LESLIE L. LAWRENCE A FEKETE ANYA KÍGYÓJA I. - II. Ismertető a hátoldalról: Nágaföld felé úszik a turistákkal zsúfolt Brahmaputra Gyöngye. A vidámnak ígérkező kaland azonban tragikus fordulatot vesz: Káli istennő, a Fekete Anya kígyója sorra öli az ártatlan utasokat. Vajon valóban ártatlanok? Valóban az istenanya teremtménye a gyilkos tűzkígyó? Talán sosem derülne fény a rejtélyekre, ha ott nem lenne a fedélzeten Leslie L. Lawrence, aki szájában pipájával, kezében 38-as Smith and Wessonjával megpróbál megálljt parancsolni a fenevadnak. A könyv Az ördög fekete kalapja című regény folytatása. LESLIE L. A FEKETE ANYA KÍGYÓJA I. - II. GESTA Könyvkiadó Budapest, 2004 A borító Boros Attila munkája A szerzőről a fotót Tumbász Hédi készítette Lőrincz L. László 2004 I. kötet Fel a fejjel, amíg van! (Nága mondás) Kellemes utazás a Brahmaputrán felfelé (Nem számítva a gyilkosságokat) 1. Minden kétséget kizáróan én követtem el a hibát; mielőtt felszálltam volna a Brahmaputra Gyöngyére, ki kellett volna kérdeznem Srí Ánandot, hogy mi a helyzet vele, a hajójával, és egyáltalán, hogyan fordult a sorsa azóta, hogy mindketten élve megúsztuk az ördöghívőkkel való találkozást a Brahmaputrán túl. Én azonban nem kérdeztem meg, így nem is tehetek szemrehányást a később történtekért senkinek, kivéve saját magamat. Ráadásul Lal Bahadur felügyelő sem szólt róla, pedig háromszor is megemlítettem neki, hogy szeretnék felmenni Srí Ánanddal Nágaföldre. Lal Bahadur megvakargatta a turbánját, meghúzogatta hosszú bajuszát, aztán hosszas magyarázatba fogott, hogy miért lehetetlen, amit tervezek. Vagy miért majdnem lehetetlen. Azért csak majdnem, mert barátságunkra való tekintettel hajlandó elintézni nekem az utazást, csakhogy amint azt már bizonyára többször is tapasztaltam, Indiában minden időbe kerül, méghozzá nem is kevésbe. Ha leülök ide, az asztalához - ad papírt és tollat - én megírok egy szívhez szóló kérvényt az illetékes minisztériumnak, ő ezt pártfogón továbbítja. Van egy ismerőse valahol fent, a hatalom csúcsai közelében, aki
kicsit előbbre sorolja majd. Ha minden jól megy, cirka három év múlva választ kapok a kérésemre, ami feltételezhetően elutasító lesz, ezt megfellebbezem, ő ismét szól az ismerősének, aki kicsit megbirizgálja a kérvényt... Mindent összevetve, ha szerencsém lesz, és nem tör ki a háború India és Pakisztán között, öt év múlva elkezdhetem tervezni az utazásomat. Szíve szerint ő is velem jönne, hiszen mindig is szeretett volna alaposabban is körülnézni Nágaföldön, csakhogy most csecsemő gyermeke akkor éppen eléri az iskoláskort, s egy utódát igazán szerető apa nem teheti meg a csemetéjével, hogy abban a kritikus időszakban magára hagyja. Így hát üljek csak a fenekemen, és írjam meg a kérvényt, adjam neki, és utazzam haza nyugodtan Angliába, vagy éppen fel a Himalájába. Visnu malmai lassan, de biztosan őrölnek. Ő majd értesít, ha megjött az engedély. Amikor aztán tudomására hoztam, hogy már az engedély birtokában vagyok, majd fenékre esett meglepetésében. Csak tátogni tudott, mint a Brahmaputra halai, ha a monszun áradata partra veti őket. - Megvan az... engedélyed? - nyögte hitetlenkedve, és gyorsan meghúzogatta a szakállát, mintha csak ellenőrizné, hogy nem álmodik-e. - Hogyhogy megvan? - Megvan - mondtam. Lal Bahadur elképedve csóválgatta a fejét. - Hogy... szerezted meg? Mivel nem volt titok, nyugodtan elmondhattam neki. - Csandrabábú maharadzsa segített. Lal Bahadur sóhajtott, és aggódó pillantásokat vetett rám. - Jól ismered Csandrabábút? Tudod, hogy nincs valami jó híre rendőrségi körökben? - Tudom - biccentettem. - Figyelmeztetett rá. - Én is nyomoztam utána. - Ezt is tudom. - Honnan tudod? - Ő maga mondta. - Azt is mondta, miért? - Valószínűleg a vállalatai miatt. Meg vagy győződve róla, hogy nem fizet rendesen adót. Másképpen szólva, adót csal. Igaz? Lal Bahadur felhorkant. - Ezt monda volna? - Ezt. - Vajon miért hallgatta el előled az igazságot? Gyanakodva húztam össze a szemem. - Milyen igazságot? - Hogy miért nyomoztam utána. - A feltételezett adócsalás miatt, nem? Lal Bahadur gyengéden megsimogatta a szakállát. - Nem bizony. - Hát akkor... miért? Uralkodnom kellett volna magamon, de olyan váratlanul történt minden, hogy nem tudtam parancsolni a hangomnak. Annyi kíváncsiság és aggodalom szoronghatott benne, hogy Lal Bahadur felügyelő meglepetten kapta fel a fejét. Az ablakhoz sétált és kinézett rajta, mintha időt akart volna nyerni vele. Aztán olyan hirtelen fordult vissza, mintha forgószél perdítette volna meg.
- Azt kérdezed, Leslie száhib, miért nyomoztam Csandrabábú maharadzsa után? - Azt - biccentettem, miközben igyekeztem legyűrni a torkomból feltörő rossz érzést. Lal Bahadur komor képpel nézett rám. - Gyilkosságok miatt, Leslie száhib. Bizony, gyilkosságok miatt. 2. Nem mondhatnám, hogy régóta ismertem Csandrabábú maharadzsát. Megismerkedésünk úgy történt, mint a mesében szokás. Megmentettem a kislánya életét, s ezért bármit megtett volna, amit csak kértem tőle. Én pedig nem kértem mást, csupán annyit, hogy segítsen megszerezni az engedélyt a Brahmaputrán túli területek meglátogatására. Hogy miért akartam odamenni? Nos, az óriásbogarak miatt, akikkel már régóta esedékes volt a találkozóm. Jól tudtam, hogy odafent a nága őserdőkben ákkora bogarak élnek, amekkorákról az egyszerű entomológus csak álmodozhat. Jómagam is láttam ott három-négy hatalmas bogárszárnyat, még akkor, amikor fekete kalapokra vadásztunk a nágák földjén. Aki ismeri az ördögimádók történetét, amelyről Az ördög fekete kalapja című könyvemben emlékeztem meg, az tudja, miről beszélek. És azt is, hogy bár sokan igyekeztek már ismeretséget kötni a gyaníthatóan gyönyörű rovarokkal - ez még senkinek sem sikerült. Csupán néhány víztől magával ragadott törött rovarszárny és kitinpáncél árulkodott a csodalények létéről. Ugyanakkor azt is jól tudtam, hogy a Brahmaputrán túli területeken fellángolt szeparatista mozgalmak miatt nehéz lesz eljutnom Nágaföldre - mégis megkíséreltem.a lehetetlent. Éppen azon rágódtam, hogy kihez kellene a legszívhezszólóbb kérvényt írnom, amikor az egyik színes magazin főszerkesztője meghívott egy estélyre. Az estélyt Csandrabábú maharadzsa adta felesége születésnapja tiszteletére. Ezen az estélyen történt, hogy kislánya, Ramani, éppen kiesni készült egy tizenvalahanyadik emeleti ablakból, amikor sikerült elkapnom szárija szélét. Csandrabábú, amikor már lélegzethez jutott, behívott a dolgozószobájába, és könnyben ázó szemekkel felajánlotta fele királyságát. Kérhetek tőle, amit akarok: - semmi sem drága neki. Hát én ott, azon nyomban bele is másztam a dolgok legközepébe. Nem haboztam kérni, hiszen tisztában voltam vele, hogy a hála a tábortűzhöz hasonlatos, amely kezdetben a dzsungel fáinak a magasáig is fellobog, aztán idő múlásával egyre csökken a lángja, hogy végül kihűljön, mint az asztalon felejtett bivalypörkölt. Csupán annyit kértem tőle, hogy szerezzen engedélyt Nágaföld meglátogatására. Csandrabábú maharadzsa bólintott, és megszorongatta a kezem. Három nap múlva az asztalomon volt az engedélyem. Ezután még egyszer találkoztam Csandrabábúval. Elmentem hozzá, hogy megköszönjem a segítségét. A maharadzsa szívesen fogadott, de mintha már nem lobogott volna az a bizonyos láng a dzsungel fáinak a csúcsáig. Dicsértem az eszemet, hogy nem mulasztottam el a kedvező alkalmat.
Most, hogy Lal Bahadur felügyelő gyilkosságokkal hozta összefüggésbe Csandrabábút, alaposan meghökkentem. Elvégre nem sokat tudtam róla, felőlem akár gyilkos is lehetett. Lal Bahadur elgondolkodva nézett rám, mintha megpróbálta volna kitalálni, min töröm az agyam. Kérdezni egyelőre nem kérdezett semmit. Kérdeztem viszont én. - Jól hallottam? - tártam szét a karom, amikor végre teljes mélységében felfogtam, miről van szó. Csandrabábú... hm... megölt valakit? - Ezt nem mondtam - visszakozott Lal Bahadur. Én csak annyit mondtam, hogy gyilkossági ügyben nyomoztam utána. - Ráterelődött valami... gyanúféle talán? - Úgy is lehet mondani. - Miért, még hogy? - Úgy, hogy meg vagyunk győződve róla, Csandrabábú mozgatja a szálakat. - Minek a szálait? Lal Bahadur nemszeretem képet vágott. Sóhajtott, és a karomra tette a kezét. - Bízhatom a diszkréciódban, Leslie száhib? - Természetesen - bólintottam. - Nos, Csandrabábút kapcsolatba hoztuk egy nagy disznósággal, amely azóta is tart, és... hm... azóta is figyeljük a fickót. Csakhogy... pokolian ügyes. Mindeddig sikerült kibújnia a hurokból. - Meggyilkolt valakit? - ismételtem meg a korábban már feltett kérdésemet. Lal Bahadur megsimogatta a bajuszát. - Valakiket. Bizonyára. Enyhén megszédültem. - Többet... is? Lal Bahadur bólintott. - Kettőt? - Még többet. " - Hármat? - Még többet. Kezdtem elveszteni a türelmemet. - Hányat, az istenért?! Miközben kérdeztem, ülőalkalmatosságot keresett a szemem. Lal Bahadur olvasott a nézésemből, és gyorsan alám tolt egy kényelmes, nádból fonott fotelt: - Kérsz valamit inni, Leslie száhib? - Kérek - mondtam. - Mangólevet? - Nem - tiltakoztam.kiszáradt torokkal. - Narancslevet? - Azt sem. Lal Bahadur óvatos mozdulatokkal megsimogatta a szakállát. - Talán... - Azt - mondtam. Lal Bahadur legyintett, és előhalászott az asztala alól fél üveg whiskyt. - Tudod, Leslie száhib, hogy én szeszes italt nem fogyaszthatok... - Annyi baj legyen. - Délelőtt főleg nem. - Több marad nekem.
- Igaz, hogy már késő délelőtt van... Elvettem tőle az üveget. - Még csak az hiányozna, hogy miattam ess kísértésbe - mondtam, és az óvatosan elém tolt két pohár egyikébe öntöttem egy rendes nyeletet. Úgy éreztem, szükségem van rá. Lal Bahadur, hogy könnyebben ellent tudjon állni az ital ördögének, az ablakhoz sétált, és ismét kinézett rajta. Én meg tettem, amit tennem kellett. Amikor aztán már ismét könnyebben szedtem a levegőt, odaálltam mellé. - Hallgatlak, felügyelő száhib. Lal Bahadur megfordult, és a függönybe kapaszkodott. - Az a helyzet, Leslie száhib, hogy... mintegy két évvel ezelőtt kifogtunk egy hullát a Gangeszből. Át volt vágva a torka. Fültől fülig. Öreg ember volt, az hittük, közönséges gyilkosság áldozata lett. Természetesen megpróbáltunk fényt deríteni a személyazonosságára, bár Indiát ismerve, ez nem mindig könnyű dolog. Ezúttal azonban mégis sikerült. Életében kereskedő volt... és gyakran megfordult Csandrabábú palotájában. Csandrabábú felismerte; de azt mondta, fogalma sincs a gyilkosságról. Sajnálta szegény embert, mert kedvelték egymást. Persze csak úgy, ahogy egy maharadzsa egy fűszerkereskedőt kedvelhet. Tudomásul vettük a dolgot. Aztán egy hét múlva egy másikat is kihúztunk a Gangeszből. Ez már nő volt, és neki is átvágták a torkát. Fültől fülig. Tudod; ki volt a szerencsétlen? - Honnan a fenéből tudnám? - A kereskedő felesége. Nem akarom húzni a dolgot, de két év alatt tizenegy halottat találtunk, és majd a fele valamilyen kapcsolatban állt a maharadzsával. Ezenkívül azt is felderítettük, hogy Csandrabábú időról időre pénzeket utal át India távoli tájaira. Különböző, úgynevezett kulturális közösségeknek. És még valamit, Leslie száhib. Másnak el nem mondanám, inkább a nyelvem harapnám le: a hullákról kiderült, hogy életükben valamennyien kapcsolatban álltak a titkosszolgálatokkal. Ez pedig annyit jelent, hogy Csandrabábút nemcsak a rendőrség figyeli. Légy nagyon óvatos vele, Leslie száhib! Megígértem neki, hogy az leszek. Aztán elrepültem Kanapurba, ahol Srí Ánand és a Rózsaszínű Párduc vártak rám. 3. Az első reggelem Kanapurban mindjárt csalódással kezdődött. Srí Ánand nem jött értem a szállodába, hiába várakoztam rá. Dél felé meguntam a semmittevést és kisétáltam a kikötőbe, de sem Srí Ánandot nem találtam ott, sem a Rózsaszínű Párducot. Hajó jó néhány horgonyzott ugyan a mólónál, a keresett vízi járgány azonban nem volt közöttük. Mit tehettem mást, megállítottam egy félmeztelen kisfiút, és megkérdeztem tőle, ismeri-e Srí Ánandot, valamint tudja-e, hogy merrefelé horgonyoz a Rózsaszínű Párduc. A legényke végignézett rajtam. Láttam a szemén, hogy azonnal megsejtette bennem a nagy lehetőséget. Mivel legalább tizenöt hasonló kis fickó
sündörgött körülöttem, szemének néhány villanásával elriasztotta őket a közelemből. Ebből világosan kiderült számomra, hogy valami nagykutya lehet közöttük. Úgy egyébként tízéves forma lehetett, és sovány, mint a szent tehenek az utcákon. - Srí Ánandot keresed? - kérdezte a feje búbját vakargatva. - És a Rózsaszínű Párducot? - Azt - bólintottam. - Sajnos, senki sem tudja, hol lehetnek - mondta őszinte sajnálattal a hangjában. - Hát ez nagy kár - dünnyögtem, és felemeltem a földről az utazótáskámat. - Rajtam kívül. Visszatettem a táskám a lábam mellé, és kivettem a zsebemből néhány rúpiát. - Hol találom a Rózsaszínű Párducot? A fiú megszámolta a pénzt, majd elégedetten elmosolyodott. - Jól tetted, hogy tőlem kérdezted, bábudzsi. Más soha nem tudná megmutatni neked. - Aztán miért nem? - Mert már nem Rózsaszínű Párducnak hívják. Meghökkentem a meglepetéstől. - Nem? - Nem bizony. - Hát minek? - A Brahmaputra Gyöngyének. Megtörölgettem a homlokomat. Azért igazán szólhatott volna róla Srí Ánand. - Odakísérjelek? - Felesleges - mondtam, miközben forró vízbe hajított rákként főttem a szörnyű hőségben: - Magam is odatalálok. - Tíz rúpiáért odakísérlek - ajánlotta a kisfiú. Tíz rúpia egész kis vagyonnak számított az ő köreiben. Nem azért nem fogadtam el az ajánlatát, mert sajnáltam a pénzt, hanem mert nem voltam biztos benne, jót teszek-e neki; ha könnyű keresethez juttatom. Különben is iskolában lenne a helye, nem a kikötőben. Táskámmal a kezemben útnak indultam a rakpart mentén. Még a feléig sem értem, amikor megállapítottam magamban, hogy a kisváros kikötője az elmúlt két év során hatalmasra növekedett. Amikor legutoljára itt jártam, még csak néhány bárka horgonyzott benne, most pedig egy egész hajóhad. Kisebb-nagyobb bárkák ringatództak egymás hegyén-hátán; néhányuknak már nem is jutott a partnál hely; kénytelenek voltak egy másik bárka oldalához támaszkodni. A nap kegyetlenül tűzött az égből, lassan, de biztosan kezdtem megbánni, hogy nem fogadtam el a kis fickó ajánlatát. Ha megteszem, talán már Srí Ánand hajóján üldögélhetnék jeges itallal a kezemben. A kisfiú úgy bukkant fel előttem, mint a mesebeli tündér a sivatagban szomjazó előtt. Kezében nagy pohár jeges itallal. Rám mosolygott, és felém nyújtotta a poharat. - Mi van... benne? - kérdeztem, rekedten a hőségtől. - Mangólé - mondta a kisfiú. - Nyugodtan megihatod, forralt vízből készült. Úgy gondoltam, hogy hinnem kell neki. A napfény
mindenesetre erre biztatott. Mohón kaptam a pohár után, és mielőtt még tüzetesebben is megvizsgálhattam volna, már ki is ittam a tartalmát. A döglött legyet csak akkor vettem észre, amikor már kiköptem. - Ez egy légy - mondtam szemrehányón a lábam mellé mutatva. - Sajnálom - vonta fel a vállát a kisfiú. - Azt hittem, több már nem maradt benne: Pedig igyekeztem kiszedni belőle valamennyit. Haboztam, aztán átnyújtottam neki a tíz rúpiát. - Hogy hívnak, fiam? - Mulkradzsnak. - Hát akkor mutasd meg, Mulkradzs, Srí Ánand hajóját. - Megmutatom, száhib - bólintott Mulkradzs abba az irányba fordulva, ahonnan jöttem. - Arrafelé van. - Az lehetetlen - ellenkeztem. - Észrevettem volna. - Biztosan nem figyeltél eléggé. Mit tehettem mást, megfordultam, és igyekeztem a nyomában maradni. Mulkradzs ugyan többször is megkísérelte elvenni tőlem a táskám, de nem hagytam. Ha megpróbálna eltűnni vele, aligha tudnám elkapni ebben a forróságban fortyogó embertömegben. Mulkradzs legutolsó, udvarias kísérlete után megvonta a vállát. - Ahogy akarod, bábudzsi. Elemi erővel tört rám a hőség. Szemem káprázott, a verejték a szemembe folyt a homlokomról, a kikötői zsibongás szálló porral keveredve betömte a fülem. Nem mondom, hogy süketen és vakon bolyongtam Mulkradzs nyomában, de azért nagyon közel jártam hozzá. Nem tudom, mennyi idő múlhatott el ebben a szinte földönkívüli állapotban, amikor hirtelen arra riadtam, hogy Mulkradzs megrázza a karom. - Megérkeztünk, bábudzsi. Kitöröltem a szememből a port. Aztán azt hittem, rosszul látok. Közvetlenül egy frissen épített betonmólónál jókora, hófehérre festett hajó hintázott a lágy hullámokon. Legalább ötször akkora volt, mint a Rózsaszínű Párduc, és legalább tízszer annyira elegáns. - Ez az - mondta a kisfiú elégedetten. - Az lehetetlen! - förmedtem rá. - Hova a csodába hoztál? - Márpedig ez az, bábudzsi! - erősködött sértődötten a kisfiú. - Elvem a tisztességes üzlet. Te fizettél, bábudzsi, én pedig teljesítettem, amit vállaltam. Még egyszer a hajó oldalára pillantottam. Brahmaputra Gyöngye - hirdette a vastag betűkkel felmázolt felirat. Dühösen megcsóváltam a fejem, és éppen ismét rá akartam rivallni, amikor hirtelen feltűnt a hajó korlátjánál Srí Ánand feje. - Leslie száhib! Leslie száhib! Itt vagyok! Felnéztem rá, és megtörölgettem a homlokomat. - Tudnál valamit tenni, hogy hamarosan én is ott lehessek a fedélzeten? Srí Ánand eltűnt, majd néhány perc múlva felbukkant a közelemben. Kezében nagy pohár mangólevet tartott, arcán bocsánatkérő mosoly ült.
Óvatosan megszemléltem a mangólevet. Nem volt benne légy. 4. A harmadik mangólé után elérkezettnek láttam az időt, hogy kérdőte vonjam Srí Ánandot. - Hát akkor... mi a helyzet, Srí Ánand kapitány? tettem fel neki az első kérdést. Srí Ánand lapos pillantást vetett rám. - Mivel kapcsolatban, Leslie száhib? - Például azzal, hogy nem jöttél értem a szállodához. Srí Ánand lesütötte a szemét. - Bocsáss meg, Leslie száhib... éppen menni akartam, amikor... történt valami, és megakadályozott benne. - Csak nem gyilkoltak meg valakit? Srí Ánand eltátotta a száját, majd amikor becsukta, olyan rémület ült a szemében, mintha azt jelentették volna neki, hogy éjszaka a krokodilok kirágták a hajója fenekét, és beköltöztek a hajókonyhába. - Ezt... ezt... ne is mondd, Leslie száhib, nagyon kérlek, ne mondj ilyet! Neked különben is rossz a híred... már megbocsáss, de köztudott, hogy vonzod a bajt. A baj pedig olyan, hogy ha emlegetik, megjelenik, mint a farkas a mesében. Kérlek, amíg a hajón vagy, azt a szót, hogy gyilkosság, ki ne ejtsd a szádon. - Jól van - mondtam visszavonulót fújva. - Tehát? - Éppen indulni akartam, amikor... hm... valaki beleköpött a levesembe. - Igazán? Kicsoda? Srí Ánand elfordította a fejét, és halkan suttogta: - Miss Holden. - Kicsoda?! - Miss... Holden. - Ki az a Miss Holden? - Színésznő. Akárhogy is erőltettem az agyam, nem ugrott be, hogy valaha is hallottam volna róla. - Nagyon tehetséges - bólogatott szorgalmasan Srí Ánand. - Mindenki azt mondja róla, hogy igazán filmvászonra termett. - Ki mindenki? - Például Mr. Doherty. - Ő ki? - A filmjei producere. Előrehajoltam, és rosszat sejtve bámultam rá. - Mi közöm nekem mindehhez, Srí Ánand? Srí Ánand hallgatott, mint a csuka. Bennem pedig egyre tovább erősödött az érzés, hogy rossz hajóra keveredtem; ez a Srí Ánand nem az a Srí Ánand, akivel annak idején felhajóztam Nágaföldre. Komor képet vágtam, és igyekeztem a szemébe nézni. - Mi történt, Srí Ánand? Srí Ánand felemelte a tekintetét. Hogy mi minden látszott benne, azt csak nehezen tudnám felsorolni. Mint ahogy azt sem tudjuk az első percekben felmérni, hogy milyenféle áruk kínálják magukat a San Franciscó-i kínai piac kirakodóstandjain. A kapitány hallgatott, így kénytelen voltam ismét
magamhoz ragadni a kezdeményezést. - Mi a helyzet a bárkáddal, Srí Ánand? Ez a hajó nem a Rózsaszínű Párduc. Srí Ánand ismét lehajtotta a fejét. - Hát... nem. - Akkor micsoda? - A Brahmaputra Gyöngye. - Azt én is látom. Bár baromi meleg van, olvasni azért még nem felejtettem el. Te viszont alighanem elfelejtettél valamit. Igaz, Srí Ánand? Tudod, mit? - Mit, száhib? - Mintha tartoznál némi magyarázattal a régi barátodnak. Srí Ánand ekkor döntő lépésre szánta rá magát. Vett egy mély lélegzetet és újra a szemembe nézett. - Az a helyzet, Leslie száhib, hogy feltörtem. - Mit csináltál? - Meggazdagodtam. - Azt akarod mondani, hogy a tiéd ez a hajó? - Az enyém, száhib - szégyenkezett Srí Ánand. - De hiszen ez egy... luxushajó! - Á, ez csak a látszat - védekezett Srí Ánand. A belső borítás csak tikfából, és nem mahagóniból készült, és a kilincsek sincsenek bearanyozva. - Srí Ánand! - Jól van, száhib - legyintett - mindent bevallok. - Hallgatlak. Srí Ánand ekkor beszélni kezdett. - Az úgy volt, hogy amikor megúsztuk a nágaföldi kalandot, tudod, Leslie száhib, amelyet közösen éltünk át a nágák között, amikor az ördög fekete kalapját kerestük és olajat találtunk... - Stop! - emeltem fel a kezem. - Hiszen te ott sem voltál! Egész idő alatt a rokonaiddal múlattad az időt... - Végül azért csak ott voltam én is, Leslie száhib! Valóban. A történet legvégére előkerült, amikor már nem volt semmi tennivaló. Amikor a gyilkosok már elnyerték méltó büntetésüket. - Tudod, hogy mennyit írtak rólad az új ságok? - lelkendezett Srí Ánand. - Ennyit! - s mutatta a kezével, hogy mennyit, ami testvérek között is jó másfél méter vastag köteget tehetett ki. - Minden újság csak rólad áradozott, és a Mr... már elfelejtettem a nevét. - És? - Hát... rólam is írtak. - Rólad? Mit? - Végül is én fuvaroztalak Nágaföldre, és... bizonyos helyzetekben... ott is lehettem volna. - De nem voltál ott! Srí Ánand pislogott, és a karomra tette a kezét. - Ne olyan hangosan, száhib, mert még meghallja valaki! - Csak hadd hallja, nem titok. - Kellemetlen lenne nekem a dolog. Pedig én nem is akartam. Az újságírók találták ki. A jó sztori kedvéért. Így mondták. - Mit találtak ki az újságírók?! Srí Ánand kissé elhúzta tőlem a székét. - Hogy megmentettem az életedet, száhib. A nágák... le akarták vágni a fejed, hogy feltűzzék egy kar-
óra, de én közbeléptem, és... szóval, nem én találtam ki, hanem a firkászok. Mintha világosság látszott volna az alagút végén. - Folytasd! - intettem komor képpel. - Te nem voltál már Indiában, így aztán engem kezdtek ünnepelni. Olyan hírem támadt, hogy... mindenki az én bárkámmal akart fuvaroztatni. - Szóval összevissza hazudoztál mindent, nem létező kalandokról... Legalább jól jövedelmezett? - Nem panaszkodhatom, száhib. Ez utóbbit meg sem kellett volna kérdeznem tőle. Srí Ánand sóhajtott, és folytatta. - Egyszer csak... elkezdtek özönleni hozzám a megrendelések. Mire észrevettem, már... sok pénzem volt. - Tehát meggazdagodtál, és vettél egy új hajót. - Így igaz, Leslie száhib. - Miért nem értesítettél róla korábban? - Elfelejtettem. De lényeges ez, Leslie száhib? Senkivel sem érezheted olyan biztonságban magad az ördögök földjén, mint velem. - Ez igaz. Te aztán mindig megvéded az életem, ha szükséges. Srí Ánand bölcsen hallgatott. Én meg felkeltem, és kinyújtóztattam a derekamat. - Jó volt találkozni veled, Srí Ánand. Kár, hogy nincs meg már a régi hajód. Mivel nincs szándékomban luxusjáchton utazni, el kell válnunk egymástól. A nágák már messziről kiszúrják a hajódat, és attól tartok, még a bogarak is. Jobban kedvelem az olyan vízi járgányokat, mint a Rózsaszínű Párduc volt. Különben is klausztrofóbiát kapnék egyedül egy ekkora hajón! Srí Ánand megszívta az orrát. - Nem leszel rajta egyedül..., Leslie száhib. - Tudom. Itt leszel te és a tengerészeid. Hány is? - Négy. - Túl nagy nekem ez a hajó. És túl drága is. Srí Ánand elhárító mozdulatot tett. - Erre ne legyen gondod. Már... kifizették, amibe az utazásod kerül. Összehúztam a szemöldököm. - Kifizették? Ki az ördög fizette ki? Srí Ánand megköszörülte a torkát. - Csandrabábú maharadzsa. Szeretné, ha elfogadnád az ajándékát... Ugye elfogadod, Leslie száhib? A kabin mennyezetén vad forgásba kezdett a ventilátor. Mintha arra biztattak volna a lapátjai, hogy mondjak nemet. 5. Magam is ezt akartam, de mielőtt megtehettem volna, hirtelen az eszembe jutott valami. - Ki is az a Miss Holden? - Színésznő, száhib! - mondta reménykedve Srí Ánand. - Kiváló színésznő. Csak éppen... - Mi közöd neked hozzá? - Az a helyzet, Leslie száhib... hogy most éppen itt tartózkodik a hajómon. - Hm. És mit csinál itt? - Lakik, Leslie száhib.
- Lakik?! - Fél órával ezelőtt költözött be. - Mi a fenéért? - Hát... az a helyzet, hogy utazik valahová. - Ezen a hajón? - Ezen. - Hova utazik? - Nágaföldre. - Miss izé... Holden, Nágaföldre utazik? - Oda. - És az a másik... az impresszárió, vagy micsoda? - Ő is. Megpróbáltam gondolkodni, de nem ment. A ventilátor lassított, majd megállt a mennyezeten. Mintha azt hallgatta volna, miről beszélünk. - Úgy érted... Miss Holden, vagy kicsoda... az én hajómon... azaz a te hajódon utazik... Nágaföldre? - Valahogy úgy... Leslie száhib. Ezen aztán annyira felháborodtam, hogy visszaroskadtam a székemre. Mi a fészkes fene történik itt? - Miért utaznak oda? - nyögtem. - Pihenni. - Nágaföldre? - Pihenni ott is lehet. - Hogyne. Fél méterrel a föld alatt. Srí Ánand fülére tapasztotta a tenyerét. - Erró1 hallani sem akarok! Erősen elhatároztam, hogy semmiképpen nem veszek részt Miss Holden, vagy akárhogy is hívják, nágaföldi vakációján, sőt rövidesen kiszállok a hajóból, csak addig még megpróbálok eligazodni Srí Ánand lelkén. Azt hittem, ismerem a fickót, a barátomnak tartottam, most pedig... - Azért nem tudtam érted menni, Leslie száhib, mert Miss Holden... kiabált, és... szóval, nem akart beköltözni a kabinjába. - Igazán? És miért nem? - Mert... patkány volt az ágyán. - Csak ezért? Érthetetlen. Hogy került oda patkány? Srí Ánand széttárta a karját. - Hogy kerülnek akárhova is a patkányok, Leslie száhib? Odamennek. Nem kérnek engedélyt tőlem vagy tőled, hogy hova mehetnek. Oda mennek, ahova akarnak, és kész. Nyilván a folyóból mászott fel, mert eddig még nem láttam egyet sem a hajómon. Egyébként a patkány jót jelent. - Ne mondd! - A tapasztalt tengerészek szerint a patkány csak olyan hajóra költözik, amelyről meg van győződve, hogy nem süllyed el. Ócska bárkára valamirevaló patkány rá sem teszi a lábát. Ezt minden öreg tengerész tudja. A béka is csak tiszta vizű kútba költözik, ez is köztudott. - Elmondtad ezt Miss Holdennek is? - Próbáltam. - És? - Nem érdekelte. - Hihetetlen. Mi lett a vége a csetepaténak? - Másik kabinba költözött. Ezért nem tudtam érted menni, Leslie száhib. Később meg azért, mert akinek a kabinjába beköltözött, az kereste a kabinját, de mivel
Miss Holden szerinte minősíthetetlen hangon beszélt vele, hozzám fordult... - Mr... izé... Doherty? Srí Ánand megütődve nézett rám. - Dehogyis Mr. Doherty. Mrs. Bullard. Nem tudom, a melegtől volt-e, de enyhén megszédültem. - Eszerint Miss Holdenen és Mr. Dohertyn kívül még más is utazik... hova is? - Valamennyien Nágaföldre. Éreztem, hogy jeges gyanú fészkelődik a szívembe. Felemelkedtem, és elkaptam Srí Ánand mellénye szélét. - Az ördögbe is... végül is hányan utaznak a bárkádon, Srí Ánand? Srí Ánand összegörnyedt, mintha attól tartana, hogy rövidesen megindul a balegyenes-eső az égből. - Hát... egészen pontosan huszonketten, Leslie száhib! 6. Se köpni, se nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Ismét el akartam kapni az időközben kiszabadult mellényszélet, de aztán csüggedten leengedtem a kezem. - Mi a fene ez... Srí Ánand? Srí Ánand szeme úgy vergődött az üregében, mint a kalitkába csalt madár. - Az a helyzet, hogy... Leslie száhib... szóval, egyszerűen nem tudtam ellenállni. Mindenki azt mondta... azt akarta, hogy... - Ki akart, és mi a fenét?! - Veled utazni Nágaföldre. - Velem? ! - Tehetek én róla, Leslie száhib, hogy annyira népszerű vagy? Tehetek én róla, hogy az emberek megborzonganak már akkor is, ha a közelükbe kerülsz? Az ő számukra te vagy a kaland, és... - Honnan a fenéből tudták meg...? - Gyorsan terjednek a hírek, Leslie száhib. Ami eszembe jutott, az olyan szörnyű volt, hogy először nem is mertem valóságnak gondolni. Aztán, ahogy hallgattam a mentegetődzését, egyszeriben megvilágosodott előttem minden. Óriási erővel kellett fegyelmeznem magam, hogy el ne kapjam a grabancát. - Figyelj rám, Srí Ánand - mondtam lassan, fenyegető hangsúllyal. - Nagyon figyelj ! Biztos, hogy áruszállításon gazdagodtál te meg? Srí Ánand megvakargatta az orra hegyét. - Hát... árut is szállítottam, Leslie száhib. Legalábbis kezdetben. Nem is sejted, mennyit. - És később? - Akkor már inkább csak... utasokat. - Hova? - Az erdőbe... azaz, Nágaföldre. - Honnan tudták az emberek, hogy elviszed őket Nágaföldre? Srí Ánand megigazgatta a turbánját. - Van néhány irodám... itt-ott. - Hány? - Három, száhib. - Azt akarod ezzel mondani, hogy az irodáidban to-
boroztál utasokat? - Bűn ez, száhib? - Tehát hirdettél. És hogy szólt a hirdetésed? Srí Ánand újra megvakargatta az orra hegyét. - Hogy szólnak általában a hirdetések, száhib? Jöjjön, és nézze meg velünk ezt és ezt a gyönyörű vidéket. - Az én nevem is szerepelt bennük? Srí Ánand bölcsen hallgatott. Nem úgy én. Nem ordítottam, csak éppen kicsit hangosabban beszéltem. Azt is csak azért, hogy a hullámok csobogása nehogy elnyomja a szavam. - Nem tudok szabadulni a gondolattól, Srí Ánand, hogy te a nevemet felhasználva pénzhez jutottál, utazási irodát nyitottál, és azzal csalogattad az utazni vágyókat, hogy oda viszed őket, ahol Leslie L. Lawrence és te, ki tudja, milyen kalandokat éltetek át a nágák és az ördögimádók között. Így volt? Srí Ánand szótlanul bólintott. - De ez még mind nem volt elég neked, hanem úgy határoztál, hogy egyszer különleges közönség előtt engem is felléptetsz a társasutazásodon. Igaz? - Azért ez nem egészen így van, Leslie száhib! - tiltakozott Srí Ánand. - Hiszen te jelentkeztél nálam, hogy szeretnél ismét velem utazni. Én pedig teljesítettem a kívánságodat. Velem utazol. Felviszlek Nágaföldre, megfoghatod a bogaraidat, beszélhetsz a nágákkal, az ördöghívőkkel... - Ti pedig figyelitek, hogy mit csinálok, mi? - Csak távolról, Leslie száhib. Mindenkinek meghagytam, hogy hozzon magával távcsövet. Nem tudtam, sírjak-e; vagy nevessek. Azért inkább sírni lett volna kedvem. - Összecsődítettél huszonkét embert... - Most jut eszembe, hogy van még valaki... - Akárhányat. Azt hiszed, hogy én ebbe belemegyek? Srí Ánand sóhajtott, és lehajtotta a fejét. - Őszintén szólva, azt hittem, Leslie száhib. Azt hittem, annyira érdekel Nágaföld, hogy mindenképpen el akarsz jutni oda. - Persze hogy érdekel. De nem így. Srí Ánand erre szomorú nyögdécselésbe fogott: - Jól van, Leslie száhib, megteheted hogy leszállsz a hajómról, botrányt csinálsz, sőt még a rendőrségen is feljelenthetsz, ami persze azzal a következménnyel járna, hogy beidéznének, kihallgatnának, esetleg börtönbe is csuknának. Mi lenne akkor a családommal, Leslie száhib? Apró gyermekeim éhen halnának, feleségem máglyára lépne, bár ez az utóbbi időben már nem szokás, ő mégis megtenné. Olyan kemény az az asszony, mint a gyémánt, Leslie száhib. Már a szégyen is megölné. Mint ahogy én is meghalnék, Leslie száhib. Meghasadna a szívem, hogy hova juttattál, hiszen ha valaki iránt mély, őszinte barátságot érzek, akkor te vagy az. Atyámként tiszteltelek, és tisztellek ma is... - Jői van, Srí Ánand, állítsd le magad! - legyintettem. - Eszem ágában sincs feljelenteni. Csupán azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy helytelenül cselekedtél.
Srí Ánand könnyekkel a szemében tárta szét a karját. - Pedig én tele voltam jóakarattal, Leslie száhib. Ha hiszed, ha nem: elmentem az adzsantai barlangokhoz is, hogy tanácsot kérjek tőlük. - Nofene! Soha nem hallottam még, hogy az adzsantai barlangok bárkinek is tanácsot adtak volna. - Ó, mit tudtok ti a mi barlangjainkról, külföldiek! Bocsáss meg, Leslie száhib, te nagyon is jól ismered a mi világunkat, nincs is abban semmi hiba, de azért én mégiscsak itt születtem, és az anya-bivalytejjel szívtam magamba a kultúránkat, a titkos tudományokat... a... - Mi a fene az az anya-bivalytej? Srí Ánand elmosolyodott. - Hát az úgy volt, Leslie száhib, hogy miután megszülettem, anyám nem tudott táplálni, mert nem volt elég teje. Ezért aztán bivalytejet ittam. Állítólag ettől lettem ilyen... csavaros eszű. Csavaros, mint a bivaly szarva. - A bivaly szarva egyáltalán nem csavaros - igazítottam ki. Srí Ánand megcsóválta a fejét. - Az a te bajod, Leslie száhib, hogy a kákán is csomót keresel. Csavaros, nem csavaros, mit számít az? Az a fontos, hogy mindig az isteneknek tetsző módon cselekedjél. Máskor talán élvezettel hallgattam volna Srí Ánand logikai bakugrásait, ezúttal azonban valahogy nem volt kedvem hozzá. - Végül is, mit súgtak neked az adzsantai barlangok? - Hát az úgy volt, hogy mivel az egyik barlangtemplom köztudottan a leghíresebb jósda Indiában... - Erről sem hallottam még, pedig több ízben is megx fordultam Adzsantában. Srí Ánand erre csak legyintett. - Mennyi minden van még Indiában, amiről nem hallottál, Leslie száhib! De mennyi! Szóval, odaájtatoskodtam a barlang bejáratához, és a megfelelő tantrák elmondása után belesuttogtam a kérdésemet, hogy szabad-e felhasználnom a neved a vállalkozásomhoz anélkül, hogy téged megkérdeztelek volna róla. Tudod mit válaszoltak az istenek? - Mit? - kérdeztem kíváncsian. - Azt, hogy hum! - Hum? - Azt, Leslie száhib. - És ez szerinted mit jelent? - Te tudod, száhib? - Nem én. - Jómagam sem tudtam. Ezért elmentem egy bráhmanához, és megtudakoltam tőle, mit jelent a hum szócska. Azt mondta, hogy a szó jelentése tengernyi. Benne foglaltatik a világ minden bölcsessége. Majdnem olyan hatalmas erejű, mint az om. - Még mindig nem értem... - Várj, ne siess, megmagyarázom. Megkérdeztem a bráhmanától, hogy ha a hum olyan hatalmas, hogy benne foglaltatik a világmindenség, akkor az igen szó is benne foglaltatik-e? Mit gondolsz, mit felelt erre a bráhmana, Leslie száhib?
- Na mit? - Hogy természetesen benne foglaltatik. Ez pedig annyit jelent, hogy a kérdésemre igen a válasz! Az istenek nem ellenzik, hogy távollétedben, de csakis a távollétedben, megkérdezésed nélkül is dönthessek ebben a kérdésben. Érted már, Leslie száhib? Az istenek akarták így. - Büszkén kihúzta magát a székén. - Én pedig az istenek miatt hajlandó lennék még börtönbüntetést is elszenvedni! Sóhajtottam, és hátradőltem a székemben. - Jól van, Srí Ánand. Ami történt, megtörtént. Ha az istenek adtak a kérdésedre igenlő választ, mit tehetnék ellenük? Arra azonban nem kényszeríthetsz, hogy az általad szervezett díszes kompániával felutazzam Nágaföldre. Azt már nem, barátocskám! Kiszállok a partra, és jó utat kívánok neked. - És... mit mondjak az utasaimnak, Leslie száhib? - Mondd, hogy én is jóslatért fordultam az istenekhez az adzsantai barlangtemplomokban. Nekem viszont azt válaszolták, hogy nem. Ez is hatalmas szó, ami azt illeti. - Tudom - sóhajtotta Srí Ánand. - A nem is nagy hatalmú szó. Bandana is mindig ezt mondta, amikor a szárija alatt nyúlkáltam. És gyakran a kezemré is ütött. Nem is történt semmi közöttünk, sajnos. - Fogom. a csomagomat és leszállok a hajóról mondtam felemelkedve. - Nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, Srí Ánand. Srí Ánand összedörzsölte a tenyerét. - Én is így gondoltam, Leslie száhib! - Mit? - kérdeztem némiképpen megzavarodva. - Hát, hogy ezt fogod mondani. Hogy nem akarsz velemjönni... és a többiekkel Nágaföldre. Különben épp ez elmúlt éjszaka álmodtam ezt. Álmomban ugyanígy történt minden. - És... hogy végződött az álmod? - kérdeztem a csomagom után nyúlva. Srí Ánand elégedetten megdörzsölte az állát. - Mégis velem jöttél, Leslie száhib. 7. Erre már nem is válaszoltam, felkaptam a táskámat, és a lépcsőfeljáró felé igyekeztem. Éppen az első lépcsőfokra tettem a lábam, amikor Srí Ánand hangja megállított. - Megtennél valamit a kedvemért, Leslie száhib? - Mi lenne az? - fordultam vissza, de a lábamat nem vettem le a lépcsőfokról. - Visszaülnél egy percre? - Nem! - Csak egyetlen percecskére. - Nem! - Mutatnék valamit. Emeltem a lábam, hogy a második lépcsőfokra tegyem, de ebben a pillanatban azt suttogta valami a lelkem mélyén, hogy mi a fene történhet velem, ha engedek a kívánságának. Elvégre Srí Ánand mégiscsak jó ismerősöm. Mivel a suttogás kígyósziszegéssé élesedett, engedtem az akaratának. Hogy elmagyarázzam, mit is jelentett ez az elégedetlen sziszegés, kissé vissza kell nyúlnom a múltba.
Arra az időre, amikor a Burmához tartozó Nágaföldön nágává avattak, és Radzs Kumar Szingh-gel együtt részt vettem a nagy kígyólakomán, és a rituális kígyótáncban. Akkor tetoválták a vállamra a kígyó jelét is. A varázsló már előtte elmagyarázta, ha eszem Then húsából, belém költözik kígyóisten lelkének egy darabja, amely ettől kezdve ott él bennem láthatatlan őrző-kígyó formájában, és ha szükséges, tanácsokat ad. Persze ne úgy képzeljem a dolgot, hogy a lélek-kígyó egy csapásra minden problémámat megoldja, afféle súgógépként működik, nem, erről szó sincs, csupán ha nehéz probléma előtt állok, jobb, ha kicsit megpihenek, és a lelkemre hallgatok. Kígyószellemem, ha akar, tanácsot ad, amit megfogadhatok és el is utasíthatok - a döntés joga mindenképpen az enyém. De azért jó, ha odafigyelek rá. Azóta számtalanszor tapasztaltam kígyószellemem jelenlétét. Időről időre felmérülő problémáimat valóban nem oldotta meg, sziszegése azonban nemegyszer nyugalomra és gondolkodásra késztetett olyankor, amikor figyelmeztetése nélkül talán elhamarkodottan cselekedtem volna. Mivel a sziszegés ismét csak megfontolásra biztatott, nem léptem feljebb a második lépcsőfoknál. - Mit akarsz mutatni, Srí Ánand? - Kérlek, ülj vissza, Leslie száhib! - Olyan fontos ez? - Azt hiszem, igen. Sóhajtottam, és visszaballagtam a székhez. Beleültem, és várakozva néztem a kapitányra. Srí Ánand mosolygott, és kihúzott egy kis csomagocskát fehér mellénye zsebéből. Akármi is volt benne, nagy megbecsülésnek örvendhetett, hiszen tiszta selyembe csomagolta a hajóskapitány. Igaz, a selymen itt-ott gyanús foltok sötétlettek, de hát semmi sem tökéletes ezen a világon. Ha az lenne, nem semmisülne meg, és nem kezdődne egy új világperiódus, juga, amelynek a buddhája Sákjamuni helyett már Maitréja lesz. Srí Ánand óvatosan lehelyezte a csomagocskát a bennünket elválasztó asztalkára. - Látod ezt, Leslie száhib? - Látom - bólintottam. - Tudod, mi van benne? Őszintén szólva drágakőre vagy valami hasonlóra gondoltam. Talán néhány aranyrögre. Talán nekem akarja adni őket, csakhogy velük menjek. Pedig Srí Ánandnak tudnia kell, hogy ha egyszer azt mondtam, hogy nem, akkor nincs az az aranyrög, amelyért megváltoztatnám az elhatározásomat. - Nem tudom - mondtam. - De nem hiszem, hogy különösebben érdekelne. Nézd, Srí Ánand... Srí Ánand mosolygott, és kitekerte a selyemből a valamit. Közben olyan ügyesen mozgatta az ujjait, és takarta a tenyerével a selyem tartalmát, hogy bármenynyire is figyeltem, nem láttam, mi az. Srí Ánand némi jelentőségteljes várakozás után az asztalra tette az öklét és kinyitotta. Amikor rápillantottam a tenyerére, azt hittem, megindult vélem a hajó, és szédületes sebességgel száguldani kezd a Brahmaputrán felfelé. Az asztalkába kellett kapaszkodnom, ha nem akartam lepottyanni a székről.
Srí Ánand tenyerén egy akkora gyönyörű, csodálatos, elképzelhetetlenül szép és szemmel láthatóan kiválóan tartósított Goliathus goliathus, azaz góliátbogár ült, hogy majd hanyatt estem tőle. A bogár, mintha Srí Ánandot utánozva, rám mosolygott volna. - Jössz Nágaföldre, Leslie száhib? Lehajtottam a fejem. Éreztem, hogy elvesztem. 8. A látszat kedvéért azért még megpróbáltam egy kicsit tartani magam. - Hol szerezted? - kérdeztem rekedten. Srí Ánand elém tolta a bogarat. - Ajándékba kaptam. - Kitől? - Egy nágától. - Ő hol... szerezte? - Azt mondta, fogta. - És... mit mondott még? - Hogy ahol egy van, ott több is lehet. - Pontosan hol? - Pontosan ott, aliova mennénk. - Ismered a nágát? Srí Ánand bólintott. - Jól ismerem. - Gondolod, hogy... megmutatná nekem azt a helyet? - Már megbeszéltem vele. Csak... sietnünk kellene, Leslie száhib. - Mi... ért? Srí Ánand széttárta a karját. - A nága azt mesélte, hogy ebben az évben előjöttek a bogarak a rejtekhelyükről. Jó, ha egy emberöltő alatt egyszer előjönnek. Egyébként az őserdőben rejtőznek, olyan helyen, amelyet senki nem ismer, még a nágák sem. Még a varázslóik sem. Ott éldegélnek, és ha megfeszülsz sem bukkansz rájuk. A nágák szerint a nagy bogarak az erdei szellemek ékkövei, és időről időre láthatatlanná válnak. Hiába is keresed, nem bukkanhatsz rájuk. Bizonyos években azonban megszűnik a láthatatlanságuk: ilyenkor megpillanthatod, és meg is foghatod őket. Úgy látszik, ez az év is ilyen. Bár, ahogy ismerlek, te nem is annyira megfogni és megölni akarod őket, mint inkább megfigyelni és lefényképezni. - Valóban ezt szeretném - mondtam szinte alázatosan. - Nem is szabad megölnünk őket. A szellemek rossz néven vennék. Ezért az egyért is sokat kell majd imádkoznia a nágának. A rovar különben a tiéd, Leslie száhib. Fogadd el tőlem ajándékul, mindazokért a méltánytalanságokért, amelyeket elszenvedtél miattam. Például, hogy engedélyed nélkül használtam a neved. Nos, mit választasz, Leslie száhib? Kiszállsz a partra, vagy megtiszteled öreg bárkámat azzal, hogy velünk tartasz Nágaföldre? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy vihar dúlt a lelkemben. Nem fodrozta a felszínét még egy könnyű szelécske sem. Minek is, hiszen már akkor eldőlt minden, amikor a Goliathus goliathus kitinpáncélja felragyogott az asztalon.
Irány Nágaföld! 9. Mondanom sem kell, hogy Srí Ánanddal madarat lehetett volna fogatni. Természetesen megkísérelt uralkodni magán, de még így sem sikerült tökéletesen palástolnia az érzelmeit. Másképpen szólva, úgy vigyorgott rám, mint fűben felejtett piros gumilabda az izgalmában fenekét vakaró páviánra. - Vannak bizonyos feltételeim, Srí Ánand - mondtam neki, hogy azért valamit mégiscsak megőrizzek a méltóságomból. Srí Ánand nyelt egy nagyot, miközben megpróbálta letörölni a diadalmas mosolyt a képéről. - Sorold fel őket, Leslie száhib! Felemeltem a kezem, és felé mutattam a nagyujjamat. - Egy: nem vagyok idegenvezető! Srí Ánand csodálkozva csapta össze a tenyerét. - Idegenvezető? Hogy is lennél az, Leslie száhib? Egyáltalán, hogy gondoltál erre? Én leszek az idegenvezető! Elvégre nálam senki nem ismeri jobban a Brahmaputra állat- és növényvilágát. Ebben nem egyezett ugyan a véleményünk, de bölcsen hallgattam róla. - Kettő - emeltem fel a mutatóujjam. - Nem akarok más asztalához ülni. - Erre is gondoltam, Leslie száhib - vigyorgott a kapitány. - Külön asztalod lesz az ebédlőben. - Három: nem szeretném, ha az utasaid a nyakamon lógnának. Nem szeretném, ha szüntelenül beszédbe akarnának elegyedni velem. Végzem a magam dolgát, ők is végezzék a magukét. Nézegessék a partot, a vizet, egymást, mit tudom én. Rendben? - Oké, Leslie száhib. - Négy... Arra már nem került sor, hogy elmondhassam negyedik feltételemet is - őszintén szólva már nem is emlékszem rá, mi volt az - a hajó megrándult, és himbálódzni kezdett alattam. Srí Ánand villámsebesen mellénye zsebébe nyúlt, kihúzott egy füstölőpálcikát, meggyújtotta, és a kezembe nyomta. - Elindultunk, Leslie száhib! Felpattant, és feliramodott a lépcsőn a fedélzetre. Egyedül maradtam a füstölőpálcikával. 10. Sóhajtottam és megpróbáltam biztonságos helyet keresni neki. Akárhogy is nézegettem azonban, nem találtam. A kabin annyira ki volt tapétázva valami csillogó-villogó selyemanyaggal, hogy attól féltem, lángra kap a füstölő parazsától. Így aztán füstölővel a kezemben sétáltam fel a fedélzetre. A városka szélső házai éppen eltünedeztek mellettünk. Amíg a füstölőpálcika helyét kerestem; a Brahmaputra Gyöngye kihúzott a kikötőből. Szomorkásan bámultam a vízre. Gondolatban viszszarepültem a három évvel azelőtti induláshoz, amikor még a Rózsaszínű Párduc ringatódzott a talpam alatt. Srí Ánand akkori hajóját össze sem lehet hasonlítani a maival; az sokkal, de sokkal meghittebbnek és barát-
ságosabbnak látszott már kívülről is. Arról nem is beszélve, hogy azon csak ketten voltunk Srí Ánanddal. Észre sem vettem, hogy közben feltűnt mellettem a korlátnál valaki. Olyannyira megbabonázott a folyó, és a három évvel ezelőtti indulás emléke, hogy nem is figyeltem a környezetemre. Csak akkor vettem észre a közeledőt, amikor már alig néhány lépésnyire volt tőlem. Ha nem vagyok annyira felajzva a Goliathus goliathustól, talán még a szám is tátva maradt volna. A közeledő lángoló hajú, gyönyörű teremtés volt, hatalmas zöld szemekkel. Léptei puhák, mint a párduc léptei. Őszintén szólva, ez utóbbira csak a mozgásából következtettem, hiszen a dohogó dízelmotortól még egy elefánt lépteit sem hallottam volna meg. A vörös hajú hölgy megállt alig háromméternyire tőlem, és leplezetlen csodálkozással a füstölőre bámult. - Az ott... micsoda? - kérdezte olyan hangon, hogy már-már attól féltem, megolvad a hajó oldalára kent festék a gyönyörűségtől. Lágy volt a hangja, és édes, mint a pergetett méz. - Mire... gondol? - kérdeztem ostobán. - Arra az izére... ami a kezében füstölög. - Füstölő. - Azt én is látom, hogy nem furulya. - Úgy hívják, hogy füstölő. Füstölőpálcika. - Nem láttam az ujjától. Mi a fenéért füstöl, amikor úgyis elviszi a szél? - Az istenek így is megérzik. - Maga az isteneknek füstöl? - Nekik. - Hm. És miért? - Mert szeretik. - Furcsa ízlésük van. Én például allergiát kapok tőle. Még szerencse, hogy nem felém száll. - Úgyis be akartam dobni a vízbe - mondtam, és nagy ívben áthajítottam a korláton. - Megbocsát, aszszonyom... - Kisasszony. - Megbocsát, kisasszony... A kisasszony felém bökte a mutatóujját, és tett egy lépést előre. - Most látom csak, hogy maga az a fickó. Hogy is hívják? Mit volt mit tenni, elegánsan meghajoltam, és erőt véve magamon, rámosolyogtam. - A nevem Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence. 11. Nem esett tőle a Brahmaputrába, még csak a szeme sem rebbent meg a nevemtől. Csupán egy vékony, szemtelen ráncocska bukkant elő a homlokán. - Aha - mondta figyelmesen nézve rám. - Valóban, mintha valami ilyesmit említett volna Ric. Végül is, mit is tud maga? Megköszörültem a torkom a meghökkenéstől. - Milyen értelemben? A vörös hajú szépség háttal a korlátnak dőlt, és oldalra hajtotta a fejét, mintha csak centiméterről centi-
méterre haladva fel akarna térképezni. Persze lehet, hogy ezt is tette. - Olyan értelemben - mondta, elhúzva az utolsó szótagot - hogy Ric úgy hallotta a kapitánytól: maga nagyon szórakoztató fickó. Igaz ez? Kicsit szédültem, de azért nem annyira, hogy ne tudtam volna tiltakozni. - A kapitány csak tréfált. - Igazán? Eszerint maga nem szórakoztató? Hát ez pech. Pedig én kifejezetten a szórakozás kedvéért jöttem el erre az útra. Marhára ki vagyok borulva ugyanis. Nem látszik rajtam? - Én nem látom. - Jó a sminkem. Kicsit kilöttyent a lelkem, ez az igazság. - Tényleg nem venni észre magán. - Igyekszem őrizni a látszatot. Idegenek előtt legalábbis. De ha egyedül vagyok, néha úgy elfog a bőgés, hogy még a falak is beleremegnek. Volt már maga így? - Nem emlékszem rá. - Jó magának. Olyan őszintét sóhajtott mellé, hogy kezdtem megsajnálni. Úgy látszott, valóban bánata van. Én pedig nagyon meg tudom sajnálni a vörös hajú, hosszú lábú, karcsú, zöld szemű, rövid, kék sortba és virágos blúzba öltözött lányokat, ha nagy a bánatuk. És esetenként meg is vigasztalom őket. - Meg szabad kérdeznem, hogy miért löttyent ki a lelke? - Igazán érdekli? - hajolt hozzám. - Igazán. Legyintett egyet, és zsebkendőt húzott elő a nadrágocskája zsebéből. Megtörölgette az arcát, majd megnézegette a zsebkendőt. - Gondolhattam volna. Olvad a sminkem. Betonba döngölöm azt a gazembert, aki eladta nekem. Azt állította, hogy forróságbiztos olyannyira, hogy ezzel sminkelik magukat a pokolban az ördögök. És most tessék, nézze meg! Tapogassa meg a képem, ha nem undorodik tőle. - Miket beszél? - Mert én egyszerűen undorodom az olvadó sminktől. A francba veled! Újra nadrágocskája zsebébe nyúlt, majd nagy ívben belehajított valamit a Brahmaputrába. - Pá, pá, kicsikéim! Ússzatok, amíg egy cápa be nem kap benneteket. A gazdátoknak pedig kinyomom a szemét. Méghozzá Beverly Hillsen, hogy mindenki lássa. Óvatosan tettem egy lépést hátrafelé. Szerencsére nem szólított fel még egyszer, hogy simogassam meg a képét. - Mit dobott a vízbe? - kérdeztem, megnyalva a szám szélét. - A kencéimet - mondta. - Mostantól kezdve nincs smink. Vissza a természethez! Ric legalábbis ezt ígérte. Szóval, azt kérdezte, miért löttyent ki a lelkem? Megmondom én magának, miért titkoljam, nem igaz? Szóval, azért löttyent ki, mert nem jól csináltam, amit csináltam. Érti? - Nagyjából.
- Csináltam egy filmet, de nem olyan lettem benne, amilyennek szerettem volna. Mindenki azt furulyázta a fülembe, hogy ilyen jó, meg olyan jó, én viszont tudom, hogy sokkal jobb is lehetett volna, ha nincs ez az ütődött. - Hm. Az ki? - Ajvazjan. Hallott róla? - Valami örmény? - Rendező. Ő rendezte a Gyilkos halak a tőzegmocsárbant. Hogy tetszett? - Hát... - Jó, elismerem, nem volt az igazi. De ez már sokkal jobb lett volna, ha nem érti tökéletesen félre a forgatókönyvet. Barom instrukciókra csak barom munkát lehet végezni, nem igaz? - Ebben lehet valami. - Így aztán nem tetszettem magamnak. A többiek lelkendeztek ugyan, hogy ilyen cukor voltam, meg olyan cukor voltam, én viszont tudom, hogy még a tizede sem jött ki belőlem annak, ami kijöhetett volna. Egy normális rendezővel legalábbis. Hát... ezért voltam kilöttyenve. - Megértem - sóhajtottam. - De nemcsak ezért. Fizikailag is megviselt, ha érti, mire gondolok. Itt volt például az a jelenet Tim Pittel, hát az egyenesen az agyamra ment. Esküszöm, magának is az ágyára ment volna. - Meglehet. - Biztosan. Képzelje csak el, egy ágyjelenetet kellett leforgatnunk. Nem nagyon csípem a fickót: olyan, mintha mindig csipás lenne a szeme. Gyűlölöm a csipás szemű pasikat. Szóval, egy hosszú ágyjelenetet kellett leforgatnunk, ráadásul mohaágyon. Tudja, mi az? - Őszintén szólva... - Az őserdei fák ölén. Vagy a tövében, tökmindegy. Megcsinálták a mohaágyat, jó vastag mohából, de valamit elcsesztek rajta, mert telis-tele volt apró kis ágakkal. Ahogy ráfeküdtem, elkezdték szúrni a derekamat. Mintha szögeket vert volna bele valamelyik eszelős. Majd összecsináltam magam. Ordítottam, hogy másszon le rólam az a barom, mert ahogy rám mászott, még beljebb mentek az ágak a derekamba meg a fenekembe is, de Ajvazjan nem hagyta, inkább begerjedt, hogy vegye fel az operatőr, mert életemben nem vágtam még ilyen fájdalmasan érzéki arcot. Naná, hogy nem vágtam, mert még soha nem feküdtem mohaágyon, szúrós ágakkal a derekamban, egy nyolcvankilós pasas meg rajtam. Maga mit csinált volna az én helyemben? Ordítottam, rugdalóztam, az a barom meg azt hitte, attól van, hogy beindultam. Képzelje, még tovább is akart menni a marhája. Csakhogy volt annyi eszem, hogy amikor észrevettem, miben sántikál, felhúztam a térdem, és rúgtam egyet. Oda, ahova kellett. Maga még nem látott olyan kiguvadt szemeket. Mondtam neki, hogy csak lassan a testtel, fogja vissza a lovakat, mert ha még egyet rúgok, felvételét kérheti a bahreini szultán fiúkórusába. Na, szóval ettől is kilöttyentem. Hogy jön ahhoz ez a csirkefogó, hogy összetévesszen Nicole Kidmannel, magát meg Tom Cruisszal? Merthogy azok aztán élesben csinálták. Ezt is tudta? - Nem - mondtam. - Ezt sem tudtam.
- Pedig írtak róla a lapok. Na, de végül is nemcsak ezek miatt löttyentem ki. Először is, összesen mintegy tíz órát lógtam fejjel lefelé egy fáról. Mit szól hozzá? - Nem kis teljesítmény. - Alattam pedig egy hangyaboly volt, tele hangyával. Ha leesek a fáról - mondjuk elszakad a kötél, vagy a pajkos mókusok elrágják - zutty! - bele a bolyba. - Még elgondolni is rossz. Remélem, műhangyák voltak? A vörös hajú szépség megütődve nézett rám. - Buggyant maga?! Dehogy voltak azok műhangyák! Igaziak voltak, telis-tele van velük a nemzeti park. Már nem is emlékszem rá, melyikben forgattuk. - Nem volt pénzük műhangyára? - A francot nem volt! Ajvazjan azt akarta, hogy lássék a rémület az arcomon. Igazi rémületet akart a rohadék. Hát meg is kapta! Olyan rémületet még nem látott emberi arcon, mint amilyet az enyémen. Azok a kicseszett mókusok egyre ott ugráltak a kötélen, mintha valóban el akarnák rágni. Meregették a ronda kis fogaikat és vigyorogtak. Ajvazjan persze megnyugtatott, ha valóban elrágnák a kötelemet, és én valóban beleesnék a bolyba, azonnal kihúznak. Maga megnyugodott volna? Mert én nem. Tudja, mi lett volna belőlem, amíg kihúznak? Hamburger. Az. Szerencsére nem történt baj, a mókusok csak szarakodtak körülöttem, de nem kellett nekik a kötél. Na azóta, ha csak mókusra gondolok, hányingerem támad, pedig a forgatás előtt még kedveltem őket. - Nehéz forgatás lehetett. - Nekem mondja? De ez még mind semmi. Odakötöztek egy fához - ez speciel az indiánok műve volt bekentek mézzel, és várták, hogy jöjjön egy medve, grizzly vagy micsoda, és essen nekem. Volt két idomított medvénk: mint egy-egy ruhásszekrény. Életemben nem láttam még akkora dögöket. Volt néhány idomító is velük, csakhogy azok jobban féltek tőlük, mint én. Ezek után a fához kötözve el kellett viselnem, hogy az emeletes barmok odajöjjenek hozzám, és lenyalják rólam a mézet. Volt már maga tetőtől talpig, egyetlen bikiniben, mézzel bekenve? - Még nem volt szerencsém... - Úgy éreztem magam, mint egy szelet kenyér. A medvék megnéztek maguknak, brummogtak, és lenyalták a mézet. Az idomítók közben összecsinálták magukat a rémülettől, mert tudták a rohadékok, hogy a medvék nem vegetáriánusok. Én persze sikoltoztam: állítólag azóta sincs madár a környéken, pedig addig annyi volt belőlük, hogy szétszarták a turisták sátrait. Ajvazjan odavolt a gyönyörűségtől, hogy milyen élethű a jelenet. De ez még mind semmi ahhoz képest... - Volt még más is!? - Naná, hogy volt! Csak egyet mesélek el, mert ismét rám jön a sírógörcs. Azok a tetű indiánok a kínzócölöphöz kötözfek, és körüldobáltak baltával. A fene se ismerte őket, nekem egyforma volt valamennyi. Ajvazjan azzal etetett, hogy direkt a kedvemért szerződtette Amerika legbiztosabb kezű balta- és késdobálóit. Már odakötöttek a cölöphöz, és elkezdtek volna a fickók körüldobálni, amikor a segédopératőr jóindulatúan megsúgta, hogy baj van. Az artisták nem érkeztek
meg, nem sikerült lemondaniuk Las Vegas-i fellépésüket, így Ajvazjan nem tehetett mást, mint hogy a helyi favágók közül toborzott indiánnak valót. El tudja ezt képzelni? Nem artisták, hanem favágók, akik életükben nem csináltak még ilyet. Amikor megtudtam, elkezdtem sírni és könyörögni, hogy oldozzák ki a köteleimet, nem csinálom meg a jelenetet, de már késő volt. Jöttek az indiánok és dobáltak. Képzelje magát a helyembe. El akartam szakítani a köteleimet, de nem ment. Azok meg egyfolytában csinálták a mókát, amíg meg nem jöttek a déli katonák, és ki nem szabadítottak. Jézusom, még most is remeg a kezem... Hát ezektől löttyentem ki, méghozzá alaposan. Egyszeriben megsajnáltam szegény kis vörös hajút. Ahogy ott didergett mellettem rövid nadrágocskában, félig átlátszó blúzában, s a pokoli meleg ellenére is úgy látszott, hogy a hideg rázza, arra gondoltam, hogy ha ez az Ajvazjan feltűnne a közelemben, alighanem a képére másznék. Igencsak csúnyajátékotjátszottak ezzel a szegény lánnyal, még akkor is, ha színésznő, és az a dolga, hogy lerágassa a nézőkkel a körmüket. - Meg tudom érteni, Miss... - Holden. Gaby Holden. - Örvendek, kisasszony. - Hagyja már ezt a kisasszonyozást! Csak Gaby, oké? - Én pedig Leslie vagyok. - Rendben van, Leslie. - Szóval, meg tudom érteni, hogy ki akarja pihenni magát. Csakhogy nem vagyok biztos benne... Nágaföld megfelelő hely-e erre? - Miért ne lenne az? - Nágaföldön is megtörténhet minden rémség. És itt már a valóságban. - Azokat is valóságnak hittem. Úgy gondoltam, itt abba is hagyom. Úgyis megvan szegénynek a maga baja. - De azért valami kis szórakozás csak akad errefelé? Nem tudom, Ajvazjan miért éppen ide, Nágaföldre akart j önni. - Ő is itt van? - kérdeztem meglepődve. - De mennyire, hogy itt! Ő erőszakolta ki, hogy ide jöjjünk. Alighogy véget ért a forgatás, letett elém egy újságot, Srí Ánand kapitány hirdetésével. Azt mondta, mindig is a nágák közé vágyott - nosza! - most itt az alkalom. Nekem nem nagyon tetszett a dolog, de ő már annyira beleélte magát, hogy nem akartam elrontani az örömét. - De hiszen utálja! - Persze hogy utálom; sajnos ettől még neves rendező. Ha legközelebb is filmhez akarok jutni, jóban kell lennem vele. Á, nem úgy, ahogy sokan gondolják, Ajvazjan fakír, van egy bajuszos, görbe lábú, grúz nője, csak az érdekli. Hogy egyeseknek milyen ferde az ízlésük! A magáé nem? - Az enyém tökéletesen egyenes - biztosítottam. - Jó tudni. Na, képzelje, amikor ideértünk, azzal fogadtak bennünket, hogy hiába jöttünk, a kormány közben lezárta Nágaföldet, mert valami felkelők garázdálkodnak, vagy mifene. Már örültem, hogy megúsztam a dolgot, de Ajvazjan és Doherty addig suttogtak a kapi-
tánnyal, amíg Srí Ánand Varanasziba utazott, és megszerezte az engedélyeket. Azt mondta, ez az utolsó hajó, amelyet még felengednek a Brahmaputrán Nágaföldre. Aztán bezárják a kiskaput, és volt Nágaföld, nincs Nágaföld! Még ebben sincs szerencsém, látja? Itt meg már az első percben a frász jött rám. Bementem a kabinomba, és mit pillantottam meg az ágyam tetején? Mit gondol? - Csak nem egy patkányt? - csodálkoztam. Meghökkenve pislogott rám. - Honnan... tudja? - Kitaláltam. A Brahmaputra a patkányok folyója. - Ez annyit jelent, hogy... a maga kabinjában is volt patkány? - Az enyémben egyenesen három. - És... mit csinált? - Kizavartam őket. - Csak... úgy? - Nyugodtan megteheti. Ezek a híres brahmaputrai patkányok. Nem hallott még róluk? - Nem én! Mit kellett volna hallanom...? - A világ legártatlanabb lényei. Meg nem harapnák az embert a világ minden kincséért sem. - Én mégis félek tőlük. - Felesleges, ha mondom. Elmesélek magának egy rövidke történetet. Volt egy ismerősöm, egy nő... bizonyos... izé... Miss Carter, aki egyszer ugyancsak a Brahmaputrán utazott Nágaföldre. Amint kinyitotta a kajütje ajtaját, mit gondol, mit pillantott meg az ágyán? - Elefántot? - kérdezte gúnyosan Miss Holden. - Egy nagy... nagy patkányt. - Brrrr! Ha csak rágondolok, kiráz a hideg. - Miss izé... mit is mondtam...? - Carter. - Ez az! - csaptam a homlokomra. - Valahogy mindig elfelejtem a nevét. Szóval, meglátta a hatalmas patkányt az ágyán, és mintha a patkány... sírt volna. - Te jó Isten! - Mit gondol, mit csinált erre Miss Carter? - Agyonverte? - Egy síró patkányt? - A döglött patkány már nem tud sírni. - Kétségkívül ez is a vigasztalás egy módja, de Miss Carter nem ezt csinálta. Felemelte, és megcsókolta. - Jézusom! Én mindjárt elhányom magam. - Ne siesse el a dolgot. A patkány erre megrázkódott, és igazi maharadzsává változott. De ez még nem minden. A sarokban állt fából készült repülő lova, erre ültette fel Miss Cartert, és elrepült vele a birodalmába, a Himaláján túlra. Miss Carter azóta már maharáni... - Az mi? - A maharadzsa felesége. A fiatal maharadzsa azért élt patkány képében, mert egy gonosz varázsló elvarázsolta. Miss Carter feloldotta az átkot a csókjával. Miss Holden rám mosolygott. Mintha könnyek csillogtak volna a szemében. - Sok ilyen... történetet tud még? - suttogta meghatódva. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcom. - Egy egész zsákra valót.
- Elmondja majd... őket? Mint Seherezade az ő ezeregy meséjét? Beleborzongtam a meleg fuvallatokba, amelyek a part felől szálltak felénk, és körülfontak bennünket. - Csakhogy ő... éjszaka mesélt. - Meséljen maga is éjszaka. - Sajnos itt a fedélzeten elviszi a szél a hangot. - Ki mondta, hogy itt meséljen? A kabinom nem lesz AR jó? Legalább addig sem félek a patkányoktól. Egyébként imádom a meséket. Hát maga? - Én is. Megcsóválta a fejét, és a karomra tette a kezét. - Azt hiszem, Leslie, mi ketten nagyon meg fogjuk érteni egymást. - Gondolja? - Biztos vagyok benne. - Még egyszer megsimogatta az arcom, aztán búcsút intett. - Ki kell csomagolnom, mert használhatatlanná gyűrődik a holmim. Vacsoránál találkozunk. Viszlát! Eltűnt a fedélzeti lejáró irányában, én pedig a homlokomat törölgetve néztem utána. Valószínűleg nagy hibát követtem volna el, ha könynyelműen kiszálltam volna Srí Ánand hajójából. A kígyó a lelkemben sziszegett valamit, de ezúttal nem értettem a szavát. Talán a Miss Holdenből áradó kellemes illatok tompították el az érzékeimet. A hold felbukkant a pálmafák alatt, és azon nyomban a vízbe is vetette magát. Kényelmes tempóban úszni kezdett a Brahmaputra Gyöngye után. 12. Éppen indulni akartam, hogy lemenjek a kajütömbe, és magam is előkészületeket tegyek a vacsorára, de még mielőtt elindulhattam volna, sétáló léptek közeledtek felém. Többen is voltak - mint később kiderült, hárman. Mivel vacsoráig már nem akartam senkivel sem beszédbe el"égyedni, behúzódtam egy nagy halom nyugágy árnyékába. - Nem mondta a kapitány, hogy mikor lesz kaja? kérdezte egy mély, kellemes hang. - Kopog a szemem az éhségtől. - Csatlakozom - mondta egy másik, magasabb fekvésű orgánum. - Csak nyugi - nyugtatta őket a harmadik. - Ez egy kalandtúra, barátocskáim. Különben sem kell annyit zabálni. Neked már, Jean-Luc, úgyis kezdenek eltűnni a bordáid a husikában. - Te csak magaddal törődj, Bill. Én még így is kellettem Betsynek, te meg úgy sem. - De nagyra vagy vele! Mondj még egyet; akit lecsaptál a kezemről! - Linda. - Az nem igaz. Lindát nem te csaptad le, hanem Gregory! - Csak utánam. - Cseszd meg, Jean-Luc, mi a francért kell neked állandóan kötözködnöd? Nem elég, hogy éhes vagyok, még a te hülye dumádat is hallgatnom kell? - Mi lenne, ha befognátok a szátokat? - zsörtölődött
a harmadik. - Addig pofáztok, amíg fel nem hívjátok magatokra a figyelmet. - Ne parázz, Yves, a Brahmaputrán vagyunk, Indiában. Itt még újságot sem olvasnak. - Ezt meg honnan tudod? - Francia újságokat biztosan nem. - És ha az amerikaiakba is bekerült? - Mondd, mi a fenéért kell neked mindig a legroszszabbra gondolnod? - Mi lenne, ha elkapnának bennünket? - Ó, istenem, Jean-Luc, hát nem megmondtam, hogy erről hallani sem akarok! Akkor gondoltad volna meg magad! - De hát mégsem tölthetjük egész életünket itt az Isten háta mögött. - Megbeszéltük, hogy csak addig maradunk, amíg el nem ülnek a hullámok. - Gondolod, hogy elülnek valaha? - Persze hogy elülnek. A zsaruk felverik a habot, nemzetközi körözést adnak ki, meg minden, később aztán, ahogy múlnak az évek... - Jézusom! Évek a kőkorszaki emberek között? - Nincs más megoldás. Mondom, ahogy múlnak az évek, a körözések ott porosodnak a falon, lassan újabb körözéseket tesznek rájuk, aztán jön a szobafestés, és mint a koszos tapétát, letépkedik őket. - A világ valamennyi őrszobájának a faláról? - Én csak a jelképes folyamatot vázoltam, ha nem vetted volna észre. Egy jelképes őrszoba jelképes falára ragasztott jelképes körözésről beszéltem. Olyan nagy dolog ezt megérteni? - Mondd csak, Yves, hallottál már arról, hogy jó néhány évtizeddel ezelőtt feltalálták a számítógépet? - Hogy a fenébe jön ez ide? - Úgy, hogy már nem az őrszobák falára ragasztgatják a képedet, hanem számítógép őrzi. Egy gombnyomás, és ott vigyorogsz minden képernyőn. És semmiféle szobafestés nem mossa le róla. - Akkor most mi van? - Mi lenne? Felmegyünk a nágákhoz, és amint lehet, lelépünk ezektől a balfácánoktól. - Például mit fogunk enni az ősemberek között, Billy? - Azt, amit ők. - Ettől félek én is. - Ha ők megeszik, te is megeszed. - És ha nem bírom? Láttam a televízióban, hogy ezek a pasasok még a rovarokat is megzabálják. És a hernyókat. - Megzabálod te is. - Én már nem, az biztos. - Akkor éhen halsz. - Ebből elég volt, fiúk! Vége a hisztériának! Aki akarja, még meggondolhatja magát. Beugrik a vízbe, és kiúszik a partra. Jelentkezik a zsaruknál és bevonul a sittre. Oké? Rövid, de súlyos csend után valamelyikük mélyet sóhajtott. - Nincs mese, valóban el kell rejtőznünk. Ezt különben már ezerszer megbeszéltük. Ez az egyetlen esélyünk.
- Mit szóltok a kapitányhoz? - Azt hiszem, sem vele, sem utastársainkkal nem lesz gond. - Láttátok azt a kis vörös csajt? - Na ez az, amiről még beszélnünk kell - mondta az Yves-nek nevezett szigorú hangon. - Ezen az úton számunkra nem léteznek csajok, megértettétek? - Jó, jó, de ha ők kezdeményeznek? - Akkor sem. Elbeszélgettek velük, ha muszáj, de semmi több, világos? - Világos. - A kis vörös csajt meg kerüljétek. Az ilyenekkel nem jó barátkozni. - Miért? Mert vörös? - Azért, mert a vesédbe lát, te hülye! Nem figyelted a tekintetét? Mintha röntgenszeme lenne. Na de elég a süketelésből, remélem, rövidesen kezdődik a vacsora. És csak óvatosan a dumával. Gyerünk, kapjunk fel magunkra valamit! Lábak dobbantak, én pedig egyedül maradtam a fedélzeten. 13. A korlátnak dőltem és megvakargattam a fejem búbját. Egyáltalán nem tetszett, amit hallottam. Bár tisztában voltam vele, hogy egy ilyesfajta társasutazáson nemcsak tánc- és illemtanárok vesznek részt, arra azért mégsem számítottam, hogy néhány bűnöző is velünk akarja felfuvaroztatni magát Nágaföldre. Mert hogy bűnözők, ahhoz kétség sem férhet; méghozzá nem is a szelídebbik fajtából. Aki attól tart, hogy őrszobák falára ragasztják a képét, és azt éveken át nem is veszik le - legalábbis a legközelebbi festésig - az nem közönséges zsebtolvaj, de nem ám! Márpedig én még zsebtolvajokkal sem kirándulok szívesen, nemhogy nehezebb fiúkkal. A kérdés az, hogy mi a fenét csináljak? Szóljak Srí Ánandnak? És ha szóltam? Próbáljuk meg elkapni őket? Feltehetően fegyvereik vannak, akkor pedig nem lesz olyan egyszerű a dolog. Igaz, nálam is itt a 38-as Smith and Wesson, csakhogy ez még nem garancia az akció sikerére. Túl sokan vagyunk a hajón, magától értetődik, hogy ha gyanút fognának, védekezésképpen megpróbálnának túszokat szedni. Mi az ördögöt csináljak hát? Töprengés közben sikerült tökéletesen megfeledkeznem a külvilágról. Mintha áramütést éreztem volna, amikor valaki megveregette a vállam. Villámsebesen fordultam hátra. Készen rá, hogy a vállveregető képére másszak, ha gyanúsat észlelnék. Például, ha kivont konyhakést látnék a markában. Szerencsére csak Srí Ánand volt az. Majd hanyatt esett szegény, amikor ráemeltem a kezem. - Hé, hé, hé, Leslie száhib! - kapta maga elé a tenyerét. - Csak én vagyok az, barátod és tisztelőd, Srí Ánand kapitány! Megijesztettelek? - Nágaföldön nem szokás hátulról vállon veregetni valakit. - Bocsáss meg, Leslie száhib, valóban elővigyázatlan voltam. Mostantól kezdve lészokom ezekről a meggondolatlan mozdulatokról. Tudod, a tengerparti kocsmák...
- Tudom. Srí Ánand sóhajtott, és mellém könyökölt a korlátra. - Neheztelsz még rám, Leslie száhib? - Csak egy icipicit - mondtam az igazságnak megfelelően. - Hm. És miért? - Nem szeretem, ha becsapnak. Srí Ánand szomorúan lecsüggesztette a fejét. - Nagyon sajnálom, Leslie száhib. Csakhogy... ha nem így történik a dolog, neked most nincs Goliathus goliathusod, nem igaz? - Hát... igaz. - Egyszer azt mesélted, hogy az óriási bogárnak csupán a két szárnya van meg neked. Kaptad valakitől, de csak két vacak szárnyat. - Nem vacak szárnyak azok, hé! - Az egész bogárhoz képest mégiscsak vacakok. - Jól van - bólintottam. - Mit akarsz még? - Csak azt mondom, hogyha nincs ez a kirándulás, akkor neked most nincs egy hatalmas, gyönyörű, óriási bogarad, amelyért a bogárgyűjtők irigyelni fognak téged, a múzeumok pedig térden állnak, hogy ha csak egy kis időre is, de kölcsönkaphassák. Nem így van, száhib? - Így van. - Te pedig dölyfösen átnézel a fejük felett, és csak akkor adod oda nekik, ha úri kedved úgy tartja. Jól mondom? - Te magadból indulsz ki, Srí Ánand! - Az bizony meglehet, Leslie száhib, de akkor is nekem van igazam. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy talán megfigyelheted a nagy bogarak életét, lefényképezheted őket, írhatsz róluk azokban a tudományos újságokban, amelyeket úgysem olvas senki; szóval; meglesz az örömed. S te ahelyett, hogy ezért sírva mondanál köszönetet a te Srí Ánand barátodnak, szomorúan bámulod a vizet. Én a helyedben táncolnék az örömtől, és benyakalnék egy kis whiskyt. - Ez utóbbiról még lehet szó. - Van belőle tartalékom, ne félj. Srí Ánand sem tudta eloszlatni rossz érzéseimet, amelyek a kihallgatott beszélgetés során támadtak fel bennem. Úgy gondoltam, meg kell tudnom, kicsodák a fickók. - Megtennél nekem valamit, Srí Ánand? - Amit csak óhajtasz, Leslie száhib. Ami az enyém, a tiéd is. - Arra lennék csupán kíváncsi, kik utaznak rajtam és rajtad kívül a hajódon. - Éppen most akartam felsorolni őket, Leslie száhib - mondta örömtől csillogó szemekkel. - Nem akárkik a vendégeim, de nem ám! - Megköszörülte a torkát, miközben valamelyest csökkent a ragyogás a szemében. - Legalábbis többségükben - tette aztán hozzá halkan. - Például? - Jól van, menjünk sorjában. Bár úgy gondoltam, hogy majd a vacsoránál történik meg a kölcsönös bemutatás, téged előre tájékoztatlak. Vagyok ugye én, vagy te, és még a négytagú személyzet. Őket is felsoroljam?
- Felesleges. - Rendes emberek, Leslie száhib. Kezeskedem róluk. Itt van például Shardul. Tudod, mi volt a foglalkozása, mielőtt hajós lett volna? - Na mi? - Halottégető. Nyeltem egy nagyot. - Valóban? - Az volt, bizony. Csak éppen megunta az égetést. Nem bírta idegileg, ha érted, mire gondolok. - Azt hiszem, igen. A halottégetés megkoptatja az ember idegeit. Srí Ánand legyintett egyet. - Á, nem az volt a baja. Attól sokallt be, hogy sosem érezte úgy, hogy befejezett egy munkát, és végre megpihenhet. Mert mi is történt vele nap nap után? Elégette a halottakat, felsöpörte a máglyáról lepotyogott csontokat, összegyűlt hamut, és az egészet beleszórta a Gangeszba. Ismét felseperte a máglya helyét, és meg is nyugodhatott volna, de nem tudott megfeledkezni a holnapi napról. Mert mi történt másnap? Újabb halottak és újabb máglyák várták a parton. És ez így ment nap nap után. Azt mondja, soha nem érezte a jól végzett munka örömét. Így aztán, bár szent ember volt, nyugdíjba ment, és elszegődött hajósnak. Bárkit szívesen eléget, ha kell. Ez különben még jól is jöhet nekünk. - Srí Ánand! - Bocsáss meg, kissé belefeledkeztem a dologba. Mindenesetre furcsa, hogy éppen te nem akarsz hallani ezekről a dolgokról, aki köztudottan vonzod a bajt, és a halottak úgy potyognak körülötted, mint rohadt mangó a fáról. - Erről sem akarok hallani! - Jól van, akkor rátérek az utasokra. Hát... itt van mindjárt a filmes csapat. Összefutottál már velük? - Nem - ráztam meg a fejem. Fogalmam sem volt róla, miért tagadtam le a Miss Holdennel történt találkozást; mire kimondhattam volna, hogy igen, a szám már nemet mondott. - Jól van, akkor menjünk lépésről lépésre. Először is - összedörzsölte a tenyerét az elégedettségtől - van néhány hollywoodi sztár a a hajómon, Leslie száhib. Leesne az állad, ha megtudnád, kik. - Csak nem Stallonére vagy Arnie Schwarzeneggerre gondolsz? - Á, Leslie száhib, hol vannak azok már? Öreg kappanok. Aki itt van, az szép, fiatal, üde és nő! De még micsoda nő! Miss Holdennek hívják. - Nem hallottam még róla. - Jaj, Leslie száhib, hol a fenében hallhattál volna? Mikor voltál utoljára moziban? - Van vagy öt éve. - Látod, ez a baj. Akkor honnan ismernéd a felemelkedő, új nemzedéket? - Te viszont feltűnően jól ismered. - Hova gondolsz, Leslie száhib! Az én érdeklődésem kizárólag művészi indíttatású. Szóval, Miss Holden az új nemzedék legjelesebb képviselője. Ragyogó vörös haja van, zöld a szeme, mint a tenger; a lábai egyenesen... az istenek lábai.
- Például Visnué? - Veled nem lehet komolyan beszélni, Leslie száhib. Köztudott, hogy Visnu gyakran vadkanná változik. Ilyenkor nemcsak a fejéből lesz vadkanfej, hanem a lábaiból is vadkanlábak. - Jól van, ki utazik még a hajódon? - Miss Holden mellett egy másik gyönyörűség: Miss Monroe! - Ő is színésznő? - A színésznők orvosa. Hollywood legfelkapottabb doktora. Épp az ellentéte Miss Holdennek. Fekete hajú, fekete szemű, igazi latin szépség. Aztán itt van Mr. Doherty impresszárió és Mr. Ajvazjan, a rendező, továbbá... hát, szóval, itt van Miss Náná is. - Náná? - Így hívják. - Ó a harmadik szépség? Srí Ánand félrefordította a fejét. - Majd meglátod, száhib. Egyet azonban jó, ha az eszedbe vésel. Ő Mr. Ajvazjan kedvese, és... nem lenne jó, ha... esetleg valami félreértés folytán... - Úgy ismersz engem, Srí Ánand; mint aki szüntelenül a nők körül legyeskedik? Srí Ánand megvakargatta az orra hegyét. - Nézd, Leslie száhib, én nem akarlak megrágalmazni, azonkívül a legjobb barátom is vagy, de mégiscsak hall az ember egy s mást ugye, s bár természetesen nem mondhatok rólad semmi olyat, amit magam ne láttam és ne tapasztaltam volna, a kósza, szállongó hírek... - Ne ülj fel nekik! Gyerünk, tovább! - Itt van aztán három kedves, barátságos fiatalember, valami egyetemi futballcsapat tagjai. Kanadaiak, ha jól tudom. Kedves, megnyerő ifjak. Jó bizonyítványukért kapták szüleiktől az utat. Mr. Morgannek, Mr. Canigliának és Mr. Montpellier-nek hívják őket. Természetesen a szemem sem rebbent, mint ahogy Miss Holden nevének említésekor sem. - Aranyos és udvarias gyerekek. Mellettük velünk utazik még Mr. és Mrs. Noland. Bár jobban szeretik, ha Sirnek és Ladynek szólítják őket. Ők angolok. Közel hajolt hozzám, és a fülembe suttogta. - Tudod, Leslie száhib, nem igazán kedvelem, ha az angolok nosztalgiázni járnak Indiába, bár azóta már annyi év múlt el, hogy nem érint kellemetlenül a dolog. Sir Noland állítólag errefelé állomásozott a csapatával annak idején, majd pedig a függetlenség elnyerése után instruktorként dolgozott az új indiai hadsereg kötelékében a Brahmaputrán túl. Jó régen volt mindez, így aztán Sir Noland lehet már vagy hetvenöt éves. Ahhoz képest egészen jól tartja magát, akárcsak Lady Noland. Állítólag itteni szolgálataikért kapták a nemességet. Rendes emberek, megtiszteltetésnek veszem, hogy a hajómon utaznak. Jól teszem? - Jól. - Mrs. és Mr. Bullard éppen az ellentétük. Őket valahogy nem kedvelem, Leslie száhib. Amerikaiak, és lepcses a pofájuk. Így mondják? - Mire célzol? - Semmivel sincsenek megelégedve. Még a hajómmal sem. Képzeld, a pasas induláskor odajött hozzám,
és elkezdte mondani, hogy egyszer a Karibi-tengeren nyaralt valamilyen hajón, és hogy az enyém ahhoz képest mosóteknő, az is az elhasználtabb fajtából. - Hát... ez meglehetősen sértő szöveg, Srí Ánand. A kapitány megcsóválta a fejét. - Ha nem az egyik legdrágább kabinban laknának, ki is penderítettem volna őket. Csak hát... Mr. Bullard zsebében ott lapul egy vastag csekkfüzet, a keze ügyében pedig a golyóstolla. Ezek sajnos megakadályoznak benne, hogy kirúgjam őket. Na, aztán itt van még r! Mr. Lofton, Mr. Perry és Mr. Timberlake. rr. - Ők kicsodák? - Valami intézménytől vannak... cégük jubileuma alkalmából jutalomként kapták az utazást. - Nem emlékszel a cég nevére? - Nem említették, Leslie száhib. Én pedig nem kérdeztem. Nálam fő a diszkréció. Az is lehet, hogy a feleségük elől menekültek hozzám. Nem kérdezek, nem fáj később a fejem, nem igaz? - Bölcs ember vagy, Srí Ánand. Srí Ánand legnagyobb meglepetésemre megrázta a fejét. - Talán mégsem vagyok olyan bölcs, mint gondolod. - Éspedig? - Vissza kellett volna utasítanom őket, de nem tettem. Pedig... gondolnom kellett volna a többiekre is. Te mit gondolsz erről? - Miró1? - Hát, hogy... felvállaltam az utaztatásukat. Elvégre egyfelé megyünk. - Kiről beszélsz, az ég szerelmére? - Hát az ördöghívó7cről! - Kikről? - Most mondtam. - Ördöghívők? Mi van velük? - Itt vannak a hajómon. Elhallgattam, mert a feltoluló emlékek belém fojtották a szót. Az ördöghívők! Hiszen akkor, amikor utoljára Nágaföldönjártam, nem kívánt kapcsolatba kerültem az ördöghívők szektájával. - Azt mondod... ördöghívőket szállítasz Nágaföldre? -jött meg végül is a hangom. Srí Ánand védekezőn maga elé kapta a kezét. - Na hát, hogy szállítok, az enyhe túlzás, Leslie száhib. Mert ha azt mondom valakinek, hogy ezt meg azt szállítok ide meg oda, az azt feltételezi, hogy rendszeresen foglalkozom ezzel a tevékenységgel, és nagy mennyiségben... - Ne köntörfalazz, Srí Ánand! - Jól van - adta meg magát a kapitány. - Őt ördöghívőt viszek fel... oda. - Hova? - Hát a telephelyükre. Ahol te is jártál. - Azt hittem, elköltöztek Nágaföldről. Azok után, amit Ormondroydék műveltek velük... - Én is úgy gondoltam, Leslie száhib. Ők azonban másként gondolták. Újjászervezték a közösségüket, és újra ott élnek, ahol régebben. - És a nágák? - Azt hiszem, megértették, hogy nem kell félniük
tőlük. Főleg, hogy tisztázódtak a félreértések. Állítólag orvosaik is vannak, akik gyógyítják őket. Nézd, Leslie száhib, az emberek egy része ilyen vallást követ, a másik része meg olyat. - Egyéb utas? - Nincs, Leslie száhib. Csupán ennyien vagyunk. Most pedig, ha megbocsátasz, mennem kell. Fél óra múlva itt a vacsoraidő, kérlek, gyere le az étkezőbe... kis ismerkedési estet szervezek... néhány üveg pezsgővel satöbbi, ti, külföldiek, szeretitek az ilyesmit. Letalálsz magadtól is a kabinodba, vagy mutassam az utat? Megnyugtattam, hogy hazatalálok egyedül is, és egészen addig néztem utána, amíg el nem tűnt a lejáróban. Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy Srí Ánand aggódik valami miatt, azért beszélt ilyen sokat. Vajon mi háborgathatja a lelke nyugalmát? Arra gondoltam, ha legközelebb találkozom vele és ha alkalmam nyílik rá - megkérdezem tőle, mi a baja. Nem is sejtettem, milyen hamar eljön ez az idő. 14. Cirka öt percig maradtam még a korlátnál a vízen csillogó ezüsthidat és az immár a parton lustálkodó holdat nézve. Valahogy nem akaródzott lemennem a fedélzetről. Ahogy mondani szokás, rabul ejtette a lelkemet a trópusi éjszaka varázsa. Aki hajózott már trópusi éjszakán egy nagyobb folyón, tudja miről beszélek. Bár meglehetősen távol haladtunk a parttól, szinte akadálytalanul áradtak felénk az őserdő hangjai. Éjszakai madarak rikoltoztak, kabócák ciripeltek: néha olyan kiáltások szűrődtek felénk, amilyeneket első osztályú rémfilmekben a kísértetek produkálnak. Ami azt illeti, valóban kísértetek voltak a tettesek: az erdő kísértetei. Éjszakai majmok, "akik" éppen ezekben a percekben indítottak hajtóvadászatot a fakérgek alatt megbúvó rovarok és az ugyancsak vadászni induló rágcsálók után. A dzsungel élte a maga éjszakai életét, én pedig ezúttal is, mint már annyiszor, lenyűgözve álltam ezer csodája előtt. Úgy szorítottam a korlátot, hogy belefehéredett a kezem. Egészen addig szorongattam; amíg a dzsungel hangjai annyira megközelítettek, hogy egyetlen pillanat alatt ott találtam magam a hangzavar kellős közepén. Csak akkor döbbentem rá, hogy immár nem a dzsungel lármáját hallom, amikor nagyon határozott, emberi kiáltások harsantak mögöttem. - Ott van, vigyázz! - Kapd el! - Nem tudod, micsoda? - Két lába van, az biztos. - Hol a pokolban rejtőzhetett? - Talán az egyik mentőcsónakban! A hangok nemcsak különböző mélységűek voltak, hanem különböző nyelvűek is. Az üldözőket ez azonban érezhetően egyáltalán nem zavarta: úgy tűnt, egyformán jól ismerik az angol, a hindi és a bengáli nyelvet. - Elkaptad? Kapd el! - Áááááá! A rohadék! - Mi történt, Shardul? - Megharapta a kezem! De agyonütöm a nyomorultat! Agyon én!
Futó lábak dobogása hangzott, aztán elcsendesedett a környék. Nem gondolhattam másra, mint hogy Miss Holden patkányát kergetik. Évtizedes tapasztalatomnál fogva nemigen aggódtam a rágcsáló életéért. A patkány, ha akar, képes úgy elrejtőzni, hogy ezer matróz sem akadt a nyomára, ha pedig valamilyen fatális véletlennél fogva mégiscsak el kell hagynia a hajót, egyszerűen a vízbe veti magát, kiúszik a partra, és megvárjá, amíg a hajó visszafelé jön. A közbeeső időben pedig új családot alapít magának, ezzel is gyarapítva a patkányok kiirthatatlan, feltehetően az emberi fajt is túlélő nemzedékeit. Éppen meg akartam fordulni, hogy elszakítva tekintetem a holdfényben fürdő dzsungel fenséges látványától, eleget tegyek Srí Ánand invitálásának, amikor ismét léptek hangzottak fel mögöttem. Ezúttal csak egyetlen valaki közeledett, majd amint megpillantott, megtorpant. Visszafordultam, és szemügyre vettem. Először azt hittem, egy rég halott maharadzsa lépett elém a majd száz évvel ezelőtt forgatott Hindu síremlék című legendás filmből, majd meg, hogy a Bagdadi tolvaj dzsinnje bukkant fel az orrom előtt. A férfi a legutolsó - század eleji - maharadzsadivat szerint volt öltözve: csillogó-villogó selyemkaftánba, buggyos selyemnadrágba, fejét turbán ékesítette. A turbánja elején szikrázó öklömnyi rubin megszégyenítette a fejünk felett kukucskáló csillagokat is. Csupán az i nem illett a harmóniához, hogy a mesemaharadzsa felemelte a kezét, szájába vette néhány ujját, és közben sziszegett, mint egy unatkozó kígyó. Őszintén szólva, meghökkentem egy kicsit. Elvégre a titokzatos trópusok még titokzatosabb vizein hajózunk; előfordulhat, hogy egy évtizedekkel ezelőtt meghalt maharadzsa épp ezen a holdfényes éjszakán kelt ki a sírjából, hogy megszemlélje elhagyott földi birodalmát. Ez ellen, úgy egyébként, nem lett volna semmi kifogásom - bár az a véleményem, hogy aki egyszer már átment abba a másik világba, az maradjon is ott - arról azonban fogalmam sem lehetett, hogy a maharadzsa milyen szándékkal érkezett. Hátha valamilyen régi sérelmét akarja megtorolni, s azon torolja majd meg, aki elsőként eléje bukkan. Mielőtt megszólalhattam volna, a kísértetmaharadzsa rázott egy erőteljeset az ujjain, aztán rám nézett. Mintha ismerős lett volna a nézése. - Nem láttál valakit erre, Leslie száhib? Mielőtt feltehettem volna magamnak a kérdést, hogy vajon honnan a fenéből ismerhet a kísértetmaharadzsa, már a hangja is ismerősnek tűnt. - Mit bámulsz, mintha kísértetet látnál? Azt kérdeztem, nem láttál-e erre valakit? - Te vagy az, Srí Ánand? - Miért, mit gondoltál? Lenyeltem magamban a választ. Srí Ánand végignézett magán, és elégedetten felmordult. - Jó a szerelésem, mi? Lassan körbeforgott előttem, hogy minden oldalról megcsodálhassam az öltözékét. - Impozáns - mondtam röviden.
Srí Ánand felsóhajtott. - Ötezer rúpiámba került. Csak az üveg volt háromszáz. - Milyen üveg? - Itt a turbánomon. - Azt hittem, rubin. Srí Ánand megcsóválta a fejét. - Meg vagy te húzatva, Leslie száhib? Tudod, menynyibe kerülne egy ekkora rubin? Annyi pénze talán még a királynőnek sincs. - Hm. És miért volt szükséged erre... az impozáns ruhára? - Miért, miért? Hát az utasaim miatt. Az kell, hogy érezzék a luxust; hogy ha hazatérnek, elmondhassák mindenkinek: Srí Ánand igazi indiai úriember, érdemes vele utazni. Mondd, Leslie száhib, tisztában vagy te azzal, hogy mit jelent az a szó, hogy reklám? Mielőtt válaszolhattam volna, ismét megfújdogálta az ujjait. - Megharapott! Visnura, ez megharapott! Még jó, hogy nem harapta le az ujjam. De Shardul majd ad neki, ha elkapja. Nem hiába volt hullaégető! - Ekkora cécó egy patkány miatt? Srí Ánand rám meredt. - Ki beszél itt patkányról? Na, figyelj ide, Leslie száhib... Nem tudta befejezni, mert ismét felhangzott a lábdobogás. Ingerült kiáltások kísérték, amint a dobogás felénk közeledett. - Kapd el már, ne légy olyan ügyetlen! - Kapd el te! - Én már elkaptam egyszer, és ha nem vagy olyan balfácán... ! - Vigyázz, feléd tart! Srí Ánand, feledve a maharadzsaszereléshez tartozó megfontolt magatartást, felrántotta selyemkaftánja szélét, és nagyot ordított. - Erre hajtsátok a pokolfajzatot! Erre, erre! Egyetlen töredékmásodperc alatt tűnt el a szemem elől. Ellöktem magam a korláttól, hogy lesétáljak a kabinomba. 15. Csakhogy ember tervez, Srí Ánand meg végez: alighogy megmozdultam, a maharadzsa-kapitány újra ott termett az orrom előtt. Mintha elégedett mosoly villogott volna a képén. Nyalt néhányat az ujjain, aztán fájdalmasan felém nyögött. - Megint megharapott. De nem baj. Leverem rajta, vagy a vízbe lököm. Vagy odaadom a nágáknak, hogy lőjenek a fenekébe néhány nyílvesszőt. - Morgolódott még egy kicsit, aztán kíváncsian nézett rám. - Kérdeznék valamit, Leslie száhib. - Csak rajta - biztattam. - Különben nem foglalkozom patkányokkal, kizárólag a rovarok érdekelnek. Miről van szó? - Van neked titkárod? - Tessék?! - Azt kérdeztem, van-e titkárod. - Titkárom? Odahaza az egyetemen van egy titkár-
ság, Miss Ruth bizonyos dolgokat el szokott intézni nekem, de kifejezett titkárom... - Úgy értem, hogy itt, Indiában. Úgy gondoltam, hogy talán fertőzött lehetett a patkány, amely megharapta. - Nincs - mondtam. - Van orvos a hajón? - Miss Monroe. De miért kell neked orvos? Ha akarod, szólok neki, előbb azonban arra felelj, hogy van-e titkárod itt a hajón. - Nincs - mondtam nyájasan. A bolondokkal ugyanis nyájasan kell beszélni, különben begurulnak. Nincs titkárom a hajón, Srí Ánand. Sőt sehol sincs. Én egy titkár nélküli kutató vagyok. - Biztos, hogy nincs? - Biztos. Srí Ánand vérfagyasztóan vigyorgott. - Dobjátok a vízbe! A kiáltása nyomán feltörő sivalkodás nem annyira patkányra, mint inkább gyerekre emlékeztetett. Ugrottam egyet előre, és én is ordítottam egy sakálnyit. - Állj ! Ugrottam még néhányat, közben beleakadt a lábam egy kötélcsomóba; négykézlábra álltam, kiegyenesedtem; szóval egész jó kis móka volt, amíg végre megtaláltam, amit kerestem. Közvetlenül a korlátnál három félmeztelen, barna bőrű, turbános férfiú állt, közöttük egy apróbb valaki vergődött, lábát a korlátnak feszítette, és üvöltött, ahogy a száján kifért. - Segííttség! Segííttség. Igenis a... titkára vagyok! Engedjetek eeeeel! Segííttség! - Állj ! - ordítottam még egyet. A három félmeztelen előbb rám, majd a mögöttem felbukkanó Srí Ánandra pislogott. Srí Ánand lemondóan legyintett. - Engedjétek el. Te, Shardul, fogd a karját! A nyugdíjas hullaégető - különben óriás termetű fickó - bólintott, és lelkesen tovább szorongatta a közöttük vergődő kis pasast. Srí Ánand csípőre tette a kezét. - Ismered, Leslie száhib? Alaposan megnéztem magamnak a furcsa élőlényt. Rá kellett döbbennem, hogy még sosem láttam hozzá hasonlót. Sárga volt a teste, mint a sáfrány, két barna szeme is sárga máz alól csillogott felém. - Nem én - mondtam óvatosan közelebb lépve hozzá. - Ki a fene ez? Legnagyobb meglepetésemre, a sárga csodalény felém nyújtotta két végtagját. - Jaaaaj, Leslie száhib, segíts! Közel hajoltam hozzá, és igyekeztem a szemébe nézni. - Ki az ördög vagy te? - Mulkradzs. Nem mondott semmit a neve, ezért ismét megráztam a fejem. - Nem ismerem. A kis fickó továbbra is felém nyújtózkodott. -Nem emlékszel...? Én voltam az, aki a parton mangólevet adott neked! - Amiben légy volt?
A sárga élőlény felújongott. - Látod, hogy emlékszel?! Az, az, száhib, amelyikben a légy volt. Pedig igyekeztem kiszedni őket. Nem is értem, hogy maradhatott benne az az egy! - Mivel szedted ki őket? - kérdeztem, mintha ez lett volna a legfontosabb ezen az éjszakán. A sárga élőlény az orrom alá dugott valamit, ami egy vékonyka ceruzának tűnt. - Az ujjammal, bábudzsi, ezzel! Megcsóváltam a fejem, és komoran néztem rá. - Hogy kerülsz te ide? A sárga lény elvigyorodott. Az istenek mentsenek meg bárkit is az ilyen mosolytól. Gyengébb idegzetűek idegrohamot, a gyengébb szívűek pedig akár infarktust is kaphattak volna tőle. - Utánad jöttem, bábudzsi. - Utánam? Mi a fenéért? - Hiszen... a titkároddá fogadtál! - Én? A titkárommá? Mi az ördögről beszélsz? A sárga emberke ujjait mozgatva szapora magyarázkodásba fogott. - Vittem neked innivalót, igaz? - Igaz. - Még a legyeket is kipiszkáltam belőle. - Egy kivételével. - Éles az eszed, bábudzsi, hogy még erre is emlékszel. - A poharamban fürdő legyekre sokáig emlékezni szoktam. - Aztán pénzt adtál nekem. - Baksist. - Sokkal többet, mint járt volna. - Add vissza, ha nem kell. - Nem arról van szó, bábudzsi. Annyival adtál többet, amennyit csak úgy nem fogadhatok el. Valamit csak kell érte nyújtanom! - Akkor köszönd meg, és tűnj el! - Nem úgy van az, bábudzsi. Ahhoz túl sok, hogy csak egy köszönettel el lehetne intézni. - Akkor mégiscsak jobb, ha visszaadod. - Nem tehetem, bábudzsi. Sértené a szokásokat. Azt a pénzt meg kell szolgálnom. Amikor feljöttél a hajóra, azon töprengtem, hogy mi lehetnék melletted. Lehetnék fehérneműmosó, de ahhoz nem értek, így nem lehetek; lehetnék zenész, esetleg.szitározhatnék neked, vagy a kígyóbűvölőd is lehetnék, de félek a kígyóktól. Így aztán arra gondoltam, hogy a titkárod leszek. - Miért, ahhoz értesz? - Ahhoz sem, de majd beletanulok. Meg kell szolgálnom a pénzed, bábudzsi. - Márpedig nekem nem kell titkár, és a hajón sem maradhatsz. Különben mitől vagy ilyen sárga? - Egy sáfrányoszsákban bújtam el, bábudzsi. Csakhogy tüsszögnöm kellett tőle, és éhes is vagyok. Éppen akkor tüsszögtem, és a gyomrom is korgott mellé, amikor ez a hústorony itt elment mellettem. Kiugrottam a zsákból, és uzsgyi! Erről jut eszembe, bábudzsi, hogy esetleg a saját, magán-hullaégetőd is lehetnék. Ha a nágák elkapnak és levágják a fejed, elviszem a maradékot a Gangeszhez, elégetem, és beleszórom. Jó lesz így, bábudzsi?
Bár megtisztelő volt az ajánlata, úgy gondoltam, nem fogadhatom el. Félrehúztam Srí Ánandot és tanácstalan képpel néztem rá. - Mit csináljunk vele, Srí Ánand? - Dobjuk a vízbe - mondta nemes egyszerűséggel a maharadzsa-kapitány. - És ha belefullad? - Ez? Úszóiskolát tarthatna a halaknak. - És a krokodilok? - Erre még nincsenek. - És az óriáskígyók? Srí Ánand megcsóválta a fejét. - Mielőtt felsorolnád az egész madraszi állatkertet, Leslie száhib, közlöm veled, hogy a folyó eme szakaszán semmi veszélyes nincs. Legfeljebb, ha iszol belőle. Különben még jót is teszünk vele, ha vízbe hajítjuk, legalább lejön róla a sáfrány. - Mi lesz akkor, ha kiúszik a vízből? - Mi lenne? Kint lesz a parton. - Mit fog enni? - Amit talál. - És ha... tigrissel találkozik? Srí Ánand megvonta a vállát. - Nézd, Leslie száhib, naponta olvasom az újságokban, hogy a természetvédők támadják a kormányt, amiért a túlzott erdőirtás következtében nincs elég zsákmányuk a ragadozóknak. Legalább segítünk rajtuk egy kicsit. - Nem! - mondtam nagyon határozottan. - Ezt nem engedem. Elvégre a... titkárom! Srí Ánand elvigyorodott. - Tényleg? - Tényleg. - Eresszétek el! Shardul, a nyugalmazott halottégető elengedte Mulkradzsot. A kisfiú tántorogva állt a talpán - már elszokott tőle, hogy senki sem fogja a karját - és kitörölt a szeméből néhány deka sáfrányt. Srí Ánand közben kérdőn nézett rám. - Fizetem az útját - mondtam sóhajtva. - Ha találkoznánk útközben egy visszafelé tartó bárkával, felteszem rá. A feje búbjáig sáfrányba burkolódzott Mulkradzs boldogan odaugrott hozzám. - Mi lesz az első dolgom, bábudzsi? - Az, hogy megmosakszol. - Jó lesz reggel, bábudzsi? Ilyenkor már hűvös a levegő, megfázom, meghalok... - Shardul majd eléget - mondtam, homlokomat törölgetve a pokoli hőségben. - És segít megmosakodni is. Igaz, Shardul? A nyugdíjas hullaégető bólintott. - Örömmel, Leslie száhib. Amikor végre eltűntek a szemem elől, Srí Ánandhoz fordultam. - Tényleg vízbe dobattad volna? Srí Ánand legyintett. - Fenét. De így legalább rossz híremet kelti. Még csak az hiányozna, hogy minden utamon potyautasok után kelljen kutakodnom. Ha elterjed a híre, hogy könyörtelen vadember vagyok, nem próbálkoznak. De-
hogy dobattam volna vízbe, Leslie száhib, hiszen nekem is vannak kisgyerekeim. - Hány? - tettem fel az udvarias kérdést. Srí Ánand felemelte a kezét, és számolni kezdte az ujj ait. - Lássuk csak... Van három Bansuritól Varanasziban, Kalkuttában kettő Pankadzsától, Bombayben kettő Mandakrantától, Nágaföldön... - Elég! - emeltem fel a kezem. - Nem akarok... Valahol a fejünk felett megszólalt egy csilingelő csengőhang. - A vacsora! - emelte fel figyelmeztetően az ujját Srí Ánand. - A szakács rázza a csengőt, kész a vacsora. - Összedörzsölte a tenyerét, és elégedetten nézett rám. - Életem nagy napja ez, Leslie száhib. Tudod, hogy ez a Brahmaputra Gyöngyének az első nágaföldi útja? Nem tudtam, de mielőtt még jókívánságaimmal áraszthattam volna el, megfordult és elügetett. A holdfény ragyogva fonta körül a hajót. A fák azonban komoran bámultak rám. Mintha tudták volna, mi következik. 16. A vacsorára a Brahmaputra Gyöngyének társalgókabinjában került sor. Kissé szűkösen voltunk, az igaz, de Srí Ánand kitett magáért. Az összetartozó társaságokat egy asztalhoz ültette - az ülésrendet az ajtófélfára függesztette ki, ezenkívül az asztalokra helyezett névtáblácskákról is tájékozódhatott az, aki az ajtófélfa szemlélését elmulasztotta volna. Amikor beléptem az ajtón, már majdnem minden hely gazdára talált. Jómagam egy kétszemélyes asztal felé igyekeztem, amelynek a számát az ülésrendről olvastam le. Mivel Srí Anáhd egyelőre nem volt sehol, lopva szemügyre vettem az utastársaimat. Közvetlenül mellettem, egy ugyancsak kétszemélyes asztalnál, élemedett korú hölgy és úr ült, rezzenéstelen arccal, semmibe vesző tekintettel. Úgy ültek merev derékkal, mintha nyársat nyeltek volna. Az öregúrról lesírt, hogy hajdani katonaember, és hogy esze ágában sincs leereszkedni a többiekhez. Felesége pergamenbőrű, kissé múmiaszerű dáma, úgy. szorította magához gyöngyökkel kivarrt, apró retiküljét, mintha attól tartott volna, hogy a mellettük ülő, malacképű pár az első adandó alkalommal lenyúlja. Még emlékeztem arra, mit mesélt Srí Ánand, kikkel utazom együtt, így nem volt nehéz azonosítanom őket. Ők lehettek a Noland házaspár, amely nosztalgiázni jött hajdani működése színterére. Akárhogy is nézegettem az arcukat, nem láttam rajta örömet. Bizony, mindannyiunkkal előfordul, hogy ha nagyon vágyunk vissza valahova, és végre sikerül a tervünk, csalódással vesszük tudomásul, hogy az emlékeinkben élő világ közben a semmibe veszett. Talán így érezhettek ők is, ha egyáltalán láttak valamit a hajó mellett elsuhanó tájból. Keskeny, időmarta vörös szemük mintha arról árulkodott volna, hogy ők már inkább befelé figyelnek, mint kifelé. Nem úgy a mellettük ülő malacképű pár. Ha Srí Ánand nem mondja, hogy házastársak, testvéreknek
néztem volna őket. Mindketten kövérkések voltak, mindketten turcsi orrúak, szemüvegesek, sértődött képűek. Ahogy Mrs. Bullard megemelte a szalvétáját és megszagolgatta, az maga volt a becsületsértés. Ha Srí Ánand látta volna, bizonyára szívéhéz kapott volna felháborodásában. A férfi - Mr. Bullard - kockás mellényt viselt, piros, széles nyakkendővel. Arra gondoltam, hogyha a hajdani katonátisztre erőltetnék Mr. Bullard mellényét, az őszes, keskeny bajuszú úr szívrohamot kapna szégyenében. Mr. Bullardot azonban láthatóan nem zavarta, mint ahogy Mrs. Bullardot sem az a szivárvány minden színében pompázó selyemruha, amelyben éppen úgy nézett ki, mintha ráborult volna egy festékesvödör. Kissé talán óvatlanul nézegettem őket, mert az aszszony hirtelen elkapta a tekintetemet. Az ő nézése inkább kíváncsi volt, mint lebecsülő. Mintha megpróbált volna a helyemre tenni: hát te ki vagy, szépfiú, és mi a fenéért bámulsz a képembe? Elszakítottam róla a pillantásomat, és azt a három fiatalembert vettem szemügyre, akiknek a hangját valószínűleg felismertem volna, ha hallom. Ők azonban a többiekhez hasonlóan - némán ültek, és csak néhanéha súgtak oda egymásnak valamit. Nem mondhatnám, hogy csoda kellemes és meghitt lett volna a hangulat, ezért folytattam a néma szemlélődést. A három fiatalember között volt egy magas vékony arcú, hajlott hátú - volt egy alacsony - kissé már hízásnak indult, nadrágtartós - és egy ferde vállú, rosszképű fickó. Róla aztán el tudtam képzelni, hogy habozás nélkül kinyírja azt, aki a tyúkszemére lépett. Ahogy a kését tartotta a kezében, és elmerülten játszadozott vele, csak megerősítette feltételezésemet. Közvetlenül mögöttük másik három férfi ült, ugyancsak gondolataikba merülve. Egyikük szikár, egyenes tartású - mintha Mr. Noland fiatalkori hasonmása lett volna. Az ő orra alatt is vékony bajuszka húzódott; korának megfelelően még barna, nem úgy, mint a hajdani hadfié. Mellette valószínűtlenül kék szemű, félrefésült hajú, szőke fickó terpeszkedett, elmerülten nézegetve nagát a tányérjában. A kerek képű, fekete zakót viselő, ugyancsak sovány, nyakkendős pasas mintha imádkozott volna. Összekulcsolta a kezét az ölében; és a kabin falán lógó képre szegezte a tekintetét. Én is odanéztem, aztán azonnal el is fordítottam a fejem. Srí Ánand bizonyára a nyugdíjas halottégetővel vásároltatta a képet a varanaszi piacon. Förtelmes mázolmány volt; alighanem a Mahábhárata valamely részletét ábrázolta. A majomkirályt még csak-csak felismertem rajta, a többi alak azonban úgy összemosódott, mintha földrengés rázta volna össze őket. Egészen addig tartott a furcsa csend, amíg ki nem nyílott az ajtó, és be nem sétáltak rajta a színészek. Pedig ők sem kiabáltak, nem lökdösődtek, nem feltűnősködtek: mégis azonnal megváltozott a légkör, ahogy elfoglalták közöttünk a helyüket. Halk beszélgetésük szinte kegyeletsértőnek tűnt. Mint amikor egy penészesen néma templomban valaki hangosan elneveti magát. Miután némi bizonytalankodás után helyet foglaltak, Miss Holden azonnal észrevett. Rám mosolygott,
és fekete kesztyűs kezével felém intett. Legalább öt férfi szempár meredt azonnal irigykedve rám. Kihúztam magam, és titokzatos képet vágtarn. Hadd egye a fene őket! A Miss Holden mellett ülő, nála valamicskével idősebb, de még mindig fiatal hölgy is megér néhány szót. Fekete haja kékes árnyalatot kapott a mennyezeti villanykörték sugaraiban; ezt a csillogást csak mélybarna szemének villogása szárnyalta túl. Ajka égőpiros volt, mintha elfelejtette volna letörölni róla a nemrég ivott málnaszörp maradványait. Vagy a vámpír a vért... Ahogy Miss Holden felém intett, telibetalált a fekete szépség tekintete. Mintha valami azt súgta volna a lelkem mélyén, hogy figyeljek oda, mert lesz még dolgom a közeljövőben ezekkel a szemekkel. Mr. Doherty, a pruducer, tenyeres-talpas, vastag fickó volt, olyan széles vállakkal, hogy mindkét hölgyet nyugodtan rájuk ültethette volna. Nem lepődtem volna meg, ha egyszer azt hallom, hogy ifjúsága idején gerendacipelő, díszletépítő munkásból emelkedett a pénzeszsákok közé. Nem úgy a mellette fészkelődő, sötét képű, hajlott orrú pasas, aki nem lehetett más, mint Mr. Ajvazjan. Le sem tagadhatta volna örmény származását. Arcán ott látszott a Kaukázus minden hegyével, völgyével és legelőjével együtt. Talán még a vándorló birkanyájak árnyéka is ott sötétedett a képén. Vékony volt, ferde hátú, mintha egy láthatatlan felvevőgép nyomná a vállát. Hosszú, horgas orra ragadozómadár csőreként ugrott ki a képéből. Az igazi egyéniség azonban Miss Náná volt közöttük. Olyannyira az, hogy aki egyszer rátapasztotta a tekintetét, csak nehezen volt képes letépni róla. Miss Náná úgy vonzotta magára a pillantásokat, mint a cukor a legyeket. Ahogy megpillantottam, máris a rabja lettem. Miss Náná Zakariadzén volt is látnivaló éppen elég. Mint amikor kinéz valaki a repülőgépe ablakán, és ott látja maga alatt úszni fél Európát. Csak úgy kapkodja a fejét, mit is vegyen szemügyre belőle. Miss Nánával kísértetiesen ugyanez volt a helyzet. Hirtelenjében nem is tudtam, hova nézzek; így csak ízlelgettem cseppenként, mint ahogy a nehéz borokat szokás. Ami azt illeti, Miss Náná is nehéz volt, méghozzá nem is akármennyire. Kis túlzással akár szumobirkózónak is elmehetett volna. Nem szokásom hölgyek súlyát latolgatni, de ez esetben akaratlanul is megtettem. Valahol száz és százhúsz kiló között állapodott meg az elképzelt mérleg mutatója. De ez még nem volt minden. Miss Náná súlyának vonzerejét talán csak horgas orra alatt feketedő bajuszkája múlta felül. Bajuszkát mondok, mert neveltetésemnél fogva finom lelkű ember vagyok. Ha bárdolatlanabbul fogalmaznék, azt is mondhatnám, hogy Miss Náná Zakariadze bajusza egy huszár őrmester szívét is megdobogtatta volna. És egyszersmind szégyenpírt is csalt volna a képére, hogy ő ezt a sűrűséget, feketeséget és kívánatos formát soha nem fogja elérni - még akkor sem, ha kétségbeesésében cipőpasztával keni is a sajátját.
Mindezeken kívül Miss Náná végtagjainak átmérője is elismerő sóhajtásra késztetett. Kezének könnyed mozdulataival alighanem valamennyiünket sorban kihajigálhatott volna a kabinból, egyenesen bele a Brahmaputrába. Szerencsére Miss Nánának esze ágában sem volt csúffá tenni bennünket. Kissé szégyenlősen ücsörgött Mr. Ajvazjan mellett, majd mintha erősítésre vagy lelki vigaszra lett volna szüksége, tenyerébe vette a filmrendező kezét. Mondanom sem kell, hogy az könyékig eltűnt Miss Náná tenyerében. Két asztal maradt még üresen: egy nagy, kerek, talán öt- vagy hatszemélyes, és egy kicsi, a sarokba tolva. A nagy asztalon nem láttam semmi különöset, az azonban feltűnt, hogy a kicsi, finoman faragott asztalka mellett álló székekre művészien hímzett párnákat helyeztek gondos kezek. Éppen azon kezdtem volna töprengeni, hogy mit jelenthet ez a nyilvánvaló megkülönböztetés; amikor hirtelen felcsilingelt a már ismert csengettyű. Önkéntelenül is felkaptuk a fejünket. A bejárati ajtó megremegett; mintha huzat taszította volna meg. Majd hirtelen feltárult, és felbukkant a nyílásában Srí Ánand kapitány. Róla nincs mit mondanom, amit tudtam, már elmondtam. Csupán annyit tehetnék hozzá, hogy a Mulkradzs üldözésében pókhálóssá szürkült ruháját kikeféltethette, mert ismét régi fényében csillogott. Akárcsak a turbánja elején ragyogó rubin. Ami annyira volt rubin, mint én a Las Vegas-i hullámvasút jegyszedője. Srí Ánand arcán olyan mézédes mosoly ült, mintha napokig szirupban áztatta volna. Elismerőn húztam el a számat. Nagyérdemű barátom alaposan beletanult a szakmájába! Hol volt már az a többnyire rongyokban járó bárkatulajdonos, aki csillogó szemekkel magyarázta a partról felénk integető fák tulajdonságait. Igazi üzletemberré vált, aki tudja, mitől döglik a légy. Éppen akkor hangzott fel a harmadik csengőszó, amikor átlépte a küszöböt. Srí Ánand tett néhány lépést előre, aztán azon az asztalok és székek által határolt, kicsi területen állapodott meg, amely a kabin mértani közepét foglalta el. Még szelídebb mosolyra húzta a száját, és minden asztal felé bókolt egyet. Még az enyém felé is, bár ezt mintha kissé sietősebben tette volna. - Jó estét, hölgyeim és uraim! Jó estét! Namaszté, hölgyeim és uraim, namaszté! Sír Ánand vagyok, a kapitány. Mivel jó néhányszor elmondta a köszöntését, és mindannyiszor meg is hajolt hozzá, kiadós reggeli tornának is bevált volna a produkciója. Jó ötpercnyi hajlongás után Srí Ánand úgy ítélhette meg a helyzetet, hogy eleget tett az üdvözlési szertartásnak. Még feljebb csavarta a mosolyát, és halk, behízelgő hangon szöveget váltott. - Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim, a Brahmaputra Gyöngye fedélzetén! Önök közül többen személyesen is ismernek, ezért ők bocsássák meg, hogy bemutatkozással lopom a becses idejüket. Gondolom, valamennyien tisztában vannak vele, hogy vállalkozásunk, amelyhez önök csatlakoztak, nem egészen veszélytelen, de nem is annyira veszélyes; mint amilyen-
nek sokan hiszik. Nem kell megijedniük, hölgyeim és uraim, nem vérszomjas vademberek közé viszem önöket, csupán a civilizáció háta mögé. Srí Ánand tovább beszélt, én viszont már nem hallottam, hogy mit. Helyette az útitársaim reakcióit figyeltem. Amit láttam, megfelelt a várakozásnak. Egy-két kivételtől eltekintve valamennyien halálosan unták Srí Ánand fecsegését. Akkor azonban akaratlanul is felkaptam a fejem, amikor a nevemet hallottam említeni. Olyannyira belefeledkeztem Miss Náná Zakariadze bajuszkájának a csodálatába, hogy Srí Ánand szavai olyan durván rántottak ki belőle, mint tüsszögő Billy anyja a parlagfüvet. - Az a szerencse jutott osztályrészül önöknek, hölgyeim és uraim, hogy együtt utazhatnak Mr. Leslie L. Lawrence-szel, a híres keletkutatóval és rovargyűjtővel. Mind ez idáig csak keveseknek adatott meg az az élmény, hogy tanúi lehessenek Mr. Lawrence egyedülálló módszereinek. Ő még azokat a rovarokat is megfogja, amik nem is léteznek. Hehehe! Úgy ismeri a nágákat, mint a tenyerét. Ha bármiféle kérdésük lenne Nágafölddel kapcsolatban, forduljanak bizalommal hozzá, készséggel ad felvilágosítást önöknek. Srí Ánand rám nézett, én vissza rá. Erre nagyot nyelt, és gyorsan tovább beszélt. - Remélem, zavartalan lesz az utunk, és semmi nem fenyegeti majd kirándulásunk sikerét. A magas fiatalember velem szemben ingerült képpel odasúgott valamit a szomszédjának. Feltehetően azt, hogy sok a duma, lássuk inkább a vacsorát. Bármennyire is ellenszenves volt a fickó, ezúttal mélyen egyetértettem vele. A java azonban még hátravolt. Olyan meglepetés ért, hogy majd hanyatt estem tőle. Persze a székemmel együtt. 17. Srí Ánand befejezte a lefetyelését, és ismét meghajolt néhányszor. Amikor ezt is befejezte, széttárta a karját és huncutul elmosolyodott. - Valamit elfelejtettem közölni önökkel, hölgyeim és uraim. Tudják önök, hogy mit jelent az a fogalom, hogy maharadzsa? Többen is bólogatni kezdtek. Szomszédom, Mr. Noland azonban meg sem moccant: Csak mintha gúnyos kis mosoly játszott volna a szája szegletében. Hát, ha tudja valaki, akkor ő az! Többet tud róluk, mint ez a nagyszájú, felfújt hólyag. - A maharadzsák valaha India urai voltak. Amolyan királyok... amíg a britek... hm... el nem foglalták Indiát. Sokuk hatalma és gazdagsága azonban még akkor is megmaradt. És még ma is megvan, habár azóta kissé megváltoztak a körülmények. Sokan közülük elszegényedtek, és állami nyugdíjat kapnak, többen azonban igen nagy tiszteletnek örvendenek, és nagyon gazdagok. - Úgy tett, mintha féltve őrzött titkot árulna el, még a hangját is lehalkította. -Azt hiszem, hogy a leghíresebb és leggazdagabb közöttük Csandrabábú maharadzsa, akinek a felesége - a maharáni - a legszebb asszony Indiában. Nos, hölgyeim és uraim, az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy háromhetes útunkon,
amelyet a csodák országában teszünk, részt vesz maga Csandrabábú maharadzsa is, feleségével, a gyönyörű Timila maharánival. - Füléhez kapta a tenyerét, mintha hallgatódzna. - Ha jól hallom, már közelednek is. Kérem önöket, hölgyeim és uraim, viselkedjenek természetesen, hiszen mondanom sem kell, hogy a maharadzsa és a maharáni rangrejtve, és hogy úgy mondjam, álruhában utazik. Nem szeretnék, ha feltűnést keltenének. Ők még csak nem is sejtik, hogy lelepleztem az inkognitójukat, kérem, önök se tegyék. Viselkedjenek velük... Nyílott az ajtó; Csandrabábú maharadzsa lépett be rajta a maharáni kíséretében. Mit mondjak: levegőt is alig kaptam a meglepetéstől. 18. Igaz, ami igaz, volt is okom a megrökönyödésre. Vajon mi a fenéért nem említette őmaharadzsasága, hogy ő is részt vesz a kirándulásunkon, ráadásul a feleségével együtt. És ha már így alakult, mi a fenéért szánta rá magát az útra? Hiszen dúsgazdag, a politika támogatását is a háta mögött tudja, akkor mehet Nágaföldre, amikor csak akar, ráadásul luxuskörülmények között. Az fel sem merült bennem, hogy Csandrabábú talán miattam utazik Srí Ánand hajóján. Vajon mi a fenét akarhatna tőlem? Arra kíváncsi, hogy fogom meg az óriásbogarakat? Világosan elmagyaráztam neki, hogy az esély arra, hogy egyáltalán megpillantsak egy ilyen rovart, még ezrelékekben sem mérhető. Ugyanakkor tudnia kell, amire Srí Ánand, ha futólag is, de mégiscsak utalt: veszélyes vizeken evezünk. Nem a megszokott turistaútvonalon járunk, errefelé bizony előfordulhatnak meglepetések. Már azt sem értettem, hogy a többieket mi hajszolja Nágaföldre - talán nincsenek is tisztában a lehetséges veszélyekkel - neki azonban tisztábán kellett lennie velük. Akkor meg miért? Ráadásul a feleségét is magával hozta... Mint mondottam, az ajtó kinyílott, és elsőként a maharadzsa lépett be rajta. Ha valaki arra gondolt, hogy Csandrabábú pompában még Srí Ánand mesebeli eleganciáját is felülmúlja, csalódnia kellett: a maharadzsa dohányszínű pantallót, ujjatlan, ugyancsak zöldesbarna selyemmellényt, hozzá liarátságos mosolyt és őszülő hajat viselt. Mintha maga Omar Sharif lépett volna le a filmvászonról. Timila maharáni sokat megőrzött hajdani szépségéből, bár már látszottak rajta a hervadás jelei. Szép volt, de valahogy szomorúan szép. Mint az őszi virág. Még vonzza ugyan a méheket, de már látszanak a szirmain a tél pöttyei. Szomorú volt a szeme, mintha az elmúlás gondolata foglalkoztatná. Egy romantikus ihletésű író bizonyára felfedezte volna benne a nagy emberi tragédiát: a maharáni halálosan beteg, s férje utoljára még örömet akar neki szerezni egy kellemes kirándulással. De miért éppen Nágaföldre, az isten szerelmére? Ahogy a többiek arcát figyeltem, némi csalódással állapítottam meg, hogy nem dobták hanyatt magukat a megtiszteltetéstől. Sőt a Noland házaspár mintha tudomást sem vett volna a maharadzsáról. Nagyjából ugyanígy tett a három fiatalember is.
Bennük alighanem az munkált, hogy nem akarták kitenni magukat a maharadzsa esetleges érdeklődésének. Talán attól tartottak, hogy titokzatos indiai varázshatalmával leleplezheti őket. A másik három - az üzletemberek, ahogy Srí Ánand nevezte őket - csupán futó pillantást vetett a párra, és már folytatta is halk beszélgetését. Egyáltalán nem hatotta meg őket szomszédaik gazdagsága. A színészeket viszont igen. Összesúgtak, és a jövevényekre meresztették a szemüket. Úgy gondoltam, Doherty és Ajvazjan agyában máris ott forognak egy készülő maharadzsafilm jelenetei. A maharadzsa rám nézett, én pedig alig észrevehetően megbiccentettem a fejem. Nem tartottam volna illendőnek, hogy felhívjam a figyelmet az ismeretségünkre. Srí Ánand a fal mellé húzódva figyelte, amint a pár helyet foglal az asztalánál. Közben el nem mulasztotta volna, hogy rá ne kacsintson valakire. Talán a malacképűek valamelyikére. Jómagam egyáltalán nem tartottam ízlésesnek ezt a kacsintgatást: el is határoztam, hogy adandó alkalommal felhívom rá a kapitány figyelmét. Nem tisztességes játék, amit játszik: mindenképpen meg kellett volna őriznie Csandrabábú maharadzsa inkognitóját. Srí Ánand az órájára pislantott. Mondanom sem kell, hogy amikor utoljára - három évvel ezelőtt - felhajóztam vele a Brahmaputrán Nágaföldre, Srí Ánand még a Naptól nyerte az idővel kapcsolatos információit. Arany rolex órája most viszont arról árulkodott, hogy megfutott vele a szekér, még ha a rolex, számításaim szerint, tajvani hamisítvány is volt. Srí Ánand nézegette egy kicsit az óráját, aztán felrántotta a vállát. -Most pedig, jó étvágyat kívánok a vacsorához, hölgyeim és uraim. Továbbá felhívom a figyelmüket, hogy odafent a fedélzeten büféasztal és pezsgő is várja önöket. Még egyszer, jó étvágyat, hölgyeim és uraim. Íme, a vacsora! Ajtó nyílott, de nem a vacsora, hanem az elkésett öt vendég sorjázott be rajta. Két férfi és három nő. Lehajtott fejjeljöttek, mintha már a jelenlétükkel is bűnt követnének el. Csak egyikük, egy szeplős, vörös, tüskehajú pasas kapta fel dacosan a fejét, és nézett szembe velünk. Meg sem várva, hogy Srí Ánand asztalt mutasson nekik, halk ruhasuhogás közepette helyet foglaltak. A tekintetek lopva végigfutottak rajtuk, majd lesiklottak róluk. Nem volt semmi, ami felkelthette volna velük-kapcsolatban a figyelmet. Ha csak hangsúlyozottan egyszerű ruhájuk nem: Jómagam is alaposan megszemléltem őket. Én sem láttam semmi olyat rajtuk, ami nem tetszett volna. Csak mintha túlságosan is meg lettek volna szeppenve. Srí Ánand még szélesebb mosolyra igazította a száját. Éppen ismét bejelentette volna, hogy a vacsora következik, amikor annál az asztalnál, ahol egy bizonyos vállalat utazással megjutalmazott munkatársai ültek, valaki hátralökte a székét. A széklábak kellemetlenül nyikorogtak a padlón. Hogy, hogy nem: az asztal éppen olyan helyen állt, ahova már nem ért el a jókora perzsaszőnyeg.
- Mondani szeretnék valamit, kapitány! - emelkedett fel az a férfi, akinek annak ellenére holdvilághoz hasonlóan kerek volt a képe, hogy egyébként sovány volt, mintha koplalóművész lett volna. - Kérem, Mr. Lofton - mondta nyugtalanul Srí Ánand. Pillantása egyetlen másodperc alatt félelemmel telt meg, mintha megérzett volna valamit az elkövetkezőkből. A kerek képű megnyalta a szája szélét, aztán segítségkérőn társaira pislogott. Egyikük biccentett, a másik - a Mr. Nolandhez hasonlóan vékony bajuszú kissé megmoccant, amiből arra következtettem, hogy az asztal alatt alighanem bokán rúgta a kerek képűt. A kerek képű bátorságot merítve a néma biztatásból, felemelte a fejét és a hangját. Ahogy hangosabban kezdett beszélni, a hangszíne is megemelkedett. Az első mondatok után már olyan magasságokban szárnyalt, mint a mutáló tizenéveseké. - Lofton vagyok. Justin Lofton! Úgy mondta, mintha ő is leleplezni készült volna magát. Szó, ami szó: keményen a képünkbe vágta, mégsem történt tőle semmi. Csupán a három fiatal fickó nézett össze. Joggal gondolhatták, hogy az elkövetkező percek ismét csak a távoli jövőbe tolják a vacsorát. - Mr. Lofton - próbálkozott Srí Ánand - megbeszéltük, hogy ezúttal elmarad a bemutatás... majd odafent a fedélzeten... a büfé mellett... Mr. Lofton hangja egészen a mennyezetig emelkedett. - Nem a bemutatkozásról van szó! Arról van szó, hogy mi tisztességes, istenfélő amerikaiak vagyunk! Felemelte a karját és a másik kettőre mutatott. - Mi hárman legalábbis. Srí Ánand agát halálos sápadtság öntötte el. Mintha megérezte volna, hogy közel sem fog olyan simán lebonyolódni a nágaföldi kirándulás, mint szerette volna. Nem volt még elég gyakorlata a turistaszakmában; nem tudhatta, hogy minden csoportban akadnak összeférhetetlenek, akik igyekeznek elrontani mások örömét. - Értem... Mr. Lofton - nyögte Srí Ánand. - Értem... kérem. Mit tehetek önért? Mr. Lofton az asztalra támaszkodott. - Tíz éven át... egy kis vallási közösség prédikátora voltam. Csak ezután lettem a Kutatási Szolgálatokat Koordináló Iroda munkatársa. Isten irányított oda. Srí Ánand eltátotta a száját. - Mi a francot akar ez itt? - hallottam a három fiatal fickó felől a morgást. - Csak nem akar imádkoztatni bennünket vacsora előtt? - Minden gondolatommal, minden cselekedetemmel az Urat szolgáltam, és szolgálom ma is. De... egyáltalán nem vagyok fundamentalista, ezt el kell önöknek mondanom. Mit tagadjam, nem értettem a dolgot. Fogalmam sem volt róla, hova akar kilyukadni. Villámsebesen végigjártattam a pillantásomat a többieken. A három fiatal fickó elégedetlen képet vágott, sőt ketten közülük a fejüket rázogatták. A Noland házaspár továbbra is rezzenéstelen tekintettel bámult maga elé, a színészek kerek szemekkel nézték az ágáló fickót. Mrs. és Mr. Bullardot nem láttam jól Srí Ánandtól. Csandrabábú
maharadzsát azonban annál jobban. Alighogy Lofton beszélni kezdett, kezébe vette felesége kezét, megcsókolta, aztán bátorítón rámosolygott. Az asszony erre a szemébez nyúlt, és könnycseppet morzsolt szét a sarkában. Ez már önmagában is meghökkentő lett volna, a további események azonban kiverték a fejemből a szép maharáni könnyeit. Srí Ánand közben kicsit oldalra lépett, így feltűnt előttem Mr. Bullard malacképe. Turcsi orrával a levegőbe szimatolt, mintha a beszélő hangján kívül a szagával is meg akart volna ismerkedni. - Számomra csak egyetlen isten létezik, ha tudni akarják. Egyetlenegy. Mert isten csak egy van! Végighordozta rajtunk a pillantását, mintha ellenkezést várt volna. Egyelőre nem érkezett ilyen. - Egy isten van - folytatta Lofton. - Akárhogy is hívják. Nevezzék Jehovának, Allahnak, Buddhának vagy akárminek. Mi valamennyien egyetlen isten gyermekei vagyunk. Ez a meggyőződésem. Mr. Bullard megvonta a vállát, és az órájára pislogott. - Egyetlen hatalom van csak amely képes dacolni az isteni akarattal, és ez a Gonosz hatalma. Legyenek önök bármiféle vallás képviselői, ugyanazzal az istentelen erővel találják nap nap után szembe magukat: a Gonosz erejével. Ahogy egy az Isten, a Gonosz is egy. Hívják bárhogyan. Ő a Sátán, a mi közös ellenségünk. Ugye ön hindu, kedves kapitány? A kedves kapitány nyelt egyet rémületében. - Az... vagyok. - Ön is ellensége a Gonosznak, igaz? Srí Ánand kényszeredetten biccentett. - Én minden gonosznak... izé... az ellensége vagyok. - És önök? Senki nem válaszolt. Lehet, hogy Mr. Lofton nem is várt választ a kérdésére. Csupán végignézett rajtunk, aztán ismét feljebb tekerte a hangerőt. - Gondolom, hogy önök is az ellenségei, legyen a Gonosznak bármi is a neve. Ezért úgy gondolom, hogy mi, istenfélő, tisztességes emberek, nem ülhetünk egy fedél alatt a Gonosz képviselőivel. Egyszerre csak világosság gyúlt a fejemben. Megértettem végre, miről is szól Lofton handabandázása. A szerényen öltözött kései jövevényekre pillantottam. Még mindig lehajtott fejjel ültek, mintha ólom lett volna a koponyájukban. Egyedül a vörös, tüskés hajú mosolygott gúnyosan, emelt fejjel a levegőbe. Lofton vett egy mély lélegzetet, hogy tovább folytassa a szövegét, de a malacképű Bullard felemelte a kezét, és kellemetlenül recsegő hangon megszólalt. Olyan döcögve jöttek ki a száján a szavak, mintha az őket alkotó hangoknak ugyancsak göröngyös utat kellett volna bejárniuk, amíg kidughatták a fejüket a friss levegőre. Biztos voltam benne, hogy Mr. Bullard a döcögős út kátyúit a számtalan elszívott szivar füstjének köszönheti. - Mi a fene maga, misszionárius? Lofton harciasan Bullardra nézett. - Ó, nem. Csupán egy hívő.
Bullard az asztalra ütött az öklével. - Miért éppen vacsora előtt kell magának prédikálnia? - Megvan rá az okom. - Akkor menjen fel a fedélzetre, és dumáljon a halaknak, azok lehet, hogy vevők rá. Nem azért jöttem erre a kis luxusutazásra - bár azért erről még majd lehetne néhány szót ejteni - hogy megpróbáljanak megtéríteni. Ez itt a vacsora ideje, helyileg meg az étterem, ezért ha téríteni akar, ne itt szórakozzon velünk. Maga meg, kapitány, ne álldogáljon ilyen szerencsétlenül, hanem szóljon a sameszainak, hogy hozzák a kaját, mert kilyukad a gyomrom. És Terezáé is: Igaz, Tereza? Mrs. Bullard helyeslően bólintott. Az volt az arcára írva, hogy Mr. Bullard igazat beszél; az övé is éppen kilyukadni készül. - Maga nem értett meg engem - mondta elcsukló hangon Lofton. Ideges mozdulattal az ingéhez kapott, és némi bizonytalankodás után kigombolta a legfelső gombot a nyakán. - Maga nem értett meg engem, Mr... Hiába nézett Bullardra, nem kapott tőle segítséget. - Mi a szentséget kellene megértenem? - dühöngött a malacképű. - Maga összetéveszti Mr. Srí Ánand hajóját egy templommal. Nem azért jöttem ide, hogy maceráljanak. Márpedig a hittérítők mást sem tesznek, mint a tisztességes; adófizető polgárt macerálják. - Hát nem látja, hogy itt vannak!? Lofton kiáltása visítássá vékonyodott. Közben kiszaladt a vér az arcából, és olyan sápadtság öntötte el, hogy valamennyien megijedtünk tőle. Többen fel is ugrottak, hogy szükség esetén a segítségére siessenek, de végül is nem volt rá szükség. Mr. Lofton a mellette ülő, vékony bajuszú, magas fickó karjába kapaszkodott. Mr. Bullard elbizonytalanodott. - Kik vannak itt? - A Sátán fiai! - visította Mr. Lofton. - A Sátán fattyai ! Mr. Bullard bizonytalansága fokozódott. Beharapta a szája szélét, miközben turcsi orra úgy rángatódzott, mint hülye Billy arcán a ráncok, amikor rájött, hogy a tavalyi jegyét vitte magával a baseballdöntőre. Gyorsan a feleségére pillantott. Mrs. Bullard arca maga volt a nyitott könyv. Éppen azt az oldalát láttam, amelyre az volt nyomtatva nagy betűkkel, hogy Mr. Lofton sült bolond. Méghozzá a veszélyesebbik fajtából. Mr. Bullard talán le is ült volna, hogy befejezze reménytelen szóváltását egy láthatóan agyalágyult fickóval, de Mr. Ajvazjan megakadályozta benne. A rendező felpattant a helyéről, horgas orrát Mr. Lofton felé meresztve. - Hol vannak? Mr. Lofton nem habozott. Kinyújtotta az ujját, és az ötös csoport felé bökött vele. - Ott vannak a nyomorultak! Ők azok! Még a iégy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha lett volna odabent. Srí Ánand azonban kürtatta valamennyit, a bútorokat pedig rovarirtóval fúvatta be, így légynek nyomát sem láttam körülöttünk. Csak a vörös hajú nézett szembe velünk. A többiek változatlanul a tányérjukba bámultak.
Ajvazjan meghökkent. - Ők? Mr. Bullard csípőre tette a kezét, és a vörösre pislogott. - Kik a fenék maguk? Nem kapott választ a kérdésére, de nem is kaphatott. Alighogy elhallgatott, máris a magasra csapott Lofton üvöltése. - A Sátán katonái! A sátánhívők! Ők azok! A nyomorultak Az ördöghívő csoport az érdeklődő tekintetek kereszttüzébe került. A tekintetek szerencsére nem anynyira ellenségesek, mint inkább kíváncsiak voltak. Mr. Bullard félig tátott szájjal a címzettek felé fordult. - Igaz ez? Azok azonban még most sem szóltak egyetlen szót sem. - Naná, hogy igaz! - visította Lofton. - Persze hogy igaz! Ott van a táboruk Nágaföldön! Éppen azelőtt olvastam róluk, hogy erre az útra vállalkoztam volna. Akkor fogamzott meg a fejemben... hogy meg kell mentenem tőlük a világot! Meg kell semmisítenem őket! Véget kell vetnem a Gonosz hatalmának. Ezért vagyunk itt mi hárman! Mr. Bullard szivart vett elő a zsebéből, leharapta a végét, és magá elé köpte a hamutartóba. - Ne izguljanak, nem gyújtok rá - morogta. - Nem mukkannának meg végre maguk is? Azok azonban nem mukkantak meg. Mintha nem értettek volna angolul. - Hol van a táboruk? - tudakolta Loftontól Ajvazjan. - Nágaföldön? - Ott élnek ezek a... szörnyetegek. És a Sátánban hisznek. Azt tartják, hogy a Sátán az egyedüli pozitív erő a világon: a kétkedés ereje. Arra tettem fel az életemet, hogy megszabadítsam tőlük a földet! Bullard vizsgálgatta egy kicsit a szivarját, aztán nagy székrecsegés közepette visszaült a helyére. - A francba, hogy mindig hülyék közé keveredik az ember! Az a véleményem, Mister, hogy üljön vissza a seggére, és fogja be a száját. Felőlem mindenki abban hisz, amiben akar. Két évvel ezelőtt Európában jártunk, ahol megmutatták nekünk az ősemberek barlangját. Az európaiak őseiét. Lent a föld alatt, a franc se tudja, milyen mélyen. Volt olyan hely, ahol hárman nyomták a fenekem, hogy átférjek a lyukon. Hát abban a barlangban mindenféle rajzokat láttunk a falakon. Azt mondta az idegenvezető, hogy az akkori európaiak azért mázolták tele a sziklát állatokkal meg mindenféle sületlen firkákkal, mert azt hitték, hogy a mázolmányuknak közük van az igaziakhoz. Ha teszem azt, fenéken lőtték nyíllal az egyik rajzot, azt hitték, hogy ettől az igazi is megsántul odafent, és könnyebben elkaphatják. Mindenféle szörnyűségesen ronda bálványokat is láttunk a múzeumokban. És most mégis: Európában ott az Európai Unio, meg gyárak, meg minden. És már hamburgerük is van, meg Coca-Colájuk, meg Kentucky Fried Chicken-jük is, csak a baseballt nem ismerik még a nyúleszűek. Visszatérve magára, Mister, mit van annyira bésokallva, amiért ezek a Sátánt
tisztelik? Hát aztán? Oszama bin Laden ugyanazt az istent imádja, mint maga, és mégis, micsoda egy genynyes fazon! Azt mondom, üljön vissza a seggére, ezeket a kukákat meg hagyja a fenébe. Legalábbis ezen a bárkán. Ha partra szálltunk, odafent, az ősemberek között, azt csinálhat Velük, amit akar. Én legalábbis nem fogom megakadályozni benne. Ne szólj szám, nem fáj fejem! - Nem! - üvöltötte kiguvadt szemekkel Mr. Lofton. Olyan vörös volt a feje, mint a cékla. - Neeem! Kinyírooom őket! Ekkor értettem csak meg, hogy ennek már a fele sem tréfa. Nem egyszerű vallási vitáról van immár szó, hanem akár tettlegességgé is fajulhat a dolog. Mint ahogy fajult is. Bár nem egészen úgy, ahogy elképzeltem. 19. Azt hittem, egyszerű pofozkodást vagy dulakodást kell majd megakadályoznom, s éppen előkészületeket tettem, hogy szükség esetén közbevethessem magam, de nem került rá sor. Mr. Lofton ugyanis minden eddiginél hatalmasabbat ordított. - Kifelé! Mindenki takarodjon kifelé! Pisztoly van nálam... és megölöm őket! Úgy megdermedtünk, mintha hirtelen ötvenfokos hideg áramlott volna be az ajtón. Egyszeriben fázni kezdett a lábam, és éreztem, hogy az arcom is gránittá fagy. A mellettem ülő három fiatalember felpattant, és célba vette az ajtót. Mivel csak úgy érhették el, ha magukkal sodorják Srí Ánandot, hát magukkal is sodorták. Srí Ánand ordított valamit, majd eltűnt a szemem elől. A színészek is felugráltak, de csodálatosképpen az asztaluknál maradtak. Nem tudom, a Noland házaspár miért maradt ott, mint ahogy azt sem, hogy Csandrabábú maharadzsa és a maharáni miért. Talán a lábukba húzódott a félelem, és képtelenek voltak felállni? Vagy fel sem fogták, mekkora veszélybe kerültek néhány perc alatt? Mr. Bullard viszont felállt, és megcsóválta a fejét. - Ne marháskodjék már, ember! Ezt nem gondolhatja komolyan. - Pedig úgy gondolom! - Ha megöli őket, életfogytiglant kap, vagy akár méreginjekciót. - De megmentem a lelkemet! Én viszont azon voltam, hogy a testemet mentsem valahogy. Az lett volna a legegyszerűbb, ha kisétálok a teremből, csakhogy a sajátomon kívül még mások testét is meg szerettem volna óvni. - Kifelé! - üvöltötte immár mennyei magasságokba emelkedve Lofton. - Ha nem takarodnak ki, maguk is meghalnak! Ekkor hallottam meg a majdhogynem földöntúli kiáltást. Mintha a csillagok közül érkezett volna. Pillanatok alatt betöltötte a termet, és úgy hullámzott körülöttünk, mint a Brahmaputra fodrai. A hang Miss Náná Zakariadzéé volt. A megtermett nő úgy állt társai között, rejtélyes mosollyal az arcán, mint igazi anyaistennő, a Willendorfi Vénusz élő má-
sa, miközben magasan szárnyalt a hangja. - Igazad van, aranyom. Tökéletesen igazad. A Sátán fejét a sarkunk alá kell taposni! Aztán elindult az ugyancsak meglepett Mr. Lof ton felé. 20. Ha azt mondom, hogy Miss Náná elindult, nem mondok sokat vele. Pontosabban szólva, alighanem sértést követek el ellene. Náná Zakariadze ugyanis nem ment, nem is vonult vagy lépkedett, hanem istennőhöz méltón lebegni látszott a levegőben, mint a szél szárnyán ringatódzó szappánbuborék, vagy a napsugárban szállongó porszemek. Valamennyien eltátottuk a szánkat, talán még Lady Noland és Sir Noland is. Náná produkciója egyszerűen lenyűgözött bennünket. Mire felocsúdtunk, már ott állt a megrökönyödött Mr. Lofton mellett. Rámosolygott, és ismét felzengett a hangja. - Lőj csak közéjük, aranyom... ha tudsz! Ami ezután következett, soha nem fogom elfelejteni. A lebegő-libegő Náná Zakariadze keze meglendült, és akkora pofont kent le Loftonnak, amekkorát még életemben nem láttam. Úgy szakadt ki a számon a kiáltás, mint a megkelt kenyér a gyenge fenekű szakajtóból. - Ne! Vigyázzon... kisasszony! Ami azt illeti, Náná vigyázott is. Olyannyira, hogy az első pofont egy villámgyors második követte. Verejtékező arccal figyeltem, ahogy a Lofton kezében szorongatott fegyver felemelkedik a levegőbe, bucskázik néhányat, majd lezuhan a padlóra. Náná elkapta az ekkor már ugyancsak a padlón hasaló Lofton hátán a zakót, és felrántotta vele a fickót a levegőbe. Ráültette a székére, és leporolgatta a nadrágját. - Így ni! - mondta aztán elégedetten. - Remélem, nincs több fegyvered, rossz fiú? Lofton csak lihegett kitátott szájjal, mint a partra vetett hal. A következő pillanatban felbukkant az ajtóban S,ri Ánand, hatalmas, minden jóval megrakott tálcával a kezében. - Kezdődik a vacsora, hölgyeim és uraim! Kirándulásunk első vacsorája. Remélem, szerencsét hoz... mindannyiunknak. Valamennyiük süteményébe egy-egy szerencsét hozó mondást rejtett a szakácsunk, remélem... Loftonra nézett, nyelt egyet, és abbahagyta a szövegelést. Letette a tálcát Mrs. és Mr. Noland asztalára, majd csüggedten maga elé bámult. Így kezdődött az első közös vacsoránk a Brahmaputrán. 21. Abban bíztam, hogy erre a napra már nem tartogatnak több meglepetést számunkra a nága szellemek. Sajnos sokszorosan is csalódnom kellett. Tartogattak bizony, méghozzá nem is akármit. Mondanom sem kell, hogy csak ímmel-ámmal turkáltunk a vacsorában. Még a három fiatal fickó - akik
közben visszasomfordáltak a terembe - sem tett ki különösebben magáért. Bár állítólag éhesek voltak, mint a farkas, félúton feladták a küzdelmet. Morogtak valamit, aztán egymás után felsétáltak a fedélzetre. Ha bárki is azt hinné, hogy ezután valamiféle kimagyarázkodás következett, vagy hogy összegyűltünk egy meghitt sarokban, és egymás szavába vágva kiveséztük a történteket, téved. Nem mukkant senki, mintha úgy általában megszokott lenne, hogy valaki az ismerkedési esten egy 45-ös Magnummal fenyegetődzik. Az ördöghívők kelletlenül majszolgatták a vacsorájukat, mintha stílusosán kénkődarabokat kevert volna bele a szakács. Még talán Mrs. Noland evett a legtöbbet közülünk. Olyan élvezettel nyalogatta a fagylaltját, mintha a bombayi Malabár korzón tette volna ugyanezt. Annyi változás történt csupán, hogy Mr. Loftont a nyugalmazott hullaégető és egy másik matróz beszállították a kabinjába. Sem Mr. Lofton, sém pedig a társai nem tiltakoztak ellene. Mr. Lofton nem is tiltakozhatott, hiszen alig volt magánál. Fogalmam sem volt róla, minek köszönhette azt a réveteg pillantást, amelyet kifelé menet vetett ránk: saját lelkének-e, vagy Miss Náná Zakariadze két lórúgásszerű pofonjának. Egyik társa, a szőke, kék szemű, akit Mr. Perrynek hívtak, odasétált Monroe doktornőhöz, s a fülébe suttogott valamit. Nem kellett sok ész hozzá, hogy kitaláljam: megkérte, hogy amint ideje engedi, fáradjon be Mr. Loftonhoz, és vizsgálja meg. Amikor befejeződött a vacsorának még jóindulattal is alig nevezhető kóstolgatás, Srí Ánand elcsukló hangon felhívta a figyelmünket a fedélzeten várakozó büfére, s a rajta található finomságokra, pezsgőre és a többire. Magam részéről meg voltam győződve róla, hogy útitársaim fittyet hányva Srí Ánand szívélyes invitálására, a kabinjukban maradnak; mekkora volt aztán a meglepetésem, amikor alig fél órával a vacsora gyászos befejezése után mindenkit fent találtam a fedélzeten a büféasztal mellett. Ki-ki pezsgős- vagy whiskyspoharat szorongatott a kezében, és vagy a holdfénytől megvilágított, elvarázsolt; erdei tájat figyelte, vagy a párjával társalkodott. Srí Ánand és a pincérnek beöltözött hullaégető szigorúan rajtunk tartotta a szemét. Hogy mi tombolhat a lelkükben, arról csak halvány fogalmaim lehettek. Alighogy levettem a büféasztalról egy whiskyspoharat, Srí Ánand libegett oda hozzám. Csupa mosoly volt az arca, a hangja azonban olyan kétségbeesett, mint hülye Billyé, amikor a nagy náthajárvány idején rádöbbent, hogy az elmúlt hónapok során zokninak használta fel valamennyi zsebkendőjét. - Jaj, Visnura, Leslie száhib, jaj, végem van! - mondta a képembe vigyorogva. - Tönkrementem, meghalok. Én is vigyorogtam, mint az ajándékmalac. - Miért vagy annyira kétségbeesve, Srí Ánand? Srí Ánand meghökkent. -Na hallod?! Az az őrült ember... tönkretesz mindent. Minden tervem dugába dől... Ha elterjed a híre, hogy mi történt a hajómon... lehúzhatom a rolót. - Biztos vagy benne? - Miért, te nem?
Olyan reménykedő, minden szalmaszálba belekapaszkodó volt a hangja, hogy számtalan disznósága ellenére is megsajnáltam. - Nem én. - Hogyhogy... nem? - Útitársaink többsége valószínűleg meg van győződve róla, hogy csupán reklámfogásról van szó. - Tessék?! - Azt hiszik, hogy te rendezted a botrányt. Hogy az a baromarcú Lofton a te embered. - Az én... emberem? - Hogy egy kis izgalmat vigyél az utazásba, felbérelted Loftont. Fordítsd a magad javára a történteket, Srí Ánand. Lofton begőzölt, ennyi az egész. Ha megérkeztünk a nágák közé, kiengedheted a kabinjából. - És? - Két eset lehetséges. Vagy megjön az esze, vagy ott marad a nágák között. Azt javaslom, vágj titokzatos képet, és akivel csak találkozol, mosolyogj rá. Ha Mr. Loftonról kérdeznek, sokat sejtetőn hümmögj a levegőbe. Különben hogy van a pasas? - A kabinjában fekszik, és a mennyezetet bámulja. - Mit mondanak a társai? - Nézd, Leslie száhib, én rettenetesen tartok tőlük. Beszélgettem azokkal a fickókkal, és az a meggyőződésem, hogy ugyanolyan... hm... hülyék, mint Mr. Lofton. És... sajnos... - Miró1 van szó? - húztam össze nyugtalanul a szemem. - Azt mondják, hogy az az intézmény, amely jutalmul Nágaföldre küldte őket... az a bizonyos kutatóintézet... egy vallási alapítvány intézete. - És? - Az az érzésem, hogy az ördöghívők üldözésére alakult. A másik két fickó ugyanolyan megszállott, mint Mr. Lofton... csak talán jobbak az idegeik. Pokolgépen ülünk, Leslie száhib, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. Az lenne a legjobb, ha... Shardul behajigálná őket a Brahmaputrába. Ha lehetne. Kezdtem úgy érezni, hogy Srí Ánand barátomnak ismét csak igaza van. Ki a fenének hiányzik, hogy kitörjön köztünk a vallásháború? 22. Nekidőltem a korlátnak, és éppen a mellettünk elfutó fákat nézegettem, amikor felbukkant a közelemben Csandrabábú maharadzsa és Timila maharáni. A maharadzsa ezúttal is európai öltözetet viselt, a maharáni viszont szárít. Úgy üdvözöltem őket, mintha abszolút természetes lenne a találkozásunk. Mintha Varanasziban megbeszéltük volna, hogy néhány hét múlva felejthetetlen utazást teszünk együtt a Brahmaputra Gyöngye fedélzetén. Miután kölcsönösen üdvözöltük egymást, a maharadzsa belém karolt és a büfé felé irányított. - Talán egy italt, Mr. Lawrence. A maharáni illedelmesen a korlátnál maradt. Ebből aztán rájöttem, hogy a maharadzsa négyszemközt kíván társalogni velem. Átsétáltunk a hajó túlsó oldalára. A maharadzsa eleresztett, és egy faládához támaszko-
dott. Amikor rám nézett, csupa-csupa fájdalmat láttam a tekintetében. - Meglepődött, Mr. Lawrence? Nem óhajtottam udvariaskodni, ezért bólintottam. - Ami azt illeti, meg. - Bizonyára fel is tette már magának a kérdést: miért titkoltam el, hogy a feleségemmel együtt jómagam is Nágaföldre utazom. - Valóban feltettem. - És mit válaszolt rá? - Hogy ez az ön ügye, maharadzsa. Ha úgy látja jónak, hogy ne verje nagydobra az utazását, bizonyára megvan rá az oka. A maharadzsa bólintott. Szép, férfias arcán nyugtalan hullámok futottak át. - Mr. L,awrence... az a helyzet, hogy nagy bajban vagyok. Nagyon nagy bajban. Éreztem, hogy őrzőszellemem megdermed a lelkem mélyén. Lehetséges, hogy még ő sem tudott a dologról? - Nagyon sajnálom - nyögtem. - Olyannyira, hogy életről-halálról van szó. Megpróbáltam összeszedni magam. - Elmondhatja részletesebben is? - Egyelőre még... nem. - Hm. És mit mondhat el belőle? - Hogy fel kell utaznom a nágák közé. Oda, ahova ön is igyekszik. - Értem. - Ott aztán... lehet, hogy komoly bajba kerülök. A feleségemmel együtt. Az a kérdésem, Mr. Lawrence, hogy számíthatok-e önre? Széttártam a karom. - Természetesen számíthat, maharadzsa... Bár, talán jobb lenne; ha mégiscsak elmondaná, ami a szívét nyomja. Csandrabábú türelmetlen mozdulatot tett a kezével. - Egyelőre hallgatnom kell. Ha észreveszik, hogy magával tárgyaltam... szörnyű dolog történhet. Mindent meg fog tudni a maga idejében. Félréhajtotta a fejét, és hallgatódzott. Aztán kurtánfurcsán, köszönés nélkül eltűnt mellőlem, és belemerült a fedélzeten feltornyozott ládák árnyékába. Elhűlve bámultam utána. 23. Éppen a büféhez értem, amikor valaki megrángatta az ingem ujját. Előbb nem láttam senkit, aztán felfedeztem magam mellett egy vékonyka alakot, vakítóan fehér ingben és hatalmas turbánban. - Mulkradzs? - tátottam el a számat. Az ismeretlen, jó arcú kisfiú bólintott. - Én vagyok, bábudzsi. - Alig ismerek rád. - Én is magamra. Szerencse, hogy nem látnak a többiek, mert... kiröhögnének. A többiek nyilvánvalóan a haverjai voltak, akiket otthagyott a kikötőben. - De azért jó a titkárodnak lenni - mondta álmodozva. - Látod, új ruhám is van. - Remélem, nem loptad? - Ugyan már, bábudzsi, mit gondolsz te rólam? Az
iskolában azt tanultam, hogy lopni tilos. És nem is lopok. - Nem is hazudsz? - Csak ha muszáj, bábudzsi. A ruhát... Srí Ánand kapitánytól kaptam: Azt mondta, ha már a titkárod vagyok, nem járhatok rongyokban. Ebben van is valami, bábudzsi. - Nem sokáig maradsz a titkárom. Felteszlek az első visszafelé tartó hajóra. Mulkradzs erre úgy elsápadt, mintha egy vödör fehér festékkel öntötték volna le holy ünnepén. - Akkor... megölsz, bábudzsi. Vannak, akik... halálra keresnek. - Úgy érted... a kikötőben? Mulkradzs bólintott. - Ott, bábudzsi. - Hm. És miért keresnek halálra? - Mert azt állítják, hogy megloptam őket, pedig ők a tolvajok. Ezután egy rövid, de annál zavarosabb történet következett, amelynek részletes ismertetésétől megkímélek mindenkit. Röviden az volt a lényege, hogy egy gazdag család megbízott valakit - szerencsére már elfelejtettem a nevét - a család elhunyt tagja számára rendezendő halottégetési szertartás megszervezésével. Az égetésen Mulkradzs is részt vett - mint közreműködő - az általa gazembereknek nevezett ismerőseivel együtt, s amíg a gyászolók az égő máglyát bámulták, Mulkradzs "barátai" megszabadították őket a pénztárcáiktól. Mulkradzs szerint ő maga nem vett részt a tolvajlásban - hogyisne, amikor a lopást szigorúan tiltják az istenek, bár azért néha maguk is lenyúlnak ezt-azt, ha kell - mégis, a többiek valahogy őt gyanúsították a legvastagabb pénztárca végleges eltüntetésével. Ezért aztán a haverok - nyilvánvaló félreértésből - megüzenték Múlkradzsnak, hogy első adandó alkalommal ami másnap reggel hat órakor lesz - elvágják a torkát. Szegény, ártatlan Mulkradzsnak menekülnie kellett, viszont most már nagyon jól érzi magát, hiszen a nagy Leslie L. Lawrence száhibnak és bábudzsinak a titkára lett, de ha felmondom az állását, és felteszem egy visszafelé tartó hajóra, aláírom vele a halálos ítéletét. Azok a fickók, akik tévedésből meggyanúsították, nem tréfálnak. Ha akarom, hát tegyem fel a hajóra, és ezzel dobjam az óroszlánok barlangjába! Csak éppen gondoljak arra, hogy amikor halálom után ott állok majd az alvilági bíró, Jamantaka előtt, s ő megkérdezi tőlem, hogy felelősnek érzem-e magam az ártatlan Mulkradzs haláláért, vajon mit fogok felelni rá? Hát ez bizony fogas kérdés volt. Az ártatlan Mulkradzs úgy nézett rám, hogy akkor is megesett volna rajta a szívem, ha kőből lett volna. - Jól van - sóhajtottam. - Egyelőre maradhatsz. Te leszel a szemem és a fülem. - Az leszek, bábudzsi - örvendezett. - Ez azt jelenti, hogy a titkárod vagyok? - Azt - mondtam. - Igazi titkárod? - Igazi. Mulkradzs tett egy lépést hátrafelé, aztán felém nyújtotta a tenyerét.
- Mennyi lesz a fizetésem, bábudzsi? És ha lehetne, mindjárt kérnék is egy kis előleget. Kicsit megszédültem, de igyekeztem nem mutatni a felháborodásomat. - Egyelőre kosztért és kvártélyért alkalmazlak. Ha megszolgálod, valami pénzről is lehet szó. Mulkdrazs szomorúan nézett rám. - Te most azt hiszed, hogy magamnak kérem a pénzt, igaz? - Hát... nem tudok szabadulni a gondolattól - bólintottam. - Mélységesen tévedsz, bábudzsi - tiltakozott Mulkradzs. - Mélységesen. - Amennyiben? - tudakoltam. - A családomat kell eltartanom belőle. - Nofene! Neked családod is van? - Méghozzá jó nagy, bábudzsi. A nagyapám és a nagyanyám leprások. Őket gyógykezeltetnem kell emelte fel az egyik ujját; - Aztán ott van a másik nagyapám és nagyanyám. Ók falun élnek, és megdöglött a bivalyuk. - Ez bizony sajnálatos dolog. - Új bivalyt kellene vennem nekik. A nővéremről már nem is beszélve. - Neki is bivalyt akarsz venni? - Dehogyis, bábudzsi, félreérted a dolgot. Őt ki akarom szabadítani. Onnan. - Honnan? - Ej, bábudzsi, mintha nem tudnád, hogy vannak olyan házak, ahol lányok laknak, és... a férfiak bejárnak hozzájuk. Szörnyű ott az élet. Ráadásul a húgom is ott él. Nem is egy, hanem kettő. Az apámnak pedig új múláb kellene, mert a régi elkopott. - Mit csinált? - Fából volt, és elkopott. Olcsó fából készítették. A kovácsok vaslábat csinálnának neki, csakhogy az sokkal drágább. Az anyámnak meg orvosság kell. - Csak nem beteg ő is? - Bizonyos értelemben. - Hogyhogy bizonyos értelemben? - Ha meglátnád, nem is gondolnád, milyen beteg. Szép és pirospozsgás; erős, mint a pálmafák, hajlékony... - Akkor mi a baja? - Elefántokat lát. - Indiában mindenki elefántokat lát, aki nyitva tartja a szemét. - Csakhogy ő akkor látja őket, ha becsukja, bábudzsi. - És miért? - Az italtól van, bábudzsi. - Sokat iszik? - Tulajdonképpen nem olyan sokat: két üveggel naponta. Simla hozza neki a italt. Banánból erjesztik. Mondd, bábudzsi, nagy baj az, ha valaki az italtól elefántokat lát? - Nagy - mondtam. Ismét kinyújtotta a tenyerét. - Akkor hát adsz egy kis pénzt, bábudzsi? - Nem - mondtam. - Örülj, hogy megmentettem az életedet.
Mulkradzs megszívta az orrát. - Jól van, bábudzsi - szólt mártírhangon. - Szolgállak én téged ingyen is, ha kell. Annyira szeretlek, hogy még az sem izgat, ha közben elpusztul a családom. Felemeltem a kezem, és a hajó másik oldala felé mutattam. - Lelépni! Mulkradzs lelépett. Egyedül maradtam a nagy árboc árnyékában. 24. Nem sokáig. Léptek koppantak, és hangos beszélgetés ütötte meg a fülem. Nem is kellett hallgatóznom, hogy rájöjjek: a színészek álldogálnak nem messze tőlem. - Komoly a baja? - hallottam Ajvazjan rendező kissé nyekergő hangját. - Túlpörgette magát - mondta Monroe doktornő. Ennyi az egész. - Szép kis túlpörgetés - dünnyögte a producer, Doherty. - Le akart lőni bennünket az az állat. Még meg sem köszöntük, Náná, hogy felkented a falra. - Nem volt nagy dolog - sóhajtotta Miss Náná. Különben sem húzta volna meg a ravaszt. - Ezt meg honnan tudod? - A szeméből. Gyáva szeme van. Csak ránk akart ijeszteni. Vagy inkább a sátánhívőkre. Olyan gyorsan változtattak irányt, hogy nem tudtam elosonni. Mielőtt leléphettem volna, már belém is botlottak. Náná felemelte a kezét, én pedig rémülten felkiáltottam. - Ne! Én vagyok az, kisasszony! Náná Zakariadze felém hunyorgott a csillagfényben. - Ki az áz én? - Lawrence, Leslie L. Lawrence. - Mit kellene tudnom magáról? - Ő az, Náná, tudod, akiről Srí Ánand kapitány beszélt - sietett a segítségemre Miss Holden. - Á, a bogárfogó? Náná legnagyobb megelégedésemre leeresztette a karját. - Mi a fenét csinál itt a sötétben? - Gondolkodom - mondtam. - Maga sötétben szokott gondolkodni? - Azért nincs annyira sötét. Szépen világít a hold és a csillagok. Éppen úgy, mint Tbilisziben, a Kura felett. Náná eltátotta a száját. - Maga járt Tbilisziben? - Többször is. Gyönyörű város. Ami ezután következett, meglehetősen váratlanul ért. Csupán azt szerettem volna Tbiliszi nevének emlegetésével elkerülni, hogy elkezdje nyitogatni a pofonosláda tetejét, olyan heves reakcióra azonban, ami ezután következett, őszintén szólva nem számítottam. Náná elkapott - olyan sebesen, hogy meg sem próbáltam védekezni - felemelt a levegőbe, keblére vont, és csókolt, ahol ért. Nem is tudtam hirtelenjében, hogy verekszik-e velem, vagy csak szeret. Ott vergődtem két hatalmas keble között, és csak igen mérsékelten kaptam levegőt. Lábam mindeközben a levegőben kalimpált, a szívem pedig a mellkasomban - egyre lassuló ütemben. Kezd-
tem úgy érezni magam, mint az Egerek és emberek egere Lennie markában. Szerencsémre a többiek résen voltak. Mielőtt Náná halálra szerethetett volna, Miss Holden és Miss Monroe együttes erővel kiszabadítottak a karjai közül. -Jól van, Náná! - toppantott határozottan Miss Holden, miközben jómagam megpróbáltam a talpamra állni. Először azt hittem, amíg Náná keblei között vergődtem, viharba került a hajónk, azért ugrándozik a talpam alatt, de mivel a többiek úgy álltak, mint a cövek, rájöttem, hogy a hiba bennem keresendő. Halkan társalogva visszaindultunk a büféasztalhoz. Amíg Mulkraddzsal beszélgettem, és az életemért küzdöttem Náná keblei között, a hold még magasabbra kúszott az égi ösvényeken, nappali fénnyel árasztva el a környéket. Mintha összeszűkült volna a folyó; úgy éreztem, ha kinyújtanám a karom, elérhetném a part menti fák ágait. A dzsungel megszokott éjszakai életét élte. Majmok kiáltoztak, kabócák cirpeltek, madarak rikoltoztak. Nem voltam biztos benne, de mintha nagyon messziről gurgulázó ordítást is hallottam volna. A leglenyűgözőbb azonban az az illatár volt, amely körülfont bennünket. Mintha a folyó helyett virágszőnyegen siklottunk volna: az az édeskés, fűszeres aroma, amely ott úszott felettünk a levegőben, szinte részeggé tett bennünket. Akármerre néztem, üdvözült arcokat láttam. Mintha valamennyien megfeledkeztek volna a kellemetlen vacsoráról. Mindenki ott volt a fedélzeten, aki részt vett a vacsorán, még az ördöghívők is. Igaz, a többiektől kissé elvonulva, a korlátnak dőlve szemlélték a mellettünk elcsorgó tájat, csupán egyikük, egy fülbevalós, magas lány ült le a padlóra. Zöldes színű zsákruhát viselt, amely akár egyenruha is lehetett. Néha halkan odaszólt a többieknek, akik rábólintottak. Arra gondoltam, hogy szóba kellene elegyednem velük, bár még kissé korainak tartottam az ismerkedést. Miss Holden belém karolt, és a büféasztalhoz tuszkolt. - Igyunk egy pezsgőt, jó? Nem volt ellenemre a dolog, mint ahogy a Miss Holdennel való beszélgetés sem. Miss Holden egyszerűen észvesztő volt ezen az éjszakán: mintha egy dzsungelekben játszódó, hollywoodi filmből lépett volna elő. Rövid, fehér nadrágocska díszelgett rajta őszintén szólva nemigen tudtam eldönteni, hogy sortnadrág-e vagy alsónemű. Merthogy a nadrág felett egy tökéletesen áttetsző, indiai köpenykét is viselt. A köpenyke alatt, a nadrágocska felett viszont piros blúzocska vörösödött. Hosszú rojtjai egészen a fehér nadrágocskáig értek. A nyugdíjas hullaégető úgy feszített fehér szmokingjában az italos asztal mögött, mint egy nagyherceg. Arca méltóságteljes volt, mozdulatai szertartásosak. Arra gondoltam, hogy bizonyára halottégetés közben is ilyen szertartásos mozdulatokkal végezte a munkáját. A pezsgő hideg volt, Miss Holden nadrágocskája hófehér és rövid. - Milyen a sminkem? - tudakolta félrehajtva a fejét. - Egyszerűen csodálatos - lelkendeztem.
- Loretta segített ki. - Ő ki? - Ej, hát Monroe doktornő. Tetszik magának? - Miss Monroe? Persze. Szép asszony. - Még lány. Akárcsak én. - Imádok szép lányokkal hajókázni. - Én is tetszem? - Maga még jobban. - Ó, nem is tudja, milyen jó ilyesmiket hallani! Amíg a forgatások tartanak, mást sem hall az ember, mint hogy oda állj, most meg oda, futás, igazítsd meg a ruhád, mosolyogj, mutogasd a lábad, most ne mutogasd, ki a cickókkal a blúzból, viselkedj úgy, mint egy szende szűz és a többi. Nem látott patkányt a fedélzeten? Kissé gyors volt a váltás, de azért fogtam az adását. - Már nincs egy sem a hajón. Valamennyi királyfivá változott. - Ezt szeretem hallani. Na, csirió! Ittunk egyet, majd Miss Holden figyelmesen rám nézett. - Látszik rajtam, hogy szerelmes típus vagyok? - Szerelmes típus? Ezt hogy értsem? - Úgy, hogy a romantikus körülmények nagy hatással vannak rám. - Például? - Vegyünk csak egy hajót. Úszik a hajó egy nagy folyón, fedélzetén egy lánnyal, aki sokat dolgozott az utóbbi időben, ennek megfelelően ki van löttyenve a lelke, és... igazából a teste is. - Még az is? - Óriási fizikai megterhelések értek, amit csak az érthet meg, aki képes átérezni, hogy micsoda megerőltetés hónapokon keresztül öltözni-vetkőzni, fára mászni, leesni róla, beleugrani egy vízesésbe, majdnem belefulladni... - Ne is folytassa, kiver a veríték! - Szóval, a hölgy kicsit kivan, azonkívül ott suttog a fülébe a romantika, nagy R-rel. Trópus, holdfény, fák, csodálatos illat... és a pasas, aki... hm... éppen megfelelő lenne neki. - Mire? - Arra, hogy... kissé beleszeressen. Mert a lány, mint mondtam romantikus alkat és szerelmes típus. - Gyakran szokott szerelembe esni? - Nem túl gyakran, de azért szokott. Neki az kell, hogy... szerelmes legyen. Nem tudom, érti-e? - Azt hiszem, igen. - Nem tudom... illetőleg az a lány nem tudja, hogy az a pasas, akivel egy pohár hideg pezsgő mellett beszélget, veszi-e a lapot? - Ha van esze, veszi. - Jó tudni. Ő is... kicsit szerelmes típus talán? - Ez majd kiderül. - Továbbá... nem tudom, mi a véleménye arról, hogy ha mondjuk, véget ér az ismerkedési est a fedélzeten, és az a lány... meghívná a kabinjába a pasast... bemenne vajon vele? - Hát, ha én lennék a helyében, feltétlenül. Miss Holden szeme a szemembe mélyedt, keze a tenyerembe simult. - Úgy érzem... ez egy csodálatos utazás lesz.
Ekkor hangzott fel az üvöltés. 25. Egyetlen, futó pillanatig azt hittem, az erdőben ordít valami, talán egy majom. Csakhogy az erdő éppen elég távol volt tőlünk, a hang pedig itt tombolt a közelünkben. Aztán meg arra gondoltam, hogy alighanem a vízben történhetett tragédia; talán egy krokodil került a hajócsavar útjába, bár fogalmam sem volt róla, hogy a krokodilok tudnak-e úgy ordítani, mint amilyet hallottunk. Miss Holden megmerevedett, és rémülten hozzám simult. - Istenem, mi volt ez? Az ordítás nem kis riadalmat okozott a fedélzeten. Shardul - a kiérdemesült hullaégető - rémülten a kezéből kicsúszó pohár után kapott, de elkésett vele. A pohár diszkrét durranással robbant fel a padlón: Srí Ánand az üvegcserepekre nézett, és mondani akart valamit, csak éppen nem jött ki hang a torkán. Sir Noland átkarolta a feleségét, akárcsak Csandrabábú maharadzsa Timila maharánit. Egy újabb hatalmas ordítás után egy árnyék bukkant fel a közelünkben. Az árnyék tréningruhát viselt, könynyű felsőrészt és rövidnadrágot; vékony, szinte pipaszár lábai remegtek a megerőltetéstől, ahogy előrebotorkált velük az asztal felé. A hold felturbózta magát, ezüstfénybe burkolva a hajót. A pasas egészen az italosasztalig botorkált, és a mögötte meghúzódó Shardulra meredt. - Vi... zet! - nyögte elhaló hangon. - Vi... zet! Shardul meg sem moccant. Úgy látszik, nem szokott hozzá, hogy bajbajutott élőkkel foglalkozzék. A vízért könyörgő férfi kissé elfordította a fejét. Ekkor bizonyosodtam csak meg róla, hogy Mr. Lofton az. Mintha egy vaskéz kapta volna el a torkom. Éreztem, hogy kiszorul belőlem a levegő, utánpótlás pedig nem érkezik helyette. Ez a Mr. Lofton egyáltalán nem az a Mr. Lofton volt, aki az étkezőben pisztollyal fenyegetett bennünket. Ez a Mr. Lofton más volt, de valahogy mégiscsak ugyanaz. Megdöbbenve vettem észre, hogy kerek képe még kerekebbre hízott, mintha az elmúlt másfél órában felszedett volna magára jó néhány kilót. Szája vastag lett, mintha megduzzadt volna egy jól irányzott szúnyogcsípéstől. - Vi... zet! - nyögte. - Vi... zet! É... gek! Mivel senki sem moccant, az asztalhoz ugrott, felkapott mellőle egy jeges vízzel teli vödröt, és a fejére öntötte. Nem törődve vele, hogy a vízben néhány pezsgősüveg lubickolt. Az üvegek a fejére és a vállára hullottak, de Mr. Loftont láthatón nem zavarta a dolog. Jézusom! - hallottam egy rémült női hangot. - Mi a fenét csinál ez? Mr. Lofton elhajította a vödröt, aztán a gyomrára szorította a kezét. - Segít... senek! - könyörgött reszkető hangon. Nagyon... fáj t Segít... senek! Láttam, hogy Miss Monroe ellöki magát a korláttól és Mr. Lofton felé igyekszik. Magam is ugrottam vol-
na, hogy a segítségére siessek, de amit ezután láttam, attól egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Mr. Lofton a torkához kapott, majd eltátotta a száját. Feje, ha lehet, még az eddiginél is nagyobbra növekedett: immár olybá tűnt, mintha egy hatalmas lufi hintázna a nyakán. Kitátott szájából semmihez nem hasonlítható fénynyalábok törtek elő. Láttam már életem során tűznyelőt, nem is egyet, láttam olyat, aki megevett egy egész égő fáklyát. Olyat azonban, amit Mr. Lofton produkált, még soha nem láttam. Mr. Lofton kitátott szájából olyasféle fény hullámzott elő, mint a neoncsövek fénye. Enyhén zöldes volt, és földönkívüli. Mint amikor ufók szállnak le valahol persze leginkább filmekben - s a belőlük előbukkanó idegeneket kíséri hasonló fényjelenség. Mr. Lofton aligha lehetett földönkívüli, mégis zöldes, derengő fény bugyborékolt ki a szájából, mint szökőkútból a megvilágított víz. A fény rövid tétovázás után megijesztett kígyóként összetekeredett, és vonaglani kezdett a fedélzeten. Mindeközben Mr. Lofton ordított, mint a sakál. - Úristen! - hallottam mellettem Gaby Holden rémült nyöszörgését. - Úristen, mi ez? Mr. Lofton ekkor széttárta a karját, és felnézett az égre. A zöldes fény tovább ömlött a szájából. Mr. Lofton ezekben a pillanatokban egy szökőkút-kompozíció kulcsfigurájára hasonlított, amely a gyerekek nagy örömére a közönség felé köpi a megvilágított vizet. - Segít... ség! - hallottuk fájdalmas nyögését. Elé... gek! Aztán megfordult, és a korlát felé igyekezett. Botladozva futott, mintha a lábait is égette volna a szörnyű fény. Csak ketten igyekeztünk utána: Monroe doktornő és én. Jómagam megpróbáltam elébe vágni, bár egyelőre fogalmam sem volt róla, mit tegyek, ha megelőzöm. Megfoghatom-e egyáltalán? Mr. Lofton azonban megoldotta a problémát. Mielőtt elkaphattam volna, irányt változtatott. Kitért előlem, majd egyetlen ugrással fent termett a hajó korlátján. Annyit tehettem csupán, hogy megálltam néhány méternyire tőle, és zihálva rákiáltottam: - Mi a baj, Mr. Lofton? Egyszerűen megdermedtem a tekintetétől. Lofton szeme zöld volt, és mintha apró villanykörték világítottak volna a szemüregében. A furcsa, földöntúli fény éppen akkor kezdett kicsorogni belőle, amikor felém nyújtotta a kezét. - Segítsen... kérem! Elé... gek! - Hozzon valaki... vizet! - ordítottam a hátam mögé. Hallottam, hogy fém ütődik fémhez: talán Shardul megpróbált megtölteni egy vödröt vízzel. - Aááááááá! - ordította Lofton, aztán még mielőtt megérkezett volna a víz, a nyakához kapott, megfordult a korláton, és belevetette magát a folyóba. A rémült üvöltözés és kiáltozás hatására még a dzsungel hangjai is elnémultak a közelünkben. A zajongó állatok bizonyára megérezték, hogy sosem látott és tapasztalt tragédia zajlott le a közelükben. Két ugrással a korlátnál termettem, és megpróbál-
tam kitalálni, vajon segíthetnék-e rajta, ha utánaugranék. Mielőtt azonban megtehettem volna, valaki rémülten felsikoltott mögöttem. - Vigyázzon, Mr. Lawrence! Villámsebesen fordultam hátra. Éppen idejében ahhoz, hogy elugorhassak az elől a fénykígyó elől, amelyet a szerencsétlen Lofton hányt ki magából. Előrántottam a zsebemből 38-as Smith and Wessonomat, és a fényjelenségre fogtam. Ott hánykolódott, vonaglott a lábamnál, mintha nem találná a hazavezető utat. Kockáztatva, hogy rám támad, fölé hajoltam. Nem láttam semmi egyebet, csupán a néha elvékonyodó, néha ellaposodó zöldes fényt. - Lőjön már! - biztatott valaki, kiejtéséből ítélve Mr. Ajvazjan. - Mit tétovázik? Éppen meg akartam húzni a ravaszt, amikor három lövés is csattant a fülem mellett. Önkéntelenül is oldalra ugrottam. Alig kétméternyire tőlem Sir Noland állt jókora pisztollyal a kezében. Sir Noland jó lövő lehetett, mert mindhárom golyója talált, tépett szélű lyukakat hagyva a Brahmaputra Gyöngyének a padlójában. A fénykígyót azonban nem sebesítette meg. Ott tekergőzött a lyukak felett, és tanácstalanul jobbra-balra forgott. Aztán, egyszerre csak irányt változtatott. Kissé felemelkedett a levegőbe, és iszonyatos sebességgel leröppent a hajóról. Egyenesen a Brahmaputrába. A korláthoz ugrottam, és belebámultam a folyóba. A zöldes fények immár a part felé úsztak. Valaki felkiáltott, majd végigvágódott a padlón. - Bon voyage! - mondta mellettem egy hang. - Kellemes utazást a pokolba! Csak ezután tört ki a pánik. 26. Az elkövetkező néhány percről nincs mit mondanom. Minden úgy történt, ahogy hasonló esetekben történni szokott. Néhányan rémülten sikoltoztak; valaki elájult, őt felsegítették; többen lefutottak a kabinjukba, majd amikor ott sem érezték biztonságban magukat, visszafutottak a fedélzetre. Jómagam letérdeltem, és megpróbáltam megállapítani, hagyott-e nyomot a fény a padlón. Semmit nem láttam a golyóütötte lyukakat kivéve. Ha már úgyis összekoszoltam a nadrágomat, csak úgy, négykézláb, körbejártam a büféasztalt is. Néhány kilöttyent pezsgőtócsán és a vödör víz nyomán kívül, sajnos, semmi mást nem találtam. Akármit is hányt ki magából Mr. Lofton,, nem maradt nyoma. Keresés közben volt szerencsém végighallgatni a kirobbanó vitát, amelynek az volt a tétje, hogy álljon-e meg a Brahmapútra Gyöngye, avagy sem. Többen amellett kardoskodtak, hogy azonnal ki kell kötni, és bejelenteni a hatóságoknak a történteket, a többiek viszont ennek éppen az ellenkezőjét akarták. - Azonnal ki kell kötnünk! - kardöskodott a három fiatal fickó egyike, Mr. Morgan. A másik kettő helyeslő bólogatással támogatta a kívánságát. - Egyáltalán... van valami nagyobb lakott település a közelben? - tudakolta Mr. Bullard. - Nem látok mellettünk semmit, csak ezt az átkozott erdőt. Hé, kapi-
tány, magához beszélek! - Nincs, száhib - mondta Srí Ánand elhaló hangon. - Semmilyen lakott település? - Csak falvak. - Ki tudna itt kötni valahol? - Nem, uram. - Akkor meg mi a francon vitatkozunk? - tárta szét a karját Mr. Bullard. - Maga meg mi a fenéért igyekszik annyira a partra, fiatalember? A választ már nem hallottam, mert tovább kutattam. A Brahmaputra Göngyének motorjai halkan duruzsoltak alattam, mint akiknek eszük ágában sincs megállniuk. - Lát valamit? - térdelt valaki mellém. A hangjáról ítélye Monroe doktornő. - Egyelőre semmit. Csak a golyóverte lyukakat. - Lehet, hogy nem is hagyott nyomot maga után? Keresgéltem még egy kicsit, aztán felálltam. Éppen akkor, amikor Srí Ánand síri hangon befejezettnek nyilvánította az ismerkedési estet. - Sajnálom, hölgyeim és uraim - motyogta elkeseredetten. - Én nem tudom... nem tudom... egyszerűen... elképzelhetetlen... Majd holnap... világosságnál... Holdfénybe veszett a hangja. 27. Ezen az estén, úgy látszott, senkinek sem akaródzik lemenni a kabinjába. Amint tehettem, körülnéztem, hogy nem hiányzik-e valaki Mr. Loftonon kívül. Bár nem ismertem a személyzet minden tagját, feltételeztem, hogy jelentenék a kapitánynak, ha valamelyikük eltűnt volna közülük. Mielőtt sorrajárhattam volna az utasokat, hogy megérdeklődjem, nem láttak-e valami olyat, ami magyarázatot adhatna a történtekre, Monroe doktornő odaballagott hozzám, és megfogta a karom. - Nem talált semmit? - Nem én - mondtam. - Hát maga? - Én sem. - Előfordult már hasonló eset a praxisában? A doktornő arca kipirult az izgalomtól. Megrázta a fejét, aztán indulatosan toppantott. - Dehogyis fordult! Ha előfordult volna, megmondtam volna. Éppen az a feneség, hogy fogalmam sincs róla, mi folyik itt. Kár, hogy nem volt nálam a fényképezőgépem. Ha lekaphattam volna... A szép doktornőt csak úgy rázta az idegesség. Igencsak szemrevaló lány volt, az izgalom azonban szinte csúnyává tette. Szeme olyannyira összehúzódott, hogy kíváncsi lettem volna rá, vajon lát-e vele. Fogai előreugrottak, mintha meg akarna harapni velük. - Maga szerint... állat? - Nem tudom - suttogta. - Egyszerűen hihetetlen. Még sosem... hallottam ilyenről. De ha állat lett volna, valami nyomot csak hagyott volna maga után! - Talán felszáradt. - Talán. - És ha... más? - Például? - Nem élőlény. Valami váladék. - Ez sem jobb - mondta a doktornő. - Járványtól tart?
- Az is lehetséges. - Mi a fenét csináljunk? - Maga... biológus? - Is. Egyébként keleti kultúrákkal foglalkozom. De rovartanból is diplomáztam: - Elképzelhető, hogy... a maga kis barátai? - Nem igazán - ráztam meg a fejem. - Ha rovarok lettek volna, ráadásul ilyen nagy mennyiségben... biztos, hogy sikerült volna elcsípnem legalább egyet közülifk. - Figyeljen ide - mondta izgatottan, megszorongatva a könyökömet. - Azért én láttam valamit. Valamit, amit hm... nem tudok megmagyarázni. - Éspedig? A hold felé fordította az arcát, és bizonytalan képet vágott. - Nemrég olvastam egy cikket a vándormadarakról. Egészen pontosan a nagy csoportok mozgásának a mechanizmusáról. Nem emlékszem, ki írta, de felettébb felkeltette az érdeklődésemet. - Hogy jön ez ide? - Úgy, hogy... valami hasonlót láttam itt is. Abban a cikkben arról írt a szerző, hogy a nagy csoportok madárcsapatok - mozgását ismeretlen erő szabályozza. Pontosabban, a csapat valamennyi egyede kapcsolatban áll egymással. Ha a vezető madár irányt változtat, a többiek néhány ezredmásodperccel ezután már követik is a mozgását anélkül, hogy látnák a madarat. Érti? Mintha itt is valami hasonló jelenség játszódott volna le. Nagyon gyorsan zajlott minden, és nagyon meg voltam ijedve, de mintha... a fénykígyó feje irányította volna a-többi része mozgását. - Azt mondja, ez a valami is sok-sok egyedből állt? - Csak hangosan gondolkodom. Mindenesetre, jó lett volna megvizsgálnom Loftont. Mit gondol, nem tudtuk volna kihalászni? - És ha elkaptunk volna tőle valamit? - Ez is igaz. Imádkozzunk, hogy ne így legyen. Még egyszer megszorította a kezem, és otthagyott. A mellettünk elsuhanó fák mintha már nem is bólogattak volna olyan barátságosan. Egy elfojtott hang azt súgta a lelkem mélyén, hogy elkezdődött valami, ami ki tudja, hogyan végződik. Bőrömön éreztem az erdő fenyegetését. Vajon miért haragudhatott meg ránk? 28. Mielőtt befejezhettem volna a töprengést, Miss Holden futott oda hozzám. Nem is emlékeztem rá, mikor veszítettem el az elmúlt fél óra viharaiban. -Jaj, istenem, Leslie, de szörnyű! Annyira kivagyok, hogy alig érzem a lábam. Én még életemben nem láttam ilyet... halott embert is csak egyszer, és azt is csak messziről. Persze, a filmekben úgy hullottak körülöttem, mint a legyek, de azok felkeltek, és elmentek uzsonnázni, ami jelen esetben nemigen képzelhető el, nem igaz? - Hát nem. - Egyenesen... szörnyű volt. Mi volt az, amit kihányt a szájából? - Fogalmam sincs róla. Talán mérget evett.
Miss Holden a torkához kapott. -Jézusom! Lehet, hogy én is...?! - Mr. Lofton nem evett a büféből - próbáltam megnyugtatni. - De vacsorát evett! - Ha abban lett volna valami, már mások is rosszul lettek volna. - Jaj, istenem, mitől? - Ezt, salynos... nem tudom. - Lehet, hogy lenyelt egy... élőlényt? Jaj, hát erről is forgattunk egyszer egy filmet. A pasas kígyótojást evett, a kígyó kikelt benne... Jézusom, én mindjárt eldobom magam! Éppen felajánlottam volna neki, hogy lekísérem a kabinjába, de hirtelen felbukkant a közelünkben Mr. Doherty. Amint megpillantott bennünket, felénk igyekezett. Ahogy mellénk ért, udvariatlanul a karjába taszítottam Miss Holdent, és leléptem. Minél előbb választ kellett kapnom néhány kérdésre. 29. Mulkradzs bizonyára a közelemben rejtőzködött, csak amíg Miss Holdennel társalogtam, nem mert előjönni. Amikor aztán Mr. Doherty és Miss Holden tisztes távolba került tőlem, gyorsan előttem termett. Váratlanul ért a felbukkanása, ezért a 38-as felé tapogatódzott a kezem. - Ne lőj, bábudzsi! - nyújtotta előre könyörögve a kezét. - Már így is... nagyon félek. Ezen nem csodálkoztam. Valamennyien meg voltunk rettenve: akár mutattuk, akár nem. - Mi a helyzet, Mulkradzs? A kisfiú szemében ott ült az iszonyat. - Hát az, hogy... nagyon meg vagyok ijedve, száhib. - Talán már nem is akarsz a titkárom lenni? Igyekeztem könnyedén csevegni, bár meg kéllett erőltetnem magam. - Azt nem mondtam, bábudzsi; de... nagy bajban vagyunk. - Amennyiben? - Káli megharagudott ránk. Ránk fújta a tüzét! Néhány másodperc alatt végigfutott az agyamon mindaz, amit Káliról, a Fekete Anyáról tudtam. Nos, Káli, Siva felesége, Fekete Földanya, akinek a kultusza a régi Indiában nem nélkülözte az emberáldozatot sem. Már a megjelenése is sokat sejtető: fekete a bőre, véres szájából vadkanagyarak merednek elő, homloka közepén harmadik szeme látszik. Négy karja van: egyikben kardot, a másikban egy óriás levágott, vértől csöpögő fejét tartja; harmadik és negyedik karjával azokat áldja meg, akik véres áldozatot mutatnak be a tiszteletére. Ujjain körmök helyett karmokat találunk, míg fülében fülbevaló helyett két halott csecsemő függ. Nyakát kígyókból font nyaklánc díszíti, emellett koponyafüzér büszkélkedik - ez utóbbit saját gyermekei koponyájából készíttette. A legendák szerint az addig nem különösképpen vérszomjas Káli akkor vált azzá, amikor meg kellett ölnie Raktavíra démont, akit Brahmá azzal a tulajdonsággal ajándékozott meg, hogy minden kihullott vércséppjéből ezer ugyanolyan démon jöjjön létre, mint Raktavíra maga. Ezért
aztán Káli, miután lándzsavégre kapta a szörnyeteget, megitta annak minden csepp vérét, nehogy démonok születhessenek belőle. Persze Káli nemcsak gonoszságot művel; azzal, hogy a démonokat gyilkolássza, segít az embereknek. - Azt mondtad, hogy Káli néha tüzet fúj az emberekre? - Azt bizony, bábudzsi. Káli tüzes lehelete elégeti a bűnösöket. - Mintha ezúttal nem egészen ez történt volna. - Ó, bábudzsi, hát hogy tudna egy halandó eligazodni az istenek akaratán? Ha Káli úgy akarja, ő maga fúj le lángoló leheletével, ha másképpen akarja, hát átadja a lángot egy papjának, ő kígyót készít belőle, és ő öl meg vele. De az is lehet, hogy maga a láng költözik beléd, és a szívedet perzseli porrá. Káli hatalma végtelen. Talán csak Siva tudna ellenállni neki: bár egyszer azért ő is megkapta tőle. - Valóban? - Régi történet ez, bábudzsi. Káli Siva felesége, és tisztelnie kellene az urát, mint ahogy minden asszonynak tisztelnie kell, de Káli néha iittyet hány az illemre. Egyszer - amint mesélik - megtörtént, hogy éppen a démonokkal hadakozott, amikor Siva... hogy is mondjam, bábudzsi, szeretett volna valamit. - Igazán? Mit? - Jaj, bábudzsi, nem illik ilyesmiről beszélni, főleg egy gyereknek nem, de az a lényeg, hogy Siva szólt Kálinak, hagyja abba a démonok abajgatását, és bújjon ágyba vele. Most már érted, mire célzok? - Most már igen. - Káli azonban meg sem hallotta, csak döfködte a lándzsájával a démonokat. Akitől a történetet hallottam, azt mesélte, hogy Káli nagyon ledéren volt öltözve. Igaz is, bábudzsi, mit jelent az, hogy ledér? Megcsóváltam a fejem, és az órámra pillantottam. Éjfél felé járt az idő. - Miért fontos ez neked? - Mert amikor mesélték, sem tudtam. - Kevés volt rajta a ruha. - Akkor én is ledér vagyok? - Igyekezz, Mulkradzs a meséddel, mert... - Jól van, gyorsan befejezem, bábudzsi. Szóval, Kálin kevés volt a ruha, Siva meg be akart feküdni vele az ágyba... - Ezt már mondtad! - Ne türelmetlenkedj, bábudzsi, úgyis úgy lesz minden, ahogy a sorsunk, a karma méghatározza. Úgy néztem rá, hogy gyorsan folytatta. - Káli nem akart lefeküdni; tovább szerette volna öldökölni a démonokat. Siva azonban annyira erőszakos volt - mindenfelé nyúlkálni kezdett - hogy Káli megdühödött, lándzsája nyelével ráütött Siva kezére, majd a földre döntötte, és megtaposta. Szegény Siva alig tudott kikászálódni a talpa alól. Sok Káli-templomban azóta is úgy ábrázolják Kálit, hogy éppen Siván tapos. A Káli-papok azt mondják, hogy ez azt jelenti: Káli hatalmasabb Sívánál. Szerinted is? A nagyanyám szerint Kálinak igaza volt, és ha neki lenne annyi esze meg mersze, mint az istennőnek, ő is megtaposná a nagyapámat.
- A szegény leprást? Mulkradzs értetlenül nézett rám. - Milyen leprást? - Nem volt leprás a családodban? - Soha, bábudzsi! A nagyapám katona volt, és egy maharadzsánál szolgált. Egyszer megmentette a maharadzsa életét. Az úgy volt... - Jól van, majd máskor elmeséled. Mulkradzs biccentett, és beleveszett a ládák árnyékába. Ismét egyedül maradtam a kétségeimmel. 30. Néhány percnyi fejtörés után a sátánhívők felé indultam. Elvégre elsősorban nekik lehetett elszámolnivalójuk Mr. Loftonnal. Ezúttal is ott találtam őket, ahol korábban tanyáztak. Egy láda mellett ücsörögtek; összedugták a fejüket, és halkan dünnyögtek. Olyan monoton hangon, hogy meg voltam győződve róla: énekelnek. Talán egy ördöghimnuszt, ha van egyáltalán ilyen. - Jó estét! - köszöntöttem őket illedelmesen. - Zavarhatom önöket, hölgyeim és uraim? Csak egy véköny arcú, fekete szakállas fiatalember pillantott rám. Furcsán sápadt volt az arca; lehet, hogy az ijedtségtől, de az is lehet, hogy a holdfény varázsolta fehérré. - Jó estét, Mr. Lawrence. A ládához dőltem, és igyekeztem fesztelenül viselkedni. - Válthatnék önökkel néhány szót? A sápadt fickó elmosolyodott. - Ó, ez csak természetes. Főleg azok után, ami történt. - Látom, önök is meg vannak rendülve. A férfi bólintott. - Szó, ami szó: nem mindennap győződhetünk meg... hm... a Sátán erejéről. Egyelőre eleresztettem a fülem mellett a szavait. Éppen a múltamról akartam mondani nekik valamit, talán azt, hogy annak idején - három évvel azelőtt volt szerencsém találkozni a társaikkal odafent, Nágaföldön, de a fickó megelőzött. - Jól ismerjük önt, Mr. Lawrence. Pontosan tudjuk, hogy mi történt akkoriban a nágák között, és hogy ön milyen szerepet játszott az ügyben. Ne csodálkozzék, ha azt mondom, hogy ön... rendkívüli hírnévnek örvend a köreinkben. - Pozitív vagy negatív értelemben? A férfi elmosolyodott. - Tiszteljük önt, Mr. Lawrence, és hálásak vagyunk azért, mert sok testvérünket kimentette Ormondroyd és a többi gazember karmai közül. Azóta nágaföldi telepünk virágzik, jó kapcsolatokat építettünk ki a ná-. gákkal, a hatóságokkal is jóban vagyunk. És ezt alapvetően önnek köszönhetjük. - Ez azért enyhe túlzás - próbáltam meg elhárítani a dicséretet. - Aligha. Bár nem tudom, hiányzik-e önnek az ördöghívők hálája. Mintha icipici gúnyt éreztem volna a hangjában.
Nem is tudtam eldönteni, hogy valóban gúnyolódik-e velem, vagy egyszerűen csak ilyen a stílusa. Váratlanul felém nyújtotta a kezét. - Ferdinand vagyok. Jock Ferdinand. - Járt már Nágaföldön, Mr. Ferdinand? - Még sosem - mosolygott a szakállas. - Ez idáig Közép-Amerikában dolgoztam, Costa Ricában. Ott is virulnak a telepeink, hála a Sátánnak. Óhajtja, hogy bemutassam a többieket? Gyorsan elsorolt négy nevet, amelyek közül csupán egyet sikerült megjegyeznem. A hosszúra nőtt, kellemes arcú, barna lányét, akit Corettának hívtak. A többiek nem siettek kezet nyújtani nekem, sőt hogy őszinte legyek, nem is nyújtottak. A három ücsörgő tovább morgott, egymáshoz értetve a fejét, a magas lány pedig alighanem levegőnek nézett. Ferdinand bocsánatkérő mosollyal a három dünynyögőre pislantott. - Bocsásson meg nekik, de el kell mondaniuk a himnuszainkat. Szabály, hogy ha elkezdték, nem szabad megszakítaniuk. Ha nem tévedek, Mr. Lawrence, ön azért jött hozzánk, hogy megkérdezze tőlünk, mi is történt itt jó félórával ezelőtt, igaz? - Ez volt a szándékom. - Mit óhajt megtudni? - Mindent, amit csak lehet. Például, hogy megölték-e, és ha igen; ki és hogyan ölte meg Mr. Loftont? Ferdinand széttárta a karját. - Hát, ha megölte valaki, csakis a mi urunk, a Sátán tehette. - Biztos benne? - Érzem. Minden sejtemet eltölti a bizonyosság, hogy Ő itt van velünk, és képes megvédeni bennünket az ellenségeinktől. Mr. Lofton talán már odaát jár egy másik világban, ahova feltehetően én is kerülök majd. Önök úgy hívják, hogy a pokol, bár egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy önök elképzelik. - Ön szerint mi lehetett az a furcsa fényjelenség? - Fogalmam sincs róla. Ámbár... - Igen? - Olvastam egyszer egy középkori leírást... őszintén szólva nem tudom, idetartozik-e. - Elmondja? - Hát hogyne, hiszen segíteni szeretnék önnek. Egyszer, valamikor, a ki tudja hányadik században, ördöggel való cimboraság vádjával elítéltek egy asszonyt. Tűzhalálba küldték a szerencsétlent. Talán egy ősi közösségünk tagja lehetett. Rákötötték a máglyára, a hóhér fáklyával a kezében odalépett a rőzséhez, hogy meggyújtsa, majd a torkához kapott, és... kék fény csapott ki a szájából. A nézőközönség - mert akkoriban az égetéseknek mindig nagyszámú nézője volt, az önök istenének dicsőségére - szétfutott, csak a bátrabbak mertek visszanézni. Nos, ezek azt látták, hogy a hóhér úgy világított, mintha ő maga is lángra lobbant volna. A nagy kavarodásban az asszonynak szerencsére nyoma veszett. - A hóhér? - Futásnak eredt, nem is látták soha többé. Hát ez a történet, Mr. Lawrence. Többet mi sem tudunk. Mivel nem láttam értelmét, hogy további kérdéseket
tegyek fel nekik, elköszöntem tőlük. A zsolozsmázók abbahagyták az imát. Mr. Ferdinand mosolygott; Coretta rebbenő szemekkel nézett rám; a vörös hajú fickó dacosan a szemembe mélyesztette a tekintetét, s még a másik kettő sem igyekezett elkerülni a pillantásomat. Mintha az öröm kiapadhatatlan hullámai keringtek volna felettünk. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ők végeztek az ellenségükkel. Csupán az volt a kérdés, hogyan? 31. Mr. Perryt és Mr. Timberlake-et a hajó orrában találtam. Egymás mellett ültek egy padon, szorosan egymáshoz simulva, mint a szerelmesek. Első pillantásra azt hittem, talán melegek, de aztán rájöttem, hogy alighanem a félelem ültette egymás mellé őket. Úgy öszszebújtak, mint a kecskegidák, amikor meghallották a házacskájuk előtt lopakodó farkas lépteit. - Ideülhetek magukhoz? - kérdeztem, és hogy tévedés ne essék, már oda is húztam hozzájuk egy összecsukható széket. - Természetesen, Mr. Lawrence - mondta a hirtelenszőke, kék szemű fickó. - Először is szeretném kifejezni a részvétemet mondtam. - Bár nem tudom, illik-e... - Nem biztos, hogy meghalt - tiltakozott a szőke. Már csak babonából sem hiszek benne, hogy meghalt. A hosszú, szemüveges legyintett egyet. - Pedig meghalt, arra mérget vehetsz. - Önök szerint mi okozta a halálát? A szemüveges értetlen képpel nézett rám. - Ez még kérdés? - Nekem az. - Az ördöghívők, uram, csakis azok! - Biztos benne? - Hogy a fenébe ne lennék az. Hiszen kora gyerekkorom óta... ismerem őket! - Úgy érti... ezeket a fickókat? - Én az ördögökről beszélek! Képzett exorcista, azaz ördögűző vagyok. Ezeket az embereket megszállta az ördög. Ott munkálkodik bennük egytől egyig. - Önök szerint hogy ölték meg Mr. Loftont? - Valamelyik ördög ölte meg. Ha megölte. Bár én a magam részéről biztos vagyok benne. Megmondtam a barmának, hogy az ördögöt kell megsemmisítenünk, aki bennük lakik. A fickók maguk értéktelenek, az ördög az értékes. Az a marha meg - bocsásson meg, hogy így beszélek egy halottról - azt hitte; a stukker megfelelő fegyver a Sátán ellen. - Nem tudtak segíteni rajta? - Hogy tudtunk volna? Nem sejtettük, hogy a Sátán a fedélzeten támad ránk. Ördögűző szerszámaink odalent voltak, és most is a kabinunkban vannak... bár azért azóta már néhányat magunkhoz vettünk belőlük. Akárhogy is fürkésztem őket, semmit nem láttam náluk, ami fegyverre emlékeztetett volna. - Tudnak valamit erről a... hogyismondjam csak... fénykígyóról? - Az ördög jelenlétének tipikus jele. Forcas ördög
harcol néha a pokol fénykorbácsával. Előrehajoltam és kíváncsian néztem rájuk. - Önök nem félnek? Timberlake rám mosolygott. - Mi erre tettük fel az életünket, uram. Odamegyünk közéjük, és kifüstöljük őket Isten erejével. Ha ő velünk, akkor kicsoda ellenünk? Az Úr kies folyóvízre vezet bennünket, és megajándékoz minket a győzelem koronájával! - Nem aggódnak, hogy magukat is...? Timberlake felrántotta a vállát. - Mit tagadjuk, Mr. Lawrence, aggódunk bizony. De mit mondott az Úr? Ne féljetek, kishitűek! Ha én veletek vagyok... nincs miért reszketnetek. - Eszerint azért egy kicsit mégiscsak reszketnek? Ekkor a szőke; kék szemű Mr. Perry kifejezetten gorombán rám támadt. - És ha igen? Kinek mi köze hozzá?! Ebben maradtunk. 32. Hiába kopogtattam Csandrabábú maharadzsa és Timila maharáni kabinjának az ajtaján, nem érkezett válasz a kopogtatásomra. Vagy már lepihentek, vagy odafent bujkáltak valahol a fedélzeten. Gondoltam egyet, és Monroe doktornőnél kopogtattam. A doktornő még a szemüvegét is elfelejtette levenni, annyira meglepődött a jövetelemen. Amikor aztán meggyőződött róla, hogy én vagyok a kopogtató, és hogy csupa mosoly a képem, megtörölgette gyöngyöző homlokát és befelé invitált. - Érdeklődni szeretnék, hogy nem jött-e rá valamire - mondtam, miközben helyet,foglaltam egy kényelmetlen bőrszéken. Monroe doktornő megrázta a fejét. - Semmire. Sajnos nincs itt a könyvtáram. Csak néhány könyvet hoztam el az útra, ezekben viszont nem találok semmi hasonlót. - Tanulmányai során sem beszéltek ilyesmiről a professzorai? - Nem emlékszem. - Megkérhetném valamire, doktornő? - hajoltam előre a székemen. - Elmondaná pontosan, hogy mit látott? - Hogy mit láttam? - Hogy ön mit látott, amikor Lofton... hm... roszszul lett. - Miért fontos ez? - Mert lehet, hogy ön látott valamit, amit én nem, és talán ez a valami visz majd közelebb bennünket a megoldáshoz. A doktornő behunyta a szemét, és beszélni kezdett. Éppen a végére ért, és én szómorúan nyugtázni akartam, hogy semmivel sem látott többet, mint én, amikor megkopogtatták odakint a kabinajtót. - Ki az? - kérdezte felemelkedve Miss Monroe. - Srí Ánand. Sri Ánand majd hanyatt esett örömében, amikor észrevette, hogy én is ott vagyok Miss Monroe kabinjában. - Sivára! - kiáltotta örömmel. - Éppen téged kereslek, Leslie száhib... Képzeld, sikerült beszélnem a ka-
napuri rendőrséggel! Működik a műholdas telefonom! Elmondtam nekik, hogy megölték Mr. Loftont. - Idejönnek? Srí Ánand arcáról lehervadt az öröm. - Azt nem mondták. - Akkor minek örülsz? - Hát hogy egyáltalán sikerült beszélnem velük. - Mit mondtak mégis? - Nem említettem még, Leslie száhib? - Nem említetted, Srí Ánand! Srí Ánand meghökkent képet vágott: - Nem említettem volna? Úgy látszik, öregszem. A minap is, amikor kisétáltam a kikötőbe, látom ám... - Srí Ánand! - Jól van, Leslie száhib, máris mondom. Ismersz egy bizonyos Mohendra Szaraszvatít? Ő a kanapuri rendőrség főnöke. Azt mondta, tüstént küldjelek a telefonhoz! - Nem tudnád inkább idehozni? - Rögzítve van, Leslie száhib. Ez már a második műholdas telefonom; az első beleesett a Brahmaputrába. Még búvárt is fogadtam, hogy hózza fel, de hiába. - Jól van, hol az a telefon? - A kormányos fülkéjében, Leslie száhib. Búcsút intettem Monroe doktornőnek, és Srí Ánand nyomában elügettem a fülke felé. 33. Még nagy sietségünkben sem mulasztottam el az alkalmat, hogy a holdfényben fürdő őserdőn legeltethessem a szemem. A folyó ismét összeszűkült: alig karnyújtásnyira bólogattak tőlünk a fák. Egyikük-másikuk előrehajolt, mintha ki akarta volna kémlelni, kiket viszünk Nágaföldre. A hold ezüst hidat vert a víztükörre, a híd közepe táján nagy, fekete testek bukdácsoltak. - Krokodilok - böktem rá egyikükre. Srí Ánand megrázta a fejét. - Fatörzsek. Aradás lehetett valahol. - Ki van a kormánynál? - Mulkradzs. Egyetlen pillanatra megszédültem. - Kicsoda?! Srí Ánand bátorítón rám mosolygott. - Ne izgulj, Leslie száhib, az a kisfiú remek kormányos. Volt kitől örökölnie. Óvatosan a korlátba kapaszkodtam. - Ugyan kitől? - Nem mesélte neked? - Kiről kellett volna mesélnie? - Hát a nagyapjáról. - A leprásról? - Ugyan már, Leslie száhib, miről beszélsz? Mulkradzs nagyapja a leghíresebb hajós volt a Gangeszen. - Te ezt honnan tudod? - Ő maga mondta. Az apja meg egyenesen hősiesen viselkedett. - Hol viselkedett hősiesen? - Amikor felszabadítottuk Bangladest. - Igazán? Talán ő is hajóskapitány volt? - Hogy kapitány volt-e, azt nem tudom, de hogy kitüntették a Nagy Visnu renddel, az biztos.
- Ezt is ő mondta? - Máskülönben honnan tudnám, Leslié száhib? - Hallottál te már valaha a Nagy Visnu rendről? Srí Ánand legyintett egyet. - Én még semmilyen rendről nem hallottam, Leslie száhib, mégis mindennap kitüntetnek valakit Delhiben. Akárhogy is van, ez a kis fickó ért a kormányzáshoz. Ebben a pillanatban hatalmas csattanás hallatszott. A hajó megremegett, majd olyan sebesen állt meg, hogy térdre estem tőle. Mindenünnen kiabálást, felháborodott tiltakozást hozott a szél, miközben a parti fák óvatosan hátrahúzták kíváncsi lombkoronájukat. Srí Ánand felemelkedett mellőlem, és elkeseredetten a folyóba köpött. -Megátkozták ezt az utat, Leslie száhib! Valamelyik haragvó isten átkozta meg! Nem is kellett volna megkérdeznem, mégis elkaptam a vállát, és az arcába ordítottam: - Mi történt, Srí Ánand? Srí Ánand megtörölgette a homlokát. - Zátonyra futottunk, Leslie száhib. 34. Az alatt a másfél perc alatt, amíg az ide-oda himbálódzó, látszólag gazdátlan hajón a kormányos fülkéje felé tántorogtunk, kapott tőlem hideget-meleget. Többször is a szemére hánytam, hogy lehetett olyan ostoba, hogy egy kisfiúra bízta a kormányt a folyó eme nehéz szakaszán. Srí Ánand a fejét csóválgatta, majd változatosság kedvéért megnyomkodta a könyökét, amelyet alaposan belevert a deszkákba. - Nem értem, Leslie száhib. Jobb kormányos ez a kölyök, mint bármelyikünk. - Azért vitt zátonyra bennünket? Srí Ánand nyugtalanul pislogott a fákra, amelyek lassú körtáncot lejtettek mellettünk. - Mégsem zátony lesz ez, Leslie száhib. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, már ki is rántottam a zsebemből a 38-as Smith and Wessont, és nagyot kiáltottam. - Maradj mögöttem, Srí Ánand! Szemem sarkából láttam, hogy a kapitány bólint, kissé hátramarad, majd egy akkora szamurájkardot húz elő a köpenye alól, amekkora egy bosszúszomjas nindzsának is becsületére vált volna. Amint a kormányosfülke felé leselkedtem, erős széllökések érték a Brahmaputra Gyöngyét. A dzsungel felől jött a szél, mintha az erdő lehelete lett volna. Mintha a barátságos fák megpróbáltak volna befújni bennünket a folyó közepére. A széllökésektől kinyílott, majd becsapódott a fülke ajtaja. Semmi jelét nem láttuk, hogy lenne odabent valaki. - A másik oldalról! - súgtam Srí Ánandnak. A kapitány bólintott, rohanni kezdett a fülke felé, néhány lépés után hatalmas dobbantással elszakította magát a hajópadlótól, és egyetlen ugrással fenn termett a tetején. Ha nem aggódtam volna Mulkradzsért és persze valamennyiünk életéért, valószínűleg meg is tapsoltam volna a produkcióját. Kis csiszolássaljó eséllyel indulhatott volna az Ázsiai Játékokon.
Srí Ánand hasra vágta magát a kormányosfülke tetején, majd néhány másodperc múlva felállt, és lekiabált hozzám. - Mehetsz, Leslie száhib! Nincs odabent senki. Pedig dehogyisnem volt. 35. Kevésbé látványosan ugyan, mint Srí Ánand, de jómagam is a fülke felé közeledtem. Éppen elértem volna a szélben csapkodó ajtaját, amikor a hajó ismét megbillent. Tompa puffanások hallatszottak, amint a vízben úszó fatörzsek a hajótestnek ütköztek. Némi tántorgás után elkaptam az ajtó kilincsét. Bár biztos voltam benne, hogy valóban nincs odabent senki, csak bedugtam a 38-ast az ajtónyílásba. Első pillantásom a kormányra esett, amelyet, úgy látszik, elfelejtettek rögzíteni. A tikfából készült kerék az indiai hajóépítők mesteri tudását dicsérte. Úgy csillogtak-villogtak rajta a rézdíszek, hogy bármelyik hajózási múzeum díszére válhatott volna. Csakhogy ezúttal nem volt, aki forgassa: gazdátlanul pörgött ide-oda, ahogy az áramlat a hajót sodorta. A második, amire felfigyeltem, Srí Ánand volt. Kardját a foga közé szorítva, úgy ugrott le a fülke tetejéről, mint egy támadó kalóz. - Hol van? Tanácstalanul széttártam a karom. Aztán hirtelen nyögést hallottam. A sötét sarkok valamelyikéből jött. Akárki is nyögött, elég kis méretű lehetett, hiszen maga a fülke sem táncteremnek készült. Megperdültem, és kinyújtott karral belekotortam a sarokba. Nem is lepődtem meg túlságosan, amikor egy emberi archoz ért a kezem. - Megvan! - örvendeztem. - Ááááááá! Aki ordított, az is én voltam. A sarokban heverő valaki ugyanis nemes egyszerűséggel a kezembe harapott. Mielőtt megismételhette volna, elkaptam a grabancát és kirántottam a sötétségből. Természetesen Mulkradzs lógott a karomon, rémült tekintettel bámulva rám. - Te vagy az... bábudzsi? Nem tudtam válaszolni rá, mert a kezemet nyalogattam. Még a holdfényben is jól látszottak rajta Mulkradzs fogainak a nyomai. A kisfiú együttérzőn nézett rám. - Fáj, bábudzsi? - Mit gondolsz? - Igyekeztem nagyot harapni. Azt hittem... azok jöttek vissza. - Kik? - Azt nem... tudom. Egyszerre csak elsötétült előttem minden. - Leütöttek? - Zsákot húztak a fejemre... Valaki azt suttogta, ha megmozdulok, végem. Nem nagyon mertem mocorogni. A zsákot is csak az imént rángattam le magamról. - Nem tudod, kik voltak? - Nem, bábudzsi. Nem ismertem meg a hangjukat... Ebben a pillanatban Srí Ánand hatalmasat ordított.
- Áááááá! Elvitték a rohadékok! Nem is kellett megkérdeznem, mit. 36. Hajnali egykor már Srí Ánand kabinjában ültem. A kapitány megtörten gubbasztott velem szemben; a motorok halkan, kedvetlenül duruzsoltak a talpunk alatt. - Alig haladunk valamicskét - panaszkodott Srí Ánand. - Pedig végre ledolgoztuk magunkat a fatörzsekről. Jó fél óra hosszat Visnu szobra előtt ücsörögtem, füstölőt égettem, varázsmondásokat olvastam, de nem lettem tőlük okosabb. Néha bizony csak nehezen tör ránk a felismerés. És ki tudja, mikor? Lehet, hogy akkor, amikor már késő... Mi a fenét csináljak, Leslie száhib? Bizony ez volt a kérdés. Bár a szívem Nágaföldre húzott, az eszem viszont azt súgta, hogy fel ne menjek oda a világ minden kincséért sem. - Mit tanácsolsz nekem, Leslie száhib? Srí Ánand olyan tekintettel nézett rám, hogy belém fagyott a szó. Láttam rajta, hogy akármit is mondanék, nyomban megfogadná. Márpedig ezzel hatalmas felelősséget vállalnék magamra. - Mit tegyek hát, Leslie száhib? - sürgetett Srí Ánand. - Állítsd meg a hajót - mondtam nehéz sóhajtások közepette. - Már így is majdnem állunk. - Aztán fordítsd meg. - Biztos, hogy... jól döntöttél? - Egyáltalán nem biztos - mondtam. - Mégis, minden jel arra mutat, hogy ez lesz a legjobb megoldás. - És ha... megfordultunk? - Visszamegyünk Kanapurba. Srí Ánand felállt, és megnyomkodta a derekát. - Ahogy óhajtod, Leslie száhib. Parancsot adok a kormányosnak... - Egyelőre még ne fordulj meg. Srí Ánand meghökkent. - Ne forduljak meg? Hiszen azt mondtad... - Csak akkor fordulj meg, ha már mindenki nyugovóra tért. Akkor aztán teljes gőzzel visszafelé! - Nem értem... - Vannak, akiknek nagyon fontos, hogy elérjük a nágaföldi kikötőt. Attól tartok, nem vennék szó nélkül tudomásul, hogy visszafordultunk. - Reggel úgyis megtudják. - Az csak reggel lesz. Addig még sok minden történhet. Történt is. 37. Például az, hogy Csandrabábú maharadzsa elkapott a fedélzeten. Méghozzá szó szerint. Úgy megszorította a kezem, hogy belefájdult. Mivel egy maharadzsát nem illik csak úgy szájon vágni, türtőztettem magam. A ma- haradzsa rám villantotta fekete szemét. Mindénfélét láttam benne, kivéve a jóindulatot. - Hogy van a maharáni? - kérdeztem udvariasan, pedig éppen ott szorongatott, ahol Mulkradzs belém harapott.
- Jól - mondta tömören. - Hol j árt az elmúlt órában? Mintha kicsit lazult volna a szorítása a kezemen. - A kapitánynál. Mondja, nem engedné el a kezem?. Gyorsan elengedte. - Bocsásson meg, Mr. Lawrence. Úgy látszik, nyugtalanabb vagyok a szokásosnál. A feleségem is rosszul van... sajnos ő minden utazásnál rosszul van. Miről beszélt a kapitánnyal, Mr. Lawrence? - Bocsásson meg, de... - Nem a magánügyeik érdekelnek. Nem szeretném, ha azt fontolgatnák, hogy visszafordulnak Kanapurba. - Honnan veszi ezt? - Majdhogynem áll a hajó. - Nekimentünk néhány fatörzsnek, nem tudjuk, nem sérült-e meg a hajótest. Valahol áradás lehet, amely kimossa a fákat... - Tudom, milyen az áradás, Mr. Lawrence. Komoran a mögöttünk csillogó ezüsthídra pislogott. Megkönnyebbülten fellélegeztem, amikor észrevettem, hogy az ezüstszínű hullámokon hosszú, fekete fatörzsek bukdácsolnak. - Reggel majd jobban látjuk őket - igyekeztem megnyugtatni. Addig a kapitány... - Nem szeretném, ha bedobnának valami trükköt, Mr. Lawrence, és végül mégiscsak megfordítanák a hajót. Olyannyira nem, hogy minden eszközzel igyekeznék is megakadályozni. Minden eszközzel! Értjük egymást? Hogyne értettem volna. Jéghidegek voltak a szemei, mint a téli pincéből felhozott brikett. - Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy maguk csak arra várnak, hogy elaludjunk, aztán szép csendben megfordulnak a folyón. Nekem minden körülmények között fel kell jutnom a nágaföldi kikötőhöz! Nem véletlenül vagyok ezen a hajón, Mr. Lawrence. Ezt nem is kellett volna mondania. - Most lefekszem - folytatta fenyegető mosollyal. Lehet, hogy el is alszom. De ha reggel felébredek, és úgy találom, hogy immár lefelé hajózunk a Brahmaputrán, hát az istenek legyenek irgalmasak magához és Srí Ánandhoz is. Nem vagyok az a fenyegetődzős típus, de azért tartani szoktam a szavam. Megfordult, és sietősen távozott. Én meg azon töprengtem, hogy vajon mi a fenéért olyan fontos neki ez a nágaföldi utazás? 38. Nem maradt más hátra, mint hogy Miss Holdennél kopogtassak. Szomorú szívvel tettem, annak ellenére, hogy általában nem szoktam szomorkodni, ha csinosabb hölgyek arra biztatnak, hogy kopogtassak be hozzájuk. Ezúttal azonban más volt a helyzet. Miss Holden még nem tudhatta, hogy holnap reggel véget ér a nagy kaland: semmi sem lesz a gyönyörűnek ígérkező nágaföldi kirándulásból. Srí Ánand megfordul a hajóval, és meg sem állunk Kanapurig. Arra nem akartam gondolni, hogy mit szólnak majd ehhez az utasaink. A holnap problémáit holnap kell -megoldanunk. Amikor az ajtó résnyire kinyílott, óvatosan körül-
néztem. Mivel nem láttam senkit a kabinajtó közelében, beljebb nyomakodtam. Szemem sarkából láttam, hogy halvány fény ég odabent a kajütben. Becsuktam magam mögött az ajtót, és megfordultam. Az első reakcióm az volt, hogy a 38-as Smith and Wesson után kaptam. Már félúton járt a kezem, amikor észrevettem Miss Holdent. Ami a 38-as felé lendítette a kezem, az maga a kajüt volt. Életemben nem láttam még annyira rendetlen hajókabint, mint az övé. Közvetlenül a falnál három megtermett, nyitott bőrönd árválkodott; tartalmuk feltornyozva púposodott a kajüt közepén. A halomba hajigált ruhák és fehérneműk tetején egy eszkimó ült, aki Miss Holden arcát viselte. Óvatosan pislogtam rá, hogy ha szükséges lenne, mégiscsak előránthassam a stukkeromat. - Maga az? - nyögtem elhaló hangon. Miss Holden rám mosolygott. - Én vagyok. - És ez... itt? - mutattam körbe. - Valaki... kutatott a kajütjében? - Én kutattam - mondta öntudatosan Miss Holden. - És... miért kutatott? - Mert nem találtam, amit kerestem. - Mi ez az izé... ruha magán? - Ez egy eszkimó ruha. Tekintettel arra, hogy közel negyven fok volt odakint, enyhe túlzásnak tűnt a prémkabát. - Azt látom, de... miért van rá szüksége? - Vékony selyemből készült, bár igazinak látszik. Amolyan házi ruha... Szeretem a régi jelmezeimet. Látj a? Láttam bizony. A széthajigált ruhák között jó néhány jelmez csillogott; olyanok, amilyeneket épeszű ember fel nem vett volna magára. Kivéve, ha színésznő, és abban kell játszania. Miss Holden legördült a ruhadombról, és megfogta a kezem. - Látj a a holdat? Kissé lehajoltam, és kinéztem a kabinablakon. A hold ott ücsörgött a pálmafák ágain. - Arra gondoltam, hogy rendezek magának egy kis holdfényes ruhabemutatót. Nem lát valami furcsát rajtam? Alaposan végignéztem tetőtől talpig. Semmi olyant nem láttam, ami alapjaiban megváltoztatta volna róla alkotott véleményemet. Kissé talán teltebb volt a prémutánzat-ruhában, mint amikor először pillantottam meg a fedélzeten, de így sem csalódtam benne. Olyasféle vonzás áradt belőle, amilyenről a férfiak csak álmodoznak. Miss Holdent az isten is arra teremtette, hogy elcsavarja a szerencsétlen pasik fejét. - Talán a prémruha - találgattam. - Már mondtam magának, hogy nem prém, azaz nem igazi prém. Selyem. Ebben játszottam, amikor eszkimó voltam. - Maga eszkimó is volt? - Voltam. Persze csak a filmben. Minden reggel meg kellett rágnom a csizmát. - Micsinált a micsodával? - Megrágtam egy csizmát, ahogy az eszkimóknál
szokás. - Hogyhogy megrágta? - Maga nem tudja, hogy az eszkimó asszony kötelessége minden reggel megrágni a férje csizmáját? - Eddig azt hittem, csizmát csak az egér rág. - Ó; milyen naiv maga! Az eszkímók földjén nincs is egér. Szóval, az a helyzet, hogy a jégkunyhóban éjszaka olyan hideg van, hogy megfagynak, azaz megmerevednek a csizmák, és ha szegény eszkimó reggel fel akarná húzni, hát nem tudná. Ezért aztán meg kell rágnia valakinek, hogy megpuhuljon, és felhúzhassa. Ez az eszkimó feleségek kötelessége. - Szóval, maga csizmát rágott? - Rágtam, de azért még mást is kellett csinálnom. Például harcoltam egy jegesmedvével. Igaz, hogy szelíd medve volt, de azért marha nagy. Nem akarom az egész filmet elmesélni magának, csak annyit mondok, hogy nagy részét stúdióban forgattuk, s ebben a ruhában játszottam. Csinos, mi? Valóban az volt. - Nincs melege benne? - érdeklődtem jóindulatúan. - Most, ahogy mondja... bár csak selyemből készült. Nem baj, úgyis jön a következő. Ezután a A halálos labdában játszottam. Hallott már róla? Elöntötte az arcomat a szégyen. Bizony, hogy nem hallottam. - Éppen külföldön lehettem - védekeztem, habár fogalmam sem volt róla, mihez viszonyítva külföld a külföld. És hogy éppen hol járhattam akkor, amikor azt a filmet vetítették. - Nem baj - legyintett Miss Holden. - Nem volt valami nagy szám, tudja, olyan újhullámos vagy micsoda. Csak a tizedik napon értettem meg, miről szól, pedig addigra már félig leforgattuk. Tudja, mit játszottam benne? Egy kosaras húgát, aki szintén híres akart lenni, mint a bátyja. Ennek megfelelően tréningruhában járt, és folyton-folyvást csak kosárra dobált. Egész jól megtanultam a labdával bánni, csak közben kiment a könyököm. Minden forgatási nap után erős fájdalmaim voltak - nem is szeretek rágondolni. De az a tréningruha rohadtul jól állt nekem. Többek szerint nagyon vonzó voltam benne. - Kár, hogy nem láthatom - sóhajtottam. Miss Holden rám mosolygott. - Láthatja. - I... gazán? - Most figyeljen. A következő pillanatban csodát láttam. Miss Holden egyetlen mozdulattal kibújt az eszkimó hacukából, és máris ott állt előttem tetőtől talpig tréningruhába öltözve. Újra csak majd hanyatt estem a meglepetéstől. Olyannyira, hogy meg is kellett kapaszkodnom valamiben. A valami a ruhahegy közepéből kiálló piros szárú csizma volt, amelyet úgy megszorongattam, mintha biztonságot jelentő korlát lett volna. Miss Holden mosolyogva illegette magát előttem. - Hogy tetszem? Lassan kezdtem rájönni, miért láttam idelent kissé testesebbnek Miss Holdent, mint odafent. Valószínűleg magára öltötte ruhatára ama felét, amelyik valahogy
kimaradt a hegyépítésből. - Elképesztő! - Megsúgom magának, hogy belém zúgott az egész forgatócsoport. Tudja, akkor volt az az afférom Tim Parkerrel, aminek persze sokkal nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Az újságok felkapták, hogy így meg úgy, de őszintén mondom magának, Parker akkor sem kellett volna nekem, ha felajánlja a Ben Hur női főszerepét. Nem véletlenül mondtam elképesztőt. A tréningruha úgy állt Miss Holdenen, mintha ráöntötték volna. Valami zümmögni kezdett a fülem mellett. Azt hittem, bogár, és meg is próbáltam elhajtani, s csak amikor makacsul tovább zúgott, jöttem rá, hogy alighanem a vérnyomásom szórakozik veleni. Hiába, már neki is sok volt Miss Holden tréningruhája. Miss Holden elégedetten terpeszbe állt, majd néhányszor megérintette a padlót az ujjaival. - Egész idő alatt sportosan kellett viselkednem. Nem úgy, mint a következőben. Akkor inkább szexisre vettem a figurát, mint sportosra. - Mi volt az? - kérdeztem rekedten. Azt sem értettem, mi a fenétől rekedtem be néhány perc alatt? Feltehetően alig érezhető huzat kavaroghatott a kajütjében. - Táncosnőt játszottam a Babilonban. - Az egy... mulató? - A Babilon az nem egy mulató, hanem egy város. Méghozzá főváros, és Asszíriában van. Biztosan azért nem tudja hol, mert nincs rajta a térképen. Először én is kerestem, de nem találtam, Tom aztán elmagyarázta, hogy ne is keressem, mert jó néhány ezer éve megsemmisült. Csak romok vannak arrafelé, de nem lehet megnézni őket, mert arra bujkál a Szaddam Huszein. Szóval, abban a filmben táncosnő voltam. Egy király belém habarodott, már meg nem tudom mondani, hogy hívták, mert ezeknek az asszíroknak olyan hosszú a nevük, hogy két whisky után nem volt ember, aki ki tudta volna mondani. A király belém szeretett, de menekülnünk kellett, mert a fivére összeszűrte ellenünk a levet egy boszorkánnyal és az életünkre tört. Mondanom sem kell, hogy ott is összehoztak Bruce Kellyvel, de merő rágalom volt, mert köztudott, hogy a nagy Kelly nem a lányokhoz vonzódik. Igaz, néha tett kivételeket... Megmutassam magának, milyen voltam táncosnőként? - Mutassa! - nyögtem. Miss Holden mosolygott, és először a tréningfelsőjét vetette le. Őszintén szólva, nem tudom, mi lehetett a kajütjével, de biztos, hogy nem működött rendesen a szellőztetése, mert azzal ellentétben, hogy az imént huzatra gyanakodtam, ezúttal mintha kifogyott volna belőle az oxigén. Csak hápogtam, mint a fenéken rúgott gumikacsa, miközben verejték csillogott a képemen. A felső alatt egy flitterekkel kirakott, áttetsző valami húzódott meg, amiről hirtelenjében nem is tudtam volna megmondani, micsoda. Miss Holden tovább mosolygott, és kilépett a tréningalsóból is. Arról, hogy hogyan csinálta, tanulmányt lehetne írni. Persze csak jóval később, a vetkőzése után, mert-
hogy remegő kézzel elég nehéz a tollat tartani. - Látja, hogy csillog? - Lá... tom. - Direkt így csinálták. Még foszfort is kentek rá, de attól tartok, az már lekopott. Na, milyen voltam babilonitáncosnőnek? Egyáltalán nem csodálkoztam szegény babiloni királyon, hogy belezuhant a lányba. Ha király lettem volna Babilonban, alighanem én sem jártam volna különbül. Miss Holden egyenesen ellenállhatatlan volt. - Ezután a Kókusz következett. Szegény emberek között játszódott, amolyan művészfilm volt. Kaptunk is érte néhány díjat, mégsem döngette a népszerűségi listák kapuját. Nem írtak sok jót róla - kivéve szerény személyemet. - Magáról írtak...? - Hát persze. Először is összehoztak a kókuszszedők vezetőjével, akit Patrick Wayne játszott. Ebből persze egy szó sem volt igaz, semmi nem történt velünk, nem is tudom, miért akart kimászni a lakókocsim ablakán. Alighanem többet ivott a kelleténél. Na már most, egy kissé már pocakosodó színésznek nem kellene lakókocsik ablakain át közlekednie, nem igaz? Beszorult, és hírbe hozott vele. Hiába tiltakoztam, nemigen hitték el. Na, ez egy kicsit feldobta a filmet, megnyomta a nézőszámot meg minden, de azért így sem kaszáltak vele valami nágyot. De visszatérve magamra: egy kókuszszedő lányt játszottam, aki úgy mászkált a fákon, mint a majom. Életemben nem másztam még annyit fára, mint abban a filmben. Ha éjszaka felriadtam, fákat láttam magam előtt. Legtöbbször pedig visítva ébredtem, mert azt álmodtam, hogy éppen úton vagyok a pálma tetejéről a föld felé. Ráadásul ennek a lánynak az volt a mániája, hogy nem érdekelte, mit szólnak hozzá a férfiak és a konzervatívabb nők... alaposan levetkőzött a diószedéshez. Felül például nem viselt semmit, alul is csak egy rongyocskát. Nem fogja elhinni, egy csipkés szélű, szürke rongyocskát. Ezzel azt akarta hangsúlyozni, hogy ő a munka rabja, kvázi a tőkések rabja, és még annyi pénze sincs, hogy rendes ruhába bújjon. Ez persze nem volt igaz, a ruhátlanság bizonyos extravagancia volt nála, de azért jól adta elő magát. Akarom mondani, jól adtam elő magam. Filmbeli apám nem győzött szégyenkezni miattam, anyám a templomba járt, mert azt hitte, Isten mérte rá a csapást, amit én jelentettem számára. A kókuszszedő nők nem engedték hozzám közel a férjüket, a férfiak meg szerettek volna közeledni hozzám, de nem mertek. Akarja látni, mibe voltam öltözve? Szólni már nem volt erőm, így csak bólintottam. Miss Holden mosolygott, és lecsatölta magáról a babiloni felsőrészt. Mély sóhaj szakadt ki belőlem. Nem tudom, meghallotta-e, mindenesetre nem adta jelét. Csak mosolygott, és elnézett a fejem felett. Ahogy a babiloni ruhadarab ráhullott a többire, meg kellett állapítanom, hogy nem láttam még tökéletesebb kebleket életemben. Nem voltam biztos benne, jó néven venné-e, ha megdicsérném őket, ezért inkább befogtam a számat. Ezután a babiloni alsó következett. Itt ért aztán még
egy meglepetés. Ha valaki korábban megkérdezte volna tőlem, hogy a babiloni táncosnők hogyan vetik le magukról az alsóneműjüket, bizonyára azt feleltem volna, hogy a hagyományos módon. Még szerencse, hogy nem fogadtam rá. A babiloni táncosnők ugyanis úgy vetik le az említett ruhadarabot, hogy hátranyúlnak, matatnak egy kicsit, s a babiloni alsó lehullik róluk. Mint ájult lepke a földre. És megközelítőleg olyan lassan is. Ami rajta maradt... hát arról meg nem tudtam volna mondani, micsoda. Lehetett ágyékkötő, de lehetett egy kirojtosodott kötél is. Mindenesetre egyetlen nyakkendő vastagságú ruhadarabból állt, amelyről vékony bojtok csüggtek le, mint az indiánok vadászmellényéről. - Na... milyen? - Óriási! - nyögtem. - Ebben izé... mászott a pálmafára? - Ebben - bólintott határozottan Miss Holden. - Igaz, gyakran visszacsúsztam, de mindig akadt valaki, aki segített a mászásban. Soha nem dolgoztam még ilyen udvarias stábbal. Ahogy elkezdtem felfelé mászni, és kicsit visszacsúsztam, mindenki rohant, hogy segítsen. Még az operatőr is, akinek pedig nem ez lett volna a dolga. Mondtam is neki, hogy inkább a gép mögött lenne a helye, mire azt nyögte, hogy ő már napok óta nem tudja, hol a helye. Talán napszúrást kaphatott, mert Közép-Amerikában forgattunk, és nagyon meleg volt. De ez még mind semmi ahhoz képest, amikor A tenger gyermekein dolgoztunk. Azt sem látta? - Nem... emlékszem. - Pedig jó film volt, csak egy kicsit... rázós. - Milyen? - Istenem, hát... korosztályos, azaz tizenhat éven felülieknek való. Na, nem azért, én olyan filmben soha nem szerepelnék, csak az volt a helyzet, hogy egy lányt kellett eljátszanom, aki egy hajótörést követően kirekedt a civilizációból. Isten háta mögötti szigetre került a barátnőjével, ahol is több évet töltöttek el. Mivel a szigeten nem lakott senki, és üzlet sem volt, ahol ruhát vehettek volna maguknak, nagyrészt ruhátlanul kellett játszanunk. Alma Bergman kissé ciki látványt nyújtott, különben jó színésznő, de már elmúlt harmincöt, szóval frankón öreg, mégis vállalta. Látszott is rajta, hogy nem mai csirke. Itt-ott már lötyögött, de azért riszálta magát rendesen. Ami viszont engem illet, hát... nem volt kellemetlen a dolog, csak a sok bámészkodó zavart egy kicsit. Képzelje, amikor hírét vették a környéken nyaralók, hogy filmet forgatnak a szomszédban, és nudiban megy az egész, csónakokat béreltek, és ott köröztek körülöttünk. A végén már annyian voltak, hogy zavarták a forgatást. Arról nem is beszélve, hogy mindenféléket odakiabáltak nekünk, amitől nem lehetett dolgozni. Azt mondják, a csónaktulajdonosok jegyeket árultak a kikötőben, az emberek pedig sorban álltak értük. Na, erre a rendező megkérte a haditengerészetet, hogy küldjenek oda egy hajót, és zavarják el a hívatlan vendégeket. Persze az lett a vége, hogy a csónakosokat nem sikerült ugyan elkergetniük, viszont ettől kezdve ők is ott tolongtak a korlátnál. Legalább száz haditengerész. Te jó isten, mi volt ott!
Mi azért mégiscsak leforgattuk a filmet! Látni akarja, hogy... miben nem voltam akkor? - Azt feltétlenül - bólintottam. - Igazán kíváncsi vagyok rá... hogy például, hogyan aludt a homokon. - Hogy aludtam? Jól. Várjon csak... megmutatom. Miss Holden tett egy szemmel alig követhető mozdulatot, s a következő pillanatban már ő volt A tenger gyermekei hősnője. Lehevert a ruhák tetejére, és felém nyújtotta a karját. - Jöjjön már ide, ha mondom! Eddig még nem mondta, de azért mentem. - Üljön ide mellém! Leültem. - Meséljen kérem valamiről! - Miről... meséljek? - kérdeztem zavartan. - Például valamelyik kalandjáról. Csak történt már valami izgalmas az életében?! - Történt - mondtam, és a mai estére gondoltam. Miss Holden gondolatolvasó lehetett, mert a szájára tette a mutatóujját. - Csitt! A mai napról hallani sem akarok! Nehogy arról beszéljen nekem. Egyik fülemen be, a másikon ki! Majd holnap... Ma nem akarok hallani róla! Arról beszéljen, hogy... mi történt valamikor régen magával... ami... nem is tudom... mittudomén... Egyszerre csak sírva fakadt. Akkora könnycseppek potyogtak a szeméből, mint babiloni táncosnő korában a szerelése felső része. - Istenem... én annyira, de annyira meg vagyok ijedve, hogy azt... el sem tudom... mondani. Hiszen azt az embert megölték... én legszívesebben visszafordulnék... de addig is... mi lesz, ha ez... ha ez... valami fertőzés, és... meghalunk valamennyien. Kénytelen voltam magamhoz szorítani. Miss Holden nem tiltakozott ellene. - Ajvazjan is... be van csinálva, és hisztizik, hogy biztos benne... nem ússzuk meg élve. Ezek az ördöghívők kinyírnak bennünket... vagy ha nem ők, akkor mások. Itt valami... háború folyik, és mi belekeveredtünk. Doherty is halálra van rémülve... csak Monroe doktornő nyugodt, és Náná sem izgatja magát. - Monroe doktornő nyugodt? - Se lát, se hall. Azt mondta, ha beledöglik is, kideríti, mi az a fénykígyó, vagy mi a fene. Azt mondta, ilyenért talán még Nobel-díjat is lehetne kapni. Mondtam neki, hogy mi van akkor, ha belehal a nagy... kutatásaiba, erre azt válaszolta, hogy feljegyez mindent, és... legfeljebb posztumusz kapja meg a Nobel-díjat. Már... tizedszer nyalja végig a fedélzetet, ahol az a fény elvonult. - Nyalja? - hökkentem meg. - Á, ezt csak úgy mondpm... de keres valamit. Náná meg fenyegetődzik; hogy kígyó ide vagy oda: ha valami gyanúsat észlel, elkapja a pasast, és hülyére veri. - Kit? - Azt nem mondta. - Remélem, nem engem. Gaby Holden átkarolta a nyakam, és szorosan hozzám bújt. - Nagyon meg vagyok rémülve... de azért... mesélj nekem valamit. Megmentetted már valaha valakinek
az életét? Gondolataim végigfutottak az elmúlt éveimen. Aztán elmosolyodtam. - Egyszer egy kutyát - mondtam. Miss Holden letörölgette a könnyeit. - Egy... kutyát? - Kutyát. - Embert nem? - Azt nem... de a kutya néha különb az embernél. - Ez igaz. És hogy... mentetted meg? - Csak próbáltam. - Szegény kutya. Nem sikerült? - Az úgy volt - kezdtem - hogy Bangkokban a tengerparton sétáltam, amikor egy kis kutya kiugrott a gazdája öléből - egy idősebb hölgy volt az, és a barátnőjével beszélgetett - majd elrohant a móló felé. Valamitól megrémülhetett szegény, mert egyszer csak zutty! - belezuhant a tengerbe. Úgy sírt a hullámok között, hogy kénytelen voltam utána ugrani. Miss Holden megcsókolta a nyakam. - Igazi hős vagy, Leslie. Kimentetted? - Kiúszott. - Hogy úszott ki? - Kutyaúszással. Tudott úszni. Én meg majdnem belefulladtam. Jött egy hajó, és akkora hullámzás támadt tőle, hogy többször is a mólóhoz vágott. - Ez igaz? - nyögte Gaby. - Mit gondolsz? Könnyei között rám mosolygott. - Hazudsz. - Dehogy hazudok! - Bizonyítsd be! - Hogy bizonyítsam be? Tölcsért csinált a tenyeréből, és belesuttogott valamit a fülembe. - Jól van - mondtam - ha ez a kívánságod... - Csak a hitelesség kedvéért - emelte fel az ujját. Legyen olyan, mint mondjuk... egy rendőrségi eljárás során a helyszíni szemle. - Ejha! - csodálkoztam. - Ennyire tisztában vagy a rendőrségi ügyekkel? - Na hallod! - hökkent meg. - Hiszen legalább tíz zsarufilmben játszottam. Akkor hát; rajta! Felálltam a ruhahegy szélére, szemem fölé ernyőztem a kezem, majd úgy csináltam, mintha megrémültem volna. - A fenébe is! - morogtam halkan, de azért úgy hogy meghallhassa. - Ott úszik az a sze ény kis kutya! Mindjárt belefullad! Ezt nem engedhetem! Aztán úgy tettem, mintha bevetettem volna magam a hullámok közé. A valóságban persze a másik piros csizma és egy bőrmellény mellé kerültem. Kirántottam a csizma mellől egy kék csipkés bugyit, és meglengettem a fejem felett. - Megvagy, kis kutya! - A valóságban meg sem fogtad! - panaszkodott Miss Holden. - A művészet gyakorta megszépíti a valóságot mondtam bölcsen. - Neked aztán igazán tudnod kell! - Pokolba a kutyával! - kiáltott rám. - Azt mutasd meg, hogy csináltad!
Kénytelen voltam elereszteni szegény kutyát. Aztán kiegyenesedtem, és úgy tettem, mintha a vizet törölgetném a képemről. - A fenébe is, de sós! Csurom víz lett a ruhám. Kénytelen leszek levetkőzni. Azaz... nem vetkőzhetek le ennyi ember előtt! - Bolond vagy? - förmedt rám Miss Holden. - Hiszen egy árva lélek sincs a mólón! - Na és a kutya gazdája? Meg a barátnője? - Már régen elmentek. Állatkórházba vitték a kutyát. - Jól van - sóhajtottam. - Hát ha nincs senki, akkor levetkőzöm, hogy megszáríthassam... - Sok a szöveg! - türelmetlenkedett Miss Holden. Vetkőzz! Óvatosan körülnéztem, hogy nem leselkedik-e mégiscsak valaki egy kikötői cölöp mögül, de mivel nem láttam senkit, lerúgtam a cipőmet. - Telement szegény vízzel - rázogattam aztán panaszosan. - Majd kifolyik belőle - vigasztalt Miss Holden. Úgyis lyukas a talpa! - Akkor hát levetem a zakómat. - Nincs is zakó rajtad! - háborgott Miss Holden. Ne feledd, hogy Bangkokban vagy. Negyven fok a hőség árnyékban! - Erró1 valóban megfeledkeztem. Akkor hát levetem az ingem. - Csak gyorsan, gyorsan! - Gyorsabban nem tudom, szorul az egyik gomb. - Igyekezz, mert letépem rólad! Megszabadultam az ingemtől. - A nadrágom is vizes lett... - Le vele! Amikor ez is megtörtént, kérdőn néztem rá. - A többit is? - Naná, hogy a többit is! Csurom víz vagy, a végén még tüdőgyulladást kapsz. És éppen Bangkokban, ahol köztudottan veszélyes a tüdőgyulladás. - Ez igaz - bólintottam. - Nem tehetem ki magam ekkora kockázatnak. Hát akkor... gyerünk! Miss Holden csuklott egyet, amikor megszabadultam a vizes göncöktől. - Hé! Hé! - Mi történt? - Nem látod? - Mit kellene látnom? - Hát engem. Itt vagyok a hullámok között! Szemem fölé ernyőztem a kezem. - Valóban... Mintha látnék valakit a vízben. - Én vagyok az. Gaby Holden. Távúszó. Kissé célt tévesztettem. - Célt tévesztettél? - Úgy gondoltam, hogy repülés helyett inkább átúszom New Yorkból Bostonba. Csakhogy eltévesztettem az irányt, és Boston helyett Bangkokba jutottam. Dögfáradt vagyok, mindjárt belefulladok. Ugorj a vízbe, és húzz ki! Ha nem akarod, hogy... idegrohamot kapjak... Akarhat ilyet egy jó szándékú ember? Dehogy akarhat. Így aztán átérezve a távúszó nehéz sorsát, felemel-
tem a karom, és fejest ugrottam a vízbe. Amint mellé értem, Miss Holden átkarolta a nyakam, és hozzám simult. - Tapasztalt vízimentő vagy? - Döntsd el magad! - Akkor hát... tudod, hova kell nyúlni, hogy fenntarthass a víz felszínén. Például... ide... jaaaaaj, meg ide... Istenem... Istenem... most... most... Éppen oda... Ekkor hangzott fel a kétségbeesett üvöltés a folyosón. 39. Üvöltést mondok, pedig halálkiáltást kellene mondanom. Akárki is üvöltött odakint, alighanem a végétjárta. Olyan hangok bugyborékoltak ki a torkán, mintha az életét hányta volna ki magából. - Ááááááá! Ááááááá! - ordította a haldokló. Égeeeeeeek! Meghalooooook! Úgy megdermedtem, mintha valóban jeges vízbe estem volna. Miss Holden még szorosabban simult hozzám. - Mi... van? - suttogta a fülembe. - Mi történt... megmentőm? - Valaki ordít a folyosón! - Én nem... hallök semmit. Csak... érzek, de azt nagyon! Jaj, mi... történt... veled? Kérlek... ezt nem teheted! Ezt... nem teheted... ! - Áááááá! - hallottam a folyosóról. - Égeeeeek! Rohanó lábak dobogtak, aztán mintha elzuhant volna valaki. Miss Holden hirtelen kinyitotta a szemét. - Istenem... mi ez? - Valaki a... folyosón... Miss Holden ekkor hatalmasat visított. Leugrott a ruhatengerről, az ágyához vágtatott, és magára rántotta a takaróját. - Nem akarok semmit látni! Nem akarok semmit hallani! Meg akarok halni! Villámsebesen felhúztam a nadrágom, az ingem, beleugrottam a cipőmbe, és az ajtóhoz vágtattam. - Leslie! megfordultam. Miss Holden halálos rémülettel az arcán bámult rám a takaró alól. - Jaj, istenem, hová mész? - Valami történt odakint! - Jézusom, mi? Nem akartam megmondani, mire gondolok. Ezért, amennyire tudtam, rámosolyogtam. - Talán valaki... elesett a sötétben. - Ez nagyon... nem úgy hangzott. - Várj egy kicsit, megnézem. Van fegyvered? - Tessék? - Azt kérdeztem, van-e fegyvered? - Csak egy kis... stukker. - Hol van? - Valahol... a ruhák alatt. Gondoltam egyet, és kezébe nyomtam a 38-ast. - Tudsz bánni vele? - Jézusom... csak annyit tudok, hogy meg kell húzni...
Néhány mozdulattal megmutattam, mit kell csinálnia veszély esetén. - Ha valaki... valami... eh! Ha használnod kell, hát használd! Minden további instrukciót mellőzve kivágtattam a folyosóra. 40. A mennyezeti lámpák alig pislákoltak az éjszakai sötétben. Mintha fekete kulimász fröcskölte volna be őket. Hamar rájöttem, mi a baj velük. Egész bogársereg fogta körül a körtéket, rájuk másztak, és megpróbáltak bejutni az üvegburák belsejébe. Volt közöttük mindenféle rovar: sajnos Goliathus goliathust nem láttam egyet sem. Olyan hirtelen nyílt ki egy kabinajtó, hogy majd nekiszaladtam. Nyílásából Csandrabábú maharadzsa feje bukkant elő. - Maga az, Mr. Lawrence? - Én vagyok. - Mi ez a... zaj? Nem válaszoltam, futottam tovább. Felrohantam a lépcsőn, és igyekeztem kikerülni az alattomosan meglapuló kötélcsomókat. Sajnos, így sem sikerült megúsznom, hogy bele ne rúgjak egy fadarabba. Nem tudom, mi célt szolgálhatott, mindenesetre felemelkedett az orrom előtt, és belerepült a Brahmaputrába. -Jaaaaj! Segííítség! Eléééégeeeek! Hiába próbáltam meg rájönni, ki kiabál, nem sikerült. A fájdalom annyira eltorzította a hangját, hogy meg nem ismertem volna, még ha száz évig hallgatom is a kiáltásait. Rohanó lábak dobogása hallatszott; előbb Srí Ánand tűzött el mellettem, aztán Shardul, majd mintha Mulkradzs rémült képe is felbukkant volna az orrom előtt. Hirtelen megtorpantam. Közvetlenül az árboc mellett egy emberi test feküdt, kezét, lábát szétvetve, mintha a magasból zuhant volna le. Éppen akkor próbált négykézlábra állni, amikor odaértem mellé. Nyújtottam volna a kezem, hogy segítsek neki, de nyomban vissza is kaptam. A férfi arca úgy világított, mintha óriási halloween-tökké változott volna. Kitátotta a száját, és rám nézett. Életemben nem láttam még ilyen kétségbeesett, és egyben fenyegető tekintetet. Nem véletlen, hogy halloween-tökhöz hasonlítottam a szerencsétlent. Ahogy kinyitotta a száját, a pokol tüze ömlött ki rajta. Szeme vörös fényben égett, mintha démonok vagy ördögök szeme lett volna. Orrlyukaiból kékes fény sugárzott, amely lassan lecsepegett a padlóra. Legszívesebben a karomba csíptem volna, hogy nem álmodom-e, esetleg Miss Holden karjában lettem roszszul a vízimentés következményeitől. Sajnos, rá kellett döbbennem, hogy magamnál vagyok, a Brahmaputra Gyöngye fedélzetén, körülöttem utastársaim jajgatnak, előttem pedig valami olyasmi történik, ami a harmadrendű horrorfilmek világába tartozik. A férfi úgy világított, mint a körték a folyosó menynyezetén. Csak éppen másféle fénnyel. Az a fény természetes volt, amilyet a mindennapjainkban megszoktunk, ez pedig földöntúli, természetellenes. És akármi-
lyen vastagon borította is a padlót, nem hagyott rajta égésnyomokat. - Áááááá! - ordította a szerencsétlen. - Vizeet! Elégeeeeek! Úgy hempergőzött, mintha a ruhája is lángot fogott volna. Ebben a pillanatban sikerült csak azonosítanom: Mr. Jean-Luc Montpellier volt, egyike a három gyanús egzisztenciájú fiatalembernek. - Áááááá! Segíííttsenek... rajtaaaaam! Megéégeek! üvöltötte, egyre csak hányva magából a fényt. - Meghalooóóók! - Monroe doktornő! - kiáltottam kétségbeesetten. Hol van Monroe doktornő?! - Itt vagyok - felelte egy hideg hang a hátam mögül. -Nem lehetne valahogy...? - Egyelőre nem - mondta a doktornő. - Nem tudom, mi az. Hozzanak vizet! Hozzanak már vizet; a fenébe is! Ismét lábdobogás hangzott, majd valaki nagyot kiáltott. - Vigyázzanak, itt a tűzoltókészülék! A következő másodpercben vastag hab takarta Mr, Montpelliert. Shardul a félelemtől megvadulva harsány szitkozódás kíséretében nyomta rá a habot. - Hagyja abba, maga őrült! - kiáltozta kétségbeesetten Monroe doktornő. - Megöli vele! Montpelüer azonban fütyült a habra. Úgy ugrott fel, mintha rugók lökték volna a magasba. Ordított egy hatalmasat, megrázkódott, majd hányni kezdte magából a fényt és a vért. A hófehér hab pillanatok alatt vörös masszává színeződött. - Te jó isten! - sikította egy hang. - Te jó isten! Nem mertem közelebb menni hozzá, így hát néhány lépés távolságból figyeltem a történteket. A habos vér nem érdekelt, csupán a fényekre összpontosítottam. A kékes-zöldes fény valóban kígyónak tűnt. Kígyónak, amely megtette a kötelességét, és most menekülni kívánt. Dolgavégezetten kifolyt az áldozat szájából, és a lábán végigfutva lezöttyent a padlóra. Ekkor vettem észre, hogy nem is egyetlen fénykígyó rágta a belsejét, hanem három vagy négy. A második az orrából, a harmadik és a negyedik a szemeiből igyekezett kifelé. Éppen amikor megtörölgettem a homlokom, és megpróbáltam rábeszélni magam, hogy ne szédüljek el, újabb kígyó bukkant fel, a fülében. Nem hallottam a kiáltásokat; nem érzékeltem, hogy emberek futkosnak körülöttem; hogy megtaszítanak, és azt is csak alig vettem észre, hogy a tűzoltókészülék végiggurul a fedélzeten, és a lábamhoz vágódik. Csak és kizárólag a fénykígyókra koncentráltam. A kígyók - ki tudja, hányan voltak már - türelmesen megvárták egymást, majd bólogatni kezdtek a fejükkel, és egymásba folytak. Mintha higanyból lettek volna. Kimeresztettem a szemem, és megpróbáltam megállapítani, hogy az immár egyetlen kígyónak van-e feje. Akárhogy is figyeltem, nem láttam ilyet: Azt azonban észrevettem, hogy hosszú teste ritmusosan mozog, mintha központi akarat irányítaná. Egyenesen és megállíthatatlanul folyt előre a hajó széle felé. Villámsebesen felkaptam a tűzoltókészüléket, és néhány méternyire megközelítettem vele a fénykígyót.
- Vigyázzori! - hallottam egy sikollyal kevert kiáltást. - Vigyázzon! Felkaptam a fejem. Montpellier ekkor már csak néhány centiméternyire volt tőlem. Szeme lángolt, füléből fénycsík kúszott elő, arca vörös volt a véres habtól, szája mozgott, mintha ismét segítségért akarna kiáltani. Karját kitárta, hogy magához ölelhessen. Lebuktam, és igyekeztem kibújni a karjai közül. Szerencsére lassan mozgott, mint az élőhalott zombik a rémfilmekben. Oldalt ugrottam, és a hajópadlón tekergő kígyóra pillantottam. Éppen abban a pillanatban bukott át a korlát alatt, a hajó peremén, hogy zöldes fényt sugározva a Brahmaputrában kössön ki. Akárhogy is füleltem, nem hallottam a csobbanását. - Égeek! - hörögte egyre kisebb hangerővel Montpellier. - Segííítt... ség! Lassú, tántorgó léptekkel elindult a korlát felé. Biztos voltam benne, hogy még egy kígyó rejtőzik a belsejében, az irányítja a lépteit. Odahajítottam a lába elé a tűzoltókészüléket. Figyelmeztető kiáltások harsantak a hátam mögött. Montpellier rám szegezte tüzes tekintetét, hatalmas rúgással beküldte a vízbe a készüléket, és maga is utána ugrott. Az ő ugrása nyomán már nagyot csobbant a víz. Amíg élek, nem fogom elfelejteni a csobbanását. 41. Nem törődve a mögöttem felhangzó, rémült kiáltásokkal, ellöktem magamtól a felém nyúló segítőkész kezeket, letérdeltem, és szemügyre vettem a nyomokat. Nyom akadt bőven, olyan azonban, amilyenre kíváncsi lettem volna, nem volt a padlón. Nem láttam jelét, hogy a fénykígyó égetett volna. Amikor teljesen kitisztult az agyam és a szemem, Monroe doktornőt találtam magam mellett. Véres volt, mint egy hentes. Minden különösebb érzelem nélkül, könyékig felcsavart ruhaujjban turkált a lassan szétpattogó véres habtengerben. - Talált valamit? - nyögtem. Monroe doktornő rám nézett. - Attól függ, mi az a valami. - Égésnyomot például? - Azt nem. - Ez azt jelenti, hogy a fény nem éget? - De éget. - Miért égetne? - Mert ez is és a másik is azt kiáltozták, hogy elégnek. Márpedig, ha ezt kiáltozták, feltehetően úgy is érezték. - Mégsincs égésnyom. - Vér viszont annál több. - Mit tud megállapítani belőle? - Vért hányt. Alighanem tüdővérzése volt. Látja, habos a vére. - Itt minden habos. - Csakhogy ez más... Valami szétmarta a tüdejét. Kár, hogy beugrott a vízbe. Ha legközelebb előfordul, esküszöm... - Erről ne beszéljen, ha lehet.
Bólintott, és tovább folytatta a turkálást. Végignéztem magamon. Szerencsére néhány vércseppen kívül nem volt más a ruhámon. Nem könynyebbültem meg különösképpen tőle, hiszen tisztában voltam vele, hogy egyetlen vércseppben is több vírus lehet, mint amennyi egy virágzó kisváros kiirtásához feltétlenül szükséges. Kinéztem a vízre. Akárhol is jár már Montpellier, biztos nem a hajónk mellett úszik. És a fénykígyók sem követnek bennünket. Lehúztam a sportcipőm, és behajítottam a vízbe. Majd a nadrágom, az ingem és az alsónadrágom következett. Nem izgatott különösebben, hogy nők is vannak a közelemben. Amikor minden, ami rajtam volt, belepottyant a Brahmaputrába, áthajoltam a korláton, hogy meggyőződjek róla, nem akadtak-e fenn a hajótesten. Hirtelen valaki megfogta a könyököm. Hátrapillantottam. Mulkradzs állt mögöttem. - Neee, bábudzsi! - kiáltott rám könyörögve. Miért akarsz beleugrani? - Eszemben sincs beleugrani - igyekeztem megnyugtatni. Mulkradzs azonban annyira be lehetett rezelve, hogy meg sem hallotta. - Ne tedd, bábudzsi! - tette össze a kezét. Könnyben úszott a szeme; ahogy rám nézett. - Gondolj arra, hogy a titkárod vagyok. - És? - Nem is sejted, milyen rohadt dolog egy vízbe fúlt ember titkárának lenni! - Add ide a turbánodat! Mulkradzs engedelmesen letekerte azt a turbánnak rongy, rongynak túl turbán valamit, ami a fején ékeskedett. - Inkább neked adom, bábudzsi! Bepólyáltam magam a ruhadarabbal. Természetesen nem a fejemen. Így már szalonképesebb lettem Lady Noland számára is, aki éppen akkor bukkant elő a sötétségből, amikor a titkárommal huzakodtam. Lady Noland egyáltalán nem látszott felháborodottnak, pedig amikor észrevett, a forró, éjszakai levegőn kívül nem volt más rajtam. Inkább elégedetten legeltette rajtam a szemét. Mintha némi csalódottságot láttam volna megvillanni a tekintetében, amikor a megfelelő helyre tekertem Mulkradzs turbánját. Lementem a kabinomba, gyorsan felöltöztem, és siettem vissza a fedélzetre. Azt súgta valami a lelkem mélyén, hogy történik még egy s más ezen az éjszakán. 42. A kormányosfülke felé vezető utamon kénytelen voltam átgyalogolni a fedélzetre költözött utasok között. Úgy látszott, senki nem akar lent maradni a kabinjában. A színészek néhány kötélcsomón ücsörögtek, öszszebújva, mint a fázós verebek. Gaby is ott kucorgott közöttük, s amikor felbukkantam, kétségbeesett pillantásokat vetett rám. - Maga az? - kérdezte némiképpen meghökkenve Ajvazjan. - Mi az ördög történik itt, Mr. Lawrence?
Nem volt annyira megrémülve, mint gondoltam. Horgas orra kíváncsian meredt a,levegőbe. - Fogalmam sincs róla - mondtam az igazságnak megfelelően. - Talán valamilyen betegség lehet. - Úgy érti, járvány? - Nem tudom. - A kajától kaptuk! - rémüldözött Mr. Doherty duzzadt arcát tapogatva. - Tuti, hogy a kajától kaptuk. Meg is van dagadva egy kicsit a képem. Megkérhetném valamire, Mr. Lawrence? - Csak tessék. - A kabinomban, az asztalomon hagytam a végrendeletemet. Ha már nem tudnék lemenni... vagy beszélni... Náná Zakariadze elkapta a karom, és az arcomba nézett. - Maga tud valamit! - Mire gondol? - Arra, hogy tud valamit, de nem beszél róla. Azon az alapon, hogy nem szabad az utasokat ijesztgetni. - Ha bármit is tudnék, elmondanám. Vaskapocsként szorult a csuklómra a keze. - Ha szüksége van valakire, aki nem ijed meg a saját árnyékától... forduljon hozzám. Oké? - Rendben van, Náná. Ha szükségem lenne valakire, maga lesz az első, akit hívok. - Ezt el is várom. Ajvazjan felém fordította az orrát. - Továbbmegyünk vagy visszafordulunk? - Megbeszélem a kapitánnyal. - Mi a helyzet a doktornővel? Mégiscsak orvos... nincs valami tippje? - Úgy tudom, nincs. Bocsássanak meg, felmegyek a kapitányhoz... - Leslie... - Tessék, Miss Holden? Gaby bájos ujjacskájával arra a fekete embergomolyagra mutatott, amely nem messze tőlünk, jóllakott oroszlánként a korlát közelében mormogott. - Lehet, hogy ők... hogy ők? - Nem tudom. Remélem, hamarosan kiderül. Srí Ánandot a kormányosfülkében találtam a kormányra borulva. Amikor megnyikordult a fülke ajtaja, felnézett, és halványan rám mosolygott. - Gyere csak, Leslie száhib. Elkaptam a karját, és magamhoz rántottam. - Van fegyvered? - Csak lent... - Micsoda? - A kardom. Varanasziban vettem. - Nincs a közelben valami, aminek hasznát vehetnénk? - Szólok Shardulnak. - Igyekezz! Két perc múlva Shardullal tért vissza. A hajdani halottégető kezében jókora vasbot feketedett. - Száhib? - Aki be akar törni a fülkébe, üsd le vele! Shardul biccentett. - Úgy lesz, száhib! - Forduljunk meg, Srí Ánand.
- Sivára, Leslie száhib... túl sokat kockáztatok. Mi lesz, ha... rosszul navigálok, hiszen nem látok szinte semmit? - Messze van a part. Gyerünk, fordulj meg! Öt perc múlva lefelé úsztunk a Brahmaputrán. Srí Ánand elégedetten felsóhajtott. Sóhajtottam én is, bár közel sem az elégedettségtől. Biztos voltam benne, hogy még csak ezután jön a neheze. 43. Jött is. Alig csoroghattunk néhány percet lefelé, körülfogták a fülkét az ördöghívők. Először csak távolról kiabáltak hozzánk, majd megpróbáltak közelebb férkőzni. Shardul azonban ott állt az ajtó előtt a vasbottal, és fenyegetőn a tenyerét csapkodta vele. - Hé! Kapitány! - kiáltotta a fekete szakállas Jock Ferdinand. - Mi a fenét akar ez jelenteni? Srí Ánand a félig nyitott ajtón át úgy mosolygott rá, mint az érett narancs. - Visszafordultunk. - Mi az, hogy visszafordultunk? - A rendőrség utasított rá bennünket. Telefonon beszéltünk velük. Ferdinand tovább mondta volna a magáét, de a Coretta nevű magas, barna lány hisztérikusan sikoltozni kezdett, majd nagy erővel félretaszította a szakállast. - Ezt nem tehetik velünk! Nekünk fel kell jutnunk a testvéreinkhez! Követelem, hogy forduljanak vissza! Követelem... - A rendőrség utasítása, kisasszony. - Köpök a rendőrségre! Megvettem a jegyet, megvan az engedélyem, fel akarok jutni a többiekhez! Segíts, Uram, segíts, hogy csatlakozhassunk a testvéreinkhez! Küldd le a pokol kénköves lángját, hogy halálra égesse őket, mint azt a másik kettőt! Vágjon beléjük, Lucifer, a villámod! Perzseld halálra őket! Úgy sikoltozott és átkozódott, mint akinek elment az esze. Végül végigvágódott a padlón, és vonaglott, mintha őt magát kerítette volna hatalmába az ördög tüze. Hiába lestem azonban, nem láttam, hogy fény áramlana ki belőle. Ferdinand mellé térdelt, miközben felénk kiáltozta: - Ehhez nincs joguk! Egyszerűen nincs joguk! Nincs joguk megakadályozni benne... Lassan a többiek is felbukkantak a fülke körül. Láttam, hogy a színészek tisztes távolból figyelik az eseményeket: a két pasas, a halott Montpellier társai viszont néhány méternyire megközelítettek bennünket. Bár arra azért vigyáztak, hogy tisztes távolságot tartsanak az ördöghívőktől. - Hé! Kapitány! - Mit óhajt, Mr. Morgan? - Mi a fene történik itt? Miért nem szólt előre, hogy meg akar fordulni? - Azonnal kellett cselekednem. A két fickó összenézett. - És a holtteste? - Mr. Montpellierére gondol? - Nemcsak az övére, a magáéra is gondolok, mert
ha nem áll meg, rövidesen ott úszik majd a vízben azzal a Lawrence-szel együtt. - Sajnos, nem tehetem. - Márpedig meg kell keresnünk. Tudja, mit? Adjon egy csónakot, mi beszállunk, megkeressük, maguk meg mehetnek a fenébe. Na? Biztos voltam benne, hogy eszük ágában sincs társuk holttestét keresgélni. Egyszerűen nem óhajtottak visszafordulni Kanapurba, hogy ott a rendőrség karjaiba fussanak. Mert hogy a zsaruk már a kikötőben várnak bennünket, abban biztos voltam. Lehetséges, hogy éppen rájuk akarta felhívni a figyelmünket a kanapuri felügyelő. - Hallja, mit beszélek? Adjon egy csónakot, hogy leléphessünk. Alkudozás közben egyre jobban megközelítették Shardult. Olyannyira, hogy a nyugdíjas hullaégető kénytelen volt felemelni a vasbotját. Vesztére tette. Bill Morgan revolvert rántott elő a zsebéből, és Shardulra fogta. - Ha nem teszed le azt a kicseszett botot, agyonlőlek! Velem nem lehet szórakozni! Átkoztam magam, amiért Gabynál hagytam a stukkeromat, bár nem voltam biztos benne, ha nálam lenne, sokra mennék-e vele. Shardul tanácstalanul nézett ránk. Éppen inteni akartam neki, hogy tegye le a botot, de ebben a pillanatban felharsant Mr. Bullard hangja. - Hé! Mr. Lawrence! Mi az ördög történik itt? - Visszamegyünk Kanapurba. - Azt én is látom, de miért? - A rendőrség... azt parancsolta nekünk... - Ne beszéljen ostobaságot! Hiszen innen nem is lehet beszélni velük! - Műholdas telefonon igen. - A fenébe is, de hát én meg akarom nézni Nágaföldet! Azért fizettem ki egy vagonnyi pénzt! - Visszakapja. Srí Ánand a lábamba rúgott. - Egy részét. Mire másodszor is odapillantottam, Bullard már egy stukkert nyomott Morgan oldalába. - Dobja el a fegyverét, ember! - Dehogy dobom! Ha nem fordulnak vissza... - Dobja el a fegyverét, majd én beszélek velük. - Mit gondol, a maga szép szavára talán hallgatnak? - Hátha. - Ez engem nem érdekel... - Az enyémre talán hallgatni fognak - mondta egy nyugodt hang a hátuk mögött. Aprócska géppisztollyal a kezében Csandrabábú maharadzsa sétált ki a fülke árnyékából. 44. Srí Ánand tanácstalan képpel pillantott rám. Nem tudta, örülnünk kellene-e a maharadzsa felbukkanásának avagy sem. Jómagam nem kezdtem el hallelujázni a látványától. Csandrabábú maharadzsa felemelte a tekintetét, és igyekezett megtalálni bennünket a fülkében. Nem ment neki könnyen, mivel a holdfény ráesett a fülke
ablakára, s az vakító erővel szórta vissza rá. - Kapitány? - Itt vagyok, maharadzsa! - rikkantotta Srí Ánand, tökéletesen megfeledkezve a maharadzsa inkognitójáról. - Fordítsd vissza a hajót! Srí Ánand elégedetten bólintott. - Hiszen már visszafordítottam. Kanapur felé úszunk. - Éppen erről beszélek. Fordítsd vissza Nágaföld felé! Srí Ánand zavarodottan nézett rám. Csak akkor kezdett el tiltakozni, amikor belecsíptem az oldalába. - Jaaaaj ! Az lehetetlen, maharadzsa. A rendőrség... - Ne mondjam még egyszer! - Maharadzsa száhib... A következő pillanatban megindult felettünk az ég. Egészen pontosan a tető, majd a darabokra törő üvegablakok szilánkjai kezdtek repkedni körülöttünk. Éreztem, hogy egy szilánk felsérti a kezem. Srí Ánand úgy jajgatott mellettem; hogy kétség sem férhetett hozzá: golyó találta telibe. Az volt a furcsa, hogy a fegyver hangját egyáltalán nem is hallottam, csupán néma lövedékek és üvegszilánkok szálldostak a levegőben. - Mr. Lawrence! Ott van valahol? Fogalmam sem volt róla, kinek a hangja hív, akár a maharadzsáé is lehetett. Természetesen eszem ágában sem volt válaszolni. Úgy lapultam a fülke padlóján Srí Ánand mellett, mintha odaragasztottak volna. Aztán beköszöntött a csend. Odakint sem hallatszott semmi, odabent sem. Egészen addig, amíg Srí Ánand meg nem moccant mellettem. - Élsz, Leslie száhib? - Azt hiszem, igen. Hát te? - Ha nem vagyunk mindketten a túlvilágon, akkor én is. - Megsebesültél? - A lelkem sebesült meg, Leslie száhib. Eddig azt hittem, a maharadzsa a barátom. A végén még a marxista felkelőknek lesz igazuk. Egy maharadzsa mindig is maharadzsa marad, a szegény ember meg szegény ember. - Te már nem vagy szegény ember, Srí Ánand! - Bocsánat, megfeledkeztem róla. Ha baj van, erről mindig megfeledkezem. Gyanúsan hosszú ideig tartott odakint a némaság. Néhány perc elteltével feltérdeltem, hogy kilessek a szétlőtt fülke maradványai közül. - Mit csináljunk, Leslie száhib? - Várj egy kicsit. Legnagyobb megdöbbenésemre nem láttam senkit a fedélzeten. Már-már felálltam volna, amikor hirtelen Mr. Bullard tűnt fel a látómezámben. Pisztolyt tartott a kezében, amelyet a holdfényes fedélzetre szegezett. Akár hogy is meregettem a szemem, nem láttam gyanús mozgást a közelünkben. - Mr. Bullard! Mr. Bullard felém fordult. Akkora rémületet láttam az arcán, amekkorával be lehetett volna teríteni Európát, Izlandtól egészen az Uralig. Szája széle remegett az idegességtől. - Valami baj van?
A következő pillanatban elszabadult a pokol. 45. Mintha egy frissiben kitört háború kellős közepébe cseppentünk volna. Géppisztolysorozatok húztak el a fejünk felett, valahol - nem is messze tőlünk - kézigránát robbant. A padlóhoz vágtam magam, de a szilánkok szerencsére nem értek el. Csupán a légnyomás taszított mellbe. A hold változatlanul ott függött az erdő fái felett, kíváncsian bámulva ránk. Szívesen megkérdeztem volna tőle, mit lát odafentről, de az újabb sorozatok a padlóval való ismételt ölelkezésre kényszerítettek. - Jaj, Sivára, Leslie száhib, mi történt velünk? Akárhogy is nyújtogattam a nyakam, nem láttam semmit. Ekkor már nagyjából biztos voltam benne, hogy nem a maharadzsa akar újra ementáli sajtot csinálni belőlünk. Mr. Bullard a lövöldözés közben felszívódott, Srí Ánand viszont továbbra is ott reszketett mellettem. Elkaptam a karját, és felrántottam a padlóról. - Gyerünk, Srí Ánand! - Hova, Leslie száhib? - Gyerünk! Magam után húztam a korláthoz. Oda, ahol már lapultak néhányan. Az első, amit megpillantottam, Náná Zakariadze méretes feneke volt. A padlón hasalt, és á folyót fürkészte. Mögötte Ajvazjan jajgatott, kezét a fülére szorítva. - Jaj, Úristen, kellett nekem belekeveredmem! Mi a francért éppen Nágaföldet választottam? Szemem sarkából láttam, hogy néhány ördöghívő is felbukkan a közelünkben, majd Mrs. és Mr. Bullard kúsztak oda hozzám. Mr. Bullard kezében ott csillogott a stukkerja. Mellém hasalt, és az ezüstszínű folyóra mutatott. - Látja? Fekete, hosszúkás valamik mozogtak mellettünk; egyelőre még tisztes távolságban tőlünk. - Csónakok - mondta. - Egy nekünk is jött. Átugráltak róla a pasasok. - Kik? - Honnan a fenéből tudjam? Nem volt idejük bemutatko.zni. A maharadzsa lekaszálta őket. - Hol a maharadzsa? - Nincs jobb kérdése? Srí Ánand megrángatta az ingem ujját. - Baj van, Leslie száhib! - Igazán? Eddig észre sem vettem. - Látod a csónakokat? Ott, elöl! Kissé felemelkedtem. A hajó orra előtt is fekete testek himbálództak a hold festette ezüsthídon. - Látom. - Állnak. - És az baj? - Le vannak rögzítve. Nem voltam nyeretlen kétéves, ezért azonnal megértettem, hogy valóban nagy a baj. Akkora, hogy nagyobb már nem is lehetne. - Gondolod, hogy köteleket feszítettek ki közéjük? - Minden bizonnyal, Leslie száhib. Lehet, hogy ha-
marosan találkozunk Sivával? Mit mondjak; éreztem már magam jobban is életemben. Ha az egymáshoz rögzített csónakokat robbanószerrel tömték meg, rövidesen szárnyak nélkül is megtanulunk repülni. - Azonnal meg kell fordulnunk! Mit gondolsz, sikerülhet még? Srí Ánand legyintett egyet, aztán felegyenesedett, és visszavágtatott kormányosfülkéjéhez. - Hallja? - súgta a fülembe Bullard. - Újra itt vannak! Tompa puffanással, bengáli nyelvű kiáltozás kíséretében hajónk oldalához ütődött egy csónak. A kiáltásokat szapora géppisztolysorozat törte meg. A csónakban lapulók tovább kiáltoztak, majd válaszoltak a tüzelésre. Mr. Bullard feltérdelt, és rövid célzás után meghúzta a ravaszt. - Így ni! - mondta aztán elégedetten. - Tanulj úszni, nyavalyás ! A motorok feldübörögtek a talpunk alatt, ahogy a lapátok visszafelé kezdtek forogni. - Vigyázzanak! - hallottam a figyelmeztető kiáltást. - Ott is jön egy! Mit nem adtam volna érte, ha nekem is van fegyverem, de sajnos nem volt. Mr. Bullard nem tett szemrehányást, hogy csak megfigyelőként kuporgok mellette, helyette ismét áthajolt a korláton, és csapott egyet. - Menj a haverod után, te köcsög! - Vigyázzanak, itt is jön egy csónak! - Itt is! - Mindenütt csónakok! - Szóljon már valaki a kapitánynak, hogy menjen nekik! Srí Ánand figyelmeztetés nélkül is tette a dolgát. A hajó ügyesen manőverezett a csónakok között. Már-már arra gondoltam, hogy ha lesz még rá időm, elveszem a maharadzsától a géppisztolyát, és magam is bevetem magam a küzdelembe, de hirtelen elkapta iralaki a kezem. - Gyerünk, bábudzsi, nem bírok egyedül a ládával! - Milyen ládával? - Ne kérdezz semmit, bábudzsi! Erre most nincs idő! Mivel ismét géppisztolysorozatok lyuggatták felettünk a levegőt, meghajoltam, és igyekeztem olyan kicsire összehúzni magam, mint ő. A félelem csodákra képes: még kisebb is lettem nála. Átfutottunk a hajó másik oldalára. Ott sem volt jobb a helyzet, mint ahonnan jöttünk. Harsány bengáli kiáltások jelezték, hogy a csónakok közrefogtak bennünket. - Itt a láda, bábudzsi! - Mi van benne? Fegyver? Egyetlen pillanatig azt hittem, hogy megfejtettem minden titkot. A jó öreg Srí Ánand fegyvercsempésznek állt, ebből lett a gazdagsága, nem turizmusból. Ez aztán meg is magyarázta volna, hogy miért vadásznak ránk az erdő mélyéről az ismeretlenek. - Van öngyújtód, bábudzsi? - Van, de minek, - Késed is van? - Mulkradzs!
- Ej hát, bábudzsi, feszítsd fel vele a láda tetejét! Önkéntelenül is a fedélzeten nyugvó deszkaláda oldalára pillantottam. Azt hittem, rosszul látok. Egy piros orrú bohóc mosolygott vissza rám. Éppen futott valahová, miközben kazánkéményként füstölgött a fenekén a nadrág. Kirántottam a késem a zsebemből, és nekiestem a fedélnek. Igyekeztem bezárni a fülem, és nem törődni vele, hogy a csónakosok lassan elérik a hajót. Srí Ánand, mintha csak meghallotta volna néma fohászomat, billegtetni kezdte a Brahmaputra Gyöngyét. Már az első billenés után hatalmas csattanás hallatszott, amelyet rémült kiáltások követtek. Egy csónak felborult, utasai a vízbe zuhantak. A viszszabillenő hajó ekkor egy másik csónakot talált el. Ismét csak golyózápor zúdult ránk, amelynek azonban már nem volt viszonzása. Vagy kifogyott a maharadzsa golyója; vagy... Diszkrét reccsenéssel mozdult meg a láda teteje. Villámsebesen letéptem; és a fedélzetre hajítottam. Habozás nélkül beletúrtam a ládát kitöltő csomagolópapírok közé. Azt hittem, fegyverek vasát érinti majd a kezem, de csak tyúktojásszerű valamiket találtam bennük. Abban sajnos biztos voltam, hogy nem kézigránátok. Mulkradzs is beletúrt a papírok közé, aztán ahelyett, hogy csalódottan sírdogálni kezdett volna, a fülembe rikkantott. - Ez az, bábudzsi! Gyerünk az öngyújtóval! Mire előkotortam a zsebemből, Mulkradzs már kiszedegette a tojásokat. Akármik is voltak, többrétegű papírokba csomagolták őket. Csupán egy kis farkinca lógott ki mindegyikükből, ami akár gyújtózsinór is lehetett volna. De hát minek a gyújtózsinórja??! Amint a Mulkradzs kezében lévő valamennyi tojás valamennyi farkincája izzani kezdett, Mulkradzs elégedetten rám kiáltott. - Csak a fejükre, bábudzsi! Akkor fogtam csak fel valamit a mesterkedéséből, amikor tompa dörrenések hallatszottak a vízről, melyeket éles villanások, majd rémült ordítozás követett. - A hajócsavar! - kiáltotta egy erőteljes hang bengáli nyelven. - Kötelet a hajócsavarra! Hónom alatt néhány izzó tojással a hang irányába igyekeztem. A hajó tatjánál áthajoltam a korláton, és lefelé bámultam. Valaki észrevehetett, mért géppisztolysorozat kezdett kopogni nem messze tőlem. Visszarántottam a fejem, majd a sorozat megszüntével ismét kidugtam a korlát mögül. Ké t csónak billegett alattam; az egyikből éppen abban a pillanatban igyekezett kihajítani valaki egy kötélcsomót. Tisztában voltam vele, hogy milyen veszélyt jelent ránk a kötél. Ha a csavar köré tekeredik, végünk. Olyan mozgásképtelenek leszünk, mint a fagylaltba fagyott svábbogár. Mielőtt elkezdtem volna bombázni őket, a hátam mögé pillantottam. Éppen Náná Zakariadze vaskos termetét láttam eltűnni a balfenéken. Náná kisasszony kezében hosszúkás valamik izzottak; egészen másfélék, mint amilyeneket én dajkáltam megkülönböztetett szeretettel. Náná rám nézett, majd nagyot kiáltott. - Szórja meg a rohadékokat!
Rájuk szórtam valamennyit. Szépen egymás után, pontosan célozva. Az első annak a csónaknak a közepében robbant, amelyben a fickó a kötélcsomóval bűvészkedett. Akkorát villant az ajándékom, hogy magam is majd belevakultam. A robbanást követő ordítás azt jelezte, hogy ők viszont nemcsak majdnem: A csónak a hajó oldalának csapódott, és darabokra tört. A kötelet tartó pasas fejjel előre a vízbe zuhant. A kötél szerencsére elkerülte a propellereket. Nagy ívet írt le a csónak körül, majd a folyó közepe felé sodródott. Mivel fogalmam sem lehetett róla, meddig ég a gyújtózsinór, valamennyi csodatojást, ami csak volt nálam, a másik csónakba dobáltam, és behúztam a fejem. Jól is tettem, hogy behúztam. Egészen a hajó pereméig csaptak fel a lángok. Újabb robbanó tojásokat akartam keresni magamnak, de már nem találtam sehol a ládát. A mindenünnen felvillanó fénycsóvák arról árulkodtak, hogy más is harcol, nemcsak én. A motorok hatalmas erővel feldübörögtek a gépházban. Srí Ánand teljes sebességre kapcsolt. Á Brahmaputra Gyöngye ismét Nágaföld felé vette az irányt. 46. Észre sem vettem, mikor tört ránk a hajnal. Az egyik pillanatban még holdfény úszott a folyón, a következőben pedig már rózsaszín fények pásztázták az árbocot. Mintha a természet is fénygránátot ragadott volna, hogy megtréfáljon bennünket. Akármerre néztem, csatateret láttam. Golyónyomokat a deszkákon, lécdarabokat, véres ruhafoszlányokat, és számtalan töltényhüvelyt. A korlátba kapaszkodtam, és lenéztem a folyóra. Olyan békésen és álmodozón sietett Kanapur felé, mintha nem tudna semmiről, ami hajnal előtt történt velünk. És az erdő is hallgatott. Mintha szégyellte volna magát, amiért otthont adott támadóinknak. Az első, akivel összetalálkoztam, természetesen Mulkradzs volt. Pontosabban csak hasonlított rá. Ennek a turbános kisfiúnak ugyanis fekete volt a képe, mintha Kenyában látta volna meg a napvilágot. Karjai is sötétek voltak, lábai még sötétebbek, csak a fogai villogtak hófehéren. - Jól vagy, bábudzsi? Gyengédségem jeléül alaposan hátba vertem. - Hol jártál, te gazember? Mulkradzs elégedetten vigyorgott rám. - Megmosakodtam, bábudzsi. Bár legszívesebben soha többé nem mosakodnék! Attól tartottam, hogy a véres víz rémítette meg, ezért csak óvatosan tettem fel neki a kérdést. - Aztán... miért nem? Mulkradzs tovább vigyorgott. - Hogy le ne moshassam magamról a kaland szagát. - Amint elnézlek; még jó darabig rajtad marad. Mulkradzs elégedetten megcsóválta a fejét. -Mindig is erről álmodoztam, bábudzsi! Amikor apám műhelyében dolgoztam. - Apád műhelyében? Hát nem katona az apád?
- Az enyém, bábudzsi? Bizonyára összekeversz valakivel. Az én apám híres ékszerkészítő. Arannyal és gyémántokkal dolgozik. A nagyapámmal együtt, aki... ...leprás. Mulkradzs értetlen képet vágott. - Csak azt tudnám, hogy mi a fenét akarsz mindig ezzel a leprával... Most végre sikerült! Harcolhattam a kalózokkal. Meg vagy velem elégedve, bábudzsi? Elengedtem a fülem mellett a kérdést. - Mi volt az a valami a ládában, Mulkradzs? -Tűzijáték, bábudzsi. Tíz ládával hoztunk magunkkal! - Mi a fenéért viszünk tíz láda tűzijátékot Nágaföldre? - Már csak ötöt. - Miért? Mulkradzs felvonta a vállát. - Srí Ánandtól kellene megkérdezned, bábudzsi. Én bizony nem tudom. - Honnan tudtad egyáltalán; hogy mi van a ládákban? Mulkradzs komoly képet vágott. - Akkor, amikor még nem voltam a titkárod, és te az én nélkülözhetetlen segítségem nélkül bolyongtál a fedélzeten... - Mulkradzs! - Jól van, bábudzsi... szóval, egy kötélcsomó mögött rejtőzködtem. Akkor vettem észre, hogy tűzijáték van a ládákban. Már használtam ilyet Kanapurban. Amikor jöttek a kalózök, eszembe jutott. Jól tettem, bábudzsi? - Jól - simogattam meg a fejét. Igazság szerint azt is el kellett volna mondanom neki, hogy nélküle alighanem halottak vagy szerencsés esetben is a támadók foglyai lennénk. Néhány perccel később Srí Ánand csörtetett oda hozzánk. Homlokán véres ragtapaszt láttam, amiről eszembe jutott a saját arcom. Gyorsan megtapogattam, de néhány apróbb horzsoláson kívül semmi mást nem éreztem rajta. Isten csodája volt, hogy nem aprították darabokra a szétrobbanó üvegablakok. Srí Ánand gondterhelten nézett végig a fedélzeten, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. - Ezt megúsztuk, Leslie száhib. - Minden rendben? Srí Ánand megvonta a vállát. - Ahogy vesszük. Egy ördöghívő meghalt. - Melyik? - A vörös hajú. - Mi történt vele? - Nem úgy halt meg, száhib. Szerencsére csak egy golyó találta homlokon. - Mi a fenéért kellett neked ennyi tűzijáték? - tudakoltam rosszkedvűen. - Ha tudtam volna, hogy egy pokolgépen ülünk... - Nem robbannak ezek, Leslie száhib, csak ha meggyújtják őket. Azért hoztam magammal, mert odafent szeretném megünnepelni a holy-t. És azt, hogy szerencsésen megérkeztünk Nágaföldre. Te meg mi a fenéért túrsz fel mindent? - támadt Mulkradzsra. - Ha még egyszer ládákat feszegetsz...
- Jól van, Srí Ánand, állítsd le magad! - nyugtattam a kapitányt. Nagyon nem kellett nyugtatnom, hiszen láttam az arcán, hogy csak a tekintélye miatt okvetetlenkedik. Nehogy Mulkraddzsal túlságosan is elszaladjon a Ió. - Kik voltak a támadóink? - kérdeztem tőle. - Ha jól értettem, bengáliul beszéltek. - Naxaliták - felelte Srí Ánand, nem is titkolt aggodalommal a hangjában. - Rohadt csirkefogók! Marxistának mondják magukat, túszokat szédnek, gyilkolnak. Annyi közük van a marxizmushoz, mint nekem a Kálihívőkhöz. Ha Marx feléledne, ő lenne az első, aki tűzijátékot szórna a fejükre. Most aztán mit tegyünk, Leslie száhib? Nem térhetünk vissza Kanapurba. Mi a fenét csináljunk hát? A kérdés költői volt. Ha visszafelé nem, csak előremehetünk. - Irány Nágaföld! - adtam ki a parancsot. Mulkradzs örömében nagyot ugrott. - Ez az, bábudzsi! Irány Nágaföld! Várnak ránk a csodák! Hogy csodák helyett végül is mik vártak ránk, arról talán jobb lenne nem is beszélni. 47. Azzal kezdtük a napot, hogy igyekeztünk rendet teremteni a Brahmaputra Gyöngyén. Rendtevésünk első fázisaként meg kellett szabadulnunk a megölt ördögimádó holttestétől. És itt kezdődtek a problémák. Éppen két tengerésznek - Shandórnak és Prayelalnak - segítettem behajigálni néhány szétroncsolt deszkadarabot a folyóba, amikor Srí Ánand odalépkedett hozzám. Már messziről láttam, hogy nincs rendben valahol valami - még azon túl is, hogy általában amióta csak elindultunk, nem volt rendben igazából semmi. - Mit csinálsz, Leslie száhib? - kérdezte hozzám hajolva. - A deszkákat. nézegettem - mondtam. - Látsz rajtuk valamit? - Kalasnyikovval lőttek ránk - böktem egy lyukra, amelyben még mindig benn lapult a golyó. - Számít ez valamit? - Legfeljebb világpolitikai szempontból számíthatna - dünnyögtem. - Vigye fene a világpolitikát! - legyintett a kapitány. - Sokkal nagyobb a gondom annál, mint hogy politikán törjem a fejem. - Baj van a hajóddal? - kérdeztem nyugtalanul. A mellettünk zöldellő erdő nem sok jóval kecsegtetett. Bármelyik fa mögött ott lapulhatott egy naxalita - bengáli partizán - egy Kalasnyikovval. - Szerencsére nincs - morogta Srí Ánand. - A hajóval - néhány lyukat leszámítva - minden rendben. Az oldala, igaz, behorpadt egy-két helyen, de majd rendbe hozzák. Soha ne legyen nagyobb bajunk. - Akkor? Srí Ánand megcsóválta a fejét. - Az ördöghívőkkel van baj. Mint rendesen. Olyan szemrehányón nézett rám, mintha bizony én beszéltem volna rá, hogy vegyük fel őket a hajójára.
- Most éppen mi a baj velük? - Gyere, majd megtudod. Meg is tudtam. Az ördöghívők ott kuporogtak szokott helyükön, a hajó tatja közelében. Ezúttal csak néy gyen voltak, ha a fehér lepedőbe burkolt testet a gyülekezet közepén nem számítom ötödiknek. - Ez a bajom! - mutatott rá tisztes távolságból Srí Ánand. - Ez az én nagy bajom! Nem kellett kérdeznem, hogy mi van a csomagban: a hevenyészetten rákötözött lepedő alól kilógott a halott egyik lába. Az ördöghívők ránk pillantottak, de nem szóltak egyetlen szót sem. Lehorgasztották a fejüket és hallgattak. - Az ördög legyen magukkal - köszöntem, hogy valamelyest hízelegjek nekik. - Az ördög vigye el magát! - válaszolta Mr. Ferdinand. Őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, hogy viszontüdvözölt-e, vagy a pokolba küldött. Néhány méternyire tőlük leguggoltam. Srí Ánarid mellém guggolt. Tudom, kellemetlen ilyet mondanom, és nem is ízléses, de az igazsághoz tartozik; hogy amint leguggoltam, megütötte az orromat a halottból áradó kellemetlen szag. - El kellene temetnünk! - böktem rá. Valamennyien felkapták a fejüket. Olyan ellenségesen néztek rám, hogy önkéntelenül is a 38-as felé nyújtottam volna a kezem, ha nálam van. De még mindig Miss Holdennél volt. - Ez a mi dolgunk - mondta barátságosan Mr. Ferdinand. - Nem az önöké. Ahogy felém villantotta a tekintetét, fanatikus, középkori szerzetesek képei jutottak az eszembe. Akik az inkvizíció papjaiként arra biztatták a hóhérokat, hogy tekerjenek még egyet a kínzókerekeken. Hátha így majd előbb kiröppen az ördög a szerencsétlen boszorkányokból. - Nem egészen - tiltakoztam megrázva a fejem. Mi, többiek, azt szeretnénk, ha eltemetnék. - Márpedig mi felvisszük Nágaföldre! A többi elhunyt testvér mellett a helye. Igyekeztem józan szavakkal megmagyarázni nekik a helyzetet. - Nyilván tisztában vannak vele, hogy a trópusokon járunk. Három nap múlva érjük el a kikötőt. Nappal negyven fokig emelkedik a hőmérséklet, most hajnalban sincs kevesebb huszonötnél. Ebből következik... - Patrick marad! - vágott közbe a szakállas. Onnan jött a segítség, ahonnan nem vártam. Egészen pontosan a hátam mögül. - El kell tüntetnünk a barátjukat - mondta nem túl kíméletesen a közben felbukkant Monroe doktornő. Maguknak fogalmuk sincs róla, milyen kockázatot rejt egy bomló hulla. - Eeeeez nem hullaaaa! - énekelte a szőke, kissé túl bögyös Sybilla nevű, ördöghívő lány. - Ez... Patrick! - Jó, legyen Patrick. De el kell tűnnie! - Neeem engedjüüük! Lenge szellő futott végig a fedélzeten. Belesápadtam, ahogy a szag ismét felém csapott. Felcsillanó reménnyel láttam, hogy maguk az ördöghívők is meg-
rendülnek tőle. Sybilla homlokán verejtékcseppek futottak végig, mire gyorsan belerejtette az orrát a fejét borító, fekete kendő szélébe. Mr. Ferdinand nagy nehezen feltápászkodott, tett néhány lépést előre, majd mellénk guggolt. Meglepetve láttam, hogy ezúttal nem agresszív a tekintete: inkább aggodalom tükröződött benne. - Van egy kis pénzünk, Mr. Lawrence - súgta felém, mintha attól tartott volna, hogy az őserdei gengszterek kihallgathatják. - Bármit megteszek... - Sajnos nem pénzről van szó. Még Srí Ánand is bólogatott mellé, pedig nála aztán minden a pénz körül forgott. - Ha esetleg... betennénk a hűtőbe? - Ott az élelmiszereket tároljuk - mondta felháborodottan a kapitány. - Csak nem gondolja... - Lemondunk inkább az élelemről. - Maguk lehet, de a többiek nem! - Patrick maraaaaad! - énekelte Sybilla, s ekkor már a magas, barna lány is csatlakozott hozzá. - Patrick maraaaaad! A negyedik ördögimádó, egy Rush nevű fickó ugyancsak felállt, odajött hozzánk, és mellénk guggolt. - Nekem is van pénzem. - Szó sem lehet róla! - tiltakozott Monroe doktornő. - Legfeljebb arról lehet szó, hogy kint a parton temessük el. Ehhez viszont a kapitány hozzájárulása szükséges. Srí Ánand akkorát kiáltott, hogy még az is felébredt volna, aki véletlen folytán aludni tudott volna ezen a reggelen. - Azt már nem! Csak nem képzelik, hogy felkínálom a hajómat a partizánoknak? Nem azért menekültünk meg tőlük. Őszintén be kell vallanom, jókora hibát követtem el, amikor Srí Ánandra figyeltem. Sőt már akkor, amikor hagytam, hogy az ördöghívők közül kettő is odaguggoljon mellénk. Nem számítottam rá, hogy a normális körülmények között valószínűleg jámbor fickókat mennyire kiborítja társuk halála. Így történhetett, hogy mire felocsúdtam, már késő volt. Srí Ánand éppen magyarázta, hogy micsoda gazemberek a naxaliták, és hogy ha a kezük közé kerülnénk, aligha úsznánk meg élve a találkozást, amikor a Rush nevű ördöghívő előrevetette magát, és ledöntötte a lábáról a fedélzetet vizsgálgató Monroe doktornőt. Nem volt nehéz dolga, hiszen Miss Monroe négykézlábra állva minden figyelmével a hajópadló réseit kutatta. Az ördögkövető elkapta Monroe doktornő nyakát, és jókora vadászkést nyomott a torkának. - Ha megmoccan valaki, megölöm! Természetesen jégcsappá fagytunk a rémülettől. - Megőrült? - kérdeztem tíz-tizenöt másodperc múlva, miután kiesett a nagy gombóc a torkomból. Mi az ördögöt csinál? - Biztosítékot akarunk, hogy nem lesz semmi baja Patricknek! - Baja? - jajdult fel Srí Ánand. - Mi baja lehetne egy halottnak? Ami baj érhette, az már el is érte! - A hajón marad, akármi is... történik! A végállomáson majd... elengedjük a doktornőt.
Monroe doktornő rám nézett. Nem nagyon merte mozgatni a fejét, nehogy beleszaladjon a nyakába a késpenge. Szája sarkából vércsík vonult le az álla felé: esés közben valószínűleg az ajkába harapott. - Jól van, doktornő? - kérdeztem összehúzva a szemöldököm. - Nem látja? - mosolygott rám savanyúan. - Ragyogóan! - Tárgyaljuk meg a lehetőségeket - próbáltam az ördöghívők lelkére beszélni. - Hátha találunk valami megoldást. Ok azonban már rám sem hederítettek. Régebben eldönthették maguk között a dolgot. Azt is, hogy bármi is történik, nem hagyják megváltoztatni a tervüket. - Álljon fel! - parancsolt a késes ördöghívő a doktornőre. - Maradjon szoroson mellettem. Nem szívesen vágnám el a torkát, de az Ördögre mondom, megteszem, ha ezzel megmenthetem Patricket.... Neki a társai mellett a helye! Ferdínand megszorította a karom. - Nem lesz bajuk velünk. Nem akadályozzuk a mozgásukat. Csak egyet kérünk: ne próbáljanak szemétkedni velünk. - Ajánlok maguknak valamit - próbálkozott Srí Ánand is. - Bár nem szívesen teszem, de... adok maguknak egy gumicsónakot. Beszállnak a halottjukkal, és a parton eltemethetik. Mi itt megvárjuk magukat. Mr. Ferdinand szomorúan rázta meg a fejét. - Patricknek a testvéreink mellett kell pihennie. Induljunk, testvérek! Nagy önuralom kellett hozzá, hogy fel ne ugorjak. A két lány - Coretta és Sybilla - felkapták a halottat, és a vállukra vették. A nehéz szag még jobban felkeveredett, és beborított bennünket. - Te jó ég! - nyögte Srí Ánand. - Mi lesz velünk? És mi lesz a doktornővel? A szomorú menet elindult a ládák közé, ahova az ördöghívők befészkelték magukat. Ha jól láttam, már a holmijukat is felcipelték a kabinjaikból. Mr. Ferdinand szomorkásan nézett vissza ránk. - Megértem a helyzetüket, Mr. Lawrence, valóban kellemetlenséget okozunk önöknek, de nem mi akartuk, hogy,így legyen. Három napot csak kibírnak valahogy. - És a doktornő? - Na igen, az ő helyzete még az önökénél is kellemetlenebb, de hát mi is ki fogjuk bírni. Kérem, ne látogassanak bennünket, legfeljebb vizet hozzanak, bár inkább azt is mi hozunk majd magunknak. És lehetőleg ne közelítsenek meg bennünket, mert Rush ideges lesz, és... nem akarok balesetet, ugye érti? Szemem sarkából a fedélzetet figyeltem, hátha felbukkan valaki, de nem bukkant fel. Csendes volt minden, mintha az éjszakai haddelhadd valamennyi résztvevője az igazak álmát aludta volna a kabinjában. - A többieknek majd magyarázza meg kíméletesen, hogy... Ebben a pillanatban halk csattanást hallottam az árboc környékéről, amelyet egy második követett. Rush csodálkozva felkapta a fejét, aztán eleresztette a doktornőt. Oldalára szorította a tenyerét, és összegörnyedt. Ekkor érte a harmadik lövés.
- Fusson! - kiáltotta egy nyugodt női hang. - Fusson! Monroe doktornő ellökte magától a térdre zuhanó Rusht, és felénk iramodott. - Te jó isten... ki lőtt? Kék selyem villant az árboc mellett, majd vidám, világoskék száriban Timila maharáni bukkant fel előttünk. Kezében elegáns kis forgópisztolyt tartott. - Jól van; kedvesem? Miss Monroe csak lihegni tudott. - Jo... hol. Köszöhö... nöm. Srí Ánand eltátotta a száját, majd elkapta Ferdinand nyakát. - Térdre, te szemétláda! Ekkor már az ő kezében is kés volt, amelyet Mr. Ferdinandnak szegezett. Megcsóváltam a fejem, és még mindig elszorult torokkal a nyugodt arcú maharánira.pislogtam. - Kitűnően lő, maharáni. Hogy merte megtenni? Az asszony rám nézett. Halálos szomorúság ült a szemében. - Kockáztatnom kellett - mondta nyugodtan. - Különben csak a bőrét horzsoltam le. Valaha nagyon jól lőttem. Megfordult, és eltűnt az árboc mögött. Kék karikák ugrándoztak a szemem előtt. Szerencsére néhány perc alatt sikerült elhessegetnem őket. Csupán arra vágytam már, hogy lemehessek végre a kajütömbe, és kialhassam magam. Sajnos, a java még hátra volt. 48. Kezdődött a temetéssel. Bár nem akartuk nagydobra verni a dolgot, minden útitársunk feljött a fedélzetre, mintha telepatikus úton értesült volna róla, hogy nem mindennapi látványosságban lesz része. A sátánhívők a tatnál kucorogtak maguk elé meredve. A becsomagolt halott az árbocnál hevert. A személyzet feláldozott néhány további lepedőt a csomagoláshoz - immár legalább a lába nem lógott ki. Úgy gondoltam, az lesz a legtisztességesebb, ha megtanácskozom a dolgot Mr. Ferdinanddal. Az ördöghívők azonban nem álltak szóba velem. Hiába próbálkoztam bármivel, észérvekkel, mifenével, makacsul összezárták a szájukat, és hallgattak. Ez az eszelős hallgatás jobban megfeküdte a lelkem, mintha egyfolytában sikoltoztak volna. Srí Ánand kerített valahonnan egy Bibliát, és a kezembe nyomta. - Olvass fel belőle valamit, Leslie száhib! - Te vagy a kapitány, a te kötelességed... - tiltakoztam. - Ugyan már, Leslie száhib, hiszen én hindu vagyok. Nem tudtam mitévő legyek. Hogy nézne ki, ha egy ördöghívő felett a Bibliából olvasna fel valaki? Kényszeredetten visszasétáltam az ördögfiókákhoz. Hiába strapáltam azonban magam, ezúttal sem álltak szóba velem. Arra sem reagáltak, amikor végül is megfenyegettem őket, hogy a Bibliából adunk útravalót a halottnak: Monroe doktornő közeledését ugyancsak visszautasították. Bár Rush sebe nem volt súlyos, fel-
tétlenül orvosi kezelésre lett volna szüksége a fertőzésveszély miatt. A búcsúztatót végül is Náná Zakariadze tartotta, méghozzá elég furcsa módon. Elénekelt néhány grúz népdalt, majd az amuri partizánok indulójával fejezte be a produkcióját. Nem kötöttünk semmit a halott lábára; őszintén szólva nem is lett volna mit. Igyekeztem nem gondolni rá, hogy errefelé már csak úgy hemzsegnek a vízben a krokodilok. Vajon mit szólt volna életében a szerencsétlen flótás, ha valaki megjósolja neki, hogy halála után hüllők tápláléka lesz. Shardul és egy másik tengerész megfogták a csomagot, és meglehetősen ügyetlenül a vízbe hajították. A természet mintha meggyászolta volna a szerencsétlent, szürke ruhát öltött. A vörös hajnalt délelőtti szürkeség váltotta fel, amely lassan feketébe hajlott. Vastag, tintaszínű felhők gyülekeztek a folyó felett, majd egyre lejjebb ereszkedtek, betakargatva a Brahmaputra Gyöngyét. Ha babonás lettem volna, alighanem Kálinak, a fekete istennőnek tulajdonítottam volna a délelőtti alkonyatot. A halott a vízbe cstibbant. Alighogy elkapták a hullámok, iszonyú sikoltás remegtetett meg bennünket. Először arra gondoltam, hogy a sebesült Rush sikoltozik fájdalmában, aztán meg arra, hogy az ördöghívők mégiscsak gyászolni kezdték halott társukat. De nem ők voltak a sikoltozók. Alighogy a halott belecsobbant a vízbe, s a délelőtti alkonyat körülölelt bennünket, a korlátnál álló Mrs. Bullard a mellkasához kapott és nagyot kiáltott. - Istenem! Fáj ! Nagyon fááááj ! Kővé váltunk a látványtól. A szemüveges asszony lassan a korlátra borult, és tovább jajgatott. - Fááájjjjj ! Égeeeeet! Nagyon fájj ! Jaaaaj ! Mr. Bullard, aki nem mulasztotta el, hogy Srí Ánand tiltása ellenére videóra vegye a temetést, hatalmas ugrással eltávolodott tőle. - Mi a fene van veled, Tereza? Tereza térdre zuhant, és tovább sikoltozott. - Vizet! Vizeeeeet! Elégeeeeek! Aztán elkezdte okádni a vért. Széles sugárban ömlött ki belőle az élet. Oda akartam futni hozzá, de a doktornő elkapta a kezem. Mrs. Bullard eközben négykézlábra állva körbeforgott a tengelye körül, és egyre csak felénk kiáltozott. - Segííítsenek, kéééérem! Jaaaaj, eléééégek! Az első fénykígyó ekkor bukkant elő a szájából. Lassan, óvatosan mozgott, mintha nem ismerné ki magát a kinti világban. Mintha megszokta volna az emberi test belső sötétségét. Úgy látszott, hogy Mrs. Bullard nem is tudja többé becsukni a száját. A kígyó közben zavartalanul kúszott a lábán lefelé, míg végre a farka is kiszabadult a szájából. Lehullott a padlóra, és rövid habozás után a hajókorlát felé igyekezett. - Kapják el! - ordította Morgan. - Kapják el a rohadékot! Senki nem mozdult, mint ahogy ő maga sem. Végül azért Caniglia csak megmoccant. Fegyvert rántott elő a zsebéből, és csak úgy, tessék-lássék, leadott egy lövést
a kígyóra. A golyó az állat testén keresztül a padlóba fúródott. Ez volt minden. A hüllő zavartalanul folytatta az útját a korlát felé, majd a fedélzet peremén átbukva eltűnt a szemünk elől. Útját még három kisebb kígyó követte. Kettő Mrs. Bullard szeméből, egy pedig a füléből mászott elő. Meghempergőztek a fedélzeten, majd egy nagyobb kígyóvá egyesülve belehullottak a Brahmaputrába. Valaki mélyet sóhajtott, majd zokogni kezdett. Mrs. Bullard mintha meghallotta volna a zokogást, felkapta a fejét, és végignézett rajtunk. Nem voltam biztos benne, hogy lát-e bennünket, vagy egyáltalán van-e még szeme. Nyugodt, ráérős léptekkel elindult a korlát felé, átlépett rajta, és beleveszett a vízbe. A Brahmaputra elégedetten fogadta az áldozatot. A hullámzás megerősödött: tompa puffanások hallatszottak odalentről, mintha a halott öklével verte volna a deszkákat. A part menti fák között felvisított egy majom. Visítását egész sivalkodás-orgia követte. 49. A hajó fedélzete ismét csak tájkép volt csata után. Monroe doktornő a hajópadlón térdelt, és egy papírzacskóba gyűjtögette a semmit. Mért ekkor már nem volt a fatörmeléken kívül semmi a fedélzeten, ami felkelthette volna a figyelmét. Mellé guggoltam és türelmesen figyeltem, ahogy megtölti a kezében tartott papírzacskót a semmivel. Ez pedig úgy történt, hogy fogta a zacskót, végighúzta a deszkákon - nyitott szájával előre - aztán felemelte, és behajtogatta a végét. Elégedetten megszemlélte, és a zsebébe dugta. Blúza ujjából egy másik üres zacskót húzott elő, majd ezzel is megismételte a műveletet. - Hogy ityeg a fityeg? - kérdezte rám pillantva. Segíteni akar? - A semmit gyűjteni? - Honnan tudja, hogy a semmit gyűjtöm? - Nagyon úgy néz ki a dolog. - A semmit is gyűjtenie, kell valakinek. - Komolyan kérdeztem. - Én meg komolyan válaszoltam. Fogalmam sem volt róla, hányadán is állok vele. Lehet, hogy valóban gyűjt valamit, de az is lehet, hogy megbuggyant. Elképzelhető, hogy neki magának is orvosi segítségre lenne szüksége... Nézegettem volna még egy ideig a nagy semmigyűjtés közepette, ha Srí Ánand rám nem bukkan. - Téged kereslek, Leslie száhib. És Mr. Bullard is. Jeges kéz markolászta meg a torkom. Istenem, Mr. Bullard! A világ legszörnyűségesebb dolgai közé tartozik annak a szemébe nézni, aki legközelebbi hozzátartozóját veszítette el. S mindezt alig negyedórája! Mr. Bullard az árboc mellett állt, és őszinte meghökkenésemre zsebkendőt szorított a halántékához. A zsebkendő vörös volt a vértől. - Megsebesült? - kérdeztem a halántékára pislogva. Nem lehetett súlyos a sérülése, hiszen világos volt a tekintete. Világos és ijedt. - Megsebesültem - bólintott a véres kendőt szorongatva. - Hogy is lehettem ilyen bolond?
- Ne korholja magát, Mr. Bullard, és ne tegyen magának szemrehányásokat - vigasztaltam. - Különben fogadja őszinte részvétemet. Legnagyobb meglepetésemre Mr. Bullard csak legyintett egyet. - Nyugodtan megspórolhatja magának a részvétnyilvánítást. - Ezt... hogy érti? - hökkentem meg. Azt hittem, durván legorombít, hogy miattunk kellett meghalnia a feleségének. Mr. Bullard azonban nem gorombított le. Nem háborodott fel, nem kiabált, hanem lehorgasztotta a fejét, mintha neki kellene bocsánatot kérnie tőlem. - Nem volt a... feleségem. Ez még nem rázott meg annyira. Elvégre magánügy, hogy összeházasodtak-e, vagy sem. Nem én ellenőriztem az okmányaikat, és az utaslistára sem én vettem fel őket házastársakként. Legyen ez Srí Ánand sara. Srí Ánand bűntudattal pislogott rám. - Nem szoktuk... ellenőrizni, Leslie száhib. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Ha nem volt hivatalosan a felesége, hát nem volt. Az élettársat vagy barátnőt is ugyanúgy meggyászolja az ember. - Ez esetben az élettársa... - Az élettársam sem volt, Mr. Lawrence. Egyre csúnyábban belekeveredtem a lekvárba. Ahelyett, hogy hagytam volna a fenébe Mrs. Bullard, azaz a hozzá kapcsolódó hölgy státusának a feszegetését, már fel is villantottam a következő lehetőséget. - Akkor a barátnője... - Az az igazság, hogy igazából a barátnőm sem volt Mr. Lawrence. Hirtelen fény támadt az alagút végén. Alighanem az történt, ami a szerelmes témájú filmek nagyobb részében történni szokott: a főnök magával viszi kedves kis beosztottját egy világkörüli útra, anug anyuci otthon, mit sem sejtve pulóvert kötöget a kandalló mellett. Nem szép dolog, de emberileg érthető. - Ami a diszkréciót illeti, számíthat ránk - ígértem meg Srí Ánand nevében is nagyvonalúan. Könnyen ígérhettem, hiszen nem rám tartozott, hogy a rendőrség hogy bonyolítja tovább az ügyet. - A barátnőm sem volt - mondta a halántékát tapogatva Mr. Bullard. - A fenébe is, pokolian fáj. Azt hiszem, szédülök is egy kicsit tőle. Megfogtam a könyökét, nehogy végigzuhanjon a fedélzeten, ha rosszul találna lenni. - Golyó súrolta? - kérdeztem a vörösfoltos zsebkendőre pislogva. - Alighanem deszka... Azt szeretné tudni, kim volt Tereza? Nos, attól tartok, Tereza sem volt. Eleresztettem a meglepetéstől a karját. Szerencsére nem esett el, még csak meg sem ingott. - Nem volt Tereza... sem? - Attól tartok. - Akkor... hogy hívták? - Nem tudom, Mr. Lawrence. - Hogyhogy nem tudja? - Ő mondta, hogy hívjam Terezának. Illetve... én javasoltam.
Megtapogattam én is a halántékomat. Nem éreztem rajta sérülést, mint ahogy más testrészemen sem. Jeges rémületként futott át rajtam a gyanú, hogy talán megfertőzött a tűzkígyó, és most éppen a józan gondolkodásomat készülök elveszíteni. - Amikor megkérdeztem tőle, mi a neve... visszakérdezett, hogy melyik női név szimpatikus nekem, amelyet biztosan nem felejtek el. A nővéremet Terezának hívják, ezért azt feleltem, hogy a Tereza igazán szimpatikus. Bólintott, hogy rendben van: akkor ő mostantól kezdve Tereza. Így lett Tereza. Ismét megsimogattam a halántékomat, majd a szememet is megnyomkodtam. Kissé érzékeny volt, ami az elmúlt éjszaka ismeretében nem volt meglepőnek mondható. - Hol ismerkedett meg vele? - kérdeztem kíváncsian. - Kanapurban - mondta. - Konkrétan? - A szállodában. - Hogy történt a dolog? - Leültem egy whiskyre a pulthoz. Ő már ott volt, vagy csak később jött oda - nem emlékszem pontosan. Arra sem, hogy ki szólt előbb a másikhoz. Egyszer csak beszélgetni kezdtünk. - Miről? - Mindenféléről. - Maga persze elmondta neki, hogy Nágaföldre készül? Bullard megütődve nézett rám. - Miért ne mondtam volna el? Nem vagyok a CIA embere. Nem titkosak az utazásaim. Erre bevallotta, hogy neki is ez volt mindig is a szíve vágya; csakhogy a férje a világ minden kincséért sem menne vele oda. Betegesen fél a nágáktól; azt hiszi, hogy még mindig fejvadászok és emberevők. Egyedül pedig mégsem mehet Nágaföldre, hiszen mindenféle kellemetlenségeknek tehetné ki magát, akár utastársai részéről is. Mit nem adna érte, ha valaki titokban felvinné - akár úgy is, mint a házastársát. - Nem látta véletlenül az útlevelét? - Nem mutatta. Mint ahogy az igazi arcát sem. - Az igazi arcát? - hökkentem meg. - Az nem az igazi Tereza volt, amilyennek maguk látták. Este majd egy órát töltött bezárkózva a mosdóban. Azt hiszem, az arcán dolgozott olyan hosszú ideig. Hirtelen felbukkant előttem Mrs. Bullard öreges arca. Vastag keretes szemüvege, elnagyoit vonásai. - A teste mindenesetre... fiatal volt, ha érti, mire gondolok. Apropó... nem akarja megnézni a holmiját? 50. Nem szívesen turkálok más holmijai között, ezúttal mégis meg kellett tennem. Fél órát töltöttem Mr. Bullard kabinjában. Ez a fél óra is elég volt ahhoz, hogy igazolja Mr. Bullard állítását. Mrs. Bullard - nevezzük most már így - valóban más volt, mint aminek mutatta magát. Mivel volt már tapasztalatom az élet árnyékos oldalát illetően, előbb Mr. Bullard holmiját túrtam fel. Semmi olyat nem találtam köztük, ami gyanakvásra ad-
hatott volna okot. Mr. Bullard pedáns, akkurátus agglegény volt - erről a ruhatára és a rend, amit még a kis kajütben is megteremtett, tanúskodott. Mrs. Bullarddal azonban már más volt a helyzet. Ha nem tartanának túlzónak érte, azt is mondhatnám, hogy egy Mata Harit fogtam. Két bőröndje közül az egyik csupa olyan holmival volt tele, amelyek a színlelést szolgálták. Találtam benne néhány parókát, számtalan festéket és ecsetet, gyúrható plasztikot, és soksok üvegcsét. Fehérneműi is erről az átváltozóképességről árulkodtak. Mintha két nő lakott volna Mr: Bullard kabinjában. Az egyik egy ötven körüli, rideg, konzervatív, lapos mellű asszony, a másik domború keblű, fiatalabb nő. Az említett bőrönd rejtett zsebében kicsi, de azért nem veszélytelen revolvert találtam, töltött forgórészszel. Papírt vagy feljegyzést azonban egyetlen darabot sem. A vacsora nyomott hangulatban kezdődött. Már persze csak annak, aki egyáltalán részt vett rajta. Az ördöghívők a ládák között maradtak, még elefántokkal sem lehetett volna kivonszolni onnan őket. Én mindenesetre megtettem, ami tőlem tellett. És Monroe doktornő is. Még közvetlenül ebéd előtt oaasétáltunk hozzájuk, hogy megpróbáljuk megnézni Rush sebét. Mind a négyen lehajtott fejjel ültek, maguk elé meredve. Reménytelennek láttam a kapcsolatfelvételt, de azért megpróbálkoztam vele. - Mr. Ferdinand, beszélhetnék önnel? Óriási meglepetésemre Mr. Ferdinand rám emelte a tekintetét. - Miről akar beszélni velem? - Meg kellene néznünk Mr. Rush sebét. - Rush? A fickó mondott valamit, amit nem értettem. Ferdinand rám hunyorgott. - Jól van. Vizsgálja csak meg. Tettünk néhány lépést feléjük. Mr. Ferdinand felemelte a mutatóujját, és a doktornőre bökött. - Csak ő! Maga maradjon a helyén. Vagy egyedül jön, vagy menjenek a fenébe! Monroe doktornő rám nézett. - Megyek. Oké? Nem nagyon tetszett az ötlet. Mi van akkor, ha ismét előkap valamelyikük egy kést a hacukája alól, és Monroe doktornő torkához szorítja. Csakhogy mi a fenéért tenné? Már nem visszafelé úszunk, hanem Nágaföld, az úticéljuk felé, a halott pedig... Monroe doktornő kis táskájával a kezében odalépkedett hozzájuk, és letérdelt Rush mellé. Amíg dolgozott, Mr. Ferdinand hajlandó volt ismét szóba állni velem. - Meg van ijedve, mi? - kérdezte nem is titkolt rosszindulattal a hangjában. - Valamennyien be vannak csinálva, mi? - Úgy van - bólintottam. - Valamennyxen be vagyunk. Akárcsak maguk. - Honnan veszi, hogy mi is be vagyunk? - Látom magukon. - Rosszul látja. Bennünket megvédenek. Ő megvédi
a követőit. - Kicsoda? - Tudja azt maga jól. Megvártam, amíg Monroe doktornő befejezi a tevékenységét, s amikor már biztos távolságban volt tőlük, gúnyosan elhúztam a számat. - Csak egy hiba van a dologban, Mr. Ferdinand. - Igazán? És micsoda? - Annak, ami itt történik, semmi köze sincs a maga Sátánjához, vagy Luciferéhez. Mr. Ferdinand hisztérikusan felkiáltott. - Már hogyne lenne! Ez az ő tüze! Halomra égeti az ellenségeüzket! - Ha meg akarta volna védeni magukat, nem hagyta volna, hogy megöljék a társukat, Mr. Rusht pedig megsebesítsék. - Akkor mi az a fény? Mi? - Káli kígyója. Egy istennő tüze, nem az ördögé. - Ez nem igaz! Csípőre tettem a kezem, és megcsóváltam a fejem. - Maga fél, Mr. Ferdinand. És maguk is vele együtt. Félnek, hogy nem érik el élve Nágaföldet, hogy a kígyó halálra égeti magukat is, az ördög pedig füle botját sem mozgatja a maguk imáira! - Tűnjön innen a fenébe, maga... maga... rohadék! Átkozódott, de a hangja tele volt félelemmel. Mint kisfiúé a sötét pincében. Ha ráértem volna, talán még meg is sajnáltam volna szegényt. 51. A Brahmaputra Gyöngye Nágaföld felé úszott, Shardul őrt állt a fedélzeten, a kormányos kormányzott, én pedig vacsorázni indultam az étterembe. Mielőtt azonban beléphettem volna, Mulkradzsba ütköztem. Ahogy megpillantottam, hirtelen rám tört a lelkifurdalás. Uristen, hiszen egészen megfeledkeztem róla! A nemrég történt szörnyűségek egyszerűen kifújták a fejemből a titkáromat. Hogy jóvátegyek valamit a hibámból, barátságosan megveregettem a vállát. - Hogy vagy, Mulkradzs? A kisfiú felnézett rám. Nem mondhatnám, hogy örömmel telt meg a szívem a nézésétől. Újsütetű titkárom megigazgatta a fején a turbánját; majd nagyot nyögött. - Félek, bábudzsi. Hogy bátorságot meríthessen belőle, még egyszer megveregettem a vállát. Valahogy ettől sem öntötte el a lelkét a magabiztosság. Tovább nyögdécselt, mintha a hasa fájna. - Nem tetszik ez nekem, bábudzsi! - Mi nem tetszik? - Az az igazság, hogy semmi sem tetszik. A Fekete Anya kiszúrta magának a hajónkat. - Ezt hogy érted? - Van rajta valaki, aki Káli ellensége. Ebben biztos vagyok, bábudzsi. - És? - Káli megleckéztet bennünket. - De hiszen mi nem bántottuk.
- Ó, bábudzsi, Káli nem úgy gondolkodik, mint te meg én. - Miért, mi hogy gondolkodunk? - Mi úgy gondolkodunk, bábudzsi, hogy aki bűnös, azt bele kell döngölni a betonba. Igaz? - Eeeegen. Ezt kitől hallottad? - Mr. Bullardtól. - Szerinted Káli hogy gondolkodik? Mulkradzs fontoskodó képet vágott. - A Fekete Anya is azt tartja, hogy a bűnös bűnhődjék. - Akkor mi a leülönbség köztünk és közte? - Az, bábudzsi, hogy Káli vadászata közben másokat is megöl. Nem azonnal ront rá a kiszemeltjére, de nem ám! Káli nagy vadász. Előbb ezt is megöli, azt is megöli a bűnös környezetéből: rettenetes félelmet okozva vele neki, hiszen minden halállal a saját halálát érzi közeledni. És Káli éppen ezt akarja: Hogy a bűnös minden porcikáját járja át a rettegés! Káli itt jár köztünk, bábudzsi, és sorban elemészt bennünket a fényével. Legvégül, amikor már valamennyien a Brahmapútrában úszunk, lesújt a bűnösre is! Így lesz ez, bábudzsi, és én ettől félek. Nem volt valami biztató perspektíva, az kétségtelen. Mulkradzs azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem tovább folytatta a riogatásomat. - Káli nem hagyja futni, akit kipécézett magának. Teszem azt, beülhetnél egy csónakba, és engem is magaddal vihetnél, de semmit nem érnénk el vele. Hiába rejtőznénk el az őserdőben; Káli ott is ránk bukkanna. Káli átlát a fák levelein, és akárhol is gubbasztanánk, megtalálna minket. Még ha egy egérlyukba kúsznánk is be, utánunk küldené a fénykígyóit. A Fekete Anya haragja ellen nincs védelem. Ha csak meg nem sajnál bennünket. Vagy ha áldozat nem lágyítja meg a szívét. - Hm. És mi lenne az? Mulkradzs hangja megremegett. - Embervér, bábudzsi! Benéztem a félig nyitott ajtón át, ahol a legtöbb utas már elfoglalta a helyét az asztaloknál. - Szerinted kit kellene feláldoznunk közülük? Mulkradzs rémülten nézett rám. - Komolyan gondoltad, bábudzsi? Mielőtt válaszolhattam volna, felbukkant mögöttünk két tengerész, tálakkal a kezében. Mulkradzs beleszimatolt a levegőbe, majd megrángatta az ingem ujját. - Ugye a titkárod vagyok, bábudzsi? - Az vagy. - Akkor miért nem vacsorázhatok veled? Egyedül eszem odalenn a hajófenékben, és... félek egyedül, bábudzsi! Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy alighanem akkor félt utoljára, amikor megfenyegettem, hogy viszszaküldöm a haverjai karmai közé Kanapurba, de mégis megesett rajta a szívem. - Gyere - mondtam engedékenyen. - Megkérem a kapitányt, hogy odaülhess az asztalunkhoz. Beléptünk az étkezőbe. 52.
Nem mondhatnám, hogy pezsgett odabent az élet. Az ördöghívők asztala szomorúan várakozott: nem ült mellette senki. Az ördög lányai és fiai a fedélzeten ücsörögtek, és a sebeiket nyalogatták. Mr. Rush szó szerint. A szomszédos asztaloknál ülők tüntetően nem szóltak át egymáshoz; bizonyára szomszédaikban keresték a hibát a történtekért. Gyanakodva bámultak sorstársaikra, mintha attól tartanának, hogy többen is fénykígyókat rejtegetnek a zsebükben, amelyeket aztán kellő időben kieresztenek. A pincérnek beöltöztetett tengerészek úgy suhantak közöttünk kezükben a tálakkal, mintha nem is lenne lábuk. Egyszer még le is néztem, hogy meggyőződjek róla, van-e? Volt nekik. Amilyen gyorsan csak lehetett, befejeztük a vacsorát. Nemigen volt étvágyunk, kivéve talán Mr. Bullardot, és Náná Zakariadzét. A többiek csak turkálgatták az ételt. Amint befejeződött a vacsora, felsétáltam a fedélzetre. Mulkradzs egyetlen mukk nélkül tűnt el mellőlem: mire körülnéztem, már felszívódott az éjszakában. Éppen azon törtem a fejem, hogy mi az ördögöt csináljak, amikor a színészek tűntek fel a közelemben. Összesúgtak, majd egyenesen felém vették az irányt. Miss Holden is ott volt közöttük, szemrehányó pillantásokat vetve rám. Már az étteremben is megajándékozott néhány hasonlóval, amit sokatmondó mosolylyal viszonoztam. Bár az éjszaka történtek nem töltöttek el kellemes érzésekkel, tisztában voltam vele, hogy az élet megy tovább, és csak magamnak ártanék, ha nem látogatnám meg Miss Holdent a kajütjében. - Jó, hogy itt találjuk, Mr. Lawrence - recsegte Mr. Doherty mellém könyökölve. - Amúgy is beszélni szerettünk volna önnel. Ön mégiscsak ismerős ebben az országban... talán sejti, mi ez az egész, ami... még kimondani is szörnyű... Nekem például, mintha gombóc lenne a torkomban. Nem vagyok vakmerő fickó, sőt kifejezetten átlagos vagyok, ennek ellenére nem szoktam rettegni. Mindig is lenéztem azokat a fickókat, akik betegesen félnek valakitől vagy valamitől... talán magától az élettől. Nos, én nem voltam ilyen. Nem is tudtam igazából, mi a félelem. Hát most megtanultam! Remegett a hangja, mintha a hullámok ráznák. - Az a kérdésünk, hogy van-e valami magyarázat arra, ami történt... történik... Ön, mint India ismerője... Reménykedve elhallgatott. Mit is tehettem volna? Széttártam a karom, és sajnálkozva néztem rá. - Sajnos, Mr. Doherty, bármennyire is szeretném, ha lenne, egyelőre nincs semmiféle magyarázatom. Fogalmam sincs róla, mi történik a hajón. - Azt már meg sem kérdem, hogy mi... valamenynyien, akik még élünk, veszélyben vagyunk-e? - Ne is kérdezze. - Így gondolom én is. Beszélgettünk egymás között, és felmerült bennünk a gondolat, hogy nem lenne-e jobb, ha mégis... Elhallgatott, és várakozva nézett rám. - Mi mégis? - kérdeztem értetlenül. - Kikötni és partra szállni. Elindulnánk gyalog... akár Nágaföld, akár Kanapur felé.
Megráztam a fejem. - Alig hiszem, hogy bölcs dolog lenne. - Mi történhetne velünk? Felemeltem a karom, és a békés holdfényben fürdő fákra mutattam. - Ne tévessze meg magukat az őserdő nyugalma. Olyan, mint a cukros bácsi. Kedvesen mosolyogva csalogat, aztán amikor engedünk neki, előbukkan a gonosz énje. - Maga gyűlöli az erdőt? - Dehogy gyűlölöm! - tiltakoztam. - Csak ismerem. Ha kellően felkészülve találkozunk vele, tisztelettel fogad. Ha azonban feltárjuk neki a gyengeségünket, nem ismer irgalmat. Az erdő nem szereti a gyengéket. A gyengék arra valók, hogy az erősek felfalják őket. Nem tudom, érti-e, amit mondani akarok? - Mindenesetre megnyugtatott - dünnyögte Doherty. - Tehát semmi esélyünk se lenne? - tudakolta Ajvazan is. - Azt nem mondtam. Csupán felhívtam a figyelmüket az őserdőre. És akkor még nem is beszéltem a naxalitákról, vagy másfajta gazemberekről. Sírnának az örömtó7, ha a kezükbe kerülnénk. Éveket tölthetnénk közöttük, amíg kiváltanának bennünket. Addig pedig... de mit rémítgessem magukat. Náná Zakariadze félretolta Ajvazjant, és odalépett hozzám. A forróság ellenére kötött kendő borította a vállát, amitől kifejezetten vidékies kinézétet kapott. Mintha a Három nővér egyike lett volna, icipicit túlsúlyos változatban. - Mondja, Mr. Lawrence, ön szerint mi lehet ez a kígyó? - Fogalmam sincs róla - mondtam őszintén. - Állat? - Nem tudom. Ha az, akkor furcsa egy lény, az már biztos. Egyszerűen keresztülmegy rajta a golyó. És átlátszó. Nem ismerek hozzá hasonlót. - Ön biológus is, igaz? - Entomológus vagyok. Rovarkutató. - Tehát ilyen élőlény nem létezik? - Még csak hasonlót sem ismerünk. - Pedig én már hallottam róla. Meghökkenve néztem rá. - Hol hallott? Náná sóhajtott, és szorosra húzta magán a kendőjét. - Amikor Tbilisziben színművészetire jártam, udvarolt nekem egy fiú. Szép és erős volt, mint egy igazi rablóvezér... Ábrándosan szállt a hangja, amiből arra következtettem, hogy a rablóvezér mély nyomokat hagyott a lelkében. - De nem rablóvezér volt, hanem tudós. Az ókori mezopotámiai kultúrák kutatója. Ő mesélte nekem, hogy a Kaukázus hegyi népei az ókori Tigris- és Eufrátesz-völgyi birodalmak leszármazottai. Amikor az ottani birodalmak ellenségeik csapásai alatt összeomlottak, lakóik közül sokan a Kaukázus megközelíthetetlen hegyei közé menekültek; és ott telepedtek le. Vannak is mifelénk asszírok, babilóniaiak, meg mindenféle népek. De az örmények, és talán mi, grúzok is, a mene-
külteket tarthatjuk őseinknek. Ez így is van - helyeseltem. - Otar szerint a folyam menti kultúrák hiedelmei ott élnek közöttünk, csak össze kell gyűjteni őket. Ő ennek a feladatnak szentelte az életét. Sok szép, ősi történetet mesélt nekem, de volt közöttük néhány félelmetes is. Az egyik például... Istar kígyója. Tudja, ki volt Istar? -Hogyne - mondtam. - Babiloni istennő. - A szerelem és a termékenység istennője, de kegyetlen és bosszúálló is tudott lenni. Otar mesélte, hogy az istennő egyszer felkínálta magát Uruk királyának, Gilgamesnek, a mitikus hősnek azonban esze ágában sem volt feleségül vennie. Azzal utasította vissza, hogy az istennő ravasz, álnok és csalfa, ráadásul kegyetlen. Istar erre úgy megdühödött, hogy Uruk városára uszította égi bikáját. - Miért nem meséltél még soha róla, édesem? igyekezett átkarolni a lány vállát Mr. Ajvazjan. - Lehetne egy jó kis filmet forgatni belőle. Mit szólsz hozzá, Ric? - Azt, hogy egyelőre nem is tudok filmre gondolni kesergett Doherty. - Egyelőre másra sem tudok gondolni; csupán a tyúkszaros kis életemre. Ajvazjan mindeközben azon igyekezett, hogy megcsókolja Nánát. Akárhogy is próbálkozott, nem jött öszsze a dolog: Náná legalább másfél fejjel volt magasabb nála, ugrálni pedig, úgy látszott, nem akar a jelenlétemben. Végül is Náná észrevette az igyekezetét, lehajolt, felemelte Ajvazjant, és magához húzta. - Imádlak, édes. Doherty a csillagok felé fordította az arcát. Valami olyasmit fejezett ki a mozdulata, hogy milyenek is az emberek, vannak, akik még a halál árnyékában is képesek a szerelemre gondolni. S lássanak csodát: Miss Holden is arra gondolhatott - legalábbis ezt olvastam ki a szeméből. Néhány puszi után Náná letette a földre Ajvazjant, aki elégedetten megtörölgette a bajuszkáját. - Otar azt is mesélte, hogy Istarnak van egy kedvenc kígyója. Maga az istennő alkotta egy unalmas estéjén, amikor valamelyik szeretőjére várt. Elkapott néhány hold- és csillagsugarat, és kígyót font belőlük. Hogy szét n,e essenek, saját hajszálaival kötötte át őket. Ezzel a kígyóval múlatta az időt, de a szerető csak nem jött el a randevúra. Istar később megtudta, hogy a szép babiloni legény egy földi lány miatt hagyta el őt, ezért rettenetes haragra gerjedt. Elhatározta, kegyetlenül megbünteti a hűtlent. Éjszaka bedobta a házába a fénykígyót, amely megölte a legényt. Attól kezdve mindenki rettegett Istar kígyójától, az elhagyott szerelmesek pedig Istarhoz imádkoztak, hogy büntesse meg csapodár kedvesüket. Hosszas csend borult ránk, csak a hold és a csillagok világítottak odafent, és siető hullámok csapódtak a hajó oldalához. - Istar kígyója? - morgott Ajvazjan. - Indiában? - Ez csak mese - legyintett Doherty. - Maga mit gondol, Mr. Lawrence? - Arra, hogy kicsi a világ - mondtam. - Nemrég azt hallottam, hogy Káli leheletéből is lehet kígyót készí-
teni. És Káli is a szerelem istennője, akárcsak Istar. Azonkívül Káli is kegyetlen néha. Lehet, hogy a két istennő ugyanaz? Doherty ismét legyintett egyet. - A maguk tudományoskodása nem akadályozza meg a gyilkost, hogy ránk eressze a játékszerét. Lehet, hogy mégiscsak egy... mindeddig ismeretlen állatfaj? Ha állat, csak el lehet pusztítani valahogy..; Ebben a pillanatban Mulkradzs és Srí Ánand bukkant fel a fedélzeten. Mögöttük három tengerész haladt a vállukon cipelve valamit. Előrenyújtottam a nyakam, hogy jobban lássam, mi az. Első rémületemben arra gondoltam, holttestet cipelnek, de szerencsére nem az volt. Ember formájú, de mégsem holttest. Csak amikor ráesett a holdfény, jöttem rá, micsoda. Hatalmas, embernél is nagyobb Káli-képmás volt, elég ügyetlenül mázolva. Aki csinálta, nem kezelte művészi kézzel az ecsetet, de így primitívségében talán még visszataszítóbbnak látszott, mintha avatott mester festette volna. Káli orcája feketén csillogott, szája véres volt, nyakán koponyákból készült lánc iityegett, fülbevalóként két halott csecsemő lógott az arca két oldalán. Gaby felsikoltott, és a tenyerébe temette az arcát. - Mi a fene ez? - kiáltotta Ajvazjan, amikor Mulkradzs és a másik három néhány hosszú bambuszbot segítségével felállították az istennő képmását a fedélzeten. - Csak nem azt akarják, hogy egész nap ezt nézegessük? Van bajunk enélkül is elég. Srí Ánand előhúzott a zsebéből egy laposüveget, és locsolgatni kezdte a képet, majd amíg Mulkradzs meggyújtott néhány füstölőpálcikát, és beleszurkálta őket a hatalmas képmás elé a padló réseibe, elégedetten megtörülgette a homlokát. Abban a pillanatban, ahogy a keze a homlokához ért, vörösbe váltott a képe, mintha egyetlen érintésre hatalmas céklává változott volna át. - Te jó isten! - suttogta Gaby. - Én azonnal... elájulok! Megingott, mintha valóban el akarna ájulni. Megpróbáltam elkapni, de Náná megelőzött. - Baj van, kislány? Két határozott ugrással Srí Ánand mellett termettem. Óvakodtam megérinteni, mivel fogalmam sem volt róla, nem írom-e alá vele saját halálos ítéletemet. Szerencsére Srí Ánánd képe másképpen világított, mint azoké, akiket Káli fénykígyója sújtott. Egyelőre még nem áradt ki fény sem a száján, sem a szemén, sem a fülén. A képe azonban vörös volt; néhány rákenődött csepp le is hullott róla. Egyenesen a lábam elé, a padlóra. Ekkor jöttem csak rá, hogy Srí Ánand képe nem a titokzatos fénytől vörösödött ki, hanem valamilyen festéktől. A kapitány lenézett a lábam elé, majd szégyenlősen elvigyorodott. - Vér. Éreztem, hogy hideg hullámok futnak át rajtam. - Vér? - Vér - ismételte Srí Ánand. - Kinek a vére? Srí Ánand félkört írt le a kezével.
- Az enyém... és a többieké. Mulkradzsé is. Szemem a kezében tartott üvegcsére tévedt, amelyből ugyancsak vörös cseppek hullottak a padlóra. Ekkor kezdtem csak felfogni, hogy mi történt. - Megvágtátok magatokat? Srí Ánand megrázta a fejét. - A doktornő... Mintha csak megrendelésre jött volna, felbukkant a közelünkben Monroe doktornő. Odaállt mellém, és a Káli-szörnyre nézett. - Csinos darab. Akárki is készítette, a pszichiátrián lenne a helye. - Maga segített nekik, hogy... ? - Persze - biccentett könnyedén. - Kivettem belőlük egy kis vért. Jobb lett volna, ha rájuk bízom a dolgot? Összenyiszálják magukat, aztán jöhet a tetanusz, a vérmérgezés. Így legalább nem lesz bajuk tőle. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Sírni nem akartam, nevetni meg nem volt kedvem. Srí Ánand mindeközben az utolsó cseppeket is rálocsolta az istennő képére. Monroe doktornő karon ragadott, és elhúzott Káli közeléből. - Higgye el, ez volt a legjobb megoldás. Mindenáron meg akarták öntözni embervérrel. Ha öntözni akarják, hát hadd öntözzék! Legalább megnyugszanak tőle. Ne izguljon, nem kötelező. Önkéntelenül is Kálira pillantottam. Esküdni mertem volna rá, hogy a komor képű istennő szája mosolyra húzódott. Mintha elégedett lett volna az áldozattal. 53. Mulkradzs éppen papírból hajtogatott virágfüzért akasztott az istennő nyakába, amikor Bill Morgan és Yves Caniglia lépkedtek oda hozzám. Láttam rajtuk, hogy nem szívesen teszik; ha rajtuk múlik, talán soha nem elegyednek beszédbe velem. Kíváncsi voltam rá, vajon mi kényszerítette őket hozzám. Talán a véráldozat? Nem mondhatnám, hogy barátságos mosoly ragyogott a képükön, ahogy közrefogtak. Mintha két róka oldalgott volna a tyúkól körül. - Visszataszító, mi? - kérdezte az apró szemű Morgan köszönés helyett Kálira pislogva. - Undorító. Maga hogy van vele? - Sehogy - vontam meg a vállam. - Ahány ház, anynyi szokás. - Bele kellene dobni a vízbe. - Kálit? - Meg aki csinálta. Ismeri maga. ezeket a fickókat? - Srí Ánandot és Mulkradzsot? Hogyne ismerném. - Úgy értem, hogy azokat, akik Nágaföldön élnek. Meg általában Indiában. - Indiában ezerféle nép él - mondtam. - Csak keveset ismerek közülük. De miért érdekes ez? Morgan és Caniglia összenéztek. - A kapitány szerint maga többször is járt Nágaföldön. - Megfordultam néhányszor. - Jól ismeri őket?
- Van néhány ismerősöm odafent, ha erre gondol. - Megbízhatóak? - Bökje már ki, mit akar mondani! Morgan hozzám hajolt. - Szeretném, ha köztünk maradna a dolog: - Nem vagyok fecsegő típus. - Azt nem is ajánlom. Valahogy nem tetszett a fickó. Ő akar szívességet kérni tőlem, és közben fenyeget. Kedvem lett volna megleckéztetni, de nem akartam felesleges dolgokra fecsérelni az energiámat. - Miről van szó? Morgan fejébe vehette, hogy megjátssza a keményfiút. Hozzám hajolt, és elkapta az ingem szélét. - Bökje ki a haverjai nevét! - Milyen haverjaimét? -Épp az imént mondta, hogy van néhány haverja odafent. - Nem haverjaim, csak ismerőseim. - Ide a nevekkel! - Úgysem tudná megjegyezni őket. - Azt bízza csak rám. - Jól van - mondtam: - Ismerek egy fickót, aki a nágák közé jár üzletelni. Az ő neve a legrövidebb. - Ki vele! Vettem egy mély lélegzetet. -Az a helyzet, hogy az apja indiai, az anyja nága. - Ne a családfáját cseszegesse nekem, hanem hogy hívj ák? - Ratnakirtiszamanthabadrapancsaraksasílamudrí. Caniglia foga összecsattant a rémülettől. - Ez egy pasas? - Egy. - És a legrövidebb... nevű? - Ezé a legrövidebb. Nágaföldön az embereknek több nevük is van. Van egy hosszabb... - Maga szórakozik velem! - Eszem ágában sincs - tiltakoztam. - Én csak az tettem, amire kért. Minek kellenek maguknak nága nevek? - Lehet, hogy segítségre lesz szükségünk odafent. - Majd én segítek maguknak. Yves Caniglia felnevetett. - Addigra magát már a halak zabálják a Brahmaputrában, miközben úgy világít, mint a villanykörte. Mi lelépünk innen, ember! - Mikor? - Tíz perc múlva. Adja ide az óráját! Látom, van rajta iránytű. Jó lesz a térkép mellé. Meglengette az orrom előtt a térképét. Nem kellett Sólyomszemnek lennem ahhoz, hogy észrevegyem: Srí Ánand kedvenc térképét tartja a kezében. - Hiszen ez Srí Ánand térképe! - Csak volt - mondta Morgan. - Mint ahogy az órája is csak volt a magáé! Na, ide vele! Ne vacakoljon már, ember! Éreztem, hogy valami kemény nyomódik az oldalamnak. Kétség sem férhetett hozzá; hogy egy stukker csöve. Morgan a Káli előtt tébláboló Mulkradzs felé intett. - Gyere csak ide, fiam!
Mulkradzs gyanútlanul odalépkedett hozzánk. - Bábudzsi? Morgan ekkor felemelte a stukkerét, és a kezétől takarva, a halántékomhoz szorította. - Látod, kisfiam? Mulkradzs hátrahőkölt a rémülettől. - Látom... bábudzsi. - Azt hallottam, jó haverok vagytok. - Én vagyok a... titkára - rebegte Mulkradzs. - Ha nem teszed, amit mondok, elveszted a munkaadódat, méghozzá rövidesen. Szólj a kapitánynak, hogy azonnal, feltűnés nélkül jöjjön ide hozzánk! Maga pedig meséljen addig egy kicsit, hogy mi is vár ránk Nágaföldön. - Biztos, hogy hallani akarja? - kérdeztem. - Elég a kérdezősködésből! - förmedt rám Caniglia. - Mi vár ránk odafent? De rövid legyen, ember, mert nem érünk rá fecserészni! - Rövid leszek - ígértem. - Nos? Mi vár ránk? A szemébe néztem, és elmosolyodtam. - A halál, Mr. Caniglia, semmi más. 54. Erre az oldalamba rúgott a térdével. Talán tovább is rugdosott volna, ha Srí Ánand nem tűnik fel a fedélzeten. Nyomában ott loholt Mulkradzs, de Shardul is. - Állj ! - kiáltotta Morgan, amint észrevette, hogy eggyel többen vannak a kelleténél. - Csak a kisfiú és a kapitány jöhet ide. Maga maradjon távol, barátom, mert lepuffantom. Megértette? Shardul megtorpant. Srí Ánand és a kisfiú viszont közelebb lépkedtek hozzánk. Morgan elégedetten rájuk dörrent. - Lelépünk, kapitány. Van valami kifogása ellene? Srí Ánand elegánsan meghajolt. - Miért lenne, száhib? Az utas akkor szakítja meg az utazását, amikor csak akarja. Sajnos, azt nem tudom garantálni, hogy a befizetett utazási költséget is visszakapja. Vannak bizonyos szabályok... - Kuss! - torkolta le Caniglia. Láttam, hogy önelégült mosoly játszik a szája szegletében. - Lemegyek önnel a fülkéjébe, kapitány. - A fülkém... be? - nyögte Srí Ánand. - Oda bizony. Odaadja a páncélszekrénye kulcsát, hadd nézzek bele egy kicsit. Imádok páncélszekrényekbe nézegetni. Mit szól hozzá? - Ezt nem tehetik meg, mert... - Pedig megtesszük. Olyannyira, hogy azonnal elindul velem lefelé. Útközben a fülembe súgja a kódot. Ha akadékoskodik, fejbe lőjük Mr. Lawrence-t. Srí Ánand rám nézett, aztán legyintett egyet. - Jól van. Jöjjön velem. Kissé gyorsan egyezett bele a dologba. Őszintén szólva, aggódtam, hogy valami ostobaságon töri a fejét, de már nem tudtam figyelmeztetni. Ahelyett, hogy rám nézett volna, összevissza kalandozott a tekintete. A többieknek közben feltűnt, hogy történik valami a közelemben, mert egyre többen nyújtogatták felénk a nyakukat. - Van valami probléma, Mr. Lawrence? - kérdezte
gyanakodva Náná Zakariadze. - Semmi - ráztam meg a fejem. - Csak Mr. Morgannel beszélgetek. - Helyes - dicsért meg Morgan. - Ért maga a szóból. Szóval, mi a helyzet azzal a Nágafölddel? - Vannak ott falvak, emberek - mondtam. - Jó pénzért mindent megvehet. - Hova lehet onnan lelépni? - Például Burmába. Néhány nap múlva már Rangoonban ehetik a szárított sáskát. - Remek - morogta. - Nehéz átjutni a határon? - A nágák egy kis borravalóért átkalauzolják. - Egyre jobban tetszik nekem a dolog. Remélem, már nem vadásznak fejekre a fickók? - Száz éve abbahagyták. -Még remekebb. Kár, hogy nem vihetjük magunkkal, Mr. Lawrence. Ahogy elnéztem a gumicsónakokat, kettőnknek is kevés bennük a hely. Meg aztán nem is tudnék nyugodtan aludni, ha maga ott bóklászna a közelemben. Tovább is folytatta volna, de közben felbukkant Srí Ánand, Mulkradzs és Caniglia. Morgan Canigliára nézett. - Rendben, Yves? Caniglia a magasba emelt egy fekete zsákocskát. - Dugig van pénzzel, Billy! - Mennyi? - Tengernyi rúpia, nem is bírtam megszámolni. És legalább ötezer dollár. - Jól van - Barátságosan a vállamra vert. - Ne sajnálja az óráját, majd vesz helyette másikat. Azt mondják, jól fizetik az egyetemi tanárokat Nagy-Britanniában. - Felém lengette a rolexet, majd a zsebébe dugta. Volt, hogy én is elveszítettem valamit, amit nagyon szerettem. Például a szabadságomat. De anélkül is megvoltam valahogy. Aztán jobbra fordult a sorom. Hol a csónak? - A másik oldalon - mondta Srí Ánand. - Kaja? - A kapitány telerakta - biccentett Caniglia. - Víz? - Egy rekesszel. - Jól van. A korlátig azért csak kísérjen el, Mr. Lawrence. Lopva körülnéztem, hogy a biztos kezű maharáni nincs-e a közelünkben, de nem láttam sehol. Megkönynyebbülve felsóhajtottam. Utálom, ha a fejem körül röpködnek a golyók. A gumicsónak ott ringatódzott két méterrel alattunk. Á holdfény fehérré festette, mintha hó esett volna rá. Caniglia egyetlen ugrással benne termett, majd felnézett Morganre. - Gyere, Billy! Morgan körbejártatta a tekintetét a fedélzeten. Biztos voltam benne, hogy a holdfény kényszeríti óvatosságra. - Nem tetszik ez nekem, Yves. - Micsoda? - Erős a fény. - Akkor mi van? - Akkor az van, hogy jobb célpontot nyújtunk, mint
a szabadságszobor. - Mi legyen hát? Morgan elkapta a mellettünk szobrozó Shardul karját. - Ugrás ! Shardul tett egy lépést hátrafelé. - Ugrás, ha mondom! A partról visszajöhetsz. Shardul Srí Ánandra pislantott. A kapitány behunyta a szemét, majd kinyitotta. - Rendben van, száhib. Shardul egyetlen mozdulattal átrepült a korlát felett, és a csónakban landolt. - Ugye, nem kell mondanom, hogy mi történik vele, ha véletlenül lövöldözni kezdenének ránk? - kérdezte Morgan. Aztán ő is repült. Kezében a fekete bársonyzsákocskával és az órámmal a csuklóján. A csónak gyorsan eltávolodott a hajótól. Mulkradzs rám nézett. Meglepődve láttam, hogy könnyes a szeme. - Nem esett bajod, bábudzsi? - Dehogy esett! Nagyon megijedtél? - Igaz, ami igaz, bábudzsi, inamba szállt a bátorságom. Egyáltalán nem éreztem a hangján a fene nagy félelmet. Srí Ánand viszont meglepő változáson ment át. A mindeddig, mondhatni vérfagyasztó nyugalommal viselkedő kapitány felüvöltött, és öklét rázta a távozó csónak után. - A rohadékok! - bömbölte tajtékozva. - Ellopták a pénzem! Az egész bevételt. Mulkradzs odaugrott hozzá, hogy megnyugtassa, de Srí Ánand ellökte magától a simogató kezeket. - Hagyjál, fiam, mert a végén még téged pofozlak fel. Hogy lehettem ilyen ostoba... Észre kellett volna vennem, hogy rosszban sántikálnak... Elvitték az összes pénzem. Az összeset. Nem figyeltem Srí Ánand átkozódására, csak a csónakot néztem. Amint partot értek, a benne ülők úgy öszszekapaszkodtak, mintha verekednének. Összeszorult a torkom a félelemtől. Csak nem követett el Shardul valami ostobaságot? Sötét test emelkedett végül is a levegőbe, majd belecsobbant a vízbe. Csak reménykedhettem benne, hogy nem szúrták le, mielőtt a vízbe lökték volna. - Mindent kezdhetek elölről! -jajgatott Srí Ánand. Pedig boltot akartam nyitni Nágaföldön. Ezért is hoztam magammal ennyi pénzt. Majdnem az egész vagyonom nálam volt! Mulkradzs dacolva a beígért pofonokkal, vigasztalón a vállára tette a kezét. - Ne szomorkodj, bábudzsi. - Hagyjál békén, Mulkradzs, mert a vízbe hajítalak! Hogyne szomorkodnék. Jaj, Sivára, mennyivel jobb volt, amikor még szegény ember voltam. Nem kellett rettegnem, hogy ellopják a pénzem. Sose légy gazdag, Mulkradzs ! Mulkradzs ekkor a mellettünk heverő kötélcsomó mögül kihúzott egy fekete bársonyzsákocskát. - Ne pánikolj, bábudzsi. Itt van, amiért annyira esz a fene.
Srí Ánand eltátotta a száját, miközben belefagyott a kesergés. - Mi... ez? - A pénzeszsákod, bábudzsi. Srí Ánand egyszerűen megnémult. Csak tátogott, mint a partra vetett hal. - Ez... honnan... akkor... mit... Mulkradzs felnevetett. Sebes szárnyú madárként szárnyalt a kacagása a hullámok felett. Mintha maga a folyó nevetett volna. - Három üres zsák is volt a pénzes szekrényedben, bábudzsi. Az egyiket megtömtem káposztalevéllel, és... elcseréltem. Srí Ánand rávetette magát Mulkradzsra, és úgy öszszevissza nyomorgatta, hogy már attól tartottam, rossz vége lesz a nagy hálálkodásnak. - Megteszlek... kapitányhelyettesnek - nyögte Srí Ánand, amikor végre megjött a szava. - Meg én. Mulkradzs, mától kezdve te vagy a helyettesem. Mulkradzs gőgösen nézett rá. - Köszönöm, bábudzsi, de nem fogadhatom el. Srí Ánand eltátotta a száját. - Miért nem? - Mert már van állásom. Leslie száhib titkára vagyok! Mielőtt megmukkanhattam volna, felemelte a kezét, és felém mutatta. - Látod ezt, Leslie száhib? Csillogott-villogott, amit mutatott. Valahogy ismerősnek tűnt a csillogása. - Mi az, Mulkradzs? A kisfiú szégyenlősen elmosolyodott. - Az órád, bábudzsi. - Hogy került hozzád? - Szakmai titok. A hold akkor kezdett lejjebb vonulni az égen, amikor Shardul elérte a hajót. Kiköpött egy pohárnyi vizet a szájából, aztán az erdő felé bökte az ujját. -Legyetek átküzottak! - kiáltotta. - Kapjanak. el benneteket az erdei szellemek! Csend volt az erdő mélyén, furcsa, gyanús csend. Még az éjszakai majmok is reszkettek a vackaikon. 55. Alighogy megmosakodtam, felhúztam magamra egy könnyű inget és a rövidnadrágomat, kopogtak a kabinom ajtaján. Srí Ánand állt a folyosón meglehetősen komor képpel. - Szükségem lenne rád, Leslie száhib. - Történt valami? - kérdeztem nyugtalanul. - Még semmi - morogta a kapitány. - Emlékszel, amikor utoljára jártunk erre három évvel ezelőtt? - Csak nagyjából. - Van egy szakasza a folyónak, ahol két kis félsziget között annyira összeszűkül a folyómeder, hogy a fák egyenesen fölénk hajolnak. - A piros fenekű majmok fái! - Úgy van - bólintott Srí Ánand. - Jó az emlékezőképességed, Leslie száhib. - Nem nagy dolog - legyintettem. - Emlékszem, hogy a majmok leugráltak a fákról a fedélzetre, majd
felfutottak az árbocon, aztán vissza a fákra! - Attól tartok... ezúttal más is megtörténhet. Negyedóra múlva elérjük azt a helyet. Itt a revolvered, Leslie száhib. Miss Holden visszaadta Mulkradzsnak, ő meg nekem. Elvettem tőle a stukkert, és megvizsgáltam. Minden rendben volt vele. - Hogy képzeled a dolgot, Srí Ánand? Ezt már odafent kérdeztem, a fedélzeten. A folyó láthatóan keskenyedni kezdett; mintha tölcsérből száguldottunk volna bele egy óriási palack belsejébe. A víz sodrása érezhetően felgyorsult, pedig a gépek nem is nagyon dohogtak a talpunk alatt. Srí Ánand aggódva tekintgetett a holdfényben fürdő, hatalmas lombú fákra. - Ha ezentúl vagyunk, már nem lesz mitől félnünk. A naxaliták nem mernek följebb jönni. Ott már a nágák az urak, akik gyűlölik őket. - Ha ezen túl vagyunk. - Szóltam a többieknek is. Legelőször Sir Noland érkezett meg. Nem köszöntött bennünket, csupán odaállt a kapitány elé. - Kapitány. - Köszönöm, Sir Noland. Az lesz a feladata... Sir Noland megpödörgette a bajuszát. - Elnézését kérem, de ehhez én jobban értek. Remélem, magának is van fegyvere. - Természetesen, Sir Noland. - Maradjon a kormányosfülkénél, és vigyázzon a kormányra. Hányan vagyunk összesen? Szinte egyszerre érkeztek meg a többiek. Majd mindenki, aki élt és mozgott. Sir Noland végignézett rajtuk, és felém intett. - Mr. Lawrence... vegye maga mellé Mr. Ajvazjant, Mr. Dohertyt és Miss Zakariadzét. Biztos, hogy a kisasszony is... izé... harcolni akar? - Nem akarok feltétlenül, de fogok - mondta Zakariadze kisasszony, aki hollófekete ruhát öltött a nevezetes alkalomra. Szorosan a testére simuló szerelésében kissé túlméretezett nindzsára emlékeztetett. - Rendben van. Mr. Bullard mellettem marad. Bullard felkapta a fejét. - Milyen jogon rendelkezik maga itt velem? Sir Noland jóindulatún nézett rá. - Élve akar maradni, vagy sem? - Micsoda hülye kérdés ez? - Akkor tegye, amit mondok. Mr. Perry és Mr. Timberlake is itt marad mellettem. Kérem, maharadzsa... ön a maharánival rejtőzzön el elöl. Ha netalántán a hajó orra felől támadnának... Mennyi időnk van még? - Öt percünk - mondta a kapitány. - Mindenki ellenőrizze a fegyverét. A hold ebben a pillanatban eltűnt az égről. A hatalmas parti fák olyan közel kerültek hozzánk, hogy elfogták előlünk a fényét. Mintha alagútban hajóztunk volna. Keresve sem lehetett volna alkalmasabb helyet találni a támadásra. A fák ágai már-már a fedélzetet súrolták. Vigyáznunk is kellett, nehogy belesodorjanak bennünket a folyóba. Sűrű volt a csend, még a majmok sem lármáztak a fákon. Óvatosan felnéztem a fejem fölé. Nem messze
tőlem egy vastag, vízszintes ágon fekete alak gubbasztott. Ahogy ránéztem, ő is felém villantotta a szemét. Vörösen világított, mintha az ördög szeme lett volna. Mivel jól ismerem az éjszakai dzsungel hangjait, pontosan tudtam, hogy mit jelent ez a némaság. Sem a majmok, sem a madarak nem mernek hangoskodni, mivel érzik, hogy ember van a közelükben. A kérdés csak az, hogy miattunk van-e ez a nagy félelem, vagy mások miatt? Talán húsz perce hajózhattunk már a majdnem teljes sötétségben, amelyet csak a hajó két reflektora és a lombok közül elővillanó csillagfény tört meg, amikor éreztem, hogy hozzám simul valaki. - Leslie? - Én vagyok. - Kinyírnak bennünket? - Még néhány perc, és túl vagyunk a veszélyen. - De kinyírhatnak? - Ne gondolj rá. - Tudod, mire gondolok? - Mire? - Kár volt, hogy a kabinomban... kicsit sok időt elfecséreltünk... - Te tartottál divatbemutatót - súgtam neki. Nem volt több szemrehányás a hangomban, mint amennyit feltétlenül megérdemelt. - Már... meg is bántam. Legközelebb... Tudod, mikor lesz az? - Mikor? - Ha túl vagyunk ezen. Megígéred, hogy bejössz hozzám? - Megígérem. - Akkor jó. Én is megígérem, hogy ezúttal már... Fájdalmas üvöltés hasította ketté a csendet. Aztán meg magas hangon vijjogott valami, mintha egy sosem hallott állat riadt volna meg tőlünk. - Vigyázzanak! - hallottam Sir Noland figyelmeztető kiáltását. - Itt vannak a fickók! Vártuk a csatakiáltásokat, és a fedélzetre ugráló banditákat. De nem jött senki. 56. - Minden rendben? - hallottam a sötétségből Sir Noland hangját. - Mr. Lawrence! Válaszoljon! Ahogy láttam, a mi oldalunkon nem történt semmi említésre méltó. Hacsak az nem, hogy Miss Holden félelmében egészen odabújt hozzám, és ajka a számat kereste. Gyengéden eltoltam magamtól, és visszakiáltottam. - Rendben! - Maharadzsa? - Itt is. - Figyeljék a vizet és a fákat! Hiába figyeltünk, nem láttunk semmi megdöbbentőt. Bár a fölénk hajló fák a megszaporodó vörös szemekkel azért meglehetősen nyugtalanítónak tűntek. - Rövidesen elhagyjuk a... - kiáltotta Srí Ánand, de a felhangzó üvöltés belefojtotta a szót. - Jézusom, mi ez? - suttogta Gaby. - Mi ez? - Talán majom - találgattam.
Nem is vettem észre, hogy Mr. Ajvazjan szorosan ott áll mögöttem a stukkerével. -Akkor volt majom, amikor én lekvárfőző mester az Északi-sarkon. - Akkor... mi? A következő, még vérfagyasztóbb kiáltás aztán egyértelműen a tudomásunkra hozta, hogy ember ordít. - Segííítt... sééééég! - robbantak ki a torkán a szavak... -Én neeeem... neeeem... jaaj! Fuldokló bugyborékolásba csapott át az üvöltése. - Úristen! - nyögte nem messze tőlem a termetes nindzsa. - Valakinek elvágták a torkát! - Ne beszélj ostobaságokat, Náná! - torkolta le Ajvazjan. - Márpedig ez éppen olyan hang volt. Mint akkor, amikor, tudod... - Fogd be a szád, Náná! - Én csak azt akarom... A következő pillanatban támadóink ellepték a fedélzetet. 57. Ha előbb eszembe jut, hogy egy hosszú órán át jószerével alagútban kell majd hajóznunk, és hogy problémáink akadhatnak az erdőkbe húzódott banditákkal, előre megszervezem a védelmünket. Fegyvereket szerzek, talán még néhány katonát is. Azt pedig mindenképpen megtettem volna, hogy valamiféle, előre kidolgozott haditerv szerint cselekszem. Haditerv híján azonban néhány másodperc alatt elszabadult a pokol. Abban a pillanatban, ahogy feltűntek a támadók a fejünk felett, majd a fedélzetre ugráltak, vad tüzelés kezdődött. Előbb a hajó orrán, ahol Csandrabábú maharadzsa és a maharáni tartotta a frontot, majd átterjedt a túlsó, velünk szembeni oldalra is. Hallottam ugyan, hogy Sir Noland ordít valamit, de a fegyverropogás elnyomta a hangját. Tüzelni kezdtünk mi is. Jómagam csak mérsékelten, hiszen jószerével semmit nem láttam a hozzám bújó Gabytól. - Maga lát valamit? - kiáltott rám. Ajvazjan, miután beleeresztett néhányat a levegőbe. Sajnos, az történt, amitől minden harcban járatos katona retteg: a megrémült civilek összevissza lövöldöztek, és talán több kárt okoztak maguknak, mint az ellenség. Valaki feljajdult, majd néhány elkésett lövés után elcsendesedett a fedélzet. Ekkor jöttem csak rá, hogy Sir Noland már percek óta kiáltozik. - Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! - Mi történt? - szipogta mellettem Gaby. - Fogságba estünk? Akárhogy is meregettem a szemem, nem láttam senkit, aki foglyul akart volna ejteni bennünket. - Akkor viszont győztünk! - rikkantotta Doherty. Győztünk! Miss Zakariadze zavartan pislogott felém. - Ki volt a támadónk, Mr. Lawrence? Gaby Holden kiszakította magát a karomból. - Leslie, én... megölöm magam! - Mit csinálsz? - hökkentem meg. - Nem akarok túszul esni. Nem akarok... banditák
kezébe kerülni. Nincs véletlenül egy mérges kígyód? - Nincs, de ha megkérhetnélek rá, azt a szót, hogy kígyó, húzd ki a szótáradból. Különben is, mért kéne neked mérges kígyó? - Kleopátra is úgy lett öngyilkos. Egyszer játszottam is a szerepét. Ebben a pillanatban észrevettem egyik támadónkat. Ott ücsörgött, talán tízlépésnyire tőlünk. Hirtelen felugrott, felvágtatott a kormányosfülke tetejére, belekapaszkodott egy ágba, és már el is tűnt a szemem elől. - Majmok - mondtam megkönnyebbülve. - Majmok voltak. A folyó hirtelen kiszélesedett. Egyik pillanatról a másikra jó fél mérföldnyire terült szét. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy tudta bepréselni magát korábbi, keskeny medrébe. - Mindenki jól van? - bukkant fel a közelünkben Sir Noland. - Győztünk? - követte lihegve Mulkradzs. - Győztünk, Sir bábudzsi? Sor Noland komoran biccentett. - Hát hogyne. Legyőztük a majmokat. Nincs sebesültjük? - Nincs - mondtam körbepislogva. - Hát maguknak? - Nekünk sinds. Mulkradzs fiam, megnéznéd az ördög cimboráit? Mulkradzs biccentett, és eliramodott. A következő pillanatban felbukkant előttünk Srí Ánand, és ragyogó szemekkel a Káli-képre mutatott. - Káli megvédett bennünket! Ó, hogy a fene vigye el! Ez utóbbi természetesen nem a fekete bőrű, vérszomjas istennőnek szólt, hanem annak az egyszerű ténynek, hogy a nagyhatalmú églakó, mint annak idején a mennyből kidobott Lucifer a pokolban, arccal felfelé, a fedélzeten hevert. A füstölők ugyan még füstölögtek előtte, a melléjük helyezett olajmécses azonban kialudt. A támadó majmok valamiért Káli istenasszonyon töltötték ki a mérgüket. Mint később kiderült, alaposan meg is tépázták. Összevissza karmolták a képét, s a fülében lógó csecsemő-ékszereknek sem kegyelmeztek. - Van ízlésük - mondta Sir Noland, a Káli-képet igazgató Srí Ánandra pislogva. - Szerencsére csak ez a szörnyeteg sérült meg. Túl vagyunk a nehezén, uraim. Pedig dehogy voltunk túl. 58. Mivel a parti fák jó messzire távolodtak tőlünk, úgy gondoltam, onnan már aligha érhet bennünket támadás. Srí Ánand is így gondolhatta, mert amint sikerült Shardul segítségével felállítania a szerencsétlenül járt istennőt, ismét odaballagott hozzánk. - Azt hiszem, megúsztuk, Leslie száhib. Te mit gondolsz? - Úgy legyen! - Lefújjuk a készültséget. Mulkradzs előviharzott az árnyékból, és lihegve megállt előttünk. - Leslie bábudzsi! Leslie bábudzsi! - Mi van, Mulkradzs? - hökkentem meg. A kisfiú szemei olyan izgatott tűzben égtek, mintha újabb ma-
jomtámadás lett volna kibontakozóban. - Leslie bábudzsi! - Nyögd már ki végre! - Egy majom a hajón maradt! Srí Ánandra néztem. A kapitány megvonta a vállát. - Mi a fenét csináljak? Ha itt maradt, hát itt maradt. Reggel majd megkeressük. - És mit... csinálunk vele? - Elkapjuk. Bár nem tudom, hagyja-e magát. - És ha nem hagyja? - Akkor beleugrik a vízbe, és kiúszik a partra. - És ha nem tud úszni? - Majd megtanul. A majmok tanulékonyak, nem úgy, mint te. Ez esetben kissé igazságtalan volt a titkáromhoz, ő azonban nem vette zokon. Talán észre sem vette a kapitány csúfolódását. - Ha megfogom, az én majmom lehet? Srí Ánand somolyogva nézett rám. - Kérdezd meg Leslie száhibot. Ő majd eldönti, hogy lehet-e a titkárának majma. Különben is, ezek erdei majmok, kisfiam. Nagyobbat harapnak, mint a tigris. Ok tovább folytatták az erdei majmok lelkivilágának az elemzését, én viszont csendben leléptem. Éppen le akartam osonni a fedélzetről, hogy bekopogtassak Miss Holdenhez, amikor a furcsán vibráló holdfényben egy görnyedt alakot vettem észre. A férfi a korlátra hajolt, és a víz fölé lógatta a fejét. Ahogy közelebb értem hozzá, felismertem az ősz bajuszú, félrefésült hajú, kellemes arcú öregembert, Sir Nolandet. Úgy tűnt, hogy rosszul van. - Sir Noland? Fel sem emelte a fejét, csak bólintott. - Jól van, Sir Noland? Sir Noland eleresztette a korlátot, és rám nézett. Alig-alig, ingadozott csak, ahogy megpróbált kiegyenesedni. - Jól vagyok - nyögte. - Vagy... majdnem jól. - Segíthetek? Elutasító mozdulatot tett a kezével. - Hagyja csak, azonnal elmúlik. Nincs semmi bajom, csak néha nem kapok elég levegőt. Máskor is előfordult már. - Nem kellene szólnunk a doktornőnek? Sikeresen kiegyenesedett, és felém lengette a mutatóujj át. - Megtiltom! - kiáltotta elcsukló hangon. - Megtiltom, hogy bárkinek is szóljon róla! Legfőképp a feleségemnek! - Ahogy óhajtja. - Csak egy kis... légszomjam volt - magyarázta. Ha megerőltetem magam, néha előfordul. Ami pedig a doktornőt illeti, csak akkor jöjjön hozzám, ha birtokában van az örök ifjúság vizének. Nincs nekem semmi bajom, csak az elmúlt nyolcvan év. Majdnem dobtam egy hátast meglepetésemben. Még hatvannak sem látszott, nemhogy nyolcvannak. - Nehogy azt merje mondani, hogy nem; látszom annyinak! - förmedt ismét rám. - Az a fontos, hogy mennyinek érzem magam. Nahát! Különben már beszélni akartam magával, jó, hogy itt van. Tudja, hogy
annak idején itt szolgáltam Indiában? - Tudom. - Itt, a nága határon. Akkor ez a terület még nem volt India... vitatott volt ugyanis a státusa. Később az indiai hadseregben is dolgoztam mint tanácsadó. - Mosolygott, és a hatalmas Káli-kép felé bökött. - Tudja, hogy éppen őellene harcoltam? - Káli ellen? - A követői ellen. Van egy csoportjuk, amely Káli fiainak tartja magát. És gyilkol az istennő wevében. Hallott már a thugokról? - Hogyne hallottam volna. - Akkor azt is tudja, hogy a thugok azt vallották: a földi lét szenvedés, mindannyian, akik itt élünk, mást sem teszünk, csak szenvedünk. Nekik pedig az a kötelességük - erre kaptak felhatalmazást. Kálitól - hogy megszabadítsák a tudatlanokat a kínjaiktól. Természetesen mindezt kéretlenül. E megszabadítás úgy történt, hogy egyszerűen megfojtották a szerencsétleneket. Magam is találkoztam olyan thuggal, aki száz áldozatát küldte át a másvilágra. Én egészen fiatal tiszt voltam akkoriban. Azt az utasítást kaptam, hogy itt, az indiai határvidéken vegyem fel a küzdelmet a fojtogatók és más, hasonlóan veszélyes elemek ellen. Azt hiszem, jól végeztem a munkámat. Ezt különben az is jelzi, hogy miután India elnyerte függetlenségét, visszahívtak. A független India visszahívott, hogy tapasztalataimat az ő javára gyümölcsöztessem. - És ön gyümölcsöztette? - Természetesen. Ha már elvállaltam a feladatot... Különben sem értettem egyet a gyarmati rendszerrel; ennek nemegyszer nyilvánosan is hangot adtam. - Mi volt a dolga a független Indiában? - Ugyanaz, mint korábban. A fojtogatók mozgalma újra fellángolt, mivel Káli hívei azt hitték, amit eddig tiltottak, az mostantól kezdve legális. Hát ebben óriásit tévedtek. Immár indiai zsoldban ott folytattam a harcot ellenük, ahol korábban abbahagytam. És dicsekvés nélkül állíthatom, szép sikereket értem el. - Amennyiben? - Legalább kétszázat felakasztattam közülük. Az indiai hatóságok jóváhagyásával, természetesen. Ezért furcsa nekem most, hogy itt látom az istennő képét a fedélzeten. Bár őszintén meg kell mondanom, hogy a Káli-hívők többségének esze ágában sem volt ártani bárkinek is. Ezt csak a thugok tették meg. - Miért mondja mindezt el nekem? - kérdeztem, bár nagyjából tisztában voltam vele, mit fog válaszolni. Sir Noland rám nézett. - Attól tartok, én sodortam bajba magukat, ezt tisztességgel meg kell mondanom. - Úgy gondolja, hogy a felakasztottak közül valakinek a valakije, vagy a fel nem akasztottak közül valaki akar bosszút állni önön és mellesleg rajtunk is? Sir Noland megpödörgette a bajuszát. - Úgy valahogy. - Van erre bizonyítéka? - Konkrét nincs. - Mi késztette arra, hogy, hm... ennyi idővel ama bizonyos események után ellátogasson ide... Nágaföldre? Sir Noland ábrándosan a folyóra nézett.
- Az, hogy hamarosan meghalok. 59. Úgy törtértt minden, mint a múlt századi melodrámákban szokott. Egy ősz hajú ember állt egy jóval fiatalabbal szemben, lábuk alatt békésen dohogtak a Brahmaputrát szelő hajó dízelmotorjai, a part menti fák barátságosan integettek, a holdfény ezüstszínűre festette a világot; és ők a halálról beszélgettek. - Nincs semmi bajom, nem arról van szó - előzte meg a kérdésemet Sir Noland. - Csak öreg vagyok, pokolian öreg. Apám nyolcvanéves korában halt meg, a nagyapám nyolcvanegyben, én most hetvenkilenc vagyok. Sajnos, hiszek a statisztikában. Arra gondoltam; mielőtt végleg elmegyek, körülnézek még egyszer ott, ahol életem nagy részét töltöttem. Bólintottam. Mi a fenét mondhattam volna neki? - Egyszer elkaptam egy fickót, egy thugot. Bevallotta, hogy egy fojtogató csoportot vezet, amely főleg az utazókra specializálta magát. Angolokra, de indiáiakra is. Idegenvezetőként vagy karavánvezetőként jelentkezett náluk, majd a szerencsétleneket bandája karjaiba vezette. Mielőtt kivégeztettem volna, jó néhányszor elbeszélgettem vele. Nyitott fickó volt, nem fojtotta magába az érzéseit és a gondolatait. Nem azért, mintha kegyelemben reménykedett volna, éppen ellenkezőleg, abban bízott, hogy halála után Káli jutalomként nagyon boldog újjászületésben részesíti. Több éjszakán át beszélgettem vele, abban a hiszemben, hogy megértek valamit a lelkéből. - Sikerült? Sir Noland megingatta a fejét. - Nem, de tettem egy nagy felfedezést. - Éspedig? - Hogy egy indiait csak egy másik indiai érthet meg. De nem ez a fontos. Sokkal fontosabb, hogy a fickó beszélt nekem valamiről, ami felkeltette az érdeklődésemet. Sajnos, ő maga nem volt annak a bizonyos csoportnak a tagja, amelyről mindjárt szót ejtek, így a dolog lényegét nem sikerült megtudnom. De most... legyintett egyet, és elgondolkodva nézett rám. Nem akartam megzavarni, ezért türelmesen vártam. - Arról van szó - folytatta rövid hallgatás után hogy a fickó olyasmit mesélt nekem, ami hihetetlen... lenne, ha nem Indiáról lenne szó. Azt mesélte a pasas, hogy a Káli-papságon belül létezik egy kis csoport nem a thugok - akik csodálatos dolgokra képesek. Gondolataik erejével befolyásolni tudják a kozmikus erőket. Mert szerinte a világ kozmikus erők hálójában vergődik, s mi különböző erőterek metszéspontjaiban élünk. Ezek a valakik megtanulták használni ezeket az erőket, és élnek is vele. Képesek például teremteni általuk. - Konkrétan? - Konkrétan arról van szó, hogy ezek az emberek nevezzük őket az egyszerűség kedvéért varázslóknak képesek hatalmuk alá hajtani az elemeket. A fényt és a tüzet például. Káli egyik jelképe a kígyó, ezért a varázsló papok elkészítették a Fekete Anya kígyóját. Fényből és tűzből. Mindent átégető fényből és mindent elemésztő tűzből. A kígyó őket tartja gazdáinak,
és engedelmeskedik az akaratuknak. Ha azt parancsolják neki, hogy öljön meg valakit, megöli. Egyre inkább kezdett érdekelni a dolog. Hogyisne érdekelt volna, amikor egy fénykígyó járt közöttünk, vért és halált hagyva maga után. - Tud valami bővebbet is róla? - Sajnos, nem. A pasas maga sem volt tisztában a jelenség lényegével. Amit tudott, csak hallomásból tudta. De azért nem beszélt a levegőbe, az biztos. - Megsimogatta a bajuszát, és elgondolkodva nézett rám. Egyszer Bombayben töltöttem a szabadságomat. A tiszti kaszinóban összebarátkoztam egy fiatal hadnaggyal, aki Észak-Indiában teljesített szolgálatot, Dzsammu környékéri, s azt mesélte, hogy nemrég egy furcsa társaság bukkant fel a környéken, amelynek a tagjai állítólag sok embert megöltek egy nem létező kígyó segítségével. Nos, ő elkapott néhány fickót, akik azt állították, hogy a kígyó igenis létezik, s hogy készítésének a módja állítólag Tibetből terjedt el. A kígyó megöli a kiszemelt áldozatot, majd nyomtalanul eltűnik. Mutatott is egy bengáli újságot, amelyben egy katonatiszt hasonló élményeiről számolt be. A fénykígyó tehát nem egyedi jelenség. Ez aztán annyira megragadott, hogy évekig kutattam a nyomát, de nem találtam bizonyítékra. Később, egyéb elfoglaltságaim miatt, fel kellett hagynom a kereséssel. Ja, és még valamit! Az indiaiak úgy hívják a jelenséget, hogy Káli ostora, vagy a Fekete Anya kígyója. Lehetséges, Mr. Lawrence, hogy a fénykígyót most ellenem, illetve a feleségem ellen akarják felhasználni. Ha tudtam volna, hogy mindez megtörténhet, eszem ágában sem lett volna visszatérni Indiába. Semmiképpen sem szeretném sem a feleségem, sem mások életét veszélyeztetni. Nagyon sajnálom, hogy mégis megtörtént. Azért mondtam el mindezt önnek, mert... amint tudom, ön jól ismeri Indiát, és az indiaiakat is. Hátha segítségére lesz a dolog. - Mégsem önt ölték meg; hanem másokat! - tört ki belőlem önkéntelenül is a kételkedés. Mr. Noland megsimogatta a bajuszát. - Igen, ez kétségtelen. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a varázslók képességei nem egyformák. Talán aki előidézte a jelenséget, csupán erre volt képes;. arra már nem, hogy irányítsa is a teremtményét. Mint a bűvészinas, aki megtáncoltatja a seprűt, csak aztán a seprű nem akarja többé abbahagyni a táncot. Ez volt minden, amit elmondhattam önnek, Mr. Lawrence. És felajánlom a segítségemet. Ha szüksége lenne rám, állok a rendelkezésére. Ami erőmből telik, megteszem. Most pedig megbocsát, Mr. Lawrence. Katoriásan összecsapta a bokáját, és távozott. Magamra hagyott kínzó gondolataimmal, mint hülye Billy a sósperecét a fürdőkádja szélén. 60. Sok mindenre fel voltam készülve, de arra nem, hogy Miss Holden ismét az eszkimó ruhájában, és ráadásul bőgve fogad. Majd hanyatt estem a meglepetéstől, amikor kinyílt a kabin ajtaja, és egy síró eszkimó zuhant a nyakamba. - Istenem! - bőgte. - Már azt hittem, nem is jössz! - Volt egy kis elintéznivalóm odafent.
Könnyes képét az arcomhoz dörzsölte, aztán beengedett. A ruhakupac ezúttal hiányzott a szoba közepéről, s a kajüt ablaka előtti zsalu is be volt húzva, mintha Miss Holden azt üzente volna a holdfénynek, hogy odakint tágasabb. - Rettenetesen kivagyok, Leslie - panaszkodott. Szükségem lenne valamire, ami feldob. Neked nem? - Nekem is - vallottam be. - Például meginnék egy nyelet whiskyt. - Nekem sem esne rosszul. - Várj egy percet. Beletúrt a bőröndjébe, és addig matatott benne, amíg a kezébe nem kaparintott egy kis üvegecskét. Lecsavarta a tetejét, aztán a kezembe nyomta. Mivel nem láttam poharat a környéken, és szándékot sem a szemében, hogy szerezzen valahonnan, meghúztam az italt. Kissé karcos, kommersz whisky volt, most mégis jólesett. Miss Holden ezalatt az ablakot figyelte, mintha attól tartott volna, hogy egyszer csak kinyik a zsalu, és beköszön rajta a fénykígyó. Amikor felé nyújtottam, úgy kapta el az üveget, mintha kígyó elleni védőszérum lenne benne. - Istenem! Lehet, hogy ez az utolsó korty whisky, amit életemben iszom? Ezért aztán alaposan belekortyolt. Amikor befejezte, visszacsavarta a kupakot, és letette az üveget az ágya mellé. - Mintha abbahagytunk volna valamit, amikor tegnap éjszaka... meghallottuk azt a szörnyű kiáltozást mondta szemlesütve. - Így igaz - bólintottam. - Amit abbahagytak, azt folytatni is illik - ez egy ősi közmondás. - Azért vagyok itt, hogy megfeleljek az ősi közmondásoknak. - Téged... nem félemlít meg mindaz, ami itt történik? - De megfélemlít - mondtam. - És... mégis? - Annál inkább. - Így vagyok vele valahogy... én is. Ha arra gondolok, hogy lehet, nemcsak a korty whisky az utolsó, hanem... hanem... tudod. - Erre ne is gondolj. Ez a feltételezés még a whiskynél is félelmetesebb. Apropó; már kérdezni is akartam, miért van rajtad az eszkimó ruha? - Mert egyszer játszottam... - Tudom, tudom; az eszkimó asszonyt és a csizmarágást. Nem lehetne ott folytatni, ahol abbahagytuk? - Azt mondod, pont ott? - Pont ott. Sajnálkozva rázta meg a fejét. - Sajnos nem lehet. - Ugyan miért nem? - Mert... van a dolgoknak bizonyos koreográfiájuk. Ha meghívnak vacsorára, nem kezdheted azonnal azzal, amit igazán szeretsz. Nem mondhatod a háziasszonynak, hogy pokolba a levessel, pokolba a sülttel, pokolba a salátával, pokolba a mártással, pokolba a hideg lazaccal, kezdjük mindjárt az édességnél! Mondhatod?
- Nem mondhatom - sóhajtottam beletörődve a változtathatatlanba: - Na ugye? Azt sem teheted meg, hogy ha még egyszer meghívnak, azt mondod, hogy kezdjük immár a gesztenyepürével a vacsorát, mert én már voltam itt egyszer, és akkor végigettem az étlapot. Ugye, ezt sem teheted meg? Már csak a háziasszonyra való tekintettel sem. - Jól van - bólintottam lemondóan. - Kezdődhet az előadás. Láttam Miss Holden arcán, hogy ő is mihamarabb túl akar esni a levesen, a sültön, a salátán, a mártáson, és még a hideg lazacon is, hadd jöjjön minél gyorsabban a gesztenyepüré. Elkapta az ál-szőrmeruha cipzárját és lerántotta. - Én voltam az eszkimó nő - hadarta. - Az volt a szerepem... Arra gondoltam, hogy bár valóban felgyorsította a vacsora folyamatát, azért még így is eltart jó darabig, amíg a gesztenyepüréhez vagy a tortához érünk. Néhány másodperc alatt lehullott róla az eszkimó szerelés. Már nem emlékszem rá, minek kellett volna lennie alatta, és meddig tartott volna, amíg elmagyarázza a valami jelentőségét és jelentését, legnagyobb megdöbbenésemre azonban az eszkimó hacuka alatt már nem volt jószerével semmi. Csak egy kis ruhafoszlány a csípője körül. - És a... többi? - nyögtem elhűlve. Miss Holden rám mosolygott. - Ez az új találmányom. A leves után... azonnal a torta következik. Mit szólsz hozzá? - Teljes szívemből támogatom az ötletet. - Akkor most figyelj ! Az apró kis ruhafoszlányt egyszerűen lefújta magáról. Nem tréfa: felém hajolt, a ruhafoszlány meg leröppent róla. Felemelte a fejét, és ismét elmosolyodott. Sőt nemcsak elmosolyodott, hanem a karját is felém tárta. - Gyere... gyorsan gyere... nehogy kihűljön a torta! Leröppent rólam az ing és a nadrág, ha nem is olyan gyorsan, mint az ő kis ruhafoszlánya. Ha az enyémet is úgy kellett volna lefújnom magamról, alighanem nagy bajban lettem volna. Miss Holden végigfeküdt az ágyon, és az ablakra nézett. - Ide be nem jössz! - mondta, és megfenyegette az öklével a zsalut. - Takarodj innen! Egyetlen ugrással mellette termettem. - Ne gondolj most rá! - suttogtam a fülébe. - Ne gondolj semmire. Nem történhet semmi, ami megzavarhatná a... vacsorát. Ebben a pillanatban olyan rémeset sikoltott valaki a folyosón, hogy majd leesteni tőle az ágyról. Mintha egy könyörtelen kéz újra elhúzta volna előlem a tortástálcát. 61. Miss Holden is sikoltott, mégpedig egyenesen a fülembe. Így általában nincs ellenemre, ha megfelelő körülmények között egy-egy csinosabb nőnemű lény lágyan a fülembe sikoltozik, ez a sikoltás azonban másféle volt, mint amilyet kedvelek. Dobhártyaszaggató, csalódott,
elkeseredett, és még ki tudja, milyen. Az a fajta sikoltás, amitől az ember kiugrik az ágyból, és ha van neki, a revolvere után kapkod. Én is ezt tettem. Kiugrottam az ágyból, és a 38as Smith and Wesson után kapkodtam. Miss Holden eközben folyamatosan sikoltozott, és úgy becsavarta magát a lepedőjébe, hogy egyre inkább Nofretete soha meg nem talált múmiájára kezüett hasonlítani. Mondom, kiugrottam az ágyból, és kezembe kaparintottam a stukkeromat. Mindeközben ráléptem a whiskysüvegre, amely méltatlankodva kigurult a talpam alól. Megtántorodtam, és letérdeltem a szőnyegre. - Jézusom! - visította a múmiává változott Miss Holden. - Eltaláltak? Berúgtam az üveget az ágy alá, és feltápászkodtam. Ekkor ismét felüvöltött odakint valaki. Az üvöltés lassan elvékonyodott, és magas frekvenciájú sírássá alakult át. Valaki belerúgott a kabinajtóba, és kaparni is kezdte a deszkát. - Jézusom! - visított még egyet Miss Holden. - Ki a franc ez? Ez volt bizony a nagy kérdés. Mintha immár a fénykígyó kiáltozni is megtanult volna. Merthogy nem emberi lény adja ki a szörnyű hangokat, abban biztos voltam. A kaparás és sikoltozás tovább folytatódott. Nem tehettem mást, mint hogy odalopakodtam az ajtóhoz, és kikukucskáltam a kulcslyukon. Csak a sötétséget láttam, és azt se valami jól. - Ki az? - kérdezgette a hátam mögött makacsul Miss Holden. - Istenem, ki az? Valahol ajtó csapódott, méghozzá nagy erővel. Valószínűleg a szomszédos kajütökből vette valaki magának a bátorságot, hogy kinézzen a folyosóra. Aztán látott valamit, amitől olyan erővel csapta be az ajtót, hogy majd kettérepedt a szerencsétlen. Ezután a fülemet fektettem az ajtóra. Csend volt odakint, én mégis meghallottam valakinek a lélegzését. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az a másik is ugyanazt teszi, amit én. Fülét a deszkára fektetve azt hallgatja, hogy mi történik odabent. Miss Holden visítozott még egy kicsit, de már nem figyeltem rá. Megpróbáltam kitalálni, mit is tegyek. Kinyitni nem mertem az ajtót, hiszen eszem ágában sem volt megküzdeni a kígyóval. Bár annak idején Radzs Kumar Szingh vezetésével részt vettem a nagy kígyótáncban, és ettem Then, a kígyóisten húsából, és a szent tetoválás is ott volt a vállamon, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy valamennyi kígyó Then alattvalója. Radzs Kumar Szingh sosem beszélt nekem a tűzkígyóról, márpedig ha nem beszélt, akkor jobb az óvatosság. Mindazonáltal meg kellett volna valahogy győződnöm róla, ki van a folyosón. Lehet, hogy mégsem a kígyó, hanem egyik útitársunk szorul segítségre? Még egyszer belenéztem a kulcslyukba, de ezúttal sem láttam semmit. Sóhajtottam, és halkan beleszóltam. - Van ott valaki? Mintha szipogást hallottam volna, aztán újra felcsapott az üvöltés. Ezúttal mintha kicsit eltávolodott volna az ajtótól. - Segííítt... ség! - suttogta valaki a sötétség mélyé-
ről. - Kérem... segítsen. - Kicsoda maga? - Lady... Noland vagyok. Ekkor már Gaby Holden is ott volt az ajtónál, szorosan a hátamhoz tapadva. Szomorúan nyugtáztam, hogy mit vesztek ezen az éjszakán is. Vajon miért teszi utamba a lábát most már sorozatban Káma, a szerelem istene? - Ki ne nyisd! - könyörgött Miss Holden a hátamon. - Az istenre kérlek, Leslie, ki ne nyisd! - Lady Noland van kint. - Honnan a fenéből tudod te azt? Honnan a fészkes fenéből? - Ő maga mondta. - És ha utánozta valaki a hangját? - Miért utánozná? - Istenem, Leslie, ne légy már ilyen naiv! Hogyhogy miért? Hogy bejusson hozzánk! Legalább ne hívd be ! kérlek! Küldd el azonnal - Hátha valami baja esett. - És ha bejön a kígyó? Ismét a kulcslyukhoz hajoltam. - Egyedül van, Lady Noland? - Nem vagyok... egyedül. - Na látod! - sivalkodott Miss Holden. - Nincs egyedül ! - Ő hol van? - A folyosó... végén - suttogta Lady Noland. - Engem... néz. - Uramatyám! - nyögte Miss Holden. - Én mindjárt rosszul leszek, elájulok, megőrülök! Mi a franc ez, Leslie? Ez levadászik bennünket. Legalább adj valamit, hogy én is harcolhassak. - Mit adjak? - Jézusom, mit tudom én! De olcsón nem adom az életem, az biztos! Ha harc, legyen harc! Így már jobban tetszett a dolog, bár még mindig a hátamon kiáltozott. - Jól van, Lady Noland? - Engedjen be... kérem. - Megsebesült? - Nem... de... félek. Nagyon félek. Azt hiszem, visszajön! - Milyen messze van öntől? - Nem tudom... Talán húszméternyire. - Biztos, hogy... jól van? - Ne féljen... nincs semmi bajom. Észre sem vettem, hogy Gaby közben lemászott a hátamról, és eltűnt a kabin mélyén. - Figyeljen rám, Lady Noland - suttogtam a kulcslyukba. - Azonnal kinyitom az ajtót. Ugorjon be, amilyen gyorsan csak tud! - Siessen, kérem, mert mintha elindult volna! - Gyerünk! - ordítottam, hogy bátorítsam magam: Elfordítottam a kulcsot, kitártam az ajtót, és kidugtam a fejem a folyosóra. Lady Nolandet láttam magam előtt foszforeszkáló sportöltönyben. Egyetlen pillanatig azt hittem, a kígyó tekergőzik rajta, de csak az autósokat figyelmeztető foszforcsíkok világítottak szemben velem.
Önkéntelenül is a folyosó vége felé pillantottam. Egy égővörös szempár lángolt fel a sötétben aztán ismét felhangzott a velőtrázó üvöltés. Elkaptam Lady Noland kezét, és berántottam az ajtót. Éppen akkor fordítottam el a kulcsot, amikor Lady Noland elvágódott mögöttem. Odakint a folyosón csalódottan üvöltött a fénykígyó. 62. Meggyőződtem róla, hogy rendesen bezártam-e az ajtót, aztán hátrafordultam. Lady Noland a padlón feküdt, felette szétterpesztett lábbal Miss Holden állt, kezében nehéz fából faragott sámlival. - Mit csináltál vele? - támadtam rá dühösen. - Leütöttem - mondta Gaby határozottan. - Lecsaptam. - No de miért? - Hogy megvizsgálhassuk. - Mit akarsz vizsgálgatni rajta? - Nincs-e benne a kígyó. A folyosóról behallatszó üvöltés jelezte, hogy ha a kígyó ordít egyáltalán, akkor odakint ordít. Lady Noland ebben a percben kinyitotta a szemét. - Hol... vagyok? - A kabinomban - mondta Miss Holden, és ismét felemelte a sámlit. - Már azt... hittem... meghaltam - nyögte Lady Noland. - Megöltek a... szemek. - Milyen szemek? - tátotta el a száját Gaby. - Két vörös szem... odakint a folyosón. - Nem kígyó? - tudakoltam a stukkeromat szorongatva. - Mi történt... velem? - Tátsa ki a száját! - parancsolta Gaby, Lady Noland feje,felett lengetve a sámliját. - Jézusom... mit csinál... jak? Én... - Tátsa ki a száját, mert fejbe verem! Lady Noland szemében vakrémület csillogott. Valószínűleg ekkor jött csak rá, hogy cseberből vederbe került. Bennünket már nyilván megfertőzött a kígyó, és perceken belül ő is világítani fog, mint a töklámpás halloweenkor. Így gondolta, jobb ha engedelmeskedik, ezért jó nagyra tátotta a száját. Gaby óvatosan belepislogott. - Nem látok benne semmit. Lady Noland savanyúan elmosolyodott. - Nincs bennem kígyó... ha erre gondol. Gaby még mindig gyanakodva bár, de azért letette a sámlit a padlóra. - Milyen szemeket látott? - ragadtam meg gyorsan a kedvező alkalmat. - Vörös... szemeket. Két vörös... szemet... - Mit keresett éjszaka a folyosón? - vágott közbe Gaby. - Fel akartam menni a fedélzetre. Edmund elaludt, gondoltam... - Látta a kígyót? Lady Noland gyorsan megrázta a fejét. - Nem láttam. - Csak a két szemet? - Csak. És ordított...
- A két szem? Lady Noland kétségbeesett kísérleteket tett, hogy feltápászkodhasson. - Csak két... szemet láttam. Cirka félméternyire a padló... felett. Nem láttam mást... és a szemek üvöltöttek! Hogy megerősítsék az elmondottakat, a szemek ismét üvölteni kezdtek a folyosón, majd hirtelen csend köszöntött ránk. Felsegítettem Lady Nolandet, és megráztam a fejem. - Bocsásson meg, Lady Noland... de meg kellett győződnünk róla... - Semmi baj - mondta Lady Noland a feje búbját nyomogatva. - Szerencsére a kontyom felfogta az ütés erejét. Köszönöm, hogy... beengedtek. Mit gondol... visszamehetek Edmundhoz? - Ne! - könyörgött felém fordulva Gaby. - Ne nyisd ki még egyszer! - Alighanem elment - suttogta Lady Noland. Vissza kellene mennem... Edmundhoz. - Várjon! - emeltem fel az ujjam. - Előbb megpróbálok meggyőződni róla, van-e odakint valaki. Kilestem a kulcslyukon. Nem láttam odakint vörös szemeket, mint ahogy mást sem. Csak a sötétséget láttam, és némi derengő fényt. - Oltsd le a villanyt! - fordultam Gabyhoz. Gaby azonnal engedelmeskedett. Sötétségbe borult a kajüt. A sorokba állított állólámpa felől halk percegés hallatszott. Ismét kilestem a kulcslyukon. A világosság a benti sötétségnek köszönhetően valamelyest megnövekedett odakint. - Istenem! Istenem! - hallottam magam mögött Gaby kétségbeesett hangját. - Miért kell ezt csinálnod? Nem várhatnánk reggelig? Válaszul kitártam az ajtót. - Nincs már odakint senki - mondtam a sötétségre pislogva. - Ha volt is valaki... Ebben a pillanatban arcul ütött a rettenetes ordítás. Két égő szem jelent meg a levegőben, és felém repült. Még ugyanebben a pillanatban belém csapott a felismerés: csak a majom lehet az, amely eltűnt a szemünk elől, és Mulkradzs szerint elrejtőzött valahol. - A majom! - ordítottam, ahogy a számon kifért. Csak a majom! - A kígyó! - visította Gaby Holden. - Istenem, a kígyó ! Meglepő módon mindkettőnknek igaza volt. 63. Abban a másodpercben, ahogy megpillantottam, be akartam csapni az ajtót. Szerencsétlenségemre elkéstem vele. A majom az oldalamat súrolva berobbant a kajütbe, miközben egyfolytában vinnyogott, rikácsolt és üvöltött, magas, idegtépő fejhangján. És sajnos, mást is csinált, mintha bizony nem lett volna elég az üvöltözése. Beugrott a szoba közepére, és az ismét meggyújtott asztali lámpa fényében okádni kezdte a vért. Azóta is azt kívánom, bárcsak sose láttam volna azt
a jelenetet, vagy ha láttam is, bárcsak képes lennék mihamarabb elfelejteni. Csakhogy az emlékeknek fura szokásuk van: ami szép, az egyre homályosul, és gyorsan elfelejtjük; ami pedig szörnyű, az örökre bevésődik az emlékezetünkbe. Nem tudom, hogy került a kezembe a sámli. Azt sem, hogy miért dobtam el a Smith and Wessont. Talán tudatalattim kényszerített rá, hogy meg ne próbáljak a szűk kabinban, a két sikoltozó nő között a majomra lövöldözni. Felemeltem a sámlit, de Miss Holdennel ellentétben nem tudtam lesújtani vele. Egyszerűen képtelen voltam rá. Jéggé dermedve bámultam a szörnyűséget, amely ott bontakozott ki a szemem előtt. A majom feje világítani kezdett, mint a már említett töklámpás. Visított, köpködte a vért, és világított. Éppen a kajüt közepén állt, amikor vonaglani kezdett, majd kitátotta a száját; mintha hatalmas erő kényszerítette volna rá. Abbahagyta az öklendezést, és maga is elképedve nézte a fénykígyót, amint az kidugta a fejét a szájából. Bármennyire is menekülni akartam, nem mozdult a lábam. Kitágult szemekkel bámultam a kígyót. A fénylény kissé megtorpant, mintha tájékozódni próbálna. Hogy mivel csinálta, fogalmam sem volt róla, mert nem volt feje. Így, ahogy egy szál hurkának, vagy a földigilisztának sincs. A majom ekkor már hallgatott. Így látszott, a kígyó belé fojtotta a hangokat. Szemem sarkából láttam, hogy Gaby és Lady Noland az ágy tetején állnak, kezüket a szájukra szorítva. A fénykígyó kimászott a majom szájából, és némi tétovázás után a kajütajtó irányába fordult. Olyan sebesen siklott ki rajta, hogy alig tudtam követni a mozgását. - A kí... gyó! - nyöszörögte Gaby az ágya tetején. A kí... gyó! A majom fájdalmában a padlón vonaglott. Feje és a szemei még mindig világítottak. Láttam, hogy Lady Noland leugrik az ágyról, és a kajütajtó felé igyekszik. - Maradjon az ágyon! - ordítottam, de már tudtam, hogy hiába. Átugrott a küszöbön, és eltűnt a félhomályban. - Istenem, Leslie! - hallottam Gaby suttogását. Meghalunk? A majom ránk nézett. Bár úgy világított a szeme, mint az ördögé, én mégis kétségbeesést láttam benne. Rádöbbentem, hogy esze ágában sem volt megtámadni bennünket: valószínűleg védelmet keresett a testét marcangoló fájdalom ellen. Előbb az egyik, majd a másik szeméből is kihullott egy-egy tűzkígyó. Aztán az immár negyedik, a füléből. A három kígyó, mintha sokat gyakorolt koreográfiát követett volna, egymásba csavarodva egyetlen kígyóvá egyesült. Néhányszor körbeforgott, aztán kiegyenesedett, és kicsúszott a folyosóra. A majom nyöszörögve levegő után kapkodott. Ismét vér csordogált a szája szegletéből. Rám nézett, felüvöltött, és kiugrott a kajütből. Néhány másodpercig hallottam még apró lábai dobogását, aztán ránk tört a csend.
64. A következő másodpercekben több dolog is történt egyszerre. Az egyik, hogy Gaby leugrott az ágyáról, és odalépett hozzám. Gyors és határozott mozdulattal kivette a sámlit a kezemből. - Soha! - mondta aztán olyan hangon, hogy megrémültem tőle. - Soha! Érted? Soha! - Mit... soha? - kérdeztem nagyot nyelve. Olyasmit láttam a szemében, amitől jobban megrémültem, mintha sikoltozott volna. Olyan kemény és nyugodt volt a tekintete, hogy biztos voltam benne, nagyobb sokk érte, mint a Himalája. - Soha! Soha többé nem fogok félni! Elegem volt belőle! Hol a stukkerod? Felvettem a földről, és a kezembe szorítottam. - Gyerünk! - vezényelt az immár ismét becsukott ajtó felé lépkedve. - Hova? - Nem tudom. A majom után. Elkapjuk és megöljük. - Talán... jobb lenne, ha előbb felöltöznél. Nem szólt egyetlen szót sem, csak megfordult és öltözködni kezdett. Ajtók csapódtak, majd sűrű lábdobogás verte fel a folyosó csendjét. Biztos voltam benne, hogy mindenki ébren vészelte át az eseményeket, de senki nem merte kinyitni a kajütje ajtaját, talán még Sir Noland sem. - Bábudzsi! - hallottam a kajütöm felől Mulkradzs rémült kiáltozását. - Jól vagy, bábudzsi? Egészen addig dörömbölt az ajtómon, amíg ki nem dugtam a fejem a folyosóra. -Itt vagyok, Mulkradzs! A kisfiú odafutott hozzám, és félelemtől remegve hozzám bújt. - Jaj, bábudzsi, én annyira megijedtem. Ott futott el előttem, és... egyenesen a korlát felé tartott. Megpróbáltam elkapni, de nem sikerült. Jaj, bábudzsi... aztán beleugrott a vízbe. Ahogy Mr. Lofton és Mr. Montpellier és Mrs. Bullard. Srí Ánand a fejét fogta, amikor felfedezte a vérnyomokat a kajütben. - Visnura... ez szörnyű! Ez... rettenetes. De Shardul majd... kitakarítja. Mr. Bullard hatalmas stukkert tartott a kezében, amint felénk közeledett. - Tiszta a levegő? - Nyugodtan elteheti a fegyverét - mordultam rá. Előbb is jöhetett volna. - Az igaz - bólintott Bullard. - Csakhogy be voltam rezelve, ezt jó, ha tőlem tudja meg. Figyeljen ide, Lawrence, nem vagyok anyámasszony katonája, bárkinek bármikor a szeme közé nézek... de ez a valami... ez ellen lehetetlen így harcolni. A leprával szemben sem küzdhet stukkerral. Ebben volt némi igazság, kétségtelen. Közvetlenül a kabin ajtaja mellett Timberlake táinaszkodott a falhoz, sokat sejtetőn bámulva rám. Mr. Perry csípőre tett kézzel a folyosó padlóján is látható vérfoltokat nézegette. - Nem történt volna meg, ha hallgatnak rám - vádolt bennünket Timberlake. - Be kellett volna hajigál-
ni őket a vízbe, vagy kirakni mindet a partra. Ők csinálják, nekem elhihetik! - Ugyan már, hogyan csinálnák? - mordult rá ingerülten Mr. Bullard. - Megvannak a módszereik. - Aztán Srí Ánandra vigyorgott. - Na, a maguk szépséges istennője se sokat ér. Olyan, mint Jacky Jefferson. Emlékeznek rá? Valami derengett, de nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy rég hallott neveken törjem a fejem. - Jefferson bunyós volt - magyarázta Timberlake. Nagy benga állat. Olyan volt a feje, hogy ha egy csecsemőnek megmutatták a képét, két évvel később tanult meg beszélni. Esze meg annyi volt, mint békán a toll. Még be se lépett a ringbe, máris kiütötték. Ilyen a maguk istennője is. Nem is vér csöpög a szájából, hanem ketchup. Ha vagány csaj lenne, már rég belezavarta volna őket a vízbe. - Ne bántsa az istennőt! - mordult rá Srí Ánand. Ő tudja, mit tesz. Mr. Timberlake megrázta a fejét. - A maguk istennője annyit ér, mint halottnak a végbélkúp. Na, figyeljenek ide, emberek, beszéljünk végre komolyan. Ezek a disznók meg akarnak ölni mindanynyiunkat. Fogjunk össze, és dobáljuk be őket a krokodilok közé! Mr. Bullard levette a szemüvegét, megtörölgette, aztán visszatette, és rám nézett. - Mr. Lawrence, nem gondolja, hogy lehet ebben valami? Ezek az izék... tényleg képesek kígyót készíteni, és ránk uszítják? - Ostobaság! Meglepetten fordultunk hátra. A folyosó végén ördöghívő Sybilla állt fehér száriba burkolózva. Timberlake felemelte a kezét, és ördögfejet formázva az ökléből, a lány felé mutatta. Sybilla hangja remegett az idegességtől. - Mi nem akarunk... megölni senkit! Mi éppen azt szeretnénk, ha békén hagynának bennünket. A saját életünket akarjuk élni... - Stimmel - mondta Perry. - A baktériumok is a saját életüket akarják élni, csak éppen a mi életünk árán. Sybilla hozzám futott, és megtorpant előttem. - Mr. Lawrence... kérem... segítsen rajtunk. - Mi a baj, Sybilla? - Rush nagyon... beteg. Valószínűleg sebláza van. Szólni kéne a doktornőnek. Szemem sarkából láttam, hogy Timberlake keze a zsebe felé kúszik. Előkaptam a 38-ast, és ráfogtam. - Timberlake! - Mi van? - Meg ne próbálja! Timberlake gúnyosan elmosolyodott. - Nem lepne meg, ha maga is közéjük tartozna. Elvégre miért is ne? Mi a fenét tudunk mi egyáltalán magáról? Csupán annyit, hogy ezeknek a keleti fickóknak a bolondja. Különben ne izguljon. Éppen azt akartam elmondani maguknak... És itt követtem el a hibát. Ezen az úton immár nem is az elsőt. Azzal, hogy rá ügyeltem. Igaz, csak félig, hiszen a gondolataim másik fele másutt járt: Timberlake gunyoros hangja mégis elaltatott. Mire felocsúd-
tam, már egy revolvercsövet éreztem a bordáim között. - Csak nyugalom, Lawrence - morogta Perry. - Csak nyugalom. Tíz percig tartson ki, utána magáé a világ. Ide a fegyverét! - Mi a fenéről beszél? - dühödtem meg. - Mondom, hogy csak nyugalom! Ha azt hiszi, hogy nem merek magába ereszteni egy golyót, téved! Nagyon is jól mondta Kevin, hogy talán maga is közéjük tartozik. Ezért tartsa csak az ég felé a pracliját, méghozzá sebesen! Adja ide a fegyverét! Így, ni! Tűnés innen, te kis hülye! " Valami csattant, s a következő pillanatban már fel is hangzott Mulkradzs sivalkodása. - Ezt még megkeserülöd! Leslie bábudzsi belehajít a hullámok közé, de előbb hamburgert csinál a pofádból! Adj neki, bábudzsi! Nyakon vágott a disznó! Sajnos, csalódást kellett okoznom neki. Nem voltam abban a helyzetben, hogy hamburgert csinálhattam volna bárkiből is. - Remek - örvendezett Mr. Perry, miután magához vette a fegyveremet. - Mit szól mindehhez, Mr. Bullard? - Én nem is tudom - tipródott Bullard. - Legszívesebben nem avatkoznék a maguk dolgába. - Itt már nincsenek magánügyek, Mr. Bullard. Itt már minden közügy. Velünk tart, vagy velük? - Mi van, ha velük tartok? - Viseli a következményeket. - És azok... mik lennének? - Megtanul úszni. Nos? Mr. Bullard elegánsan meghajolt. - Uraim, az önöké vagyok. - De én nem, te szemét! Ezúttal Gaby támadt rá Timberlake-re. Így gondolhatta, hogy ő a könnyebbik eset. Nekiesett, és bele akart karmolni a képébe. Timberlake számíthatott a támadásra, mert villámsebesen kinyújtotta hosszú kezét, elkapta a lány nyakát, és eltartotta magától. Mulatságos és vígjátékba illő jelenet volt, ahogy Gaby Timberlake felé rugdosott és megpróbálta eltalálni a... nos, igen. Jót nevettem volna rajta, ha nem egy tragédia kellős közepében vagyunk. - Nyugodjon már meg; Miss Holden! - figyelmeztette többször is Timberlake. - Nem akarom bántani magát. Ne kényszerítsen rá, hogy... Gaby azonban nem nyughatott. - Menekülj, Leslie! Menekülj ! - kiáltozta. Sajnos nem volt lehetőségem rá, hogy megfogadjam a tanácsát. Perry revolvere egyre mélyebben fúródott az oldalamba. Timberlake végül is megunta a harcot. Eleresztette a lány nyakát, majd amikor az egyensúlyát veszítve felé dolt, hatalmas pofont kent le neki. - Ébredj már, te hülye! Te is a krokodilok szájában akarod végezni? Gaby megtántorodott, és térdre esett. Hozzá akartam ugrani, de a revolvercső megállított. - Nana! - figyelmeztetett Perry. - Nana! Gaby lassan felállt. Beletörölte vérző orrát a pizsamája ujjába, és Timberlake-re nézett. - Ezt még megkeserüli - mondta. - Nagyon meg
fogja keserülni! - Állok rendelkezésére, kisasszony - vigyorgott Timberlake. - Bár bízom benne, hogy addigra lecsillapodik, és igazat ad nekem. Hát maga, kapitány? Srí Ánand megvonta a vállát. - Én a kapitány vagyok, az én felelősségem biztos helyre vinni a hajót. Különben mi ez? Lázadás? - Hívja, aminek akarja. Srí Ánand még egyszer megvonta a vállát. - Jó. Akkor ki veszi át a parancsnokságot? Minden felelősség mostantól kezdve... Perry dühösen a hátamra vágott a fegyvere csövével. - Mi a fenét társalogsz itt velük, Kevin? Intézzük el a dolgunkat, és nyomás! Timberlake biccentett. - Jól van. - Állával Gaby kabinja felé intett. - Befelé! Valamennyien! Perry ismét az oldalámba nyomta a fegyvere csövét. - Indulás, Lawrence! Mit tehettem volna, besétáltam a kajütbe. Óvatosan lépkedtem, nehogy beletoccsanjak a majom köpte vértócsákba. - Gyerünk, gyerünk! Amikor már valamennyien odabent voltunk, Timberlake megállt a küszöbön. - Köszönjék meg, hogy nem a vízbe hajítottuk magukat. Na, viszlát. Fél óra múlva szabadok. Addigra az ördög megkapja az áldozatait! Hátralépett, becsapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Fogságba estünk a saját hajónkon. 65. Srí Ánand Gaby ágyára vetette magát, és hatalmasakat ütött a nagypárnára. - Ó, Visnu, segíts! Ha sejtettem volna, hogy mi lesz a vége ennek az utazásnak, soha nem vállalkoztam volna rá. Semmi pénzért. Nem akartam megrémíteni, de azért meg kellett kérdeznem tőle. - Tudod, hogy mi lesz a vége? Srí Ánand reménykedve nézett rám. - Ennél rosszabb, ugye, már nem lehet, bábudzsi? Gaby megtörölgette az arcát, és megnézte magát egy kis tükröcskében. - Minden relatív - mondta aztán. - Nincs olyan rossz, hogy ne lehetne még rosszabb is. Srí Ánand a fülére szorította a tenyerét. - Ilyet nem is akarok hallani! - Lekapta a tenyerét, aztán Mulkradzsra nézett. - Ki tudnál mászni a kajütablakon, fiam? Mulkradzs rémülten nézett rá. - És ha beszorul a fejem? - Majd kiszabadítunk. - Hogyan, kapitány bábudzsi? - Legfeljebb kettéfűrészelünk. - Miért nem a hajót? - Majd bolond leszek a saját hajómat fűrészelgetni. Leslie száhib olcsóbban kap új titkárt, mint én új hajót. - Össze fogom szaggatni a ruhámat - kesergett Mulkradzs.
Majdhogynem felnevettem. Titkáromon csak néhány agyonszaggatott rongy lógott, mintha megsejtette volna, hogy erre az éjszakára nem szükséges ünneplőbe öltöznie. - Mit sajnálod ezt a vacakot? - dühöngött a kapitány. - Majd kapsz helyette másikat. - Milyet? - Menj már, mert elverlek! - Egy titkárt nem lehet elverni. Leslie száhib majd megvéd! - Mondd, mi a fenét akarsz? - Egy igazi tengerészruhát. Srí Ánand a fejéhez kapott. - A hajóm zátonyra fut, az ördöghívőket felkoncolják, ez meg itt valami tengerészruháról dadog nekem. Milyen ruhát akarsz? - Gombosat. - Aranyóra nem kellene hozzá? - Az nem, de egy tengerészsapka az igen. - Jól van - adta meg magát Srí Ánand. - Megkapod. Ha kimásztál az ablakon, nyújtsd fel a kezed, kapd el a párkányt, és húzd fel magad a fedélzetre. - Máris megyek, bábudzsi! - Állj már meg, te... te... titkár! Ha fent vagy, vigyázz, hogy észre ne vegyenek! Há észrevennének, mondd azt, hogy kimásztál az ablakon, mert csatlakozni akartál hozzájuk. - És ha nem kapnak el? - Az lenne a világ csodája. Keresd meg Nánát vagy a maharadzsát. Mondj el nekik mindent, de gyorsan! Különben kinyírják az ördöghívőket... és talán bennünket is. - Bennünket miért? - Hogy ne maradjon tanújuk. Na, nyomás! Mulkradzs a kajütablakhoz lépett. Kinézett rajta, aztán aggodalmasan megvakarta a feje búbját. - Nagyon kicsi a lyuk, bábudzsi. - Naná, hogy az! Ha nagy lenne, én másznék ki rajta. Mulkradzs vett egy mély lélegzetet, és bedugta a nylásba a fejét. A következő pillanatban úgy eltűnt az egész gyerek, mintha a kinti sötétség szippantotta volna magába. 66. Vártunk néhány percig, de nem történt semmi. Csupán mintha a fedélzetről hallatszott volna némi kiáltozás. - Elkapták - tördelte a kezét Gaby. - Nekem kellett volna mennem! Srí Ánand önkéntelenül is Gaby formásan gömbölyű fenekére pislogott, és elvigyorodott. Éppen arra gondoltam, hogy meg kellene próbálnunk kidönteni az ajtót, amikor megrázták a kilincset odakint. - Hé! Élnek még? Gaby az ajtóhoz rohant, és ráfektette az arcát. - Náná? - A kulcslyukhoz, drágám! - Ki tudsz szabadítani bennünket? - kérdezte Gáby a kulcslyukhoz hajolva. - Húzódjatok hátra! Engedelmesen az ágy mögé húzódtunk. A követke-
ző pillanatban az ajtó megremegett, majd xriéltatlankodó reccsenéssel bedőlt. A szétfröccsenő szilánkok közül Náná nézett ránk. - Jól van mindenki? - Mi újság a fedélzeten? Náná a legalább tíz centi vastag ajtóra nézett, és megcsóválta a fejét. -Mi van, kapitány, errefelé papírból csinálják az ajtókat? A leülepedő szilánkok sűrűjéből Mulkradzs vigyorgott felém. - Jól csináltam, bábudzsi? Nem volt időm a dicséretre. Nyomtam egy futó barackot a feje búbjára, aztán máris a lépcsőfeljáró felé igyekeztem. Mulkradzs ott futott mögöttem, s mint kísérőzenét, hallottam Náná dallamos zihálását: - Vigyázzanak! - figyelmeztetett bennünket, ahogy felértünk a fedélzetre. - Fegyver van náluk! Gyerünk, Mulkradzs! Maga meg sétáljon oda hozzájuk. Tettem néhány óvatos lépést előre, majd oldalra fordultam. Íjabb néhány lépés után felbukkant előttem az ördöghívők kis csoportja. Ekkor már álltak mind a négyen; Rush-t Jock Ferdinand támogatta. Mr. Timberlake előttük illegette magát. - Odamennek szépen a korláthoz, és belecsobbannak a vízbe. Nincs messze a part, könnyen elérhetik. Legszívesebben halomra lőném magukat, de nem akarom beszennyezni a kezem a piszkos vérükkel. Én nem vagyok gyilkos, mint maguk. Bár magukat eltaposni nem gyilkosság! - És ha nem megyünk? - kérdezte remegő hangon Sybilla. - Ha tapodtat sem mozdulunk innen? - Ó, az más - mondta Timberlake. - Akkor sajnos lőnünk kell. Ezt is örömmel tesszük, majd meglátják. Te is örülsz neki, Perry, igaz? - Már viszket az ujjam a ravaszon, Kevin. - Hallja, kisasszony? És ön, Mr. Bullard? - Én inkább csak... - Pedig önnek is lőnie kell. - Nem is tudom... - Adja ide a stukkerét! - Mit akarnak vele, hé? - Üljön a padlóra, és fogja be a száját! - Én nem akarok semmit látni, semmit hallani... - Ezt odalent kellett volna megmondania! Na, indulás lányok, fiúk, a gőzfürdőbe! Rush Ferdinandra nézett és biccentett. Jock Ferdinand elindult vele a korlát felé. - De hát itt... krokodilok vannak! - nyöszörögte Sybilla. - A parton pedig... Timberlake bólintott. - Sajnos, errefelé valóban sok a krokodil. De hát majd az ördög segít magukon. Így hallottam, imádja a krokodilokat. Tud úszni, kisasszony? - Nem: -Nem is sejti, milyen gyorsan meg lehet tanulni! Csak a kezét és a lábát mozgassa szorgalmasan. Persze, ha valamelyiket le találná harapni a krokodil... nos, akkor lassabban megy a dolog. Sybilla és a barna lány, Coretta is elindult a másik kettő után.
Ekkor léptem ki a holdfényre. Ahogy előbukkantam az árnyékból, Timberlake azonnal rám fogta a fegyverét. - Ez meg hogy a francba került ide? - mordult Perryre. - Bezártad rendesen az ajtót? - Naná hogy bezártam! - Állj ! - ordított Timberlake az ördöghívőkre. Vissza! Jöjjenek vissza azonnal! A következő pillanatban aztán már nem kiáltozott. Kinyúlt az árnyékból egy kéz, hatalmas csattanás hallatszott, Timberlake fegyvere felszállt a levegőbe, majd részeg derievérként nagyot koppant a padlón. Timberlake megirigyelhette az éjszakai repülést, mert a fegyver után ő is szárnyalni kezdett, hogy ugyancsak padlót fogjon. Hogy ne maradjon ki a buliból, Mr. Perry is repült egyet. Kezeit-lábait szétvetve. Ha egy pontozóbíró láthatta volna, sikítozott volna az élvezettől. Náná kibukkant az árnyékból, és szeme fölé ernyőzte a tenyerét. - Van még rossz ember a fedélzeten? Mr. Bullard csendben el akart iszkolni, de Náná észrevette. - Mr. Bullard! Bullard kelletlenül megállt. - Hova, hova? - Gondoltam... ideje lefeküdni. - Nem akar nekünk mondani valamit? Mr. Bullard megszeppent képet vágott. - Én... nem akartam, hogy megöljék őket. Náná fenyegető léptekkel közeledett felé, és alighanem Bullard is leírt volna egy kört felettünk, ha Sybilla Náná elé nem penderül. - Ez az úr... Mr. Bullard... valóban nem akart ártani nekünk. Náná sóhajtott, és legyintett egyet. - Jól van. Menjen a fenébe. Bullard elkullogott. A hold felragyogott a dzsungel felett. Abban reménykedtem, hogy reggelig immár nyugodalmas marad az éjszakánk. Fenét maradt az. 67. Srí Ánand és Mulkradzs eltűntek a fedélzet rejtett zugaiban, majd Náná is lelépett. Mr. Perry és Timberlake az idomító ostorától megfélemlített, gyűlölködő vadállatokként fogaikat csattogtatva húztak le a kajütjükbe. Gaby megállt a kabinja előtt, majd összegörnyedt, és leguggolt a folyosóra. - Én oda... be nem megyek. Nem akarok bemenni. - Hogyhogy nem akarsz? - Nem akarok, és kész! Be nem teszem oda a lábam! - Nem is olyan régen azt mondtad, hogy nem fogsz többé félni. Hogy bátor leszel... - Az is vagyok. - Akkor miért nem akarsz bemenni? - Mert undorodom. Be mernék, nem arról van szó, de nem megyek, mert undorodom mindentől. Az undor pedig nem azonos a félelemmel. - Akkor most mi legyen?
- Átköltözöm egy másik kajütbe. - És ha nincs másik kajüt? - De van. - Hol? - A tiéd. - Mit szólnának a többiek? - Mi a fenét szólnának? Színésznő vagyok, felnőtt, szabad ember. Azt hittem, örülni fogsz neki. - Ami azt illeti... örülök is, de... - Örüljön neki, maga balfácán! Sötét árnyék emelkedett fel a kajüt padlójáról. Gaby felsikoltott, én a stukkerom után kaptam, de mielőtt még előrángathattam volna, észrevettem, hogy Miss Monroe áll előttem. Kezében papírzacskót tartott. - Nem hamarkodtad el a választást, kedvesem? kérdezte a doktornő. - Én ezerszer is meggondolnám, hogy beköltözzek-e egy ilyen nyámnyila alakhoz. - Jézusom... a doktornő... ! Mit csinálsz itt... a folyosón? Miss Monroe meglengette a papírzacskót. - A semmit gyűjtöm. Mint rendesen. Már egész kis gyűjteményem van üres zacskókból. Mit szólsz hozzá? Gaby nyelt egyet, de nem válaszolt. Miss Monroe felállt, és rám mosolygott. - Jól van, itt hagyom magukat, csak turbékoljanak. A vérfoltokra azért vigyázzanak a padlón, különben az ágynemű is véres. De azért rá se rántsanak. Mások kajütjében is gyilkoltak már a történelem folyamán. Apropó... nem gondolják, hogy ez egy kísértethajó? Felénk lengette a zacskót, tele a semmivel, és lelépett. Én meg bementem a kajütbe, és elkezdtem összecsomagolni Gaby holmiját. 68. Arra gondoltam, hogy amíg Gaby Holden berendezkedik nálam, felsétálok a fedélzetre. Nem voltam meggyőződve róla, helyesen tettem-e, hogy beleegyeztem az átköltözésébe, de hát aligha tehettem mást. Ráadásul nem is volt annyira ellenemre a dolog. Volt már életemben csúnyább és kellemetlenebb szobatársam is, mint ő. Srí Ánand azonban nem egészen ezt gondolta. Amint kiléptem a fedélzetre, mellettem termett, és aggodalmaskodva a kezét tördelte. - Visnura, Leslie száhib, kezdenek elkopni az idegeim. Pedig még Pannalalt is könnyedén viseltem el. - Ki volt az? - Nem meséltem még? Panna anyja. - Ki volt Panna? - Pannalal lánya. Így néztem rá, hogy Srí Ánand egyszerre észbe kapott. - Panna a feleségem volt. Az első. Pannalal meg az ő anyja, azaz az én anyósom. - És? - Két évig éltem egy szobában velük. Mindazonáltal könnyen elviseltem. Büszkén mondfiatom, meg sem kottyant. Pedig Pannalal igazi szipirtyó volt. Csak utána fedeztem fel az elsv ősz hajszálakat a fejemen. - Miután? - Hogy elköltöztek tőlem. Elváltunk, bábudzsi. Az-
után belenéztem egy reggel a tükörbe, és megpillantottam az első ősz hajszálakat. Miután elköltöztek tőlem. Érted te ezt, bábudzsi? - Nem. - Nahát, én sem értettem. Elmentem a szomszédban lakó bráhminhoz, és megkérdeztem tőle, mi a véleménye róla, mi történt velem. Tudod, mit mondott? Hogy az örömbe is bele lehet őszülni, Leslie száhib. - Miért mondod ezt nekem? - Hogy nézz a tükörbe! Aztán majd akkor is nézz bele, ha Miss Holden elköltözik tőled. Ez azért már pofátlanság volt a javából. Éppen tátottam volna a számat, hogy helyére tegyem a pasast, de Srí Ánand gyorsan felemelte a kezét. - Jó, tudom, Leslie száhib, nem jószántadból teszed, azonkívül még két éjszaka, és megérkezünk; de azért mégiscsak jó lenne, ha belenéznél a tükörbe. Különben Shardul kitakarítja Miss Holden kajütjét, akár vissza is költözhetne. Ágyneműm is van, frissen mosott. - Talán beszéld rá - javasoltam. Srí Ánand mélyet sóhajtott. - Nem akar, száhib. Azt mondta, nem akar abba a kabinba visszamenni. Azt mondta, fél a vértől. És ezt én végső soron meg is tudom érteni. Kérdezhetek tó7ed valamit, száhib? - Csak kérdezz, Srí Ánand! - Azt kérdezném, hogy szerinted Monroe doktornő normális? - Miért kérdezed? - Okom van rá, Leslie száhib. Figyelj csak rám. Te is láttad, hogy mit csinált. A padlón ült, és papírzacskókba gyűjtötte a semmit. Láttad? Szó nélkül bólintottam. - Megtudakoltam tőle, hogy miért a semmit gyűjti, erre ő csak annyit mondott, hogy, ő sem kérdezi tőlem, mi a fenéért arra forgatom a kormánykereket, amerre forgatom; én se szóljak bele abba, hogy mit miért csinál. Ebben van is valami, Leslie száhib, csak éppen óriási különbség van a kettő között. Amit én csinálok, annak megvan a látható következménye - nem megyünk neki például a partnak - amit viszont ő csinál, annak semmiféle következménye nincs. - Gondolod te. - Persze hogy ezt gondolom, száhib. Mert, teszem azt, ha vérmintákat venne, annak, ugye, meglenne az oka. Meg lehet állapítani belőle ezt-azt. De a semmiből csak semmit lehet megállapítani. Amikor félhívtam a figyelmét, hogy talán mégiscsak a vérrel kellene foglalkoznia, tudod, mit mondott? - Mit? - Hogy addig húzzam ki a kabinból a seggem, amíg még szépen beszél: Arról nem is szólva, hogy az efféle beszéd nem igazán illendő egy olyan csinos nő szájába, mint amilyen Miss Monroe - inkább Panna anyjának a szájába illett volna - nem is érthető. Mert miért rosszabb a vizsgálatok szempontjából a vér, mint a semmi? Nem igaz? - Jól van, Srí Ánand - veregettem meg a vállát. Láttad már a nága varázslókat varázsolni? - Persze hogy láttam. Hogy jön ez ide? - Mindent megértesz belőle, amit tesznek?
- Dehogy értek! - Akkor vedd úgy, mintha Miss Monroe is varázsolna. Bizonyára megvan az értelme annak, amit csinál. Srí Ánand húzogatta még egy kicsit frissen nyírt szakállát, aztán mielőtt végleg elment volna, fejét ingatva a korlátra ütött az öklével. - Még valamit el kell mondanom, Leslie száhib. Ezzel a Mulkraddzsal kapcsolatban. - Csak nem csinált valami disznóságot? - Dehogy, száhib! - tiltakozott ijedten Srí Ánand. Éppen ellenkezőleg. Már nem is bánom, hogy magunkkal hoztuk. Először, megmondom őszintén, arra gondoltam, hogy minek ez a kenyérpusztító a hajómon, és hogy otthagyom Nágaföldön, hadd neveljék nágának a nágák, de most már valahogy... szóval, Leslie száhib, mit gondolsz, meddig marad a titkárod? - Amíg vissza nem térünk Kanapurba, ott aztán fel is út, le is út! - Arra gondoltam, hogy... akár magam mellé is vehetném. Ugysincs fiam... a hajón meg jó lenne valaki, aki... szóval, csak ezt akartam mondani, Leslie száhib. És még valamit. Nem én leszek az oka, ha nem tudsz majd kijönni Miss Holdennel. - Csak két éjszakáról van szó - figyelmeztettem. Srí Ánand évezredek bölcsességével nézett rám. - Két éjszaka is pokollá tud változni, ha egy aszszony úgy akarja. Ezt én igazán jól tudom, száhib. Annyi okossággal ajándékozott meg, hogy lehúzta a fejem. Azért mégiscsak felemeltem valahogy, és elindultam, hogy megkeressem az ördöghívőket. 69. Nem kis meglepetésemre ott találtam náluk Monroe doktornőt. Rush mellett térdelt, és a sebeit ápolgatta. Rush fájdalmasan sziszegett, de hagyta magát. Így gondoltam, nem zavarom meg őket, csupán néhány lépés távolságból szemlélem az akciót. Legnagyobb meglepetésemre Jock Ferdinand észrevett, és hívogatón felém intett. Odalépkedtem hozzájuk, és leguggoltam a sebesült mellé. Ekkor vettem csak észre, hogy Rushnak szelíd gyerekarca van, ami nem igazán illett egy marcona ördöghívőhöz. Talán a láz és a fájdalom törölték le azokat az ellenszenves vonásokat a képéről, amelyeket magára erőltetett. Most inkább jó szóra és segítségre szomjazó kisfiú volt, semmint a világból kivonulni szándékozó, mogorva remete. - Hogy van, Rush? Rush rám nézett, és elfintorította a képét. - Voltam már jobban is. Ferdinand rám nézett, és néhány lépéssel mellém kormányozta magát. Megsimogatta a szakállát, aztán a karomra tette a kezét. - Figyeljen ide, Mr. Lawrence... bevallom, kissé nehezemre esik kimondani, de köszönettel tartozunk önnek: - Nem tartoznak semmivel - hárítottam el a köszönetét. - Akárhogy is, én mégiscsak szeretném megköszönni... - Így veszem, hogy megtette.
- Én is köszönöm - csatlakozott hozzá Coretta. Sybilla nem szólt semmit, csak maga elé mosolygott. - Ha ön nincs... talán már megettek volna bennünket a krokodilok. És Mulkradzsnak is nagyon sokat köszönhetünk... Kérem... ha bármikor... bármiben... kérem... Felálltam, és rájuk mosolyogtam. - Kellemes éjszakát. Már amennyi még hátravan belőle. Tovább sétáltam, hogy megpróbáljam kitalálni, miről is szólhat ez a történet. 70. Alig tettem néhány lépést, Mr. Bullardba botlottam. Így meglepődött, mintha csak véletlenül akadt volna az utamba. " - Ó, Mr. Lawrence! - kiáltotta tettetett örömmel. Jó, hogy jön... éppen arra gondoltam, hogy beszélnem kellene önnel. - Jöjjön, sétáljunk egyet - invitáltam. - Ezer örömmel. Arról van ugyanis szó, hogy úgy érzem, magyarázattal tartozom önnek. - Téved, Mr. Bullard. Ön nem tartozik nekem semmivel. - De, de, de, de! - erősködött. - Ön most bizonyára azt hiszi rólam, hogy gyáva féreg vagyok, aki berezelt. - Mintha éppen öntől hallottam volna ezt nem is olyan rég. - Lehet, hogy ezt mondtam volna? Akkor tényleg be lehettem rezelve. De nehogy azt higgye, azért mentem velük, mert... egyetértettem volna a szándékukkal. Ott lóbázták a fegyverüket az orrom előtt, és... nem láttam más megoldást, mint hogy színleg csatlakozzam hozzájuk. Egy óvatlan pillanatban aztán... megpróbáltam volna elkapni őket. Azt azért vegye tudomásul, hogy nem lőttem, pedig megfenyegettek, hogy... engem is belelöknek a vízbe! - Méltányolom a vakmerőségét, Mr. Bullard! - Jól van, csak gúnyolódjon. De egy biztos: még egyszer nem fog bennem csalódni. Ha kell, az életem árán is... még azon is... Megigazgatta a szemüvegét. Malacképe remegett a felindulástól. - Ha bármi is történne... számíthat rám. - Maga elé nézett, aztán váratlanul kibökte: - Az az igazság, hogy hiányzik. - Kicsoda? - hökkentem meg. - Az az asszony. Tudja. Teréza. Még az igazi nevét sem tudom. Hiányzik, pedig... nem is volt köztünk semmi. Vajon miért ölhették meg? De hát hiába is teszem fel ezt a kérdést, nem tud rá válaszolni, igaz? - Sajnos, valóban nem tudok. - Kár, hogy... na, mindegy. Hát csak ennyit akartam elmondani, Mr. Lawrence. Megfordult, és feltűnően gyorsan eltűnt a lépcső felé vezető úton. Nem tudtam szabadulni a gondolattól: azért tűnt el olyan gyorsan, hogy elrejthesse a könnyeit. 71. Mulkradzs maga volt az élő aggodalom. Ezúttal már
valamivel tisztább és jobb állapotban lévő ruha lógott rajta, mint korábban. Előlépett az árnyékból, és rám vigyorgott. - Meg vagy velem elégedve, bábudzsi? - Kezdesz hasonlítani egy igazi titkárra - mondtam elismerő mosoly kíséretében. A kisfiú nagyot nyelt, és félénken nézett rám. - Elárulhatom neked két nagy titkomat, bábudzsi? - Ha a titkárom vagy, nem lehetnek titkaid - figyelmeztettem. - De ezek... személyes jellegűek, bábudzsi. Eltátottam a számat. Honnan az ördögből ismer ez a koldusgyerek ilyen kifejezéseket? Komoly is volt és nevetséges is, ahogy a választékos szavak kipottyantak a száján. - Nos? Miről van szó? Mulkradzs mélyet sóhajtott. - Szerelmes vagyok, bábudzsi. Gondolatban gyorsan végigfutottam a hajón tartózkodó lányokon és asszonyokon. Néhány közülük a nővére, néhány akár az anyja vagy éppen a nagyanyja is lehetett volna. - Igazán? - kérdeztem óvatosan. - Kibe? Már persze, csak ha megmondhatod. - Miss Monroe-ba. Monroe doktornő is azok közé tartozott, aki, ha túlságosan is jól sikerül az első randevúja, akár fiának is mondhatta volna Mulkradzsot. - Hm. Nem idős kicsit hozzád? Mulkradzs legyintett. - Mit számít az, bábudzsi? Az apám például húsz évvel fiatalabb az anyámnál. - Ezt idáig még nem is mondtad. - Mert a magánügyem, bábudzsi. - Szóltál már neki róla? - Még nem, bábudzsi. Lehet, hogy nem is fogok. Ugyanis... azt hiszem, Miss Monroe... kicsit bolond. - Miből gondolod? - Abból, hogy... zacskóba gyűjti a semmit. És morog hozzá. - Mit morog? - Valami olyasmit, hogy elkaplak benneteket, rohadékok, és szarrá verlek benneteket. Amikor megkérdeztem tőle, hogy baktériumokat keres-e, megcsóválta a fejét, és azt mondta, hogy ezek nem baktériumok, és nem is vírusok, hanem valami mások. De rá fog jönni, mik, és akkor jaj lesz nekik! És azt is mondta, hogy csak gyümölcsöt egyek. Ne igyak semmit, ne egyek semmit, csak gyümölcsöt. Bár szerinte ez sem biztosíték. - Mire? - Nem tudom, bábudzsi. Csak olyan félelmetes, ahogy a földön ül, és a semmit gyűjtögeti. Így érzem... nagy baj fenyeget bennünket, bábudzsi! Valami hasonlót éreztem én is. Pedig nem is voltam szerelmes Monroe doktornőbe. 72. Csandrabábú maharadzsa és a szép maharáni a hajó orrában álltak átölelve egymást, mintha furcsa hajó-orrdísz lettek volna. A maharáni Csandrabábú vállára haj-
totta a fejét. Testének szapora rándulásaiból arra következtettem, hogy a maharáni sír. A maharadzsa néha gyengéden megsimogatta a haját és a hátát. Éppen azon voltam, hogy csendben visszavonuljak, amikor a maharadzsa hirtelen hátrafordult. Néhány pillanatig ködös tekintettel nézett rám, aztán felismert. - Maga az, Mr. Lawrence? - kérdezte kelletlenül. A maharáni gyorsan lehajtotta a fejét. Már az első szavaiból kiderült, hogy jóakaróm nincs valami jókedvében. - Ha akar valamit tőlem, miért hátulról lopakodik hozzám? - kérdezte éles hangon. - Bocsánat - hajoltam meg udvariasan. - Elölről nem jöhettem, ott a folyó van. - Mit akar, Lawrence? - Semmi különöset - mondtam a maharánit figyelve. - Nemrégen történt egy s más a fedélzeten. Szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy nincs semmi bajuk. - Kitűnően érezzük magunkat - mondta a maharadzsa ingerült hangon. - Igaz, kedvesem? A maharáni bólintott. - A tűzkígyó ismét megjelent, és... megszállt. egy majmot. Önök bizonyára átaludták a riadalmat. - Én nem aludtam - mondta a maharadzsa kemény hangon. - És a maharáni sem. - Értem - mondtam, pedig nem értettem. - Bizonyára nem hallották a zajt a folyosón. - Hallottuk - mondta a maharadzsa. Kezdtein elveszíteni a türelmemet. Bár a maharadzsának köszönhettem a nágaföldi utat, ami sok, az mégiscsak sok. - Akkor miért nem siettek Mrs. Noland segítségére? - kérdeztem ingerülten. A maharadzsa szembenézett velem. Embertelen fájdalmat láttam a tekintetében. - Mert... nem tehettem - préselte ki a száján, miközben vadul villogott a szeme. - Mert... nekem mindenképpen el kell jutnom Nágaföldre. És a maharáninak is! Timila maharáni arcát elöntötték a könnyek. Felzokogott, és a tenyerébe temette az arcát. A maharadzsa hozzáhajolt, és gyengéden csitítgatta. Zavartan tébláboltam mellettük, s már majdnem csendben leléptem, amikor a maharadzsa ismét rám nézett. - Bocsásson meg - mondta. - Nem akartunk kockáztatni. Még azon az áron sem, hogy... megölnek valakit az ajtónk előtt, és mi... nem nyitjuk ki, hogy segítsünk rajta. - Nem akar nekem valamit elmondani, maharadzsa? - Nem! Ezt Timila maharáni kiáltotta olyan kétségbeesetten, mintha megérezte volna, hogy a maharadzsa megingott. Elkapta férje karját, és maga után húzta. Ismét egyedül maradtam a fedélzeten. 73. Miss Holden csak nagy sokára jött az ajtóhoz, és csak hosszas szöszmötölés után nyitotta ki. Nem lettem vol-
na meglepve, ha szanaszét szórva találom a kabinomban a holmiját, de olyan katonás rend uralkodott odabent, hogy egyszerre megfájdult tőle a fejem. - Kicsit... átcsoportosítottam a dolgokat - mondta. Azonnal észrevettem halomba rakott bőröndjeif az ajtó mellett. Nem kellett sok ész hozzá, hogy kitaláljam: éppen ezekkel babrált, amikor meghallotta a kopogtatásomat. Gaby Holden óriási meglepetésemre, égővörös viharkabátban és a hozzá tartozó ugyancsak égővörös nadrágban fogadott. Beengedett, majd rácsüccsent az ágyam szélére és várakozva nézett rám. Én viszont a bőröndöket nézegettem. A halom legtetején az az asztalka imbolygott, amely eddig a kajüt közepén állt, ráadásul lecsavarozva. Miss Holden a csomaghegyre pislogott. - Az ajtó elé rakom őket. Az asztalt a tetejükbe. - De hiszen oda volt csavarozva a padlóhoz! - Kicsavaroztam. - Azt mondtad, többé nem fogsz félni. - Nem félek, csak óvatos vagyok. - A viharkabát... miért van rajtad? - Hátha menekülnöm kell. - Nem is esik az eső. - Itt minden megtörténhet. Beakasztottam a biztonsági láncot, és elgondolkodva néztem rá. - Legjobb lenne, ha levetnéd. Ma már nem lesz rá szükséged. - Miből gondolod? - Olyan vizekre értünk, ahol már nem kell támadástól tartanunk. - Biztos ez? - Biztos. - Megvetettem az ágyad. - Látom. - Elférünk rajta... ketten is. Nem is gondoltam, hogy a te kabinodban ilyen széles az ágy. - Srí Ánand valószínűleg nászutasoknak szánta. - Ez... megtisztelő. Biztos, hogy jól bezártad az ajtót? - Beakasztottam a láncot is. - Kérlek, told a bőröndöket az ajtó elé. - Minek? A lánc éppen elég. - Szépen kérlek rá. - Muszáj? - Különben nem tudom... elereszteni magam. Olyan feszült vagyok így is... - Máris futok. Amíg beszélgettünk, kibújtam a ruhámból. Egyetlen boxeralsóban álltam neki a bőröndpakolásnak. Két perc múlva csinos kis bőröndhegy emelkedett az ajtó előtt. - Kész vagyok - dörzsöltem össze elégedetten a tenyerem. Közben természetesen elöntött a veríték. Legalább harmincöt fok volt bent, ha nem több. Miss Holden elégedetten legeltette a szemét a bőröndhegyen, majd hirtelen rémülten sikkantott egyet. - És az asztal? - Szerintem teljesen felesleges. - Ha nem teszed fel... én olyan feszült maradok,
hogy képtelen lennék másra gondolni, mint arra, hogy bárki bejöhet... - Jól van - sóhajtottam - felteszem. Fogtam az asztalt, és az ágyam másik szélére állva felnyomtam a bőröndhegy tetejére. - Odafent van - fordultam Gaby felé. Hatalmas csattanást hallottam a hátam mögött. Az asztal a padlón hevert. - Akarom mondani... majdnem odafent van. Feltettem még egyszer. Most már azért óvatosabb voltam. Feltettem, majd meggyőződtem róla, hogy szilárdan áll-e. Szilárd volt az, mint Nabukodonozor palotájának az oszlopai. - Így ni! - mondtam elégedetten Miss Holden felé fordulva. - Áll, mint a Sion hegye... Hatalmas csattanás. Hátra sem kellett fordulnom, tudtam anélkül is, mi történt. - Várj csak, te rohadék! - Tessék?! - Semmi, csak az asztallal beszélgetek. Add ide a viharkabátodat. A nadrág is kell. - Mi... nek? - Alá kell polcolnom. - De én akkor... - Ide velük! Miss Holden habozott, majd levetette a kért ruhadarabokat. Jól számítottam. Alattuk, őt magát kivéve, nem volt semmi. Odaoldalazott a bőröndhegyhez, és feladta a kezembe a ruháit. Ő felnézett rám, én lenéztem rá. Azt hiszem, nekem tellett több örömem a nézdegélésben. Összehajtogattam a viharcuccokat, és ráfektettem őket a legfelső bőrönd tetejére. Rájuk helyeztem az asztalkát, és addig ügyeskedtem, amíg sikerült úgy beszorítanom a bőrönd és a mennyezet közé, hogy ne tudjon többé lezuhanni. - Kész vagy? - kérdezte Miss Holden. - Teljesen - mondtam. - Valamelyik bőröndben van a hálóruhám... Olyan tekintettel néztem rá, hogy nem is folytatta tovább. Ehelyett magára rántotta a takarót helyettesítő lepedőt. Vettem egy mély lélegzetet, és mellé bújtam. Rövid hallgatás után felkönyökölt, és futó csókot nyomott a homlokomra. - Leslie... mondanék én valamit. - Mondjad. - Az a helyzet... hogy már két alkalommal is... ugye, szerettünk volna... de valahogy... remélem, érted... nem jött össze, mert... - Emlékszem. - Az a kérdésem, hogy érdemes-e... ismét... Nem tudom, érted-e...? - Nem én! - Azt hiszem... megátkozott valaki bennünket. - Komolyan mondod? - A legkomolyabban. Amihez nyúlunk, abban... nincs köszönet. - Ezt hogy érted? - Ó... istenem... hát nem úgy... ahogy te. - Nem hiszek az átokban - mondtam.
- Nem? - Nem. - Akkor talán... nem történik ismét újabb... szörnyűség, ha... te meg én újra... bár azért mégsem lehet! - Miért nem? - kérdeztem levegő után kapkodva. - Mert a sztriptíz... ezúttal elmaradt. - Miért kellene... mindig azzal húzni az időt? - Ez nálam törvény, és nem szeghetem meg! - De hiszen nem maradt el! Fenn az esőköpenyed a bőröndök tetején! - Jé... tényleg. Akkor hát, ha biztos vagy benne, hogy nem vagyunk megátkozva... - Semmiben sem voltam még ennyire biztos! - Jól van... én csak óvatos vagyok... bár már nem is szeretnék olyan óvatos lenni... sőt már nem is vagyok az... gyere ide, kérlek, így... ott, ott... jaj, jóóóóó! Már két napja erre várok... csak errreeee, jaaaaaj! Biztos voltam benne, hogy mégsem vagyunk meg-. átkozva. Mert ha meg lettünk volna, akkor éppen ebben a pillanatban kellett volna történnie valaminek, ami tönkretette volna ezt az izgalmasnak ígérkező éjszakát. De nem történt semmi. Abban a pillanatban nem. Csupán két pillanattal később. 74. Az üvöltés, amely felhangzott a folyosón, szörnyűbb volt, mint amilyet Loftontól hallottunk; szörnyűbb, mint Mr. Montpellier halálkiáltása; szörnyűbb, mint Mrs. Bullard sikolya; és talán még a majom rikácsolásánál is szörnyűbb volt. Olyan szörnyű, hogy bele kellett kapaszkodnom az ágy szélébe, hogy le ne zuhanjak a padlóra. - Mi volt ez? - kérdeztem megdermedve a rémülettől. Gaby Holden esze másutt járhatott, mert meg sem hallotta az üvöltést. - Mi volt? - zihálta a fülembe. - Semmi sem volt. Minden csak lesz. Mi történt veled... Leslie? Mi a fene történt veled? Ez utóbbi kérdése azt bizonyította, hogy mégiscsak rádöbbent: nincs rendjén valami velem. - Hallottad? - Mi... it? - Valaki üvöltött a folyosón! - Jaj, istenem, dehogy hallottam! Nem is akarom hallani... Nem üvöltött senki, de én mindjárt üvölteni fogok, ha nem... Szájára tettem a kezem. - Hallgass egy kicsit! - De amikor én nem akarok hallgatni! Egyáltalán nem akarok hallgatni! Egészen mást akarok. És ha kedvem van hozzá, kiáltozni akarok... Ebben a pillanatban újra felhangzott az üvöltés. Esküdni mertem volna rá, hogy éppen a kajütöm ajtaja előtt bömböl valaki. Ezt már Gaby is meghallotta. Elcsendesedett, és elernyedt a szorítása a vállamon. - Mi a fene... ez? Uramatyám... mi a fene ismét ez? - Talán egy másik majom - találgattam. - Jézusom, hát hány majom van még ebben a kicse-
szett erdőben?! Hála istennek, már nem is... ordít. Lehet, hogy csak rosszul hallottuk. Talán a kerekek nyikorognak, mert... fékezett a masiniszta. Biztosan... csak csúszott egyet a sínen a kerék... Gyere vissza, és felejtsük el... - Hajón vagyunk, nem vonaton - figyelmeztettem. - Nem mindegy? A lényeget tekintve... mindegy, és engem már... nem is érdekel, hogy kerék vagy hajó... engem csak ez érdekel... Harmadszorra is felhangzott az üvöltés, aztán megkaparták a kajüt ajtaját. Nem tehettem mást, kivetettem magam az ágyból, zuhanás közben felkaptam a padlóról a 38-as Smith and Wessont, és az ajtóhoz futottam. Gaby halkan átkozódott a hátam mögött. 75. Mivel nem szerettem volna egy világító fejű és vért okádó majmot beereszteni a kajütömbe, óvatosan a bőröndök mellett az ajtóra fektettem a fülem. - Van ott valaki? - kérdeztem halkan. Válaszul megismétlődött a kapirgálás. Aztán futó léptek dobogása hallatszott. - Ki az ott kinn? - kérdeztem ismét. Nem válaszolt senki. - Megsebesült valaki? Semmi válasz. Gaby hatalmasat csapott a párnájára, és felült az ágyon. - Nem lehet, hogy valaki... szórakozik velünk? kérdezte remegő hangon. - Ugyan ki? - Például valaki, aki féltékeny rád. - Nem tudok ilyenről. De mindjárt megtudom. Gaby hangja riadtan szállt át az ágy felett. - Ki akarod nyitni? - Különben honnan tudjam meg, hogy ki volt? - Miért kell neked mindent tudni? Vagy legalábbis azonnal megtudni? Reggel majd megtudakolhatod, ha nagyon kíváncsi vagy rá. Úgyis hamarabb itt lesz, mint szeretném. De sebaj, majd meghosszabbítjuk egy kissé az éjszakát. Gyere már vissza, mit ácsorogsz ott az ajtó előtt?! Énem egyik fele arra biztatott, hogy bújjak vissza az ágyba, és ne törődjek azzal, ki üvöltözött az ajtónk előtt, másik fele viszont kifejezetten követelte, hogy nézzem meg, mi az. Mert előfordulhat, hogy ha reggelre halasztom a dolgot, talán már nem is lesz reggel a számunkra. Hallgattam egy kicsit; megpróbáltam kifigyelni, mit mondott magában az őrzőszellemem. Az, amelyik Pápua Új-Guineában bújt belém. Ő azonban hallgatott; valószínűleg arra gondolt, hogy külföldön nem illetékes az ügyeimben. - Gyere már vissza! - hallottam Gaby kérlelő hangját. - Ezt nem teheted meg velem! Bocsánatkérő mosolyt küldtem felé, villámgyorsan lebontottam a bőröndhegyet, lekaptam a biztonsági láncot, lenyomtam a kilincset, majd kitártam az ajtószárnyat. Arról azért persze nem feledkeztem meg, hogy rá ne
fogjam a stukkert a velem szemben hullámzó félhomályra. A mennyezeten egyetlen villanykörte pislákolt csupán; a hajnal sugarai már a lépcsőlejáraton próbálgatták a lábaikat. Az éjszaka felém nyújtotta horgas karmait, de már nem ért el velük. Senki nem volt a folyosón, aki üvölthetett volna. Sem ember, sem majom, sem nága kísértet. Csupán egy háncsból fonott szatyor hevert a lábamnál a küszöb előtt. Ajtók nyíltak, majd sorban be is csapódtak. Aztán újra kinyíltak, hogy borzas fejek jelenjenek meg a nyílásukban. - Mi volt ez? - tudakolta egy mély hang. - Mintha valaki üvöltött volna. - Én is hallottam - dünnyögte Náná Zakariadze. Éppen félálomban voltam már. Gaby hangja felcsuklott a hátam mögött. - Istenem... mi aztán valóban el vagyunk átkozva! 76. Még a halvány derengésben is észrevették a stukkert a kezemben. - Maga az, Mr. Lawrence? - kérdezte álmos hangon Náná. - Látott valakit? Mondtam, hogy nem láttam. Csak hallottam. - Én is hallottam - nyögte Ajvazjan. - Éppen mondtam Nánának... Náná oldalba ütötte, minek következtében csuklott egyet, és elhallgatott. Náná, úgy látszik, nem vette volna jó néven, ha mindenki megtudja, hogy Ajvazjannal töltötte az éjszakát. Szemem sarkában felbukkant Sir Noland alakja. Ő viszont nem szólt egyetlen szót sem, csupán a haját simogatta. - Én is hallottam - mondta szemüvegét igazgatva a rózsaszín pizsamás Mr. Bullard. - Éppen arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ismét megtámadnának bennünket a majmok, amikor meghallottam a hangot. Ajtó csapódott, feltűnt a szemem előtt Monroe doktornő. Üres papírzacskót tartott a kezében. - Hol van? - kérdezte reménykedve. - Micsoda? - Hát a halott. Meztelen talpak csattantak, és felbukkant a lejáróban Srí Ánand. Mulkradzs és Shardul követték. - Történt valami... Leslie száhib? - Valaki... üvöltött a folyosón. - Lehet, hogy Mr. Bullardnak igaza van, és ismét egy majom? - találgatta Sir Noland. - Van lámpája? - fordult Mr. Doherty Srí Ánandhoz. - Hozzon egy lámpát, hadd nézzük meg tüzetesen a padlót: - Nekem van egy a kabinomban - ajánlotta Náná. Várjanak egy pillanatig. - Mi a fene ez már megint? - nyugtalankodott Mr. Ajvazjan. - Esküszöm, ez egy kísértethajó! Mondta már valaki, vagy én jöttem rá elsőnek? - Itt a lámpa! - sóhajtotta Náná. Erős fény gyulladt a kezében. A fénycsík végigszaladt a padlón, rövid időre min-
den ajtó előtt megállapodott, majd a fedélzetre vezető lépcső fokai között tűnt el. - Nincs semmi a padlón. - Add csak ide, Náná! Monroe doktornő elvette Nánától a lámpást, és óvatosan végigpásztázta vele a padlót. Még az ajtókra is jutott a fényből. - Vért nem látok - mondta. - Lehet, hogy... Ebben a pillanatban a fonott szatyron állapodott meg a lámpafény. - Hé! Az meg micsoda ott? A magáé, Mr. Lawrence? - Az enyém ugyan nem! - De hisz a maga ajtaja előtt van! Átkoztam magam az ostobaságomért, hogy nem húztam be a kajütömbe. Előbb nekem kellett volna megvizsgálnom a tartalmát. - Hogy a fenébe került oda? Miss Monroe leguggolt a szatyor mellé. Anélkül, hogy hozzáért volna, óvatosan megnézegette. - Van benne valami? - Honnan tudjam? - Álljon csak meg a menet! - kiáltotta rémülten Srí Ánand, és igyekezett eltuszkolni a csomag mellől Monroe doktornőt. - Mi van akkor, ha bomba van benne? - Bomba? - hökkent meg Mr. Bullard. - Miért éppen bomba? - Nem hallott még ilyet? - Ki akarna bombát rakni Mr. Lawrence ajtaja elé? - Hátha nem is neki szánták. Talán csak véletlenül tették oda. El akarják süllyeszteni a hajómat! - Te jó isten! - nyögte Ajvazjan. - Csináljanak már valamit! Ért valaki bomba hatástalanításához? Miss Monroe, legalább azt hallgassa meg, ketyeg-e? Monroe doktornő csendet intett, és előrenyújtotta a nyakát. - Nem hallom. Semmit sem hallok. Nem ketyeg. - Hála istennek. - Nem jelent semmit! - legyintett Mr. Bullard. A modern robbanószerkezetek már nem ketvegnek. Az még a múlt században volt, hogy vekkert szereltek a bombára. A mai detonátorok... Az is lehet, hogy távirányítóval működik. Mindenki gyorsan szemügyre vette szomszédai kezét. Így tűnt, nem rejteget senki távirányítót a markában. - És ha ők? - kérdezte Srí Ánand sokat sejtetőn az ördögűzők ajtaja felé mutatva. - Ki se dugják az orrukat a kabinjukból! - Vagy ők - mondta Bullard a fedélzet irányába bökve a mutatóujját. - Bárki kezében ott lehet egy detonátor. - Visnu, segíts! - nyöszörögte Srí Ánand. - Fel akarják robbantani a Brahmaputra Gyöngyét. Jaj, szép hajóm, te kedves; te drága... ! - Rendben van - mondta határozottan Mr. Bullard. Kockáztassunk! Törjük be az ajtajukat, és verjük pofán őket! Egy másik csapat ezalatt felmegy a fedélzetre és lerohanja az ördöghívőket. Ha valakin gyanús szerkezetet talál, be vele a vízbe! - Addig ezerszer felrobbantanak bennünket! - legyintett Náná. - Sőt, ha robbanószerkezet lenne ebben a halasszatyorban, már rég a madarakkal versenyez-
nénk. - Akkor mit csináljunk? Amíg vitatkoztak, letérdeltem a szatyor mellé. Az oldalából kitüremkedő kis pocak azt mutatta, hogy ugyancsak meg van tömve valamivel. Erőt vettem magamon, és a zavaró zaj ellenére is megpróbáltam közel férkőzni a csomag lelkéhez. Addig erőltettem az agyam, amíg csak meg nem hallottam egy távoli világból hajdani mesterem, Radzs Kumar Szingh hangját. - Azok a legveszedelmesebb csomagok, amiket fonott szatyorba rejtenek. Legyen az nádból készült, sásból fonott, vagy fakéregről hasított. Ezek aztán alaposan megkavarhatják az embert! Ha kemény fával vagy igazi, gyárban készült bőrönddel van dolgod, rá se ránts! Hajtsd rá a fejed, és hallgasd a hangját. Nem a robbanószerkezetre gondolok, azt úgysem hallod meg, hanem a szíved dobogását figyeld. Ösztöneid jelzik majd a veszélyt. Talán valamiféle hullámok indulnak ki a szerkezet belsejéből, amelyeket felfog a szíved vagy az agyad anélkül, hogy tudnál róla. Ha követed az útmutatásaimat, hamar megtanulhatod, hogy ismerheted fel a veszély hangját. Sajnos, mint mondottam, ez nem vonatkozik a fonott szatyrokra. A fonadék elnyeli a veszély rezdüléseit. Letompítja, magába szívja. Ekkor csak egyet tehetsz... - Mit? - vágtam közbe. Radzs Kumar Szingh az égre emelte a tekintetét. - Megverték engem az istenek, Leslie száhib, amikor engedték, hogy téged osszanak be hozzám. Egy bengáli tigris könnyebben megtanulná, hogyan kell a robbanószerkezetekkel bánni, mint te. Ez többek között azért is van, mert a tigris egy türelmes lény hozzád képest. Te mindig azonnal tudni akarsz mindent. Nincs benned megfelelő alázat. Na de ezért figyelj csak ide. Szóval... hol is hagytuk abba? - Ott, hogy ha fonott szatyorral találkozom, egyet tehetek... Mi az? Radzs Kumar Szingh szánakozva nézett rám. - Az, hogy kockáztatsz! Mint amikor piros-feketét játszottál a nágákkal. Vagy piros, vagy fekete. Vagy robban, vagy nem. - Nincs más... megoldás? - Van, csak azt te nem értenéd meg soha! - Azért... megpróbálnám. - Igazán? Hát akkor ülj lótuszülésbe, mondd el ötszázszor a kedvenc szutrámat, és amikor már úgy érzed, hogy képes vagy a magasabb rendű érzékelés elsajátítására, akkor jelentkezz. Sóhajtottam egy mélyet, mire Radzs Kumar Szingh hangja úgy beleveszett a semmibe, mintha soha nem is hallottam volna. Tudtam, hogy azzal a módszerrel, amire végül is megtanított, nem sokra megyek. Ahhoz csend kellett volna, tökéletes csend, s a hajónak sem lett volna szabad himbálódznia a talpam alatt. Marad hát a másik megoldás. Barátságos mosolyt küldtem a levegőbe, aztán határozott mozdulattal a csomagért nyúltam. - Menjen fel mindenki a fedélzetre! - Jézusom! - kiáltotta arca elé emelve a kezét Monroe doktornő. - Mit csinál? Meg ne mozdítsa! - Jaj, Leslie száhib, mit akarsz csinálni? Az én szép
hajóm... - Nyomás a fedélzetre! Felviszem a csomagot, és belehajítom a vízbe. - És ha felrobban a kezedben? - Bújjanak a kormányosfülke mögé! Te is, Gaby! - Istenem, Leslie, hagyd békén, kérlek! - Srí Ánand, te vagy a kapitány! Parancsold meg, hogy mindenki menjen fel a fedélzetre. Kopogtasson be valaki az ördögűzőkhöz is! Onnan kaptam a segítséget, ahonnan nem vártam. Lady Noland bukkant ki a férje háta mögül, s határozott hangja betöltötte a folyosót. - Mr. Lawrence-nek igaza van. El kell tüntetnünk a táskát a hajóról. Kérem... ne zavarjuk Mr. Lawrence-t, van enélkül is elég baja. Jöjjenek fel a fedélzetre valamennyien. Némi habozás után Ajvazjan Nánához fordult. - Menjünk, Náná! Náná biztató pillantást vetett rám, aztán az ördögűzők kabinjának az ajtajához lépett. Alaposan megrázta a kilincset, majd megdöngette az ajtót. Néma csend volt odabent. Náná még egyszer megrázta a kilincset, be is kiabált a kulcslyukon, majd amikor erre sem válaszolt senki, megvonta a vállát. - Talán fent vannak a fedélzeten. Gyerünk, hagyjuk magára Mr. Lawrence-t! Néhány perc, és valamennyien eltűntek a szemem elől. Kivéve Srí Ánandot és Mulkradzsot, akik változatlanul ott szobroztak mellettem. No és Gabyt, aki minden könyörgésem ellenére sem volt hajlandó otthagyni. - Vigyázok rád - mondta halálsápadtan. - Talán ha ketten vagyunk, jobban megkönyörül rajtunk az Isten. Arról nem is beszélve, hogy utálom a félbehagyott dolgokat. Ha valami bajod esne... sosem bocsátanám meg magamnak. Éppen ebben a pillanatban láttam Csandrabábú rizaharadzsát eltűnni a lépcsőfeljáróban. - Csak óvatosan, Leslie száhib! - könyörgött Srí Ánand, amikor kinyújtottam a kezem a szatyor felé. Csak óvatosan. Ha elsüllyed a hajóm, tönkrementem. Tönkrement ember leszek. - Fel a fedélzetre! - Megyek már, száhib, megyek. - Te pedig kapsz egy fontos feladatot, Mulkradzs! - Jaj, mit, bábudzsi? - Felkíséred Miss Holdent a fedélzetre. - Jól tudod, hogy nem megyek! - Tűnés, mert minden másodperc végzetes lehet! Amikor végre egyedül maradtam a folyosón, ismét kinyújtottam a kezem a csomag felé. 77. Verejtékben fürdött a testem, bár valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy kár riadoznom; a fonott szatyor nem fog felrobbanni. Ha fel akarták volna robbantani a hajót, nem az én kajütöm ajtaja elé tették volna a bombát. Inkább a gépházba, a hajófenékbe. Elkaptam a fülét és felemeltem. Mindeközben természetesen becsuktam a szemem, és félrefordítottam a fejem. A szatyor vidáman himbálódzott a kezemben, és
esze ágában sem volt felrobbanni. Felemelkedtem, és óvatosan elindultam vele a lépcsőfeljáró felé. Amint egyre közelebb jutottam a feljáróhoz, annál inkább megerősödött bennem a bizonyosság, hogy nem fog felrobbanni. Valami olyasmi lehet benne, amit feltehetően nekem szántak. Már a fedélzeten voltam, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy kíváncsi vagyok-e rá, mi lehet a küldemény. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy nem. Eszembe jutott az a szörnyű délután, amikor Szamoán valaki korallkígyót tett a bőröndömbe. Az egyik helyi főnök meggyilkolása ügyében tüsténkedtem, s ez aligha tetszhetett mindenkinek. Ha nincs pokoli szerencsém, ma már nem emelgethetném ezt a másik csomagot itt a fedélzeten. És miért kerültem akkor életveszélybe? Mert kíváncsi voltam. Susanne minden könyörgése ellenére meg akartam nézni, mi van a bőröndömben. Ha a kígyö egy kicsit gyorsabb és agresszívebb... Akkor határoztam el, hogy soha többé nem leszek kíváncsi. Ha gyanús csomagot kapok ajándékba, azonnal kidobom. Jobb nem kísérteni a sorsot. Szemem sarkából láttam, hogy a többiek - ki tudja, hányan? - kötélcsomók, ládák és az árboc mögött bujkálnak. - Szabaduljon már meg tőle! - kiabált felém valaki. - Be vele a vízbe! Sóhajtottam egy nagyot. Pokoli kíváncsiság gyötört, hogy mi lehet a csomagban, de ez egyszer sikerült legyőznöm a kíváncsiságomat. Meglendítettem a szatyrot, hogy belehajítsam a Brahmaputrába. Abban a pillanatban azonban, ahogy már-már elengedtem volna, valaki nagyot kiáltott a közelemben. - Ne! Ne dobja bele! Önkéntelenül is megmarkoltam a szatyor fülét. Az egyik kötélcsomó mellett Csandrabábú maharadzsa állt, pisztollyal a kezében. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Dobtam volna is a szatyrot, meg nem is. Csandrabábú viselkedését pedig egyszerűen nem értettem. - Tegye le a csomagot! Ha nem teszi le, lelövöm! Elképedve bámultam rá. De ugyanilyen elképedve bámultam Timila maharánira is. Az ő kezében is pisztoly volt, amit ugyancsak rám szegezett. Hogy Csandrabábú maharadzsa hogyan tud lőni, arról fogalmam sem volt - bár olyan közel álltam hozzá, hogy még akkor se téveszthetett volna el, ha görbe a stukkerja csöve - abban azonban biztos voltam, hogy a maharáni úgy eltalál, mint hülye Billy Sammy fejét dészkaszegelés közben. Olyan csend volt körülöttem, hogy a hajóhoz csapódó hullámok csacsogása készülő földrengés morajának hatott. Mit tehettem mást, felemeltem a karom a szatyorral együtt, és megnyugtatón mosolyogtam. - Jó van. Leteszem. Le is tettem. Óvatosan eleresztettem, aztán léptem kettőt hátrafelé. Ekkor csapott fel a hangzavar. Mindenki össze-
vissza kiabált, mindenki tudni szerette volna, hogy mi a fenét akadékoskodik a maharadzsa. Ő azonban nem mondott semmit, helyette odalépkedett a szatyorhoz, megnézegette, majd elkapta a fülét és felemelte vele. Őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, mit akarhat tőle. Talán saját kezűleg óhajtja belehajítani a Brahmaputrába? Csandrabábú maharadzsa azonban nem ezt tette. Belekotort a szatyor belsejébe, aztán kirántott belőle egy csomagot. Míg a többiek a csomagocskát nézték, én Timila maharáni arcát figyeltem. Közben arra gondoltam, hogy jó vastag tanulmányt írhatnék róla, ha lenne hozzá kedvem. Merthogy a maharáni arcán végigfutott minden olyan érzelem, amely azóta a futkos emberi arcokon, hogy ez a két lábon járó, biológiai lény egyáltalán embernek nevezheti magát. Volt azon minden: félelem, gyűlölet, szeretet, harag és iszonyat. Mintha egy családi dráma filmkockái peregtek volna a szemem előtt. - Ne! - kiáltotta éles hangon valaki. Talán Miss Monroe lehetett, talán az ördöghívők közül valamelyik lány. Mert ekkor már ők is ott kuporogtak egy közeli láda mögött. A maharadzsa azonban aligha hallotta a iáltásokat. Minden figyelmével a felé a futball-labdához hasonlító gömb felé fordult, amely már ott nyugodott a tenyerén. A fonott szatyor lehullott a földre; mint haldokló lepke verdesett néhányat a szárnyait helyettesítő fogantyúival, aztán megnyugodott. Ekkor már én is a gömbre figyeltem. Elvégre lehetett volna egy akna vagy bomba is, amely a következő pillanatban a fák tetejére hajítja a Brahmaputra Gyöngyét velünk együtt. Csandrabábú is így gondolhatta, mert képtelen volt megmozdulni. Csak állt megdermedve, tenyerén a gömbbel. Még a száját sem tudta kinyitni, pedig látszott rajta, hogy mondani akar valamit. Kockáztatva, hogy Timila maharáni belém lő, három ugrással a maharadzsa mellett termettem. Kinyújtottam a kezem, és rákiáltottam: - Adja ide! Láttam a szemén, hogy odaadná, ha tudná. Csakhogy nem tudta, Így aztán kénytelen voltam én felkapni a tenyeréről. Amikor a kezembe vettem, már biztos voltam benne, hogy nem fog robbanni. A labda pálmalevelekbe volt csavarva, mint Pápua Új-Guineán a megölt disznó, közvetlenül azelőtt, hogy belehelyeznék a mumu gödörbe, hogy aztán jó két óra múlva ropogósra sülve kerüljön ki belőle. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy talán valaki frissen vágott állat húsával ajándékozott meg bennünket. De ki az ördög tehette a folyó közepén? Még az a nem egészen életszerű lehetőség is eszembe jutott, hogy talán egy majom lopta a szatyrót valamelyik közeli faluból, s a sors kiszámíthatatlan sodrától hajtva végül is a hajónkon szabadult meg tőle. Közben nemcsak az eszem járt, hanem a kezem is. Amíg a fejemet törtem, ujjaim szorgalmasan bontogatták a csomagot. Egyik pálmalevél a másik után hullott le a fedélzetre: Aki csomagolta, nem sajnálta sem az időt, sem a fá-
radságot. Még faháncsból fonott madzagot is használt a csomagoláshoz. Szerencsére nem kellett sokáig vacakolnom vele; egyetlen rándításra volt szükségem csupán, és a zsinór is lehullott a pálmalevelek mellé. Elérkezett a pillanat, amikor már csak egyetlen levél maradt a csomagon. Óvatosan két ujjam közé csippentettem a végét. A levél lerepült a padlóra, én pedig ott álltam a holdfényben a levelektől megfosztott labdával a kezemben. Nézlem néhány pillanatig - ugyanolyan mozdulatlanná dermedve, mint a maharadzsa. Aztán nagyot kiáltottam, és lehajítottam a levelek és a zsinór mellé a hajópadlóra. A gömbölyű valami azonban nem állapodott meg odalent, hanem a hajó ringásától hajtva ide-oda gurult a fedélzeten. Előbb csak egy orrot láttam, aztán két üveges szemet, két fület és alvadt vért. A sikoltások és ordítások vékony vattafalon át szűrődtek a fülembe. Lehajoltam, felemeltem a levágott emberfejet, és ráfektettem néhány levélre. Aztán, mintha azzal bíztak volna meg, hogy ugyanolyan ügyesen csomagoljam be, mint az, aki először csinálta, elkezdtem rácsavarni a zsinórt a levelekre. Sajnos, nem voltam olyan képzett csomagoló, mint az elődöm lehetett, mert a fej kiugrott remegő kezemből, és visszahullott a padlóra. Léptem volna néhányat előre, hogy ismét elkapjam, de Csandrabábú maharadzsa váratlanul elmarkolta a csuklómat. - Hagyja - mondta síri hangon. - Nem fontos. Szemem sarkából láttam, hogy a maharáni megmoccan, odabotladozik hozzánk, lehajol, felemel néhány pálmalevelet, és áthajítja a korlát felett. Ismét lehajol, felemeli a maradékot a zsinórral együtt, és ezeket is a többi után dobja. Srí Ánand kiabált valamit, de nem értettem, mit. Csak akkor riadtam fel, amikor Timila maharáni hindi nyelven egy számsort kiáltott oda a férjének, majd belepottyantotta a fejet a folyóba. Beletörölte a kezét a szárijába, majd a férjére mosolygott. Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni a mosolyát. 78. Öt perc múlva már csak néhányan tébláboltunk a fedélzeten. Srí Ánand egy láda tetején ücsörgött, előrehátra hajladozva, ami nála a komoly kétségbeesés jele volt. - Jaj, Visnu, jaj, Visnu! - ismételgette elkeseredetten. - Jaj, mi lesz velem? - Kár, hogy nem tudtam megvizsgálni - sajnálkozott Monroe doktornő. - Talán kiderült volna belőle valami. - Mi? - tudakolta Mr. Bullard. - Ha arról akart volna meggyőződni, hogy biztosan halott-e a fej gazdája, hát felesleges sajnálkoznia. Aki elvesztette a fejét, azt bátran halottnak nevezheti! - Jól látta az arcát, Leslie? - kérdezte Monroe doktornő hozzám fordulva. - Jól - mondtam némiképpen helyrebillent lélekkel. A billentésben jelentős szerepet játszott az a pohárka whisky is, amellyel Mr. Bullard örvendeztetett meg.
- Biztos, hogy ő volt? - Biztos. - Mr. Caniglia? -Ő. - Hogy a fenébe került ide? Ez volt bizony a nagy kérdés. Hogy a lelépett Mr. Yves Caniglia levágott feje hogyan került a fedélzetre. - Itt bujkálnak! - kiáltotta a holdfényre mutatva remegő ujjal Srí Ánand. - Itt bujkálnak a hajómon! - Itt már nincsenek, bábudzsi. Mulkradzs. a sötét árnyékok legsűrűjéből került elénk, meglehetősen viharvert állapotban. Shardul közvetlenül mögötte lépkedett, s ő sem nézett ki különbül Mulkradzsnál. Mintha csak az imént szabadultak volna ki az emberrablók fogságából. -Minden sarokba bekukkantottunk, bábudzsi! -jelentette Mulkradzs, aki ezen a hajnalon már igazi tengerészsapkával büszkélkedhetett. Fogalmam sem volt róla, honnan a fenéből szerzett neki Srí Ánand egy sildes tengerészsapkát a Brahmaputra közepén, de megszerezte. Így aztán Mulkradzs fontossága tudatában komoran nézett a kapitányra. - Biztos ez? - kérdezte levegő után kapkodva Srí Ánand. - Nincs idegen a hajón, bábudzsi. - És ha elrejtőztek? - Minden zugot feltúrtunk. Igaz, Shardul? Shardul bólintott. Ők bizony minden zugot feltúrtak, mégsem találtak senkit. - Jól van, Mulkradzs - intettem nyugalomra a kisfiút. - Jó munkát végeztetek. Szerintem sincsenek már a hajón. - Egyáltalán... hogy jöttek ide? - kérdezte Mr. Ajvazjan. - Csónakkal - mondtam. - Hogyhogy nem vettük észre? - Az erdei emberek olyan zajtalanul járnak, hogy már csak akkor veszi észre őket, amikor elvágták a torkát. - Kösz, hogy megnyugtatott. Azt is meg tudja mondani, mit akarnak tőlünk? - Még nem - mondtam. - De pár perc múlva talán megmondom. - Jézusom! - kiáltotta Mr. Doherty. - Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy visszajönnek?! - Nem valószínű. Erre már túl veszélyes lenne nekik. - A... rendőrség vagy a katonaság miatt? - A nágák miatt. Az erdőben ők az urak. - Nem lehet, hogy... akik levágták Mr. Caniglia fejét, azok is nágák? Elvégre a nágák fejvadászok voltak! Kézenfekvő lett volna a következtetés, én azonban biztos voltam benne, hogy nem így áll a dolog. - Miért tette volna? - Most mi lesz? - tudakolta Ajvazjan. - Őrséget kellene állnunk. Hátha... - Figyeljenek ide - bökött az erdőre Doherty. - Mi van akkor, ha az ördöghívők intézték el? - Mr. Canigliát? - hökkent meg Ajvazjan. - De hiszen lelépett! Az ördöghívők meg végig itt voltak velünk a fedélzeten.
- És ha az erdei haverjaik tették? - Miért tették volna? Mit akartak volna vele elérni? - Fogalmam sincs róla, de ezektől minden kitelik! Arra gondoltam, hogy várok még egy-két percig, és ha addig sem kerül elő a maharadzsa, érte megyek. És ha szépszerével nem válaszol a kérdéseimre, fegyverrel kényszerítem rá. A levágott fej pont volt egy mondat végén. Azén a mondatén, amely arról szólt, hogy hálával tartozom neki, amiért elintézte nágaföldi utazásomat. Bár, ahogy a dolgok kinéznek, jobban jártam volna, ha a fenekemen maradok. A többiek még fecsegtek egy kicsit, s éppen akkor, amikor felemelkedtem volna, hogy a maharadzsáért menjek, felbukkant a közelünkben Csandrabábú. Az elmúlt percek során átöltözött a kabinjában, és már a fegyvere sem volt nála. Odajött hozzánk, megállt velünk szemben, két karját összefonta a mellén. Nem tudtam eldönteni, hogy felsőbbrendűségét akarja-e hangsúlyozni, vagy csak nem tud mit kezdeni velük. Csandrabábú végignézett rajtunk. Aztán megköszörülte a torkát. - Azt hiszem... némi magyarázattal tartozom önöknek, hölgyeim és uraim! - Az a legkevesebb - bólintott Náná egy láda tetejéről. A maharadzsa vett egy mély lélegzetet. - Az a helyzet, hogy... kissé megzavarodtam. És a maharáni is. Egyszer ugyanis már történt velünk valami hasonló. Varanasziban, a nyaralónkban. Nem óhajtom hosszasan lopni az idejüket, ezért elégedjenek meg annyival, hogy egy politikai csoportosulás merényletet akart elkövetni ellenem. Azaz, el is követte. Egy hasonlóan sásból fonott szatyorba rejtett pokolgéppel. Balszerencséjére a kertész találta meg, és meg akarta nézni, mi van benne. Ott robbant fel a szerencsétlen kezében. Azóta a maharáni... egyszerűen elveszíti a fejét, ha fonott szatyrot lát. Ez volt az oka, hölgyeim és uraim, hogy ennyire kiborultam... kiborultunk! - A francba! - morogta Ajvazjan. - Lehet, hogy ha még egyszer megpillantok valahol egy hasonló táskát, én is kikészülők tőle? - Majd én vigyázok rád! - biztosította Náná. Doherty nem szólt semmit, csak az orrát piszkálgatta. Hallgatott a háttérben Sir Noland is. Ő szerencsére nem piszkálgatott semmit, csupán mosolygott. A mosolyából kitalálhattam, hogy annyira hisz Csandrabábú maharadzsa történetének, mint én. Azaz sehogy. 79. Srí Ánand folytatta a sápítozását. Mulkradzs viszont leült a fedélzetre, és azonnal el is aludt. - Mi a fenét akar ez jelenteni, Leslie száhib? - tördelte a kezét a kapitány. - Mi a fenét? Elmondtam neki, hogy mit kiáltott oda a maharáni a maharadzsának. Egy számsort; ami valószínűleg egy telefonszám lehetett. Talán a levágott fejre írták valamivel. - Ez nem indiai telefonszám - rázta meg a fejét Srí Ánand.
- Hát milyen? - Valószínűleg bangladesi. De azért nem vagyok egészen biztos benne. Mit jelenthet mindez, Leslie száhib? - Üzenetet - mondtam. - Mit akarnak üzenni... vele? - Hogy hívjuk fel ezt a számot. Különben megölik a foglyukat. - Miért hívjuk fel, ha már megölték? - Nem róla, hanem a másikról van szó. Morganről. - Nem értem, Leslie száhib. Elmagyaráztam neki még egyszer, hogy a telefonszám üzenet. Ezen a számon át tudnánk alkudozni az emberrablókkal, hogy mennyiért engedjék szabadon Bill Morgant. Srí Ánand eltátotta a száját. - Eszerint emberrablók fogságába estek? - Eszerint igen. - Akkor miért ölték meg Mr. Canigliát? - Hogy fenyegetésük komolyságát bizonyítsák. - De hiszen így csak félpénzt kaphatnának! - Morganért majd a szokásos tarifa dupláját kérik. - Kitől? - Hát éppen ez az - mondtam megvakarva az orrom. - Azt hiszik, hogy a társainkat kapták el; és feltétlenül kiváltjuk őket. Bizonyára Morgan is ezt hazudta nekik, hogy az életéf mentse. Abban bíznak, hogy a levágott fejtől megrémülve ész nélkül fizetünk. Srí Ánand elvigyorodott. Ha Bill Morgan látta volna, alighanem jéggé fagyott volna rémületében. - Tudod, mit gondolok én, Leslie száhib? - Mit, Srí Ánand? - Hogy Visnu igazságos. Ez a véleményem. A hajómotor egyetértőn dohogott alattunk. 80. Hajnali fények lángóltak a fák levelein, mire visszatértem a kabinömba. Azt hittem, Gaby Holdent az ágyamban találom, esetleg alszik, esetleg rám vár; de nem találtam benne. Gaby a kajüt egyetlen székén ült, tenyerébe hajtva a fejét. Amikor beléptem hozzá, szomorúan nézett fel rám. - Minden rendben, Leslie? - Azt hiszem - mondtam sóhajtva. - Amint látom... hajnalodik. Rövidesen itt a reggel. - Még néhány perc és egészen kivilágosodik. Gaby felém nyújtotta a kezét és megsimogatta az arcom. - Hát... ez nem a mi éjszakánk volt. - Ez nem - bólintottam szomorúan. - Megkértem Ajvazjant, hogy hordja vissza a kabinomba a bőröndjeimet. Nem akarlak tovább terhelni... Shardul felmosta a vért. - Miért sietsz annyira? - kérdeztem tétován. - Azért, mert itt a reggel... mi,még... Gaby megrázta a fejét. - Ami elmúlt, elmúlt. Vannak pillanatok, amelyek jönnek, ránk zuhannak, és magukkal sodornak bennünket. Mi pedig úszunk az árral, lubickolunk a langyos, krisfálytiszta vízben, és azt hisszük, ezek azok a percek, amelyekért érdemes élni. Aztán... történik vala-
mi, amitől megváltozik minden. Mintha csak álmodtad volna, ami korábban történt veled. A varázslatos pillanatok tovaszállnak, mint ősszel a vándormadarak; észreveszed, hogy a kristálytiszta víz már nem is kristálytiszta: telis-tele van hervadó levéllel. A percek elszálltak, s mi bottal üthetjük a múló idő nyomát. Azokat a perceket... semmi nem hozhatja vissza, Leslie. Ha erőlködnénk és megpróbálnánk visszaforgatni az időt, azok a percek már nem ugyanazok lennének. Egyetértesz? Mit tehettem volna, bólintottam. Délután érkeztünk a nágaföldi kikötőbe. Az őserdő szélén, Ánandapurban, közel a Fekete Anya fájához 1. Nem azért nem említettem eddig a kikötő nevét, mert el akartam titkolni bárki elől is, hanem mert azt hittem, nincs neki. Srí Ánand csak a kikötőként emlegette, így emlegettem hát én is. Amikor utoljára erre jártam, még híre-hamva sem volt itt semmiféle lakott településnek. A folyó egyik védett kanyarjában vetettünk horgonyt: innen vonultam be az erdőbe, hogy kezdetét vegyék azok a hihetetlennek tűnő események, amelyek Az ördög fekete kalapjaként váltak ismertté. Az elmúlt néhány év alatt nagyot változott errefelé is a világ. A folyó kanyarjában jó néhány ház bújt ki a földből, deszkákból épített stégek sora mutatta, hogy a csónakforgalom is jelentősen megnövekedett. Amint a régi kikötőhely felé közeledtünk, sárgára festett kotrógépet pillantottam meg a parton. - Ejha! - bólintottam elismerőn a mellettem szobrozó Srí Ánand felé. - Ez már valami. Ki építtette ki a kikötőt? Srí Ánand szerényen lehorgasztotta a fejét. - Én, Leslie száhib. - Ne mondd! És a kotrógép? - Az enyém, Leslie száhib. Ebben a pillanatban felbukkant a szemünk előtt a hajóállomás. A fából vert móló felett hatalmas felirat hirdette: Ánandapur! - Nem is említetted, hogy neve is van a kikötőnek mutattam a táblára. - Az az igazság, Leslie száhib, hogyha egy település kibújik a földből, nevet kell adni neki, mert mégiscsak hívni kell valahogy. - Ánandapur. Szép név. - Ízlés dolga - morogta szerényen Srí Ánand. Ebben a pillanatban bomba robbant a fejemben. Eltátottam a számat és körbemutattam. - Ánandapur? Csak nem... rólad nevezték el? Srí Ánand, ha lehet, még nagyobb zavarba jött. - Nézd, Leslie száhib, tudod, milyenek az emberek. Munkát adtam nekik, hát... hálásak akartak lenni érte: Ezért ezzel kedveskedtek nekem. Nem akartam, de megsértettem volna őket. - És az ott? Öt-hat szépen épült, teraszos faház bontakozott ki a szemünk előtt. Teraszuk majdnem a vízpartig ért.
- Bungalók, Leslie száhib. - Ki lakik benne? - Ti fogtok. Egészen pontosan a hajó azon utasai, akikről én, gondoskodom. - Hm. És kinek a tulajdona? - Az enyém... Leslie száhib. Így éreztem magam, mintha becsaptak volna. Igaz, ami igaz, be is csaptak. Én arra a Nágaföldre szerettem volna visszatérni, amelyet évekkel ezelőtt itt hagytam; azzal a hajóval, amelyik akkor a Rózsaszínű Párduc volt; és azzal a szakadt ruhás Srí Ánanddal, aki akkor kalauzolt. Srí Ánand észrevette, hogy elkomorul az ábrázatom, mert gyors magyarázatba fogott. - Amikor elhajóztunk innét, azt gondoltam, soha többé nem jövök vissza ide. Elegem volt Nágaföldből, pedig én nem is tettem mást, csupán a sógorom kunyhójában heverésztem. Aztán, amikor elmesélted nekem, mi történt veled, azzal a nagy, fekete emberrel és az ördöghívőkkel, megfogadtam magamnak, hogy akkor jövök legközelebb Nágaföldre, ha valaki kötéllel húz ide. De akkor is megpróbálom elvágni a kötelet. - És? Kötéllel jöttek érted? - Azzal, Leslie száhib! - Komolyan kérdezem. - Én meg úgy mondom. Említettem már neked, hogy az egyik húgom itt lakik, Nágaföldön. A férje helyi megbízott. A kormány megbízottja. - Valamit említettél. - Tudod, hogy fizeti a kormány a megbízottait? - Nem tudom - mondtam, pedig sejtettem. - Rosszul, száhib. Néha hónapokra is elmarad az illetményük. De olyat is hallottam már, hogy egyszerűen megfeledkeztek róluk. Kinevezték őket, aztán valahol egy hivatalban elfújta a szél a papírjaikat, s attól fogva néhány évig nem is léteztek. Hiába küldték a feljegyzéseiket a kormánynak, Delhiben a fülük botját sem mozgatták. Így járt a sógorom is. Bár róla azért nem feledkeztek meg egészen, mégis csak ritkán kopogtat be hozzá a pénzes postás, ha tudod, mire gondolok. - Sejtem. - A sógorom ezért ezzel-azzal kezdett foglalkozni. Jó orra van, meg még ráadásul mindenféle iskolákat is végzett, ezért arra gondolt, hogy körbenéz egy kicsit a környéken. - Hm. És körbenézett? - Körbe, Leslie száhib. Méghozzá alaposan. Összebarátkozott a nágákkal, akik mutattak neki ezt-azt az erdőben. Például egy cserjét, amelyet ha megnyúzol, azaz lehúzod a kérgét, olyan erős kötél fonható belőle, mint a szizálkötél. Cserje meg rengeteg van, jó is, ha irtják egy kicsit, mert elszívja a fák elől a nedvességet. A nágák azt is megmutatták a sógoromnak, hogy kell a cserjekéregből kötelet csinálni. Ráadásul eredeti biokötelet! Kénytelen voltam elismerni, hogy a néhány év alatt, ami utolsó nágaföldi utazásom óta telt el, Srí Ánand még nagyobb változáson ment át, mint maga Nágaföld. - Na már most - folytatta - eljött hozzám a sógorom egy ilyen kötéllel. Megmutatta, és azt javasolta,
próbáljunk szerencsét. Feljöttem ide vele, megnéztem, hogy csinálják a nágák a kötelet, és tüstént megállapodtam velük, hogy ők kötelet készítenek nekem, én pedig ellátom őket mindazzal, amit csak kérnek. Élelmiszert hozok nekik; ruhákat és mindazt, amire szükségük van. De... nem ez a legfőbb profilom. - Hát mi? - A turisztika, Leslie száhib. Az úgy volt, hogy elkezdtük szállítani a biokötelet, és egyszerre csak sok pénzünk lett. A sógorom arra biztatott, hogy építsünk egy kikötőt, mert az jól mutatna a folyó partján. Építettünk egyet. A sógorom ekkor azt kérdezte, hogy minek a kikötő, ha nem köt ki benne senki. Végül ráébredtünk, hogy csak akkor köt ki itt valaki, ha mi magunk veszünk néhány hajót, és kikötünk vele. Így vettem meg a Brahmaputra Gyöngyét, amit akkor még máshogy hívtak. Azt kárálta erre a sógorom, hogy mit ér az egész, ha a hajó üresen jár a Brahmaputrán, legfeljebb a köteleket viszi, azért meg kár, mert azokat csónakok is elszállíthatják. Így aztán arra gondoltunk, hogy turistákat hozunk fel ide. Ahhoz viszont ki kellett építenünk az infrastruktúrát. - Micsodát? - hökkentem meg. - Miért? Rosszul mondtam talán? - ijedezett Srí Ánand, a városalapító. - Jól mondtad. - Csak nemrég tanultam, kicsit hosszú szó, de még mindig rövid a régi szanszkrit szavakhoz képest. Szóval... most turistaiparral foglalkozom, Leslie száhib. Azonnal jön a megbízottam, és rendez mindent. Én közben elintézem a legfontosabb tennivalókat, és máris a rendelkezésedre állok. Srí Ánand lelépett, én pedig egyedül maradtam a fedélzeten. Nem tudtam, sajnálkozzam-e a változásokon, vagy fogjam-e fel úgy, mint a fejlődés elkerülhetetlen velejáróját. A dzsungelekben falvak nőnek ki a földből, mint a gombák; a falvak városokká növekednek, a városokban pedig egyre több az ember. Addig elmélkedtem, amíg meg nem veregette valaki hátulról a vállam. Hátrafordultam, és meglepődve húztam össze a szemem. Hatalmas termetű, hordóhasú fickó állt mögöttem, akkora bajusszal, mintha be akart volna kerülni vele a rekordok könyvébe. Rám mosolygott és megsimogatta a bajuszát. Kellemesen meleg, jóindulatú, barna szeme volt. - Mr. Lawrence? - Az vagyok. Leslie L. Lawrence. - Én pedig Oresztész Lemonidisz. Srí Ánand rám bízta önt. Kérem, jöjjön velem. Fél óra múlva a parton voltam, egy kétszintes bungalóban, közvetlenül a folyó mellett. Már csak a Goliathus goliathusok hiányoztak, hogy helyreálljon a lelkem békéje. Kicsomagoltam a holmimat, s szétosztottam őket a drága trópusi fából készült bútorok fiókjai között. Annyi fiók volt a számtalan szekrényben, hogy már komolyan aggódni kezdtem: ha szükségem lesz valamire, biztos, hogy nem találom meg.
Amint elkészültem a kicsomagolással, kisétáltam a teraszra. A mellettem lévő bungaló teraszán már hevert valaki egy nyugágyon. Csíkos fürdőnadrágban, szalmakalappal a fején. Amikor felbukkantam, feje búbjára tolta a szalmakalapját, és rám nézett. - Halló - mondta ő. - Halló - mondtam én. - Nem ismer meg? Ahogy egyre határozottabban fokuszáltam rá a szemem, kibontakozott előttem Mr. Bullard elégedett arca. - Mr. Bullard? - Én vagyok, csak kényelembe helyeztem magam. Örülök, hogy éppen ön a szomszédom. - Miért örül annyira neki? - Mert lesz kivel meginnom néhány pohárka whiskyt a megérkezésünk örömére. Hacsak vissza nem utasítja. - Nem vagyok az a visszutasítós fajta - mondtam biztató mosoly kíséretében. - Mikor jön át? - tudakolta meglegyezgetve a képét a kalapjával. - Azonnal jó lesz? - Ne késlekedjék - kérte. - Pokoli szomjúság gyötör. Annak idején azt tanultam az iskolában, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes: Gyorsan felmértem a helyzetet. Az egyik pont Mr. Bullard, a másik én. Ha egy egyenes vonalat húzok kettőnk közé, nem kell mást tennem, csupán átmásznom a teraszom korlátján, átmászni az övén, és már mellette is vagyok. Így is tettem. Átmásztam a korláton, végigfutottam egy füves kis térségen, átugrottam a bungalója korlátján, és mellette termettem. Nem múlhatott el másfél perc azóta, hogy szeretettel meginvitált. Mr. Bullard elégedetten nézett rám. - Ön az én emberem. Jómagam is ilyen vagyok. Ha elhatároztam valamit, bele a közepébe! Így jutottam el Nágaföldre is. Besétált a szobájába, kihozott egy üveg italt és két poharat. Töltött, majd letette az üveget a nyugágy elé. - Jöjjön, hozzunk ki egy asztalt. Pillanatok alatt kellemes kis fészket rendeztünk be magunknak. Asztal, nyugágyak, whisky, trópus, erdők, fák, virágok. Voltam már rosszabb helyen is életemben. Egymásra köszöntöttük az első nyeletet, aztán letettük a poharakat az asztalra. Mr. Bullard elégedetten megnyalta a szája szélét. - Itt vagyok hát végre Nágaföldön! Tudja, mióta vágytam már ide? - Mióta? - Gyerekkorom óta. Akkor láttam életemben először egy képeskönyvben nágát. Kis barna fickó volt, ágyékkötőben, és egy levágott emberfejet tartott a kezében. Még most is emlékszem a képaláírásra: Nága fejvadász. Azóta tervezem, hogy eljövök egyszer ide. - Nem aggódott a feje miatt? - Nem én! Mindig is úgy képzeltem a dolgot, hogy nem az én fejemet vágják le, hanem másét. Azért ez az út a Brahmaputrán nem volt semmi! - Nem bizony. Megforgatta a poharát, és a nap felé tartotta. - Az a feneség, hogy nem tudok nem gondolni rá.
- Mrs. Bullardra? Akarom mondani... - Nevezze így, ha akarja. - Annyira megtetszett magának? - A fene se tudja - sóhajtotta Bullard. - Olyan nagyon nem tetszhetett meg, hiszen nem sokat láttam belőle. Talán az tetszett, hogy nem tudtam, kicsoda. És most sem tudom. Tényleg, ki a fene lehetett? Sajnálkozva tártam szét a karom. - Mit gondol, elhiszi-e bárki is, ha elmesélem neki, mi történt velünk a hajón? - Attól tartok, nem. - Ez az én véleményem is. Remélem, itt már nem forog veszélyben az életem. Miután megérkeztünk, lefeküdtem, hogy pihenjek egy kicsit, de nem jött álom a szememre. Még egyszer végigéltem mindent, és... úgy éreztem, mintha nem is velem történt volna mindez. Alig tettem le a lábam a hajóról, máris kételkedni kezdtem a történtekben. Pedig igaz volt. Mielőtt elmentem volna, csak úgy mellékesen megkérdeztem tőle, hogy mi a foglalkozása. - Marhatenyésztő vagyok Texasban - mondta Mr. Bullard. - Akkora a farmom, mint Nágaföld. Na, csirió! Ittunk még egy pohárkával, aztán visszamásztam a saját teraszomra. Kissé nehezebben ment a mászás, mint odafelé menet, ezért el is határoztam, hogy erre a napra elég volt az italokból. Csakhogy ember tervez, Nágaföld pedig végez. 3. Éppen azon törtem a fejem, hogy ki kellene mennem körülnézni egy kicsit a folyóparton, amikor kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam. Mr. Ajvazjan állt odakint Mr. Doherty társaságában. Ahogy jobban megnézegettem őket, Mr. Ajvazjan hóna alatt egy üveg örmény konyakot fedeztem fel. Néhány perc múlva már az én teraszomon ücsörögtünk a nyitott palack előtt. Szerencsére annyi poharat találtam a konyhaszekrényemben, hogy akár pohárboltot is nyithattam volna belőlük. - A megérkezésünkre! - emelte fel a poharát Ajvazjan. - És arra, hogy megúsztuk élve azt a rohadék kígyót. Már azt hittem, sosem érjük el Ánandapurt. Még Náná is meg volt szeppenve, pedig őt még sosem láttam félni. Hiába, egy fénykígyó nem gyerekjáték. Kiderült, hogy ők a másik oldali szomszédaim. Miss Náná és Miss Holden eggyel odébb kaptak helyet, míg Monroe doktornőnek az azután következő bungaló jutott. Ajvazjan és Doherty is megkérdezték, hogy mik a terveim. Nekik is elmondtam, hogy a Goliathus goliathusokkal szeretnék közelebbi ismeretséget kötni. - És maguk? - kérdeztem kíváncsian. - Mi Mr. Lemonidisz kezében vagyunk. Ő szervezi a programunkat. Csak előbb még meg kell nyugodnunk. Ha hiszi, ha nem, rajtam például most üt ki az idevezető üt minden idegbaja. Kétszer is azon vettem észre magam, hogy remeg a lábam, és le kell ülnöm. Elvégre is, a fene vigye el, eddig még csak moziban láttam gyilkosságot, és azt is én rendeztem, itt pedig több embert is megöltek az orrom előtt. Ha csak rágondolok, kiver a víz. És az a szörnyű kígyó...
- Milyen programot szervez önöknek Mr. Lemonidisz? - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmüket a gyilkosságokról. - Te beszéltél vele, Richie - bökött, Dohertyre Ajvazjan. Doherty sanda pillantást vetett rám. - A program fénypontja... hm... vadászat lesz. - Mire akarnak vadászni? - kerekedett ki a szemem. - Csak nem tigrisre? Tudtommal a tigrisek védettek. Doherty megnyalta a szája szélét. - Nem fogja elhinni. Rovarokra. Kezdtem rosszat sejteni. - Miféle rovarokra? Doherty csodálkozó képet vágott. - De hát ezt önnek jobban kellene tudnia, mint nekem! - Hogyhogy nekem jobban kellene tudnom? - Hiszen ön vezeti az expedíciót! - Én?! - Benne van a programban. - Miféle programban? - Ej, hát amit Srí Ánand kiosztott közöttünk. Hol is van? Itt ni! - Kihúzott a zsebéből egy fényes prospektust, és a markomba nyomta. - Olvassa, ha nem hiszi! Attól, amit láttam, elfogott á pulykaméreg. Ha Srí Ánand a közelemben lett volna, biztos nem ússza meg szárazon. A prospektuson ugyanis saját magamat láttam lepkehálóval a vállamon. Mivel életemben nem fényképeztek még így le, nem kellett zseninek lennem hozzá, hogy rájöjjek: úgy vágták össze a felvételt. Hátam mögött egy éjszakai rovarokat fogó tüllsátor látszott. Közvetlenül a fejem mellett egy Ammianus alberti, másképpen szólva csipkés poloska hatalmasra kinagyított képe díszelgett. A poloska maga szép példány volt, fajának minden jellegzetességével együtt. Csupán az volt a baj vele; hogy ez a rovarfaj kizárólag Afrikában él, és ha itt, Nágaföldön is fogni akartam volna néhányat, hozatnom kellett volna belőlük a fekete kontinensről. De ez még mind semmi volt a feliratokhoz képest. Jöjjön Nágaföldre! - hirdették a vastag betűk. - Ha részese akar lenni a nagy rovarfogó kalandnak, ne mulassza el Srí Ánand társasutazását! A rovarvilág kitűnő ismerője, a világhírű tudós, Leslie L. Lawrence kalauzolja útján, és bevezeti az entomológia, a rovartan rejtelmeibe. Csak ezer dollár, és az öné lehet Nágaföld, minden rovarával együtt! Őszintén meg kell mondanom, kissé megszédültem. Nem szoktam 38-as Smith and Wessonommal fenyegetődzni, de ha most itt lett volna Srí Ánand, holtbiztos, hogy az orra alá dugtam volna. Doherty eközben szerencsére eltette a hirdetést, így legalább már nem láttam. - Mikor indulunk rovarokat fogni? - tudakolta Náná. - Kapunk hozzá hálót? Ajvazjan kiitta az italát, aztán ismét öntött. - Azután megnézzük a Káli-templomot. - Káli-templom? - hökkentem meg ismét. - Hol van errefelé Káli-templom? Tudtommal... - A nagy fában, Mr. Lawrence.
Egyszerre fordultunk a teraszra vezető üvegajtó felé. Ebben a pillanatban bukkant fel az orrunk előtt Mr. Lemonidisz egy gyönyörűen metszett üveggel a kezében. - Metaxa - rebegte földöntúli örömmel az arcán. Az istenek itala. Kezdett igencsak fárasztónak ígérkezni a délután. 4. Mr. Lemonidisz elnézést kért, amiért az én lakosztályomon keresztül érkezett, de nyitva találta az ajtót. Meglátott bennünket a teraszon, és most itt van. Ne higgyük, hogy szokása más lakosztályában kóborolni, ez szigorúan tilos is, de most megérkezésünk örömére mindenkivel szeretne meginni egy pohárka igazi metaxát, s e rendkívüli alkalomra való tekintettel, talán megbocsátom neki a tolakodását. Mr. Lemonidisz édeskés volt, mint egy darab törökméz. Bár nem kedvelem az édeskés pasasokat, valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy Mr. Lemonidisz alapjaiban véve kedves figura. A metaxa valóban az istenek itala volt. Némi whisky és örmény konyak után talán még magát Zeuszt is leverte volna a lábáról. - Mi a helyzet a Káli-templommal? - érdeklődtem, miután néhány pohár hideg vízzel helyreállítottam a lelkem békéjét. - Miféle Káli-templomról beszél, Mr. Lemonidisz? Mr. Lemonidisz megvakargatta szőrös mellét. - Tudja, kicsoda Káli? - Hogyne tudnám. - Most már én is tudom. Egy éve még fogalmam sem volt róla. De Mr. Srí Ánand felvilágosított róla. Nos, az ő papjai költöztek ide sok évvel ezelőtt az efdőbe. - Hányari vannak? - Még nem számoltam meg őket. De cirka ötvenen lehetnek. - Mi az a nagy fa? - kérdeztem egyre türelmetlenebbül. Mr. Lemonidisz nem az a típus volt, aki szép, kerek mondatokban válaszol a feltett kérdésekre. - A nagy fa az nagy fa. Egy marha nagy fa. Akkora, hogy majd az égig ér. Srí Ánand szerint fügefa, és pont ilyen alatt meditált Buddha is. Mindenesetre olyan vastag a törzse, hogy ha valamennyien körbeállnánk sem tudnánk átfogni. Legalább húsz ember kellene hozzá. Állítólag a nágák szent fája volt. Tisztában voltam vele, hogy a nágáknak valóban vannak szent fáik, az erdei szellemek lakhelyei, s minden nevezetes alkalommal áldozatot helyeznek le a gyökereihez. Az ilyen fákat még megközelíteni is veszélyes, és hogy ne tehesse meg senki még csak véletlenül sem: a régi időkben levágott emberfejek figyelmeztettek a szent fa sérthetetlenségére. - Hogyhogy a nágák szent fája volt? - kérdeztem. Már nem az? - Már nem, Leslie száhib. Amikor a Káli-hívők feljöttek ide, a nágák már nem áldoztak a fának. Ezt is Srí Ánandtól tudom. Beljebb húzódtak az erdőbe, és magára hagyták a fájukat. Srí Ánand szerint az a törzs, amelyik ezt a fát tisztelte, összeolvadt egy másik törzzsel, és attól kezdve annak a fáját kezdte tisztelni. A Káli-
papoknak meg egyenesen kapóra jött a dolog. Kissé zűrzavarosnak tűnt a magyarázat, ezért Lemonidisz tovább okosított bennünket. - Bizonyára hallottak már Konstantinápolyról, a bizánci birodalom fővárosáról. Elfoglalták a törökök, és azóta Isztambulnak hívják. A keresztény templomokból meg mecseteket csináltak. Hát így történt valahogy itt is. - Én aztán tudom, mit csináltak a törökök! - morogta Ajvazján. - Elvégre örmény vagyok. Mielőtt még sor kerülhetett volna a nagy görögörmény egymásra találásra, igyekeztem visszaterelni a szót a fügefára. - Eszerint a Káli-papok a fügefánál építették fel a templomukat? - Benne, Mr. Lawrence! - Benne? - Bizony hogy benne. Abban a fában akkora barlang, vagy inkább odú van, hogy öt teherautó is beférne a belsejébe. Hát abban laknak a Káli-papok. - A nágák? - Élik a maguk életét, nem érdekli őket más baja. Mielőtt tovább folytathatta volna, Ajvazjan felállt, és gondterhelten ránk nézett. - Azt hiszem... én most lepihenek egy kicsit. Túlságosan is meleg van itt Nágaföldön. A hajón... például... például... pél...pél... például... Lecsukódott a szeme, és abbamaradt a dadogása. Attól tartottam, álló helyében elalszik. Doherty nem dadogott, és nem is akart álló helyében elaludni. Ő ültő helyében aludt el. Mire megpróbálhattam volna segíteni neki, hogy hazataláljon; már enyhe hortyogás jelezte, hogy átlépett egy másik dimenzióba. Ajvazjan kinyitotta a szemét, és sajnálkozva nézett Dohertyre. - Ez... ilyen. Nem bírja az... italt. Bezzeg én... aki... aki... Nem kísérletezgettem tovább velük. Dohertyt hagytam, hadd horkoljon a székén. Ajvazjant viszont megtaszítottam egy kicsit; ettől engedelmesen elindult a szoba felé. Ott aztán megállítottam, és egy sezlonhoz kormányoztam. Ajvazjan kinyitotta a szemét, majd elégedetten rám mosolygott. -Jó kis hajó ez a... Brahma... Brahma... Putar... Rutar... gyöngy... Így elaludt, mintha leütötték volna. 5. Jómagam is lepihentem egy kicsit. Arra riadtam, hogy egy harkály állhatatosan kopog az ajtómon. Gyorsan az órámra pislantottam. Elégedetten nyugtáztam, hogy alig múlt el egyetlen órácska azóta, hogy lefeküdtem. Felkeltem, és kinyitottam az ajtót. Mulkradzs állt odakint, fülére hulló sildes sapkájában. - Hogy vagy, bábudzsi? - Jól - mondtam. - Azt hittem, visszaúsztál már Kanapurba. - Hogy tehettem volna? - hökkent meg. - Hiszen a titkárod vagyok. És... a kapitány helyettese. Én lettem,
bábudzsi, a Brahmaputra Gyöngye másodkapitánya. - Nem vagy te álláshalmozó, Mulkradzs? - tudakoltam a szemem dörzsölgetve. Mulkradzs rám nézett. Évezredek tapasztalata csillogott a tekintetében. - Te nem tudod, bábudzsi, hogy Indiában egy állásból nem lehet megélni? - Beszélnem kellene Srí Ánanddal - sóhajtottam. - Ezért jöttem, bábudzsi. - Miért? - Hogy megmondjam, mit üzent Srí Ánand. - Mit üzent? - Azt, hogy próbáljalak meg rábeszélni valamire. Amíg fogat mostam, Mulkradzs előadta jövetele pontos célját. - Srí Ánand nagy bajban van, bábudzsi. - Igazán? - Azt mondta, életveszély fenyegeti. - Azt is megmondta, mi? - Azt is, bábudzsi. - Mi? - Te, bábudzsi... - Miből gondolja? - Abból, hogy bizonyára meg fogod nézni azt a prospekerust... prosopekter... - Prospektust. - Azt, amit... Kanapurban nyomtattatott ki. Amin te is rajta vagy. És a bogarak. - Eeeegen. - Azt mondta, hogy amint meglátod, dührohamot fogsz kapni tőle. Kaptál, bábudzsi? - Kaptam - bólintottam. - Na látod? Azt is mondta, hogy ezek után bemész a szobádba, kinyitod a bőröndödet, kihúzod belőle a 38-as Smith and Wessont, és le akarod lőni őt. Vagy ha nem, akkor agyon fogod verni. Igaz ez, bábudzsi? - Igaz. - Melyiket... akarod? - Még nem döntöttem. Kevés a golyóm, az agyonverés rokonszenvesebbnek tűnik. - Hát éppen ez az, bábudzsi! Srí Ánand azt mondta, hogy nem akar velem zsarolni téged, de ha nem ölöd meg, akkor véglegesen kinevez engem kapitányhelyettessé, és egy igazi, rám való tengerészruhát is csináltat nekem. Ezért aztán arra kérlek, bábudzsi, hogy kíméld meg Srí Ánand kapitány életét. Nagyon nehezedre esne? - Nagyon - bólintottam. - Azt is üzeni, hogy megváltozik. Soha többé nem nyomát poropekter... porosperus... Kinyitottam az ajtót, és kimutattam a folyosóra. - Tűnés! Mulkradzs elégedetten elvigyorodott. - Nem bántod a kapitányt? - Majd még meggondolom. Tisztelgett, és boldog vigyorral az arcán elügetett. Mivel Ajvazjan és Doherty még mindig az igazak álmát aludták, nem csuktam be magam mögött az ajtót. Vigye őket, akinek kellenek. 6. Arra gondoltam, hogy körbejárom a kis települést.
A nap már lefelé indult az égi lejtőkön; igyekeznem kellett, ha sötétedés előtt végezni akartam a nézdegéléssel. Szó, ami szó, alaposan megváltozott errefelé a világ az elmúlt néhány évben. Akkor még semmi más nem volt itt, csupán a folyó és a fák, most pedig egy egész kis, városka bontakozott ki a szemem előtt. A lassan felpislákoló, bágyadt fények azt mutatták, hogy villanytelep is működik a környéken. Néhány indiai húzott el mellettem, hangosan beszélgetve, majd csónakok kötöttek ki az egyik stégnél. Száriba burkolt asszonyok léptek ki belőlük, kosarakkal a fejükön. Éppen arra gondoltam, hogy közelebbről is megnézem a villanytelepet, de hirtelen rám kiáltott valaki. - Mr. Lawrence. Kérem...! Megfordultam. Néhány méternyire tőlem egy száriba öltözött, lehajtott fejű nőt vettem észre. - Ön szólított, asszonyom? A nő elvonta az arca elől a szári selymét. Sybilla, az ördöghívő lány állt előttem. - Mr. Lawrence, kérem, beszélhetnék önnel? - Állok rendelkezésére, kisasszony.. akarom mondani, Sybilla. Nem messze tőlünk kezdetlegesen összetákolt fapad hívogatott, amelyről éppen a folyóra lehetett látni. - Leülünk? - Inkább... állnék. - Ahogy óhajtja. Sybilla nyelt egyet, és fáradt tekintettel nézett rám. - Mr. Lawrence... a segítségét szeretném kérni. - Hallgatom, Sybilla. A lány mélyet sóhajtott. - Tisztában vagyok vele, hogy ön nem kedvel bennünket, elvégre miért is kedvelne, mégis kénytelen vagyok önhöz fordulni segítségért. A többiek nem tudják, és talán... meg is vetnének érte, jóllehet az ő érdekükben is teszem. - Miró1 vari szó, Sybilla? - Arról, hogy, itt kellett volna várni bennünket két testvérünknek. Ok vezettek volna el a táborunkba... tudja, ahol már ön is járt. - Őszintén szólva, nincs sok kellemes emlékem róla. - Nos, ez a két testvérünk... nem várt bennünket. - Hátha meg sem érkeztek, vagy elkerülték egymást. - Itt? Ebben volt némi igazság. Itt csak az kerülheti el a másikat, aki el is akarja. - Megtudtam, hogy egy... indiai házaspárnál szálltak meg, Srí Ánand kapitány alkalmazottainál. Néhány nappal ezelőtt érkeztek. Tegnap azonban... eltűntek. - Ezt hogy érti? - Felszívódtak. - Talán parancsot kaptak a távozásra. Sybilla megrázta a fejét. - Két napig vártak bennünket. Aztán... valószínűleg történt valami velük. Talán tragédia. - Miből gondolj a? - Beszéltem a házigazdáikkal, Mr. Lawrence. Nehezen tudtam szót érteni velük, mert... nem beszélnek jól angolul, s félnek. - Félnek?
- Látszik rajtuk. - Mitó7 félnek? - Nem mondják meg. Azt azonban elárulták, hogy a két testvérünk... hirtelen tűnt el. Bezárkóztak a szobájukba, és... nem látták többé őket. - A szobájukból tűntek el? - Méghozzá úgy, hogy nem mehettek ki onnan anélkül, hogy ne vették volna észre őket. - És az ablak? - Azon kimászhattak. De miért tették volna? - A holmijuk? - Csak néhány ruhadarabjukat láttam az előtérben. - Megnézte a szobájukat? - Oda... nem engedtek fel. - Nem mondták, miért? - Nem. - Beszéltek Srí Ánanddal? - Nem találjuk. - Hol laknak most? A lány újra sóhajtott. - Sehol. Éppen ebben szeretném a segítségét kérni, Leslie... Kérem, segítsen rajtunk! Olyan elemi erővel tört ki belőle a könyörgés, hogy meglepődtem tőle. - Olyan nagy a baj? - Hát... hogyne lenne. Itt van mindjárt Rush. Ismét rosszabbodott az állapota. Be kellene kötözni a sebét, fertőtleníteni... - Miért nem fordulnak Monroe doktornőhöz? - Srí Ánand kapitány... nem engedte. Azonkívül nincs hol meghúzni magunkat. Senki nem fogad be bennünket. - Hol vannak a többiek? - Egy... kalyibában. Az erdő szélén. Amíg onnan is el nem űznek bennünket. Kérem, segítsen rajtunk! Bár egyáltalán nem éreztem magam Teréz anyának, megszólalt valami a szívem mélyén. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy tragédia történjen velük. Haboztam egy kicsit, aztán megfogtam a karját. - Mutassa meg azt a házat, ahol a kollégái laktak. Sybilla nem szólt semmit, csak elindult előttem. Kellemesen ringatódzó volt a járása; sokkal kecsesebb, mint az állandóan himbálódzó hajón. Arra gondoltam, ha nem lenne ördöghívő, ha nem lenne tele a feje mindenféle ostobasággal... - bár attól tartok, hogy valamennyiünk feje tele van olyasmivel, amit mások joggal minősíthetnének annak... - szóval, ha normális lenne, és nem egy elfogadhatatlan vallási irányzat híve, nos, akkor... Óvatlanul belerúgtam egy jókora kőbe, és majdnem orra estem tőle. Talán az ördög akart figyelmeztetni rá, hogy Sybilla őhozzá tartozik, és ha így folytatom, előbbutóbb össze fogjuk akasztani a bajuszunkat. Miss Holdenre gondoltam, és azon nyomban szomorúság kezdte facsargatni a szívem. Úgy látszik, ez az utazás nem arra szolgál, hogy kellemes partnerekkel múlassam az időt. - Ez az - bökött rá egy kétszintes faházra Sybilla. A ház egy tökéletesen egyforma faházak sorából álló utca utolsó háza volt. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy jóval többen lakhatnak Ánandapurban, mint kezdetben gondoltam.
- Maradjon itt az árnyékában - mutattam egy jókora fára. A hatalmas lombú óriás valaha a dzsungel szélén dacolhatott a viharokkal, mára viszont egyszerű utcai fává szelídült. A házhoz sétáltam és megkopogtattam az ajtaját. Háromszor kellett kopogtatnom, amíg megmoccant odabent valaki. Lassan kinyílott a kémlelőablak, és egy szakállal keretezett arc bukkant fel benne. - Ki az? - kérdezte hindiül egy reszelős hang. - Srí Ánand küldött - mondtam. - Azonnal, száhib. További öt perc múlva kinyott az ajtó. A szakállas férfi mögött egy kék szárit viselő, sovány nő kíváncsiskodott, emögött pedig egy ugyancsak kék száriba öltözött idősebb, kövér. A férfi meghajolt; ahogy az ajtószárny a falhoz ütődött. - Namaszté, száhib. - Namaszté - mondtam összetéve a kezem. - Hallottam, hogy Srí... Srí Ánand meg... érkezett dadogta a férfi. - Éppen hozzá készültem. - Srí Ánand most nagyon el van foglalva - állítottam le a lelkesedését. - Engem küldött hozzád. - Hoz... Hozzám? - lepődött meg. - Miért? - Hallotta, hogy szállást adtál az ördög fiainak. Olyan váratlanul tört rám a mindent elsöprő óbégatás, hogy majd megállt a szívverésem tőle. A kövér, idősebb asszony feljajdult, amihez a fiatalabb is csatlakozott. Ez még önmagában nem lett volna olyan nagy baj, az azonban már nagyobb volt, hogy mindketten egyszerre kezdték el ütni a férfi fejét. Csak úgy csattogott a tenyerük a koponyáján. Ő pedig a legegyszerűbb megoldást választotta: félrelökött, majd elbújt a hátam mögött. Mivel a pofonok ott röpködtek néhány milliméternyire tőlem, úgy éreztem, ennek már a fele sem tréfa. Felkaptam a kezem, hogy védjem magam. Közben pedig ordítottam, mint a sakál. -Állj! Abbahagyni! Ordításom csak részben tette meg a hatását. A verekedést ugyan abbahagyták, az óbégatást azonban nem. - Látod, látod, te szerencsétlen? - óbégatta a kövér, lógó mellű nő. - Nem megmondtam, hogy ne engedd be őket a házadba? De neked annyira kellett az a néhány rongyos rúpia, hogy nem tudtál ellenállni neki! Bajba sodortál valamennyiünket, balsors szaggatta feleségedet és engem is. Mit tettél, te görénykirály? A szerencsétlen meg sem mukkant a hátam mögött. Ekkor a feleség vette át a szót. Ő legalább két oktávval magasabban szórta az átkait. - Ahelyett, hogy Srí Ánand bábudzsihoz mennél, a lábához borulnál, és normális munkát kérnél tőle, mindenféle gyanús alakokat engedsz be a lakásodba. Megvertek engem veled az istenek! Előbb még arra gondoltam, hogy várok néhány percig, amíg kifulladnak, de aztán rá kellett jönnöm, hogy alaposan alábecsültem őket. Ha arra várok, hogy maguktól megnyugodjanak, itt érem meg a hajnalt. Ezért aztán újra felcsavartam a hangerőt. - Abbahagyni! Olyan hirtelen állt be a csend, mintha egy láthatatlan
kéz betömte volna a szájukat. Álltak velem szemben kimeredt szemekkel, miközben a sok mondanivaló úgy feszegette őket, mint gőzgépet a túlnyomás. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy nem engedem szóhoz jutni őket. Megfordultam, és elkaptam a szakállas karját. - Gyerünk! Gyere velem! - Hova, bábudzsi? - kérdezte remegő hangon. - Ne kérdezz semmit! Erre a vékonyabbik nő a szakállas nyakába vetette magát. - Nem engedem, hogy elvigyék! Ő az én egyetlenem! Ó, Isar, te hülye, mért kellett neked idegeneket hozni a házadba? Kemény negyedórámba került, amíg egyedül maradhattam Isarral az előszobában. A két nő hátravonult a konyhába, de a gyanús csendből, amely körülvette őket, arra következtettem, hogy hallják minden szavunkat, és ugrásra készen állnak. - Figyelj rám, Isar - mondtam a szakállasnak. Nem azért jöttem, hogy bajt okozzak neked, és Srí Ánand sem akar bajt. Azért jöttem, hogy kikérdezzelek. Isar fújt egy nagyot a levegőbe. - Kérdezz ki, száhib! Hiszen nem akartam én roszszat senkinek. - Itt szállt meg nálad a két ördöghívő? - Itt, száhib - bólintott Isar. - Bár nem tudtam, hogy ördöghívők. Ez természetesen nem volt igaz. Jellegzetes köpenyükről és furcsa viselkedésükről fel kellett ismernie őket. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg nem is tagadták kilétüket. - Mit csináltak itt nálad? Isar széttárta a karját. - Semmit, száhib. - Semmit? - Ültek a szobájukban, és néha lementek sétálni a folyóhoz. Azonkívül sokat veszekedtek. Még ordítoztak is egymásra. - Most hol vannak? Isar kétségbeesetten nézett rám. - Nem tudom, száhib. - Elmentek? Isar habozott, majd úgy döntött, hogy az igazságot mondja. - Nem mentek el, száhib. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy normális emberek elmennek egy háztól. Aztán ugyanazt mesélte el nekem is, mint korábban Sybillának. Közben olyan kétségbeesetten ugrándozott a tekintete, mintha percenként azzal fenyegettem volna meg, hogy leharapom a fejét. - Jól van - mondtam, amikor befejezte. - Megnézem a szobájukat. Isar megvakarta a feje búbját. - Én nem tenném a helyedben, száhib. - Én azért csak megnézném. - Még... nem takarítottunk odafent. - Nem baj. Ekkor a két nő váratlanul kirontott a konyhából, és nekem esett. Lefogták a kezem, és a képembe ordítot-
ták, hogy ne menjek fel, mert még nem takarították ki a vendégszobát. Közben sírtak-ríttak, mintha ki tudja, mit akartam volna elkövetni ellenük. Végül azért csak sikerült valahogy kiszabadulnom a karjaik közül, és felügetnem egy belső lépcsőn az emeletre. Nekiveselkedtem a gyanús ajtónak. Zárva volt. - Ide a kulcsot! - követeltem. Isar feljött a lépcsőn, és felém nyújtott egy rozsdás kulcskarikát. - Te tudod, száhib. Biztos, ami biztos alapon előhúztam a 38-ast, és az ajtónyílásra fogtam. Bal kezemmel bedugtam a kulcsot a kulcslyukba és elfordítottam. Az ajtó megremegett, mintha nem vette volna szívesen a közeledésemet. - Jaj, száhib, jaj! - hallottam a hátam mögött. Vettem egy nagy lendületet, lenyomtam a kilincset, majd berúgtam az ajtót. Készen rá, hogy azonnal meghúzzam a ravaszt, ha kell. De nem kellett. Rothadó vér szagára felesleges lövöldözni. 7. Olyan bűzfelhők áradtak felém a szobából, hogy megtántorodtam tőlük. Szabad kezemmel az ajtófélfába kapaszkodtam, a másikkal pedig begyömöszöltem a stukkert a zsebembe. A szoba padlója vörös volt a vértől. A vastag, immár megszáradt vérszőnyegbe kukacok fúrták be magukat, és vörösre színeződött testtel alagutasdit játszottak. A falakon és az ágyakon legyek ültek, elégedetten dörzsölgetve a lábaikat. Kénytelen voltam szám elé szorítani a zsebkendőmet. Amerre csak néztem, vért láttam. Vért a falon, vért a padlón - egy-két csepp még a mennyezetre is jutott belőle. Holttestet azonban nem találtam egyet sem. Becsaptam az ajtót, és lemenekültem a lépcsőn. A két nő szerencsére már nem sivalkodott: mindenbe beletörődő arccal várták az ítéletet. Mivel gyengének éreztem a térdem, leültem az emeletre vezető lépcső legfelső fokára. Ők meg csak álltak velem szemben lehajtott fejjel. Készen rá, hogy szedjék a motyójukat, ha úgy döntenék. Arra gondoltam, hogy kellene kérnem tőlük egy pohár vizet, de eszembejutottak a legyek, és gyorsan le is mondtam róla. - Nem lesz semmi baj - nyögtem. - Srí Ánand nem haragszik meg rátok. Ahogy kimondtam, xilár rá is jöttem, hogy legközelebb csínján kell bánnom mind a korholással, mind a dicsérettel. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy kimondtam a felmentő ítéletet, már ölelgettek is, és az idősebb asszony megpróbált valami süteményfélét a számba tuszkolni. Miután sikerült elhárítanom a hálájukat, ismét csak Isarhoz fordultam. - Mesélj el mindent, amit láttál vagy hallottál! Gyerünk, Isar! Isar megsimogatta a szakállát. - Kiadtam nekik a szobám... - A lényegre, Isar!
- Megtámadta őket Káli kígyója! Ez az igazság, száhib. De miért pont az én házamban? - Hogy történt a dolog? - Ha én azt tudnám, száhib! Éppen idelent voltam, amikor hazajöttek. Lehet, hogy a folyóparton sétáltak. Megjöttek, és felmentek a szobájukba. Tudtam, hogy a hajót várják, a Brahmaputra Gyöngyét; mert Srí Ánandnak is ezzel kellett jönnie, és még néhánynak ezek közül. És valami ütődött száhibnak, aki bogarakat fog a turistáknak. - Eeeegen. - Felmentek, én meg éppen azt akartam mondani a feleségemnek, hogy... - Mi történt odafent? - Zajt hallottam, száhib. Nagy zajt. Sivalkodást, ordítozást, és sírást, jajgatást. Fel akartam menni hozzájuk... de nem mertem. Arra gondoltam, hogy bizonyára felkereste őket az ördög, és most együtt vannak vele. Féltem, mert én ugyan nem hiszek az ördögben, csak éppen azt nem tudom, hogy ő ezt tudja-e? Aztán egyszerre csak csend lett. Nem jött le senki, nem moccant semmi. Már éjszaka volt, amikor fel mertünk menni. És megláttuk a szobát. Akkor én rosszul lettem, száhib. - Nem volt odafent senki? - Senki. Csak a kitört ablak. - Holttest sem? - Elmondanám, ha lett volna. De Rubaina látott valamit. - Ki az a Rubaina? - A feleségem anyja. - Mit látott? Isar hozzám hajolt. - Amikor véget ért odafent a csatazaj... bezárkóztam a szobámba a feleségemmel. Nagyon meg voltunk ijedve, száhib. De Rubaina kilesett a szobájából. Éppen a lépcsőre látott rá az ajtó résén keresztül. És egy kígyót látott lefelé kúszni a lépcsőn. Egy fénykígyót. Káli kígyóját. - Felemelte az ujját, és az ég felé mutatott, mintha pontosan tudná, hol található Káli istennő égi palotája. - A Fekete Anya ölte meg őket! Csak ő tehette. Káli nem szereti, ha más istent is imádnak rajta kívül. Talán még Sivát és Visnut elviseli valahogy... de az ördögöt biztosan nem. Így hát megölte őket. - Mit látott még Rubaina? - Csak a kígyót láttam! Természetesen Rubaina állt mellettem verejtékező arccal, rémült tekintettel. - Lefelé kúszott a lépcsőn, száhib! Azt hittem, megöl. Amikor letekergőzött az alsó lépcsőfokról... habozott, hogy merre menjen. Előbb az én szobám felé indult, majd ennek a szerencsétlennek a szobája felé. Aztán... megtorpant, és kisiklott az ajtó alatt. Nem is tudom, hogy férhetett ki. - Biztos, hogy ez alatt bújt ki? - Mondom, hogy a két szememmel láttam. Nem volt meglepő, amit mondott, mégis újra meg újra meghökkentem a fénykígyó csodálatos képességeit tapasztalva. Mivel az ajtó alsó széle és a padló között alig lehetett néhány tizedmilliméternyi a rés, ilyen vékonyra kellett szétlapulnia, ha ki akart férni az ajtó
alatt. És ő képes volt rá! Ismét csak Isar vette át a szót. - Amikor... később felmentünk, ki volt törve az ablak. Ezért kicseréltem egy másik szoba ablakával. Különben bejöttek volna a keselyűk. Már itt köröztek a házam felett... Töprengtem egy kicsit, aztán úgy gondoltam, véget vetek a beszélgetésnek. Még egyszer megnyugtattam őket, hogy nem kapnak büntetést Srí Ánandtól, majd engedélyt adtam nekik, hogy takarítsák ki a szobát. Soha nem kívántam még ennyire egy nyelet whiskyt, vagy akár egy pohár vizet. Aztán ismét a legyekre gondoltam a falon, és megszaporáztam a lépteimet. 8. Sybilla a fa alatt várakozott rám. Csak amikor a közelébe értem, figyeltem fel rá, hogy mennyire vacognak a fogai. - Nincs magának láza? - kérdeztem gyanakodva. - Nincs - mondta tömören. - Mi történt... velük? - Megölte őket a fénykígyó. Legalábbis egyiküket feltétlenül. - Istenem! Meglepődve pillantottam rá. - Nem furcsa ez egy ördöghívőtől? - Bocsásson meg... - mentegetődzött. - A régi reflexek. Tehát már itt is itt van... - És itt is volt - mondtam. - A kollégái előbb haltak meg, mint mi kikötöttünk volna. - Ez mit... jelent? - Ez azt jelenti, hogy vagy gyorsabb nálunk és megelőzött bennünket, vagy... itt is készít kígyót valaki. Már ha egyáltalán mesterséges képződményről van szó. - Ki készítene? - Többen arra gyanakodnak, hogy önök. - Mi?? -A másik lehetőség, hogy valóban Káli kígyója. A Kál;-papok teremtik valamiből. - Hol voltak a hajón Káli-papok? És hol vannak itt? - Egy nagy fában - mondtam. - Miben? - tátotta el a száját. Elmeséltem neki, amit Lemonidiszto hallottam. - Ez... hihetetlen! - nyögte. - Miért bántanának bennünket? - Talán mert nem szeretik a konkurenciát. - De hát nemcsak bennünket ölnek! - Ez igaz. Lehet, hogy másokban is konkurenciát látnak. - Ugyan... mivel kapcsolatban? Ez is egy volt a megválaszolatlan kérdések közül. Talán tovább is töprengtem volna, ha Sybilla nekem nem dől. Olyannyira, hogy kénytelen voltam átkarolni. - Valami baj van? - Bocsásson meg... csak... két napja alig ettem valamit. És... Fél őra múlva a település egyetlen kínai vendéglőjében ültünk. A nap lement, holdfényben fürdött a Brahmaputra. A folyó partján fekete árnyékok sötétlettek. Talán mögöttük lapult a fénykígyó, a Fekete Anya
kígyója, és áldozatára várt. 9. Meghagytam Sybillának, hogy várjon meg a étteremben, majd elindultam megkeresni Srí Ánandot. Nem kellett soká keresnem, csupán vissza kellett mennem a lakásomat magába foglaló épületbe. Srí Ánand a bejárati ajtó mellett ücsörgött Mulkradzs társaságában. Hatalmasat ugrott örömében, amikor megpillantott. - Csakhogy megvagy, Leslié száhib! Már attól tartottam, eltévedtél. Merre jártál, Leslie száhib? - A fényképésznél - mondtam. Srí Ánand elképedve bámult rám. - Fényképésznél? Itt? Nem is tudtam, hogy van itt fényképész. Miért kellett neked fényképész, Leslie száhib? - Azért, hogy ha új prospektust csináltatsz, ne kelljen hamisítással fáradoznod. Srí Ánand lehorgasztotta a fejét. - Nagyon haragszol, száhib? - Nagyon - bólintottam. - De jóváteheted. Srí Ánand felkapta a fejét. - Hogyan, Leslie száhib? Elmondtam neki, hogy mit kívánok tőle. Látogassa meg Sybillát a kínai vendéglősnél, keressék fel a többieket, szerezzen fedelet a fejük fölé, kérje meg Monroe doktornőt, hogy vizsgálja meg Rusht, adjon nekik enni, és hagyja őket békén. Srí Ánand sóhajtott. - Jól van, Leslie száhib, megteszem. - Most pedig figyelj ide. Bár nem akartam elkeseríteni, azt azért el kellett neki mesélnem, mi történt Isar házában. Srí Ánand olyan rémült képpel hallgatta, mintha ismét csak a hajóját fenyegette volna a fénykígyó. - Sivára! - nyögte. - Mi lehet ez a szörnyűség...? Jól van, megyek már, Leslie száhib. Magammal vihetem a titkárodat, aki mellesleg az én másodkapitányom is? Miután elviharzottak, felmentem a szobámba, beleroskadtam egy karosszékbe, és elhatároztam, hogy erre a napra befejezem a fejtörést. Téblábolok még egy kicsit, aztán elalszom. Holnap majd utánanézek néhány dolognak... Majd holnap... El is bóbiskolhattam, mert arra riadtam, hogy valaki bent csörtet a szobámban. Valószínűleg nekiment valaminek, és... Már a kezemben volt a 38-as, amikor meghallottam a hangját. - Jézusom, ez egy szék? Meg fog kékülni tőle a combom. Hol a fenében van itt a villanykapcsoló? Kellemes, sárga fény öntötte el a szobát. Közepében Gaby Holden állt szemrehányó pillantásokat vetve rám. - Hát te meg mit csinálsz a nyitott ajtónál? Alszol? - Gondolkodom - mondtam. - Csukott szemmel? - Csúkott szemmel a legjobb gondolkodni. - Tudom, a százéves nagyapám is mindig ezt mondta, majd horkolni kezdett. Min gondolkodtál? Amíg beszélt, szemügyre vettem. Nem úgy nézett ki, mint aki utcai sétára készül. Rövid, kék selyemövvél átfűzött, térd közepéig érő selyemruhácska volt raj-
ta. A ruha felső részét egyszerű blúz, az alsót pedig egy sok fodorból álló rakott szoknya alkotta. Az ókori olimpiai játékokon dicsérő dalokat zengő énekesnők ruhájára emlékeztetett a szerelése. Még a lábát díszítő aranypapucs is az antik évezredeket idézte. - Eljöttem hozzád látogatóba - mondta. - Ennek igazán örülök. - Pedig... nem tudom, érdemes-e. - Miért ne lenne az? - Merthogy... ez az utazás... valahogy nem a mi utunk volt. Amikor... megérkezésünk után elköszöntem tőled, azt gondoltam, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Te is erre gondoltál, nem? - Csak részben. - Meg még az is eszembe jutott, hogy talán valamelyik isten - errefelé van belőlük bőven - nem akarja, hogy te meg én... Ugye, érted? Bólintottam. - Talán valamelyik tolakodó isten féltékeny lett rám. Talán kiszúrt magának, és... nem akarja, hogy te... inkább azt szeretné, ha ő... Jó, ez az út, amit megtettünk, valóban nem a mi utunk volt, de végül is megérkeztünk, nem? Hátha a balsorsunk csak magára a folyóra vonatkozott. Itt már, ebben a szállóban... nem érvényes... az átok, vagy micsoda. - Ez bizony igaz lehet! - Látod? És még másra is gondoltam. - Például mire? Székem karfájára ült, és átkarolta a nyakamat. - Figyelj ide, és gondold végig a dolgot. Bár én csak mérsékelten hiszek a természetfelettiben, ez itt India, ahol a rejtélyek úgy teremnek a fákon, mint másutt az alma. Tegyük fel, hogy nekem van igazam. Tegyük fel, hogy egy láthátatlan isten les engem, mert... nagyon megkedvelt. Világos? - Eeeegen. - Na már most, ez a féltékeny isten elhatározta, hogy nem engedi, hogy te meg én... ugye, érted? - Értem. - Ha éppen a kritikus ponthoz érünk, megakadályoz bennünket abban, hogy... - Értem. - Ezért arra gondolok, hogy át kellene vernünk. - Jó ötlet, de hogyan? - Elmagyarázom. Úgy látszik, mindent lát, amit csinálunk. Addig nem érdekli a dolog, amíg... Ott aztán közbelép. Ezért arra gondoltam, nem kellene nagydobra vernünk, hogy mikor érünk a kritikus ponthoz. - Nem emlékszem rá, hogy eddig is nagydobra vertük volna. - Jól van, nem akarom magyarázgatni. Szóval, ha úgy teszünk, mintha nem lenne szándékunkban... mindenféle elterelő hadmozdulatba fogunk, közben meg nagyon céltudatosan... akkor veheti csak észre, amikor már késő lesz. Akkor aztán lehet, hogy fel is adja a próbálkozásait, mivel már nem lesz értelme... már túl vagyunk mindenen. - Jó ötletnek tűnik. Mikor lássunk a megvalósításához? Miss Holden megnyalta a szája szélét. - Most.
- És... hogyan? - Figyelj rám. Hirtelen olyan kacsintgatásba fogott, hogy meghökkentem tőle. Nexnhiába van éles eszem - mint a borotvapenge és vaslogikám: azonnal rájöttem, hogy már neki is kezdtünk a féltékeny isten átverésének. - Meleg van itt nálad - mondta, vagy inkább sóhajtotta Gaby. - Rettenetesen meleg. - Itt az - bólintottam. - A forrónál is forróbb. - Tudod, hogy csak beszélgetni jöttem hozzád? - Mi másért jöhettél volna? - csodálkoztam. -Arról szó sem lehet! - Még rágondolni. is szörnyű, hogy egyesek mire képesek - replikáztam. - Viszont beszélgetni sem lehet ilyen hőségben. - Hiába tártam ki az ablakot, csak még melegebb jön be rajta. - Nem is bírom tovább - nyögte Gaby: Levetem a blúzomat. De csak a meleg miatt! Ismét a mennyezet felé lesett, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy a féltékeny isten bevette-e a szövegét. Feltehetően bevette, mert nem hallatszott semmi, amiből arra következtethettünk volna, hogy újra mesterkedik valamiben. Gaby elegáns kis mozdulattal, mint ahogy a kígyó bújik ki megunt bőréből, kicsúszott a blúzából. Behunytam a szemem. Amikor kinyitottam, meggyőződhettem arról, amit már a szembehunyás előtt is jól láttam; nem viselt semmit a blúza alatt. - Így ni! - sóhajtotta elégedetten.- Már sokkal kellemesebb. És neked? - Nekem még... melegem van. Sőt... egyre melegebb lesz... idebent. - Vesd le te is az inged, és beszélgessünk. Mit tehettem volna? Levetettem az ingem, és az ágyra dobtam. Ne legyek már elrontója egy kellemes kis csevegésnek. - Miről beszélgessünk? - Például Nágaföld állat- és növényvilágáról. Te ehhez... igazán értesz. Visszaülhetek ide? Mire válaszolhattam volna, már az ölembe telepedett. Mielőtt félreérthettem volna, megmagyarázta az okát. - Képzeld, amikor mosakodtam, víz ment a fülembe. Néha elő szokott fordulni velem. - Hát az bizony kellemetlen. - Nekem mondod? Nem is hallok jól vele. - Melyikkel? - Nézőpont kérdése. Ha szemben állsz velem, akkor nekem a jobb, neked a bal. Ha hátulról nézel, nekem is a jobb és neked is a jobb, Ha oldalról... Itt aztán abba is hagyta. Kis kósza szellőcskék szökhettek be az ablakon, mert pillanatok alatt libabőrös lett tőlük a háta. - Ezért jó, ha az öledben ülök. Különben nem hallom, amit mondasz. És a torkom is fáj egy kicsit. A csodába is... csak suttogni tudok. Hogy minél jobban eljuthasson a hangja a fülembe, olyan közel hajtotta hozzám a fejét, hogy az ajka a fülcimpámat érte.
- Így már... jobb? - tudakoltam. - Már... kezd egyre jobb... lenni. Mit is mondtál, milyen virágok találhatók itt, Nágaföldön? - Mindjárt felsorolom őket, csak ha ilyen közel ülsz hozzám... nehezebben ér a levegő, és... talán jobb lenne, ha még levetnél magadról valamit... - Én is erre gondoltam. De csak azért... hogy jobban meghallgathassam Nágaföld... virágait, és... már... lent is van. - Akkor én következem. Aztán beszélgetünk. - Mindenesetre... nagyon jó, hogy nem forognak pajkos gondolatok a fejünkben... nagyon jó, hogy csak beszélgetni akarunk... hogy nem ért félre bennünket senki... mert ugyebár... ha nem csupán a tudásszomj vezérelne bennünket... mármint az, hogy megtudjak valamit Nágaföld... növényvilágáról, akkor ugye, nem a karosszékben lennénk, hanem az ágyon?! - Egészen biztosan - mondtam. Miss Holden mindent megtett, hogy elaltassa a leselkedő, féltékeny isten gyanakvását. Beszélt, beszélt, miközben azért nem maradt tétlen. Nem maradtam az én sem. Így aztán legjobb úton voltunk afelé, hogy átverjük a kíváncsiskodót. - Csak azért mondom, hogy emeld fel a lábad, mert van egy madárfaj... amelyik így emelgeti az övét a virágok között, aztán a másik madár... odamegy hozzá... Miss Holden a fülembe kiáltott. - Na végre! Most!!! Sikerült átvernünk a nyomorultat! Ebben a pillanatban úgy elkezdték rázni odakint a kilincset, hogy majd kiszakadt. 10. Miss Holden megdermedt, majd rátapasztotta a tenyerét a fülére. -Neee! Neeem akarom, hogy vééégeee legyeeeen! Én sem akartam. Az azonban, aki a kilincset rázta, egyáltalán nem vett tudomás róla, hogy mit akarunk. - Gyorsan! - kiabálta Gaby. - Gyorsan... gyorsan...! Nem vagyok az elkapkodott... beszélgetés híve, de már csak babonából is... Én is ugyanerre gondoltam. Hátha a kekeckedő isten feladja a harcot, ha már úgyis... Az ajtó nyikorogni kezdett, majd résnyire nyílott. - Idebent vagy, bábudzsi? - Te jó isten! - nyögte Gaby. - Nem zártad be az ajtót? - Azt hittem, te zártad be. - Itt vagy, bábudzsi? Gaby a mennyezet felé fordította az arcát. - Te nyomorult! - sziszegte. - Egyszer úgyis átejtelek! Hiába minden, áz én eszemen nem járhatsz túl! Amikor az ajtó ismét nyikorogni kezdett, egyetlen, gyors mozdulattal eltűnt az ágy alatt. - Itt vagy, bábudzsi? - Itt vagyok - nyögtem. Mulkradzs feje felbukkant az ajtónyílásban. - Mit csinálsz, bábudzsi? - Veled beszélgetek. Nem tudtál volna holnapig várni? - Srí Ánand küldött hozzád. Hát ez meg micsoda,
bábudzsi? A micsoda Miss Holden blúza és bugyija volt, amelyeket nem vitt magával az ágy alá. - Ruhák - mondtam tömören. - Kinek a ruhái? - Az... enyémek. - De hát ezek... olyan ruhák, amilyeneket az amerikai és az európai memszáhibok hordanak. - Ezek olyanok - mondtam. Mulkradzs értetlenül nézett rám. Odahajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam. - Tudsz titkot tartani, Mulkradzs? Mulkradzs nagyot nyelt. - Tudok, bábudzsi. - El akarom kapni a gyilkosokat és a kígyót mondtam. - A kígyót is? - Azt is. - De hát az Káli kígyója! - Akkor is. - Értem, bábudzsi. De a ruhák... - Előfordulhat, hogy nyomozás közben női ruhát kell öltenem. Érted? Álruhát. Mulkradzs szeme felcsillant. - Ezek álruhák? - Azok, Mulkradzs. - Megnézhetem őket? Mielőtt tiltakozhattam volna, Mulkradzs már fel is kapta az egyiket - nein a blúzt - megnézte, majd megszaglászta. - Jó az illata. Mintha mocorgott volna valami az ágyam alatt. - Miért küldött hozzám Srí Ánand? - vettem ki az illatos ruhadarabot a kezéből. Mulkradzs vett egy mély lélegzetet. - Mert... gyilkosság történt, bábudzsi. 11. Ha valaki azt hinné, hogy megrettentem a hír hallatán, netalántán mindenről megfeledkezve alsónadrágban rohantam Mulkradzs után, téved. Olyannyira immúnis lettem már a gyilkosságokra, hogy a szemem sem rebbent. Sőt meg sem kérdeztem, hogy kit ölt meg a kígyó. Mert abban valahogy biztos voltam, hogy ismét a kígyó gyilkolt. Nem kérdeztem semmit; úgyis előbb-utóbb meg fogok tudni mindent. Sőt az ajtómat sem zártam be. Mulkradzsnak fel is tűnt a dolog. - Nem zárod be az ajtódat, bábudzsi? - Nem - dünnyögtem. - Ki jönne be hozzám? Mulkradzs megvonta a vállát, és mutatta az utat, merre menjek. Kiléptünk az épület ajtaján. Enyhe szellő fújdogált a folyó felől; hatalmas, palacsintává lapult hold úszott az égi vizeken. Vitorlát sem kellett bontania, mégis szelíden haladt, mintha égi áramlások sodornák. - A folyó partján - biztatott Mulkradzs, amikor nagyot szusszantam mögötte. - Az egyik házban. Tíz perc múlva ott voltunk. A kis, deszkákból öszszetákolt kalyibának hiányzott ajtaja-ablaka, s a rettenetes halszag, amely betöltötte, arról árulkodott, hogy
az a néhány halász, aki Ánandapurban élt, itt szokta kirakni a zsákmányát á csónakjából. Néhány méternyire a kalyibától megálltam, és a lobogó gyertyalángokat figyeltem, amelyek az ajtó és az ablakok helyén szűrődtek ki. Mulkradzs tölcsért csinált a tenyeréből. - Bábudzsi! Srí Ánand bábudzsi! Itt van Leslie bábudzsi! Az egyik ablaknyíláson Srí Ánand dugta ki a fejét. - Gyere be, Leslie száhib! Mivel a kalyiba egy kis dombocska tetején állt, felcaplattam néhány fából készített lépcsőfokon. - Itt vagyok. Srí Ánand mögött Sir Noland feje bukkant fel biztató mosoly kíséretében. - Jöjjön be, Mr. Lawrence. Visszatettem a zsebembe a 38-ast, és beléptem a fadobozba. Nem kellett soká keresnem az áldozatot. Ott kucorgott az egyik sarokban, magasra húzva a térdeit. Nem is kellett közel mennem hozzá, hogy észrevegyem a nyakán a zsinórt, és a furcsa kettős csomót. Megtöröltem a homlokom, és a falhoz támaszkodtam. - Ismerős a fickó? Srí Ánand felhúzta a vállát. - Még sosem láttam. A köpenyéről ítélve, ördöghívő. Ha felkel a nap, utánajárok a személyazonosságának. - Feleslegesen strapálnád magad - mondtam. Srí Ánand eltátotta a száját. - Hogyhogy feleslegesen, száhib? Te talán tudod, kicsoda? - Tudom - bólintottam. - Az az ördöghívő, aki Isarnál lakott, és akinek a társát megölte a kígyó. Nem messze tőlünk nagyot csobbant valami a folyóban. Bizonyára egy hal ugrott fel, hogy sütkérezzen egy kicsit a holdfényben. Nem akartam arra gondolni, hogy talán egy holttestet hajított bele valaki a Brahmaputrába. Nézegettem egy kicsit a halottat, aztán Srí Ánand gondjaira bíztam. Ő itt a főember, neki kell tudnia, mit kezdjen vele. Titokban abban reménykedtem, hogy hátha vár még a lakosztályomban valaki, és az éjszaka hátralévő részében megpróbáljuk majd becsapni a féltékeny istent. Sajnos, nem várt senki. Még az álruháimnak is nyomuk veszett. Bezártam az ajtót, és gyorsan elaludtam. Azt álmodtam, hogy mégiscsak sikerült rászednünk a tolakodó églakót. 12. Alighogy reggeli után elhelyezkedtem a karosszékemben, és kezembe vettem a pipám, hogy Nágaföldre való érkezésünk óta először a levegőbe eresszek néhány karikát, megkopogtatták odakint az ajtót. - Gyere be, Srí Ánand! Srí Ánand bedugta a fejét a szobába. - Mulkradzs is itt van. A kapitány nyomában bebandukolt hozzám az ál-
láshalmozó is. Megtömtem a pipám, meggyújtottam, és megpróbálkoztam néhány karikával. Őszintén meg kell mondanom, katasztrofális eredménnyel. Valószínűleg vizes lett a dohányom, vagy megváltozott benne az út során a keverési arány - mindenesetre, amik felszálltak a levegőbe, még jóindulattal sem voltak karikának nevezhetők. Ez aztán alaposan el is vette a kedvemet a pipázástól. - Honnan tudtad, hogy én jövök? - csodálkozott Srí Ánand, miközben otthonosan helyet foglalt a szőnyegen. - Tudtam. - Igazán jó szádhu, azaz csodatévő szent ember lett volna belőled, Leslie száhib. Látod magad előtt a jövőt. Kár, hogy azokra a nyomorult rovarokra pazarlod a tehetségedet. - A tárgyra, Srí Ánand! Srí Ánand megvakargatta a feje búbját - csak úgy, a turbánján keresztül - majd gondterhelten megsimogatta a szakállát is. - Tudod, mit kívánnak tőlem, száhib, az útitársaid? - Mit, Srí Ánand? - Izgalmas élményeket. Sok-sok izgalmas élményt. Szívtam egyet a pipámon. - Ezért fizettek, nem? - Ez igaz, Leslie száhib, csakhogy tanácstalan vagyok, mit nyújthatnék nekik. Atyai türelemmel emeltem rá a szemem. - Hiszen te jól ismered Nágaföldet, nem? Srí Ánand keservesen tovább vakargatta a turbánját. - Ez igaz, Leslie száhib... bizonyos értelemben. De... az az igazság, száhib, hogy félek a nágáktól. - Hogyhogy félsz? - Félek. - Például mitől? - Például attól, hogy levágják a fejem, és feltűzik egy karóra. - Nem olyan nagy dolog az - vigasztaltam. - Neked, száhib! De nekem az. Elvégre az én fejemről van szó! - Tudod jól, hogy a nágák már nem vagdosnak fejeket. Szigorúan tilos. Olyannyira az, hogy amikor utoljára erre jártam, még plakátokat is láttam a fákon, s ezekre az volt írva, hogy tilos a fejvadászat. Srí Ánand keserveset sóhajtott. - Én is láttam őket, Leslie száhib. Csak egy kicsinyke baj van velük. - Micsoda? - A nágák nem tudnak olvasni. - Majd te felolvasod nekik. - Hogy olvashatnám fel, ha addigra már nem lesz fejem? - Hát ez bizony nagy baj. Mit tehetnék az érdekedben, Srí Ánand? - Segíts rajtam, Leslie száhib! - Hogy segítsek? Ne vidd oda az utasaidat, ahol nágák vannak. - Errefelé mindenütt vannak. Ez az ő országuk. - Próbálj meg beszélni velük. Srí Ánand legyintett.
- Már megpróbáltam. Megüzentem nekik, hogy jöjjenek el egy erdei tisztásra - pontosan meghagytam nekik, melyikre - mert jó üzletet szeretnék ajánlani nekik. - Kivel üzented meg?. - Egy nága asszonnyal. Bogyókat hozott a szakácsnak. - Elmentek végül is a tisztásra? - El. - Nem sikerült megegyeznetek? - Ha találkozom velük, talán sikerült volna. - Nem találkoztatok? Azt mondtad, hogy ott voltak a tisztáson! - Ott is voltak, csak nem akkor, amikorra hívtam őket. Előbb voltak ott. - És? - Üzentek nekem, Leslie száhib. - Mit üzentek? - Hát... egy nagy rakás... hogy is mondjam csak... ürüléket találtam a tisztás közepén. A közepébe pedig egy kis... hm... indiai zászlócskát szúrtak. Ezt üzenték. - Akkor ez a programpont ugrott. Azt akarod mondani, úgy hirdetted meg a programodban szereplő nága falulátogatást, hogy nem beszéltél előtte velük?! - Szerettem volna, Leslie száhib! - Hm: Végül is mit vársz tőlem? - Azt, száhib, hogy tárgyalj velük, és kalauzold el a falujukba a vendégeimet. Ha nem sikerül ez a kirándulás, tönkrementem. Ha ellenem fordulnak a nágák, végem. Most jön Mulkradzs - gondoltam magamban. És lőn. Srí Ánand Mulkradzsra mutatott. - Ha már engem nem szánsz, Leslie száhib, szánd meg ezt az apátlan-anyátlan kisfiút. - Apátlan-anyátlan??! - Neked nem mondta? Nincs senkije, csak füllentette a szüleit és a nagyszüleit, mert szeretné, ha lennének. Én vagyok az egyedüli, aki törődik vele. Ha jól megy az üzletein, felnevelem, kitaníttatom, embert méghozzá gazdag embert! - faragok belőle. De ha befuccsolok, mehet vissza koldusnak Varanasziba vagy Kanapurba. Ezt akarod, bábudzsi? Mulkradzsra pillantottam. Akkora könnyek csillogtak a szemében, mint egy kisebb tyúktojás. - Beszélj a nágákkal, Leslie száhib. Kérd meg őket, hogy engedjék be a vendégeimet a falujukba. Ha egy éjszakát ott tölthetnének... - És te? Te nem akarsz a nága faluban éjszakázni? Srí Ánand megtörölgette a homlokát. - Mennék én, Leslie száhib, hogyne mennék, csakhogy a teendőim... - De hiszen neked nága rokonaid is vannak! - Éppen ez a baj, Leslie száhib. Mindenféle hazugságokat terjesztenek rólam. - Mint például? - Azt, hogy... becsapom őket. Megígértem nekik, hogy fizetek bizonyos összeget a falujuknak, amiért fákat hoztak nekem az építkezéshez, de én nem adtam annyit, amennyiben megállapodtunk. Ezért a varázsló azzal fenyegetett, hogy vagy... megegyezek velük, vagy fellógatnak a férfiak házában fejjel lefelé a szent
tűz fölé, és... megfüstölnek. Aztán kibeleznek... vagy előtte, a fene se tudja... és kitömnek illatos füvekkel. Ezért inkább nem mennék be a falujukba. Különben azt üzenem nekik, hogy... hoztam ruhaanyagot, selymet, késeket, gyufát... szóval béküljünk ki. De amíg nem tudom, hogy hajlandók-e rá, nem megyek a közelükbe. Még egyszer kérlek, Leslie száhib, hogy csak ennek a kisfiúnak az érdekeit nézd és a magadét... - Az enyémet? - A nágák tudják, hol élnek az óriás bogarak. - Azt mondtad, te is tudod! - Én azt tudom, hogy ők tudják, hol. Megegyeztünk, Leslie száhib? Az ajtóhoz mentem és kinyitottam. - Kifelé! Tűnés! Srí Ánand felpattant a szőnyegről, és az arcomhoz dörzsölte a szakállát. - Köszönöm, Leslie száhib. Köszönöm! Meg is akart csókolni, de szerencsére sikerült elhárítanom a kísérletét. Ők elmentek, én pedig vártam a következő látogatót: 13. Éppen nekiálltam volna, hogy rendbe szedjem kissé a gondolataimat, amikor ismét csak kopogtattak az ajtón. Nem kis meglepetésemre Jock Ferdinand állt odakint az ajtófélfának támaszkodva. - Bejöhetek? Ezúttal nem abban a köpenyszerű szerelésben volt, amelyet az ördöghívők viseltek, hanem kopott jeansben és bőrmellényben. Csak a lábán hagyta meg a durva bőrszíjakból készült sarut. Szó nélkül beljebb invitáltam. Ferdinand bejött, majd szembefordult velem. - Szép lakosztály - mondta. - Valaha szerettem a szép lakosztályokat. Nekem is volt egy Manhattanben. - Foglaljon helyet, Mr. Ferdinand. Azt hittem, a szőnyegre kuporodik, de ő egy székre ült. Mintha ezzel is hangsúlyozni kívánt volna valamit. Kíváncsi voltam rá, mit. Keresztbe tette a lábait, ami ugyancsak szokatlan volt egy ördöghívőtől. - Van egy cigarettája? - kérdezte aztán, felém nyújtva a kezét. - Sajnálom - ráztam meg a fejem. - Jómagam inkább pipázom. - Talán jobb is, ha nem kezdem el újra. Két éve gyújtottam rá utoljára. - Tilos dohányozniuk? - Nem, nem tilos. Bár nem igazán élünk vele. Talán mert egészségtelen. - Megkínálhatom viszont egy pipával. Hoztam magammal néhányat. - Köszönöm; de maradjunk csak az egészséges életmódnál. Előrehajoltam a székemen, és kíváncsian néztem a szemébe. - Minek köszönhetem a látogatását, Mr. Ferdinand? Mr. Ferdinand elmosolyodott. - Meg fog lepődni, Mr. Lawrence.
- Azért csak bökje ki, hátha kibírom. Ferdinand habozott egy kicsit, majd kibökte: - Elég volt. Lelépek. - Innen? - Kilépek a vallási közösségünkből. Ahogy önök mondanák, az ördöghívők közül. Vagy már ki is léptem. - A többiek már tudják? - Csak Sybilla. Coretta és Rush még nem. Nem gondolta volna, mi? - Önről legkevésbé - feleltem őszintén. - Én látszottam a legerősebb láncszemnek, mi? Ez az én nagy bajom. Mindig mindenütt én látszom a legerősebb láncszemnek, pedig lehet, hogy én vagyok a leggyengébb. Meg sem kérdezi, miért hagyom ott őket? - Elmondja, ha akarja. - Ó, hát persze, hogy akarom. Azért jöttem önhöz. Önnek fogalma sincs róla, ki vagyok én. Jobban mondva, ki voltam. A világ egyik legtehetsé,gesebbnek mondott fiatal fizikusa. Egészen addig, amíg a feleségem, Kitty, át nem költözött a másvilágra. Egy egyszerű kutyaközönséges tüdőgyulladás vitte el. Én pedig bármennyire is erős fickó voltam, beleroppantam a dologba. Úgy ám! Hosszasan beszélhetnék arról a folyamatról, amely lassan előrehaladó betegségként végül is lenullázott, de nem lenne semmi értelme. Mindenesetre barátok nélkül, pénz nélkül, kedv nélkül vegetáltam akkoriban, amikor is találkoztam valakivel... aki egy csapásra megváltoztatta az életemet. Nyelt egyet, és a nyitott ablakra bámult. - Nem fontos, hogy ki volt, a neme sem fontos, hiszen nem arról volt szó, hogy mit jelentett nekem, hanem az, hogy mit plántált a szívembe. Gonosz dolgot, és én mégis igazat adtam neki. Azt kérdezgette, hogy miért kell nekem olyan isten, aki öl, méghozzá irracionálisan. Azt öli meg, aki nem érdemli meg. Azt öli meg, aki inkább jutalomra lenne érdemes. Olyat kell helyette keresnem, aki más, mint ő. Az alternatívát. Az isten alternatíváját. És mi lehet az isten alternatívája? Csakis az ördög. Akárhogy is hívják. Ha az isten irracionális, ő racionális. Ha büntet egyáltalán, azt bünteti, aki megérdemli, és azt jutalmazza, aki megszolgálta a jutalmat. Ők nem nevezik magukat ördöghívőknek... már nem. Korábban valóban belőle indultak ki, de ma már inkább alternatív vallásnak hívják magukat... azaz hívtuk magunkat. Az isten alternatívájában hittünk. Az ördögszimbólumokat már rég raktárakba vitték, és talán már meg is semmisítették őket. De végül is, nem a hitvilágunkról akarok beszélni önnek. Sőt semmiről sem akarok. Csupán kiöklendezem a lelki moslékot magamból. Észre sem vettem, és azonosultam az új vallással, amely barátokat, emberi szót és szeretetet ígért nekem. Halvány pótlását csupán annak, amit elveszítettem, de mégiscsak valamit. Közéjük álltam, bár ez inkább úgy hangzik, mintha az idegenlégióba léptem volna be. És nem is éreztem rosszul magam közöttük... Azonosulni tudtam velük, csupán egyetlen valamit voltam képtelen elfojtani magamban, ami pedig minden vallás legveszélyesebb ellenfele: a büszkeséget, Mr. Lawrence. Nem voltam képes szívembe fogadni helyette az alázatot. Egyszerűen nem ment. Pedig mindent megpróbáltam.
Sóhajtott, megcsóválta a fejét. - Ezért gondoltam, hogy feljövök az új telepünkre, a Brahmaputrához. Ráadásul a többiek is úgy akarták, hogy jöjjek ide. Talán megsejtettek valamit a lelkemben dúló orkánokról, mert biztattak, hogy hagyjam el a várost, és jöjjek Nágaföldre. Ekkor már tudat alatt tisztában voltam vele, hogy kudarcba fulladt a menekülési kísérletem. Ideig-óráig még bírom; aztán egyszer csak bedobom a törülközőt. Úgy látszik, nem való mindenkinek az egyéniség feladása. Nekem nem ment. Pedig mindent megtettem, hogy menjen... El sem tudja képzelni, mit jelent az önuralom, amelyet nem a racionalitás, hanem egy megfellebbezhetetlen hit kényszerít ránk. Hogy oda kell hajtani a fejünket ahhoz, aki egyszer már megütött, hogy újra üssön meg. Megpróbáltam, de egyre nehezebben ment. Pedig hogy bíztak bennem... Szégyellem is magam, hogy mégsem sikerült... Hát ez van, Mr. Lawrence. Ezt akartam elmondani önnek. - Nem gyújtana rá mégis egy pipára? - Miért akarja? - Nem akarom, csak akkor jómagam is rágyújthatok. - Csak füstöljön nyugodtan. Nem izgat a pipa. És a cigaretta sem. Bármit is mondtam, nem izgat. Látszott rajta, hogy valóban ki van akadva. Mintha részeg lett volna, aki nem ura sem a gondolatainak, sem a szavainak. - A maga engedelmével - mondtam. Előhúztam a pipám, megtömtem, és lassacskán szipákolva meggyújtottam. Ismét csak szánalmasra sikerültek a karikáim, ami őszintén lelombozott. Ferdinand mindeközben az ablakpárkányon ugráló két kismadarat figyelte. - Szeretném a segítségét kérni, Mr. Lawrence mondta hosszúnak tűnő hallgatás után. - Nincs pénzem, és a közeljövőben nem is lesz. Idegen vagyok itt és... nem tudok mit kezdeni magammal. Nincs kifizetve a visszautam Kanapurba, az itt-tartózkodásom költségeit pedig nincs,jogom áthárítani rájuk. - Beszélek Srí Ánanddal - bólintottam. Mr. Ferdinand felállt, és meghajtotta a fejét. - Lekötelezett, Mr. Lawrence. Bocsásson meg, kérem, ha feltartottam. Már nem volt alázat az arcán, csupán magabiztos méltóság. Az enyémen pedig hitetlen mosoly. 14. Úgy gondoltam, hogy ezen a napon kihagyom az ebédet. Rajtam kívül sokan dönthettek így, mert röviddel fél egy után Srí Ánandba botlottam, aki tanácstalanul ide-oda futkosott a bungalók között. Amint megpillantott, nekem esett. - Nem láttad Mulkradzsot, Leslie száhib? - Nem én. - Shardult se láttad? - Őt sem. - A többieket? Kiderült, hogy mindenki lelépett valahova. Srí Ánand maga volt a megszemélyesített kétségbeesés.
- Jaj, Leslie száhib, átok ül a vállalkozásomon, hidd el nekem, átok ül rajta. Bárcsak maradtam volna meg a régi életemnél! Felraktam a hajómra egy-két ládát, és irány a Brahmaputra! Most meg itt állok, kétségbeesetten, összetörve, tele balsejtelemmel... - Most éppen mi a legnagyobb bajod? - vertem a vállára. - Nem akar senki ebédelni. - Nem olyan nagy baj az. Legalább megtakarítod az árát. - Hogy takarítanám meg, amikor elkészíttettem! - Mit alkotott ma a szakácsod? - Ha jól tudom, tandoori csirkét currys rizzsel, hozzá görög salátát. Kicsordul a nyál a számból, ha rágondolok. Rágondoltam én is, de valahogy az én számból nem csordult ki tőle semmi. Főleg ahogy eszembe jutott a kígyó. Ha nem igyekszem, lehet, hogy egynémelyek szájából valóban ki fog csordulni valami, de az aligha nyál lész. - Még szerencse, hogy te ebédelsz, Leslie száhib. Kénytelen voltam lelohasztani a reményeit. - Én sem ebédelek, Srí Ánand. - Sejthettem volna. Mi a szándékod, Leslie száhib? - Azt hiszem, felkeresem a Káli-papokat. Srí Ánand tett egy lépést hátrafelé. - Elment az eszed, Leslie száhib? Normális ember nem mondhat ilyet. A Káli-papokat nem lehet csak úgy felkeresni. Meg kell várni, amíg ők hívnak magukhoz. - Miből gondolod, hogy valaha is magukhoz hívnának? - Hát én azt bizony nem tudom, Leslie száhib. De egy biztos: én a te helyedben előtte megebédelnék. Lehet, hogy ez lesz életed utolsó ebédje. - Mi baj érhetne, ha te kísérsz el hozzájuk. Srí Ánand halálra vált ábrázattal bámult rám. - Én? Leslie száhib, te tényleg megbolondultál! - Három évvel ezelőtt még elkísértél volna. Srí Ánand legyintett egyet. - Az akkor volt, Leslie száhib. Akkor mit veszíthettem volna? Legfeljebb az életemet. Csakhogy mára megváltozott a helyzet. Most, hogy vagyonos ember lettem, sokat veszíthetek: Kire maradna akkor a két hajóm, a három házam, a bungalóim, ez a város? Kire maradna, Leslie száhib? - Mit érdekel az már téged? - vontam meg a vállam. - Ha meghaltál, úgyis másé lesz. - No de kié? Mert azért mégsem egészen mindegy, Leslie száhib. - Igazán? És miért nem? Sri Ánand úgy nézett rám, mint a gondolatokkal teli tanár üresfejű diákjára. Azon töprengve, hogy miképpen tudná magvas gondolatait a másik kongó fejébe átplántálni. - Nézd csak, Leslie száhib - kezdte aztán felemelve az ujját. - Abban valóban igazad lehet, hogy nem vihetem át a gazdagságomat a másik világba, és ha újjászületek, nagy valószínűséggel nem lehet ismét az enyém... bár ki tudja. De tegyük fel, hogy valóban nem lehet. És tegyük fel, hogy mondjuk... kolduló szerzetesként születek újjá. Nem valami nagy durranás, de
még mindig jobb, mintha, mondjuk, kutya lennék. Szóval kolduló szerzetes vagyok, és az utcákat rovom, kezemben az adománygyűjtő tálkámmal, az ajagával. Egyszerre csak egy gyönyörű ház elé érek a Gangesz partján. Szép ház, nagy tornácú, udvarán ezer virág, és csak úgy cserig benne a kacagás. Szép lányok és sudár fiúk hancúroznak a lugasok között. Aztán látom ám, hogy egy pár befut az egyik lugasba, tréfálkoznak, majd a fiú csak úgy tréfából vetkőztetni kezdi a lányt. - Tréfából?! - Á, ezt csak úgy mondom. Van ott egy vastag, kellemes szőnyeg is, arra fekszenek... - Ebből elég, Srí Ánand! - Nem az a dolgok lényege, amire te gondolsz, Leslie száhib, de nem ám! - Akkor mi? - A megvilágosodás. - Miféle megvilágosodás? - Abban a pillanatban, ahogy elképzelem, milyen boldogok és hogy milyen jól érzik magukat, a kolduló szerzetesre - azaz rám - rátör a megvilágosodás. Egyszerre csak rádöbbenek, hogy ez a gyönyörűséges ház az én házam volt, és ezek a fiatal lányok az én szolgálólányaim. Akkor kétségbeesetten földhöz vágom az adománygyűjtő tálkámat, az ajagát, és azon emésztem magam, hogy hogy lehettem olyan hülye, hogy megölettem magam Leslie száhib kedvéért? Ha nem áldoznak fel a Káli-papok, most én is ott hancúrozhatnék: én cipelném be azt a lányt a lugasba, a szőnyegre, és... - Srí Ánand! - Jól van, száz szónak is egy a vége: nem megyek veled a Káli-papokhoz, Leslie száhib, - De azt csak megmutatod, merre laknak? - Megmutatom, de csak messziről. - Akkor rajta! Srí Ánand téblábolt egy kicsit, aztán megfogta a karom. - Gyere velem. Ismerkedj meg Mrs. Lemonidisszel. Két perc múlva a szállásunk konyhájában voltunk. 15. Némi ingerültséggel döbbentem rá, hogy hova jutottunk. Már éppen rá akartam förmedni Srí Ánandra, hogy semmiképpen nem ebédelek, de mielőtt megszólalhattam volna, a kapitány betuszkolt egy félreeső szobácskába. A szoba kicsi volt; éppen csak akkora, hogy egy íróasztal és egy ventilátor beférjen. Ezek mellé pedig Mrs. Lemonidisz. A csinos, fiatal, indiai nő nagy elszántsággal körmölt valamit egy papíron. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor Srí Ánand nyomán bedolgoztam magam az irodájába. - Hogy vagy, Dévi? - Melegen - mondta Mrs. Lemonidisz. - Kérdezhetek valamit, Srí Ánand? Ha meg nem sértelek? Srí Ánand behúzta a nyakát. - Milyen embereket hoztál te ide nekem, mi? - tette csípőre a kezét ültő helyében Mrs. Lemonidisz. - Megfőzetem a drága ebédet, de kinek? Nem eszik ezek közül egy sem. Csak az ördöghívők. Azokba meg kár
az étel. Felháborodottan villogott a szeme, és csak úgy rázkódott a keble a vékony szári alatt. Srí Ánand rám mutatott. - Mr. Lawrence-nek segítségre lenne szüksége, Dévi. Mrs. Lemonidisz szeme végigfutott rajtam. - Tudod jól, hogy férjnél vagyok. Srí Ánarid elvigyorodott. - Nem arról van szó. Ha nem lennél férjnél, nekem lenne rád szükségem. Mrs. Lemonidisz pajkosan felém csippentett a szemével. - Miró1 lenne szó, Mr. Lawrence? - Mr. Lawrence meg szeretné látogatni a Káli-papokat - mondta helyettem Srí Ánand. Mrs. Lemonidisz megcsóválta a fejét. - Kár érte. - Segítenél neki? - Semmi pénzért. - Te tudod, merre van a fájuk. - Tudom. - Csak az irányt mutasd meg neki. Semmi egyebet, csak az irányt. - Még abból is bajom lehet. - Akkor rajzold le valamire. - Megtalálhatják a rajzot. - Mr. Lawrence majd elégeti. Mrs. Lemonidisz megcsóválta a fejét, és sajnálkozva nézett rám. - Nagyon meg akarja keresni őket? - Szeretném. - Jól van. De akkor azt kell csinálnia, amit mondok. - Azt csinálom. - Srí Ánand! Hozz nekem egy kis lisztet! - Lisztet? - Süket vagy? Srí Ánand megvonta a vállát, és kihúzott a konyhába. Néhány perc múlva egy bádogdobozkával tért vissza. - Elég lesz? - Add ide! Most pedig tűnj el! Srí Ánand lelépett. Őszinte megkönnyebbülést láttam az arcán. - Csukja be az ajtót! Becsuktam. - Ne csodálkozzon semmin. - Nem csodálkozom. Azért mégiscsak csodálkoztam, amikor kibújt a szárijából, és majdhogynem mezítelenül állt előttem. Szerencsére azért maradt rajta valami: Gyorsan megállapítottam, hogy Mrs. Lemonidisz szemrevaló darab. Kissé ugyan teltebb az ideálisnál, de azért... - Öntse rám a liszt felét. - Tessék?! - Öntse rám, de ne érjen hozzám. A fejemre is jusson belőle. Mit volt mit tennem, ráöntöttem a lisztet. Ő pedig azonnal szétkente magán, mintha szépítőszert dörzsölt volna a bőrébe. - Így ni! Nyúljon be a fiókomba, és vegye ki, amit talál benne.
Nem kellett soká kotorásznom, hogy megtaláljam Siva képmását. Más ugyanis nem is volt a fiókjában. - Tegye a küszöb elé. Odatettem. - Káli utálja a lisztet. Ha valahol megérzi a szagát, messzire fut attól a helytől. Azt mondják, azért, mert egyszer kikezdett egy molnárral. Elcsábította a feleségétől, majd megölte. Káli néha förtelmes dolgokat művel. Siva, akinek viszont kedvence volt a molnár, úgy bűntette meg érte, hogy megparancsolta neki, egyen meg milliószor millió hordó lisztet. Káli kénytelen volt megenni, mert Sivának még ő sem állhat ellent, lévén, hogy az egyik avatárája, azaz megjelenési formája. - Honnan tudja maga ezt ilyen jól? Hiszen nem is papnő! - Fogja be a száját! Így védve vagyunk Kálitól. A papok nem fogják megtudni, hogy megmutattam magának az utat a fájukhoz. Öntse ki a maradékot a földre. Kiöntöttem. Mrs. Lemonidisz leguggolt, és györs mozdulatokkal rajzolni kezdett a lisztbe. - Északnak megy, mintha a nága falu felé indulna. Itt bemegy az erdőbe, fel a domboldalon, és itt - jól figyeljen! - megkeresi az átjárót. Ne féljen, ha jeleket lát. Ne a jelektől féljen. Önmagától féljen! Ha átjutott, ott van a közelükben. Ott már magán múlik minden. Mit akar tőlük? - Beszélgetni velük. - Szerencsétlen! Villámsebesen összekotorta a lisztet, és rátaposott. Majd seprőt húzott elő a sarokból, és kis kupaccá seperte. - Tegye vissza Sivát a helyére! Amíg helyére tettem az istent, megtörölgette magát egy törülközővel, majd visszabújt a szárijába. - Hálásan köszönöm, Mrs. Lemonidisz. Megcsóválta a fejét, és utánam dobott egy marék lisztet, amikor kiléptem a szobájából. Szerencsére nem talált el vele. 16. Addig nem volt semmi bajom, amíg be nem értem az erdőbe. Ott aztán nyomban el is olvadt a magabiztosságom. Az erdő olyan ellenségesen fogadott, mint hegyesre faragott cövekek a nága falvak szélén. Bőrömön éreztem az elutasítását. A dzsungel nem várt szeretettel, mint régen. Leültem egy lapos kőre, és a mozdulatlanul álldogáló fákra néztem. Mit nem adtam volna érte, ha megremegtetik a lombjukat, mint régen. - Leslie vagyok! Leslie! - próbálkoztam a lehetetlennel. -Akkor szerettetek! A fák mintha azt kérdezték volna, hogy mikor volt az az akkor? Bármennyire is idősek, az ő emlékezetük rövid; jóval rövidebb, mint az állatoké, vagy az embereké. Mikor volt az az akkor? Felálltam, és kerestem egy megfelelő fát. Azt, amelyikról annak idején Radzs Kumar Szingh azt állította, hogy úgy megtisztítja a lelkünket, mint számtalan ima, vagy egy hosszan tartó meditáció. Úgy tettem mindent, ahogy Radzs Kumar Szingh meghagyta. Odamentem a fa törzséhez, kerestem egy
földből kiemelkedő gyökeret, rátelepedtem, és kivettem a zsebemből a késem. A fát nem izgatta különösképpen a dolog. Tisztában volt vele, hogy ekkora késsel úgysem ejthetek nagy sebet rajta. Nem is ejtettem nagyot. Csupán kétszer akkorát, mint az öklöm. A lenyisszantott kéreg lehullott a lábam mellé. Odahajtottam a fejem a sebhez, és mohón beszívtam a nyers fa illatát. Orrom édeskés, kámforos aromával telt meg. Olyan gyorsan szívódott fel bennem, mint a legfélelmetesebb kígyóméreg. Még ki sem fújtam a tüdőmből a levegőt, máris éreztem a hatását. Mintha egy Láthatatlanul kicsi takarítóbrigád dolgozott volna bennem. Szorgos kis seprőikkel leseperték az évek során rárakódott koszt az idegeimről, és azokról az érzékelőkről, amelyek talán nem is valóságosak, csupán spirituálisan léteznek bennünk. Addig szívtam be az illatot, amíg éles fájdalom nem futott át a tüdőmön. Mintha a Himalája jeges levegőjét szívtam volna be. Átkaroltam a fa törzsét, és a kéreghez szorítottam az arcomat. Amikor jóval később - talán egy óra is elmúlhatott ebben a furcsa, félig önkívületi állapotban - eleresztettem a törzset, és elvettem tőle a fejem, mintha megváltozott volna körülöttem az erdő. A fák még mindig bizalmatlanok voltak velem, de már nem éreztem ellenségnek őket. A bokrok megmozgatták a leveleiket, mint barátkozó kisnyúl az orrát. A madarak sem hallgattak az ágakon: farkukat billegetve cseverésztek. Talán éppen rólam pletykáltak egymásnak. A páfrányok és ragadós, tüskés gyomok, amelyek eddig a ruhámra tapadtak, elhajoltak az utamból. Nem gondolhattam másra, mint hogy az erdő kezd elfogadni. Még nem volt neki egészen ismerős az arcom, a mozgásom, de már ébredeztek benne a régi emlékek. Elmosolyodtam, elégedetten felsóhajtottam, és elindultam abba az irányba, amelyet Dévi rajzolt bele a kiöntött lisztbe. Könnyűnek és bátornak éreztem magam. Tudtam, hogy az erdő mellettem áll. 17. Olyan gyorsan maradtak el mellettem a fák, hogy jószerével észre sem vettem. Köszönhettem mindezt annak, hogy a lisztbe rajzolt út nem vezetett be a dzsungel belsejébe, inkább csak a szélét érintette. Persze azért ez nem jelentette azt, hogy sokkal könnyebbé vált volna a dolgom. Vállamat egyre jobban nyomta a tarisznya, amelyet Mulkradzs akasztott rám. A domboldal növényei sem voltak olyan barátságosak velem, mint az erdei páfrányok, bokrok és liánok. Alacsonyabbak voltak ugyan erdei társaiknál, de jóval erőszakosabbak. Időről időre fájdalmasan felszisszentem, amikor tüskék fúródtak a lábszáramba. Ilyenkor megkísértett a vágy, hogy forduljak vissza, és hagyjam a fenébe az egészet, de aztán megráztam a fejem, és továbbmentem. A tűzkígyóra gondoltam, és arra, hogy ha nem győzöm le, valamennyien elpusztulunk. Egészen addig küzdöttem magam előre, amíg el nem értem a két domb közötti átjárót. Hogy bárki is fogalmat alkothasson róla, hova kellett bemerészked-
nem, hosszasabban él kell időznöm az átjárónál. Nos, a két domb tulajdonképpen két hatalmas sziklatömb volt, amelyeket monszunok és a vad, tavaszi szelek földdel borítottak be. Hogy milyen vastag lehetett az ajándék földtakaró, nem győződtem meg róla, de ahhoz elég vastag, hogy még a fák is megkapaszkodhassanak benne. Nem beszélve a fűről, a páfrányokról és a virágokról. A két óriási sziklatömb alig ötven centiméternyire állt egymás mellett, gyakorlatilag lehetetlenné téve a közöttük való áthaladást. Ráadásul a vékonyka rést tüskés, vendégmarasztaló bokrok szőtték be, elrettentve még a legbátrabb és legmakacsabb kíváncsiskodókat is. Mielőtt megpróbálkoztam volna az áttöréssel, rövid pihenőt tartottam. Megigazítottam a tarisznyámat, a cipőmet, a vászonkabátomat. Aztán felnéztem az égre. Mivel túl közel voltam a sziklafalakhoz, eltakarták előlem az ég kékjét, csupán egy zsebkendőnyi területet hagytak meg számomra. Ebben sem telt azonban nagy örömem. A zsebkendőnyi kékben hatalmas, fekete keselyű keringett, s éles szemeivel reménykedve bámult rám. Talán azt latolgatta magában, hogy vajon meddig leszek elég a fiókáinak? Dévi útmutatása nélkül eszembe sem jutott volna beerőltetnx magam a két szikla között húzódó folyosóba. Inkább megpróbáltam volna megkerülni őket. Csak jóval később tudtam meg, hogy ha a kerülő utat választom, reménytelenül beleveszek az erdőbe, és sosem találom meg, aminek a keresésére indultam. Elővettem a kulacsom, ittam egy jó adag vizet, kihuzigáltam a tüskéket a lábszáramból, s nem mulasztottam el, hogy ne küldjek egy gyors fohászt az erdő szellemeihez. Név szerint sajnos nem ismertem őket, mindazonáltal abban reménykedtem, hogy cím nélkül is megkapják az imámat. És teljesítik a kérésemet, hiszen sosem mulasztottam el áldozatot mutatni be nekik, ha szent fához vagy szent kőhöz érkeztem. Hogy teljes legyen a dolog, azért Sivához is elrebegtem egy imát. Elvégre ő a világ fenntartója és talán a teremtője is; sosem lehet kárunkra, ha róla sem feledkezünk meg. Mielőtt bevettem volna magam a hasadékba, vetettem egy röpke pillantást a hátam mögé. Nem mozdult semmi: a távoli fák délutáni álmukat aludták. Én azonban biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül. Az erdő immár velem van. 18. Csupán az első tíz lépést volt nehéz megtennem. Azt viszont nagyon. Alighogy túl voltam az első hármon, összecsapódtak mögöttem a bokrok ágai, mintha rab mögött zárult volna be a szabadság kapuja. Ott álltam a mohó, tüskés, ragadós ágak között, elveszve, reménytelenül. Legszívesebben meg sem moccantam volna, hogy hozzám ne érjenek az undorító, nyáladzó, nedvedző liánok. Mintha egy leselkedő óriási élőlény csápjai lettek volna, amelyek csupán arra várnak, hogy egészen közéjük keveredjek, akkor aztán körülfonnak, és kiszívják az életerőt belőlem. Tíz lépés megtétele után azonban egy csapásra meg-
változott körülöttem a világ. A sziklák között átvezető, nyugtalanítóan keskeny folyosó, mintegy varázsütésre, kitágult. Ahogy kiszakítottam magam a minden eddiginél vastagabb és mohóbb liánok közül, megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy előttem már nincsenek bokrok, és nincsenek tapadókorongos indák sem. A sziklafalak is tisztes távolságból bámulnak rám. Ekkor vettem csak magamnak a bátorságot, hogy ismét felnézzek a fejem fölé. A szürke sziklafalak most sem voltak barátságosabbak, mint korábban, csakhogy felettük már ott csillogott az ég kékje. És a keselyűt sem láttam a felhők között. Éppen fellélegeztem volna, amikor még az eddigieknél is gyomorkavaróbb balsejtelmek törtek rám. Hiszen életem legreménytelenebb csapdájába kerültem. Csak egyetlen kétlábú rosszindulat nézzen le rám odafentről, és máris végem. Lesz ideje megválogatni, hogy mit hajítson a fejemre. Nem láttam sehol sziklapárkányt vagy falombot, armelyek alatt meghúzódhattam volna. Sóhajtottam, és úgy gondoltam, nem nézek fel többé. Aki az istenek oltalmába helyezte magát, annak felesleges az eget kémlelnie. Hajónak látják, majd védőernyőt borítanak fölém. További tíz lépés után belefutottam egy, az ösvény közepén álló fába. A fa száraz volt, kérge lehántva. Egyetlen óriási gyökér tartotta csupán; a többiek segítségkérőn a levegőbe kapaszkodtak. Amint felé lépkedtem, légyfelhők borítottak be. Csapatostól rontottak rám, az arcom előtt zümmögtek, megpróbáltak a szemembe repülni. Félig vakon tapogatóztam a rovarirtó kenőcsöm után. Állandó támadásaik közepette nyomtam egy gombócot a kezem fejére, majd bemázoltam vele a képemet. A legyek barátságtalan gesztusnak vehették a tevékenységemet, mert még percekig ott zümmögtek körülöttem. A szemembe szállni azonban már nem mertek. Áldottam az eszemet és a tapasztalatomat, hogy magammal hoztam a krémet. Nem kellett soká keresnem, hogy megtaláljam azt a valamit, ami odacsalta a legyeket. A "valami" egy lefejezett óriás volt. 19. Mielőtt még bárki is arra gondolna, hogy sikerült a nága dzsungelek mélyén egy mindeddig ismeretlen emberfajtát felfedeznem, még ha fej nélkülit is, téved. Sőt a jetire sem bukkantam rá. Az óriás nem élő ember volt: akkor sem volt az, amikor még a helyén volt a feje. Az óriás fából készült: egészen pontosan deszkából. Akkora volt, mint két normális növésű ember egymás vállán. Ruhája eredetileg szép, színes lehetett, mostanra azonban már annyira kiszívta a nap, és olyannyira befestette a ráfolyt vér, hogy nem sok maradt meg hajdani csillogó előkelőségéből. Az óriás fölényesen mosolygó arcából sem őrzött meg többet a zord idő, mint fél szemét és fél bajuszát, és némi félszeg vigyort. Ráadásul ez az arctorzó sem a rendes helyén, a nyakán találtatott, hanem a lába mellett a földön. Megtorpantam, és alaposan megnézegettem ma-
gamnak. A dzsungelekben érdemes alaposan megnézegetni mindent, hiszen sosem tudhatjuk, min múlik az életünk. Néha bizony előfordulhat; hogy csupán egy kis önfeledt nézegetésen. Nem is bántam meg, hogy megnézegettem. Már csak azért sem, mert bár nem vagyok művészettörténész, azt azért sikerült megállapítanom, hogy a fejetlen behemót több száz éves. Talán még akkor született, amikor a fojtogatók élethalálharcukat vívták az angol gyarmati hadsereg elit alakulataival. Bármelyik tengerentúli múzeum kisebb vagyont adott volna érte. A legidegborzolóbb látvány mégis az a lefejezett kecske volt, amely ott feküdt néhány lépésnyire az óriástól. A deszkamonstrumról lefolyt, immár megszáradt vércsíkok azt mutatták, hogy aki megölte, meghintette a vérével a fejetlen szörnyet. Természetesen nem volt titok előttem, hogy mit látok. Az óriás maga Raktavíra démon volt, akinek Káli istennő levágta a fejét. Az áldozati kecske és kiömlött vére nem a megölt démon számára jelentett áldozatot, hanem megölője, a Fekete Anya számára. Az áldozat Káli erejének és hatalmának szólt. Áldassék az istenná, aki legyőzte a legyőzhetetlent! Meghajoltam a jobb sorsra érdemes, fejetlen deszkaalkotás előtt, és levettem a vállamról a tarisznyámat. Kibontottam, és elfintorítottam az orrom. A dögmelegnek köszönhetően olyan illatok kezdték birizgálni az orrom, amelyek még egy, a szagokra nem igazán érzékeny, vérgőzös istent is térdre kényszerítettek volna. Vettem egy mély lélegzetet, előhúztam a tarisznyából az egyik elvágott nyakú tyúkot, amellyel közvetlenül indulásom előtt Srí Ánand és Mulkradzs örvendeztetett meg, s arcomon angyali mosollyal a kecske mellé helyeztem. Nem tudom, hogy a valóságban a tyúkok és a kecskék kedvelik-e egymást, de így halálukban nem volt ellenükre a szomszédság. Megerőltettem az emlékezetem, aztán ordítani kezdtem. Méghozzá olyan erővel, hogy ha odafent hallgatta valaki a sziklák peremén, holtbiztos hogy riadtan kapta hátra a fejét. Azt a néhány Káli-szutrát ordítottam el, amelyet még Satyasheeltől tanultam, Radzs Kumar Szingh beosztottjától, aki fiatalabb korában maga is egy Káli-szekta papja volt. Amint elfogyott a szutra, és abbamaradt az óbégatásom, reménykedve lestem jobbra-balra, hátha történik valami. Nem történt semmi. Csupán a levágott fejű kecske és az elvágott nyakú tyúk néztek szembe velem üveges tekintettel. Vállamra vetettem a tarisznyát, és mentem tovább. Egészen addig, amíg a sziklafolyosó még jobban ki nem tágult. Néhány lépés után kissé elfordult az ösvény. Amikor kikeveredtem a kanyarulatából, úgy meghökkentem, hogy majdnem leejtettem a kezemben szorongatott rovarriasztót. Amerre a szemem ellátott, hegyes facövekekből álló erdőt láttam. Minden facöveken hófehérre aszott koponya ült. Valamennyi fehér volt, valamennyi régi. Volt köztük tehén koponyája, majomé, különféle erdei állatoké, de volt emberé is. Méghozzá nem is kevés. A koponyák oldalán és tetején végighúzódó vörös csí-
kokból arra következtettem, hogy időről időre vérrel kenik be őket. Mintha csengőszót hallottam volna a messzeségből. Oldalra pislogtam, s közvetlenül a koponyaerdő mögött megpillantottam a sziklafalba vágott kápolnát. A kápolna kicsi volt; éppen csak akkora, hogy beleférjen Káli faszobra. Az istennő képe ugyanolyan módszerrel készült, mint az óriásé: igazából nem is szobor volt, hanem falapra festett és kivágott képmás. Nem töltött el különösebb izgalommal az istennő szörnyű látványa, hiszen láttam már Káli-képmást eleget, többek között Kalkuttában is, amely várost köztudottan a Fekete Anyáról nevezték el. Hogy milyen volt a sziklaösvény Kálija? Talán valamivel gusztustalanabb, mint amilyet Srí Ánand készíttetett a Brahmaputra Gyöngyén, de ikonográfiai szempontból nem tért el tőle. A négykarú istennő kinyújtott nyelvvel, félelmetesen vicsorgó tekintettel nézett rám, csak úgy vonaglottak a fülére akasztott, haldokló csecsemők. A nyakában hordott levágott fej-láncból csorgott a vér, négy karját felém nyújtotta. Egyikben véres kardot, a másikban levágott fejet tartott, Raktavíra fejét, kettőt pedig áldón terjesztett fölém. A kép az óriáséhoz hasonlóan kopott volt, évszázadok véráldozatainak a nyomától terhes. És mégis sokat ért, nagyon sokat. Ó, nem, nem a múzeumi vagy éppen az aukciós értékét latolgattam azokban a pillanatokban; hanem azt az értéket próbáltam megbecsülni, amelyet az indiai történelem számára jelenthetett. Hiszen a homályba vesző évszázadok lassan eltűnő hitének néma tanúja állt szemben velem. Ő talán még beszélni tudott volna azokról az időkről, amikor még nemcsak kecskék hevertek áldozatként a lábánál, hanem emberek is. Merthogy a kutatók szerint Káli megkövetelte hajdanán az emberáldozatot. Vajon abbamaradt-e véglegesen ez a szörnyű gyakorlat? Nem gondolkodtam tovább, hanem levettem a tarisznyám. Igyekeztem nem fintorogni, ahogy kihúztam belőle a kettes számú elvágott nyakú tyúkot, és lehelyeztem az istennő lába elé. Közben átfutott rajtam a gondolat, hogy az lenne az igazán látványos, ha nemcsak leraknám az áldozatot, hanem le is fröcskölném a vérével az istennő már amúgy is vérrel fröcskölt képmását. Aztán csak legyintettem egyet. A döglött tyúkba olyannyira beleszáradt a vér, hogy ha tankkal tapostatnám, sem tudnék egyetlen cseppecskét sem kisajtolni belőle. Elégedj meg Káli a száradt vérrel! Letettem a tarisznyámat a földres majd kivettem belőle egy láncot, amelyet annak idején még Kalkuttában kaptam doktor Mukerdzsitől, s amelyet előrelátón magammal hoztam. Ami azt illeti, meglehetősen bizarr látványt nyújthattam, amint ott ácsorogtam a sziklahasadék mélyén egy Káli-kápolna előtt, szemben velem az istennő véres képmása; előtte kivérzett tyúk, amelyet magam helyeztem oda; nyakamban apró koponyákból összerakott lánc; lábamnál bűzölgő tarisznya, és csak vártam, hogy történjék valami, amiből megtudhatnám, mi a fene az a Káli fénye vagy Káli kígyója, és vajon miért öl-
dös bennünket? Aztán egyszerre csak csodát láttam. A Káli-képmás nielletti sziklafal egyszerűen meghasadt, mintha a Biblia világába süllyedtem volna vissza, ahol az ilyesmi mindennapos eseménynek számított. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjek, a kápolna további helyiségekben folytatódik. Mire felocsúdtam volna, négy vagy öt hamuszínű arcú férfi bukkant fel előttem, görbe késekkel a-kezükben. Ahogy megpillantottam őket, kétségeim támadtak a felől, hogy vajon jól tettem-e, hogy közéjük merészkedtem. Vajon nem követtem-e el vele életem egyik, valószínűleg legeslegutolsó tévedését? A szomszédos helyiségekből előrajzó fegyveresek leginkább a temetőkben lakozó hulladémonokra emlékeztettek. Az ugyebár köztudott, hogy a régi temetők telis-tele vannak vétálákkal, hulladémonokkal, amelyek a halottak körül nyüzsögnek, hogy bármelyik pillanatban beköltözhessenek a testükbe. Számtalan ábrázolás maradt fenn róluk, s ezek közül sokat ismertem. Nos, ők voltak ilyen hamuszürkék, csapzott hajúak és vérző szájúak. A férfiak körbefogtak. Őszinte sajnálatomra még a hátam mögé is jutott belőlük bőven. Ha el akarják vágni a torkom, minden különösebb kockázat nélkül megtehetik - gondoltam. - 38-as Smith and Wessonom ott lapul ugyan a vászondzsekim alatt, de mire előrángathatnám, már nem tudnék rendesen célozni. Fej nélkül vagy elvágott torokkal ugyanis roppant körülményes a célozgatás. 20. A fa - amelyhez a hamuképű papok kísértek - olyan magasnak látszott, mint egy felhőkarcoló. És a maga módján az is volt. Az erdő felhőkarcolója. Ha valaki felkapaszkodott a tetejére, szemügyre vehette az egész erdőt. Ellátott egészen Ánandapurig, sőt talán még a folyón is túlra. Tulajdonképpen nem is egyetlen fa volt áz óriás, hanem egész facsoport. Elképzeltem, hogy sok-sok évszázaddal ezelőtt néhány szorosan egymás mellé nőtt facsemetét olyannyira összekuszált a szél és a monszunbeli áradások, hogy soha többé nem voltak képesek elválni egymástól. Vagy talán nem is akartak. Jól érezték magukat egymás szomszédságában, a másikat szorosan átölelve. Úgy gondolhatták, hogy együtt könynyebben átvészelik a rájuk váró gyötrelmeket, mint egyedül. Mert gyötrelmek aztán akadnak bőven az erdőn. A vad viharok, a rendszeresen ismétlődő áradások, a villámcsapások, a tüzek és a rothasztó csók mind-mind az elmúlásukat siettetik. Ők azonban törzsüket összefonva ellenálltak a veszedelmeknek. Így növekedhettek és így emelkedhettek egyre magasabbra. Ők voltak az erdő királyai. Ha akkor még többes számot használtak... A múló idő ugyanis észrevétlenül egyesítette őket. Hogy miképpen keletkezhettek bennük a hatalmas odúk, arra már senki sem emlékezik az őserdőben. Talán ők maguk sem. Egyszer csak megjelenhetett az oldalukon egy tenyérnyi puha folt, amelyen egy harkály
kezdett kopácsolni. Kihúzott belőle egy kukacot, és tovaröppent. Aztán jött egy mókus, kibővítette, és beleköltözött. Hosszú-hosszú évszázadok alatt barlangnyi odúk keletkeztek a törzseken, amelyeket a nágák még tovább véstek. Bennük végezték mára már feledésbe merült szertartásaikat. Bennük áldoztak Thennek, az óriáskígyó-istennek, vagy névadójuknak: a nágák, azaz kígyók királyának Nágarádzsának. Majd elhagyták a hatalmas odúkat, és soha többé nem tértek vissza beléjük. A régi törzsek odébb vándoroltak, az újak pedig új áldozóhelyet találtak maguknak. Mígnem jöttek a Káli-papok, és ők költöztek be a belsejébe. Nem mintha Káli istennőnek valaha is bármi köze lett volna faodúkhoz, ó nem, hívei csupán a fehér képű emberek elől bújtak a fába. Ők azonban ott is rájuk- találtak, és akasztófára küldték legtöbbjüket csupán azért, amiért megfojtották sok száz szenvedő társukat, így szabadítva meg őket a világforgás szörnyűségeitől. Ahelyett, hogy az angolok hálásak lettek valna, amiért békét teremtettek a falvakban - a rettegés békéjét - bitófát kaptak érte jutalmul. Ki érti ezt? Hogy a fa mit szólt mindehhez? Ha egyáltalán felfogta az eszével - mert ki állíthatja, hogy a fáknak nincs eszük? - bizonyára ő is undorodott a vértől. A fa az életet kedveli, nem a halált. Mindezek akkor futottak át a fejemen, amikor ott álltam egyedül a hatalmas teremtménnyel szemben. Kísérőim úgy tűntek el mögülem, hogy észre sem vettem. Embert már nem láttam a közelemben, láttam viszont egy, az átjáróbelihez kísértetiesen hasonlító Káli-ábrázolást. Talán csak az volt a különbség közöttük, hogy ezt a Kálit nem borította vér; annál inkább virágok. Friss virágfüzérek illatoztak a nyakában, a kezein, a lábai előtt, sőt még a fa alsó, Káli felé nyúló ágaira is jutott belőlük. - Csodálkozik? - hallottam magam mögött egy hangot. Villámsebesen megfordultam. A hang gazdája kedves, szimpatikus arcú fiatalember volt. Fehér inget, fehér szoknyaszerű ruhát, és a hőség ellenére fekete mellényt viselt. Fejét fehér turbán takarta. S hogy véletlenül se próbálkozhassak meg kezet fogni vele, összefonta a mellén a karját, és meghajolt. Én is meghajoltam. Kissé viszketett ugyan a lábam szára, de igyekeztem nem törődni vele. - Üdvözlöm, Mr. Lawrence. - Ön ismer engem? - kérdeztem tartózkodó udvariassággal. - Csak hírből. - Úgy látszik, errefelé nincs titok. A férfi elnevette magát. - Ne gondoljon varázslatra. Ánandapurban mindenki ismer mindenkit, így azután gyors szárnyakon szállnak a hírek. Különben Sohan a nevem. A főpap helyettese vagyok. Kérem, kövessen, Mr. Lawrence. Biccentett, és elindult előttem. Megkerültük a fát, majd egy odú bejáratánál állapodtunk meg. - Lépjen be, és induljon felfelé a létrán. Azonnal jövök én is. Még el kell intéznem idelent valamit. Az ajtónyílásra bámultam, majd visszafordultam felé. Ekkor már nem állt mögöttem. Úgy eltűnt, mintha
a föld nyelte volna el. Jó néhány másodpercig eltartott, amíg hozzászokott a szemem a félhomályhoz. Akkor megpillantottam egy létrát, amely valahova, a fa sötétségbe vesző belsejébe vezetett. Vettem egy mély lélegzetet, és elindultam rajta felfelé. Tizenöt fokot tettem meg, amikor hirtelen elfogytak a lábam alól a fokok. Világosságot láttam magam felett. Behúztam a nyakam, és felküzdöttem magam arra a deszkalapra; amely mint az alsó helyiség födéme, a fölötte lévő padlójául is szolgált. Itt pillantottam meg a kettes számú létrát. Egy ha.muszürke arcú pap állt mellette kivont késsel, hegyével a mennyezet felé mutatott. Bólintottam, és továbbmásztam. Már-már azt hittem, elvarázsolt fába keveredtem, és az idők végezetéig felfelé fogok kapaszkodni benne, amikor egyszerre csak eltűntek a létrák. A kilencedik szint után már csupán egy ajtónyílást láttam az oldalfalban. Óvatosan lépkedve közelítettem meg, készen rá, hogy kidugjam rajta a fejem. - Kijöhet, Mr. Lawrence! - hallottam az ismerős hangot. - Vigyázzon a világosságra! Jól tette, hogy figyelméztetett, mert majd belevakultam a ragyogásba. A nap éppen szembesütött velem. A ragyogó kék égen egyetlen felhőcske sem enyhítette a forróságot. Mintha az Eiffel-torony tetejére kerültem volna. Csodálatos kilátás nyílt a magasból az erdőre, a folyóra és a távoli dombokra is. Az ajtó előtt fából készített terasz húzódott. Óvatosan rátettem a lábam, de azon nyomban vissza is kaptam, ahogy inogni kezdett a talpam alatt. - Nyugodtam kijöhet - biztatott a hang. - Liánokkal erősítettük oda, azért imbolyog egy kicsit. Ne féljen, jobban tart, mint a vasbeton. Vettem egy mély lélegzetet, és kiléptem a napfényre. A teraszon vörösre festett asztal állt, rajta gyümölcsök, főtt zöldség és valami kenyérféle. Az asztal mellett egy dézsában víz csillogott, a dézsa szélén fehér kendők kellették magukat. A deszkára terített tarka szőnyegek azt mutatták, hogy az asztal csupán a gyümölcsök bemutatására szolgál, nem pedig azért, hogy együnk róla. Erre különben a székek hiányából is következtetni lehetett. - Foglaljon helyet, Mr. Lawrence. Engedelmesen lecsüccsentem a szőnyegre. - Kérem, fogyasszon a gyümölcseinkből - biztatott Sohan. - De előtte mossa meg az arcát és a kezét, ha gondolja... Sohan biztatására megettem néhány banánt, ittam rá egy pohárka kókusztejet, majd amikor túl voltam rajta, dicsérni kezdtem a kilátást, a környezetet, az erdőt. Sohan lelkesen bólogatott, de láttam rajta, hogy nem is figyel rám. Mintha máris azon töprengett volna, mit válaszoljon majd a kérdéseimre. Megettem még egy banánt, majd elégedetten elmosolyodtam. Sohan is mosolygott, majd hirtelen elkomorult az arca. Úgy döntött, hogy véget vet a mosolydiplomáciának.
- Minek köszönhetjük a látogatását, Mr. Lawrence? kérdezte hideg udvariassággal. - Gondolom, hogy nem csupán a tudományos érdeklődés vezette hozzánk. Mire kíváncsi, Mr. Lawrence? - Arra például, hogy hogyan ért fel ide előttem, amikor a hátam mögül indult? - kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Sohan eltátotta a száját meglepetésében. Nyilván nem ezt a kérdést várta. - Hogy... hogyan...? Ó, hát nagyon egyszerűen. Felvonóval. Meg akartam előzni önt, hogy méltóképpen fogadhassam. - Nem hallottam a lift hangját. - Nem is hallhatta. Villanymotorral működik. Csak azért nem hozattam fel önt is, hogy megtapasztalhassa, milyen volt itt a közlekedés évszázadokkal ezelőtt. Kissé fárasztó, igaz? Bólintottam, és máris a tárgyra tértem. - Két dologra lennék kíváncsi, Mr. Sohan. Ezért is merészkedtem ide önökhöz. - Tudom - biccentett Sohan. - Tudja? - Pontosan tudom, mit akar kérdezni tőlem, Mr. Lawrence. - Igazán? Akkor válaszoljon rá. Sohan ivott a gyümölcslevéből, aztán rám nézett. Okos volt a tekintete, mint egy nagy feladatok előtt álló kutatóé. - Az első kérdése, azt hiszem, az lenne, hogy menynyiben tértünk el elődeink hitétől, illetve elődeink gyakorlatától, igaz? El kell ismerni, Sohan árnyaltan fogalmazott. Valóban ezt akartam megtudni, csak éppen kissé más formában. Az én kérdésem az lett volna, hogy még mindig fojtogatnak-e a fojtogatók? Sohan megsimogatta a szakállát, és kinyújtotta a lábát, mintha nyomná a fenekét a deszka. - Mr. Lawrence, nem tudom, milyen aprólékosan tanulmányozta a Káli-kultuszokkal kapcsolatos szakirodalmat? - Utánanéztem egy-két dolognak - mondtam kitérően. - Nos, akkor bizonyára sokat megtudott rólunk. Én azért, ha nem sértődik meg érte, felfrissíteném az emlékezetét. Bizonyára világos ön előtt, hogy Káli istennő kultusza nem azonos a thugok, a fojtogatók szektájával. A fojtogatók a Káli istennőben hívők csupán egyetlen, kisebb csoportját képviselték, nem a többséget. A többség egyszerű emberekből állt, akiknek eszükbe semjutott volna másoknak rosszat cselekedni. A fojtogatók őrültek voltak - ha szabad ezt a kifejezést használnom. Őrült fanatikusok. A Kálit tisztelők soha nem azonosultak velük, sokkal inkább rettegtek tőlük. - A Káli-hívőket sem szerették a britek - vetettem közbe. - Ez kétségkívül így volt - biccentett Sohan. - Talán a vér miatt. Mai szemmel nézve kétségkívül vannak visszataszítónak tűnő színei a vallásgyakorlatunknak. - Hogy finoman fogalmazzunk. - A mi kultúránkban a vér nem annyira undort keltő, mint az önökében. És az áldozat sem. Az áldozat vére
megtisztít bennünket a bűneinktől, megtisztítja az istennőhöz fűződő kapcsolatainkat. A vér csak egyesekben kelt visszatetszést. Egy orvos nyilván másképpen viszonyul hozzá, mint az utca embere. - Az a hír járja, hogy az önök templomaiban gyakorta emberáldozatot is bemutattak. Azt hittem, tiltakozni fog, de megrökönyödésemre bólintott. - Ez bizonyára így is volt: valamikor az ősi időkben. Akkoriban az emberáldozat a közösségi lét ma már elfogadhatatlan mindennapi kísérőjelensége volt. Hadd emlékeztessem csak egy Ábrahám nevű férfiúra, aki gondolkodás nélkül felajánlotta fia, Izsák életét az istenének. És ha az önök istene nem avatkozik közbe, meg is ölte volna. Vagy emlékezzék csak a régi, európai kultúrákra. A dán mocsarak mélyéből kiemelt, kivégzett,emberekre. Áldozatok ők is: közösségük áldozatai. A latin-amerikai indián kultúrákat már nem is említem. De a germánok is áldoztak embert és a vikingek is. Miért ne áldoztunk volna mi is itt, Indiában? De hogy visszatérjek oda, ahonnan elindultunk: Mi nem thugok vagyunk! Nem vagyunk fojtogatók! Mi egyszerű Káli-hívők vagyunk, akik kivonultunk a civilizációból, hogy minden zavaró körülményt mellőzve együtt lehessünk az istennőnkkel. Lehet, hogy vallási gyakorlatunk külső formái nem tetszenek önnek, de hát ez a mi dolgunk. Semmi olyat nem teszünk, amit az indiai törvények tiltanának, és ez a lényeg. - Gondolom, szép számmal vannak nagy tudású papjaik? Sohan ismét felvonta a vállát. - Mit jelent az, hogy nagy tudás? - Bizonyos természetfeletti képességekre gondolok. Sohan megcsóválta a fejét. - Ami a természetben létezik, az nem lehet természetfeletti, legfeljebb nem ismerjük az okát. Valóban, bölcs papjaink rendelkeznek néhány olyan tulajdonsággal, amelyet önök akár természetfelettinek is mondhatnának. És itt következne az ön második kérdése. A tűzkígyó. Káli fénye. Szó nélkül bólintottam. Sohan az asztalon heverő banánokra meresztette a szemét. - Nos, Mr. Lawrence, őszintén mondhatom önnek, hogy ennek a jelenségnek semmi köze hozzánk. Már persze, ha létezik egyáltalán. - Saját szememmel láttam. - Sajnos, ebben nem tudok segíteni. Magam is ismerek legendákat, amelyek szerint a Káli-papok képesek a Káli istennő testéből kisugárzó, nagy erejű fényt kígyóvá alakítani. Jómagam, önnel ellentétben, még soha nem láttam ilyet. És a papjaink sem. Nem is vagyunk képesek az efféle dolgokra. - Akkor ki a fene képes rá? Sohan megvonta a vállát. - Beszéltem róla a főpapunkkal. Azt mondta, lehet, hogy él valahol valaki, aki rendelkezik a régi idők papjainak a tudásával. Bár ő maga nem hisz Káli fényében. - De mégiscsak létezik valami. Léteznie kell! Hiszen embereket ölt! Sohan mélyet sóhajtott.
- Ezt önnek kell kinyomoznia, Mr. Lawrence! Nem tudunk segíteni önnek. Ez volt minden, amit önökért tehettünk. Természetesen továbbra is gyanakodhat ránk, szimatolgathat is a környékünkön, de ennek nem lenne semmi értelme. Csak az idejét lopja vele. Azonkívül ugye megérti, hogy... nem állhatunk mindennap és minden órában rendelkezésére? - Ez azt jelenti, hogy nem fogadnak többé? - Nem lenne semmi haszna. Úgysem tudnánk többet mondani önnek, mint amennyit már elmondtam. Meg kell értenie bennünket, Mr. Lawrence. Nyugodtan szeretnénk élni, nyugalomban imádni az istennőnket, aki idegen szemnek talán valóban visszatetsző, minekünk azonban kedves. Mi is látjuk a szörnyű vonásait, csak éppen tudatában vagyunk annak, hogy az emberiség, az emberi faj érdekében ilyen. Ha valaki hatalmas súlyt emel a magasba, eltorzul az arca, akárcsak a hazáját védő katonának. És mi mégis szépnek látjuk. Akárcsak Kálit. Különben nem szeretnénk turistaszenzációvá válni. Ugye megért bennünket, Mr. Lawrence? Éppen biztosítottam volna a megértésemről, amikor szörnyű sikoly hangzott fel a fa alatt. Olyan rémségesen vérfagyasztó, mintha maga az istennő sikoltott volna. Láttam, hogy Sohannak egyetlen pillanat alatt megváltozik az arca; bosszúság és harag futott végig rajta. A sikolyokat kiáltások követték. Angolul és hindiül kiáltozott valaki, de hogy mit, azt ilyen magasból nem érthettem. Mindenesetre habozás nélkül felugrottam, és lenéztem a mélybe. Nagy meggondolatlanságot követtem el vele, kétségtelen. Váratlan mozdulatomtól a terasz hintázni kezdett. Bele kellett kapaszkodnom a szélébe, hogy le ne zuhanjak róla. - Vigyázzon! - kiáltott rám Sohan, felém nyújtva a karját. - Kapaszkodjék a kezembe! A hintázás két-három lengés után lecsillapodott, majd meg is szűnt. Sohan megkönnyebbülve simogatta meg a homlokát, jókora verejtékcseppeket kenve szét rajta. - Az ördögbe is, figyelmeztetnem kellett volna, Mr. Lawrence, hogy ne tegyen elhamarkodott mozdulatokat. Úgy látszik, elpattanhatott valahol egy lián. Szólnom is kell... - morgott valamit, aztán elhallgatott. Fittyet hányva a veszélyre, lenéztem a mélységbe. Ahol közben újra kezdődött a sikoltozás. Amit odalent láttam, megdöbbenéssel töltött el. Egy fiatal lány - talán még gyerek - futott kétségbeesetten a fa törzse körül, időnként felpillantva a feje fölé, mintha az isteneket keresné a lombok között. - Segííítség! - kiáltotta angolul, majd hindiül is megismételte. - Segííít... Üldözői közül - mert akadtak bőven - egy vékony, turbános férfi utána vetette magát, és elkapta a lábát. A fiatal, száris lány elzuhant a földön. - Segíííít... Egy kék szárit viselő nő a hátára ült, majd bekötötte egy kendővel a száját. A lány immár némán nyújtogatta a falombok felé a karját. Nem tudtam szabadulni a szörnyű gondolattól, hogy nekem integet. Mintha tő-
lem kérne segítséget. Nyugodtabb körülmények között talán megkíséreltem volna, hogy a Radzs Kumar Szinghtől tanultak alkalmazásával felvegyem a lelkével a kapcsolatot, de ez most lehetetlennek bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy halálra rémült volt szegény, így ő is alkalmatlan lett volna a kommunikációra. Egészen addig figyeltem - nem tarthatott tovább tíz-tizenöt másodpercnél - amíg be nem cipelték a faodúba. Kétségbeesett sikoltozása azonban még jó ideig ott kísértett a fülemben. 21. - Éppen ez hiányzott nekem! - dühöngött Sohan, amikor a terasz hintázása végképp megállt, és a lány sikoltozása is a semmibe veszett. - Most aztán meg van győződve róla, hogy mindaz, amit eddig mondtam, merő hazugság, nemdebár? Pedig van rá magyarázat. - Magyarázat mindenre van - bólintottam. - A fenébe is! - kiáltott fel dühösen, és a levegőbe ütött az öklével. Most tapasztaltam először egész beszélgetésünk során, hogy ingerült is tud lenni. - Ön téved! Nagyon is téved! Az a lány... nem áldozat! Ön azt hiszi, hogy... fel akarjuk áldozni Kálinak? - Semmi ilyet nem mondtam - visszakoztam. - De azt gondolja. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az újonnan jöttekkel mindig vannak bizonyos problémák. Mint ezúttal is. - Milyen problémák? - Többek között, hogy családostól jönnek. A családfő és a felesége úgy dönt, hogy hozzánk csatlakozik. Ön tudja, hogy Indiában mekkora szerepe van - főleg falun - a családnak. A családfő akarata szent. Ha a családfő közénk áll, családjának is követnie kell. Őszintén megmondom: ha akarja, ha nem. Azért aztán előfordul, hogy olyanok is idekerülnek,. akik nem akartak idejönni... és nincs is kedvük itt maradni. - Mint ez a lány? - Úgy van, Mr. Lawrence. Ilyenkor sok-sok kellemetlenség elé nézünk. A gyerekek általában nem érzik jól magukat a világtól elvonulva; hiányoznak nekik a barátaik, osztálytársaik, a város, és ráadásul félnek a szertartásainktól, félnek a vértől. - Ezt nem is csodálom. Mi lesz akkor velük? - Sokan elszöknek közülük. Bemenekülnek a dzsungelbe. Nekünk persze meg kell keresnünk őket, különben elpusztulnának. Ilyenkor az egész közösség az erdőben bóklászik, ahelyett hogy a Fekete Anya dicséretével törődne. Nemegyszer összeütközésbe kerültünk már miattuk a nágákkal is. Ki a fene tudja; hol van a vadászterületük határa? Javasolni fogom, hogy ne lehessen többé akarata ellenére idehozni senkit. Csak hát mi indiaiak vagyunk: nincs sok remény rá, hogy a régi szokásainkon egyhamar változtatni tudjunk. - Mi van akkor, ha valaki... nem hagy fel a szökési kísérletekkel? Sohan megvonta a vállát. - Elküldjük őket. Bár ezzel is csínján kell bánni. Egyszer elküldtünk egy családot. Könyörögtek, de nem
volt mese, menniük kellett. Két nap múlva megtaláltuk a szökevény lány holttestét; felakasztották egy fára, és elvágták a torkát. Így büntették az ellenszegülése miatt. Most pedig bocsásson meg, Mr. Lawrence, véget kell vetnem a különben felettébb élvezetes beszélgetésnek. Mindenesetre megnyugtathatom: nem akarjuk feláldozni a lányt sem Kálinak, sem másnak, és azt sem engedjük, hogy a családja megtegye. Ő nem fogja egy faágon végezni, arról kezeskedem! Nem volt rokonszenves férfi, de őszintének hangzott a kijelentése. Mit tehettem egyebet: hinnem kellett neki. 22. Minden különösebb zökkenő nélkül értem el az erdőt. Itt már sokkal jobban éreztem magam, mint a sziklaszorosban. Az erdő a barátom: lassan kezd felismerni. Sötét árnyékai menedéket nyújtanának, ha ellenem támadna valaki, göcsörtös faágai a segítségemre sietnének, ha... - Itt vagyok, bábudzsi! - toppant elém váratlanul megszakítva magabiztos elmélkedésemet Mulkradzs. Már egy óránál is több, hogy várok rád. Ahogy megbeszéltük. Mit csináltál ennyi ideig, bábudzsi? Úgy megéheztem közben, hogy már alig látok az éhségtől. - Á, azt csak úgy érzed - próbáltam meg tréfával elütni a nyafogását. - Én valóban éhes vagyok, bábudzsi! - Miért nem ettél akkor, amikor lehetett? - Ettem én, bábudzsi, mégis megéheztem. - Többet kellett volna enned. - De hiszen én többet ettem! Különben is a titkárod vagyok! - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy neked kell gondoskodnod rólam. A főnöknek gondoskodnia kell a beosztottjáról. - Igazán? És Srí Ánand? Ő hogy gondoskodik rólad? Ebből némi vita támadt, de azért lassan átküzdöttük magunkat az erdő felén. Már-már azt hittem, szerencsésen megúsztam a kalandot, amikor Mulkradzs ismét nyafogni kezdett. - Komolyan nagyon éhes vagyok, bábudzsí! - Szedj magadnak bogyót! - Hol vannak itt bogyók? Tényleg, hol vannak? Sóhajtottam és lenyomtam a féket; hogy bogyók után nézzek. És jól is tettem, hogy lefékeztem. Ha nem fékezek le, reménytelenül belekeveredek a páfrányok, ágak és ragadós liánok szövevényébe, amelyek egyre szorosabban fogtak körül bennünket. Mulkradzs rám nézett, én vissza rá. Mulkradzs tekintete vádló volt, az enyém inentegetődző. - Hol vagyunk, bábudzsi? - Az erdőben - mondtam. Mulkradzs a fákra nézett, majd előre, arra az alig járható ösvényre, amely ott zöldült az orrunk előtt. - Biztos, hogy jó úton járunk? Biztos, hogy nem jártunk jó úton. Sőt biztos, hogy rossz úton jártunk. Méghozzá nagyon rosszon. Másképpen szólva, eltévedtünk. - Mintha kígyó kanyarogna - idéztem fel Dévi
hangját. - Elkanyarodik a dombok felé, a második kanyar után fordulj jobbra... Megráztam a fejem, és megpróbáltam összpontosítani. Sajnos úgy jártam, mint aki dimbek-dombok között próbálja meg hallgatni a rádióját. Hol erősebben hallja a hangját, hol sehogy. Én éppen a sehogynál tartottam. Hasztalan próbáltam fülembe csalogatni az örökre elszállt hangokat, nem sikerült. - Eltévedtünk, bábudzsi. Kénytelen voltam egyetérteni vele. Csípőre tettem a kezem, és körülnéztem. Az erdő ott lélegzett, figyelt és tanakodott mellettünk. Talán még mindig nem volt biztos benne, hogy találkoztunk-e valaha is. A fák magasában majmok kiáltoztak, madarak csiviteltek, majd meg olyanféle roppanások hangzottak, mintha korhadó ágak törtek volna le a fatörzsekről. Akárhogy is próbáltam szépíteni, nem volt barátságos a dzsungel. A napsugarak alig-alig tudták áttörni a levelek védőpajzsát: mindig harcra kész szúnyogok csapatai tolakodtak felénk. - Eltévedtünk, bábudzsi. -Ezt már mondtad egyszer. - Igen, mert már akkor is el voltunk tévedve. És egyre éhesebb vagyok. Éppen ismét csak azt javasoltam volna neki, hogy keressen magának bogyót, de nem láttam sehol. Azokon a bokrokon, amelyek körülfogtak bennünket, nem volt bogyó. Vagy leette valami, vagy nem is volt rajtuk soha. Megtörölgettem a homlokomat, majd nehéz szívvel bár, de beláttam, hogy vissza kell fordulnunk. Még egyszer megnéztem órám szíjába épített iránytűmet. Az irány jó volt, csupán az ösvény volt rossz. - Az ott mi? - hallottam hirtelen Mulkradzs hangját. Arra néztem, amerre mutatott. A bokrok alján nagy, tökszerű gyümölcsök hevertek. - Pudingalma - mondtam megkönnyebbülve. - Még sosem láttam ilyet - morogta gyanakodva Mulkradzs. - Ehető? - A majmok szeretik. - Megkóstolhatom? Bár tisztában voltam vele, hogy nem a pudingalma életünk legfontosabb kérdése, mégis engedtem a kívánságának. Félrehajtottam a bokrok ágait, és megnézegettem a gyümölcsöket. A pudingalmák szépek voltak, egészségesek, igazi Anona aquamosák. Enyhén lilás színben játszottak, és kellemes vaníliaillatot árasztottak. Kedves, pufók gyümölcsök voltak: barátságosan mosolyogva várták, hogy a kezünkbe vegyük őket. Nekem azonban mégsem tetszettek. Nem mintha kifogásom lett volna a színük vagy éppen az illatuk ellen, csupán az nem tetszett, hogy nem láttam a fát, amely felnevelte őket. Nem láttam se mellettük, sem egy méterre tőlük, sem kettőre, sem pedig tízre. Ezen kívül az sem tetszett, hogy a gyümölcsök nagyon is katonás rendben sorakoztak egymás mellett. Mivel tisztában voltam vele, hogy a véletlen nemigen kedveli a katonás rendet, arra gondoltam, hogy úgy rakhatta ide őket valaki.
Felemeltem egy almát, és megvizsgáltam a kocsányát. Azt a helyet, amellyel szülőanyjához, a fához tapadt. A kocsány még nedves volt. Mulkradzs nem sokat törődött a száraz vagy nedves kocsányok problémájával, felemelt egy gyümölcsöt, és megpróbált beleharapni. A gyümölcs nagy volt, Mulkradzs szája kicsi, így aztán csak nem akart összejönni a dolog. - Nincs késed, bábudzsi? - kérdezte a titkárom néhány elvetélt kísérlet után. Megvontam a vállam, és a késem után nyúltam. Magam is kezdtem megéhezni. Elvégre nem történik semmi szörnyűség, ha útközben elfalatozunk egy-egy pudingalmát. Megkeressük a másik ösvényt, és egy jó óra múlva már lent is vagyunk Ánandapurban. - Add ide a gyümölcsöt! Mulkradzs készségesen a kezembe nyomta a pudingalmát. Magamhoz szorítottam, és megpróbáltam kettévágni a késemmel. A gyerekfejnyi alma reccsent egyet, majd kicsúszott a kezemből. Elégedetlen kiáltással kaptam utána. Mulkradzs is utána kapott, minek következtében a gyümölcs lehullott a lábunk elé. Titkárom kiáltott valamit, de nem figyeltem rá. Korábbi kapkodásunk közben hozzáérhettem egy ághoz, amely elhajolt előlem, majd visszacsapódott. Elkaptam a fejem, és ez volt a szerencsém. Néhány tizedmásodpercig nézhettem csak egy nagyra nőtt bokor felé, ez is elég volt azonban ahhoz, hogy felfedezzem a felénk világító torkolattüzeket. Szemem sarkából láttam, hogy a pudingalma szétrobban, és lilás cafatokat szórva a fűre megsemmisül. Elkaptam Mulkradzsot, és lerántottam magam mellé. -Lőnek ránk, Mulkradzs! Bizony hogy lőttek: mégpedig úgy, hogy csak úgy lyuggatták a golyók körülöttünk a faleveleket. 23. Mulkradzs alighanem kezdte már megszokni az állandó életveszélyt, mert nem magát féltette, inkább a pudingalma miatt volt elkeseredve. - Szétlőtték a kajámat, bábudzsi! - panaszkodott a fűre lapulva. - Kik lehetnek ezek? Egyelőre nem tudtam megmondani. Azt sem, hogy hányan lehetnek a támadók. Lehettek többen is, de lehet, hogy csak egyvalaki ijesztgetett bennünket egy sorozatlövővel. Oldalamra fordultam, és szemügyre vettem a terepet. Jókora páfrány alatt feküdtünk: sűrű leveleitől nem láttam semmit, viszont bennünket sem igen láthatott a támadónk. Felkönyököltem, és nekiláttam az esélylatolgatásnak. Kétfelé menekülhetünk: vagy be az erdőbe, ahol nem vezet út, vagy az ösvényen visszafelé. Harmadik lehetőség nincs. - Jól vagy, Mulkradzs? - mosolyogtam bátorítón a kisfiúra. Mulkradzs azonban nem volt jól. Egyik pillanatról a másikra keserű kifejezés telepedett az arcára. - Hibát követtünk el, bábudzsi! - mondta sírós hangon.
- Miféle hibát? - értetlenkedtem. - Elloptuk, ami a másé. Valaki nem örült neki. - De hiszen csak egyet vettünk el! - A lopás az lopás. Ismét csak azon kezdtem jártatni az agyam, hogy vajon kié lehetett a gyümölcs. Nem gondolhattam másra, csak a nágákra. Nem hiszem, hogy más is enne pudingalmát a környéken. Akkor viszont ki lövöldözik ránk? A nágák biztosan nem. A nágák másképpen intéznék el a dolgot. Szívem mélyén biztos voltam benne, hogy ők nem csinálnának ekkora ügyet egy almából. Főleg, ha egy gyerek kívánta meg. De biztos-e, hogy a pudingalma miatt húztuk ki a gyufát? - Figyelj rám, Mulkradzs - mondtam a kisfiúnak. Le kell lépnünk! - Rendben van, bábudzsi - bólintott beletörődve uzsonnája elvesztésébe. - Merre? - Ha azt kiáltom, hogy futás! - indulj előre az ösvényen! Ne nézz hátra, csak fuss! - És te, bábudzsi? - Én is futok. Kihúzott késemre néztem. Ha már a kezembe került, használjam is valamire. Villámsebesen levágtam egy ágat a közeli bokorról, fejem fölé tartottam, és megráztam. Nem is maradt el a következménye. A golyó ott süvített el alig néhány centiméternyire tőlem. Belesápadtam a gondolatba, hogy mi van akkor, ha kissé lejjebb céloz. - Futás! Mulkradzs, mintha ágyúból lőtték volna ki, eliramodott az ösvény felé. Néhány pillanatig még láttam összegörnyedve futó vékony kis alakját, és elszorult torokkal vártam a lövést. Hiába vártam; csattanást sem hallottam, és golyó sem szaggatta a leveleket. Bátorságot merítettem belőle, és Mulkradzs után vetettem magam. Még el sem értem az ösvényt, máris mintha szupernóva robbant volna fel előttem. A golyó ismét csak néhány centiméternyire az arcom előtt csapott be egy fa törzsébe. Nem tudom, milyen fa lehetett, talán egy vastag páfrányféle, mindenesetre csordultig volt nedvességgels s a golyó nyomán támadt szökőkút telefröcskölte a szemem enyhén ésípős folyadékkal. Félig megvakulva zuhantam le a korhadó avarra. - Jól vagy, bábudzsi? Mulkradzs hasalt mellettem. Zöld volt a képe a páfránylevelektől. - Mi az ördögöt keresel itt? - rivalltam rá. - Visszajöttem érted, bábudzsi - nyögte remegő hangon. - Azt hittem, megsebesültél. Megsimogattam a fejét. - Hogy jöttél vissza? - Visszafutottam. Innen már jól látszott az ösvény. Ebből kitalálhattam, hogy támadónk nem akarta lelőni. Ha akarta volna, megtehette volna. Mulkradzs az ösvényre mutatott. - Ott voltam, bábudzsi. Jól láttam, amint rád lő. Azt hiszem... ő is látott engem.
- Láttad a lövöldözőt? - Láttam - bólintott Mulkradzs. Ekkor néztem csak a szemébe. Elmondhatatlan zavart és riadalmat láttam benne. - Ki volt az? Mulkradzs nyelt egy nagyot. - Timila maharáni. 24. Nem tudom, mit akartam mondani neki, de az ismét csak mellettem becsapódó golyó miatt be kellett szüntetnünk a további eszmecserét. Négykézlábra álltam, és megpróbáltam keresni magamnak egy dús ágú bokrot vagy vastagabb fatörzset. Annak ellenére, hogy a dzsungelek úgy általában telis-tele vannak faóriásokkal, az a cserjés, amelybe belekeveredtünk, sajnos nem büszkélkedett ilyenekkel. Csupa-csupa vékony fa figyelt bennünket; az ő törzsük pedig nem nyújtott elégséges védelmet a lövöldöző ellen. Ismét lövés csattant. Rémülten vettem észre, hogy szétnyílik a nadrág a lábam szárán. A golyó a bőrömet súrolta: Néhány pillanatig úgy látszott, mintha nem sértette volna fel, a következő pillanatban viszont már fel is bukkantak rajta a vörös cseppek. Rá kellett jönnöm, hogy a maharáni nem csak a levegőbe pufogtat. Valószínűleg hőérzékelő és lézerirányzó van a fegyverén, amely akár célzás nélkül is megtalál. Isten csodája, hogy már eddig is nem talált telibe. Ráparancsoltam Mulkradzsra, hogy húzzon vissza oda, ahonnan jött. Fusson ki az ösvényre, és amilyen gyorsan csak tud, tűnjön el a környékről. - És te, bábudzsi? - Megpróbálom elkapni. Mulkradzs bólintott. - Visnu segítsen, bábudzsi. Felpattant, és a nyakába szedte a lábát. Ezúttal sem pattogtak golyók a közelében. Timila maharáni megkegyelmezett neki. Ismét csak meglengettem a levágott ágat. Alig mozdult meg, golyó érte a mellettem álló fa törzsét. Felugrottam, és tűz alá véve a 38-assal a lövöldöző felfételezett rejtekhelyét, bakkecskeugrásokkal Mulkradzs után igyekeztem. Már-már elértem az ösvényt, amikor a páfrányok közül kinyúlt egy kéz, és úgy vágott fejbe valamivel, hogy belehullottam a nagy fekete semmibe. II. kötet A nágák és Mulkradzs sípja 1. Nem volt lassú, elhúzódó, kíméletes az ébredésem. Gyors volt és kíméletlen. Éles, karcoló fájdalom futott végig a tüdőmön. Összerándult tőle kezem-lábam, majd köhögni és könnyezni kezdtem egyszerre. A fájdalom kinyittatta velem a szemem. Az semmiképpen nem lepett meg, hogy a lábam van felül, a fejem pedig alul. Magam felett láttam ugyanis a cipőmet és a mellettem nyögdécselő Mulkradzs eny-
hén koszos lábát is. Természetes dolog volt ez, hiszen egyes természeti népek elképzelése szerint a túlvilág éppen az e világ fordítottja. Ami itt fent, az ott lent, és megfordítva. A földön a lábam volt alul, itt pedig a fejem. Így van ez rendjén. A füst és a lángok ellen sem volt kifogásom. Lehet, hogy az alvilágban, ahova a halottak kerülnek, ez a normális közeg. Az azonban némiképpen meglepett, hogy az alattam sürgölődő túlvilági árnyak nága nyelven beszélnek. Azonkívül olyasfajta hangokat is hallottam, amilyenek leginkább egy faluházra jellemzők. Valaki nevetett, valaki szitkozódott - furcsa módon ezt is megértettem - valaki pedig rászólt valakire hogy csukja be az ajtót, mert kimegy a füst. - Jaaj, bábudzsűű! - hallottam a közelből Mulkradzs nyöszörgését. - Hol vagyunk? Ha néhány perccel korábban kérdezi, habozás nélkül azt válaszoltam volna, hogy a túlvilágon. Az a rövidke idő azonban, amelyet már öntudatomnál töltöttem, meggyőzött róla, hogy még élek. - Hol vagyunk, bábudzsűű? - Egy morungban - mondtam. Magam is meglepődtem rajta, hogy tudok beszélni, és hogy Mulkradzs hallja a hangom. Fejjel lefelé lógva végigjártattam a szemem a környezetemen. Bár az ember nem arra teremtetett, hogy denevérpózban is tudjon tájékozódni, nekem mégis sikerült. Megállapítottam, hogy valóban egy morungban vagyunk, tűz fölé kötözve. Szerencsére jó magasan, hogy a lángok belénk ne kaphassanak. A morung tele volt félmeztelen nágával. Némelyikük háncsszoknyát hordott, némelyikük rövidnadrágot, de volt olyan is, aki jeansben feszített. Nyakukban vadkanagyarok, amulettek, apró kis zacskók. Némelyikük alaposan be volt mázolva, mások viszont csupán pár csíkocskát kentek magukra. Megpróbáltam kihallgatni, miről társalognak, de aki már megpróbált nágákkal boldogulni, az tudja, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. A kígyók gyermekei több mint egytucatnyi nyelvet beszélnek, ezek összes nyelvjárásával együtt. Fel kell kötnie annak a fehérneműjét, aki szót akar érteni velük. Ezúttal is a nyelvek olyan kavalkádja keringett körülöttünk, hogy ha nem szédültem volna már így is, alighanem beleszédültem volna. Általában az asszami egyik változatát beszélték, hindi, angol, és ki tudja még milyen szavakkal megspékelve. Ahogy hallgattam őket, lassan rájöttem, hogy talán az asszamival boldogulnék leginkább - ha tudnék asszamiul. Csakhogy az a néhány szó, amit útjaim során felszedtem, aligha elégséges a kimerítő kommunikációhoz. Ahhoz viszont talán igen, hogy megkérdezzem tőlük: mi a fészkes fenéért lógattak fel bennünket? Mulkradzsot nemigen izgatták a nyelvek, ő csak meg akart szabadulni szorult helyzetéből. Elkezdte hintáztatni magát a tűz felett, miközben olyan hangokat adott ki magából, mint egy részeg majom. A nágákat láthatóan nem érdekelte a dolog, ránk sem fütyültek. Csak beszélgettek tovább furcsa nyelvükön. - Jaaj, bábudzsűí... hol vagyunk? - ismételgette
Mulkradzs. - Meg fogunk... halnűű? Mit csinálnak ezek... velűűnk? - Egy morungban vagyunk - mondtam, megfeledkezve róla, hogy egyszer már felvilágosítottam róla. - Mi az a morung, bábudzsűü? A túlvilág? - Nem - mondtam, hogy megnyugtassam. - Annál sokkal rosszabb. - A... pokol? - Még talán annál is rosszabb. Az ítéletek háza. - Bennünket... most elítélnek? - bőgte. - Téged biztosan nem - vigasztaltam. - Téged elengednek, mert a gyerekek fejét nem lehet jól megaszalni. - És a te... fejedet, bábudzsííű? - Majd kiderül. - Nem engedem, bábudzsűű! Nem engedem, hogy levágják a fejed! Én majd megmondom nekik, meg én! A következő pillanatban olyan éles visítást hallottam, hogy majd megállt tőle a szívverésem. Természetesen Mulkradzs visított, mintha nyúznák. Mintha a kígyószellemek legnagyobbika visított volna. Merthogy Then is szokott visítani, ha a sasok karma a húsába tép. Egyszerre elcsendesedett a ház. Némi szöszmötölés után egy rövid jeanst viselő, festett képű fickó jött oda hozzánk pipával a szájában. Megállt mellettünk, és csípőre tette a kezét. Feje csak néhány centiméternyire volt a fejemtől. Mulkradzsra nézett, és barátságtalanul felvonta a szemöldökét. - Te visítottál? Szép, tiszta hindi nyelven beszélt. Ennek megértésével már nem voltak problémáink. - Én - mondta büszkén Mulkradzs, mintha a visítás különösebb erény lenne. - Miért visítottál? A nága nem a normális visítás szót használta, hanem egy ritkán hallottat, amelyet többnyire a bengáli öböl tengerészei használnak a hajópatkány sivalkodására. Merthogy a hajópatkány sivalkodni szokott, ha éppen súrolófával verik agyon. - Mert... félek - mondta őszintén Mulkradzs. A nága összehúzta a szemét. - Mitől félsz? - Hogy... beleesek a tűzbe. - Nem fogsz beleesni: Jól meg van csomózva a kötél. - Én mégis... félek. - Gyáva vagy. Ha nága lennél, fenéken rúgnálak. - De nem vagyok nága! - védekezett gyorsan Mulkradzs. - Az a szerencséd. A fickó eltűnt a szemünk elől, mi pedig lógtunk tovább. Ekkor már tisztában voltam néhány aprósággal, és fel is bátorodtam tőlük. Immár biztos voltam benne, hogy e világon vagyunk, és a nágák aligha akarnak megölni bennünket. - Emberrablók közé kerültünk... bábudzsi? - nyöszörögte még mindig halálra váltan Mulkradzs. - Ne félj - vigasztaltam. - Megússzuk. - Miért lógunk, bábudzsi? - Mert felakasztottak bennünket. - Azt én is... tudom. Neked is meleged van, bá-
budzsi? Bizony nekem is melegem volt. Lassan már-már kibírhatatlanul. - Tényleg, miért akasztottak fel bennünket, bábudzsi? - Hogy kiűzzék belőlünk a gonosz szellemeket. - Benned vannak? - Mindenkiben lehetnek. - Akkor én kivétel vagyok, bábudzsi. Bennem nincs egy sem. És... hogy űzik ki? - Tűz fölé akasztanak, és a tűz megtisztítja testedetlelkedet. A gonosz szellemek kimeilekülnek belőled. Csak így tartózkodhatsz a falujukban. - Belőled már kimenekültek, bábudzsi? - Úgy érzem, hogy igen. - Akkor szólj nekik, hogy akasszanak le, mert nagyon melegem van. Miért is ne lett volna melegünk? Odakint közel negyven fok körül járhatott a hőmérséklet, ehhez jött a benti tűz és a bezárt ajtó. Ha ettől sem menekül ki belőlem a rossz szellemem, akkor életem végéig bennem is marad. A korábbi fickó ismét odajött hozzám, és megállt velem szemben. Így már kissé többet láthattam a képéből. Csinos, kissé lapos orrú, széles arcú legény volt, talán még húszéves sem lehetett. Fekete haját színes toll díszítette, mint az amerikai indiánokét. - Csak nyugalom - mondta bátorítón mosolyogva. - Mindjárt túl lesztek rajta. - Mennyi idő még? - nyögtem. - Öt perc. - Honnan tudod... hogy meddig tart öt perc? A pasas az orrom alá dugta a karóráját. - Mit gondolsz, csak te ismered az órát? Te meg ne visíts még egyszer, mert majd összecsináltam magam tőle. Olyan nehezen múlt el az öt perc, hogy azt hittem, egész örökkévalóságig tart. Végül két nága csatlakozott a mellettünk szobrozó fickóhoz. Kíváncsian nézegettek bennünket; egyikük kezében nem kis nyugtalansággal kést véltem felfedezni. A nagyobb baj az volt, hogy Mulkradzs is észrevette, s a tollas hajú tiltása ellenére akkorát visított, hogy a nágák megrendültek tőle. - Jaaj, bábudzsűű, ezek levágják a fejünket! - Ha visítasz, akkor is levágják. Csak éppen tovább tart. Láttam a nágákon, hogy ők is siettetni akarják a végkifejletet. Ekkor már mindhárom férfi kezében kés csillogott. Behunytam a szemem. A fenébe is, hátha tévedek, és csak át akartak verni bennünket, hogy elhallgattassák Mulkradzsot. Nem akartam arra gondolni, hogy hogyan mutatna levágott fejem egy faluszéli cöveken. Még akkor sem tetszett az ötlet, ha tudtam, hogy az igazán értékes fejek fölé néha ernyőt feszítenek, hogy ne tűzzön rájuk a nap, és ne áztassa őket a reménytelenül hulló monszuneső. Mire kinyitottam a szemem, egy vénségesen vén öregember állt mellettünk, kíváncsian bámulva ránk. Mielőtt Mulkradzs ismét visítani kezdhetett volna, az
öreg rákiáltott. - Hejejejej! - Kész? - kérdezte az egyik legény asszami nyelvjárásban. - Kész - legyintett az öreg. - Kezdheted! A kések megvillantak, majd Mulkradzs eltűnt a szemem elől. Néhány pillanatig még hallottam kétségbeesett sivalkodását, aztán elcsendesedett a faluház. Az öreg ekkor a képemhez nyomta a képét. Orra az arcomat érintette. Olyan lelkesen szimatolt, mintha megpróbált volna rájönni, milyen kölnit használok. Éppen be akartam vallani neki, hogy most éppen Kék Sirályt, amikor az öreg legyintett, és elfordult tőlem. - Ez is kész! Kés villant, és én ismét behunytam a szemem. Zuhanni kezdtem lefelé. Bele a tűz kellős közepébe. 2. Nem mondom, hogy nem estem már bele tűzbe legutoljára éppen Izlandon, a nagy tűzugrási ünnepségen. Napéjegyenlőség éjszakáján rendezték Keflavik mellett, és Lőunn rábeszélésére vettem részt rajta. A baj csak az volt, hogy Lőunn akkor még nem tudta, hogy ott lesz Höskuldur is, aki nem tudta megbocsátani Lőunnak, hogy úgy otthagyta, mint fogatlan kecske az izlandi mohát. A baromarcú Höskuldur engem tett felelőssé a történtekért, és amikor éppen átrepültem volna a tűz felett, elém tette a lábát. Én pedig fejjel előre belepottyantam. Talán magam is lángoló fahasábbá váltam volna, ha ki nem mentenek. Hogy ki? Természetesen maga Höskuldur, aki rettenetesen megrémült, hogy a végén még becsukják miattam, ezért kirángatott a tűzből. Mindenesetre sokat köszönhetek neki is és a tűznek is, mert ezen az éjszakán ismertem meg Gunnlaug Axelsdóttirt. De ez már egy másik történet. Szóval belestem a tűzbe, de szerencsémre mielőtt lángot foghatott volna a nadrágom, kirángattak a lángok közül. Szükségem is volt rá, mert olyannyira elgémberedtek a lábaim, hogy aligha lettem volna képes magamtól kimászni. Mulkradzs ekkor már a fal mellett vacogott a hatalmas, fából faragott Then kígyó szomszédságában, éppen szemben az elefántfejű Ganésa képmásával. Ekkor jutott csak néhány kósza másodpercnyi idő arra, hogy körülnézzek. A faluház nagyjából akkora volt, mint a faluházak általában. Jó harminc méter hoszszú, és legalább öt méter széles. Akár egy népesebb falu is beleférhetett volna. A régi időkben, amikor még napirenden voltak a fejszerző akciók, a közösség a faluházakba menekült a támadó fejvadászok elől. Manapság, hogy régen vége a legendásan szép fejvadász időknek, a faluháza templom és kultúrterem is lett egyszerre. A nágák, akik részt vettek a megtisztítási szertartáson, lehettek vágy ötvenen. Persze téved az, aki azt hiszi, hogy valamennyien engem figyeltek. Nem; a nágák többsége ügyet sem vetett rám, mintha ott sem lettem volna. Kellemesen elszóraicoztatták egymást: beszélgettek, nevetgéltek, sört ittak. Palackozott, boltban vásárolt sört.
Önkéntelenül is Thenre, az óriáskígyóra pillantottam. Az isten szomorúan nézett vissza rám. Azt sugározta a tekintete, hogy látod, látod, kígyótestvérem, mi lett a népemből? Már nem akarnak idegen fejeket hozni nekem, már ezét a kisfiúét sem akarják levágni. Inkább etetik és itatják. Hova tűntek a régi, szép idők?! Bizony, bizony: hova tűntek? Az öregember felém nyújtotta a karját. - Én az ang vagyok. Az ang falufőnököt jelent, aki egyúttal vallási vezető is. Bár ahogy körülnéztem, nem lett volna egyszerű megállapítani, hogy a nágák vajon milyen vallás hívei. - Leslie L. Lawrence-nek hívnak - mondtam. Az öreg bólintott. - Emlékszem rád. A nagy, fekete emberrel jártál az erdőben. Mikor is? Mondtam neki, hogy három évvel ezelőtt. Az ang mélyet sóhajtott. - Nagyot változtak azóta az idők, kígyótestvérem. És egyre gyorsabban változnak. A fiatalok már nem őrzik a régi hagyományt. A legtöbbje elmegy. Nem akar nága lenni. - Hát mi akar lenni? - Felkelő. Azt mondják a fiatalok, hogy Nágaföldnek önállónak kell lennie. Meg azt is mondják, hogy az indiaiak az ellenségeink. Te mit mondasz, kígyótestvérem, igaz ez? Én is sóhajtottam egyet. - Nem tudom, ang. - Pedig okos ember vagy. - Úgy látszik, mégserri vagyok elég okos. - Látom... részt vettél a nagy kígyótáncban. Önkéntelenül is a vállamra pillantottam, ahol jól látszott a tekergőző, tetovált kígyó. - Hol rajzolták rád? - Burmában. - Az ottani nágák? Bólintottam. - Ettél Then húsából is, igaz? - Igaz. Az öreg összeütötte néhányszor a tenyerét. Villámsebesen átrendeződött a terem. A mindeddig önmagukkal foglalkozó nágák nyüzsögni kezdtek, mint a hangyák. Egyszerre csak egy hatalmas kör ívén találtam magam. Mellettem Mulkradzs ült, kezében pálmalevéllel. Az én kezemben is az volt - úgy nyomhatták a markomba, hogy észre sem vettem. Az öregember ismét tapsolt, és rám nézett. - A te tiszteletedre, száhib. Ismét eszünk Then húsából. Mulkradzs rémülten pislogott rám. Akkor sem enyhült a rémülete, amikor három, majdnem teljesen mezítelen nága behozta a hatalmas, sült óriáskígyót. Hadd kezdődjék a lakoma. 3. Őszintén meg kell mondanom, nagyon ízletes volt a húsa. Annak ellenére, hogy nem szívesen eszem meg szegényeket, hiszen a védett állatok listáján találhatók. Csakhogy ennek már úgyis mindegy volt, a természet-
védők pedig messze voltak tőlünk. Bár a nága vadászokra egyébként nem vonatkoznak a természetvédelmi szabályok. Mulkradzs elfehéredett, amikor meglátta, mi lesz a vacsoránk. - Bábudzsi - mondta nagyon határozottan. - Én nem bírok kígyót enni. - Miért? - Hogyhogy miért? Mert nem szeretem. - Most majd megszereted. - Én nem. Nem bírom. - Nagy kár. Akkor hát búcsúznunk kell, Mulkradzs. - Hova mész, bábudzsi? - Én sehova, de te igen. Visszakötnek a tűz fölé. - Visnu segíts! Azt nem akarom. Miért kötnének vissza? - Azt mondják majd, azért nem eszel Then húsából, mert a benned lakó tisztátalan szellem megakadályoz benne. Tehát füstölniük kell még egy kicsit. - Mit tegyek, bábudzsi? - Egyél néhány falatot. - De nem megy. - Erőltesd. Néhány falatkát azért csak lenyomott a torkán, de többre már nem volt képes. A nágák zavartan hümmögtek. Láttam rajtuk, hogy az ősi hagyományoknak megfelelően legszívesebben visszakötnék a már aligalig parázsló tűz fölé. Igyekeztem gyorsan elterelni róla a figyelmet. Ahogy körülnéztem, észrevettem egy furcsa tárgyat az egyik sarokban. Mintegy másfél méter hosszú lehetett, csupa lyuk volt, mint a sokat használt zokni, s az egyik vége tölcsérszerűen kiöblösödött. - Mi az ott, a sarokban? - mutattam két nyelés között a valamire. Az ang rápillantott, aztán megvonta a vállát. - Állítólag hangszer. Már az én időmben sem használták. Réges-régen ennek a hangjára táncolt a népem fejvadászat előtt. Szemem sarkából láttam, hogy Mulkradzs óvatosan a padlóra hajigálja a pálmalevélre helyezett kígyódarabokat, majd szemügyre veszi a tárgyat. Csak reménykedhettem benne, hogy nem szedik fel a padlóról Then húsát, és nem tömik a szájába. - Megnézhetem, bábudzsi? Kérdő pillantást vetettem az angra, aki megvonta a vállát. Az a szent tárgy, amiről senki nem tudja micsoda, és nem is használja senki, már nem is olyan szent. Mulkradzs boldog volt, hogy megszabadulhatott a kígyóhústól, és négykézláb a lyukacsos tárgyhoz mászott. Én meg úgy gondoltam, ha már itt vagyok, elbeszélgetek az öregemberrel. Először az óriásbogarakról értekeztünk, majd elmondtam neki, hogy a bogarakon kívül amiatt a valami miatt érkeztem Nágaföldre, amit az indiaiak a Fekete Anya kígyójának neveznek. Az öreg hallgatta-hallgatta, aztán bólogatni kezdett. - Tudok róla. - Te is láttad már? - Én nem. És ezek sem látták. - Akkor honnan tudsz róla? - A hagyomány mondja. Csakhogy akkor még Then
fényének hívták és Then kígyójának. Valószínűleg maga Then volt. Fénykígyó, amely szénné égette az ellenséget. - Nem tudod, hogy jött létre? - Dehogynem. A varázsló hívta elő. - Élnek még ilyen varázslók a közelben? Az ang reménytelen mozdulatot tett a kezével. - Már nem él senki, aki ismerné a tűzkígyó titkát. És nem is látott ilyet senki közülünk. Én sem. - Mit gondolsz, kik keltették életre az ánandapuri tűzkígyót? Az ördöghívők talán? Ismeritek őket? Az öreg megrázta a fejét. - Ők biztosan nem. Amikor először idejöttek, féltünk tőlük. Akkor nem voltak jó emberék. Az az Ormondroyd elrontotta őket. De aztán jöttél te, meg a nagy, fekete ember, és minden rendbe jött. Most már nem félünk tőlük. Ők nem gonoszak. Nincs fegyverük. Sem puskájuk, sem kígyójuk. - És a Káli-papok? Az öreg ismét csak a fejét rázogatta. - Nem megyünk a közelükbe. Káli gonosz istennő, és véres. Régen néha ő is kígyóvá változott, de nem volt hatalmasabb Thennél. Talán tovább is beszélt volna a titokzatos fénykígyóról, ha meg nem szólal egy furcsa hang. Mély volt és zúgó, mintha szél fújt volna be egy lyukon. Aztán öblösebbé vált, majd egyre magasabbra emelkedett. Valamennyien a hang fele fordultunk. Meghökkenve vettem észre, hogy Mulkradzs a földön ül, és a zeneszerszámot fújja. A nágák eltátották a szájukat. Ezt tettem én is. Cirka két-három percig tarthatott a varázslat. Mulkradzs ekkor köpött néhányat, és megcsóválta a fejét. - Öreg, és meg van repedve, de azért szól. A fenébe is! Megrázogatta a hangszert, majd lefelé fordította öblös végét. Hatalmas mennyiségű por hullott ki belőle egyenesen rá a lábára. Mulkradzs elégedetlenül dörmögött, és ismét szájába vette a hangszert. Ami ezután következett, maga volt a csoda. A kisfiú játszani kezdett az óriási furulyán. Lassú melankolikus hangsorok áradtak ki belőle; a nágák önkéntelenül is ringatni kezdték a derekukat a zene ütemére. Kétségem sem volt felőle, hogy valahol már hallottam ezt a muzsikát. A következő zeneszám egy ír népdal volt. Akaratlanul is megmozdult a lábam, és dúdolni kezdtem a dallamot. Mulkradzs fújta vagy öt percig, majd letette a hangszert. Megrázogatta poros lábát, és rám mosolygott. - Hogy tetszett, bábudzsi? - Hol tanultál meg játszani rajta? Mulkradzs megvonta a vállát: - Sehol. Sosem láttam még ilyet. Bár az igaz, hogy gyakorolgattam egy kicsit valami hasonlón Varanasziban. Olyan furulyán játszottam, ami emberi lábszárcsontból készült. Egy tibetitől kaptam ajándékba. Nem túl gusztusos egy halott ember lábát fújni, de szépen szólt. - De ez nem ugyanolyan! Mulkradzs ismét csak a vállát vonogatta. - Minden síp egyforma, bábudzsi. Csak azt kell ki-
találnod, melyik lyukat kell befognod ahhoz, hogy a többi szépen szóljon. Ennyi az egész. Azért gyanús volt nekem valami Mulkradzs játékában: Olyannyira az, hogy el is határoztam: első adandó alkalommal kérdőre vonom a fickót. Ez az alkalom azonban egyelőre váratott magára. 4. Szépen sütött a hold, ahogy Ánandapur felé ballagtunk. Mulkradzs szótlanul baktatott mellettem. Bizonyára elfáradt, s ezen őszintén szólva nem is csodálkoztam. Előbb a lövöldözés, aztán a nágák... Éppen elértük az első házakat, amikor Mulkradzs megtorpant, és rám nézett. - Miért akart megölni bennünket Timila maharáni, bábudzsi? Bizony ez volt a kérdés. Vajon miért? - Téged nem akart megölni - simogattam meg a fejét. - Ha meg akart volna, megtehette volna? - Azt hiszem, igen. - És téged? - Engem is. - Nem is sejted miért? - Nem, Mulkradzs. Be kell vallanom, nem voltam egészen őszinte. Bár még messze jártam attól, hogy határozott választ adhattam volna a kérdésére, valami már ott mocorgott a fejemben. Egy kósza ötlet, amely megerősítésre várt. - Akkor most... mi legyen? Ha találkozunk Timila maharánival, mit tegyünk? - Te ne tégy semmit. - Ne is köszönjek neki? - Nyugodtan köszönhetsz. - És ha... el akar kapni? - Nem akar, de ha mégis megpróbálná, fuss el, és szólj nekem. De nem fog elkapni. Nem rád vadászik. - Te... mit fogsz tenni? Megkérdezed tőle, hogy miért lőtt ránk? - Lehet, hogy nem. A kisfiú megvakargatta az orra hegyét. - Miért... nem? - Mert úgysem mondaná meg. - És ha... még egyszer próbálkozik? - Azt hiszem, nem fog. Amíg nem közeledem a Káli-papokhoz, nem fog. - Ő... védi őket? - Lehetséges. - És a maharadzsa? - Nem tudom, Mulkradzs. Mulkradzs megcsóválta a fejét. - Nagyon keveset tudunk, bábudzsi. Ez pedig... elkeserítő dolog. Én azért mégsem voltam annyira elkeseredve. Bár még csak a sötétség mélyén tapogatóztam, egyre több világos pontocska gyulladt a fejem fölött. Ez pedig azt szoktajelenteni, hogy közeledik a hajnal. 5. Meghagytam Mulkradzsnak, hogy addig ne kerüljön a szemem elé, amíg rendbe nem szedi magát. Jómagam
is éppen ezt készültem tenni, de még a lépcsőfeljáró előtt Srí Ánandba botlottam. A hajóskapitány, turistászervező és városalapító majd fenékre csüccsent rémületében, amikor megpillantott. - Leslie száhib! Te vagy az? Vagy csak a szellemed? Visnura, mintha egy gödörbe pottyantál volna. - Mikor jártál utoljára az őserdőben, Srí Ánand? Srí Ánand meghökkent, aztán hozzám hajolt, miközben óvatosan pislantgatott jobbra-balra: nem bukkan-e fel valaki a közelünkben. - Őszinte legyek, Leslie száhib? - Ezt azért mégsem kívánhatom tőled, Srí Ánand. - Jó, jó, ismerem én a tréfát. De az az igazság, hogy én még... sosem voltam bent az erdőben. Soha! Bár korábban is sejtettem, hogy Sri Ánandba nem szorult kifejezetten erdőjáró lélek, mégis meglepődtem. - Soha? - Soha, száhib. - De hiszen... ott élnek a rokonaid. - Csak a szélén. - Sosem mondták még, hogy milyen belül az erdő? - De - bólintott Srí Ánand. - Gyakran mondták. - És? - Éppen ezért nem megyek bele, száhib: - Akkor hiába is magyaráznám neked, mitől lettem ilyen. Különben találkoztam a Káli-papokkal. Srí Ánand elismerőn bólintott. - Ez esetben még nem is nézel ki olyan rosszul. - A nágákkal is találkoztam. Srí Ánand reményvesztetten legyintett. - Dévi ád neked tiszta ruhát. Mi lesz a holnapi napon, Leslie száhib? - Hogyhogy mi lesz? - A programmal kapcsolatban. Kiderült, hogy Srí Ánand tőlem várja a másnapi népszórakoztatást. Ez aztán annyira felháborított, hogy nyitottam volna a számat, de Srí Ánand még idejében elé tette a tenyerét: - Csak arra kérlek, ne kiabálj, Leslie száhib! Tönkreteszel, ha kiabálsz. Ezt akarod? Természetesen nem akarhattam tönkretenni. Megvártam, amíg a vérnyomásom visszaáll a normális szintre, akkor aztán barátságosan elkaptam a mellényét. - Megfojtalak, Srí Ánand! Srí Ánand meg sem próbált kiszabadulni a szorításomból. - Fojts meg, Leslie száhib. Még ez is jobb, mint szegényen a sitten rohadni! Feladtam a harcot. Legyintettem, és felügettem a lépcsőn. Csak amikor a legtetejére értem; fordultam vissza, hogy lekiabáljak neki néhány kedves szót. Csak távolodó árnyékát láttam végigfutni a falon. 6. Beálltam a zuhany alá; és jó ideig ki sem szálltam alóla. Csak akkor, amikor valaki nagyon határozottan megzörgette az ajtómat. Dévi, azaz Mrs. Lemonidisz állt a küszöb előtt, frissen vasalt fehér nadrággal, kabáttal és mellénnyel a kezében.
- Meghoztam a friss ruhát - mondta, lerakva őket az egyik karosszék karfájára. Könnyedén mozgott, mintha nem is érintené a talpa a szőnyeget. - Találkoztam a Káli-papokkal - mondtam lecsücscsenve a másik székre. - Köszönöm, hogy segítettél. Dévi rám emelte a tekintetét. - Többé ne menj oda! Megütődve bámultam rá. - Történt valami? Elém ugrott, és a szemembe mélyesztette a szemét. Egész jól tudok olvasni a női szemekből: az övében azonban nem láttam egyebet, csupán feneketlen fekefeséget. -Ne menj oda többé! Ha élni akarsz, ne menj oda! - Miért? - kérdezgettem egyre idegesebben. - Mi történt, ami miatt... Elkapta a karom, és megrázta. - Ha még egyszer odamész, meghalsz! És én... nem tudok segíteni rajtad! Eltakarta a szemét a kezével. Bár nem láttam a könynyeit, biztos voltam benne, hogy sír. El akartam kapni a szárija szélét, de ügyesen kicsusszant a kezemből, és kifutott a szobából. Csupán kellemes szantálillat maradt utána. 7. Mielőtt lementem volna vacsorázni, zsebembe dugtam a 38-ast. Sose lehessen tudni. Hátha Timila maharáni az étteremben is folytatni akarja a vadászatot. Mit tesz isten, éppen a maharadzsa-maharáni párral futottam össze először. Közvetlenül az étterem bejáratánál. Később vettem észre őket, mint szerettem volna, ezért aztán nem maradt más hátra, mint hogy mosölyogva üdvözöljem őket. Csandrabábú maharadzsa biccentett, a maharáni viszont még ennyire sem erőltette meg magát. Tudtam, hogy illetlen dolgot cselekszem, de mivel nem volt senki a közelünkben, elálltam előlük az utat. - Beszélni szeretnék magukkal - mondtam határozottan. A maharadzsa kissé hátrébb húzta a maharánit. Mintha attól tartott volna, hogy felképelem. Őszintén szólva szívesen fel is képeltem volna. - Miért tette, maharáni? Timila maharáni nem válaszolt. A maharadzsa azonban elém ugrott, és felemelte az öklét. - Menjen az utamból! Vettem egy mély lélegzetet, és lassan, nagyon lassan a képébe morogtam: - Be kell vallanom önnek valamit, Csandrabábú. Még sosem vertem hamburgerré maharadzsát. De ha rákényszerít... A maharadzsa nekem ugrott. Éppen meg akartam kínálni egy felütéssel, de a maharáni elkapta férje kabátja szélét, és hátrarántotta vele. - Csandrabábú! A maharadzsa lépett néhányat hátrafelé, miközben összeakadtak a lábai. Tántorgott egy kicsit, majd a fenekére tottyant. Timila maharáni elém lépett, és lefogta a kezem. - Ne bántsa! Ő nem tehet semmiről!
- Hát ki tehet? - Egyedül csak én! - Nem akarja elmondani végre az igazságot? A maharáni szemében könnyek csillogtak. - Ez az én... ügyem. Nem avatkozhat bele... senki. Tudnia kell, hogy a kisfiút... nem akartam bántani. Tudom, hogy észrevett. Sajnálom. Csak magát... akartam negölxii. - Miért? - Ezt... nem mondhatom meg. Még nem. Talán majd egyszer. Most csak... figyelmeztetni szeretném. - Mire? - Hogy... ne menjen többé a Káli-fához, mert... - Mert? - Mert megölöm! Meg kell ölnöm, Mr. Lawrence. Most pedig... lenne szíves beengedni bennünket? Míg a szóváltásunk tartott, Csandrabábú maharadzsa a talpára állt. Kissé tántorgott, pedig meg sem ütöttem. Timila maharáni gyors búcsúpillantást vetett rám. Embertelen fájdalmat láttam a tekintetében. Ismét a helyére csúsztattam a kirakójáték egy kockáját. 8. Nem is lepődtem meg, amikor észrevettem, hogy Jock Ferdinand már nem ül a másik három asztalánál. Egyedül ücsörgött egy tányér zöldség előtt, és étvágytalanul piszkálgatta. Odaültem mellé, és rámosolyogtam. - Hogy van, Mr. Ferdinand? Ferdinand nem mosolygott vissza rám. - Megvagyok. Hát maga? - Én is. - Hol járt egész nap? - Bent az erdőben. A nágákat kerestem. - Na és, megtalálta őket? - Meg. Készek fogadni bennünket a falujukban. - Gratulálok. - Mintha nem örülne neki. - Mi a fenéért örüljek? Nem vagyok kíváncsi a nágákra, ez az igazság. - Hm. És mit szeretne csinálni? - Délután még beszélni szerettem volna önnel, de már ez sem fontos. - Vacsora után a rendelkezésére állok. - Nem akarom megzavarni a nyugalmát, hiszen látszik magán, hogy nem volt könnyű a napja. Majd talán holnap. Bár lehet, hogy akkor már nem lesz szükségem senkire. Úgy érzem, gyorsan gyógyulnak a sebeim. - És... ők? - Nem beszélnek velem. - Próbálta? - Persze. Köszönnek, de nem beszélnek. - Mit várt tőlük? - Pontosan ezt. Én már egy másik világhoz tartozom. Legszívesebben felkötném magam, az az igazság. Üres vagyok, mint a hordó, amelyből kieresztették a bort. - Töltse meg valamivel. - Mivel?
- Teljesítene egy megbízatást? - Ezer örömmel. Mit kell tennem? Elmagyaráztam neki. Jock Ferdinand meghallgatta, aztán bólintott. - Rendben van, Mr. Lawrence. Felállt, és otthagyta a tányérját. Anélkül; hogy evett volna belőle valamit. Gondoltam egyet, és átültem a másik három asztalához. 9. Coretta, Sybilla és Rush sem tettek sok kárt az ételükben. Ugyanolyan görnyedten ültek, mint korábban Jock Ferdinand. Amikor odatelepedtem hozzájuk, még csak a fejüket sem emelték fel. Egyedül Sybilla vetett rám egy gyanakvó oldalpillantást. - Hogy vannak? Azt hittem, végleg. béfagytak köztünk a kommunikációs csatornák, de Rush felemelte a fejét és rám nézett. Rózsás volt az arca, mintha bekente volna valamivel. - Magának láza van - mondtam. - Meg kellene mutatnia magát Monroe doktornőnek. - Épp az imént látott - morogta az ördöghívő. - Adott negyedórát hogy megehessem a vacsorámat. Mondtam neki, hogy belepusztulok, ha nem jöhetek le a többiekkel. Egyszerűen nem bírom már a bezártságot. - Mi a helyzet Mr. Ferdinanddal? - kérdeztem a dolgok közepébe vágva. - Nem ismerjük többé! - mondta keményen Coretta. - Számunkra nem létezik. Meghalt. Igaz, Sybilla? - Igen sajnálatos, hogy elveszítettük egyik szeretett társunkat. - Nem próbálják... megérteni? Coretta gúnyos pillantást vetett rám. - Figyeljen ide, Mr. Lawrence... Utoljára beszélek magának erről, mert a nem létezőről nem lehet beszélni. Tegyük fel, hogy ön besétál a dzsungelbe, és egyszerre csak azt veszi észre, hogy magára lövöldöz valaki a bokrok közül. El tudja képzelni? - Ha kissé megerőltetem magam, el. - Sikerül felismernie, hogy ki volt az. Van ilyen, nem? - Van. - Ön hogy viselkedne vele? Mit tenne, ha összetalálkoznának? Tegyük fel, hogy az a valaki régebben nagyon kedves volt az ön számára. De csúfosan elárulta. Mit tenne az illető helyében? Az a minimum, hogy levegőnek nézze. Nincs igazam? Persze, ezt maga nem tudja elképzelni. Sajnálom. Elmosolyodtam; és lopva a szomszéd asztalnál eszegető Timila maharánira néztem. Ő vissza rám. Azt sugározta a tekintete, hogy nem a levegőbe beszélt, amikor azzal fenyegetett, ha még egyszer felkeresem a Káli-papokat, megöl. Vajon miért? 10. A filmesek akkor özönlöttek be a helyiségbe, amikor éppen távozni készültem. Láthatóan feldobottak voltak, még Gaby is vidáman kacarászott, pedig az elmúlt napok eseményei alaposan megfeküdhették a lelkét.
- Örülök, hogy látom, Mr. Lawrence! - vert a vállamra Ajvazjan. - Csodaszép napunk volt ma! - Mivel sikerült elütniük az idejüket? - tudakoltam. - Mr. Lemonidisz szervezett nekünk egy vidám kirándulást. Kiderült, hogy közel a városhoz nemrég létesült egy újabb település, ahol Asszamból menekültek húzódtak meg. Barátsággal fogadták őket, és némi baksis fejében még táncoltak is nekik. A legnagyobb örömet azonban alighanem az jelentette, hogy immár nem kellett a szűkös hajón ücsörögniük; végre megismerkedhettek a romantikus őserdővel. - Látta volna, amikor Náná beszorult két fa közé vigyorgott Doherty. - Azt hittem, sosem mászik ki közülük. - Erről nem akarok hallani! - fenyegette meg tréfásan Náná. - Egy bokor még a bugyit is lehúzta róla! - Erről még kevésbé! Kiderült, hogy mindenkit ért valami nevetséges kis baleset. Ajvazjannak tüske ment az orrába, Doherty elveszítette az egyik cipőjét, Gaby hajába belekeveredett egy pók, s még Monroe doktornő sem úszta meg a kirándulást: őt majdnem megharapta egy egérféle, amitől annyira megrémült, hogy nekifutott a legközelebbi fának. Kirándulótársai nagy örömére elegáns kis szarvacska nőtt tőle a homlokán. Nem tudtam megítélni, valóban őszinte-e a jókedvük, vagy csak a félelmet és riadalmat próbálták meg elűzni maguktól. Magam is jót nevettem a kalandjaikon, miközben lassan meggyőződtem róla, hogy vidám szavaik mögött ott vacog a meztelen félelem. Monroe doktornő odajött hozzám. Kis szarvacskája vidám kék-zöld színben játszott a homlokán. - Válthatnánk néhány szót, Mr. Lawrence? - Hát persze. Foglaljon helyet, kérem. Monroe doktornő leült velem szemben, és az asztalra könyökölt. - Remélem, nem téveszti meg a vidámságunk? - Úgy gondolja, hogy nem őszinte? - Fenét az! Úgy be vagyunk csinálva, mint még soha. - Történt valami, ami okot ad rá? - Persze hogy történt. A hajón elkövetett rémségek elvették az életkedvünket. Ne feledje, mi nem vagyunk kommandósok, akik átlépnek a holttesteken, megrázzák a fejüket, és teszik tovább a dolgukat. - Magam sem vagyok valami fényes hangulatban, ha ez megvigasztalja. - Nem vigaszra van szükségünk, hanem elfoglaltságra. Hogy kiverjük a fejünkből az idevezető utat. Hát nem tragikus? - Micsoda? - Hogy amikor partra tettük a lábunkat, és mélyet lélegeztünk a levegőből, azt hittük, véget értek a szörnyűségek... Sajnos nem értek véget. Ismét védtelenek és riadtak lettünk. Ezért ki szeretnénk élvezni az élet minden cseppjét, mielőtt még... de erről kicsit később! Most másról akarok beszélni. - Hallgatom, doktornő. - Nos, arról van szó, hogy azt hiszem, rájöttem valamire.
- A gyilkosságokkal kapcsolatban? - Úgy van. - Megfudhatnám, mi az? - Egyelőre nem. Nem szeretném, ha kinevetne. - Miért nevetném ki? Annál sokkal komolyabb a dolog. - Azért... még várok egy kicsit. Meg szeretnék bizonyosodni néhány apróságról. Szó szerint. - Segíthetek valamiben? - Szerezzen nekem egy mikroszkópot! Elektronmikroszkóp lenne a legjobb. - Itt? Honnan a csodából szerezzek? - Tegyen csodát. Kérje meg a nágákat, hogy üssenek össze magának egyet. - Tréfál? - Persze. Mi a fenét tehetnék mást? Az a helyzet ugyanis, hogy ha lenne egy elektronmikroszkópom, talán mutathatnék magának valamit. - Baktériumra gyanakszik? - Nem én! - Vírusra? - Hagyjuk a találgatást. Egyre azonban szeretném megkérni. Ha meghalok... - Hagyja már ezt az ostobaságot! - förmedtem rá türelmemet veszítve. - Miért halna meg? - Miért ne? Ne aggódjék, nem szeretnék eltávozni az élők sorából, csupán biztosítani szeretném magamnak a mennyországot. Valószínűbb, hogy oda jutok, ha halálom előtt néhány jó cselekedetet írhatok a javamra. Márpedig mi lenne fajsúlyosabb jó cselekedet, mint ha zsarukézre juttatnám a gyilkosokat. Szóval azt szeretném kérni magától, hogy ha felfedezik a holttestemet... vagy ha fel sem fedezik, csak eltűnök, vérnyomokat hagyva magam után... ne a testemmel törődjék, annak már úgyis mindegy. Rohanjon be a szobámba, és mozdítsa el az ágyam felett függő tájképet, amely a Tadzs Mahalt és környékét ábrázolja. Talál mögötte egy levelet és néhány üresnek tűnő papírzacskót. És egy kis vérmintát is. Rejtse el, amit talál, és ne hívja fel magara a figyelmet, mert akkor maga következik, majd sorban a többiek, és végül ők nyernek. - Kik? - Látja, ezt nem tudom. - De csak gondol valamit? - Gondolok, bár egyelőre nehezemre esik a gondolkodás. - Nézze, doktornő... Monroe doktornő hátratolta a székét, és felállt. - Hát akkor, jó éjszakát, Mr. Lawrence. Úgy érzem magam, mintha úthenger ment volna keresztül rajtam. Holnap hova megyünk? - Reggeli után megtudják - mondtam mosolyogva. - Miért nem most? - kiáltott át hozzánk Ajvazjan. - Legyen meglepetés. - Csak aztán nehogy nagyon is meglepődjünk! Olyan baljóslatún csengett a hangja, hogy maga is meghökkent tőle. Monroe doktornő kihasználva az általános borzongást, lelépett. Nem volt sok étvágyam, de azért még a tányéromra mertem a büféasztalról egy adag gyümölcssalátát.
Arra gondoltam, hogy ennek a mozgalmas és fárasztó napnak méltó megkoronázása lenne, ha Miss Holden ismét csak kísérletet tenne velem együtt a féltékeny isten átverésére. A helyzet azonban sajnos ezúttal is rosszul alakult. 11. Pedig nem is kezdődött olyan rosszul. Gaby egyre gyakrabban tekintgetett át hozzám olyasféle csillogással a szemében, amely alighanem azt jelezte, hogy ismét valami ragyogó ötlete támadt a féltékeny istennel kapcsolatban. Többször is rám kacsintott, én meg viszsza rá. Minden egyes kacsintásomnál alig észrevehetően megemelkedett a keble és kitágultak az orrcimpái. Abban reménykedtem, hogy a féltékeny isten nem szúrja ki, mi készül a háta mögött. Gaby éppen abban a pillanatban ült át hozzám, amikor Mr. Bullard becsörtetett az ajtón. - Szép jó estét mindenkinek! Remélem, nekem is hagytak még valamit! Néhány szót vetett oda a filmeseknek, akik harsány nevetéssel jutalmazták érte. Úgy tűnt, hogy elfújta a szél a félelmüket. Pedig dehogyis fújta el! Gaby lecsüccsent velem szemben, és mosolyogva nézett rám. - Hogy vagy, Leslie? - Egyre jobban, ha téged látlak. - Tedd hozzá az élve jelzőt. -Ne csacsiskodj! - Igazad van, hülye vagyok. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem... van valami programod ma estére? - Gondoltam; lefekszem. - Kitűnő program. Én is erre gondoltam. - Esetleg... csatlakoznál hozzám? - Miért ne? De mi lesz a féltékeny istennel? - Amilyen ravasz vagy, biztos kiötöltél valamit. Gaby rám kacsintott. - Ki én! Ezúttal bombabiztos a dolog. - Ennek örülök. Mi van a fejeddel? Észrevettem, hogy Gaby beszéd közben többször is megnyomkodja a tarkóját. - A fejemmel? Semmi. Rossz szokás. Ezzel aztán sikerült is elterelnie a figyelmemet. Pedig minden szerencsésebben alakulhatott volna, ha jobban odafigyelek rá. 12. Gaby visszament a többiekhez, én pedig éppen Mr. Bullard invitálásának tettem volna eleget, amikor rémült kiáltás, majd éles sikoltás hasított a majdnem-csendbe. A kiáltás a filmesek asztala felől jött. Rémülten vettem észre, hogy nem látom Gabyt sehol. Ahogy aztán tettem néhány tétova lépést feléjük, észrevettem a lábait. Az asztal alól álltak ki, és úgy rángatóztak, mintha az utolsókat rúgná szegény. El nem képzelheti senki, mit éreztem abban a pillanatban. Asztaltársai rémülten felugráltak; Doherty nemes egyszerűséggel az ajtó felé iramodott, Ajvazjan tehetetlenül állt, és megpróbált beszélni, de nem jött ki hang a torkán. Egyedül Náná nem veszítette el a fejét: elkapta Gaby lábát, és megpróbálta kihúzni a lányt az
asztal alól. Sajnos Gaby keze beleakadt az asztal lábába, ezért hiába ráncigálta, nem sikerült kiszabadítania., Náná ekkor dühösen kiáltott egyet, felkapta a rosszindulatú bútordarabot, nem törődve vele, hogy az edények szertehullanak róla, és iszonyatos erővel a falhoz vágta. A szerencsétlen asztal úgy elveszítette a lábait, mint a százlábú a szecskavágó gépben. Akárhogy is kerestem, nem láttam gyanús célpontot. Némi megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a fénykígyó nincs a láthatáron, és Gaby sem hány vért. Csak fekszik a földön halálsápadtan. Éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor föléje hajoltam. - Jól vagy, Gaby? Szeretetteljes mosollyal nézett rám. - Pocsékul vagyok. Mi történt velem? - Alighanem elájultál. - A csodába is... a tarkóm... Gyorsan a feje alá nyúltam, aztán riadtan vissza is kaptam a kezem. - Fel tudsz ülni? - Ha segítesz... megpróbálom. Homályos volt a szeme, remegett keze-lába. Amíg megkíséreltem a székre ültetni - természetesen Náná segítségével - lopva szemügyre vettem a tarkóját. Tyúktojás nagyságú dudort láttam rajta. Óvatosan megsimogattam az arcát. Tűzforró volt: jóval forróbb, mint Rushé. Nem is hallottam, hogy majd mindenki ott óbégat körülöttem. Egyetlen pillanatra Mr. Bullard aggódó képe tűnt fel felettem. - Meghalok... Leslie? Nem láttam félelmet a szemében. Inkább kíváncsian tekintett a nem kifejezetten boldog jövő elé. - Dehogy halsz meg! - Hol a... kígyó? Bennem... van? - Nincs benned semmi, csak a vacsora. - Mikor fogok... vért hányni? - Náná! - Itt vagyok, Leslie! - Rohanjon el valaki Monroe doktornőért! -Joszif, futás! - Mondja meg neki, hogy hozzon valamit allergia ellen. Gaby csodálkozva nézett rám. - Mim van... nekem? - Pókcsípésed - mondtam. - Nem érezted, hogy megcsípett a pók? - Nem én. Csak a levesnél viszketett egy kicsit a tarkóm. Ettől aztán mindenki fellélegzett. Mr. Bullard ismét csak feltűnt mellettünk, és Gaby tarkójára bámult. - Minden rendes rémfilmben most kellene előmászniuk a fejéből a földönkívülieknek - mondta kaján mosoly kíséretében. Náná csípőre tette a kezét. - Tartsa meg magának a hülyeségeit. Táguljon innen, mert tökön rúgom! Mr. Bullard eloldalgott. Aztán jött Monroe doktornő, és kezelésbe vette Gabyt.
13. Fél óra múlva ott ültem az ágya szélén. Gaby a kezemet fogta, és hálásan pislogott rám. - Olyan jó, hogy itt vagy velem, és hogy megnyugtattál. Már azt hittem... végem. Vártam, hogy mikor dugja ki a fejét a számból. És tudod, mi a legfélelmetesebb? Hogy úgy is éreztem, valóban bennem van. - Pedig csak egy vacak kis pók volt. - Nem hiszem én azt! - Mit nem hiszel? - kérdeztem értetlenül. - Hogy pók volt. Tudod, mi volt? Maga a pókká változott féltékeny isten. Ismét sikerült túljárnia az eszünkön. - Sajnos. - Pedig mindent megpróbáltam - fordult sírósra a hangja. - Amíg egyedül voltam... megpróbáltam úgy fordulni... tudod, hogy... de nem ment. Abban a pillanatban hányinger tört rám. Nem lenne kellemes, ha... közben... ugye, érted? Hogy a fenébe ne értettem volna. A féltékeny isten ezek szerint ismét nyert. Előttem pedig ott állt egy hoszszú, forró, magányos éjszaka. Gaby megszorította a kezem. - Az nevet igazán, aki a végén nevet. - Azért szeretnék már előbb is egy jót... nevetni. Gaby akkorát sóhajtott, hogy majd megemelkedett tőle a takarója. - Hát még én! Tudod, mikor nevettem... egy jót... utoljára? Nem kellett megmondania, mert jött Monroe doktornő néhány ampullával, injekciós tűvel és egyéb inkvizíciós eszközzel. - Kifelé! - mutatott az ajtó felé udvariasan. - Húzzon el, mert maga is kap egyet! Elhúztam. 14. Mr. Perry és Mr. Timberlake éppen akkor sétáltak el az ajtó előtt, amikor kiléptem Gaby szobájából. Timberlake megtorpant. Amíg az ajtót csuktam, belesett a szobába. Bizonyára észre is vette Gabyt az ágyon, mert az immár csukott ajtóra bökött. - Jól van? - Megfelelően. - Hála istennek. Ez legalább nem sikerült nekik. - Kiknek? - Hát az ördög szolgáinak. Csak nem hiszi, hogy nem ők tették? - Térjen már észre, ember! - förmedtem rá. - Miss Holdent egy pók csípte meg. - Hallottam az étkezőben. Mit gondol, hogy került az a pók éppen az útjába? - Jó vicc. Oda fonta a hálóját. - És ha valaki odavitte? - A pókot? - Nem is a nagynénémet. Ezek az emberek kitűnően ismerik az erdőt, hiszen évtizede itt élnek. Elkapnak néhány mérges pókot, elhelyezik őket a megfelelő helyen, a hülye vándor meg beléjük szalad. Senki nem vádolhatja meg őket, és ők mégiscsak az életére törtek
valakinek. Megcsóváltam a fejem, és igyekeztem elmenni mellette. - Nem paranoiás maga egy kicsit? Mr. Perry rám villantotta kék szemét. - Jobb egy élő paranoiás, mint egy halott nagyokos. Amikor végre eltűntek a szemem elől, úgy döntöttem, hogy elegem volt a mai napból. Elindultam a szobám felé. 15. A villanykörték csak halványan pislákoltak a szobámban, az udvaron pedig sehogy. Úgy látszott, hogy a település kicsiny áramfejlesztője nem bírja a strapát. Odakint nem is volt semmi baj: a hatalmas, óriási, kerek sajtra emlékeztető hold pótolta a hiányt. Kiálltam az erkélyre, és mélyen beszívtam a folyó illatát. A partról vidám kiáltozás szűrődött át a fák között. Talán éppen éjszakai halászatra indultak néhányan, vagy most tértek vissza a folyóról. Ha jobban figyeltem, a dzsungel hangjait is elkapta a fülem. Telihold lévén az őserdő muzsikusai megduplázták teljesítményüket. Az éjszakai majmok soha nem hallott orgiát rendeztek: ugattak, kaffogtak, visítottak, egymást kergették. A holdtól megrészegült kabócák kórusokat alakítva dicsérték a nyarat; kis, máskor csendes állatkák nyüszítettek örömükben. Mindezekhez a susogó fák szolgáltatták a háttérzenét. Gondolataim visszaszálltak néhány évvel azelőttre, amikor még nem volt itt semmi, csupán egy alig használt kikötőhely. Akkor még a nágák voltak itt az urak egészen a folyóig. És akkor még nem jártak jeansben és gyári trikókban. Hiába, a civilizáció feltartóztathatatlanul nyomul előre az őserdőkben is. Vajon az unokáink még látni fogják-e az óriási fákat, hallani fogják-e a teliholdtól megrészegült kabócák énekét? A nagy ábrándozás közben elálmosodtam. Azt vettem észre, hogy majdhogynem állva alszom. Megráztam a fejem, és irányt vettem a fürdőszoba felé. Néhány perc után bebújtam az ágyamba, és behunytam a szemem. Ezúttal nem kellett lótusz-szirmokat számlálnom ahhoz, hogy elaludjak. Mielőtt elkezdhettem volna a szirmokkal való foglalatosságot, már aludtam is. A lótuszok azért mégis ott kísértettek álmomban. Egy kristálytiszta vizű tavon kellett átkelnem, hatalmasan szétterülő virágok között. Levélről levélre ugráltam, de sem a virágok, sem a levelek nem süllyedtek le alattam. Mintha az istenek tartották volna a tenyerükön őket. Boldog mosollyal az arcomon lépkedtem a part felé. Tudtam, hogy vár rám valaki odaát - csak éppen azt nem tudtam, kicsoda. Talán Viorica, talán Barbara del Sol, talán Gaby Holden? Már-már átértem a túlsó partra, amikor a mindeddig szilárdan álló levelek mintha kígyóvá váltak volna a talpam alatt: csúszkálni és vonaglani kezdtek. Megpróbáltam volna megkapaszkodni valamiben, ha lett volna miben: Így csak a levegőbe markoltam, és karomat kitárva, egyensúlyozni kezdtem. Hiába volt az ügyeskedésem: éreztem, hogy pillanatokon belül belezuhanok a vízbe. Kétségbeesetten kapálóztam, miközben ugyancsak kétségbeesett kiáltá-
sok hagyták el a torkom. Végül rúgtam egy hatalmasat, és beugrottam a hullámok közé. Ha úgyis meg kell mártóznom, legalább magamtól tegyem. Amint a vízbe értem, felébredtem. Felemeltem a fejem, és belehallgattam az éjszakába. Kop-kop-kop: Nem is vitás: az én ajtómon kopog valaki! Néhány másodpercig még a lótuszokon való sétálás hatása alatt álltam. Nem mozdultam, mert arra gondoltam; ha veszteg maradok, talán elmúlik a kopácsolás, és visszakerülök a tóra, a lótuszok közé. A kopogás azonban nem maradt abba, sát megerősödött. Sóhajtottam és felkattintottam az asztali lámpám kapcsolóját. Halk kattanást hallottam, de maradt a sötét. Bármennyire is füleltem, nem hallottam az áramfejlesztő duruzsolását. Sóhajtottam, és a kezembe vettem a 38-ast. Az ajtóhoz sétáltam, majd kiszóltam a kulcslyukon. - Ki az? Valaki diszkréten suttogott odakint valamit. Kellemes, sosem érzett parfümillat ütötte meg az orrom. A hold eltűnt a fák között, így még sűrűbb lett odabent a sötét. - Gaby? Ismét csak suttogást hallottam. Ezúttal mintha némi szemrehányást is éreztem volna benne. Behúztam a nyakam, és arra gondoltam, hogy én se szeretném, ha észrevétlenül be akarnék lopakodni valakihez éjszaka, ő pedig a nevemet kiáltozná közben. Kinyitottam az ajtót, de a 38-ast azért nem tettem le. Nágaföldön jó az óvatosság. Úgy viharzott be mellettem, hogy majdnem ledöntött a lábamról. Mintha röntgenszeme lett volna, a sötétben is megtalálta az ágyamhoz vezető utat. - Rendbe jöttél? - kérdeztem bezárva az ajtót. A Smith and Wessont letettem a földre. Ágyam szélére ültem és megsimogattam az arcát. Bólintott, de nem szólt egyetlen szót sem. Hűvös volt a homloka, Monroe doktornő gyógyszere, úgy látszott, megtette a hatását. Kérdeztem még tőle valamit, de akkor a szájára mutatott. - Valami baj van? Bólintott, és most az én ajkamra tette az ujját. Nem láttam a sötétben a vonásait, csak az illatát éreztem. Bármennyire is szimatoltam, nem ismertem rá a parfümjére. Ujjaim kutatón futottak végig a ruháján. Már amin végigfuthattak. Merthogy Gaby ezen az éjszakán sem öltözte túl magát. Aztán egyszerre csak fénygránátként robbant a fejemben a felismerés, amely magyarázatot adott furcsa viselkedésére, a sosem szagolt parfümjére, és az ismeretlen - bár szerencsére kellemesen rövid - hálóruhájára is. Úgy látszik, új stratégiát dolgozott ki a féltékeny isten megtévesztésére! Ezúttál azt a szerepet játszsza, hogy nem is ő Gaby Holden. Aki itt van nálam, az nem Gaby, hanem egy ismeretlen nő. A kekeckedő isten eltakarodhat a közelből: menjen és keresse meg Miss Holdent, ha akarja. Ezért nem akar hát beszélni, ezért fordítja el a fejét... Óvatosan a tarkója alá csúsztattam a tenyerem. Akár-
hogy is kerestem az allergia-csomót, nem találtam rajta. Hideg borzongás futott végig a hátgerincemen. Ez a nő boszorkány! Vajon hogy csinálhatta? Mert ebben a szempillantásban végigfutott rajtam a felismerés, hogy valamennyien Gaby Holden nagy-nagy átverésének az áldozatai vagyunk. Még Monroe doktornőt is sikerült átejtenie. Úgy gondoltam, el kell fogadnom az új játékszabályokat. Bár nem hiszem, hogy valóban egy féltékeny isten szórakozik velünk, meg kell hagynom Gabynak ezt az illúziót. Csak nagyobb lesz az öröme, ha kiderül, hogy sikerült legyőznie a fickót! Nem haboztam tovább, odacsusszantam hozzá. Gaby kissé oldalra húzódott, hogy kényelmesen elférhessek mellette. - Mindent értek - mondtam halkan, hogy ha az isten mégiscsak itt ólálkodna körülöttünk, ne hallhassa meg. Mindent. Gaby bólintott, mint aki örömmel veszi, hogy végre lehullott az agyamról a fátyol. - Át akarod verni? Rövid szünet után ismét bólintott. - Jól van - suttogtam. - Legyen, ahogy akarod. Tehát... hogy hívjalak? Ha nem tudtam volna, hogy ő tervelte ki a játékot, azt is hihettem volna, hogy csodálkozva néz rám. - Mondasz egy nevet? Nemet intett a fejével. - Rendben van - adtam meg magam. - Akkor majd kitalálok valamit. Mit szólnál például a... mondjuk... mondjuk... Priscillához? Tetszik? Néma fejrázás. - Ha nem, hát nem! - sóhajtottam. - Őszintén szólva, én sem vagyok oda érte. Dana? Mintha biccentett volna. - Eszerint... mostantól kezdve... de csak itt, Danának hívlak. Jó? Némi várakozás után bólintott. - Mond el nekem, Dana, mivel csináltad a búbot a tarkódra? Megmerevedett a teste, mintha nem vette volna szívesen, hogy a trükkjére emlékeztetem. - Nem akarod elárulni? Nem baj. Maradjon a te titkod. Bár én mégiscsak kíváncsi lennék rá... Olyan élethű volt, hogy mindenki megette. Jómagam is esküdni mertem volna rá, hogy valódi. Csak nem csípetted meg magad egy igazi pókkal? Dana türelmetlenül mocorgott mellettem. Mintha unná a sok beszédet. - Csak óvatosan - figyelmeztettem. - Az isten figyelhet bennünket. Nem lenne jó, ha ismét elszúrnánk... Te akarsz beszélni, vagy beszéljek én? Némi habozás után a mellkasomnak bökte a mutatóujját. - Szóval nyomjam én a szöveget? Jól van, akkor csak tedd azt, amit mondok. Ha meg is hallja, nem fogja kitalálni belőle, hogy... Szóval... milyen érdekes ez a hálóruha. Még sosem láttam rajtad. Felhúzta a vállát, amiből arra következtettem, hogy azt gondolja: hogyan is láthattam volna, amikor még nem is volt rajta?
- Valaha női szabó voltam - hazudtam egy jó nagyot. - Ezért érdekelnek a ruhaanyagok... Dana. Szegény isten kapkodhatta a fejét. Egyrészt, mert a Dana ismeretlen név volt számára, másrészt pedig azt gondolhatta, hogy a Dana nevű hölgy és egy női szabó légyottjára tévedt. Elképzeltem, hogy a fejét vakarja a sötétben, és azon töpreng, mit tegyen. - Szívesen megnézném, ha levetnéd a fölsejét mondtam jó hangosan. - Érdekel az anyaga. De csak úgy tudom igazán megvizsgálni... ha a kezembe foghatom. Dana olyan sebesen bújt ki belőle, hogy meghökkentem tőle. Eddigi tapasztalataimból már tudtam, hogy Gaby nem az a kimondottan lassú víz, ha bizonyos dolgokról van szó, ez a sebesség mégis meglepett. - Így ni - mondtam elégedetten. - Akkor hát tartsunk vizsgálatot. Hozzád mérem, hogy lássam, valóban jó munkát végzett-e a készítője. Méricskéltem egy kicsit. Olyan szögből, hogy ha az isten, mondjuk, az ajtó felől lesne ránk, ne láthasson tőlem semmit. A nagy méricskélésnek az lett a vége, hogy Dana, azaz Gaby egészen tűzbe jött. Még meg sem kértem rá, hogy az alsó részét is meg szeretném vizsgálni, máris azt vettem észre, hogy a kezemben tartom. Vajon hogy kerülhetett oda? Ezután jött a dolgok neheze. Ilyenkor szoktak kopogni az ajtómon. Gyorsan azt a ruhadarabot is odaméricskéltem hozzá, amelynek a levetésében már nem volt időm segédkezni. Nem tarthatott sokáig a méricskélés, mert Dana kitépte a kezemből, és a földre hajította. Észen kellett lennem, ha nem akartam, hogy ismét póruljárjak. - Kinézek az ajtón, hogy nem jön-e valaki. - Nem! - szólalt meg váratlanul, Dana. - Nem? - Nem! - Jól van - adtam meg magam. - Legalább... Gaby-Dana ekkor már nem volt ura önmagának. Úgy látszott, ruhácskájával együtt az óvatosságát is elvesztette, mert nem törődve a leskelődő istennel, egészen rám fonódott. Volt ötletem, nem is egy, a későbbi koreográfiát illetően - hogy miképpen verhetnénk át az istent még abban az esetben is, ha ott ülne az ágyunk szélén - de Gaby nem adott rá időt. Éppen figyelmeztetni akartam rá, hogy óvatosabb is lehetne... amikor éreztem, hogy a hold kibújik a fák közül, és bukfencezni kezd az égen. Rövid bukfencezés után rácsüccsent az ablakpárkányra, és ott is maradt. - Ott a hold... az... ablakon - nyögtem! - Kit... érdekel... Ne a holddal törődj... hanem... hanem... hanem... Óh, istenem! Akárhol is lapult a féltékeny églakó, ezúttal elkésett. Most már nyugodtan kopoghatott volna bárki az ajtómon. De ezen az éjszakán nem jcopogott senki. 16. Magam köré tekertem egy törülközőt és kisétáltam a
fürdőszobába. Ittam egy pohár langyos vizet, miközben belenéztem a tükörbe. Meglehetősen értetlen képű fickó nézett vissza rám. Amíg átszeltem a fürdőszobától az ágyig tartó távolságot, volt időm elgondolkodni rajta, hogy Gaby Holden mennyire megváltozott az elmúlt sikertelen... hm... megzavart együttlétünk óta. Először is fizikailag. Mintha kicsit kigömbölyödött volna. Nem sokat, csak éppen egy icipicit. És valahogy... érzékenyebbé is vált. Az a Gaby játékosabb volt és talán gyerekesebb, ez a Gaby viszont határozott és célratörő... Amint visszabújtam mellé áz ágyba, elfordította tőlem a fejét. A hold legurult a párkányról, és ismét a messzi fák mögé rejtezett. - Gaby? - Hm... - Nyugodtan beszélhetsz. Már mindegy. Nem válaszolt, csak felém nyújtotta a karját. - Nem akarsz beszélni? Rendben van. Ha nem akarsz, hát nem kell. Bár nem egészen értem... Lendületes mozdulattal befogta a számat. - Lassan reggel lesz. Jó lenne, ha visszamennél a szobádba, hátha Monroe doktornő keresni fog. Ismételt fejrázás. - Nem? - csodálkoztam. - Akkor mit szeretnél még? Nem szólt. semmit, csak kotorászni kezdett a takaró alatt. - Holnap is nap lesz - figyelmeztettem. Gabyt azonban nem izgatta a naptár. Arra biztatott, hogy mint egy igazi női szabóhoz illik, ismét csak próbáljak meg mintát venni róla. Bár ügyes női szabónak tartom magam, mégis tovább tartott a mintavétel, mint gondoltam volna. Nem sokkal a hajnal beköszönte előtt bújt ki az ágyamból. 17. Az az igazság, hogy mindenféle játéknak át tudom adni magam, lelkesen részt veszek benne, de mi volt az én lelkesedésem Gabyéhoz képest?! Még akkor is tovább játszott, amikor kibújt az ágyból, és teljesen felesleges volt az alakoskodás. Még majdnem teljesen sötét volt odabent, ezért csak a körvonalait láttam. Amit láttam; az viszont meggyőzött róla, hogy nem ítéltem meg rosszul a helyzetet. Gaby icipicit meghízott azóta, hogy utoljára tettünk kísérletet a féltékeny isten átverésére. Ahogy felvillant előttem a sziluettje, meglepődtem tőle. Mintha egy görög istennő öltözködött volna a szobámban. Már csak az volt a kérdés, hogy Gaby alakja is egy görög istennőéhez volt-e hasonlatos? Amíg ezen töprengtem, felkapkodta magára a ruháit, és az ajtó felé igyekezett. Egyetlen szó vagy búcsúcsók nélkül. - Nem jössz vissza egy pillanatra? - kérdeztem utána hajolva. Megrázta a fejét. - Legalább fordulj vissza. Ismét fejrázás. - Elég volt a játékból, Gaby! Komolyan megsértő-
döm, ha... Gaby kilépett az ajtón. Egyetlen pillanatig habozni látszott, majd megfordult, és visszanézett rám. Olyan gyorsan tette, hogy már-már természetfelettinek tűnt. Alig láttam belőle valamit, és mégis: esküdni mertem volna rá, hogy az arca nem Gaby Holden arca volt! Utána kiáltottam, de az ajtó azonnal becsukódott mögötte. Kivetettem magam az ágyból. Úgy téptem fel az ajtószárnyat, hogy megremegtek tőle a gyenge falak. Kidugtam a fejem a folyosóra. Nem volt kint senki. Nem törődve vele, hogy csak pizsamanadrágban vagyok, elügettem egészen a folyosó kanyarulatáig. Ott sem láttam senkit. Visszafutottam a szobámba, leültem az ágyam szélére, és a tenyerembe hajtottam a fejem. Az a női arc, amelyet csupán századmásodpercig láttam, mélyen belevésődött az emlékezetembe; így nem volt nehéz ismét magam elé idézni. Nem volt Gaby Holden arca; és semelyik útitársnőm arcához sem hasonlított. Nem Gaby Holden arca volt, nem Sybilláé, nem Corettáé, nem Lady Nolandé, sőt nem is Dévié. Akkor viszont kié? Az összegyűrt lepedő és a szobában terjengő kellemes illat arról tanúskodott, hogy nem álmodtam: mégiscsak volt valaki nálam. Istenem, kicsoda? 18. Biztos voltam benne, hogy már nem tudok elaludni. Számolgathatom a lótuszvirágok szirmait, ameddig csak akarom, nem jön álom a szememre. Ha lecsukódtak a pilláim, az ismeretlen arc és a telt női test bukkant fel előttem. Egyetlen pillanatra - csupán egyetlen pillanatocskára - átfutott a fejemen a hihetetlen gondolat, hogy hátha Gabynak mégiscsak igaza van. Valaki, egy túlvilági lény, valóban meg akarja akadályozni, hogy Gaby és én... Csakhogy nem férfi, hanem nő. Valamelyik féltékeny istennő. Talán maga Káli Anya? Miért, miért, miért? Nagy töprengésem közepette talán mégis csak elszundítottam volna, ha ismét ki nem ragadnak az álom karjai közül. Valaki rémülten ordítozott az ajtóm előtt. 19. Parittyából kilőtt kavicsként vágódtam ki a folyosóra. Éppen Mr. Timberlake viharzott el mellettem, két tenyere közé szorítva a fejét. - Látta? - kiáltott rám. - Maga is látta? Igyekeztem elkapni a karját, de selyemkabátja ujja kicsúszott a kezemből. - Mi történt, ember? Timberlake rémülten nézett rám. - Megölték! Őt is megölték! De maga az oka! Ha rám hallgatnak, már kinyírtuk volna őket!
Mielőtt istenigazából elkaphattam volna, tovarohant. Nyomában Mr. Perry futott. - Hagyjon! - kiáltozta, ahogy megpillantott. - Hagyjon már, hogy az ördög vigye el magát! - Kit öltek meg? - Monroe doktornőt! Inkább mi öltük volna meg őket! Nem is tudom, hogy jutottam el a doktornő ajtajához. Az ajtó a földön feküdt, látszott rajta, hogy kiszakították a keretéből. Éppen Sir Noland jött ki rajta Mr. Bullard kíséretében. Mr. Bullard eltakarta a kezével a szemét. - Szörnyű, istenem, szörnyű! Akárhogy is néztem, nem láttam sehol. a doktornőt. - Hol van? Mr. Bullard nagyot nyögött, mintha mázsás farönköt raktak volna a vállára. - Valahol... odakint. Ekkor vettem csak észre, hogy az ablak tárva-nyitva áll, s üvegcserepek hevernek előtte a vérmocskos padlón. Sir Noland felmordult mellettem. - Mi az ördög lehet ez? Valóban Káli kígyója? Látja a vért? - Persze hogy látom. - Nem érdekes? Icipicit megszédültem. A két gyertya lobogó lángja, amely megvilágította a szobát, mintha velem szédelgett volna. Az ablakhoz vánszorogtam. A hajnal rózsaszíne valószerűtlenné varázsolta a környéket. Rózsaszínű volt a fák levele, a házak teteje, az épületek között kerékpározó férfi. Ha kicsit sötétebb lett volna a rózsaszín, akár azt is hihettem volna, hogy Monroe doktornő vére festette be a mindenséget. Kihajoltam az ablakon. Közvetlenül alatta kavicsos utacska húzódott. A kavicsok is vörös színben égtek, csakhogy őket már nem a hajnal festette vörösre. Éppen vissza akartam húzni a fejem, amikor feltűnt előttem a kétségbeesetten loholó Srí Ánand. Megcsóválta a fejét, megállt velem szemben, lerántotta fejéről a turbánját, a földhöz vágta, majd sírni kezdett. - Ó, Leslie száhib! - nyújtotta felém a kezét, miközben könnyek gördültek végig az arcán, és a szakálláról a földre potyogtak. - Miért csinálják velem ezt az istenek, miért? Hiszen mindig tiszteltem őket, elvégeztem a szertartásokat, betartottam a szabályokat, kifizettem a bráhminokat... És mégis! Mintha egy gonosz lélek ellenemre esküdött volna! Tönkrementem, Leslie száhib! Az én életem már fabatkát sem ér! Ki akarna ezek után velem utazni? Már látom magam, Leslie száhib... már látom... - Hol? - kérdeztem mélyet sóhajtva. - Varanasziban. A Gangesz partján, száhib. Egy máglya tetején, holtan. Mulkradzs majd meggyújtja a máglyát. Neki hagyom a jogot, hogy meggyújthassa. Neked hagynám, de te nem vagy hindu. Elhessegettem magam elől a szörnyű képet. Hiszen már én is láttam magam előtt Varanaszit; a folyópartot, a máglyát, és rajta Srí Ánandot. - Hol van? - kérdeztem elhaló hangon.
Srí Ánand bizonytalan mozdulatot tett a kezével. - A... folyóig követtük a nyomát. - Mulkradzs? - Sír. - Egyedül hagytad?! - Kitépte magát a kezemből. Szörnyű ez, bábudzsi! Még most is remeg a térdem. Nem tudod, miért ment a folyónak? Jó kérdés volt, meg kell hagyni. Magam is töprengtem már rajta. Srí Ánand abbahagyta a sírást, megtörölgette a szakállát, feltette a turbánját, és odavánszorgott az ablakom alá. - Azért furcsa ez, bábudzsi. Vajon miért ölhette meg az istennő? Tényleg, Miért ölhette meg Fekete Anya Monroe doktornőt? - Miért ölte meg a többit? Srí Ánand megrázta a fejét. - Mindannyian vért hánytak és... bemenekültek a folyóba. Ott még nem tűnt fel, Leslie száhib... - Micsoda? - Hogy valamennyien... a folyóba ugrottak. A hajómon még normálisnak tűnt, már amennyiben ezt a szót egyáltalán említeni lehet ebben az esetben... Menekültek, és beleestek a vízbe. Egy hajóról könnyű beleesni. De Monroe doktornőnek miért kellett belerohannia a vízbe? - Látta valaki... aközben... a doktornőt? Srí Ánand megcsóválta a felét. - Senki. - Valaki látta... bábudzsi. A bokrok közül jött a félénk hang. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam, felém villant egy szári színes selyme. - Ki van ott? - kérdezte magához térve Srí Ánand. Olyan vigyázatlanul hajoltam ki az ablakon, hogy felsértette a tenyerem egy üvegcserép. - Dé... vi - mondta a remegő hang. Srí Ánand a bokrokhoz ugrott, és kihúzta a levelek közül a remegő Dévit. - Mit keresel itt, Dévi? - Oresztész küldött. - Oresztész? Mit akar tőlem? - Ő látta... - Mit látott? - A... doktornőt. - Hol van Oresztész? - Otthon. Rosszul van. Azt mondja... elmegy innen. Hazamegy Görögországba. Szívtam kettőt a sebemen, aztán szépen kivitelezett ugrással kiszálltam az ablakon. Alig másfél méternyire voltam csak a kavicsoktól, mégis mintha ezer évig repültem volna lefelé. Dévi vacogva állt előttem a kezeit tördelve. Hol volt már korábbi magabiztossága? Mintha egyszerre elfelejtette volna a varázstudományát. - Hol van a házad? - Mutatom, száhib! A hajnal ebben a pillanatban ért véget, hogy átadja helyét a reggelnek. Az első napsugarak végigszá-
guldottak a házak között, lángra gyújtva az ablakokat. A dzsungel felől örömteli ujjongás csapott az égre. Lakói a születő napot ünnepelték. Indultam volna, de nagyot puffant mögöttem valami. Hátrafordultam. Mr. Bullard négykézláb állva kiáltott valamit az ablak felé, ahonnan Sir Noland nézett le rá aggodalmas képpel. - Vigyázzon, Sir, bele ne akadjon a lába a párkányba! Sir Noland sóhajtott, mintha azt latolgatta volna magában, hogy talán érdemesebb lenne kerülő utat választania, de aztán csak legyintett, behunyta a szemét, és ugrott. Jól sikerült az ugrása, jóllehet alaposan megüthette magát. Nyögdécselve a földön maradt az üvegcserepek között. Dühösen odavágtattam hozzá, és felsegítettem. - Elment az esze? - rivalltam rá. - Már csak az biányzik, hogy magának is baja essék! Sir Noland kissé tántorogva bár, de azért a talpán maradt. - A fenébe is! - nyögte. - De régen ugrottam már ki ablakon! Pedig... sosem volt ellenemre az ilyen kis ugrándozás. Egyszer még utánam is lőttek! - Hatvan évvel ezelőtt - mondta a derekát tapogató Mr. Bullard. - Csak ötvenöttel. Akkor ugrottam ki utoljára. A nap lángra gyújtotta a kavicsokon vöröslő vércseppeket. 20. Oresztész Lemonidisz az ágyán feküdt, szemét a menynyezetre meresztve. Csak akkor vette le róla a tekintetét, amikor benyomakodtunk a szobába. Srí Ánand az ágyhoz lépett, és megfogta a kezét. - Jól vagy, Oresztész? A göndör hajú, vastag nyakú férfi szenvedő pillantásokat vetett rá. - Meghalok, Srí Ánand. - Dehogy halsz meg! Miért halnál meg? - Ugye... nem biztos, hogy meghalok? - Egyáltalán nem biztos. Ki mondta, hogy meghalsz? - Dévi. Srí Ánand megcsóválta a fejét, és Dévire nézett. Az asszony lesütötte a szemét. - Dévi azt mondta - panaszkodott Lemonidisz hogy aki megpillantja Káli kígyóját, maga is meghal. Hát én megpillantottam! Félretoltam Srí Ánandot, és odaültem az ágya szélére.. - Megismer, Mr. Lemonidisz? Lemonidisz rám nézett. - Hogyne ismerném meg... Mr. Lawrcnce. - Elmondaná nekünk, hogy történt a dolog? Lemonidisz a levegőbe bámult, aztán úgy összerázkódott, mintha hernyót pillantott volna meg a levesében. - Életem legszörnyűbb élménye volt, Mr. Lawrence kezdte nehezen lélegezve. - Pedig ott voltam Athénban diákként, amikor Papadopulosz tábornok közénk lövetett. Az sem volt piskóta, de ez... Jézusom, még mindig remeg az egész bensőm! - Nem inna valamit? Lemonidisz rémülten kapta maga elé a kezét.
- Jaj, dehogy! Úgyis azon nyomban kijönne belőlem! Szörnyű volt, Mr. Lawrence, szörnyű! - Azért csak mondja el, ha tudja. - Hát... éppen körbejártam a telepet. Utoljára, reggel előtt. Minden órában körüljárom, hogy nem történt-e valami. Gondoltam, mindjárt visszafekszem... az ágyamba... amikor... üvegcsörömpölést hallottam... - Addig nem hallott semmit? - Semmit... azaz csak a megszokott hangokat. A majmok balhéztak a fákon, és a madarak is vijjogtak. Aztán egyszerre csak kitört egy ablak éppen az orrom előtt... Azt sem tudtam, kinek az ablaka. Aztán sikoltásokat hallottam... Egy női hang volt... egy nő sikoltozott... kiabált... - Értette, mit kiáltozik? - Először nem, de aztán megértettem. Azt kiáltozta, hogy segítség... égek! Azt hittem... tűz van, de nem láttam lángokat. Őszintén szólva... még az is átfutott az agyamon, hogy... talán beszívott. Turistákkal gyakran előfordul... Még velem is, pedig nem is vagyok turista. A következő pillanatban... kiugrott egy nő az ablakon. Le a kavicsokra. A másik nőhöz. - Kihez? Lemonidisz nyögött, majd rám emelte fátyolos tekintetét. - Mit kérdezett? Igyekeztem magamhoz térni. - Ön azt mondta: a másik nőhöz? - Azt... hát. - Ki volt az a másik nő? - Honnan tudjam? - Álljon csak meg egy pillanatra! - próbáltam meg rendet teremteni. - Azt állítja, hogy amikor Miss Monroe kiugrott az ablakon, egy másik nő állt az ablaka alatt? - Most mondtam. - Hogy nézett ki? - Pizsamában volt. - Milyen pizsamában? - Rövidben. - Látott valami jellegzetest rajta? - Nem tudom, Mr. Lawrence, mire gondol. Várjon csak. Valahogy... fel volt tornyozva a haja a feje búbjára. Enyhén megtántorodtam. Reméltem, senki nem vette észre. - Más? - A pizsamája... fekete volt, és egy nagy vörös rózsa virított az elején. Megtörölgettem a homlokomat. Gaby Holden. Vagy talán nem is ő...? - Mit csinált az a másik nő? - Hát... ott állt, mintha várta volna, hogy Miss Monroe kiugorjék az ablakon. Aztán amikor kiugrott, elment. De előtte még... jót nevetett. - Nevetett? - Nevetett, Mr. Lawrence. Csak még végignézte, amit én... bár én nem láttam valami jól... Lehet, hogy el is ájultam közben. Néha, amikor eszembe jut az athéni sortűz, annyira felidegelem magam, hogy elájulok. Vagy ha valami olyat látok... Egyszer például, amikor
elgázoltak egy kutyát, akkor is elájultam... Pedig nem is a doktornő ugrott ki elsőnek az ablakon... - Hát ki? Lemonidisz megcsóválta a fejét. - Egy kígyó. Egy... világító kígyó. Úgy kitörte az üveget, mint a huzat! Kiugrott az ablakon, és eltűnt a bokrok között... - Lemonidisz két tenyere közé szorította a fejét. - Jézusom. És éppen a doktornő! - Mit látott még? - sürgettem. - A doktornő... kihányt egy másik kígyót is. A szájából jött ki, és... borzalmas volt. Ahogy kijött belőle, a másik után csúszott. Az első nő ezen is csak nevetett, aztán... eltűnt a bokrok között. A doktornő pedig... borzalmas volt, Mr. Lawrence... egyenesen rettenetes! - Azért csak mondja el, ha tudja. - Látott már zombifilmet? Tudja, mi a zombi? - Élőhalott. - Nos, ő biztosan az volt. Nyitva volt a szeme, de már üvegesedett. Vér csöpögött a szájából... mégis a saját lábán ment. Nem látott, és úgy is kikerülte a bokrokat. Egyenesen a folyó felé tartott. Pedig akkor már halott volt. Élőhalott. Hátrahanyatlott a feje a párnájára, és behunyta a szemét. A másik négyről tanulmányt lehetett volna írni. Dévi arcán félelem ült, és még valami egyéb is, amit nem tudnék hirtelenjében megmagyarázni, micsoda. Talán titokzatos mosolyként jellemezhetném. Mint aki érti, miről van szó, csak éppen nagyon fél tőle. És félti Lemonidiszt. Srí Ánand arcán a rettegés vert tanyát. Rettegés a pénzéért, és valószínűleg értünk, utasaiért is. Mr. Bullardot közömbösnek láttam, bár nemigen tudtam elképzelni róla, hogy ne érintette volna mélyen a dolog. Sir Noland a bajuszát csavargatta, és keservesen nyögött hozzá. - Gyerünk! - intettem nekik - Hagyjuk pihenni! Mr. Bullard és Sir Noland kiléptek az ajtón. Nyomukban Dévi és jómagam is indultam volna, de Mr. Lemonidisz hirtelen kinyitotta a szemét. Kinyújtotta a karját, és elkapta a csuklómat. - Várjon egy kicsit, Mr. Lawrence - suttogta rekedten. - Mondanom kell magának valamit. Az ajtó felé pislogott, mintha meg akarna győződni róla, hogy a többiek valóban kimentek-e a szobából. - Miről van szó, Oresztész? Lemonidisz nyelt egyet, aztán megtörölgette verejtékben fürdő homlokát. - Ne haragudjék, Mr. Lawrence, nem is tudom... honnan veszem magamnak a bátorságot, hogy... beleavatkozzak más dolgába... csakhogy ezek a szörnyűségek... tegnap is és ma is... ugye, megérti... - Mi az ördögról beszél? - Arról a nőről. A másik nőről. Aki a doktornő ablaka alatt állt, mintha várta volna, hogy... kiugorjék az ablakon. - És? - Már korábban is láttam. - Korábban? Hol? Lemonidisz nyelt egy nagyot. - Az ön szobájából jött ki... Mr. Lawrence!
21. El voltam készülve valami hasonlóra, ezért meg sem lepődtem annyira, amennyire illett volna. - Folytassa - biztattam rekedten. Lemonidisz zavartan pislogott felém. - Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy rossz alvó vagyok. Errefelé meg, a hiedelemmel ellentétben, nem csendesek az éjszakák. Tudja maga, milyen pokolian zajos hely egy éjszakai dzsungel? - Tudom. - Bocsánat, hát persze. Szóval gyakran felkelek éjszaka, és körbejárom a házakat. Mindenféle népek megfordulnak a közelünkben, nem lenne jó, ha valamelyik turistának baja esne. Általában csak az udvaron járkálok, de ma éjszaka végigsétáltam a folyosókon is... Nem mintha kíváncsi lennék, mi folyik a szobákban, nem, ne gondoljon rosszat rólam, nem izgat engem a más dolga... kizárólag a biztonság miatt teszem. Szóval... éjszaka elsétáltam az ön ajtaja előtt is, Mr. Lawrence. Aztán egyszerre csak kinyílott, és... kijött rajta egy nő. Az a nő. Megéreztem a kölnijét... Furcsa kölnije van, ezer közül is megismerném. Valamilyen virágillat. És a pizsamája is jellegzetes volt a vörös... rózsával. Annyi időm maradt csupán, hogy... behúzódjak egy árnyékos sarokba. - És? - Elment mellettem. Olyan közel, hogy meg is érinthettem volna. Arra gondoltam, hogy valami olyat láttam, amit sürgősen el kell felejtenem. És esküszöm, Mr. Lawrence, hogy örökre el is felejtettem volna, ha nem történik gyilkosság, és ha nem pillantom meg ismét... Monroe doktornő ablaka alatt. És a kölnijét is éreztem. Ő volt az, nem is vitás. Nem volt mit tennem, le kellett tagadnom dolgot. - Téved, Mr. Lemonidisz - mondtam fakó hangon. Nem járt nálam senki az éjszaka. Lemonidisz ismét szétdörzsölt néhány verejtékcseppet a homlokán. - Az bizony meglehet, Mr. Lawrence. Ilyenkor, hajnal felé már rebbenők az árnyak: előfordul, hogy egy árnyat néz az ember valóságos emberi lénynek. Bizonyára ez történt velem is. Bocsásson meg, hogy hülyeségekkel traktáltam. Barátságosan megveregettem a vállát. - Ismeri a görög mitológiát, Oresztész? Lemonidisz felült az ágyon. - Hogyne ismerném! - mondta büszkén. - Hiszen görög vagyok! De hogy jön az ide? - Tudja, hány szeme volt Polüphémosznak? - Egy. Ezt mindenki tudja. - Tudja, hogy lett egy szeme? - Úgy született. A küklopszok úgy születnek. - Van egy másik legenda is - mondtam. - Eszerint eredetileg két szeme volt, csak gyakran feleslegesen sokat beszélt, mire valaki figyelmeztetésül kinyomta az egyiket. Mit szól hozzá? - Ez velem nem fordulhat elő - mondta, és visszahanyatlott a párnájára. - Én, a küklopsszal ellentétben, tudok hallgatni! - Okos ember - bólintottam. - A hallgatás nagy erény.
- Így gondolom én is, Mr. Lawrence. Felőlem nyugodt lehet. Én azonban nem voltam nyugodt. Egyáltalán nem voltam az. És nem Oresztész Lemonidisz miatt. 22. Első utam Monroe doktornő szobájába vezetett. Térmészetesen zárva találtam az ajtaját. Éppen azon töprengtem; hol találhatnám meg Srí Ánandot, amikor hirtelen kinyílott az ajtó az orrom előtt. Meghökkenve ugrottam hátra. Egyetlen pillanatig azt hittem, a doktornő bukkan fel a nyílásában, hogy tűzkígyókat hányjon felém, de szerencsére csak Shardul állt a bejáratnál megkönnyebbült mosollyal az arcán. - Te vagy az, Leslie száhib? Már azt hittem... jaj, nem is tudom mit hittem! " - Körülnézhetnék odabent? - Csak nézz körül, Leslie száhib. Srí Ánand meghagyta, hogy mindenben legyek a segítségedre. Ideállok az ajtó elé, és nem engedek be senkif. Jó lesz így? - Kitűnő, Shardul. Shardul a csukott ajtó elé állt, én pedig körülnéztem odabent. A vértócsákra ezúttal ügyet sém vetettem, mint ahogy a vérmocskos ágyneműre sem. Arra gondoltam, ha sokáig nézegetném őket, előbb-utóbb ki kellene menekülnöm a szobából. Nem sokat teketóriáztam. Megkerestem a Monroe doktornő által említett Tadzs Mahal képet a falon. Nem látszott rajta, hogy valaki is mégpiszkálta volna. Vetettem egy pillantást az ajtóra, majd óvatosan leemeltem a szegről, amely tartotta. El kellett ismernem, szegény Monroe doktornő nem sokat törődött Srí Ánand tulajdonával. Jól láthatóan egy evőkanállal vésté ki a lágy, alighanem tapasztott falból azt a gödröt, amely a kép alatt rejtezett. A gödröcske száját leukoplaszttal ragasztotta le. A ragasztás sértetlennek látszott. Sóhajtottam egyet, és óvatosan lehúztam a falról a ragasztócsíkot, miközben a másik tenyeremet a felszabaduló üreg alá tartottam. Amint a leukoplaszt elszakadt a faltól, a lyuk tartalma a tenyerembe borult. Néhány üres papírzacskó, vöröses vattagombócok, géz és egy csipesz. Körülnéztem, s mivel nem láttam semmi egyéb használhatót, lehúztam a kispárnáról a huzatot, beletekertem a zsákmányomat, majd az egészet zsebré vágtam. A párnahuzat szerencsére nem volt véres, így nem is ütött át semmi a zakórrion: Shardul mégis észrevehette, hogy van nálam valami, mert a zsebemre meresztette a szemét. Szólni azonban nem mert egyetlen szót sem. Otthagytam, és a zsákmányommal vissza akartam térni a szobámba. A folyosó kanyarulatába viszont Mulkradzsba botlottam. A kisfiú sápadt volt, és olyan gyűrött volt a képe, mint egy ötszáz éves, sokat tapasztalt manóé. - Mi újság, Mulkradzs? - Vissza akarok menni Kanapurba, bábudzsi. Nem sírt, nem remegett a hangja, mégis éreztem rajta, hogy tökéletesen elkészült az erejével. Rám pedig
rám tört a lelkifurdalás. Talán olyan feladatot adtam neki, amely meghaladta az erejét. Elvégre kisfiú, még akkor is, ha az élet keményre kalapálta. Nem tehettem mást, megsimogattam a fejét. - Rövidesen visszamegyünk valamennyien. Mulkradzs hozzám simult, és a karomhoz dörzsölte az arcát. - Én annyira, de annyira... szerettem a doktornőt. Csak kicsit csuklott meg a hangja, és könnyek sem peregtek a szeméből. Én mégis meg voltam győződve róla, hogy az emberiség története folyamán csak keveseket gyászoltak meg úgy, mint Mulkradzs Monroe doktornőt. 23. Rövid csend után Mulkradzs eltolt magától, és megrázta a fejét. - Már rendben vagyok, bábudzsi. A feladatot végrehajtottam. - Készek rá? - Készek, - Jock Ferdinand? - Ő is. Ahogy megbeszéltük. - Köszönöm, Mulkradzs. Srí Ánand? - Nem tetszik neki a dolog. Fél. De azért megteszi, amit kell. - Akkor a reggelinél találkozunk. Nehogy megsejtsenek valamit. - Miből sejtenék meg, bábudzsi? - Én most visszamegyek a szobámba. Mulkradzs akkorát sóhajtott, hogy meghökkentem tőle. - Van még valami? A kisfiú bólintott. - Van, bábudzsi. - Micsoda? - Gyere velem. Nem kérdeztem hova megyünk, ő meg nem mondta. Kisétáltunk a bungalóból, és lesiettük a folyó partjára. Arra gondoltam, hogy talán megtalálták Monroe doktornő holttestét. Felkészültem a legrosszabbra is, amikor Mulkradzs egy páfrányokkal borított kis öblöcskénél állapodott meg. Ott aztán hátrapislogott, mintha azt figyelné, hogy nem les-e valaki bennünket az egyik ablakból. - Mutatok valamit, bábudzsi. Ekkor már meg voltam győződve róla, hogy valóban a doktornő holttestét vetette partra a víz. - Ki talált rá? - kérdeztem a halántékomat nyomogatva. - Egy halász. - Hol? - Valaki beledobta a hálójába. - Micsoda?! - hökkentem meg. - Éjszakára néha a vízben hagyja a hálóját, hátha belekeveredik valami. Egyszerű emelőháló csupán, de előfordult már, hogy beúszott néhány hal a holdfényben, és ott is maradt reggelig. A hálóra tapadt rákocskákat eszegették. Most is ezt tette a halász, Subhadra. Reggel aztán, ahogy felemelte a hálóját... megtalálta benne. Aki bedobta, nem láthatta, hova dobja, így egye-
nesen belehajította a hálóba. - Belehajította?! - Úgy van, bábudzsi. Nézz csak ide! Felemelt egy botot, és a mongrove gyökerei közül kikotort egy fehér batyut. Leguggolt mellé, kibontotta, aztán hátralépett. Majdhogynem felkiáltottam a meglepetéstől. A fehér törülközőben egy rövid szárú pizsama pihent. Fekete pizsama volt; mellrészén nagy, vörös rózsával. A pizsama mellett három üvegecske és két tubus feküdt. A vízben töltött óráknak köszönhetően a tubusok oldalán már halványulni kezdett a felirat. Mulkradzs mellé guggoltam. A pizsamára nem sok ügyet vetettem - elég volt annyi, hogy megnéztem, nincs-e belécsavarva még valami. Nem volt. A három üvegecske kölnit tartalmazott. Megnyomtam egyikük tetejét. A kiáradó erős illat azokat a perceket idézte elém, amikor éjszakai látogatóm még az ágyamban tartózkodott. Vajon volt-e ilyen pizsamája és ilyen kölnije Gaby Holdennek? 24. A reggelinél is duzzasztotta valami a kabátom zsebét. Ezúttal azonban már nem a párnahuzatba csomagolt papírzacskók és vattadarabok, hanem a 38-as. Úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy valószínűleg szükségem lesz rá. Amikor beléptem, a teremben már csak az én asztalom volt üres. Mégis olyan csend honolt odabent, mintha a süketnémák gimnáziuma rendezett volna osztálykirándulást Nágaföldre. Alighogy letettem a fenekem a székemre, Mr. Ajvazjan vágtatott oda hozzám. Méghozzá szó szerint. Fehér szalvétával a nyakában nagyra nőtt, horgas omí csecsemőre hasonlított. Megállt velem szemben, és csípőre tette a kezét. - Mr. Lawrence! Beszédem van magával! Éreztem, hogy valamennyi szem rám szegeződik. Az enyém viszont Srí Ánandra szegeződött volna, ha nevezett ott lett volna. Srí Ánand azonban megérezte, hogy jobb, ha távollétével tüntet, és azzal is tüntetett. - Hallgatom, Mr. Ajvazjan. Nem ülne le? - Nem - mondta tömören Mr. Ajvazjan. - Nem akarok leülni. - Ahogy óhajtja. - Mr. Lawrence... a többiek nevében is beszélek. Úgy értem, a mi kis csoportunk valamennyi tagja nevében. Úgymint... - Tudom, kinek a nevében beszél. - Annál jobb. Nem tudom, kinek kellene bejelentenem az elhatározásunkat. Önnek-e vagy Srí Ánandnak? - Attól függ, mi az elhatározásuk. Mr. Ajvazjan fél szemével hátrafelé pislogott, mintegy megerősítést kérve a néven nem nevezett többiektől. - Az - mondta rövid szünet után - hogy lelépünk. - Ezt hogy értsem? - Ahogy mondom. Felszedjük a sátorfánkat, és meg sem állunk Kanapurig. Hogy aztán ott mit teszünk, az
már a mi dolgunk. - Értem. Beleegyezésemet óhajtják megnyerni az utazásukhoz? - Hm... hát... tulajdonképpen csak bejelentjük... illetve, természetesen elvárjuk, hogy ön és Srí Ánand megszervezzék a visszautat. - Önök is? - fordultam a színészek asztala felé. Gaby Holden azon nyomban lesütötte a szemét, Miss Náná félrenézett, és még Doherty is idegesen az ujjaira bámult, amelyekkel az asztalterítő rojtjait fonogatta. - Mondjátok már! - dörrent rájuk Ajvazjan. Ők azonban csak ültek és hallgattak. Nem tudom, miért, de megsajnáltam a nagy orrú grúzt. - Figyeljen ide, Mr. Ajvazjan - mondtam neki lágy, behízelgő hangomon. - Megértem az elhatározásukat, és magam is legszívesebben eltűnnék innen - ha lehetne. De egyelőre nem megy a dolog. Ön is tudja, hogy a jelenlegi helyzetben nehezen tudnánk visszatérni Kanapurba. Lehet, hogy a felkelők karjába futnánk. Gondoljon a levágott fejre. Ha elkapnának bennünket, aligha remélhetnénk tőlük kíméletet. - A fenébe is, ezt én is tudom! - fakadt ki Ajvazjan. Akkor viszont mit tegyünk? Nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy lemészároljanak bennünket! Ki véd meg bennünket ettől a rohadék kígyótól? Látja; mennyit ettünk öten összesen? Egyetlen főtt tojást. Nincs étvágyunk, ronggyá mentek az idegeink. Attól tartok, hogy hosszúra nyúlik a pihenésünk. Addig, amíg az angyalok trombitája fel nem ébreszt bennünket. Sóhajtottam, és igyekeztem megnyugtatni. - Azért talán annyira nem veszélyes a helyzet. Mindenesetre felhívnám a figyelmüket az óvatosságra. Zárják be gondosan a szobájuk ajtaját, ablakát... - Hahaha! - hördült fel Ajvazjan. Szándékosan nem mondok nevetést, mert amit hallatott, minden volt, csak az nem, jóllehet valószínűleg annak szánta. - Mintha nem tudná, hogy ez a rohadék a kulcslyukon is bemászik. Náná Zakariadze felállt, és az asztalukra tenyerelt. - Nincs semmi megoldás, hogy leléphessünk, Mr. Lawrence? - Attól tartok, ebben a pillanatban nincs. Bár lehetséges, hogy rövidesen... - Gyere vissza, Joszif! Ajvazjan meghökkent. - De hiszen én csak azt mondtam, amiben megállapodtunk, Náná. - Akkor is gyere vissza! Nem tehetünk semmit. Maradnunk kell. Doherty széttárta a karját. Gaby vértelen mosolyt küldött felém, amely belenyugvásból és félelemből volt összegyúrva. Náná odasétált az asztalomhoz, félretolta Ajvazjant, és a szemembe mélyesztette a szemét. - Figyeljen ide, Mr. Lawrence... Kérdeznék én magától valamit. Oké? - Oké, Náná. - Biztos benne, hogy... a doktornőt meggyilkolták? Nem valami... ritka állatfaj vagy betegség, vagy... egyéb nem emberi tevékenység ölte meg?
- Biztos, Náná. - Tehát közönséges gazemberekkel állunk szemben? - Így van, Náná. Náná Zakariadze bólintott. - Csak ezt akartam hallani. Ez esetben akkor is maradnék, ha visszatérhetnénk Kanapurba. Tudom, hogy veszélyben forog az életünk, de én el akarom kapni a gyilkost. Vagy legalább ott akarok lenni, amikor elkapják, és a szemébe akarok nézni. Megkérdezni tőle, hogy miért ölte meg Lorettát. Nálunk, a Kaukázusban még mindig él a vérbosszú kötelessége. Ha a rokonodat megölik, köteles vagy bosszút állni érte. Én pedig úgy érzem, hogy Loretta Monroe a húgom volt. Hát csak ennyit akartam mondani, Mr. Lawrence. Ekkor vettem csak észre, hogy enyhén vágott szeme alatt sötétlila duzzanatok húzódnak, ami az intenzív sírás jele. Megszorítottam a karját. - Elkapjuk őket, Náná. Náná lehajolt, és megcsókolta a homlokomat. - Isten legyen velünk, Mr. Lawrence. Visszasétált az asztalukhoz, hogy nagy gyásza ellenére is bekapjon még néhány falatot. 25. Lehet, hogy rajtuk kívül mások is a lelépést fontolgatták, ők azonban hallgattak, mint a csuka. Mindenki mélyen a tányérja fölé hajolt, mintha nem is történt volna a hajnali órákban kegyetlen gyilkosság. Szándékosan hangsúlyozom a gyilkosságot, bár egyelőre még ellentétben azzal, amit Nánának mondtam - fogalmam sem volt róla, emberi lény-e a tettes: a gyilkosság azonban akkor is az, ha netalántán Káli istennő saját kezeivel követte is el. Egy isten is lehet gyilkos. Néhány futó pillantással felmértem a helyzetet. Úgy láttam, senkitől sem várhatok komoly ellenállást azzal kapcsolatban, ami ezután következik. Útitársaim némán, lesújtva ültek a helyükön. Talán Mr. Bullard volt az egyedüli, akin nem látszott riadalom. Bár ő sem fecsegett, mint egyébként, a száját azért használta rendesen. Attól a pillanattól kezdve, hogy Ajvazjan és Náná Zakariadze visszatértek az asztalukhoz; egyfolytában evett. Alighanem rájött, hogy nem következik semmiféle látványosság; jobban teszi, ha megtömi a gyomrát. Pillantásom ezután a Noland házaspárra siklott. Lady Noland mintha jó néhány évet öregedett volna az éjszaka. Ráadásul, úgy látszik, ő is észrevette a kedvezőtlen változást, mert alaposan rákent a rúzsából az ajkára, amitől egy jóllakott vámpírra emlékeztetett. Az arcára mázolt púder sem tette szebbé a vonásait. Lady Noland összességében fáradt, öreg boszorkány benyomását keltette. Olyan boszorkányét, akinek nyugdíjemelési kérelmét épp az imént utasította el a Boszorkány Nagytanács. Fél szemmel alaposan szemügyre vettem a maharadzsa házaspárt is. Csandrabábú arcán kiélesedtek a vonások; mióta Varanasziban találkoztam vele legalább tíz kilójától szabadult meg, ami őszintén szólva nem tett rosszat neki. A maharánin viszont nem látszott, hogy lefogyott volna; csak a szeme alatti mély ráncok,
kék foltok és állandó duzzanatok árulkodtak róla, hogy valami nála sincs rendben. A maharáni végigsírta az éjszakáit. Vajon miért? Majd mindenki engem figyelt, hiszen úgy érezték, Srí Ánand távollétében az én kötelességem lenne néhány vigasztaló mondattal ecsetelni a helyzetünket. Azt már elfogadták, hogy a Brahmaputra Gyöngyén nem térhetnek vissza Kanapurba, arról viszont szerettek volna még hallani valamit, hogy én hogyan képzelem el a jövőt. Hogy vesszük fel a kapcsolatot a külvilággal? Mit teszünk a kígyó ellen azon kívül, hogy bezárunk ajtót-ablakot, ami jelen esetben alighanem annyit ér, mint halottnak a svájcisapka. Egyáltalán, mik a terveim, és mik Srí Ánand tervei? Én azonban hallgattam. Egészen addig, amíg ki nem nyílott az ajtó, és be nem sorjázott rajta Srí Ánand, Shardul, Jock Ferdinand és Mulkradzs. Mulkradzs rám kacsintott, majd eltűnt a balfenéken. Olyan gyorsan zajlott le az akció, ahogy meghagytam nekik: Srí Ánand az ajtófélfánál maradt Shardullal, Jock Ferdinand pedig odajött hozzám. Megállt mellettem, majd előhúzott a zsebéből egy jókora pisztolyt. Én is a kezembe varázsoltam a 38-ast. Felálltam, és Csandrabábú maharadzsa asztalához sétáltam. Jock Ferdinand mellettem jött, szemét Csandrabábú kezére szegezve. Csandrabábú és a maharáni csak némi késéssel vettek észre bennünket. Csandrabábúnak így is sikerült felugrania, és a zsebe felé kapkodott. Jock Ferdinand erre gyorsan a mellének szegezte a stukkerét. - Ne mozduljon, maharadzsa! Csandrabábú ügyet sem vetett a felszólításra. Mellénye alá nyúlt, és elkapta ott rejtező revolvere nyelét. Talán elő is rántotta volna, ha Jock Ferdinand rá nem veti magát: Ügyes mozdulattal ledöntötte a földre, és a mellére ült. Elégedetten láttam, hogy a maharadzsa stukkere lehullik a földre, és messzire csúszik a sima padlón. - Maga megőrült... barátom! - kiáltotta, nyögte és káromkodta a maharadzsa. - A fenébe is... maga rohadék! Engedjen el, mert... mert... megölöm! Mivel láttam, hogy nincs szükség a segítségemre, a maharánival kezdtem foglalkozni. Annál is inkább, mivel ki tudja honnan, egy kis fekete táska került Timila asszony kezébe. Talán az ölében tarthatta, ezért nem vettem eddig észre. - Adja ide, maharáni! - parancsoltam rá. Timila maharáninak azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni. Felém villantotta a szemét, és tovább rángatta a táska cipzárját. Szerencsére nehezen ment a nyitás, főleg hogy közben rám is kellett figyelnie. Addig ügyeskedtem, amíg sikerült elkapnom a táskája szélét. - Adja ide, maharáni! - Takarodjon innen! - Adja ide, kérem! - Ezt még megkeserüli! Élete végéig börtönben fog rothadni! Arról kezeskedem! - Maguknak fogalmuk sincs róla, ki vagyok én! tajtékozta Csandrabábú, megpróbálva levetni niagáról
Jock Ferdinandot. - Vegyék tudomásul, hogy indiai állampolgár vagyok, rengeteg befolyásos ismerősöm van... és addig nem nyugszom... az utolsó rúpiámat is... amíg maguk nem lógnak valamennyien! Lassan összefüggéstelenné váltak szavai a nagy indulattól: Végre sikerült elvennem Timila maharánitól a retiküljét, és a hátam mögé hajítani. Hallottam, hogy jókorát koppan a padlón annak jeleként, hogy nemcsak WC-papír lehet benne. Timila maharáni visított, és nekem ugrott. Kimeresztette a karmait, nem törődve vele, hogy lecsusszan róla az elegáns, drága szári. Nem számítottam ekkora ellenállásra, és majdnem pórul is jártam. Ki tudja, mi történt volna, ha nem kapok váratlanul segítséget. Timila maharáni ugyanis egyszerre csak megtorpant, kést rántott elő lefelé igyekvő szárija alól, a villogó pengét azonban nem nekem szegezte, hanem a saját nyakához szorította. - Állj! - kiáltotta. - Álljanak meg! Ha nem hagyják abba... megölöm magam! Verejtékcseppek futottak végig az arcomon. A maharáni hangja hideg volt és éles, mint a kése pengéje lehetett. - Verőeremre tettem a késpengét - hallottam a hangját. - Medika voltam, tudom, hogy mit beszélek. Ha nem engednek szabadon bennünket, megölöm magam. Ha nem teszik, amit mondok, egy hullával többel kell majd elszámolniuk. Egy, kettő... - Engedje el! - ordítottam Jock Ferdinandra. - Engedje el azonnal! Ferdinand elengedte Csandrabábú maharadzsa nyakát, és lekecmergett róla. A maharadzsa, mintha rugók lökték volna a magasba, úgy pattant fel. Kinyújtotta a kezét, hogy felvegye földön heverő pisztolyát. - Jól tetted, kincsem! - hallottam ekkor Náná elégedett hangját. - Jól tetted, kiscsibém! Ne hagyd magad! Mindig csak mi, nők húzzuk a rövidebbet! Adj nekik, akárcsak én! Nesze, te hülye! Felkapta a földről Ajvazjant, a levegőbe emelte, majd pofozni kezdte. Ajvazjan ordított, és úgy tekergett-vonaglott, mint a fénykígyó. - Náná, megőrültél?! - bömbölte, ahogy a torkán kifért. - Segítsenek, mert kinyír ez a némber! Jézusom, Náná, bediliztél? Mindenki tátott szájjal figyelte Miss Zakariadze produkcióját. Náná körbejárta Ajvazjannal az éttermet, és minden harmadik lépés után lehúzott neki egy pofont. - Nesze, te csirkefogó! Senki nem vette észre, hogy eközben karnyújtásnyira megközelíti Timila maharánit, aki a nyaki ütőeréhez szorított késsel megkövülve bámulta Nánát. A következő pillanatban csodát láttam. Náná adott egy utolsó fülest Ajvazjannak, majd elhajította. Joszif Ajvazjan végigsuhant az asztalok felett, s a saját asztalára zuhant, magával sodorva Miss Holdent és Mr. Dohertyt. Hogy mit csinált ezután Náná, arra csak a későbbiekből következtethettem. Amit láttam, az csupán anynyi volt, hogy Timila maharáni éles kése felröppent a levegőbe, és a falhoz vágódott.
- Bocsáss meg, kiscsibém! Úgy látszott, ez a repülések reggele, mert a következő szempillantásban már Timila maharáni is repült. Ő azonban szerencséjére nem a falon landolt, hanem a karjaimban. Mielőtt kísérletet tehetett volna a kiszabadulásra, Shardulra ordítottam. - A bilincset! Shardul odaugrott hozzám. Némi hercehurca után sikerült megbilincselnem a maharánit. Ekkor jutott csak időm rá, hogy a maharadzsa után nézzek. Csandrabábú a földön ült, és az orrából szivárgó vért törölgette. Mellette Jock Ferdinand állt a szakállát simogatva. - Van még bilincsed, Srí Ánand? A hajóskapitány és utazásszervező felém nyújtott egyet. Csandrabábú meglepetésemre nem állt ellent. Engedelmesen felém nyújtotta a kezét. - Ültessék őket a székre. Shardul és Srí Ánand leültették a házaspárt. Csandrabábú ekkor már nyugodt volt. Nem úgy a maharáni. Olyannyira hányta-vetette magát, hogy majd leesett a székéről. Intettem Nánának, hogy segítsen neki. Náná biccentett, és szelíden megfogta az asszony vállát. Timila maharáni ettől a pillanattól kezdve moccanni sem tudott. - Ezt még... megkeserüli! - sziszegte Timila. - Megölöm... magát is, maga tehén...! - Sajnálom, kiscsibém - simogatta meg Náná a maharáni haját. - Ennek így kellett lennie! Rám nézett, miközben úgy megkeményedett a tekintete, mint a kötélen felejtett alsógatya januárban. - Remélem, tudja mit csinál! Bólintottam; és a maharadzsához léptem. - Csandrabábú maharadzsa! - kezdtem mély lélegzetvétel után. - Srí Ánandtól rám ruházott jogomnál fogva, a törvény nevében letartóztatom! A maharadzsa rám emelte a tekintetét. Vörös volt a szeme, mint a dühtől őrjöngő bikáé. - Milyen jogról beszél? - Srí Ánand a terület kormányzójától kapta a jogot... - Nem ismerek el semmiféle jogot! A kormányzót is és a maga barátját is úgy elfújom, mint a pihét. Börtönben fogják végezni. És maga is. Csalódtam önben, Lawrence. Azért, mert nem indiai állampolgár, még megkapja a méltó büntetését, arról kezeskedem! - Ne! - kiáltott fel hirtelen, zokogva a maharáni. Ne fenyegesd őket! Inkább ígérj! Minden vagyonunkat nekik adjuk, ha szabadon engednek bennünket! Ami ezután következett, mélyen megrázott. A maharáni sírt, zokogott, földre vetette magát és a haját tépte. Ha Monroe doktornő élt volna, bizonyára adott volna neki egy adag nyugtatót. Ismét csak Náná hathatós segítségére volt szükségünk hogy beszállíthassuk őket az előkészített szobába. Mielőtt Csandrabábú elhagyta volna az ebédlőt, felém fordult. - Mi a vád ellenem, Mr. Lawrence? - Gyilkosság; maharadzsa - mondtam keményen. Méghozzá több emberen elkövetett gyilkosság: - Van rá bizonyítéka? - Természetesen van. - Mik azok? Követelem, hogy...
- Vigyék, kérem. Csandrabábút elvitték. Nagy-nagy csend maradt utána. 26. Bár majd valamennyien körülöttem ugráltak, és magyarázatot követeltek, nem álltam kötélnek. Csupán egy-egy megnyugtató mondatot vetettem oda nekik. - Maga őrült! - bömbölte Timberlake. - Nem lát tovább az orránál. Letartóztatja az ártatlan maharadzsát és a feleségét, amikor nyilvánvaló, hogy ezek voltak a gyilkosok! - mutogatott a nyakukat behúzva, némán üldögélő ördöghívők felé. - Biztos a dolgában, Mr. Lawrence? - nézett rám kajánul Bullard. - Biztos - mondtam. Bullard megvonta a vállát. - Hát... maga tudja. Az volt a legmulatságosabb a dologban, hogy maguk a filmesek is civakodni kezdtek: Ajvazjan szó szerint nekiesett Nánának, és ha nem ez utóbbi az erősebb, talán még a haját is megcibálta volna. - Hogy a fenébe tehettél ilyet, Náná? - dühöngött a rendező toporzékolva. - Hogy a fenébe tehettél ilyet? Én nem tudom, mi folyik itt, én már semmit sem értek, az azonban biztos, hogy a maharadzsa és a kedves maharáni olyan ártatlanok, mint a ma született bárány. - Na ja - csatlakozott hozzá valamivel megfontoltabban Doherty. - Mi ütött beléd, Náná? Náná nem szólt semmit, csak mosolygott. Sir Noland ezalatt csendesen befejezte a reggelijét; majd félretolta üres tányérját, és odalépkedett hozzám. - Furcsa - mondta, megtörölgetve a bajuszát a szalvétájával. - Furcsa, hogy éppen őt csukatta le. - Azt csukattam le, aki bűnös - mondtam magabiztosan. - Úgy gondolja, hogy a maharadzsa... képes elővarázsolni a kígyót? - Bizonyítani még nem tudom, de a magam részéről biztos vagyok benne. Ezután már nem sokat törődtem a békétlenkedőkkel. Szóltam néhány megnyugtató szót Sybillának, eltoltam magamtól az ágáló Timberlake-et, majd elkaptam Gaby kezét. - Kijönnél velem egy pillanatra? Kisétáltunk az udvarra. A nap vakítóan ragyogott az égen. Az udvar felett keselyű körözött, mintha bennünket fürkészett volna. Az amerikai indiánok szerint a keselyű a még élő emberben is megérzi jövendő táplálékát. Arizonában Pako, aki maga is félig navajo volt, azt állította, hogy a keselyűk természetfeletti tulajdonságokkal rendelkeznek - előre megérzik a halált. Jaj annak az indiánnak, aki felett körözni kezd a dögmadár. Biztos lehet benne, hogy a halál szagát érzi rajta. A keselyű lebbent néhányat, majd egy közeli fára szállt - Beszélni szeretnék veled; Gaby. - Én is veled. - Mondd te először. - Jól van. Csak bocsánatot szeretnék kérni... amiért
nem próbáltam meg... veled... tegnap becsapni a gonosz istent. Nem mondott semmi megrázót, engem mégis megrázott a dolog. Előre tudtam, hogy mit fog mondani, mégis libabőrözni kezdett tőle a karom. - Az az igazság, hogy... nagyon kivoltam, Leslie. - Elhiszem, Gaby. - Az a pókcsípés... kiborított. - Ott van még a tarkódon? - Tapogasd csak meg! Kissé már lelohadt ugyan, de még mindig elég nagy. Nem voltam rest, és megtapogattam a tarkóját. Valóban ott éreztem rajta a csípés keltette allergiagömböcöt, ha nem is olyan hatalmasat, mint tegnap. - Mindazonáltal, nem ez volt az oka, amiért... nem mentem be hozzád. - Hanem mi? - Azt hiszem... féltem egy kicsit a féltékeny istentől. Addig-addig beszéltem róla, amíg hinni kezdtem benne. Arra gondoltam, várok egy kicsit. Aztán majd... újra megpróbálhatjuk. A libabőrök egyre szaporodtak a karomon. - Kérdezhetek valamit, Gaby? - Hát persze. - Nem szoktad néha feltornyozni a hajad a fejed tetejére? - Tessék?! Olyan őszinte rémülettel nézett a szemembe, hogy a kérdés máris eldöntöttnek tűnt. - A fejem... tetejére? - Mint a régi, római asszonyok. - Nem én. Honnan veszed ezt? - Úgy látszik, álmodtam valamit. Alighanem rólad álmodtam. Gaby sajnálkozva simogatta meg az arcom. - Szegénykém. Tudom, mit érzel, és... azt érzem én is, csak valahogy... túl kell esnem Loretta halálán. Talán nem is látszik rajtam, mennyire kivagyok: Néhány napig teljesen alkalmatlan lennék a... - Csitt! Szót se többé! Majd szólsz; ha elérkezettnek látod az időt. Könnyeivel küszködve, hálásan mosolygott rám. - Aranyos vagy, Leslie. - Álmomban még valami mást is láttam. Rövid fekete pizsamában voltál, amelynek az elején hatalmas, vörös rózsa díszelgett. Gaby megrázta a fejét. - Sosem volt ilyen pizsamám. Utálom a fekete színt. - Bocs, hogy megkérdeztem. De te is kérdezni akartál valamit. - Azt, hogy... biztos vagy a dolgodban Csandrabábú maharadzsával kapcsolatban? - Biztos. - Úristen! Nehéz elhinni, de nincs okom, hogy kételkedjek a szimatodban. Azt mondod, hogy ezzel véget is értek a gyilkosságok? - Talán igen. - Hát ez... jó hír. Akkor talán... rövidesen... tudod... Csak éppen... nehéz elfelejtenem a doktornőt. Megfordult, és úgy elrohant, mintha megrémült volna valamitól.
27. A bokrok között, ahova a találkozót megbeszéltük, csak Mulkradzs várakozott rám. Amikor meglátott, felemelte a kezét. Szorongva vettem tudomásul, hogy nem látok örámet a tekintetében. - A többiek? - Jönnek, bábudzsi. - Hol találkozunk? - A beszélőfánál. - Tudod, hol van? Mulkradzs bólintott. Mulkraddzsal kapcsolatban különben szüntelen lelkifurdalás gyötört. Egyre ott kísértett bennem, hogy mégiscsak kisfiú, akit nem lenne szabad belerángatnom a felnőttek piszkos játékaiba. Csak hát olyan kevesen voltak, akikre igazán számíthattam, hogy szükségem volt rá. Mindazonáltal elhatároztam, hogy amennyire lehetséges, megóvtim a bajtól. Mielőtt még végleg elönthetett volna a lelkifurdalás, megérkezett Srí Ánand és Jock Ferdinand. Mögöttük őszinte meglepetésemre Náná Zakariadze ballagott. Srí Ánand tisztes távolságban megállt tőlem, és Nánára mutatott. - Ő az, Leslie száhib. Először arra gondoltam, hogy alaposan megmosom a kapitány fejét, aztán rádöbbentem, hogy felesleges lenne. Méghozzá két okból is. Az egyik, hogy nem volt már időnk semmire, a másik hogy láttam Náná arcán: még az ördögnek is nekimenne, ha megkérném rá. Srí Ánand aggódva figyelt. Igaz, én hatalmaztam fel rá, hogy ha talál megbízható embert, aki nem ijed meg a saját árnyékától, magával hozhatja, arra azonban nem számítottam, hogy a turistái közül választ ki valakit, és éppen Náná Zakariadze lesz az. Két perc alatt elmondtam Nánának, mire készülünk. És főleg, hogy miért. Náná felülmúlta minden várakozásomat. Figyelmesen végighallgatott, aztán biccentett egyet. - Oké, Mr. Lawrence. - Van fegyvere, Náná? Náná felrántotta a szoknyáját, és valahonnan a combja mögül előhalászott egy pisztolyt. Jókora stukker volt, és fekete, mint az ördög feneke. Igazán kíváncsi lettem volna rá, mivel erősítette a combjára, és főleg miért, de megkérdezni azért nem mertem tőle. - Ez jó lesz? - Bánni is tud vele? Náná szelíden nézett rám. -Ne kívánja; hogy magára lövöldözzek. - Semmit sem utálnék jobban. Jock Ferdinand a szakállát simogatta, miközben a füvet bámulta a lába előtt. Látszott rajta, hogy hosszú évek szűkszavúsága után még nehezére esik a szapora beszéd. Tőle nem kérdeztem semmit, hiszen én adtam neki Srí Ánand pisztolyát. Srí Ánand viszont Csandrabábú maharadzsa stukkerét tartotta a kezében. Nem akartam beszédet tartani nekik, egyetlen mondatot mégis megkockáztattam. - Remélem, mindenki tudja, mire vállalkozott. Ha valaki...
Jock Ferdinand türelmetlenül nézett rám. - Majd utána, ha lehet. Elindultunk az erdő belseje felé. Negyedóra múlva elnyelt bennünket a dzsungel. 28. Másfél órai gyaloglás után a megcélzott tisztáson kötöttünk ki. Majd mindenki jól bírta az iramot. Mulkradzson meg sem látszott a gyaloglás, csupán kevesebbet fecsegett a szokottriál, Jock Ferdinand a szakállát simogatta, Náná viszont némi toporgás után segélykérően nézett rám. - Tüske ment a fenekembe. Forduljanak félre, hadd húzom ki. Engedelmesen félrefordultunk. - Ez a rohadt szoknya... Mégiscsak nadrágot kéllett volna húznom. A fenébe is, nem érem el. Igyekeztem elsomfordálni a fák között, de Náná hangja utolért. - Mr. Lawrence! Jöjjön csak ide, kérem! Senki nem mert megnyikkanni, de azért sejtettem, hogy megkönnyebbülve fellélegeznek. Megfordultam, és odalépegettem hozzá. Náná hozzám hajolt. Csupa-csupa aggodalmat láttam a tekintetében. - Segítene rajtam? Nem szeretnék vérmérgezést kapni. - Hogyan... segítsek? - Húzza ki! Ne idegeskedjék, ha sziszegek. Nem verem meg magát, bármennyire is fájna. Mielőtt tiltakozhattam volna, már fel is lebbentette a szoknyáját. - Ne rémüljön meg, de letolom a bugyimat. Gyerünk, lásson hozzá! Szerencsére nem kellett soká keresgélnem. Ott volt a tüske a... hogy is mondjam csak... szóval, rossz helyen. Bár hogy tudna egy tüske jó helyre fúródni...? - Látja? - Látom. Sóhajtottam egyet, összeszorítottam a számat, és elkaptam a tüske szerencsére alaposan kiálló végét. Rántottam egy merészet rajta. A tüske a kezemben maradt. - Kész - mondtam elégedetten. - Máris? - kérdezte Náná. Mintha csalódottságot érezterri volna a hangjában. - Izgató keze van. Kenjen be fertőtlenítővel. Kezembe nyomott egy üvegecskét, majd még mélyebbre hajolt. Lecsavartam az üveg kupakját, és a tenyerembe öntöttem belőle néhány cseppet. Aztán úgy tettem, ahogy tennem kellett. Náná felnyögött. Fogalmam sem volt róla, hogy a fertőtlenítő csípte-e, vagy nagyon is elégedett volt a tevékenységemmel. Éppen befejeztem volna a kényes műveletet, amikor a bokrok levelei közül kikukucskáló szempáron akadt meg a szemem. Nyeltem egy nagyot. A szempár mellett még egy szempárt láttam, amellett még kettőt, és így tovább. Láthatóan lenyűgözte őket Náná Zakariadze terjedelmes hátsója. Mielőtt megmukkanhattam volna, Náná is észrevette a szempárokat, mert gyorsan leeresztette a szoknyáját.
- Kösz, Mr. Lawrence. Alkalomadtán meghálálom. Egyszer majd akkor is megmasszírozhat, ha nem ment tüske a fenekembe. Kifelé, kukkolók, vége az előadásnak! Vidám mosollyal a képükön kisorjáztak a bokrok közül a nágák. 29. A nágák, előzetes megbeszélésünk értelmében, nem hoztak magukkal tűzfegyvert. Nem tudom, volt-e nekik egyáltalán - azt gondolom, igen. Talán használni is tudták volna, én azonban nem akartam, hogy használják: Így is elég bajuk volt az indiai hatóságokkal, nem óhajtottam még feszültebbé tenni a viszonyukat. Ezért valamennyien csak íjat, nyílvesszőket és dárdákat tartottak a kezükben. A férfi, aki vezette őket, szakállas, a többinél magasabb fickó volt. Látszott rajta hogy indiai vér is csordogál az ereiben. Odasétált hozzám, és európai módra kezet nyújtott. - Noká vagyok. Még nem találkoztunk. Amikor a falunkban jártál, nem voltam otthon. - Örülök, hogy megismerhetlek, Noká. Noká biccentett. - Először a beszélőfához megyünk. - Messze van? - Pár lépés csupán. A pár lépés azért nem volt kifejezetten pár lépés, bár kérdés, kinek a lépteihez mérte a távolságot. Visnu isten a legendák szerint néhány lépéssel szelte át a világot. Fél óra alatt azért mi is elértük a beszélőfát, ha a világ végét nem is. És itt álljunk is meg egy pillanatra. Már a fa nevének a lefordításával is bajban vagyok. Néha azt mondták róla; hogy a híradás fája, néha azt, hogy az üzeneteké, néha pedig, hogy a vallomásoké. Azon kívül Noká még olyan neveken is említette, amelyek jelentését nem ismertem. A beszélőfa fatörzsekből összeállított rendszer volt, amely leginkább egy bonyolult öntözőcsatornára emlékeztetett. A kivájt törzsekben azonban nem víz folyt, hanem szavak. Ha valakinek valamilyen kívánsága volt, kiballagott a beszélőfához, belesuttogta a kívánságát, és várakozott. Az istenek pedig meghallgatták a kérését - ha meghallgatták - és válaszoltak is rá. Nagy volt a gyanúm, hogy a csőrendszer végén nem az erdei istenek üldögéltek tettre készen, hanem a törzs varázslója. Ezt különben maguk a nágák is tudták, ennek ellenére vakon hittek benne, hogy a híradások és tanácsok fája megoldja a problémáikat. Mivel nem voltam nága, és a nága szellemek csak nágákkal hajlandók kommunikálni, át kellett engednem a társalgás dicsőségét Nokának. Noká leterített egy gyékényszőnyeget a mintegy ötven-hatvan centi magasságban kígyózó rönkcső szája elé, maga pedig a csövet tartó fabakhoz támaszkodott. Megvárta, míg valamennyien helyet foglalunk a füvön, akkor aztán beleszólt a csőbe. Kongott-morgott a hangja, majd elhallgatott. Jó tíz percig türelmesen vártunk. Közben néha azért idegesen az órámra pislogtam. Hol vannak már a szel-
lemek? Ha nem is tüstént, de azért megérkeztek. Előbb csak halk kapirgálás hallatszott, mintha valaki éppen elhelyezkedne a csőrendszer láthatatlan, bokrok között rejtező másik végénél. Aztán halk morgás kélt, amely lassan különálló szavakká oszlott szét. Bármennyire is hegyeztem a fülem, nem értettem egy árva mukkot sem belőlük, sőt még csak azt sem sikerült megállapítanom, milyen nyelven beszélnek. Noká szerencsére megértette. Kezdetben még gondterhelten hallgatta az ismeretlen szöveget, szívogatta az orrát, aztán egyre inkább kezdett felderülni a tekintete. Társai - lehettek vagy harmincan - mintha koreográfus vezényelte volna a mozgásukat, égnek emelték az íjaikat, és ahogy Noká arca mosolyra derült, úgy derült mosolyra az övék is. Úgy vigyorogtak nagy, derűs, kollektív vigyorral, mint egy gondosan kidolgozott gyümölcsreklám. Noká a csőre fektette a fülét, és bólogatott. Bólogattunk mi is, mint plüsskutyák a kocsik hátuljában. Náná gyanakodva húzta fel a szemöldökét. - Mit csinál ez a muki? - Kumjenggel beszélget. - Az ki? - Egy nagy hatalmú nága isten. - Remélem, nem fog kiszúrni velünk. A kommunikáció hirtelen abbamaradt. Noká hátratántorodott, és rémülten nézett rám. - Mi a franc ez? - suttogta Náná. - Mit mondhatott nekik az istenük? Jómagam is meglepődtem a váratlan fordulaton. Főleg, hogy úgy eltűnt a mosoly az arcukról, mint jóllakott légy a tehénlepényről. Csupa-csupa komor tekintet bámult rám. Egyetlen pillanat alatt jéggombóc csúszott a torkomba. Fogalmam sem volt róla, honnan kerülhetett oda, hiszen testvérek között is legalább harminc fok meleg lehetett a fák alatt. Önkéntelenül is a stukkerom felé kúszott a kezem. Ennyire félreértettem volna a nágákat? A következő pillanatban aztán a nágák szökdécselni és ordítozni kezdtek, mintha erdei bolhák seregei támadtak volna rájuk. Üvöltöttek és csujogattak, ahogy a szájukon kifért. Náná riadtan pislogott rám. - Mi történik itt, Leslie? Lehet, hogy megesznek bennünket...? Bár én alighanem nyugodt lehetek. Nincs akkora kondérjuk, amibe én beleférnék! Éppen odasúgtam volna neki, hogy a nágák soha nem voltak emberevők, ám ekkor Noká odavágtatott hozzám. És lássanak csodát: ismét vigyorgott, mint huszárcsákó a fűben. - Beszélt! - ütött hatalmasat sovány, beesett kis mellére. - Beszélt! Kumjeng beszélt hozzám! - Igazán? - nyögtem. - Es... mit mondott? Noká felém bökte a mutatóujját. - Azt mondta, hogy bízzunk benned. Te biztosan legyőzöd őket! Megfordult, és az elégedetten ácsorgó nágákhoz rohant. Sebesen pergő nyelvvel magyarázott nekik valamit, amitől a nágák további mosolyokkal örvendeztet-
tek meg. Úgy gondoltam, az első csatát megnyertem. Vajon hány várhat még rám? 30. Amíg az erdőben osontunk a célunk felé, biztonság kedvéért megtudakoltam Nokától, hogy s mint van ez a dolog a beszélő fával. Noká a fejét vakargatta, amikor megkérdeztem tőle, hogy mi lett volna, ha Kumjeng éppen az ellenkezőjét mondja annak, amit végül is mondott. Ha arra biztatja őket, hogy ne vegyenek részt a vállalkozásban, merthogy nemjárul hozzá. - Ilyen még nem fordult elő - vonogatta a vállát Noká. - Kumjeng jól ismeri a gondolatainkat. Ha a faluházban elhatározunk valamit, Kumjeng nem szegül ellene. Tudja, hogy ami a közösség elhatározása, az neki is jó. Gondolatban megemeltem a kalapom a varázsló, vagy éppen Kumjeng bölcsessége előtt. Így kell kezelni a konfliktushelyzeteket, nem is vitás. Csak akkor hagytuk abba a tanulságos beszélgetést, amikor olyan sűrű erdőrészbe értünk, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán tudtuk átpréselni magunkat az aljnövényzet kerítéssé összefonódott ágai között. Náná egyszer csak megtorpant, és gyanakodva nézett rám. - Biztos, hogy jó helyen járunk? Azt mondta ki, amire már magam is gondoltam. Ez az út természetesen nem az az út volt, amelyen korábban a Káli-papokhoz mentem; mondhatnám, hogy semmilyen út nem volt. Úgy éreztem, hogy úgy beleragadtunk az erdőbe, mint svábbogár a mézbe. Náná arca verejtékben fürdött. Haja ziláltan lógott a vállára; időről időre a homlokához kapott, hogy kikotorja a szeméből engedetlen tincseit: A legelöl haladó Noká hirtelen megtorpant, és felemelte a kezét. - Itt vagyunk, kígyótestvérem! Ez utóbbi természetesen én voltam. Látták a karomon a kígyó jelét, és el is fogadták a jelentését. - Hol? Noká körbemutatott: - Hát itt! Náná megcsóválta a fejét. - Maga érti ezt? Jock Férdinand és Srí Ánand is gyanakodva bámultak Nokára. Noká vigyorgott, és cinkosan rám kacsintott. - Ismered az elefánt és az egér meséjét, kígyótestvérem? - Több ilyet is ismerek - nyögtem az arcomat tapogatva. Néhány perccel azelőtt egy visszahajló ág a szemembe vágott; azt vizsgálgattam, hogy maradt-e még belőle valami. j.. Noká felemelte a mutatóujját, és a körülöttünk kerítést alkotó bokrokra és fákra bökött. - Volt az erdőben egy forrás, ahova inni jártak az állatok. Egy alkalommal az egérke is megszomjazott, és elindult a forráshoz vezető egyetlen ösvényen. Már majdnem odaért, amikor észrevette, hogy az elefánt az ösvény közepén áll, és éppen iszik. Máshova nem is
tudott volna állni a behemót, hiszen nem fért volna el a forrást szegélyező növényzettől. Az egérke szörnyen elkeseredett, mert tudta, hogy az elefánt képes fél napig is elszürcsölgetni a vizet, ő pedig ez alatt szomjan hal. Ekkor támadt egy ötlete. Ott látta maga előtt az elefánt lábát, a farkát, a fenekét. Tudod mit csinált ekkor, kígyótestvérem? - Mit? - kérdeztem mérsékelt érdeklődéssel. - Belemászott a fenekébe. Ügyes kis egér volt, egyből sikerült neki becsusszannia. Onnan aztán már egyenes volt az útja. Végigszaladt az elefánton, majd kiugrott a száján. Éppen a forrás szélére pottyant, ahol nagy egyetértésben az elefánttal, ő is teleihatta magát. Tudod, mit csinálunk mi most, kígyótestvérem? - Mit? - kérdeztem tanácstalanul. - Teleisszuk magunkat vízzel? Noká mosolyogva megingatta a fejét. - Belemászunk az elefánt fenekébe! Gyere, kígyótestvérem! Lehajolt, és kotorászni kezdett a bokrok között. Előbb csak egy követ emelt fel, aztán még egyet, majd egy ágakból összekötözött nyalábfélét. Én is lehajoltam, hogy lássam, mit csinál. Kénytelen voltam alaposan előredugni a fejem. Alagutat láttam magam előtt a bokrok közé vágva. Alacsonyat és sötétet, az igaz, de mégiscsak alagút volt, amely az elefánt gyomrába, azaz a Káli-papokhoz vezetett. Noká intett a nágáknak, hogy indulhatnak. A félmeztelen harcosok eltűntek az elefánt fenekében. Mi egyebet tehettünk volna, követtük őket. 31. Az elhatározás nemes volt, a megvalósítás azonban nem ment problémamentesen. A problémát ezúttal is Náná Zakariadze feneke jelentette, amellyel már másodszor gyűlt meg a bajunk. Pedig magában az alagútban nem volt kivetni való. Látszott rajta, hogy csak nemrégiben készítették. Alkotói vigyáztak rá, hogy kizárólag a bokrok alját ritkítsák meg, az ágakhoz ne nyúljanak. Így aztán Káli-papnak kellett lennie a talpán annak, aki felfedezi a járatot. - Hé! - hallottam egyszer csak - cirka húsz-harminc méternyi mászás után - Náná nyöszörgését. - Itt van valahol, Leslie? - Itt mászok maga mögött. - Az a helyzet, hogy beszorultam. - Erőlködjön egy kicsit. - Már erőlködtem. Nem megy. - Próbálja meg visszafelé. - Úgy sem megy. Hirtelen Mulkradzs termett mellettem. Előttem mászott be, és mégis a hátam mögül kúszott át a gyökerek között. - Tényleg beszorult, bábudzsi. - Mi a fenét csináljunk? - Szólok Nokának. Amíg az alagút láthatatlan mélységeiben tárgyalások folytak, felfedeztem egy bogarat. Karcsú, szürke bogár volt; nem hiszem, hogy láttam volna életemben
hozzá hasonlót. Izgalomtól remegő ujjakkal kaptam el, és megpróbáltam berakni egy gyufaskatulyába. A rovar csendben várakozott a tenyeremen, míg a skatulyával vacakoltam, mintha nem lett volna ellenére az ismerkedés. Éppen betessékeltem volna új lakhelyére, amikor ugrott egyet, és eltűnt a szemem elől. Sóhajtottam, és arra gondoltam, ha babonás lennék, visszarendelném az akciót. Meglép előlem egy ismeretlen bogár, Náná feneke beleragad az alagútba, te jó ég, mi lesz, ha nem sikerül kiszabadítani... - Kész, bábudzsi! - Mi történt? - A nágák kitolták! Tíz perc múlva véget ért az alagút. Nem messzire a szájától ott állt Káli istennő kedvenc fája. 32. A nap vakítón ragyogott odakint, embert azonban egyetlenegyet sem láttam. Kíváncsi lettem volna rá, vajon mit csinálnak a Káli-papok egész nap, ha nem imádkoznak. A Káli-képmás ott emelkedett néhány méternyire tőlünk, és büdös volt, mint a dög. A fa némán, ellenségesen hallgatott. - Mi legyen a következő lépés? - súgta a fülembe Jock Ferdinand. - Azt javasolom, hogy kerüljük meg a fát, és... Nem fejezhette be a javaslatát. Ajtó csapódott, majd hirtelen felbukkant előttünk Sohan. A bokrok alatt feküdtünk, így szerencsére nem vett észre bennünket. Sohan előző napi öltözetét hordta: fehér nadrágot, fekete mellényt, fehér turbánt. És barátságtalan, mogorva arckifejezést hozzá. Mindig is sejtettem, hogy Káli istennő kultuszához nemigen passzol a vidámság, az ő nézése azonban kifejezetten mogorva, sőt dühös volt. Mintha haragudott volna valakire. Rövidesen azt is megtudhattuk, kire. Alighogy felbukkant a szemünk előtt, másik négy Káli-követő is előtűnt a fa mögül. Három férfi és egy nő. Ha valaki most arra gondolna, hogy a férfiak hamuszínűre mázolt, csimbókos hajú, erdei szellemre emlékeztető papok voltak, alaposan téved. Mindhárom fiatal, tisztára mosdatott legény volt, ruhájuk kísértetiesen hasonlított Sohanéra. A lány még rajtuk is túltett. Színes, virágos szárit viselt, bindát, azaz fekete pöttyöt a homlokán, narancsszínű csappalt, ázaz szandált, a vállán pedig kis géppisztolyt. Olyan vaskos tárral, hogy egy népesebb kisvárost is ki lehetett volna irtani vele. Sohan megállt a fával szemben, és olyat tett, amit egy Káli-követő nemigen tehetett volna. Felemelte az öklét, és megfenyegette a matuzsálemet. - Úgyis felgyújtalak. Égni fogsz te is, té rohadék! Ez utóbbival viszont a hatalmas Káli-képmást illette. Káli mintha megsértődött volna; legyek tucatjait küldte feléjük. A legyek rájuk rontottak, majd anélkül, hogy rájuk szálltak volna; visszarepültek az istennőhöz. Ebből kitalálhattam, hogy az előttünk állók hozzánk hasonlóan rovarriasztóval kenték be magukat. Hindiül beszélgettek, így aztán minden szavukat érf.; tettem.
- Lassan kezd elegem lenni az ittlétből - sziszegte Sohan a lánynak. - Ha csak ránézek erre a rohadt fára és a bálványukra, rosszul leszek tőlük. Legszívesebben már ma alájuk gyújtanék. - Csak nyugalom, ember! - nyugtatta a lány. - Hiszen már közel a cél! i - Egy hete is ezt mondtad. - Mert úgy is volt. Akkor is közel volt; most pedig még közelebb. Egy-két nap, és minden rendbe jön. - Csak bírjam ki addig. - Ki fogod bírni! Ez utóbbi mondatot a három férfi egyike mondta. - Te csak fogd be a szádat, Rishi! Téged senki nem kérdezett! - támadt rá Sohan. - Egyelőre még én vagyok a főnök. - Akkor ne nyavalyogj! A lány csillapítón emelte fel a kezét. - Mi lenne, ha abbahagynátok? Hiszen itt vannak, elhozták a pénzt, és napokon belül a miénk lesz. Mit akartok még? - Azt, hogy Sohan fogja be a száját! - Jól van, csak ne kapd fel azonnal a vizet. - Miért nem jönnek már? - türelmetlenkedett Söhan. - Hiszen már jöhetnének! - Nem jöhetnek - mondta a lány. - Közbejött valami. Itt van ez a Lawrence. Ez egy minden lében kanál fickó; valószínűleg rajtuk tartja a szemét. - Ki kell nyírni! - toppantott dühösen Sohan. - Mondtam, hogy öljük meg, de ti nem akartátok! Most aztán nézzétek meg, hogy mi lett belőle. - Te is tudod, hogy nem lehetett - mentegetőzött a férfiak közül valamelyik. - Persze hogy megölhettük volna. Csakhogy akkor már seregestól járnák a dzsungelt a katonák. Mi pedig pucolhatnánk előlük, a gyereket hátrahagyva... - Mégis ki kéllett volna nyírnunk! - Ami késik, nem múlik. Megöljük, ne izgulj. Ha akarod, saját kezűleg végezhetsz vele. - Nem ragaszkodom hozzá - dörmögte Sohan Átengedem neked. - Jól van - mondta a lány. - Szívesen megteszem. Tudod, hogy nekem az semmi. - Végül is mikor jönnek? - Holnap. Beszéltem velük tegnap. Jönnek, és végre a miénk lesz pénz. - Megástátok a sírjukat? - Azzal ne törődj. - Már hogyne törődnék. Nem szabad, hogy nyom maradjon utánuk. Végül is ki nyírja ki őket? - Én - mondta a lány. - Ki más? - És a kislányt? A lány gúnyosan Sohanra nézett. - Te megtennéd? - Nem szívesen. - Akkor meg mit hisztizel? Látod ezt a bálványt? Az ő követői néhány évtizeddel ezelőtt még gondolkodás nélkül elvágták volna egy gyerek torkát. - Az akkor volt. - Jól van, ne vitatkozzunk ezen. Sohan megcsóválta a fejét.
- Megkötöztétek azt a kis rohadékot? - Mit gondolsz? - Nem szórakozásból kérdezem - háborgott Sohan. - Láttátok volna ennek a Lawrence-nek az arcát, amikor a lány felbukkant a fa alatt. Egyszerűen jéggé dermedtem tőle. Olyan volt az arckifejezése, mintha mindent tudna. - Pedig nem tud semmit. Erre ők is megesküdtek. Titkolják előle, mert... félnek, hogy sosem kapják vissza. - Jól sejtik. Mindenesetre... majd megállt a szívverésem, amikor felbukkant a gyerek. És visongott a kis rohadék. Kénytelen voltam azzal etetni a mindenlébenkanalat, hogy a gyerekek általában ütálnak a szüleikkel együtt az erdőbe vonulni. Csupán kis családi konfliktus zajlott a szeme előtt. Szerencsére Aref elkapta az idiótáját, és visszacipelte a helyére. Legszívesebben elvágtam volna a torkát. - Te, Sohan? Hiszen még egy csirkéét sem vagy képes elvágni! - Fogd be a szádat, Gorakh! Kapott a lány inni? - Magam vittem neki. - Rendben van. Akkor a következőt javaslom... Sohan, a lány és két másik fickó összehajoltak, majd leguggoltak a földre. A lány hosszú pálcikát húzott elő a szárija alól, és rajzolgatni kezdett vele a porba. Immár valamivel halkabban beszélt, mint korábban, így csak töredékekjutottak el a fülemig. - Itt jönnek be... leteszik a pénzt az istennő szobra elé... tartsátok addig a lányt, hadd lássák... Te ezalatt... csak akkor lőjetek... A negyedik fickó nem guggolt le, hanem odasétált a bokorhoz, amely mögött Náná rejtőzött, és... nos igen. Szerencsére nem Nánát találta el, csupán egy bokrot. Hogy ezután mi történt, arra csak másodlagos jelekből következtettem. Egyik pillanatban még a fickó elégedett képét láttam felettünk, a másikban pedig már semmit. Halk csattanást hallottam, majd hintázni kezdtek körülöttem az ágak. Az volt az igazság, hogy semmiféle haditervet nem dolgoztam ki, de hát hogy is dolgozhattam volna ki bármit is? A terepet nem ismertem, a nágákkal sem voltam egészen tisztában, továbbá azt sem tudtam, hányan vannak, akiket el kellene kapnunk. Egy kommandös akció tervezője bizonyára a fejéhez kapott volna rémületében, de hát azzal kellett főznöm, ami éppen a kezem ügyébe akadt. Akció közben jöttem aztán rá, hogy egészen véletlenül nemes nyersanyagot sikerült összegyűjtenem. Náná feltűnt mellettem, és undorodva beletörölgette a kezét a bokrok leveleibe. Intettem neki, hogy ne mocorogjon, és tovább figyeltem, mi történik a fa alatt. - Minden rendben - mondta az egyik fickó, alighanem a Gorakhnak nevezett. - Hol van Aref? - Hol van? Körbeforogtak, de nem találták. Pedig ott volt tőlük nem is messze. A bokrok alján feküdt és két nága ücsörgött rajta. Egyikük a torkán tartotta a kését, a másik pedig mutatta neki, hogy ha megmukkan, a torkán kívül egyéb testrészeinek is baja esik. -Elkódorgott a nyavalyás! - morogta Sohan. -
Hozd ide, Rishi, hadd hallja ő is... A fenébe is... Rishi körbepislogott, majd észrevette a nedves foltot a bokrok alatt. - Itt van - mutatott a kis tócsára. - Gyere ki, te hülye! Neked minden öt percben... Vigyázatlanul belépett a bokrok közé. Halk csattanás után újra mozogni kezdtek mellettem az ágak. Náná rám vigyorgott, és ismét eltűnt a szemem elől. - Rishi, Aref! - kiáltozott eközben a tisztáson Gorakh. - Hol az ördögben vagytok? Sohan és a lány a bokrokra néztek. A következő pillanatban felugrottak, és a fa felé futottak. Futás közben a lány lekapta a válláról a géppisztolyát, és hatalmasat kiáltott. - Vigyázz, Sohan! A bokrok között bujkálnak! A három gazember tudta a dolgát. Villámsebesen háromfelé váltak, majd tüzelni kezdtek. Tépték-szaggatták a golyók a bokrok és a fák leveleit. Zöld levéltöredékek emelkedtek a magasba, hogy aztán lehulljanak a fák gyökereihez. Vastag páfrányszálakat tört ketté egy-egy kegyetlen golyó: A földre hajtottam a fejem, és abban reménykedtem, hogy talán nem találnak el. - Vissza! - kiáltozta a lány. - Be a fába! - A fába! - üvöltötte Sohan is. Sohan volt a gyorsabb. Már-már elérte a törzset, amikor valaki az egyik alsó ágról rápisszegett. Sohan megtorpant, és célba vette az ágat. Ott azonban nem látott egyebet, csupán Káli istennő képmását. Tovább akart futni, de a képmás mögül kidugta valaki a fejét. - Hej! Sohan tüzelt. Káli homloka közepén fekete pötty támadt, mintha az istennő hirtelenjében bindával ékesítette volna fel magát. - Hej! Ezúttal Sohan háta mögül hallatszott a kiáltás. A férfi megfordult, és egy pár lábat látott mozogni a bokrok között. Honnan tudhatta volna, hogy Gorakh az, akit ebben a pillanatban kapott el két nága. Sohan lőtt. Golyói ezúttal nem tévesztettek célt. Gorakh üvöltött, mintha nyúznák. A két nága gyorsan eleresztette, és megpróbált elrejtőzni a golyók elől. Nekik sikerült is, Gorakhot azonban derékon kapta a lány sorozata. A lány felkapta szárija szélét, és a fa mögött próbált menedéket keresni. Már-már el is érte, amikor kötél hullott le Káli istennő képe mögül, és a lány nyaka köré fonódott. - Segíít... ség! Segííts... Sohan! Sohan segített volna, ha tudott volna. Csakhogy ekkor már nem tudott. A tisztásra özönlő nágák leverték a lábáról, és kicsavarták a kezéből a fegyverét. Noká elégedetten nevetett rám. - Jó vadászat volt, kígyótestvérem! Valóban az volt. 33. A Káli-papok kiszabadított főnöke nem mutatkozott túlságosan hálásnak az akciónkért. Pedig akárhogy is vesszük, megmentettük őket is és a Káli-képeket is.
Ennek ellenére mogorva maradt, mint hülye Billy a fogorvosnál. Morcos főpapunk ragaszkodott hozzá, hogy a nágák vonuljanak vissza a bokrok közé. A. nágák vigyorogtak, és visszavonultak. Eszük ágában sem volt megsértődni érte - hasonló esetben maguk is bizonyára így cselekedtek volna. A főpap igazi vétalának, azaz elvarázsolt holttestnek látszott. Haja piszkos volt, gubancos és gondozatlan; bőre szürke a rákent festéktől; mindemellett foghíjas volt, és bicegett is egy kicsit. Az utóbbi néhány napot egy sziklabarlangban töltötte étlen-szomjan. Annyit azért hajlandó volt az orrunkra kötni, hogy egy hajnali órán támadta meg őket a horda, őt magát elkülönítették a többi paptól, s azzal fenyegették meg, hogy ha nem bírja engedelmességre a híveit és paptársait, vérfürdőt rendeznek köztük. Sőt ha csak egyetlen apró jelecskével, vagy gesztussal is elárulnak valamit az esetlegesen felbukkanó idegeneknek, egytől egyig életükkel fizetnek az engedetlenségért. Ezért nem mertek jelt adni nekem, amikor meglátogattam őket. - Hol a kislány? - kérdeztem, amikor beláttam, hogy sokkal többet úgysem húzhatok ki belőle. Amíg beszéltünk, a többi pap is előszivárgott a rejtekhelyéről, és kíváncsian körénk gyűlt. A főpap megvonta a vállát, és morgott valamit. Úgy tett, mintha magunkra akarna hagyni bennünket, de rövid tétovázás után felém fordult. - Te feljöhetsz velem a fába. Tudom, egyszer már fent voltál, és ezzel meg is szentségtelenítetted Káli házát. Ezért halált érdemelnél. De mivel már ismer a Fekete Anya, és megbocsátott neked, nem esik bántódásod. Gyere! Láttam, hogy a többiek összesúgnak, majd rövid tanakodás után szétszélednek. Csak Srí Ánand; Mulkradzs, Jock Ferdinand és Náná maradt a tisztáson. - Nem lesz semmi baj! - biztatott a főpap. - A lányt is megkapjátok! Fogalmam sem volt róla, mit akarhat tőlem, ezért kedvetlenül bandukoltam utána. Ezúttal szerencsére nem kapaszkodtunk fel a teraszra. Amint becsukódott mögöttünk a fába vájt kapu, egy kis félreeső ajtóra mutatott. - Ide! Előrement, hogy.mutassa az utat.-Kellemes, tiszta, hűvös szobácska várt ránk. Ha nem tudtam volna, hogy egy hatalmas fa belsejében vagyunk, azt is hihettem volna, hogy egy indiai kisváros legelegánsabb szállodájába vezetett a végzet. A piszkos, gondozatlan, hosszú szakállú pap leroskadt a szőnyegre, majd tökéletes angolsággal megszólalt: - Dobja le magát egy székre! Nem kellett kétszer mondania, hiszen alig álltam a lábamon a fáradtságtól. A, pap rám nézett, és az egyik sarokból jókora üvegkannát húzott elő. - Csak hideg vízzel szolgálhatok. Gondolom, szívesen meginna egy whiskyt erre a nagy hercehurcára. Sajnos, le kell mondania róla. Bár valóban megittam volna, nem bántam, hogy nincs kéznél whisky. A hideg víz most jobban esett bár-
minél. - Ne aggódjék - találta ki ki nem mondott gondolatomat. - Papjaim megitatják a barátait is. Komikus látvány volt, ahogy ivott. Egyik kezével félrehúzta a szakállát, hogy a szájához férhessen. - Nem mindig volt ilyen hosszú a szakállam - mondta, miután letette a fapoharát; amelynek a párját korábban a kezembe nyomta. - Volt idő, amikor semmilyen sem volt. - Kicsoda maga? - kérdeztem, miután kétszer is ittam a jeges vízből. A vétala kinézetű fickó megvonta a vállát. - Kicsoda lennék? Én vagyok a főpap. - Kitűnően beszél angolul - dicsértem meg. - Na hallja! Elvégre félig angol vagyok. Ráadásul Londonban jártam iskolába. Ezt nem gondolta volna, mi? - Őszintén szólva, nem. - Kész regény, hogy kerültem ide. De jól megvagyok, köszönöm a kérdését. És jól meg is leszek életem végéig. - Ön valóban... Káli-hívő? - Nem úgy nézek ki? - kérdezett vissza. - Dehogynem. A külseje legalábbis. - Igaza van: a belsőm még nem az. És talán nem is lesz az soha: Bár mindenkit érhet meglepetés, még jómagamat is. - Hogy került ide egyáltalán? A főpap megvakargatta a feje tetején a szürke gubancot. - Egyszerű. Kinyírtam valakit. Abban a világban, amelyet otthagytam, valaki beleszaladt a késembe. Megérdemelte a nyomorult, ma sem bántam meg, hogy megöltem. Menekülnöm kellett, ha nem akartam élve elrothadni a sitten. Merthogy az történt volna velem, ha elkapnak. Tíz évvel ezelőtt történt a dolog, kikeresheti az újságok archívumaiból. Akkortájt sokat összefirkáltak rólam. Mindenesetre el kellett tűnnöm, és én Nágaföldre futottam. Hogy miért éppen ide? Látja, ezt én sem tudom. Felszálltam a vonatra, utaztam néhány megállót, majd amikor rendőrök szálltak fel, leszálltam. Bujkáltam egy kicsit, aztán egy hét múlva felszálltariz a következő vonatra. Fél év alatt eljutottam Nágaföldre, bár mondanom sem kell, hogy gyalogoltam, bicikliztem és csónakáztam is vándorlásom során. Sóhajtott egyet, megvakarta a feje búbját, majd folytatta. - Végre megérkeztem ide. Tudja, mi volt itt akkoriban? Semmi. Csak a nágák, néhány Káli-hívő és a fa. Amikor az itt élő szerencsétlenek megpillantottak, már magam is úgy néztem ki, mint ők. Nem volt nehéz beadnom nekik, hogy én is közéjük tartozom. Amit itt lát a környéken és a folyóparton, mind-mind azután jött létre. Az olajkutatók is azután jöttek, és ön is, Mr. Lawrence. Pontosan tudom, hogyan zajlott le az a történet, amit ön az ördög fekete kalapja ügyének nevez. Szerencsénkre abba nem keveredtünk bele. Ebbe viszont igen. - Hogy lett a főpapjuk? - Örököltem a címet. Az addigi főpap hagyta rám. Én voltam köztük a legértelmesebb és legtöbbet tudó:
senki nem tiltakozott, amikor átvettem a tisztét. Megsajnáltam őket, ez az igazság. - Megsajnálta? - néztem rá értetlenül. - Korábban szerencsétlenek voltak, a társadalom kitaszítottjai. Páriák. Érinthetetlenek. Itt viszont a maguk urai lettek. Mivel soha többé nem akartam visszatérni az emberek közé, elfogadtam a választásukat. Azóta itt élek, és jól érzem magam. A Káli-rítusok nagy részét én találtam ki. A véres áldozatokat ezzel szemben el akartam törölni, de ebbe, sajnos, nem mentek bele. Szerintük Káli kultuszához hozzátartozik a vér. Szerencsére megelégszenek a csirkevérrel. Hogy el ne felejtsem; ha kimegyünk innen, és felbukkannak előttünk a híveim, ne lepődjék meg, ha maga felé köpök. Ez is a rítus része. Azt jelenti, hogy megvetjük azt a másik világot. - Nem lepődöm meg, csak ne találjon el - mosolyogtam. - Majd igyekszem maga mellé célozni - viszonozta a mosolyomat. - Ami pedig az elmúlt eseményeket illeti, mintegy tíz nappal ezelőtt megszállták á táborunkat. Egy nő és négy férfi. Mire észrevettük őket, már géppisztolyokat szegeztek ránk. Mi a csodát csinálhattunk volna? Volt velük egy másik asszony is, és egy kislány, őket be kellett zárnunk egy földkunyhóba. Azzal fenyegetőztek, hogyha bárki is eltűnne közülünk, megölnek valamennyiünket, mert ez nem jelenthet mást, mint hogy az illető el akarjá árulni őket a hatóságoknak. Képzelheti, hogy megijedtem, amikor megpillantottam önt két nappal ezelőtt. Attól tartottam, ön megszagol valamit, balhét csinál, ezek pedig megölnek mindannyiunkat. Magát is, és bennünket is. Szerencsére volt annyi esze, hogy nem esett nekik. Különben miból jött rá, hogy foglyok vagyunk a saját házunkban? - Több apró jelből - magyaráztam. - Többek között, a kislány kétségbeesett segélykiáltásai plántálták a gyanút a szívembe. Apropó, nem akarna velünk viszszatérni a civilizációba? A főpap felnevetett. - Civilizáció? Ne röhögtessen! Öreg vagyok már ahhoz, hogy kimozduljak innen. Azonkívül itt főpap vagyok, hol a fenébe lehetne még ilyen előkelő állásom? Tudom, elévült már az ügyem, de akkor is... Lehet, hogy egyszerűen csak vezekelni akarok? - Hol a kislány? - kérdeztem felemelkedve a helyemről. - A papjaim azóta már kiszabadították. Mi dolga van magának a nágákkal? - A barátaim. - Nemigen szeretjük őket. Neveletlen gyerekek. Megvakargatta gyászkeretes, hosszúra nőtt körmeivel a feje búbját. - Akkor talán végeztünk is. Mit akar csiriálni a csirkefogókkal? Egy alighanem meghalt közülük. - A halottat itt hagyjuk maguknak. - Kell a fenének! Vigyék csak el. Az élőkkel együtt. - Nem óhajtja feláldozni őket Kálinak? A főpap rémülten nézett rám. - Megveszett? Mondtam, hogy mi csak csirkét áldozunk. Részemről azt se szívesen. Mindenesetre hálás
vagyok önnek, hogy megszabadítottak ezektől a tébolyultaktól. Remélem, a zsaruk kezére jutnak. - Afelől ne legyen kétsége. - Akkor hát... Káli Anya legyen magával! Félretolt és előrevágtatott. Mintha attól tartott volna, hogy olyasmit is elmond nekem, amit nem akar. Mire kiléptem az ajtó elé, már csak a lába nyomát láthattam a tisztás porában. 34. Náná Zakariadze bátor volt, erős, szívós és kitartó. Ezzel szemben nem volt túl okosnak mondható. Feltehetően nem is az eszéért szeretett bele Mr. Ajvazjan. Amint kiléptem a fa elé, hozzám cammogott, és ragyogó szemekkel nézett rám. - Mr. Lawrence! Akkora meglepetés éri mindjárt, hogy dob egy hátast tőle! - Nocsak! - biztattam - Lássuk a medvét! Ebben a pillanatban kivágódott a bokrok közül valaki. Igaz, nem medve, hanem egy szakadt száriba burkolódzott kislány. Örömteli sikoltozás közepette futott oda hozzám, és a keblemre vetette magát. - Leslie száhib! Leslie bábudzsi. Folyt a könnye, mint a záporeső. És egyetlen pillanatra sem engedte el a kezemet. Így álltunk jó tíz percig, amíg végre el merte eresztérii. Náná mindvégig ott állt mellettünk, és le nem vette volna rólunk a szemét. Közben a sajátját törölgette, amelyből ugyancsak potyogtak a könnyek. - Na, mit mondtam? - kérdezte aztán szipogva. - Isten csodája, ami velünk történt. Még most sem hiszem el, hogy mindez valóság... Komolyan mondom, nem vagyok biztos benne, nem álmodom-e. Tudja, ki ő? Csandrabábú maharadzsa lánya, Ramani! És még mondja valaki, hogy nincsenek csodák! Őszintén szólva, még most sem értek mindent... sőt, egyáltalán nem értek semmit. Amíg értetlenkedett, Ramani fülébe súgtam, hogy az édesanyja és az édesapja itt vannak a közelünkben, és hamarosan találkozni fog velük. Ramani a szívére szorította a kezét. Sovány volt, nyúzott, a szárija is koszos és szakadt, de mégis boldog volt. Olyannyira az, hogy mindjárt el is ájult tőle. 35. Csak este, miután jól bevacsoráztam, találkoztam Timila maharánival és Csandrabábú maharadzsával. A maharáni a lányához hasonlóan a keblemre omlott, és intenzív zokogásba fogott. - Mr. Lawrence... én annyira, de annyira szégyellem magam! További tíz percet vett igénybe, amíg úgy magához tért, hogy folyamatosan tudott beszélni. Ramani ott ült mellette, és az ölébe hajtotta a fejét. Úgy látszott, nincs az a hatalom, amely elválaszthatná őket egymástól. -Ember fel nem foghatja, mit szenvedtem, Mr. Lawrence - mondta végül Timila maharáni a szemét törölgetve. - És mit szenvedett Csandrabábú attól a pillanattól kezdve, hogy elrabolták Ramanit. - Mikor rabolták el? - kérdeztem.
- Két nappal azután, hogy ön elköszönt tőlünk. És éppen Sohan! - Ismerték a fickót? - A titkárom volt. Két éve csaptam el. Azóta is nálunk élt, bár már nem titkári minőségben. - Miért csapta el? - Kábítószerezett. - Eszerint jól ismerte Ramanit. - Hát hogyne. Ramani természetesen mit sem tudott Sohan viselt dolgairól, ezért nem volt nehéz csapdába csalnia. Óriási szerencsénk volt, hogy éppen Nágaföldre hozták, ahova ön is készült. Az istenek velünk voltak, Mr. Lawrence. A magam részéről biztos voltam benne, hogy Csandrabábú és felesége, ha kifizették is volna a váltságdíjat, soha nem kapták volna vissza a lányukat. Ezért is mutatkoztak előtte álarc nélkül az elrablói. Összerázkódtam, mintha hernyó esett volna a nyakamba. - Bocsásson meg, Mr. Lawrence - ismételte sokadszor Timila maharáni - hogy olyan ellenségesen viselkedtünk önnel, de megfenyegettek bennünket, hogy amennyiben bárkinek is szólunk a történtekről... Ramani meghal. Azt mondták, ott lesz valaki a Brahmaputra Gyöngye utasai között, aki figyeli minden mozdulatunkat. Ha csak a legcsekélyebb gyanúja is támad, hogy megpróbálunk tenni valamit a lányunk kiszabadítása érdekében, azonnal megölik. Egy alkalommal Csandrabábú már majdnem kitálalt önnek, de én megakadályoztam benne. Nem kockáztathattam a lányom életét, ugye megérti? Természetesen megértettem. - Ugyanez volt a helyzet, amikor ön megpróbálta visszafordítani a hajót Kanapurba. Nem egyezhettünk bele, hiszen egyetlen reményünk vált volna füstté. Nekünk ide kellett jönnünk Anandapurba mindenáron! Ugye megérti? Ezt is megértettem. - Azt szégyellem a legjobban... amikor magára lőttem. De meg kellett... tennem. Arra gondoltam, ha ön elmegy a Káli-hívőkhöz, ott esetleg felismeri a lányomat, és megpróbálja kiszabadítani... mindkettőjüket megölik. Nem tehettem mást, mint hogy megpróbáltam megakadályozni, hogy ön eljusson hozzájuk. Mert üzentek nekünk, hogy Káli fájában van a lányom. Hogy honnan tudott Sohan egyáltalán a fáról és a Káli-papokról, fogalmam sincs róla. Hosszú magyarázkodás után is maradt még valami, amit mindenképpen tisztázni akartam Csandrabábúval. Miután sikerült megszabadulnunk a hálálkodó és lelkifurdalástól gyötört Timila maharánitól és a kislánytól, vallatóra fogtam Csandrabábút. Reméltem, hogy mély hálájára való tekintettel eszébe sem jut hazugságokkal traktálni. - Nos, maharadzsa - fordultam hozzá, miután Timila és Ramani eltűntek a balfenéken. - Nem akar nekem mondani még valamit? Csandrabábú tökéletesen félreértette a szándékomat. Széles mosollyal a keblére ölelt - bármennyire is igyekeztem kivédeni a támadását. - Mr. Lawrence - kezdte ragyogó képpel - termé-
szetesen tisztában vagyok vele, hogy életem végéig sem róhatom le önnek a hálámat. Biztos vagyok benne, ha ön nincs, soha nem kaphattam volna vissza Ramanit. Timila ugyan reménykedett benne, hogy a váltságdíjtól meghatódva visszaadják - természetesen én is ezzel vigasztaltam magam és őt is - szívem mélyén azonban meg voltam győződve róla, hogy ha megkapták a pénzt, vagy megölik, vagy örökre eltüntetik a szemem elől. És mennyire igazam volt! Ramani ismerte Sohant, biztos, hogy nem kegyelmeztek volna neki. Mindenesetre Ramani újjászületett, és ezt önnek köszönhetjük, Mr. Lawrence. Ezért... engedje meg, hogy megajándékozzam önt valamivel. Tiltakozni akartam, de a maharadzsa letorkolt. - De, de, de! Hírből ismerem önt; tudom, hogy viszszautasítja a jutalmakat, azt is tudom ugyanakkor, hogy vannak dolgok, amelyeknek képtelen ellenállni. - Ez igaz - mondtam. - Például a rovaroknak. Csak nem fogott nekem néhány ismeretlen példányt? - A bogárfogáshoz nem értek - nevetett a maharadzsa. - Bár még lehet, hogy azt is megtanulom. Mit szól viszont ehhez? Mellénye zsebébe nyúlt; és kihúzott belőle egy bársonycsomagocskát. Mielőtt megakadályozhattam volna, a markomba nyomta. - Ez a magáé! Ha visszautasít, a szívem tépi ki vele. Olyan őszintén mondta, hogy még mielőtt megnéztem volna, mit tartalmaz a csomagocska, elhatároztam, nem utasítom vissza. Nem volt szándékomban gyökerestől kitépni a szívét. Mivel az ajándékot illik azonnal kibóntani, én is azt tettem. Aztán majdnem kiejtettem a kezemből. A kibontott bársonytakarón olyan gyönyörű, drágakövekkel kirakott, enyhén ívelt pengéjű kés feküdt, amilyet ritkán láttam életemben. Talán csak a British Múzeumban. - Hogy tetszik? A kés tokján vörös, kisebb madártojás nagyságú kövek villogtak. Éppen hat darab. - Rubinok - dicsérte őket a maharadzsa. - Tetszenek? Becsuktam a számat. Bár másodpercekkel ezelőtt megfogadtam, hogy nem utasítom vissza az ajándékát, mégis kénytelen voltam vele. - Nem fogadhatom el, maharadzsa - nyújtottam felé a kezem. - Maga egy vagyont akar nekem ajándékozni. - Meg is teszem - bólintott Csandrabábú. - Háromszáz éves a kicsike. Mit szól hozzá? - Gyönyörű, de... - Nincs semmi, de! A családi kincstárból való: pontosan négy van még belőlük Varanasziban. Ha nem fogadja el, bedobom a Brahmaputrába. Igazán szeretném, ha elfogadná. Olyan őszintének éreztem a kérését, hogy visszahúztam a kezem. Így lett az enyém a világ legszebb, legcsodálatraméltóbb kése. Egészen addig, amíg... nem jelentkezett érte valaki. Jött, hogy elvegye tőlem... az életemmel együtt. De ez már egy másik történet.
36. Zsebre vágtam az ajándékot, és Csandrabábú felé fordultam. - Azért még lenne néhány kérdésem önhöz, maharadzsa. - Készséggel válaszolok rájuk, ha tudok - intett Csandrabábú. - Lal Bahadur felügyelőről kérdezném. Csandrabábú arcán felhő futott át. - Ó, a felügyelő! Ki nem állhat engem! Legszívesebben becsukatna. - Mit gondol, miért? Csandrabábú széttárta a karját. - Már említettem magának Kanapurban, hogy akkoriban, amikor megerősödtek Asszam és Nágaföld szeparatista mozgalmai, Lal Bahadur a fejébe vette, hogy én is támogatom őket. Pedig én csak bizonyos kulturális egyesületeknék küldtem pénzt. A családunk aszszami származású, természetes,. hogy méltányoltam a hozzám intézett kéréseket, és juttattam némi pénzt az asszami nyelvművelőknek és népi táncosoknak. - Csak azoknak? Csandrabábú meghúzogatta a szakállát. - Csak azoknak - bár valószínűleg követtem el hibákat. Nem ellenőriztettem például, hogy pontosan hova kerül a pénzem. Ezért aztán előfordulhatott, hogy olyanoknak is jutott belőle, akiknek nem adtam volna. Fegyveres ellenállóknak például. Magam az egységes India híve vagyok, semmilyen szakadár mozgalmat nem támogatok, induljon ki akár Asszamból vagy Nágaföldről. Nos, Lal Bahadur, aki akkoriban a szeparatista szervezetek felszámolására kinevezett kormánybiztos volt, egy letartóztatott partizánvezérnél megtalálta a nevem, a telefonszámomat, és egyéb bizonyítékokat arra nézve, hogy pénzzel támogattam a szervezetét. Természetes, hogy ezek után Újdelhibe rendeltek, ahol az ügyészségen számot kellett adnom a dologról. Rövid vizsgálat után megállapították a jóhiszeműségemet és felmentettek a vád alól. Lal Bahadur azonban máig nem emésztette meg a kudarcát. Meg van győződve róla, hogy terrorista szervezeteket pénzelek. - Hm. Csandrabábú ingerülten nézett rám. - Ugyan, Leslie száhib, miért tenném? Miért lenne jó nekem, ha India darabjaira hullana szét? Hatalmas földbirtokaim, gyáraim vannak, palotáim - egy ilyen zűrzavarban mindenemet elveszíthetném. Nem, Mr. Lawrence, nem támogatok semmiféle esztelen próbálkozást! Kénytelen voltam hinni neki. Elvégre Lal Bahadur is tévedhet. - Mi a helyzet a Káli-hívőkkel? Csandrabábú kelletlen grimaszt vágott. - Semmi közöm ezekhez a gusztustalan, rongyos fickókhoz. Bizonyos Káli-templomokat valóban támogattam, de támogattam Siva-templomokat, Visnu-templomokat, Durga-templomokat és így tovább. Miért éppen Káli-templomokat ne támogattam volna? - És Káli fényével vagy Káli kígyójával? - Fogalmam sincs róla Mr. Lawrence... ha azt hiszi,
hogy adományaim fejében a Káli-papok megtanítottak a varázslataikra, amelyeket aztán sikeresen alkalmazok üzleti tárgyalásaim során... nos... ebben lehet valami. - Nem tagadja? - Miért tagadnám? De nemcsak a Káli-papok tanítottak, hanem más istenek papjai is. Bevallom magának, mindig is nagyon érdekeltek bizonyos tudományok. Megtanultam a jóga egyes fajtáit, a meditációt, a relaxációt és még sok egyebet, amelyek segítségével sikeresen folytathatok üzleti tárgyalásokat. Talán még gondolatot olvasni is megtanultam egy kicsit. - Mire gondolok most? - vágtam közbe. Csandrabábú elmosolyodott. - Arra, hogy jó lenne tudni: ez a Csandrabábú maharadzsa itt az orrom előtt, hazudik-e vagy sem. - Maga aztán tényleg megtanulta a gondolatolvasást! - Ugye? De megnyugodhat: nem hazudok. Nem tudom, mi az ördög ez a kígyó, hogyan lehet előcsalogatni, és ki hívja életre. Fogalmam sincs róla. De tegyük fel, hogy mégiscsak van közöm hozzá, és valóban ismerem a titkát. Árulja el nekem, mi a fenéért ölettem volna meg vele azokat az embereket, akiket megölt? Például ezt a kedves, légynek sem ártó doktornőt? - Például azért, mert egyáltalán nem volt légynek sem ártó! Csandrabábú elkomorodott. - Mit nem mond! És miért nem? - Mert meg akarta fejteni a kígyó titkát: És talán már közel is járt a megfejtéshez. Ezért ölték rileg szegényt. Csandrabábú elkapta a kezem és megszorongatta. - Figyeljen ide, Mr. Lawrence. Bizonygathatnám itt akár reggelig is az ártatlanságomat, ön mégis joggal kételkedhetne bennem. Engedje meg, hogy más utat válasszak: Minden további magyarázat helyett ünnepélyesen megesküszöm a frissen visszakapott lányom életére, hogy, nem tudom, mi a kígyó, nem én hoztam létre, és nem öltem meg vele senkit. Mint ahogy mással sem. Meg van elégedve velem? Meghajoltam, és a szívemhez szorítottam az ajándékát. - Tökéletesen; maharadzsa. Valóban hittem neki. 37. Nem sokkal azután, hogy elváltam Csandrabábú maharadzsától, Srí Ánand akaszkodott a nyakamba. Azt hittem, a másnapi programot akarja egyeztetni velem, de Srí Ánand csak panaszkodni akart. Könnyeivel küszködve adta elő, hogy ő mindent megtesz azért, hogy üzletfelei Nágaföld legjavát kapják, hiába teszi ki azonban a lelkét, semmi sem akar sikerülni neki. Senki nem akar semmiféle programban részt venni, még a rovarfogást is visszautasították. Joszif Ajvazjan megismerkedett egy halásszal a kikötőben, aki megígérte neki, hogy másnap hajnalban elviszi a bandát halászni. A banda alatt Miss Holdent, Mr. Ajvazjant és Mr. Dohertyt értette. Amikor aztán Náná Zakariadze is csatlakozott hozzájuk, a halász megrémült, és azzal fenyegetődzött, ha a kisasszony is beszáll a ladikjába, meg
sem állnak a Brahmaputra fenekéig. Náná megsértődött, és szelíden a fickó fülébe suttogta, hogy őt nem érdekli honnan, de szerezzen a halász egy nagyobb csónakot, mert ha nem viszi el a többiekkel együtt, Kanapurig pofozza. A halász kis gyermekeire és öreg szüleire hivatkozott, de Nánát ez sem hatotta meg. Így hát holnap hajnalhasadtakor halászni indulnak egy lélekvesztőn. Srí Ánand vett egy mély lélegzetet és folytatta. Az ördögimádók sem akarnak sehova se menni - állítólag újabb társaikat várják, akiknek már régen itt kellene lenniük. Csakhogy a nágák szerint olyannyira magas a vízállás három-négy erdei patakban is, hogy egyelőre nemigen tudnak átkelni rajtuk. Szerencsére a Rush mevű fickó egyre jobban van - hála Dévi varázsszereinek. Ami Lady és Sir Nolandet illeti, ők sem verik szét a házat, amiért nem mehetnek rovarokat fogni. Naphosszat a partot járják, napoznak és olvasgatnak. Láthatóan jól érzik magukat. Akárcsak Jock Ferdinand. Már mosolyogni is látta, bár annyira elfáradhatott szegény, hogy amint véget ért a gyermekszabadítási akció, lefeküdt, és azóta fel sem kelt. Még az uzsonnája is ott van érintetlenül az ajtaja előtt. Egyedül talán Mr. Bullard szeretne valami kis változatosságot, bár azt mondják, ő is talált egy cimborát magának: Mr. Lemonidiszt. Egész délután együtt ültek és beszélgettek. Lemonidisz Görögországról beszélt neki, ő meg szájtátva hallgatta. Srí Ánand ekkor hozzám hajolt, és a fülembe suttogta, hogy szerinte Mr. Bullard Dévi miatt jár Lemonidiszhez, de ne szólj szám, nem fáj fejem. Végül, ami az ördögűzőket illeti, ők egyre az erdő szélén kószálnak, és eszük ágában sincs kirándulás miatt nyaggatni őt. Láthatóan jól érzik magukat a bőrükben. Végül, de nem utolsósorban itt van szegény Miss Holden. Úgy látszik, nehezen dolgozza fel a pókcsípést a szervezete. Dévi ugyan kezeli, és állítólag jó úton halad vele - Dévi köztudottan a pókcsípések szakértője - de azért ő, Srí Ánand mégsem nyugodt. Elvégre mindenkiért felelős, ráadásul Miss Holden híres színésznő; ha bármi történne vele, akárcsak egy el nem múló csípés támadna a képén, az ügyvédei beperelnék őt, és koldusbotra juttatnák. Ezért nyugtalan Miss Holden miatt, és arra kér, hogy feltétlenül menjek be hozzá, és csináljak vele valamit. Tudja, hogy sok országot bejártam, egyszer meséltem is neki a szibériai sámánokról. Próbáljam meg a tőlük tanultak segítségével meggyógyítani Miss Holdent, és próbáljam meg rábeszélni, hogy ne perelje be őt, Srí Ánandot. Fél óra múlva Gaby Holden ágya szélen ültem, és aggódó pillantásokat vetettem rá. Gaby homloka forró volt, szája cserepes. Látszott rajta, hogy magas láza van. Dévi egyre ott sürgött-forgott körülöttünk, és az isfennek sem akart lelépni. - Miss Holdennek láza van - mondtam neki. Dévi abbahagyta a sürgés-forgást, és bólintott. - Tudom. Még holnap is az lesz. Egészen délig. Akkor leesik a láza, és estig láztalan lesz. Ezután megint felmegy... de ez már a gyógyulás jele. - A láz? - Többféle láz is van, száhib. Ez a gyógyulás láza.
Sürgött-forgott még egy kicsit, aztán néhány percre csak magunkra hagyott bennünket. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, Gaby megfogta a kezem. - Jó, hogy bejöttél hozzám. Egész nap csak szédelegtem. Dévi szerint a póktól van. Sokkal nyugodtabb lettem volna, ha Monroe doktornő kezelte volna Dévi helyett, de nem szóltam semmit. Láttam a szemén, hogy Gaby is ugyanarra gondol, mint én. - Fogd csak meg a tarkóm. Rohadt kemény. Valóban az volt. Mintha csapágygolyó lett volna a bőre alatt. - És mennyire lüktet! Dévi szerint nem marad nyoma. Tudod, mire gondolok mostanában? Hogy... nincsenek-e benne kis szörnyecskék, mint a horrorfilmekben? - Ne csacsiskodj! - Mindenesetre... nem jó érzés. Sokkal jobb lenne, ha... most arra készülhetnék, hogy... átmegyek hozzád, bebújok az ágyadba, a féltékeny isten pedig... De amint jobban leszek... ugye, megígéred? Készséggel megígértem. Közben azon töprengtem, vajon ki járhatott nálam az elmúlt éjszaka? 38. Pedig nagyon is fontos lett volna megtudnom. Így aztán bizonyos óvintézkedéseket terveztem, mert valahogy biztos voltam benne: ezen az éjen is meglátogat. Megvártam a tíz órát, ami a trópusokon már későnek számít, felvettem a pizsamámat, és felütöttem egy magammal hozött könyvet. Úgy gondoltam, tizenegyig olvasok, nézegetem a maharadzsa ajándékát, aztán még várok egy kicsit. Ha jönni akar, éjfél előtt jönnie kell. Bár kíváncsi voltam rá, miben, hiszen a pizsamáját bedobta a Brahmaputrába. Tízig olvastam, és éppen elő akartam venni a kést, hogy megcsodáljam a gyönyörű rubinokat rajta, amikor halkan megkopogtatták odakint az ajtót. Úgy döntöttem, hogy nem leszek kíméletes. Bár az elmúlt éjszakára nem lehet panaszom, sőt... Ennek ellenére el kell kapnom, hiszen valószínűleg ő a rejtély kulcsa. Ha elkapom, fény derülhet Káli kígyójának a titkára. Kezemben a 38-as Smith and Wessonnal az ajtóhoz lopództam. Megvártam, amíg még egyszer kopogtat halkan és diszkréten - akkor aztán feltéptem az ajtót, elkaptam a karját, és berántottam a szobába. Halk sikkantást hallottam, s egy vörös köpenybe öltözött női test az ágyamon landolt. Nem voltam rest, ráfagtam a stukkert. - Tartsa fel csak a kezét, hölgyem! És dalolja el szépen, kicsoda! A vörös köpenyes lány rémülten nézett rám. - Sybilla. Valóban ő volt. Sybilla az ördöghívők közül. Mellé ültem az ágyam szélére, és elgondolkodva néztem, amint ráigazgatja a lábára a köpenyét. Egészen figyelemreméltó lábai voltak; icipicit vastagabb combokkal, mint az ideális méret.
- Jó estét, Sybilla - mondtam. A lány nyelt egy nagyot. - S tét. - Mi szél hozta hozzám? Talán nem tudta elfelejteni a tegnapi éjszakát? Sybilla rám meredt. - Tessék? - Mi lenne, ha őszinte lenne hozzám? Sybilla félretolt, és lelógatta a lábát az ágyról. - Engedjen... Maga megbolondult! Hogy is lehettem olyan ostoba... Nyissa ki, kérem, az ajtót! - Egyelőre nem nyitom. - Akkor kiáltok. - Ugyan kinek? Mielőtt megmondhatta volna, valaki erőteljesen megverte az ajtót. - Menjen, és nyissa ki! Ha nem nyitja ki, kiáltok! Megfordult velem a világ. Mi a fene történik itt? Nem tévesztve szem elől, az ajtóhoz lépkedtem és kinyitottam. Nem kis meglepetésemre a szép, barna hajú, sudár Corettát találtam odakint. Coretta nem sokat teketóriázott, hanem oldalba taszított a könyökével. - Hol van? Sybilla akkor már nem az ágyamon, hanem a szőnyegen ült. - Mit csinált vele? - förmedt rám Coretta. - Semmit - védekeztem. - Azt hittem... meg akar támadni. A lány sötét pillantást vetett rám. - Maga is paranoiás? Azért csak sikerült kimagyaráznom magam valahogy. Úgy látszik, a délutáni túsz-szabadítás megviselte az idegeimet, már ott is ellenséget látok, ahol nem kellene. El is szundikálhattam egy kicsit, a kopogásra felriadtam, és azt hittem, a Káli-papok támadtak rám. Zavaros volt a mentegetődzésem, de nem sokat törődtek vele. - Azért jöttünk, hogy a segítségét kérjük - mondta Coretta. - Egyszerre akartunk bejönni, és ha nem rángatja el mellőlem Sybillát... - Még egyszer az elnézésüket kérem - hápogtam. Coretta komolyan nézett rám. - Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy... szeretnénk megnyerni önt valamire. - Csak nem azt óhajtják, hogy lépjek be önök közé? Coretta elmosolyodott. - Ne aggódjék, nem erről van szó. Ön még nem érett meg rá, hogy közénk tartozzék. Mi... Jockot szeretnénk megmenteni. - Megmenteni? - Nem tudja, hogy mit csinál. Elvesztette a talajt a lába alól. Kérem... segítsen nekünk! - Mégis, mit kívánnak tőlem? - Beszéljen vele. Hibát követtünk el, hogy könnyen lemondtunk róla. Kiközösítettük őt, és így csak még jobban elriasztottuk magunktól. Beszélnünk kell vele, csakhogy most már ő nem akar szóba állni velünk. Beszélje rá, hogy... - Én? - Önre hallgat, Mr. Lawrence.
A késői órára való tekintettel megvontam a vállam. - Rendben van, hölgyeim. Elmondom Jocknak, hogy mit üzentek. De nem beszélem rá semmire. Coretta biccentett. - Már ezzel is segített - intett Sybillának, aki gyorsan feltápászkodott a szőnyegről. - Gyere, testvérem. Mehetünk. Kedvtelve néztem Sybilla után. Nem is mutatott rosszul az ágyamon. 39. Természetesen eszembe se jutott beleavatkozni az ördöghívő lányok és Jock Ferdinand dolgába. Lelkem mélyén még örültem is neki, hogy Ferdinand kiszabadult a szekta bűvöletéből. Nemigen kedvelem, ha életerős, jobb sorsra érdemes fiatalemberek eltékozolják a tehetségüket. Ugyanakkor lelkem mélyén megszólalt egy hang, amely azonnal ellenkezni kezdett velem. Miért ne lehetne valaki úgy boldog, hogy az ördögöt, jobban mondva, egy másik istent tisztel, mint a többiek? Miért rokonszenvesebbek a megszokott vallások szerzetesei, akik ugyancsak egész életükre elvonulnak a világtól? Idáig jutottam, amikor ismét megkopogtatták az ajtómat. Azt gondoltam, hogy valamelyik lány jött viszsza - tudja isten miért, de Sybillát szívesebben láttam volna - ezért nem is vettem magamhoz a revolveremet. Az ajtóhoz léptem, és széles mozdulattal kitártam. Kitárult áz ajtószárny, és én eltátottam a számat a megrökönyödéstől. Maga Káli istennő állt a küszöb előtt gőgösen, rám szegezve a tekintetét. Odakint nem mozdult semmi: valamennyi utastárs a szobájába zárkózott, hogy felkészüljön a másnapi semmittevésre. Szerettem volna, ha ott van a kezemben a 38-as, bár istennőkre nem illik fegyvert fogni. Hát még ha olyan szemrevalók, mint az, amelyik kint állt a folyosón! Káli igazi szépség volt, jóllehet a mitológiában nem elsősorban a szépségéről nevezetes. Az én Kálim azonban legalább olyan szemrevalónak látszott, mint azok a gópik, pásztorlányok, akikkel Krisna királyfi enyeleg a piacokon kapható, pár rúpiás, színes nyomatokon. Ha Krisna meglátta volna, biztos megpróbálta volna becserkészni. Akaratlanul is lejjebb csúszott a szemem az arcáról. Nos, Káli istennő keblei is megérnek néhány mondatot. Valami hálóféléből készült anyag tartotta őket; felületükre vékony fekete csíkokat rajzolt az ismeretlen művész. És mégsem látszott sok belőlük. Az a vastag, csontkoponyákból készült nyaklánc takarta el őket, amely egészen Káli köldökéig ért. A koponyák természetesen nem életnagyságúak voltak: cirka akkora lehetett egy-egy, mint egy kövér veréb. Az istennő köldökében piros kövecske lángolt: esküdni mertem volna rá, hogy ugyanolyan rubin, mint amilyeneket Csandrabábútól kaptam, a tőr markolatába ágyazva. Lejjebb már nem is mertem nézni, bár mint később kiderült, nyugodtan odapisloghattam volna, hiszen sűrű szövésű selyemszoknya takarta egészen bokáig. A lábán nem viselt semmit, csupán egy ugyancsak rubinokkal kirakott bokaláncot. Az istennő elégedetten rám mosolygott.
- Bemehetek? Hindiül beszélt, kiváló kiejtéssel. Engem azonban nem hatott meg a dolog. Láttam már karón varjút eleget. Tudtam, hogy a szépség és a gonoszság néha elválaszthatatlan cimborák. Óvatosan oldalra hajtottam a fejem, miközben megpróbáltam fél szemmel megtalálni a revolveremet. Akárhogy is törtem a fejem, fogalmam sem volt róla, hova tehettem. Az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy a sátánlányok távozása után becsúsztattam a párnám alá. Az istennő megnyalta a szája szélét, és gúnyosan nézett rám. - Hiányzik? - Micsoda? - A fegyvere. Úgy döntöttem, hogy nem sokat vacakolok vele. Nem babra megy a játék, udvariaskodni ráérek majd akkor, ha véget ért ez a rohadt történet. Addig kell cselekednem, amíg elő nem varázsolja a kígyóját. Nagyon nem szerettem volna néhány perc múlva üvöltve kirohanni a szobámból, miközben életemet a véremmel együtt a folyosó padlójára hányom. Márpedig Káli felbukkanása ezzel fenyegetett. - Miféle... fegyverem? Még ki sem mondtam, máris támadtam. Az volt a tervem, hogy teszek a jobb kezemmel egy megtévesztő mozdulatot, s amíg ennek az elhárításával foglalkozik, bal kezemmel elkapom a tarkóját, berántom a szobába, közben elérakom a lábam, és amikor elesik, szépen ráülök. Aztán majd lesz időm kideríteni, hogy kicsoda is valójában. Sajnos, rá kellett döbbennem, hogy az istennőket nem lehet megtéveszteni. Vagy ha lehet is, legfeljebb egy isten teheti meg. Úgy látszott, hogy úgy átlát rajtam, mint hülye Billy a női zuhanyozó ablakán. Felkaptam a jobb kezem, hogy megtévesszem. Ő azonban ahelyett, hogy hátrarántotta volna a fejét, előrenyújtotta az egyik tenyerét, és hatalmasat fújt rá. A következő ezredmásodpercben nem éreztem semmi egyebet, csak hogy tüsszentenem kell. Akkorát, hogy vigye le a tetőt a fejünk fölül az orkán! Végül is nem tudom, hányat tüsszentettem; annyi biztos, hogy összegörnyedtem és sorozatokat tüsszögtem, mint egy tüsszögőgép. Közben a könnyem is mégeredt. Ekkor már csak homályosan láttam magam előtt a világot: különálló ködfoltok képében. Káli gyorsan bejött a szobámba, és becsukta maga mögött az ajtót. Előtte azonban kilesett a folyosóra. Amit látott - illetve amit nem látott - megnyugtathatta, mert elégedetten elmosolyodott. - Így ni! Itt vagyunk édes kettesben. Valóban abban voltunk. Csakhogy milyen édes kettős az, amikor a kettős egyike sem beszélni nem tud, sem pedig megállni a talpán? - Ülj az ágyra - mondta, miközben ráfordította a kulcsot. Nem akartam engedelmeskedni, mégis engedelmeskedtem. Mire valahogy felocsúdtam, már az ágyon ültem. Káli megállt velem szemben, és elgondolkodva nézett rám. Aztán ismét felém nyújtotta a tenyerét. El
akartam fordítani a fejem, de egyszerűen nem forgott. Mintha begipszelték volna a nyakam. Édeskés íz öntötte el a bensőmet. Egyszeriben megváltozott körülöttem minden. Mintha visszanyertem volna régi énemet és a kedvemet is. Sokkalvszebbnek láttam a világot. Magamat pedig bátornak és tettre késznek. Csak éppen a lábam és a nyakam nem érezte magát annak. Továbbra sem voltam képes megmozdítani őket. Káli lecsüccsent mellém az ágyam szélére, és megsimogatta az arcom. - Tudod, mi különböztet meg bennünket, isteneket, tőletek, halandóktól? És lássanak csodát, beszélni kezdtem. Azaz nem is én beszéltem, hanem valaki más. Fogalmam sem volt róla, kicsoda, de hogy nem én, az biztos. Jómagam valahol messze kóboroltam a szobámtól, vagy ha ott is voltam, gúzsba kötve hevertem egy sarokban. Tisztában voltam vele, hogy le kellene tépnem a nyakamból Ene varázszacskóját, és be kellene szippantanom a varázsporát: biztos kiszabadulnék Káli rabságából. Csakhogy azzal is tisztában voltam: vágyam örökké az is marad. A kezemet sem voltam képes felemelni, és különben is: Káli aligha engedte volna meg, hogy gyanús porokat öntögessek a számba. - Mi? - szakadt ki belőlem a kérdés. - Az, hogy mi elvesszük, amit akarunk. Nem kérünk, hanem elvesszük. És ez így is van jól. - Mit? - kérdezte a valaki az én szájamon keresztül. - Hogy mit? Például most téged. Ne félj, nem az életedre pályázom. Bár tulajdonképpen azt kellene elvennem. Csak valamiért... Elvégre mi, istennők, is lehetünk gyengék. Ne feledd: ti teremtettetek bennünket, és a saját tulajdonságaitokat ruháztátok ránk. Ezek között pedig ott lapul a gyengeség is. Én mindig erős vagyok, ezért azt hiszem, megengedhetek magamnak néha egy kis gyengeséget. Tegnap éjszaka is itt voltam nálad. Érezz büszkeséget, hogy visszajöttem! Nem szoktam visszajárni senkihez, veled mégis kivételt teszek. Ha tudok beszélni, megkérdeztem volna tőle, hogy az övé-e a fekete, vörös rózsás pizsama és az illatszerek, amiket a Brahmaputrában találtunk, de nem tudtam megkérdezni. Még mindig béna volt a szám, mint a mélyhűtött kacsa feneke. - Az istennőknek is szükségük van néha egy kis szerelemre. És egy kis gyengédségre is. Mit nem ad" nék érte, ha engem is úgy becézgetne valaki, mint a halandó nőket. Csakhogy ennyi gyengeséget már nem engedhetek meg magamnak. Aki nem kapja, hanem elveszi a szerelmet, azt nem szokták becézgetni. Megpaskolta az arcom, és a szemembe nézett. - Mindjárt jobban leszel. Ne félj, nincs itt a kígyóm. Nem fogsz meghalni; szeretni fogsz. Lehet, hogy hibát követek el vele... de szükségem van a szerelemre. Egy istennő sem bírja sokáig. Várj, lekapcsolom a lámpát... Így ni! Ami ezután következett, maga volt a bűbáj és a sejtelem. Már csak a holdfény világította meg Káli alakját. A szoba közepén állt, fejét az ablakon bekukucskáló hold felé fordította. - Ó, Hold... szerelmesek cinkosa! Istennő vagy te is, akárcsak én. Vajon te is elveszed a szerelmet?
Nyakához kapott, és leszakította róla a koponyaláncot. Megforgatta a feje felett, majd lehajította a szőnyegre. Egy kis halálfej lecsusszant a láncról, és az ágyam alá gurult. Káli olyan eksztázisba került a holdfénytől, hogy észre sem vette. -Elűzlek magamtól, halál! Ez az éjszaka nem a tiéd! Ez az éjszaka csak az enyém! Nem vághattam túl barátságos képet, de ekkor már Káli nem törődött velem. Nem érdekelte semmi egyéb, csupán saját maga. Én pedig ott ültem az ágyon, reménytelen mozdulatlanságban, miközben tisztában voltam vele, hogy a stukkerom ott hever a párnám alatt, alig karnyújtásnyira tőlem. Csakhogy ez a távolság ezúttal maratoni messzeségnek tűnt. Elérhetetlennek, mint a világmindenség vége. - Ahogy a Himalája csúcsairól leolvad a jég, ha új kalpa, új világfordulat köszönt ránk, olvadjon le rólam is minden, ami akadályozza a szerelmet! Bár nem olvadt le róla a hálókból font blúz, csupán lehullott a szőnyegre a nyaklánc mellé, a végeredmény mégis ugyanaz volt. - Ahogy Kasmírban a tavaszi legelők megszabadulnak a hótól, úgy szabaduljak meg én is mindentől, ami a szerelem és közém áll! A selyemszoknya is lehullott róla. Fogalmam sem volt róla, honnan került a vér a kezére. Amikor elém dugta az ujját, nagy vércsepp vöröslött rajta. Gyors mozdulattal a homlokomhoz kente. A következő, ki tudja honnan származó vércseppet pedig az ajkára. - Káli és a vér testvérek! Vérem keveredik a véreddel! A szerelem is vérből sarjad. Így nyer öröklétet, amíg az új juga, a világok láncának újabb szeme, elő nem tűnik a mindenség homályából. Kinyújtotta a karját, és mellbe taszított. Hiába próbáltam meg ülve maradni, úgy dőltem hanyatt, mint a kiszáradt fa, ha belekap az orkán. A következő pillanatban a fülemen éreztem forró leheletét. - Jöjjön hát a szerelem! És sose legyen vége! Ettől a másodperctől kezdve csak színeket láttam; ízeket éreztem, és nagy vizek hullámait, amelyek a hátukra kaptak, és úgy ringattak, mint Barbadosnál a Karibtenger. Nem tehettem mást, átadtam magam a nálam erősebb hatalomnak. Nem gondoltam többé a párnám alatt heverő stukkeromra, nem gondoltam semmire. Csak ringatóztam a hullámok hátán az idők végezetéig. 40. A hajnal kopogtatott az ablakon; amikor magamhoz tértem. Egyedül voltam az ágyon, egyedül a szobámban. Pokolian fájt a fejem, amit az elmúlt nap gyűrődéseinek tulajdonítottam. Mint ahogy annak tulajdonítottam zűrzavaros álmomat is. Felültem az ágyon, és lelógatva róla a lábam, megpróbáltam magamhoz térni. Furcsa álmom volt, nem is vitás. Mintha maga Káli istennő látogatott volna meg. Megráztam a fejem, és gondolkodni próbáltam. Ideje lenne véget vetnem a kalandnak. Ma döntő lépésre szánom el magam. Megpróbálok valahogy...
Furcsa, bizsergető fájdalmat éreztem a mutatóujjamban. Apró, vörös pontot láttam rajta, amely mintha alvadt vér lett volna. Az is volt. Ebben a pillanatban a szőnyegre vetettem magam, és feltúrtam minden tenyérnyi helyet. Végre az ágyam alatt megtaláltam az éjszaka lehullott, verébnyi koponyácskát. Kimentem a fürdőszobába, kivettem a hűtőszekrényből az ásványvizes palackot. Ittam néhány kortyot, s ezalatt sikerült annyira összeszednem magam, hogy már gondolkodni is megpróbálhattam. Vajon mi az ördög történik velem? Beleszimatoltam a levegőbe, de ezúttal nem éreztem idegen illatot. Az ajtóhoz ugrottam, és lenyomtam a kilincsét. Az ajtó nyitva volt. Behunytam a szemem, és vettem néhány mély lélegzetet. Eszerint Káli istennő járt nálam az éjszaka. Lenéztem a küszöb elé. Ekkor pillantottam meg a keskeny papírlapot. Délután kettőkor legyen a beszélőfánál" - üzente " valaki. Egyelőre nem érdekelt, ki. 41. Lesétáltam a Brahmaputra partjára, rátelepedtem a kikötő egyik cölöpére, és látszólag nem törődtem semmivel. Mulkradzs nem messze tőlem egy rozoga bárka fedélzetén tevékenykedett. Némi féltékenységgel gondoltam rá, hogy nemrégiben még a titkárom volt. Olyan kis fickót ismertem meg benne, aki a jég hátán is megél. Nem mintha Indiában olyan sok jéggel találkozhatna - hacsak fel nem megy a Himalája környékére. Kicsit törtem még a fejem, hogy vajon hol tanulhatott meg annyi hangszeren játszani, majd felálltam és feltűnés nélkül elgyalogoltam oda, ahol a település legszélső házai már az erdőbe futó ösvénnyel barátkoznak. Kiválasztottam magamnak egy romokban heverő sztupát, és elrejtőztem mögötte. Kíváncsi voltam rá, nem követ-e valaki. Valaki nem is követett, hanem valakik. Mintha az egész turistabagázst csak azért szállította volna Ánandapurba Srí Ánand, hogy körülöttem zsongjanak, mint a méhek. Hát ők aztán zsongtak is rendesen! A rom, amely mögött megbújtam, mint már említettem, egy sztupa, azaz ereklyetartó volt; cirka két méter magas és három széles. Ki tudja, mikor építették,lés kinek az ereklyéit rejtette magába? Kissé furcsa volt ugyan, hogy ennyire távol a buddhista világtól, a nága erdők szélén egy sztupára bukkanok, de hát India a meglepetések és a csodák országa. A sztupa megviselt állapotban volt: vörös, égetett téglái mára már a szétporladás állapotába jutottak. Bomlásukban nem elhanyagolható szerepet játszott az állat- és növényvilág, amely egyáltalán nem tisztelte a valamikor beléhelyezett szentéletű férfiú maradványait. Ki-kidugtam a fejem a romhalmaz mögül, és türelmesen vártam. Nem kellett soká várnom, máris felbuk-
kant első árnyékom Timila maharáni és Csandrabábú maharadzsa képében. Mindkettőjük vállán hosszúkás szövetzsák pihent; oldalán fényes cipzárral, amiből arra következtettem, hogy néhány másodperc alatt kezükbe kaphatják azt a valamit, ami a zsákjukban bujkál. Nem kellett soká törnöm a fejem ahhoz, hogy kitaláljam: aligha rohadt banánt cipelnek benne. Felsóhajtottam, és arra gondoltam: ajándék rubinkés ide vagy oda; a maharadzsa enyhén szólva sem mondott igazat nekem. Valamiért le akar számolni velem, akárcsak a könnyekig hálás maharáni. Vajon mi az ördöggel húztam ki ennyire náluk a gyufát? Csak nem a meggondolatlanul nekem ajándékozott családi ereklyét akarják visszalőni tőlem? A maharáni és a maharadzsa néhány másodpercre megpihent a sztupa túlsó oldalán. Visszafojtott lélegzettel imádkoztam Visnuhoz, mindenek urához: nehogy valamelyiküknek eszébe jusson bekukkantani az építmény mögé. Utálom a heveny lövöldözéseket, melyek többnyire emberéleteket követelnek. Nagyon nem szerettem volna, ha a világ egyébként is szűkös maharadzsakészletét éppen nekem kellene leapasztanom. Szerencsére a fenekükön maradtak, csupán halkan beszélgettek egymás között. - Ki lő először? - kérdezte a könnyekig hálás maharáni. - Majd én - felelte a maharadzsa. - Nekem nem lesz lelkifurdalásom miatta. - Nekem sem lesz, abban biztos lehetsz. - Nincs kímélet - vicsorgott Csandrabábú. - Nem kockáztathatunk. - Úgy lesz, ahogy mondod. - Csak várd meg, amíg intek. És ne téveszd el a célt. A maharáni felnevetett. Mintha már nem éreztem volna azt a kimondott hálát a hangjában. - És sosem tévesztem el a célt, jól tudod. - Tudom, Timila. Kéz a kézben mentek tovább, mint ifjú szerelmesek, hátukon a puskájukat cipelve. Meleget éreztem a szívem táján, mint valahányszor, ha egymást szerető embereket látok bizalmas kettesben kézen fogva sétálgatni. Ilyenkor még a szemem is bepárásodik a meghatottságtól. Kivéve, ha az illetők éppen rám vadásznak. 42. Talán említettem már, hogy a maharáni és Csandrabábú azon, a város lakosai által használt utacskán vonultak be az erdőbe, amely a sztupától kiindulva a fák közé vezetett. Srí Ánandtól tudtam, hogy az ösvény azokat a tisztásokat köti össze, amelyeken városlakók és a nágák üzleti ügyeiket bonyolítják. A városiak bogyókat, mézet, fonott kosarakat és faragásokat vesznek át az erdei emberektől, hogy számukra fontos árucikkeket adjanak értük. Nem tartottam valószínűnek, hogy Timila és Csandrabábú a piacozókra akartak volna lövöldözni. Maradtam hát én, mint első számú célpont. Második számú árnyékom, aki közvetlenül a maharadzsa-maharáni pár mögött lopakodott, Mr. Bullard
volt. Mélyen a szemébe húzott kalappal lopakodott az erdő felé: feltűnően kidomborodó zsebe arról tanúskodott, hogy ő is fel van fegyverkezve. Lehajtotta a fejét, mintha a maharadzsa házaspár nyomait kutatná. Lehet, hogy azokat is kutatta. Mr. Bullard is megpihent egy kicsit a sztupa túlsó oldalán, miközben úgy nyögdécselt, mintha hatalmas teher nyomná a vállát. - A francba! - hallottam hirtelen méltatlankodó kifakadását. - Ez a rohadt meleg! Esküszöm, lelövöm a fickót! És magamat is, hogy ilyen hülye vagyok. Ahelyett, hogy a strandon heverésznék... Nyögött még kettőt, aztán ellökte magát a sztupa falától. Még akkor is hallottam a nyögdécselését, amikor már nem volt a láthatáron. Úgy lenyelte az erdő, mint hülye Billy a zsebórát. Vártam egy kicsit, és éppen szedelőzködni kezdtem volna, de újabb kirándulók közeledtek a sztupához. Ezúttal Mr. Perry és Mr. Timberlake. - Bírod még, Ron? - kérdezte Timberlake Perrytől, miközben ők is a sztupához dőltek. - Szemét meleg van - dörmögte Mr. Perry. - Hja, barátom ne feledd, hogy Indiában vagyunk! - Szeretnék nem itt lenni. - Mit gondolsz, én mit szeretnék? Sokkal jobb lenne Dusty pubjában jeges whiskyt szopogatni. Te mit csinálnál legszívesebben? - Elvinném Kathyt a vidám parkba. - Jó neked. Hány éves is? - Hamarosan három lesz. - Hiányzik, mi? - Persze hogy hiányzik. Timberlake alighanem megveregette Mr. Perry hátát. - Csak még egy kis kitartás! Meg kell oldanunk a problémát. - Méghozzá mindenáron! De mi van akkor, ha ez a Lawrence mégiscsak az utunkba áll? - Mi lenne? Bumm! - Bumm? - Nem szívesen mondom, de bumm! A cél szentesíti az eszközt. - Vannak eszközök, amelyeket semmiféle cél nem szentesíthet. - Ez csak filozófia, öregem. Tudod; hogy mi forog kockán. És különben is: egyszer már mérlegre tettünk mindent. - Biztos, hogy erre jött a fickó? - Másfelé nem mehetett. C - Hozzájuk vezet vajon? - Nem látok bele a fejébe. Sajnos. - Azért én mégis sajnálnám lelőni. - Ha egy mód van rá, nem is kell. - És ha nem lesz meg az az egy mód? - Mit mondjak erre? Sóhajtoztak még egy kicsit, aztán nekiindultak az erdőnek. Nem akartak semmi egyebet szegénykéim, mint kinyírni, ha alkalom kínálkozik rá.
És ha a többiek nem előzik meg őket. 43. Azon már nem is csodálkoztam, hogy a Noland házaspár is feltűnt a közelemben. - Biztos, hogy a nyomában vagyunk? - hallottam Sir Noland izgatott hangját. - Ki tudja, ki jár itt kinek a nyomában? - nyögte Lady Noland. - A végén még szem elől veszítjük - aggódott Sir Noland. - Menjünk utána, de gyorsan! - Hiszen így is kiköpöd a tüdőd, te nyápic! - Ezt a hangot nem tűröm! Lady Noland felnevetett. - Mit nem tűrsz, te hülye? - Hogy bolondot csinálj belőlem! - Bolondot csak abból lehet csinálni, aki hagyja magát. - Nem ezt ígérted! - Ugyan, mi a fityfenét ígértem én neked? A nagy semmit. Te kreáltál ígéreteket az én ártatlan megjegyzéseimből. - Neked semmid sem ártatlan, kisanyám! Legkevésbé a megjegyzéseid. Minden szavadban egy fullánk van elrejtve, amelyből méreg folyik abba a szerencsétlenbe, aki meghallgatja őket. - Hű, de szépen mondtad! Ha ném tudnám, hogy hány embert küldtél már át a másvilágra, azt is hihetném, hogy költő vagy. - Villon is költő volt. - Menjünk gyorsan utána. - Vajon mennyit tudhat a fickó? - Szerintem semmit. - Nem is sejt semmit? - Az a lényeg, hogy semmiben nem biztos. - Te mentegeted, bébi. - Én nem mentegetek senkit, és soha nem is mentegettem. - Bébi? - Na mi van? - Megöllek. Tudod, hogy egyszer megöllek. Amint ennek vége lesz, kicsinállak. - Fogd be a szád és igyekezz, mert a végén még elveszítjük ezt a Lawrence-t! Beügettek az erdőbe. 44. Kell-e mondanom, hogy nem sokkal ezután a színészek is megjelentek. Gaby Holden is közöttük volt. Ők nem jöttek oda a rejtekhelyemhez; távolabb bújtak össze egy fa árnyékában, mint a riadt kiscsibék. Akárhogy is nyújtogattam a fülem, nem jutott el a hozzám a hangjuk. Azt mindenesetre észrevettem rajtuk, hogy nagy gondban vannak. Előbb az erdő felé integettek, aztán visszafelé. Mintha bizonytalanok lettek volna benne, merre menjenek. Ajvazjan a folyó irányába mutogatott, Doherty az erdőt vette célba; Náná majszolt valamit, a homlokát törölgette, Gaby Holden ugrándozott, gesztikulált, többször is a földbe rúgott. Egyszóval hisztizett a lelkem. Talán ő is attól borult ki, hogy eltűntem a szemük elől, mielőtt még meggyilkolhat-
tak volna? Rövid tétovázás, mutogatás és ugrándozás után nem az erdő felé vették útjukat, hanem a folyó felé. Úgy látszik, azt hitték, lent vagyok a parton. Szinte sajnáltam őket, amiért a nagy bújócskában rossz irányt választottak. Miután eltűntek, vártam még egy kicsit. Az ördöghívők nem jöttek; vagy nem akartak meggyilkolni, vagy pedig - ez a valószínűbb - késtek valahol. Jól is tettem, hogy vártam. Már-már fel akartam kászálódni, amikor az árnyékok újabb hulláma borított be. Elsőként Jock Ferdinand bukkant fel a szemem előtt. Ő volt az egyetlen, aki futott. Olyan szaporán szedte a lábát a rekkenő hőségben, mintha egy jó pénzt fizető világverseny első körében járna csupán. Nem látszott rajta a fáradtság legkisebb jele sem. Annak ellenére sem, hogy egy nehéz puskát cipelt a vállán. Alig tűnt el a szemem elől, újabb látogatók húztak el a sztupa mellett. Azért mondom, hogy elhúztak, mivel ők kerékpáron jöttek. Ráadásul nem azon az úton, amelyen a többiek, hanem egy párhuzamos ösvényen. A kerékpárosok úgy ismerték az utat, mint a tenyerüket. Annak ellenére könnyedén szedték a kanyarokat, hogy nemcsak ők ültek a kerékpáron, hanem két hosszú fatok is. Megvakargattam a fejem búbját, és a tokokra bámultam. Éppen olyan hosszúak voltak, hogy beléjük férhessen egy-egy rövidebb csövű puska. Mondanom sem kell, hogy Mr. Lemonidisz és Dévi asszony ültek a kerékpárokon. Legszívesebben odafüttyentettem volna nekik, de nem akartam megzavarni a kirándulásukat. Van-e szebb kikapcsolódás, mint kellemesen forró indiai délutánon gyilkosságra készülődni? Ötpercnyi várakozás után úgy döntöttem, hogy teszem a dolgomat. Nem volt célszerű tovább várakoznom, hiszen útitársaim közül csupán Coretta, Sybilla és Rush nem járt még a nyomomban. Felemelkedtem, megsimogattam a sztupa oldalát, és rövid fohászt küldtem az ismeretlen szenthez, akinek a maradványait őrizték valaha e falak. Azt kértem tőle, hogy álljon mellém, és ne hagyja, hogy túlságosan hamar másik újjászületésen kelljen törnöm a fejem. Amíg fohászkodtam, lehullott egy tégla a sztupa tetejéről, és a lábam elé esett. Talán annak a jeleként, hogy a szent meghallgatta a könyörgésemet. 45. Mivel gyorsan múlt az idő, sietnem kellett, hogy időben elérjem a beszélőfát. Az ismeretlen levélíró kettőre rendelt oda, s már csak harminc percem maradt a megjelölt időpontig. Áttörtettem a fák első során, végiggyalogoltam egy ösvényen, jobbra fordultam, majd belevesztem a reménytelenül összefonódó aljnövényzetbe. Ha valaki egy fatörzs mögül figyelte volna az útkeresésemet, alighanem keresztet vetett volna rám. Aki ennyire nyakig ül a dzsungelban, annak hosszú órákra vagy napokra lesz szüksége, hogy kiverekedje magát belőle valahogy.
Ez volt a látszat. A leselkedő ugyanis nem látta volna azt, amit én láttam. A páfrányok leveleitől rejtett, gondosan kitaposott ösvényt, amely a beszélőfához vezetett. Éppen kettőt mutatott a karórám, amikor letelepedtem a cső mellé. Cirka nyolcvan centi magasságban húzódott a talaj felett. Amikor odaértem hozzá, éppen néhány méhecske repült ki a szájából. Némi aggodalommal töltött el a felismerés, hogy alighanem vadméhek költöztek a csőbe, és hogyha sokáig illegetem magam a közelükben, előbb-utóbb megakad rajtam a szemük. Márpedig a vadméhek támadásánál még a tigrisé is jobb. A tigris többnyire egyedül támad, a vadméhéknek viszont se szeri, se száma. Óvatosan, nehogy felingereljem őket, megkapirgáltam a csövet. Kissé rothadt volt már; annyit ért neki a kapirgálásom, mint halottnak a cvikker. Alaposan rá kellett sóznom, hogy aki a másik végén hallgatódzik, értesüljön a jövetelemről. Alaposan oda is sóztam neki. A cső megmozdult, kongott, majd visszazöttyent a helyére. Nem történt semmi különös, csupán újabb méhek bújtak ki belőle, és tanácstalan zümmögéssel körözni kezdtek a fejem felett. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, ismét ráütöttem a csőre. Kissé félrehúzódtam, és gyanakodva a nyílásra bámultam. Egyelőre nem jöttek ki belőle újabb méhek. Talán arra vártak, hogy kémeik jelentsék nekik: ki az a marha, aki a fészküket verdesi. Abban a reményben, hogy nem allergiásak a hanghullámokra, beleszóltam a csőbe. - Halló! Itt vagyok! Megjöttem, ahogy parancsolta. Szinte ugyanabban a pillanatban megérkezett rá a válasz. - Hallja... halleluja? - Hallom - nyugtattam meg üvöltve. Egyelőre még nem tudtam, milyen hangosan kell beszélnem, mint ahogy azt sem tudtam, hol a cső vége. Lehetett kétméternyire tőlem a bokrok mögött, de lehetett akár ötvenre is. Úgy hegyeztem a fülem, mintha ceruzahegyező dolgozott volna rajta. Megpróbáltam kitalálni, hogy férfi vagy nő beszél-e hozzám. Néhány mondata után aztán kénytelen voltam belátni, hogy beszélgethetek vele akár a világ végezetéig is, úgysem fogok rájönni. Az ügyes mesterek úgy építették az elmés szerkezetet, hogy elvegye a hangok színét. Akár maga Siva isten is harsoghatott volna a túloldalon. - Kicsoda maga? - szóltam bele reménykedve a csőbe. - Nem... on... tos. - Honnan tudjam, hogy igazat mond-e? -Hall... om - Nem hallom jól. - Bele... beszéljen. Még közelebb hajoltam a cső szájához; miközben aggódva pislogtam a méhekre. Egyelőre csupán a feltérképezésemmel foglalkoztak: Egyszerre olyan tisztán szólalt meg a hang, mintha közvetlenül a mellettem emelkedő bokor mögött rejtőzött volna. - Most már jobb?
- Sokkal jobb. Valóban sokkal jobban hallottam, de a hangszíne szemernyit sem változott. Pontosabban a hang színtelensége. Képtelen voltam megbizonyosodni róla, hogy férfi vagy nő beszél-e hozzám. - Sietnünk kell - sürgetett a hang. - Maga nem is sejti, kivel van dolga, és mibe tenyerelt bele. - Majd maga felvilágosít róla - mondtam. - Szükségünk van magára... ezért elárulom... amit... talán nem is szabadna elárulnom. - Meg szabad kérdeznem, miért teszi? - Mondom, hogy... szüksé... van magára. Nem voltak illúzióim a cső hangvezető képességét illetően. Szólt, ha akart; ha meg nem akart, búgott, recsegett, idegborzoló zajokat produkált. Mint például a következő hosszú másodpercekben is. Hiába dugtam be fél fejem a belsejébe, dacolva a szemem körül zümmögő méhekkel, alig hallottam valamit. - Látszat... - recsegte és búgta a cső. - Minden... látszat. Maga... ne... higgyen... bennük. Ott... vannak... Figyeljen... ha eljön az idő... velünk. Csak óvatosan. Ha elsietjük... megsemmisítik... generátor... - Nem hallom jól! - üvöltöttem kétségbeesetten. Maga hall engem? - Fontos volt... hogy... olyan helyen, ahol senki... ezért találták meg... fa... fát. - Melyik fát? A Káli-papok fáját? Miről beszél egyáltalán? - Sietni... Megöl...hetnek. Magát is... Megölik... Figyeljen... nagyon figyeljen. Nem... segítséget. Ezért van... szükség... - Mire? - kiáltottam. - Mire van szüksége? - Lényeg... nyersanyag... nemzetközi szervezet... kifogy majd... de addig... olaj és szénhidrogének... olajmezők... energiát a kozmoszból. Érti? Hall engem? - Nem hallom! - üvöltöttem. - Egyáltalán nem hallom! - Ha hall... akkor jó. Figyeljen. Már... voltak kísérletek. Tesla... Moray... hallott róluk? Nem voltam biztos benne, hogy azokat a neveket hallom-e, amelyeket hallani véltem. Az első mindjárt Nikola Tesláé volt, a kiváló feltalálóé, aki a XX. század első évtizedeiben tevékenykedett, második Henry Moray-é, a fizikusé. Vajon mi a fenét jelenthet e két név - két már meghalt ember neve - az isten háta mögötti Nágaföldön? - Miről beszél? - kiáltottam bele a csőbe. - Nikola Tesláról és Henry Moray-ról? Úgy látszott, meg sem hallotta a kérdésemet. Csak mondta tovább a magáét, mintha ott sem lettem volna. - El kellett... tüntetni. Majd száz... éve már, hogy mint a szabadkőművesek... Behálózzák... érdekeiket képviselik. Megölnek... mindenkit: - Jézusom! - dörmögtem. - Mi a fenét akar ez? Ekkor repült bele az első méhecske a fülembe. Mintha meg akart volna győződni róla, hogy alkalmas-e mézraktárnak. Ugyanakkor kopogás és szapora dobogás támadt a csőben, mintha apró lábak rugdosták volna a fenekét. Ez aztán ismét csak megosztotta a figyelmemet. Immár nemcsak az ismeretlen hangjára és a méhekre kellett figyelnem, hanem arra is, hogy nem
ugrik-e szembe velem valami. - Megölik... ellopják... összegyűjtik. Ha kifogynak... energiahordozó... világuralom. Akié az energia, azé a hatalom. Tesla... Moray... eltűntek. Ki tudja... hol... Hosszabb időre elhallgatott, s már-már kezdtem azt hinni, hogy végleg be is fejezte az adását. Az apró lábak dobogása viszont egyre erősebb lett. Nem tudtam szabadulni a gyanútól, hogy a valamik éppen felém tartanak. -... tudományos szervezet... - jött aztán meg ismét a hangja. - Vannak... néhányan... végül is kiderítették... Ott vannak... között. - De az ő... embereik is. Harc... Káli kígyója... Két dolgot ne feledjen... Nemcsak felfelé... lefelé is! Út... lefelé... másik... nanosz. Görög... nanosz... ebből van... Valaki már egyszer... mindent kikémlelt, jelentette... megölték... Ami ezután következett, váratlan is volt, meg nem is. Végül is mindkettőre számítottam, arra azonban nem hogy nagyjából egyszerre ér a csapásuk. Először a méhek támadtak rám. Örök rejtély marad, honnan a csodából érkeztek a másodpercek tört részei alatt annyian. Az egyik pillanatban még csak a megszokott néhány zümmögött körülöttem, a következő pillanatban viszont felhőként csaptak le rám. Ha nem le lennék magam is biológus, azt is hihettem volna, hogy osztódással szaporodtak. Éppen azon igyekeztem, hogy védekezésképpen magamra huzigáljam kapucnis esőkabátomat, amikor a cső belsejéből is támadás ért. Előbb csak egy szimatoló, fekete orrocska bukkant fel előttem, aztán egy gyanakvó szempár, hosszú bajusz, végül egy hengeres, keresztcsíkozott test. Fogalmam sem volt róla, hogy kivel van dolgom. Lehetett hangyász, de lehetett apró ragadozó is. Az állatka szembenézett velem, mintha meg akarna győződni róla mekkora veszélyt jelentek számára, aztán nemes egyszerűséggel a nyakamba ugrott. Már az sem mennyei boldogság, ha ártalmatlan állatkák ugrándoznak az ember nyakában, hát még ha nem is annyira ártalmatlanok, mint amilyen szépek! Az én állatkám például akkora karmokat viselt a lábán - s abból is ki tudja hányat - mint kis túlzással a grizzly medvék. Azzal mindenesetre tisztában voltam, hogy a karmos állatok nemcsak azért viselik a karmaikat, hogy másoknak dicsekedjenek vele. Aki karmot hord, az használja is, ha kell. Az állatka végül is megelégedett azzal, hogy megegye két vászongombomat, és egészen enyhén felsértse a bőrömet. Ezután lecsusszant rólam, és a cső kijárata felé nézett. Némi nyugtalanságot láttam a szemében, amit a rajzó méheknek tulajdonítottam. A keresztcsíkos lényt azonban nem a méhek izgatták. Sokkal inkább a családja, amely ezekben a pillanatokban kecmergett ki a lyukon. Voltak kicsik a családtagok között, nagyobbak, hosszabb és rövidebb farkúak, bajuszosak és alig-bajuszosak, öregek és tinédzserek, keresztcsíkosak, és akikről már rég lekopott a csík. Egyben azonban megegyeztek: éles, fehér fogak csillogtak a szájukban, és fenyegetőn felém meregették a körmeiket.
Nem tehettem mást, mint hogy ordítottam néhányat. Fenyegetőn, mint az éhes tigris. Jól számítottam. Az állatkák megtorpantak, kikerekedett szemekkel bámultak rám; csak az orruk és a bajuszkájuk mozgott, mintha nem hinnének a fülüknek. Néztek rám mozdulatlanná dermedve, majd egyikük, mint a támadó macska, fújt egy hatalmasat. Ez lehetett a visszavonulás jele. A csíkos lények megfordultak, felvisítottak, és egyetlen hatalmas gombolyaggá egyesülve eltűntek a szemem elől. Nem így a méhek. Ők viszont úgy gondolhatták, hogy a csíkosok helyett is támadniuk kell, és támadtak is. Sebesen beburkoltam magam az esőkabátomba, összegörnyedtem, és elindultam az ösvényen visszafelé. Néhány percig még hallottam a zümmögésüket, aztán elcsendesült körülöttem a világ. Iszonyúan dühös voltam a csíkosokra. Ha nem költöznek be a csőbe, sokkal okosabb lennék. Talán már azt is tudnám, hogy mi az ördögbe keveredtem. Egyben azonban biztos voltam. Jock Ferdinand nélkül nem megyek semmire. 46. Addig nem akartam visszatérni a szállásomra, amíg nem tisztáztam magamban néhány dolgot. Ehhez némi nyugalomra lett volna szükségem, bár ennek ellentmondott az a másik kívánságom, hogy szerettem volna látni az arcukat, amint visszatérnek az erdőből. Haboztam egy kicsit, majd némi tétovázás után a hajdani ereklyetartó - sztupa - felé vettem az utamat. Háromnegyed óra múlva megkönnyebbülve támaszkodhattam az oldalához. Igaz, égett egy kicsit a mellemen és a lábszáramon a bőr, a sebeim is viszkettek, és három méhcsípés is nyugtalanított, mégis igyekeztem barátságos képet vágni. Nekidőltem a sztupa oldalának, és behunytam a szemem. A nap a közeli fák csúcsai mögött bujkált, így árnyékban már elviselhetőbb volt a hőmérséklet. Becslésem szerint nem lehetett több 39 C-nál. Nem szeretem a bizonytalanságot, ezért órám szíjára szerelt hőmérőmre pillantottam. Elégedetten nyugtáztam, hogy nem jöttem ki nagyon a gyakorlatból. 40 C volt árnyékban. Az első, akit megpillantottam á Dévi-Lemonidisz pár volt. Amikor észrevettek, annyira meglepődtek, hogy majd leborultak a biciklijükről. Néztek rám mozdulatlanul, mintha kísértetet látnának. Aztán egyszerre állították meg a bringájukat, és egyszerre szálltak le róla. A hosszúkás fadobozokat még mindig ott láttam a vázhoz erősítve. - Halló - intettem feléjük barátságosan. - Egy kis kirándulás? Maguké a kerékpár? Lemonidisz nyelt egy hatalmasat, majd bólintott. - A... miénk. - Adandó alkalommal én is túráznék egyet, ha kölcsönadj ák. Olyannyira ki voltak bukva tőlem, hogy még csak nem is válaszoltak. Kissé nyugtalanítottak a fadobozok a biciklijükön, hiszen elég messze voltam az első házaktól. Ha előkapnák, ami bennük van, heveny lövöldözés kezdődhetne... Igaz, a 38-as itt van a kezem ügyében, mégis ráfizethetek a vagánykodásomra, ha
géppisztoly van náluk. Kinyújtottam a karom, és a fatokokra mutattam. - Mi van a dobozokban? Csak nem bogyót gyűjtöttek? Lemonidisz és Dévi összenéztek. Aztán az történt, amitől féltem. Lemonidisz az erdő felé pislogott, Dévi a házak irányába. Arról akartak meggyőződni, hogy nincs-e tanúja a beszélgetésünknek. Ismét összenéztek, majd Lemonidisz gyors mozdulattal lehajolt, és felpattintotta az egyik doboz tetejét. Ekkor már a lemberdzsekem ujjában volt a Smith and Wesson. Éppen bele akartam csúsztatni a tenyerembe, amikor Lemonidisz előrántott egy hosszúkás tárgyat a tokból és felém bökött vele. Igazság szerint ekkor kellett volna lőnöm. Így is kétséges lett volna azonban az eredménye, hiszen nem volt elég közel hozzám. Ahhoz viszont elég közel, hogy szitává lyuggasson a géppisztolyával. Csak Visnu mentett meg tőle, hogy ne lőjek. Mármár meghúztam volna a ravaszt, amikor észrevettem, hogy amit a kezében tart, nem fegyver, hanem valami más. A verejték közben a szemembe csorgott a homlokomról, így nem láttamjól, mi az ördög az. - Seprűnyél - mondta Lemonidisz. Értettem én a szóból, hogyne értettem volna. Hiszen a második világháborúban az új-zélandiak seprűnyélnek hívták a géppisztolyukat. Lehet, hogy a görögök is? Lemonidisz felém lengette a "seprűnyelet". Majd hanyatt estem a meglepetéstől. Amit a markában szorongatott, valóban seprűnyél volt. Lemonidisz mutogatta még egy kicsit, aztán visszarakta a tokba. - Vágtam néhány darabot az erdőn. Dévi már hetek óta rágja a fülem, hogy tönkrementek a seprűnyelei. És ön mit csinál itt, Mr. Lawrence? Motyogtam valamit, hogy csak a sztupára voltam kíváncsi, közben igyekeztem úgy visszatuszkolni a 38ast a dzseki ujjába, hogy ne vegyék észre. Búcsút intettek, felpattantak a kerékpárjaikra, és elkerekeztek a házak felé. Letörölgettem a verejtéket a homlokomról. Még szerencse, hogy nem vívtunk tűzpárbajt néhány seprűnyél miatt. 47. Mr. Bullard volt a következő. Olyan szuszogva közeledett, mint egy vizefogyott víziló. Még ki sem bukkant a bokrok közül, máris tudtam, hogy ő az. - A francba! - hallottam a nyögdécselését. - Miért van az, hogy ebben a tetves erdőben minden ragad? Kijött a bokrok közül, megpillantott, előkapta a fegyverét, és rám fogta. - Fel a kezekkel! Nem vette észre szegény, hogy már az enyémben is ott a 38-as. Aztán észrevette. Olyannyira, hogy leeresztette az övét, és némi habozás után rám vicsorgott. - Maga meg mi a francot keres itt? - Ezt - mondtam a sztupára ütve. - Hát maga?
- Semmi köze hozzá - morogta. Majd amikor rájött, hogy semmi oka az udvariatlanságra, megenyhült a hangja. - Ne haragudjék, de ezredszer rágadtam bele valamibe. Ez az erdő olyan ragacsos, mint a lekváros kenyér. Ragadnak a fák, ragadnak a páfrányok, ragadnak a pókhálók, és már én is ragadok. Maga nem ragad? - Én nem. - Hogyhogy? - Mert nem mentem be. az erdőbe. - Nem jött be? Hiszen... Azt akarta mondani, hogy a nyomomat követte az erdő felé, de még idejében meggondolta magát. - Mi a fenét csinált itt? - Mondom, hogy a sztupát nézegettem. - Mi a francot nézegetett rajta? Mi van ezen nézegetni való? Abban kétségkívül igaza volt, hogy sokat nem nézegethettem volna rajta. - Nagyon érdekes a stílusa - mondtam. Mr. Bullard legyintett, és eltette a fegyverét. - A fenébe is, megijesztett. Azt hittem, nem maga ácsorog itt. - Hát ki? - Mit tudom én! A kígyó gazdája például. Na, mi a helyzet, jön vagy marad? Ebben a pillanatban észrevettem, hogy emberek tűnnek fel a környéken, majd néhány száz méterre tőlünk, letelepednek a fűre. Alighanem a házakból menekültek ki a fojtogató forróság elől. - Még maradnék - mondtam. - Hát csak vigyázzon a bőrére! - figyelmeztetett fenyegető mosoly kíséretében: - Ez egyszer megúszta. Búcsút intett, és elkacsázott. Volt valami a tekintetében, amiből arra következtettem, hogy legközelebb már nem úszom meg ennyivel. Ha lesz legközelebb. 48. Lady Noland és Sir Noland a hátam mögül kerültek elő. Olyan nesztelenül közeledtek, hogy csak akkor vettem észre őket, amikor már alig karnyújtásnyira voltak tőlem. Mit tagadjam, libabőrözni kezdett a karom, amint két revolvercsővel találtam szemben magam. - Jó, hogy jönnek - intettem feléjük könnyedén. Mr. Bullard megkért rá, hogy várjam meg önöket. Sir Noland és Lady Noland megrökönyödve néztek rám. Fegyverük csöve azonban még mindig rám irányult. - Tessék? - Mr. Bullard látta önöket az erdőben. Itt van valahol... azt hiszem, éppen a dolgát végzi a bokrok között. Öröm volt nézni milyen sebesen tüntették el a fegyverüket. - Látott... bennünket... Mr. Bullard? - Ő mondta. Kicsit még kíváncsiskodtak a szemük sarkából, de ameddig elláttak, nem látták Mr. Bullardot. - Maga... hol járt délután? - kérdezte Lady Noland fáradt, öreg hangján. - Itt táboroztam a sztupánál - mondtam mosolyogva. - Az építési módját tanulmányoztam.
- Be se ment az erdőbe? - Nem én! Lady Noland szeméből sütött a szemrehányás. Mintha engem hibáztatott volna, amiért elkerültem az erdőt, és nem kínálkoztam fel ingyen céltáblának. Aztán észrevettem, hogy az a néma szemrehányás, ami felém irányul, semmi ahhoz képest, ami a férjét érte. Nem szerettem volna Sir Noland helyébe lenni. Bár őszintén szólva egyre gyakrabban a magaméban sem. - És maguk? - kérdeztem. Nem szóltak semmit, csak néztek rám. Én is rájuk, pedig nem volt mit néznem rajtuk. Két összeaszott ember állt előttem, akik inkább sajnálatra méltónak látszottak, semmint veszélyesnek. Engem azonban nem tudtak megetetni. Láttam már öreg és szánalomra méltó bérgyilkost nem is egyet. Tele vannak a temetők olyan hetyke fiatalokkal, akik megsajnáltak egy-egy öregembert. Ha versenyt hirdettek volna, hogy melyikük néz ki elesettebbnek és szánalmasabbnak, habozás nélkül Lady Nolandre szavaztam volna. Sir Noland nem volt visszataszító, csupán öreg. Szikár férfi, kissé már lötyögő bőrrel, sovány arccal, merev gerinccel. Ha nem lett volna kiborulva a melegtől és a vendégmarasztaló őserdőtől, észre sem vettem volna. Nem az a típus, akin megakad az ember szeme. Lady Noland ezzel szemben olyan gusztustalannak mutatkozott, hogy őszintén szólva nehezemre esett rajta tartani a szemem. Bár ő jóval húsosabb volt Sir Nolandnél, ez az előny az erdőben a hátrányára fordult. Úgy verejtékezett a forróságban, mint a ló, még a szemei is megüvegesedtek tőle. Arcán elkenődött a smink, haja kócosan hullott a homlokába. Ekkor döbbentem csak rá, hogy szegény Lady Noland feltehetően parókát hord. - Sétáltunk - nyögte felém Lady Noland, szoknyája alá dugva a stukkerét. - Gyerünk, Edmund! Sir Noland bólintott, és anélkül hogy rám néztek volna, elsétáltak a házak felé. Megkönnyebbülve felsóhajtottam. Vajon mi lett volna, ha azt mondják, hogy megvárják Mr. Bullardot? Bizony, bizony: a hazug embert néha könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát. Csak aztán legyünk óvatosak vele, ha utolértük. 49. Miután elmentek, visszabújtam a sztupa mögé. Nem óhajtottam, hogy az erdőből kifelé jövők valamennyije belém botoljék. Hátha valamelyikük elveszti a fejét, és megkínál néhány golyóval. Így aztán némán néztem végig, amint Mr. Perry és Mr. Timberlake kisétál a fák közül. Olyan levertek voltak, mint azok a szerencsétlenek, akik elveszítették a nyertes sórjegyüket. Szinte megsajnáltam őket. Akárcsak Timila maharánit és Csandrabábú maharadzsát. Az ő felbukkanásuk újabb megválaszolhatatlan kérdést vetett felszínre. Vajon miért van az, hogy egy kiadós erdei séta után a nők sokkal csapzottabbak, mint a férfiak? Amikor Jock Ferdinand is felbukkant előttem, kijöt-
tem a sztupa mögül, és felé integettem. Bár nála is puska volt, valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy nem kell tartanom tőle. 50. Azért biztos, ami biztos alapon ráfogtam a stukkeromat. Jock Ferdinand a sztupa oldalához támasztotta a fegyverét, és legyintett egyet. - Nyugodtan elteheti. Nincsenek rossz szándékaim. Bedugtam a stukkert a zsebembe, és a puska a felé intettem. - Mit csinált vele? - Lövöldöztem. - Csak úgy? - Nem egészen. Az az igazság, hogy célba lőttem. Valaha egészen jó lövő voltam. Úgy gondoltam, hátha szükségem lesz még a tudományomra. Ahogy alakulnak a dolgok... - Kié a fegyver? - Mr. Lemonidiszé. Kölcsönkértem tőle. - Mondja, Mr. Ferdinand, nem akar visszatérni inkább az ördöghívőkhöz? Ferdinand csodálkozva kapta fel a fejét. - Miért térnék vissza? - A társai szeretnék. - Beszéltek talán rólam? - Hozzám fordultak segítségért. Engem kértek meg, hogy említsem meg önnek: visszavárják. Jock Ferdinand megcsóválta a fejét. - Már nem megy, Mr. Lawrence. Már nem hiszek benne, hogy az lenne a helyes út. Nem arra születtem, hogy életem végéig egy dzsungelban morzsolgassam a napjaimat. - Ön fizikus volt... igaz? - Az voltam, Mr. Lawrence. Már említettem önnek. - Lehet, hogy ismét az lesz? Ferdinand széttárta a karját. - Mit válaszolhatnék erre? Bátorítón rámosolyogtam. - Segítene nekem egy fontos kérdésben? Ferdinand meglepetve pislogott a képembe. - Én? Miben segíthetnék? - Van néhány fizikai problémám. - Nocsak. És mik azok? - Hallott már Tesláról és Moray-ról? Ferdinand megsimogatta a szakállát. - Ki ne hallott volna? Mit akar tőlük? - Szeretném, ha mondana ióluk néhány szót. Ferdinand gyanakodva nézett rám. - Ez valami... teszt? - Dehogyis - nevettem el magam. - Merő kíváncsiság. Ferdinand megvonta a vállát. - Hát jó. Ami Nikola Teslát illeti, ha jól emlékszem, az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Horvátországban, szerb családból. Iskoláit Budapesten végezte, majd az Egyesült Államokba vándorolt. Fő kutatási területe... - Álljon meg egy pillanatra! - emeltem fel a kezem. Nem annyira az életrajza, mint inkább a tevékenysége érdekel. Abból is elsősorban az, ami az energiaterme-
iésre vonatkozik. Ferdinand elfintorította az orrát. - Ó, hát ezért említette Moray-t Teslával együtt! - Miért ezért? - Mert Henry Moray-t is az energiatermelés izgatta. Méghozzá az olcsó energia termelése. Ebben kétségkívül hasonlítottak egymásra. - Erről beszéljen egy kicsit! Ferdinand szusszant néhányat, mielőtt belefogott volna. - Az az igazság, hogy furcsa két figura volt: nem is tudom, produkál-e még ilyeneket a tudományos élet. Mindkettőjüket bolondnak tartották, ugyanis Teslának például félelmetes és megmagyarázhatatlan tulajdonságai voltak. Olyan éles volt a hallása, hogy képes volt meghallani egy távoli szobába zárt óra ketyegését, vagy a denevérek szárnycsapásait. - Nofene! - De ez nem annyira fontos. Sokkal fontosabb, hogy azt a szerkezetet, amin éppen a fejét törte, képes volt több dimenzióban és működés közben megjelentetni az agyában. Így aztán nem is kellett neki hosszas tervezgetés: fejben hozta létre a masináit, és ugyanott ki is javította a hibáikat. Amikor ceruzát fogott, és rajzolni kezdett, már kész volt fejében a tökéletes találmány. - Ez már nem semmi! - Így alkotta meg például a váltóáramú motorokat. Tudja, akkor kezdett az emberiség igazán sok energiát használni. A villanymotorok a gépek forradalmát jelentették: új energiahordozóra, méghozzá sokra volt szükség a gőz helyett. Az olaj természetesen rendelkezésre állt, csakhogy már akkor is drága volt a kitermelése. Ezért Teslát motorjainak tervezése mellett egyre inkább az foglalkoztatta, honnan lehetne korlátlan mennyiségben olcsó energiát nyerni. A válasz adott volt: a világűrből. Bár a XX. század első évtizedeiben még keveset tudtunk a kozmoszról, Tesla megsejtette, hogy a világűrben hatalmas lehetőségek rejlenek. Telis-tele van ugyanis energiával. Azt állította - akárcsak később Moray - hogy a világmindenségben más sem történik, csupán az anyag energiává alakul át, és viszont. Ezt a korlátlan mennyiségben fellelhető energiát pedig meg lehet csapolni. Ha ez sikerülne, mindörökre megoldódna az emberiség összes energiagondja. Rendelkezésünkre állna a kimeríthetetlen ingyenenergia. Ezen törte a fejét egész életében. - És? Ferdinand megsimogatta a szakállát. - Nem vették komolyan az elképzeléseit. De nem is volt igazán szükség rájuk. Akkoriban kezdték feltárni az olajmezőket: úgy tűnt, hogy kimeríthetetlenek, ráadásul a környezetszennyezés még ismeretlen fogalom volt. A hatalmas olajtársaságoknak nem állt érdekükben az olcsó energia előállítása - éppen ellenkezőleg! Tesla állítólag komoly lépéseket tett egy csillagközienergia-motor megalkotása felé, de. végül is nem tudunk semmi bizonyosat ez irányú munkásságáról. Egy kétségtelen: sehol nem jelentett be szabadalmat a világűri energia hasznosítására létrehozott masinájára. Pedig akadtak szemtanúk, akik váltig állították, hogy elkészítette egy készülék prototípusát, amelyet akár örökmoz-
gónak is nevezhetnénk. Nem kellett hozzá energia, mégis tetszőleges ideig működött. Tesla tehát megtalálta a módját - ha igaz - a kozmikus energia kitermelésének. - Nem tudja hova tűnt a készüléke? - Nem tudja senki. Már ha létezett ilyen egyáltalán. Moray azonban biztosan megalkotta a maga gépét. Jegyzőkönyvek, szemtanúk leírásai tanúskodnak róla, hogy képes volt furcsa szerkezeteket kozmikus energiával működtetni. Mesélik, hogy összebütykölt egy kis készüléket, amely az ingyenenergiával gépkocsit hajtott. Akkora volt csupán, mint egy gyufásdoboz. És egy hatalmas rahedli amerikai autó robogott tőle. Ez se semmi, mi? - Mennyire komoly a dolog? - Nagyon is komoly. Olyannyira az, hogy halála után eltűnt a készüléke a találmány leírásával együtt. Szerintem Teslát is és Moray-t is kicsinálták! - Úgy érti... megölték őket? - hökkentem meg. Ferdinand bólintott. - Pontosan. Csakhogy nem fegyverrel, nem méreggel, és nem is kézzel. Másképpen ölték meg mindkettejüket. Lehetetlenné tették őket, elzárták előlük a kísérleteikhez szükséges pénzforrásokat, kigúnyolták őket, majd arra kényszerítették mindkettőt, hogy olyasmikkel foglalkozzanak, amik nem jelentenek veszélyt számukra. - Kinek a számára? - Hát az energialobbi számára! A hatalmas olajtársaságok számára, akik már akkor is államok voltak az államban, kényük-kedvüktől függött a gazdaság, és a politika. Iszonytató vagyonok halmozódtak fel az olaj révén - képzelje csak el, mi lett volna, ha kiderül: nincs szükség többé a fekete aranyra, mert az emberiség olcsó és kimeríthetetlen energiaforrást talált magának. Ezért aztán minden eszközzel igyekeztek kiiktatni a konkurenciát. Bár több társaság működött ekkor már világszerte, és esküdt ellenségei voltak egymásnak, abban csodálatos módon egyetértettek, hogy mindenkinek le kell nyesni a fejét, aki beleüti az orrát az energiabizniszbe. Így aztán Tesla is szegényen halt meg, és Moray is. A találmányukat pedig vagy elfelejtették, vagy agyonhallgatták. És ha mégis maradt valami utánuk, egy-egy készülék prototípusa például, hát azt meg ellopták! - Nem túloz egy kicsit? - Egyáltalán nem. Elmondok magának egy történetet. Annak idején fizikus körökben közszájon forgott. Nos, a mese úgy szól, hogy Henry Moray a hatvanas években tökéletesítette kozmikus energiatermelő gépét, miközben titkos tárgyalásokat folytatott különböző kormányokkal a hasznosításáról. Az olajlobbi azonban rajta tartotta a szemét, és ha a kormányok meg akarták volna venni a találmányát, közbelépett volna. Nem lett volna nehéz dolga, hiszen a kormányok is az energialobbitól függenek. Nézzen csak körül a világban. Minden az olaj körül forog. Szaud-Arábia, Irak, az Egyesült Államok, Venezuela, Nigéria... soroljam tovább? Többször is betörtek hozzá, de nem találták meg a gépét, sem pedig a műszaki leírását. Pedig a gép létezett. Csak nem ott, ahol keresték. Azt is rebesgették, hogy
élete utolsó éveiben Moray tisztába jött az olajlobbi természetével: amíg egyetlen cseppnyi olaj is. lesz a földön, az olajlobbi legyőzhetetlen. Attól tartott, hogy előbb-utóbb megölik, a találmányát pedig megsemmisítik. Ezért barátaiból, ismerőseiből, fiatal és lelkes kutatókból titkos társaságot hozott létre, amely fő feladatának tekintette a találmány megőrzését. Megeskettette őket, ha ő meghal - vagy meggyilkolják, vagy természetes úton távozik áz élők sorából - nem engedik elkallódni a művét. Egyszer még nagy szüksége lehet az emberiségnek a kozmikus energiára. A gép terveit titkos helyen rejtette el. Senki nem tudja, kik ennek a földalatti társaságnak a tagjai. És mégis; időről időre kiszivárognak dolgok, amelyek a találmánnyal kapcsolatosak. Lehet, hogy éppen maga a társaság szivárogtatja ki, hogy ébren tartsa a Moray műve iránti érdeklődést. A hetvenes években Henry Moray meghalt. Gépe prototípusát, amelyet a lakásán őrzött, azon nyomban ellopták. Erről szól a legenda. - Ki lopta el? Az olajlobbi? - Nyilvánvaló. - Ezek szerint meg is semmisítették. Ferdinand megcsóválta a felét. - Ez egyáltalán nem biztos. Sőt: biztos, hogy nem semmisítették meg. Tudja, miért? Mert ők maguk is egyre gyakrabban gondolnak arra, hogy mi lesz akkor, ha elfogy a Földön az olaj. Vége lesz a hatalmuknak. De ha a kezükben van egy csodálatos, új energiaforrás? Csakis az ő kezükben? Érti már? Megszerezték Moray találmányát, hogy abban a pillanatban, ahogy elfogyott az olaj, ismét a hatalmuk csúcsán lehessenek - immár az új fegyver birtokában. Csak az energiahordozó változott, a hatalmuk változatlan maradt. A történet pedig úgy szól tovább, hogy ellopták a készüléket, és ismeretlen helyre vitték. Titkos helyre, távoli országba. Ott őrzik, és várják a pillanatot, amikor előjöhetnek vele. Ez az idő még nincs itt: talán évtizedek választanak el tőle. De egyszer eljön, mint Joe Black. Én magam akkor hallottam erről, amikor John Webstert temettük. - Ő ki volt? - Fizikus: A kollégám. Furcsa fickó volt, annyi szent. Olyanféle pasas, aki mintha mindig titkolna valamit. Nehezen barátkozó és bizalmatlan. Állítólag az apja dolgozott Moray mellett. - Gondolja, hogy... - John Webstert megölték. Hideg borzongás futott végig rajtam. - Biztos benne? - Persze hogy az vagyok! Az újságok is megírták. Valaki a vonat elé lökte Pittsburghben. - A tettes? - Nem találták meg. Sőt nem is látták, ki volt az. De hogy úgy lökték, az biztos, mert a csomagjai szanaszét szóródtak. Ha valaki vonat elé akar ugrani, kvázi öngyilkosságot követ el, nem csomagokkal ugrik. Továbbá, élt még egy kis ideig a szerencsétlen mielőtt végleg eltávozott volna. És tudja, mit mondott az orvosnak? Hogy egy kígyó elől menekült. Természetesen senki nem tudta értelmezni a szavait. Nem találtak sem alkoholt, sem kábítószert a vérében. Két verziót állítottak
aztán fel: az egyik, hogy egy Kígyó nevű fickó lökte a vonat alá, a másik, hogy hallucinált. A hideg továbbra is ott futkározott a hátamon. - A másik... akiről hallottam, Wintermantel. - Ő is... fizikus? - Csak volt. Ő is meghalt. A változatosság kedvéért ő az ablakából ugrott ki. A tizenhetedikről. Róla is az a pletyka terjengett, hogy tud valamit Moray találmányáról, pontosabban ő is a titkos társaság tagja. Akar egy kis horrort hallani tőlem? - Ne kíméljen! - Ő is élt még néhány percig. És azt suttogta a mentőorvosnak, hogy megtámadta a lakásában egy kígyó. Ijedtében ugrott ki az ablakon, vagy a kígyó lökte ki ki tudja már? De meghalt, az kétségtelen. Úgy éreztem, mintha valaki jégkockákkal masszírozta volna a hátgerincemet. - Azt is suttogták, hogy akik megölték őket... meg akarták szerezni az energiagép terveit. Hogyan történt, nem tudni: akik fudhatnának róla, nem beszélnek. Az olajlobbi állítólag már egy távoli országban működésbe is helyezte Moray gépét, és csak attól retteg, hogy a társaság birtokában lévő tervek segítségével bárki a titok birtokába kerülhet. - Van folytatása is a történetnek? - Természetesen. Azt rebesgetik, hogy a titkos társaság bosszút esküdött az energialobbi ellen és vissza akarja szerezni Moray ellopott gépét. Abbaxt a reményben, hogy még nem sikerült megfejteniük a titkát, csupán használni képesek a masinát. Az energialobbi az elrejtett terveket akarja, a Moray Társaság a gépet. Ezért folyik most az ádáz küzdelem. Én mindenesetre a társaságnak szurkolok. Úgy tűnik ugyanis... hogy a tervrajzok alapján nem lehet megalkotni a gépet. A Társaságnak mindenképpen szüksége lenne Moray prototípusára. - Kaptam valakitől egy üzenetet - mondtam óvatosan pislogva rá. - Nem tudom, kitől, és abban sem vagyok biztos, hogy jól értem-e. Az az érzésem, hogy kapcsolatban van mindazzal, amit ön elmesélt nekem. - Azt akarja mondani, hogy errefelé rejtegetik valahol Moray találmányát? - Lehetséges. Tud ön görögül, Jock? - Görögül? Nem én. - Tudja, hogy mit jelent az a szó, hogy nanosz? - Hát hogyne. Törpe. - Ha nem tud görögül, akkor honnan tudja? - csaptam le rá. Ferdinand megsimogatta a szakállát. - Csak azokat a görög szavakat ismerem, amelyek a fizikában előfordulnak. - A nanosz előfordul? - Természetesen. A nanotechnológiában, például. Vagy a nanométer nevében. Tudja, mi a nanométer? - Hogyne tudnám. A milliméter milliomod része. - Az atomokat mérik vele. - És a nanotechnológia? - Ez már nehezebb kérdés - mondta Ferdinand. Azt mondhatnám, hogy olyan műveleteket jelölünk ezzel a kifejezéssel, amelyeket atomi méretű egységekkel végzünk. Vannak olyan szerkezetek, amelyek atomi méretűek: tulajdonképpen atomnyi nagyságú gépek.
Természetesen ne arra gondoljon, hogy normális nagyságú gépek kicsinyített másai - kerekekkel, kormánynyal satöbbivel együtt - hanem sajátos formájú készülékek. Az informatikában, az orvostudományban, a biológiában használják őket. - Ez is olyasmi, mint Tesla vagy Moray felfedezése? Ferdinand értetlenül nézett rám. - Ezt hogy érti? - Ezt is felfedezte valaki, majd ellopták tőle? Ferdinand nagyot nevetett. - Dehogyis! A nanotechnológiát nem lopta el senki senkitől. Ami még nincs, nem is lehet ellopni. Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy a nanotechnológia ma még csak álom. Bár jelentős előrehaladás történt az utóbbi évtizedekben ezen a téren is, messze vagyunk még attól, hogy a gyakorlatban is megvalósítsuk az elgondolásainkat. A többes szám alatt természetesen a fizikusokat értem. - Ön is foglalkozott ezzel az új találmánnyal? - Belekontárkodtam, Mr Lawrence. Mi például mikroszkopikus méretű tranzisztorokat készítettünk! Ezek a miniatűr kütyük már majdhogynem nanotechnológiával készülnek. A nanotechnológia már itt kopogtat az ablakon. Néhány évtized, és mindennapi gyakorlattá válik. - Elképzelhető hogy... mondjuk egy kutatóintézet előreszaladt a nanotechnológia alkalmazásában? Sokkal előrébb tart, mint a többiek? - Persze hogy elképzelhető! - Ez a tudományos műhely aztán titokban tartja az eredményeit; iletalántán már fel is használja anélkül, hogy mások tudnának róla? - Az is elképzelhető. Megveregettem a vállát, és elégedetten néztem rá. - Köszönöm, Mr. Ferdinand. Ferdinand széttárta a karját. - Ennyi? - Egyelőre. - Én is kérdezhetnék öntől valamit? - Miről van szó? - Ön érti, mi történik itt? - Egyre inkább. - Maga mellé venne? - Mint micsodát? - Mint a tudományos tanácsadóját. Ne csodálkozzék, kérem, elmondom, miről van szó. Tudom, hogy helyesen cselekedtem, amikor ismét változtattam az életemen, és úgy döntöttem, hogy visszatérek abba a világba, amelyet véglegesen elhagyni készültem. Ha ön a közelemben van, akkor minden világosnak és helyesnek látszik. De ha egyedül maradok... kétségek törnek rám. A kétség ördögei. Ezért jó lenne, ha... ön mellett maradhatnék. Ön el akarja kapni a gyilkosokat, és fel akarja deríteni, mi történik itt. Hadd segítsek magának! Nem vagyok gyáva fickó, emellett fizikus vagyok... Egyszóval, hadd maradjak maga mellett. Őszintén szólva hízelgett a ragaszkodása. Csak abban nem voltam még biztos, hogy miért akar annyira segíteni nekem. Talán azért, mert így akarja leróni a háláját, amiért megakadályoztam, hogy egész életét befolyásoló rossz döntést hozzon?
Vagy azért, hogy valakiknek a megbízásából ne tévesszen szem elől? 51. A délután maradéka csendben és nyugalomban telt el. Nem kérdeztem senkitől semmit, pedig lett volna kérdésem ezernyi. Mégis inkább magammal szerettem volna megbeszélni néhány dolgot. Többek között, hogy miképpen tudnám elkapni a csirkefogókat. A Brahmaputra szelíd hullámokat vetett, a parti fák mélyen a víz fölé lógatták az ágaikat. A mangrovegyökerek között krokodilok lustálkodtak, és még csak fel sem emelték a fejüket, amikor kisétáltam egy mélyen a vízbe nyúló stégre. Azt gyanítottam, hogy a hüllők már amolyan házi krokodilnak számítanak; főleg azt eszik, amit az egyre népesebb kis település lakói és a turisták bedobálnak nekik. Bár elveim ellenére van a vadállatok etetése, én is behajítottam a vízbe egy parton felejtett lepénydarabkát. A hozzám legközelebb heverő krokodil megnézte magának a jövendő zsákmányt. Nézte-nézegette, aztán lustán behunyta a szemét. Alighanem rájött, hogy csupán ízetlen lepényről van szó. Nem keserített el a visszautasítása. Közben ugyanis egy hosszú csőrű madár sietett a segítségemre. Ő bezzeg nem válogatott! Kikapta a vízből a lepénydarabot, és magával vitte. A krokodilus kinyitotta a szemét, és ábrándosan bámult utána. Nem annyira a kenyér izgatta, mint inkább a madár. Őt szívesen bekapta volna. Én is behunytam a szemem, és megpróbáltam öszszeállítani magamban egy ideiglenes névsort. Addigaddig válogattam, amíg beesteledett. A gyomromban is megszólalt a vacsorához hívó harang. Kinyitottam a szemem, a vérvörös fényben lebukó napra néztem, és arra gondoltam, hogy alighanem ez a világ legbékésebb, legnyugodtabb, legártalmatlanabb naplementéje. Így is lett volna, ha az alatt az idő alatt, amíg a krokodilokat és a görbe csőrű madarat nézegettem, Káli kígyója nem öli meg Mr. Lemonidiszt. 52. Éppen vacsorázni indultam volna, amikor Mulkradzs bukkant fel a folyópartra vezető úton. Úgy járt a keze, mint a motolla: többször is megbotlott, ahogy felém futott. Először arra gondoltam, talán Srí Ánand küldte utánam a jó hírrei, hogy kész a vacsora, de aztán ahogy közeledett, észrevettem a rémületet az arcán. Nem láttam mögötte senkit, ennek ellenére ismét csak libabőrözni kezdett a karom. - Leslie, bábudzsi! Jaaj, bábudzsűű! Megszorítottam a zsebemben a 38-ast. Mulkradzs egyenesen felém futott. Olyan sebesen, hogy ha nekem szalad, beletaszít a Brahmaputrába. Kinyújtottam a karom; és még idejében sikerült elkapnom a vállát. Mulkradzs arcán halálfélelem ült. Még tengerészsapkája sildje is verejtékben fürdött. - Jaaj, bábudzsi, jaaj, bábudzsi! - Mi történt veled, Mulkradzs?
- Jaaj, bábudzsi... megölte! - Ki ölt meg kit? - Káli kígyója, bábudzsi! Ő ölte meg! Úgy megbénult a szám széle, mintha nyílmérget nyalogattam volna. Hosszú másodpercek múltak el, amíg végre képes voltam megszólalni. - Kit öltek meg, Mulkradzs? - Mr. Lemonidiszt, bábudzsi! 53. Mr. Lemonidisz házának a kertjében Srí Ánandbá botlottam. Két tenyere közé szorította a fejét, és úgy rohangált sövénytől sövényig, hogy már azt hittem, megzavarodott. Elfutott a kertet határoló sövényfalig, megfordult, elvágtatott a szemközti sövényig, megfordult és így folytatta egészen addig, amíg el nem kaptam a mellénye szélét. Srí Ánand rám nézett, és könyörögve felkiáltott. - Neeee! Én nem csináltam semmit! Erre aztán őt is alaposan megráztam, mint korábban Mulkradzsot. - Térj magadhoz, Srí Ánand! Srí Ánand lassan magához tért. - Te vagy az, Leslie száhib? - Mit gondoltál, kicsoda? - Azt gondoltam... a kígyó. Leslie száhib... jaj, Leslie száhib...! - Engedd el a kezem! - Jaj, Leslie száhib... nem akarok... nem akarok ez lenni! - Micsoda nem akarsz lenni? - Ez a Srí Ánand. - Hát mi akarsz lenni? -Az a Srí Ánand! - Melyik? - Az, amelyik régen voltam. Az a Srí Ánand, aki három évvel ezelőtt felhozott ide téged a bárkáján. Emlékszel még rá? - Hogyne emlékeznék - mondtam türelmetlenül körbepislogva. - Akkor... boldog voltam. Volt egy hajóm, volt pár rúpiám, voltak barátaim, és... szabad voltam, Leslie száhib. Azt csináltam, amit akartam. Soha senki nem akart megölni, kivéve a ragyás Bandhut, de annak végül is szétvertem a pofáját; éltem boldogan, mint hal a vízben. Még csak nem is sejtettem, hogy Káli kígyója valóság, és egyszer úgy be leszek csinálva tőle, hogy azt sem- tudom, merre fussak. Jaj, Leslie száhib, csak gazdag ember ne légy soha; olyan még kevésbé, akinek felelősség nyomja a vállát! Én ezt nem bírom tovább, Leslie száhib! Eladom mindenemet, és bemenekülök az őserdőbe. Így lesz, száhib! Nem hatottak meg Srí Ánand sirámai. Leráztam magamról és körbeforogtam. Közvetlenül a bejárat mellett Dévit pillantottam meg. A falépcsőn ült, és merev tekintettel maga elé bámult. Srí Ánand mindeddig a nyomomban járt, és lökte önsajnáló szövegét, amint azonban Dévihez közeledtem, elsomfordált a balfenéken. Dévi csak. akkor nézett fel rám, amikor eltakartam előle a holdat. - Eltűnt! - nyögte a folyó felé mutatva. - Megölte,
és magával vitte! A sövénykerítésen túl a Brahmaputra sietett távoli célja felé. Közben lágyan ringatta a hullámain Oresztész Lemonidisz holttestét. Melléültem, és átkaroltam a vállát. - Hogy történt, Dévi? Dévi megvonta a vállát. - Nem voltam itthon. Csak a nyomokat láttam. - Megnézhetem? - Már feltakarítottam. - Nem lett volna szabad. - Nem akartam, hogy Oresztész vérében turkáljanak. Meghagyta nekem, hogy ne engedjek oda senkit. - Meghagyta?! Mikor hagyta meg? - Néhány napja. Biztos volt benne, hogy megölik. Rájött valamire. - Mire, Dévi? - Hogy ki a kígyó ura. - Ura? - Hogy ki teremti meg. - Megmondta, kicsoda? Dévi bólintott. - Mit mondott, ki? Dévi felállt, a szemembe nézett, majd figyelmeztetőn az ajkára tette az ujját. - Jöjjön. Dévi egy kis szobába kalauzolt, majd becsukott ajtót, ablakot. Mutatta, hogy üljek be egy fonott karosszékbe, maga pedig mellém kuporodott. Fejemhez hajtotta a fejét. Ha valaki messziről lesett volna bennünket, biztos lehetett volna benne; hogy szerelmesekkel van dolga. Bár el nem tudtam képzelni, hogy láthatna át bárki is az épület falán. Dévi ajkai majdhogynem a fülcimpámat érték. - Vigyázzon! Ők mindenütt ott vannak! Olyan a hallásuk, mint az erdei állatoké! - Kikról beszél, Dévi? - Hát a nágákról! - De hiszen ők nem is értenek angolul. Hindiül is csak keveset. - Nem szavakat értenek, hanem gondolatokat. - Az meg micsoda? - Hallják, amiről beszélünk, és bár nem értik a nyelvünket, mégis tudják, mit mondunk egymásnak. Kitalálják. Nem tudok jobb szót rá. - Honnan veszi mindezeket? - Oresztésztől hallottam. - És ő honnan tudja? - Kileste őket. - Kileste? - Ez volt a mániája. Ha nem volt más dolga, bebújt az erdőbe, és leste őket. Mint ma délután is. Ma, ritka kivételként, engem is magával vitt. Lehet, hogy hiba volt. - Történt valami, Dévi? - Észrevettek bennünket. Ez akkor volt, amikor ön, Leslie száhib, ott szemlélődött a sztupa mellett. - Mi történt, Dévi? Dévi teste remegni kezdett, rüint a nyárfalevél. - Oresztész odavitt a faluházhoz. Odalopakodtunk egészen a fala mellé. Én nem akartam, de Oresztész erősködött, hogy lessük csak ki őket, nem lesz semmi
baj. - Mit akart kilesni egyáltalán? - Hogy... hogyan készítik a fénykígyót. - Honnan tudta a férje, hogy a nágák készítik? - Tudta. Oresztész nagyon sokat tudott róluk. Azt mondta... kihallgatta őket. - Oresztész értette a nága nyelvet? - Annyit megértett, hogy tudja, miről beszélnek. Azt mondta, a nágák megállapodtak benne, hogy még ma éjszaka megölik. - Őt? De miért? Dévi megrázta a fejét. - Nem őt, Mr. Lawrence. - Hát akkor kit? Dévi szomorúan nézett rám. - Önt, Mr. Lawrence! 54. Hideg fuvallatok futottak végig a sípcsontomon, pedig nem is nyitogatta senki az ajtót. De ha még nyitogatta is volna, akkor sem jöhetett volna be más, csak a kinti forróság. Ennek ellenére fázni kezdett a lábam. - Biztos ez, Dévi? - Sajnos az, Mr. Lawrence. - Folytassa, kérem. Dévi ajkai továbbra is a fülcimpámat birizgálták. - Oresztész... meg akarta menteni önt. Azt mondta, régi vágya, hogy kilesse őket kígyókészítés közben. Ha rájön, hogyan csinálják, talán arra is rájön, hogy lehet megsemmisíteni a dögöt. - Eszerint nem sikerült a tervük? Dévi szomorúan rázta meg a fejét. - Nem, Mr. Lawrence. Bár... azért láttunk egy s mást. - Például? - Láttuk a kígyó születését. - Igazán? - kérdeztem izgatottan. - Hogy történt a dolog? - Volt ön már a faluházban? - Voltam. Amikor meglátogattam őket, behívtak. - Látott a bálványaik között egy hatalmas, rózsaszínű fából készített figurát? - Kumjenget? - Őt. Nos... belőle csúszik ki a kígyó. - Kicsúszik? - A köldökén át. Üreges ugyanis a belseje. Füveket és porokat tesznek bele, aztán mellé állnak úgy, hogy a szertartás minden résztvevője - vagy ötvenen - kapcsolatba kerülhessen a bálvánnyal. - Annyian oda sem férnek hozzá! - Csak négyen fogják közre, a többiek pedig egymáshoz bújnak, így ha közvetve is, de ők is átadják neki az energiájukat. Behunyják a szemüket, és ott állnak hosszú ideig mozdulatlanul. Csak a varázslójuk kántál valamit. Egyszer aztán... kicsúszik Kumjeng köldökéből a kígyó. - Biztos, hogy a fénykígyót látta, Dévi? - Azt, amit a Fekete Anya kígyójának is neveznek. Félelmetes volt és visszataszító. Az egyik nága akkor odalépett hozzá, és odatartott elé valamit... Úgy éreztem, mintha vonakodna tovább beszélni. - Odatartott valamit a kígyó elé? - sürgettem. - Mit?
Dévi mélyet sóhajtott. - Az ön egyik... zokniját, Mr. Lawrence. Megdermedtem a rémülettől. Az előző nap reggelén ugyanis valóban eltűnt egy pár zoknim. Kerestem egy darabig, majd abbahagytam. Talán mosás után, amikor kiakasztottam száradni, nem kötöttem rá jó erősen a szárítófának használt bokor ágára, és lefújta róla a szellő, vagy egyszerűen csak megtetszett valakinek. - És? Dévi még egyet sóhajtott. - A fal mellett lapultunk, és egy lyukon keresztül bámultunk be a házba. A lyukat korábban Oresztész fúrta. Nem figyeltünk eléggé a hátunk mögé, így felfedeztek bennünket. Alig tudtunk elmenekülni. Oresztész még a sapkáját is elveszítette. Futottunk, ahogy a lábunk bírta; szerencsére hamar megtaláltuk a kerékpárjainkat, és felkaptunk rájuk. Attól féltünk, megölnek bennünket, pedig puskát is vittünk magunkkal... a fatokban. - De hiszen seprűnyél volt benne! - Be kellett csapnunk önt, Mr. Lawrence, ne haragudjon érte. Ez is Oresztész ötlete volt. Attól félt, hogy ha ön megtudja, hogy fegyverrel járunk a nágák után, elveszi a puskánkat. Közismert, hogy ön kedveli az erdei embereket. Oresztész azt szerette volna, ha néhány nap múlva odaállhatna ön elé, és feltárhatná önnek a kígyó titkát. Azt mondta, ön tudós ember, tudományos könyveket ír, és ha megfejtette a kígyó rejtélyét, megkéri önt, hogy írja bele az egyik könyvébe. Oresztész szerette volna, hogy akkor is éljen a neve, ha ő már meghalt. Hát most... Mr. Lawrence... Oresztész meghalt, és nem kerül bele a neve az ön könyvébe. - Sajnálom, Dévi. - Nem tudom, mihez kezdjek. Vannak rokonaim, talán hozzájuk megyek Gudzsaratba. - Biztos, hogy a nágák felismerték Oresztészt, Dévi? - Persze hogy felismerték! Figyelmeztettem is rá: ha leskelődni megy, legalább tegyen egy faálarcot a képére. Ő azonban nem akarta, annyira biztos volt a dolgában. Most aztán... felismerték. És a sapkáját is elveszítette, ez a legnagyobb baj. Ezzel aztán a kígyó tudomására hozták, kit kell megölnie ön előtt. Az ön megölését... későbbre halasztották, Mr. Lawrence. Oresztészt vették előre, hiszen ő pillanatnyilag veszélyesebb volt számukra, mint ön. Ont meg tudták téveszteni, Oresztészt viszont nem. Ezért neki azonnal pusztulnia kellett. Önnek adtak egy kis haladékot, Mr. Lawrence. - Mit gondol, meddig? Dévi megvonta a vállát. - Nem sokáig. Talán ma éjszakáig. 55. Ha már ott voltam, megtekintettem Oresztész Lemonidisz haláláriak a helyszínét, a hálószobát. Bár látszott rajta a lázas rendteremtés nyoma, azért akadt volna megfigyelnivaló még bőven. Például a véres ágyneműk a sarokban. Én azonban ekkor már sajnáltam az időt, hogy a kígyó áldozatainak a vérét nézegessem. A halottak helyett az élőkkel kellett törődnöm. Nem utolsósorban saját bőröm megmentésével. - Megnézi őket? - bökött Dévi az ágyneműkre. Szó nélkül megráztam a fejem.
- Kíváncsi valamire? Ismét megráztam a fejem. Dévi sóhajtott, és leroskadt a vérmocskos ágyneműhalom tetejére. - Mik a tervei, Mr. Lawrence? Ne feledje... a kígyó már megkapta a parancsot az ön megölésére. Sokat sejtetőn az asszonyra mosolyogtam. - Ma éjjel nagy cécó lesz itt, Dévi! Az asszony könnyekkel a szemében nézett rám. - Miről beszél, Mr. Lawrence? Keményre váltott a tekintetem, mint Clint Eastwoodé szokott szivaros westernfilmjeiben. - Elkapom a kígyót és a nágákat is, Dévi! Dévi Lemonidisz homlokomhoz értette a mutatóujját. Először azt hittem, a szemem világára pályázik, aztán rájöttem, hogy csak erőt akar varázsolni belém. - Az istenek hullassanak szerencsét önre, Mr. Lawrence! Visnu legyen önnel! Bólintottam. Tetszett az ötlet. Mindazonáltal azt kívántam, hogy Visnu mellett még Káli is velem legyen. És csak úgy mellékesen: tanítsa meg kesztyűbe dudálni az ellenségeimet. 56. Vacsora után fel kellett készülnöm az éjszakára. Először a fegyveremet tettem rendbe, csak azután vettem kezelésbe Mulkradzsot. A kisfiút a folyó partján találtam egy turbános, koszos köpenyű, gyanús fickó társaságában. Amikor észrevették, hogy feléjük közeledem, a pasas úgy megpattant, mint Judy a moziból; amikor hülye Billy megpróbálta megfogni a kezét. Mulkradzs előtt egy horgászbot ágaskodott, mellette néhány jobb sorsra érdemes hernyó. Odatelepedtem mellé, és néhány hosszú másodpercig csak az úszót néztem. Időt akartam adni a koszos köpenyűnek, hogy eltűnhessen a szemem elől. - Mit keresel itt, Mulkradzs? - kérdeztem tőle még mindig az úszóra bámulva. - Horgászok - mondta Mulkradzs. - És ha fogtál valamit, mit csinálsz vele? - Visszadobom - mondta Mulkradzs. - A halnak is joga van az élethez. Úgy beszélt, ahogy csak nagyon hosszú éveket megélt, sokat tapasztalt emberek beszélnek. - Tudsz görögül, Mulkradzs? A kisfiú felkapta a fejét, és szájtátva nézett rám. - Görögül? Honnan tudnék, bábudzsi? - Mondjuk, Mr. Lemonidisztól. - Meghalt, bábudzsi. - Azt én is tudom. De nem feleltél a kérdésemre. - Nem tudok, bábudzsi. Nem tudok görögül. - Azt a szót sem ismered véletlenül, hogy nanosz? - Nem én, bábudzsi, mit jelent? - Annyit tesz, hogy törpe. Mulkradzs mintha icipicit elsápadt volna. - Mit akarsz ezzel mondani, bábudzsi? - Csak azt, hogy bizonyos értelemben te is törpe vagy; - En?
- Például hozzám viszonyítva. Mulkradzs megvakargatta a feje búbját. - Ez igaz, bábudzsi. Csak éppen nem értem a szavaid lényegét. Barátságosan rámosolyogtam. - Nem baj, Mulkrádzs. Lehet, hogy nem is kell megértened. Rövidesen visszatérünk Kanapurba. - Mikor, bábudzsi? - Rövidesen. Ezen az éjszakán eldől minden. Csupán az a kérdésem, hogy számíthatok-e rád, törpe? Mulkradzs bólintott. - Hiszen a titkárod vagyok, bábudzsi. - Akkor figyelj rám, Mulkradzs! - Füléhez hajoltam és belesuttogtam néhány mondatot. A kisfiú figyelmesen hallgatta, majd megrázta a fejét. - Az első oké, a második nem szükséges, bábudzsi. - Hogyhogy nem szükséges? - Mutatok valamit, bábudzsi. Aggódó pillantást vetett az úszóra, aztán megfordult, és a hátunk mögött zöldellő bokrokhoz sétált. Föléjük hajolt, majd kihúzott közülük egy hosszúkás valamit. Egyetlen pillanatig azt hittem, fegyver, és már-már a 38-as után kapkodtam, amikor rájöttem, hogy nem puska. Ekkor meg azt hittem, Dévi seprűnyelei közül csent el egyet. Végül kiderült hogy nem is seprűnyél, hanem a hosszú; fából faragott hangszer a faluházból, azaz a szellemek házából. Mulkradzs felemelte, és felém mutatta. - Ez az, bábudzsi! - Biztos vagy a dolgodban, Mulkradzs? A kisfiú bólintott. - Biztos, bábudzsi. - Ha csak icipici kétséged lenne felőle... - Nincs kétségem, bábudzsi. Elkaptam a vállát, és magamhoz rántottam. - Szereted Mark Twaint, Mulkradzs? Most aztán igazán elsápadt. Olyan fehér lett a képe, mint a fal. Én pedig megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy jó nyomon járok. - Szere... azaz... nem olvastam... azaz... - Mi a helyzet a Koldus és királyfival? Mély hallgatással válaszolt a kérdésemre. - Amikor Varanasziban jártam, egy plakátra lettem figyelmes. Tudod, mit láttam rajta? Mulkradzs bólintott. - Sejtem, bábudzsi. - Tudod, hol követted el a hibát, Mulkradzs? A kisfiú ismét bólintott. - Tudom, bábudzsi. A szellemek házában. Amikor a sípot fújtam. - Bizony ott. De most helyrehozhatsz mindent. Azzal remélem, tisztában vagy, hogy a kezemben tartalak? - Tisztában vagyok, bábudzsi. - Akkor hát sok szerencsét! Azt is sejted, remélem, hogy mi lesz velünk, ha nem sikerül a dolog? - Meghalunk, bábudzsi. A hold mintha helyeslőn rábólintott volna. 57. - Jock Ferdinandnak természetesen nem szóltam a Mulkraddzsal folytatott beszélgetésről. Általában nem szok-
tam előre kiteríteni a kártyáimat, még akkor sem, ha biztos vagyok benne, hogy a partnerem valóban az, akinek mondja magát. Jock végighallgatott, aztán bólintott. - Rendben van, Mr. Lawrence. A motel halljában ültünk, kényelmes karosszékekbe süllyedve. - Sokat köszönhetek magának, Jock. - Ugyan már, Mr. Lawrence - tiltakozott elpirulva Ferdinand. - Én köszönhetek magának sokat. Hiszen ha ön nincs... talán a Brahmaputrának mentem volna. Gondolja, hogy... mégiscsak arról van szó? - Biztos vagyok benne. De azért... szeretnék még kérdezni valamit öntől, Jock. - Kérdezzen; Mr. Lawrence. - Csak úgy véletlenül... nem járt ön ma délután is az erdőben. - Csak délelőtt, Mr. Lawrence. - Nem történhetett meg mégis, hogy délután is belátogatott a dzsungelbe, ott... mondjuk, véletlenül belebotlott egy fából készített csőbe, és úgy érezte, hogy bele kellene kiabálnia? Jock a szívére szorította a kezét., - Esküszöm, fogalmam sincs róla, miről beszél. - Levelet sem küldött nekem? - Én? Olyan megrökönyödve tiltakozott, hogy hinnem kellett neki: - Jól van, Jock - nyugtattam meg. - Nincs semmi baj. Készüljön fel a nagy kalandra. - Mikor indulunk? - Pontosan egy óra múlva. - Rendben van, Mr. Lawrence. Keményen megszorítottuk egymás kezét. Mint halálraítéltek a kivégzés előtt. 58. Srí Ánand szokása szerint maga volt az élő aggodalom. Amikor megemlítettem neki, miről lenne szó, beletörődőn legyintett egyet. - Nekem már úgyis annyi, Leslie száhib. Tönkrementem. Lehúzhatom a redőnyt. Pedig milyen szép kis települést hoztam létre, nem igaz? Az istenek, sajnos, beleköptek a lévesembe. Csak tudnám, hogy miért? Mit követtem el ellenük? Őszintén szólva, sosem gondoltam, hogy egyszer még meg fogok ostromolni egy nága falut. Hm. És ha elfoglaltuk a falujukat, mit csinálunk? - Felégetjük a szellemek házát. - Gondolod, hogy ezzel vége? A kígyó is benne ég? - Kumjeng ég benne. Ha nincs az isten, kígyó sincs. - Nekem valahogy... túlságosan egyszerűnek tűnik a dolog. - A problémák néha egyszerűbbek, mint amilyeneknek érezzük őket. - Jól van, Leslie száhib, égessük fel a szellemek házát. Abból még nem lesz nagy baj. De mi van akkor, ha a fickók nem hagyják? Lelőjük őket? - Ezt bízzuk a jövőre. Srí Ánandnak azonban ezzel sem csökkent az aggodalma. - Tudod, mire emlékeztet ez engem, Leslie száhib? -
kérdezte a fejét csóválgatva. - Mire? - Az első krikettedzőmre. Nem értett semmit a kriketthez, csak azért vállalta el a munkát, hogy némi pénzt keressen vele. Nos, ez az edzőm azt a taktikai utasítást adta meccs előtt, hogy mindenki igyekezzen nagyot ütni a labdába, mert különben a labda őt találja el, és az nagyon fáj. Ez volt a taktikája, Leslie száhib. - Bölcs ember volt az edződ, Srí Ánand. - Gondolod, Leslie száhib? Én nem egészen így látom. De azért csak beadta a derekát: Amikor elment, hogy felkészüljön az éjszakára, búcsúzóul még visszanézett rám. Alighanem réges-rég volt edzője jelent meg a lelki szemei előtt. 59. Náná Zakariadze csak hosszas szöszmötölés után nyitott ajtót. Amikor bedugtam a fejem az ajtónyíláson, zavartan nézett rám. - Maga az, Mr. Lawrence? Azt hittem, nincs egyedül. Éppen makogni akartam valamit, hogy majd később visszajövök, de Náná elkapta a karom, és berántott a szobájába. - Nem az a típus vagyok, aki elereszt egy férfit, ha az kopogtat az ajtaján. - Egyedül van, Náná? - érdeklődtem. - Mint az árva delfin a Jeges-tengerben. Náná jókedvében volt, elégedettség sugárzott a szeméből. Ahogy lopva rápillantottam az arcára, furcsa vörös foltokat láttam az orra alatt, megszokott bajuszkája pedig úgy eltűnt, mintha elfújták volna. Megtermett keblei büszkén feszegették rózsaszín köntösét. Amint a felajánlott székhez közeledtem, megcsikordult valami a talpam alatt. Óvatosan lepillantottam a szőnyegre. Kis üvegecske hevert a cipőm előtt. Immár biztos voltam benne, hogy Nánát éppen szépítkezés közben zavartam meg. - Nagyon csinos ma, Náná - bókoltam. Náná erre átkarolt, és cuppanós puszit nyomott a képemre. - Ez jólesett. Nyugodtan bejöhet hozzám minden este, és elmondhatja ugyanezt. Az a piszok Ajvazjan persze észre sem veszi; hajó formában.vagyok. Különben szél hozta hozzám, Leslie? Úgy gondoltam, nem sokat kertelek; alighanem Náná is ezt várja el tőlem. Amikor beszélni kezdtem, már hideg volt a tekintete, mint a hóra köpött rágógumi. Elmeséltem neki ugyanazt, amit Srí Ánandnak. Közben kicsit alakítgattam a történeten, hogy még életszerűbbnek tűnjék. Náná hallgatta, hallgatta, aztán megvonta a vállát. - Hihetetlennek tűnik, de hát annyi minden történik manapság, aminek hallatán a normális ember a fejéhez kapkod. Azt mondja, a nágák a sárosak? - Azt. - És miért éppen én kellek magának? Nem kerteltem, megmondtam neki. - Megfigyeltem magát, Náná. Maga valaha katona volt vagy rendőr.
Náná kicsit elsápadt. De csak leheletnyire. - Miből vette észre? - A mozgásából. Ahogy a pofonokat adja. Náná Zakariadze maga elé nézett, majd a térdemre ütött. - Jó szemű fiú. Tényleg az voltam. - Katona? Náná mosolygott. - A KGB képzett ki Grúziában, onnan emeltek át a filmszakmába. Úgy látszik, vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni. Grúzia önállóvá válása után az USAba mentem: Akkor már mint színésznő. - És a KGB? Náná lemondóan legyintett. - Hol van az már, Mr. Lawrence! Mikor indulunk? - Úgy egy óra múlva. A folyóparton találkozunk. Ahol a Brahmaputra Gyöngye kikötött. - Ott leszek, Mr. Lawrence. Így gyűjtöttem össze kis csapatomat, hogy a kígyóemberek, a nágák ellen vezessém őket. A hold meghökkenve nézett rám. Azt hitte, az agyamra ment a kígyótól való félelem. Végjáték 1. Hosszas töprengés után, még kora délután úgy határoztam, hogy éjszaka hajtom végre az akciót. A hold egész éjjel fent vándorol az égen, a hőmérséklet valamelyest csökken, a vakító holdfényben sejtelmessé válik a világ. Úgy gondoltam, hogy mindebből némi előnyünk származhat. Mindazonáltal nem voltak illúzióim. Tisztában voltam vele, hogy borotvaélen táncolok, és a legkisebb balszerencse is elég ahhoz, hogy feneketlen mélységbe zuhanjak. Mégis meg kellett tennem, amit elterveztem. A gyilkosságok nem maradhatnak megtorlatlanul, a gazembereknek bűnhődniük kell, arról nem is beszélve, hogy nem is tehetnék másképp. Ahhoz már túl messzire mentem, hogy megbocsátanának nekem, és utamra engednének. Egyetlen kiút látszott csak a mocsárból - egyenesen előre! Az pedig, hogy ez az út ellenfeleim testén át vezet, csak még izgalmasabbá tette a játszmát. Természetesen azzal is tisztában voltam, hogy veszíthetek. Annak ellenére is, hogy igyekeztem bebiztosítani magam. Az ilyesfajta játszmák, mint amibe már a Brahmaputra Gyöngyének a fedélzetén belefogtam, igencsak kétesélyesek. Sok múlik azon, hogy hova helyezzük a hurkot, és hogy a vad belelép-e? Csak reménykedhettem benne, hogy belelép. 2. Elsőnek Náná Zakariadze érkezett meg. Megállt előttem, és előrehajolva, csípőre tett kézzel, úgy kapkodta a levegőt, mint a kehes porszívó. - A fenébe is... de kifulladtam! - Hátrafordult, és szemügyre vette a szállásunkat. Megcsóválta a fejét, majd az épületre mutatott. - Látja? Természetesen.láttam. A világos ablakokat, amelyek mögött árnyak mozogtak ide-oda. Nem volt nehéz elképzelnem, hogy az árnyak időnként meg-megállnak,
kinéznek az ablakon a holdfényre. És akkor mit látnák? Engem, amint várakozva állok a vízparton, és Nánát, amint velem beszélget. Továbbá abban is biztos voltam, hogy a kíváncsi árnyak addig el sem mozdulnak az ablakokból, amíg mindannyian - akikre várok - meg nem érkeznek. - Látom - mondtam. - Nem tetszik ez nekem. - Micsoda, Náná? - Mintha kirakatban ülnénk. Az az érzésem, hogy mindenki minket bámul. Talán nem ide kellett volna megbeszélnünk a találkozót. - Gondolja? - vágtam töprengő képet. - Nézze - kezdte Náná nyugalmat erőltetve magára. - Nem akarom egekig magasztalni a KGB-t, de azért ott megtanítottak néhány apróságra. Az egyik mindjárt az, hogy ha találkozni akarok valakikkel valahol - nevezzük ezt a helyet akár gyülekezőhelynek, mondjuk, akció előtt - akkor ennek a helynek olyannak kell lennie, hogy ne keltsünk a környéken feltűnést. Itt pedig azt keltünk. Jézusom, Leslie, miért éppen ezt a helyet választotta? Kénytelen voltam tanácstalanul megvonni a vállam. - Ez jutott az eszembe. - És ha mondjuk, a sztupánál találkoztunk volna; tudja, a város szélén? - Az sem rossz. Náná mélyet sóhajtott. - Az sem rossz? Ember! Az sokkal, de sokkal jobb! Nem lennék meglepve, ha máris ezer szempár pásztázna bennünket. Mondja, Leslie... egyáltalán hogy akarja elkapni a nágákat? Van valami terve, vagy csak úgy... Nem mondhatta végig, mert felbukkant a közelünkben Jock Ferdinand. Köszönt, aztán ő is azonnal észrevette a világos, éppen felénk néző ablakokat. Ösztönösen megpróbált árnyékba húzódni, de mit tesz isten, ezen a környéken nem volt egy fia árnyék sem. Mintha csak szándékosan választotta volna ki egy emeletes balfácán. Náná szemén láttam, hogy éppen erre gondol. - Van fegyveré, Náná? - Persze hogy van. Bár nem tudom... Jock Ferdinand aggodalmas képpel szakította félbe. - Mr. Lawrence... ne értsen félre, nem akarok okoskodni... de nem húzódnánk be az árnyékba? Körbejártattam a szemem, mintha holdárnyékot keresnék. Akárhogy is nyújtogattam a nyakam, csak jó messzire tőlünk láttam egy jókora fát, amely alatt már korábban is elrejtőzhettünk volna. - Talán ott, a fa alatt? - Gyerünk! - vezényelt Náná. Én azonban nem mentem. Álltam egy helyben, és a fejemet rázogattam. - Nem fognak megtalálni bennünket. - Kik, az isten szerelmére? - Srí Ánand és Mulkradzs. - A kisfiú is jön? - Jönni akart. -Jézusom, Leslie, de hát mi háborúba megyünk! Esetleg embert is kell ölnünk. Bökje már ki: van vala-
mi terve? - Van - mosolyogtam sejtelmesen. - Nem mondaná el előre? Biztos, ami biztos. - Legyen meglepetés - titokzatoskodtam. - Azért mégiscsak húzódjunk be az árnyékba. - Maguk csak húzódjanak be, én megvárom Srí Ánandot. Ha valaki a bokrok közül figyelt volna bennünket, halálra röhögte volna magát rajtunk. Néhány igazi balfácán, élükön egy emeletes balfácánnal arra készült, hogy lerohanjon egy nága falut. Vezetőjük egy nagydarab, kefehajú fickó, gyámoltalan, tanácstalan ábrázattal; mellette egy idegesen feleselő, ugyancsak megtermett nő, aki időnként a fejéhez kapott elképedésében; nem messze tőlük vékony, barna képű pasas simogatta révetegen a szakállát; mindezekhez még csatlakozott egy turbános, fehér köpenyes férfi, akinek a köpenye úgy világított a holdfényben, mintha csak szándékosan vette volna magára, a vele lévő kisfiúról már nem is beszélve. Amellett, hogy ő is fehérbe öltözött, még egy hosszú fadarab is verte a vállát, amelyről csak nehezen lehetett észrevenni, hogy hangszer. Egy majd másfél méteres, nága fasíp. - Itt vagyunk, Leslie száhib - jelentette katonásak Srí Ánand. - Mulkradzs is itt van. - Derék - dicsértem meg őket. - Akkor hát kezdetét veheti a nagy kaland. - Jézusom! - fohászkodott a csillagos ég felé emelve a tekintetét Náná Zakariadze. - Hiszen csak az nem látja; hogy készülünk valamire, aki nem akarja. Legalább a fa alá álltunk volna! Nem lenne jobb lefújni az akciót? - Miénk a győzelem - mondtam magabiztosan. Náná Zakariadze a fejéhez kapott. - Hogy én milyen hülye vagyok! Milyen varázsereje van magának, hé? - fordult aztán hozzám. - Senki ezen a kicseszett világon rá nem tudott volna szedni erre az ostobaságra. Mi a trükkje, mondja? - Talán a győzelembe vetett hitem. - Istenem, Leslie! Mégis, mire számít? - Elkapom a gyilkosokat, és törvény elé állítom őket! - Jézusom! Intettem, hogy indulhatunk. Útközben azért Náná megpróbált értelmesen beszélni velem. Már amennyire a keskeny ösvény engedte. - Biztos benne, hogy a nágák a gyilkosok, Leslie? - Egészen biztos - mondtam. - Miből gondolja? - Mr. Lemonidisz leleplezte őket. Ezért ölték meg. - Meg van győződve róla, hogy ők tették? - Ez nem is kérdés. Túlságosan is hangosan beszéltem, mintha nagyothalló lennék. Azt akartam, hogy azoknak, akik esetleg a bokrok között rejtőznek, ne okozzon megfejthetetlen feladatot a szájmozgásról való olvasás. Holdfényben könnyen tévedhet az ember. - Es... hogy gondolja? - törölgette a verejtéket az arcáról Náná. - Csak úgy besétálunk a falujukba, és letartóztatunk mindenkit? Gondolja, hogy engedelmeskednek nekünk? - Megvan a tervem, Náná.
- Éppen ettől tartok! Becsuktam a számat, és jó darabig meg sem szólaltam. Némán szedtem a lábam a holdfényes ösvényen. Rettenthetetlenül lépkedtem előre - nagy csörtetések közepette - amikor is Jock Ferdinand odaküzdötte magát mellém. - Mr. Lawrence... én igazán nem szeretnék beleszólni a dolgába... maga a vezér, meg minden... és ha már egyszer vállalkoztam erre az izére, akkor végig is csinálom... Biztos, hogy a nágákat akarja elkapni? - Már egyszer mondtam. Miért kérdi? Jock Ferdinand megsimogatta a szakállát. - Gyanús nekem valami, Mr. Lawrence. - Micsoda, Jock? Jock Ferdinand visszafordult, és a többiekre nézett. Mulkradzs ebben a pillanatban mászott ki az ösvényt szegélyező páfrányok közül, és megnyugtatón felém intett. Jock Ferdinand széttárta a karját. - Így sosem fogjuk letartóztatni a nágákat! - Hogyhogy? - torpant meg Náná. - Mi a probléma, Jock? Jock Ferdinand tovább simogatta a szakállát. - Csak az... hogy rossz irányba megyünk! 3. Náná Zakariadze úgy torpant meg, mintha kígyó feküdt volna előtte az ösvényen. - Micsoda?! - Rossz felé megyünk. Tegnap csavarogtam egyet, és... - Mr. Lawrence! Igaz ez? - Igaz, Náná. - Akkor mi a fene ez? Hát ez?! Ott, ahol álltunk, kezdett összeszűkülni előttünk az ösvény. Olyannyira, hogy bozótvágó nélkül nem is lett volna tanácsos továbbmerészkedni. Náná meghökkenése azért is indokolt volt, mert az ösvény közepén hatalmas gödör tátongott, mögötte pedig szorosan összezárult a bokrok fala. A vaknak is látnia kellett, hogy az ösvény, amelyen jöttünk, nem vezet sehova. - Végállomás - emelte fel a kezét Náná. - Az lesz a legjobb, ha megfordulunk, szépen hazasétálunk... - Téved, Náná! Elkaptam egy terebélyes bokor ágát, amely az ösvényt szegélyezte. Nagyot rántottam rajta, ha már elkaptam. A bokor engedett a rántásomnak és szemrehányó cuppanással kiszakadt a földből. Náná is láthatta, amit én: a bokornak nem volt gyökere. Miss Zakariadze eltátotta a száját. - Mi a fene... ez? - nyögte. - Mi a fene...? Srí Ánand is a bokrokhoz lépkedett, kihúzott egymás után kettőt, és behajította őket a gödörbe az én bokrommal együtt. Számra tettem a mutatóujjamat. - Csitt! Jó öt percig kuporogtunk a megmaradt bokrok alatt. Nánának és Ferdinandnak csak a szeme villogott, nem mert kérdezni egyikük sem. Mulkradzs közben eltűnt az erdőben. Amikor visszatért, újfent felém intett.
- Rendben van - mondtam, és felemelkedtem. Igazuk van; meggondoltam a dolgot, nem a nágákhoz megyünk. - Akkor... hova? - nyögte Miss Zakariadze. - Idejében meg fogja tudni, Náná. Mulkradzs odaügetett hozzám, és lecsúsztatott a hátáról egy vászontáskát. - Itt van, bábudzsi. Bólintottam, és a kihúzott bokrok helyén előbukkanó keskeny, rejtett ösvényre mutattam. - Ezen megyünk tovább. - Miért... hova vezet? A táska fölé hajoltam, és elhúztam a cipzárját. Belenyúltam, majd egy fekete, hosszúkás tárgyat nyomtam Náná markába. - Fogja, Náná! Biztosan jobb, mint a magáé. Náná elkapta, majd eltátotta a száját, de az eddigiekkel ellentétben, már nem jött ki hang a torkából. - Istenem, hiszen ez... ez... - nyögte Ferdinand. - Egy skorpió - mondtam. - Honnan... került... magához? - Mr. Lemonidisz házából. Annak is a pincéjéből. - Hogyan... honnan...? - Erre most nincs időnk. Igyekeznünk kell, ha nem akarjuk, hogy utolérjenek bennünket. - Kik? - Azok, akik az ablakból bámultak bennünket. Benyúlfam a táskába, adtam egy skorpiót Jock Ferdinandnak és Srí Ánandnak is. Mulkradzs is nyújtotta a markát, de az övébe csak fityiszt mutató öklömet tettem. - Te ezt kapod. Mulkradzs elkeseredetten rúgott bele egy bokor vékony törzsecskéjébe. - Mindig ez a vége - panaszkodott. - A gyerekekkel csak a bolondjátjáratják. Játékosan a fejére ütöttem. - Tudod, hogy ez nem így van. Mulkradzs bólintott. - Tudom, bábudzsi. Mégis, szerettem volna... Náná a frissiben feltárult ösvény bejáratához lépett, és aggódó képpel belenézett a sötétségbe. Nem véletlenül mondok sötétséget, hiszen a magasabb bokrok úgy összehajoltak fölötte, mintha egy bánya tárnájába szándékoztunk volna bemerészkedni. - Ezen megyünk végig? Istenem, hiszen nem is olyan régen éppen ilyenbe szorultam bele! - Gyerünk, jöjjenek utánam. Elindultam előre, nem törődve vele, hogy mi lesz a gödörbe hajított bokrokkal. Néhány lépés után Náná elégedetlen hangja megállított. - Hé! Mi lesz a bokrokkal? - Mi lenne? - Ott akarja hagyni őket? - Ott bizony. - De hiszen akkor azok, akik ön szerint utánunk lopakodnak, megtalálják őket. - Ha van szemük, meg. Náná megcsóválta a fejét. - Én már végképp nem értek semmit. De azért re-
mélem, tudja, mit csinál? Ezt reméltem jómagam is. 4. Negyedórát gyalogoltunk előre, végig magasra nőtt bokrok között; amíg végre elfogytak a bokrok, és elfogyott az erdő is. Egy domboldalon bukkantunk felszínre, fehéren világító kövek között. Mulkradzs és Srí Ánand mintha vezényszóra tennék, levetették a köpenyüket, és megfordították. Ez az oldala már nem vakítóan fehér volt, hanem csukaszürke. Olyan, amilyenen úgy átsuhan a tekintet, mint madár a dombok felett. - Jézusom! - nyögte Náná. - Én... sejtek valamit. - Mit? - suttogta Jock Ferdinand. - A Káli-papokhoz megyünk. Igaz, Mr. Lawrence? - Igaz, Náná. - Miért nem mondta meg, mielőtt elindultunk volna? - Jobbnak láttam így. Nem vallhattam be neki, hogy még mindig nem bízom benne ezer százalékig. Inkább sértődjön meg, mint hogy én járjak pórul. Náná azonban nem látszott megsértődni. Megcsóválta a fejét, és megvakargatta terjedelmes fenekét. - Akkor, ha jól sejtem, nem is a nágák a gyanúsítottjai? Igaz? - Igaz. - A Káli-papok? - Vigyázzanak, bebújunk a hasadékba! Elérkeztünk ahhoz a szűk szoroshoz, amely a Kálipapok fájához vezetett. Náná megtorpant, felnézett a felettünk emelkedő sziklafalakra, majd megcsóválta a fejét. - Félelmetes. Amikor kiszabadítottuk Ramanit, miért nem erről jöttünk? - Mert az egy rövidebb út. - Akkor most miért nem arról jöttünk? - Mert ez a veszélytelenebb. Intettem, hogy ettől a pillanattól kezdve mindenki tartsa a száját. Igyekeztem végigtekinteni a szoroson. Ameddig csak elláttam, holdfény ragyogott a köveken, a sziklákon, a sziklafalak oldalába kapaszkodó csenevész bokrok levelein. A feltámadó szél dögletes bűzt sodort felénk. Mintha oszladozó halottak hevertek volna szerteszét. Náná az orrára szorította a zsebkendőjét. Legszívesebben ezt tettem volna én is, csakhogy szükségem volt mindkét kezemre. Rövid lopakodás után elértük Káli barlangját. Az istenanya képmása fenyegetőn nézett ránk. Hosszú, kinyújtott véres nyelve nem kecsegtetett semmi jóval. És koponyákból készített nyaklánca sem. A halott csecsemők a fülében sem javítottak a hangulatunkon. - Vigyázzanak! - suttogtam Jock Ferdinandnak és Nánának. - És ne lepődjenek meg semmin. A koponyamező terjedelmesebb lett, amióta itt jártam. Esküdni mertem volna rá, hogy jó néhány kihegyezett cöveket vertek le, még az amúgy sem kisszámú karó mellé. Szerencsére egyikükön sem láttam emberfejet. A bűz betakart bennünket. - A fenébe is! - nyögte Náná. - Eddig sem akartam
Káli-hívő lenni, ezután még úgysem fogok. Nem bírná a gyomrom. - Készítsék elő a fegyvereiket - suttogtam hátrafelé. - Rövidesen a nagy fa alá érünk. Addig ne mozduljanak, amíg... A fa úgy bukkant elő a semmiből, mintha ránk várakozott volna. Nappal is impozáns jelenség volt az óriás, xgy holdfénybe burkolózva azonban egyenesen megdöbbentő látványt nyújtott. Mintha pihenő ősállat lett volna, szokatlan formájú őslény, amely meghallotta lopakodó lépteinket, és elhagyva gigantikus vackát, kikúszott az erdőből, hogy közelebbről is szemügyre vegyen bennünket. Meg is szeppentünk tőle. Láttam kísérőim arcán, hogy lenyűgözi őket a fa holdfényes méltósága. - Te jó Isten! - suttogta Náná. - Nem csodálom, hogy Káli fájának gondolják. Vajon hány éves lehet? Engem azonban ekkor már más izgatott. Hova a fenébe tűntek a papok? A sziklaszorosban nem láttunk belőlük egyetlenegyet sem, s itt a fa környékén sem mutatkoztak. -Mit csináljunk, bábudzsi? - suttogta Mulkradzs. Azon töprengtem, hogy hátrahagyjak-e valakit megfigyelőnek, aztán úgy döntöttem, hogy felesleges. - Bemegyünk a fába - suttogtam. Náná meghökkent. - Elment az esze? - Már voltam benne, jól tudja. -Nem is magára célzok, hanem saját magamra. Gyűlölök lyukakban mászkálni. Eddig is többet mászkáltam, mint amennyit elbír a lelkem. - Ne izguljon, befér. - Na és a kifelével mi a helyzet? Jó kérdés volt, meg kell hagyni. Csak nem úgy, ahogy ő gondolta. Én valamennyiünk kifeléje miatt aggódtam. Be még talán csak bemegyünk valahogy, de viszszafelé...? - Muszáj bemennünk? - csatlakozott az aggodalmaskodó Nánához Srí Ánand. - A papok úgysem a fában laknak. - Hát hol? Srí Ánand megvonta a vállát. - A nágák szerint földbe vájt kunyhókban élnek. Nem építenek maguknak fából vagy vályogtéglákból házakat. A nágák szerint lusták. Egyetlen pillanatra meginogtam. Mi van akkor, ha a papok valóban a kunyhóikban alszanak, a bozótosban? Nem kellene előbb felderítenünk őket? Ferdinand hirtelen megszorította a karom. - Itt vannak! - Hol? - rezzentem össze. - A közelben. Érzem őket. Azt hiszem... látnak bennünket. Ebben a pillanatban jómagam is kellemetlen bizsergést éreztem a hátam közepén és a nyakszirtem táján. Biztos jeleként, hogy kíváncsi szemek lesnek bennünket. - Én is érzem - suttogta Náná. - És te, Srí Ánand? Te nem érzel valamit? - Dehogynem - bólogatott szaporán a városalapító, idegenvezető és hajóskapitány. - Dehogynem érzek,
Leslie száhib! Fáj a fejem, szédülök, valószínűleg felment a vérnyomásom, eldugult az orrom az allergiától - biztos a virágpor a ludas benne - pisilnem kell, és ha még sokáig kérdezősködsz; mást is... Jock Ferdinand kinyújtotta a kezét, és megtapogatta a fa törzsét. Fogdosta egy kicsit, majd elismerően megcsóválta a fejét. - Ügyes, nagyon ügyes - Micsoda? - suttogtam oda neki. - A fa törzse. Fogja csak meg. Végigsimítottam a fa kérgén. Nem éreztem rajta semmi különöset. - Kaparja meg - biztatott Ferdinand. - Próbáljon lecsípni belőle egy darabkát. Nem tudtam, mit akar vele, de engedelmeskedtem. Nem ment. Egyetlen morzsácskát sem tudtam leimádkozni a törzsről. - Műanyag - mondta Ferdinand. - Nagyon finom műanyag. Még sosem láttam ilyet. Ami azt illeti, én sem láttam. Bár őszintén szólva, nem is érdeklődtem különösebben a fakérget utánzó műanyagok iránt. - Mit akar ez jelenteni? - suttogta kikerekedett szemekkel Náná. - Ez a fa nem igazi fa. Őszinte csalódottságot éreztem. Hát már a fákban sem lehet megbízni? - Akkor ettől van - legyintett Srí Ánand az orrát törölgetve. - Ettől van az allergiám. Minden műanyagra allergiás vagyok. Lecsippentettem egy levelet a fáról. Meglepetésemre könnyedén lejött. Összemorzsoltam az ujjaim között, és megszaglásztam. Aromás levélillata volt. Ferdinand is így tett, majd a nadrágjához kente a pépet. - A levél valódi. - Ez meg hogy lehet? - A fa létezik, csak... azt hiszem, műanyaggal erősítették meg. Talán, hogy rájuk ne döntse egy vihar. Van bicskája? Markába nyomtam a késem. Ferdinand a kéreghez érintette a hegyét, és addigaddig erőlködött, amíg markolatig belé nem döfte! Egyszer aztán nagyot csikordult valami. Behunytam a szemem. Ha megtörténik a csoda, hogy élve megúszszuk a kalandot, vehetek egy új dzsungelkést magamnak. Ferdinand sajnálkozva bámult a kés hegyére. - Attól tartok, letörött. Néha így jár az ember a kísérleti eszközökkel. Elvettem tőle a tőrt, és megnéztem a hegyét. Pontosabban a késhegy helyét. Mintha a Nagy Vörös Vasevő harapta volna le. Megtisztelő volt, hogy kísérleti eszköznek használta ötvenfontos késemet, mégsem törtem ki örömujjongásban az eredmény láttán. Ferdinand megsimogatta a szakállát. - Valószínűleg acélbetétekkel erősítették meg. - Kik? - Ez a kérdés - bólintott Ferdinand. - A nágák biztosan nem. - És a Káli-papok sem.
- Akkor csak találgathatunk - sóhajtotta Náná. Jómagamnak nem kellett sokat találgatnom, és Jock Ferdinandnak sem. Náná és a másik kettő azonban mit sem értett az egészből. - Hátul van az ajtó - mondtam félhangosan. - Biztos benne, hogy tudja, mit csinál? - tudakolta némiképpen elsápadva Náná. - Remélem. - Hát még én! Mindenesetre meglepni már nem tudjuk őket... Úgy egyébként, hogy képzeli a dolgot? Rájuk ordítunk, hogy fel a kezekkel! - és a hajuknál fogva kivonszoljuk őket a szabadba? És mi lesz azokkal, akik a földkunyhókban alszanak? Mintha kevesen lennénk egy nagyszabású akcióhoz, Leslie. - Előremegyek. Óvatosan jöjjenek utánam. Megkerültem a fát, és megálltam a törzsén nyíló ajtónál. Az ajtó nyitva volt. Mintha csak ránk várt volna. 5. Náná és Srí Ánand gyanakodva bámultak az ajtóra. Ferdinand a szakállát simogatta, de nem látszott rajta, hogy nyugtalan lenne, mint ahogy nem látszott Mulkradzson sem. Ez utóbbi mintha még mindig azon sajnálkozott volna, hogy ő nem kapott skorpiót. Időről időre vágyakozva nézegette az enyémet a vállamon. Ahogy átléptem a képzeletbeli küszöböt, a már ismert tágas előtérbe jutottam. Bal kéz felől az a létra látszott, amelyen a fa oldalába vágott erkélyre kapaszkodtam fel. Távolabb egy zárt ajtót láttam. Ez akár az állítólagos felvonó ajtaja is lehetett. Aggodalmát legyőzve Náná is besettenkedett a fa belsejébe, majd halkan elfüttyentette magát. - Mint az Iveria szálló hallja Tbilisziben. Mi az ördög ez? Mielőtt válaszolhattam volna, furcsa dolog történt. A hold, amely a nyitott ajtón át megvilágította a fa belsejét, szép lassan elcsúszott az ajtó elől, minek következtében egyre sötétebbnek kellett volna lennie odabent. De nem lett sötétebb. Sőt, egyre világosabb lett. Akár be is csukhattuk volna az ajtót. Furcsa, pasztellszínű fény világított idebent, mintha zöld izzók szórták volna ránk a sugaraikat. - Mi a fene ez? - nyögte Náná. - Mesterséges fény? Hiába próbáltam megtalálni a fényforrást, nem sikerült. - A falból jön - mondta Ferdinand. - Mintha maga a fal fluoreszkálna. A fény közben tovább erősödött. Immár szóba sem jöhetett, hogy gombák vagy világító baktériumok okozhatják. - Áramfejlesztőjük van - suttogta Náná. - Hihetetlen! Hogy lehet a Káli-papoknak áramfejlesztőjük? - A Fekete Anya fénye! - morogta áhítattal Srí Ánand. - Káli ad nekik fényt. Ez is egyféle magyarázat volt, kétségtelen. Én azonban mégis jobban hittem az emberek készítette fényforrásban. - Nem hallottam áramfejlesztő hangját - töprengett
Náná. - Hallanunk kellett volna a zümmögését. Srí Ánand megrázta a fejét. - Az lehetetlen, kisasszony. - Micsoda? - Hogy áramfejlesztőjük lenne. Mivel forgatnák a generátorokat? Én vagyok a hatóság Ánandapurban, ha valaki olajat hozna ide, tudnék róla. - Talán fával fűtik a kazánokat. - Arról meg a nágák tudnának. A fény ismét erősebbre váltott. Náná megvakargatta az orrát a géppisztolya csövével. - Nem tetszik ez nekem, Leslie. Az az érzésem, hogy csapdába sétálunk. Hol vannak a fickók, és miért nem zárták be az ajtajukat? Mintha csak azért hagyták volna nyitva, hogy bemerészkedjünk a csapdájukba. És ez a fény is... - Fényt máshogy is lehet gerjeszteni, nemcsak hagyományos módon - gondolkodott hangosan Ferdinand. - Például... vegyi úton. - Meddig maradunk itt, száhib? - tudakolta Srí Ánand, aki szemmel láthatóan szeretett volna minél messzebbre kerülni a fától. - Láthatod, hogy nincs itt semmi. - És a fény? - A fényt nem lehet megfogni. Mulkradzs a csukott ajtóhoz lépett, és megszemlélte. Megigazgatta hátán a sípját, majd elém pattant. - Ez egy lift, bábudzsi. - Kipróbáljuk? Mielőtt bólinthattam volna, már vissza is ugrott az ajtóhoz, lekushadt a padlóra, majd egészen lent, a lába környékén, megnyomott a falon egy gombot. - Mi a fenét csinálsz, Mulkradzs? - háborgott Srí Ánand. - Mi az ördögért kell neked mindenhez hozzányúlnod? Lift nem lehet, hiszen a liftet mozgatja valami. - Hátha az, ami világít. - Csapda - mondta nagyon határozottan Náná. Tuti, hogy csapda! Ferdinand eközben a falakat vizsgálgatta. - Érdekes - morogta. - Mintha acélból lennének. Akkor viszont hol a fenében van maga a fa? Valamin csak nőnek a levelek... Hirtelen halk zümmögés támadt, mintha méhek gyülekeztek volna a közelünkben. Eszembe jutottak az üzenőfa vadméhei, de néhány pillanattal később abba is maradt a zümmögés. Mulkradzs rám nézett. - Kinyissam? Náná és Jock Ferdinand ráfogták az ajtóra a géppisztolyukat. -Nyisd ki, Mulkradzs! A kisfiú megtörölgette keze fejével az orrát, aztán megfogott az ajtón valamit - talán egy számomra láthatatlan fogantyút - és kinyitotta. Hátrahőköltünk a meglepetéstől. Olyan liftkabin állt előttünk, amelyet bármelyik lifteket építő cég megirigyelhetett volna. Tágas volt, két oldalfalán tükrök csillogtak, az ajtóval szemben a Waterloo Bridge képe függött. - Te jó ég! - nyögte Náná. - Csípjen már meg valaki! Ismerve Náná pofonjait, senki sem igyekezett, hogy
engedelmeskedjék a felszólításnak. - Gyerünk. Akaratlanul is megfigyeltem, ki hogyan viselkedik, mielőtt belépne a kabinba. Mulkradzs arcán gyermeki öröm látszott: talán fel sem fogta, mekkora veszélyben forgunk. Náná viszont felfogta. Olyan óvatosan lépett be, mintha nem lenne biztos benne, képes-e megtartani a szerkezet a súlyát. - Minden idegszálam azt súgja, hogy csapda - suttogta fejét csóválgatva. - Ha a régi kollégáim megtudnák, hogy belesétáltam, kiröhögnének érte. Azt mondanák: Náná, neked sosem volt elég eszed! Mindig is a férfiak vittek jégre... Ferdinand óvatosságát elnyomta a lift iránti érdeklődése. Megnyomkodta a falait, sőt még meg is nyalta az egyiket. Mulkradzs néhány perc alatt végzett a lift gombjainak a tanulmányozásával. Komoly volt a tekintete, amikor megrángatta a dzsekim ujját. - Figyelj csak ide, bábudzsi! Odafigyeltem. Az irányítógombok azt mutatták, hogy nemcsak felfelé mehet a kabin, hanem lefelé is. Hirtelen eszembe jutott az ismeretlen hangja a beszélőfánál. Nemcsak felfelé... lefelé is. Lefelé is vezet út... Vajon nem azt akarta-e közölni velem, hogy a papok fájában nemcsak fent, hanem lent is rejtőzik valami. Átnyúltam Mulkradzs feje felett, és megnyomtam a -I-gyel jelzett gombot. A zöld fény megerősödött, majd elhalványult. Az ajtó olyan halkan csukódott be, hogy még egy apró kis nyikkanást sem hallatott. A fülke megremegett, és sülylyedni kezdett. Náná KGB-s múltja ellenére is keresztet vetett; Jock Ferdinand a szakállát simogatta, és félrehajtott fejjel hallgatódzott; Srí Ánand a falhoz támaszkodott, és a verejtéket törölgette a homlokáról. Mulkradzs egyszerűen letelepedett a padlóra, és az ujjait mozgatta, mintha a sípján játszana. A kabin lassan süllyedt. Amikor döccenve megállt, sápadtan néztünk egymásra. Attól tartottam, nemcsak a furcsa fénynek köszönhetjük a színünket. - Húsz méter - morogta Jock Ferdinand. - Ennyivel lehetünk a föld színe alatt. - Te jó isten! - nyögte Náná. - Mi a fene ez, barlang? - Talán nyissuk ki az ajtót -javasolta Ferdinand. Mulkradzs felpattant, és elkapta az ajtó fogantyúját. Náná azonban rácsapott a kezére, és úgy eltakarta Mulkradzs tenyerét, mintha tehénlepény hullott volna rá. - Egy pillanatra, uraim! Nem kellene megbeszélnünk valamit? - Ugyan mi a fenét? - vonta fel a vállát Ferdinand. Mit lehetne itt még megbeszélni? - Például, mi van akkor,, ha tüzet nyitnak ránk? - Bízzunk benne, hogy nem nyitnak. Náná ismét keresztet vetett. - Jézusom; kik közé keveredtem? Levette a kezét Mulkradzs kezéről, mintegy engedélyt adva vele az ajtónyitásra. - Mehet, bábudzsi? Előretartottam a skorpiómat. - Gyerünk, Mulkradzs!
Mulkradzs széthúzta a két belső ajtót, majd a külsőt is nyitni kezdte. Amikor már félig kinyitotta, elrántottam előle, a sarokba penderítettem, és magam álltam a helyére. Az ajtó kinyílott. Kiléptem a fülkéből. 6. A zöldes fény továbbra is ott ragyogott az orrom előtt. Csakhogy ezúttal már nem a lift kabinjából jött, hanem abból a hatalmas teremből, amelynek a végéből a liftünk ajtaja nyílott. A terem impozáns méretű volt; cirka akkora, mint egy középiskola tornaterme. Azzal ellentétben azonban telis-tele volt fákkal, virágokkal; nagy levelű cserjékkel, így inkább kertészeti lerakatnak hatott, mint tornateremnek. A növények egyenes sorokban álltak, mint a katonák. A liftajtóból elláthattunk a sorok között a messze távolban sárguló szemközti falig. A sárga fal előtt hatalmas íróasztal emelkedett, amely mögött egy ember ült. Nem tudtam kivenni az arcát a nagy távolságtól. Mintha telefont tartott volna a kezében. - Mi a fene ez? - suttogta a fülembe Náná. - Kertészet? - Faiskola - dünnyögte Srí Ánand. - Az alvilág faiskolája. Engem azonban nem a növények érdekeltek, hanem a pasas az asztal mögött. Mintha már láttam volna valahol. A férfi felemelte a fejét, majd megszólalt. Angolul beszélt, puha, bársonyos hangon. - Hozta isten önöket. Fáradjanak közelebb, kérem. - Ki ez a madár? - tudakolta megrángatva a kezem Náná. Nemcsak a fickó hangjától lepődtem meg, hanem attól is, ahogy eljutott hozzánk. Mintha a levegőben vibrált volna, mielőtt elért bennünket. Talán hangszórók rejtőztek a növények levelei között? - Jöjjenek csak bátran! - biztatott bennünket a férfi az asztal mögött, és még felénk is intett. - Jöjjenek, nem harapom le a fejüket! Intettem a többieknek, hogy elindulhatunk. Jómagam a vállamra akasztottam a skorpiót, de a többieknek nem szóltam, hogy tegyenek ugyanúgy. Így aztán mint marcona kommandó közeledtünk az asztalához. A férfi árnyékban ült: egy jókora faszobor vetett árnyékot a fejére. A szobor az íróasztal szélén állt, és alighanem Kumjenget, a nága pantheon leghatalmasabb istenét ábrázolta. Kumjeng kitátotta a száját, mintha arra készülne, hogy leharapja a férfi orrát. - Jöjjenek, kérem, bátran! Alig öt méterre lehettem már csak az asztaltól. Azt hittem, ha közelebb megyek hozzá, eltűnik a szoborvetette árnyék, és felismerem ki az. Az árnyék azonban nem oszlott el. Csak egy szürke, gombos köpenyt láttam és a férfi kezét. Fehér, elegáns, karcsú keze és hosszú ujjai voltak. - Még egyszer üdvözlöm önöket, hölgyem és uraim! Megnyomott egy gombot, mire halk kattanás hallatszott, és halvány zöld fény gyulladt fel a feje felett, el-
oszlatva a rávetődő árnyékot. Náná felkiáltott, amikor a fény rásiklott a pasas arcára. Hamuszürke bőrére, torzonborz hajára és horgas orrára. - Jézusom, ez a főpap! Valóban ő volt. A Káli=papok főnöke. 7. A főpap vércsevijjogással felnevetett, aztán a fejéhez nyúlt, és levette. No nem az egész fejét, csupán csak azt a gumiálarcot, ami az arcát takarta. Semmibe tűnt horgas orra, szürke arca és csimbókos haja is. Gyors mozdulattal kibújt szürke köpenyébo felállt, és kisietett az íróasztala mögül. Ha nem tudtam volna, hol vagyok, azt is hihettem volna, hogy a világ bármely pontján, egy jól menő cég vezetőjével szándékozom éppen kezet rázni. A férfi középtermetű volt, szépen fésült hajjal, enyhén kreol bőrrel, nagy, fekete szemekkel. Kifogástalanul hófehér inget, ízléses nyakkendőt, és ha jól láttam, Armani öltönyt viselt. Az ilyenekre mondják, hogy mintha skatulyából húzták volna ki őket. A férfi megállt tőlünk néhány lépésnyire; majd meghajolt. - Még egyszer s utoljára üdvözlöm önöket. Bocsássanak meg a színjátékért, de sok magyarázkodást megtakarítok vele. Önök immár tudják, ki vagyok. Kérem, foglaljanak helyet azokon a székeken. Az azok a székek hatalmas, vörösesbarna bőrfotelok voltak. Néhány lépésnyire az íróasztaltól, három terebélyes szobapálma alatt várakoztak ránk. Kerek, csillogó üvegasztalt fogtak közre, amelyen üres poharak, teli whiskysüveg, szivarosdobozok és egy kancsó víz állt. - Foglaljanak helyet, kérem, bátran. Ne aggódjanak, nincsenek aláaknázva a székek. Valamiért nem tetszett a humora. Mint ahogy maga a pasas sem. Túlságosan fényes volt a haja; túlságosan félrefésülve; túlságosan vastag és piros a szája; s az öltönye is túlságosan előkelő volt. Csak egy piros virágot vagy egy kitüremkedő zsebkendőt hiányoltam a zakója felső zsebéből. A férfi mosolyogva legeltette rajtunk a szemét. Nyilván úgy döntött, hogy megvárja, amíg beletelepszünk a karosszékekbe. Csalódnom kellett: mégsem várta meg. Még mindig mosolyogva a vállamat verdeső skorpióra bökött. - Nem kényelmetlen így? Nem szóltam semmit, csak lecsúsztattam a fegyvert a vállamról, és a szőnyegre dobtam. Vastag perzsa volt, elnyelte a lehulló géppisztoly puffanását. - Önök is nyugodtan letehetik - intett a többiek felé. - Nincs értelme, hogy maguknál tartsák. Látják azokat a nylásokat? - Milyen nyílásokat? - kérdezte Náná. - Ott... a kép mellett, Náná kisasszony. - Kinyújtott mutatóujjával egy nonfiguratív háromszögeket és kusza vonalakat vegyítő alkotásra mutatott. - Ott, a kép szélénél. Látja? Természetesen nemcsak Náná követte a férfi ujját, hanem mi, többiek is. Valóban, egy svábbogárnál alig
nagyobb sötét foltot pillantottam meg a kép mellett. Nem időztem el rajta - gyorsan körbeforgattam a fejem. Legalább nyolc hasonló foltot láttam még a falon. Aligha volt egyetlen centimétere is a teremnek, amelyet ne lehetett volna szemmel tartani általuk. - Látom - bólintott Náná. - Nos - folytatta a férfi - azokon a lyukakon át bármelyik pillanatban megsemmisíthetjük önöket. Akár van önöknél fegyver, akár nincs. Mondhatnám úgy is, hogy ettől a pillanattól a mi kezünkben van az életük. - Kik azok a mi? - tudakolta Náná. A férfi ismét elmosolyodott: - Csak ne olyan hevesen, Náná kisasszony! Idejében meg fog tudni mindent. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ezekből. a fekete foltocskákból lézersugarak csapnának ki, ha valaki parancsot adna az önök elpusztítására. A sugarak beállításától függ, hogy darabokra vagdossák-e önöket, mint a henteskések, vagy felforralják, mint a szakács a chilimártást. A terem különben úgy is működik, mint egy hatalmas infrasütő. Egyetlen gombnyomás csak, és megsülnek. - Megsimogatta a haját, és szeretetteljesen mosolygott ránk. - De ne beszéljünk ilyen szörnyűségekről... főleg ne idő előtt. Amit mondtam, csak azért mondtam el, hogy figyelmeztessem önöket, felesleges kényelmetlenségnek teszik ki magukat, ha skorpióikkal együtt szoronganak a székeiken. Higgyék el, nincs semmi értelme. Náná nemhiába volt a KGB neveltje, értett a szóból. Laza csuklómozdulattal az enyém mellé dobta a géppisztolyát. - Bravó; Náná kisasszony! Hajdani főnökei megdicsérnék érte. - Maga tudja, hogy kik voltak a főnökeim? - csodálkozott Náná. - Nem akarok nagyképű lenni, Miss Zakariadze, de mindent tudunk önről. Felsorolhatnám élete legtitkosabb részleteit is, de szíves engedelmével eltekintek tőle. Különben is, a diszkréció úgy hozzám tartozik, mint a ruhám. Szóval? Srí Ánand biccentett, és ő is ledobta a fegyverét. - Megnézhetném a sípodat, Mulkradzs? A kisfiú rám nézett. Alig észrevehetően bólintottam. A pasas megvizsgálta, aztán visszaadta Mulkradzsnak. - Nincs semmi baj, fiam, csak meg akartam győződni róla, igazi hangszer van-e a hátadon. Mr. Lawrence, vagy ahogy te hívod, Leslie bábudzsi, felettébb trükkös fickó. Egy vásári bűvész hozzá képest kisinas. Még azt is el tudtam volna képzelni, hogy géppisztolyt kötöz a hátadra sípnak álcázva. Valóban csak síp? Mulkradzs nyelt egyet, és ismét rám pislogott. Nem pislogtam vissza, csak néztem magam elé merev tekintettel. - Tényleg - mondta ekkor Mulkradzs. - Tudsz is rajta játszani? - Tudok. - Akkor játsszál valamit. A következő pillanatban majd leestem a székemről. A sípon felcsendültek a Kis éji zene motívumai. Mulkradzs nem sokáig játszott; alig húsz. másodpercnyi fújás után abbahagyta. A lenyalt hajúnak azonban ez is
elég volt. Bólintott, és nagy kegyesen a hangszer felé intett. - Ha akarod, magadnál tarthatod. Ezúttal, úgy látszik, Mr. Lawrence nem dobott be semmi trükköt. Szomorúan széttártam a karom. Pedig alighanem ez volt az egyelőre névtelen, félrefésült hajú életének legeslegnagyobb tévedése. 8. Már csak Mr. Ferdinandnál maradt fegyver, így a pasas tekintete őt vette célba. - És ön, Mr. Ferdinand? - Én inkább magamnál tartanám. - Miért, ha szabad kérdeznem? - Rég nem volt a kezemben fegyver. Á pasas megcsóválta a fejét. - Rendben van, ha úgy akarja. Csak arra kérem, ne tartsa rám a csövét. Kellemetlen érzés töltött fegyver csövébe bámulni. Ferdinand megsimogatta a szakállát, aztán a másik három mellé dobta a skorpióját. A férfi előrehajolt. - Nem emlékszik rám, Mr. Ferdinand? Nem emlékszel rám, Jock? Jock Ferdinand összehúzta a szemét. - Mire kellene emlékeznem? - Amikor utoljára találkoztunk, Kitty még élt, és eszed ágában sem volt sátánhívőkkel összeszűrni a levet. Emlékszel Genfre? Egy hosszú asztalnál ültünk, te mondtad a tósztot... akkor én... - Zimmermann! Egon Zimmermann! A férfi boldogan elmosolyodott, átnyúlt az üvegasztalka felett, és megveregette Jock Ferdinand kezét. - Isten hozott, pajtás. Náná többször is kérdőn nézett rám, én azonban összehúztam a szemöldökömet, és tüntetőn elfordítottam a fejem. Hosszú, türelmes vadászat előtt álltunk, amelynek ráadásul kétséges volt a kimenetele. Egyben azonban biztos voltam: ha megpróbálom felgyorsítani a tempót, menthetetlenül itt hagyjuk a fogunkat valamennyien: Úsznunk kell az árral, méghozzá olyan sebesen, amilyet a hullámok megkövetelnek tőlünk. Jock Ferdinand hitetlenkedve csóválta meg a fejét. - Ki hitte volna, hogy legközelebb itt találkozunk? A nága őserdők mélyén... És még mondja valaki; hogy a természet útjai nem kiszámíthatatlanok. - Talán inkább Istenéi. Ferdinand megvonta a vállát. - Nem lenne ízléses, ha ezt mondanám. Egy-két nappal ezelőtt még elkeseredett ellensége voltam az Úrnak. Furcsa lenne, ha most rá hivatkoznék. Egon Zimmermann vidáman felnevetett. - Nem változott a humorod azóta sem. Hallottam, mi történt szegény Kittyvel. Borzasztóan sajnálom. Azután egyszerűen szem elől tévesztettelek. Igaz, én is lemerültem egy időre. Meg kellett szerveznem az itteni bázist. - Kissé felemelkedett, és sorban rámosolygott valamennyiünkre, Mulkradzsot sem hagyva ki az offenzívából. - Engedjék meg, kérem, hogy bemutatkozzam. Egon Zimmermann fizikus vagyok. Nemzetiségemre
nézve svájci, bár nem hiszem, hogy ennek lenne valami jelentősége. Az önök Jock barátjának a kutatótársa voltam. Nem dolgoztunk ugyan együtt, de ugyanazokat a témákat jártuk körbe. Néha aztán kongresszusokon össze-összetalálkoztunk, és kicseréltük a véleményünket. Nem akarok smúzolni, de Jock volt az egyik legkülönb közöttünk. Szédületes karriert jósoltak neki a hidegfúzió kutafása terén. Jock, neked lassan már a Nobel-díj várományosának kellene lenned! Jock Ferdinand erre csak legyintett egyet. Zimmermann letörölte a mosolyt a képéről. - Tudom, tudom, az az átkozott baleset! Velem is előfordult már, hogy pakolian kiborultam. Aztán csak rendbe jöttem, mint te. Mindenki másképpen dolgozza fel a traumáit. Szerencsére hamar kilábaltál belőle. - Három év rövid idő? - Ahogy vesszük. Végül is megjött az eszed. A fenébe is, micsoda udvariatlan házigazda vagyok! - Az egyik szivarosdoboz mellől felemelt egy vékonyka tárgyat, amely leginkább óriási gyufaszálra hasonlított. Ekkor vettem csak észre, hogy a dobozok között egy gong is rejtezik: alig nagyobb, mint egy közepes méretű vekker számlapja. Zimmermann óvatosan ráütött a gongra. Halk, kellemes zene töltötte be a termet: egyszerre szóltak fúvósok és hegedűk is benne. A gongütés beindított egy zenegépet, amely rövid, de kellemes hangsorokat küldött felénk. Alighogy elhalt a zene, azon az ajtón át, amelyen mi is bejöttünk, két Káli-pap lépett a helyiségbe. Mindkettő torzonborz volt, piszkos köpenyű, barázdált arcú, lompos. Megálltak az asztalunk mellett, és várakozva néztek a főnökükre. Zimmermann nevetett, és tapsolt néhányat. - Kezdődjék a sztriptíz! A két Káli-pap előbb a fejéhez nyúlt, és lehúzta róla az álarcot a parókával együtt, aztán a köpenyétől szabadult meg. Már meg sem lepődtem rajta, hogy tíz-tizenöt másodperc múlva két elegánsan öltözött férfi állt előttünk. A megszólalásig egyformák voltak, mintha klónozták volna őket. Egon Zimmermann feléjük intett. - A Henderson testvérek. Tom és Steve Henderson. Nem kell aggódniuk; nem génmanipuláció termékei, vagy ha azok is, hát maga az öreg és bölcs természet manipulálta a génjeiket. - Védekezőn maga elé kapta a tenyerét: - Ne aggódjanak, nem lesz több vetkőzőszám, és bolond sem vagyok, csupán azt akartam, hogy lássák; a Káli-papok jelmeze alatt európaiak és amerikaiak rejtőznek. Éppen olyan művelt, modern emberek, mint önök. Nem él a fa környékén egyetlen igazi Káli-pap sem. - Hát hol vannak? - kérdeztem halkan. Zimmermann elhúzta a száját. - Őszintén szólva, a fene se tudja. Ne nézzen rám ilyen vádlón, Mr. Lawrence, nem gyilkoltuk meg őket. Elmentek maguktól. - Maguktól? - Hát egy kissé rásegítettünk a dolgokra, hogy így mondjam. Uljetek le, Tom és Steve! Legyetek szívesek, öntsetek a hölgynek és az uraknak.
Világos volt előttem, hogy mire megy ki a színjáték. Mr. Zimmermann így adja tudtunkra, hogy ő a főnök, a többiek engedelmeskednek neki. Maga is megtehette volna, hogy mint házigazda, önt a poharainkba, ő azonban azzal is hangsúlyozni kívánta a hatalmát, hogy beosztottjaival végeztette a pincérmunkát. A két Hendersonon nem látszott, hogy alantasnak éreznék az öntözést. Felemelték az üveget, és sorban végigkérdeztek bennünket, hogy ki hogyan kéri a whiskyt. Vízzel, jéggel, esetleg valami ízesítővel? Engem nem kérdeztek meg. Ebből megérthettem, hogy alaposan felkészültek belőlem. Amikor már ott csillogott előttünk a metszett poharakban az aranyló whisky, Zimmermann felemelte a sajátját, és ránk köszöntötte. - A találkozásunkra, hölgyem és uraim. Szerencsés találkozásunkra! - Kinek szerencsés? - kérdezte Náná. Zimmermann mosolygott. - Hát ez bizony olyannyira nehéz kérdés, hölgyem, hogy egyelőre nem is tudok válaszolni rá. 9. A két csokornyakkendős Henderson szorgalmasan tette a dolgát. Árgus szemekkel figyelték, hogy nem fogy-e ki poharunkból az ital, nem olvadtak-e még el az előre elkészített jégkockák a tartójukban, azonkívül pörkölt mogyorót és kekszes zacskókat bontogattak. Nem kellett soká nézegetnem őket, hogy rájöjjek: a két Henderson aligha mosogatással vagy pincérkedéssel kereste eddig a kenyerét. Mindkét pasas kigyúrt volt, bikanyakú, kerek fejű, kefehajú. Mindketten hófehér szmokingkabátot és piros csokornyakkendőt viseltek. Mindkettőnek tömpe volt az orra és széles. Kék, átható volt a tekintetük, és keskeny, lefelé görbülő a szájuk. Esküdni mertem volna rá, hogy annyi humorérzék sem szorult beléjük, mint egy döglött egérbé. Amikor elszopogattunk egy fél pohárkával, és elropogtattunk néhány szem mogyorót, Zimmermann öszszekulcsolta az ölében a kezét, és mosolyogva nézett ránk. - Most, hogy kissé kifújták magukat, hölgyem is uraim, talán nem veszik rossz néven, ha elmesélem önöknek ennek a furcsa építménynek a történetét, amelyet sokan Káli fájának hisznek. Az imént már említettem, hogy évtizedek hosszú során át Káli-papok laktak az üregeiben - elképesztően primitív körülmények között. Ha látták volna, hogyan, bizonyára felkavarodott volna tőle a gyomruk. A fickók többnyire fent tanyáztak a fa ágain, és még az ürüléküket eltávolítani sem másztak le róla. Szörnyen nézett ki a fa alja, nekem elhihetik. Az áldozati állatok maradványairól már nem is beszélve. Az egész környék csak úgy bűzlött a vértől és szartól. Elnézést a kifejezésért, de ez az igazság. Valaki közülünk ennek ellenére kinézte magának a fát, jelentette, odafent pedig úgy döntöttek, hogy életrevaló az ötlete. Persze ahhoz, hogy birtokba vehessük, el kellett kergetnünk a papokat. Sokféleképpen megtehettük volna, Mr. Hübner azonban sajátosan tréfás megoldást választott: javaslatára nagy teljesítményű hangszórókat szereltünk fel, amelyekből éjjel-nappal
hevy metal zene szólt. Egy hétig bírták, aztán eltűntek. Soha többé nem is tértek vissza. Igazán kíváncsi lennék rá, hol járhatnak? Kuncogott, és a két Hendersonra nézett. A két kefehajú összerezzent, és kissé megkésve ugyan, de engedelmesen vele kuncogott. Úgy illett hozzájuk a kuncogás, mint elefánthoz a bikini. A szájuk kuncogott, a tekintetük azonban hideg maradt. Zimmermann lenyelt egy kortyocska ásványvizet, aztán széttárta a karját. - De nem itt kezdődik a mi történetünk, hölgyem és uraim, hanem sokkal korábban. Még a XIX. század elejére, a ludditák korára megy vissza. Tudják, kik voltak azok a ludditák? Természetesen tudtam, de egyelőre befogtam a számat. Inkább a képek mellett a gyanús foltokat nézegettem. Ferdinand sem szólalt meg, csak nézett maga elé merev tekintettel, mintha eddigi életén töprengene. Volt is mit töprengenie rajta, nem is vitás! - A ludditák géprombolók voltak. Eredetileg textilipari munkások, akik abbeli félelmükben, hogy a textilt készítő gépek elveszik munkahelyüket, éjszakánként belopóztak azokba az üzemekbe, ahol az újonnan feltalált, frissiben felszerelt gépeket dolgoztatták, és összetörték őket. Vezetőjüket Ned Luddnak hívták, így ragadt rájuk a luddita név. Yorkshire, Derbyshire és Nottingham területén végezték áldásos tevékenységüket. 1813-ban kezdődött a mozgalmuk, és két évvel később már meg is szűnt. Többségüket felakasztofták, mert mellesleg a gyárak tulajdonosait is öldösték... De elég is ennyi a történelemből! Csak azért mondtam el mindezt önöknek, mert mi is valami hasonlót csinálunk, bár mások a céljaink. Igyekszünk bizonyos találmányokat kivonni a forgalomból, jobban mondva, arra törekszünk, hogy be se kerüljenek. De hogy világosább legyek, hölgyem és uraim, ismét csak egy kis történelmi kitekintést keh tennem. Valamennyien tudják, hogy a gőzgépek forradalmát, a villanymotorok és benzinmotorok forradalma váltotta fel... Ezután cirka tíz percig beszélt. Ugyanazokat mondta el, amiket Jock Ferdinandtól már hallottam. Hogy a benzin- és dízelmotoroknak egyre több olajra volt szükségük, s a XX. század létrehozta a nagy olajbirodalmakat. Ezek a gigantikus multinacionális vállalkozások aztán lassan uralmuk alá hajtották a világ gazdaságát. Semmi nem veszélyeztette a hatalmukát - még a kirobbanó világháborúk sem - egyvalamitól azonban rettegtek: az olcsó alternatív energiahordozók felfedezésétől. Olyan energiát adó vagy termelő szerkezetektől, eljárásoktól, amelyek pótolhatták volna a nyersolajat és a benzint. Ezért aztán a hatalmas cégek csoportjai - mai szóval az olajlobbi - minden eszközzel megakadályozta, hogy bárki is olyasmivel foglalkozzék, ami a lobbi hatalmát korlátozná. Beszélt Tesláról és Moray-ről, hogy miképpen lehetetlenítették el, és tették tönkre őket, majd ellopták a találmányukat. Amikor befejezte, elégedetten dőlt hátra a székében. - Ez hát a helyzet feketén fehéren. Amíg az olaj kitart, a lobbinak nem érdeke, hogy másféle energiahordozót találjanak. Sőt igyekszik megakadályozni az
ilyenek bevezetését. Ez elvégre természetes is. Majd ha elfogy az olaj, jöhetnek az új energiahordozók, de addig nem. Különben az olajlobbi erre az időre is felkészül. Ezért is vagyunk tulajdonképpen mi itt. Egyrészt őrizzük azokat a találmányokat, amelyek már csak arra várnak, hogy bevessék őket, másrészt önálló kutatásokat is végzünk. Számtalan új felfedezésünk van, amelyekkel pótolni lehetne a jelenlegi energiafalókat. Természetesen eljön majd ezek ideje is. Jó; tudom, mit akarnak mondani. Hogy a kevés energiát fogyasztó, mindenki számára hozzáférhető, olcsó gépekkel szebbé és könnyebbé lehetne tenni az emberiség életét. Csakhogy belegondoltak már ennek a következményeibe? Nem? Pedig bele kellene gondolniuk. Képzeljék csak el, hogyha idő előtt vezetnénk be a találmányainkat, és az emberiség élete valóban olcsóbb és kényelmesebb lenne tőlük, mi történne? A kényelmesebben élő ember több gyereket csinál, az olcsó energia életek millióit mentheti meg, csak éppen mit kezdjen a Föld ezekkel a megmentett életekkel? Egyre több ember egyre több élelmet kíván, egyre nagyobb lesz bolygónk környezeti megterhelése, egyre több a szemét. Biztos, hogy olyan jó lenne ez? Látják ezt a körülöttünk vibráló, zöld fényt? Ez is egy eltitkolt találmány, ha úgy tetszik. Valaki feltalálta, jó pénzért megvettük tőle, majd az illető elhalálozott. Hiába, balesetek még a feltalálókat is érhetik. Nos, ez a fény kozmikus eredetű. A csillagközi térből vesszük hozzá az energiát, ahogy Tesla és Moray elképzelte. Nem kerül egy fityingbe sem. Ha bevezetnénk, holnaptól kezdve nem csengetne a villanyszámlás, az állam fontos bevételtől esne el, az áramszolgáltató-lobbi pedig megszűnne létezni. Kinek lenne ez jó, nem igaz? Vagy nézzük az önökre irányuló sugárfegyvereket. Ez az a bizonyos halálsugár, amelyről eddig azt hitték, hogy a sci-fi írók lázas képzeletében él csupán. Pedig a valóságban is létezik. Egy norvég laboratóriumban kísérletezték ki még szerencse hogy rajta tartottuk a szernünket a munkájukon. Amikor elkészült, lecsaptunk rá, mielőtt még a nagyhatalmak elhappolhatták volna előlünk. Most itt van nálunk, és bevetésre vár. Természetesen, eszünk ágában sincs háborút indítani senki ellen, mi a békében vagyunk érdekeltek. Csupán megvédjük magunkat általa, ha erre lenne szükség. De sorolhatnám tovább a kidolgozott és eltüntetett találmányokat. Sóhajtott, és megigazgatta fénylő haját. - Persze, minden munkának megvannak a nehézségei, és hogy úgy mondjam, árnyékos oldala. Így van ez a mi esetünkben is. Mert tegyük fel: értesülünk róla, hogy valahol valakik már igen közeljárnak ahhoz, hogy kifejlesszenek valamit, ami sérti az érdekeinket. Mi a teendőnk? Természetesen az, hogy hozzájussunk, mielőtt az önök kedvenc kifejezésével élve, közkinccsé válna. A találmány megszerzésének számos módja létezik - ezeket szíves engedelmükkel nem sorolnám fel de vannak esetek, amikor a békés módszerek nem vezetnek eredményre. Nos, ilyenkor erőszakos eszközökhöz kell folyamodnunk. Nem óhajtjuk ezeket, sőt viszolygunk is tőlük, de mégis meg kell lépnünk a kellemetlen lépéseket. Ilyenkor szokták a feltalálókat váratlan balesetek érni, a találmánynak pedig nyoma vész.
Pár másodperc még, és befejezem. Vannak olyan kísérletek, amelyek még nem fejeződtek be véglegesen, ám az eredmény már így is biztosra vehető. Ilyenkor gyorsan kell lépnünk, mielőtt még valaki más rátenyerelhetne. Előfordul, hogy előbb szerezzük meg a találmányt, mint kidolgozói odabiggyeszthették volna a leírás aljára a vége szócskát. Ez esetben nekünk kell vállalnunk a befejezés hálátlan munkáját - vagy az illetékes kutatók részvételével, vagy anélkül. Ehhez viszont laboratóriumokra és eszközökre van szükségünk. Nem kevés beruházással létre is hoztunk ilyeneket - a világ különböző eldugott szegleteiben. - Mint például India - vetettem közbe. - Például. - Mint például Ánandapur. - Például. - Az ánandapuri dzsungel. - Például. - Egy nagy fa. A Káli-papok fája. Félrehajtotta a fejét, és rám mosolygott. - Minden úgy van, Mr. Lawrence, ahogy sejti. A Kálipapok fája csupán álcája és egyben bejárata is egy kísérleti laboratóriumnak, ahol éppen egy hatalmas jelentőségű felfedezés kidolgozása folyik. - A nanotechnológiáé - mondtam. Zimmermann bólintott. - Úgy van. De ha megengedik, folytatom. Szóval, mint említettem, eldugott helyeken kísérleti laborokat hozunk létre, hogy befejezzük azt, amit óvatosságból nem hagytunk másoknak befejezni. Jelen esetben ez valóban a nanotechnológia. Az az igazság, hogy csak pár éve kerültem a csapatba, bái már korábban is kapcsolatban álltam a vezetőinkkel. Sejtettem, hogy kicsodák ők, és ők.is tudták, hogy én ki vagyok. - Miért, kicsoda ön? - kérdezte Náná. Zimmermann felnevetett. - Ó, semmi különös. Nincsenek óriási titkaim. Egyszerű svájci fizikus vagyok, aki szereti a pénzt, és némi felelősséget érez az emberi nem jövője iránt. Aki úgy látta, hogy pénzéhségét össze lehet egyeztetni az emberiség boldog jövőjébe vetett gyermekkori álmaival. Mert ha nem lépek az energialobbi szolgálatába, mi lett volna belőlem? Egy jól-rosszul megfizetett tudós, akinek a találmányait az használta volna, aki a legtöbbet fizet érte, és soha nem lett volna hatalmam meggátolni, ha rosszra használta volna. Így még abban az illúzióban is ringathatom magam, hogy az emberiség profitál valamit a munkámból. - Ez csak ámítás - legyintett Náná. - Annak idején a KGB-nél mi is mindent az ember érdekében tettünk. Csak éppen elfelejtettük ezt a bizonyos embert megkérdezni, hogy neki mi a véleménye a mi áldozatos munkánkról. - Kedves Náná - mosolygott Zimmermann - az emberiség még gyermek. Másképpen szólva, taplóagyúak gyülekezete. Még a saját érdekeit sem képes felismerni. De visszatérve a találmányokra, amelyeket megszereztünk, itt van mindjárt az imént említett kozmikus energia. Nos, ennek a befogásához mindössze akkora motor szükségeltetik, mint egy cipősdoboz. Ha hiszik, ha nem: egy közönséges cipősdoboz elégíti ki a labo-
ratóriumunkban használt összes kísérleti eszközünk energiaszükségletét. Ráadásul még antenna sem kell hozzá. Ez az energia világít, hűt és szolgáltatja az áramot a készülékeinkhez. Ebből készítjük a sugárfegyverünket is. - És Káli kígyóját - mondtam. Zimmermann bólintott. - Úgy van, Mr. Lawrence. A Fekete Anya kígyóját is. 10. Náná elsápadt, és remegő ujjal Zimmermannra bökött. - Maga... maguk... hívják elő a kígyót? Zimmermann mosolygott. - Bizony mi, Miss Zakariadze. Bár nem tudom, mi a helyes kifejezés. Előhívjuk? Készítjük? Létrehozzuk? Maradjunk talán ez utóbbinál. Igen, mi hozzuk létre Káli kígyóját. - Mi... ből? - Nanorészecskékből. Másképpen, atomi nagyságú részecskékből. A kígyó összetevői bizonyos atomok, amelyeket mesterséges úton kapcsolunk egymáshoz. A kígyó tehát anyagi lény, mesterséges teremtmény; éppen olyan, mint egy toronydaru. Ha az ősember feléledne, és meglátna egy toronydarut, bizonyára élőlénynek hinné. Így vagyunk a kígyóval is. Nem élőlény, de mégis annak látszik. - És a fénye? - Ugyancsak mesterséges fény. A kígyót alkotó atomi részecskék világítanak. - De... miért? Zimmermann megvonta a vállát. - Félelemkeltés céljából. A kígyó fegyver. Méghozzá halálos fegyver. Azt akarjuk, hogy akik látták, higygyék azt: természetfeletti lény. A természetfelettitöl jobban félünk, mint a természetestól. - És miért éppen... kígyó alakú? - Így tervezték meg. Ennyi erővel lehetne akár elefánt formájú is. Csak éppen a kígyótól ösztönösen retteg az ember, az elefánttól már nem annyira. Egy indiai fizikus ötlete volt, és ő is nevezte el a Fekete Anya kígyójának. A Káli-hívők ugyanis azt tartják, hogy Káli néha tűzkígyóvá változva pusztítja el az ellenségeit. - Hogy öl a... kígyó? Zimmermann széttárta a karját. - Bár ez nem az én szakterületem, azért természetesen tudok róla valamit. Nos, az atomi részecskék egyszerűen kimarják az érfalakat, s a delikvens elvérzik. Vért hány, meg minden, de engedjék meg, hogy ezekről az undorító dolgokról ne beszéljek. Így is megfeküdte már a gyomrom ez az egész Káli-cirkusz. Hónapok óta nem ettem egy jót, azt is Kalkuttában, egy kínai étteremben. Hogy mi mindent meg nem kell tennünk az illúzióért! Feljebbvalóink azt az utasítást adták: mindenáron meg kell őriznünk azt a látszatot, hogy Káli fájában Káli-papok laknak! Ezért volt szükség magának a fának a megtartására is. Nem is képzelik, hányféle trükkre volt szükségünk ahhoz, hogy megóvjuk az "öregurat". Mert mi csak így hívjuk. Ugye, ink? A két nyakkendős Henderson bólintott. Arcukon szeretetteljes elégedettség honolt. Látszott rajtuk, hogy kedvelik és tisztelik az "öregurat".
- Mára sajnos már alig maradt belőle valami. Nagy részben műanyag szegény, és.vas - igazi kiborg. Szerencsére sikerült néhány nagyobb ágát megmentenünk, a levelei ezért valódiak. Folyamatosan kezelnünk kell így is; naponta kap sóoldatot, folyadékokat - sajnálatos módon már csak mesterséges úton lehet életben tartani. Mivel Ánandapur jelképe, szükségünk van rá. De visszatérve a látszatra: - mindenben úgy kellett tennünk, mintha Káli-papok lennénk - ez ugyanis a legjobb álca. Ezért átvedlettünk mind a tizennégyen Kálipappá. Eszerint tizennégyen vannak! - villant át fejemen a gondolat. Zimmermann nagy lelkesedésében észre sem vette, hogy fontos információhoz juttatott. - Képzeljék csak el: még a Káli-rítusokat is nekünk kellett, és kell végrehajtanunk. Bár igyekeztünk a legszörnyűbbeket kihagyni a repertoárunkból, maradt így is véres rítus éppen elég. Tyúkvér minden mennyiségben és levágott kecskefejek, brrr! Még rágondolni is rossz. És persze ezek a rohadt legyek. És a meleg a papi gúnyánk alatt. Esküszöm, néha már arra gondolok, a rongyos százezer dollárokkal sem vagyok eléggé megfizetve. Igaz, fiúk? A két Henderson bólintott. Bizony-bizony: ők sincsenek eléggé megfizetve. - Szóval, igazi Káli-papokká vedlettünk át. Még a jó szemű Mr. Lawrence-t is sikerült átejtenünk. Ha nagy néha turisták vetődtek erre, meg kellett játszanunk magunkat. Olyan fenyegető képeket vágtunk, és olyan hókuszpókuszolást végeztünk, hogy remegett szegényeknek kezük-lábuk. Előbb még élveztük is a dolgot, jó mókának tartottuk, mára azonban már belecsömörlöttünk a vérbe. Hát így van ez, Mr. Lawrence! - Elárulna a kígyóval kapcsolatban még valamit? - Ezer örömmel. - Akik meghaltak, mind a folyó felé futottak. Miért, és mi lett velük? Zimmermann bólintott. - Logikus kérdés. Nos, ami az első felét illeti: a kígyó harapásaitól a szerencsétlen delikvensek rettenetes forróságot éreznek. Ha hinni lehet az alkotóknak, abban a pillanatban, ahogy a vér ömleni kezd az ereikből, egy pálmafákkal szegélyezett folyópart jelenik meg a szemeik előtt. Ezért igyekeznek a folyó felé, és vetik bele magukat. Az alkotók szerint ekkor már gyakorlatilag halottak; csak valami mindeddig ismeretlen reflexmozgás viszi előre őket. Hogy aztán mi történik velük? Ami a vízbe veszett halottakkal általában. Megeszik őket a halak, a krokodilok, egyéb állatok. Figyeljenek csak ide, kérem! Mosoly játszott a szája szegletében, bár az arca komoly maradt. Mintha nehéz mutatványra készülne: - Rendezek maguknak egy kis szakmai bemutatót... kérem, ne lepődjenek meg semmin, és főleg ne féljenek. Önöket egyelőre nem fenyegeti veszély. Készek vagytok, fiuk? A fiúk bólintottak. Ők bizony mindenre készek. Zimmermann felállt, és a terem közepe felé mutatott. - Cirka tíz méterre tőlünk képzeljenek el egy vasrácsot, amely a padlótól a mennyezetig ér. El tudják kép-
zelni? Stukkerom a zsebemben lapult, bár nem voltam biztos benne, képes lennék-e használni, ha szükség lenne rá. Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy kezdenek komolyra fordulni a dolgok. - El - mondta Náná, miközben kérdőn nézett rám. Lehunytam a szemem. Csak nyugalom! - Nos... gyerünk, fiúk! Hirtelen megerősödött a zöld fény, és mire felocsúdtunk, azon a helyen, ahova mutatott, vékony fényrácsok jelentek meg, elválasztva tőlünk a terem kétharmadát. Nem tudtam megfigyelni; honnan nőttek ki a fények: a padlóból-e vagy a mennyezetből. Ismét villant valami, és a rácsok közeiben újabb rácsok bukkantak fel. Csakhogy míg az első rácsok vörös fényben égtek, az újak sárgán villogtak. - Így ni! - mondta elégedetten Zimmermann. - Vegyen ki egy szivart a dobozból, Mr. Lawrence! Nem kérdeztem, miért, kivettem. - Hajítsa a rácshoz! Félig felemelkedtem, és hozzá hajítottam. A szivar rövid repülés után a fényrácsnak ütközött. Gyenge kis villanást láttam, majd a szivar egyszerűen eltűnt a levegőben. Még csak hamu sem maradt utána. - Igen erős energiamező választja ketté a termet magyarázta Zimmermann. - Ezen a mezőn még az atomi részecskék sem tudnak áthatolni. Amit önök rácsnak látnak, az tulajdonképpen energiafal. Ez is az egyik eltitkolt találmányunk. Figyeljenek csak tovább; kérem! Ami ezután történt, kissé meseszerűnek tűnt. Egyetlen töredék másodperc alatt a terem tőlünk elválasztott részén egy kerti asztál jelent meg három székkel. A három széken három bikinis lány ült, szájukban szívószállal; lila színű ital csillogott előttük az asztalon. Nem messze tőlük kék vizű medence hullámzott. - Úristen! Mi a fene ez? - suttogta Náná. Srí Ánand képére kiült a rémület, Mulkradzs a szájába kapta a hüvelykujját. Egyedül Ferdinand arcán nem látszott érzelem. - Figyeljék csak a lányokat! Válasszon ki egyet közülük, Mr. Lawrence! - Melyiket? - Tökmindegy. Amennyire láttam, a lányok nagyjából egyformák voltak. Egyformán szőkék, Barbie-babásan szépek. Ültek, mutogatták kiugró mellüket, és fecserésztek. A hangjukat nem hallottuk; talán az energiafal azt is elzárta előlünk. - Legyen a bal szélső. - Jó - biccentett Zimmermann. - Legyen a bal szélső. Ebben a szempillantásban a lány mellkasán nagy, vörös betűkből álló szó jelent meg: halott. Zimmermann felemelte a mutatóujját. - Csak azért jelöltem meg, hogy rá figyeljenek: ő a célszemély. Figyelik? Nem mukkant egyikünk sem. Valamennyiünk torkát összeszorította a várakozás izgalma. - Most őt figyeljék! A terem sarkában mozgás támadt, majd őszinte rémületünkre, felbukkant a szemünk előtt a félelmetes tűzkígyó. A Fekete Anya kígyója.
Náná elkapta Zimmermann csuklóját. - Mi a fene ez? Mit akar ezzel? A két kefehajú rá akarta vetni magát Nánára, de Zimmermann nyugalomra intette őket. - Hagyjátok csak, fiúk! Nagyon kérem, Náná kisasszony, engedjen el. Figyelmeztetőn Nánára néztem. A lány elkapta a pillantásomat, majd eleresztette Zimmermannt. - Így ni - mondta megnyugtatón Zimmermann. Csak semmi heveskedés. A kígyó senki számára nem jelent veszélyt, erre akár meg is esküszöm. De nézzék csak tovább! A kígyó eközben elindult a mit sem sejtő lányok felé. Annyira figyeltem, hogy nem is hallottam a mellettem felcsapó hangokat. Mintha szúnyog zümmögött volna a távolban, olyan halkan ért csak hozzám Srí Ánand és Mulkradzs kiáltozása. A kígyó felemelkedett a levegőbe, majd lehuppant a padlóra, mintha hepehupákon járna. Nagy, busa feje az irányt kutatta. Szemem sarkából láttam, hogy Zimmermann is feszülten figyel. Olyan erősen szorította az asztal szélét, hogy belefehéredtek az ujjai. A kígyó tétovázni látszott. A lányok tovább beszélgettek és nevetgéltek. Hirtelen nagyot pattant a levegő a fülemben, és máris jól hallottam mindent, ami a közelemben történt. - Vigyázzatok! - ordította Mulkradzs. - Itt a kígyó! Fekete Anya kígyója. - Káli kígyója! - csatlakozott hozzá Srí Ánand. Náná nem kiabált, csak a rács felé hajolt, míg Ferdinand szenvtelen tekintettel szemlélte a jelenetet. - Most! - kiáltotta Zimmermann. A kígyó vagy meghallotta a vezényszavát, és azért támadott, vagy Zimmermann vette észre, hogy támadni fog, és azért kiáltott. A kígyó felkúszott az asztal lábán, majd hirtelen cérnaszállá vékonyodott, darabokra szakadt, és eltűnt a szemünk elől. -Jaaj, bábudzsűűí! Jajj! - hallottam Mulkradzs rémült ordítását. Felugrottam, mert azt hittem, a kígyó a kisfiúra támadt. Mulkradzsot azonban nem érte baj csupán a támadó szörnyetegtől ijedhetett meg. A következő pillanatban váratlan dolog történt. Nem a halottként jelzett szőkeség ugrott fel az asztaltól, hanem a másik, aki mellette nevetgélt. Még akkor is nevetett, amikor vékony fénycsík bújt ki előbb az egyik füléből, majd a másikból. A lány kacagott, és keblére szorította a kezét. Pedig a szájára kellett volna. Onnan is kibújt ugyanis egy vékony kígyócska, és a másik kettővel egyesülve visszanyerte eredeti alakját. A szőke lány nevetett, majd elinalt a medence felé. Belecsobbant, s eltűnt a szemünk elől. - Jaaj, bábudzsűű! - hallottam Mulkradzs jajgatását. - Megölte a memszáhibot a kígyö! Zimmermann játékosan megpaskolta Mulkradzs tarkóját. - Nem ölt meg az fiam, senkit. Figyelj csak! Jó erősen összeütötte a tenyerét. Alig halt el a csattanás: a lányok a bútorokkal, a pálmafákkal és a medencével együtt semmivé foszlottak. A kígyó és a rács azonban még ott maradt az orrunk előtt. A kígyó této-
vázott, majd megindult felénk. Aztán ugrott. Egyetlen hatalmas ugrással ránk akart rontani, de a rács megzabolázta. Ahogy a kígyó elérte, erősen felvillant, s a csúszómászó eltűnt a szemünk elől. Zimmermann még egyet tapsolt, mire a rács is a semmibe veszett. Zimmermann intésére az egyik bikanyakú fickó whiskyt öntött a poharainkba. Mulkradzs, bár vágyakozva nézegette az üveget, kénytelen volt Srí Ánandhoz hasonlóan mangólével beérni. - Remélem, tisztában vannak vele, hogy nem valóságos nőket láttak. Mulkradzs fiam, tudod, hogy mi az a hologram? - Tudom - bólintott Mulkradzs, az izgalomtól megnedvesedett orrát törölgetve. - Nos, itt minden hologram volt, kivéve a kígyót. Káli kígyója azt az utasítást kapta, hogy az ön által megjelölt személyt - akarom mondani hologramot ölje meg. - De mégsem ezt tette. - Hát nem - sóhajtotta Zimmermann. - Ez a nagy bajunk. Hogy az esetek legalább harminc százalékában nem engedelmeskedik nekünk. Másképpen szólva, nem tudjuk irányítani. Hiába jelöljük meg a célszemélyt, nem arra támad rá, hanem valaki másra. Mintha tudata és szabad akarata lenne. Pedig nem szabadna, hogy legyen, hiszen csupán csak gép - mikroszkopikus méretű alkatrészekből összerakva. Mégis... valahonnan erősebb impulzust kap, mint a miénk. A Brahmaputra Gyöngyén sem mindig azt ölte meg, akit kellett volna. - Mondja, Mr. Zimmermann... miért a kígyóval öltek? Miért nem, mondjuk, méreggel? - Jó kérdés - biccentett Zimmermann. - Először is, mert az sokkal bonyolultabb. Be kell juttatni a mérget a megjelölt szervezetébe, ami nem mindig egyszerű, és az egyéb módon elkövetett gyilkosságoknak is van bizonyos kockázata. A kígyó azonban nyomtalanul eltűnik a "dolog" után, bottal üthetik a nyomát, és keresgélhetnek rá magyarázatot, amennyit csak akarnak. Csak éppen... még nem működik tökéletesen a kicsike. Ez lesz a feladata önnek, Mr. Ferdinand... vagyis neked, Jock. Jock Ferdinand nem is lepődött meg. Ehelyett biccentett egyet. - Sejtettem. - Miből? - Ez maradjon az én titkom. Mit kellene tennem? Zimmermann a terem közepe felé intett. - Megzabolázrii a rohadékot. Jock Ferdinand megsimogatta a szakállát, és elgondolkodva nézett ránk. - Velük mi lesz? Zimmermann elmosolyodott. - Meg fognak halni. Valamennyien. 11. Nem mondhatnám, hogy örömujjongásban törtünk ki a hír hallatán. Mulkradzs azon nyomban sírni kezdett, Srí Ánand viszont szokásos átkozódásába fogott. Lekapta a fejéről a turbánját, és a földhöz vágta. - Jaj, Leslie száhib, megmondtam neked, hogy a gaz-
dagság a pokolba vezető legbiztosabb út! Amikor szegény voltam, senki nem akart megölni, kivéve Mukhtart, de őt szájon kaptam, belöktem egy bokor csalánba, és még le is köptem; ettől aztán elment a kedve a gyilkolászástól! A gazdag emberre azonban mindenki fenekedik. Jaj, Leslie száhib, mi az ördögért kellett nekem várost alapítani? Maradtam volna a Rózsaszínű Párducon, és hurcoltalak volna téged a nágák közé bogarat fogni. Aranyéletem volt, Leslie száhib, most meg, tessék! - még abban sem vagyok biztos, hogy beleszórják-e ezek a szörnyszülöftek a Gangeszbe a poraimat. Zimmermann széttárta a karját. - A Gangesz messze van, Srí Ánand, ezt természetesen nem ígérhetem meg. A Brahmaputráról azonban szó lehet. - Az is jobb a semminél - nyögte Srí Ánand. Náná halálsápadt volt, de másképpen nem adta jelét, hogy megrémült volna. Jock egyre a szakállát simogatta, és töprengve nézett maga elé. - Konkrétan mi lenne a dolgom? . Zimmermann ismét a terem közepére pislantott, ahol a fénykígyó felszívódott. - Kidolgozni az irányítási mechanizmusát. - A fizetségem? - Nem lesz okod panaszra. - Meg tudom valahogy menteni őket? Hogy tévedés ne essék, még ránk is mutatott. Zimmermann szomorúan csóválta meg a fejét. - Ez sajnos nem megy, Jock. Őket mindenképpen el kell pusztítanunk. Nagyon sajnálom, Miss Náná és uraim, de be kell látniuk, maguk keresték maguknak a bajt. - És ha nemet mondok? - tudakolta Ferdinand. Zimmermann sóhajtott egyet. - Megteheted; Jock, természetesen tiéd a választás joga. Csak akkor te is meghalsz. Bármennyire is sajnálom, nem én döntök. De ha én döntenék, sem tehetnék másként. Nem vagyok a magam ura: olyan hatalmak állnak felettünk, amelyeknek nincs módomban felülbírálni az utasításait. Aki eladta a lelkét az ördögnek, az ne csodálkozzék, ha a Sátán néha lerendeli a pokolba takarítani. Nos, Jock? Jock megsimogatta a szakállát. - Kissé gyorsak nekem ezek a váltások, Egon. Tegnapelőtt még ördöghívő voltam; tegnap otthagytam őket, és úgy gondoltam, akkor teszek helyesen, ha segítek Mr. Lawrence-nek megkeresni a kígyót. Ma pedig azt kéred tőlem, hogy álljak a kígyó szolgálatába. - Tehát nem vállalod? - kérdezte csalódottan Zimmermann. Jock Ferdinand belebabrált a szakállába. - Ki mondta, hogy nem? Csak éppen haboztam egy kicsit... - Szóval igen? Jock Ferdinand elvigyorodott. - Tetszik nekem ez a munka. Zimmermann kitárta a karj át. - Isten hozott a csapatban, Jock! Felállt és megtapsolta Ferdinandot. A két kefehajú Henderson is tapsolt, bár az arcuk rezzenéstelen ma-
radt. Ők nem hittek olyan könnyen Ferdinandnak, mint Zimmermann. Persze az is kétséges volt, hogy Zimmermann hitt-e neki. 12. Zimmermann rövid időre elhallgatott, mintha elveszítette volna a társalgás fonalát. Úgy gondoltam, segítek neki megtalálni. - Kérdezhetek még valamit, Mr. Zimmermann? fordultam hozzá. - Természetesen - rezzent fel a gondolataiból Zimmermann. - Van még egy kis időnk. Igazság szerint, meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy mire várunk, de eszem ágában sem volt. Még azt mondaná, arra, hogy elkészüljön az akasztófa, amire fellógatnak bennünket... Ha valakit halálra ítélnek, jobb, ha nem kérdezgeti, hogy hol késik a hóhér. - Azt mondja, nem tudják pontosan irányítani a kígyót? - Azt, Mr. Lawrence. - Hogyhogy nem tudják? Zimmermann sóhajtott. - Az atomhalmaz, amely a kígyót alkotja - mint látja - néha önálló életre kel. Kap egy programot, hogy kit kell kinyírnia, ő azonban felülbírálja, és mást választ helyette. Az a feneség az egészben, hogy fogalmunk sincs róla, miért. Már az is megfordult a fejünkben, hogy az atomok összerakásával egy élőlényt teremtettünk, mesterséges intelligenciát, csak éppen nem vagyunk képesek kommunikálni velé. Tudja, mi a legfélelmetesebb ebben? - Hogyne tudnám - mondtam. - Amíg nincs megoldva a probléma, előfordulhat, hogy a teremtmény saját alkotója ellen fordul. - Így van, Mr. Lawrence. Nem lehetünk biztosak benne, hogy nem támad-e ránk. Vagy hogy ellentmond az önmegsemmisítő programjának, és nem veti magát a vízbe, ahol atomjaira hullik szét. Ezért aztán ugrásra készen kell állnunk, hogy bármikor megsemmisíthessük. - Ez volt a helyzet a hajón is? - Pontosan ez. - Mondana valamit a Brahmaputra Gyöngyén elkövetett gyilkosságokról? Zimmermann megcsóválta a fejét, és elégedetlenül elhúzta a száját. - Látod, Jock, ez is azt példázza, hogy mekkora szükségünk lenne rád. Különben kár, hogy nem ért a fizikához, Mr. Lawrence. - Miért kár? - Szeretném megmenteni az életét. Őszintén szólva, csodálója vagyok önnek. Jó néhány írását olvastam az interneten: ön nem mindennapi elme. Ennek ellenére... sem a keleti nyelveknek, sem a rovartannak nem veszszük semmi hasznát a mi területünkön. Így hát, sajnos... Szóval, hogy mi történt a Brahmaputra Gyöngyén? Nos, jó. Bizonyára nem éri meglepetésként, ha azt mondom, amióta csak berendezkedtünk itt, a Fekete Anya fájában, szemmel tartjuk az idevezető utakat. Embereink
ott vannak mindenütt, ahonnan támadás várható. Hogy kik támadhatnának ránk? Nos, ez is megér pár percet, Mr. Lawrence. Ezután Zimmermann beszámolt annak a titkos társaságnak a létéről, amelyet még Moray tanítványai hoztak létre, s amely - szerinte - az utóbbi években a Greenpeace és egyéb zöld szervezetek támogatásával valódi hatalommá nőtte ki magát. Célja, hogy visszaszerezze az elrabolt és lejegelt olcsó energiát termelő találmányokat. - Mióta a fickók megerősödtek, megszaporodott a munkánk, Mr. Lawrence - folytatta Zimmermann. Okkal gyanítjuk, hogy megpróbálnak a nyomunkra jutni. Ezért védőhálót építettünk ki ellenük. Embereink ott lapulnak Kanapurban, és szemmel tartják a Nágaföldre igyekvőket. Természetes; hogy feltűnt nekik Srí Ánand új foglalkozása, mert hiszen ez megnövelte a városba irányuló forgalmat, és ezzel együtt a ránk leselkedő veszélyt is. Egy héttel ezelőtt csupa furcsa és gyanús fickó szállt fel a Brahmaputra Gyöngyének a fedélzetére. Gyanítjuk, hogy ott voltak közöttük a társaság ügynökei is. Igaz, Jock? - Tessék? - kérdezte felriadva a gondolataiból Jock Ferdinand. - Jól hallottad, Jock! Azt mondtam, hogy a titkos társaság ügynökei mindenütt ott lehetnek. - Ha te mondod, akkor bizonyára így is van! Zimmermann szomorúan elmosolyodott. - Az a legszomorúbb az egészben, Jock, hogy te teljesen hülyének nézel bennünket. Ezért nem vehetitek fel velünk a versenyt, soha, soha, soha! Amíg ilyen ostobákat küldenek közénk, mint te is vagy, Jock, nincs mitól félnünk! - Miről beszél ez? - kérdezte Náná felém fordulva. Kinyújtotta a mutatóujját, és Ferdinandra bökött. Ez... ez... ő...? Zimmermann intett a két Hendersonnak. - Kapj átok el ! Mielőtt megmoccanhattunk volna, két oldalról közrefogták Ferdinandot, és az asztalhoz szorították. - A kezét! - parancsolta Zimmermann. Az egyik Henderson egyetlen, mozdulattal feltépte Ferdinand gondosan legombolt inge ujját, majd ugyanolyan gyors mozdulattal le is szakította. Rászorította Jock kezét az asztal lapjára úgy, hogy a tenyere felfelé nézzen. Zimmermann mosolygott, és Jock csuklójára bökött. - Látják, kérem? Hajoljanak csak nyugodtan közelebb! Nem kellett nagyon meggörbülnöm, hogy észrevegyem a Ferdinand csuklójára tetovált M betűt. - Látják? - kérdezte még egyszer Zimmermann. M, mint Moray. A mi Jock Ferdinand barátunk a titkos társaság ügynöke; és a mi felderítésünkre érkezett Indiába. Bizony, bizony, Jock, akkor voltál te ördöghívő, amikor én masszőr az apácakolostorban. Jock Ferdinand ki akarta tépni a kezét a kefehajú szorításából, de Zimmermann figyelmeztetőn felhúzta a szemöldökét. - Csak nyugalom, Jock. Gondolj a halálsugárra. Egyetlen rossz mozdulat, és atomjaidra hullasz szét.
Engedd el, Steve! A kefehajú elengedte Ferdinandot, aki elkapta a kezét, és a nadrágzsebe felé nyúlt vele. - Jock! Ferdinand visszahúzta a kezét. - Ne akarj előbb meghalni, mint szükséges. Természetesen már azelőtt tudtam, hogy ki vagy, mielőtt a szárazföldre tetted volna a lábad. Valaki felfedezte a csuklódon a jelet. Nem tudtátok volna diszkrétebb ismertetőjeggyel ellátni magatokat? Bár a tetoválást kétségkívül nem lehet elveszíteni, és mivel ma már az egész világ telis-tele van tetoválva, fel sem tűnik egy halvány betűcske. Valakinek azért szerencsére mégiscsak feltűnt. Szóval, az ő emberük vagy, Jock. Persze, most megkérdezheted, hogy miért rendeztem az iménti kis színjátékot? Nos, mert kutató vagyok. Pszichológusi végzettséggel is rendelkezem, minden alkalmat megragadok, hogy kísérleteket végezzek az emberi elme furcsaságait illetően. A végzetes helyzetek különösképpen izgatnak. Márpedig egy halálraítélttel való beszélgetés, akinek ott a lehetőség a kezében, hogy a halált életre váltsa, roppant érdekes tanulságokkal szolgálhat. Ugye megbocsátod, hogy kísérleti alanyként használtalak fel, Jock? Jock Ferdinand félrefordította a fejét. Zimmermann elmosolyodott. - Az imént említettem, hogy valaki leleplezett, Jock. Kíváncsi vagy rá, ki az? Az egyik legügyesebb ügynökünk, aki ott lebzsel Kanapurban, és megszűri a Nágaföldre igyekvőket. Szegről-végről a kolléganőd... volt. Kissé elfordult, és a csukott ajtó felé tapsolt. Az ajtó kinyílott, majd besétált rajta Coretta, az ördöghívő lány: 13. Belépett az ajtón, majd néhány lépésnyire tőlünk illedelmesen megállt. Zimmermann mosolyogva felé intett. - Gyere csak közelebb, Justine! A lány biccentett, és odasétált hozzánk. Szép, sudár lány volt; még mindig az ördöghívők ruháját viselte. Nem érezhette magát valami pompásan; meg-megrándult a szája széle, és óvakodott a szemünkbe nézni. - Foglalj helyet, Justine! A lány engedelmesen beleült az üres karosszékbe és szégyenlősen a padlóra irányozta a tekintetét. - Justine .felderítő - ismételte Zimmermann. - Az a feladata, hogy kiszúrja a társaság ügynökeit, és felhívja rájuk a figyelmünket. Spécialistáink ezután kezükbe veszik a dolgot. Így történt Jock barátunk esetében is. Justine észrevette a tetoválást, és jelentette nekünk. A kommunikáció közte és köztünk - a mi kis találmányaink segítségével - nem okozott gondot. Megadtuk az engedélyt az éppen a hajón tartózkodó takarítóknak, hogy takarítsák el Jockot az útból. - Elégedetlen grimaszt vágott, és Ferdinandra mutatott. - Mint látják, kevés sikerrel. A takarítók csődöt mondtak - pontosabban fogalmazva, a kígyó mondott csődöt. Egyszerűen irányíthatatlanná vált. Jock helyett másokat ölt meg. Az első halott az ördögűzők közül Mr. Lofton volt. Az ő halála is a te lelkeden szárad, Jock! Jock felkapta a fejét. Megcsóválta, és elképedve né-
zett Zimmermannra. - Ezt a pofátlanságot! Csak nem akarod a nyakamba varrni a gyilkosságaitokat! - Nem, Jock, bár te is tevékenyen közreműködtél bennük, még ha akaratodon kívül is. Őszintén szólva, Lofton véletlen halála még jól is jött nekünk - az ördöghívőkre terelte a gyanút. Ha a hatóságok nyomozni kezdenek az ügyben - márpedig, azt teszik majd először őket fogják gyanúba... A második áldozat a Montpellier nevű fickó volt... Kisstílű gazember lehetett a társaival együtt. Kezdetben őket is figyeltük, de Justine .kiderítette, hogy nincs a csuklójukon az M. Igaz, Justine? A lány bólintott. - Mrs. Bullard után a majom következett. Egyszerűen nem értem, miért nem téged ölt meg a dög, Jock! Érthetetlen! Pedig rád programoztuk néhány ismertetőjegyed alapján. Nincs valami ötleted? No, mindegy. Az a lényeg, hogy további bizonyítékokat kellett szolgáltatnunk a rendőrségi vizsgálatok számára az ördöghívők ellen. Ezért öltük meg a rátok várakozó két ördöghívő közül az egyiket a kígyóval, a másikat pedig megfojtottuk. Hadd dolgozzanak a zsaruk, és fogják gyanúba az ördög szolgáit. Az ő esetükben jól működött a kígyó... Végezetül valamit Monroe doktornőről... Halála korántsem a véletlen műve: Ha valaki lebuktathatott volna bennünket, akkor ő volt az. Megsejtette, hogy a kígyó mesterséges teremtmény, és hogy nem a nágák vagy az ördöghívők hozták létre, még csak Káli istennőhöz sincs köze. Papírzacskói és a vérminták komoly bajba sodorhattak volna bennünket. Ezek szerencsére már a birtokunkban vannak. Justine megszerezte őket. - Mi a helyzet Ramani elrablásával? - tettem fel a látszólag.nem idevágó kérdést. Zimmermann azonban nem orrolt meg érte. Összecsapta a tenyerét, aztán felnevetett. - Hát az aztán nem akármilyen buli volt! Mint a mesében. Fogalmunk sem volt semmiről, elhihetik. Justine jelentette ugyan, hogy a maharadzsával és feleségével nincs minden rendben, de mivel nem volt jel a csuklójukon, békén hagytuk őket. Azt hittük, hogy kettejük között van konfliktus. Aztán egyszerre csak - önök még a hajón voltak - ezek az őrült gyerekrablók megtámadtak bennünket. Napok óta itt ólálkodhattak a közelünkben, míg végre támadásra szánták el magukat. Őszintén szólva, váratlanul ért bennünket a rohamuk; nem is tudtuk hirtelenjében, mit tegyünk. Nem jelentett volna problémát a megölésük, csakhogy nem sokkal később varanaszi ügynökünk jelentéséből megtudtuk, ki az elrabolt kislány. Egyszerre világossá vált számunkra, hogy miért tartanak a szülei Ánandapur felé a Brahmaputra Gyöngye fedélzetén. Ha harcban öltük volna meg az emberrablókat, a kislányt is meg kellett volna ölnünk. Ezért elhatároztuk, hogy csak óvatosan bánunk el velük. Úgy akartuk elpusztítani őket, hogy Ramaninak ne essék baja, és ha kiszabadult, soha többé ne találjon vissza ide. Még a fát is készek lettünk volna feláldozni az életéért cserébe. Meg kellett játszanunk, hogy valóban Káli-papok vagyunk. Szerencsénkre, amikor megtámadtak bennünket, sikerült ki-
iktatni a liftből a laboratóriumba vezető állomást. Így a fickók még csak nem is sejtették, hogy a fogságukba esett "Káli-papok" valójában kicsodák. Annyira hülyék voltak, hogy elhitték: egy villanymotorral hajtott felvonó mindennapi kelléke az őserdőnek. Éppen készen lettünk a haditervünkkel, amikor önök kiszabadították a kislányt. Ekkor is csupán hajszáhn múlott a lebukásunk. Kár, hogy... Nem tudom, mit akart mondani, talán azt, hogy kár, hogy nem sikerült minden tervük, amikor váratlanul éles géppisztolysorozat hangja, verte fel a csendet. Ott tombolt a fegyverzaj alig néhány méternyire tőlünk, mégsem láttunk semmit. Zimmermann felpattant a helyéről. Vele pattant a két Henderson is. - Mi a fene ez? - üvöltötte Zimmermann. - Mi történik itt? Zűrzavaros hangok kavalkádja töltötte be a termet. Puffanások, káromkodás, pofonok csattanása. - Mi az? - ordította Zimmermann a levegőbe. - Mi az ördög az? - Baj van - mondta akkor egy síri hang. Úgy hallottam, mintha a falak okádták volna ki magukból. - Mi a baj? A zöld fények hirtelen kialudtak. A hang elhallgatott; egy icipici sárga villanykörte világított már csak a fejünk felett. Éppen elő akartam rántani a stukkeromat, amikor a feltáruló ajtón át férfiak rontottak be a terembe. Lehettek vagy tízen - valamennyien géppisztollyal felfegyverkezve. Közöttük fegyvertelenül, nagy, vörös monoklival a szeme alatt, vérző arccal Mr. Bullard botladozott. Zimmermann a fejéhez kapott, és bömbölni kezdett, mint a megsebzett oroszlán. 14. Bár Zimmertnann mondta magáról, hogy pszichológus is; én meg csak messziről ugatom ezt a nemes tudományt - mint a kutya a holdat - nem létező szaktudásommal is sikerült megállapítanom, hogy Mr. Zimmermann igazi, tőről metszett paranoiás! Köznyelven szólva, olyan dilis, mint az a zulu ismerősöm, aki egy reggelen arra a legyőzhetetlen kényszerre ébredt, hogy még napfelkelte előtt, tehenei helyett az erdő szélen szundikáló kafferbivalyokat kell megfejnie. Később aztán nagy zűrzavar lett a dologból, mivel nem hagyott végrendeletet maga után, s tizenkilenc fiának és huszonegy lányának nem volt könnyű osztoznia a hagyatékon. Szóval, Mr. Zimmermann is dilis volt a javából, és ezt nem is rejtegette. Csak állt a terem középén, és üvöltött, mint a vérfarkasok. - Ááááááá! Úúúúúú! Földbe gyökerezett tőle a lábunk, és moccanni sem mertünk. Mr. Bullard is megszeppent képpel nézett rá, bár ennek alighanem más oka is volt, nemcsak Zimmermann ordítása. - Ááááááá! Ú! Egy minden eddiginél hatalmasabb ordítás után Zimmermann lecsendesedett. Megtörölgette a homlokát, aztán fakó hangon, mintha az imént nem is ő
üvöltött volna, a legelöl toporgó ősz hajú férfihoz fordult. - Mi történt, Mr. Montgomery? Mr. Montgomery Mr. Bullardra bökött a fegyvere csövével. - Átejtett bennünket a rohadék. Zimmermann nyelt egyet. - Részletesen, kérem. Mr. Montgomery megnyalta a szája szélét. - Belopakodott a szoroson át. - Nem vették észre? Mr. Montgomery lehajtotta a fejét. - Nem, uram. Zimmermann megszívta az orrát. - Ki hibázott? - Carlos, uram. - Itt van, Carlos? A többiek háta mögül vékony, karikalábú fickó somfordált elő. Sápad volt a képe, mint a frissen hullott vatta. - Itt vagyok, uram. Zimmermann rámosolygott. Az isten mentsen meg tőle, hogy valaha is így mosolyogjon rám valaki. - Mi történt, Carlos? - Hibáztam... uram - mondta a pasas erős latin akcentussal. - Hogy történhetett meg, Carlos? - Fáradt voltam... vagyok, uram. - Igazán. És mitól? - Rosszul aludtam az éjszaka. - Elbóbiskolt az őrhelyén? - Nagyon sajnálom, uram. Többé nem fog előfordulni. Zimmermann felemelte a kezét. -Hát ez bizony kellemetlen. Maga kiváló szakember, Carlos. Kár magáért. - Uram, én... Zimmermann az ősz hajú felé intett. - Intézzék el. Carlos térdre vetette magát Zimmermann előtt. - Kérem, uram... bocsásson meg. Megígérem, hogy soha többé... eddig is mindig hűségesen... - Steve! Tom! A két Henderson csak erre várt. Egyszerre lendültek Carlos felé, egyszerre kapták el, és szakavatott mozdulatokkal az ajtó felé vonszolták. Carlos közben tovább ordított és mentegetődzött mindaddig, amíg Steve a fejére nem csapott az öklével. Akkor aztán elhallgatott, és nem is szólalt meg soha többé. Amíg Zimmermann sápadtan maga elé meredt, Mr. Bullardra pislogtam. A széles arcú, keskeny szemű, lapos orrú férfi arcán nem látszott rémület; inkább kíváncsian szemlélte az eseményeket. Amikor észrevette, hogy figyelem, bátorítón rám kacsintott. Pedig nem volt oka rá. Biztos voltam benne, hogy nem állnak hadseregek a háta mögött, és ugyanúgy csapdában csücsül, mint mi, többiek. Mr. Bullard azonban mégsem adta fel. Nem az a típus volt, aki feladja. Zimmermann rövid hallgatás után kifújta a tüdejéból a levegőt.
- Üdvözlöm a fedélzeten, Mr. Bullard. Mr. Montgomery! - Igen, uram? - Nagy baj van? Montgomery megsimogatta az állát. - Nagy, uram. - Micsoda? Montgomery Bullardra nézett. - Ez az állat szétlőtte a berendezést és a sugárfogót is. Ráadásul a tartalék is megsemmisült. Zimmermann összehúzta a szemét. - Ez azt jelenti, hogy energiaforrás nélkül maradtunk, és védtelenek vagyunk; mint a meztelen csiga? Montgomery bólintott. - Pontosan azt, uram. 15. Zimmermann ismét hosszasan hallgatott. Megbirizgálta a haját, és üveges tekintettel bámult maga elé. Mármár azt hittem, véglegesen megbuggyant, amikor ismét megszólalt. Felemelt mutatóujjával Mr. Bullardra mutatott. - Ki a fene maga, Bullard? Bullard elvigyorodott. - Kíváncsi rá, mi? - Az, hogy a fene vigye el magát! Mr. Bullard tovább vigyorgott. - Azt hiszem, csalódást kell okoznom önnek... hogy is hívják? - Zimmermann. - Az egyik cowboyomnak is ez a neve. Nem rokonok véletlenül? Zimmermann összeszorította a száját. - Maga fél óra múlva halott. Fel tudja ezt fogni? Bullard megtörölgette a szája szélét a kézfejével. - Kétségkívül kellemetlen dolog, de ahol én élek, indiánok is laknak, akikkel néha el szoktam beszélgetni. Érdemes, mert okos fickók. Az ottani fehérek többnyire utálják őket, pedig higgye el, több eszük van, mint valamennyi fehérnek, az Elnököt is beleértve. Szóval, Fehér Felhő egyszer azt mondta nekem, hogy mi valamennyien már a halál után vagyunk. Meghaltunk, és amit életnek hiszünk, az csak abban az átmeneti állapotban történik velünk, ami a halál és egy másik élet között van. Ha pedig már egyszer meghaltunk, akkor még egyszer nem halhatunk meg, mindaddig, amíg meg nem születünk. Nem igaz? Zimmermann remegő kézzel a homlokához kapott. Majd ismét felüvöltött. - Áááááá! Úúúúúú! Kit érdekelnek a szaros indiánjai? - Jól van, jól - morogta sértődötten Bullard. - Én csak válaszoltam, mert maga kérdezett. - Azt.kérdeztem, hogy ki a fene maga? Ne meséljen itt mindenféle barom indiánokról, mert agyonlövöm. A saját kezemmel! S hogy szavainak nyomatékot adjon, előrántott a zsebéből egy kis nűi revolvert. - Beszéljen! . Bullard széttárta a karját. - Bullard vagyok. Ted Bullard.
- Foglalkozása? - Farmer. Akkora farmom van, mint Nágaföld. És tudja, mit termelek rajta? Mogyorót. Szereti a mogyorót? Zimmermann ujjai kánkánt jártak a revolver ravaszán. Bullard csak mosolygott, nekem viszont folyt a víz a hátamról. - Hogy került Nágaföldre? És főleg, miért? Bullard megvonta a vállát. - Felejteni. - Mit akart elfelejteni? - A barátnőmet. - Meghalt? - Elhagyott. Először láttam Mr. Bullard arcán némi gyengéd érzelmet. Mintha megrázta volna az emlékek felelevenítése. - Ezt nem is csodálom - mondta Zimmermann. Egy ilyen állatot csak elhagyni lehet! - Ebben lehet valami - bólintott Bullard. - Csak éppen egy még nagyobb állatért hagyott el. Zimmermann vicsorgott, mint a farkas. - Akad arrafelé nagyobb állat, mint maga? - Akad - bólintott Bullard. - Például az öcsém. Zimmermann eltátotta a száját. - Csak nem azt... akarja mondani... - Bizony, bizony - sóhajtotta könnybelábadt szemekkel Mr. Bullard. - Miatta hagyott el. Zimmermann legyintett, aztán Montgomeryhez fordult. - Ne hagyjuk soká szenvedni szegény Mr. Bullardot. Nyírják ki tüstént. Bár... várjon mégis egy kicsit! Figyeljen rám, Bullard! Ki volt az a nő, akit a feleségeként vitt fel a hajóra, és akit a kígyó megölt? A társaság megbízottja? Bullard felvonta a vállát. - Fogalmam sincs róla, kinek mije lehetett. De jó nő volt. Jól megértettük egymást, bár... őszintén szólva, hozzá sem érhettem. Talán azt hitte, csóró vagyok, bár csórók nem szoktak Nágaföldre utazni. - Miért lőtte szét a sugármotort? Bullard megvonta a vállát. - Nem tudom, mit lőttem szét. Csupán bosszút akartam állni azért az asszonyért. Mivel maguknak sokat ért a masinájuk... gondoltam sok apró gépecskét csinálok belőle. - Honnan tudta, hogy kik vagyunk? Bullard a levegőbe bökött. - A hangszóróból. - Ááááááá! Ú! Milyen hangszóró... ból? Mr. Montgomery riadtan lépett hátra. - Az úgy volt... uram... hogy Carlos véletlenül bekapcsolta a hangszórókat. - Áááááá! Ú! Maguk mindent hallottak? Montgomery lesunyta a fejét. - Én nem, mert a WC-n voltam. - Barmok! Hülye barmok! Annyi pénzt kapnak, hogy életükben nem láttak annyit, és akkor tessék! Szóval, maga mindent hallott, Bullard? - Mindent - bólintott Mr. Bullard. - Tisztában vagyok magukkal. Ezért arra gondoltam, hogy megbosz-
szulom annak a szerencsétlennek a halálát, bárki is volt. Szét is lőttem a kütyüket. Remélem, nem maradt belőlük egy sem. Zimmermann sápadt képpel felé bökött. - Azt mondtam az imént, hogy lelövetem, mi? Hogy öt perc múlva halott! Hát nem! Nem bizony. Megnyúzom. A vadászkésemmel nyúzom meg, és fűvel tömöm ki a bőrét. Mondja, maga rohadék, ha korábban nem tudta, ki vagyok, mi az ördögért jött ide a fához? Bullard rám mosolygott, és diszkréten ráköpött egy kis véres nyálat a padlóra. - Pardon. Idegesít a vér a számban. Hát, Mr. Izé... én Mr. Lawrence után jöttem. - Megbízta vele? - Dehogy bízott meg! Sőt, egyáltalán nem bízott bennem. Mr. Lawrence meg van győződve róla, hogy én is sáros vagyok valamiben. Pedig én kedvelem őt. Jó texasi lenne belőle. - Miért kedveli, ha szabad kérdeznem? Mr. Bullard elgondolkodva nézett rám. - Hogy miért? Erre nem egyszerű válaszolni. Vagy lehet, hogy mégis egyszerű? Arról van szó, hogy figyeltem a pasast. Aztán rájöttem, hogy egyedül ő ér valamit ebben a bagázsban. Neki helyén van a szíve. Bár fogalmam sem volt róla, mire megy ki a játék, biztos voltam benne, hogy egyedül csak neki van esélye arra, hogy elkapja a gyilkosokat, és rájöjjön, mi is az a kígyó valójában. Tiszta szívemből támogattam, már csak a "feleségem" emlékére való tekintettel is. Elhatároztam, hogy a nyomába szegődök, és igyekszem biztosítani a hátát. Így is tettem. Láttam rajta, hogy nem nagyon bízik bennem, de hát miért is bízott volna? Gyanús pasas voltam a számára, és bizonyára nem is szimpatikus. Éjjel-nappal figyeltem Mr. Lawrence-t, ott jártam a nyomában, hogy amennyire képes vagyok rá, segítsek neki. Sajnos, úgy látszik, csődöt mondtam. Legszívesebben megveregettem volna a vállát, de attól tartottam, Zimmermann félreérti. Főleg, hogy a két gorilla ekkor lépett be az ajtón. - Kész? - kérdezte Zimmermann. Steve gorilla bólintott. - Kész, uram. Zimmermann Montgomeryre bökött. - Világítás? - Nincs, uram. - Hűtés? - Nem működik, uram. - Van valami, ami működik? - Csak a mechanikus szerkezetek, uram. - Meddig maradhatunk itt lent? - Pár percig még, uram. Aztán elfogy a levegő, és melegedni kezdenek a falak. - Nem javíthatók a szerkezetek? Montgomery megrázta a fejét. - Nem, uram. Ez a barom tökéletesen tönkretette őket. - Hogy jutott be egyáltalán a gépszobába? Hogy jutott a föld alá? Válaszoljon, seggfej! Bullard vigyorgott. - Seggfej, aki mondja. Maga a seggfej; mert nem tudja, hogy mi, texasiak, értünk a nyomolvasáshoz.
Ez a kis fickó - Mulkradzsra mutatott - belegyalogolt egy virágos rétbe, és ott maradt a talpán a virágpor. Csak követnem kellett a nyomait. Szerencsére a virágpor kitartott egészen a fáig. A többi már gyerekjáték volt. Még jó, hogy magammal hoztam a hatlövetűmet. Ilyet ma már csak Texasban csinálnak. Kézi munka, és... - Kuss! - ordított Zimmermann. - Kimegyünk a fa elé. Lassan kánikulaivá változott odabent a korábbi kellemes hőmérséklet. A falak okádni kezdték magukból a forróságot - biztos jeleként a klímaberendezés tökéletes csődjének. - Steve! Vidd fel őket a fa elé! Azonnal jövök én is! A fegyveresek közrefogtak bennünket. - A telefon? - kérdezte Zimmermann. - Kapcsolatba tudok kerülni... - Nem működik, uram - rebegte Montgomery. A telefon is bedöglött. - Akkor vészhelyzet van - mondta kemény hangon Zimmermann. - Akkor egyedül az én szavam dönt! Mintha örült volna neki, hogy átveheti az uralmat Káli fája környékén. Valami nagyon nem volt rendben a fejében, az holtbiztos. - Indulás! - vezényelt Montgomery. - Kifelé az ajtón! Mondanom sem kell, hogy aki szökni próbál... Amíg kifelé tereltek bennünket, Srí Ánand hozzám húzódott, miközben úgy járt a szája, mint a kacsa feneke. - Most, hogy meghalunk, Leslie száhib, hálát kell mondanom a nagy hármasságnak: Bráhmának, Visnunak és Sivának, hogy megismerhettelek téged, az újjászületések hosszú-hosszú láncának eme szemében. Szebbé és naposabbá tetted az életemet, Leslie száhib. Nélküled szegényebb lett volna a lelkem egy szivárvánnyal. Ha majd a nirvánában a boldogság esőcseppjei hullnak ránk... Bocsáss meg, Leslie száhib, be kell fejeznem, mert ezek a barmok a végén még lelőnek, mint a veszett kutyát. Felkutyagoltunk egy csigalépcsőn a földfelszínre. 16. Amíg a fa előtti tisztás felé tartottunk, Montgomery is eltűnt mellőlünk, és csak Zimmermannal együtt bukkant fel néhány perccel később. Csapzott, ősz haja a szemébe hullott, amiből arra következtettem, hogy pokoli hőség lehet már odalent. Zimmermann megállt velünk szemben, de ezúttal nem ránk, hanem az embereire nézett. Én is követtem a pillantását. A férfiak valamennyien fegyvert tartottak a kezükben - ebben egyformák voltak, másként azonban nem. Néhányan a földre sütötték a tekintetüket, amikor összeakadt a szemünk; ketten pedig egyenesen roszszallóan csóválgatták a fejüket. Mintha azt jelezték volna vele, hogy erről nem volt szó; ők nem akarnak tömegmészárlás tetteseivé válni. Zimmermann tisztában lehetett vele, mi megy végbe az embereiben, mert csípőre tette a kezét, és éles tekintettel sorban szemügyre vette őket. . - Figyeljenek ide, kedves kollégák - kezdte a géppisztolyát billegtetve. - Abban a helyzetben vagyunk,
amelyet mindeddig igyekeztünk elkerülni, és lelkünk mélyén biztosak is voltunk benne, hogy soha nem fog bekövetkezni. És most mégis bekövetkezett. Vészhelyzet van, alkalmazkodnunk kell hozzá. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell semmisítenünk a betolakodókat. Ha akarjuk, ha nem. Én magam sem vagyok gyilkos típus, tudós vagyok, most mégis ki kell adnom a parancsot a legszörnyűbbre: Carlos után ezeket is ki kell végeztetnem. Ezt kívánja megbízónk és a bázis érdeke, sőt az egész jövendő emberiség érdeke ezt kívánja. Nem is papolok többé róla. Ha megölték őket, nyomtalanul el kell tüntetnünk a holttestüket. Ez pedig annyit jelent, hogy ásót és lapátot kell fognunk, mivel a megsemmisítő nem működik. Rendben van, uraim? Egy magas, szemüveges fickó feltartotta a kezében szorongatott fegyver csövét. - Nekem lenne néhány szavam, Mr. Zimmermann. - Csak gyorsan, mert sürget az idő. - Én nem arra szerződtem, hogy:.. embereket temessek el, akiket végül is mi ölünk meg. Zimmermann mosolygott, majd eltorzult az arca, és ismét ordítani kezdett. - Áááááá! Úúúúúú! Akkor gondolta volna meg, amikor felvette a pénzt, és aláírta a szerződést! Tudta, hogy előbb-utóbb vér is tapadhat a kezéhez. Ne játssza meg nekem itt a doktor Faustust, aki boldogan aláírja a kontraktust, csak éppen amikor teljesítenie kellene, visszatántorodik tőle: Nincs időm a lelkére beszélni, ezért csak egyetlen kérdést teszek fel: velünk tart, vagy magát is temettessem el? Mármint a holttestét, természetesen. Ez különben mindenkire vonatkozik. Nos, uraim? Néma csend honolt a fa körül, csupán egy ragadozó madár vijjogott a levegőben. - Jól van - sóhajtotta Zimmermann. - Mindannyian ki vagyunk borulva. Őszintén szólva, magam sem számítottam erre. Ráadásul a vezetőségtől is el vagyunk vágva... Nincs mit tenni... elérkezett az idő. Steve! Tom! Vigyétek őket a nagy Káli-képhez, ott úgyis csupa vér minden. Nem hiszem, hogy nekiállnak majd elemezgetni a vérfoltokat... Végül is mindenki a nem létező Káli-papokra gyanakszik majd. Gyerünk, emberek! Ama bizonyos Káli-képmás, ahova hajtottak bennünket, az összes Káli-kép között a leghatalmasabb volt: cirka egyemeletnyi lehetett a magassága. Az istennő vörös, kilógó nyelvével üdvözölt bennünket. Mintha hirtelenjében tibetivé változott volna, ahol is a kinyújtott nyelv köztudottan a tisztelet jele. A monumentális, fára festett képmás telis-tele volt száradt vérfolttal; a gyakori áldozatok jeleivel. Az istennő szeretettel nézett ránk. Nyakában vidáman mosolyogtak a koponyák, s mintha a fülében lógó, véres csecsemők is nevetgéltek volna. Bármennyire is hatalmas volt a képmás, mégsem volt könnyű megtalálni. A közeli fák ágai olyannyira eltakarták, hogy csak alapos kereséssel lehetett volna rábukkanni: - Oda! A képmás mögé! - mutatta Zimmermann. Először ők, aztán az ásás. Gyerünk, emberek, mert a végén még idetéved valaki. Ne feledjék, kiment a biztonsági berendezés, védtelenek vagyunk. Ki fog lőni? Rövid csend után egy alacsony, vörös, kefebajuszú fickó emelte fel a kezét.
- Én nem, uram. - Miért nem, Pat? - Mert nem erre szerződtem. Tudom, ha lebukunk, életünk végéig sitten rothadunk, ezért nincs is szándékomban elárulni a programot, de lőni azt nem fogok. Én erre alkalmatlan vagyok. Ismét felemelte valaki a kezét. - Én sem lövök, uram. Nem bírja a gyomrom. Zimmermann ordított egyet. - Áááááá! Úúúúúú! Jól van... majd Steve és Tom mindent elintéz. Webber? - Én lövök, uram. - Jól van. Gyerünk, gyerünk! Oda a képmás mögé! Mivel a dolgok korántsem úgy alakultak, ahogy vártam, megpróbáltam húzni az időt. Hol a fenében... Ebben a pillanatban a kép mögül valaki magas, éles hangon ránk kiáltott. -Fel a kezekkel! Fegyvereket eldobni! Rendőrség! Még el sem halt a hangja, máris úton voltam a föld felé. Sikerült magammal rántanom Mulkradzsot, aki nagyot nyekkenve ért földet mellettem. Egyetlen lövést hallottam csak, aztán Zimmermann ordítását. - Áááááá! Úúúúúú! Engedjen el, maga eszeveszett! Óvatosan felemeltem a fejem. Zimmermann éppen szembenézett velem: fehér volt a képe, mint a lisztbe forgatott sajt. Közvetlenül mellette vékony, fekete kezeslábasba öltözött nő állt, pisztolyát a férfi halántékához szorítva. A fejét borító kapucni úgy eltakarta az arcát, hogy fogalmam sem volt róla, kicsodá. A hangja ismerősnek tűnt, de a pisztolydörrenés úgy eldugaszolta a fülem, hogy képtelen voltam rájönni, ki rejtőzhet a kapucni alatt. Nem kellett soká töprengenem a dolgom. A nő. megrázta a fejét, mire a kapucni a hátára csúszott. Sybilla, az ördöghívő lány tartotta sakkban a díszes bandát. 17. - Csak nyugalom - mondta Sybilla metsző hangon. Még a feszültség eme magas fokán is feltűnt, hogy ez a Sybilla, aki itt fenyegetődzött velem szemben, menynyire más, mint az addigi alázatos, ördöghívő lány. Ismét pattant egyet a fülem, s a következő pillanatban már mást is megéreztem a hangjában. Valamit, ami már közel sem tetszett annyira. Félelem és bizonytalanság bujkált a szavai mögött. - Los Angeles-i rendőrség! - kiáltotta Sybilla, mintha ez lenne a legfontosabb. - Ismertetem a jogaikat. Joguk van hallgatni, joguk van... - A francba! Semmihez sincs joguk! - kiáltotta Mr. Bullard, és lehajolt, hogy felvegyen a földről egy lehullott fegyvert. Jómagam is igyekeztem előrángatni a zsebemből a 38-ast; de a lány hangja megállított. - Senkinél ne lássak fegyvert! - kiáltotta. - Aki... aki... azt lelövöm! Mr. Bullard már majdnem elérte a stukkert a földön. Ha jól láttam, már csak milliméterekre lehettek az ujjai a markolatától. - Állj ! - kiáltotta Sybilla. - Aki fegyverhez nyúl...
Mr. Bullard finoman szólva is köpött Sybillára. Elérte a stukkert, és fel akarta venni. A következő töredékmásodpercben aztán ismét eldörrent Sybilla fegyvere. A golyó a várakozással ellentétben nem Zimmermann fejét érte, hanem Mr. Bullard kezét. Mr. Bullard felordított. Kissé másként ugyan, mint ahogy azt már Zimmermanntól megszoktuk, bár ez az ordítás is legalább nyolcast kapott volna a tízes fokozatú ordítóskálán. A fegyver a levegőbe emelkedett, Mr. Bullard viszont a szájába kapta a mutatóujját, mint ajamaikai trombitás a trombitája csutoráját. Szopogatta egy kicsit, aztán ismét felordított. - Megőrült? Belém lő, ahelyett hogy annak a rohadt csirkefogónak durrantaná szét a fejét? A "rohadt csirkefogó" megpróbált ugyan eltűnni Sybilla mellől, de a lány a lövés után ismét a halántékához szorította a pisztolyát. - Ha megmoccan, lelövöm! - Nem moccanok - ígérte Zimmermann. - Mindenki dobja el a fegyverét! Ez volt az a parancs, amelynek csak kevesen engedelmeskedtek. - Ez hülye! - szegezte le Mr. Bullard az ujját nyalogatva. - Még szerencse hogy nem lőtte szét a mutatóujjamat! Mi a szart csinál, kisasszony? A farkasok helyett a nyulat veszi célba? - Most mi a helyzet? - érdeklődött Zimmermann. Tudja, hogy reumás a nyakam? - Ezt... nem... - motyogta Sybilla. - Pedig így van - erősítette meg Zimmermann. Norvégiában kaptam egy sítúra alkalmával. Nem bírom soká így tartani a fejem... Még egy kicsit bírom, aztán nem, s akkor tudja, mi következik, kisasszony? Sybilla hallgatott, és szerencsétlenül pislogott a levegőbe. Láttam az arcán, hogy tökéletesen tanácstalan. Úgy gondoltam, itt az ideje kezembe ragadni a kezdeményezést. - Akkor az következik - folytatta Zimmermann hogy parancsot adok a fiúknak: lőjék szitává magácskát. - Akkor... maga is meghal! - mondta határozottnak tűnő hangon a lány. -Á...á.:.á... - ingatta meg a fejét Zimmermann. Óvatosan tette, éppen csak annyira, hogy a Sybilla ne vehesse szökési kísérletnek a fejrázását. - Nem hiszem én azt. Egyáltalán nem hiszem, hogy maga képes lenne fejbe lőni engem. - Márpedig megteszem! - fenyegetődzött Sybilla. Be kell vallanom, magam is arra a következtetésre jutottam, amire Zimmermann: kilencvenkilenc százalék, hogy Sybilla nem fog lőni. - Nem hiszem - ismételte Zimmermann. - Látott már közelről fejbe lőni valakit? Bevallhatom önnek, nem szép látvány. Hátha még a saját kezével teszi! Ha nem jó szögben tartja a stukkerját, előfordulhat, hogy ráfröccsen a vérem a ruhájára, az arcára, a kezére, az agyvelőmről már nem is beszélve. Egész életében szívében hordozza majd meggondolatlan cselekedetének a terhét; kedvesem. Még az ágyba is magával hurcolja. Képzelje csak el, hogy pucéran fekszik egy kedves fiatalemberrel, és éppen elérkeznek a döntő pillanathoz, amikor váratlanul előbukkanok a semmiből... Csak
úgy megjelenek az ágya felett a levegőben. S maga tízezredszer is átéli a látványt, amikor darabokra robban a fejem, és az agyvelődarabkák... már persze csak akkor, ha élve megússza a dolgot. Mert ezek a fiúk a halálom után darabokra szaggatják magácskát. Aggódva láttam, hogy Sybilla kezében megremeg a stukker. - Figyeljen rám, Sybilla! - kiáltottam felé óvatosan. Elővigyázatosnak kellett lennem, hiszen egyelőre több volt a fegyvercső a közelemben, mint a fűszál. Arról nem is beszélve, ha elterelem a figyelmét, a gazemberek rátámadhatnak. - Tartsa csak a fickó halántékán a stukkerját. Ért engem? - Ér... tem - bólintott a lány. - Engedje meg, hogy segítsek magának. - Mit akar... tenni? - Kihúzom a zsebemből a revolveremet, és sakkban tartom őket! - Ez nem jó... ötlet - tiltakozott a lány. Kövéi verejtékcseppek indultak el a homlokáról, és lecsorogtak az állára. - Ez... egyáltalán nem jó... ötlet. - Miért nem? - tudakoltam. - Mert ez... nem civilek dolga. Civileknek szigorúan tilos beavatkozni a rendőrség munkájába. Ez szabály. - De mi most Nágaföldön vagyunk, ahol a szabályok másképpen érvényesülnek! - A szabályok... mindenütt ugyanazok. Kérem, Mr. Bullard, ne próbálkozzék ismét, mert... lőnöm kell. Zimmermann szeme a két Hendersonra villant. - Bullard! - üvöltöttem. - Maradjon veszteg! Bullard mindenbe beletörődve legyintett egyet. - Öngyilkosság, amit ez a liba művel! Éppen nekifohászkodtam volna, hogy megpróbáljam meggyőzni Sybillát, amikor Zimmermann döntő lépésre szánta el magát. Eddig is sejtettem, hogy forgat valamit a fejében, de hogy mit, azon magam is meglepődtem. Olyannyira, hogy rövid időre össze is zavarodtam. Ez pedig elég volt arra, hogy... Zimmermann icipicit ismét elfordította a fejét. - Megengedi, kisasszony, hogy felhívjam valamire a figyelmét? - Mi... re? - nyögte Sybilla. Úgy látszik, arról elfelejtették kioktatni a kiképzői, hogy letartóztatás közben nem szokás a bűnözőkkel - pláne gyilkosokkal - hoszszasabb eszmecserét folytatni. - Megengedi hogy Mr. Henderson kissé odébb menjen? - Nem - kiáltotta a lány. - Csak mutatni szeretnék valamit. Megígérem, hogy nem történik semmi, ami az ön életét veszélyeztetné. - Vigyázzon, Sybilla! - kiáltottam a lánynak. - Ne engedje... Mire befejezhettem volna, Henderson már el is mozdult a helyéről. Ekkor ért engem is a váratlan meglepetés. Nem az történt, amire jogosan számíthattam: nem lőtt senki, és nem is próbáltak meg rárontani a lányra. Ehelyett Henderson valóban félrehúzódott, láttatni engedve a mögötte elterülő füves teret. És azt a valakit, aki néhány méternyire Henderson
háta mögött feküdt a földön. És a vértócsát is, amely körülvette a fejét. 18. Szerencsére Sybilla nem sikoltott fel, még csak meg sem rezzent a kezében a pisztoly. - Felismeri? - kérdezte Henderson. Sybilla megrázta a fejét. - Pedig jól ismeri - mondta Henderson. - Hiszen sülve-főve együtt voltak a Brahmaputra Gyöngye fedélzetén. - Coretta? - nyögte Sybilla. Zimmermann mélyet sóhajtott. - Bizony ő, kisasszony. A szegény kis Coretta. Mindannyiunk szeme fénye. - Mi történt... vele? - Meglőtték - mondta Zimmermann. - És éppen fejbe. Ki gondolta volna, hogy itt fog meghalni a nága őserdők mélyén. - Kiölte... meg? - nyögte Sybilla. Zimmermann csodálkozó képet vágott. - Nem tudja? - N...em. - Hát ön, kedves kisasszony! Épp az imént. - Ez nem... igaz! - csuklott meg a lány hangja. - Ez nem... lehet igaz! Én nem! Én egyáltalán nem... - Pedig így van - sóhajtotta Zimmermann. - Az urak a tanúim, hogy így történt. - De.hiszen én nem is... - Hogy nem is lőtt? Dehogynem, kisasszony. Jó, elismerem, nem szándékosan, de mégiscsak eltalálta. Szegény kicsi Coretta. Maga megölte őt, kisasszony! Láttam a veszélyt, és nagyot ordítottam. Zimmermann azonban résen volt, és ő is üvöltött egyet. - Áááááá! Úúúúúú! Ekkor az következett, amit rémálmaimban sem hittem volna. Hiába ordítottam Sybillára, hogy maradjon veszteg, és szorítsa azt a kicseszett stukkert Zimmermann halántékára; hiába ordította Bullard, hogy hadd vegyen már fel egy rohadt revolvert a földről; hiába visított Mulkradzs, mintha nyúznák, és még Jock Ferdinand is ordított, ahogy a száján kifért; Sybilla nem hallgatott senkire. Talán meg sem hallotta az ordításunkat. Sikkantott egyet, eleresztette Zimmermannt, és a fekvő Corettához futott. Óvintézkedésként annyit tett csupán, hogy végig igyekezett rajta tartani a stukkerét Zimmermannon. Megpróbáltam előrángatni a zsebemből a 38-ast, de egy vaskéz elkapta a karom. Éreztem, hogy kemény tárgy nyomódik az oldalamba. - Nyugalom, Lawrence - hallottam egy fenyegető hangot. - Nyugalom, mert meghúzom a ravaszt! A következő pillanatban lövés dörrent. Sybilla megtorpant és a mellkasára szorította szabad tenyerét. Szemrehányón Zimmermannra nézett, majd kiejtette a másik kezéből a fegyverét. Aztán szép nyugodtan, mondhatni méltósággal, mint a meglőtt szarvas, leroskadt a földre. Kissé megszédülve bámultam arra a szárít viselő, teltkarcsú női alakra, aki ugyancsak revolverrel a kezé-
ben kisétált a bokrok mögül. - Remélem, megöltem. Dévi, Lemonidisz özvegye volt az érkező. 19. - A fenébe is ! - dörzsölgette a nyakát Zimmermann. - Hát nem görcs állt a nyakamba? Mi ütött beléd, Dévi? - Mivel kapcsolatban? - kérdezte Dévi, szárija alá dugva a fegyvert. - Mért lőttél? - Mit kellett volna tennem? - Hagytad volna, hogy Steve vagy Tom lőjön. - Hálás lehetnél, hogy kinyírtam ezt a kis cafkát! Zimmermann szemrehányón krákogott. - Mindig csak ez a gyilkolás... A fenébe is, kezd elmenni a kedvem Nágaföldtől. Mi a helyzet Ánandapurban? - Semmi különös. Úgy tűnik, nincs több cinkosuk. A többi csak szimplán hülye. Zimmermann a két Hendersonra kiáltott. - Vegyétek el már tőlük a stukkerjaikat! Hozzá kell szoknotok, hogy nincs egyéb védelmünk, csupán a fegyvereink és az eszünk. Dévi meghökkent. - Mit beszélsz? Zimmermann széttárta a karját. - Ez az őrült Bullard tönkretett mindent. Szétlőtte a kozmikus generátort. - Az energiaszivattyú? - Totálra kicsinálta. Még a tartalékot is. - Akkor most mi lesz? - Végrehajtjuk a megfelelő utasítást. Dévi idegesen nézett a háta mögé. - Bármikor meglephetnek bennünket. - Most mondtad, hogy Ánandapurban csak hülyék maradtak. - Akkor is kellemetlen. Telefonálnunk kell. - Mivel? - Vigye el az ördög... Mi van Justine-nel, vagyis Corettával? - Justine, felkelhetsz! Nem kis meglepetésemre Coretta feltápászkodott, mintha csak ekkor vette volna magának a bátorságot, hogy magához térjen. Felült, miközben az oldalára szorította a kezét. - A fenébe is... fáj ! - Eltaláltak? - kérdezte némi részvéttel Dévi. Coretta sziszegve Sybillára mutatott. - Ez az őrült belém lőtt. - Nem szándékosan - védte meg a lányt Zimmermann. - Ki a fenét érdekel? - nyögte Coretta. - Így is, úgy is bennem van a golyó. Mi lesz most velem? Zimmermann az egyik fegyveresre nézett. Ha jól láttam, a vörös bajuszúra, aki nem akart lőni. - Maga orvos volt, vagy micsoda? - Szemész - mondta a pasas. - Egy golyót azért csak ki tud venni belőle? - Dehogy tudok! - tiltakozott ijedten a vörös bajuszú. - Én csak a szemhez... - Jól van - legyintett Zimmermann. - Megoldjuk.
Vigyék be Justine-t a gyengélkedőszobába. - Pokoli a forróság odabent - vetette ellent az egyik fegyveres. - És az oxigén... Zimmermann elkomorodott. - Ne mondjam még egyszer! Amíg a két Henderson elvette mindaddig a zsebünkben lapuló stukkereinket, két fickó elcipelte a szemünk elől Corettát. - Odalent meg fog halni - mondta a vörös bajuszú. - Hiszen nincs levegő... - Vele szeretne menni? - tudakolta Zimmermann, miközben revolvert húzott elő a zsebéből. - Nem tilthatom meg, bár azért... nem ajánlom. A vörös bajuszú elhallgatott. Dévi végighordozta rajtunk a tekintetét. - Megöljük őket? - Nincs más választásunk. - Hol vannak a szerszámok? - Majd az ásógép... - Most mondtad, hogy nincs energiánk. - Az ördögbe is, egészen megfeledkeztem róla! Steve! - Parancs, főnök! - Ásnunk kell. Kerítsen valaki szerszámokat! Ásót és lapátot. Szerencsére puha a talaj. - Assanak ők! - Erre nincs időnk. - Mi lesz velünk? - suttogta Bullard a fülembe. - Az a hülye liba elszúrt mindent. Pedig megmenekülhettünk volna. Nem szeretnék itt rothadni Káli szomszédságában. Már ki is néztem magamnak Texasban egy kedves sírhelyet egy hangulatos kis temetőben. Arra gondoltam, hogy igazi, nagy szarvú, texasi marha áll majd őrt a sírom felett; persze nem igazi, hanem márványmarha. Nincs valami ötlete, hogy nyugodhatnék inkább ott, mint itt? Dévi közben cigarettát húzott elő a szárija alól, meggyújtotta, majd odasétált hozzám. Megállt előttem, és a képembe fújta a füstöt. - Mi van, nagyfiú, zátonyra futott a hajó? - Maga indiai? - kérdeztem elszorult torokkal. Isten tudja miért, de valahogy elszorul az ember torka, ha azt hallja, hogy néhányan már elmentek a szerszámokért, amelyekkel majd megássák a sírját. Dévi meghökkenve nézett rám. - Nem úgy nézek ki? - Kívül igen, de belül nem. Dévi megcsóválta a fejét. - Ebből is csak az derül ki; hogy maguknak, európai férfiaknak mennyire téves elképzeléseik vannak az indiai asszonyokról. Még mindig azt hiszik, hogy más céljaink sincsenek, mint gyerekeket szülni rakásra, és kedves férjünk kívánságait lesni? És ha aztán egyszer valahogy mégiscsak eltávozott egy másik világba, élve máglyára lépni, mert nem tudunk nélküle élni? Hol van az már, Mr. Lawrence! Magának aztán tudnia kellene, hogy napjaink indiai nője egészen másképpen gondolkodik, mint a régi idők asszonyai. - Ön is? -Naná, hogy én is! - Mintha Ánandapurban másnak mutatkozott volna. Erre elnevette magát.
- Igazán? Ez csak azt bizonyítja, hogy jól játszottam a szerepemet. Komolyan elhitte, hogy egy olyan fickó, mint Lemonidisz, valóban a férjem lehetne? Én csak a munkámat végeztem, Mr. Lawrence. - Hm. És mi a munkája? - Kiszűrni a betolakodókat. Igazából nem is nő vagyok, hanem szűrő. Nem látszik rajtam? - Ha tudtam volna, hogy nem fűzik gyengéd szálak Lemonidiszhez... Dévi pajkosan meglegyintette a képem. - Ezt akár abba is hagyhatja. Nincs értékük a sír szélén mondott szép szavaknak. Ha akkor mondta volna... őszintén szólva maga is tetszett nekem. Mondja, egyáltalán nem gyanakodott rám? - Csak icipicit - vallottam be. - Tudja, amikor előszörjöttem ide, kicsit sok volt a hókuszpókusz, amivel utamra bocsátott. De azért jól csinálta. Megcsóválta a fejét, és kíváncsian nézett rám. - Nem fél meghalni? - Éppen maga mondja nekem? - csodálkoztam. Aki hisz a lélekvándorlásban? Dévi a földre ejtette a cigarettáját, és rátaposott. - Az a baj, hogy nem hiszek benne. És Káliban sem hiszek, mint ahogy egyik istenben sem. Fizikus vagyok, Mr. Lawrence. Ha még lennének is istenek, nekem az a dolgom, hogy lopjak tőlük. El kell lopnom a titkaikat, ki kell lesnem a törvényeiket. Bátlni áron. - Még emberi életek árán is? - Mi egy ember élete, Mr. Lawrence? - Megfordult, és Sybilla testére mutatott. - Ennyi. Az egyik pillanatban még élettel teli lény, a másikban pedig már csak atomok halmaza. - Kár, hogy így gondolja. - Kár, hogy nem tudok segíteni magán. - Legalább a kisfiún segítsen. - Attól tartok, az is lehetetlen. Azt azért meg kell mondanom, én a maga helyében nem hoztam volna ide. Bármi történjék is... nem a mi lelkünkön szárad a halála. Amíg beszélgettünk, a fegyveresek kéziszerszámokkal tértek vissza. Zimmermann összeütötte a tenyerét. - Munkára, uraim! Közben azért tartsák rajtuk a szemüket: nem kedvelem a kellemetlen meglepetéseket. Pedig nem kerülhette el, hogy meglepetés érje. Méghozzá nem is kicsi. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy a fegyveresek a földet kezdték vizsgálgatni, hogy hol lenne megfelelő nyughely számunkra, lövés dörrent. Dévi ujjai közül kiröppent az újabb cigaretta, és darabjaira hullott. Géppisztolysorozat tépett a bokrok leveleibe. A sorozatra sorozat válaszolt. Immár másodjára választottam búvóhelynek az édes anyaföldet. Ismét magammal akartam rántani Mulkradzsot, de a kisfiú kisiklott a markomból, és beugrott egy bokor mögé. A sorozatok jó darabig ott kelepeltek a fejem felett, majd egyszerre csak vége szakadt a táncnak. Timila maharáni éles kiáltása hasított a beállott csendbe. - Állj ! Dobják csak el a fegyvereket! Különben meg-
ölöm ezt a rohadékot! Felemeltem a fejem. Idejében ahhoz, hogy meggyőződhessek róla: a "rohadék" nem más, mint Mr. Zimmermann. Csakhogy ezúttal nem pisztolyt szorították a halántékához, hanem puskát a mellkasához. Elegáns, rövid csövű kis vadászfegyvert, ezüsttel kivert tussal minden valamirevaló szicíliai maffiózó elsírta volna magát örömében tőle. A hófehér turbánú Csandrabábú maharadzsa odasétált hozzám, és aggódva a képembe pislogott. - Jól van, Mr. Lawrence? - Soha jobban - nyögtem. - A legjobbkor jött, maharadzsa! Olyan hangosan mondtam, hogy mindenki hallja, akinek szántam: Csandrabábú maharadzsa volt minden menedékem. A maharadzsa megvakargatta turbánján keresztül a feje búbját. - Hát... csináltunk egy kis rendetlenséget, ami azt illeti. A "kis rendetlenség" két hullát és két sebesültet takart. Legnagyobb sajnálatomra az egyik halott az a vörös bajuszú fickó volt, aki többször is ellenszegült Zimmermannak, a másiknak egyelőre csak a bakancstalpát láttam, mivel egy bokor ágai elrejtették az arcát. Meghökkenve vettem észre, hogy a bokor mellett kuporgó Dévi világoskék száriján nagy vörös foltok ülnek. Náná felemelte terjedelmes fenekét a földről, és hozzá kúszott. - Megsebesült, Dévi? - Mi közöd hozzá? - mordult rá Dévi nem túl barátságosan. - Húzz el innen, te hülye! - Csak segíteni szeretnék. - Tűnés innen! - De hiszen vérzik. - Persze hogy vérzek, amikor eltalált ez a kurva! Szándékosan lőttél belém, mi? A kérdés Timila niaharáninak szólt. A maharáni barna arcán futó mosoly suhant át. - Nem szoktam véletlenül belelőni senkibe! Ne félj, nem fogsz belehalni. A sebedtől akár száz évig is elélhetnél, ha nem végeznének ki hamarosan. Mert hogy ki fognak, arra mérget vehetsz. Különben, hogy megnyugtassalak, nem ért verőeret a golyóm, csupán sánta maradsz egész hátralévő életedre... ami feltehetően nem lesz túl hosszú. Dévi Nánára nézett. Igyekezett keménynek látszani, bár láttam rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. - Adnál egy cigarettát? Náná szomorúan rázta meg a fejét. - Nem dohányzom. - Nem is a tiédből, te hülye! Nyúlj a szárim alá, és keresd meg a cigimet. Gyújtsd meg, és nyomd a számba! Náná biccentett, és engedelmeskedett. Benyúlt Dévi szárija alá, kiemelte a cigarettáját, meggyújtott egy szálat a cigarettásdoboz mellett talált öngyújtóval, majd Dévi szájába nyomta. Dévi felnyögött a boldogságtól. Éppen el akartam fordítani a fejem, amikor olyasmit láttam, ami figyelmeztető kiáltást csalt a számra. Dévi ismét szívott egyet a cigarettáján, majd elvette a sebéről a kezét, ki-
kapta a parázsló cigarettát a szájából, és Náná szemébe döfte. Azaz csak döfte volna. Náná megtermett alakjához képest hihetetlen gyorsasággal akkora pofont kent le neki, hogy nagyjából Varanaszüg hallatszott a csattanása, pedig jó néhány száz mérföld az út odáig. Amikor Dévi kiejtette a cigarettát a kezéből, és a feje is hátracsuklott, Náná még egy pofonnal jutalmazta a produkciój át. - Ne hidd, hogy hülye vagyok! - mondta nyomatékosan, majd a kezei között vergődő asszonyra nézett. Kaukázusi ősanyái nézhettek így arra a nyomorult, nyápic martalócra, aki meg akarta erőszakolni őket. - Azt hitted, túljárhatsz az eszemen, kicsim? Mulkradzs! Mulkradzs Náná elé ugrott. - Parancs, asszonyom! - A fenébe is, de jól nevelt lettél egyszerre! Hozz ide néhány skorpiót. Na, igyekezz! Amíg Mulkradzs a skorpiókért loholt, odasétáltam Zimmermannhoz, és megálltam vele szemben, Timila maharáni mellett. - Jó munkát végzett, maharáni. Timila megvonta a vállát. - Sokkal tartozunk önnek, Mr. Lawrence; az a legkevesebb, hogy segítek megtisztítani ezektől a patkányoktól Nágaföldet. Bár Ramani elrablásáért nem felelősek, mégiscsak gazemberek. - Hogy találtak ránk? - Ó, Mr. Lawrence, hiszen mást sem csinálunk, mint ön után járunk. Megfogadtuk Kálinak. - Kálinak? - Megfogadtuk neki, hogy segítünk a kegyeltjének. - Én mint a Fekete Anya kegyeltje? Timila maharáni bólintott. És lássanak csodát: egyetlen pajkos kis szikrát sem láttam a szemében. - Ön Káli kegyeltje, Mr. Lawrence. Ezért is sikerült kiszabadítania a lányunkat. Káli kézen fogva vezette önt. Láttam én is, és Csandrabábú is. Attól tartottam, hogy Timila maharánival történt valami. Talán a kiállott izgalmak viselték meg a lelkét. Egyszerűbben szólva, a maharáni megbuggyant egy kicsit. - Mit láttak? - tátottam el a számat. Ekkor Csandrabábú szólalt meg. Idegesen remegett a hangja. - Igyekeznünk kellene, kedvesem. - Egyetlen pillanat még, szívem - nyugtatta meg a maharáni." Te is láttad, igaz? - Igaz - bólintott a maharadzsa. - Mondd te tovább! Csandrabábú még egyet biccentett. - Az úgy volt, Mr. Lawrence, hogy amikor ön tegnap az erdő felé indult, hogy felkeresse a nágákat... mi ön után lopakodtunk. Attól tartottunk, hogy az életére törnek. Nem tudtuk pontosan, ki akarná megölni önt, de amíg a kígyó itt garázdálkodik a környéken, senki nem lehet biztonságban tőle. Így gondoltuk. Ezért ott jártunk a nyomában. Később sajnos elveszítettük szem elől. - Eegen. És mit láttak?
Csandrabábú áhítatosan az ég felé fordította a tekintetét. - Magát a Fekete Anyát. - Kálit? - Őt. - Hol látták? - Az ön feje felett. A levegőben. - Biztosan káprázott a szemük. - Lehetetlen. Távcsővel néztük. Egyszerre csak a Fekete Anya jelent meg az ön feje felett. És a két csecsemő is. - Csecsemő?! - Akik a fülén függenek. A legenda szerint a két halott csecsemő időnként megelevenedik, és segít Káli Anyának. Tréfálkoznak vele, és felvidítják, ha rossz a kedve. Ez a két csecsemő is ott táncolt az ön feje felett. Mutogattak és integettek kis karocskáikkal. Ön Káli kedvence, Mr. Lawrence. A Fekete Anya gyermekévé fogadta önt. Nem akartam mutatni, de valahogy nem voltam oda a megtiszteltetéstől. Nem igazán kedveltem Kálit. Még akkor sem, ha tudtam, hogy előkelő helyen áll az istenek rangsorában. Úgy éreztem magam, mintha egy sánta, púpos és vak hercegnő fogadott volna örökbe, akinek ráadásul még fogai sincsenek. Úgy gondoltam, az lesz a legbölcsebb, ha befogom a számat. Felemeltem egy elhajított fegyvert, és megszemléltem. Ekkor értettem csak meg, hogy miért küldte el Náná Mulkradzsot a fegyvereinkért. A gazemberek géppisztolyai olyan furcsa formájúak és ismeretlen szerkezetűek voltak, mintha a csillagok háborúja számára tervezték volna őket. Megpróbáltam rájönni, hogy kell lőni velük, de még mielőtt baj lehetett volna belőle, abba is hagytam a kísérletezést. - Hogy van, Jock? - fordultam inkább a közelemben ácsorgó Ferdinandhoz. - Megjárja - bólintott a fizikus. - Csak a kezem fáj egy kicsit. - Ért ezekhez a fegyverekhez? - Ha alaposabban is megnézhetném őket... - Erre most nincs időnk. - Miért nincs? Már arra sem maradt, hogy megmagyarázzam. Ismét fordult a kocka. Méghozzá alaposan. 20. Természetesen megtehettük volna, hogy elmenekülünk az újabb fenyegetés elől, de sejtettem, hogy azzal csak a halálos ítéletünket írnánk alá. Itt kell megmérkőznünk velük, méghozzá minél kisebb veszteséggel. Ha eljön az idő... Sóhajtottam, és igyekeztem lenyelni a torkomba került gombócot. Ha csak egy kicsit is hibázom, végünk. Ha nem egyeznek bele... Meg sem lepődtem, amikor éles hang csapott felénk a bokrok közül. - Fel a kezekkel, Lawrence! Éppen a szívére célzok. Ha megmoccan, meghúzom a ravaszt. Nézzen csak a szíve tájékára!
Odanéztem. Kis, vörös pontocska ült a zubbonyomon. A halál szeme. Szerencsére a többiek is észrevették, így veszteg maradtak. Még Timila maharáni is szótlanul tűrte, hogy a bokrok mögül kilépő Lady Noland elvegye tőle a fegyverét. Timila kétségbeesett pillantást váltott a férjével, majd velem. Figyelmeztetőn felemeltem a kezem. Lady Noland boszorkány volt a javából. Őszes haja csimbókokban hullott a vállára, száján elkenődött a festék. Egyenes, túlságosan is hosszú orra, figyelmeztető ujjként meredt a levegőbe. Mintha arra intett volna élőt és holtat, hogy ne merjék megközelíteni. Aki közel jön hozzá, úgy felnyársalja, mint a tövis a vigyázatlan madarat. Lehetetlenül bő és formátlan köpeny lötyögött rajta, mintha még ezzel is a rondaságát kívánta volna hangsúlyozni. Nem lettem volna meglepve, ha hirtelen félrelebbenti, hogy előbukkanhasson alóla Káli Anya vérmocskos teste. Timila maharáni közben összeomlott. Lelkileg is, és testileg is. Felzokogott, majd erejét veszítve a földre rogyott. Lady Noland elégedettem rám villantotta a tekintetét. Meghökkenve vettem észre, hogy vörös a szeme, mint az igazi boszorkányoké. - Csakhogy itt vagy, Edith! - sóhajtotta Zimmermann. - Mi a fene tartott ilyen sokáig? - Meg kellett győződnöm róla, hogy minden rendben van-e. - És? Rendben van? - Azt hiszem, igen. Jack őrzi a színészeket. - És az ördögűzők? - Leléptek. - Hogyhogy leléptek? - Bevették magukat az erdőbe, hogy kinyírják az ördöghívőket. Menthetetlenül őrültek, Egon. Meg vannak győződve róla, hogy az ördöghívőkben valóban az ördög lakik. Elmentek, hogy kiűzzék belőlük a lópatást. Tőlük nem kell tartanunk. - Akkor hát miénk a világ? - Mint mindig, Egon. Levethetem a maskarát? - Természetesen, Edith. A játéknak vége. Ekkor valami olyasmi következett; mint amikor a hernyó lepkévé változik. Addig-addig mocorog, mozgolódik, amíg megreped a hernyóburok, és előbb csak lassan, majd egyre gyorsabban szemünk elé tűnnek a színes lepkeszárnyak. Az Edithnek nevezett Lady Noland először gusztustalan köpenyétől szabadult meg. Ettől még nem lett szebb, sőt még a korábbinál is bizarrabb látványt nyújtott. Ahogy a köpeny lepottyant róla, egy forrónadrágos, vékony alak bukkant elő alóla - formás lábakkal, formás fenékkel, figyelemreméltó keblekkel. A haja azonban piszkosszürke és csimbókos, az arca ráncos, a szeme vörös maradt. De nem sokáig. A lepkeszárny már kivillant a hernyóbőr alól, és tovább folyt az újjászületési szertartás. Lady Noland a hajához nyúlt, belemarkolt, és jót rántott rajta. Akkorát, hogy tövestől kellett volna kiszakadnia. Lady Noland haja azonban nem szakadt ki tövestől. Annál sokkal rosszabb történt. Az arca is lejött a fejé-
ről a hajával együtt. Igazság szerint fel kellett volta kiáltanom, vagy legalábbis meghökkenni a látványtól. Nekem azonban eszem ágában sem volt kiabálni. Főleg, hogy nem is tudtam volna. Amíg Lady Noland vetkőzött, újabb gombóc nőtt a torkomban - ezúttal akkora, mint egy túlfejlett mangó. Ami az álarc alól elém bukkant, az volt a pillangó szárnya. Egy csodaszép női arc tűnt fel előttem. Meglengette a feje felett az álarcot, és a bokrok közé vágta. - Soha viszont nem látásra! Már attól tartottam, Lady Noland maradok mindörökre. Szegény öreglány, ha odafentről figyel, biztos meg van elégedve velem, hogy nem élek többé vissza a pofázmányával. Nyeltem egy óriásit, de a túlfejlett mangó csak nem akart lemenni a torkomon. Talán azért, mert tisztában volt vele, hogy ha le is megy, újabb jön a helyére. Nem volt könnyű megemésztenem, hogy az a hölgy szegezte rám a fegyverét, akivel felejthetetlen éjszakákat töltöttem Nágaföld vakítóan fénylő holdja alatt. 21. A zöld szeművé változott gyönyörűség nem is csinált titkot a dologból. Megvárta, amíg Zimmermann és haverjai lefegyvereznek bennünket, akkor odajött hozzám, és vidáman rám nevetett. - Megismer? - Kénytelen vagyok vele - mondtam. Zimmermann megfenyegette az ujjával. - Sokat kockáztattál, Edith! A lány megvonta a vállát. - Nem kívánhattad tőlem, hogy Jacknél próbálkozzam. Zimmermann felnevetett. - Vele aztán próbálkozhattál volna: Nem féltél, hogy lebuksz? - Voltak meleg pillanataim. - Rám nézett, és megcsóválta a fejét. - Nem tudnánk válahogy megmenteni a fickót, Egon? - Jól tudod, Edith, hogy nem megy. - A fenébe is... kezdem már unni, hogy ha találok valakit, aki szuper, kinyírjátok. Mert ez ilyen fickó. Nekem való. Most meglepődött, mi? - Kétségkívül - mondtam. - Nem sejtette, hogy én vagyok az éjszakai látogatója, mi? - Nem én. Pedig mindenkinek alaposan megnézegettem az arcát. - Ezt aztán nézegethette! - mutatott a bokrok felé, ahol az "arca" hevert. - Tartósabb, mint az eredeti. Sajnos. A tudósok mindig kiagyalnak valamit. Ez is egy elrejtett találmány, vagy mifene. - Kicsoda maga? - Nem hallotta? Különben semmit sem mondana magának a nevem. A rohadt életbe, kezd már elegem lenni belőle, hogy ha valakivel igazán jólesik a dolog, kilövitek mellőlem, mint egy szarvasbikát! Mit gondolt, amikor bementem magához? - Hogy Miss Holden az. - Ó, Miss Holden! Tapasztalatlan csirke hozzám ké-
pest! Nem vette észre, hogy amit én nyújtok, az nem Miss Holden színvonala? - Ebből elég, Edith! - csattant fel Zimmermann. - Be kell vallanom, hogy kivannak az idegeim, remeg a kezem, a gyomrom, minden. Egész nap géppisztolycsövek előtt ugráltam, ez pedig felettébb fárasztó tevékenység. Már,halottaink is vannak... Redgraves, aztán... - Akár abba is hagyhatod a névsorolvasást. Zimmermann ekkor felém fordult. Nem is titkolt diadal ült az arcán. - Szeretné megtudni, Mr. Lawrence, hogy ki varázsolta elő a hajón a kígyót? - Ki? - kérdeztem, pedig nem is kellett volna. Zimmermann Edithre mutatott. - Edith McNamara. A kígyók királynője. 22. Úgy mutatta be, mint a világhírű művészeket szokás a cirkuszban. És Edith úgy is vette a lapot. Még egy pukedlit is csinált felém. Pokolian szép és vonzó nő volt. Akaratlanul is viszszaemlékeztem rá, amikor bejött a szobámba, rekedtes hangján a fülembe suttogott, átkarolt... - Miss McNamara a legjobb emberünk - mondta nem kis büszkeséggel a hangjában Zimmermann. - Ugye, Edith? - Hát, ha te mondod... - Ezt mondom, mert ez az igazság. Edith gyönyörű, mint egy szépségkirálynő... Ugye, az is voltál, szívem? Edith arcán apró rándulások futottak végig. Nem tudom, észrevette-e valaki más is rajtam kívül. Mintha undorító hernyó esett volna a bőrére. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy Edith McNamara úgy utálja Zimmermannt, hogy libabőrös lesz tőle a háta. Az a hát, amelyet... - Nem az a fontos, mi voltam, hanem az, hogy mi vagyok - mondta Edith. - Különben valóban én vagyok a kígyók királynője. A kígyók legalábbis így gondolják. - Edith korábban cirkuszban dolgozott - folytatta az ömlengést Zimmermann. Megfeledkezni látszott róla, hogy milyen kellemes kötelesség áll még előtte. A mi kivégzésünk. - Csodálatos volt a száma, nekem elhihetik - áradozott, forró pillantásokat vetve a lányra. Edith akár meg is olvadhatott volna tőlük, ő azonban egyetlen kis vállrándítással elintézte a dolgot. - Sajnálhatják, hogy nem látták fellépni. Istennő volt, nem is vitás. Tiritarka, falatnyi bikiniben állt a porond közepén, miközben kígyók mászkáltak rajta. Hogy is hívták a nagy kígyódat? - Adolf - mondta kelletlenül a lány. - Ez az! Tényleg Adolf volt. Nos, ez az Adolf egyszerűen szerelmes volt Edithbe, úgy mászkált rajta, hogy... nem tudok mást mondani, mint hogy birtokba vette a testét. Edith pedig megcsókolta a fejét. A közönség őrjöngött. Mit mondjak, felemelő érzés volt! És hogy ért a hipnózishoz, te jó ég! Még egy elefántot is képes lenne megbénítani vele. Zimmermann valóban elragadtatta magát, bár nem voltam biztos benne, valódi-e az elragadtatása.
Mi már közel sem lelkesedtünk annyira Miss McNamaráért. Különben is meglehetősen szerencsétlen társaság voltunk így, fegyvertelenül, halálunkra készülve. És mégsem látszott egyikükön sem félelem, még Mulkradzson sem. A kisfiú mellettem állt, feszülten figyelve minden mozdulatomat. Vakon hitt benne, hogy majd csak kitalálok valamit, ami által megmenekülünk ásótól-lapáttól. Csakhogy ehhez az kellett volna, hogy, a szerencse istennője úgy csókolgassa a fejünket, mint Miss McNamara a kígyóját. Srí Ánand ezzel szemben maga volt az élő kétségbeesés. Kétségbeesését azonban nem a halálfélelem szülte. Attól rettegett csupán, hogy Zimmermann megszegi az ígéretét, és soha nem kerülnek a hamvai a Brahmaputrába, amire, őszintén szólva, meg is volt minden esélye. Mr. Bullard a szája szélét nyomogatta. Némi sajnálattal láttam, hogy az elmúlt percekben jókora búb nőtt a feje tetején, és a szeme alja is kékülni kezdett. Náná ezzel szemben rezignáltan nézett maga elé. Pedig biztos voltam benne, hogy őt nem lövik agyon. Aki egyszer a KGB-nél szolgált, semmit nem bíz a véletlenre. Esküdni mertem volna rá, hogy ott lapul valahol a ruhája alatt egy méregfiola, amely megmenti a golyótól. Jock Ferdinand közömbösen bámult a levegőbe. Rajta tudtam lagkevésbé eligazodni. Néha olyannak tűnt, mintha nem is lenne tisztában a helyzetünkkel. Nem így a maharadzsa-maharáni pár. Timila Csandrabábú vállára támaszkodott, és behunyta a szemét. Talán Ramanit látta árván, rokonai gondoskodására szorulva. Kíváncsi lettem volna rá: megbánta-e, hogy a segítségemre sietett? - Edith mindig is imádta a kígyókat - folytatta Zimmermann. - Igaz, Edith? Mesélted, hogy gyerekkorodban csak azért jártad az állatkereskedéseket, hogy a kígyókat nézegesd. Nos, Mr. Lawrence, a mi Edithünk a kígyó kitalálója. Hitte volna? Nem tudom, mit hittem, mert olyannyira el voltam foglalva a saját gondolataimmal hogy nem is jutottak el egészen a tudatomig a szavai. - Amikor megszületett a nanogép ötlete - a gyilkoló nanogépé - formát kellett adnunk neki. Azon az értekezleten, amelyen valaki... hm... felvázolta a nanogép működési elvét, Edith is ott volt, s az volt a kérdés, hogy milyen formát adjunk neki. Merthogy a nanorészecskék egy zseniális feltaláló ötlete következtében tetszőleges formációvá állhatnak össze, csak megfelelő program kell hozzá. Olyan ez; mint egy... bokor. A bokor maga formátlan: ágak és lombok összessége; a kertésztől függ, hogy végül is milyen alakot kap. Maradhat tetszőleges formájú is, amilyenre a természet alakítja, de felvehet mesterséges alakot is. Valamenynyien láttak már állatfigurává nyírt bokrot. Kakast, kutyát, tehenet, tevét. Természetes, hogy ettől a bokor még bokor marad, nem lesz belőle kutya, teve vagy tehén, csak annak látszik. Így vagyunk ezzel az atomi méretű géphalmazzal is. Ha megfelelően alakítjuk, fluoreszkál, világít, és tetszőleges alakot vehet fel. Ez volt a kérdés azon a bizonyos értekezleten, amelyen a kutató felajánlottá nekünk a tervét...
- Ez nem igaz! - vágott közbe Jock Ferdinand. - Aljas hazugság! Az a feltaláló, vagy kutató - Pedro Viola - nem ajánlott fel nektek semmit. Elraboltátok, arra kényszerítettétek, hogy elárulja nektek a titkát, majd megöltétek! Zimmermann elsápadt. - Honnan az ördögból tudod te ezt? Ferdinand megsimogatta a szakállát. - Onnan, hogy Pedro Viola a nagybátyám volt. 23. Zimmermann olyannyira megzavarodott, hogy még tagadni is elfelejtett. Vagy talán nem is nagyon akart. Megcsóválta a fejét, és némi bűntudattal nézett Ferdinandra. - Biztos ez, Jock? Jock Ferdinand nem válaszolt. - Honnan tudsz te erről? Jock felkapta a fejét. - Levelet írt nekem. Megírta, hogy valakik fenyegetik, zsarolják, el akarják orozni a találmányát. Nem kért védelmet, hiszen még nem volt tökéletesen kész a leírásával, és különben is meg szeretett volna győződni róla, hogy ha nyilvánosságra hozza, jó kezekbe kerül-e. Amikor aztán veszélyben érezte magát, mindent leírt nekem. Neveket, címeket - sajnos a tiéd nem volt közöttük. Ha tudtam volna... Zimmermann sajnálkozva csóválta meg a fejét. - Az volt a helyzet, Jock, hogy parancsot kaptam. Nem tehettem ellene semmit. Így már értem, hogy miért jársz a nyomunkban, és miért álltál közéjük. Sajnálom. De visszatérve Miss McNamarára: Edith megtanulta, hogyan kell az atomhalmazból kígyót készíteni, hogyan kell bejuttatni valakinek a szervezetébe, ahol aztán az atomi részecskék felveszik az előre megtervezett alakot. Ezért mondtam én, hogy a kígyók királynője! Edith McNamara ajka megremegett, orrcimpái kitágultak, mint a versenylóé futam előtt. Esküdni mertem volna rá, hogy libabőrözni kezd a teste. Nem Zimmermann gerjesztette be, hanem a hatalom. Az a hatalom, amely a kígyó úrnőjévé tette. Zimmermann bizonyára tovább áradozott volna Miss McNamaráról, ha fel nem tartom a kezem. - Mit akar már megint, Lawrence? - kérdezte idegesen Zimmermann. - Akarsz valamit, drága? - csatlakozott hozzá édes mosollyal Edith. - Szeretnék megtudni valamit a halálom előtt. - Amit csak akarsz, édes. - Csak gyorsan, gyorsan! Már így is sok időt vesztegettünk el! - türelmetlenkedett Zimmermann. Zimmermann az a típus volt, akinek, ha ő beszél, nem számít az idő; ha azonban más teszi ugyanezt, egyszeriben spórolóssá válik. - Miért csatlakozott hozzájuk, Miss McNamara? - Neked Edith. - Miért csatlakozott hozzájuk? - Fontos ez? - idegeskedett Zimmermann. - Rövidesen már úgysem lesz érdekes magának. - De most az.
Edith elmosolyodott. - Hogy miért csatlakoztam hozzájuk? Mert szerelmes voltam. Szerelmes egy fizikusba. A többit már sejtheted. - Sir Nolandbe? Edith felsikkantott. Nem tudtam, mi történt vele, azt hittem, véletlenül egy rejtett húrra ütöttem a lelkében. Aztán láttam csak, hogy Edith a nevetéstől sikoltozik. - Ez jó... ! Istenem... ez jó! Még hogy Sir Noland... ! Sir Noland egy közönséges hülye volt. Valamelyik felderítőnk szúrta ki. Jó álcának bizonyult, az kétségtelen. Tudja, mi takarítók, akik az ellenfeleinket takarítjuk el, olyanok vagyunk, mint a remeterák, amely kinéz magának egy üresen hagyott csigaházat, és beleköltözik. Attól kezdve ő a csiga. Nos, velünk is így van valahogy. Létező személyek alakját kell felvennünk ahhoz, hogy nyugodtan utazgathassunk hét határon át. Ezek a létező személyek aztán már csak általunk léteznek, azaz átlényegülünk az ő személyiségükké. Mi leszünk ők. - Őket pedig megölik. - Sajnálatos módon, igen. - Miután mindent megtudtak róluk. - Természetesen. - Sir és Lady Nolandet is megölték? - Én inkább úgy mondanám, hogy bennük születtünk újjá. Felvettük az alakjukat. Ők valóban meghaltak, de csak a szellemük. A testük tovább él, még ha mesterséges anyagok formájában is. Az álarcra gondolok például. Csodálatos álarcaink vannak. A bőrünkkel együtt lélegeznek; szinte a részünkké válnak. Nem is sejted, milyen idegborzoló izgalmat okoz, amikor egyszer csak azt vesszük észre, hogy kezdürik úgy viselkedni, mint ők. Mi ez, ha nem újjászületés? - Miért jöttek Nágaföldre? Edith McNamara megnyalta a szája szélét. Nyilván azt latolgatta magában, mennyit mondhat el nekem. Aztán úgy döntött, hogy aligha jelenthetek veszélyt a számukra a jövőben, mert folytatta. - Hogy miért jöttünk? Természetesen azért, hogy megvédjük egyik legfontosabb bázisurikat a betolakodóktól. El kellett kapnunk őket, mielőtt még nagyobb bajt csinálhattak volna. Mivel felderítőink fülest kaptak az érkezésükről, nekem és Jacknek jutott a feladat, hogy megsemmisítsük őket. Igyekeznünk kellett látványosan intézni a dolgot, ugyanakkor úgy, hogy az illetékesek másra gyanakodjanak. - Nem kis feladat. - Megoldottuk - mondta Edith büszkén. - Nem volt problémánk. Legalábbis nem sok. - Azért volt tehát szükségük Lady és Sir Noland alakjára, hogy ne keltsenek feltűnést. Egy idős, Indiát járt házaspár... Minden okuk megvolt rá, hogy háláluk előtt még utoljára ellátogassanak ifjúságuk helyszínére. Ügyes. - Felderítőink választották ki őket. Nekünk már csak a bőrükbe kellett bújnunk. - Mintha azt mondta volna, hogy... akadt azért néhány kisebb problémájuk. Edith McNamara mosolygott, és megnyalta a szája szélét.
- Az az igazság, hogy csak nekem. Jacknek nem annyira. Tudtam mi az, de azért megkérdeztem. - Micsoda? Miss McNamara felnevetett. - Te aztán kíváncsi fajta vagy, szivi. Nos, jó. A problémámat az olyanfajta fickók hiánya okozta, mint amilyen te is vagy. Még akkor is, ha hülyének tetteted magad. Amikor elhíresztelted, hogy a nágákat akarod megbüntetni a gyilkosságokért, . azt hitted, hiszek neked? Úgy átláttam rajtad - de nemcsak én, hanem mindenki mint az üveglapon. Apropó... te tudsz éhesen dolgozni? Nemigen, mi? Én aztán végképp nem! Jack megpróbált ugyan csitítani, még saját magát is felajánlotta szegénykém, pedig utálja a nőket, de gondolhatod, szivi, hogy nekem nem rá volt szükségem. Már a végelgyengülés határán álltam, amikor kitaláltam valamit. Jelentőségteljesen a szemembe nézett. Abban a pillanatban megjelent előttem Káli istennő mezítelenül, leeresztett hajjal... Miss McNamara nem folytatta tovább, én pedig nem erőltettem. Társaim arcáról nem tudtam leolvasni, hogy ki mit értett meg a célzásaiból. Reméltem, hogy senki semmit. - És a hajón? - kérdeztem tovább. - Sajnos, nem ment minden tökéletesen - ismerte be Edith. - Csak az tudja, mit kellett kiállnom; aki már dolgozott a nanotechnika eme fajtájával. Egyelőre úgy állnak a dolgok, mint amikor feltalálták a benzinmotort, megalkották a gépkocsit, csak még nem volt tökéletes a kormányszerkezete. Másképpen szólva, a kocsi arra ment, amerre akart, nem arra, amerre kellett volna. Hát így vagyunk valahogy ezzel a nanogéppel is. Nem lehet normálisan irányítani. - Hogy juttatja be az ember szervezetébe? Miss McNamara megvonta a vállát. - Ezerféleképpen. Egy pohár vízben például, de még egy csók is alkalmas lehet rá. Mit szólsz hozzá? Vaskesztyűs kéz szorította meg a szívem. Csak nem ketyeg bennem is egy időzített bomba? - Justine azonnal jelentette nekem, amikor felfedezte Jock csuklóján a jelet. Nem volt egyéb tennivalóm, mint hogy létrehozzam a kígyót, és megölessem vele. Csakhogy közel sem ment a dolog ilyen könnyen. Helyette Loftont ölte meg... bár őérte nem volt nagy kár. Egy ördögűző fanatikusért nem sírja szét a zsebkendőjét a világ. - De bizony hogy szétsírja, Miss McNamara! mondta egy dörmögő hang a bokrok közül. A következő pillanatban már repültem is. Úgy látszott, ezt a napot az istenek a repkedésre teremtették. Merthogy nemcsak éri repkedtem, hanem a golyók is. Úgy szaggatták a fák és bokrok leveleit, mintha jégverés szakadt volna ránk. Estemben Mulkradzsot kerestem, de nem láttam sehol. Láttam viszont Mr. Timberlake-et és Mr. Perryt. Egészen addig lőttek, amíg ki nem fogyott a fegyverükből a golyó. 24. Miután meggyőződtem róla, hogy egészben vagyok,
és nem lettem nehezebb néhány deka ólommal, felemeltem a fejem. Timberlake a közelemben állt; éppen Steve Henderson testét piszkálgatta a géppisztolya csövével. - Ennek annyi - mondta aztán elfordulva. - A többivel mi a helyzet? - Mr. Timberlake... - nyögtem felé. - Mr. Timberlake! Timberlake rám emelte a géppisztolyát, amikor aztán felismert, gyorsan le is eresztette. - Nem érte golyó? - Úgy érzem, nem. - Nyugodtan felállhat. Keressen magának fegyvert. Egész arzenál van itt a földön. Velem egy időben emelkedett fel Srí Ánand és Mulkradzs is. Mulkradzs a sípja után kapott, és gondosan megvizsgálta, nem sérült-e meg. Úgy tűnt, sértetlen. Dévi egy bokor mögül tántorgott elő. Szárijának már csak a maradéka fityegett a testén, extravagáns öltözetté lényegülve át. Kiköpött néhány fűszálat, majd nagyot rúgott az előtte fekvő Miss McNamarába. - Hülye kurva! Ha nem fecsegtél volna annyit, még élhetnél. Miért van az, hogy minden kurvának szómenése van? Bullard a halántékát nyomogatva rávakkantott. - Nem fogná be a száját? Nem látja, hogy halott? - Na és? - vonta meg a vállát Dévi. - Maga kereste a bajt magának. Akárcsak ez a barom Zimmermann. A "barom" lassan feltápászkodott. Kétségbeesett képpel nézett körbe, majd amikor észrevette a földön fekvő Edithet, odamászott hozzá, átkarolta, és sírva fakadt. Csak úgy rázkódott a válla a zokogástól. - Istenem, miért kellett megölniük? Miért? A következő pillanatban felpattant, és a kezében tartott revolverrel Timberlake-re lőtt. A magas férfi megtántorodott, és a karj ához kapott. Ezután alighanem Perry következett volna meg én, de Mr. Bullard akcióba lépett. Földhöz vágta magát, és szemmel alig látható gyorsasággal Zimmermann lábához gurult. Elkapta a bokáját, és lerántotta a fűre. Zimmermann esés közben megpróbálta célba venni, és többször is meghúzta a ravaszt. A golyók azonban csak a kék eget és a faleveleket lyuggatták ki. Zimmermann lezuhant a földré. Elejtett revolvere után akart nyúlni, de Bullard a kezére taposott. - Korábban kelj fel, édes fiam, ha egy texasi marhatenyésztővel akarsz kikezdeni. Üssek a fejedre, vagy békén maradsz? - Békén maradok - nyögte Zimmermann. - Húzz oda a kép alá! Zimmermann ingadozva felállt, majd a Káli-képhez rogyadozott. Néhány perc alatt számba vettük a veszteségeinket. Szerencsére senki nem halt meg közülünk, a golyók azonban nem kíméltek bennünket sem. Csandrabábú maharadzsa fél bajuszát például elvitte egy golyó. Ha lett volna kedvem, jót röhöghettem volna rajta. Már egy jövendő könyv címe is felbukkant a szemem előtt. A félbajuszú maharadzsa. Néha az élet produkálja a legtalálóbb könyvcímeket. Timila maharáni szerencsére sértetlenül úszta meg
a lövöldözést, de azért róla is leszakadt a szári. Ebből aztán arra következtettem, hogy a szári nem a legalkalmasabb viselet, ha lövöldözésre kerül sor. Ha már a nőknél tartok, érdemes szót ejtenem Nánáról is. Amikor végre előkerült, azt hittem nem éli meg a másnapot. Ömlött belőle a vér, és úgy tántorgott, mintha alig maradt volna benne pár csepp. Hirtelen még az is az eszembe jutott, vajon nem a KGB búcsúajándéka sodorta a sír szélére? Megpróbáltam átkarolni, de nemigen ment. Részben, mert túl széles volt ahhoz, hogy sikerüljön, másrészt pedig úgy ingadozott, mint a tokiói felhőkarcolók földrengés idején. Attól féltem, ha elesik, maga alá temet. Így csak óvatosan próbáltam meg egyenesben tartani. - Baj van, Náná? - tettem fel neki a nem túl bölcs kérdést. - Ja - mondta tömören. Olyan fehér volt a szeme, mint a tojás a sárgája nélkül. - Eltalálták? - tudakoltam, bár nem láttam nagyobb sebhelyet rajta. - Nem hiszem. - Akkor... mi történt? - Beleestem egy tüskés bokorba. Erre mégiscsak megöleltem. És ez lett mind a kettőnk veszte. Náná megbillent és maga alá temetett. Talán ott is végeztem volna alatta, ha a mindig jókor érkező Bullard ki nem ráncigál a holdfényre. Ekkor jutott csak érkezésem, hogy megszámolhassam, ki maradt életben. Zimmermann csak megsebesült, épp úgy, mint az ősz hajú Montgomery. Tom Henderson is megúszta: őt is golyó találta, de még életben volt. Sőt, nagyon is abban. Amikor elmentem mellette, olyan pillantásokat vetett rám, mint a macska a lyukából kikukucskáló egérre. Ha teheti, miszlikké szaggatott volna. Ellenségeink közül négyen-öten is sértetlenül vészelték át a golyózáport; csupán kisebb-nagyobb horzsolásaik tanúskodtak róla, hogy ők is a bokrok alatt találtak maguknak menedéket. Timberlake minden különösebb visszatetszés nélkül vizsgálta végig a halottakat, aztán megvonta a vállát. - Aki szelet vet, vihart arat. - Jock Ferdinandhoz sétált és megfogta a karját. - Nem ismer meg, Jock? Donovan vagyok. Street Donovan. - A vegyész? Timberlake elvigyorodott. - Jó, hogy az eszembe idézi. Őszintén szólva, olyan régen nemjártam már a laboratóriumomban, hogy lassan magam is kételkedni kezdek benne. Csoda jó volt az álcája: magam is az ördöghívők közé valónak néztem. Sajnos, nem kaptuk meg a személyleírását, csupán annyit tudtunk, hogy az amerikaiak közül is úton van valaki Nágaföld felé, de fogalmunk sem volt róla, kicsoda, és konkrétan milyen feladattal küldték. - Maguk honnan jöttek? - kérdezte Ferdinand. - Amszterdamból. - Jobban össze kellene hangolnunk az akcióinkat. - Az az igazság, hogy néha már az agyunkra megy a nagy titoktartás - bólintott Timberlake. - De nem tehetünk mást. Ha ezek a rohadtak rájönnek, kik vagyunk, végeznek velünk.
Kettejük beszélgetéséből világossá vált számomra, hogy az úgynevezett Moray Társaság, amelynek a tagjai olyan tudósok, akik harcot indítottak a nagy nemzetközi monopóliumok, multinacionális cégek, az olajlobbi ellen azért, hogy az olcsó energiaforrások mindenki rendelkezésére állhassanak, nos ez a társaság két csoportra bomlik. Egyikük Amerikában, a másik pedig Hollandiában dolgozik; tagjai nem ismerik egymást személyesen, vagy ha ismerik is, nem tudják egymásról, hogy ugyanannak a hadseregnek a katonái. Timberlake és Perry sem tudták Jock Ferdinandról, hogy az ő feladata is ugyanaz, mint az övék - a nágáföldi, rejtett bázis felderítése. - Kitűnően játszotta az ördöghívőt - dicsérte Mr. Perry, Timberlake-hez csatlakozva. - Azt hittük magáról, hogy egy gennyes alak. - Néha én is azt hiszem magamról - sóhajtotta Ferdinand. - Ugyan miért? - Mert olyan eszközökkel harcolok, amelyekkel nem értek egyet. - Csak nem sajnálja az ördöghívőket? - Volt időm megismerni őket - mondta Ferdinand. Már aki valóban az volt közöttük. Egészen tisztességes emberek. Másban hisznek, mint mi, ennyi az egész. Az a kölyök, Rush például rendes gyerek. - Nekünk sincs bajunk velük - védekezett Timberlake - csupán meg kellett játszanunk a fene nagy haragot. Azt az utasítást kaptuk, hogy az ördögűzők nevében kell Nágaföldre utaznunk, így állítólag nem keltünk feltűnést. Ahol ördöghívők vannak, ott ördögűzőknek is lenniük kell. - Léteznek ördögűzők a valóságban is? - tudakolta Mr. Bullard. Perry elmosolyodott. - Nincs a világon olyan hülyeség, Mr. Bullard, ami ne létezne. Ebben mi, emberek, óriásiak vagyunk. Ha reggel kiáll az utcasarokra, és elkezd valami ökörséget hirdetni, ha estére kelve nem lesz legalább húsz követője, adok önnek ezer dollárt. - Csábító ajánlat - morogta Bullard. - Lehet, hogy alkalomadtán meg is fontolom. - Az akció befejeződött - lengette meg Timberlake a géppisztolyát. Pedig dehogyis fejeződött be. 25. A többiek azonban hajlamosak voltak azt hinni, hogy eljött a záróra ideje. Még Mulkradzs is levette a hátáról a sípját, és éppen be akarta rakni egy bokor alá, amikor figyelmeztetőn rápisszegtem. Erre aztán rémülten visszacsúsztatta a helyére. A szörnyű események után könnyed felszabadultság vett rajtunk erőt. A visszanyert szabadság ékes bizonyítékaként néhányan nyomban elájultak. Először Náná lett rosszul - nem kapott levegőt - ami ismét csak a frászt hozta rám. Szerencsére hiába lestem a szája sarkát, nem habzott. Vagy nem habzó mérget vett be, vagy nem vett be semmilyet. Szerencsére ez utóbbi volt az igaz. Némi pofozgatás után kinyitotta a szemét, miközben úgy lihegett, mint-
ha végigfutotta volna a Tbiliszi és Kutaiszi közötti hagyományos grúz futóversenyt. - Élek még? - kérdezte remegő hangon. - Mit vett be, Náná? - tudakoltam. - Semmit - nyögte. - Valószínűleg leesett a vérnyomásom. - Mit szed ellene? - Ajvazjant. Többnyire úgy felhergel, hogy rendbe jövök tőle. Alighogy Náná feltápászkodott, Timila maharáni és Jock Ferdinand lett rosszul. A maharáninak az idegeit viselték meg az események, Jock Ferdinandnak pedig a vállát egy golyó. Igaz, csak húsba ment, de így is kiadósan vérzett. Be akartam kötözni az ingemmel, de Mr. Bullard félretolt. - Hagyja, nekem nagyobb a gyakorlatom a sebek kezelésében. - Csak nem álruhás orvos? - kérdeztem csodálkozva. - Az nem - morogta Bullard. - A marháimat viszont én kezelem, ha felöklelik egymást. Amíg Bullard Ferdinand gyógyításával foglalkozott, Timberlake és Perry pedig a lefegyverzett gazemberekkel váltott néhány szót, megnéztem Lady Nolandet, azaz Edithet. Jobban mondva vetettem rá néhány pillantást, aztán visszatértem Mulkradzshoz. Velem is lehetett valami, mert Mulkradzs ijedten bámult rám. - Baj van, bábudzsi? - Mi lenne? - Úgy nézel ki, mintha vízi szellemet láttál volna. Vettem néhány mély lélegzetet, és nyomban el is határoztam, hogy igyekszem mindörökre megfeledkezni Lady Nolandről, azaz Miss McNamaráról. Csakhogy tisztábán voltam vele: az emlékek makacs lények, nem akarják hagyni, hogy elveszítsük őket. Utánunk jönnek, belekapaszkodnak a ruhánkba, és néha halálunkig elkísérnek bennünket. Mindemellett egyéb oka is volt annak, hogy sápadt voltam, mint a fal. Nevezetesen, hogy a kezemben volt Ajvazjan, Doherty, és nem utolsósorban. Miss Holden élete. Sir Noland, azaz Jack fogságban tartja őket, és ha kiderül, hogy Zimmermann és Káli fája a hatalmunkba került, könnyen végzetes lépésre szánhatja rá magát. Ezért meg kell próbálnom valahogy lépre csalni. A lépesvesszőt már korábban kihelyeztem, a kérdés csak az, hogy rászáll-e a madárka? Természetesen megtehettem volna, hogy figyelmeztetem Timberlake-et és Perryt a várható eseményekre, ezzel egyszersmind el is hárítom a veszélyt a fejünk fe1ó1, csakhogy ezzel át is hárítom Gaby, Ajvazjan és Doherty fejére. Úgy kell megoldanom a problémát, hogy... Nem kellett soká töprengenem a dolgon. Alighogy összekaptuk magunkat, és Timberlake utasítást adott, hogy szedjünk össze néhány faágat, próbáljunk meg hevenyészett hordágyakat összeeszkábálni, belőlük, hogy azt, akinek csődöt mondtak a lábai, lecipelhessük a városkába, amikor a bokrok közül Doherty csörtetett ki. Perry azonnal ráfogta a géppisztolyát, és talán le is lőtte volna, ha nem ordítok egy nagyot. - Ne lőjön, ember! Ez Mr. Doherty! Valóban a producer volt. Méghozzá nem is akármilyen állapotban. Ami a ruháját illeti, nem volt különö-
sebb probléma vele, bár az olyasfajta öltözék, mint az övé, nem az esetem. Nem kedvelem ugyanis a zöld térdnadrágot, a hozzá való zöld mellényt, sőt még a piros csokornyakkendőt sem. Merthogy Mr. Doherty ezeket viselte, és hozzájuk dög nehéz túrabakancsot. Leginkább mégis az arca volt az, ami nem tetszett nekem. Sápadt volt, mint az enyém lehetett, a szeme üveges. Mintha egy optikai szaküzlet reklámembere lett volna, aki saját példájára hivatkozva próbálja meg rábeszélni az arra járót, hogy csináltasson üvegszemet magának; megéri, mert jobb, mint az eredeti. Nem kancsalít és nem könnyezik, ha homok megy bele. Kétségkívüli hátránya ugyanakkor, hogy esténként ki kell venni, és meg kell mosni. Mr. Doherty merev derékkal, térdnadrágjában, vörös csokornyakkendőjével, üveges tekintettel lépegetett felénk. Biztos voltam benne: azt sem tudja, merre jár. Mint később kiderült, nem is tévedtem. Mr. Doherty néhány lépésnyire tőlünk megállt, és elnézett a fejünk felett. Perry leeresztette a fegyverét, és gyanakodva felé szimatolt. - Ez valóban Mr. Doherty. Hogy kerül ide, Mr. Doherty? Mr. Doherty megigazgatta a nyakkendőjét. - Ha nem adják meg magukat... megöli Mr. Ajvazjant és Miss Holdent. Mr. Perry rám nézett. - Mi a fenét beszél ez? Maga érti? - Értem - bólintottam. - Akkor fordítsa le valamilyen nyelvre. - Azt mondta, hogy ha nem adjuk meg magunkat... az, aki küldte, megöli Miss Holdent és Mr. Ajvazjant. - Ki a fenéról beszél? - Jackról. - Ki az a Jack? - Sir Noland. - Hol van az a rohadék? - Itt vagyok - mondta egy határozott hang valamelyik fatörzs mögül. Perry felkapta a fegyvere csövét, hogy a hang irányába küldjön egy sorozatot, de Timberlake ráordított. - Nehogy lőj, te hülye! - Akkor mit csináljak? Timberlake megtörölgette a homlokát. - Maga az... izé...? - Maradjunk a Sir Nolandnél. Ön is megszokta, meg én is. - Mi a fenét akar? - Engedje szabadon Zimmermannt, és aki még él a társai közül. - Ne röhögtessen, ember! - Nincs kedvem tréfálkozni. Itt vagyok egy fa alatt, mellettem Miss Holden és Mr. Ajvazjan fekszenek öszszekötözve. -Istenem, Joszif! - szorította a szívére a kezét Náná. - Istenem... ott vagy? Ajvazjan nem válaszolt. Válaszolt viszont Sir Noland. - Itt van, Miss Náná. Itt fekszik előttem. Egy borotvaéles vadászkés van a kezemben. Most Miss Holden
nyakára teszem, és bármelyik pillanatban... azt hiszem, nem kell részleteznem, mi történhet vele, ha megvadulok. Idegesít ez az erdő, márpedig, ha ideges vagyok, néha olyat is megteszek, amit később megbánok. Ne akarják, hogy ezúttal is így legyen. Egyelőre nem szóltam bele az eseményekbe - nem akartam felkelteni Timberlake gyanúját. Timberlake megvakargatta az orrát. - Mi a kívánsága, Noland? - Sir, ha szabad kérnem. - A fenébe is... nincs kedvem viccelődni. Tehát, mi a kívánsága? - Már egyszer bátorkodtam említeni. De megemlítem még egyszer. Mr. Zimmermann és a többiek szabadságáért cserébe átadom maguknak Miss Holdent és Mr. Ajvaz,jant. Természetesen élve. - Hm. És mi lesz azután? - Felfegyverzi Mr. Zimmermannt és a többit. - Nem őrültem meg! - Felfegyverzi - ismételte Sir Noland. - Mi pedig eltűnünk a balfenéken. Megígérem, hogy senkinek nem esik bántódása. Itt hagyjuk magukat, mi pedig felszívódunk az erdőben. - Nem ettem meszet! - Ez az egyetlen esélyük: - Magának is, hogy megmentse a társait. Nánára pillantottam. A lány arcán kövér verejtékcseppek futottak végig. Timberlake és Perry összenéztek. Láttam rajtuk, hogy eszük ágában sincs alkut kötni. Még azon az áron sem, hogy Sir Noland megöli Gabyt és Ajvazjant. Elérkezettnek láttam az időt a cselekvésre. Ki kell játszanom a leggyengébb lapomat, hogy a legerősebbet megtarthassam. De vajon lesz-e még időm azt is kijátszani? Timberlake odabiccentett Perrynek, aki felemelte a fegyverét. - Sir Noland! - Hallgatom. - Én most lelövök egy embert. Egy ősz hajú fickót. Hogy is hívják magát, barátom? - Montgomery - nyögte a fehér bajuszú. - Kérem, ne öljön meg. - Lelövöm Mr. Montgomeryt, hogy elhatározásunk komolyságát bizonyítsam. - Akkor elvágom Miss Holden torkát. - Ez esetben megölöm Zimmermannt. - Én pedig Ajvazjant. - Azután kit fog megölni? - Mindenkit. Beleértve magamat is. - Ezt hogy értsem? -Majd meglátja. Tehát? Timberlake bólintott, mire Perry a foglyokhoz lépett. - Sajnálom, Montgomery. Be kellett látnom, hogy ennek már a fele sem tréfa. Fanatikusokkal van dolgom mindkét oldalról, akik köpnek az emberi életre. Köztük persze az enyémre is. - Ha lelőttem Montgomeryt, gondolkozzon el a hogyan továbbon, Sir Noland! - mondta keményen Timberlake. - Mi az emberiség nevében cselekszünk, és
nem alkuszunk a magafajta görényekkel. Egy rövid imát, Montgomery? Mivel mindenki Montgomeryre figyelt, és különben sem tételezték volna fel rólam, hogy mire vagyok képes, felemeltem a géppisztolyomat és egy elegáns kis sorozatot biggyesztettem Timberlake lába elé. - Le a fegyverrel, Timberlake! Timberlake eltátotta a száját. - Maga? - nyögte. - Hát maga... is? Nem volt időm magyarázkodni, ezért Nánára ordítottam. - Náná! Náná tudta a dolgát. Számára mindennél fontosabb volt Ajvazjan élete, ezért habozás nélkül mellém állt. Ismét csak olyan fürge volt, mint a zergék a Kaukázus hegyei között. Mielőtt Timberlake meghúzhatta volna a ravaszt, Náná elkapta a fegyvere csövét, és olyan erővel tépte ki a kezéből, hogy leszakadt a szíjáról. Timberlake értetlenül bámult a szíjra: mintha az angol királynő fogadásán a nadrágszíja szakadt volna el. Perry is lőni akart, de őt meg én intéztem el. Nem lehettem túl kíméletes, ezért jó erőset ütöttem. Perry rám mosolygott, majd végigzuhant a földön. Gyorsan Zimmermann kezébe nyomtam a géppisztolyomat. - Itt a fegyvere, fogja! Zimmermann a szemembe nézett. Életemben nem láttam még emberi arcon akkora tanácstalanságot, mint áz övén. - Mit akar... vele? - Megadjuk magunkat, azt. Montgomery gyorsabb felfogású volt, mint Zimmermann, mert kirántotta a fegyvert főnöke kezéből, a levegőbe eresztett néhányat belőle, aztán rám fogta. -A játéknak most már tényleg vége! Az imént még én voltam halálraítélt, most maguk. Ez a barom Lawrence... Zimmermann megrázta a fejét, majd nagyot ordított. - Jack! Minden szem a felé a fa felé fordult, amely mögül Doherty elindult felénk. Sir Noland azonban egy másik fatörzs mögül bukkant ki. Kissé meghajolva egy emberi testet húzott maga után. A nadrágszíjánál fogta, úgy rángatta. A mozdulatlan, test mély árkot vágott a laza talajba. - Itt van - nyögte, és odaráncigálta elénk az alig pislogó Ajvazjant. - Segítsen már valaki. A lány a fa mögött... Két perc múlva Gaby is mellettünk feküdt. Összekarmolva, véresen, de élve. Ismét fordult á kocka. Újra foglyok voltunk. 26. Mondanom sem kell, hogy társaim szemében én lettem a bűnbak. Zimmermannék szemében viszont közönséges hülye voltam csupán, aki beijedt, és élete legszerencsétlenebb döntését hozta meg rémületében. Timberlake és Perry tekintetéből csak ügy sütött a gyűlölet. Ha tehették volna, azonnal végeznek velem. Mivel fegyver nélkül is kinyírtak volna, óvatosan Náná mellé húzódtam. Ő viszont fikarcnyit sem törődött
velem; inkább Ajvazjant igyekezett életre simogatni. Még Srí Ánand is elhatárolta magát tőlem. Két tenyere közé szorította a fejét, leült a fűre, és a világ minden kincséért sem nézett volna rám. Nyilván az járt a fejében, hogy mikor hülyülhettem el ennyire? Mr. Bullard nem nyilvánított véleményt a lépésemról, csak elképedve csóválgatta a fejét. - Mint az eszelős Jane - mondta később széttárva a karját. - Aki ló helyett a bíró nyakába ült a rodeón. Sir Noland, azaz egy ismeretlen, fekete hajú fiatalember - Jack - odasétált hozzám, és csípőre tett kézzel megállt előttem. - Az a mi szerencsénk, Lawrence, hogy tele van a világ beszarival. Ha nem így lenne, már nem is léteznénk. - Szavát adta, hogy nem esik bántódásunk - figyelmeztettem. Sir Noland legyintett egyet. - Sose mondta magának az édesanyja gyerekkorában, hogy édes fiam, ne higgy el mindent, amit a rossz bácsik ígérnek neked? Megfordult és Zimmermannhoz ment. A "rossz bácsik" akkor már ismét állig fegyverben álltak. Felszedték földre hajigált géppisztolyaikat, sőt a fájdalmasan sziszegő Tom Henderson goromba kezekkel átkutatott bennünket. - Mi a helyzet? - kérdezte rosszkedvűen Sir Nolandtől Zimmermann, ahelyett hogy agyba-főbe dicsérte volna. - Szerencse, hogy idejöttem - mondta Jack. - Ezúttal igen - sóhajtotta Zimmermann. - Bár nem lett volna szabad elmozdulni a helyedról. - Mi történt? Jack, azaz Sir Noland körülnézett, odébb akarta húzni Zimmermannt, amikor aztán rádöbbent, hogy elméletileg már úgyis hullák vagyunk, eleresztette az inge ujját. - Sietnünk kell! - Baj van? - Pár óra múlva itt lesznek a zsaruk. Már úton vannak a helikopterek. - Honnan tudod? - Műholdas telefonon beszéltem a központtal. Csak az utolsó percben tudták meg egy beépített emberünktől. Villámgyorsana el kell tűnnünk. - És a fa? - kérdezte Zimmermann. - Fel kell áldoznunk, nincs mese. Zimmermann megvonta a vállát, majd fájdalmasan felkiáltott. - Vigye el a fene, lehet hogy golyó ment a vállamba? Huh, hogy fáj! Szóval azt mondod, fel kell áldoznunk a fát? Hát akkor feláldozzuk! Úgysem ér már egy lyukas tornacipőt sem! Jack meghökkenve nézett rá. - Hogyhogy? Zimmermann róvid szavakkal elmesélte, mi történt a föld alatti termekben, mintegy órával azelőtt. Mr. Bullard szétlőtt mindent, ami a fa lelkét adta: Többek között a kozmikus energiát megcsapoló generátorokat. Jack arca egyre komolyabbra váltott, ahogy hallgatta. - És a megsemmisítő mechanizmus? Zimmermann legyintett egyet. - Vége. Nem működik.
- De a nyomaink, ember! Ha néhány valamirevaló fizikus körülnéz odalent, azonnal rájönnek, kik vagyunk, és miben mesterkedünk. - Nem fogják megtalálni a fát. - Nem tudnál világosabban beszélni? Zimmermann elkomorult. - Tudnék, de nem akarok. Ez viszont azt jelentette, hogy Zimmermann még Jacknek sem óhajtja idő előtt felfedni a kártyáit. Zimmermann odasétált hozzánk, és megállt előttünk. Hihetetlen, de mintha némi sajnálatot láttam volna a tekintetében. - Elérkezett hát a fájdalmas búcsú ideje, hölgyeim és uraim. Amíg mondta, éreztem, hogy megszorítja valaki a kezem. Gaby volt az, aki éppen a legrosszabbkor tért magához. Nem kellemes, ha arra riadunk, hogy a hóhér kacsintgat ránk, és hívogatón felénk integet. Bátorítón rámosolyogtam. Pedig tulajdonképpen saját magamra kellett volna mosolyognom. Csak így tovább, Leslie! - Nagyon sajnálom, hölgyeim és uraim, aminek be kell következnie, de hát valóban elkerülhetetlen a dolog. Amint hallották, a rendőrség útban van felénk, néhány óra múlva zümmögni fognak felettünk a helikopterek. Aztán továbbrepülnek, és meg sem állnak az ánandapuri mezőig. Tudják, miért nem szállnak le itt? Nem szólt egyikünk sem. A többiek talán még a kérdés lényegével sem voltak tisztában. - Azért - folytatta Zimmermann - mert nem lesz hova leszállniuk. És tudják miért nem? Elmondom. Vett egy mély lélegzetet, még egyszer végighordozta rajtunk a tekintetét, aztán tovább beszélt. - Amikor felépítettük a fa gyökerei alá tervezett komplexumot, természetesen nagy figyelmet fordítottunk a védelmére. Elsősorban a kozmikus energiát begyűjtő generátorainkban bíztunk. Ezzel az energiával bármire képesek lehettünk, többek között annak a sugárnak az előállítására is, amelynek a természetét és erejét már volt módjuk megtapasztalni. Ha az energiaforrásunk működne, nem kellene a fejünket törni az önök megsemmisítésén - méghozzá nyom nélküli megsemmisítésén! - egyszerűen semmivé válnának tőle. A zsaruk helikoptereivel együtt. A kozmikus energia sugárnyalábbá sűrítve olyan fegyvert adott a kezünkbe, amely hatalmasabb az atombombánál is. De a mi feladatunk természetesen nem harci eszközök előállítása, hanem az olcsó energiáé. A fegyver csak amolyan melléktermék, amelyet arra szántunk, hogy megvédjük magunkat ostoba ellenfeleink ellen. Most azonban mindennek vége: védtelenek vagyunk, mint a fogahullott oroszlán, akit még a zebrák is seggbe rúghatnak, ha van hozzá kedvük. Csakhogy mi, hölgyeim és uraim, okosabbak vagyunk az öreg oroszlánnál. Felkészültünk arra az esetre is, ha valamiért megszűnne az energiaforrásunk. Mr. Bullard volt olyan barbár, hogy szétlőtte a berendezéseinket. Mondja, Mr. Bullard, nem érez egy csöppnyi szégyenérzetet, hogy megsemmisített egy finom alkotást? Olyat, amilyet a magafajták csak kesztyűs kézzel illethetnének, mert kosz ragadna rá a mocskos ujjaik-
ról? Bullard vigyorgott. - Hogy szégyellem-e magam? Várjon csak, mindjárt a lelkem mélyére nézek.. - Félrehajtotta a fejét, mintha elmélyülne a csendben. - Nem! - emelte fel aztán ismét a fejét. - Semmit sem érzek. Úgy látszik, menthetetlen bunkó vagyok! Tom Henderson felemelte a fegyverét, hogy móresre tanítsa, de Zimmermann megállította. - Hagyd csak, Tom, én vagyok a hibás, hogy feladtam neki a labdát. Szóval, mivel Mr. Bullard megsemmisítette a fegyvereinket, a tartalék berendezéshez kell folyamodjunk. Ne kapják fel a fejüket - sajnos nincs több generátorunk, ha erre gondolnak. De van valami másunk! Amikor xrregterveztük az objektumot, azzal a lehetőséggel is számolnunk kellett, hogy egyszer csak a generátorok működésképtelenné válnak. Nos, erre is kitaláltunk valamit. Várakozva nézett ránk, majd amikor senki nem mukkant, kissé csalódottan folytatta. - Nem tudom, észrevették-e, hogy egy tökéletesen zárt völgykatlanban vagyunk, hölgyeim és uraim. Volt, aki észrevette, volt, aki nem. Én természetesen már napok óta tisztában voltam vele, talán Srí Ánand is, a többieknek azonban aligha okozhattak álmatlan éjszakákat a Káli fája környékének geológiai jellemzői. - Úgy bizony - bólogatott Zimmermann. - Ez egy zárt völgykatlan, amelyet a két végéről lehet csupán megközelíteni. Egyik kapuja a sziklaszoros; a másik az az ugyancsak magas szikláktól övézett, rejtett ösvény, amelyen Mr. Lawrénce és társai leptek meg bennünket, amikor "megszabadítottak" minket Csandrabábú maharadzsa lányának az elrablóitól. Önkéntelenül is Timila maharánira esett a pillantásom. Az asszony sápadtan, de méltósággal emelte az arcát az ég felé. Már nem látszott rajta félelem; talán lánya jövendő sorsát Szúrja; a napisten kezébe tette le. - E két úton át közelíthető meg az objektumunk. A nágák is ismerik őket, bár még soha nem látogattak meg bennünket. Nem kedvelik valamiért a Káli-papokat. De az utakat - ismétlem - ismerik. Ezért amikor felépítettük a kutatóállomást, úgy gondoltuk, olyan megsemmisítő mechanizmust kell létrehoznunk, amely akkor is képes működésbe lépni, ha valamiért megszűnik az energiaellátásunk. Valaki észrevette, hogy a völgykatlan halálos csapda: ha berobbantjuk a bevezető utakat, és ha elárasztjuk, cirka húsz méter mélyen víz alá kerül itt minden, beleértve a fát is. Ehhez a művelethez pedig nincs szükség kozmikus energiára, csupán robbanószerre. A balfácán zsaruk majd azt hiszik, hogy földrengés okozta a bajt; az lökte a katlanba a Brahmaputra vizét. Megnyalta a szája szélét, és diadalittasan nézett ránk. - A tervet tett követte. Az okozott csupán némi nehézséget, hogy ha vízzel akarunk elárasztani valamit, ahhoz víz is kell. - Zseniális - dünnyögte Bullard. - Ha hazamegyek, elmondom mindenkinek. - Víz viszont van erre bőven - a Brahmaputrában. Kérdés volt, hogy miképpen tudjuk a Brahmaputra vi-
zét bevezetni a katlanba. A válasz adott: tározót kell építenünk, és meg kell töltenünk néhány köbkilométer vízzel. Büszkén kihúzta magát, és megsimogatta vérmocskos haját. - Így is tettünk, hölgyeim és uraim. Nem messze tőlünk rejtett tározót alakítottunk ki, amelynek a vize percek alatt elöntheti a katlant. Igaz, így sok-sok évre víz alá kerül a fa és környéke, de hát ha nincs más megoldás? Sok munkánk vész ugyan kárba, de majd másutt újra kezdünk mindent. Ezt a megoldást csak mint a legeslegutolsó lehetőséget rejtegettem a tarsolyomban - magam sem hittem komolyan benne, hogy egyszer még valóban sor kerülhet rá. Sajnos az élet rácáfolt a várakozásomra. Nincs már időnk temetgetni, kivégzésekre sem pazarolhatjuk a golyókat - hátha a dzsungelben szükségünk lesz rájuk. Ezért úgy döntöttem, hogy... Henderson! - Igen, főnök! - Fogja rájuk a fegyvert! - Igenis, uram! Henderson meg sem moccant. De miért is moccant volna, amikor már úgyis régóta sakkban tartott bennünket. Arcán vérszomjas mosoly ült. Bizonyára azt gondolta magában, hogy mi a fenéért ez a sok duma, legjobb lenne egyetlen sorozattal végezni velünk. - Montgomery! Montgomery biccentett, mire a bokrok közül néhány fegyveres bukkant elő, jókora vasgolyókat cipelve. Olyasféle golyók voltak, amilyenekkel régi idők cirkuszi erőművészei mutatványaikat végezték a porondon. Zimmermann ránk mosolygott. - Magam terveztem a vasbéklyókat. Remélem, meg vannak vele elégedve? - Mi a szar ez? - suttogta a fülembe Bullard. - Szíves engedelmükkel rálakatoljuk őket a lábukra - mosolygott Zimmermann - aztán jöhet .a mehet. Jó ötlet, nem? Kellemetlen lenne, ha a víz felszínén úszkálnának a holttesteik, és a végén még kiszúrná valaki a helikopterekből. Gyerünk, Montgomery! Amíg a lábamra erősítették a golyót, eltöprengtem rajta, vajon miért van az, hogy éppen azok haltak meg Zimmermann emberei közül, akik nem akartak engedelmeskedni neki. Azok bezzeg megúszták, akik habozás nélkül készek voltak átküldeni bennünket a másvilágra. Jómagam, mivel értelmetlennek találtam az ellenállást, békésen tűrtem, hogy rám kössék a golyókat, néhányan azonban ellenálltak. Többek között éppen Bullard, akit kénytelenek voltak egy jól irányzott ütéssel lecsendesíteni. Náná is megkapta a magáét, és a tiltakozó Ajvazjan is. Közben persze jókora hangzavar kerekedett: Bullard ordított és átkozódott; Srí Ánand üvöltve imádkozott, és Visnut hívta segítségül; Gaby belém kapaszkodott és visított. Ferdinand a fogát csikorgatta. Szép kis együttes voltunk így, a halál szélén. - Tom! - Uram? - Mehet. Henderson eltűnt a bokrok között
Bullard rám nézett, és elhúzta véres szája szélét. - Nem akarok szemrehányást tenni magának, de valahogy bíztam önben. Olyan magabiztos képe volt. Sajnos be kell látnom: tévedtem. No de nincs harag. Előbbutóbb úgyis át kell kelnem azon a folyón, amely a túlvilágot az e világtól elválasztja. Legfeljebb kissé korábban érkezem, és várnom kell a révészre. Viszlát, Mr. Lawrence. Azért több esze is lehetett volna. Mr. Perry és Mr. Timberlake részéről nem úsztam meg ennyivel. Mindketten elmondtak mindennek ezek közül, ha jól emlékszem még a barom volt a legfinomább. Mit szépítsem a dolgot - rá is szolgáltam a haragjukra. Ők legalábbis úgy látták. - És maguk? - kérdezte a vasgombócát igazgatva Bullard. - Maguk is megfulladnak velünk? Zimmermann mosolyogva rázta meg a fejét. - Ó, nem. Mi nem óhajtunk kollektív öngyilkosságot elkövetni... Mi ugyanis... Tompa puffanás vágta ketté a mondatát. A mély, kongó hang ott forgott körülöttünk, egyre erősödött, majd hirtelen úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Az első kongást második követte, majd ez is a semmibe veszett. - A robbantás megtörtént - örvendezett tenyereit dörzsölgetve Zimmermann. - A völgykatlan elzáródott. Jöhet a víz! Mi pedig megyünk! - Ugyan hová? - nyögte Mr. Bullard. - Ha csak két bejárata van a katlannak... Zimmermann elégedetten vigyorgott ránk. - Ne aggódjanak értünk, kérem. Őszintén méltányoljuk az aggodalmukat, de felesleges nyugtalankodniuk miatturik. Amikor a robbantást megterveztük, gondoskodtunk a menekülésünkről is. Olyan rejtett utat építettünk ki, amelyet még a nágák sem ismernek. Hallottuk, hogy a nágák félnek a magasságtól, ezért nem is igen másznak fára. Itt pedig annyi a fa, mint égen a csillag. Látják? Persze hogy láttuk, hiszen a dzsungelben voltunk. A széles törzsű óriások úgy magasodtak fölénk, mint városban a felhőkarcolók. - A nágák gyűlölik a magasságot. Ezért arra gondoltunk, hogy harminc-negyven méterrel a föld felett, a fák lombjai között építünk ki egy menekülő ösvényt. Tökéletesen átlátszó műanyag kötelet használtunk a megépítéséhez. Számtalan függőhidat és kötéllétrát helyeztünk fel a fák lombjára, amelyeken át bármikor észrevétlenül leléphetünk, s ezt is tesszük pár perc múlva, hölgyeim és uraim. Megvárjuk, amíg Tom berobbantja a tározó gátját, aztán köd előttünk, köd utánunk... Igazából ennyit akartam mondani önöknek. Sajnálom, hogy így történt a dolog. Nem vagyok gyilkos, jobban örültem volna, ha egy csapatban játszunk. Hát akkor, viszlát... a mennyországban vagy a pokolban, ki tudja? Menni készült, de Mulkradzs hangja megállította. -Zimmermann bábudzsi! Zimmermann kelletlenül megfordult. - Mi van, fiam? Látszott az arcán, hogy legszívesebben elfutna Mulkradzstól. Mielőtt még a kisfiú ismét megszólalhatott volna, széttárta a karját.
- Sajnálom fiam, nem megy. Nem hagyhatlak életben. Okos gyerek vagy, meg kell értened. Mulkradzs arcán fáradt mosoly futott végig. - Szeretném megkérni, uram, hogy halálom előtt még... hadd játszhassak egy kicsit a sípomon. Zimmermann arcán megkönnyebbülés futott át. - Játssz, ha akarsz. - Megbilincselték a kezem. Valóban megbilincselték. Mint ahogy valamenynyiünkét. Úgy látszik, tartottak tőle, hogy valamelyikünknek olyan rejtett tulajdonságai lehetnek, amelyek segítségével képes feltörni a hatalmas lakatokat a vasgolyók láncain. Zimmermann intett a körülöttünk lebzselő Montgomerynek. - Vedd le a bilincsét. Montgomery biccentett, az övéhez nyúlt, és egy rézkulccsal kinyitotta Mulkradzs bilincsét. - Ez az, amit megtehetek érted, fiam. Meddig akarsz játszani? - Csak néhány fúvást, uram. - Rendben van. Úgyis maradt még egy kis időnk. Beletart pár percbe, amíg Henderson a gáthoz ér. - Levenné a hátamról a sípot, uram? - Miért ne? Zimmermann boldog volt, hogy tehet valamit a kisfiúért, ha már meg kell ölnie. Talán azt hitte, hogy egyszer majd odaát a számlájára írják a "jó cselekedetét". Mulkradzs köszönte szépen a kedvességet, aztán fújni kezdte a sípját. Nem mondhatok mást, mint hogy isten mentsen meg mindenkit hasonló macskazenétől, mint amilyet Mulkradzs produkált. Nem volt az zene - vagy ha az is volt, valami egészen modern dolog lehetett. Dallamnak még a nyomát sem voltam képes felfedezni benne, az idegeimet viszont alaposan felborzolta. a visongó hangok sora. - Te jó isten! - kapott a halántékához Timberlake. Ha meg kell halnom, legalább csendben haljak meg: Nem hagynád abba, kölyök? Mulkradzs azonban rendületlenül fújta tovább a hangszerét. Az pedig vijjogott és jajgatott, mintha régen meghalt, lefejezett nága hősök lelke sírt volná benne. A kellemetlen hangok felszálltak a levegőbe, keringtek egy ideig felettünk, majd felkapaszkodtak a fákra, és eltűntek az ágaik között. Timberlake hirtelen felordított. - Elég volt! Kussolj már, kölyök! Mulkradzs mondani akart valamit; ekkor ért a fülünkbe a harmadik robbantás hangja. - Ez még csak a kezdet - nyugtatott meg bennünket Zimmermann: - Még ötnek kell bekövetkeznie. Mulkradzs kihasználta az alkalmat, és tovább játszott. Társaim többsége ekkor már nem volt se holt, se eleven. Gaby olyan szorosan markolta a karom, hogy biztos voltam benne, megkékül a helye. Ha egyáltalán lesz ideje megkékülni. Mulkradzs csak játszott játszott; Timberlake időnként ráordított, hogy hagyja abba, amely felszólításhoz Perry is csatlakozott. Náná az ölébe húzta Ajvazjan fe-
jét, és a fülébe suttogott valamit. A maharadzsa és a maharáni csendben, behunyt szemmel várta a halált, akárcsak Ferdinand. - Montgomery! - Itt vagyok, uram. Zimmermann az órájára nézett. - Nem hallotta n a többi robbantást. - Én sem, uram: - Pedig már meg kellett volna történnie. Ebben a pillanatban vérfagyasztó rikoltás hasított a csendbe. Mulkradzs mosolygott, és maga mellé tette a hangszerét. - Mi volt ez? - kiáltotta Zimmermann. - Mi az ördög volt ez? Montgomery, menjen és... Mivel kissé félrefordulva beszélt, nem láthattam az arcát. Így aztán azt sem tudtam, mitől csuklik meg, mitől kezd el úgy bugyborékolni, mint amikor valaki torokfájás elleni sós vízzel gargarizál. Zimmermann értetlen képpel visszafordult felénk, én pedig kénytelen voltam megállapítani, hogy valóban gargarizál. Csak éppen nem sós vízzel, hanem vérrel. Hosszú, tollas nyílvessző állt ki a torkából, mintha odanőtt volna hozzá. Nem volt már sok ideje, csupán annyi, hogy felnézzen a fölénk magasodó fák koronájára, amely a menekülésük útját rejtette. S amely most a halál útjává változott. Átlátszó köteleken, mintha a levegőbe kapaszkodtak volna, félmeztelen nága harcosok csoportjai lendültek felénk, késekkel, íjakkal, bambuszlándzsákkal felfegyverkezve. Bár kiáltozni akartam, és talán kiáltoztam is, hogy ne gyilkoljanak, senki nem hallgatott rám. Előbb Montgomery bukkant fel előttem lándzsával átszúrva, aztán egy másik fickó. Az ő testében nem volt lándzsa, viszont hiányzott a feje. - Mi a szar ez, fiam? - hallottam Timberlake megszeppent hangját. - Varázssíp? - Úgy hívják hogy beszélő síp, bábudzsi - magyarázta Mulkradzs. - A nágák ezzel üzennek egymásnak. Még szerencse, hogy Leslie bábudzsi felfedezte náluk, én meg megtanultam a nyelvét... Elárultam nekik a lombokon átvezető utat. Most aztán itt vannak. Valóban ott voltak. És rendet is teremtettek a maguk módján. 27. Ami ezután következett, zűrzavar volt a javából. Azzal kezdődött, hogy megpróbáltam visszafordítani a nágákat az öldökléstől. Mondanom sem kell, hogy nem sok sikerrel. Mintha rohanó mozdonyt akartam volna a sínekre lépve, kitárt karral megállítani. Valami azért mégiscsak megállította őket. Mr. Bullard éppen mellettem állt, és az egyik tekintélyesebbnek tűnő nágát próbálta rábeszélni, hogy lehetőleg ma már ne szúrja bele a lándzsáját senkibe, elég volt a vérontásból. A nága meghallgatta, bólintott, aztán továbbfutott. Kétséges volt, hogy megértett-e va-
lamit is Mr. Bullard szövegéből. Bullardnak magának sem lehettek illúziói, mert lemondóarí legyintett, és éppen mondani akart valamit, amikor felhangzott az első dörej. Mr. Bullard felkapta a fejét, és gyanakodva nézett rám. - Mi a fene ez? Nem mondta ki, de feltehetően ugyanarra gondolt, amire én. - De hiszen... nem maradt senki, aki robbantson! nyögte. - Alighanem időzített robbanószerkezetek léptek működésbe. Bullard a fejéhez kapott. - Te jó isten! Ha lett volna kedvem és erőm hozzá, alighanem jómagam is a fejemhez kapkodtam volna. Ehelyett viszont megpróbáltam versenyt futni az idővel. - Mulkradzs! Nem sok reményem volt rá, hogy meghallja, hiszen ki tudja, hol járt, de óriási szerencsémre, és nem kis meglepetésemre, a kisfiú a közeli bokrok közül mászott elő. Lihegett, mintha megkergették volna. - Már mindenfelé... kerestelek, bábudzsi... azt akarom mondani... - Hol a sípod? - támadtam rá. - A bokor... alatt - rizotyogta. - Kapd elő azonnal! - Bábudzsi... most sokkal fontosabb... - Elő a síppal! -De én... - Ne mondjam még egyszer! Mulkradzs beugrott a bokorba, és már hozta is a sípját. - Fújd el nekik, hogy rövidesen akkora víz lesz itt, hogy a Brahmaputra hozzá képest pocsolya. Gyerünk, gyorsan! Mulkradzs eltátotta a száját: már-már azt hittem, lenyeli a sípot. - Milyen víz, bábudzsi? - Felrobbant a víztározó gátja. Méghozzá több ponton is. Fogalmam sem volt róla, hogy a nágák vajon megértik-e a síp szavát, hiszen nagyon bonyolult mondanivalót nemigen lehetett vele továbbítani. Mulkradzs azonban mester volt a javából. Még csak nem is habozott: szájába vette a sípot, és máris fújta, mintha az élete függne tőle. Mit mondjak, az is függött. Szállt, jajgatott a síp szava, felröppent a fák ágai közé, befurakodott a törzsek mögé, és a bokrok alját sem kímélte. Így aztán valamennyi nága megértette, hogy nagy-nagy baj közeledik felénk. - Fel a fára! -jajgatott a síp szava. - Fel a fára! Másztam volna én is, hogyne másztam volna fel a rövidesen ránk törő víz elől. Csakhogy addig még volt egy kis dolgom. 28. Meg kellett mentenem Coretfát. A sebesült lányt Zimmermann le akarta vitetni a fa alatti termek valamelyi-
kébe, de mivel az energiaforrás már akkor nem szolgáltatott energiát, abban reménykedtem, hogy lift híján ott hagyták valahol a bejárat környékén. Nem is csalódtam a feltételezésemben. Coretta az ajtónál ücsörgött, olyan ájultan, mintha valaki jól fejbe verte volna. Pokoli forróság uralkodott a fa belsejében; ráadásul oxigénnek is csak bottal üthettük a nyomát. Annyi sem volt belőle, mint disznóhús a mekkai piacon. Amikor elkezdtem kifelé cibálni, Coretta szája széle megrándult, majd kinyitotta a szemét. - Hagyjon! - nyögte elhaló hangon. - Meg akarok... halni! Nem törődtem a tiltakozásával, húztam magam után tovább. Egészen addig húztam, amíg két nágába nem botlottam. Rám vigyorogtak, és elégedetten mustrálgatni kezdték a lányt, akiről a nagy cibálásban majdhogynem egészen leszakadt a ruha. A kisebbik, hegyesre csiszolt fogú nága megmarkolta a lány mellét. - Kemény - bólintott aztán elégedetten. - Még elég fiatal. A tiéd? Mit mondhattam volna erre? - Az enyém - bólintottam. A kis fickó gondterhelten pislogott a lányra. - Nagyon erős - mondta aggódva. - Nehéz lesz megverned. - Miért kellene megvernem? - kérdeztem néhány pillanatra megfeledkezve a sürgető veszélyről. - Az attól függ. Az asszonyok szeretnek ellentmondani a férfiaknak. Ilyenkor meg kell verni őket. - Te is vered a tiédet? A kis pasas megtörölgette kézfejével az orrát. - Csak vertem. Már nem verem. - Miért nem vered? - Mert ő ver engem. A múltkor is úgy vágott fejbe egy kólásüveggel, hogy majdnem leszakadt a fülem. Látod, hogy lóg? Ahogy jobban odanéztem, meg kellett állapítanom, hogy valóban lóg a füle. Legalábbis az egyik. - Ott követtem el a hibát, hogy erős, kövér asszonyt vettem feleségül. Arra gondoltam, jobban meg tudja őrölni a magokat, ha erős. Egy darabig őrölte is, aztán. abbahagyta. Most ő parancsolgat nekem. De már nem sokáig. - Mégiscsak megvered? A hegyes fogú rám vigyorgott. - Lelépek. Inkább dolgozni megyek. Volt egy ismerősöm, az már dolgozott egy hajón. Azt mondta, dolgozni se jó, de még mindig jobb, mint egy verekedős feleség. A másik nága mindeközben csak állt mellettünk szótlanul, majd hirtelen felkiáltott, és a nagy Káli-kép előtti tisztásra mutatott. - Árvíz! A víztározóból kiáradó víz félelmetes robaj kíséretében elkezdte elárasztani a völgykatlant. Másfél óra múlva tíz méter mélyen feküdt Fekete Anya fája a víz színe alatt. Mi pedig - épek és sebesültek - a fákra szerelt kötélösvényen át mentettük az életünket.
A nagy kaland vége (némi elefánttrombitálással fűszerezve) 1. Úgy gondoltam, hogy körülnézek egy kicsit Ánandapur környékén. Úgyis a Goliathus goliáthusok miatt jöttem ide: ellentmondana az elveimnek, ha meg sem próbálnám megkeresni őket. A többiek - már akik életben maradtak - visszarepültek a hadsereg helikopterein Kanapurba - Srí Ánand, Mulkradzs és jómagam viszont Ánandapurban maradtunk. Srí Ánandnak volt dolga éppen elég: Dévi letartóztatása és Lemonidisz halála után újjá kellett szerveznie a település közigazgatását. Ami azt illeti, nekem is volt egy kettes számú feladatom is. Most, hogy elmúltak a vészek a fejünk fölül, meg kellett próbálnom Mulkradzs lelkére beszélni. Olyan ügyből kifolyólag, amelynek a lényegével nem voltam egészen tisztában, mivel legalább olyan rejtélyesnek tűnt, mint az óriásbogarak életmódja. Mulkradzs ahelyett, hogy helyet foglalt volna a számára kijelölt helikopter fedélzetén, odasündörgött hozzám, és olyan szemekkel nézett rám, hogy összefacsarodott lőle a szívem. Korábban elhatároztam ugyan, hogy erős leszek, mint a csilipaprika, amikor azonban meghallottam könyörgő hangját, már éreztem, hogy elvesztem. - Bábudzsi! - tette össze könyörögve a kezét. - Hadd maradjak még egy kicsit veled. Talán a hasznodra lehetek még. Tudod, én voltam az, aki egy Káli-képet lógattam a fejed fölé a fák ágai közül, hogy a Fekete Anya kegyeltjének higgyenek... Akkor is segítettem neked, ezután is... - Szó sem lehet róla! - tiltakoztam erőtlenül. - Különben is, csak egy hétig maradok, aztán visszatérek Kanapurba. Majd ott találkozunk. - Veled szeretnék maradni, bábudzsi! Annyira megszerettelek, hogy minden óra, amit nélküled töltök... - Elég a sóderból! - förmedtem rá. - Miért akarsz velem maradni? - Mert jó a szöveged, bábudzsi. Még a harkályt is le tudod beszélni róla, hogy megegye a kukacot. - Micsoda?! - hökkentem meg. - Sajnos várnak rám Kanapurban - mondta felhős tekintettel. - Azt sejtem. - Egyedül csak te menthetsz meg, bábudzsi. - Mitől? A pofonoktól? - Nem, bábudzsi - rázta meg a fejét. - Annál sokkal rosszabb a helyzet. Addig-addig siránkozott, míg végül engedtem neki, és a helikopterek nélküle repültek vissza Kanapurba. Rábíztam Srí Ánandra, és beköltöztem a nágák falujába. 2. A nagy bogarakat természetesen mindenki ismerte, mindenki találkozott velük, szebbnél szebb történeteket meséltek róluk - mutatni azonban senki nem tudott nekem egyetlenegyet sem. Ha mesekutató lettem vol-
na, kötetekre való anyagot gyűjthettem volna a Goliathus goliathusokról. Meghallgattam a történeteket, és bottal ütöttem a bogarak nyomát. A házat, amelybe beköltöztem, állítólag szellem látogatta éjszakánként; legutolsó tulajdonosának a szelleme. Nem tudott nyugodni szegény, mivel rejtélyes körülmények között, erőszakos halállal végezte földi életét. Ebben valószínűleg nála jó húsz évvel fiatalabb felesége volt a ludas, aki mérgező főzetet itatott vele. Hogy miből állt a főzet, senki nem tudja, a hatásáról azonban mindenki meggyőződhetett. Amikor a szerencsétlen flótás halálának körülményeiről érdeklődtem, azt a választ kaptam, hogy megfájdult a gyomra, leguggolt egy bokor mellé, és fel sem állt többé. Ott guggolt két napig, mert ha felállt, ismét le kellett guggolnia. Közben olyan vékonyra fogyott, mint a kínaiak evőpálcikája. A szellemmel nem lett volna bajom - kicsit zörgött ugyan, de éjszakánként békén hagyott - sokkal több kellemetlenségem volt viszont a halott feleségével. Erőnek erejével be akart mászni a gyékényemre terített takaró alá, azon elv alapján, hogy én vagyok a férje utóda a házban, s a törzsi hagyomány szerint ilyenkor nemcsak a házat kell birtokba vennem, hanem őt is. Már-már feladtam a harcot a túlságosan is kitartónak bizonyuló özvegy és a makacsul rejtőzködő bogarakkal szemben, amikor megismerkedtem Tuléval. Tulé nem volt nága - igaz, indiai sem volt - kissé ferde szemei délkelet-ázsiai eredetre utaltak. Senki nem tudta, hogy került a nágák falujába, azt meg végképp nem; hogy mikor. Nága barátaim szerint Tulé mindig is ott volt, mint ahogy a hegyek is ott voltak és a fák is. Tulé a falu szélén éldegélt abból, amit a többiektől kapott. Ellátása viszonzásaként mindenkin segített, aki hozzá fordult. Nem volt varázsló, sem füvesember, ennek ellenére mindent tudott, amit egy nagy hatalmú gyógyítónak tudnia kell. Tulé aztán csodát tett. Méghozzá nem is egyet. Első lépésként levakarta rólam az özvegyet. Mindössze néhány másodperc kellett hozzá. Mondott neki valamit, mire az özvegy köpött egyet, és lelépett. Amikor kicsit később összebarátkoztunk, és én megkérdeztem tőle, mit mondott a törekvő teremtésnek, Tulé felém fordult, és rám vigyorgott. - Azt, hogy én fekszem veled a takaród alatt. Ettől kezdve, ha véletlenül összefutottunk a házak között, az özvegy gőgösen elfordította a fejét. Égett a képem, de legalább nyugtom volt tőle. Egyik nap Tulé beállított hozzám, leguggolt, majd koszos nadrágja zsebéből előhúzott egy barna csomagolópapír-darabkát. - Mit szólsz ehhez, száhib? Megnézegettem a barna papírt. Aztán éreztem, hogy megfordul velem a világ. A papír egy óriásbogár szárnya volt. Úgy remegett a kezem, mint az özvegyé, amikor fellebbentette a takarómat, és megpróbált becsúszni mellém a kísértetjárta házban. - Hol találtad? - nyögtem. - Az erdőben - mondta Tulé bölcsen. Megállapodtunk benne, hogy másnap elvezet arra a
helyre, ahol csak úgy nyüzsögnek a nagy bogarak. Alig aludtam valamit az éjszaka. A kísértettől nem féltem, bár hajnalig ott csoszogott körülöttem. A nagy bogarak közelsége azonban végképp elzavarta a szememről az álmot. Másnap felkerekedtünk Tuléval, hogy meglátogassuk azt a helyet, ahol a bogaraknak lenniük kellett volna. De nem voltak. Tulé elkeseredett képpel bökdöste az avart, megrázta a fejét, majd értetlen képpel hozzám fordult. - Pedig itt voltak. - Itt aligha - ráztam meg a fejem. - Miért ne lettek volna? - hökkent meg. - Mert látszania kellene a nyomuknak. - Milyen nyomuknak? - tudakolta Tulé. - Például az ürüléküknek. - Te nem látsz ilyet? - Nem én. - Amikor elmentek, biztos magukkal vitték. - Elmentek? - El - bólintott Tulé. - A rovarok elmentek. Itt voltak, de elmentek. Valaki... elkergette őket. - Rovarokat nem lehet elkergetni. - Varázslattal el lehet. - Milyen varázslatra gondolsz? - érdeklődtem. Tulé megvakargatta meztelen mellkasát. - Tegyük fel... hogy van egy asszony, aki akar tőled valamit. Például nagyon megtetszettél neki, ő veled akar lenni a takaró alatt, de te nem akarod. Van ilyen, nem? - Van - mondtam várakozva. - Na már most - folytatta Tulé - ebbe az az asszony nem nyugszik bele. Megtudja, hogy mi életed legnagyobb kívánsága, majd olyan varázslatot csinál, hogy ne teljesülhessen. Mindaddig ne legyen belőle semmi, amíg,te nem teljesíted az ő kívánságát. - És ha teljesítem? - Akkor... talán teljesül a te kívánságod is. - Csak talán? Tulé zavartan hümmögött. Azt vetterri ki belőle, hogy nincs hatalma az istenek felett. Azon nyomban rámtört a megvilágosodás. Az özvegy megkörnyékezte Tulét, talán le is fizette, abban a reményben, hogy rá tud venni arra, amihez nem volt semmi kedvem. Továbbá abban is biztos voltam, hogy Tulé akkor látta a nagy bogarakat, amikor én az angol királynőt hálóingben. Megveregettem Tulé vállát, és sejtelmesen vigyorogtam. Tulé is megveregette az enyémet, és még sejtelmesebben vigyorgott. Azt hitte, az üzlet megköttetett. Pedig nem köttetett meg. Még azon az estén megköszöntem a nágáknak, hogy megmentettek bennünket, Kumjeng bálvány ölébe helyeztem egy köteg rúpiát - a pénzt kifejezetten erre a célra kaptam Csandrabábú maharadzsától - majd fülön fogtam Mulkradzsot, és egy rendőrségi helikopterrel Kanapurba repültünk. A Goliathüs goliathusok alighanem megkönnyebbülten felsóhajtottak, amikor értesültek a távozásomról.
Pedig nem is akartam megfogni őket, csupán lefényképezni. A nágaföldi kaland véget ért. A helikopter fedélzetén csak szaggatottan folyt a társalgás. Mulkradzs többnyire hallgatott, nem akarta felfedni a kártyáit: talán még élt benne a remény, hogy kedvező fordulatot vehetnek az események. Jómagam biztos voltam benne, hogy nem vesznek. Mulkradzs menthetetlen. Amint a repülőtér egy félreeső zugában kiszálltunk a helikopterból, fekete, kígyóhosszúságú limuzin gördült közvetlenül a gép mellé. Szakállas szikh sofőr szállt ki belőle, és elviselhetetlen gőggel nézett rám. - Mulkradzsért jöttem. Mielőtt megszólalhattam volna, a kisfiú megmarkolta a kezem. - Csak vele megyek. A szikh meghajolt. - Az utasítás is így szól. Úgy tettem, mintha nem látnám, hogy amint bebújtunk a kocsiba, Mulkradzs letép egy papírdarabot a kocsi kárpitjáról, a padlóra hajítja, és rátapos. Már a belváros felé jártunk, amikor hozzám hajolt. - Ha kinyitnám az ajtót, és kiugranék... mi történne, bábudzsi? - Kezed-lábad törnéd - mondtam. Erre aztán bőgni kezdett. Magamhoz öleltem, és vigasztalni próbáltam. Hatalmas kastély hatalmas udvarában állt meg velünk a limuzin. Libériás inas nyitotta ki a kocsi ajtaját. A kastély bejáratánál magas, ugyancsak szakállas férfi állt, fekete, európai öltönyben. Amikor meglátta a kikászálódó kisfiút, zavartan megdörzsölte a szemét. - A fenébe is... Mulkradzs. Mulkradzs habozott egy kicsit, majd odafutott hozzá, és megölelte. - Megjöttem, bábudzsi. Zavartan tipródtam a kocsi mellett, és legszívesebben leléptem volna. Sajnos, messze volt a szállodám, így meg kellett várnom, amíg ismét helyet foglalhatok a limuzinban. 3. Az pedig nem ment gyorsan. Hamarosan egy jókora teremben találtam magam. A hatalmas ablakokból végeláthatatlan kertre láttam. Távoli szegleteiből elefántok trombitálását hozta felém a meleg szél. Előttem jeges limonádé gyöngyözött egy pohárban, a sarokban hatalmas versenyzongora olvadozott. A falakon számtalan húros hangszer lakkja csillogott a napfényben: csak szitárból tizenegyet számoltam meg. Kezemben a jeges limonádéval az ablak elé álltam, miközben szerettem volna valahol másutt lenni. Utálom a magyarázkodást és az elválási ceremöniákat. Az a legjobb és legkevésbé fájdalmas, ha fogjuk a bőröndünket, és csendben lelépünk a balfenéken. Innen azonban nem lett volna könnyű lelépni. Óvatlanul belesétáltam a csapdába, és nem is tudtam addig kisétálni belőle, amíg ki nem nyitják az ajtaját. Néha-néha feltűnt egy-egy mezítlábas inas a hangszerek között, és megkérdezte, óhajtok-e valamit.
Mondtam neki, hogy semmit, erre mosolygott, és kisuhant az ajtón. Jó háromnegyed órányi várakozás után végre a szakállas férfi is megtisztelt a jelenlétével. Mosolygott, és olyan mélyre hajolt előttem, hogy majd a homlokával érintette a drága szőnyeget. - Engedje meg, Leslie száhib, hogy még egyszer köszöntsem. Megengedtem neki. Magam is meghajoltam, bár az én meghajlásom csak gyenge utánzata volt az övének. Elhatároztam ugyan, hogy túlszárnyalom, de útközben szégyenszemre fel kellett adnom a versenyt. Elértem egy pontra, ahonnan már az orra esés következett volna. Neki azért így is tetszett. Még barátságosabb mosollyal honorálta az igyekezetemet, aztán mutatta, hogy üljünk bele a kényelmes karosszékekbe. A karosszékek valóban kényelmesek voltak: avatott mesterek faragták olyan lyukasra a támlájukat, hogy bújócskát játszhattak volna bennük az egerek. A turbános, szakállas férfi szeme olyan barna volt, mint az olvadt csokoládé. - Tudja, Leslie száhib, hogy ki vagyok én? - Sejtem - mondtam. - Bár név szerint természetesen nem ismerem. Minden bizonnyal Mulkradzs apja. - Sajnos téved. Mulkradzs apja nem él. Én a testvére vagyok; a fiú nagybátyja. Különben Mulkradzs nem Mulkradzs. Gondoltam egyet, és elővettem az útlevelemet. Elkezdtem nézegetni a fényképemet és az aláírást alatta. A szakállas zavartan az okmányra bökött. - Mit néz, ha szabad kérdeznem? - Magamat - mondtam. - Szeretnék meggyőződni róla, hogy valóban én vagyok-e én? Merthogy ebben a történetben senki sem az, akinek mondta magát. Erre kitört belőle a nevetés. - Hahaha! Maga aztán figyelemre méltó férfiú. És kitűnő a humorérzéke. Bankebihari nemhiába dicsérte. - Ki a fene az a Bankebihari? - Akit maga Mulkradzsnak hív. Tudja, ki ő? - Nagyjából. - Mikor jött rá? - Mielőtt felszálltam volna a Brahmaputra Gyöngyére, néhány napot a városban töltöttem. Láttam a falakra iagasztott plakátokon, hogy Kanapurban fejezi be koncertkörútját egy csodagyerek, aki legalább tíz hangszeren játszik, és óriási tehetségnek tartják. A képet is láttam a plakáton; ennek ellenére nem ismertem fel, amikor kapcsolatba ltt;rültem vele. Az európai szem nehezen tudja megkülönböztetni egymástól az indiai gyerekeket. Később aztán egyre gyanúsabb lett a kis fickó. Amikor pedig egy nága faluban a nágák ősi sípján klasszikus zenétjátszott, biztos voltam benne, hogy profi. Már a hangszert is úgy vette a kezébe. - Ő tudta, hogy ön gyanakszik rá? - Nem is rejtettem véka alá. Mit gondol, olvasta Mark Twain Koldus és királyfiját? - Hogyne olvasta volna! Én magam vettem neki a könyvet! - Nos, akkor biztos lehetett benne, hogy sejtem, ki rejtőzik a Mulkradzs név mögött. Mark Twain könyvében a királyfi a koldus, a koldus pedig álruhás királyfi.
A szakállas szomorúan elmosolyodott. - Tudja, Mr. Lawrence... azt hiszem, hiányzik neki a gyermekkora. A kalandok, a barátok, a szabad élet. Soha nem volt benne része... Ismeri a csodagyerekek életét? - Ismerem - bólintottam. - Talán.. . több levegőt kellett volna hagynunk neki. Csak éppen... az a kérdés, van-e jogunk hozzásegíteni ahhoz, hogy elpazarolja a tehetségét? De nem akarok erről hosszasan beszélni. Az a lényeg, hogy baj nélkül visszatért. Mint máskor is. - Máskor is előfordult már, hogy megszökött? A szakállas bólintott. - Minden koncertkörút után eltűnik. Ilyenkor aztán az utcagyerekek életét éli. Kéreget, üzletel, verekszik amíg csak meg nem unja. Minket pedig kiver a veríték, hogy hol lehet. Hallom, odafent jártak Nágaföldön. Nem túlságosan veszélyes az a terület? - Nem mondhatnám - nyeltem egyet. - Hála Sivának. Ön mivel is foglalkozik, ha szabad kérdeznem? - Rovarokkal - mondtam. - Ó, az szép dolog. Irtja őket? - Csak azokat, amelyek meg akarnak csípni. - Értem. Jó a humora. .Arra gondoltam, hogy esetleg... tudnánk önnek valami munkát adni itt a birtokon. Már persze, ha éppen van szabad kapacitása. Nem foglalkozik véletlenül a rovarok mellett apró rágcsálók irtásával is? - Köszönöm, de el vagyok látva munkával. - Akkor engedje meg, hogy azokért a kellemetlenségekért, amelyeket az unokaöcsém okozott önnek... valami kis kárpótlást... Felálltam, és kiittam a limonádém maradékát. - Láthatom még Mulkradzsot, akarom mondani.. . A szakállas sajnálkozva tárta szét a karját. - Épp a kormányzó van nála. A menedzserével együtt újabb koncertkörútról tárgyalnak. - Hívna nekem egy taxit, kérem? - A limuzin majd visszaviszi, Mr.. . - Szívesebben mennék taxival. - Ahogy gondolja. És még egyszer köszönöm. Annak azért örülök, hogy Bankebihari jól érezte magát önnel, és nem forgott veszélyben az élete. Úgy hallottam, puskaporos arrafelé a levegő. Naxaliták, nágák... brrr! Még belegondolni is rossz, mi történhetett volna, ha találkoznak velük. És annak is örülök, hogy Bankebihari nem látott erőszakot. Nem egy ekkora kisfiúnak való látvány lett volna. Kifelé menet azért mégiscsak találkoztam Mulkradzsdzsal. Már a kerítésen kívül voltam, s a taxira vártam, amikor felbukkant mellettem. Először meg sem ismertem. Tiszta volt, mint a patyolat, és csupa-csupa selyem a ruhája, mint egy igazi kis indiai hercegé. Utánam futott, és a nyakamba vetette magát. - Jaj, bábudzsi! Folyt a könnye, mint a záporeső. - Vigyél el innen, bábudzsi! A hajóra szeretnék menni... kapitányhelyettes szeretnék lenni Srí Ánand mellett! Vigyél el, bábudzsi! Gyengéden lefejtettem magamról a karját, és leg-
alább negyedórán át csitítgattam. Közben olyanokat mondtam neki, amikben magam sem hittem. Hogy a tehetség az istenek adománya, és akinek adtak belőle, annak élnie kell vele. Amíg a taxiban ültem, azzal vigasztaltam magam, hogy meglehet Srí Ánand örökre elveszített egy jövendő hajóskapitányt, de a művészet nyert egy csodálatos képességű muzsikust. Biztos vagy benne? - kérdezte egy csúfondáros hang a lelkem mélyén. Behunytam a szemem, és hallgattam. Nem óhajtottam vitatkozni vele. 4. Mint ahogy Lal Bahadur felügyelővel sem, aki direkt az én kedvemért ruccant át Varanasziból. Megölelgetett; megtapogatott, hogy ép-e minden csontom, aztán lerakott elém egy köteg papírt az asztalra. - Meg kell valamit cáfolnom, Leslie száhib - mondta nagy komolyan. - Mit? - kérdeztem gyanakodva. - Sokan azt mondják, hogyha te egyszer beteszed valahova a lábad, ott úgy teremnek a hullák, mint á mangó a fán. Nos, nemcsak hullák teremnek a te döngő lépteid nyomán, de nem ám! Tudod, mi még? - Mi? - Papír! Annyi papírmunkát adsz az embernek, hogy csak győzzék a papírgyárak. Mindenki összefirkál rólad minden marhaságot. Nem mondanád el öreg barátodnak, hogy mi a fészkes fenéről is szól valójában ez a történet? - Rágyújthatok egy pipára? - Nem hagytál még fel vele? - Ha öreg barátokat látok, mindig elfog az izgalom, ha pedig elfog az izgalom, nyomban rá kell pipálnom. Lal Bahadur lemondóan legyintett. - Csak gyújts rá, nem bánom. De aztán mesélj ! Megvártam, amíg az első füstkarikák felszállnak a levegőbe, majd elterülnek a fejünk felett. Csendes volt ezen a napon a világ; nem fújt szél, amely elronthatta volna a karikáimat. Lal Bahadur türelmesen nézett rám. - Hány karikát szoktál fújni, mielőtt beszélni kezdesz? - Úgy tízet - mondtam. - Eddig hányat fújtál? - Kettőt. De az egyik nem sikerült. Lal Bahadur rám mordult. - Kedvem lenne lecsukni gyilkosságért. - Kit gyilkoltam meg? - hökkentem meg. - Az agysejtjeimet - csapott a homlokára. - Mégpedig annyit, hogy az már tömeggyilkosság. Rákacsintottam, aztán beszélni kezdtem. Ó pedig úgy hallgatta, hogy még a papírjairól is megfeledkezett. Elmondtam neki mindent, nem titkoltam el előle semmit. Talán csak a Miss Holdennel kapcsolatos dolgaimat kezeltem visszafogottan. De hát miért is tartozott volna rá? És különben sem történt köztünk semmi említésre méltó. Sajnos.
Egyelőre. Beszéltem neki a Moray Társaságról, az olajlobbiról, a kozmikus energiáról, a nariotechnológiáról, a gyilkosságokról. Szegény Lal Bahadur csak úgy kapkodta a fejét. Amikor befejeztem, kételkedve nézett rám. - Biztos, hogy nem a legújabb regényedet mesélted el nekem? - Az élet írja a legjobb regényeket - mondtam. - Van valami bizonyítékod arra nézve, hogy mindaz megtörtént, amiről beszélsz? - Hát hogyne - bólintottam. - Vannak néhányan az energialobbi emberei közül, akik bizonyára hajlandók vallomást tenni. Lal Bahadur sajnálkozva rám nézett. - Nincsenek - mondta. - Hogyhogy nincsenek? Felpattantam, és gesztikulálni kezdtem volna, ha Lal Bahadur vissza nem nyom a székembe. - Maradj veszteg, és fújj inkább még egy karikát. Összesen négy sebesültet szállítottunk be a kórházba. Egy Justine nevű nőt, egy Montgomery nevű könnyebben megsérült fizikust; egy másik nőt és egy férfit. Jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy a Justine nevű nő eltűnt, senki nem tudja, hol van: a kettes számú férfi ma reggel meghalt; a Montgomery nevű pasas pedig feddhetetlen. - Ez mit jelent? - Egy amerikai kutatóintézet főmunkatársa. - Milyen kutatóintézetről van szó? - Olajszármazékok felhasználásával foglalkoznak. - A rohadék! - Ezt én nem mondanám a helyedben - fedett meg Lal Bahadur. - Az a fickó számos nemzetközi díj kitüntetettje. Két évvel ezelőtt ő volt az év fizikusa. Azonkívül biotechnológiából is doktorált. - Kihallgattad? - Képzeld. - Mit mondott neked? - Hogy egy kis csoportot vezetett Nágaföldön, amely a biogázok felhasználását kutatta. Ehhez kellett gépeket terveznie, továbbá azt vizsgálták, hogy egyes növények mennyi gázt termelnek, milyen szerkentyűkkel lehet minél többet kinyerni a masszájukból, és a többi. - Egy szó sem igaz belőle! - Mondod te. - Mit mondott, mitől sebesült meg? - Felrobbant az üzemük. Túl sok biogázt állítottak elő, és berobbant. Nincs ebben semmi meglepő. Aki kísérletezik, az gyakran felrobban. - És a víz? - Erre is megvolt a magyarázata. Azt mondta, a robbanás átszakította a tározó gátját. Óriási károk keletkeztek, az egész üzemük megsemmisült. - Küldj búvárokat a víz alá. Meg fogják találni Fekete Anya fáját. - Már küldtem. - Mit küldtél? - Búvárokat. Ahogy javasoltad. - És? - Megtalálták a fát. - És?
Lal Bahadur felhorkant. - Mit jelentsen ez a gyanakvó ésezés. Egy felrobbant üzem nyomait találtuk meg. Semmi bizonyíték arra, amiről beszélsz. Semmi. Érted? Semmi! - És a hullák? Jó néhány hullának kell úszkálnia a vízben. Ha utánanéznek... - Már ennek is utánanézettem. Nincs hulla. - Akkor mi van? - Krokodil. Az van. Sok száz. Ha volt is hulla, már valamennyi átalakult krokodiltáppá. - És a sebesültek lőtt sebei? - Montgomery szerint felrobbant a lőszerraktáruk. Elég sok lőszért tároltak, mivel állandó veszélyben érezték magukat a naxaliták és a nágák miatt. Amikor a lőszerraktáruk a levegőbe repült a gázrobbanástól; a szerterepülő golyók megsebeztek mindenkit, nagy részüket meg is ölték. - Te elhiszed ezt, száhib? Lal Bahadur komoran nézett rám. - Nem tudom bizonyítani az ellenkezőjét. Még a Monroe doktornő gyűjtötte minták sem számítanak bizonyítéknak. Mit kezdhetne bárki is néhány kóbor atommal, ami úgy egyébként maga a nagy semmi? - Eszerint nem gyanúsítasz senkit semmivel! - vágtam oda neki dühösen. - Dehogynem! - tiltakozott Lal Bahadur. - Csandrabábú maharadzsát gyanúsítom. Mindig is az volt a véleményem, hogy összejátszik a szeparatistákkal. - És elraboltatta a saját lányát, hogy Nágaföldre mehessen utána, mi? - Kár gúnyolódnod - sértődött meg a felügyelő Csandrabábúnak van valami a füle mögött, nekem elhiheted. Lehet, hogy ebben az esetben valóban ártatlan, de ez csak mellékzönge. Szerintem kemény pénzekkel támogatja a lázadókat. - Ugyan miért tenné? Lal Bahadur fölényesen nézett rám. - Te nem értesz semmit, kedves száhibom. Csandrabábú maharadzsának politikai ambíciói vannak. Többször is be akart már jutni a parlamentbe, de még egyszer sem sikerült neki. Ezért arra gondol, hogyha nem megy neki Indiában, megy majd egy másik országban. - Amerikára gondol? - Az önálló Asszamra vagy Nágaföldre! Ha ezek a szövetségi államok az ő segítségével kiszakadnának Indiából, még . államfő is lehetne belőle. Ehhez mit szólsz? Mit szólhattam volna? Első dühömben a fejéhez akartam vágni valami gorombaságot, aztán befogtam a számat. Elvégre mi a fenét tudok én Csandrabábúról és politikai álmairól? A Brahmaputra Gyöngye fedélzetén egy lányáért reszkető apa volt csupán, de ki tudja, mi rejtezett még az aggodalma mögött? Indiát sosem lehet megismerni, és az indiaiakat sem. Ezzel akár le is zárhattam volna a beszélgetést, de mégsem tettem. Makacsul hittem benne, hogy kell lennie valamilyen bizonyítéknak, amely a vádjaimat alátámasztja. - Jól van - tettem egy megnyugtató kézmozdulatot. - Lehet, hogy kissé zaklatottabb vagyok a megszokott-
nál. - Ezt meg is értem - biccentett békülékenyen Lal Bahadur. - Nem beszéltél Mr. Bullarddal? - De. Beszéltem - bólintott. - És? - Nem emlékszik semmire. Állítólag amnéziát kapott. - Ő mondta neked? - Ő bizony. - És a színészek? Mr. Ajvazjan, Náná és Miss Holden? - Azt mondják, ők az erdőt járták, helyszínt kerestek egy jövendő forgatáshoz, nem vettek részt semmiben, csupán a robbanásra figyeltek fel. - Mr. Timberlake, Mr. Perry és Mr. Ferdinand? - Miután rendbe hozták őket a kórházban, elhagyták a betegszobájukat. Nem tarthattam ott őket. - Srí Ánand? Lal Bahadur széttárja a karját. - Büntetve volt. Méghozzá kétszer is. - Mi a fenéért? - Lopott. Éhes volt, és lopott. Az a lényeg, hogy priusza van. Nem szeretne még egyszer sittre jutni. Úgy éreztem magam, mint akit befalaztak. Akármerre nyújtottam ki a kezem, falba ütköztem. - És te? - tettem fel az utolsó kérdést. - Ugye, nem hiszel nekem? " Óriási meglepetésemre Lal Bahadur szapora bólogatásba fogott. - Dehogynem. Jól ismerlek, Leslie száhib. Minden szavadat elhiszem. - Hát akkor? Lal Bahadur előrehajolt. - Ha minden úgy igaz, ahogy mondod - márpedig miért hazudnál nekem, igaz? - nos, akkor igencsak veszélyes vizeken evezünk. Ha melléd állok, és felveszem a harcot a gazemberekkel, tudod kivel veszem fel még? Mindazokkal az országokkal, amelyek India legfontosabb gazdasági partnerei. India energiabehozatalra szorul, amelybe beletartozik az olaj is. Tudod, mi történne velem, ha ködös értesülésekre támaszkodva írnék valahova egy feljegyzést, miszerint legfontosabb gazdasági partnereink bűnözőkkel szövetkeznek, csakhogy eltitkolhassák előlünk az olcsó, csillagközi térből származó energiát, miközben a drága nyersolaj megvásárlására kényszerítenek bennünket? Úgy rúgnának fenéken, hogy lábam sem érné a földet, és még olcsón megúsznám, ha nem csuknának börtönbe hazaárulásért. Hogy még egyszer megnyugtassam az érzékeny lelkedet: hiszek neked, hogyne hinnék! Azt hiszed, tőled hallok ilyet először? Régóta rebesgetik, hogy a mérnökök megoldották a hidegfúzió titkát; utánozni tudják a Napban lejátszódó folyamatokat; kidolgozták a veszteség nélküli vezetékes energiaszállítást - csakhogy hatalmas érdekek szólnak a bevezetésük ellen. És mindaddig nem is fogják alkalmazni őket, amíg a hagyományos energiát ki nem merítették az utolsó cseppig. Akkor majd ugyanazok jönnek elő az új energiaforrásokkal, akik a régieknek is a birrokosai voltak. Ajánlok neked valamit, Leslie száhib. Szerezz valahon-
nan egy ilyen mesebeli energiagépet, akkor majd beszélhetünk. Ja, és még valamit. Egyik kollégámtól hallottam a napokban annak az indiai mérnöknek az esétét, akiről azt rebesgették, hogy szuper akkumulátort kísérletezett ki. Akkorka, mint egy gyufásdoboz; csak beteszi egy autóba, és a belesűrített elektromosság több ezer kilométer megtételéhez elegendő energiát biztosít a gépkocsinak. Szegény feltaláló sajnos elhalálozott. Állítólag baleset érte, a találmánya pedig eltűnt. Csak ennyit akartam mondani neked. Most pedig tedd el a pipádat, de előtte szórd be a hamut ide a hamutartóba, elviszlek egy olyan étterembe, hogy megnyalhatod mind a tíz ujjadat utána. Mit is szeretsz annyira? A tandoorban sült csirkét? Az is lesz, meg neked való nán. Mondd, mi lett azzal a Rush nevű ördöghívővel? Rajtam keresi a családja. Látod, látod, ilyenek ezek a fiatalok. Mennek a maguk feje után, még egy levelet sem küldenek az öregeiknek, azokat meg a frász töri ki, hogy mi lehet velük. A tandoorban sült csirke kiváló volt, a nán ropogós és ízletes - valóban megnyaltam utánuk mind a tíz ujjamat. Éppen a hüvelykujjamnál tartottam, amikor meghökkenve abbahagytam. Mintha nyersolaj szagát éreztem volna rajta. 5. Mr. Bullard éppen a bőröndjét csomagolta, amikor belátogattam hozzá. Nem szólt semmit, csak előhúzott a bárszekrénykéből egy közepes méretű bourbonos üveget, öntött két pohárkával, s az egyiket nekem nyújtotta. - Iszik egyet egy öreg marhatenyésztővel? - Akár kettőt is. Ő szivarra gyújtott, én á pipámat tömtem meg. Bullard türelmesen megvárta, amíg feleresztem az első karikákat, akkor a pohara felett rám nézett. - Utál, mi? - Miért utálriám? - kérdeztem tettetett értetlenséggel. Bullard csak legyintett egyet. - Ne játssza meg itt magát nekem. Beszélt a főzsaruval, mi? - Beszéltem. - Elmondta magának, hogy Mr. Bullard, az az amerikai bunkó, amnéziát kapott, mi? - Elmondta - bólintottam. - Maga meg nem hitte el, mi? - El kellene hinnem? Bullard letette a poharát, aztán sóhajtott egy nagyot. - Nem, ne higgye el. Nincs emlékezetkiesésem. Kitűnően emlékszem mindenre az első perctől - amikor Ánandapurban a pártra léptem - az utolsóig, amikor is a fák lombjai között menekültünk. Kérdezze meg nyugodtan, hogy miért hazudtam a főzsarunak! - Tényleg, miért? Bullard nagyot szívott a szivarján. - Mert marhatenyésztő vagyok. Az pedig nagyfokú realitásérzéket tételez fel. Ha megvadul egy marha, fogja a lasszót vagy a puskáját és így vagy úgy, de megfékezi. Ha több marha teszi ugyanezt, már nehezebb a dolga, de még mindig legyőzheti őket. Egy
megvadult csorda ellen azonban nincs esélye. - Mit akar ezzel mondani? - Hogy azok ellen, az energialobbi ellen nincs esélyünk. Sem a pénz nem számít nekik, sem az emberélet. - Akkor.. . miért állt mellém? Hiszen saját bevallása szerint árnyékként követett, hogy megvédjen, ha bárki a hátamba kerülne. - Ez így is van - bólintott Mr. Bullard. - Egy marhatenyésztőnek igencsak fejlett az igazságérzete. Ráadásul... tetszett nekem az a nő. Tudja, Mrs. Bullard. Apropó... sikerült kinyomoznia valamit vele kapcsolatban a főzsarunak? - Nem említette - mondtam. - Ha sikerült volna, említette volna. - Megáll az ész! - ingatta meg a fejét. - Vajon ki lehetett? Fél karomat adnám érte, ha életre kelthetném... Halálomig magammal hurcolom az emlékét... Szóval, amikor azt a nőt megölték, úgy gondoltam, valakinek fizetnie kell érte. Rájöttem, hogy maga az egyedüli, aki elkaphatja a kígyót, és azokat, akik mögötte bujkálnak. Ezért álltam ön mellé. - Köszönöm, Mr. Bullard. Bullard legyintett. - Ugyan már, hiszen nélkülem is megnyerte ezt a játszmát. Nem utolsósorban azzal, hogy a nága falu elleni "felvonulással" sikerült elterelnie róluk a gyanút. Olyan ostobán vádolta őket, hogy mindenki biztos volt benne, ők aztán nem játszhatnak semmilyen szerepet ebben a történetben! Hát játszottak, méghozzá nem is akármilyet. Ha valaki a gazemberek közül korábban észrevette volna, hogy a nága falu kiürült, és a férfiak a fegyvereikkel együtt eltűntek, elkaphatta volna őket. Csakhogy mindenki meg volt győződve róla; maga annyira rájuk akarja terelni a gyanút, hogy ők biztosan ártatlanok. Ezért mindenki önre és kis csapatára figyelt, ahelyett, hogy szemmel tartotta volna a kőkorszakiakat. Ami pedig azt illeti, hogy miért hazudtam amnéziát: nos, mert nem látom értelmét a további harcnak. Marhatenyésztő vagyok, az állataimmal kell törődnöm. Ön például mit tesz ezután? Fantomokat kerget egész hátralévő életében? - Biztosan nem - mondtam. - Akkor hát mit csinál? Fújtam néhány karikát, és szomorúan néztem utánuk. - Visszamegyek az egyetemre - mondtam. - Ha vége a szemeszternek, felutazom északra, a Himalájába, Takcang kolőstorába. Később részt veszek egy rovartani konferencián... - Na látja? - szakított félbe. - Éli az életét. Én is ezt teszem. Aki bűnös volt, megkapta méltó büntetését. A világ összes bűnöse ellen úgysem vehetjük fel a harcot. Gondoljon a megvadult marhacsordára. Egyet lelőhet közülük, kettőt is, de az egész csordát nem. Meg kell elégednie azzal, amit megtett. Megtette, amit kellett. Ami egy férfitól elvárható. Amit egy férfi elvárhat magától. Iszunk még egyet? Évekkel később újra csak összetalálkoztunk. És ismét megpróbáltuk útját állni egy megvadult marhacsordának.
6. Ezen a délutánon furcsa fordulatot vettek az események. Mr. Timberlake és Mr. Perry keresett fel á szállodai szobámban. Bár igyekeztem udvarias maradni, és némiképpen barátságos is, nehezen ment. Akarom mondani, sehogy. Timberlake és Perry nem szimatolták körbe a forró kását, azonnal a tárgyra tértek. - Szükségünk van önre, Mr. Lawrence - mondta a hosszú, szemüveges Timberlake. - Ön tisztában van vele, mi a tét. Igaz? - Azt hiszem, igen. - Ferdinand feltárta önnek a Moray Társaság titkát. - Említett valamit. - Az emberiség jövőjéről van szó, Mr. Lawrence. Az olcsó energiáról. Az energialobbi elleni küzdelemről. Őszintén meg kell mondanom, sok embert veszítettünk az utóbbi időben: Sok tehetséges kollégánkat érte furcsa baleset, tűnt el nyomtalanul. Szükségünk lenne új erőkre. Ön éppen megfelelne nekünk. Álljon közénk, Mr. Lawrence! Mr. Ferdinand is így akarta, ezért is beszélt önnek a Moray Társaságról. És mi is akartuk, ezért is árultunk el önnek sok mindent a nagy fáról a sajátosan nága hírközlés segítségével: Én voltam a varázsló, aki a facsőbe beszélt... Anélkül hogy gondolkodtam volna az ajánlaton, megráztam a felem. - Sajnos, nem tehetem. - Miért nem? Ezt már nehezebb volt szavakba foglalnom. Elmondhattam volna nekik, hogy először is, nem értek egyet a módszereikkel. Aki gyilkosok ellen gyilkosságokkal harcol, maga is hasonlatossá válik hozzájuk. Amellett... az volt a meggyőződésem, nem azért küldtek az istenek ebbe az újjászületésbe, hogy olajlobbik ellen hadakozzak. Az idő majd minden problémára meghozza a megoldást. Nekem az a dolgom, hogy megmentsem azokat a bogarakat, amelyek élőhelyeit veszélyezteti az emberi környezet; hogy eljussak azokba a kolostorokba, ahol régi idők emlékeit őrzik zsíros tapintású, füstszagú fóliánsok, hogy részt vehessek a Padmaszambhava tiszteletére rendezett csam táncban; hogy ismét magamba szívjam a végtelen puszták, és a Himalája csodálatos illatát. Békére vágyott a szívem, nem harcra. De nem ezekről beszéltem nekik. Talán meg sem értették volna. - Nem tehetem - ismételtem. - Ismerek egy texasi marhatenyésztőt. Azt mondta, egy megvadult tehénnel megküzdhetsz, talán még kettővel is, de egy csorda már halálra gázol. Azt hiszem... ehhez tartom magam. Váltottunk még néhány szót, megdicsértem őket, hogy milyen élethűen alakították az ördögűzők szerepét, majd eltávoztak. Mielőtt azonban becsuktam volna mögöttük az ajtót, utánuk kiáltottam. - Hol találom Mr. Ferdinandot? Timberlake felvonta a vállát. - Ki tudja? Nyomtalanul eltűnt. - Eltűnt? - hökkentem meg. . - Ezért is jó lett volna, ha csatlakozik hozzánk mondta Timberlake. - Ön helyettesíthette volna.
Mr. Ferdinand valóban eltűnt. Még a holmiját sem vitte magával a szállodából. 7. Azt hittem, a színészekkel történő találkozásom is feszültre sikeredik majd, de nem így történt. Alighogy beléptem hozzájuk, Náná a nyakamba esett, és addig szorongatott, amíg meg nem fájdult a derekam. - Látod, te nyavalyás, belé vagyok szerelmes, nem beléd! - kacsintott Ajvazjanra. Ajvazjan megcsóválta a fejét, és tetőtől talpig végigmért. - Csak azt tudnám, hogy mit eszel rajta! Náná feltűrte az ingem ujját, és a karizmomra mutatott. - Például ezt! Ajvazjan elvigyorodott. - Nekem meg az orrom nagyobb. Ittunk egy pohárka örmény konyakot, és váltottunk néhány szót az elmúlt eseményekről. Doherty nem húzta soká az időt. Ő is azzal kezdte, mint Bullard. - A főrendőr már biztos mondta magának, hogy... nem akarunk feljelentést vagy tanúvallomást tenni. - Mondta - bólintottam. - Nem kérdezi meg, miért nem? - Nem. - Akkor elmondom. Mr. Lawrence... Tudja mi az a Bollywood? - Hogyne. A bombayi álomgyár. - Ezek több ezer filmet csinálnak egy évben. Azonkívül kiváló lehetőségeket kínálnak a közös munkára. Ha elkezdünk kekeckedni az indiai állammal - még ha csak néhány apró feljelentés formájában is... örökre elszúrhatjuk a remélt együttműködésünket: Ugye, megérti? Persze hogy megértettem. - Ami elmúlt, elmúlt. A halottakat nem lehet felelőssé tenni. Az élőknek a maguk útját kell járniuk. Igazat adtam neki. Elvégre azt teszem én is. Gaby egész idő alatt csak hallgatott. Amikor elköszöntem tőlük, és kisétáltam a folyosóra, bátorító pillantást küldött utánam. Abban bíztam, hogy nem lesz magányos az éjszakám. Alig tettem néhány lépést, futó lábak dobogását hallottam magam mögött. Azt hittem Gaby az, de Náná volt. A nagydarab lány utolért, és elkapta a karomat. Komoly volt az arca, mint talán még soha egész utunk során. - Csalódott bennünk, igaz? - Nem csalódtam, Náná - ráztam meg a fejem. - Én is azt teszem, amit maguk. Az istenek, úgy látszik, más utat jelöltek ki számunkra, mint amit Timberlake és a Moray Társaság szeretne. - Engem is felkerestek. - Sejtettem, Náná. - Nemet mondtam nekik. Boldog vagyok, hogy sikerült megszabadulnom a KGB-tól, nem akarok még egyszer csapdába kerülni. Isten áldja, Leslie:
Átkarolt és megölelgetett. Amíg a szíve dobogását hallgattam, arra gondoltam, hogy nem lett volna jó KGB-s korában a kezei közé kerülni. 8. Srí Ánand arca konszolidált látványt nyújtott. Igaz, egy-két horzsolásnyom még látszott a bőrén, de egészében véve olyannak tűnt, mint azelőtt, hogy elindultunk volna a Brahmaputrán felfelé. - Örülök, hogy egyben látlak, Leslie száhib - mondta, összetéve a két tenyerét. - Namaszté! - Namaszté, Srí Ánand. - Hallottad... mi történt Mulkráddzsal, azaz... - Maradjon csak nekünk mindörökre Mulkradzs! - Így gondolom én is. Sejtetted volna, hogy kicsoda? - Tudtam, Srí Ánand. Ha a nevét nem is jegyeztem meg. Srí Ánand megvakargatta a turbánját. - Az az igazság, hogy én is sejtettem valamit, Csak éppen elhessegettem magamtól a gondolatot. Annyira megtetszett nekem az a gyerek... Persze, gondolhattam volna, hogy aki ennyire ért a zenéhez... pedig jó hajóskapitány lett volna belőle. - Mi a szándékod, Srí Ánand? - Visszamegyek Ánandapurba, rendbe kell hoznom a szénámat. Nem jössz velem? Hátha előmásztak már a nagy bogarak. Ravasz csel volt, de ezúttal nem dőltem be neki. Megveregettem a vállát, és megráztam a fejem. - Nem, Srí Ánand, nekem már nincs ott keresnivalóm. Ha felmennék, elmennék megkeresni a Fekete Anya fáját, ha pedig már lemerültem a víz alá... Nem Srí Ánand, nem megyek veled Ánandapurba. Srí Ánand megértette. Bólintott, és búcsúzóul megajándékozott egy amulettel, amely agyagból volt ugyan, de az agyagba egy szent szádhu hamvait keverték. Megköszöntem, és búcsúzóul megöleltük egymást. - Tudod, hogy Dévi meghalt? - torpant meg a küszöb előtt. - A kórházban? - kérdeztem sóhajtva. - Dévi nem került kórházba. Ott halt meg a lövöldözésben. És a krokodilok... Sajnálom szegényt. Még akkor is, ha az ő emberük volt. Nem értettem valamit. Hiszen Lal Bahadur azt mondta, hogy két nőt ápoltak kórházban. Corettát és Dévit. - Nem Dévi volt az - magyarázta Srí Ánand. - Valaki összekevert valamit. - Hát akkor ki? - Miss Sybilla. A rendőr.. . Los Angelesből. - De hiszen ő halt meg legelőször a lövöldözésben! - Csak súlyosan megsebesült. Még mindig eszméletlen. A víz a partra vetette, és egy hajósom megtalálta. Itt fekszik a kórházban. Ha már említésre került Dévi neve, eszembe jutott Lemonidisz is. - Vajon miért ölték meg Mr. Lemonidiszt? Srí Ánand megvonta a vállát. - Lemonidisz nem tudott semmiről. Aztán egyszerre csak gyanakodni kezdett, és alighanem rájött, kicsoda
Dévi valójában. Különben Dévi nem volt a felesége. Oresztész akarta, de Dévi nem állt kötélnek: Valószínűleg Lady Noland ölte meg a kígyóval. Visnu legyen veled, Leslie száhib! - Veled is, Srí Ánand. Indiai tartózkodásom a vége felé közeledett. 9. Kinyitottam az ablakot, hadd nézzenek be hozzám a csillagok. Odakint mámorítóan fűszeres volt a levegő, a folyó partján a kis halsütőkben lámpák égtek, a suhanó gépkocsik neszébe beletrombitált egy-egy elefánt. A hold óriási lampionként egy faágra ült, és örömmel legeltette a szemét Kanapuron. Nem csuktam be az ajtót, hiszen nem volt mitől tartanom. A jó nevű szállodában még hírből sem ismerték a tolvajlást, és különben is, minden eshetőségre készen kezem ügyébe helyeztem a 38-ast. A szúnyoghálón keresztül kockás volt a világ: kockás az ablak fehérre festett kerete, kockásak a sárgán villogó jackfruit gyümölcsök az ablakom előtti fákon, kockásak voltak a csillagok is. Az ajtó halkan nyikorgott, amikor besuhant rajta a szobába. Csak elmosódott árnyat láttam a halvány holdfényben - egy mezítelen női test sziluettjét és néhány repülő ruhadarabot. A szúnyogháló meglebbent, ahogy becsúszott mellém az ágyba. - Itt vagyok - mondta szaggatottan lélegezve, és az arcomra tapasztotta az ajkát. - Vártál? - Vártalak - mondtam. - A féltékeny isten? - Ánandapurban maradt. - Biztos vagy benne? - Egészen biztos. Az istenek utálják a helikoptert. - Az istenek maguktól is tudnak repülni. - A féltékenyek nem. Különben odatettem az amulettemet a küszöb elé. Remélem, nem léptél rá. Srí Ánandtól kaptam. Azt mondta, egy szádhu hamvai vannak az agyagjába gyúrva, ez pedig riasztja a féltékeny isteneket. - Ez már megnyugtatóbb. Akkor hát... reméljük, hogy ez az éjszaka a miénk lesz. Csak a miénk! A folyóról felénk áradó fűszeres illatok összekeveredtek a bőre illatával. - Istenem! - suttogta a fülembe. - Istenem, csakhogy,itt vagyok veled. Nem akartam lemondani rólad. - Én sem rólad. - Akkor ne is tétovázzunk! Gyere gyorsan, mielőtt még... Gyorsan, gyorsan... mire vársz? A fűszeres illatok beáradtak az ablakon, és körülfontak bennünket. Az elefántok trombitálása azt jelezte, hogy valahol holdfénynél fürdetik őket. - Úristen.. . de vágytam erre! - suttogta: - Várj, ezt is levetem... Már nincs is rajtam. Gyere gyorsan, édes! A féltékeny isten meg csak... hadd... egye a fene... a fene... Ekkor szólalt meg a riasztócsengő. 10. Méghozzá olyan élesen, hogy majd kiestem tőle. az
ágyból. Beleremegtek a falak, az ablakkeret, a jackfruitok a fán, még az agyam is beleremegett. - Jézusom! - visított fel Gaby Holden. - Mi a frász ez?! - A tűzjelző - mondtam nyugtalanul beleszimatolva a levegőbe. Ekkor jöttem csak rá, hogy a fűszeres illatot csak Gaby illatával keveredve éreztem fűszeresnek, valójában füstszag volt az, semmi más. - Alighanem tűz van valahol. - Hol a fenében? Kiverekedtem magam a szúnyogháló alól, és óvatosan kinyitottam az ajtót. Ami azt illeti, szükségem is volt az óvatosságra. Akkora lángok lobogtak odakint, mint a fürdés közben boldogan trombitáló elefántok. Égtek a falak, égett rajtuk a tapéta, égett a szőnyeg a folyosón, talán még a mennyezet is égett. Becsaptam az ajtót, és kirántottam Gabyt az ágyból. - Nagy baj van, szívem. - Nekem mondod? - nyöszörögte a lány. - Persze hogy,az van. Már azt hittem, sínen vagyunk... - Eg a szálló. - Micsoda?! - Ki kell másznunk az ablakon: - És a holmim? - Talán még nem ég az egész ház. Két emelettel feljebb laksz, ha jól tudom. - Istenem, hát honnan tudjam, hol lakom, már azt sem tudom, hogy hívnak. Az ajtó megremegett; majd nagyot pattant. Odakint az éjszakában vége szakadt az elefánttrombitálásnak; előbb kiáltozás, majd szirénázó tűzoltóautók hangja zavarta meg az éjszakai kisváros nyugalmát. Tudtam, hogy nincs sok időnk, a lángok bármelyik pillanatban betörhetnek a szobába, ezért nem is tétováztam. A jackfruitokat lógató fák ágai az ablakig értek; nem kellett mást tennünk, csupán meglovagolni őket, és lecsusszanni a törzsükön a földre. - Siess, kislány! - rángattam az ablak felé. - Minden pillanatban becsaphatnak hozzánk a lángok! - De hát bugyi nélkül mégsem mehetek! És e nélkül sem. Várj már egy kicsit... Felkaptam a padlóról a 38-ast, kihajítottam a bőröndömet, a frissiben vásárolt ír whiskyt pedig a hónom alá szorítottam. Nem zavart, hogy csak alsónadrágban és pólóban vagyok - számos indiainak sokkal szegényesebb a ruhatára. - Mi lesz velem, ha meglátnak? - rémüldözött Gaby. - Legalább a köpenyemet. . . Az ajtó hatalmas durranás kíséretében beszakadt. Lángok szerencsére még nem jöttek, csupán a füst. Elkaptam Gabyt, rálöktem egy vastag faágra, és magam is utána ugrottam. Öt perc múlva lent voltunk a füvön. A több ezresre szaporodott tömeg lelkesen megtapsolta a produkciónkat. Az éjszakát egy másik szálloda másik szobájában töltöttem. Bár Gaby is abban a szállodában kapott elhelyezést, hiába vártam, mégsem jött be hozzám.
11. Egyszer találkoztam még vele, mielőtt elutaztak volna. A szálloda halljából üzent fel a portással, hogy beszélni óhajt velem. Ott is találkoztunk; két, egymás mellett álló pálmafa alatt. Gaby rövidnadrágot, kék selyemblúzt viselt, és egy sárga szirmú, pöttyös levelű virágot tűzött a hajába. Amikor felé közeledtem, elpirult, mintha ki tudja, mi történt volna már köztünk. Pedig semmi komolyabb nem történt; erre az istenek a tanúim. Amint leültem mellé, könnybe lábadt a szeme. Ha nem segítek rajta, elbőgte volna magát. - Búcsúzni jöttem, Leslie - mondta, vagy inkább sóhajtotta olyan elhaló hangon, mintha azt közölte volna velem, hogy szülei nyomására kénytelen hozzámenni egy fogatlan, nága törzsfőnökhöz. - Hát akkor búcsúzzunk - mondtam könnyedén, pedig mázsás kövek feküdtek a szívemen. Legszívesebbén átkaroltam volna, hogy a fülébe suttogjam: menjünk fel a szobámba, hátha a féltékeny isten már megunta az utánunk való szaglászást, és inkább a gópikat, a pásztorlányokat hajkurássza az égi mezőkön. Mégsem mondtam neki. Talán azért, mert a lelkem mélyén azt súgta valaki: ha egyszer elmulasztottuk azt, ami után annyira vágyakoztunk, bármi is történik azután, már nem ugyanazt kapjuk vissza. Ha elszállt a varázs, nincs földi hatalom, amely visszahozhatná. Miss Holden mégiscsak elbőgte magát. Lehajtotta a fejét, és hagyta, hagy hulljanak a könnyei a mahagónipadlóra. - Pedig én annyira.. . de annyira: .. szerettem volna! - Majd talán máskor - bátorítottam. - Lesz... vajon máskor? - rebegte könnyei között rám mosolyogva. - Biztosan, Gaby - hazudtam neki. - Biztosan lesz. Megtaláljuk a módját, hogy lerázzuk a féltékeny istent. Gaby mosolygott, és letörölte a könnyeit. Én is mosolyogtam, pedig a hatalmas kövek egyre csak nyomták a lelkem. A szánk azt mondta, hogy egyszer még eljön a nap, amikor ő meg én... A szívünk azt mondta, hogy soha. 12. Úgy gondoltam, ha már Indiában vagyok, felnézek egy-két ladakhi kolostorba, amelyeket csak hírből ismertem. Ladakh ugyan messze van Kanapurtól, de repülőgéppel öt óra alatt odaérhetek. Sőt még annyi sem kell hozzá, ha sikerül közvetlen járatot kapnom. Éppen a jegyrendeléssel foglalatoskodtam, amikor Lal Bahadur felcsengetett. Most is türelmetlen és morcos volt a hangja, de nem tévesztett meg vele. Tudtam, hogy aranyból van a szíve, mint a mesék morcos törpéié. - Itt rontod még a levegőt Indiában? - kérdezte, mintha bizony nem tudta volna nagyon is jól, hogy hol vagyok. Mondtam neki, hogy itt. Olyan nekem, mint a mágnes; már az a tudat sem hagy elutazni, hogy egy ország határai között élhetek a nagy Lal Bahadur felügyelő-
vel. - Na, menj a fenébe! - mondta szokásos nyájas modorában. Aztán hangszínt váltott. Komolyra fordult a hangja, mint az időjárás a Himalájában szeptember közepén. - Tudod, hogy az a rendőrlány még itt fekszik a kórházban? - Sybilla? - hökkentem meg. - Melyikben? Lal Bahadur megmondta. - Nagyon egyedül van az a kislány. Már kétszer voltam benn nála, de aligha én vagyok az álmai királyfija, és különben is, holnap visszarepülök Varanasziba. Azt mondják az itteni kollégák, hogy elegük van belőlem. - Így is sokáig bírták. - Hallottam, fel akarsz menni Ladakhba. - Fel. - Tudod, hogy ott lőnek? - Majd kikerülöm a golyókat. - Sok barátom gondolta ugyanezt. Azóta néhanapján virágot viszek a sírjukra... vagy ha elégették őket, hát a Gangeszba dobok egy csokrot az emlékükre. Lal Bahadur másnap elutazott, én pedig belátogattam a kórházba Sybillához. 13. Sybilla olyannyira lefogyott, hogy alig ismertem rá. Az arca fele akkora lett, karjai vékonykák, óriási szemei szomorúan nézték, amint egy jókora virágcsokorral beóvatoskodom az ajtón. Már az ágya mellett álltam, amikor észrevettem az infúziós tűt a karjában és az orrában az oxigéncsövet. Szerencsére már túl volt az életveszélyen: Három golyót szedtek ki belőle, mindegyikük egymagában is halálos volt, és nem is gyógyult volna ki belőlük, ha nincs Banita má, azaz Banita anya. Leraktam a virágot az éjjeliszekrényére, és éppen valami vigasztaló ostobaságot akartam mondani neki, amikor nyílott az ajtó, és egy végtelenül kövér és végtelenül kifestett indiai nő lépett be rajta. Ő volt Banita má. Amikor észrevett megtorpant, és dühösen a lányra förmedt. - Ki ez a pasas? Sybilla behunyta a szemét, amivel alighanem azt jelezte; cirka két hét múlva lesz olyan állapotban, hogy válaszolni tudjon a kérdésére. Banita má körbeszimatolt, aztán az egyetlen székre mutatott. - Üljön le! Beszél hindiül? - Nem valami jól. - Azt hallom. Kijé magának ez a lány? Mondtam neki, hogy senkim. Hallottam Lal Bahadurtól, hogy egyedül van, ezért bejöttem hozzá. Banita mama sóhajtott. - Az a zsaru egy bunkó. Kivezettetett a kórházból, hogy semmi keresnivalóm itt. Tudja, ki vagyok? - Nem én. - Meggyógyítom, aki hozzám fordul. - És az orvosok? Erre csak legyintett egyet. - Az orvosok hülyék, fiam. Egyik hülyébb, mint a másik. Ha valami bajod van, azonnal a késük után kap-
kodnak, mint a stricik a bazárban. Gyógyítani tudni kell. - Maga tud? - Kérdezze meg Basantitól. - Ki az a Basanti? Sybillára mutatott. - Nem tudtam a nevét, amikor megláttam. Elneveztem Basantinak, azaz tavasznak. Még tél volt a testében, de én már láttam, hogy előbb-utóbb beköszönt nála a tavasz. Bámulni akarja, vagy elfordul? . Mielőtt megvárta volna a válaszomat, felemelte a száriját és kiszedett alóla egy egész gyógyszertárat. Mivel mégsem illett a feneke környékén leltároznom, csak annyit láttam, hogy vannak a holmija között üvegecskék, ecsetek, szárított virág, és még ki tudja, mi nem. - Lássuk a lényeget, Basanti! Sybilla tett ugyan néhány bágyadt, tiltakozó mozdulatot; Banita má azonban ügyet sem vetett rájuk. Úgy lerántotta róla a takarót, mint az oroszlán a zebra pizsamáját. El akartam fordítani a fejem, de nem voltam képes rá. Ne értsen félre senki; nem Sybilla gyermekivé fogyott teste tett rám akkora hatást, hanem az, amit Banita má művelt. Lenyűgöző és félelmetes is volt egyszerre. Mivel a gyógyító szertartás lényegét úgysem tudnám pontosan leírni, csak a fontosabb részekre hagyatkozom. Először is megkente valamivel Sybilla sebeit még mindig csúnyák voltak, de már a gyógyulás biztos jeleit mutatták- aztán néhány koszosnak tűnő papírlapot helyezett a nedves sebekre. - Védaszövegek - magyarázta, amikor olyan képet vágtam, mintha egy gyilkosságot néznék testközelből - a védák szövegeinek másolatai. A csodába is... hol a gyertyám? A védák szövegeire égő gyertya került, majd néhány percnyi égés után eloltotta őket, letépte a sebekről a papírt, és egy kis üvegcséből gyanús színű folyadékot csepegtetett rájuk. - A Gangesz vize - magyarázta. Ettől aztán majdhogynem rosszul lettem. A Gangesz vizé közismerten olyannyira szennyezett, hogy rovart lehetne irtani vele. Ha megfelelő táptalajt keresnek maguknak a jövő víruskutatói, nyugodtan hanyagolhatják a tojást, megteszi helyette a szent folyó vize is. Óriási erővel fogtam vissza magam, hogy ki ne zavarjam a szobából, orvosért ne kiáltsak, és testi épségemet is veszélyeztetve, kísérletet ne tegyek a megpofozására. Sybilla azonban megakadályozott benne. Kinyújtotta a karját, és megszorította a csuklómat. Aztán tiltón megrázta a fejét. Nyeltem egy nagyot, és befogtam a szá mat. Banita má pedig ezután is bejárt a kórházba, és végül is méggyógyította Sybillát. Én is bejártam hozzá, és közelről figyeltem a gyógyuiását. 14. Hogy miért halasztottam el egy hónappal a ladakhi utamat? Ennek is megvan a maga magyarázata.
Sybilla már szépen lábadozott - hála a Gangesz vizének - amikor egy lusta délutánon kiöntötte a lelkét. Elmondta, hogy a Los Angeles-i rendőrség tisztje, néhány hónappal azelőtt került ki az Akadémiáról, első megbízatása egy sikkasztási ügy volt; követnie kellett valakit a fél világon át. Ő a nyomába is szegődött: oda utazott, ahova a sikkasztó. Az illető nő volt, méghozzá nagyon csinos, ugyanakkor kiválón értett hozzá, hogy slampossá maszkírozza magát. Őt azonban nem tudta lerázni. Az volt a feladata, hogy akkor kapja el, amikor az asszony megpróbálja felvenni valamelyik bankból az elsikkasztott pénzt. Így került Indiába, így került a Brahmaputra gyöngye fedélzetére. Azután bonyolult mese következett arról, hogyan férkőzött az ördöghívők közé, hogy sikerült elnyernie a bizalmukat, bár gyanította, hogy Coretta mindig is rajta tartotta a szemét. Ami azt illeti, zavaros kis történet volt, de nemigen akartam kérdezgetni a részletek felől. Éreztem, hogy valami rettentően nyomasztja a lelkét. - Ki volt az az asszony? - kérdeztem óvatosan. Mondott egy nevet, amelyet még soha nem hallottam. A másikat, ami utána következett, már annál inkább. Mrs. Bullard. Ő kérte meg Mr. Bullardot, hogy feleségeként szerepelhessen a hajón. Így akarta lerázni az esetleges üldözőit. Mivel Mrs. Bullard meghalt, az ő munkája is véget ért. Csakhogy akkor már a hajó fedélzetén volt, leszállni nem tudott róla, és a rendőrséget sem értesíthette. Nem tehetett mást, mint hogy igyekezett rendőrként viselkedni, bár a gyakorlati munkában még kevés a tapasztalata. Nagyon sajnálja, hogy a legfontosabb pillanatban mondott csődöt. Azt hittem, ez nyomasztja, és nyomban vigasztalni is kezdtem. Jó egy hétig vigasztaltam, amikor is bevallotta, hogy egyáltalán nem ez a baja. Sokkal inkább az, hogy úgy érzi, a rendőrség cserbenhagyta. Lassan-lassan kiszedtem belőle, hogy nincs senkije, egyedül áll a világban, se rokona, se jó barátai. A rendőrséget tartotta a családjának, és most az is pácban hagyta. Senki sem utazott ide, amikor életveszélyben volt, vagy éppen haldoklott, csupán egy táviratot küldtek némi jókívánságokkal, és azzal a magyarázattal, hogy nem látogathatják meg, mert túl sok a munkájuk, és a költségvetésükbe sem férne bele a látogatás. Majd ha épen és egészségesen hazatér, nagy murit rendeznek a tiszteletére. Mennem kellett volna, de nem voltam képes rá. Hétről hétre halogattam a ladakhi utat. Hol azt magyaráztam be magamnak, hogy ezen a héten nem lehet, mert varratokat szednek ki belőle, hol pedig részletes vizsgálat előtt állt. Mindeközben, mondanom sem kell, alaposan összemelegedtünk. Az idő múlott, én pedig örömmel tapasztaltam, hogy Sybilla hadnagy jelentősen megváltozott. Megjött az étvágya, ismét megtanult mosolyogni. A doktorok és Banita má már annyira megszokták a jelenlétemet, hogy minden különösebb figyelmeztetés nélkül előttem vizsgálgatták Sybillát. Jómagam sem
találtam kivetnivalót rajta, hogy egy súlyos beteget nézzek. Egy hónap után aztán történt valami. Banita má, szokásos hebehurgya módján lerántotta Sybilláról a takarót, én pedig majd hanyatt estem a meglepetéstől. Aki kezeivel takargatva magát, mezítelenül feküdt előttem, már nem egy csontig soványodott nagybeteg volt, hanem egy mezítelen szépség. Sybilla félrefordította a fejét, és a nyakáig elvörösödött. Ettől kezdve, ha valaki vizsgálni kezdte, kimentem a szobából. Ekkortól számítom, hogy megváltozott valami köztünk. Méghozzá végérvényesen. 15. Csak amikor tökéletesen meggyógyult, tudatosult benne, hogy miatta maradtam Kanapurban, miatta halasztottam el - akkor már véglegesen - a ladakhi utamat. Eljött a nap, hogy véget ért a kórházi ápolása. Az orvosi határozat gyógyulttá nyilvánította, bár legalább még egy hónap pihenőt javasoltak neki. Töltse kellemes körülmények között, és tartózkodjon a nagyobb fizikai megerőltetéstől. Egyikünk sem beszélt a holnapról. Egyikünk sem tudta, mi lesz holnap. Aztán éppen azon a napon, amikor ki kellett költöznie a kanapuri kórházból, felbukkant a láthatáron Csandrabábú maharadzsa. Valami dolgát intézte Srí Ánanddal, majd ellátogatott hozzám. Éppen azon törtem a fejem, hogy mi legyen Sybillával és velem. Csandrabábú, amikor értesült róla, hogy mit javasoltak a doktorok Sybillának, felcsillanó szemmel igazgatta meg a turbánját. - Nagyon sokat tett értünk az a lány. Vajon mit szólna hozzá, ha meghívnám az egyik birtokomra? Legalább megismer majd egy másik Indiát is. Örültem neki, hogy végre rendeződnek Sybilla dolgai. A rendőrség egyelőre nem sürgette, hogy álljon munkába. - És maga? - tudakolta a maharadzsa. - Magának nincs kedve csatlakozni hozzá? Kedvem éppen lett volna, dé meg kellett tudnom, mit szól hozzá a lány. Amikor Csandrabábú megismételte - immár személyesen néki - a meghívását, a lány szomorú szemmel nézett rám. - Attól tartok, maharadzsa... Csandrabábú elmosolyodott. - Mr. Lawrence is ott lesz. Timila és Ramani ragaszkodnak hozzá. Így történt, hogy Sybilla és én Csandrabábú birtokán kötöttünk ki. A második ott-töltött éjszakán aztán rájöttem valamire. Nevezetesen, hogy a féltékeny isten csak Gaby Holdenre volt féltékeny, Sybillára nem. És a ház sem gyulladt ki, amiért együtt feküdtünk a szúnyogháló alatt. 16. A negyedik nap reggelén óriási meglepetésemre Jock
Ferdinandot fedeztem fel a kertben. Csandrabábú maharadzsával sétálgatott a bokrok között az elefántistállók előtt. Mellette szürke ruhás, magas férfi haladt, akiben Mr. Timberlake-re ismertem. Hirtelen eszembe jutott a Moray Társaság, és az olajlobbi elleni küzdelem. A halántékomhoz nyúltam, és behunytam a szemen. Mire kinyitottam, már csak Csandrabábú állt velem szemben. Ő nem mondott semmit, én nem kérdeztem semmit. Sokkal fontosabb dolog foglalkoztatott. Megígértem Sybillának, hogy reggeli után elmegyünk és meglessük a folyóban fürdő elefántokat. Vége. ISBN 963 9591 Ol 7 Cesta Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt.-ben készült a 2004. évben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 9899.49.01
