LESLIE L. LAWRENCE A VÉRFARKAS ÉJSZAKÁJA
NÉPSZAVA
',
LİRINCZ L. LÁSZLÓ, 1988 ISBN 963 322 735 6 1 Alighanem az elmúlt éjjel volt január egyik leghidegebb éjszakája. Megkopogtattam a hımérıt, lekapartam az üvegérıl a ráfagyott havat. 31 °Cot mutatott. Alattam, másfél kilométeres mélységben, reggeli álmából ébredt a falu. Piros háztetıin megtört a nap bágyadt, sárga fénye. Kutyák ugattak, jó torkú kakas üdvözölte a napkeltét. Néhány percig hallgattam diadalmas énekét, amelybe belebelevágott egy tehénkolomp, aztán nekiláttam reggeli tornámnak. Lerugdostam az erkélyrıl a havat, csináltam néhány fekvıtámaszt, kihoztam az expandert, és addig húzogattam, amíg kellemesen el nem zsibbadt a karom. Éppen végeztem az expanderezéssel, amikor a hegyi vasút állomása felıl hangos vonatfütty hasított a reggelbe. S mivel gyermekkorom óta, isten tudja, miért, a vonatfüttyrıl a reggeli jut az eszembe, elhatároztam, hogy lesétálok a panzió éttermébe. Felöltözködtem, s a recsegı, kanyargó csigalépcsın leballagtam a földszintre. A hófehér abrosszal terített asztalok mellett még csak kevesen hódoltak a frissen fejt tej és juhsajt élvezetének. Biccentettem jobbrabalra, aztán lecsücscsentém az asztalom mellé, amelyet egész tegnap estig Friedrich Müllerrel, a Frankfurter Rundschau" bőnügyi riporterével osztottam meg. Mivel régen túl voltunk már a karácsony és a szilveszter zsúfoltságán, kettesével foglaltunk helyet az eredetileg négy személynek szánt asztaloknál. Éppen csak magam alá húztam a székem és felemeltem a reggeli lapot, amikor felbukkant a konyha lengıajtajában Frau Zöllner, kezében óriási csupor tejjel. 'Udvariasan ölem be ejtettem az újságot, és rámosolyogtam rózsás arcára. Olyasféle arca volt, amellyel szemben nem maradhatott közömbös az ember. Még az sem, aki különben utálja a tejet. A rózsás arcú, termetes asszony óvatosan letette az orrom elé a tejesköcsögöt, fehér köténye sarkával lesöpört néhány nem létezı porszemet az asztalról, és ugyanezzel a mozdulattal kezem ügyébe billentette a zsömléskosárkát, - Grüss Gott, Herr Lawrence! - Grüss Gott, Frau Zöílner! Megfogtam az újságot, letettem a mellettem íévı székre. Kortyoltam egy jó nagyot a tejbıl, aztán felnéztem a fogadósnéra. - Óhajt valamit, Frau Zöllner? Összerezzent, gyenge kis mosolyt erıltetett az arcára. Bocsásson meg, Herr Lawrence..., én nem is tudom. Istenem... Talán Herr Müller... Ha jól tudom, Herr Müller... rendır. ' - Rendırségi riporter - mondtam. - De... van kapcsolata a rendırséggel, igaz? Elszakítottam a szemem újságom hívogató címlapjáról, és kíváncsian hátratoltam a székem. - Csak... nincs valami baj, Frau Zöllner? A fogadósné arcáról lehervadt a mosoly. Szája megrándult, könnyek csillantak meg a szemében.
- Az a helyzet, hogy... megölték Gusztit! Mint a vadászkutyában, ha szagot kap, megmozdult bennem valami. Néhány apró manócska riadót dobolt a lelkem mélyén. - Mit beszél? Megöltek valakit? Mikor? Az... éjszaka. - Értesítették a rendırséget? - Siegrnüller tudja. Hiszen éppen ı talált rá. Na és?' - Nem tud vele mit kezdeni, azt mondja. Kivel? - Hát a Gusztival. Folytattuk volna, amikor harsány Grüss Gott!" kiáltások közepette megérkezett asztaltársam, Friedrich Müller, minden idık legszemtelenebb rendırségi riportere. Bár e kitüntetı elnevezést néhány évvel ezelıtt én ragasztottam rá, azóta számottevı embertömegek csatlakoztak megállapításomhoz. Herr Müller odarontott az asztalhoz, derékon kapta Frau Zöllnert, megforgatta, és cuppanós csókot nyomott az arcára. - Jó reggelt, szerelmem! Dupla fölt kérek a tejemre! Hangos csattanással ráhuppant a székére, és csak akkor vette észre, hogy nincs minden rendben Frau Zöllner körül, amikor tekintete az asszony remegı kezére tévedt. - Mi a fene! Csak nem jött vissza Zöllner? Az említett úr, Frau Zöllner különváltan élı férje, idırıl idıre felbukkant a semmibıl, hogy óriási ordítozások közepette levágja volt feleségét néhány száz frankra. S a szerencsétlen Frau Zöllner, hogy megszabaduljon tıle s hogy elkerülje a botrányt, inkább adott, csak hogy békén maradhasson. - Ha óhajtja, felpofozom - mondta önfeláldozó lelkesedéssel Müller, és kidomborította a mellkasát. Frau Zöllner könnyein át is rámosolygott. - Ó, dehogy, Herr Müller! Köszönöm a segítségét... Alkalomadtán szívesen venném..., de most nem errıl van szó. - Hát akkor mirıl? - tudakolta Müller, és közelebb húzta magához a köcsögét. - Adó? - Megölték a Gusztit! Müller kezében megállt a köcsög. Kicsodát? A Gusztit! Müller rám nézett, én rá. S mivel az égvilágon semmit nem tudott kiolvasni a tekintetembıl, visszafordította az arcát Frau Zöllnerre. - Ki az a Guszti? Frau Zöllner ekkor olyat tett, amivel megsértett minden írott és íratlan szabályt. Leroskadt az egyik szabadon álló székre - a vendégek székére! , és megtörölgette a szemét. - Amikor ilyen kicsi volt... ekkora ni! - és mutatta , kosárkában hoztam el. Luganóból. Ott lakik a bátyám, ugyanis. Ide akartam hozni, de Zöllner utálta. Csak azért, mert nekem tetszett. Végül is az apám fogadta be. Müller megsimogatta szıke bajuszát és elgondolkozott, Belenézett a köcsögébe, mintha fuldokló legyet keresne benne. .''- Frau Zöllner, ön azt mondja, hogy Guszti egy, izé... tehén? Nem vallott különösebb éleselméjőségre a kérdése, pedig a törékeny termető, nagy bajusző Müíler Európa legismertebb, legrafináltabb és legsikeresebb bőnügyi riporterei közé
számított. - Borjú, kosárban? - néztem rá szemrehányón. Müller megvonta a vállát. - Hát egy nagyobb kosárba csak belefér, nem? Ellenkezni akartam vele, aminek az lett volna a következménye, hogy végeláthatatlan vitába bocsátkozunk arról a fontos kérdésrıl, hogy egy borjú belefére egy kosárba, vagy sem. Frau Zöílner azonban, mintha megérezte volna a veszélyt, gyorsan közbevágott, - Guszti egy kutya! Müller lesunyta a fejét, és hitetlenkedve nézett az asz szonyra. - Milyen kutya? - Német juhász. És... tiszta fekete. Ezért is tetszett meg annyira. Csodaszép kölyök volt, és... akkora tappancsai voltak, mint egy medvének. - Biztos csinált valami balhét - mondta Müller, és letörölte bajuszáról a tejcseppeket. - Egy ekkora kutya nagy balhékat tud csinálni. - Ugyan már - mondta az asszony enyhe felháborodással a hangjában , Guszti volt a világ legszelídebb kutyája. Hiszen éppen ez volt vele a baj. Nem bántott senkit. Még a macskákat sem. Ezért utálta Zöllner. Hogy mi a fenének 8 etetni egy ekkora mafla kutyát, aminek semmi hasznát nem veszi az ember! Gondolatban igazat adtam a részeges Zöllnernek, de óvakodtam tıle, hogy ki is mondjam, amit gondolok. - És... hogy ölték még? - kérdezteMülier. - Megmérgezték? Frau Zöllner lassan felállt, és a szoba padlójára hulló vörös színő sugárcsíkokra meredt. - El... harapták a torkát. Mülier eltátotta a száját, én meg éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan rossz érzés húzódik a nyakam felé, és arra késztet, hogy megsimogassam az ádámcsütkám. Ezt hogy érti? - Ahogy mondom. Egyszerően elharapták a torkát. - Egy másik kutya? - Gusztiét? Lehetetlen. Nem volt hozzá fogható kutya egész Svájcban. - De hiszen ön mondta, hogy szelíd volt, mint a bárány segítettem Müllernek. Na igen... Csakhogy, ha megtámadták, meg tudta védeni magát. - Ha nem kutya tette, akkor micsoda? '- Herr Siegmüller szerint... farkas. - A fenébe is, jó lesz vigyáznunk! - mondta Müller, és kettétört egy kiflit - Herr Lawrence és én ugyanis kirándulni készülünk délután. Nem lenne kellemes, ha egy sziklatömb mögül elénk toppanna egy farkas. Frau Zöllner szelíden megcsóválta a fejét. ~ Erre nincsenek farkasok, Herr Müller, évtizedek óta nincsenek! Elırehajoltam, rá tettem a kezem, a kezére. - Arra gondol, Frau Zöllner, hogy valaki megölte a kutyáját..., illetve az édesapja kutyáját? Szabad kezével lesöpört egy morzsát az asztalról, és megvonta a vállát. - Nem tudom. Még nem láttam szegényt. És... talán nem is lesz erım megnézni. - Honnan tudja egyáltalán, hogy megölték? - Siegmüller ırmester volt itt reggel. İ találta meg Gusztit. Hol? A... faluból kivezetı hegyi út mellett. Már... döglött volt? - Igen. Szegény Guszti addigra már kiszenvedett. - Máskor is elıfordult, hogy a kutya éjszaka elelkóbo rolt?
- A legritkább esetben. Guszti nyugodt állat volt. Mit keresett volna a falun kívül? - Mondjuk, egy másik kutyát. - Rajta kívül van még két kutyája az apámnak. - Tehát elharapták a torkát... Hm. Talán mégis erre lopakodhatott egy farkas. Hátha nem vették észre sem a rendırök, sem a hegyi vadászok. Talán zergékkel táplálkozott, így a gazdáknak sem tőnt fel - töprengett Müller. Frau Zöllner felállt. - Arra szeretném kérni, Herr Müller, hogyha megnézné Gusztit. Hátha... Hátha? - Óh, Istenem, igazán nem is tudom mit mondjak! Hiszen ön rendırségi ember! Ha odamenne és megnézné... Lenn van a faluban. Siegmüller behúzta apám udvarába. Köszönöm, Herr Müller. El akart menni, de elmarkoltam a kötényét. - Frau Zöllner, bocsásson meg, de van haragosuk? - Haragosunk? - Meghökkenve húzta fel a szemöldökét, mintha illetlen dolgot kérdeznék. Errefelé nem szokás az olyasmi. Mi mindnyájan szeretjük egymást. Már a nyelvemen volt, hogy a lelépett Zöllnerrel is eze a helyzet, de még idejében lakatot tettem a számra. - Elképzelhetetlen, hogy valaki, mondjuk bosszúból megölte a kutyáját? - Bosszúból? Hiszen... úgy élürik itt valamennyien, mint a testvérek. Itt még egy csirkét sem ölt meg soha senki, Herr Lawrence, hacsak nem a sajátja volt. 10 Müller az asztal alatt diszkréten a lábamra taposott. - Természetesen megnézzük a kutyát, Frau Zöllner. És nemcsak éri, hanem Herr Lawrence is. Igaz, Herr Lawrence? - Természetesen - mosolyogtam. Frau Zöllner elégedetten biccentett, és köténye sarkával kitörölt egy könnycseppet a szemébıl. - Köszönöm, uraim. Amikor eltőnt a forgóajtó mögött, Müller szemrehányó pillantással csóválta meg a fejét. - Majdnem elrontotta a dolgunk, Lawrence. Hát persze hogy megnézzük Gusztit! - Mit akar látni rajta? Én? Az égvilágon semmit! Hiszen tiszta ügy, nem? Egy mafla, mélák kutya, amelyik találkozik éjszakai kóborlása során egy farkassal vagy egy harcíasabb kutyával. Összeverekszenek, és a mélák ráfizet. Nem akarok én látni rajta semmit! ! Hátakkor? - Mi az hogy hát akkor? Holnaptól kezdve tripla föllel szándékozom inni a kávémat... és ugyanezért a pénzért. Még mindig nem érti? Uramisten, kikkel rakják egy asztalhoz az embert, így utószezonban t Ha van kedve, egy óra múlva találkozhatunk idelenn, megnézzük a döglött kutyát, és megfeledkezünk az egészrıl. Rendben? Bólintottam. A rossz érzés azonban csak nem akart elmúlni a torkom környékérıl. Mármár azt latolgattam magamban, hogy elveim ellenére korán reggel lehajtok egy pohárka fenyıpálinkát, amikor valaki fölém tornyosodott. Egy ismeretlen, magas fekete képő férfi. Leharaptam a kiflim végét, ittam rá egy korty tejet megvártam, amíg nagy zörgéssel, anélkül hogy engedélyt kért volna rá, mellém telepszik. Letettem a szalvétát, és vára 11 ko.va nó.tcm rá. A fekete ember barátságosan elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét. - Herr Lawrence?
Körülbelül ezer arc bukkant fel röpke pillanat alatt az emlékezetemben, de az övé nem volt közöttük. Sıt, abban sem voltam biztos, hogy láttame már valahol. Ja. Meghajolt, és megszorította a kezem. - Enrique Hernandez. Mo'rid ez a név magának valamit? - Hát... İszintén szólva... - Ne mentegetızzék, kérem! Kávéültetvényes vagyok Brazíliában... bocsánat... lehetne angolul? Úgy beszélt németül, mint egy kezdı nyelvtanfolyam leggyengébb tanulójaaz elsı félév végén. Csak a kiejtése volt valamivel rosszabb. - Ezer örömmel. - A feleségem ismeri magát, senhor Lawrence. Egy összejöveteleri találkoztak, Rióban. Ön bizonyára nem emlékszik rá... Néhány évvel ezelıtt. A latinamerikai lapok csak önrıl írtak akkoriban. Amikor megoldotta a suttogó árnyak öblének rejtélyét. Csüggedten néztem a bázeli Zeitung szalagcímeire, mert az a ködös érzésem támadt, hogy ezen a napon már aligha fogok újságot olvasni. Pedig Isten a tanúm, hogy kizárólag pihenni jöttem ide, ebbe az eldugottnak tőnı faluba. Csakhogy vane eldugott falu ma már a nagyvilágban? - Valóban? - mosolyogtam kedvetlenül, mert nem szeretem, ha régi ügyekre emlékeztetnek. És fıleg azt nem, ha újjal mutogatnak rám. Müllernek is a lelkére kötöttem, nehogy kikottyantsa valakinek, kivagyok. Hernandez, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, elmosolyodott. - Természetesen nincs szándékomban felfedni az inkognitóját, senhor Lawrence... csak... Éppen ettıl féltem. Ettıl a csak"tól. Igen? Elkomorult, és pattintott az ujjával. Hosszú, erıs, kávé 12 barna ujjai voltak. Igen erısen kiütközött rajta az afrikai vér. - Az a helyzet, hogy a feleségem beszélni szeretne önnel, Mr. Lawrence. - Hm - dünnyögtem megadóan. - És mirıl? Úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Közel hajolt hozzám, és erıs, talán túlságosan is erıs ujjaival megmarkolta a csuklómat. - Senhor Lawrence, bízhatom önben? Kihúztam a csuklóm a kezebıi, és hátradıltem a széken. - Mirıl van szó? - A feleségem csodálja magát! - A fenébe is, ember, csak nem féltékeny? Meghökkent, aztán csak legyintett. Ugyan már! Nem errıl van szó! A feleségem beteg. Ezért is jöttünk el Rióból. Orvosai azt tanácsolták, hogy egy abszolút környezetváltozás jót tenne az idegeinek. Hó meg ilyesmi. Ami nincs Rióban. Fagy, például. - Úgy érti, hogy a feleségének az idegeivel vannak problémái? - kérdeztem óvatosan. - Úgy is lehet mondani - bólintott. - Nekem viszont az a véleményem, hogy a feleségem kezd bedilizni. Ha már egészen be nem csavarodott. - És... mennyiben tudnék én segíteni? Hiszen nem vagyok orvos. - A feleségemnek nem is orvosra van szüksége. - Hanem? - Valakire, aki kibeszéli a fejébıl az ostobaságait. Mondhatnám azt is, hogy belebolondult a jómódba. Bezzeg nekem gyermekkoromban nem volt idım marhaságokkal törıdni! Vágtam a nádat, mert nem akartam éhen dögleni. - Mintha ostobaságokat említett volna.
- Nos, igen. A feleségem... bizonyos ideje olyan, mintha megzavarodott volna. Különféle elképzelései vannak. Azóta, mióta eljárt azokra az átkozott összejövetelekre, azok közé a mocskos feketék közé. Furcsa volt, hogy éppen ı szidja a feketéket, akinek leg 13 in iié|tcr vet csordogált az ereiben, i. ii- .1 scmem. Hozzászoktam már cif kU .ogc viniu szertartásokra járt? Azokhoz a disznó varázslókhoz. Ott tömték tele a fejét. Azóta látomásai vannak. És üldözési mániája. Azt képzeli, hogy valaki az életére tör. Tudja hogyan? - Honnan tudnám? - Az illetı - most jól figyeljen! - viaszfigurát készített, amely Jpant, a feleségemet ábrázolja. Aztán megfelelı' hókuszpókusz kíséretében a figurát átdöfködte tőkkel. Joan azóta sorvad és... halni készül. Mit szól hozzá? - Hm. Ezt ı honnan tudja? - A varázslók mondták neki. Mi a véleménye a dologról? Mi a fene lehetett volna? - Nézze csak, senhor Hernandez - kezdtem óvatosan. Elıfordulhat, hogy az ember hisz valamiben, ami végül is nem létezik. Ugyanakkor az ember tudata... - Lárifári! - szakított félbe. - Tudat meg fittyfene! A feleségem sült .bolond. És az lesz még inkább, ha valaki nem beszéli ki a fejébıl ezeket az ostobaságokat. Én már megpróbáltam, nem ment. Sıt... erélyesebb módszert is alkalmaztam. - Hogyhogy? - Felpofoztam. Valaki azt a tanácsot adta, hogy alkalmazzak sokkterápiát. Ha hisztizik, pofozzam fel. - Erre ı? - Mit mondjak, nem javult tıle. Aztán itt van Sabu is... - Az kicsoda? - Elsı házasságomból való fiam. Tizennyolc éves kamasz. Éppen elég baja .volt neki is a feleségem miatt, és ráadásul most, hogy... Elhallgatott, és reménytelen mozdulatot tett. Én meg arra a kétségbeesett elhatározásra jutottam, hogy beszélek az asszonnyal. Uramisten, mit veszíthetek vele? - Sabu? - kérdeztem gépiesen. - Furcsa név... Mintha már találkoztam volna vele. 14 - Persze hogy találkozott - mondta komoran. - Az elsı feleségem ötlete volt. Látta Korda Bagdadi tolvaját? - Hogyne - bólintottam. Korda Sándor kétszeresen is a honfitársam volt: úgy is mint magyar, és úgy is, hogy hozzám hasonlóan ı is Angliában talált magának második hazát. - Emlékszik a tolvajra? - Homályosan. - Egy Sabu nevő filmszínész játszotta. Amikor a feleségem megpillantotta... hogy is mondjam csak... beleszeretett. Azt mondta, ha fiúgyerekünk lesz, Sabu lesz a neve. Ezután nemsokára meghalt. Most meg itt van ez a dolog is... a fiú ugyanis... Igen? - Szerelmes. Nagyot sóhajtottam, és visszatért a szemem a széken heverı újság hívogató címlapjára. Uramisten, mit vétettem, hogy ezen a szép, kristálytiszta reggelen a Hernandez család ügyesbajos dolgaival kell terhelnem a lelkem. - Igazán? - sóhajtottam. . - Nem is kérdi, hogy kibe? - Kibe?
( - Luella Andradéba. Na, mit szól hozzá? Életemben elıször hallottam ezt a nevet. - Nincs szerencsém ismerni a kisasszonyt - nyögtem kétségbeesetten. - Kisasszony? Hahaha! Különben majd lesz szerencséje. Le nem mászik egy percre sem a fiam nyakáról! - Eszerint a kisasszony itt tartózkodik a Havasi Kürtben? - Itt bizony. Mi a fenét csinálhattam volna? A fiam jövıre nagykorú... Az a nı meg követi, mint az árnyék. Igyekeztem roppant bölcs képet vágni. - Gondolom, pénzrıl van szó. - Naná! Minden vagyonomat a fiam örökli. Ne kérdezze, mennyit! Ha a nı hozzámegy, milliomos lesz. Egyik napról a másikra. Leszállhat a színpadról, és szögre akaszthatja a balettcipıjét. 15 fS.cmit izé... Andrade kisasszony baletttáncosnı? Az, hogy az ördög vigye el! De nem ám valami klasszikus balettban, a Hattyúk tavában, vagy mi az ördög, tudja, azokban a fehér szoknyácskákban, mert az még valami, hanem ezekben az istenverte modern csábtáncokban. Fenn sincs semmi, lenn sincs semmi. Alul meztelen a feneke, felül meg... Horkantott, és ismét reménytelen mozdulatot tett. - Nagyon kérem, senhor Lawrence, jöjjön velem, és Reszeljen a feleségemmel! Próbálja meg! - Az isten áldja meg, de hát mit mondjak neki? - Hogy az a tőszúrás meg minden, marhaság! - Senhor Hernandez..: Ez nem megy ilyen egyszerően, Há valakinek kényszerképzetei vannak... - Nagyon kérem, beszéljen vele! Sóhajtottam, felmarkoltam az újságot, hátratoltam a székem és felemelkedtem. - Oké. Menjünk! De ne képzelje, hogy meg tudom gyógyítani. Úgy lihegett a "nyomomban, mint egy pulikutya. - Nekem már az is megtiszteltetés, ha egyáltalán beszél. vele. Sokat ad a tekintélyekre. Ami pedig az anyagiakat illeti... Visszafordultam és ránéztem. Ettıl elhallgatott, és nem is szólalt meg egészen addig, amíg fel nem értünk az emeletre. Némán mutatta, hogy a 35ös számú szobát bocsátotta rendelkezésükre Frau Zöllner, Hernandez kopogott, én meg óvatosan oldalra húzódtam ha repülni találna valami odabentrıl, ne engem találjon telibe. Néhány másodperc múlva surranó léptek hallatszottak, majd kitárult az ajtó. Fiatal, Hernandezhez hasonlóan feketébe hajló nı állt az ajtónyílásban. Amikor meglátott bennünket, visszalépett, és csengı hangon hátrakiáltott: - A papa! Hernandez rám fintorgott, aztán mosolyt erıltetett fekete képére. - Mr. Lawrence, ez Andrade kisasszony! • Andrade kisasszony összébb húzta magán lenge hálóingét, amely nyúlánk alakját takarta volna, ha nem lett volna jó méterrel rövidebb a kelleténél. Színpadias mozdulattal sarkig tárta az ajtót. - Fáradjanak be, uraim! Egészen pici akcentussal beszélte az angolt, látszott a kiejtésén, hogy jó iskolába járatták. Beléptem, kezet nyújtottam neki, Határozott, bátor szorítással válaszolt. Olyan kislány kézszorításával, aki pontosan tudja, mit csinál. - Már sokat hallottam magáról - mondta, miközben beterelt bennünket a folyosóról a szobába. - Joan asszony legendákat mesélt önrıl, örülök, hogy személyesen is láthatom. A szoba küszöbe elıtt megtorpantam nem akartam addig belépni, amíg engedélyt nem kaptam rá. Ebben a szempillantásban azonban kellemes, rekedtes nıi alt hangzott fel a szoba felıl.
- Jöjjenek csak, jöjjenek! Minden rendben, Sabu! Hernandez a falnak támaszkodva intett, hogy menjek elıre. Nagy lélegzetet vettem, és bevetettem magam a mély vízbe. Gyakran elıfordul, az elıbbi hasonlatnál maradva, hogy az ember sokáig vacillál a medence szélén, és reszketve gondol a pillanatra, amikor a jeges víz szurkálni kezdi a bırét. Aztán amikor már nyakig ül benne, meglepıdve tapasztalja, hogy a víz üdítı, kellemes, és egyáltalán nem is olyan hideg. Nos, így jártam én is. A hálószobaként használt nappali félig bevetett ágyán csinos, szıke hajú, harmincas évei elején járó, Adidas tréningruhát viselı asszony feküdt. Fejét néhány vánkossal támasztották alá. Lábánál egészen fiatal, lenyalt, fekete hajú mulatt fiatalember éppen jégkockákkal zsúfolt, narancslével töltött poharat nyújtott át neki. Jöttömre felemelték a fejüket és mosolyogtak. Megfigyeltem, hogy néhány csepp narancslé a hófehér lepedıre hullt. Joan asszony egyelıre megosztotta a figyelmét a narancslé és köztem. Aztán gyorsan letette a poharat az éjjeliszekrényre, és teljes figyelmével felém fordult. Felemelkedett, felém nyújtotta a karját. - Isten hozta, senhor Lawrence. Örülök, hogy meglátogatott. Istenem, ha tudná, mennyire örülök! A fiatalember felrántotta a szemöldökét. Nem voltam róla meggyızıdve, hogy megnyertem a tetszését. Mindazonáltal jól nevelten felém nyújtotta a kezét és bemutatkozott. Amikor kimondta a Sabu nevet, várta, hogy meglepıdjek, esetleg kérdezzek valamit. Én azonban merev maradtam, mint a márvány. Hernandez, rágyújtott egy cigarettára, Andrade kisasszony átment a másik szobába, talán hogy felöltözzék, Sabu viszont ott maradt az ágy szélén, és le nem vette rólam a tekintetét. Joan Hernandez unta meg végül is a dolgot, mert felült, letette a lábát a szınyegre, és papucsba bújtatta piros körmő lábát. - Ha volnátok olyan szívesek és magamra hagynátok senhor Lawrenceszel. Hernandez bólintott, Sabu szolgálatkészen felpattant, és a másik szoba felé indult volna, ahol ebben a pillanatban bukkant fel Andrade kisasszony. Immár kockás fürdjıköpenyben, amely egészen a bokájáig ért. - Talán... jöjjenekát a szobámba, padre! Figyeltem Hernandez arcát. Mintha tőt szúrtak volna a talpába, amikor a lány apóriak nevezte. Aztán szó nélkül megfordult és kisétált a szobából. Andrade kisasszony mosolygott, Sabu katonásan biccentett, az ajtó halkan kattant. Egyedül maradtam Joan Hernandezzel. Néhány másodpercig szótlanul néztük egymást. İ nyilván összevetett azzal a figurával, akivel egy évtizede Rióban találkozott, én pedig azon töprengtem, hogy micsoda furcsa egyedeket produkál a vérkeveredés. Joan Hernandez ugyanis szıke volt, kék szemő és dióbarna bırő. Azt hiszem, az európai filmsztárok legtöbbje legalább öt évet adott, volna az életébıl a bıréért. A brazil filmsztárok többsége pedig a szeme színéért. Paplana ráncai közül elıhúzott egy arany cigarettatárcát és felém nyújtotta. - Dohányzik? - Köszönöm, pipázni szoktam. Komikus zavarral nézett körül. • - Attól tartok, azzal nem tudom megkínálni, senhor Lawrence. Kérem, húzzon ide egy széket! Amíg rágyújtott, odahúztam a széket. Ráültem, és várakozva néztem rá. Egyáltalán nem látszott betegnek. Meg sem rezzent ujjai között a cigaretta. Szívott egyet, aztán felém fújta a füstöt. - Maga semmit nem változott, Mr. Lawrence. - A férje említette, hogy vagy tíz éve találkoztunk Rióban - mondtam sietve, hogy lerövidítsük az ismerkedési procedúrát. - Sajnos, nem emlékszem rá.
- Nem is csoda. Akkor maga volt a társaság középpontja, én meg csak egy egyszerő teniszezılány. A hátamra adott autogramot. Mármint a trikómra. Mintha köd mögül bújt volna elı a múlt. Emlékszem, elvittek valami jótékony célú teniszgálára, amelynek a végén fogadás volt. És egy nyúlánk, szıke, kék szemő lány arra kért, hogy írjam a trikójára a nevem. Csakhogy annak... - Aranykarikák voltak a fülében! - tört ki belılem. Hozzám hajolt, és megcsókolta az arcom. .- Bravó, senhor Lawrence! Ki gondolta volna, hogy ennyi 19 év után emlékszik egy kislányra. A következı évben férjhez mentem Hernandezhez, Elkómorult a hangja, és elszállt belıle az elıbbi öröm. Mintha hurrikán fújta volna el egy cigaretta füstjét. Arcomba nézett, és a szemembe iurta a szemét. - Mit mondott? - Kicsoda? - Hernandez. Várta a választ, én meg nem akartam mondani. Bár nem fogadtam hallgatást, a tisztesség visszatartott tıle, hogy árulkodjam. İ azonban segített rajtam. - Ha nem mondja is, tudom. Azt mondta, hogy ırült vagyok, igaz? - Nem egészen. - Ugyan már! Akármit is mondott, az volt az értelme. Hogy be vagyok csavarodva, dilis vagyok, ki vannak akadva a kerekeim, egyszóval nem vagyok normális. Beképzelek magamnak minden ostobaságot. Csak ezt mondhatta! Lehajtottam a fejem, és a szınyeg mintáit tanulmányoztam. Továbbá ismét feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a ördögöt keresek egyáltalán ebben a szobában. - Azt mondta, hogy ön vudu szertartásokra járt - mondtam halkan. - Na és? Mi van abban? Tulajdonképpen semmi. Csak... tapasztalatból tudom, hogy a misztika nem tesz jót az ember idegeinek. A makumba és a vudu különösképpen nem. - Vett már részt makumba szertartáson? - igen. v - Látott kakasáldozatot? - Láttam. " - Azt is, amikor a varázslót megszállta a szellem? - Azt is. - Maga félt? Ha ismerte volna a múltam, nem tett volna fel ilyen ostoba kérdést. Mivel az idı sürgetett, igyekeztem befejezni a beszélge 20 test. Hiszen megmondtam Hernandeznek, hogy nem vanyok orvos. A felesége különben sem látszik betegnek, idegileg talán nemegészen stabil, ez azonban még nem elég ok arra, hogy ırültnek tartsa. Ezen az alapon fél Európát be lehetne csukatni a bolondok házába. - Az a helyzet - mondtam, és félig felemejkedtem....., hogy a, férje aggódik maga miatt. Félti az egészségét. Szívott egyet a cigarettáján, - Szóval elmondta, hogy bolond vagyok, igaz? Azt nem mondta, hogy tíz kilót fogytam az elmúlt fél évben? - ıszintén szólva.., - És hogy kivan a vesém és a májam? Nagyot nyeltem. Mielıtt bármit is gondolna, kijelentem, hogy soha nem 'tam, hiszen teniszeztem... és most sem iszom, Mégis i ixm, hogy rövidesen meghalok. Ha valaki nem segít rajim... Megragadta a karom, miközben leesett a cigarettája
szınyegre. Felvettem, és elnyomtam egy hamutartóban. Hogy tudnék segíteni? Hallgasson meg... kérem! Annyi könyörgés volt a hangjában, hogy kelletlenül bár, u- visszaroskadtam a székre. Néhány másodpercre tenyerébe temette az arcát, aztán el•tte és mély, fátyolos hangján beszélni kezdett. Higgye ,el... szerettem Hernandezt, amikor hozzámenm. Szüleim korán meghaltak, árvaházban nevelkedtem, tán egyszer csak kiugrottam mint teniszezı. Egészen jó idményeket értem el, és hamarosan felkerültem a világnglistára. Edzıim szép karriert jósoltak. Csak hát... tudja, ilia nem volt se barátnım, se barátom. Én sem szerettem akit, és engem sem szeretett senki. Talán csak az edzım, az egészen más. A tenisz 3gyre jobban ment, bár nem láltam igazán örömet benne. Aligha volt más számomra, int a pénzkeresés egyik formája. Játszottam, és pénzt ke(cm véle. Hiányzott belılem az, ami igazán nagy tenir.o'vé tesz valakit, A szenvedély. Látja, az hiányzott belı11. Anélkül pedig nemigen lehet feljutni a csúcsra. Játszot 21 I tam, és egy helyben topogtam. Talán éppen amiatt, hogy nem volt elég sikervágy bennem, nem mentem elıre. Aztán jött Hernandez. Elhallgatott, és az ajtó felé nézett. Mintha várta volna, hogy nevének említésekor belép a férje. Hernandez azonban bizonyára egy másik lakosztályban kuksolt, és várta gyógyításom" eredményét. ' Hernandez özvegyember volt, és... ıszintén szeretett. Elmentünk ideoda, aztán én is megszerettem. És Sabu? . Felhúzta a szemöldökét, mintha furcsállaná a kérdést. Sabu? Akkor még egészen kisfiú volt. Alighanem elfogadott anyjának az anyja helyett, akit jószerével nem is ismert. Engedelmes, törekvı, jójelkő, okos kisfiú. És... bármennyire is felnıtt, ma is az. - Hm. A férje mintha nem egészen ezt mondta volna. - Óh, a férjem! Hernandez elfogult. Félti a fiát még a széltıl is... Ha rajta múlna, az a szerencsétlen gyerek pörkölt kávé között töltené el az egész életét. Ne hallgasson rá! Sabu jó gyerek, és Andrade kisasszonnyal sincs semmi baj. Kicsit idısebb, az igaz, de ebben a korban még nem számít. Vagy igen? Továbbra is a szınyeg mintáit tanulmányoztam. - Nagyjából hét év telt él a házasságkötésünk óta, amikor elıször éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Pedig soha nem volt semmi bajom, egész életemben. - Úgy érti, hogy megbetegedett? - Egyszerően rosszul éreztem magam. És nemcsak fizikai"lag, hanem lelkileg is. Feszült lettem és ideges. Úgy éreztem, mintha bezártak volna egy ablaktalan, levegıtlen szobába, amelybıl nem tudok kitörni. Egyre kevesebb lett a levegım, egyre szorosabbra záródtak körülöttem a falak, egyre jobban fuldoklottam, és... képtélen voltam kijutni abból az. elátkozott szobából! Nem tudom, értie, mire gondolok. Apró veréjtékcseppek ütöttek ki a homlokán. Kinyújtotta a nyelvét, és megnyalta cserepes ajkát. - Éjszaka nem tudtam aludni. Elıbb bezárt szobában 22 éreztem magam, aztán... mintha valami a mellemre ült volna. Egy nagy, fekete állat. Mintha a Dzsungel könyvébıl lépett volna ki. És óriási, sárga szemei voltak. Elıször nem mertem szólni Hernandeznek, aztán ı maga szólt nekem. Egyre gyakrabban fordult ejı, hogy kiáltoztam álmomban, és egyszer még le is zuhantam az ágyról.
- Hernandez? - Megijedt. Orvost hívatott, aki részletesen elmagyarázta, hogy pszichoszomatikus problémáról van szó. Felírt valami nyugtatót, aztán elment. Az álmok, persze, folytatódtak. Nappal iszonyú szúrásokat éreztem a vesém és a májam táján. Néha egészen összegörnyedtem a fájdalomtól. Nem akarom lopni az idejét, senhor Lawrence, de ne higgye, hogy beképzeltem magamnak a fájdalmakat. Nem vagyok bolond, és nem hajlok a hipochondriára. Sportoló voltam: racionális gondolkozású. Aztán egyszer, amikor a nem tudom már hányadik kivizsgálás után, amely semmi kézzelfogható eredményt nem hozott, összegörnyedve fetrengtem az ágyamon, odajött hozzám Mama... - Mama? - A házvezetınınk. Mindenki csak Mamának hívta, még Hernandez is. Szóval odajött Mama, és a fülembe súgta hogy ı már látott ilyet nem is egyszer. Azt mondta, szombaton este úgy intézzem a dolgom, hogy magával visz, lehet hogy egész éjszakára. Éppen kapóra jött a dolog, mert Hernandez nem volt Rióban... így aztán csak Sabut kellett leszerelnem. Mondtam neki valamit, már nem is tudom, mit, aztán elmentem Mamával. - Ha jól sejtem, egy vudu szertartásra. - Igen. Mama segíteni akart rajtam. İszintén szólva elıször elborzadtam, amikor megláttam azokat az embereket1 mindenki fekete volt, kreol egy sejn, de lassan én is megszoktam ıket, és ık is engem. Mama megismertetett a varázslóval. Hm. - Ne mosolyogjon! - Biztosíthatom, hogy eszem ágában sincs mosolyogni. 23 - A varázsló megvizsgált, aztán tanácskozott Mamával. Mama sírva fakadt, amikor a varázsló rám mutogatott. Képzelje, hogy megrémültem. Azt hittem, végem. Rákom van, vagy valami hasonló. Aztán Mama hazafelé elmondta, hogy mit állapított meg a varázsló. Hogy valaki a halálomat akarja. Viaszfigurát készített, amely én vagyok, majd tőt szúrt a figurácska veséjébe és májába. Ha nem tudjuk elhárítani a varázslatot, meg fogok halni. - Szóval ön elhitte... - Miért ne hittem volna? Hiszen a kórházak a legmodernebb digitális kijelzó'ikkel sem tudtak megállapítani semmit. A vesém és a májam viszont pokolian fájt. És semmiféle gyógyszer nem enyhítette a fájdalmamat. Aztán egyszer csak fogyni kezdtem. Elıbb csak egy kilót, aztán kettıt. Akkor már biztos voltam benne, hogy halálra vagyok ítélve. - Van valami elképzelése róla, hogy ki akarhatna az életére törni, Mrs. Hernandez? - Hogy lenne? Hiszen nincs ellenségem és nem is volt soha. Persze még aktív koromban volt rivalizálás köztünk, lányok között, de elképzelhetetlen, hogy valaki meg akarna ölni ezért, fıleg most, amikor már nem is vagyok a placcon. Ölébe eresztette a kezét összekulcsolta az ujjait görcsösen, mintha soha többé nem akarná elválasztani ıket egymástól. - Tavaly óta látomásaim is vannak - mondta csendesen. - Általában szörnyek vagy... halottak. Vízbe fulladt emberek. Kinyújtják a karjukat, és meg akarnak fogni. Én meg menekülök elılük, és sikoltozom, és néha leesek az ágyról. Ezért mondja Hernandez, hogy ırült vagyok. - Mióta vannak látomásai? - Körülbelül egy éve. - Elmondta a varázslónak? - Természetesén. Azt mondta, hogy ez a második lépcsıfok. - Hogyhogy? - A halál felé. Az elsı a fizikai fájdalom, a második, amikor igyekeznek hatalmukba keríteni az áldozat lelkét. 24
- Hm. És... van még több lépcsıfok is? - A harmadik. Amikor a lélek megadja magát üldözıinek. Ezután következik a halál. Az a negyedik. A legutolsó. - És... nem próbált a varázsló segíteni? - Dehogynem. Még Bahiában is voltam egy... másik varázslónál. Aki már megjárta a szellemek birodalmát, és visszahozta onnan valakinek a lelkét. İ a leghatalmasabb Brazíliában. Hernandeznek fogalma sincs róla, hogy Bahiában jártam. - Mit mondott a varázsló? - Hogy valaki nagyon akarja a halálomat. Olyan erıs akarattal, amely erısebb a varázslók erejénél, sıt még a fekete kakas vérénél is. Talán ı is varázsló. Bár ha az lenne, a többi varázsló ismerné. Mama szerint biztosan valamelyik pogány isten tör az életemre. . - Senhora Hernandez... Nem hiszem, hogy komolyan gondolja, amit mond. Felnézett rám, és csodálkozva felhúzta a szemöldökét. - Tud jobbat? Tudja, mit mondanak a kórházakban? Hogy hipochonder vagyok, talán paranoiás is, beképzelem magamnak az egészet. Hernandez szerint azért van mindez, mert gyerekkoromban elkényeztettek, esnem vágtam machetével nádat, mint ı. Azt hittem, világosan látok mindent. Éppen ezért megpróbáltam óvatosan fogaimázni. Tapasztalatból tudtam, hogy akinek baja van az idegeivel, nem fogadja szívesen az igazságot. Selyempapírba kell csomagolni, mint a süteményt. - En az ön helyében, senhora Hernandez, ellenvarázslattal próbálkoznék. - Már megpróbáltam. - Hogyan? ' - Százféle módon. Fekete kakas vérével fröcsköltem be magam, viaszfigurát készítettem, és végrehajtottam a segítségével az ismeretlen ellenség előzésének varázslatát. Mondjam tovább? Az eredmény önmagáért beszél. - İszintén szólva nem ilyenekre gondoltam. 25 - Hanem arra, hogy járjak a szabad levegın, süttessem magam a nappal, próbáljak megfeledkezni Brazíliáról, hallgassam a madarak énekét. Igaz? Igaz. Villámgyors mozdulattal megragadta a karom. Kék szemeiben sárga láng égett: minden kétséget kizáróan az ırület lángja. .^ .- Várjon! Ne mozduljon! - parancsolt rám. - És ne nézzen ide! Fogalmam sem volt róla, mit akar, ezért mozdulatlanná dermedtem. Kotorászott egy szekrényben, aztán odaállt mellém. - Ehhez mit szól? Majd leestem a székrıl. Felém nyújtott tenyerén egy apró viaszfigura feküdt, amely kétségkívül Joan Hernandezt áb rázolta. A húsz centi körüli figurácska tréningruhát hordott, akárcsak az asszony, bal melle felett világosan kivehetı volt az Adidas márkajelzés. Ami a leginkább felkeltette az érdeklıdésemet, három gombostő voit, melyekkel anatómiai pontossággal szúrták keresztül a figurát. Egy tőt kapott a bal, egyet a jobb veséje, a harmadikat pedig a mája. Orrom alá tartotta a viaszbabát nyilván azzal a szándékkal, hogy vegyem el tıle. Én azonban óvakodtam kinyújtani érte a kezem. - Hol találta? Mondja a szemembe, ez is csak illúzió! İrült agyam bomlásterméke. Rémlátomás! Még közelebb tartotta az arcomhoz, úgyhogy kénytelen voltam érte nyúlni. İt ábrázolta, nem is kétséges. - Hol találta? - Á szekrényemben. A törülközık alatt.
- Mikor? - Jó egy hete. Körülnézett, aztán egészen a fülemhez hajolt. Úgy suttogta bele a szavait, mintha attól tartana, hogy lehallgató készülék van elrejtve a szobában. - Azóta jobban vagyok. Elmúltak a szúrások... 26 - Ezt nem értem. ,., , Idefigyeljen! Ha elkészítik a figurát, lelket kell lehelni belé. Méghozzá áz én lelkemet. Ezt pedig csak úgy tehetik, ha valamit, ami a testemhez tartozik, belegyúrnak a viaszba. Akkor a bábu én leszek. Érti? - Értem, de... - Elsı dolgom volt, miután megtaláltam, hogy megvizsgáljam. És tudja, mit találtam benne? Mit? s - Egy hajszálat. Az én hajszálamat. Nem nehéz megállapítani, hogy az enyém. Azonnal kivettem a viaszból. Azóta... a varázslat hatástalan. Én meg kénytelen vagyok játszani. Mit csinál?! - Játszom. Azt játszom, hogy még mindig hat a varázslat. Ha kiszagolnák, hogy hatástalanítottam a figurát, újat készítenének. S nem biztos, hogy felfedezném, érti? Amíg azt hiszik, hogy hat a varázslat, nem csinálnak új figurát. Ez alatt áz idı alatt kell cselekednünk. Ezért hívtam magát. Összekulcsolta a kezét, és térdre vetette magát a székem elıtt. - Könyörgök, senhor Lawrence, mentsen meg! Csak ön képes rá. Hiszen az újságok annak idején azt írták, hogy a varázslók Nágaföldön önt is varázslóvá avatták. Kérem, nagyon kérem, segítsen rajtam! Ki voltam akadva, mint a földhöz vágott zsebóra kereke. Józan eszem azt súgta volna, hogy komplett ırülttel állok szemben, lelkem mélyén azonban megszólalt Lucifer hangja: És mi vari akkor, ha nem? Még egyszer megszemléltem a viaszfigurát, mielıtt letettem volna az ágyra. - Meddig maradnak a Havasi Kürtben? - Micsoda? Ja, még két hétig... Segít? Mi mást tehettem volna, minthogy bólintottam. - Si. Megpróbálom. - És ezzel... mit csináljak? - Tegye vissza oda, ahonnan elvette. Felemelkedtem, és búcsúra nyújtottam a kezem. 27 - Hát akkor, senhora Hernandez... Karomra tette a kezét. - A látomásaim nem múltak»eí tıle. Órámra pillantottam. Müller ezekben a pillanatokban érkezhetett, a portához. ... Mitıl? Hogy felfedeztem a figurát. Az éjszaka is... Nagyot sóhajtottam. "Mi történt az éjszaka? Vísszaroskadt az ágya szélére, és cigaretta után kotorászott. .. - Nem is tudom... Annyira szörnyő volt, hogy... és én annyira rosszul voltam. Legfeljebb vár egy kicsit Müller gondoltam tétován, és én is visszaültem a helyemFe. Kezembe vettem a kezét. Hideg'volt, mintha nem folyt volna benne vér. - Mi történt az éjszaka, senhora Hernandez? - Tudja... Hernandez bement a faluba a kocsmába. Az este... oh, istenem! ,. - Összevesztek?
- Igen. Elmondott mindennek! İrültnek és idegbetegnek., mert az elızı éjszakán ismét leestem az ágyról. A fekete párduc a mellemen ült és fojtogatott. - Bégen. És? - Aztán elrohant. Tudtam, hogy a kocsmába megy és inni fog. Lefekvés elıtt megnéztem a viaszfigurát. Hogy nincse rajta a hajam. Nem volt. Visszatettem, imádkoztam és lefeküdtem. Aztán... egyszer csak felébredtem. Azt hittem, csak másodpercek múlhattak el azóta hogy lehunytam a szemem, de ránéztem az órámra, és... éjfél volt. Pontosan éjfél múlt öt perccel Nem tudtam, hogy mitıl riadtam fel, de biztos voltam benne, hogy valami felébresztett... Ismeri azt az érzést, amikor tudjuk, hogy valami felébresztett, de nem tudjuk, hogy mi? Talán egy röpke zaj egy bútorrecscsenés, egy autó vagy egy madár kiált Ami. - Ismerem - bólintottam. - Felébredtem. A holdfény besütött »z ublukon, mert le 28 fekvés elıtt félrehúztam a függönyöket. Nem szeretek sötétben aludni. Mióta a párduc ráül a mellemre, győlölöm a sötétet... Aztán egy hangot hallottam. Mintha nyüszített volna valaki odakint. - Mit csinált? - Nem tudok jobb kifejezést használni. Mintha egy kutya nyüszített volna, egy beteg, sebesült kutya. Qíyan fájdalmas és torokszorító volt a hang, hogy beleborsóztam. Azt hittem, hogy... ismét a fekete párduc jelzi jöttét, bár ébren még soha... Aztán kinéztem az ablakon. - És mit látott? - kérdeztem elırehajolva, mert bármenynyire is meg voltam gyızıdve róla, hogy az asszony idegbeteg, kezdett érdekelni a dolog. Elıször semmit. Csak az erıs holdfényt és a csillogó havat. Olyan volt az éjszaka, mintha színezüsttel öntötték volna le a világot. Szép és valahogy... olyan kísérteties és embertelen. Nem tudom, értie, mire gondolok. Azt hiszem, igen. " Aztán egyszerre csak... kibújt a bokrok közül egy... fekete párduc. Az én párducom. Esküszöm az élı istenre, senhor Lawrence, hogy az volt. Szimatolt, és az ablakom felé fordította a fejét. És. a szeme is sárga tőzben égett, pedig ébren voltam. Esküszöm, hogy nem aludtam. Bele is csíptem a karpmba, hogy nem álrnödome. Nézze! Ide nézzen! Mutatta a karját: közyetlenül a könyöke felett apró, jól látható folt sötétlett. Elképzelhetı volt, hogy valóban csípés helye. - Ide csíptem. Aztán zokogni kezdtem, és... istenein, majd meghaltam a félelemtıl. Érti? Ez már a negyedik lépcsıfok. A halál, senhor,Lawrence. Amikor már nemcsak álmomban jelennek meg a szörnyek, hanem ébren is. Hiába vettem le a hajszálat a figuráról, hiába múltak el a fájdalmaim... közel a vég. Pedig hogy szeretnék még élni! Felzokogott, aztán megtörölte a szádja szélét tréningruhája ujj'ával. , v '•. Azt hittem, elájulok, de mégsem ájultam el. Mintha megbabonáztak volna, úgy néztem a párducot. Talán meg 29 is babonázott. Egyszerően nem tudtam elfordítani róla a szemem. Mintha egészen a velımig hatolt volna kegyetlen, sárga pillantása. Ismét zokogott egy kicsit, aztán folytatta. Mármár sikoltozni akartam, de... mit értem volna vele? Hernandez odalenn volt a faluban, Sabu és Andrade kisasszony pedig aludtak. S akkor... kilépett az a férfi az árnyékból. A bokrok vagy fenyıfák árnyékából. - Egy férfi? Kicsoda? - A holdfény rásütött, és árnyékban maradt az arca. Aztán egyszerre csak... rettenetes... még most is, ahogy rágondolok... Istenem!
Nem volt mit tennem, átöleltem. Hozzám bújt, és rázta a zokogás. Abban bíztam, ha Hernandez ránk nyit, nem érti félre a helyzetet: Simogattam a hátát, mint a síró csecsemıkét szokás. - Nyugodjék meg, Joan! Bizonyára van valami magyarázata... és... Elkapta á vállamról a fejét egész közelrıl a szemembe nézett. Olyan gyorsan suttogott, hogy alig kapott levegıt. - A hold sütött és a férfi felnézett a holdra. Aztán nevetett. Érti? Nevetett. Ezt a nevetést hallottam én nyüszítésnek. Vagy talán sírt? Nem tudtam megkülönböztetni. Aztán térdre esett a hóban... a párduc pedig nyalogatta a mancsát. Hm. - Nem érti? Annak a mancsát! Kiét?! - Annak az,., emb... lénynek a mancsát. Mert mancsa volt, nem keze. Mancsa, szırös... és karmok voltak az ujjai végén. Aztán... felnézett a holdra és vinnyogott... és akkor... akkor... megláttam az arcát. És... nem ember volt, hanem... hanem... hanem... İ fuldoklott, én meg éreztem, hogy hideg kúszik fel a hátgerincemen. Mintha valaki hólabdát dugott volna az ingembe. - Micsoda? ' Egy... farkas. Egy farkas volt emberruhában! És... 30 leste a holdat és vinnyogott. A párduc meg csak állt mellette és szembenézett velem. Csak úgy áradt a sárga fény a szemébıl... Azt hittem, meghalok. Odaugrottam az ablakhoz, és berántottam a függönyt. Talán még kiáltottam is, nem emlékszem. Lezuhantam az ágyra, és sírtam, és zokogtam, • és meg akartam halni. így feküdtem, ki tudja meddig. Aztán egyszerre csak fáztam, és magamhoz tértem, és felálltam, hogy kinézzek az ablakon. Csak egy kicsit mertem félrehúzni a függönyt. Kinéztem a függöny résén át... Látott valamit? Megrázta a fejét. - Semmit. Csak a holdfényt, a havat és a fenyıket. Akkor már a hold is csak halványan világított. Még az ablaknál álltam, amikor elkezdett hullani a hó. Aztán hamarosan megjött Hernandez. - Szólt neki a farkasról? Határozottan rázta meg a fejét. - Egyetlen szót sem. Ha... Ön se szóljon, nagyon kérem. Egy okkal több lenne, hogy ırültnek tartson. Nem akarom zárt intézetben végezni! Idáig jutottunk, amikor határozottan megkopogtatták az ajtót. Nem szólt egyikünk sem, de Hernandez fekete felhıként benyomakodott a szobába. Vastag szivar ült a szája sarkában, a szivar mellett ingerült kifejezés. - Nos, Mr. Lawrence, mentek valamire? Felálltam a székrıl, Joan Hernandez pedig, mintha ledöntötte volna a fáradtság, visszaroskadt a párnáira. - Elbeszélgettünk, Mr. Hernandez. Bázelben ismerek egy kiváló orvost. Ha úgy döntenek, hogy igénybe veszik a szolgálatait, szívesen felhívom. - Naná, hogy igénybe vesszük! Ha Joan egészségérıl van szó, semmi sem drága... Ahogy befejezzük a pihenésünket... Elérkezettnek láttam az idıt, hogy lelépjek. Meghajoltam, és az ajtó felé hátráltam. - Megbocsátanak, de... az a helyzet... Joan felemelte a karját, és bágyadtán búcsút intett. Szája körül szinte kikristályosodott a fájdalom. 31
- Enrique, kérlek, add ide a csillapítómat. Majd megırülök a fájdalomtól... Uramisten, belehalok! A vesém... leszakad a vesém! Hernaridez a pohárszékhez ugrott, Joan felemelkedett, és cinkosán rám kacsintott. Mintha bőntársak lettünk volna valamiben. Becsuktam az ajtót, és arra gondoltam, ha ennyire jól teniszezett, mint amilyen jó színésznı, talán még világelsı is lehetett volna! Nem mondhatnám, hogy fütyörészı kedvemben voltam, és ba füttyentettem is néhányat, inkább csak idegességemben tettem. Mi a fene ez az egész? Egy idegbeteg asszony képzelgései? Vagy valami más, aminek közönségesen cs.ak bőntény a neve? Ki akarják készíteni az idegeit? De ki az ördög? Hernandez? Vérfarkast játszik a felesége ablaka alatt? Idáig jutottam, amikor zajtalanul kinyílt egy ajtó, és valaki megragadta a karom. Éppen egy balegyenessel akartam indítani az elhárítóakciót, amikor észrevettem, hogy kicsoda. A balegyenes még meg sem született, máris kimúlt. A szóba ajtajában Andrade kisasszony állt, csábos fürdıköpenyében, riadt mosollyal az arcán. - Senhor Lawrence - suttogta, és az ajtókeretbe kapaszkodott. - Bejönne egy percre? Müllerre gondoltam, aki már negyedórája vár rám odalenn, sóhajtottam egyet, aztán biccentettem. - Teljes öt percem van, kisasszony. Ha ennyi megfelel? - Sok is - eresztett meg egy barátságosabb mosolyt. Én és Sabu... Beléptem a szobába, amely ugyanolyan volt, mint a Hernandez házaspáré vagy az enyém. Még a bútorok is ugyanott álltak. Sabu egy karosszékben ült, és tísztelettudó ábrá 32 zattal pattant fel, amikor beléptem. Zavartan nyelt egyet, és az egyetlen karosszékre mutatott. - Oda, Mr. Lawrence, az a legkényelmesebb. Belevágtam magam a székbe, és keresztbe raktam a lábam. Hangsúlyozottan az órámra néztem. - Parancsoljanak. Beszélni óhajtanak velem. Andrade kisasszony Sabura pislogott, mintha bátorítani akarná. A fiú még egyet nyelt, aztán riadtan az ágy szélére kuporodott. - Mr. Lawrence... azt szeretném kérni..., illetve... az a helyzet... Nyöszörgött kétségbeesetten és szánalomraméltóan. Egy gyerek, aki nem tudja, hogyan kell tárgyalni a felnıttekkel. Aki ittott már férfi, de az élet kritikus pontjain még gyerekként viselkedik. Kényelmesen hátradıltem, és mosolyogtam, mint a vi1 gyorgó, törpe a lapulevél alatt. - Mondja nyugodtan, fiam! Egyetlen, rövid mondatommal célt értem. Kigördült a láthatatlan kavics a torkából. Szinte úgy robbant ki belıle a kérés. - Mr. Lawrence... kérem, segítsen az anyámon! Mint a visszhang, csatlakozott hozzá Andrade kisaszszony is. - Segítsen rajta, kérem! Éreztem, hogy valami óriásit szúr a halántékomba. Reméltem, hogy nem az én viaszfigurámat bökdösi valaki ráérı idejében. Megcsóváltam a fejem, és széttártam a karom. - Azt hiszem, önök óriási tévedés áldozatai. Nem vagyok sem orvos, sem pszichológus. Rovartudós vagyok, és a keleti nyelvek professzora. Sıt,'hogy eláruljak valamit, néha bizony én is úgy érzem, hogy pszichológusra lenne szükségem. Mint például most is - tettem volna hozzá legszívesebben. Sabu kétségbeesve nézett a menyasszonyára. Andrade kis 33 asszony rám függesztette okos, barna szemét, és átvette a parancsnokságot.
- Mr. Lawrence... mi pontosan tudjuk, hogy ön kicsoda. Önnek hatalma van az emberek felett! Mentse meg ezt az asszonyt! Nagyon kérem! Mentse meg tıle! Kitıl? - Az... apámtól! - nyögte Sabu. - Kitıl? - kérdeztem újra, mert azt hittem, rosszul hallok. - Apám meg akarja ölni a mostohaanyámat. Keresztbe vetettem a lábam, és mereven néztem rá. Nem láttam győlöletet a szemében. - Remélem, tudja, mit beszél - sóhajtottam. - Ez olyan súlyos vád, hogy nem tudom, egyáltalán képese felfogni a jelentıségét. - Képes vagyok. És tudom, furcsának találja, hogy éppen én... apám vér szerinti fia vádolom apámat mostohaanyám tönkretételével, de... ez az igazság. - Senhorita? - Osztom Sabu nézetét. Villámsebesen futkároztak agyamban a gondpiatok, de egyelıre még nem vettek fel semmiféle rendezett alakzatot. - Mire alapítják a vádjukat? - Lolitára... - Lolita? Az kicsoda? - Táocosnı volt. Most apám titkárnıje. İt akarja elvenni, miután ırületbe kergette és megölte anyámat. Sóhajtottam, és Müllerre gondoltam, aki már jó félórája várakozott rám a portán. - Még mindig nem tudom pontosan, mit akarnak tılem. - Bizonyítsa rá Hernandezre, hogy meg akarja ölni a... mostohaanyámat. - Maga megırült! Hogyan? - Keressen bizonyítékokat. Próbáljon meg rájönni, mivel teszi tönkre Joant. - Maga... maguk komolyan gondolják, hogy senhor Hernandez és Lolita meg akarnak szabadulni senhora Hernandeztıl? - Apám. feleségül' akarja venni Lolitát. Ehhez azonban meg kell ölnie Joant. Ahogy az anyámat is megölte. Valami ott motoszkált a fejemben. Töprengtem néhány másodpercig, mielıtt kimondtam volna. Aztán végül mégiscsak megtettem. - Senhor Sabu - most neveztem elıször felnıtt módra senhornak , kizárólag a mostohaanyja iránti szeretet késztette önt... önöket arra, hogy erre az elhatározásra jutottak, vagy... valami más is? Mielıtt Sabu válaszolhatott volna, Andrade kisasszony felpattant és elém állt. Szikrázott a szeme, mint a torreádoré, amikor összeméri erejét a bikáéval. - Azt már ön is kitalálta, senhor Lawrence, hogy nemcsak errıl van szó! Minek is titkoljuk, nem igaz? Hernandez vagyona sok millió dollárra rúg. Ha valami történne vele, Joan és Sabu öröklik a vagyont és... ha hozzárnegyek Sabuhoz, természetesen én is. Világosan beszélek, nincs okom titkolózni ön elıtt. Ha egyszer a segítségét kértük, az a minimum, hogy ıszinték legyünk. Tehát... ha Hernandez megöli Joant és elveszi Lolitát, megfordulhatnak a dolgok. Új végrendeletet csináltathat, és... lényegében kitagadhatja a fiát, Sabut és... engem is.Kezdtem érteni a dolgot. - És miért tenné, ha szabad kérdeznem? - Győlöl engem, senhor Lawrence. És ha Lolita a felesége lesz, feltételt szabhat Sabunak. Ha elvesz engem, Sabu nem örököl, hanem kénytelen lesz megelégedni valami életjáradékkal. És Lolita az a... szörnyeteg learat mindent! Hát így áll a helyzet, Mr. Lawrence! Szép, tiszta, világos beszéd volt. Ennek ellenére sem tudtam igazán hinni benne, hogy Hernandez hidegvérrel megölné a feleségét. Fıleg viaszfigurával nem. Hiszen tökéletesen
tisztában voltam a figurácskák varázserejével. Pön. tosan annyi volt nekik, mint a hasábfának a kandallóban. S bármennyire is Santana, a leghíresebb Sao Paolói varázsló tanítványának' mondhattam magam, jól tudtam, hogy a varázslat elfogadásának és hatásának egyetlen alapja az 35 önszuggesztió. Ha valaki hinni akar a varázslat erejében, lehetséges, hogy el is éri a célját. Egyébként errıl maga Santana is meg volt gyızıdve. Órámra pillantottam, felemelkedtem, biccentettem. - Sajnos mennem kell. És nem ígérhetek semmit. Talán csak annyit, hogy nyitva tartom a szemem. Rövidesen még elbeszélgetünk. Lefelé tartottam a lépcsın, miközben azon töprengtem, bár még csak fél tíz felé járt az idı, mennyien kérték már a segítségemet. Frau Zöllner, Hernandez, Joan, Sabu és Andrade kisasszony... Elindultam, megcsörgettem zsebemben a szobám kulcsát. Úgy döntöttem, hogy napom hátralévı részét Müllernek, egy döglött kutyának és néhány krigli sörnek áldozom. I Müller a bejárati ajtóval szemben ülve újságot olvasott. Jöttömre felkapta a fejét, és lecsapta az újságot a szınyegre. - Az isten .áldja meg, már azt hittem, valami baja történt! Tudja, hogy fél órát késett? - Tíz perc késés egyenlı egy dupla adag jeges whiskyvel. Összehúzta a szemöldökét, és számolni kezdte az ujjait. - Harminc perc az annyi mint háromszor tíz, az annyi mint háromszor dupla adag, jéggel. Hm. Rendben van. Meg vagyok fizetve. Indulhatunk? További öt perc várakozásra készte'ttem azzal, hogy magamra kaptam síruhámat, hótaposó csizmámat. Barátságos élcelıdésbe merülve léptünk ki az ajtón s jutottunk el a fenyıfák aljáig. Amikor az elsı ágak alá értünk, megfordultam, szemügyre vettem a Havasi Kürtöt. Megpróbáltam megállapítani, melyik lehet Hernandezék ablaka. Müller türelmetlenül topogott mellettem, de nem kérdezett. A jó riporter erényét gyakorolta, aki ugyan megállás nélkül kérdez, ha kell, de hallgatni is képes, ha a sors úgy kívánja. 36 - Hernandezék ablakát keresi? - kérdezte végül. - Honnan tudja? - Náluk volt, nem? - Honnan tudja? - Egyes számú szabály: soha ne add ki az informátorodat. Tehát? - Ördöge van. Azt. - Negyedik ablak balról. - És ezt honnan tudja? - Kettes számú szabály: tanuld meg tartani a szádat. Ha mégsem tennéd, automatikusan életbe lép az elsı számú szabály. Különben hogy tetszik a kis Joan? A szép, szenvedı arcával? Felelet helyett szembeálltam az ablakkal. Közvetlenül a fenyıfák elıtt, úgy, hogy a legalsó ágak a fejemet súrolták. Müller egy törzsnek támaszkodott és befogta a száját. Nyilván azt latolgatta magában, vajon szerelmes vagyoke senhora Hernandezbe és egy éjszakai kötélhágcsós akció lehetıségeit latolgatom, vagy csak egyszerően kedvem támadt Rómeót játszani. Persze az sincs kizárva, hogy amilyen ravasz róka volt, kitalálta: nem Rómeó vagyok, hanem a jó öreg Sherlock Holmes.
Amikor úgy éreztem, hogy megfelelıen betájoltam magam, lenéztem a lábam elé. Bokáig érı hóban álltam. Körülbelül tizenöt centiméternyi friss hó hullott az éjszaka, betemetve minden nyomot. Müller megunta bámészkodásomat, és közelebb jött hozzám. . . - Nyomokat keres. Old Shatterhand? - Olyasformán. - Kinek a nyomait? - Szakmai titok. Különben fogalmam sincs róla. Csak . keresgélek. Letérdeltem, és a riporter érdeklıdı pillantásától kísérve söprögetni kezdtem a havat. Néhány fenyıtőt találtam, egy félig elrohadt tobozt, némi mókustrágyát mélyen a hóba 3T taposva. A taposó láb körvonalait azonban kontúrtalanná olvasztotta a ráesett hó. Nézelıdtem még egy kicsit, odébbsöpörtern a havat. Aztán hirtelen majdnem felkiáltottam a meglepetéstıl. Hoszszúkás, vékony, fekete szál hevert elıttem a hó alól félig elıbújva. Lenyúltam érte, felcsippentettem, tenyerembe szorítottam. Aztán újult erıvel tovább kotorásztam, amíg nem találtam még egyet. Müller fölém hajolt, és átnézett a vállam felett. - Mit talált? Szó nélkül feléjé mutattam a két fekete szálat.. - Mi a fene ez? v - Szır. - Azt én is látom. Kinek a szıre... és fıleg miért kell ez magának? Elıhúztam a zsebembıl a zsebkendımet, és óvatosan belecsavartam a két szırszálat. . • - Ide figyeljen, ember! Látott már fekete párducot? - Én? Persze hogy láttam. Hol? " ' - Mit tudom én! Nyilván az állatkertben. - Látta ezeket a szıröket? Maga szerintjehet ez egy fekete párduc két elhullajtott szırszála? Gyanakodva nézett rám, mintha attól tartott volna, hogy nemcsak udvaroltam a szép senhorának, hanem alaposan be is whiskyztem vele. - Honnan a fenébıl tudjam, ember? Ahogy én. tudom, a fekete párduc meleg égövi állat, és nemigen kedveli a havat. Azt hiszi, hogy egy elszabadult párduc bolyong a vakvilágban, és ı nyírta ki szegény Gusztit? Elégedetten csaptam a vállára. - Következtetésbıl jeles. Akár indulhatunk is. Ebben a szempillantásban mintha meglebbent volna valamelyik ablak függönye. Sajnos, mire feleszméltem, már késı volt. Nem tudtam megállapítani, melyiké. 38 Kellemesen csúszkáltunk a jeges úton: én csak kétszer huppantam fenékre, Müller háromszor. Néhanéha megpihentünk egyegy szusszanásra. Olyan hideg volt, hogy Szibériát juttatta eszembe. És Gungát, a burjátot, akivel hasonlóan kellemesen hővös reggeleken indultunk útnak, hogy becserkésszük az emberevı amuri tigrist, amely megölte a postásunkat. Müller toporgott, lehúzta a kesztyőjét, és belefújt a tenyerébe. - Az ördögbe is! Látom, kibökte magának a szép senhorát. Kár, hogy beteg... különben Hernandez nem sokat törıdik vele. - Hm. Én másképpen látom a dolgot. - Maga?! Hernandezt csak Lolita izgatja. - Melyik a szobája? - Egy emelettel Hernandezé fölött.
Folytattuk volna a beszélgetést, de a gyalogösvényt szegélyezı fenyık közül hirtelen kibukkant egy alak. Felemelte a karját, és felénk intett. Ezzel egy idıben furcsa rikkantások ütötték meg a fülem: egy félresikerült jódliszólam hangjai. A fickó integetett, és elkezdett futni felénk. Nehézkesen emelgette a lábát a hóban: néha megcsúszott, és kalimpálva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. - Ez meg ki? Müller kétségbeesetten kapott a fejéhez. - Még éppen ez hiányzott...! Nudli. - Kicsoda? - A falu bolondja. Mindenki csak Nudlinak hívja. Talán nincs is tisztességes neve. A falu szélén lakik egy viskóban. Szerencsétlen fiótás, bár... ıszintén szólva nem tudom, hogy valójában aze. İ mindenesetre maradéktalanul boldog. A fickó közben odaért hozzánk. Egy számmal nagyobb ruha volt rajta a kelleténél, de meglehetısen jó állapotban lévı, márkás síöltöny. Nyilván egy jólelkő vendég adományozta neki szezon végén. Hosszú, bojtos, kötött sapkája a hátát verte. Nem jött közelebb néhány méternél. Megállt, 39 s hiányos fogakat rejtı száját barátságos mosolyra húzta. Szeplıs képe ragyogott az örömtıl. Müller elmosolyodott, és csípıre tette a kezét. - Mi újság, Nudli? A bolond vigyorgott, és a zsebébe nyúlt. Figyelj! Furcsán, töredezve bukott, ki a száján a szó. Zsebébe nyúlt, és rövid küzdelem után, melyet zsebe tartalmával folytatott, elıbányászott egy jojót. Jojózott egy kicsit, miközben elégedett vigyorral leste a hatást az arcunkon. - Ügyes vagy, Nudli! - mondta Müller, és elıkapott egy pénzérmét. - Nesze! Nudli röptében kapta el a pénzt, vigyorgott, eldugta a jojót, aztán megfordult és elifamodott. Mi pedig folytattuk a csúszkálást a falu felé. 6 Frau Zöllner faluja tipikus svájci falucska volt a Spitzhorn lábánál. A behavazott kertek mögött patak csörgedezett volna, ha nincs fenékig befagyva. Középeurópai falvakhoz szokott szememnek furcsa látvány volt, hogy a piros tetejő házak kéményeibıl nem bodorodik füst az égre. Az olajkályhák korának svájci faluja bizonyára kevésbé szennyezte a környezetét, mint néhány száz kilométerre keletebbre a falvak, de közel sem volt olyan romantikus, mint amazok. Végigsétáltunk az egyetlen utcán Zöllnernéék portájáig. Az emeletes, alpesi tetejő ház udvarán többen álldogáltak egy fekete, hatalmas kutyatetem körül. A kapu nyikorgására felkapták a fejüket, és abbahagyták a beszélgetést. Frau Zöllner apja alacsony, csizmás, zöld vadászkalapot viselı férfi volt. Gyanakodva'bámult bennünket, és óvakodott kezet nyújtani. Akkor enyhült csak meg valamelyest, amikor elmondtam neki, mi járatban vagyunk. Gúnyosan 40 összehúzta a szemét, ahogy meghallotta a németségemet, de nem tett rá megjegyzést. Helyet kerestem magamnak a csoportosulok között, és a kutya fölé hajoltam. . Megnézhetem? — Csak tessék - mondta egy, a házigazdához hasonlóan köpcös, pirospozsgás férfi. - Ért hozzá? - Mihez? - A dögökhöz. Hullákhoz, meg mifene. - Láttam már eleget. Hol?
- Ahol voltak. Például Burmában, Kínában, Thaiföldön. Olyan váratlanul nyújtott kezet, hogy ijedtemben majd ráestem a döglött kutyára. - Siegmüller, Én vagyok a rendır, örülök, hogy megismertem. Egyszer el kellene beszélgetnünk, nem gondolja? - Nagyon szívesen. - Szereti a sört? - Csak ha sok van belıle. , Siegmüller nevetett, a többiek kuncogtak: még a kezdetben zord házigazda is. Leguggoltam, és a kutyára böktem. - Ezzel még mi történt? Tényleg farkas jár a kertek alatt? Frau Zöllner szerint ön találta meg Herr Siegmüller... - Én bizony. Szegény Guszti jól kifogta. A többiek bólogattak, kiki vérmérséklete szerinti ütemben. Guszti valóban óriás volt. Széles, busa feje, vicsorgó fogai még halálában is félelmet keltettek. Hatalmas talpaival akár bokszmérkızésen is indulhatott volna. Megnéztem jó alaposan megsimogattam a szırét, megvizsgáltam a nyakán a sebhelyet. Ügy látszott, egyetlen, hatalmas erejő harapással oltották ki az életét. - Hol találta meg, Herr Siegmüller? - fordultam a rendırhöz. A fejem felett ködbe veszı Spitzhorn felé mutatott. - Ahol meredekre vált az ösvény, a falu mögött. 4! - Az ösvényen feküdt? - Pontosan. Keresztben. Azt hittem, alszik, vagy talált valamit és azzal játszik. Szólongattam,' de nem mozdult. A fene se gondolt rá, hogy ilyen nagy bajba került. - Máskor is elıfordult már, hogy a farkasok kutyákat öltek? - Errefelé nemigen - vakarta meg a fejét Siegmüller. Bár Nötzli bácsi azt szokta mesélni, hogy egyszer, még legény korábaii... A hangok elúsztak a fülem mellett, és csak az állatra koncentráltam. Néztem kéthárom percig, aztán felegyenesedtem. Siegmüller éppen akkor fejezte be a történetét. - Jó, mi? - Ragyogó. Mikor fordult elı utoljára, hogy a farkasok valami kárt csináltak errefelé? - Gyerekkoromban - mondta egy szürke szemő, forradásos képő, megtermett férfi, akinek dupla csövő vadászpuska fityegett a vállán. - Valahogy arrafelé tévedt kéthárom éhes ordas. Talán Franciaországból jöttek. Vagy a Pireneusokból. Széttéptek néhány juhot. Aztán a vadászok lelıtték ıket. Sokáig a kocsmában a falon lógott egyikük bundája. A fekete farkaskutyára néztem, és sajnálkozva megcsóváltam a fejem. - Kár érte. Szép kutya volt. - Szép - bólintott a gazda. - Csak sokat evett. Bár nyáron meg a téli szezonbán inkább a turisták etették. Csodájára jártak, higgye el. Egyszer egy amerikai el is akarta vinni, - csak nem fért be az autójába. Pedig a fene tudja, mennyit nem adott volna érte. Elkeseredetten csengett a hangja, ahogy a fuccsba ment dollárokra gondolt. Intettem a csendben tébláboló Müllernek, hogy mehetünk. Kezet nyújtottam Siegmüllernek és a szürke'szemő, forradásos férfinak. Frau Zöllner apja a kapuig kísért, de most sem adott kezet. 42 Amikor a kapu becsattant mögöttünk, Siegmüller utánam kiáltott. - Hé! Nem jönnek be estefelé a faluba? Meghívnám az urakat egy rund sörre. - Nagyon szívesen • mosolyogtam. - Én egy másikra - mondta a szüjke szemő.
Frau Zöllner apja csak állt szótlanul, és a kutyát bámulta. Esze ágában sem volt csatlakozni a meghívókhoz. - Nos? - kérdezte Müller, ahogy kifordultunk az utcára. - Látott valamit rajta? - Éppen az a baj, hogy nem sokat. Megtorpant, és rám meredt. - Ezt hogy érti? > A ködben úszó hegycsúcsot próbáltam szemrevételezni, de nem volt szerencsém. Igen alacsonyan húzódott a felhıhatár szinte fejünk felett gomolyogtak a felhıpamacsok. - Nem tudom, ki haragudhatott arra a szerencsétlen dögre vagy a gazdáira, de kinyírták, semmi kétség! - Ne hülyéskedjen! - förmedt rám meglepıen ingerülten. - Csak nem akarja bemesélni, hogy valaki a faluból a saját fogával karapta át ennek az óriási kutyának a torkát? Az meg csak úgy hagyta, mi? - Nem akarok semmit bemesélni - mondtam, és megrántottam a vállam. - Jól megfigyelte a sebet? - Mást se csináltam egész idı alatt! Akárcsak maga. És alighanem pontosan ugyanazt láttam, amit maga. A fogak nyomait, ugyanis. Ne mondja, hogy tırrel vagy micsodával vágták el a torkát! Csak meg tudok különböztetni egy elvágott torkot egy elharapottól! - Ez mind stimmel - mondtam. Semmi sem stimmel! - dühöngött. - Éppen ez az, hogy nem stimmel. Legalábbis a maga elmélete szerint nem. Vagy arra gondol, hogy valaki egy másik kutyával harapatta el Guszti torkát? És hol a fenében van az a másik kutya? - Akárhol lehet. - Csak nem ebben a faluban! Ne feledje, itt mindent tud 43 nak egymásról az emberek. Ez nem London és nem a Piccadilly. - Jó hogy figyelmeztet - mondtam. - Ezzel együtt az a gyanúm, hogy a kutyát kinyírták. - Persze, egy farkas. - Ez az, amiben kételkedem. - Tud jobbat? . - Hallgasson ide! Elıször is mi a fenét keresett az a kutya éjjel a hegyre vezetı úton? - Mit tudom én! Sosem voltam még kutya! - Ha hinni lehet a lélekvándorlásnak, még lehet. De félre a tréfával! Nemigen hiszem, hogy egy békés házırzı, a turisták kedvence, egy1 pokoli hideg éjszakában nekivág a Spitzhornnak, mint egy álmatlanságban szenvedı serpa. Maga hiszi? Megvakarta az orra tövét, és a félhıkbe bámult. - Hát... csoda tudja. Lehet, hogy látott valamit. - Hóban? Ne feledje, zuhogott a hó. - Hátha ez a kutyahóesésben is látott. - Az még nem ok arra, hogy nekivágjon az éjszakának. Ez egy. A másik, és még ennél is lényegesebb: úgy ölték meg, hogy a kutya nem védekezett. - Ezt honnan veszi? - Onnan, hogy megnéztem. Ezen a kutyán csak egyetlen sebhely látható. A harapás, amely megölte. El tudja képzelni, hogy egy ekkora állat, amely bár szelíd, de Frau Zöllner szerint nem annyira hogy, nem tudná megvédeni magát, hagyja, hogy csak úgy megöljék? Tudja, micsoda pokoli küzdelemnek kellett volna tombolni azon a hágón, ha Guszti valóban farkassal találkozott volna? Látott már farkasoktól széttépett juhot? - Nem én. Nem is akarok látni. - Úgy, nézett ki, mintha hentesek dolgoztak volna rajta. Ezen a kutyán viszont nincsen egyetlen centiméternyi sérülés sem a harapáson kívül.
- Hátha nem vette észre a farkast? Észrevétlenül megköt zelítette, és egy óvatlan pillanatban elharapta a torkát. 44 - Ez a kutya csak nagy volt, Herr Müller, de nem volt hülye! - Akkor mondja meg, hogy képzeli az egészet. Frau Zöllner haragosa elcsalta a kutyát, felvitte a meredeken emelkedı ösvényre, négykézlábra állt, megkérte a kutyát, hogy ne mozduljon, és elharapta a torkát, mi? - Nem tudom, hogy képzelem - ismertem be. - De az biztos, hogy nem farkas volt. Hacsak... - Mi az a hacsak? - sürgetett. A gomolygó ködöt néztem, aztán felvontam a vállam. - Hát ha hallani akarja... - Naná, hogy akarom! Szememet a felhıpamacsokba fúrva elmondtam neki, mit hallottam senhora Hernandeztıl. Beszéltem a férfiról, a fekete párducról, és arról, hogy az ismeretlen alaknak farkasmancsa volt és farkasfeje. Müller szájtátva hallgatott, aztán egyszerre csak kirobbant belıle a röhögés. Összegörnyedt, úgy hahotázott. Én meg csak álltam mellette mozdulatlanul, és nagyokat lélegeztem a borotvaéles levegıbıl. Olyan hirtelen hagyta abba a nevetést, mintha elkapták volna a torkát. Lefagyott a kacaj az arcáról, és döbbenten nézett a szemembe. - Úristen, Lawrence! Ez nem lehet igaz! Maga... maga... elhiszi ezt az ostobaságot? A farkasembert? A Vérfarkast? Megáll az eszem! Éppen maga?! - Joan Hernandez mindenesetre látta! Összekulcsolta a kezét, és könyörögve nyújtotta felém, mintha imádkozna. - Kérem, kérem, Herr Lawrence! Az az asszony bolond. Sült bolond! Higgyen nekem! Közismerten dilis. Aki Svájcban, mínusz harminckitudjahány fokban fekete párducot lát az ablaka alatt egy farkasember kíséretében, azt be kell szállítani az elmeosztályra. Feltéve persze, ha nem részeg vagy kábítószeres. Nem tudom, mit gondoljak - mondtam ıszintén. A tények makacs dolgok. 45. - Éppen ezt mondom én is - magyarázta. - Mert, ugyebár, mik a tények? A kutyát megölték, elharapták a torkát. Ez tény. Az a seb harapás nyoma: az is tény. Az viszont, hogy egy farkasember és egy fekete párduc ott álldogált a Havasi Kürt szomszédságában egy ablak alatt, nem tény. így van? - Nincs így - mondtam. - Ugyanis az is tény. - Micsoda? - akadt el a hangja, és a karomba kapaszkodott. - Hogyhogy tény? - Emlékszik, hogy megvizsgáltam a havat a fenyık alatt? Joan Hernandez ablakával szemben. - Na és mit talált? Tobozt és mókusszart. Elıhúztam a zsebkendım és kiterítettem. A patyolatfehér anyagon széperi mutatott a két fekete szırszál. - És ez? Megfogtam a szálak végét, nehogy elfújja ámulatában. - Ez... ez... mi? - Két szál szır a nem létezı fekete párducból. Tanulmányt lehetett volna írni az arcáról. - Ezt... komolyan mondja? - Ott találtam a hóban. Ahol a farkasember állt a párduccal. És most figyeljen! Szabad kezemmel benyúltam a zsebembe, kikotortam néhány szál szırt, és a kettı mellé fektettem. Szemre legalábbis ugyanolyanok voltak. .- És... e... ezek?
- Guszti szıre. Voltam bátor és kitéptem ıket a helyükrıl. Elfintorította az orrát. - A fenébe is. Tök egyformák. Persze mikroszkóp alatt... - Alighanem ott is tök egyfoTrmák lennének, hogy magát idézzem. - Eszerint... - Eszerint sehnora Hernandez nem mondott valótlant. Valóban látta a^ fekete párducot azaz Gusztit. Csakhogy ı párducnak hitte. Éjszakánként gyakran vannak víziói. Azt álmodja, hogy fekete párduc ül a mellén és nyomja. Éz persze elsısorban orvosi kérdés. Az azonban már nem, 46 hogy amikor kinézett az ablakon és meglátta Gusztit, nem gondolhatott másra, mint hogy a párducát látja. - Az ördögbe is - morogta kétségbeesetten Európa legpirnaszabb riportere , a végén még hagyom magam rábeszélni, hogy higgyek a farkasemberben. Uramisten. Találkozom a Vérfarkassal! Nem vagyunk mi .mindketten egy kicsit bolondok? - Na igen - gondolkodtam hangosan. - A problémát valóban 'a Vérfarkas jelenti. Ha egyáltalán ott volt... - Ugye hogy maga is kételkedik benne? - sóhajtotta megkönnyebbülten. - Csak latolgatom a. lehetıségeket. Ne higgye, hogy készpénznek veszem Joan Hernandez minden szavát. De az ördögbe is, a kutyát tényleg látta! Akkor azt az akármicsodát is láthatta! . , . - És ha a kutya is csak képzelet szüleménye? Ha az a két szırszál már régóta ott volt a hóban? Erre nem gondolt? - Dehogynem - bólintottam. - Ez is lehetséges. Csak egészen furcsa véletlen lenne. Éppen ott találtam rájuk, ahol az asszony a- fekete állatot látta. Meglehet, hogy így van, de nem hiszek benne. - Inkább a Vérfarkasban? Megvontam a vállam, és nem válaszoltam. Mi a fenét mondhattam volna? Müller megrázta a fejét, és éppen mondani akart valamit, amikor az egyik udvar mélyérıl kirobbant elénk az útra egy alak. Kopott báránybır bekecset viselt, mélyen a szemébe húzott kucsmát. Szét vetette a lábát, és fenyegetıen nézett ránk. Megtorpantunk, csípıre tettem a kezem, és vigyáztam, hogy rúgótávolságnál ne engedjem közelebb. A láthatatlan arcú, fenyegetı alak ekkor felnevetett tarkójára tolta kifordított kucsmáját, és jódlizni kezdett. Közben vigyorgott, s nyála az állára folyt. Nudli volt, a falu bolondja, Müller megtörölte a homlokát, és úgy tett, mintha ütésre emelné a kezét. A bolond villámgyorsan abbahagyta a jódlizást, a zsebéhez kapott, kirántotta belıle a jojóját, és Müller felé nyújtotta. - Tessék... Neked... a... dom... ne... báncs... Müller gyorsan leeresztette a kezét, és megveregette a bolond vállát. - Nincs semmi baj, Nudli. Nem bántalak. Csak jojózz nyugodtan. Nudli villámgyorsan felfogta, hogy nem kell veréstıl tartania, elvigyorodott, és zsebre vágta a jojót. Aztán kinyújtotta Müller felé a tenyerét. - Aggy... pénzt! Müller sóhajtott, és egy csillogó frankot tett Nudli tenyerébe. - Nesze! Hol a síruhád? A bolond felvihogott, jót. szívott az orrán, és visszarohant az udvarba. Mire feleszméltünk, már nem volt sehol. Szótlanul tettük meg az utat a Havasi Kürtig. Valahogy nem akaródzott beszélgetni. Egy sLerencsétlén bolond látványa csodamód le tudja lombozni az embert. Hátha még egy Vérfarkas és egy megölt kutya is nyomja a.lelkünket. ,
A Spitzhorn lábánál korán esteledik. Kellemes szénaillat áradt felénk egy udvarból. Müller felvillantotta a zseblámpáját, amikor fekete felhıfoszlányok úsztak a hold felé. Az ördögbe is - szitkozódott , a végén még kitöröm a iábam, pedig rövidesen megtelik a hold. - Közeledik a Vérfarkas éjszakája - mondtam. Szemrehányóan rám nézett, és megcsóválta a fejét. - Feltétlenül le kell mennünk abba a kocsmába? Mintha idefenn nem ihatnánk whiskyt vagy sört... Éppen válaszolni akartam, hogy megígértük, amikor a telehold ezüstös tányérja megszabadult a felhık fogságából, és felragyogott a hegycsúcs fölött. A fenyık felé pillantottam, amelyek mozdulatlanul álltak, mintha ezüsttel öntötték volna le ıket. Villámgyorsan megragadtam Müller karját, és kiütöttem belıle a zseblámpát. Még a száját is befogtam, nehogy kiáltani tudjon. Nyöszörgött és hánykolódott a karjaim között. - Eresszen! - nyögte, és megpróbálta megharapni az ujjam. - Erre... - Nyugi - mondtam, és megszorítottam a csuklóját. Nincs semmi baj, csak azt akarom, hogy ne kiáltson. Fordítsa lassan a fenyıfák felé a fejét... És nehogy kiáltson, az istenért! Elıbb belém rúgott, csak aztán engedelmeskedett. Elvettem a kezem a szája elıl, és eleresztettem. Müller felhördült, és kimeredt a szeme a rémülettıl. A ragyogó holdfényben, az ezüstszínő fenyık elıtt ott állt a Vérfarkas, s megbabonázva meredt a Havasi Kürt kivilágított .ablakaira. Müller lehajolt, felemelte a lámpáját a hóról. - Maga is látja, amit én? - Alighanem - dörmögtem. - Gyerünk, nézzünk a szeme közé! A riporter megtorpant, és megsimogatta az állat. - Biztos, hogy oda kell néznünk? - Délelıtt még kinevetett, amikor kiejtettem a számon a Vérfarkas nevét! - A mindenségit, az délelıtt volt! Nem volt holdfény és... A Vérfarkas mintha megmozdult volna. Felágaskodott, hogy jobban belásson az ablakokon. Hagytam a fenébe Müllert. Bár stukkerom a bıröndömben volt, a szobában, reménykedtem, hogy szabad kézzel is elbánok vele. 49 A szétharapott torkú kutya mindenesetre óvatosságra intett. Beosontam a fenyık, közé, és fától fáig lopózva hátulról közelítettem meg. A hó árulkodón csikorgott a talpam alatt, s a dermesztı hideg ellenére kivert a veríték. Bármennyire is meg akartam szabadulni tıle, egyre a megölt kutya képe tolakodott az emlékezetembe. Megálltam egy vastag törzső fenyınél, és gondolkodni próbáltam. Egyáltalán nem biztos, hogy bölcsen teszem, ha azonnal rátámadok. Zsebembe nyúltam, elıhúztam a bicskámat. Hosszú, keskeny pengéje volt éppen elég hosszú ahhoz, hogy elvegyem a kedvét annak, aki Vérfarkast játszik a havas, dermedt éjszakában. Amikor a penge kiugrott a házából, s megcsillant rajta egy kósza csillagfény, mintha egy idıgép hátán visszarepültem volna a múltba. Éreztem, hogy a Bajkál mellett állok, néhány méterre az egymásra torlódott jégtábláktól, mellettem Gunga, a burját szuszog, és reménykedve les az erdı felé. Ekkor már jó két hete úton voltunk, hogy elkapjuk a megvadult medvét, amely több kárt okozott a környezı falvak juhaiban, mint a kergekór. Ágak recsegtek a fejünk felett, bagoly huhogott, a távolból farkasüvöltést hozott a szél. Hallgattam a furcsa zajókkal teljes bajkáli éjszakát, de nem észleltem semmi különöset. Csak mintha a farkasok éneke hallott volna egyre közelebbrıl.
Gunga lekapta válláról a golyós puskát, és intett hogy készüljek én is. Hitetlenül csóváltam a fejem, de engedelmeskedtem. S alighanem ez az engedelmesség mentette meg az életem. Néhány perc múlva ugyanis úgy tört ránk az óriás, mint a tájfun. Ha nincs a fegyverem a kezem ügyében, most nem leshetném a Vérfarkast. Ezzel aztán vissza is csúsztam a valóságba. Eltőnt a Bajkál csodálatos fenyıerdeje, a szibériai éjszaka itt maradtam a Spitzhorn tövében, a Havasi Kürt mellett, szemben a Vérfarkassal 50 Jobban mondva a háta mögött. Elıretartottam a késem, és óvatosan lépkedve kilestem a fák közül. A Vérfarkas néhány lépésnyire állt tılem, s meredt tekintettel bámulta valakinek az ablakát. İszintén szólva akadt odabenn nem is egy látnivaló, melyek joggal kelthették fel a Vérfarkas érdeklıdését. A legelsı mindjárt egy lány volt, és ha öltözékét lengének nevezem, akkor sem tudom érzékéltetni azt a keveset, ami volt rajta. Ideoda járkált a szobában láthatóan meg sem fordult a fejében, hogy valaki beláthat az ablakán. A Vérfarkas szusszantott egyet, nyögött, és ha lehet, még jobban elırenyújtotta a nyakát. ' Magas, szıke, nyúlánk lány volt: esküdni mertem volna rá, hogy egészen világos, zöld vagy szürke szemekkel. Felemelt az asztalról egy cigarettát, egy öngyújtót, tüzet adott magának, és nyugodt, lassú méltósággal felénk fújta a füstöt. A Vérfarkas újra nyögött, és megvakarta a nyakát. A vakarással egy idıben áporodott bőzfelhık csaptak felém, ékes bizonyítékaként, hogy a Vérfarkas nem kedveli a langyos, illatos fürdıt. Kénytelen voltam megosztani a figyelmemet kettejük között eszembe sem jutott, hogy a szerencsétlen Müller micsoda kínokat állhat ki a sötétben. A Vérfarkas felmordult, és egyik lábát felemelve megvakarta vele a másikat. A bőzfelhık tovább szaporodtak attól tartottam, hogy hamarosan tüsszögni kezdek. A lány elnyomta a cigarettáját, eltőnt a sötétben, és amikor visszajött, én is kıvé dermedtem, nemcsak a farkasember. A szıke lányon ugyanis nem volt egyetlen ruhadarab sem: még azok a kis vackok is eltőntek róla, amelyeket a modern fehérnemőipar szédületes összegekért sóz áldozatai nyakába. Bár szüleim annak idején mélyen a lelkembe vésték, hogy illetlen és neveletlen dolog más ablakán belesni, nem tudtam ellenállni a csábításnak. A ragyogó szıkeség ezalatt néhány intim ruhadarabbal tért vissza a sötétségbıl, s a zsebkendınyi fehérnemődarabokat sorban a bıréhez próbálta. Nem 51 húzta magára ıket, csak magához érintette, hogy megvizsgálja a színharmóniát. Nem messzire tılem mintha csikorogni kezdett volna a hó egy vigyázatlanul közeledı talp alatt. Aztán ág reccsent határozottan, erıszakosan. A farkasember hátának tartottam a bicskám, és vártam, hogy megmoccanjon. İt azonban annyira lekötötte a fehérnemőt válogató lány látványa, hogy esze ágában sem volt mocorogni. Éppen egy világoskék bugyira került a sor, amikor valaki tompa puffanással nekiment egy fának. - A kurva anyád! - mondta egy fájdalomittas hang, és további reccsenések jelezték, hogy Müller beesett az alacsonyan nıtt fenyıbokrok közé. A farkasember felriadt, ugrott egyet, és megfordította a fejét. Én ekkor már repültem át a távolságon, amely elválasztott tıle. Késemet elırenyújtottam, s amikor ruganyosán lehuppantam elıtte a hóban, elkaptam a nyakát. Gáncsot vetettem neki úgy dılt el, mint a krumpliszsák. Már a mellén térdeltem, amikor felfogtam, hogy a kegyetlen Vérfarkas még csak nem is védekezik. Hacsak a bőzfelhıket nem vesszük annak, amiket ki tudja honnan eregetett felém. A szag körülölelt, és arra csábított, hogy ugorjak le róla és fussak, amerre látok.
Igyekeztem visszafojtani a lélegzetem, miközben a gégéjére tettem a kezem. A holdfény néhány pillanatra kibukkant egy bárányfelhı mögül, ragyogó fénnyel öntve el a környéket. Az alattam békésen elheverı farkasembernek nem volt farkasfeje, de még csak farkaskörmei sem. Igaz, hogy a kezére húzott, több helyen is lyukas bündás kesztyőt akár farkasmancsnak is nézhette volna valaki, aki feszült idegállapotban megfelelı távolságból pillantja meg. Talán még a feje is hasonlított egy gyászba borult, bánatos farkas fejéhez. Néztem néhány pillanatig a farkasember szomorú, ijedt képét, nyálazó száját, fekete, szuvas fogait, aztán lemásztam róla, elvettem nyakától a bicskám, és becsattantottam a pengéjét. Müller ebben a szempillantásban kászálódott ki a fenyık közül, tenyerét a homlokára szorítva. - Mi van, Lawrence? Elkapta? A farkasember nyihogott, és feltápászkodott a hóról. Megpillantotta Müllert, vigyorgott, és feléje nyújtotta a tenyerét. - Aggy... pénzt! Nudli volt, a falu bolondja. 8 Mivel szembıl fújt a szél, Nudlit hagytuk hátra, nehogy egészen a faluig szagolnunk kelljen az illatát". A bolond békésen caplatott a hóban csak néhanéha torpant meg, hogy jojózzon egyet. - A rejtély ezzel megoldódott - morogta Müller a homlokát tapogatva. - A fene se gondolta, hogy ennyire lelógjon egy fenyıág..'. Eszerint mégsem annyira bolond az az aszszony. Tényleg látta a fekete párducot és a farkasembert is. Minden világos. A rejtély megoldódott! - Gondolja? Megtorpant, és az arcomba bámult. Tehette, mert Nudli békésen jojózott a csillagfényben. - Mit akar ezzel mondani? - Ki ölte meg a kutyát? Nudli? Vállat vont, és belerúgott a hóba. - Amilyen bolond, még az sem lehetetlen. Rájött a dili, és elharapta a kutya torkát. Ha lett volna kedvem, nevetnem kellett volna. Hiszen a szerencsétlen bolondnak hiányzott elöl szinte valamennyi foga. Ilyen fogsorral még a tejeskávét is nehéz elharapni. nem egy óriási kutya torkát. .52 - Különben is - bizonytalankodott Müller, és a jojózó bolond felé fordult. - Nem mindegy? Lehet, hogy útjában volt valakinek... Maradjon örökre titok. Frau Zöllner apja majd szerez egy másik kutyát, ha akar. Az ördög vigyen el, Nudli, mikor mosakodtál utoljára? A kocsma ajtajához érve Nudli megtorpant, és várakozóan vigyorgott ránk. Müller sóhajtva elıszedett egy frankot, és a bolond tenyerébe nyomta. - Nesze! De mára elég legyen! A bolond elégedetten félnyihogott. Müllert megindíthatta a mosolya, mert megveregette a vállát. - Akarsz egy sört, Nudli? A bolond vigyorgott, nyáladzott, aztán sebesen megrázta a fejét. Két hatalmas ugrással beleveszett az éjszakába. A Wilhelm Teliben vágni lehetett volna a füstöt. Még a szemünket törölgettük, amikor harsány kiáltozás csapott felénk. Csak ide, ide, uraim! Josef! Sört az uraknak! Siegmüllerék törzsasztala a sarokban állt egy acsarkodó vadkanfej alatt. A vadállat felénk bökött az agyarával, mintha tiltakozna jelenlétünk ellen. A fehér kötényes pincér kirakta a söröket az asztal közepére, s az alátétre vastag,, fekete ceruzájával strigulákat húzott sorban egymás mellé.
Siegmüller felállt, és felénk nyújtotta a kezét. Csak úgy ragyogott pirospozsgás képe. - Jöjjenek csak, uraim, jöjjenek! A törzsasztal minden helye foglalt volt néhány fiatalabb . legény a többiek háta mögé húzott székeken kucorgott. Siegmüller mellett az a szürke szemő, sebhelyes arcú, megtermett férfi ült, akivel már találkoztam Frau Zöllner apjának portáján. Siegmüller az ismeró'sök bizalmasságával nyújtott kezet. Megveregette a vállam, és odahúzott az asztal mellé. Uraim, eljött hozzánk mai esténk fénypontja, Herr... 54 - Lawrence - segítettem ki. - Igenigen. Herr Lawrence és Herr... - Müller - mondta Müller. Bemutatkozásunk alatt a szürke szemő férfi még hátrébb hessentette a legényeket, és úgy húzogatta a székeket, hogy mindketten az asztalfın helyezkedhessünk el. - Herr Lawrence bejárta a világot - mondta Siegmüller. Járt Thaiföldön, Nepálban és talán még a pokolban is. Igaz, Mr. Lawrence? Hát... - Na látják? Érre inni kell, uraim! Egy húzásra eresztettük le a korsót. A másodikat Müller egészségére ittuk, akit Siegmüller német újságkirályként vezetett elı. A harmadik korsónál a beszélgetés visszakanyarodott oda, ahol érkezésünkkor megszakadt. A halott kutyához. Egy alacsony, kopaszodó, bajuszos férfi - Renfer, a tanító - az asztalhoz koppantottá a korsaját. - Ezek a tanulatlan, mőveletlen emberek, Herr Lawrence, azt suttogják, hogy ismét feltámadt a farkasember, és ı ölte meg Gusztit. Olvassa a fejükre mőveletlenségüket! Viccnek szánta, amit mondott, és hallgatói is annak vették. Mégis volt valami a hangjában, ami óvatosságra intett. - Farkasember? »- Úgy tettem, mintha még soha nem hallottam volna róla. - Maga még nem hallott a mi farkasemberünkrıl? - csodálkozott Siegmüller. - Egyáltalán nem hallott? - İszintén szólva... - Akkor el kell mesélnie, Herr Renfer! Kérem, tanító úr! - No de Hansi, maga is tudja jól, hogy ostobaság! - Azért csak mesélje el! A legények közelebb húzták a székeiket Joseph újabb korsókat rakott az asztalra. Renfer tanító megvárta, amíg elcsendesül az asztal, aztán belekortyolt a sörébe, és beszélni kezdett. - Fiatal ember voltam, amikor idekerültem. Zürichben 55 végeztem a tanítóképzıt, s egyik tanárom, Herr Sutter, belém oltotta a régi dolgok szeretetét. Amikor idejöttem, akkor tudtam csak meg, hogy elıdöm, Gasser tanító, nem természetes halállal múlt ki a világból. - így igaz. Az apám is mesélt róla! - bólintott egy erdészruhás férfi, - Ha tudtam volna, mi történt, talán nem is jövök ide. Csakhogy a maga apjának, Imfeld, és a többi gazdának volí annyi esze, hogy elıre nem kongatták meg a vészharangot. Hallgattak és bólogattak: a tanító enyhe szemrehányással a tekintetében, a többiek pedig elégedetten adózva vele a ravasz elıdöknek. - Amikor idejöttem, akkor tudtam csak meg, hogy Gassert megölte valaki. Éjszaka, az iskola udvarán. Vérbe fagyva találtak rá másnap reggel. És a feleségét is megölték. Méghozzá a padláson. Csak a gyerekük maradt életben akkoriban olyan háromnégy éves forma kisfiú. Ott ült az apja holtteste mellett, és a levegıbe bámult. Örökre megbomlott valami benne.
Késıbb... amikor már berendezkedtem, többször is megpróbáltam megtudni valamit arról az éjszakáról. Csakhát mit tud elmondani egy akkora gyerek, fıleg ha még bele is bolondult az ijedtségbe? - És az asszony? - tudakolta Müller. - A padláson találtak rá. Nyomoztak eleget, de nem tudtak magyarázatot találni a dologra. Gasser tanító itt született, és a felesége is idevalósi lány volt. Úgy éltek, hogy nem sokszor csordult villa az asztalukon. A gyerek meg egészséges, szép kisfiú volt. Egyszerően elképzelhetetlen és megmagyarázhatatlan, mit keresett az asszony éjszaka a szénapadláson. - És a tanító az udvaron? Ráadásul a gyerekkel? - A rendırök úgy gondolták, Gasser tanító nyilván észrevette, hogy nincs a házban a felesége, magára kapott egy kabátot, és kiment az udvarra megkeresni. Azt beszélték, hogy az asszony... furcsa teremtés volt. - Amennyiben? - kérdezte elırehajolva Müller. - Holdkóros volt, vagy micsoda. Éjjel, legfıképpen tele holdkor nem bírt magával. Rájött valami, és elkezdett kóborolni. - Úgy érti, hogy felment a háztetıre, mint a holdkórosok? - Hát, oda aligha. Csak mászkált. Becsukott szemmel. Kiment az udvarra és talán még a legelıre is. Ment, és nem tudott magáról. Egyszer bele is esett valami kútba. Ha Gasser tanító nem megy utána és nem húzza ki, belefulladt volna. Müller megtörölte a homlokát. , - És akkor... amikor... izé... - Éppei) telehold volt, mint néhány nap múlva - mondta Renfer tanító. - Éppen telehold. Elhallgattunk, és a sörünkbe bámultunk. - És... mi köze mindehhez a farkasembernek? - kérdezte Müller. Renfer felhúzta a vállát. - Az emberek mindenfélét beszélnek. Én nem is hinnék nekik, ha nem találtam volna meg Gasser tanító papírjait a padláson. - Azon a padláson? - Szerencsére nem. Ahol az a szerencsétlen asszony meghalt, az a szénapadlás. A régi, iskolai íratok, matrikulák között találtam egykét irományára. Hm. Gasser valami tudományos dolgozatnak szánhatta ıket. A piszkozat ilyesfélére utal. Alig hiszem azonban, hogy bárhova is elküldte volna. - Hogyan ölték meg az asszonyt? - kérdeztem, mielıtt még messzebbre kalandoztunk volna. - Elvágták a torkát... Legalábbis a jelentés ezt állapította meg. Ismét feszült, kellemetlen csend ereszkedett közénk. A szürke szemő, magas férfi az asztalra könyökölt, és félhangosan morogta maga elé. - Lehet, hogy elharapták? - Azt a rendırség megállapította volna - mondta a tanító. - Hátha nem figyeltek fel rá? Hiszen józan ésszel fel sem tételezhették... - És a férfit? Gasser tanítót? Neki is úgy vágták el a nyakát. 56 57 - Megtalálták a kést? - Tudomásom szerint nem. És a tettest sem. Volt mindenféle vizsgálat, Zürichbıl jöttek detektívek, de nem jutottak eredményre. - És a kisfiú? - Próbálkoztak vele is. Megzavarodott azon az éjszakán. Egyszer még én is megpróbáltam... és zavartan elhallgatott. - Mit próbált meg?
- Szóra bírni. De ı csak vigyorgott. És, a fene vigye el, az ember nem szívesen beszél róla...! Éreztem, hogy elhallgat valamit. Töprengtem egy pillanatig, hogy érdemese tovább erılködnöm. Valami azt súgta, hogy érdemes. - Szóval csak vigyorgott... Nagyot fújt, aztán hatalmasat húzott a sörébıl. Rám nézett, és letörölte a szájáról a habot. Hát... az az igazság, hogy olyasmit tettem, amit nem lett volna szabad. Szégyellem is érte magam. Fiatal és tudásszomjas voltam még, na! Szóval... ödaültettem a fiúcskát a térdemre, és eléje tettem egy üres papírt. Aztán... lerajzoltam az iskola udvarát, a kertet és az apját meg... ıt... amint az apja kézen fogva vezeti a kertén át a szénapajta felé. Felrajzoltam az égre egy óriási holdat. Teleholdat. Aztán vártam... hogy a fene ette volna meg a kísérletezı kedvemet! ' - Mi történt tovább, Herr Renfer? - A gyerek ült az ölemben, aztán... egyszerre csak remegni kezdett. Remegett, mint a nyárfalevél, és elbújt a hónom alatt. Csak úgy patakzott a könny a szemébıl. Ekkor elszégyelltem magam, hogy az isten akárhová tegyen! Micsoda szemét alak vagyok, hogy egy ennyi mindenen keresztülment kisgyerekkel kísérletezek. Éppen el akartam dobni azt a nyomorult ceruzát, amikor a gyerek érte nyúlt, és kivette a kezembıl. Olyan csend volt az asztal körül, hogy a légy zümmögese is sértette volna a fülünket. - Akkor... a gyerek, az a félig néma és hülye gyerek a pa 58 pír fölé görbedt, és odarajzolt valamit. Az apja alakja mellé a levegıbe. ' - Uramisten, segíts! - fohászkodott valaki az asztalvégen. - Elıször csak bámultam, és nem tudtam kivenni, hogy mi akar lenni. Ne feledjék, egy négy év körüli hülye gyerek rajzolta. Aztán rájöttem^ mit jelent a rajz. Mi van ott az apja mellett. - Micsoda? - bukott ki valakibıl a szó. Renfer tanító lecsapta az öklét az asztalra. - Egy farkas. Egy ugró farkas. Amint ráveti magát Gasser tanítóra. Némán kortyoltuk a sörünket. Müller a korsó fölött rám lesett és hunyorított. - Mintha valami papírokat emlegetett volna - emlékeztettem Renfert. - Ja, igen. Az úgy volt, hogy Gasser felhordta az iskola papírjait a padlásra. Voltak ott régi matrikulák, anyakönyvek, hivatalos iratok, halotti jegyzıkönyvek. És, amint mondtam, a saját feljegyzései. Mindent áttanulmányoztam, és mondhatom, életemben nem volt még a kezemben izgalmasabb olvasmány. Gasser tanító ugyanis a Vérfarkas vagy farkasember legendájával foglalkozott. - Ez, látja, érdekes - mondta bátorítóan Müller. - Épkézláb kis könyvet lehetne írni róla. A folklór- és hiedelemkutatók bizonyára örülnének neki. - Alighanem ez lehetett Gasser szándéka is. Bár... némi változást látok a fiatalabb és az idısebb Gasser dolgai között. - Hogyhogy különbséget? - Ifjú korában, vagy mondjuk úgy, hogy fiatal tanító korában valóban úgy írt a farkasemberrıl, mint folklórjelenségrıl. Késıbb azonban... érezhetıen megváltozott a véleménye. - Ezt hogy érti? - Alighanem hinni kezdett benne. A legutolsó feljegyzéseiben már valóságos a Vérfarkas. És... alighanem azt is tudta, ki az. - Hogyhogy ki az? - Az volt a véleménye, hogy... a faluban lakik a farkasember. - Bolondság - legyintett Müller, és felnevetett. Nem nevetett vele senki. Egy horgas orrú fickó felemelte söröskorsóját, majd mint aki meggondolta a dolgot, letette. - Errıl én is tudok. Méghozzá Irmschertıl, akivel együtt katonáskodtam. A nagyapja idevalósi volt, és állítólag azért menekült el, mert akkoriban... az egész falu rettegett a farkasembertıl.
Kapkodtam a fejem: nem egészen értettem a dolgot. Végül is sikerült összeraknom az összevissza röpködı mondatokat. Úgy látszott, hogy a faluban már évszázadok óta él a farkasember legendája. Hogy itt rejtızik közöttük egy család, amelyben apáról fiúra öröklıdik a rejtett képesség, hogy holdtöltekor farkassá változzék és megölje ellenségeit. Vagy azt, aki egyszerően csak az útjába akad. - Tudják, hogy melyik család az? - kérdezte mosolyogva Müller. - Ha tudnánk, egyszerő volna az egész. A farkasembert ugyanúgy el lehet pusztítani, mint bármelyikünket. Nem kell hozzá kereszt meg fokhagyma, mint ahhoz az izéhez... no... hogy is hívják? ' - Drakulához - segítettem ki. - Na, hát ahhoz. A farkasember éppen olyan, mint mi. Napközben teszi a dolgát, éjszaka meg alszik. Hanem amikor közeledni érzi a holdtöltét, egyszerően nem fér a bırébe. Érzi, hogy fáj és viszket minden porcikája... aztán üvölteni támad kedve. Amikor pedig feljön a telehold, egyszerre csak látja ám, hogy karmai nınek a feje farkasfejjé változik szır borítja be egész testét. Úgy ám Maga honnan tudja ilyen jól? - kérdezte gyanakodva 60 Síegmüller, A fenébe is! Éppen úgy beszél, mintha... A fenébe is! - Moziban láttam - mondta büszkén a horgas orrú. ' Amikor Zürichben voltunk. A moziban játszottak egy filmet. Abban volt ez az eset, amit elmeséltem. Na, a fickó farkassá változott, kiment a mezıre, és üvölteni kezdett. Feltartotta a fejét a holdra, és úgy üvöltött, hogyha velem van a puskám, beledurrantok a vászonba. Szerencsére elvették a ruhatárban. Mivel túl messzire kalandoztunk Gasser tanító esetétıl, megpróbáltam visszaterelni a beszélgetést a régi mederbe. - És Gasser tanító? Renfer felrántotta a vállát. - Hát... nem tudom, mire gondol, Herr Lawrence. Ami a papírjait illeti, kezdetben, mint mondtarrTis, inkább tudományos színezetőek. Leírta, honnan ered a Vérfarkas... - Honnan? - tudakolta az erdészruhás. - Nagyon régi dolog ez - mondta Renfer. Valószínőleg még a kelta idıkbıl való. Gassert érdekelte a legenda terjedése. Nem tudom, milyen papírok alapján, de feldolgozta a falu történetét jó pár száz évre visszamenıleg. És azt állította... majd minden emberöltıben elıfordult, hogy megjelent a Vérfarkas, és meggyilkolt valakit. Azután sokáig nem történt semmi, húszharminc év szünet következett, amíg a farkasember ismét ölt. Ez pedig, legalábbis Gasser szerint, csak úgy képzelhetı el, ha van egy család, amelyben öröklıdik az átváltozás képessége. Az egyik legény alatt megbillent a szék majd az asztal alá esett rémületében. Szeplıs, borzas hajú fiú volt, alig túl a gyermekkoron. - Tanító úr... akkor Gasser tanító urat is... Nem merte befejezni, csak nézett mereven a gondolataiba merült Renferre. ' - Mi? Hogy? Ja... hogy mi történt Gasserrel? Nem tudom. A nyomozók sem tudták. Csakhogy azok nem látták a papírjait, vagy ha látták is, nem fordítottak rájuk kellı figyelmet. : 61 - Tehát Gasser tudta? Müller tette fel a kérdést, pedig akár a legény, akár én is feltehettük volna. Renfer komolyan bólintottt. - Úgy néz ki a dolog. Gasser tanító rájött, hogy kicsoda a farkasember. Pontosabban, hogy melyik családban öröklıdik ez az átkos képesség. Azok meg alighanem megsejtették a dolgot. Az a szerencsétlen Gasser talán el is mondta nekik... S akkor jött egy holdfényes éjszaka... teleholdkor. Az a bizonyos valaki farkasemberré változott, és... bosszút állt Gasseren. Eltette
láb alól, nehogy felfedje a nagy titkot. Mert hiszen ha valami igazságmagva lehet a legendának, a farkasemberré válás nem kiváltság, hanem átok. Aki birtokában van ennek a szörnyő képességnek, alighanem mindent megtesz, hogy elrejtse mások elıl a szégyenét. - Hm. Még gyilkolni is képes érte? - Ha farkassá változott, miért ne? A farkas másképpen gondolkodik, mint az ember. Az elıbbi szeplıs legény ismét csak megrecsegtette a székét. - Tanító úr? - Mondjad, Oskar fiam. - Izé... tegyük fel, hogy az a család akkor itt lakott a faluban. Már aki megölte Gasser tanító urat. És... a rendırség nem fogott el senkit. Akkor az is lehet, hogy az a család, még mindig itt lakik? - Lehet - mondta Renfer. - Miért ne lehetne? - Az is lehet... hogy az az illetı még él, vagy ha meghalt, akkor... mondjuk a fia...? - Az is lehet. - Úristen! - nyögte a legény, és keresztet vetett. - Én nem merek kimenni pisálni, pedig nagyon kell. Ettıl aztán valamelyest felengedett a hangulat. Siegmüller elröhintétte magát, és néhányan vele nevettek. Én is mosolyogtam, de nem ment ki a fejembıl valami. Ki az ördög ölte meg azt a szerencsétlen kutyát? És fıleg hogyan? 62 A szeplıs legény kelletlenül felkászálódott, és a kijárat felé indult. Többen tréfásan utánakiáltottak, hogy vigyázzon magára, és kiáltson, ha a fütyülıjének esne a farkasember. • Müller a. poharába bámult, én pedig az ajtóra, amely azonnal kinyílott, ahogy a legény a kilincsre tette a kezét. A Spitzhorn fölött mint óriási lámpás ragyogott a hold. Az asztalnál maradt legények összehajoltak és sugdolóztak. Nagyot kortyoltam a sörömbıl, és Renferhez fordultam. - Vannak Gasser tanítónak rokonai vagy hozzátartozói? - Tudtommal nincsenek. Azért is maradt rám a hagyatéka még a ruhái is. A rendırség lefoglalta, de aztán viszszaadta ıket. - És a gyerek? - Egy darabig házról házra járt. Be akartuk adni valamilyen otthonba, de jött a háború. Hol ez fogadta be, hol az. Nem volt sok gond vele. İrizte a teheneket, birkákat, mikor hogy... - És... hülye maradt? - Az hát. Nem látta? Hiszen maga is találkozott vele! Villámcsapásként hasított belém a felismerés. - Ezek szerint Gasser tanító fia... a bolond gyerek nem más, mint... - Persze hogy ı - bólintott Renfer, és az elıttünk lobogó gyertya lángjánál szivarra gyújtott. Nudli, a falu bolondja. Müller eltátotta a száját: lefityegı szıke bajusza alatt remegett az ajka. - Mit beszél? - Maguk nem tudták? - kérdezte Siegmüller. - Persze Nudli nem szokott bemutatkozni. Most éppen... Ebbe.n a szempillantásban úgy vágódott ki a kijárati ajtó,1mintha terrorista támadás ért volna bennünket. A berobbanó holdfény a szeplıs legény sápadt arcára esett, s a kezére, amelyet könyörgın nyújtott felénk. Szája remegett, akár csak a teste. Csak nehezen tudta kipréselni a szavakat vacogó fogai közül. Tanító úr... jaj, Renfer tanító úr... Siegmüller úr...! A rendır elsápadt és felállt. Lassan, mintha nem hinne a szemének.
- Mi van, fiam? Oskar... rosszul vagy? - Jaj... sört... sört...! Egyik társa odaugrott hozzá, és megitatta. A fiatalember mohón kortyolta az italt, de felkavarodott a gyomra, és öklendezni kezdett. '' Jaj... ott... kinn... Siegmüller felugrott, elkapta a legény zakóját a nyakánál, és maga felé rántotta. - Térj magadhoz, Oskar! Oskar! Rázta, majd egy jókora pofont is leakasztott neki. Oskar kinyitotta a szemét. Ekkor már ott álltam én is mellette, és jól láttam, hogyan csillog benne az iszonyat. Ott... kinn... kimentem, hogy elvégezzem a dolgom, és... jaj, istenem! - Mi történt, Oskar? - ordította Siegmüller türelmetlenül. - Nem találtad a fütyülıdet? Odakinn... Jaj, Herr Siegmüller, a kerítés mellett... ott... - Mi van ott, a fene vigyen el, te tökkelütött!? - Egy halott ember... fekszik a kerítés mellett, Siegmüller úr... És... megölte a farkasember. Elharapta a... torkát! 10 Nem emlékszem pontosan, hogyan jutottam ki a levegıre. Alighanem Siegmüller nyomában csörtettem ki az ajtón: arra emlékszem csak, hogy Müller ott rohant mögöttem, és egyfolytában káromkodott. - Hát ha ezek normálisak, megeszem a kesztyőmet! Vagy én vagyok sült bolond! 64 Az elsık között értem ahhoz a fekete csomaghoz, amely valóban ott hevert a Wilhelm Teli kerítése mellett. A ragyogó holdfényben lehangoló látványt nyújtottak a tenyérnyi sárga foltok, amelyeket a kocsmából kijáró vendégek varázsoltak" a hóba. Nem törıdve a gyanús nyomokkal, letérdeltem a csomag mellé. Minden kétséget kizáróan egy ember volt. S ahogy a testébıl kiáramló bőzfelhık megütötték az orrom, már azt is tudtam, kicsoda. Az oldalán feküdt, kezét az arca alá téve, mintha csak egykét percre dılt volna le aludni. Valaki viharlámpát lóbált a fejem felett, amíg el nem oltattam vele. Körülnéztem. Legalább harmincan toporogtak körülöttem. Olyan simára taposták a havat, mint a korcsolyapálya. Siegmüller mellém térdelt, és aggodalmasan nézett a hullára. - Úristen! Kicsoda? Megfogtam a halott kezét, és magam felé húztam. Engedelmesen a hátára fordult. Rámeredt a holdra, és vicsorgatott a fogával, mintha ıt okolná szörnyő haláláért. Siegmüller hátratántorodott, és a karomba markolt. Nudli?. - Nem látja? De hát ki...? - Nézzen a nyakára! Siegmüller odanézett, és akkorát rándult a teste, mintha áram rázta volna meg. - Uramjézus! Ez nem lehet igaz! Elvágták a torkát! - Inkább elharapták - mondta mögöttünk halkan Müller. - Mindjárt hányok! - Legalább menjen egy kicsft messzebbre! - parancsoltam rá óvatosan, aztán körülnéztem, mit tehetek. Rövidesen rájöttem, hogy semmit. Úgy letaposták a havat, hogy táncolni lehetett volna rajta. Elsétáltam vagy húsz méterre, de ott sem volt kevesebb a lábnyom. Mintha a falu aprajanagyja erre járkált volna egész álló nap! - Mit csináljunk? - nyögte Siegmüller. 65
. Visszafordítottam a halottat abba a helyzetbe, ahogy rátaláltunk. - Értesíteni kell a hatóságokat. - A hatóság én vagyok. - Gyilkosság esetében is? - Hát... nem is tudom. Erre még nem volt példa. - Én a maga helyében, Herr Siegmüller, felhívnám a feletteseimet. Ez már nem egy kutya, még ha bolond volt is. - Na ja - mondta Siegmüller. - Naná, hogy hívom ıket! Megfordult és elcsörtetett. A szürke szemő, forradásos képő férfi odajött hozzám: újra a vállán fityegett a vadászpuskája. Renfer szomorúan lógatta a fejét, ahogy a halott Nudlit bámulta. A szürke szemő rám nézett, és a puskája agyára ütött. - Nem kéne megpróbálnunk elkapni? - A tettesre gondol? - Egészen konkrétan a Vérfarkasra gondolok! Maga nem? - Nem tudom - mondtam ıszintén. - Valaki kétségkívül megölte a szerencsétlen flótást. Méghozzá itt, a kerítés mellett. Nézze a vért... Körülnézett és bólintott. - Azt mondom, hogy hajtóvadászatot kéne indítanunk. - Most? Éjszaka? - Hátha a Vérfarkas is éjszaka kóborol! Renfer rám nézett, keményen, várakozóan. Alig észrevehetıen bólintottam, mire a szürke szemőhöz lépett, és a vállára tette a kezét. - Ma éjszaka nem lehet, Kürt. Elıbb meg kell várni, mit mond a rendırség. Eredj haza, és nézz körül otthon! Hé, ti is valamennyien! Jó lenne, ha nem lıdöznétek egymásba... Néhány perc múlva üres volt a környék, csak néhány serdületlen gyerek leselkedett a fák mögül. Müller töprengve nézett rám. - Mit csináljunk, Lawrence? Legokosabb lenne elhúzni a csíkot. Kijönnek a fickók Zürichbıl, és bennünket is belekevernek. - így is bele fognak. - Vigye el a fene, attól tartok én is! Siegmüller visszacsörtetett, nagyokat fújtatva. Eddig észre sem vettük a metszı hideget, most azonban megcsapott a Spitzhorn dermesztı lehelete. - Reggel kijönnek. Azt mondják, addig állítsak valakit a hulla mellé. Ki a fenét állítsak? Itt szobrózhatok reggelig ebben a marha hidegben! Hej, Nudli, Nudli, a francba kellett kiszúrnod velem! Hé, gyertek csak ide, kölykök! Kéthárom perc múlva az izgalmukban csivitelı suhancok átvették Nudli ırizetét, mi pedig benn ültünk a jó meleg kocsmában. - Mit szólsz hozzá, Joseph? - kérdezte Siegmüller, mikor a csapos kirakta az újabb söröket az asztalra. - A fene essen belé! - énekelte Joseph izgalmában svájci németséggel, hogy csak minden harmadik szavát értettem. Ha nekem megöli a vendégeimet, bezárhatom a boltot! - Nudli nem is volt a vendéged. "- Hátha csak ı az elsı. Letörölte az asztalt, és visszament a pult mögé. Nem aratott nagy sikert a megjegyzésével. 11 Éppen egy óriási sziklatömb mögül bukkantam ki, amikor szembejött velem a Vérfarkas. A hold hatalmas tányérja a farkas feje felett ragyogott: jól megfigyelhettem gonosz, sárga tekintetétj csillogó fogait. Karmait felém nyújtva felüvöltött. Zsebemhez kaptam a pisztolyomért: nem találtam. Hónom alá nyúltam, mert eszembe jutott, hogy mielıtt elindultam volna, ellenıriztem a 38ast, és szokott helyére tettem. Felordítottam meglepetésemben: csak az üres tokot markolta a kezem.
A farkas üvöltött és közeledett. Megpróbáltam elmene 67 külni: nem akart engedelmeskedni a lábam. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy feléje üssek, de a farkas úgy eltőnt, mintha nem is lett volna az orrom elıtt. Mire feleszméltem, sőrő, áthatolhatatlan ködfelhı eresz^ kedett a hegyre. Az orrom hegyéig sem láttam: nem láttam az ösvényt, ahonnan jöttem, s a szakadékot sem, amelyre vigyáznom kellett, hogy bele ne zuhanjak. Megfordultam, s immár az ösvényt sem láttam. Kinyújtottam a karom, hogy elhessentsem magam elıl a ködöt, amikor éreztem, hogy szırös, bundás pofát markol a kezem. A köd félrelebbent, s arcom elıtt láttam a Vérfarkas kitátott torkát. Nem tudom, mi minden történt volna még velem, ha nem verem be a könyököm az éjjeliszekrénybe. Hála istennek, bevertem. A köd és az éjszakai rémálom eltőnt, átadva helyét a reggeli fénynek. És a telefonnak, amely ki tudja, mióta csengett kitartóan afülem mellett. Felvettem a porta jelentkezett. Rövid suttogás után egy érces férfihang szólt a kagylóba. -'. - Herr Lawrence? Ja. - Waldvogel felügyelı vagyok Zürichbıl. Beszélhetnék önnel? Gyorsan összeszedtem magam. Megállapodtunk, hogy húsz perc múlva találkozunk a reggelizıteremben. 12 Magas, lenyalt hajú, szemüveges, merev férfi volt Waldvogel felügyelı. Nem mondhatnám, hogy szimpatikusnak találtam. Mindenesetre megeresztettem egy bágyadt mosolyt, ahogy megpillantottam az asztalomnál. Felállt, meghajolt és kezet nyújtott. - Waldvogel. Kérem, Herr Lawrence, engedje meg, hogy 68 átadjam Hiltbrand fıfelügyelı szívélyes üdvözletét. Nyomatékosan a lelkemre kötötte, hogy mindenben támaszkodjam önre, és kérjem ki a tanácsát. Nagyon sokra tartja önt, Herr Lawrence. Közömbös volt a hangja semmit nem tudtam kiolvasni belıle. Abban azonban biztos voltam, hogy csak akkor kéri a tanácsaimat, ha jónak látja. Olyan embernek nézett ki, aki a saját feje után megy. Éppen megrendeltem a kétszemélyes reggelit, amikor megérkezett Müller. Elmosolyodott, és szívélyesen széttárta a karját. - Ez aztán a meglepetés! Waldvogel felügyelı! Waldvogel felpillantott. Elıször tükrözıdött valami érzelemféle az arcán. S ez az érzelem nem az öröm volt. Savanyúan felállt és meghajolt. - Grüss Gott, Herr Müller! Nem is "tudtam... - Méghozzá egy asztalnál, felügyelı! Letelepedett mellénk, és mosolygott, mint egy fogpasztareklám. - Hogy van, Herr Waldvogel? A felügyelı eleresztette a füle mellett a kérdést. - Herr Müller és én... kitőnıen ismerjük egymást - mondta végül felém fordulva. - Herr Müller régóta igyekszik borsot törni az orrunk alá. Többnyire sikerrel. - Túloz, felügyelı - mosolygott Müller. - Egyáltalán nem. Ellenkezıleg. Mindig is sokra becsültem Herr Müllert. Ha rákerül a sor, külön cellát biztosítok neki... Nem tudtam, viccele, vagy komolyan beszél. Waldvogel feltört egy tojást, és aggodalmasan vizsgálgatni kezdte a sárgáját.
- Hajnalban indultam Zürichbıl. Még reggelizni sem volt idım. - Most bepótolhatja - nevetett Müller. Be is pótolom. Herr Lawrence... volna szíves közben néhány szóval elmondani, mi az ördög történt itt maguknál? 69 - Siegmüller még nem dicsekedett el vele? Megsózta a tojását, és kanalazni kezdte. - Dehogynem. Éppen ez a baj. Amit mondott... A végén még hinni kezdek a maguk farkasemberében. - Én már hiszek - mondta Müller, és elvette tó'le a sótartót. - Soha nem hittem volna, hogy megdıl a materializmusom. Elıször a kutya esetét meséltem el. Olyan részletesen, ahogy csak tudtam. Kicsit zavart, hogy többet törıdött a tojásokkal, mint velem, de késıbb kiderült, nagyon is jól hallott mindent, amit kellett. - Hm. Azt mondják, a kutyát mindenki ismerte a faíuban. Akkor nem is lehetett nehéz elpsalni. - Hát, ha a Vérfarkas is ismerte, akkor valóban nem. Csak egy baj van. - Éspedig? Ha valóban farkasról vagy bármirıl legyen is szó... a kutyának védekeznie kellett volna. Márpedig nem védekezett. Megvizsgáltatta a tetemet? Ismét elvett egy tojást, és bólintott. - Itt van velem Dörfliger doktor. Hamarosan idejön. Remélem, nincs ellene kifogásuk. Amikor elfogyott az összes tojás, elégedetten megtörölte a száját, és hátradılt. - így már egészen más. Mintha újjászülettem volna. Sajnálom szegény doktort. Na és a bolond? - Kisgyermek korától itt élt a faluban. - Valóban Gasser tanító fia volt? - Maga aztán nem vesztegette az idejét! - mondtam elismeréssel. - Csak' elbeszélgettem Siegmüllerrel, hogy jobban teljék az idı. Maga szerint mi a nyavalya történt itt, Herr Lawrence? - ıszintén szólva nem tudom. Gyilkosságnak látszik, az kétségtelen. De ki és miért? Gúnyosan nézett rám teáscsészéje felett. 70 - Ön nem hisz a Vérfarkasban? Pedig úgy tudom, önöknél is él ez a hiedelem. - Angliára gondol? - Magyarországra. Ha jól hallottam, ön onnan származik. - Valóban. Bár a Vérfarkas inkább csak Erdélyben ismert. Ön talán hisz benne? Összecsavarta az asztalkendıjét, és ledobta a térítıre. - Én mint öreg bőnügyi róka, már megengedhetem magamnak, hogy mindenféle ostobaságban higgyek. De nini, itt van a mi doktorunk! Ide, ide, Herr Dörfliger! Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam a mi kedves Dörfliger doktorunkat! Dörfliger doki maga volt Svájc két lábon járó reklámja. Alacsony, pocakos, pirospozsgás, ráadásul kockás inget és kockás nadrágtartót hordott. Zöld posztónadrágja a legkényelmesebb természetjárói igényt is kielégítette volna, akárcsak vastag harisnyája és vadonatúj bakancsa. Az arca azonban nem volt barátságos. Egyáltalán nem. Mintha belsı fájdalom döntötte volna romba lelki méltóságát. Felénk vetett egy fájdalmas pillantást, aztán leroskadt a szabadon hagyott székre. Hő! A fenébe is... - Reggelizik, doktor? - tudakolta Waldvogel. Dörfliger doki elhárító mozdulatot tett. - Az az izé... rendır... Siegmüller megitatott pálinkával. Nem vagyok éhes. Lenyúlt az asztal alá, és megtapogatta a lábát.
- Az ördögbe is... tör a bakancsom. Lehet hogy egy számmal nagyobbat kellett volna vennem? Waldvogel megmasszírozta a homlokát. - Megtudott valamit, doki? - Megnéztem a kutyát. - Aha. Eredmény? - Döglött. Csak találgatni tudok, mibe döglött bele. - Hiszen elvágták a torkát, nem? - szólt bele vigyázatlanul Müller. 71 A doktor szemrehányón pillantott rá, aztán biccentett. - Elsı pillantásra valóban úgy látszik. Vagy elvágták, • vagy elharapták. - Nem tudja megállapítani? - türelmetlenkedett Waldvogel. Én nemigen. Talán a laboratóriumban. Lehet, hogy egy ragadozó ölte meg. Például egy farkas. De más is lehetett. - Mi a fene? - Többször is olvastam már, hogy elszökött egy puma, párduc vagy jaguár a cirkuszból. Addig garázdálkodtak, amíg csak le nem lıtték ıket. - Errefelé nem láttak semmiféle vadállatot - kotyogott közbe Müller. - Attól, még itt lehet. Van erre hegy meg szakadék elég, ahol elbújhat. Egyébként ugyanez a helyzet azzal a fickóval is. Nem tudom megállapítani, mi okozta a halálát. Roncsolt seb, harapásra emlékeztet. Nem vagyok állatorvos, nem tudom, 'mi hagy ilyen sebet. Talán valamelyik állatkert tudna segíteni... " - Lehetséges,hogy késsel vágták el? Egy főrészélő késsel például? A doktor határozott nemet intett. - Azt ismerem. Nem ilyen nyomot hagy. Azonkívül, ha valakinek elvágják a torkát, akár főrészélő késsel, akár másmilyennel, akkor a kést húzzák. A gyilkos maga felé húzza. Ezek a sebek azonban másfélék. Mintha valóban úgy harapták volna ki ıket. Egy csomó húst is kitépett vele, akármi is csinálta a sebet. Müller lehunyta a szemét, és belekapaszkodott az asztal szélébe. - Más külsérelmi nyom nem volt a bolondon? - kérdeztem gyorsan. - Semmi a világon. - És... ezt hogy értékeli? - Hát... hogy is mondjam csak? Valószínőleg olyan gyorsan, támadt rá a szerencsétlenre, hogy az nem tudott védekezni. Vagy... 72 - Vagy? - sürgettem. Vagy ismerte a gyilkosát. Ismerte, és megbízott benne. - De miért? Egy kutyát és egy bolondot? Miért? - Hát ez az, uraim! - mondta Waldvogel szomorúan. - Ha erre tudnánk a választ, kezünkben lenne a gyilkos! Elgondolkozva néztük a terítéket, de nem lettünk okosabbak tıle. Végül is Waldvogel emelte fel a fejét. - Önök tehát a Wilhelm Teli kocsmában voltak, néhány lépésnyire a gyilkosságtól. Hm. Kötelességem megkérdezni, hogy láttake vagy észlelteke valami furcsát. - Mire gondol, felügyelı? - Tulajdonképpen semmire. Csak hátha valami megütötte a szemüket, ami fontos lehet. - Sajnos semmi. - Mikor mentek be a Telibe? - Úgy nyolc óra körül. - És meddig maradtak? Tizenegyig. - Mikor fedezték fel a gyilkosságot?
- Tíz táján. - Addig mit csináltak? Tíztıl tizenegyig? - Siegmüllerrel beszélgettünk. - Tehát nyolctól tízig a vendéglıben voltak. Kikkel? Felsoroltam a neveket. Lehunyt szemmel hallgatta, de nem jegyezte fel ıket. - Voltak még mások, is ott a maguk asztalán kívül? - Természetesen. Vagy tízenhúszan. Nem számoltam ıket. - Persze, kibe járkáltak. - Ahogy kocsmában szokás. - Van a kocsmának toalettje? - Van hát. Ja, erre gondol? Tudja, a férfiember milyen. Ha hajtja a sör, egyszerőbb kilépni az ajtón, mint leballagni a föld alá. - Hm. Elhagyta valaki az önök asztalát nyolc és tíz óra között? ,. . - Nem. Azaz... 73 - Azaz? - Azaz nem tudom. Mi ugyanis az asztalfın ültünk, az elsı sorban. Volt ott egy csomó legény, akiknek csak hátul jutott hely. Közülük bármelyik kimehetett rövidebb idıre. Elıvett egy noteszt, feljegyzett valamit, aztán összecsukta. - Ki találta meg a hullát? Megmondtam. Azt is, hogyan bukkant rá, és milyen állapotba került, miután felfedezte. Waldvogel fejcsóválva nézett a levegıbe. - Nehogy elkezdjék nekem lövöldözni egymást. El kell koboznom Gasser papírjait! Gyerünk, doki! Meglátogatjuk Renfer tanítót! - Mit akar a papírokkal? - kérdezte csodálkozva Müller. Waldvogel felállt, és lesöpörte a morzsákat a nadrágjáról. - El akarom olvasni ıket. Még találkozunk. Viszlát, uraim! Akkor kezdtem csak sajnálni, hogy nem kaparintottam meg Gasser tanító hagyatékát. Müller az asztalra csapott, sápadt volt az arca a felháborodástól. . - Hallott már ilyet? Milyet? - Megeszem a sílécem, ha ez a fickó nem bennünket gyanúsít! Ismerem a zsaruk képét! Meg van gyızıdve róla, hogy szadista kéjgyilkosok vagyunk, téli pihenın! - Ugyan, ugyan, Müller — próbáltam csitítani. - Ön sem gondolja komolyan... Elhallgattam, és az ajtó felé kaptam a szemem. Az a szıke gyönyörőség lépett bé ugyanis rajta, akit tegnap éjszaka volt szerencsém meglesni, a szerencsétlen Nudli társaságában. Hát ha levetkızve szédítıen nézett ki, felöltözve se volt csúnyább. A ruhája még csak fokozta vonzóerejét. Mohazöld, testhez simuló kosztümöt viselt, haja lazán omlott a vállára, zöld szemei szórták a szikrákat, bárhova nézett. Tökéletességét még az a fickó sem tudta lerontani, aki ott lépkedett szorosan a nyomában, zsebre dugott kézzel, a gazdagok felsıbbrendő nyugalmával. Vékony, fekete bajusz 74 kaja Ramon Novarrót juttatta az eszembe. Úgy suhantak át az asztalok között, mint egy hajnali látomás. Frau Zöllner futva közelítette meg az asztalukat. A lány elmosolyodott, és a fogadósnéra szórta szemének zöld gyémántjait. A szépség szólt néhány szót Frau Zöllnerhez, majd a bajuszoshoz fordult. A fickó beleegyezıen bólintott, és rám emelte a pillantását. Mélyen a szemembe nézett, aztán unottan elfordult. Felkattantotta feltehetıen arany vagy platina cigarettatárcáját és rágyújtott.
A lányt nem kínálta meg. Müller elismerıen csettintett. - Elsı osztályú! Mit szól hozzá? - Mellben kicsit erıs. Müller hátrahıkölt. - Ez? Hiszen a kabátjától nem is lehet látni. - Tegnap este láttam egészen ruhátlanul. Müller elvigyorodott. ) Ugrat, mi? - Eszem ágában sincs. Elmondtam neki, hogy nemcsak én láttam, amit láttam, hanem a szerencsétlen Nudli is. - Hogy maga milyen mázlista! - fakadt ki az irigy riporter. - Meztelen nık után leskelıdik, engem meg majd a frász tör ki,,hogy a Vérfarkas beleharap a fenekembe! Frau Zöllner átkacsázott az asztalok között, és odafurakodott hozzánk. - Grüss Gott, Herr Lawrence, hallotta a borzasztó hírt? - homlokához nyúlt, és kisimított belıle egy rakoncátlan hajfürtöt. - Mit is beszélek, hiszen maga is ott volt, amikor megtalálták Nudlit...! Rettenetes! Éjszaka, ha bezárok, értem jön az apám. Nem merek egyedül lemenni a faluba. Tényleg a Vérfarkas volt? Rámosolyogtam: melegen,és bátorítón. - Nem hiszem, Frau Zöllner. Mindennek megvan a maga természettudományos magyarázata. Ez persze egyáltalán nem volt igaz, de reméltem, hogy 75 megnyugtatom vele. Frau Zöllner hirtelen elfogta Ramon Novarro pillantását, és ijedten összerezzent. - Istenem, majd elfelejtem... Herr Dodd beszélni szeretne önnel. Engem kért meg, hogy hívjam meg önt az asztalához. Azt hittem, nem jól hallok. - Kicsoda? Fejével a szıke csoda és a bajuszos felé intett. - Hát az az úr. Mr. Dodd az Egyesült Államokból. Régi vendégem. - És a hölgy? - Herr Dodd titkárnıje. Ó! Rosszallóan csóválta meg a fejét. - Herr Lawrence, ejnye, ejnye! Nem szabadna mindjárt rosszra gondolnia... Miss Murphy Frau Dodd titkárnıje is. - Szóval Frau Dodd is itt van? Nem tudom, miért, de megkönnyebbültem tıle. - Rendszerint a szobájába kéri a reggelit. Bizonyára már látta. Vörös haja van és kontya. Mintha valóban láttam volna már. - Kérem, Herr Lawrence... Müller belerúgott a lábamba. - Engem nem visz magával? - Csak engem hívtak. Viszlát! Hátratoltam a székem, átkígyóztam az asztalok között. Mindketten felnéztek rám, ahogy közeledtem. A férfinak szúrós, fekete szeme volt, az övé viszont zöld, mint hegyi tavak tükre, ha nem az eget, hanem a környezı dombok főszínét veri vissza a víz. Mr. Dodd felemelkedett és meghajolt. - Mr. Lawrence, bocsásson meg a tolakodásomért. Engedje meg, hogy bemutassam Miss Murphyt. Megengedtem. Könnyő volt a keze, mint a pehely, ugyanakkor határozott és izmos is. - Helyet foglalna, Mr. Lawrence? Helyet foglaltam. 76
- Kér egy kávét? Kértem. - Kér egy szivart? Azt már nem kértem. Helyette kértem viszont engedelmet: elıvettem a pipámat, megtömködtem és rágyújtottam. Miss Murphy többször is rajtam felejtette a szemét. Mertem remélni, hogy markáns és férfias jelenség vagyok. - Én tulajdonképpen ismerem önt - mondta Mr. Dodd, miután szívott egyet a szivarján. Persze csak közvetve. - Igen? - Palmer a barátom. Rick Palmer. İ mesélt magáról. Kissé lehervadt a mosoly az arcomról. Rick Palmer CIAfınök volt, és csak mérsékelten kedveltük egymást. İszintén szólva sosem szerettem a CIA módszereit. Úgy tett, mintha nem vette volna észre a hangulatomban bekövetkezett változást. - Né aggódjék, nem akarjuk beszervezni a CIAbe, ha erre gondol - mondta, és elmosolyodott. Volt valami ragadozószerő a mosolyában. - Ellenkezıleg. A segítségét szeretném kérni. - Ön? - Én is, de... leginkább Miss Murphy. A homlokához kapott, és úgy tett, mintha isten tudja milyen bőnt követett volna el. - Úristen! Hiszen még be sem mutatkoztam! James Dodd vagyok. Hallott már a konszernemrıl? - Fájdalom, Mr. Dodd... - Nem tesz semmit. Sörgyáraim vannak. Dobozos sört készítek. És semmi közöm a CIAhez. Palmert egy társaságból ismerem. - Nincs kifogásom Palmer ellen - hazudtam. - İ viszont rajong önért. - El tudom képzelni. Mirıl van szó, Mr. Dodd? A férfi Miss Murphyre nézett. A lány lenyúlt a mellette lévı székre, felemelte a retiküljét, és feltette az asztalra. Kinyitotta, és az asztalra rázott belıle egy viaszfigurát. Errıl. 77 Majd hanyatt dıltem a meglepetéstıl. Ugyanolyan viaszbábu volt, mint amilyet Joan Hernandez talált a törülközıi alatt. Ennek is át volt szúrva mindkét veséje, és a mája is egyegy acéltővel. - Mi a fene ez? Rám emelte zöld csodaszemeit. - Magának jobban kell tudnia. - Hol találta? A törülközıi alatt? Tulajdonképpen nem is ezt akartam kérdezni: egyszerően csak kicsúszott a számon. Csodálkozva villogott a szeme, ahogy megosztotta a figyelmét köztem és a viaszbábu között. - Hol? A törülközıim alatt? Milyen törülközıkrıl beszél? - Csak vicc volt - mondtam elkomolyodva. - Hol találta? - Az erkélyemen. A hóban. - Nyilván valaki elveszítette. - Mr. Lawrence. Pontosan tudom, hogy mit jelentenek ezek a figurák. Gyakran megfordulok LatinAmerikában. - Hm. Gyanakszik valakire? - Konkrétan senkire. De. De...? Dodd vette át a szót. - Nézze, Mr. Lawrence, hogy is mondjam csak,' cégemnek igen kiterjedt latinamerikai kapcsolatai vannak. Nem tudom mennyire van otthon az üzleti életben. Kereskedni csak úgy
lehet, ha valaki elıl elvisszük a piacot. Ma elılem viszik el, holnap én viszem el mások elıl. így aztán nyilvánvaló, hogy vannak, nem is kevesen, akik szívesen vennék, ha egynéhány acéltőt belebökhetnének a vesémbe. Mint ennek a viaszbabának itt. A baba azonban nıi figura volt. S ezt ı is tudta. - És ön, Miss Murphy? A lány helyett Dodd válaszolt. - Miss Murphy a titkárnım. Titkárnım és üzletvezetım. Igen gyakran ı köti az üzleteket - Elıfordulhat, hogy az, akivel Miss Murphy üzletet köt, 78 nem is tudja, hogy ön van a háttérben? Ha valami sérelem érné, Miss Murphyt tenné érte felelıssé... Elıfordulhat? - Természetesen. Egyáltalán nem aggódtam Miss Murphy életéért, de nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy közelebbi ismeretséget kössek vele. - Azt hiszem, nem kell nyugtalankodnia. Mégis aggodalmat láttam csillogni a szemében. - Mr. Lawrence... ha megengedi, én mégis szeretnék biztosra menni. Történt valami ugyanis néhány évvel ezelıtt Brazíliában, ami... Doddra nézett, hogy folytathatjae. A férfi megsimogatta bajuszkáját, és beleegyezıen bólintott. - Volt valaki Rióban... egy üzleti megbízottunk, aki rendszeresen kapott ilyen figurákat. Fényes acéldrót volt mindegyik nyakán. Nem sokkal késıbb megölték. Acélhurokkal. Azóta valahogy nem tudok mosolyogva nézni ezekre a varázsfigurákra. - Kedves Miss Murphy... - Ezt a hangot hagyja! Ha valamit utálok, akkor ez az! Nyeltem egy nagyot, és tehetetlenül tártam szét a karom. - Nem tudom, mit vár tılem - Például hallgasson végig! Még nem mondtam el mindent. A második napon, ahogy idejöttünk, pontosan nyolc nappal ezelıtt, találtam egy madarat az erkélyemén. - Madarat? - Most mit bámul úgy? Ha nem ı az, felálltam volna, és köszönés nélkül távozom, így azonban csak szívtam egy óriásit a pipámon. Mi a fene? Ezek is bolondok? - Remélem, nem keselyőt vagy szirti sast - próbáltam viccelni. Jéghidegen villant a szeme. - Énekesmadarat. Most már végképp nem értettem a dolgot. Doddra lestern, aki komoran az asztal lapjára függesztette a szemét. Lehet, hogy mindketten ırültek? 79 - És mit csinált a kismadár? - kérdeztem mosolyt és türelmet erıltetve magamra. - Énekelt? - A kismadár döglött volt - mondta szárazon. Megmarkoltam a pipám szárát, hogy ki ne essen a számból. - És... milyen madár volt? - kérdeztem közel a kétségbeeséshez. - Nem tudom - mondta, és a retiküljéhez nyúlt. - Nem ismerem a madarakat. Akarja látni? Mielıtt megmukkanhattam volna, kirakott az asztalra egy mőanyag zacskót. A következı pillanatban a szalvétáján hevert egy döglött kismadár. Alighanem vörösbegy. Dodd felnézett, rápillantott a döglött madárra, és felvette a villáját. Lassan, elgondolkozva ütögetni kezdte vele a kanalát. - Mit szól hozzá? - Mit szólnék? - csodálkoztam. - Nem értem... hogy... - Mit nem ért? - förmedt rám a lány. - Ezt a madarat megölték! Nézze meg a nyakát!
Odanéztem, pedig nem szoktam döglött madarakat nézegetni. Még vörösbegyeket sem. Ennek a szerencsétlen, néhai madárkának azonban egy kis bırhurok lógott a nyakán. A hurok vége eltőnt merev szárnyai alatt. - Ez a hetedik döglött madár, amit az erkélyemre tesznek, Mr. Lawrence. Csak gyors reflexemnek köszönhettem, hogy nem esett ki a pipa a számból. - Micsoda? Fogta a néhai vörösbegyet, és visszakotorta a tasakba. - Ahogy mondom. A hetedik döglött madár. És valamenynyi az erkélyemen. - Hm. Mindegyik vörösbegy volt? - Voltak másfélék is. Egy cinege például. Egy meg sárga volt, mint egy papagáj. - Mikor találta meg ıket? - Általában reggel. Ahogy kinyitottam az erkélyajtót, hogy elvégezzem a reggeli tornám. Minden reggel ott volt a hóban egy kismadár. Hurokkal a nyakán. Attól tartok, Mr. Lawrence, hogy ez valamiféle figyelmeztetés, akárcsak a viaszfigura. Attól tartok, hogy... - megremegett a hangja és a keze is, amint a zacskót tartotta , hogy valaki... ki akar nyírni. Meg akar fojtani, mint a madarakat. Ezért kérem a segítségét. Uramisten! Mi a fene történik itt? - Mikor találta a viaszfigurát? - kérdeztem komoran. - Ma reggel. Égy órája, körülbelül. - Ma is talált madarat? - Ezt itt. - A többi hol van? - Kidobtam ıket. Egyszerően nem volt lelkierım berakni ıket a frizsiderbe vagy kinn hagyni az erkélyen. - Nem értesítette a rendırséget? Dodd felemelte a fejét, és megsimogatta vékony kis bajuszát. ' '~ - Mi nem szoktunk a rendırségre futkosni, Mr. Lawrence. Sokkal jobban bízom a rendırségen kívüli eszközökben. Nem tudom, értie mire gondolok. ' Azt hiszem, igen. Nincs magukkal valami testırféle? - Dehogynincs. Az óriás Jeremy. Nem látta még? - Az a hústorony? - Jeremy rendkívül megbízható. Ugyanakkor Jeremynek nagyon kevés esze van, Mr. Lawrence. Ismétlem, nem szeretnék a rendırségre szaladozni. Egyébként úgysincs errefelé épkézláb rendır. - Téved - mondtam , éppen ma reggel érkezett egy felügyelı Zürichbıl. - Ugyan miért? Haboztam egy picit, aztán úgy döntöttem, hogy céltalan a titkolózás. Úgyis hamarosan mindenki értesül mindenrıl. Néhány szóval elmondtam a történteket. A kutya és a bolond halálát. Arról természetesen nem ejtettem szót, hogy Nudlival együtt meglestük Miss Murphyt az éjszaka. Végighallgattak, és nem mondhatnám, hogy megrettentek a hallottaktól. A lány visszatette a zacskót a retiküljébe. - Mit csináljak vele? 81 Adja ide! Kivette és elém tolta a zacskót. Dodd a szemembe nézett. - Nem tudom, Mr. Lawrence, értie, miért szerettem volna megismerkedni önnel. Tudom, ön is pihen, és egyébként sem szokott magánhekusi munkát végezni. Ön annál nagyobb menı.
Most mégis... a feleségem és Miss Murphy nevében arra kérném, hogy... tegyen nekünk egy óriási szívességet. - Éspedig? - Figyeljen ^gy kicsit ránk! Ne aggódjon - sietett gyorsan hozzátenni , nem testırmunkáról lenne szó. Arra ott van Jeremy. De ha... mondjuk nyitva tartaná a szemét. Az ön tapasztalata sokat számít. És... ne értsen félre, nem leszek hálátlan, Mr. Lawrence. Igyekeztem nem félreérteni. - Arra gondolnak, hogy... hm... próbáljam meg kitalálni, ki rakta az erkélyre a megölt madarakat és mi volt vele a szándéka? - Pontosan. Ha tisztességes zsaru lettem volna, az egyik kérdésre azonnal választ tudtam volna adni. S hogy mégsem tettem, annak alighanem az volt az oka, hogy szerettem volna egy kicsit ott sürögniforogni a közelükben. Aztán persze azt is ki kellett nyomoznom, hogy a viaszfigura hogyan került a lány erkélyére, és miért. Megvontam a vállam, kivettem a számból a pipám. - Rendben van, Mr. Dodd. Nyitva tartom a szemem. Viszonzásul szeretnék én is kérni valamit. - Mi lenne az? - Közöljék Jeremyvel, hogy ki vagyok, és miért settenkedek esetenként az önök szobái körül. Nem díjaznám, ha meggyőlne vele a bajom. Felállt, és kezet nyújtott. - Efelıl nyugodt lehet. Megbocsát, de fel kell mennem a feleségemhez. Miss Murphy bizonyára még marad. Hát akkor köszönöm, Mr. Lawrence. Mosolygott, és felsietett a csigalépcsın. ' Egyedül maradtam a Smaragdszemő Miss Murphyvel. 13 Bár Müllert majd a fene ette, hogy odajöhessen, tiltó mozdulatot tettem a fejemmel. Sejtettem ugyan, hogy tíz percnél tovább így sem bírja ki, arra azonban nem számítottam, hogy azonnal Miss Murphyre veti magát, mint a lepke a rızse lángjára. Mielıtt megakadályozhattam volna, odakígyózott hozzánk, és meglepetést színlelve összecsapta a tenyerét. - Ezer bocsánat! Nem is tudtam, hogy Mr. Lawrence ragyogó csillagot talált a halvány svájci égbolton. Én ugyanis... Miss Murphy hátratolta székét, és felállt. Pillantást sem vetett a szoborrá dermedt Müllerre. - Köszönöm, Mr. Lawrence. Ahogy megbeszéltük... Mint egy látomás, úgy lebegett fel a lépcsın. S bármenynyire is szerettem volna, nem fordította vissza a fejét. Alighogy Miss Murphy eltőnt a lépcsı kanyarulatában, nyílt az ajtó, és Waldvogel lépett be a doki és Siegmüller kíséretében. - Lehetne valami forró teát? Esetleg valamit bele... Letelepedtek egy asztalhoz, megvárták, amíg Frau Zöllner kidugja a fejét az ajtón. Waldvogel megismételte a rendelést. Dörfliger doki dühösen a földhöz vágta orvosi táskáját. - Ott ette volna meg a fene! Ez az, amit utálok. Egy szegény bolond, aki senkinek sem vétett. A falu? - İrjöngenek. Hans Gautschi embereket toboroz a nagy hajtóvadászathoz. Fel akarják forgatni a környéket... Azt mondják, elkapják a Vérfarkast. Én is öntöttem magamnak egy hatalmas adag ásványvizet. Éppen ki akartam inni, amikor kivágódott az ajtó, és a beáramló jeges hideg mellett a szürke szemő, sebhelyes képő, magas férfi, Hans Gautschi lépett a terembe, kezében dupla csövő vadászpuskával. 83
- Felügyelı úr... Lehetetlen volt nem észrevenni a hangjában bujkáló fenyegetést. A felügyelı felemelkedett remegett a kezében a rumos tea, mintha a csésze égetné az ujját. - Mi a jó szentség? Csak nem történt megint valami? Gautschi leeresztette a puskát, és szétterpesztett lábbal megállt a szoba közepén. - Mi, férfiak, azt mondjuk, hogy véget kell vetni ennek a piszkosságnak. Mint ahogy régen. Érti? El kell kapnunk és meg kell ölnünk. El kell égetnünk a holttestét, hogy soha többé ne változhasson farkassá. Megtörölte verejtékezı homlokát, és igyekezett lecsillapítani kezének remegését. - A tanító szomszédja, Furrer szólt, hogy nem látja a tanítót este óta. ,Átmentem hozzá, és... valaki betört az éjszaka a tanítóhoz, felügyelı úr. Betört az iratszekrényébe, és ellopta a papírjait. - Az istenit neki! - káromkodott Siegmüller. - Lemegyek és... - Egyelıre itt marad! - torkolta le Waldvogel, és intett Gautschinak, hogy folytassa. - Mit látott még? - Mást semmit. Nem tudom, mire gondol. - Farkasszırt? - Gúnyolódik, felügyelı úr? - Eszem ágában sincs. Csak nem tudom, mit csináljak. Jóval egyszerőbb lenne a dolgom, ha kiderülne, hogy valóban farkas garázdálkodik a környéken. Gautschi odajött az asztalunkhoz, megkerülve a felügyelıt. Egyenesen SiegmüUerhez intézte a szavait, mintha egyedül ıt ismerné el rendırségi tekintélynek. - Az emberek tudni akarják, hogy mi legyen, Herr Siegmüller... És az a helyzet... Intettem Müllernek, hogy lépjünk le. Le is léptünk. Szép, tiszta délelıtt volt, vágott a fagy, mint a késpenge. A Spitzhorn lerúgta magáról felhıpaplanját: kitárulkozott, mint szép lány fürdés elıtt. A sífelvonó acélkötele ezüstösen csillogott a fényben. A hó szinte vakított, s a nap messzire őzte a horizonton éppen csak kikukkantani merı felhıfiókákat. A kristálytiszta, szélcsendes idıben akadálytalanul szőrıdhettek hozzánk a lenti zajok: kutyaugatás, gyereksírás, kiáltozás. Müller hamar megunta az alpesi táj szépségét, és türelmetlenül oldalba bökött. - Lemegyünk? - Én nem. Maga csak menjen, ha akar. - Igazán kíváncsi lennék rá, mi történt Renfer tanító házában. - Mondom, hogy menjen le! A végén még nagy riport lehet belıle. Gyanakodva toporgott mellettem. - És maga? - Beszélnem kell valakivel. - A zöldszemővel? - Ez egyszer nem. Alighanem fekete a szeme színe. - Lolita Baez? Bólintottam. Megveregette a vállam, és elindult a falu felé. Én pedig felbaktattam a második emeletre, és bekopogtam Lolita Baez ajtaján. Meg kell hagyni, kellemes kis kuckója volt. Kisebb, mint az elsı emeleti lakosztályok, de jóval otthonosabb. Az övét például a padlótól a plafonig állatbırök borították. Csupacsupa puha prém és bunda volt minden.
Még jószerivel le sem ültem, máris elıttem termett egy üveg whisky jéggel, valami süteményféle és természetesen ı maga. Csíkos, reggeli köpenyke volt rajta, amely szabadon hagyta izmos táncosnılábait. Cigarettára gyújtott, s kíváncsian nézett a szemembe. 84 85 - Tehát beszélni óhajt velem. És ismeri Hernandezt... Hogy is hívják magát? - Lawrence. Leslie . Lawrence. Erısen figyeltem, de vagy semmit nem mondott neki a nevem, vagy kitőnıen uralkodott magán. - Hm. És milyen jellegő az ismeretsége senhor Hernandezzel? - Egészen személyes jellegő. - Fura, hogy még sosem hallottam magáról. Na, csirió! Most pedig elı vele, miért akar beszélni velem! Úgy gondoltam, egyszerőbb, ha nem sokat teketóriázom. - Senhor Hernandez és a senhora megbíztak, hogy... próbáljak meg fényt deríteni egy titokra. Egy rejtélyre. Kissé elhalványult a fény a szemében. - Maga hekus? - A család barátja vagyok, ennyi az egész. Néha az Interpol a segítségemet kéri. Ezért kért meg Hernandez is, hogy nézzek utána valaminek. - Gondolom, a feleségének. Meglepett, amit mondott, de én sem mutattam meglepıdést. - Úgy van. Senhora Hernandez beteg. Kényszerképzetei vannak. - Maga is úgy látja? - Miért? ön is? Furcsán mosolygott, és a levegıbe fújta a füstöt. - Minden normális ember úgy látja. - Hogy egészen pontosan fogalmazzak, senhora Hernandez meg van gyızıdve róla, hogy valaki az életére tör. Ki akarja nyírni. Gúnyosan mosolygott, és elégedetten szippantott a cigarettájából. - Miért tőnik ez az ön számára lehetetlennek? Brazíliában mindennapos dolog. Mi, brazilok, hiszünk a varázslatban. Elıfordulhat bizony, hogy valaki ki akarja nyírni azt a szegény asszonyt. ' 86 Könnyedén, csevegı hangsúllyal mondta, olyanformán, mintha társasjátékot játszanánk. - Például ki akarhatná kinyírni? - kérdeztem. - Óh, hát többen is. Például én. - Maga? Mi oka lenne rá? Felnevetett, vidám, jólesı nevetéssel. Értve ez alatt, hogy neki esett jól, nem nekem. - Méghogy miért lenne okom megölni? Egyszerően, mert győlölöm. Érti? Győlölöm! Meg tudnám fojtani egy kanál vízben! İszintén szólva kicsit meghökkentem. Erre igazán nem voltam felkészülve. - Ki hitte volna? Egy ilyen szép, fiatal lány és ennyire elkeseredett... - Nem vagyok én elkeseredett, csak bosszúszomjas. És ı ezt tudja. Alighanem ebbe betegedett bele. Mibe? - Hogy tudja: hamarosan meg fog halni. És hogy akkor Hernandez az enyém lesz. És a pénze is. Azt csinálok vele, amit akarok. És én két kézzel fogom szórni. Keressen fel annak idején, jó? Magának is jut belıle. Megtöröltem a homlokom. Akármi legyek, ha ez is normális !
- Miért győlöli ennyire? Hátradılt a székén, újabb adag whiskyt töltött. - Tényleg kíváncsi rá? - Tényleg. Az a furcsa érzésem támadt, mintha neki nagyobb szüksége lenne arra, hogy meghallgassák, mint nekem, hogy meghallgassam. - Hallgatom, senhorita Baez. - Lolita. - Oké, Lolita. - Úgy kezdıdik, mint a mesében. Élt egyszer két barátnı Brazíliában, Rióban. Szép és okos mind a kettı, és nagyon fiatal. Béreltek egy kis kulipintyót együtt jártak ki a Copacabanára, este táncolni, éjjel nézni a holdat a Cukorsüveg 87 felett. Gyönyörő idı volt. Az egyik teniszezni tanult... egyre jobban ment neki a játék. Felfedezték..., fantáziát láttak benne egyre többet ment külföldre, egyre több pénzt keresett. A másik lány táncolt klasszikus és modern balettet. Vele ugyanez történt, mint a másik lánnyal, a teniszezıvel. Egyre szebben táncolt, és ıt is felfedezték. Elıbb csak kisebb szerepeket kapott, majd nagyobbakat, végül ı lett Rio elsı számú kedvence. - Lolita Baez. - Mibıl találta ki? - kérdezte gúnyosan. A másik lány pedig... - Maga roppant éles esző, senhor Lawrence. Hiába, az én szeretım tudja, kiket kell szerzıdtetnie! Lenyeltem a választ. - A két lányt lassan szárnyaira kapta a világhír. Felmondták a kulipintyót, és beköltöztek egy kacsalábon forgó palotába. Gazdagok voltak, dılt hozzájuk a pénz. Csakhogy nem tudtak bánni vele. Ahogy jött, éppúgy él is ment minden, az utolsó fillérig. İket egyáltalán nem izgatta a dolog. Hiszen elıttük állt a szép és gazdag jövı. Mintha gyorsan ölı méreg lett volna minden szavában. Borzongani kezdtem, s arra gondoltam, hogy a győlölet megmérgezi talán még a levegıt is. - Ekkor történt, hogy a táncosnı után érdeklıdni kezdett valaki. Teljesen mindegy, hogy ki, gazdag volt, és nagyon híres. Mővész. Mondjuk, hogy filmszínész. A táncosnı és a színész egymásba szerettek. Mégpedig halálosan és végzetesen. Minden addigi szerelem és kapcsolat csak futó kalandnak tőnt ebben a mindent elsöprı, hatalmas szerelemben. Kicsit mintha megcsuklott volna a hangja. Gyorsan szívott egyet a cigarettáján. - A táncosnı mindent elmondott a másik lánynak. Sıt, össze is ismertette a barátjával. Aztán azt is elmondta neki, hogy rövidesen összeházasodnak. Nem értette, hogy azok ketten miért érzik magukat láthatóan feszélyezettnek egymás társaságában. Egyszerően vak volt a szerelemtıl. Nem tudta, hogy a teniszezılány ismerte a szíriészt, sıt, évekkel azelıtt a szeretıje is volt. Errıl sohasem beszélt a másiknak. Különben is, jóval zárkózottabb típus volt, mint a táncosnı. Nos, sok baj nem is lett volna, hiszen azok ketten már korábban szakítottak: a színészt nem érdekelte többé a teniszezó'lány. Csakhogy a teniszezó'lányban fellobbant az irigység. Ki tudja, miért? Elég az, hogy ráhajtott a színészre. Üldözte, telefonon hívogatta, végül már a játékot is elhanyagolta miatta. Hogy mi volt ez? Talán ırület. A színész nem értette a dolgot. Megpróbált józanul beszélni vele: mondhatom, kevés sikerrel. A dolog odáig fajult, hogy a két barátnı szakított egymással. A teniszezılány elköltözött, ık pedig kitőzték az esküvı idıpontját. Ismét nagyot szívott a cigarettáján. - Két nappal az esküvı elıtt, éppen befejezıdött volna egy balettpróba, amikor a teniszezılány felkereste a táncosnıt a színházban. İrült jelenetet rendezett, és magának követelte régi szeretıjét. A másik csitítani próbálta. Be akarta tuszkolni az öltözıjébe. A
színpadról egy keskeny vaslépcsı vezetett az öltözıkhöz... ezen kellett felmenniük. Már majdnem a legtetején jártak, amikor a teniszezılány a vita hevében hatalmasat taszított a táncosnın, aki elveszítette az egyensúlyát, és lezuhant a vaslépcsın. Mindkét Iába eltört. Az egyik combban, a másik pedig bokánál. Remegett a kezem, ahogy a pohár után nyúltam. - Az esküvıbıl természetesen nem lett semmi. Bár a színész ezek után is feleségül akarta venni a táncosnıt, ám amikor kiderült, hogy a lába összeforrt ugyan, de a karrierjének örökre vége - esés közben a fejét is beverte a vaslépcsıbe, s ettıl a pillanattól kezdve nem tudott forogni többé , a táncosnı nerri akart a színész felesége lenni. Nem akart nyomorult eltartottként szenvedni egy felfelé ívelı karrier árnyékában. - Közben a teniszezılány is abbahagyta a versenyzést. A volt táncosnı elvégzett egy titkárnıképzı iskolát, s mivel csinos volt és még mindig fiatal... kapkodtak utána az igaz gatók. Egyszer aztán egy házassági értesítés ütötte meg a szemét valamelyik újságban. Hogy a híresnevezetes Hernandez cég igazgatója feleségül veszi a teniszezılányt. - A táncosnı ekkor arra gondolt, hogy elérkezett a bosszú ideje. Mert azok alatt az évek alatt, amíg a kávét fızte másoknak, egyre csak megfakult álmaira és a bosszúra gondolt. Megvárta, amíg azok összeházasodnak... aztán jelentkezett a Hernandez cégnél titkárnınek. Hónapokkal késıbb tudta csak meg senhora Hernandez, hogy kicsoda az új titkárnı. Természetesen meg akart szabadulni tıle, de nem tehette. Talán még a Hernandez cég bukását is okozhatta volna az a gonosz lány. - Ne haragudjon, hogy közbeszólok, nem zsarolta véletlenül Hernandezéket a volt táncosnı? - Zsarolás? Ugyan. Mít jelent ez a szó? Nekem Hernandez minden pénze kell! És azt akarom, hogy haljon meg az a lány! - Képes volna megölni? Értetlenség ült ki az arcára, mint aki nem fogja fel, mi csodálkoznivaló van a szavain. - Miért? İ nem ölt meg engem? Megölt bizony. - Azért talán mégse. Felugrott, és ingerülten járkálni kezdett a szobában. - Nem érti! Képtelen megérteni! Egy mővészt úgy is meg lehet ölni, ha tönkreteszik a karrierjét. Az még borzalmasabb, mint a fizikai megsemmisülés. Az csak jön, és azzal vége. De ha a karrier foszlik semmivé, és végig kell néznünk, végig kell szenvednünk, hát az maga a pokol! Rosszabb a halálnál is. Nem akartam fenyegetni, de kénytelen voltam keményebb hangot használni. - Tudja, hogy amit elmondott, elég ahhoz, hogy lecsukják? Valóban? - Az életveszélyes fenyegetésért börtön jár. - Csak ha nyilvánosan teszem. Én azonban csak magának mondtam, a szobámban, tanúk nélkül. Ha rákerülne a sor, letagadnám. Az én szavam pontosan annyit ér a bíróság elıtt, mint az öné. Egyébként kár a gızért! Az az asszony úgyis meg fog halni! - Hagyja ezt az ostobaságot! - Megölöm! Hát nem látja? Már haldoklik! Ha bármit is tesz... maga gyilkossá válik. Örökre bevonul egy börtönbe. Legszebb éveit cellában tölti. Tudja kik között? Felnevetett, kellemetlen, erıszakos nevetéssel. - Eszem ágában sincs sittre menni. Mondom, hogy hozzámegyek Hernandezhez. Meg van ırülve értem. Az ujjam körül csavargatom. Megvárom, amíg az a dög beadja a kulcsot, aztán jöhet hozzám a beígért pénzért. - Maga bolond! A győlölet elvette az eszét! Nagyon komolyan bólintott. - Persze. Tudom. Azt, ami velem történt, nem is lehet lelki deformáció nélkül megúszni.
Olyan tárgyilagosan beszélt az ırültségérıl, mintha kívülállóként más kórlapját tanulmányozta volna. Felálltam, és arra gondoltam, hogy ideje véget vetni a céltalan beszélgetésnek. - Azért én a maga helyében mégiscsak sokat gondolnék a börtönre. Sıt. El is mennék, és meglátogatnék egyet. Hátha nem fog tetszeni. Cigarettára gyújtott. Remegett a keze. - Mondtam, hogy mi sem áll távolabb tılem, mint a börtön. Őgy fog meghalni, hogy nem tudják rám bizonyítani a halálát. - A gyilkosok nagy része ebben bízik. Az elítélt gyilkosok. - Nem fognak elítélni. Varázslatért nem ítélhetnek el. Nincs rá törvény. - Micsodáért? - kérdeztem döbbenten. - Varázslatért. Mit gondolt, hogy akarom megölni? Késsel? Méreggel? Akkor valóban mehetnék a maga által megjövendölt cellába. Csakhogy én másképp csinálom. Sokkal jobban. Nem hiszi? Nézzen ide! 91 A ruhásszekrényhez ugrott, és felrántotta az ajtaját. Kotorászott egy kicsit az egymásra rakott fehérnemők között, majd amikor visszafordult, ott feküdt valami a tenyerén. Egy tíztizenöt centiméter nagyságú viaszbábu. Telistele szurkaivá acéltőkkel. 14 Annyira meglepett a dolog, hogy visszaroskadtam a székre. - Maga? Maga csinálta? - Én hát! - mondta büszkén. - Minden tökéletes. És fıleg, bevált. - De hát hogy az ördögbe... ? - Hogy hol tanultam? Természetesen odahaza. Találtam valakit, aki megtanított rá, hogyan kell csinálni. Legalább száz embert tett már el láb alól ilyen kis viaszszobrocskával. Senhora Hernandez lesz a százegyedik! - Ide figyeljen! Ez már nem játék! - Dehogyisnem az. A bíróság eló'tt mindenesetre. Nincs az az esküdtszék, amelyik ne mentene fel, ha egyáltalán akadna épesző vádló, aki vádat emelne ellenem ezért! - De a magánlaksértés már nem az! Úgy nézett rám, mintha én lennék az ırült, nem ı. - Mi az, hogy magánlaksértés? - Maga bement Hernandezék szobájába. - Na és? Persze hogy bementem. Hiszen én vagyok Hernandez titkárnıje. És ha arra gondol, hogy megfenyegettem, vagy bármit is tettem volna ellene, téved. Arról a régi ügyrıl nem beszélünk. Mintha nem is mi lettünk volna az a két barátnı, akik annak idején egy ágyban aludtak, egy sátorban laktak Európában... - Megható - mondtam. - De most arról a figurácskáról van szó, amelyet berakott senhora Hernandez törülközıi közé. Ne is tagadja! Elsápadt, és remegni kezdett a szája széle. Nem is gondol tam volna, hogy ennyire összetörik attól, hogy elrontom a játékát. - A szobrocskán ujjlenyomatok is vannak - blöfföltem. Ez már csak elég ahhoz, hogy valamilyen okkal vádat emeljenek maga ellen. - Úristen! Bahaiai Szent Szőz oltalmazz! - mondta és keresztet vetett. Kissé túlzásnak találtam a rémületét, de egyszersmind elégedettség öntött el. Mindig így vagyok a bőnözıkkel. Markáns megjelenésem, kemény hangom többnyire megteszi a magáét. Úgy döntöttem, elérkezett az idı, hogy felvegyem a jólelkő misszionárius pózát. - Megígéri, hogy abbahagyja ezt az ostoba játékot? - Uramisten! Szent szőz... segíts! - Megígéri?
Olyan váratlanul ugrott nekem, hogy elkéstem a védekezéssel. Annyi idım maradt csak, hogy arcom elé kapjam a kezem. Éles körmei végigszántották a kézfejemet. Hátradobtam magam a székkel együtt. Esés közben kinyújtottam a lábam, és jót rúgtam az oldalába. Kissé elszállt, de rugalmasan felpattant, mint a macska. Mivel még mindig meresztgette körmeit, lehúztam neki két közepes pofont. Az egyiket a bal, a másikat a jobb arcára, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Lekuporodott egy vicsorgó medvebırre, és győlölettel az arcán sziszegte felém. - Maga rohadék! Mondja, hogy nem igaz! Megszívtam a sebemet: jobban fájt, mint amilyen veszélyesnek látszott. - Elıbb mást mondok. Ha még egyszer megpróbál valami kis trükköt... kinyomom a szemét. Nem tudom, Hernandez el lennee ragadtatva egy félszemő szeretıtıl. A titkárnıi pozícióról nem is beszélve. Csoda gyorsan magához tért. Elıkapott valahonnan egy kis tükröcskét, és megnézte az arcát. Volt is mit néznie. 92 93 f I Mindegyiken ott virított a tenyerem és öt karcsú ujjam nyoma. Vigye el a fene! - mondta, és lehajította a tükrét az ágyra. — Úgy kell nekem! Miért vesztettem el a fejem... .- Úgy bizony - bólintottam. - Többé ne tegye! Sértıdötten a falat bámulta, én meg felálltam, és távozni készültem. - Várjon még! - kiáltott rám. - Mi van azzal a... viaszfigurával? - Ne adja az ártatlant - mondtam, és újra megnyaltam a kezem fejét. - Nem áll jól magának. Akkorát ordított, hogy összerezzentem. - Á jó Jézusát, hát nem tudja megérteni! Azt a figurát nem én tettem oda! Miért tettem volna, amikor így is hatásos?! Csak így hatásos, ha nálam van! Nem is tudom miért, de hittem neki. Annyi fájdalom és csalódás bujkált a hangjában, hogy nem lehetett kételkedni az ıszinteségében. - Nem maga? Akkor ki? - Honnan tudjam? Bahiai Szent szőz... jaj! összevissza kavarogtak a gondolatok a fejemben meg is próbáltam valahogy rendbe rakni ıket, de zavart a jajgatása. - Nem tudná kicsit takarékra állítani magát? Mi a fenéért van úgy oda? Ha még el is hiszem, hogy nem maga volt, ami nincs szándékomban:.. - Ó, maga ostoba alak, hát semmit sem ért?! Valóban nem sokat értettem. De a semmi azért enyhe túlzás volt. - Mit kellene értenem? - Az az idióta tönkreteszi a varázslatomat! - Micsoda?! - Eh, mi az ördögöt bajlódom magával?! Sosem hallott még a vuduról? - Dehogynem hallottam! Akkor azt is tudnia kell, hogy... két varázslat keresztezheti egymást, és hatástalan marad. Errıl még nem hallott? ördöge volt, nem hallottam. - Most mi a fenét csináljak? Kétségbeesetten állt velem szemben, és óriási csalódottság ült ki az arcára. Nem sikerül meggyilkolnia szegénykémnek, akit kiszemelt magának. Azaz hogy... a fenébe is, dehogynem sikerül! Hiszen senhora Hernandez beteg. Tényleg beteg.
Felálltam, és távozni készültem. Nem tartóztatott. Már az ajtónál voltam, amikor egy mondat ötlött az eszembe, amit percekkel ezelıtt mondott. - Mintha azt mondta volna, hogy a volt barátnıjével... az izé, teniszezılánnyal átrándultak Európába. - Mi van? Ja... valóban. Kétszer is. Mit akar ezzel? - Merre jártak? - Sokfelé. Miért érdekli? - Svájcban is? - Itt is. - Ebben a fogadóban? - Mind a kétszer. Csakhogy az nyáron volt, és éjjelnappal a hegyeket jártuk. De errıl nem akarok beszélni! Mintha halvány fénysugár szőrıdött volna be a nagy, fekete éjszakába. Arra gondoltam, hogy lecsúszkálok a faluba Waldvogel és Müller után. Ahogy kiléptem az ajtón, arcomba mart a hideg. Megálltam és gondolkodtam. Nem a hideg volt az, amely megállásra késztetett. Sokkal keményebb teleket éltem át, nem is egyszer BelsıÁzsiában : egy alkalommal hatvan fokig süllyedt a higanyszál Jakutszk környékén. Más volt, ami visszafordított a szobámba. Kinyitottam a bıröndömet, kivettem 38as Smith and Wessonomat és a zsebembe dugtam. Az a megmagyarázhatatlan gyanúm támadt, hogy a farkas kiszúrt magának. Most valahol lapul, és csak arra les, hogy váratlanul rám vethesse magát. Ezt az örömet pedig nem akartam megszerezni neki. Továbbá egyéb furcsa elıérzeteim is voltak. Hogy nincs 94 95 valami rendjén velem. Megszívtam a kezemen a sebem, és azon töprengtem, hogy vajon ettıl vane ez a kellemetlen, bizsergetıen rossz érzésem. Körbeforogtam a szobában letérdeltem, és benéztem az asztal, az ágy és a szekrény alá. Nem lapult sehol betörı. Kimentem az erkélyre. Néhány kismadár nyoma mutatta csak, hogy nem tettem ki hiába néhány kolbászdarabkát az este a hóra. Megvontam a vállam, és elindultam az ajtó felé. Megtorpantam: valaki vagy valami hívott, hogy menjek vissza. Nem földi kommunikáció volt ez, hanem valami más. Mintha láthatatlan sugarak indultak volna valahonnan, és eljutottak az agyamig, ahol egy érzékelırendszer regisztrálta, és figyelmeztetett a veszélyre. Nekidıltem az ajtóval szembeni falnak, és vártam. A riasztócsengı megállás nélkül szólt az agyamban. Kihúztam a kulcsot a zsebembıl, a stukkerral együtt. Bár a riasztócsengı mintha azt is jelezte volna, hogy aligha emberi lény van odabenn, a megérzésekkel csínján kell bánni. Kinyitottam az ajtót, belopakodtam a szobába, és vissza' ültem a székbe. A veszélyérzet egyre erısödött. Mintha hidegmeleget játszottam volna, elrejtett tárgy után kutatva. Benéztem a lámpába, lecsavartam a telefon membránját, végigtapogattam a falakat, levettem a képeket, és még a szınyeg alá is benéztem. Semmi. Kinyitottam a szekrényt, és óvatosan, a stukkeromai elıretartva széthúzogattam az öltönyeimet. Semmi. Ha valaki azt hinné, hogy túlzott óvatossággal jártam el, téved. Egyszer majdnem ráfizettem arra, hogy nem hallgattam saját külön kis veszélyjelzımre. Akkor, amikor a suttogó árnyak
öblének ügyén dolgoztam DélAmerikában. Valaki volt szíves és egy gyémántviperát dugott a kabátom zsebébe. Óriási szerencsém volt, hogy ı húzta a rövidebbet, nem én. Pedig fordítva is történhetett volna. 96 A cipık után a fehérnemő következett. Amikor a törülközıkre került a sor, már tudtam, hogy jó nyomon járok. A halom közepe táján hegyes, éles tárgy került a tenyerem alá. Eltettem a stukkert, hogy két kézzel dolgozhassak. Óvatosan, centirıl centire csúsztatva a kezem, kivettem az apró tárgyat a törülközık közül. Kivettem, letettem az asztalkára, és szembeültem vele. Tenyerembe hajtottam a fejem, és gondolataimba merültem. Megpróbáltam valami fogódzópontot találni, amibe belekapaszkodhatok, de nem ment. Mintha síkos, jeges ösvényen jártam volna. A kis viaszfigura, mintha ki akart volna gúnyolni tehetetlenségemért, szembenevetett velem. Mert mondanom1 sem kell, hogy a valami, amit kihúztam a törülközık közül, egy viaszfigura volt, olyan, amilyet Lolita mutatott, vagy amilyet senhora Hernandez talált a szekrényében a törülközık között. Csakhogy ez a figura férfi volt: minden bizonnyal én. S a teste telistele volt szurkaivá acéltőkkel. A faluban szinte vágni lehetett a csendet. A férfiak kettesével jártak vállukon vadászpuska lógott. A Vérfarkas újjáéledése nyomasztó súllyal nehezedett a házakra. Mintha még a fehérbe öltözött alpesi tetık is mélyebbre süllyedtek volna. Egy puskás embertıl megkérdeztem, merre van a tanító háza. Levette a válláról a puskát, és a csövével mutatta, merre menjek. Az a furcsa érzésem támadt, mintha visszarepültem volna a múltba. Londonban éltem át ezt a semmihez nem hasonlítható hangulatot, a beígért német invázió küszöbén. A tanító udvarában mindenkit megtaláltam, akit kerestem. Waldvogel felpillantott, és enerváltan felemelte a kezét. - Jöjjön, csak jöjjön! Nézzen körül maga is! - Mi történt, felügyelı úr? - Kezdetben betörés. Elvitték a tanító papírjait. - Kezdetben? 97 I - Aztán emberrablás. Úristen! - Aztán... gyilkosság. - Hol a tanító? Hátrabökött a válla felett a ház mellett álló pajta felé. - A padláson. Úristen! - Nem túl változatos a szókincse. No mindegy. Meg akarja nézni? Majd Herr Müller megmutatja. Herr Müller azonban nem volt abban az állapotban, hogy mutogatni tudjon. Sápadtan dılt egy fának, és igyekezett magához térni. - Mikor találták meg? - Vagy tíz perce. - Azon a padláson, ahol... - Ahol az elızı tanító feleségét. Csakhogy Renferrel nem késsel végeztek. De nem ám! - Csak nem...? - De bizony, Herr Lawrence. A mi kedves Vérfarkasunk annyira belejött a gyilkolásba, hogy talán már abba se akarja hagyni... De én teszek róla, hogy abbahagyja! Arra mérget vehet!
Odamentem Müllerhez, és megveregettem a vállát. Hálásan felnézett, és megtörölgette az orrát. - A fenébe is... - pislogott. - Öregszem. Abba kéne hagyni a szakmát és átmenni a divatrészleghez... Azelıtt nem viselt meg ennyire egy halott látványa. Pontosabban két halotté. A Spitzhorn csúcsa vakítóan ragyogott felettünk a szikrázó napsütésben. Arra gondoltam, hogy milyen egyszerő is lenne, ha a hegyek tudnának beszélni. A bölcs, öreg Spitzhorn bizonyára tudja, ki a Vérfarkas, és mi az összefüggés közte és a viaszfigurák között. Felemeltem a kezem, és üdvözöltem a hegyet. Ez a kézfelemelés olyan esküféle is volt egyúttal. Hogy addig nem mozdulok a faluból, amíg a végére nem járok a dolognak. Nem lesz sok nyugodt éjszakád, Vérfarkas! Most az egyszer emberedre akadtál! Otthagytam Müllert, hadd térjen magához, és felkapaszkodtam a padlásra. Az öreg létra fokait meglazította az idı: inogtak, hajladoztak a talpam alatt azzal fenyegettek, hogy kihullanak, és velem együtt lepottyannak a földre. Némi fáradtság árán mégiscsak feljutottam, bár nem volt benne sok köszönet. Amit odafenn láttam, nem volt normális emberi idegeknek való. Renfer tanító nyugodt arcára ráfagyott a rémület: látszott rajta, mindent megpróbált, hogy elkerülje a halált. Felemeltem görcsbe merevedett kezét, nem szorongate valamit az ujjai között: egy szövetdarabkát, letépett gombot valamit ami nyomra vezethetne. Pechem volt, nem szorongatott semmit. Négykézlábra állva átkutattam mindent. Nem találtam semmit, ami felkeltette volna az érdeklıdésemet. Renfer tanító alvadt vértócsában a hátán feküdt szemét a mennyezetre szegezte. Fogai elıvillantak merev ajkai közül, mintha ı lenne a Vérfarkas és rám vicsorogna. Megtörölgettem a homlokom, mert a dermesztı hideg ellenére is kivert a veríték. A létra recsegni kezdett odalenn. Kibiztosítottam a 38ast, de csak Siegmüller feje bukkant fel a létra végében. - Feljöhetek? Felmászott mellém, és csípıre tette a kezét. - Mit szól hozzá? Mit szól a sebhez? Mit szóltam volna? - Meg mernék esküdni rá, hogy farkasharapás. Engem azonban más foglalkoztatott. Nevezetesen az, hogy miért ölték meg Renfert. , • Fel is tettem a kérdést, méghozzá hangosan. Siegmüller levette a sapkáját, és megvakarta a fejét. - A Vérfarkas mindenkit megöl. - Csakhogy itt nem egészen ez a helyzet mondtam. - Itt volt oka a gyilkosságnak. Lemásztam a létrán. Waldyogel a nagyszobában, a feltört 98 99 iratszekrény mellett hajlongott, Dörfliger doki társaságában. Felpillantott, amikor beléptem a szobába. Aranykeretes szemüvegén megcsillant a napfény. JSlos? Tehetetlenül tártam szét a karom. Vérfarkas? - Semmi esetre sem. Valaki a bolondját járatja velünk, ha ebben az esetben helyes ez a kifejezés. Felegyenesedett, és a szemembe nézett. - Ezt hogy érti? - Miért ment fel Renfer tanító a padlásra?
- Ki tudja? Miért érdekes ez? - Nagyon is érdekes. Mert vagy a farkas kényszeritette, vagy mert... ismerte a Vérfarkast. - Hm. Tegyük fel, hogy így van. Csak az okot nem értem. Miért kellett a szerencsétlen Renfert felkény szeri tenie a padlásra. - Mert ırült. - Kicsoda? - A Vérfarkas, természetesen. Emlékszik a versaillesi szerzıdésre? Hitler ugyanott fogadta Franciaország kapitulációját, ahol a németek kapituláltak az elsı világháborúban. - Bocsásson meg, nem egészen értem. - Tételezzük fel, hogy a Vérfarkas valóban İrült. Boszszút akar állni valamiért. Ami a múltban történt. - Úgy érti, hogy Renfer tanító sáros valamiben? - A Vérfarkas azt hiszi. Renfert hibáztatja valamiért. Annak idején Gasser tanító feleségét a szénapadláson Ölték meg. Ott, ahol Renfert. Kell, hogy valami összefüggés legyen a kettı között. Erre utalnak a hiányzó papírok is. A farkas ezeket kereste, és meg is találta ıket. Waldvogel hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Hogy jön ide Renfer? Nem^errıl a vidékrıl származik, 1 és még itt sem volt, amikor Gassert és a feleségét megölték. | Elképzelhetetlen, hogy bárhogyan is belekeveredett volna > a dologba. 100 Dörfliger doki eddig némán figyelt bennünket, most azonban megköszörülte a torkát, és közbeszólt. - Elnézést, de... talán lehet abban valami, amit Herr Lawrence állít. Elıfordulhat, hogy a farkas valakivel vagy valamivel azonosította Renfer tanítót. Nem úgy ölte meg mint Renfert, hanem mint... Mint? - Ezt nem tudom. Nyilván Renfer csak szimbólum volt a számára. ' Ahhoz képest nagyon is valóságos a meggyilkolása - mondta Waldvogel sóhajtva. - Annyit mindenesetre elfogadok, ha nem valóban egy feléledt Vérfarkas gará?dálkodik errefelé, hanem élı ember, akkor a fickó ırült. Nem is vitás. De a kérdés még mindig az, hogy miért csinálja. - Talán a papírokért - mondtam. Mi a fene lehet azokban a papírokban. Nem beszélt róluk Renfer? - Csak annyit, amennyit már elmondtam. Már a kocsmában az volt a véleményem, hogy Renfer elhallgat valamit. Éspedig? - Sötétben tapogatódzom. Renfer szerint a régi följegyzések között szerepelt a Vérfarkas története is. Sıt... állítólag emberöltınként újraéledt a farkas, és gyilkolt. Legutoljára valamikor a múlt szádadban. , - Na és? JÉ.» mf- Renfer alighanem tudta, melyik családról van szó. |Melyikrıl? - Ezt nem árulta el, és teljesen igaza volt. Bármennyire is szeretnénk tudni, ı csak jót akart. Képzelje el, ha elmondja, melyik családról hitték, hogy meg van átkozva és tagjai követnek el borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságokat. Van fogalma róla, mi lett volna a leszármazottak sorsa? Renfer nem hitt á Vérfarkas legendájában, és meg akarta kímélni az utódokat a bajtól. Ha közhírré teszi, alighanem a házuknak már csak ^ romjai füstölögnének. - Viszont lehetséges, hogy néhánnyal kevesebb halottat takaríthatnánk be, és a farkas már hővösön csücsülne. 101
- Egyáltalán nem biztos, hogy az követte el a gyilkosságokat, akinek a neve ott szerepel azokon az átkozott papírokon. Akkor miért ölte meg a tanítót? - Félelembıl. Amikor valaki megölte a kutyát és Nudlit, elveszítette a fejét. Arra gondolt, hogy ha nyilvánosságra kerülnek a tanító papírjai, ıt fogják gyanúsítani, a gyilkosságokkal. Megelızésképpen ellopta a papírokat... - És miért ölte meg Renfert? - Talán rányitott, amikor a szekrényt feszegette. Néha a betörı gyilkossá válik, ha rajtakapják. Levette a szemüvegét, és megnyomkodta a szemét. - Igen. Logikusnak tőnik. Csak egyetlen baj van az elméletével. Tudja mi? - Tudom - bólintottam szomorúan. - Hogy Renfert a Vérfarkas ölte meg. A gyilkosság módja egyértelmőért erre utal. A betörı és a farkas ugyanaz a személy. - Úgy van - mondta dühösen, és belerúgott egy kupac levélbe a földön. - Nincs más hátra, mint elkapni a fickót. Csupán ennyi a dolgunk. Egyszerő, nem? 15 A délután folyamán erısítést kaptunk. Egy magas, szakállas, fiatal férfi bukkant fel a fogadóban.' Jól szabott, zöld vadászruhát viselt, gallérján falevelekkel. Izmos, kisportolt alakja mutatta, hogy a természetben él, jobban kedveli a hegyeketvölgyeket, mint a vendéglıket. Siegmüller bemutatott bennünket egymásnak. - Herr Maurer természetvédelmi felügyelınk és hegyi vezetı. Világoskék" szeme volt, cserzett, barna bıre, és olyan kézszorítása, mintha fogaskerekek közé nyúltam volna. Letette a puskáját, és leült az asztalunkhoz. - A fınökeim megkapták az üzenetét, Herr Siegmüller. Természetesen mindenbe beleegyeznek. Amíg az ügy le nem záródik, az önöké vagyok. Lágy, behízelgı hangja volt, ugyanakkor határozott és ıszinte. Olyan férfié, akit elsı látásra megkedvel az ember. - Herr Maurer ejtıernyıs volt a seregben.- Még kitüntetéseket is kapott, és a hadnagyságig vitte. İ a falunk büszkesége.. A magas fiú elpirult, és igyekezett másra terelni a beszélgetést. - Az emberek nyugtalanok. Megpróbáltam Gautschival beszélni, de tisztára megırült. Mindenáron hajtóvadászatot akar szervezni. - Hová? - kérdezte Waldvogel, és levette a szemüvegét. Hova a fenébe? - A hegyek közé. Akárhová. Lövöldözni akar. Siegmüller felemelkedett, és fenyegetı képpel a kabátjáért nyúlt. - Adok én neki olyan lövöldözést, hogy... Waldvogel feltette a szemüvegét, és megrázta a fejét. - Ne! Engedje ıket! Hadd lövöldözzenek! - Ki fogják készíteni egymást! Waldvogel a fiatalemberhez fordult. - Vállalná, Herr Maurer? A magas fiú tanácstalanul Siegmüllerre pislantott. - Én nem is tudom... Waldvogel süteménydarabot dugott a szájába. - Ismerem ezt a pszichózist - mondta lassan. - Az emberek lövöldözni akarnak, és ráadásul van is mivel. Mindegyikük kezében ott a puska. Ha lefojtjuk az indulatokat, robbanni fog a bomba. Siegmüller nem szólt, de látszott rajta, nem tetszik neki az ötlet. - Eresszük ki a gızt egy biztonsági szelepen - folytatta Waldvogel. - Ha lövöldözni akarnak, tessék! Lövöldözzenek! Herr Maurer, remélem ért á vadászathoz?
- Hogyne. Okleveles fı vadász vagyok. - Annál egyszerőbb a dolog. Szervezzen egy kiadós hajtó 102 103 vadászatot. Menjenek éjjelnappal, legalább két napig. Lıdöztesse ıket mindenre, csak egymásra ne. A maga dolga, hogy baleset nélkül megússzák. Úgy csinálja, hogy ne tehessenek kárt egymásban, de dögöljenek ki alaposan. Vegye el a kedvüket a farkas kergetésétıl. - Megpróbálhatom - mondta Maurer. - Mikor induljak? - Amikor akar. Minél elıbb, annál jobb. Akár holnap reggel. - Értem. És addig? - Maradjon a környéken! Frau Zöllner önnek is nyit egy szobát. És amennyire csak tudja, tartsa nyitva a szemét. Bár nem hiszem, hogy valami bajunk történne. Az a véleményem, hogy a Vérfarkas egyelıre megnyugodott. Megkapta, amit akart. Talán nyugodt éjszakánk lesz. Alighanem ez volt Waldvogel pályafutásának legnagyobb tévedése. A Vérfarkas ugyanis lesújtott, mégpedig oda, ahova senki sem várta. És az eddigieknél is borzalmasabb körülmények között. Amikor befejeztük az ebédet, felmentem a szobámba, és igyekeztem végiggondolni a történteket. Még jóformán el sem kezdtem, amikor kopogtak az ajtón. Kinyitottam: Müller állt odakint. Dzsingisz kánbajusza kissé ziláltnak tőnt, és volt valami bőnbánó a tekintetében. Máskor talár, zavart volna, hogy nem maradhatok egyedül, most azonban még örültem is neki. Leültettem, kerestem egy üveg whiskyt a szekrényem alján, öntöttem két rendes adagot, és az egyiket a kezébe nyomtam. Igyekeztem megakadályozni, hogy mentegetızni kezdjen. Láttam rajta, szeretné megmagyarázni, miért viselkedett olyan furcsán a faluban. Engem viszont sokkal jobban érdekelt, hogy mit gondol a dolgokról. Mielıtt elkezdhette volna a lelki életet, felálltam, és járkálni kezdtem az orra elıtt. Be is vált a számításom: olyan figyelemmel forgatta utánam a fejét, mint a napraforgó a nap után. 104 - Ide figyeljen, Müller - kezdtem. - ígértem magának egy óriási sztorit. Igaz? - Na igen - mondta lehangoltan. - Kell még? - Kinek nem kell egy jó sztori? - Akkor segítenie kell. - Nekem? Hogyan? - Figyeljen! Nagy szükségem van a segítségére. El akarom kapni a Vérfarkast. Érti? - Értem, de....Hiszen ott van az a zsaru. Waldvogel. Miért nem ı vele szövetkezik? - Waldvogel rendır. Ez pedig aligha csak rendıri munka lesz. És... hpgyan segíthetek? - Ha gondolkodik. Beszéljük meg az eseményeket, hátha rájövünk valamire. Oké? t Elvileg igen, de én alig tudok valamit. Sıt, semmit. Nincsenek információim. - Majd most lesznek. Hallgasson ide! - Leültem, közelebb húztam a székem, és beszélni kezdtem. Elmondtam neki mindent, amit tegnap és ma megtudtam. Beszéltem Hernandezrıl, Joan Hernandezrıl, Saburól és Andrade kisasszonyról, Hernandezné betegségérıl, a viaszfigurákról, Lolitáról, Doddról és a gyönyörő Miss Murphyrıl. Ha azt mondom, hogy Müller szájtátva hallgatott, nem mondtam vele semmit. Többnyire lélegzetet venni is elfelejtett, s amikor már igencsak fogytán volt az oxigénje, úgy kapkodott levegı után, mint a szatyorba dugott hal. Amikor befejeztem, a padlóra bámult, majd lassan felém fordította a fejét.
- Uramisten! Maga ért ebbıl valamit? - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy túl sokat. Épp az a dolgunk, hogy összefüggéseket találjunk a gubancban. - Ebben lehetetlen - mondta határozottan. - Ennek így nincs semmi értelme. Uramisten! Vudu és döglött madarak...! Megáll az eszem! Talán éppen itt kellene elkezdenünk a dolgot. 105 - Nem inkább ott, hogy... vane összefüggés a figurák és a Vérfarkas között? - Bravó, Müller! - mondtam, és tapsoltam. - Látja, hogy érdemes együtt dolgozni magával. Nagyon bölcsen tette fel a kérdést. Vane összefüggés a gyilkosságok és a viaszfigurák között? Hm. Ezen már magam is töprengtem. Látszólag semmi. - Látszólag? - Emlékszik, mit mondott Lolita? Évekkel ezelıtt a két barátnı ellátogatott Európába, mégpedig nem is egyszer. Ebben a fogadóban szálltak meg. Frau Zöllner talán emlékszik is rájuk. - Beszéljünk vele? Várjon egy kicsit! Néhány dolgot azonnal tisztázni tudunk. Például azt, hogy senhora Hernandez kit látott a fenyık alatt. Uramisten! Hát a farkast. Nem ön mondta, hogy az asszony esküszik rá, annak a valakinek farkasfeje és farkasmancsa volt? - Ez igaz. Csakhogy senhora Hernandeznek víziói vannak. - Ne vicceljen, hiszen éppen maga talált kutyaszırt a hóban. Vagy párducszırt, nem? - Ez is igaz. - Akkor ott volt a Vérfarkas, vagy nem? - Valaki volt ott, az kétségtelen. Csakhogy nem a Vérfarkas és nem is a gyilkos. - Hát ki? A szerencsétlen Nudli. Akkora szemeket meresztett rám, mint egy zsebóra. Nudli? Mi a csodát keresett... hiszen ez ırület! Azt akarja mondani, hogy minden este... Hogy a fenébe, hogy én erre nem jöttem rá?! Hátradıltem, és kortyoltam egyet. A whisky néha elısegíti a bölcs gondolatok világrajöttét. - A szerencsétlen Nudli Miss Murphy ablaka alatt leselkedett. Mint ahogy én is. Mázlista! 106 - Csakhogy nem akkor elıször, hanem már napok óta. Ne firtassuk, hogyan szúrta ki a lányt, és hogyan jött rá, hogy Miss Murphy, hogy úgy mondjam, szeret lengén öltözködni, legalábbis zárt ajtók mögött. Gondolja, hogy a lány... nem vette észre? - Biztos vagyok benne. Nem olyannak látszik, aki meztelen showt rendez egy bolondnak. Eszébe sem juthatott, hogy a sötétbıl a fák alól figyejheti valaki. Nudli pedig eljött minden este, és... a maga módján beleszeretett. És ajándékokat is hozott a szerelmének. - Nudli? Ajándékot? Mi a fenét? - Minden este egy döglött madarat. Lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. - Mondja még egyszer! - Jól hallotta, ne féljen. Nudli, aki feltehetıen imádta a madarakat, úgy gondolta, hogy azzal mutathatja ki leginkább a szerelmét, ha megajándékozza Miss Murphyt a kedvenceivel. Képzelheti, micsoda erıfeszítések árán sikerülhetett a szerencsétlennek összefogdosni a madárkákat. Minden napra egyet. - No de döglött madarakat?
- Nudli bolond. Számára nem volt különbség élı és döglött madár között. Minden este odatett egyet szerelme erkélyére. Ami pedig farkas voltát illeti, a víziókat látó senhora Hernandez, akit a viaszfigura majd az ırületbe hajtott, kinézett egy este az ablakán: és mit látott? Egy farkast. Valójában a leselkedı és bundát, kucsmát, szırös kesztyőt öltött Nudlit. Honnan gondolhatta volna, hogy nem ıt lesi, hanem Miss Murphyt? Murphy ablaka ugyanis pontosan az övé alatt van. Egy emelettel lejjebb. - És a fekete párduc? - A kutya volt. Guszti. Az ideoda kóborló kutya elkísérte Nudlit éjszakai útjaira. így lett belıle fekete párduc. - Az ördögbe is! Remélem, azt nem akarja bemesélni, hogy a madarak mellé a viaszbábut is Nudli tette Miss Murphy erkélyére? 107 I - Nem. Azt valóban nem ı tette. Alighanem nem tette oda senki. - Tehát ön szerint Miss Murphy hazudott? - Miért hazudott volna? Valóban ott találta a babát az erkélyen. Egy madár társaságában. Felugrott, és dühösen hátralökte a széket. - Ne beszéljen nekem rejtvényekben! Ha nem Nudli tette oda, és Miss Murphy nem hazudott, akkor ki a fene? Hiszen a viaszbábuvarázslatnak éppen az a lényege, hogy akit meg akarnak rontani ne tehessen ellene semmit. Ha megtalálják a bábut, és kihúzzák belıle a tőket, szart sem ér az egész. Másként sem, de ez a magánvéleményem. Hogy került a figura Miss Murphy erkélyére? - Valaki elvesztette. - Miss Murphy erkélyén? Maga összetéveszti fogadónk • elsı emeleti erkélyét a Piccadillyvel. - Nem én. Tényleg elvesztette valaki. - Ki? - Ezt nem tudom. Az, aki a másik bábut betette senhora Hernandez törülközıi közé. És az én törülközıim közé is. Még mindig nem világos? - Egyáltalán nem! - Nos, az a valaki,'aki úgy rakosgatja ideoda a figurákat, mint a nyuszi a húsvéti tojást, minden bizonnyal az erkélyeken közlekedik. Az erkélyajtókat többnyire nem szoktuk bezárni. - Még mindig nem értem. - Pedig egyszerő. Valaki be akarta tenni a viaszfigurát senhora Hernandez ruhái közé. Világos? - Eddig igen. - Fogta a figurácskát, és vagy a zsebébe tetted vagy máshová. Esetleg a kezében tartotta, bár ez valószínőtlen. Ezután kiment a saját erkélyére, majd megkezdte tornamutatványát, melynek a végén kikötött Joan Hernandez erkélyén. Ott meglapult várta az alkalmat, hogy belopakodhasson és elhelyezhesse a szobrocskát. - De hiszen az az asszony szinte ki sem mozdul a szobájából! . . ' . - Kimoizdul. Kisebbnagyobb sétákat tesz férje és... senhorita Lolita társaságában. - Hm. Ez érdekes. - Több szempontból is. De folytassuk ott, ahol abbahagytuk! Az illetı ott lapul Joan Hernandez erkélyén, aztán egyszerre csak, hipphopp, mi történik? Leejti a viaszfigurát. - Hogyhogy leejti? - Csak úgy, egyszerően. Maga hogy szokott leejteni valamit? Véletlenül. Pech. - Naná, hogy az! Természetesen megpróbálta visszaszerezni. Csakhogy ebben megakadályozta valami.
- Éspedig? - Fogalmam sincs róla. De ez most nem is igazán fontos. Lehet, hogy Joan Hernandez bezárta az erkélyajtót, vagy egyszerően csak hazajött a sétájából, de az is lehet, hogy odakint, az udvaron kódorgott valaki. Például Nudli. - Erre otthagyta, mi? - Mi mást tehetett volna? Nyilván az volt a szándéka, hogy késıbb érte megy és visszaszerzi. Csakhogy mielıtt visszaszerezte volna, Miss Murphy megtalálta. Megcsóválta a fejét, és szomorúan nézett ki az ablakon. - Egy biztos. Nem Lolita kisasszony volt. Mégpedig két okból sem. - Úgy van. Egyrészt, mert nem is akarta a figurát betenni Joan Hernandez szobájába - van neki saját, otthoni bábuja a nemes célra , azon kívül mi a fenének mászott volna be az erkélyen át, amikor szép nyugodtan besétálhatott volna a szobába mint titkárnı. Nem igaz? - Pontosan. - Meg kellene határoznunk, hogy mit tegyünk. Mi legyen az elsı lépés? ' Kit akar elıször megtalálni? A Vérfarkast, vagy azt, aki a viaszbábukkal szórakozik? Azt hiszem a kettı összefügg, bár nem tudom, hogyan. 108 109 induljunk ki abból, hogy a Vérfarkast többen is keresik. Holnap reggel például az egész falu utána ered. Waldvogel itt marad, és meg mernék esküdni rá, hogy valamiben töri a fejét. Talán már rá is jött valamire. - És maga? - Most próbálkozom. Azt javasolnám, hogy mi foglalkozzunk Joan Hernandez betegségével. Azt hiszem, módszeresen mérgezi valaki. Eltátotta a száját, és keresztet vetett. - Uram, irgalmazz! Hülyéskedik? - Miért tenném? - De hát az nyomot hagy, ember! - Soha nem hallott még róla, hogy vannak olyan mérgek, amelyek nem mutathatók ki? - Maga fantáziái! - Majd kiderül. A kérdés az, hogy kinek állhat az érdekében Joan Hernandezt eltenni láb alól. - Jó vicc! Egy egész hadseregnek! Vegyük mindjárt Lolita Baezt. Maga szerint nyíltan bevallotta, hogy meg akarja ölni. Hátha rájött, hogy a viaszbaba nem az igazi. Elhatározta, besegít egy kis méreggel. Neki szabad bejárása van Hernandezék lakosztályába. Bármikor betehet egyegy adag mérget... akárhová. Ételbeitalba. - Tehát Lolita Baez. Tovább? - Hát... végeredményben Hernandez is. Hogy magát kérte meg a felesége megnyugtatására, még nem jelent semmit. Ha el akarja venni Lolitát, meg kell Szabadulnia a feleségétıl. İ aztán igazán úgy mérgezheti az asszonyt, ahogy csak akarja. - Ez minden? - Miért, ki kell még? - Sabu és Andrade kisasszony? - Ugyan miért? Nekik aztán nem főzıdik érdekük az asszony halálához. Ellenkezıleg. - Hm. Figyeljen csak ide! Mondok önnek egy épkézláb történetet. Persze csak kitaláció... Nos, Sabu, ha elveszi Andrade kisasszonyt, nem fog sokat örökölni, az tuti. Na gyon kétséges, hogy Joan Hernandez támogatása mit ér. Lehet, hogy semmit. Tegyük fel, hogy Sabu eltöpreng, és arra az elhatározásra jut, hogy elteszi láb alól a mostohaanyját. - De miért, ember? Hisz ı az egyetlen támogatójuk! - Várja ki a végét! Az asszony meghal, Hernandez másodszor is megözvegyül. - Elveszi Lolitát. Cseberbıl vederbe estek.
- Ha elveszi. Csakhogy ezt meg lehet akadályozni. Például úgy, ha egy ismeretlen telefonáló felfedi Lolita és íoan Hernandez hajdanvolt barátságát és azt a kis balesetet, amely tönkretette Lolita karrierjét. A rendırség gyanakodni kezd, s bár Lolitát feltehetıen felmentik, Hernandez azonban nem vehetné el. Ha elvenné, a jobb társaság örökre leírná. Lolitán élete végéig rajta maradna a gyilkosság árnyéka... Érti már? Sabu maradna az egyedüli örökös. És ha a papával is történne valami, mielıtt újabb feleségjelöltet kereshetne magának... - Nem merész feltételezés ez? - Dehogynem. De van bizonyos realitása. - Mit tanácsol tehát? - Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk Frau Zöllnerrel. Mielıtt elhagytuk volna a szobám, kivettem a zsebembıl a viaszfigurát, és az asztalra állítottam. Arccal az ajtó felé. Kezébe nyomtam egy acéltőt úgy, hogy a hegye az ajtóra mutasson. Elindultunk, hogy megkeressük Frau Zöllnert. 16 Háziasszonyunk a hatalmas konyhában éppen elıadást tartott néhány alkalmazottjának. A fehér kötényes, bóbitás lányok elmélyült figyelemmel hallgatták asszonyukat, aki egyik kezében tojást, másikban habverıt tartott. Frau Zöll 110 111 ner modern Hamletre emlékeztetett, aki a temetıt felcserélte a konyhával, a koponyát pedig tojással. Olyasfajta svájci nyelven beszélt, amibıl nemcsak én, hanem még Müller is aligértett valamit. Frau Zöllner elképedve bámult ránk. Egyáltalán nem volt szokásban errefelé, hogy a vendégek csak úgy besétáljanak a konyhába. Háziasszonyunk ennek ellenére sem veszítette el a lélekj elén létét, pattogó hangon mondott valamit a lányoknak, akik szétrebbentek, mint a riadt csirKék, ha karvaly köröz az udvar felett. Frau Zöllner óvatosan letette egy tálkára a tojást, mellé a habverıt, aztán szigorú képpel fordult felénk. . - Parancsolnak az urak? Nyilván ezzel akart büntetni bennünket, hogy bemerészkedtünk a paradicsomába. Haragja csak addig tartott, amíg Müller meg nem csípkedte az arcát. - Azért jöttünk, hogy megkérjem a kezét - mondta Müller ünnepélyesen. - Herr Lawrence lesz a tanúnk! Nyilatkozzék asszonyom! Frau Zöllner felemelte köténye végét, és megtörölte vele, az arcát. Kuncogott, és dévajkodva meglökte Müllert. - Menjen már, Herr Müller! Nem kell nekem ilyen kis mitugrász ember, mint maga. Még ha Herr Lawrence mondaná ! Müller lemondóan sóhajtott. - Ilyen az én formám. De addig nem nyugszom, amie igent nem mond. Azonkívül Herr Lawrence már foglalt Tudja, ı a Keletet járja. Állítólag csak Thaiföldön tizen négy felesége van... Frau Zöllrier ügyesen átkormányozott bennünket a kom ha melletti irodájába. Apró kis szobácska volt óriási íróasztallal, néhány székkel, mérhetetlen mennyiségő papírral a padlón. Háziasszonyunk helyet mutatott, és lecsüccserit az íróasztal mögötti székre. - Parancsoljanak az urak! 112 Ha nem lett volna súlyosan és véresen komoly a helyzet, jót mulattam volna rajta. Úgy trónolt hatalmas, faragott íróasztala mögött, fehér kötényben és fityulában, mintha egy népszínmőbıl lépett volna elı. Gazdasszony, aki takarítás közben elfáradt,, és megpihent bankigazgató gazdája íróasztalánál.
Frau Zöllner azonban nem volt takarítónı, amint azt az arcán bujkáló ravaszkás mosoly is mutatta. Nem sokat teketóriáztam, hanem azonnal a tárgyra tértem. - Frau Zöllner... el szeretném kapni a farkast. Feltette az asztalra nagy, fehér kezeit, és úgy nézte ıket, mintha most látná elıször. Igaz, amit magáról beszélnek? Hogy valami kém vagy fırendır, vagy micsoda? - Nem vagyok rendır, Frau Zöllner. Csak néha segítek az Interpolnak. Ennyi az egész. És... Herr Waldvogel? ' Együtt dolgozunk. Mindent el fogok mondani neki, amit magától hallok. Felnézett rám, és megvonta a vállát. - Rendben van. Mire kíváncsi? Magam sem kívánok mást, mint hogy kapják el azt az átkozottat. Akár ember, akár farkas. A végén még tönkreteszi a szezont itt nekem. Ha elterjed a híre, hogy egy farkas marcangolja az embereket, bezárhatom az üzletet. Tönkrementem. - Bízhatom önben, Frau Zöllner? - Már csak az üzlet miatt is, elhiheti. Ha arra kíváncsi, hát tudom tartani a számat! Gyerünk, kérdezzen! Bár... én azt hiszem, hogy az az átkozott tényleg valóság, és Gautschinak van. igaza. - Elsı kérdésem: igaz, hogy Joan Hernandez és Miss LolitaBaez korábban már megfordultak azon vendégfogadójában? Meglepetve pillantott rám. - Ó, hát tudja? Persze hogy megfordultak. Akkoriban még az az átkozott Zöllner vitte az üzletet. Gyönyörő szép 113 lányok voltak, mondhatom. Röpködtek körülöttük a férfiak, mint a lepkék a lámpa körül. És? - Mit és? Hogy ık hogyan viselkedtek? Istenem, ahogy a többi lány. A modern lányokat értem ez alatt, mert az én idımben bizony még... Na de magát aligha ez érdekli. - Szomorkásán a levegıbe mosolygott és bólintott. - Persze hogy jártak fiúkkal. - Kikkel? - Ki tudná azt már megmondani ennyi idı után? Ezzel is, azzal is. - Falubeliekkel is? Határozottan nemet intett. ^ - Nem hinném. Nem voltak akkoriban olyanok errefelé. Vendég viszont volt bıven. Azokkal szórakoztak. Amúgy szolid lányok voltak. - Megvannak még a vendégkönyvei? Ismét nemet intett. - Tönkretette ıket az a barom Zöllner. Egyszer berúgott, és nyitva felejtette a vízcsapot. Árvizet csinált nekem az irodámban, és mindent eláztatott. Ki kellett dobnom ıket. ,- Kár - mondtam szomorúan. - És senhor Hernandez? Inkább csak rutinból tettem fel a kérdést. - Evekig minden nyáron visszajött. Még a másik feleségével. Az új asszonnyal... Joannal most van itt elıször. Furcsa az élet, nem? Szegény Lolita hoppon maradt. Az egyik gazdag, milliomos, a másik pedig egyszerő kis titkárnı, pedig akkor régen nem volt különbség köztük. Tudja milyen ügyes kis táncosnı volt? Egyszer fellépett egy bulin. Mondhatom... Nem is hallottam mit mond. Annyira meglepett, amit hallottam. Hernandez is törzsvendég volt... A régi asszonynyal. - Volt olyan alkalom, amikor senhor Hernandez és a felesége, valamint a két lány egy idıben tartózkodtak itt, a penzióban? Bizonyára, bár mondom, a könyvek... Akkoriban senhor Hernandez minden évben visszatért. Kellett, hogy egy 114
két alkalommal egy idıben vakációzzék a hölgyekkel. Áldott jó felesége volt. Igazi angyal. - Hogy halt meg? - Hogyan? Hernandez nem mondta magának...? Hiszen sokáig azért is nem tért vissza ide. Tudja, a rossz emlékek...v Müllerre néztem: halálsápadt volt. - Azt akarja mondani, hogy itt halt meg Hernandez elsı felesége? . , - Lezuhant a Spitzhornról. Pedig milyen ügyes asszony volt, és milyen jó volt a felszerelése. Mégis valami hiba történt. Lezuhant és meghalt. Máig sem tudják, miért. Valami karabiner kiakadt, vagy micsoda. - Ki volt a kísérıje? - Hát... akkoriban voltak néhányan. Mindenesetre a férje, Hernandez úr is vele volt. Meg is sérült rendesen. Valami szikla felsebezte az arcát. Képzelheti, mennyire sajnáltuk ezt a szerencsétlen kisfiút, Sabut. Viharként száguldoztak fejemben a gondolatok. Lehet hogy Hernandez...? - És Miss Murphy? - Miss Murphy most van itt talán harmadszor, és mindig Mr. Dóddal és a feleségével jött. - Hogyan? Mr. Dodd is törzsvendége? Büszkén mosolygott szembe velem. - Természetesen. Aki egyszer megszállt nálam, ha csak teheti, visszajár. Remélem, így lesz önnel is, Mr. Lawrence. Várakozva nézett a szemembe, hogy kielégítetteke a válaszai. Kaptam egy sereg információt, nem is kétséges. Most már csak vissza kellett volna vonulnunk, hogy feldolgozzuk a hallottakat. Én azonban szerettem volna még egy másik szálat is felgombolyítani. , Elırehajoltam, és elıvettem az igazolványomat, amit az Interpoltól kaptam. Rá sem nagyon nézett, csak megadóan sóhajtott. - Nincs erre szükség, Herr Lawrence, hiszen eddig is elmondtam mindent. - Most azonban komolyabb dologról lesz szó, Frau Zöll 115 her, és kérem, ırizze meg a nyugalmát. Elıször is tökéletes diszkréciót kérek! Ért engem?" - Hogyne. Természetesen - mondta riadtan. - Nos hát... az a gyanúm, hogy senhora Hernandezt, Joant, rendszeresen mérgezi valaki. Ezért beteg. Szája elé kapta a kezét, és halkan felsikkantott. - Úristen! Kicsoda? - Ezt szeretném megtudni. - Csak nem arra gondol, hogy... Lolita? Hiszen úgy szerették egymást. - Nem gondolok semmire, Frau Zöllner. De szükségem van az ön közremőködésére. Kérem... Úristen! Mit kell tennem? Elıréhajoltam, és részletesen elmagyaráztam mindent. Elmondtam, az a gyanúm, hogy a mérget vagy az ételébe, vagy az italába teszik. Éppen ezért minden étkezés után mintát kérek az ételmaradékából. Keressen egy megbízható szobalányt, aki, ha- Joan Hemandez elhagyja a szobáját, bemegy és elhozza a poharát. Akár van benne ital, akár nincs. Úgy kell tennie, hogy senki ne vegye észre. Frau Zöllner bólogatott, és egyre fehérebb lett az arca. - Lehet... hogy gyilkos van a fedelem alatt? Igyekeztem, amennyire csak lehetett, megnyugtatni. İszintén szólva nemigen sikerült. - Most aztán hová? - kérdezte Müller. - Be a faluba. Hozza a kabátját! Néhány perc múlva úton voltunk a falu felé.
A nap éppen lebukni készült a Spitzhorn mögött, amikor megtaláltuk a gyógyszertárat. Éles csengıhang figyelmeztette a gyógyszerészt, aki az üzlet hátulsó, függönnyel elválasztott részében dolgozott, hogy vendége érkezett. Magas, szemüveges fiatalember lebbentette szét a függönyöket. Amikor meglátott, meglepetten rántotta fel a szemöldökét. Természetesen nem kerülte el a figyelmemet a mozdulat. İ azonban nem is csinált titkot belıle, hogy ismer. 116 - Minek köszönhetem a szerencsét, Herr Lawrence? - Bocsásson meg, találkoztunk már valahol? Megrázta a kezem. - Még soha. De magát mindenki ismeri. Másról sem beszélnek az emberek. Müller értetlenül pillantott rám. A fiatalember sután meghajolt és bemutatkozott. - Max Kunz vagyok. Gyógyszerészsegéd. A fınöke? - Velem kell megelégednie, Herr Lawrence. Az öregúr kórházban fekszik. Most én viszem az üzletet. Hosszú volt, csontos és szeplıs arcú. Bólintott, és a függönyök felé mutatott. - Gondolom, beszélni akarnak velem. - Mibıl gondolja? - Ön nem az az ember, Herr Lawrence, aki egy aszpirinért sétál le mínusz harminc fokban, estefelé a fogadóból, kockáztatva, hogy találkozik mindannyiunk szeretett Vérfarkasával. Vagy tévednék? Kezdett tetszeni a fickó. - Nem téved - mondtam. - Tényleg akarok magától valamit. Néhány másodperc múlva a függönyök mögött ültünk egy aprócska szobában, tégelyek, üvegek, porok és könyvek között. A por ez esetben nem a könyveket borította. İszintén szólva tétováztam. Idıs, tapasztalt gyógyszerészt szerettem volna, aki tudja tartani a száját. Nyeltem egyet, és beadtam a derekam. Azzal kell fızni, ami van. - Nos? - sürgetett szelíden. - Milyen iskolákat végzett, Herr Kunz? - Patikát szándékozik nyitni, Herr Lawrence? - Arra vagyok kíváncsi, érte mérgek meghatározásához? Kinyújtotta a karját, és a polcokra mutatott. - Kedvenceim a mérgek. Gyerekkorom óta érdekelnek. Kicsit konyítok is hozzájuk. Mirıl van szó? Elmondtam, amit elmondhattam. Neveket, természetesen, 117 nem említettem. Csak azt, hogy naponta kap majd néhány ételt és italt tartalmazó üvegecskét, és meg kellene állapítania, hogy nem tartalmaznake mérget, és ha igen, mit. Felcsillant a szeme, ahogy a szavaimat hallgatta. - Tetszik nekem a dolog - mondta. - Olyan, mint a rejt- vényfejtés. Már a fıiskolán is izgatott a mérgek kimutatása. Mire gyanakszanak? - Tulajdonképpen• semmire. Csak... szeretnénk megbizonyosodni róla, hogy nem játszike valaki Lucretia Borgiát odafenn. Csillogott a szeme: egészen elkapta a harci láz. - Küldjék csak a vizsgálandó anyagot! Ne féljenek, nem kérdezem, kirıl van szó. Elég, ha rájövök, vane benne méreg. Oké? Kezet nyújtottam. Hálásan megszorította, és egészen az ajtóig kísért. Halkan csendült a csengettyő a hátunk mögött.
17 Tővé tettük az egész falut Waldvogel és SiegmüUer után, de csak Dörfliger dokit találtuk meg. A Wilhelm Teliben ült és májas hurkát vacsorázott. Hívott, osszuk meg vele a hurkáját. Müller hajlott is volna rá, én azonban nemet mondtam. Nem mintha kifogásom lenne a svájci májas ellen, de mindenképpen beszélni akartam Waldvogellal. Visszaballagtunk a fogadóhoz, a közben ismét ezüstruhát öltött fenyıerdı mellett, ahol tegnap még Nudli leste Miss Murphyt. Mire felértünk az étterembe, már csak néhány vendég üldögélt az asztaloknál. Waldvogel és SiegmüUer úgy eltőnt, mintha föld nyelte volna el ıket. Leültünk, abban a reményben, hogy talán még kapunk valami vacsorát. Frau Zöllner sajnálkozva tárta szét a karját, ahogy megpillantott bennünket. Végül mégiscsak megkönyörült rajtunk, és legna gyobb örömünkre ugyanazt a fajta májas hurkát találta fel, amirıl a Wilhelm Teliben kénytelenek voltunk lemondani. Akárcsak Dörfliger dokinak, neki sem volt halvány fogalma sem róla, hova tőnhetett SiegmüUer és Waldvogel. Éppen az utolsó falatokat fogyasztottuk, amikor puskájával a vállán belépett az ajtón a szakállas hegyi vezetı Levette a puskát, belenézett a csövébe, és felakasztotta a fo gasra. - Nem látták a felügyelıt? - Mi is ıt keressük - mondtam. - Mi újság odalenn? Megfújdogálta vörösre fagyott kezét, és reménykedve bámult a konyhaajtó felé. - Nehéz az emberekkel. Alig tudtam lebeszélni ıket egy éjszakai hajtóvadászatról. Legszívesebben azonnal indultak volna. Waldvogel felügyelı utasítására kidolgoztam egy jó kis tervet. Akarja látni? , Meg sem várva a válaszomat, zsebébe nyúlt, és kihúzott belıle egy összehajtogatott papírt. Kiterítette az asztalon, és mutogatni kezdte a rárajzolt pontokat és vonalakat. - Látja, ez itt a Spitzhorn. Felmegyünk körülbelül ezerötszáz méter magasra, itt ezen az ösvényen jobbra fordulunk, itt elérjük a hegyi legelıt remélem, nem lesz akkora hó, hogy elvesszünk benne, itt bevágunk a fenyvesbe... - Herr Maurer, bocsásson meg... Ön tényleg azt hiszi, hogy találnak valamit? Csodálkozva kapta fel a fejét. - Dehogy hiszem! Hátakkor? - Waldvogel azt az utasítást adta, hogy fárasszam ki az embereket. Úgy ki fognak dögleni, hogy na! Ettıl a túrától még a tengerészgyalogosok is kifeküdnének! - És... ha mégis rábukkannak valakire? - Ugyan kire? - A Vérfarkasra - vágott közbe Müller. - Kizárt dolog. - Miért? - kérdeztem kíváncsian. - Ugyan miért? Összehajtotta a papírját és visszadugta a zsebébe. Úgy 118 119 tőnt, megfeledkezett a kérdésünkrıl, csak a holnapi hajtóvadászat izgatja. Mármár felkeltem volna, hogy a szobámba menjek, amikor felemelte a fejét, és a szemembe nézett. . - A Vérfarkast nem fogjuk megtalálni - mondta természetes egyszerőséggel. - İt nem lehet megtalálni. Nem a réten él és a fák között, hanem a faluban. Szobában alszik, mint a normális emberek... Csak ha felvillan a telehold fénye... Müller elbiggyesztette a száját. - Sosem hittem volna, hogy az ejtıernyısök hisznek a természetfelettiben. Megrezzent, mintha álomból ébredne, aztán elmosolyodott.
- Az ejtıernyısök legalább annyira babonásak, mint a tengerészek. Nincs köztük, aki legalább egy amulettet ne viselne a nyakában. - Maga is? Hát persze - nevetett. - Nem hiszik? Nézzenek ide! Kigombolta báránybır zekéjét, az ingét, s tenyerébe fektette aranyláncon fityegı, aprócska amulettjét. Egy egészen kicsi viaszfigurát, telistele szurkaivá acéltőkkel. Tartotta a tenyerén, és mosolyogva nézte, mi pedig egyszerően nem kaptunk levegıt. Pár másodperc múlva vette csak észre, hogy valami nem stimmel az amulettjével. - Valami baj van? Sikerült gyorsan összeszednem magam. Villámgyorsan ráléptem Müller lábára, nehogy eláruljon valamit. Sóhajtottam, és mosolyt erıltettem az arcomra. - Tudja, mi ez? - Hogyne tudnám. Valami délamerikai dolog. Állítólag egy varázsló megszentelte. - Tudja, mit ábrázol? Hát... ıszintén szólva nemigen. Az apámtól kaptam. Rosszul tudott portugálul, nem egészen értette a jelentését. Egy ügyfele ajándékozta neki. Apám valahogy úgy értette, hogy ez a figura maga a halál, és ezek a tők, különben gumi 120 ból vannak, azt jelképezik, hogy a halál is legyızhetı. Tudják, miután valamennyi társamnak volt amulettje, nyúlfarok, medveköröm, ilyesmik, én ezt tettem a nyakamba. Emlék apámtól. Egymásra néztünk Müllerrel. Aligha lehet összefüggés a viaszfigurák és Willy Maurer amulettje között. Frau Zöllner felbukkant a konyhaajtóban, és kétségbeesetten vette tudomásul, hogy kihozhat még egy adag májas hurkát. Felballagtunk az emeletre, s beinvitáltam Müllert egy utolsó adag whisky re. Elterült a karosszékemben, és figyelmesen nézte, ahogy jégkockákat rakok az italába. - Maga szerint hol lehet Waldvogel? - törte meg végül is a csendet. - Nem is sejti? - passzoltam vissza a labdát. - Honnan a pokolból sejteném? Kezébe nyomtam a poharát, és hozzáütöttem a sajátomat. - Azt hiszem, Waldvogel barátunk egész napját egy könyvtárban töltötte. Hol?! - Lehet, hogy beutazott Zürichbe. Az Egyetemi Könyvtárba. - Könyvtárba? Mi a fenének? - Waldvogel más nyomon indult el, mint mi. - Honnan tudja maga, hogy milyen nyomon indult el Waldvogel? - Használom az eszemet - mondtam szerényen. - Aha. Értem - bólogatott, és ivott egyet. - És ha szabad kérdeznem, miért olvasgat Waldvogel? Hogy csiszoltabbá tegye a szellemét? Megpróbálja megközelíteni önt? Pokolian szellemes volt, bár nem születésétıl fogva. A sértıdöttség tette ilyenné. - Mondom, hogy Waldvogel más nyomon jár. Meg van gyızıdve róla, hogy Gasser tanító irataiban rátalál az igazságra. 121 - Vagy úgy! És ön? - Nem tudom. - De hát Gasser iratait ellopták! - Ezért kutat Waldvo'gel Zürichben. Kedves Herr Müller, csak ne becsülje le a felügyelıt! Nagyon is logikus, amit tesz. - Arra gondol, hogy... Waldvogel meg van gyızıdve róla, Gasser iratainak van valahol másolata?
Elıvettem a pipám, megtömtem és meggyújtottam. Fúj| tam egy közepesen sikerült karikát, majd még egyet. - Elıfordulhat, hogy falukutatók vagy a zürichi múzeum munkatársai fotómásolatot készítettek a papírokról. Renfer tanító nem beszélt ugyan róla, de hát ki gondolta volna, hogy ekkora jelentıségük lesz azoknak az iratoknak. Elıfordulhat, hogy Waldvogel már a másolatokat olvasgatja. - Hm. Tegyük fel, hogy Waldvogel csakugyan talál egy nevet. Tegyük fel, hogy abból a családból származott valaha, évszázadokkal ezelıtt egy Vérfarkas., Egy szerencsétlen flótás, akit a babonás falusiak Vérfarkasnak hittek, és, netalántán ki is nyiffantottak. Mi az ördögöt akarnak csinálni, ha megtudják? Itt van például ez a törekvı, kedves fiatalember, nyakán az amulettel. Tegyük fel, hogy kiderül, a Maurer családból, amennyiben évszázada is így hívták ıket, született a Vérfarkas. Mit tesz akkor ön és Waldvogel? Letartóztatják? Milyen alapon? Gyilkosságért? Vagy hagyják, hogy a falusiak ellássák a baját? Megnyugtatóan a karjára tettem a kezem. - Ne kapja fel a vizet, Müller! Nem hiszem, hogy ez lenne Waldvogel szándéka. Az sem biztos, hogy csak a Vérfarkas családjának a nevét keresi. Ki az Ördög tudja, mi lehetett még Gasser irataiban? - Egyet ne feledjen - mondta. - Ha összefüggést keres a Vérfarkas és a vudu figurák között, Gasser papírjait ki kell kapcsolni a játékból. Szereplıink ugyanis nem évszázadokkal ezelıtt, hanem ma élnek. Annak pedig igen kicsi a valószínősége, hogy a brazilok vagy Miss Murphy ısei valaha is kapcsolatba kerültek volna az itt élı falusiak ıseivel. Nevezetesen a Vérfarkassal.,. Lendületesen tovább folytatta volna védıbeszédét, de kopogtak az ajtón. Leengedtem a biztonsági láncot: Dörfliger doktor állt a küszöbön. Havas volt, csatakos és pirosra csípett. Nagyot szívott az orrán, ahogy megcsapta a szoba melege. - Beenged? - Jöjjön, doki! Müller felpattant, elıkapott az üveges pohárszékbıl egy poharat, s amíg kibontottam Dörfligert a kabátjából, kevert a dokinak egy rendes adagot. Úgy öntötte magába, hogy meg sem rebbent a szeme. Letette az asztalra az üres poharat, és hálásan nézett ránk. - Uraim, ez elsısegély volt. Háborúban kitüntetnék önöket érte. Mivel már csak alig lötyögött valami az üveg alján, Müller óvatosan méricskélve öntögette szét a maradékot. . Dörfliger doki összeráncolta a szemöldökét, és a fény felé emelte a poharát. Megszemlélte az ital arányló színét, aztán elégedetten cuppantott. - Pompás. Tudják miért jöttem? Waldvogel nincs sehol. Itt sincs? - Már mi is kerestük - mondtam. - Azért jöttem ide, mert... végül is ön Waldvogel tudtával és segítségével dolgozik. Ha itt a felügyelı, neki mondanám el. így azonban... Egyszeriben megdermedtem. Megállt a kezemben a pipa. Tudtam, hogy Dörfliger észrevett valamit, különben nem jött volna be hozzám. A kis, kövér emberke gondterhelten szagolgatta a whiskyjét, aztán felpillantott. - Még egyszer megnéztem a halottakat. A kutyát is. Miért? Felhúzta a vállát. - Nem is tudom. Ha valami nyugtalanít, vissza szoktam térni a dologra. Van úgy, hogy egy holttestet többször is megnézek. - És... nyugtalanította valami? 122 123
Megköszörülte a torkát. ~ Persze. A sebek. Éppen ezért... napközben bekocsjkáztam a szomszédos faluba, és szereztem egy állatorvost. Müllernek összeszőkült a szeme. És? ~ - Persze ı sem kriminalista. Szerinte a sebet okozhatta farkas is. Mindenesetre ez a farkas nem akart enni az áldozataiból, csak megölte ıket. - Csak? - Farkas esetében ritka dolog. A farkas nem különösebben vérengzı állat. Azért öl, mert éhes. Nem azért, mert öröme telik benne. Értik? Ez pedig mindenkit megölt, aki az útjába került. - Tehát mégsem farkas? - Nézze, nem vagyok ırült, de... inkább Vérfarkas, mint igazi. A Vérfarkas ugyanis nem eszik, csak öl! - Ez minden, doki? - Dehogy. Továbbá az is felkeltette a gyanúmat, hogy a bolond Nudlin nincs egyéb seb, csak az az egy. Az állatorvos is igazat adott nekem.'A farkas szétmarcangolja az áldozatát, nem pedig csak elharapja a torkát. Felállt, és intett Müllernek, hogy álljon fel. Az újságíró kelletlenül feltápászkodott. - Mi van? A doki hátratolta a székét, és slukkolt egyet az italából.' - Én vagyok a- farkas, maga az áldozat. Most pedig... Közben én is felálltam, és érdeklıdve figyeltem, mit akar kihozni a dologból. Csípıre tettem a kezem, úgy bámultam ıket. Dörfliger doki pocakját meghazudtoló fürgeséggel megkerülte az asztalt, aztán egy hatalmasat ordított. Akkorát, hogy megcsörrentek a pohárszéken a hosszú szárú pezsgıspoharak. Müller megdermedt az elképedéstıl, fıleg amikor a doki kivicsorította a fogát, és... nincs tévedés, felém kapott! Villámgyors reflexmozdulattal torkom élé rántottam a bal karom, jobbommal pedig akciót indítottam. Éppen orron találtam volna, amikor ismét ordítani kezdett. Egészen emberi módon, nem úgy, mint egy farkas. - Álljon meg, ember, ne üssön! Nem látja? Világos, nem? Müller aki közben a feje fölé emelte a székét, hogy lecsapja vele, mert mi másra gondolhatott volna, minthogy a derék Dörfliger megbuggyant, leeresztette a széket, és gyanakodva bámult rá.. —Mi a franc ez, doki? Valami vicc? Visszaültem a székemre, és Dörfliger felé intettéin. - Igaza van, doki. Nyert. - Mit csinált? - dühöngött Müller^ aki nem sokat értett az egészbıl. - Vigyázzon, doki, ha sokáig utánozza a farkast, úgy marad! - Csak azt akartam bebizonyítani, hogy ha valakinek, akár váratlanul is, nekiesnek, az illetı feltétlenül védekezni kezd. Mégpedig a karjával. Megpróbálja ellökni magától a támadóját. S közben mi történik? A farkas belemar az akadályba, miközben a karmaival is segít magán. De a bolond karján sincs gomböstőnyi seb sem! Értik? Holtbiztos, hogy nem normális farkas volt. - Ezt többékevésbé eddig is sejtettük - mondta Müller. - Csakhogy már tudjuk is. A farkasteóriát elejthetjük. És még valami. A legfontosabb. Ami végül is nyugtalanított, és... nem hagyta, hogy ejtsem az ügyet. Alaposan megvizsgáltam Renfer tanítót az állatorvossal együtt. Nos... enyhén szólva nem stimmel valami. - Visszafojtottam a lélegzetem, mert sejtettem, hogy a gömbölyő, éles szemő doktor alighanem rájött valamire, amit senki sem vett eddig észre. - Renfer volt az egyetlen, aki védekezett. - Védekezett? - nézett rá elképedve Müller. - Úgy érti... úgy, ahogy Mr. Lawrence? - Nem tudom, hogyan. De tele van a lába és a teste kék foltokkal. Rúgások nyomával.
- Az istenit! - horkant fel Müller. Egy helyen... a lágyéka felett, világosan kivehetı egy 124 125 csizmasarokvas nyoma. Valaki rálépett, amikor már feküdt. A tanító még élt, amikor felkerült a padlásra. Ott harapták" el a torkát. Mindenesetre a farkasok nem járnak vasalt csizmában, és nem viszik fel az áldozatukat egy rozoga létrán a szénapadlásra. Ezután alaposan megvizsgáltam Renfer tanító nyaksebét. És tudják, mire jöttem rá? Nem feleltünk, hiszen nem úgy tette fel a kérdést, mint aki választ vár rá. Megsimogatta domborodó pocakját, és összekulcsolt rajta az ujjait. - Arra, hogy Renfer tanító nyaksebe nem azonos a kutya és a bolond nyaksebével. Tudják, mivel vágták el a torkát? Egy főrészes késsel. Olyannal, amilyet a vadászok használnak, agancsfőrészeléshez. A vágott seb szélén még némi rozsdát is találtam. Bizonyítékául, hogy a főrészkést csak ritkán használja a gazdája. - De hát miért éppen... azzal? - suttogta Müller. - Mert a Vérfarkasra akarta terelni a gyanút. Le akart számolni Renferrel. Vagy ha nem, hát régtıl fogva el akarta happolni tıle azokat a nyomorult papírokat. Úgy érezte, itt a legjobb alkalom. A farkas összevissza gyilkol: úgyis mindenki rá gyanakszik. És kis híján be is jött a terve. Nos, ennyit akartam csak mondani. Most pedig, szíves engedelmükkel, elmegyek aludni. Mindenesetre csukják be az ablakukat. Ne feledjék, néhány nappal vagyunk csak telehold elıtt! - És? - kérdezte nyugtalanul Müller. - Ismereteim szerint a Vérfarkasnak nincs naptára és meteorológusi képzettsége sem. Fütyül a pontos dátumra. Akkor öl, amikor jó kerek a hold. Ma éjszaka pedig már olyan kerek, mint egy ementáli sajt. No, szép álmokat és jó éjszakát, uraim! 18 Szótlanul ültünk, és bámultuk Dörfliger doki magára hagyott, üres poharát. Müller felemelte a fejét, és kutatva nézett rám. - Mit szól hozzá? - A doki elméletéhez? ıszintén szólva magam is hasonlóra gondoltam. - Maga? Miért? - Mert a másik gyilkosságnak nincs kézzelfogható oka. Ennek pedig van. - Gsak nem azt akarja mondani, hogy... Egek ura! - Ne legyen igazam, de ez az egész rettentıen emlékeztet valamire. Egy régi ügyre. Az is úgy kezdıdött, hogy... A villany pislogott egyet, majd még jegyet, aztán kialudt. - Még ez is! - morogta Müller. - Mintha az az átkozott rendelte volna meg! Elsı mozdulatommal 38asom után nyúltam. Rendben ott lapult a zsebemben. Vártam néhány másodpercig, hogy kigyulladjon a villany, s csak amikor esze.ágában sem volt kigyulladni, léptem az erkélyajtóhoz, és elhúztam elıle a függönyt. A hatalmas, valóban ementáli sajthoz hasonlító hold ott függött a fenyıfák felett. A fenyık teteje lágyan ingadozott, s a Spitzhorn csúcsa is táncot járt a holdfényben. A fenyık alatt furcsa árnyak mozogtak: mintha manók ropták volna a polkát a hóban. Müller szorosan mögém állt, és kibámult a fenyvesre. A fenyıágak tovább hajladoztak furcsa árnyékok futottak át a tisztásokon. Az újságíró megborzongott, és belekapaszkodott a függönybe. - Vigye el az ördög! A végén még engem is elfog a hisztéria. Gyerekkorom óta nem félek a sötétben, de most... Ebben a pillanatban bánatos, elhaló, hátborzongatóan gurgulázó üvöltés hangzott fel a közelünkben.
Nem is olyan régen kellemetlen kalandban volt részem 127 a szibériai tajgán. Éppen egy evenki sámánhoz igyekeztünk, hogy magnetofonra vegyük varázsénekeit, amikor, közel a Bajkálhoz, belefutottunk egy éhes farkascsordába. Csak fél óráig tartó kemény fegyverropogtatás után tudtuk lerázni ıket. A falusiak szerint óriási szerencsénk volt, hogy épp bırrel megúsztuk a kalandot. Taíán annak köszönhettük az életünket, hogy a farkasok nem voltak igazánéhesek. Az elmúlt éjszaka ugyanis tíz juhot téptek szét és faltak fel jó étvággyal. A falu aprajanagyja készült a hajtóvadászatra, s mi is csatlakoztunk volna hozzájuk, ha nem jeleznek száz kilométerrel északabbról egy öregembert, aki ismerte a legrégibb evenki varázsmóndásokat. Ez a farkas azonban egyedül volt, és itt üvöltött közvetlen a közelünkben. Az üvöltés elhalkult, majd egészen elhallgatott. - Úristen! - suttogta Müller. - Mi volt ez? Kinyitottam az erkélyajtót, és kiléptem az erkélyre. Talpam alatt csikorgott a hó, s egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy alighanem én vagyok a világ legjobb célpontja. Gyanakodva figyeltem a fákat, az ezüsthavat, de néhány rebbenı árnyékon kívül nem láttam semmit. Müller kilopakodott mellém, és nekidılt az erkély farácsának. - Lát valamit? Egy fekete árnyék, amely az egyik fenyı tövénél lapult, mintha megnövekedett volna, és négylábú állat formáját vette volna fel. Éreztem, hogy a hideg körülölel, s az elmúlt percek verejtéke ráfagy a bırömre. Megborzongtam, és visszaléptem a szobába. - Mi volt ez? - nyögte Müller - Lehet, hogy... Nem, az nem lehet! , A folyosóról hangok szőrıdtek be a szobába. Óvatosan kinyitottam az ajtót valaki éppen akkor csörtetett el elıtte. Kibiztosítottam a revolverem, és átléptem a küszöböt. Egy árnyék megtorpant, és felém fordult. Fekete volt az arca, csak a szeme fehérje villogott. 128 Hé! Mi van itt, a fenébe is... Magánál sincs villany? Hernandez volt. - Jó estét, senhor Hernandez - üdvözöltem, és zsebre vágtam a stukkert. - Alighanem történt valami a biztosítékkal. Nem látta Frau Zöllnert? - Carramba - sóhajtotta megkönnyebbülve. - Maga az? Léptem kettıt, és majd beleszaladtam felém nyújtott késébe. - Ez meg mi a fene? Szégyenlısen beugratta a pengét, és zsebre vágta. - Vigye el az ördög, csak nem képzeli, hogy nekivágok egy sétának ebben a pokoli sötétben úgy, hogy még a zsebkésem sincs nálam?. Hol az ördögben lehet a biztosítékszekrény? - Talán a pincében. - Madonna, még csak az hiányzott! Miért nem csinál már Frau ZÖllner valamit? - Lehet, hogy lement a faluba. - Valaki csak van ebben az elátkozott házban, aki ki tud cserélni egy kinyiffant biztosítékot! Csak nem kuksolunk egész éjszaka fény nélkül? A rohadt életbe...! Öklével verni kezdte a folyosó falát. Egyre jobban kezdett hozzászokni a szemem a sötéthez, egyre többet láttam belıle, és egyre kevésbé értettem, hogy mi borította ki ennyire. Egész testében remegett, mintha valami szörnyen megrázta volna. • Megfogtam a kezét: nyirkos volt a nedvességtıl. - Mi a baj, senhor Hernandez? Megtörölte a szemét talán könnyeket törölt ki belıle.
- Nem hagy élnem az a ringyó! - Kicsoda? - A feleségem, ki más? - nyögte, és nekitámaszkodott a falnak. - Megöl. Kiszívja a vérem. - No de senhor... Még egyszer megtörölte a szemét, és nagyot sóhajtott. - Maga nem tud semmit, és nem is ért semmit. Megöl az a bestia. Teljesen kicsinálja az idegeimet. 129 - Ismét... rohama volt? - kérdeztem óvatosan. - Azt állítja, hogy mindene fáj. Azt mondja, ha nem csinálok világosságot, belehal. Sikoltozik, és hányja magát az ágyon. Sabu megpróbálja megnyugtatni. Az ördögbe is, hát világosságot kell csinálnom valahogyan! Hol az a pince? Maga kicsoda? Müller bukkant elı a szobám ajtaja mögül, ahova diszkréten visszahúzódott. Müller bemutatkozott, de Hernandeznek már nem maradt annyi ereje, hogy felé nyújtsa a kezét. Fáradtan a falnak dılt, és szitkokat mormogott maga elé. A porta környékén nem moccant semmi: fogalmam sem volt róla, hogy a személyzet közül tartózkodike valaki a hallban. Továbbá arról sem, hol lehet a kapcsolószekrény. Valóban a pincében vane, és ha igen, hol van a lejárat? Hernandez a falhoz szorította az arcát: megállás nélkül morgott, a fogát csikorgatta és káromkodott. Kicsit megráztam, de óvatosan, nehogy elessen. - Senhor Hernandez... Motyogott nem értettem, hogy mit. Pillanatok alatt tört rá a totális részegség. Egyre lejjebb csúszott a falnál, és félı volt, hogy pillanatok múlva el fog terülni a folyosón. Hóna alá nyúltam, igyekeztem egyenesbe hozni, míg Müller a másik oldalról támogatta. Hernandez ráhajtotta a fejét Müller vállára, és a fülébe suttogta: - Te... te... rohadt ringyó! Müller fájdalmas képpel nézett fel rám. - Mit csináljunk vele? - Vigyük ha^za. - Jó vicc. Hova? - A hetesbe. Megfogtuk, és cipelni kezdtük a sötét folyosón. Már egészen közel lehettünk a heteshez, amikor eszembe jutott, hogy nem zártam be a szobám ajtaját. Elfogott ugyan a kísértés, hogy forduljak vissza, és Hernandez ırzését hagyjam Müllerre, de a délamerikai ismét csikorgatni kezdte a fogát, és 130 néhány káromkodás kíséretében megpróbált kiszabadulni az ölelésünkbıl. - Nyughass, haver!.- mondta barátságosan Müller, és a kezére ütött. - Illik egy ilyen szép, csendes éjszakán... . Ekkor hangzott fel másodszor a farkasüvöltés. A riporter nagyot ugrott, és csaknem leejtette Hernandezt. Még idejében utánakapott, de a délamerikai még így is nekikoppant a falnak. A farkasüvöltés megfagyasztotta bennem is a vért. Éreztem, hogy lassabban áramlik az ereimben, akárcsak az oxigén a tüdımben. Megfordultam, és szabad kezemmel kihúztam a revolvert a zsebembıl. - Müller a sötétben is megsejthetett valamit a készülıdésembıl, mert megtorpant, és hagyta, hadd nehezedjen rám a fickó. - Mi van? Haboztam, hogy megmondjame neki. Aztán úgy döntöttem, hogy nem mondom.
Esküdni mertem volna rá ugyanis, hogy a farkasüvöltés nem a fenyıfák alól hangzott. Hanem az elsı emeleti folyosóról. Elértük a hetes szobát erıteljesen megrugdostam az ajtót. Hé! Sabu! Nyissa ki! Lehullott a biztonsági lánc, majd résnyire kinyílott az ajtó. Sabu olajtól fénylı feje jelent meg a nyilasban. ' - Lawrence vagyok, Sabu. - Hol az apám? Kijjebb lépett és felhördült. - Úristen! Mi történt vele? - Nem lett volna szabad kiengedniük! - Szentséges Isten! Mi történt, senhor Lawrence? - süvített át az elıtéren Joan hangja. . Bevittük Hernandezt, és leraktuk egy szabad heverıre. 131 I Joan Hernandez egymásra tornyozott párnákon feküdt, kezében alighanem narancsleves poharat szorongatott, mert átható narancsléillat töltötte be a szobát. - Nem lett volna szabad kiengedniük ilyen állapotban! Joan letette a poharát az éjjeliszekrényére. Nem láttam a sötétben, csak a koppanást hallottam. - Milyen állapotban? ' - Asszonyom, a férje... eró'sen ittas. Felnevetett, keserő nevetéssel. - Ittas? A férjem, senhor Lawrence, tökrészeg! - Miért engedték kimenni a folyosóra? Hiszen... Elharaptam a következı mondatot. Nem akartam halálra rémíteni.ıket. - Miért ne engedtük volna? Hernandez évek óta minden este tökrészeg. Miért éppen ezen az éjszakán ne engedtük volna? Vannak szobák, amelyeket részegen is megtalál. Igaz, kicsikém? Nem tudtam Sabuhoz vagy Andrade kisasszonyhoz intézie a szavait: mindenesetre egyikük sem válaszolt. Joan Hernandez ágya megreccsent, amibıl arra következtettem, hogy felült a párnák között. - Mikor lesz villany, senhor Lawrence? Azért küldtem Hernandezt... Müller az ablakhoz botorkált, és széthúzta a függönyt. A holdfény elemi erıvel tört be a szobába, kísérteties fénybe vonva a sezlonon hortyogó Hernandezt, az ágyon ülı Joarít, Andrade kisasszonyt és a szoba közepén szobrozó Sabut. Ahogy a holdfény elöntötte a szobát, Joan Hernandez hátradobta magát az ágyán, és visítani kezdett. Hisztériás, éles visítással, mint az elkényeztetett gyerekek. - Nem! Nem! Nem kell a holdfény! Húzza vissza a függönyt! Maga kicsoda? Azonnal menjen ki! Müller sóbálvánnyá meredt, és mintha odaragadt volna a függönyhöz. Mielıtt Joan Hernandez tovább folytathatta volna a visítozást, az ablaknál termettem, kitéptem Müller kezébıl a függönyt, és behúztam a szárnyakat. A holdfény kiszorult a szobából, átadva helyét a sötétségnek. - Ki ez az ember! Néhány szóval elmondtam, hogy kicsoda Müller. Nagyot reccsent az ágy: Joan Hernandez visszaesett a párnái közé. - Ne haragudjon... ne haragudjanak! - suttogta bőnbánó hangon. - Nem bírom a fényt. És félek... pokolian félek... Félek! Félek!
Sikoltva buktak ki ajkán a szavak, éreztem, hogy görcsbe rándul a teste. Odaléptem az ágyhoz, és addig tapogatóztam, amíg kezembe nem akadt a keze. - Maga, az? Én vagyok - mondtam.- Mitıl fél? - Mindentıl. A haláltól. Igen, a haláltól. És a farkastól is. Hallotta az üvöltését? - Természetesen. Frau Zöllner valamelyik kutyája vonyított. Nyugodjék meg, kérem! Úgy szorította a kezem, mint fuldokló a mentırudat. - ígérje meg - suttogta akadozó sietséggel , ígérje meg, hogy... megjavítja a villanyt. Keres valakit, aki megjavítja. Évek óta... villanynál alszom. Sötétben meghalok! Óvatosan verıerére fektettem a mutatóujjam, s anélkül hogy észrevette volna, megmértem a pulzusát. Egészen kicsivel volt csak szaporább a normálisnál. Eleresztettem a kezét és felálltam. - Rövidesen rendben lesz minden. Kérem, ha felébredne, ne engedjék ki senhor Hernandezt a folyosóra. Sabu kinyitotta elıttünk az ajtót, és azonnal be is zárta mögöttünk. Müller a homlokára csapott nyitott tenyerével. - Ezek aztán tényleg ırültek. Mit akart a pasas a folyosón? - Alighanem igazat mondott. Persze az is lehet, hogy fel akarta keresni Lolitát. Futó léptek suhantak a szınyegen, s a következı pillanatban a karomba vetette magát valaki. Aztán felsikoltott, amibıl kiderült, hogy nem szándékosan repült a karjaim közé. 132 133 I - Jesszusom! Engedjen! Kellemes nıi hang volt, erıs amerikai akcentussal. Ahogy hozzám szorult, éreztem, hogy nem Müllert tartom a karomban, és még csak nem is a Vérfarkast. Hanem egy erıs telt mellő nıt. Tulajdonképpen el kellett volna eresztenem, s az ördög tudja, miért nem tettem. - Maga kicsoda? - lihegte. - Eresszen el, a fenébe is, és ne tapogasson! Eleresztettem. - Ki tapogatja? - mondtam sértıdötten. - Maga jött nekem, nem fordítva! Éjszakai kocogóedzést tart a folyosón? Müller köhögött, a lány feléje kapta a fejét. - Ez kicsoda? - Müller - mondta az újságíró szolgálatkészen. - Úristen! - lihegte a lány, és mellére szorította a kezét. - Mit csinálnak itt? .- Nevetni fog, de lefelé igyekszünk, hogy találjunk egy biztosítékszekrényt, amelyben esetleg... A lány remegett és - nem tévedés! - óvatosan visszabújt a karomba. - Úristen! - suttogta. - Azt hittem, meghalok... Benézett az ablakomon... Éreztem, hogy megáll bennem az ütı. Müller nagyofmorrant mögöttem nem tudtam eldönteni, mitıl. Attóle, hogy szemérmetlenül ölelkezünk a sötétben, vagy attól, amit Miss Murphy mondott. - Kicsoda? Vállamra hajtotta a fejét. Mit tagadjam, éreztem már rosszabbul is magam, annak ellenére, hogy aligha ez volt a legjobb alkalom az ehyelgésre. ( Kicsit hátrább tolt magától, úgy suttogta a fülembe. - Mondja, bolondnak látszom? - Nem, de...
- Lehet, hogy az vagyok. Maga is hallotta azt az ordítást? - Hallottam - mondtam megadóan. Amikor... elsötétült minden, az ablakhoz mentem és becsuktam. Ráfordítottam a kallantyút. Lefeküdtem és aludni próbáltam, amikor... Valaki megkocogtatta az üveget. Elıször arra gondoltam, hogy talán a szél vagy éjszakai madár, de... valahogy másképpen hangzott. Kaparta az üveget. A karmával... Egészen pontosan hallottam, hogy éles karmok siklanak végig az üvegen és... Úristen! Sikoltoztam, mint egy félırült. - Nem hallotta meg senki? Azt sem tudom, lakike valaki a szomszédomban. Képzelheti, hogy halálra rémültem. Odaugrottam az ablakhoz, és berántottam a függönyt. Visszafeküdtem, még egyszer az ablakra néztem, és... És? - Megpillantottam az árnyékát. Borzalmas volt. Elıször azt hittem, hogy álmodom. Aztán kiugrottam az ágyból, ki a folyosóra... csak ez a rettenetes sötétség ne lett volna. A lámpám sem mertem felkapcsolni. Itt van a táskámban. - Milyen árnyék volt... Miss Murphy? Kinek az árnyéka? Emberé? Határozottan megrázta a fejét. - Nem! Nem! Istenem, hát ezért is vesztettem el annyira a fejem., hiszen van revolverem, de nem mertem magamhoz venni. Kiugrottam a folyosóra, és rohanni kezdtem... Hová? - Ide fel, a másodikra. Mr. Doddhoz. Müller megmozdult, és éreztem, hogy csak úgy áramlik a félelem a pórusaiból. - Minek az árnyékát látta Miss( Murphy? A lány hitetlenkedve csóválta meg a fejét. - Ha más mondaná, én sem hinném. Lehet, hogy ezek a döglött madarak és az a viaszfigura kicsit megviselték az idegeimet. Hiába, nem mindennap kap az ember szeretetcsomagot. Hogy milyen árnyékot láttám... ? Nem is tudom... Talán valamilyen állatét. Állt, és... felemelte a fejét. Hegyes fülei voltak, hosszúkás pofája, és még... a fogainak az árnyékát is láttam a függönyön. Kitátott szájjal üvöltött, és... 134 135 Jaj, Mr. Lawrence, ne tartson ırültnek, de... én azt hiszem egy farkas ordított az erkélyemen! Megveregettem az arcát, és bármennyire is nehezemre esett, levettem róla a karom. - Nyugodjék meg, Miss Murphy! Adja ide a lámpáját !| A havannaszivarhoz hasonlító lámpa vékony fénycsíkotf vágott a sötétségben. A folyosó közepe táján állhattunk | barna, mozdulatlan ajtók között. Miss Murphyre ugrattam a fényt, mintha csak véletlenül tenném. Farmernadrág volt rajta, és rövid ujjú trikó. - Most aztán merre? - kérdezte Müller enyhén remegı hangon. - Talán jobb lenne, ha elmennénk a revolveremért. - Semmi szükség rá - mondtam. - Itt van az enyém. Gyerünk... lemegyünk Miss Murphyhöz! Intettem Müllernek, hogy menjen elıre, én pedig hátrahátratekingetve fedeztem a lányt. Elırevilágítottam az elsı emeletre vezetı csigalépcsı felé, és éppen mondani akartam valamit, amikor ismét felhangzott az üvöltés. Mintha a talpunk alatt üvöltött volna a farkas. 19 Mondanom sem kell, hogy Miss Murphy ismét a karomba vetette magát. Mondanom sem kell, hogy most sem volt ellenemre a dolog. A farkas ordítása azonban igen. Mindazonáltal nem voltam biztos benne, nem vagyunke ostoba tréfa áldozatai.
Egyelıre azonban nem tőnt tréfának a dolog. Miss Murphy a karomban reszketett, Müller a falhoz lapult,, én pedig hirtelenjében nem is tudtam, hogy szabadon maradt kezemmel a lámpát markoljame, vagy a stukkeromat. - Lıjön oda egyet! - biztatott Müller. Eszem ágában sem volt megfogadni a tanácsát. Ehelyett, bármennyire is nehezemre esett, odatoltam hozzá a lányt. A farkas hördült még néhányat, aztán minden elcsendesedett. A folyosó végén ajtó csattant, s mintha valaki halkan felkiáltott volna. Megfogtam Müller kezét, és belenyomtam a lámpát. - Elıremegyek! Maradjanak itt, és ne mozduljanak! Kiabálok, ha jöhetnek! Behúztam a nyakam, és bevettem magam a sötétségbe. Amikor aztán úgy gondoltam, hogy már nem láthatnak, négykézlábra ereszkedtem, és lassan, óvatosan mászni kezdtem a csigalépcsı elsı lépcsıfóka felé. Tenyerenralatt halkan suhogott a futószınyeg mint selymes, lágy fő a pusztán. Régi emlékek éledtek fel bennem, ahogy a földszintre vezetı lépcsısor felé igyekeztem. Régi emlékek a régi idıkbıl, amikor sötét éjszakában, négykézláb közelítettem meg a japán ırszemeket. Mit is mondott Radzs Kumar Szingh? A japánok szappanának olyan sajátos szaga van, hogy kilométerekrıl, szél ellenében is fel lehet ismerni ıket. Hirtelen megtorpantam. A szag! Ha farkas lenne idebenn, vagy elszabadult, kósza vadállat, ereznem kellene a szagát. Hiába szimatoltam, semmi mást nem éreztem, csak Frau Zöllner tisztítószereit, amelyekkel naponta gondosan végigkefélte a szınyegeket. Éreztem, hogy eléri a tenyerem az elsı lépcsıfokot. Itt volt az ideje, hogy igénybe vegyem a stukkeromat. Várj csak, farkas! Huszonnégy fokot számláltam meg, míg végre leértem a haliba. A porta környékén minden csendes volt, mintha kihalt város romjai között lépdeltem volna. Meggörnyedve botorkáltam oda a portáspulthoz. Benéztem mögéje nem láttam senkit. Tanácstalanul forgolódva nekiütköztem egy ember nagyságú állólámpának. Megkerestem a kapcsolóját, és felkattintottam. Halkan csettent, fényt azonban nem adott. Közvetlen mellettem magas, rúdszerő árnyék emelkedett. Alul széles, sötét tömegben végzıdött, amely mögött akár egy farkas is elférhetett volna. Vagy egy ember. 136 137 00 n Amikor néhány pillanatra elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, kihasználva a kedvezı alkalmat, szólongatni kezdtem. - Frau Zöllner... - Távozz tılem, gonosz lélek! Pokolba a gonosz lélekkel... én vagyok itt, Lawrence! Nagy csattanás az asztal tétjén. Nyilván felkapott valamit a földrıl és felém hajította. Abban bíztam, hogy talán kézigránát nem akad a keze ügyébe. - Frau Zöllner! Hagyja már abba ezt az ostobaságot! Nem érti? Lawrence vagyok! Elhallgatott, és fájdalommal teli hangon, gyanakodva tuda" kolta. - Hol van? - Hol a fenébe lennék? Az íróasztala mögött. Mi történt magával? Megbolondult? Frau Zöllner praktikus asszony volt, és nem is túlságosan babonás. Az erıteljes hangra elhallgatott, majd már jóval hal' kabban, de még mindig gyanakodva kérdezte. - Biztos, hogy maga az? - Naná! Ha odaenged, meggyızıdhet róla. Különben megnéztem a nyakát. Nem veszélyes...
- Menjen a szekrényhez - mondta. - Jobb kézre van. Nyissa ki, és vegyen ki egy gyertyát. Talál egy öngyújtót is. Gyújtsa meg, és mutassa magát...! Ne jöjjön közelebb, mert konyhakés van nálam! Nem tudtam, blöfföle, de nem is volt szándékomban megbizonyosodni róla. Odaléptem a szekrényhez, találtam egy hajóárboc vastagságú gyertyát, mejlette egy félkilós öngyújtót, melyet alighanem elfekvı vasalkatrészekbıl eszkábált valaki. Meggyújtöttam a gyertyát, és az arcom elé tartottam. - így már megfelel? A gyertya fénykörében nemcsak ı figyelhetett meg engem, hanem én is ıt. Mert farkas ide vagy oda, én sem lehettem biztos benne, nem mesterkedike valamiben. Nem is tudom, melyik horrorregényben olvastam a vendéglısrıl, aki kolbászt készített megölt vendégei húsából... Frau Zöllner azonban láthatóan nem akart senkit megölni, 140 legkevésbé kolbászt csinálni áldozataiból. Ott feküdt, ahol hagytam, lábát furcsán maga alá húzva. Zöld posztómellény és tarka, svájci szoknya volt rajta. Mintha egy alpesi népi együttes tagjaként szokatlan koreográfiájú táncot gyakorolna. Letettem a gyertyát az asztalra. A sárgás, óriási láng barátságos fénnyel öntötte el a szobát. Szándékosan lassan mentem az ablakhoz, hogy legyen ideje megfigyelni. Behúztam a függönyt, aztán visszafordultam feléje. Még mindig a földön feküdt, és kísérletet sem tett, hogy felkeljen. Hiába erıltettem a szemem, nem láttam konyhakést a közelében. Odaléptem hozzá, és letérdeltem mellé. Amikor meglátta az arcom, sírva fakadt. - Kérem, Herr Lawrence...! Ismét a hóna alá csúsztattam a karom, kikaptam a széket az íróasztal mögül, és minden erımet összeszedve ráültettem. Nem vagyok gyenge, de Frau Zöllner sem volt az a kimondott pillangókisasszony. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem fog leesni a székrıl, a kiborult vázához hajoltam, és felemeltem a földrıl. Maradt még benne egy pohárra való víz. Megnedvesítettem a zsebkendımet, és jobb híján a homlokához nyomtam. - Szorítsa ide! Azonnal hozok segítséget... Mint a fuldokló ragadta meg a karom. - Ne hagyjon itt! Nem akarok egyedül maradni! Magam sem nyújthattam valami vigasztaló látványt, fıleg miután az az átkozott váza a fejemre ömlött, ezzel együtt még mindig elegánsan néztem ki a szerencsétlen Frau Zöllnerhez képest. Ruhája a mellrésznél megtépve, nyakán széles, véres csík húzódott, mint egy piros gyöngysor. Halálsápadt arccal a lábát tapogatta, és ismét közel volt az ájuláshoz. . Felnézett rám, és homlokára szorította a zsebkendımet. - Hogy kerül ide, Herr Lawrence? - Magát kerestem, Frau Zöllner. Az áramszünet miatt. - A pincében van a kapcsolószekrény - suttogta. - Éppen 141 indulni akartam lefelé... amikor nekem ugrott. A zseblámpát is kiverte a kezembıl. Nem látja... valahol? Nem láttam. Ismét csak elıvettem a stukkert, és letettem az íróasztal szélére. - Magának ugrott? - I...gen. Bár nem hiszem... hogy egészen magamnál voltam. Éppen a számlákat írtam, amikor... kialudt a villany. Még soha nem történt ilyen. Felálltam... a lámpával... és ki akartam menni, hogy lemegyek a pincébe, amikor valami kapargatni kezdte az ajtót. - Be volt zárva az ajtaja?
Ha... számlákkal dolgozom, mindig... bezárom. - Miért nyitotta ki? - Mert... azt hittem, valamelyik vendég. Tudja, sötét volt és... azt hittem, valaki nem találja az ajtót. Kérdeztem is, hogy... kicsoda. És? - Csak morgott. - Hogyhogy morgott? - Azt hittem... vendég és... dühös, mert nem találja a kilincset. Mire... gondolhattam volna? Ha tudom... dehogy nyitok ajtót! - De kinyitotta. Kinyi... tottam és... Jaj istenem! Szembeugrott velem. - Kicsoda? Egy farkas! Jaj... istenem... egy farkas és... Hátracsuklott a feje, elájult. Az ablakhoz futottam, még egyszer ellenıriztem a kilincset, aztán az ajtóhoz ügettem, és kezemben az íróasztalról felkapott stukkerral kivettem a kulcsot a zárból. Kitártam az ajtószárnyat, és kiléptem a folyosóra. Gyere, Vérfarkas! Odakint azonban nem mozdult senki. A gyertya halvány fénye kiszőrıdött a folyosóra, lebegı, ismeretlen árnyakkal hintve be a falat. Felkaptam a gyertyát. Ráfordítottam a kul csot bíztam benne, hogy a szerencsétlen Frau Zöllner nem tér addig magához, amíg segítséget nem hozok. Már a csigalépcsı aljában jártam, amikor eszembe jutott, elfelejtettem megkérdezni tıle, melyik szobában lakik Dörfliger doki. A falnak dıltem, hogy kifújjam magam. Kissé nyugtalanított, hogy az üres portásfülkében bizonyára megtalálható valamennyi szoba pótkulcsa, de nem volt idım rá, hogy begyőjtsem ıket. Elfújtam a gyertyát, ledobtam a földre. Tettem néhány lépést felfelé a lépcsın, és halkan szólongatni kezdtem ıket. - Miss Murphy! Néhány másodperc múlva Müller válaszolt. - Maga az? Lawrence? - Jöjjenek le gyorsan! - Mi történt? - kérdezte Müller, és láttam rajta, mi sem áll távolabb tıle, mint hogy Miss Murphyt Ölelgesse a sötétben. - Hol az ördögben volt idáig? - Megtaláltam Frau Zöllnert. - Hála istennek! Mikor lesz fény? - Frau Zöllnert megtámadták...! Miss Murphy halkan felsikkantott, és megragadta a karom. Müller elıkapta a zseblámpát, és az arcomba világított. - Komolyan beszél? - Tegye már el azt a vacakot! Néhány szóval elmondtam nekik, hogyan találtam rá Frau Zöllnerre, és hogyan hagytam ott a szobájában. - Valakinek fel kellene ébreszteni doktor Dörfligert! Nem tudják, hányas a szobája? - Fogalmam sincs róla - mondta mogorván Müller. - Második emelet tizenegyes - suttogta a lány. Müllerre néztem. Szó nélkül, várakozón. Az újságíró félrefordította a fejét, makacsul a falra bámult, majd vissza rám. Aztán kinyújtotta a karját, és dühösen rám kiáltott. - Adja ide a stukkerját! Zsebembe nyúltam, elıhúztam, és a kezébe nyomtam. 142
143 Felnézett a csigalépcsıre, és komor képpel megindult felfelé. Ebben a pillanatban üvöltött fel ismét a farkas. 20 Megfogtam a lány kezét, és magam után húztam. - Gyerünk! Futás! Lihegett, de futott, mint egy kecses ızgida. Egészen addig, amíg neki nem futottunk a portáspultnak. Éles fájdalom nyilallt a vállamba. Keresztüldobtam magam a pulton, rázuhantam a felborított szék tetejére. A szék nagyot reccsent, és mint kisgyerek a tejfogait, hullatni kezdte a ' ^ lábait. Bekotortam a pult alá, de csak pingpongütıket, hálót, néhány kulcsot és bakancsot sikerült kitapogatnom. Már éppen fordultam volna vissza, amikor néhány biliárddákóba akadt a kezem. Nem a legmegfelelıbb fegyver, de ha más nincs, az is megteszi! Visszamásztam a pult másik oldalára. Miss Murphy a földön ült és reszketett. Arra gondoltam, ha vége lesz ennek a cirkusznak, és visszatér Amerikába, lesz majd mit mesélni á barátnıinek. , . Ha akad egy is közöttük, aki hajlandó végighallgatni ezt az ostoba rémtörténetet. Megszorítottam a kezét, és tovább húztam magam után. Amikor elhagytuk Frau Zöllner ajtaját, kezébe nyomtam az egyik biliárddákót. - Fogja! Ha valakit lát... És mutattam, hogy üssön a fejére. Nem voltam azonban biztos benne, hogy a pokoli sötétségben láte egyáltalán valamit. v Benyomultunk a konyhába. Körülnéztem az asztalok és székek között, hátha valaki ottfelejtett egy megtermett kony 144 hakést, de szó sem volt róla. M inden kés, a szabályoknak megfelelıen, a bezárt késszekrényben pihent. A konyha végében felfedeztem a pincébe vezetı ajtót. Átkoztam magam ostobaságomért, amiért fegyveremmel együtt Miss Murphy zseblámpáját is Müllernél hagytam. Az ajtó mögött hosszú, nyílegyenes és vaksötét föld alatti folyosó húzódott ismeretlen irányba. Megtorpantam, és gondolkodni próbáltam. Úgy döntöttem, a legokosabb, ha elıreindulok, és megyek egészen addig, amíg csak bele nem torkollik a folyosó az igazi pincébe. Meredt szemekkel bámultam a sötétbe, de még így sem vettem észre azt a rejtett oldaljáratot, amely ott húzódott közvetlenül a közelemben. Amikor tettem néhány lépést elıre, megéreztem ugyan a léghuzatot, de már késı volt. Egy, a sötétségnél is sötétebb valami emelkedett fel az orrom elıtt, és hatalmas csattanással rávágódott a fejemre. Kicsit csodálkoztam ugyan, hogy mitıl támadt egyszerre ekkora világosság, aztán belenyugodva az érthetetlenbe, leroskadtam a földre. Mintha valaki sikoltozott volna a közelemben, de ebben már nem voltam olyan biztos. Nem sokáig feküdhettem ájultán: talán másodpercek múltak csak el azóta, hogy rám szakadt a csillagos ég. Még akkor is ott röpködtek a csillagok az orrom elıtt, amikor kinyitottam a szemem. A legnagyobb- ez talán maga a hold lehetett - leírt néhány kört a fejem körül, aztán mintha megunta volna a körözést, eltőnt a sötétség mélyén. Kinyújtottam a karom, és megpróbáltam kitalálni, hol vagyok. Egyik kezemmel falba ütköztem, a másikra viszont keményen rá taposott valaki. A következı pillanatban kinyílt a fülem, és meghallottam a heves küzdelem zaját, ami ott zajlott a fejem felett.
- Ezt még megkeserülöd, te rohadt! - hallottam egy ziháló nıi hangot. - Nesze! 145 Valami csattogott, ami akár egy biliárddákó is lehetett, ha valakinek a fejét ütik vele. - A jó kurva életbe! - ordította egy rémült férfi. - Kiveri a szemem! Hamburgert csinál a pofámból! Amikor a láb még egyszer rátaposott a tenyeremre - vastag bırtalpú cipı volt , elkaptam a bokáját, és magam felé rántottam. - Atyaisten! Kígyó! - üvöltötte a fickó, és megpróbált agyonrúgni. - Hagyja már abba, maga eszelıs! Ez utóbbi hang aligha nekem szólt. Inkább a hölgynek, aki megállás nélkül csépelte. Meglepıen gyorsan sikerült feltápászkodnom. Igaz, hogy kaptam közben egy kemény rúgást az oldalamba és egy jókora dákóütést a fejemre, de ez most nem számított. Az volt a fı, hogy álltam, még ha kettejük között támasztott is fel a végzet. Fejem fölé emeltem a karom, hogy kivédjem a további ütéseket. - Hol vagy, te szemét? - kérdezte Miss Murphy dühösen. - Azt hiszed, beveszem, hogy te vagy a Vérfarkas? Rohadt csirkefogó vagy, nem más! Mielıtt megszólalhattam volna, a Vérfarkas" nyögött fel. meglehetısen megszeppenve. - Miss Murphy? - Mi közöd hozzá?! - Miss Murphy... nagyon kérem, hagyja abba ezt az idióta viselkedést! Mondtam már, hogy hamburgerré verte a képem. Mis Murphy halkan felsikkantott, és belém kapaszkodott. - Maga? Izé... én... csak... - Ha agyonveri a munkaadóját... arra leszek kíváncsi, kitıl húzza majd a fizetését - dohogta a hang, amiben Mr. Doddéra, a sörkirályéra ismertem. - Mi ütött magába, Miss Murphy? És mi a fene ez az... izé... - Biliárddákó - suttogta bőnbánattal a lány. - Sosem gondoltam volna, hogy ekkorát lehet ütni vele mondta Dodd, majd elégedetten tette hozzá: - Ha hiszi, ha nem, én is lecsaptam valakit! . Ez volt a teteje mindennek! Nem elég, hogy majd agyonütött, még dicsekszik is vele! , Magamhoz húztam Miss Murphyt, és megsimogattam a nyakát. Erre, ahelyett hogy tiltakozott volna, közelebb bújt hozzám, és az arcomhoz dörzsölte az arcát. Reméltem, hogy nemcsak a kiállott izgalmak miatt teszi. - Volt szíves engem lecsapni - mondtam nyugodtan. Legalább árulja el, mivel csinálta? - Maga kicsoda? - rémüldözött Dodd. - Miss Murphy, itt van még? Ki ez a fickó? Bátorságot merítve a lány engedékenységébıl, megkerestem a száját és megcsókoltam. Erre sem csinált balhét nem tiltakozott, és nem kezdett el verekediii, ahogy gyakran teszik a hirtelen kedvő hölgyek, hanem szép szelíden visszacsókolt. Ahogy a romantikusabb regényekben szokásos. Minden rendben lett volna, ha Dodd nem csinálja az arénát mellettünk. - Miss Murphy! - dühöngött követelızve. - Ki volt ez a fickó! Ha maguk tırbe csaltak, hát én...! Egy darabig nem tudtam beszélni, ezért nem is válaszoltam. Akkor azonban, amikor hatalmas koppanással nekiment a falnak, és káromkodva a földre esett, szabaddá tettem magam. - Nyugodjék meg, Mr. Dodd, Lawrence vagyok. - Maga? - kérdezte mélységes döbbenettel. - Ezek szerint én magát...? - Úgy van - bólintottam szomorúan, bár feleslegesen, hiszen úgysem látta bólintásomat a vaksötétben. - Maga engem csapott le. Árulja el, hogy mivel!
- Úristen! - mondta. - Mit tudom.én. Valami deszkával, azt hiszem. Itt akadt a kezembe. Jól van? - Én jól. Hát maga? Kellemesen elcsevegtünk, mintha a vitorlásklub ünnepi szezonnyitóján találkoztunk volna. 146 147 - Miss Murphy? - Kösz. Én is jól vagyok. - Maguk... izé... mit keresnek itt? - Alighanem amit ön - mondtam. - A kapcsolószekrényt. - Úgy van - derült fel a hangja. - Itt van a kanyar után. - Honnan tudja? - kérdeztem gyanakodva. • - Mindig is tudtam. Amikor gyerek voltam, gyakran bújócskáztunk itt lebn. Csak a vadászszobába nem volt szabad bemennünk. - Kik bújócskáztak? - Mr. Lawrence - mondta megadóan, de némi idegességgel a hangjában. - Szívesen elmesélem önnek egész élettörténetemet, beleértve serdületlen gyermekkoromat is de nem kéne, elıbb világosságot csinálnunk? - Nincs lámpája? - Volt. Amikor maguk jöttek, eloltottam, és letettem ide... valahova. Nem találom. Megfogtam a karját: csak úgy potyogott róla az útközben ráragadt vakolat:, - Pardon - morogta, és szusszant egyet. Valami csprrent. Halkan felkiáltott. - Megvan a lámpám! Gyújtsak fényt? - Gyújtson! Halk kattanás hallatszott, és erıs fény öntötte el a föld alatti járatot. Jó nagy teljesítményő zseblámpája volt: kisebb reflektor. Ami azt illeti, láttam már elegánsabban öltözött vendégeket is a penzióban. Dodd vékony termete szinte eltőnt a szemét alatt, amit fáradságos mászkálással sikerült magára szednie. Bajuszán pókháló lógott, akárcsak Miss Murphy haján. Nem akartam figyelmeztetni, mert tapasztalatból tudom, hogy néha még a legvagányabb lányok is sikoltozva menekülnek egy ártatlan pók elıl. Megsimogattam a haját, miközben lelopkodtam róla a pókhálókat. Rám villantotta tengerzöld szemét. A folyosó hővöse ellenére is melegem lett tıle. Doddra azonban aligha lehettek ilyen hatással Miss Murphy szemei, mert a folyosó végére irányította a fényt. - Velem jönnek? Ott van a kanyaron túl a kapcsolószekrény... Megfogtam Miss Murphy kezét, és elindultunk Dodd után. Lábam alatt hatalmasatt reccsent egy biliárddákó. - Mikor jött le a pincébe? - kérdeztem Doddot. - Mikor jöttem volna? Az elıbb! - Miért? - Hogyhogy miért? Nem vagyok macska, nem látok a sötétben. Megpróbáltam beszélni a portával, de Dieter nem volt ott. - Az kicsoda? - Dieter? Az éjszakai portás. Nem vette fel a kagylót. . - Miért volt fontos magának, hogy legyen villany éjszaka? Úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna tıle, miért húz alsónadrágot a nadrágja alá. - Éjszaka szoktam dolgozni - mondta szárazon. - És nem szoktam, meg, hogy zseblámpánál számolgassak.
Az egyenes szakasz vége elıtt álltunk. Egyetlen kérdésre maradt csak idım, ha igaz, hogy a kapcsolószekrény ott van közvetlenül a kanyar után. - Mr. Dodd... Ön azt mondta, hogy gyermekkora óta sókat tartózkodott Frau Zöllner házában. Elıfordult máskor is, hm... ilyesfajta áramszünet? - Nem emlékszem rá. Pedig gyerekkoromban örültünk volna neki. Na, itt a szekrény! Felemelte a lámpát és rávilágított. Aztán nagyot szisszent: a szekrény ajtói erıtlenül lógtak a zsanérokon, mutatva, hogy kegyetlen kezek tépték ki ıket a helyükbıl. A szekrény belseje még ennél is szomorúbb látványt nyújtott. Mintha egy elefánt taposott volna bele. Különbözı színő kábelek tekeregtek festıi összevisszaságban, mint vékony, ölelkezı kígyók. Közöttük tört hasú porcelánhalak fickándoztak, hasukon fekete, elektromos kisülésbıl származó foltokkal. A faajtót kegyetlen karom szántotta végig: egyegy szélesebb vágásban mintha fogak nyomára ismertem volna. 148 149 Ha az elıbb azt mondtam, hogy úgy nézett ki a szekrény, mintha elefánt lépett volna bele, most kénytelen vagyok revideálni a hasonlatomat. • , Egyre inkább megerısödött bennem a bizonyosság, hogy nem elefánt tette tönkre a biztosítékszekrényt. Inkább egy farkas marcangolta össze. A sörkirály Ramon Novarrobajuszán szomorúan lógott egy pókháló. - Ez meg mi a szar? Isten bizony, mintha... Miss Murphy felágaskodott, és belenézett a szekrénybe. Amikor visszafordult, leplezetlen rémület csillogott a szemében. Ez... egészen biztos, hogy szándékosan... - Hisz a Vérfarkasban, Mr. Dodd? Rám nézett, sóhajtott, aztán a kapcsolószekrényre világított. - Én a sörben hiszek, Mr. Lawrence. Valamint az emberi gonoszságban. Valami nem hagyott nyugodni. Ott motoszkált a fejemben, de1 nem voltam biztos benne, jól tennéme, ha megkérdezném. Fontolgattam egy kicsit a dolgot, aztán úgy döntöttem, hogy mégis megérdézem. - Mondja, Mr. Dodd... amikor kialudt a villany és Dieter nem válaszolt a portáról..., miért nem Jeremyt, a testırét küldte le, miért ön indult neki a sötétségnek? Rám nézett, és megvonta a vállát. - Jó kérdés. Meg is próbáltam. Csakhogy hiába telefonáltam, ı sem vette fel a kagylót. Kéthárom percig csengettem, de hiába. Volt valami a hangjában, ami nem tetszett nekem. Ez a valami késztetett rá, hogy tovább feszegessem a dolgot. - Elıfordult már máskor is, hogy Jeremy... nem vette fel a kagylót, ha kereste? Megrántotta a vállát, és a kapcsolószekrényre bámult. - Hát... ez a leghihetetlenebb az egészben. Jeremy szinte 150 nem is alszik. Soha nem történt még meg, hogy hiába kerestem volna. Érti? Soha. Nem voltam egészen biztos benne, helyesen teszeme, ha Sherlock Holmest játszom a sötét pince mélyén, az összetört kapcsolószekrény mellett, de aligha volt más választásom. Megnéztem a drótokat. Dodd úgy tartotta a lámpát, hogy min dent jól megvizsgálhassak. Megtapogattam a megharapdált ajtót, a tövestül kitépett zárat, az összetört porcelánokat, végül a kábelokat. Nem vágták, hanem tépték ıket. Né. melyik szigetelésén világosan látható volt egyegy hegyes fog lenyomata. Miss Murphy nagyot nyelt, és a szekrény oldalának támaszkodott. - A farkas... volt? Ki tudja?!
- Láttam a... kábelt. Elharapták? - Úgy látszik - mondtam ıszintén. - Mintha valóban elharapták volna. ' - De... miért? Egyszerően nem mertem válaszolni a kérdésére. Éppen javasolni akartam, hogy vonuljunk vissza, amikor sebesen érkezı jeges fuvallat csapott meg bennünket. Végigszáguldott a folyosón, s a szemben'lévı falról visszaverıdve ránk öntötte az alpesi tél didergetı hidegét. Miss Murphy a karomba kapaszkodott. Mi ez? - Valaki kinyitotta a konyhaajtót - morogta Dodd. - Oltsa el a lámpát! A fény elhalt, s a következı pillanatban hatalmasat csattant valami a folyosó végén. - Mi a fene ez? Dodd kezében megremegett a lámpa. - Az az ajtó... Zöllner apja szobájának az ajtaja. - Na és? - Azt az ajtót... húsz éve senki nem nyitotta ki. Éppen teg 151 nap beszéltem róla Fráu Zöllnerrel. Azt mondta, hogy bár Zöllnert elette a fene, kegyeletbó'I zárva tartja. Mintha automata mozgatta volna, a folyosó sötét végén az örökre lezárt ajtó ismét hatalmasat csattant. Dodd hangja egy hangyányival bizonytalanabbá vált. - Hihetetlen! Hacsak Frau Zöllner az éjszaka ki nem nyitotta. - Adja ide a lámpát! Engedelmesen a kezembe nyomta. Arrafelé világítottam vele, ahonnan az ajtószárny csattanását hallottam. Csend! Visszafojtottuk a lélegzetünket. Néhány másodpercig némacsend honolta folyosón, csak a szél süvített a konyha felıl. Aztán meghallottuk a halk nyikorgást. Mint amikor roszszjjl olajozott ajtószárnyat nyitogat valaki óvatosan, hogy azok, akik a közelben vannak, fel ne figyeljenek rá. Miss Murphynek kétségbeesetten megremegett a szája széle, Dódd fogai közé harapta bajusza végét, és rágcsálni kezdte, nem törıdve vele, hogy bajuszával együtt pókháló is kerül a szájába. Mit mondjak, én sem voltam a nyugalom szobra. Mit nem adtam volna, ha itt van a stukkerom a kezem ügyében! A 38as azonban Müllernél volt, aki az ördög tudja, hol járkált vele... Az ajtó nyikorgott, majd elhallgatott. Villámgyorsan odavilágítottam a lámpával, de túl messzire volt tılem. Nem láttam semmi mást, csak egy fekete tömböt, amely akár a kitárult ajtószárny is lehetett. Persze egészen más is. - Furcsa fickó volt az öreg Zöllner - mondta Dodd. - Az alagsorba építtette ezt a szobát, amelybe soha nem volt szabad belépnie senkinek. Zsebében horda a kulcsát, s ı maga takarította. Frau Zöllner egyszer állítólag belépett, de... a szoba üres volt. - Gondolom, éppen ezért ment be. Dodd megcsóválta a fejét, és nyugtalanul hallgatta a kísérteties ajtónyikorgást. 152 - Frau Zöllner szerint az öregúr lejött a szobájába. Ott jött el az ı ajtaja elıtt. Aztán jó óra múlva megjelent egy csendır, aki az öreget kereste, Valami verekedés miatt, ami a vásáron történt, s aminek az öreg Zöllner állítólag tanúja volt. Frau Zöllner hiába kiabált - akkor még
nem volt beszerelve a telefon , az öregúr csak nem mozdult. A csendır sürgette, és büntetéssel fenyegetızött: így hát nem volt mit tennie, lemerészkedett a föld alá. Kopogtatott a szoba ajtaján... de senki nem válaszolt. Megpróbálta a kilincset, s az ajtó, mintegy varázsütésre kinyílott. Az öregúr siettében alighanem mellé zárta. Frau Zöllner belopakodott a szobába, és felsikoltott a rémülettıl. Az öregúr nem volt sehol! Bizonyára kijött egy másik kijáraton - rebegte Miss Murphy. - Nincs másik kijárat. - Csak nem vált kámforrá? - kérdeztem. - Bizony meglehet. Frau Zöllner megesküszik rá, hogy az öreg szırénszálán eltőnt. A pipája még meleg volt, ahogy otthagyta az asztalán. Frau Zöllner kíváncsian körülnézett, hiszen még soha nem volt abban a szobában. Sok látnivalója nem akadt majdnem üres volt néhány széket, egy asztalt és egy fiókos szekrényt kivéve. A szekrénynek be voltak zárva a fiókjai. Aztán egyszerre csak azt érezte, hogy... valaki figyeli. Ismeri ezt az érzést, bizonyára. Sikoltva fordult hátra, és majd megkövült a rémülettıl. Tudja, mit látott? Éreztem, hogy Miss Murphy belevájja körmeit a tenyerembe. - Sejtek valamit. - Egy vicsorgó farkasfejet a falon. Egy preparált farkasfejet. Frau Zöllner azt mondta, soha nem látott még undorítóbb és félelmetesebb trófeát. Mintha félig ember lett volna. Frau Zöllner felsikoltott, és menekülni akart. Pedig nem olyan asszony, aki megijed a saját árnyékától. Mit gondol, mi rémítette meg leginkább? A szeme. Bizonyára üvegszem volt, de... Frau Zöllner errıl nem volt meggyızıdve. Szerinte az a trófea nem is volt trófea, hanem... élı farkasfej. Frau Zöllner esküdni mert volna, hogy a gonosz szemek 153 figyelték minden mozdulatát. Aztán hirtelen rájött valamire, ami olyan rémülettel töltötte el, hogy felugrott, és fejvesztetten elmenekült. Még az ajtót sem csukta be maga mögött. Tudja, mi tőnt fél neki? - Nem. .- Hogy a trófea szeme a falon... tulajdonképpen az öreg Zöllner szeme. Az öreg Zöllner néz rá figyelmeztetıen, vádlón és egyúttal fenyegetın. Ettıl az idıtıl kezdve Frau Zöllner soha többé nem ment le abba a szobába. - Nem is csodálom - suttogta Miss Murphy. Álltunk a biztosítékszekrény elıtt, és nem akaródzott továbbmennünk. Az ajtó nyikorgott, a hideg légáramlatok pedig úgy követték egymást, mintha valaki a folyosó végén mást sem tenne, mint a konyhaajtót nyitogatná. Nem tudom, mondtame már, de pokolian sajnáltam, hogy nincs nálam a fegyverem. Nem annyira a Vérfarkastól tartottam, hanem attól, aki a háta mögé búvik. Márpedig akárki legyen is az, nem ártatlan tréfa, amit csinál. Ezt bizonyítja egy döglött kutya és két halott ember. Összeszorítottam az öklöm, és nagyot ütöttem a levegıbe. - Gyerünk! - Jobb lenne talán, ha Miss Murphy itt maradna - javasolta Dodd. - Nem! Eszem ágában sincs itt maradni! Magukkal megyek... Mit tagadjam, úgy éreztem magam, mint a népmesében a királykisasszony, akinek megtiltották, hogy benézzen a sárkány hetedik szobájába. Libabó'rözött a hátam, de meg voltam gyızıdve róla, hogy nem a Vérfarkas az, akitıl leginkább tartanom kell. Minden eddiginél erıteljesebb hideghullám száguldott végig a folyosón. Az ajtószárny közvetlenül az orrunk elıtt tárult sarkig, majd csapódott be hatalmas dörrenéssel. - Kapcsolja be a lámpát! Dodd bekapcsolta a világítást. Ódon, régi deszkákból összetákolt ajtóra esett a pillantá 154
som. Fekete volt a nedvességtıl és a rászáradt portól. Felületén hatalmas, zöld foltokat hagyott a penész. Dodd az ajtó zárjára világított. Hatalmas, kézzel kalapált zárszerkezet ırizte a szoba biztonságát: feltöréséhez vagy légkalapács, vagy kézigránát kellett volna. Dodd felnézett rám, és egy csapásra eltőnt az arcáról eddigi magabiztossága. - Ez... be van zárva - hebegte. Rátettem a kezem a kilincsre. Hővös volt, mint a kripta fogantyúja. - Miss Murphy... megvan még a biliárdütıje? - Fogja! - suttogta a lány. Átvettem, és a fejem fölé emeltem. Aztán szép lassan, óvatosan lenyomtam a kilincset. A zár nem engedett. Letérdeltem, a folyosófalhoz támasztottam a dákot, el kértem Doddtól a lámpát, és bevilágítottam a zárba. - Mi történt? - hebegte Dodd. Az az érzésem támadt, csak másodpercek kérdése, hogy fdugorjék, és elhúzza a csíkot a sötétben. - Nem fordulunk vissza? Szótlanul nemet intettem, és tovább tanulmányoztam a zárszerkezetet. - Az a helyzet ugyanis - mondtam lassan , hogy odabenn alighanem van valaki. Belülrıl van bezárva az ajtó! 21 Zsebembe nyúltam kihúztam a pipaszurkálómat. Tettem rajta néhány mozdulatot, amitıl átalakult álkulccsá. Persze még így sem voltam biztos benne, hogy sikerüle betörnöm Zöllner szobájába. Dodd közvetlenül mögöttem állt: lehelete a tarkómat érte. Miss Murphy rátette" a tenyerét a hátamra, mintha erıt akarna meríteni jelenlétembıl. 155 i Elsı próbálkozásom nem sikerült. A nehéz zár meg sem moccant, a pipaszurkáló viszont elgörbült. Másodszorra más sokkal óvatosabban feszítettem neki a zárnak. Addigaddig igazgattam, amíg meg nem moccant. Ettıl kezdve rnár gyerekjáték volt a dolgom. Megfeszítettem, majd visszaengedtem a zár nyelvét. Negyedik vagy ötödik kísérletemre, mintha csak. szellemkéz segített volna, halk kattanással elfordult. A jeges szél, ha lehet, még erısebben fújt, és esküdni mertem volna rá, hogy az ajtó megremegett. Mintha valaki megátkozta volna, amiért engedett az erıszaknak, és kész volt felfedni a szoba titkát. Rátettem a kezem a kilincsre. Könnyedén engedett a nyomásnak. Tenyerem alatt éreztem a kovácsolt vas cirádáit: mintha arra biztattak volna, hogy lépjek be a szobába. Felemeltem a dákot, fejem fölé tartottam, másik kezemmel lenyomtam a kilincset, kitártam az ajtót, és bevetettem magam a sötétségbe. ' Ha nálam van a 38asom, természetesen nem kellett volna ekkora cirkuszt csinálni. Ha gyanús mozgást látok, odapörkölök egyet. Egy biliárddákóval azonban nehéz odapörkölni akárhova is. Csapkodtam jobbrabalra a vaksötétben. Végre Dodd felvillantotta mögöttem a lámpát. Kicsi, hosszúkás szobában voltunk. A falak mellett széles, többajtós szekrények húzódtak elıttük néhány szék s az ajtóval szembeni fal mellett régi, barokk íróasztal. Por és pinceszag terjengett a levegıben. Dodd felemelte a lámpát, és a magasba világított vele. Odanézzen! Odanéztem.
Pontosan bele egy gonosz, sárgásán villogó szempárba, amely minden kétséget kizáróan bennünket figyelt. A Vérfarkas! A trófea a falon mintha elmosolyodott volna. 156 Dodd lekapta a fényt a trófeáról, és a földre irányította. A padlót borító porban nyomok sokasága húzódott. A nyomok a semmibıl indultak és vezettek a trófeával szembeni falnál álló szekrényig. Úgy tőnt, mintha egy farkas, egy óriási állat szállt volna le a falról és sétált volna be a szekrénybe. A porba nyomott karmok azt sugallták, hogy maga a trófea változott farkassá és tőnt el az ismeretlenben. A farkas szeme gúnyosan csillogott, fogai eló'villantak kitátott szájából ıszintén szólva nem is lepıdtem volna meg túlságosan, ha leugrik a falról és ránk veti magát. Dodd az ajtófélfának támaszkodott, és szétmaszatolta a port a homlokán. Kivettem a kezébıl a lámpát, és körüljártam a szobát. Ajtót nem találtam, azt az egyet kivéve, amelyen bejöttünk. Végigkopogtattam a padlót, semmi gyanús kongás nem utalt csapóajtóra. Felemeltem a biliárddákót, és a trófeával szembeni szekrényhez léptem. Feltéptem az ajtaját, és fél'reugrottam. Kezemben remegett a nehéz végő dákó, készen rá, hogy a felbukkanó farkas fejére koppintsak vele. Az ajtó kivágódott: sőrő porfelleg szállt velem szembe. A beáramló hideg szél felkapta a port, megkavarta, és a szemünkbe vágta. Arcom elé kaptam a kezem. Miss Murphy köhögött, Dodd krákogott és nagyot köpött. Az ajtó kiugrott a kezembıl. A szél tovább kavarta a port, s én éppen meggörnyedterri, hogy alaposan kiköhögjem magam, amikor pillantásom a trófeára tévedt. Mintha mosolygott volna, és egyre szélesebbre tárta volna szét a fogait. Mosolya csupa diadal és gyızelmi mámor volt. Velem akartál kikezdeni, földi halandó? A baj az volt, hogy nem tudtam egyenesen tartani a lámpát. Még mindig.fojtogatott a köhögés, és a lámpa fénye ideoda ugrált a falon. 157 Éppen akkor tértem magamhoz, amikor egy nagy, fekete test ugrott ki a szekrénybıl. Dodd ordított, Miss Murphy visított, én köhögtem, a farkastrófea gyızelemittasan vigyorgott: egyedül a szekrénybıl kizuhant test hevert mozdulatlanul a porban. Kiköptem, ami a számban volt, és rávetettem magam. Ahogy hozzáértem az arcához, megértettem, hogy itt már felesleges minden óvatosság, akár fát is vághatnék a hátán, mégsem tiltakozna ellene. Az illetı ugyanis halott volt. Ahogy az arcába világítottam a lámpával, már azt is tudtam, kicsoda. Magas, szıke hajú, javakorabeli férfi, aki hol a konyhán, hol pedig a kiszolgálásban szokott segíteni Frau Zöllnernek. - Dieter! - szakadt ki a kiáltás Doddból. - Az éjszakai portás! Letérdeltem mellé a porba, és megállapítottam, hogy a szerencsétlen Dieter soha többé nem fog már felszolgálni, sem pedig a késın hazaérkezıknek jó éjszakát kívánni. A nyaki ütıerébıl kiáramló vér rászáradt a nyakára, szürke posztókabátjára, s a vakrémület kiült megkínzott arcára. Ugyanaz a seb húzódott a nyakán, ami a többi halottén. És a tettes is ugyanaz volt. Egy farkas, amely megtámadta, és felszakította az ütıerét. Felnéztem a trófeára. A farkas kitátott szájjal, fenyegetıen, diadalittasan nézett velem szembe. Felemeltem és hozzávágtam a biliárddákót. Mintha gyufaszállal sújtottam volna rá, úgy törött ketté.
KörbeáUtuk Dietert. Miss Murphy arcára szorította a tenyerét: annyi ereje sem maradt, hogy belém kapaszkodjék. - Úristen! - motyogta Dodd, és meglebbentek a pókhálók a bajuszán. - Megint a farkas! Bármerre is világítottam, nem találtam a zár kulcsát. A hideg szél könnyedén járt kibe az ajtón egyre nagyobb porfelhıket kavarva az orrunk elıtt. Megbabonázva meredtünk a halottra. Óvakodtarn fel 158 emelni a lámpát, nehogy, a vigyorgó farkaspofára essen a tekintetem. Akkor riadtunk csak fel, amikor a folyosó vége felıl halk beszéd szőrıdött a fülünkbe. Valaki megállt a konyhaajtónál, és lekiáltott a folyosóba. - Hé! Van itt valaki? Hangja után ítélve Müller lehetett. Kiálltam az ajtó elé, és tölcsért csináltam a kezembıl. - Müller! - Maga az, Lawrence? - Jöjjön egyenesen! Itt vagyunk. Néhány másodperc múlva találkoztunk. Legnagyobb örömömre, ott csillogott a fegyverem a kezében. - Találtak valamit? Hol a kapcsolószekrény? Mivel éppen elıtte álltunk, nem is kellett válaszolnom. Ránézett, aztán megnyúlt az arca. - Ez az? Ezzel nem sokra megyünk... Mi az ördög történt vele? Mintha egy farkas... Elhallgatott, és gyanakodva nézett ránk. Kezében megremegett a revolver. Érte nyúltam, és elvettem tıle. Nem szívesen adta oda, láttam az arcán. - Mi történt? Valami baj van? - Odafenn minden rendben? - Dörfliger doktor megvizsgálta Frau Zöllnert. Nincs komolyabb baja. Waldvogel és Siegmüller pedig... Ebben a szempillantásban felhangzott a konyha felıl Waldvogel barátságos basszusa. - Hé! Müller! Hol a pokolban kódorog? Fél perc múlva annyian álltunk a kapcsolószekrény mellett, hogy reményteljesen befolyásolhattuk volna egy kisebb létszámú skót választói körzet szavazási eredményét. Kíváncsi lettem volna, mit talált a felügyelı Zürichben, de tudtam, hogy nem ez a legmegfelelıbb idı az elmélyült beszélgetésre. Waldvogel a képembe világított, és mormogott valamit. 159 f Siegmüller megtapogatta a szekrényt, aztán megcsóválta a fejét. - Ezt kinyiffantották, annyi szent! Waldvogel hozzám fordult. - Ön is hallotta a farkast? - Természetesen. Maga nem? - Jó tíz perce tértünk vissza Herr Siegmüllerrel. Csak Frau Zöllnerrel beszéltem. - Mindent elmondott? - Állítólag megtámadta egy farkas. Ön is látta? - Csak hallottam. Valóban... izé... farkasüvöltés volt? - Ahogy meg tudtam ítélni, igen. - Hm. Lehetséges, hogy... hallucináltak? . - Mindannyian? Azonkívül Frau Zöllner nyakán a csík is hallucináció nyoma? - No igen. Az persze valóság. Ön mit gondol, mi történt?
Nem találtam alkalmasnak az idıt a hosszabb eszmefuttatásokra, ezért megfogtam a karját, és a szobaajtó felé mutattam. - Azt hiszem, felügyelı', némi meglepetésben lesz része, ha bekukkant abba a szobába.- Látni fog például egy hullát. Odavezettem az ajtóhoz, miközben néhány szóval elmondtam a szobácska történetét. Waldvogel nem sokat teketóriázott, hanem hatalmas rúgással felszakította, aminek az lett az egyenes következménye, hogy szapora porfelhık vágódtak a szemünkbe. Én már nem is tüsszögtem úgy látszott, immúnissá váltam a föld alatti porral szemben. Nem úgy a frissen jöttek. Waldvogel és Siegmüller köhögtek, krákogtak a felügyelı az ajtófélfának támaszkodott, és könnyein át próbált belátni a szobába. Amikor többékevésbé eloszlott a por, Waldvogel szembe fordult velem, és csípıre"tette a kezét. Hol a hulla? - Nem látja? - Nem én! Szétlegyeztém az orrom elıtt száguldó felhıket, aztán rekedt kiáltás szakadt ki belılem, amit nem lehetett egyértelmően csak a por számlájára írni. Már csak azért sem, mert Miss Murphy is felsikoltott, a sörkirály pedig hangos káromkodásba kezdett. A szoba padlóján ugyanis nem feküdt senki. Sıt, por sem látszott rajta. Mintha puha seprővel gondosan felseperték volna. Waldvogel és Siegmüller ránk bámult, mi vissza rájuk. A farkasfej a falon elégedetten szemlélte a kavarodást. Sárga szemeiben leplezetlenül ott égett a feneketlen győlölet. Frau Zöllner jókora fehér kötéssel a torkán bukkant fel a hallban, ahol összegyülekeztünk. Fázósan magára terített egy köpenyt, és mosolyt erıltetett az arcára. - Egy kis türelmet kell kérnem, hölgyeim és uraim, a lányok már fızik a kávét. Sajnos... Dietert nem tudtam felkölteni. . ' . - Miért? - kérdezte ártatlanul Waldvogel. - Egyszerően nem találom. . Ó! - Ez... annál is inkább furcsa, mert Dieter a legmegbízhatóbb emberem, és soha nem fordult még elı, hogy elhagyta volna a portát. Nem is tudom, mit gondoljak. - Mikor vette át Dieter a portát? - kérdezte a felügyelı. - Tíz óra körül. - Meddig tart a szolgálata? - Reggelig. Pontosabban hajnalig. Neki kellett volna kinyitni a raktár kapuját a tejes és a pék elıtt. - Mióta dolgozik önnél Dieter? Frau Zöllner most vette csak észre, hogy valami nincs rendjén Dieter körül. Nyakához kapta a kezét, és elféhéredett az arca a rémülettıl. - Dieter? Waldvogel széttárta a karját. . ' Ne rémüljön meg, Frau Zöllner, de többén is határozottan állítják, hogy látták Dietert. 160 161 Hol? - A pincében. Abban a szobában..., amely az apósáé volt. - Jesszus isten! Hiszen az be van zárva! És a kulcsa is eltőnt. Éppen a napokban gondoltam rá, hogy fel kellene töretni. - Dietert... holtan látták, Frau Zöllner.
Frau Zöllner leroskadt egy székre, és tenyerébe hajtotta a homlokát. - Ez... nem lehet igaz - suttogta. - Ki Iátta7 - Miss Murphy, Mr. Dodd és Mr. Lawrence. De hát... hogyan tudott bemenni abba a szobába? És maguk... - Nyitva volt az ajtó - mondta Dodd. - Azaz eló'ször nyitva volt, de bezárta valaki. Aztán Mr. Lawrence kinyitotta. - Hol van... Dieter? Megállt a csend a levegıben. - İt is a... farkas? - Dieter holtteste eltőnt a szobából, Frau Zöllner. Van , valami elképzelése... ? Frau Zöllner lecsúszott a székrıl, és rfagyot koppant a feje a padlón. Elájult. 22 Keleten már szürkülni kezdett az éjszaka, amikor ismét magához tért. Közben a lányok megfızték a kávét, és kialvatlah, vörös szemekkel felszolgálták. Megfigyeltem, hogy kettesével, szorosan egymás mellett járnak, és hátrahátranéznek, hogy nem követie ıket valaki. Most éreztem csak, hogy pokolian fáradt vagyok. Miss Murphy mellettem ült, s amikor a kezéhez értettem a kezem, rám mosolygott. Keserő, fáradt és lemondó volt a mosolya. Dodd, a sörkirály viselte legkönnyebben az éjszakát. Bár 162 bajuszán még mindig ott lógtak a pókhálók, friss volt és fürge. Magához kaparintotta a lányok által otthagyott kávéskancsót, és teletöltögette a kiürült csészéket. Waldvogel felhúzta a lábát, és átkulcsolta a térdét. - Nem akarom feltartani önöket, hiszen valamennyien fáradtak lehetnek, de... azt hiszem, tisztáznunk kellene néhány apróságot. Mégpedig melegében.- Önök azt állítják, hogy ma éjszaka, röviddel éjfél elıtt kialudt a villany. így' volt? . Nem felelt senki, hiszen senkihez sem intézte a kérdést. Várt egy kicsit, de csak Frau Zöllner bólintott. - így, felügyelı úr. - Ekkor már mindenki a szobájában volt. Igaz? Igaz, felügyelı úr. A vacsora befejezıdött. A lányok leszedték az asztalokat, Dieter elfoglalta helyét a pultnál, én pedig visszavonultam a szobámba, hogy összerakjam a heti számlákat. Általában pénteken szoktam összerakni ıket. - Igen. Akkor talán menjünk sorjában. Mr. Dodd! Ön már lefeküdt, amikor elaludt a villany? - Éppen lefeküdni készültem - mondta a sörkirály. - Volt még egy kis munkám. Aztán meg olvasni is szerettem volna. Hacsak tehetem, hajnalig olvasok. Egyszerre csak kiment a villany. - Erre ön? - Vártam vagy öt percig. Arra gondoltam, csak megcsinálja valaki. Felvettem a telefont, és felhívtam a portát. Nem vette fel senki. És Jeremy sem vette fel. Erre felhúztam a pulóverem, és elindultam lefelé, hogy visszakapcsoljam az automatát. - Szóval arra gondolt, hogy kivágott az automata? - Mi másra gondolhattam volna? Ezután? - Fogtam egy zseblámpát, és lejöttem a földszintre. A portán nem volt senki. Továbbmentem... pontosan tudom ugyanis, hol a kapcsolószekrény. Frau Zöllner tanúsíthatja, hogy gyermekkoron^ szép téli vakációit töltöttem itt, nála. Igaz, Frau Zöllner? 163 - Igaz, Mr. Dodd. - Elmentem Frau Zöllner ajtaja elıtt. Mintha fény szőrıdött volna ki az ajtó alatt. Megpróbáltam kinyitni, de zárva volt. Azt hittem, Frau Zöllner lefeküdt. - Nem hallott üvöltést?
- Addig még nem. Ha hallottam volna, el nem indulok a világ minden kincséért sem, legfıképpen fegyver nélkül. Éppen befordultam a folyosóra, amikor meghallottam, hogy ordít. - Hogy ordított? ~ Mint egy farkas. - Látott már farkast? - Természetesen. Hol? - Az állatkertben. Miért fontos ez? - Honnan tudja, hogyan ordít egy farkas? Dodd arcán árnyék szaladt át. Igaza lehet, felügyelı. Lehet, hogy nem farkas volt. Lehet, hogy egy rinocérosz ordított. Azt sem hallottam ugyanis még üvölteni. De valami ordított, az hétszentség! - Erre maga? . - Na, gondolhatja. Kicsit ideges lettem. Éppen úgy hangzott, mintha az a dög énutánam ordított volna. Még szerencse, hogy tudtam arról az oldalbejáratról. Abban bíztam, hogy a farkas nem ismeri annyira a pincét, mint én. Behúzódtam az oldalbejáratba, és szerencsémre a kezembe akadt valami deszka. Még a lélegzetemet is visszafojtottam. Aztán egyszerre csak lépéseket hallottam. Lopakodó lépteket. Maga mire gondolt volna a helyemben? Hát én is arra gondoltam! Hogy a dög utánam koslat, és el akarja cincálni a torkom. Felemeltem a lécet, és lesben álltam. Amikor feltőnt az árnyéka az oldalbejárat elıtt, összeszedtem minden erımet, és zutty! Sikerült is lecsapnom Mr. Lawrencet. - Ezután? - Miss Murphy kiosztott egy biliárddákóval. Amikor tisztáztuk a félreértéseket, csatlakoztam Miss Murphyhez és Mr. Lawrencehez. A többit majd ı elmeséli. - Miss Murphy? Miss Murphynek éppen leragadni készültek a szemei. Mégis szabatosan válaszolta felügyelı kérdéseire. Elmondta, hogy meghallotta a farkasüvöltést, és szinte biztos benne, hogy az állat ott üvöltött az erkélyén. Látta a függönyre vetıdött árnyékát: minden kétséget kizáróan farkas volt, vagy farkaskutya. Ültünk a lassan felénk botorkáló hajnalban, és tanácstalanabbak voltunk, mint valaha. Dieter eltőnt, semmi kétség sem férhetett hozzá. Abban is biztos voltam, hogy megölték. Méghozzá a farkas. Waldvogel hallgatott egy kicsit, felvonta a vállát, aztán lecsusszant az asztal sarkáról. Hát akkor... nincs értelme, hogy tovább is itt tartsam önöket. Ami Dietert illeti... Közeli farkasordítás vágta ketté a szavait. Miss Murphy felugrott és felsikoltott, Frau Zöllner a torkához kapott, én kirántottam revolveremet, Waldvogel és Siegmüller megmerevedtek, mintha villám sújtotta volna ıket. Éppen az emeletre vezetı lépcsı felé vetettem volna magam, amikor hangos fegyverdörrenés állított meg. Mintha közvetlenül az orrom elıtt lıttek volna. Még a sörétek kopogását is hallani véltem. Elıbb egy karosszék mögött húzódtam meg, majd a kaktuszok fedezékében. Waldvogel a mellettem lévı kaktusz tövénél dekkolt, s keserő árkokat vésett arcára a felháborodás. Egészen addig feküdtünk így, amig a derengı félhomályban fel nem bukkant egy alak a lépcsı tetején. Vadászpuskáját elıreszegezve úgy lopakodott lefelé, mintha üldözne valakit. Megvártuk amíg gyanakodva megtorpan, aztán rávetettük magunkat. Waldvogel hórihorgas alakját megszégyenítı fürgeséggel ugrott neki, halántékának szegezve á revolverét, Siegmüller átkarolta, én pedig igyekeztem kicsavarni kezébıl a puskát. A puskás ember felordított, és hadonászni kezdett. A pus 164 165 ka elsült: apró sörétek százaival szórva teli a mennyezetet. Hallottam, hogy az ebédlıben felsikolt valaki, tányérok csörögtek, amint feldılt egy asztal.
Nem tehettem mást, megeresztettem egy egyenest. A szemei alatt találtam el, amitıl olyan hirtelen esett hanyatt, hogy] magával sodorta Siegmüllert. Waldvogel még idejében eleresztette ıket, lehuppant egy lépcsıfokra, és ez volt a sze- rencséje. Siegmüller és az ismeretlen hangos ordítással gör- ] dőltek le a lépcsın, s arccal elıre belezuhantak Frau Zöllner 3 féltve vigyázott kaktuszaiba. Willy Maurer és a nyakát átkaroló Siegmüller inkább sündisznóhoz hasonlítottak, mint emberhez. Maurer arca, Siegmüller karja telistele volt tüskével, s a hatalmas termető rendır úgy vinnyogott, mintha úthenger ment volna a lábára. - A keserves istenit neki! Segítsen már valaki! Waldvogel a vakaródzó Maurer fölé tornyosult. - Meséljen, ember! Mi az ördög történt magával? A jóképő, szakállas fiatalember tőnıdve bámult maga elé, és értetlenül rázogatta a fejét. - Én nem is tudom. A lépcsın álltam, amikor... valakik f rám rohantak, és belöktek a kaktuszok közé. Még... szerencse, hogy Herr Siegmüller kihúzott. Siegmüller nagyot nyelt, és halkan káromkodott. - Maga lıtt? Maurer szemében mintha kezdett volna ittott kigyulladni az emlékezés fénye. - Ja... igen. Én lıttem. Bizonyára. - Miért? . , - Védekeztem. Mondtam már, hogy megtámadtak. Ketten vagy hárman. El akarták venni a puskámat! ' - Elıbb nem lıtt? Elıbb? Ja... lehet... Igen. Elıbb is lıttem! - Mire, ember? - Elıbb... Igen. Elıbb... Nem is tudom... Hirtelen felugrott, és hadonászni kezdett. - Hol a puskám? Adják vissza a puskámat! Waldvogel visszanyomta a székbe. - Csak nyugi! Ott hagytuk, abba, hogy maga lıtt. Igaz? - Adja vissza a puskámat! - zihálta a hegyi vezetı és természetvédelmi felügyelı. - A rohadt dög! - Kicsoda? Willy Maurer kiköpött egy óriási kaktusztövist a szájából, és rimánkodva kulcsolta össze a kezét. Adják vissza a puskám, felügyelı! Ha sokáig vacakolunk, eltőnik, ha már eddig is el nem tőnt! - Addig nem, amíg nem beszél! Maurer elkeseredetten nyalogatta dagadt ajkát. - De hát mirıl beszéljek? Nem beszélni kell itt, hanem lıni! Felébredtem, hogy ordít valami a folyosón. Kinyitottam az ajtót, és... a folyosó végén megpillantottam. Persze túl sötét volt ahhoz, hogy jobban megfigyelhessem, de esküdni mernék rá, hogy egy farkas volt! Elsápadt, mint aki valami roppant kellemetlen és visszataszító dologra emlékszik vissza. - Az istenit...! Éppen úgy érzem magam, mint elsı ugrásom elıtt. Adjanak egy kis vizet! Miss Murphy adott neki egy csésze teát. Maurer mohón kiitta, és az üres csészével a lépcsıfeljáró felé mutatott. - Kijöttem az ajtón, és megláttam. Felém nézett és üvöltött. Tudják, még sohasem láttam közelrıl farkast, és most is sötét volt a folyosón, de... esküdni mernék rá, hogy farkas volt. Csak... - Csak? - kérdezte merev arccal Waldvogel. - Nagyobb, mint egy farkas. Akkora, mint egy ember. - Honnan látta ilyen jól? - Mondom, hogy nem láttam jól. - Akkor honnan tudja, hogy nagyobb volt, mint egy farkas?
- Ja, Igen. Az ablak! Közvetlenül az ablak alatt állt, és... felemelte a fejét. Aztán felüvöltött. És... Most már emlékszem ! A hold! A hold besütött az ablakon! A farkas a holdra 166 167 nézett és... üvöltött. Aztán lehajolt, és... beleharapott a torkába. Éreztem, hogy hideg fut végig a hátamon. Waldvogel nagyot nyelt, Dodd felszisszent, és kivette a csészét Maurer kezébıl. Kinek? - Ja. Kinek? Hát... egy ember feküdt a farkas alatt. Mozdulatlanul. İ pedig beleharapott a nyakába. Az ember nem mozdult. Én ekkor... lıttem. Nem is tudom, hogyan történt. Bizonyára nem találtam el, mert amikor üldözni kezdtem, már csak az az emher volt a folyosón. A farkas visszanézett, és... Sárga szemei voltak és... - Ki volt az az ember? - Nem tudom. Még sohasem láttam. - Nem falubeli? - Semmi esetre sem. Igazi óriás. Vastag bikanyaka volt. Ez azért tőnt fel, mert ránéztem, amikor... Jeremy! - Dodd kiáltott fel fájdalmas hangon, és felpattant a székérıl. - Ez csak Jeremy lehet! Miss Murphy kötelességszerően lépett melléje, és gyengéden megfogta a karját. - Mr. Dodd, ké.rem... Mr. Dodd! A sörkirály azonban ez egyszer nem hallgatott rá. Felragadott egy széket, és a lépcsıfeljáró felé indult vele. Valamennyien felugráltunk: Waldvogel és Siegmüller kivont stukkerral követték, Müller izgatottan toporgott mellettem, majd kinyújtotta a kezét. - Nem adná vissza a pisztolyát? Eszemben sem volt - Maga nem jön? - kérdezte Müller, és megtorpant, amikor észrevette, hogy nem követem, a többieket. - Nem én. De maga csak menjen nyugodtan. Habozott néhány másodpercig, aztán visszajött hozzám. - Min töri a fejét? - Egy kis kiránduláson. - Ne vicceljen! Hová? ' - Velem tart? 168 - Az attól függ. Még egyszer kérdem: hová' megyünk? Elıvettem a stukkerom, ellenıriztem, hogy okée, aztán elindultam a porta felé. - Valakitıl azt tanultam, hogy frissen kell elindulni a nyomokon. Jöjjön! Dodd lámpája az asztalon maradt, így két lámpával indulhattunk neki a sötétségnek. Müller megcsóválta a fejét. - Mit fognak szólni a többiek? ' - Semmit. Elsı állomásunk a porta. Dieternek a portán kellett íartózkodnia. Igaz? - Igaz hát. - Ezzel szemben eltőnt. - El. De mi az ördög ez...? Ez volt az a pillanat, amikor nekem is inamba szállt a bátorság. Éppen keresztülhajoltam volna ugyanis a pulton, hogy benézzek alá, amikor egy sötét test kontúrjai emelkedtek fel az orrom elıtt. Villámgyorsan a torkom elkaptam a kezem. Mintha farkasfejet láttam volna szembevicsorogni velem. '
A káprázat csak néhány szempillantásig tartott. A farkasfej" gyorsan átalakult Frau Zöllner fejévé. Háziasszonyunk nyögdécselve mászott ki a pult alól, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor felismert bennünket. - Jóságos Jézusom! - nyögte. - Már visítani sem merek! Beletúrtam a portán heverı papírokba: bejelentılapok voltak, gondosan egymásra rakva. A pult alatti asztalon egy csomag papírzsebkendı, ceruzák, egy golyóstoll, arnire nem tették fel a kupakot, egy zsebóra, amely hajnali fél négyet mutatott, és egy bundás sapka hevertek rendben egymás mellett. , Müller levilágított a padlóra is, de a párhuzamosan egymás mellé fésült szınyegrojtokon kívül semmi érdemlegeset nem láttam. > Gondosan végigpásztáztam a kisebb lámpával a pult tetejét, az asztalkát, a földet, hosszasabban idıztem az asztalra tett zsebórán, aztán a falra irányítottam a fényt. 169 Müller viszont a lépesıfeljáró felé világított, ahol ebben a pillanatban bukkant fel egy szomorú gyászmenet. Legelöl Willy Maurer jött, kaktusztüskéktıl összeszurká'' ábrázattal, mennyezet felé irányított puskacsıvel, mögött a többiek, egyetlen fekete, monolit tömbben, hogy nem tudtam megkülönböztetni ıket egymástól. A monolit köze^ pén még feketébb mag feketédéit: a halott ember. Amikor Müller kíséretében beléptem az ebédlıterembe, Jeremy már egy asztal tetején feküdt. Feje hátracsuklott két íj keze mint két sütılapát hintázott a levegıben. Nyakán a már megszokott seb: farkasfogak kegyetlen nyoma. Waldvogel elmerülve szemlélte, aztán hozzám fordult. - Beszélhetnénk négyszemközt? Természetesen. Frau Zöllner eközben néhány vastag gyertyával bukkant fel. Egyet felállított a megboldogult Jeremy feje mellé, és meggyújtotta. Tompa, sápadt fény töltötte be az éttermet. Waldvogel Frau Zöllnerre villantotta a szemüvegét. - Kölcsönadná a szobáját néhány percre, kérem? - Természetesen, felügyelı úr - nyögte a háziasszony. - i Ha parancsolnak teát... ? Waldvogel válasz nélkül hagyta a kérdést, helyette Sieg^ müllerhez fordult - Herr Siegmüller, kérem, járja végig a szobákat, és ahol kell nyugtassa meg a vendégeket! Továbbá: közölje velük, hogy senki nem hagyhatja el a menedékházat. Továbbá... A reggelit valamennyi vendég a szobájában fogyasztja el. Herr Maurer, addig ne indítsák el a hajtóvadászatot, amíg engedélyt nem adok rá... Értesítse az embereit, és jöjjön vissza azonnal! Herr Müller... kérem, tartson velünk! Waldvogel elindult Frau Zöllner szobája felé, aztán :i konyha ajtajánál megvárta, amíg felzárkózunk melléje. - Nos, uraim, hogy érzik magukat? - Borzalmasan - nyögte Müller. - Eddig azt hittem, hogy csak rémfilmekben van ilyen. Waldvogel megtorpant az ajtó elıtt, és szomorúan csóválta meg a fejét. - És tudja, mi a legszörnyőbb az egészben, Müller úr? Mintha egy temetıbıl feltámadt földöntúli fantommal akadtunk volna össze. Herr Lawrence? - Mit tudnék mondani? - tártam szét a karom. - Egyetlen dologban mindenesetre biztos vagyok. - Éspedig? - Hogy az öldöklés folytatódni fog. És minél késıbb csapunk le rá, annál több lesz az áldozat. Egyikük sem válaszolt.1 Egyetértettek velem. 23 Bár már erısen szürkült odakinn, elkelt Frau Zöllner gyertyája. Lobogó sárga fénye némiképpen a Vérfarkas szemére emlékeztetett.
Waldvogelen nem látszott meg az éjszakázás nyoma. Lenyalt, kese haja, csillogó aranykeretes szemüvege az idıtlenség és a fáradhatatlanság érzetét keltette. Felpattant az asztal szélére, a gyertya mellé, és cigarettára gyújtott. - Tudják, miért ugrottam be Zürichbe? - Gondolom, meg akarta tudni, ki a Vérfarkas. Meglepetten pillantott rám. - Úgy van. Na és? - Egyelıre nem találtam semmit. - Tehát nem készült másolat Gasser papírjairól. Készült. Ez kissé meglepett, de nem mutattam. Hol? - Az egyetem néprajzi .intézetében. - Hála istennek! Hozzáférhetı? Az ujjara bámult, és lassan, a fogai között szőrte a szót. Ellopták... Úristen! Mikor? 170 171. - Tegnap délután. Valaki kikölcsönözte, és... eltőnt vele. Kicsoda? - Most kapaszkodjék meg. Magas, testes ember, vörös hajjal és vastag keretes szemüveggel. Az úr istenit neki! - fakadt ki belılem. - A legnevetségesebb maszk. - Negyven frank, két utcával odébb. Közvetlenül az egyetem mellett van egy színházikellékbolt. Emberünk megvette az álbajuszt, a parókát és a szemüveget, az elsı WCben felrakta, kikölcsönözte a mikrofilmet, levitte a filmolvasóba, aztán eltőnt véle. - Feljegyezték az adatait a filmolvasóban? - Természetesen. - Gondolom, igazolványt is kértek tıle. - Kértek, de arra hivatkozott, hogy nincs nála. Lenn hagyta az autójában. Viszont letett 100 frank biztosítékot. - Legalább azt tudja, hogy milyen nevet mondott? Talán a monogramból rájöhetünk valamire... ' Arra céloztam, hogy néha azok, akik el akarják titkolni eredeti nevüket és álnevet választanak, önkéntelenül is mégtartják a monogramjukat. Összekulcsolta a kezét és ropogtatni kezdte az ujjait. Azon kevés dolog közül, ami idegesít, ez idegesít a legjobban. - Lehetséges - mondta , hogy a monogramból rájöhetünk valamire. Ámbár az illetı nem volt svájci állampolgár. Erıs akcentussal beszélte a németet. - Ne vicceljen - mondtam, mert egyre jobban kezdett összezavarodni az egész. .- Mit mondott, hogy kicsoda? Brazil? Angol. - Angol? - hitetlenkedtem. - A pokolba is...! És mit mondott a fickó, hogy hívják? Kaján öröm villant a tekintetében. - Tényleg tudni akarja? - Naná! Azt hiszi, viccbıl kérdezgetem? 172 Pattantott néhányat, aztán térdét átkulcsolva hátradöntötte a testét. - Hát, ha tudni akarja, legyen! A fickó angolnak vallotta magát, és azt állította, hogy a neve... Leslie . Lawrence! Néhány pillanatig nem kaptam levegıt. Éppen idejében jött be a lány a teáskannával. Amíg töltögetett, súlyos, feszült csend ülte meg a levegıt. Ahogy a lány elhagyta a szobát, felemeltem a fejem. Müller hitetlen és Waldvogel enyhén kárörvendı tekintetével találkozott a pillantásomé - Ez... lehetetlen.
Csak nyögni tudtam, mintha bárki is engem gyanúsított volna. '. - Valaki szórakozik velünk - mondta a felügyelı. - Semmi kétségem sincs afelıl, hogy maga egész nap el sem mozdult innen. - Hát persze hogy nem! - Nem tudja, bement valaki innen Zürichbe? - Honnan tudnám? Ellenırizni kell, amilyen gyorsan csak lehet. - Meg is teszem. Mindazonáltal aligha hinném, hogy sokra megyünk vele. Akárki volt is, úgy csinálta, hogy legyen alibije. - Valószínő. De hát miért csinálta? - És miért az ön nevét használta? Jó kérdés? Már én is töprengtem rajta, és még fogok is. Talán bosszantani akarta magát. Mi a fenéért? - Ha erre rájövünk, talán közelebb jutunk a megoldáshoz. Ezután én következtem. Részletesen elmeséltem neki az elmúlt délután történetét. A vudu figurákat, mindent, ami velük kapcsolatos, továbbá Dodd és Hernandez családi ügyeinek rám esı részét. Mozdulatlan maradt az arca néha az volt az érzésem, hogy nem is figyel. Amikor befejeztem, tenyerébe fektette az állat. - Hát ez aztán jól megkavarja a dolgot. Valaki az orrunk 173 nál fogva vezet bennünket. De mi az ördögért csinálja? Lehet, hogy maga van az egésznek a közepében, Herr Lawrence? Én?! - Már korábban is gondoltam rá. Talán valami régi ügy... aminek itt van a folytatása. Ki tudja? - Nem hiszem - mondtam. - Ha valaki meg akarna ölni... miért gyilkolta volna meg a kutyát, a bolondot... Waldvogel lecsusszant az asztalról, és szembeállt a szürkülı ablakkal. - Vonjuk meg két nap mérlegét. Van öt halottunk, beleszámítva a kutyát is... - Dörfliger doki említette a felfedezését? - Említette. Arra nem is merek gondolni, hogy a tanítót nem a farkas ölte meg, mert akkor még sokkal zavarossabbá válik ez az egész elátkozott ügy. Ha kiderül, hogy nem is egy, hanem két gyilkosunk van... Hallgattunk egy sort egyikünknek sem akaródzott megtörni a csendet. Végül is Waldvogel indult el elsınek az ajtó felé. - Gyerünk! Meg szeretném nézni én is azt a szobát! És a trófeát a falon! Az .ördög tudja, miért, én nem voltam rá annyira kíváncsi. A konyha most sem volt látványosabb, mint korábban. Waldvogel mégis érdeklıdve pislantott körbe, mintha életében most látna elıször konyhát. - Merre? Mutattam az ajtót a konyha végében. Kinyitotta, meghajtotta öles termetét, és átbújt a nyilason. Felkattantottam Dodd' lámpáját, és elırevilágítottam. A jelenet a Hófehérke" meseoperát juttatta az eszembe a kis törpéket, akik apró lámpácskájukkal .a kezükben bárgyú dalocskákat énekelnek a föld alatt. Waldvogel udvariasan elıreengedett. Egyik kezemben a lámpával, másikban a stukkerommal végiglopakodtam a már 174 jól ismert úton. Akkor torpantam csak meg, amikor elértük azt a bevezetı járatot, ahol Dodd a nyakamba esett. A hórihorgas rendır kezdte megszokni a sötétet, bár még mindig
hallgatagabb volt a szokottnál. Érdeklıdve vizsgálta a felénk sötétlı lyukat, aztán kinyújtotta a kezét a lámpám után. - Adja csak ide... A lyukban nem mozdult semmi. A lámpa fénye elveszett a feketeségben. Éppen az orrunk elıtt hatalmas, szalmakalapnyi pókhálók lógtak póknak azonban nem volt se híre se hamva. - Ez hova vezet? - Fogalmam sincs róla - mondtam. - Frau Zöllnertıl kellett volna megkérdeznünk. Waldvogel leguggolt, és a talajra világított. Felnézett rám, és felhúzta a szemöldökét. - Ehhez mit szól? , Dodd jól felismerhetı lábnyomain kívül még legalább két pár láb lenyomata látszott a porban. Mindkettı onnan indult, ahol mi álltunk, és beleveszett a feketeségbe. - Nos, Sherlock Holmes? Ez utóbbit Müller mondta, aki ott nyomakodott mögöttünk a szők járatban, gyaníthatóan azért, mivel nem akart egyedül maradni a folyosón. - A nyomok frissek - morogta a felügyelı. - Honnan tudja? - hökkent meg Müller. - Nézze a pókhálót! Innen tépték le. A pókháló is poros volt... látja? Beleesett a lábnyomba... Amíg a detektívesdi tartott, felemelkedtem, és körülnéztem a járatban. A falakat piros, égetett téglákból rakták ki, melyekre fekete kosz és penész tapadt. Waldvogel csípıre téve a kezét megpróbálta kitalálni, mit rejt a sötét. - Mi a fenét csináljunk? - érdeklıdött Müller. Waldvogel habozott egy kicsit, aztán mint elszánt konkvisztádor, kinyújtotta a karját. Tovább! Elıre! 175 Jobb ötletem nekem sem volt, ezért engedelmeskedtem a felhívásnak. Annál is inkább, mivel a járat annyira elkes-kenyedett, hogy megsem tudtam volna fordulni benne. Néhány lépés után lépcsıt éreztem a talpam alatt. A lép-csıfokok között zöld moha nıtt, enyhén csúszóssá téve a közlekedést. Más veszély szemmel láthatólag nem fenyegetett bennünket. A lépcsı elkanyarodott; egyre magasabbak lettek a fokai. Mintha az építımester takarékoskodni kezdett volna a tég-lával. Egyre vastagabb és ragadósabb pókhálók csapódtak az arcomnak, ráragadtak az ajkamra, a fülemre, azt a kel-lemetlen érzést keltve, hogy a pókok is ott futkáróznak raj-tam. . - Vannak Svájcban mérges pókok? - érdeklıdött Müller. - Tudtommal nincsenek - morogta Waldvogel. - De ami-lyen szerencsénk van, mi fogjuk felfedezni az elsı példányo-dat. . Mielıtt elfordultam volna a kanyarban, még egyszer leha-joltam, és megvizsgáltam a talajt. A lábnyomok elırevezet-nek. Ajkamra tettem az ujjam, és csendre intettem ıket. Wald-vogel bólintott, Müller oda sem figyelt, mert elkeseredett csa-tába bonyolódott egy különösen nagy és szívós pókhálóval. Néhány lépés után régi, fából készült csapóajtóhoz értem. Vastag, kézzel kovácsolt tolózárja és lapos fejő, fényes díszí-tıszögei elmúlt évszázadokról tanúskodtak. Müller szétverte a pókhálókat és odabotorkált hozzánk. - Mit talált? Ha a kalózok kincsét, enyém az egyharmada! Ránézett az ajtóra, aztán halkan füttyentett. - A pokolba is! Hová vezet? ¦- Szerintem vissza a házba - mondta Waldvogel a fényes fejő szögeket simogatva. Bal kezembe vettem a stukkert, fogam közé szorítottam a lámpát, jobbommal megtaszítottam az ajtót. Taszigálhat-tam; meg sem moccant.
Intettem Waldvogelnak, hogy segítsen. Most már ketten próbálkoztunk, de így sem értünk el különösebb eredményt. Müller mögöttünk állt, és összeráncolt homlokkal szemlél-te az eseményeket. - Mi lenne, ha csúsztatnák? Waldvogel visszafordult, és - mit mondjak - nem volt ba-rátságos az arckífejezése. »-. - Mit, ha szabad kérdeznem? - Az ajtót. Ekkor már én is észrevettem, mit kell csinálnunk. Az té-vesztett meg bennünket, hogy az ajtóra tolózárat szegeltek, pedig nem is volt semmiféle funkciója. Vassínen siklott könynyedén, mintha gép mozgatta volna. Rátettem a tenyerem, és a megfelelı irányba löktem. Szép könnyedén, nyikorgás nélkül becsúszott a falba. Vissza tettem a stukkert a zsebembe, kivettem a számból a lámpát, bemásztam a lyukon, és körbevilágítottam. Fabur-kolatú szobácskában voltunk, a penzió ismeretlen mélységei-ben. Körös-körül polcok húzódtak végestelen-végig rakva befıttes-üvegekkel. Fogtam egy üveget, és leemeltem a polcról. Olyan vasta-gon borította a por, hogy nem tudtam elolvasni a ráragasz-tott vignettát. Körbeforgattam a lámpát, és legnagyobb meg-lepetésemre akkora nyílást találtam a szemközti falban, amelyen még egy megtermett férfi is keresztülférhetett volna. Négykézlábra álltam, és benéztem a lyukba. Halvány, reggeli szürkület szőrıdött a szemembe, s egy-egy kósza nap-sugár is megcsillant a padlón. Néhány furcsa, hosszúkás tárgyat láttam a nyílás elıtt; mintha óriási pók ırizte volna a bejáratot. Felemelkedtem és visszafordultam. Müller éppen egy üve-get kapart Waldvogel lelkes asszisztálása mellett. Oda sem figyeltek rám: szorgalmasan vakarták a vignet-tát. Végül csak lejött róla a kosz, mert Müller a lámpája alá tartotta és füttyentett. - Tudja olvasni, ember? - Mit gondol? Csak maga járt iskolába? Mi a fene ez... ? - Baracklekvár. - Ez? Milyen nyelven? 176 177 - Latinul. - Honnan tud maga latinul? - Egy bőnügyi riporter mindent tud. Nézze a dátumot! Az németül van. - Úristen! 1881. Anno Domini? Az mi? - Hogy abban az évben. Az Úr évében, egészen pontosan. Otthagytam az óriáspók lyukát, és visszatértem hozzájuk. - Mi a fenét találtak? Felesleges volt a kérdés, mert több száz poros lekvárosüveg nézett ránk a polcokról. - Múlt századi éléskamra - mondta Müller, és a kezembe1 nyomta az üveget. - Kezdek éhes.lenni. Kolbászt nem látnak? Végigvillantottam a falon, aztán egyszerre csak megremegett a lámpa a kezemben. Sárga fény hasított a félhomályban két kerek, sárga szem fénye. A szemek alatt fehér fogak vicsorogtak, s a piros nyelv mintha végignyalta volna a kiszáradt ajkakat. Müller felhördült, s a felügyelı is meghökkent. Csípıre tette a kezét, és mintha bizonytalanabbul csengett volna a hangja, mint korábban. - Ez... mi a fene? - A Vérfarkas, felügyelı! Annak a testvére, amelyiket az öreg Zöllner birodalmában láttunk a falon. Ha ugyan nem ugyanaz!
A farkastrófea a falon ránk vetette sárga tüző pillantását, és hangtalanul felüvöltött. A hideg futott végig a hátamon. Waldvogel akkorát sóhajtott, hogy fellebbent a por a legközelebbi polcról. - Mi az ördög ez? - Éléskamra a múlt századból. - Befalazták? - Bizonyára. De... ki lehet mászni belıle. Ott a lyukon. - Megpróbálja? Sejtettem, hogy ismét nekem jut a felfedezınek kijáró megtiszteltetés. Leguggoltam hát, és ügyet sem vetve a fe nyegetıen felém meredı póklábakra, mászni kezdtem a világosság felé. A baj akkor kezdıdött, amikor a póklábak a fejemre zuhantak. Megpróbáltam feltartóztatni ıket, de csak azt értem el vele, hogy némelyik ki akarta bökni a szemem, néhány pedig kiesett a lyukon egy teljesen világos szobába. Dacolva a potyogó póklábakkal, feltartóztathatatlanul másztam elıre, és csak akkor torpantam meg, amikor egy nagy szırös, undorító test az arcomba vágódott. Könyökömre támaszkodva dolgoztam elıre magam, és addig nem is álltam meg, amíg ki nem bukkantam a fényre. Már meg sem lepıdtem, amikor odakinn óriási sikoltozás fogadott. Szemem tele volt porral, pókhálóval, kezem hor zsolással, és ki tudja még, mivel nem. Hosszú másodpercekig tartott, amíg újra láttam. Amikor pedig fel tudtam fogni, hogy mit látok, azt kívántam, hogy bárcsak megint ne látnék. Egy fehér kötényes alak állt szemben velem, kezében hosz szú nyárssal, és megpróbálta kiszúrni a szemem. Kiverte a homlokomat a veríték. Kitöröltem a maradék port a szemembıl, és pisztolyom után kapkodtam. Döbbenten tapasztaltam, hogy nincs sehol. Míg a póklábakkal viaskodtam, kiesett a zsebembıl. A fehér kötényes felvisított visítása lassan átment farkasüvöltésbe. Óriási farkasfejet láttam magam elıtt, gonosz szemekkel, amint sárgásán villódzó fénysugarakat lövelltek szembe velem. Ha nálam van a stukkerom, belepumpálok egy egész tárat, de pechemre, nem volt nálam. Villámgyorsan a földre vetettem magam: éppen idejében. Az elsı szúrás elsuhant fölöttem, szinte hallottam a vashegy éles szisszenését, ahogy beleharapott a levegıbe. Alaposan bele is verhettem a fejem a padlóba, mert igencsak nehezemre esett, hogy továbbgördüljek. Homályosan láttam, ahogy a fehér kötényes alak fölém hajlik, és megvillan kezében a nyárs. - Margó! 178 179 I A kiáltásban Müller hangjára ismertem. A nyárs csörrenve hullott a padlóra. A farkasüvöltés nıi sikoltásba csapott át. Waldvogel fölém hajolt, és megveregette a vállam. - Hogy van? - Kösz - mondtam. - Remekül. Maga hogy nyiffant ki? Ráestek a lekvárosüvegek? Nagyot tüsszentett, aztán még egyet. Végül elıkapott egy zsebkendıt, és trombitáim kezdett, mint egy elefánt. Ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy még ezen az oldalon vagyunk. Odaát ugyanis aligha lesz módunk tüsszögni, vag> pláne orrot fújni. Amikor ismét kinyitottam a szemem, a fehér kötényest láttam fölöttem.
Olyan kicsire húztam össze magam, amekkorára csak tudtam. Azon mesterkedtem, hogy ha fölém hajlik," belé tudjak rúgni egy nagyot. A kötényes azonban nem akart leszúrni. Rám borult, és éreztem, hogy meleg cseppek hullanak az arcomra. - Jaj, Herr Lawrence...! Jézusom, még él! Könnyei mintha elmosták volta az utolsó ködfoltokat is elılem. Már az arcát is felismertem: Margó volt, az egyik felszolgálólány. Waldvogel, Margó és Müller együttes erıvel igyekeztek függıleges helyzetbe hozni. Ahogy a talpamon álltam, észrevettem, hogy egy másik lány is ott áll a sarokban, engem bámul, és fehér zsebkendıt szorítva a szája elé, csendesen pityereg. Megráztam a fejem, és megpróbáltam rekonstruálni a történteket. İszintén szólva, nehezen ment. Csak a póklábakra' és a szırös pókra emlékeztem. Hol a pók? - Micsoda? - húzta össze a szemét a felügyelı. Waldvogelra néztem, majd megpróbáltam elképzelni, hogyan nézhetek ki én. Aztán arra a megállapításra jutottam, hogy nem is csinált nagy ostobaságot Margó, amikor megpróbált leszúrni a nyárssal. Waldvogel indiánba oltott néger koldusnak tőnt, nem tisz 180 teletre méltó svájci rendırfelügyelınek. Arca felismerhetetlen volt a kosztól és a pókhálótól, aranykeretes szemüvege élı anakronizmusként csillogott az orrán. Kontár mesterre emlékeztetett, akire rászakadt az építése alatt álló ház. - Hol van a pók? - követelıztem tovább. A lány elkapta a zsebkendıt a szája elıl, és növekvı rémülettel nézett rám. Talán arra gondolt, hogy megharapott a Vérfarkas, és elkaptam tıle a veszettséget. Hamarosan kiderült, hogy Margó és Bertha tisztítószerekért indult a kamrába, fel is pakoltak belılük, amikor a kamra oldalába épített, de már emberemlékezet óta nem használt kandalló lyukából kimászott valaki. Ez a valaki természetesen én voltam. Margó elbeszélése szerint a régi kandallóban halmozták fel azokat a használaton kívül helyezett partvisokat és seprőket, amelyeket Frau ZÖllnernek nem volt szíve kihajítani. A part. visnyeleket néztem póklábaknak, és magát a partvist szırös póknak. Ami a szerencsétlen Margót és Berthát illeti meg voltak gyızıdve róla, hogy a Vérfarkas támadta meg ıket, és hogy ık lesznek a következı áldozatai. Margó kezébe kapott egy nyársat, amelyen nyári éjszakákon húst sütnek a vállalkozó kedvő vendégek, és megpróbálta kiszúrni vele a farkas szemét. Majdnem sikerült. 24 Nem sokkal késıbb mellettünk ájuldozott Frau Zöllner is. Fogalma sem volt az elfalazott éléskamráról és a kandallóról. Azt természetesen tudta, hogy a tisztítószerraktárban található egy ısrégi kandalló, de nem emlékezett rá, hogy valaha is begyújtották volna. Waldvogel egy alig használt gyökérkefével tisztogatta magát, miközben elmerülten társalgott a háziasszonnyal. Müller 181 négykézlábra állt, és megpróbált visszamászni az éléskamrába. Bedugta a fejét a lyukba, aztán visszafordult, és reménykedve kérdezte: - Velem jön? Ez lesz életem nagy riportja! Másztam volna, de Waldvogel megállított. - Mr. Lawrence... Jól van? • - Köszönöm. Remekül. És maga? Müller eközben eltőnt a résben. Csak a partvisnyelek remegtek, ahogy mászás közben megrugdosta ıket. - Egyszerően megáll az eszem! - siránkozott Frau Zöllner
- Fogalmam sem volt róla, higgyék el! Talán Zöllner nagypapa építtette annak idején. Akkor, amikor azt a föld alatti szobát is. Nagy különc volt az öreg, és aligha normális. Gondolják, hogy... visszajár és... ı... ı...? - 188les lekvárok vannak odaát - mondta a felügyelı'. - Legalább egy vagonnal. - Fogalmam sem volt róla - mondta az asszony. - Jézusmária, én leköltözöm a faluba! Tisztára kísértetház! Kitör a frász, ha arra gondolok, hogy még egy éjszakát itt kell töltenem! - És a vendégei?' Frau Zöllner lemondóan legyintve beleroskadt egy lábát vesztett fotelba. Összekulcsolta a kezét, és könyörögve nézett a felügyelıre. - Találják meg nekem, és vigyék a fenébe! Nem igaz... nem lehet igaz, hogy egy rohadt farkas tönkretegye az üzletemet! Istenem, miért is nem vagyok katolikus? Hozatnék egy ördögőzı pátert, aki elhajtaná innen a gonoszt... Waldvogel lehajtott fejjel keféigette magát nem akaródzott válaszolnia. Mit mondjak, meg tudtam érteni. Amíg Frau Zöllner Waldvogelt biztatta, elhatároztam, hogy mégiscsak Müller után mászom. Kíváncsi voltam a múlt századi éléskamrára, de még kíváncsibb a trófeára a falon. Mintha valami szokatlant véltem volna felfedezni az üvegszemek mögött. Müllert is alighanem a farkasfej izgatta. Érezte, sztárriportot csinálhat, ha rájön a Vérfarkas rejtélyére. A riport vonzása még a viszolygását is legyızette vele, amelyet a föld alatti lyukakban való mászkálás iránt érzett. Sóhajtottam, négykézlábra ereszkedtem, és bedugtam a fejem a kandallóba. Mintha valami azt súgta volna, hogy ne menjek be. Ha Keleten érzem az ismeretlen súgását, biztos hogy hallgatok rá. Itt, Svájcban azonban, Európa közepén, kevésbé hajlottam a misztikumra. Pedig hajlanom kellett volna, nem is vitás. Csakhogy akkor hogyan oldódott volna meg a Vérfarkas éjszakájának a rejtélye? Mivel a póklábak még mindig eltömték a lyukat, óvatosan kerülgettem^oket, nehogy kiüssék a szemem. Fogtam egy szırös partvisfejet, és bedobtam az éléskamrába. Hadd örüljön neki Müller. Müllert azonban láthatóan nem izgatta a partvisfej, mert mozdulatlan maradt. Akkor sem szólt egyetlen szót sem, amikor nagy nehezen átküzdöttem magam a lyukon. Körülnéztem, aztán visszamásztam a póklábak közé. Addig kotorásztam, amíg bizonyossá nem vált, hogy nincs a fegyverem a partvisnyelek között. Müller egy távolabbi polcnál állt, és az üvegeket vizsgálta. Lámpája ott fénylett a keze ügyében, egyenesen a falra irányítva. - Talált valami érdekeset? Morgott valamit, amit úgy is érthettem, hogy igen. Elmélyülten tanulmányozta az üvegeket egy jövendı, múlt századi lekvárrecepteket bemutató cikk reményében. Lehajolt,"és az alsó polcokon kotorászott. Felemeltem a lámpát, és úgy tartottam, hogy rávilágíthassak vele a trófeára. Kíváncsi voltam, mibıl készítették a farkas szemét. Mintha pezsgıérlelı pincében lettem volna. A befıttesüvegek között évszázados pókhálókolóniák telepedtek meg, egy gyógyszerkutató, aki az antibiotikumok szerelmese, a 182 183 M mennyországban érezhette volna magát a ,soksok penészfajta láttán. Elkaptam a fényt a penészekrıl, és lassan, milliméterrıl milliméterre haladva közelítettem meg a farkastrófeát. Azért ilyen lassan, mert kíváncsi voltam rá, nem húzódikre vezeték a falon. Azon sem csodálkoztam volna, ha televíziós kamerák csillognak a farkas szemében.
Arról persze fogalmam sem volt, hogy ki csinálta volna, és miért. Lassan, megfontoltan húztam a fényt a falon, egészen addig, amíg csak el nem értem a fal végéig. Éreztem, hogy hideg fut végig a hátamon. Gyorsan visszaugrattam a fényt, de most sem találtam sem vezetéket, sem kábelt. Sıt még a trófeát sem! Megbabonázva álltam, a lámpa fényét a trófea hőlt helyére irányítva. Müller mintha felvihogott volna az üvegek között. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hát persze hogy Müller! Az lesz az igazi szenzáció, ha lefotózza a trófeát. Már láttam is magam elıtt a szalagcímeket: Az utolsó farkasember trófeája! Kíváncsi voltam, vajon Waldvogel mit szól az ötletéhez. Mivel még mindig az üvegeket piszkálgatta, megpróbáltam kitalálni, hova dugta a fejet. Egyáltalán, gyerekes dolognak tartottam, hogy megpróbálja átejteni Waldyogelt. - A lámpát! Felém nyújtotta a kezét, anélkül hogy hátrafordult volna. Olyan elmélyülten tanulmányozta az üvegeket, hogy szinte irigyeltem érte. Aki nem megszállott, mint Müller, soha ne menjen riporternek! Felemeltem a lámpát, és a tenyerébe tettem. - Nézze meg a ribiszkelekvárját, aztán gyerünk tovább! Meg akarom vizsgálni az öreg Zöllner szobáját és a trófeát... Nekidıltem a falnak, elıkotortam a pipám a zsebembıl. Kihúztam a gyufaskatulyát is, és rágyújtottam. Lassan, kényelmesen szipákpltam hadd legyen ideje szemügyre venni a lekvárokat. A lámpa hirtelen kialudt. Egyszeriben tökéletes feketeségben találtam magam, csak a pipám parazsa fénylett, mint a szentjánosbogár. S ekkor hirtelen elfogott a félsz, mint amikor tudat alatt megérzem, hogy óriási ostobaságot csináltam. Mintha pinceajtót nyitottak volna rám. Hővös levegı áramlott velem szemben. Ha költıi akarnék lenni, azt mondanám, nyirkos volt, mint a halál lehelete. Pontosan nem tudtam, mi történik körülöttem, de a régi reflexeknek engedelmeskedve pillanatok tört része alatt cselekedtem. Kikaptam a számból a pipám, és a szemközti falnak vágtam. Seregnyi apró szikra hullott ki belıle, tőzcsíkot húzva az éjszakában. Müller! Ha valaki meghallotta volna a hangom, megrémült volna tıle. Tele volt gyanakvással, félelemmel és elszántsággal. Müller! Nem válaszolt, és a lámpát sem gyújtotta meg. Ha nem féltem volna, hogy túl nagy zajt ütök vele, legszívesebben a falhoz vertem volna a fejem. Itt állok fegyvertelenül, és... Egyetlen megoldás maradt csak: a lyuk. Mármár elindultam volna, hogy fejjel elıre bevessem magam a nyílásba, de még idejében visszafogtam magam. Hátha 5 is arra számít? Hátha ott áll a lyuknál, és csak arra vár, hogy a nyakam... Úristen! Müller! Hangosan kiáltottam a nevét, aztán lebuktam a padlóra. Tenyerem alatt évszázados por és pókhálók gyúródtak galacsinokká. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy sikerüljön kimásznom a csávából, amelybe magam másztam bele. . Semmi kétségem sem volt már, hogy egyedül vagyok egy sötét szobában a Vérfarkassal! 184
185 Igyekeztem a világháborús, dzsungelharcban szerzett tapasztalataimat kamatoztatni. Olyan halkan mozogtam, akár egy ıserdei ragatiozó. Egészen addig, amíg rá nem tenyereltem egy emberi arcra. Müller! Villámgyorsan a nyakához kaptam a kezem. Éreztem, amint, lágy kulimászba mélyednek az ujjaim. Megfordult velem a világ, és kiverte a homlokom a veríték. Úristen! Hogy lehetett olyan ostoba, hogy egyedül mászott vissza a szobába, arról nem is beszélve, hogy én hogy , lehettem ilyen ostoba! Most aztán fizethetek érte! Lehuppantam a fal mellé, és megpróbáltam hózzászok1 tatni a szemem a sötétséghez. Vártam egy kicsit, de beláttam, hogy nem sokra megyek vele. Annyira sötét volt, hogy a pol| cok kontúrjain kívül nem láttam semmit. Mint a villám hasított belém a felismerés, hogy mit tervezhet. Hiszen nála van a lámpa! Megvárja, amíg hozzászokik a szemem a sötétséghez, felvillantja a fényt, és pillanatok alatt rám talál. A szemembe világít, és ezzel vége is a játék,| nak! Mielıtt még érdemi harcba bocsátkozhatnék vele, már át| is harapta a torkom. Akárcsak Müllerét. A riporterre gondoltam, és éreztem, hogy feltámad ben- nem a dac és a harag. Hohó, barátocskám! Álltam én már szemtıl szembe tigrisekkel és tajgai medvével is! Igaz, hogy többnyire fegyver volt a kezemben, de csak fegyverrel akkor sem mentem volna- semmire. Most, hogy rájöttem, mi a szándéka, megkönnyebbültem. Fıleg amikor arra is rájöttem, hogy gyızhetem le. Felemelkedtem, összegörnyedtem, és a legközelebbi polc felé lopakodtam. Bíztam benne, hogy ad még egy kis idıt. Rászán néhány percet, hogy elszoktasson a fénytıl. A bejárat mellett rejtızik, és lesi, hogy megpróbáloke elmenekülni. A Müllerrel szemközti falhoz osontam, bemértem a távolságot a polcig, és lerúgtam a cipımet. 186 Fogalmam sem volt róla, hogyan tájékozódik hangok után, de nem is volt sok kedvem kipróbálni. Visszaosontam a polchoz. Vakolatdarabok, téglatörmelék, szemétdarabok törték a talpam. Nem volt idım félrerúgni ıket. Úgy jártam rajtuk, mint a fakírok a tüzes parázson. Csak sokkal kisebb lelkesedéssel. Amikor elértem a polcot, óvatosan kinyújtottam a kezem. Szerencsére nem a Vérfarkas szájába nyúltam, hanem az üvegek közé. Amennyire csak tudtam, zaj nélkül emelgettem le, vittem a falhoz és tornyoztam fel ıket. Pontosan húsz üveget raktam a fal mellé, és éppen arra gondoltam, hogy visszamegyek még egy adagért, amikor felmordult egy hang. Mintha valóban farkas morgott volna egy ketrecben. A morgás lassan kitisztult, és már értelme is volt. - Lawrence! Nocsak. Név szerint ismer a Vérfarkas! - Lawrence! » Hallgattam a morgását, és valami nem hagyott békén. Lépésrıl lépésre végigmentem a történteken, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy bedugtam a fejem a nyíláson. Lássuk csak... Kinyújtotta a karját, a tenyerét... Hm. Emberi tenyere van. Ez lenne az, ami felkeltette a nyugtalanságomat? Miért, milyennek kellene lenni? Farkasmancsnak? Csak akkor, ha valóban elhiszem, hogy a Vérfarkas természetfeletti lény. Elfordult... a ruháját láttam. Milyen is volt? Piszkos, mint Mülleré. Valamiféle kezeslábas. Ez sem az. Elvette a lámpát, miután elkérte tılem...
Levegıbe ütöttem az öklömmel, és majdnem felkiáltottam felfedezésem feletti örömömben. Ez az! Nem támadott meg, pedig ekkor kellett volna megtámadnia! Soha jobb alkalma nem lett volna rá, hogy megforduljon és megöljön! Hiszen vakon hittem benne, hogy Müller áll a polc mellett. Csak meg kellett volna fordulnia és elharapnia a torkom! De 8 nem tettel Vajon miért? Kitöröltem a szemembe csorgó verítéket, és tovább erıl 187 tettem az agyam. Ha rájövök, hogy miért, talán a magam javara fordíthatom. Miért találta ki azt a cselt, hogy elkéri a lámpám és a sötétben kísérli meg elharapni a torkom? Aztán egyszerre csak világosság gyúlt az agyamban. Úristen! A Vérfarkas azt hiszi, hogy fegyver van nálam! Ezért nem vetette rám magát, amikor nálam volt a lámpa, mert nem tudhatta, hogy a másik kezemben nincse a revolverem. Ezek szerint nem ı, hanem Müller találta meg a stukkeromat... Ezek szerint... Legszívesebben átvágtattam volna a szobán, hogy kikutassam a szerencsétlen Müller zsebeit, de még idejében megálljt parancsoltam magamnak. Kétségtelenül elınyösebb helyzetbe kerülök, ha megkaparintom a fegyvert, de a stukker még egyáltalán nem jelenti azt, hogy én kerülök ki gyıztesen a párviadalból. Ha szemembe világít a lámpájával... Nagyot sóhajtottam, és elhatároztam, hogy ragaszkodom korábbi elképzelésemhez. Fıleg, hogy ismét felhangzott a morgása. - Lawrence! Felemeltem egy üveget,' a tenyerembe szorítottam, és feszülten vártam, hogy, történjék valami. Mintha lopakodó lépteket hallottam volna, polcok nyikorgását, pókhálók suhogását. Megfeszítettem az izmaimat, és vártam. Tudtam, hogy másodperceken belül el kell dılnie mindennek. Legfıképpen annak, hogy életben maradoke. Amikor a lámpa fénye felvillant, megkönnyebbültem. Mint gránátos a világháborúban, laza csuklómozdulattal elhajítottam az üveget. Nem mertem megkockáztatni, hogy a fejére célozzak, hiszen ha eltévesztem, dugába dıl szépen felépített tervem. Inkább a fényt vettem célba. Örömmel köszöntöttem a hangos csörömpölést és a.beköszöntı éjszakát. Felragadtam a barikádról még néhány üveget, és bombázni kezdtem velük a bejárat környékét. Hangos durranással törtek szét a falon. Egyikükmásikuk mintha puha tárgyhoz csapódott volna. A Vérfarkas felüvöltött. Csakhogy ebben az üvöltésben sokkal több volt a fájdalom, mint a diadal. Bíztam benne, hogy legalább egy üveggel sikerült fejbe találnom. Fogtam egy újabb üveget,, és arrafelé hajítottam,, ahol a föld alatti folyosóba vezetı ajtót sejtettem. A befıttesüveg hangos csattanással törött szét a feltételezett nyíláson. A Vérfarkas jól megtervezte a csapdát. Bezárta a másik ajtót, hogy ne menekülhessek a folyosón át. Oké, Vérfarkas! De te sem menekülhetsz! Amikor az utolsó üveg is szétdurrant a padlón, felugrottam és bevetettem magam a sötétségbe. Talpam alatt szilánk csikordult éles fájdalom hasított belém. Egyetlen ugrással elértem Müllert. Végighúztam a nyakán a kezem a sőrő, bırét borító massza mintha száradni kezdett volna. Oldalára fordítottam, és magamra húztam, mint egy alig használt takarót. Összerántottam a lábam, ami azért is hasznos elképzelés volt, mert elhatároztam, hogy amint lehet, lerúgom támadóm fejét. Végül felteszem trófeának az eltőnt farkasfej helyére. ı pedig jött, nem kellett biztatni, közeledett, ügyet sem vetve a padlót borító üvegszilánkokra. Jöttét furcsa suhogás elızte meg, mintha szárnyaival csapdosó madárrá változott volna.
Aggódva dugtam ki a fejem Müller feneke alól. Rájöttem, hogy nem a szárnyaival suhog, mint egy vérszomjas vámpír, hanem éles szerszámmal: karddal, késsel vagy húsvágó bárddal. A suhogás erısödött: a Vérfarkas egyre közelebb jött. Minden csapásnál mordult egyet: mélyen a torkából szakadt fel a hang, mint a valódi farkaséból. De hátha igazi farkas ıis? A bárd elzúgott a fülem mellett. Megpróbáltam még jobban magam alá húzni a lábam, de nem ment. A fejem mellett gyanúsan megreccset egy üvegszilánk. Rövid idıre elhallgatott a suhogás. Éreztem, hogy megáll, hallgatódzik, és gondolkodni próbál. 188 189 Ez volt az a pillanat, amikor cselekednem kellett. Elképzeltem, hogy gyanakodva Müller fölé hajol, megtapogatja, hogy megbizonyosodjék róla, valóban áldozata fekszike mozdulatlanul a falnál. Kezében fenyegetıen lóg a bárd: töpreng, hogy mit csináljon vele. Sújtsone le még egyszer Müller nyakára, vagy forduljon meg és próbáljon elkapni engem? Megszorítottam a tenyerembe rejtett üvegdarabot, gondolatba ráköptem - ami köztudottan szerencsét hoz , aztán elhajítottam. Az üvegcserép nekivágódott egy polcnak, majd egy üvegnek. Ha lett volna kedvem és idım, ujjonghattam volna, hiszen legszebb álmomban sem reméltem, hogy telibe találok egy befıttesüveget. Éppen ellenkezıleg, attól tartottam, hogy a farkas fel sem figyel a zajra. Erre azonban fel kellett figyelnie. Szinte láttam, amint felkapja a fejét, megmerevedik és a csörömpölés felé les. Ekkor léptem akcióba. Kinyújtottam a kezem, és belekotortam a levegıbe. Amikor egy nadrágszár, majd egy lábszár akadt a kezembe, pillanatig sem haboztam. Megragadtam, megemeltem és óriásit csavartam rajta. A farkas nagyot ordított, és a földre zuhant. Sajnos kicsit hosszabb idıbe tellett, amíg kimásztam Müller alól, mint számítottam. Mintha a riporter is ellenfelemül szegıdött volna. Lábai átkarolták az enyémet, és nem enged, tek felemelkedni. Kétségbeesetten küzdöttem, amíg végre sikerült talpra vergıdnöm. Addigra azonban a Vérfarkas is felállt. Ismét hasra vágtam magam. Éppen idejében: a bárd vagy henteskés sziszegve szelve a levegıt, elsuhant a fejem felett. Fejjel elıre bevetettem magam a sötétségbe, miközben éreztem, hogy üvegszilánkok fúródnak a talpamba. Akkorát ordított, hogy beleremegtek a polcok. A bárd talán csak milliméterekkel suhant el az arcom elıtt. Felemeltem az öklöm, hogy megeresszek egy balegyenest, amikor sikerült belelépnem egy kettétört üvegbe. A fájdalom, amely végigsuhant rajtam, elsöpörte minden óvatosságomat. Felkiáltottam, lehajoltam, és a lábamhoz kaptam. Éreztem, hogy valaki megmozdul mellettem, erıs kar kapja el a lábam, és elrántja. Hatalmas csattanással hanyatt zuhantam a padlón. Mikor észbe kaptam, már a mellemen térdelt, és a torkomat markoUszta. Olyan ügyesen szorította le a lábam, hogy bármennyire is erılködtem, nem tudtam felemelni. Minden mozdulatán látszott a gyakorlott verekedı. Rendkívül céltudatosan alkalmazta a fogásokat. Igyekezett azonnal megbénítani, hogy aztán azt csinálhasson velem, amit akar. Ahogy ilyenkor szokásos, térdét belenyomta a gyomorszájamba, és ránehezedett. Felemelkedtem, mire villámgyorsan állón vágott. Óriási ütést helyezett el a szívgödrömre, majd kissé engedett a szorításán, és ismét belenyomta a térdét a gyomorszájamba. A harmadik gyomorszájtérdelésnél úgy éreztem, hogy nincs az égvilágon semmi esélyem. Akármivel is próbálkoztam, könnyedén kivédte. Megkíséreltem átdobni a fejem felett, de egyetlen ügyes kis mozdulattal elhárította a veszélyt. Hálából kaptam egy ütést a májamra. Amikor már egészen roggyant voltam, felnevetett. Nevetése morgás volt, némi nyüszítéssel keveredve. Ha akkor valaki megkérdezte volna tılem, hogy állate vagy ember, alighanem az elıbbire szavaztam volna.
Mármár teljesen kikészültem, amikor rángatódzó kezemmel belecsaptam egy üvegszilánkba. Utolsó erımmel közvetlenül egy szívgödörre mért újabb ütés után — felkaptam az üvegcserepet, óriási erıvel feldobtam magam, és a képébe nyomtam. Nem egészen farkasüvöltés volt, ami felhangzott az évszázados éléskamrában. Éreztem, hogy megbillen rajtam, ahogy az arcához kapott. Felemeltem a lábam, és a térdemmel hátba rúgtam. Elıreesett, egyenesen bele a jobbegyenesembe. Aztán valami felszisszent a levegıben, és éreztem, hogy hővös Jogak marnak a nyakamba! Rettenetes farkasüvöltés rázkódtatta meg az üvegeket, recsegett a számtalan szilánk a földön. Valami csattant az orrom elıtt, valami sziszegve 190 191 vágta a levegıt, a farkas üvöltött, éreztem, hogy elönt a vér ujjaim ragadnak, éppúgy, mint amikor Müller nyakához nyúltam. A valami ismét felszisszent, s mintha újabb darabot mart volna ki a bırömbıl. Ekkor már én is ordítottam, fájdalmasan és elkeseredetten. Egyre hátráltam elıle, amíg csak bele nem botlottam Müller testébe. Éppen oldalra akartam vetni magam, amikor a halott" elmarkolta a lábam, és lerántott a padlóra. Erım elhagyott, kiáltani sem tudtam. Hallottam, hogy revolver dörren közvetlenül a közelemben a torkolattőz töredékmásodpercében iszonyatos látvány tárult a szemem elé. Az éléskamra közepén megtermett szörnyalak állt: minden kétséget kizáróan egy farkas. Még akkor is, ha ruhája emberi ruha, kardszerő fegyvert tartó keze pedig emberi kéz. A feje azonban farkasfej volt: sárga szemei gonosz fényben égtek, hatalmas ragadozófogai szikráztak a torkolattőz fényében, hegyes fülei égnek álltak, miközben megállás" nélkül üvöltött. Müller kísértete sem volt sokkal bizalomgerjesztıbb. Merthogy kísértet volt, az kétségtelen. Szeme fehéren villogott, nyakáról csörgött a vér, keze is iszamos volt a vértıl, egész testében remegett, mintha nem is a földön járna, hanem a pad, ló felett lebegne. Ráadásul fegyvert tartott a kezében: saját, kedvenc 38asomat. Idáig jutottam a szörnyőködésben, amikor a farkas utolsó, hörgı órdítást hallatott, aztán egyetlen, hatalmas ugrással nekivágódott az oldalfolyosóba vezetı ajtónak. Minden tagom fajt és égett, mintha tüzes kemencében aszaltak volna. Talpamban megmozdultak az üvegcserepek, torkem környékén szúró fájdalmat éreztem. A legközelebbi polcnak dıltem, és megpróbáltam harcolni az ájulás ellen. Tüzes karikák ugrándoztak a szemem elıtt, hányingert éreztem, majd egyszerre csak hideg fuvallatként hullt rám a nyugalom. • Úgy látszik életben maradtam. 192 Á kísértet átsántikált az éléskamrán, és felháborodottan felnyögött. - A kurva életbe, itt csupa üveg minden...! Ahhoz képest, hogy odaátról érkezett, nagyon is evilági volt a felháborodása. - Müller... ? - ezt én kérdeztem meglehetısen megszeppent hangon. - Mi van? - Maga az? • - Nem tudom. Majd késıbb meggyızıdöm róla. Hol van? Behúzódtam a polc mögé, és eszem ágában sem volt elárulni neki. - Tényleg maga az? Él? - Mondom már, hogy fogalmam sincs róla - dühöngött. Még mindig itt vagyunk ebben az elátkozott kamrában? Hol a farkas? - Alighanem lelépett. Belelıttem?
- Nem tudom. Mi történt magával? - Mit tudom én! Bebújtam a lyukon, többié nem emlékszem. - Hogy szerezte meg a fegyveremet? - Hogyan is? Ja, a lyukban találtam. Éppen szólni akartam magának, amikor kilépett a polcok közül valaki vágy valami, és... A jó szentségit neki, megharapott a rohadt! Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy Müller az, mégpedig az élı Müller. Odatapogatóztam hozzá. Messzirıl figyelmeztettem, hogy jövök, nehogy elkeseredésében belém eresszen egyet. ..- Eltőnt a lámpám - dühöngött szitkozódva. - Magával mi történt? Találkozott vele? Látta? Én csak egy árnyékot láttam, amint felém suhant. Képzelje... Ekkor értem egészen mellé. Megragadtam a karját, és megtapogattam. Élınek tőnt. - Lepjünk le innen! - biztatott, és nagyot nyögött. - A jó anyját, beletenyereltem egy üvegdarabba! Az a marha farkas ripityára törte a legjobb lekvárokat... Uramisten! 193 Élvettem tıle a revolverem, és a markomba szorítottam. - Tud jönni? - Miért ne tudnék? Csak a fejem... Na igen. Az én fejem is óriásira nıtt, s mintha nem is az enyém lett volna. Mintha egy teljesen idegen vízfejet hordoztam volna vérzı nyakamon. - Látta, merre tőnt el? - Ott ugrott ki a bejárati ajtón... - Tud jönni? - Tudok hát... a fenébe, hol van a lámpám? Átrohantam az ajtón, ha nevetséges vánszorgásomat bárki is hajlandó lett volna rohanásnak minısíteni. Botladozva futottam elıre, és ha valaki megkérdezte volna tılem, mit akarok, aligha tudtam volna értelmes választ adni a kérdésére. Nevetséges lett volna, ha azt mondom, hogy a Vérfarkast akarom elkapni.. Inkább egy kórház felé kellett volna igyekeznem. A hangokat egyáltalán meg sem hallottam, pedig kiáltoztak, amikor befutottam a lámpák fénykörébe. Hogy Müller mit csinált, nem tudom, mert amikor legközelebb a szemem elé került, félájultan lógott Hernandez vállán. Néhány perc tökéletesen kiesett az emlékezetembıl. Amikor magamhoz tértem, a konyhai bejáró mellett ültem a földön, s Frau Zöllner egy pohárból édesnek tőnı italt próbált a fogaim közé csepegtetni. Felemeltem a szemem, és megállapítottam, hogy egészen takaros kis társaság győlt össze a fogadásomra. Hernandez és Sabu, Dodd és Miss Murphy kezüketlábukat törték, hogy a segítségemre siessenek. Elmosolyodtam, mert rettentıen meghatott a gondoskodásuk. Aztán arra gondoltam, hogy fütyülök rájuk, és azt csinálok, amit akarok. • Elájultam. 25 Amikor felébredtem, madarak daloltak az ablakom alatt, a nyitva hagyott ablakszárnyak között fénycsíkok hullottak a szınyegre. A mennyezetre bámultam, és megpróbáltam kitalálni, hol vagyok. Burmában, Indiában, Mandzsúriában? Felemeltem a kezem: égı fájdalom nyilallt belém. Ettıl persze még akárhol lehettem volna, de valarríi azt súgta, hogy rosszul találgatok. Megmozdítottam a fejem, s bár pokolian beleszúrt valami a nyakamba, tovább kísérleteztem. Egészen addig, amíg rám nem rivallt valaki. - Maradjon veszteg! Megdermedtem, és úgy döntöttem, hogy engedelmeskedem. Legalábbis addig amíg meg nem gyızıdöm róla, mennyire komoly a fenyegetése.
Ragyogóan szıke, kék szemő lány ült az ágyam mellett, könyvvel a kezében. Egészen biztos, hogy ismertem valahonnan, bár nemigen akart az eszembe jutni, honnan. Üdvözölni akartam, de csak a tizedik próbálkozásra sikerült hangot kipréselni a torkomból. Hello! Ismerıs dörmögés válaszolt a nyöszörgésemre. - Na végre! Már azt hittem, feldobja a talpát. Addigaddig próbálkoztam, amíg az új hang gazdája felé fordítottam a fejem. İ is ismerıs volt, de ıt sem tudtam hová tenni. Öt percnek kellett eltelnie, míg visszaemlékeztem mindenre. Miss Murphy az ágyam szélén ült, és mosolygott, de a szeme komoly volt, nagyon is komoly. - Jobban érzi magát? ' - Ragyogóan. Akár fel is kelhetek. '. - Majd ha Dörííiger doki megengedi. Állítólag nincs törése. Csak átkozottul kiborult... İszintén szólva nem is csodálom... Felkönyököltem, és meghökkenve vettem észre, hogy Mül 195 ler mögött még egy ágy áll, s az ágyban egy füle búbjáig bepólyált alak fekszik. Miss Murphy követte a tekintetemet, aztán megsimogatta az arcom. - Nyugodjék meg... ı is él. Kicsoda? - Maurer. Willy Maurer. - Vele mi történt? - Segíteni akart magán, és beleszaladt a farkasba. Alaposan ellátta a baját. Nyakamhoz kaptam, és hangosan felnevettem. Miss Murphy megütıdve nézett rám, aztánı is elmosolyodott. Rövid ideig tartott csak a mosolya, majd minden átmenet nélkül harag csillant a tekintetében. - Szégyellje magát! Van kedve nevetgélni, amikor csak hajszálon függött az élete. Ma már tudom, hogy egészen kivoltak az idegeim, ezért jött rám a görcsös röhögés. Amikor megtapintottam a nyakam, és rájöttem, hogy fehér kötés húzódik rajta, egyszerően nem tudtam nem röhögni. Müllér nyakán is ugyanilyen kötés látszott, és Willy Maurerén is. Mintha egy frissen alapított szekta tagjai lettünk volna, akik megfogadták, hogy csak nyakukra tekert fehér kötéssel hajlandók ágyba feküdni. A hangos nevetésre JVIaurer kinyitotta a szemét, és csodálkozva nézett körül. Hozzám hasonlóan ı is megpróbált felemelkedni, de fájdalmasan felszisszent, és visszaesett. - Jaj! Uramisten! Müllér leszállt az ágyáról, és odabicegett hozzá. - Grüss Gott! Hogy van? - Istenem, hol a farkas? - Lelécelt. De eló'bb még alaposan helybenhagyta magát. Akárcsak bennünket. • Felültem a párnám tetejére, hogy szoktassam magam a magaslati levegıhöz, aztán szép nyugodtan elmeséltem mindazt, ami velem történt. Elmerültem Miss Murphy zöld szemének nyugodt hullámzásában, és csak beszéltem, beszéltem... 196 Amikor elhallgattam, Maurer szó nélkül visszazuhant a párnájára, Müllér nagyot nyögött, és odabicegett a falikúthoz, hogy töltsön magának egy pohár vizet. Miss Murphy segítıkészen felugrott, de Müllér visszaparancsolta. - Kösz, majd én. így gyógyulok. Szóval utánam mászott? Akkor én már aligha voltam magamnál. Meg akartam nézni azt az átkozott trófeát. Megtalálták? - Meg - mondta Maurer síri hangon. - Én. Hol?
- A járatban. Ekkor kapott el a rohadt. Belebotlottam és elestem. Mire feleszméltem, rajtam ült, és el akarta harapni a torkomat. Csak tudnám, hogy ez a gennyes féreg honnan ismeri a legjobb fogásokat? - Micsodákat? - csodálkozott Müllér. - Úgy bunyózik, mint egy tengerészgyalogos. Egyszerre csak világosság győlt a fejemben. Hát persze! Hogy is nem jöttem rá elıbb! A bırnyakúak, az amerikai tengerészgyalogosok kedvenc trükkjei közé tartozik a szívgödörre mért erıs ütések sorozata. Miss Murphy biztatóan mosolygott az arcomba visszamosolyogtam, pedig egészen máshol járt az eszem. Semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy a Vérfarkas tengerészgyalogos kiképzést kapott, mégpedig az Egyesült Államokban. Vagy amerikai volt a kiképzıje. - Miss Murphy! A zöld szemő csoda felrázta Müllér párnáját, aztán odaült mellém. - Nos? - Hogy van a fınöke? - Elég pocsékul. Kissé megviselték az események. Bár nem az a fajta, aki könnyen kiborul. Maga is tapasztalhatta. - Csodáltam is a lelkierejét... Hm. Bizonyára van gyakorlata nehézségek elviselésében. Csodálkozva nézett rám, hogy mi az ördögért érdeklıdöm a sörkirály iránt. - Mr. Dodd nem ijed meg az árnyékától. Nem látszik rajta, de kemény fiú. 197 Müller felnevetett, és tréfásan megfenyegette. - Ejnye, Miss Murphy. A végén még kiderül, hogy re- , ménytelenül szerelmes a fınökébe! Viccnek szánta, de nem úgy sült el. Miss Murphy arcán vörös hullám futott át, és jéghidegen csengett a hangja. - Egyáltalán nem, Mr. Müller. Nem vagyok az a fajta, aki rászáll a fınökére. És Mr. Dodd sem az a típus, aki kedveli az ilyesfajta románcokat. Ha ismerné" a feleségét, fel sem tételezné. Miss Murphy felvett egy hımérıt a Müller ágya ,melletti asztalkáról, és a riporter szájába nyomta. - El ne harapja, ha szabad kérnem! Na igen. Mrs. Dodd nem akármilyen asszony. Tudják, hogy tengerészgyalogos volt? Willy Maurer eltátotta a száját, és köhögni kezdett, mint akinek a torkára ment a levegı. Egy... izé... nı? Murphy arcán ismét végigfutott a vörös hullám. Ezúttal azonban nem annyira a méregtıl, mint inkább a jogosnak vélt felháborodástól. - Tipikusan svájci szemlélet, Mr. Maurer. Ha jól tudom, önöknél a nıknek még választójoguk sincs. Jellemzı! - Éppen most dolgozik a parlament az új törvényen mondta Maurer megszeppenve. - Ami engem illet, a teljes egyenjogúság híve vagyok. De amit mondott, mégis meglep. Hogy lehet egy nı tengerészgyalogos? - Katona volt. Mr. Dóddal együtt részt vett nem egy kemény kalandban. A férje fiatal korában a CIA embere volt. Ez csak itt, maguknál, Európában szégyellni való. Nálunk, az Államokban minden valamirevaló amerikai kapcsolatban állvagy a CIAvel, vagy az FBIjal. Mégsem dıl össze a világ! Nem tudtam méltányolni amerikai öntudatát. S nemcsak azért, mert nem kedvelem különösképpen a fent említett szervezeteket, hanem azért sem, mert ezek a kapcsolatok csak tovább bonyolították az ügyet. Maurer feszülten figyelt, és alighanem éppen arra gondolt, amire én.
- Hernandezrıl mit tud? - Mit tudnék? - mondta kelletlenül. - Kávéültetvényes és... Mr. Dodd kíméletlen ellenfele. - Hogy lehet az ellenfele egy... kávéültetvényes, aki ráadásul brazil, egy sörkirálynak, aki történetesen amerikai? Szelíden nézett a szemembe, mint a hülyék iskolájában a tanító néni a debilis portásnak. - Mi a maga foglalkozása? - Entomológus. Kissé meghökkent, mert nyilván mást képzelt rólam. Az... mi? - Rovartudós. - Rovarokat kergetett Keleten? - Is. De a keleti kultúrák is érdekelnek. Miért kérdi? - Gondolom nem valami tájékozott üzleti ügyekben. Mert ha az lenne, nem kérdezne ilyen ostobaságot. Hernandez minden erejével azon van, hogy kiszorítsa Mr. Doddot a brazil piacról. - Jó, jó, de miért? Felnevetett, kellemesen csengı nevetéssel. Jóval többet ért, mint egész ostoba beszélgetésünk. - Pénzért, kedves Mr. Lawrence. Az üzleti világbán minden a pénz körül forog. Ha Hernandez terve sikerül, Mr. Dodd sok milliót veszít, és egy óriási piacot. Van fogalma róla, mekkora piac Brazília? - İszintén szólva... - Ne is próbálja elképzelni! Úgysem tudja. Pedig... Hernandez és Mr. Dodd valaha jó barátok voltak. Hogyan!? - Nem tudom... el szabade mondanom, de remélem, nem élnek vissza vele, hogy mindent bedobok, csak hogy visszatereljem magukat az egészség útjára. Pletykálkodásomat vegyék missziónak. Nos, Hernandez és Dodd együtt szálltak partra egyszer Kubában. Maurer felkapta a kezét, és önkéntelenül is a nyakára csúsztatta. 198 199 Miss Murphy, aki csak unatkozó érdeklıdést sejtett kérdéseim mögött, tovább beszélt. - Azt hiszem, egyfitt estek át azon a kiképzésen, amelynek az volt a végsı célja, hogy megszabadítsák Kubát Castrótól. Amerika földjét pedig a kommunizmustól. Mr. Doddot elkapták a kubaiak, Hernandez megúszta. Akkor szakadt meg a barátságuk. Ezt Mr. Doddtól hallottam egyszer... Mr. Dodd azzal vádolta Hernandezt, hogy cserbenhagyta. - Hogy az ördögbe? - Hát... ıszintén szólva nem tudom. Nehéz eligazodni a férfiak háborús történetein. Mr. Dodd szerint Hernandeznek egy csónakbari kellett volna várakoznia a part közelében. Hernandez megijedt a kubaiak géppuskatüzétıl, és cserbenhagyta a társait. Amikor Mr. Dodd visszavonult volna, már nem volt ott a csónak, és... fogságba esett. Öt évig ült Castro börtönében. Azóta, ha csak teheti, kerüli Hernan, dezt, és... csak akkor vált szót vele, ha feltétlenül szükséges - Hm. Furcsa ember ez a Hernandez. És... alighanem megmaradt a nosztalgiája a régi élete f után. Hallottam, hogy a fia is követte a példáját. - Kicsoda? Sabu? - Maga nem olvasta? - Mit kellett volna olvasnom, az isten szerelmére? - Pedig még a fényképe is benne volt az újságokban. Csinc kölyök... '- Foglalt - mondtam. - Itt a barátnıje. - Tudom - sóhajtotta tettetett sajnálkozással. - Már min| dent kinyomoztam.
- Sabu is CIAember? ~ - Sabu? Nem hiszem. Csak feltalált egy új sportágat. Van valami neve is, de nem tudtam megjegyezni. Félig félig amerikai mindenesetre jó hosszú. Küzdısport? - Olyasmi. Az a lényege, hogyan lehet minél gyorsabban,! minél biztosabban, és lehetıleg minél kevesebb energiaval'í agyonverni valakit. Nagyon lényeges dolog ez energiaszegény világunkban, nem? - De - mondtam, és hátrahanyatlottam a párnámon. Pokolian fontos. - Aztán megfeledkeztem róla, hogy hol vagyok, és a takaróra ütöttem. - Azért is rá fogok jönni! Miss Murphy nagyot nyelt, és rémülten igazgatni kezdte a lepedım szélét. Mire? - Arra, hogy ki a Vérfarkas! 26 Délután bejött Dörfliger doki, és megvizsgált. Nemcsak a talpamra volt kíváncsi, hanem a nyakamra is. Óvatosan lehántotta róla a kötést. Bármennyire is könnyen járt a keze, úgy éreztem, mintha parázzsal égetnék az ádámcsutkám környékét. Mögötte Waldvogel és SiegmüUer lopakodott be a szobába. Csapzottak voltak, borostásak, Siegmüllernek elegáns, kék karikák sötétlettek a szeme alatt. Olyan illedelmesen csüccsentek le Müller ágyára, mintha azért hívattam volna ıket, hogy láttamozzák a végrendeletemet. Ekkor már egyedül feküdtem Müller és Maurer visszakerült a saját szobájába. Dörfliger megnyomkodta a talpam, kiszedett belıle néhány kósza szilánkot, s nem törıdve vele, hogy hentesnek, gyilkosnak és hóhérnak neveztem, lemosta ıket a falikútnál, és a mellettem lévı asztalkára dobta. - Tegye el ıket emlékbe. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy százéves üvegszilánk ment a talpába. - Kösz, doki — vigyorogtam savanyúan. - Én sem ragaszkodtam volna hozzá. Van valami újság? Dörfliger Waldvogelra nézett, aki alig észrevehetıen bólintott. - Több is - mondta a doki. - Még egyszer megvizsgáltam a halottakat. Nem törıdve lüktetı fejemmel, égı torkommal, össze 200 201 1 vissza szurkait talpammal, leugrottam az ágyról, és bicegve megpróbáltam néhány lépést tenni. És? - A tanítót, Renfert, nem a Vérfarkas ölte meg. - Vagy legalábbis nem úgy, ahogy a többieket - helyesbített Waldvogel. - így is lehet mondani - dörmögte a doktor. - A tanító torkán a seb egészen világosan egy agancsvágó késtıl származik. A patikus, különben igen kiváló szakember, kimutatta a sebbelsejébıla rozsdát. Valamilyen oxid. - Eszerint más is ölt, nemcsak a Vérfarkas! - És ha nem? - mordult fel Waldvogel. - Hátha csak képpen nyírta ki? Nem ugyanúgy, mint a többieket. - És Jeremyt? - kérdeztem. - Azt ı. Persze maga még nem is látta a holttestet. - Hogyan történt? - Azt csak Jeremy tudná megmondani. Alighanem sikerült meglepnie. - Egyáltalán, hogyan került Jeremy a folyosóra? És mién nem jelentkezett, amikor Mr. Dodd hívta - Mert akkor már halott volt. A doki szerint kora esi ölte meg. Feltehetıen a saját szobájában. - Jeremyében?
- A nyomok arra utalnak. - Vérnyomok? Megvakarta a fejét, és zavartan nézett rám. - Éppen az a baj, hogy nem. Jeremy szobájában ninc nagy zőr. Vannak bizonyos nyomok... Például? Rettentıen bosszantott, hogy úgy kell kihúznom belıle minden szót, de megértettem a, lelkiállapotát. Két napja nyomoz egy fantom után, amelyrıl még azt sem tudjuk, hogy létezike egyáltalán,. Bár ami a halottakat illeti, nem maguktól költöztek át a másvilágra. - Jeremy az este valakivel ivott. Két poharat találtunk az asztalán, és... gint. 202 - Ujjlenyomat? - Amennyire meg tudom ítélni, csak az övé. Már telefonáltam á fiúkért. Alighanem kesztyőben volt a másik. - Hm. Meleg szobában? - Furcsa, mi? És az még furcsább, hogy Jeremy, az amerikai gorilla békésen iszogatott vele. Aztán? - Úgy képzelem a dolgot, hogy a másik egy óvatlan pillanatban leütötte. - Ügy érti, hogy végzett vele? Agyonütötte? - Jeremy csak éjszaka halt meg a folyosón. Úgy gondolom, hogy ártalmatlanná tette Jeremyt, s ı ezért nem válaszolt Mr. Dodd hívására. Magához vette a gorilla kulcsát, aztán éjszaka, amikor maguk valamennyien hallották az ordítását, kivonszolta a folyosóra, és megölte. "' - Ahogy a többieket? . Szomorúan bólintott. - Elvágta az ütıerét, vagy elharapta. Jeremy elvérzett. De miért? - A többieket miért? - De miért éppen Jeremyt? Felvonta a vállát, és érdeklıdve figyelte, ahogy a lábamat magasra emelve pihentetem a talpam. - Hát... ki tudja. Talán leszámolnivalója volt a gorillával. Engem elsısorban az érdekel, hogy ki lehetett az, akit Jeremy beengedt tt magához, sıt itallal is megkínált. - És aki elég dörzsölt fickó ahhoz, hogy ártalmatlanná tegye az óriást. Ráereszkedtem a talpamra. Jólesı mazochizmussal tapasztaltam, hogy lassacskán újra megtanulok járni. - Van néhány jelöltem - mondtam. Siegmüller felkapta a fejét. - Például? - Menjünk sorjában! Az elsı Mr. Dodd. A rendır elnevette magát. Megcsóválta a fejét, és elisme^ rıen szemlélte botladozásomat. - Kemény legény maga, Mr. Lawrence. Ha velem törté 203 nik, ami magával az éjszaka, még mindig a seggemen át kapnám a reggelit. Látszik, hogy nem tejcsokoládéból öntötték. - Kösz, Herr Siegmüller - mondtam hálásan. - Bármenynyire is hihetetlennek tőnik, meg kell vizsgálnunk azt a lehetıséget, hogy Mr. Dodd nyírta ki Jeremyt. - Jó ég, de miért? Néhány szóval elmondtam, amit Miss Murphytól hallottam. Szájtátva hallgatták, fıleg Siegmüller. Amikor befejeztem, becsukta a száját, és egy nagy, kék kockás zsebkendıvel megtörölgette a homlokát. - Hát én már semmin sem tudok kiigazodni! Méghogy Mr. Dodd! Mi a fenét akart a kubaiaktól?
Kissé körülményes lett volna elmagyaráznom a Kubával kapcsolatos amerikai közhangulatot, és nem is lett volna sok értelme. Aligha vitt volna közelebb bennünket annak a kérdésnek a megoldásához, hogy ki ölte meg a gorillát. Waldvogel megigazgatta á szemüvegét, felhúzta koszos nadrágja szárát, mintha attól tartott volna, hogy kitérdesedik attól, amit hall. - Rendben van - mondta habozva. - Mr. Dodd hajdani tengerészgyalogos... megöli a saját testırét. Hm. Nem tudom felfogni, hogy miért tenné. Nem lenne egyszerőbb ráparancsolni, hogy húzza haza a csíkot, és várja meg Los Angelesben? - Gyanút keltene, hogy megszabadult a gorillájától. Önnek nem tőnne fel? Feltőnne. Azonkívül... Jeremy nemcsak Mr. Doddot ırizte, hanem a feleségét is. Na és?,, - Tegyük fel, hogy Mr. Dodd meg akarja ölni a feleségét. İrültség! - Javaslom, játsszunk el egy kicsit a gondolattal. Mondjuk, én leszek Mr. Dodd. Feltett szándékom, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulok a nımtıl. Eljövök vele Frau Zöllner hívogató kis menedékházába, és kidolgozok egy sikerrel kecsegtetı, szimpatikus kis tervet. Mivel tengerészgyalogos 204 voltam, és megszoktam a gyilkolást, annyit ér számomra az emberélet, mint a gyufaszál. Felteszem magamnak a kérdést hogyan tudnám úgy megölni a győlölt asszonyt, hogy senki se jöjjön rá, én tettem. Nos, hogyan? Annyira össze kell kuszálnom a szálakat, hogy még a világ legzseniálisabb zsaruja se jöhessen rá az indítékra. Még a híres Waldvogel se! Megrándult az arca, de nem tett megjegyzést. - Ezek után tömegmérető gyilkolászásba kezdek. Válogatás nélkül megölök mindenkit, abban a reményben, a zsaruk minden idejüket arra fecsérelik, hogy összefüggést találjanak az egyes gyilkosságok között. Megölök egy kutyát, egy bolondot satöbbi. A rendırség pedig dühödten keresi azt az összefüggést, ami nem is létezik. - Hm. Folytassa! - Kitalálok még valami mást is a játékhoz. A Vérfarkas figuráját. Hiszen sok éven át sőrőn megfordultam Frau Zöllner fogadójában, a falusi kocsmában, ahol gyakran beszéltek az emberek a Vérfarkas legendájáról. Úgy döntök, hogy életre keltem a legendát. Eddig hihetı? - Folytassa! - Természetesen magam is részt veszek a Vérfarkas elfogására irányuló erıfeszítésekben. Méghozzá nagyon is hitelt érdemlıen. S mi a célom mindezzel? - Hogy amikor megtalálják a feleségét holtan, azt higgyék, a Vérfarkas követte el a gyilkosságot - mondta Siegmüller. - Úgy van. Csakhogy Jeremy mindenütt ott van, ahol könnyedén ki tudnám nyírni életem megunt vagy rneggyőlölt párját. Megölhetném sízés vagy kirándulás közben, de Jeremy ott van, séta közben vagy akárhol a szabadban, de Jeremy ott van. Megtehetném ugyan, hogy eltávolítóm valami ^ ürüggyel, és közben megölöm az asszonyt, csakhogy... - Én rájönnék! - húzta ki magát büszkén Siegmüíler. - Ha Jeremy életben marad... koronatanúvá válhat. - No és Dieter? Hogy jön ı a sorba? - Talán felismerte, hogy kicsoda. Waldvogel szemét összehúzva hallgatott, aztán megcsóválta a fejét. 205 - Valahol lyukas az elmélete, Lawrence.
Nem hittem volna, hogy ennyire okos. Naná hogy lyukas volt, mégpedig alaposan. Annyira,,hogy az elsı magasabbra csapó hullám el is süllyesztette. A tisztesség kedvéért azért ellenkeztem. - Hol lyukas? - Ha jól emlékszem, amikor maguk a kapcsolószekrény felé igyekeztek és találkoztak Mr. Dodddal... a farkas röviddel azelıtt ordított, méghozzá többször is, idefenn, a folyosón. Ha Mr. Dodd lett volna a farkas... Igen, pontosan ez volt a lyuk, amire gondoltam. Persze az igazsághoz tartozik, hogy lehetett volna védeni az elméletemet. Például azzal, hogy Dodd ismerte a kandalló és az elfalazott szoba titkát, és úgy került elénk. Csakhogy volt valami, amit Waldvogel sem tudhatott. A lábnyomok a porban! S azok a lábnyomok, amelyeket felfedeztem a járatban, nem Dodd lábnyomai voltak. - És... ha Mr. Dodd és Jeremy egy követ fújtak? - Ezt hogy érti? .- Mondjuk, Jeremy üvöltött, Dodd pedig gyilkolt. Ez egy második lehetıség. - Atyaisten! - tapogatta Siegmüller a halántékát. - Szétmegy a fejem... Waldvogelé azonban nem ment szét. Oldalra hajtotta, és úgy pislogott, mint egy gondolataiba mélyedt papagáj. Összefoglalva az elmondottakat, ön azt sugalmazza, kedves Herr Lawrence, hogy Mr. Dodd akár egyedül, akár néhai gorillája társaságában, a felesége életére tört. Eszerint az ügy még nincs befejezve. - Eszerint nincs. . - Hogyhogy nincs? - kapta el a kezét a halántékáról Siegmüller. - Mi az, hogy nincs? Vagy elfogadjuk Mr. Lawrence elméletét, és lekapcsoljuk Doddot, vagy... - Vagy? - Az ördög tudja! Tisztára megkevertek! - Következésképpen - folytatta Waldvogel - Mr. Dodd a közeli idıben meg fogja ölni a feleségét. - Úgy van. - És mi nem tudjuk megakadályozni. - Nemigen. - Dehogynem! - mondta vérszomjas mosollyal Siegmüller. - Bemegyek hozzá, és kipofozom belıle az igazságot! - Akkor, kedves Herr Siegmüller, ne lepıdjék meg, ha holnap egy trágyásszekér bakján találja magát. Ne feledje, nincs semmiféle bizonyítékunk Dodd ellen! Siegmüller kifújta a levegıt, és visszazöttyent a helyére! Megvákarta az állat, kidüllesztette tekintélyes mérető pocakját. - Tudják - mondta ábrándosán, két hüvelykujját nadrágtartója alá bökve , néha arra gondolok, hogy nem is olyan rossz dolog fıfoglalkozásban egy trágyásszekér bakján ülni... A réten ciripelnek a tücskök, az égen szól a pacsirta... - A trágya pedig büdös - bólintott Waldvogel. . Tehát? Dodd megöli a feleségét a mi asszisztálásunk mellett. Igaz? - Csak akkor, ha ı a Vérfarkas. - Úristen! Ki lehetne még? - dünnyögte Siegmüller. - Mert a dolog fordítva is megtörténhet - mondtam könynyedén. - Tegyük fel, hogy... nem Mr. Dodd ölte meg Jeremyt. - Hanem ki? - Kapaszkodjon meg, Siegmüller! - Mondja csak! Fogom a nadrágtartóm! - Mrs. Dodd. Meg sem lepıdik?
- Én már semmin sem lepıdöm meg. Különben azt vártam, hogy azt mondja, én vagyok a tettes. Kösz, hogy megszabadított a bőntudattól! Eleresztette kifeszített nadrágtartóját: a gumiszálak élesen csattantak a pocakján. Nem tudtam kihagyni, hogy Murphyhez hasonlóan ne szúrjak egyet rajtuk. - Bár tudom, hogy önök itt, Svájcban, nem hívei á nıi egyenjogúságnak, mégis azt hiszem, hogy Mrs. Dodd képes lenne elbánni mindazokkal... akikkel elbánt valaki. - Ez esetben Mrs. Dodd lenne a Vérfarkas! - kérdezte Sieg 206 207 müller tompán. - Egyáltalán, honnan a fenébıl tudná, hogy létezik a Vérfarkas legendája? - Mondjuk a férjétıl. Egy csendes, esıs, San Franciscóii délutánon, amikor a kandalló tüzének lobogása régirégi skóciai ıszt idéz, szóba kerül a Vérfarkas története. Mrs. Dodd szívébe zárja férje szavait, s amikor eljön az alkalom, visszaemlékszik rájuk. Mit szólnak hozzá? • - Art, hogy ideje lenne mindhármunknak bevonulni egy alapos ideggyógyászati kivizsgálásra. - Herr Waldvogel? - Gondolkodom. Eszerint Mrs. Dodd megölte az áldozatokat, és most a férje kinyiffantására készül. így van? - így valahogy. No persze... csak abban az esetben, ha... SiegjMÜller ökölbe szorította a kezét. - Ha? - Ha a Vérfarkas nem Hernandezre vadászik. A kövér zsaru ismét tenyere közé szorította a fejét. . Nem! Elmondtam nekik a balul sikerült kubai partraszállás történetét. Hogy Hernandez megpucolt, otthagyván jó barátját, Doddot a pácban. És hogy azóta ellenségekként kerülgetik egymást. - Halálos ellenségekként? - töprengett Waldvogel. Tegyük fel, hogy Dodd soha nem tudott megbocsátani a barátjának, amiért otthagyta a pácban, és meg sem kísérelte^ kimenteni Castro börtönébıl. Évekig dédelgette magában! a bosszú tervét, és most, akár szándékosan, akár véletlenül, összefutottak. . - Ha jól értem a dolgot - nyögte Siegmüller , ha ezt a feltételezést fogadjuk el... rövidesen Hernandeznek is elharapják a torkát. - Hacsak nem maga Hernandez a hunyó! Waldvogel felnevetett, Siegmüller meg csak nézett rám hitetlenül. - Hernandez? De hiszen ı hagyta ott Doddot, nem fordítva. - Hát éppen ez az! Tegyük fel... - Elegem volt már ebbıl a rengeteg tegyük íel"bıl! Waldvogel megnyugtatóan Siegmüller térdére vert. - Sajnos, ez a rendıri munka, kedves barátom. Van valami ötlete, hogy miért játszana Hernandez Vérfarkast? Természetesen. Gondoljon vissza a kubai kalandra! Dodd több évet ült, és feltételezéseink szerint soha nem bocsátotta meg Hernandeznek az árulást. Esetleg meg is fenyegette, hogy amint lehet, törleszt neki. Valaha Hernandez is zsoldos volt aligha vannak gátlásai. Tudja, hogy az nevet utoljára, aki elıször üt. Nos, hogy tetszik az ötletem? - Ragyogó. Van még gyanúsítottja? >Úgy tettem, mintha töprengenék. Mintha nem akarnám kibökni, amit gondolok. Waldvogel nem sürgetett, de Siegmüller annyira belejött a játékba, hogy erélyesen rám dörrent. - Na, ki vele! Kit nem gyanúsítottunk meg? - Például, Sabut.
- Az meg ki a fene? - Hernandez fia. - Az a kis ficsúr? Na ne vicceljen! Eddig mindent elhittem, még Mrs. Doddot is, bár isten látja a lelkemet, kíváncsi lennék rá, hogy egy ilyen tengerészgyalogos csaj a pofámra tudnae mászni, de mindegy. Azt azonban ne akarja bemesélni nekem, hogy az a kis hapsi, azzal a lenyalt hajával, álmos szemével, kárt tudna tenni például a gorillában! Elmondtam, amit Miss Murphytıl hallottam. Hogy Sabu az apostola és legyızhetetlen bajnoka valami izének, ami arra irányul, hogy hamburgert csináljunk vele embertársainkból. - Maga ezt komolyan el is hiszi? - Ide figyeljen, Herr Siegmüller! Soksok évet töltöttem a TávolKeleten, és megtanultam, hogy semmit sem jelent a kinézet. Tudja, hogy néz ki egy hindu fakír vagy egy buddhista szerzetes? - Van némi elképzelésem •- dörmögte. - Csak akkor lenne, ha közelrıl látná ıket, és erezné a szagukat is! 208 209 Arra speciel nem vagyok kíváncsi! Arra viszont igen, | hogy miért ölne a ficsúr? Kit akarna kinyírni végül is, mi? - Mondjuk az apját. Azért, mert meg óhajtja akadályozni "a házasságát. Befejezte? Mit? - A gyanúsítottak listáját. Fájdalommal teli szívvel közlöm, hogy a ficsúr menyasszonyát és Joan Hernandezt kifelejtette. - Nem tesz semmit. Azért rájuk is gondolok. Csak érzékeltetni akartam, hogy mennyire bonyolult a helyzet. A Vér- farkas itt van közöttünk. És röhög a markába - mondta szomorúan Waldvogel.3 Bármennyire is nem szeretem dramatizálni a dolgokat, Jj akaratlanul is megráztam a fejem. - Aligha. - Hát akkor mit csinál? Baljóslatúbban csengett a hangom, mint szerettem volna. | - Hogy mit? Alighanem a sebeit nyalogatja, és készülıdik a végsı leszámolásra! 27 Hosszú csend hullott ránk mindhárman a gondolataink- ba mélyedtünk. Lehet, hogy nem is volt olyan hosszú a hallgatásunk, csak annak éreztük. Waldvogel végül is megköszörülte a torkát, és megropog- ', tattá a derekát. - Ezzel megvolnánk. Van néhány gyanúsítottunk és hulla- jelöltünk. Az a legcifrább az egészben, hogy a két kategória •lényegében ugyanazokból áll. Éppen csak ki kell találnunk, ki a gyilkos, és kik lesznek a hullák. Mit tudunk például a i farkasunkról? Ki látta egyáltalán ezt a dögöt? - Elıször Joan Hernandez a fák alatt. Csakhogy az aligha a Vérfarkas volt. 210 Elmondtam nekik, amit Miss Murphytıl hallottam. Beszéltem a fekete kutyáról és a mellette lopakodó Vérfarkasról", aki alighanem a szerencsétlen Nudli volt. - Ez kétségkívül megmagyarázná a dolgokat . morogta a felügyelı. - Ki látta még? - Miss Murphy és Frau Zöllner. - Milyennek látták? ^ - Hm. Nehéz megmondani. Mindegyikük az ablakon át pillantotta meg, méghozzá úgy, hogy köztük és a farkas között egy függöny húzódott. Késıbb nekiugrott ugyan Frau Zöllnernek, de háziasszonyunk akkor már inkább halott volt, mint eleven. - Lehet, hogy tévednek? - Mind a ketten?
- Mi a fenét keresett a farkas Frau Zöllner erkélyén? - Hogyhogy mit? Frau Zöllnert. - De nem ölte meg... ' Ezzel a megjegyzéssel el is érkeztünk beszélgetésünk egyik legizgalmasabb pontjához. Éppen nyitottam volna a számat, hogy elmondjam bölcsességeimet, amikor kopogtak az ajtón, és bekacsázott a szobába Dörfliger doki. - Hol tartanak, uraim? - Ott, hogy Frau Zöllnert nem ölte meg a Vérfarkas. - Hm. Eddig még Valóban nem. Éppen az elıbb találkoztam vele. Nem mondhatnám, hogy ragyogó hangulatban van, de minden kétséget kizáróan él. - Az a kérdés: miért nem ölte meg? - Nyilván, mert... nem tudta. - Tudta volna, ha akarja. - Maga szerint nem is akarta? - İszintén szólva ilyesmire gondolok. - De hát miért? - Éppen erre kellene választ keresnünk. Mert alkalma lett volna rá, nem vitás. Fraü Zöllner kinyitotta az erkélyajtót, ı pedig szembeugrott vele. Aztán Frau Zöllner elájult, a farkas viszont felszívódott. Éppen csak megsértette a nyakát. - Zavaros - mondta a doki. - Biz isten, zavaros. 211 I - Nem is annyira - töprengtem. - Képzeljék csak el, hogy a farkasnak semmi baja Frau Zöllnerrel. Attól még megölhette volna. Nudlival például mi baja volt? - Akkor mondjuk inkább azt, hogy szereti. A bolond közömbös volt számára. A képlet tehát úgy szól, hogy mindenkit hajlandó megölni, akihez nem főzi a hála vagy a szeretet érzése. Waldwogel arca megmerevedett. - Mit mondott? Megismételtem. A hála... hm... - ízlelgette a szót, mintha rágógumit nyomtam volna a szájába. - Ezen a nyomon el lehetne indulni. Tehát, hajói értem a szavait, Mr. Lawrence, a farkas megkegyelmezett Frau Zöllnernek. Mert szereti, vagy mert hálás neki valamiért. Nagyon jó következtetés.- összedörzsölte a kezét, és kidugta a nyelvét a nagy igyekezettıl. - Igen ám, csakhogy mégis megharapta. Ezt hova tegyük? - Talán nem akarta elárulni magát. Arra gondolt, nekünk is feltőnhet, hogy Frau Zöllner az egyedüli, aki élve megúszta a vele való találkozást. Fogta magát, és megharapta a nyakát. De csak annyira, hogy éppen nyoma maradjon. - Hm. Menjünk csak tovább! Ki a következı'? - Herr Müller. - Az ı nyaka milyen, doki? - Mint Frau Zöllneré. Csak nagyon felszínesen érte a harapás. - Eszerint neki is meg akarta kímélni az életét? - Szó sincs róla! - tiltakoztam. - Ellenkezıleg. Ha teheti, hidegvérrelelharapja a torkát. Csakhogy nem volt ideje töké letes munkát végezni. Engem akart ugyanis elkapni. • Magát? Miért? - Azt gyanítom, hogy fél tılem. - Miért éppen magától? - kérdezte Waldvogel némi irigységgel a hangjában. Aprólékosan elmeséltem nekik mindent. Attól a pillanattól kezdve, ahogy bemásztam a kandallónyílásba. Nem feled keztem meg semmirıl: még a segkisebb, lényegtelennek tőnı mozzanatról sem.
Feszült figyelemmel hallgatták, amíg a végére nem értem. Néhány másodpercig csend volt némán emésztették magukban a hallottakat. - Kár, hogy nem másztam maga után - morogta Waldvogel. - Amikor a lányok kimentek, velük mentem én is. Azt hittem, magánál van a stukkerja, és nem fenyegetheti veszély. Körülnéztem idefenn. - És talált valamit? " - Majd késıbb. Egyelıre maradjunk magánál. Azt mondja, hogy az alakja emberi alak? - Természetesen. Ember, mint maga vagy én. - Tehát a keze sem mancs? - Persze hogy nem. A lába? - Az sem. - Milyen volt az arca? - Szırtelen és hideg. - Tehát nem farkaspofa - mondta a rendır megkönnyebbülve. - Mindig is tudtam. .- Sima és hideg - mondtam. - Az az érzésem, hogy álarcot visel. Gumiálarcot, amilyenhez minden bazárban könnyedén hozzájuthat. - Ezért hitte tehát Frau Zöllner, hogy valódi farkas támadt rá! - A fickó magánál hordozza az álarcot — mondtam. - Leveszi, zsebre vágja, és veit farkas, nincs farkas! - Naés a harapása? Elmondtam, amit láttam. Hogy kardszerő, főrészélő fegyvert forgatott a kezében, és ha nem is mernék megesküdni rá, hogy azzal ölte meg az áldozatait, igen nagy a valószínősége. - Nem agancskés? - tudakolta Siegmüller. - Egyáltalán nem úgy néz ki, mintha kés lenne. Inkább kard vagy bárd. Hm. Egyéb? - Láthatóan jól ismeri a terepet. Otthonosan mozgott a 212 213 polcok között. Mintha már sokszór megfordult volna az el- falazott szobában. - Mint a Drakula - borzongott meg a rendır. - Nem mernék megesküdni rá, de mintha megsebesítettem volna. - Mivel? - Egy üvegcseréppel. Bele akartam nyomni a képébe. Attól tartok, nemigen sikerült. Bár lehet, hogy maradt némi nyoma. - Nem ártana megvizsgálni a gyanúsítottakat - mondta Siegmüller. - Csak bízza rám! - torkolta le a felügyélı. - Ki a következı áldozat? - Herr Maurer. - İ milyen állapotban van, doki? - Neki is elkapta a nyakát. Maurcr, szerencsére, nem anyámasszony katonája, és keményen védekezett. - Hogy került a föld alá? - Ahogy a többiek. Maurer is tudja, hol a kapcsolószekrény. És mint volt ejtıernyıs, tud olvasni a nypmokból is. Azt mondja, hogy észrevette az ön nyomait, Herr Lawrence, a mellékjáratban. Maga után igyekezett, amikor egyszerre csak szembeugrott vele a farkas. Ráadásul a lámpát is kiverte a kezébıl. Gondolom, ugyanolyan leszántsággal harcolt, mint ön. Ütötte a farkast, ahol érte. Végül mégiscsak ı maradt alul. Pedig, ísmétlen, Maurer nem akármilyen legény. - Hm. És ıt miért nem ölte meg a dög?
- Arra aztán valóban nem volt ideje. Elıször is maga is ott lihegett a nyomában, bár meglehetısen roggyant'állapotban. Másodsorban majd az egész penzió a föld alatt volt már, a kapcsolószekrény környékén. Mr. Dodd, Sabu és lehet, hogy Hernandez is. Tenyerembe hajtottam a fejem, és gondolkodtam. Eszerint bárki felhúzhatott egy álarcot azok közül, akik lenn szorgoskodtak a pincében a kapcsolószekrény körül. Bárki lehetett a támadóm: Hernandez, Sabu, Dodd és akár Mrs. Dodd is. - És Dieter? Megtalálták a holttestét? Szomorúan nemet intett. - Egészen biztos, hogy holtan látta? - Kételkedik benne? - Egyáltalán nem - szabadkozott , de nincs sehol. - Megnézték azt a szobát? - Magam kutattam át... Herr Siegmüller lelkes asszisztálása mellett - mondta Waldvogel. - Mit találtak benne? - İszintén szólva nem sokat. - Nyitva volt az ajtaja, vagy zárva? - Zárva. - Hogyan nyitották ki? - Herr Siegmüller csinálta. Igaz? Van vagy Ötkilónyi álkulcsom - mondta szerényen a rendır. - Úristen! Nem is tudtam, hogy Svájcban ennyi a betörı. Az újságok szerint ez egy szelíd, polgári ország. - Egy mutatványostól koboztam el— mondta Siegmüller. - Egyébként olasz volt. Nagy a gyanúm, hogy a zsonglırködés mellett mással is foglalkozott. - Tehát zárva volt az ajtó. Maga pedig kinyitotta. - Ki én. - Találtak lábnyomokat? - Egyetlen használhatót sem. Mintha valaki kitakarított volna odalenn. Találtunk viszont valamit, ami alighanem fel fogja csigázni az érdeklıdését. - Ki vele! Mi az? - A szekrénynek elmozdítható a hátulsó fala - mondta a felügyelı. - Mögötte egy ugyanolyan alagút tátong, mint a többi. A rejtély tehát megoldódott. - Egyszerően érthetetlen! - fakadtam ki. - Olyan ez a ház, mint az ementáli sajt. Csupa lyuk és járat az egész! Mi a fenéért? - Jó kérdés - ismerte el a felügyelı. - Csakhogy nemigen tud rá válaszolni senki. Frau Zöllner a legkevésbé. Úgy látszik, Zöllner nagypapának az volt a mániája, hogy alagutak 214 215 ban mászkáljon. Frau Zöllner szerint nem volt normális mint ahogy a férje sem. - Tehát a Vérfarkas elkapta Dietert, levitte magával az alagútba, berakta a szobába, késıbb eltávolította a holttes- tét - összegeztem. - A fenébe is, miért? - Mert Dieter felismerte - mondta Waldvogel. - Ez az egyedüli elképzelhetı oka. - Menjünk tovább! - adtam meg magam. - Hova vezet az alagút? - Nem jártuk végig - mondta Siegmüller. - Vagy húsz lépés után kettéágazik. ~ Még csak ez hiányzott! - Az egyikbe bementünk, és tudja, mibe torkollik? Abba a járatba, amelyik a lekvároskarnrába vezet. - És a másik? - Ki tudja? Belevész a végtelenbe. - Lábnyomok?
- Nincsenek. Abban az alagútban nincs por. - A trófea a falon? Ott van. - Mi a fene! Tehát két trófea létezik... Megvizsgálták? - Kezembe vettem. Egyszerő farkasfejnek tőnik. Poros és molyos. Alaposan végigtapogattam, mert tudom, hogy ez lenne a következı kérdése, de semmit sem találtam benne. Sem titkos írást a bır alá varrva, sem térképet a kalózok kincsérıl. - A szeme? > - Üvegszem. Jó százéves. A múzeumok szép pénzt adnának érte. Felkeltem az ágyról, visszalöktem a helyére lehullott párnámat, és elkezdtem kigombolni a pizsamámat. Úgy néztek rám, mintha megbolondultam volna. - Mi az ördögöt csinál? - Levetem a gatyámat. Lennének szívesek elfordulni? Elfordultak, de mindhárman visszacsavarták a nyakukat, hogy nem tervezeke ellenük valami merényletet nyilvánvaló ırültségemben. 216 - Mit akar csinálni? - nyögte Siegmüller, amikor felvettem a stukkerornat is és a zsebembe csúsztattam. - Hiszen még járni is alig tud... - Majd gyakorolom. Néhány szabad órára van szükségem. - Miért? Mit akar csinálni? - kérdezte ki tudja hányadszor Siegmüller. - Roppant egyszerő - mondtam, és a stukkeromra ütöttem. - Elmegyek, és megkeresem a Vérfarkast! 28 Kituszkoltam ıket a folyosóra, aztán visszaültem az ágyam szélére, és gondolkodni próbáltam. Könnyő volt kimondani, hogy elmegyek és megkeresem sokkal könnyebb mint végre is hajtani az ígéretemet. Voltak ugyan elképzeléseim, de csak ködösek és homályosak. , Felálltam, és éppen az ajtó felé indultam volna, amikor kopogtattak. Miss Murphy lépett a szobába, kézében tálcával rajta gyanúsabbnál gyanúsabb kinézető ételkupacokkal. Amikor meglátott, felsikoltott, és csak ügyességemnek köszönhetı, hogy nem kente a tálcát a falhoz. - Úristen? - kiáltotta. - Mit csinál? - Ezt ne kérdezze többé - mondtam vészjósló hangon. Az elmúlt öt peícben legalább tízszer hallottam már ezt a kérdést. - Hová akar menni? Maga nem normális! Azonnal lefekszik, értette? Volt valami a szemében, ami mintha mást mondott volna, mint a szája! - El kell kapnom a gyilkost! - Most csak feküdjön szépen le - búgta, és kérlelıvé simult a hangja. - Gyógyuljon meg, aztán majd elkaphatja. Az ajtóhoz mentem, és ráfordítottam a kulcsot. Aztán odaléptem hozzá, és a karomba vettem. Csak az illendıség kedvéért tiltakozott egy kicsit. 217 - Maga megó'rült! - zihálta, és úgy tett, mintha el akar tolni magától. - Nem tudja, mit csinál... - Dehogynem - mondtam. - Nagyon is tudom... - Eresszen, és feküdjön le! - Hiszen azt akarok én is - mondtam , csak nem egyedül. - Kiáltok - mondta és megcsókolt. - Én kiál...to...k! Ki... És tényleg kiáltozott. Sokszor,»intenzíven és hosszú ideig. Felkelt, felvetette a pizsamámat és bemerit a fürdıszobába. Amíg zuhanyozott, megpróbáltam megvizsgálni a talpam. A kötést nem mertem leszedni, úgyis látszott, hogy olyan, mint a gyakorlótér tankcsata után. Amikor visszajött, piros volt az arca, mint a muskátli.
- Tudod, mire jöttem rá a zuhany alatt? - kérdezte, és lecsüccsent az ágyam szélére, majd meggondolva magát, ledobta a pizsamát és visszabújt mellém. - Mire? - kérdeztem óvatosan, mert ha valóban meg akartam találni a Vérfarkast, nemigen volt vesztegetni való idım. - Nem is tudod a keresztnevemet. Tényleg nem tudtam. Percekkel ezelıtt többször is átvillant ugyan az agyamon, hogy meg kellene kérdeznem tıle, mégpedig több praktikus okból is, de akkor nem volt rá idım. - Kitaláljam? Nevetett és rám hengergızött. Olyan szeme volt, mint a hollywoodi mesefilmekben a boszorkányoknak. Zöld és fenyegetı. - Ha reggelig találgatnál, sem jönnél rá. - Apám imádta a görög kultúrát. Tudod, mi lettem volna, ha fiúnak szülétek? - Szerencsére nem születtél annak... errıl volt alkalmam meggyızıdni. Érdeklıdve felkönyökölt és megcsiklandozott. - Nem gyızıdnél meg még egyszer? Mit tehettem volna? Végül is a beteg engedelmeskedni köteles az ápolójának. I - Tudod - magyarázta fél óra múlva , az a helyzet, hogy Odüsszeusz lettem volna, ha fiúnak hoz a gólya. Mit szólsz hozzá? - Szerencse, hogy lánynak születtél. Kissé elfelhısödött az arca, de nem annyira, hogy vigasztalnom kellett volna. - Apám imádta Homéroszt. Különösen az Odüsszeiát. Valami szeget ütött a fejembe. Belenéztem a szemébe, és komoly képet vágtam. - Gondolj a nevedre. Koncentrálj rá erısen! Ki fogom találni. : - Nem hiszem - mondta, és odafészkelte magát az oldalamhoz. - Hogy nézzek a szemedbe, ha nem tudok? Kénytelen voltam én helyet változtatni. Éreztem, hogy veszélyes vizeken hajózom, de eltökéltem magamban, hogy legkésıbb öt perc múlva felkelek, és nekiindulok megkeresni a Vérfarkast. Felkönyököltem, és belenéztem a szemébe. - Koncentráltál? - Ühüm. - Lássuk csak... A pupilla tág, a szem színe zöld, és mintha betőket látnék bennük.. Az elsı P, ez kétségtelen..., a másik E..., a harmadik N. A negyediket egyáltalán nem látom..., az ötödik ..., a hatodik O, a hetedik P, a nyolcadik ismét E. PÉNELOPÉ. Pénelopé Murphy. - Úristen! Te tényleg tudsz olvasni a szembıl? - Nem bizonyítottam be? . - Jó - mondta. - Tegyünk egy próbát. Most nézz bele! Mire gondolok? Úgy tettem, mintha koncentrálnék, és valóban megpróbálnám kitalálni. - Megvan? - Meg. - Akkor mondd! - Nem merem. Hangosan nem. - Akkor súgd a fülembe! Odahajoltam, és belesúgtam. 218 219 - Te disznó! - mondta, és oldalba vágott. - Te élvhajhász disznó! Lecsúszott a takaró alá, és jót harapott a lábamba.
- Én jól nevelt úrilány vagyok, vedd tudomásul. Meg se hallom az ilyesmit! De azért csak ott maradt, és megtette, amit kiolvastam a] szemébıl. Amíg a fürdıszobát járta, megpróbáltam valami élvez1 hetıt találni a tálcán. Végül is egy pohár narancslé mellett| döntöttem. Odatántorgott hozzám, és az ölembe ült. - Tényleg el akarsz menni? - El kell kapnom a csirkefogót! - És ha ı kap el téged? - Nem szerzem meg neki azt az örömet. Átkarolta a nyakam, és a vállamra hajtotta a fejét. • - Nem tehetek róla, de... rossz elıérzeteim vannak. Mégpedig? - Éjszaka anyámmal álmodtam. Már tíz éve halott... Megcsókoltam, és megsimogattam a haját. - El kell mennem. - ígérd meg, hogy nagyon vigyázol! - ígérem. De... kérdezhetnék még valamit? - Persze. Mirıl van szó. - Mr. Doddról. Elkomorult, mintha felhı borult volna a napra. - Nézd - mondta kényszeredetten, és a kezébe vette a kezem , én Mr. Dodd bizalmasa vagyok. Az üzletvezetıje meg' minden. - Meg minden? Elpirult, és megrázta a fejét. - Az az egy nem. Mindketten komolyan vesszük az üzletet, és mindkettınk meggyızıdése, hogy vagy üzleti kapcsolat köt össze bennünket, vagy másmilyen. Vagyvagy. Ami pedig a kérdéseket illeti... csak olyanokra válaszolok, amelyek nem érintik Mr. Dodd üzleti ügyeit. Egyébként a saját jól felfogott 220 érdekem is ezt kívánja. Ha Mr. Dodd bukik, vele bukom én is. Ahhoz pedig igen jó állás az enyém, hogy vigyázatlan fecsegessél hagyjam kicsúszni a kezembıl. Kérdezz! - Nem érdekel az üzlet - nyugtattam meg. - Inkább a kubai partraszállás érdekelne. - De hiszen elmondtam mindent, amit tudok róla! - Elmondanád még egyszer? Felvonta a vállát, és engedelmesen megismételte, amit korábban is hallottam. Feszülten figyeltem, hátha feltőnik valami, ami eddig rejtve maradt elıttem. - Komolyan hiszed, hogy Mr. Dodd és az a bizonyos kubai partraszállás kapcsolatban van a Vérfarkassal? - Nem tudom - mondtam az igazságnak megfelelıen. Csak megpróbálom összerakni a mozaikkockákat. Egyelıre nemigen akar sikerülni. Nem említette Mr. Dodd, hogy kik vettek még részt a kalandban? - Ugyan, dehogy! Mr. Dodd szeretné elfelejteni az egészet. Alighanem már régen túl van rajta. - Hernandezen is? - Hát... nem is tudom. Egy alkalommal meglátogatta egy barátja. Piszokul felöntöttek a garatra, ami addig még soha nem fordult elı vele. És azóta sem. İszintén szólva elég szörnyő volt. Mrs. Dodd vetett véget az egésznek. - Miért, mit csináltak? - Megittak néhány üveg whiskyt. Aztán az asztalok tetején ugráltak valami régi géppisztollyal, amit alighanem a páncélszekrénye aljáról kotort elı. Szerencsére nem volt megtöltve. Mindenféle hülye dalokat énekeltek, és masíroztak a szobában , körbekörbe. Mint
az agyalágyult háborús veteránok szoktak. Még soha sem láttam ilyennek. Másnap bocsánatot kért Mintha bizony bocsánatot kellene kérnie ilyesmiért. Elvégre magánügy. - Hm. Nem emlegettek valamit vagy... valakit? - Hát... Hernandezt emlegették. - Mit mondtak róla? - Hogy... dögöljön meg. És... majd ık gondoskodnak róla, hogy megdögöljön. - Észrevehette szemem villanását, 221 mert kétségbeesetten megrázta a fejét. - Nem! Nem vagyoj képes elhinni, hogy komolyan gondolta volna! Hiszen HeJ nandez él! Csak ne próbáld meg ezeket a szörnyőségek^ Mr. Doddra kenni! - Dehogy próbálom - tiltakoztam. - Különben is elég pénze van a fınöködnek ahhoz, hogy kivágja magát a bajból. De nem fejezted be... Emlegettek még valakit? Láttam rajta, hogy habozik. Nekem is szeretett volna segíteni, és Mr. Doddot is védeni akarta. - Hát, jó - mondta végül. - Emlegettek egy fickót. És ha lehet, még jobban fenyegették, mint Hernandezt. - Mi volt a neve? - Azt nem mondták. Csak úgy emlegették, hogy az a rohadt kölyök. - Rohadt kölyök? Fenyegették ıt is? Hogy kicsinálják, mint Hernandezt? - Éppen az a furcsa, hogy nem. Már amennyire ilyen állapotban adni lehet a beszédükre. Mindenesetre én úgy vettem ki, mintha... Nem is tudom. - Mondd, kérlek, nagyon fontos lehet. - Te komolyan azt hiszed, hogy Mr. Dodd... ? Istenem, Leslie, miért nem hallgatsz rám? Behunytam a szemem, és húszig számoltam. Csak akkor nyitottam ki újra, amikor már megnyugodtam. - Figyelj, Pen! Tudnom kell, hogy mi történt akkor, ott, Kubában! Lehet, hogy semmi köze nincs a gyilkosságokhoz. Lehet, hogy a faluban valami ırült azt hiszi magától, hogy ı a Vérfarkas inkarnációja. Mit tudom én! Hátakkor? - Számtalanszor elıfordult már, Pen, hogy nem bántam meg, amiért az elıérzetemre hallgattam. Most is azt súgja valami, hogy ezt kell tennem. Sóhajtott, és megadóan legyintett. - Én a te helyedben nem igyekeznék túlságosan belekeveredni. Bár nemigen izgat a politika, annyit mégis értek belılej hogy tudjam, a Kuba elleni inváziós kísérletek nem néhány! szépfiú és unatkozó milliomos magánvállalkozásai voltak, hanem benne volt nyakig a CIA és a mindenkori elnökök is. - Tudom, Pen. - Csak figyelmeztetni akartalak. Ami pedig Doddot illeti, hát... szóval egy rohadt kölyköt emlegettek. Dodd nevetett, és kérdezte a másikat, hogy emlékszike rá, amikor a rohadt kölyök kicsinálta Santa Barbarában azt a két fickót. - Milyen fickókat? - Semmi többet nem tudok. A másik röhögött, és tovább ittak. Aztán Mr. Dodd azt mondta, hogy a kölyök, amint kiszabadul, ki fogja csinálni Hernandezt is. Mert ^ kölyök nem bocsát meg senkinek. - És azután? - Nincs azután. Ennyi. - Többé nem említették a kölyköt? - Én nem hallottam. - Azzal kapcsolatban sem, hogy honnan szabadul ki? - Mondtam már, hogy ez minden, amit tudok.
Futó csókot leheltem a homlokára, megkértem, hogy hagyja a kulcsot a zárban, aztán elindultam, hogy megkeressem a Vérfarkast. Mert ha én nem, hát ı keres meg engem! 29 Elsı utam Mr. Doddhoz vezetett. Annál is inkább esedékes volt már a látogatásom, mert szerettem volna megismerkedni a feleségével. Kopogtatásomra maga a sörkirály nyitott ajtót. Éppen vizes törülközıvel simogatta a fejét, és ugyancsak meglepıdött, amikor meglátott. - Maga az? Az ördögbe is, bújjon be, ember! Már attól tartottam, elpatkol. Mutassa a nyakát! Megmutattam, és bárgyún mosolyogtam hozzá. Rátekerte a törülközıt a fejére, és úgy bámulta a nyakam, 222 223 mint egy arab sejk az egészen különleges formájú teveszart. Végül hátat fordított, és beordított a hálószobába. - Francesca! Mr. Lawrence van itt. Bejöhet? - Csak néhány másodperc, darling. Addig igyatok egyet. Dodd készített két italt, a vállamra ütött, és rám emelte a poharát. - Ne érezze zavarban magát! Egészségére! Igazán nem esett nehezemre hogy kiigyam a whiskymet. - A feleségem nagyon kíváncsi magára - folytatta , sokat olvasott a kalandjairól. És Siegmüller, a derék rendır ódákat zengett önrıl. Különben minek köszönhetem a látogatását, Mr. Lawrence? össze kellett szednem minden ravaszságomat, ha nem akartam bajba keverni Pénelopét. Márpedig nagyon is szükségem lett volna használható információkra, ama bizonyos kubai partraszállást illetıen. Kénytelen voltam blöffölni, kockáztatva, hogy veszítek. - Beszéltem Hernandezzel - mondtam. Megrebbent a szeme, de nem válaszolt. - Úgy tudom, önök jól ismerik egymást. - Túlságosan is jól. Gondolja, hogy Hernandeznek köze van a gyilkosságokhoz? - Erre próbálok rájönni. Határozottan megrázta a fejét és a frizsider felé indult, hogy újabb adagokat öntsön. - Rossz nyomon jár, Lawrence. Hernandez gyáva féreg. Sıt, aljas patkány. Nekem elhiheti! Ismerem, mint a tenyeremet. Arra még csak képesnek tartanám, hogy agyonlıjön valakit, de hogy elvágja a torkát...! - Miért olyan biztos ebben? Elhomályosult a nézése, miközben kezembe nyomta a poharamat. - Nem tudom, jól teszeme, hogy elmondom magának, amit tudok róla. Nem szoktam a múltamról beszélni. De az a tudat, hogy Hernandez esetleg megütheti a bokáját, megoldja a nyelvem. Hallott valamit a Rosario fedınevő kubai partraszállásról? - Nemigen. - Jóval az 1961es kudarccal végzıdött disznóöbölbeli vállalkozás után az az elkeseredett ötlete támadt egy pár nagyfejőnek és emigránsnak, hogy néhány géppuska és halászbárka segítségével meg lehet dönteni Castrót és kormányát. Fiatal voltam még és kalandvágyó. Voltak bizonyos kapcsolataim is, akikrıl most nem akarok beszélni. Hogy, hogy nem, egyszer csak ott találtam magam azok között a megveszekedett ırültek között, akik bele akarták kergetni a tengerbe Castrót, és virágesı között bevonulni Havannába. Az eredményt tudja. Én egy rohamcsónakban vészeltem át a partraszállást. Hernandez feladata volt, hogy megvárjon bennünket, ha rosszra fordulnának a dolgok, és visszaszállítson a közelben horgonyzó
szállítóhajóra. Rövidesen le is kellett lépnünk arról az elátkozott szigetrıl. Csakhogy egy öreg helikopter lehajított valami füstbombát Hernandez közelében, ez a csirkefogó úgy betojt tıle, hogy ész nélkül visszaevezett a hajóhoz, és azt hazudta, hogy valamennyiért ottdöglöttünk. Persze csak szerette volna, bár valóban nem sok hiányzott hozzá. Ott álltunk a parton megfürödve, csónak nélkül. Képzelheti mit éreztem, amikor láttam, hogy a hajó, Hernandezzel együtt, felszedi a horgonyt és elpárolog. Akkor már csak öten voltunk életben. Kik? - Francesca volt az egyik. A többiek? - Sajnos névsorral nem szolgálhatok. És nemcsak azért, mert nincs szándékomban elmondani, hanem mert nem ismertem ıket. Mindenesetre öten kerültünk sittre. A többieknek már az örök világosság fényeskedik, és az angyalok játszanak fanfaron lelkesítı kubai forradalmi dalokat. - Egyáltalán nem tudja a nevüket? A levegıbe meredt, megsímögatta a bajuszát, aztán megvonta a vállát. - Különben miért ne? Egyet ismertem. Egy németet. Svájci németet. Egy cellában ültem vele egy álló évig. Mondhatom, elegem lett belıle. 224 225 - A neve? - Meg fog lepıdni. - Hogyhogy? - Maga is ismeri, vagy... legalábbis ismerte. Én? Kicsoda?! Elmosolyodott, és rám emelte a poharát. - A neve Dieter. Itt volt portás. És félı, hogy a Vérfarkas elharapta á torkát... Most mit van úgy oda? Inkább fogja a poharát, és igyon velem! Addig bámultam a whiskymbe, amíg Francesca be nem jött a szobába. Vékony, izmos, kisportolt, kreol bırő nı volt, vágott, keleti szemekkel. Szoros, térdben divatosan kopott jeans feszült a fenekén, felül pedig egy alighanem férfiálmokból szıtt vékony pulóver. Elégedetten hagyta, hogy megcsodáljam, aztán Dodd térdére ült. - Üdvözlöm, Lawrence! Sokat hallottam már önrıl. İszintén szólva nem ilyennek képzeltem. Mi szél fújta felénk? Csevegett, mintha jótékony célú teadélutánon lettünk volna. - Az érdekelne, hogy kik ültek magukkal együtt egy csónakban, akkor, Kubában - mondtam gyorsan, mielıtt még Mr. Dodd megszólalhatott volna. A lány kézéllel rávágott Dodd térdére. ' - Nem tudod tartani a szád? Dodd felszisszent, és le akarta lökni. A lány azonban egyíj mélyebben fészkelte be magát az ölébe. - Na és mit mondtál? Dodd ajka mosolyra húzódott. - Hogy te is ott voltál. Mrs. Dodd lenyúlt és elkapta Dodd nadrágját, mégho2 a legkritikusabb helyen. Szörnyőlködve láttam, hogy erıteljeset csavar rajta, mire Dodd felüvöltött, mint egy botcsinálta Vérfarkas. - Ha engedélyem nélkül pofázol a múltamról, letépem a tököd! Kiugrott a halkan hörgı Dodd ölébıl, és szorosan elém állt. Magam alá húztam a lábam, mégpedig úgy, hogy észrevegye. Figyelmeztettem vele, hogy gondolkodás nélkül felrúgom, ha fajtalan gondolatai támadnának velem kapcsolatban is.
Láthatóan nem kerülte el a figyelmét a mozdulatom. Lehetséges, hogy elgondolkodott a dolgon. Mindenesetre leült egy székre, és hátba verte Doddot. - - Ne izgulj! Jól oda van ragasztva... Mire kíváncsi, szépfiú! - Kik ültek a csónakban? - Miért? Néhány szóval elmondtam. Azt is, hogy egyiküket, Dietert már ismerem. Elgondolkodott, kivett egy cigarettát az asztalkán heverı dobozból, megvárta, míg tüzet adok, kifújta a füstöt, aztán bólintott. - Na igen. Dieter ott volt. Meg is lepıdtem, amikor itt találkoztam vele. És tudja, mi a furcsa? İ ismert meg engem. Fel sem tételeztem volna, hogy ide küzdi le magát. Hogyhogy? - Amikor szabadultunk, megtöltötték a zsebünket. Aki okosan forgatta, más is lehetett belıle, mint éjszakai portás egy penzióban. - Oké. Ki volt a másik kettı? - Hm. Az egyik Miguel. Brazil. Nem tudom, mi lett vele. Jóval késıbb szabadult, mint én. Soha többé nem láttam. - És az utolsó? A Kölyök? Furcsa fickó volt. Nem lehetett több tizenhárom évesnél. Legfeljebb tizennégy. Maguk gyerekekkel harcoltak? Az arcomba fújta a füstöt. - Azzal harcoltunk, aki harcolni akart, ember, ez nem reguláris háború volt. Csorda voltunk, akik el akartuk tüntetni Castrót a föld színérıl. Különben tizennyolc év volt az alsó határ. - Maga mennyi volt? 226 227 - Hülyébb kérdései nincsenek? Idısebb voltam, mint a Kölyök, elégedjen meg ennyivel. - Nem tudja, hogy került oda a Kölyök? - Nézze... akkor a csónakban többnyire másról esett szó köztünk, ha egyáltalán szó esett valamirıl, mint arról, hogy ki honnan jött. Egyébként európai volt. Hajóval szökött Európából Amerikába, hogy megcsinálja a szerencséjét. Amerikában leégett, éhezett, meg minden. Mindenesetre kitőnı szakember volt. - Miben? Ismét arcomba fújta a füstöt. - Miben, kis naiv? Hát a gyilkolásban. A Kölyök valamit megtanult Amerikában. Hogy az emberi életnek az égvilágon, semmi, de semmi értéke nincs. Különben kedvence volt a kés. Te jó isten, hogy mit tudott mővelni a késsel! Tiszta zsonglır- munka volt, amit csinált. Az elsı hajnalon három ırszemnekj vágta el a torkát. Éreztem, hogy hideg borzongás fut végig rajtam. A lelkem mélyén valami azt súgta, hogy jó nyomon járok. Dodd kicsorgatta az utolsó cseppeket az üvegbıl. - Mit akar még tudni? - Mi lett a Kölyökkel? - Elkapták a kubaiak. Halálra ítélték. Már ki is volt tőzve a kivégzésének a napja, amikor mint fiatalkorúnak, meg: kegyelmeztek neki. - Mit tudnak róla, elhagyta Kubát? - Nem tudom - mondta az asszony, és a frizsiderhez illegett. Kinyitotta, kivett egy újabb üveget, és lecsavarta a kupakját. - Soha többé nem hallottam róla. Nem volt az esetem! Azt hiszem, nem is volt egészen normális. Nos, óhajt még valaj mit? Nem óhajtottam. Hernandez véreres szemekkel és enyhén részegen fogadót A szag, ami a szájából áradt, egy jókora bolynyi termeszt kiirtott volna. Akárhogyan is forgattam a fejem, nem tudtar
megszabadulni tıle. Attól féltem, úgy beleeszi magát a ruhámba, hogy még hónapok múlva is büdös lesz, ha csak ki nem dobom. Mit akar? - Beszélgetni. - Menjen a francba! Ez kissé kemény volt, még akkor is, ha nem volt egészen magánál: - Hogy mondta? Felelet helyett megbotlott az elıszoba szınyegében, belekapaszkodott a ruhafogasba, és akasztóstul letépett egy mőanyag anorákot. - Nem értette... ? Menjen a... Beindítottam az ilyenkor szokásos balegyenest. Pechjére kicsit erısebbre sikerült, mint számítottam. Beesett a ruhák közé. Kapálódzott egy darabig, aminek az lett a következménye, hogy a felakasztott kabátok sorban leszakadtak és beterítették. Ha nem akartam tétlenül megvárni, amíg megfullad a cuccok alatt, kénytelen voltam kimenteni. Enerváltan hagyta, hadd töltsem be egy bernáthegyi kutya szerepét, s az ellen sem tiltakozott, hogy a falhoz támasztom. - Nem egészen jól értettem az elıbb - mondtam, és leporoltam bársonyzakóját, megigazítottam helyre kis csokornyakkendıjét. - Mintha azt mondta volna, hogy nem tart igényt a továbbiakban a szolgálataimra. Gyanakodva nézte a kezemet, hogy nem készülöke újabb balegyenesre. - Úgy valahogy. - Nincs megelégedve velem? - Hogy a francba lennék? - kérdezte. - Hát megtudott valamit? A feleségem, ez a ribanc haldoklik, maga meg. felszívódott. Ráadásul egy fantomot kerget. Engem az izgat, hogy mi van az asszonnyal. Nem nagyon volt ínyemre, hogy foglalkozzam vele mégiscsak meg kellett tennem. - Lehetne valahol értelmesen beszélni önnel? 228 229 Megtörölte a homlokát, és közel tolta hozzám feketén csillogó képét. Mirıl? - Régi dolgokról. Például egy kubai partraszállásról. Nem is csodálkozott, pedig azt hittem, hogy vagy felhál rodik, vagy letagadja. - Mi a fészkes francot akar tudni? Dodd pofázott? Biztc elmondta, hogy cserbenhagytam mi? Meg azt a ribancot a hapsijával... Gyilkosok gyülekezete! Én nem öltem meg senkit! - Mirıl beszél? - Ó, hát a kedves, feddhetetlen Mr. Dodd arról nem számolt be? Azt a kis fickót meg azt a ribancot, Mrs. Doddot, a feleségét a fiatalkorúak börtönébıl hozta ki Manuel. - Az meg ki? - Mi köze hozzá! Én csak a szállítást vállaltam. Manuel volt a fınök. Kellett valaki, aki jól bánik a késsel éjszaka kilopódzik a partra, beveszi magát a cukornádba, és elkap egy fickót, aki kiköpi, hogy merre vannak a milicisták. Csatj hogy ilyen nemigen akadt egész Miamiban. Érti? - Persze. •- Erre Manuel megszervezett egy bulit. Megtántorodott, és hányni készült. Elkaptam, és óvatosan megütögettem a hátát. - Valami buliról beszélt... - Yes, Mister! Manuel kiszasszerolta, hogy a miami sitten' van két kis fickó - egy csaj meg egy srác , és tudja, hol? - Honnan tudnám?
- A siralomházban! Manuel levette a fülest, hogy többrendbeli gyilkossággal vádolják ıket. És tudja, hogyar követték el a gyilkosságokat? Késsel, amigo! Legalább negyJ ven gyilkosság száradt a leikükön. Hippiket nyírtak ki, rendj ıröket a franc se tudja, kiket nem! De Manuelnek pont i kellettek. Megszervezett egy okos bulit. És tudja, ki vezett^ a szöktetést? Én! - Maga? - Én bizony. Sértetlenül ki is hoztam ıket. Azt az indián ringyót is, pedig az volt a nehezebb. - Ki volt a másik? A Kölyök? - Az hát! Mit akar még tudni? Hogy miért nem mentem vissza értük? Nem azért, mert betojtam!' Egyáltalán nem! Mert lefújták az akciót. Azok, akik megindították. Ott Volt a csónakban a rádió. Isten a tanúm rá, hogy amikor megszólalt és visszarendelt, nem akartam engedelmeskedni. Visszaszóltam, hogy megvárom az utasaimat. Kategorikusan megtiltották. Érti? Megtiltották, hogy kikössek a párton, és felvegyem a túlélıket. Láttam, ahogy a hajó felszedi a horgonyt. Mit tehettem volna, mi? - Ki volt a Kölyök? - Mit tudom éri! De nem tudott jól sem angolul, sem spanyolul. És... gyerek volt még. Annyit mondhatok, hogy nem voltak nyugodt éjszakáim a közelében. Nem volt normális, nem, is vitás. - És a lány..., azaz Mrs. Dodd? - Felszedte valahol. Ágrólszakadt kis indián kurva volt. A fiú megtanította ölni. Éreztem, hogy szakad a víz a hátamon. Bőzös lehelete felkavarta a gyomrom, és szerettem volna minél hamarabb túl lenni az egészen. - Nem ismert egy Dieter nevő fickót? - Legalább ötvenen voltunk abban a részlegben, ahol én voltam a csónakparancsnok. Nem tudom, ki az. Rájuk is csak a szöktetés miatt emlékszem. Akar még valamit? - Csak egy kérdést. Hogyan lett a csaj Mr. Dodd felesége? - Honnan a francból tudhatnám, amigo? Majd hasra estem, amikor egy friscói fogadáson ott láttam Dodd barátunk karján. Biztos, hogy az a barom beleesett, és amikor kiszabadult és az apja ráhagyta a sörösbodegáit, kihozatta a lányt. Castro eladta a foglyait, ha nem tudná. És a Kölyök? - Nem hiszem, hogy kiváltotta volna valaki, ha erre gondol. Ki a fenének kellett volna egy halálra ítélt tömeggyilkos. 230 231 - Mrs. Doddtól hallottam, hogy a kubaiak megkegyelmez1 tek neki. - Látja, én ezt sem tudtam. - Mr. Hernandez - mondtam szépen tagolva, hogy egészen' biztosan lecsorogjanak a szavaim alkohollal bélelt agyának legrejtettebb zugaiba is. - Veszély fenyegeti az életét. - Az elıbb nekem is ez volt az érzésem - mondta, és megsímogatta az állat. Valami azt súgja nekemfolytattam zavartalanul , hogy az igazi balhé csak most kezdıdik. Ne várja meg, amíg a nyakára teszik a kést. - Ezt, hogy érti? . - Zárkózzék be, és ne mászkáljon esténként a folyosón. A Vérfarkas... - Tudok magamra vigyázni. De igaza van. Már rég elmen- tem volna innen, ha a feleségem is akarná. Most azt beszélte be magának a ringyó, hogy meg sem tud moccanni. Folytatni akartam figyelmeztetéseimet, amikor a hálószoba felıl Joan Hernandez hangja hasított a levegıbe. - Ki az? Ki van odakint?! Hernandez?! Hernandeznek forogni kezdett a szeme, elkékült, de óriási erıfeszítéssel kipréselt magából néhány szót.
- Szívecském... Mr. Lawrence, és... - Óh! Mr. Lawrence - fuvolázta az asszony. - Jöjjön be, kérem! Engedd be, Hernandez! Hernandez nyálas mosollyal az ajtó felé tolt. - Menjen és szórakozzon vele! Dumáljanak a betegségérıl, ameddig jólesik! És... idefigyeljen... Hálából, mert meghallgatja az ırültségeit, elmondok önnek valamit. Tudja, ki volt még ok, Kubában, kedves ismerıseink közül? - Kicsoda? - torpantam meg. - Hát Jeremy. Az öreg bérgyilkos. Akinek elharapta a torkát a Vérfarkas. Hogy miért? Azt magának kell kinyomoznia, amigo. Nekilökött az ajtónak, hogy csak úgy koppant a fejem. 30 Joan Hernandez úgy feküdt az ágyán, mint hervadó ıszirózsa. Fehér atlaszpizsamája, aranyszıke haja, fehér bıre a mesék királylányára emlékeztetett, akit elrabolt a gonosz sárkány, és csak arra vár, hogy a királyfi kiszabadítsa rabságából. - Jöjjön be, jöjjön! - suttogta és felemelkedett. Felém nyújtotta a karját, s amikor csókot leheltem a kezére, enerváltan visszadılt a párnáira. - Istenem, istenem, hogy menynyire vártam magát! Meghalok, senhor Lawrence. Leültem az ágya szélére, és figyeltem az arcát. - Mi történt, Joan? - Minden elveszett! Minden! Megszagolták, hogy mit csináltam! - Hogyhogy megszagolták? - Hernandez? - Kiment. - Akkor iszik valahol. Idénézzen...! Kiszállt az ágyából, és a szekrényhez lépett. Félretolta a törülközıt, és kiemelt alóluk egy figurát. Azt a viaszbábút, amit együttes erıvel hatástalanítottunk". Látja? - Persze, de... Szenvedı arccal tovább kotorászott, majd legnagyobb megrökönyödésemre kihúzott még egyet. - Ezt is látja? - Mikor találta? - Ma reggel. - Kimozdult tegnap óta a szobájából? Visszament az ágyához, és végigzuhant rajta. A vastag, fehér ruhaanyag alól kivillantak szép formájú, fehér lábai. - Nem én, senhor Lawrence. Egyetlen pillanatra seín. - Nem lehetséges, hogy már tegnap is itt volt, csak maga nem vette észre? 233 - Feltúrtam mindent, amikor ezt megtaláltam. Akkor még a másik nem volt itt. Kezembe vettem a figurácskát, de nem láttam rajta semmi különöset azon kívül, hogy egy aranyszıke hajszál volt a derekára csavarva. - Ez a maga haja, Joan? Behunyt szemmel bólintott. Mutatóujjamat a hajszál alá feszítve eltéptem, és a földre dobtam. - így ni! Akkor ezt is hatástalanítottuk". Van valami elképzelése... Megakadtam, mert láttam, hogy óriási könnycseppek csordulnak végig az arcán. - Jaj, Mr. Lawrence, meghalok...! Nem hiszek benne, hogy hatástalanítani lehet ıket. És nézze... nézze ezt a másikat! Éppen azt csináltam. Vizsgálgattam á viaszt, a tőket, a ráaggatott nevetséges szövetdarabkákat.
- Látja? A tőt a szívében és a tüdejében? Valóban. A másik bábuval ellentétben, amelynek csak a zsigereíbe - májába, veséjébe szúrtak tőt, ennek már a szívébe és a tüdejébe is. - Mióta... megtaláltam, nem kapok levegıt. Mintha parázs lenne a tüdımben. A... szívem meg... mintha meg akarna állni. Egész éjszaka nem tudtam aludni és azon gondolkodtam, hogy ki akarhat megölni? Kinek állhatok az útjában? - Nyugodjék meg - simogattam meg a haját , azonnal küldöm Dörfliger dokit. - Áz jó - derült fel , a doktor nagyon kedves ember. És ami a legfontosabb, hisz a varázslatban... A két, összevissza szurkait figurával a kezemben kivonultam a szobájából. Egyelıre eszem ágában sem volt Dörfliger dokit keresgélni. Sokkal inkább kíváncsi voltam rá, vajon mit csinálhat Lolita Baez. Még mindig szurkálja a tőit helyre kis viaszfiguráiba, vagy áttért a komolyabb cselekvésre? 234 Esetleg szerzett egy gumiálarcot, és Vérfarkast játszik a Spitzhorn tövében? Lolita az ágyon hevert, amikor beléptem. Semmi meglepı nem volt benne hiszen Hernandez nyitott ajtót. Nem ragyogott felhıtlen öröm az arcán, amikor megpillantott. - Az ördögbe is - mondta , maga aztán olyan, mint a saját árnyékom. Még ha WCre megyek is, utánam jön. Bár egy kicsit sántított a hasonlata, nem volt szándékomban vitát nyitni a WCre járó árnyékok tulajdonságairól. Mivel semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy elmozduljon a bejárat elıl, kénytelen voltam gyengéden a karjára tenni a kezem. - Beenged? Hátrafordította a fejét és csuklott egyet. - Been.. gedjem? - Ki az? - kérdezte Lolita. - Mr. Lawrence. - Engedd be, darling! Darling elvette a karját az útból így feleslegessé vált, hogy eltörjem. Pedig isten a tanúm rá, szívesen megtettem volna. A talpam égett, a nyakam viszketett, sajogtak a bordáim. Hernandez félreállt, hogy bejuthassak Lolitához. Bement a mellékhelyiségbe, és becsapta maga mögött az ajtót. Lolita kék kínai selyembıl készült nadrágkosztümben fogadott. Sárga öv fonta át a derekát szerelése karateruhára emlékeztetett. Két formás kis melle között a hosszú élet írásjele látszott. Felállt, kezet nyújtott, és nyugtalanul nézett az elıtér felé. - Hol van? - Alighanem a WCn. - Undorító féreg! - Kicsoda? - kérdeztem meghökkenve. - Ki lenne? - sziszegte. - Hernandez! Undorító, vén kéjenc. Szeszkazán! - Álljunk csak meg, kislány — emeltem fel az ujjam. 235 Legutolsó látogatásomkor még mintha hozzá akart volna menni... - Na és? Most is akarok. És hozzá is megyek! - Annak ellenére, amit mondott? - Annál inkább! Nos, mit óhajt? - Hogy vannak a viaszbabái? Gondterhelten az ajtó felé lesett. - Pszt! Neki nem szabad megtudnia!
Ebben a szempillantásban nagyot csattant a bejárati ajtó, • jelezve, hogy Hernández elhagyta a lakosztályt. Lolitára néz1 tem. Nem láttam rajta, hogy bánkódna miatta. - Van valami új fejlemény a Vérfarkasügyben? - kérdezte, ° és cigarettára gyújtott. - Nem mondta Hernandez? - Két napja egyfolytában részeg. Összevissza beszél. Állítólag a végét járja. Hernandsz? - Ugyan! A felesége. A kedves kis Joan! Ezt mondta az az '% asszony is... tudja, aki megtanított a varázslatra. Eddig pon1 tosan bejött minden, amit jósolt. Még egy hét, és Joan halott! - Megmutatná a figurácskát? Gyanakodva húzta fel a szemöldökét. - Látni szeretném! - És ha nem? - Nem ajánlom, hogy megvárja, mi történik. Lehetett valami a hangomban, ami arra késztette, hogyen. gedelmesen a szekrényhez lépjen és kivegye a viaszbábút. Óvatosan tette a tenyerembe, mintha élılény lenne. Bizonyos értelemben lehet, hogy az is volt. Megszagoltam: a viasz szagán kívül nem éreztem rajta semmit. Megnéztem a tőket is. Azt láttam rajtuk, amit sejtettem, bár nagyon szerettem volna, ha csalódom az elképzelésemben. - Ugyanolyan, mint tegnapelıtt - mondtam. Elmosolyodott, és megrázta a fejét. Miért? Mit várt? Különben... egyáltalán nem ugyanolyan. - Hogyhogy? - adtam az ártatlant. Büszkén nézett rám, mint a sikeres orvos, aki beszámol páciense napról napra javuló állapotáról. - Emlékszik, amikor utoljára látta? Tudja, hova szúrtam a tőket? A három legélesebb és leghatásosabb tőt a halál tőit"? - Ha jól emlékszem, a májába és a veséjébe - mondtam könnyedén, mintha csak a tegnap látott moziról csevegtünk volna. - Pontosan. Két tőt szúrtam a veséibe, egyet a májába, Hallottam, hogy pokoli kínokat állt ki... Egész nap itt ültem, whiskyt ittam és cigarettáztam, és kértem az Istent, hogy nyújtsa meg a szenvedéseit. Ne engedje gyorsan meghalni! Kinyújtotta a karját, elvette a babát, és meglengette az orrom elıtt. - Kettıvel megnöveltem a halál tőinek" a számát! - sziszegte. Egy tőt szúrtam a tüdejébe, egyet pedig a szívébe. Tudja... miért? Felálltam, elkaptam a figurát, és ledobtam az ágyra, pedig legszívesebben a falhoz vágtam volna.. - Ostobaság! Felvette, gyengéden megsímogatta, és visszatette a szekrénybe. - Gondolja? Én egészen mást hiszek. Tegnaptól kezdve... nem mőködik rendesen a szíve, és ég a tüdeje, mintha para^ zsat lélegezne. Holnapholnapután vért fog köpni. Megragadtam a karját, és megszorítottam. Éppen csak annyira, hogy megijedjen. Jaj! Mit akar? - Ide figyeljen, bébi - mondtam. - Biztos maga abban, hogy csak itt, a szobájában őzi kisded varázslatait? - Engedjen el! Fáj! Megmondtam már, hogy eszem ágában sincs másképp kinyírni, mint varázslattal. Azt pedig meg is teszem! És nincs az a bíróság, amely vádat emelne ellenem. Maga sem tehet semmit, ha belegebed, akkor sem! Behunytam a szemem, tartottam egy kis hatásszünetet. Amikor kinyitottam, csupa derő volt az arcom. 236
237 - Elmondhatok magának egy kis történetet? Rám villantotta fekete, cigányos szemeit. - Mi akar ez lenni? - Egy kitalált kis történet! Lehet, hogy mese vagy aféle. ^ Mondja! , - Nos, a történet úgy kezdıdik, hogy van egy gazdag ember és a felesége. A gazdag embernek elege van az asszonyából, meg szeretne szabadulni tıle. Csakhogy a gazdag ember jól tudja, milyen pokolian nehéz megszabadulni egy gazdag asszonytól, akinek esze ágában sincs elengedni ıt. Ha a gazdag ember, mégis elmenne, a gazdag asszony tönkretenné. Lehet, hogy a gazdag ember megint szegény lenne, mert azt elfelejtettem mondani, hogy a gazdag ember nem volt mindig az. Egyszerő sárkányöléssel kereste a kenyerét. - Menjen a fenébe! - Csak elıbb befejezem a mesémet, jó? A gazdag ember mindezek mellett még beleszeretett a szegény lányba, aki különösképpen utálja a gazdag asszonyt. A gazdag ember feleségül venné a szegény lányt, ha tudná. Csakhogy a gazdag asszony hallani sem akar a ^válásról, s mivel meseországban szigorúan tilos a többnejőség, a gazdag ember és a szegény, de szép lány arra gondolnak, hogy kamatoztatják, amit a gazdag embeT sárkányölı korában megtanul. Megölik a gazdag asszonyt. - Hagyja már abba! - Ne rángassa a karom... Nos, a szegény lány kitalálja, hogyan ijesszék halálra a gazdag asszonyt. Mindenféle apró kis trükkel: viaszbabákkal, tőkkel. A szegény lány megkéri a gazdag embert, hogy a babákat, amiket készít, csempéssze be a gazdag asszony szobájába. Aztán a gazdag ember, mintegy véletlenül beszélni kezd a gazdag asszonynak varázslatokról, megfogant átkokról, tőkkel elıidézett betegségekrıl. S mivel a gazdag asszonynak, egy régi ügybıl kifolyólag, úgyis lelkifurdalása van a szegény lánnyal kapcsolatban, kezdi érezni, hogy valaki meg akarja ölni. Mégpedig elátkozott kis viaszbabák segítségével. Egyremásra ott találja ıket a szekrényében. Nem tudja elképzelni, hogyan kerültek oda, hiszen fel sem tudja tételezni, hogy maga a gazdag ember rakja oda ıket. Elmondjam a mese végét is? Egy rutinos alabárdos, aki meseország rendjére vigyáz, olyan vádat kreál ebbıl a történetbıl, hogy na! És tudja, milyen eredménnyel járna a vád? Nem tudja? - Maga megırült! - Azzal, hogy minden kitudódna. Még ha nem is ítélnék el a szegény lányt, soha nem lehetne a gazdag ember felesége! Ami ezután következett, enyhén szólva meglepett. Lolita Baez a szekrényéhez lépett, kihúzott egy keresztet a ráfeszített Krisztussal, s letette az ágy szélére, közvetlenül mellém. Rám sem nézve letérdelt az ágy elé, kezét Krisztus testére téve. - Esküszöm a Szőzanyára, Krisztus minden sebére, hogy igazat mondok. Föld ne fogadja be a testem, menny a lelkem, ha hazudok magának, Leslie . Lawrence! Esküszöm, hogy az igazat mondom, mintha az ítélet elıtt állnék azon a nehéz napon. Esküszöm, hogy győlölöm Joan Hernandezt azért szövetkeztem pokolbéli hatalmakkal, és a vudu mesterével, hogy megrontsam és megöljem. Tudom, hogy Isten anyja megbocsát érte, hiszen a gonosznak bőnhıdnie kell, ahogy a Szentírásban is meg van írva. Esküszöm, hogy viaszfigurákat készítettem, tőket szúrtam a testükbe, hogy a belılük kiáramló fájdalommal elpusztítsam Joan Hernandezt. Esküszöm, hogy a viaszbabákat, amikor készítettem s amelyekbe tőket szúrtam, csak a saját szobámban ıriztem soha nem adtam ıket Hernandeznek, soha nem küldtem és nem is vittem ıket Joan Hernandez szobájába. Esküszöm, hogy azokról a viaszbábúkról, amelyekrıl ön beszél, nincs tudomásom, nem tudom, ki készítette ıket, és milyen céllal. Nem tudom, kinek áll még szándékában rajtam kívül megölni és megrontani Joan Hernandezt. Isten engem úgy segéljen! Felemelte a keresztet, megcsókolta, és visszatette a helyére.
- Hisz nekem? Kénytelen voltam bólintani. - Nem tudom, miért akarja rám kenni, hogy viaszfigurákat hordok Joan Hernandez szobájába, amikor nem lenne semmi értelme. Én innen, távolból a saját szobámból fogom megölni! 238 239 Gondolkodtam, aztán fordítottam egyet a dolgon. Akár igaz, amit mond, akár csak játszik velem, aligha tudom csıbe húzni. Meg kell várnom a megfelelı alkalmat. - Ismeri a Kölyköt? Váratlanul szegeztem neki a kérdést, és élesen figyeltem, hogyan reagál rá. Mintha megrebbent volna a pillája. Ki az? - Hemandez soha nem mesélt a múltjáról? - Mit akar ezzel? - kérdezte éles hangon. - Hernandezt gyanúsítja még mindig? Neki nincs szüksége rá, hogy megölje a feleségét. Erre itt vagyok én! ' - Nem arra gondoltam. Tudja, hogy Hernandez részt vett egy kubai partraszállásban? - Természetesen tudom. - Azt is tudja, hogy... - Hogy a többiek azzal gyanúsították, cserbenhagyta ıket? Csakhogy ebbıl egy árva szó sem igaz! A fejesek lefújták az akciót, és Hernandez már akkor sem segíthetett volna, ha nagyon akar. - Beszélt magának róla? - Én a bizalmasa és a... szeretıje vagyok. Sok mindent elmesélt. Nem hallott még róla, hogy bizonyos hegetekben megered az ember nyelve? Nos, kedves Mr. Lawrence, én azon igyekszem, hogy Hernandeznek soksok olyan helyzetben legyen része. - Annyira kíváncsi a fecsegésére? - Szó sincs róla. Csak mindenbıl többet akarok neki nyújtani, mint Joan Hernandez. Mármár hagytam a fenébe az egészet, amikor búcsúzóul bevetettem még egy utolsó fegyvert. - Az a helyzet - mondtam, miközben távozni készültem , hogy van egy furcsa és megmagyarázhatatlan érzésem a maga Hernandezével kapcsolatban. - Gondolja, hogy kíváncsi vagyok rá? - Nem tudom. De azért elmondom. Sötét gyanúm, hogy a Vérfarkas Hernandezt akarja elkapni. Elképedve villantotta rám a szemét. Mit beszél? - Csak megérzés, ne ijedjen meg. De egy biztos, ha Hernandezt megöli a farkas, befejezheti a bábuk szurkálását. Egy halottnak nem lehet a felesége, kicsikém. Joan Hernandezé lesz az egész vagyon, amit majd testvériesen megoszt Sabuval és Andrade kisasszonnyal. Hacsak újra férjhez nem megy. De maga? Magával mi lesz? Még az állását is elveszíti. Ha csak Mr. Hernandez meg nem könyörül magán és... Nem! ' , - Beszélt valaha Hernandez arról, hogy kik voltak abban a csónakban, amelyet ı vezetett és... amelyet üresen vitt vissza a bázishajóra? Beszélt. Mikor? - Részletezzem? - Nem úgy gondoltam. Régebben? - Nem olyan régen. Néhány napja. - Pontosan mikor? - Amikor találkozott Dodddal. - Elmondta magának, hogy Dodd is ott volt a csónakban? - Sıt, azt is, hogy Mrs. Dodd is. Az az indián kurva. - És még?
- Valami kölyköt említett. İszintén szólva kicsit részeg volt. Dodd itatta le. Micsoda?! - Mit csodálkozik? Lementek a bárba, és ittak. Méghozzá elég sokat. - Úgy tudom, hogy Mr. Hernandez és Mr. Dodd nem valami jó barátok. - Győlölik egymást. És éppen a kubai kaland miatt. Dodd azt hiszi, Hernandez miatt ült éveket a kubaiak börtönében. - Akkor hogy ihattak együtt? - Nem tudom, melyikük volt a kezdeményezı. - Mintha kissé megremegett volna a hangja. Az az igazság, én is aggódom... hogy a múlt utána nyúl Hernandeznek. Azt hiszem, történt valami, amit még én sem tudok. - Hm. Úgy érti, hogy akkor sem mondta el? 240 241 Most pirult el elıször, amióta ismertem. Különben nem volt pirulós fajta. - Az az érzésem, hogy Hernandez fél. Azért is iszik annyit. Soha nem fordult még elı, hogy bármikor is ennyit ivott volna. És Dodd is fél. Azért kereste Hernandez társaságát. Nem tudtam, mire gondoljak. Érthetetlennek tőnt, hogy a két halálos ellenség percek alajt kibéküljön. Ez csak úgy képzelhetı el, hogy váratlanul felbukkant valaki, aki közös lövészárokba kergette ıket. - Nem említette, kitıl? - Hát... nem is tudom - tétovázott. - Mondja már, az ördögbe is! - türelmetlenkedtem. - Amikor kérdeztem, egy latin közmondással válaszolt. İszintén szólva nemigen értem. - Mi az a közmondás? Habozott, aztán rám emelte a szemét, és tanácstalan mo! solyt erıltetett az arcára. - Hát... egy egészen mindennapi közmondás. Lupus in fabula., Farkas a mesében! Hogy is van csak? Megjelent valaki, akit hosszú ideje emlegetnek, vagy... akitıl félnek. Egyszerre csak felbukkant az illetı... Hm. És táadásul farkas... Milyen farkas? Lehet, hogy Vérfarkas! 31 Bármennyire is igyekeztem, nem sikerült elkerülnöm Sabut és Andrade kisasszonyt. Már a lejárati lépcsı felé siettem, amikor a folyosón rám sziszegett valaki. Hiába próbáltam meg úgy tenni, mintha nem hallanám, Andrade kisasszpnyj utánam loholt és beterelt a szobájába. Mire magamhoz tértem, már a nappaliban ültem egy ka rosszékben, egy pohár szódás whiskyvel a kezemben. - Nos? Mire jött rá? - türelmetlenkedett a lány. Most ju1 242 tott csak idı rá, hogy jobban szemügyre vegyem. Hófehér teniszruhát viselt, sárga tengerészgombokkal. Sabu lenyalt fekete hajával, ábrándos dióbarna szemével kétségkívül a bagdadi tolvajra emlékeztetett. Nehezen tudtam volna elképzelni róla, hogy valakinek kitöri a nyakát. Úgy fogtak közre, hogy esélyem sem volt a menekülésre: Úgy döntöttem, hogy megpróbálom meggyorsítani a távozásomat. Arra tippeltem, hogy nem szeretik a füstöt, mivel sem hamutartót, sem cigarettát nem láttam a szobában. Elıvettem hát a pipámat, lassan megtömtem, és rágyújtottam. Nem láttam lelkesedést az arcukon, de különösebb megrázkódtatást sem. - Beküldım az édesanyjához Dörfliger dokit - mondtam nyugodtan, miközben hatalmas füstfelhıt eresztettem a levegıbe. Sabu megértıén mosolygott rám.
- Mennyit kapott az apámtól, Lawrence? Kivettem a pipát a számból, és visszamosolyogtam. VEzt hogy érti? Andrade kisasszony odakuporodott mellém a karosszék karfájára, és megsímogatta a hajam. - Nem is vitás, a mesterdetéktívet megvásárolták. Úgy látszik, a mesterdetektíveknek már csak az a sorsuk, hogy megvegyék ıket. Nagyon csúnya dolog volt, amit feltételeztek rólam, de végül is nem is volt olyan ostoba feltételezés. - Ön szerint mit kellene tennem? - Vegyen élelmiszermintát. - Micsodát? ... . Elhallgatott, és lemondóan Sabura nézett. A bagdadi tolvaj odacsüccsent a másik karfára. Úgy ültem közöttük, hogy esélyem sem volt a védekezésre. Csak a kezemben füstölgı pipa nyújtott némi biztonságot. Sabu szabad kezemért nyúlt. Megfogta, és finomari erezett karcsú kezébe vette. - Hisz a jóslatokban, senhor Lawrence? Megfordította a kezem, és a tenyeremre pillantott. 243 - Én hiszek - mondta , különösképpen a tenyérjóslást kedvelem. Sok mindent ki tudok olvasni egy tenyérbıl. Például az önébıl is. ' Bár hízelgı maradt a hangja, közel sem volt már az a kisfiú, aki néhány napja. Mintha éveket öregedett volna azóta, hogy a Vérfarkas megkezdte áldásos mőködését. - És... mit olvas ki az enyémbıl? - Hadd nézzem csak... Például gazdagságot. - Rám férne. Mennyit? - Mondjuk... százezret. Dollárt? - Fontot. - Hm. Az nincs véletlenül ott, hogy mit kellene tennem érte? Nézte egy kicsit, hümmögött, majd visszaejtette a kezemet az ölembe. - Ha nem tévedek, az is ott van. Azéletvonála hosszú... de valahol megtörik. Azt kellene tennie, amit én mondok. - Értem. És mi lenne az? - Nos... a helyzet az, hogy Hernandez mérgezi Joant, nem is vitás. - Mondja maga. - Az ön feladata lenne, hogy... kiderítse, milyen mérget használ ujjlenyomatot vegyen, és olyan bizonyítékokat produkáljon, amelyek alapján egy ügyes vizsgálóbíró vádat emelhetne Hernandez ellen. Elmosolyodtam, bár csak belül. Az arcom rezzenéstelen maradt. - Ez mind szép, senhor Sabu, de mi van akkor, ha az édesapjának esze ágában sincs mérgezni az édesanyját. Ha az édesanyja betegsége csupán pszichés eredető és... Közel hajolt hozzám homlokom érintette fekete, olajos haját. - Nem értjük egymást. Százezer font a bizonyítékért és a vádemelési javaslatért! - De ha nincs bizonyíték! Van bizonyíték! Hol? A tengerészgombos hölgy lecsúszott a karfáról, kotorászott a hátam mögött, aztán egy apró üvegcsét dugott az orrom alá. - Itt a bizonyíték. Mi ez? - Valami, ami kitörheti Hernandez nyakát. A maga dolga, hogy ki is törje. Pontosan értettem, mire megy ki a játék, de azért adtam a hülyét. - Mégiscsak... mérgezi? Honnan szerezte? Mélyen a szemembe nézett és szánakozva rázta meg a fejét.
- Mit gondol? Miért kap százezer dollárt? Ha Hernandezé lenne, és bizonyítékunk is lenne rá, kidobnánk az ablakon ezt a tengernyi pénzt? Gondolkozzék csak, ember! Gondolkodtam, aztán rájöttem, hogy végre meg kell értenem, mit akarnak tılem. Nem ülhetek örökké közéjük szorítva" egy karosszékben. Szabad kezemmel a homlokomra csaptam. - Te jóságos isten! Csak nem azt akarják... csak nem azt, hogy... No de kérem! Sabu elvette Miss Andradétól az üveget, és óvatosan lehelyezte az asztalra. - Nos, akkor játsszunk nyílt kártyákkal, Lawrence! Magának nagy a híre, valaha nagymenı volt vagy mi a fene, de ez engem nem érdekel. Az azonban igen, hogy a fejesek hisznek magának. - Erısen túloz, fiatalember. - Ne szakítson félbe! A maga szava sokat jelenthet. És ha egy amúgy is gyanús helyzetet maga megerısít, akkor nyert ügye van annak, akit maga támogat. De ne beszéljünk tovább általánosságokban! Azt akarom, hogy az apámat becsukják, és... olyan szigorúan megbüntessék, amilyen szigorúan csak lehet. Érti, mire gondolok? - Ha lehet, végezzék is ki - bólintottam. - Úgy van. Ha lehet. De egy nagyon hosszú börtönbüntetés is megfelelı lenne. Ez nem érinti a pénzét. 244 245 - Köszönöm, Sabu. Ön igazán nagylelkő! , - Tehát, a következı a feladat: itt van ez a méreg. A legjobb, amit a feketepiacon kapni lehet. Igen rövid idı után nyomtalanul felszívódik. Ön úgyis bejáratos az anyámhoz... illetve Joanhoz. Megfelelı pillanatban belecseppent néhányat az ételébe vagy a poharába. Ahogy sikerül. - Azt hittem, az apját kell elkapnom, nem az anyját megmérgeznem ! - Hallgasson már, az ég áldja meg! Belerakja a mostohaanyám cuccába a mérget, aztán hagyja, hogy megigya. Ne féljen, semmi nem fog történni. A méreg csak akkor hat, ha folyamatosan használják. Egy hétig, két hétig. Miután hallucinogén anyagokat is tartalmaz, ugyanazokat a tüneteket produkálja, amit anyám méreg nélkül is produkál. - Ezekre pedig van elég tanú. - Úgy van. Ezután tegye el az anyám italmaradékát - a méreg három napig nem bomlik el , s vizsgáltassa meg valaki- vei. Van a faluban gyógyszerész? - Fogalmam sincs róla - hazudtam. - Vigye el hozzá, ha van. Ha nincs, akkor a szomszéd faluba vagy Zürichbe, bánom is én! Az a fontos, hogy vigye valahova. Mutassák ki a mérget az ételmaradékból. Ja, és legyen tanúja mindehhez! - Maga például? - Semmi esetre sem. Én és Andrade kisasszony nem jöhetünk számításba. Nem vagyok köteles tanúskodni a saját apám ellen. És a menyasszonyom sem. Ha megtennénk, kilógna a lóláb. Szerezzen valaki mást! Ennyi pénzért igazán megteheti. - Ez igaz. - Ezek után a pohárra vagy a tányérra varázsolja rá az apám ujjlenyomatát. Persze lehet, hogy nem is lesz szükség különösebb varázslatra, hiszen Hernandez úgyis összefogdos mindent. Eddig gyerekjáték. Ha csak ennyit kell tennem, nemj értem, miért a százezer font? - Még egy apróságot nem említettem. Ezt az üveget be kell csempésznie az apám cuccai közé. Az lenne a legjobb, ha a rendırség bukkanna rá. Ért engem? - Hogyne.
- Ha az étel- vagy italmaradékban benne van a méreg, ha a tányéron vagy poháron rajta van az ujjlenyomata, ha a mérget megtalálják a szekrényében, és ha ön kiáll á tekintélyéve! az ügy mellett, nyertünk. Ezért van szükségünk magára. Az illendıség kedvéért hallgattam egy kicsit. Hadd lássa, hogy fontolgatom az ajánlatát. - Ügyes ötlet - dicsértem. - Nem is utasítanám vissza... - Na látja? - lelkendezett. - Éreztem, hogy értelmes emberek értelmes megállapodást tudnak kötni. Természetesen írásba nem adhatom... - Ugyan - hárítottam el a mentegetızését. - Az ilyesmit becsületszóra kötik. Habár ötszázezer font elég nagy pénz ahhoz, hogy... Tessék? Egyszerre két oldalról hallottam a kérdést. Nem is tudtam hirtelenjében, merre fordítsam a fejem. - Mondom, ötszázezer font nem olyan kis pénz ahhoz, hogy... Átkarolta a nyakam, megmarkolta a tarkóm, és maga felé csavarta a fejem. El kell ismerni, pokolian kemény volt a szorítása. - Ismételje meg, amit mondott! Úgy éreztem, mintha satuba fogták volna a nyakam. - Százezer kevés - mondtam. - Ha rájönnek, életfogytiglant is kaphatok. Nem feleltek, ehelyett a szelid menyasszony a hátam mögé nyúlt, és összeszorított öklével nyomni kezdte a hátgerincemet, miközben Sabu egyre nagyobb erıfeszítéseket tett, hogy hátrahajlítsa a nyakam. Éreztem, fele se tréfa annak, ami történik velem néhány pillanat múlva kiugrik valamelyik csigolyám. A pipafüst a szemembe szállt, s végigfutott rajtam a gondolat, hogy éppen a visszájára fordult minden, amit elképzel 246 247 tem. İket akartam kifüstölni, .s lám, saját holttestem felett ereget gyászkarikákat viharvert pipám. A szorítás hirtelen megenyhült a nyakamon. - Nos? Százezer és precíz munka! Egy pennyvel sem több! Különben meghal! - És mit csinálnak a holttestemmel? - Azzal ne törıdjön! Majd húzok egy csíkot a zsebkésemmel a nyakára, és kiteszem a folyosóra. Nincs az a zsaru, aki engem gyanúsítana. Eggyel több vagy kevesebb hulla a Vérfarkas számláján, mit számít az? - Alighanem mégiscsak kénytelen leszek nemet mondani. - Sajnálom - mondta Sabu, és mintha tényleg sajnálatot éreztem volna a hangjában. - Maga végül is rokonszenves fickó. Még barátok is lehettünk volna. - Szerintem is - mondtam savanyőan. - Igazán ritkán adódik, hogy egy jó barátra tehetne szert az ember! - Tudod tartani a gerincét, édes? - kérdezte kis menyasz- szonyát, miközben ismét présbe szorította a nyakam. - Tudom - suttogta a lány. - Csak csináld gyorsan! Tudod, hogy idegesít a reccsenés... Fuj! Csináld már! - Utolsó lehetıség, Lawrence! Válasz helyett megpróbáltam elırevetni magam. Fel akar- tam emelni a lábam, de megelıztek. Egyik oldalról Andrade kisasszony, a másikról Sabu akasztotta a lábát az enyémbe. - Csináld már, Sabu! - könyörgött a szelíd menyasszony. - Az istenit neki, kár érte... Ide figyeljen, maga, barom! Inkább, megdöglik, minthogy százezer font üsse a markát?
Úgy tettem, mintha mondani akarnék valamit. Önkéntelenül is megenyhült a szorításuk. >. Pontosan erre számítottam. Fogtam a pipámat, és a tartalmát Andrade kisasszony formás kis kezére öntöttem. Arra, amelyikkel megpróbálta leszorítani a másik karom. Sokszor hallottam már nıi visítást, s nem mondhatnám, hogy oda vagyok érte. Mint ahogy a visítós nıkért sem. Olyan helyzetekben sem kedvelem ıket, amikor pedig a visítás még leginkább megbocsátható. Egészen biztos, hogy Andrade menyasszony sikolya nem tartozott a világirodalom legszebb sikolyai közé. Hiányzott belıle valami, ami vonzóvá vagy sajnálatra méltóvá teszi a sikoly gazdáját. Andrade kisasszony sikolya egyértelmően visszataszító volt. Kissé elırehajoltam, nehogy Sabu el tudja törni a nyakam, aztán visszafordultam, és jókora lendülettel belevágtam a pipám fejét a szemébe. Mit mondjak, Sabu ordítása sem volt sokkal szebb, mint Andrade sikolya, összegörnyedt, és szemére szorította a kezét. Reméltem, hogy nem folyt ki, bár elég nagyot ütöttem. Sabu a szınyegen görnyedezett, Andrade menyasszony viszont nekem esett. Nem vacakoltam sokat: lekevertem néhány szépségdíjas pofont, amitıl csendesen elszenderedett. Úgy feküdt a szınyegen, mint egy angol fregatt elsı tisztje a királynı születésnapját követı nap hajnalán a fedélzeten. Minden figyelmemmel a karatézás apostola felé fordultam. Nem úgy nézett ki, mint aki le akarná rúgni a fejem. A szınyegen térdelt, nem messzire menyasszonyától szemére szorított ujjai közül váladékcseppek csordogáltak a szınyegre. - Ezt még megbánja, ezerszer is - nyöszörögte. - Mától kezdve a halál fia! Felálltam, a pipám a zsebembe tettem. Amikor visszafordultam, menyasszonya mellett ült a földön, és élesztgetni próbálta. - Kedves Sabu - mondtam búcsúzóul. - Tudja, hányan vannak a világon, akik mint ön, megesküdtek, hogy hidegre tesznek? El lenne keseredve ha megmondanám,, hányadik a sorban. Nagyon kicsik az esélyei, barátom... Észre sem vettem, hogy a nyakamon felszakadt sebbıl csordogál a vér. Müller és Maurer az ebédlı sarkában ültek elıttük megszámlálhatatlan sörösüveg és egy csaknem üres whiskysflaska. 248 249 Ahogy beléptem, Müller felemelte a kezét, és felém intett. Aztán kerekre nyílt a szeme a csodálkozástól. - Ember, maga vérzik! Nyakamhoz kaptam. Éreztem, hogy meleg lucsokba me- rülnek az ujjaim. Maurer széke karfájára akasztott puskája után nyúltjj A farkas!? Leültem az asztalukhoz, és levertem egy sörösüveg kupak- ját. Ittam, és nemet intettem. Valahol a konyha mélyén felbúgott egy hőtıszekrény. - Van villany? - Épp az elıbb készültek el vele - bólintott a környezetvédı fıvadász. - Magának mi a véleménye? - Nekem? Mirıl? Hát... errıl az egészrıl. Mi az ördög folyik itt? Koa molyan gondolja, hogy van valami ebben az izé... baboná- ban? Mintha véletlenül tenné, keze a nyakára tévedt. Nem a| Vérfarkas okozta vágásra, hanem a megszurkált viaszamu- lettre. - Nem tudom - mondtam. - A Vérfarkas fantom, dej a hullák valóságosak.
- A Spitzhorn el van átkozva, higgye el - mondta. - Tudj ja, mennyi hullát láttam már a Spitzhorn alatt? Az apár is itt halt meg... Elszakadt a kötele, vagy kikapcsolódott karabinerje. Sosem tudtuk meg. Csak egy év múlva találtak rá, csonttá fagyva. - Sajnálom - mondtam. - Ugyan - legyintett. - Régen volt, én még kicsi voltam ' Tízéves ha múltam... Akkor annyira megviselt, hogy nem is tudtam itt maradni. Ha csak a hegycsúcsra néztem, rosszullét kerülgetett. Tudja, pont a Spitzhornra nézett az ablakom... Anyám korábban meghalt. Elvitte egy tüdıgyulladás. - Sajnálom. - Az ördögbe is! Csak azt tudnám, hogy mi a fenééi untatom magukat az élettörténetemmel. Ostoba kis paraszM gyerek voltam, semmi más. Barna, napégette, kemény vágású arca ellágyult, ahogy visszagondolt a tizenéves Willy Maurerre. - Tudja, azt hittem, hogy nincs már itt semmi keresnivalóm. Egy holdsütötte éjszakán, amikor a Spitzhorn benézett az ablakomon, és én tudtam, hogy az apám valahol ott hever egy szakadék mélyén, több száz tonna hó alatt, betelt a pohár. Összecsomagoltam a hátizsákomat, s amikor feljött a nap, felkéredzkedtem egy Zürich felé tartó autóra, így lépett le Willy Maurer a szülıfalujából. Romantikus, nem? Ittunk, aztán folytatta. - Ettıl kezdve a magam lábán járok. Méghozzá elég stabilan. - Hol szolgált ejtıernyısként? - Korzikán. Az idegenlégióban. Tárt karokkal fogadtak. S bármit is beszélnek a légióról, nem bántam meg, hogy beléptem. Ott lettem férfi, és szakmát is tanultam. Csakhogy a légió nem gyermeknyaraltatással foglalkozik. Megfordultam Csádban, Elefántcsontparton és KözépAfrikában. Késıbb rájöttem, hogy mégsem nekem való. Itt éltem hosszú évekig a Spitzhorn tövében. Megszoktam a csendet, a nyugalmat, így aztán jó tizenöt évvel azután, hogy felültem arra a bizonyos Zürichbe tartó kocsira, immár a saját kocsimon jöttem vissza. Vettem egy házat, és a faluban élek. Mit mondjak, nem panaszkodhatom. - Nem nısült meg? - kérdezte Müller, és bekapott a szájába egy jégkockát. - Nem én. - Bölcs ember... - Nem feltétlenül emiatt. Korábban nem volt rá idım, most pedig nem találok kedvemre valót. Naphosszat a területemet járom, névrıl ismerem a zergéket, nyáron pedig csoportokat viszek fel a hegyre. Ki lenne az az asszony, aki kibírná mellettem? Azt hiszem, egyedül maradok mindörökre. Patetikus mondataival ellentétben nem látszott rajta, hogy nagyon bánná ezt az egyedüllétet. - Hogy van a nyaka? 250 251 - Köszönöm, nem veszélyes. A doki megnézte. Azt mondja, szerencsém volt. - Akárcsak nekem. - Hát akkor én mit szóljak? - kérdezte rezignáltán Müller. Willy csak a fejét csóválta, és mosolygott. Kiittam a söröm maradékát, és felálltam. - Lesétálok a faluba. Ott várakoznak még a fenyvesnél Gautschi emberei? - A fák alatt. ^Remélem, nem lınek belém.? - Ugyan, hiszen ismerik magát. Magát mindenki ismeri... - Hallott valaha egy bizonyos kubai partraszállásról, Herr Maurer? A Rosarioakcióról? - Tessék? - hökkent meg.
- Amikor a disznóöbölbeli kudarc után partra szálltak a kubai emigránsok, hogy megdöntsék Castro kormányát. - Hát hogyne! Bár akkor még egészen fiatal voltam, és nem rontottam a szemem újságolvasással: Mirıl van szó? - Vannak köztünk néhányan, akik részt vettek benne. Figyelmesen nézett rám: láthatóan nem értette, mire akarok kilyukadni. - Valami... kubai ügyre gondol? De hát az áldozatok idevalósiak. És a farkas legendája sem kubai. - Ismeri Hernandezt? - Csak látásból. Pár szót váltottunk mindössze. - És Mr. Doddot? - Vele is ugyanez a helyzet. De miért kérdi? Van valami elképzelésé a gyilkosságokról? - Dietert is ismerte? - Hogy a fenébe ne! Rendes fiú volt. Tudta, hogy részt vett a Kuba elleni invázióban? Kiült a megrökönyödés az arcára. - Dieter? Hiszen életemben nem láttam még fegyvert a kezében... Apropó! Nem került még elı? - Waldvogel keresi. Hogyhogy ön nem tud Dieter múltjáról? - Miért kellene tudnom? Mondtam, hogy másfél évtizedig 252 nem voltam itthon. És ha nem töröm ki a bokám, talán még most sem lennék. - Kitört a bokája? - Sajnos. A Golan fennsík közelében beleestem egy juhakolba. Ráadásul nem is forrt össze valami jól. - Hogy került a KözelKeletre? - Az osztrák ENSZcsapatok tagjaként. Tavaly még osztrák állampolgár voltam, csak amikor úgy döntöttem, hogy letelepszem a Spitzhorn tövében, vettem vissza a svájcit. A fenébe is, ki hitte volna Dieterrıl! Végül is hogy jutott Kubába? - Zsoldosként. Különben remélem, hogy hamarosan elıkerül, bár nemigen hiszek benne, hogy... kihallgatható állapotban találnánk rá. Búcsút intettem, és elindultam az ajtó felé. Müller felpattant, és utánam kiáltott: Hé! Hová megy? - Le a faluba. Van egy kis elintéznivalóm. Maurer is felállt, felvette a fegyverét, és a vállára vetette. - Hát akkor, alighanem véget vetünk a dorbézolásnak. Én meg lemegyek a föld alá. Hová? - Waldvogel megkért, hogy menjek végig egy járaton, amely állítólag Zöllner nagypapa szobájának a szekrényébıl indul. Nem tartanak inkább velem? - Kösz - mondtam. - Beszélnem kell valakivel. De talán Herr Müller kapható lesz egy kis föld alatti csúszkálásra. - Nem leszek kapható - mondta Müller, és leakasztotta a fogasról a kabátját és a kalapját. Tudják mit? Egy életre elegem volt a föld alatti járatokból és a sötét szobákból... Magával megyek, ha nincs ellene kifogása. Maurer bólintott, és kilökte a lengıajtót. - Meg tudom érteni, Herr Müller. Ha Waldvogel nem beszél a lelkemre, én sem mászok le semmi pénzért. Csak, tudja, szeretném, ha már fény derülne erre a pocsék ügyre. Különben támadt egy fantasztikus ötletem. Remélem, a sajtója segít nekem egy kis reklámot csinálni. 253 - Nocsak - csodálkozott Müller. - Miben?
A fıvadász feltolta zöld kalapját a feje búbjára, és derős arccal a levegıbe meredt, mintha egy éppen most felbukkant látomásban gyönyörködnék. - Sikerült egy kis pénzt félretennem, Herr Müller. Azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy befektetem valamibe. Alighanem Frau Zöllner üzletét rontom majd, de arra gondoltam, hogy a Spitzhorn alatt építtetek egy kis szállodát. Sílifttel, sípályával, ródlipályával, mindennel, ami csak kell. Talán furcsán hangzik, de fel szeretném használni ezeket a rémségeket is, amik itt történtek. Például a penzióm neve Hotel Vérfarkas is lehetne. Mit szólnak hozzá? - Nagy ötlet - mondta savanyúan Müller. - Az udvaron felállítanám a Vérfarkas szobrát. Nagy, színes szobrot, gipszbıl. A gyerekek akár fel is mászhatnának rá. - Milyen formában képzeli? - érdeklıdtem. - Amint éppen elharapja valakinek a torkát? - Á, nem. A gyerekekre is tekintettel kell lenni. Azt a pillanatot gondoltam elkapni, amikor megjelenik a telehold az égen, és a fickó éppen megkezdi az átváltozást: emberbıl farkas lesz. Csak egyvalami hiányzik még. - A reklám? - kérdezte Müller. - Olyasmi. Bár nem egészen úgy, ahogy maga gondolja. Olyan reklám, ami többet ér mindennél. - Éspedig? Fogta a puskáját, és rácsapott az agyára. - Én szeretném elkapni á Vérfarkast! És... ezzel a puskával... hm... megszabadítani tıle az emberiséget. Aztán a a puskát felakaszthatnám az ivó falára, egy felirattal, hogyaszongya: ezzel a puskával lıtték le az utolsó Vérfarkast. Arra is gondoltam, hogy megpróbálom megszerezni Waldyogeltól az öreg Zöllner farkastrófeáit. Segítenének benne? Mivelhogy nem kapott választ, hallgatásunkat beleegyezésnek vehette, mert megigazította nyakán a kötést, és megemelte a kalapját. 254 - Viszlát. Ha pedig én is... azaz engem is... igyanak meg egy üveg whiskyt az emlékezetemre. Mindketten készségesen megígértük. 32 A harangocska diszkréten csilingelt, ahogy belöktem az ajtót. Néhány pillanat múlva meglebbent a függöny, és a háttérbıl felénk kiáltotta egy ismerıs hang: - Foglaljanak helyet, éppen melegítek valamit. Pörkölt cukor szaga terjengett a levegıben. Müller fintor gott, és megtörölte az orrát. Magam a polcra állított üvegek közelében maradtam, és olvasgattam a latin nyelvő feliratokat. Kéthárom perces várakozás után a függöny kettévált, és kilépett a laboratóriumból a magas, sovány fiatalember. Szemüvegén megcsillant a lenyugvó nap fénye. Amikor meglátott bennünket, felderült az arca, és kezet nyújtott. - Örülök, hogy eljöttek. Már üzenni akartam önért, Herr Lawrence. Fáradjanak beljebb! Megkerültük a pultot, és benyomakodtunk a laborató" riumba. Mit mondjak, nem lett nagyobb, mióta utoljára itt jártunk. Nagy nehezen leültünk két apró suszterszékre. Orrom éppen elérte az asztalon fortyogó lombikok magasságát. - Hogy vannak? Gombolják ki a kabátjukat... azt hiszem, pokoli meleget csináltam idebenn... Megkínálhatom valamivel az urakat... ? - aztán észrevéve türelmetlen pillantásomat, zavartan megköszörülte a torkát. - Igen... tudom, hogy sok a dolguk. Hm. Egészen furcsa és... zavaró hírek érkeznek a faluba a penzióból. És az is furcsa, hogy Gautschi emberei nem engednek fel senkit. Igaz? Igaz. 255 Gondterhelten a Fortyogó lombikba bámult, mint egy adósságoktól terhelt alkimista.
- Tudom, sok a dolguk, én meg csak fecsegek összevissza, mint egy vénasszony. Nos, térjünk a tárgyra! Hat vizsgálati anyagot kaptam. Három esetben ételt, három esetben italmaradékot. Mind a hatot alapos toxikológiai vizsgálatnak vetettem alá. - Jelentıségteljesen elhallgatott, és a lombikokba bámult. - Lehet, hogy nem erre számítottak, de... az igazság az, hogy sehol semmi. - Hogyhogy? - kérdeztem meglepetten. - Ahogy mondom. Valamennyi vizsgálati eredmény negatív. Várakozva nézett rám, én Müllerre, Müller pedig rá. így aztán a kör be is'zárult. - Ez azt jelentené, hogy semmiben nem volt semmiféle méreg? - Amennyire meg tudtam állapítani, nem. - Lehetséges, hogy a méreg elbomlott, amíg leért ide a vizsgálati anyag? - Nemigen tudom elképzelni, Elvileg persze lehetséges, de ilyen méreggel még nem találkoztam. Ha kívánja, tovább végzem a vizsgálatokat. Zsebembe nyúltam, és elıhúztam azt a kis üvegcsét, amelyet Sabutól zsákmányoltam. Amelyben az a folyadék volt, amit bele kellett volna csepegtetném Joan Hernandez ]poha rába. - Hoztam még valamit Szeretném, ha megnézné. Most? - Lekötelezne. Fény felé tartotta, és átnézett rajta. Átlátszó volt az anyaga, talán csak a vastag üvegfal tette némiképp tejszerővé. - Mit gyanít, mi van benne? - Nem tudom. Lehet hogy ciánvegyület. Meglötyögtette, aztán összeráncolta a homlokát. - Remélem, nem nitroglicerin. Kihúzta a dugót, és a padlóra cseppentett néhány cseppet. A cseppek ugrándoztak a padlón, de nem robbantak. 256 Müller aggodalmaskodva húzta össze a kabátját, mintha a nyúlszır bekecs védelmet nyújtana robbanás ellen. Kunz megfontoltan dolgozni kezdett. Kiöntötte az üvegcse tartalmát egy közepes mérető lombikba, majd az egészet elosztotta hatfelé. Különbözı folyadékindikátorokkal elegyítette ıket, rázogatta, hümmögött, majd nagy hirtelen felkapta az egyik kémcsövet, és szájába öntötte a tartalmát. - Hé! - ugrott fel Müller, magával sodorva egy görbe üvegcsövet az asztalkáról. - Mit csinál, ember!? - Érzékszervi vizsgálat - mondta a fiatalember mosolyogva. - A nagy semmi. - Hogy érti ezt? - Desztillált víz. Aqua destillata. - Egészen biztos benne? - Kóstolja meg. Egyre tanácstalanabb képpel bámultam az üvegecskére. Mi az ördög történik itt? Legyőrtem csalódottságomat, és kezet nyújtottam. - Köszönöm, Herr Kunz. Arra kérem, még néhány vizsgálat erejéig legyen a segítségemre. Halkan csendült mögöttünk az ajtócsengı. Nem tudom, miért, de a lélekharangot juttatta az eszembe.
A hold magasan ragyogott az égen, mint az elmúlt éjszakák bármelyikén. A Spitzhorn büszkén nézett le ránk. A jeges hó ropogott a talpunk alatt, mintha nápolyiszeleteken jártunk volna. A fenyık magukra hagyott, tanácstalan menyasszonyként álldogáltak a holdfényben. Békés és egyúttal fenyegetı volt minden, mintha vihart érzett volna a természet. Vihart, amely hamarosan és minden • figyelmeztetés nélkül csap le ránk. Elértük a fenyvesbe vezetı ösvényt, amikor az egyik fa mögül kivált egy árnyék, és puskáját eló'reszegezve elénk lépett. Állj! Ki vagy? Erıteljes, magas fiatalember volt, füles sapkában, bundabekecsben. 257 Felismert'bennünket vállára lódította a puskáját. - Grüss Gott, Herr Lawrence, Herr Müller... Nem látták a felügyelıt? - Herr Waldvogelt? ^ - Öt perccel maguk elıtt jött erre. Nem is jött, hanem futott... Siegmüllerrel együtt. Az összes embert felrendelte a penzióba. Mintha történt volna valami odafent. Összenéztünk Müllerrel. - Nem mondta, hogy mi? Szótlanul rázta meg a fejét. Most vettem csak észre, hogy mennyire nyugtalan a tekintete. Nyilván nem érezte jól magát, amiért egyedül hagyták a fenyvesben. - Volt velük egy ismeretlen fickó is. Még sosem láttam. - Milyen fickó? - Alighanem városi. Sıt, biztosan az. Félcipı volt rajta. Ilyenkor csak városi ember jön félcipıben ide. Vagy autóval, vagy repülıvel. Vonatra csizmában száll az ember. Éreztem, hogy valami megbizsergeti a hátgerincemet. A fenyves vad szépsége, a ragyogó hold, a hó ropogása s a tündéri csend nyugtalanítóan hatottak rám, ahelyett, hogy megnyugtattak volna. - Mit csinált az a pasas? - Sietett a többiekkel együtt. A penzióhoz. Megszorítottam a stukkert a zsebemben. Fel a fejjel, fiam! - veregettem még a vállát. - Lehet, hogy vaklárma és... Ebben a szempillantásban lövés dördült a fenyıfák között. A legény a szívéhez kapott, és összeesett. Fejjel elıre belevágtam magam a hóba így a másik dörrenést már alig hallottam. Éreztem, hogy a szemem megtelik valamivel, azt azonban csak késıbb vettem észre, hogy a közvetlenül az orrom elıtt bevágódó golyó verte tele jeges hóval. Elıkaptam a stukkeromat és csak úgy vaktában beleeresztettem kettıt a levegıbe. Hangos rikácsolással húzott el néhány madár a fejünk felett. A hold vigyorgott, s az volt az 258 érzésem, hogy nem velünk érez, mint ahogy a Spitzhorn sem. Mintha kinevették volna görcsös igyekezetünket, hogy életben maradjunk. - Lawrence! Hé! Felemeltem a fejem, és a hang irányába néztem. Egy fa mögül Müller dugta ki a fejét. Jól van? Odakúsztam a bekecses legényhez. A fickó a földön lapult, egyre növekvı vértócsában. Amikor föléje, hajoltam, pislogott, és a rémület szinte ráfagyott az arcára. Feltéptem a bekecsét, és kerestem a sebet a szíve táján. Szerencsére nem találtam. - Tud beszélni? - Tudok... jaj... - Hol találták el?
- Jaj, a kezem... a jó édes anyját! Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A vállán érte a lövés. Megpróbáltam bevonszolni a fatörzsek mögé. Müller kinyúlt, elkapta a lábát, és berántotta a fedezékbe. - Honnan lıttek? - Fogalmam sincs róla. Levette a kalapját, rábökte egy száraz fenyıgally végére, és mint az indiánfilmekben szokás, kidugta a fatörzs mögül. Nem moccant semmi. Még magasabbra emelte a kalapot, és megforgatta. Semmi. Csípıre tett kézzel felemelkedett, és az erdı széle felé nézett. - Az az érzésem, hogy onnan... Á golyó hatalmas darabot tépett ki egy fa törzsébıl, és gellert kapva rajta, közvetlenül a fejünk felett fütyült el a levegıben. Müller halálra vált arccal zuhant mellém. - Ez megırült! - mondta. - Ez kinyír bennünket! Visszahúzódtam a fa mögé, és úgy döntöttem, hogy elıször a sebesülttel törıdöm. Belemarkoltam a hóba, és igyekeztem kitisztogatni a sebét. 259 - Mit csináljunk, hé? - vacogta Müller, és visszarakta a kalapját a fejére. - Lehet, hogy Gautschiék szórakoznak velünk? - Waldvogel beterelte ıket a menedékházba - emlékeztettem. - Akkor nem lehet más... A sebesült legény nagyot szisszent, majd rémülten felült. A farkas? Rászorítottam a zsebkendıt a sebére. Elégedetten láttam, hogy lassan eláll a vérzése. Csúnya, tépett sebe volt, de szerencsére nem ért csontot a golyó. - Fel tud állni? - Azt hiszem, igen. Be kell futnia a fák közé. Oda! - és mutattam, hogy hova. - De hát miért? Kinyír, ha... - Tegye, amit mondok! Ha jelt adok, fusson, ahogy tud. És... próbálja meg nem piszkálgatni a sebét, világos? Mélyen a szemembe nézett. Láttam a nézésén, hogy nem fogja megtenni, amit kérek tıle. Nyilván azt hitte, fel akarom áldozni saját menekülésem érdekében. Kénytelen voltam leguggolni mellé, és röpke elıadást! tartani a lapuló ellenség átverésének néhány trükkjérıl. - Látta magát elesni - magyaráztam türelmesen. - Csodálatos szívlövést produkált. Azt hiszi, hogy maga meghalt, Érti már? • - Nem én. - Figyeljen, ember. A fickó azt hiszi, hogy csak ketten! maradtunk. Maga berohan a fák közé, az egy. Müller maga] után, az kettı. A harmadik, a halott pedig itt marad fekve] a hóban. Érti? Tompa tekintettel vakarta meg a fülét. - İszintén szólva... - A halottra" nem kell figyelnie. Maguk eltőnnek a fákj között, én itt maradok. És, ha egy mód van rá, elkapom| a fickót. Benne van? A húsz méterre álló fenyısor felé nézett, és megcsóválta a fejét. - Nagyon messzire vannak a fák.
Sóhajtottam. Igaza van. Valóban messze vannak. Hogy az ördögbe kívánhatnám tıle, hogy az után a sokk után, amit elszenvedett, ismét vásárra vigye a bırét. - Na persze - dünnyögtem. - Vegye úgy, hogy nem mondtam semmit. - Azért megyek - mondta a pasas. - Csak aztán kapja el! - Hát, ha muszáj, én is mehetek - morogta Müller, és szemére húzta a kalapját. - De tudnia kell, hogy átkozottul nem szívesen. A hold világított, a Spitzhorn csalfán ragyogott a fényben. Felnéztem az égre, hátha egy kis felhıdarabocska ott kószál valahol a hold körül. Csillagok milliárdjai ragyogtak a fejünk felett a legközelebbi felhı valószínőleg a déli féltekén kóborolt. A legény vacogni kezdett, hallottam, ahogy összecsattannak a fogai. Éreztem, hogy hideg furakodik a ruhám alá, fagy csípi az arcom, s a kezem kezd megdermedni a stukker agyán. Még. egyszer végiggondoltam mindent. Kétségkívül igencsak kockázatossá tette a helyzetet, hogy nem volt szabad lınöm. Ha lövök felfedem magam,. - Tud pisztollyal bánni? Vacogva bólintott. Kezébe nyomtam a. stukkeromat, és levettem sértetlen válláról a fegyverét. - Vesse magát a hóra, ha meghallja a fegyverdörrenést! Lıjön vissza, és azonnal húzza el onnan a csíkot! Ne próbáljon célozni, csak lıjön! Akármerre. - Indulhatok? - Várjon egy pillanatra! Semmi nem mozdult, csak a fenyısor fáinak a csúcsa lengedezett a jéghideg szellıben, amely a Spitzhorn oldalain lebucskázva ránk talált. A fenyıágak halkan recsegtek, mintha mókus mászkált volna közöttük. 260 261 - Hogy hívják? - kérdeztem, hogy ezzel is késleltessem aj pillanatot, amikor jelt kell adnom az akció megkezdésére. - Nussbaumer, uram. - Kész van, Nussbaumer? - Kész, uram. Oké! Induljon! A legény felpattant, és összegörnyedt testtartással futni! kezdett a fasor felé. Fele úton járhatott, amikor felcsattant az elsı lövés. A golyó felverte mögötte a havat, a következı] pedig valamelyik fa törzsét találta telibe. Nussbaumer megcsúszott, de láthatóan nem találattól. S alighanem ez volt a szerencséje. Nagy ívben elıreesve beszánkázott a fák közé. - Eltalálták? - Suttogta Müller. - Nem hiszem. Attól tartok... - Én következem? - Csak ha akar. - Akar a fene! Meglepetve néztem rá, és letámasztottam a puskát a hóra. - Az ördög vigye el, elıbb is mondhatta volna. Akkor neki nem kellett volna végigcsinálnia! - Nyugi! Ne kapja fel a vizet. Nem azt mondtam, hogy nem megyek, csak hogy nem akarok. Félni csak félhetek, nem? - De - mondtam —, félhet. Indulás! Nyögött egy óriásit, aztán nekivágott az útnak. Úgy látszott, már az elsı lövés eltalálta. Megtántorodott, és eltőnt a hóban. Szinte ugyanabban a másodpercben felugatott a revolverem: Nussbeumer lıtt a fasorral szemben emelkedı domboldal kövei közé. Kidugtam a fa mögül a fejem, és felmértem az irányt. Ha a sziklatömbök között rejtızik, könnyen beláthatja az egész terepet, és pokolian nehéz lesz megközelítenem.
Óvatosan felemelkedtem, és egy fatörzshöz támasztottam a puskám. Lehúztam a csizmámat és mőanyag síruhámat. Ahogy lekerültek rólam, a hideg belemart a testembe. Mintha Szibériában lettem volna, a Bajkáltó környékén. Azon az éjszakán, amikor megtámadott a medve, amelynek karma nyomait ma is az oldalamon viselem. Gyorsan kifordítottam a síruhát. Patyolatfehér volt, mint a frissen esett hó. Hasra feküdtem, mellém fektettem a puskám, és kúszni kezdtem vele a kıtömbök, felé. 33 Akkor lettem igazából nyugtalan, amikor elhagytam az utoisó, magányos fa árnyékát is, és kiértem a hóval borított szabad térre. Ha észrevesz, isten irgalmazzon nekem! Nussbaumer profiként viselkedett. Idırıl idıre beleeresztett egy golyót a levegıbe. A lövedékek a kıtömbök között verték fel a havat, válasz azonban nem érkezett rájuk. Az volt az érzésem, hogy a rejtızködı takarékoskodik a golyóval. Óvatosan, méterrıl méterre dolgoztam elıre magam. A puska agya kegyetlenül nyomta a hasam. Összeszorítottam a fogam, és másztam elıre, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem töltött el különösebb lelkesedéssel a tudat, hogy olyan közel járhatok hozzá, ahonnan még egy nem különösebben jó céllövı is könnyedén lepuffanthat. Ismét eldördült a revolverem, s a golyó ott süvített el a fülem mellett. Körülbelül tizenöthúsz óriási, havas kıtömb feküdt egy jó hektáros területen elszórva. Lehetetlennek tőnt, hogy valamennyit át tudjam vizsgálni: Ki kellett választanom a leggyanúsabbakat, és hátulról megkerülni ıket. Elkúsztam az elsı, majd a második kıtömb mellett. Semmi. Elhagytam két kisebbet, amelyek mögül egészen rossz rálátás nyílt a fenyıfákra. Lekushadtam a második mögött, és kidugtam a fejem. Megpróbáltam felmérni a tömbök helyzetét. Hármat találtam mindössze, amelyek mögül sakk 262 263 I ban lehetett tartani a fenyıfák környékét. Ha én lennék aj merénylı vajon melyik mögé rejtıztem volna el? Hasam alatt a puska agyával megindultam a hozzám kö- zelebb esı kıtömb felé. Ekkor már nemigen mertem emelgetni a fejem. Arcom leszorítottam a hóra, és még lélegzetet is csak nagyon óvatosan vettem. Minden elhibázott mozdulat a biztos halált jelenthette volna. Idegesített, hogy csikorog alattam a hı, pedig biztos voltam benne, hogy nem hallhatja meg. Még akkor sem, ha olyan füle van, mint a farkasnak. Megkerültem a kıtömböt: nem volt mögötte senki. Elfojtottam a csalódás okozta lihegésemet, és elindultam a másik tömb felé. Jó háromszáz lábnyira volt emettıl furcsa alakja süvegét emelgetı rénszarvaspásztorra emlékeztetett. Mintegy százlábnyira lehettem tıle amikor megéreztem, hogy ez a tömb az, amelyet keresek. Minden idegszálam vibrált, mintha a sejtjeim azt követelték volna hogy hagyjak csapotpapot, és másszak vissza a fák közé. Csakhogy én már sokkal jobban ismertem ezt az érzést, mintsem hagytam volna legyőrni magam tıle. Tudtam, hogy másodpercek múlva úgy eltőnik, mintha szárnyai nıttek volna, s felröppen a ki nem élt vágyak mennyországába. Vártam néhány percig, s valóban: olyan nyugalom áradt szét bennem, hogy már a gyomromat mardosó fájdalmat sem éreztem. Oldalamra fordultam, és úgy tartottam a puskát, hogy bármelyik pillanatban elsüthessem. Méterrıl méterre közelítettem meg a sziklát. Az oldalát borító hóból nagy csomókat kapott le a szél, s a szürke sziklafoltokon még a rátapadt mohát is látni véltem.
A sziklatömb mögött lapuló fickót közvetlenül az után pillantottam meg, hogy végérvényesen kihúztam a fegyvert a hasam alól. Most már nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyjam elsınek lıni. A fekete, emberhez hasonlító árnyék ott lapult a tömb mögött, és amennyire ki tudtam venni, a hóban ült. Mozdulatlanná dermedten, mint egy hóember. 264 Kétszázig számoltam, aztán lassan, óvatosan felemeltem a fejem. Nem vettem észre, hogy megmoccant volna. Közvetlenül a fölött a sziklatömb fölött, ahol emberem rejtızködött, húzódott az utolsó kı mögötte már csak a penzióhoz vezetı hegyoldal sima hófala látszott. Énem rosszabbik fele azzal biztatott, hogy ne folytassam a mászást, hiszen úgysincs odafenn senki. Mármár hallgattam volna rá, amikor eszembe jutott, hogy hányszor, de hányszor, menekültem már meg hasonlóan nehéz helyzetbıl, csak azért, mert leintettem könnyelmőbb énemet. Ez alkalommal azonban könnyelmő énemnek lett igaza. A legutolsó kıtömb mögött nem rejtızött senki. Csodálatos panoráma terült el elıttem. A hatalmas, hófehér szénaboglyákra emlékeztetı kövek, a menyasszonyi ruhát viselı fenyvesek, a Spitzhorn óriási, Himalájára emlékeztetı tömbje s az ezüstösen ragyogó hold Tibetet és az Altaj hegységet juttatták az eszembe. • Elmerültem volna a látvány kétségkívül megejtı szépségében,ha nem zavar az a fickó néhány méterrel lejjebb a kıtömb mögött. Nem utolsósorban azért, mert esze ágában sem volt megmoccanni. Volt valami a viselkedésében, ami nem hagyott nyugodni, bármennyire is igyekeztem elhessegetni a zavaró gondolatot. Nem tudtam szabadulni az érzéstıl, hogy a kıtömb mögött lapuló fickó nem lefelé, az erdısáv felé néz, hanem felfelé, ahol én rejtızködöm. Mintha észrevette volna, hogy elkúsztam mellette, és hagyta volna a többieket a fenébe, abban a reményben, hogy elkaphat. Visszaguggoltam a kıtömb mögé, és megpróbáltam találni valahol egy nagyobb követ. Jó darabig túrtam a havat, amíg végre sikerült kibányásznom egyet. Jó fogású, lapos bazalt volt. Halogattam egy kicsit a döntést, aztán, mivel a fickó még nindig nem változtatta meg a testhelyzetét, fogtam a követi 265 és félig kiemelkedve a tömb mögül, a hozzám legközelebb álló szikla oldalához vágtam. Ledobtam magam a hóra, arcomat leszorítva, és vártam! a dörrenést. Hiába várakoztam azonban, nem hallottam! mást, mint a fenyıágak diszkrét sírását a szélben. Felálltam, lenéztem a fickóra, aztán megértettem, hogyf akár ítéletnapig is itt álldogálhatok a kıtömb mögött, hébekorba hasra vágva magam, mégsem tudom kimozdítani letargikus állapotában. Ha a halált egyáltalán letargikus állapotnak lehet nevezni. Puskám csövét elıretartva elindultam a fickó felé. Kétszeresen is óvatosan kellett mozognom, hiszen nem lehettem száz százalékig biztos benne, nem rejtızködike valaki egy másik szikla mögött. Arról nem is beszélve, hogy a jószemő és szorgalmas Nussbaumer is megkínálhat egy golyóval a, saját fegyverembıl. ! Néhány lépésnyire lehettem csak tıle, amikór megtorf pantam. Magas, erıteljes testalkatú férfi ült a hóban, hátát a sziklatömbnek vetve. Akárhogyan is erıltettem a szemem, nem láttam fegyvert a közelében. A holdfény ráesett borostás arcára, mereven csillogó sze' mére, s amikor kibuktak a számon a szavak, már tudtam,^ hogy teljesen feleslegesen mondom ki ıket. - Fel a kezekkel, ember!
Nem lepıdtem meg, hogy meg sem moccant. Szeme a táy voli csillagokat fürkészte, mintha jövendı lakóhelyét próbál} ná szemügyre venni. A biztonság kedvéért ráfogtam a fegyvert, de tudtam, 1 tıle már nem kell tartanom. És nemcsak nekem, hanem senl emberfiának. Lehajoltam hozzá, pedig anélkül is tudtam, hogy kicsodái Dieter volt, az éjszakai portás. Feledve minden óvatosságot, kiugrottam a tömb elé, lekiáltottam a fenyık felé: Hé! Jöjjenek csak fel! Többször is meg kellett ismételnem a kiáltást, mire megmoccant odalent valaki. Elıbb nem láttam senkit, csak Müller hangját hallotam - Biztos, hogy minden oké? Öt percembe telt, amíg meggyıztem ıket, hogy nem estem a farkas fogságába, nem vagyok túsz, és nem kényszer hatására kiáltozom. További öt percig tartott, amíg felértek hozzám. Nussbaumer nehézkesen mozgott, összeszorította a fogát látszott rajta, hogy legszívesebben összeesne. Csakhogy kemény, alpesi fiú volt, azok közül, akik megszokták a hideget, a fájdalmat és a nélkülözéseket. Amikor meglátott, elmosolyodott, fáradt mosollyal. - Már attól féltem, én lyukasztom ki a bırét. Hol a fickó? " Mutattam, hogy hol. Becsörtetett a sziklatömb mögé, s máris hallottam meglepett kiáltását. - Uramisten! Ez Dieter! Müller halálra váltán topogott mellettem. - ıhol van? - Lelépett. Talán azonnal, hogy maguk bemenekültek a fák közé. - Feladta, hogy kinyírjon bennünket? - Azt hiszem, nem volt rá ideje. Ne feledje, mindenki fent van a penzióban. Aki hiányzik, az kerül gyanúba. - Uramisten! Hát nem tévedtünk! Már akkor halott volt, amikor megtaláltuk Zöllner nagypapa szobájában. A farkas magával hurcolta a holttestét. Igazán kíváncsi lennék rá, miért hozta ide! Nussbaumer kitántorgott a szikla mögül, s bármennyire is meglepı volt, mintha magához tért volna a szörnyő látványtól. Elharapta a torkát a rohadt! szitkozódott.'- Mint Nudlinak. Hogyhogy nem tudta elkapni? Elmondtam neki, hogy a lövések után alighanem azonnal lelépett, és elhúzta a csíkot a menedékházba. - Szerencsétlen Dieter - morogta fejcsóválva. Lehajolt, felmarkolt egy adag havat, és a sebére tette. 266 267 Pedig hogy szeretett kártyázni! Rendes fickó volt... csak csoda hallgatag. Azt mondják, volt valami a múltjában, ami hallgataggá tette. - Nem tudja, micsoda? - Mindenfélét rebesgetnek. Hogy fiatal korában mindenféle balhékat csinált, állítólag még a rendırséggel is meggyőlt I a baja. Ha berúgott, ami különben ritkán fordult vele elı, mindig egy barátját emlegette, akit nagyon szeretett, de aki elárulta. Egyszer azt, mondta, hogy nem nyugszik addig, amíg meg nem öli. Valóban? .- Persze mi nem vettük komolyan. Az ember összevissza beszél, ha be van rúgva. - Nem említette, hogy hívták azt a hajdani barátot? - A nevét nem mondta. Csak azt, hogy jóval fiatalabb nála. Kölyök volt hozzá képest. - Kölyök?
- így mondta. Lehet, hogy csak nagyképősködött, de azt mondta, egyszer annyi pénze lesz, hogy megveszi a Tell"t, és még egykét másik fogadót is. És... most, ahogy visszagondolok rá.:, nem tudom... Bizonytalanul nézett rám, és zavartan elmosolyodott. Pontosan ismertem az ilyenfajta mosolyokat. Akkor mosolyog így az ember, ha kicsúszott a száján valami, aminek esetleg nem lett volna szabad kicsúsznia. - Mi jutott eszébe, Herr Nussbaumer? - Hogy is mondjam csak... Nem szeretnék valótlanságot ] állítani, de mintha egyszer azt mondta volna, hogy tud vala1 mit, és vannak néhányan, méghozzá gazdag emberek, akik sokat fizetnének, hogy felejtse el, amit tud. Gondolja, hogy ezért ölte meg a farkas? Jó kérdés volt. S még jobb lett volna, ha tudok rá válaszolni. Közrefogtuk, hogy támogathassuk, ha elgyengülne. Nussbaumer azonban nem az az ember volt, aki hagyja, magát legyőrni némi kis puskagolyótól. Ahogy közeledtünk a pen 268 zióhoz, egyre jobban érezte magát. Visszakérte a puskámat, egészséges vállára akasztotta, hogy úgy vonulhasson be vele, mint a nap hıse. A fogadóban uralkodó zőrzavar azonban lehőtötte a lelkesedését. Az ebédlıteremben félig megfagyott, bekecses emberek tolongtak, s a nyúzott képő Frau Zöllner a teáscsészékkel rohangáló lányokat hajszolta. Vendéget nem láttam, csak amikor eloszlott a pára a szemem elıl, pillantottam meg a terem sarkában kucorgó Pent, azaz Miss Murphyt. Intettem, s ı bátortalanul vissza' intett. Éppen azon voltam, hogy odasétálok hozzá, amikor kivágódott az ajtó, s berobogott rajta Waldvogel, Siegmüllerrel a nyomában. Amikor meglátott bennünket, felénk ügetett, majd néhány lépésnyire tılünk megtorpant. Észrevette Nussbaumer karján véres zsebkendımet, amitıl olyan mozdulatot tett, mintha a levegıbe akarna kapaszkodni. • Mi történt? És fıleg, hola pokolban voltak? Néhány szóval elmondtam a történteket. Végighallgatta, de nem látszott rajta, hogy különösképpen megrázná a dolog. Utasította Nussbaumert, hogy keresse meg Dörfliger doktort, aztán megragadta a karom, és a falhoz húzott. - Megtudott valamit? ' - A gyógyszerészre gondol? Semmit. Azt állítja, hogy nincs méreg sem az italban, sem az ételben. Nem tudom, mit gondoljak. Valószínő, hogy nem is lesz szükségünk a gyógyszerész eredményére. Valószínőleg egészen másfajta fordulatot vesz- . nek. a dolgok. Elég ködös volt, amit mondott, de én mégis megéreztem e köd mögött a súlyos mondanivalót. Elakadt a szavam, és iszonyú szúrást éreztem a mellkasomban. - Mi történt? , Ellökte magát a faltól, nagyot fújt, és dühösen a levegıbe csapott. - Csak annyi, hogy amíg én az állomáson voltam, maga pedig kémiaórát vett, a farkas sem tétlenkedett. 269 - Azt tudom - mondtam rosszat sejtve. - Arra éppen Nussbaumer a példa. Csinált talán más... disznóságot is? Persze hogy csinált - dühöngött, és remegı ujjakkal felém nyúlt. - Nincs egy cigarettája? - Tudja, hogy pipázom - mondtam elhaló hangon, mert még soha nem láttam ennyire kiborultnak. - Az isten áldja meg, mondja már, mi történt! - Ismét átvágott bennünket a rohadt! Amíg nem voltunk idefent, megölte Hernandezt. Elharapta a torkát! 34
Döbbenten meredtem rá. Müller, aki odalopakodótt mellénk, és mindent hallott, nagyot csuklott. Pen könnyes szemmel bámult át az asztala fölött, de nem mert közelebb jönni. - Úristen! Hogyan? - Mondom, hogy elhárapta a torkát! Hol találtak rá? - Az elsı emeleti folyosón. A falnak támaszkodva ült, és csak úgy bőzlött az alkoholtól. Többen is látták, de... azt hitték, részeg. - Nem vették észre a vértócsát? Lehetetlen! - Gyenge a világítás, és vörös a szó'nyeg. - Ki fedezte fel? - Miss Pénelopé Murphy. Úristen! És a felesége? - Dörfliger doki ügyeletet tart az ágya mellett. Különben Sabu és senhorita Andrade is ott vannak vele. - Miss Lolita? - İ a nehezebb eset. Lehet, hogy meg is buggyant egy kicsit. Azt ordítozta, hogy hagyjuk békén, ı majd megoldja a dolgot. Gyúr valami viaszból egy farkast, beleszőr néhány tőt, és nekünk nem is lesz más dolgunk, csak megkeresni a farkas holttestét. Dörfliger szerint idegösszeomlást kapott. Telefonáltam a mentıkért rövidesen itt lesz Zürichbıl egy mentıhelikopter. És a hullákat is elviszik. Van belılük néhány. Nem panaszkodhatunk az idei hullatermésre. Elengedi ıket? - kaptam fel a fejem. - De hiszen... Ha Mrs. Hernandez elmegy, nyilván vele megy Sabu és Andrade is, aztán Lolita... Nem teheti meg, felügyelı! Szomorúan bólintott, és megveregette a karóm. - Más esetben persze hogy nem tenném meg. Most azonban megtehetem. A játszma rövidesen véget ér, Herr Lawrence. Jöjjön velem! Ön is, Herr Müller. Óhajtja, hogy Miss Murphy is jöjjön? - Persze, de... Intett Pennek, aki felpattant, és hozzánk sietett. Az emberek duruzsoltak, teáztak és utánafordultak. Pen megragadta a kezem, és nem törıdve vele, hogy mit gondolnak róla, az arcához szorította. - Leslie, ez, ez... egyszerően iszonyatos! Waldwogel sóhajtott, és az ajtó felé indult. - Kérem, jöjjenek utánam! - Valaki epekedve várja önt, Herr Lawrence. - Engem? Kicsoda? : . , - Egy úr Zürichbıl. A Zürichi egyetemrıl. El fogja mesélni önnek, hogy kicsoda a Vérfarkas! :| Vékony, szemüveges, kese hajú fiatalember nézett velünk 1 szembe, amikor beléptünk Waldwogel szobájába. Győrött papírszeleteket szorongatott a, kezében, és még akkor is ráfirkantott az egyikre valamit, amikor benyomakodtunk. A fiatal tudós szeme megvillant, ahogy megpillantotta Pent. Vigyorgott, meghajolt, és kezet csókolt. Waldvogel grimaszt vágott a háta mögött, aztán bedobta magát egy karosszékbe. A szıke fiú visszaült a helyére, és a papírszeletkéket kisimítgatta az asztalon. Pen egy kanapéra csüccsent, én mellé Müller és Siegmüller állva maradtak az ajtó mellett. ' - Herr Lawrence, engedje meg, hogy bemutassam Herr Richárd Furrert, a zürichi egyetem munkatársát. Docens, ugye? 270 271 - Az vagyok. r Herr Furrer volt olyan szíves és az egyetem megbízásából felkeresett bennünket. A többit majd ı maga elmondja. Herr Furrer?
- A zürichi egyetem általános néprajzi tanszékén dolgo- zom. Afrikanista vagyok, elsısorban' Fekete Afrika tárgyi néprajza érdekel. Több győjtıutat szerveztem Kenyába, Ugandába és Tanzániába. Érdeklıdési területem ezen be- lül... Waldvogel mintegy véletlenül megköszörülte a torkát. - Hm. Igen. Professzorom, Herr Bleher bízott meg, hogy akadályoztatása miatt vegyem fel önökkel a kapcsolatot. Az orra elıtt heverı papírfecnikre mosolygott, és elégedetten összedörzsölte a tenyerét. - Nem volt könnyő megtalálni Richtert - mondta. - Az ki? - kérdeztem. Kényszeredetten vette el a pillantását Penrıl, és szegezte | rám. Nem tartott sokáig, szerencsére. Willy Richter legkiválóbb emberünk. Jövıre kinevezik I professzorrá. - Gratulálok. - Majd elmondom neki, ha hazajön. - Miért, most hol van? - Momentán az Egyesült Államokban. Ezért tartott olyan ] sokáig a dolog. Felvett egy papírszeletet, és rásandított. - Willy Richter nyolc évvel ezelıtt járt ezen a vidéken. Az önök faluját is meglátogatta, és két egész hetet töltött a környéken. Egy tanítónál laktak... itt a neve... valami Renfernél. Ismerik? - Meghalt - mondta tompán Waldwogel. :- Ja. Szóval itt laktak és... nem is tudom, hányan voltak, a papírokból nem derül ki, de legalább tízen. A fele folklorista. Szájhagyományok győjtésével foglalkoztak. Lapozgatott a papírokban, mozgott a szája, majd lerakta az egész paksamétát az asztalra. - A többi nem érdekli magukat, csak Richter. Nos, Richter foglalkozott a boszorkánysággal. Waldwogel figyelmeztetıen rám nézett, és Pen is felkapta a fejét. Még mindig nem múlt el a rémület a szemébıl. - A feljegyzések szerint Richter kolléga igen alapos munkát végzett. Bár nincs nálam a kézirata, körülbelül ötszáz adatközlıt szólaltatott meg. Elsısorban az foglalkoztatta, hogy kibıl lesz boszorkány, és hogy mi jellemzi a boszorkányt. Nem tudom, érdeklie mindez önöket... - Természetesen - mondtam , folytassa, kérem! - Richter kollégát minden izgatta, ami a természetfelettihez kapcsolódott. Nem maradt meg a boszorkányságnál... habár bizonyos értelemben a Vérfarkashiedelem is ide tartozik. Körülbelül negyven személlyel találkozott, akik a Vérfarkassal kapcsolatban közöltek adatokat. Az adatközlés részben kérdıívek, részben pedig feljegyzések formájában rögzítıdött. Richterfeljegyzései szerint az önök falujából hárman beszéltek a farkasemberrıl. Ezek sajnos nincsenek a bir 1 tokomban. Sem az adatközlık neve. - Kár. 1 - Nem hiszem, hogy lényeges lenne. Rutinjellegő vizsgáI latok voltak. Van itt azonban valami ami alighanem sokkal Jjobban érdekli önöket. Richter kolléga ugyanis nem elégedett Imeg a folklórgyőjtéssel, hanem ha valahol valami régi, írásos ffeljegyzést talált, akár boszorkánnyal, akár a Vérfarkassal kapcsolatban, lefotózta, s a másolatokat elhelyezte az egyetem mikrofilmtárában. - Ahonnan eltőntek - kotyogott közbe Müller. Furrer felhúzta a szemöldökét, és csodálkozva nézett rá. - Igen? Errıl most hallok elıször. Richter saját kező feljegyzései viszont a birtokunkban vannak, bár ıszintén szólva nem volt könnyő megtalálni ıket. Egy cipısdobozban tárolta, annak a háznak a pincéjében, amelyben lakott. Kénytelen voltam magam megkeresni, rá is ment vagy két napom.
- Ezer köszönet érte, Herr Furrer - mondta mézesmázosan Waldwogel. - A rendırség átír majd az egyetem rektorának, 272 273 és feltétlenül megemlékezik benne az ön munkájáról, Herrj Furrer. - Köszönöm,felügyelı. Nos... az elsı papír 1770 környékérıl származik. Nincs dátumozva, de a dokumentumban elıforduló rendkívüli hidegre való utalás valószínőleg az 17721773as telet jelenti. Azon a hideg télen, amikor Bleichenbacher és Rudi K. megfagytak, nem szállásoltak" be katonákat hozzánk. Az Úr nagy nélkülözést bocsátott ránk, hiszen az elmúlt év hidege miatt amúgy is rossz volt a termés. Ezen a télen temettük elıdömet, és apámat, Ernst . tiszteletest, aki kétoldali mellégés miatt tért meg Istenhez. Ernst . tiszteletes halálos ágyán felfedte, hogy betegségét a Tisztátalan Állat okozta, amelyrıl részletesen esik szó a Jelenések Könyvében. Ernst . tiszteletes azt is felfedte, hogy a mezın át jött haza egy bizonyos tavaszi éjszakán, miután az utolsó óráit megkönnyíteni igyeke- zett egy haldoklónak. A patak partján járt, és Bleher dőlıjéhez közeledett, amikor a sötétbıl elébe toppant a Tisztátalan Állat, farkas képében. Éppen telehold volt és Ernst , tiszteletesnek semmi nem volt a kezében, még a botja sem, melyet pedig mindig magánál szokott tartani, mióta az Úr napján néhány csavargó a templompénzt megpróbálta elrabolni tıle. A tiszteletes imát mondott, de a farkas nem rettent meg tıle. Erre a kezében tartott, vasakkal cizellált nehéz imakönyvvel a farkas fejére sújtott. A Tisztátalan Állat, aki mindközönségesen a sátán, fájdalmában ordított, fogait és körme it mutatta. Fejének vére ráfröccsent az imakönyv fémmel ne hezített borítójára, s a vér olyan fekete és undorító rozsdát! okozott rajta, hogy még a legerısebb szemcsézető kıporral sem sikerült lesikálni. Mind a mai napig ott látható a köny- vön. Ernst . tiszteletes hazasietett, és boldogan imádkozott^ megszabadulása miatt. Ami történt, arra emlékeztette, midın Luther Márton tintatartóját vágta az elıtte megjelenı Tisztátalan Állathoz. Másnaptól kezdıdıen viszont Ernst . tiszteletes ágynak esett, kétoldali mellégéssel. A falu aprajanagyja eljött az ágyához, csak G.ék Oskar fia nem, és a nagyapa, a legidısebb G. sem. Ernst . tiszteletes úr utasította a falu bíráját, hogy kísérje az ágyához G.ék Oskar fiát, mert közlendıi lennének számára. A bíró azonban dolgavégezetlenül tért vissza, és jelentette, hogy G.ék Oskar fia ágyban fekvı beteg! Az elmúlt éjszakán szükségét végezni ment volna ki, midın egy, a karhra melletti szárítóra felakasztott fejsze fokának ütközött. A fejsze olyannyira felsértette a homlokát, hogy csaknem megtért teremtıjéhez. A füvesasszony állította el a vérzését. Továbbá még ezen az éjszakán Oskar G. nagyapja, W. G. felakasztotta magát ott, ahol Öskar G. nekiment a fejszének. Többek tanúsága szerint azonban a mondott helyen egyetlen csepp vér sem volt található. Ezután Ernst . tiszteletes meghalt. A faluban pedig mindenfelé azt beszélték, hogy a farkas Oskar G. volt, akit Ernst . tiszteletes fejbe vágott az bibliával." A docens befejezte a felolvasást, és leejtette a papírlapot. - Remélem megbocsátanak, hogy elhagytam az eredeti kiejtést. Ez a visszaemlékezés lényege. Egyébként Ernst . tiszteletes fia írta. ı lett apja utóda a papi székben is. S a következı dokumentum szerzıje egyúttal. Biztatóan Penre mosolygott, és felvett egy másik papírlapot. - A következıt is ugyanaz a személy, Willy . írta, csakhogy huszonöt év van a kettı között. Szíves engedelmükkel ismertetném a másik dokumentum tartalmát: A nagy aszály utáni tavaszon - ez az 1790es évek közepére tehetı - kifogták a patakból az egyik gazda kislányát. Nevérıl nem történik említés. A szerencsétlen gyerek halála nagy felzúdulást keltett a faluban, annál is inkább, mert minden bizonnyal gyilkosság áldozata lett.
Igaz, hogy jó néhány héttel az eltőnése után találtak csak rá, és bizony nehéz volt megállapítani a halál okát, a Bernbıl hívott katonai felcser azonban úgy'találta, hogy a kislánynak elvágták a nyakát. A falúban suttogás támadt bizonyos vándor zsidó szatócsokról, de 274 275 Willy . tiszteletes határozottan fellépett az olyasféle ostobaság ellen, hogy a kislány vérét zsidók használták volna rituális ételeik elkészítéséhez. Willy . többször is kiprédikálta a vérvád tarthatatlanságát, és a kedélyek, úgy látszik, megnyugodtak. Egészen addig, amíg egy másik gazdálkodónak is meg nem ölték a lányát. Igaz, ı már sokkal nagyobb, eladósorba lépett hajadon volt, amikor a szerencsétlenség történt. Egy szénaboglya tövében találtak rá, holtan. A vizsgálat azt mutatta, hogy elharapták a torkát. Ekkor még sokan emlékeztek a húsz évvel korábbi eseményekre hogy Oskar G. került gyanúba. Csakhogy Oskar G. már nem élt, fia Wilhelm G. pedig tizenkilenc éves, feddhetetlen jeljemő fiatal gazda volt. A harmadik gyilkosságnál aztán sok minden napvilágra került. Történt ugyanis, hogy a fiatal gyerekemberek közül egy nyári éjszakán többen is a legelın maradtak, és játékokkal múlatták az idıt. Éppen tábortőz mellett ültek, és valakinek bekötötték a szemét, amikor iszonyú ordítással egy farkas ugrott elı a sötétbıl, rávetve magát Martha Cre és mielıtt a többiek megakadályozhatták volna, felhasította nyaki ütıerét. A legények és lányok rémülten szétszaladtak, csak egyvalaki akadt, a katonaviselt Ulrich F., aki kiragadott egy hasábot a tábortőzbıl, és a vicsorgó fenevad képébe sújtott vele. A fenevad felüvöltött a fájdalomtól, s Ulrich F. késıbbi vallomása szerint emberkönnyeket sírt, és emberi jajgatással jajgatott. Ulrich F.tıl tudjuk, hogy éppen telehold volt emiatt is maradtak a legelın és raktak tábortüzet. . Másnap sokan cséphadaróval és villával felfegyverkezve G.ék házához mentek, és azt követelték, hogy jelenjék meg elıttük Wilhelm G., aki nem volt ott azon az éjszakán, és szolgálójuk szerint betegen feküdt. A G. család nem akarta beereszteni a falusiakat, akik azonban betörték az ajtót, és berohantak a betegszobába. Csak az isten irgalmasságának volt köszönhetı, hogy ott a helyszínen nem végeztek vele. Wilhelm G. betegsége ugyanis ab 276 ból állt, hogy iszonyúan összeégett az arca ott, ahol az égı fahasáb eltaláta. ( Az isten azonban megkönyörült Wilhelm G.n, a falu szélén állomásozó dragonyosok képében, akiknek a segítségéért folyamodott Wilhelm G. anyja. A dragonyosok megakadályozták, hogy baj történjék, és ırséget álltak a G. család portájánál mindaddig, amíg fény nem derült az igazság egy részére. Arra ugyanis, hogyan szerezte égési sérülését Wilhelm G. A faluba érkezett vizsgálótiszt elıtt a náluk szolgáló Marr tha F. és Marié S. eskü alatt vallották, hogy az éjszakai kenyérsütéskor Wilhelm G., amikor parazsat húzott a kemencébıl, megbotlott, és rázuhant az égı zsarátnokra. Jó fél évvel késıbb pedig a berni bíróságon egy vándorló cigány köszörős bevallotta a gyilkosságokat, sıt még további tucatot is, melyeket vándorlásai során követett el. A docens felemelte a harmadik papírlapot és rábökött. - Valamennyi között ez a legérdekesebb. Mindjárt látni fogják, miért. Kicsit, hm... hihetetlennek tőnik az egész, annak ellenére, hogy hivatalos személyek aláírása hitelesíti az eredeti dokumentumokat. Az elsı papír egy vizsgálati jegyzıkönyv nyomán készült, amelyet a berni önkéntes tőzoltóegyletben vették fel az 1827ik évben, A jegyzıkönyv adatai szerint hivatásos tőzoltóként szolgált az Egyletben Rudolf G. kiszolgált katona. Elsı hallásra furcsának tőnhet, hogy a tőzoltóegyletnek, amely nevében hordja az
önkéntes jelzıt, hivatásos tagjai is voltak, de akkoriban ez volt a szokás. Elıszeretettel alkalmaztak obsitos katonákat olyan profi feladatokra, mint szivattyúk karbantartása, lovak ápolása stb. Pontosan nem derült ki, Rudolf G.nek mi volt a dolga, az azonban bizonyos, hogy önkéntes társaival egy hálóteremben aludt elıkészületek idején. Alighanem aratásidıben volt akkoriban is a legnagyobb a veszély, de mindenesetre nyáron, amikor a gyakorta fúvó szél messzire sodorhatja a lángokat. Ilyen idıszakokban az önkéntesek éjszakáikat az Egylet helyiségeiben töltötték sokan az Egylet székházának az udvarán, sátorban. A jegyzıkönyv szerint egy holdas - lehet, hogy éppen tele 277 holdas! - nyári éjjelen tragédia tırtént. Egy néven nem nevezett önkéntes tőzoltó halt meg kiderítetlen körülmények között. Egyik társa állítása szerint a fiatalember éjszaka kiment a sátrából, s hosszú ideig nem is tért vissza. Társa, aki felébredt a motozásra, azt hivén, hogy rosszul van, és talán magatehetetlenül fekszik odakint, utánament. Legnagyobb megdöbbenésére, a latrinához közel holtan találta, s ami a legfurcsább, olyan sérülések okozták a halálát, amelyek egy vadállat harapására emlékeztettek. , Széles körő nyomozás indult a tettes kézrekerítésére - a berni vadászegylet tagjai hetekig járták a környéket—, de nem sikerült a kóbor állat nyomára akadniuk. Végül hónapokkal késıbb, ötven mérföldnyire Berntıl, elejtettek egy farkast, amely addigra már tötyb juhot széjjeltépett, és egy faluban megtámadott egy kisgyermeket is. A vadászegylet vezetıi úgy vélték, hogy ez a farkas azonos lehet azzal az állattal, amely megölte a fiatal tőzoltót. Arra azonban senki nem tudott magyarázatot adni, hogyan került a farkas a város közepére, s hogyan hatolt be az Egylet magas kerítéssel biztosított körzetébe. A vizsgálat lezárása után röviddel jelentkezett az Egyletnél egy ócskás - bizonyos U. Schwarz , aki bemutatott egy ezüstfedelő zsebórát. A zsebóra eredetileg az elhalt tőzoltó tulajdona volt, s a rajta található véset szerint egy gyakorlat alkalmából tanúsított, különösen leleményes viselkedése jutalmául kapta. Az ószeres közvetett úton jutott az órához, és kötelességének érezte, fıleg a vizsgálat nyilvánosságra kerülése után, hogy értesítse róla az Egylet vezetıségét. A vezetıség megköszönte U. Schwarz jóindulatát, és csendben nyomozást indított, amely kiderítette, hogy az órát az elhalt tőzoltó társa, Rudolf G. értékesítette. A vezetıség természetesen kérdıre vonta Rudolf G.t, aki azzal védekezett, hogy az órát a haláleset elıtti napokban kártyán nyerte el az elhalttól. Arra a kérdésre, hogy kik vettek még részt a kártyázásban, és hogy egyáltalán vannake tanúi az esettel kapcsolatban, kitérı válaszokat adott, feltételezések szerint azért, mivel az Egylet tagjai számára szigorúan megtiltatott a kártyázás. Bár semmiféle eljárás nem indult ellene, Rudolf G.t ettıl kezdve a gyanakvás légköre vette körül. Többen állították, hogy Rudolf G. farkasember, aki teleholdkor farkassá változik, és megtámadja embertársait. Rudolf G. ezek után visszahúzódva élt, és többek tanúsága szerint is gyakran foglalkozott azzal a gondolattal, hogy leszerel az Egylettıl, és visszatér szülıfalujába. Furrer felnézett a papírokból, tartott egy rövid hatásszünetet, majd folytatta, - A második halálesetre majd egy évvel késıbb került sor. És... az a legfurcsább, hogy ismét csak teliholdkor. Késı májusi éjszaka volt, fülledt és meleg. A legénység sátrakban aludt az Egylet mögötti réten. A telihold éjszakájának kellıs közepén, egy Drexler nevő mészároslegény, különben elsı kocsihajtó, arra ébred, hogy motoz valami közelében. Elıször azt hitte, valamelyik bajtársa, majd amikor szólongatására nem érkezett válasz, tolvajra gyanakodott. Drexler, mint már említés esett róla, mészároslegény volt, és számtalan óriási bikát küldött át a másvilágra a vágóhídon. Nem volt anyámasszony katonája, ezért miután nem kapott választ,
sıt, azt látta, hogy az árnyék lelapul az ágyak közé, hozzáugrott, és igyekezett elkapni a nyakát. Mekkora volt aztán a megepeltése, amikor a tolvaj gigája helyett szırös állatnyakat markolta keze, és érezte, hogy dögletes bőz kíséretében éles fogak marnak a vállába. A mészároslegény nem hagyta magát. Ütötte a farkast, ahol érte igyekezett kiszorítani belıle a lelket. Az állat többször is a torka felé kapott, aztán csalódott üvöltéssel kimenekült a kezei közül, ki a sátorból, és eltőnt a holdfényes éjszakában. Ekkor már valamennyi sátorlakó felébredt, egy kivételével. U. Plüss önkéntes tőzoltót vérbe fagyva találták az ágyán: a farkas elharapta a torkát. A legények nem tétováztak, hanem villámsebesen riadóztatták a többi sátrat is. Az ellenırzés során kiderült, hogy sen 278 279 kinek nem esett bántódása, s az erıszakos behatolás nyoma sem látszott a sátrakon. Egy fı azonban hiányzott a létszámból: Rudolf G. Mi másra gondolhattak volna, mint arra, hogy Rudolf G.t is megtámadta a farkas, vagy akár el is hurcolta. Elhatározták, ha törik, ha szakad, elıkerítik. A jegyzıkönyv adatai szerint Rudolf G.re nem messze a tábortól, egy patak partján találtak rá, s kérdéseikre azt a választ adta, hogy az éjszakai fülledtségtıl hajtva jött a vízhez. A legények megfogták, és bár hangosan tiltakozott ellene, megkeresték a ruháit, amelyek egytıl egyig nedvesek voltak. Rudolf G. azt állította, hogy beleesett a vízbe, amikor vigyázatlanul közeledett a patakhoz. A legények, és késıbb a vizsgálótisztek is vérfoltokat találtak Rudolf G. ingén és kabátján, mire a gyanúsított azzal védekezett, hogy a vérfoltok egy mészárosmőhely tetıszerkezetének az oltásakor, néhány nappal korábban kerültek rájuk. A vizsgálat bebizonyította, hogy Rudolf G. nem hazudik az oltóbrigád tagjai közül többen is összevérezték magukat. Az egylet mégis eljárást indított az igazság kiderítésére hivatásos vizsgálótisztek bevonásával. Másnap reggel, az egészségügyi vizsgálótiszt utasítására Rudolf G.t székletvizsgálatnak vetették alá. A feltételezés ugyanis az volt, hogy a Vérfarkas nemcsak azért öli meg áldozatait, hogy ezzel teljesítse aljas vágyát^ és örömét lelje benne, hanem mert szüksége van újabb átváltozásaihoz az emberi vérre. Ha pedig Rudolf G. a Vérfarkas, és megitta a megölt ember vérének legalább egy részét, a vérnek ott kell lennie a székletében. A vizsgálat jegyzıkönyve szerint a próba pozitív eredményt hozott. A gyanúsított székletébıl nagy mennyiségő vér volt kimutatható. A vizsgálótisztek azután letartóztatták Rudolf G.t. A tárgyalásra nagy nyilvánosság elıtt került sor. Már a kezdet kezdetén világos volt, hogy a legény nem úszhatja meg szárazon. A legnagyobb felzúdulást mégis az okozta, amikor a vádat képviselı vizsgálótiszt elıbányászta Rudolf G. felmenıivel kapcsolatos bizonyítékait. Nyilvánosságra került Oskar G. és fia esete, akiknek Rudolf G. egyenes ági leszármazottja volt. Továbbá igen súlyosan esett a latba a vérpróba eredménye is. Városszerte mindenki biztos volt benne, hogy Rudolf G. a legsúlyosabb büntetést kapja. Mekkora volt aztán a meglepetés, amikor a védelmet képviselı vizsgálótiszt sorra megcáfolta a vádakat. Elmondta, hogy Oskar G.re, a vádlott dédapjára soha nem sikerült rábizonyítani a vádat, mint ahogy a nagyapjára sem. Ellenkezıleg: a bőnöst is megtalálták, ^ki a rémtetteket elkövette. Ami pedig Rudolf G.t illeti, az elsı haláleset után nem emeltek vádat ellene, sıt, megtartották a tőzoltóság kötélélékében, ami egyértelmő azzal a beismeréssel, hogy bőnössége bizonyíthatatlan. Ez utóbbi alkalommal pedig bebizonyosodott, hogy a ruháján lévı vérfoltok ama bizonyos mészárosmőhelyi oltásból származnak, és még további tizennégy önkéntes tőzoltó ruhadarabjain is megtalálhatók.
A legfontosabb vádpont ellen - ami a székletvizsgálat eredménye volt ' is sikeresen megvédte a vádlottat. Elıállította a város egyik legkedveltebb hentesmesterét, aki a Bibliára i tett kézzel megesküdött, hogy a vádlott annak a bizonyos nap- nak a reggelén, amikor a tőzoltót megölték, jelenlétében háI rom szál véres hurkát evett meg fehér kenyérrel. A székletéí ben lévı vér minden kétséget kizáróan a hurkából szárma A bíróság rövid tanácskozás után úgy döntött, Rogy mivel 1 a vádlott bőnösségét nem találja bizonyíthatónak, ezért a vád alól felmentik, az eljárást pedig megszüntetik. Rudolf G. elhagyta a bíróságot, és visszatért tőzoltóegyleti munkájához. Társai azonban nem voltak hajlandók egy szobában aludni vele, kést tettek a párnájuk alá, és azzal fenyegették, hogyha megközelíti ıket, kidöntik a belét. Rudolf G. hamarosan belátta, hogy bármit is tesz, nem tudja visszaszerezni társai bizalmát. így aztán elöljárói beleegyezésével és támogatásával 1828ban megvált egyleti posztjától. 280 281 Furrer az asztalkára ejtett néhány papírfecnit. Már csak egy maradt a kezében. - Ha azt kérdezik, hogy mi volt Rudolf G. és a többi G. családneve, az eddigiek alapján még mindig nem tudnék vá- s laszt adni rá.. Úgy látszik, akkoriban szokásban volt, hogy a, nem bizonyított vádak esetében megırizték a vádlottak in! kognitóját. Felemelte a papírlapot, és felénk mutatta. - Amit a kezemben tartok, egy halotti bizonyítvány kivonata. Az eredeti valószínőleg Renfer tanító birtokában volt.1 Nos, ez a halotti bizonyítvány azt tartalmazza, hogy egy fiaH talember, aki korábban a berni tőzoltóság kötelékében szol- gált, majd onnan bizonyos vádak miatt igazságtalanul elbo- csáttatott, gyilkosság áldozata lett. 1837. november másc dikára virradó éjszaka - ez egyébként ismét csak telehold éj- szakája, ennek magam néztem utána ismeretlen tettesek temetı mellett vasvillaszúrásokkal megölték. A halotti bizo- nyítvány hátuljára az akkori lelkész néhány soros megjegyJ zést főzött. Leírta, hogy milyen vádakkal vádolták meg RuH dolf G.t Bernben, majd hozzáfőzte, hogy a szerencsétlen fia] talembert a falu is kiközösítette, miután híre kelt, hogy miér kellett megválnia a tőzoltóságtól. Sıt, késıbb az is nyilvánost ságra került, hogy már Rudolf G. nagyapját és ükapját is az4 zal vádolták, hogy holdtöltekor farkassá változik, és embe4 reket fal fel. S bár a tettesek felkutatása nem járt eredménnyel a tiszteletes megjegyzi, hogy a gyilkosságban mindenki bí nıs, az is, aki ölt, és az is, aki nem tudta megakadályozni gyilkosságot. Többek között İ maga sem tett meg mindenl Rudolf G. védelmére. Végezetül Isten irgalmát kéri Rudoli G. lelkének, és irgalmat azok számára is, akik a rémtettet el] követték. Felemelte a kezét, és mint a röpcédulát, kiejtette belıle papírlapot. A vékonyra vágott cetli szállt, lebegett, aztán lehullott az asztalka mellé a szınyegre. Egyikünk sem nyúlt utána, hogy felvegye.' Én már tudtam mindent, akárcsak Waldvogel. Csodálkozó 282 tam ugyan a nyugalmán, de nem akartam közbeavatkozni. Ködösen kavarogtak elıttem a dolgok, szükségem lett volna néhány nyugodt órára, hogy végig tudjak gondolni mindent. Müller nagyot nyelt, és kigombolta a bekecsét. - Az isten szerelmére... megtudhatnánk végre, ki ez a szerencsétlen család? Furrer Waldvogelre nézett, aki alig észrevehetıen bólintott. A docens felvette az egyik papírját és belenézett. Biztos voltam benne, hogy csak a hatás kedvéért teszi, hiszen kívülrıl is tudnia kellett a Vérfarkas" nevét. Tudálékosan elmosolyodott: egyenesen Penre irányítva a mosolyát. Letenyerelt az asztalra, aztán mint a bíró, aki közli a vádlottal a legsúlyosabb ítéletet, kissé rekedtes hangon dörmögte:
A család neve... és a G. feloldása: Gautschi... A többi az önök dolga... 35 Pen felsikkantott, Müller^ hitetlenkedve csóválta a fejét, én pedig azon töprengtem, vajon miért nem rázott meg jobban a dolog. Talán azért, mert már negyedórával ezelıtt kitaláltam, kit rejt a G. bető? Lelki szemeim elıtt megjelent a szálas termető, erıszakos állú és mégis szimpatikus férfi, a hegyi emberek minden elınyös tulajdonságával megáldva. Enyhén hajlott orra, szürke szeme bár nem vonzott különösképpen, de nem is taszított. Egyszerően nem tudtam elképzelni róla, hogy megöljön egy kisgyermeket és egy ártatlan bolondot. Hacsak nem hiszek magam is a Vérfarkas meséjében. - Hol van most Gautschi? - tört ki Müllerbıl a kérdés. - Eltőnt - mondta Siegmüller. - Éppen ezért rendeltük fel az embereket az erdı alól. - Hogyhogy eltőnt? 283 - Bizonyára rájött, hogy... lebukott. Talán felismerte Fur1] rer docens urat. - Hogy ismerte volna fel? - Ne feledje, Gautschi benn járt az egyetemen. Azt gyaní1 tom, hogy többször is. Nem akkor volt ott elıször, amikor el- É lopta a mikrofilmeket. Addigra már felderítette a terepet, tud- ,| ta például, hogy kik dolgoznak a néprajzi tanszéken. - De hiszen Furrer docens afrikanista! - Ez igaz - mondta Furrer , csakhogy én a néprajzi tan1 szék munkatársa vagyok, és együtt dolgozom a többi népraj- zos kollégával. Ha emberünk többször is benn járt a tanszéken... találkozhatott velem, és emlékezhetett az arcomra. - De ön nem emlékszik rá! - Ez nem jelent semmit. Ha nem hozzám jön valaki, miért emlékeznék rá? - Kétségkívül nagy hibát követtünk el - morogta Wald- vogel. - Nem lett volna szabad idehozatnunk Furrer docens urat. . - Mire várunk? - emelkedett fel Müller. - Gautschi marj úgyis tud mindent. Bennünket is majdnem kinyírt. - Akkor menekült az erdı felıl - bólintott a felügyelı. 1 Meglátta Furrert, menekülni kezdett, aztán beleütközött m gukba. - Most mit tegyünk? - Egyelıre várunk - mondta a felügyelı. - Leküldtem va| lakit a faluba. Néhány perc és... Kopogtak az ajtón, majd talpig koszosán és széles horzsoI lássál a homlokán belépett Maurer. Puskáját a hátára rántót- ta, szétterpesztette a lábát, és megrázta a fejét. - Ostoba - mondta. - Odalent van. Hol? - Bezárkózott a házába. Amikor be akartam menni hozzá,| rám lıtt! Eltalálta? - pillantott aggodalmasan Siegmüller a fiúi homlokán húzódó horzsolásra. - İ? Nem... Ezt még az alagútban szereztem. A szekrény- bıi indul, és kivezet a sziklatömbök közé. Az egyik tömbl mögött bukkan ki a szabadba. A fene vitte volna el, egy helyütt beomlott, és a késemmel kellett továbbásnom magam. Képzeljék... megtaláltam Dietert! Pen a szája elé kapta a kezét. Úristen! Hol? - Az egyik sziklatömb mögött ül. Él? - Alighanem azonnal meghalt, ahogy a farkas, azaz Gautschi nekirontott. Csonttá fagyott odakint. Legalább 35 fok a hideg! Waldvogel lassan felállt. A docens és Pen felé intett. Maguk itt maradnak. A többiek velünk jöhetnek... Herr Müller, kérem, lehetıleg maradjon hátul!
Tíz perc múlva úton voltunk a jegesen hideg és egyre erıteljesebben fúvó szélben a falu felé. Lassan, nehézkesen mozogtunk a térdig érı hóban. Az egyre inkább orkánná erısödı szél eltemette az utat, csak a villanyoszlopok mutatták, hogy merre kell mennünk. A hatalmas, óriássá növekedett hold elıtt felhıfoszlányok úsztak gyorsvonati sebességgel. A távolból kutyaugatást sodort felénk a szél. Régi, szibériai vadászatok jutottak az eszembe, ahogy a falu felé tartottunk. Csakhogy ezek a napbarnított, hajlott orrú, világos szemő alpesi legények nemigen hasonlítottak a Bajkál környéki ıserdık és tajgák lapos képő fiaira. A szél süvöltvé vágta arcunkba a havat, s a villanydrót keserves dalt fütyült felettünk. Az élen haladó Waldvogel felemelte a kezét, és megálljt intett. A legszélsı házaknál jártunk: az ablakok feketén ásítottak, mintha mindenki elköltözött volna az elátkozott faluból. Mintha a föld alól nıtt volna ki, az egyik kerítés árnyékából fekete alak bukkant elı. - Felügyelı úr? - Maga kicsoda? 284 285 - Nussbaumer vagyok. Van itt vagy huszonöt ember. Puskákkal, vasvillákkal. Mintha meghallották volna a szavait a dübörgı szél ellenére is, a kerítések tövébıl egyre több sötét árnyék indult felénk. Waldvogel aggódva pillantott rájuk, majd a mellette to porgó Mauerra, de a fiatalember csak mosolygott az ejtıernyısök nyugodt, magabiztos mosolyával. - Ne aggódjék, felügyelı! - mondta. - Élve kapjuk el. Súgott valamit Waldvogelnek, aztán Nussbaumernek. Lehet, hogy nem is súgta, csak a süvítı szél elragadta a hangot. - Mit mondott? - ordított a fülembe Müller. Megráztam a fejem. Láttam, hogy Maurer maga köré győjti az embereket, mond nekik valamit, majd karjával széles kört írva le, elküldi ıket. Visszajött, és a sötétbe mutatott. - Körülfogják a házát... bár már vannak néhányan körülötte. Parancsot adtam, hogy nem szabad tüzelniük! Csak akkor, ha utasítást adok rá. Óhajt valamit, Herr Lawrence? Udvarias volt a kérdése, de megéreztem a hangjában a viszszafojtott diadalt. A berni felügyelı és a híres nagymenı, Leslie . Lawrence orra elıtt ı és emberei kapják el a gyilkost. Aztán megértettem valami mást is. Hogyne érzıdne diadal a hangjában, amikor mostantól kezdve ı lesz a falu elsı embere Gautschi helyett. Ki tudna konkurálni egy volt ejtıernyıssel, egy világlátott fickóval, aki ráadásul a természetes kiválasztódásnak megfelelıen úgy jutott hatalomra, hogy legyızte az elıdjét. - Köszönöm, Willy, nem óhajtok semmit - mondtam, és hátraléptem. Kíváncsian figyeltem, mihez fog kezdeni. Willy Maurer intésére az emberek szoros győrőt vontak Gautschi háza köré. Az volt az érzésem, s megvallom, nem töltött el örömmel, hogy Waldvogel kezébıl kicsúszott a kezdeményezés. Willy Maurer láthatóan megszokta, hogy embereket irányítson. Halk szavaira elmosódott alakok emelkedtek fel, majd tőntek el a bokrok, fák és kerítések árnyékában. Sieg müllert nem láttam sehol. Waldvogel szó nélkül sétálgatott, és csak akkor láttam érdeklıdésfélét az arcán, amikor felbukkant mellette egy puskás legény, és átnyújtott neki egy hangszórót. Csendben lapultam a Gautschi házát a szomszédja udvarától elválasztó kerítés tövében, meggémberedett kezemet fújdogálva. Akkor riadtam csak fel, amikor Waldvogel beleszólt a hangszóróba. - Gautschi! Hall engem? A ház ablakai feketén ásítottak.
- Gautschi! Legyen esze! Nincs semmi esélye a menekülésre. Körülfogtuk a házát! Gautschi! A szél tombolva rázta a kerítést, attól tartottam, a végén még ránk találja dönteni. - Gautschi! Ne nehezítse meg a dolgunkat! Nincs értelme... A sötét ház felıl lövés csattant. Waldvogel kezébıl kirepült a hangszóró a felügyelı hangos káromkodással landolt a hóban, Müller szomszédságában. - A fene egye meg! Ez tényleg ırült! Itt süvített el a fülem mellett... A szél letépett egy csomó havat a kerítés tetejérıl, és a felügyelı arcába vágta. - Vigye el az ördög, még ez is! Ki kell éheztetnünk a fickót! - Attól tartok, eltartana egy ideig - mondta egy hang a fejünk felett. Maurer zuhant mellénk, és a hóra fektette távcsöves puskáját. - Gautschi lakása kész lovagvár. Soha nem értettem, mi az ördögért halmoz fel annyi kaját odabent. Most már világos. Mindig is számított rá, hogy egyszer lebukik. Hónapokig kihúzhatja kenyéren és kolbászon. - No és a víz? - kérdezte Müller. - Rengeteg bora lehet, arról nem is beszélve, hogy bármikor be tud húzni egy vödör havat. - Vigye el az ördög, várostromra nem vagyok felkészülve! - dühöngött Waldvogel. - Reggelre elintézem a dolgot - mondta Maurer önelégülten. - Kezére adom a fickót, felügyelı. 286 287 - Élve vagy holtan? - Kis szerencsével élve. - Csakhogy nekem százszázalékos biztonsággal élve kell. Tudja garantálni? - Száz százalékot aligha. Nincs ember, aki vállalná, fel- ügyelı! - Nekem pedig az kell! - Akkor nincs más megoldás... ide kell hoznunk a gyere- keket. - Milyen gyerekeket? Tudtommal Gautschinak nincs gyereke. Maurer mosolygott, és a szájába dugott egy marék havat. - Nem a sajátjáról van szó. Gautschi húgának a falu alsó végén van a háza. Gautschi rajongásig szereti húga gyerekeit, Márkust és Nellyt. - Mit akar ezzel mondani? - kérdezte gyanakodva Wald- vogel. Willy Maurer még egy marék havat vett a szájába, aztán kiköpte az egészet a kerítés alá. - Tudja, hogy régebben a KözelKeleten dolgoztam. Egyszer, a Golan fennsík közelében körbefogtunk egy falut. Tudomásunkra jutott, hogy valamelyik házban ott bujkál egy fickó, aki már több merényletet követett el az embereink ellen. Nem tudtuk ugyan, melyik házban bujkál, de hamarosan beköpte valaki. Már ahogy lenni szokott. Volt egy haragosa, aki bosszút esküdött ellene, valami tíz évvel korábban ellopott birkák miatt. Körülfogtuk a, házát, és felszólítottuk, hogy adja meg magát. Éppen ilyen hangosbeszélıvel, mint ez itt. Gondolhatják, hogy a füle botját sem mozgatta. Ha meg akartuk közelíteni a viskót, ránk durrantott. Idınk pedig nem volt, hiszen bármelyik pillanatban feltőnhetett egy kommandó. - Nekünk rengeteg idınk ván, szerencsére - mondta Waldvogel. Maurer figyelmen kívül hagyta a megjegyzését. - Akkor az az arab, akirıl már szó volt, adott egy ok os tanácsot. Elmondta, hogy a faluban számos rokona talál 288 ható a fickónak többek között két kiskorú gyerek is: egy lány és egy fiú. Hozassuk ide a gyerekeket, és tegyünk úgy, mintha meg akarnánk ölni ıket. - Magának elment az esze! - csattant fel Müller. - Várják csak ki a végét! Parancsnokunknak megtetszett az ötlet. Mondom, hogy nem értünk rá gatyázni. Ha jönnek a szírek vagy a síiták, csúnyán megjárhattuk volna. Néhányan elmentek a gyerekekért, és odacipelték ıket. Persze csinálták az arénát: ordítottak, ahogy a
torkukon kifért, de ez akkor direkt jól jött nekünk. A házbannem moccant semmi, de ettıl kezdve nem lövöldözött a fickó. Megértette, hogy vaktában leadott lövései megölhetik a gyerekeket is, nemcsak bennünket. - Jézusom! - háborgott Müller. - Azután megvártuk, amíg feljön a hold. Szerencsére fogyó hold volt, és gyenge fényt adott. Annak az embernek a tanácsára odahoztunk egy birkát, és rá terítettünk egy fehér köpenyt, hogy messzirıl bárki kisgyereknek láthassa. Még egyszer felszólítottuk a fickót, hogy gondolja meg a dolgot másszon elı az óljából. Sértette ugyan az ízlésemet a fogalmazása, de befogtam a számat. - Miután a fickó nem válaszolt, munkához láttunk. A hadnagyunk beleszólt a hangszóróba, hogy adunk neki tíz percet. Ha azalatt nem jön ki, szeme láttára lıjük agyon a kislányt, aki biztosan Fatima volt, hiszen minden arab lány Fatima, s ha ez sem segít, akkor Alit is, Waldvogel a hóra bámult, Müller a homlokát simogatta egy marék hóval. - A fickó természetesen azt hitte, blöffölünk. Nos, ekkor elkezdtük a balhét. A kislánynak azt mondtuk, hogy agyon - Állatok - mondta Müller. Maurer harag nélkül felhúzta a szemöldökét. - Miért? Ugyanakkora kölykök, mint az a lány, napról napra az életünket fenyegették. Tudja hányan haltak meg akkora kölykök aknáitól? De ne essenek pánikba! Nem volt 289 szándékunkban a haja szálát sem meggörbíteni. Szóval, a kislány visított, mint akit nyúznak, a fickó meg kezdte komolyan venni a dolgot odabenn. Mintha heves vita szőrıdölt volna ki a házból. Ekkor már tudtuk, hogy nyert ügyünk van. Amikor lejárt a tíz perc, a hadnagy belszólt a hangszóróba, hogy oké, Abdul, te akartad, azzal intett az egyik bajtársnak, hogy1 vigye a kislányt a ház udvarára. Nem volt veszélytelen dolog, de ı mégis megtette. Azt már persze nem láthatta Abdul odabentrıl, hogy a bajtárs ölében rángatódzó valami nem a kislány, hanem egy birka, fehér lepellel letakarva. A hadnagy akkor megtette az utolsó figyelmeztetést. Mikor erre sem reagáltak odabentrıl, a bajtárs elıvette s 1 revolverét, és fejbe lıtte a kislányt". Ledobta a holttestet" a földre, s amilyen gyorsan csak tudott, vissza takarodott aj többiek közé. Szerencséje volt, mert Abdulék meg sem tudtak moccanni a megdöbbenéstıl. A hadnagy dörzsölt gyerek volt, ismerte a lélektant. BeleVl szólt a hangszóróba: sajnálja, hogy így történt, de nincs más megoldás, sietnünk kell, ezért nincs módjában ismét tíz percet adni. Ha három perc múlva nem jön ki a pasas, a fiúcskal .következik. Két perc sem telt bele, és a fickó feltartott kézzelj kimászott. Na, mit szólnak hozzá? - Óriási - mondta kedvetlenül Waldvogel. - Csakhogy ez nem a Golan fennsík, hanem Svájc! - Maga képes volna megtenni? - szörnyőlködött Müller. Maurer felhúzta a vállát. - Még mindig jobb, mintha néhányan itthagyják a fogukat az ostromnál. Gautschi veszélyes ellenfél. Mit szólnak a javasfeíomhoz? - Nem engedélyezem - mondta gyorsan Waldvogel. - Akkor mit szándékozik tenni? - érdeklıdött Maurer. - Megpróbálok a lelkére beszélni. Ha nem megy, Zürichhez fordulok. Küldjenek valami kommandót, akik profik az ilyesmiben. Meg pszichológust, mit tudom én! Maurer szomorúan rázta meg a fejét. - Nem megy, felügyelı! - Mi nem megy? 290 - Az emberek vért akarnak látni, és... aligha lennék képes visszatartani ıket.
Waldvogel felpattant, nem törıdve vele, hogy akár rá is durranthat Gautschi, és csípıre tette a kezét. - Azt szeretném én látni! Ahogy feljön a nap, mindenki hazatakarodik! Maurer is felállt, és leverte a havat a ruhájáról. - Nem szeretném, ha félreértene, felügyelı úr - mondta halk, magyarázó hangon. - De nem tréfa, amit mondtam. Az emberek el vannak szánva, hogy még az éjszaka elkapják Gautschit. Ha kell, rágyújtják a házat! - Hol van Siegmüller? Willy Maurer a ház másik oldala felé intett. I - Odaát. I - Hívja ide! Az emberek lefegyverezték, és... hátraküldték. Azt mondják, akadékoskodott! Waldwogel elıkapta a revolverét és Mauerra szegezte. A fenébe is, ember! El kell döntenie, hogy kivel tart! Azokkale, vagy velem? Maurer legyintett. - Persze hogy önökkel, csakhogy, elnézést a hasonlatért, maguk nem ismerik az itteni embereket, és úgy járnak köztük, mint az elefánt a porcelánboltban. Inkább lelövik magukat is és engem is, és végül Gautschit, de akkor is véghezviszik, amit akarnak. Waldwogel dühösen visszadugta a revolvert a zsebébe. - Meg kell érteniük az embereket - mondta Maurer, és a kerítésnek támaszkodott. Kivett a zsebébıl egy cigarettát, és rágyújtott. Mindvégig a tenyerében tartotta, nehogy a felparázsló cigaretta lövöldözésre biztassa Gautschit. - Gautschi szörnyeteg. És amit tett, az egyenesen... egyesen... látszott rajta, keresi a megfelelı kifejezést. - Maga, azt hiszem, még mindig nem lát elég különbséget a Golan fennsík és Svájc között. Ez nem a Vadnyugat, Herr Maurer! Itt nem a dzsungel törvénye uralkodik! - Tisztában vagyok vele, felügyelı. De az emberek nem 291 várnak. Hogyan küldjem haza ıket? Ha sokat ugrálok, belém eresztenek egy golyót. Szinte valamennyiüket Renfer tanító tanította. És Renfert nagyon szerették. Sıt, a gyerekeiket is ] Renfer tanította... Mit tudnék mondani nekik? - Akkor sem engedek az önbíráskodásnak - mondta ke- ] ményen a felügyelı. - Rendben van - sóhajtotta Maurer. - Megmondaná, hogy I mit tegyek? De ajánlom, hogy siessen, mert hamarosan ide- jönnek. - Engem csak ne féltsen - mondta bizonytalanul Wald- vogel, és ismét elıhúzta a revolverét. Engem csak... - Mi lenne, ha mégis elgondolkodna a javaslatomon - ütötte a vasat Maurer. - Idehozzuk a két gyereket és egy] birkát. Én vállalom... - Szó sem lehet róla! - ordította a felügyelı. Megbicsakló I hangján éreztem, hogy sikerült tökéletesen elveszítenie maga | alól a talajt. Maurer tehetetlen mozdulatot tett. Ebben a pillanatban | kibukkant az árnyékból a bekötött kező Nussbaumer. - Willy! - Mi van? - Megjött a benzin. Egli csinálja a kanócokat. Mi lesz? I Willy Maurer a felügyelıre pislantott. Waldvogel legna| gyobb megdöbbenésemre lehorgasztotta a fejét. - Az urak azt szeretnék - mondta közömbös hangon Mau- rer , hogy ne bántsátok Gautschit. Várjátok, meg, amíg kijönnek a zürichi rendırök, és tárgyalnak vele. Mondd meg aj többieknek! A legény felnevetett lágy, könnyed nevetéssel. A tigris nevethet így áldozata felett. ( - Elmondom, Willy. El én! Még egyszer elnevette magát, aztán eltőnt.
- Most mi lesz? - kérdezte Müller. Waldvogel nem válaszolt. Gyorsan Maurerhez fordultam. - Figyeljen ide, Willy! Mit szólnának hozzá, ha bemennék hozzá, és megpróbálnám kihozni? - Hát ha valaki képes rá, akkor maga az! Ennek ellenére nem bízom benne, hogy sikerülne. - Meg kell próbálnunk! Waldvogel dühösen toppantott. - Magam megyek! Maurer megrázta a fejét. • - Magát nem fogadja el. Maga itteni zsaru: ha valaki be tud jutni hozzá, akkor az Mr. Lawrence. Bár, ıszintén szólva, nem látom sok értelmét. Nem fog kijönni. És még ha ki is jönne... Nem fejezte be a mondatot, de valamennyien értettük, mire gondol. Még ha ki is hozom, nem tudom megakadályozni, hogy meglincseljék. Egyelıre azonban nem akartam vitát nyitni errıl a kérdésrıl. Már csak azért sem, mert amíg a beszélgetés folyt, kidolgoztam magamban egy tervet. Amellyel esetleg megmenthetném Gautschi életét és az enyémet is... Persze ha valaki megkérdezte volna, hogy miért kockáztatok Gautschi i miatt, és miért nem hagyom, hogy a népharag érvényesüljön, ! csak megalapozatlan magyarázatokat tudtam volna adni. Azoknak pedig közismerten nem hisz a kutya sem. - Beszélne az emberekkel, Willy? Felrántotta a vállát, és a holdra nézett. - Megtehetem. Túl lezsernek tőnt a válasza, ezért közelebb léptem hozzá. Megfogtam a karját, és világos, szinte foszforeszkáló szemébe néztem. - Szeretném, ha valamit megértene, Willy... És elmondaná az embereknek is. Ez itt nem a Vadnyugat, ahogy Herr Waldvogel volt szíves felvilágosítani bennünket. Ha önbíráskodásra kerülne a sor... mi mindenképpen megpróbáljuk megakadályozni. Még az áron is, hogy újabb vérfürdıt lát a Spitzhorn. Waldvogel felügyelınek is van fegyvere és nekem is, sıt Herr Müllernek is. És nincs szándékunkban olcsón adni az életünket. Kérem, ezt is mondja meg az embereknek, Willy! 292 293 Maurer bólintott. Elhajította a cigarettáját, és eltőnt a sötében. A hold gúnyosan mosolygott, és kíváncsian megállt a Spitzhorn csúcsa felett. 36 Amikor Maurer eltőnt a kerítés mögött, Waldvogel káromkodott, és hozzám fordult. - Maga tényleg be akar menni hozzá? - Tényleg. - De hát... az ördögbe is, van valami értelme? - Ha nem megyek be, rágyújtják a házát és megölik. - És ha bemegy? - Majd meglátjuk. Aki idıt nyer... - Ugyan már - vágott közbe. - Mi a fenét nyerhetne az idıvel? - Reggelre ideérhetnek az emberei Zürichbıl! - Nem érti, hogy nem lesz reggel!? Hallotta a fickó meséjét a Golan fennsíkról. Elıbb tíz percet adtak az arabnak, aztán hármat. Mit ér vele, ha maga is kap pár percet? És ha a fickó túszul ejti magát? Vagy egyszerően lepuffantja? Megteheti, nem? - De - mondtam. - Megteheti. Ezzel számolni kell. - Úgy beszél, mintha nem hidegvérő gyilkos lenne Gautschi! Válaszolni akartam, de a hó recsegése jelezte, hogy közeledik valaki. A szél süvítése némileg alábbhagyott, Maurer meghajolva futott felénk, és beugrott a kerítés mögé. Lihegett egy sort, aztán kiegyenesedett.
- Beszéltem az emberekkel... Mit mondjak, nemigen tetszett nekik az ötlete. Nem ment könnyen, de rábeszéltem ıket. Kap fél órát, Lawrence. Mintha gúnyt éreztem volna a hangjában. Most aztán megkaptad, amit kértél! Lássuk, mire mégy vele! - Fél óra kevés! - mondta Waldvogel. - Annyira kevés, hogy... - Ennyit sikerült kizsarolni belılük! Ha fél óra elteltével sem hozza ki, felgyújtják a házat, és megölik Gautschit. - És ha kihozza? Maurer grimaszt vágott, és a puskájára nézett. - Uramisten, nem lesz könnyő! Nem is értem, hogy mi a fenéért tartok magukkal! Ha ezek rájönnek, hogy be akarjuk csapni ıket... Mi a terve, Lawrence? - Tervem? - kérdeztem csodálkozva. - Mi a csoda lenne? Bemegyek és beszélek vele. Megpróbálom megértetni vele, ha bent marad, a halál fia. Ha kijön velem, van esélye a menekülésre. - Hm. Csak azt érteném, hogy maga mi a fenéért csinálja a cirkuszt? Hiszen semmi érdeke nem főzıdik hozzá... Elıvettem a revolverem, és ellenıriztem. - A törvény miatt - mondtam aztán. - Senkinek sincs joga megsérteni a törvényt. S magának tudnia kell, Herr Maurer, hogy amíg nincs ítélet, bőnös sincs. - Csakhogy a törvényeket emberek készítették emberi lények számára, Herr Lawrence. A Vérfarkas pedig nem emberi lény! Megfordult, és elindult a kerítés mentén az udvar másik oldala felé. Összegörnyedtem, és térdig a hóba süppedve botladoztam utána. A kerítés másik oldaláról zavartalan rálátás nyílt a ház ajtajára és ablakaira. Csupán egy vastag törzső szilvafa ágai takarták el az egyik ablakot. Mindent az agyamba véstem, miközben Maurer mögött küszködtem. Az emberek a kerítés mellett feküdtek, és csak félvállról morogtak vissza, ahogy üdvözöltem ıket. A puskát tartó legények némelyike még a tizenötödik életévét sem tölthette be, és égy bundás sapka alól mintha leányfürtök kandikáltak volna elı. Néhány komor férfi a havon ülve, nyitott tetejő mőanyag 294 295 benzineshordóból benzint locsolt egy rongycsomóra. A szél felkapta a benzinbőzt, és a ház felé dobta. Maurer toporgott, aztán a puskások felé kiáltott. - Emberek! Elmondtam Mr. Lawrencenek, hogy fél órája van, hogy kihozza. Próbáljuk meg... Morogtak, és tovább lesték a házat. Ahogy a holdfényben csillogó puskacsövekre néztem, nem is tudtam, kitó' tartsak jobban: tılüke, vagy Gautschitól. Mivel senki sem törıdött velem, elindultam az udvar felé. A kertkapu halk csattanással zárult be mögöttem. Mire felocsúdtam, egyedül álltam az udvar közepén. A szél elcsendesedett, mintha kíváncsian, lélegzetvisszafojtva figyelte volna a fejleményeket. Borsózott a hátam, de még közelebb kellett mennem. Amikor úgy gondoltam, hogy eléggé megközelíthettem már a házat, megtorpantam. Tudtam, hogy néhány lépés, és lıni fog. Azt is tudtam azonban, hogy egyelıre még csak a hóba. Felemeltem a hangosbeszélıt, és a számhoz tartottam. - Gautschi! Leslie . Lawrenee vagyok. Hall engem? Néma csend volt, csak a szél süvítése hallatszott. Mögöttem mintha megmoccant volna valami. Nem mertem hátrafordítani a fejem, csak reméltem, hogy nem csinálnak valami ostobaságot az emberek.
- Gautschi! - ismételtem meg. - Lawrence vagyok. Beszélni szeretnék önnel! > - Mit akar? A mögül az ablak mögül hangzott a kérdés, amelyiket eltakartak a faágak. - Beszélni szeretnék magával. - Nincs beszédem senkivel. Menjen innen! Elıvettem a pisztolyom, felemeltem, aztán széles mozdulattal a hóba hajítottam. - Láthatja, nincs fegyverem. Csupán néhány szót szeretnék váltani önnel... - Ki küldte? A többiek? Ez a sok rohadt sajtzabáló? - Magamtól jöttem, Herr Gautschi. Kérem, engedjen be! - Kár a gızért, Lawrence. Azt hiszi, nem tudom, mi vár rám? De néhánynak meglékelem a koponyáját, nyugodt lehet! Menjen innen! Fegyvertelen vagyok, láthatja. Csak egy zsebkés van nálam. Miért nem enged be? Csend volt egy ideig, csak a szél süvített. Mármár azt hittem, hogy hiába minden, amikor fájdalmas, fátyolos hangon felém kiáltott. - Lassan jöjjön az ajtóig! Dobja el a hangszórót! Tettem néhány lépést elıre, miközben kicsúsztattam a kezembıl a hangosbeszélıt. A kapu halkan megcsikordult mögöttem, de most sem mertem hátrapillantani. A szél belém kapott, meglökött, s majdnem elırehajított. Elértem az ajtót. Bár nem kérte, feltartottam a kezem, hogy jobban láthassa, nem akarom átverni. A kilincs leheletnyit megmozdult, mintha szellemujjak játszottak volna rajta. Álltam néhány másodpercig, vártam, hogy kinyissa. Az ajtó azonban nem mozdult csupán a kilincs remegett, mint a lepke szárnya. A szél sírt a fülembe, s mintha halk, hívogató suttogást hallottam volna az ajtó mögül. A hideg ellenére is ömlött a veríték a hátamról. Önkéntelenül is összezárult a jobb kezem, mintha a revolveremet szorítottam volna. Vártam még egy kicsit, aztán szólongatni kezdtem. A szél havat vágott a fejemhez, s megmozgatta az ajtókilincset. Ha ugyan a szél volt. Álltam, aztán rájöttem,hogy ítéletnapig is állhatok. Az órámra pillantottam. Éppen öt perce múlt, hogy otthagytam a hóban leselkedıket. Úristen, mintha egy örökkévalóság múlt volna el azóta! A kilincsre tettem a kezem, és lassan lenyomtam. Engedett. Az ajtó halkan, kellemetlenül felnyikordult. Óvatosan betettem a jobb lábam az ajtórésbe, és felemeltem a kezem. Éreztem, hogy légáramlat száll velem szembe, és enyhén dohos, szénszagú levegı keveredik a kinti, metszı hideggel. Halk nyikkanás, s a szoba belsejében uralkodó sötétség nézett velem farkasszemet. 296 297 - Gautschi! Semmi válasz. - Gautschi! Átléptem a küszöböt, és megtorpantam. Érezhetıen melegebb volt, mint odakint. Most már határozott szénszagot éreztem. Csodálkoztam is, hogy sehol nem látom az izzó parazsat. Az átkozott sötétbıl újabb meleghullámok csaptak felém, elsuhantak mellettem, és kivágtattak a holdfényre. Meleg lehelet simította végig az arcom, aztán hatalmas csattanással bevágódott mögöttem az ajtó. Egyedül maradtam a sötétség közepén. Kinyújtottam a karom, megpróbáltam tájékozódni. Sötét volt, mint egy csillagtalan, trópusi éjszakában.
Bizonytalan érzésem támadt, mintha mocsárban haladnék, éjszakai sötétben, és csak hellyelközzel erezném talpam alatt a szilárd talajt. , Aztán egyszerre csak felébredt bennem a gyanú, hogy talán nem is Gautschi van idebenn. Talán nem is Gautschi szólt, hogy jöjjek be, hanem valaki más. Talán... Idáig jutottam, amikor láng villant a szoba sarkában. Lapos fémserpenyıben széndarabok égtek, s amikor felvillant a láng, lágy, halványsárga fény oszlatta el a sötétségget. • Addig erıltettem a szemem, amíg meg tudtam különböztetni az elıttem álló tárgyak körvonalait. Egy fából faragott, jókora asztalt, néhány széket s egy söröskriglikkel telerakott polcot a falon. Óvatosan a fal mellé húzódva eltávolodtam az ajtótól. Ez volt az, amit semmi körülmények között nem lett volna szabad megtennem. Nekidıltem a falnak, és vártam, hogy hozzászokjon a szemem a sötétséghez. A fémtálon tovább lobogott a szénláng, mintha örökmécses lett volna. Hiába erılködtem: nem láttam senkit a szobában. Éppen tovább akartam araszolni a fal mentén, amikor meghallottam a hangot. Mély, dühös mormogás volt, ahogy csak támadó kedvő fenevad tud mormogni. Például egy farkas, mielıtt rávetné magát áldozatára. Villámgyorsan elıreugrottam, és megragadtam egy széket. Jó masszív, erıs bútordarab volt. Alkalmasnak látszott rá, hogy akár egy vadállattal is megküzdjek a segítségével. Szorítottam a széket, és gondolatban Burjátföldre repültem, egy fakunyhóba, amely alig volt nagyobb, mint ez a szoba. Soha nem felejtem el azt a szürke, ködös reggelt, amikor Gunga nyulat lıni ment a szemközti bozótosba, én pedig összeraktam a piszkos edényeket, hogy levigyení ıket a patakhoz. Éppen ölembe tornyoztam a mosogatnivalót, amikor megkopogtatták az ajtót. Mivel kilométerekre mi voltunk az egyedüli vadászok, nem gondolhattam másra, mint hogy Gunga tért vissza, s annyira tele van a keze nyúllal, hogy nem tudja lenyomni a kilincset. Türelemre intettem, aztán ölemben az edényhalommal, felemeltem a lábam, és rátettem a kilincsre. Az ajtó kinyílt, és én szembe találtam magam egy hátulsó lábain álló szibériai medvével. Ma sem tudom megmondani, mi mozgatta azokban a pillanatokban az izmaimat. Mert hogy dermedt agyam nem, az egészen biztos. Mindenesetre bocsánatkérı mosollyal ránéztem, aztán jól irányzott rúgással bevágtam az orra elıtt az ajtót. Legalább tíz percig ültem a földön a ripityára törött tányérok között. A medve eközben ott járkált a kunyhó körül, és többször is bekopogott: hátha megkönyörülök rajta, és bebocsátom egy kis agyvelıreggelire. Valami megmoccant az izzó szén környékén, s egy csapásra elillantak a szibéíiria vadászkaland képei. Mintha halvány árnyék suhant volna át a szoba túlsó részén. Keményen szorítottam a szék karfáját, és rekedten suttogtam: 298 299 Gautschi! Itt van? A morgás megerısödött, s most már biztos voltam bennej hogy nem vagyok egyedül a szobában. Hogy Gautschi is id bqpn vane, nem tudhattam, de hogy egy támadó vadállati van a közelemben, abban biztos voltam. Az erıs szénszagf ellenére is megéreztem egy nagy állat testének a kigızölgését. - Gautschi!
A következı pillanatban közvetlen közelemben mordult fe az állat. Láttam, hogy erıs, hosszúkás test suhan át a levegın Röptében pillantottam meg a nyújtott farkasfejet, a fehéi vicsorító fogakat, a vörös nyelvet és a szürke szırrel borított mancsokat. Félrehajoltam, megragadtam, a szék támláját, és felemel] tem, hogy agyonsújtsam vele. Azaz hogy csak emeltem volna. Megdöbbenve tapasztaltam ugyanis, hogy a kemény, kil váló fegyvernek ígérkezı szék mozdíthatatlan. A padlóhoá erısítették. Míg erre rájöttem, a karcsú, szürke test átsuhant a levegıi] és nekem ugrott. Éreztem karmait a, vállamon, szırét a arcomban, s lompos farkát, amely a lábamat verdeste. A hatalmas, lendületben lévı test magával sodort. felocsúdtam, az állat a mellemen ült, és a torkomat szaglászta Aztán kivicsorította a fogát, és fenyegetıen morgott. Fogai nem lehettek pár milliméternél messzebb a torkom| tói. . Felötlött bennem a gyanú, hogy. alighanem én leszek Vérfarkas legközelebbi áldozata. Összehúztam a lábam, és megpróbáltam lerúgni magamról Az állat tovább morgott és elırébb csússzant. Fogai ott vil lógtak az orrom elıtt, s aligha voltam egész magamnál amíg a zsebem felé tapogatóztam. Szerencsére megtaláltar a késem, és megpróbáltam kipattintani a pengéjét. Aztán megállt a kezem, amikor rájöttem, hogy a Vérfarka nak esze ágában sincs - legalábbis egyelıre - elharapni torkom., Ült a mellemen, és elégedetten morgott, miközben járt a farka, mint egy becsavarodott ablaktörlı. , A. félhomály mélyébıl kiemelkedett egy magas, testes emberi alak, és odaállt a farkas mellé. - Jól van, Vadász, hagyjad... Jól van, kiskutyám! Álljon fel, Herr Lawrence! A hatalmas termető farkaskutya csapott egyet a farkával, aztán könnyed ugrással lepattant rólam. - Gautschi? - Keljen fel, kérem! Feltápászkodtam, gyanakvó pillantást vetve a kutyára. Gautschi gúnyosan villantotta rám szürke szemét. - Megijedt? Szó nélkül roskadtam le az egyik mozdíthatatlan faszékre. - Mi ez? - Mi lenne? Kutya. A kutyám. Azt hitte, a Vérfarkas? - Volt egy pillanat, amikor hinni kezdtem benne. Van fegyvere? - Mondtam, hogy nincs. - Nem haragszik, ha megnézem? Míg végigtapogatott, a kutya felhúzta az ínyét, és halkan morgott. Körülbelül akkora volt, mint egy farkas, és a színe is megtévesztésig hasonlított rá. - Szép a kutyája. - Meghiszem azt. Egyenes ági farkasszármazék. - Alig huszonöt percünk maradt. Fél órát kaptam, hogy kivigyem magát. Fáradtan mosolygott izzadságcseppek csillogtak a homlokán. - Kár a gızért! Eszem ágában sincs kimenni. - Akkor meg fog halni. - Na és? Úgyis ez lesz a sorsunk elıbbutóbb. Agyon fogják szurkálni vasvillával! Kicsit elsápadt, de megvonta a vállát. - Lehet. De néhányat magammal viszek a túlvilágra, arra mérget vehet. 300 301 Sajnáltam, de saját érdekében kénytelen voltam ıszintén és kíméletlenül beszélni vele. - Téved, Gautschi. Nem fog magával vinni senkit. Nem lesz rá módja.
- Bízza csak rám! - Tudja, mit csinálnak magával? Felgyújtják a házát, és bennégetik, mint a kacsát a sütıben. Megrándult a válla, és összeharapta a száját. - Maga ölté meg Renfert? - Én. Miért? ' . Tudja maga azt jól. Azokért az átkozott papírokért! - Másképpen is el lehetett volna intézni a dolgot. Felnevetett, keserő, kiábrándult nevetéssel. - Mit tud maga rólunk, Herr Lawrence? Mit tudhat egy angol egy svájci faluról? Az én családom elátkozott család, Herr Lawrence! - Mikor tudta meg? - Gyerekkoromban. Magától Renfer tanítótól. Sokat beszélgetett velem, alighanem azért, mert én voltam a legjobb tanuló. Szeretett velem beszéletni. Az ı segítségével lettem hegyi vadász, és végeztem el a hegyimentıtanfolyamot is. Aztán egyszer, amikor már egészen felnıtt voltam, megmutogatta azokat az átkozott papírokat, ısömrıl, Oskar Gautschiról, Rudolf Gautschiról és a többiekrıl. Képzelheti, mit éreztem! Ha kiszivárog, kiközösítenek. Érti? Dehogyis érti! El kellett volna mennem ebbıl az elátkozott faluból, de hát hová menjek, amikor szeretek itt lenni?! Itt születtem, ez a szülıföldem. - Mit mondott még Renfer? - Elolvastatta velem a papírokat, aztán azt mondta, hogy ne aggódjak, soha nem fog kiszivárogni a dolog. Azt is mondta, hogy az egész ostobaság. Hiszen napnál is világosabb, hogy az ıseim ártatlanok voltak. Senki sem tudott rájuk bizonyítani semmit. Renfer szerint is egy ostoba babona áldozatai voltak. De Renfer is jól tudta, mivel járt volna, ha kiszivárognak a szerencsére már elfelejtett régi dolgok. Ha kiderül a családom múltja... ha bármi történik ezután a faluban - érti? bármi! - mindenki tudni fogja, hogy ki a hibás. Ha elapad egy tehén teje, ha belezuhan valamelyik szakadékba, ha elveri a jég a vetést, ha agyonsújt valakit a villám, ki a hibás? Természetesen a Vérfarkasfamília. Renfer okos ember volt, Herr Lawrence. Szeretett, és nem akarta hogy bajunk essék. - Maga mégis megölte. - Mert elárult. Nem tartotta be az ígéretét. - Mit ígért önnek? - Hogy soha nem mutatja meg senkinek a papírokat. S én hittem neki. Pedig már korábban is kértem, hogy adja ide, vagy égessük el együtt, de azt mondta, hogy ez nemzeti múltunk egy darabja, még akkor is, ha ostobaságok vannak benne. Szóval nem adta. De megígérte, hogy nem mutatja meg senkinek. Aztán egyszer, amikor éppen valami ügyben Bernben jártam, emberek jöttek a zürichi egyetemrıl, és kérdezgették az öregeket errılarról, régi papírok után faggatóztak. Képzelheti, mit éreztem, amikor megtudtam, hogy mikrofilmre vették a papírokat. Hazarohantam, majd Renferhez. Azzal védekezett, hogy ezzel még nem árult el, hiszen a falusiak soha nem tudják meg, mi van a papírokon. - Igaza volt Renfernek! - Nem volt igaza. Az egész anyagot felvették mikrofilmre, és betették a mikrofilmtárba. Bárki hozzáférhetett, hiszen utánajártam. - Ezek szerint ön megfordult az egyetemen azelıtt is, hogy ellopta a mikrofilmet? - Egyszer. Éreztem, hogy nem tudok nyugodtan élni, ha nincs a birtokomban. Kinyomoztam, hogy szerencsére nem készült róla másolat - annyira nem volt érdekes az anyag. Mindazonáltal megszereztem. S akkor tudtam meg a tanszéken, hogy az a tanár, aki most külföldön van, feljegyzéseket készített az eredetirıl. Ezt is meg kellett volna szereznem, de már nem volt rá idım. Emlékeztem ennek a pasasnak az arcára, aki ma megérkezett Zürichbıl. Ahogy megláttam,
302 303 tudtam hogy elvesztem. Biztos voltam benne, megtudták a családom nevét, és rájöttek, ki ölte meg Renfert. - Végül is miért ölte meg? - Képzelheti, mit éreztem, amikor a kutya és a bolond holttestét megtalálták... a farkasharapásokkal. És Renfer kezében ott volt a bizonyíték! Ha Renfer megszólal és bemutatja a papírokat, az egész falu nekem esik, és nemcsak nekem, hanem a rokonaimnak, a gyerekeknek is, és... Tudja, mivel öltek volna meg bennünket? Vasvillával. Vámpírnak, Vérfarkasnak az jár! - Ki ölte meg a bolondot és a többieket? Rám meredt, és felvonta a vállát. - Honnan tudjam? Csak nem hiszi, hogy én? - Én nem, de a többiek igen! - Nekem már mindegy. Órámra pillantottam: volt még tíz percünk. - Hogyan ölte meg a tanítót? Az asztalra vágott kétségbeesésében, csak úgy csattant a falap. Nem akartam megölni, dehogy akartam! Azt hittem, alszik. Belopıztam hozzá, de felébredt. Kiugrott az ágyból, és huzakodni kezdtünk. Hiába ordítottam, hogy nem akarom bántani, csak azokra az átkozott papírokra van szükségem, egyszerően megbolondult. Úgy harcolt a papírokért, mintha a pénzét akartam volna elvinni. Kitéptem a kezébıl, és elszaladtam vele. Utánam vetette magát, és elkapta a lábam. Aztán a szívéhez kapott, és hanyattvágta magát... Föléje hajoltam már nem élt. Képzelheti, mit éreztem, amikor megöltem azt az embert, aki szeretett, és akit én is szerettem. Sírtam, mint egy gyerek. Arra gondoltam, ha már az életét úgysem tudom visszaadni, legalább a családomat megmentem. Felvittem a padlásra, hogy minél késıbb találjanak rá, és az agancsvágó késsel elvágtam a nyakát. Aztán... amikor spriccelni kezdett a vér a torkából, akkor jöttem rá, hogy nem volt halott. Még élt, amikor elmetszettem a torkát. Mégiscsak én öltem meg, a saját kezemmel! Uramisten, borzalmas volt, bocsáss meg nekem! - A papírokat elvitte? Szótlanul bólintott. - Hol vannak? - Bedobtam egy szakadékba. A régi anyakönyvekkel együtt. - Mit csinált még? Csodálkozva tárta szét a karját. - Mit csináltam volna? Reszkettem, hogy rá ne jöjjenek... II a gyilkosságra. - Miközben úgy tett, mintha a Vérfarkast keresné. - Kerestem is. Hiszen érdekem főzıdött hozzá, hogy elkapják. Ha lelövik... soha nem jönnek rá, hogy én tettem. A farkasnak meg úgyis mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb gyilkosság van a rovásán. Tudja, hogy Dörfliger doki rájött, nem ugyanaz a kéz ölte meg Renfert, mint a többieket? - Persze hogy tudom. Hiszen beszélték aZ emberek. - Tudja, ki a farkas? - Honnan tudnám? - Lemondóan legyintett, és az asztalra fektette két súlyos öklét. - Az én végzetem beteljesült. Odaát már nem érdekes, hogy hány gyilkosságot varrnak a nyakamba. .- Mit tud a Renfert megelızı tanító és a felesége haláláról? - Az égvilágon semmit. Hiszen apró gyerek voltam még akkoriban. - Nem derült ki valami Renfer papírjaiból? - Azt hiszi, volt idım olvasgatni ıket? Úgy, ahogy voltak, bevágtam ıket a szakadékba. - Remélem tudja, melyikbe? Szomorúan csóválta meg a fejét. - Komolyan gondolja, hogy kimegyek magával?
- Szeretném. - Mondja, ember, miért? - Mert el akarom kapni a farkast! - Hát kapja el! - Maga nélkül nem megy. Ha magát megölik, elmossák vele az összes nyomot. Érti? Mindent magára kennek. A nyo 304 305 mozást lezárják, a vendégeket hazaengedik, és mindennek vége. - Engem már ez sem érdekel! - Engem azonban igen. És magát is kell hogy érdekelje. - Ugyan miért? - Az unokatestvérei miatt. Ha magára húzzák a Vérfarkasság vádját, nem lesz maradásuk a faluban. Földönfutók lesznek maga miatt. Kissé komorabbra festettem a jövıt, mint amilyennek valóban látszott de az idı sürgetett. Alig volt öt percem a határidı lejártáig^ - Ha bíróság elé áll - ütöttem tovább a vasat , néhány évvel megúszhatja. Hiszen nem akarta megölni a tanítót. Az erıs felindulásból elkövetett emberölés pedig nem gyilkosság. - Csakhogy én a késsel... - Erre is van magyarázat, bár... kétségkívül nem szeretik az ilyesmit a bíróságok. Mindenesetre maga úgy kényszerült rá, hogy elvágja a halottnak hitt tanító torkát, hiszen csak így tudta volna elhitetni, hogy a Vérfarkas tette. Nem szadizmusból csinálta, világos? A bíróság méltányolja a dolgot, erre mérget vehet. - Mennyit kaphatok? - Nem ismerem a svájci törvényeket. De van mentı körülmény elég. A maga félelme, például. Hogy megmentse a családját a fanatikus falusiaktól. Hiszen meg is ölhették volna ıket. - Hogy tudna kivinni innen? Bízik bennük? - Nem én. De van egy ötletem. Persze ahhoz az kell, hogy együttmőködjék velem. Rám nézett átható, éles tekintettel. - Maga hisz nekem? - Hiszek. - Elhiszi, hogy nem én vagyok az az átkozott farkas? - Ha nem hinném el, nem lennék itt. És akkor sem, ha nem éreznék együtt magával. Hagynám, hogy magára gyújtsák a házat. Idegesen dobolt az asztalon. - Egyszerően nem hiszem el, hogy ekkora áldozatot vállal értem! Áthajoltam az asztalon, és megfogtam a kezét. - Figyeljen rám, Herr Gautschi! Beszéljünk nyíltan. Elsısorban nem magáért teszem. De ha maga ostobán és értelmetlenül meghal, valaki a markába röhög, és egy csomó gyilkossággal a háta mögött elszelel. A rendırségnek érdeke, hogy lezárják az ügyet. İszintén sajnálom a maga rokonait és a maga különben feddhetetlen hírét, de ha csak ez lenne, amit sajnálok, eszem ágban sem lenne az életemet kockára tenni. Értse meg, nekem az a fickó kell! A Vérfarkas! Csak úgy tudom elkapni, ha maga vallomást tesz, mert akkor nem zárhatják le a nyomozást. Ért engem? - Tiszta beszéd - bólintott. - Mit kell tennem? Szóljon ki, hogy megadom magam... - Még csak az hiányozna - mondtam. - Nem érné el a kerítést. '"• - Nekem is ez a véleményem - dörmögte lemondóan. Ismerem ıket. Ha megvadulnak, semmi nem állhatja meg ıket. Márpedig most az orrukban érzik a tőz és a vér szagát. Mit akar tenni? Mikorra érhetnek ide Zürichbıl a rendırök?
- Legfeljebb reggelre. Azt sem tudom, Waldvogel értesítettee már ıket. - Akkor a kör bezárult, Herr Lawrence. Jobban teszi, ha elfelejti, amirıl beszélgettünk, és kimegy. A végén még magából is sült kacsát csinálnak. - Várjon! Ki kell találnunk valamit. Méghozzá három perc alatt. Az ablakhoz léptem és kibámultam rajta. Csak félig láttam ki, mert takarták a fa ágai. A hó fehéren csillogott egyetlen felhıfoszlány sem igyekezett a hold felé. A kutyára pillantottam. Megbékülve velem, nyugodtan szundikált, kilógatva piros nyelvét. - Hogy hívják? - A kutyát? Vadásznak. - Van egy ötletem. 306 307 Tíz szóval elmondtam, mire gondolok. Alighogy befejeztem, hátrahıkölt, és elkeseredetten megrázta a fejét. - Szó sem lehet róla! - Pedig ez az egyetlen lehetıség, hogy megmeneküljön! - Nekem ez a kutya.,.. olyan, mint... a gyermekem. Mintha a... fiam lenne. - Nem biztos, hogy bántódása esik. - De eshet! - Ezt a rizikót vállalnia kell. Értse meg, Gautschi, nincs más megoldás! Mi a fontosabb magának, a testvére, a testvére gyerekei, vagy a kutyája? Tenyerébe temette az arcát. Órámra pillantottam: egyetlen percem volt még. Gyerünk! - sürgettem. - Csinálja, amit mondtam... Különben mind a ketten itt veszünk! Rám nézett, könnyek csillogtak szürke szemében. - Úristen! Jobb volna meghalni! Megéreztem hangjában a bizonytalanságot, ezért villámgyorsan cselekedtem. Azt akartam, hogy az események magukkal sodorják, és ne legyen ideje fontolgatni a lehetıségeket. Csoda jól csináltam mindent, legalábbis ami a tervezést illeti. A végeredményrıl, sajnos, szót sem érdemes ejteni. 37 Odaugrottam ahhoz az ablakhoz, amely a faágaktól félig eltakarva bújt meg a másik kettı mellett, és kitártam. Az udvar hidege szembevágott velem, seregnyi hópihe kíséretében. A benti meleg és széngáz után kimondottan jólesett a Spitzhorn hidege. Persze egyáltalán nem azért tártam ki az ablakot, hogy levegızzek. Még csak azért sem, hogy a holdfényben fürdı Spitzhornban gyönyörködjek. Ahogy kivágódtak az ablaktáblák, Gautschihoz ugrottam és megráztam. , . Ember! Most! Gautschi merev arccal lehajolt, és súgott valamit a kutyájának. Az állat lelapult, égnek meresztette a fülét, és két hátulsó lába közé húzta a farkát. Gautschi megfogta nyakörvénél fogva, és az ablakhoz vezette. A kutya lekushadt, mintha parancsot kapott volna, hogy várja meg a lövést, és csak akkor vágtasson a vad után, ha eldörrent a puska. Gautschi felém fordult: borostás arcára kiült a halálfélelem. És alighanem a reménytelenség is. Ebben a pillanatban járt le a fél óra. Tölcsért csináltam a kezembıl, s megpróbáltam utánozni a farkasüvöltést. Ahogy annak idején a szikh kígyóembertó', Radzs Kumar Szinghtıl tanultam. Nem sikerült valami jól a farkashangutánzó versenyen aligha kerültem volna dobogóra vele. Csakhogy azok, akik odakinn feküdtek, nemigen hallottak még farkasüvöltést.
Teleszívtam a tüdım, és még egyszer megismételtem az ordítást. Aztán könyökömmel beütöttem az ablak üvegét. Az ordításra és az üvegcsörgésre zavart kiáltozás támadt a kerítés környékén. - A farkas! Hé, Lawrence! Ne lıjetek! Az Úristenit neki, megölte az angolt! Még egyszer elordítottam magam. Ez az utolsó sikerült a legjobban. Hiába, gyakorlat teszi a mestert. Felemeltem a karom, és meglöktem Gautschit. A testes, de most összeroppant férfi kiegyenesedett, megsímogatta, kutyája hátát, kiáltott valamit, és az udvar felé mutatott. A kutya elvakkantotta magát, és laza, könnyed mozdulattal kirepült az ablakon. 308 309 Meg sem várva a kiáltozást, kinyitottam az ajtót. Óvakodtam kidugni a fejem, amíg meg nem hallottam a hangokat. - Ott a farkas! A Vérfarkas! Lıjétek le! Amikor felhangzottak az elsı puskalövések, megragadtam a karját. - Gyerünk! Gautschi bólintott, és átugrotta a küszöböt. Követtem, s a következı pillanatban már mellette lapultam a hóban. - Elıre... a kerítés felé! Legszívesebben befőrtam volna magam a hóba, és átkoztam magam könnyelmőségemért, amiért meg sem kíséreltem Gautschi ágynemőjébıl hóköpenyt eszkábálni. így is eljutottunk a kerítésig. Tudtam, hogy a másik oldalán ott lapul Waldvogel és Müller, és talán Nussbaumer is. Ha sikerült átvergıdnünk a palánkon, megmenekültünk. Ebben a pillanatban lövés csapódott be mellettünk. Hátrakaptam a fejem: nem láttam senkit. A lövések megállás nélkül pufogtak biztos voltam benne, hogy mindenki a szerencsétlen kutyát üldözi. Mármár elkönyveltem volna, hogy eltévedt golyó volt, amikor a következı közvetlenül a fejem mellett verte fel a havat. A kerítés felettünk magasodott csak át kellett volna vetni magunkat rajta. Amikor a harmadik golyó Gautschitól néhány centiméterre vágódott be, beláttam, hogy nincs értelme tovább rejtızködnünk. Valaki kiszúrt bennünket, és kitalálta, miben mesterkedünk. Át a kerítésen! Gyorsan!"- ordítottam, felpattantam, és egyetlen ugrással átrepültem a falécek felett. Nem segítettem Gautschinak, hiszen semmit nem értem volna vele, ha magamat is felkínálom a lövöldözınek. Fegyver sem volt nálam, hogy viszonozhattam volna a tüzet. Reméltem, hogy pillanatokon belül Gautschi is átszáll a kerítés felett, és rendbejön minden. Fejjel elırerepülve rázuhantam valakinek a hátára. Az illetı felordított, méghozzá nagyon is Müller hangjára emlékeztetı ordítással. - Segítség! A farkas! A jó anyját... mész innen, te dög! Alaposan szájon is vágott, de nem értem rá törıdni vele, Izgatottan lestem, hogy mikor jön Gautschi. Mármár azt hittem, hogy baj történt vele, amikor nehézkesen felkapaszkodott a kerítés tetejére. - Ugorjon, ember! Kiegyenesedett, és a lábához kapott. Rám nézett, s fájdalom tükrözıdött a szemében. - Eltalált a hülye - mondta. - A lábam... - Bukjon már le! - ordított Waldvogel is, aki rájött, hogy mirıl van szó. - Bukjon már le! A golyó ismét ott süvített el Gautschi feje mellett. . - Gyerünk, ember! Gyerünk... Gautschi sziszegett a fájdalomtól, és összehúzta magát, hogy ugorjék.
Ebben a szempillantásban Gautschi megtorpant, megtört a mozdulata csodálkozva bámult a szomszéd udvar felé, ahol csak a kopasz gyümölcsfák törzse meredezett fenyegetı ujjként a holdfényes éjszakában. Müller felordított, és a fák felé rázta az öklét. - Gazember! Waldvogel megfordult, és beledurrantott néhányat a levegıbe. Gautschi mereven mosolygott, s mintha hunyorított volna. Mintha ügyet sem vetett volna arra a kerek, piros foltra, amely ott vöröslött a homloka közepén. Megingott, aztán hangos puffanással közénk esett. Fegyverem után kapkodtam persze nem volt nálam. így aztán kénytelen voltam tehetetlenül nézni, amint a fák törzse mögül kiválik egy árnyék, hóna alatt hosszú puskával, és eltőnik a szomszéd kerítésének az árnyékában. Waldvogel felállt, és leverte a havat a nadrágjáról. Az akció véget ért. Éppen bekecseinket huzigáltuk le az ebédlıteremben, amikor Nussbaumer és Maurer bekísérték Mr. Doddot. 310 311 A sörkirály hunyorgott a fényben, megsimogatta szıke bajuszát, és jóindulattal mosolygott az elébe sietı felügyelıre. - Jó estét, felügyelı úr! Wáldvogel értetlenül nézett a két férfira. - Hát ez meg micsoda? - Förster kertjében fogtuk el. Fenn ült a fán. Nem mert lejönni, mert a kutyák körülfogták. Maurer letett egy távcsöves puskát az asztalra. - Ott volt a fa alatt. Biztosan leejtette. Dodd a zsebébe nyúlt, kivette a tárcáját. Felkattintotta az öngyújtóját, tüzet adott magának. Hullámos, szıke haján vízcseppek ültek, keze mintha enyhén remegett volna. - Fáradtnak látszik, Mr. Dodd - mondta a felügyelı. - Na hallja! Majd egy órát ültem a fa tetején. Két éhes oroszlán meg ott kucorgott alattam. Már azt hittem, az egész éjszakát ott kell töltenem. - Hm. És ha szabad kérdeznem, mit keresett a faluban, Mr. Dodd? - A kocsmában voltam. - Nem a fa tetején? - Oda csak késıbb másztam fel. Éppen a kocsmában ültem, és a második sörömet ittam, erre különben a csapos a tanúm, amikor berontott valaki, hogy tőzijáték lesz Gautschi udvarán. Erre mindenki kirohánt a kocsmából, a csapos kivételével. Kiittam a sörömet, fogtam a puskám, és elindultam megnézni a tőzijátékot. - Maga tényleg azt hitte...? . - Egy darabig igen. Tőzijátékot mondtak. Csak akkor jöttem rá, hogy mirıl van szó, amikor megkezdıdött a cirkusz. - Erre maga? - Meglapultam. Mi mást tehettem volna? - Miért nem avatkozott közbe? - Ha közbeavatkozom, akkor most azt kérdezné, hogy miért avatkoztam közbe, nem igaz? - Használta a puskáját? Dehogy! 1 Wáldvogel felemelte, megszagolta a csövét, aztán visszatette a fegyvert az asztalra. - Miért hazudik, Mr. Dodd? Ebbıl a fegyverbıl nemrégen lıttek! , Ja, persze, majd elfelejtettem. Amikor lefelé mentem, mármint a kocsma felé... rálıttem egy sziklatömbre.
- Emberre nem? - Ugyan, hová gondol, felügyelı! Nem tudtam eldönteni, hogy gúnyolódike, vagy igazat beszél. Mindenesetre nem látszott rajta, hogy megrázták volna a faluban történtek. - Mr. Dodd. Meg kell kérnem, hogy ne hagyja el a szállót. .- Dehogyis hagyom. Olyan fáradt vagyok, hogy azonnal lefekszem. Ha egy mód van rá, holnap dél elıtt ne zavarjanak. Búcsút intett, és kisétált a szobából. Willy Maurer és Nussbaumer olyan képpel néztek utána, amelyre tíz évet adott volna még egy különben jóindulatú bíróság is. Ezután pontosan az történt, amire számítottam. Rövid beszélgetés után Wáldvogel felemelkedett, és kifelé indult. - Arra kérem önöket, hogy jöjjenek fel a szobámba. Ön is, Herr Müller. Tíz perc múlva benn szorongtunk Wáldvogel nappalija1 ban. Egy fáradt szemő, holtfáradt szobalány teát, és legnagyobb meglepetésemre néhány pphár whiskyt szolgált fel. Müller segített a szétosztásban, s amikor a lány mögött becsukódott az ajtó, Wáldvogel felemelte a poharát. Most, hogy az ügy befejezıdött, engedjék meg, hogy megköszönjem a közremőködésüket. Külön köszönöm Herr Siegmüllernek, Maurernak, Nussbaumernek a lelkes és kitartó munkáját... és természetesen önnek is, Mr. Lawrence. Naná, hogy engem hagyott utoljára. Ittunk, aztán folytatta. - Az ügyet végre lezárhatjuk. Elkaptuk a Vérfarkast. Sajnos csak^ftoltan, így vallomást már nem tehet. De nem is 312 313 lényeges. A bizonyítékok önmagukért beszélnek. A nyomozásnak ezennel vége. Van kérdésük, uraim? ! Intettem Müllernek, aki azonnal vette a lapot. - Szabad? - Csak tessék - biccentett Waldvogel elégedetten. - Szeretném tudni, mi volt Gautschi indítóoka? - Mi más, mint a papírok, amik Renfemél voltak mondta fölényesen a felügyelı. Akkor miért kellett ezt a nagyüzemi mészárlást csinálnia? Waldvogel elmosolyodott. - Maga bőnügyi riporter? Müller beharapta a szája szélét, de nem válaszolt. - Gautschi mindenáron meg akarta szerezni a dokumentumokat. Csakhogy arra számított, ha megöli Renfert, és valahol mégis fennmaradt egy másolat, könnyedén rájöhetünk belıle, ki volt a gyilkos. Ezért keverte bele a Vérfarkast a dologba. A nem létezı Vérfarkast. Végtére is sajnálom ezt az embert. A körülmények áldozata, ha úgy tetszik. Haláláért néhányan ülni fognak, de ez már nem az én dolgom. Herr Mauer pontosan tudja, kik voltak a fıkolomposok. - Még mindig nem értem, miért volt szükség a mészárlásra - makacskodott Müller. - Hogy igazából a Vérfarkas mővének lássék a dolog. A Vérfarkas nem válogat. Mindenkit megöl, aki az útjába kerül. Gautschi módszeresen készült a gyilkosságokra. Megvárta a fıidényt, amikor sokan tartózkodnak a penzióban. Gondosan kiválasztotta a holdfényes éjszakákat, mert hiszen a legenda szerint a Vérfarkas ilyenkor a legaktívabb. Aztán megölte a kutyát és á szerencsétlen bolondot. Mindezzel az volt a célja, hogy elmossa az indítóokot. Arra gondolt, hogy a rendırség az egyes gyilkosságok közötti összefüggéseket keresi majd, miközben az igazi indítóok mindörökre rejtve marad. - Ezek szerint a többiek, nevezetesen Jeremy, Dieter és Hernandez meggyilkolását is Gautschi nyakába akarja varrni?
Waldvogel tekintete elsötétült. 314 - Nyakába varrni? Azt hiszem, Herr Müller, ön nincs tisztában a helyzetével... ön szívességbıl tartózkodik ebben a szobában, az én meghívásomra. Ért engem? - Természetesen - mondta az újságíró, és begombolta a bekecsét. - Nagyon is értem. Az ügy tehát megoldódott. Gratulálok! És Renfer tanító elıdjének az esete? - Ugyan már - legyintett unottan Waldvogel. - Semmi köze Gáutschihoz. Majd egy emberöltıvel ezelıtt történt. Még jó, hogy Szókratész halálát nem velem akarja kinyomoztatni. - És a viaszbábuk? - vetettem közbe, miközben én is távozáshoz készülıdtem. - A viaszbábuk a tőkkel? Szánakozva nézett rám. Kedves Herr Lawrence... Higgye el, ıszintén tisztelem önt és a barátait is... Hm... Bernben. De ebben az esetben alighanem olyan jelenségek között keres összefüggéseket, amelyek között semmiféle kapcsolat nincs. Van ugyan egykét rejtélyesnek tőnı részlet, elismerem, de higgye el, nem tartoznak szorosan ehhez, az általam megoldott ügyhöz. Itt van például Renfer elıdjének az esete, amit Herr Müller volt szíves a szememre hányni. Milyen kapcsolat lehet, könyörgök, aközött és Gautschi ügye között? Ugye hogy semmilyen? Hiszen negyven év köztük a differencia. Gautschi taknyos kölyök volt annak idején, és legfeljebb csúzlival lıdözött, nem puskával. Az a dolog alighanem bekerül a soha meg nem oldott ügyek közé, akárcsak azok, amelyek a szerencsétlen Gautschi családdal kapcsolatosak. Mit tegyünk, ha a bőnös meghalt?! Legfeljebb egy spiritiszta szeánszon léphetnénk vele kapcsolatba, ha egyáltalán hajlandó lenne válaszolni a kérdéseinkre. Óhajtanak még valamit? - A viaszfigurákkal rrii a helyzet? - Ja igen. Nézze, Herr Lawrence... Már korábban is akartam beszélni róluk! Itt vannak ezek a délamerikaiak, a zőrösügyeikkel. Ne haragudjon, de... egyre inkább az az érzésem, hogy nem szabad komolyan venni ıket. Mi a fészkes fenét jelentenek ezek a viaszbabák a tőkkel? Mi? Szerintem semmit olyanok ezek, mint a gyerekek. Még akkor is, ha 315 milliomosok. Nyakig vannak töltve babonával. Komolyan elhiszik, ha valakirıl viaszmásolatot készítenek, és belenyomnak egy tőt, az eredeti belebetegszik, vagy pláne ki is nyiffan tıle. Tudja, velem hányszor etettek, méghozzá szemrévaló lányok, hajszálakat? Ha ugyanis megeszem valakinek a haját, tuti, hogy elveszem feleségül. Legalábbis az a hiedelem járta arrafelé, ahol laktam. Esküszöm, egy borbélymőhelynyi hajat zabáltattak fel velem. - Annyira szép fiú volt? - érdeklıdött sunyi képpel Müller. - Képzelje. Csakhogy ennek ellenére máig sem nısültem meg. Nahát, ennyit érnek a babonák! Ennyit a viaszbaba is. . Semmiféle bőntény nem történt, sıt, még Mrs. Hernandezt sem mérgezték meg. Amint hallom, az ön gyógyszerésze nem talált méregnyomokát a poharában. Akkor meg mit akar? , Miféle összefüggés lehet meg nem történt bőntények és Gautschi gyilkosságai között? İszintén szólva meg tudtam érteni az álláspontját. Kényelmes volt és bombabiztos. A minden kétséget kizáró gyilkos meghalt, rá lehet kenni mindent, fıleg, mivel más nem is igen gyanúsítható. Ha pedig valami kilóg a bizonyítékok közül, nem feltétlenül szükséges magyarázatát adni. A gyilkos sírba vitte a magyarázatokat. Mondom, meg tudtam érteni Waldvogelt. Hiszen hat gyilkosság rövid idın belül már világhírővé tehet egy nyomozót, de országos hírővé mindenképpen, legfıképpen pedig, ha az az ország Svájc. Waldvogelnek nincs más dolga, mint learatni munkája gyümölcsét. Mi a fenét akarunk mi, Müller és én, az akadékoskodásunkkal... Felálltam, és búcsúra nyújtottam a kezem. - Hát akkor... sok szerencsét, Herr Waldvogel. Meddig marad?
- Néhány óra múlva visszatérek Zürichbe. Meg kell ír, nom a jelentésemet. - Fürkészve nézett a szemembe, aztán elmosolyodott. - Köszönöm a segítségét. Öröm voít együtt dolgozni önnel, Herr Lawrence. A belügyminiszter úr nagyra becsüli önt. Ha az ügy kapcsán Bernbe utazom, köszönetet t mondok érte, hogy felhívta önre a figyelmemet. Nagyon sok I jó tipphez segített hozzá, Herr Lawrence. Meg kell hagyni, úriember volt a javából. 38 4 Müller a szobájába ment csomagolni, nekem viszont nem akaródzott bezárkózni négy falam közé. És beszélgetni sem akartam senkivel. Zőrzavaros gondolatok kavarogtak bennem néhanéha egyegy arc vagy esemény bukkant fel a köd mögül, hogy azonnal vissza is süllyedjen a semmibe. Éreztem, hogy órák vagy legkésıbb napok múlva valami visszavonhatatlanul elmerül a feledés tengerébe bevonul a meg nem fejtett titkok közé. Addig álltam az ablaknál, amíg valaki meg nem köszörülte mögöttem a torkát. Hátrafordultam: Siegmüller volt. Mellém könyökölt, és kibámult a hóra. - Elégedetlen, Herr Lawrence? Nem tudtam, mit válaszoljak. Mivel az ügy lezárult, minden további akadékoskodás féltékenykedésnek tőnhetett volna. Waldvogelé az érdem, hogy megoldotta a rejtélyt. - Rövidesen elutazom - tértem ki a válasz elıl. - Tudja, hogy engem elıléptetnek? Az ügyben mutatott kiemelkedı teljesítményemért. Merı gúny volt a hangja, fel sem tételeztem volna ennyi öniróniát egy falusi rendırrıl. v - Gratulálok. - Ne tegye! Soha érdemtelenebbül nem léptettek még elı senkit. - Ugyan miért? - ráncoltam össze a homlokom. Dühösen az ablakkeretre ütött. - Mert nincs meg a farkas! Öt évet adnék az életembıl, ha megtudhatnám, ki az... És rátehetném a tenyerem. Sıt, mondok magának valamit. Még az elıléptetésemrıl is lemondanék. 316 317 - Waldvogel szerint Gautschi az. - Ostobaság! Gautschi csak egy szerencsétlen, megzavarodott hülye, semmi más. Sajnálom, hogy ezt mondom róla, de ez az igazság. Gautschi a barátom... volt. Tizenöt évig együtt ittam és kártyáztam vele. El tudja képzelni, hogy... együtt kártyázom egy vadállattal?! - Volt már rá példa. - Csakhogy most mindenki téved. És Waldvogel a legnagyobbat. Gautschi egy szerencsétlen balfácán. Persze hogy bőnös. Megölte Renfert. De Gautschi nem gyilkos, a szó igazi értelmében. Képtelen lenne hidegvérrel megölni valakit. Ismertem jól... Valaki más van a háttérben. - Hm. És mire alapozza a feltételezését? - Hogy ıt is megölték! - Csak lelıtték - mondtam. - Az pedig nem ugyanaz. Amikor röpködnek a golyók, mint a denevérek, könnyen elıfordulhat, hogy egy kósza ólofndarab beleakad valamibe. - Elıre megfontolt szándékú gyilkosság történt. - Honnan veszi, Herr Siegmüller? Szántszándékkal ellenkeztem vele, hátha kibök valamit, amit talán másképpen nem mondana el. Egyébként nekem is pontosan az volt a véleményem, mint neki. Körülnézett," aztán halkan dörmögte: - Mert... engem is majdnem kinyírtak. Rám lıttek Gautschi házánál, Herr Lawrence. Meghökkenve meredtem rá.
- Magát? Miért nem mondta el Waldvogelnek? Reményvesztetten csóválta meg a a fejét. - Mit nyertem volna vele? Azt mondta volna, hogy akadékoskodom, meg azt, hogy véletlen volt. Hiszen röpködtek a golyók, mint a denevérek, hogy az ön szavaival éljek. Csakhogy öreg legény vagyok én már, Herr Lawrence... Az a valaki pontosan a fejemet célozta meg. Nem is tévedett sokat. Csak néhány centimétert. '- Miért akarta volna megölni önt? - Mert öreg róka vagyok, mint már említettem. Ugyanarra gondoltam, amire ön és amire ı. 318 Megvakarta az orra tövét, és ki bámult a hóra. Én pedig kénytelen voltam beismerni, hogy alaposan lebecsültem Siegmüllert. A kövér, pocakos, jovális falusi rendırnek úgy vágott az esze, mint a borotva. - Kifejtené bıvebben? - Nagyon szívesen, bár azt hittem, nem szükséges. Nézze, Mr. Lawrence, harmadszor mondom, hogy nem vagyok mai gyerek... Amikor ön felajánlotta, hogy bemegy a házba és kihozza Gautschit, egészen biztos voltam benne, hogy nem arrafelé akarja kimenteni, amerre mi fekszünk a hóban. Ön pontosan tudta, hogy ha ezt tenné, Gautschinak semmi esélye nem lenne a menekülésre. A feldühödött emberek vagy agyonlınék, mint a veszett kutyát, vagy agyonszurkálnák vasvilláikkal. És maga kénytelen lenne velem együtt tehetetlenül végignézni, hacsak nem lınénk beléjük. Sejtette, hogy minden így történne, igaz? - Igaz - ismertem be. - Amikor bement a házba, még fogalma sem volt róla, hogyan hozza ki, igaz? - Hát... nemigen. - Abban azonban biztos volt, hogy h,a meg akarja kímélni az életét, csakis ellenkezı irányba szöktetheti meg. A szomszéd kerítése felé. Ahol a felügyelı és Herr Müller várakoztak. İszintén szólva nem tudtam, mit fog csinálni, de az a buli a kutyával mestermunka volt. - Köszönöm. Túlélte? - A feleségem eteti. Tudja, mire gondoltam akkor? - Sejtem. - Hogy valaki, nevezzük farkasnak, szintén olvas a maga gondolataiban. İ is tudja, maga megpróbálja rávenni Gautschit, hogy adja meg magát. Szinte magam elıtt láttam, amint maga Gautschi lelkére beszél. § mivel Gautschi nem gyilkos, hallgat a maga szavára. Ember, hiszen én láttam, hogyan rajong Gautschi a testvére gyerekeiért! Aki így tud szeretni, az képtelen hidegvérrel ölni. Hm. - Ismétlem, fogalmam sem volt róla, hogyan próbálja meg 319 kihozni Gautschit a házból. Még arra is gondoltam, hogy esetleg alagutat próbálnak ásni a hóban, bár erre fél óra aligha lett volna elég. Mindenesetre biztos voltam benne, hogy a gyilkos is megteszi a magáét. - Mire gondolt? - Nem szeretném, ha hazugnak nevezne, de pontosan elıre láttam mindent. Arra gondoltam, hogy a gyilkos elbújik valahol Waldvogelék mögött, hogy amikor ön és Gautschi felbukkannak, persze csak abban az esetben, ha sikerült rábeszélnie a menekülésre, szóval amikor maguk megjelennek a színen, lepuffantja Gautschit. Ekkor elhatároztam, hogy megakadályozom benne. Mivel a fél óra már a vége felé járt, akkora volt a zőrzavar, hogy azt hittem, senki sem veszi észre az eltőnésemet. Mint tudja, az emberek figyelték minden mozdulatomat. Maurer ugyan megpróbált kiszabadítani, de ıt is megfenyegették, így aztán veszteg maradt. Feküdtem a havon, és az az érzésem támadt, hogy senki nem figyel rám. Ekkor szépen megkezdtem a visszavonulást. - Mire valaki magára lıtt.
- Úgy van. Méghozzá hangtompítós puskával. A többiek meg sem hallották. Elıször azt hittem, tévedek, és valaki egy hógolyót dobott az orrom elé. Aztán láttam, hogy a fele sem tréfa... Lebuktam a hóra, és csak akkor mertem felemelkedni, amikor éreztem, hogy bátran megtehetem. - Pontosan mikor? - Amikor majdnem lejárt a fél óra. Tudtam, hogy emberünk akkor már Waldvogel mögött lapul, valahol a szomszéd udvarában. - Nem próbálta meg figyelmeztetni a felügyelıt? Hogyan tehettem volna? Ha ordítani kezdek, az ostromlók" megvadulnak, és tüzet zúdítanak a házra. És persze benne magára is. - Köszönöm az elırelátását. - Ehelyett futni kezdtem Waldvogel, illetve a kerítés felé. Alighanem ekkor ugrott ki a kutya az ablakon, és kezdıdött el az általános lövöldözés. Futottam, s akkor süvített el a fülem mellett a golyó. És szembıl jött! Kénytelen voltam ismét 320 a hóra vágni magam. Amíg gyáván ledöntött hóembert játszottam, Gautschit hidegvérrel meggyilkolták. Összerázkódott, és mereven a csillogó havat nézte. Tudtam, hogy úgyis hiába, de vigasztalóan megveregettem a vállát. - Maga mindent megtett, Herr Siegmüller. Senki sem tudta volna megakadályozni Gautschi halálát. Talán jobb is, hogy így történt. Gautschi sohasem lett volna egészséges ember. Nem tudta volna elfelejteni Renfert. - Akkor is meg kellett volna mentenem... De nem is ez a fı kérdés. - Hanem? - A fı kérdés az, hogy mit csináljunk. Hagyjuk futni a rohadékot? Töprengtem egy kicsit, hogy'kiteregesseme a kártyáimat, aztán úgy döntöttem, hogy néhányat, és nem is a, legrosszabbakat, felfedek elıtte. Még egyszer hátranéztem, hogy nincse valaki hallótávolságban, aztán közel hajoltamhozzá. Tételezzük fel, Herr Siegmüller, hogy nem Gautschi a gyilkos, hanem valaki más, aki most a markába nevet. Csakhogy, amilyen jól jött neki elıbb Gautschi, annyira nem illik most már a játékába. - Ne haragudjon, ezt nem értem. - Valaki, nevezzük farkasnak, meg akar ölni valakit. Tudja, hamar rájönnének, ki tette, ha kiderítik az indítóokot. Nem sokkal ezelıtt ézt mondta Waldvogel is. Ezért a fickó úgy dönt, felveszi a farkas maszkját, valódi és átvitt értelemben is, és úgy viselkedik, mintha válogatás nélkül ölne, igazi Vérfarkaskéht. Pedig egyvalakit akar igazából megölni. A többi mind körítés, és a mi megtévesztésünket szolgálja. Megtörölte izzadó homlokát, kigombolta fehér, keményített ingnyakát. - Maga... el tud képzelni valakit, aki ártatlan embereket öl csak azért, hogy ne jöjjenek rá, miért gyilkolt meg elıbb valakit? - Ez nem képzelıdés kérdése, Herr Siegmüller - mondtam 321 sóhajtva. - A valóság gyakran felülmúlja a képzeletet. Tehát, emberünk elkezd gyilkolni, és egyszerre csak belép a képbe nem várt figuraként Gautschi a maga kis saját ırültségével. A gyilkosnak jól jön, hogy Gautschi feltőnt a színen, rá lehet kenni mindent, s végül meg lehet ölni, hogy ezzel végképp rábizonyítsa a bőnösségét. Csakhogy ez meglehetısen kétélő fegyver, és ezt ı is tudja. Világos? - Egyáltalán nem - nyögte. - Hogy lenne az? - Azért - magyaráztam türelmesen , mert Gautschi halála után lezárják a nyomozást, és mindenkit hazaengednek a penzióból.
Naés? - Van egy olyan érzésem - mondtam lassan , hogy gyilkosunk elszámította magát. Megölt egy sereg embert, részben ködösítésbıl, részben kényszerbıl, mert vagy felismerték, vagy le akarták leplezni - Dieterre és Jeremyre gondolok , de... azt még nem sikerült megölnie, aki miatt eltervezte az egészet. Ezért most pánikban van, és kétségbeesetten keresi a kiutat. Ha á kiszemelt áldozat holnap elutazik, felesleges volt elkövetnie a gyilkosságokat. Lehet, hogy egyszer s mindenkorra kicsúszik a kezébıl. Ezért villámgyorsan lépnie kell! - Az úristenit neki! - hökkent meg. - Ha ez igaz, akkor perceken belül ismét gyilkosság történik. Mit csináljak? Szólni kellene Waldvogelnek. - Gondolja, hogy hallgatna ránk? - Kizárt dolog. Holtbiztos a dolgában. - Akkor nem tehetünk mást, minthogy nyitva tartjuk a szemünket. Ha valamit észlel, értesítsen. Én is ezt teszem, ha szükségem lenne magára. Tenyerei közé szorította a fejét, és bánatosan nézett rám. - Úristen! Ennél ködösebb és megfoghatatlanabb feladatot még soha nem kaptam... - Pedig most rajtunk múlik minden - veregettem meg a vállát. - Goitdoljon arra, hogy a farkas itt van valamelyik sarokban, és... ugrásra készül! Megborzongott, és megsimogatta a nyakát. 322 - Tudja - mondta bizonytalanul, és megremegett a hangja , néha már... valóban azt érzem, hogy igazuk van azoknak, akik hisznek a Vérfarkasban. Akárki is legyen a fickó, nem mindennapi idegei vannak. Ebben egyetértettünk. Mielıtt a szobámba mentem volna, bekopogtam senhora Hernandezhez. Sabu nyitott ajtót. Kedvetlenül nézett a képembe, miközben keresztbe tette elıttem a karját. - Lawrence van itt - kiáltott hátra. - Beengedjem? Meglegyintett ugyan a kísértés, hogy átrendezzem a képét, de uralkodtam magamon. Amint kiderült, helyesen tettem, mert ugyanabban a pillanatban felhangzott Joan Hernandez szinte vidámnak tetszı hangja. - Persze, Sabu. Engedd csak be! Sabu volt szíves elvenni a kezét az útból, én pedig besétáltam a szobába. A bús és bánatos özvegy rózsaszínő pongyolában ült az ágya tetején. Vörös festékkel vízszintes csíkokat mázolt a körmére. Amikor beléptem, felnézett rám, és ráfújt a festékre. Mosolygott, de nem kínált hellyel. Megfogtam egy széket, és rácsüccsentem. - Hallgatom, Mr. Lawrence. Sabu is leült a kanapén kuporgó és ugyancsak vidámnak látszó Andrade kisasszony mellé. Sokkal inkább gyıztes grand prixverseny utáni öltözınek látszott a szoba, mint egy alig néhány órás özvegy bánatos budoárjának. - Részvétemet szeretném kifejezni senhor Hernandez halála miatt - mondtam komoran. Elegánsan biccentett. - Köszönöm. Nem tudok kezet nyújtani, mert elmázolódik a festékem. - Nem tőnik letörtnek - mondtam. Felemelte a kezét, és gondterhelten szemlélte a csíkokat. - Hát, ami azt illeti, nincs miért bánkódnom. Remélem, 323 nem képzelte, hogy imádtam Hernandezt. Vagy... bárki is imádta közülünk. - Azt hittem, maga szereti... vagy legalábbis szüksége van rá. - Na látja ez már jobban hangzik - mondta. - Valóban szükségem volt rá. Ha itthagyott volna a miatt a cafka miatt, bármennyi pénzébe is került volna a dolog, túl sokat vitt volna magával.
Azt akartam, hogy minden pénze az enyém legyen. Tudja, mit mondok én magának, Mr. Lawrence? Ha tudnám, ki a farkas, homlokon csókpinám. - Gondolom, maguk is - fordultam Sabuhoz. Senhorita Andrade megvetó'en cigarettára gyújtott, Sabu pedig az arcomba vigyorgott. - Óhajt még valamit? Felemelkedtem, és megigazítottam a bekecsemet. - Csak annyit, senhorita Hemandez, hogy sikerült rájönnöm valamire. Azokat a kis viaszbabákat saját maga dugdosta bele a saját szekrényébe, hogy ezzel és megjátszott betegségével zsarolja Hernandezt. Hogy ne hagyja faképnél magát. .- Bravó, Lawrence - intett meglepetten. - Mibıl jött rá? - Megvizsgáltattam az ételmaradékát és az italát. Még nyomokban sem tartalmaztak mérget. Hosszasabban elgondolkoztam az önök kis társaságán, és arra a megállapításra jutottam, hogy maguk valamennyien a számomra sem különösképpen szimpatikus senhor Hernandez pénzére hajtanak. Egyezséget kötöttek a szent cél érdekében. így van? - Természetesen így - bólintott Joan. - Meg voltak rémülve, hogy a maga hajdani barátnıje, a bosszúálló Lolita Baez megkaparintja Hernandez vagyonát, amire, ıszintén szólva, volt is némi esélye. Maga megjátszottá, hogy beteg, persze volt annyi elırelátása, hogy nemcsak Hernandeznek panaszkodott. Fogott egy madarat", aki ez esetben én voltam, hogy hihetıen bizonygassa a maga betegségét. - Bravó és még egyszer bravó! - Maga tudta, elmondom Hernandeznek, mit gondolok magáról, hogy tudniillik maga beteg, és hogy valaki ártani 324 akar önnek a viaszbabákkal. Sejtette, hogy Hernandez Lolitára gyanakszik majd, és talán abban is reménykedett, hogy Hernandezben felgyullad valami lelkiismeretféle nem hagyja el beteg feleségét. - Ragyogó következtetés - fújta meg a körmét , és menynyire igaz! Mármár a számon volt, hogy elmondom neki, miként mesterkedett Lolita ugyancsak viaszbabákkal, de befogtam a számat. Növeltem volna vele diadalérzetüket, ami egyáltalán nem volt szándékomban. Felálltam, és elindultam az ajtó felé. Hallottam, hogy Sabu ott jön mögöttem, de nem fordultam hátra. A kilincsre tettem a kezem, amikor megérintette a vállamat. Óvatosan fordultam vissza, nehogy beleszaladjak egy eleresztett, kósza egyenesébe, de csak önelégült és vigyorgó pillantása ütötte meg az arcom. - Mr. Lawrence... - Mi újság? - kérdeztem kényszeredetten, mert akárhogyan is szépítsem a dolgot, nem gyıztesként hagytam el a terepet. - Most, hogy így alakultak a dolgok... Jó lenne elásnunk a csata bárdot. Nem gondolja? Várakozva néztem rá, de.eszem ágában sem volt elfogadni az ajánlatát. - Mi megbíztuk önt egy kis munkával - mosolygott , ön a megbízatást elfogadta, és tehetségéhez mérten eleget is tett neki. Mondhatnánk úgy is, hogy nem vallott szégyent. Ekkor már vigyorgott, és hallottam, hogy Andrade kisasszony is kuncog a túlsó szobában. - Ezért most, hogy már megengedhetjük magunknak, úgy döntöttünk, honoráljuk a fáradozását. Kérem, itt a munkadíja! Felém nyújtott egy csekklapot, olyat, amelyet minden nagyobb bankban beválthattam volna. - İszintén becsülöm a munkáját - mondta Sabu olajosán csillogó szemmel. - Remélem, máskor is a rendelkezésünkre 325 áll, ha a helyzet úgy kívánja. Biztos lehet benne érdemei szerint megfizetjük.
Meghajolt, és elegáns kézmozdulattal elbocsátott. Kisimítottam a csekket: 1 dollár 50 centre vojt kiállítva. Két ujjam közé csippentettem, és bedugtam a kabátzsebembe. - Köszönöm, Sabu - mondtam mosolyogva. - Mindig jól jön egy kis aprópénz. Hát akkor, viszlát. - Majd, a fejemhez kaptam, és úgy tettem, mintha elfelejtettem volna valamit. Most jut eszembe... én is szeretnék adni magának valamit, hogy mindig eszébe jussak, há a Vérfarkasra és a szép, havas, svájci tájra gondol a forró Brazíliában. Igazán költıi volt, amit mondtam, akárcsak az a hatalmas pofon, amit leakasztottam neki. f Elmázolódott a mosoly az arcán, belekapaszkodott a levegıbe, s fejjel elıre bezuhant az elıszoba oldalát borító hatalmas tükörbe. Meleg vércsepp vágódott az arcomnak, jajgatásánál csak az üvegcsörömpölés volt hangosabb. Frissen formázott hamburgerre hasonlított a képe, amikor kivakartam az üvegcserepek közül. Megnyugodva konstatáltam, hogy semmi komolyabb baja nem történt. Megfogtam a nyakánál elegáns sötétkék,zakóját. Néhány szelíd búcsúszót szerettem volna csak a fülébe suttogni, némi pedagógiai szándéktól vezéreltetve, amikor felugrott, kiszakította magát a kezembıl, és vadul rugdalózni kezdett. Megeresztett háromnégy harsány, kínainak vagy koreainak tőnı csatakiáltást, és úgy forgatta a kezeit, mint a szélmalom a vitorláját. Érdeklıdéssel figyeltem, majd amikor egyik táncos lába ott húzott el az orrom elıtt, utánanyúltam, elkaptam, és felfelé rántottam. Óriási csattanással nyúlt el az üvegcserepek között. Tovább is folytattam volna a pedagógiai szándékú oktatást, de a két szelíd mosolyú hölgy fúriaként rontott rám. Andrade kisasszony hófehér keze aprócska - alig 38as - forgópisztolyt szorongatott, Joan Hernandez pedig egy acéltővel vette célba a szememet. 326 Úgy döntöttem, hogy csendben lelépek, de mivel az ajtó befelé nyílt s ık túl közel voltak hozzám, lekéstem a nagy lehetıséget. Az ajtónak vetettem a hátam, és ıszintén mondom, pocsékul éreztem magam. Nem tudom, álltake már 38as Smith and Wesson csöve elıtt. Kellemetlen érzés, mondhatom. Nem mondhatnám, hogy gyengéden vettem ki Andrade kisasszony kezébıl a stukkert. Már csak azért sem, mert gyöngyházszínő és tekintélyes hosszúságú körmeit megpróbálta belenyomni a kezembe. Többször sajnáltam már az elmúlt évek során, hogy a teremtés csak két kezet engedélyezett az embernek. Most is szükségem lett volna minimum még kettıre, hogy egészen nyugodt lehessek a dolgomban. Mivel a teremtés szőkmarkúan bánt velünk, kénytelen voltam gyorsasággal pótolni kezeim véges számát. így sem tudtam azonban megakadályozni, hogy Joan a karomba ne bökjön a tővel. Alighanem ez volt az a pont, amikor elfelejtettem, hogy mégiscsak nıkkel állok szemben. Úgy osztogattam az egyeTneseket, mintha egy, barátságos vadnyugati kocsmába kerültem volna, valami idıgép segítségével. Mire elszállt a vörös köd a szemem elıl, mindhárman szelíden ültek a fogas alatt. Andrade kisasszony szája szegletébıl vér szivárgott, s alighanem egy elülsı fogát is elveszítette a küzdelem hevében. Joan nagyot nyögött, és kinyitotta a szemét. - Féreg - nyöszörögte. - Mocskos féreg! Föléje hajoltam, hogy megnézzem, nem történte komolyabb baja, amikor egy nem is tudom hányadik érzékem azt súgta, hogy rántsam el a fejem. Elrántottam. Hosszú, tőhegyes tükördarab suhant el az arcom mellett. Fordulásból Sabu csuklójára vágtam. Felordított, és hátrazuhant. Amíg azzal voltam elfoglalva, hogy a falhoz támasszam, Joan Hernandez kezébe kaparintotta leejtett tőjét, és bár annyi ereje is alig maradt, hogy levegıt vegyen," megpróbálta belém döfni.
Ekkor úgy döntöttem, hogy véget vetek az elıadásnak. 327 Hónom alá kaptam senhorita Andradét, és kivittem a fürdıszobába Letettem a kıre, háttal a falhoz támasztva. Néhány pillanat múlva Joan Hernandez is mellette pihent, miután egy pofon segítségével rábeszéltem, hogy adja oda önként a tőjét. Már csak Sabu, a karateapostol volt hátra. Rugdalózott ugyan egy kicsit, amikor a hónom alá vettem, de tüstént abba is hagyta, ahogy megmarkoltam a torkát. Ültek velem szemben a földön, és a helyzethez mérten kíváncsian néztek rám. Magam alá húztam egy mőanyag fürdıszéket, és ráérısen rátelepedtem. Zsebembe nyúltam, kihúztam a faluban vásárolt vadászkésemet, és kipattintottam a pengéjét. Nyugodt mosollyal szemléltem ıket, pedig ıszintén mqndom, pocsékul néztek ki. Sabunak csak a szeme csillogott az arcát borító vérréteg alatt, Andrade könnyei nyállal keveredtek, Joan Hernandez csíkos körmő keze fáradt madárként pihent a földön. "Végighordoztam rajtuk a tekintetemet, aztán megszólaltam mély és baljós hangon. - Vallomással tartozom önöknek - mondtam. - Nem akartam soha, hogy megtudják, de maguk kényszerítettek rá. Én vagyok... Joan Hernandez felemelte csíkos körmő ujját, és tiltakozva megrázta vérmocskos arca elıtt. - Nem! Nem akarok tudni semmit...! Én nem...! - Pedig meg kell tudniuk - mondtam. - Én vagyok a Vérfarkas ! - Nem! - sikított fel Andrade kisasszony. - Ugye nem igaz? - Sajnos az - mondtam szomorúan. - Higgye el, nekem se tetszik, és szabadulni is szeretnék ettıl a kényszertıl... de erısebb nálam. Teleholdkor mindig legyız. - Úristen - suttogta Joan. - Maga ırült! 328 - Ezt ne mondja még egyszer! mordultam rá fenyegetıen. - Mi paranoiások... - Az istenért, Joan, ne mondd neki még egyszer! - kiáltott rá Andrade, és mosolyogni próbált. - Dehogy ırült az izé... senhor Vérfarkas, vagy izé... senhor Lawrence... El fog engedni bennünket! Igaz? "Fiát persze hogy elenged. Hiszen mi 'nem csináltunk semmit! - Az a baj - mondtam bánatosan , ha rámjön a vágy, öl|nöm kell... És többnyire fürdıszobában... •' - Sabu!..... üvöltötte Joan eltakarva a szemét. Sabu, segíts! , Sabu moccant volna, de rászegeztem a kést. - Nyugi, fiam! Aztán összeszedtem minden erımet, és ordítottam egy hatalmasat. Ahogy Radzs Kumar SzinghtóTtanultam'. Andrade kisasszony a dolgok könnyebbik végét választotta: elájult. Joan sírt, Sabu iszonyattal bámult rám. - Sajnos... valóban én vagyok a Vérfarkas. És ha azt. hiszik, hogy ırült vadállat vagyok, és úgy. harapom el áldozataim torkát, tévednek. Kiugrattam a kés nyelébıl az agancsfürészt, és feléjük tartottam. • . - Látják? Agancsfürész Egykét húzás, és elmetszi a nyaki ütıeret. Éppen olyan nyomot hagy, mintha farkas harapta volna el. Sabu könyörögve nyújtotta felém a kezét. - Egymillió dollár! A Vérfarkasnak? Kétmillió! Úgy tettem, mintha'elgondolkoztatna a javaslata. És ez?' . - Ostoba tréfa volt - mondta sietve. - Tekintse semmisnek Ha megkapjuk a vagyont, öné a kétmillió. Becsületszavam ra. '
- Hm. Nem egészen jó. Amíg itt van ez a kezemben... - és meglengettem a csekket. 329 Tépje el • biztatott Sabu megkönnyebbülve. - Hiszen nincs már rá szüksége. - Valóban - mondtam. - Ebben az esetben valóban nincs. Tudja mit? Egye meg! - Kicsoda? - képedt el Sabu. - Ahogy mondom. Egye meg! Akkor megnyugszom. Különben... - s fenyegetıen meglengettem a kést az orra elıli. - Madonna - jajdult fel kétségbeesve , hogy csináljam? : Mint a bifszteket javasoltam. - Jól megrágja,aztán lényei i.. Vizet is ihat rá tettem hozzá engedékenyen. Lehajtotta a fejét, és nagyot büffentett. , - Nem bírom! - Sabu! - csattant fel váratlanul a magához tért Andrade kisasszony hangja. - Meg kell tenned! A te ötleted volt, hog> megalázzuk, hát most Gzess érte. Edd meg! - - Rajta, Sabu - suttogta a testileg és lelkileg tökéletesen kikészült Joan is. - Tedd meg értünk, fiacskám! Sabú felém nyúlt, elvette a papírt, és a szájába tömte. - Rágni! - segítettem neki. - Kényelmesen rágni, Sabu. mint a bifszteket. És közben nyelni... A menyasszonya majd hoz egy pohár vizet... Megvártam, amíg lenyeli az elsı darabokat, megfordultam. és kisétáltam a szobából. Átléptem a küszöböt, át a tükörcserepeket, és már a folyosóról dugtam vissza a fejem. - Az utolsó falatig, Sabu! Mindent látok! Bekattintottam a kést, Andrade pisztolyát bedobtam egy szemétkosárba. Kinyitottam, egy ablakszárnyat: behunytam a szemem, ahogy rám zúdult a Spitzhorn hidege. Töprengtem néhány pillanatig, aztán úgy döntöttem, hogy elbúcsúzom még valakitıl. Bekopogtam Lolita Baez ajtaján. 330 39 Sárkánymintás, kínai köpenyben volt sárga övvel átkötve. Amikor meglátott, be akarta csapni az ajtót, végül rövid habozás után meggondolta magát, és szélesre tárta. - Jöjjön be, Lawrence! Élvezze a diadalát! Hiszen mindig is ezt akarta, nem? Leroskadt egy karosszékbe, és .cigaretta után kotorászott. Tüzet adtam neki. Kifújta a füstöt, és mosolyt erıltetett az arcára. - Nos? Hogy tetszem? Még most is káprázatosari szép volt, pedig az ifjúság elsı hamvát nemcsak a múló évek, hanem a múlhatatlan bánat is alaposan kikezdte. - Akar beszélgetni velem? - Mirıí? - Mikor hallotta, hogy Hernandez...? - Ahogy megölték. Illetve... nem sokkal'azután. Képzelheti, mit éreztem. Mindennek vége! - Szerette? Meglepetve pillantott rám. Úgy, hogy még a cigarettát is majdnem kiejtette a szájából. - Én? Minek néz maga engem? Azt hiszi, lehetett azt az embert szeretni? Megmondtam magának világosan, hogy el akartam venni Joantól. Nem is ıt, hanem a pénzét. Mi van ezen nemérteni való? - Eszerint megsegítették a viaszfigurái... , - Majd legközelebb! Ne féljen, nem adom fel...! Követem, mint az árnyék... Ott leszek a nyomában, bárhová is utazzék! Egyszer elkapom, biztos lehet benne. - Nem tudna megfeledkezni róla? - kérdeztem teli jóindulattal. - Hiszen maga fiatal. Még mindent elölrıl kezdhet... Miért kell az egész életét... Felállt, és az ajtó felé mutatott.
- Na menjen a fenébe! ~ Lolita... 331 II, Kifelé! Engedelmesen elindultam az ajtó felé, csak a küszöb elıtt fordultam vissza. - Azt a figurát a tőkkel maga tette a szobámba? - Persze hogy én. Miért? - Mert utálom, ha kicsúfolják a varázslatot. Azt akartam, kogy kissé elgondolkozzék a dolgokon. Lolita... - Mondtam, hogy menjen a fenébe! - Ki ölte meg Hernandezt? - Ki más, mint a Vérfarkas. Hiszen maga is jól tudja! - És ki a Vérfarkas? Keserő mosolyra húzódott a szája. - Ne játssza meg magát, jó? Legalább elıttem ne! Most, hogy minden az ölükbe hullott, megvették magát is, mi? - Hogyan? - Undorodom magától, Lawrence! Megjátssza a nagy zsarut, most meg á hülye gyereket. Azt akarja mondani, hogy semmit sem lát? Ki lenne képes az életben maradottak közül arra, hogy mindazt végigcsinálja, amit a Vérfarkas végigcsinált? És kinek állt'az érdekében, hogy kinyírja Hernandezt? - Sabu! - tört ki belılem önkéntelenül is a szó. - Na látja- mosolyodott el halványan. - Tud maga gondolkodni is, ha akar. Bizony, bizony, a mi kedves kis Sabunk a jó öreg Vérfarkas! Lolita... - Menjen a fenébe! - intett, és becsapta mögöttem az ajtót. Visszamentem a nyitott ablakhoz, és kidugtam a levegıre az orrom. Semmivel sem lettem okosabb, fnint amikor elıször dugtam ki. Néhány percnyi levegızés után leballagtam az elsı emeletre. Pen szobájának félig nyitva volt az ajtaja. Mutatóujjammal nyomtam be, míg másik kezemmel a revolveremet markol 332 tam. Szerencsére nem láttam semmi olyat odabenn, ami arra kényszerített volna, hogy elı is húzzam. Dodd, cigarettával a szájában, a szekrény oldalához támaszkodott. Pen elıtte állt, és bólogatott látszott, hogy hálóruhája fölé kapta magára aranysárga csillagokkal és kék napkorongokkal díszített selyemköntösét. Zavarok? Dodd felfintorította az arcát. - Hová gondol? Éppen utasításokat adtam Miss Murphynek. Holnapután ugyanis felszedjük a sátorfánkat. Vége a vakációnak, Mr. Lawrence! Cigarettával kínált, de elutasítottam. Helyette leültem egy székre, és elıhúztam a pipámat. Mintha meg lett volna babonázva, úgy figyelte, ahogy megtömöm és meggyújtom. - Kérdezni szeretnék valamit - mondtam. - Maga lenn volt a faluban, amikor megölték Gautschit. És... ott volt a ház körül is. - Ott voltam. - Hm. Azt szeretném tudni, nem látotte valami furcsát, ami feltőnt magának, és megelızte Gaütschi halálát. Nem tudom, értie, mire gondolok?
- Pontosan - bólintott. - Maga most kétségek között vergıdik. Nem hiszi, hogy Gaütschi volt a Vérfárkas, ugyanakkor nem tudja, hogy ki. Igaz? - Mondjuk. - Eközben engem is számba vesz mint lehetséges farkast. Ez is igaz? - Mit tagadjam... - Nos... elmesélek magának valamit. A következtetést vonja le ön. Amikor maga bement azért az emberért, tudtam, hogy a fickó ártatlan. Nem olyan ember maga, aki egy többszörös, kegyetlen gyilkosért kockára teszi az életét. Ne vegye hízelgésnek, de tetszik nekem, Lawrence. És a feleségem is odavan magáért. Nos, akkor ott lenn arra gondoltam, hogy segítek magának. Amikor bement a házba, pontosan tudtam, hol fog kijönni. Sajnos sokáig tartott, amíg elvergıdtem abba az átkozott udvarba. És tudja, mi történt velem? Éppen 333 tüzelıállást akartam elfoglalni, hogy fedezhessem magát, ha kijönnek, amikor szembıl rám pörkölt valaki. És alig néhány milliméterre! tévesztette csak el a célt. A hóba vágtam magam, s mire felocsúdtam, már késı volt. A fickó hidegvérrel megölte Gauftchit. Elsı dühömben felragadtam a puskám, és uíánalıttem. Sajnos nem találtain el. - Tehát nem sziklára lıtt? . - Nem bizony. - Waldvogelnak azt mondta. Széttárta a karját, és elnyomta a cigarettáját. - Mi mást mondhattam volna? Esze ágában sem lett volna i hinni nekem. Ha pedig hisz, csúnyán megjárhattam volna. Rám kenhette volna Gautschi halálát. Szomorú, hogy örökre megoldatlan marad a rejtély. - Gondojja? Csodálkozva pislantott rám. - Maga még mindig nem adta fel? Esküszöm, elmondom a feleségemnek... Egyszerően imádja magát, Mr. Lawrence. Ha egyszer felénk jár Amerikában'. Intett, és az ajtó felé indult. A küszöb elıtt visszafordult, és pajkosán hunyorított. - Reggel elıtt nem háborgatom, Miss Murphy. Akkor, ahogy megbeszéltük! Viszontlátásra! Egyedül maradtam Pennel. Pénelopé hátravetette magát a heverın, és lerúgta a papucsát. - Reggelig szabad vagyok. Hát te? - Kérsz kávét? Felemelkedett, és a nyakamba csimpaszkodott. - Majd én. Végtére is te vagy nálam, nem fordítva. Akarsz... ~ • - Akarok . mondtam. Egyetlen vérforraló mozdulattal lehajította kis sárga csillagokkal és kék napokkal díszített selyemköntösét. - Utálok köntösben kávétíızni.Hát te? - Még nézni sem szeretem az ilyesmit - bólogattam. 14 Most a pókhálópizsama felsı része következett. - így sokkal kényelmesebb - magyarázta. - Az már igaz - helyeseltem. Amikor az alsó részt vette le, mélyen á szemembe nézett. Apró szeplık ugrándoztak az orra hegyén, és a szeme alatt feltőnt egy gyorsan illanó, leheletnyi ránc. - Kaliforniában így az igazi - mondta, és megrázta szıke sörényét. - Nem segítenél? - Úgy, mint Kaliforniában? - tudakoltam. Zölden villant a szeme. Csakis!
Követtem a könyhafülkébe. Olyan szők volt, hogy alig fértünk el egymás mellett. Végül persze mégiscsak elfértünk, bár nagyon össze kellett szorulnunk. - Imádok kávét fızni - suttogta. - Hát te? - A kávétól függ —mondtam- bölcsen. - Az a helyzet... Leguggolt, és keresni kezdte a fızıt, - Pedig itt kell lennie - mondta rövid tapogatódzás után. Itt... kell... lennie... Ott...? - Úristen...! Végre...! Megvan... - Pen,..! Pen...! Jó sokáig fıztük a kávét. Hanyatt feküdt, karját a feje alá téve. - Holnap végleg továbbálíunk - mondta. - Hát te? - Várok még néhány napig. - Emiatt az ügy... miatt? - Nem is tudom. Nem akaródzik felszedni a sátorfámat. - Nem szereted a félbemaradt ügyeket, igaz? - Mintha... azt erezném, hogy történnie kell még valaminek. Összeborzongott, és betakarta arcomat a hajával. - Úristen! Hát nem volt még elég?Nem volt elég, Leslie?. - Nem tudok mit mondani, Pen. - Kire gyanakszol? - Az a baj, hogy senkire. 335 - Dodd? - Hm. Te mondtad. Éppenséggel ı is gyanúsítható. Pedig egyre fogynak a gyanúsítható személyek. Kezdettıl fogva az volt az érzésem, hogy... Hernandez a célpont. Aki megölte Hernandezt, az a farkas. - Azt hiszed, hogy a fınököm tette? - Megtehette. Indoka is volt rá. t A régi ügyre gondolsz? - Mi másra? Dodd elhatározta, hogy bosszút áll Hernandezen, amiért az cserbenhagyta. A börtönben tett eskük nagy részét komolyan veszik, Pen. Dodd ismerte a farkasember legendáját, s kitőnıen felhasználhatta saját érdekében. Igen jó a helyismerete is. És Sabu? Felvontam a vállam. - İ is megtehette. Csak éppen nem hiszem. - Miért nem? - Mert... egyszerőbben elintézhette volna. Akár .Brazíliában is... Nem hiszem, hogy emiatt rándult volna át Európába. Mint ahogy azt sem, hogy Sabu ismeri például a föld alatti szoba titkát. Arról nem is beszélve, hogy verekedtem vele. Sabu a közelébe sem jöhet a Vérfarkasnak. - Tehát mégiscsak Doddra gyanakszol. Mit akarsz tenni? Fölé gurultam, és a fülébe suttogtam: - Megmondjam? - Persze. Halálosan kíváncsi vagyok rá! Megmondtam. Félrefordította a fejét, és esküszöm, elpirult. - Disznó! . De végül is nem volt ellenére a dolog. Hajnal volt, amikor felkeltem, és visszamentem a szobámba. Zuhanyozás közben azon gondolkodtam, hogy lefeküdjeke még. A nagy, paradicsomra emlékeztetı vörös nap azonban elfújta az álmom. Az ablakhoz álltam, és az üveghez nyomtam a homlokom. A radiátorból sistergı gızpamacsok szálltak a mennyezet felé.
A Spitzhorn felett fekete felhıpöttyök gyülekeztek, fehér köddel keveredve. A falu felıl tehénbıgés hallatszott: békés és nyugodt volt a világ, mintha csak álmodtuk volna a Vérfarkast és a gyilkosságokat. Felöltöztem: tréningruhát, tréningcipıt húztam, törülközıt csavartam a nyakam köré, és kiálltam az erkélyre. Jókora jégcsap függött az orrom elıtt: megpróbáltam letörni, de nem ment. Az ebédlıben csak Müller üldögélt nagy csupor tej állt elıtte. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy felvidult, amikor meglátott. - Nem tudott aludni? - kérdezte. - Győröttnek látszik, mintha úthenger alá esett volna. - Na és maga? - Le sem hunytam a szemem. Egész éjszaka riportokat fogalmaztam - szerencsére csak gondolatban , de valamennyit össze is téptem. Nem jön ki ebbıl az egészbıl semmi. - Hogyhogy? - Ostobaság! Az olvasók kiröhögnek. Teljesen világos, hogy Waldvogel jégre akarja tenni az ügyet. - Miért akarná? - Jó vicc! Tudja, mekkora port ver fel a dolog, ha ı oldja meg maga elıtt? - Mit tanácsol? - Mi az ördögöt tanácsolhatnék? Itt voltam magával együtt elejétıl kezdve. És ha maga nem sejt semmit, hogy a fenébe sejthetnék én? Riporter vagyok, nem hekus! De azt érzem, méghozzá minden sejtemben, hogy tévúton járunk. - Járunk? - Waldvogel és a többiek. Frau Zöílner kincstári mosollyal bukkant elı a konyhaajtó mögül. Kezében tálcát tartott, rajta a reggelimet. Még az elmúlt napok megrázó eseményei sem tudták feledtetni vele kedvenc szokását, hogy legkedvesebb vendégeinek maga szol- gálja fel a reggelit. Kitöltötte a kávét, és fáradtan mosolyogva menni készült. 336 337 - Frau Zöllner... - szóltam utána. - Megtenné, hogy ide ül mellénk? Úgy sincs vendég a láthatáron. Körülnézett, aztán lecsüccsent egy székre. A tálcát az asztal lábához támasztotta. - Parancsol, Herr Lawrence? Müller átnyúlt az asztalon, és megcsipkedte pirospozsgás arcát. Frau Zöllner, ejnyeejnye! Hova tőnt optimista svájci mosolya? Hiszen emiatt jövök ide évrıl évre. Megrázta a fejét, és könnybe borult a szeme. - Megette a fene az egészet! Lıttek a mosolyomnak meg ennek is itt - és körbemutatott. Lehúzhatom a redınyt! - Ugyan miért? - kérdezte Müller csodálkozva. - Hiszen... - Mindenki elmenekül - mondta az asszony kétségbeesetten. - Többen már le is mondták a jövı évi szobafoglalásukat. Érthetı, nem? Borzasztó, ami itt történt. Ha tehetném, t eladnám a penziót de ki az ördög venné meg?! Legjobb lenne felrobbantani! Koldusbotra jutottam, uraim Jókora adag pátosz volt a hangjában, de nem kételkedhettem benne, hogy komolyan el van keseredve. - Az a piszok Zöllner megátkozott, amikor kirúgtam. Azt mondta, várjam csak ki a végét, jön még kutyára dér. Hát jött is! Itt ez a farkas... Azt hiszik, akad normális ember, aki helyet
foglaltat egy penzióban, ahol majd minden sarokban elharapták valakinek a torkát? İrültség! Kicsinált a Gautschi, annyi szent. Hát ezt érdemeltem tıle? Müller kent egy szelet vajas kenyeret, aztán rámosolygott az asszonyra. - Tudja, hogy szerelmes vagyok magába, Frau Zöllner? Az asszony idegesen rántotta fel a vállát, majd kötelességszerőén lágy mosolyba olvadt a tekintete. - Na, ne izéijen! Van is nekem most kedvem... Müller átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezet. - Ide figyeljen, Frau Zöllner! Ha kosarat ad, nem bánom, tudomásul veszem. Végül is túl öreg vagyok már magához. - Maga bolond, Herr Müller! Müller ravaszul kacsintott. I Akkor a szerelmet hagyjuk, és térjünk rá az üzletre... Asszonyom, tisztelettel felajánlom szolgálataimat a Vérfarkas Szálló reklámügyeit illetıen. Nem kérek sokat, de maga megütheti velem afınyereményt. ' . Frau Zöllner még. mindig nem tudta, hogy komolyan beszéle Müller, vagy tréfál. Az újságíró komolyra fordította a hangját Frau Zöllner, tisztelem magát, és úgy tekintek magára, mint a testvéremre. Azt is tudom, hogy talán nem ízléses, amit mondok, de azzal ellentétben, amit hisz, megcsinálhatja a szerencséjét a Vérfarkas bırén. Az asszqnynak kerekre nyílt a szeme a csodálkozástói. - Még hogy én? Müller elırehajolt, és csak úgy ömlött a szájából a szı. - Le kell dobni a régi táblát... Helyére feltenni egy újat. Hotel Vérfarkas. Jó, mi? - No de... Semmi de! Legalább öt nyelven kiírni minden faira, hogy mi történt azokban a napokban, amikor itt garázdálkodott a Vérfarkas. Ja, és a Vérfarkas egész történetét is. Üvegtábla alá. Mindenütt, ahol hulla hevert, emléksarkot rendezünk be. A halottnevével, koszorúval,'leírással. Vége a kávénak, kuglófnak, vajnak. •- Vége? - rebegte Frau Zöllner. - Csák a nevének. A tejet átkereszteljük farkástejhek, s a kuglófot farkasfejnek, a vajat... ej, majd valamit erre is kitalálunk. Vállalom, hogy kikísérletezem a farkasvérkoktélt. Ugyancsak vállalom á hirdetéseket is. Ozönleni fognak a turisták, meglátja. Már az elsı hirdetésre tízszer többen jelentkeznek majd, mind amennyit el tud láthi. Ja, és még valamit... Meg kell növelni a szobák számát. És sörözıt nyitunk Zöllner papa kuckójában a föld alatt. Bejárat a porta felıl, kijárat az alagúton át, a kövek között! Frau Zöllner áthajolt az asztalon, és megcsókolta Müller homlokát. Az isten áldja meg., Herr Müller! Visszaadta az életkedvemet. Gondolja hogy meg lehet csinálni? 338 339 Mielıtt belemerültek volna közös aranybányájuk feltárásának a tervezésébe, kénytelen voltam néhány kérdéssel megzavarni Frau Zöllnert, bár láttam rajta, sokkal szívesebbén társalogna a jövı Vérfarkas Hoteljáról, mint a még el sem temetett hullákról. Feltettem néhány kérdést, de semmivel nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Azokat a válaszokat ismételgette, amelyeket már hallottam tıle. - Fogalma sincs róla, hogy Zöllner nagypapa miért csináltatta az alagutat és a föld alatti szobát? - Nincs, Herr Lawrence. Zöllner nagypapa dilis volt. Sokan azt állítják, hogy az alagút már megvolt régebben is illetve a fogadó helyén valami öreg épület állt. Ezeken az alagutakon menekültek az emberek az ellenség elıl. Vagy valami rablók, nem tudom.
- Pedig érzem, hogy itt a rejtély kulcsa - mondtam dühö sen. - A terepismeret a kulcs. A Vérfarkas olyan otthonosan mozog a föld alatt és a titkos kamrákban, mint a saját lakásában. Rendben van, Mr. Dodd sokat nyaralt önnél, Frau Zöllner. Jól ismeri a pincét, hiszen gyerekkorában eleget játszott idebenn. Az azonban hihetetlen, hogy egy gyerek bemerészkedjék a sötét járatokba és... fel is derítse ıket. Müller hümmögött. Nem tudtam, hogy egyetérte velem, vagy sem. Frau Zöllner furcsa grimaszt vágott. - Most, hogy mondja... Zöllner említett valamit. A fenébe is... - Micsodát? - hajoltam elıre. Éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim, mintha rá akarnám vetni magam valakire. Zöllner? Róla egészen megfeledkeztem. Hátha a szegény, piás Zöllnernek kedve támadt elrontani felesége üzletét. Esetleg úgy, hogy elharapta néhány vendég torkát... - Hát... hogy az öreg tényleg nem volt egészen normális. Élete vége felé már csak gyerekeket tőrt meg maga mellett. Nudlit? - Dehogy. Hiszen Nudlival nem lehetett mit kezdeni. A Gautschi'gyerek lógott állandóan a nyakán. 340 Egyszerre ugrottunk fel Müllerrel. - Gautschi?! - Említenem kellett volna? Tudják, annyi minden jár mostanában a fejemben... Szóval Gautschi sokat járt ide, az öreg Zöünerhez. Mindig kapott tıle limonádét meg ilyesmit. Zöllner többször szemrehányást is tett neki, hogy ingyen itatja a falu gyerekeit. Azt a Gautschi gyereket, illetve hát Gautschit kedvelte a legjobban. - Úgy érti, hogy... természetellenes vonzalom volt közöttük? Elpirult, és gyorsan megrázta a fejét. - Ugyan, dehogy! Csak öreg korára megkedvelte a gyerekeket. Nyílván az unoka hiányzott neki. Müller behunyta a szemét, aztán az asztalra könyökölt. - Hát ha ez igaz, további bizonyítékokkal szolgál Gautschi ellen... Ezek szerint jól ismerte a föld alatti járatokat. És az öreg szobáját is. A szekrényt, mindent. Nem léptünk elıre egy tapodtat sem. 'Milyen ember volt Gautschi? - tudakoltam. - Rendes. Mit tudnék mondani róla? Nem volt gyereke, és imádta a nıvére kicsinyeit. Csodálkozom, hogy puskavégre tudták kapni. Hiszen ott volt Nussbaumer és Maurer is... - Maurer mindent megtett, hogy megmentse. Csakhogy sokat nem tehetett. - Persze hogy nem. Az emberek tudták, hogy Willyt Gautschi nevelte kiskorától fogva. Egészen addig, amíg csak el nem ment szerencsét próbálni. Hálás is volt érte Willy, és apjaként tisztelte. Csakhogy ezzel a falusiak is tisztában voltak. Ha meg akarta volna menteni Gautschit, ıt is lelıtték volna. Forgattam a fejemben a hallottakat, de csak nem akart összeállni kerek történetté! - Maga marad? - kérdeztem Müllert, aki közelebb húzódott Frau Zöllnerhez. - Az üzlet az üzlet, Herr Lawrence. De megígérem, hogy 341 maga kapja minden évben a Hotel Vérfarkas legszebb szobáját... jutányos áron! Óriási Vérfarkasfej lebegett elıttem a levegıben, ahogy a szobám felé igyekeztem. Behúztam a nyakam, de a farkas nem akart megharapni. Egyszerően csak kiröhögött. 40 Késı délután volt, amikor felébredtem. Órámra néztem: hat órát mutatott.
Korgó gyomrom is jelezte, hogy átaludtam az ebédet. Nem emlékszem rá, mikor aludtam utoljára ilyen mélyen. Pokoli meleg volt: a radiátorból sziszegı gızcsomók szálltak a mennyezet felé. Felálltam, és kinyitottam az ablakot. Óriási telehold ragyogott az égen, s a megélénkült szél végigsüvöltött a falu felett. Álltam, és földbe gyökerezett a lábam. Alattam a fenyves baljóslatúan suttogott, s a domboldal kövei óriási, lekushadt ıslényekre emlékeztettek. Akarvaakaratlanul azt a ruhámat vettem elı, amelyet tegnap, éjjel használtam, amikor Gautschit próbáltam megmenteni. Magamra kaptam rövid ujjú bekecsemet, s térdig érı, hótaposó csizmám. Mielıtt elhagytam volna a szobám, arról is meggyızıdtem, hogy vane tartalék tár a zsebemben. Álmos pincérlány bóbiskolt a portán, ahogy elhaladtam mellette. Néhány pillanatra mintha Dieter feje is felbukkant volna a levegıben, de nyomban el is oszlott a látomás. Csend volt, a kiürült vagy éppen alig lakott szállók furcsa, fenyegetı csendje. Megfordultam, visszasiettem az elsı emeletre. Bekopogtam Pénelopé ajtaján. Vártam egy kicsit, s amikor semmi nem mozdult, megismételtem a kopogtatást. Húszig számoltam magamban, s amikor még mindig semmiféle jel sem mutatta, hogy lenne odabenn valaki, megfor 342 dúltam, és felügettem a második emeletre. Szívem a torkomban dobogott, ahogy Dodd ajtaján kopogtattam. Vártam, de itt sem jártam nagyobb sikerrel, mint az elsı emeleten. Ömlött a veríték a homlokomról. Lerohantam a földszintre, eJvágtattam a szundikáló lány mellett, berontottam Frau Zöllner szobájába Az asszony zölden világító lámpaernyı alatt ülve papírokat rakosgatott ideoda. Amikor meglátta feldúlt arcomat, nagyot sikoltott. - Istenem! Annyira megijesztett, hogy azt hittem, meghalok. Mi történt, Herr Lawrence? - Hol van Mutter? - Jaj, istenem! Csak nem...? Hol van? - A postára ment. Felad egy táviratot, hogy levédhesse a Hotel Vérfarkas nevet. Tudja, szerzıdést kötöttünk és... - Miss Murphy? - Kirándul. Magánál is kopogtattak, de nem volt hajlandó felkelni. Még a délelıtt folyamán:.. Ki volt vele?! Ordítottam, pedig nem volt szándékomban. Meghökkenve meredt rám. No de Mr. Lawrence! Hát Mr. Dodd, Francesca Dodd... és Willy Maurer vezeti ıket. Hegymászófelszerelést is vittek magukkal. Nyugtalanság hullámzott végig az arcán. - Csak nem gondolja, hogy valami bajuk eshet? Úristen! A farkas? - Ki tud róla, hogy kirándulnak? • . Jézusom, hát mindenki! Nem csináltak titkot belıle. Miss Murphy sajnálkozott is, hogy maga, nem tart velük. Többször is próbálkozott, de hiába. - Siegmüiler? - Lent van a faluban. - Sabu és Miss Andrade? - Délután elutaztak. Zürichben várják meg, amíg meg 343 I 1 kapják az engedélyt az ország elhagyására. Sok dolguk van a temetés miatt. - Nem Brazíliában temetik.senhor Hernandezt?
- Úgy tudom, riem. De... Lekaptam az asztalról egy üres papírlapot, egy ceruzát, firkantottam néhány sort a papírra, és kezébe nyomtam. - Próbálja meg megkerestetni Siegmüllert. Küldjön egy lányt a levéllel ia faluba! - Jesszusom! - sikkantotta, és imára kulcsolta a kezét. És ön, Herr Lawrence? - Kirándulni megyek. - Jesszusom, éjszaka? Uramisten, igaz is, már régen viszsza kellett volna jönniük. Egészen elment az idı a nagy számolásban... Jesszusom, de hát azt sem tudja, merre vezet az út! - Mondtak valamit, hogy hova mennek? - A Spitzhorn déli oldalához. Tudja, az a legmeredekebb és... A legveszélyesebb? - Herr Maurer velük van. Ha ó' ott van, nem érheti baj ıket! Na igen. Csupán az volt a kérdés, hogy WiIly Maurer velük vane még. Lehúztam a kesztyőm, és elıvettem a papírt, amire Frau Zöllner felvázolta az útvonalat. Éreztem, hogy a hideg a kezembe mar: legalább harminc fok lehetett nulla alatt. Csizmám talpa alatt ropogott a hó, s ha néhanéha, csak úgy próbaképpen, letértem a kitaposott ösvényrıl, térdig süppedtem bele. , Elıször az ıslényekhez hasonlító kövek között pihentem meg. Nekidöntöttem a" hátam egy kıtömbnek, és megpróbáltam lassítani lélegzésem ritmusát. Az erısödı szél vad harci riadót muzsikált a fülembe. Ha nem lett volna pokoli hideg, és ha nem csapdosott volna a kezdıdı vihar hódarabokat az arcomba, lelkesen indultam volna csatába. így azonban egyre kedvetlenebbül toporogtam és dörzsölgettem jéggé fagyott fülem. Amikor aztán úgy éreztem, hogy folytathatom az utam, kibotorkáltam az ıslényszikla mögül. A vihar megpróbált visszataszítani, de ellenálltam neki. , Megkapaszkodtam egy jégvert sziklában, és szemügyre vettem az ösvényt. Néhány méterrel az orrom elıtt ágazott ketté: egyik ága a faluba, a másik egy ritkán nıtt fenyveserdıbe vezetett. • Néhány pillanatra megkísértett a gondolat, hogy a faluba vezetıt válasszam. Megkereshetném Müllert és a rendırt, s hármasban indulhatnánk, alaposan felfegyverkezve, a Spitzhorn meghódítására. Csakhogy azt is tudtam, ha sokat tétovázom, beteljesedik a tragédia. A Vérfarkas megöli utolsó, legfontosabb áldozatát is,'és vagy mindörökre felszívódik az emberiség végtelen óceánjában, vagy ami még valószínőbb, a lezárt vizsgálat után elégedetten a markába nevet, s mint tisztes állampolgár éli a világát egészen addig, amíg csak újra gyilkolni nem támad kedve. Hátrafordultam, hogy megkeressem azt a nyílást, amely mögött az alagút rejtızik. Hiába erıltettem a szemem, nem láttam sehol. Összeszorítottam a szám, és elindultam az erdıbe vezetı ösvényen. Felnéztem az égre. Holdtölte volt a Vérfarkas éjszakája. Alighogy elhagytam a fenyıerdıt az ösvény meredeken emelkedni kezdett. A szüntelenül fúvó szél hol elrejtette, hol tisztára söpörte a lábnyomokat. Amikor egy éppen tisztára söpört részhez érkeztem, letérdeltem, és megpróbáltam megállapítani, hányan jártak elıttem., Néztem a nyomokat, kotorgattam körülöttük a~ havat, aztán sóhajtva feladtam a nyomkeresést. Éreztem, hogy ismét meg kell pihennem. A szél vadul cibálta a bekecsemet, bebújt alá, megpróbálta letépni rólam. 344 345 A fenyves búgott, mintha ırült orgonista játszana a fáknak ' kivehetetlen melódiát.
Felnéztem az égre. A hold tányérja szinte elérhetı közelségbe került, s úgy éreztem, ha kinyújtanám a karom, leakaszthatnám az égrıl, mint egy kerti lámpást. Lehúztam a kesztyőm, és megvizsgáltam a revolverem. A szél, mintha csak érezte volna, hogy mit csinálok, békén hagyott. Elröpítette felettem a hódarabokat, és a megszállott ruhatépkedést is abbahagyta. Karórámra pillantottam: éppen másfél óra múlt el azóta, hogy elhagytam a fogadót. Hiába erıltettem a szemem, nem sikerült felfedeznem a penzió fényeit. Ha egyáltalán villanyt mer valaki gyújtani a Vérfarkas éjszakáján... A szél süvített, a hold világított, remegett a lábam, ahogy testemet eloredöntve egyre feljebb és feljebb küzdöttem magam a Spitzhorn oldalán. Ezer lépést tettem meg úgy, hogy nem néztem körül. Amikor megtettem az ezrediket is, úgy éreztem, ha nem állok meg és nem ülök le egy pillanatra, megszakad a tüdım. S bár józan eszem tiltakozott ellene, kiválasztottam egy keménynek látszó, vékony jégréteggel fedett partoldalt, és nekitámaszkodtam. Tüdımbe éles tőszúrások kíséretében hatolt be a, jeges levegı, szemem elıtt színes karikák táncoltak, lábam görcsbe rándult, s éreztem, hogy a hátamon végigömlik a veríték. Felnéztem a Spitzhorn csúcsára. Kissé balra hajló íve a Kancsendzöngára emlékeztetett. Akkor, azon a nem is olyan régen elmúlt ıszön is ott álltam a csúcs alatt, és nem akartam elhinni, hogy ott vagyok, és ha akarok, felkiálthatok az isteneknek. Mert Nepálban a hegyek istenek: jóakaratuktól függ a hegymászók sorsa. A tábor felıl kiáltozást hozott a szél, s a gömbölyő sátrak, mint elszórt, óriási narancsok hevertek a holdfényben. A kiáltozással együtt a hegy istenének tiszteletére gyújtott füstölık illata is az Orromba csapott. Egy serpa hangosan kor 346 holt egy gyereket, aki gondatlanul tornyozta egymásra a szárított jaktrágyát. A Kancsendzönga barátságosan nézett le rám, mintha tudta volna, hogy eszem ágában sincs megzavarni a nyugalmát. Maitréja kolostorába igyekeztem, mivel Katmanduban azzal bíztattak, hogy a fıapátnak könyvtárnyi könyve Van a havasi emberrıl a titokzatos jetirıl, amelyet a tibetiek dremóként, azaz hegyi medveként emlegetnek. Csengı csendült a messzeségben, s egy mély férfihang elnyújtott kiáltással tudatta mindenkivel, hogy megfıtt a tea. Egy jaktehén felháborodott hangja kísérte a kiáltást társa alighanem elhappolta elıle a leszórt árpaszemeket. Aztán hirtelen árnyék emelkedett elıttem. Lehajoltam volna, hogy a sziklához támasztott puskám után nyúljak, de láttam, hogy nincs rá szükségem. Pema volt, a szerzetes, aki ugyancsak az apáthoz igyekezett. - Felhoztam a teádat, rinpócse - mondta mosolyogva, és elırenyújtotta az ezüst teáskannát..Tettem bele faggyút is, jó sokat. És, lisztet. A démonok éjszakája ez a mái... Kitöltötte a teát a fületlen csészébe, és bal kezével alátámasztva jobb karját, szertartásosan felém nyújtotta. Elvettem a csészét, és meg akartam köszönni, de már nem volt sehol. Lenéztem a sátrakhoz vezetı ösvényre. Üres volt, csak saját nyomaim világítottak az erıs hodfényben. Behunyt szemmel szürcsöltem a teát, s amikor kinyitottam, már a csésze sem volt a kezemben. Elmosolyodtam, és ismét lehunytam a szemem. Korábban még meghökkentettek Pema trükkjei, az egy hónap alatt azonban, amíg velem utazott hozzájuk edzıdtem. Társai szerint Pema képes volt a levegıben repülni, s kizárólag csak szellemi energiájával tárgyakatmozgatni. Lehet, hogy nem is Pema hozta a kanna teát, hanem az asztrálteste? Lehet, hogy a teli kanna a levegıben érkezett hozzám? Lehet, hogy nem is teáztam?
Elmosolyodtam, s amikor takaróm széle akadt a kezembe, már meg sem lepıdtem. Ez is Pema mesterkedése. Majd 347 holnap, ha felébredek, beszélek a fejével! Évek óta élek tibeti szerzetesek körében, nem eszem meg az ócska varázslatait! Majd holnap... beszélek... a fejével. Most azonban... aludni kell... kell... Majd... holnap... Jó éjszakát, hegyek, jó éjszakát, istenek! Jó éjszakát, élet... Nem tudom, mit álmodtam, talán. semmit, mintha szélesen csillogó vizek felett repültem volna hangtalanul. Egész lényemet betöltötte a csodálatos csillogás, a fodrozódó, szelíd ezüst, a soha véget nem érı, hatalmas tér... Ahogy vissza tudok emlékezni, nem akartam semmit, csak örökké ott szállni az ezüst felett. Soha viasza nem fordulni, soha meg nem állni, soha nem gondolni semmire. Csodálatos, halk zene töltötte be minden pórusomat. Nem mondtam ki, de sejtettem,,hogy a világ felett járok, talán a Nirvánában, s amit hallok, nem lehet más, mint a szférák zenéje. Aztán egyszerre csak durva, alantas hang tépte szét ,ezt a felfoghatatlan gyönyörőséget." Mint amikor részeg szénhordó munkás piszkos keze beletép a csipkefüggönybe. A végtelen ezüst hullámzani kezdett alattam, egyre ingerültebb magasságokba emelkedve, s lelkem mélyén megéreztem, hogy hamarosan vége szakad a varázsnak, és nem is leszek részese soha többé. A kegyetlen, durva, földi hang végigszáguldott az ezüstös ragyogás felett, - halott hullámokat hagyva maga mögött. A ragyogás megmerevedett, fénye kihunyt, s mire. lenéztem már színtelen, fénytelen, élettelen aszfaltsivatag húzódott alattam. Az üvöltés, mert akkor már világosan felismertem a hangot, folytatódott, s én, szárnyaszegett angyalként zuhanni kezdtem lefelé. Kiabáltam, megpróbáltam kitárni a szárnyamat, mert mintha szárnyam is lett volna, de semmi nem segített. Kiáltoztam, imádkoztam, fenyegetıztem, aztán megnyugodtam. A sivatag jégmezıvé változott, s amikor belezuhantam a hóba, harsogó kacagással fogadta be a testem. 348 Valaki az arcomba vágott, ismét felhangzott a kiáltás, és a szférák zenéjét elnyomta a szél vad szíszegése. Fájdalmas nyögéssel az arcophoz kaptam, és... felébredtem! , . Hóban feküdtem, arccal lefelé. Amikor elaludtam és elzuhantam, megütöttem a fejem. Ha nem ébreszt fel a fájdalom talán már nyugodtan hallgathatnám a szférák zenéjét odafenn. Megtöröítem a homlokom, és _ megpróbáltam felegyenesedni. Nehezen ment, végül mégiscsak sikerült. Bár a lábaimat még nem tudtam használni, kezem kinyúlt, és magam elé kotort egy kis hókupacot. A kialakult reflexeknek megfelelıen dörzsölni kezdtem vele az arcom és a fülem. Akkor tértem egészen magamhoz, amikor éreztem, hogy ismét megindul bennem a vérkeringés. Ujjaim megmoccantak a kesztyőöen, s lassan, nehézkesen feltápászkodtam. Maitréja, és ti harminchárom Buddhák! Ez az ostoba és nagyképő Pema majd a halálba rángatott. Ismét rajtam csiszolgatta hipnotizıri képességeit. Ha lemegyek... a táborba... Beleszimatoltam a levegıbe: nem éreztem a füstölı szagát. Sıt, a párolgó tea illatát sem. A hold óriási tányérként függött az égen, mögötte a Kan- csendzönga fenyegetı tömbje. Úristen! Ez nem a Kancsendzönga! Pema! Mit csináltál, Pema?! Felugrottam. Ez a pillanat volt az, amikor végérvényesen megmenekültem a fagyhaláltól. Villámgyors gondolatok cikáztak végig fagyos agyamon. Hiszen nem Nepálban vagyok, hanem... Hol is, az ördög vigye el? Ez nem a Kancsendzönga!
Megszállottként ugráltam a hóban, verdestem a kezem, és énekeltem, ahogy a torkomon kifért. - It's a long way to Tipperary... Az elsı sor után már tudtam, hogy Svájcban vagyok. A második után, hogy ami elıttem magasodik, nem a Kancsendzönga, hanem kistestvére, a Spitzhorn. A harmadik után, 349 hogy majdnem megfagytam, és hogy tovább kell mennem felfelé, ha törik, ha szakad. Mire á strófa végére értem, már arra is emlékeztem, hogy ma van a Vérfarkas éjszakája. 41 Minden álom volt, a halálhoz közeli álom, amire vissza tudtam emlékezni, csak a durva hang nem, amely visszarángatott a valóságba. Keserő, a süvítı szélen is áthatoló fájdalmas és dühös üvöltés volt a sebzett farkas hangja. Mintha Radzs Kumar Szingh rejtızött volna egy fatörzs mögött. Kihúztam a revolverem a zsebembıl, és fittyet hányva fagynak, hóviharnak, elırevánszorogtam az ösvényen. Éreztem, hogy hódarabok hullanak a csizmaszáramba, és a megolvadó hó azonnal rá is fagy a zoknimra. Az ösvény velencei tükörként verte vissza a holdsugarakat, s a fenyıerdı süvöltése hátborzongató gyászzenét szolgáltatott a félelem és a halál éjszakájához. Elértem addig a pontig, ahonnan már hegymászó felszerelés nélkül nem mehettem tovább. Megtorpantam, ésmegpróbáltam gondolkodni. Igaz, hogy Frau Zöllnér szerint csákányt is vittek magukkal és kötelet, de ilyen idıben istenkísértés nekivágni a csúcsnak. Valószínőleg csak egy kisebb szakadékba akartak leereszkedni, vagy felmászni egy nem túlságosan meredek sziklafalra., Pen soha nem említette, hogy ért a hegymászáshoz, és Dodd sem. Egymásra csúszott jéglapok tornyosultak az orrom elıtt. Felkaptam a fejem. Egy néhány száz méterrel felettem meredezı sziklakiugrásról zuhanhattak le. Összegörnyedtem, és becsúsztam mögéjük. így kezdıdik a lavina. Valahonnan lezuhan egy félkilós jéglap... . Idáig jutottam természettudományos fejtegetésemben, amikor ismét felhangzott a farkasüvöltés. Közvetlen a köze 350 lemben. Mintha pár méterrıl üvöltött volna a fülembe a farkas. Megperdültem. Nem volt mögöttem senki, csak a szikrázó holdfény és a süvöltı szél. Felpillantottam. Fejem felett sziklatömbök húzódtak: meredek párkányok, vékony kitüremkedések szélszaggatta sziklafüggönyök. Ezek verték vissza a hangot, s szórták szét a teknıben, amelyben feküdtem. A sziklateknı, amelyben az ösvény a csúcs, felé vezetett, vagy száz méter hosszú és harmincnegyven méter széles lehetett. Az ösvény sziklatömbök és jégtorlaszok között kanyargott, s a szikrázó hómezı ismeretlen magasságában veszett el. ... Vetettem egy pillantást a teknı túlsó széle felé is. A tíztizenöt méter távolságban- húzódó párkány után pokolian mély szakadék következett fenekén borókaliget húzódott, óriási fenyıkkel tarkítva. Néhány nappal ezelıtt láttam elıször a hegynek ezt az old alát a meredek sziklafallal. Müller szerint itt terül el a megveszett hegymászók paradicsoma. A teknı végén óriási kıtömb zárta el a hasadékot. Hivalkodva fürdött a holdfényben, mintha óriási fóka lett volna, amely csak iszonyú erıfeszítéssel vonszolta ki magát a tenger vizébıl. Ismét felhangzott az üvöltés. Kinyújtottam a nyakam a jégtorlasz mögül, s elsı pillantásom egy fekete, elnyúlt árnyékra esett, amely a' sziklatömb mellett feküdt, mozdulatlanul. Nem kell soká töprengenem, hogy kitaláljam, ember fekszik a sziklatömb alján!
Éppen fel akartam állni, hogy a segítségére siessek, amikor felbukkant a szikla mögött a Vérfarkas! Semmi kétség maga a farkasember volt, teljes életnagyságban. Feje farkasfej: vicsorgó és undorító. Fehér, csillogó fogai, piros nyelve minden gyereket halálra ijesztett volna a vurstlik környékén. ( Felemeltem a revolverem, de nem lıttem. A farkas ugyanis 351 nem volt egyedül. Mozdulatlan, zsákszerő testet cipelt a vállán, s dühös üvöltéssel hajította le a szakadék szélére. A test megcsúszott s mármár belezuhant a mélybe. A farkas megfordult, és ugrásra készen leste, hogy idefenn marade az áldozata, vagy lerepül a borókabokrok közé. Mire felocsúdtam, visszavonult a szikla mögé. Hörgıit, morgott: a vihar elkapta a hangját. Amikor ismét megfordult a szél, hangos nıi sírást, kétségbeesett kiáltozást dobott felém. - Engedj! Megırültél...? Mit akarsz, te állat? Megölted, te barom! Valaki odárohant a sziklatömb mellett heverı alakhoz, és ráborult. A farkas felüvöltött, utánaugrott, és letépte a fekvı testrıl. - Elég! Megöllek vele együtt! A farkassal nem lehet tréfálni! - Kölyök...! Mindig is tudtam, hogy ırült vagy! Azt hiszed, elronthatsz mindent, te ostoba? Győlöllek, te szemét! A szitkozódó nıi hangban Francesca Dodd hangjára ismertem. - Az a mocskos Hernandez már megkapta a magáét vicsorogta a farkas. - És most ı is megkapja! Te pedig velem jössz! Mint akkor, régen! Hiszen te is gyilkoltál... Tízszer, százszor... Az enyém vagy, bébi! Nélkülem nem mész semmire. Tömeggyilkos vagy, bébi! Minden ırszobán ott lóg a képed... Én tudom, hová ástad el a szeretıidet, bébi... - Tőnj el, Kölyök! Utolsó lehetıséged, hogy lelépj a térképrıl. Ha nem tőnsz el... A farkas felnevetett, magas, hisztérikus nevetéssel. Arca az eltorzult, paranoiás rikácsolásra emlékeztetett, amelyen Hitchcock Psychójában Tony Perkins beszélgetett halott anyja nevében saját magával. Akkor meghalsz, bébi! Valamennyien meghaltok! A Kölyök nem viccel. Adtam neked egy utolsó, nagy lehetıséget, így fair, bébi. Van öt másodperced, aztán behajítalak a szakadékba. Számolj magadban, bébi! 352 Ebben a szempillantásban felcsattant egy hang a tılem jobbra fekvı jégtorlasz mögül. - Fel a mancsokkal, farkas! Aztán lövés dördült, s a golyó a farkas mellett vágódott a hóba. , A jéghez ragadtam a meglepetéstıl. A torlasz mögül Siegmüller bukkant elı, pisztolyát a Vérfarkasra szegezve. - Dobd el a fegyvered! - harsogta a rendır, és tett néhány lépést elıre. - Hol a puskád? Ide a fegyverrel! A Vérfarkas felüvöltött, és lekushadt a hóra. Mintha foglya torkát akarta volna elharapni. Ebben a pillanatban valóságos farkasnak látszott: igazi, vérszomjas ragadozónak. Francesca Dodd nem várta meg, amíg a Vérfarkas kitölti rajta a bosszúját, hanem ügyesen elgurult elıle. Olyan gyakorlottan csinálta, ahogy csak egy jól kiképzett profi mozoghat ellenséges tőzben. Mire egészen felocsúdtam, Francesca kezében távcsöves , puska csillogott csöve a farkas mellére irányult. Siegmüller elégedetten felsóhajtott, és szabad kezével megtörölte a. homlokát. - A játszmának vége, farkas! Le az álarccal! Éppen felemelkedtem volna, hogy kikászálódjak a jégkupac mögül, amikor váratlan dolog történt. A puskacsı elfordult a Vérfarkasról, és Siegmüllerre szegezıdött.
- Hé! - mondta a rendır lassan, némi gyanakvással a hangjában. - Fordítsa csak el a fegyvert, asszonyom, mert... A fegyver felugatott, belefojtva Siegmüllerbe a szót. A rendır megtorpant és megtántorodott. Amikor másodszor is megszólalt a puska, megperdült a tengelye körül, szétdobta a karját, és hangos nyögéssel belezuhant a szakadékba. A farkas felállt, és felnevetett. Gyors, kegyetlen nevetéssel. - Jól csináltad, bébi! Be velük a szakadékba, aztán... A fegyver csöve ismét a Vérfarkas mellére irányult. - Tapodtat sem, Kölyök! A zsaru azt mondta, hogy vége a 353 játszmának. Hát tényleg vége! Vagy örökre eltőnsz az utamból, vagy... A farkas hangja szinte szoprán magasságokig kúszott. - Ne izélj, bébi! Tiéd lesz az összes pénz... Hát nem ezt akartuk akkor is? Az élet már csak ilyen, bébi! Mindenki megkapja a m#ga jutalmát... Tudod, bébi... Hatalmas ugrással az asszonyra vetette magát. Zihálás és hangos sikoltások foszlányait sodorta felém a szél. Hiába volt nálam a revolverem, nem mertem elsütni. Ordítottam, hogy tegyék fel a kezüket, de egyetlen szavamat sem hallották a szél süvöltésében. A hatalmas holdtányér ott függött felettünk, és mintha kedvét lelte volna a küzdelemben. Francesca a puska agyával keményen felütötte a Vérfarkas állat, akinek íjként megfeszült a teste, és hátrazuhant. Zihálás, nyögés, kemény ütések csattanása. Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy közbevessem magam. Kivágódtám a jégtömbök mögül, és fegyverem elıre tartva odaugráltam hozzájuk. A holdfény a szemembe sütött, s egyre a kitárt karral szakadékba zuhanó szerencsétlen Siegmüller képe lebegett eló'ttem. Mikor elértem ıket, a Vérfarkas a lány mellén ült, és jobb kezében vadásztırt tartva a kés nyelével le akart sújtani Francesca halántékára. Annyi idım maradt csak, hogy a csuklójába rúgják. A kés felemelkedett a levegıbe, nagy ívet írt le a holdfényben, majd a sziklatömb lábánál fekvı test mellé zuhant. Megtámasztottam a bal lábam a csúszós havon, a jobbal pedig az arcába rúgtam. Megingott, és a levegıbe markolt. A lány szeme vadul csillogott, ahogy elkapta a farkas torkát. A Vérfarkas ekkor ismét üvölteni kezdett: fájdalmasan keserő üvöltés&el. Beleharapott az asszony ruhájába tép teszaggatta : ırjöngése nyomán vér buggyant elı a ruha alól. Letérdeltem, és megpróbáltam Nelsonba fogni a nyakát. Elırehajolt, és könnyedén lerázott magáról. Mikor feltápászkodtam a hóról, már ismét Francesca mellén ült, és fojtogatta. 354 Hatalmas egyenessel sikerült leütnöm róla. Elzuhant a hóban. Egyetlen ugrással a mellén termettem, és megszorongattam a nyakát. Addig szorítottam, amíg egy jól irányzott horoggal el nem találta az állam. Éppen vissza akartam ütni, amikor megvillant a kezében egy bokszér. A farkas gyorsan gyomron rúgott, aztán elégedetten a fejemre sújtott a fémmel. A világ megpördült elıttem: hanyatt zuhantam a hóba. Mikor kinyitottam a szemem, a holdtányér ott forgott elıttem. Utánanyúltam, de mint a szappanbuborék, odébblebbent. Felkönyököltem. Kinyújtottam a karom, hogy megpróbáljak talpra állni. Hosszú, kemény valami akadt a kezembe: A hold elmenekült ismét felúszott az égi mezıkre. A farkas a fekvı nıi alak fölé hajolt, és felemelte a bokszért. Felordítottam, s alighanem kétségbeesett ordításom mentette meg az életét. A farkas felém fordult, és dühösén rám . vonított. Felemeltem támasztékomat, hogy feléje vágjak vele, amikor döbbenten fedeztem fel, hogy puskát tartok a kezemben. Elsı lövésem a feje mellett fütyült el a levegıben. A második a sziklából tépett ki egy darabot. A farkas, kezében a bokszerrel, dermedten figyelte, ahogy egyre közelebb tántorgok hozzá.
- Most aztán vége, farkas! - mondtam vagy inkább mondani szerettem volna. De csak nyöszörgés és bugyborékolás hagyta el a számat. Átléptem a mozdulatlanul heverı Francesca Doddon, és kinyújtottam a karom, hogy letépjem az álarcát. Ebben a pillanatban az ájultán heverı" lány elkapta a lábam, és a hóra rántott. A farkas menetrendszerően rám vetette magát. Éreztem, hogy mozdulni sem tudok: kezemet ólomsúly húzza lefelé, lábamat hínár, nyakamra mintha mázsás követ kötöttek volna. 355 A farkas felüvöltött és felemelte a bokszért. - Kösz, bébi! - zihálta, és amíg Francesca Dodd a lábaimat szorította a földhöz, lesújtott vele a halántékomra. Azaz hogy csak sújtott volna. Valami elsuhant a fejem felett, halk, erıszakos sziszegéssel, annyit láttam csak, hogy a farkas a torkához kap, és megpróbálja kitépni belıle a fanyelő, vérmocskos tırt. Egyre halkuló ordítás tört fel a torkából elıbb csak köpködni, majd okádni kezdte a vért. Francesca sikoltozott, átkarolta, s nem törıdve velem többé, simogatta, babusgatta, mint a nagybeteg gyereket szokás. Kölyök... Drága Kölyök! Istenem...! Óh, te rohadt élet! Feltérdelt, és a vértócsa kellıs közepén öklét rázta a közeledı Dodd felé. - Te mocskos csirkefogó! Miért kellett... Miért? Dodd lehajolt, felemelt egy marék havat, aztán megdörzsölte vele az arcát. - Jól van? . Csak bólintani volt erım. Felvette a hóról a puskám, golyót tolt a csövébe, és Francescára fogta. Állj fel! Az asszony homlokon csókolta a még mindig vonagló Vérfarkast, és óvatosan lefektette a fejét a hóra. Feltápászkodott, lassú, nehézkes mozgással, mintha az elmúlt percek alatt évtizedeket öregedett volna. Dodd elmosolyodott keserő, fáradt mosollyal. Hideg futott végig a hátamon, ahogy utánozni próbálta a Vérfarkas hangját. - Utolsó esélyt kapsz, bébi! így fair, bébi! Ugorj! A lány ránézett, aztán megvonta a vállát. - Úgy látszik, itt a búcsú perce, darling! Pedig... .szerettelek. Viszlát... Kölyök! A Vérfarkasra mosolygott, és széttárta a karját, mintha repülni akarna. Felkönyököltem, és rekedten ráórdítottam. 356 Ne! Kitárt karokkal belerepült a szakadékba. A dühösen süvöltı szél elnyomta zuhanásának neszét. Dodd leroskadt a hóra, és felzokogott. Odatántorogtam a szakadék szélén hagyott emberi testhez, hogy beljebb húzzam. Megpróbáltam Dodd segítségét kérni, de nem mozdult. A havon ült, és rázta a zokogás. Lehámoztam a fekvı alakról a fejét takaró kapucnit, s néhány jégdarabot erılteitem Pen lila ajkai közé. Felmarkoltam egy adag havat, dörzsölni kezdtem vele az arcát. Megrebbent a szeme, majd kinyílt. Felnézett a holdra, és rémülten nyöszörögte: A Vér... far... kas! - Nyugodj meg, kedves! - dörzsölgettem tovább az arcát. Nincs semmi baj. Itt vagyok melletted.. A far... kas? - Meghalt. Segítsek felállni? - Hagyjál... pihenni.
Felálltam, megkerültem a még mindig zokogó Doddot, odamentem a vérébe fagyott farkashoz. Néztem a vörös havát, a vérrel festett jégdarabokat, aztán föléje hajoltam, és letéptem a fejérıl a vékony gumiálarcot. A hold vakító és mégis simogató fényében szelíd angyalarccá szelídült a Vérfarkas arca. Szemei tágra meredve fürkészték az eget, mintha az odafent lakó ismeretlen erıket okolnák szörnyő haláláért. Kezei, a könyörtelen, gyilkos kezek békésen markolták a havat, mintha hóembert akarna építeni velük egészen apró ' gyerekek számára... Lefogtam a szemét, és nagyot sóhajtottam. Nyugodj békében, Vérfarkas... Willy Maurer. 357 42 Arra ébredtem, hogy valaki kitartóan ütögeti az arcom. - Hé! - hallottam rekedt suttogását. Mi lenne, ha kinyitná a szemét? Kinyitottam. Vidám napfény áradt be az ablakon, s porszemek ropdöstek a napsugarak között. Fejem lüktetett, mintha sokat ittam volna tegnap este. Az ördögbe is... Hogy tehettem, hogy ennyit öntöttem magamba? Hiszen évek óta... Aztán lassan oszlani kezdett a homály. Magam elıtt láttam Willy Maurer lezárt szemét, az ismét megfagyni készülı Pent, aztán magamat, amint hátamra veszem a lányt, és elindulok vele a falu felé. Nem tudom, mi történt Dodddal, de nem is érdekelt. A faluig vezetı útra sem tudtam visszaemlékezni. Nem tudom, megpihenteme közben, vagy csak gyalogoltam monoton, öngyilkos egykedvőséggel, mint a tibeti szerzetesek. Rémlett, hogy egyszercsak megálltam egy ház elıtt, és lecsúsztattam á hátamról Píjnt. Mintha valaki kérdezett volna valamit, és én válaszoltam volna neki. - Hé, mi lesz már? Összeszedtem minden erımet, és a hang félé fordítottam a fejem. Elıbb egy fehérre pólyáit fejet láttam, aztán egy fekete nadrágot, virágos, masnis, rózsaszín' papucsba bújtatott lábat, majd egy szimatoló orrot és alatta kackiás bajuszt. Sürgısen behunytam a szemem. Vagy az ırültek házában vagyok, vagy a pokolban..': Amikor aztán egy érdes kéz ismét lekevert egy barátságtalan pofont, rémülten kinyitottam a szemem. Siegmüller ült az ágyam szélén. - Úristen! 358 - Ne kapjon szívbajt - vigyorgott a pólya alól. - Nem a kísértetem, amit lát, csak a maradék belılem. Ho...gyan? - Fennakadtam egy fán. Képzelje, beleakadt a nadrágtartóm a fenyı csúcsába. Persze azért jókorát estem. Nem... találta... el? - Dehogynem. A vállamat. Szerencsére nem ért csontot. - Kié ez a ronda... papucs? Felemelte a lábát, és gondterhelten vizsgálgatai kezdte a lábravalóit. - Nem tetszik? - A maga lábán... nem. - Elveszítettem a csizmámat - mondta sóhajtva. - Betemette a hó vagy mi a fene. - Úgy néz ki, mint egy... öreg homokos - mondtam. Nekem... mi a bajom? - Magának^ - nézett rám sértıdötten. - Az égvilágon semmi. Szimuláns! Még most sem akartam elhinni, hogy élve megúsztuk a kalandot.
- Pen? - Miss Murphy? Lábadozik. Mr. Doddot bevitték Zürichbe, helikopteren. Nagyon kivan. Megtalálták... Francescát? Hallgatott, aztán megrázta a fejét. - Nem - Komolyan beszél? - Úgy eltőnt, mintha a föld nyelte volna el! - A nyomai? - A szél percek alatt betemet mindent. De én ott lógtam a fán... és mindvégig magamnál voltam. Onnan fenttıl nem esett le, annyi szent! - Ez... lehetetlen! Magam láttam, amint leugrott! Megvonta a vállát. - Lehet, hogyha elolvad a hó, elıkerül."De ha engem kérdez, nekem az a véleményem, hogy soha nem bukkan fel többé. Ügyesebb az az asszony valamennyiünknél... 359 - Ki vizsgált meg? - Természetesen Dörfiiger doki. - Tehát visszajöttek? - Csak a doki. Waldvogelt más üggyel bízták meg. Érdemeire való tekintettel - s rám kacsintott. - Csak nem Dörfiiger vezeti a nyomozást? Legyintett, és vigyázva kinyújtotta a karját. - Nem kell itt nyomozni már semmit! Minden világos... Maga tudta, hogy Maurer...? - Amikor utánuk indultam, már igen. Mibıl jött rá? Válaszolni akartam, de kivágódott az ajtó, és Müller rontott be rajta. - Csakhogy felébredt! A fenébe is, ember, már azt hittem, beadja a kulcsot! Nem tudott megvárni, amíg visszajövök a postáról? Megállt felettem, és gyanakodva méregetett. - Tényleg kiütötték? Csak legyintettem. Nem volt kedvem válaszolni. Siegmüller kinyújtotta a másik karját is, és a folyosó felé intett. - Rohwein beszélni szeretne magával. Az kicsoda? - Waldvogel utóda. Ha össze tudja szedni magát, jöjjön le egy óra múlva az étterembe. Éreztem, hogy új élet költözik belém. De ahogy Siegmüller rózsaszín papucsára esett a pillantásom, elment a kedvem mindentıl. - Ha egy kicsit magamra hagynak, lemegyek. Müller feltolta a kalapját a feje búbjára. - Életben marad - vigyorgott, és rácsapott a zsaru vállára. - Máris rossz a modora. Biztos jele, hogy megmarad! Siegmüller elsápadt, és nagyot nyelt. Aztán lassan Müller felé fordult. - Vegye le a vállamról a kezét! Annyi fenyegetés volt a hangjában, hogy Müller riadtan hıkölt hátra. 360 - Mi történt? Mit csináltam...? Miért? - Ha még egyszer ráüt a sebemre, összecsinálom magam mondta tárgyilagosan a kövér zsaru, megpödörte a bajuszát, és rózsaszín, szalagos papucsában kicsoszogott a szobából. Müller még maradt volna. Lázasan kerestem valamit, amit elérhetnék, hogy hozzávágjam, amikor halk kopogtatás után Pen libbent be a szobába. - Jó, hogy jön, Miss Murphy - lélegzett fel Müller. - Az a helyzet, hogy... - Mr. Müller éppen távozni készül - mondtam sokat sejtetıen. - Ja, igen. Éppen azt akartam mondani. Hát akkor egy óra múlva... Pen tréningruhában volt, ami elrejtette bırének folytonossági hiányait. Csak a szeme alól nem tudott eltüntetni egy tekintélyes nagyságú kék foltot.
Leült az ágyam szélére, és könnyek csillogtak a szemében. - Leslie! Úristen! Mi történt velünk? Hogy nézel kr? Mielıtt megakadályozhattam volna, fellebbentette a takarót, és meggyızıdött róla. Látod? Gyorsan visszalebbentette, és elpirult. - Disznó! Nem tudnak annyira összeverni, hogy ne...? Befogtam a száját. - Nem jössz ide egy kicsit? - Hiszen itt vagyok • mondta álszent módon. De azért csak befészkelte magát mellém. - Nem vennéd le ezt az izét? Vagy ágybanfutásra készülsz?. Otthon felejtetted a szeges cipıdet - figyelmeztettem. ' Nem lehet - nyafogta. Miért? - Tele vagyok kék folttal. Tudod, fenékre estem a 'sziklatetırıl és... - Mutasd! Ellentmondást nem tőrve megszemléltem kék foltjait. Fáj? 361 Naná! - Itt is? Ott is... - Itt is? - Jaj... ott... nincs is folt! Ott... hagyjál... ha bejön... valakiSzerencsére nem jött be senki. Úgy gubbasztott az ágy végében, mint egy kıkorszaki harcos, akit a törzs vénei kék festékkel mázoltak be. - Tönkretettél - mondta. - Moccanni sem tudok. Gyilkos! - Van egy ötletem - mondtam. Ki vele! - Arra gondoltam, hogy megzsarolom Frau Zölmert és Müllert. - ? Megfenyegetem ıket, hogy sajtókampányt indítok a Hotel Vérfarkas ellen, ha nem nyitnak azonnal egy kétágyas szobát... neked és nekem. A fınököd legalább még két hétig az ágyat nyomja Zürichben. - És ha elıbb kiengedik? - Nem fogják. Van némi ismeretségem a Zürichi Központi... - Mondd csak - duruzsolta , te semmitıl nem riadsz viszsza? - Semmitıl - mondtam fölényesen. - Még attól sem, hogy egy kék fenekő nıt még egyszer... - Bebizonyítsam? - Csak a foltjaimra vigyázz! Jaj! Ott! Ott! Jó! Jaj...! Ki törıdött ekkor már a foltokkal? 43 i i Rohwein felügyelı katonás, középmagas, elegáns úr volt inkább kiszolgált katonatisztnek látszott, mint rendırnek. Vékony, a harmincas évek hollywoodi divatját idézı bajusza, rövidre vágott ısz haja ismert színészre emlékeztetett de hogy melyikre, nem jutott eszembe. Felderült az arca, ahogy felbukkantam az ajtóban. - Herr Lawrence! Örülök, hogy épségben látom! Rohwein vagyok. Tudom hogy ön Waldvogelhez szokott, de, sajnos és széttárta a karját, mintha borzasztóan sajnálná a történteket. Pen is belopakodott a szobába. A vastag púderréteg alatt csak mérsékelten látszott a kék folt az arcán. Óvatosan mozgott, mintha a lábát fájlalná. Amikor Müller udvariasan megkínálta egy székkel és belecsüccsent, alig hallhatóan felszisszent.
Szomorúan tapasztaltam, hogy milyen kevesen maradtunk az ügy fıszereplıi közül. Müller, Frau Zöllner, Pen, jómagam, Nussbaumer és Dörfliger doki. Rohwein maga alá húzott egy széket, és rákönyökölt a karfájára. • - Amint bizonyára tudja, Herr Lawrence, új fiú vagyok ebben az ügyben. Tegnap este hallottam róla elıször. Akkor érkeztem vissza az NSZKból, ahol a kasseli gyilkos ügyében nyomoztam. Hallott róla? - Sajnos, nem. - Kár. Jó kis ügy volt. Alkalomadtán elmesélem. De most •halljuk a magáét: a Vérfarkas történetét. Az éjszaka a kocsiban végigböngésztem Waldvogel jelentését. Az ön verziója, gondolom, némiképpen eltér ettıl. Igazam van? - Hát... sokáig egy úton jártunk Waldvogel felügyelıvel. Ha nem tér vissza Zürichbe idı elıtt, talán neki sikerült volna lelepleznie a Vérfarkast - udvariaskodtam. - Na persze. Ez nem is kétséges. Egy fehér bóbitás lány teát hozott, s amíg kavargattuk, volt 362 363 egy kis idım összeszedni a gondolataimat. Amikor a lány eltőnt, beszélni kezdtem. Igyekeztem olyan rövidre fogni a mondókámat, amilyen rövidre csak tudtam, így is este lett, mire befejeztem. - Nem is tudom, pontosan, hol kezdjem - tétováztam, miután megittam a teám és pipára gyújtottam. - Talán ott, hogy kubai kontrák a CIA támogatásával az 1961 áprilisában végrehajtott és balul sikerült akció után több alkalommal is partraszállást kíséreltek meg Kubában, hogy megdöntsék Castro kormányát. - Egyik alkalommal éppen Amerikában voltam - bólintott Rohwein. - A partra szálló kommandókra nem érdemes sok szót vesztegetni. A kubai származású kontrákon kívül különbözı országokból érkezett zsoldosok is voltak a soraik között. Zsoldosok, akiket a CIA fizetett. Ismerıseink közül egy alkalommal részt vett az akcióbah Hernandez, Dodd, Francesca és egy fiatalember, akinek senki nem tudta az igazi nevét: mindenki csak Kölyökként emlegette. Alig lehetett több tizenhat évesnél, bár tizennyolcnak mondta magát. Senki nem tudta, hogy az illetı svájci, és Willy Maurernek hívják. Willy Maurer itt született, a faluban, a hegyivezetı és mentı Alfréd Maurer gyermekeként. Tízéves' korában szörnyő tragédia érte: elıbb anyja halt meg valamilyen betegségben... - Tüdıgyulladásban - szúrta közbe Frau Zöllner. - Majd az apját sodorta el egy lavina. Willy nevelését egy falusi gazda, bizonyos Gautschi vállalta magára. Nem volt családja, s rövid idı múlva a nevére akarta venni Maurert. Nevelıapa és gyermek között felhıtlennek tőnt a kapcsolat. Egészen addig, amíg Willy barátságot nem kötött a penzióban vendégeskedı amerikai kamaszokkal. Gyakorta töltötte itt a szünidı egy részét James Dodd is, szülei vagy rokonai kíséretében. A kis Willy összebarátkozott vele, s ámultán hallgatta a gazdag amerikai fiú elbeszélését Amerikáról, a felhıkarcolókról, a tengerrıl, amelyet Willy 364 még sohasem látott. Hálából megmutatta Doddnak a föld alatti járatok egy részét, amelyet Gautschi révén ismert meg. Dodd felkeltette Willy Maurerban az érdeklıdést a nagyvilág iránt, s lehet, hogy meg is ígérte neki ha Amerikába jönne, támogatná. Hogyan történt a dolog, senki nem tudja, mindenesetre tény, hogy nem sokkal tizenharmadik születésnapja elıtt Willy Maurer eltőnt a faluból. Gautschi kerestette egy darabig, aztán feladata. Hogy Willy hol járt és mit csinált, nehéz lenne megmondani. A nyomozás minden bizonnyal kideríti majd. Kétségkívül eljutott Amerikába, ahol elıbb végigjárta az alvilág iskoláit, majd
valamelyik titkos központban zsoldos kiképzést kapott. Megjárta Afrikát és Ázsiát. Aztán visszatért az Egyesült Államokba, és csatlakozott egy bizonyos Kuba elleni akcióhoz. Más kérdés, hogy miért vett részt benne Hernandez és Dodd. Hernandez akkor még aligha volt gazdag, Doddot pedig - a volt tengerészgyalogost a kalandvágy hajtotta. Sok elıkelı fiatalember gondolta akkoriban úgy, hogy ilyen és hasonló kalandokban kell kipróbálnia az erejét. Azt sem tudjuk, Willy hol szedte fel Francescát. A gyönyörő, fiatal lány méltó társa volt Willynek. Gondolkodás nélkül ölt, ha úgy tartotta kedve, mint ahogy Willy is. További nyitott kérdés, hogy vajon Dodd hívtae a zsoldosok közé Willyt. Mindenesetre találkoztak, és egy csónakba kerültek. A kubai kaland vége közismert. És az is, hogy Hernandez elmenekült - ha nem is saját jószántából. Az akciót lefújták, s a parton rekedteket elkapták a kubaiak. Dodd és Francesca gyorsabban szabadult, Maurerra azonban rávallottak a társai : ı volt az, aki közvetlenül a partraszállás után néhány parti ırnek és milicistának elvágta torkát. Willyt elıször halálra ítélték, majd fiatal korára való tekintettel megváltoztatták az ítéletet. Alighanem Francesca szabadult leghamarabb, röviddel azután Dodd. Arról sincs tudomásunk, hogyan vették fel a kapcsolatot egymással, elég az hozzá, hogy a hányatott élető, gátlástalan gyereklány feleségül ment Doddhoz. Ami Dodd és Hernandez viszonyát illeti, ugyancsak ismert 365 1Í1L. Hernandez is gazdag ember lett, s bár tartott Doddtól, nem kellett félnie, hogy Dodd az életére tör. A dúsgazdag sörkirály gazdasági párbajnak tekintette kettejük harcát, és igyekezett tönkretenni Hernandezt. " A legkésıbb szabadult Willy Maurert azonban más fából faragták. A zsoldosok között töltött idı kitörölte agyából a fair play fogalmát. İ meg akarta ölni mindkettıt. Hernandezt, mert a mocsárban hagyta, Doddot pedig, mert elvette tıle Francescát. Maurer ettıl kezdve minden idejét a bosszúnak szentelte. Kapóra jött neki, hogy Hernandez és Dodd is majd minden telüket Frau Zöllner penziójában töltötték. Gondolt egy nagyot, és ı is visszatért a falujába. Gautschi - gondolom örömmel fogadta, de a régi jó viszony aligha állt helyre köztük. Maurer felnıtt, sokat tapasztalt férfi lett, nem volt szüksége Gautschi támogatására..., bár alighanem egy dologban mégiscsak igénybe vette. - Gautschi szerezte neki az állást a Természetvédelmi Hivatalnál - bólintott Frau Zöllner. - Willy Maurer természetesen ismerte a Vérfarkas történetét. S amikor azt fontolgatta magában, hogyan álljon bosszút, .Hernandezen és Doddon, és fıleg, hogyan szerezze vissza Francescát, egyszerre csak felötlött agyában a Vérfar, kas figurája. Vett néhány ponyvaregényt, megnézett néhány filmet, és már tudott is mindent, amit akart. Csak az alkalmat kellett kivárnia, hogy valamennyi hullajelölt felbukkanjon a penzióban. S amilyen szerencséje volt, hamarosan megtörtént a csoda egyik napról a másikra idejött mindenki, akivel csak elszámolnivalója akadt. Gondolom, az lenne az elsı kérdésük, hogy Hernandez, Dodd és Francesca miért nem védekeztek ellene ha tudták, hogy az életükre tör. Egyszerően azért, mert nem ismerték fel. Ne feledjék, akkoriban Willy Maurer még kamaszfiú volt, s az elmúlt évtized a felismerhetetlenségig megváltoztatta. Egyedül Francesca tudta, kicsoda, hiszen mégiscsak neki volt a legtöbb köze hozzá. Hogy miért nem figyelmeztette a fér 366 jét? Nos, Francesca, minden edzettsége és vagánysága ellenére alighanem megijedt. Méghozzá nem is annyira a Kölyöktıl mint attól a lehetıségtıl, hogy elveszítheti Doddot és vele együtt a gazdagságot is. Mert mi volt Francesca, mielıtt megismerkedett volna Dodddal? Egy szegény, közönséges utcalány, aki késsel, borotvával és természetesen saját testével
kereste mindennapi betevı falatját. Hogy mennyit tudott minderrıl Dodd? Lehet hogy sokat, azt azonban semmi esetre sem, hogy Francescát legalább egy tucat, fiatalkorúak ellen elkövetett gyilkosságért körözik. - Honnan a fenébıl veszi ezt? - képedt el Rohwein. - Herr Müller nemrég tért vissza a postáról. Kapcsolatba lépett lapja archívumával. Bár már korábban megtettük volna...! Visszatérve Francescára, képzelhetik rémületét, amikor Willy Maurerben felismerte a Kölyköt. Hogy Kölyök mit árult el neki a tervébıl, nem tudom. Aligha az egészet, hiszen sejthette, ha bevallja a lánynak, hogy Dodd életére tör, Francesca keresztbe teszi elıtte a lábát. Egészen biztosan meg- • fenyegette a lányt1: ha leleplezi, fellebbenti a fátylat Francesca múltjáról. Francesca Dodd rendesen ki is készült. Willy Maurer annyit volt csak hajlandó elárulni neki, hogy Hernandezt akarja hidegre tenni, ami végül is hihetı volt, hiszen miatta került a kubaiak fogságába. Azt hiszem, Francesca a lelke mélyén helyeselte is Maurer tervét, hiszen az utca és a zsoldosok törvényei szerint az árulónak pusztulnia kell. Még akkor is, ha nem egészen ı a felelıs az árulásért". Francesca és Dodd példás családi életet éltek. Francesca hátat fordított a múltjának, és élte a maga nagyvilági életét. Megbecsülte a vagyonát és a férjét. Esze ágában sem volt holmi kétes kalandok vagy félrelépések miatt kockára tenni jómódját. Nem így Hernandezék. Senhor Enrique beleszeretett a titkárnıjébe, aki ráadásul a felesége hajdani barátnıje volt. Le akart lépni vele, ami viszont Joan Hernandez és Sabu, valamint senhorita Andrade számára anyagi csıddel lett volna 367 egyenlı. Elhatározták, hogy megpróbálják, bármilyen eszközök bevetése árán is, megtartani a pénzeszsákot. Az már csak a véletlenek összejátszása, hogy Lolita is ugyanolyan eszközöket vetett be, mint a másik fél. A dolgok tehát elindultak a maguk útján. Willy Maurer elkezdte kisded játékait, ha a gyilkosságokat egyáltalán szabad így nevezni. Bizonyára meglepte, amikor megtudta, hogy én is itt vagyok a penzióban. Ennek ellenére nem gondolta, hogy komoly akadály lehetnék térvei végrehajtásának útjában, ismétlem: mindent gondosan eltervezett. Úgy okoskodott, hogy olyan gyilkosságsorozatot produkál, amelyben az egyes áldozatok között nincs semmiféle kapcsolat. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy akárki is a gyilkos, nem normális: nincs semmi más célja, csakis az öles. Azt akarta, hogy míg a rendırség egy nyilvánvaló ırültet keres, ı dolgavégeztével - az özveggyé vált Francescával, Dodd vagyonának egyedüli örökösével leléphessen a térképrıl. Mikor kezdtem gyanakodni Maurerre? Hogy erre a kérdésre választ tudjak adni, vissza kell pergetnünk az eseményeket, ígérem, rövid leszek. Inkább csak Rohwein felügyelı kedvéért mondom el a történetet, ha már idefáradt... Rohwein behunyt szemmel bólintott. - Willy Maurer elsı áldozata a kutya volt. Nem volt sok dolga vele, hiszen a szerencsétlen állat jól ismerte. Alighanem ezért is esett rá a választása. Valamennyien látták a fogót, amit Maurer házában találtunk. Eredetileg drótakadályok átvágására rendszeresítették. Maurer farkasfogúra dolgozta ki az élét, hogy farkasharapásnak tőnjék... Jól ismerte a falusiakat, babonáikkal együtt. Tudta, hogy amint feltőnik az elsı áldozat, felbukkannak a régi, elfelejtett történetek is. Arra számított, hogy a falusiak egymást fogják majd gyanúsítani, s İ maga szép nyugodtan halászhat a zavarosban. Amikor megláttam a halott kutyát, ıszintén szólva nem tudtam, mit tartsak a dologról. A kutya torkán a seb harapásra emlékeztetett. Késıbb Dörfliger doki sem tudott mást megállapítani. Nem. gondolhattam egyébre, minthogy valaki a kutya gazdáján akart bosszút állni. Gyakran megtörténik,
368 hogy ártatlan állat esik ádozatui az emberek győlölködése miatt. Aztán aznap este a kocsmában Renfer tanítótól értesültem a Vérfarkas viselt dolgairól... Apropó, Herr Rohwein!... Sikerült valamit kinyomozniuk Renfer tanító elıdjének és feleségének, Nudli szüleinek a haláláról? - Hajói emlékszem, soha nem derült ki a teljes igazság. Gyaníthatóan féltékenység! dráma játszódott le köztük. Gasser megölte a feleségét, mert rájött, hogy az asszonynak szeretıje van, a szeretı pedig megölte Gassert. Ha kíváncsi rá, Zürichben betekinthet az anyagokba. Gasserék tragédiájának semmi köze a Vérfarkashoz. . - Lelkem mélyén arra gyanakodtam, talán a vudu figuráknak, valamint az egymással vetélkedı Hernandez és Dodd családnak lehet köze az öldökléshez. Csakhogy'nem tudtam felfogni, miért ölt volna meg bármelyikük is egy kutyát és egy bolondot. Renfer tanító halála aztán még jobban kibillentett lelki egyensúlyomból. Egészen nyilvánvalóvá vált, hogy egy régi legenda áll a gyilkosságok mögött. Valami ırült azt képzeli magáról, hogy ı a Vérfarkas. Hány tömeggyilkos hiszi magát isten bosszúálló angyalának, aki csak az Őr ítéletét hajtja végre a bőnösökön prostituáltakon, narkısokon, piásokon. Csakhogy... Dörfliger doki megállapított valamit, ami nem tetszett nekem. A tanító harapott" sebe különbözött a többi áldozatétól. Ez pedig csak annyit jelenthetett, hogy Renfert más ölte meg, nem az a valaki, akit akkor már Vérfarkasnak neveztünk. Valaki megpróbált a többi gyilkosság mögé rejtızve leszámolni Renferrel. Hogy kicsoda? Akinek szüksége volt Renfer papírjaira, hogy megsemmisíthesse ıket. A többit tudják. ıszintén szólva, nem gyanakodtam Gautschira. Bár kissé szokatlannak tőnt szorgalma, amivel mindenáron hajtóvadászatot akart indítani a farkas ellen. Mást sem kívánt, minthogy találjanak egy farkast", akinek ugyanazt a sorsot szánta, mint késıbb neki Maurer. Ha lepuffantják, rá lehet kenni Renfer halálát. 369 Eközben a viaszfigurákkal kapcsolatban rájöttem néhány apróságra. Egyre inkább az a meggyızıdés erısödött meg bennem, hogy senhora Hernandez maga az, aki megmintázza a figurácskákat, és berakja a cuccai közé a szekrénybe. Abban a hitben, hogy én majd elmondom Hernandeznek, aki egybıl rájön, hogy Lolita mesterkedik a háttérben, s emiatt otthagyja a lányt. Ami pedig Miss Murphy figuráját illeti, amit az erkélyen talált, úgy került oda, hogy Joan véletlenül leejtett egyet frissen gyúrt yiaszbábüi közül. Willy Maurer eközben nem tétlenkedett. Úgy döntött, hogy egyetlen éjszakán elintéz mindent. Szétvagdosta a kábelokat, feltette az álarcát, és nagyokat ordított a folyosókon. Tanúsíthatom, hogy elérte, amit akart. Vágy bezárkóztak a gyávábbak , vagy pedig összevissza rohangáltak, és a kapcsolószekrényt keresték. Maurer ezalatt sorba kinyírta azokat... hm..., akik lebuktathatták volna. - Mit beszél? - ámult el Rohwein. - Dieter és Jeremy is ott voltak akkor Kubában. Talán nem mindjárt az elsı pillanatban, de késıbb felismerték benne a Kölyköt. Láttam, hogy Rohwein villámsebesen jegyzetel. Úgy kell neked, Waldvogel! Maurer ittott benézett egyegy ablakon. Csak azért, hogy pánikot keltsen, és még inkább valószínősítse a farkas létezését. Frau Zöílnert például, akit ıszintén szeretett, nem ölte meg, bár megtehette volna. Dietert kivitte a sziklák közé, hogy ne szőkítse le a farkas játékterét a Havasi Kürtre. Hadd higgyék csak, hogy a farkas, mint természetfeletti jelenség, bárhol jelen lehet! - Maurer jól felkészült, hogy a farkasra kenhessen mindent. Még mancsutánzatokat is készített annak a nyomait láttuk Zöllner papa szobájában a porban. Hogy honnan tudta egyik pillanatról a másikra kisöpörni a port? Hát, ha akarják, meg1 nézhetjük az alagsort, bár Herr Müllernek mint társtulajdonosnak alighanem lesz még rá ideje... Valószínőleg lent, a föld alatt
határozta el, hogy engem is kinyír. Mégpedig két okból. Az egyik, hogy állandóan zavartam a köreit, hiszen hm... 370 a rendırségen kívül szinte én voltam az egyedüli, akitıl tartania kellett. De volt még egy komolyabb oka is. Valaki, talán Jeremy, elejtett elıtte néhány szót a múltamról. Jeremy Doddtól hallhatta, hogy úgymond CIAkapcsolataim" vannak. Márpedig Maurer is a CIA zsoldjában szállt partra Kubában. Maurer komolyan megijedt, hogy kérésemre a CIAkızpont - ujjlenyomat alapján - percek alatt megállapíthatja a személyazonosságát. Ha pedig beszélni kezd a múltja, nem kell nagy képzelıerı hozzá, hogy ıt sejtsük a gyilkosságok mögött. Továbbá az is kiderülhetett volna róla, hogy nem ENSZejtıernyıs volt, hanem fizetett zsoldos. Ezért támadt rám a lekvároskamrában, és próbált hidegre tenni. S ahogy verekedett! Igazi profiként. Akkor támadt elıször halvány gyanú bennem, hogy nem Willy Maurer rejtızike a farkas álarca mögött. Hiszen idevalósinak kell lennie, annyira ismeri a terepet. Aztán ki kapott itt igazi kommandókiképzést? Bizony Maurer. - Dodd is és Francesca Dodd is - mondta Rohwein felemelve fejét a jegyzeteibıl. - Úgy van, felügyelı. Ekkor még nem tehettem mást,, minthogy gondolatban felfektettem egy listát azokról a személyekrıl,, akik esetleg számításba jöhetnek. S ezen a listán már ott szerepelt Willy Maurer neve. - Remélem, az enyém nem - kotnyeleskedett Müííer. - A magáé semmi esetre sem. Hiszen a kamrában együtt láttam a maga holttestét" és a farkast. Márpedig esküdni mertem volna rá, hogy a farkas.egyetlen személy. Erre utalt a gyilkosságok tökéletesen azonos módja. Bár, hangsúlyozom ekkor még minde,n csak megérzés volt. - Legnagyobb sikeremnek azt könyvelhettem el, hogy sikerült megsebesítenem. S amikor aztán az alagútból elıkerült Maurer sebesülten, ismét lépett egyet a gyanúsítottak listáján. Akkor merült fel bennem elıször a gyanú, hogy Maurer és a Kölyök azonos személy. Feltettem magamnak a kérdést, ha Maurer a farkas és a Kölyök, kit akarhat mégölni. Nyilván Hernandezt, és talán Doddot. Igen ám, de ık még mindketten éltek: csak a mellék 371 szereplık fogytak, mint a zenészek a Befejezetlen szimfóniában. Nem tehettem mást, megpróbáltam csapdába csalni Maurert. Méghozzá úgy, hogy nyíltan kimondtam elıtte: Doddot gyanúsítom. De... miért? - kérdezte Rohwein. - Önzı érdekbıl. így legalább engem békén hagyott. Willynek alighanem az is megfelelt volna, ha rács mögéjuttatom Doddot. Kap egy életfogytiglani, ı pedig viheti Francescát és a pénzét. így tehát ı maga adta alám a lapot, hogy szerinte is úgy verekedett a farkas, mint egy tengerészgyalogos. Amikor aztán Miss Murphy elkottyantotta, hogy Mr. Dodd korábban tengerészgyalogosként szolgált, Maurer biztos lehetett benne, hogy elsısorban Doddra figyelek, és eszem ágában sem lesz ıutána érdeklıdni a CIAnál. - Sabut soha nem gyanúsította? - Soha. Nem elég okos. ide pedig egy zseinális gyilkos illett Amikor aztán Sabu és Luella Andrade felajánlottak egy egész kis vagyont, hogy tegyem jégre Hernandezt, biztosvoltam benne, törölhetem ıket a gyilkosságokkal gyanúsíthatok listájáról. Ha ık a gyilkosok, nem bíznak meg senkit, hogy végezze el a legutolsó, a legtöbb élvezetet nyújtó munkát. Nem bizony. Eközben aztán úgy tőnt, hogy Dodd és Hernandez valamiféle egyezséget kötöttek. Alighanem rájöttek, hogy rájuk vadászik valaki, talán a kubai titkosszolgálat akarja kinyírni ıket. Dieter és Jeremy halála, akik ugyancsak részt vettek a partraszállásban, arra engedett következtetni, hogy valaki írtja a zsoldosokat. Ezután úgy okoskodtam, ha valóban Willy Maurer van a háttérben, és én megemlítem neki, hogy a kubai partraszállás nyomán kívánok továbbmenni, felkeltem a félelmét. Ismét arra gondol majd, hogy kapcsolatba lépek a CIAvel, és akkor véletlenül is rájöhetek, hogy ı volt a
Kölyök. Most már átkozta magát, hogy nem végzett velem. Viszont tálcán kínáltam neki a lehetıséget. Lementem Müllerrel a faluba, míg ı állítólag Waldvogel utasítására a föld alatti járatokat nyomozta. Arra gondoltam, ha valóban ı a farkas, meg kell pró 372 bálnia megölni engem. Mégpedig igen gyorsan, mielıtt felvehetnem a kapcsolatot a CIAvel. A többit tudják. A faluban a patikus megállapította, hogy amit Sabuék méregként mutogattak, desztillált víz. Nem voltak egészen amatırök, az biztos. De az is holtbiztos, ha vállaltam volna, hogy börtönbe juttatom Hernandezt, nem azt az üvegcsét nyomják a markomba. Maurer, azaz a Vérfarkas pont azt tette, amit vártam tıle. Pechjére nem sikerült elkapnia. Ugyanakkor megnyílt elıtte egy csodálatos lehetıség: Gautschira kenni mindent. Gautschi halála, úgy látszott, lezárja a történetet. Csakhogy Maurer elkövetett egy súlyos hibát. Nemcsak azzal, hogy megtámadott, hanem hogy megölte Hernandezt. Ugyanis Gautschiról igen nehezen lehetett elképzelni, hogy módja lett volna elkapni Hernandezt, lerohanni a faluba és elbarikádozni magát. Waldvogel, hm... nemigen figyelt fel erre. - Ami pedig ezután következett, Maurer kétségbeesett kísérlete volt, hogy Gautschit megölve rákenjen mindént. Végül is tudják, mibıl jöttem rá, hogy ı a Vérfarkas? Amikor Frau Zöllner elmesélte, hogy Maurert Gautschi nevelte, és hogy tıle ismerte meg a föld alatti járatok titkát. S hogy miért nem lepleztem le már akkor Maurert? Mert senki nem hitt volna nekem. Ott, abban a hangulatban valamennyiünket meglincseltek volna. Egyetlen lehetıségem maradt csak, ha megmentem Gautschit. Csakhogy ez nem sikerült. Ezután pedig, bármennyire is kegyetlennek tőnik, várnom kellett, amíg a farkas hibát követ el. A többit tudják. Willy Maurer megpróbálta megölni Doddot a szemtanúkkal együtt, és rábeszélni Francescát, hogy térjen vissza hozzá. Ketten közösen kreálhattak volna egy kellemes kis balesetet, amelyben mindenki meghal: Dodd is, Miss Murphy is, sıt a szagot kapott Siegmüller is, aki ugyanúgy gyanakodott Maurerra, mint én, s végül én is. Csakhogy Francesca nem állt kötélnek. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy vesztére. Dodd sokat eltudott viselni, de azt nem, hogy Francesca sokszoros gyilkos. Ezért - bár gondolom, majd a szíve szakadt belé - elintézte 373 a maga módján az ügyet. Persze nem lennék meglepve, ha az a lány túlélte volna a dolgot.'.. Túl kemény gyerek ahhoz, hogy így végezze. Sokáig egyikünknek sem akaródzott megszólalni. Pen óvatosan, hogy senki ne lássa, megszorította a kezem. Frau Zöllner felállt, az ablakhoz ment, és sarkig tárta. A gomolygó cigarettafüst helyére hideg, tüdıt tágító friss levegı áradt a terembe. A hatalmas, fehér holdtányér méltóságteljesen trónólt a Spitzhorn csúcsa felett. Mintha a távolból farkasüvöltést hozott volna a szél... KIADJA A NÉPSZAVA LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT FELEL: KISS JENİ IGAZGATÓ ZRÍNYI NYOMDA, BUDAPEST 8712186614 FELELİS VEZETİ: VÁGÓ SÁNDORNÉ VEZÉRIGAZGATÓ FELELİS SZERKESZTİ: KONDRA IRÉN MŐSZAKI VEZETİ: BİSZE LAJOS MŐSZAKI SZERKESZTİ: HÁRKAI ÉVA A BORÍTÓT TERVEZTE: VASS MIHÁLY MEGJELENT: 21,85 A5 ÍV TERJEDELEMBEN BUDAPEST, 1988 75- Ft
A Spitzhorn lábánál korán esteledik. Kellemes szénaillat áradt felénk egy udvarból. Müller felvillantotta a zseblámpáját, amikor fekete felhıfoszlányok úsztak a hold felé. - Az ördögbe is - szitkozódott , a végén még kitöröm a lábam, pedig rövidesen megtelik a hold. - Közeledik a Vérfarkas éjszakája - mondtam. Szemrehányóan rám nézett, és megcsóválta a fejét. - Feltétlenül le kell mennünk abba a kocsmába? Mintha idefenn nem ihatnánk whiskyt vagy sört... Éppen válaszolni akartam, hogy megígértük, amikor a telehold ezüstös tányérja megszabadult a felhık fogságából, és felragyogott a hegycsúcs fölött. A fenyık felé pillantottam, amelyek mozdulatlanul álltak, mintha ezüsttel öntötték volna le ıket. Villámgyorsan megragadtam Müller karját, és kiütöttem belıle a zseblámpát. Még a száját is befogtam, nehogy kiáltani tudjon. Nyöszörgött és hánykolódott a karjaim között. - Nyugi - mondtam, és megszorítottam a csuklóját. - Nincs semmi baj, csak azt akarom, hogy ne kiáltson. Fordítsa lassan a fenyıfák felé a fejét... És nehogy kiáltson, az istenért! Müller felhördült, és kimeredt a szeme a rémülettıl. A ragyogó holdfényben, az ezüstszínő fenyık elıtt ott állt a Vérfarkas, s megbabonázva meredt a Havasi Kürt kivilágított ablakaira.
