonságba ringatom. - Ne is mondja tovább! - emelte fel az ujját. - Nem akarom tudni. Különben itt jönnek a kollégáim. Három fiatal férfi sétált be az ajtón. Amint átlépték a küszöböt, megtorpantak és szemügyre vettek bennünket. - Nocsak, a doktornő - mondta az egyik, egy magas, fekete hajú férfi. Terepszínű ruhában volt, akárcsak a másik kettő, ettől aztán valahogy elmosódtak a különbségek közöttük. - Csak nem csal meg bennünket?

- Majd elárulom, ha megtörtént!- morogta Hardaway doktornő. - Én máris szédülök a féltékenységtől - nyögött fel a másik. Göndör hajú, alacsonyabb fickó volt, vékony kis bajusszal az orra alatt. - Pedig ha tudná, mit tettünk magáért! - sóhajtott a harmadik. - Ennek ellenére bc kell ismernem, hogy jól választott. Ez a fickó jobbképű, mint mi. - Nanana! - emelte fel az ujját a göndör hajú. - Csak magadról beszélj, barátom, csak magadról! - Mit tettek értem? - tudakolta a doktornő. - Bekészítettük a fürdőjét a szobájába, vagy ahogy itt mondják, cellájába, szereztünk magának tiszta törülközőt, abban a reményben, hogy végre választ közülünk. Elvigyorodott, és odavigyorogta magát hozzánk. Megveregette a doktornő karját, majd felém nyújtotta a kezét. - Cesar vagyok. Csak nem Julius, hanem Scott. Cesar Scott. A doktornő kollégája. - Akárcsak én - mondta a magas, fekete képű. - Különben George Kaplan. Ő pedig Jose. Jose Alvarado. Bár AIDSkutatók vagyunk, nem kell tartania tőlünk. A doktornő enerváltan feléjük intett. - Leállíthatják magukat, uraim. Mr. Lawrence mindent tud. - Akkor jó - bólintott a magas, fekete Kaplan. - Legalább nem kell hülyeségekkel traktálnunk. Nem tudja, Mr. Lawrence, hogy milyen időjárás várható az elkövetkező napok során? - Fogalmam sincs róla - ráztam meg a fejem. - Ilyenkor még nem szokott nagyon hideg lenni.

- Inkább az eső miatt kérdezem. A göndör hajú felnevetett. - Viszket a talpa a komának. Az az igazság, hogy ma éppen Katmanduban kellene lennünk, a havi, rendszeres kimenőnkön. Megbeszéltük bizonyos... hm... személyekkel, hogy találkozunk velük, és most hiába várnak bennünket. - Az őszi esőre nincsenek szabályok - sajnálkoztam. - Van, hogy csak pár napig tart, ám előfordulhatnak hosszabb periódusok is. Mikor hogy. - No, akkor reggelizzünk meg - dörzsölte össze a tenyerét a kecskeszakállas Alvarado. - Hadd lássuk, mivel kényeztet bennünket Ngagpa kolostora. Ha azt vártam, hogy ők is hasonlóan cselekszenek majd, mint Hardaway doktornő, azaz barátságtalan szavakkal illetik a reggeli teát, csalódnom kellett. Úgy itták, mintha a világ legfinomabb itala lett volna. Bizonyos értelemben persze az is volt, csak éppen nem sejtettem, hogy ezt ők is így gondolják. Megittak három-négy csészével, mosolyogtak, aztán a faggyús birkahúsnak láttak. Csak úgy ropogott a kissé égett hús a foguk alatt. - Ez aztán valami! - dicsérte Alvarado. - Jó a kolostor szakácsa. Adnátok még a kásából is? Hardaway doktornő összetette a két kezét. - Istenek az égben, mit nem adnék érte, hogyha ilyen gyomrom lehetne! Ezek ki fogják bírni a hátralévő évet. Ezek biztosan kibírják. - És maga? Rám nézett, s mintha először láttam volna barátságos fényt a tekintetében.

- Az még majd elválik - mondta. - Ki tudja, mit hoz a jövő? 5 A magashegyi túrázók ezúttal is széles karimájú kalapban voltak, mintha esküt tettek volna, hogy amíg meg nem másszák a Csomolungmát, nem mutatkoznak fedetlen fejjel. És nem is borotválkoznak. Legalábbis ami a férfiakat illeti. Egyformán szakállasak voltak, még a szakálluk fazonja is megegyezett. Nem lepődtem volna meg, ha Miss Vargas tudtomra adja, hogy hármas ikrek. A negyedik kalapos nő volt; szép arcú, hallgatag. A sort az enyhén kiugró orrú, vágott szemű Miss Vargas zárta. Éppen akkor álltam fel, hogy távozzak, amikor beléptek az ajtón. Miss Vargasnak sasszeme volt, mert azonnal kiszúrt magának. Rám villantotta fekete sasszemét és nagyot kiáltott. - Hé! Rinpócse! Mivel nem volt az étteremben senki más rinpócseféle rajtam kívül, kénytelen voltam megtorpanni és rámosolyogni. - Ó, Miss Vargas... Miss Vargas is elmosolyodott. - Emlékszik a nevemre? Bárcsak én is emlékeznék a magáéra! - Blobzang rinpócse - mondtam. - Különben Leslie L. Lawrence. Hogy van, kisasszony? - Most már jól. Üljetek le! - dörrent a másik négyre. A nő és a szakállasok bólintottak cs leültek. - Teljesen kikészültem tegnap - kezdte szégyenlősen mosolyogva Miss Vargas. - Annyira, hogy filmszakadás

volt nálam. Arra sem emlékszem, hogyan húztam le a csizmámat. - Én húztam le - mondtam szerényen. Miss Vargas elpirult. - És a matracomat... - Azt is én fújtam fel. - Az az igazság, hogy nem szoktam kiütni ennyire magam. Gyakran túrázom magas hegyek között, de csak ritkán kerültem ilyen helyzetbe... - Melyik hegyre óhajtanak felmászni? - kérdeztem udvariasan, miközben helyet foglaltak egy asztalnál. - Egyikre sem - felelte Miss Vargas. - Mi igazából... nem akarunk felmászni egyetlen hegyre sem. Legfeljebb csak dombra. Mi csak nézni szeretjük a hegyeket és illő módon megközelíteni őket. - Nézni? - hökkentem meg. - Sétálgatnak és közben nézik a hegyeket? - Valahogy úgy. És közben magunkba szívjuk az erőt. - Milyen erőt? - húztam össze a szemem. - A spirituális erőt. - Úgy érti, a hegyeknek spirituális erejük van? - Maga nem tudta? De tudtam. Tudtam, hogy a hegyekből valóban erő sugárzik; a méltóság, a szépség és a meghódíthatatlanság ereje. Hogy aztán ezt spirituális erőnek nevezhetjük-e, erről fogalmam sincs. - Meddig tart a túrájuk? - érdeklődtem. - Még három hétig. Cirka egy hónap kell hozzá, hogy megteljünk erővel és energiával. Ha nincs ez az átkozott eső, most a hegyek lábánál töltekezhetnénk. - Értem - bólintottam. - Cshula rinpócse tud önökről, és elnézést kér, amiért...

- Maga kicsoda itt? - vágott közbe az egyik kalapos. - Valami szerzetes? - A könyvtárban dolgozom - mondtam. - Akkor a legjobbhoz fordultam. Nem tudja szentséged, vagy hogy is nevezzem, vannak olyan könyvek a könyvtárukban, amelyek a hegyek spirituális erejével foglalkoznak? A könyvtárteremre gondoltam, a múmiákra, a halott Khorlóra, aztán megráztam a fejem. - A könyvtár átmenetileg zárva van. - És ha Cshula rinpócséhoz fordulnánk? - Attól tartok... - Hagyd csak, Joe - mondta a másik szakállas. - Majd én előkerítem az apátot. Egyszerre vették le a kalapjukat, és tették maguk mellé a padra. Ha valaki is azt gondolná, hogy ettől megkülönböztethetővé váltak, téved. Egyforma volt a fejformájuk, egyforma a hajuk, és még az orruk is egyformán hosszú volt. El is határoztam, alkalomadtán megkérdezem Miss Vargastól, vajon valóban ikrek-e. Vagy talán a hegyek spirituális ereje formázta egymás klónjaivá őket? 6 Az alapítvány embereivel már a folyosón futottam össze. Elöl Mr. Bannister haladt öles léptekkel; fekete ruhájában, hosszú, előrenyújtott nyakával mocsárban lépegető fekete gólyára emlékeztetett. Amikor megpillantott, megtorpant és felém intett. - Nicsak, Mr. Lawrence! Meg tudná mutatni nekünk, merre van az étkező?

Egy egész kis sereg szorongott mögötte egymás sarkát taposva. A gyűrött arcú Grace Bannister, ahogy megpillantott, félretolta a férjét, és odalibegett hozzám. - Szeretettel üdvözlöm, Mr... izé... rinpócse. - Blobzang - hajoltam meg udvariasan. - De hívhat Leslie-nek is. - Én pedig Grace vagyok. Kedves, izé... Leslie, válthatnánk egy-két bizalmas szót egymással? - Kérlek, Grace - lépett közbe Mr. Bannister, mielőtt válaszolhattam volna. - Gondolod, hogy Mr. Lawrencenek van ideje a te problémáiddal foglalkozni, amikor ennyi vendég lóg a nyakán? Kérem, Mr. Lawrence... - Mr. Lawrence-nek feltétlenül lesz ideje rám! - szegezte le határozottan Grace asszony. - Ugye, Mr. Lawrence? Mit tehettem egyebet, zavartan toporogtam a két tűz között. Mr. Bannister gyorsan felismerte a kínos helyzetet, mert félrehúzódott a fal mellé. - Hagyjuk a többieket elmenni, kedvesem - fogta meg a felesége könyökét. - Majd azután beszélhetsz Mr. Lawrence-szel. Jó úton vagyunk az étterem felé? Mutattam, hogy merre kell menniük. Csak egyszer kellett elfordulniuk a folyosón, onnan már el sem téveszthették az utat. Amikor eltűntek a kanyar mögött, Grace Bannister Mr. Bannisterhez fordult. - És te, kedvesem? Mr. Bannister - a komor képű, karót nyelt Mr. Bannister egy pulikutya szeretetéhségével pislogott szőke, gyűrött arcú feleségére. - Én... megvárnálak, kedvesem. Az asszony mosolygott, de a szeme sarkában ott ugrándozott a türelmetlenség.

- Nem szükséges, kedvesem. Tudod, hogy nem szükséges. - Én mégis... megvárnálak. - Ugyan már, Joe, ne csinálj jelenetet, kérlek. Semmi nem történik, csupán néhány szót szeretnék váltani Mr. Lawrence-szel. - Grace, kérlek... - Mondd, Joe, miért van szükség erre? Legutoljára is megígérted... - Te is megígértél valamit! Grace asszony szeme sarkában ismét megrándult egy izom. - Joe, én sikítani fogok! Mr. Bannister felemelte mind a két tenyerét, mintha megadná magát. - Jól van, kedvesem... jól van. Beszélgess csak Mr. Lawrence-szel. Én majd odabent... majd odabent... berántotta a nyakát a vállai közé, és anélkül, hogy rám nézett volna, elhúzott mellettem. Mire feleszméltem, már csak ketten voltunk a folyosón. Mrs. Bannister és jómagam. Mrs. Bannister olyan kedvesen nézett rám, hogy elolvadni támadt tőle kedvem. Régi képes újságokban néznek így a harmincas évek filmszínésznői a fotósra. Még a haja is a harmincas éveket idézte. Rövid volt, mézszínü, a szeme pedig kék, mint a nyári égbolt. A csinibaba odalépett hozzám, megfogta a kezem és megsimogatta. Én meg kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Még csak az hiányozna, hogy észrevegyen valaki és téves következtetést vonjon le a látványból.

Éppen kihúztam volna a kezem a kezéből, amikor magától is elengedte. - Kedves Mr. Lawrence - kezdte édeskés, éneklő hangon - amint hallom, ön itt a főláma rinpócse után a második ember. Igaz? - Valószínűleg csak a harmadik. - Mivel a főláma rinpócse nem érhető el, önhöz fordulok. Bejelentést szeretnék tenni. - Bejelentést? - hökkentem meg. - Jó, nevezzük feljelentésnek, bár tudomásom szerint feljelentést tenni csak hatósági közegnek lehet, ön pedig nem az, igaz? - Há... nem. - Szeretném bejelenteni, hogy megloptak az éjszaka. Kénytelen voltam eltátani a számat. Erre aztán igazán nem számítottam. - Meglopták? - nyögtem végül. - Ki lopta meg? - Ismeretlen tettes - mondta. - Bár ez nem egészen így van. Tudom, ki volt a tettes, és a segítői is. Tettestársai ugye, így mondják? - És... mit vittek el öntől? - kérdeztem némiképpen magamhoz térve. - Egy kistáskát - mondta. - Egy kis utazótáskát. - Honnan vitték el? - Az ágyam alól. Este még ott volt, reggel pedig már nem volt ott. - Megtudhatnám, mi volt benne? Gyorsan körülnézett, aztán a fülemhez hajolt. Olyan közelre, hogy ajkai érintették a fülcimpámat. - Hát... magának elmondom. De csak magának. Néhány üveg ital. - Észrevehette, hogy megkönnyebbülés fut át rajtam, mert gyorsan tovább beszélt. - Ne gondolja, hogy

valami ócska vacak miatt fordulnék magához; azokban az üvegekben Shilton-féle whisky volt, ha egyáltalán fel tudja fogni ésszel, hogy ez mit jelent. Naná, hogy fel tudtam fogni! Annyira, hogy kellemes borzongás futott át rajtam. Shilton-féle whisky! Néhányszor volt már alkalmam megízlelni ezt a földi csodát, és mondhatom, hogy örökre emlékezetes marad számomra az a nap, amikor először éreztem a zamatát. Azon a napon ismertem meg Rosie Shiltont is, a cég alapítójának az ükunokáját. - Na? - Nagy veszteség - bólintottam. - Hány üveg volt a táskájában? - Hát... nyolc. - Jézusom! És mind ellopták? - Ahogy mondja. - Gyorsan körülnézett, és a karomra tette a kezét. - Nézze, maga ezek szerint fel tudja fogni a károm nagyságát. Tudja, még főiskolás voltam, amikor megszoktam, hogy reggelente felhajtsak egy-egy pohárkával; és ha premier volt, előadás után a színházban maradtunk, és megittunk eggyel-kettővel, persze nem Shiltont, dehogyis! Akkor még nem volt pénzem ilyesmire. Azóta is, amióta visszavonultam... elhörpölgetek néhány pohárkával, tudja, unaloműzőnek. - Látta, ki tette? - Nem láttam, de tudom. - Elmondhatja? - Persze hogy elmondhatom! És el is mondom! A férjem lopatta el Terezával. Belopódzott hozzám az éjszaka és elvitte. - Mit gondol, miért?

- Miért, miért? Azért, mert abszolúte tévúton járnak. Meg vannak győződve valamiről, de úgy is mondhatnám, hogy az ostoba fejükbe vettek valamit. Nevezetesen, hogy iszom. A szónak a negatív értelmében. Persze ez egyáltalán nincs így. Önmagában az, hogy felhörpintek néhány pohárkával, még nem jelent semmit. Talán túlságosan is érzékeny vagyok, ki tudja? Abból, hogy néha ideges vagyok és nem mindig találom a helyemet, még nem lenne szabad azt a következtetést levonni, hogy mindez az ital hatásának köszönhető. Aki nem szereti a whiskyt, az könnyedén rámondja másokra, azokra, akik szeretik, hogy iszákosak, vagy ilyesmi, de hát ez merőben elhamarkodott következtetés is lehet, mint az én esetemben is. - És mit óhajt tőlem, Mrs. Bannister? Szóljak róla Cshula rinpócsénak? - Maradjunk a Grace-nél, jó? - Szóval? Gyengéden megszorította a kezem. - Szerezze vissza nekem, kérem. Ha visszaszerezte, megkapja a jutalmát. Kap tőlem egy üveggel. Ez csak szép prémium, nem gondolja? Csak gyorsan kellene cselekednie, mert összetörik. - Máskor is megtették már? - Máskor, máskor - dohogott -, persze hogy megtették! Egyszerűen terrorizálnak. Pedig megállapodtunk benne, hogy ha eljövök velük ide, az isten háta mögé, nem korlátoznak a cselekvési szabadságomban. Én is megígértem, igen, megígértem, hogy bizonyos határokat szabok... na, mindegy... és meg is tartottam... volna... ha a tegnapi nap nem készített volna ki annyira. Arra nem számítottam, hogy a Hiltonban fogok lakni, de ezek az

ősemberi körülmények azért alaposan megleptek. Először azt hittem, hogy amit látok, az valami műemlék, múzeum, vagy mi, aztán majd továbbállunk; ám kiderült, hogy ez Ngagpa, és ebben kell laknom hetekig, vagy mi a szösz. Otthon nem erről volt szó; jó, most nem mesélem el, hogy miről, mert hosszú, de kicsit kiborultam, nem is vitás. Megittam néhány pohárkával, hogy lecsendesítsem a háborgásomat, ám ők... félreértették. Rendben van, Mr. Yerwooddal is ittam egy pohárkával, Mr. Drakesszel is ittam egyet, s azzal a fickóval is, aki... jó, az ő nevére nem emlékszem, elvégre nem káptalan a fejem, hogy a környék összes lakójának a nevét benne tartsam, de azért nem kellett volna a kezemet rángatni. De mindegy, egy a lényeg: kérem, szerezze vissza az üvegeimet. Beszéljen Bannisterrel. - Miért nem ön beszél vele? - Mert céltalan lenne. Kissé hátrébb húzódtam tőle, hogy lehetőleg ne érjen el. Lassan kezdett megváltozni a lelkemben az időjárás. Amikor először említette a Shilton-whisky nevét, csicsergő tavasz köszöntött rám, most viszont, ahogy befejezte a szövegét, már újra ősz volt a lelkemben. Csendben potyogtak lefelé a fákról a sárga levelek, és már a whiskyt sem kívántam annyira. Sőt ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy semennyire. Bocsáss meg, Rosie Shilton ezért is, sőt azért is, hogy azon a ködös hajnalon búcsú nélkül léptem le, de másnap reggel indult a gépem Sri Lankára és nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy megpróbáljam megkeresni a veddákat. Arról sajnos nem tehetek, hogy mire visszatértem, te már George Patrick felesége voltál...

- Ne mélázzon itt nekem, talán nem is hallotta, mit mondtam? - Bocsánat - rázkódtam össze. - Csak éppen az eszembe jutott valami. - Akkor megismétlem: a füvemet is ellopták. Pedig tudja, mit kockáztattam a határon? Ne izguljon, nem vagyok kábszeres vagy micsoda; a fű az nem arra való és függőséget sem okoz. Csak éppen jó. Hoztam magammal néhány jointra valót, és jelentem, az is eltűnt. Ja, és ezzel kapcsolatban kérdezni szeretnék valamit. Abban az esetben, ha nem kerülne vissza hozzám, abban a valószerűtlen esetben... mivel tudnám pótolni? Önök, rinpócsék, biztosan használnak olyan szereket, amelyek segítségével elutazhatnak ide-oda. Egy kis szellemi túrára gondolok, az agysejtek megtisztítására. Maga mit ajánl? Gombákat vagy egyebet? Maguk hogy utaznak? - Sehogy - mondtam. - Mi nem utazunk. - Akkor ki utazik? - A sámánok. - És itt... akad legalább egy belőlük? Kénytelen voltam megrázni a fejem. - Sajnos, Grace, lámakolostorokban nem tartózkodnak sámánok. Az egy más világ. Erről tehát le kell mondania. - Akkor legalább... Léptek hangzottak a folyosó vége felől, majd egy vékony gyerekhang elénekelt egy sort egy ismeretlen dalból. Grace úgy ellebbent előlem, mint a hajnali köd. Mire Sue feltűnt a láthatáron, már az étkezőben lehetett. Csak kissé édeskés kölnijének az illata maradt utána. 7 Sue Bannister megállt előttem, majd gyanakodva nézett rám.

- Az... anyám? - Mi van vele? - kérdeztem. - Érzem a kölnijét. Itt volt, mi? - Itt. Sue rám villantotta a szemét, és idegesen rám is kiabált. - Csak aztán vigyázz a bőrödre! Megbánod, ha kikezdesz vele! - Ki akar kikezdeni vele? - vágtam sértődött arcot. - Különben minden rendben van nálad? A villámcsapásra gondolok. - Már miért ne lenne? Kibírok én többet is. Egyébként van egy nagy újságom a számodra. - Igazán? Micsoda? Sue szégyenlősen nézett rám. - Már nem akarok... öngyilkos lenni. Már nem. Tudod, miért? Mert... na jó, ezt talán hagyjuk is abba. Nem akarom, hogy kifaggass, és különben is, semmi közöd a családunkhoz. Oké? - Oké - bólintottam. - Figyelj! Éhes vagyok! Ez az utálatos Mr. Yerwood azt mondta, hogy az itteni kaját csak akkor lehet megenni, ha közben befogom az orrom. Igaz ez? - Lehet, hogy ő valóban csak úgy tudja megenni. Vannak emberek, akik képtelenek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Elutaznak otthonról és máris nyivákolnak, mint az elveszett macska. Jaj, ezt sem tudom megenni, az sem tudom megenni! Az ilyeneknek másból sem áll egy külföldi utazás, mint nyavalygásból. Hajói akarod érezni magad, akkor győzd le a finnyásságodat. - Mi a fenét győzzek le? Na mindegy, nem akarok hülye lenni, mint Mr. Yerwood. Na, viszlát! Ha majd

mégiscsak öngyilkos szeretnék lenni, szólok... de lehet, hogy mégse. Megrántotta a vállát, és eltűnt a folyosó kanyarulata mögött. Sóhajtottam egyet és indultam volna tovább. Alig tettem azonban néhány lépést, valaki rám pisszegett. Óvatosan a falhoz húzódtam. Aztán csak annyit láttam, hogy felemelkedik egy alak a folyosó padlójáról, mintha a padló egy darabja kelt volna életre, és felém igyekszik. Szerencsére mielőtt még a stukkeromért kapkodtam volna, felismertem a közeledőben Dan Bannis-tert. - Egyedül vagy? - suttogta felém. - Egyedül - suttogtam vissza. Kiegyenesedett és elém állt. Meglepődve hőköltem hátra. Dan Bannister úgy nézett ki, mintha az éjszakát egy szeméttelepen töltötte volna. Koszos volt a képe, hajába ki tudja, milyen szemét keveredett. És a szemében is volt valami. Ám az már nem szemét volt. Dan Bannister szemében a vakrémület ült. 8 Olyannyira ijedt volt, hogy magam is megrémültem tőle. Odaugrottam hozzá, megtapogattam, hogy egészben vane, aztán eltoltam magamtól. - Valami baj van, Dan? Dan a falhoz lapult, és úgy lihegett, mintha megkergették volna. - Lementem a raktárba - nyögte. - Mikor mentél le? - Most... nemrég. - Mi az ördögért? - Kíváncsi voltam rá, mi az a kék fény, és... azt hittem, ott a kapcsolója. - Nem kellene összevissza mászkálnod!

- Igazán kíváncsi voltam rá. De nem találtam kapcsolót... Akkor jött valaki... Éreztem, hogy hideg fuvallatok simogatják a hátamat. - Kijött? - Egy szerzetes. Olyan ruhája volt, mint neked. És keresett valamit. Elkezdte ide-oda rakosgatni a kacatokat, egyiket a másik után, mintha valamennyit meg akarná nézni. Pedig abban a raktárban annyi a kacat, hogy ha ezer évig nézegethetnéd, akkor sem találnád meg, amit keresel. Arra gondoltam, hogy ő is a kék fény kapcsolóját keresi. Hát ő sem találta meg. Ekkor ideges lett, és bizonyára nagyon csúnyákat mondott. Csikorgatta a fogát és egyszer még egy nagy párnába is belerúgott. Van ott sok-sok penészes párna, egy különösen nagy közöttük. Na hát, abba rúgott bele. - Aztán mit csinált? - Kiment a teremből. De nem azon az ajtón át, ahol én bementem, hanem egy másikon. A kacatok mögött van egy másik ajtó is. Te tudtad? - Tudtam - bólintottam. - Kinyitotta az ajtót - ezt onnan tudom, hogy hallottam, hogy nyikorog -, aztán egyszerre csak csend lett a teremben. Én meg utána lopóztam. - Nem féltél, hogy... esetleg megijedsz valamitől? - De. Féltem - bólintott Dan. - Féltem, hogy elvarázsol. Például békává vagy kígyóvá. De azért utána mentem. - És? - Átmentünk a könyvtárba. Te tudtad, hogy azon a másik ajtón át egyenesen a könyvtárba jutunk? - Ezt is tudtam. - Úgy látszik, te mindent tudsz. Hát én még életemben nem láttam annyi könyvet, mint abban a könyvtárban.

Csak baromi rendetlenség van benne. A könyvek mind egymásra vannak dobálva. Te tudtad, hogy az itteni könyvek nem olyanok, mint nálunk, otthon? - Ezt is tudtam - bólintottam türelmesen. - Tényleg nem olyanok. Ezek külön lapokból állnak és selymekbe vannak belekötözve. Szóval, amikor... bementem a könyvtárba, nem láttam senkit. Azt hittem, a szerzetes, aki belerúgott a párnába, már el is ment, talán egy másik ajtón át, mert errefelé, úgy látszik, minden teremnek két ajtaja van, de nem ez történt. Egyszer csak észrevettem, hogy ott mocorog két könyvhegy között. - Remélem, ő nem vett észre téged? - Szerencsére nem. Először nagyon megijedtem tőle, amikor felállt... - Felállt? - Amire rájöttem, hogy hol van, éppen a könyvek között térdelve kotorászott. Biztos, hogy ott is keresett valamit. Aztán egyszer csak felugrott és felém nézett. - Akkor mégis csak észrevett! - Mondom, hogy nem! Csak meghallotta, amikor levertem egy könyvet. Olyan... falapja volt... tudod, két deszka közé szorították... hogy is mondjam... - Tudom, miről beszélsz - sürgettem. - És? - Hát... nagyot puffant a padlón. Meghallotta, felállt és felém nézett. Én meg úgy berezeltem tőle, hogy moccanni sem mertem. Azt hittem, hogy odajön hozzám, és elvarázsol. Pedig akkor még nem is láttam az arcát. Azt csak később pillantottam meg. - Ismerős volt? Dan sóhajtott, és megtörölgette az orrát a kézfejével. - Azt a vénségesen vén szerzetest, Gyamco rinpócsét láttam. Ő volt az! Éppen arra gondoltam, hogy mégiscsak

lelépek, amikor lehajolt és kihúzott egy szerzetest a könyvek közül. Egy halott szerzetest! Mert az egészen biztos, hogy meg volt halva. Kihúzta a könyvek közül a lábánál fogva, aztán csak nézte. - Nézte? - Sokáig nézte. Arra gondoltam, hogy talán fel akarja éleszteni, zombit csinálni belőle, mint a filmekben, de akkor eszembe jutott, hogy ez marhaság, aki egyszer meghalt, azt nem lehet feléleszteni. Neked is ez a véleményed? - Határozottan ez - mondtam. - Szóval, mint mondtam, nézte egy ideig, aztán visszadugta oda, ahonnan kihúzta. Képzeld csak el, én még a valóságban soha nem láttam halottat. Most meg idejövök ebbe a kolostorba, és azonnal látok egyet! Mit szólsz hozzá? - Nyelt néhányat, és köpött egyet a padlóra. - Még mindig port köpök, látod? Hogy mekkora por van abban a könyvtárban! Már attól tartottam, tüsszögnöm kell. Egyszer láttam egy filmet... - Majd később, jó? Inkább arról beszélj, hogy mit csinált még Gyamco rinpócse? - Ja, hogy mit csinált? Visszatemette a halottat a könyvek alá. Vagy ezt mondtam már? Ezután jött a másik fickó. Ott futott el mellettem. - Másik fickó? Kicsoda? - Egy öregember. Vastag kötélcsomóval a karján. Azt hittem, megáll bennem az ütő. - Öregember? - Ja. Hosszú, fehér bajusza volt és nagy szeme. És két nagy foga, mint a rozmárnak. Vagyis majdnem akkora. Most meg mi a baj? Miért sápadtál el annyira? Rosszat csináltam talán?

9 Szerencsére találtam egy ülőfülkét a folyosón és belecsüccsentem. Megpróbáltam összegereblyézni a fejemben kavargó gondolatokat. Vajon mi az ördög történik itt, Ngagpában? Gondolatban végigfutottam a megérkezésünkön, az elmúlt éjszakán, a fényeken, a démonfalon, a tigrisen lovagló bikinis nőn - és kezdett elmenni a kedvem az egésztől. Ahelyett, hogy nyugodtan üldögélhetnék a könyvtárban és az elmémet csiszolhatnám, ismét csak szembetalálom magam a természetfelettivel. Ebben a pillanatban léptek koppantak a folyosó kanyarulatában, így kénytelen voltam felfüggeszteni a természetfelettivel kapcsolatos tulajdonképpen még el sem kezdett töprengésemet. Inkább a közeledőre fordítottam a figyelmemet. Őszintén szólva volt is miért. A folyosón egy igazi, filmmagazinokba való bombázó közeledett felém. Szőke volt, mint a lágyan fodrozódó tibeti árpamezők; haja oldalt kék csattal összefogva; könnyű, az évszakhoz nem egészen illő nyári blúza olyan kebleket rejtegetett, amilyenek ugyancsak a megfelelő magazinokban fordulnak csak elő. Mozgása lágy volt, mint ahogy az említett árpamező hullámzik a könnyű szélben. Meg kellett kapaszkodnom, hogy ki ne essek az ülőfülkéből. A közeledő Miss Tereza Bannister volt. Megtorpant, amikor megpillantott, s abban a pillanatban már mosolyra is derült a képe. - Mit csinál itt, rinpócse? - kérdezte kerekre nyitva a szemét. - Hát csak... ücsörgök - mondtam. - Csak úgy?

- Csak úgy. - Elég széles ez a fülke - mondta. - Mit szólna hozzá, ha egy kicsit magával ücsörögnék? Ettől tartottam. Ám azért udvariasan helyet engedtem neki magam mellett. - Hogy aludt, Tereza? - kérdeztem, mert mi mást kérdezhettem volna. - Rosszul, rinpócse - komolyodott el. Olyan volt a hangja, hogy majd kiestem tőle a fülkéből. - Hm. Feltehetően nem szokta meg még... az itteni magasságot, a pára... tartalmat... - Sok mindent nem szoktam meg még - bólintott. - Igazán? Hát a tea, az bizony... - Nincs a teával semmi bajom - legyintett és icipicit közelebb húzódott hozzám. - Azt már megszoktam. Az ágyammal van a baj. - Bizonyára a matraca... - Nem a matrac. - Akkor talán a párna? - Nem is a párna. Maga az ágy. Túl nagy. - Túl nagy? - ámultam el. - Sokkal jobb, mintha túl kicsi lenne. - Magának. De nem nekem. Tudja, miért túl nagy? Vállaim közé húztam a nyakam, és mélyen hallgattam. - Nem találja ki? És tudja, mire gondolok? - Nem, de... - Arra, hogy hiányzik mellőlem valaki. Ez a tény aztán nagyban befolyásolja az álmaimat is. Kifejezetten rosszakat álmodom miatta. - Elkapta a kezem, és megszorította. - Nagyon egyedül érzem magam... rinpócse. És valahogy olyan tudatlannak is.

- Minek? - hökkentem meg. - Tudatlannak. Műveletlennek. Ilyesminek. - Ki mondta ezt magának? - Nem mondta senki. Én mondom. Itt van ez a kolostor, kissé romos, az igaz, de azért van benne sok-sok könyv, sok-sok kép meg szobor... én pedig semmit sem tudok róluk. Ez szörnyű! Bölcsen hallgattam, és megpróbáltam kissé elhúzódni tőle, de az ülőfülke fala nem engedte. - Ezért arra gondoltam, hogy meg kellene ismerkednem ezzel a kultúrával, ha már itt vagyok. Mit szól hozzá? Mit szólhattam volna? - Már törtem is a fejem, hogy kit kérjek meg arra, hogy... tanítson egy kicsit, de valahogy... nem igazán tudtam dönteni. Először Cshula rinpócséra gondoltam. - Jó ötlet - dicsértem. - Én is így gondoltam, de rájöttem, hogy nem is olyan jó. Cshula rinpócse ugyanis roppant elfoglalt. Biztosan nem vállalná az oktatásomat. - Ebben lehet valami - morogtam. - Cshulának mostanság sok a dolga. Itt van a maguk alapítványa, itt vannak a túrázók, itt van... - Jól van, tudom, felesleges felsorolnia a leltárt. Úgy döntöttem, hogy azt az idős, pergamen képű lámát kérem meg, aki - úgy hírlik - Cshula rinpócse tanácsadója és kitűnően ért ezekhez az izékhez. A könyvekhez, például. - Ez sem rossz ötlet - bólintottam. - De. Ez is rossz ötlet - sóhajtotta. - Az a baj vele, hogy nem értem, mit mond. Beszél angolul, csak éppen gyakran az orra alatt motyog. Márpedig hogy tanulhatnék így, nem igaz? - Szó, ami szó...

- Ekkor magára gondoltam. Na, mit szól hozzá? Fogalmam sincs róla, mivel végződött volna a társalgásunk, ám az istenek szerencsére még idejében közbeszóltak. Két közeledő férfi hangját hallottam a kanyar mögül. Tereza megdermedt, majd gyorsan elhúzódott tőlem. - Jézusom, ez Mr. Warton. Valahogy nincs kedvem találkozni vele. Mielőtt megmoccanhattam volna, kiugrott a fülkéből, és futásnak eredt, mint a nyúl. Mire Mr. Warton felbukkant a folyosó végén, ő már eltűnt a másik végén. Mr. Warton és Mr. Cumberbats közeledtek felém. Néhány lépést kellett csak tenniük, hogy észrevegyenek. Amikor ez megtörtént, a kiálló fogú Warton megtorpant és felém meregette a szemét. - Ön az, Mr. Lawrence? Nem tudja véletlenül, merre kóborolhat Cshula rinpócse? Éppen arról beszélgettünk Mr. Cumberbats-szel, hogy a rinpócse mintha kerülne valamiért bennünket. - Ugyan már, dehogy! - tiltakoztam. - De, de, én erre gondolok! Különben mivel magyarázná, hogy nem óhajt velünk Ngagpa jövőjéről beszélgetni? Csak lézengünk a folyosókon, senki nem ad felvilágosítást arról, hogy mikor vizsgálhatjuk meg tüzetesen az épületet, mikor látunk valamit a szerzetesek életéből, mikor kapunk biztosítékot rá, hogy nem ablakon kidobott pénz, amit Ngagpára szándékozunk fordítani. Ha ez így megy tovább, javasolni fogom, hogy szedjük fel a sátorfánkat és lépjünk le. Ön nem tudná előkeríteni a rinpócsét?

- Hamarosan... történik valami - ígértem. - Valami... érdekes, ami elűzi az unalmunkat. Biztosan tetszeni fog önöknek. - Igen? Micsoda és mikor? - Ebéd után úgy négy óra körül - ugrott ki a számon, mintha nem is én mondtam volna. - Ez annyit jelent, hogy Cshula rinpócse végre elbeszélget velünk? - Én tartom a tájékoztatót. És egy kis látványossággal is kedveskedünk önöknek. - Látványossággal? Az meg mi? - Egy... csam tánc. - Erről már hallottam valamit. - Tetszeni fog önöknek, nem is vitás. Megdöbbenve hallgattam saját, magabiztos szavaimat. Én mondanám mindezt? Mintha valaki belém bújt volna és ő beszélne belőlem. Az is gyanús volt, hogy védőszellemem megszeppenve hallgatott a lelkem mélyén. Tíz perc múlva már a fejemet vertem volna a falba könnyelműen tett ígéretemért. Vajon kit fogok én találni, aki képes lenne csam táncot táncolni és honnan szerzek maszkokat hozzá? Aztán két név ugrott ki a fejemből. Gyamco rinpócse és Namszengpa! Ha ez utóbbit egyáltalán még itt találom Ngagpában. 10 Nem kellett soká keresnem, hogy rátaláljak. Namszengpa éppen a szobámban ügyködött egy seprűvel. - Csakhogy találkozunk, barátom - örvendeztem. - Rég láttalak. Ülj le egy kicsit, hadd beszéljek veled. Namszengpa azonnal heves tiltakozásba kezdett.

- Nem, rinpócse! Nem! - Hiszen még azt sem tudod, mit akarok mondani. - Látom az arcodon, rinpócse, hogy ismét a fejedbe vettél valamit. Márpedig amiket te a fejedbe veszel, azoknak sosincs jó vége. - Azért vagyunk itt, hogy megtegyünk mindent Ngagpáért. Nem igaz? - Egyáltalán nem az, rinpócse - tiltakozott tovább Namszengpa. - Én azért vagyok itt, hogy teérted tegyek meg mindent, nem ezért a romhalmazért. És te sem azért vagy itt! Azért vagy itt, hogy a könyvtárban dolgozz! Cshula rinpócse rendelkezésedre bocsátotta az egész könyvtárat. Hát akkor most dolgozz benne, és ne azon törd a fejed, hogy... min is töröd a fejed, rinpócse? Mivel számítottam a segítségére, kénytelen voltam elmondani neki, hogy hogyan is áll a helyzet. Az alapítvány mecénásai halálra unják magukat, s ha nem szolgálunk nekik valamilyen „eredeti" látványossággal, akkor megeshet, hogy nem Ngagpára fordítják a pénzüket, hanem egy másik kolostorra. - És akkor mi van? - tette csípőre a kezét Namszengpa. Nem mindegy az neked, hogy melyik kolostort építik újjá? Átnézed a könyvtárat, aztán le is út, fel is út. Ha valakinek érdekében áll, hogy pont Ngagpa éledjen újjá, hát az elsősorban Cshula rinpócse. Ám ahogy elnézem, mintha őt sem érdekelné igazán. Ha érdekelné, akkor nem válna időről időre láthatatlanná. Tulajdonképpen valóban mindegy lett volna, hogy Ngagpa kapja-e a kolostori kultúrát támogató alapítvány pénzét, vagy egy másik kolostor... csakhogy volt itt néhány apróság, ami piszkálta a csőröm. Elsősorban mindjárt a gyilkosságok. Feltételeztem ugyanis, hogy a

múmiák nem saját jószántukból távoztak ebből a világból, Khorlóról már nem is beszélve. Elképzelhető vajon, hogy Cshula rinpócse ölte meg Khorlót? Aztán lelépett? Ostobaság... egy szerzetes nem gyilkolhat... De vajon szerzetes-e Cshula? Mindezeken kívül persze volt még egyéb is, ami nem hagyott nyugodni. Nevezetesen azok a furcsa jelenségek, amelyeknek a tanúja voltam. A kék fény, a vörös lángok az ablakokban, a tigrisen lovagló nő, a megelevenedő démonfal; mind-mind arra késztettek, hogy maradjak még egy kicsit Ngagpában, és próbáljak meg rájönni, mi a fene ez az egész? Mintha mély és fenyegető titkokat rejtegetne Ngagpa kolostora. - És... miben kérnéd a segítségemet, rinpócse? -kérdezte hirtelen Namszengpa. - Mi lenne az, amire meg szeretnél kérni, és amit én természetesen nem fogok megtenni? - Egy csam táncot kellene megszervezni - mondtam. Namszengpa élesen felnevetett. - Egy csam táncot? Te nem tudod, mi... beszélsz, rinpócse! Sajnos, nagyon is tisztában voltam vele, mit beszélek, akkor nem voltam eszemnél, amikor megígértem Mr. Wartonnak a táncot. Akkor kellett volna visszafogni magam, nem ígérni semmit, vagy ha ígérek is valamit, olyat ígérni, amit aztán be is tudok tartani. - Ennyi erővel azt is megígérhetted volna, rinpócse, hogy maga Ngagpa kolostora perdül majd táncra nekik. Egyáltalán, tudod te, hogy mi az a csam tánc? Hogyne tudtam volna. A csam tánc rituális vallási tánc, melyet nagyobb ünnepeken rendeznek a kolostorok udvarán. Többnyire a kolostor alapításának évfordulóján vagy Sákjamuni buddha születésnapján. Ilyen

alkalmakkor a környék nomádjai és földművesei összegyűlnek a kolostorok udvarán, hogy kigyönyörködjék magukat a táncban. A csamot maszkos, ünnepi díszruhás szerzetesek táncolják, jeleneteket elevenítve meg a kígyók és a Garuda madár véget nem érő harcából, vagy éppen Padmaszambhava, a tibeti buddhizmus megalapítójának rejtélyes életéből. A táncnak sajátos koreográfiája van; csak a legügyesebb szerzetesek képesek az előadására, azok is csak hosszas gyakorlás után. Nos, ezt a táncot ígértem én meg, talán nem is a magam jószántából Mr. Warton pénzeszsáknak. - Persze hogy tudom - mondtam Namszengpának. - Akkor azzal is tisztában kell lenned, hogy amit ígértél, az teljességgel lehetetlen! - Azzal is tisztában vagyok. - Akkor most mi lesz? - Továbbra is a segítségedet kérem! Namszengpa szomorúan legyintett. - Na, azt kérheted, rinpócse. Először is én még életemben nem táncoltam: sem csam táncot, sem másmilyent. Látod a lábaimat, rinpócse? Két bot. Nehezen tudnám másképpen jellemezni őket. Ha arra számítasz, hogy táncolok velük a vendégeknek, akkor valami baj van a fejeddel. Csak azért kérdezem, hogy jót nevethessek magamban... mikorra is ígérted azt a táncot, rinpócse? - Ma, ebéd utánra - mondtam. Namszengpa a szívéhez kapott. - Mikorra?! Te aztán megbuggyantál, rinpócse. Tudod, kire hasonlítasz te? - Kire? - Rám, rinpócse. Csak éppen én akkor alig ötéves voltam, amikor hittem benne.

- Miben? - A csodálatos kalapácsban. Tudod, mi az? Természetesen hallottam már róla, de úgy tettem, mintha még sosem hallottam volna. - Az egész történetet nem akarom elmesélni, mert elég hosszú; az a lényege, hogy a mese hőse, Maszang, kapott valakitől egy csodálatos kalapácsot. Olyan kalapács volt, hogyha a földre ütöttél vele, s világgá kiáltottad, hogy mi a kívánságod, a kalapács azonnal teljesítette. Például Maszang ráütött a földre, és azt kiáltotta, hogy legyen itt azonnal egy nagy királyi palota, hát a palota azonnal ott termett előtte! Tudod, miért mondtam el ezt neked, rinpócse? - Sejtem - bólogattam szomorúan. - Mert ha van ilyen kalapácsod, akkor nincs baj. Lemész a raktárba, a padlóra vágsz vele, aztán világgá kiáltod, hogy azonnal teremjen itt tizenöt szerzetes, akik képesek csamot táncolni, teremjenek ide megfelelő maszkok és díszruhák, teremjen ide valahonnan zene... akkor teljesülhet a kívánságod. De ha nincs ilyen kalapácsod, rinpócse, akkor fújhatod az egészet! Ezzel én is tisztában voltam. Valamint azzal is, hogy az lenne a legjobb, ha most azonnal lelépnék. Felpattannék a jakomra - már amennyire egy jak hátára fel lehet pattanni s Namszengpával vagy nélküle, egyszerűen megfutamodnék. Hagynék csapot-papot; alapítványt és tigrisen lovagló kísértethölgyet, démonfalat, Tereza Bannistert, és szégyen a futás, de hasznos -alapon felszívódnék az egyre gyakrabban leszálló ködben. Csakhogy valami megakadályozott benne.

Elsősorban az, hogy soha nem szoktam csak úgy megfutamodni. Főleg, ha úgy érzem, hogy valakik hülyének néznek. 11 Mivel előttem állt még az egész délelőtt, úgy gondoltam, futok egy kört a folyosókon és közben a fejemet töröm. Immár nem azon túráztatom majd az agyam, hogy miképpen tudnék egy igazi, hamisítatlan csam táncot produkálni, hanem azon, hogy miképpen tudnék kibújni az ígéretem alól. Sajnos, ez sem ígérkezett könnyű feladatnak. Mr. Warton azóta már bizonyára elhíresztelte fűnek-fának, hogy milyen nevezetes eseményre kerül sor ebéd után a raktárhelyiségben. Önkéntelenül is arrafelé vettem az utamat. Olyan elgondolkodva lépkedtem a folyosókon, hogy csak akkor vettem észre, hol járok, amikor felbukkant előttem a raktárterem kapuja, amelyre pokolból vett jeleneteket festett egy szerzetes-művész. - Ide fogok kerülni - dünnyögtem magamban. - A hazugok és nagyot mondók poklába. Ha lett volna kedvem, akár meg is kereshettem volna az ajtón, melyik pokol az, de nem akartam idegesíteni magam. Ráérek akkor idegeskedni, ha ott állok majd az alvilág bírája, Sindzse előtt. A teremben minden változatlannak tűnt. A kacatok most is egymásra hányva hegyeket alkottak, éppen úgy, mint a másik teremben a könyvek. Asztalok, ágyak, ülőpárnák, penészes ruhák és még penészesebb csizmák hevertek egymáson. És töredezett álarcok, festéküket veszített szobrok mindenfelé. Némelyikükről már meg sem tudtam állapítani, kit tisztelhetek benne.

Ácsorogtam egy kicsit az ajtó előtt, ám még ekkor sem történt semmi említésre méltó. Nem gyulladt fel a kék fény, nem jelent meg a lengén öltözött hölgy, hogy üdvözöljön, nem hangzott el a titokzatos Te-la, a kopott szobrok és penészes csizmák is mélyen hallgattak. Éppen meg akartam fordulni, hogy átmenjek hullanézőbe a könyvtárba, amikor megszólalt egy ismerős hang a közelemben. - Te vagy az, Blobzang rinpócse? A hangban Gyamco hangjára ismertem. Hiába is meregettem azonban a szemem, nem láttam sehol a gazdáját. Aztán csak előbukkant egy kacathalom mögül. Kunkoriorrú díszcsizmáiban nehézkesen mozgott, mintha kátyúkat kerülgetne. - Mit keresel itt, rinpócse? - kérdezte. - A kék fényt keresem - mondtam. - És magyarázatot mindarra, amit nem értek. Magyarázatot keresek a tigrisen lovagló bikinis nőre, a... Gyamco hirtelen felemelte a karját. - Csend, rinpócse! Elhallgattam és körbepislogtam. Semmi olyat nem láttam, ami gyanús lett volna. Gyamco néhány másodpercig mozdulatlanul állt, majd maga után húzott. Egészen a terem közepéig, ahol nagy halom penészes ülőpárna sárgállt. Kihúzott néhányat a halomból és ledobta őket a földre. Olyan ügyesen célzott, hogy pontosan egymásra estek. - Ülj le, rinpócse! Oda! Engedelmesen ráültem az ülőpárnákra, és az illemnek megfelelően magam alá húztam a lábam.

Gyamco rinpócse kinyújtotta a karját és megfogta a csuklómat. Velem szemben ült, alig néhány centiméternyire tőlem. - Nyugtalanságot érzek a szívedben, rinpócse -mondta anélkül, hogy felnézett volna. - Nagy nyugtalanságot. Ez pedig zavarja a tisztánlátásodat. Márpedig, ha nem látunk tisztán, elveszítjük az utat, amely a megvilágosodáshoz vezet. Ismét elhallgatott, de a csuklóm még mindig nem eresztette el. Amikor eleresztette, már sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Mintha már nem is izgatott volna annyira a közeli jövő. - Mi az oka a nyugtalanságodnak, rinpócse? - kérdezte bátorító hangon. Elmondtam neki, mi nyugtalanít. Attól való aggodalmamban, hogy nem Ngagpa kapja az alapítvány pénzét - Cshula rinpócse különös viselkedése következményeképpen -, felelőtlenül csam táncot ígértem az alapítvány tagjainak. Mindent kiöntöttem elé, ami csak a szívemet nyomta. Még azt is megkockáztattam, hogy bizonyára Mára, a gonosz isten vette el az eszem, s ezért ígértem lehetetlent. - Mikorra ígérted? - kérdezte Gyamco. Mondtam neki, hogy ebéd utánra. Gyamco nem szólt semmit, csak maga elé bámult. Úgy látszott, mintha imádkozna. Nem akartam megzavarni, ezért befogtam a számat. Amikor felemelte a fejét, mintha évszázadok fáradtsága tükröződött volna a szemében. S ekkor csodát láttam. Gyamco rinpócse felkelt. Ha csak egyszerűen ez történt volna, ez még nem lett volna akkora csoda. Gyamco rinpócse azonban úgy kelt

fel, hogy ki sem egyenesítette a lábát. Úgy, ahogy volt, lótuszülésből felpattant a levegőbe, majd a kinyújtott lábaira esett vissza. - Gyere! - szólt rám. - Gyere, rinpócse! Én már valamivel nehezebben álltam fel, bár nekem is volt bizonyos gyakorlatom a behajtott lábbal való felkelésben. Egy másik kolostorban tanultam, amikor a macskadémon ellen küzdöttem... de ez már egy másik történet. Egyszóval felkeltem, és utána indultam. Nem kellett soká követnem. Megkerültünk két nagy kacathalmot, aztán egy nehéz függönyökkel elválasztott sarokhoz mentünk. Nem volt időm megfigyelni, hogy mi tartja a függönyöket; Gyamco elkapta a kezem, és betuszkolt két függönyszárny közé. Átbújtam a szárnyak között és megdermedtem a csodálkozástól. A falakon, bármerre is néztem, díszruhák sorakoztak. Olyanok, amilyenekben a szerzetesek a csam táncot táncolják. Egyetlen mákszemnyi penészt sem láttam rajtuk, mintha csak tegnap kerültek volna ki a kolostori szabóműhelyből. - Csam ruhák - mondta Gyamco. - Hogy... kerültek... ide? - nyögtem megdermedve a csodálkozástól. Gyamco megvonta a vállát. - Cshulát kellene megkérdezned. Ő hozta ide őket. Gyamco nem várta meg, hogy kellően kicsodálkozzam magam, ismét elkapta a karom, és maga után húzott. - Gyere! Térültünk-fordultunk, és máris egy újabb sarokban találtam magam. - Ezekhez mit szólsz?

Hát, ha a ruhák látványa megszédített, vajon mit mondjak arról, amit itt láttam a szemem előtt? A falhoz támasztva táncmaszkok sorakoztak; olyan sértetlen és tiszta állapotban, mintha a ruhákkal együtt érkeztek volna. - Csam... álarcok... - suttogtam levegőt is alig kapva a tisztelettől. - Ezeket is Cshula hozta magával - mondta Gyamco rinpócse. - Fogd csak meg azt ott! Az álarc remekmű volt. Egy démont ábrázolt; talán azok közül egyet, amelyek megkísértették Buddhát. Vagy Padmaszambhava ellenfelei közül valamelyiket. A maszk koralldarabokból készült - akárki is csinálta, mestermunkát végzett. Kinyújtottam érte a kezem és megpróbáltam felemelni. Nehéz volt, mintha ólomból lenne. - Van vagy tizenöt kiló - mondta Gyamco. - Nem is hordhatta más, csak akinek erős a nyaka. A csamot kizárólag gyakorlott szerzetesek táncolhatták. Látod azokat a csizmákat ott? Csak próbálnál meg táncolni bennük... Miután kellőképpen kicsodálkoztam magam, ismét nyugtalanság vett rajtam erőt. Bár már közel sem nyugtalankodtam annyira, mint korábban, még mindig libabőrös lettem, ha az ígéretemre gondoltam. Gyamco hallgatott, majd megveregette a vállamat. - Most... elmehetsz, rinpócse! Én azonban nem mentem. Úgy éreztem, hogy odaragadt a csizmám talpa a padlóhoz. - Én... tulajdonképpen... mit mondjak nekik...? Gyamco rinpócse megvonta a vállát.

- Mondd meg nekik, hogy jöjjenek ide ebéd után. Megmutatjuk nekik a ruhákat és a maszkokat. És a csizmákat is. Értettem, mire gondol a rinpócse. Ha csam táncot nem is láthatnak a vendégek, látnak helyette egy kiállítást. - Gondolod, hogy meg... lesznek elégedve? nyugtalankodtam. - Aki elégedettségre törekszik, az kevéssel is elégedett. Aki meg nem törekszik rá, az a sokkal is elégedetlen. Kora délután cirka tízszer próbáltam meg beszélni Cshula rinpócséval, ám egyszer sem találtam nyitva az ajtaját. Cshula rinpócse úgy eltűnt, mint dísztárcsák a parkolóból. Az ágyamra dobtam magam és gondolkodni próbáltam. Dordzse Cshang szomorúan nézett rám. Mintha gyászolt volna valakit. 12 Arra ébredtem, hogy Cshula rinpócse áll az ágyam mellett és a vállamat rázza. - Ébredj már, hétalvó! Úgy ugrottam ki az ágyból, hogy még azzal sem törődtem, feltaszítom-e. De nem taszítottam fel. Nem is tehettem volna, hiszen nem volt rajtam kívül senki a cellámban. Órámra pillantottam. Négy óra múlt, ami annyit jelentett, hogy bizonyára valamennyien megebédeltek már. Jómagam nem éreztem éhséget; talán a közelítő, baljós események vehették el az étvágyamat. Felhúztam a csizmámat és kiléptem a folyosóra. Az első, akivel összetalálkoztam, Mrs. Grace Bannister volt. Olyan kétségbeesés ült az arcán, mintha valami nagynagy szerencsétlenség történt volna vele.

Amikor megpillantott, az volt az érzésem, hogy nem is tudja, ki vagyok. Csak amikor ráköszöntem, láttam rajta, hogy rémlik neki valami. - Ó, ön az, rinpócse? Ön is a táncra jön? - Oda - nyögtem. - Ennek örülök, legalább mutatja az utat. Most jut csak az eszembe, mintha ígért volna nekem valamit. - Sajnos, még nem tudtam teljesíteni - mentegetőztem. - A fenébe is, itt senki nem tudja teljesíteni az ígéretét! csattant fel ingerülten. - Gondolja, hogy a tánc után... vagy előtte, lesz valami büfé? - Nem tudom - mondtam nagyot nyelve. - Azt hiszem... nem. - Errefelé nem szokás? - Nemigen. - Pedig abban bíztam, hogy... ha lesz büfé, akkor lennie kell valami kis szíverősítőnek is... mondjuk egykét pohárkával. Azt sem bánnám, ha nem igazi whisky lenne. Most már egy Kentucky-i bourbon is megtenné, pedig az lábmosásra való. Elfordult előttünk a folyosó, s ahogy befordultunk a kanyarba, nagyobb csapat bukkant fel előttünk. A Bannister család, az alapítvány emberei, de ott voltak az AIDS-kutatóbázis orvosai, valamint a túrázók is. Igyekeztem lehajtani a fejem, hogy ha lehet, ne ismerjenek fel. Valahogy nehezemre esett volna társalogni velük. Szerencsére Grace Bannister elsodródott tőlem, így feltűnés nélkül léphettem be a terembe. Ahogy beléptem, földbe gyökerezett a lábam. Nem mintha a kacathegyek nem lettek volna a teremben; ott voltak azok, csak valahogy másképpen néztek ki, mint

korábban. Mintha valaki hátrébb tolta volna őket. Értetlenül bámultam az előttük feltáruló szabad térre, amelynek cirka a fele a szó szoros értelmében nem volt szabad; annak ellenére sem, hogy a kacatok hátrébb kerültek a bejárattól. A kacatok korábbi helyén három sorban egymásra rakott ülőpárnák sorakoztak, hívogatón vendégekre várva. Az ajtófélfának dőltem és megtörölgettem a homlokomat. Mi a fene történhetett itt alig néhány óra alatt? Végignéztem az ülőpárnák során. Akárki is rakta egymásra őket, hatalmas munkát végzett. A kacathegyek odébb tessékelésével pedig meg még hatalmasabbat. Akkorát, hogy el sem tudtam képzelni, ki tehette, és hogyan. A kacathegyek megmozgatásához minimum néhány buldózerre lett volna szükség. A vendégeknek természetesen fogalmuk sem lehetett minderről. Várakozó mosoly kíséretében egymás után foglaltak helyet az ülőpárnákon. Modern színpadnak tűnt az egész, ahol a nézőket és a szereplőket nem választja el semmi egymástól. A nézők, ha akarják, tevékenyen részt is vehetnek az előadásban. Leültem egy ülőpárnára és körülnéztem. Őszintén szólva, nem tudtam, mit tegyek. Elvégre még abban sem lehettem biztos, hogy történik-e majd egyáltalán valami. Hátha csak álmodtam a ruhákat, a csizmákat, az álarcokat és Gyamco ígéretét is? Borús gondolataimnak némiképpen ellentmondtak a teremben lezajlott változások. A kacathegyeket is odébb kellett tolnia valakinek, és az ülőpárnákat is el kellett rendeznie. Ez pedig csak Gyamco rinpócse vezényletével történhetett meg.

Arra riadtam, hogy Hardaway doktornő mutogat a mellettem lévő párnahalomra. - Szabad ez a hely? Mondtam neki, hogy természetesen szabad. Erre nagyot sóhajtott és leroskadt a legfelső párnára. - Maga tudja, mi készül itt? - kérdezte megnyalva a szája szélét. - Nem egészen - mondtam az igazságnak megfelelően. - Sőt hogy őszinte legyek, fogalmam sincs róla. Meg kellett állapítanom, hogy Hardaway doktornő jelentős változáson ment át az elmúlt órák során. Arca kisimult, eltűntek róla a ráncok, s még a két rajta felejtődött kis szarkaláb is bájosnak hatott a szeme sarkában. Elegáns norvégmintás pulóvert vett fel az ünnepi alkalomra; a puha gyapjú lágyan ölelte körül az alakját. Bár a doktornő közel sem volt már tinédzser, versenyre kelhetett volna bármelyik nála jóval fiatalabb hölggyel. Például Miss Tereza Bannisterrel is. Mindegyikük vonzó volt, csak másképpen. Mint ahogy két virág vagy két illatos gyümölcs is különbözik egymástól. Hirtelen jeges rémület futott át rajtam. Mi a fenére várok is én itt? Talán azt hittem, hogy Namszengpa segít majd rajtam? Előbb-utóbb be kell vallanom nekik, hogy ostoba tréfa volt az egész... valaki engem is megtréfált... valaki... talán egy gonosz isten... Akármit is mondok, még mindig jobb, mintha ki tudja, meddig tart ez a kínos várakozás. Éppen felálltam volna, amikor visszafogott az óvatosság. Ha nem történne semmi, akkor miért rendezte át valaki a termet? Ebben a pillanatban hatalmas csattanást hallottam. Ijedten rezzentem össze, mint ahogy Hardaway doktornő

is. A csattanást kagylókürt bőgése követte, majd megszólalt a zene. Hogy honnan jött és ki játszott, fogalmam sem volt róla. A zene egyházi muzsika, a csam táncok kísérőzenéje volt. Úgy hallottam, mintha a legközelebbi kacathalom mögött ült volna a zenekar. Jól el tudtam különíteni egymástól a nagy trombita hangját, a kisebb trombitákét, a lábszárcsontból készült sípét, a kagylókürtét, hallottam a cintányérok bongását, és a kétfenekü dob, a damaru pergését is. Legszívesebben felpattantam volna, és odavágtattam volna a kacathegyhez, hogy mögé kukkantsak. Az elkövetkező pillanatok azonban megakadályoztak benne. A legközelebbi kacathegy mögül egy táncmaszkos férfi bukkant elő. Egy csam táncos. Maszkja mutatta, hogy Padmaszambhava ő, a nagy varázslómester, aki azért ment Tibet földjére, hogy a pogány tibetieket megismertesse Sákjamuni buddha tanaival. Csakhogy a bon papok és a démonok, akiket segítségül hívtak, nem nézték jó szemmel Padmaszambhava térítő tevékenységét, de nem ám! Padmaszambhaván csak úgy csillogott-villogott a díszruha - bizonyára egy azok közül, amelyeket korábban a terem függönyökkel elválasztott részében láttam. És a maszkja is vadonatújnak látszott. Padmaszambhava mester előbb csak lassan táncolt; méltóságteljesen lépkedett, mint a békés utazó, aki idegen földre tévedt. Néha a füléhez emelte a tenyeret, mintha hallgatózna. Földöntúli erejével megérezhette, hogy az elpusztítására szövetkezett démonok közelednek felé. A mester nem sokáig táncolhatta magányos táncát: hirtelen felrikoltott egy kagylókürt és a bon papok,

valamint kedvenc démonjaik elözönlötték a „színpadot". S akkor megkezdődött a haddelhadd! Padmaszambhava természetesen nem rettent meg a támadóktól - cirka öten-hatan lehettek -, inkább megpróbálta ártalmatlanná tenni őket. Szó, ami szó: alaposan fel volt fegyverkezve - azt ne mondjam, hogy állig. Volt nála kisbalta, dordzse, purbu, azaz háromélű áldozókés, és még egy lándzsa is. A tánc végére természetesen legyőzte a démonokat, így szabaddá vált számára az út Lhásza és a tibeti lelkek meghódítása felé. A szerzetes-táncosok ekkor visszavonultak a kacathalom mögé. A vendégek felállva tapsoltak és brávóztak. Mintha a párizsi operában lettek volna. - Látta? - lelkendezett Hardaway doktornő, mintha nem is ott ültem volna mellette. - Maga is látta? - Láttam - bólintottam. - Hát ez... isteni volt! Csodálatos! Én még sosem láttam ilyet! Mondhattam volna neki, hogy ilyet még én sem, de nem mondtam semmit. A következő tánc a Garuda madár kígyók elleni harcát elevenítette meg. A Garuda a táncban nem madártestü lény volt, csupán a maszkja jelezte madárvoltát. A történet maga arról szólt, hogy a Garudának, aki úgy mellesleg Visnu isten jármüveként is szolgált, volt három fiókája, akik mindaddig békésen növekedtek a fészkükben, amíg a kígyók, a nágák, el nem rabolták és meg nem ették őket. A Garuda, amikor észrevette kifosztott fészkét, és csak hűlt helyét lelte a fiókáinak, rettenetes haragra gerjedt. A történet happy enddel zárult: a madár elkapta a gyalázatos kígyókat és kirázta belőlük még életben lévő fiókáit.

A kígyókat is és a Garudát is gyorslábú táncosok jelenítették meg; olyan gyorsan forogtak, hogy alig tudta követni őket a szemem. S amikor végre befejeződött volna a tánc, újabb táncos perdült közéjük. Fogalmam sem volt róla, kicsoda: bár már többször is láttam csam táncot, és a Garudák harcát is ismertem, ez a figura ismeretlen volt számomra. Ő is díszpalástot hordott, a fején azonban nem maszk volt, hanem kámzsa. Fekete szövetből varrt fekete kámzsa. A kámzsás táncos hirtelen megdermedt, mondhatni, mozdulatlanná fagyott. A többiek még táncoltak, ő azonban már meg sem moccant. Nem láttam a kámzsa nyílásában arcot, nem láttam szemeket, és mégis biztos voltam benne, hogy a láthatatlan szemek engem néznek. A tánc villámsebesen abbamaradt. A táncosok besuhantak a kacathalom mögé. Kivéve a kámzsás figurát. Ő még maradt egy kicsit, mintha önálló táncba akarna kezdeni. Meglebbent a kámzsa, lassú ütemre mozogtak a csizmák, a díszruha selyme élesen megvillant, aztán összeesett az egész. Olyanféle jelenet játszódott le a szemünk előtt, mint amilyet néhanapján a bűvészek produkálnak. Előbb a kámzsa hullott a földre, aztán a díszruha. Libegteklobogtak a légáramlatokban, mintha futó ember mozgását utánoznák, aztán lassan, méltóságteljesen lehullottak a padlóra. A csizmák gazdátlanul árválkodtak egymás mellett. Egyikük még megmoccant egy kicsit, mintha egy abbamaradt mozdulatot szeretne megismételni, aztán elnyugodott. Az egekig szállt a tapsvihar. Mindenki felállva tapsolt, brávózott, csillogó szemekkel figyelték a lehullott ruhadarabokat, mintha azt várnák, hogy megismétlődjék

a csoda, csak éppen fordítva: a ruhák megelevenedjenek, emberi formát öltsenek, és tovább táncoljanak. Mivel egy kicsit ismét sötétebb lett idebent, észre sem vettük, mikor tűnt el a kámzsa, a palást és a csizma a szemünk elől. Hardaway doktornő lelkesen a kezemet szorongatta. - Jézusom, hát ez aztán nem volt akármi! Életem végéig emlékezni fogok rá. Maga ismeri ezeket a történeteket? - Ismerem - bólintottam. - El kell részletesen is mesélnie őket! Méghozzá rövid időn belül, amíg még a szemem előtt látom a táncosokat. Megteszi, kérem? - Természetesen. Bármikor. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm... - A mindeddig meglehetősen tartózkodó doktornő hozzám hajolt és csattanós puszit cuppantott a képemre. - Köszönöm... Istenem, de szép volt! Aztán két dolgot is észrevettem egyszerre. Fogalmam sem volt róla, mi segített abban, hogy észrevegyem talán a védőszellemem forgatta a nyakam arrafelé, ahol Mr. Warton ücsörgött. Nos, úgy láttam, hogy egyedül őt nem ragadta magával a lelkesedés. Fitymálva csóválgatta a fejét, és odasúgott valamit a mellette ülő Mr. Cumberbatsnek. Cumberbats megütközve bámult rá. Mintha nem tetszett volna neki Mr. Warton megjegyzése. Közvetlenül ezután Miss Bannister vonta magára a figyelmemet. Tereza felállt, rám pillantott, majd gyorsan el is fordította a fejét. Talán az nem tetszett neki, hogy Hardaway doktornő a lelkesedéstől hozzám simult. Sőt feltételeztem, hogy azt a puszit is látta, ami a képemen csattant.

A terem gyorsan kiürült. Alig pár perc múlva már csak hárman maradtunk benne: Dan Bannister, jómagam és a ki tudja, honnan előkerült Namszengpa. Dan elmélázva bámult maga elé, mintha még mindig a táncon járatná az eszét. Őszintén szólva, nem is csodálkoztam rajta. Egy kisgyerek számára nem mindennapi élményt jelenthetett a furcsa, pantomimszerű tánc. - Hé, Leslie! - kiáltott aztán rám hirtelen, mintegy álomból ébredve. - Mi volt ez az izé? - Egy tánc - mondtam. - Úgy hívják, hogy csam tánc. - Furcsa - vakargatta meg a fejét. - Meghiszem azt - bólintottam. - Nem mindennap láthatsz ilyet, az tuti. - És... kik táncolták? - kérdezte kíváncsian. - A kolostor szerzetesei. - Biztos vagy benne? - Hogyne lennék biztos! - bólintottam, pedig a lelkem mélyén már nem is tudtam, mire gondoljak. - Micsoda ostoba kérdés ez? Dan ekkor a zsebébe nyúlt és egy ceruzavékonyságú, hengeres kis testet mutatott felém. - Tudod, mi ez? - s mielőtt még megvárta volna a válaszomat, már kattantott is egyet a furcsa ceruzán. Ebben a pillanatban apró, piros pont jelent meg az egyik ülőpárnán. Dan a másik kezével a pontra mutatott. - Látod? Persze hogy láttam, sőt Namszengpa is látta. Meg is hökkent tőle egy kicsit. - Mi a fene ez, rinpócse? - Lézerfény - mondtam. - Ám egyáltalán nem arra való, hogy serdületlen gyerekek játszadozzanak vele.

Remélem, tudod, barátocskám, hogy ez veszélyes is lehet. Ha valakinek a szemébe világítasz vele... - Tudom - vágott közbe Dan. - És nem világítok vele senki szemébe. Csak néha játszom vele a sötétben. - Ismét megvakargatta a feje búbját. - Láttad, ahogy ezek az izék táncoltak? Piszokul furcsa volt a mozgásuk. - Hogyhogy furcsa? - Olyan... nem emberi. Namszengpa óvatosan a nyakához nyúlt, és markába szorította az amulettjét. - Mintha a ruhák maguktól... táncoltak volna! Ezt láttam én is. És így is éreztem. De kimondani semmi pénzért nem mertem volna. - Amikor táncolni kezdtek... úgy láttam, mintha a palástjuk széle és a csizmájuk között nem lett volna semmi. - Hogy láthattad volna, mi van ott, amikor a palástjuk olyan hosszú, hogy a csizma felső részét is eltakarja? - Ha forognak, akkor a palástjuk széle felröppen a levegőbe. Akkor látszania kellett volna... valaminek. - Mi a fenére célzói? - A lábukra, Leslie! Nem láttam a lábukat. Csak a csizmákat láttam - a táncoló csizmákat - és a felettük forgó kaftánt. De a szerzetesek lábát nem láttam. - Buddha, segíts! - nyögte Namszengpa egyre erősebben szorongatva az amulettjét. - Akkor hát... mi volt ez? - Szerencsére nálam volt a lézerceruzám - mondta Dan. - Amikor legközelebb ismét forogtak, odavillantottam vele. - És?

- A csizmájuk és a palástjuk széle között valóban nem volt semmi. Csak a ruhák táncoltak, Leslie. És nem volt bennük ember! Mélységes csend ereszkedett ránk, csupán Namszengpa mormogása hallatszott, ahogy a gonosz szellemeket elhárító szutrákat recitálta. Ellenkeznem kellett volna, hogy megnyugtassam a kisfiút, de nem volt kedvem hozzá. Dan Bannisternek alighanem igaza volt. 13 Gyamco rinpócsét nem volt nehéz megtalálnom. Cellájában feküdt a padlón. Annyi ereje volt csak, hogy rám pislantson, aztán behunyta a szemét, és nem moccant. Egyetlen ugrással szeltem át a kettőnket elválasztó távolságot, letekertem az övét, megoldottam a kaftánját, és a szívére hajtottam a fejem. Szerencsére még vert az ütője, amitől mérhetetlen megkönnyebbülés tört rám. Felkaptam egy kancsót az asztaláról - hideg víz volt benne - letéptem a falról egy selyemkendőt, khadakot, ráöntöttem a vizet, s a nedves kendőt a rinpócse homlokára szorítottam. Alig múlt el néhány perc, Gyamco rinpócse kinyitotta a szemét és csodálkozva nézett rám. - Mit keresel... itt... Blobzang rinpócse? - Téged - mondtam. - Mi történt... velem? - Alighanem rosszul lettél. Feltehetően a megerőltetéstől. Gyamco rinpócse felült, majd bánatos képpel nézett rám. - Bocsáss meg, rinpócse, egy öreg ember már sosem lehet biztos magában. Segíteni akartam neked, de nem sikerült. Éppen el akartam indulni, hogy táncoljak egyet - csak

úgy öregesen - a vendégeknek, de hirtelen olyan fáradság jött rám, hogy le kellett feküdnöm ide a szőnyegre. Sajnálom, hogy cserben hagytalak. Azok után, hogy elhíreszteltem mindenkinek... - Dehogy hagytál cserben! - tiltakoztam. - Köszönöm, amit értem tettél. - Nagyon bosszúsak voltak a vendégek? - kérdezte mély bűntudattal a hangjában. - Meg tudnád magyarázni nekik, hogy... mi történt? Mondd meg nekik, hogy holnap talán sor kerülhet egy kis táncra, addigra majd valahogy összeszedem magam. - Figyelj, rinpócse - mondtam neki minden neheztelés nélkül. - Engem nem lehet becsapni. Hogy csináltad? - Mit? - nézett rám értetlenül. - Tudod te azt jól. - Nem - rázta meg a fejét. - Semmit sem tudok. Rövidre fogva a szót, elmeséltem neki, hogy mi minden történt a raktárban. Gyamco nem szakított félbe, türelmesen végighallgatott, majd tűnődve a levegőbe bámult. - Biztos vagy benne, hogy ez valóban megtörtént? - Sokan látták. Nem csak én, hanem majd az összes vendég. Gyamco megvakargatta kopasz feje búbját, aztán megigazgatta a homlokán a vizes borogatást. - Ugye tudod, rinpócse, hogy Padmaszambhava mester azért őt említem, mert ha igaz, amit mondasz, az egyik tánc róla szólt - számtalan csodát tett, amikor megérkezett Tibet földjére? Például egyik hegycsúcsról a másikra ugrott át. Képzeld csak el, nyolcezer méteres csúcsokról van szó! Csak úgy átugrott az egyikről a másikra. Ez szerinted hihető?

- Nem hihető - mondtam. - A tudomány nem engedi, hogy higgyek benne. - Akkor mit szólsz ahhoz, hogy rengeteg ember látta, amint megtette? - Ez csak legenda. - Biztos vagy benne? Mintha olvastam volna valahol, hogy a legendáknak gyakran valós történeti alapjuk van. Azt is olvastam, hogy néhány évszázaddal Padmaszambhava előtt, élt egy zsidó rabbi, akit a Sátán felvitt egy magas hegy tetejére, hogy megmutassa neki a világot. Azzal a szándékkal, hogy neki adja, ha ezután őt imádja, nem az úgynevezett mennyei atyját. Ez hihető? Sok-sok millióan hisznek benne. - Mit akarsz ezzel mondani? - Hogy néha bizony megtörténhetnek dolgok, amelyekről fogalmunk sincs, hogy hogyan történtek meg. És mégis megtörténtek. - Csoda? Varázslat? Gyamco megvonta a vállát. - Nevezd, ahogy akarod. Én inkább azt mondanám, hogy létezhetnek olyan jelenségek a világban, amelyek felülírják az általunk ismert fizika törvényeit. Most pedig menj, rinpócse, pihenni szeretnék. Holnapra jobban leszek. Addigra talán Cshula rinpócse is előkerül. Mit tehettem volna? Meghajoltam és távoztam. 14 De csak a folyosó végéig jutottam. A falhoz támaszkodva Dan várt ott rám lézerceruzájával a kezében. Amikor észrevett, gyorsan a zsebébe süllyesztette a veszélyes szerszámot. - Mi a helyzet, Dan? - kérdeztem rosszat sejtve. Dan kinyújtotta a kezét.

- Gyere, Leslie! Meg sem kellett kérdeznem, hogy hova. Csak a raktárterem előtt, a poklok kapujától néhány méterre torpantunk meg. - Menj csak be, rinpócse! - mutatott a félig nyitott ajtóra. - Mikor voltál odabent? - Pár perce, rinpócse. - És Namszengpa? - Ő is. - Most hol van? - Úton Katmandu felé. Azt mondta, egy másodpercig sem marad itt tovább. Ezen nem csodálkoztam. Az viszont, amit odabent láttam, mélyen megrázott. Bár a lelkem mélyén számítottam valami hasonlóra, mégis úgy hatott rám, mintha Padmaszambhava mestert láttam volna az egyik nyolcezer méteres hegycsúcsról a másikra ugrani. Amint beléptem az ajtón, azonnal a szemembe tűnt, hogy amióta elhagytam a termet, alaposan átalakult idebent a tér. A kacathegyek ismét távolabbra kerültek a bejárattól, s az a színpadszerű rész, amelyen a furcsa táncosok táncolták a csam táncot, egyszerűen eltűnt. És a padló sem látszott tisztának. Egyelőre nem törődtem a padlóval; amennyire díszcsizmám engedte, átfutottam a kacathegyek között, és a függönnyel leválasztott „szobák" felé igyekeztem. Nagy igyekezetemben aztán majdnem a falnak koppantam. A függönyök ugyanis nem voltak a helyükön. Velük együtt a díszruhák is eltűntek, a díszcsizmák és a táncmaszkok nemkülönben. Észre sem vettem, hogy Dan közben felzárkózott mögém. Csak akkor riadtam fel, amikor megköszörülte a torkát.

- Mi szólsz mindehhez, Leslie? - Biztos van rá magyarázat - mondtam. Dan megcsóválta a fejét. Nem láttam a szemében szemernyi félelmet sem. - Én azt hiszem... ki fogunk nyiffanni. Valamennyien kinyiffanunk. Ez egy... kísértetkastély. És nem engednek ki élve bennünket innen. Ebben a pillanatban éles kiáltás hangzott fel a bejárat irányából. - Hé! Van itt valaki? Számra tettem a mutatóujjam és intettem Dannek, hogy bújjon be egy törött lábú asztal mögé. Amint eltűnt, előhúztam a zsebemből a 38-as Smith and Wessont, és a hang irányába fordítottam a csövét. - Hé! Van itt valaki? - Kit keres? - kiáltottam a hang felé. - Ön az, Mr. Lawrence? Kezemben a stukkerral, kibújtam a fedezékem mögül. Egy göndör hajú, vékony, zöld nadrágba és dzsekibe öltözött férfi állt nem messze tőlem, baseballütővel a kezében. Amikor megpillantott, leeresztette a felemelt ütőt. Akkor láttam csak, hogy nem is baseballütő az, hanem egy székláb. - Csakhogy megtaláltam! - sóhajtotta megkönnyebbülve. Láttam rajta, hogy úgy egyébként kétségbe van esve. Az izmok táncot jártak az arcán, a keze pedig remegett, ahogy a széklábat szorongatta. Bármennyire is erőltettem az agyam, nem tudtam volna megmondani, hogy kicsoda a fickó. Biztos, hogy láttam már valahol, ennek ellenére nem jutott eszembe, hol. A férfi észrevehette a tanácstalanságot az arcomon, mert nagyot kiáltott.

- Scott vagyok! Cesar Scott! Nem Julius, hanem Scott! Hirtelen fény gyulladt az alagút végén. Cesar Scott. Böhm doktor kutatóbázisának biológusa. - A, Mr. Scott! - intettem oda neki és igyekeztem észrevétlenül a zsebembe süllyeszteni a 38-ast. - Miben lehetek a szolgálatára? - Jöjjön gyorsan! - kiáltotta Scott. Hozzám ugrott, és elkapta a karom. - Hé! Hé! Állítsa már le magát! - próbáltam lefékezni. - Mi az ördög történt magával? Egyáltalán... honnan tudta, hogy itt vagyok. - Az az idős szerzetes... mondta. - Gyamco? - Hát... ha úgy hívják. A szobájában fekszik, és... szerintem haldoklik. - Honnan tudta Gyamco, hogy én hol vagyok? Mr. Scott könyörgőn nyújtotta felém a karját. - Honnan a fenéből tudjam? Azt nyögte, hogy maga itt lesz valahol a könyvtár környékén. Amikor elmondtam neki, miről van szó, jószerével csak hörögni tudott, s nem lennék meglepve, ha azóta már ő is feldobta volna a talpát. - Ő is? Ki még? - Hát éppen erről beszélnék, ha végre hagyna szóhoz jutni. Az a helyzet, Mr. Lawrence... hogy George Káplánt... tudja, a kollégám... - Mi történt vele? - kiáltottam rá. - Meggyilkolták, Mr. Lawrence! 15 Nem hittem a fülemnek. Egyszerűen nem akartam hinni neki. Ezek után, ami itt történt, még egy újabb gyilkosság is... Nem, ez egyszerűen lehetetlen! Bizonyára tévedésről

lehet szó. Még ha azt mondta volna, hogy Gyamco rinpócse halt meg, hittem volna neki, de hogy az a magas, vidám képű, fekete hajú férfi... - Hol gyilkolták meg? - A... szobájában. - Biztos ez? - Jöjjön, nézze meg! Hiszen ezért keresem magát! Villámgyorsan hátrafordultam. Jól számítottam. Dan ott állt mögöttem és tátott szájjal nézett egyikünkről a másikunkra. Odaléptem hozzá, és elkaptam a vállát. - Figyelj rám, Dan. Most menj szépen vissza a szüléidhez, Terezához... - Nem lehetne, hogy veled menjek? - Szó sem lehet róla. Ez nem... gyereknek való. Na, nyomás kifelé! Dan lehorgasztott fejjel az ajtó felé indult. Ebben a pillanatban nagyot csattant valami odafent a mennyezeten. Mindhárman meghökkenve bámultunk felfelé. A csattanás végül is nem a mennyezetről hangzott, hanem az egyik kacathalom tetejéről, amely mint egy igazi vulkán, kitörni látszott. Egy összekötözött ülőpárnákból álló jókora csomag szánkázott felénk, mint a láva az igazi tűzhányóból. - Vigyázzanak! - ordítottam. - Vigyááázzzz! A hatalmas csomag mellénk puffant, majd leugrott a tetejéről valaki. Cingár alak volt; rongyos, kék selyemköpenyben, testéhez mérten óriási csizmákban. És mégis gyorsan és ügyesen mozgott bennük. Előrántottam a stukkert, mert azt hittem, ránk akar támadni. Hamar kiderült azonban, hogy esze ágában sincs támadni. Nem akart ő megijeszteni bennünket, éppen ellenkezőleg: mintha ő ijedt volna meg tőlünk.

Talán csak véletlenül történt, hogy leesett a kacathegy tetejéről. - Héééááááá! - ordított egy nagyot. Az a kis, nagy fejű, bajuszos, rozmár fogú, zöld képű fickó volt, akiről Dan nem is olyan régen beszélt. Valamelyik erdei szellem lehetett, de hogy melyik, nem jutott hirtelenjében az eszembe. - Kezeket fel! - fogtam rá a stukkert. Ő azonban ügyet sem vetett rá. Mint a mókus, felfutott a kacathegy tetejére, s felénk hajított egy jókora agyagkancsót, amely iszonyatos puffanást követően ezer darabra tört. Felkaptam a kezem, hogy védjem az arcom a cserepektől. Mire leeresztettem, már nem láttam a kacathalom tetején senkit. Mr. Scott nekidőlt az egyik halom oldalának, és úgy lihegett, mintha mindjárt ki akarná köpni a tüdejét. - A jó... Jézusát neki, hova kerültünk mi egyáltalán? Ezt a kérdést akár én is feltehettem volna magamnak. 16 Az állítólag meggyilkolt Mr. Kaplan szobája előtt nagy volt a tolongás; mintha valami izgalmas jelenet játszódna le odabent. Ami azt illeti, le is játszódott, csak valamivel korábban. Dr. Presser dühös cerberusként egyelőre nem engedett be senkit a szobába. Amikor észrevett, izgatottan felém intett. - Istennek hála, Mr. Lawrence, hogy végre itt van, ha már Cshula rinpócsét nem találjuk. Már-már azt hittem... nem is tudom, mit csináljak... - Először is őrizzük meg a nyugalmunkat - javasolta Böhm doktor aranykeretes szemüvegét tisztogatva a köpenye szélével. - A zűrzavar nem segít megoldani a

problémát. Azt hiszem, Mr. Lawrence, hogy itt gyilkosság történt. Végigfutott rajta a pillantásom. Mr. Böhm egyáltalán nem látszott őrültnek, még csak enyhén bolondnak sem. - Kit öltek meg végül is? - kérdeztem szemügyre véve a jelenlévőket. Mr. Kaplan valóban hiányzott közülük. - Ó, hát Mr. Káplánt - mondta Böhm doktor. - Presser doktor fedezte fel. Istenem, ki gondolta volna, hogy még itt, az isten háta mögött is gyilkolnak? - Mindenütt gyilkolnak - szegezte le a kecskeszakállas Mr. Alvarado. - Még nem jártam olyan helyen, ahol ne gyilkoltak volna. Álltam a csukott ajtó előtt, és hirtelenjében nem is tudtam, mit csináljak. Elvégre még abban sem lehettem biztos, hogy valóban megölték-e Mr. Káplánt. Minden idegszálam tiltakozott a feltételezés ellen. Mi a fenéért ölték volna meg? És kicsoda? Azonkívül milyen minőségemben avatkozzak be az eseményekbe? Ha gyilkosság történt, rendőrséget kell hívni. Amíg az ajtó előtt tipródtam, egy szerzetes bukkant fel a folyosó végén. Nehéz csizmáiban lassan csoszogva közeledett, mintha a végzet igyekezett volna felénk. Csak akkor ismertem benne Gyamcóra, amikor már egészen a közelünkbe ért. Böhm doktor tisztelettel tette össze a tenyerét a szerzetes előtt. - Üdvözlöm szentségedet. Én Böhm doktor vagyok, az AIDS-kutatóbázis vezetője... - Már találkoztunk - mondta rekedt hangon Gyamco. - Valóban? - lepődött meg Böhm doktor. - Tudja, kérem, errefelé... sok minden egyformának tűnik... a ruhák és az arcok is...

- Hol a halott? - kérdezte Gyamco. - Odabent - mutatott az ajtóra Mr. Alvarado. Gyamco szeme valószínűleg engem keresett, de mielőtt megtalálhatott volna, Böhm doktor belékarolt. - Kérem szépen, rinpócse, hadd magyarázzam meg a helyzetet! Mi az AIDS-kutatóbázisáról jöttünk, tudja, az eső lemosott bennünket. Jómagam a kutatócsoport vezetője vagyok, Presser doktor a helyettesem, a kisasszony pedig ott Hardaway doktornő. Ekkor vettem csak észre a doktornőt, aki nyakig merült az ajtón túli sötétségbe. Most azonban, ahogy Böhm doktor felhívta rá a figyelmet, előmerészkedett. Nos, Hardaway doktornő ismét csak nagyot változott azóta, hogy elváltunk egymástól. Hol volt már a puszizkodó, feldobott nő, aki akkora érdeklődést tanúsított a táncoló szerzetesek iránt? Szája rángatódzott, szemében könnyek csillogtak, és úgy összepréselte a kezét, hogy belefehéredtek az ujjai. Gyamco nem kérdezett semmit, de Böhm doktor fejében méhkas zsibonghatott, mert tovább fecsegett. - Az a két úr Mr. Scott és Mr. Alvarado. Gyamco maga elé bámult. Mintha örökre az agyába akarta volna vésni az elhangzott neveket. Böhm doktor ekkor tölcsért csinált a tenyeréből, és alighanem oda akart súgni valamit Gyamcónak - úgy, hogy a többiek ne hallják de aztán valahogy ordítás kerekedett ki belőle. Mintha egy régimódi hangosbeszélő tölcsérébe kiáltott volna bele. - Mr. Scott nem orvos! Ő biológus. Mr. Kaplan orvos volt... vagy fordítva? Gyamco bólintott. Amikor megszólalt, még fáradtabb és még megviseltebb volt a hangja, mint percekkel ezelőtt.

- Azért jöttem, hogy Cshula rinpócse üzenetét hozzam. A rinpócse arra utasított, hogy közöljem önökkel: gyilkossági ügyekben Blobzang rinpócse, azaz Mr. Lawrence az illetékes. Megfordult és menni készült. Presser doktor azonban elévetette magát. - Hé! Hé! Rinpócse! Ez annyit jelent, hogy Cshula rinpócse már a kolostorban tartózkodik? Gyamco összekulcsolta a karját a mellkasán, kezeit pedig eltüntette a ruhája ujjában. - Ha kérdésetek vagy problémátok van, forduljatok Blobzang rinpócséhoz! Hiába kiáltoztak utána, nem fordult hátra. Tőlem sem kérdezte meg, hogy mit szólok ahhoz a megtiszteltetéshez, amely ért, csak lépegetett előre óriási, hímzett csizmáiban, mintha a saját temetésére menne. Még egyszer végignéztem a jelenlévőkön. Miss Hardaway szeméből könnyek potyogtak, Presser doktor nyugtalanul bámult a csukott ajtóra, mintha abban reménykedne, hogy egyszer csak kinyílik és kisétál rajta Mr. Kaplan. Megvakarja szőrös mellkasát és azt mondja, hogy jó napot, emberek, mit jelentsen ez a csődület itt az ajtóm előtt? Az ajtónak azonban esze ágában sem volt kinyílnia. Böhm doktor oldalba taszított. - Hát, ha megbízták, akkor tegyen is valamit! Attól, mert AIDS-es volt, még ugyanolyan ember volt, mint a többiek. Különben is, az csak előítélet, és rendkívül káros hiedelem, hogy az AIDS-betegek fertőznek. Persze, bizonyos esetekben ez igaz, más esetekben viszont nem. - Kérem, doktor - lépett hozzá Presser doktor.

- Most ennek nincs itt az ideje. Majd más alkalommal. Mr. Lawrence megnézné a szobát. Böhm doktor felvonta a vállát. - Hiszen ebben szeretnék én is segíteni! Jose Alvarado bólintott, és megfogta az ajtó kilincsét. - Kinyithatom? Igazság szerint rá kellett volna kiáltanom, hogy hozzá ne merjen nyúlni a kilincshez, de aztán inkább befogtam a számat. Biztos voltam benne, hogy már úgyis mindegyikük megfogdosta. Arról nem is beszélve, hogy hogyan vegyek róla ujjlenyomatot? És ha még sikerülne is, mit kezdjek vele? - Rajta, doktor! - biztattam. - Nyissa ki az ajtót! Mr. Alvarado szolgálatkészen lenyomta a kilincset. A cella ajtaja halk nyikkanások közepette kitárult. Beléptem a meggyilkolt doktor szobájába. 17 Mr. Kaplan az ágyán feküdt hanyatt, karjait kitárva, mintha magához akarná ölelni a gyilkosát. Merthogy meggyilkolták, ahhoz kétség sem fért. Bőréhez érintettem az ujjam hegyét. Nyirkos volt és hideg. Nem kellett tüzetes vizsgálat ahhoz, hogy megállapítsam, mibe halt bele. Mr. Káplánt szíven szúrták. Az viszont már közel sem volt olyan egyértelmű, hogy mivel. Nem tudok mást mondani, minthogy egy fadarabbal. Fölé hajoltam és közelebbről is megvizsgáltam a gyilkos szerszámot. Közelről is fának láttam - egy bokor vastagabb ágának. Ezt az ágat hegyezte ki valaki, és szúrta vele szíven Mr. Káplánt. A fadarab nem tünt rituális eszköznek, inkább amolyan pótszernek. Annak, aki gyilkolt, vagy nem volt fegyvere, vagy nem akarta használni. Valószínűleg attól tartott,

hogy esetleg ráismernének róla. Ám ki ismerne rá bárkire is egy kihegyezett fadarabról? Az ajtóhoz sétáltam és kiszóltam rajta. - Mr. Scott! Bejönne, kérem? Mr. Scott természetesen bejött. Nem látszott az arcán különösebb érzelem. De hát miért is látszott volna? Az orvosok és asszisztensek naponta találkoznak a halállal, mondhatni rokoni kapcsolatban állnak egymással. Nos, Mr. Scott bejött, de jött vele Böhm doktor is. Őt nem hívtam, mégis bejött. Jó képet kellett vágnom a dologhoz, elvégre a látszat szerint ő volt a főnökük. - Ki fedezte fel a holttestet? - kérdeztem mindkettőjüktől. Böhm doktor Scottra mutatott. - Scott doktor. Aztán szólt nekem. Én meg a többieknek. - Nem nyúlt hozzá senki? Dehogy nyúltunk! Valamikor igazságügyi orvosszakértő voltam, tudom, mi ilyen esetekben a teendő. - Ez megkönnyíti a helyzetet - mondtam udvariasan, pedig mi a fenét könnyíthetett volna meg? - Tehát nem nyúlt hozzá senki. Kitűnő! Mikor látták utoljára Mr. Káplánt? - Az előadás előtt - mondta Böhm doktor. - Különben kitűnő előadás volt. Igen jól szórakoztam. Ön is látta, Mr. Lawrence? - Kaplan doktor részt vett egyáltalán az előadáson? kérdeztem. - Tudtommal nem - mondta Scott. - Én sem láttam - vonta fel a vállát Böhm doktor. Ekkor Presser doktor tűnt fel mellettünk. Olyan halkan jött be, hogy alig vettük észre.

- Bocsássanak meg - mentegetődzött. - Azt hiszem, én voltam, aki utoljára beszélt vele. Röviddel az előadás előtt. Itt a szobájában. Tudtam, hogy van egy kis baja, ezért bejöttem hozzá, hogy megkérdezzem, nincs-e szüksége valamire. - Baja volt? - hökkentem meg. - Milyen baja? - Elrontotta a gyomrát. - Akárcsak én - legyintett Böhm doktor. - Mióta csak idejöttünk, hm... napjában többször is ki kell rohangálnom az illetékes helyre. Különben, tudják, mi az érdekes? Nem tudom, pszichés dolog-e, vagy csak annak gondolom, mindenesetre megfigyeltem már magamon, hogy ha olyan helyen végzek terepmunkát, ahol a lakásomban van a WC, akkor nincs semmi problémám, de ha olyan helyen dolgozom, ahol ki kell mennem az udvarra, nos, ott azonnal elkap a hasmenés. - Mit mondott önnek Mr. Kaplan? - kérdeztem Pressert. - Hát... hogy nincs valami jól. Nem akart eljönni az előadásra. - Pedig nem ártott volna - kottyantott közbe ismét Böhm doktor. - Az esztétikai élvezet elősegítheti a gyógyulást. - Nem mondott valami különöset... amiből esetleg arra következtethetnénk... - Nem. - Önnek mi a véleménye a gyilkosságról, doktor? Presser doktor megvonta a vállát. - Gőzöm sincs, mi lehetne. Egyet azonban mondhatok: a látszat ellenére mélyen le vagyok sújtva. Nem szokásom jajgatni meg ilyesmi, de meg vagyok rendülve. Elvégre az egyik... kedves kollégám volt. - Én is meg vagyok rendülve - csatlakozott hozzá Böhm doktor.

- Nézze csak a gyilkos szerszámot - mutattam a hegyes cövekre. - Ön szerint mi lehet ez? - Faszeg - mondta Presser doktor. - Különben még sosem láttam ilyet. - Inkább facövek. - Egyre megy. - Nem egészen - ellenkezett Mr. Alvarado, aki ugyancsak besétált a szobába. - A facöveknek lehet... hm... bizonyos jelentősége. - Milyen jelentősége? Alvarado megsimogatta kis kecskeszakállát. - Vannak országok, ahol facöveket szúrnak a vámpírok szívébe. Állítólag ez elintézi őket. - Ezt ön honnan tudja? - Érdekelnek a vámpírok. A halott sápadt arcára, a szívéből szivárgó, immár megszáradt vérpatakra néztem, és mélyet sóhajtottam. - Mr. Kaplan vámpír lett volna? - Ez egy baromság! - szegezte le határozottan Mr. Presser. - Nem is értem, Jose, hogy beszélhetsz ilyen marhaságot! Vámpírok nem voltak, és nincsenek is. Ez csak mese! - Jól van, jól - vonult vissza Mr. Alvarado. - Én csak mondtam valamit. De George-ot mégiscsak megölte valaki. - Hát ez igaz - bólintott Böhm doktor. - Tudja, mi az érdekes, Mr. Lawrence rinpócse? Hogy az ember manapság már egy lámakolostorban sem érezheti magát biztonságban. Úgy tudtam, hogy itt a szeretet és a béke uralkodik, és akkor tessék! Kiderül, hogy ez egyáltalán

nincs így. Mi a fenét csináljunk hát? Jelentenünk kell az esetet a hatóságoknak! - Szólok Cshula rinpócsénak, ő majd megteszi a megfelelő intézkedéseket - bólintottam. - És aztán? - tudakolta izgatottan Böhm doktor. - Kinyomozzuk... ki a tettes, vagy várjuk meg, amíg bennünket is megölnek? Jó kérdés volt. És nekem válaszolnom kellett volna rá. 18 Megkértem Presser doktort, hogy kísérje be dr. Böhmöt a szobájába. Hardaway doktornőt és a többieket nem kellett elküldenem, eltűntek ők maguktól is. Hátamat a folyosó falának vetve, gondolataimba merülve álldogáltam, amikor Presser doktor visszatért hozzám. - Mr. Lawrence? - Köszönöm, hogy visszajött - hálálkodtam. - Szeretnék kérdezni öntől valamit. - Csak rajta, Mr. Lawrence! - Mit gondol a gyilkos szerszámról? - Gőzöm sincs róla, mit gondoljak. - És Böhm doktorról? Presser doktor megrázta a fejét. - Mr. Böhm sosem ölne meg senkit. - Ön állította nemrég, hogy néha... nagyon furcsán viselkedik. - Ezt mondtam volna? Lehetséges. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy még a légynek sem tudna ártani. Mr. Böhm bolond, de nem ártalmas, hanem szelíd bolond. A kettő között ég és föld a különbség. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy igaza van-e. Az volt a szándékom, hogy ezek után bekopogok Hardaway doktornőhöz, de nem volt rá szükség, mivel a

doktornő nem messze a folyosón, a falhoz támaszkodva várt rám. Azonnal észrevettem, hogy az elmúlt néhány percben sikerült rendbe hoznia magát. Bár még most sem volt kacagó gerle, a vakrémületet sikerült lesminkelnie az arcáról. Megálltam előtte és barátságosan rámosolyogtam. - Jól van... doktornő? - Doris - mondta rekedtes hangján. - Kérem... - Oké, Doris. Éppen magát keresem. - Sejtettem, hogy beszélni óhajt velem. Hát akkor csak tessék. Vagy szívesebben jönne be hozzám? - Ha lehetne. Húsz másodperc múlva Hardaway doktornő szobájában voltunk. Őszinte meglepetésemre katonás rend fogadott odabent. Doris észrevette a csodálkozásomat, mert elmosolyodott. - Gyakran vagyok nehéz körülmények között... évekig az Orvosok határok nélkül mozgalomban tevékenykedtem. Szeretem magam körül a rendet még akkor is, ha néha katonásnak hat. Foglaljon helyet, kérem! Sajnos, nem tudom megkínálni semmivel... - Nem vendégségbe jöttem - emlékeztettem. - És nem is maradok soká. Csupán néhány kérdést szeretnék feltenni önnek... Doris. - Hogy jól ismertem-e Káplánt? - Pontosan ezt akartam kérdezni. - Úgy látszik, jó gondolatolvasó vagyok. Nos, nem ismertem jól és nem is kedveltem. - Mennyire nem? - Ott azért még nem tartottunk, hogy szívesen megöltem volna. Nem is tudnék megölni senkit.

- Megmondaná... - Hogyne. Nemrég bepróbálkozott nálam. Kissé erőszakosabban is, mint illett volna. - És maga? - Lehetek közönséges? - Legyen! - Tökön rúgtam. Erre felpofozott. Kaptam tőle három nagy fülest. Nem mertem folytatni a kérdezősködést. Ki tudja, hova lyukadnánk ki? Nagy megkönnyebbülésemre magától folytatta. - Presser lerugdosta rólam. Attól kezdve valahogy nem jött mosoly a képemre, ha találkoztam vele. - De azért nem ölte meg? - Nem! Dehogy! - És Presser? Hátha féltékeny volt magára. - Ő? Aligha. Nem kedveli a nőket. - Tudja, mivel ölték meg? - Presser szerint facöveket szúrtak a szívébe. - Ez pedig tudja, mit jelent? - Hát... nem. - Azt, hogy Kaplan ismerte az elkövetőt. Elvégre az ágyán ülve fogadta, azaz egészen közel engedte magához. Mondja, Doris, mikor is történt az az eset, hogy Mr. Kaplan önre támadt? Hardaway doktornő szomorúan nézett rám. - Engem gyanúsít? - Dehogy gyanúsítom - ráztam meg a fejem. - Csupán ha el akarok indulni valahonnan, tisztában kell lennem a körülményekkel. Tehát?

- Cirka két héttel ezelőtt. Közvetlenül azelőtt, hogy az első esőfelhők megjelentek volna az égen. Különben ha én öltem volna meg, nem így teszem. - Például hogyan? - kíváncsiskodtam. - Például úgy, hogy lelövöm. - Van mivel? - Látni akarja a stukkeromat? Bizonyára megmutatta volna, ha kérem, én azonban nem voltam kíváncsi rá. Elvégre Káplánt nem úgy lőtték le. Mit kezdjek egy „minden gyanú felett álló" stukkerral? - De nem akartam megölni - folytatta a doktornő. - Egyáltalán nem! Bizonyos fokig meg is értettem Káplánt, bár azt azért egyáltalán nem sajnálom, hogy belérúgtam. - Megértette? - Hát hogyne! Egy éve vagyunk már fent a hegyek között, és játsszuk a mi kis furcsa játékunkat. A fiúk néha bemennek a városokba és csapnak egy-egy görbe estét. Mr. Kaplan azonban megunta az itteni nőket. Egyszer hallottam is, amint... mondott valamit Mr. Alvaradónak. - Mit mondott? - Hogy elege van már a fekete hajúakból és barna bőrűekből. Egy fehér bőrűt és szőkét szeretne már. Nos, én éppen ilyen vagyok. Valóban az volt. Fehér bőrű és szőke. És csinos, nagyon csinos. Még akkor is, ha már nem szállhatott volna versenybe a tinédzserekkel. - Hogy lezárjuk a dolgot, Mr. Lawrence... bár természetesen eszem ágában sem volt engedni neki tudja, nem az én esetem azért nem kívántam a halálát. És nem is öltem meg. - És Böhm doktor?

- Böhm? Ugyan már! Böhm dilis, de nem gyilkos. - Biztos ez? - Erre mérget vehet. Törtem egy kicsit a fejem, aztán úgy döntöttem, több kérdést már nem teszek fel neki. Hardaway doktornő megköszörülte a torkát és félénken rám pislogott. - Mondhatnék még... valamit? - Csak tessék! - mosolyogtam biztatón. - Miről van szó? - A... cövekről. - A cövekről? - hökkentem meg. - Mit tud róla? A doktornő aggódva nézett maga elé. - Hát én... nem is tudom... szóval, gőzöm sincs bizonyos dolgokról... és egyáltalán nem szeretnék gyanúba keverni senkit. Ráadásul, amikor... tulajdonképpen nem is hiszem... - Miről van szó, doktornő? Doris vett egy mély lélegzetet és ezzel mintegy össze is kapta magát. - Az a helyzet, hogy... alighanem tudom, ki csinálta a cöveket. Ki faragta. - Kicsoda? - kerekedett ki a szemem. - Hát... egy kisfiú. - Milyen kisfiú? Egy falusi kisfiú? Egy itteni gyerek? Hardaway doktornő hevesen megrázta a fejét. - Nem... dehogy. Az a kisfiú, aki a valamilyen alapítvány embereivel érkezett. Annak a hosszú, mogorva képű, harcsabajuszú embernek a fia. - Dan Bannister? - Nem ismerem a nevét. Mintha egy láthatatlan kéz kapta volna el a torkomat, és megpróbálta volna kipréselni belőlem a levegőt.

- Maga látta, amint Dan cöveket faragott? - Láttam - bólintott Doris doktornő. - Mikor? - Még a délelőtt folyamán. - Hol látta? - Kinéztem az ablakon, és észrevettem, hogy az udvaron ül és farag valamit. Akkor persze fogalmam sem volt róla, mi lehet az. De őszintén szólva, nem is érdekelt. Gondoltam, játszik. - És? - Semmi. Becsuktam az ablakot. - Észrevette magát? Doris bólintott. - Észrevett. Biccentett és köszönt. A hangját nem hallottam; lehet, hogy nem is hangosan köszönt. Azokat az izéket azonban maga mögé kotorta. Mintha nem akarta volna, hogy lássam, micsodák. - Szólt már erről valakinek? - kérdeztem. - Nem, még senkinek. - Akkor megkérem, hogy ne is szóljon! Nem szeretnék feleslegesen gyanúba keverni senkit. Pláne egy kisgyereket. Magabiztosnak akartam látszani, de közel sem voltam az. Egy hegyes facöveket egy gyerek is beleszúrhat egy felnőtt szívébe: főleg, ha az nem számít rá, és a merénylőnek még egy kis szerencséje is van. Mindenképpen beszélnem kellett Dan Bannisterrel. 19 Dant végül is nem kellett megkeresnem; ő keresett meg engem. Éppen a konyha irányába lépegettem, hogy tea után nézzek, amikor nem messze a szobámtól,

belébotlottam. Látszólag magába mélyedve téblábolt a folyosón, én azonban biztos voltam benne, hogy rám vár. Úgy tettem, mintha meglepődnék, amikor elém került. - Halló, Dan - üdvözöltem. - Hogy vagy? - Remekül - válaszolta. - És te? - Én is - mosolyogtam rá. - Mit csinálsz éppen? Azt hittem, lead valami mesét, hogy mi a nem létező szándéka a délután maradék részével, ám Dan nem sokat teketóriázott. - Szeretnék beszélni veled - mondta. - Bejössz hozzám? - Inkább... menjünk ki az udvarra! Szépen süt a nap. És valóban. Míg én a félhomályos folyosókon azújabb gyilkosságon törtem a fejem, odakint kiderült az idő és kisütött a nap. A hegyek felől némi meglepetésre meleg léghullámok érkeztek. Ez tulajdonképpen nem is volt akkora meglepetés; elvégre ilyenkor, ősz idején előfordul, hogy néhány órára, vagy akár napokra is visszakéredzkedik hozzánk a nyár, hogy aztán ismét hűtlenül elhagyjon bennünket, átadva a helyét a közelítő télnek. Dan megállt a démonfal mellett s felnézett a kolostor épületére. Biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, melyik ablak mögött kinek a cellája rejtőzik. Most éppen a meggyilkolt George Kaplan cellájának az ablakát nézte. - Az az ember... meghalt? - kérdezte furcsa, rekedtes hangján. Olyannyira megsajnáltam, hogy megfogtam a kezét. - Meg, Dan - bólintottam. - Ugye... megölték? - Sajnos igen. - Nem tudod, ki?

- Még nem. - De megtalálod? - Azon igyekszem - biztosítottam nemes szándékomról. - Hallottam, hogy... egy cövekkel szúrták le. Egy kihegyezett facövekkel. - Úgy van - mondtam közömbösen. - Olyasmivel. Dan Bannister akkor eleresztette a kezem. - Azt a facöveket... - mondta -, .. .azt a facöveket én faragtam ki, Leslie! Bizonyára másféle reakciót várt tőlem, mint amilyet végül is kapott. Nem lepődtem meg, nem kiáltottam fel, még csak a hangom sem rezdült meg. - Igazán? - Hát nem érted? - kiáltott rám csalódottan. - Azt a cöveket én faragtam. És még tíz másikat! - Nocsak - mondtam. - És miért? Dan nagyot nyelt és könnyekkel a szemében nézett rám. - Hogy megöljem vele Mr. Káplánt! 20 Őszintén szólva erre nem számítottam. Ám azért igyekeztem a továbbiakban is közönyösen viselkedni. Attól tartottam, ha felemelem a hangom, bezárul, mint az ijedt kagyló. - Hol szereztél fát a cövekhez? - kérdeztem, mintha ez lenne a világ legfontosabb kérdése. - Itt találtam ágakat... az udvaron. Egy kissé odébb... Talán a szerzetesek vágták le a fákról. Fogalmam sem volt róla, ki hozhatta az udvarra az ágakat, s főleg milyen célból. Abban azért biztos voltam: aligha azért, hogy bárkit is megöljenek velük. - Szóval... megfaragtad a fát. Mivel? - A késemmel, Leslie.

- És... miért akartad megölni Mr. Káplánt? Ekkor olyasmit mondott, hogy majd hanyatt estem tőle. - Mert... megtámadta Sue-t. - Hogyhogy megtámadta? - hökkentem meg. - Amikor reggel kocogni ment. - Kocogni ment? - hökkentem meg ismét. - Sue minden reggel kocog. Azt mondta, azért, mert ezzel valahogy le tudja csillapítani magát. Azt mondta, ha én nem lennék, megölné magát. - Értem. És hogy támadta meg Mr. Kaplan? - Az úgy volt - kezdte Dan, miközben mély, kisfiúhoz nem illő ráncok bukkantak fel a szája sarkában -, hogy kiment kocogni a falon kívülre, és Mr. Kaplan is ott kocogott. Beszélgetni kezdtek, majd Mr. Kaplan megtámadta. Sue elfutott előle, de Mr. Kaplan utolérte, dulakodni kezdtek, és Sue mcgkarmolta Mr. Káplánt. Mr. Kaplan ekkor eleresztette. Sue pedig sírt. Amikor felébredtem, már a szobámban volt és sírt. És elmondta nekem, mi történt. Mr. Kaplan nagyon csúnyákat mondott neki... Elhatároztam, hogy megölöm. - De nem ölted meg? - Valaki... megelőzött. - Nem tudod, ki? - Nem, Leslie. - Oké, Dan. Azt mondtad, faragtál egy halom cöveket. A szobádban vannak? Dan nyelt egy nagyot. - Az udvaron faragtam ki őket... ott... látod? - Látom. - Látod azokat a téglákat is a fal mellett? Azok mögé dugtam őket. Csak kettőt... tartottam meg magamnak. - Gyere, nézzük meg, ott van-e még a többi a helyén.

- Már nincsenek ott. - Honnan tudod? - Kerestem őket, de nem találtam egyet sem belőlük. Később hallottam, hogy Mr. Káplánt egy fadarabbal ölték meg. Azonnal tudtam, hogy az én cövekemet lophatta el valaki. Felnéztem az épületre, az ablakokra, aztán arra a helyre, ahol Dan a cövekeket faragta. Rá kellett zizzennem, hogy csak az nem látta, miben mesterkedik a kisfiú, aki nem akarta. - Ki tudott róla, hogy cöveket faragtál, és hogy mit akartál csinálni vele? - Senki - mondta bizonytalanul. - Azaz... - Tereza? - Még csak az hiányzott volna! Hirtelen világosság gyúlt a fejemben. - Akkor hát csak Sue tudott róla, igaz? - Igaz. Sürgősen beszélnem kellett Sue Bannisterrel is. Mielőtt még valami meggondolatlanságra szánná rá magát. 21 Úgy határoztam, hogy lesétálok a lhakangba, az imaterembe, hátha útközben belebotlok a kislányba. Sajnos, ezúttal nem találkoztam vele. Sóhajtottam és célba vettem az imatermet. Nos, a bejárat látványa nem okozott különösebb örömet. A valaha pompázatosan kifestett ajtószárnyakról már rég lekopott a festék nagyja; nem is ismertem fel egyetlen istenalakot sem rajta, kivéve talán Kjeba-Dordzsét, a lámatanok hősies védelmezőjét. Ahogy felismertem, hirtelen eszembe jutott a legragyogóbb Kjeba-Dordzse ábrázolás, amit valaha is láttam.

Belső Mongóliában, alighanem Höhhotban, egy kolostorban. Lehetett vagy tíz láb magas; még a kezében tartott emberi koponya is akkora volt, mint egy kumiszos vödör. És az arca, ti jóságos istenek! Ha démon lettem volna, és hirtelen vele találtam volna szembe magam, biztos, hogy tele lett volna tőle a nadrágom. Ez a szegény, elfelejtett és mindenkitől elhagyott KjebaDordzse azonban egyáltalán nem keltett félelmetes benyomást. Alig látszott valami régi pompájából, hasonlatosan a hadirokkant katonához, aki magán viseli ugyan még kopott mentéjét, de már mindenki szánakozva néz rá. Kjeba-Dordzse úgy nyújtotta felém a másik kezében szorongatott vadzsrát, a bronz villámszimbólumot, mintha az iránt érdeklődött volna, hogy megveszem-e tőle. Éppen előkaptam a zsebemből a zsebkendőmet, hogy megpróbáljam letörölgetni sok évtized porát az arcáról, amikor egy papírlapot pillantottam meg a csizmám orra előtt a földön. Ha egy imakönyv lapja lett volna, talán le sem hajoltam volna érte. A könyvtárban százszámra állnak a könyvek épek, sérültek és kötésükből kiszabadult lapok formájában egyaránt. Egyetlen lapra ügyet sem vetettem volna. Ez a papírlap azonban más volt. Feltehetően egy iskolai füzetből tépték ki, egy úgynevezett spirál füzetből, amint azt a lap szélén látható tépésnyomok ékesen bizonyították. Lehajoltam érte és felvettem. Angolul írtak rá fekete tintával, s ahogy láttam, női kéz vetette papírra a fekete sorokat.

Elkapott a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet rajta, de mivel élénk beszédhangok szűrődtek ki a lhakangból, gyorsan összehajtottam és a zsebembe csúsztattam. Az isten szemrehányón nézett rám a koszréteg mögül. Sóhajtottam, ismét elővettem a zsebkendőmet, és megpróbáltam tisztára törölni az arcát. Nem mondhatnám, hogy ragyogóan sikerült, Kjeba-Dordzse mégis hálásan mosolygott rám. Szokatlannak tűnt, hogy a démonok iránt engesztelhetetlen gyűlöletet érző isten mosolyog, ezért gyorsan becsuktam a szemem, majd ismét kinyitottam. Elégedetten nyugtáztam, hogy amíg csukva volt a szemem, visszaállt a világ rendje: Kjeba-Dordzse ismét úgy vicsorgott rám, mintha leköptem volna a nagymamáját. - Az egy ostoba fickó! - hallottam hirtelen egy haragos mondatot odabentről. Úgy gondoltam, hogy aki mondta, közelebb léphetett az ajtó felé. - Én mondom magának, hogy az egy ostoba alak! A hangban Mr. Warton hangjára ismertem. - Miért gondolja ezt? - kérdezte egy másik, nyugodtabb hang. - Mert nem ért meg bizonyos dolgokat. - Már megbocsásson, de én sem értem, hogy mi az ön szándéka, Mr. Warton. A másik hang Mr. Cumberbatsé, a súlyemelő kinézetű férfié volt. - Csak figyelmeztetni szeretném önt egy tévedésükre mondta Warton. - Önök valamennyien óriásit tévedtek, amikor az első menetben Ngagpára szavaztak. - Éppen ezt nem értem, hogy miért?

- Nézzen csak körül! Lát ebben a nyomortanyában valami vonzót? Elképzeltem magamban, hogy Mr. Cumberbats körbeforog és a falakat, a tartóoszlopokat vagy a megkopott, piszkos, elhanyagolt istenszobrokat nézi. - Nos? - Hát... vonzót valóban nem látok... most. De éppen azért adjuk a pénzt, hogy vonzóvá tegyük. Ez a kolostor csakugyan egy... romhalmaz, ahogy ön mondja, de hát éppen az a szándékunk, hogy elfogadhatóvá varázsoljuk. - Miért nem azt a kolostort részesítik előnyben, amelyet bátorkodtam javasolni? Cumberbats alighanem a vállát vonogatta. - Nézze, Mr. Warton, ez a hajó már elment. A bizottság nyomós ok nélkül nem szokta megváltoztatni a véleményét. Semmi esélyt nem látok arra, hogy ez esetben kivételt tegyen. Mi valahogy más szemmel nézzük ezt a kolostort. Szép helyen áll, méltóságteljes helyen, lelki szemeimmel már látom is, hogy gyönyörű épület lesz belőle, csak úgy tódulnak majd ide a szerzetesek. - És önnek ebből mi haszna lesz? Szinte éreztem Mr. Cumberbats meghökkenését a levegőben. - Hogy mi hasznom lesz belőle? Bocsásson meg, de nem is értem a kérdését, Mr. Warton. Ez egy évtizedek óta, vagy éppen évszázada romokban heverő kolostor, természetesen nem lesz semmi kézzelfogható hasznom belőle, ha újjávarázsoljuk. Ha hasznot akarnék, akkor nem az alapítványnak adnék időről időre egy bizonyos summát, hanem Las Vegasban fektetnék be. - Ezzel nincs is baj.

- Akkor ön szerint mivel van? - Azzal, hogy... talán méltóbb kolostort is találhattak volna Ngagpánál. - Mondja, Mr. Warton, miért haragszik ön Ngagpára? - Dehogy haragszom - vonult vissza a másik. - Talán azért vannak ellenérzéseim, mert meggyőződésem, hogy Mr. Bannister a saját zsebére dolgozik... - Ez azért merész feltételezés, nem gondolja? Van valami konkrét bizonyítéka...? - Meggyőződésem, hogy Mr. Bannister összejátszik néhány szerzetessel. - Ezt hogy gondolja? Ereztem, hogy Mr. Warton kezdi elveszíteni a fejét. - Nem tűnt még fel önnek, hogy ez a Cshula rinpócse nem ér rá fogadni bennünket? - Azt mondták, imádkozik. - Éjjel-nappal? - Nem ismerem eléggé az itteni rituálét. - Hát én igen. Cshula rinpócsénak itt kellene tartózkodnia Ngagpában. És tárgyalnia kellene velünk. - Ez egyáltalán nem szükséges - ellenkezett Cumberbats. - A lényegi dolgok már eldőltek. Éreztem, hogy Mr. Warton megragadja Cumberbats kezét. - Akkor figyeljen ide, Malcolm. Ugye szólíthatom így? - Hát... hogyne. - Nem veszi észre, hogy egy ördögi összeesküvés van itt kibontakozóban? - Összeesküvés? - Le akarják nyúlni a Ngagpára szánt pénzüket. - Kicsoda?

- Neveket akar? Ám legyen. Cshula rinpócse - ha egyáltalán van ilyen rinpócse - és Joseph Bannister összejátszanak. Én már az első pillanatban észrevettem. - Észrevette? Hogy vette észre? Hiszen még csak futólag találkozott Cshula rinpócséval. - Azt hiszem, ez a Blobzang rinpócse, ez a Lawrence a leggyanúsabb valamennyi között. Valószínűleg az ő kezében futnak össze a szálak. Az az érzésem, csak arra várnak, hogy kiutaljuk az építkezésre szánt pénzt, aztán lelépnek vele. Cumberbats mintha elgondolkodott volna. Warton közben tovább ütötte a vasat. - Mit szól a gyilkossághoz? - Nem biztos, hogy az volt. Baleset is lehetett. - Úgy gondolja, hogy az a fickó szíven szúrta magát egy kihegyezett cövekkel? Különben más is meghalt itt nemrég. - Más? Kicsoda? - kérdezte meghökkenve Cumberbats. Warton habozott egy kicsit, aztán csak kibökte. - Egy szerzetes. - És mi akar mondani ezzel? Tisztában vagyok vele, hogy a szerzetesek sem örök életűek. - Csakhogy azt a szerzetest is meggyilkolták. - Honnan veszi ezt? - A madarak csiripelték. Nos, mit szól ehhez, Mr. Cumberbats? - Őszintén szólva... nem tudom, mit szóljak. - Hát... gondolkozzon el a dolgon, és jó lenne, ha a többiek is elgondolkodnának. Nem tudom, mi készül itt, de én jobban szeretnék nem itt lenni. Léptek közeledtek az ajtó felé. Nem volt nehéz megállapítanom, hogy nem Sue Bannister könnyű léptei.

Úgy gondoltam, hogy ideje lelépnem. Le is léptem. 22 Visszasétáltam a cellámba, és kinéztem az ablakon. Lassan alkonyodott; a nap már megközelítette a távoli hegyek csúcsait. Úgy gurult végig rajtuk, mint egy vörös labda. Vajmécsest gyújtottam az oltáron, elmondtam egy rövid esti imát, aztán kivettem a zsebemből a papírlapot. Ahogy a kezembe vettem, furcsa borzongás futott át rajtam. Pedig látszólag nem volt semmi okom rá. Nem láttam rajta mágikus rajzokat, számokat vagy intő jeleket. A lap kutya közönséges füzetlap volt; immár biztos voltam benne, hogy nő írta tele szép, kerek betűkkel. Ami igazán meghökkentett, az maga a papír volt. Korábban azt hittem, hogy valamelyik vendég veszítette el a lapot, most azonban, ahogy jobban megnéztem, rádöbbentem, hogy egy több évtizede készült feljegyzést tartok a kezemben. Papírja csontszáraz volt; attól tartottam, hogy ha nem vigyázok, széttöredezik a kezemben. Közepén nagy, kerek penészfolt éktelenkedett. Közelebb hajoltam hozzá. A papírlap első sora csupán egy dátumot tartalmazott: 1933. június 13-át. Sóhajtottam, és olvasni kezdtem az ezután következő sorokat. „Ismét csak le kell írnom - kezdődött a feljegyzés hogy egyre kellemetlenebb lesz ez az egész. Én mindeddig jól megvoltam vele, egy kicsit talán istennek is tartottam, és tartom ma is, elvégre biztos vagyok benne, hogy olyan koponyát, mint az övé, még keveset hordott a föld a

hátán. Talán csak Prométheusz lenne hozzá hasonlítható, aki, ugyebár a tüzet lopta el az emberiség számára. Nem egészen vagyok biztos benne, hogy ö mit akar tőlük ellopni, de hogy valami nagy dobásra készül, abban biztos vagyok. Csak hát ember legyen a talpán, aki el tudja viselni a bolondériáit. Tegnap ismét furcsa dolgot produkált. Olyan furcsát, hogy egyszerűen megrémültem tőle. De nemcsak én, hanem a többiek is. Kora reggel azzal zörgetett be hozzám, hogy segítsek rajta, mert megbolondul. Ott állt az ajtóm előtt, fülére szorított tenyérrel, és olyan szenvedő képet vágott, hogy tényleg azt hittem, bolondulni készül. Természetesen beengedtem a szobámba és leültettem az ágyamra. Ha más lett volna, eszembe sem jutott volna ilyesmi, de hát róla tudom, hogy nem forgat semmi olyat a fejében, ami kellemetlenül érintene bármelyikünket is. Nos, szóval ott ült az ágyam szélén és arról panaszkodott, hogy hajnal óta mindent hall. Természetesen megkérdeztem tőle, hogy ezt hogy érti. Azt felelte, hogy pontosan úgy, ahogy mondja. Hajnalban arra ébredt, hogy zörög valami a közelében. Felült az ágyán, de nem látott semmit. Felkelt, kiment a folyosóra, hogy rájöjjön, mi a fene zöröghet napfelkelte előtt. A zörgés két szobával távolabbra vezette, Bartusek szobájába. Bartusek ajtaja nem volt bezárva, így benyitott hozzá. És mit gondolsz, naplóm, mit látott? Bartusek az ágyában újságot olvasott. Nos, T. ezt hallotta meg két szobával távolabbról. Kicsit össze is vesztek, mert T. rákiáltott, hogy ne üssön ekkora zajt hajnalban, amikor mindenki alszik, Bartusek meg nem értette, mi a fenét akar tőle T., mivel ő semmit nem csinált az égvilágon, csupán az

újságját olvasta. T. panaszkodott, hogy hallja, amint zörög vele. Bartusek nem tudta mire vélni a dolgot, bár már hallott T. néhány furcsaságáról. Azt mondta neki, hogy jól van, nem olvassa tovább az újságot, menjen vissza a szobájába és próbáljon meg aludni. T. vissza is ment, lefeküdt és a papírzörgést már valóban nem hallotta, mert elnyomta valami a hangját. Mégpedig egy egér! Érted, naplóm, egy egér! T. azt magyarázta nekem, hogy világosan hallotta, ahogy egy egér motoz a folyosó végén. A folyosó végén, ami a szobájától cirka húszméternyi távolságra lehetett! Mit gondolsz, mit tett ekkor T.? Felkelt és megkereste az egeret. A hang után ment, és meg is találta. Az egér egy darab kenyérhéjat rágott. Hát ezt hallotta meg T. olyan borzalmas messziről. De ez még nem minden. Természetesen nem csak az újság zizegését és az egér rágcsálását hallotta, hanem az általunk keltette zajokat is a szobánkból. Volt, aki horkolt, volt aki éppen fogat mosott, és így tovább. És ő valamennyi általunk keltett zajt olyan közelről hallotta, mintha az ő szobájában lett volna a zajforrás. Természetesen nem akartam elhinni, bár a korábbiak tükrében igazán elhihettem volna. Megfogta a kezem, és azt mondta, hogy Rufus nincs egyedül a szobájában, valószínűleg, sőt biztosan Margaréta van nála. Erre nevethetnékem támadt, mert Margarétáról aztán sok mindent el tudtam képzelni, azt az egyet kivéve, hogy férfiak ágyában tölti az éjszakáit. Am lehervadt a nevetés a képemről, amikor halk ajtócsukódást hallottam. Az ajtóhoz mentem - az ő biztatására - és résnyire nyitottam. És mit gondolsz, naplóm, mit láttam? Margarétát, amint egy szál bugyiban kijön Rufus szobájából.

Visszamentem az ágyamhoz. T. még mindig a szélén ült és két tenyerét a fülére szorította. Aztán egyszerre csak olyanokat mondott, hogy azt hittem, elment az esze. Nem nézett rám, nem nyitotta ki a szemét, csak mondta a magáét. Olyanokat, hogy nem is merem leírni. Olyanokat, amilyet még egy igen merész, modern film legforróbb ágyjelenetében sem szokás kimondani. És ő mégis kimondta. Alltam a szoba közepén, mint a sóbálvány, és csak néztem rá, ő viszont nem nézett énrám. Aztán egyszerre mégis csak rám nézett. Levette a tenyerét a füléről, és azt kiáltozta, hogy ezeket nem ő mondja, ezeket Rufus és Margaréta suttogták egymásnak percekkel ezelőtt. Csakhogy ő mindent hallott. Mindent, az utolsó sóhajtásig vagy mozdulatig, és ebbe bele fog őrülni! Ne értsem félre, nem abba őrül bele, hogy Rufus és Margaréta mit csinálnak, ehhez neki semmi köze, ha nem megy a munka rovására, azért fog beleőrülni, mert hallja a hangjukat. Olyan távolról hallja, amilyen távolságból még a legmodernebb spionműszerekkel sem lehet hallani. Mielőtt végleg elment volna tőlem és visszatért volna a szobájába, előkerestem azt a két füldugót, amit mindig magamnál hordok, ha hosszabb útra megyek, és felajánlottam neki, amit hálásan fogadott. Most pedig munkára fel! Lássuk, mire megyünk a gravitációval!" A lap alján a naplórészlet véget is ért. Gyorsan megfordítottam, hátha a túloldalán is folytatódik, de nem folytatódott. Az ölembe ejtettem, és értetlenül bámultam rá. 1933! Hogy a csodába kerülhetett ide egy 1933-ban írott napló egyetlen lapja? És hogy került ide az, aki írta?

Hirtelen világosság öntötte cl az agyam. A kék fény, a lángok az ablakokban, és a megannyi érthetetlen jelenség, amit az utóbbi két napban láttam és tapasztaltam. A tigrisen lovagló hölgy, például. Ő lehet az, aki a naplót írta, s aki... talán ott fekszik múmiává aszalódva valahol a könyvek alatt? Sokáig nem töprenghettem, mert megkopogtatták odakint az ajtót. Csinos nő állt a folyosón, világossárga anorákban, szorosan a combjára simuló nadrágban. Szőke, rövid haja a hatvanas éveket idézte. - Mr. Lawrence? - kérdezte halk, bársonyos hangon. - Én vagyok - biccentettem. - Hála istennek! Az az idős szerzetes küldött önhöz... akinek olyan az arca, mint a pergamen. - Gyamco? - kérdeztem, miközben mutattam neki, hogy foglaljon helyet egy széken. - Cindy Rhymes vagyok, ha még emlékszik rám. Meg kellett erőltetnem az agyam, hogy felbukkanjon valami a mélyéből. - A túrázók közül? - Három napja már találkoztunk, maga egyszer még rám is mosolygott, de gondolom, ezt azóta már rég elfelejtette. - Hol bujkált az elmúlt két nap során? - kérdeztem. - És hol bujkáltak a többiek? - Aludtam - mondta. - És rövid szünetek kivételével, azt hiszem, a többiek is aludtak. Maga nem is sejti, min mentünk keresztül. - Hát... valóban nem sejtem. - Majdnem otthagytuk a fogunkat, pedig olyan ártalmatlannak nézett ki az a környék.

- Hát igen - mondtam nagy bölcsen. - A Himalája már csak ilyen. Ártalmatlannak néz ki, aztán egyszerre csak megrázza magát, és nyusziból oroszlánná változik. - Szebb hasonlatot magam sem tudnék kitalálni. Előbb felhőszakadás tört ránk, aztán sárlavina, ami végül földcsuszamlássá szelídült. Óriási szerencsénk volt, hogy elértük Ngagpát. - Hát... szerencsések voltak, az kétségtelen. - Nos, az a helyzet, hogy talán mégsem voltunk elég előrelátóak, vagy inkább elővigyázatosak. Felszerelésünk nagy részét elsodorta a sárlavina. Például az élelmiszerkészletünket is. Még szerencse, hogy a sátrainknak nem esett baja. Gyamco rinpócse szerint ugyanis már minden lakható cella foglalt. Az alapítvány emberei is konténerekben laknak. - Hát... igen. - Nos, Mr. Lawrence... Gyamco rinpócse küldött önhöz. Azt mondta, hogy ön itt valamiféle elöljáró. Az a helyzet, hogy kifogytunk az élelmiszerekből, a szakácsok pedig nem akarnak enni adni nekünk. Azt mondják, nem kaptak erre nézve semminemű utasítást. Állítólag Cshula rinpócsénak kellett volna utasítást adni nekik, de ő nem utasította őket semmire. Bocsánat, hogy ilyen összevissza beszélek, de még mindig érzem a fáradtságot a fejemben. Megpróbáltunk Cshula rinpócséhoz fordulni, de nem sikerült kapcsolatba lépnünk vele. Gyamco szerint Cshula elment, és ki tudja, mikor jön vissza. Kérem, Lawrence rinpócse, adjon nekünk enni, különben éhen halunk. Végigfutott rajta a pillantásom. Szó, ami szó; valóban kár lett volna érte, ha éhen hal. - Szólok a szakácsoknak - ígértem meg nagyvonalúan.

- És valami lehetőséget a fürdéshez. - Azt máris biztosítom önnek - mondtam. Öröm villant a szemében. - Istenem, már alig várom! Van itt valami szaunaféle? - Szaunaféle? Az nincs - válaszoltam. - Akkor talán fürdőmedence? - Az sincs - mondtam. - Akkor miben? Talán a szerzetesek fürdőjében... - Az sincs. A szerzeteseknek nincs fürdőjük. - Akkor hol fürödnek? - Sehol. A szerzetesek nem fürödnek. Azaz... télen nem fürödnek... és tavasszal sem... valamint ősszel sem. - Csak nyáron? És hol? - A patakban. Nem messze innen folyik egy kis patak. Még nem fagyott be, még alkalmas a fürdésre. Mindazonáltal megpróbálok szerezni önöknek egy kis meleg vizet. Egy-két vödörnyit mindenképpen. - Hálás köszönet érte! Köszönöm, Lawrence rinpócse... Ja, és... majdnem elfelejtettem! Nem akarom feleslegesen igénybe venni a türelmét és az idejét, de Miss Vargas, a vezetőnk... Hm... hm... - Mi van vele? - kérdeztem türelmetlenül, és némiképpen ijedten is. Az ijedtségem Miss Rhymes szemében gyökeredzett. Nem mintha túlságosan pajzán tekintettel nézett volna rám, egyáltalán nem. Miss Rhymes ugyanis ekkor már sehogy sem nézett rám. Szemét lehunyta, s úgy elkezdett billegni a széken, hogy biztos voltam benne: a következő billenés után már a padlón találja magát. - Kérem, Miss Rhymes! - kiáltottam rá. - Ébredjen, hiszen azonnal elalszik! Miss Rhymes szeme erre gyorsan felpattant.

- Hogy én elalszom? Ugyan, dehogy. Hetekig is kibírom alvás nélkül, ha kell... Ááá... bocsánat, ez csak ártalmatlan ásítás volt. Szóval, az a helyzet, Mr. Rinpócse, hogy Miss Vargas... a vezetőnk... Akkorát billent, hogy ha el nem kapom, valóban a padlóra hullott volna. - Ébredjen, Miss Rhymes! - kiáltottam ismét rá. - Mintha akart volna mondani nekem valamit. - Á... - nyitotta ki ismét a szemét. - Igazán?... Hát én nem is tudom... - Miss Vargassal kapcsolatban - segítettem neki. - Á, vagy... úgy. Tényleg. Már el is felejtettem. Szóval, én akár egy hétig is kibírnám alvás nélkül... - Ezt már említette - próbáltam meg a talpára állítani. - Mi van Miss Vargassal? Csak nem beteg? - Azt nem... tudom. - Jézusom, akkor mit tud? Miss Rhymes becsukta a szemét. - Csak annyit, hogy... Penelope eltűnt. Fél napja keresem, de nem találom sehol. 23 Miss Rhymes végül azért csak ébren maradt valahogy. Lassan estébe hajlott már az idő; odakint megnyúltak az árnyak, belopóztak az ablakokon, bizarr mintákat rajzoltak a folyosók falára. Miss Rhymes éppen akkor kezdett ellenkezni velem, amikor már majdnem a célnál jártunk. - Nem! - kiáltott fel hirtelen. - Arra nem megyek! Menjünk másfelé! Azt hittem, ismét megpróbál elaludni, ezért türelmetlenebbül szóltam rá, mint illett volna. - Hova másfelé?

- Akármerre. Arra is van egy folyosó. - Jól van - bólintottam. - Akár arra is mehetünk. Mi a baja a másik folyosóval? - Ott jár Harry. - Miféle Harry? - hökkentem meg. - Az álom Harry. - Az meg ki a csoda? - Gyerekkoromban jött elő néha álmomban. Balta volt a kezében, s leggyakrabban nem mondott semmit, csak a baltát mutogatta. Később obszcén szavakat is kiabált felém. Olyannyira, hogy anyám még a pszichiáterhez is elvitt. - Mit mondott a pszichiáter? - Valami olyasmit, hogy serdülőkori pszichés zavaraim vannak, ami a hozzám hasonló korú lányoknál gyakran előfordul. Adott valami gyógyszert, amitől aztán Harry látogatásai egyre ritkábbakká váltak, végül teljesen el is maradtak. - Még mindig nem értem, hogy mi köze a maga baltás Harryjének egy ngagpai folyosóhoz? - Ó, hát az árnyékok! Ott ugrálnak a falon. Harry is mindig így jelent meg. Előbb csak egy árnyék ugrált a függönyön, aztán csavarodni-tekeregni kezdett, végül Harry bontakozott ki belőle. Előbb olyan volt, mint egy ragadozó madár karma... - Oké - bólintottam. - Akkor valóban jobb, ha kikerüljük az árnyékokat. Miss Rhymest azonban annyira megrohanták az emlékek, hogy hirtelen megtorpant. - Képzelje, Harry még repülni is tudott! - Irigylem érte - mondtam. - Néha nem ártana, ha én is tudnék.

Ebben a pillanatban villant egyet valami, majd hullámzani kezdett körülöttünk a levegő, mintha cseppfolyóssá változott volna. Villanás villanást követett, aztán felragyogott a már ismert kék fény. Miss Rhymes a karomba kapaszkodott. - Jézusom, mi ez? - Ngagpa fényei - mondtam. - Az meg... mi az ördög? - Egyelőre nem tudja senki. De nem kell megijednie! Ártalmatlan fény csupán. Miss Rhymes ekkor végérvényesen felébredt. Bár amíg Harryról beszélt, sem éreztem különösebben álmosnak a hangját. - Ne mondja, hogy nem kell megijednem, mert én máris meg vagyok ijedve. Mi táplálhatja ezt a fényt? - Talán a hegyek energiája - mondtam. Miss Rhymes megdermedt. - A hegyek... energiája? - Talán - mondtam. - Ngagpa ugyanis a nagy hegyek erőtereinek a metszéspontjában áll. Magam sem tudtam, honnan jutott az eszembe ez a marhaság, talán a jidamom suttogta a fülembe. Az is lehetséges persze, hogy azért jött éppen ez a nyelvemre, mert Miss Rhymes és társai nem létező energiákat kergettek a hegyek között. - Ezt... komolyan mondja? - Komolyan - bólintottam. - Gyamco rinpócsétól hallottam. Ő pedig mindent tud, és ritkán téved. Ha Gyamco rinpócse a közelünkben leselkedett volna, bizonyára meg lett volna elégedve velem.

Ebben a pillanatban ismét fellobbant a fény, csakhogy ezúttal már másféle, mint a kék. Ez egészen vörös volt, és mintha lobogó lángokat formázott volna. A lángok ezúttal nem valamelyik ablakból csaptak ki, hanem a folyosó kanyarulatában égtek. - Jézusom! - sikoltotta Miss Rhymes. - Tűz van! Kigyulladt a kolostor! Kénytelen voltam szelíd mozdulattal befogni a száját. - Csak nyugalom, Miss Rhymes! Nincs itt semmiféle tűz. Gyerünk, szép lassan eloldalgunk mellette. - Biztos, hogy... nem fogunk kigyulladni tőle? - Jöjjön már, kérem! Megpróbáltam magam után húzni, ám ekkor ismét történt valami. Mégpedig olyasmi, amire egyáltalán nem számítottam. A folyosó végén, amerre mentünk volna, mintha megritkult volna a fény. A következő szempillantásban megjelent egy fekete pont a levegőben, és iszonyos gyorsasággal növekedni kezdett. - Jézusom! - visította Miss Rhymes. - Mi ez? Egy bogááááár?! Mire kimondta, a bogár már embernagyságot öltött. A tudatom azonnal riadót fújt, a lábam azonban nem akart engedelmeskedni neki. Mire egyet is nyöghettem volna, a bogár már ott lebegett néhány méternyire tőlem a levegőben. - Harry! - visította Miss Rhymes. - Ez Harry! Itt van Harry! Valóban itt volt valaki, bár abban azért nem voltam biztos, hogy minden kétséget kizáróan Harry-e az. A valaki egy széken ült, és vérfagyasztón vigyorgott ránk. Később, ahogy visszagondoltam a történtekre, már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az a mosoly

valóban vérfagyasztó volt-e, mindenesetre akkor nagyon is annak látszott. - Harry! Itt van Harry! Előbb a székre ugrott a szemem, aztán Harryre. Az az igazság, hogy a szék is furcsa volt, nemcsak Harry. Karosszék volt, európai formájú, faragott háttámlával, négy masszív lábbal. Semmi egyebet nem láttam rajta. És éppen ez volt a furcsa. Nem volt rajta sem propeller, sem rakétamotor, semmi az égvilágon. Magától lebegett a levegőben, mintha fütyült volna a gravitációra. A férfi, aki rajta ült, középkorú fickó volt, inkább vékonynak tűnt, mint jól tápláltnak, bár a régimódi, európai ruha sokat eltakart belőle. Széles nadrágjától csak magas szárú cipőjének az orrát láttam, zakója is régimódi, kétsoros volt; néhány számmal nagyobb a viselője méreténél. Nem volt időm még alaposabban szemügyre venni a jelenést, mert a férfi - vékony bajuszt viselt az orra alatt elmosolyodott, levette egyik kezét a szék karfájáról és kotorászni kezdett vele a széke alján. Pontosabban szólva a szék ülőlapjának az alján, mintha eszébe jutott volna, hogy nemrég odaragasztotta a rágógumiját, és most, hogy eszébe jutott, úgy gondolta, tovább rágja egy kicsit. És valóban. Amikor ismét felemelte a kezét, egy gyufaskatulyát láttam benne. Bár nem tudtam elolvasni a feliratát, biztos voltam benne, hogy csak gyufásdoboz lehet. A férfi tovább mosolygott, babrált valamit a kis dobozon, majd a székkel együtt lejjebb ereszkedett. Cirka tíztizenöt centiméter választhatta el csupán a szék lábait a talajtól. Akkor a férfi, mintha csak véletlenül tenné, kiejtette a kezéből a skatulyát.

A kis doboz lepottyant a földre. Következő pillanatban a szék is mellé pottyant. Mintha az az erő, amely a levegőben tartotta, hirtelen eltűnt volna. A férfi mellére szorította a kezét és szemeit forgatva rémült képet vágott. Ekkor döbbentem csak rá, hogy valamiféle tréfás kis jelenet játszódik az orrom előtt. A férfi azt játszotta, hogy véletlenül leejtette a földre a gyufaskatulyát, s ettől a szék már nem tudott a levegőben maradni. Ő meg úgy tett, mintha nagyon bosszantotta vagy megrémítette volna a dolog. Már nem érdekelt Miss Rhymes nyögdécselése, szememet összehúzva figyeltem, hogy mi történik ezután. Nos, a férfi bosszankodott egy kicsit, majd kihajolt a székből és felvette a dobozkát. Immár nem bosszankodott, hanem mosolygott. Mutatóujjával ráütött a dobozka tetejére, s elégedetten hátradőlt a székben. Várta, hogy az ismét a levegőbe emelkedjék. A szék azonban meg sem moccant. A férfi feltolta széles karimájú, régimódi kalapját a feje búbjára, és értetlenül nézett a dobozkára. Újra csak megpiszkálta ujja hegyével, majd amikor a dobozka erre sem reagáltjobban mondva, a szék nem reagált rá -, dühösen elhajította. Aztán rákönyökölt a szék karfájára, állát a tenyerébe fektette, és úgy tett, mintha erősen törné valamin a fejét. Előrehajolt, és újra kotorászni kezdett a karosszék ülőlapja alatt. És ismét talált valamit. Egy ugyanolyan dobozkát, mint amilyen ott hevert a szék lába mellett a földön. Orra elé tartotta, és rajta is matatott egy kicsit. A szék megrázkódott, majd a levegőbe emelkedett. A férfi mosolygott, a dobozra pislogott, és búcsút intett. A szék és a férfi rövidke másodpercig még ott lebegtek az orrunk

előtt, aztán elszálltak a folyosó vége felé. Utánuk iramodtam, de néhány lépés után rázizzentem, hogy felesleges minden igyekezetem: a szék eltűnt a szemünk elől. Miss Rhymes ekkor már nem nyögdécselt; üveges tekintettel bámult az eltűnt jelenés után. - Mi volt... ez? - kérdezte rekedtes hangon. - Nem tudom - mondtam az igazságnak megfelelően. - Talán... reklám. - Miféle... reklám? - nyögte. - Azt reklámozhatták vele, hogy emberek, vegyetek ilyen csodaskatulyát, ha a széketekkel együtt repkedni akartok a levegőben. - Ne hülyéskedjék már! - förmedt rám. - Ez sokkal komolyabb dolog annál... - Eszem ágában sincs hülyéskedni - mentegetőztem. - Szerintem valóban reklám. - És... ki készítette? - Ez a kérdés. Amíg beszélt, nem nézett az ablakra. Én azonban odanéztem. Jókorát villant odakint, majd azonnal fülsiketítő mennydörgést hallottunk. - Jézusom, mi volt ez? - Mennydörgés - nyugtattam meg. - És... a láng? A láng már nem égett a folyosó végén, a kék fény azonban még mindig ott világított a levegőben. Ahogy kezdte megszokni a szemem, egyre kellemesebbnek éreztem. - Jöjjön - mondtam Miss Rhymesnak és megfogtam a kezét.

- Bekísérem a sátrába. Aludjon egyet, s mire felébred, lehet, hogy már várja magát egy dézsa forró víz. Ezt az ígéretemet sajnos nem tudtam teljesíteni. A bekövetkező kellemetlen események megakadályoztak benne. 24 Általában nem kedvelem, ha bedugom valahova a fejem és azonmód rá is ütnek valamivel. Márpedig ezúttal ez történt. Ahogy az elhagyatott imateremben felbukkantak előttünk a magashegyi túrázók sátrai, megtorpantam és Miss Rhymesra néztem. - Van bennük valaki? - Persze hogy van - mondta. - Alszanak. Ettől aztán úgy felbátorodtam, hogy feledve minden óvatosságot, a legközelebbi sátorhoz léptem és bedugtam az ajtaján a fejem. Most már tudom, hogy nem kellett volna. Valami feketeség emelkedett fel az orrom előtt, valami csattant a fejemen, mire az agyam elkezdett himbálózni a koponyámban. Ekkor már a földön feküdtem, valaki a mellkasomon ült és egy jókora kés villogott a szemem előtt. Mintha nagyon messziről kétségbeesett kiáltásokat hallottam volna. - Ne bántsátok! - visította egy női hang. - Én vagyok az, Cindy Rhymes! Csak lassan tértem magamhoz. Kissé népmesei figura lehettem: abban az értelemben legalábbis, hogy kívül is voltam egy sátron, ugyanakkor belül is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy térdig bent voltam, a maradék pedig kívül. Teljes életnagyságomban talán be sem fértem volna.

Nyögtem egyet, és ekkor ébredtem csak tudatára, hogy folyamatosan pofoz valaki. Hiába próbáltam meg elfordítani a fejem, a pofoneső csak nem akart elállni. - Nem hagyná... ezt abba? - kérdeztem a mellkasomon ücsörgőtől. - Magához tért - mondta ekkor egy férfihang. A kék fény behatolt a sátornyíláson, így jól láttam, hogy aki rajtam ült és lassan lemászott rólam, szakállas, kék szemű férfi. Hosszú, egyenes orra világítótoronyként emelkedett ki fekete szakálltengcréből. Ahogy elfordítottam róla a szemem, újabb szakállast pillantottam meg. Az ő szakálla is fekete volt, a szeme kék, az orra hegyes - akár a másik klónja is lehetett volna. - Bocsánat - mondta ekkor az egyik szakállas. - Nem akartam nagyot ütni. - Pedig nagyra sikerült - nyögtem a fejemet tapogatva. - Azt hittem, a tigris - mondta. - Vagy a gazdája. Különben James Hart vagyok. Bocs, Mr. Lawrence. Nagy nehezen kikászálódtam a sátorból. Ezúttal Miss Rhymes segített nekem: támogatott, amíg talpra állam. Közben a sátorlakók körém gyűltek. Ekkor már ők is tudták, kicsoda vagyok. Elvégre kétszer is találkoztunk már, bár az akkori körülmények nem voltak alkalmasak rá, hogy megjegyezzük egymás arcát. Különben is az övékét aztán megpróbálhattam volna megjegyezni! - Kérem, Mr. Lawrence - fordult hozzám az egyik szakállas. - Meg tudná magyarázni nekünk, hogy mi ez az egész? Cindy szerint valaki a levegőben röpdös, vagy mi a fene. Aztán ez a tigris is... Itt mászkál a folyosókon egy majdnem meztelen nővel a hátán. Márpedig egy tigris

nem gyerekjáték. Ezért is izgulunk Pénelopé miatt. Már fél napja, hogy nem láttuk. - Miss Rhymes már említette - bólintottam. - Azért is jöttem önökhöz, hogy meggyőződjek róla, nem tért-e vissza. - Sajnos, nem. - Lehet, hogy csak sétálni indult, és eltévedt a folyosók labirintusában. Nem próbálták megkeresni? - Nem, Mr. Lawrence. Nem ismerjük Ngagpát; attól tartottunk, hogy mi magunk is eltévednénk benne. Mindenesetre nagyon nyugtalanít bennünket az eltűnése. Szó, ami szó: engem is nyugtalanított. - Azonkívül az ivóvízzel és az élelemmel is problémáink vannak. Nem tudom, ha Cshula rinpócséhoz fordulnánk... - Egyelőre én helyettesítem - mondtam. - Megpróbálok vizet szerezni maguknak, ámbár lehet, hogy ki kell menniük érte a kolostor mögé. - Nem tesz semmit - legyintett Hart. - Ha kapunk edényt, behozzuk magunknak. Megígértem nekik, hogy élelmezésük ügyében is megpróbálok intézkedni, majd távozni készültem. Úgy tele volt a fejem, mint a tömött zsák, szívesen megszabadultam volna a tartalmától. Ehhez viszont egy kis nyugalomra lett volna szükségem. Csakhogy Cindy Rhymes még nem hagyott elmenni. Kikísért az imateremből, majd a küszöbön túl megállított. - Penelope a tanítómesterünk - mondta. - Ő tanította meg nekünk, hogyan gyűjthetünk magunkba energiát. Azt, remélem, tudja, hogy minden természeti tárgyban óriási energiák feszülnek. - Bizonyára így van - bólintottam.

- Az ember... csodálatos változásokon mehetne keresztül, ha hasznosítani tudná ezeket az energiákat. Meggyógyulna, ha megbetegszik, ellenállna a kórokozóknak, akár százötven évig is élhetne. - Miért mondja mindezt feltételes módban? - Azért, mert a természeti energiák csapdába ejtése nem egyszerű feladat. A természeti tárgyak szüntelen felénk sugározzák ugyan az energiájukat - mint egy rádióadó vagy világűrbéli energiaforrás csakhogy vevő is kell hozzá, hogyha hasznosítani akarjuk. Érti? - Úgy hiszem, igen. - Az ember, ha nincs a megfelelő módszer birtokában, csak igen kevés energiát képes magába fogadni. Mindenki tudja, hogyha sokat sétálunk a friss levegőn, használ az egészségünknek. Még az a töredék energia is, amelyet spontán veszünk fel. Pedig ez a felvehető energiának csupán a töredéke. - Meg kell tanulnunk magunkba fogadni a kisugárzott energiát? - Pontosan. Ehhez speciális módszerek kellenek. Ezen dolgozott Miss Vargas, és ezeket tanította meg nekünk. Rájött, hogy a legintenzívebb energiaforrások a Himalája hegyei. Annyi energia van bennük, hogy az elképesztő. Hát akkor, köszönöm, Mr. Lawrence, a segítőkészségét! Én sem kívánhattam egyebet magamnak. 25 Hiába pislogtam Dordzse Cshangra, hiába cseréltem ki a vajat a mécsesében, hiába töltöttem friss vizet a tálkájába, a rettegett isten semmi jelét nem adta, hogy segítségemre óhajtana sietni. És a jidamom, a védőszellemem sem. Úgy hallgatott a lelkem mélyén, mintha szent esküt tett volna, hogy amíg el nem húzok

Ngagpából, nem áll szóba velem. Az is lehet persze, hogy csak Dordzse Cshang jelenlétében nem mert gorombáskodni a védencével. Összetettem a kezem, és a nagy hatalmú istenre néztem. - Segíts rajtam, Dordzse Cshang! - kértem. - Kérlek, segíts rajtam! Villám futott át a kolostor felett, majd hatalmasat dörrent az ég. Mintha az isten válaszolt volna. Az alatt a töredék másodpercnyi idő alatt, amely alatt a villanyfény megvilágította az arcát, Dordzse Cshang ábrázata jelentősen megváltozott. Immár nem volt mogorva, sem fenyegető - úgy kisimult, mint a béka feneke a villanyrezsón. És Dordzse Cshang mosolygott. Ekkor éreztem először, hogy talán van esélyem. Talán sikerül fényt derítenem Ngagpa kolostorának a titkára. Mivel megígértem Cindynek és a szakállasoknak, hogy ellátom őket minden földi jóval - melegvízzel, enniinnivalóval -, a konyha felé igyekeztem. Csakhogy mielőtt elérhettem volna, Danbe botlottam. A kisfiú közvetlenül a bejárati ajtó mellett állt és kifelé bámult a holdfényes udvarra. Megálltam és én is kinéztem rajta. Dan megfordult és felém nyújtotta a kezét. - Gyere! Azt hittem, ki akar csalni a szabadba, de megkerült, és visszafelé kezdett húzni. - Gyere, Leslie! - Hé, hé! - próbáltam megállítani. - Hova megyünk? - Namszengpának is megmutattam. Neked is megmutatom. - Hol van Namszengpa?

- Hazament. - Hova haza? - Azt hiszem, Katmanduba. Azt mondta, egy percet sem marad itt tovább. Itt az ördög garázdálkodik, és aki nem húzza fel a nyúlcipőt, azt leviszi magával a pokolba. És tudod, mit mondott még? Hogy errefelé nemcsak meleg pokol létezik, hanem hideg is. Olyan hideg, hogy el sem tudod képzelni. Azt mesélte, hogy volt egyszer egy bűnös ember, aki életében soha nem adott alamizsnát a koldusoknak. Csak átverte őket. - Hogyhogy átverte őket? - Elővett a zsebéből egy pénzdarabot, és úgy tett, mintha a koldusnak akarná adni. A szerencsétlen fickó kinyújtotta érte a tenyerét, de a gazdag ember nem a pénzt adta oda neki, hanem beleköpött. - Ronda dolog - bólintottam. - A köpködős egyszer csak meghalt. Lekerült az alvilágba, ahol egy isten... valami Sindzse, vagy micsoda, arra ítélte, hogy a jeges pokolra kerüljön. - Ez csak hiedelem - mondtam. - Oda is került, és tudod, hogy ott mi történt vele? Elhatároztam magamban, hogy ha Namszengpa még egyszer a szemem elé kerül, alaposan megmosom a fejét. Nem átall egy kisfiút a jeges poklokkal ijesztgetni... - Az történt a pokolban, hogy az ördögök elkapták ezt a zsugori embert, és leöntötték az egyik karját vízzel. Azt, amelyikkel a koldusokat szokta heccelni. A víz ráfagyott a karjára, és olyan lett tőle, mint az üveg. Nem olyan átlátszó, hanem olyan törékeny. Ekkor az egyik ördög elővett egy husángot és rávágott vele az ember karjára. Az meg egyből letört. Az ember ordított, mert nagyon fájt neki. És képzeld, reggelre ismét visszanőtt a karja.

Csakhogy tudod, miért? Azért, hogy az ördögök ismét megtehessék vele, amit előző nap. Leöntötték vízzel a karját, és amikor megfagyott, újra letörték. És ez így fog menni százezerszer százezer évig, amíg csak Sindzse meg nem könyörül rajta, és ismét vissza nem küldi a földre. Persze nem gazdag emberként, hanem hernyó képében például. Mit szólsz hozzá? - Azt, hogy nem kell mindent szó szerint venni, amit Namszengpa fecseg. Egyszerűen csak meg van ijedve... hé, hova megyünk? - A lomtárba, rinpócse! - Már megint? Mi az ördögért? - Gyere csak velem! Dan a lomtárban egy ülőpárnakupachoz vezetett, amely alól kellemetlen, penészes szag áradt felénk. Már-már a legrosszabbtól tartottam, ám Dan félredobált néhány párnát, majd rámutatott egy hirtelen előbukkanó jókora formátlan micsodára. - Látod ezt, Leslie? Természetesen láttam. Csupán az volt a problémám, hogy fogalmam sem volt róla, mi lehet. Még az a szörnyű gyanú is felbukkant a lelkem mélyén, hogy vajon nem halottak vannak-e becsomagolva. - Mi... ez? - kérdeztem meghökkenve. Dan büszkén a mellkasára bökött. - Én találtam, Leslie! Meg kellett volna fednem, hogy vajon mi az ördögöt keresett itt a kolostor alatt, ahol semmi keresnivalója, ahol rozmáragyarú démonok szánkáznak a kacathegyeken, s ahol halottak lapulnak a könyvek alatt, de a következő pillanatok eltérítettek a szándékomtól. - Nézz csak ide!

Mintha csodát láttam volna. Dan a padlóra dobta a büdös és penészes takarót, amibe a valamit belecsavarták, aztán még egy zsinórt is letekert róla. Mintha Vénusz született volna a habokból. Azzal a kis különbséggel, hogy nem volt itt semmiféle hab, sem tenger, sem Vénusz, volt viszont valami, ami csíkos volt, négy lábú, busa fejű. Két kerek szeme közül az egyikkel pontosan rám nézett. Ha megmozdult volna, holtbiztos, hogy felkapom Dant és kihúzok vele a teremből. Mert az elkövetkező pillanatokban felismertem, micsoda is a takaróból kiszabadított lény. Egy vicsorgó tigris volt, ráadásul a nagyobbik fajtából. Eltátottam a számat a meglepetéstől, aztán gyorsan be is csuktam. Ahogy a szemébe néztem, azonnal rádöbbentem, hogy ettől a tigristől nem kell félnem. Büdös szagú, penészes, foszladozó bundájú tigrisektől, amelyek ráadásul pokrócba tekerve hevernek több évtizede romos lámakolostorok raktáraiban, nem szokás félni. - Mit szólsz hozzá, Leslie? - mutatott Dan nagy büszkén a tigrisre. - Én találtam! - Hogy bukkantál rá? - kérdeztem, le nem véve róla a szemem, mintha még mindig attól tartanék, hogy váratlanul megrázza magát és akkorát üvölt, hogy örökre elmegy a kedvünk a bámulástól. - Itt kotorásztam a kacatok között. - Mi a fenéért kotorászol itt? - Rá akarok jönni, hogy hogyan csinálta. - Kicsoda micsodát? - értetlenkedtem. Dan gondterhelten pislogott körbe.

- Nem látom se a táncruhákat, se a csizmákat, se a maszkokat. - És? - Itt kellene lenniük. De eltűntek. - Bizonyára a szerzetesek vitték el őket. - Milyen szerzetesek? - Akik táncoltak - mondtam nem nagy meggyőzőerővel. Erre Dan csak legyintett egyet. - Nem táncolt itt semmilyen szerzetes. - Tudod, hogy ez lehetetlen. - Máshol lehetetlen. Ngagpában minden lehetséges. Szóval, kissé körül akartam nézni idelent, ekkor találtam meg a tigrist. Ki van tömve. Igazi tigris volt, csak meghalt, és kitömték. A szeme üvegből van. Minden úgy volt, ahogy mondta. Egy jókora bengáli tigris állt előttünk, sajnálatos módon csak három lábon, mivel a harmadik nem ért le a padlóig. Az elmúlt évtizedek megrövidítették ezt a lábát, penészt hintettek rá, és eltüntették az állat bajuszát is. Szegény tigris meglehetősen ramatyul nézett ki; inkább sajnálatot keltett, mint félelmet. Dan sóhajtott és a tigrisre bökött. - Ez az a tigris. - Melyik? - kérdeztem. - Amelyiken a csaj... lovagolt, akarom mondani, amelyiknek a hátán ült. Dannak igaza volt. A tigris minden bizonnyal az az állat lehetett, amelyen a jó formájú bikinis hölgy napi állatszelídítő gyakorlatait végezte. - Megölték - mondta szomorúan Dan. - Megölték és kitömték a bőrét.

Erőt vettem magamon és megsimogattam a penészhalmot. Hiába. Képtelen voltam megállapítani, hogy valódi tigrisbőr-e, amit simogatok, vagy műanyag. Aztán rádöbbentem, hogy feltétlenül tigrisbőrnek kell lennie. Elvégre abban az időben, amikor a tigris még hátasként funkcionált, nem voltak műanyagok. A kérdés az volt csupán, hogy a bikinis csinibaba igazi, élő tigrisen lovagolt-e, vagy már eleve kitömött állaton. - Találtam valami mást is, Leslie - suttogta Dan a nadrágzsebe felé tapogatózva. - Csak nem egy másik tigrist? - Csak egy papírt - mondta és ki is húzta a zsebéből. - Itt volt a tigris mellett. Nem olvastam el, mert nem tudom jól olvasni. Nagyon csúnya betűkkel írták. A „csúnya betűk" valójában nem is voltak olyan csúnyák. A papírlapot egyszerű, folyó írással rótták tele, s a betűk néha valóban erre-arra dőltek, mintha írójukat rendkívül nyugtalanította volna valami. Bár nem értek a grafológiához, azt azért meg tudtam állapítani, hogy a betűvető nem lehetett stabil idegállapotban. - Elolvasod? - kérdezte Dan. - Majd később. - Nyugodtan elolvashatod. Elmegyek pisilni, úgyis nagyon kell. Mire visszajövök... Innentől kezdve már nem is hallottam a hangját. Elkezdtem böngészni a papírlapot. Ugyanaz volt az írója, mint a másik lapé, s ez sem volt kevésbé érdekes, mint amaz. „1933. augusztus 1. Ma kellemes melegre ébredtünk. C. szerint ilyenkor ez már rendkívüli ajándéknak számít; ebben a hónapban

általában sokkal hidegebbek szoktak lenni a reggelek. Valószínűleg nem is mindenki örül az ez évi anomáliáknak; lásd a nyári árvizeket, amelyek egész Nepálban súlyos katasztrófákhoz vezettek. A gyarmati hatóságok egyáltalán nincsenek a helyzet magaslatán. De hát honnan is tudnák ezek a brit úrifiúk, hogy miképpen kell viselkedni elemi erejű árvizek idején? Mindegyikük menti a bőrét, a nepáliak meg tanuljanak meg úszni. Ezek után rátérnék T-re. Egyre inkább kételkedem benne, tesz-e ebből az egészből valami, az viszont egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy T-nél nincs rendben valami az emeleten. Az az igazság, hogy mulatságos is a dolog, ugyanakkor szánalomra méltó, és nem kevésbé nyugtalanító is. Mint az élet maga. Nos, úgy kezdődött a dolog, hogy T. megfogta a fenekemet. Ez őszintén meglepett, elvégre nem az az ember ő, aki csak úgy mások fenekét fogdossa. Arra gondoltam, hogy talán véletlenül belenézett a tükörbe, és rájött, hogy férfi, és éppen rendre akartam utasítani, amikor mondott néhány számot. Aztán eleresztette a fenekemet. Ó, kedves naplóm, pironkodva vallom meg neked, hogy nem is esett olyan rosszul. Elvégre már hónapok óta nem fogta meg senki a hátsómat, ami részben szerencse, mert nincs itt senki olyan, akitől szívesen venném, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy néha úgy érzem magam, mint Csipkerózsika a pókhálóval beszőtt ágyikójában. Nincs senki olyan a közelben, aki megszabadítana a pókhálóimtól. Leírtam, pedig nem lett volna szabad leírnom. Ilyet egy tisztességes lány nem írhatna le. Szolgáljon mentségemül,

hogy úgyis elégetlek, kedves naplóm, az utókor nem fog csámcsogni az én vallomásaimon. De a lényegre térve: T. még egyszer kimondta a számokat, az ördög sem tudja már, mennyit, aztán elvette a kezét a fenekemről, és elment. Én meg csak bámultam utána, mintha villám csapott volna belém. Ekkor jött E. és felvilágosított, hogy ne bízzam el magam; T. nem azt akarja, amit gondolok, és amit talán mások is gondolnának; ó, egyáltalán nem, tekintettel arra, hogy az ő fenekét is megfógdosta és még másokét is. Míg mások elpirultak és hallgattak, E. egyenesen megkérdezte tőle, hogy hogyan értse ezt a fogdosást, és milyen számokat mondott a fenekével kapcsolatban. T. ekkor elárulta neki, hogy a fenekének a köbtartalmát mérte meg. E. kérdésére, hogy vajon miért van szükség erre, T. csak legyintett és elment. Szóval, egyre furcsábban viselkedik. T. attól a naptól kezdve elkezdett mindent megmérni. Értsd úgy, naplóm, hogy mindennek megmérte a köbtartalmát. Nem centiméterrel, vagy egyéb mérőeszközzel, hanem csak úgy, szemmértékkel. Aztán fejben szorzott és osztott, a végén kiszámolta a köbtartalmat. Tudom, hogy eszeveszett ötletnek tűnik az egész, és értelme sincs, mégis így történt. De ez még mind semmi. A tegnapi ebédnél furcsa dolog esett meg velünk. T. is ette az ebédjét, mi is eltük. Egyszer csak láttuk ám, hogy összevissza mozog a szája és mormog valamit. Nem evett még egyetlen falatot sem, csak rámeresztette a szemét az ételére és mormogott mellé. Összenéztünk és elhallgattunk, mert azt hittük, imádkozik. Mormolásának csak nem akart vége szakadni, ezért lassan-lassan ismét helyreállt a zsibongás,

nevetgéltünk, és amint az szokásban volt, ugrattuk egymást. No, akkor aztán T. egyszer csak akkorát ordított, hogy majdnem beleestem tőle a levesembe. Ránk förmedt, hogy hogyan lehetünk olyan tapintatlanok, hogy nem vesszük észre, hogy ő keményen dolgozik. Látnunk kellene, hogy számol, és ha számol, akkor zavarja a hangos nevetgélés és idétlenkedés. Képzelheted, naplóm, hogy valamennyien paffok lettünk a meghökkenéstől. Fogalmunk sem volt róla, mi a fenét számolhat a levesbe bámulva. E., aki nem éppen a tapintatáról és jólneveltségéről híres, meg is kérdezte tőle, hogy mi az istennyilát számol ilyenkor, s tudod, milyen választ kapott rá? Ha ezer évig találgatnád, sem jönnél rá. Nos, T. azt ordította neki, hogy fontos dolgot csinál: a levesében úszkáló galuskák köbtartalmát számolja ki. E. ismételt kérdésére, hogy mi az istennyilának kell az, azt a választ adta, hogy az ember nem állat; éppen az különbözteti meg az állattól, hogy érdeklődik a környezete iránt. Ha egy csimpánz ülne a helyén, annak természetesen esze ágában sem lenne megszámolni a galuskák köbtartalmát, de ő ember, úgy ám! Csak néztünk egymásra zavarodott tekintettel, amibe némi sértődöttség is vegyült; elvégre a magyarázatában az is benne foglaltatott, hogy mi nem is emberek, hanem csimpánzok vagyunk, mivel egyikünknek sem jutott még eszébe megszámolni a levesében úszkáló galuskák köbtartalmát. De nemcsak a galuskákról volt itt szó. Attól kezdve minden ételnek kiszámolta a köbtartalmát. Természetesen csak azokét, amelyek az ő tányérjára kerültek.

Nevezetesen a burgonyáét, savanyú káposztáét, a húsét, de még a kompótét is, bár mivel a kompót vegyes halmazállapotú, ennek a kiszámítása - mármint az egyes alkotóelemek köbtartalmáé - bizonyos nehézségekbe ütközött. Először ki kellett számolnia a cseresznyék köbtartalmát, aztán a szilváét és így tovább. Legvégére a folyadék maradt. Az az igazság, hogy kezdtük már megszokni a bolondériáit, így aztán néhány napnyi zavart csend után úgy tettünk, mintha nem vennénk észre, mivel szórakozik. O a köbtartalmat számolta, mi vicceket meséltünk egymásnak. Úgy tűnt, tudomásul vette, hogy eltér egymástól a gondolkodásunk; mi is mást értünk az ebéd fogalma alatt, és ő is mást. Egyszer aztán nem jelent meg az ebéden. Többen is azt hitték, hogy valami baja van. C., a szakácsunk, azonban felvilágosított róla, hogy az öreg - mármint T. - attól a naptól kezdve a szobájában étkezik, oda kéri a reggelijét, ebédjét, vacsoráját. Állítólag zavarja, hogy hangosan étkezünk. Mi persze tudtuk, honnan fúj a szél. Idegesíti a zajongásunk is, de főleg az, ahogy időnként ránézünk. Azóta állandósult ez a helyzet. Külön étkezünk: mi eszünk, és közben vicceket mesélünk egymásnak, ő pedig a szobájában ebédel, reggelizik és vacsorázik. És közben mennyiséget számol. És talán kalóriákat is. Pedig nem kellene félnie tőlük, nem az a kiköpötten dagadtférfi. Hogy milyen a viszonyunk egymáshoz? Normális. Mi az alkalmazottai vagyunk, ő pedig a főnökünk. Úgy teszünk, mintha megszokott dolog lenne, hogy külön étkezünk. És változatlanul szeretjük. Mert nehogy ezekből a sorokból arra következtess, kedves naplóm, hogy valamiféle feszültség támadt volna köztünk - nos, ez egyáltalán nem

így van. Továbbra is tiszteljük mérhetetlen tudásáért és ragyogó szelleméért. Csak azok a fránya galuskák ne lennének!" Elképedve bámultam a papírra. Vajon mi az ördög lehet ez? Kik élhettek Ngagpában a harmincas években, és mi az ördögöt csináltak azonkívül, hogy valamelyikük, talán éppen a napló írója, tigrisen „lovagolt". Csak nem fényképészeti műtermet rendezett be valaki a romos kolostorban? Tovább nem töprenghettem, mert Dan visszatért hozzám. Megállt velem szemben, és elgondolkodva nézett rám. - Ismered a hegyi túrázókat, Leslie? Hirtelenjében nem is fogtam fel a kérdést. Azt hittem, a papírlappal kapcsolatban kérdez majd valamit, de az nem érdekelte. - A túrázókat...? - hökkentem meg. - Mi van velük? - Találkoztam velük a folyosón. - Igazán? Üzentek valamit? Dan megcsóválta a fejét, és komoran nézett rám. - Mondhatok neked valamit, Leslie? - Hát persze! - Meg fogsz haragudni érte. - Ne mondj olyat, hogy megharagudhassak! - Másmilyet meg nem tudok. - Jól van, majd igyekszem visszafogni magam. Miről van szó? - Arról, hogy te... nagyon hiszékeny ember vagy. Jó srác vagy, de hiszékeny, és... azt hiszem, figyelmetlen is. - Nafene! Ha lennél szíves elmagyarázni... - Figyelj! Ugye neked nem tűnt fel, hogy a csam táncot nem emberek táncolják?

- Őszintén szólva, nem. - Szoktál te egyáltalán misztikus horrorokat nézni a TVben? - Őszintén szólva... - Látod, ezért nincs helyes képed a világról. Varázslatok mindenütt előfordulhatnak, de itt főleg. Hidd el nekem, hogy a ruhák maguktól táncoltak... illetve nem is maguktól, hanem valaki táncoltatta őket. Bizonyos értelemben, rohadt mázlim van, hogy itt vagyok, és hogy láthattam egy igazi varázslót munka közben. Csak az a baj, hogy a srácok otthon nem fogják elhinni. - Jól van, de mi köze mindehhez a túrázóknak? - Jól megfigyelted őket? - Hát hogyne. - Nem tűnt fel valami? - Mire gondolsz? - Hogy tök egyformák. Csak a csaj más. Miss Rhymes. - Őszintén szólva feltűnt. - És mire gondoltál? - Hogy olyanok, mintha ikrek lennének. - Hát... majdnem így van. De mégsem azok. Vagyis, csak bizonyos értelemben azok. Különben klónok. Mesterséges emberek. - Honnan veszed ezt? - Rendelkezem némi tudományos műveltséggel. Láttad a szemüket? - Hát... láttam, de nem emlékszem... - Mindhármuké sárgáskék. És mintha kis foltok is lennének bennük. És a szakálluk is tökre egyforma. Annyira az, hogy nincs is nekik. - Mi nincs nekik?

- Szakálluk. Amit ugyanis te szakállnak hiszel, az álszakáll. Alaposan megnéztem őket. Én nem tudom, hogy ezek mit akarnak, miért vannak itt, de egy biztos: nem jelent jót a felbukkanásuk. Tudod, mit mondtak, amikor észrevettek? Hogy ki kell lyukasztani a hallgatódzók fülét. - Csak nem azt akarod mondani, hogy hallgatództál? - Na most figyelj, Leslie! Amikor észrevettem, hogy a folyosón jönnek, el akartam tűnni előlük. Valahogy idegesít a macskaszemük. Behúzódtam az árnyékba, mert nem volt hova bújnom. Elmentek mellettem, majd az egyikük hirtelen megszólalt. „- Nem tudod, Lee, hogy ez a kis fickó mi a fenét akar tőlünk?" - Szakasztott ezt mondta. És közben nem is néztek rám. Egyikük sem nézett rám. Ebből rájöttem, hogy mindenen áthatoló szemük van, és akkor is észrevesznek, ha sötétben vagyok, vagy ha elbújok valami mögé. Ekkor egyikük odajött hozzám. Gondolhatod, hogy majd a frász tört rám. Rám nézett a macskaszemével és megkérdezte, hogy nem láttam-e Miss Vargast? Azt feleltem, hogy nem láttam, ami igaz is, mert tényleg nem láttam. Erre aztán elmentek. A csajt keresik. Nem tudod, hol lehet? - Fogalmam sincs róla - tártam szét a karom. Dan megdörzsölte az orrát. - Nem tetszik ez nekem, Leslie. Van egy szörnyű... elképzelésem. Tudod, honnan jöhettek ezek ide? - A hegyekből - mondtam. - Illetve a hegyek lábától. - Közelebbről - mondta. - Honnan közelebbről? - Gyere!

Megfogta a karom és most meg kifelé kezdett húzni a teremből. Nem kellett soká mennünk. Átléptünk a küszöbön, ki a folyosóra. Ahelyett azonban, hogy tovább mentünk volna, megálltunk. Dan megfordult és engem is megfordított. Azt hittem, eszébe jutott, hogy elfelejtettük visszacsomagolni a tigrist a takarójába, de helyette az ajtóra mutatott. - Mit szólsz hozzá? Először csak az ajtót vettem szemügyre. Semmit nem láttam rajta, ami felkelthette volna a figyelmemet. Nem látszott, hogy az elmúlt napok során bármi is történt volna vele. - Mit nézzek rajta? - A poklot figyeld! Ekkor zizzentem csak rá, hogy nem az ajtóra magára akarja felhívni a figyelmemet, hanem a ráfestett pokolra. - Látod azt a három ördögöt? Mivel nem láttam, odafutott az ajtóhoz, és megmutatta, hogy mit kell néznem. Hamar meg is találtam a mutatóujja végénél tüsténkedő három ördögfigurát. Egy hatalmas kondért táncoltak körbe, kezükben kések voltak, s a legvérszomjasabb ördög éppen ekkor szúrta bele egyiket abba a szerencsétlen asszonyba, aki a kondérban kucorgott. Feltehetően oda menekült a kínzói elől. Valahonnan ismerősnek tűntek az ördögök. Teljesen egyforma volt az arcuk, egyformán sárgáskék a szemük, egyforma a szakálluk... Ti jóságos istenek! Hiszen ezek a hegyi energia gyűjtői! Még a szakálluk fazonja is azonos amazokéval. - Látod? - kérdezte ismét Dan.

- Mit kellene látnom? - Látod te azt, Leslie! Ez a három ördög kiköpött a három szakállas fickó. Biztos, hogy a pokolból jöttek. Biztos, hogy akarnak tőlünk valamit. - Jobb, ha tőlem tudod meg, hogy ördögök nem léteznek. - Maguktól táncoló palástok azok vannak? Meg voltam én áldva ezzel a gyerekijesztgető Ngagpával. Hátha még azt is sejtettem volna, mi következik ezután! 26 Először Sue Bannister következett. Belém karolt és igyekezett hozzáigazítania, a lépteit az enyémhez. Ekkor már az udvaron jártunk a démonfal hűlt helyének a közelében. Egészen kellemes volt az idő: idelent állni látszott a levegő, míg odafent, magasan az égen, gyorsvonati sebességgel felhők robogtak India felé. Messziről, a szomszédos falu irányából jakok bőgése és egy alighanem napszakot tévesztett kakas kukorékolása hallatszott. - Szép esténk van, mi? - kérdezte Sue, miközben hozzám simult. - Hol van Dan? - Az imént beszéltem vele - mondtam. - Mostanában alig látom - sóhajtotta. - Különben szeretnék neked mondani valamit, Leslie. De ne érts félre. .. Leslie, én annyira, de annyira boldog vagyok! Majd fenékre estem a meglepetéstől. Jó egy nappal ezelőtt még öngyilkosságra készült, ehhez képest óriási fordulatot vett a lelkiállapota. - Ennek őszintén örülök - mosolyogtam. - Csicsergősen boldog vagyok! És ha nem értenéd félre, még egy puszit is adnék neked. - Attól tartok, hogy mások értenék félre - mondtam, mert lépteket hallottam a sötétségből. Bár a hold szépen

világított, ahhoz azonban nem volt elegendő a fénye, hogy felismerhettem volna a mellettünk elsündörgő árnyakat. Némelyikük felénk morgott valamit, legtöbbjük azonban ügyet sem vetett ránk. Mintha ez az éjszaka a bolyongó árnyak éjszakája lett volna. Úgy gondoltam, hogy jobb, ha témát váltunk. - Láttad a táncot? - kérdeztem. - A csam táncot? - Hogy mit? Ja, a táncot? Hát... láttam. - Érdekes volt, nem? - Hát... bizonyára. Olyan volt a hangja, mintha nem tudná biztosan, hogy tetszett-e neki vagy sem. - Végül is láttad, nem? - Hát... ott voltam. De őszintén szólva, nem figyeltem annyira rá. - Akkor mit csináltál? - Boldog voltam. Ez nagyjából azt jelenthette, hogy úgy elábrándozott a tánc alatt, hogy szinte nem is látta a táncolókat. Az ő korában bizony megesik az ilyesmi. - Aha - dünnyögtem. - És mit csináltál ezután? - Miután? - kérdezte mélyet sóhajtva. - A tánc után. - Ja, a tánc után? Hát... akkor is boldog voltam. Úgy döntöttem, hogy nem faggatom tovább. Nyilván elhatározta, hogy túllép a boldogtalanságán, és megpróbál arra az időre, amit még itt kell töltenie, boldog lenni. Sue eleresztette a kezem, és táncolni kezdett az orrom előtt az egyre halványuló holdfényben. - Boldog vagyok! Boldog vagyok! Pedig tudom, hogy megöltek valakit. Ismerted?

- Mr. Káplánt? Csak úgy futólag. - Szerinted miért ölték meg? - Nem tudom - mondtam. - Lehet, hogy... nagyon megharagudott rá valaki. - Azt hallottam, hogy... egy cövekkel szúrták szíven. - Kitől hallottad? - Nem mindegy az? És még mást is hallottam. Azt, hogy a cöveket, amivel szíven szúrták, Dan faragta. - Nagyon úgy néz ki a dolog. - Lehet, hogy Dan ölte meg ezt a Mr. Káplánt? - Ugyan már! - kiáltottam rá. - Meg ne forduljon ilyesmi a fejedben! - Azt tudod, hogy Mr. Kaplan megtámadott engem? - Tudom. Dan árulta el nekem. Mit akarsz ezzel mondani? - Én? Semmit. - Nyakamba ugrott és hatalmas, cuppanós puszit ragasztott a képemre. - Boldog vagyok! Boldog vagyok! Immár senki nem tud megakadályozni benne, hogy boldog legyek! Viszlát, Leslie! Mint egy fürge kisegér veszett bele a leszálló ködbe. Egy fürge kisegér. Egy boldog kisegér. 27 A hold már ismét fényesen ragyogott az égen; ennek ellenére csak akkor ismertem fel Mr. Keith Wartont, amikor alig két-három lépésnyire volt már csak tőlem. - Ábrándozik, Mr. Lawrence? - kérdezte enyhén csúfondáros hangon. - Nem kellene ilyenkor inkább imádkoznia? - Arra is sor kerül majd - bólintottam. - Jó is, hogy összefutottam önnel - mondta, s megállt mellettem. Vastag, fekete keretes szemüvegén megtört a

hold fénye. - Ráér néhány percre? Igazán csak néhány percről lenne szó. Nos, Mr. Lawrence, éppen arra gondoltam, amikor átjöttem az udvaron, hogy micsoda ronda hely is ez a Ngagpa. - Azt hiszem, téved - ellenkeztem. - Hát... úgy látszik, különféleképpen látjuk a dolgokat. Amint értesültem róla, ön azonkívül, hogy itt rinpócse, Angliában és Amerikában egyetemi tanár, igaz? - Igaz. - Márpedig az egyetemi tanárokat nem fizetik valami fényesen, mi? - Ez is igaz - biccentettem. - Úgy hallottam, ön is azt szeretné, hogy Ngagpa az alapítvány pénzén épüljön újjá. Igaz? - Miért ne szeretném? - csodálkoztam. - Mindig örömömre szolgál, ha egy régi, lerobbant kolostor visszakapja régi fényét. - De miért éppen Ngagpa? - Miért ne? Ngagpa rászolgált, hogy újjászülessen. - Más kolostorok is rászolgáltak. - Ez bizonyra így is van. Az önök alapítványa majd megtalálja a módját, hogy őket is támogassa. - De a sorrend, ember, a sorrend! - Mi van vele? - Itt van például Sera kolostora. Jobban ráfér a segítség, mint Ngagpára. Egyetlen szóval sem akarom azt mondani, hogy Ngagpa nem érdemli meg, de azzal nem értek egyet, hogy ennyire előresorolták. - Hm. És mit óhajt tőlem? - Hogy álljon mellém. - Konkrétan?

- Nézze, rinpócse, beszéljünk világosan. Azt szeretném, hogy a Ngagpának szánt pénzt Sera kapja. És ebben ön a segítségemre lehet. - Én? - játszottam a meghökkentet. - Hogyan gondolja? - Nagyon egyszerűen - mondta megsimogatva az állát. - Roppant egyszerűen. Segít meggyőzni azt az ütődött Bannistert az igazamról. Bannister nagy hatással van a többiekre. Legfőképpen arra a birkózóképű Cumberbatsre. Tudja, melyik az? - Már váltottam vele néhány szót. - Én is, bár alighanem felesleges időtöltés volt; Cumberbats olyan fafejű, mintha egy tuskóból faragták volna ki a koponyáját. Ennek ellenére még nem tettem le róla, hogy jobb belátásra bírjam. Szóval, Bannister valamivel a markában tartja Yerwoodot, Collendert, Drakest és Cumberbatst. Márpedig ők döntenek. - Hm. És mi lenne az én szerepem? Warton újra megsimogatta az állát. - Amit mondtam. Jobb belátásra kellene bírnia Bannistert. - Miért nem próbálja meg ön? - Mert rám nem hallgat. Valamiért a begyében vagyok. De ön... ön sokat tehetne az ügy érdekében. Tehetne például egy ajánlatot Bannisternek. - Konkrétan? - Felajánlhatna neki egy nagyobb összeget, amit természetesen én folyósítanék. Mondjuk százezret. Induljunk ki ebből. Aztán majd meglátjuk. Bírja rá a többieket, hogy Serának ítéljék a milliókat, ne Ngagpának! Úgy tettem, mintha elgondolkodnék a dolgon.

- És ha... tegyük fel, elvállalom, és tegyük fel, sikerrel járok... mi hasznom nekem mindebből? Néhány hétig tartózkodom csupán itt, aztán visszamegyek Amerikába, és lehet, hogy sosem látom többé Ngagpát. - Helyes - mondta Mr. Warton. - Helyes, ha tiszta vizet öntünk a pohárba. Százezer. - Dollár? - Angol font. - Nem kis pénz. Warton elvigyorodott. - Mindenkinek az érdemei szerint. A jó munkát meg kell fizetni. Ahol banán a fizetség, ott majmok dolgoznak. - Megteszi? Haboztam egy kicsit, talán kissé hosszasabban is, mint illett volna, aztán bólintottam. - Megpróbálom. Warton felém nyújtotta a kezét. - Rendben van. Olybá veszem, hogy megegyeztünk. Arra azért felhívnám a figyelmét, hogy sürget bennünket az idő. Bannister gyorsan végzi a munkáját: rövidesen elkészül a költségvetéssel, ráhúz még egy-két napot, aztán befejezettnek nyilvánítja az akciót és nekünk szavaznunk kell. Nem mondom, hogy fejjel menjen a falnak, de nincs idő totojázásra. - Majd igyekszem - bólintottam. - Ám mielőtt elválnánk, szeretnék kérdezni magától valamit. - Hát csak tessék. - Mit tud ezekről a furcsa jelenségekről, amelyek időről időre felbukkannak a közelünkben? - A fényekre és bizonyos... egyéb furcsaságokra gondol? Nos... konkrétan nem tudok róluk semmit. Én is csak ámulok-bámulok, de azért nem feledkezem meg a kötelességemről. Jó lenne, ha ön is így tenne. Majd ha

megtörtént a szavazás, és a mi javunkra dőlt el a harc, akkor utánanézhetünk, hogy mi a fenék ezek. - Szóval... nem tud róluk semmit? - Mi az ördögöt kellene tudnom? - Még egy utolsó kérdés. Miért éppen Sera legyen a kiválasztott? - Ez maradjon az én titkom. Akar még tudni valamit? Ha nem, akkor... lásson munkához. És vigyázzon a bőrére. Azt a Kaplan nevű fickót is, lám, megölték. Úgy látszik, vannak itt, akik nagyban játszanak. Biccentettem. Warton is biccentett és magamra hagyott. Figyelmeztető szavai még akkor is a fülemben csengtek, amikor a három szakállas fickó bukkant fel az orrom előtt. 28 Úgy fogtak körbe, mint a farkasok a zsákmányállatot. - Mr. Lawrence - kezdte egyikük válthatnánk néhány szót? Nem tudtam, mit tennének, hogyha nemmel válaszolnék, ám nem is óhajtottam megtudni. Ezért inkább mosolyra húztam a számat. - Természetesen, uraim. A szóvivő megsimogatta a szakállát. - Még mindig Penelopét keressük. - Látom, nem találják. - Ismét a segítségét szeretnénk kérni. - Ha tudok, segítek. - Aggódunk miatta. Nem szokott ennyire elmaradni. - Talán a folyosókon sétál. - A sötét folyosókon? Önkéntelenül is felpillantottam az ablakokra. A kolostor holdfénybe burkolódzott, ezúttal nyoma sem volt a kék

fénynek és a vörös villogásnak. Ngagpát ezen az estén csak a holdfény világította meg. Kénytelen voltam belátni, hogy jogos az aggodalmuk. Mi a fenét csinálhatna Miss Vargas a sötét folyosókon? - Már nyolc órája, hogy eltűnt - panaszkodott a szóvivő. - Egyszerűen nem tudjuk, hogy mit csináljunk nélküle. Sóhajtottam és előhúztam a zsebemből a zseblámpámat. - Mikor voltak utoljára a sátraiknál? - Cirka egy órája. - Gyerünk, nézzük meg, nem tért-e vissza! Nem voltam biztos benne, hogy nekem mint Cshula rinpócse tanácsadójának, saját személyemben kell-e elkóborolt turisták után kutatnom, de nem tehettem egyebet, velük kellett mennem. Már csak azért is, mert lassan, fokozatosan engem is hatalmába kerített az aggodalom. Vajon mi a fenét csinálhat a sötétben Miss Vargas? - A zseblámpája is a sátorban maradt - panaszolta egyikük, amikor az épületbe lépve felkattintottam az enyémet. - Pedig azt mindig magával viszi... Alig haladtunk tíz méternyit a folyosón, két alak is felbukkant a szemünk előtt. Nagydarab férfiak voltak, szerzetesi ornátusban. Óvatosan ki akartam kerülni őket, de nem mozdultak a folyosó közepéről. - Blobzang rinpócse? - kérdezte egyikük, felém meresztve a szemét. - Éppen téged keresünk. A konyhából jöttünk. Gyamco rinpócse tegnap azt mondta, hogy hozzád bármikor fordulhatunk. - Történt valami? - kérdeztem nyugtalanul. A láma bólintott. - Gyere velünk.

Megfordult és látszólag nem törődve vele, hogy követem-e, vagy hogy a társaim is velem jönnek-e, elindult előre a folyosón. - Hé! Hé! - kiáltott utánam néhány lépés után az egyik szakállas. - Végül is hova a fenébe megyünk? - A konyhába - mondtam. - Úgy volt, hogy Miss Vargast keressük meg! Nem tiltakoztak többé, csak jöttek mögöttem, mint egy fájdalomtól letaglózott temetési menet. Cirka öt perc múlva értük el a konyhát. Amint megpillantottam a kondérokat, elemi erővel tört rám az éhség. Odakint a holdfényben valahogy megfeledkeztem róla. Vágyakozva a kondér felé sandítottam, és hirtelen megvilágosodott előttem minden. A szerzetesek nyilván arra kíváncsiak, hogy szerintem megfelelő-e az étel a kényes idegenek számára. Odaléptem volna a legközelebbi kondérhoz, de a szerzetes elkapta a palástom szélét. - Nem abban, rinpócse! - Kinyújtotta a karját, és az egyik távolabbi sarokban álló, fényesre suvickolt fémkondérra mutatott. Még mindig nem volt világos előttem, hogy mit akar tőlem, de azért engedelmesen elindultam a kondér felé. A levegőben a főtt kása kellemes illata szállongott; úgy éreztem, hogy énekelni támad tőle kedvem. Az árpakásás hús különben is kellemes ennivaló, hát még ha annyira éhes valaki, mint én! Csak később vettem észre, hogy mindenki elmaradt mögöttem. Elmaradtak a szakács-szerzetesek, de a három mogorva szakállas lépteit sem hallottam. A kondérhoz léptem és megtapogattam az oldalát. Langyos volt. Önkéntelenül is megcsóváltam a fejem.

Annak idején, odafent a hegyek között, azt tanultam Khampa kolostorának a szakácsaitól, hogy a húsos kását kihűlni hagyni legalább akkora bűn, mintha nem gyújtunk pontban napnyugtakor vajmécsest az istenek előtt. Hát, hogy ezek a szakácsok nemjártak Khampában, és nem ott tanulták a szakácsmesterséget, az biztos! További fejcsóválgatások után bele akartam kukkantani a langyos kondérba. Feltételeztem, hogy a kása is langyos benne, ezért nem kellett félnem, hogy telibe talál a felcsapó gőz. Mindezek ellenére óvatos voltam: csak nagyon lassan vettem le a fedőt róla. A kondér oldalához támasztottam, aztán belenéztem az edénybe. A következő pillanatban úgy éreztem, mintha egy rámenős ördög ugrott volna ki belőle, elkapott volna, és megpróbált volna lecipelni a pokolba. Pedig nem ugrott ki senki a kondérból, legkevésbé ördög. Annak ellenére sem, hogy volt valaki odabent. A kása tetején ült, felhúzott lábakkal, fejét a térdein nyugtatva. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy egyáltalán nem illő dolog, amit csinál, elvégre nem higiénikus bemászni egy kondérba, ráülni a langyos kása tetejére és ott szundikálni. Ennél sokkal megfelelőbb helyek is akadnak a kolostorban. Aztán mégsem kiabáltam rá. Halottakra úgyis hiába kiabál az ember. 29 Akárki is ült a kondérban a kása tetején, halott volt. Láttam a szemén, az arcán, minden porcikáján. A szeme üveges volt, ahogy a kását nézte; az arca merev; a teste hideg; annak ellenére, hogy a kása langyos volt alatta.

Nem kellett soká nézegetnem, hogy megállapítsam a személyazonosságát. Miss Vargas volt; Miss Penelope Vargas. Ő, akit mindeddig hiába kerestünk. Hát most megtaláltuk. Nehezebben vettem a levegőt a szokottnál, és éreztem, hogy a fejem is nehezebb, mint máskor. Sőt olyanynyira az volt, hogy már-már attól tartottam: beránt a kondérba Miss Vargas mellé. Amennyire tudtam, előrehajoltam és megpróbáltam megállapítani a halála okát. Nem kellett hosszas kutatómunkát végeznem ahhoz, hogy sikerüljön rábukkannom, mivel ölték meg. Fekete, óriási ceruzához hasonlító farúd állt ki a mellkasából. Egy hegyesre faragott cövek, amilyeneket Dan készített az udvaron. S amelyek aztán szőrén-szálán eltűntek. Kivéve azt az egyet, amellyel Mr. Káplánt megölték. Miss Vargas kifolyt vére vörösre festette a kását a kondér alján. Belemarkoltam az edény oldalába és megpróbáltam magamhoz térni. Behunytam a szemem, majd ismét kinyitottam. A kása kellemes illata ott keringett-forgott körülöttem, ám most már közel sem éreztem annyira étvágygerjesztőnek, mint korábban. Sőt hogy az igazsághoz ragaszkodjam, már egyáltalán nem is tűnt vonzónak. És az étvágyam is messze járt már. Ki tudja, meddig ácsorogtam volna a kondérnál az edény szélébe kapaszkodva, ha az egyik szakács oda nem jön hozzám és a fülembe nem dörmögi: - Ma nem lesz vacsora, rinpócse. Szomorúan bólintottam. Én is így gondoltam valahogy. 30

Az igazi baj akkor kezdődött, amikor az egyik szakállas megunva a számára érthetetlen totojázást, közelebb lépett hozzám, és idegesen rám kiáltott. - Mi a fene lesz már? Úgy áll ott annál az izénél, mintha halottat látna! - Ami azt illeti, azt is látok - mondtam. Örültem neki, hogy megkönnyíti a helyzetemet. Sajnos sem ő, sem a másik kettő nem hitte el. Ehelyett immár hárman ripakodtak rám. - A fenébe is, ember! - kiabálta az egyik. - Ön ismeri ezt a kolostort! Ön itt a rinpócse, önnek kell intézkednie, hogy keressék meg. Hátha itt bolyong valahol a folyosókon és egyszerűen nem talál vissza hozzánk. Riadóztassa a szerzeteseket, azok biztosan megtalálják. - Már... megtalálták - mondtam. Ettől aztán elhallgattak. Szavaim súlyát mérlegelték. - Megtalálták? - kérdezte valamelyikük hitetlenül rázogatva a fejét. - Hogyhogy megtalálták? Ki találta meg? - Ők - böktem a háttérben meghúzódó három szakácsra. - Ők? Hol van hát? Szó nélkül a kondérra mutattam. Alighanem a Lee Dale nevű szakállas tért először magához. Olyasféle nyögést hallatott, amilyet az indián filmekben a haldokló bölény ad ki közvetlenül azelőtt, hogy kiszállna belőle a szusz. A kondérhoz tántorgott és belenézett. Készenlétben álltam, hogy odaugorjak hozzá, ha szükség lenne rá, de nem volt szükség. Mr. Dale belekapaszkodott a kondér szélébe, és úgy lógott rajta, mint egy fáradt denevér. Azzal a csekély különbséggel, hogy a denevérek fejjel lefelé lógnak.

Mire kettőt pislantottam, a másik kettő is ott állt mellette. Aztán egyesült erővel bömböltek mind a hárman. A három szakács lesunyta a fejét és meg sem moccant. Egészen addig, amíg a három szakállas rájuk nem támadt. A támadás gyorsan és váratlanul kezdődött. Egyikük élesen felrikkantott, aztán mind a hárman a szerzetesekre vetették magukat. És mindhármuk kezében kés csillogott. Kétség sem férhetett hozzá, hogy pillanatokon belül vér fog folyni. Méghozzá jóval több, mint amennyi korábban a kondérba folyt. Első rémületemben felkaptam a hozzám legközelebb eső kemény tárgyat, amely a kondér fedője volt. Hogy a hatalmas keverőkanál hogy került a kezembe, arra később már nem emlékeztem vissza. A kondérfedőt használtam pajzsnak, a kanalat pedig kopjának. S bár soha nem tanultam középkori harcművészeteket, ahhoz képest elég jól álltam a sarat. Egészen addig, amíg a keverőkanál ketté nem tört a kezemben. Ezután megpróbáltam a fedővel folytatni a harcot. Előbb az egyik szerzetest, majd a Dale nevű szakállast töröltem képen vele. Öröm volt nézni, ahogy elterültek a padlón. Az viszont már közel sem töltött el akkora örömmel, amikor észrevettem, hogy nyomban fel is kelnek, és szemüket forgatva felém igyekeznek. Immár kocsmai verekedés jellegét öltötte a hacacáré. Mindenki azt ütötte, aki a legközelebb állt hozzá. Talán hagytam volna, hadd tombolják ki magukból a fájdalmat, ha nem lett volna immár jó néhány kés is a játékban. Azoknak pedig az a tulajdonságuk, hogy szeretnek belemerülni egy jó meleg kis vérfürdőbe.

Nem tehettem mást, mint hogy előkaptam palástom öbléből a 38-as Smith and Wessont és belelőttem a mellettem álló fahordóba, nem törődve vele, hogy ezzel Ngagpa kolostorának az egyébként is szegényes hordóparkját rongálom. Nem tudom, miért éppen a hordóba lőttem bele; talán mert az volt a legnagyobb golyófogó a konyhában, és biztos voltam benne, hogy el is találom. A mutatvány kiválóan sikerült; akkora durranás rázta meg a környéket, mintha bomba hullott volna ránk. A hordó a levegőbe emelkedett, majd az óriási detonációt követően darabjaira hullott szét. Kissé süket voltam, amikor felemelkedtem a padlóról, ahova a légnyomás lökött. Szerencsére mellettem hevert a stukkerom, s nyomban a kezembe is kaparintottam. Akár vissza is tehettem volna a palástom öblébe. Hat férfi hevert közvetlenül a közelemben: három szerzetes és három szakállas energiagyűjtő. Azért vagyok kénytelen nyomatékosan hangsúlyozni, kik voltak, mert az első pillanatokban csak nehezen derült ki, hogy melyikük kicsoda. Sűrű, savanykás lé és növényi darabok borítottak be bennünket, vastag kulimászt kenve a ruhánkra. Miután meggyőződtem róla, hogy viszonylag épen úsztam meg a robbanást, a többieket vettem szemügyre. Ott feküdtek egymás mellett mind a hatan, mint a jó testvérek. Csak a mellettük heverő kések mondtak némiképpen ellent az idilli képnek. Összeszedtem a késeket és berugdostam őket egy sarokba. Amikorra végeztem, már a hat fickó is ébredezni kezdett. Elkaptam a legközelebb nyögdécselő szerzetes ruháját, és felrángattam a földről. Nem volt könnyű, elvégre jóval

nehezebb volt, mint én. Ennek ellenére nem neheztelt meg érte, hogy felsegítettem. Futó pillantást vetett a többiekre, aztán lemondóan legyintett. - Mi volt ez? - kérdeztem tőle és a hordó romjaira mutattam. A szerzetes akkorát ordított, hogy rémülten magam elé kaptam a kezem. - Nem tudom, rinpócse! - Mért ordítasz, hé? - toltam el magamtól. - Én? - nézett rám meghökkenve. - Hiszen halkan beszélek. Csak akkor javult meg a hallása, amikor kipiszkálta a füléből a beleragadt növénydarabokat. Amikor aztán már valamennyien feltápászkodtak, ismét rájuk fogtam a stukkeromat. - Aki nem marad nyugton, lelövöm és mehet egy kondérba - mordultam rájuk. - Mi a fene volt ez? Az egyik szerzetes ekkor mondott egy szót. Tibetiül mondta, nem értettem, micsoda. Az illető rázizzent, hogy nem értem, ezért mondott egy másikat. Azt sem értettem. Ekkor az a trapa, akit először állítottam talpra, magyarázni kezdett valamit, amiből kiderült, hogy egy növényről van szó. A többit már a képzeletem kerekítette ki. Minden valószínűség szerint ezt a növényt, amelynek a maradékából jutott nekem is bőven, savanyítani akarták, s bizonyos vegyszerek kíséretében belerakták a hordóba, majd lezárták a tetejét. A zárás feltehetően túl jól sikerült, mivel a felszabadult gázok nem tudták elhagyni a hordót. Ez utóbbi valószínűleg előbb-utóbb magától is felrobbant volna - az én golyóm csak meggyorsította a folyamatot.

Mivel ekkor már tökéletesen magamnál voltam, úgy gondoltam, kihasználom a robbanás okozta lehetőséget. - Miss Vargast megölték - mondtam a három trutymóval borított szakállasnak. - Nem ezek az emberek ölték meg. Ők csak megtalálták a kondérban. Aki bármivel is próbálkozik, lelövöm. Világos? Nem moccant senki. A szerzetesek a szakállasokat figyelték, azok viszont egymást. Majd egyikük odalépett ahhoz a bizonyos kondérhoz és belenézett. Amikor visszafordult, valószínűleg halálsápadt lehetett az arca, ám a rárakódott trutyitól nem láthattam. - Valóban meg... ölték? Szótlanul bólintottam. - Ha nem ők... akkor kik? Mondtam nekik, hogy fogalmam sincs róla. Az egyik szerzetes a kondérra bökött. - Mi nem tudunk róla semmit. Azt sem tudjuk, kicsoda. Nem ismerünk mindenkit a vendégek közül. Nem sokkal ezelőtt találtuk meg. Megkerestük Gyamco rinpócsét, de ő azt mondta, hogy forduljunk Blobzang rinpócséhoz, ő a hullafelelős. Hát mi hozzád fordultunk, rinpócse. Nem tudom, ezek az emberek miért támadtak ránk. - Hogy vettétek észre a halottat? - kérdeztem. - Már korábban megfőztük a kondérban a kását. Meg akartam nézni, hogy elég puha-e, és nem kell-e még főzni, amikor észrevettem, hogy ott ül valaki a tetején. Nem mi tettük, rinpócse! - Akkor ki? - kérdezte immár másodszor Lee Dale. Néma csend borult ránk. Csak az étvágygerjesztő kásaillat és egyre erősödő savanykás szag hullámzott körülöttünk a levegőben. A kék fény bevilágított a folyosóról a konyhába.

Mintha kíváncsi lett volna rá, hogy mit szándékozunk csinálni ezután. 31 Az első, amit tennem kellett, az volt, hogy meghagytam a szakácsoknak: takarítsák fel a hordó felrobbant tartalmát és darabjait. Aztán a szakállasokat vettem sorra. Rájuk parancsoltam, hogy menjenek vissza a sátraikhoz és várják meg, amíg odamegyek hozzájuk. - És vele... mi lesz? - kérdezte egyikük. - Még nem tudom - mondtam. - Valaki... aljasul... meggyilkolta. - Sajnálom - sóhajtottam. - Sajnálja? Ez nekünk... nem elég! Valamennyien szerelmesek voltunk bele... bár nem úgy, ahogy ön gondolná. Ő istennő volt! Igazi istennő! Nagynehezen megszabadultam tőlük és kisiettem a patakhoz. Kellemesen langyos volt odakint, jóllehet a mindennapos éjszakai szellő vidáman futkározott az udvaron. Amennyire tudtam, lemostam magamról a trutymó maradványait. Amíg mosakodtam, fél szememet a stukkeromon tartottam. Nem szerettem volna én is egy kondérba kerülni. Még akkor sem, ha a kása andalítón melegítette volna a fenekemet. Amikor végre sikerült lecsutakolnom magam, és a ruhámat is rendbe hoztam, megpróbáltam megkeresni Gyamco rinpócsét. Szerencsére könnyebben ment, mint gondoltam. Gyamco a cellájában teázott. Csodálkozó mosollyal fogadott, és csak akkor kezdte huzigálni az orrát, amikor leültem vele szemben néhány ülőpárna tetejére. - Mitől vagy ilyen büdös, rinpócse? - szimatolt felém. - Beleestem valamibe - magyaráztam.

- Mibe? - hökkent meg. - Hiszen ez... - s itt mondott egy szót, amely nem egyezett meg azzal a kettővel, amelyet a szerzetes-szakácsok emlegettek. - Az micsoda? - kérdeztem. - Megfázás ellen jó - mondta. - Azt hiszem, kissé túladagoltad a mennyiséget, rinpócse. Gyorsan elmagyaráztam neki, hogy mi történt a konyhában. Magyarázatom csaknem kizárólag arra szorítkozott, hogy belelőttem egy hordóba, amely felrobbant. Gyamco rinpócse megütközve nézett rám. - Te lövöldözni szoktál a konyhában, rinpócse? Kár azért a hordóért. Sok juhot kaptunk volna a tartalmáért. A trapák széthordják a falvakba és juhokra cserélik... Nagy csapás ez nekünk, rinpócse! Mielőtt még elsírta volna magát a tönkrement főzet miatt, a lényegre tértem. - Tudod, miért mentünk be a konyhába, rinpócse? kérdeztem. - Miért? - kérdezte bánatosan. - Miss Vargast kerestük - mondtam. Gyamco rinpócse töprengő képet vágott. - Ő kicsoda is? Mondtam neki. hogy kicsoda. - Na és megtaláltátok? Sajnos, aki nem ismeri Ngagpát, könnyen eltéved benne. Vigyázz, rinpócse, nehogy egyszer te is eltévedj! - Majd vigyázok. Végül is megtaláltuk Miss Vargast. - Na ugye? - mosolyodott el. - Holtan. Erre olyan képet vágott, mintha ekkor robbant volna fel a második trutymós hordó a közelünkben. - Micsodaaaa?!

Kénytelen voltam kissé részletesebben is elmesélni neki Miss Vargas megtalálásának szomorú történetét. Gyamco szemében olyan rémület tükröződött, mintha elveszítette volna legdrágább, borostyánnal kirakott imamalmát. - Ó, istenek! - nyögte. - De hát... mi történik itt? - Nem tudom - ráztam meg a fejem. - Valaki megölte Miss Vargast. Ugyanúgy, mint Mr. Káplánt. Egy cövekkel. - Most mit... csináljunk, rinpócse? - nyögött egy nagyot, és lassan feltápászkodott. - Biztonságba kell helyezni a holttestet - mondtam. - És beszélni szeretnék Cshula rinpócséval. - A halottat bízd csak rám - bólintott. - Ami pedig Cshulát illeti... nem tudom, hol lehet. Zárva van az ajtaja. - Amennyire lehet, tartsuk titokban a dolgot. - Beszélek a szakácsokkal... te meg beszélj az energiagyűjtőkkel. Mondtam neki, hogy beszélek velük. Gyamco sóhajtott, és megcsóválta a fejét. - Te sejted, hogy mi folyik itt, rinpócse? - Nem én - ráztam meg a fejem szomorúan. - Fogalmam sincs róla. - Az a baj, hogy nekem sincs - szomorodott el ő is. - Mi lesz velünk, rinpócse? Sokért nem adtam volna, ha beleláthattam volna a jövőbe. A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK (Köd az udvaron, a folyosón, a raktárban és sajnos a fejemben is. Vajon meddig?)

1 Nem volt vesztegetni való időm, meg kellett akadályoznom a pánikot. Biztos voltam benne, hogy Gyamco rinpócse megteszi, amit tud, nekem is ezt kellett tennem. Amilyen gyorsan csak tudtam, felkerestem az energiagyüjtők sátrait, és megpróbáltam beszélni velük. Lelkükre akartam kötni, hogy fogják be a szájukat, különben ők is Miss Vargas sorsára juthatnak. Sajnos ismét csalódnom kellett - ezen az estén ki tudja, már hányadszor. A három szakállast nem találtam a sátraikban. A nyomok gyors távozásról tanúskodtak, csupán a hátizsákjaikat vitték magukkal. Néhány pillanat erejéig eltöprengtem rajta, hogy eredjeke utánuk, vagy hagyjam futni őket, végül úgy döntöttem, hogy egyelőre nem foglalkozom velük. Ngagpa valóságos város - nagyon is meglehet, hogy valamelyik romos részébe vackolták be magukat. Mivel itt már nem volt mit tennem, visszatértem a szobámba. Nem kis meglepetésemre Namszengpát találtam ott, amint éppen vajmécsest gyújtott Dordzse Cshang előtt. Amikor meglátott, összecsapta a kezét. - Hogy nézel ki, rinpócse? - Ahogy egy gyilkosság után kinézhet valaki -mondtam. - Tessék?! - Hát te? - kérdeztem vissza. - Nem léptél még le? - Ugyan már, rinpócse! - háborodott fel. - Hogy tételezhetsz fel ilyet rólam? Tudod, hogy semmiért nem hagynálak itt. Üzletet kötöttünk, be kell tartanom a megállapodást. És különben is tudod, hogy kedvellek téged. Te már vacsoráztál, rinpócse? Lent

voltam a konyhában, de azok a hülye embertornyok be sem engedtek. Azt mondták, ma nem lesz vacsora. - Pedig én is éhes vagyok - mondtam. - Akkor mi lesz velünk, rinpócse? - Az alapítványiaknak bezzeg nem kell éhezniük sóhajtottam. - Hogyhogy nem kell? - Két konténerük is tele van konzervvel és szárított élelemmel. Namszengpa elmélázva nézett maga elé. - Nem tudod, melyikek azok a konténerek, rinpócse? - Nem tudom. De ha tudnám, sem mondanám el neked. Én mindenesetre a második számú konténernél éreztem gyanús illatot. Miért kérdezed? - Csak úgy az eszembe jutott valami - mondta. Öt percig szöszmötölt még a cellámban, aztán menni készült. - Hát én most magadra hagylak... rinpócse... sétálok egy kicsit. És imádkozom Cangyan Gyacóhoz; tudod, ő volt a hatodik dalai láma. - Miért éppen őhozzá? - Mert az hírlik róla, hogy minden áldott nap ételadománnyal tisztelte meg a szűkölködőket. Másképpen szólva ingyen konyhát tartott fenn a szegények számára. Hátha meghallgatja az imámat és küld nekünk valamit vacsorára. Beszéltél te is a szakácsokkal? - Beszéltem - bólintottam. - Neked mit mondtak? - Amit neked. Hogy ma nem lesz vacsora. - Nem indokolták meg, miért nem?

Úgy gondoltam, nem titkolódzom Namszengpa előtt. Előbb-utóbb úgyis megtudja, mi történt a konyhában. - Mert foglalt a legnagyobb kondér. Namszengpa értetlen képet vágott. - Foglalt a kondér? Ezt nem értem, rinpócse! Nem tudnád érthetőbben megmagyarázni? - Az a helyzet, hogy nem csak kása van benne, Namszengpa barátom. Kísérőm megvakargatta a feje búbját. - Nem csak kása van benne? Rejtvényekben beszélsz, rinpócse. Ez még nem lenne baj, mert a híres emberek szeretnek példabeszédekben és rejtvényekben beszélni, Buddha is így tette, a baj az, hogy én nem értem, rinpócse. - Mit nem értesz rajta? - csodálkoztam. - A legnagyobb üstben, amiben kásának kellene lennie, nemcsak az van. Nemcsak kása, hanem más is. - Ezt értem - bólintott Namszengpa. - Van benne még hús is. Néha belefőzik a kásába. Bár néhány kolostorban, főleg északon, csak később dobálják a kondérba... - Még egyéb is van benne, Namszengpa - mondtam. Namszengpa felhúzta a szemöldökét. - Egyéb is? Mi a fenét tettek bele azok a hülyék? Csak nem szúrták el vadzsályával? - Nem vadzsálya van benne, barátom. - Hát akkor mi? - Egy halott ember, Namszengpa! 2 Namszengpa nemes egyszerűséggel lerogyott Dordzse Cshang és az oltár elé. - Miről beszélsz, rinpócse?

Szép, rövid, érthető tőmondatokban elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet. Hogy Miss Penelope Vargast, a hegyek energiáit magukba szívók vezetőjét és talán papnőjét is meggyilkolták. Méghozzá ugyanolyan facövekkel, mint amilyennel Mr. Káplánt tették el láb alól. Namszengpa hallgatta, hallgatta; olyan mozdulatlanul, hogy már-már azt hittem, sóbálvánnyá változott. Aztán váratlanul úgy pattant fel, mintha rugók lökték volna a magasba. Hozzám hajolt, én pedig óvatosan hátrébb húzódtam, mert még az is benne volt a pakliban, hogy kétségbeesésében nekem esik. Ám Namszengpa csupán az övemet kapta el, magához húzott és megölelt. - Remélem, látjuk még egymást, rinpócse. - Hova készülsz, barátom? - hökkentem meg. - Akárhova - mondta. - Csak el innen. Ilyen körülmények között nem maradhatok itt! Szabadidőmben sokszor gondolok arra, hogy hogyan halok majd meg. Betegségben-e, a démonok tépnek-e szét valamelyik hágón, vagy ha megnősülök, a feleségem fojt-e meg. Ez utóbbit kivéve fel vagyok készülve rá. Ám arra nem készültem fel, hogy egy üstben végezzem, kása között, egy kihegyezett facövek által. Az istenek legyenek veled, rinpócse! Azt tanácsolom, hogy lépj le te is! Katmanduban bármikor megtalálsz. Csak a félszemű Grolmát kérdezd, hogy hol vagyok! Eltolt magától, itteni szokás szerint megszimatolta az arcom, aztán eltűnt a folyosón. Nem tehettem egyebet, vártam. Órám szerint negyvenöt perc múlt el azóta, hogy lelépett, amikor valaki megkopogtatta az ajtómat.

Kezemben a stukkerommal odamentem és kinyitottam. Namszengpa állt a küszöbön. A szemem sem rebbent. Úgy tettem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy visszatért. És nem is üres kézzel. Két jókora reklámszatyrot tartott a kezében, s amint belépett a cellámba, már le is tette őket a padlóra. - Itt a vacsorád, rinpócse. Nem kellett volna megkérdeznem, ám én mégiscsak megkérdeztem: - A vacsorám? Honnan szerezted, Namszengpa? Kísérőm borús pillantást vetett rám. - Az úgy volt, rinpócse - kezdte hogy első rémületemben itt akartam hagyni Ngagpát. Mentem egy darabig a holdfényben, aztán megsajnáltalak, rinpócse. Arra gondoltam, hogy mi lesz veled nélkülem. Olyan tehetetlen vagy, rinpócse, hogy még vacsorát sem vagy képes szerezni magadnak. Jó, elismerem, nem mindennapi dolog, ha a kásás kondérban holttest van, ez, ugye bizonyos higiéniai problémákat is felvet, akkor viszont éhen fogsz halni. Márpedig én ezt nem venném a lelkemre. Ezért leborultam és imádkozni kezdtem Cangyan Gyacóhoz. És csoda történt, rinpócse! Alighogy befejeztem, megnyílt az ablak... akarom mondani, megnyílt az ég, és ez a két csomag hullott le a csillagok közül. És még szózatot is hallottam. Azt parancsolta egy távoli hang, hogy eredj Namszengpa, menj vissza Blobzang rinpócséhoz, és add neki ezt a csekélységet, jó szívvel küldöm! És te is falatozz belőle vele! Hát így történt, rinpócse. Megnéztem a két reklámszatyrot, és némi csodálkozással vettem tudomásul, hogy az égi hatalmak is az egyik legnagyobb brit élelmiszerkereskedelmi-láncnál

vásárolnak, ahol még konzervnyitót is mellékelnek a konzervekhez. - Valami baj van, rinpócse? - tudakolta Namszengpa. - Nem tudom, hogyan került a halott a kondérba panaszoltam. Namszengpa ekkor a zsebébe nyúlt, kihúzott belőle két gyanús tisztaságú rongydarabot, és szép, nyugodt mozdulatokkal beletömködte őket a fülébe. Egyiket a másik után. - Én most vacsorázni szeretnék, rinpócse - mondta kissé hangosabban a szokottnál. - Meg sem hallom, amiket mondasz. Együnk, rinpócse! Nekiláttunk az istenek ajándékozta vacsorának. 3 Csak vacsora után jutott eszembe, hogy Hardaway doktornővel korábban valami randevúfélében állapodtam meg. Természetesen kiment a fejemből: Miss Vargas kiverte belőle. Csak most, hogy túl voltam az istenek és Namszengpa jóvoltából egy kellemes vacsorán, jutott eszembe, hogy találkoznom kellene vele. Namszengpa elégedetten nézegette a vacsora romjait, és bizakodón felsóhajtott. - Abban bízom, rinpócse, hogy, ha Cangyan Gyaco egyszer elintézte, hogy legyen vacsoránk, ezután is el fogja intézni. Tulajdonképpen meddig maradunk Ngagpában, rinpócse? Elhúzunk-e, mielőtt megölnek bennünket, vagy megvárjuk, amíg értünk jön a gyilkos? - Vagy elkapom - mondtam bizakodón. Namszengpát nem vetette fel az öröm. - És ha nem sikerül, rinpócse? - Sikerülni fog.

Namszengpa legyintett, morgott valamit, aztán lelépett. Úgy nézett ki, hogy megbékélt a sorsával. Tizenegy óra előtt pár perccel ismét kisétáltam az udvarra. Amint elhaladtam a konténerek mellett, halk beszédfoszlányok ütötték meg a fülemet. - Pedig elhiheted - hallottam Mr. Cumbcrbats hangját. - Ezen az ablakon mászott be! - Hihetetlen! - csapta össze a kezét Mr. Drakes. - Egy szerzetes? - Pedig az volt. Egy igazi szerzetes. - Honnan tudod, hogy igazi volt? - A ruhájáról. - A ruha még nem szerzetes. - Mit gondolsz, ki járkál egy kolostorban szerzetesi ruhában, ha nem szerzetesek? - Azt mondod, ellopott valamit? - Valószínűleg elvitt néhány konzervet. Lelki szemeimmel láttam, ahogy Mr. Cumberbats legyint egyet. - Váljék egészségére! Van élelmünk éppen elég. Ha már a lámák nem főznek... - Gyanús nekem ez az egész. - Mi a gyanús? - Hogy nem főznek. Tisztára be vannak kattanva a fickók. Bementem hozzájuk, hogy megkérdezzem tőlük, lesz-e vacsora. Csak egyikük volt odabent. És tudod, mit csinált? Az egyik kondér előtt imádkozott. Mintha valamelyik istenük lapult volna benne. - Jól van, hagyjuk a fenébe, van itt ennivaló elég! Mi a helyzet Wartonnal? - Megmondtam, amit megmondtam. Wartont el kell intéznünk.

- Nem megy másképpen? - Aligha. Ha már egyszer elkövettük azt a baromságot, hogy közénk engedtük. - Muszáj volt. - Muszáj, nem muszáj: most aztán itt van, és naponta beleköpköd a levesünkbe. Zavar a jelenléte, attól tartok, hogy bajt csinál. - Gondolod, hogy ő állt a gyilkosság hátterében? - Kaplanra célzói? Nem hiszem. Warton nem az, akinek gondolod. Egyszerűen csak egy hülye okoskodó. Tele van a hócipőm az ilyen alakokkal! - Nem kellene őt ráállítani? - Ő már foglalt. Inkább Lawrence-t tartsa szemmel! Blobzang rinpócse! Megáll az ész! Szerinte Lawrence közel áll ahhoz, hogy társuljon Wartonnal. - Ez lehetetlen! - Ő mondta. Ott volt a közelben, és kihallgatta őket... Warton pénzt ajánlott neki. - Gondolod, hogy elfogadta? Ajtó csattant, és beállott a nagy-nagy csend. Ha az udvaron nem is, a fejemben biztosan. 4 Kellett hozzá jó öt perc, hogy megemésszem a hallottakat. Mi a fene történik itt? Az alapítvány emberei annyira belelovallták magukat az ajándékozásba, hogy aki ellenáll nekik, képesek megölni? Tovább aztán nem töprenghettem, mert felbukkant előttem Hardaway doktornő. Ha nem köszönt volna rám, meg sem ismertem volna. Tekintettel a viszonylag langyos éjszakára - melyet csak ritkán szakítottak meg rövid másodpercekig tartó hideg léghullámok -, könnyű, őszi ruhát vett magára. De abból

sem akármilyet. Szép, pipacsos pulóvert, és bokáig erő ugyancsak pipacsmintás nadrágot. Abban a pillanatban, ahogy szemben álltunk egymással, a hold is tekert egyet a kapcsolóján, és a szél is megölelgette. így aztán a pipacsos anyag úgy rásimult a testére, mintha rávasalták volna. Úgy megtorpantam tőle, mintha belebotlottam volna valamibe. Ha nem tudtam volna, hogy ő az, azt is hihettem volna, hogy egy istennő szobra elevenedett meg előttem. Önkéntelenül is összehasonlítottam Tereza Bannisterrel. Rövid hasonlítgatásom nem hozott eredményt: nagyjából félúton állt meg a mérleg nyelve. Tereza maga volt a szőke szertelenség, Doris Hardaway pedig a telt, érett asszonyiság. S ahogy hasonlítgattam őket, egyszerre csak egy harmadik nő is befurakodott a gondolataim közé. Ez a nő egy kondérban ült, lassan kihűlő árpakása tetején, és már nem képviselte sem a szertelen szőkeséget, sem az érett asszonyiságot. Ha képviselt valamit, akkor az az elmúlás és az erőszakos halál volt. Úgy összerázkódtam, mintha egy szőrös hernyó ért volna hozzám. Hardaway doktornő észrevehette, mi játszódott le bennem, mert kinyílt a szája a rémülettől. - Nem tetszik? - kérdezte aztán halkan. - Mi... csoda? - kapkodtam levegő után. - A ruhám. Ne is tagadja, nem tetszik magának. Nem baj, előfordul, hogy az ember elszámítja magát. Bocsásson meg! Ezzel megfordult és ott akart hagyni. Két óriási ugrással mellette termettem és elkaptam a karját. - Kérem, Doris, mi történt magával? Hova akar menni?

- Haza. Akarom mondani, a szobámba. Nem kellett volna. Az én hibám. - De hát mi a csodáról beszél? - A ruhámról. Láttam az arcát, amikor rám pillantott. Bizonyára igaza van, nem illik már rám. Már nem. Valaha még illett volna. Sajnos néha megfeledkezem az idő múlásáról. Na, viszlát! Természetesen eszem ágában sem volt elereszteni. - Ne tréfáljon már, Doris! - próbáltam a lelkére beszélni. - Eszem ágában sem volt a ruhája miatt... az istenek a tanúim rá, hogy nagyon tetszik! - Akkor miért nézett úgy? - Hogy néztem? - Mintha... nem is tudom... valami borzalmas jutott volna az eszébe. Megkísértett a gondolat, hogy elmondjam neki, ami a szívemet nyomta, de aztán gyorsan le is beszéltem magam róla. Ugyan mit érnék el vele? Elrontanék egy szépen induló estét. - Hát... ez igaz - mondtam. - Valóban eszembe jutott valami. - Na látja? Elmondja, mi? - Természetesen. Ha kívánja. Itt, ahol most állunk, régen démonfal állt. - Jézusom, és az micsoda? Csak nem valami... szörnyűség? Elegem van már a szörnyűségekből. Beszéltem neki a démonfalról - nem feledkezve meg Tamgrinről, a lófejű istenről sem. Doris figyelmesen hallgatta; úgy látszott, megnyugszik tőle. - Miért vágott akkor olyan képet? - Mert nemcsak Tamgrin, hanem én is haragszom a démonokra.

- Hát azt jól is teszi! - A ruhája viszont nagyon is tetszik - dicsértem meg. - De tényleg! Felcsillant a szeme, mintha egyetlen pillanat alatt elfelejtette volna korábbi sérelmét. - Tényleg tetszik? Hongkongban vásároltam. Nem is tudom, hogy mi ütött belém. Járkáltam egy sétálóutcában, és egyszer csak megpillantottam ezt a pulóvert és a nadrágot. Ki voltak akasztva az egyik üzlet ajtaja mellé. Egymásra néztünk, mármint ők és én, aztán mindhárman arra gondoltunk, hogy nem tudunk ezután már egymás nélkül élni. Gyorsan megvettem őket, hamar meg is bántam. - Megbánta? Miért? - Azért, mert... mert... rájöttem, hogy szerelem ide, szerelem oda, mégsem nekem valók. Nem illünk egymáshoz. Mr. Lawrence... huszonkilenc éves vagyok, ez a fazon pedig tinédzsereknek való. Na jó, egy kicsit idősebbek is felvehetik, de az én koromban már nevetségesnek tűnhet. - Egyáltalán nem az! - Kedves, hogy ezt mondja. Szóval, megvettem, és nyomban el is rejtettem őket a bőröndöm mélyére. Soha nem vettem még fel őket. A többiek... hm... még félreértették volna. így is néha... éreztem... hogy végigtapogatnak... mármint a szemükkel. - Őszintén szólva én is csak nehezen tudok parancsolni neki. - Jaj, ne tréfáljon már! - kapta vékony pulóvere elé a két tenyerét. - A végén még zavarba jövök, pedig nem vagyok már az a mai csirke. Még akkor sem... ha... - Ha? - segítettem neki.

- Hát, ha tapasztalat dolgában... azt hiszem, jócskán elmaradnék a mai tinédzserek mögött. - Úgy beszél, mintha százéves lenne. - Már csak hetvenegyre vagyok tőle. - Jöjjön, sétáljunk egyet. - hívtam. - Hogy vannak a kollégái? Magukhoz tértek már? - Úgy-ahogy. Mr. Böhm a történtek ellenére nyugodt, semmi baj nincs vele; úgy látom, beleszeretett a kolostorba. - Valóban? - Megállás nélkül kóborol benne. És meglepően nyugodt. Említettem is a többieknek, hogy talán jobban oda kellene figyelnünk rá, de leintettek. Azt mondták, ők jobban ismerik, mint én, amiben persze lehet valami. Én viszont jobban ismerem általában az emberi lelket. Azt gyanítom, hogy Böhm doktor egy vulkán, amelynek a mélyén ott fortyog a láva, és csak arra vár, hogy kitörhessen. Sokáig alszik, már-már végleg kialudtnak tűnik, aztán egyszer csak: bumm! - Nem viselte meg túlságosan Kaplan halála? - Mindannyiunkat megviselt, bár talán rajta látszik a legkevésbé. A többiek jobban ki vannak borulva. És én is ki vagyok, talán azért is vettem fel ezt az izét, hogy hátha többé már nem lesz rá alkalmam... - Ugyan már, Doris, nem kell a legrosszabbra gondolnia! - De hát akkor mire gondoljak? Itt van, vagyis volt ez a Kaplan. Jó, nem volt egy tökéletes pasas, de hát ki az ebben a világban? Akármit is csinált, azt azért nem érdemelte meg, hogy megöljék. Kaplan ugyan elvesztette a kontrollt a cselekedetei felett, ha egy kedvére való nö került az útjába... de ez még nem ok arra... Gondolja, hogy megtalálják valaha is a gyilkosát? Ne értsen félre,

én nem gyanúsítok senkit, eszemben sincs, csak éppen furcsa, hogy azt a kislányt, Sue-t nézte ki magának, amint hallom, és a testvére hegyezte ki azokat a facövekekct, amivel megölték. Ön szerint képes lehet egy kisfiú... de tudja, mit? Ne is beszéljünk ilyenekről! Majd a rendőrség kinyomozza. - Nem ülnénk le ide a kövekre? - kérdeztem két lapos, mani kőre mutatva. - Éppen javasolni akartam. Leültünk. Nekem könnyen ment, neki nehezebben. Amikor felvette a nadrágját, bizonyára nem gondolta, hogy ücsörögnie is kell majd benne. Láttam az arcán, hogy attól fél; a pipacsmintás, vékony anyag cserbenhagyja. De azért csak leültünk valahogy. Aztán mindenféléről beszélgettünk. Arról is, hogy egyszer majdnem férjhez ment. - Az az igazság, hogy ostoba voltam - sóhajtotta. - Volt egy pasi, aki komolyan hajtott rám. Jó fej volt, kedves, illedelmes, udvarias, csinos... mit mondjak még? - Azt, hogy szakasztott olyan, mint én. Huncut mosollyal a szemében nézett rám. - Az volt a legjobb tulajdonsága, hogy szerény volt. - Szakasztott én - ismételtem. - Igazán? És még milyen jó tulajdonságai vannak? tudakolta. Illedelmesen elévődtünk egy darabig, majd egyszerre csak még melegebb léghullámok érkeztek és ott csapongtak körülöttünk. Ettől valahogy rekedtes lett a hangja, és mintha a mozdulatai is bizonytalanabbakká váltak volna, valamint az egyensúlyérzéke is megbillenhetett egy kicsit. Olyannyira, hogy ő maga is

megbillent tőle. Erre aztán én is megbillentem: pontosan felé. Hogy, hogy nem, hirtelen ott éreztem a száját a számon. De csak egyetlen pillanatig. Azután visszabillent, mint a hinta, és meglepett tekintettel nézett rám. - Ez... mi volt? - kérdezte. - Mire gondol? - kérdeztem vissza. - Én nem is tudom... úgy éreztem, mintha... Az inga ismét visszalengett. Ezúttal már hosszabb ideig tartott, mint előtte. Doris ijedten hátradőlt és eltolt magától. - Mit csinál... kérem? - kérdezte rekedtes hangon, amibe csipetnyi felháborodás is vegyült. - Mit... csinál? - Maga mit csinál? - mosolyogtam. - Én csak... én csak... alighanem elszédültem egy kicsit. - Talán a melegtől van. Érzi a meleg hullámokat? - Az előbb... éreztem. Most mintha... nem érezném. - Jöjjön egy kicsit közelebb. Jöjjön már, ne habozzon! Hardaway doktornő még közelebb húzódott hozzám. - Itt vagyok. Istenem... ezt nem lenne szabad! Jó tíz percbe is beletellett, míg végre újra elhúzódott tőlem. - Ezt nem lenne szabad - ismételte. - Ezt... nem lenne szabad. Magának több esze lehetne... ha nekem nincs is. - Miért ne lenne szabad? - érdeklődtem. - Miért, miért? Tudja azt maga jól. Elvégre még nem is ismerem... magát. Ahhoz hogy... közelebbi kapcsolatba... ahhoz jobban meg kellene... ismernem... Most meg mit csinál megint? - Ismerkedem - mondtam. - Ez volt a kifogása, nem?

- Jó, jó, de én nem így gondoltam az ismerkedést. Micsoda dolog az, hogy csak úgy egyszerűen... elképesztő. .. Én ehhez nem szoktam hozzá... kérem. - Olyan nehéz lenne rászoknia? - Bizonyára... nem... sőt egyáltalán nem... de nem akarok csak úgy... Joe is három évig járt utánam... amíg... - Amíg? - Már nem is tudom, mit akartam mondani. Most meg mit csinál? - Kissé távolabb húzódom magától. Hiszen az volt a kifogása... - Jó, jó, de azért nem gondoltam ennyire. Mit gondol, kiabálni fogok magának, vagy táviratot küldök? - Akkor most mi legyen? - Jöjjön közelebb, így ni, üljön ide mellém, és beszélgessünk. - Például miről? - Például magáról. Kissé idegesít a ruhája is. Egyre azt képzelem, hogy maga valami papféle, rinpócse, és akkor még van képe egyházi férfiúként... - Dehogy vagyok pap, csak érdeklődöm a buddhista egyház kultúrája iránt. - Úgy vettem észre, hogy irántam is... tanúsít bizonyos érdeklődést... pedig én nem is vagyok a buddhista egyházi kultúra része... Most már nem... érdeklődik? - Miért ne érdeklődnék? Közelebb csúsztam hozzá, és csak úgy véletlenül átkaroltam a nyakát. Nem tudom, említettem-e, hogy két jókora kövön ültünk, mögöttünk pedig egy kisebb gödröcske húzódott. Talán egy nagy mani kő rejtőzött benne az elmúlt évszázadok során, mígnem egyszer csak valakinek kedve támadt eltávolítani onnan. Ha csak úgy

véletlenül hátramozdult volna velünk a fenekünk alatt billegő két kő, és mi háttal a gödörbe zuhantunk volna, csúnyán megjárhattuk volna. Nos, ezért volt szükség rá, hogy átöleljem. Ezt aztán természetesen el is magyaráztam neki, amikor a nyakát tekergetve aziránt érdeklődött, hogy mit keres a karom a hátán, a kezem pedig egy kicsit lejjebb. - Hogy maga... milyen előrelátó - mondta, vagy inkább sóhajtotta. - Ámbár... egyelőre még nem érzem, hogy bármibe is beleesnénk, ezért kérem szépen, a kezét kissé emelje feljebb, így ni... ez ugyanis nem a hátam. - Elég gyengék az anatómiai ismereteim - védekeztem. - Azt érzem... illetve az imént éreztem. És ha már szó esett anatómiai ismeretekről... elárulna nekem valamit őszintén? - Ki vele! - biztattam. - Nekem aztán elhiheti, hogy őszinte leszek magához! - Ezt el is várom. Nos... hát... az ördögbe is, valóban kínos a dolog, és bizonyos félreértéseket is okozhatna, ám ön olyannak látszik, aki nem érti félre, amit nem kell. - Ebben is nyugodt lehet. Miről van hát szó? - Hogy is... magyarázzam? Szóval, az imént, amikor azt hittem, hogy a ruhám miatt kinevet... azt mondtam magának, hogy... huszonkilenc éves vagyok és... hogy már nem tinédzser... - Miért? Nem annyi? - Dehogynem. Illetve... már közelebb vagyok a harminchoz, mint a huszonkilenchez. - Megbocsátok magának. - Ó, nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy az alakom... ugye érti? - Nem én.

- Hogy is magyarázzam? Valahogy úgy érzem, főleg ebben a ruhában, hogy... már nem vagyok olyan... hogy is mondjam csak, ropogós, mint korábban. - Ropogós? - Hát... nem találok jobb kifelezést rá. Attól tartok, hogy már az arányaim... sem a régiek. Tudja, régen én vékony, majdnem sovány lány voltam... az utóbbi időben pedig mintha... szóval maga hogy látja ezt? - Hát nem sovány, az kétségtelen - bólintottam. - Az nem is szeretnék lenni, csupán... az ellenkezője sem. - Ó, attól azért még messze jár! Azt hiszem, maga... így tökéletes! - Nem csak a kötelező udvariasság beszél magából? - Egyáltalán nem! Hihet nekem! Maga abszolút tökéletes! - És itt... közvetlenül a kő felett, amin ülünk... szóval, hogy is fejezzem ki magam... - Ott is tökéletes - mondtam. - Nem túl... nagy? - Dehogyis az! Olyanok az arányai, mint egy indiai istennőé. - Nana! Láttam már dundi istennőt is. - Én nem olyanra gondoltam. - És itt... ha kissé odébb viszi a kezét, megmutatnám... és itt... elöl... néha úgy érzem, mintha túlságosan is... - Egyáltalán nem! Éppen... arányos. De ha tüzetesebben megvizsgálhatnám... - Még csak az kéne! De azért... lenne egy kérdésem. - Igen? - Ha egyszer valaki... persze csak úgy tréfából, rám bökne és megkérdezné magától, hogy nézze csak azt a nőt ott, lenne-e kedve hozzá... úgy értem, hogy kicsit

közeledni hozzá... ne értsen félre, csak úgy... baráti alapon, maga mit válaszolna? - Azt, hogy természetesen lenne. - És nem kifogásolná, hogy nem tökéletesek a méretei? - De hiszen azok! - Nos, ennek... örülök. Hadd köszönjem meg, hogy ilyen kedves hozzám, és biztató... adok egy puszit ide... a homlokára... Tíz perc után felkapta a fejét. Eltolt magától és meghökkenve nézett rám. - De hiszen ez... nem a homloka volt! - Túl sötét van idekint - mentegetőztem. - Még úgy is, hogy világít a hold. Nehezen tudom megkülönböztetni a részleteket egymástól. Nem tudom, mit felelt volna, de ebben a pillanatban megéreztem, hogy valaki felénk közeledik. Még nem láttam senkit, csak a meleg léghullámok kezdtek furcsa vibrálásba. A holdsugarak által megvilágított udvaron fényben fürdött minden, az árnyékok azonban sötétek voltak, mint a fekete bársony. - Valami baj van? - suttogta, és akaratlanul is hozzám bújt. - Mintha jönne valaki. - Istenem... kicsoda? - Nem tudom. Jöjjön! - Jézusom! Hova? Oda nem... nem... Elkaptam a derekát és belehúztam a köveink mögött lapuló gödörbe. - Csitt! - tettem az ajkára az ujjam. - Bármi történne... Nem volt időm befejezni. Mielőtt befejezhettem volna, három sötét árnyék bukkant fel a gödör előtt. Ahogy

kiléptek az épület fala mellől, a holdfény végigsiklott rajtuk, mintha lángra akarná gyújtani őket. Három görnyedt férfi tartott felénk, három szakállas fickó. Hideg fényben villogott a szemük, ahogy a gödrünk felé közeledtek. Biztos voltam benne, hogy észrevettek bennünket, ezért palástom öblébe nyúltam és előkaptam a 38-ast. - Ez... micsoda? - súgta a fülembe Doris Hardaway. - Stukker. - Jézusom, csak nem akar lövöldözni vele? - Fogja be a fülét, ha fél a durranástól! A három mogorva, szakállas férfi megállt a gödrünktől alig néhány méternyire. - Itt volt valahol a fickó - morogta egyikük. - Biztos vagy benne? - Egészen jól láttam. Az orvosok közül volt valaki vele. Egy doktornő. - Akkor most hol vannak? - Bizonyára elmentek. - Mi a fenét csináljunk? Pedig feltétlenül beszélnünk kell vele. - Keressük meg! - És ha az orvosnő még vele van? Egyáltalán, mit akarsz tőle? A kérdezett nem habozott. - Végső esetben akár meg is ölni. - És ha a doktornő... - Őt is. 5 Volt annyi lélekjelenlétem, hogy mielőtt még felkiálthatott volna, befogtam Hardaway doktornő száját. A fülét sajnos nem tudtam befogni.

- Biztos, hogy ez a helyes út? - kérdezte egyikük. - Miért vagy annyira biztos benne, hogy Lawrence ölte meg? - Mert ez a fickó mindenütt ott van. A leglehetetlenebb helyeken bukkan fel. Nem tudok úgy kimászni a sátorból, hogy ne akadjak belé. - Ez még nem bizonyíték. - Érzem. A bőrömön érzem, hogy ő volt. - Ne beszélj már marhaságokat! - tiltakozott a harmadik. - Érzések miatt nem lehet megölni senkit. - Neked nem is kell. Én majd megteszem. Fel tudjátok fogni, hogy milyen veszély fenyeget bennünket? Duruzsoltak még egy kicsit, aztán leléptek. Óvatosan utánuk lestem. Úgy vonultak át a kolostor udvarán, mint a pokolból fellátogató ördögök. Ki akartam húzni Dorist a gödörből, de nem hagyta magát. - Elmentek? - nyögte felém. - El - bólintottam. - Biztos? - Már nem látom őket. - És ha itt leselkednek valahol? - Majd óvatosak leszünk. Jön már? Mély sóhajtás jelezte, hogy nem jön. - Sajnos... nem tudok. - Hogyhogy nem tud? - értetlenkedtem. - Beütöttem egy kőbe a térdem. Semmiség, csak éppen... - Mutassa. - Jaj istenem, dehogy! Csak nem képzeli, hogy a térdeimet mutogatom magának... - De hiszen maga orvos! Az orvosok nem szégyenlősek. - Én vagyok a kivétel. Én egy szégyenlős doktor vagyok. - Alaposan megüthette - sajnálkoztam. - Hogy csinálta?

- Én hogy csináltam? - hökkent meg. - Hiszen maga lökött bele a gödörbe. - Jól van - sóhajtottam. - Jöjjön be hozzám! - Még csak az hiányozna! A cellájába? - Van mandzsúriai rénszarvaszsír kenőcsöm. Garantáltan eltüntet minden zúzódást. Hardaway doktornő mogorván nézett maga elé. Gyorsan elkaptam a derekát és kiemeltem a gödörből. - Gyerünk! Majd vigyázunk, hogy ne találkozzunk senkivel. - És ha mégis? - Akkor szó nélkül lelövöm. Nos, jön? Bólintott, és elindult... volna. Csakhogy nem tudott. Olyannyira nem, hogy belekapaszkodott a palástomba. - Azt hiszem... nem vagyok képes rá... annyira fáj a térdem... Meghökkenve bámultam a gödörre. Nem volt akkora, hogy ennyi fájdalmat okozhatott volna neki. Persze lehet kis gödörbe is nagyot esni... - Adja ide a palástját - nyújtotta felém a kezét. - És én? - hökkentem meg. - Mi van alatta? - Nadrág, pulóver és... - Ide vele! Kénytelen voltam levetni és ráadni. Közben árgus szemekkel végignéztem a nadrágszárán. Sem szakadást, sem gyanús vérfoltot nem láttam rajta. - Jöjjön közvetlenül mellettem! És ha találkoznánk valakivel, beszéljen helyettem is! Szerencsére nem találkoztunk senkivel. Sikerült észrevétlenül bejutnunk a cellámba. 6

Alighogy becsukódott mögöttünk az ajtó, leroskadt egy székre, és a tenyerébe temette az arcát. - A fenébe is... szédülök! - Mit szokott ilyenkor csinálni? Elvégre maga az orvos! - Várjon, ráfekszem az ágyára, és megpróbálok mélyeket lélegezni. Addig menjen el vízért! Üres a vödre. Sóhajtottam, és kezemben az üres vödörrel, elindultam a konyha felé. Útközben rádöbbentem, hogy talán jobb, ha ezúttal nem oda megyek. Elfordultam a konyha csukott ajtaja előtt és kiügettem a patakhoz. Telemertem a vödröt, és visszatértem a cellámba. Odabent diszkrét félhomály fogadott. Dordzse Cshang előtt olajmécsesek égtek; az isten szemrehányón pislogott rám, és mintha az ágyam felé kacsintott volna. Oda aztán kacsingathatott. Nem volt rajta senki. Doris úgy eltűnt, mintha itt sem lett volna. Sóhajtottam, és betettem a vödröt a sarokba. Ebben a pillanatban megszólalt valaki a hátam mögött. - Csak nem engem keres? Egyetlen másodpercig azt hittem, démonok szórakoznak velem. Az ágytakaró meglibbent, majd előbújt alóla valaki. Azt hittem, én magam vagyok az, és ez még csak tovább fokozta a rémületemet. - Mit bámul olyan csodálkozva? - A pulóveremet - mondtam. - Ja azt? Kivettem egyet a bőröndjéből. Sajnos csupa por és kosz a ruhám, elfertőződhet tőle a sebem. Ezért voltam bátor tiszta ruhát keresni. Ezt a vékony pulóvert vettem fel. Sajnos... mást nem találtam. Dordzse Cshang mintha a földre meresztette volna a szemét. Követtem a pillantását. Rájöttem, hogy Dordzse Cshang Doris doktornő lehajított ruhadarabjait szemléli.

- És... egy alsónadrágját is felvettem - mondta Hardaway doktornő. - Nem szívesen tettem, tudom, hogy nem illik, de nem szeretnék tetanuszt kapni. És kérem, ne értse félre a dolgot. Én itt most beteg vagyok, nem pedig egyszerű... hm... látogató. - Hoztam vizet - készségeskedtem. - Bár nem forraltam fel, talán elég tiszta ahhoz... - Ne bámuljon már úgy rám, gyerünk, nézze meg a térdem! Már közel sem volt olyan bizonytalan a hangja, mint odakint a holdfényben. Felhajtottam a takarót és megnéztem a térdét. A mécsesek lángja lobogni kezdett, mintha csak a segítségemre akart volna sietni. - Nyújtsa csak jobban felém! - vezényeltem. Hardaway doktornő óvatosan felém nyújtotta. Lesajnáló kifejezés ült az arcán, amilyennel egy igazi profi nézheti az amatőr szánalmas buzgólkodását. Alaposan megnéztem a térdét. Láttam már kevésbé vonzót is, mit mondjak. Doris Hardaway térde olyan volt, amilyennek egy igazán kívánatos hölgy térdének lennie kell, leszámítva talán egy vörös foltocskát a közepén. - Fáj? - kérdeztem együtt érzőn. - Csak mérsékelten. Lásson hozzá! Nekiálltam a gyógyító munkának. Előszedtem a táskámból egy vattacsomagot, felbontottam, majd sebbenzint öntöttem a vattára. Aztán lassan, óvatosan törölgetni kezdtem a vörös foltot. Némi törölgetés után megálltam és még egyszer alaposan szemügyre vettem. Vörös volt, az kétségtelen, száradt vér lehetett, ennek ellenére nem volt hajlandó lejönni a bőréről. Kissé erőteljesebben próbáltam meg a dörzsölést - mindhiába. A vörös folt ott maradt, ahol volt.

Hogy eltereljem a figyelmét, beszélni kezdtem hozzá. Már nem tudom, miket mondtam, de nem is lényeges. Az már sokkal inkább, hogy közben erőteljesen megnyomtam a vörös foltot, és az arcát figyeltem. Nem kis meglepetésemre a fájdalom legcsekélyebb nyomát sem láttam rajta. Mintha nem is az ő sebét nyomogattam volna. Gyors pillantást vetettem a másik térdére. Azon is ott látszott a vörös folt - éppen akkora, és ugyanolyan elnyújtott ívű, mint a másik. Akár annak az ikertestvére is lehetett volna. Megállt a kezemben a vatta, és gyanakvó pillantást vetettem rá. - Biztos, hogy ez... karcolt vagy zúzott seb? Hardaway doktornő, aki csukott szemekkel tűrte a buzgólkodásomat, megrezegtette a pilláit. - Melyik? - kérdezte. Furcsán búgott a hangja, mint a galamboké májusi estéken. - A térdén - mondtam. - Melyik térdemen? - Mind a kettőn. Sejtettem, hogy bolondot csinál belőlem, de a piros folt kétségkívül ott volt mind a két térdén. - Nem érzi, hogy fájna? - kérdeztem, és ismét megnyomtam az egyiket. Futó mosoly suhant át az arcán. - Egyáltalán nem. Illetve... érzem, de nem kellemetlen. - Mi a csoda ez? A galambbúgás tovább folytatódott. - Azt hiszem... tévedtem. Talán mégsem zúzódott meg a térdem. - Akkor mi ez a két vörös folt?

- Alighanem... anyajegyek. - Magának anyajegye van a térdén? - Méghozzá mind a kettőn. Gyerekkoromban csúfoltak is miatta. Nem csodálom, hogy visszataszítónak találja. Nem lett volna szabad magára bíznom magam. Csak azért feküdtem bele az ágyába, mert forgott körülöttem a világ, és akár el is ájulhattam volna. De most már jól vagyok. Engedjen, hadd keljek fel! Én igazán nem akartam becsapni magát, meg is feledkeztem az anyajegyeimről. Akkor kellett volna rájuk gondolnom, amikor felvettem ezt az izét. Hagyjon, hadd keljek fel! Most már jól vagyok, egyedül is haza tudok menni. Igaz... a fejem még zavaros egy kicsit... Megfogta a csuklómat, lelökte a kezemet a térdéről, majd kísérletet tett, hogy lemásszon az ágyról. Hogy, hogy nem, úgy visszaesett, mintha erős ellenszélbe került volna. - Jézusom, még mindig szédülök! Nem baj... legfeljebb elesem és egy kicsit megütöm magam... majd a kollégák bekötöznek, elvégre bármelyikükhöz nyugodtan fordulhatok... - Maradjon már veszteg! - szóltam rá. - Megütötte még magát valahol? - Hát itt... a derekam környékén... - Nem látom! - Az a helyzet, hogy... kissé ráhúztam az alsónadrágját, mert nem szeretem, ha... szóval... ritkán fordul elő velem, hogy rajtam kívül más is... szóval, bár valóban jó lenne, ha megnézné valaki, de éppen ön... ez furcsa lenne. - Miért lenne furcsa? - kérdeztem és lassan elkezdtem lefelé húzni az alsónadrág két szárát.

- Hát... ugye... maga tökéletesen amatőr. A zúzott sebek ellátása pedig bizonyos szakértelmet követel. - Azért nem vagyok annyira amatőr, mint gondolja büszkélkedtem. - Nem? Ez meg mit jelentsen? - Sokáig éltem sámánok között, ellestem valamit a gyógyítási metodikájukból. Egy öregasszony, bizonyos Ene, sok mindenre megtanított. Ne feszítse meg a lábát, hagyja, hogy lejöjjön magáról... Aztán jön a rénszarvaszsír kenőcs... - Nem szívesen hagynám. És nem is hagyom! Nagy a gyanúm, hogy maga... Nem folytatta. Hirtelen mozdulatomra ugyanis lecsúszott róla az alsónadrágom. Hardaway doktornő eltakarta a szemét a tenyerével. - Bánom is én, ha sámán, ha nem sámán, csak essünk túl mihamarabb rajta! Nem szeretem, ha idegenek rajtam legeltetik a szemüket. Néhány gyors pillantással felmértem, mi a helyzet. Akárhova is néztem, nem láttam rajta gyanús foltot; se kéket, se zöldet, se pirosat, semmilyet. - Jól van - mondtam. - Megvan. - Mi van meg? - suttogta. - Amit kerestem. Nemsokára sokkal jobban lesz. Rákentem egy mogyorónyi rénszarvaszsírt a tenyeremre, majd elkezdtem lassan beledolgozni a bőrébe. Mivel nem láttam rajta zúzódásnyomokat, teljesen mindegy volt, hogy hol dörzsölgettem. - Eltaláltam a helyet? - kérdeztem rövid masszírozás után. Hardaway doktornő mélyet sóhajtott. - Pontosan. Éppen ott...

- Nem kellemetlen? - Istenem... dehogy. Nagyon is kellemes. Bár... többször is voltam már... masszőrnél, még soha ilyen... jól nem esett. Jaaaj! Nem hiszem, hogy ott kellene... ott biztosan nem ütöttem meg magam... Szépen megkérném, hogy ott ne... de igen... mégsem... igen, igen, igen! Maga aztán igazán ért hozzá... de még mennyire, hogy ért... Bár tudom, hogy nem lenne szabad... egyáltalán nem lenne... hiszen még alig ismerjük egymást... - Ismerkedni akar? - kérdeztem. - Hiszen éppen... azt csináljuk. Csak arra kérem, hogy sokáig tartson az ismerkedésünk... mert semmit nem szabad elkapkodni... ez orvosetikai kérdés... Dordzse Cshang az oltáron mintha megcsóválta volna a fejét. A vajmécsesek lángja lelapult, majd felszabadultan lobogni kezdett. Odakintről vörös fények szűrődtek be az ablakon. 7 Amikor felébredtem és kinyitottam a szemem, ott láttam az ablak előtt. A kívülről beszűrődő lángok vörös selyembe burkolták. Első pillantásra szürrealista festményhez hasonlított: természetellenesen vörös volt; a hullámzó fények mintha darabokra tépték volna a testét, és összevissza rakták volna ismét össze. Egy telt keblet láttam csupán belőle, egy lábat, aztán még egyet, majd még egy keblet és így tovább. Hardaway doktornő akár egy sok karú, sok keblű, sok lábú istennő is lehetett volna - szerencsére nem volt az. - Mit csinálsz az ablaknál? - kíváncsiskodtam. - Kinézek rajta - felelte hátra sem fordulva. - Azonkívül?

- Szégyellem magam. - Ugyan miért? - Úgyis tudod. Nem kellett volna. Nem lett volna szabad. Csak a magány, a hosszú... egyedüllét... - Hát ez nem valami hízelgő rám nézve - sóhajtottam. - Bocsáss meg, nem úgy gondoltam. Egyáltalán nem. És természetesen nem hibáztatlak semmiért. Nekem kellett volna, hogy több eszem legyen. Belerángattalak valamibe, és most azon töröd a fejed, hogy miképpen tudnál mihamarabb megszabadulni tőlem. Nem kell aggódnod, máris megyek! Felveszem a ruhámat, és már itt sem vagyok. Lennél szíves elfordulni? Természetesen nem voltam szíves. Ehelyett kiugrottam az ágyból és odalépkedtem hozzá. - Mit látsz odakint? - Fényeket - suttogta. - Vörös fényeket. Abból az ablakból jönnek. Már én is láttam őket. Mohó, vörös lángok lobogtak az egyik szemközti ablakban. Akkorák, hogy ki kellett volna csapniuk az udvarra. A lángok azonban csak a cellában lobogtak. Biztos voltam benne, hogy nem igazi lángok. - Gyamco rinpócse cellájában égnek - mondta Doris. - Honnan tudod? - Amikor délután lent sétáltam az udvaron, kinézett az ablakon. Éppen az az ablak volt. Mit gondolsz, Leslie, mit jelenthet ez a fény? - Nem tudom - ráztam meg a fejem. Pedig már homályosan sejtettem valamit, bár biztos voltam benne, hogy az, amit kiötöltem magamban, csak a jéghegy csúcsa lehet. - Én azt hiszem... tudom. - Igazán? - kérdeztem meglepetten. - Szerinted micsoda?

- A halál fényei - mondta. - Biztosan azok. - Hogyhogy a halál fényei? Hardaway doktornő megvonta a vállát. - Orvos vagyok, számtalanszor találkoztam már a halállal. Nem egy haldokló kiáltotta felém, hogy fényeket lát. Világosságot. Ez is valami hasonló lehet. Talán a halál tüzes palástja. Én inkább szépnek találom, mint félelmetesnek. Te nem? Még kijjebb dugtam a fejem. Ebben a pillanatban Doris nagyot kiáltott és elkapta a karom. - Nézd csak! Ott! Ott, ahol ültünk! Még a két követ is látom. Elfordítottam a szemem. Eddig bármennyire is izgatott a vörös fény, inkább Hardaway doktornőt néztem. Szép volt, mint egy vörös palástú pogány istennő, talán a szerelem istennője. Nagy nehezen elszakítottam róla a pillantásom, és odanéztem, ahova ő. Ahol a két mani kő csillogott a holdfényben. Még mindig elámultam azon, amit láttam, pedig nem most láttam először. A nem létező démonfal helyén ugyanis egy létező démonfal állt; Tamgrin, a lófejü isten mintha felemelte volna a fejét és felénk nyihogott volna. Aztán egyszerre csak hűvös fuvallat száguldott át az udvaron, s sötétbe hanyatlott minden. Mintha egy lobogó máglya omlott volna össze. A kék fények kialudtak a folyosókon, a vörös fény az ablakban, a démonfal a semmibe tűnt, és még a hold is sötét felhők mögé menekült. Halk mormogás ütötte meg a fülem. A lhakangban szerzetesek imádkoztak. A tibeti Halottak könyvét olvasták.

8 - Gyere! - fogtam meg Doris kezét. - Elég volt a túlvilágból. Ezen a világon is vannak még csodák. Doris azonban megmakacsolta magát. - Nem akarom. Ez is hiba volt. Talán éppen ezért haragudtak meg az istenek. - Az istenek nem törődnek vele, hogy mit csinálsz, csupán azt szeretnék, ha betartanád a Tan parancsait. Az pedig, hogy te meg én... Gyorsan az ajkamra tette az ujját. - Nem akarok erről beszelni. Visszamegyek a szobámba és bűnbánatot tartok. Senki nem vesz észre, már úgyis mindenki alszik. - Hallgasd csak! Most még a korábbinál is erősebben behallatszott hozzánk a szerzetesek mormogása. - Sokan vannak még ébren. - Majd felveszem a palástodat, hogy szerzetesnek higgyenek. - És ha ismerőssel találkozol? Mondjuk a csatangoló Böhm doktorral? Doris összerázkódott. - Brrr! Akkor inkább maradok. De - emelte fel az ujját nem akarom, hogy ismét... oké? - Oké - mondtam. Megfordultam és visszafeküdtem az ágyba. Doris habozott egy kicsit, aztán követte a példámat. - Ez még nem jelent semmit - jelentette ki határozottan. - Egyáltalán semmit. Csak pihenek egy kicsit, aztán... mégiscsak nekivágok... az útnak. Szótlanul feküdtünk egymás mellett. Amíg újra meg nem szólalt.

- Alszol, Leslie? - Még nem - mondtam. - Miattam nem tudsz, mi? - Éppen ezen gondolkodtam. - Tudod, mi jutott az eszembe? - Mi? - Hogy... ismét bekenhetnél egy kicsit a rénszarvaszsírral. De semmi félreértés, csak arról lenne szó. - Ebben biztos lehetsz - ígértem. - Csak arról lesz szó. Ezt az ígéretemet aztán be is tartottam. Néhány perc múlva már nem hallottuk a szerzetesek mormolását. Pedig nem is hagyták abba az imájukat. 9 Reggel, amikor felébredtem, első dolgom volt, hogy meghajoljak néhányszor Dordzse Cshang szobra előtt. A mécsesek már rég kialudtak, nehéz vajszag ülte meg a cellámat. Doris magára kapkodta a ruháit, és bármenynyire is marasztaltam, visszament a szobájába. Ekkor figyeltem fel a papírlapra. Feltételeztem, hogy éjszaka dugták be az ajtóm alatt. Doris nem vette észre, valószínűleg rálépett, azért is találtam az oltár lábánál. A papírlap újságkivágás volt egy chicagói lapból. Végigfutottam a tartalmán, majd tanácstanul magam elé bámultam. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy nekem szánták-e; még azt is el tudtam képzelni, hogy véletlenül került hozzám. Valaki elvesztette a folyosón és a légáramlatok befújták az ajtóm alatt. Még egyszer nekiveselkedtem a szövegnek. Immár nemcsak a szavakat olvastam, hanem megpróbáltam bejutni mögéjük. Nos, a cikk arról szólt, hogy még mindig nem találták meg az elrabolt Jannings gyerekeket. Kanadában rabolták

őket el, amikor osztályukkal egy északi tóhoz kirándultak. Janningsékról tudni kell, hogy van mit aprítaniuk a tejbe. Emil Jannings kiváló fizikus, többek között a NASA-nak is dolgozott; részt vett több rakéta-és űrhajótípus elméleti problémáinak a kidolgozásában. Felesége ismert divattervezőnő, modellként kezdte a pályáját, majd önálló szalont nyitott, ma pedig néhány luxusáruház tulajdonosa. Lányuk, a tizenhat éves Mabel Jannings és fiuk, a tizenegy éves Raymond Jannings magániskolái tanulók. A legfurcsább a történetben, hogy három héttel az eltűnésük után az emberrablók még mindig nem jelentkeztek. Nem kértek váltságdíjat, nem fenyegetőztek, nem léptek kapcsolatba senkivel. Ezután a helyi rendőrség nyilatkozott, majd a chicagói rendőrkapitány, aki külön nyomozócsoportot hozott létre az ügy felderítésére. Megzizegtettem a papírlapot, és ismételten azon törtem a fejem, hogy valóban nekem szánták-e. És ha nekem, vajon milyen célból? Végigfutottam az agyamban tárolt listán, ám nem emlékeztem rá, hogy valaha is találkoztam volna a Jannings család bármelyik tagjával is. Sem az űrhajóiparban, sem a divatszakmában nem voltam járatos, és az emberrablásról sem hallottam. Pedig a dátum szerint nem sokkal ideérkezésem előtt történt az eset. S hogy ennek ellenére mégsem hallottam róla, annak alighanem az lehetett az oka, hogy Londonból indultam, s az előkészületek lefoglalták minden figyelmemet. Vajon mi a fenét akarhat az a valaki tőlem, aki az újságcikket becsúsztatta az ajtóm alatt? Mert abban egyre

biztosabb lettem, hogy nem véletlenül került hozzám. De hát mi az ördögöt kezdjek vele? Éppen szünetet tartottam volna a töprengésben, amikor előkerült Namszengpa. Kis csomagocskát tartott a hóna alatt s elégedetten mosolygott rám. - Jól aludtál, rinpócse? - Meglehetősen - mondtam. - Pedig mintha kicsit vörös lenne a szemed. És karikák is vannak alatta. Tudod, kivel találkoztam az udvaron? - Na kivel? - Hardaway doktornővel. Azzal a csinos orvosnővel, aki a kórházzal... - Tudom, kicsoda - szakítottam félbe. - Mi van vele? - Talán beteg lehet szegény. Neki is szakasztott ilyen a szeme, és alatta is volt két szép karika. Úgy látszik, nem tudott aludni. Te mikor aludtál el, rinpócse? - Hát... időben. - Akkor bizonyára nem is láttad, amit én. Képzeld, a kék fény egész éjszaka világított a folyosókon és immár nemcsak világított, hanem vibrált is. Villogott. Nagyon félelmetes volt, rinpócse! - Úgy látszik, átaludtam a villogást. - De ez még csak a kezdet volt, rinpócse. A vörös lángok is megjelentek és képzeld, éppen Gyamco rinpócse ablakában. Már voltam a rinpócsénál, és megkérdeztem tőle, hogy mit tapasztalt, de ő nem tapasztalt semmit. Azt mondta, látott ugyan valamilyen vöröses fényt, de nem tulajdonított jelentőséget neki. Azt hitte, a hold fordult vörösbe. Én azt gondolom, rinpócse, hogy a vörös fény csak távolról látszik lángnak, ám ha valaki ott van a közelében, alig veszi észre. - Jó megfigyelés - bólintottam.

- Csak még arra nem sikerült rájönnöm, ki csinálja. Démonok-e, vagy más. És még más is történt, rinpócse. Képzeld, a démonfal is ismét felépült és Tamgrin is életre kelt. Nagy dolgok történtek az éjszaka, rinpócse. Kár, hogy átaludtad az egészet. Morogtam valamit, és a hóna alatt szorongatott konzervdobozokra néztem. - Mi ez, Namszengpa? Namszengpa elvigyorodott. - A reggelink, rinpócse. - Honnan szerezted? A konyháról? Namszengpa nagy szemeket meresztett rám. - Mit nem gondolsz, rinpócse? Ebből a konyhából kétszersültet és lekvárt? Innen még kását sem lehet! A szakácsok most éppen a kondérokat sikálják. Azt mondták, ma sem lesz ebéd. És reggeli és vacsora sem. Hát így állunk, rinpócse. Ami pedig ezt illeti, az istenek ajándéka. Jövök az udvaron át, mert reggel sétáltam egy kicsit, és hirtelen elém esett az égből egy kis csomag. Te nem tudhatod, rinpócse, de a mi hitünk telis-tele van égből lehullott csomagocskákkal. Például, amikor Szrongcanszgampo tibeti király meg akarta tanítani a tibetieket az írásra, felnézett az égre, ahonnan hirtelen egy fatábla hullott a lábai elé, rajta a tibeti ábécé betűivel. Ha betűk potyoghatnak az égből, akkor lekvár miért ne potyoghatna, nem igaz? Ráadásul szózatot is hallottam odafentről. - Hm. És hogy hallatszott a szózat? - Valahogy úgy, hogy „figyelj rám, Namszengpa! Ha betartod a Tan törvényeit és irgalmas leszel az elesettekhez, akkor minden nap pottyintok neked egy

ilyen kis csomagocskát." Én persze beleegyeztem, rinpócse. - Biztos ez, Namszengpa? Biztos, hogy így történt? Namszengpa ismét elvigyorodott. - Mi a biztos ebben a világban, rinpócse? A bölcsek úgy tartják, hogy minden illúzió, maga a világ is az. Ha pedig minden illúzió, akkor nem mindegy, hogy én mit mondok neked? De van ennél komolyabb probléma is, rinpócse. - És mi lenne az? - érdeklődtem a konzervet nézegetve. Namszengpa megköszörülte a torkát, amiből azt olvastam ki, hogy kényes beszélgetésre számíthatok. Kísérőm előhúzott a zsebéből egy konzervnyitót és lassan, megfontolt mozdulatokkal kinyitotta a dobozt. Láttam rajta, hogy közben egészen másutt járnak a gondolatai. Befogtam a számat, amíg valamennyit ki nem nyitotta, és megkezdhettük végre a falatozást. Namszengpa azonban csak tessék-lássék evett, mintha nemigen lenne étvágya. Éppen csak elrágcsált egy kekszet, aztán mélyet sóhajtott. - Tudod, rinpócse, amikor elvállaltam a feladatot, hogy a kísérőd leszek, két dolog is mozgatott. Az egyik te, a másik pedig az emberiség. - Nocsak - hökkentem meg. - Ezt hogyan érted? - Nos, rinpócse, kezdjük az elsővel. Ami téged illet, megesett valahogy rajtad a szívem. Egyedül vagy, nem is vagy valami ügyes, és bocsáss meg, okos sem, tapasztalatod sincs sok, és bármennyi tudást tömtél is a fejedbe, nem sokat segít rajtad. Olyan vagy, mint a tömött liba. - Nocsak! - hökkentem meg ismét. - Olyan fehér, vagy olyan piros az orrom?

- Örülök neki, hogy jókedved van, rinpócse, a jókedv az istenek ajándéka, és gyakran kisegít bennünket a bajból. Ami pedig a tömött libát illeti; mit segít rajta, hogy tele van a gyomra? Sőt csak ront vele az életkilátásain. Kinyiffantják, ha meghízott, és megeszik a máját. A te eseted persze kicsit más: neked a fejed van tele, de bocsáss meg, rinpócse, számodra haszontalan dolgokkai. Hiába tudod, hogy kell viselkedned, például Dordzse Cshang isten előtt, ha ez egy fikarcnyit sem segít rajtad. - Nyögd már ki, mire gondolsz! - biztattam. - Arra, hogy ezen gondolkodtam el, amikor hozzád kötöttem - ha csak rövid időre is - a sorsom. Szóval, kellettem melléd, ez nem is vitás. Ha én nem vagyok, talán már éhen is haltál volna. Megsajnáltalak, és most itt vagyok veled. - Hm. És mi az emberiség érdeke? - Ez most következik, rinpócse. Az a helyzet, hogy amikor elvállaltam a kísérésedet, arra gondoltam, hogy áttételesen az emberiség hasznára is leszek vele. - Áttételesen? - Úgy, rinpócse, hogy te kutatsz, érdekes dolgokat találsz Ngagpa könyvtárában, amiket aztán megírsz, és az emberiség tudása ezáltal gazdagabb lesz. És ebben valahogy én is benne leszek. Az én szerény személyem is hozzájárul ahhoz, hogy minden könyvtárba betegyék a müvedet, sok okos ember elolvassa, és még okosabb legyen tőle. Ez volt a célom, rinpócse. - És mi a baj? - Hogy mi a baj, rinpócse? Még kérded? Először is az a baj, hogy csak nehezen tudom megvédeni az életedet. Olyan tehetetlen vagy, hogy még kását sem vagy képes szerezni magadnak. Ennél azért ügyesebbnek

gondoltalak. Jó, persze hogy nem mérhetlek magamhoz, ez igazságtalan lenne, de hogy nélkülem éhen halnál, az biztos. Ez egy kis csalódást jelentett nekem, nem is vitás. - És a másik dolog? - A másik dolog? Nos, rinpócse, azzal meg az a bajom, hogy nem teszel semmit az emberiségért. Itt van a könyvtár, de te nem használod. Csak ülsz a celládban, vagy kóborolsz a folyosókon, magad elé meredsz, észre sem veszed magad körül a világot, és senki nem tudja, hogy mi a szándékod. Teljességgel használhatatlan vagy az emberiség számára. Megkockáztatom a feltételezést, rinpócse, hogy úgy fogunk elutazni innen, ha egyáltalán elutazunk, és nem szúr valaki addig belénk egy cöveket, hogy nem tettünk semmit az emberiségért. - Szerinted mit kellene tennem? - Próbálkozni, rinpócse. Ott van az a sok könyv, ess nekik, hátha találsz közöttük valami érdekeset. Ne érts félre, nem hullára gondolok. Mert azt még nem is említettem neked, rinpócse, hogy neked olyan a kezed... hm... mintha el lenne átkozva. Vannak emberek, akik ha belenyúlnak valamibe, mondjuk egy romos könyvtárban a könyvek közé, sok érdekes és felemelő dolgot találnak. - Mint például? - Például nagy csomó aranyat vagy egy köteg dollárt. Esetleg két köteggel. De mit találsz te, rinpócse? Pénzkötegek helyett hullákat. Ez pedig nem jó jel, rinpócse. - Mit tanácsolsz hát? - Azt, rinpócse, hogy menjünk le a könyvtárba; én őrizlek, te pedig kutatsz. És ha szépen megkérhetlek, ne hullákat találj, hanem olyan könyveket, amelyeket majd elvisznek Delhibe, Pekingbe vagy Lhászába, és ott

kiállítják a múzeumban, hogy sok ember megnézhesse. És a sok ember mind azt mondogatja majd, hogy íme, ezt a könyvet a nagy Leslie L. Lawrence találta meg, és most mennyivel okosabbak vagyunk, mint azelőtt. És talán még azt is hozzáteszik, hogy Blobzang rinpócse Namszengpa kíséretében talált rá erre az értékes alkotásra. Akkor az én nevem is ragyogó fényben tündöklik majd. Amikor lekerülök az alvilág bírája, Sindzse elé, ő csak rám néz, és soron kívül visszaküld a földre, hogy újjászülethessek. Mert ő tudja, hogy mit tettem érted és az emberiségért, nem is beszélve a szent Tanról! Sajnos, szomorú következtetést kell levonom az eddigi tevékenységedből, rinpócse. Ami eddig történt velünk, az tiszta időlopás. Te csak jössz-mész, nem csinálsz semmit, én pedig az életemért reszketek. Vagy dolgozzunk végre, rinpócse, vagy menjünk a fenébe! - És a holttestek? - kérdeztem. - És a villogó fények? Ne törődjünk velük? Namszengpa megvakargatta a fejét. - Hát ez az, rinpócse. Itt nagyon bűzlik nekem valami. Nem tudom, miért ölték meg a halottakat, amikor még éltek, azt sem tudom, hogy mik ezek a fények és a látomások; mindenesetre abban reménykedtem, hogy bármik is azok, az istenek majd megvédenek bennünket, mert fontosnak tartják, amit csinálunk. Csak éppen az a baj, hogy nem csinálunk semmit. Egyszer majd elfogy a türelmük, és úgy döntenek, hogy megvonják tőlünk a támogatásukat. Akkor aztán megnézhetjük magunkat, rinpócse. Semmi kedvem egy kondérban, ragacsos kásán üldögélni, holtan. Neked talán van? - Nekem sincs - hajtottam le szégyenlősen a fejem.

- Na látod! Akkor hát lássunk munkához! Van stukkerod, helyezd a kezed ügyébe, és csináljunk már valami hasznosat! Ha problémád van, csak fordulj hozzám! Ha tudok, segítek. Sóhajtottam, és hozzáfordultam. - Máris kérdeznék tőled valamit. - Állok rendelkezésedre, rinpócse! - Szoktál újságot olvasni? - Újságot? Persze hogy szoktam. De mit akarsz ezzel? - Nem olvastál bennük egy bizonyos Jannings családról? Namszengpa megvakarta a feje búbját. - A hippiről? - Milyen hippiről? - Él egy Jannings nevű hippi Katmanduban. Vagy harminc évvel ezelőtt jött Amerikából, és azóta sem ment vissza. Virágkoszorúval a fején jár a városban, és csak magában dünnyög. Az egy zavarodott hippi, rinpócse. Róla van szó? - Aligha. Ez a Jannings család amerikai, és elrabolták a gyerekeiket. Ha jól sejtem, úgy két hónappal ezelőtt... Namszengpa megrázta a fejét. - Nem olvastam róluk, rinpócse. De mi a fenéért érdekelnek téged? Majd a rendőrség kinyomozza, mi történt velük, ha akarja. - Remélhetőleg hamarosan itt is itt lesznek a zsaruk, és... Namszengpa legyintett. - Na, azokra várhatsz! Állítólag tegnap Katmanduban a tömeg közé lőttek. Kisebb dolguk is nagyobb annál, mintsem idejöjjenek. Most pedig megyek, rinpócse, eltüntetem az üres konzervdobozokat. Ezeket a teliket dugd el, mert ebédelni is kell valamit, és nem biztos,

hogy az istenek éppen akkor pottyintanak le ismét néhányat az égből, amikor korog a gyomrod. Búcsút intett és eltávozott. Egyedül maradtam borús gondolataimmal. 10 Az ismeretlen szerzetessel a démonfal hült helye környékén találkoztam. Ezen a reggelen már nyoma sem volt a jó időnek, az időjárás nagyot változott az éjszaka óta, amint az a Himalájában gyakran megtörténik. A szerzetes a démonfal helyére meresztette a szemét és csak állt mozdulatlanul jókora botjára támaszkodva. Látszott rajta, hogy átgyalogolta az éjszakát. A sűrű, nyúlós köd körbefolyt bennünket. Hol volt már a ragyogó napfény és a kellemesen langyos szellő? Téldémon kísértetei messzire űzték őket. A szerzetes arrafelé fordította a fejét, ahol Ngagpa rejtőzött a ködben. Innen, ahol álltunk, jószerével semmit sem láttunk belőle. Mint a londoni köd annak idején gondoltam, és mi más juthatott volna az eszembe, minthogy ebben a ködben könnyű gyilkolni. És nehéz megtalálni a gyilkost. A szerzetes felemelte a botját és felém intett. - Ez már Ngagpa? - kérdezte tibeti nyelven, érezhetően kelet-tibeti akcentussal. - Ngagpa - bólintottam. - Honnan jössz, trapa? Megfordította a botját, és a ködbe bökött vele. - Onnan. Mondott egy kolostornevet, de nem értettem jól. - Amdóba megyek - mondta. - Át a határon. Gondoltam, megpihenek Ngagpában. - Keresd Gyamco rinpócsét - mondtam. - Ő majd elszállásol.

Ment volna, de aztán megtorpant. - Rossz az idő a hegyekben - mondta. - Korán beköszöntött a tél. De nem hó esik, hanem eső. A hegyek megindulnak, lecsúszik az oldaluk, és a gleccserek is olvadnak. A démonok keze lehet benne, rinpócse. Szótlanul bólintottam. - És ez a köd is! - sóhajtotta. - Három napja jövök benne. Feljebb, a hágón majdnem beleestem egy szakadékba. Egy lépésnyire a szélétől vettem csak észre, hogy mi van előttem. Ha figyelmetlenebb vagyok, már a Bardóban lennék. Ez is a démonok műve. Még a nevetésüket is hallottam. Nos, megyek és megkeresem Gyamco rinpócsét. Belemerült a ködbe. Eszerint a köd, az eső és a földcsuszamlások elzártak bennünket a külvilágtól. Vajon valóban így akarhatták az istenek? Nem tudom, hogyan történt: a köd mindenesetre lassan beszivárgott a kolostor épületébe, pedig senki sem nyitott neki ajtót. Mintha furcsa, kígyószerü élőlény lett volna, bekúszott a folyosókba és nyomban ki is töltötte őket. Bekúszott a cellákba is, beburkolva az oltárokon várakozó isteneket. Aztán a vajmécseseket is kioltotta. A mécsesek először csak kókadoztak, lejjebb ereszkedett a lángjuk, majd füstölögve kialudtak. A sűrű, nedves köd legyőzte őket. Elhatároztam, hogy engedek Namszengpa szemrehányásainak és lemegyek a könyvtárba. Elvégre igaza van, jószerével még nem is vettem könyvet a kezembe, amióta itt vagyok. Hacsak azért nem, hogy kiássak alóla valakit.

Becsuktam magam mögött a cellám ajtaját, és elindultam a könyvtár felé. Alig tettem néhány lépést a ködben, lépteket hallottam a közelemben. Megpróbáltam elrejtőzni, de már késő volt. Mielőtt legalább a falhoz lapulhattam volna, Mr. Bannister szálas alakja tűnt fel az orrom előtt. Amint megpillantott, megtorpant és rám kiáltott. - Állj, ne jöjjön közelebb. Kicsoda maga? - Lawrence - mondtam neki. - Ó, tényleg maga az? - sóhajtotta megkönnyebbülve. - Mit szól ehhez a rohadt ködhöz? - Gyakran előfordul a Himalájában - mondtam. - No de idebent, az épületben? - Beszivárgott a réseken. - Furcsa. Ön mit keres errefelé, Mr. Lawrence? - A könyvtárba igyekszem - mondtam. - Különben hogy van a fia? Helyes kis kölyök... Amint tapasztaltam, érdekli az itteni világ. Mr. Bannister bűnbánóan pislogott rám. - Az az érzésem, Mr. Lawrence, hogy elhanyagolom kissé a gyerekeimet. De hát a kötelesség az kötelesség. Néha elfog a kétség: helyesen tettem-e, hogy magammal hoztam őket? Azt akartam, hogy lássanak világot. Egy titokzatos, furcsa világot. Mert Hongkongba, teszem azt, bármikor el lehet utazni, de egy lámakolostorba bejutni nem olyan egyszerű. Pláne benne lakni! Azt szerettem volna, hogy ismerjenek meg egy merőben idegen kultúrát, amely sajnos már a kihalás szélén áll. Talán tévedtem és most csak unatkoznak szegények. Szóval, nem tudom, hol jár Dan, mostanában mintha egyre kevesebbet látnám. Talán a feleségemnek kellene többet foglalkoznia vele.

Ez az utolsó mondat véletlenül csúszhatott ki a száján. Kedvetlenül lehajtotta a fejét, mintha megbánta volna. - Hogy van Mrs. Bannister? Bannister fekete, vékony arcán rángatódzni kezdett egy izom. Szomorú harcsabajsza vele ugrándozott. - Grace jól van. Jól. Legalábbis azt hiszem. Ő is sokat sétál. Jön-megy, ismerkedik a kolostorral. Éreztem a hangján, hogy nem szívesen beszél a feleségéről. - Tereza szerencsére gyakran van vele... Tudja, a feleségem. .. nehéz napokon van túl, meghalt valakije és az utóbbi időkben kissé... hm... eleresztette magát. - Értem. - Hát akkor... azt hiszem, megyek is és megpróbálom felmérni a folyosókat... bár nem lesz egyszerű ebben a ködben. - Kérdezhetek valamit öntől, Mr. Bannister? - tartottam vissza egy kicsit. - Hát persze - simogatta meg a bajuszát. - Miről van szó? - Ön az alapítványuk titkára? Bannister tiltakozón emelte fel a kezét. - Ó, dehogy! Tulajdonképpen csak a műszaki szakértőjük vagyok. Fizetett alkalmazott, ha úgy tetszik. Nem mondtam volna még? A jelenlévő urak pedig egy eseti bizottság tagjai. Az úgynevezett Ngagpa-projekt eseti bizottságáé. A többiek néha titkárnak neveznek. Sokkal rövidebb, mint az eseti bizottság műszaki szakértője. - Önök régtől fogva ismerik egymást? Bannister csodálkozó tekintettel nézett rám, de aztán bólintott.

- Természetesen. Valamennyien jól ismerjük egymást. Azaz... - Igen? - Mr. Warton a kakukktojás, hogy úgy mondjam. - Ez mit jelent? - Ő nem ismert bennünket. Mi sem őt. Őt egy, az egyesületeket felügyelő állami bizottság delegálta közénk. - Mikor? - Cirka két hónappal ezelőtt. Miért kérdezi? - Furcsa ember - mondtam. - Az - bólintott Bannister. - Ezzel a megállapításával egyet kell értenem. - Eléggé mogorvának és... magának valónak tűnik. Bannister sóhajtott egyet. - És amint hallottam, intrikus is. Önt még nem környékezte meg, Mr. Lawrence? Igazi érdeklődés csillogott a szemében. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen, őszintén kíváncsi tekintetnek nem hazudhatok. - De, megkörnyékezett - mondtam. - Gondoltam. Ha nem akarja... ne mondja el. - Nincs titkolnivalóm - tártam szét a karom. - Nagyobb összeget ajánlott fel, ha elintézem, hogy ne Ngagpa kapja az alapítvány pénzét. - Elfogadta? - Nem akartam hosszasan vitatkozni vele. Úgy tettem, mintha elfogadnám, miközben eszem ágában sincs segíteni neki. Mit gondol, Mr. Bannister, Mr. Wartonnak miért olyan fontos, hogy ne Ngagpa kapja az önök pénzét? Bannister megsimogatta a bajuszát.

- Ezt nem tudom. Talán egy másik kolostor lobbistái megvették. Sok pénzt ígérhettek neki... - Mit gondol - folytattam mire lenne képes Mr. Warton annak érdekében, hogy ne Ngagpa kapja a pénzt? - Erre ne várjon választ tőlem! - Esetleg... gyilkolni is képes lenne? Bannister elgondolkodva a ködbe bámult, aztán rám. - Nézze, Mr. Lawrence, tudom, hogy ön ebben a kolostorban felelős ember, és ha én mondok önnek valamit, akkor annak súlya van. Éppen azért szeretnék óvatos lenni. Nem szeretnék megrágalmazni senkit. Történt itt az utóbbi időben egy s más, amiből arra lehet következtetni, hogy valaki szándékosan rossz hírét akarja kelteni Ngagpának. Márpedig egy rossz hírű kolostornak, ahol ártatlan embereket gyilkolnak meg -immár nem is tudom hányat nem adományoz senki pénzt. A gyilkos akár arra is számíthat, hogy a gyilkosságok következtében én mint szakértő, javaslatot teszek a bizottságnak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, húzzunk innen a fenébe és feledkezzünk meg mindörökre Ngagpáról. S ha ez megtörtént, valaki majd javasol egy másik támogatásra sokkal alkalmasabb kolostort. - Ez a valaki akár Mr. Warton is lehet. - Ezt is ön mondta, nem én. - Akkor csak úgy négyszemközt - hajoltam hozzá. - Ön elképzelhetőnek tartja, hogy Mr. Warton áll az események hátterében? Bannister elmosolyodott a bajusza alatt. - Ravasz és kitartó ember ön, Mr. Lawrence. Nem nyugszik, amíg ki nem mondom, amit hallani szeretne tőlem. Jól van, kimondom hát: igen, azt gondolom, hogy akár Mr. Warton is állhat az események hátterében.

- Nem tudja, Mr. Warton ért a fizikához? - A fizikához? Gőzöm sincs róla. De miért kérdi ezt? - Ön is látta azokat a furcsa jelenségeket, amik néha feltűnnek előttünk, vagy éppen körülöttünk. A kék fényre, a vörös villogásokra, a lángnyelvekre és hasonlókra gondolok. Bannister megsimogatta a bajuszát. - Igen, ezeken már én is elgondolkodtam, és őszintén meg kell vallanom, meg is ijedtem egy kicsit tőlük. Elsősorban a gyerekeimet féltem. Nem hiszek kísértetkastélyokban és szellemkolostorokban sem, ugyanakkor nem bánnám, ha elém állna valaki, és némi magyarázattal szolgálna velük kapcsolatban. Már csak azért is, mert nem tudom, hogy ezek a jelenségek költségigényesek-e vagy sem. Más szóval, kell-e anyagi forrásokat biztosítanom az eltüntetésükhöz. Különben fogalmam sincs, hogy mit gondoljak róluk. Ön mit gondol? - Jó kérdés. Bannister mosolygott és széttárta a karját. - Hát ez van, Mr. Lawrence. Mivel nincs rájuk magyarázat - legalábbis egyelőre nem tehetek mást, mint hogy folytatom a munkámat. De ha megengedi, a késemet azért kiveszem a zsebemből és a kezem ügyében tartom. Sose lehessen tudni. Éppen a könyvtárba és a raktárba indulok, nem valami szívmelengető terep, nem gondolja? - Miért nem kér meg valakit, hogy menjen magával? - Ó, hát az én munkám nagyon magányos munka, Mr. Lawrence. Néha hosszasabban el kell pepecselnem egyegy helyen, nem hiszem, hogy bárki is kibírná mellettem. Magamnak kell elvégeznem, bármennyire veszélyesnek

is tűnjék. Remélem, nem történik odalent semmi. Mindenesetre, ha nem jelennék meg a vacsoránál vagy a gyerekeim keresnének, tudja, hol talál. Viszlát, Mr. Lawrence. Bannister búcsút intett, és elbotorkált a ködben. Egyedül maradtam és a folyosó falához támaszkodtam. Vártam egy kicsit, majd utána indultam. 11 Nem kellett sokáig mennem, hogy rátaláljak. A kacatok termében bukkantam rá, amint az egyik fal előtt térdelt, mintha büntetésből került volna oda. Kezében kalapácsot tartott és időről időre a falra ütött vele. A kalapács karcsú, hegyes fejű szerszám volt, veszélyes fegyver, ha annak használják. A köd, amely eddig megkímélte a raktártermet, kezdett belopakodni az ajtón. Úgy nyomult utánam, mintha szándékosan követett volna. Bannister csak akkor döbbent rá, hogy a köd ismét körülfonja, amikor egyszer csak felemelte a fejét. Igyekeztem óvatosan megközelíteni - sajnos nem sikerült. Száraz papírlapokra léptem, amelyek megzörrentek a talpam alatt. Bannister ismét felkapta a fejét, és felém nézett. - Van itt valaki? - kérdezte felegyenesedve. Megpróbálhattam volna lelépni, de amikor lehajoltam a papírlapokért és gyorsan zsebre dugtam őket, a köd hirtelen elfogyott előlem, és én ott maradtam alig néhány méternyire tőle, kék fénybe burkolózva. Mert mondanom sem kell, hogy a fény ismét ott villogott körülöttünk, bár a köd szemmel láthatóan nem tett jót neki. - Ó, maga az? Már azt hittem... Nem fejezte be, csak legyintett egyet.

- Maga után jöttem - vallottam be. - Segítenék önnek, ha nem bánja. Bannister megtörölgette a bajuszát. - Igazán? Miért ez a nagylelkűség? - Kedvelem Ngagpát - mondtam. - Szeretném, ha megkapná a pénzt. Bannister megvonta a vállát. - Segíteni éppen segíthetne, ha lenne mit. Nekem nem segítség kellene, hanem valaki, aki elvégzi helyettem a munkát. Erre viszont - már bocsásson meg ön aligha alkalmas. Vagy tévednék? - Sajnos, nem téved. - Akkor viszont magamnak kell elvégeznem. - Mi az ott a kezében? - kérdeztem. Bannister a kalapácsra nézett. - Hogy ez mi? Nem fogja elhinni: egy kalapács. - Sóhajtott egyet, aztán felém nyújtotta a szerszámot. - Tessék, nézze meg! Nincs a nyelébe rejtve golyószóró, de még egy kis robbanószer sem. A kalapács nekem munkaeszköz. A falat pedig azért verem vele, mert meg akarok győződni róla, hogy milyen állapotban van. Még valami? - Semmi - morogtam kissé megszégyenülten. - Akkor, ha megbocsát, folytatnám a munkám. Felemelte a kalapácsot, és jó erősen a falra vágott vele. A köd ismét beborított. Bannister eltűnt a szemem elől, én pedig visszavonulót fújtam. Visszasétáltam a folyosóra. 12 A köd olyan sűrű lett, hogy akár harapni lehetett volna. Éppen azon tűnődtem, hogy vajon természetes vagy természetfeletti képződmény-e, mint a fények, a lángok,

vagy a nő a tigris hátán, amikor valaki megfogta hátulról a kezem. Hideg volt az érintése, mintha egy halott simogatott volna meg. Olyan gyorsan perdültem hátra, hogy egy búgócsigának is becsületére vált volna. Készen rá, hogy orrba vágjam a simogatót, de szerencsére nem került sor rá. Sue Bannister állt mögöttem, ködkoszorúval a fején. - Helló, Leslie - mondta. - Helló, Sue - mondtam én. Amíg mondtam, alaposan megnéztem magamnak. Nos, Sue Bannisterről csak úgy sírt a szomorúság. Mintha a köd a nedvességen kívül még bánatot is kent volna rá. Azt is azonnal észrevettem, hogy ki van bőgve a szeme. - Mi a helyzet, Sue? - kérdeztem, miközben fürkészve néztem rá, és megpróbáltam kitalálni, mi lehet a baja. Sue Bannister nem sokat teketóriázott. Rám emelte a tekintetét és nagyot nyelt. - Jó lenne meghalni - mondta. - Megint rossz kedved van? - kérdeztem óvatosan. Gúnyos pillantást vetett rám. - Hülye vagy? Azt látod talán, hogy fülig ér a szám? - Mi a baj, Sue? - igyekeztem megfejteni bánata titkát. - Hiányoznak a haverok? Sue válla megvonaglott. - Hát... valaki... valakik nagyon hiányoznak. - A barátaid? - Erről nem akarok beszélni. - Mi van Sánta Rókával? - Róla sem akarok beszélni. - Akkor kiről akarsz? - Tulajdonképpen senkiről. Van stukkerod? - Van - mondtam meglepetten. - Mit akarsz vele?

- Nem adnád kölcsön egy kis időre? Értetlenül csóváltam meg a fejem. - Mire kellene neked egy stukker? - Az az én dolgom. De ha nagyon kíváncsi vagy rá, hát alighanem lövöldözni kezdenék vele. - Csak úgy? - Nem csak úgy. Célzottan kezdenék lövöldözni. - Emberekre? Sue megnyalta a szája szélét. - Nem. Nem emberekre. Ők biztosan nem emberek. - De hát kikről beszélsz? - A rémálmaimról - mondta. - Neked rémálmaid vannak? - Már... régóta. Ideje lenne véget vetni nekik. - Nem tudnék valahogy segíteni? Sue fürkészőn nézett rám. - Ha megbízhatnék benned... ha tudnám, hogy megbízhatok... - Nem tudom, milyen biztosítékot adhatnék rá, de megpróbálnék segíteni... - És ha átversz? - Nem verlek át. Különben is, azt sem tudom, hogy mivel tudnálak átverni. - Hátha te is közéjük tartozol. - Kik közé? - hajoltam előre. - A rémálmaim közé. - Nem beszélnél kissé részletesebben is róluk? Sue a padlóra nézett, amit viszont nemigen láthatott a ködtől. Amikor ismét rám emelte a tekintetét, könnycseppeket láttam a szemében. - Ha tudnám, hogy beszélhetek... istenem, ha tudnám! Felemeltem a kezem, és megsimogattam a nedves haját.

- Bennem megbízhatsz, Sue! A lány felzokogott. Többször is megrándult a mellkasa, mintha nem kapna levegőt. - Istenem, ha bízhatnék benned, ha bízhatnék...! Ebben a pillanatban kirobbant valaki a ködből. Félretaszított, majd Sue Bannisterre vetette magát. Önkéntelenül is megpróbáltam elkapni, de átbújt a karom alatt és a falhoz taszította a lányt. - Fogd be a szád, te hülye! Ajánlom, hogy fogd be a szád! Csak a hangjáról jöttem rá, kicsoda. No és a termetéről is. Dan Bannister volt, Sue öccse. A kedves, szeretetreméltó Dan úgy lökte a falhoz a nővérét, hogy az úgy felkenődött rá, mint a palacsinta. Azt hittem, amint lepottyan róla, nyomban nekiesik az öccsének, de nem ez történt. Amint lehullott a falról a padlóra, összegörnyedt, és zokogni kezdett. Dan talán még meg is rugdosta volna - felemelt lábából legalábbis ezt a következtetést vontam le. Gyorsan elkaptam hát a lábszárát, amitől hanyatt esett. Nem szoktam gyerekeket bántani, ám most igencsak közel álltam hozzá, hogy ellássam a baját. Főleg, amikor észrevettem, hogy egy kihegyezett cöveket szorongat a kezében. - Megőrültél? - ordítottam rá. - Mi a fészkes fenét csinálsz? - Mi közöd hozzá? - ordította vissza. - Sue az én nővérem, nem a tiéd! - Ez még nem ok arra, hogy bántsd! Komolyan meg voltam rémülve. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy még a cöveket is beleszúrta volna Sue-ba feneketlen dühében.

Sue Bannister ekkor feltápászkodott, majd anélkül, hogy ránk pillantott volna, beleveszett a folyosó ködébe. Elvettem Dantől a cöveket, palástom öblébe rejtettem, majd felsegítettem a fiút a padlóról. - Mi a csoda történt veled? - dühöngtem. - Elvesztetted a józan eszed? Mit vétett neked, Sue? Dan megtörölgette a szemét. - Sokat járatja a száját. Láttam, hogy gyors változáson megy át az arca. Olyan sebesen ugrottak helyükre a vonásai, mintha gumiálarcot viselt volna. Másodpercek alatt eltűnt róla a harag, és csak némi sajnálkozás maradt a helyén. - Valóban nem kellett volna - mondta megnyugodva. Az az igazság, hogy kissé... tudod, Sue-ra vigyázni kell. - Milyen értelemben? - Hát... az apám szerint... és anya szerint is... Sue... instabli... instable... - Instabil - segítettem neki. - Ja - bólintott. - Instabil alkat. És depressziós. Sue... beteg. - Ki mondta ezt? - Az orvos. Apa... és anya ezért is hoztak ide bennünket. Azt mondták, hogy itt majd meggyógyítják. - Ki gyógyítja meg? - A szerzetesek. Ők képesek meggyógyítani. És ha találkozol vele... ne hidd el, amit mond. Sue néha úgy hazudik, mint a vízfolyás. Különben nem tudod, honnan jött ez a nagy köd? - Nem tudom - ráztam meg a fejem - Én tudom - mondta. - Legalábbis gyanítom. - Elárulod nekem is?

- Miért ne? Samtől, egy barátomtól hallottam, hogy mire képesek a szerzetesek Tibetben és Nepálban. Szerinte képesek esőt csinálni, ha akarnak, és ködöt is vagy vihart támasztani. Te nem hallottál még erről? - Hallottam - bólintottam. - És ez... igaz? - Egyesek ezt állítják. - Szerintem meg akarnak ölni valakit, és azt akarják, hogy ne vegye észre senki, ezért kell nekik a köd. - Kikről beszélsz? - A szerzetesekről. Gyamco megtáncoltatta a ruhákat, mintha lett volna bennük valaki, pedig nem is volt. Akkor pedig ködöt is tud csinálni. Most megyek és megkeresem Sue-t. Ne félj, nem bántom, már nem kell. Sue már magához tért. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle, elnyelte a köd. Megráztam magam és tovább sétáltam a folyosón. 13 Éppen azon törtem a fejem, hogy valóban Gyamco csinálhatja-e a ködöt, amikor ismét csak felbukkant az orrom előtt valaki. Ezúttal a harmadik Bannister-gyerek, Tereza. Tereza annak ellenére, hogy egy félhomályos folyosó ködbe burkolt közepén találkoztam vele, nem tett rám rossz benyomást. Testére simuló szük nadrágja és blúza inkább levetkőztette, mint felöltöztette. Ha kard lett volna a kezében, ősi, kelta regék nagyasszonyait idézte volna a ködfüggönnyel a háta mögött. Mintha Arthur király kerekasztala mellől állt volna fel, hogy csalárd hitvese után nézzen. Úgy villogott a szeme, mint a farkasé, ha bárányok nyomát követi.

Egyszerre vettük észre egymást. Tereza hátrahőkölt, majd amikor meggyőződött róla, hogy én állok vele szemben, elmosolyodott. - Hahó, maga az? Hála istennek, hogy itt találkozunk, legalább nem kell attól tartanom, hogy kiles bennünket valaki. Na mi a helyzet, szépfiú? Nincs kedve egy kis futó kalandra? Szerelem a ködben, mi? Maga próbálta már? - Keres valakit, Tereza? - próbáltam meg lehűteni a lelkesedését. - Hát hogyne - bólintott. - Én mindig keresek valakit. Most például a szerelmet. Végre megtaláltam. Maga bújik hozzám, vagy én bújjak magához? Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak ugrat. Mind a kettőt el tudtam képzelni róla. - Nemrég láttam a húgát - igyekeztem más vizekre evezni. - Tényleg? Hol? - Itt a folyosón. - Az öcsémet nem látta? - Őt is láttam. - Sajnos, sok bajom van velük - sóhajtotta. Ezúttal véresen komolynak éreztem a szavait. Csak még abban nem voltam biztos, hogy miképpen kell értelmeznem őket. - Mindegyiküknek megvan a maga keresztje -mondta, és egyszerre kiveszett az évődő hangsúly a beszédéből. - És nekem is megvan velük kapcsolatban. Nekem kell rájuk vigyáznom, hogy az ördög... Itt aztán el is hallgatott. Csodák csodájára ő is könnyezni kezdett. Akkora cseppek potyogtak ki a szeméből, mint a

tibeti óriásbabok. Lefolytak az arcán, le az állára, majd onnan a padlóra csöpögtek. Kénytelen voltam magamhoz ölelni. Tereza a vállamra hajtotta a fejét, és csak úgy rázta a zokogás. - Nekem kell törődnöm velük - panaszolta. - Már teljesen kivagyok tőlük. Tele van a fejük mindenféle hülyeséggel. Néha már arra gondolok, hogy... nem egészen normálisak. Ez anya genetikai öröksége. Remélem, belém nem sok jutott belőle, bár néha úgy érzem, hogy jómagam is terheli vagyok. Hát ilyen a családom, Mr. Lawrence. De azért jól megvagyunk. Szóval, nem meséltek magának ezt-azt? - Kiről kellett volna mesélniük? - Akárkiről. A szüléinkről, rólam, mit tudom én. A beteg agyú gyerekek fantáziája határtalan. - Ez azért talán túlzás. - Lehet, hogy az - bólintott. - Sajnos, nekem is megvan a magam baja, ezért néha talán túlzásokba esem. Ne gondolja, hogy egy mindenre kapható kis ringyó vagyok... de nem bírom már sokáig ezt a társtalanságot. Végső esetben lerohanok egy szerzetest és megpróbálom elcsábítani, ha maga nem akar kötélnek állni. Te jóságos isten! - Mi a baj? - hökkentem meg. - Ilyen az én formám - bólintott, és gyors csókot nyomott a képemre. - Éppen komolyabban rá akartam hajtani magára, de itt van az anyám. - Hol? - hökkentem meg. - A közelünkben. Érzem a pacsulija illatát. A franc se tudja, hány száz dollárért vette, de én még a WC-t sem fújnám be vele. Ha ki akar térni előle, szaporán tegye! És

ne feledkezzék meg rólam! Számítok magára! Éjjelnappal nyitva áll maga előtt az ajtóm. Na, viszlát! Éppen akkor tűnt el, mikor Grace Bannister kibukkant a ködből. Halkan maga elé dudorászott, mintha csak a félelmét akarná elűzni vele. Amikor megpillantott, rémülten felsikkantott, és a szája elé kapta a kezét. - Istenem, maga az? - kérdezte, amikor rájött, hogy ki áll előtte. - Maga az... izé... rinpócse? - Én vagyok - bólintottam. - Már-már azt hittem, meg akar valaki támadni. Ebben a rohadék ködben az orromig sem látok. Maga szerint normális dolog, hogy az ember a saját házában majdnem belefullad a ködbe? - Hát... nemigen - mondtam. - Maga mit csinál itt? - kérdezte félrehajtva a fejét. Végigfutott rajta a pillantásom. Grace Bannister még így, hervadtan is kellemes benyomást keltett. Néhány évvel ezelőtt minden férfi megfordult volna utána az utcán, és ha kicsit összekapná magát, talán még mindig sokan megfordulnának. Csupán az arcára telepedő pókháló és szemének enyhe vizenyőssége utaltak rá, hogy nem veti meg az alkoholt. - Sétálok - mondtam, mivel nem jutott okosabb az eszembe. - És maga? - Nagyjából ugyanazt teszem - felelte csak én lődörgésnek nevezném. És megpróbálok valami italhoz jutni. Ugye, maga jól ismeri ezeket az embereket? - A szerzetesekre gondol? - Csakis. Hozzám hajolt, és cinkosán pislogott rám.

- Adhatna velük kapcsolatban néhány bizalmas információt. - Miről van szó? - hökkentem meg. Grace Bannister körbeforgatta a fejét, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem hallgatódzik-e valaki a közelünkben. - Nos, arról - kezdte lassan -, hogy árulja el nekem, hol vannak azok a bizonyos helyek? - Miféle helyek? - Hát ahol azokat őrzik. - Miket? - ráncoltam össze a homlokomat. - Az üvegeket vagy palackokat, vagy mit tudom én, mi a francban tárolják ezek a piát. Mert senki ne akarja bemesélni nekem, hogy ezek a fickók nem isznak semmit. Mármint alkoholra gondolok. - Márpedig nem isznak. Ők nem. - Megesküszik erre? - Nem szoktam feleslegesen esküdözni, de biztos lehet benne, hogy igazat mondok. Grace Bannister ekkor nemes egyszerűséggel belerúgott a folyosó falába. - A francba! - kiáltotta és még egyet rúgott bele. - Én egyszer megölöm ezt a Bannistert! Esküszöm, szerzek egy hegyes cöveket, amilyeneket Dan farigcsál, és belenyomom a veséjébe. Hogy vehette magának a bátorságot, hogy egy ilyen szaros, száraz helyre hozzon? Ugyan már, rinpócse - fordult aztán ismét szelídebbre a hangja. - Ugye csak etet engem? Nem létezik olyan kolostor a világon, ahol a papok ne kotyvasztanának maguknak valami kis itókát. Az sem baj, ha helyi nevezetesség, elvégre nem szereti mindenki a whiskyt. Könyörüljön már meg rajtam, hé! Olyan száraz vagyok,

mint a trópusi homokon tévelygő medúza. Nos, szerez nekem valami innivalót? - Ha tudnék, szereznék - mondtam nem egészen őszintén. Grace Bannister bizalmasan belém karolt. - Tudom, kedves rinpócse, hogy semmit sem adnak ingyen ezen a rohadék világon, ezért én sem kívánom ingyen magától. Ha szerez nekem egy üveggel, kérhet tőlem, amit csak akar. Bannister miatt nem kell aggódnia, ilyenkor se lát, se hall. Fogja a kis kalapácsát meg a mérőszalagját és a számokkal szerelmeskedik. Én meg magával csinálnám ugyanezt. Jó, tudom, nem vagyok már kis fruska, de azért még nem szoktam csalódást okozni senkinek. Maga is meg lesz elégedve az üvegecske ellentételezésével. - Sajnálom, Grace - sóhajtottam és bocsánatkérőn megszorítottam a karját. - Attól tartok, félreérti a helyzetet. Ez lámakolostor, itt nincs helye szeszesitalnak. Lehet, hogy régen, az európai kolostorokban főztek sört... Grace kirántotta a karját a kezemből, és dühösen toppantott egyet. - Ezt a hülye dumát akár abba is hagyhatja! Nem vagyok kíváncsi az ostoba szövegére és tulajdonképpen magára sem! Ha nem tud segíteni rajtam, menjen a pokolba! És ne nézzen rám ilyen sajnálkozó tekintettel, mert... én nem is tudom, mit csinálok magával! Nem látta valahol ezt a hülye Bannistert? Bannister valószínűleg nem örült volna, ha rászabadítom a feleségét, ezért megráztam a fejem. - És a drágalátos gyerekeimet? - Azokat sem. - Hát ez egyre izgalmasabb - mondta. - Ez a Nagy Eltűnések Kolostora. Előbb a pia tűnik el, aztán a férjem,

majd a gyerekeim. Mondja, maga nem tűnne el végérvényesen előlem? Megrázta a fejét, és sírni kezdett. Éppen úgy, mint a család többi tagja, az egyetlen Mr. Bannistert kivéve. Elkente a képén a könnyeket, aztán belépett a ködbe. Úgy eltűnt benne ő is, mintha egy rohanó folyóba ugrott volna. 14 Őszintén szólva senkivel sem szerettem volna már találkozni, ezért csak óvatosan lépegettem előre. Minden ötödik lépés után megálltam és hallgatóztam. A köd közben egyre sűrűbb lett, és ha kicsit is hiszékenyebb lettem volna, akár azt is hihettem volna, hogy valóban nem természetes, hanem mesterséges képződménnyel van dolgom. A köd körülfolyt, csápokat növesztett, a csápok felém kapkodtak. Nem volt kellemes érzés ott bujkálni közöttük; nekem azért mégiscsak át kellett hatolnom rajtuk, ha be akartam jutni a könyvtárba. Átbújtam néhány felém tapogatódzó ködcsáp között, megkerültem egy önmaga körül sebesen forgó ködlabdát, s máris a raktárterem cifra ajtaja előtt találtam magam. Az ajtó mindkét szárnya csukva volt, pedig amikor ott hagytam a falat kopácsoló Bannistert, még mind a kettő tárva-nyitva állt. Ez tehát annyit jelentett, hogy vagy Bannister csukta be, vagy egy erre tévedt látogató. Megálltam az ajtó előtt, és szemrevételeztem a festményeket. Említettem már, hogy az ajtószárnyakra a lámavallás poklait festette az ismeretlen művész, mégpedig meghökkentően naturális ábrázolásmódban. A pokolban szenvedő szerencsétlenek olyan élethűen szenvedtek, hogy végigfutott a hátamon a libabőr. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy remélem, én sosem

kerülök egyik pokolba sem. Remélem, Sindzse, az alvilág ura kegyes lesz hozzám és kedvező újjászületésben részesít. Remélem... - Tetszik, rinpócse? Ismét úgy perdültem hátra, mint a búgócsiga. Mr. Warton állt mögöttem stukkerral a kezében. S ahogy az izgalmas történetekben lenni szokott, a fegyver csöve egyenesen rám irányult. - Maga az, Mr. Warton? - Na mit gondol? - A frászt hozza rám - törölgettem meg a homlokom. - Bocs, nem akartam. Mit csinál errefelé? - A könyvtárba megyek - mondtam. - Keresek magamnak egy jó könyvet. - Látja ezeket a képeket itt az ajtón? - Persze hogy látom. Csak nem ijedt meg tőlük? - és jelentőségteljesen a stukkerra pislogtam. - Ezek a poklok itt, hajói gondolom? - Azok - bólintottam. - Azok a fickók ott fent a fán kicsodák? - Szenvedő bűnösök - mondtam. - És azok ott? - Azok az ördögök. - Undorító fickók. - Kétségkívül. Bár nem tudok olyan vallásról, amelyben az ördögök vonzó, kellemes arcú, megnyugtató modorú, jól nevelt úriemberek lennének. Még az ördögimádók hitvilágában sem ilyenek. - Aha. És miért másztak fel a szenvedő bűnösök a fára? - El akarnak menekülni az ördögök elől. Látja, mi van a kezükben? - Nyárs?

- Minden nap ezerszer beleszúrják a bűnösökbe, akiknek másnapra begyógyulnak a sebeik, hogy azután újra kezdődhessen az egész. És ez így megy milliószor millió évig. - Szép kilátások. - Nos, a bűnösök megpróbálnak elmenekülni az ördögök elől, mégpedig úgy, hogy felkapaszkodnak egy fára. Csakhogy itt kegyetlen meglepetés éri őket. Látja a kezüket? - Véres. - Az bizony. A fák levelei, abban a pillanatban, ahogy a bűnösök hozzájuk érnek, éles pengékké változnak és összekaszabolják a tenyerüket. Warton felém fordult, és megcsóválta a fejét. - Maga... maguk ezt kultúrának nevezik? - Más mitológiák sem különbek. Warton kiköpött. - És azt akarják, hogy az alapítvány ezt támogassa az adófizetők drága pénzéből? Ezt az undorító képzeletvilágot? Erre akar ön rábeszélni engem? - Semmire sem akarom rábeszélni önt - tiltakoztam. - Bár arra azért felhívnám a figyelmét, hogy más kolostorokban ugyanez a helyzet. Egyebütt sem szebbek az ördögök, és a szenvedők sem szenvednek kevésbé. Warton összerázkódott. - Undorító. Ez volt az utolsó kísérletem, hogy megbirkózzam a viszolygásommal. Büszkén jelenthetem, hogy nem sikerült. Ha rajtam múlik, Ngagpa egyetlen centet sem fog kapni az alapítvány pénzéből. Azt már mintegy mellékesen kérdezem meg öntől, hogy remélem, tartja a megállapodásunkat?

Mielőtt felelhettem volna, erőteljes kopácsolást hallottunk a teremből. Warton felkapta a fejét. - Maga is hallja? Mi az ördög ez? - Kopácsolás - mondtam. - Mr. Bannister dolgozik odabent. - Mi az ördögöt csinál? - A falakat vizsgálja. Meg akarja határozni az újjáépítésre szánandó összeg nagyságát. - Na, azt vizsgálgathatja. Ember nem végzett még feleslegesebb munkát, mint ő. Gyerünk, beszélni akarok vele! Bár nem kedvelem a parancsolgatást, kinyitottam előtte az ajtót. Odabent, ha lehetséges, még nagyobb volt a köd. Vastag volt, sűrű, vattaszerű. Ahogy az ajtó kinyílt, abbamaradt a kopácsolás. Warton megtorpant, és fellépett a terem küszöbére. - Hé! - kiáltott bele a ködbe. - Maga az, Bannister? A küszöb magas volt: majd húsz centivel emelkedett ki a padló szintjéből. Warton nemes egyszerűséggel ráállt, hogyjobban lásson. Ösztönszerűen kaptam el a karját, és rántottam le a küszöbről. - Jöjjön le onnan, ember! Warton lehuppant a padlóra, majd a gyomromba nyomta a stukker csövét. - Mi a szart csinál maga, mi? Mi az, hogy jöjjek le a küszöbről? - Sosem mondta még magának senki, hogy errefelé nem szokás a küszöbre állni? - Na és ha mondta? Különben miért ne állhatnék rá, ha úgy tartja a kedvem?

- Azért, mert a küszöb alatt szellem lakik. Vérig sérti vele, ha rááll a lakása tetejére. Warton megcsóválta a fejét, és kihúzta a stukkert a gyomromból. - Maga tényleg hisz ebben az ostobaságban? Mert én nem. Miattam aztán duzzoghatnak a szellemek. Hé, Bannister! Merre van? Sem válasz nem érkezett a kérdésére, sem a kopácsolás nem folytatódott. - Lapul a fickó - morogta Warton. - Tart tőle, hogy megfúrom az ostoba tervüket. Pedig én megfúrom, az hétszentség! Ebben a pillanatban forogni kezdett körülöttünk a sűrű köd, mintha ventilátor forgatta volna. Ráadásul a kék fény is ragyogni kezdett - már amennyire a vattaszerű köd engedte. A ködbe fulladt kék ragyogást időnként vörös villanások törték meg, mintha villámlott volna valahol. - Mi a franc ez? - kérdezte Warton nyugtalanul ide-oda mozgatva a stukkerja csövet. - Kezd az idegeimre menni ez a rohadt hely! Meg akartam nyugtatni, de ebben a pillanatban mocorogni kezdett valami a köd mélyén. Előbb csak sötét folt volt, majd keze, lába, feje nőtt, s mintha egyenesen felénk suhant volna. - Na végre! - morogta Warton. - Itt van Bannister! - Ez nem Bannister - ráztam meg a fejem. Valóban nem ő volt. Fényes selyemköpenye, sárga, díszes süvege, ugyancsak sárga selyemöve arról árulkodott, hogy egy díszruhás szerzetes igyekszik felénk.

- Akkor... kicsoda? - kérdezte Warton, fegyvere csövével a jövevény mozgását követve. - Egy szerzetes. - Ismeri? - Nem látom az arcát. Valóban nem láttam. A palást nyaki része, valamint a fejfedő közötti részt vastag köd takarta, amelyen még a vörös villanások sem hatoltak át. - Talán Gyamco lehet - találgattam. Warton csak akkor szólalt meg, amikor a szerzetes hirtelen megtorpant. Lehetett vagy tízlépésnyire tőlünk. Úgy látszott, hogy bennünket figyel. Szakasztott úgy, ahogy mi őt. - Szentatyám... ön az? Mr. Gyamco? A szerzetes nem moccant, és nem is válaszolt. - Keith Warton vagyok. Már beszéltünk egymással. Bár sok mindenben nem értettünk egyet... Éreztem, hogy remeg a hangja. Mintha a nagyhangú Wartonnak kezdett volna inába szállni a bátorsága. A szerzetes hirtelen megindult felénk. Nem lépegetett, úgy suhant a levegőben. Jól láttam, hogy a széles szárú, kunkori orrú díszcsizmákat néhány centiméter választja el a padlótól. Warton hirtelen nagyot ordított. A szerzetes ugyanis felemelte a kezét, így suhant felénk. Ez még önmagában nem is lett volna nagy baj, elvégre akár áldást is oszthatott volna a kezével. Ő azonban nem áldást akart osztani. Nem bizony. Inkább halált. Kezében ugyanis kihegyezett facöveket tartott, s szemmel láthatóan az volt a szándéka, hogy belénk szúrja.

Mielőtt megmoccanhattam volna, Warton kezében megszólalt a fegyver. Nem durrant nagyot, inkább élesen csattant. Talán a köd is közrejátszhatott benne, hogy olyan furcsa volt a hangja, mintha nem is lett volna benne lövedék. Pedig volt. Láttam, hogy egyszerre csak füstös, fekete folt támad a díszpalást mellkasi részén. Vért azonban nem láttam. A szerzetes megtorpant ugyan, de nem vérzett. Aztán összeomlott. Méghozzá szó szerint. Hang nélkül omlott össze egyetlen ruhakupaccá. Mintha valaki a padlásról szórta volna le a díszöltözet darabjait. Warton leeresztette a fegyvert, és döbbent képpel bámult rám. - Látta? - nyögte. - Lát... ta? - Láttam - bólintottam. - Mi volt... ez? - Jöjjön, megnézzük! Mivel Warton meg sem moccant, magam lépegettem a ruhakupachoz. Amint sejtettem, nem volt benne senki. A díszruha díszcsizmástól, süvegestől, anélkül sétált felénk, hogy lett volna benne valaki. És a selyempalást mégis suhogott, a fejfedő mégis ingadozott, a csizmák pedig lépegettek, mintha egy szerzetest rejtenének. Pedig nem volt bennük szerzetes. Csupán levegő és köd. 15 Warton immár nem akart lelőni senkit. Rémült arccal a karomba kapaszkodott. - Jézusom... mi volt ez? Hol van... Bannister? - Fogalmam sincs róla.

Warton nagyokat nyelve igyekezett úrrá lenni a félelmén. Tisztességére legyen mondva, viszonylag gyorsan sikerült is neki. - Szemfényvesztés - mondta aztán rekedt hangon. - Las Vegasban különbeket is csinálnak. Dróton rángatták a ruhát. Várjon, megkeresem magának. Leguggolt a padlóra, majd a levegőbe kaszált a karjával. Amikor felegyenesedett, csalódottságot láttam a képén. - Nem találom, de ez nem jelent semmit. Távirányítással is mozgathatták. Hagytam, hadd keresse a távirányítót, jómagam inkább Bannister után néztem. Nos, Mr. Bannister nagyjából ott térdelt, ahol hagytam. A fal felé fordult és a kalapácsnyomokat vizsgálgatta. Bizonyára azt latolgatta, hogy milyen vastag lehet a fal. Warton észrevette, hogy találtam valamit, és lassan felém indult. - Nincs - mondta megcsóválva a fejét. - Sem zsinór, sem egyéb. Magánál mi a helyzet? - Ott van Bannister! - mutattam a térdelő titkárra. Warton megkönnyebbülve felsóhajtott. - Legalább ő megvan. Isten bizony, az elvarázsolt kastélyban érzem magam. Teljesen megzavart azzal a hülye, küszöb alatti szellemmel... - Hirtelen megtorpant és a háttal felénk térdeplő fickóra bámult. - Jézusom. .. ez nem Bannister! - Akkor kicsoda? - torpantam meg én is. Warton nem válaszolt, a térdeplőhöz ugrott és megragadta a vállát. Ettől a pillanattól kezdve nem láttam semmit. Mintha a köd szándékosan takarta volna el a két alakot. Megpróbáltam elhessegetni magam elől, de nem sikerült.

Belém kapaszkodott és nem volt hajlandó elszállni előlem. Vakon tapogatóztam előre, míg ismét csak ki nem világosodott a terem. Warton ekkor már a férfi mellett térdelt és éppen az arcába bámult. A férfi, akit korábban Bannisternek hittünk, nem próbált meg felállni. Annak ellenére sem, hogy Warton bizonyára felszólította rá. Amikor melléjük értem, már az okát is tudtam, hogy miért nem. Egy kalapács akadályozta meg benne. Egy hegyes végű, csőrös kalapács, amelynek csőre belefúródott a homlokába és ott is maradt. A sebből vér és sárgásszürke folyadék szivárgott a férfi pulóverének mellkasi részére. A halott Cezar Scott volt, az AIDS kórház biológusa. A köd újra összesűrűsödött és halotti leplet borított rá. Valaki kinyitotta, majd becsapta mögöttünk az ajtót. 16 Warton olyan elmélyülten nézegette a halottat, hogy szemmel láthatóan megszűnt körülötte a világ. Amikor meghallottam a közeledő lépteket, megragadtam a karját, és megpróbáltam tisztes távolságra vonszolni a néhai Scottól. - Hagyjon békén! - kísérelt meg kiszabadulni a szorításomból. - Hagyjon... meg kell még néznem... Aztán ő is felfigyelt a léptekre. Megrázta a fejét, és hagyta, hogy tovább vezessem. Nem messzire tőlünk néhány egymásra dobált deszkát láttam, mögéjük sikerült bevonszolnom. Éppen idejében ahhoz, hogy a jövevények ne vegyenek észre bennünket. Hárman voltak; terepszínű ruhában;

egyformán nyírott fekete szakálluk jószerével megkülönböztethetetlenné tette őket egymástól. - Az energiagyűjtők - suttogtam Warton fülébe. A három szakállas körbefogta a holttestet. - Ki ez? — kérdezte az egyik. - Scott - mondta a másik. - így hívják. - Biztos, hogy meghalt? - Nézd meg jobban, te hitetlenkedő! - Mi legyen vele? - Mi közünk hozzá? - Nem gondolod, hogy óriási balhé lesz majd belőle? Mielőtt a kérdezett válaszolhatott volna, kialudt a kék fény és mi ott maradtunk a sötétség mélyén. Szerencsére nem tartott soká a fénytelenség; a kék fény villant néhányat, vörösbe váltott, majd ismét kékké szelídült. Mire újra a halott férfira fókuszálhattam a szemem, a szakállasok már leléptek. Hirtelen vibrálni kezdett előttünk a levegő. Tapasztalatból már tudtam, hogy a vibrálás aligha jelent jót, ezért villámgyorsan berántottam a fejem a vállaim közé. Warton önkéntelenül is követte a példámat. Sőt még belém is kapaszkodott. Ami ezután következett, csodaszámba ment. Kezdődött azzal, hogy valahol felettünk köhögni kezdett valaki. Mindketten egyszerre kaptuk fel a fejünket, így egyformán jól láthattuk, amint a sötétbe burkolódzott mennyezetről lehullik a padlóra egy kötélvég. Vastag, fonott kötélvége volt; valószínűleg jakbőrből fonhatták a falusi mesterek. A másik vége viszont, csak az istenek a megmondhatói, hol tartózkodott. Lehetséges, hogy a mennyezethez erősítettek; például úgy, hogy egy

tartógerendához kötötték. Persze az is lehet, hogy maguk az istenek tartották, például Sindzse, a halottak ura, aki gyakorta vesz részt kétes kalandokban. A lényeg mindenesetre az volt, hogy ott lógott a kötél nem messzire tőlünk, mintha valaki hívogatni akart volna vele, hogy másszunk csak fel rajta mind a ketten. - Mi a fene... ez? - suttogta a fülembe Warton. - Egy kötél - súgtam vissza. - Azt én is látom. Mi az ördögöt akar ez jelenteni? Nem tudtam válaszolni rá, ezért bölcsen hallgattam. Szerencsére nem kellett soká hallgatnom. Néhány másodperccel a kötél lehuppanása után felbukkant valaki a levegőben. Előbb csak két csizmás lábat láttunk, aztán egy kopott, tépett palást szélét, majd kapaszkodó kezeket. Rövidre fogva a szót: a kötélen éppen lefelé mászott valaki. A meglepetés ereje belénk fojtotta a szót. Egy ősöreg, zöld képű, rozmár fogú, csimbókos hajú valaki ereszkedett le a kötélen. Ahogy lehuppant a földre, azonnal beugrott, hogy kicsoda. Egy nyen volt, egy betegségdémon, akit a gonosz istenek küldenek a világba, hogy bajt és bánatot hozzon az emberekre. A nyen csínytevései kimeríthetetlenek, már ha csínytevésnek lehet nevezni mindazt a temérdek gaztettet, amit elkövet. Hogy csak néhányat említsek közülük: megbetegíti a csecsemőket, elapasztja a tehenek és jakok tejét, letépi a háztetőket, mintha vihar tette volna, téli éjszakákon vizet locsol a falu utcáira, hogy reggelre csonttá fagyjon, és az óvatlanul járkálok a lábukat törjék rajta. Nos, egy ilyen nyen mászott le a kötélen a raktárteremben.

Ennek ellenére tisztában voltam vele, hogy a nyen aligha lehet igazi nyen, tekintettel arra az egyszerű tényre, hogy a nyenek nem léteznek. Kivéve természetesen a tibetinepáli hitvilágot. Akkor hogyhogy mégis láttuk a saját szemünkkel? Nos, úgy, hogy a valaki, aki leereszkedett közénk, nagyon is e világi lény volt. Csupán olyan maszkot húzott az arcára, amilyet ünnepélyes alkalmakkor a táncoló szerzetesek viselnek. Egyben azonban mégis különbözött tőlük. Míg a táncmaszkok nagyok, nehezek, néha tíz-húsz kilogrammot is nyomhatnak, ez a maszk könnyű volt, fejre simuló, mégis fenyegető. Warton mocorogni kezdett mellettem, amit nem vettem jó jelnek. - Csak nyugalom! - súgtam oda neki. - Ne csináljon ostobaságot! Inkább... A nyen körbepislogott, de nem eresztette el a kötelet. Mintha gyanakodott volna valamire. Láttam, hogy a maszk alatt szaporán pislog és a kék fényt fürkészi. Ebben a pillanatban Warton felpattant, és rávetette magát. Közben ordított, ahogy a száján kifért. - Fel a kezekkel... maga... izé! Tegye fel mind a két kezét... Már az indulásából láttam, hogy nem fog sikerülni, amit eltervezett. Ugrás közben beleakadt a lába egy ülőpárnába, nagyot rúgott bele, amitől a párna a levegőbe emelkedett, megperdült néhányszor, majd lehuppant a nyen előtt a padlóra. A párnát Warton követte. Elmarkolta ugyan a démon vállát, de mindjárt le is huppant vele együtt a padlóra. Fegyvere kiesett a kezéből és becsúszott egy közeli, háromlábú asztal alá.

- Most elkaptalak te... rohadék... gyilkos! - kiabálta egyre bizonytalanabbul. - Fel a kezekkel! Látod ezt a stukkert? A francba... hol a stukkerom? Ne félj, azért itt a nyakad a markomban! Ááááááá! Uúúúúúú! Jaaaaaaj! Kezeket, lábakat láttam magam előtt kavarogni. Felemeltem az öklöm, hogy rendet rakjak közöttük, de ekkor valami képen talált. Önkéntelenül is elfordítottam a fejem. És ez volt a szerencsém. A valami a számba ment a szemem helyett. A következő pillanatban úgy elkezdte marni a fogínyemet, hogy fájdalmasan felkiáltottam. Ám mindez semmi volt Warton ordításához képest. Ha lettek volna a teremben alvó denevérek, bizonyára a falnak repültek volna rémületükben. - Jaaaj! Istenem! Megvakultam! Kiszúrta a szemem a fickó! Jómagam úgy köpködtem, mintha egy első osztályú walesi célbaköpő versenyen a dobogóért küzdöttem volna. Éreztem, hogy a nyelvem is elzsibbad. Amíg én köpködtem, a megvakított Warton pedig egyfolytában ordított, a nyen természetesen lelépett. - A szemem! - jajgatta Warton. - Kifolyt a szemem! - Talán nem - mondtam. - Jézusom... úgy látja, hogy van még remény? - Remény mindig van. Különben felhívnám a figyelmét, hogy Delhiben, a Dzsanpaton ismerek egy üvegszemkészítőt, aki az eredetihez megszólalásig hasonló műszemet készít. Ha párjával veszi, még engedményt is ad. - Egyszer még megölöm magát! Hol a stukkerom? - Várjon, megkeresem. Megkerestem, matattam vele egy kicsit, majd a markába nyomtam.

- Hogy lássa, kivel van dolga, visszaadom magának. Elkapta a stukkert, majd villámgyorsan felém fordította. - Ha megmoccan, megölöm. Maga is benne volt a buliban? - Milyen buliban? - Hogy... megvakultam. Ugye maga szervezte meg, maga rohadék? Mellé ültem, átkaroltam a vállát és jókorát csíptem az oldalába. - Áááááá! - ordított egy nagyot. - Mit csinál, maga állat? Még egyet csíptem belé, még az elsőnél is nagyobbat. Ordítása fulladozó hörgésbe csapott át. - Hrrrrr! Jaaaaaj... hrrr! Megö... löm. Meghúzta a ravaszt. A fegyver csattant egyet, ám nem sült el. - Csak próbálkozzék! - biztattam. - Hátha az ön kezében az üres stukker is elsül. Warton erre felém akarta hajítani a fegyvert, csak éppen fogalma sem volt róla, merre van az arra. A stukker mégis felröppent a levegőbe, és nyomban el is tűnt a szemem elől. - Langyos, langyos - irányítottam. - Adjak még valamit, hogy megpróbáljon eltalálni vele? Várjon egy pillanatra! Mögé osontam és immár a hátsó részébe csíptem egy óriásit. Akkorát, hogy beléroppant az ujjam. Warton nem emberi hangon üvöltött fel. Elégedetten láttam, hogy hull a könnye, mint a záporeső. Erre csíptem még egyet rajta. Ennek a hatását már meg sem kísérlem leírni. Az inkvizíció rejtett kínzókamráiban nem szenvedtek úgy az eretnekek, mint ahogy Warton szenvedett.

Nem akartam túlzásba vinni a dolgot, csupán egyetlen egyet akartam még csípni rajta, de Warton örömteli kiáltása megakadályozott benne. - Istenem! Istenem! Látok! Újra látok! Hol van maga... aljas szemétláda? Megkerestem a stukkerját, majd visszatértem hozzá. - Itt vagyok - mondtam. - Mennyire lát? - Adja csak vissza a fegyveremet, mindjárt megtudja! - Csak pislogjon jó erősen! Én addig köpködök. - Adja vissza a stukkeromat! - Mindennek eljön az ideje. Azért csak visszaadtam neki. Mérlegeltem egy kicsit a helyzetünket, majd visszaraktam a golyókat a forgórészbe, úgy nyújtottam felé a revolvert. Warton szeme piros volt, és folyt belőle a könny, de már látott. Úgy kapta el tőlem a stukkert, hogy biztos lehettem benne: nem a vak véletlen vezényli a mozdulatát. - Most agyonlövöm - fenyegetett meg ismét. - Azt nagyon rosszul tenné - mondtam. - Maga megkínzott, megalázott... - Mintegy mellékesen megmentettem a szemét - tettem hozzá. - Hahaha! Mit nem mond? Megmentette a szemem? Hogy mentette meg? - Úgy, hogy belecsíptem a hátsójába - mondtam. - Azt akartam, hogy könnyezzen, s a könnyek mossák ki a mérget a szeméből. Mit gondol, sikerült volna, ha csak úgy rákiáltok magára, hogy kezdjen el sírni, mint a záporeső? Meg tudta volna tenni? Warton maga elé bámult, majd leeresztette a stukkert. - Szeretnék hinni magának. Mi a francot szórhatott a szemembe az a rohadék?

- Talán csilit vagy borsot. - Jézusom, még mindig csípi! Ki volt ez a féreg? - Gőzöm sincs róla - mondtam. - Honnan... jött... egyáltalán? - Odafentről... a gerendák közül. - Tényleg valami szellem? - Nagyon úgy nézett ki. - Elhúzok és kimosom a szemem. És ön? - Megpróbálom megtalálni a nyent. - Ha megtalálta, szóljon! Segítek agyonverni. Ismét egyedül maradtam a kacatteremben. 17 Amint egyedül maradtam, leültem a halott mellé, tenyerembe hajtottam a fejem, és gondolkodni próbáltam. Ha szerzetes lettem volna, bizonyára fülébe suttogtam volna a Bardóba, a Köztes Létbe vezető út állomásait, ám mivel nem voltam az, meg sem kíséreltem. Többek között azért sem, mert úgyis elkéstem volna vele. Mr. Scott lelke már ki tudja, hol járhatott a nagy világmindenségben, aligha érték volna utol suttogó szavaim. így hát imádságok helyett inkább gondolkodni próbáltam. Gondolatban végigfutottam a történteken. Elgondolkodtam a három szakállas energiagyűjtőn, Wartonon, és a nyenen is. Megpróbáltam összeilleszteni a szerteszét heverő mozaikdarabkákat, ám még túl kevés volt a birtokomban ahhoz, hogy bármiféle kép is kibontakozhatott volna előttem. Addig-addig törtem a fejem, amíg ismét csak lépteket hallottam az ajtó felől. Visszahúzódtam egy asztal mögé és vártam. Kip-kop, kopogtak a léptek, aztán egy homályba vesző alak bontakozott ki előttem. Majd még egy. Előrenyújtottam a

nyakam, hogy jobban lássak. Az első alak középtermetű, kissé hajlott hátú férfi volt, s csak amikor megcsillant a szemüvege, ismertem rá. Böhm doktor volt. Böhm doktor megállt a küszöbtől néhány méternyire, és a ködbe bámult, amely mintha megritkult volna az elmúlt percek során. Kissé görnyedten állt, s úgy forgatta a fejét, mintha keresne valamit. Lehet, hogy a halottat keresi? - kérdeztem magamtól. - Választ nem kaptam a kérdésre, s Böhm doktor is irányt váltott. A halottal ellenkező oldalon a falhoz sétált, és rászegezte a tekintetét. Fogalmam sem volt róla, mit nézegethet rajta, bár azért néznivaló lett volna rajta bőven. A kopott, lepergő vakolat, a pókhálók, a bennük szunnyadozó pókok, mindmind izgalmas látványt nyújtottak volna annak, akit érdekel Ngagpa növény- és állatvilága. Böhm doktor azonban nem az a fickó volt, aki odavan a pókokért. Akkor meg mi az ördögöt bámulhat rajta? Nem gondolhattam másra, minthogy a doktor ismét bekattant, és olyasmiket lát a falon, amik nincsenek is rajta. Aztán lassacskán furcsa jelenet bontakozott ki ámuló szemeim előtt. Böhm doktor fehér köpenye zsebébe nyúlt, és egy sztetoszkópot húzott ki belőle. Bedugta két végét a fülébe, s a tölcséres részét a falhoz illesztette. Már-már azt vártam, hogy rá is szól a falra: sóhajtson kérem egy jó nagyot és tartsa vissza a lélegzetét! Böhm doktor ekkor szabad kezével ismét kotorászni kezdett a zsebében és egy gumikalapácsot varázsolt elő belőle. Elegáns csuklómozdulattal rácsapott a falra, hallgatódzott, ismét rácsapott, ismét hallgatódzott, és így tovább. Böhm doktor valószínűleg tüdővészben szenvedőnek ítélte Ngagpa falait.

A másik alak, aki feltehetően Böhm doktort követte, nyugton maradt. Meg sem moccant mindaddig, amíg a doktor a falnál tevékenykedett. Ahogy azonban felállt, és öt méterrel odébb újra kezdte a kopogtatást és a hallgatódzást, ő is előrébb merészkedett. Kinyújtottam a nyakam, amennyire csak tudtam. Nyújtózkodásomnak meg is lett az eredménye: a Böhm doktor után leselkedőben Doris Hardaway doktornőre ismertem. Már néhány pillanatnyi vizsgálat is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam; a csinos doktornő nincs élete topformájában. Mintha sápadtabb lett volna a megszokottnál és az ajka is vértelenebb volt. A szeme azonban a régi fényében ragyogott: szelíd volt, kedves és megértő. Mintha csak azért lopakodott volna Böhm doktor után, hogy megsimogassa a fejét, vagy hogy barackot nyomjon a buksijára, aztán halk, szelíd szavakkal megrója, amiért elcsavargott és olyan dolgokat művel, amilyeneketjózan, épeszű emberek nem csinálnak. Gondoltam én. A szelíd, kedves, mélázó tekintetű doktornő azonban nem így gondolta. Ez abból is látszott, hogy immár ő is egy gumikalapácsot szorongatott a kezében. Előbb azt hittem, ő is odatérdel majd a doktor mellé, a falra üt a kalapácsával, aztán elkéri a dokitól a sztetoszkópot, és ő is meghallgatja, hogyan sóhajtozik a fal. Erre vártam, de nem ez következett. A csinos, kívánatos doktornő lábujjhegyre állt és így, pipiskedve közelítette meg Böhm doktort. Mintha baletttáncosnő lett volna, bár ez a pipiskedés azért másféle

pipiskedés volt. Elsősorban azt a célt szolgálta, hogy Böhm doktor ne hallja meg a közeledését. Hát nem is hallotta meg. A jó Böhm doki még mindig a fal lélegzését hallgatta, amikor Hardaway doktornő felemelkedett mögötte és lecsapott a kalapácsával. Ám nem a falra, hanem a doktor fejére. Böhm doktor úgy dőlt el, mint egy tarkón lőtt krumpliszsák. Nyögött valamit a fal felé - talán azt, hogy bocsánat, most megszakítom a rendelést és szundikálok egyet aztán kinyújtózott a padlón. Hardaway doktornő ekkor lázas munkába kezdett: előbb a sztetoszkópot, majd a doktor kalapácsát, végül a sajátját tüntette el a nadrágjában. Ekkor vette csak észre, hogy nem messze tőle ücsörög valaki a falnál. Óvatosan, nehogy felhívja magára a figyelmet, odapipiskedett hozzá. Aztán akkorát sikoltott, hogy talán még a köröskörül heverő, penészes szakadt ülőpárnák is felriadtak szendergésükből. Ha bárki is azt hinné, hogy Hardaway doktornő egeret látott - templomokban néha előfordul, és az ilyen egerek rendszerint igen szegények nos, alaposan tévedne az illető. Merthogy Hardaway doktornő nem egeret látott, de nem ám! Hardaway doktornő a halott Cesar Scottot pillantotta meg, homlokában a hegyes fejű kalapáccsal, amitől egy pihenő egyszarvúra emlékeztetett. Hardaway doktornő észrevette Scottot, sikoltott, ugrott egyet hátrafelé, megbotlott egy ülőpárnában, a fenekére ült - ez utóbbival kapcsolatban azonnal feltörtek bennem a kellemes emlékek -, majd felpattant és ismét sikoltott egyet. Sikoltása teljesen feleslegesnek bizonyult, mert sem Mr. Scott, sem Böhm doktor nem ébredt fel tőle, és jómagam is tovább lapultam, mint az a bizonyos melléktermék a fűben. Hardaway doktornő ekkor gigászi

tevékenységre szánta rá magát: megpróbálta a hátára kapni az eszméletlen Böhm doktort. Nem kellett hozzá egyetlen percnél több, hogy megállapíthassam: Hardaway doktornő előző életében aligha rakodómunkásként kereste a kenyerét. Hiába próbálta vállára kapni a doktort, jó ha a térdéig fel tudta emelni. Harmadik nekifutása után - Böhm doktor szerencséjére - felhagyott a próbálkozásokkal és más módszert választott. Belekapaszkodott a doktor ritkás, szőke hajába és ennél fogva kezdte a kijárat felé vonszolni. Behunytam a szemem, mert még nézni is rossz volt, amit csinál. Böhm doktor viszont még erre sem ébredt fel. Gondolatban küldtem egy imát Dordzse Cshanghoz, hogy ha lehet, vegye magához Böhm doktor lelkét. Megvártam, amíg a doktornő elhagyja vele a termet, akkor aztán erőm fogytán leroskadtam néhány ülőpárna tetejére. Egészen addig ültem ott, amíg fel nem bukkant előttem a tigris és a rajta lovagló, bikinis hölgy. A hölgy a már ismert módon pezsgőspoharat tartott a kezében és mosolyogva rám emelte: - Boldog születésnapot, Te-la! - mondta tagolt, érthető hangon. Nem volt kedvem visszamosolyogni rá.

Tartalomjegyzék

A regény fontosabb szereplői

Ngagpa kolostorának rövid története ELSŐ NAPJAIM NGAGPA KOLOSTORÁBAN 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 TOVÁBBI NAPJAIM NGAGPA KOLOSTORÁBAN 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17