Leslie L. Lawrence Lebegők GESTA KIADÓ BUDAPEST, 1997

Leslie L. Lawrence Lebegők GESTA KIADÓ BUDAPEST, 1997 A borító BOROSS ATTILA munkája A szerző fényképét FELMER ISTVÁN készítette © Lőrincz L. László, 1997 Halott a csorten alatt i Reggel, ahogy felébredtem, azonnal megéreztem: rövidesen vége a takcangi szép napoknak. A hideg a lábujjamba harapott, s én kénytelen voltam rádöbbenni: véglegesen és visszavonhatatlanul ránk köszöntött a hima-lájai tél. Úgy egyébként más jelek is az idők változását hirdették. Néhány nappal ezelőtt például véletlenül kiborítottam Phjagnardordzse, azaz Avalokitesvara szobra előtt a szenteltvizet, ami kifejezetten rosszat jelent. Nem néztem eléggé a lábam elé, így történhetett, hogy ünnepi csizmám kunkori orra beleakadt valamibe, megbotlottam, és a szobor előtt álló ezüstkancsó után kaptáin. A kancsó megbillent, s a szenteltvíz a kancsóban virító pávatollal együtt kidőlt a padlóra. Mivel szerencsétlen módon abban a szent pillanatban lépteket hallottam a hátam mögött, villámsebesen lekaptam a vállamról vörös palástomat, és a szerencsétlenül járt kancsóra borítót-"" tam. Az idős szerzetes, aki szomorú orrszipogás közepette kibukkant a mennyezetről lelógó festett selyemképek, thaukák közül, ugyancsak nagyot nézett, amikor észrevette a palástomat a padlón. Szívott egy minden eddiginél nagyobbat az orrán, aztán feje búbját vakargatva, előbb a palástra, majd rám pislogott. '- Te vagy az, Blobzang rinpócse? - Én - mondtam néhány türelmetlen kézmozdulat kíséretében, mint akit zavar a másik társasága. - Bocsáss meg-mentegetőzött a láma nekitámaszkodva a legközelebbi faoszlopnak. - Mintha valami csörömpölt volna. - Talán a csengők - találgattam sóhajtva. A szerzetes megrázta a fejét. - A csengők inkább csilingelnek. Előkotortam a zsebemből egy gyufásdobozt és meggyújtottam a legkövérebb gyertyát Phjagnardordzse előtt. A szerzetes a levegőbe bámult, aztán a gyertya lobogó lángját vette szemügyre. - Egyszer, amikor még fiatal lámanövendék voltam, figyelmetlenségemben felborítottam egy szenteltvíztartó edényt - mondta szomorúan. - Tudod mi történt ezután, Blobzang rinpócse? -Mi? - Ellopták a legszebb, korallból készült olvasómat. Persze, nem itt, a kolostorban, hanem lent, a faluban. Azóta sem láttam olyan szép olvasót. Csak annyit akarok mondani, hogyha kidől a szenteltvíz, az néha nagyon rosszat jelent. - Hm. És nem lehet valahogy jóvá tenni az ilyesféle figyelmetlenséget? kérdeztem hangsúlyozottan közömbös hangon. A szerzetes felvonta a vállát. - Három álló napon át imádkoztam Phjagnardordzse előtt, mégsem került meg az olvasóm. Ki tud az isteneken eligazodni? Egyszer megbocsátanak, másszor meg nem. De mit is beszélek itt összevissza?! Rád nem vonatkozik a dolog. Te nem borítottál fel semmit. Szaporán bólogattam, hogy nem bizony. Ennek ellenere másnap délután lent a faluban ellopták a fényképezőgépemet, azonkívül leesett az első hó. Bár sajnáltam kis automata, japán masinámat, abban reménykedtem, Phjagnardordzse talán megelégszik ennyivel és békén hagy. Sajnos az istenek néha bosszúállóbbak, mint gondolnánk. Néhány percig talán még eltöprengtem volna az istenek természetrajzán, ha meg nem zörgetik az ajtóm. Lerúgtam magamról a takarót, kikászálódtam az ágyamból, és a bejárathoz sétáltam. Amikor kinyitottam, Tipo ugyanolyan vidám képpel viharzqtt be rajta, mint megérkezésem óta minden reggelen. Átugrotta a küszöböt, lerakta a nehéz, ezüst teáskannát a szoba közepén álló asztalkára, térült-fordult, majd nekiállt, hogy bevesse az ágyamat, miközben egyetlen pillanatra be nem állt a szája. Csacsogott, mint a hegyi

patakok. Mióta csak a kolostor vezetése kijelölte számomra Ti-pót, aki szakács, kísérő, tanácsadó, titkár és legfőképpen hátramozdító volt egy személyben, kétségbeesett kísérleteket tettem, hogy megszabaduljak tőle. Nem mintha ellenszenves lett volna a fiúcska, csak éppen magányt kerestem Takcang kolostorában - néhány régi, izgalmasnak ígérkező kézirat mellett - éppen ezért nem volt ínyemre, hogy szüntelenül a közelemben lábatlankodjon valaki. Tipo azonban egyszerűen levakarhatatlannak bizonyult. Hiába igyekeztem elüldözni magamtól, nem sikerült. Végül kénytelen voltam beletörődni a dologba, annál is inkább, mivel kiderült, hogy némi haszon is származik azért a jelenlétéből. A kisfiú egy távoli, még a kolostor lámáinak többsége számára is érthetetlen nyelvjárást beszélt, s örömmel vette, amikor megkértem rá, vezessen be anyanyelvének rejtelmeibe, így aztán lassan összebarátkoztunk, jókat beszélgettünk, miközben hosz-szabb túrákat tettünk a hegyek között. S amire első találkozásunkkor egyáltalán nem számítottam: furcsa nyelvjárásán kívül sok egyebet is tanultam tőle, aminek a későbbiek során nem kevés hasznát vettem. Egyelőre azonban Tipo még az ágyamat vetette, miközben gondolataim a beköszöntő tél körül forogtak. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy jókora gumikalapáccsal homlokon vágtak volna. - ... és a rinpócse is visszajön - hallottam izgatott hangját. - Azt mondják, már el is indult Thimpuból. Megdermedtem és hitetlenkedve néztem rá. - Kiről beszélsz? Tipo nagyot csapott kőkemény párnámra, helyére tette, aztán felnézett rám. - Kribjang rinpócséról. - Mi van vele? - Most mondtam, hogy elindult Thimpuból. - Honnan tudod? - Mindenki tudja. Holnap, vágy holnapután itt lesz. -Mi a fene... Szerencsére még idejében leharaptam a mondat végét. Azt akartam ugyanis kérdezni tőle, hogy mi a fészkes fene, hozta vissza ilyen gyorsan Kribjang rinpócsét Tak-cangba. Alighanem el is sápadhattam, mert Tipo aggódva pis-> lógott rám. - Jól vagy, rinpócse? Bólintottam, pedig dehogyis voltam jól. Kribjang rinpócse közeledése ugyanis azzal fenyegetett, hogy vége a programomnak, amit pedig olyan gondosan és minden apróságra ügyelve dolgoztam ki magamnak. Kribjang rinpócse olyan volt számomra, mint farmernak a tornádó. Tipo nem tudhatta, hogy Kribjang rinpócséval egy indiai, tudományos kongresszuson ismerkedtem meg, ha azt a néhány mondatot, amelyet váltottunk egymással, egyáltalán ismerkedésnek lehet nevezni. Néhány évvel ezelőtt résztvettem a Nemzetközi Buddhológiai Társaság összejövetelén, s felkérésüknek engedve előadást tartottam a régi tibeti vallás^ a bon, és a vörös süveges lámaizmus kapcsolatáról. Őszintén meg kell mondanom, nem vertem fel nagy port vele, amiben az is közrejátszhatott, hogy a jelenlévők közül kevesen érdeklődtek a bon iránt. Előadásom közben megfigyeltem, hogy egy magas, kopasz, vörös palástot viselő szerzetes, gúnyos mosollyal hallgatja a szavaimat, s amikor arról beszéltem, hogy a bon-szerzetesekről alighanem ok nélkül terjedt el az a hiedelem, hogy varázslók voltak és, hogy birtokában voltak a lebegés tudományának, megcsóválta a fejét és le-' vette a szemüvegét. Ez önmagában még nem jelentett volna sokat, én azonban'azt is észrevettem, hogy olyan szemüveget visel, amelynek szárára hallókészüléket erősítettek. Miután levette a szemüvegét, előadásom kritikájaként szundikálni kezdett és egészen addig ki sem nyitotta a szemét, amíg fel nem csattant a befejezést követő udvarias taps. Ekkor vetett csak egy gúnyos pillantást felém, majd fejét lehajtva távozott a balfenéken. 8 Második, mindeddig utolsó találkozásunk a kongresszust követő banketten történt. Egy csendes sarokban álldogáltam néhány kaviáros szendvics és egy pohár pezsgő társaságában, amikor Dániel O'Connor, a turkesztá-ni sziklafestmények kutatója karon ragadott és magával cipelt. - Gyere, Leslie, bemutatlak valakinek - duruzsolta a fülembe, miközben

továbbvonszolt. - Csoda érdekes pasas, állítólag valamelyik kolostor apátja odafent a hegyek között. Éppen neked való figura. Néhány másodperc múlva kiderült, hogy a nekem való figura az a kopasz szerzetes, aki dolgozatom legizgalmasabb részleténél levette füléről a hallókészüléket. Nem vághattam valami barátságos képet, mint ahogy nem vágott ő sem. Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, s néhány percig kínosan toporogtunk a büféasztal mellett, mivel O'Connor, mint aki jól végezte dolgát, magunkra hagyott bennünket. A szerzetes egy zöldséges szendvicset rágcsált elmerült figyelemmel, majd amikor lenyelte a legutolsó falatokat is, rám nézett. Nem tudtam volna hamarjában felsorolni, mi mindent láttam a tekintetében, de barátságot és felebaráti szeretetet biztosan nem. - Hallottam az előadását - mondta végül gúnyos mosolyra húzva a száját. Megkísértett a gondolat, hogy megkérdezzem tőle, hogy hallhatta hallókészülék nélkül, végül aztán valamiért mégsem kérdeztem meg. - Honnan veszi, hogy a bon papok nem voltak varázslók? - Mert nincs rá bizonyítékunk - mondtam. - Kegyel-mességednek talán más a véleménye? - Hallott valaha a lebegőkről? Itt követtem el a hibát. Talán sértette az önérzetemet a hallókészülékhistória, talán látszólagos felsőbbrendűsége borított ki egy kicsit, mindenesetre olyat mondtam neki, amit nem lett volna szabad. - Ostobaság - vontam meg a vállam. - A föld vonzóerejét nem lehet legyőzni. Kribjang rinpócse - mert hiszen ő volt a kopasz szerzetes — arcán árnyék futott végig, szemembe mélyesztet-te a szemét, sarkon fordult és köszönés nélkül távozott. Lebiggyesztettem az ajkam, miközben azt morogtam magamban, hogy akkor lássam legközelebb, amikor a hátam közepét. Csakhogy eljöhet a pillanat, amikor akarva-akaratlanul kénytelenek vagyunk komolyabban is foglalkozni a hátunk közepével. így jártam én is, amikor Jondon barátom közölte velem, hogy azok a régi kéziratok, amelyeket tanulmányozni szeretnék, Takcang kolostorában találhatók. Annyi baj legyen - gondoltam, mivel már amúgy is régóta el szerettem volna látogatni a híres kolostorba, amely többek között arról nevezetes, hogy annak idején egy sziklafalhoz ragasztották, mint a szirti fecskék a fészküket. Azt is tudtam, hogy felette barlangok sora húzódik: réges-régen élt szerzetesek lakóhelyei. Arról viszont akkor még nem volt tudomásom, hogy" Takcang ősi, bon kolostor helyére épült. Jondon megvakargatta a feje búbját, aztán elgondolkodva nézett rám. - Mond neked az a név valamit, hogy Kribjang rinpó-cse? Erőltettem az agyam, de nem ugrott be semmi. - Ki az? - Takcang apátja. - Ismernem kellene? - Ő ismer téged. Rövidesen kiderült, hogy azon a bizonyos konferencián találkoztunk. Egyetlen szempillantás alatt megjelent előttem gúnyos, sértődött tekintete. Aztán a vágyott kéziratok is, amelyek felröppentek a levegőbe, majd egyre sebesebb szárnyalással távolodni látszottak tőlem. - Eszerint Takcang ugrott - mondtam lemondó sóhaj kíséretében. Jondon megcsóválta a fejét. - Nem ugrott. 10 - Mit beszélsz? - Kribjang rinpócse Dharmaszálába utazik, Őszentsé-géhez, a Dalai Lámához. Ott marad fél évig, vagy még tovább. A kolostort valaki más vezeti majd a távollétében. Kribjang rinpócse hozzájárult, hogy amíg ő nincs Takcangban, felmehetsz oda és tanulmányozhatod a kéziratokat. Azon a napon azonban, ahogy visszatér Dhar-maszálából, el kell hagynod' a kolostort. Igaz is, mi történt köztetek, hogy ennyire nem kedvel téged? Néhány szóban elmondtam neki a történteket. Jondon mosolygott, de valahogy nem tűnt vidámnak a mosolya. - Kribjangról azt beszélik, hogyolyan családból származik, amelynek a férfi, de még a nő tagjai is réges-régen igen hatalmas bon-varázslók voltak.

Egyesek szerint ő maga is konyít valamit a mágiához. - Akkor hogy lehetett apát? Jondon most már vidámabban mosolygott. - Nem olyan nagy baj az, ha egy szerzetes ért egy kicsit a varázsláshoz. Nem volt kifejezetten bölcs húzás, hogy pont előtte vontad kétségbe a bon papok tudományát. Azt tanácsolom, menj fel Takcangba, van egy jó fél éved. Hátha közben megváltozik a varázslókról alkotott véleményed. így történt, hogy Kribjang rinpócse elutazott a Dalai Lámához Indiába, én pedig felkapaszkodtam Takcang kolostorához. Egy hónapot töltöttem itt, még csak a kéziratok tanulmányozásának elején járva, amikor szerencsétlen módon kiborítottam a szenteltvizet Avalokitesvara szobra előtt, minek következtében leesett az első hó, Kribjang rinpócse pedig visszafordult Indiából Takcangba. És még mondja valaki, hogy a szenteltvíz borogatásnak nem lehetnek kellemetlen következményei! Tipóval a sarkamban elindultam az imaterem felé, hogy elvégezzem a reggeli szertartást. Bár rám, mint vendégre nem volt kötelező a kolostori regula, jobbnak láttam alkalmazkodni a rendhez. Csendesen meghúzódtam egy saroki 11 ban és a többiekkel együtt elmorogtam a reggeli imát. Gondolataim ezen a hajnalon azonban mindegyre elkalandoztak, miközben le nem vettem a szemem Avalokitesvara komor arcáról. A goromba képű isten mintha fenyegetőn rázta volna felém villámjogarát, a bronz darázsét. Jóllehet, tisztában voltam vele, hogy az'istenedet csak kérlelni lehet, korholni nem, nem tudtam megállni, hogy felé ne röpítsek néhány komoly szemrehányást. Olyan nagy bűn az, ha valaki felborítja a szenteltvíz tartót? - kérdeztem tőle gondolatban. - Mivel nagyhatalmú isten vagy, tudnod kell: nem volt szándékomban. Megbotlottam a csizmámmal az oltárod elé emelt falép^ csőben, az volt az oka mindennek. Ha soká töröm a fejem, még az is elképzelhető, hogy valamelyik gonosz démon tette előttem keresztbe ajábát. Sőt, egészen biztos, hogy így történt. Következésképpen ők a hibásak a víz kibontásáért, nem én. Mellesleg a te kötelességed távol tartani a kolostortól a démonokat. Én nem korhollak, amiért nem tetted meg, de kérlek, te se büntess azért, amiről nem tehetek. A hó már leesett, egye fene, nem lehet visszaszívni, de Kribjang rinpócsét még visszafordíthatod Indiába. Kérlek, tedd meg nekem ezt a szívességet. Ha megteszed, megígérem, hogy minden reggel meglocsollak szenteltvízzel, meggyújtom a gyertyád, friss vajat hozok az áldozati tálacskákba... Felnéztem az isten arcára és belém fagyott a szó. Avalokitesvara úgy vicsorgott rám, mintha menten ketté akarna harapni. Ebből aztán megérthettem, hogy akkor fordítja vissza Kribjang rinpócsét Indiába, amikor piros hó esik a Himalájában. Továbbá azt is megértettem, hogy ideje összepakolni a holmimat. Mivel Kribjang érkezése csak másnap délutánra volt várható, úgy gondoltam, teszek egy utolsó rövidke sétát a környéken. Most bántam csak igazán, hogy mindeddig nem jutott időm felmászni a fölénk emelkedő sziklafal üregeihez. 12 A leesett hó szerencsére nem volt mély, alig néhány centiméternyi csak, de mindenképpen a tél közeledtét hirdette. Tisztában voltam vele, hogy vannak olyan évek, amikor téldémon jóval korábban érkezik a vártnál. Éppen úgy, mint Kribjang rinpócse. Kellemesen hűvös reggel volt: a hajnali ködök már felszálltak, s a napsugarak akadálytalanul végigsimogatták a sziklákat, a hatalmas kőtömböket, a szurdokok ezer színben játszó oldalait. Idefent, négyezer méter magasságban, mintha összesűrűsödött-volna a csend. A nap az égi létrán való kapaszkodástól fáradtan rácsüccsent egy sziklacsúcs tetejére, onnan nézett le rám. Kíváncsi lettem volna, vajon tudja-e ki vagyok, vagy csak egy kolostori szerzetesnek tart. Néhány száz méternyire tőlem emelkedett Takcang kolostorának hatalmas tömbje, jó néhány épületével, és belső udvarainak sokaságával. A főépület úgy tapadt a sziklafalhoz, mint a fecskefészek. Előtte százötven lépésnyi sík terep után feneketlen szakadék tátongott, melynek mélyén a Kyi patak csörgedezett. A nap hirtelen feljebb emelkedett, én pedig kétségbeesetten belerúgtam

egy csizmám orra előtt heverő kődarabba. Amikor pedig olyan szépen elterveztem mindent! Úgy gondoltam, néhány hónapig Takcangban maradok, elolvasom a kéziratokat, majd megpróbálok keríteni egy szerzetest, vagy falusi varázslót, aki talán ért még valamit a hajdani varázstudományhoz. Kribjang érkezése azonban véget vetett minden reményemnek. Tudtam, hiába is könyörögnék neki, ha egyszer kimondta, hogy távoznom kell, nincs az a hatalom, amely álláspontja megváltoztatására kényszeríthetné. Egy kolostor apátja fene nagy úr: egyesegyedül ő dönt róla, kit tűr meg a fedele alatt és kit nem. Énnek ellenére mi lenne, ha mégiscsak megpróbálnék szót érteni vele? Mi lenne, ha... Idáig jutottam, amikor valami egyetlen pillanatra eltakarta előlem a napot. Mintha madár szállt volna elé, vagy futó felhő suhant volna át a csúcsok között. Aztán éles sikoltást hallottam, amelyet tompa puffanás követett. 13 Nem tudtam, miért, de hirtelen az a nevetséges gondolatom támadt, hogy az az akármi, ami elröppent a nap előtt egy ember volt. Egy kitárt karú ember. Ő zuhant le a fennsík hóval borított kövei közé. Mielőtt elindultam volna, hogy utánanézzek, nem csak rémeket látok-e, nekitámaszkodtam egy sziklatömbnek és vettem néhány mély lélegzetet a kristálytiszta levegőből. Elkeseredetten gondoltam rá, hogy néhány, nap múlva talán már egy nagyvárosban leszek, autók kipufogógázába burkolózva. Megráztam a fejem, ellöktem magam a sziklától és csípőre téve a kezem végigkémleltem a fennsíkon. Amerre a szemem ellátott hó alatt pihent a táj, mintha a nagy hegyek istenei vászonlepedőt borítottak volna a lábukra. A nap sugarai megcsúsztak a takaró síkos felületén, s lebucskáztak róla a szakadékok és szurdokok mélységeibe. Bár nem volt még igazán hideg, tisztában voltam vele: egy távoli, embernemjárta, titokzatos völgyben indulásra készen állnak Rlung-ma, Szél Anya gyermekei, hogy anyjuk egyetlen intésére végigszáguldjanak a bhutáni fennsíkon. Mögöttem szorgalmasan csilingel-tek Takcang kolostorának a csengettyűi, mintha arra figyelmeztettek volna, hogy kíváncsiskodás helyett jobban tenném, ha visszatérnék elhagyott cellámba és csomagolni kezdenék. Már-már megfordultam volna, hogy engedelmeskedjek hívó szavuknak, amikor halk, elhaló nyögdécselésfé-le szűrődött felém a szakadék északi szélétől elválasztó, embernél is magasabb kőtömbökön túlról. Megrázkód-tam, a csengettyűk hangja pedig ebben a pillanatban elhallgatott. Mintha feladta volna a kilátástalan küzdelmet. Nem így a yidamom. Lelkem mélyén lakozó védőszellemem ugyanis felriadt méla szendergéséből és ugrán-dozni kezdett, mintha bolha csípte volna fenéken. Ráadásul kiáltozott is hozzá, amit csak én értettem. Azt kiáltozta, hogy mi a fenéért érdeklődöm olyasmi iránt, amihez semmi közöm. Mit törődöm vele, kik röpködnek 14 késő őszi, vagy éppen kora téli délelőttökön a Himalája nyúlványai között. Akárkik is azok, csak röpködjenek békében, ha kedvük tartja. Már így is éppen elég bajt okoztam magamnak azzal, hogy összeakasztottam nem létező bajuszomat Kribjang rinpócsééval. Ha azon a banketten kissé alázatosabban viselkedem, most zavartalanul tanulmányozhatnám a vágyott kéziratokat a kellemesen langyos könyvtárteremben, ahelyett, hogy kényszerű utazáshoz készülődnék. Ami őt illeti - yidamomat - sokkal jobban kedveli, ha megtelepszem valahol, mert tapasztalatból tudja, hogy az utazásaim nem szoktak eseménytelenül telni. Sajnos még itt, a Himalája hegyei között sem, ahol pedig a béke az úr. Legalábbis addig a pillanatig, amíg fel nem bukkanok közöttük. Vártam néhány másodpercig, miközben arra gondoltam, ha ismét meghallom a csengők sürgető üzenetét, megfordulok és visszatérek a kolostorba. Legfeljebb megemlítem Tipónak, hogy hallottam valami szokatlan hangot a fennsík peremén. Várakozásom ellenére nem szólaltak meg a csengők, a fájdalmas nyögés azonban újra felhangzott a kövek mögött. Mintha valaki hatalmas terhet cipelt volna a vállán, és megpróbált volna átnyomakodni vele a kőtömbök szűk átjáróin. Önkéntelenül is felnéztem a felettünk emelkedő sziklafalra. Több száz méter magasan húzódott a világoskék színben tündöklő ég felé. Mint ősi falfestmények ragyogtak a nap egyre erősebb sugaraiban a kőzet hátán kicsapódott, színes ásványi sók. Az éjszaka hullott hó meg-, telepedett a meredély oldalán, s csak imitt-amott ütöttek át rajta a színes foltok. A fehér takaró érintetlen és fodros volt: nem láttam nyomát, hogy bárki is végigszán-

kázott volna rajta. Lehajoltam, felemeltem egy emberfej nagyságú követ és a kezembe szorítottam. Bár igencsak valószínűtlennek látszott, hogy a szakadékok által határolt fennsíkra ragadozó lopakodott volna - például egy hópárduc - arra gondoltam, mégiscsak jobb az óvatosság. Yidamom is erre gondolhatott, mert mintha megnyugodott volna, amikor lehajoltam a kőért. 15 A sziklatömbök' olyannyira eltorlaszolták előttem az utat, hogy lapjára kellett fordulnom, ha át akartam férni közöttük. Még így is súrolta az oldalukat a hátam, s miközben előreküzdöttem magam, az az ostobaság jutott az eszembe, hogy igencsak könnyű prédája lennék annak, aki rosszban sántikálna. A következő pillanatban aztán el is fogott a nevetés. Ki a csoda akarhatna rám támadni, és főleg miért, itt, az isten háta mögött? Erőlködtem még egy kicsit, ,aztán kilépdeltem arra a mintegy száz méter széles kőpárkányra - vagy akár fennsíknak is nevezhetnénk -, amely elválasztotta a szakadék szélétől a kőtömböket. Mintha réges-régen élt emberek görgették volna őket ide, hogy mögöttük meghúzódva sikeresen vehessék fel a küzdelmet a szakadékból felkapaszkodó ellenséggel.. Mert a mélységből azért fel lehetett kapaszkodni a Tak-cang kolostora előtt elterülő fennsíkra. Vékony, kanyargós, sziklába vágott lépcsősor vezetett ide: csak a számolásban jártas buddhák, vagy bodhiszattvák tudták volna megmondani hány lépcsőt kellett megmásznia annak, aki fel óhajtott kapaszkodni a Kyi pataktól .Takcangba. Az már más kérdés persze, hogy a látvány, amely a kolostorból tárult a bámészkodó szeme elé, ezerszeresen is megérte a nem mindennapi fáradságot. Ahogy kiléptem a kőtömbök közül, egyszerre több dolog is a széniembe tűnt. Az első mindjárt a gyenge szellő volt, amely időről időre végigsöpört a fennsíkon. Még bátortalan, amolyan előőrsféle szelecske volt, s talán azért küldte hozzánk Szél Anya, hogy ismerkedjék a tereppel, s ha majd néhány hét múlva erejében megnövekedve végig kell robognia a fennsíkokon, ne tévedjen el a hóval borított szirtek között. A szél eleven volt, játékos és tűfogú. Felhúztam palástom ujját és a karórám szíjára erősített hőmérőre pillantottam. Öt fokot mutatott nulla alatt. A másik, amit ugyancsak meghökkenve tapasztaltam: a frissen esett hóban nem láttam semmiféle olyan nyomot, amely arra utalt volna, hogy mégiscsak tartózkodik valaki a fennsíkon. A hótakaró érintetlen volt, még madárlábak lenyomata sem sötétedett benne. 16 És mégis. Nem messze a szakadék szélétől, az érintetlen hótakaró közepén feküdt valaki. Kezét-lábát szétvetve, mintha csak álomra szenderült volna. Törzsének furcsán csavarodó formája azt mutatta, hogy nem érzi igazán jól magát a kemény köveken; megpróbál úgy helyezkedni, hogy az éles kőtarajok lehetőleg ne nyomják a hátát. Néhány másodpercre megtorpantam és körülnéztem. Akárhogy is ragyogott a napfény, akárhogy is csilingel-tek a kolostor csengettyűi Sákjamuni buddha győzelmét és dicsőségét hirdetve, nekem valahogy mégsem tetszett ez a mai délelőtt. Sóhajtottam, és mielőtt elindultam volna az ismeretlen felé, még egyszer körbepillantottam a fennsíkon. A lehullott hó érintetlen volt, a felettünk magasodó sziklaszirt oldala nemkülönben; a pihenő férfi csak a lépcsőkön mászhatott fel. Hogy meggyőződjek róla valóban igazam van-e, kezemben a kővel néhány lépéssel a szakadék szélénél termettem. Szerencsém volt, mert közvetlenül alattam húzódott a felvezető lépcsősor. Előrehajoltam, hogy alaposan szemügyre vehessem a legfelső lépcsőfokokat. Amikor aztán szemrevételeztem őket, kiegyenesedtem és értetlenül bámultam a kék égre. A lépcsőfokokat vékony, fehér hóréteg borította. Az ismeretlen férfi onnan sem kapaszkodhatott fel a fennsíkra. Akkor viszont honnan a fenéből...? ' Megfordultam, és futni kezdtem arrafelé, ahol az idegen pihent a havon. Annak, hogy gyorsabban szedhessem a lábam, két akadálya is volt. Az egyik a yidamom, aki kétségbeesetten ugrándozott a lelkem mélyén, s mindegyre arra akart rávenni, hogy sétáljak csak szépen vissza a sziklatömbök közé, onnan a kolostorba, onnan pedig Thimpuba, a fővárosba. Teljesen felesleges belekeverednem valamibe, ami egyáltalán nem azért van, hogy belekeverjem magam. Lehetetlenség úgy őrizni valakit, hogy az illető mást sem tesz, mint keresztbe

rakja a lábát az őrzőszelleme 17 előtt. Ha így folytatom, a leváltását kéri, mert reménytelen feladatra még egy sokat tapasztalt őrzőszellem sem vállalkozhat. A másik, ami akadályozta, a mozgásomat, a csizmám volt. Puha, szépen hímzett díszcsizmám, amely sajnálatos módon jóval nagyobb volt a lábamnál; kétszer kellett lépnem benne, hogy egyszer megmoccanjon, így aztán csak másodpercekkel később értem a fekvő férfi mellé, mint kellett volna. Ahogy fölé hajoltam, azonnal megállapítottam, hogy valóban későn érkeztem: a férfi halott. Szemei a sziklafalra meredtek, mintha figyelmeztetni akartak volna valamire. Önkéntelenül is felkaptam a fejem: nem volt azonban odafent semmi más, csak a szikrázó napsugarak, a hó alól előcsillogó színes ásványfoltok, és maga a hó. Ha onnan pottyant volna le, látszani kellett volna a zuhanás nyomának a foltok között. A halott ritkás bajuszú és szakállú férfi volt, inkább indiai, mint bhutáni. Letérdeltem mellé és óvatosan megmozdítottam. Nem volt súlyos: aligha lehetett több ötven kilónál. Igazi hegyi embernek látszott, aki nem engedheti meg magának, hogy felesleges kilókat cipeljen néhány ezer méterrel a tenger szintje felett. Ruhája a hegylakók tipikus viselete volt; kaftán, narancssárga övvel átfogva, rövid szárú, viseltes bőrcsizma; füles prém-sapka. Mélyet sóhajtottam, amikor végérvényesen meggyőződtem róla, hogy halott. S bár csak felületesen tapogattam végig, nem volt nehéz megállapítanom, hogy balvégzetét a zuhanás okozta. Leesett és halálra zúzta magát. Már csak az volt a kérdés, honnan. Ismét a halott fölé hajoltam és megpróbáltam magam elé idézni azt a pillanatot, amikor úgy éreztem, mintha elsuhant volna valami a napkorong előtt. A nap a bal oldali sziklacsúcs mögül bukkant ki, én ott álltam a kövek előtt, jobbra fordultam... 18 Akárhogy is méricskéltem a fennsíkot, kénytelen voltam megállapítani, hogy a férfi csakis a felettem merede-ző sziklafalról hullhatott le. De hogy a fenébe tehette meg, amikor... - Meg ne mozdulj, barátom! Olyan váratlanul ért a hang, hogy jéggé dermedtem tőle. A hátam mögül jött, a szakadék felől. Onnan, ahonnan nem lett volna szabad jönnie, hiszen amikor lekukucskáltam a mélybe, ameddig a szemem ellátott, nem láttam a lépcsőn senkit. Léptek reccsentek a hátam mögött, majd egy kemény tárgy nyomódott az oldalamnak. - Emelkedj csak fel, jópajtás! Felemelkedtem, de a fejem egyelőre nem mertem hátrafordítani. - Ez ért angolul - csicseregte csodálkozva egy meglepett női hang. Adam, ez ért angolul! - Már miért ne értene? - kérdezte a férfi. - Odalent a faluban is értenek. - De mi most nem odalent vagyunk. -A hegyekben is értenek. Ezek a pasasok cipelik a hegymászók csomagjait. -Ezek aligha - mondta egy harmadik hang. - Ez ugyanis egy szerzetes. - Mi a manó! Honnan a fenéből keveredhetett ide? - Talán kérdezze meg tőle. - Gondolja, hogy érdemes? - Jézusom! - mondta ekkor gyanús nyugalommal a nő. - A másik nem mozdul. Éreztem, hogy a szellő bebújik a ruhám alá és megbirizgálja a bőröm. Igyekeztem kihasználni a másodperc töredékére beállt csendet és megszólaltam. - Megfordulhatok? - Mit mond? - Azt kérdezte, hogy megfordulhat-e. - Hát persze, hogy megfordulhat. Megfordultam. Aztán eltátottam a,számat, és ha Szél Anya neveletlen gyermeke azon nyomban a nyelvemre nem telepszik, talán be sem csuktam volna az újévi ünnepek beköszöntéig. A bhutáni hegyóriások lábainál, a 19 takcangi fennsík szélén ugyanis olyasféle kompánia to-porgott, amelyet

leginkább a velencei karneválon tudtam volna elképzelni, a felvonulók között. Nem volt kétséges például, hogy a leghátul álló, három társa közül egy fejjel kiemelkedő férfi maga Sherlock Holmes. Kockás kabátja, kockás térdnadrágja, fejére simuló ugyancsak kockás sisakféle sapkája kétségtelenné tette, hogy a nagy detektív támadt fel immár évszázada tartó álmából a Himalája bércei között. A másik két férfiról azonban nem tudtam volna megmondani kicsoda. Watson doktor nem lehetett egyikük sem, ahhoz mindkettő túl vékony és túl fiatal volt. A hölgyet sem tudtam hova tenni, tekintettel arra, hogy a nagy Sherlock köztudottan nemigen kedvelte a nőket. Pedig ez esetben kivételt kellett volna tennie. Bár sokat nem láthattam a hölgy arcából a feje köré tekert kendőtől, világoskék, csodálkozó szeme, piros pofikája, apró, fitos orrocskája úgy vonzottá a tekintetem, mint "az elektromágnes. A kezében tartott puska azonban már közel sem tetszett annyira. - Legyenek üdvözölve.- mondtam mély lélegzetet v.é-ve. - Szeretettel köszöntöm önöket a takcangi fennsíkon. Az egyik pasas, akinek bőrkalapja szélére démonűző szalag volt erősítve, meghökkent, majd nagyot rikkantott. - Szeretettel üdvözöl bennünket? Ki a fene maga, ember? Vettem egy jókora slukkot a hegyi levegőből és behunytam a szemem. Amikor kinyitottam, már rezzenéstelen volt az arcom, mint a sokat próbált indián törzsfőnököké. - A nevem Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence. Nem mondhatnám, hogy mennykőként sújtottak volna rájuk a szavaim. Hármuknak a szeme sem rebbent tőlük, egyedül a démonszalagos nyugtázta őket elégedetten. - Nagy-Britanniából? - kérdezte kíváncsian. 20 - Onnan. - Öröm, ha az ember a hazától távol honfitársakra bukkan. Még közelebb lépett hozzám, s attól tartottam meg is ölelget. Szerencsére mielőtt megtehette volna a Sherlock Holmes-ruhás rákiáltott. - Carteris! - Uram? - Menjen onnan! - Menjek?-Hiszen én csak... - Menj onnan, Fred! - mondta a másik is keményen. A Carterisnek nevezett férfi ekkor mintha magához tért volna. Bocsánatkérőn rám pislogott és elhúzódott tőlem. A Sherlock Holmes-ruhás rám meresztette szúrós tekintetét. - Kicsoda maga? - Az imént mondtam meg a nevem. Ha óhajtja, elis-métlem. - Nem szükséges - dünnyögte előkelő orrhangon. -Elárulná mit csinál itt? v Mivel nem voltam tisztában'vele, mi lehet a kapcsolat köztük és a halott között, úgy gondoltam, jobb, ha nem sokat magyarázkodom. - Sétálgatok - mondtam. Sherlock Holmes a hátam mögött fekvő férfira pillantott. - Ő bezzeg nem sétálgat. Úgy látszik, elég súlyos az állapota. Carteris nyúlfogú társa odasétált a férfihoz, rápillantott, majd meghökkent tekintettel a Sherlock Holmes-ruhásra pislogott. - Attól tartok, uram, hogy az a pasas ott... halott. A magas, szikár férfi meg se rezzent, a fitos orrú hölgy azonban annál inkább. Megtántorodott és a szívéhez kapott. -Mi.., csoda? - Ne ijedj meg, Jessica, de az a pasas... valóban halott. A nyúlfogú rám mordult. - Maga ölte meg? - Dehogy öltem. 21 - Akkor mit csinált vele? - Éppen akkor bukkantam rá, amikor maguk ideérkeztek. A Sherlock Holmes-sapkás sóhajtott és a halotthoz baktatott. Lehajolt és nézegetni kezdte, ahogy egy földre ejtett pénzdarabot nézeget az ember. Amikor felegyenesedett, mintha egy fokkal barátságosabb lett volna a tekintete.

- Hogy talált rá? - Itt feküdt a szakadék szélén. Mintha véletlenül tenné, mögém pislantott. Ebben a szempillantásban megéreztem, ha nem is Sherlock Holmes született újjá a Himalájában, azért ezt a fickót sem a falvédőről vakarták le. Egyetlen másodperc alatt észrevette, hogy csak egyedül jöttem a kolostor irányából. - Nem látom a lábnyomait - mondta. - Úgy látszik, nem onnan jött, ahonnan én. - Hát akkor honnan? Valóban ez volt a kérdés. A démonriasztó szalagos összeráncolta a homlokát és megpróbált végére járni a titoknak - Eszerint nem ismerte a fickót. - Nem én. - Figyeljen ide - mondta jóindulatúan körbe mutogatva. - Itt mindent hó borít, igaz? -- Nagyjából. - Ezt a férfit, akit maga nem ismer, viszont nem. - Hát nem - vallottam be. - Ez pedig annyit jelent, hogy később került ide, mint ahogy a hóesés elállt. Ebben egyetérthetünk. - Feltétlenül - helyeseltem. - Onnan nem jöhetett, ahonnan maga, mert akkor látszanának a hóban a lábnyomai. Valamennyien szemügyre vették a lábnyomaimat, közöttük én is. Nem voltak igazán szép nyomok, a szellő kezdte lassan szétrombolni őket, arról nem is beszélve, hogy a lábunknál néhány számmal nagyobb csizmával nem könnyű esztétikus nyomokat hagyni magunk után. - Onnan valóban nem jöhetett - bólintottam. - Annál is inkább, mert arra a kolostor van, ahol ilyenkor világi személynek semmi dolga. 22 — Takcang? - Takcang. A férfi megpöckölte a kalapja szélét, amitől hullámza-ni kezdett a karimára erősített démonűző szalag. - Az a feneség, hogy a lépcsőn sem jöhetett fel. - Igazán? - Sajnos - mondta ekkor a harmadik, a nyúlfogú. - Ha lenéz a mélybe, nem lát mást, csak a mi lábnyomainkat. Ez pedig annyit jelent, hogy amióta elállt a hóesés, senki sem jött fel a völgyből rajta. Pontosan ugyanazokat mondta, amikre már magam is rájöttem percekkel ezelőtt. - A harmadik lehetőség az lenne - folytatta a nyúlfogú -, hogy a sziklafal oldalán ereszkedett le. Csakhogy nem látok kötelet, amelyen leereszkedhetett volna. Arról már nem is beszélve, hogy a pásztorok nemigen szoktak sziklafalakon császkálni. - Le is eshetett - mondtam. A Sherlock Holmes-sapkás szomorúan megcsóválta a fejét. - Sajnos ez sem megy. Látja? - Mit kellene látnom? Természetesen tisztában voltam vele, mire akar kilyukadni. Mindazonáltal jobbnak láttam a hülyét játszani. - Kissé domború a sziklafal, sőt, erre lejjebb még dom-borúbb. - Mit akar ezzel mondani? - Azt, hogy ha ez a fickó lezuhant volna a szikláról, feltétlenül végig kellett volna csúsznia az oldalán. Körülbelül ott, a zöld folt alatt. Ott azonban érintetlen a hó, mint ahogy másutt is az. Ez pedig nem jelenthet egyebet, mint hogy ez a férfiú nem onnan esett le. - Akkor honnan kerülhetett ide? -Van egy ötletem! - rikkantotta hirtelen a nyúlfogú. - Mi lenne az, Rooker? - kérdezte a Sherlock Holmes-sapkás. - Ezt a halottat... a mi kedves, újdonsült ismerősünk, Mr. Leslie L. Lawrence hozta ide. Kénytelen voltam jó nagyra tátani a számat. - Én? Hogy hoztam volna ide?

23 - Például a hátán. - Honnan a fenéből... ? - Mondjuk Takcangból. - De hát... miért? - Hogy bedobja a szakadékba. - Miért akartam volna bedobni a szakadékba? - Hogy megszabaduljon tőle. - Mi a fenéért akartam volna bárkitől is megszabadulni? A pasas széttárta a karját. - Ezt már önnek kell tudnia. Én a magam részéről úgy képzelem a dolgot, hogy maga valahol odaát -, s á köveken túlra mutatott — megölte ezt a férfit, aztán elhatározta, hogy belehajítja a szakadékba. Vállára vette és idegyalogolt vele a fennsík szélére. Ezért látszanak csak a maga nyomai a havon. Éppen lehajította volna, amikor felfedezett bennünket, amint felfelé igyekeztünk a lépcsősoron. Következésképpen gyilkost fogtunk, Mr. Lawrence. Az ördög tudja, kicsoda maga, de egy biztos: ezt a szerencsétlen flótást eltette láb alól, s hogy nem sikerült megszabadulnia a holttestétől, annak egyedül és kizárólag mi vagyunk az oka. Fel kíván hozni valamit a mentségére? Csak gyorsan, mert kezdek megfagyni. A nap egyre feljebb emelkedett az égen, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy a hőmérséklet is vele emelkedett. Éppen ellenkezőleg. Mintha a vörösessárga sugarak merő jégből lettek volna. - Hogy öltem meg a pasast? - kérdeztem nagyot nyelve., A nyúlfogú lebiggyesztette az ajkát. - Ezerféle módon. Ezt csak a boncolás állapíthatná meg. Például meg is mérgezhette. - Javaslom, hogy nézze meg közelebbről a holttestet. - Egyszer már megnéztem. Mit nézzek rajta? - Emelje fel a fejét. Rooker kérdőn a többiekre né,zett. A lány undorodva a szája elé kapta a kezét, a Sherlock Holmes-sapkás viszont mintha bólintott volna. A nyúlfogú lépett néhányat a halott felé. Amikor mellé ért, még egyszer a többiekre pislantott, majd-letérdelt a hóra. 24 - Azt mondta... emeljem fel a fejét? Mi az ördögöt akar ezzel? Nem lehetett szívbajos, mert meg sem rezdült a keze, "ahogy a halott feje alá csúsztatta. A következő pillanatban aztán rémülten felkiáltott és ugrott egyet hátrafelé. - - Úristen! A halott feje félrebillent, láthatóvá téve azt az agyvelővel kevert vértócsát, amely mindeddig diszkréten az összezúzott koponya alatt rejtőzött. - Mi a fene ez? • - Szétzúzta a koponyáját-mondtam sóhajtva. -Amikor lezuhant a hóval borított fennsíkra, a sziklához vágta a fejét. Azonkívül, ha levetkőztetnénk kiderülne, hogy alig maradt ép csontja. Itt érte a halál a szakadék szélén. Láttam rajtuk, hogy elbizonytalanodnak. A lány többször is összeszorította a száját és nagyokat nyelt. -Adja elő a maga verzióját - mondta a Sherlock Holmes-sapk-ás. Mivel egyre hidegebb lett idefent, úgy gondoltam, nem célszerű tovább húzni az időt. Néhány szóval elmondtam nekik a történteket. Hogy éppen a számat tátottam idefent, amikor egyszenxcsak mintha eltakarta volna előlem valaki a napot. Ezt' követően puffanást hallottam, majd keserves nyögdécselést. Mivel nincs fegyverem, felragadtam egy követ és megpróbáltam megkeresni a zajforrást. Szó nélkül hallgatták végig a mesémet, de nem látszott az arcukon, hogy különösebben meghatotta volna őket. Amíg beszéltem többször is felpillantottak a sziklaszirtre. Amikor befejeztem, toporogtak egy kicsit, majd a nyúlfogú megrázta a fejét. - Akármit is mond, nem magyarázza meg vele, hogy került ez a pasas ide, a fennsík szélére. Az elmondottakon kívül nincs még valami vérszegény ötlete? Természetesen volt. Azt viszont el nem mondtam volna semmi pénzért. Ha ugyanis elmondom, feltehetően meg sem álltak volna velem a Thimpu-i elmegyógyintézetig. 25

10 Toporogtunk még vagy másfél percig: ennek a toporgás-nak viszont már én voltam az egyedüli és kizárólagos oka. Látszott rajtuk, fogalmuk sincs róla mit kezdjenek velem. Nem vádolhattak egyértelműen gyilkossággal, hiszen a halott valóban lezuhanhatott valahonnan. Hogy honnan, az még egyelőre rejtély volt. A Sherlock Holmes-sapkás ekkor, mintha csak véletlenül tenné, leeresztette a puskája csövét. - Mit mondott, hogy is hívják magát? - Leslie L. Lawrence-nek - mondtam. - Megkérdezhetem, mit keres itt, izé... Takcangban? - Kéziratokat - mondtam. - Miféle kéziratokat? - Tibetieket. Lassan, mintha kezdtek volna megfeledkezni a halottról. Egyre nagyobb szemeket méregettek rám, s egy-egy lépéssel még közelebb is jöttek hozzám. - Ön... tibeti kéziratokkal foglalkozik? - Azokkal is. - Most éppen... milyenekkel? - A Halottak Könyvének különböző változatait dolgozom fel. Egyszerre léptek hátra valamennyien. A Sherlock Holmes-sapkás újra felemelte a puskáját. - Hogy mondta? Megismételtem, hogy jelenleg éppen a tibeti Halottak Könyvének a különféle változatai foglalkoztatnak. - Miért éppen azok? Elmondhattam volna nekik, hogy a régi, lámaizmus előtti tibeti vallás, a titokzatos bon emlékeit keresem a Halottak Könyvének kéziratos anyagában, de nem hiszem, hogy különösebben értékelték volna kutató szenvedélyemet. Ezért aztán csak megvontam a vállam. - Mert azok érdekelnek. Sherlock Holmes habozott néhány pillanatig, aztán hóna alá csapta a puskáját és felém nyújtotta a kezét. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Edward White-head professzor vagyok. 26 - Örvendek a szerencsének - mondtam. - Ők pedig a munkatársaim - biccentett a másik három felé. - Miss Jessica Stevens, Mr. Frederic Carteris - ő volt a démonszalagos -, Mr. Adam Rooker - a nyúlfogú. - A munkatársai? - kérdeztem udvariasan. - Ez annyit jelent, hogy, hm.., dolgoznak idefent? Az idefent alatt természetesen az egész bhutáni fennsíkot értettem. Mintha egyetlen pillanatra összesűrűsödött volna a csend. De csak egyetlen pillanatra. -Az a helyzet, hogy... régészeti kutatásokat végzünk. - Ne mondja - ámultam ei. - És kinek az emlékeit kutatják? Mongolokét vagy kínaiakét? Whitehead professzor rám mosolygott. - A görögökét. Yidamom felröhögött a lelkem mélyén. Elégedett volt, mert védencének ismét csak sikerült őrültéket fognia ott, ahol hegylakókon és szerzeteseken kívül másoknak nem lett volna szabad lenniük. Pedig voltak. 11 Szívesen feltettem volna egy-két kérdést a Himalája görögjeivel kapcsolatban, de még idejében meggondoltam magam. A hideg immár a csontunkig hatolt, amit én még úgy-ahogy elviseltem volna, a jövevények azonban egyre inkább jégcsapokhoz kezdtek hasonlítani. Miss Stevens szája ráadásul lila volt, mint a padlizsán. - Eszerint, ez a maguk utazása olyan expedícióféle, igaz? - kérdeztem megdörzsölve lefagyni készülő orromat. - Olyasféle - biccentett Whitehead. - Meddig akarnak idefent tartózkodni? A professzor gyors pillantást vetett a társaira. - Az még bizonytalan. Hiszen el sem kezdtük az érdemi munkát. Lehet, hogy

fél évig is Bhutánban maradunk. - Éppen télen? - Ha szükséges, megvárjuk a tavaszt. Vagy a nyarat. 27 - Ebben a ruhában? Úgy néztek végig magukon, mintha akkor döbbentek volna rá, hogy nincsenek az évszakhoz öltözve. Vékony felöltőikben úgy festettek, mintha valaki január közepén rövidnadrágban sétálgatna az Oxford Streeten. Whitehead professzor megvakargatta a füle tövét. - Az az igazság, hogy történt velünk egy kis malőr. Csomagjaink a folyóba vesztek, fegyvereink és néhány hátizsák kivételével. Át akartunk kelni rajta, de rossz helyet választottunk hozzá. Az autó felfordult, a víz magával ragadta a holminkat;. Többek között a bundáinkat is. Nem tudna segíteni rajtunk, Mr. Lawrence? Őrangyalom elkeseredetten tiltakozott, majd amikor lemondóan biccentettem egyet, dühösen elhallgatott. Mi a fenéért ígér segítséget az, aki maga is segítségre szorul? 12 A Négy Világtáj Őrei meghökkenve bámultak ránk, ahogy átsorjáztunk közöttük. Meghökkenésük elsősorban nekem szólt, hiszen mióta csak a kapukat őrzik, nem fordult még elő, hogy egy szerzetes ilyen gyanús külsejű alakokat vezetett volna be Takcangba. Whitehead professzor sapkáján különösen elidőzött a tekintetük, bár lefogadtam volna, hogy sosem hallottak még Sherlock Holmesról. Elfelejtettem figyelmeztetni újdonsült ismerőseimet, hogy nem illik rálépni a bejárati küszöbre, ezért aztán szép sorjában valamennyien végigtapostak rajta. Behunytam a szemem és vártam, hogy valamelyik nagy hatalmú isten villámnyilával a nyakunk közé cserdítsen ekkora tiszteletlenség láttán. Az istenek azonban ezúttal nem moccantak. Lehet, hogy megkövültek a csodálattól a Sherlock Holmes-sapka láttán. - Ők kik? - kérdezte Miss Stevens a bejárati ajtó két oldalán álló, kétkét, embernél is magasabb figurára pislogva. Mondtam neki, hogy a Négy Világtáj Őrei, akik a behatolni szándékozó démonoktól óvják a kolostor jámbor szerzeteseit. 28 Miss Stevens a hófehér bőrű Yulkorsbrungra, szanszkrit nevén Dhartarasthára pislogott és nagyot nyelt meg-szeppenésében. -Ez valami... zenész? Mintha gitárt látnék a kezében. Valóban, Yulkorsbrung markában jókora húros hangszer feketedett: hirtelenjében nem is tudtam volna megmondani, minek hívják. - A démonokat csalogatja vele -magyaráztam. - Rázendít egy dalra, a kíváncsi démonok pedig köré gyűlnek, hogy hallgassák. Egy ideig játszik nékik, majd lehajítja a hangszerét, elkapja a nyakukat és halálra tapossa őket. Legalábbis azokat, akik Keletről jönnek. - Miért éppen Keletről? - Mert mindegyik kapuőr más irányért felelős. Mondhatnám úgy is, hogy bizonyos munkamegosztás figyelhető meg közöttük. Tovább is magyaráztam volna, de ebben a pillanatban apró árnyék vált ki a démonvadászok háta mögül és elénk penderült. - Csakhogy megjöttél, rinpócse! Majdhogy a keblemre nem omlott örömében. Mivel csak nemrégen kenhette be a fejét jakfaggyúval, s az erős szag még nem párolgóit ki a bőréből, igyekeztem mérsékelni az örömét. Óvatosan a hátára ütöttem és eltoltam magamtól. - Mi a helyzet,Tipo? A kopasz kisfiú ekkor vette csak észre, hogy nem vagyok egyedül. Meghökkent, és aggodalmas képpel rám pislogott. - Kik vannak... mögötted, rinpócse? Mindeközben óvatosan előrecsúsztatta az egyik lábát, hogy ha azt felelném démonok, egyetlen pillanat alatt valamelyik őriző mögött teremhessen. Fekete szeme megbabonázva meredt Whitehead professzor sapkájára, mintha az ördög szarvát látta volna rajta. - Keresnek valamit - mondtam. -Itt? - Nem itt, hanem a hegyek között. - Akkor miért vannak itt? 29

Mielőtt elmagyarázhattam volna érkezésünk okát, Ti-po elkapta palástom ujját és megrángatta. - Nagy baj van, rinpócse. Nem is tudod mi történi azóta, hogy felmentél a fennsíkra. Tovább is folytatta volna, de a nyúlfogú Adam Roo-ker oldalba taszított. - Ki ez a gyerek? -Tipo. — Azonkívül? - A bal kezem. - Elég rövid bal keze van. Milyen nyelven beszél vele? - Természetesen tibetiül. - Mit mond a gyerek? - Várjanak egy kicsit azonnal kiderül. l Ki is derült. Csakhogy nem volt benne túl sok köszönet. 1.3 Tipo a Négy Világtáj Őreire pislogott, aztán suttogóra vette a hangját. — Szenggedordzse ismét álmot látott. Komolyan bólintottam. Szenggedordzse a kolostor álomlátó szerzetese volt, akinek az álmaira nagyon is oda kellett figyelni. Állítólag megálmodta, hogy rövidesen le fog égni a kolostor. Azóta Kribjang rinpócse utasítására éjjelnappal tűzőrség vigyázza az épületet. Szenggedordzsénak úgy általában igen hasznos álmai voltak, amiként magam is tapasztaltam itt-tartózkodásom során. - Mit álmodott? Tipo közelebb hajolt hozzám - Róluk álmodott. Egyetlen pillanatig azt hittem a jövevényekről van szó, aztán gyorsan rájöttem, hogy tévedtem. Tipo egyenesen a folyosó mennyezetére nézett, mintha Szenggedordzse a friss meszelésről álmodott volna. - Azt mondod... — Róluk, rinpócse. - És? 30 - A testvérek nyugtalankodnak. Nem jelent jót, ha róluk álmodik valaki. Thugpa szerint előbb csak az álmokban jelennek meg, aztán a valóságban is. - Hát ez bizony rossz hír - mondtam, de fikarcnyi nyugtalanságot sem éreztem a lelkemben. Nemsokára megérkezik Kribjang rinpóqse - birkózzon meg ő Szeng-gedordzse álmaival. - Más? ' A kisfiú mélyet sóhajtott. - Thugpa meg a macskát látta. Ez sem volt jó hír. A macska nem igazi macska volt, hanem macskadémon, „aki" ott ólálkodik minden kolostor környékén és csak az alkalmat lesi, hogy beosonhasson az épületbe. Ha már bent van, nyert ügye van. Mivel egy lámakolostor labirintusok halmaza, úgy elrejtőzik benne, hogy szerzetes legyen a talpán, aki elő tudja keríteni. Hogy miért olyan fontos a macskadémon előkerítése? Aki tisztában van a macskadémon természetével, nem kérdez ilyen ostobaságot. Az tudja, hogy a szerelmes természetű macskadémon általában nőkre vadászik, de ha nincs a közelben ilyen - egy lámakolostorban általában nincs - akkor megelégszik az istennők szobraival, vagy képmásaival is. Hozzájuk dörgölődzik, az ölükbe ül, ezerféleképpen fejezi ki a rajongását. Ezért aztán jaj annak a kolostornak, amelyikbe beveszi magát egy macskadémon! - A nagy imahenger meg elakadt. Még komolyabb képpel és még nagyobb sajnálattal bólintottam. Ez aztán valóban a betetőzése volt az eddigi rossz híreknek. Ritkán történik meg, hogy egy imahenger csak úgy magától elakadjon. Nyilván azért eshetett meg a dolog, mert sötét erő akadályozza a forgásában. - Ez még mind semmi - folytatta szomorúan Tipo. -A legszörnyűbb azonban... - összetette a kezét és könnyes szemekkel nézett rám. - Olyan szörnyű, hogy el sem merem mondani neked, rinpócse. Éreztem, hogy jéggé dermed a szívem, mint a hóra dó- • bott fókabél. 31 - Mi történt? - kérdeztem tompa hangon. - Elveszett a holmim? Tipo megütközve kapta fel a fejét. - Hova gondolsz, rinpócse! Hiszen én vigyázok rá. Csak a rágógumijaid

közül tűnt él egy csomag. - Honnan tudod? - Megszámoltam. Ha nem tudom, hány csomag van nálad, hogyan vállalhatnék felelősséget értük, nem igaz? - Folytasd. Tipo ismét felöltötte halálra rémült-arcát. - Amikor meghallottam a hírt, egyből rád gondoltam. Itt van ez a szegény Blobzang rinpócse, aki a Halottak Könyvét olvassa. Kiment a fennsík szélére és nem is sejti a szerencsétlen, hogy mi történik idebent, amíg ő odakint mászkál. Tüstént könnybe lábadt 'a szemem és azt gondoltam magamban: óh, ez a szegény Blobzang rinpócse, nem érdemelte meg a sorstól, hogy így bánjon vele. Csak hát a khorlo, a sors kereke kegyetlen, rinpócse. Amit tettél előző életedben, annak a levét iszod ebben a világban. Óh, rinpócse, amikor meghallottam a hírt, arra gondoltam... Kinyújtottam a kezem, elkaptam, és felemeltem a levegőbe. Éppen olyan magasra, hogy az arca az arcomhoz érhessen. - Elég a halandzsából - mondtam keményen. - Mi történt, amíg odakint voltam? - Jaj, rinpócse, szörnyű, szörnyű rossz. Legalábbis neked - tette hozzá halkan. - Micsoda? - Amíg te odakint voltál... amíg te... - Mi történt addig? - ordítottam rá. Tipo szeméből két, óriási könnycsepp hullott a padlóra! - Kiderült, hogy Kribjang rinpócse itt van már Takcangban. Ki tudja mikor érkezett. Azt mondják, még a hóesés előtt jött és azóta ki sem mozdult a szobájából. Úgy meghökkentem, hogy eleresztettem a vállát. Tipo halk nyekkenéssel a padlóra hullott. Kis híja volt, hogy magam is nem hullottam utána. 32 14 Mit tagadjam, nem volt ínyemre Kribjang rinpócse idő előtti érkezése, bár ettől még nem kellett volna a padlóra pottyannom. Elvégre nem feltétlenül szükséges találkoznom vele. Veszem a cuccaimat és kiosonok az épületből anélkül, hogy kínos beszélgetésre kerülne sor közöttünk. Meg voltam győződve róla, hogy Kribjang sem ragaszkodik a velem való csevegéshez. Ismétlem, ettől még nem pottyantam volna a padlóra, az az ökölcsapás azonban, amely a nyakamat érte majdhogynem letaglózott. Sziszegve fordultam hátra. Egyetlen másodpercig.azt hittem, valamelyik világtáj-őrétől kaptam egyet, meghök-kenve tapasztaltam azonban, hogy Miss Stevens áll mögöttem remegő szájszéllel, ökölbe szorított kézzel. - Hagyja azt a gyereket, azonnal hagyja, maga... maga... őrült! Különben... Felemelte az öklét. Ebből aztán megérthettem, hogy mi is az a különben. - Mit vétett magának ez a kisfiú? Csak gyerekekkel ilyen nagy legény? Rajta! Velem kezdjen ki, vagy Mr. Rookerrel. A nyúlfogú gyorsan lépett egyet hátrafelé. - Kérlek, Jessica, engem csak ne ajánlgass, hiszen azt sem tudom, miről van szó. Árva szót sem értek ebből a karattyolásból. Hé, izé... Mr. Lawrence, nem fordítaná le, miről beszélgetnek? Miss Stevens azonban nem hagyta annyiban a dolgot. - Gyáva! - toppantott és a kisfiúhoz ugrott. - Ne félj semmit, kicsim, a néni majd megvéd ettől a gonosz fickótól. Ha csak egy ujjal is hozzád mer nyúlni, kitöröm a nyakát! Gyere ide, kicsikém. Tipo kővé meredve bámulta a felé közeledő Miss Ste-venst. Csak akkor kezdett el visítani, amikor a lány átölelte. Akkor viszont úgy, mintha nyúznák. Rúgott, kar-molt, harapott, csakhogy megszabadulhasson a padlizsán ajkútól. Ő azonban ahelyett, hogy eleresztette volna, még erősebben szorította magához. -Jaaaaj! - üvöltötte Tipo kidülledt szemekkel. - Jaa33 aaj, hozzám ért! Hozzám ért! Jaj, ezer buddha, ez hozzám ért! Közbe nem avatkoztam volna a világ minden kincséért sem. A lámakolostorokban fokozottan megszívlelendő a mondás: aki, amit főzött, egye is

meg.

Whitehead professzor bizonyult négyük közül a leg-talpraesettebbnek, mert két hatalmas lépéssel a kapáló-dzók mellett termett, lefeszítette Miss Stevens ujjait a gyerek derekáról és szabadon engedte Tipót. - Hagyja csak, Jessica. Nem látja, hogy meg akar szabadulni magától? Jessica könnyei összefolytak Tipóéval. - De hát... miért? Én csak segíteni akartam neki. Ez a disznó... Nehogy tévedés essék: ez utóbbi én voltam. Tipo, ahogy kiszabadult Miss Stevens karjai közül, bevágódott az egyik világtáj-őr mögé, onnan dugdosta ki a fejét. Szeméből még mindig patakzottak a könnyek. Hosszasan kiabált felém, én pedig szomorúan biccentettem minden egyes mondata után. Whitehead professzor hozzám lépett és megfogta a karom. - Mit mond? - Hogy alaposan elintézték., - Ki intézte el? - Miss Stevens. Miss Stevens felcsuklott. - Én? -Maga bizony. Hiszen megérintette. Egy szerzetest nem szabad nőnek érintenie. Fehér nőnek meg különösen nem. - Édes istenem... Most mit csináljak? - Semmit - mondtam. - Neki kell elvinnie a balhét. - Az mi? - Meg kell tisztulnia az ön érintésétől. -Hó... gyan? - Meg kell fürödnie. - Jézusom! - szakadt ki a megkönnyebbült s.óhaj Jes-sicából. - Már valami komolyabbra gondoltam. - Elég komoly ez is, ami azt illeti. 34 - A fürdés? - Tipo már egy éve nem fürdőit. - Mit mond? -Errefelé nem divat a pancsikálás. Többek között azért sem, mert fürdés közben számtalan kis élőlény halálának okozói lehetünk. Márpedig, aki vízi élőlényeket semmisít meg, az a következő életében maga is vízben úszkáló lényecskévé születikújjá. Azzal a veszéllyel, hogy őt magát is megölheti egy vigyázatlan mosakodó. - Ezt komolyan mondja? - Arról már nem is beszélve, hogy egy kolostorban ilyentájban nemigen van meleg víz. Ha mosakodni akar, magának kell melegítenie. Jessica meghökkent. -Azt mondja, itt nincs... melegvíz-szolgáltatás? Akkor maga miben fürdik? - Hideg vízben. - Uramisten! Talán tovább is folytathattuk volna a kolostori higiéniával kapcsolatos eszmecserénket, ha Tipo el nem kezd bömbölni a démonvadász mögött. - Van még egy sokkal rosszabb hírem is, rinpócse. Bár el nem tudtam képzelni, mi lehet rosszabb annál, hogy Kribjang rinpócse visszaérkezett Takcangba, meg-adóan meghajtottam a fejem. Úgy, mint a sarkkutató hajó kapitánya, amikor közlik vele, hogy hajója mögött végleg bezárult a jég. - Micsoda? Tipo szétmázolta a könnyeket a képén. - Kribjang rinpócse tüstént beszélni szeretne veled. Igaza volt. Valóban ez volt a legrosszabb hír valamennyi között. 15 Kribjang rinpócse szemernyit sem változott azóta a bizonyos indiai kongresszus óta. Vékony volt, szikár, hu-mortalan és kopasz. Amikor beléptem az ajtón, mélyet sóhajtott és udvariasan felém hajolt. 35 - Végre megjött a mi kedves vendégünk. Nem tételezhettem fel mást, minthogy Kribjang rin-pócse vagy beteg, vagy ki akar gúnyolni. Egyetlen pillanatra fellobogott ugyan bennem a harci tűz, hogy

éles nyelvvel visszavágjak neki, de aztán letettem a szópárbajról. Nem igazán sportszerű szidalmaznom valakit, aki mégiscsak megengedte, hogy ha rövid ideig is, de a vendége legyek. Arról már nem is beszélve, hogy korlátozott szókincsemmel aligha tudtam volna érdemleges szópárbajt vívni az előkelő kifejezésekkel felvértezett, s a tibeti nyelvet mesteri fokon birtokló Kribjang rinpócséval. Kribjang egy kis asztalka n^ellett ücsörgött néhány ülőpárnán egy szépen hímzett tibeti szőnyeg közepén. Mellette Mogdon rinpócse, a helyettese, velük szemben Mi-gyopa kancellár, a kolostor esze. Ha nem tudtam volna, hogy rólam szól a terefere, azt is gondolhattam volna, hogy összeesküvést szőnek a macskadémon kézre kerítésére. Elhatároztam, úgy viselkedem, ahogy az illem megkívánja. Kifejezem a hálámat, amiért a kolostor fedele alatt tartózkodhattam; ha sértő jelzőkkel illetnének vagy kigúnyolnának, úgy teszek mintha nem érteném meg. Kribjang rinpócse sóhajtott még egy nagyot, aztán előkelő kéztartással az asztalhoz invitált. - Foglalj helyet mellettünk, rinpócse. Meglepett az udvariassága, de szemem sem rebbent tőle. Biccentettem és közéjük telepedtem. Egészen pontosan Migyopa kancellár, a kolostor-ész mellé, szemben az apáttal. Kribjang intett a kancellárnak, aki felemelt a vörösre lakkozott asztalkáról egy ezüstcsészét és elém helyezte. Migyopa teletöltötte fehér színű, jakvajas teával, aztán lesütötte a szemét az asztalkára. O már bizonyára tudta, mi következik. Igyekeztem nem mutatni, hogy neheztelek Kribjang-ra, amiért kiűzött a paradicsomból. Felemeltem a csészét.és belekortyoltam a teába. Kellemesen avas íze volt, jólesően kaparta a torkom. - Hogy, s mint vagy, Blobzang rinpócse? Lehet, hogy arra vártak: ettől a pillanattól kezdve el36 önti őket a panaszáradat. Kinyílik a szám és kérlelni fogom őket, esetleg könyörögni, hogy tovább maradhassak. Abból nem esztek! - gondoltam magamban és elégedetten elmosolyodtam. - Köszönöm - mondtam. - Kiválóan. Csak a hó zavar egy kicsit. Mintha túl korán leesett volna. Úgy elkezdtek bólogatni, mintha egy láthatatlan karmester beintette volna a bólogatás-szimfónia első tételét. - Úgy bizony - helyeselt a himlőhelyes képű Mogdpn megkönnyebbülve. - Tél démon ebben az évben korán ébredt. - Hogy megy a munkád, Blobzang rinpócse? - sóhajtotta felém az apát. Akaratlanul is felkaptam a fejem. Mi az, hogy hogy megy? Talán inkább hogy ment! Hajlamos voltam azt hinni, tálán a tibeti ige múltidejével kapcsolatban értettem félre valamit. Mindig előfordulhat, hogy az ember azt véli belehallani egy igeragozásba, amit éppen szeretne. - Hallottam, szorgalmas vagy a kéziratok tanulmányozásában. Találtál valami érdemlegeset a Halottak Könyvében? Éreztem, hogy elszorul a torkom. Mi a fészkes fenét akarhat tőlem Kribjang? - Találtam - mondtam. Arra gondoltam, most következik majd a megaláztatásom. Ha elmondom mit találtam, Kribjang kinevet és bebizonyítja mennyire tudatlan vagyok. Annyira, hogy halálom után minden bizonnyal gilisztaként fogok újjászületni. Kribjang azonban néma maradt, ezért úgy éreztem, valamit még hozzá kell fűznöm előbbi kijelentésemhez. - Azt hiszem, mégiscsak maradtak bizonyos nyomai a bon vallásnak az általam átnézett szövegekben. Ezt akár úgy is értelmezhette, hogy revideáltam azt az álláspontomat, ami miatt Indiában megorrolt rám. Kribjang összenézett Mogdonnal. A himlőhelyes helyettes felemelte az ezüstkannát és teletöltötte a csészémet. - Igyál, rinpócse. 37 Ebben a pillanatban világossá vált számomra, hogy baj van. Méghozzá nem is akármekkora.

Ittam, miközben lázasan forogtak a kerekek a fejemben. Csak nem azt akarja, hogy űzzem ki a macskadémont a kolostorából? Kribjang előrehajolt és rám mosolygott. Volt valami az arckifejezésében, ami a kosárban táncoló kobra mosolyára emlékeztetett. - Azokat a kéziratokat is átnézted, amelyeket annak idején Labrangból hoztunk? Felkaptam a fejem. Senki sem mondta, hogy Labrangból származó kéziratok is találhatók Takcangban. Ha tudtam volna... - Sajnos nem. - Pedig érdekesek. Több utalást találhatsz bennük a régi varázslókra, mint azokban, amelyeket eddig elolvastál. Lehajtottam a fejem. Már-már nyelvemen volt a vád, hogy eltagadták előlem ezeket a kincseket, mert amikor a Halottak Könyvének változatai után érdeklődtem Mog-don és Migyopa, valamint a könyvtáros láma egybehangzóan állították, hogy másféle kéziratuk nincs. Sóhajtottam, de nem szóltam semmit. Most már úgyis mindegy. Kribjang úgy nyújtotta felém a nyakát, mint az imént említett kobra a kosárban. - Szeretnéd áttanulmányozni őket? Egyetlen töredék-másodperc alatt félrenyeltem a jóízű avas teát. Olyan köhögési roham jött rám, hogy azt hittem, megfulladok tőle. - Áttanulmányoz... hatom? - kérdeztem némi fuldok-lási szünet után. Ezúttal már meg sem próbáltam uralkodni magamon. Éreztem, hogy csoda történt velem. Talán maga az Eljövendő Buddha, Maitréja szállt le az égből lángpallosával, s felgyújtással fenyegette meg a kolostort, ha nem mutatják meg ennek a szegény Blobzang rinpócsénak a labrangi kéziratokat. - A kéziratok a rendelkezésedre állnak- mondta nagyvonalúan Kribjang. - De hiszen... el kell mennem innen. 38 - Sehova sem kell menned. Belém szorult a lélegzet. Tisztában voltam vele: ólomnál is súlyosabb probléma húzódhat meg Kribjang rin-pócse megváltozott viselkedése mögött. De mi az ördög lehet az? Mivel mindhárman az asztal lapjára sütötték a tekintetüket, némi beszédkényszert éreztem. - Hallottam, hogy... látták a macskadémont a kolostorban. Kribjang felrántotta a vállát. - Én is hallottam róla. Megtesszük a megfelelő óvintézkedéseket. Ha óhajtod, le is jegyezheted őket, rinpó-cse. Eszerint nem erről van szó. - Elakadt az egyik nagy imahenger - próbálkoztam tovább. - Délutánra megcsinálják - mondta Kribjang. - Hallom, Szenggedordzse álmot látott. - Szenggedordzse mást sem lát, csak álmot. Egyébként maradhatsz a kolostoromban, Blobzang rinpócse. - Köszönöm - rebegtem elhaló hangon. - Megkapod a labrangi kéziratokat. Másolatokat is csinálhatsz róluk. - Köszönöm. Átnyúlt az asztal felett és megragadta a karom. - A segítségedre van szükségem, rinpócse. Mintha ajtót nyílott volna valahol, megrebbentek a falakra akasztott selyemképek, a thankák. Azon, amelyik szemben lógott velem, néhány csitipati, azaz csontváz táncolt összekapaszkodva egy temetődomb tetején. Szemüregeiket gondosan felém fordították, s mintha még az éneküket is hallottam volna: - Vendég jön hozzánk, vendég jön hozzánk. Nemso^ kára megérkezik Blobzang rinpócse, és itt is marad velünk mindörökre. Bár kunkori orrú, meleg csizma volt rajtam egyszerre, mintha elfagytak volna a lábujjaim. Radzs Kumar Szingh, hajdani mesterem bizonyára azzal magyarázta volna, hogy a Gonosz leheletét érzem. 39 16 Magasról lezúduló vízesés hangjaként hatott rám az ezüstkannából kiöntött tea csobogása. Kribjang még mindig a karomat szorította, mintha hozzám ragadtak

volna az ujjai. - A segítségedre van szükségem, rinpócse. Hangja ott forgolódott az asztalka körül, majd alighanem fennakadt egy faliképen, mert nem hallottam többé, - Parancsolj, rinpócse - nyögtem száraz torokkal. Kribjang eleresztette a karom és ismét Mogdonra pillantott. Helyettese mélyen lehajtotta a fejét, mintha nem akarna bűnrészességet vállalni vele. Az apát felemelte ezüstcsészéjét és megsimogatta finom, cizellált mintáit. - Hallottál már Nagy Sándorról, rinpócse? Olyannyira váratlanul ért a kérdése, hogy igazából nem is értettem jól. Főleg, hogy magamban már eldöntöttem: csakis a macskadémon miatt maradhatok Takcangban. • - Kiről? - kérdeztem ostobán. - Nagy Sándorról. Tibeti nyelven kicsit furcsán hangzott, így további másodpercekre volt szükségem, hogy felfoghassam, kiről is van szó. - Macedóniai Nagy Sándorról beszélsz? Kribjang megkönnyebbülten bólintott. , -Róla. • Találgatni sem tudtam, mi köze lehet a macskadémonnak Macedóniai Nagy Sándorhoz, ezért aztán szótlanul bámultam rá. Kribjang azonban nem hagyta, hogy hallgassak. - Mit tudsz róla? Megvakartam az orrom hegyét. Csak nem azt akarja, hogy előadást tartsak neki az ókori világ hódítójáról? Ha ugyan rá gondol. Egy picikét még mindig gyanakodtam, hogy talán összekeveri valakivel a nagy macedónt. - Tudok egy s mást - mondtam végül. - Tudom például, hogy a turkesztáni ásatások során Bolyán kéziratokat találtak, amelyek Nagy Sándor pokoljárásáról szólnak. Ö ugyanis... 40 Kribjang rinpócse leintett, mint karmester a félrefújó zenekart. - Nem érdekelnek a turkesztáni kéziratok. - De a pokoljárás... - A pokoljárás sem érdekel. Becsuktam a számat és néztem rá, mint nyúl a lopakodó vadászra. -Tudod, hogy Nagy Sándor megfordult Indiában? - Hogyne tudnám. - Akkor miért nem erről beszélsz? Maga is rájött aztán, hogy nem helyénvaló a szemrehányása, mert már ment is tovább. - Azt is tudod, hogy gazdag ember volt? - így is lehet mondani - bólintottam. - Állítólag rengeteg kincset harácsolt össze Indiában. Gondolod, hogy ez is igaz lehet? -Az ókori Indiát ismerve nem tűnik lehetetlennek. - Van fogalmad róla, hova lett a kincse? Nem volt. Én is az emberiség ama részéhez tartoztam, amelynek gőze sem volt róla, hova lettek Nagy Sándor javai. A kincsek már csak olyanok, hogy könnyen felszívódnak. - Nagy Sándor elrejtett kincse itt van, Bhutánban. Megkapaszkodtam ülőpárnáim szélében. Nem tudtam sírjak-e vagy nevessek. Tisztában voltam vele, hogy majd minden földrészen minden rom, nagy fa, domb alatt kincsek rejtőznek, csak éppen találja meg őket valaki. Ezt akár meg is mondhattam volna neki, ha nem vágtam volna vele magam alatt a fát. Ha meggyőzöm róla, hogy ez az egyik legnagyobb ostobaság, amit valaha is hallottam, a végén még elhiszi és páros lábbal kirúg a kolostorából. Márpedig én már beleéltem magam a lab-rangi kéziratokkal végzendő munkába. Most aztán mi a fenét csináljak? Rövid töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy úszom az árral. A kéziratok tanulmányozásának szüneteiben legfeljebb felcsapok kincskeresőnek. Már láttam is magam egyik kezemben csákánnyal, másikban kis bányászlámpával, amint a hét törpe indulóját dudo-rászva kincset keresek a Himalája hegyei között. 41 - Hol Bhutánban? Kribjang mély lélegzetet vett. , - Itt. Takcangban.

- Takcangban?!. - Itt, rinpócse. - Meg szabad kérdeznem, honnan tudod mindezt? Kribjang egyszerre zárkózott képet vágott. - Idejében értesülni fogsz mindenről. Te leszel a megbízottam. - Az mi? - Jönnek majd valakik, akik megkeresik a kincset. A te dolgod lesz, hogy elkísérd őket. Ismét csak hasadt egyet a sötétség kárpitja. Tehát erről van szó! Kincskeresők jönnek Takcangba, akik feltehetően a kolostorban ütik fel a főhadiszállásukat, s mivel valamirevaló szerzetes nem foglalkozhat velük, itt vagyok én, aki átvállalhatja tőlük a piszkos munkát. Ennek fejében viszont lehetőséget kapok a Halottak Könyve lab-rangi változatainak tanulmányozására. - Vállalod, rinpócse? Habozás nélkül bólintottam. - Vállalom. Kribjang akkorát sóhajtott, hogy meglebbentek tőle a thankák a falon. - Igyál teát, rinpócse. Az egyezség megköttetett. 17 Kribjang már elbocsátott volna, ekkor viszont nekem jött meg a beszélhetnékem. Úgy éreztem, közölnöm kell vele, amit odakint tapasztaltam. - Beszélhetek, rinpócse? - Beszélj! - intett nagyvonalúan. Néhány szóval elmondtam neki, hogy kisétáltam a fennsíkra és rábukkantam egy halott férfira, aki megmagyarázhatatlan módon került a szakadék szélére. Nem jöhetett Takcang felől, mert amikor a fennsík felé közeledtem, nem láttam nyomokat a havon, nem jöhetett a szik42 lába vágott számtalan lépcsőfokon a szakadék és a mélyben meghúzódó falu felől sem, mert a lépcsőkön érintetlen volt a hó, továbbá a szikláról sem zuhanhatott le, mert ha így történt volna, látnom kellett volna a zuhanása nyomát. Ahogy beszéltem, egyre inkább elkomorult az apát tekintete. Sőt, nemcsak az övé, hanem a másik kettőé is. - Azt mondod, meghalt? - Sajnos igen. - Biztos vagy benne? , — Megvizsgáltam. Mogdon felhördült. - Be kell dobnunk á szakadékba. Miért nem dobtad bele? Mielőtt még védekezhettem volna Migyopa, a kolostor esze segítségemre sietett. - Blobzang rinpócse jól tette, hogy nem hajította le. Nem tudod, mit beszélsz, Mogdon! Ha megtette volna rodzsung lett volna belőle. Tudod, mit jelent egy kolostor közelében egy bosszúszomjas rodzsung? Mogdon tudhatta, mert nem erőltette tovább a dolgot. Nyilván belátta, mégiscsak jól tettem, hogy nem tanítottam meg repülni a halottat. - Akkor hát mi legyen vele? Kribjang horkantva fújta ki a levegőt. - Ide kell hozni és el kell temetni. -Hol? - A kerítésen kívül. Kövekből csortent, ereklyetartó emlékművet emelünk fölé, így aztán nem lesz oka, hogy ártalmunkra legyen. A csortenre imazászlókat akasztunk és a Halottak Könyvének néhány lapját. Mogdon meghajtotta a fejét. A halott dolga elintézett-nek volt tekinthető. - Egyéb, Blobzang rinpócse? Mély lélegzetet vettem. - Néhányan feljöttek a lépcsőn. Mivel elvesztették a csomagjaikat, idevezettem őket a kolostorba. Kribjang eltátotta a száját. - Micsoda? 43 Részletesebben elmagyaráztam nekik, hogy három férfi és egy nő kapaszkodott fel a háromezer-ki-tudja-hány lépcsőn a fennsíkra és Takcang kolostorát keresték. Kribjang döbbenten meredt rám. t - Kik ezek? Mondtam néki, hogy egy professzor vezeti őket, s régészeti kutatásokat

akarnak végezni a környéken. Kribjang arcára kiült a megrökönyödés. - Hiszen csak a jövő hétre vártam őket! Migyopa arcán gúnyos mosoly terjengett, ami nagyjából azt jelentette, hogy íme: ennyire lehet bízni a tengeren túliakban. Kiszámíthatatlanok, mint az időjárás a Himalájában. Elindulsz, hogy ragyogó napfénynél felmássz egy hegyre, s éppen csak elkezded a mászást, máris jeges viharfelhők gomolyognak körülötted. Egyszerre csak eszembe jutott, ami odafent, a fennsíkon csúszott ki valamelyikük száján. Hogy görög emlékeket keresnek. Márpedig bizonyos értelemben Macedóniai Nagy Sándor elrejtett kincse is görög emlék. - Hol vannak? - Kint a folyosón. Kribjang felállt és az ajtó felé intett. - Ereszd be őket, Migyopa. A kolostor esze felpattant és fürgén az ajtóhoz sietett. Kitárta és kidugta rajta a fejét. - Fáradjatok be, rinpócsék. Whitehead professzor bukkant fel elsőnek az ajtónyílásban. Mögötte Miss Jessica Stevens, majd a másik kettő. Őszintén szólva azt vártam, hogy Kribjang rinpócse eléjük siet, meghajlik előttük, vagy akár európai módon kezet ráz velük. Ehelyett azonban, félúton az asztal és az ajtó között, a belépő Whitehead professzorra meredt, megtorpant, megtántorodott és elszörnyedve felhor-kant. - Ki a fenéket hoztál a nyakamra, .Blobzang rinpócse? Az összekapaszkodó csontvázak a thankán kárörven-dőn vigyorogtak ránk. 44 18 Úgy éreztem, mindörökre eljátszottam Kribjang rinpó-cse jóindulatát, s akkor fogom meglátni a labrangi kéziratokat, amikor a hátam közepét. Fél óra múlva már öten baktatunk a lépcsősoron lefelé, ha egyáltalán még alkalmas a közlekedésre. Whitehead professzor körbepislogott a barátságosan meleg szobában. Szimatolni kezdett az orra, mint a nyúlé, ha megérzi a friss káposztalevelek illatát. - Meglehetősen soká várakoztattak bennünket - mondta Kribjangra meresztve a szemét. - Remélem fontos oka volt rá. Kribjang felém fordult. - Ez ki? - Ő a főnökük. - Mit mond? - Hogy nagyon hideg van odakint. - Persze, hogy hideg van, hiszen nyakunkon a tél. Azt kérdezd meg tőle, hogyan kerültek ide? Kérdeztem volna, de Whitehead professzor megelőzött. Tekintetét Kribjangra villantva a sarokban felhalmozott ülőpárnák felé bökött. - Megengedi, hogy leüljünk? Ezt szerencsére nem kellett lefordítanom. Kribjang követte Whitehead ujját, és azonnal megértette, miről van szó. Fájdalmas képet vágott, mintha a fogáthúznák, majd a kolostor eszére mordult. - Migyopa! Migyopa tudta, mi a dolga. Feltápászkodott és néhány ülőpárnát helyezett el az asztal körül. A jövevények úgy tottyantak rájuk, mint kotlós a tojásaira. Szégyenkezve hajtottam le a fejem. Mogdon arcán kigyúltak a himlőhelyek, ahogy kalimpáló lábaikra nézett. Hogy is lehetne tárgyalni olyan emberekkel, akik még ülni sem tudnak rendesen...? - Kérdezd meg tőlük, mit óhajtanak tőlem. Bár ezt magamtól is sejtettem, kénytelen voltam mégis megkérdezni. Whitehead professzor azonban nekik sem mondott mást, mint nekem odafent, a fennsíkon. 45 Hogy görög emlékeket keresnek, s hogy mindenüket elragadta a Kyi folyó. Végül feltette a kérdést Kribjang-nak: megengedné-e, hogy rövid időre meghúzzák magukat a kolostorában. Kribjang rinpócse erre nagyon határozottan nemet intett. - Mondd meg nekik, hogy ez teljességgel lehetetlen.

*

Természetesen megmondtam. Whitehead professzor biccentett, mintha nem is várt volna mást. Zsebébe nyúlt és egy kerek, lapos kis tárgyat húzott elő belőle. Ránézett, aztán felém nyújtotta. - Tudja, mi ez? Rápillantottam a valamire. Egy hőmérővel kombinált légnyomásmérő volt. - Mit akar vele? - Csak azt, hogy ez a kis vacak azt súgja nekem: jó darabig nem tudunk lemászni a lépcsőn. És nem tudjuk másik úton sem elhagyni a kolostort. Órákon belül akkora havazás kezdődik, hogy örüljenek neki, ha kilátszik belőle Takcang teteje. Nem először jártam a Himalájában, így tisztában voltam vele: nagyon is lehetséges, amit jósol. Errefelé gyakoriak a hirtelen támadt hóviharok. Elmondtam Kribjangnak, miről van szó. Vártam, hogy az apát felugrik és átkozódni kezd, de Kribjang nem tette. Ehelyett ravasz képpel, fejét vakargatva Whiteheadra nézett. - Kérdezd meg tőlük, konkrétan milyen görög emlékekre gondolnak? Megkérdeztem. Whitehead professzor társaira pislan-tott, majd elmerülten csavargatni kezdte a légnyomásmérő egyik gombját, amit pedig egyáltalán nem kellett volna csavargatnia. - Mindenfélére - mondta végül kitérőén. Kribjang tollászkodott egy kicsit, aztán megcsóválta a fejét. - Csak nem Nagy Sándor kincsét keresik? Amikor lefordítottam, majd lepottyantak a párnáikról meglepetésükben. Whitehead professzor arca sápadt lett, 46 mint a telehold, a másik három enyhén tátott szájjal bámult az apátra. - Miért éppen azt keresnénk? - tért magához némi há-pogás után Whitehead. - Errefelé mindenki azt keresi. A mindenki azért persze egy kicsit túlzás volt. - Ki mindenki? Legnagyobb megrökönyödésemre Kribjang rinpócse ezúttal őszinte volt. - Más expedíciók. - Hány? - Legalább egy - mondta Kribjang. - De az nagyon. - Most... hol tartózkodik ez az izé... expedíció? - Rövidesen megérkezik. Whitehead professzor az asztalkára szegezte a tekintetét. - Ha mi nem tudunk elmenni, ők sem tudnak idejönni. - Ez bizony lehetséges - mondta szomorúan Kribjang. - Sajnos nem parancsolhatok az időjárásnak. Szél Anya gyermekeinek senki sem parancsolhat. Whitehead professzor felemelte a fejét. - Ők mit ígértek? Csak félve mertem lefordítani Kribjang rinpócsénak. Attól tartottam, képzeletbeli lángpallost ragad és kiűzi őket a kolostorából, nem számolva vele, hogy ezzel talán a halálba kergeti őket. Udvariatlanság, sőt, kegyetlenül sértő egy apát előtt anyagiakról beszélni. Kribjang sóhajtott és a csészéjébe nézett. - Sok baj én bennünket az utóbbi időben. Ismét csak azt hittem, hogy a macskadémonra, vagy a nagy Imahenger elakadására gondol. De nem. Sóhajtott, és látszólag összefüggéstelenül beszélni kezdett. Ráadásul nem is hozzájuk, hanem hozzám. Én mégis lefordítottam a szavait. - Bizony sok baj ért bennünket - sóhajtotta immár másodszor Kribjang. Lejött az aranyozás a tetőről, pedig-thaiföldi mesterek csinálták annak idején. Ez egészen pontosan annyit jelentett, hogy cirka tizenöt évvel ezelőtt thai mesteremberek újították fel Takcang 47 tetőszerkezetét, jó néhány kiló aranyat elhasználva a megfelelő részek bearanyozásához. Csillogott is tőlük Tak-cang rendesen! Nem egy fényképet láttam, amelyen szinte aranypalástba, burkolódzott a híres lámakolostor. - A buddhákról is lekopott az aranymáz - panaszkodott tovább Kribjang. -

Ha megnézed őket, Blobzang rinpócse, meggyőződhetsz róla, hogy már-már tiszteletlenség ilyen állapotban látni őket. Csakhogy nincs pénz az aranyozásukra. Amit kaptunk a kormánytól, azon a gazdasági épületeket kellett rendbe hozatnunk. Mindemellett öt évvel ezelőtt megfogadtuk, hogy felépítjük Maitréja nagy szobrát a szirttetőn. Sajnos erre sem futotta. Hát így állunk, Blobzang rinpoc.se. Ebből aztán Whitehead professzor is láthatta, hogyan állunk. - Mondja meg neki, ha én találom meg Nagy Sándor kincsét bearanyoztatom a tetőket, a szobrokat, és felépíttetem azt az izét a sziklatetőn. Akkora lesz, mint a ri-ói Krisztus. Csak adjon engedélyt, hogy a kolostorában maradhassunk. Kribjang felém bökött a mutatóujjával. - Migyopa majd papírra írja, amiről beszéltünk. Blobzang rinpócse lefordítja és ő is aláírja. Bólintottam, miközben a Halottak Könyvének labran-gi kézirataira gondoltam.' Ez az egyezség is megköttetett. 19 Jobb helyeken ilyenkor pezsgőt szoktak bontani, Kribjang azonban megelégedett annyival, hogy teát öntetett a csészéinkbe. Whitehead professzor hősiesen legyűrte az övét, a másik három viszont csak fintorgott tőle. Sőt, Miss Stevens arcáról egy csapásra eltűnt az a természetellenes szürkeség, amely azóta ült rajta, hogy megpillantotta a halott embert a fennsík szélén. Ebből aztán megállapíthattam, hogy a jóízűen avas, hi-malájai tea gyorsan visszaadja az ember egészségét. Néhány percnyi közömbös beszélgetés után Kribjang 48 rinpócse kegyesen megengedte, hogy elhagyhassák a szobát. Én is velük mentem .volna, azután a szerzetes után, akit Mogdon hívott be, hogy megmutassa az újonnan jöttéknek a kamráikat, de Kribjang egyetlen kézmozdulattal visszaparancsolt. -Te maradj! Ahogy elhaltak a lépteik a folyosón az apát csillogó szemekkel fordult hozzám. r - Érted, Blobzang rinpócse? - Mit kellene értenem? -Azt hiszem kissé gyenge a felfogásod. Most már sokkal biztosabb, hogy megtalálják Nagy Sándor kincsét. - Miért biztosabb? - Mert többen keresik. Gondold csak el: elveszik egy pásztornak a jakja és elkezdi keresgélni. Van bizonyos esélye, hogy megtalálja, nem igaz? - Kétségkívül. - Namármost, ha segítségül hívja a szomszédját már ketten lesznek és ketten könnyebben megtalálják. Érted már mire gondolok? - Értem - sóhajtottam. - Akkor meg mit vágsz olyan képet, mintha bogyóba haraptál volna? Nehezen tudtam volna megmagyarázni neki. Mióta csak Whitehead professzor felbukkant a fennsík szélén, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy korábban - talán már nem is egyszer - hasonlóan kezdődött valami, aminek később rossz vége lett. Nem, egyáltalán nem előző életeim egyikére-másikára gondoltam, ha" nem erre, amelyikben ezúttal leiedzettem. Többször is előfordult már velem, hogy békésen gunnyasztottam egy lámakolostorban, legfeljebb az apát, vagy valamelyik kedélybeteg szerzetes furkálódásaival kellett meg-küzdenem, amikor egyszerre csak feltűnt néhány európai vagy amerikai, s attól a pillanattól kezdve tragikus irányba fordultak az események. Előkerült néhány halott... - Figyelsz rám egyáltalán? - Figyelek, rinpócse - tértem vissza a valóságba. 49 - Szóval, jó szavakat mondtak rólad Dharmaszálában. Különösen Brigyud apát. - Ó, az öreg Brigyud - csúszott ki akaratlanul is a számon. - Brigyud dicsért téged, de említett valamit, ami őszintén szólva szeget ütött a fejembe. - Igazán? - kérdeztem alig leplezve csalódottságomat. - Mit mondott Brigyud? Kribjang megcsóválta a fejét.

- Hogy tudós férfiú vagy, és bátor, mint az oroszlán. - Brigyud rinpócse talán kissé elvetette a sulykot - dör-mögtem hirtelen melegséget érezve a szívem körül. -Azonkívül azt mondta: olyan vagy, mint a mágnes. - Mágnes? - Ezt mondta. Hogy mint a mágnes a vasport, úgy vonzód a bajt. Ahol csak megfordulsz, halottakat teremnek az árpaföldek és a kőtömbök is a hegyek lábainál. A ro-langok csapatostól lepik el a kolostorokat. Démonok szállnak a szelek szárnyain - egyszóval sok-sok bajt hozol arra a kolostorra, ahol megtelepedsz. -Akkor miért...? - Mert a végén minden jóra fordul. Értesz a démonok, a halottak, és a rolangok nyelvén. És le is tudod győzni őket. - Túlságosan is jó véleménnyel van rólam Brigyud rinpócse. - Talán. Én mindenesetre megbízlak néhány feladattal. Először is: mivel azt az embert te fedezted fel a fennsíkon, úgy illik, hogy gondoskodj is róla. Keresel neki a kapun kívül egy megfelelő helyet és eltemeted. Csak úgy, az olvasgatás szüneteiben. - Egyedül? - Vidd magaddal Tipót. Amint hallom, összebarátkoztatok. - Nem hiszem, hogy Tipo... - Dehogynem. Csak érteni kell a nyelvén. Amint megtörtént a dolog, hozzáláthatsz a kéziratokhoz. Most pedig elmehetsz, rinpócse. 50 Amint celláin felé haladtam a szürke folyosókon, egyre azon törtem a fejem, vajon kinek sikerült nagyobb hasznot húznia a másikból. Egyre inkább arra hajlottam, hogy Kribjang rinpócsé-nak. 20 Becsuktam magam mögött az ajtót és az útra előkészített holmimra bámultam. Kaptam hát egy újabb, nem várt lehetőséget. Csak az ördög tudja, megéri-e. A labrangi kéziratok sokat érnek ugyan, az életem viszont még többet. Megráztam a fejem és igyekeztem elhessegetni magamtól a baljós gondolatokat. Elvégre még nem történt semmi olyasmi, ami egybeesne más kolostorokban történt korábbi eseményekkel. Igaz, itt is felbukkant egy rejtélyes halott, de hát bizonyára van magyarázata annak, hogyan került a fennsíkra. Lehet, hogyha elkezdem törni a fejem, hamarosan rájövök a megoldásra. Talán majd segít valaki... Egy másik halott - suttogta yidamom a lelkem mélyén. - Fogd be a szád! - rivalltam rá és nekiláttam a kicsomagolásnak. Éppen befejeztem volna, amikor megzörgették odakint az ajtót. - Ki az? - kérdeztem ráhúzva a cipzárat a táskámra. - Tipo - mondta egy sín hang. - Gyere be! Az ajtó nyikorgóit, majd a szerzetestanonc bedugta rajta a fejét. - Migyopa rinpócse megparancsolta, hogy jöjjek be hozzád. - Hát csak gyere. Tipo gyanakvó képpel állt meg az ajtó mellett. Odaléptem hozzá és a vállára tettem a kezem. - Nagy feladat előtt állunk, Tipo. Kedvére lesz az isteneknek, amit tennünk kell. - Igazán? - kérdezte Tipo. - Mi lenne az? - Csortent kell emelnünk a halott fölé. Villámgyorsan elkaptam a köpenye szélét, mielőtt még kiügethetett volna az ajtón. 51 - Hova sietsz? - Imádkoznom kell. - Majd utána imádkozol. Tipo szeme a menekülés útját kereste, de szerencsére nem találta. Amikor rájött, hogy sehonnan sem számíthat segítségre, legörbült a szája széle. - Én félek tőle... rinpócse. -Kitől? - A halottól. Sóhajtottam egy nagyot. - Rendben van, Tipo. Akkor nem kell jönnöd. Tipo megkönnyebbülten az ajtó felé indult, kinyitotta, majd a küszöb előtt megtorpant és visszanézett rám.

- Közéjük tartozik. Biztosan közéjük. - Kik közé? Tipo lehalkította a hangját. - A lebegők közé. - Te komolyan hiszel bennük? Hiszed, hogy még napjainkban is* léteznek? - Miért ne hinnék? Hiszen Kribjang rinpócse is hisz. - Rendben van - mondtam. - Megcsinálom egyedül. Tipo tovább toporgott az ajtóban. Egyszer-egyszer áttette a lábát a küszöbön, majd azon nyomban vissza is rántotta. - Hogyan csinálod? - Eltemetem. - Kemény a föld. - Még nem az. Gsak most kezdett fagyni. - Földbe akkor sem szabad. Mit gondolsz, mennyi neki a föld? Megrázza magát és már ki is röppent alóla. - Akkor hát mit tegyek? - Kő kell rá. Igazi csorten. Dordzséval a közepén. - Honnan szerezzek dordzsét? Tipo megvakarta a feje búbját. - Van még húsz csomag rágógumid. Adsz hármat belőle és veled megyek. Becsattantottam a másik táskám zárját. - Egyedül temetek. - Megbánod - mondta Tipo, áttéve a lábát a küszöbön. 52 - Legfeljebb magam is rolanggá válók. Minden éjszaka eljövök majd hozzád. Tipo sebesen visszahúzta a lábát. - Nem bánom, legyen kettő. -Egy. Táskámba nyúltam és átnyújtottam neki a csomag rágógumit. Tipo vigyorogva vörös palástja alá dugta, majd nagy komolyan nézett rám. - Egy óra múlva légy a kijáratnál. Elmondok néhány imát és utánad megyek. Sóhajtottam és megpróbáltam begyújtani az özönvíz előtti, tapasztott kályhába. 21 Csak amikor már két órája is elmúlt, hogy Tipo elhagyta a szobám, kezdtem nyugtalankodni. Addig türelmes voltam, hiszen tudtam, hogy a fiúnak nincs órája, így aztán az egy óra múlva nála meglehetősen bizonytalan időtartamot jelölt. A Négy Világtáj Őrei ködös tekintettel mustrálgattak, mint akik nem tudják eldönteni, jó-e a kolostornak, ha itt vagyok a falai között. Morcos nézésükből azt olvastam ki, hogy nemigen bíznak bennem. Inkább a macskadémonnal törődtetek volna - korholtam őket gondolatban. Végre Tipo is megérkezett. Szökdécselve jött felém a félhomályos folyosón, mint akit egyáltalán nem aggaszt a jövő. Csak akkor komolyodott el a képe, amikor észrevett a Négy Világtáj Őreinek a társaságában. - Minden rendben? - Részemről. - Nagyon hideg van. Esni fog a hó. Sietnünk kell. Ahogy kiléptünk az imaterem, a Lakhang előtti udvarra, arcunkba vágott a szél. Hol volt már az a neveletlen szellőcske, amely délelőtt ott forgolódott körülöttünk! Ez minden bizonnyal a nagybátyja volt: palástunkba tépett és kötekedve megpróbált visszalökdösni bennünket az épületbe. Tipo belém kapaszkodott, úgy nyújtogatva előre a lábát, mintha jégen járna. 53 Az égen szürke, fekete szélű felhők úsztak, sebesen, dél felé. Egyetlen pillanatra megtorpantam, és az jutott az eszembe, nem lenne-e jobb hagyni az egészet a fenébe. A halott megvár bennünket addig, amíg megjavul az idő. Biztos, hogy megvár? - kérdeztem aztán rövid tépelő-dés után magamtól. Nem egy alkalommal voltam már tanúja, hogy a magukra hagyott holttestek nem mindig úgy viselkedtek, ahogy el lehetett volna várni tőlük. Főleg itt, a Himalája tövében. Tipo megcibálgatta palástom szélét és mutatta, hogy húzódjunk be a közelünkben felbukkanó elefántnyi kőtömb mögé. Mielőtt bólinthattam volna, már rángatott is maga után. A hópelyhek az arcunkba vágtak: a szél változatlan erővel taszigált bennünket, mintha ő sem akarna egyebet. A szikla jéghideg volt, s mint óriási madáron a széltől borzolt tollak, remegtek rajta a hópihék. Tipo felfújta az arcát, majd sziszegve kieresztette a

száján a levegőt. - Mi újság? - kérdeztem tőle, megigazgatva lapos, szerzetesi sapkámat a fejemen. - Arra gondoltam, hogy ide - mondta és a kő előtti hor-padásra mutatott. Szemrevételeztem a terepet. Mintha valaha régen megtermett szikladarab feküdt volna a horpadás fölött. Ha hetekig keresgéltünk volna sem találhattunk volna megfelelőbb helyet magunknak. Mélyet sóhajtottam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még majd egy varázsló holttestét kell eltemetnem a Halottak Könyve kedvéért. Kribjang rinpócse nem esett a fejére, amikor... Tipo megszorította a karom. - Hallod? Egy csapásra megfeledkeztem Kribjang rinpócséról. A szél rétestésztaként nyúló melódiákat sugdosott a fülembe, s az álmosító zenén átszűrődve, mintha éles, si-vító hangot hallottam volna. - Hallod? - kérdezte még egyszer Tipo, s szemem sarkából láttam, hogy elsápad pirosra csípett képe. - Mi ez? Tipo nagyot szívott az orrán. 54 - Ők azok. -Kik? ,-Alebegők. - Komolyan mondod? Tipo sértődötten kapta rám a szemét. - Hazudtam én valaha is neked, rinpócse? Úgy gondoltam, jobb, ha ezt a kérdést nem feszegetjük. Különben is, ki tudja, hol ér véget az igazság errefelé, hol kezdődik a képzelet, és mikor torkollanak hazugságba a dolgok? Tipo felemelte mutatóujját és a szürke, reménytelen égre bökött vele. - Odafent laktak. - Hol? - A sziklákon. Nem láttad a barlangok száját? Megpróbáltam visszaemlékezni a sziklafalra. Valóban: mintha egészen magasan fekete lyukak sötétlettek volna rajta. Amikor először pillantottam meg őket, azt hittem, csak kisebb üregek, amelyeket az erózió vájt ki. - Mikor éltek odafent? - kérdeztem a szürkeségbe méregetve a szemem. Sajnos sem a sziklát, sem pedig a feketén sötétlő barlangszájakat nem láthattam a hóeséstől. - Régen - mondta Tipo. - Még az én születésem előtt. - Akkor az valóban jó régen lehetett. - És még Kribjang születése előtt. Pedig ő már egy vén ember. Nem tudom, mit szólt volna Kribjang apát a maga negyvenöt évével, ha hallja lámasüvölvénye szavait. - Honnan tudsz róluk? - Tudok. Azt is tudom, hogy Padmaszambhavának, a nagy varázslónak a követői voltak. Ma már csak a mézkutatók laknak odafent. Eltátottam a számat meglepetésemben. -Kicsodák? - Mézkutatók. Nem mondtam még neked? Kribjang rinpócse sem szólt róla? - Egy szót sem. - Pedig odafent vannak. - Mikor jöttek ide? Tipo összeráncolta a homlokát. 55 - Mikor is? Az biztos, hogy akkor már itt voltak, amikor én a kolostorba kerültem. Annak pedig már jó három éve. Azt vizsgálják, hogy a méhek milyen mézet adnak. - Hol vannak itt méhek? - Hát a barlangokban! Kezdtem kapiskálni valamit. Régebben hallottam már egy s mást a himalájai méhekről, amelyek nehezen megközelíthető sziklák hasadékaiban, barlangokban verik fel a tanyájukat, s egy nagyobb lépből akár negyven-ötven kiló mézhez is juthat a szorgos kutató. Azt is tudtam ugyanakkor, hogy a himalájai méhek telepeinek a kifosztása nem kockázatmentes tevékenység. Már a megközelítésük is

tele van életveszéllyel, arról nem is beszélve^ hogy a méhek sem fogadják virágfüzérrel és békepipával a tolvajokat. - Orvosságot csinálnak a mézből - magyarázta buzgón Tipo, fázósan toporogva, mintha a híres-nevezetes csam táncot gyakorolná. - Ki mondta ezt neked? - Migyopa rinpócse. Azt magyarázta, van az itteni mézben valami, ami sok nyavalyát gyógyít. — Gondolod, hogy most is odafent vannak? Tipo széttárta a karját. - Ki tudja? Nem jönnek le soha a kolostorba. Őket nem érdeklik a kéziratok, mint téged. Téged viszont a méhek nem érdekelnek, igaz? Ez azért nem volt ennyire egyértelmű. Jó néhány cikkem jelent meg már rovarokkal kapcsolatban, azonkívül mindig is kedveltem az erdők-mezők szorgos kis munkásait. - Elképzelhető, hogy ez az ember közéjük tartozott? Tipo határozottan nemet intett. - Odafent csak tengeren túliak dolgoznak. Mogdon-tól tudom, ő meg Thimpuban hallotta a minisztériumban. - Megfogta palástom ujját és kilépett a kőtömb mögül. - Gyere. Menjünk. Kissé, mintha szakadozott volna a szürkeség. A nap, ha csak másodpercekre is, de elő-elővillant a piszkosszínű felhők mögül. 56 A halott ott feküdt, ahol hagytuk. Körülötte még mindig látszottak a nyomaink. Mivel előbb-utóbb úgyis túl kellett esnünk a dolgon, oda-oldalogtam hozzá és még egyszer szemügyre vettem. Testére időközben ráfagyott a ruha, így még, ha, akartam volna se tudtam volna megvizsgálni, nincsenek-e rajta erőszakos halálra utaló nyomok. De nem is akartam. Igen kevéssé volt ugyanis elképzelhető, hogy bárki is megölte volna. - Nos? - sürgetett Tipo. - Megnézed? - Mit? - Úgy hírlik, a lebegők egy halott nyelvét hordják a nyakukban. Állítólag segít nekik a lebegésben... Legyűrve feltörő ellenkezésemet, levetettem a kesztyűmet és megpróbáltam meglazítani a halott kaftánját. Mivel a hideg páncéllá változtatta, nem volt könnyű dolgom. Mégis, addig-addig ügyeskedtem, amíg sikerült megpillantanom a nyakába akasztott bőrzacskót. Tipo néhány lépés távolságról bámulta a munkámat: látszott rajta, esze ágában sincs közelebbre merészkedni. Pár pillanatig haboztam, hogy leszakítsam-e a halottról az amulettet, aztán úgy döntöttem, rajta hagyom. - Nem nézed meg? - kérdezte végül fogvacogva. - Mit nézzek rajta? - Hogy valóban benne van-e? Mármint a zacskóban a nyelv. Sóhajtottam, meghúzogattam azt a vékony zsinórt, amely a bőrzsákocska száját összefűzte, s amikor kellőképpen meglazult, tenyerembe borítottam a zacskó tartalmát. Szürke, száraz, inkább kőre, vagy megkövesedett fadarabra emlékeztető valami volt. Élénk képzelőerővel akár szárított nyelvet is láthattam benne. Tipo kidülledt szemekkel bámult rá, majd hátratánto-rodott. Talán csak egy széllökéstől vesztette el az egyensúlyát. . - Mit csináljak vele? - kérdeztem tanácstalanul. - Nem akarod megtartani? Rövid habozás után úgy döntöttem: ha repülni akarok, ezután is a repülőgépet választom inkább. Mindig is idegenkedtem a kellőképpen be nem járatott technikáktól. 57 Visszatettem a valamit a zacskóba, aztán összerántottam a szíját. Ha annyira ragaszkodott hozzá életében, maradjon az övé halálában is. Hátha odaát nagyobb szüksége lesz raj mint nekem itt. » . Tipo a kőtömbök között rejtőző mélyedés felé intett. - Húzd oda. Nem volt nehéz dolgom. A férfi könnyű volt, mint a pehely - a kövér emberek bizonyára nehezebben szakadnak el a földtől - azonkívül jól is csúszott a síkos havon. Másfél perc sem kellett hozzá és ott álltunk a horpadás mellett. Vettem egy mély lélegzetet, aztán beletaszítottam a szerencsétlent.

Tipo szorgalmasan ügyködött mellettem. Anélkül, hogy egyetlen ujjal is hozzáért volna a halotthoz. Mégis azt a látszatot keltette, hogy ő a főnök, én pedig a segédmunkás. - Jól benne van? -Jól. - Akkor gyerünk a kövekért. Ebben a munkában már ő is tevékenyen résztvett. Fél óra alatt sikerült annyi követ hordanunk a férfi fölé, hogy eltakarják előlünk. Tipo láthatóan megkönnyebbült, amikor a test végérvényesen eltűnt alattuk. Nyögött, a derekát nyomogatta, majd kaftánja öblébe nyúlt és néhány nyomtatott könyvlapot húzott elő. - Menj egy kicsit hátrébb. Engedelmesen hátrébb léptem. Tipo széles mozdulatokkal a kövek közé helyezte a lapokat, miközben megállás nélkül mormogott. Bár csak összefüggéstelen szavakat értettem belőle, biztos voltam benne, hogy a szokásos halotti imák valamelyikét mondja. - Hozzál még követ. Mit volt mit tenni, engedelmeskednem kellett. Tipo ezalatt újabb és újabb könyvlapokat húzkodott elő a ruhája alól és valahányszor letettem a köveimet, rájuk fektetett egy-egy papírlapot, így épült a halott felett a csorten. Az én köveimből és Tipo papírlapjaiból. Erősen fogyóban voltak már a környéken a kövek, amikor elfogyni látszottak Tipo papírlapjai is. Leraktam még 58 egy sort, mikor is Tipo nagy kegyesen befejezettnek nyilvánította az akciót. Azaz egészen mégsem. Csípőre tette a kezét, elégedetten végigpillantott a művén, majd hanyag mozdulattal a vakvilág felé intett. - Hozz egy csúcsos követ. Legszívesebben őt magát ültettem volna a kőhalom tetejére, de csalhatatlan ösztönnel megéreztem, hogy a jövőben még gyakorta egymásra leszünk utalva, ezért szó nélkül engedelmeskedtem. Addig rugdaltam a szerencsére még nem mély havat a kőtömbök között, amíg szert nem tettem egy csúcsos kőre. Tipo elégedetten szívott egyet az orrán, aztán bedugta a kezét a kaftánja alá. Amikor kihúzta, sárgán megcsillant valami az ujjai között. Egy dordzse volt, bronzból öntött villám-jelkép, melyet az istenek gyakorta alkalmaznak az engedetlen démonok megfenyítésére. - Látod? Naná, hogy láttam. Kíváncsi lettem volna rá, honnan szerezte, de eszem ágában sem volt kérdezősködni. A kíváncsiság nem tartozik a kolostori erények közé. 22 Tipo ráhelyezte a dordzsét a kőhalom tetejére, aztán felém fordult. - Tudod miért kell rátennünk? Természetesen tudtam. Mindazonáltal hagytam, hadd magyarázza el. - Azért - mondta fojtott hangon -, hogy a gonosz szellemek ne férhessenek hozzá. Mert tudod, mi jut az eszükbe, hogyha megpillantanak egy csortent, amely alatt halott nyugszik? -Mi? - Hogy bele kellene költözni a testébe. Ezért aztán elkezdik lebontani a csortent. Leveszik a legfelső, a csúcsos követ, megpillantják a dordzsét és ordítani kezdenek tőle, mintha patkány harapott volna a seggükbe. - És a papírlapok? 59 - Hát... azok is kellenek - mondta bizonytalanul Ti-po. - Ha véletlenül mégiscsak eltűnne a dordzse... Tedd rá a követ! Felemeltem a csúcsos követ és rátettem a dordzse tetejére. Tipo olyan büszkén nézett a csortenre, mint a piramisépítő fáraók jövendő nyughelyükre. - Túl vagyunk a veszélyen, rinpócse! - törölgette meg a homlokát. - Ha ezt megúsztuk... - Fel a kezekkel! - kiáltotta valaki kemény hangon a legközelebbi sziklatömb mögül. Engedelmesen feltartottam a kezem, és szemrehányó tekintettel Tipóra

néztem.

A kisfiú szájában megállt a rágógumi. Nem voltam biztos benne, de mintha egyetlen pillanat alatt megingott volna a dordzse varázshatalmába vetett hite. 23 Mintha álmot láttam volna, vagy megismétlődött volna a délelőtt. A kőtömb mögül három férfi és egy nő sorjázott ki puskával a kezében. Egyetlen pillanatra még meg is ütött a gyanú, hogy talán Whitehead professzor és társai jöttek utánunk, de gyorsan elvetettem a kóbor ötletet. Az a vékony, sápadt képű férfi, aki utoljára oldalgott ki a szikla mögül, termetét tekintve akár Whitehead is lehetett volna, mégsem volt az. Valamint az a szeplős, vékony fickó sem volt ismerős, akinek olyasféle prémsap-ka ült a fején, mint a vadnyugati trapperekén szokott. Hátulját a prémes állat farka díszítette. A harmadikat - tagbaszakadt volt, pocakos, kerek képű - mintha ismertem volna valahonnan. Hiába túráztattam azonban az agyam, nem akart beugrani, honnan. A negyedik nő volt, akárcsak Whitehead csapatában. Kreol bőrű, nagy szemű; szeme színét azonban képtelen voltam kivenni a szürke félhomályban. A puskáját sajnos már sokkal inkább. Ezen is el kellett gondolkodnom néhány töredék-másodpercig. Hogy a csodába van az, hogy alig teszek né60 hány száz métert a világ egyik legeldugottabb szegletében, azonnal fegyvercsövek szegeződnek rám. Nem szívesen ismertem volna be, de talán mégiscsak lehet valami Brigyud rinpócse mágnes-elméletében. Tipo rémülten a kaftánom szélébe kapaszkodott, aztán ahogy tőlem látta, ő is felnyújtotta a kezét a levegőbe. Ekkor ismét baj történt. A nagy szemű hölgy leeresztette a fegyverét, s mielőtt Tipo megakadályozhatta volna, megsimogatta kísérőm arcát. - Leeresztheted a kezed, kisfiam. Mind a négyük vére jéggé fagyott a felhangzó visítás-tól. Az enyém is megfagyott volna, ha nem készülök fel már jó előre rá. De felkészültem, így aztán nem minden káröíöm nélkül figyeltem, ahogy halálra sápadva körül-állják az üvöltő lámatanoncot. Tipo előbb csak visított, majd levetette magát a hóra. A nagy szemű nő gyorsan hátra lépett és villámsebesen rám fogta a puskáját. - Mi a baja a gyereknek? Bármennyire is igyekezett a kemény himalájai lányt játszani, megszeppent volt a hangja, mintha leverte volna nagymamája legkedvesebb virágvázáját. - Hozzáért - mondtam. - Az a baja. - Ki ért hozzá? Mihez? Különben kicsoda maga? Bár kedvezőbb terepet is el tudtam volna képzelni a társadalmi együttélés szabályainak szorgalmas gyakorlására, szokásomhoz híven meghajoltam és szerzetesi süvegem a fejem búbjára csúsztatva, rájuk mosolyogtam. - A nevem Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence. 24 Ezúttal sem történt csoda. A hegyek nem mozdultak meg, a méhek nem röppentek ki barlang-lakosztályaikból, sőt még a velem szemben állók szemöldöke sem csúszott fel a fejük tetejére. Annyi történt mindössze, hogy egymásra néztek, de semmi olyat nem mutatott a tekin- . tetük, amiből arra következtethettem volna, hogy elönti őket a jelenlétem feletti öröm. 61 Tipo eközben egyfolytában üvöltött, mint a beragadt sziréna. Csak arra a néhány pillanatra hagyta abba, amíg lélegzetet vett. Mivel már az én fülemet is bántotta a vi-sítása, gyengéden megveregettem a vállát. - Hagyd abba, Tipo. A kisfiú rám emelte könnymaszatos arcát. - De amikor hozzám ért! - Majd megbeszéljük. Tipo szeme fekete fénnyel villant egyet. - Egy csomag rágógumi. - Öt darab, de akkor fogd be a szád. Tipo bólintott és befogta. A nagy szemű hölgy remegő kézzel megsimogatta a homlokát.

- Valami... baja van? - Az a baja, hogy ön hozzáért. De ezt már mondtam. Ez a kisfiú szerzetesnek készül. Egy szerzetest pedig nem érinthet nők keze, legkevésbé tengeren túliaké. - Istenem, én csak jót akartam. Szeplős képű, hegyes orrú társa a menyétfarkú sapkában, félretolta és szorosan elém állt. - Mi a fenét csinál maga errefelé, ember? - Meglepődne, ha megmondanám - próbáltam meg mosolyogni. - Talán nem is annyira, mint gondolja. - A Halottak Könyvének labrangi kéziratain dolgozom. - Szegekkel, mi? És vegyszerrel? Megráztam a fejem. Lehet, hogy a széltől és a sapka fülétől nem értettem jól a szavait? Vagy már keverem' az angolt a tibetivel? - Miféle szegekkel? - Hahaha! Ne mondja, hogy nem tud róluk. Mennyi pénzért vállalta el, maga szemétláda? Tipo tátott szájjal bámult egyikünkről a másikunkra. A szeplős képű a csortenre mutatott. - Ez alatt vannak, mi? - Micsodák? - A szeges dobozok és a vegyszeres flakonok. Kotorja csak szépen elő őket. Tudja, mit csináltak a maguk rohadt szegei? Ide nézzen! 62 Felemelte a lábát és felém mutatta a csizmája talpát. Bár sokat nem láthattam belőle a rátapadt hótól, éreztem, hogy valami komolynak kellett történnie velük, ha ennyire ki vannak akadva. -Ezért meg fog bűnhődni, Lawrence. Megkóstolja maga is a saját szegeit. - Miféle szegeket? - Csak játssza nyugodtan az eszét. Lezavarjuk a lépcsőn a gyerekkel együtt. Felőlem akármilyen maskarába öltözhet, engem nem hat meg vele. És azt hiszem, a többieket sem. A másik kettő bólogatni kezdett annak megerősítéseképpen, hogy nem hatja meg őket sem Tipo, sem az én szerzetesi ruhám, annyira ki vannak akadva ama bizonyos szegek miatt. - Szedje le róluk a köveket - parancsolta. - Miről? -Ha nem szedi le, lelövöm. Ha azt hiszi, tréfálkozom... Olyannyira egyértelműek voltak a mozdulatai, hogy Tipo ismét szirénázni kezdett. - Mit akarnak tőlünk, rinpócse? - Azt, hogy bontsuk le a csortent. - A halott nyelve kell nekik? - Inkább valamilyen dobozok. Tipo erre már nem reagált; nyilván azt hitte, összevissza beszélek. A szeplős képű oldalamba bökte a puskacsövet. - Gyerünk! Kezdjen hozzá! Rádöbbentem, hogy ennek már a fele sem tréfa. Ki a csoda szeret felépíteni, majd meg szétbontani egy kőrakást, csak azért, hogy később újra összerakhassa? Arról már nem is beszélve, hogy mindeközben egy szerencsétlen halott lapul az építmény alján. . - Figyeljenek ide - kezdtem magyarázni a dolgot. - Ez egy sírhalom. Egy halott férfi nyugszik alatta. - Hahaha! És honnan került ide? - A levegőből - mondtam. Mind a négyen megdermedtek. Annyira azért persze nem, hogy a fegyverük csövét elvették volna rólam. 63 - A levegőből? - kérdezte a magas, sápadt képű, resze-lős hangon. - Onnan. - Hm. És miért onnan? - Mert máshonnan nem tudott idejönni - magyaráztam. *- A kolostor felől nem jöhetett, mert nem láttam a lábnyomait; a lépcsőn sem kapaszkodhatott fel, mert érintetlen volt rajta a hó; a sziklafalon sem csúszhatott le, mert annak is látszana a nyoma. Eszerint csakis a levegőből érkezhetett.

A négy jövevény ismét összenézett. - Azt mondja, a levegőből jött az a halott, amely ön szerint, itt fekszik a kőrakás alatt? - Pontosan ezt mondom. A sápadt képű megrázta a fejét. - Maga szántszándékkal hülyének tetteti magát. De engem nem ver át, barátom. Lásson csak neki a munkának! Nem volt mese, neki kellett látnom. Morogtam ugyan valamit, hogy nagy baja származik annak, aki csortenhez nyúl, de abban reménykedtem, nem az én fejemre hullik majd vissza a szellemek bosszúja. Intettem Tiponak, aki duzzogó arccal leemelte a csúcsos követ a csorten tetejéről. Amint elővillant a dordzse sárga teste, a szeplős képű megálljt parancsolt. - Ez mi itt? - Dordzse - mondtam. A szél egyre hevesebben süvített és én egyre kevesebb kedvet éreztem hozzá, hogy előadást tartsak nekik a lámaizmusban használt kegytárgyakról. -Ez akadályozza meg a halottat, hogy kimásszon a csorten kövei alól. A lány mintha most döbbent volna csak rá, hogy talán nem is beszélek őrültségeket. A szeplős képű a dordzse felé nyújtotta a kezét, de még útközben meggondolta magát és visszahúzta. - Gyerünk tovább! Ezután következtek a könyvlapok. Egy kő, egy lap. Egy kő, egy lap. Néhány lap után a lány nyelt egy nagyot és a tagbaszakadt pocakoshoz fordult. 64 - Mr. Frost... talán lehet valami abban, amit ez a pasas mond. - Ugyan már, Grace! - csattant fel az izgő-mozgó orrú, szeplős képű. - Az egész Himalája-régió telis-tele van gyanús alakokkal. Azt képzelik magukról, hogy jógik, vagy mi a fene, összevissza kóborolnak és minden sze-métséget elvállalnak. - Valami azt súgja, hogy ez nem. ilyen. Az egyelőre még nem jutott eszükbe, hogy talán jó lenne engem is megkérdezniük. Amikor aztán már csak egyetlen kőréteg választott el bennünket a halottól, felemelkedtem és megfújdogáltam a. kezem. - Sajnos elgémberedtek az ujjaim. Majd "a kisfiú folytatja. Tipo mintha csak megértette volna, hogy a megfagyott gyermeket kell játszania, fagyos könnyekkel a szemében a kövekhez lépett és remegő ujjakkal megragadta a legelsőt. A lány ekkor kiborult. - Állj! - kiáltotta kétségbeesetten, a hóra hajítva a puskáját. - Bármi is történt, nem engedem, hogy ez a kisgyerek szenvedjen miatta. Gyere ide, kisfiam! -Ne nyúljon hozzál - kiáltottam rá kétségbeesetten. A vörös hajú, szeplős harsány átkozódásba kezdett. - Az ördög vigye el az egészet! Csak széplelkekkel ne kezdjen az ember! Ők kinyírhatnak bennünket, nekünk pedig nem szabad dolgoztatnunk őket," mert elgémberedik a kezük. Majd én megmutatom... A csortenhez ugrott és elkezdte lehányni róla a köve-kef. Egy kő, egy papírlap, egy kő, egy papírlap. Csak akkor hagyta abba és meredt döbbent képpel az építményre, amikor az egyik dühösen elhajított kő alól előbukkant az ismeretlen halott verébszürke arca. - Ideje, hogy összeismerkedjünk - javasoltam. - Én már kétszer is megmondtam a nevem. Leslie L. Lawrence vagyok. Hát maguk kicsodák? 65 25 A többi már a nemzetközi etikett szerint történt. A tagbaszakadt pocakos letette a puskáját a lába mellé és meghajolt. - Charles Frost. Valahol hallottam már ezt a nevet. De hol az ördögben? A pocakos jóindulatúan nézett rám. - Fogkrém - mondta aztán segítőkészen. Ebben a pillanatban bevágott a villám. A Frost fogkrém. Hiszen a tubusán

ott látszik Mr. Charles Frost képe. Onnan volt hát annyira ismerős az ábrázata! - Úristen! - mondtam. - Mit keres maga a Himalájában? Mr. Frost nem reagált a kérdésemre. Ehelyett a társaira mutatott. - Ő Miss Campbell, ő Mr. Moore - bökött a szeplős képűre -, ő pedig Mr. Cronenberg. Bocsásson meg, úgy látszik félreértés történt... Valóban egy izé... halott ember fekszik a kőrakás alatt. Őszintén szólva azt hittük, hogy... mást dugtak a kövek alá. Például flakonokat és szeges dobozokat. Megtörölgettem a homlokomat és félrerúgtam egy csizmám orra előtt heverő követ. - Mi az, hogy flakon? - Sosem látott még műanyag flakont? - Azt éppen láttam, csak nem értem. Mintha még a kövek közül kiszürkéllő halott is a fülét hegyezte volna. Mr. Frost sóhajtott és a hóesésbe bökte a mutatóujját. - Azt mondták a faluban, hogy nyugodtan feljöhetünk a lépcsősoron. A végén majd megtaláljuk Takcangot. - Eddig stimmel - mondtam. - Ez itt már Takcang. - Majdhogynem a halált találtuk meg helyette. - Síkosak ilyentájt már a lépcsőfokok. Istenkísértés felgyalogolni rajtuk. - Főleg ha még le is önti őket valaki. - Leönti? - tátottam el a számat. - Figyeljen ide - vette át a szót a vörös képű Frosttól. 66 - Bennünket sem a falvédőről csalogattak le. Meg tudjuk különböztetni a normális jeget a csiszicsuszitól. - Csiszicsuszi? - ámultam el. - Az meg mi a csoda? - Olyan vegyszer, öregem, hogy ha rálép, átcsúszik rajta az örökkévalóságba. Szupercsúszda. Érti? - Nemigen. - Akkor elmagyarázom. A faluban valóban figyelmeztettek bennünket, hogy ilyentájban -, mint ahogy ön is volt szíves említeni - csúszósak a lépcsőfokok, ezért nagyon vigyázzunk. Továbbá azt is elmondták, hogy néhány órával azelőtt valakik már elindultak Takcang irányába. Ha ők felmentek - gondoltuk - mi is felmegyünk! Volt valami a hangjában, ami nem tetszett nekem. Mintha versenyre keltek volna az előttük haladókkal. Tapasztalatból tudtam: hogyha elkap valakit a versenyláz a Himalájában, annak általában nem szokott jó vége lenni. Hány hegymászó hagyta ott a fogát a havas csúcsok között csak azért, mert meg akarta mutatni, hogy ő is van olyan legény, mint mások. - A lépcsők tényleg jegesek voltak és... meglehetősen keskenyek is. Végigment maga már ezeken a szörnyűségeken? - Nem is egyszer - mondtam. - Akkor tudja, miről beszélek. Azok az istenverte lépcsőfokok másfél méter hosszúak és nincs -mellettük korlát. Amint felfelé kapaszkodtunk rajtuk, úgy a lépcsősor közepe táján, egyszerre csak... - nagyot nyögött, mint akinek nehezére esik a visszaemlékezés -, majdnem otthagytuk a fogunkat. Valaki leöntötte a lépcsőket. Olyan szerrel, amely jobban csúszik minden jégnél. Aztán jöttek a szegek. Látja? Ezek. Zsebébe nyúlt és egy szeget húzott elő belőle. Rövid szárú, domború fejű szeg volt. Olyasféle, amit ha ledobnak a földre, kilencven százalékos valószínűséggel a.fejé-re fordul. - Mögöttünk a csúszós lépcsőfokok, előttünk a szegmező. Nem volt mese, végig kellett jönnünk rajta. Hát ezért voltunk idegesek, amikor észrevettük magát és a kisfiút, amint éppen bespájzolnak valamit a kövek alá. Nem gondolhattunk másra, mint hogy a vegyszer és a 67 szegek maradékát rejtik el. Apropó, már kérdezni is akartam öntől... a falubeliek odalent, abban az istenverte mélységben azt állították, hogy alig néhány órával az érkezésünk előtt elindultak néhányan Takcangba. Ez pedig annyit jelent, hogy vagy lezuhantak a szakadékba, vagy ők helyezték el nekünk ezeket az aranyos kis csapdákat. Nem érkezett valaki a maguk kolostorába a lépcsősoron át? Mintha friss nyomokat láttunk volna magunk előtt, bár ki a fene tudja, melyik a friss.

- Kérdezzék meg az apátot - mondtam kitérőén. - Nekem és a kisfiúnak fel kell építenünk a csortent. - Mi majd segítünk. Legszívesebben visszautasítottam volna, de mivel kezdett tűrhetetlenné válni a hideg, kénytelen voltam elfogadni az ajánlatukat. Néhány perc múlva aztán kiderült: tapasztaltabb csorten-építőkkel is találkoztam már hi-malájai útjaim során. Olyan összevissza rakták egymásra a köveket, hogy egy valamirevaló démon hülyére röhögte volna magát rajtuk. Az elején még megállítottam őket, ha úgy láttam, hogy rövidesen összeroskad az egész építmény, később már csak mélyeket sóhajtottam. Tipo többször rám nézett, megcsóválta a fejét, amivel alighanem azt akarta tudtomra adni, hogy ezek a kövek aligha fogják visszatartani a halottat, ha kóborolni támad kedve. A szél mintha csak megunta volna pepecselésünket, minden eddiginél erőteljesebb lökésekkel próbált meg le-taszigálni bennünket a fennsíkról. Olyan erővel kapott a ruhánkba, hogy attól tartottam: előbb-utóbb lefúj bennünket a szakadékba. Az utolsó köveket már néhány méter távolságból hajigáltuk rá a csortenre, aztán megfordultunk és hátunkat mutatva a távoli hegyeknek, elindultunk a kolostor felé. Pár lépés után megfordultam. A csorten teteje olyan ferdén állt, hogy elszorult a szívem tőle. El is határoztam, amint kissé csillapodik a szél, visszajövök és rendbe hozom. • Takcangban már híre terjedhetett, hogy egy halottat találtam a fennsíkon, mert a kapus láma olyan szemeket meresztett rám, mintha bizony én magam keltem volna 68 ki a csorten alól. Bár igyekezett bal kezét a palástja mögé rejteni, észrevettem, hogy titokban azt a jelet mutatja felém, amelyet démonűzéskor használnak a szerzetesek. Hármég amikor a többiek is felbukkantak mögöttem! Szegény testvér csak a fejét kapkodta és olyan erővel szorította össze az ujjait, hogy attól féltem, élete végéig ki sem tudja majd egyenesíteni őket. Még akkor is a fejét rázogatta elképedt mosollyal az ajkán, démonűző ujjait palástja széléhez szorítva, amikor a belső udvaron át elsorjáztunk Takcang főépülete irányába. ,26 Kribjang vörös szemekkel, értetlenül bámult rám. A szemén is és a földre rakosgatott ülőpárnákon is látszott, hogy délutáni álmából vertük fel. Nem is csepegett a barátság és az elégedettség méze az ajkáról, amikor végre kegyeskedett szóba állni velem. Hosszasan krákogott, majd megsimogatta kopasz fejét. - Mi az a sürgős, Blobzang rinpócse? - Felépítettük a csortent - mondtam. - Hogy? - Szemüvege és a rátelepített hallókészülék után nyúlt. Feltette és vizslató tekintettel nézett rám. -Mit mondtál? - Behúztuk a halottat a sziklatömbök közé. Kribjang rám.,bámult a szemüvege felett. - Ezért ébresztettél fel, rinpócse? Mondtam neki, hogy nem ezért. Hanem mert csortent is építettünk a szerencsétlenül járt fölé. - Rendben van, rinpócse - mondta mélyet sóhajtva. -Menj békével. Amit ha lefordítok, nagyjából annyit jelentett: húzzak a fészkes fenébe és hagyjam végre aludni. Az Indiából Bhutánba vezető út elég hosszú volt ahhoz, hogy néhány napnyi megérdemelt pihenőt tartson utána. - Volt egy kis problémám. Kribjang arcáról lefagyott a protokoll mosoly. Össze69 rándult, és mintha egyetlen pillanat alatt kiment volna az álom a szeméből. - Micsoda? - Néhányan feljöttek a faluból a lépcsőn. Három férfi és egy nő. Kribjang megkönnyebbülten felsóhajtott. - Rövid az eszed, rinpócse. - Amennyiben? - kérdeztem. - Egyszer már elmondtad nekem - magyarázta szelíden. - Nem emlékszel rá, hogy éppen te vezetted be őket a kolostorba, amiért akár meg is feddhettelek

volna? Nem te voltál az, aki lefordítottad nekik a szavaimat? - De emlékszem - mondtam. - Hát akkor? - Ez egy másik nő és másik három férfi. - Micsoda?! Életemben nem gondoltam volna, hogy nemcsak a varázslóknak sikerült legyőzniük a nehézségi erőt, hanem Kribjang rinpócsénak is. Akkorát ugrott ugyanis ülő helyzetéből, hogy akár meg is dönthette volna a helyből magasugrás világcsúcsát. Nála már csak a szemüvege ugrott magasabbra a hallókészülékkel. - Micsoda?! Elismételtem, miről van szó. Hogy újabb négyes csapat mászta meg a háromezer-ki-tudja-hány lépcsőt. A csiszi-csusziról és a domború fejű szegekről egyelőre egyetlen szót sem ejtettem. Többek között azért sem, mert fogalmam sem volt róla, hogy mondják tibetiül a domború fejű szeget, a csiszicsusziról már nem is beszélve. - Hogy tehettél ilyet, Blobzang rinpócse? - Nem én hívtam be őket - mentegetőztem. - Akkor is te vagy a hibás. Azt kellett volna mondanod, hogy Takcang már nem is létezik. Lebontották. - Nem hitték volna el - mondtam. - A falusiaktól tudják, hogy Takcang áll és virágzik. Kribjang szeme elfelhősödött. Kezdtem sajnálni a falusiakat. Nem szerettem volna a bőrükben lenni, ha Kribjang a fagyok elmúltával leereszkedik hozzájuk és kérdőre vonja őket, amiért minden jöttmentet felküldenek a fennsíkra. 70 - Akkor viszont azt kellett volna mondanod, hogy nem fogadunk senkit, mert megszállt bennünket a macskadémon. - Nem tudják, mi az. - Ott kellett volna hagynod őket. - Ha magukra hagyom őket, megfagytak volna. - Nem hiszem, rinpócse. Visszamentek volna, ahonnan jöttek. A szegekre és a csiszicsuszira gondoltam, majd megráztam a fejem. - Annyira jeges a lépcső, hogy biztosan a szakadékba zuhantak volna. Kribjangot nem rázta meg ez a lehetőség, csak akkor komorodott el az arca, amikor a következményekre gondolt. Ha lezuhannak, holtbiztos, hogy rolangok, azaz elvarázsolt holttestek lettek volna belőlük, ezekre pedig semmi szükség Takcang közelében. Szerény személyem és a macskadémon éppen elég szegény kolostornak. - Mi a fenét akarnak idefent? Tényleg, mi a fenét akarhatnak? Sajnos, elmulasztottam megkérdezni tőlük. - Talán ők is Nagy Sándor kincsét keresik - találgattam. « Kribjang rinpócse türelmetlen kézmozdulattal leintett. - Nem minden hülye azt keresi. Mogdon! - Rinpócse? - hajolt felé a himlőhelyes, szerzetes, aki nem kevés szorongással hallgatta beszélgetésünket. - Keress nekik helyet néhány éjszakára. Amint megenyhül az idő, búcsút veszünk tőlük. - Megenyhül? Honnan tudod? - A derekam súgja - mondta Kribjang, levéve a szemüvegét. - Fáradt vagyok, rinpócse. Sajnáltam a kopasz apátot, de nem hagyhattam még magára. - Beszélni szeretnének veled - mondtam. -Kik? - A jövevények. A vezetőjük erősködik, hogy mindenképpen szót szeretne váltani veled. .Hozzátehettem volna még azt is, hogy ez a bizonyos 71 vezető, Mr. Charles Frost, a világhírű Frost fogkrémkonszern mindenható ura, gyanítottam azonban, hogy Krib-jang rinpócsénak nem tartozik mindennapi szokásai közé a Frost fogkrémmel történő foglalatosság. - Én viszont nem akarok beszélni vele! - csattant fel az apát, visszaillesztve a szemüvegét az orrára. - Én mondom meg, kivel akarok beszélni és kivel nem. Beszéljenek Mogdonnal, vagy veled. Igaz is, mostantól te vagy a

kancellár helyettese. Beszéljenek veled. Egyetlen nap alatt szédítő karriert futottam be a kolostori hierarchiában. Ahhoz képest, hogy még fel sem avattak szerzetessé, elég gyorsan jutottam előre. Bár igaz, ami igaz: a Nobel-díj sincs egyetemi diplomához kötve. Ott követtem el a hibát, hogy nem nyugodtam bele a döntésébe. Elkezdtem magyarázgatni, hogy mégiscsak jó lenne szóba állnia velük. Kribjang erre kegyetlen módon megdühödött. - Kifelé! - rikácsolta. - Nem akarok minden hülye turistával... Kifelé! Lenyúlt az alacsony asztalka alá, felkapott egy ott heverő, jókora kagylókürtöt és az ajtó felé hajította. Hogy kit akart eltalálni vele, örök titok marad. Én ugyan az ajtó mellett álltam, néhány méternyire a becsapódás helyétől, ennek ellenére nyilvánvalóan nem engem vett célba. Mogdont sem, mert a himlőhelyes helyettes ekkor már a szőnyegen hasalt, fejét a karjai alá rejtve. A kagylókürt elzúgott mellettem. Ez még önmagában nem lett volna olyan nagy baj, hiszen nem talált el, és alighanem az ajtóban sem okozott volna maradandó kárt. A kürt maga ugyan eltörhetett volna, bár a vastag kagylókürtök csak ritkán szoktak eltörni. Sokkal nagyobb baj volt, hogy mielőtt a kürt elérhette volna az ajtót, hogy onnan leperdülve a szőnyegre pottyanjon, az ajtószárnyak kinyílottak, s valaki megkísérelt belépni a nyíláson. A kagylókürt örömmel fedezte fel a váratlanul támadt egérutat, s igyekezett kislisszolni a folyosóra. Menekült volna, de az ajtónyílást gyorsan elfoglalta egy pocak és egy széles férfimell. 72 A kagylókürt meghökkent a váratlan akadálytól, mert szűkebbre vette repülési ívét. Nem a mell közepét nézte ki magának, nem is a pocakot, hanem kissé lejjebb. Ott aztán nagyot csattant, megállt, majd lehullott a küszöbre. Olyan ordítás csapott felénk, amelyhez képest Tipo vi-sítása ártatlan egércincogásnak tűnt. A belépni készülő férfi a becsapódás helyére szorította a kezét és hétrét görnyedt Kribjang rinpócse szobájának a küszöbén. Kribjang rinpócse elképedve bámult letaglózott áldozatára, aztán maga is lecsüccsent a szőnyegre. Kezdtem komolyan hinni, hogy a macskadémon valóban betette a lábát Takcang fedele alá. 27 Hogy valamelyest jóvátegyem a vétkem, Mr. Frosthoz ugrottam, feltámogattam és enyhén koszos zsebkendőmmel igyekeztem megtörölgetni verejtékben fürdő arcát. Miss Campbell diszkréten félrefordította a fejét, mint aki észre sem vette, hol találta telibe a kagylókürt a főnökét. - Menjünk innen gyorsan - mondtam. - Kribjang rinpócse éppen imádkozik. - Furcsa imádság- mondta fenyegető tekintettel a lan-galéta Cronenberg. Nem ezt ígérte nekünk a kopasz. - Pedig tényleg imádság - erősködtem. - Furcsa, régi rítus. Az a lényege, hogy amint a kagylókürt a levegőbe röppen, úgy röppen a levegőbe... - Fogja be a száját - torkolt le fenyegető puskacsőmozdulat kíséretében a szeplős képű. Amíg a kísérői fenyegetőztek, Mr. Frost lassan magához tért, és szemrehányó tekintettel pislogott Kribjang rinpócséra. - Nem gondoltam volna, hogy szentséged így fogad bennünket, azok után, hogy.... Kribjang felpattant és vádlón rám mutatóit. - Ő az oka! Ha elmondta volna, kik érkeztek... talán más imába kezdtem volna. 73 Meghökkenve bámultam a kolostor nemes vezetőjére. Egyrészt mert kiderült róla, jól tud angolul, mégha a feltételes múlt kifejezése bizonyos problémákat okozott is neki, másrészt viszont úgy éreztem, hogy az igazmondás terén sincs minden rendben nála. Mielőtt felháborodottan tiltakozni kezdhettem volna, Kribjang rinpócse hozzám lépett és szelíden átkarolta a vallani. - Bocsássanak meg neki, kérem. Blobzang rinpócse tudós férfiú, kiválóan ismeri a kolostori életet... bár, azért jelentős hiányosságai vannak egyes területeken. Fel kellett volna ismernie önöket, s ezért még egyszer az elnézésüket kérem.

Szó, ami szó: Kribjang rinpócse hiányos nyelvtanisága ellenére is szépen rámkent mindent. Tette ezt úgy, hogy közben ölelgetett és rám mosolygott. Bár viszketett a tenyerem, tűrnöm kellett. Többek között azért is, mert mintha ígéretek rejtőztek volna a mosolya mélyén. Ha most az egyszer elviszed a balhét - ígérte a szénié - a labrangi kéziratokon kívül másokhoz is hozzájuthatsz. - Elhozták a szerződést? - kérdezte aztán, lágy fuvola-hangon. - El bizony - mondta Mr. Frost lemberdzsekje tekintélyes zsebei felé nyúlkálva. - Bár nem volt egészen zavartalan az utunk. Kribjang rinpócse megveregette a vállam, s bár én voltam a kancellár új helyettese, valamint hivatalosan kinevezett tolmács és ügyintéző egy személyben, nem volt szükségük további tevékenységemre. - Elmehetsz, Blobzang rinpócse - mondta hanyag kézlegyintés közepette. Lehajtott fejjel távoztam. A nagy szemű lány mintha sajnálkozva nézett volna utánam. Már a cellám felé jártam, amikor futó léptek hangzottak fel mögöttem. Hátrafordultam. Mogdon igyekezett felém, palástja szélét magasra emelve, hogy ne akadályozza a futásban. - Beszélhetnék veled, rinpócse? Gyanakodva a kezére bámultam. 74 - Nincs nálad kagylókürt? - Nincs, rinpócse. - Akkor beszélhetünk. Bevezettem Mogdon apát-helyettest kies kis lakosztályomba. 28 Mogdon az ágyam szélére ült, onnan lógatta le kunkori orrú csizmáit. Láttam rajta, igencsak bántja valami, s úgy éreztem, azt is tudom, micsoda. Alighanem rossz néven vette, hogy mindössze öt percre volt szükségem a kancellárhelyettesség elnyeréséhez. El voltam készülve rá, hogy meg kell nyugtatnom: tisztségem csak néhány hétre szól, utána szabad a gazda. Annak adja, akinek akarja, ha Kribjang is belegyezik. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem erről volt szó. Ügy tűnt, Mogdon rinpócse tökéletesen tisztában van vele, hogy megbízatásom amolyan pünkösdi királyság, amint elmúlik a szükség, el is veszik tőlem. A helyettes apát tipródott egy kicsit, harangozott a csizmáival, türelmetlenül várva, hogy töltsék neki egy langyos teát. Azzal már nem is mertem lopni az időt, hogy megvárjam, amíg a kandallóra rakott kanna melegedni kezd. Mogdon bánatosan belenyalt a teájába, aztán letette a csészét a csizmája mellé a padlóra. - Nézd, Blobzang rinpócse - kezdte, nem sokat kerülgetve a forró kását -, tudom, hogy művelt ember vagy, sokat láttál a világból, sokféle emberrel találkoztál, érdemes tehát odafigyelni a tanácsaidra. -Jártam erre-arra - mondtam zavartan, mert fogalmam sem volt róla mire akar kilyukadni. - Jártál már Nargyal kolostorában? - Jártam - biccentettem. - Hogy tetszett? Behunytam a szemem. Abban a pillanatban megjelentek előttem Nargyal szépen aranyozott pagodatetői, frissen meszelt falai, tisztára sepert udvarai, csilingelő csengői, szépen csillogó imahengerei. - Tetszett - mondtam. 75 - Jobban, mint Takcang? Igaz, ami igaz: Takcang jóval elhanyagoltabbnak látszott, mint a másik. - Másféle - mondtam udvariasan. Mogdon megcsóválta a fejét. - Mondd ki csak bátran az igazságot, Blobzang rinpó-cse. Nargyal sokkal szebb és ami a fő: gazdagabb. Ezért is szebb. Nargyalnak sok pénze van, nekünk kevés. - Ez nem jó - mondtam. - Nem bizony. Tudod honnan van .nekik? - Talán a turistáktól - találgattam visszaemlékezve rá, hogy mennyi hegymászóféle embert láttam Nargyal környékén. Nargyal, szerencséjére, közelebb feküdt a nagy hegymászó útvonalakhoz, mint Takcang. Mogdon azonban megcáfolta az elméletemet.

- Nem a turistáktól, rinpócse. - Akkor kitől? • v - Phragla rinpócsétól. - Ő ki? - Nem találkoztál még véle? Nargyal apátja. Amerikában született, ott is élt, aztán Indiába költözött, majd hazajött. Phraglának nem esik nehezére, hogy pénzt szerezzen a dzong}ának. Azzal magam is tisztában voltam, hogy a szerényen csordogáló állami támogatásból nemigen lehet bearanyozni a pagodatetőket, lévén, hogy Bhután nem tartozik a világ gazdag országai közé. - Phragla tudja, hol rejtőznek a pénzforrások. Elutazik Japánba, elutazik Thaiföldre, elutazik Indiába, s megszerzi a pénzt arra, amire kell. - Ügyes ember. - Kribjang rinpócse utálja. Ha csak a nevét hallja, a guta kerülgeti. - Féltékeny rá? Mogdon megvonta a vállát. - Kribjang rinpócse tehetetlen. Indiába is ezért utazott, hogy pénzt szerezzen, de nem járt sikerrel. Nem tudja a módját, hogyan kell. Mégis versenyezni akar Phragla apáttal. Azt akarja, hogy Takcang még szebb legyen, mint Nargyal. 76 Mogdon rövid szünetet tartott, miközben szomorúan rázogatta a fejét. - Nem tudom, jó úton jár-e Kribjang rinpócse - folytatta végül. - Mit ér az aranyozott tető, a festett falak, az aranyszobrok, ha a szerzetesek szívét nem a jámborság tölti be, hanem a világi javakat hajszolják. Te mit gondolsz erről? . Szerencsére nem kellett válaszolnom. Mogdon rinpócse inkább csak magának tette fel a kérdést. - Kribjang pénz után futkos. Indiában találkozott ezzel a rinpócséval... hogy is hívják? - Mr. Charles Frost. - Te hiszel Nagy Sándor kincsében? Nem akartam Kribjang rinpócse ellen hangolni, ezért megvontam a vállam. - Előfordult már, hogy kerestek egy kincset és meg is találták. - De az is, hogy nem találták meg. - Az még gyakrabban. - Kribjang rinpócse elhitte, hogy kincs van elrejtve Takcang környékén. Úgy gondolta, ha megtalálják ő is kap belőle, s ezzel lefőzheti Nargyalt. Nekem azonban nem tetszik'a dolog. Nem jó az, ha egy szerzetes olyanba üti az orrát, ami nem neki való..Nincs igazam, rinpócse? Mogdonnal ellentétben én nem láttam annyira tragikusnak a helyzetet. Ha az állami költségvetésből csak alig-alig cseppen valami a kolostor kasszájába, Kribjangnak meg kell próbálnia pótolni a hiányt. Az persze már kérdés, hogy alkalmas-e a pénz előteremtésére. Bár a hiúság nagyobb hajtóerő, mint a nyersolaj, nem mindenki képes megfelelően kihasználni az erejét. - Lehet, hogy nem találnak semmit. - Hát ez az - mondta Mogdon. Értetlenül nézhettem rá, mert folytatta. - Csak bajt csinálnak meg zavart. Mi itt elszigetelve élünk a világtól, élvezzük a csendet, a magányt, közel vagyunk az istenekhez és Buddhához. Csakhogy nagyon törékeny ez a csend, rinpócse. Meglepődve bámultam Mogdonra. Azt eddig is sejtet77 tem, hogy az alacsony, karikalábú, himlőhelyes szerzetes okos ember, ennek ellenére soha nem gondoltam volna, hogy miféle gondolatok foglalkoztatják. - Utálom, hogy mindenféle emberek járkálnak Tak-cangban, és hogy csak úgy beveszik ide magukat. Nem segítenél? - Miben? - Hogy elmenjenek innét. - Úgy érted, beszéljem rá őket, hogy mén jenek a fenébe? - Beszélj velük, hogy nincs miért itt maradniuk. Nincs itt semmiféle kincs. Nagy Sándor sohasem járt a Himalájában. - Honnan vagy olyan biztos benne? - Megkérdeztem a varázslatot. - Az mi? Mogdon erre nem válaszolt. Nem okvetetlenkedtem tovább, hiszen úgysem

lett volna értelme. Nyilván megtudakolta valamelyik istentől, hogy valóban elrejtette-e Nagy Sándor, a Kétszarvú, a kincsét a Himalájában, s a varázslat azt mondta: nem. - Jó lenne, ha beszélnél vele is. Mondd meg neki, hogy nevetségessé teszi magát. Nem elég a bajunk kincskeresők nélkül is? Itt van a macskadémon, a lebegők - inkább velük kellene foglalkoznunk. Akkor én megyek is, rinpócse. Felpattant és az ajtó felé igyekezett. Szerencse, hogy még a küszöb előtt sikerült utolérnem. 29 Mogdon nem értette ugyan, miért unszolom annyira, hogy igyon meg még egy langyos teát, de nem akart megsérteni, így visszaült az ágyam szélére. - Szeretnék kérdezni tőled valamit, rinpócse - kezdtem. - Néhány apróságot. - Csak rajta! - biztatott beleegyező fejbólintás kíséretében. - Kiknek a barlangjai voltak azok, ott fent, a sziklafalon? - tettem fel az első kérdést. 78 - A-lebegőké, természetesen - válaszolta gyorsan. - Mikor? - Nagyon régen. Senki nem emlékszik az időre. A barlangokban meditáltak. - Hogy jutottak fel oda? Mogdon elmosolyodott - Valaha, még ifjú szerzetes koromban, olvastam róluk egy könyvet, ami azóta, sajnálatos módon eltűnt a kolostor könyvtárából. Meg volt írva benne, hogy Pad-maszambhava mester, amidőn elindult Indiából, hogy elterjessze Bhutánban és Tibetben Buddha Sákjamuni, a Megvilágosodott vallását, birtokában volt a repülés képességének. Tibet felé közeledvén, démonok keresztezték az útját, akiket a régi vallás, a bon papjai uszítottak ellene. A démonok akadályokat állítottak a varázslómester elé - többek között egy széles varázsfolyót, amelynek olyan hideg volt a vize, hogy aki csak bedugta a lábát, azon nyomban jéggé fagyott tőle. De nem ám csak úgy, ahogy az ember megfagy, hanem azonnal le is hámlott a húsáról a bőr, majd maga a hús is, csak a váza maradt a parton. Úgy is hívták, hogy csontváz folyó. De a démonoknak még ez sem volt elég. A folyó fenekére vascövekeket vertek le, hegyes végükkel felfelé. Padmaszambha-va mester és néhány, szentté vált kísérője azonban mégiscsak átkelt a vizén. Tudod hogyan? Bár voltak elképzeléseim róla, bölcsen hallgattam. - Egyszerűen átröppentek felette - mondta diadalmasan Mogdon. - A levegőbe emelkedtek, és átszálltak a túlsó oldalra. Ezt a varázslatot tanulták el néhányan a bölcstől, és költöztek be a barlangokba, hogy másokat is megtanítsanak rá. - Te hiszel ebben, rinpócse? Mogdon csodálkozva nézett rám. - Miért ne hinnék? Ha a repülőgép repülhet a levegőben, pedig fémből van, az ember miért ne repülhetne? Csak éppen tudni kell a módját. A repülőgép sem repülhet üzemanyag nélkül. . - És az ember üzemanyaga mi lenne? - Mi más, mint a tudás és a meditáció. Bár eleget meditáltam én is életem során, mégis úgy 79 döntöttem: egyelőre nem próbálkozom meg az ilyesféle repüléssel. - Mit akarsz még tudni, rinpócse? - Beszélj a mézkutatókról. Mogdon megvonta a vállát. - Ők biztosan nem tudnak repülni, mert többnyire csak odafent kuksolnak. Nem jönnek le a kolostorhoz. - Miért nem? - Mert a hatóságok megtiltották nekik. Engedélyezték ugyan a munkájukat, de csak azzal a feltétellel, hogy nem zavarhatják Takcang nyugalmát. Ha elhagyják a barlangokat, csakis felfelé kapaszkodhatnak, a sziklaszirt teteje felé. Onnan ereszkednek aztán vissza. - Hányan vannak? - Fogalmam sincs róla. - Méhek is laknak odafent? - Laknak, mert nyáron látni lehet őket. - Vajon mit kutathatnak rajtuk? Mogdon elmosolyodott. - Csodálkozni fogsz, mert tudom. Thimpuban mesélte egy ismerősöm, aki a

környezetvédelmi minisztériumban dolgozik. A lebegők távozása után méhek költöztek a barlangokba. Himalájái méhek. Állítólag termelnek valamit, ami nagyon fontos a gyógyszergyáraknak. Most pedig bocsáss meg, rinpócse, de mennem kell. Jól elbeszélgettünk. Sokat fejlődtél azóta, mióta ide érkeztél. Ha szükséged lenne bármire, csak szólj. És... Biccentett és kilépett az ajtón. Ezúttal nem mentem utána. 30 Azt hittem, mégiscsak ő tért vissza, amikor néhány perc múlva megzörgették az ajtómat. Éppen azon gondolkodtam, zsebrevágjam-e 38-as Smith and Wessonomat, amely mindezideig békésen pihent egyik táskám mélyén. Nem kis meglepetésemre Tipót találtam odakint. Ezúttal is könnyek ültek a szemében, lefolytak az arcán, s 80 az állára csöpögtek. Ahogy meglátott, az ájtófélfába kapaszkodott, miközben úgy remegtek a lábai, hogy azt hittem menten összerogy a küszöbömön. Gyorsan a hóna alá nyúltam, beemeltem a cellába és az ágyamra ültettem. - Beszélj! Tipo hüppögött egy sort, aztán rám emelte könnyes szemét. Nyugtalanul tapasztaltam, hogy nagy-nagy félelem bujkál benne. - Mi a baj, Tipo? A kisfiú elkapta a kezem és megszorította. - A dordzse, rinpócse. - Mi van vele? Tipo ekkor bömbölve bőgni kezdett. Villámsebesen a táskámhoz ugrottam, kikaptam az egyik csomagból egy rágógumit, lehántottam róla a papírt és a szájába nyomtam. Ettől szerencsére abbamaradt a bőgése. Rágott néhányat, majd remegő kézzel ruhája öblébe nyúlt és előhúzta a dordzsét. - Itt van; - Mi a baj vele? - Ez az a dordzse, rinpócse! Ebben a pillanatban megértettem mindent. Odakint, a fennsíkon, a nagy rohanásban és a szedett-vedett csor-ten építése közben, Tipo megfeledkezett róla, hogy a csú-csos kő alá helyezze a dordzsét, pedig anélkül nem ér az egész semmit. A halott bármelyik pillanatban rolanggá változhat és kimászhat a kövek alól. Igyekeztem magabiztos képet vágni, pedig magam is jobban szeretem, ha a helyén vannak a dolgok. Ez a dordzse mindenesetre most éppen nem volt a helyén. - Oda kell mennünk, rinpócse! - nyögte Tipo sápadt képpel. - Ha rolanggá változik... -Akkor mi lesz? - Énhozzám jön legelőször, hiszen én vagyok az oka, amiért nem nyughat békében. . , - Hát akkor menj csak, Tipo, és tedd a helyére. Tipo nagyot nyögött. - Aztán hozzád is eljön. - Hozzám miért? 81 - Mert te voltál velem. Te sem úszód meg szárazon, rinpócse. Magával visz téged is. Le az alvilágba. Ez már meggondolandó érv volt. Az még inkább, hogy nem akartam egyedül kiengedni a fennsíkra. Bár az ablakon át beszűrődött a szél pillanatokra sem szűnő siví-tása, úgy gondoltam, úgy tisztességes, ha ketten hozzuk rendbe az elrontott csortent. - Rendben van - mondtam. - Fél óra múlva indulhatunk. - Fél óra - ígérte Tipo. - A Négy Világtáj Őrei előtt. Két óra múlva oda is érkezett. 31 A fennsíkon már híre-hamva sem volt lábnyomoknak: úgy befedett mindent a hó, hogy még a szakadék szélét jelző kőperem sem látszott ki alóla. Nem messze tőlünk, hatalmas, fehér elefántokként gubbasztottak a valaha magasból legördült sziklatömbök. Csortenünknek olyan ferdén állt a teteje, mintha a rolangok már meg is kezdték volna a bontását. - Nálad van a dordzse? - ordítottam Tipo fülébe. Tipo csak bólintott. Úgyis elragadta volna szavait a szél.

- Tedd a kő alá és tűnés! Tipo előkapta a villám-szimbólumot. Félrefordultam és a mélység oldalában rejtező lépcsősor felé néztem. Holtbiztos, hogy ebben az ítéletidőben nem merészkedik fel rajta senki. A szél sivításán át is a fülembe csapott Tipo rémült vi-sítása. Döbbenten fordultam hátra. A lámatanonc a földön ült, kezében a dordzséval, mellette leomlott kődarabok hevertek. Ahogy leemelhette a csúcsos követ, a hevenyészve feltornyozott kőrakás összeomlott. Szerencsére egy sor kő azért a helyén maradt, így a halott nem látszott ki alóla. - Dobd a dordzsét a tetejére! - vezényeltem. - Egyelőre legyen elég ennyi. Majd ha eláll a szél... Tipo kétségbeesetten jajveszékelni kezdett. 82 - Nem lehet, rinpócse. A csortennek állnia kell. Jön az éjszaka, jönnek a rolangok... - Rendben van - adtam meg magam. Tisztában voltam vele, hogy a belénk ivódott félelem ellen nemigen van orvosság. - Adogasd a köveket! Összegörnyedtünk, mint lövészárkot ásó katonák az ellenség tüzében, és építeni kezdtük a csortent. Rá.rak-tam egy sor követ a legalsóra, aztán fokozatosan csökkentve az alapterületet, még egy sort. Már a vége felé jártam a munkának, amikor hirtelen felemeltem a fejem. Úgy éreztem, jeges marok szorítja össze a szívem. Tipo csillapíthatatlan rémülettel nézett vissza rám. Láttam rajta, legszívesebben elrohanna, s hogy mégsem teszi, annak egyedül és kizárólag az az oka, hogy biztos benne: ha ő elszaladna, én is utána szaladnék, akkor pedig senki nem építené fel a csortent, s éjszaka eljönnének értünk a rolangok. Tipo nagyot csuklott. - Hol vannak a... könyvlapok, rinpócse? Valóban ez volt a kérdés. Hol vannak? 32; Egyetlen árva imakönyv-lapot sem találtunk a csorten kövei között, még azok között sem, amelyek látszólag a helyükön maradtak. Márpedig a szél, akármilyen erősen fúj is, képtelen lett volna kiragadni közülük őket. Tipo rémült tekintete azt sugározta felém, hogy csakis a rolangok tehették. Akkor pedig jaj nekünk! Jóllehet, minden porcikám azt súgta, hagyjuk a fenébe a csortent könyvlapostul, kövestül, dordzséstólj és főleg halottastól, yidam-védőszellemem is ezt kiáltozta a lelkem mélyén, én mégis haboztam. Nem szeretem, ha olyan dolgok történnek a közelemben, amiknek nem tudom magyarázatát adni. Ha könnyedén elsiklunk a megmagyarázhatatlan jelenségek felett, előbb-utóbb, mint az órainga, ismét felénk lengenek és gyakran telibe is találnak bennünket. - Szedjük le a köveket! - vezényeltem határozottan. 83 A lámatanonc azonban meglepetésemre megmakacsolta magát. - Nem akarom, rinpócse - nyögte. — Majd később kijövünk és megkeressük a papírokat. Csak a dordzsét tegyük a csortenre. Akkor mindketten meghallottuk a hangot. • A csorten kövei alól jött a kétségbeesett nyögdécselés-féle. Mintha a halott éppen akkor próbált volna meg erőt gyűjteni kiszabadulásához. Tipo velőtrázóan felvisított és egyetlen ugrással eltűnt a legközelebbi kőtömb mögött. Ekkor már nem törődtem sem vele, sem azzal, hogy valóban egy elvarázsolt holttest rejtezik-e a kövek alatt. Yidamom minden ellenkezése ellenére elkezdtem leha-jigálni a halottról a köveket. Ahogy lefelé haladtam, egyre határozottabbak lettek a nyögések. Mintha a rolang, vagy akárki is rejtőzött odalent, megpróbált volna sebesebb munkára bírni. Ujjaim azonban felmondták a szolgálatot: mintha minden por-cikám tiltakozott volna a gonosz lény kiszabadítása ellen. Végül azért mégiscsak sikerült eljutnom a legalsó kő-sorig. Vettem egy mély lélegzetet, s határozott mozdulattal felemeltem azt a követ, amely alatt számításaim szerint a halott arcának kellett nyugodni. Ott is nyugodott. Csakhogy nem a halotté, hanem valaki másé. Amennyire vissza tudtam emlékezni rá, a halottnak rövid orra volt, olyasféle, amilyenek többnyire a dél-indiai típusok körében fordulnak elő. Bőre

erő.sen barna volt, ami ugyancsak az említett típusú emberek sajátossága. Ennek az arcnak viszont, amely kibukkant a kövek alól, nem volt sem rövid dél-indiai orra, sem pedig olajbarna bőre. Éppen ellenkezőleg: büszke karvalyorra volt, amely egyéb körülmények között bizonyára öntudatosan meredt volna a levegőbe, ezúttal azonban távol állt tőle mindenfajta öntudat. Olyan szomorúan kornyadozott a kövek között, mintha éppen letörni készülődött volna. Előbb csak meghökkenve nyeltem egyet, aztán hatalmasat ordítottam. Akkorát, hogy még Tipo néni,mindennapi visításait is sikerült túlszárnyalnom vele. Sze84 mem sarkából láttam, hogy a lámainas rémületében újra futásnak ered. Meglepett ordításomnak meg is volt minden oka. A kövek közül ugyanis régi barátom, Domingps de Carvalho portugál építész méregette felém az orrát. Akivel annak idején sikerült megoldanom a rodzsun-gok kolostorának a rejtélyét. 33 Egy csapásra megfeledkeztem félig már lefagyott ujjaim-ról, a csontig hatoló hidegről, s arról is, hogy Domingos barátom netalántán mégiscsak rolanggá változott. Szürkés, fonnyadt bőre mindenesetre erről látszott tanúskodni. Csak a szeme villogott régi fényében, amikor leemeltem az arctiról még egy követ. Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy akár rolang, akár nem, szép lassan és meglehetősen szaggatottan, de azért mégis lélegzik. Éppen elkezdtem volna kifelé rángatni a kövek alól, amikor Tipo elkeseredetten rám kiabált. - Mit csinálsz, rinpócse? - Gyere ide, Tipo! - Nem merek, rinpócse. - Nem rolang van a kő alatt. Tipo rémülten felcsuklott. - Vigyázz, rinpócse, a rolangok nagyon ravaszok. Néha felveszik egy-egy ismerősöd alakját. Azt hiszed, őt látod, közben a rolang az. Ölelésre tárod a karod, ő meg hirtelen: hamm! - Mi az a hamm? - Leharapja az orrod, vagy a nyelved. Gyanakodva bámultam a bánatosan sóhajtozó Domingos de Carvalhóra. - Kitől hallottad? - Ugyan, rinpócse, ezt mindenki tudja. - Nem jönnél ide segíteni? -Nem. Nehéz dolgom volt, kétségtelen. Egyik kezemmel betakartam az orrom, hogyha mégiscsak Tipónak lenne iga85 za, megvédhessem a rolangtól. Ugyanakkor a nyelvemre is vigyáznom kellett volna, plusz a köveket rakni, s ehhez mindössze két kézzel áldottak meg az istenek. A problémát végül de Carvalho barátom oldotta meg. Megrázta magát, amitől legördült néhány nagyobb kő róla. Kinyújtotta a kezét és megragadta palástom ujját. - Kurva hideg van - mondta nemes egyszerűséggel. Bár nem kedvelem a vaskosabb kifejezéseket, ezúttal igazat kellett adnom neki. Valóban az volt. - Elütött a villamos? - kérdezte aztán nyögdécselve. -Nem emlékszem... - Az aligha - mondtam, legörgetve róla még néhány követ, minek következtében csaknem teljesen kiszabadult a börtönéből. Domingos ekkor vette csak a fáradságot, hogy megpróbáljon felülni. Óvatosan megfogtam a vállát és segítettem neki. Nem mertem erőteljesebben megmozgatni, mivel nem tudhattam, nem törött-e el valamije. Nagyon úgy nézett ki, hogy szerencsére, nem. Gyorsan felült és riadt tekintettel nézett a körülöttünk fehér-lő hóra. - Ez meg mi a szar? Szerencsére angolul beszélt, így nem volt különösebb akadálya a kommunikációnak. - Hó - mondtam. De Carvalho koszos álla leesett meghökkenésében. - Micsoda?!

- Hó - ismételtem. De Carvalho erre megvakargatta karvalyorra hegyét. - Akkor én nem Lisszabonban vagyok. Hol a fenében lehetek? - Bhutánban - mondtam. - Mit csinálok én... Bhutánban? Jó kérdés volt, meg kell hagyni. - És ez az izé... mi itt rajtam? - Kő - mondtam türelmesen. - Mit keres rajtam kő? - Ez a kő tulajdonképpen egy csorten. De Carvalho úgy ült a csorten maradékain, mintha egy 86 kentaurhoz hasonló élőlény lenne, amelynek a felsőteste ember, az alsó meg maga a csorten. -A csorten... az egy síremlék - suttogta elhaló hangon. - Stimmel. -A csorten alatt... halottak szoktak lenni. Vagy a csontjaik. - Ez is stimmel. - Akkor... mit keresek én egy csorten alatt? Jelentőségteljesen hallgattam. De Carvalho nem merte levonni a végső következtetést, inkább az arcomat kezdte fürkészni. -Maga... kicsoda? - Nem ismer meg, Domingos? Láttam rajta, óriási erőfeszítéseket tesz, hogy legyőzze az agyára borult homályt. Aztán egyszerre kivilágosodott a tekintete, s még a reccsenést is hallani véltem, amint megrepedt a homály burka a fejében. - Úristen! Csak nem maga az... Lawrence? - De bizony én vagyok - mondtam büszkén. Domingos de Carvalho visszahanyatlott a csorten fagyos köveire. - Temessen vissza. Nagyon kérem, temessen vissza. - Mit csináljak? - hökkentem meg. - Temessen vissza. Olyan nyugalmas volt itt a kövek alatt. Kicsit kemények az igaz, meg hideg is van idelent, de legalább nem fenyegette senki és semmi az életemet. - Ezt hogy érti? Domingos barátom szeme összeszűkült. - Sokszor kértem már a Mindenhatót, főleg ázsiai útjaim előtt, nehogy véletlenül összetalálkozzam magával, mert akkor fuccs a munkámnak. Ahol maga megjelenik, nem nő fű többé. Békés kolostorok válnak csatatérré, halottak kelnek ki a sírjaikból és indulnak vándorútra, beköltözik a szerzetesek közé a macskadémon... A bangkoki, fekvő buddhára kérem, Lawrence, mondja meg, most éppen melyikről van szó? Szeretettel néztem rá és gyengéden megveregettem a vállát. - Most éppen mind a háromról, Domingos. 87 34 Tíz percembe került, amíg sikerült Tipót előcsalogatnom a kőtömbök mögül. Csak néhány újabb rágógumi ígéretével tudtam rábírni, hogy elhagyja biztosnak látszó rejtekhelyét és kimerészkedjék hozzánk a fennsíkra. De még így is ugrásra készen állt, hogy Domingos egyetlen gyanús mozdulatára elinalhassön. De Carvalho megnyomkodta a derekát, az oldalát, ki-nyújtóztatta a végtagjait. - Már azt hittem, a lisszaboni villamos ütött el. - Mit keres maga Bhutánban? De Carvalho megsimogatta a haját, majd az orrát vette sorra. Boldog mosoly futott át az arcán, amikor meggyőződött róla, hogy nem vesztette el. - Úgy hallottam Indiában, hogy Takcangban ősi tibeti építészettel kapcsolatos kéziratokat őriznek. Nem lepődtem meg, mert tisztában voltam vele, hogy Domingos barátom nemcsak kiváló építész, hanem a pa-godatetők szerelmese is, s minden alkalmat megragad, hogy hagyományos, ázsiai építészetről szóló, régi könyveket tanulmányozhasson. - Nem akartam én Takcangba jönni, dehogy akartam - panaszkodott. - írtam egy levelet az apátnak, valami... Kri... már elfelejtettem a nevét. Megkértem, hogy csináltasson mikrofilmet a könyvekről. Képzelje, még csak nem is válaszolt.

Faragatlan fickó lehet. Úgy éreztem, nem kötelességem megvédeni Kribjan-gót. Majd ha találkoznak, tisztázhatják egymás között a nézeteltéréseiket. - Amikor a második levelemre sem válaszolt, pedig ezt már tibeti nyelven írtam, elhatároztam, körmére nézek a pasasnak. Fogtam magam és Thimpuba repültem. Ott megkérdeztem, merre van Takcang, béreltem egy jakot és most itt vagyok. Életemben nem másztam meg még ennyi rohadt lépcsőt. Pedig ebben a magasságban már vigyáznia kell az embernek, mert hajlamos rá, hogy rémeket lásson. - Például? - Először is már a lépcső sem volt kutya. Akárki is csi88 nálta, nem sokat konyított az építészethez. Az egyik foka vastag, a másik vékony, az egyik hosszú, a másik rövid, ráadásul korlátja sincs. Még szerencse, hogy nem vagyok szédülős. - Vajóban az. - Képzelje, azokat a rohadt lépcsőfokokat bekenték valamivel. Először azt hittem, madárszar, de hol van itt ennyi madár? Ráléptem egy fokra, és majd lerepültem a szakadékba. A fene se tudja, hány száz métert zuhantam volna. Mit volt mit tenni: négykézlábra ereszkedtem és úgy másztam tovább. Tudja, közben mire jöttem rá? -Mire? - Hogy négy láb is ugyanúgy tud csúszni, mint kettő. - A lovak bizonyára örülnének a felfedezésének. - Azonkívül olyan lyukas a tenyerem, mint a rosta. Valaki szeget szórt a lépcsőkre. Hallott már ilyet? Nézzen csak ide. Felém mutatta a tenyerét. Mit mondjak, nem volt szép látvány. - Végül csak felértem ide a fennsíkra. Éppen azon töprengtem, hogy vissza kellene fordulnom a hátizsákoméit, amit csúszkálás közben elvesztettem valahol, amikor... megpillantottam egy fickót. A hóesés mögött. Mert akkor éppen esett a hó. * - Milyen fickót? Domingos elgondolkodott. - Hát olyan... indiaiféle ember volt. Elég nyamvadtul nézett ki. - Ezt hogy érti? - Nyitva volt a szeme és nem pislogott vele. Ráadásul a keze is olyan furcsán lógott. - Hol volt az embere? v De Carvalho megvakargatta tekintélyes orra hegyét. - Hát éppen ez az, hogy hol volt. - Miért? Hol volt? Domingos felmutatott a fejünk fölé. - Ott. - Hol ott? •- A levegőben. - Hogyhogy a levegőben? 89 - Ezt én is kérdezhetném magától. Maga a haverja azoknak a fickóknak, akik mindenféle gyanús dolgot művelnek. Megfogtam a karját és a szemébe néztem. Kétségkívül magánál volt, és az is valószínűnek látszott, hogy nemcsak álmodta, amiről beszél. - Azt mondja, látott egy pasast a levegőben? - Úgy bizony. - Mit csinált ott? - Mit csinálnak az élőlények a levegőben? -Repült? - Na látja. Okos maga. Csak gondolkodnia kell egy kicsit. - Hogy repült? - Hát nem szárnyakkal, ha arra gondol." Sajnos elég sűrű volt a hóesés. Csak annyit láttam, hogy felfelé száll, majd eltűnik a szemem elől. - Hangot nem hallott? - Nem én. - És azután? - Fogalmam sincs róla. Álltam, és a fickó után bámultam, majd egyszerre csak leoltották a villanyt. Amikor magamhoz tértem, magát láttam felettem. Nem volt szép látvány.

alá?

-Maga sem - mondtam sóhajtva. - Gőze sincs róla, hogy került a c'sorten

Domingos lepillantott a csortenre. Látszott az arcán, most fogja csak fel teljes valójában, mi is történik vele. - Leütöttek? - Tapogassa meg a fejét. - A rohadt anyjukat, itt a helye! - Akkor valóban leütötték. - De mi a fenéért? - Bizonyára azért, mert látta a repülő embert. - Miért? Tilos? Nekem nem mondta senki. Megpróbáltam kitalálni, mi történhetett. Már azt sem volt könnyű lenyelnem, hogy a halott kimászott a csor-ten alól és a levegőbe emelkedett, azt pedig végképp nem értettem, ki ütötte fejbe de Carvalhót. Domingos azonban nem sokat töprengett a dolgon. 90 Mintha mindennapos dolog lett volna számára, hogy a halottak a levegőben szálldosnak. Tipo közben némiképp felbátorodva, megrángatta köpenyem szélét. - Rinpócse... Ez az ember nem rolang? - Úgy néz ki, hogy nem. - Nem lehetne valahogy lemenni a hátizsákomért? -békétlenkedett De Garvalho. - Benne van a holmim. - Szó sem lehet róla - tiltakoztam. - örüljön, hogy megúszta a lépcsőmászást. -Jézusom! - hunyta le a szemét Domingos. - Tudja mit adnék annak, aki felhozná a hátizsákomat? - Mit? Egyszerű kérdés volt, mégis baj volt vele. Nevezetesen, hogy nem én kérdeztem: Tipo még kevésbé. A kérdés a fennsík széle felől jött, ahol ebben a pillanatban bukkant fel egy vékony, rövid irhabundába öltözött alak. Hátán két hátizsákkal. 35 Megkövültén meredtünk rá. Ez úgy egyébként nem volt nehéz, hiszen a hideg csontunkig hatolt és a nagy disputában észre sem vettük, hogy egyenes úton közeledünk a megfagyás felé. A bundás valaki nő volt - hangja és vékony, ovális arca mindenesetre erről tanúskodott. - Legyenek üdvözölve - mondta, miután megállt előttünk és lecsúsztatta a hátáról a hátizsákokat. -Nem tudják véletlenül megmondani merre találom Takcangot? Tipót nem láttam sehol. Úgy látszik, okát látta újra behúzódni egy kőtömb mögé. - Az urat kérdezze - bökött rám de Carvalho. - Ő itt a helyi idegenvezető. A lány Dorriingosra nézett. - Magáé a hátizsák? De Carvalho eltátotta a száját. Ekkor jött csak rá, hogy a lány két hátizsákja közül az egyik az övé. - Maga felhozta a... hátizsákomat? - Gondoltam, elvesztette valaki. 91 Domingos teátrális mozdulattal széttárta a karját. -Kisasszony, az életemet mentette meg vele. Most, hogy feltámadtam, újra szükségem lesz rá. Akarja, hogy hálából megcsókoljam? A lány lépett egy icipicit hátrafelé. -Nem szükséges. Úgyis ott volt az útban... gondoltam, lehajolok érte. Egyébként... mintha említett volna valamit, hogy mit csinált... az imént? De Carvamo büszkén kifeszítette a mellét. - Feltámadtam. - Maga? - Én. ' A lány nyelt egyet. - Akkor, hogy lehet, hogy... mármint a hátizsák, ugye... -Ja, az még akkor volt, mielőtt eltemettek volna. -Magát, izé...

eltemették? - El bizony. Valószínűleg azért, mert láttam a pasast repülni. - Pasast? - Lógatta a kezét és repült. Erre aztán leoltották a villanyt. - Villanyt? - Ez csak olyan szólásmondás. A lány aggodalmas pillantást vetett a lépcsőfeljáró felé, majd rám nézett. - Magát is... eltemették? - Engem nem. - Szerencsére. - Óvatosan megkerülte de Carvalhót és odalépett hozzám. Meg tudná mutatni, merre van Tak-cang kolostora? Azt mondták a faluban, ha felértem a lépcsőn, menjek egyenesen... ez itt mi? - Csorten - mondtam. - Azaz csak volt. - Csorten? Ki szedte szét? - Én. - Miért? - Hogy megnézzem a halottat. Illetve már nem is akartam megnézni, csak a dordzsét szerettük volna elhelyez, ni a csúcsos kő alatt. Akkor hallottam meg, hogy a halott nyöszörög. 92 - Halott? - Illetve nem is halott, hanem ő - és Domingosra mutattam. - Bizony - mondta de Carvalho büszkén. - Én voltam a halott. - Maga repült végül... is? - Dehogyis. Az egy másik halott volt. Mr. Lawrence legalábbis azt állítja. - Jól van - mondta ekkor gyanúsan nyugodt hangon a lány. - Nincs semmi baj. Ha repült, hát repült. Csak ne izgassák fel magukat. Végtére nem is olyan nagy dolog, igaz? Az ember csak úgy jókedvében izé., repül egyet. Jól van, én a barátjuk vagyok és nem szólok róla senkinek. Nyugodjanak meg. Villámsebesen sarkon fordult és rohanni kezdett arrafelé, amerre Takcangot sejtette. 36 Kribjang olyan tekintettel nézett rám, hogy azt hittem, menten megnyílik alattam a föld és meg sem állok Sin-dzsének, az alvilág urának a birodalmáig. - Mi történik itt, Blobzang rinpócse? Ez volt az, amit én is szerettem volna tudni. Egyelőre azonban semmi egyébről nem számolhattam volna be neki, csak arról, ami megtörtént ugyan, de aminek az okával magam sem voltam tisztában. Hogy ne ilyen virágnyelven beszéljek: fogalmam sem volt róla, hova tűnt a halott férfi a csorten alól; ki ütötte le de Carvalhót, arról már nem is beszélve, hogy hova szállhatott a repülő hulla. Kribjang kopasz fejét simogatva várta a válaszomat. - Gőzöm sincs róla - mondtam az igazságnak megfelelően. - Akkor mi a fenéért vagy kancellárhelyettes? A kapus azt mondja, valahányszor kimész a kapun, majd visszajössz, sosem jössz egyedül. - Sajnos ez így is van - helyeseltem. - A kapus szerint nemrég egy... nő érkezett a fennsíkról. 93 - Velem senhor de Carvalho érkezett - mondtam bűn-tudatosán. - A hölgy egyedül jött Takcangba, Domin-gos de Carvalho velem. Kribjang jéggé dermedt. De nemcsak ő, hanem a szintén jelenlévő Mogdon, és a bölcs kancellár, Migyopa is, akinek állítólag a helyettese voltam. -Az ki? Beszámoltam neki de Carvalhóról, s arról, hogy a kapus azért nem láthatta, mert amikor bebotladoztunk a kapun, nem ült a fülkéjében. Valószínűleg éppen a semmiből érkezett lány jöttét jelentette a kancellárnak. Kribjang összerázkódott. - Azt mondod, ezt az izé... de Carvalhót a tetők érdeklik? És ért is hozzájuk? . 'Ekkor meggondolatlanul dicsérni kezdtem Domin-gost. Hogy hazájában igen nagy hírű ember, s hogy nála jobban senki nem ismeri az ázsiai pagodatetők technikáját. Még tibetiül is megtanult a kedvükért. Kribjang elgondolkodó tekintettel kopogtatta meg a hallókészülékét.

- Meddig akar nálunk maradni? - Az tőled függ, rinpócse. - Azt mondtad, írt már nekem levelet? Te emlékszel rá, Migyopa? A kancellár heves bólogatásba fogott. - Hm. És mit válaszoltál rá? Migyopa megszeppent ábrázattal bámult Kribjangra. - Semmit, rinpócse. - Hogyhogy semmit? - Mert... nem válaszolhattam rá. - Nem-e? Ki a fene tiltotta meg neked? - Te, rinpócse. Kribjang zavartan megköszörülte a torkát. - Félreértés lehetett. - Azt mondtad, dobjam a latrinába. Azt is mondtad, hogyha az a pasas, aki a levelet írta és a filmet kéri, ide tolja a képét, mehet a film után ugyancsak a... - Jól van, tudom, mit akarsz mondani. Migyopát azonban ezúttal nem lehetett megállítani. - Azt is mondtad, hogyha az a rinpócse, aki a levelet 94 írta mégiscsak idejönne, akkor nemcsak ő megy a latrinába a filmje után, hanem én is őutána. Ezt mondtad, rinpócse. Kribjang morgott valamit, aztán hozzám hajolt. - Szóval, ez az izé... de Carvalho azokat a kéziratokat akarja olvasgatni, amelyek a templomtetőkről szólnak? Rendben van: megkapja őket. De Carvalho bizonyára nagyot ugrott volna az örömtől, én azonban nem ugrottam. Ismertem már annyira Kribjangot, hogy tartsak tőle: Domingoshak keményen meg kell még majd dolgoznia az adományozott kegyért. Nem is csalódtam a várakozásomban. - Hátha olyan jó barátod, akkor azt is mondd meg neki - folytatta az apát -, hogy minden építészettel kapcsolatos könyvet áttanulmányozhat. Ahányat csak akar. Filmet is csinálhat róluk. - És ha hálás óhajtana lenni a jóságodért, mit kellene tennie? Kribjang összekulcsolta az ölében a kezét. - Látod, erre nem is gondoltam. Semmit. Igazán semmit. Talán csak egy apróságot. - Mi lenne az? - kérdeztem gyanakodva. Kribjang intett Migyopának, hogy töltsön teát. A kancellár felemelte az ezüstkáncsót az asztal sarkáról, és italt löttyintett a csészéinkbe. Kribjang kortyolt néhányat, aztán rezzenéstelen arccal Tara istennő, sarokban álló, gyertyákkal megvilágított szobrára pislogott, mintha arra kérné, öntsön bölcsességet a szívébe, hogy kolostora javára kamatoztathassa. Az istennő alighanem eleget is tett a kérésének, mert Kribjang valódi bölcsességről tett tanúbizonyságot az elkövetkezőkben. - Mit gondolsz, mennyi időre lesz szüksége a kéziratok tanulmányozásához? - kérdezte. - Legalább két-három hónapra - bizonytalankodtam. - Ez gyakorlatilag az egész telet jelenti. Rendben van. Mondd meg neki, Blobzang rinpócse, hogy ha hálás akar lenni, megteheti. Hallottál már Nargyal kolostoráról? Akaratlanul is Mogdon himlőhelyes arcára pillantottam. Az apáthelyettes mélyen lehorgasztotta a fejét. 95 - Hallottam - biccentettem. - Mi a véleményed róla? Szép kolostor, de ízléstelenül van kifestve. Csupa arany és a tetőszerkezete is túl... hm... - Aztán csak legyintett és rám bámult. - Vagy talán neked tetszik? 4 Bizonytalan kézmozdulatot tettem, mire dühösen kifakadt. V - Tudod, ki az apátja? Bizonyos Phragla. Öntelt fickó, annyi ízlése sincs, mint egy torkosborznak. Meg fogom neki mutatni, hogy Takcang szépségének a nyomába sem érhet a disznóóla. Tavasszal belekezdünk Takcang tatarozásába. Új tetőt kap a kolostorom. - Az nagyon sokba fog neked kerülni - szörnyűlköd-tem.

Kribjang nagyvonalúan legyintett. - Lesz rá pénzem. Több, mint amennyi Phraglának valaha is volt. - Elkapta palástom szélét és magához húzott. - Ezek megkeresik nekem Nagy Sándor kincsét. Akármelyikük is találja meg... megkapom belőle a re- . szem. Ezért aztán itt lakhatnak a kolostorban az egész tél folyamán. Arra utasítalak, segíts nekik, rinpócse. - Kincset keresni? - Neked nagy tapasztalataid vannak. Csupán arra kérlek, másokat már ne hozz be Takcangba. És keresd meg a halottat is, aki elkóborolt. Nem jó az, ha halottak repkednek a kolostor környékén. Ebben egyetértettünk. Valóban nem jó. - Mondd meg a barátodnak, hogy ha hálás akar lenni... készítsen nekem tervet Takcang új tetejéről. Megmondom neki, hogyan képzelem, ő meg megrajzolja. Hozatok mestereket, akik a rajz alapján elkészítik a tetőszerkezetet. Megteszed? Bólintottam. Arra gondoltam, de Carvalhónak bizonyára nem lesz kifogása ellene. Kribjang ekkor elégedetten összedörzsölte a tenyerét. - Bár meg kellene rójalak érte, Blobzang rinpócse, amiért azt a lányt idehoztad... - Dehogy hoztam - tiltakoztam. Tovább is mondtam volna, de Kribjang egyetlen intéssel belém fojtotta a szót. 96 - Most már mindegy, rinpócse. Olyan vagy, aki képtelen beismerni a hibáit. Mindegy, nem csinálok ügyet belőle. Nos, beszéltem vele is, rinpócse. Nocsak. Ez új volt. Vajon miért sietett Kribjang személyesen eltársalogni, az újonnan jött, ismeretlen nővel, amikor Tipóhoz hasonlóan ő sem szenvedhette őket? - Tudod, miért jött hozzánk, rinpócse? - Miért? - Hogy megnézze a szobrainkat. Miss Fitzgerald művészettörténész és festő. Tudtad? — Nem tudtam. - Azonkívül egészen kiváló emberismerő. - Ez miből derült ki? Kribjang mintha halványan elvigyorodott volna. - Abból, hogy azt mondta, nem vagy normális. Meg a barátod sem az. Azért remélem a tetőt meg tudja rajzolni. Miss Fitzgerald azt állította, hogy a barátod feltámadt. Hahaha! Ti tréfáltátok meg? - Nem volt tréfa - mondtam komoran. Kribjang arcára ráfagyott a vigyor. - Nem volt tréfa? -Nem bizony. Valaki betemette a csorten köveivel. A halott pedig elröppent. Kribjang a csészéje után kapott, nagyot kortyolt a teából, idegességében mellé nyelt, ezért percekig köhögött tőle. - Ilyen az én szerencsém - nyögte végül a száját töröl-getve. - Pedig minden olyan jól indult. Itt van két csoportra való tudós, ők megtalálják a kincset, a barátod elkészíti a tetőrajzokat, Miss Fitzgerald kifesti a falakat. Már meg is ígérte. Akkor jön nekem egy halott és repkedni kezd a levegőben, erről a rohadék macskadémonról már nem is beszélve. Megint látták valamelyik folyosón. Nem tudom kiűzni innét, amíg nők is vannak a kolostorban! De én azért megpróbálom, meg én, rinpócse! Csak más már ne jöjjön ide. Kérlek, rinpócse, nagyon ügyelj rá, ha kimész a fennsíkra, ne jöjjön be többé senki veled Takcangba. Sem élő, sem halott. Ha mégis be merné tenni valaki a lábát... 97 Ebben a pillanatban kopasz fej nyomakodott be az ajtónyíláson. -Kribjang rinpócse... idegenek jöttek. A kapus azt kérdezi... Alig tudta elrántani a fejét a felé repülő ülőpárna elől. 37 A jövevények hárman voltak: két férfi és egy nő. Egy magas szőke; egy alacsonyabb pocakos, tömzsi kis fickó; és egy réveteg tekintetű lány. Ahogy Kribjangra és a másik két szerzetesre pislogott, láttam rajta, nem érti, hogy a csodába cseppenhetett ebbe á világba. Egyetlen pillanatra rajtam is megakadt a szeme, de nem látszott az arcán, hogy boldogabb lett volna tőle. Az alacsony, köpcös, hosszú, lebegő bajuszt viselő férfi megállt az ajtó

mellett és barátságosan ránk mosolygott. - Kribjang rinpócsét keressük. Esküdni mertem volna rá, hogy ausztrál. Furcsa akcentusa legalábbis erre engedett következtetni. Kribjang rám villantotta a tekintetét. Felemelkedtem az ülőpárnáimról és megálltam tőlük néhány lépésnyire. - Mit óhajtanak, kérem? Némiképp meghökkenve bámultak rám mind a hárman. - Maga Kribjang rinpócse? - Blobzangnak hívnak. Miért keresik Kribjangot? A bajuszos tovább mosolygott. - Thimpuban azt mondták nekünk, hogyha bajba kerülnénk, forduljunk Kribjang apáthoz. - Ki mondta? - A belügyminiszter úr. Kribjangnak megrándult az arca, de meg sem mukkant. - Önök kicsodák, ha meg szabad kérdeznem? A köpcös a mennyezet felé bökte a mutatóujját. - Onnan jöttünk. - Értsem úgy, hogy az égből? 98 - Olyan magasról azért nem. A sziklabarlangokbóí. - Maguk a mézkutatók? - így is lehet mondani. Valójában a himalájai méhekkel foglalkozunk. Fent lakunk a barlangokban. - Tudtommal volt valami megállapodásféle önök és a kolostor között... A nagy bajuszú barátságosan felemelte a kezét. - Tudom, tudom, higgye el, eszünk ágában sem lett volna megzavarni a kolostor békéjét, ha... nem történik velünk rendkívüli esemény. Csak a segítségüket szeretnénk kérni, aztán már itt sem vagyunk. Megyünk vissza a barlangjainkba. - De hát mi történt önökkel? A kis köpcös a másik kettőre pislantott. Mintha már egyáltalán nem lett volna olyan derűsen nyugodt a mosoly az arcán. - Kiapadt a forrásunk. Kribjang rinpócse hirtelen felkapta a fejét, amiből arra következtettem, hogy ausztrál akcentus ide, vagy oda, azért jól érti miről folyik a csevej. - Télen? - csodálkoztam. - Hogy történhetett? A köpcös megvakargatta az állat. - Méhkutató vagyok, nem geológus. Bár azt hiszem, ami itt történik annak semmi köze a geológiához. - De hát mi történt? A köpcös ismét a másik kettőre pislogott, azok azonban csak álltak merev tekintettel, sapkájukat szorongatva. Mindhárman rövid irhabundát viseltek, gumitalpú bakancsot és bundás fülessapkát. - Bizonyára nem tudják, hogy odafent az egyik barlangban van egy forrás, s mi annak a vizét ittuk idáig. Az elmúlt néhány napban azonban történt valami ami... hm... Először nem fordítottunk kellő figyelmet rá, de aztán lent a faluban megmagyarázták mi a helyzet. Mi, természeteden, egyetlen szavukat sem hittük el. Ebben a pillanatban jutott csak el a tudatomig, hogy rettenetesen meg vannak ijedve. Amit én szürke közömbösségnek hittem nem más, mint félelem. A kis köpcös is fél, ezt próbálja palástolni szüntelen mosolyával. Immár nem törődtem Kribjanggal; addig erősködtem, 99 amíg rá nem bírtam őket, hogy helyet foglaljanak mellettünk. Mogdon, kelletlenül bár, de csészéket rakott eléjük és tele is töltötte őket teával. Már-már az udvariatlanság határát súrolta az a mohóság, ahogy utánuk kaptak. - Elnézésüket kérem - mentegetőzött a köpcös, ahogy letette üres csészéjét az asztalkára. - Két napja nem ittunk semmit, csak a havat esszük. Különben Gerald McNair vagyok a Sidney-i Méhészeti Intézettől. Ők a munkatársaim: Miss Dina Kubrick és Mr. David Mor-ley. A himalájai méhek életmódját tanulmányozzuk. Szeretnénk kérni önöktől néhány hordó vizet. Vannak üres hordóink, leeresztjük őket a fennsíkra, a telieket meg felhúzzuk. Csak a

beleegyezésüket szeretnénk elnyerni hozzá. Hetente egyszer elég lesz megismételnünk a műveletet... bár reményeink szerint előbb-utóbb ismét megindul a forrás. Ha sikerül találnunk valakit, aki... hm... megtisztítja. - Eldugult? - Úgy is lehet mondani. - Eszerint geológusra lenne szükségük. - Inkább ördögűzőre. — Csak nem azt akarja mondani, hogy az ördög duga-szolta el a forrásukat? A köpcös a másik kettőre nézett, aztán megrázta a fejét. - Nem akarok én semmit mondani. Főleg marhaságokat nem. Csak éppen.,. magyarázza meg nekem valaki... szóval, nem ártana, ha egy ördögűző is feljönne velünk, aki érti a dolgát. Nem kell félnie, úgy felhúzzuk, hogy észre sem veszi. Kötelet hurkolunk a derekára... - Előbb mondja el, mi történt magukkal? - kértem Kribjangra pislogva. Az apát mintha alig észrevehetően biccentett volna. A kis fickóból ekkor ömleni kezdett a szó. Éppen a forrásuk ellentéteként. - Nézze, izé... rinpócse... mi nem értünk az itteni hitvilághoz, varázslókhoz, ilyesmikhez. Minket a méhek érdekelnek, semmi egyéb. Éppen ezért, amikor azt mondták nekünk, csak úgy kaphatjuk meg a kutatási engedélyt, 100 ha nem zavarjuk az alattunk meghúzódó kolostor életét, könnyű szívvel megígértük. Hogy idelent mit csinálnak, nem a mi dolgunk. Nem is volt semmi bajunk egymással két éven át. - Önök már két éve dolgoznak itt? - A téli hónapok kivételévél. A méhek életének tanulmányozásához türelem kell. De nem erről akarok beszélni. Szóval, semmi bajunk nem volt senkivel, nem látogattuk a kolostort, pedig itt vagyunk tőle majd kéz-nyújtásnyira. Élelmünket is a faluból szerezzük be. Igaz, jó nagy kerülővel jutunk csak oda, de nem panaszkodunk. Egy héttel ezelőtt viszont történt valami, ami megzavarta ezt a békés kutatóidillt. Felbukkant ugyanis egy macska. - Macska? - tátottam el a számat. - Egy megtermett macska. Szép, tarka macska. Akkora, amekkorát még sosem láttam. De kétségkívül macska. Egy reggel ott kuporgott alattunk a sziklafalon. Úgy kapaszkodott, mintha az élete függne tőle, és valójában az is függött. Ha lezuhan, vége, annak ellenére, hogy a macskák állítólag mindig a talpukra esnek. Csakhogy néhány száz méteres zuhanást még egy macska sem élne túl. Ezért Mr. Morley lemászott érte kötélen és megpróbálta megmenteni. A macska hálából a kezébe harapott. Mr. Morley a levegőbe meredt. Mintha a macskát látta volna a sziklafalon. - Mr. Morley visszajött és... szóval a macska ott maradt a falon. Rettenetesen nyávogott és kaparta a sziklát. Ekkor Miss Kubrick ment le érte. Neki sikerült felhoznia. A macska hálából, hm... nem tudok jobb szót használni, egyszerűen beleszeretett Miss Kubrickba. - Ezt hogy érti? A köpcös felvonta a vállát. ' - Nem tágított tőle. Olyasféle érzelmi reakciói voltak, mintha nem is állat lenne. Lassan kezdek hinni a lélekvándorlásban. Talán egy korábbi életében ember volt. De hogy nem volt normális a vonzalma, az holtbiztos. - Bővebben? - Miss Kubrick megmentette az állatot. Megitattuk és megetettük, ahogy illik. Azt reméltük, nem veszett, mert 101 nem hoztunk magunkkal megfelelő oltóanyagot. Úgy különben egészségesnek látszott... Szóval, nem fogadott el senkitől semmit, csak Miss Kubricktól. - Nyilván, mert ő mentette meg. - Este vele akart aludni. - A barlangban? - Az ágyában. - Hallottam már ilyesmiről. Számtalan macska alszik a gazdájával egy ágyban. - Úgy viselkedett, mintha férfi lenne. - Hogyan? -Jobb lenne, ha talán Miss Kubrick folytatná.

Miss Kubrickra pillantottam. Nem úgy tűnt, mintha szándékában állna ecsetelni nekünk a macska iránta érzett vonzalmát, de amikor McNair rámordult, a lány megvonta a vállát. - Figyelte, ahogy vetkőztem. Egyetértettem a macskával. Ha a barlangban dorom-boltam volna, amikor Miss Kubrick vetkőzni kezdett, valószínűleg én sem a penészfoltokat bámultam volna a falon. - Elhatároztam, hogy kirakom a barlang elé, de nem tudtam megfogni. Akárhogy is próbáltam elkapni, mindegyre kisiklott a kezeim közül. Végül beletörődtem, hogy bent maradjon éjszakára. Bebújtam az ágyamba... a macska erre felpattant a takaróim a és mellém bújt. Azon töprengtem, vajon én mit tettem volna hasonló helyzetben. Már, ha én lettem volna a macska. Miss Kubrick, ha nem is volt világszépe, azért szívesen elszundi-káltam volna vele egy takaró alatt. -Ez aztán már több volt a soknál. Életemben nem aludtam még állattal, és nem is tudom elképzelni, hogy valaha is megtegyem. Ezért nagy nehezen megfogtam, kipenderítetterri a barlang elé és becsuktam az ajtaját. Némelyik barlangra ugyanis ajtót szereltünk. Bezárni nem szoktuk őket, hiszen erre nincs is szükség. Látta a barlangok bejáratát? Csak a sziklák tetejéről lehet megközelíteni. - Akkor hogy került oda a macska? - Ezt talán tőle kérdezze meg, ha találkozik vele. Én 102 mindenesetre kiraktam egy párkányra, és abban bíztam, lesz annyi esze, hogy nem mászik vissza a sziklafalra. Volt is. Valóban nem mászott le a sziklára, inkább ismét bejött a barlangomba. - Hogy a csudába csinálta? - Ezt is kérdezze meg tőle. Ismét megfogtam, hónom alá szorítottam, becsuktam magam mögött az ajtót, nehogy befújjon a szél, kiraktam a macskát, kinyitottam az ajtót, bementem a barlangba, becsuktam magam mögött az ajtót, aztán megpillantottam a dögöt az ágyam tetején. Rám villogtatta nagy, sárga szemét és mintha kiröhögött volna. Saját szememmel láttam, 'amint a bejárat előtti sziklapárkányon maradt, az ajtó végig csukva volt, ő mégis beosont a barlangomba. És ezt még egyszer megismételte. - Még egyszer kirakta? - Ki én. Amikor másodszor tértem vissza és pillantottam meg az ágyam tetején... nos, akkor villant először az agyamba, hogy talán nem is normális macska. - Hanem milyen? - Harmadszorra már nem mertem kirakni. Olyan furcsán villogott a szeme, ahogy a takarómon ült. Mintha kinevetett volna. Később viszont már nem nevetett. Inkább fenyegetett. Mintha azt üzente volna a nézése: ha még egyszer megpróbálsz kirakni, megjárod. - Megijedt tőle? - Be kell vallanom, meg. Olyannyira, hogy szóltam Mr. Mórleynak. Ő bejött és megkísérelte eltávolítani. Sajnos ismét a kezébe harapott. Mr. Morley ennek ellenére kivitte a párkányra. Egész éjjel alig hunytam le a szemem. Reggel, amikor megvirradt, első dolgom volt, hogy kimenjek és megnézzem, hol van. Miután nem láttam sehol, arra gondoltam, azon az úton távozhatott el, amelyen ideérkezett. Csakhogy... lehet, hogy el sem távozott. - Ezt hogy érti? -Úgy, hogy ettől a naptól kezdve vendégségbe járt hozzánk a balsors. Valaki már másnap kiszaggatta az élelmiszeres zsákjainkat. A gabona kifolyt és összekeveredett a barlang szemetével. Valamennyi zsákunkat fel tép te, 103 szám szerint harmincat. Nem volt kis munka, annyi szent. ' - Kire gyanakodtak? Ekkor McNair vette át a szót. -Nehogy a szerzetesek magukra vegyék más ingét: eszünk ágában sincs őket gyanúsítani. Jól megvoltunk eddig egymás mellett, remélem, ezután is így lesz. Annál is inkább, mivel a lyukak a zsákok oldalán hm... karmoktól származnak. Nem késsel vágták Iá őket, hanem úgy tépték fel. - Milyen karomra gondol?

- Például egy macska karmára. - Komolyan mondja? - Kénytelen vagyok vele. Képzelheti mit éreztünk, mikor mindenünk kiömlött. Két álló napig azzal szórakoztunk, hogy megpróbáljuk menteni, ami menthető. Szerencsére nagyobb volt a bosszúságunk, mint a kárunk. Ezzel azonban még nem értek véget a megpróbáltatásaink. A következő Miss Kubrick fehérneműje volt. Hogy is történt, Dina? Miss Kubrick összeráncolta a homlokát, mintha megpróbálná teljes élességében maga elé idézni az eseményeket. -Kiszórta a fehérneműmet a táskáimból. És... el is tűnt belőlük néhány. -Mi? Miss Kubrick arcán ismét végigfutott a pírnak is nevezhető halovány vonulat. - Két bugyi és egy melltartó. - Nem találta meg? -Nem. - Egyéb? - A denevérek - mondta McNair. - Denevérek? - képedtem el. - Denevéreket találtunk az ágyunkban. Valamennyit megölte valaki. Összeroppantotta a fejüket. Három napon át szedtük ki a denevéreket a lepedőink alól. - Ön is? - böktem Miss Kubrickra. -Én is. Azonkívül az edényeinkben is találtunk denevéreket. Őszintén megvallom, ekkor már jócskán be 104 voltunk csinálva. Mindezek betetőzéseképpen három nappal ezelőtt elapadt a forrásunk. Este még jött belőle a víz, reggelre meg már száraz volt, mint a napon felejtett medúza. Csak a forrás lyuka körül voltak lábnyomok. - Macskanyomok? - Honnan jött rá? - kérdezte gúnyos hangon. - Persze akkor már tudtuk, kivel állunk szemben. - Kivel? - A macskadémonnal. Kénytelen voltam megsimogatni az államat, hogy elnyomjak egy feltörő mosolyt. - Azt akarja ezzel mondani, hogy hinni kezdett benne? - Azt. És a többiek is. Megcsóváltam a fejem. McNair elkapta a karom és megszorította. - Nézze Mr... rinpócse, tudom, hogy hihetetlennek tűnik a dolog. Ha nem magam lettem volna egyik szenvedő alanya, talán én sem hinném el. Csakhogy én odafent voltam és láttam mindent, sőt a bőrömön tapasztaltam, hogy mindaz igaz, amit elmondtunk. Saját szememmel láttam a macskát, láttam á döglött denevéreket, a kiszakított zsákokat, és a kiapadt forrást, partján a macskanyomokkal. Én aztán jól tudom, hogy a barlangok bejáratát nemigen lehet megközelíteni! Még egy macskának sem. Mi már úgy járunk a falon, mint a legyek- ehhez azonban két év kemény munkájára volt szükségünk. Úgy ismerjük a szikla minden kiszögellé-sét, apró repedését, mint a tenyerünket. Higgye el nekem: nulla százalék a valószínűsége, hogy egy macska le tudjon ereszkedni hozzánk a sziklatető felől, vagy fel tudjon mászni a fennsíkról. Mindkettő elképzelhetetlen. - Hát akkor? - Éppen erről van szó. Csak az képes ilyesmire, aki természetfeletti erővel rendelkezik. Ennek ellenére azt mondom.. . mindent kibírtunk volna, csak a vízhiánnyal nem tudtunk megküzdeni. Aztán ez a mai délután...! - Ma is történt valami? McNair bólintott. 105 -Jobb lenne, ha Miss Kubrick mondaná el. Miss Kubrickot ekkor már nem kellett noszogatni. Úgy folytak belőle a szavak, mintha meg akart volna szabadulni tőlük minél előbb. -Kint ültem a párkányon és... Őszintén szólva, a macskát kerestem. A méhek téli nyugalomra tértek már, ilyenkor nincs sok tennivaló körülöttük. Egy kémcsövet rázogattam éppen, mert berendeztünk odafent egy kis laboratóriumot. - Mi a csodának? - Tartsak magának előadást a méhkutatás módszereiről? Elégedjék meg annyival, hogy bizonyos élősködők elpusztításának a lehetőségeit vizsgáltuk. Van

fogalma róla, hány élősködője van a méheknek? Gyakorta olyan járványok pusztítanak közöttük, amelyek képesek egész családokat megölni. A himalájai méhek azonban sokkal ellenállóbbak velük szemben. Éppen ezért arra voltunk kíváncsiak... de ez végül is nem fontos. Sokkal fontosabb, hogy kint ültem a párkányon a kémcsővel... Jó sűrű hóesés volt, amikor egyszerre csak mintha valami sötét tárgy bukkant volna fel az orrom előtt. Abban a pillanatban nem tudtam felemelni a fejem, különben kilötyögött volna a vizsgált anyag, amikor viszont már felemeltem, csak a hó hullott az égből. Egyetlen pillanat erejéig megkísértett a gyanú, vajon nem a macska tért-e vissza, de mivel nem láttam senkit, folytattam a munkámat. Egészen addig, amíg... meg nem jelent egy férfi... a levegőben. - Úgy érti... egy repülő férfi? - Inkább lebegett, mint repült. Mintha óriási, fekete hópehely lett volna, amely éppen felfelé lebeg, a felszálló légáramlatoktól hajtva. Azt szerettem volna hinni, csak a káprázat játszik velem. Becsuktam a szemem, majd ismét kinyitottam. A látomás sajnos nem tűnt el. Egyre ott lebegett előttem, mintha engem bámult volna. Akkor aztán kiabálni kezdtem. - A többiek is látták? McNair bólintott. Mintha elhalványultak volna a mécsesek Tára isten-nya sarokban ücsörgő szobra előtt. 106 38 Nem voltam biztos benne, vajon Kribjangék tökéletesen értették-e a mézkutatók történetét, ezért úgy gondoltam, nem lesz haszontalan, ha tibetiül is összefoglalom számukra az eseményeket. Ahogy beszéltem, előbb csak el-komorult a tekintetük, majd elszürkült, végül elfehére-dett az arcuk. Szájuk szüntelenül mozgott, amiből arra következtettem, hogy imákat mondanak a rontás és a varázslat ellen. Amikor befejeztem, Kribjang bólintott. - A macskadémon volt az, más nem is lehetett. - Bizony, a macskadémon volt-bólintott beleegyezőn Migyopa kancellár. Márpedig, ha ő rábólintott, akkor annak úgy is kellett lennie, lévén, hogy a kancellár a kolostor eszének számított. Éppen azon voltam, hogy elmagyarázzam a jövevényeknek, kik is azok a lebegők, de Kribjang egyetlen intéssel megfúrta szándékomat. - Mondd meg nekik, Blobzang rinpócse, hogy megkapják a vizet. Eresszék le a hordókat és húzzák is fel őket. Majd te elintézed, hogy közben megteljenek. - Nem lesz az egy kicsit sok? - kérdeztem meghökken-ve. - Azzal is engem bíztál meg, hogy... Kribjang Mogdonhoz fordult. - Mogdon rinpócse, kinek a dolga a vízzel való foglalatosság? Mogdon bocsánatkérőn pillantott rám. - A kancellár helyetteséé. - Hm. És ki a kancellár helyettese? - Blobzang rinpócse. Kribjang sóhajtva simogatta meg kopasz fejét. Aggódva láttam, hogy remegnek az ujjai simogatás közben. - Láttál már mangót, Blobzang rinpócse? - Mangót? Hogyne láttam volna. - Azt is láttad, amikor kipréselik a levét? - Azt éppen nem, de azt igen, amikor... - Úgy történik, hogy kivágják belőle a magját, behajítják a préselőbe, majd egy csövön kifolyik a leve, egy másik, vastagabb csövön pedig a maradéka. El tudod képzelni? 107 -El, de... - Úgy érzem magam, rinpócse, mint a vastagabb csövön kipotyogó maradék. Kibelezve, összetörve. Egyetlen vágyam, hogy jól kialudhassam magam. De nem tehetem, mert erre kóborol a macskadémon, majd egy hulla, amely aztán el is tűnik, végül megjelennek a lebegők. A számtalan vendégről már nem is szólva, akiket idehurcoltál. S akkor én ezek után mit kérek tőled? Hogy légy egy kicsit a segítségemre. S te mit válaszolsz? Hogy sok a munkád. - Tévedtem, rinpócse - mondtam szomorúan. - Kissé megijedtem a feladattól. Annak ellenére, hogy én vagyok a kancellár helyettese. Mindent elintézek, amivel csak megbízol.

Kribjang egy haldokló őzike tekintetével nézett rám. - Köszönöm, rinpócse. Jó lenne, ha mire felébredek, a macskadémon már távol nyávogna a kolostoromtól, a lebegők ellebegnének a fenébe, akinek pedig nincs itt semmi dolga, eltűnne Takcang tetői alól. Egyéb megbízásom egyelőre nincs számodra. Ja, majd elfelejtettem, szabad idődben tanulmányozhatod a labrangi kéziratokat. McNair megrángatta a palástom ujját. - Mit mond? - Hogy eresszék le a hordókat. McNair elismerően pillantott rám. - Nehéz nyelv lehet, ha ilyen bonyolultan fejezi ki a legegyszerűbb dolgokat is. Apropó, majd elfelejtettem, nincs véletlenül a kolostorban egy ördögűző? ' Szomorúan biccentettem egyet. -Van. - Hála istennek. Kicsoda? -Én. - Maga? Ki sem nézné magából az ember. Nem sértődtem meg, mivel én magam sem néztem volna ki magamból. Mindenesetre keményen elhatároztam: elkapom a macskadémont, még ha Miss Kubrick ágyából kell is kiráncigálnom. Úgy egyébként a Miss Kubrick ágya körüli foglalatosság nem is lett volna kedvem ellenére. 108 39 Kellett volna még néhány szót váltanom Kribjang rin-pócséval - lehetőleg négyszemközt -, ez a kívánságom azonban teljesíthetetlennek bizonyult. A kolostor apátja ugyanis robbanásszerűen elaludt. Az egyik pillanatban még szemrehányó tekintettel nézett rám, a másikban pedig már a buddhista mennyország hegyeitvölgyeit járta az a lelke, amelyik az éjszakai álom alatt kirepül a testből és hosszú utazásokat tesz a végtelenben. Csak találgathattam, vajon merre járhat Kribjang rin-pócse lelke, az azonban biztos, hogy nagyon messze bolyonghatott tőlünk, mivel néhány másodpercnyi gyanús csend után házigazdánk gőzfürész-szerű horkolásba kezdett. Mogdon elérkezettnek látta az időt, hogy megszabaduljon tőlünk. - Kribjang rinpócse befejezte a kihallgatást - mondta egy elegáns kézmozdulattal elbocsátva bennünket. Odakint, az udvaron még mindig esett a hó. A három mézkutató tanácstalanul toporgott mellettem egyre a hóesésbe bámulva. - Valami baj van? McNair megvakargatta az orra hegyét, csípőre tette a kezét, végül megcsóválta a fejét. - Istenkísértés ilyenkor felmászni a falon. Meg kell várnunk, amíg eláll a hó. - Bármelyik pillanatban elállhat - mondtam. - De az is lehet, hogy napokig szakad megállás nélkül. - Igen, ez így van. -Jöjjenek velem, megkeressük Migyopa rinpócsét. Hátha tudok tenni magukért valamit. Néhány perc múlva bekövetkezett az, amire Kribjang rinpócse nem számított, s ami ellen valószínűleg elkeseredetten tiltakozott volna, ha ébren van. A mézkutatók is beszállásolták magukat Takcang pa-godatetői alá. 109 40 Mivel, egyelőre nem volt gondom a hordókkal, úgy gondoltam, pihenek néhány percet, mielőtt nekilátnék a komoly munkának. Visszamentem a cellámba, s éppen lehúztam volna a csizmám, amikor valaki megdöngette az ajtót. Várakozásomnak megfelelően Tipo cidrizett odakint a folyosón. Piros arca, kék szája, remegő ujjai elárulták, hogy odafent járt a fennsíkon. - A dordzsét kerestem... rinpócse - suttogta, s majd összeesett a rémülettől és a fáradtságtól. Mint korábban, most is a hóna alá nyúltam, beemeltem a szobába és az ágyam szélére ültettem. - Beszélj. - A dordzsét... kerestem. Yidamom ismét ugrándozni kezdett a lelkem mélyén, mintha arra akart volna figyelmeztetni, .hogy hamarosan rossz irányt vesznek a dolgok.

- Folytasd. -A szétrombolt csorten... kövei között felejtettük a dordzsét. Ha nem... a halott felett van... a démonok nem félnek tőle. - Te felejtetted ott. - Vissza kellett mennem... érte. Bizony vissza. Tipo ugyanis meg volt győződve róla, hogy a rolangok pontosan tudják kié az erejét vesztett dor-dzse, és ha megtalálják, megkeresik azt is, aki elvesztette. - Szólhattál volna nekem. - Kribjang rinpócsénál... voltál. Elismerőn pillantottam a kis lámainasra. Nem mindennapi bátorság kellett hozzá, hogy kimerészkedjen a szakadó hóesésben és a lassan beköszöntő alkonyatban a fennsíkra, ahol halottak lebegnek a levegőben és macskadémon lopakodik a kőtömbök mögött. - Végül is megtaláltad? -Meg. Vártam, hogy megkönnyebbülve felsóhajtson, de nem tette. Ebből aztán kitaláltam, hogy azért olyan könnyen mégsem mehettek a dolgok. 110 - Hol vari? Tipo reménykedve és védelmet keresve a cellám sarkában álló Maitréja szoborra meresztette a szemét. Bár a gyertya csonkig égett előtte, az isten barátságosan mosolygott ránk, mintha egyáltalán nem neheztelne figyelmetlenségemért. - Kint. - Hol kint? - A csortenen. - Úgy érted... a kövek között? - A csortenen. Lassan kezdtem felfogni, mit akar mondani. - Eszerint... a csorten a helyén van? -Ahelyén... rinpócse. - A dordzse? - A csúcsos kű alatt. Kissé váratlanul érintett a dolog, lévén, hogy néhány órával ezelőtt csak hóval fedett kőmezőt hagytunk magunk mögött, amit még jóindulattal sem lehetett volna csortennek nevezni. - Akkor hogyan...? Tipo a vállamra hajtotta a fejét és bőgni kezdett. Előbb csak halkan, majd egyre hangosabban. -Valaki... felépítette a csortent, rinpócse. Megtalálta a dordzsét és... odatette a tetejére... a csúcsos kő alá. -És a... halott? - Az is ott van, rinpócse. A csorten alatt. A szél, mintha megerősödött volna. A kolostor szélcsengői harsány csilingelésbe kezdtek, annak jeleként, hogy Szél Anya neveletlen gyermekei kedvükre vágtatnak odakint, a fennsíkon. Annyi erejük azonban nem lehetett, hogy összerakják a szétdobált csorteneket. 41 Rövid töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy eszem ágában sincs kimenni a fennsíkra. Akárki is építette fel a csortent, elvégezte a munkámat, hiszen ha jól sejtem, ez is az én kötelességem lett volna. Lassan 111 kezdtem meggyőződni róla, hogy Takcang kolostorában a kancellárhelyettes a hajósinas. Sebaj, a csorten ismét áll, a dordzse a tetején, a halott pedig a kövek alatt. Hogy végül is ki a halott? Úgy gondoltam, ezen majd a hóesés elállta után is ráérek elgondolkodni. Mivel úgysem tudtam volna pihenni, elhatároztam, sorra járom a vendégek celláit és megpróbálok meggyőződni róla, sikeresen bekvártélyozták-e magukat. Tipo egyre ott loholt a nyomomban, mintha ő lett volna a kancellár helyettesének a helyettese. Átvágtunk a legtágasabb belső udvaron, majd néhány percnyi szünetet tartottunk. Éppen csak annyit, hogy Tipo néhány fekvőtámaszt csinálhasson Congkapa, a nagy vallásreformer szobra előtt. Néhanapján magam is meg szoktam tisztelni pár lebomlással a nagy embert, a hideg azonban ezúttal elvette a

kedvemet tőle. Tipo viszont olyan lelkesedéssel végezte az imáját, mintha a legmelegebb nyár ölelt volna körül bennünket. Éppen indultunk volna tovább, amikor a szomszédos, belső udvarból hangokat hozott felénk a szél. A hangok lassan angol szavakká álltak össze. Az egyik beszélő Do-mingos de Carvalho volt, a másik egy hölgy. Hogy pontosan melyik a jövevények közül, ilyen távolból nem tudtam megállapítani. Oldalba ütöttem Tipót és a számra tettem az ujjam. Tipo elvigyorodott és bólintott. Ebből is kiderült, hogy a hallgatódzás nem tartozik egy lámakolostorban a nehezen megbocsátható bűnök közé. Nem kellett egyebet tennem, csak odasétálnom a két udvart egymástól elválasztó, cirka két méternyi magas falhoz. A falba vágott átvezető ajtó félig nyitva volt: ezen hozta át a mi udvarunkba a hangokat a szél. - Biztosíthatom, kisasszony - hallottam Domingos de Carvalho baritonját -, hogy egyáltalán nincs veszélyben az életük. Többek között azért sem, mert vannak itt kemény férfiak... akarom mondani egy biztosan van, aki nem hagyná, hogy magának baja essék. - Mr. Lawrence-re gondol? Szinte hallottam, amint de Carvalho szíve hatalmasat dobban a felháborodástól. 112 - Még hogy Mr. Lawrence? Elismerem, vannak szimpatikus tulajdonságai, de azért... mégis... - Mi mégis? - Nem vette még észre, hogy sokat jártatja feleslegesen a száját? - Erről az oldaláról még nem ismerem. -Nem is fontos, hogy megismerje. Túlontúl beletemetkezik az itteni kultúrába. - Ezt hogy érti? - Ha érdekesnek vélt kéziratra bukkan, se lát, se hall. Olyankor nem érdekli az étel, az ital... sőt még a hölgyek sem. - Igazán? - Ügy van, ahogy mondom. Alighanem most is a könyvtárban ücsörög és vaskos könyveket lapozgat. - Ilyen jól ismeri? - Voltunk már egyszer-kétszer együtt a Himalájában. - Mióta van itt Mr. Lawrence? - Takcangban? Néhány hete. - Néhány hét kell azokhoz a kéziratokhoz? - Nem is sejti, Grace, milyen nehezek a tibeti szövegek. Ebből aztán kitaláltam, hogy a beszélgetőtárs Miss Grace Campbell, a nagy szemű lány, Charles Frost csapatából. - Maga tetszik nekem, Domingos. De Carvalho felcsuklott örömében. - Kedves Grace, ahogy megláttam magát"... - Csitt! Elvégre mégiscsak egy kolostorban vagyunk. Különben... nem említett magának Mr. Lawrence bizonyos... hm... kincseket? - Soha. Hacsak nem a buddhista tanítás kincsesházára gondol. Valóban van egy ilyen könyv, kicsit hosszú szanszkrit címe van: Szubhásitaratnanidhi. Hogy tetszik? - Pompás. Majd ha lesz rá időm, megtanulom. - Kedves Grace, én igazán szívesen tanítgatnám magát. Vannak bizonyos ismereteim a tibeti nyelv terén. - Alkalomadtán igénybe is veszem a türelmét, Tehát, Mr. Lawrence-t nem érdeklik az elrejtett kincsek? - Amennyire tudom, nem. 113 - És magát? - Az az igazság, hogy nemigen hiszek bennük. Bár már én is találtam egyszer valami hasonlót. Igaz, csak néhány kép volt, de roppant értékesek. Egy régi palotát bontottunk Lisszabonban... - Majd később elmeséli, Domingos. Nem tudja véletlenül, hol található errefelé egy fürdőszoba? Szinte láttam magam előtt, ahogy de Carvalho meg-vakargatja büszke ragadozóorrát. - Attól tartok, kedves Grace, hogy Takcangban nincs fürdőszoba.

-

Nincs? Nincs. Akkor hol lehet fürdeni? Dézsában. -Az mi? A dézsa? Olyan, mint a hordó, csak nincs teteje. Valaki telehordja meleg vízzel és maga belecsüccsen. -Jé, de romantikus! Mint a westernfilmekben. Gondolja, hogy sikerül majd szereznem hozzá meleg vizet? Domingos, akinek voltak már némi tapasztalatai a kolostori higiénia terén, szomorúan felsóhajtott. -Aligha. A szerzetesek ugyanis... nemigen forralnak vizet magának. . - Akkor... kit kérjek meg rá? Nem tudom, ha Mr. Lawrence... - Ostobaság! - csattant fel Domingos. - Mit akar folyton Mr. Lawrence-től? Itt vagyok én. Ne féljen, szerzek magának melegvizet. Jöjjön be este... hozzám. Ott lesz a dézsa és a víz. - De Domingos, kérem! Nem gondolja, hogy Kribjang kirúg a kolostorából, ha megtudja, hogy éjnek évadján férfiakhoz járok pancsikálni? - Honnan tudná meg Kribjang? Figyeljen ide, lerajzolom a hóra, hol a szobám. Este olyan sötét lesz a folyosókon, mint az alagútban. Van zseblámpája? Elindul szépen erre, majd elfordul itt. Én már megnéztem, maga hol lakik. Nos, mi a véleménye? -Egyszerűen... képtelen leszek meghálálni a kedvességét, Domingos. 114 Domingos de Carvalho dörmögött valamit, aminek az lehetett az értelme, hogy dehogyis lesz az, csak jöjjön el végre az este. A hangok elhalkultak, majd el is haltak. Mozdulatlanul álltam a falnál. Egyszer csak arra riadtam, hogy Ti-po megrángatja palástom szélét. - Aliról beszéltek, rinpócse? - Arról, hogy hideg van. - Csoda bőbeszédű nyelv ez az angol - csóválta meg a fejét ravasz képpel a lámainas. - A mi nyelvünkön két szóval is el lehet mondani mindezt. Még akkor is a beszélgetésükön töprengtem, amikor belefutottunk Mr. Charles Frostba. 42 Mr. Frost felém villantotta hófehér fogait. - Jó, hogy jön, Mr. Lawrence - üdvözölt örömteli mosoly kíséretében. Éppen önhöz indultam. Segítene nekem egy kicsit? - Miről van szó? - Bejönne, kérem, a szobámba? Intettem Tipónak, hogy lépjen le. Tipo bólintott, és beleveszett a növekvő szürkületbe. Megkerültünk egy nyurga templomot és két hatalmas bronzfüstölő között bevonultunk abba az épületbe, amelyben a vendégeket szállásolta el Kribjang. - Nem zavarja, hogy a társaim is jelen lesznek? - Miért zavarna? Kísérői valóban ott szorongtak a szobájában, beleértve Miss Grace Campbellt is. Ahogy rápillantottam, azonnal megértettem, miért vállalkozott de Carvalho olyan lelkesen a vízhordásra. A tapasztott kandallóban égett a tűz, a meleg majd szétvetette a falakat. Miss Grace Campbell vékony, rövid ujjú trikóban üldögélt egy háromlábú vadászszéken, hanyagul átvetve egymáson a lábait. • - Szerencsére nem kellett tűvé tennem Mr, Lawrence után a kolostort. Már az első kanyarban összetalálkoztunk. Foglaljon helyet, Mr. Lawrence. 115 Meglazítottam a palástomat, levettem a lámasüveget a fejemről és az ágy végére kuporodtam. - Jó estét mindenkinek. Mr. Frost végighordozta tekintetét a jelenlévőkön. - Azt hiszem, már bemutattam önnek a társaimat, Mr. Lawrence, de ha tévednék, most pótolom. Grace Camp-bellel kezdeném. A kisasszony régész. A görög ókor a szakterülete. Azon belül Nagy Sándor hadjáratai. Nem hallott még róla? Legnagyobb sajnálatomra nem hallottam. Bár magam is foglalkoztam a Nagy Sándor birodalmának szétesése után keletkezett, úgynevezett grekobuddhista művészettel, Miss Grace Campbell neve nem szerepelt azon szerzők listáján,

akiknek a műveit végigqlvastam, -Nem tesz semmit. Miss Campbell még fiatal, lesz elég ideje, hogy megismerje a világ a nevét. Mr. Moore úgyszintén régész. Róla sem hallott? Úgy gondoltam, kár feltennie kínos kérdéseket. Ugyanis Mr. Moore-ról sem hallottam még soha. - Elég messze esik egymástól a kutatási területünk -mondtam zavartan mosolyogva. - A harmadik társam, Mr. Cronenberg. - Ugyancsak régész? - Parafenomén - mondta Cronenberg gőgös fejbic-centés kíséretében. Azt hittem, rosszul hallok. Aztán csak hápogni tudtam, mint a jégre tévedt kiskacsa. -Pára... micsoda? - Parafenomén. Azt akarja ezzel mondani, hogy fogalma sincs róla, mi az? - Dehogyis nincs - tértem magamhoz. - Varázsvesszővel dolgozom. - S a cella sötét sarka felé intett a fejével. - Hoztam magammal egy egész hátizsákkal. Jobbnál jobbak. - Mit akar csinálni velük? - ámuldoztam. - Hogyhogy mit? - húzta fel értetlenül a szemöldökét. - Természetesen megkeresni Nagy Sándor kincsét. - Önök komolyan meg vannak győződve arról, hogy... hm... Nagy Sándor errefelé rejtette el a kincseit? - A legkomolyabban. 116 - És... mire alapozzák a véleményüket? A három férfi összenézett. Végül is Mr. Frost válaszolt a kérdésemre. - Bizonyos levéltári kutatásokra. Ön ismer engem, Mr. Lawrence. Tudja, hogy ki vagyok, igaz? - Természetesen tudom. - Akkor bizonyára azt is tudja, hogy nem vagyok sem könnyen beugratható balfácán, sem pedig őrült. Nagyiparos vagyok, igen jó eredményeket produkáló cégekkel a hátam mögött. Elhiheti, nem könnyű becsapni engem. És ha ennek ellenére mégis vállalkozom egy olyan kalandra, amely a világ végére vezet, akkor annak komoly okának kell lennie. Márpedig én most itt vagyok, a világ végén. - Megosztaná velem ezt a komoly okot? -Később talán igen. Egyelőre ez minden, amit elmondhatok. Annál is inkább, mert a Kribjang rinpócsé-val kötött egyezségem... hm... azt hiszem, átvizsgálásra szorul. - Amennyiben? - Amennyiben a maga főnöke nem tartotta be az ígéretét. Erről van szó. Pedig amikor Indiában megismerkedtem vele, letört volt, mint egy vihar utáni faág. Képtelen volt ugyanis pénzt szerezni a kolostorának. Öt perc alatt tisztában voltam vele, mi az ábra. - Mi az ábra? - A maga főnöke annyit ért az üzlethez, mint a strucc a repüléshez. Pénzt akart kapni, de nem akart adni érte semmit. Milyen üzlet az ilyen? - Kribjang apát nem kereskedő. - Apát, nem apát: manapság már csak így mennek a dolgok. Bevallom őszintén, kapóra jött nekem az öregúr, hiszen ekkor már biztosak voltunk benne, hogy az elrejtett kincs Takcang körül található. Yidamom kuncogni kezdett a lelkem mélyén. Aztán azt kezdte bizonygatni, hogy annyira lehetett véletlen a találkozás Kribjang és Mr. Frost között, mint az, hogy télen esik a hó. - Ajánlatot tettem Kribjang apátnak, az ilyenkor szokásos feltételekkel. Koncessziót ad nekem a kincskere117 sésre, és ha megtaláljuk, tíz százalék az övé. Azt hiszem, nem voltam túl mohó. Mindenben a nemzetközi előírásoknak megfelelően jártam el. - Akkor mi a baj? - Mondtam már, hogy Kribjang nem tartotta be az ígéretét. - De hiszen önök itt vannak, itt van a kolostor is, amint hallom, néhány varázsvessző is, igaz, hogy a hó és a fagy is, de hát erről Kribjang aligha tehet. Frost megrázta a fejét. - Nem is ez a probléma.

- Hát mi? - Az, hogy itt vannak ők is. -Kik? -Ez a sarlatán... Whitehead. - Sarlatán? Úgy tudom, egyetemi tanár. - De hol, ember, hol? - Tényleg, hol? - Egy akkora egyetemen, amelynek összes épülete belefér egy nyilvános, vasúti WC-be. Azonkívül Amerikában, ember. Tudja, hány egyetem van Amerikában? Tudja, ezek többségének mit ér a diplomája? Még annyit sem, mint egy gusztusosán kivitelezett WC-papír. Hát egy ilyen egyetemen tanár Mr. Whitehead. - Ahhoz képest elég sokat tud róla. - Na hallja! Hiszen egyre ott jár a nyomomban, mint egy kullancs. Soha nem hallottam még, hogy a kullancs bárkinek is a nyomában járna, de bölcsen hallgattam róla. Elvégre nem rovarokról társalogtunk, hanem elrejtett kincsekről. - Azt mondja, a nyomában jár? - Húsz éve. Elhűlve bámultam rá. Nem egészen értettem a dolgot, mint ahogy yidamom sem, mert feszülten figyelt a lelkem mélyén, ' . - Hogy eloszlassam a homályt, röviden elmesélem magának az elmúlt húsz év történetét. Ne féljen, nem lesz hosszabb pár mondatnál. Cirka két évtizeddel ezelőtt tör-téritj hogy elhatároztam, megkeresek néhány elveszett kincset. Hiszen telis-tele van velük a világ. 118 - Ez igaz - mondtam -y csak éppen nem sokat találnak meg belőlük. - De néhányat megtalálnak. S miért ne én lennék az, aki megtalálja őket? Pénzem van a kutatásokra, és vannak megfelelő szakembereim is. Önkéntelenül a varázsvesszőket rejtő sarok felé pislan-tottam, de nem szóltam semmit. - Az első, aminek nekifutottam, égy tenger alatt fekvő gálya volt. A XVI. században merült hullámsírba: gyomrában ezüsttel, arannyal, drágakövekkel. Senki nem ismerte a pontos helyét, nekem azonban sikerült kibogarásznom a régi térképekből. Mivel a fogkrémmel igazából nem kell sokat bíbelődnöm, az üzlet megy nélkülem is, van elég időm, hogy a hobbimnak éljek, megszerveztem hát az expedíciót - persze a legnagyobb titokban -s felvonultunk a feltételezett helyszínre. Lemerültünk a víz alá, zavartalanul dolgoztunk is egy ideig, majd egyszerre csak azt vettük észre, hogy ott úszkálnak körülöttünk valakik. Először azt hittük, cápák, aztán rájöttünk, hogy rosszabbak annál. Egy másik csoport, amely ugyanazt a gályát keresi, amelyet mi. Nem tartja különösnek? Eddig soha, senki nem próbálta megtalálni, nem is igen tudtak a létezéséről, most viszont, hogy rászántam magam a felderítésére, egyszerre csak felbukkan valaki a semmiből és velünk egyidőben elkezd ugyanazon a területen kotorászni. - Véletlen is lehetett - mondtam bizonytalanul. - Én is ezzel nyugtattam magam. - Megtalálták végül is a hajót? Frost komoran maga elé meredt. - Ők találták meg. Egyrészt pokoli szerencséjük volt, mert rábukkantak, másrészt pokoli pechjük, mert nem volt benne semmi. - Az meg hogy lehet? - Ki a fene tudja annyi évszázad távolából? Mindenesetre utánanéztem egy kicsit a dolgoknak. Ez a tetű... akarom mondani, Mr. Whitehead, akkor már fürdött a felfedezőnek járó dicsőségben. Hiszen egy elsüllyedt spanyol gálya mégiscsak valami. Kiderítettem, hogy röviddel sikerrel lefolytatott tárgyalásaim után Whitehead is 119 felbukkant a chilei kormánynál és ugyancsak engedélyt kért a kutatásokra. A chileiek neki is megadták, elvégre miért ne adták volna meg? Akkor még tapasztalatlan voltam: nem tudtam, hogy ilyen esetben feltétlenül koncessziót kell kérni. Azóta már tudom. Természetesen arra is kíváncsi voltam, hogyan akadt a gálya nyomára. Bármennyire is kutakodtam azonban, nem sikerült rájönnöm. Sóhajtott és megcsóválta a fejét. - Nem akarom untatni, Mr. Lawrence: akárhányszor csak a nyomába eredtünk valaminek az elmúlt két évtized alatt, ők a mi nyomunkba eredtek. Mint a dögkeselyűk kóvályogtak körülöttünk és megpróbálták kiragadni a kezünkből a zsákmányt.

- Sosem próbálta meg tisztázni Mr. Whiteheaddal a dolgot? - Dehogynem. Tudja, mit mondott nekem? Hogy ő tudós, én pedig fogkrémnyaló. Az ő feladata kincseket keresni, az enyém pedig az, hogy azzal törődjek, habzik-e a fogkrém, és nincs-e lószaríze. Mit szól hozza? Megpróbáltam elfojtani egy feltörő mosolyt. -Természetesen megpróbáltam védekezni ellenük. Később már'koncessziót kértem a kutatásokra. Azt hiszi, sikerült ezzel elriasztanom őket? Dehogy sikerült. Ott kóboroltak a nyomomban és ha koncessziós jogaimra hivatkozva megpróbáltam eltávolítani őket, sorra beletörött a bicskám, mert azt állították magukról, hogy egyszerű turisták, akik a természet szépségeit élvezik. Hogy aztán néha-néha találnak valamit? Istenem, hát az ember véletlenül is belebotlik ebbe-abba. A mocskos szemetek! Egyetlen pillanatra elveszítette az uralmát az idegei felett, de gyorsan vissza is nyerte. - Látja, mennyire ki tudnak hozni a béketűrésből? Pedig a világ legszelídebb embere vagyok. Csakhogy ők olyanok, mám a sakálok. Ott bóklásznak az oroszlánok mögött, lesve, hogy mikor ejtenek el valamit. Vagy talán még rosszabbak is amazoknál, hiszen a sakálok csak a maradékra tartanak igényt, ezek viszont az egész zsákmányra. Nem tudom, mit szólnának az oroszlánok, ha a sakálok holnaptól kezdve azt mondanák: ezután a miénk a zsákmány, tiétek a maradék.. 120 Én sem tudtam, de hogy nem örültek volna neki, abban biztos voltam. - Itt is ez történt - fejezte be drámai kézmozdulattal a vádbeszédét Mr. Frost. - Elképzelni sem tudom, hogyan szagolhatták ki, hova készülünk. - Önök azt kifogásolják, hogy Kribjang rinpócse nem zavarta el őket a fenébe? - Pontosan erről van szó. - Azt hiszem, félreértik a dolgot. Kribjang nem engedte meg nekik, hogy kincset keressenek. Ő csak ahhoz járult hozzá, hogy itt maradhassanak, amíg a kedvezőtlen időjárási feltételek meg nem javulnak. Ez természetesen nem volt igaz - Kribjang két vasat is igyekezett a tűzben tartani - mégis, mint frissiben kinevezett kolostori funkcionáriusnak,, kötelességem volt megvédeni hortyogó főnökömet. - Beszélje rá Kribjangot, hogy kergesse őket a pokol fenekére. Nem lennék hálátlan a szolgálataiért. Sajnálkozva csóváltam meg a fejem. - Attól tartok, nem megy. A falu, azaz a szakadék felé, eljegesedtek a lépcsőfokok - nem említettem a kiöntött vegyszert és a kiszórt szegeket -, ellenkező irányban, a hágón keresztül ugyanez a helyzet. Amíg meg nem változik az idő, valamennyien Takcang foglyai vagyunk. - És ha megváltozik? -Beszéljenek Kribjanggal. Talán hallgatni fog magukra: Távozni készültem, de Mr. Frost rövid időre még visszatartott. - Kik az új jövevények? Elmondtam neki, hogy méhkutatók, s a felettünk magasodó sziklafal barlangjaiból ereszkedtek le. Ezzel aztán sikerült is csapdába esniük, hiszen egyelőre képtelenek visszamászni a bázisukra. - Régóta tartózkodnak odafent? - Úgy tudom, már vagy két éve. - Miért kell egyáltalán kutatni a méheket? - Amiért az elrejtett kincseket - mondtam. - Egyikünknek ez a szenvedélye, a másikunknak amaz. Mr. Frost elbocsátón biccentett egyet. 121 - Köszönöm, Mr. Lawrence, hogy meghallgatott: legalább sikerült valamelyest lehiggadnom. Nem lett volna célszerű összevesznünk az apáttal. Hát akkor, Mr. Lawrence... szép álmokat. Amikor becsukódott mögöttem az ajtó, tettem tíz-tizenöt lépést előre, befordultam egy sarkon, majd a hűvös falhoz támaszkodtam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Mr. Frost igazából nem is arra volt kíváncsi, rá tudom-e venni Kribjangot, zavarja a pokolba Whiteheadet és csapatát, hanem.;. Mi az ördögre is? Bármennyire erőltettem is az agyam, még nem láttam tisztán.

Pedig jó lett volna. 43 '> Arra gondoltam, hogy amennyiben feladatom a kolostor rendjének és nyugalmának a biztosítása, meg kellene hallgatnom a másik felet is. Vajon mit tud felhozni White-head professzor a mentségére? Éppen visszafordultam, hogy átmenjek azon a keresztfolyosón, amelyik Whiteheadnak és csapatának a celláihoz vezetett, amikor észrevettem valakit a folyosó végén. Három lépés távolságból aztán már fel is ismertem kicsoda: az a lány volt, aki felhozta de Carvalho elveszített hátizsákját a lépcsőn. Óvatosan megálltam, nehogy ismét menekülni kezdjen, de ezúttal felesleges volt az aggodalmam. Nem menekült el, csupán eltolta magát a faltól. - Jó estét - szólítottam meg. - Vár valakire? - Magára. - Nocsak - lepődtem meg. - Honnan tudta, hogy errefelé vezet az utam? A lány halványan elmosolyodott. - Követtem magát. Láttam az udvaron a kisfiúval, majd meg, hogy bemegy annak a fehérfogú úrnak a cellájába. Gondoltam, megvárom. Különben engedje meg, hogy bemutatkozzam. Dorothy Fitzgerald vagyok. Művészettörténész a Niagara Falls-regyetemről. Azonkívül festő. - Örvendek, kisasszony. Az én nevem... 122 - Azt már tudom. Bevallom, nyomoztam maga után. - Nocsak. Kitől tudta meg? A lány ismét elmosolyodott. - Úgy lenne korrekt, hogy elhallgassam ön elöl az informátoromat, de az üzletben, amit kötöttünk, nem szerepelt a diszkréció kötelessége. - Ezt hogy értsem? - Két csomag rágógumiért mindent megtudtam magáról. Ennivaló volt, ahogy terepszínű ruhácskájában, baseball sapkával a fején, zavartan álldogált mellettem és nem tudta, hova tegye a szemét. Azt hiszem, legszívesebben a zsebébe dugta volna. - Akkor hát nyitott könyv vagyok maga előtt. - Szeretnék bocsánatot kérni mindazért, ami a fennsíkon történt. Tényleg azt hittem, hogy maguk sültbolondok. Az apát aztán meggyőzött róla, hogy nem is annyira. Azt mondta, maga túlságosan sokat beszél, de azért mindig lötyög valami .a szótengere mélyén. Mint a kávé alján a zacc. - Hm. És milyen nyelven tárgyalták meg mindezt? - Kribjang rinpócse beszél angolul. - Valóban? Nem sétálnánk egyet az udvaron? - Éppen erre akartam kérni. Odakint meglepődve tapasztaltam, hogy időről időre át-átcsillan egy-egy csillag fénye a fellettünk húzódó felhőtakarón. Rlung-ma Szél Anya is visszaparancsolta neveletlen gyermekeit a Himalája magas csúcsai közé. - Kribjang apát elmondta magának, miért vagyok itt? - Futólag említette. Az istenábrázolások érdeklik? - A thankák. - A tekercsképek? Miért éppen azok? - Fel szeretném dolgozni őket. Katalógust szeretnék készíteni a kolostorokban található selyemképekről. Azonkívül Kribjang is kecsegtetett egy megbízatással. Szemem sarkából alaposan megbámultam Miss Fitz-geraldot. Szép, nyúlánk, barna lány volt, kreol bőre arról árulkodott, hogy vagy ázsiai, vagy latinamerikai vér keveredhetett a családjába. Arca törődöttnek, fáradtnak látszott, mintha régóta nem pihente volna ki magát. 123 - Két évre szabadságoltam magam a munkahelyemről - magyarázta. - Lehet, hogy mindkettőt Takcangban töltöm el. És maga? - Nekem is van itt egy kis munkám. A Halottak könyvének különféle kéziratait tanulmányozom, i Öt perc alatt véleményt cseréltünk a thankákról, a tibeti kéziratokról, a szerzetesekről, a kolostorokról, majd elhallgattunk. Miss Fitzgerald rövid csend után bátorkodott végre a szemembe nézni. -Ugye már nem "haragszik, hogy... őrültnek néztem magát? - Dehogyis haragszom. Az ön helyében bizonyára én is ezt tettem volna.

- Megmondom őszintén, meg voltam zavarodva. - Kicsit érthetőbben is elmesélhettük volna magának az itteni eseményeket, az szentigaz. - Lehet, hogy akkor is kiborultam volna. Sóhajtott és behunyta a szemét, mint aki szeretne megfeledkezni valamiről, ami nyugtalanítja. - Az a felfelé vezető út! Azt hiszem, sosem felejtem el. - Nyáron egész kellemes - mondtam. - Bár szédülő-söknek akkor sem ajánlanám. - Miért nincs korlát a lépcső mellett? - Errefelé nem szokás. - És ha... rosszul lesz valaki, vagy megszédül? - Újjá fog születni. - A falusiak mindenesetre azt mondták, bátran nekivághatok a háromezer-kitudja-hányszáz lépcsőfoknak. Azt azonban nem mondták, hogy valaki még meg is nehezíti a dolgom. - Igazán? - kérdeztem ártatlanul. - Azokat a rohadt lépcsőfokokat bekente valaki valamivel. Úgy csúsztak mint a tükörjég. S ahogy ezen az akadályon átjutottam, jöttek a szegek. Mint a népmesében, amikor a szegény legénynek hol lóvakarót, hol kefét, hol zablát kell maga mögé hajigálnia, amikből aztán erdő, folyó és puszta támad, hogy útját állja az üldöző, gonosz boszorkánynak. Kribjang nem ezt ígérte, amikor mégbeszéltük, hogy feljövök ide. -Megbeszélték?! 124 - Indiában. Hallottam, hogy maga olyan helyettesféle idefent. Mégsem tudott róla? Elismerem csóváltam meg a fejem. Kribjang eszerint Miss Fitzgeraldot is a kolostorába invitálta, hogy csekély ellenszolgáltatás fejében megfestesse vele a falakra szánt ábrákat. És még azt mondja Mr. Frost, hogy az apátnak nincs üzleti érzéke! - Éppen ezért nem volt szép tőle, hogy ezt csinálta velem. - Magával? Mit? - így akart távol tartani Takcangtól. Másképpen is tudtomra adhatta volna, hogy meggondolta a dolgot. - Attól tartok, téved - mosolyogtam. - Kribjangnak semmi köze az útakadályokhoz. - Akkor kinek van? Ötletem természetesen lett volna, de még korainak tartottam beszélni róla. - Hol találta meg senhor de Carvalho hátizsákját? - A kulimász legközepén. Akkor vettem észre, amikor a lépcsőn végigszánkázva éppen a szakadék felé csúsztam. Elcsuklott a hangja és elcsuklott volna az enyém is, ha éppen beszélek. De hallgattam, mint sült hal a tepsiben. - Ezután jöttek a szegek. Bele is szúrt néhány a kezembe és a térdembe. Azért várok magára, hogy megkérdezzem, nincs-e valamilyen gyógyszere. Fertőtlenítőre gondoltam elsősorban. - Jöjjön velem a cellámba, megnézzük. - Kérdezhetek még valamit? - Csak nézzen közben a lába elé. Itt-ott hiányos a padló. Elindultunk a már sötétbe burkolódzott folyosókon a cellám felé. Mivel jól ismertem az utat, nem volt szükségem világításra, különben is a táskámban hagytam az elemlámpámat. Miss Fitzgerald támaszt keresve a karomba kapaszkodott. - Mit csináltak odakint, a fennsíkon? - Ne ijedjen meg, de valóban egy halottat kerestünk. -Azt, aki... repült? Néhány szóval elmondtam neki, mi történt Takcang-ban az elmúlt.napok során. Miss Fitzgerald csendben 125 hallgatta miközben olyan óvatosan, furcsán billegve tipegett mellettem, mint a gésák. - Uramisten! - nyögte, amikor a cellámhoz közel befejeztem a mesém. - Mi a csoda lehet ez az egész? Ön szerint léteznek ezek az izé... lebegők? - Keleten sok minden létezhet, amiről nyugaton azt mondják, marhaság.

- Ne haragudjék, de ez közhely. Éppen amiatt hiszik annyian nyugaton, hogy kelet telis-tele van csodával. - Telis-tele talán nincs, de azért akad belőlük néhány - mondtam kitérőleg. - Hogy léteznek-e lebegők, az még bizonytalan. Egy azonban biztos: az a fickó leesett valahonnan, márpedig semmi nyoma nem volt, hogy bárhonnan is leeshetett volna. Csakis az égből hullhatott alá. Márpedig ha onnan hullik le valaki, az előtte minden bizonnyal repült. Kinyitottam cellám ajtaját, és betessékeltem rajta. Elővettem egy csomag gyufát a zsebemből, meggyújtottam a sarokban álló szobrocska előtti olajmécsest. A kandallóban nem aludt ki még a tűz, így kellemesen langyos volt idebent a levegő. Miss Fitzgerald sóhajtott és körbepislogott a cellámban. - Akárcsak az enyém. Sok felesleges komforttal nem vertek meg bennünket az istenek. Mi az, amivel tüzel? - Jaktrágya - mondtam. - Micsoda?! - Szárított jaktrágya. A legjobb fűtőanyag. Drága pénzért hozzák ide ősszel a nomádok. Sokan ajándékba adják a kolostornak. -Nálam is ezt...? - Más nemigen van errefelé. Amíg beszéltem, a kezem is mozgott, nemcsak a szám. Teletöltöttem a bádogpoharamat vízzel, lehelyeztem a kandalló tüzétől két-három centiméternyire a padlóra, majd az egyik táskámból előkotortam azt a fertőtlenítő oldatot, amelyet biztonság okából mindig magamnál tartok. Miss Fitzgerald kerek szemekkel nézett rám. - Mit akar... csinálni? - Fertőtlenítem a sebeit. 126 -Nem! . Meghökkenve kaptam fel a fejem. - Mi ütött magába? Én csak... - Ne haragudjék, de arra kérem, adja ide a fertőtlenítőjét, aztán majd én... - Maga? - Keresek valakit, aki... - Például kit? - Nincs orvos a kolostorban? - Van egy öreg láma. - Akkor hozzá megyek. - Nem hiszem, hogy vállalná a kezelését. -Ez esetben majd... valamelyik nőt kérem meg rá. - Gondolja, hogy a régészek orvosok is egy személyben? - Miért? Maga talán az? - Több elsősegély tanfolyamot is elvégeztem. Mutassa a kezét! Közelebb hoztam a mécsest és letettem egy faszékre. - Üljön az ágy szélére. Kerestem egy fehér zsebkendőt, egy csipeszt, némi vattát. Miss Fitzgerald felém tartotta a tenyerét. Csak egyetlen vörös folt éktelenkedett a közepén, de elég fájdalmat okozhatott neki az is. Néhány perc alatt végeztem vele. Láttam rajta, meg van elégedve az eredménnyel. - Ezzel-megis lennénk - mondtam álnokul, visszaemlékezve rá, hogy Csocsoszánként libegett mellettem a folyosón. - Most már nem lesz semmi baja. Ha nem fertőtlenítem, könnyen elmérgedhetett volna. -Van még rajtam ezen kívül is seb... - nyögte mély sóhajok közepette. Még a számat is eltátottam meglepetésemben. - De hiszen én nem látok többet! -A... lábamon van. - A lábán? -Egészen pontosan a térdemen. Nem kéne azt is...? - De bizony hogy kellene - bólintottam határozottan. - Különben semmi értelme az egésznek. - Hogy gondolja a kezelést? 127 - Feltűröm a nadrágom szárát. -Pompás. Miss Fitzgerald lehajolt és megpróbálta feltűrni terepszínű nadrágja

szárát. Csakhogy a szár túl vékony volt ahhoz, hogy sikerüljön a manőver. Miss Fitzgerald némi erőlködés után lebiggyedt szájjal nézett a szemembe. - Nem megy. - Az bizony baj - mondtam. - Le kéne vetnie a nadrágját. -Soha! Széttártam a karom és bedugaszoltam a fertőtlenítőt. - Ebben az esetben nem tudok mit tenni. Ruhán keresztül nem lehet fertőtleníteni. Miss Fitzgerald a tapasztott tűzhely tüzébe bámult, majd villámsebesen lerángatta magáról á nadrágját. Lehajította a padlóra és félrefordította a fejét. - Tessék. Itt a térdem. Valóban ott volt. Mind a kettő. JEnyhén remegett csak a kezem, amint végigsimogattam őket. - Mit csinál, kérem?! - Tegye fel a lábát az ágyra. - Inkább lógatnám... - Sajnos, így nem tudok hozzáférni. - Mondja, maga minden munkájában ilyen aprólékos? - Maga meg mindig ilyen kötözködő? - Nem vagyok kötözködő, csak zavarban vagyok. Képzelje magát a helyembe. Nem is ismerem magát és itt ülök az ágya szélén egy szál bugyiban, maga meg a térdem körül kotorászik. - Én csak a munkámat végzem. . Erre aztán nem szólt semmit. Még egy kicsit irult-pi-rult, aztán be kellett látnia, hogy nálam tehetségesebb sebfertőtlenítőt nem látott még a világ. - így ni - mondtam végül. - A áfebei készek és az erkölcseiben sem esett kár. Ahelyett, hogy gyorsan felkapta volna a nadrágját, leeresztette a lábát és égővörös képpel nézett rám. — Sajnos... még nincs vége. - Minek? 128 - A kezelésnek. - Hogyhogy nincs? Olyan ártatlan arccal bámultam rá, mint ahogy az angyalkák bámulnak egymásra a Murillo képeken. Miss Fitzgerald nagyot nyelt. - Amikor... már rajtam volt a két hátizsák - mondta tompa hangon -, még egyszer elestem. Illetve... inkább leültem a lépcsőre. És... azon is voltak szegek. - Ezzel azt akarja mondani... - Azt. - Nincs mese, ott is ki kell tisztítanom a sebeit. - Kérhetnék valamit? - Természetesen. - Ne nézzen oda. - Ne nézzek oda? Hogy tudnám úgy elintézni a dolgot, ha nem nézek oda? - Úgy éltettem, csak a szeg-nyomokra nézzen. Oké? Miss Fitzgerald ekkor hasra feküdt az ágyamon. Nem kellett szorgos vizsgálatnak alávetnem, hogy észrevegyem a bőrén a sérüléseket. Volt belőlük bőségesen. - Jézusom! Mintha sündisznóra ült volna. - Maga csak ne tréfálkozzék az én káromra. - Eszemben sincs. Megkérhetném valamire? - Igen? - Vesse le ezt is. - Még csak azt kéne! - Sajnos, akkor nem tudok mit kezdeni néhány sebbel. Látom, hogy... például itt is rejtőzik egy. - Ne nyúlkáljon feleslegesen. Arról pedig ne is álmodozzon, hogy... % - Akkor nincs miről beszélnünk. - Tudja, kicsoda maga? - kérdezte elcsukló hangon. -Egy erőszakos... fráter.

rajta.

Felhúzta a lábait, kinyújtotta a karját és a valami már nem is volt

Nem egy orvostémájú filmben láttam már, hogy az operációt végző orvos homlokát időről időre megtörli valamelyik nővér. Mit nem adtam volna, ha az enyémet is megtörölhette volna valaki. Különben fel nem foghattam, mitől támadt hirtelen ilyen hőség idebent. Az előbb '. 129 még kellemes tavasz volt a cellában, most pedig mintha trópusi hőhullám szakadt volna ránk. - Még nem... kész? - Azonnal. - Mit totojázik... annyit? - Több a sebe, mint gondoltam. Egyszer aztán csak vége szakadt a gyógykezelésnek. Miss Fitzgerald felrángatta magára a cuccait és égővörös arccal nézett rám. - Nem is tudom, mit mondjak. Illik egy ilyen... kezelést megköszönni?' - Majd a végén - mondtam. - Minek a végén? - Csak nem gondolja, hogy ezzel meg is úszta? - Dehogyisnem gondolom. - Vissza kell jönnie holnap, hogy még egyszer megismételjük a műveletet. Arról már nem is beszélve, hogy meg kell győződnöm róla, vajon nem gyulladt-e be mégis valamelyik. - Úristen! Ha láttam volna, mibe ülök... Szerencsére nem látta. 44 A cellájába kísértem Miss Fitzgeraldot, s éppen az ágyamon ülve a tennivalókat mérlegeltem, amikor megkopogtatták odakint az ajtót. Amikor kiléptem a folyosóra, éles fénycsíkkal találtam szemben magam. Arcom elé kaptam a kezem, mire a fénycsík lehullott apadióra. - Bocsásson meg, hogy szembevilágítottam - hallottam Miss Kubrick hangját. - Bejöhetnék magához pár percre? Átnéztem a válla felett. Láttam, hogy McNair és Mor-ley is ott áll mögötte. - Jöjjenek be, kérem. Bejöttek, megszemlélték a Maitreja előtt lobogó mécsest, aztán szembefordultak velem. - Nem akarjuk soká lopni az idejét, Mr. Lawrence -kezdte komor hangon McNair, megsimogatva hosszú bajuszát. - De mivel ön a kancellár helyettese, el kell mon130 dánunk valamit... ami, hm... meglehetősen nyugtalanít bennünket. Egyetlen pillanatig haboztam, hogy megkínáljam-e őket teával, de aztán úgy gondoltam, úgysem fogadnák el. Láttam rajtuk: túl izgatottak ahhoz, hogy nyugodtan teázgathatnánk. - Miről van szó? McNair megköszörülte a torkát. - Bizonyára emlékszik még rá, hogy elmondtuk önnek: köteleken ereszkedtünk le a barlangoktól. - Természetesen. Másként nem is lehetett volna. - Egészen pontosan olyan szerkezettel, amelyre egy fonott kosarat szereltünk. Amikor leereszkedtünk a fennsíkra, a kosarat is leeresztettük, benne két műanyag kannával, hogy gyorssegélyként felvihessünk némi vizet. Van egy-két madarunk odafent, tiszta vízre lenne szükségük. - Értem. - Szerkezetünk ott lógott a falon, megfelelően biztosítva, két hosszú műanyag kötél társaságában. Nem sokkal ezelőtt kisétáltunk a fennsíkra, hogy megvizsgáljuk, mi a helyzet a sziklafalon. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy... szétszaggatták a kosarunk fenekét. Döbbenten bámultam rájuk. Bizonyára ezt tette volna yidam védőszellemem is, ha kilátott volna a lelkem mélyéről. - Mondja még egyszer. McNair széttárta a karját. - Elmondhatom akár ötször is egymás után, mégis mindig ugyanaz lesz a végeredmény. Valaki szétbarmol-ta a kosarunk fenekét. Ez pedig azt jelenti, hogy azzal a kosárral egyelőre nem lehet mit kezdeni. Még úgy sem, hogy az oldalába

kapaszkodik valaki, mert az oldalmerevítőket is összetörték. - De hát ki az ördög tehette? - Azért jöttünk ide, hogy ugyanezt kérdezzük öntől. - És a két kötél? - Valaki vagy valami négy-öt helyen is elharapta, elszakította, vagy mit tudom én, mit csinált velük, így most már valóban arra vagyunk kényszerítve, hogy ideiem maradjunk. 131 - Nem tudják megjavítani őket? - Dehogynem. Csak idő kell hozzá. Legalább két nap. Egymásra néztünk és sajnáltuk szegény kismadarakat, akik ki tudja, hogy kibírják-e az előttük álló víztelen napokat. Ami engem illet, inkább saját magamat sajnáltam. Egyre inkább kezdtek úgy alakulni az események, amitől féltem. S a lelkem mélyén azt is megsejtettem, hogy alighanem még csak a szörnyűségek kicsi boltjának a küszöbén toporgunk. 45 Mindössze annyit tehettem értük, hogy megígértem: amint Kribjang felébred, beszámolok neki az eseményekről. Azonkívül engedélyt kérek Migyopa kancellártól, hogy a szerzetesi műhelyben elvégezhessék a kötéljavítási munkálatokat. Bár egyáltalán nem voltam biztos benne, alkalmas-e Takcang műhelye az ilyesféle feladatok ellátására. Sóhajtottam, majd döbbenten állapítottam meg, hogy mindhárman olyan sápadtak mint a tejbe esett túrógombóc. Miss Kubrick szép arca akár fehér farsangi maszk is lehetett volna a velencei karneválon. - Valami egyéb bajuk is... van? - kérdeztem nyugtalanul. Úgy néztek rám, mintha elment volna az eszem. - Nem elég ez magának? - nyögte Morley. -Dehogynem. Tökéletesen elég. Csak nem értem... Ekkor Miss Kubrick szólalt meg. Jól fejlett hisztéria rezgett a hangjában. - Figyeljen ide, Mr. Lawrence, megpróbálom ecsetelni a helyzetünket. Oké? - Persze hogy az. -Nézze csak... mi természettudósokvagyunk. Kizárólag a méhekkel foglalkozunk. Soha nem érdekeltek bennünket az okkult, természetfeletti jelenségek, így van? A másik kettő beleegyezőn bólintott. 132 - Én még a kísértetfilmeket is utáltam. Egyszerűen nem hittem el, hogy létezhetnek olyan, hm... lények, vagy erők, amelyek ellentmondanak a tudományos világképnek. - Öreg hiba volt - próbáltam megnyugtatni. - Sajnos, lassacskán kezdek hinni a hihetetlenben. Mióta felbukkant az az állat. - A macskadémon? - Nevezze úgy, ahogy akarja. Mióta csak megpillantottam, megpróbálom bemagyarázni magamnak, hogy nem más, csak egy nagyra nőtt cica. Elvadult, szeretne is emberközelben maradni, de fél is tőlünk. - Sikerült? - Bemagyarázni magamnak? Nem is tudom. A macskát még csak-csak sikerült volna. A repülő emberrel azonban nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miképpen lehetséges legyőzni a gravitációt. Abban mindenesetre száz százalékig biztos vagyok, hogy a macska tette tönkre a köteleinket és a felvonókasunkat. Be kell vallanom, a padlón voltam. Alighanem ott volt a yidamom is, bár nem voltam biztos benne, van-e a lelkemben egyáltalán padló. Mindenesetre hallgatott, mint egy elhagyott telefonfülke. - Ne keseredjenek el - próbáltam nem sok meggyőződéssel vigasztalni őket. - Előbb-utóbb rendbe jönnek a dolgok. Miss Kubrick megszeppenve pislogott rám.' - Nem tudnának tenni ellenük valamit? - Kik ellen? -Arra gondoltam, hogy... van itt annyi istenszobor, meg szerzetes, meg... mit tudom én... talán ők szót tudnának érteni velük. Jó lenne, ha elmagyaráznák nekik, hogy... minket nem érdekel semmi, csakis a méhek. Mi nem avatkozunk a

dolgukba, felőlünk nyugodtan röpködhetnek, amerre akarnak. Legyenek egy kis türelemmel, hamarosan eltakarodunk innét, úgyis nyakunkon a tél. Akkor ismét az övék lehet a barlangrendszer. Egyszerre megértettem félelmük okát. Azt hiszik, azért törtek rájuk a bajok, mert a lebegők ki akarják űzni őket régi lakóhelyükről. 133 - Megteszek minden tőlem telhetőt - ígértem. - Él a kolostorban egy öreg ördögűző, majd beszélek vele. Különben megnézhetném magam is a széttépett köteleket? - Természetesen. Ha akarja, később odakísérem. Sajnos, ember tervez - a macskadémon pedig fütyül a terveire. 46 Miután elvonultak, túráztattam egy kicsit az agyam, de őszintén bevallom, semmivel sem lettem okosabb tőle. Ittam egy langyos teát, aztán úgy döntöttem, készítek egy magánhasználatú leltárt mindazokról, akik összezsúfolódtak Takcang falai között. Elővettem a zsebemből egy papírdarabkát, egy golyóstollat és megkezdtem a népszámlálást. Az első betolakodók Whitehead professzorék voltak. Húztam egy függőleges vonalat a papír szélére és melléraktam a neveket. Edward Whitehead Jessica Stevens Fred Carteris Adam Rooker Ahogy a neveket írtam, sorban felbukkant előttem az arcuk. Edward Whitehead professzor hosszúkás, szomorú képe, Miss Stevens fitos orrocskája, világítóan kék szeme, Fred Carteris mogorva tekintete, fején az elmaradhatatlan kalap a démonűző szalaggal, végül Adam Rooker előreálló nyúlfogai. Húztam még egy vonalat, aztán a második csoporttal folytattam a felsorolást. Charles Frost Grace Campbell Kirk Moore Alexis Cronenberg Az ő arcuk is előbukkant a semmiből. Mr. Frost elégedetten villogtatta felém reklám-fogait, Grace Campbell nagy, szürke szemét, Mr. Moore képe csak úgy vö-röslött az elégedettségtől, míg a parafenomén enervált sápadtságával tüntetett. 134 Gerald McNair David Morley Dina Kubrick ' . Nos, igen, ők már eggyel kevesebben voltak. Persze, ha hozzájuk számítjuk a macskadémont, és a lebegő szerzetest, már rríeg is haladta a létszámuk a többiekét. Kicsit gondolkodtam, aztán alájuk írtam még Miss Dorothy Fitzgerald és Domingos de Carvalho nevét. Néhány percig mereven bámultam a névsorra, de nem lettem okosabb tőle. Semmi nem bukkant fel emlékezetem mélyéről, amiből bármire is következtethettem volna. Sóhajtottam, zsebre vágtam a feljegyzésemet, aztán felkerekedtem volna, hogy megkeressem Whitehead professzort, amikor lapos, fehér valamit pillantottam meg közvetlenül az ajtó előtt a padlón. Lehajoltam, felvettem. Egy újságcikk másolata volt, amelyet a Sun of Jamaica egyik, nyolc évvel ezelőtti számából vágott ki valaki. Visszaroskadtam az ágyamra és az újságcikk olvasásába mélyedtem. 47 Szerencsére nem volt hosszú, így néhány perc alatt végeztem vele. Kétszer is átolvastam egymás után, az ölembe ejtettem, és összeráncolt homlokkal megpróbáltam felidézni a benne foglaltakat. Majd minden sorára emlékeztem, mégis elolvastam harmadszorra is. „Kingstoni tudósítónktól — kezdődött a cikk. — Tegnap a kikötőben megtalálták annak a búvárnak a holttestét, akinek az eltűnését néhány nappal ezelőtt Whitehead professzor jelentette be. A tüzetes orvosi vizsgálat megállapítása szerint nincs kizárva., hogy a búvár-Mr. John C. Wrye -

bűncselekmény áldozata lett, akárcsak néhány nappal ezelőtt Sámuel Park. Tudósítónk emlékeztetni szeretné az olvasót, hogy öt évvel korábban - ugyancsak rejtélyes körülmények között - Whitehead professzor több munkatársát is elveszítette, amidőn az Andokban indián királysírok után kutatott. A közelében tartózkodó Mr. Charles Frost tagadta, hogy bármiféle köze lenne az eseményekhez. Az illetékes hatóságok 135 megállapítása szerint lehetséges, hogy az áldozatok halálát kőomlás okozta,..." A cikknek itt vége szakadt, mintha az ezután következő sorokat az ismeretlen kivágó már nem tartotta volna érdemesnek megőrizni. Ismét törtem egy kicsit a fejem, de már nem volt zavartalan a fejtörésem. Yidamom, úgy látszik, felébredt, és igen határozottan azt kezdte követelni, hogy ügyet se vessek az ajtó alatt becsúsztatott papírra; ne foglalkozzam rég feledésbe merült mendemondákkal; tegyem csak a saját dolgom, olvasgassam inkább a labrangi kéziratokat. Sajnos, ezúttal sem hallgattam rá, mint már annyiszor életem során. Később aztán alaposan meg is bántam. Mint már annyiszor életem során. 48 Nem ért meglepetésként, hogy Whitehead professzort sem találtam egyedül. Hallgatag kis csapata a tapasztott kandalló mellett ücsörgött, padlóra terített, teveszőr takarókon, amelyekkel Migyopa örvendeztette meg őket. Az olajmécses lobogó lángja izgő-mozgó foltokat rajzolt az arcukra. Whitehead professzor rámszegezte enyhén dülledt szemeit, s még annyit sem mondott, hogy mukk. Mondott viszont Mr. Gartens, aki a kandalló okozta melegben sem vált meg a kalapjától. A démonűző szalag változatlanul ott kókadozott rajta: igazán kíváncsi lettem volna rá, vajon éjszakára megszabadul-e tőle. Jessica Stevens nagydarab lány volt, túlontúl erős csípővel és még erősebb felsőtesttel. Mindemellett bájos arca volt, és különösen hosszú, fekete szempillái. - Örülök, hogy látjuk, Mr. Lawrence - mondta Car-teris megpöccintve a kalapja szélét, amit akár köszönésként is értelmezhettem. - Gondoltuk, hogy előbb-utóbb hozzánk is ellátogat.. - Most jött el az ideje - mondtam. 136 - Még igazából össze sem ismerkedtünk. Azt hittem, ezután Whitehead professzor veszi át a szót, de tévednem kellett. Whitehead közömbös tekintettel nézett rám, mint aki igazából azt sem tudja, kivel van dolga. - Azt hiszem, felesleges lenne ismertetnem a professzor úr munkásságát. Számtalan cikket írt a különböző kultúrák egymásra hatásáról. Szinte lehetetlen meghatározni a kutatási területét. - A kincskeresést kifelejtette - mondtam jóindulatúan. - Dehogy felejtettem - tiltakozott Carteris. - Csak az éppen a kutatások eszköze. Nem cél, hanem eszköz. - Jó tudni. A kalapos nem vette a lapot. - Én térképész vagyok és geodéta. Mr. Rooker régész. A nagy fogú rám mosolygott. Ebben a pillanatban rájöttem, kire emlékeztet. Roger nyúl volt, a pácból. Minden különösebb teketória nélkül a zsebembe nyúltam, kihúztam belőle az újságcikk-másolatot és a mindeddig mélyen hallgató Whitehead kezébe nyomtam. - Ehhez mit szól, professzor? Whitehead unottan rápillantott és már nyújtotta is vissza. - Van szerencsém ismerni. Hogy jutott hozzá? Eszerint ön a rendőrség embere? - A magam embere vagyok. Valaki becsúsztatta az ajtóm alatt. Nem tudja, kicsoda? - Dehogyisnem - mondta pipát kotorva elő a zsebéből. - Nincs kifogása ellene, ha rágyújtok? Mivel nem volt, megtörnie a pipáját és meggyújtotta. - Szóval? - kérdeztem kíváncsian. - Mit gondol, ki dugta be a papírt az ajtóm alatt?

Whitehead fújt néhány karikát, aztán megvonta a vállát. - Nem is kétséges, hogy Mr. Frost. Azt akarja, hogy maga tapadjon rám és ne hagyjon dolgozni. Bár ezzel az újságcikkel valószínűleg öngólt lőtt. Ha figyelmesen elolvassa, az derül ki belőle, hogy többnyire az én embereimet érte tragikus baleset. Majd minden expedícióm során meghalt valaki. 137 - Jó lenne, ha ejtene néhány szót Mr. Frost és az önök viszonyáról. Whitehead maga elé nézett, mintha megpróbálná rendbe szedni a gondolatait. Amikor felemelte a fejét, tiszta és nyugodt volt a tekintete. - Tudja, min gondolkodtam? - kérdezte. - Hogy önnek mi köze mindehhez? Aztán arra a megállapításra jutottam, hogy jobb, ha nem teszem fel ezt a kérdést, hiszen maga itt a kancellár helyettese, vagy mi a csoda, és bizonyára elég hatalma van ahhoz, hogy borsot törjön az orrom alá. Igaz? - Azt hiszem, fején találta a szeget. - Akkor néhány szót magamról és Frostról. Igyekszem majd, hogy ne ragadjon el az indulat, ami Frostot ismerve, nem lesz könnyű. Nos, hogy az elején kezdjem, bizonyára tudja, hogy Frost pokolian gazdag, amellett annyi fantáziája sincs, mint egy darab sziklának. Ennek ellenére él benne valamiféle szenvedély, csakhogy a rosszabbik felét melegíti a májának. Érti, miről van szó? - Nem egészen. - Froston húsz évvel ezelőtt egyszerűen eluralkodott a felfedező-mánia. Más gazdag ember ilyenkor felcsap bélyeggyűjtőnek és ritka bélyegekre kezd vadászni, vagy régi pénzeket gyűjt, Frost viszont ehelyett megirigyelte azoknak a gazdag amatőröknek a sikereit, akik valaha kincsvadászattal foglalkoztak és találtak is valamit. Elhatározta - gondolom én -, hogy bevonul a nagy felfedezők sorába. - Olyan nagy baj ez? - Dehogyis az. Minden gazdag amatőr arra költi a pénzét, amire csak akarja. Ha ezzel nem zavar másokat, vagy nem hátráltatja a profik munkáját. - Például az önét? - Például az enyémet. Vagy immár kifejezetten csak az enyémet. - Ezt hogy érti? - Megmagyarázom. Azzal kezdődött a dolog, hogy húsz évvel ezelőtt bizonyos kutatásokba kezdtem. - Amiről az újság ír? - Abba is, és másokba is. Akkortájt az elsüllyedt gá138 lyák érdekeltek. S hogy mindjárt kioltsam a gyanakvását, engem nem elsősorban a rajtuk felhalmozott gazdagság vonzott - persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mozgatta meg egy kicsit sem a fantáziámat -, mégis, a tudományos eredmény volt számomra a legfontosabb. Gondolom, ön is tisztában van vele, hogy a tudós számára néha nagyobb jelentősége van egy óntányérnak, mint egy ki tudja, hány millió dollárt érő aranykincsnek. - Elméletileg kétségtelen. - Hosszú kutatásokba kezdtünk, amelynek eredményeképpen összeállítottunk egy listát azokról a gályákról, amelyek még mindig a tenger fenekén nyugszanak. Természetesen bizalmasan kezeltük az anyagot, hiszen ez jelentette távlati kutatási programunkat. Mint később kiderült, valakinek mégis eljárt a szája. Történt ugyanis, hogy Mr. Frost felvette velem a kapcsolatot. Felkeresett, és közös munkát javasolt. Ő adja a pénzt, én a tudományos gondolkodást, az eredményeken pedig megosztozunk. - Tisztességes üzletnek tűnik. - Lehet, hogy annak tűnik, számomra mégis elfogadhatatlan volt. Már csak azért is, mert nem volt szükségem a pénzére. Voltak mecénásaink, nem is kevesen, mint ahogy ma is vannak. Azt hiszem, megértettem, mi történhetett közte és Mr. • Frost között. Frost bizonyára túl sokat akart a pénzéért. Márpedig egy tudós aligha megy bele abba - ha csak nem kényszerítik rá -, hogy osztoznia kelljen a sikeren egy amatőrrel. - Egyszóval - folytatta -, nem kellett a támogatása. Ő azonban egyre erősködött, ezért végül kénytelen voltam kidobatni. - Lehet, hogy nem jól tette? - Már magam is gondoltam rá. Talán túlságosan is heves volt a reakcióm, de szolgáljon mentségemül, hogy másképpen képtelen voltam megszabadulni tőle.

Ettől az időtől kezdve, sajnos, nemcsak a riválisommá, hanem az ellenségemmé is vált. - Mi a helyzet azokkal az újságcikkben emlegetett halálesetekkel? 139 Whitehead pöfékelt egy sort, majd megvonta a vállát. - Kétségkívül megtörténtek. - Gyilkosságok? - Hova gondol?! A hatóságok soha nem állapítottak meg ilyesmit, pedig alaposan utánajártak a dolgoknak, elhiheti. De hogy folytassam a történetet: Frost a töméntelen pénzével sorra járta azokat az országokat, amelyeknek a területén dolgozni szerettem volna és koncessziót kért a kutatásaira. Érti már? Kezdtem érteni. - Mire én, naiv hülye, odajutottam, hogy én is engedélyt kérjek valahova, a helyiek csak a vállukat vonogat-ták és azzal utasítottak el, hogy egy már korábban megkötött koncessziós szerződés értelmében foglalt a hely. Gyakorlatilag az történt, hogy bármibe is akartam kezdeni, ott találtam a Frost által felállított sorompókat. Tudja, mit jelent ez? Hogy nem volt többé értelme az életemnek. Mintha börtönbe zártak volna. Rácsok választottak el mindattól, amiért érdemes élni. Már-már az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam, de szerencsére még idejében magamhoz tértem. Úgy határoztam, felveszem az elém hajított kesztyűt. Tudtam, hogy van valamim, ami Frostnak nincs és nem is lesz soha. Ez pedig a szakértelem. - De hiszen ő is fogadott fel kutatókat. - Kutatókat? Parapszichológusokra és parafenomé-nokra gondol? Hogy valamelyikük majd kapcsolatba kerül Nagy Sándor leikével, aki megsúgja neki, hova rejtette el a kincseit? Nekem mások a módszereim, Mr. Lawrence. Jobban bízom Miss Stevens, Mr. Carteris és Mr. Rooker szakértelmében, mint bármiféle sarlatán megérzéseibén. - Sóhajtott, majd folytatta. - Amikor beállt ez a lehetetlen helyzet, arra gondoltam, kénytelen leszek magam is törvényen kívüli eszközöket alkalmazni. Csak azért, ismétlem: csak azért, mert Frost kényszerítette rám. Elhatároztam, ahova megy, oda megyek én is. Turistaként. Ott bóklászom a környéken a munkatársaimmal, és ha belebotlok valamibe, ami ott hever a lábam előtt, hát lehajolok érte. Ez csak nem bűn? Azóta gyakran összefutunk itt-ott, és igyekszünk elhalászni egymás 140 elől a zsákmányt. Ezt őszintén elismerem. Persze ne higgye, hogy bárkinek is hajlandó lennék elismételni, amit magának elmondtam. Tanúk előtt soha. Lehet, hogy nem egészen tisztességes a dolog, de hát Frosttal kapcsolatban nincs helye a tisztességnek. Szerencsére már az első zsákmányát sikerült elhalásznom előle. Ez alighanem az a spanyol gálya volt, amelyet Mr. Frost is megemlített. A koncessziós szerződésekkel kapcsolatban volt ugyan némi ellentmondás állításaik között, mégsem törődtem vele. Sokkal fontosabb dolgom is akadt, mint ezekkel bíbelődni. - És a halottak? Whitehead professzor összehúzta a szemöldökét, mint aki nem szívesen beszél róluk. -Nos, a halottak... igen. Úgy is mondhatnám, hogy munkahelyi balesetek következtében hunytak el. - Valamennyien? - Valamennyien. Attól való félelmükben, hogy Frosté lesz a dicsőség, olyasmiket tettek, amikre nem adtam nekik felhatalmazást. - Például? - Mélyebbre merültek a megengedettnél. Vagy egyszer például egyik emberemet megölték a cápák. Tudja miért? Mert kénytelenek voltunk biztosító ketrec nélkül. dolgozni. Bezzeg Frostnak volt ketrece. Én viszont nem vihettem magammal, mert ha megkérdezik, hogy miért van szüksége egy turistának cápabiztosító ketrecre, mit válaszolhattam volna? Egy biztos, és erre akár meg is esküszöm: soha nem kényszerítettem senkit, hogy halálos veszélyeknek tegye ki magát. Ha valaki valamit tett, saját jószántából tette. - Maga mossa a kezét, mi? - Nincs miért mosnom. Egyetlen emberem halála sem szárad a lelkemen. Ha megnézné a munkaszerződéseiket, meggyőződhetne róla: külön pont foglalkozik a felelősségvállalással. Nem tehetek arról sem, hogy egyszer néhányan összeverekedtek a tenger mélyén és többen közülük meg is haltak.

Természetesen nem hatódtam meg attól a hangrezeg-tetéstől, amelyet azért produkált, hogy ezzel is bizonyít141 sa, mennyire megviselték a lelkét a halálesetek. Meg voltam győződve róla, hogy kemény,, áldatlan, már-már eszelős küzdelem folyik a két férfi, Frost és Whitehead között, amelynek a hajtóereje a hiúság. S ebben a játszmában igencsak fogyóeszköz az emberélet. Továbbá azzal is tisztában voltam, hogy az eszközeik egyáltalán nem merülnek ki véletlenszem verekedésekben, amiről beszélt. Éppen ellenkezőleg. Én is legszívesebben rágyújtottam volna a pipámra, mégsem tettem. Van egy furcsa szokásom: többnyire csak azok társaságában gyújtok rá, akiket kedvelek. Azok jelenléte, akiket nem becsülök, megkeseríti a pipa füstjét. - Nekem is van egy történetem - mondtam. - Igazán? Micsoda? - Méghozzá önökkel kapcsolatos. — Mondja el. - Gondolkodtam egy kicsit az ön és Mr. Frost dolgán. Aztán eszembe jutott valami, azzal kapcsolatban, hogy mi minden történhetett önökkel mindaddig, amíg feljutottak ide, Takcang kolostorába. - Kíváncsivá tesz, Mr. Lawrence. - Attól tartok, hogy Mr. Frost ismét megelőzte önöket. Feltehetően az ön ötlete volt Nagy Sándor kincsének a felkutatása, Frost pedig századszorra is kiszagolta valahonnan. Indiában termett s kapcsolatba lépett a tak-cangi apáttal. Kribjang meg is adta neki a kutatási engedélyt, de koncessziót nem adott. Egyetlen pillanatra elbizonytalanodtam. Aztán rájöttem a megoldásra. - Nyilván nem is adhatott, hiszen a kolostor nem az ő tulajdona, Bhután pedig elvi okokból nem ad koncessziót senkinek, így aztán kénytelen volt megelégedni Kribjang írásos ígéretével. Önök pedig újra csak ott ólálkodtak a nyomában. Felvonultak az új csatamezőn, amelyet ezúttal Takcang kolostorának neveznek. - Folytassa Mr. Lawrence. - A hagyományoknak megfelelően röviddel ezután meg is kezdődött a harc maguk között. Mr. Frost megbízásából valakik belehajigálták az önök csomagjait a vízbe. 142 Whitehead megcsóválta a fejét. - Nem olvas ön túlságosan sok kalandregényt? Ha így történt volna, mién ne vallanám be önnek? Vagy tovább megyek: miért ne jelenteném fel őket a bhutáni hatóságoknál? Erre feleljen. - Roppant egyszerű - mondtam. - Tudják, hogy ha beigazolódna a feltételezésem, a bhutániak kiutasítanák magukat is, és Frostékat is az országból. Ezért inkább balesetről beszélnek. De én is tovább megyek. Miután elvitte mindenüket a víz - hátizsákjaik és fegyvereik kivételével - elindultak felfelé a lépcsőn. Sajnos, nem üres kézzel. Magukkal vittek valamit, amit, úgy látszik, sikerült megmenteniük a folyóból. Ez a valami néhány flakon vegyszer és néhány csomag szeg volt. Elindultak felfelé s a lépcsősor közepe táján szétlocsolták a vegyszert, amitől olyan síkossá vált a lépcső, mint a tükörjég. Nem kell sokat magyarázgatnom, hogy milyen veszélyt idéztek elő ezzel nemcsak Frost és csapata, hanem bárki számára, aki megpróbál felkapaszkodni azon az elátkozott lépcsőn. Korlátja nincs, van viszont néhány száz méter mélység odalent. Aztán, hogy rátegyenek még egy lapáttal, kiszórták a szegeket is. Majd mint akik jól végezték a dolgukat, felkapaszkodtak a fennsíkra. Mindenesetre,, amit tettek, az kimeríti a gyilkossági kísérlet fogalmát. Buddha a megmondhatója, mekkora szerencséjük volt azoknak, akiknek a maguk kis mesterkedései ellenére mégiscsak sikerült felkapaszkodniuk ide. Mert nemcsak Mr. Frost és csapata indult tegnap Takcangba, hanem senhor Domingos de Carvalho építész és Miss Dorothy Fitzgerald restaurátor és művészettörténész is. Tudják, hogy csak hajszálon múlott az életük? Whitehead mosolyogva rázta meg a fejét. - Téved, Mr. Lawrence, ha azt hiszi, mi voltunk azok. Elismerem, hogy nem mindig sportszerűek az eszközeink, de ez az ellenfélnek köszönhető. Carteris és Rooker rezzenetlen tekintettel néztek a szemembe, egyedül Miss Stevens horgasztotta le a fejét. - Rendben van — sóhajtottam. - Tudomásul veszem a tagadásukat. Mást

nemigen tehetek. De valamire figyelmeztetni szeretném önöket: ennek a kolostornak jelen143 leg én vagyok a helyettes kancellárja. Ezenkívül igencsak kedvelem ezt az országot, kolostoraival és szerzeteseivel együtt. Ha kell, meg is védem őket, ahogy erőmből telik. Ennek megfelelően nyitva tartom a szemem és ha észreveszek valamit, amiből arra következtethetek, hogy egyesek aljas játékot játszanak Takcanggal, vagy Krib-jang apáttal... hát azok nagyon csúnyán megüthetik a bokájukat. Whitehead professzor kiverte a pipáját a csizmája sarkán. - Fenyeget, Mr. Lawrence? - Eszem ágában sincs. Ön is elmesélt nekem egy történetet, én is elmeséltem önnek egyet. Remélem, mindketten levonjuk belőlük a megfelelő tanulságokat. Mentem volna, de Whitehead megállitott. - Egyetlen pillanatra még, Mr. Lawrence. Kribjang rinpócse szerint macskadémon költözött a kolostorba és a méhkutatók barlangjaiba is. Azonkívül lebegő szerzetesekről és eltünedező halottakról beszélnek. Szeretném tudni, hogy ezekkel is bennünket gyanúsít-e? Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, mintha halk, elégedett nevetés szűrődött volna ki a folyosóra. Ökölbe szorítottam a kezem, de egyelőre nem tehettem semmit. Legfeljebb annyit, hogy amíg el nem értem a cellámat, egyre azt a közmondást ismételgettem magamban, hogy az nevet igazán, aki utoljára nevet. 49 Ahogy átvágtam az udvaron a konyha felé, Domingos de Carvalhóval hozott össze a végzet. Olyan sebbel-lobbal közlekedett a két udvart összekötő kapunál, hogy egyszerűen levert a lábamról. - Maga az? - dörmögte sietősen, miközben megragadta a karom és felsegített a hóról. - Mit keres ilyenkor az udvaron? - Vacsoráért megyek a konyhába - mondtam leütöget-ve a palástomról a havat. - Hát maga? 144 - Én csak úgy... Nem tudja véletlenül, hol lehet me-leg vizet szerezni errefelé? -Jöjjön velem a konyhába. Ott biztosan lehet. De Carvalho megvakargatta az orra hegyét. - Ott már voltam. -És? ' - Az a víz... hm... nem megfelelő. - Hogyhogy nem megfelelő? De Carvalho zavartan nézett rám. - Büdös. - Nem büdös - helyesbítettem -, csak faggyúszaga van. Abban a dézsában régebben faggyút tartottak és annyira belevette magát a dongákba a szaga, hogy nem lehet kiirtani belőlük. Különben nem egészen értem önt, Do-mingos. Ha visszagondolok korábbi, himalájai napjainkra, nem emlékszem, hogy valaha is zavarta volna a faggyúszag. Talán elszokott tőle Lisszabonban? - Úgy van - mondta. - Elszoktam tőle. - Vagy talán... nem magának vinné a vizet? Úgy elvörösödött, mintha a guta készült volna megütni. -Honnan veszi ezt a... marhaságot? Még hogy nem magamnak... Hát akkor kinek? Igenis magamnak. Csak éppen... valóban zavar a faggyúszag. - Beszéljen Migyopával - adtam neki egy újabb tanácsot. - A kancellárral? Gondolja, hogy tudna rajtam segíteni? - Úgy tudom, vannak a raktárban majdnem teljesen új dézsák is. Ezekben még nem faggyúsodtak el a dongák. De Carvalho megölelt és majdhogynem csókot nyomott a homlokomra. - Na, és a víz? -'Migyopa azt is elintézi. - Csak úgy? Gondterhelten vakargattam meg ez állam. - Csak úgy aligha. Ajándékot kell érte adnia az isteneknek. - Mit gondol, mennyit? 145 - Fogalmam sincs róla. Az a kérdés, mennyit ér önnek az az izé... fürdés?

De Carvalho képe felragyogott, mint az esthajnalcsillag az alkonyi égen. - Sokat. Nagyon sokat. Nem is gondolja, mennyit. Megfordult és elrohant arrafelé, ahol Migyopát sejtette. Jómagam elindultam vacsorázni. 50 V Legnagyobb meglepetésembe Mr. Frostot találtam a konyhában, élénk beszélgetésbe merülve egy szerzetessel. Kerestem magamnak egy fatálkát, mertem a kásából, amely egy jókora kondérban állt a tűzhelyen, majd törtem mellé egy darab sajtot is. Éppen a jakvajas tea kitöltésével foglalatoskodtam, amikor Frost odajött hozzám. Rápislantott az előttem felhalmozott ételekre és jól láthatóan összeborzongott. - Ezt mind maga eszi meg? - Egyszerre nem szedek sokat - magyaráztam. - Az a jó ezekben a kolostorokban, hogy annyi repetát kaphat, amennyit csak akar. - Te jó isten! Ez például micsoda? - Köleskása. Nagyon tápláló. - És ez a fehér rajta? - A jaktej föle. - Mi olyan büdös benne? - Büdös? Én egyáltalán nem érzem annak. Kíváncsian beleszagoltam a tálkámba, de semmi különöset nem éreztem a vacsorán. Hacsak azt a kellemesen reszelős, avas szagot nem, ami az itteni vacsorák sajátja és úgy hozzájuk tartozik, mint a kutyához a farka. - És ez itt? - Sajt. - Szűzmáriám, én eddig egészen másmilyennek ismertem a sajtot. Azt már meg sem kérdezem, hogy mi az a sárga, ami benne úszik a teájában? 146 - Pedig megkérdezheti. Jakvaj. Egy kis faggyúval keverve. Frost savanyúan elmosolyodott. - Mielőbb meg kell találnom Nagy Sándor kincsét. Ha a maga vacsorájára nézek, kénytelen vagyok rádöbbenni, hogy versenyt futok az éhhalállal. - Kóstolja meg, nem fogja megbánni - noszogattam. Frost azonban csak sóhajtozott és elhárította a kínálgatásomat. Megittam a teám felét, majd kíváncsian pillantottam rá. - Csak nem akarta rábeszélni a szerzeteseket, hogy készítsenek magának beafsteaket? Jobb, ha tőlem tudja meg: nem fog menni. Frost szomorúan bólintott. - Sajnos, tudom. Egyébként a lebegőkről társalogtam egy fiatal lámával. Egészen tűrhetően beszél angolul. - Hm. És mit tudott meg tőle? - Amit már eddig is tudtam. Mindenki úgy fél tőlük, mint a tűztől. Tudta, hogy évszázadokon át odafent éltek a barlangokban? - Persze hogy tudtam. - Ezek a fickók azt hiszik, hogy most visszatérnek, és bosszút állnak azokon, akik kisajátították a lakhelyüket. - A méhkutatókra gondolt? - Inkább saját magukra. Azt mesélte, hogy ez a terület, ahol most Takcang áll, a lebegők lakóhelye volt. Állt • itt valami ősi templom: ennek helyére épült a kolostor. A varázslók rövidesen előrajzanak a semmiből, bizonyára a túlvilágról, és visszakövetelik a jussukat. Lehetséges, hogy az ő követük a macskadémon. Mindenesetre sápadt volt a fickó és neki sem volt étvágya a vacsorához. Kíváncsi lettem volna rá, vajon Migyopának és Krib-jang rinpócsének van-e kedve vacsorázgatni, de nem töprenghettem el hosszasabban a dolgon, mert Mr. Frost megfogta a könyökömet. - Figyeljen ide, Mr. Lawrence. Ha már ilyen szépen összetalálkoztunk, nem tárgyalhatnánk meg valamit? - Miről van szó? - Ha jól tudom, Kribjang rinpócse megbízta önt a ku147

tatásaink támogatásával. Én is meg szeretném kérni ugyanerre. Ráadásul nyomatékos formában. - Hm. Ez mit jelent? - Néhány százalékot. Megegyezés kérdése. Ha megtalálom Nagy Sándor kincsét, nem leszek hálátlan önhöz. - Mit kellene tennem érte? - Tevékenyen részt venni a keresésben. Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. - Hol akar itt egyáltalán kincset keresni? Takcangban magában? A fennsíkon? "A hegytetőn? Frost nyitott tenyerével elhajtotta az orra elől a tányéromból felé szálló illatokat, majd rám kacsintott. - Tudom, hol van a kincs, Mr. Lawrence. - Csakugyan? Hol? -Nem messze innét. Valamennyien összecsinálják magukat a gyönyörűségtől, ha meglátják. - Akkor mire vár? Miért nem keresi meg? - Mindennek eljön az ideje, Mr. Lawrence. Nem jó dolog ajtóstól rontani a házba. Ezt nem egészen értettem, ezért csak megvontam a vál-lam. Remélhetőleg nem Kribjang szobájának a közepén akarja feltöretni a padlót. Frost kuncogott egy sort, aztán nagy-nagy elhatározással a szemében, felém hajolt. - Tudja, miért várok? - Miért? - Ki akarom élvezni a sikert. Nap-nap után látni akarom Whitehead savanyú képét, amint dögfáradtan hazatér a kutatásból. Minden este a pofájába szeretnék röhögni. - És ha véletlenül rábukkan és elhalássza az önök orra elől? - Kizárt dolog. Soha nem fogja megtalálni. - Miért olyan biztos benne, hogy ön igen? - Mert... mert... nekem leírásom van róla! Meghökkenve meredtem rá. - Miféle leírása? Frpst továbbra is rejtélyesen mosolygott. - Értesülni fog mindenről, ha eljön az ideje. Nos, rááll az alkura? 148 - Aludnom kell egyet rá - mondtam és felálltam. -Az éjszakai órák kiválóan alkalmasak a nagy döntések meghozatalára. Reggelre megfontolom a dolgot. Később kiderült, elhamarkodott ígéretet tettem. Az elkövetkező éjszaka ugyanis sok mindenre volt alkalmas - kivéve a gondolkodást. 51 Ezt az estét, úgy látszik, arra teremtették az istenek, hogy de Carvalho útjait keresztezzem. Alig hagytam el a konyhát, s alig fordultam be a szobámhoz vezető folyosóra, meghallottam Domingos barátom dörmögő hangját, amelyre egy halk, visszafogott női hang válaszolgatott. - Minden úgy történt, ahogy ígértem - bizonygatta Domingos. - Bevittem egy dézsát a szobámba és forral-tattam hozzá meleg vizet. .- Tényleg megtette? - csodálkozott a női hang, amelyben a nagy szemű Grace Campbell hangjára ismertem. - Ez a legkevesebb, amit megtehettem önért - szerénykedett de Carvalho. - Igazán nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy ennyire törődik velem mondta halkan a lány. - Egyszerűen zavarba hoz. - Ugyan, ugyan, kedves Grace, ne értse félre a dolgot. Itt vagyunk mi ketten, távol Európától, idegen emberek között. Már az első pillanatban észrevettem, hogy valami összeköt bennünket. - Gondolja? -Nézzen csak végig a többieken. Kiről tételezi fel, hogy meg tudja érteni mindazt, ami az ön lelkében ég? -Az én lelkemben? Azt hiszem, téved, Domingos. Az én lelkemben nem ég semmi. - Dehogyisnem. Csak nem veszi észre. Én azonban észreveszem. Más érzéketlenül menne el maga mellett... Például Mr. Lawrence. Naphosszat a

fennsíkon kószál vagy a penészes könyveit lapozgatja, ahelyett, hogy felfedezné a maga lelkében nyíló ezernyi virágot, s azt a bó-dító illatot, amely körüllengi. 149 Kénytelen voltam behúzódni egy sötét sarokba, nehogy belém botoljanak. Néhány centiméternyire sétáltak el tőlem: Domingos karja Grace Campbell vállán nyugodott, arca veszedelmesen közel a lány arcához. Hangja simogatott, mint a bársony. - Bent áll a dézsa a szobámban, Grace. Ha óhajtja, én el is tűnhetek arra az időre, amíg fürdik. Kimegyek a hóra és a hidegre, ha úgy akarja. Maga csak élvezze a langyos vizet, egészen reggelig. Én erős férfi vagyok, majdcsak kibírom valahogy. Mit nekem néhány óra a havon és a jégen! Igaz, két családtagom is tüdőgyulladásban halt meg - nem is kettő, hanem három; úgy látszik, ez valamiféle genetikai meghatározottság nálunk - de azért ne erezzen lelkifurdalást, ha én is megbetegednék. A maga kényelme mindennél fontosabb. És ha valaki megpróbálná megakadályozni, hogy ön jól érezze magát ebben a nyomorult kolostorban, hát annak velem gyűlik meg a baja. Domingos de Carvalhóval! ' Szinte láttam, ahogy dühös bika szarvaként előremereszti a bajuszát. Grace Campbell kellőképpen meg is hatódhatott tőle, mert szokatlanul lágy és érzelemdús hangon de Carvalho fülébe búgta. -Nem kell kimennie, Domingos. Majd addig... félrefordul. Alig néhány centiméternyire lapultam csak tőlük, s Grace hangja mintha az én fülembe suttogott volna. Sóhajtottam és arra gondoltam; a Migyopával folytatandó beszélgetés helyett mennyivel szívesebben fürdetném Grace Campbellt! Vagy akár Miss Fitzgeraldot. Egyeden pillanatra megjelentek előttem a beléfúródott szegek nyomai és éreztem, hogy verejtékezni kezd a homlokom tőlük. Besétáltam a cellámba, hogy. mielőtt felkeresném a kancellárt, rárakjak némi jaktrágyát a tűzre. Éppen a kandallót piszkálgattam, amikor mintha elfojtott sikoltást hallottam volna beszűrődni odakintről. Hallgatóztam egy kicsit, miközben arra gondoltam, talán Domingos segítette be a dézsába Miss Campbellt. Egészen addig mardosta a lelkemet az irigység, amíg meg nem döngették odakint az ajtót. 150 52 Ahogy rápillantottam Domingos de Carvalho arcára, azon nyomban megéreztem, hogy nagy baj van. Szája széle szaporán rángatódzott; bajusza olyan kókadtan lógott az ajkai mellett, mint öntözetlen virág. Ahogy a válla felett kilestem a folyosóra, Miss Campbellt pillantottam meg takarókba csomagolva. De Carvalho nyelt egy nagyot, aztán megvakargatta az orra hegyét. - Bejöhetnénk... magához? Szélesre tártam előttük az ajtót. - Jöjjenek. Bejöttek. Jobban mondva, betántorogtak. Miss Campbell nem szólt egyetlen szót sem, szinte magánkívül volt a rémülettől. Kék volt az ajka, mintha tintát ivott volna. Domingos beterelte a cellámba, aztán lihegve és fogait vacogtatva rám pislogott. - On most bizonyára félreérti a helyzetet. - Mi a csodát kellene félreértenem? - Azt, hogy Miss Campbell... Szóval, az a helyzet, hogy Miss Campbell lázasnak érezte magát. Még a hadseregben tanultam, hogy a lázcsillapítás legtermészetesebb módja a borogatás. A priznic. Gondolom, hallott róla? - Eeeegen. Hallottam. -Nos, Miss Grace bejött hozzám, hogy... borogassam, amikor... hm... történt valami. - Igazán? De Carvalho kétségbeesve nézett rám, majd egyszerre csak kitört belőle a panaszáradat, mint vulkánból a hamu. - A hétszentségit neki, képzelje csak el, behozattam két fickóval egy tiszta dézsát, ahogy tanácsolta, hordattam bele meleg vizet, közben felajánlottam a megfelelő áldozatot. Csak annyit mondhatok, hogy a maga Migyopa barátja nem szívbajos. Szóval, behozták a dézsát, a vizet, én pedig szóltam Grace-nek, hogy üljön be a dézsába. - Nem is tudtam, hogy a priznicet így használják.

- Hagyja a csodába azt a priznicet, itt most sokkal fon151 tosabb dologról van szó. Elfűjtam a lámpát, nehogy Grace... kellemetlenül érezze magát. Ő kibújt a ruhájából, én is kibújtam... - Maga miért? - A fenébe is, miket fecsegek itt összevissza... Szóval ő kibújt, én meg bizonyos tetőszerkezeti -problémákon töprengtem, amikor Grace felsikoltott. Mint kiderült, rálépett valamire. -Mire? Miss Campbell ajka megrebbent, majd olyan halkan nyögött ki néhány szót, hogy alig hallottam. - Egy macska... farkára. Ereztem, hogy megáll bennem az ütő. - Mondja még egyszer. - Ráléptem a sötétben... egy macska farkára. - Mi a csodát keresett a maga cellájában egy macska? - fordultam de Carvalhóhoz. - Tőlem kérdi? - nyögte kétségbeesett képpel az építész. - Még mindig ott van? - Már nincs. Kiugrott az ablakon. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogyan ugorhatott ki egy macska a zárt ablakon. - Kinyitotta - válaszolta ki nem mondott kérdésemre de Carvalho. - Kinyitotta? - Láttam, amint... elfordítja a Sárát, kinyitja az ablakszárnyat és kiugrik rajta. - Hogy láthatta, amikor sötét volt? - Teljesen azért... nem volt sötét. Égett néhány füstölő a füstölőtartókban. A ravasz Domingos! Eloltotta ugyan a mécsest, de csak azért, hogy hangulatvilágítást telepítsen a helyére. - Én is... láttam - motyogta megszeppenve a lány. - Mrtörtént, amikor rálépett a farkára? - Sikítottam, a macska nyávogott és... megharapta a bokámat. - Megharapta? - Szerencsére nem... nagyon. Annyira megrémültem tőle, hogy... gyorsan beugrottam a dézsába. 152 -És? - Nem fértem... bele. - Hogyhogy nem fért bele? Grace nagyot nyelt és Domingosra pislantott. - Mert már... volt benne valaki. Yidamom kétségbeesetten felordított a lelkem mélyén. - Kicsoda? - kérdeztem tompa hangon. - Egy halott - mondta remegő hangon Miss Grace. -Egy halott... Mr. Lawrence. Egy ha... lőtt. Kivágtam az ajtót és rohanni kezdtem Domingos de Carvalho szobája felé. 53 Remegő kézzel kerestem meg az olajmécsest, s ugyancsak remegő ujjakkal próbáltam életet lehelni belé. Három gyufaszálat gyújtottam meg hiába, míg végre a negyedikkel sikerült fellobbantanom a lángját. A halott valóban bent ült a dézsában, peckesen, kalapjával a fején, rajta a vörös betűs, démonűző szalag, amelyet Thimpu piacán árulnak a turistáknak. Egyedül összeszorított szája és kidülledt, üveges szeme árulkodott arról, hogy talán nincs is annyira megelégedve az éjszakai fürdőzéssel. Néhány pillanatra behunytam a szemem: hátha ezalatt eltűnik a halott dézsástól-kalapostól együtt, s Londonban ébredek Oxford Street-i szobámban. Sajnos, ezúttal nem jött be a trükk. Amikor kinyitottam, még mindig ott álltam a dézsa mellett Grace Campbell és Domingos társaságában. - Ki... ez? - dörmögte falfehéren de Carvalho. - Fred Carteris - mondtam. - Whitehead professzor csapatából. - Hogy kerül az én... szobámba? Valóban ez volt a kérdés. - Bezárta az ajtaját?

- Mindig bezárom. A rozsdás zárszerkezetre pillantottam, aztán legyintettem egyet. Egyetlen drótdarabbal másodpercek alatt ki lehet nyitni, akárcsak az enyémet. 153 -Biztosan... meghalt? Válasz helyett közelebb léptem Carterishez és alaposan szemügyre vettem. Összevissza volt karmolva és marcangolva a nyaka, amiből így hirtelenjében nem vonhattam le más következtetést, minthogy a macska ölte meg. -Megölte a... macskadémon - suttogta Grace. -A macskadémon... Carteris vére megfestette ugyan a vizet, de csak halvány rózsaszínre. Ebből viszont azt a következtetést vontam le, hogy vagy nem a dézsában lehelte ki a lelkét, vagy nem a harapások okozták a halálát. - Elájulok - mondta ekkor nagyon nyugodtan Miss Campbell, behunyva szép, hosszú fekete szempillákkal keretezett szemét. - Elájulok. Úgy látszik, az a fajta lány volt, aki meg szokta tartani az ígéretét. Szépen kivitelezett siklómozdulattal Domin-gos karjai közé hullott és ott is maradt. Még akkor sem volt hajlandó magához térni, amikor benépesült de Carvalho cellája. Kinéztem a nyitott ablakon az ismét meginduló hóesésbe. E?, a tél is jól kezdődik. 54 Ezen az éjszakán a fehér lett a divatszín Takcang kolostorában. Sajnos, nemcsak a hóesés miatt. Mogdon sápadt képpel állta el előlem az utat, amikor be akartam rontani Kribjang rinpócséhoz. - Kribjang rinpócse alszik. - Akkor ébreszd fel! - dörrentem rá. - Kribjang rinpócse nem akar felébredni - mentege-tődzött. - Meghagyta, hogy ne zavarjuk. Még akkor sem, ha kigyulladna a kolostora. - Rövidesen az is előfordulhat - mondtam dühösen. Mogdon nagyot nyelt és megsimogatta kopasz fejét. - Mi történt, Blobzang rinpócse? Elővettem a legszebb mosolyomat, és összetettem magam előtt a kezem, mintha imádkozni akarnék. • - Semmi különös, Mogdon rinpócse. Ha Kribjang azt 154 parancsolta, hogy ne zavarjuk az álmát, hát ne zavarjuk. Különben elhanyagolható apróságokról van szó csupán. - Mik azok? - kérdezte gyanakodva Mogdon. - Látták néhányan a macskadémont, amint kiugrott egy ablakon, miután összekarmolta a dézsában ülő halott ember arcát, aki nem más, mint Mr. Carteris. Csupáncsak ennyi történt. Húsz másodperc múlva bent voltam Kribjang apát szobájában. 55 Kribjang arca, ha lehet, még fehérebben világított, mint Mogdoné. Tétován az olvasójáért nyúlt és pergetni kezdte rajta a korallszemeket. Talán maga sem vette észre, hogy a szemek időről-időre kicsúsznak az ujjai közül és egymáshoz koccannak. Szó nélkül hallgatta végig a mondandómat és csak egyetlen egy alkalommal vette le rólam a szemét, hogy vágyakozva az ágya tetején heverő kispárnájára pillantson. Amikor elhallgattam, letette az olvasóját egy ülőpárnára és a térdére ejtette a tenyerét. - Mit csináljak most, Blobzang rinpócse? Valóban ez volt a kérdés. - Jó lenne tudni, ilyen marad-e az idő? Kribjang^Mogdonra pillantott. A helyettes apát szomorúan lehajtotta a fejét. - Ilyen. Vagy még rosszabb. - Honnan tudod? - Tapasztalatból, rinpócse. Harminc éve élek Tak-cangban. Majd minden hetedik évben korán beköszönt a tél. Hét éve múlt, hogy ilyentájban már leesett az első hó és el sem olvadt nyár elejéig. - Tehát kevés a remény arra, hogy néhány napon belül el lehessen hagyni Takcangot? - Kevés, rinpócse. Kribjang nem szólt bele a beszélgetésünkbe. Szomorúan gubbasztott az

ülőpárnáján, ami alighanem annak a nyilvánvaló ténynek a beismerése volt, hogy ő engedte be a kecskét a káposztáskertbe. 155 - Mit tegyünk, Blobzang rinpócse? Előhúztam a zsebemből az újságcikket és az olvasója mellé raktam. - Majd ha kialudtad magad, áttanulmányozhatod. - Mi ez? Sóhajtottam és elmondtam neki a tartalmát. Hogy Whitehead és Frost évtizedeken át felfedezősdiversenyt játszottak és játszanak ma is. Eközben úgy irtják egymás embereit, mint jobb helyeken a svábbogarat szokás. Továbbá azt is elmondtam, hogy a rendőrség minden bizonnyal felfigyelt már rájuk, ennek bizonyítéka ez az újságcikk-kivágás is. - Honnan szerezted? Mondtam neki, hogy az ajtóm alatt csúsztatták be a cellámba. - Ki lehetett az? - Fogalmam sincs róla. Az az érzésem, hogy Whitehead és Frost üldözőversenye felkeltette a bűnüldöző szervek gyanakvását és valakit rájuk állítottak. Kribjang, ha lehet, még fehérebbé fehéredett. - Gondolod, hogy bajom lehet belőle? Nem akartam kimondani az igazságot, amit úgy egyébként már ő is sejtett a lelke mélyén. Hogy a bokáját ugyan aligha üti meg, amiért tapasztalatlanságában bűnözőkkel szűrte össze a levet, mindazonáltal az is kétségtelen, hogy nem használ vele Takcang jóhírének.. Márpedig, ha egy kolostor elveszíti a jóhírét, annak az apátja búcsút mondhat a tekintélyének. Arról nem is beszélve, hogy a szomszédos kolostorok vezetői betegre röhögik magukat riválisuk felsülésén. - Mit tegyek, Blobzang rinpócse? Ha jól számoltam, éppen harmadszor hangzott el ez a kérdés ezen az éjszakán. Megvakargattam a fejem búbját és gondolkodni próbáltam. - Egyelőre semmit. Hova vihetjük a halottat? - Építsetek fölé csortent. Már úgyis van gyakorlatotok benne. - Szó sem lehet róla. Nem kockáztathatom, hogy elvigye valaki, vagy felrepüljön a hegyek tetejére. 156 - Fordulj Mogdonhoz, vagy Migyopához. Majd kijelölnek neki egy üres cellát. - Szeretném, ha közölnéd Whitehead professzorral és Mr. Frosttal, hogy felbontod velük a szerződést. -No, de... - így még van némi esélyünk, hogy abbahagyják egymás gyilkolását. Amint az idő engedi, értesíteni kell a rendőrséget. Kribjang meghunyászkodva húzta be a nyakát. - Legyen az akaratod szerint, rinpócse. Ekkor éreztem csak úgy, hogy sikerült némiképpen lehiggadnom. Sóhajtottam néhányat, aztán a kínosan feszengő apátra néztem. - Hiszel te egyáltalán a macskadémonban, Kribjang rinpócse? Az apát mintha hamiskásan elmosolyodott volna. Ámbár az is lehetséges, hogy csak egy furcsa fintor futott végig az arcán. - Miért kérdezed? - Kíváncsi vagyok a véleményedre. Kribjang összenézett Mogdonnal. -Nézd, Blobzang rinpócse - kezdte aztán óvatosan pislogva. - Elődeink sok mindenben hittek s nekünk az a kötelességünk, hogy becsülettel megőrizzük az emléküket. Csakhogy... manapság már más idők járnak. Mintha a macskadémon nyugdíjba vonult volna. Ebből aztán megérthettem, hogy sem Kribjang, sem pedig Mogdon nem hisz benne. Vagy legalábbis eddig a napig nem hitt. - Pedig létezik - mondtam. Kribjang lehajtotta a fejét és szemüvege felett ravaszul pislogott fel rám. - Én nem mondtam, hogy nem létezik. Te viszont honnan veszed, hogy létezik? Elmondtam neki, amit tudtam. Hogy a macskadémon bent lapult, de Carvalho szobájában és végig akarta nézni, ahogy Miss Campbell fürdik. Miss Campbell

sajnos elkövette azt a vigyázatlanságot, hogy rálépett a farkára. Kribjang és Mogdon maga volt a meghökkenés páros szobra. 157 - A far... kára? - nyögte ki végül is az apát-helyettes. - Akkor hát... ki ölte meg Mr. Carterist? Azt mondtad az imént, hogy... Mr. Frost. - Nagyon úgy néz ki. A macskadémon csak összekar-molta. -Összekar... molta? - Azután kinyitotta az ablakot és kiugrott az udvarra. Még akkor is szájtátva bámultak utánam, amikor becsattant mögöttem az ajtó. 56 Whitehead az ágyán ült, felöltözve, mintha nem is az éjszaka kezdetén tartottunk volna. Még a kockás Sherlock Holmes-féle sisak-sapka is a fején trónolt. Adam Rooker kezét tördelve járkált le-fel a cellában, míg a tömzsi Jessica Stewens csak állt a falhoz dőlve, olyan merev tekintettel, hogy azt hittem, nincs is magánál. Belépkedtem a cellába és csípőre tett kézzel megálltam a közepén. - Mikor értesültek róla? Whitehead rám pillantott. Közönyös volt az arckifejezése, mint az imatermekben a szobroké. - Röviddel azután, hogy... maga elment. A kisfiú jött a hírrel, Tipo. Felkaptam a fejem. Honnan az ördögből tudhatta Tipo, mi történt Domingos de Carvalho szobájában? - Van valami elképzelésük róla...? -Persze hogy van! - vágott a szavamba rikácsoló hangon a nyúlfogú Rooker. - Naná, hogy van! Ugyanaz a menetrend, mint bárhol és bármikor. Ahogy elkezdjük a munkát, elkezdenek gyilkolni bennünket. Hogyan ölték meg? Mondtam neki, hogy nem tudom. Csupán annyit tudok, hogy a macskadémon összeharapdálta az áldozatot. Rooker erre még sápadtabb és még idegesebb lett. Odalépett hozzám és hadonászni kezdett az orrom előtt. - Blabla! Ezerszer is blabla! Maga komolyan hiszi, hogy démonok mászkálnak éjszaka a folyosókon és pont közülünk ölnek meg valakit? Miért nem magát, vagy Frostot kapták el? Ha a macskadémon végzett vele, ak158 kor az nem macska és nem démon, hanem ember macskabőrben, és nem karma van, hanem kése. - A rendőrség majd ki fogja nyomozni, mi történt -mondtam. - Addig semmiképpen ne hagyják el a kolostor környékét. Lehet, hogy az időjárást tekintve felesleges a figyelmeztetésem, de akkor is meg kellett tennem. Whitehead bólintott. - Nem megyünk sehova, ezt megígérhetem. Annál is inkább, mert legalább még egy hétig esni fog a hó. Egyébként követelem, hogy tartóztassa le Frostot és bandáját. - Milyen indokkal? - Gyilkosság indokával, természetesen. - Sajnos, nincs rá bizonyítékom, hogy ők tették volna. - Hát akkor ki a fene? Csakis ők tehették. Másnak milyen érdeke fűződne Mr. Gartens meggyilkolásához? Ha az ön helyében lennék, bezárnám őket egy szobába és ki sem engedném mindaddig, míg ide nem érkezik a rendőrség. Csábító volt az ötlet, de mégsem tehettem meg. Nem zárathatok be négy embert puszta gyanú alapján. Pedig azt kellett volna tennem. 57 Frostnál is telt ház volt, akárcsak a konkurenseinél. Meglepetésemre Miss Campbell is .ott kucorgón közöttük enyhén megviselt állapotban. Takaróit már elhagyta valahol, terepszínű ruhája és baseball sapkája úgy állt rajta, mintha lapáttal hányták volna rá. Nagy szemei telistele voltak könnyel, mintha éppen most bőgte volna ki magát a kedvenc filmjén. Felbukkanásom nem keltett riadalmat; inkább megkönnyebbüléssel fogadták az érkezésemet. - Csakhogy itt van! - üdvözölt Frost kényszeredett mosollyal. - Hol a pokolban járt? - Kribjang rinpócsénál. - Be van szarva az öregúr, mi? - Felbontja magukkal a szerződést.

- Erről még majd beszélünk. Mondja már, Mr. Lawrence, mi az ördög történik itt körülöttünk? 159 Kénytelen voltam megállapítani magamban, hogy vagy kitűnő színészek, vagy... Ügy gondoltam, jobb, ha mindjárt nekik szegezem a kérdést. - Maguk ölték meg Mr. Carterist? Mr. Frost ellátottá a száját döbbenetében. - Mi? Hiszen Mr. de Carvalho szerint egy macska volt a tettes. - A macska csak összekarmolta. A halál oka... valami más. - Mi más? - Még nem tudom. Meg kell vizsgálnom a halottat. - Eszerint meg vannak győződve róla, hogy mi tettük? - Nem jár messze az igazságtól, Mr. Frost. Kribjang rin-pócse és én arra kérjük önöket, hogy amíg ide nem érkezik a rendőrség, ne hagyják el a kolostor és a fennsík területét. - Ezt éppenséggel megígérhetjük önnek, Mr. Lawrence. Elég csak egyetlen pillantást vetnie a légnyomásmérőmre, hogy meggyőződjön róla: rövidesen újabb, még erőteljesebb havazás kezdődik. Az a helyzet, hogy be vagyunk zárva Takcangba. Lesz időnk bőven elmélkedni, és elmélázni a kincskeresés kockázatain. Azt tanácsolom önnek, Mr. Lawrence, hogy próbálja meg ezalatt megkeresni az igazi gyilkost. Gúnyosan csengett a hangja és némiképpen kárörven-dőn is. Én pedig nemigen kedvelem, ha rajtam kárörvendeznek. 58 A dézsa még mindig de Carvalho szobájában állt, a hulla a dézsában, a kellemesen meleg levegő azonban már rég nem volt sehol. A nyitott ablakon át a Himalája jeges lehelete áramlott felénk. Ahogy beléptem az ajtón, de Carvalho rám pillantott, aztán reményvesztetten lecsüggesztette a fejét. - Bejött a jóslatom - morogta rám sem nézve. - Milyen jóslata? - Magával kapcsolatban'. Felbukkan Takcangban, mi160 re ránk köszönt a hullaeső. Egy-két cséppel indul, majd rövidesen szaporázni kezdi. - Álljon csak meg a menet! - tiltakoztam. - Előbb voltam itt, mint maga! - Részletkérdés. Nyeltem egy nagyot, aztán mellé telepedtem. Tekintetem, akár akartam, akár nem, mindegyre visszatért a dézsában ücsörgő Carterisre. De Carvalho végül felállt és leborította egy pokróccal. - Most mi legyen? Megpróbáltam rendbe szedni a gondolataimat. - Látta a macskát? - Persze hogy láttam! - Biztos, hogy nem valami... érzékcsalódás volt? - Egy érzékcsalódás nem karmolja össze senki arcát, és nem harap bele senki bokájába. - Milyen volt? De Carvalho felhúzta a vállát. - Milyen egy macska? Négylábú, bajuszos... - Nagy volt? Úgy értem, jóval nagyobb, mint a macskák általában? De Carvalho gyanakodva pillantott rám. - Csak nem képzeli, hogy összetévesztek egy tigrist egy macskával? Ez macska volt, mérget vehet rá. Felálltam és a dézsához léptem. Bármennyire is kedvem ellenére volt, le kellett vennem a halottról a takarót. Mr. Gartens szemrehányó tekintettel nézett rám, mintha nem lenne kedvére a háborgatás. - Ön szerint mi lehet a halál oka? De Carvalho lapos pillantást küldött felém. - Ön szerint mi? - Először úgy tűnt, mintha a macska elharapta volna a nyaki ütőerét. Csakhogy ahhoz kevés a vér a dézsában. Lehet, hogy valahol másutt ölte meg. De Carvalho sóhajtott egyet.

- Megfojtották. Döbbenten meredtem rá. - Úgy érti... vízbe fojtották? - Megfojtották. Nem a vízbe, hanem valószínűleg a folyosón. 161 A halottra pillantottam. Szederjes arca, dagadt nyelve arról árulkodott, hogy igaza lehet Domingosnak. - Ön állapította meg? - Nem. - Hát ki? -Tipo. - Tipo? Hol a fenében van ez a kis... - Itt vagyok, rinpócse. Mozgás támadt a sarokban, majd előmászott a sötétből Tipo. Vörös palástja úgy libegett körülötte, mint egy fürdőlepedő. Mintha csak nemrég mászott volna ki a halott mellől, egy jóízű fürdőzés után. A halott fölé hajoltam és egészen közelről szemügyre vettem összekarmolt nyakát. Nem kellett különösebben jó szem hozzá, hogy észrevegyem a bőrébe nyomódott csíkot, amelyet minden bizonnyal egy könyörtelen zsinór okozott. Megfordultam és immár Tipót vettem szemügyre. - Te mondtad senhor de Carvalhónak, hogy Mr. Car-terist megfojtották? - Én, rinpócse. - Hogy jöttél rá? - Megnéztem a nyakát, rinpócse. A „Vörös karpm"-ban is ez volt a helyzet. - Az mi? Tipo elvörösödött és nagyot nyelt. - Az egy... képregény, rinpócse. - Hol szerezted? - A faluból. - Kribjang tud róla? Tipo könyörögve nézett rám. - Ha megtudja, kirúg, rinpócse. -'Mi volt abban a műalkotásban? - Volt egy ember, akit a saját nyakkendőjével fojtottak meg. Aztán visszakötötték a helyére és mindenki azt kereste, mivel... - A fenébe is! Villámsebesen megfordultam és Carterisra néztem. Kalapján még mindig ott vörösödött a kissé gyűrött démonriasztó szalag. 162 59 De Carvalho kicsit később kapcsolt ugyan, de azért ő is rájött, hogy ityeg a fityeg. Kiguvadt szemekkel bámult a halott nyakára, majd a kalapján kornyadozó szalagra. - Gondolja, hogy... azzal? Éppen azt gondoltam. És hogy nem is gondoltam ostobaságot, azt a szalag gyűrődései mutatták. Nagyon úgy nézett ki, mintha valaki letépte volna az áldozat kalapjáról, zsinórrá tekerte, azután meg újra kisimította volna. - Eszerint nem a macska volt - mondta de Carvalho megkönnyebbülve. - Az még nem olyan biztos. - Hogyan tudna egy macska megfojtani egy embert? Ráadásul démonszalaggal. - Hogyan tudta kinyitni az ablakot? De Carvalho elhallgatott. Tipo eközben dünnyögött valamit a démonmacskáról, aki előtt semmi sem lehetetlen, de én ekkor már nem figyeltem rá. Minden figyelmemet lekötötte az ablak, amelynek valóban el volt fordítva a kallantyúja. - Maga nyitotta ki? - kérdeztem csak úgy a biztonság kedvéért de Carvalhót. - Én csak kitártam. Mondtam már, hogy a macska ügyeskedett vele. Az ablak zárószerkezete olyasféle biztonsági kallantyú volt, amelyet a világ bármelyik pontján meg lehetett vásárolni, Thimput is beleértve. Csak egy jól irányzott ütés kellett rá, hogy szabaddá váljék az út. Szerencséje volt a macskadémonnak, hogy azelőtt próbálkozott vele, mielőtt még végérvényesen rögzítették volna télire. Errefelé ugyanis az a szokás, hogy rongyokkal, filcekkel tömik be a réseket a tél hidege ellen. Ha a szerzetesek már megtették volna a téli előkészületeket, a macskadémon aligha tűnhetett volna el az ablakon át. Kihajoltam az udvarra és szemügyre vettem az ablak alatti havat. Sajnos,

árva nyomot sem tudtam felfedezni rajta; a szorgalmas hópelyhek belepték valamennyit. Nem így az ablakpárkányt. Ott, ahova ráülepedett a 163 tavasz és a nyár pora, szépen kirajzolódtak a deszkán egy macskaféle lábnyomai. - Te jó isten! - nyögte Domingos. - Mégiscsak a macskadémon ölte meg! Ismeretlen, idősebb szerzetes bukkant fel az ajtónyílásban. Legelőször a halottra pillantott, majd összetette a kezét. - Blobzang rinpócse? - Itt vagyok, testvérem. - Mogdon rinpócse azt kéri tőled, hogy vagy a halottat vigyétek át egy másik cellába, vagy a rinpócse - s ezzel Domingosra mutatott - költözzék át oda. Fordítottam volna, de de Carvalho intett, hogy megértette a láma szavait. .- Inkább én költözöm - mondta furcsa kiejtéssel, de azért jól érthetően. - Megtartjuk felette a halotti szertartást - dörmögte a szerzetes. -Valamennyien a nirvánába igyekszünk. Csak addig még számtalanszor vissza kell térnünk a világforgásba. Már a cellám felé tartottam Tipo kíséretében, amikor arra gondoltam, ami engem illet, egyáltalán nem igyekszem olyan sebesen a nirvána felé. Ha eddig ráért várni rám, hát várjon még egy kicsit. A világforgásba való visszatérésről már nem is beszélve. 60 Tipónak meghagytam, hogy fél óra múlva legyen a Négy Világtáj Őrei előtt, aztán kinyitottam az ajtóm. - A dordzséval meg az a helyzet, rinpócse... - próbált még a küszöb előtt hosszasabb magyarázkodásba bocsátkozni a lámainas, de hirtelen éles sikoltás vágta félbe a mondatát. Ezúttal nem Grace Campbell sikoltott - az ő hangjával volt szerencsém korábban ismeretséget kötni. Még csak a keresztfolyosó kanyarulatáig értem el, de máris éreztem, hogy alighanem nagy a baj. Nem messze tőlem ismét felhangzott a sikoly, amely lassan tompa zokogásba fulladt. Csak tapogatódzni voltam képes a sö164 tétben, ezért addig-addig tapogatóztam, amíg egy fekvő testbe nem botlottam. Lehajoltam és megpróbáltam felemelni. Újabb sikoly, majd valaki a kezembe harapott. - Segííítség! A macska... Felkaptam a levegőbe és befogtam a száját. - Lawrence vagyok! Maga az, Dorothy? Sikoltott még egyet, jóval kisebbet, mint korábban, aztán a vállamra omlott. - Úristen! Maga az? Már azt hittem... Jézusom! Könnyei a nyakamat öntözték, miközben úgy kapaszkodott belém, mint távozni készülő vőlegényébe a tengerész menyasszonya, - Mi történt, Dorothy? -A macska... Ajtó csapódott itt is, ott is; néhányan kimerészkedtek a sötét folyosóra. Zseblámpa villant nem messze tőlem, majd Mr. Frost hangját hallottam. - Ott vannak! Oda világítson! Ránkhullott a lámpa fénye. - Kapja el a fickót! - rikkantotta valaki. - Meg akarja ölni a lányt. - Ki az, nem látja? - Valami szerzetes! Tiltakozni akartam, de a következő pillanatban akkora ökölcsapás érte az állam, hogy nekiestem a falnak. Miss Fitzgerald kétségbeesetten kapálódzott mellettem, de csak annyit ért el vele, hogy véletlenül ő is lekevert egy jókora pofont. Kaptam még néhányat, valaki oldalba is rúgott, aztán csak arra emlékszem, hogy a lámpa fénye hosszasan megpihen az arcomon, egy nehéz test pedig a mellkasomon. Behunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki, amikor a lámpafény már messzire távolodott tőlem. - Nem szállna le rólam? - kérdeztem gyengéden, meg-, próbálva letolni magamról de Carvalhót. Az építész mor-gott valamit, aztán lecsússzam a padlóra. - Mi a fene történik itt? - kérdezte valaki a körülöttünk tolongok közül. Felálltam és az államat tapogatva Miss Fitzgeraldot kerestem a szememmel. 165

- Itt van, Dorothy? - Itt vagyok. - Maga sikoltozott? - hallottam a mézkutató Dávid Morley hangját. Elnézést kérek, de majd a frász jött rám. Éppen a WC-n voltam... Már akartam is kérdezni, Mr. Lawrence, nem lehetne-e kulturáltabb körülményeket teremteni a mellékhelyiségek körül? Ami itt van, az csak nagy jóindulattal nevezhető WC-nek. Amikor Miss izé... sikoltozni kezdett, majdnem beleestem a gödörbe. Mr. Frost a lámpák halvány fénykörében Miss Fitzge-raldra pislogott. - Mr. Lawrence támadta meg? - Dehogyis - tiltakozott a lány reszkető hangon, miközben ő maga is reszketni kezdett. De Carvalho besétált a szomszédságban lévő szobájába, kihozott egy takarót és a vállára borította. - Dehogyis - suttogta a lány. - Mr. Lawrence csak azután jött. - Miután? Miss Fitzgerald kétségbeesetten hordozta körül elkín-zott tekintetét. - Kéremszépen... engem megtámadtak. - Kicsoda? - kérdezte fenyegető hangon Alexis Cro-nenberg, a parafenomén. - Ki merészelte...? - Először is... egy macska. - Jézusom - nyögte a sötétség mélyén Miss Kubrick. - Ismét az a dög! - Hogy támadta meg? - Nekem ugrott. - Hol? - Az ágyamban. - Ráugrott az ágyára? - Az a helyzet, hogy ráfeküdtem. : - Az ágyára? - A macskára. Bent volt ugyanis az ágyamban. Én meg bebújtam és... Az elszörnyedés moraja hullámzott végig a jelenlévőkön. Mit tagadjam, én is beleborzongtam a dologba. Nem akármi egy szellem-macskával egy ágyban szundikálni. 166 - Mit csinált? -A macska? Azt hiszem, dorombolt. Aztán meg... megharapott. - Megharapta? - A lábamat. Nem nagyon... Istenem, én annyira megijedtem. Amikor ott volt mellettem... felkaptam a cipőmet és... fejbevágtam vele. Erre még egyszer belémha-rapott és meg is karmolt. Jaj istenem, éppen ott, ahol belém fúródtak a szegek. Nem láttam jól, mert sötét volt a cellában, de éreztem, hogy nagyon dühös. Fújtatott és nyávogott, aztán nem tudom, mi történt, mert kiugrottam a folyosóra. Ott aztán elkapta a nyakam. És fojtogatni kezdett. - A macska? - Ki más? Valamit ráhurkolt a nyakamra és megszorította. Istenem... majdnem megfulladtam tőle. - Mutassa a nyakát! - mordult rá Mr. Frost vakító fogait villogtatva. Miss Fitzgerald rám pillantott, mintha Frostnak tőlem és nem tőle kellene engedélyt kérnie. Mivel meg sem rebbent a szemem, szipogott néhányat és lehajtotta a fejét. -Hát itt... valahol. - Adjanak egy lámpát. Valaki Frost markába nyomott egy elemlámpát. A lámpa fénye felkúszott Miss Fitzgerald szépen ívelt nyakára, és meg is állapodott rajta. Míg a fény Miss Fitzgeraldón kúszott-mászott, addig valamennyi vendég kisorjázott a cellákból a folyosóra. - Hát ez nem tréfa - mondta Frost kinyújtott ujjával a lány bőréhez érve. - Nézzenek csak ide! Aki tudott, odanézett. Miss Fitzgerald nyakán hosszú, piros csík húzódott, mintha vékony korall-nyaklánc lett volna. Közelebb furakodtam hozzájuk, és éppen megszemléltem volna a gyanús helyet, amikor ingerült szóváltás robbant ki a hátam mögött. - Menjen innen! - vakkantotta Frost rendreutasító hangon. - Magának semmi joga itt lenni. - Annyi jogom van, mint másnak! - csattant fel White-head professzor. - A merénylő visszatért a tett színhelyére? 167

'

- Ezt hogy érti? Ahogy mondom. Engem gyanúsít? Ez már nem gyanú. Ez már bizonyosság! Ezért megütheti a bokáját, Whitehead. Beperlem rágalmazásért. - Egy börtöncellából nem lehet perelni. - Magának egyáltalán nem szabadna ebben az országban tartózkodnia. Ide nem engednek be bűnözőket. - Akkor maga hogyan került ide? - Leverem a fejéről azt a bohócsapkát! - Na jöjjön csak, nyárimikulás, hadd nyomom ki a szemét! Mielőtt azonban még sor kerülhetett volna a szemnyomkodásra, akkorát ordítottam, hogy Miss Fitzgerald rémülten a karomba dőlt. - Fogják már be a szájukat! Ha nem látnák, itt gyilkossági kísérlet történt. - Éppen ez az! - mondta Whitehead némiképpen megszeppent hangon. Segíteni szeretnék megfogni magának a tettest. - Eressze el a kabátomat, mert megrúgom! - dühöngött Frost. -Ez a maga stílusa. Mivel de Carvalho is ott szobrozott mellettem, a karjaiba helyeztem Miss Fitzgeraldot. - Melyik cellában van Carteris? Nem tudom, ki kérdezte, és később sem emlékeztem vissza rá. Igazából csak akkor tértem magamhoz, amikor már a felé a cella felé ügettem, ahol Carteris holttestét őriztük. 61 Futás közben eszembe jutott, hogy sokkal jobban erezném magam, ha zsebemben lenne 38-as Smith and Wes-sonom, de sajnos nem volt nálam. Ott pihent a táskám fenekén a cellámban, néhány alsónadrág alatt. Amikor Takcangba érkeztem, s átnéztem a holmimat, arra gondoltam, soha életemben nem vittem még feleslegesebb 168 dolgot magammal egy lámakolostorba, mint ezt a revolvert. És most tessék. Befordultam egy sötét sarkon és egyetlen pillanatra megtorpantam. Mintha apró léptek kopogtak volna a hátam mögött. Szerencsém volt, hogy világított odakint a hó, továbbá, hogy nem messze tőlem, éppen egy ablak négyszöge derengett. A lehulló pelyhek fehérsége sejtelmes, szürkésfehér homályba burkolta a folyosót. A padló alig érzékelhető recsegésének furcsa ritmusa arról árulkodott, hogy a macskadémon szalad mögöttem. Villámsebesen kibújtam a palástomból, s amilyen gyorsan csak tudtam, a karomra tekertem. Behúzódtam a sarok mögé, miközben azon töprengtem, vajon a halvány derengésben vet-e majd árnyékot. Az eszembe sem jutott, hogy a szellemmacskának egyáltalán nem is biztos, hogy van árnyéka... Énnek azonban volt. Kissé kövér macskának tűnt, és meglehetősen rövid lábúnak, de azért macska volt. Ahogy halvány árnyéka a falra vetült, már biztos voltam benne, hogy ezúttal én leszek a győztes. Ugrás előtt felvillant ugyan bennem, hogy meg kellene simogatnom az amu-lettemet - erre egyébként yidamom is hangosan biztatott a lelkem mélyén - sem elég időm, sem elég kezem nem volt azonban hozzá. Mindössze egy gyors fohászt küldtem Lhamo istennőhöz, aki egyik régi mesterem szerint gyűlöli a macskákat, aztán már ugrottam is. Nem voltam tisztában a szellem-macskák természetrajzával, ezért nem is csodálkoztam, hogy milyen köny-nyen sikerült elkapnom. Néhány méternyi repülés után a hátán landoltam, elmarkoltam a nyakát és lenyomtam a földre. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elkerüljem a karmait és a fogát. Éppen a hátulsó lábait akartam megcsavarni, amikor megéreztem a szagát. Ha valaki azt hinné, hogy a macskadémonnak macskaszaga volt, erősen téved. Úgy általában persze lehet, hogy a macskadémonoknak mégiscsak macskaszaguk van, az én macskadémonom azonban maga volt a tiszteletreméltó kivétel. Az én macskadémonomnak ugyan169 is rágógumi szaga volt, méghozzá nem is akármilyen. Ez a felismerés annyira megdöbbentett, hogy eleresztettem a nyakát. Ekkor én a második meglepetés. A macskadémon ugyanis ahelyett, hogy -

nyávogott volna, vagy haragos kurrogás kíséretében nekem esik, felvisított mint az éhes tengerimalac. - Segííítség! Elkapott a macska... Megpróbáltam befogni a száját, de a kezemre csavart köpeny akadályozott a tájékozódásban, így aztán mindenfelé tapogatóztam, csak éppen arra nem, amerre a szája volt. - Könyörgök, ne bánts! - hallottam rémült hangját. -Miért engem bántasz? Én nem csináltam semmit. Itt van például Blobzang rinpócse. Ő sokkal jobban utál téged, mint én. Sóhajtottam és végképp eleresztettem a démonomat. Erre újra visítani akart, de még idejében felemeltem a levegőbe és megráztam. - Fogd be a szád, Tipo! A végén még idecsalod az igazit. Tipo jégcsappá dermedt a kezeim között. Amikor letettem a padlóra, már esze ágában sem volt visítani. - Te vagy az, Blobzang rinpócse? - Köszönöm, hogy a macskadémon figyelmébe ajánlottál. Tipo nyelt egy nagyot. -Az csak azért volt, mert... mert... te úgyis elbánsz vele. Jobb, ha odaküldöm hozzád, legalább nem kell keresned. - Miért mászkálsz négykézláb a folyosón, ha szabad kérdeznem? Tipo szégyenlősen hallgatott, majd megvonta a vállát. - A Pókembertől tanultam. - Mi a fenét? - Hogyha négykézláb megyünk, kisebb az árnyékunk. - Hova igyekszel egyáltalán? - Ahova te, rinpócse. - Akkor gyerünk. Felegyenesedtünk és futottunk, ahogy a lábunk bírta. 170 62 Kinyitottam C'arteris cellájának az ajtaját és óvatosan belestem rajta. Néma csend uralkodott odabent: a tél, a jég, és a halál csendje. A nyitott ablakon át felénk áradt a hi-malájai tél dermesztő hidege; néha-néha halkan pattant valami, mintha a tél játszana jégcsap ujjaival ugyancsak jégből faragott hangszerén. Mr. Carteris olyan peckesen ült a dézsában, mintha örök időkre kibérelte volna magának. Arca és haja fehér volt, mint a molnároké a régimódi malmokban. Nyitott szeme egyenesen ránk meredt. Tipo meghajolt és felé nyújtotta a karját. Elképzeltem, mi történne, ha ennyi udvariasság láttán Carteris viszonozná a gesztusát. Carteris azonban nem viszonzott semmit. El volt telve önmagával, a dézsájával és a himalájai téllel. Úgy látszott, még az sem érdekli, hogy nincs a kalapján s szalag, amelynek pedig ott kellett volna lennie. Tipo karja lehanyatlott, amikor észrevette a szalag hiányát. Szeme kidülledt és ugrott egyet hátrafelé. -Nincs a... ott... nincs ott. Bizony nem volt. 171 Gyilkosság és méhviasz i Csúnya, borongós reggel volt, mint igen gyakran ebben az időszakban a Himalája környékén. A magas hegyek benéztek volna az ablakomon, ha nem borította volna vastagon a jégvirág az üveget. Ahogy kinyitottam a szemem, aprócska árnyat láttam mozogni a szobámban. Nyúltam volna a revolverem után, de az árnyék ezúttal nagyon is ember formájúnak látszott. Kivételesen két lábon járt és piros lámasüveg ült a fején. Hóna alatt kosarat tartott, amelyből lapos, fekete palacsintákat hajigált a padlóra. - Jó reggelt, Tipo - mondtam, miközben kidugtam a lábam a takaró alól. Mintha kutya kapta volna el az ujjaimat. Olyan hideg volt idebent a levegő, hogy talán még a legyek is röptükben fagytak volna meg, ha egyáltalán. túlélték volna a hűvös, őszi hajnalokat. Tipo rám nézett és összedörzsölte a kezét. - Hideg van, rinpócse. Nagy igazság volt, amely egyúttal a köszönést is helyettesítette.

Mély lélegzetet vettem, kiugrottam az ágyból, lerántottam a padlóra teveszőr takarómat és gondosan elegyengettem. Tipo óvatosan félrehúzódott, hogy elférhessek mellette. Meditációval kezdtem volna a napot, mint minden reggel. Mint minden olyan reggel, amikor valamilyen rejtélyes oknál fogva Tipo nem szerencséltetett a jelenlétével. Ilyenkor kiszálltam az ágyból és meditáltam vagy háromnegyed órát. Ha azonban Tipo nálam volt, akár keresztet is vethettem a meditációra. Ez utóbbit csak jelképesen mondom, hiszen a lámakolostor és a keresztve- • tés nemigen illenek össze. 172 Lesimítottam a takaró ráncait, lótuszülésbe ültem és megpróbáltam megfeledkezni a sertepertélő kisfiúról. Magam elé képzeltem azt a fügefát, amely alatt egyes legendák szerint Sziddhárta herceg, a későbbi Buddha megvilágosodott, s már éppen kezdtek elborítani a falevelek, amikor Tipo hangja kiragadott az illatos fa alól. - Kribjang rinpócse kialudta magát. - Ennek szívből örülök - mondtam. Tipo berakta a szárított, fagyos jaktrágyát a kandallóba és nekikészülődött, hogy meggyújtsa. - Kribjang rinpócse nem örült neki, hogy a nagy orrú rinpócse pofon vágta a professzort. Egyetlen pillanat alatt a végtelenbe szálltak a képzeletbeli fügefa levelei. - Micsoda?! Tipo megpiszkálgatta a trágyát, amely lassan, de biztosan füstölögni kezdett. Mivel ismertem a menetrendet, befogtam a számat. Legszívesebben a fülemet is befogtam volna, csakhogy mindhiába. Ha egyszer Tipo úgy döntött, hogy elmeséli, mi történt az éjszaka, nem volt előle menekvés. A trágya füstölgött, méghozzá egyre erőteljesebben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy büdös volt. Nem volt büdös. Arra az illatra, amely a lángok hatására előszivár-gott belőle, nincs szó, sem a tibeti, sem más nyelvekben. Tipo úgy magasodott ki a szétterülő füstből, mint a Szabadságszobor a ködből. Én pedig reménytelenül belesüllyedtem. Talán csak a Titanic süllyedhetett ilyen mélyre annak idején. Ekkor következett a második fázis. A trágya immár nemcsak füstölt, hanem égett is. Tudtam, ha az elkövetkező öt percet kibírom élve, már nem lesz nagyobb baj. Nem is lett. A lángok felfalták a füstöt a trágyával együtt, s immár csak gyenge ürülékszag töltötte be a cellát. Ekkor következett a harmadik fázis. Tipo az ablakhoz botorkált és sarkig tárta a szárnyakat. A hideg csontujjai felénk kaptak, majd kirántották a szagot az udvarra. Amikor végre magamhoz tértem, már csak az egyre" langyosodé friss levegő, és Tipo kellemesen édeskés rágógumi illata keringett körülöttem. 173 Elérkezettnek láttam az időt, hogy visszatérjek arra, ami öt perccel ezelőtt elhangzott. Őszintén szólva, abban reménykedtem, talán félreértettem valamit; a balul sikerült meditáció és a füst annyira megzavartak, hogy összezagyváltam Tipo szavait. - Azt mondtad, Kribjang rinpócse felébredt?- próbálkoztam. - Azt - bólintott Tipo. - Mintha azt is mondtad volna... Tipo arcán mosoly suhant végig. - A nagy orrú rinpócse jól orron vágta a professzort. - Melyik professzort? - kérdeztem meghökkenve. - Ugyan, rinpócse, hiszen csak egy professzor van köztük. - És... miért vágta orron? - Mert a professzor meghúzta Miss Campbell haját. Behunytam a szemem. Ez bizony nagy hiba volt, ha így történt a dolog. - Miért... húzta meg? -Mert Miss Campbell... pofon ütötte Mr. Rookert. Felvillant előttem a nyúlfogú régész arca, aztán csak nyeltem egyet. -Miss Campbell... miért ütötte pofon Mr. Rookert? - Mert Mr. Rooker orron vágta Mr. Frostot.

Úgy éreztem magam, mintha egy kérdezz-felelek játék főszereplője lennék. - Mikor történt mindez? - tudakoltam. - Amikor te már visszavonultál, rinpócse. - Te honnan tudsz róla? Tipo olyan arccal nézett rám, hogy elszégyelltem magam. Történhet Takcangbar bármi is, amiről Tipo ne tudna? - Ki kezdte a verekedést? Tipo elgondolkodva nézett rám. - Nem lett volna szabad Mr. Frostnak azt mondania, hogy Mr. Whitehead nyúlt hozzá a dézsához. - A dézsához? - Ahhoz bizony. Ültem a takaróm tetején és elkeseredetten próbáltam meg rájönni, mi történhetett az éjszaka a hátam mögött. 174 - Mr. Frost betörte Whitehead professzor ajtaját. Belerúgott egy nagyot, az ajtó meg beszakadt. Csúnya dolog volt, kétségkívül. Ki hallott már olyat, hogy egy kolostori vendég a kolostor vagyonát rongálja. - Az ajtó ráesett a professzor rinpócsére, aki ettől nagyon ideges lett és Mr. Rookerért kiabált. Mr. Rooker jött és orron vágta Mr. Frostot. Mr. Frostnak vérezni kezdett az orra. Erre jött Miss Campbell és... elkapta Mr. Rookert. Volt valami a kezében, azzal püfölte. - Te jó ég! -Whitehead rinpócse mérgében meghúzta Miss Campbell haját. Erre jött senhor de Carvalho, a nagy orrú rinpócse és orron vágta a professzort. Neki is elkezdett vérezni az orra. Ezután... Nem, másnak már nem vérzett. Feltápászkodtam, összetekertem a takarót és feltettem az ágyam tetejére. Még mindig nem értettem, hogyan kezdődött a csetepaté. - Mi a helyzet azzal a dézsával? Tipo megrázta a fejét. - Mr. Frost azt mondta, csak a professzornak lehetnek ilyen hülye tréfái. Azért, mert elmebeteg. Mi az, hogy elmebeteg? - Akinek baj van a fejével. - Már értem. Amikor régebben egy másik kolostorban éltem Thimpu mellett, volt ott egy testvér, aki mormo-tának képzelte magát. Ásott egy lyukat és abban lakott. Csak amikor összegyűltünk az istenek előtt, akkor mászott ki a lyukából. Arra mondták, hogy baj van a fejével. - Bizonyára úgy is volt. Szóval, mi van azzal a dézsával? Tipo halkabbra fogta a hangját. - Mr. Frost le akart feküdni. Illetve... be is feküdt az ágyába, de észrevette, hogy már fekszik benne valaki. Tudod, ki volt? Kétségbeesetten sóhajtottam egyet. - A macskadénvon? Tipo nemet intett. - Akkor ki a fene? 175 - Carteris rinpócse a dézsából. Álltam mozdulatlanul, mintha a himalájai tél szoborrá dermesztett volna. Tipo beleszimatolt a levegőbe, aztán becsukta az ablakot. Az első, akivel összetalálkoztam a folyosón, Miss Fitzgerald volt. Bundás bekecsében, ennivaló kis kucsmájával a fején, úgy libegett felém, mintha divatbemutatóra készülne. Hóna alatt összetekert papírok fehéredtek, s a bekecs felső zsebéből egy hosszú ceruza kihegyezett vége kandikált elő. Amikor észrevett, elmosolyodott, bár azért nem sikerült igazán felhőtlenre a mosolya. - Jó reggelt, Mr. Lawrence. Hogy van? Mondtam neki, hogy úgy-ahogy. Amikor én is megkérdeztem ugyanezt tőle, mintha felhő suhant volna el az arca előtt. -Hát... megjárja. - Valami baj van? A lány sóhajtott egyet. - Kribjang rinpócse megbízott, hogy fessek neki néhány képet. - Ezért olyan nyugtalan? Miss Fitzgerald megvonta a vállát. - Igazából már ezért is nyugtalan lehetnék, hiszen nem falra kell festenem, hanem fára.

- Nem mindegy? - Istenem, hogy mondhat ilyet? Mindegyik teljesen más technikát kíván. Őszintén szólva, én még alig festettem eddig fára. - Bele fog jönni - vigasztaltam. -Csakhogy... ehhez nyugodt körülmények kellenének. Ami viszont itt volt az éjjel... - Mi volt? - Ha azt mondom, hogy veszekedés, keveset mondok vele. Az az igazság, hogy egymást csépelték. Mintha tökéletesen megőrültek volna. 176 - Tudja, miért? - Honnan tudnám? Amikor észrevettem, mi történik, bezárkóztam és ki sem nyitottam az ajtómat. Pedig az enyémen is dörömböltek. Mielőtt elváltunk volna, zavartan rám pislogott. - Már akartam is kérdezni magától, nem segítene nekem egy kicsit? - Fára festeni? Azt hiszem, én sem vagyok tisztában a technikájával. -Nem arról van szó. Azt hallottam, hogy... szerzett valahonnan Miss Campbellnek egy dézsát. Kölcsönkap-^ hatnám én is? Kissé nehézkes itt fürdőkádhoz jutni. - Megteszek minden tőlem telhetőt - ígértem. - Különben, hogy vannak a sebei? - Azt hiszem, még... nincsenek egészen rendben. - Este jöjjön be hozzám. - Én nem is tudom... Lehajtott fejjel sietett el a nagy imaterem irányába. Nem nézett vissza, pedig biztos lehetett benne, hogy nem mozdulok a helyemről, amíg el nem tűnik a folyosó kanyarulata mögött. Mintha kissé még mindig húzta volna az egyik lábát. Senhor de Carvalho méltatlankodva fogadott, mint ahogy általában méltatlankodva fogadott ismeretségünk kezdete óta majd minden alkalommal. Ahogy szóba hoztam az előző esti dolgot, kigyulladt a feje, mint a lampion. - Ez aztán már mégiscsak több a soknál! - háborgott előremeresztve előkelő sasorrát. - Megütni egy nőt! - Úgy hallottam, éppen fordítva történt a dolog. - Maga mint rendesen, ismét csomót keres a kákán! Az a lényeg, hogy Miss Campbellt inzultus érte. -Részletesen is elmondaná, mi történt? De Carvalho szobájában ültünk a kellemes meleget árasztó kandalló mellett. Maga de Carvalho egy faragott faszéken csücsült, lábait kinyújtva, de cirka harminc má177 sodpercenként felugrott, futott egy kört a cellában, lezuhant a székre, kinyújtotta a lábait, hogy fél perc múlva újra kezdődjék az egész. - Ez a marha Whitehead kivette halott kollégáját a dézsából és berakta Mr. Frost ágyába. - Hogy tudta megtenni? - Tőlem kérdi? Akarom mondani, jó, hogy éppen tőlem kérdi. Véletlenül tudom. - Maga is ott volt talán? - Dehogy voltam. Csak... biztos forrásból ismerem a történteket. Azt viszont ne kérdezze, ki a forrásom: egy úriember nem ad ki hölgyeket. - Eszerint mi történt? - Miss Camp... akarom mondani, informátorom szerint Mr. Frost és a többiek Mr. Cronenberg szobájában jöttek össze, hogy kiválogassák a vesszőket. - Vesszőket? -Azokat a vesszőket, amiket a tudatlanok varázsvesszőknek hívnak. A mai napon ugyanis meg akarják kezdeni a munkát. - De hiszen Kribjang apát felbontotta velük a szerződést! - Szerződés nélkül is lehet kincset keresni. Miután kiválasztották a megfelelő vesszőket, Mr. Frost visszatért a szobájába és... ott találta az ágyában a halott Carterist. Szépen letakarva. Erre Mr. Frost teljes joggal bedühö-dött és odament Mr. Whiteheadhez. - Miért éppen hozzá? - Ugyan, Leslie, csak nem gondolja komolyan, hogy az a buggyant professzor

ne tudott volna a dologról? Kinek lett volna érdekében berakni a halottat Mr. Frost ágyába? Csakis a gyilkosoknak lehetnek ilyen sületlen tréfáik. Szóval, Mr. Frost felelősségre vonta Whiteheadet, erre jött a nyúlfogú Rooker és felpofozta Mr. Frostot. Ezt aztán már Grace sem hagyhatta szó nélkül és hm... fejbe vágta Mr. Rookert. - Mivel? - Egy összecsukható tábori székkel, de nem ütött nagyot. Inkább csak meglegyintette, amit az is bizonyít, hogy Mr. Rooker csak igen rövid időre veszítette el az 178 eszméletét, azt is inkább csak tréfából. Tíz perc múlva már magához is tért. Ezalatt viszont bekövetkezett az, amit egyszerűen elképzelhetetlennek hittem volna: ez az eszelős professzor inzultálta Grace-t! Belekapaszkodott a hajába és rángatta. Felháborító látvány volt, amit természetesen nem hagyhattam szó nélkül. - Betörte Whitehead professzor1 orrát. - Ezért is ő a hibás. Nagyon kiáll a fejéből. - Hol a holttest? - Hol lenne? A helyén. Illetve a dézsában. - Ki tette vissza? - Én. Bár őszintén meg kell mondanom, a maga dolga lett volna. Ha jól tudom, maga itt a kancellár helyettese, vagy mi a fene, mégiscsak elképesztő, hogy nekem kell foglalkoznom még az olyan, igazán undorító dolgokkal is, mint a hullaszállítás. Persze, hiába is zörgettem az ajtaján, maga aludt, mint a tej. Az ön helyében mindenesetre már rég letartóztattam volna őket. - Kiket? - Whitehead bandáját, természetesen. - Ugyan miért? - Miért, miért? Hát gyilkosságért! - Kinek a meggyilkolásával vádolná őket? De Carvalho megcsóválta a fejét, megvakargatta az orrát, aztán szomorúan nézett rám. - Figyeljen rám, Leslie. Az okosabbtól tanulni nem szégyen. Az a nem mindennapi adottságom van ugyanis, hogy egyetlen pillantással át tudom tekinteni még a legbonyolultabb ügyeket is. - Bárcsak nekem lenne ilyenem - sóhajtottam irigykedve. - Ezt is át tudom tekinteni. Higgyen nekem, kérem: Whitehead professzor a gyilkos, vagy legfeljebb a nyúlfogú Rooker. Vagy mind a ketten. Esetleg hárman... bár egy hölgyről nemigen tudnék ilyet feltételezni. Maga most azt hiszi, hogy Mr. Whitehead és a másik kettő nem lehet gyilkos, hiszen a saját kollégájukat csak nem ölhették meg. Igaz? - De még mennyire, hogy az! - Márpedig miért ne ölhették volna meg? Ezzel Mr. 179 Frostra terelték a gyanút - legalábbis önnél. A cselük tehát bevált. Az a céljuk, hogy a thutáni hatóságok csukják le Mr. Frostot és kollégáit, ők pedig immár vetélytárs nélkül kutathassanak tovább. Ilyen egyszerű ez. Tudja, mit mondok én magának? Engem is ők ütöttek le és temettek a csorten alá. Hogy miképpen, az majd a bizonyítási eljárás során kiderül. Letartóztatja hát őket? - Hogy az ördögbe tartóztathatnám le? - tártam szét a karom. - Mi vagyok én, a thimpui rendőrkapitány? - Pedig jól tenné, ha találna valami ürügyet rá. Valami azt súgja nekem, hogy rövidesen elszabadulhat a pokol. Ebben egyetértettünk. Nekem is ezt súgta valami. Kiléptem a folyosóra, s ismét csak Miss Fitzgeraldot pillantottam meg, ezúttal a falhoz támaszkodva. Az összetekert papírok a hóna alatt lapultak, de már sokkal szomorúbban, mint egy órával ezelőtt. Odaballagtam hozzá, és szelíden megszólítottam. - Baj van, Dorothy? Könnyben úsztak a szemei, sőt még a pillájára is jutott belőle néhány csepp. - Az imént nem voltam őszinte önhöz. - Talán csinált valamit, amit elfelejtett elmondani nekem? - Dehogy csináltam! Éppen ez az, hogy nem csináltam semmit. Csak ülök,

mint a béka a terráriumban és nézek kifelé az üvegen át. - Ez nagyon szép hasonlat volt. - Isten látja a lelkemet, nem annak szántam. Egyszerűen csak... valóban úgy érzem magam, mint egy nyomorult béka. Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. - Miből? - Hát az utamból. Kezdetben azt hittem, álomvilágba cseppentem. Megérkeztem abba a csodálatos kis faluba, csupa-csupa egyszerű, csodálatos ember közé, akik azt 180 mondták, itt van a fejünk felett Takcang, ott a lépcső, másszak csak fel rajta nyugodtan. Mintha csak egy emeletes ház harmadik emeletére mutogattak volna. Én meg, amilyen hülye vagyok, neki is indultam. Már a felhők között jártam, amikor észrevettem, hogy nincs korlátja, a lépcsőfokok pedig olyanok, hogy épeszű ember rájuk nem tenné a lábát. De ez még mind semmi. Már a lépcsősor közepe felé járhattam, mire megszoktam, hogy ne nézzek le a mélybe, ne nézzek fel a felhőkre - egyáltalán ne nézzek sehova, így tettem meg kétezer lépcsőfokot. Azt hiszem, az egész családunk - ükszüleimig visszamenőleg összesen'nem tett meg ennyit, pedig a dédapám harangozó volt egy kis európai faluban. Már-már azt hittem, sikerül megúsznom a dolgot, amikor csúszni kezdtem. Valaki szétkent valamit a lépcsőkön, csak azért, hogy én beleléphessek. Kénytelen voltam félbeszakítani kétségbeesett monológját. - Nem magának kenték oda. - Az most mindegy - intett le türelmetlenül. - Ott volt, és ez a lényeg. Én meg beleléptem. Istenem, soha nem jártam még ilyen közel a halálhoz! Kénytelen voltam magamhoz vonni és megsimogatni a hátát. Amikor elvállaltam a kancellárhelyettesi megbízást, azt is vállaltam vele, hogy leveszem Kribjang rinpó-cse válláról a jövevényekkel való foglalatosság gondját. Mi lenne, ha Miss Fitzgerald Kribjang vállán próbálná meg kisírni magát, vagy ami még elképzelhetetlenebb, vele kezeltetni a, hm... sérüléseit? - Szerencsém volt, mert Mr. de Carvalho hátizsákja megállított a csúszásban. Ha az nincs, már én sem lennék. Lenn feküdnék a szakadék mélyén és a keselyűk tép-desnék a májamat. Rágondolni is rossz volt. Ezért aztán még erősebben szorítottam magamhoz. - Azután jöttek a szegek. Hát ember az ilyen? Úgy éreztem magam, mint egy lőlap az évi lövészverseny után. Lyuk lyuk hátán. Ha maga nincs... De voltam. Akárcsak de Carvalho hátizsákja. - Alighogy feltántorogtam a fennsíkra, jöttek maguk. 181 Illetve én jöttem. Amikor elkezdték magyarázni, hogy kicsodák, meg mit csinálnak... azt hittem, Takcangban őrültek háza is van, és most éppen... csendespihenőjüket tartják. Szerencsére kiderült, hogy azért maguk nem egészen őrültek, bár... senhor de Carvalho .néha úgy viselkedik, és őszintén szólva esetenként maga is. - Én? Hogyan? - Kissé furcsán. De hát, Istenem, bizonyára ilyen a stílusuk. Amikor jelentkeztem Kribjang rinpócsénál, akivel még Indiában megbeszéltem a munkámat, azt gondoltam, a kezdeti nehézségek után gyorsan rendbe jönnek a dolgok. Ő is biztatott, hogy csak rajta! Tanulmányozzam a szobrokat és a tekercsképeket kedvemre, aztán meg fessem meg azokat a figurákat, amelyeket kijelöl számomra. Akkor aztán tessék! Megölik nekem Mr. Carterist. Tudja, hogy én még életemben... nem voltam olyan helyen, ahol bárkit is megöltek volna? Maga szerint léteznek ezek az izé... lebegők? . - Nem tudom - mondtam őszintén. - És a macskadémon? - Azt sem tudom. • - Valaminek azért csak léteznie kell! Azt a macskaizét többen is látták, például Miss Kubrick, aki nem tűnik hiszékeny libának. És látta a lebegő embert is. Őszintén szólva, már ez is éppen elég lenne ahhoz, hogy szedjem a sátorfámat és meg sem álljak Indiáig. De ez még nem minden.-Ezek engem is... engem is... Jézusom, még kimondani is szörnyű. Ezek engem is meg akartak ölni! Azzal a szörnyű szalaggal, ami ott volt a halott Car-tens kalapján. Levették róla és meg akartak fojtani vele. - Elkapta a karom és megrángatta a palástom ujját. Magyarázza meg, miért? Követelem, hogy magyarázza meg! Mit akarnak tőlem? Hogy

ne foglalkozzam a thankákkal, vagy ne fessek Kribjangnak? Bármelyiket megteszem, ha azt akarják. Csak mondják meg, mit kivannak tőlem. Reszketett, mint a nyárfalevél. Ekkor értettem csak meg, hdgy mennyire ki van borulva. Gyengéden lefejtettem a karját a nyakamról és megsimogattam az arcát. 182 - Le kéne feküdnie, Dorothy. Főzök magának .egy meleg teát. Összerázkódott, mintha hernyó mászott volna a bőrére. - Nem! Nem maradok egyedül a szobámban. Inkább lemegyek a szerzetesek közé. Ahol festek, mindig van valaki. Talán így megúszom élve. Megtenne nekem egy szívességet, Mr. Lawrence? - Mi legyen az? - Most nem az izé... gyógyításra gondolok. - Estefelé jöjjön be hozzám. - Látja, erről egészen meg is feledkeztem. Még életemben nem kerültem ilyen megalázó helyzetbe. - Milyenbe? -Hogy egy férfi... a... ki serri merem mondani, mimet, kenegeti. - Sosem volt még orvosnál? - Maga nem úgy néz ki, mint egy orvos. De nem ezt akartam mondani. Azt szeretném, ha megtalálná a gyilkost és megkérdezné tőle, miért vagyok az útjában? Ha valamit akar tőlem, én mindent megteszek... Visszahullott a nyakamba és folyt a könnye, mint a záporeső. Arra gondoltam, valóban ideje lenne megkeresni a gyilkost és kérdéseket tenni fel neki. Vagy amúgy de Carvalho módjára betörni az orrát. Whitehead professzor szobája egy ütközet utáni tábori kórházra emlékeztetett. Maga Whitehead az ágyán feküdt, párnával a tarkója alatt, s így, félig ülve, félig feküdve, éppen a másik kettőnek magyarázott valamit heves taglejtések közepette. Nem mondhatnám, hogy mosolyok és lelkes taps fogadta az érkezésemet. A duci Miss Stevens rám. emelte könnyektől vöröslő szemét, és mintha egy halvány mosolyt villantott volna felém. Ez volt minden. Mivel az összes ülőalkalmatosság foglalt volt, az ajtófélfához támaszkodtam. 183 - Csak az egészségi állapotuk után szeretnék érdeklődni. A nyúlfogú Adam Rooker kivicsorította a fogait. Ez a vicsorítás ezúttal azonban nem Roger nyuszi barátságos fogvillantása volt, hanem egy sértődött, haragvó nyúlé. - Még jó, hogy előkerült. Whiteheadra pislantottam. Zsebkendőnyi ragtapasz fedte az orrát, e mellől csillogtak felém szemrehányást sugárzó szemei. - Hol a fenében járt, Mr. Lawrence? Elképesztő, hogy magának, akinek az lenne a dolga, hogy elintézze ezeket a férgeket, egyszerűen nyoma veszik. - Miért nem fordultak Kribjanghoz? - vontam meg a vállam. - Ő az apát. - A rücskös képű azt mondta, hogy Kribjang alszik és különben is, maga a felelős itt mindenért. Hát ha felelős, akkor csináljon is valamit, ne csak lófráljon összevissza. - Hogy jutott eszükbe összeverekedni Frostékkal? Rooker nyúlfogai felháborodott táncba kezdtek az ajkai között. - Miért, maga mi a nyavalyát csinált volna a helyünkben? Békésen üldögéltünk idebent és Fredről... akarom mondani, Mr. Carterisről beszélgettünk. Egyszerre, mintha hurrikán tört volna ránk. Berepült az ajtó. Egyenesen neki a professzornak. Whitehead szomorúan megnyomkodta a feje búbját. - Bizony, nekem repült. Aztán az az őrült minősíthetetlen hangon rám támadt. Szerinte én tettem be Fredet az ágyába. Ha nincs itt Adam, talán még meg is gyilkolt volna. De itt" volt és adott neki egyet. Az olyan ember elégedettségével mondta, akinek sikerült elégtételt vennie sérelmeiért. - Remélem, neki is betörött az orra. Hiába néztek rám megerősítést remélve, erről nem voltak megbízható információim.

Whitehead megtapogatta a ragasztást a képén. - Ez a nyomorult aztán ki tudja válogatni a munkatársait! Ki hinné arról a látszólag angyali szelídségű Miss Campbellről, hogy valójában egy fúria. Egy összecsuk1.84 ható vadászszékkel vágta fejbe Ádámot. Nem volt mese, meg kellett fékeznem valahogy. Mivel még soha nem ütöttem meg nőt, csak megfogtam a haját és húztam, hogy megszabadítsam tőle. Ekkor viszont berontott a szobába az az őrült torr*eádor és.,, a többire őszintén szólva nemigen emlékszem. De az tény, hogy orron vágott. Ha szerencsém van, nem tört el az orrcsontom. Miss Stevens zsebkendőt emelt az arcához és zokogni kezdett. Kelleténél két számmal nagyobb mellei átvették a zokogást, amitől egész teste hullámzani kezdett, mintha hajón ücsörögtünk volna. - Már attól is kiborultunk, hogy Fredet ilyen aljas módon megölték... Aztán meg... aki ilyet csinál egy halottal, az nem is ember, hanem féreg, következésképpen el kell taposnunk. Ebben kétségkívül volt valami, csak a taposás maga nem tetszett igazán. Tapasztalatom megtanított rá, hogy semmi jó nem származik abból, ha néhányan vélt igazuk birtokában taposni kezdenek másokat. - Követeljük, hogy tartóztassa le és rugdossa ki őket Takcangból. Sóhajtottam, és hosszadalmas magyarázatba kezdtem. Sovány fél óra alatt sikerült meggyőznöm őket arról, hogy jobban teszik, ha csendben a fenekükön maradnak. Azt viszont készséggel megígértem: beszélek Mr. Frost-tal és megfenyegetem, ha még egyszer hasonló cselekedetre ragadtatná magát, valóban megteszem ellene a megfelelő intézkedéseket. Szerencsére nem tudták, hogy sejtelmem sincs róla, mik lennének azok. Mr. Frost gyülekezete sem nézett ki sokkal jobban Whiteheadé-nál. Frost arcán is ragtapasz éktelenkedett, ennek ellenére, amikor betértem hozzájuk, kinyújtott karral, mosolyogva üdvözölt. Fogai fehérsége összeolvadt a ragtapaszéval, így aztán néha úgy látszott, mintha egész arca egy egybefüggő, hatalmas ragasztás volna. 185 - Hogy van, Mr. Lawrence? Ezt valahogy eleresztettem a fülem mellett. Inkább azután érdeklődtem, ők hogy vannak. - Remekül, Mr. Lawrence, remekül - lelkendezett a láthatóan feldobott Frost. - Szerencsére nem szegte kedvünket a tegnapi kis inzultus. - Inzultus? - Mi másnak nevezhetnénk? Kutyaszorítóban vannak és ezzel-azzal próbálkoznak. Ennyi az egész. - Tegnap mintha más lett volna a véleményük. Frost ekkor odasétált hozzám és a karomra tette a kezét. -Mondja meg nekik, Mr. Lawrence, hogy sajnálom. Nem kellett volna "elragadtatnom magam. Nekem nincs különösebb bajom velük. Végzem a munkám, csak éppen kellemetlenül érint, ha egyre ott szemte-lenkednek a közelünkben. De már ez sem izgat annyira. Az a halott az ágyamban durva tréfa volt, kétség-telén, de lenyelem. Elvégre az ő halottjuk, nem az enyém. Csak ámultam-bámultam az ajtófélfa mellett. Minden valószínűség szerint történt velük valami az éjszaka, ami ennyire feldobta őket. Hiába szaglásztam azonban, nem éreztem ital szagát a levegőben. Láttam viszont valamit, amiből egészen másra következtethettem. A szoba sarkában egy alacsony asztalkán papírcsomók hevertek, rájuk dobált golyóstollakkal, vonalzókkal, és mintha még valamiféle mérőműszer is ott feketedett volna a tetejükön. - Nem törődünk többé velük - ígérte Mr. Frost. -Mondja meg nekik, hogy békén hagyjuk őket, de ők is hagyjanak békét nekünk. Csak keressék a kincset, ha akarják, bennünket az sem érdekel. - Arra sem kíváncsiak, hogyan került a halott a szobájukba? Frost szó nélkül megrázta a fejét. Én is az enyémet, miközben szemügyre vettem a másik hármat. Kirk Moore area szinte világított az elégedettségtől. Számtalan apró szeplője úgy égett a bőrén, mint éjszakai égen a csillagok. Alexis Cronenberg sápadt 186 volt ugyan, de ezúttal nem volt kellemetlen a sápadtsága. Miss Campbell

nagy szemei, ha lehet még nagyobbra nőttek, s mintha a távolba nézett volna velük. Attól tartottam, nem az én Domingos barátom képe lebeg előtte a horizonton. Mielőtt sűrű fejcsóválások közepette elhagytam volna a szobát, Frost elkapta a palástom szélét. - Köszönje meg a nevemben Mr. de Carvalhónak, hogy a segítségünkre sietett. Igazán lovagias tett volt tőle. Ha személyesen találkozunk, természetesen megköszönöm magam is, és azt hiszem így tesz... Grace is. Grace elpirult és lesütötte a szemét. Úgy tűnt, ráköszöntött a béke és a szeretet Takcang kolostórára. , Én azonban nagyon is jól tudtam, hogy a béke errefelé igencsak csalóka dolog: bármelyik pillanatban előbukkanhatnak a Himalája mögül azok a fekete felhők, amelyek a viharokat hozzák. Akkor aztán egy csapásra vége a békének és a szeretetnek. • Frostékkal ellentétben méhkutatóéknál nem a béke és a töretlen optimizmus, hanem levertség és kiábrándulás uralkodott. Éppen teát iszogattak, amikor bekopogtam hozzájuk. Mintha kivégzésük előtti utolsó kívánság-teájukat itták volna. - Valami baj van? - kérdeztem nyugtalanul. Dina Kubrick megvonta a vállát. Szőke haja ezúttal lófarokként lógott a hátán, narancssárga szalaggal átkötve. - Persze, hogy az van - sóhajtotta. - Az utóbbi időben más sincs, csak baj. Hallotta, mi történt éjszaka? Bólintottam, hogy hallottam. - Maga hol járt ezalatt? - Aludtam. - Egyszerűen megőrültek. Úgy csépelték egymást, mint a kocsmai verekedők. Székkel, ököllel, ágyneművel. - Azzal is? 187 -Amikor, hm... kíváncsiságból odafutottunk hozzájuk, Miss Stevens éppen egy párnával vert valakit. Esküszöm, elment az eszük. - Maguk persze nem avatkoztak be. McNair csodálkozva kapta fel a fejét. - Ugyan miért kellett volna beavatkoznunk? Hiszen jószerével azt sem tudtuk, ki üt és miért. - Tudja, mi az őrjítő az egészben? - kérdezte a lány teát töltve magának. - Hogy nekünk ehhez az egészhez az égvilágon nincs semmi közünk. Csak némi vízre lett volna szükségünk. Ki lehetett az a barom, aki tönkretette a kasunkat? - Eddig meg voltak győződve róla, hogy a macskadémon. - Tudja, mit? Már kezdek kételkedni benne, pedig én a saját szememmel láttam. Mintha egyre inkább arra haj-lanék, hogy ezek tették. Akármelyik banda. Talán azt hitték a szerencsétlenek, hogy mi is a nem létező kincseiket keressük. - Miért olyan biztosak benne, hogy nem létezik? - Kedves, Mr. Lawrence, nincs errefelé más kincs, csak a méhek. Bár kicsit szúrós kincs, ezt elismerem. Dávid Morley hirtelen mozdulattal a szőnyeghez vágta a csészéjét. - A pokolba is, hát miért nem mondjátok el neki az igazságot? Hogy igenis ki vagyunk borulva, táncot járnak az idegeink, attól félünk, hogy elpattannak és sorra beugrálunk a szakadékba. Fenn ezernyi feladat vár ránk> mi pedig itt szarakodunk egy rakás seggfej között. Ha tudni akarja, maga is egy közülük, Lawrence. - Kösz a bókot - mondtam savanyúan; - Dávid! - kiáltott rá a szőke, sápadt lány. - Fogd be a szádat! Morleynak egyetlen másodperc alatt sírósra változott a képe. - Mi a fenét csináljak, amikor annyira gyűlölöm őket! Engem semmi más nem érdekel, csak a méhek. Napok alatt annyi minden történhet velük... Mikor mehetünk már vissza hozzájuk? Csak a szél zúgása válaszolt a kérdésére. 188 Kora délután elvonultak a felhők India felé. Néhány órára kisütött a nap, megcsordítva a pagodatetők ereszeit. Mintegy másfél órát kóboroltam a folyosókon, hátha megpillantom a macskadémont, de ahogy az már lenni szokott: amikor keres valamit az ember, holtbiztos, hogy nem találja.

A Frost vezette csapatba azonban sikerült belebotla-nom. A nagy imaterem, a Lakhang bejáratánál álltak, tanácstalan képpel, befelé tekintgetve. - Megebédeltek? - kérdeztem tőlük találékonyan, mivel semmi más nem jutott hirtelen az eszembe. Frost rám villantotta fogpaszta mosolyát. - Ha azt, amit itt adnak, ebédnek lehet nevezni. - Nem szeretik talán a kását? Frost rám nézett, aztán sóhajtott egyet. - Nézze, Mr. Lawrence, tisztában vagyunk vele, hogy ez itt nem a Hilton szállodalánc gyöngyszeme, továbbá azt is jól tudjuk, hogy nem mesterszakácsok készítik az ételeket... de hol a fenében van már Moore? Mr. Cronenberg hosszúkás csomagot szorongatott a hóna alatt, amiben feltehetően varázsvesszők lapultak, míg Miss Campbell kerek, vászonba tekert valamit tartott a kezében. Amikor jobban szemügyre akartam venni, zavartan elpirult és igyekezett úgy tartani, hogy lehetőleg ne jöjjek rá, mi a csoda az. Léptem egyet előre és a csodavesszők felé nyújtottam a kezem. Úgy kapta el előlem, mintha a fagylaltjába akartam volna belenyalni. - Hozzájuk ne érjen! - Mi a csoda? - hökkentem meg. - Csak nem veszítik el a varázserejüket, ha megsimogatom őket? - De bizony, hogy elveszíthetik. Tettem egy lépést hátrafelé, még mindig a vesszőkre bámulva. - Komolyan mondja, hogy csökken az erejük, ha a közelükben vagyok? - Persze hogy komolyan mondom. Nem hallott még róla, hogy az erőterek kiolthatják egymást? 189 Csevegésünk közben lázasan törtem a fejem. Vajon mi az ördögöt kereshet Kirk Moore az imateremben? Aztán hirtelen rájöttem, mit. Mr. Moore keresztülment az imatermen, majd felkanyarodott a hátulsó lépcsőn Kribjang lakosztálya felé. Alighanem megpróbálja rábírni az apátot, hogy hagyjon fel a szerződés felmondására irányuló fenyegetődzésével. Vártam még egy-két percet, de Mr. Moore ezalatt sem bukkant elő. Csak néhány szerzetes lépte át az ima terem ajtaját és mélyedt napi ájtatosságába. A füstölők illata kiröppent az ajtórésen és ott gomolygott körülöttünk. Ujabb két-három perc elmúltával egyre inkább hatalmába kerítette őket a nyugtalanság. Frost becsukta a száját, amitől egyszerre elsötétült a világ. Mintha asztali lámpát oltottak volna le az orra előtt. Cronenberg komor képpel a padlót bámulta, s megpróbálta úgy tartani a vesszőit, hogy még csak véletlenül se érhessek hozzájuk. Miss Campbell viszont többször is rám nézett. Mintha csendes könyörgés bujkált volna a tekintetében. - Mr. Moore Kribjanghoz ment? - kérdeztem a csizmám orrára bámulva. - Magának meg mi köze hozzá? - kérdezte feje búbjáig vörösödve Cronenberg. - Nem látja, hogy nem értékeljük a társaságát? Én a maga helyében nem ragadnék rá azokra, akik jól megvannak maga nélkül is. Csak úgy sírt a szavaiból az idegesség. Vajon mi a csoda történhetett velük? - Megfeledkezik róla, hogy a kancellár helyettese vagyok - mondtam rnézédesen. - Kötelességem törődni magukkal, ami annyit jelent, hogy kötelességem biztosítani az önök számára kedvező munkafeltételeket. Frost hirtelen felém villantotta a fogait. - Pokolba a feltételekkel! Inkább keresse meg Mr. Moore-t. - Hol keressem? - Az apáthoz ment. - Az imatermen keresztül? - Arra vezette a szerzetes. - Milyen szerzetes? Frost erre hatalmasat sóhajtott. 190 - Kedves, Mr. Lawrence, honnan a jó fenéből tudjam én azt? Bejött hozzánk egy kuka láma, és alighanem azt mutogatta, hogy Kribjang tárgyalni akar velünk. - Ki volt az a szerzetes? Nem mondta a nevét? - Mondom, hogy néma volt. De még ha mondta volna is, gondolja, hogy meg tudtam volna jegyezni? Különben is, más dolgunk akadt. - Micsoda?

- Be kellett éleznünk a vesszőket. - Mr. Frost! Olyan szemrehányón szállt Cronenberg kiáltása, mintha Frost a legféltettebb hadititkukat fecsegte volna ki. - Maradjanak itt - mondtam az imaterem felé pislogva. - Megpróbálok Mr. Moore nyomára akadni. Hallgatásukat beleegyezésnek vettem, így aztán magasra emelve a csizmám, átléptem az imaterem küszöbét. Csend volt odabent, csak néhány szerzetes kucorgott összedugott fejjel egy Sákjamuni szobor előtt. Amikor elhúztam mellettük, éppen akkor nevettek fel. Egyikük rám pillantott és szégyenlősen fogatlan szája elé kapta a kezét. Elhessegettem magam elől a felém áramló áldozati füstöt, majd megnyomtam egy vastag faajtó ugyancsak fából készült kilincsét. Éles nyikorgására a szerzetesek abbahagyták a nevetgélést és valamennyien felém néztek. Barátságosan odaintettem nekik, aztán egy kígyóként tekergőző csigalépcsőn felkapaszkodva a Kribjanghoz vezető folyosón találtam magam. Alig tettem rajta néhány lépést, máris Mogdon rinpó-cséba botlottam. A himlőhelyes szerzetes egy ablakmélyedés előtt toporgott, s mintha nem éppen az én jövetelemre várt volna. Amúgy is felhős képe csak még jobban befelhősödött, amikor rám ismert a közeledőben. - Hova, hova, Blobzang rinpócse? Mondtam neki, hogy Kribjanggal lenne némi dolgom. Mogdon meghallgatott, majd szeretetteljes mosoly kíséretében megcsóválta a fejét. - Kribjang rinpócse alszik. - Még mindig? 191 - Kribjang rinpócsét nagyon kimerítette az üt. - Hát te mit csinálsz itt, rinpócse? - kérdeztem tőle az ablakmélyedésre mutatva. Mogdon zavartan megvakargatta a feje búbját. - Gondolkodom. -Itt? - Nagyon jól lehet itt gondolkodni. - Bizonyára láttad, amikor Mr. Rooker bement Krib-janghoz? Mogdon szeme komoran villant felém. - Miket beszélsz? - Szeretném tudni, miről folyik a tárgyalás. Kribjang kinevezett ugyan kancellárhelyettessé, de ha titkolódzik előttem... Mogdon megragadta a karom és megszorította. - Senki nem jött a rinpócséhoz. Reggel óta itt állok a folyosón. Eszerint Mogdon Kribjangot őrzi - gondoltam. Talán attól fél, hogy a démonmacska be talál költözni az apát ágyába? Elmosolyodtam, de gyorsan le is hervadt az arcomról a mosoly. - Azt mondod, Mr. Moore nem jött be Kribjang rinpócséhoz? - Persze hogy azt mondom! - Egy szerzetes vezette ide. - Milyen szerzetes? - Mr. Frost szerint egy néma. Gőzöm sincs ugyan róla, hogy érthették meg a mutogatását... - Semmiféle szerzetes nem jött ide. Mr. Moore sem jött ide! Különben sem él néma szerzetes a kolostorban. Olyan ingerült volt a hangja, hogy hinnem kellett neki. - Eszerint tévedés lesz a dologban - vonultam vissza. - Lehet, hogy Kribjang rinpócse hamarosan felébred? Mogdon összetette a kezét és megbirizgálta ujjai között az olvasóját. - Még az is előfordulhat, Blobzang rinpócse. Csak bíznunk kell az istenek végtelen hatalmában. Megvakargattam a fejem búbját, miközben arra gondoltam, hogy bár tökéletesen tisztában vagyok a démon192 ölő istenek valóban nem mindennapi erejével, azért nem árt, ha ezt az erőt hébe-hóba még megtámogatjuk valamivel. Például egy 38-as Smith and Wessonnal. Óvatosan, a falat tapogatva bandukoltam le a lépcsősoron. A folyosónak ezen a részén nem voltak ablakok, így örök félhomályba burkolóztak a

lépcsőfokok. Az imateremben csend honolt: a nevetgélő szerzetesek már felszívódtak, mint ahogy felszívódott Frost és csapata is. Nekidőltem egy hatalmas bronz füstölőnek és megka-pargattam az oldalát. Eszerint Moore előkerült valahonnan. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy átvertek. Moore aligha ment Kribjanghoz, és ezt ők nagyon is jól tudták. Éppen azon morfondíroztam, hogy menjek-e utánuk, vagy várjam-e meg, amíg visszatérnek kincskereső túrájukról, amikor halk beszélgetés ütötte meg a fülem. Behúzódtam a füstölő mögé, onnan dugtam ki a fejem, hogy szemrevételezzem az érkezőket. - Holtbiztos, hogy erre jöttek - hallottam Whitehead professzor izgatott hangját. - Azóta már odakint is vannak. - Hol odakint? - kérdezte a nyúlfogú Rooker. -A fennsíkon? - Például. - Honnan veszi, hogy a kincs is ott van? -Valahol csak lennie kell. - Szerintem vagy itt van, vagy a barlangokban. - Miért nem lehet odakint? - kérdezte Miss Stevens fakó, fejfájós hangon. - Mén nincs hova rejteni. - Hátha akkor volt. - Ugyan már, Jessica, nem egy karóráról van szó, ami bárhova eldugható. Isten tudja, hány talentum hadizsákmányt hoztak ide, azt.pedig nem lehetett egy zsebken-dőnyi helyen elásni. Különben is, ha el akarták volna ásT 193 ni, nem kellett volna idejönniük az isten háta mögé. Azt Indiában is megtehették volna. - Gondolod, hogy már akkor is állt ez a kolostor? - Istenem, Jessica, ne forgasd ki a szavaimat! Nagyon jól tudod, mire gondolok. Ez ,a kolostor még nem állt, de állt valami a helyén. Talán egy templom vagy egy síremlék. Biztos vagyok benne, hogy egy már eleve meglévő rejtekhelyre ömlesztettek be a kincseket. A csontvázak majd mutatják az utat. - Ne hozd újra elő ezeket az eszelős csontvázakat! Tudod, mi maradt azóta belőlük? - Ha megfelelő helyen vannak, épségben is átvészelhették a másfél évezredet. - Én változatlanul a barlang elmélethez tartom magam - szólt bele a vitába Whitehead professzor. - Jó lenne, ha ahhoz tartanák magukat maguk is. -Egyelőre sajnos nem mászhatunk.fel a sziklafalra. A macska elrágta a köteleiket - kuncogott Rooker. - Tehát? - Megvárjuk, amíg felmennek. Aztán mi jövünk. Whitehead a füstölőnek dőlt, néhány centiméternyire tőlem. Mivel a bronzedény felső része lyukacsos volt, a Sume-ru hegyen ülő szentek csodája volt, hogy nem vett észre. - Mondja, Jessica, meg tudna inaga puszta kézzel fojtani valakit? Jessica Stevens habozott, majd mély sóhaj után kinyögte. - Talán igen. Ezek után... azt hiszem, igen. - Hát maga, Adam? - Minden további nélkül. - Akkor nincs mire várnunk. Gyerünk utánuk! Néhány másodperc múlva egyedül maradtam a füstölő mellett. ' Az imateremből kiszűrődő fények keltette árnyak összegyűltek körülöttem és vad táncba kezdtek. Mintha azt jelentette volna a táncuk, hogy akárhogy is igyekszem, rejtve maradnak előttem a titkok, amelyeket a^Takcang-i kolostor rejteget. Ha csak rá nem jövök, ki a csoda repdesett legyőzve a föld vonzóerejét odakint a fennsík felett. 194 10 Senhor de Carvalho tekintete komor bikáéra emlékeztetett, amikor szembejött velem a folyosón. - Jó, hogy látom - kezdte köszönés helyett. - Maga soha nincs a szobájában? - Kolostori hivatalnok vagyok - mondtam barátságosan rávigyorqgva. Tengernyi teendőmet intézem.

- Igazán? És mik azok? - Semmi köze hozzá. Egy kancellárhelyettes nem köteles beszámolni a vendégeknek. Különben is, ez kolostari titok. De Carvalho megcsavargatta a bajusza végét, majd elmarkolta a palástom ujját és a falhoz húzott. - Az a helyzet, hogy kérni szeretnék magától valamit. - Mire van szüksége? - kérdeztem. - Fel akar talán menni a kolostor tetejére a gerendákat tanulmányozni? - Eszem ágában sincs. Legalábbis egyelőre nem. Viszont... kellene nekem egy cím. - Könyvcím? - Üzleti cím. Leesett az állam a meglepetéstől. - Milyen üzlet címe? - Ahol rágógumit lehet kapni. - Rágógumit? - képedtem el. - Soha nem láttam, hogy maga rágott volna, pedig eltöltöttünk már jó néhány hetet idefent, a hegyek között. - Tud ilyen címet vagy sem? - Őszintén szólva, nemigen. De ha megmondja, mire kell, akkor... - Szívesebben vennék boltban. Nem szeretnék a lekötelezettje lenni. - Ezt természetesen megértem... A legközelebbi rágógumit árusító bolt, azt hiszem, Indiában van. Ezer kilométerre légvonalban. Gyalog kétezerre. Ennyire rájött magára a rághatnék? - Nem nekem kell - mondta komoran. - Hát kinek? - Az izé... üzleti partneremnek. - Ne mondja. És mi az üzlet lényege? 195 - Semmi köze... Rendben van: ha szerzek három csomag rágógumit, szerez" nekem egy dézsát. Valaki fürdeni akar, de nincs dézsája. Volt ugyan, de azt elfoglalták. Valahogyan belekeveredett az a Carteris. És sajnos, most is benne van. Kellene egy másik dézsa, de a szerzetesek a konyhán nem adnak. Van ott egy kopasz, arrogáns fickó, kicsit beszél angolul, azt mondta, hogyha mindennap adnak egy dézsát, és mindennap belekerül egy halott, akkor éhen halnak a télen, mert hiába van gabonájuk, olajuk, meg minden, ha nem tudják, miben mégfőzni, kinyiffannak. - Ebben lehet valami. - Azt én is jól tudom, de nekem mégis szereznem kell egy dézsát. Méghozzá ma estére. - Figyeljen ide - mondtam neki. - Egy csomagért is megkaphatja. - Igazán? És hol az a csomag? - Itt, nálam. - Adja ide! Az életem függ tőle. - Jobb lesz, ha én intézem el az üzleti partnerével. Maga csak menjen le este a konyhába. - De hiszen azt sem tudja, ki ígérte a dézsát. Sajnos, nem adhatom ki a nevét, az üzleti tisztesség erre kötelez. - Nerh is kell kiadnia - mondtam. - Csak menjen le este a konyhába, ott lesz a dézsája. Megpödörgette bajusza végét és hálásan nézett rám. Én meg arra gondoltam, talán igaza lehet annak a szerzetesnek, aki attól fél, hogy mire eljön a tavasz, elfogynak a dézsák. Valahogy nem szerettem volna én is belekerülni egybe a szokásos hús, vagy árpakása helyett. 11 Miss Fitzgeraldot a nagy imaterem melletti kisebb imateremben találtam Dordzse Pagmo szobra mellett. Egy kopott szőnyeg közepén ücsörgött, lábait furcsán maga alá húzva. Amikor kinyitottam az ajtót, feltápászkodott, majd amikor észrevette, hogy csak én érkeztem, hangos nyögés kíséretében visszaroskadt a szőnyegre. 196 - Úristen! Maga az? - Miért? Kit várt? - Éppen ez az, hogy nem várok senkit és mégis attól félek, jön valaki.

Bár...

-Bár? - Mr. de Carvalho igyekezett megnyugtatni. - Igazán? Mivel? - Hogy azt a szalagot... nem is nekem szánták. - Azt is megmondta, kinek? - Minden bizonnyal magát akarták elkapni. - Engem? Miért? - Mert mindenbe beleüti az orrát. Domingos elmesélte, hogy egyszer... Hirtelen elhallgatott és kínos mosollyal az arcán fészkelődni kezdett. - Ne haragudjék, de gyakran pozíciót kell váltanom. - Pozíciót? - Úgy értem, hogy... szóval, nem tudok sokáig egy helyben ülni, mert... a szegek... - Láttam rajta, hogy legszívesebben elsírná magát. - Én olyan, de olyan... szerencsétlen vagyok! Erre már magam is kénytelen voltam odatelepedni mellé a szőnyeg közepére. - Történt valami, ami megijesztette? Hüppögött egy kicsit, de igyekezett erőt venni magán. - Hát persze hogy... történt. Még mindig a hatása alatt állok. Nem mindennap esik rneg velem, hogy meg akarnak... gyilkolni. - Épp az imént mondta, hogy bizonyára összetévesztették velem. -Jó lenne hinni benne. Csakhogy mint minden más, ez sem biztos. Lehet^ hogy... valamiért mégiscsak én kellettem nekik. Vagy egyszerűen csak az útjukba kerültem. - Kiknek? - Én tudjam? Maga a kolostori szakértő, vagy mi a csoda. Egyszerűen lehetetlen így dolgozni. Egyre csak hát-ratekintgetek, hátha áll mögöttem valaki és éppen... azt a rohadék szalagot akarja... Nem lehetett kellemes érzés, el kell ismernem. A fölénk magasodó Dordzse Pagmo mintha gúnyos mosollyal nézett volna le ránk. Pedig nem igazán volt miért 197 mosolyognia. Ha az én nyakamon is disznófej ült volna mint az övén, bizonyára soha nem mosolyodtam volna el. Ő mégis gátlástalanul rám vihogott, amiből arra következtettem, hogy néha az istenek is hadilábon állnak az önkritikával. Néhány papírlapot és ceruzát láttam a szőnyegen heverni. Felemeltem az egyik lapot, de nem láttam rajta semmit. - Megkezdte a munkát? - Kribjang ide küldött, hogy tanulmányozzam a régi szobrokat. Ekkor vettem csak észre, hogy köröskörül a falak mentén réges-régi istenalakok állnak, akikre valóban ráfért volna egy kis kozmetika. - Mogdon rinpócse utasítására a megkopott, öreg szobrokat áthordták ide a nagyteremből. Kribjang szeretné, ha felújítanám őket. És természetesen katalogizálhatom is valamennyit, ha akarom, a tekercsképekkel együtt. Mit szól hozzá? - Óriási lehetőség. Van fegyvere? - Jaj, istenem, nincs. Milyen fegyverre gondol? - Valami revolverfélére. - Az végképp nincs. Itt van egy kés, ezzel kaparom le a fáról a régi festéket. Vigyázzon, nehogy megvágja vele a kezét, mert pokolian éles! Ez esetleg... jó lesz? Mély sóhaj kíséretében hordoztam végig a tekintetemet az imatermen. Félhomály, ember nagyságú istenszobrok, mennyezetről földig csüngő hatalmas imazászlók, gomolygó áldozati füst... Lehet-e ideálisabb terep egy gyilkos számára, ha meg akarja közelíteni az áldozatát? - Jó lesz - mondtam határozottan..- Csak tartsa mindig a keze ügyében. Nem találkozott véletlenül Mr. Moore-ral? - Az melyik? -A vörös képű, szeplős, Mr. Frost csapatából. -Jaj, istenem, csaknem... - Ne aggódjék, alighanem Kribjangnál van, csak Mr. Frost keresi, mert... Szerencsére nem kellett tovább hazudoznom, mert 198 egyszerre csak feltámadt benne a művész. Felemelte a kezét és Dordzse Pagmo disznófejére mutatott.

- El tudja képzelni, milyen fehérek lehettek egykor a fogai? Szinte kiugrottak, amikor meggyújtották előtte a mécseseket. Képzelje csak el, hogy félhomály uralkodik idebent, bejön valaki, meggyújtja az áldozati mécsest, s akkor hirtelen mintha megelevenedne: kivillannak szájából a fehér fogak. Ilyen egyszerű trükkel is félelmetes hatást lehet elérni. Látja, ezért csodálatos a művészet. Még a holt tárgyak is életre kelnek az ecsetvonásaink nyomán... Lábujjhegyen lopakodtam ki az imateremből. Kicsit talán szégyelltem is, hogy nem tudok festeni. 12 Éppen Tipóra vártam a Négy Világtáj Őrei előtt, amikor felbukkantak a méhvadászok. Komor arccal sorjáztak el mellettem s el is tűntek volna, ha rájuk nem kiáltok. - Már meg sem ismerik az egyszerű szerzetest? McNair rémülten rám meredt, majd megtörölgette a homlokát a kesztyűjével. - Uramisten, a frászt hozza ránk! Mit csinál itt a sötét sarokba bújva? - Csak nem a fennsíkra igyekeznek? - kérdeztem vissza. -Naná, hogy oda - mondta barátságtalanul Morley. - Mit gondol, maguktól bejönnek a kötelek? - Ha segítség kell, csak szóljanak. Dina Kubrick hálásan rám mosolygott, de mielőtt megszólalhatott volna, Morley elkapta a kezét és maga után húzta. - Gyere, hagyjuk a francba! Utálom az ilyen okoskodó pasasokat. Hozzuk be a kötelet, vigyük le a jnűhely-be, aztán, amint csak lehet, húzzunk a fenébe. Egyszerűen megőrülök ezektől a seggfejektől. McNair mosolygott, összehúzta magán a bekecsét, s kisétált az udvarra. Morley követte, legvégül Miss Kubrick lépte át a küszöböt. Ahogy átlépte, gyorsan visszafordult és ismét rám mosolygott. 199 Mintha biztatást sugárzott volna felém a mosolya. Megdörzsölgettem az orrom hegyét s yidamom minden tiltakozása ellenére is utánuk indultam volna, de hirtelen felbukkant a mécsesek fénykörében Tipo. Úgy döntöttem; idebent maradok és tovább folytatom vele a macskadémoti utáni kutatást. Nagyjából annyi eredménnyel jártunk, mintha egy tűt próbáltunk volna megtalálni egy szalmakazalban. 13 Estébe hajlott az idő, amikor Frost csapata visszatért. Csapzottak voltak, félig megfagytak, de az a fajta üveges csillogás játszott a tekintetükben, mint az olyan emberekében, akik valami nagy dologra tették fel az életüket, s most ott állnak karnyújtásnyira a beteljesüléstől. Egészen véletlenül most is a Négy Világtáj Őrei előtt álldogáltam. Nem kellett soká számolgatnom őket, hogy rájöjjek: Moore nincs a társaságukban. - Jó estét, Air. Lawrence - üdvözölt Frost, ahogy észrevett. Lehúzta a kesztyűjét, kigombolgatta a bekecsét, majd az egyik őr előtt álló olajmécses felett rnegmelen-gette az ujjait. - Pokoli hideg van odakint. Ránk fér egy kis meleg. Cronehberg lerakta a földre a varázsvesszőket tartalmazó dobozt, Miss Campbell pedig azt a vászonba tekert valamit, amiről fogalmam sem volt, micsoda. - Rettenetes a hideg - panaszkodott Cronenberg is, aki a sétájuktól mintha még soványabbnak és még fehérebbnek látszott volna. - Egyszerűen nem működnek a vesszők. Van magának fogalma róla, mennyire zavarja a hideg az erőtereket? Nem volt. Volt viszont valami más, ami az én erőtereimet zavarta. - Mr. Moore? Egyszerre dermedtek meg és egyszerre fordultak felém. Frost még fájdalmasan fel is szisszent, mert a mécses lángja felett felejtette az ujját. 200 -Hol van Kirk? - Ezt kérdezem én is. Amint látom, nem csatlakozott magukhoz. Összenéztek, s mintha rémületet láttam volna csillogni a szemükben. - Azt hittük... odafent van Kribjangnál. - Miért nem várták meg, amíg visszatérünk? - Azt gondoltuk... soká tart, amíg meggyőzi az apátot. Annak ellenére,

hogy Kirk legendás rábeszélő. - Mit szólnának hozzá, ha azt mondanám, hogy Mr. Moore nem is tárgyalt Kribjanggal? Nem volt ugyanis nála. - Akkor hol volt?. -Ezt kérdezem én is. Pontosabban azt, hogy hova ment egyáltalán? Frost felém nyújtotta a mutatóujját. Jócskán kilengett, ahogy a mellem felé bökte. -Álljon csak meg a menet, Lawrence! Egy szerzetes jött hozzánk, és azt mutogatta, hogy Kribjang tárgyalni akar velünk. Félreérthetetlen volt, ahogy a levegőbe rajzolta az apát tollas süvegét. Én erre elküldtem hozzá Mr. Moore-t. Mi a fenét akar azzal mondani, hogy nem is volt az apátnál? - Kribjang nem küldött magukhoz senkit. Miss Campbell becsukta nagy, kék szemeit és a falhoz támaszkodott. - Uramisten! Cronenberg viszont váratlanul nekem ugrott. Lehajította a varázsvesszőket a földre és hosszú ujjaival rángatni kezdte a palástomat. - Hol van Kirk? Követelem, mondja meg, hol van Kirk! Maga eltitkol előlünk valamit. Azonnal mondja meg, mert úgyis kirázom magából! Valóban rázni kezdett, mintha pénzt akart volna kirázni a köpenyem zsebéből. Szép nyugodtan a csuklójához nyúltam és úgy megszorítottam, hogy tüstént eleresztette a kezem. - Jó lenne, ha lecsillapodna, Mr. Cronenberg. Én is éppen azon vagyok, hogy megtaláljam a társukat. - Bizonyára a szobájában van! - ütött a homlokára 201 Frost. - Milyen hülyék vagyunk, hogy erre nem gondoltunk. Talán kifáradt az apáttal való huzakodásban, lefeküdt és elaludt. Biztosan a szobájában van. - Nincs ott. - Hogyhogy nincs? - Kétszer is benéztem hozzá. Nyitva van cellájának az ajtaja és a bundája is ott hever az ágyán. - Vajon mi a csodáért ment vissza a cellájába? - töprengett Frost. - És miért vetkőzött le? - Nincs mese, meg kell keresnünk - adta ki a parancsot Frost. - Sorra végigjárjuk a... Kénytelen voltam belefojtani a szót. - Lehetetlen, Mr. Frost. . - Micsoda? - Tudja, hány épülete van a kolostornak? Tizennégy. Kettő közülük emeletes. Napokig kereshetjük, mégsem találunk rá. -Aléxis! - Igen? - nézett rá a parafenomén. -Ugorjon be Kirk szobájába. Hátha ott fekszik az ágyán, mi pedig közben rémeket látunk. Cronenberg biccentett és eliramodott. - Találtak valamit odakint? - kérdeztem, csak hogy múljék az idő. Frost és Miss Campbell összenéztek. Mintha elégedett szikrák villogtak volna a szemükben. -Talán igen - mondta rövid hallgatás után Frost. -Elképzelhető. Bár azok a rohadékok egyre ott ólálkodtak. mögöttünk. Megvárták, amíg otthagyjuk a fennsíkot és azonnal rávetették magukat a nyomainkra. - Találkoztak a méhkutatókkal is? - Ők is kint voltak? Folytattuk volna az eszmecserét, de hirtelen felbukkant Cronenberg. Zavar és ijedtség ült az arcán, ahogy felénk közeledett. Nem is kellett volna megkérdeznie tőle, hogy sikerrel járt-e, Mr. Frost mégis megkérdezte. - Széna vagy szalma? Cronenberg megcsóválta a fejét. - Odabent nincs, az biztos. A bundája viszont valóban 202 az ágyán hever. Mr. Lawrence, kérdezhetek magától valamit? - Csak rajta - biztattam. - Hol volt Kirk bundája, amikor bement hozzá? - Az ágyán, természetesen. - Akkor valami nagyon nincs rendjén - mondta sápad-tan Cronenberg. - Kirk soha nem rakta volna az ágyára a bundáját. Ahhoz túlságosan is pedáns volt.

Nemegyszer laktam vele egy szobában. Soha nem tette a ruháját az ágyára. Azt mondta, egészségtelen, mert a ruha a ba-cilusok szállítóeszköze. - Vegye figyelembe, hogy itt nincs szekrény. A széknek pedig nincs karfája. - Kirk olyasféle fogast használt, amit oda lehet ragasztani a falhoz. Mindig volt a zsebében néhány. Ha fel akarta akasztani a ruháját, felragasztotta a műanyag kampókat a falra. Hiába erőltettem az agyam, nem tudtam visszaemlékezni rá, láttam-e a falon műanyag bütyköket. - Ha ezek a rohadtak csináltak vele valamit, megfojtom mind a hármat dühöngött Frost. - Alexis! Menjen fel Kribjang rinpócséhoz és kérdezze meg tőle... Ebben a pillanatban kibukkant a szobrok közül Tipo feje. Intettem a többieknek, hogy várjanak egy kicsit, aztán a fiúhoz lépkedtem. - Megtaláltad a macskadémont? Tipo aggodalmasan rázta meg a fejét. - Azt nem, de... beszéltem Mogdon rinpócséval. - Hol van? - A folyosón. - Kribjang rinpócse? - Alszik. Megkérdeztem Mogdontól, látta-e az elveszett rinpócsét, de nem látta. Mogdon maga is nyugtalan miatta. - Mit mond a gyerek? - türelmetlenkedett mögöttem Cronenberg. - Kribjang még mindig alszik. Mr. Moore pedig nem volt nála. Most kezdték csak felfogni, hogy valami szörnyű és végzetes történhetett velük. Szótlanul, kidülledt szemek203 kel bámultak rám, amikor hirtelen nyikorogni kezdett az ajtó és harsány lábdobógás közepette besorjáztak rajta a Whitehead csapat tagjai. Csak a lebegő mécseslángok köszöntötték örömmel az érkezésüket. 14 Ahogy átlépték a küszöböt és észrevettek bennünket, megtorpantak. Miss Stevens a szeme elé kapta a kezét, mintha látni sem akarna bennünket. - Jó estét, Mr. Lawrence - mondta Whitehead Sherlock Holmes-sapkájához érintve az ujját. - Szép esténk van, nemdebár? - Megjárja - válaszoltam s igyekeztem úgy helyezkedni, hogy szükség esetén közéjük ugorhassak. - Nem látták véletlenül Mr. Moore-t? Whitehead arcán angyali mosoly terült szét. - Ő kicsoda? Nincs szerencsém ismerni. Maga ismeri, Adam? - Nem én - rázta meg a fejét a nyúlfogú Rooker. - Én sem ismerem. Frost sötét tekintettel nézett rájuk, de nem szólalt meg. - Az a helyzet, hogy Mr. Moore eltűnt. Ő egyébként Mr. Frost munkatársa. - Hát ez nagy baj - sóhajtotta Mr. Whitehead. - A jó munkatársakra bizony vigyázni kell. Talán kölcsön tudnék adni valakit, ha ezzel segíthetem a kutatásaikat. Mit szólnak hozzá, uraim? - Dögölj meg - morogta Frost. - A stílus jellemzi az embert - sóhajtott Whitehead Rookerra kacsintva. Ugye mindig mondtam magának, Adam? Úgy méregették egymást, mint gladiátorok az arénában. Biztos voltam benne, hogy a szavak után nyomban az öklök következnek, ha csak el nem választom őket egymástól. - Mr. Frost éppen indulni akart - mondtam Whitehead felé fordulva. Ezután a sajnálatos esemény után... -Már akinek sajnálatos - emelte fel a mutatóujját 204 Whitehead.- Én inkább úgy mondanám, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. - Ezt hogy értelmezzem?- csattant fel Frost. Whitehead professzor ismét a Sherlock-sapkához értette az ujját. - Úgy, ahogy értelmeznie kell. Az, aki mások halálára spekulál, ne csodálkozzék, ha őt magát dugják a hullaházba. - Maga megőrült! - rikácsolta Frost. —Teljesen elment az esze! - És az a fickó, akit Törökországban fogadtam fel? Tagadni meri, hogy maga gördítette rá a követ a romok között? - Rágalom! - üvöltötte Frost. - Aljas rágalom! Maga is tudja, hogy

földrengés volt. Megmozdultak a kövek és rázuhantak. - És az az emberem, akit elkapott a hajócsavar Dominikában? - Csak nem akarja azt mondani, hogy hajócsavarrá változtam, csak azért, hogy feltrancsírozzam a maga emberét? - Azt a hajót maga bérelte! - Na és? Mit keresett éppen alatta? - És Sherman? Rá is véletlenül omlott rá az alagút? - Naná, hogy úgy. Illetve, azt sem tudom, mi történt vele. Mi a fenét mászkálnak maguk folyton-folyvást alagutakban, mint a vakondok? Aki lyukakban mászkál, arra néha ráomlik a föld. így volt ez azóta, mióta világ a világ. - Főleg akkor, ha a közelben robbantgatnak. - Azt akarja ezzel mondani, ho'gy nem volt jogom robbantani? Igenis megvásároltam hozzá a jogot. És miután ott volt a papír a zsebemben, akkor robbantottam, amikor jólesett. Tehetek én róla, hogy amikor nekem jólesett, az a marha éppen a járatban mászkált? - Maga ölte meg Carterist! - Ezért még számolni fogunk. Amint elkerülünk innen, feljelentem rágalmazásért. A legjobb ügyvédeket fogadom meg és lecsukatom. - Maga akar engem lecsukatni, seggfej? 205 -Maga a seggfej! - Idióta barom! - Gengszter! - Mocskos buzi! Elzúgott egy pofon a fejem mellett és Frost képén landolt. Abban a pillanatban beláttam, hogy sajnos elszámítottam magam. Azt hittem, a csoportok vezetői próbálkoznak majd kinyomni egymás szemét, de nem ez történt. A pofont ugyanis Adam Rooker indította, s olyan ügyesen elcsavarintotta mellettem, hogy alig súrolta a bőröm. Nem így Frostét. A fogpasztakirály megtántoro-dott, átszakította a Négy Világtáj Őrei elé állított vékony léckerítést és Migmibzang ölében kötött ki. A kígyók vörös színű királya döbbent tekintettel fogadta a látogatását és úgy tartotta feje fölé kedvenc kígyóját, mintha attól tartana, hogy Fróst el akarja lopni tőle. - Hé! - ordítottam egy akkorát, hogy a világtájőrök előtti olajmécsesek lángja félelmében lelapult a padlóra. - Megállni! Azonnal hagyják ab... Ekkor jött a második pofon. Az ellenkező oldalról. Szemem sarkából láttam, hogy Whitehead Sherlock Holmes-sapkája riadt madárként emelkedik a levegőbe, s rövid szárnyalás után rápottyan az egyik olajmécsesre. Tovább aztán már nem tudtam rá figyelni, mert olyan sebesen kezdtek röpködni körülöttem a pofonok, mint nyári hónapokban a himalájai méhek a hegyi legelőkön. Meg kell hagyni, szép munkát végeztek. Mintha kialakult párok lettek volna, akik ismerik egymás gyengéit és igyekeznek is kihasználni az ebből eredő előnyöket. Frost kikászálódott a kígyókirály ölelő karjai közül, majd egyetlen ugrással Rooker előtt termett. Szemmel szinte alig követhető gyorsasággal tört ki egy darabot a Világtáj Őrei elé emelt léckerítésből, magasra emelte, s harsány kiáltással Rooker fejére csapott vele. Rooker megtántorodott és Miss Campbell hajába markolt. Miss Campbell szemei óriásira tágultak, majd filigrán alakját meghazudtoló erővel orron ütötte Jessica Stevenst. A megtermett lány erre engem vett célba. Tett egy gyors kézmozdulatot - ez elől önkéntelenül is félrekaptam a fejem; de csak azért, hogy beleszaladjak az öklébe. A Vi206 lágtáj Őrök gyors táncba kezdtek körülöttem, sőt egyikük még mintha a fejére is állt volna. Hogy a következőt kitől kaptam, nem tudnám megmondani: erejét tekintve alighanem ez is Miss Stevens-től érkezett. Hatására én is átbucskáztam a léckerítés maradványai felett; szerencsére Frost már kaput tört rajta, így minden különösebb erőfeszítés nélkül helyet foglalhattam mellette a kígyókirály ölében. Jó néhány pillanatig várnom kellett, amíg az a néhány sötét karika elszállt a szemem elől, amely ki tudja, honnan került oda, s éppen megpróbáltam volna felállni; amikor valaki elkapta a palástom ujját és berántott a szobor mögé. Éppen emeltem volna az öklöm, hogy adjak egyet neki, de az utolsó pillanatban felismertem a rám vigyorgó Tip ót.

- Bújj ide, rinpócse, mert hülyére vernek - vihogott, kopasz fejét csóválgatva. -Ha nem tudsz verekedni, miért kötözködsz velük? - Ezek... megbolondultak - nyögtem. Tipo bólintott. - Ezek meg. Különben nem olyan nagy csoda. Amikor Thimpu mellett éltem egy kolostorban, gyakran megbolondultak a szerzetesek. - Igazán? - sziszegtem a képemet tapogatva. - Nem is sejted, mennyire. Pedig egy szerzetesnek nem szabadna verekednie. Aki nem tudja kiűzni a haragot a szívéből, az sqsem jut ki a körforgásból és mindig újjá fog születni. Ez pedig nagy baj. - Elég nagy - helyeseltem. - És mégis. Történt egyszer, hogy egy szerzetes, a nevét már elfelejtettem, azzal gyanúsított meg egy másikat, hogy ellopta az ülőpárnáját, pedig lopni sem szabad, nem igaz? - Nem bizony. - Az meg tiltakozott, mire kitört a verekedés. Többen is ütötték egymást, alig sikerült véget vetni a haddelhadd-nak. Általában monszun előtt történnek az ilyenek és a rinpócsék nem is veszik komolyan. Tudod, miért? - Nem - mondtam megnyomkodva az egyik fogam. -Miért? 207 - Mert, a monszun-felhőkben Mára ül, aki Buddhát is megkísértette. Ő kísérti a szerzeteseket, ő veszi el az eszüket. - Hol van itt... monszun? - Hát ha monszun nincs is, de fekete felhők azért vannak. Bármelyikük közepén ott ülhet Mára. Elismeréssel adóztam Tipo mitológiai ismereteinek, amelyekkel a fronthatásokat magyarázta, de nem volt időm tovább hallgatni. Lesöpörtem magamról óvón belém kapaszkodó kezét és kiugrottam a szobor mögül, készen rá, ha kell, akár nyers fizikai erővel szüntessem meg az ütközetet. Mire kiértem a ledöntött léckerítésen túlra, a verekedés már magától lecsillapodott. Mind a hatan a talpukon álltak, mind a hatan a képüket tapogatták, és mind a hatan úgy lihegtek, mint a megkergetett kutya. - Ezt még megkeserüli - fenyegetőzött Frost vékony vércsíkot törölve le a szája széléről. - Legközelebb nem lesz pardon. -Engem is... meggyilkoltat? - lihegte Whitehead. -Miért nem... intézi el most mindjárt? - Kinyomom a szemed... te liba - hallottam Miss Stevens fenyegető hangját. - Szedd ki a kontaktlencséidet, mert... kár lenne értük. • - Te meg a..: műfogsorodat. - Nyúlfogú - mondta Rookernek leereszkedő gőggel Cronenberg, miközben lehajolt, hogy felvegye a varázsvesszőit. - Hülye nyúlfogú! Már-már emeltem volna a hangom, hogy nekilássak a nagy rendcsinálásnak, amikor hirtelen kivágódott az ajtó s beáradt közénk a tél hidege némi havat sodorva magával. A berepülő hópelyhek rövid keringés-forgás után kinyitották aprócska ejtőernyőiket és az arcunkra, homlokunkra szálltak. • Mintha a jeges kis lények visszahozták volna a véreké^ dők messzire röppent józanságát. Cronenberg abbahagyta Rooker szidalmazását, Rooker ökle eltűnt a zsebében, Frost vigyort erőltetett a képére, míg Whitehead levert sapkája után tapogatódzott. Miss Campbell lencsibaba szemébe visszatért a szokásos, ábrándosán szelíd mosoly, 208 Jessica Stevens pedig egy zsebkjjndővel megtörölgette az orrát. ."'.-. Én meg csak álltam és az ajtónyílásra bámultam, amelyen át beoldalogtak közénk a méhkutatók. - Maga az, Lawrence? - kérdezte idegesen összeráz-kódva McNair. - Azóta el sem mozdult innét? - Visszajöttem - mondtam. A rríásik kettő lehorgasztott fejjel állt mögötte, amiből arra következtettem, hogy aligha hoznak jó híreket. - Történt valami? McNair megcsóválta a fejét. Vastag bundájában a Hófehérke-mese legbalfácánabb törpéjére hasonlított, aki röviddel ezelőtt mászott elő a bányából, hogy közölje a többiekkel:.az az arany telér, amit tegnap találtak, nem más, mint ragadós agyag.

- Azt hiszem... komolyra fordultak a dolgok, Mr. Lawrence. Ereztem, hogy úgy összerándul a szívem, mintha megmasszírozta volna valaki. Még yidamom is némán kuksolt a lelkem mélyén, pedig ez csak nagyon ritkán szokott előfordulni vele. - Amennyiben? - kérdeztem rekedten. McNair levette fülessapkáját, majd elkeseredett mozdulattal a padlóhoz vágta. - Ellopták a köteleinket, Mr. Lawrence, a kassal együtt! Ez pedig annyit jelent, hogy amíg meg nem javul az idő, itt kell maradnunk ezen a nyomortanyán. Te jó isten, a végén még bennünket is kinyírnak! Nincs valami ötlete, ki fújhatta meg a cuccainkat? 15 Természetesen nem volt, de hogyan is lett volna, amikor ezen a napon el sem hagytam a kolostor épületét. - Nekünk meg... elveszett az egyik társunk - mondta szemrehányó hangon Miss Campbell. - Mint a maguk kötele. - Hogy vették észre? - kérdeztem.McNairtól. - Mr. Morley fedezte fel. 209 - A francba a kötelekéi meg a hülye kosarakkal! - dühöngött a padlóra köpve Frost. - Engem az emberem érdekel. Alexis! - Főnök? - Nézze meg még egyszer. Alexis ment és nézett. Tíz perc múlva jött vissza, amikor a méhkutatók már a szobájukba vonultak. - Nincs - mondta komoran. Frost becsukta a szemét, majd kinyitotta. Whitehead professzorra nézett és ökölbe szorult a keze. - Ha maguk csináltak vele valamit... - Szarja össze magát - mondta Whitehead, feltéve a fejére Sherlock Holmessapkáját. - Ki kell aludni magunkat, mert holnap nagy nap lesz. Attól tartok, holnap este néhányan sírógörcsöt kapnak a bánattól. Akkor hát jó' éjszakát! Visszaköszöntem neki, pedig szívem mélyén meg voltam győződve róla, hogy a jó éjszaka olyan messzire jár majd tőlünk, mint a tavasz a Kancsendzönga csúcsától. 16 Megállapodtam Frostékkal, hogy mindenki visszamegy a szobájába és körülnéz, nem bujkál-e valamelyiküknél Moore. Tipót felküldtem Kribjanghoz azzal a megbízatással, hogy próbálja megtudakolni, akár tőle, akár Mog-dontól, nem fordúlt-e mégiscsak elő arrafelé a keresett személy. Magam azt az imatermet vettem célba, ahol délután Miss Fitzgeralddal találkoztam. A mécsesek még mindig ott lobogtak a megkopott istenszobrok előtt, sőt a lány kiteregetett papírjai is a szőnyegen hevertek. Miss Fitz-geraldot azonban nem láttam sehol. Arra gondoltam, talán lement a konyhába vacsoráért, ezért odaültem a papírok mellé és szemügyre vettem őket. Hiába is nézegettem azonban, nem találtam rajtuk semmit, kivéve az egyiken egy felskicceit szoborfélét. Vártam még vagy öt percig, s miután ezalatt sem ér210 kezett vissza, lesétáltam a sötét folyosókon a Négy Világtáj Őreihez. Aki járt már éjszaka egy lámakolostor kivilágítatlarifo-lyosóin, csak az tudhatja, milyen óvatosan kell közlekednie annak, aki lámpa nélkül próbál eljutni valahová. A kolostorok folyosóin úgy összesűrűsödik a sötétség, mint a napon felejtett cipőpasztás tubusban a paszta. > Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor végre feltűntek előttem a Négy Világtáj Őreinek a fényei. Ahogy megpillantottam őket, el is határoztam, eztán egyetlen lépést sem teszek éjszaka az elemlámpám nélkül. Csák jussak el már végre egyszer a cellámhoz, hogy magamhoz vehessem. A mécsesek lángja szelíd lobogással fogadta az érkezésemet. Na, és természetesen Tipo, aki gumit rágcsálva a kitört kerítés romjai felett ücsörgött. Amikor felbukkantam, rám nézett és szomorúan megcsóválta a fejét; - Nincs. -Sehol? - Nem látta senki.

- Rribjang rinpócse? - Alszik. Ebből aztán arra is rájöhettem, hogy Kribjang mindaddig aludni is fog, amíg el nem múlik a rossz idő, s ki nem zsuppolhatja kellemetlenné vált üzlettársait a kolostorból. Biztos voltam benne, hogy ezzel az aktussal az én sorsom is beteljesedik: akár búcsút is inthetek a vágyott labrangi kéziratoknak. - Végigkérdeztem a testvéreket, de senki nem ismeri a néma szerzetest. Tudod, ki lehetett az? -Ki? - A macskadémon. Gyakran előfordul, hogy felveszi valakinek az alakját és disznóságokat csinál. Lehet, hogy lecsalta egy üres pincébe Mr. Moore-t, aki most nem találja a felvezető nyílást. Hallottam, hogy egyszer... Halk, távolról érkező sikoltás fojtotta belé a szót. Fogalmam sem volt, honnan jöhetett, de valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy Miss Fitzgerald sikoltozik. Mintha a felől az imaterem felől jött volna a hang, ahol 211 korábban dolgozott, s ahol néhány perccel ezelőtt hiába kerestem. Tipo rémülten a palástom ujjába kapaszkodott, ahogy ismét felhangzott a sikoltás., - Ne hagyj itt, rinpócse! Dübörgés támadt a sötétség mélyén, majd feltűnt a folyosón Mr. Frost, mögötte Miss Campbell. Alexis Cro-nenberg kissé elmaradva követte őket. - Hallotta? - kiáltotta felém már messziről Frost. - Változzak szamárrá, ha nem Kirk az! - Ez női sikoltás volt - tiltakozott mellénk érve Jessica Stevens. -Alighanem Miss Fitzgerald - mondtam elszorult szívvel. - Honnan jött a hang? A szobájából? - Inkább az egyik imateremből. i Frost bekecse zsebébe nyúlt, revolvert és egy elemiám[ pát húzott elő belőle. : ; -Akárki is az, nem jókedvéből sikoltozik. Gyerünk, ember, mutassa az utat! ! Az imaterembe érve lelassítottam a futásomat, s közvetlenül az ajtó előtt meg is álltam. Tétovázva a zsebemhez nyúltam, majd visszahúztam a kezem. 38-as Smith and Wessonomat a cellámban hagytam, zseblámpám tárj sáságában. • ! Frost hozzám lépett és a markomba nyomta a stukke! rét. . ! - Lehetőleg ne a szobrokat lődözze fenékbe vele. • Első pillantásra nem láttam semmi különöset odabent. A fényükben és színükben megkopott istenek remény\ kedve álltak a falak mellett, türelmesen várva, hogy Miss Fitzgerald végre kifesse őket. Elmélázva álmodoztak a re• gi szép időkről, amikor még aranyfüst tündökölt rajtuk, j élénk színeiken ujjongó táncot jártak a fénysugarak. Aki kor még a szú sem ette magát beléjük, s elégedett fogvi-csorgatással üdvözölték a hódolatukra érkező szerzeteseket, i A mécsesek lángja is ugyanolyan .szomorúan lobogott, mint korábban. Kopott -lángok, kopott istenszobrok j előtt. . l l 212 [ Egyetlen pillanatra felötlött bennem a kétség, vajon miképpen fogja restaurálni Miss Fitzgerald ezt a hatalmas csődtömeget, de azon nyomban ki is szálltak a fejemből a halott tárgyakkal kapcsolatos gondolatok, amikor felfedeztem a lángok lobogó fénykörében a szerencsére még nagyon is élő Dorothyt.

Úgy egyébként nehéz is lett volna nem felfedezni. Miss Dorothy Fitzgerald a terem közepén állt, a szőnyegre rakosgatott papírok és ceruzák társaságában, két kezét a fülére szorította és éppen hatalmasat visított. Akkorát, amekkorát aligha hallottak a kopott istenek, amióta csak a falak mellé rakták őket. Előrenyújtottam a stukkert és körbeforogtam. Hiába méregettem azonban a szemem, nem láttam semmit, amitől megrémülhetett volna. Grace Dorothyhoz ugrott és megrázta a váHát. - Ébresztő, kincsem, hol a mumus? Dorothy Fitzgerald maga volt az élő kétségbeesés. Akkorára tágultak a pupillái, hogy Miss Campbell is megirigyelhette volna őket. Szája széle remegett, nagy, fényes könnycsepp csillogott a szeme sarkában. Alexis Cronenberg egyetlen lépéssel mellette termett, s hosszú, vékony orrával úgy körbeszimatolta, mintha az ördög kénkősza-gát erezné rajta. Miss Campbellnek kialakult módszerei lehettek a hisztéria megszüntetése terén, mert rázott még néhányat Do-rothyn, aztán visszakézből lekent neki egy csattanós pofont. - Hol a mumus? Dorothy villámgyorsan magához tért. A könnycsepp végigfutott az arcán, majd lecseppent az álláról a padlóra. Talán a pofon hatására történt, de több nem követte. Ehelyett kinyitotta a száját és tátogva felénk nyögte. -Nem... mumus. Úgy éreztem, nyugodtan leereszthetem a stukkert. Lehet, hogy csak egy operaáriát gyakorolt s a könnycsepp sem jelent mást, mint hogy elérzékenyült a saját előadásán.Ebben a pillanatban fedeztem fel az ajtó mellett de Carvalhót. Furcsa módon ő is a levegőbe szimatolt, mint Cronenberg. Gyorsan én is szimatolni kezdtem, de a 213 gyertyák és a füstölők illatán kívül nem éreztem semmi mást. Vagy mégis? Dorothy körbejártatta a szemét a termen, aztán váratlanul ismét visított egyet. Ha lehet, minden eddiginél hatalmasabbat. Mintha bombát dobtak volna közénk. De Garvalho előrenyújtotta a kezét, és egy hajdanán szépen festett oszlopba kapaszkodott - vajon ezt is Dorothynak kellett volna restaurálnia? -, én magam pedig a stukkerba. Ha legendás hidegvérem nem akadályoz meg benne, talán el is sütöttem volna rémületemben. Frost vakítóan fehér fogai úgy összekoccantak, hogy már-már azt hittem, lepotyog róluk a zománc. Cronenberg kabátujjából kihullott egy elrejtett varázsvessző, míg Miss Campbell keze, benne a készülő újabb pofonnal, szárnyatört madárként hullott le a levegőből. - El akarok menni... innen! Eresszenek! - toporzékolt Dorothy. - Vissza akarok menni Thimpuba! Ezek meg fognak ölni valamennyiünket... Úristen! Mire felocsúdhattunk volna, már az ajtó felé járt. Pár másodperccél később csak langyos nyomát üthettük volna, ha de Carvalho útját nem állja. - Hova, hova, Miss Fitzgerald? Tegye csak le azt a csúnya késecskét! Ekkor figyeltem csak fel arra, amire már korábban is fel kellett volna figyelnem. Hogy Dorothy a kezében szorongatja azt a furcsa formájú, éles kést, amellyel a régi festéket szándékozott levakarni a szobrokról. - Adja csak ide, kislány. Dorothy azonban nem adta. Ehelyett de Carvalhónak szegezte és tovább sikoltozott. - Takarodjon az utamból! El akarok tűnni innen! Senki nem akadályozhat meg benne, hogy elmenjek. Nem akarok meghalni! De Carvalho nyújtogatta ugyan még egy kicsit a kés után a kezét, de amikor Miss Fitzgerald félre nem érthető mozdulattal feléje bökött, eloldalgott az ajtó elől. A problémát végül Miss Campbell oldotta meg. Amíg de Carvalho magára terelte a lány figyelmét, mögé osont és ügyes mozdulattal kikapta a szerszámot a kezéből. 214 - így ni! Ha nem akarsz egy újabb fülest, ne mocorogj. Inkább azt áruld el, mitől csináltál be ennyire. A határozott hangtól Miss Fitzgerald mintha megnyugodott volna. Vett néhány gyors lélegzetet, amitől úgy elkezdtek csingilingizni a keblei, hogy egyszerre melegem támadt tőlük, pedig nem a kései tavaszt idézte idebent a

hőmérséklet. - Ez... borzalmas - nyögte aztán egészen magához térve. - Én még soha... iszonyú... rettenetes. - Micsoda? - kérdezte összehúzva a szemét Frost. Miss Fitzgerald kinyújtotta a karját és a terem bal oldalán ácsorgó istenek felé mutatott. -Látják? A falak mentén ugyanazok a kopott, használaton kívül helyezett szobrok álltak, mint korábban. Némelyiküket felismertem, némelyiküket nem. Hozzám legközelebb például Congkapa, a nagy vallásreformer állt, mellette Padmaszambhava, akinek a vallását éppen megreformálta. Ez a tény azonban legkevésbé sem akadályozta meg őket abban, hogy békében elücsörögjenek egymás mellett, mint a valamikor rivális, de öreg korukra megbékélt emberek. Manbla, a Gyógyító Buddha arcán az a segítőkész mosoly ragyogott, amely nemcsak biztatást sugároz, hanem gyógyít is. Sötétkék bőrén arany foltok jelezték, hogy bizony ő is megérett egy alapos tatarozásra. Kjebar^ dordzse szomorúan nyújtogatta felénk mind a nyolc fejét, s a kezében tartott koponya is inkább szánalmat keltett, mint rémületet. Akárhogy is erőltettem a szemem, semmi olyat nem láttam, amitől meg kellett volna ijednie. Főleg azután, hogy már órák óta tanulmányozta őket. Leeresztettem a stukkert és tanácstalanul széttártam a karom. - Melyiktől rémült meg, Dorothy? A lány kinyújtotta a kezét és a Gyógyító Buddhán túlra mutatott vele. -Tő... le. Jaj, istenem! Megfogtam a csuklóját és arrafelé próbáltam húzni, amerre mutogatott. * Jöjjön, megnézzük. 215 - Én ugyan nem. Elég volt egyszer. - Melyik az? -Az a... kicsi. Ekkor már valamennyien az isteneket mustrálgattuk gyanakvó tekintettel. Voltak köztük nagyobbak, voltak kisebbek, így nem derült ki egyértelműen, melyikre céloz. - Melyik kicsi? - Ott... a csúcsos sapkás mellett. A csúcsos sapkás Tanító Buddha oldalánál valóban ott ücsörgött a fal mellett egy szobor, talán valamennyi között a legkisebb. Bár jelentős ikonográfiái ismeretekkel rendelkeztem, képtelen voltam megállapítani, kit ábrázol. Egy viszont kétségtelen: ő volt a legrosszabb állapotban mindannyiuk között. Bár Dorothy megpróbált visszacibálni, én azért tettem néhány lépést felé. Közelebbről - ha lehet - még csúnyábbnak látszott, mint távolról. A képébe bámultam, hogy megpróbáljam kideríteni, ki lehet, rá kellett döbbennem azonban, hogy ennek a fickónak itt, a fal mellett, egyáltalán nincs is arca. Vastag, száraz, gyantaszerű anyag fedte a helyét, mintha megpróbálták volna átfesteni; sajnálatos módon azonban olyan anyagot használtak, amely a fára kenve összesűrűsodött, eltüntetve az arc eredeti vonásait. Úgy gondoltam, valamelyik erdei isten lehet, hiszen számos mese, vagy mondái alak került be a hivatalos egyházi pantheonba. Furcsa volt továbbá az is, hogy sem a jellegzetes kéz-, vagy lábtartást nem láttam nála, sem a kezében nem tartott szent tárgyakat. Inkább azokhoz a burleszk-fígurák-hoz hasonlított, akiket tejföllel öntenek le, s amíg csak le nem csorog róluk, senki meg nem mondaná, kit rejt a folyékony, fehér máz. Frost felém bökött az állával. - Ki ez a fickó? - Fogalmam sincs róla - morogtam. • Cronenberg megcsóválta a fejét. - Hát nem egy Kevin Costner, de azért kár volt ennyire megijedni tőle. 216 Magam is csodálkozva pislogtam Miss Fitzgeraldra. Saját elmondása szerint is sokat foglalkozott a lámahit szörny alakjaival, éppen katalogizálni és restaurálni készült őket, furcsa volt, hogy egy elhasznált, szinte a felismerhetetlenségig megkopott szobor ilyen meghökkentő hatást váltson ki nála. Dorothy Fitzgerald egyikünkről a másikunkra kapta a pillantását, aztán remegő hangon a szoborra mutatott. -Hát... nem értik?

- Mit? - szimatolt feléje Cronenberg a varázsvesszejét szorongatva. - Őt vizsgáltam meg először. - Miért éppen őt? - kérdezte meglehetősen ostoba áb-rázattal de Carvalho. - Mert... olyan furcsa volt. És mert... tegnap mégnem láttam itt. Egyszerre csak jéghideg hullámok kezdtek futkosni a hátamon. - Odamentem hozzá és... belevágtam a késsel. -.Úgy érti, a fába? - Nem fa. - Akkor mi? -Nem tudom. Fogalmam sincs... róla. Csak... amikor belevágtany.. egy tenyérnyi darab lehullott... róla. Hiába nézegettem, nem láttam a lehullott fadarabot. - A hátulján... van... ott vágtam meg. Elöl nem akartam. És akkor... akkor... Yidamom megpróbált ugyan visszatartani, de Frost revolverével a kezemben a szoborhoz ugrottam. Szabad kezemmel megmarkoltam a vállát, majd azonnal vissza is kaptam a kezem. Az anyag, amiből a szobor készült, enyhén ragacsos volt, félkemény, és szürke színű; Emellett mintha furcsa, édeskés szag áradt volna belőle. Ekkor már meg voltam győződve róla, hogy tormával, azaz tésztából gyúrt szoborral van dolgom, amit gyakorta készítenek nagyobb ünnepek idején. A képlékeny tésztát megformázzák, kiszárítják, esetenként ki is festik. Később, az ünnep elmúltával összetörik és ha még ehető, meg is'eszik. Yidamom arra biztatott, hagyjam abba a torma néze217 getését és inkább a saját munkámmal törődjek. Üljek csak a könyvtárban a fenekemen, ne üssem az orrom más dolgába. Elvégre Miss Fitzgerald feladata a restaurálás, nem az enyém. És ha a restaurátor megijed a javításra váró tárgyaktól, hát az az ő dolga. Aki nem szereti a kolbászt, ne menjen hentesnek. Én azonban ezúttal is - mint már annyiszor - fütyültem yidamom elkeseredett tiltakozására, eleresztettem Miss Dorothy kezét és átöleltem a szobrot. Megpróbáltam megfordítani, de nem ment. Az anyag, amivel bevonták, lecsorgott a padlóra, hozzáragasztva a torma-figurát. Ekkor megpróbáltam befurakodni mögé. Mivel cirka fél méternyi távolság választott el a faltól, nagy nehezen be tudtam nyomakodni a résbe. Miss Dorothynak nyilván jóval könnyebben ment, mint nekem. Ahogy a résbe dugtam a fejem, azonnal észrevettem a hiányt a szobor hátán. Úgy sötétedett felém, mint amikor egy csokoládé Mikulás hátából kiharapnak egy darabot. • Óvatosan kinyújtottam a kezem és bedugtam a nyílásba. Ha üreges lett volna a belseje, hagyom az egészet a fenébe. Legfeljebb szóltam volna Kribjangnak, hogy dobassa ki restauráltatás helyett, hiszen nem éri meg a-festék árát. Ez a figura azonban nem volt csokoládé Mikulás, következésképpen nem is volt üreges. Ahogy benyúltam a lyukon, ruhaszövetet érintettek az ujjaim. Úgy ugrottam ki a résből, hogy majd felborítottam Tanító Buddha szobrát, pedig azt aztán nem ebből a furcsa, szürkéssárga anyagból készítették. A Buddha felém dőlt, s csak Frost lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy nem borult rám. Dorothy felé nyújtottam a karom és nagyot kiáltottam. - Adja ide a kést! A lány rémülten összerázkódott, majd szó nélkül a markomba nyomta. Én pedig nekiestem a szobornak és addig vágtam, feszegettem emberi vonásokat nélkülöző arcát, míg a szürkéssárga anyag le nem hullott róla, s napfényre nem bukkant alóla Kirk Moore halálba dermedt, szeplős ábrázata. 218 17 Félő volt, hogy Miss Fitzgerald újra sikoltozni kezd, de szerencsére ezúttal megkímélt bennünket tőle. Ehelyett a karomba kapaszkodott, és csak nézett rám kétségbeesett tekintettel, mintha tőlem várta volna, hogy mondjam meg, ilyen esetben mi a teendő. A többiek sem viselték sokkal könnyebben a megrázkódtatást. De Carvalho falfehér arccal, a torkát köszö-rülgetve, csendesen maga elé dünnyögött: - Egyszer én is... Lisszabonban... kibontottunk egy régi házat és... volt benne vagy tíz csontváz. Régen... vendéglő volt... Nyelt egyet és elhallgatott.

Frost, Cronenberg és Miss Campbell sóbálvánnyá dermedve álltak egymás mellett. Úgy éreztem, ha bármelyiküket megtaszítanám, szó nélkül végigvágódna a szőnyegen. A mécsesek fénye koszorút font a Kirk Moore-t rej-' tő szobor fölé. - Adja vissza a revolveremet - mondta hirtelen Frost. - Mit akar vele? - Egyetlen pillanatig sem szeretnék fegyver nélkül maradni. - Kifk - suttogta Grace a szemét törölgetve. - Szerencsétlen Kirk. -Éreztem a szagát - dörmögte Cronenberg.- Már amikor beléptünk, megéreztem a szagát. Én is éreztem valamit, bár akkor még fogalmam sem volt róla, micsoda. Frost komoran nézett rám. - Mit akar tenni? - Jelentem Kribjangnak. Ez minden, amit tehetek. - Ennyi nekem nem elég - mondta keményen. - Számoljon le a rohadékokkal, mert ha nem, akkor én számolok le velük. - Mr. Whiteheadra gondol? - Megölték a szemetek és... - Közülük is megöltek valakit. - Az az ő bajuk. De Moore az én emberem volt. Úristen, még most sem tudom elhinni. 219 Cronenbergen nem látszott, hogy különösképpen sajnálná Moore-t. Hosszasan szimatolgatott, majd odament a szobor maradékához és megnyomkodta a ragacsot. - Alighanem méhviasz. - Micsoda?! Cronenberg felhúzta a vállát. - A méhészeket kell megkérdezni. Szerintem az. - Akármi is - mondta halálsápadtan Frost -, Moore van a belsejében. Felmegyek hozzájuk és... itt vér fog folyni. Alexis, Grace, jöjjenek velem. Mentek volna, de de Carvalho jó ritmusérzékkel ismét elállta a kijáratot. - Álljanak csak meg - mondtam nyugodt hangon, pedig belül már közel sem voltam olyan nyugodt. - Beszéljük meg a dolgot. - Nincs itt semmi megbeszélnivaló - sziszegte Frost dühtől eltorzult arccal. - Itt gyilkosság történt. Megölték Kirk Moore-t. Én is tudom, ön is tudja, valamennyien, tudjuk, ki tette. A gyilkosság pedig büntetésért kiált. - Ebben egyetértünk - mondtam -, csak előbb el kell kapnunk a bűnöst.- Ezt mondom én is. -Addig viszont nincs bűnös, míg rá nem bizonyítják valakire. Frost kivillantotta hófehér fogait. Ezúttal már nem annyira barátságos fogpasztareklámnak, inkább egy haragos vadkan vicsorgásának tűnt a mosolya. - Azt akarja, hogy itt, az isten háta mögött, bírósági komédiát rendezzünk? Tanúkkal, vádlottakkal, védővel, kutyaszarral? Hol él maga, ember? Itt a vád a stukker, a védelem egy másik stukker. - Összetéveszti Bhutánt a vadnyugattal. - Maga meg az Egyesült Királysággal. Idefigyeljen, maga görbe orrú, húzzon el az ajtó elől, mert szétverem a képét. De Carvalho szeme villámokat szórt, mint a júniusi'ég-bolt. - Mi vagyok én? - Seggfej. Egy nagy orrú seggfej. 220 De Carvalho ekkor elmosolyodott. Édes volt a mosolya, mint a rókáé, arriikor a kecskegidák egészsége iránt érdeklődik. , - Jöjjön ide és mutassa meg, hogy képzeli a dolgot? Lépjek egyet oldalra, aztán még egyet? Szemem sarkából láttam, hogy Tipo rágógumit tesz a szájába. Arca csillogott, kis öklével mutatta, hova kellene de Carvalhónak ütnie. A következő pillanatban teljesült a kívánsága. Frost ugyanis elveszítve az uralmat az idegei felett, Domingos-nak ugrott. Tipo felkiáltott örömében és összecsapta a tenyerét. De Carvalho ugyanis a bikaviador könnyedségével táncolt el az eszét vesztett Frost elől, miközben laza mozdulattal elhelyezett egy jókora ütést a szeme alá. Frost a levegőbe markolt, s csak a láthatatlanul jelenlévő őrzőszellemek segítségével volt képes a talpán maradni. Egyik szememmel Tipót figyeltem, a másikkal Miss Campbellt. Grace tanácstalanul ácsorgott a Tanító Buddha előtt, megpróbálva eldönteni magában,

kinek is kellene segítenie. Mr. Frost volt a kenyéradó gazdája, a szíve viszont de Carvalhóhoz húzott. - Ezt még megkeserüli - fenyegetőzött Frosts az arcát tapogatva. - Ha az utolsó centem megy rá, akkor is börtönbe juttatom magukat. - Ahhoz előbb még meg kell úsznia ezt a kis kalandot. ' Frost erre mintha hirtelen magához tért volna. Megrázta a fejét, és de Carvalhóra pislogott. - Elmehet az ajtótól, seggfej, nem leszek olyan marha többé, hogy egy bunkóval akaszkodjak össze. De Carvalho előremeresztette a bajuszát. - Ezt nekem mondta? - Nem is a nagymamámnak! Tipo örömében a levegőbe ugrott. Lelki szemeivel már látni vélte az újabb ütést Frost arcán. Sajnáltam, hogy el kell rontanom a mulatságát, de nem tehettem mást. Amíg mi fasírozottá verjük egymást, a gyilkos a markába röhög. Arra gondoltam, beleeresztek egy golyót a mennyezetbe, de ahogy megláttam a fejem felett mosolygó, szelíd arcú festett buddhákat, úgy döntöttem, mégsem lövök. 221 Bár ők is restaurálásra szorultak volna, annyira azért nem voltak csúnyák, hogy nyugodt szívvel átlyuggathattam volna őket. Ehelyett ordítottam egy nagyot. Nem lehetett Miss Fitzgerald sikoltásához hasonlítani az intenzitását, de azért ez is megtette a magáét. Mindannyian elhallgattak és felém fordultak. Felemeltem a stukkert és végighordoztam rajtuk a csövét. - Aki nem fogja be a száját, lelövöm. Frost meghökkenve bámult rám. - Mi a fenét akar, Lawrence? Engem akar lelőni, amikor az én emberemet gyilkolták meg? Mi a fenét akar, hadd halljam! - Azt, hogy meghallgasson. - Hát akkor beseéljen, az ördög vigye el! Beszéltem is. Elmondtam, hogy utálom az önbíráskodást és aki megpróbálkozik vele a jelenlétemben, annak velem gyűlik meg a baja. Még akkor is, ha látszólag az ő oldalán áll az igazság. - Mi az, hogy látszólag? - háborodott fel a fogpasztakirály. - Moore látszólag halott? Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy a valóságban az% - Mr. Carteris is halott. Ők pedig joggal tételezik fel, hogy maguk ölték meg. Éppen ezért vonuljanak vissza a celláikba és próbálják meg zárhatóvá tenni az ajtaját... bár nem hiszem, hogy bárki is magukra támadna. Ott nem. De Carvalho sokat sejtetőn nézett rám, majd átkarolta Miss Campbellt és a fülébe suttogott valamit. Frost a szeme alját nyomkodta, Cronenberg felhúzta a vállát és a hóna alá szorította a varázsvesszőjét. Egyedül Miss Campbell nézett vissza rám az ajtóból és mintha gyengéden elmosolyodott volna. Jobban szerettem volna, ha Miss Fitzgerald mosolyog rám, de ő nem mosolygott, az istenért sem,. A Moore-t rejtő szoborra pillantottam és döbbenten fedeztem fel, hogy a testét takaró vékony máz olvadásnak indult s a képlékeny anyag alól egyre erőteljesebben tűntek elő a szeplős képű régész körvonalai. A fal mellett álló istenek sajnálkozva néztek rám. Sóhajtottam és elküldtem Tipót a méhkutatókért. 222 1.8 . Meg sem kísérlem leírni a döbbenetüket, amely akkor tagiózta le őket, amikor nemes egyszerűséggel közöltem velük, hogy Mr. Moore,meghalt, megtaláltuk a hulláját, és itt van tőlünk három méternyire. Sápadtan néztek rám, mint akik nemigen hisznek a szavaimnak. Végül mégiscsak hinniük kellett. Főleg, hogy megmutattam nekik a furcsa szobrot. Látszott rajtuk, hogy szakemberek. Ahogy felhívtam a figyelmüket az olvadozó szoborkára, körbefogták, majd olyan hangokat adtak ki magukból, amelyek leginkább az autók kerekei alá került békák halálkiáltására emlékeztettek. - Te jó isten! - nyögte halálsápadtan Miss Kubrick. -Ez méhviasz! - Nem fognád be a szádat, Dina! - förmedt rá a sovány, kiugró ádámcsutkájú Morley. - Honnan veszed ezt a baromságot? A lány fám pillantott és felvonta a vállát. -Ugyan már, Dávid, nem látod, hogy úgyis tudja? Hiába is próbálnánk eltagadni előle. - Bizony hiába - mondtam. - Valaki volt szíves felvilágosítani róla, hogy

méhviasz. - Valamivel keverve - mondta McNair, miközben hozzáértette az ujját a szoborhoz. - Talán glicerinnel elegyítették. ' - Miért? - Nyilván, hogy jobban lehessen formázni. Ennek aztán az lett a következménye, hogy olvadékonnyá vált. - Eddig meg is lennénk - mondtam sóhajtva. - Már csak az a kérdés, honnan szerzett a gyilkos méhviaszt? Hallgattak, még csak a szemük sem rebbent. - Maguknak van? - Van - mondta McNair. - Sok? - Attól függ, mit nevez soknak. Van néhány hordóval. - Hol? - Odafent, természetesen, A barlangokban. Miért kérdi? 223 - Merthogy a kolostornak nincs. - Miért olyan biztos ebben? - A szerzetesek nem foglalkoznak méhészettel. Félnék, hogy megcsípik őket a méhek. - Na és? Egy-két méhcsípésbe nem hal bele senki, ha csak nincs kifejezett allergiája. - De a méhek igen. - Marad belőlük éppen elég. - Csakhogy a szerzetesek buddhisták. Ha a méhek megcsípik őket és belehalnak, ők a felelősek a halálukért-. Ez pedig annyit jelent, hogy mivel élőlényt öltek, következő életükben alacsonyrendű élőlénnyé születnek újjá, egyre távolabb kerülve ezzel a nirvánától. Következésképpen a lámák nem foglalkoznak méhekkel. Dávid Morley lebiggyesztett szájjal nézett rám. -Azt akarja ezzel mondani, hogy mi gyilkoltuk meg ezt az ipsét? - Eszem ágában sincs. Csupáncsak azt kérdem, nincs-e valami elképzelésük róla, hogyan kerülhetett le méhviasz a barlangjaikból? - A glicerint is nyugodtan hozzáteheti, mert abból is van néhány hordócskával odafent. - Mihez kell maguknak glicerin? - Azt akarja, hogy előadást tartsak a méhészettel kapcsolatos kutatásaimról? Nem hiszem, hogy megértené. Nyeltem egy ^nagyot, de nem vettem a lapot. Pedig vehettem volna. Úgy látszott, fogalma sincs róla, hogy magam is a rovarok ismerője és jó barátja vagyok. Miss Kubrick félénken rám pislogott. - Nekem van. - Micsoda? - Ötletem. Azzal kapcsolatban, hogy... miképpen kerülhetett ide méhviasz. - Mondja gyorsan. - A macskadémon... lehozta. Másképpen ugyanis nem képzelhető el. Mi nem tudunk felmenni oda, a hordó pedig aligha indult el magától. Csakis a macskadémon lehetett. Esetleg egy... lebegő. Bár sem a hely, sem az eddig történtek nem adtak okot a mosolygásra, mégis elmosolyodtam a lelkem mélyén. 224 Arra gondoltam, vajon mit szólna Howard felügyelő az Interpoltól, ha elmondanám neki, hogy két gyilkosság is történt a közelemben az elmúlt két napon, s legfőbb gyanúsítottunk egy levegőben lebegő halott és egy macskadémon. Azt hiszem, megcsóválná a fejét és csendesen figyelmeztetne, hogy lehetőleg ne igyák már több whiskyt azon a napon. Pedig ez volt az igazság. 19 Amikor kiürült a terem, magamra maradtam Tipóval. A kisfiú gondterhelt képpel a szoborra bámult, majd megcsóválta a fejét. - Nem lehet így hagyni. - Úgy érted, a szobor belsejében? Tipo megrázta a fejét. - Fel kell olvasni neki a Halottak Könyvéből, különben rolang lesz

belőle. Kribjang rinpócse nem örülne neki, ha a lebegő és a macskadémon mellé még egy rolang is beköltözne a kolostorába. Beláttam, hogy valóban nincs szükségünk egy elvarázsolt, gonosz holttestre, ezért megbíztam, keresse még Mogdont és közölje vele az örömhírt. Amíg Mogdon meg nem érkezett, tüzetesen szemügyre vettem az imatermet. Akárhogy is keresgéltem benne, szerencsére nem találtam több holttestet. Az istenszobrok sajnálkozva néztek rám, mintha biztosak lennének benne, bármennyire is strapálom magam, sosem leszek képes felfedni a méhviaszba burkolt halott titkát. Mogdon arcán nem láttam meglepetést, amikor két mormogó szerzetes és Tipo kíséretében bedöcögött az ajtón. Hosszú olvasója a bokájáig csüngött: Buddha csodája volt, hogy nem akadt bele és nem esett hasra benne. - Hol van? Mutattam neki, hogy hol. Mogdon a szoborhoz sétált, aztán dühösen megcsóválta a fejét. - Hogy halt meg? - Megölték. 225 - Hogyan? - Nem tudom. - Akkor nézd meg. Kelletlenül a szoborhoz léptem és elővettem a zsebemből Miss Fitzgerald kését. Mivel volt némi elképzelésem Moore halálával kapcsolatban, csak a nyaka környékéről fejtettem le a nyúlós anyagot. Szerencsém volt. Alig két percnyi foglalatosság után elénk tárult Moore nyaka és a ráhurkolt vörös démonszalag. - Ki tehette? Széttártam a karom. - Valaki, akinek nem tetszik, hogy idegének nyüzsögnek a környéken. Aki megpróbálja elriasztani őket, még ilyen áron is. Mogdon elmosolyodott. Himlőhelyes arcán táncolni látszottak a himlőhelyek. . - Ez akár én is lehetnék. - Akár te is - biccentettem. - Csak éppen nem eléggé hihető. A szerzetesek nem gyilkolnak. Egy szerzetes nem veheti el egy másik élőlény életét. Hacsak... -Hacsak...? - Az a szerzetes lelkében már rég nem szerzetes. Mogdon bólintott, én pedig Tipo kíséretében elindultam a cellám felé. Úgy gondoltam, megadom Tipónak a járandóságát, aztán lefekszem, és alaposan kialszom magam. Holnap is nap lesz, s talán nem hoz újabb gyilkosságot a táskájában. Sajnos, tévedtem. 20 Tipo megkapta a rágógumiját s még kapott egy csomaggal ráadásnak. Tétovázva nyúlt utána, majd gyorsan visszahúzta a kezét. -Ezt... miért? - Szerzel égy dézsát Mr. de Carvalhónak. Rövid habozás után határozottan megrázta a fejét. - Nem lehet, rinpócse. - Miért ne lehetne? 226 - Nyidmo azt mondta, a dézsa főzésre való, nem fürdésre. Új dézsát pedig különösen nem adhat. - Akkor adjon régit. - Az meg nem kell de Carvalho rinpócsénak. - Azt hiszem, már kell. Tipo végül is gondterhelten eltette a rágógumikat és megyakargatta a feje búbját. - Én megpróbálhatom, rinpócse. De ha... - Eredj. Aludni szeretnék. Holnap reggel ne gyere túl korán. Kitoltam az ajtón és vetkőzni kezdtem. Éppen az alsónadrágomnál tartottam, amikor kopogtak az ajtón. 21 Kezembe vettem Mr. Frost stukkerét és az ajtóra fogtam. - Gyere be - mondtam tibetiül, mert a félénk kopogtatásban Tipo kaparászását véltem felismerni. - Ha azt mondod, hogy nincs dézsa... Az ajtó nyikorogva kinyílt, majd legnagyobb megdöbbenésemre Miss Jessica

Stevens dugta be rajta a fejét. - Bejöhetek? Villámsebesen magamra kaptam palástomat és az ajtóhoz léptem. - Jöjjön, Miss Stevens. Miss Stevens belibegett a szobámba, bár az ő alkatához aligha illik ez a szó. Selymesen csillogó, világoskék szabadidő ruhát viselt, amelynek a karján és a nadrágszárán tenyérnyi vastag, vörös csík futott végig. Jessica egy női tábornokra emlékeztetett, aki éppen szemlét tartani jött a laktanyába. -Leülhetek? - Istenem, de ostoba vagyok - motyogtam némiképpen magamhoz térve. Foglaljon helyet Jessica, azon a széken. Jessica a székre nézett és megcsóválta a fejét. - Azon inkább ne. Nekem is volt egy, de... összetörött alattam. 227 Még mindig nem tudtam magamhoz térni a látványtól, ami elém tárult. Bár az elmúlt napok során nem egyszer találkoztam vele, vagy bundában volt, vagy éppen nem tudtam kellő figyelmet fordítani rá. Most azonban ott állt előttem teljes életnagyságában, s mit tagadjam, megrendültem tőle. Természetesen nem azért, mintha csúnya, vagy éppen riasztó lett volna - éppen ellenkezőleg: csinos volt és vonzó - ennek ellenére valahogy túlságosan is vastagnak tűnt. Főleg a csípője körül. - Inkább az ágyára ülnék. Letelepedett az ágyam szélére. Kicsit nyikorgott ugyan, de állta a sarat. Jessica rám emelte szép, őzikebarna szemét. - Csak azért jöttem, hogy... az elnézését kérjem, amiért... pofon vágtam. Roppantul szégyellem a dolgot. -Előfordul az ilyesmi - mondtam kevés meggyőződéssel. Jessica megcsóválta a fejét. - Tudja, szörnyen meg voltam keveredve. És meg vagyok most is. Carteris halála a padlóra küldött. Van valami elképzelése róla, mi történik itt körülöttünk? - Nem sok - mondtam az igazságnak megfelelően. - Szörnyen érzem magam - sóhajtotta és kisimított a homlokából egy huncut hajtincset. - Bár Whitehead mellett sosem volt unalmas az élet. - Régóta dolgozik vele? - Már vagy öt éve. - Meg szabad kérdeznem, hogy került hozzá? - Éppen végzős voltam az egyetemen, amikor felkeresett. Harmadéves koromban már tanított, de sosem vettem észre, hogy megakadt volna rajtam a szeme. Szóval, odajött hozzám és azt mondta, szüksége lenne egy történészre, aki jól ismeri az ókort, kohyít valamit a régészethez, és nem ijed meg a saját árnyékától. Én szerencsére valamennyi követelménynek megfeleltem. - Arról, hogy nem ijed meg a saját árnyékától, magam is meggyőződhettem. - Ne haragudjék, elvesztettem a fejem. Borzalmas, ami Carterissal történt. Kedveltem őt, jó humorú pasas volt, ha rájövök, ki ölte meg, saját kezűleg fojtom meg, de mint 228 férfi, isten nyugosztalja, nem ért egy hajítófát. Ronda dolog, hogy így beszélek róla, de ez az igazság. Ami Roo-kert illeti, ő'sem sokkal különb. Ráadásul... félénk is. Indiában éppen fürödtem, amikor rám nyitotta az ajtót. Tudja, mit csinált? - Nem - mondtam száraz torokkal. -Elszaladt. Becsapta az ajtót és elszaladt. Nem csak úgy egyszerűen elment, hanem rémülten elfutott. Pedig nem kellett volna elszaladnia. Maga elszaladt volna? ' - Hát... - mondtam bizonytalanul. - Elszaladt volna? - Vannak helyzetek, amikor... - Na, látja. Maga igazi férfi. Beszélhetek őszintén? - Természetesen, csak... Kinyújtotta a karját és a tenyerébe szorította a kezemet. - Már akkor kinéztelek magamnak, amikor feljöttünk azon a rohadt lépcsőn. Arra gondoltam, éppen ilyen pasas kellene nekem. Belevaló, de nem nagyon okos. Utálom a nagyon okos pasasokat. Arra ott a professzor. Nekem férfi kell, nem

agybánya. Gyere ide, mellém, édes... Nem akartam, de muszáj volt. Mielőtt még látványosabban is tiltakozni kezdhettem volna, éreztem, hogy földöntúli erő kezd húzni az ágy felé. Mintha egy úthenger kapta volna el a kabátom ujját. Másodperccel később már ott ültem mellette a takarón. - Látom a szemedben a vágyat - suttogta szétnyílt ajakkal. - El fogom oltani, kicsim. Csak arra kérlek, vesd le a gátlásaidat... gyere, segítek benne. Előbb a ruhádat vetjük le, aztán a gátlásokat. El akartam tolni magamtól, de egyszerűen becsuklott a könyököm. Az ágy csikorgott-nyikorgott, azzal fenyegetve, hogy előbb-utóbb megunja a csatát és összeomlik alattunk. -Jessica, én... - Tudom, tudom, kincsem. Te is régóta járod már ezeket az isten háta mögötti hegyeket. Tudom, hogy aki elszokott a biciklizéstől, nem biztos, hogy azonnal a legjobb formáját futja, ha nyeregbe pattan. Nem kell félned, kincsem. A jó párosok úgyis csak hetek, sőt, hónapok ke229 meny munkájával szoknak össze. Ahogy elnézem ezt a telet, lesz időnk összeszokni. Le ezzel a csúnya köpennyel! Lámapalástom átröppent a cellán és az olajmécsesen kötött ki. A mécses sértődötten pislantott egyet, majd kialudt. - Csoda finom - suttogta Jessica az alsónadrágom körül matatva. - Tudod, mióta vártam erre a pillanatra, kis kakasom? Menj már beljebb, mert nem férek el melletted. Add ide a kezed, majd én mondom, mit csinálj. Miért mocorogsz, talán nincs elég helyed? Gyere, gyere, kis kakasom. Ide csípjél a csőröcskéddel, ide, ide! Kénytelen lettem volna engedni az erőszaknak és odacsípni, de ebben a pillanatban megdöngették odakint az ajtót, majd meghallottam de Carvalho ingerült hangját. - Mi a fene van magával, Lawrence? Úgy nyikorog az ágya, mintha vízilovakat dajkálna benne. Jöjjön ki, mert magára töröm az ajtót! Le akartam mászni az ágyról, de Jessica visszarántott. - Nem mész sehova! Azt akarom, hogy a kiskakas meg-csipkedjen! Egyszer, tízszer, sokszor! - De Carvalho van odakint - mondtam komoran. - Na és? Zavard a fenébe. Ne vedd el a kezed, mert... - Nem zavarhatom el. Nem ismered de Carvalhót. Ez egy torreádor. - Na és? - Ha azt ígérte, hogy betöri az ajtót, akkor be is tori. - Kimegyek és a falhoz kenem - fenyegetődzött a lány. - Meg ne próbáld - fogtam könyörgőre a dolgot. - Ha kiderül, mi történt, kidobnak bennünket a lámák a kolostorból, akkor aztán lőttek a kincskeresésnek. - Mi derülne ki, amikor még nem is történt semmi? Mi a fene derülhetne ki? De történni fog, az holtbiztos. Gyere, ide kiskakas, ne törődj azzal a hülyével... Csípj meg, kicsim... - Lawrence! - hallottam de Carvalho egyre ingerültebb hangját. - Jöjjön már ki, úgyis tudom, hogy odabent van. Azt hiszi, megússza, ha alvást színlel? Tipo elárulta, hogy lefeküdt. 230 - Hallod? - figyelmeztettem Jessicát, a köpenyem felé tapogatózva. - Be fogja törni az ajtót. A szerzetesek kiutasítanak bennünket a kolostorból, Whitehead megtudja, hogy miattad történt és... - Ó, hogy a fene vigye el ezt a majmot! - nyöszörögte Jessica. - Kedvem lenne szétlapítani a képét, vagy... megfojtani. Elkapta a nyakam és mintha de Carvalhóé lett volna, megszorította. Éreztem, hogy olyan vékonyra megy össze az ujjai között, mint egy kerti locsolócső. - Meg tudnám... fojtani. Rúgkapáltam ugyan, de nem sok eredménnyel. Szerencsére mielőtt teljesen elfogyott volna a levegőm, eleresztett. - Lawrence! Ne akarja, hogy betörjem az ajtót! Kiugrottam az ágyból. Szemem sarkából láttam, hogy Jessica csalódottságában elkapja a párnám és nagyot harap bele. Megtörörgettem a homlokomat.

Úgy éreztem magam, mint a tigrisszelídítő, akinek végre sikerült kiszabadulnia a megvadult fenevad ketrecéből. 22 De Carvalho csizmás lába a földet kapálta, szemében dühös tűz égett, s ha még az orrából is meleg pára szállt volna felém, akár mesebeli bikának képzelhettem volna. - Na végire, hogy kijött! - támadt rám. - Ahhoz képest, ami magán van, elég soká öltözködött. - Mi a fenét akar tőlem? - kérdeztem hálatelt tekintettel. De Carvalho észrevette, és annak rendje és módja szerint meg is hökkent tőle. - Mi van magával? - kérdezte gyanakodva. - Mi tartott ilyen soká? - Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy egy hölgy tartózkodik nálam? - Azt, hogy nem mond igazat-legyintett lemondó váll-vonogatással. - Maga ahhoz túl mulya. Ismerem erről az oldaláról. Mi, portugálok, ebben profik vagyunk. De nem 231 azért vagyok itt, hogy ön és a hölgyek viszonyáról beszélgessünk. - Hanem? - Hogy emlékeztessem az ígéretére, maga gyilkos! -Tessék?! - Megölt, kikészített, kibelezett. Én egy hulla vagyok. Nem látja rajtam? Ránéztem, majd összehúztam a szemem. - Nem néz ki valami jól, az kétségtelen, de azért az, hogy hulla lenne, enyhe túlzásnak tűnik. - Csak tréfálkozzon, jellemző magára és az angolok alulfejlett humorérzékére. Maguk azon röhögnek, amin sírni kellene, amin meg más sír, abból maguk viccet csinálnak. - Nem vagyok angol - tiltakoztam. - Tökmindegy. Közöttük él, olyan lett, mint ők. Aki záptojások között ücsörög, átveszi a szagukat. Apropó, ezért is vagyok itt. Szagoljon meg. - Mit csináljak? - kérdeztem elképedve. - Szagoljon meg, vagy orron vágom. Úgy éreztem, kicsit sok ma estére a jóból. Sőt, már tegnap is sok volt belőle. Akármerre fordulok, csak úgy röpködnek körülöttem a pofonok. Jessicára gondoltam és léptem egyet a folyosó másik szárnya felé. De Carvalho megragadta a karom. - Nem engedem, hogy meglépjen. Meg kell szagolnia. Engedelmesen megszaglásztam. Egyetlen pillanatig azt hittem, egy juhnyáj illatát hozza felém a szél, néhány rühes tevéével együtt. - Kész? - Kész. — Milyen szagom van? - Büdös - mondtam óvatosan, ámbár az igazságnak megfelelően. - És maga ezt csak így mondja? - Hogy kellene mondanom? - Akkor figyeljen ide. Megjelent nálam az a kis csirkefogó azzal, hogy sikerült új dézsát szereznie. Méghozzá jó nagyot... hm... olyan kétszemélyest. Most mit néz úgy rám? Legalább, aki fürdik, kinyújthatja benne a lábát. 232 - Én is erre gondoltam. - Azt mondta, egy félreeső cellában van és már vizet is töltött bele. Jó meleget. Én pedig hm... szóltam valakinek, hogy, ha óhajt, hát... megfürödhet. A fickó megmondta, hol a cella a dézsával... mi pedig... hm... hát odamentünk. A cella jó nagy volt... és teljesen sötét. A kis csirkefogó a lelkemre kötötte, ne gyújtsak fényt, mert a dézsát... nem teljesen szabályosan szerezte. Arra gondoltam, hogy fürödni... hm... éppenséggel sötétben is lehet, ha nagyon muszáj, ezért nem gyújtottam lámpát, bár őszintén szólva, nem is volt. Tipo... akarom mondani, a fickó, elment, én pedig... mi pedig... hát, ott maradtunk. Én már akkor furcsának találtam a szagokat, amikor beléptünk az ajtón. Csak tudja... errefelé hamar megtelik az ember orra. Amikor leszálltam.a repülőgépről, minden szag újnak'tűnt, nia már viszont mintha szénanáthám lenne. Egy záptojást is megennék anélkül, hogy felismerném a szagáról. Evett már száz napos tojást? - Persze hogy ettem.

- Hogy ízlett? - Erről akar velem beszélgetni éjszaka, a folyosón? Különben nagyon jó volt.

- Látja? Maga is elveszítette a szaglóérzékét. De valóban nem erről van szó. Szóval... rövid tapogatódzás után megtaláltam... tűk... a dézsát. Annak a cellának nem volt ugyanis ablaka. Normális dolog ez? - Az - mondtam. - Nem mindegyik kolostori cellának van ablaka. - Szóval... kitapogattuk a dézsát és én beledugtam a-kezem. Valóban langyos volt... ami benne volt. - Mi volt benne? - Számíthatok a diszkréciójára? - Nem ismer még eléggé, Domingos? - Éppen azért kérdem. - Mint eddig is minden alkalommal. - Akkor talán jobb lenne, ha nem folytatnám. De sajnos, folytatnom kell. Beledugtam a kezem a dézsába és... a... izé... még valaki beledugta. - Igazán? 233 - Mit bámul úgy rám, nem ez az érdekes a történetben. - Hát micsoda? Megpödörgette a bajuszát, aztán nagy keservesen folytatta a beszámolóját. - Úgy gondoltam... tűk... hogy nem sokat tétovázhatom.. . tünk... mert kihűl a víz. Ezért gyorsan levetettem a ruhámat és bemásztunk a dézsába. - Egyes, vagy többesszámot használ? - Látja, ezt utálom magában, hogy soha nem tud felhagyni azzal az ostoba nyelvészkedéssel. Nem mindegy a történet szempontjából, hogy milyen izé... számot használok? - Mindegy - mondtam lemondóan. - Folytassa. - Hát... szóval... bizonyos idő után benn voltunk a dézsában... én éppen... kinyújtottam a kezem... csakúgy, amikor... egyszóval... beleakadt egy láb. - így jár az - mondtam -, aki nem egyedül fürdik. - Magának elment az esze! - förmedt rám. - Az nem emberi láb volt. - Nem-e? - hűltem el. - Akkor ki a fenével fürdött maga? -Én? Miss Camp... Mi köze hozza? Fürödtem valakivel és kész. Azt utálom magában a leginkább, hogy ro-hadtul kíváncsi. Mi a fenét üti az orrát olyasmibe, amihez semmi köze? - Én ütöm bele? Ki rángatott ki a folyosóra, azzal fe-nyegetődzve, hogy ránk... azaz rám töri az ajtót? - Jól van, nyughasson már. Ott hagytam abba, hogy a kezembe akadt egy láb. Hogy egészen őszinte legyek, arra gondoltam, aki együtt fürdik velünk, bizonyára egy... hm... természetfeletti lény. Egy földön kívüli százlábú. És... valamilyen elmondhatatlanul büdös gömbök úszkáltak a lábai között. Egyszóval borzasztó volt. El sem tudja képzelni, mennyire. - Nem könnyű, ezt elismerem. - Akkor jöttek a fejek. Fejből is volt néhány a dézsában. Akivel, hm... együtt voltam... sikoltozni kezdett, és majdnem belefulladt... akárcsak én. Ha nem rendelkezem a gyors helyzetfelismerés képességével és haláltmeg234 vető bátorsággal, talán már ... de erről ne is beszéljünk. Egyszeriben olyan büdös lett körülöttünk, hogy alig tudtunk kimászni a dézsából. Aki odavezetett bennünket és ezt az egész szörnyűséget elrendezte, természetesen már nem volt sehol. Azért is jöttem többek között önhöz, hogy vonja felelősségre, mivel maga a kancellár helyettese. - Hogy vonjam, ha nem tudom, ki az? - Találja ki. Amilyen nagy esze van, biztosan kitalálja. Én - már megbocsásson -, de nem adhatom ki a fickót. Még akkor sem, ha maga is ismeri és rágógumival üzletel vele. - Majd intézkedem. Végül is, hogy végződött a kaland? - Szagoljon meg. így. Hogy én büdös vagyok, az sem öröm, de sajnos nagyon büdös Miss Camp... akarom mondani, az is, akivel a dézsában fürödtem. Nem tudom, honnan lehetne szerezni egy kis hideg vizet. - Forduljon az üzlettársához. De Carvalho szeme nagyot villant.

- Soha! Ha találkozom vele, megölöm. Sóhajtottam és megnyomkodtam a • - Oda tudna vezetni? - Azt hiszem, igen. . - Várjon egy pillanatra. Visszamentem a szobámba és becsuktam magam mögött az ajtót. Alig léptem kettőt-hármat, Jessica a nyakamban termett és majdhogynem letaszított a-földre. - Visszajöttél, kis kakasom? Szempillantás múlva az ágyon feküdtem a vastag csí-pőjű lány alatt. - Nem is tudod, milyen nehéz megszabadulni tőlem! - Éppen az a baj, hogy tudom - mondtam kétségbeesetten. - Domingos azonnal bejön. - Az ki? - De Carvalho. Ha nem megyek ki, bejön. - Te jó isten! Mi a fészkes fenét akar ez tőled, éjnek idején? - Felfedezett valamit, amit tüstént meg kell néznem. - Most? Éppen most? -Nem tűr halasztást a dolog. Sajnos, mennem kell. - Visszajössz még, kiskakas? 235 -Talán csak reggel. Sőt, biztosan. Arra kérem... kérlek, hogy majd legközelebb... Jessica ismét a párnámba harapott. Ötven fontos párnámba, amit közvetlenül elutazásom előtt vettem a Regent Streeten. Bár rettentően sajnáltam, nem tehettem érte semmit. Ha Ábrahám képes lett volna feláldozni egyszülött fiát az Úrnak, én miért ne áldozhatnám fel a fej alá valómat? Akkor hullottak ki belőle az első pehelytollak, amikor halkan becsuktam magam mögött az ajtót. 23 A folyosók hossza örökkévalónak tűnt, soha véget nem érő, fekete alagútnak, amelyet csak néha-néha szakítottak meg az oldalába vágott ablakok világosabb négyszögei. A sokadiknál megálltam egy szusszanásnyi időre és kibámultam az éjszakába. A Hold abban a pillanatban bukkant fel az égen, megszabadulva a mindeddig eléje tolakodó felhőktől és lenézett a kolostorra. Az udvaron fehér porcukorként csillogott a hó: az istenszobrok fekete árnyai megnyúltak, mintha a holdfény hatására hirtelen növekedésnek indultak volna maguk az istenek is. - Mit totojázik, miért nem jön már? -Azon gondolkodom, hogy a csodába találtak oda. - Sehogy - mondta mogorván. - Az üzlettársam, az a kis csirkefogó, az vezetett. Öt percnyi bolyongás után - az épület egy egészen másik szárnyában jártunk már, mint ahol a celláink voltak - de Carvalho megtorpant egy félig nyitott ajtó előtt, - Alighanem ez lesz az. - Menjen előre. - Menjen maga. Maga .a kancellár helyettese, vagy mi a fene. - Van fegyvere? - Nem szoktam stukkerral fürdeni. - Azért még lehetne. De sebaj. Nyugodjon meg, nincs odabent senki. - Én tökéletesen nyugodt vagyok-mo'ndta enyhén re236 megő hangon de Carvalhó. - Ha azt hiszi, hogy egy icipici nyugtalanság is bujkál bennem, akkor maga nem ismer engem. Tudja, ki volt Oliveira de la Cruz? Ki? - Az egyik ősöm. Vasco da Gama hajóján szolgált, amikor Vasco elindult Indiába. Rettenetes fickó volt, nekem elhiheti. - Lehet, hogy örökölt tőle valamit? - Vasco da Gamáról beszélek, ember! Egyszer egy matróz megőrült a hajón és bevette magát a hajófenékbe. Ki kellett valahogy kotorni onnan, hiszen félő volt, hogy kárt tesz magában és a hajóban is. Például felgyújtja. Vasco da Gama önként jelentkezőt kért, aki kipiszkálja, de mivel nem akadt ilyen, Oliveira ősömet küldte le érte. Azt mondta, két arannyal jutalmazza, ha felhozza a fickót. Ő aztán fel is hozta. szemem.

- Bravó. Lett két aranya. - Nem lett. Vasco azt mondta, csak tréfált. Oliveira ősöm ekkor úgy vágta orron da Gamát, hogy később hadbíróság elé is állították miatta. De megúszta. Ámbár kicsit sokba került neki. - Börtön? - Rosszabb. El kellett vennie da Gama unokahúgát. De mi a fenét ácsorog itt az ajtó előtt? Induljon már befelé! Elindultam, óvatosan magam elé tartva a zseblámpám. Valószínűtlennek tűnt ugyan, hogy a dézsában fürdőző, levágott kezek és lábak rám rontsanak, yidamom mintha mégis azt sugdosta volna, tartsam csak előre. És jól is tettem, hogy hallgattam a szavára. Alighogy átléptem a küszöböt, valaki máris szembeugrott velem. Középtermetű árny, mindenképpen emberféle. Volt valami a kezében, hosszú és vékony, ami akár egy levágott végtag is lehetett. Éles sikoltással nekem ugrott, a kezében szorongatott valami pedig a homlokomnak vágódott. Egyszerre csak kivilágosodott előttem a szoba: pálmafákat láttam, néhány tevét, majd elsötétedett minden. Hangokat hallottam, kiáltozást. Ekkor kényelmesen az oldalamra fordultam és elszundikáltam. 237 24 Arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázza. - Keljen már fel, az ördög vigye el magát! - hallottam magam felett de Carvalho sürgető hangját. - Mit csinált vele?^ - Én? Semmit - mentegetődzött egy másik hang, amelyben Miss Fitzgeraldéra ismertem. - Esküszöm, hogy semmit nem csináltam. Ekkora hazugság aztán már adott annyi erőt, hogy felülhettem, majd de Carvalho hathatós segítségével fel is tápászkodhattam. - Maga... mit keres itt? - kérdeztem a homlokomat tapogatva Miss Fitzgeraldot. - Én? Maga mit keres itt? - Azt a valamit... ami a kezében volt. Miss Fitzgerald elhűlve bámult rám. - Miről beszél? - Mi volt a kezében az imént? - Bizonyára egy fadarab. Éppen meg akartam gyújtani egy szál gyufát... - Hol az a fa? - Elejtettem, amikor rám támadt. - Én támadtam magára? Éppen csak beléptem az ajtón... De még nem válaszolt a kérdésemre: mit keresett ebben a cellában? - Fát. ' - Milyen fát? - Amivel alá lehet dúcolni a magasabb szobrokat. - Minek azokat aládúcolni? - Van,fogalma róla, hogyan történik a szobrok restaurálása? - Ez egy nagyokos - mondta felém bökve a mutatóujját de Carvalho. - Ez mindent jobban tud mindenkinél. - Honnan gondolta, hogy ebben a helyiségben... talál megfelelő fát? - Mogdon rinpócse mondta. Ő magyarázta el, hogyan találok ide. - Nem fél egyedül mászkálni a folyosókon éjnek évad238 ján? - kérdeztem dühösen. - Azok után, ami magával történt... - Dehogynem félek- mondta összeborzongva. - Csakhogy én dolgozni jöttem ide. Nem ülhetek a sarokban csak azért, mert... mert... - Fene vigye el magát, Lawrence! - támadt rám dühösen de Carvalho. - Nem hagyná ezt abba? Mit ijesztgeti ezt a gyereket? Ne hallgasson rá, Dorothy. Ez mindenütt rémeket lát. - Igazán? - kérdeztem. - Akkor maga is rém volt a csor-ten alatt? Zseblámpámat előrenyújtva ismét beléptem a cellába. Ahogy beléptem, már meg is állapítottam, hogy nem • szerzetesi cella az, amiben állok, hanem egy raktárhelyiség. Akár három cella is elfért volna benne. Ahhoz képest viszont feltűnően üres volt. Egyetlen óriási fadézsa foglalta el szinte az egész hátulsó traktusát. Alacsony, négylábú faszéket

láttam mellette, az oldalához tolva. - Lát valamit? - kérdezte mögöttem halkra fogva a hangját de Carvalho. Felelet helyett körülnéztem a teremben. Közvetlenül az ajtó mellett hosszúkás valami hevert, feltehetően az, amivel Dorothy homlokon talált. Lehajoltam érte és a kezembe vettem. Egy nyúzott birkacomb volt. Éppen pu-hulni kezdő állaga mutatta, hogy hideg helyen tartották eddig, s most itt a raktárban lágyulni kezdett. A homlokomra gondoltam, és az jutott az eszembe, hogy sajnos, nem eléggé. Aztán meg azon kezdtem töprengeni, hogy az ördögbe lágyulhatott meg, amikor idebent is mínuszok fickándoznak a levegőben. - Egy birkaláb - mondtam. - Micsoda?! - Nézze meg maga is. De Carvalho megnézte, aztán Miss Fitzgeraldra pislogó". - Ez volt... magánál, Dorothy? - Jézusom, hát mit tudom én, mi volt! - nyögte kétségbeesetten a lány. Éppen fellobbantottam volna egy gyufaszálat, hogy megkeressem a farudakat, amikor ma239 guk jöttek. Honnan tudhattam volna, hogy kicsodák? Azt hittem, az a valaki, aki már egyszer... -Jól van, jól - simogatta meg a haját de Carvalho. -Ha nem akar, ne beszéljen róla. Vasvilla-pillantásától elnémulva felkapaszkodtam a székre. Áthajoltam a dézsa pereme felett és belebámultam a belsejébe. Mivel nem láttam jószerével semmit, csak kive-hetetlen feketeséget, ráirányítottam a lámpa sugarát. Nem töltött el különösebb lelkesedéssel a látvány, ami kibontakozott előttem. A dézsa legalján néhány ujjnyi , bűzös lében néhai juhok jobb sorsra érdemes darabjai ringatóztak: lábak, fejek, belsőségek. Közöttük kövér faggyúgombócok forogtak egymáshoz ütődve. A szag, amely belőlük áradt, valóban riasztó volt. Elképzeltem, amint de Carvalho közöttük ücsörög, ráadásul nem is egyedül, s a hányinger kezdett kerülgetni tőle. Domingos ekkor már ott toporgott mögöttem a szék mellett. - Engedjen, én is meg akarom .nézni. -Jobban tenné, ha nem nézné meg. - Maga csak ne írja elő nekem, hogy mit nézzek meg, és mit nem! Engedjen, mert lerángatom! Mivel mindig is híres voltam arról, hogy meghajlok az észérvek előtt, lemásztam a székről és hagytam, hogy ő meg felmásszon rá. Fel is mászott. Belenézett, majd olyan hangokat adott ki magából, mint az az autó, amelynek öklömnyi lyukak vannak a kipufogódobján. -Úristen! Mi ez? Ha belegondolok, hogy én... odabent voltam, és hogy Miss Camp.,. Jézusom, Lawrence, mi ez? • Arra gyanakodtam, hogy a széttrancsírozott birkák már korábban a dézsa aljában heverhettek - megromlásuktól nemigen kellett tartani,- hiszen napok óta nulla alatt járt a hőmérséklet -Tipo aztán meleg vizet öntött rájuk. Még a székre állva sem láthatott bele a dézsa belsejébe, ezért egyszerűen csak átborította a vödrökben hordott meleg vizet a peremén. A-fenekén lapuló, feldarabolt juhok félig-meddig felolvadtak a vízben, s ezek közé csüccsent be de Carvalho és Miss Campbell. 240 Mielőtt visszavonultunk volna, elmagyaráztam Do-mingosnak, hol talál tiszta vizet, aztán Miss Fitzgerald-dal a nyomomban, visszasétáltam a szobámba. Dorothy lehajtott fejjel lépegetett mögöttem és mindaddig meg sem szólalt, amíg a cellám ajtajához nem érkeztünk. - Haragszik rám, Mr. Lawrence? Megvakartam a homlokomat és szelíden rámosolyogtam. - Ugyan, miért haragudnék? - Hát, hogy azzal az izével... lábbal, vagy micsodával fejbe vertem. - Ha már itt tartunk, miért vert fejbe? - Még kérdi? - hökkent meg. - Azok után, hogy... meg akartak fojtani? Különben is... tökéletesen kivagyok. - Ez mit jelent magánál? - Rövidesen el fogok ájulni. Már alig tartanak a lábaim. Össze fogok csuklani.

Önkéntelenül is feléje kaptam, minek következtében szépen kivitelezett mozdulattal a karomba omlott. - Már nem is... kapok levegőt - nyögte. - Fekete karikák. .. Be akartam rúgni az ajtót, aztán úgy maradt a lábam a levegőben. Jóságos bodhiszattvák, mi van akkor, ha Miss Stevens még az ágyamon heverészik? Szerencsére nem heverészett ott. így aztán elhelyez- ' hettem Miss Fitzgeraldot a takaró tetején. Feje alá nyomtam a párnámat, vettem egy mély lélegzetet, majd akkorát tüsszentettem, hogy az ájuldozó restaurátor rémülten nyitotta ki a szemét. - Jaj, istenem, mi történt? Válasz helyett tüsszentettem még egyet. Dorothy a levegőbe szimatolt, majd kihúzta a feje alól a párnát és egészen közelről szemügyre vette. - Ebből jönnek a,tollak. Úristen, mit csinált vele? Kibelezte a párnáját? - Felült az ágyon és megnyomkodta a derekát. - Hova hozott engem? Olyan az ágya, mintha egy víziló hentergett volna benne. Odasétáltam a falhoz támasztott agyagkannához, öntöttem neki egy bádogpohár vizet, aztán annak rendje és módja szerint megitattam. 241 Néhány korty után olyan esdeklő tekintettel nézett a szemembe, hogy majd elsírtam magam tőle. - Megtenne nekem egy nagy szívességet? - Ki vele - mondtam. - Mi lenne az? -Tudja, melyik a... szobám? - Persze, hogy tudom. - Megtenné, hogy bemegy? - Úgy érti, kísérjem oda? - Egyáltalán nem úgy értem. Úgy értem, hogy én itt maradok, maga pedig bemegy, - Cseréljünk szobát? - Nem, nem, hova gondol? Lassan kezdtem felfogni, mi a szándéka. - Csak ma... éjszakára - könyörgött Miss Fitzgerald és ha jól láttam, még a tenyerét is összetette nagy könyör-gésében. - Egyszerűen nem bírnék... egyedül maradni. Azt hiszi, csak maga rémült meg, amikor fejbe vágtam? - Mit csináljak a szobájában? - kérdeztem komoran. -Hát... hozzon ezt-azt. - Konkrétan? Mintha elpirult volna, bár a mécses lángja is megfesthette az arcát. - Bizonyos fehérneműkre gondolok. -Nem lenne jobb, ha mégiscsak velem jönne? Majd megkérem Mogdon rinpócsét, állítson valakit az ajtaja elé... - Nem! Nem bízom senkiben, csak magában. Melegség öntötte el a szívem. Ha így áll a helyzet, az persze egészen más. Ha valaki bízik bennünk, nem szabad eljátszanunk a bizalmát. - Előbb még van egy kis dolgom - figyelmeztettem. - Éspedig? - Beszélnem kell valakivel - tértem ki a konkrét válasz elől. - De aztán jövök. Hátrahanyatlott a párnámon és hatalmasat tüsszentett ő is. -Jézusom! Ezek a lehetetlen tollak... Csak nem szokta álmában a párnáját «harapdálni? Éppen ideje volt, hogy lelépjek. Le is léptem. 242 25 Alig tettem néhány lépést a folyosón, Tipo bukkant elő az egyik sötét sarokból. Olyan szomorúan lógott a feje, mintha ólmot varrtak.volna a sapkájába. Amikor észrevett, akkorát sóhajtott, hogy majd leesett tőle a fejfedője. - Nagy bajban vagyok, rinpócse - nyögte aztán korához nem illő komolysággal. - Nagy-bajban vagyok. - Bizony abban vagy, Tipo - helyeseltem. - De Carvalho rinpócse felpofoz. - Az a legkevesebb - vigasztaltam. - Mi történt vele? - Bemászott a dézsába.

Tipo elkeseredetten rázta meg a fejét. - Honnan tudhattam volna, rinpócse, hogy valaki húst rakott a dézsába? Sosem volt még benne, kizárólag sörfőzésre használják. Azt gondoltam... hogy üres. Elmarkoltam a palástja szélét és magam után húztam. - Gyere. Kicsit ellenkezett ugyan, de azért követett. - Jó lenne, ha beszélnél vele - mondta könyörgő hangon. - Hm. És mit mondjak neki? - Hogy nem... szándékosan csináltam. Legörbült a szája széle. Kis híja volt, hogy sírva nem fakadt. Megveregettem a vállát és talán még barackot is nyomtam volna a fejére, ha nincs rajta a lámasapka. - Rendben van, beszélek vele. - Köszönöm, rinpócse. Eztán mindent féláron számítok, amire csak megkérsz. Mondjuk, két napig. Bólintottam, jelezve vele, hogy elfogadom a nagylelkű ajánlatot. Aztán csendet intettem, mivel már igencsak közel jártunk a dézsát rejtő teremhez. Odabent csend honolt és sötétség. Felkattintot^am a zseblámpámat, másik kezemmel pedig előhúztam palástom öbléből 38-as Smith and Wessonomat, amit, amíg Miss Fitzgerald elkeseredetten tüsszögött, kivettem a táskámból. Az első, amit észrevettem, hogy a földre hajított bir243 kacomb eltűnt. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy ott hagytuk a padlón, közvetlenül a bejárat mellett. A szék azonban a helyén volt. Felkapaszkodtam rá, áthajoltam a dézsa peremén és bevilágítottam a belsejébe. Csak a Tipo által belehordott, immár rég kihűlt víz hullámzott benne, a rajta úszkáló birkadaraboknak nyomát sem láttam. Hirtelen Tipo feje bukkant fel a hónom alatt. Úgy lógott a dézsa peremén, mint a denevérek a pincék mennyezetén. - De hiszen itt... ebben... nincs is semmi - motyogta elhűlve. Leugrottam a székről, elkaptam és leemeltem a dézsáról. - Bizony nincs, Tipo. A kisfiú gyanakodva nézett rám. - Tudod, hova lettek? - Talán. - Mondd el nekem is. Szótlanul megráztam a fejem. - Miért, rínpócse? - Mert titok. Magamban ugyanakkor azt gondoltam, azért sem mondom el neki, amit sejtek, mert ha kifecsegné, komoly baja lehetne belőle. Például őt is meggyilkolnák. 26 Lelkére kötöttem, hogy menjen végre aludni, majd Miss Fitzgerald szobája felé vettem az utam. Óvatosan körbepislogtam, s csak akkor osontam be a cellájába, amikor meggyőződtem róla, hogy nem leselkedik senki a környéken. Addig-addig ügyeskedtem, amíg sikerült kibogoznom a hátizsákja zsinórját. Amikor kibogoztam és végre belenézhettem a belsejébe, kénytelen voltam megállapítani, ha egyszer valaki feleségül veszi majd, nem a hozománya miatt teszi. Miss Fitzgerald hasonlatos volt a csigához, 244 amely közismerten a hátán hordja a házát, ebben a házbán azonban alig volt valami. Megvontam a vállam és a hátamra kanyarítottam a hátizsákot. Miss Fitzgerald olyan édesdeden aludt az ágyamon, hogy nem volt szívem felébreszteni. Leraktam a holmiját az ágy mellé, s éppen néhány ruhadarabot emeltem volna ki a saját táskámból, amikor egészen váratlanul kinyitotta a szemét. Nyögött egyet, aztán felém fordult. - Töri az oldalamat. - Micsoda? - Az ágya. Egészen pontosan a takarója. - Arra nem gondolt, hogy felálljon és megigazítsa? - Gondoltam, csak nem volt elég erőm hozzá. Mi a fenét csinál maga, ha az ágyán tartózkodik?

- Például alszom - mondtam és felemeltem a táskám. - Nagyon nem úgy néz ki, mint amiben csak aludtak. Hé! Álljon meg, hova megy?

- Keresek magamnak egy üres cellát. Erre aztán leugrott a padlóra, összerántotta magán itt-ott félrecsúszott szabadidő ruháját és könyörögve nézett rám. - Itt akar hagyni? - Maga szerint mit kellene tennem? - Itt maradni, természetesen. Fáradt voltam, a szemem is égett, ennek ellenére nem tudtam levenni a szemem a szabadidő ruha felső részének a húzózáráról, amely kissé lecsúszott a fekvésben. A fene se tudja, hogy történhetett, de amikor megigazgatta -magán a ruháját, a húzózárat elfelejtette visszahúzni. - Figyeljen ide, Dorothy - mondtam sóhajtva. - Lassan itt az éjfél, az elmúlt éjszaka nagyon rosszul aludtam és pokolian fáradt vagyok. Képtelen lennék rá, hogy egy széken ücsörögjek reggelig. Ezért aztán jobb, ha elmegyek. Toppantott egyet, miközben könnyek csillantak a szemében. - Nem! Én megyek el. Igaza van, hülye voltam, hogy lehetetlent kértem magától. Visszamegyek a cellámba, mi történhet velem, nem igaz? Legfeljebb megölnek. 245 Egyszer már megpr&bálták, hátha másodszor sikerül majd nekik. Maga csak aludjon jól. Ne féljen, nem fogok visszajárni éjszakánként magához, nem fogom kisérteni. Csendesen meghúzom magam a temető sarkában... Lehajítottam a táskám a földre, az ágy fölé hajoltam és rendet csináltam benne. Sikerült is kihalásznom a lepedő ráncai közül egy hajlított, kis fésűt, amit bizonyára nem Mogdon rinpócse felejtett benne. Zsebre vágtam, majd odasétáltam hozzá. - Feküdjön vissza, Dorothy. - Nem fekszem. Csak a terhére vagyok magának. Engedjen elmenni. Esetleg szólok Mr. de Carvalhónak... Kérem, engedjen. Az ajtóhoz ugrottam és rátoltam a reteszt. - Itt marad és kész. Hiszen alig áll a lábán. Majd később eloltom a mécsest. - Elhozta... amire kértem? Mutattam, hogy ott a hátizsákja az ágy mellett. Miss Fitzgerald kinyújtotta érte a kezét és belekotort. -Hát... sok holmim az nincs. Félrefordulna? Engedelmesen megfordultam. Hallottam, hogy a húzózár hersen, ruhasuhogás hallatszott, mocorgás, aztán elégedetten reccsent egyet az ágyam. - Megfordulhat. Megfordultam. Miss Fitzgerald álláig húzta magán a takarót, úgy pislogott rám. - Hát maga? Akaratlanul is az órámra pillantottam. Végtelenül távolinak tűnt még a reggel. Miss Fitzgeraldnak borús gondolatok futhattak át a fe^ jen, mert borússá vált a tekintete is. Hallgatagon nézte, amint a fal mellé húzok egy széket, aztán félresöpörte az összeharapdált párnát és kiugrott az ágyból. Nem sok híja volt, hogy a szék mellé nem ültem. Piros pöttyös pizsama volt rajta, jó meleg, bolyhos, amely alól olyan domborulatok tűntek elém, mintha a Himalája vidékét nézegettem volna terepasztalon. A Csomo-lungma és a Kancsendzönga csúcsa úgy emelkedett ki a fennsíkból mint két, magasztos istenség. 246 - Nem. Ezt nem - mondta keményen. - Elmegyek, hagyom magát békében. Milyen hülye is voltam, hogy a saját, nyomorúságos halálfélelmem miatt ilyen méltatlan helyzetbe hoztam önt! Kérem, felejtse el ezt az estét, és bocsásson meg nekem, ígérem, hogy soha többé nem támad ilyen eszeveszett ötletem. Elvégre lehet, hogy mindazt, amiről beszéltünk, csak beképzeltem magamnak. Adja ide a hátizsákomat és... viszlát. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, hátrafordult, hogy fájdalmas búcsúpillantást vessen rám. - És -a macskadémon? - kérdeztem mintegy mellékesen -, azt is csak

beképzeljük magunknak? Összerázkódott és visszahátrált az ajtótól egészen az ágyig--Amacska... démon? - És a lebegők? Felugrott az ágyam tetejére; onnan nézett rám rémülten. - Gondolja, hogy...? - A gyilkossági kísérlet? -Jézusom, én... - És a gyilkosságok? Álláig rántotta magán a takarót és ismét onnan pislogott rám, mint kocsonyából a belefagyott béka. - Mivel volt nálam tanulmányozandó könyv elég, kivettem az egyikből egy különálló lapot, anélkül, hogy megtört volna körbehajtottam, majd egy biztosítótűvel hengert formáztam belőle. Letettem a székre s a közepébe helyeztem a mécsest. A hevenyészett lámpaernyőtől meleg, sejtelmes fény öntötte el a cellám. Lerúgtam magamról a csizmát, levettem a köpenyem, felemeltem a takaró szélét. Miss Fitzgerald behunyta a szemét és engedelmesen beljebb csússzam. - Ugye... nem fog rosszul viselkedni? - suttogta szégyenlősen. Válaszra sem méltattam, ami azt jelentette, hogy mélyen meg vagyok bántva, már csak a feltételezés miatt is. Miss Fitzgerald mocorgott egy kicsit mellettem, aztán alig hallhatóan csak ennyit mondott: 247 -Azért ennyire... nem kellene rendesnek lennie. Le fog esni. Való igaz: úgy sikerült csak elhelyezkednem, hogy félig lelógtam az ágyról. Nem tudom, említettem-e már, hogy a kolostori ágyak általában egyszemélyesek, s híján vannak a legelemibb kényelemnek is. Ami alatt az értendő, hogy kemények, mint a kőszikla. A puha ágyakban állítólag könnyebben kísérti meg Mára a jámbor szerzeteseket. Sóhajtottam és közelebb gurultam hozzá. Ki tudja, miért, ismét csak a Himalája-vidék domborzati térképe jutott az eszembe, abból is leginkább a két kiemelkedő hegycsúcs, a Csomolungma és a Kancsendzönga. • Miss Fitzgerald nagyot sóhajtott; ettől mintha a két hegycsúcs leheletnyire eltávolodott volna tőlem. - Mostmár... sokkal biztonságosabban érzem magam. A maga keze ez? - Az enyém - mondtam megadóan. - Kapaszkodnom kell, ha nem akarok leesni. - No de miért éppen abba,kapaszkodik? -Igaza van, kapaszkodhatok másba is. Pardon... elnézést... - Én igazán nem akarok... beleszólni a kapaszkodásába, de... talán mégiscsak ott kellene kapaszkodnia, ahol az imént. - Az a helyzet - fogtam részletesebb magyarázatba -, hogy nem vagyok szakképzett hegymászó. Néha azért előfordul, hogy magasabb csúcsokra kell másznom, és ilyenkor bizony kapaszkodnom kell, ha nem akarok lecsúszni a mélybe. - Istenem, de fyát hol van itt magasabb hegycsúcs? Itt csak az ágya van... meg én. Mégha le is esne... nem esne nagyot. Jézusom... hát mit csinál? - Mondom, hogy kapaszkodom. - Kéremszépen, ez már nem kapaszkodás, ez már valami... egészen más. Nem ezért hívtam be az ágyamba. - Az ágyába? - Akarom mondani a maga ágyába... Bár nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb alkalom a tulajdonjogi viták eldöntésére. 248 - Ebben egyetértünk. - Még mindig... le akar esni? Mert ha nem venné észre, egyfolytában és egyre erőteljesebben kapaszkodik. Istenem... a végén még én is leesem magával. Kérem... eresszen el, mert... Most meg mit csinál...? Ki hallott már ofyat, hogy ruha nélkül másszon hegyet valaki... Jó, jó, maga csak másszon, ha akar, de miért kell nekem is... Kéremszépen, nem hagyná abba...? - Dehogynem - mondtam sértődötten. - Ha... -Azért nem úgy gondoltam... Jaj, jöjjön vissza, szépen kérem, és másszon tovább, ha már egyszer elkezdte a hegymászást... Hódítsa meg a csúcsokat... mint az igazi alpinisták... hódítsa meg többször is... én majd igyekszem segíteni magának... neked... Jézusom... ki gondolta volna, hogy... Takcangban egy igazi, tapasztalt hegymászóra bukkanok... ?

így történt, hogy a nagy kapaszkodásban végül is sikerült meghódítanom az említett csúcsokat. Mivel volt időm bőven, nem is egyszer. 27 ' : ' Hajnali fény szűrődött be a szobámba, amikor kinyitottam a szemem. A mécses halványan égett a könyvlapból összetűzött ernyő közepén, összekeveredve a kívülről behúzódó szürke árnyakkal. Az agyagkancsó úgy szomor-kodott a sarokban, mint hosszú, nyakú, álmos madár. Dorothy körém fonta a karját és dünnyögött valamit valamiféle hegymászásról, de a szemét nem nyitotta ki. Éppen azon töprengtem, mi a csoda ébreszthetett fel, amikor harsány ordítás hangzott fel a folyosón. - Megöllek, te szemét! Gyere ki, Whitehead! Elharapom a torkod, te patkány! Most aztán tényleg kiestem az ágyból. Esés közben a palástom után kaptam, felrántottam, beleugrottam a csizmámba. Már az ajtó felé ügettem, amikor Miss Fitzgerald kinyitotta a szemét. -Mi á... fene van veled? Azt hittem.,, reggel is ma- • szunk egy kis hegyet. - Nyújtózott egy nagyot és csak ak249 kor hagyta abba, amikor folytatódott odakint a fenyege-tődzés. - Megöllek! Kicsavarom a nyakad! Eltaposlak, te tetű! -Ki... ez? - Frost. Kimegyek és lecsendesítem. -Vigyázz, kérlek, mert... ez mindenre képes. Kinyitottam az ajtót és kibújtam a folyosóra. Odakint még teljes volt a sötét, ezért előkaptam palástom zsebéből az elemlámpámat és felkattintottam. - Gyere ki, te görény! Kinyomom a szemed és lenyelem reggelire. Megcsavargatom a... Valahonnan lentről jött a hang, így aztán hiába is világítottam végig a folyosón, embermagasságban nem láttam senkit. Csak akkor sikerült felfedeznem Mr. Fros-tot, amikor a padlót vettem célba a sugárral. Mr. Frost a padlón feküdt, piros csíkos pizsamában, az orrát dör-zsölgetve. Ahogy ráesett a lámpa fénye, ökölbe szorította a kezét és felém rázta. - Gyere ide, te mocsok! Hadd fojtsalak meg! Úgy kapálódzott, mint egy hálóba esett polip, ezért jobbnak láttam már messziről figyelmeztetni a tévedésére. - Lawrence vagyok. Mi a fene történt magával? Frost feltérdelt és megtörölte a szemét. Az elkeseredés és a düh könnye csillogott benne. - Négy felé vágom. Kidobom a beleit a kutyáknak. Lekattintottam a lámpát és odaguggoltam mellé. - Mi történt magával? - Ááááááh! Megölöm! Elgáncsolt a rohadék. - Elgáncsolta? - Mit gondol, miért ücsörgők ezen a nyomorult padlón? Négykézlábra álltam és bevilágítottam a környéket. Nem messze tőlünk vastag cukorspárga hevert a deszkán. Nem törődve Frost szitkozódásával, felemeltem és megpróbáltam magamhoz húzni. Csakhogy oda volt erősítve valamihez a vége. Lehajoltam, és addig követtem az útját, amíg meg nem találtam azt a valamit, amihez hozzákötötték. A valami Whitehead professzor ajtaja volt. Valaki, va250 lamikor - lehet, hogy nem is olyan régen - vaskampót vert Whitehead professzor ajtajába, cirka tizenöt centiméter magasságban. Ehhez kötötte a cukorspárga végét, másik végét pedig egy másik ajtó hasonló kampójához. Annak a cellának az ajtaja zárva volt, így joggal tételezhettem fel róla, hogy lakatlan. Miután kész voltam a diagnózissal, visszamásztam az egyfolytában átkozódó Frosthoz. - Megütötte magát? -Naná, hogy megütöttem. Majd szétment a karom. Mit gondol, olyan kellemes dolog pofára esni egy sötét folyosón? El kellett ismernem, hogy nem az. Annyira beleéltem magam a helyzetébe, hogy hirtelen sajogni kezdett a szemem alja. Az elmúlt napon kaptam én is néhány pofont, már-már azt hittem, sikerül megfeledkeznem róluk, a Frost ellen elkövetett merénylet azonban ismét az emlé- -kezetembe idézte őket. - Mit keresett idekint?

Úgy nézett rám, mintha maga Whitehead lettem volna. - Mi az, hogy mit kerestem kint? Kint voltam és kész! Vegye tudomásul, hogy jogom van a folyosón mászkálni, elvégre Kribjang apát üzlettársa vagyok, vagy mi a fene. Elég baj az nekem, hogy folyton alszik. Lassan már az az érzésem, mintha egy mormotával állnék üzleti kapcsolatban. - Eszerint Kribjanghoz ment? - Ment a fene! Hiába is megyek hozzá, nem jutok át az ajtaján. WC-re mentem, ha tudni akarja. Már az is kész téboly, hogy ha ki kell mennem éjszaka, meg kell kerülnöm a Himaláját, ráadásul az a néhány lyuk csak igen nagy jóindulattal nevezhető WG-nek. - Hát ez nem a Hilton, az kétségtelen. - Attól még nem kellene elgáncsolni. - Nem gáncsolták el. , - Akkor mi a szart csináltak velem? Felmutattam a cukorspárgát. Úgy bámult rá, mintha két méter hosszú giliszta lógott volna az ujjaim között. - Ez meg mi a fene? - Madzag. Spárga. 251 - Meg akarja kötözni vele Whiteheadet? Jó ötlet, bár eléggé vékony, ahogy látom. Várjon, bemegyek a szobámba és kihozom a nadrágszíjamat. Csak az a kérésem, hogy a nyakára kösse. - Stop - emeltem fel a kezem. - Nem akarok megkötözni senkit. Azt akarom mondani, hogy ez a spárga gáncsolta el magát. Frost felállt és hitetlenkedve bámult rám. -Ez? . - Ez bizony. Valaki idekötötte, hogy törje ki benne a nyakát, vagy ha azt nem is, legalább a lábát. Frost a bűnös ajtóra bámult, aztán még mielőtt megakadályozhattam volna, nekiugrott és iszonyú erővel dörömbölni kezdett rajta. - Whitehead! Gyere ki, te rohadék! Azt hittem, Whitehead megszeppenve megbúvik odabent, de meglepetésemre egyetlen pillanat alatt a folyosón termett. Kezében ott sötétedett valami, s ezt a valamit egy tapasztalt villám sebességével Frost orra alá nyomta. - Fogja be a száját, mert szétdurrantom a fejét! A következő pillanatban megtörtént a baj. Zömök alak ugrott ki az egyik közeli ajtón, hatalmas pofont kenve le Frostnak. A fogpasztakirály megtántorodott és a karomba zuhant. - Tele van magukkal a hócipőm! - hallottam McNair felháborodott hangját. - Maguk összetévesztik Takcang kolostorát a Félszemű Mary kocsmájával! A falhoz támasztottam Frostot és Whiteheadhez léptem. - Adja ide a stukkerját. Whitehead azonban nem adta, inkább a köpenye zsebébe süllyesztette. - Nyugodjék meg, nem fogom használni. Védekeznem kellett, mert ez a barom még elharapta volna a torkomát. Megmagyarázná valaki, mi a fene történt vele? Ha jól számoltam, mindenki kint volt már a folyosón, Dorothyt, Miss Campbellt és de Carvalhót kivéve. Felémeltem a lámpám és a professzor ajtajára világítottam vele. - Látja? - A kampót? Látom hát. Mi az ördög ez? 252 Elmagyaráztam neki, hogy valaki egy zsinórt feszített ki a folyosón, cirka tizenöt centi magasságban., Mr. Frost beleakadt és végigvágódott tőle a padlón. McNair megcsóválta a fejét és megvető pillantást vetett Whiteheadra. - Mint a gyerekek. Éretlen, taknyos gyerekek. Whitehead tiltakozva kapta maga elé a kezét. - Itt valami tévedés van, uraim. Azért, mert az én ajtómra erősítették a zsinór végét, még nem jelenti azt, hogy a tudtommal történt. Mint ahogy nem is úgy történt. Az éjszaka alvásra való és én aludtam is. Adam, tud valami erről a zsinórról? Rooker tagadóan rázta meg a fejét. - Jessica? Miss Stevens ugyancsak nemet intett. Közben olyan pillantást vetett rám, hogy jéggé dermedtem tőle. Mintha azt sugározta volna a tekintete, hogy a mi

mérkőzésünk még közel sincs lejátszva. Zavartan elfordítottam a fejem, és Frost markába nyomtam a zsinórt. - Tegye el emlékbe. - Csak ennyi? - Itt a stukkerja is mellé! Holnap majd megtudakolom, hátha valamelyik lámainas rendetlenkedett, bár erre igencsak kicsi az esély. Whitehead megvonta a vállát és visszament a szobájába. Csak úgy csattant mögötte az ajtó. Mintha csak jel lett volna a távozása, lassanként elszivárgóit a kétszemélyes ellentábor a közelünkből. Szerencsére Miss Stevens is. Megfogtam Frost karját és megtapogattam. - Nagyon fáj? - Ne aggódjék, fél kézzel is meg tudom fojtani White-headet. Kisétáltam az udvarra. Megfürdettem az arcom a friss, hajnali szélben, miközben arra gondoltam, talán ez az új nap majd szerencsét hoz nekünk. Fény derül mindarra, ami eddig történt, s visszatérhet a béke és a szeretet Tak-cang falai közé. Nem tért vissza. > 253 28 Amikor visszamentem a cellámba, Dorothy már nem tartózkodott nálam. Ott tartózkodott viszont két újabb papírlap, az ajtó és az ágyam között a padlón. Azt hittem, újabb adatokat találok majd rajtuk Mr. Frost és White-head professzor háborúságával kapcsolatban: ezúttal azonban tévednem kellett. Az elsőről például jószerével meg sem tudtam állapítani, micsoda. Lehetett egy lexikoncikk fénymásolata, lehetett egy ismeretterjesztő mű rövid részlete, bármi lehetett, csak éppen nem volt számomra semmi értelme. „Hermész Triszmegisztosz - kezdődött az iromány -, az alkímia őse. Tulajdonképpen Thotot, a bölcsesség egyiptomi istenét jelöli, aki számtalan könyvet hagyott az utókorra a titkos tudományokkal kapcsolatban. Egyes kutatók szerint Thot valójában egy Hermón nevű pap volt, aki i. sz. 100 körül élt Alexandriában. A mai nyelvhasználatban gyakori a hermetikusan elzár kifejezés, amely valamely edény légmentes lezárását jelölte az alkímiában." Leejtettem a papírt és csak néztem magam elé. Mi a fenét akar ez jelenteni? Természetesen tisztában voltam vele, hogy Thotot gyakran Seth istennel azonosítják, aki amolyan kultúrhérosz volt és sok bölcs dologra tanította meg az embereket. Ő volt az, aki a vízözön közeledtével oszlopokra véste'"az emberiség mindaddig felhalmozott tudását, hogy az elpusztulókkal együtt el ne felejtőd-jék, a vízözön túlélői megfejthessék, és tovább hagyományozhassák általa az emberi kultúrát. Egyre értetlenebbül nézegettem a papírlapot és megpróbáltam rájönni, mi a csodát akar közölni velem. Megkíséreltem összekapcsolni Nagy Sándor kincsével, de őszintén szólva kevés fogódzópontot találtam hozzá. Ha csak azt nem veszem annak, hogy Thot, görög nevén Hermész Triszmegisztosz egyiptomi, Nagy Sándor pedig elfoglalta Egyiptomot, sőt, görög dinasztiát is ültetett a fáraók trónjára, amelynek leghíresebb képviselője a világszép Kleopátra volt. 254 Ahogy tovább töprengtem, további halvány fényecske csillant fel lelki szemeim előtt. Ez a hermetikus elzárás fogalma volt. Annyit jelentene, hogy Nagy Sándor mégiscsak elrejtette a Himalája körzetében a kincseit, esetleg elzárta őket egy barlangban? A második fotómásolat, ha lehet, még az előzőnél is rejtélyesebbnek tűnt. Egy német újságból átvett pár soros hírecskét tartalmazott, amely azt hozta az olvasó tudomására, hogy október hó folyamán a bécsi Kunsthis-torisches Museumból ellopták Benvenuto Cellini híres ezüst sótartóját. A múzeum igazgatósága és a rendőrség ennyi meg ennyi schilling jutalmat tűzött ki a nyomravezetőnek. Ezt aztán végképp nem tudtam hova tenni. Bár sokat hallottam Celliniről, a renaissance fenegyerekéről - az önéletírását is olvastam -, arra azonban nem emlékeztem, hogy bármiféle köze is lett volna Hermész Trisz-megisztoszhoz, Thothoz, Egyiptomhoz, vagy akáf Nagy Sándorhoz. Az persze előfordulhatott, hogy valamelyik ötvösművén megörökítette a nagy macedón alakját. Csak azt nem értettem, mi az ördögöt akar tudomásomra hozni ezzel az a valaki, aki a papírt bedugta az ajtó alatt.

Őszintén sajnáltam, hogy Takcang kolostorának könyvtárából, bűnös hanyagság következtében hiányzott Benvenuto Cellini önéletírása, amiből talán rájöhettem volna valamire. Lehet, hogy Cellini kincskereséssel ütötte agyon a szabadidejét. Hiába túráztattam azonban az agyam, semmi másra nem emlékeztem vissza, mint arra, hogy Benvenuto nem volt az a leányálom-pasas. Igazi renaissance fickó volt, akinek könnyen járt a keze, amelybe sajnálatos módon néha tőr is került. Egyszer mintha meg is ölte volna néhány ellenfelét, ami miatt menekülnie kellett. Az viszont holtbiztos, hogy nem a Himaláját választotta úticélul. Letettem a papírokat az asztalkámra, majd újra felvettem őket. Akárki is dugta be hozzám, jól kiszámította, mit tesz. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a két papírlap. Mintha parazsat tartottam volna a tenyeremen. H55 29 Szürke volt a reggel, akárcsak tegnap vagy azelőtt. Nagyhasú, hóval terhes felhők súrolták a kolostor pagodate-tőit, ha éppen kedvük tartotta, belátogattak a belső udvarokba is. A falak mellé állított kiismerhetetlen mosolyú istenek közömbösen szemlélték a tél első rohamait. A hajnali felhőket szállító szelek belekaptak a kerítésekre aggatott zászlókba, meglobogtatva a rájuk festett Óm mani padme hűm feliratokat. A tetők kiszögelléseire szerelt csengettyűk szorgalmasan csilingeltek; ahányszor csak odaütődött karcsú nyelvük a csengő falához, újabb ima szállt fel az égbe, Buddha trónusához. Az embernél is magasabb imahengerek kenetlen tengelye fülsértőén nyikorgóit, ahogy az arra járók megforgatták őket. Éppen azon törtem a fejem, szólni kellene Kribjang-nak, kenéssé meg a tengelyeket, de aztán eszembe jutott, hogy a nagy hatalmú apát álomkórba esett; könnyebb magával Sákjamuni buddhával tárgyalni, mint vele. . Sóhajtottam és elhatároztam: fütyülök az eddig történtekre, megpróbálok legalább néhány órára úgy tenni, mintha szeretet és béke uralkodna Takcang kolostorában. Leterítettem a szőnyegre a takarómat, fellobbantot-tam az olajmécses lángját a sarokba telepített Maitreja szobor előtt, új füstölőpálcikát helyeztem a füstölőtartóba, majd nekiláttam begyújtani a kandallóba. Mivel annak idején Kínában megtanultam, hogyan kell a khangrendszerű, tapasztott kandallókkal bánni, rövid idő múlva langyos léghullámok töltötték be a cellámat. Lótusz-ülésbe ültem a takaróm közepén, s éppen Avaloktesvara köldökére koncentráltam, amelyből a bölcsesség drágaköve sugárzik, amikor erőszakos kezek megzörgették odakint az ajtót. - Lawrence! Mr. Lawrence! Odabent van? A meditációból való hirtelen kizökkenés nagyjából ugyanolyan eredménnyel jár, mintha egy sziklafalon felfelé vontatott alpinistának, az útja fele táján elvágnák a kötelét. Én is visszabucskáztam az istenek világába vezető útról, s hatalmas zuhanás után ott találtam magam takaróm közepén a padlón. 256 Szívtam egy mélyet a füstölők illatából, aztán megmozdítottam a lábam. Egyetlen pillanatra égő fájdalom töltötte el minden izmomat - ez ugyancsak a mély meditációból való visszahullás jele. Torkom száraz volt, nyelvem nem akart megmoccanni a számban. Végül azért, ha nehezen is, csak megmoccant. -Ki... az? - McNair. Feltétlenül bőszélnem kell önnel. Ekkor már ismét ebben a világban voltam, ha felhőtlen gyönyörűségem nem is tellett benne. Megnyomkodtam a lábam, hogy kiröppenjen belőle a fájdalom, az ajtóhoz sétáltam, kinyitottam. Meglepetésemre nemcsak McNair álldogált odakint, hanem Miss Kubrick és Mr. Morley is. Nem .mondhatnám, hogy örültem a látogatásuknak. Még akkor sem, ha Miss Kubrick friss és üde fiatal hölgy benyomását keltette, bár az arca még a szokásosnál is sá-padtabbnak tűnt. Hófehér bőre szinte világított a szürke reggelben. Igazán kíváncsi lettem volna rá, hogy tudta megőrizni ezt a fehérséget a természettel való közvetlen kapcsolat hosszú hónapjai alatt. Mr. Morley most is olyan volt, mint máskor. Szót-lan, mogorva, harapós. Még meg sem szólalt, de már tisztában voltam vele, hogy első adandó alkalommal belém fog kötni. Ekkor vettem csak észre, hogy apró copfot hord a tarkóján, ami kissé nőiessé szelídítette a megjelenését. McNair ezzel szemben maga volt a megtestesült nyugalom. Sőt, feltűnően

nyugodtnak látszott. Még a meg-gyújtatlan szivar sem rezgett a kezében, amikor a mellkasomhoz nyomta a végét. - Bejöhetünk? - Természetesen. Bejöttek. Elöl McNair, mögötte Miss Kubrick, majd Morley. Egyszerre torpantak meg a takaróm láttán, majd egyszerre néztek rám meghökkent tekintettel. -Maga a... földön alszik? - kérdezte végül McNair. - Ott - mondtam mogorván. - Mi a fenéért? - Hogy le né essek az ágyról. Sokat forgolódom és már 257 többször is előfordult velem, hogy leestem, így aztán azóta a padlón alszom. Ajánlom magának is. - Kösz a tanácsot, majd ha időm engedi, éti is megpróbálom. Egyelőre azonban más gondunk van. Leülhetnénk valahova? Főleg Mr. Morley. Önkéntelenül is Mr. Morleyre pillantottam. Ekkor vettem csak észre, hogy alighanem ingből tépett fáslik borítják a lábát, sőt még cipő helyett is ezeket viseli. Mint a katonák, akik elveszítették a csizmájukat a vesztes ütközetben, ezért kapcában kénytelenek visszavonulni. - Mi történt önnel? - húztam össze a szemöldökömet. - Mr. Morley szegbe lépett - mondta McNair. - Szegbe? Hol? - A folyosón. A szobánk előtt. - Komolyan mondja? McNair válasz helyett a zsebébe nyúlt, majd felém mutatta a tenyerét. Legalább tíz darab nagy fejű szeg hevert rajta. '. - Látja? Naná, hogy láttam. Bárcsak ne láttam volna. - Mikor történt a dolog? - Hajnalban. Mr. Morley kiment, s közben belelépett a szegekbe. Mit szól mindehhez, Mr. Lawrence? Hirtelen Dorothy jutott az eszembe. Őszinte lelkifurdalást éreztem miatta. Tegnap többször is elhatároztam, hogy még egyszer fertőtlenítem a sebeit, de az intenzív hegymászásban nem jutott rá időnk. - Fertőtleníteni kellene - mondtam gondterhelten. - Már megtörtént. Kénytelen voltam elmondani nekik, amit még nem tudtak. Hogy a faluból felvezető lépcsősort is teleszórta valaki szeggel. Méghozzá jelenlegi ismereteim szerint nemigen lehetett más, mint Whitehead professzor. Morley előrehajolt és elkapta a palástom szélét. Bár nemigen kedvelem, ha a palástomat rángatják, ezúttal nem szóltam rá. Álltam és vártam, mi következik. - Mondanék magának valamit. A maga dolga lenne itt a rendteremtés, vagy nem? - Mondjuk. 258 - Akkor miért nem csinálja? - Hogyan csináljam? - kérdeztem látszólag tanácstalanul. - Álljak oda mindenki elé és kérdezzem meg tőle, nem veszített-e el néhány szeget? McNair odalépett hozzánk és kiszabadította a palástom szegélyét Morley kezéből. - Valamit mégiscsak tennünk kéne. Ma még csak szegeket raknak az ajtónk elé, holnap pedig már a nyakunkra kötik a szalagot. Azt, hogy eltüntették a kötelünket és a kast, még hülye tréfának is betudhattuk, ez azonban már intő jel. Néhány perccel ezelőtt el is határoztuk, hogy megtesszük a megfelelő óvintézkedéseket. - Mik lennének azok? - A szobánkba hozatjuk az élelmünket és nemigen mozdulunk ki belőle. Megvárjuk, amíg annyira megjavul az idő, hogy lemehessünk a lépcsőn a faluba. Megkerüljük a hegyet, szerzünk új köteleket és leereszkedünk a barlangokhoz. Ez legalább egy hét, de nincs más választásunk. Tüstént elmegyünk innen, ahogy lehetséges. Addig pedig nem akarunk több balesetet. Ezt jó, ha ön is az eszébe vési és bevésik mások is. Csak ezt akartuk elmondani önnek, Mr. Lawrence. Amikor elmentek, visszaültem a takarómra, de már nem meditációs

célzattal. Inkább azon töprengtem, vajon hova tűnhettek a birkacombok az elmúlt éjszaka a serfőző-kondérból. 30 Átmentem a konyhába, hogy megreggelizzek. A hosszú faasztalnál, amelyet Mogdon utasítására hoztak be számunkra, csak Adam Rooker ücsörgött nyúlfogait méregetve. Kezében csorba szélű csészét tartott és úgy szür-csölte belőle a faggyús-tejes teát, mintha világéletében ehhez szokott volna. Mertem a teából, majd kását szedtem mellé. Mivel elég száraznak találtam, meglocsoltam teával s megke-vergettem egy fakanállal. Rooker érdeklődve figyelte a tevékenységemet, miközben a fejét csóválgattá. 259 - Hogy nem jöttem erre rá! Pedig olyan száraz ez a ká-• sa, mint a fűrészpor. - Próbálja felhígítani teával. - Nem lesz túl faggyús? - Már hogyne lenne. Hiszen éppen ez a jó benne. Rooker teát löttyentett a kásájába, megkevergette, megkóstolta, aztán elismerően bólintott. - így már valóban más. Ebben a pillanatban feltűnt az ajtóban Jessica Stevens. Vállaim közé húztam a fejem és csak félénken mertem arrafelé pislogni. Jessicán azonban nem látszott, hogy nehezményezné a tegnap történteket. Fintorogva jött oda hozzánk és a csészéink fölé hajolt. - Hadd látom, mit esznek! - Kását - mondta Rooker. - Teával - mondtam én. Jessica összeborzongott. - Más nincs) Feleletre sem várva odasétált a kásás tálhoz, mert magának egy púpos csészével, megöntözte teával, majd egy teli teásbögre kíséretében odahozta hozzánk. - Kissé egyhangúnak tűnik itt a koszt. Ezek sosem esznek húst? - Nemigen. Csak ha beteg valamelyikük és feltétlenül szüksége van rá. - Elég szomorú. Megette a kásáját, megitta a teáját, majd visszament a bádogtálhoz és újra kezdte az egészet. Amuló tekintetemtől kísérve háromszor ismétlődött meg a jelenet. Rooker számára nem jelenthetett újdonságot Jessica étvágya, mert hidegen hagyta a dolog. Az asztalra könyökölt és gondterhelten maga elé bámult. - Valami baj van? - kérdeztem részvevőn. Rooker rám emelte szemét, aztán elhúzta a szája szélét. - Jó kérdés. Azok után, ami történt. Ennek ellenére az a legnagyobb baj, hogy betegek vagyunk. Akaratlanul is Jessicára pillantottam. Rooker követte a tekintetemet és megrázta a fejét. - Ő bírja legjobban, de azért ő is kivan. Ne tévessze 260 meg a látszat. Akkor eszik ilyen keveset, ha nincs rendjén nála valami. - Maga szerint mi nincs rendjén nála? ' - Fél. Mint ahogy félek én is. -Mitől? . ' -Jó vicc. Hogy megölnek, attól. - Kicsoda? - Hát... alighanem Frost. - Alighanem? .. - Mondjuk, hogy ő. • r - Mintha nem lenne annyira biztos ebben. Rooker megvakargatfa a feje búbját. - Elhisz nekem valamit, ha őszintén mondom? - Miről van szó? - Azt a rohadék zsinórt nem mi kötöttük oda Frost ajtajára. -Hm. Kivicsorította a nyúlfogait, ami ezúttal azt jelentette, meg akarja.erősíteni vele az állítását'.

- Ha óhajtja, meg is esküdhetek rá, hogy nem mi tettük. Sem én, sem Jessica, sem a professzor. - Ez holtbiztos - bizonygatta a lány is az asztal túlsó végéről. - De ha mi nem tettük, akkor ki a fene lehetett? Azt azért nem tételezem fel Frostról, hogy szántszándékkal összezúzatja magát miattunk. Ennél sokkal gyávább. Szerintem ők is ártatlanok. Maradnának a méhkutatók. Nekik viszont semmi okuk rá, hogy madzagokkal szórakozzanak a folyosón. - Vicsorgott egy kicsit, aztán nagy-nagy elhatározással nézett a szemembe. - Azokat a szegeket a lépcsőn... mi szórtuk-ki, Mr. Lawrence. Egészen pontosan, szegény Carteris. - Nocsak. És miért? - Hogy lépjenek bele a disznók. - Úgy érti, hogy Frost és csapata? - Nem is sejti, mire képesek. - Tudja, hogy ez gyilkossági kís'érlet? •Rooker elvigyorodott. - Ördögöt az. Attól, mert valakinek szeg megy a talpába, még nem kell meghalnia. 261 - Az Oxford Streeten nem is, de ez itt a Himalája. Ha leönti a lépcsőket lekvárral és odarakja mellé a szegeit... Rooker szomorúan villantotta rám a nyúlfogait. - Hát éppen ez az. -Mi? - Hogy, akik... a kulimászt ráöntötték a lépesőre, nem mi voltunk. - Nem maguk? - Nem. - Akkor ki? Rooker széttárta a karját. - Fogalmunk sincs róla. Amikor felfelé kapaszkodtunk, nem volt ott semmiféle kulimász. Ha lett volna, talán fel sem tudtunk volna jönni. De nem volt. Ha lett volna... nem rakjuk oda a szegeket. - Ezt én el is higgyem? - Miért hazudnék magának? Szétszórtunk vagy fél zacskónyi szeget, aztán feljöttünk. Előttünk nem járt senki, ezért nem is láttunk nyomokat a hóban. - Azt mondja, fél zacskónyi szeget? Mi lett a másik felével? - Beraktam a hátizsákomba és felhoztam ide. Sajnos, ellopta tőlem valaki. Behunytam a szemem és magam elé képzeltem, amint Morley belegyalogol az ajtaja elé szórt szegekbe. - Mikor vette észre? - Ma hajnalban. - Hogyan? - Meghallottam, amint a méhkutató átkozódik a folyosón. És hát... valóban ott voltak a padlón azok a ro-hadék szegek. Gyanút fogtam, feltúrtam a hátizsákomat. Valaki megfújta és leszórta a méhkutatók elé. Csak tudnám, mi a fenéért? Megráztam a fejem, mintha látomást akarnék elűzni a szemem elől, felálltam, helyére vittem az edényeket, aztán nagyon komoran néztem rájuk. - Menjenek vissza a szobáikba és mondják meg White-headnek, beszélni szeretnék vele. Tíz perc múlva nála vagyok. Felálltak és eltávoztak. Én pedig be is tartottam volna 262 az ígéretemet, ha ki nem mászik az asztal alól valaki és mellém nem csüccsen a fából faragott padra. A jövevény palástja öblébe nyúlt, rágógumit húzott elő belőle, s a szájába tette. Sajnálkozva rám nézett és megcsóválta a fejét. - Szar ügy, rinpócse. Keserves képpel bólintottam. Valóban az volt. 31 A nagy imaterem melletti kis imateremben Döirna istenasszony szobra előtt McNairre bukkantam. Összegörnyedve kucorgott néhány ülőpárnán, s amikor megpillantott, rémülten a háta mögé rejtette a kezét. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, pedig már messziről megéreztem a holland pipadohány kellemesen édeskés illatát. Az volt a gyanúm, hogy mézet is kevert a dohányba, ami nem csoda, hiszen lehetett nekik odafent éppen elég. - Mr. Lawrence? A fenébe is, alaposan rám ijesztett. - Olyan rémítő vagyok? - Itt már csak rémeket lát az ember. Sosem laktam még olyan helyen, ahol

embereket öltek. - Nem mindennap történik ilyesmi, az szent igaz. Miért nem gyújt rá egy pipára, hogy megnyugtassa magát? Furcsán nézett rám, de még mindig nem méné előhúzni a háta mögül a kezét. - Azt hallottam, hogy a lámakolostorokban nem szabad pipázni. - Alapjában véve nem is, a szerzeteseknek pedig kifejezetten tilos. - Mit jelent az, hogy alapjában véve? - Annyit, hogy a vendégeket esetenként mentesíthetik az ilyesfajta előírások alól. -Ki? - Például az apát. - Sokra megyek vele! Kribjang apátot nehezebb megtalálni, mint a macskadémont. - Más is megteheti, ha szépen megkérik rá. 263 - Kicsoda? ; - Mondjuk, a kancellár. - Őt sem lehet megtalálni. - Akkor a helyettese. McNair arca felragyogott. - Hiszen az maga, ember! Mentesítene? Arra gondoltam, ha Tipo lennék, nem úszna meg három csomag rágógumi alatt, de ezúttal eltekintettem a vámolástól. > - Vegye úgy, hogy mentesítve van. Fülig pirulva húzott elő a háta mögül egy égő pipát. - Ne ítéljen el érte, de nem tudtam ellenállni neki. Egyszerűen rá kellett gyújtanom. Mindenesetre könnyebb a szívem, ha pótlólagosan is, de engedéllyel teszem. • Én is elővettem a zsebemből a pipám. McNair szeme felcsillant, amikor észrevette. - Maga is? - Néhanapján. - Megkínálhatom egy kis dohánnyal? Valóban holland dohány volt, és valóban mézzel keverték. Kissé édeskés volt az íze - nem egészen az én ízlésemnek megfelélő -, de azért el lehetett füstölni. A pipafüst kellemesen összekeveredett a füstölők illatával: nem hiszem, hogy az isteneknek kifogásuk lett volna tevékenységünk ellen. Amikor már vastag füstkarikák szálldostak Dölma feje körül - némelyikük glóriaként lebegett felette -McNairre pislantottam. - Hogy érzi magát? McNair megcsóválta a fejét. - Most már valamivel jobban. Általában véve azonban pocsékul. — Nem is csodálom. -Ne is csodálja. Képzelje csak bele magát a helyzetünkbe. Odafent dolgozunk, semmivel sem törődve, amikor egyszerre csak megjelenik az a szörnyeteg. Szívtam egy nagyot a pipámból, feleresztettem két közepesre sikeredett karikát, aztán megcsóváltam a fejem. - Biztos, hogy látták? - Na hallja! Nem vagyok az a típus, aki kísérteteket lát, 264 ha mocorognak a kertben a falevelek. Az az akármi tényleg ott volt, és tényleg el akart kergetni bennünket. És a másik is. A fickó a levegőben. Tudom, hogy komikus, amit mondok, ha más mondaná, én is hülyének nézném érte, de akkor is ez az igazság. - Meséljen egy kicsit róla, mit csináltak odafent. McNair élvezettel forgatta meg a pipáját az ujjai között. Egész lényéből sugárzott a gyönyörűség, hogy végre nem kell megtagadnia magától a mézes dohány örömét. Gömbölyűén pocakos figurája a kinai mitológia termékenységet segítő öregemberére emlékeztetett. Nyájas volt a mosoly, mint a bölcs, idős tudósoké, akik tisztában vannak vele, hogy megismerésünk határai igencsak végesek. A problémák olyanok,,mint a sárkányfej. Ha egyet levágunk, nyomban másik nő helyette. -Néhány évtizeddel ezelőtt talán még verseket is ír-, tam volna a himalájai méhekhez. Ezek a szorgalmas kis állatkák meg is érdemelnek minden tiszteletet, hiszen a Világ Teteje megfelelően zord ahhoz, hogy ne legyen könnyű

rajta élni. Meg kell harcolniuk az életben maradásért. Ezért aztán olyan tulajdonságokat fejlesztettek ki magukban, amelyeket, ha átörökítünk más méhfajokba, megsokszorozhatják azok ellenálló képességét. - Maguk ezt teszik? - Egyelőre csak vizsgáljuk őket. Nem szeretnénk mellé nyúlni. Hallott már az afrikai gyilkos méhek és az európaiak keresztezéséről? Egyelőre DélAmerikában pusztítanak. Mi mindenképpen meg akarjuk akadályozni a véletlen kereszteződéseket. Csoda kellemetlen lenne, ha a himalájai méhek szívós természeté különös agresszivitással párosulna, amit esetleg egy afrikai fajjal való találkozás következtében szerezhetnének. Hogy a dolog lényegét emeljem ki: addig nem keresztezhetjük a himalájai méheket semmi más méhfajjal, amíg ezer százalékig nem vagyunk biztosak benne, hogy a kereszteződésből csakis előnyök származnak. - Mióta tevékenykedik a szakmában? - Én? Száz éve. Legalábbis úgy érzem. Mintegy mellékesen feltettem neki még néhány kérdést azokkal a kutatókkal kapcsolatban, akik emlékeze265 tem szerint méhekkel foglalkoznak. McNair valamennyit ismerte. Róbert Luddról még azt az anekdotát is felidézte, amikor a tiszteletreméltó tudós egyik előadására szemléltetésképpen elvitt néhány mehet, amik véletlenül kiszabadultak szállítóeszközükből és rátámadtak a velük foglalkozó konferenciára. Szavahihető tanúk elmondása szerint a méhkutatónők ugyanúgy sikítottak, amikor a méhek a hajukba ragadtak, mint az átlag háziasszonyok. - A társai? McNairnek összerándult a szeme. Egyetlen pillanatra csak, de ez is elég volt ahhoz, hogy ne kerülje el a figyelmemet. - Jól felkészült kutatók. - Mr. Morley mintha idegesebb lenne a kelleténél. - Azt akarja, hogy pletykálkodjak róla? - Isten őrizz. McNair szívott egyet a pipáján. - Az a helyzet, hogy más korosztály vagyunk. Felkészült szakemberek, az kétségtelen... de mégiscsak mások. Fiatalok. Dávidét néha elragadják az indulatai. Magam láttam, amikor dühében összetaposott néhány mehet. Az én nemzedékemből senki nem tenne ilyet. Mi csak végveszély esetén pusztítjuk el őket; ha betegek, és meg akarjuk akadályozni, hogy tovább terjesszék a kórt. Persze ettől még lehet jó tudós. Egyelőre viszont úgy tűnik, más köti le .az energiáit. - Mi más? - Ki akarja deríteni, ki gyilkol. Ez pedig nagyon veszélyes dolog. Ha a gyilkos megszagolja, hogy a nyomában jár, ráfizethet. Egyetértőn bólintottam. Bizony rá. 32 Whitehead ajtaja nem volt becsukva, én mégis illedelmesen kopogtattam rajta. Pipám ekkor már természetesen palástom öblében pihent. - Jöjjön be - hallottam a professzor hangját. Odabent a friss tea kellemes illata lebegett a levegő266 ben. Hiába szaglásztam, nem éreztem benne az avas faggyú csábító aromáját. Mindhárman a szőnyegen ültek a teáskancsó körül, mintha a hely szelleme alkalmazkodásra késztette volna őket. így hát én is lecsüccsentem melléjük, elfogadva a felém nyújtott csészét. - Igazi angol tea - mondta Whitehead sóhajtva. -Az utolsó csomagból főztem. Ahogy kiürült a csészém, letettem a szőnyegre, aztán sorban végignéztem mindhármukon. Whitehead lehor-gasztott fejjel ült velem szemben, az állat simogatva, Roo-ker a nyúlfogait méregette, egyedül Jessica mert a szemembe nézni. Az ő pillantásától viszont nekem lett volna kedvem lehorgasztani a fejem. - Bizonyára tudják, miért jöttem - mondtam hangsúlyozottan kemény hangon. - Tudjuk - bólintott Rooker. - De többet akkor sem mondhatok annál, mint amennyit már elmondtam. Amit tettem, azért vállalom a felelősséget. Szolgáljon mentségemül, hogy nem én kezdtem. És nem is mi. Mi csak visszaütöttünk, amikor

ők odaütöttek. - Van még valamijük a szegen kívül, ami az ilyesfajta visszautast szolgálja? - Nincs - mondta Rooker. - Csak a szeg... volt. - Egyébként nem ezért jöttem. Szeretném, ha elbeszélgetnénk Nagy Sándor kincséről. Idegesen rezzentek össze. Úgy látszott, váratlanul érte őket a kérésem. -Hát... beszélgessünk - mondta végül a professzor. Simára borotvált képén nem volt egyetlen ránc sem, mintha az elmúlt éjszakán sikerült volna végre kipihennie magát. - Mire kíváncsi? - Hogy valóban létezik-e. - Hm. Mit tud ön Nagy Sándorról? - Csak annyit, amennyit úgy általában tudni illik. - Kíváncsi lennék rá, mi az? Összeráncoltam a homlokom és igyekeztem visszaemlékezni mindarra, amit valaha a nagy világhódítóról hallottam. - Ha jól emlékszem - kezdtem -, i. e. 356-ban szüle267 tett Pellában, Macedónia fővárosában. Apja II. Fülöp macedón király, aki uralkodásának kezdetén jelentős hadsereg-reformot hajtott végre, majd elfoglalta Görögország nagy részét. Létrehozva a görög városállamok szövetségét, harcra készülődött a kor leghatalmasabb katonai ereje, a perzsa birodalom ellen. Éppen csak megkezdődtek az össz&csapások, amikor riválisai meggyilkolták. Mindössze 46 éves volt. Halála után fia, Sándor lépett a trónra. Ha a korabeli forrásoknak hiríni lehet, valóságos katonai zseni volt. Mindamellett a tudományokban is jeleskedett, lévén, hogy Arisztotelész volt a nevelője. I. e. 334-ben kezdte el Perzsia elleni hadjáratát, amely néhány év alatt be is fejeződött. Hódításai során eljutott Egyiptomba, ahol fáraóvá választották és istenné kiáltották ki. A papok egyöntetű véleménye szerint Sándor nem lehetett más, mint Amon napisten egyenes ági leszármazottja. I. e. 326-325-ben került sor a nagy kalandra: India elfoglalására. India az idő tájt egymással hadakozó kisebb-nagyobb fejedelemségek csoportjaiból állt, amelyeket egyenként legyőzhetett volna, de amelyek Nagy Sándor közeledéséről értesülve időleges szövetségeket kötöttek. Ennek ellenére nem a katonai vereségek vetettek véget a hadjáratának, hanem az az egyszerű tény, hogy seregének harcosai megunták az állandó távollétet, vissza akartak térni Macedóniába, vagy éppen Mezopotámiába. Sándor kénytelen volt engedni az akaratuknak, így aztán anélkül fordult vissza, hogy nagyratörő tervét végrehajthatta volna. I. e. 323-ban Babilonban lázzal ágynak esett és meghalt, így múlik el világ dicsősége. Sic transit gloria muridi. -Maga nem túlságoson kedveli Nagy Sándort, igaz? - A nagy világhódítók általában nem valami szeretetreméltó emberek. - Hát .ami azt illeti, Nagy Sándor sem volt az - ismerte be Whitehead. Nos, Mr. Lawrence, ön meglepően sokat tud róla. Az emberek többsége még az évszázadra sem emlékszik, amelyben élt. - Köszönöm a dicséretet. - Azt is tudja például, hogy Kétszarvúnak hívták? Hirtelen eszembe ötlött, hogy néhány évvel ezelőtt az 268 Altaj hegység egyik lámakolostorában olvastam egy mongol nyelvű töredékes kéziratot bizonyos Szulkarnairól, a Kétszarvúról. A kézirat cselekménye nagyon is emlékeztetett azokra az ókori és középkori regényekre, amelyek a nagy világhódítóról .szóltak. - Bizonyára Amon kosszarvai miatt kapta ezt a nevet. - Bravó, Mr. Lawrence! - nézett rám elismerőn a professzor. -Valóban ez a helyzet. Amon isten kosszarvakat hord, ezért attól a pillanattól kezdve, ahogy kiderült, hogy Nagy Sándor az ő utóda, őt is kosszarvakkal kezdték ábrázolni. - Van ennek valami jelentősége? - 1938-ban ásatásokat végeztek Észak-Görögországban az amszterdami múzeum munkatársai/Egy halomsírt tárták fel, amely a későbbi megállapítások szerint időszámításunk kezdete környékén keletkezhetett. A sírt még az ókorban kifosztották. Szerencsénkre a sírrablók Hátrahagytak egy értéktelennek látszó ónládát, melyben néhány pergamenlap rejtezett. Sóhajtottam és'magam elé bámultam. Általában itt szoktak kezdődni a bajok. Az így talált iratok óriási többségéről később bebizonyosodott, hogy első

soruktól az utolsóig hamisítványok. Whitehead nyögött egy nagyot, feltápászkodott, cellája sarkába helyezett hátizsákjához ment, kihúzott néhány papírlapot a zsebéből és a markomba nyomta őket. - Öntsön magának egy teát és nézzen beléjük. Amit a kezében tart, az az eredeti angol nyelvű fordítása. Mr. Barrywater készítette, a kor legkiválóbb szakértője. Essen neki, Mr. Lawrence. Kiittam a teám maradékát és nekiestem az olvasásnak. 33 A dokumentum egy hosszúra sikeredett levél volt - mint később kiderült, a hadjárat egyik katonája írta babiloni ismerősének. Az elejéről hiányzott néhány mondat, mivel a pergameneket vagy összeragasztották, vagy bekeretezték, s a keretből tépte ki őket a hajdani sírrabló. 269 „... váratlanul ért - kezdődött a szöveg egy mondat végén. - Bár azzal tisztában voltunk, hogy napjaink meg-számláltattak itt - hiszen ők sokan vannak, mi pedig kevesen -, arra azért nem gondoltunk volna, hogy urunk, a Kétszarvú, ilyen hamar beadja a derekát. Annál is inkább, mivel dicséretére legyen mondva, olyan makacs, mint az öszvér. Magam is részt vettem azon a lakomán, amikor egy valaki, akinek a nevét már kiejteni sem szabad a szánkon, ellentmondott neki. Pedig a sereg tisztjeinek a nevében beszélt. Elmondta, hogy már elég az idegenbeli tartózkodásból, hiszen mióta eljöttünk a hazánkból, ki tudja hányszor fordult a tavasz nyárba, hogy hátrahagyott asszonyaink epekednek utánunk, gyermekeink pedig nem is ismerik az apjukat. Hiába a gazdagság, ha nincs mire költenünk. Ha behunyom a szemem, most is magam előtt látom a vérfagyasztó képet. A Kétszarvú rezzenéstelen arccal hallgatta a névtelen szavait, majd váratlanul felpattant, az egyik őrhöz ugrott, kiragadta a dárdát a kezéből és felnyársalta azt a derék férfiút, aki gyermekkorától kezdve a játszótársa volt, s aki tulajdonképpen valamennyiünk nevében beszélt. (Minden bizonnyal tejtestvéréről, Kleitoszról van szó. A fordító megjegyzése.) Nos, akkor a Kétszarvúnak még esze ágában sem volt befejezettnek nyilvánítani a hadjáratot. Később aztán az idő meghozta azt, amit a névtelennek nem sikerült elérnie. Részt vettem már sok háborúban, drága barátom, akárcsak te. Álltam nyílzáporban harci szekerekkel szemben, menekültem krokodilok elől, messzi vizeken. Mindezek azonban semmiségek ahhoz képest, amikor hosszú agyarú elefántok támadnak ránk, hátukon csatatornyokkal, amelyek némelyikében tíztizenöt íjász is rejtőzködik. Ilyenkor mintha megmozdulna a talpunk alatt a föld. A Kétszarvút azonban nem ez győzte le. Társaim honvágya volt az, amely végül is visszavonulásra késztette. És itt kezdődik, drága barátom, a mondandóm. Amit eddig leírtam, azt mindenki tudja, hiszen biztos vagyok benne, hogy már hozzátok, Babilonba is elért visszavonulásunk híre. Nearkhosz hajói szállítják a csapatokat, mi pedig a parton állva bámulunk utánuk. Hogy valaha 270 is visszatérünk-e onnan, ahova igyekszünk, nagyon is kétséges. Én mégis elindulok, hiszen nincs más választásom, azonkívül a Kétszarvú bízik bennem. Hogy én mit érzek iránta? Talán szeretetet is, bár ebben azért nem vagyok annyira biztos. Valaha valóban szerettem, de a szeretet olyan mint a jégcsap: ha a közömbösség perzselő heve égeti, cseppenként olvad el. Amikor elindultunk, még a szeretet jegyében jöttem vele és képes lettem volna akár az életemet is áldozni érte, most pedig többnyire csak a parancsait teljesítem. Megparancsolja, hogy tegyem ezt meg azt és én megteszem, így állunk hát pillanatnyilag egymással: a Kétszarvú, és én. Néhány hónappal ezelőtt, egyik hosszabb pihenőnk alkalmával a Kétszarvú játékokat tartott. Néhányan állatokkal küzdöttek, mások egymással; őszintén meg kell mondanom, csapnivalóan unalmas volt az egész. Ekkor már mindenki a közeli hazatérésre gondolt, s semmi nem vidította fel a szívüket a hazulról érkezett híreket kivéve. Persze csak ha jó hírek voltak; ezekből azonban sajnos egyre szűkösebben csergedeztetett a hírhozók hordója. De visszatérve a játékokra: miután kellőképpen kiunat-koztuk magunkat és én magam is azon töprengtem, inkább fel kellene keresnem azt az asszonyt, akinél gyakran tettem látogatást s aki ezek következtében egyre melegebb szívvel vonzódott hozzám. Nála nem kellett attól tartanom, hogy ha lefekszem mellé, nem kelek fel soha többé, mint amely

eset nem egyszer megtörtént a bajtársaimmal. Ha egyszer majd időm engedi, hosszasabban is írok neked az itteni asszonyokról, akikkel volt alkalmam közelebbi ismeretséget kötni. Annyit mondhatok, hogy szépek, karcsúak, ruganyosak, ugyanakkor veszélyesek, mint a mérges kígyók. Tapasztalatból mondhatom, olyan gyönyöröket kínál az ölük, hogy aki nem próbálta őket, elképzelni sem tudja - csak az a baj, hogy ez az öl gyakran a halálba ringat. A bájos kezek, amelyek a szerelem istennőjét idézik eléd, hirtelen a túlvilág istennőjévé változnak át. Amíg a gyönyörök bódulatában pihegsz, kést ragadnak és átvágják a torkod. De nem erről akarok mesélni, hanem bizonyos férfiakról. Egyszóval, már majdhogynem otthagytuk az ünnepi 271 játékokat, amikor a játékok parancsnoka beeresztett a füves mezőre, amelyet tréfából színháznak neveztünk, néhány rongyokba burkolódzott, szakállas férfiút, olyanokat, amilyeneket még sohasem láttunk. Északról jöttek, havas hegyek közül; elmondásuk' szerint ezek a negyek roppant magasak; nem is látni a csúcsaikat, egyenesen a felhőkbe vesznek. Más nyelven beszélnek, mint az itteniek, és az isteneik is mások. Kíváncsiságuktól vagy egyéb ismeretlen októl vezérelve időről-időre lerándulnak a nagy síkságokra, a széles folyók mellé, s mutatványaikkal elkápráztatják az ottani előkelőket. Amikor így összegyűjtöttek annyi pénzt, amennyivel folytathatják az útjukat - elefántokat és tevéket bérelnek rajta - ismét csak felszívja őket a messzeség. Nem tudom, miképpen kerültek a játékok parancsnokának a markába, önkéntesen aligha, hiszen csak vonakodva hajtották végre a parancsait. Hogy mik voltak ezek? Jól kapaszkodj meg, barátom! Emlékszel még Babilonban arra a hosszú süvegű varázslóra, aki valamennyiünk szeme láttára felemelkedett a levegőbe? Még most is nevetés ráz, ha raja gondolok, pedig az utolsó néhány évben a vidámság olyan ritka vendég nálam, mint koldusnál az aranytallér. Akkor éppen te voltál az, aki megtréfáltad a varázslót. Amikor a levegőben lebegett, hozzá ugrottal és kardoddal csapkodni kezdtél a feje felett, így aztán sikerült is levágnod azt'a vékonyabbnál is vékonyabb kötelet, amelynek a segítségével szolgái a templomuk teteje felé húzták a szégyen-telent. Hogy kapálódzott és hogy menekült el ijedtségében, amikor megdobáltuk rothadt gyümölcsökkel.:. Ezek a rongyos ruhájú emberek azonban másfélék voltak, mint a hímzett köpenyű mágusok. Ők is felemelkedtek a levegőbe, s ők is ott lebegtek súlytalanul, mint a tollpehely a szélben, mégsem voltak csalók. Példádat követve ugyanis odaugrottam hozzájuk, hogy elvagdossam a köteleiket, de hiába csapdostam akár felettük, akár alattuk, nem sikerült földre kényszerítenem őket. Be kellett látnom, hogy nincs kötelük, okét nem csalás tartja a levegőben, hanem ismeretlen isteneik akarata. Később, amikor összebarátkoztam egyikükkel, ez az ember el272 mondta, hogy nincs a tudományukban,semmi csodálatos, bárki elsajátíthatja, aki neki szenteli az életét. Azt is elmesélte, hogy a között a nép között, amelyből ők származnak, sok fiatal fiú érdeklődik a lebegés tudománya iránt, és már kis korától fogva arra ítészül, hogy ő maga is lebegővé váljék. A lebegés természetesen nem öncélú dolog, azért van szükségük rá, hogy tudományuk által megközelíthessék az istenek tartózkodásának a tartományát, s testileg-lelkileg közelebb érezhessék magukat hozzájuk. Mivel.nyelvi nehézségeink voltak bőven, nem vagyok egészen biztos benne, valóban ez volt-e az oka a le-begésüknek. Az azonban bizonyos, hogy sok-sok évet kell eltöltenie annak, méghozzá nem mindennapi szenvedések, dresszúrák és nélkülözések közepette, aki lebegő pap akar lenni. Merthogy a lebegők papok, ahhoz néni férhet semmi kétség.' A Kétszarvú, amikor megbizonyosodott róla, hogy nem csalók és nem mutatványosok, mélyen elgondolkodott és gazdagon megajándékozta valamennyit. Amikor távozni akartak, arra kérte őket, várjanak még néhány napot, mert el szeretne beszélgetni velük. Először azonban velünk beszélgetett el, bár az utóbbi időben személyes találkozásainkat még nagy jóindulattal sem lehetett beszélgetésnek nevezni. A Kétszarvú többnyire csak tajtékzott és ivott. Talán a borral akarta kiverni fejéből a csalódását, amiért nem hódíthatja meg a folyók menti területeket is. Őrjöngve a szemünkbe mondta, hogy amint teheti, visszatér Babilonból új seregével, elözönli ezt az országot, mi pedig majd a győztes katonák saruit javítgathatjuk, ha egyáltalán hajlandó lesz ezzel is megbízni bennünket.

Ez a beszélgetés azonban másmilyenféle volt, mint amelyekhez sajnos már hozzászoktunk. Sándor ezúttal nem csinált jelenetet, nem őrjöngött, nem akarta belénk döfni a dárdáját: inkább csendes volt és beletörődő. Aztán egyszer csak olyan furcsa tervvel hozakodott elő, amelytől elakadt bennem a lélegzet. Hogy benned is elakadjon, ezennel a tudomásodra hozom, mit mondott. Először is elmondta, hogy mindazon hadizsákmány, amelyet aranyban, drágakövekben, egyebekben felhal273 mozott, több tízezer talentumra rúg. (Egy talentum kb. 36 kg. A fordító megjegyzése). Akkora összeg az, amelyből fel lehetne szerelni egy újabb hadsereget annak a hódításnak a befejezésére, amelyet éppen csak elkezdett. Ne féljünk, nem tesz 'szemrehányást nekünk, amiért a visszatérés mellett döntöttünk, meg is érti vágyainkat, hiszen Macedónia messze van s a családunk bizonyára epe-kedik utánunk. Ő is epekedne, ha valaha is vissza akarna térni macedón földre, de ő nem akar: elhatározta, hogy Babilont teszi birodalma fővárosává, s macedónt, görögöt, perzsát egyenlővé tesz - az új birodalom egyenlő jogú polgárává. Ehhez azonban pénz kell, de a hadizsákmányból erre is telik. Egészen pontosan a feléből, mert a másik fele az elkövetkező hadjárat finanszírozására kell. Következésképpen egyik felét magával viszi - csak az istenek emlékeznének már vissza, hány talentumról beszélt - másik felét pedig itt kell elrejtenie valahol, hogy amint visszatért, feltárhassa a rejteket, s csapatokat toborozhasson belőle az itteni, királyaik ellen lázadó népek közül. Mindeddig az akadályozta meg terve végrehajtásában, hogy nem talált megfelelő rejtekhelyet. Képzeljük el, annyi kincset kellene biztos helyen tudnia, amennyit csak több száz elefánt képes elszállítani. Döbbenten néztünk egymásra és nem értettük, mit akar tőlünk. Csak nem azt, hogy gödröket ássunk és temessük bele a kincset? Akárhova is rejtjük, holtbiztos, hogy röviddel távozásunk után, rátalálnak és elorozzák ellenségeink. A Kétszarvú ekkor olyat mesélt, hogy tátva maradt tő-lé a szánk. Elmondta, hogy napok óta beszélget azokkal az emberekkel, akik lebegőknek mondják magukat. Talált valakit, aki ismeri a nyelvüket, így ha nehezen is, de szót értenek egymással. Ezek az emberek arról beszéltek neki, hogy bár vannak hatalmas templomaik és szent épületeik, ahova papjaik elvonulnak dicsérni az isteneiket, vagy éppen áldozatot mutatni be,nekik, a papok egy re- -sze nem ezekben az épületekben lakik, hanem sziklafalakba vájt barlangokban. Ezen amúgy nincs semmi csodálkozni való, hiszen minden isten papjai között akadnak olyanok, akik a világ zajától elvonulva csendes he274 lyeken keresik a megvilágosodást - erre éppen itt, ezen a földön, melyet meghódítani igyekszünk, található számtalan példa - és mégis, az ő papjaik másmilyenek. Hogy miért másmilyenek? Hát hallgass csak ide, barátom! A Kétszarvú ekkor tovább adta nekünk mindazt, amit ezektől a papoktól hallott. Azok pedig az bizonygatták egyhangú szóval neki, hogy többségükben olyan barlangokban laknak, melyekhez néni vezet út. Másképpen mondva, a barlangok olyan megközelíthetetlen sziklaszirtekben rejtőznek, hogy csak a madarak férhetnek hozzájuk. Hogy miképpen keletkeztek, senki nem tudja; vagy földrengések által, vagy az istenek vésték ki őket hatalmas vésőjükkel - erre is volt már példa odahaza, Macedóniában -, de hogy nem lehet megközelíteni őket, az holtbiztos. És ők mégis megközelítik, sőt, beléjük is költöznek. Hogy miképpen teszik mindezt? Figyelj, barátom, azonnal megtudod. Nos, úgy közelítik meg őket, hogy egyszerűen felröppennek hozzájuk, mint a madarak, bár ez a hasonlatom bizonyára hamis, lévén, hogy nekik nincsenek szárnyaik, és nem is szárnyalással szállnak fel a magasba. Éppen hogy nem. Hogy miképpen, arról azonnal szót fogok ejteni. Szóval, ezek az emberek, mint már említést tettem róla, elsajátították a repülés tudományát. Hosszú-hosszú gyakorlás után olyan könnyűvé vált a testük, hogy képesek a levegőbe emelkedni. Úgy lebegnek a földtől elszakadva, mint a szárnyas madarak, különösképpen a tengeri sasok, amelyek hosszú időn át vitorláznak a szelek hátán anélkül, hogy megbillentenék a szárnyaikat. Ráadásul ezek a papok szét sem tárják a karjaikat, éppen ellenkezőleg, leülnek a földre, összerakják a lábaikat úgy, hogy a mifélénk csak hosszú hetek kemény gyakorlásával képes rá, aztán egyszerre csak felemelkednek. Ha hiszed, barátom, ha nem: így szállnak fel a barlangjaikhoz. Ülve, kezüket meg sem mozdítva. Amikor a Kétszarvú mindezeket elmondta nekünk, elhallgatott és várakozva

nézett ránk. Én akkor már kapis-kálni kezdtem valamit, a többiek azonban csak néztek rá olyan ártatlan szemekkel, mintha csak mesét mondott ; 275 volna nekik. Pedig tanúsíthatom, nem volt az. A Kétszarvú, látva értetlenségünket, világos magyarázatba fogott. Elmondta, hogy az összegyűjtött kincsek felét el kell rejtenie, mert ha nem teszi, félő, vagy az úton történik baja, vagy pedig Babilonban más célokra használják fel. Csakhogy hova rejthetné ezen az ismeretlen földön, ahol a fáknak is fülük van és még á legelésző kecskék seggéből is emberi szemek leselkednek ránk? Bárhová is dugná el, az itteniek megtalálnák és visszaszolgáltatnák azoknak, akiktől ő elvette. Én ekkor már értettem mindent. Égett a fülem, mint a meggyújtott tapló és csak abban bíztam, nem engem jelöl ki a feladatra. Ugyanakkor azt is tudtam, ha nem így lenne, nem hivatott volna magához. Ahogy gondoltam, úgy is történt. A Kétszarvú ránk nézett és azt mondta, megtalálta a megoldást. Megbeszélte ezekkel az emberekkel, hogy barlangjaikban fogják elrejteni a kincsét. Méghozzá úgy, hogy ők maguk hordják fel oda. Viszonzásképpen fényes kolostorokat építtet nekik, és még fényesebb templomokat. Az az utasítása tehát hozzánk, hogy kincse felét, tízezer-valahány talentumot, el kell szállítanunk arra a helyre, amelyet majd megmutatnak nekünk. Én, Nestor, macedón apa és perzsa anya fia leszek a parancsnoka azon csapatnak, amely végrehajtja a feladatot. Be kell vallanom, kedves barátom, nem repestem az örömtől, amikor meghallottam a szavait. Lelki szemeimmel már a macedón föld kies ligeteit láttam magam előtt, babiloni kertekkel keveredve - most pedig mind a kies ligetek, mind pedig az ezer örömmel kecsegtető kertek egyre távolabb kerültek tőlem. A készületekről és az útról csak keveset. Annyit mondhatok, könnyes szemmel álltunk a parton, amikor Ne-arkhosz behajózta első katonáinkat, pedig tisztában voltam vele, hogy az ő sorsuk is az istenek tenyerén hin-tázik. A tenger veszélyes szörnyeteg, néha csak úgy magától megnyílik alattad és a mélybe ránt. De még így is nagyobb esélyük volt rá, hogy megpillantsák az örömet hozó ligeteket, mint nekem és száz társamnak, akiket a Kétszarvú kijelölt a feladatra. 276 Hogy ennek a nagyságát ecseteljem, még valamit el kell mondanom neked. Nemcsak azzal bízattunk meg, hogy szállítsuk el a kincset a világ végére és ott helyezzük biztonságba, hanem azzal is, hogy telepedjünk meg ott véglegesen, ami alatt az értendő, hogy mindaddig ott kell maradnunk, amíg Sándor vissza nem tér és nem üzen értünk. Ráadásul azt is megparancsolta, hogy ezen idő alatt mi magunk is váljunk lebegőkké. Ha szükséges lenne, ottani asszonyokat is vehetünk magunk mellé, mivelhogy a lebegők elmondása szerint a papság nem áll ellentétben a házassággal. Vannak, akik nem vesznek asz-szonyt maguk mellé, vannak, akik igen. Ne csodáld, barátom, hogy miután megkaptam a feladatot, néhány napra búskomorságba estem. Valami azt súgta nékem, hogy soha többé nem fogom meglátni Babilont, Pelláról már nem is beszélve. És az utódaim 'sem fogják meglátni. Sőt, az utódaim utódai sem. Amikor aztán kezdetét vették az előkészületi munkák, mintha megkönnyebbült volna a lelkem. Minden erőmet a feladatnak szenteltem, ami nem volt könnyű. Elefántokat kellett szereznünk, tevéket, rájuk kellett málház-nunk a becsomagolt kincseket - volt munkánk hát bő-yen. A lebegők mindezalatt türelmesen várakoztak és hogy unalmukat elhessegessék maguktól, mindenféle varázslatokat mutattak be. Ezekről most nem beszélek részletesen, majd inkább egyéb alkalommal, csak annyit mondok, hogy volt közöttük egy, aki meg tudta duplázni önmagát. Hogy miképpen történt ez, senki nem tudja, de az tény, hogy egyszerre csak kettő lett belőle. Az a másik, akit a gondolataiból hozott létre, ugyanúgy viselkedett mint ő; kezet foghattál vele, sőt még beszélgethettél is - senki nem mondotta volna meg, hogy egy élő ember mása csupán. Hogy aztán hogyan lett ismét egy belőlük, senki meg nem tudná mondani. Végül is csak elindultunk afelé az ország felé, ahova mennünk rendeltetett. Napról-napra megtapasztalhattuk, hogy az a föld jelentősen különbözik attól, amelyet eddig megszoktunk. Emez forró és nedves, amaz hűvös, és jóval szárazabb. Egyáltalán nem túlzás, ha azt mondom, hogy arrafelé a hegyek ez égig érnek. Ráadásul nem

277 az istenek laknak a csúcsaikon, hanem maguk a hegyek az istenek. Ezt,akkor még nehezen emésztettem meg, manapság azonban már olyan egyszerű dolog hinnem benne, hogy el sem tudom képzelni, miképpen gondolhattam valaha is másképpen. Mégis, valamennyit az útról. Sok-sok ideig tartott; harmincan haltak meg közülünk, amíg célunkhoz nem értünk. Némelyek lázat kaptak és elhaláloztak, mások szakadékba zuhantak, ismét másoknak egyszerűen vér jött a szájukon át nyál helyett. A papok elmondták, hogy magasan, a hegyek között csak kevesen bírják ki a megpróbáltatásokat. Bizonyára van valami a levegőben, amihez szokni kell. Én magam könnyedén lélegeztem és szerencsére nem éreztem, hogy megbetegednék tőle. Egyszer csak eljött az idő, amikor az elefántjainktól is el kellett búcsúznunk. Olyan meredeken kezdtek emelkedni ugyanis előttünk az ösvények, hogy nagy testükkel fel nem tudtak volna kapaszkodni rájuk. Arról nem is beszélve, hogy nem volt széna, amivel élelmezni lehetett volna őket, és a lassan ránk köszöntő hideg is megtizedelte soraikat. Visszaküldtük hát őket néhány hajcsár kíséretében, s olyanféle állatokat vásároltunk helyettük, amelyek itt jól megélnek és szívós erejük van. Némiképpen a szarvasmarhára emlékeztetnek, csak éppen hosszú a szőrük és gonosz a tekintetük. Bizonyos idő elmúltával aztán megérkeztünk a nem vágyott földre. Akkorra már olyan volt a kinézetünk, hogy senki meg nem különböztetett volna bennünket a papoktól, akiket saját nyelvükön bon-po-nak. neveznek. Ruháink rongyokban lógtak rólunk, fegyvereink java részét eldobáltuk, hogy könnyebben vehessünk levegőt, elhajigál-tuk bronztükreinket és borotválkozó eszközeinket is, így aztán megnőtt a szőr az arcunkon. Azt mondanád erre, barátom, hogy egyszer minden szenvedés véget ér, és jól is mondanád, mert valóban a mi szenvedéseink is véget értek. Hirtelen előttünk termett egy hegy, amely magas volt ugyan, de mégsem ért az égig. Ez nem is volt isten, csak egyszerűen hegy, mégis ennek az oldalában rejtőztek azok a barlangok, amelyekről beszéltek nekünk. Út valóban nem vezetett hoz278 zajuk: sem fentről, sem pedig lentről. És mégis voltak odafent emberek. Amikor megérkeztünk, lenéztek ránk és néhányan még intettek is nekünk, így jutottunk erre az ismeretlen helyre Babilon és Pella helyett. A többiről csak röviden. Immár tíz éve, hogy itt élek. A kincsek fent vannak a barlangokban, ahogy a Kétszarvú elrendelte. Mi pedig várjuk, hogy visszatérjen. Nem sokkal ezelőtt jött valaki a síkságról azt a hírt terjesztve, hogy Sándor meghalt volna, és azóta már mások uralkodnak azokon az országokon, amelyeket ő késztetett meghódo-lásra. Hogy ki volt ez, és miért mondta, nem tudhatom, hiszen mielőtt még személyesen is találkozhattam volna vele, visszatért a távoli síkságra. Mi pedig valamennyien lebegőkké lettünk. Lassan elfeledjük azt a világot, ahonnan érkeztünk, mert egy másik világ magába zárt bennünket. Én magam is pap .vagyok már - bon-po - és be kell vallanom neked, hajdani barátom: nem hiszek már az otthoni istenekben. Ezekben hiszek itt, mert egyedül csak ők a valóságosak és igazak. Egyet azonban nem felejtettem el. Továbbra is őrzöm a kincset itt, Taszanosz vidékén, miközben magam is úgy lebegek a sziklabércek felett, mint az égi madarak. Csak nekem nincs szárnyam és mégis. Áldassék érte..." Leejtettem a papírokat az ölembe és a többiekre bámultam. Azok meg vissza, rám. 34 Hosszú másodpercek teltek el, mire képes voltam megszólalni. -Hát ez... roppant érdekes - nyögtem. - Csakhogy hamisítvány is lehet. - Lehet - biccentett Whitehead -, bár nem valószínű. - Miért ne lehetne az? - Roppant egyszerű - magyarázta a professzor. - Amikor a pergameneket megtalálták és lefordították, még mit sem tudtak a lebegőkről. Márpedig olyat nem lehet hamisítani^ amiről nem tudunk, 279 - Hol őrzik a pergameneket? - Amszterdamban. A harmincas évek vége óta. Mindezidáig nem sok figyelmet fordítottak rá. Mindenki, aki csak belenézett, meg volt győződve róla, hogy közönséges hamisítvány. - Nem csodálom.

- Őszintén szólva, én sem. Egy tibetológus ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet. Az övét pedig egy emigráns tibeti szerzetes. Ez utóbbi súgta meg az ismerősömnek, hogy Bhutánban állítólag még napjainkban is létezik a lebegők szektája, vagy csoportja, vagy bárminek is nevezzem. Ekkor szagot kaptam. Elrohantam az amszterdami múzeumba és minden nehézség nélkül készíttettem egy másolatot a pergamenekről, amit aztán lefordíttattam. Ezt a fordítást olvasta ön. Sajnos, ismét nem voltam elég óvatos. Frost megszagolta valahogyan a dolgot és ő is a kincs után vetette magát. Nem akarom hosszasan ecsetelni, milyen eszközökkel, de becserkészte Kribjangot és megszédítette. Én pedig, aki rájöttem a kincs rejtekhelyére, ismét csak lépéshátrányba kerültem. - MibőL gondolja, hogy Takcang az a helyj ahol a kincset elrejtették? Whitehead habozva nézett rám. - Három dologból. Az első a név. Emlékszik, mi volt a pergamenen? Taszanosz. Ez pedig azonos Takcanggal, akárhogy is nézzük. - Egyáltalán nem biztos - tiltakoztam. - Gyakran előfordul... - Higgye el, azonos. Nem kell nyelvésznek lennie ahhoz, hogy ráismerjen a Takcangban Taszanoszra. De van itt más bizonyíték is. Maga a sziklafal, és benne a barlangok, amelyek csak óriási nehézségek árán közelíthetők meg. A mézkutatók is csak úgy tudták meghódítani őket, hogy megkerülték a fél világot és a csúcs felől ereszkedtek le. A sziklafalban nincsenek lépcsők, így a mai napig a legbiztonságosabb közlekedési mód a lebegés. Volt ugyan némi gúny a hangjában, de ezúttal nem értem rá törődni vele. - Mi a harmadik bizonyítéka? Whitehead rám villantotta a szemét. 280 - Járt már odalent a faluban? - Természetesen jártam. - Megnézte az ottani embereket? - Találkoztam néhányukkal. - Mi alaposabban is megszemléltük őket. A lakosok több mint negyedének világos a szeme. Nem tudom, érti-e, mit akarok ezzel mondani? - Azt, hogy a falusiak Nestornak és társainak a leszármazottai? - Nagyjából. Persze azért én finomítanék a dolgon. Inkább azt mondanám, hogy az ő leszármazottaik is. Ez a három bizonyíték csak elég magának? . Tökéletesen elég volt. Ha nem is arra, amire ő gondolt. 35 Kora délután feltámadt a szél: még a zárt ablakokon át is jól lehetett hallani a sivítását. Mintha farkaskölykök vonyítottak volna odakint elveszett szüleiket keresve. Két óra tájban átsétáltam a konyhába. Mivel két belső udvaron is keresztül kellett haladnom, séta közben ízelítőt kaphattam a korán beköszöntött himalájai télből. A szél egyre vadabbul kavargott az embernél is magasabb, sárgára festett belső falak között, megemelgette a palástomat, le akarta tépni a fejemről a sapkámat. Odabent kellemes volt a hőmérséklet; a tapasztott kandalló csak úgy ontotta a meleget. Ennek ellenére egy idős szerzetesen kívül senki sem tartózkodott az ebédlőteremben. Amikor lecsüccsentem a hosszú asztal végére, mor-gott valamit és tovább kanalazta a levesét. Úgy gondoltam, ezt az ebédet is szótlan elmélyedés közepette költőm el, de még a kása felénél sem tartottam, amikor az öreg váratlanul közelebb csusszant hozzám. - Hideg van odakint, rinpócse - mondta, kíváncsian nézve rám. Nem emlékeztem, hogy valaha is találkoztunk volna. Ez úgy egyébként nem jelentett sokat, hiszen jó néhányan lehettek a kolostor épületeiben, akiket nem ismertem. - Korán jött a tél - mondtam bólogatva. 281 Az öreg megrázta a fejét. - Ez még nem a tél. Az majd csak ezután jön. Te mit keresel Takcangban? Lenyeltem a kása maradékét és elmondtam neki mindazt, amit ideérkezésem óta már számtalan esetben elhadartam. Mintha csak verset mondtam volna fel. Hogy miképpen tanultam meg a nyelvet; miért érdekelnek a Halottak Könyvének ritka változatai; hogy jártam ez ügyben már Tibetben és Mongóliában is. Amikor befejeztem, úgy éreztem, mindent tud rólam. Töltött magának egy csésze teát, aztán megvakarta lapos orra hátát.

- Nem félsz, rinpócse? • A gyilkosságokra gondoltam és bizonytalan morgás kíséretében én is töltöttem magamnak a teából. - Takcang rossz hely - mondta aztán a kisöreg. Megállt a kezem a levegőben. - Hogyhogy rossz hely? -Jobban mondva, nem szerencsés. Tudom, mert jól ismerem a kolostorokat, könyvet írok róluk. - Milyen könyvet? - Történelemkönyvet. Tudod, hány lámakolostor van Kínában, Bhutánban, Nepálban, Indiában és Mongóliában, amelyeknek a történetéről nagyon keveset tudunk, vagy éppen semmit? - Gondolom, nem kevés. - Bizony, hogy nem. Két évtizede járom a kolostorokat, és amit csak tudok, megírok róluk. Láttad már ezeket? - Ruhája öblébe nyúlt és néhány vékony füzetecskét húzott elő belőle. - Ezeket mind én írtam. Ragyogott a büszkeségtől, ahogy felém nyújtotta őket. Különböző tudományos folyóiratokban megjelent cikkek lenyomatai voltak; már első pillantásra látszott rajtuk, hogy szakavatott kéz munkái. Olyan emberé, aki nem kímélte az időt, hogy minden adatnak utána nézzen, ami egy-egy kolostor történetéhez szükségesnek látszott. - Gratulálok, rinpócse - mondtam. - Nagyon szép munka. Az öreg visszadugta őket palástja öblébe, aztán elgondolkodva nézett rám. 282 - Nem véletlenül mondtam, hogy Takcang nem szerencsés hely. Amióta csak megalapították, sok baj érte. Talán nem lett volna szabad lerombolni a lebegők kolostorát... mert ezen a helyen nagyon-nagyon régi kolostor állt, rinpócse. Amikor a lámahit elterjedt a földünkön, a bon-po kolostorokat tönkretették. Pedig a rombolás mindig csak rombolást fial. Ezt akkoriban sajnos még nem tudták. Mintha megcsendült volna valami a lelkem mélyén. Yidamom is a fülét hegyezte, bár egyelőre még hallgatott. - Azt, hogy Takcangot sok baj érte, .nem én fedeztem fel. Néhány évtizeddel ezelőtt egy kutató már írt erről. Nem olvastad, rinpócse? Szégyenszemre be kellett vallanom, hogy nem. Bár nem vagyok nyeretlen kétéves a szakmában, azt a cikket nem olvastam. - Ki volt az? Az öreg megsimogatta a fejét. - Egy asszony. Mary Benton. Nem hallottál még róla? Mintha homályosan emlékeztem volna rá, hogy a múlt század harmincas éveinek táján élt egy bizonyos Mary Benton, talán Indiában, s írt néhány cikket az indiai templomok történetéről. Arról azonban nem tudtam, hogy ennyire északra is felmerészkedett volna. - Bombayben dolgozott - erősítette meg a gyanakvásomat a kisöreg. - írt a Hallgatás Tornyáról is. Egyszer aztán eljött ide, Takcangba. Hogy honnan vette a híreket, bizony nem tudom. - Milyen híreket? - Hát, hogy mi történt Takcangban. - Mi történt? - Mondtam már neked, hogy Takcang nem jó helyre épült. Talán azok nem akarják, hogy szerencsés legyen, akik valaha itt éltek. Ismét csak meggyőződhettem róla, hogy egy lámával való társalgáshoz nem kevés türelem kell. Az öreg tovább vakargatta a fejét, aztán hirtelen kibökte. - Nem szerettem volna akkor itt élni, amikor azok a dolgok történtek. 283 - Mik történtek? - Amikor mindenki meghalt. -Meghalt?! Úgy nézett rám, mintha azon csodálkoznék, hogy odakint hideg van, havazik, és tombol a tél. - Te nem tudtad? Akkor váratlanul megszólalt a lelkem mélyén régi barátom, Radzs Kumar Szingh hangja. Mintha még ruhájának szantálillatát is éreztem volna. - Ha buta vagy, Leslie száhib, ne tetézd a butaságod azzal, hogy be is vallód. Hümmögj ilyenkor, húzogasd a szakálladat, simogasd a fejed búbját:

játszd el a bölcset, aki nem nyitogatja a száját feleslegesen. Mivel Radzs Kumár nem szólalt meg többé, úgy tettem, ahogy tanácsolta annak idején. Éppen belefogtam volna az okos, és sokat sejtető hümmögésbe, amikor a kisöreg a segítségemre sietett. - Bizonyára hallottál róla, csak most nem jut az eszedbe. Takcangot nem is egyszer nagy tragédia érte. Legutoljára éppen száz évvel ezelőtt. Minden szerzetese elpusztult. Belepusztultak a járványba. - Milyen járványba? Most viszont ő hümmögött gondterhelten. - Alighanem himlő lehetett, rinpócse. - Mindenki meghalt? - Az utolsó szálig. - És azelőtt? - Annak az asszonynak á kutatásai azt bizonyítják- bár nem tudom, honnan vette a híreket -, hogy még régebben többször is előfordult ugyanez. Takcangban mindenki meghalt. Mintha csak az istenek sújtották volna átokkal. - Itt van nálad Mary Benton cikke? -Nincs, rinpócse. Indiában olvastam egy könyvtárban. - De arra csak emlékszel, hol jelent meg? - Hogyne, rinpócse. A Bengali Tudományos Társaság folyóiratában. De kiadták másutt is. Például a bombayi évkönyvek 1871-és számában. Büszkén mondta, és valóban büszke is lehetett a me284 móriájára. Én viszont csak ültem vele szemben szoborrá merevedve, mintha méhviasszal öntöttek volna le. Hogy is van ez? - tettem fel magamnak a kérdést. Egy bizonyos Mary Benton felderítette, hogy Takcangot az elmúlt évszázadok során többször is járványok sújtották, amelyek következtében mindannyiszor elnéptelenedett. Ezt a felfedezését publikálta is a szakfolyóiratokban - már amennyire a bombayi évkönyvet annak lehet nevezni. Bármelyik publikációjához bárki hozzáférhetett. Ez az-' tán azt az ötletet sugallhatta... Olyan hevesen pattantam fel, hogy levertem a pléhtá-nyéromat. Felkaptam a földről, majd megfordultam és az ajtó felé igyekeztem. - Hova rohansz, rinpócse? - hallottam magam mögött az öreg szerzetes szemrehányó hangját. - Ne félj, hiszen ez már nagyon régen volt. Azóta nincsenek járványok errefelé, és nem is lesznek! Ebben egyáltalán nem voltam annyira biztos. 36 Csak a cellámba érve nyugodtam meg annyira, hogy megpróbáljam kirakni az asztalra azokat a mozaikdarabkákat, amelyekből össze kell majd állítanom a végső megoldást jelentő képet. Hány ilyen mozaiklap is létezik? Nézzük csak... Megkíséreltem számba venni mindazokat á tényeket, amiket mozaiklapnak nevezhettem. Először is, itt vannak a járványok. Bárki elolvashatta a róluk szóló cikkeket... Azután itt vagyok én, aki felbukkanok Takcang kolostorában. Itt van a démonmacska és a lebegők. A halott a csorten alatt. Valaki megölte Car-terist és Moore-t... Valaki látszólag egymással össze nem függő híradásokat csúsztatott be az ajtóm alatt. White-head és Frost vetélkedése..., Thot isten, azaz Hermész Triszmegisztosz. Benvenuto Cellini eltűnt sótartója... Felpattantam és a homlokomra csaptam. Cellini só-tartója! Alighanem ez lesz a megoldás. A sótartó, és Thot, egyiptomi isten, a bölcsesség atyja és őrizője. Mintha fény gyulladt volna az alagút végén. 285 Sajnos, ahogy kigyulladt, rá is jöttem valamire a sugarainál. Arra, hogyha nem vigyázok, könnyen én lehetek a következő áldozat. 37 Estébe hajlott az idő, amikor abbahagytam a fejtörést. Nem mondhatnám, hogy túl sokra jutottam: mindössze egy hihetetlennek tűnő hipotézist sikerült felállítanom. Egyetlen szál alsónadrágban kucorogtam az ágyam tetején, amikor felhangzott a kopogtatás. Szelídsége Tipóé-ra emlékeztetett, ezért nagy bátran kitártam az ajtót. Mekkora volt aztán a meglepetésem, amikojj Tipo helyett örvénylő forgószél rontott be rajta, felkapott, mint Dorothyt az Ózban, és felhajított az ágyam tetejére.

A forgószelet Jessica Stevensnek hívták. Vörös, bokáig érő palást volt rajta, amely abban a szent pillanatban szét is nyílott, ahogy az ágy tetején landoltam. Mécsesem a földre hullott és kialudt. - Alig tudtam lelépni tőle - lihegte és úgy dőlt hátra, hogy az ágy néhány milliméternyire felemelkedett, majd fájdalmas nyögés közepette visszahuppant a padlóra. - Kitől? - kérdeztem, megpróbálva kiszabadítani a lábam a hátulsó része alól. - Kitől, kitől...? Természetesen a professzortól. Mióta Carterissel az történt, .'engem tekint a jobb kezének. Állandóan magához hívat, ezt kérdez, azt kérdez, teljesen meg van zavarodva. Nagyon vártál rám, kicsim? Istenkém, milyen kellemesen meleg van nálad és csak egy alsónadrág van rajtad. Mindjárt rosszul leszek az izgalomtól. Le vele, kis kakasom! Azt akarom, hogy reggelig csipdessél. Ott, ott, te buta! Kénytelen voltam belátni, hogy vesztettem. Moccanni sem tudtam a szorításában, azonkívül hazudnék, ha azt mondanám, hogy hidegen hagyott a testéből kiáradó vonzás. - Ott, ott, kis kakasom - nyögdécselt. - Csak csipkedj, csipkéd], csipkedj... Ebben a pillanatban megdöngették odakint az ajtót. 286 38 Magam sem voltam tisztában vele, végül is hogyan kerültem le a szőnyegre. Ott álltam a szoba közepén a'palástom után tapogatózva, amikor már az ördög tudja, há-nyadszor harsam a folyosón Whitehead professzor türelmetlen hangja. - Mr. Lawrence! Jessica! Itt van, kérem? Kérdőn a lányra pislogtam. Jessica area vörös volt, mint a tibeti liliomok a Lhásza környéki mezőkön, kezelába remegett, keblei hullámzottak a felindulástól. Párnám után kapott és szorongatni kezdte. Behunytam a szemem, mert nem óhajtottam látni a halálát. - Jessica, kérem, odabent van? - Mondd, hogy nem vagyok-csípett a karomba a lány. - Nem lehet - súgtam vissza neki. - Hiszen bejöhet. - Úristen! Hát miért nem zártad be azt a rohadt ajtót? - Te jöttél be utoljára - mentegetőztem. Jessica erőteljes mozdulattal a falhoz csapta a párnámat. - Engedd be! -Mr. Lawrence... - Jöjjön be, professzor. Éppen teázunk. Whitehead arcáról lecsorgott a gyanú, amikor meglátott bennünket békés teázás közben a szőnyeg kellős közepén. Megpróbáltam berúgni a párnámat az ágy alá, de nem sikerült. Whitehead megpillantotta és azon nyomban rá is telepedett. - Köszönöm - mondta gondterhelt képpel és észre sem vette, hogy a párna oldalában tátongó lyukakon áttoll-pelyhek szállnak a levegőbe. - Már attól tartottam... történt valami magukkal. -Majdnem - mondtam az igazságnak megfelelően. - Ezt hogy érti? - Errefelé mindig történik valami. - Sajnos, igaza van. Az a helyzet, hogy nem találom Rookert. Egyetlen pillanat alatt megfeledkeztem kis kakasról, Jessica kebleiről, és szétharapdált párnámról is. - Hogyhogy nem találja? Nincs a szobájában? 287 - Nincs. Nyitva van az ajtaja. Önkéntelenül is Jessicára pillantottam. Halálsápadt volt a képe, s enyhén remegett a keze, ahogy a csészéjéért nyúlt, amelyben természetesen nem volt tea. Whitehead is felemelte az övét, majd csodálkozva letette a szőnyegre. - Hogy teáznak, ha nincs is teájuk? - Éppen akkor vettük észre, amikor kopogott - mentegetőztem. Whitehead megtörölgette gyöngyöző homlokát. -Nem tudom... nem kellene-e keresnünk? Ezek akár meg is ölhették. Nem kellett különösebben magyarázgatnia, kiket ért ezek alatt. Én is felemeltem a csészémet - egyetlen pillanatra megfeledkezve róla, hogy valóban nincs benne tea. Aztán a kanna után nyúltam, hogy töltsék valamennyiünknek, de a kannában sem volt. Whitehead szerencsére békén hagyta a

csészéjét, inkább Jessicát vette szemügyre. - Magán meg milyen ruha van? Jessica égővörös képpel húzta össze a mellén a palástját. - Rookertől kaptam. - Rookertől? Mikor? - Másfél órával ezelőtt. Szerzett néhányat a raktárból. Azt mondta, kényelmetlen utcai ruhában heverésznie az ágyán. Whitehead gyanakodva fmtorgott az orrával. - Kitől szerezte*? - Fogalmam sincs róla - vonta meg a vállát Jessica. -Csak azt kérdezte tőlem, nincs-e néhány csomag rágógumim. Sóhajtottam és visszaraktam a sebtében szőnyegre dobált csészéket és teáskannát a helyére. - Valóban jobb lenne, ha utána néznénk a kollégájuknak. Biztosak benne, hogy nem sétált át egy másik épületbe? ' -Hová? Valóban ez volt a kérdés. Hogy hova a fenébe sétálhatott volna R'ooker, nem sokkal a sötétség beköszönte előtt? 288 Megigazgattam sebtében magamra ráncigált ruhámat és Whitehead felé intettem. - Gyerünk! Jessica a párnámra meredt, amely ebben a másodpercben szabadult ki Whitehead feneke alól. Olyan pillantásokatvetett rá, mintha egyedül ő lenne a hibás azért, amiért ezúttal sem jött össze a kakascsipkedés. Párnám szégyenlősen összelapult és kiköpött magából néhány tollpihét, amelyek még akkor is a levegőben lebegtek, amikor fenyegető nyikorgással becsukódott mögöttünk az ajtó. 39 / Azt az estét kis túlzással akár a becsukott ajtók estéjének is nevezhetném. Akárhova is kopogtattunk be, nemigen akartak megnyílni előttünk. Mintha minden cellalakó elhatározta volna, zárt ajtó mögött tölti az éjszakát. Már aki egyáltalán a szóbájában volt. Miss Kubrick például nem volt otthon, ami abból is kiderült, hogy Roo-ker cellája felé haladtunkban, összefutottunk vele. Csak akkor vett észre bennünket, amikor már nem kerülhette el a találkozást. Félénken a falhoz lapult, hogy továbbengedhessen bennünket. Miss Kubrick ezen az estén nem azt a képét mutatta, amelyet megszoktunk tőle. Lángolt az arca, mint Jessi-cáé, amikor rádöbbent, hogy ezen az estén is elmarad a kakascsipkedés. Ruhája azonban még az arcánál is furcsább volt. Miss Kubrick a változatosság kedvéért ezen az estén is ugyanazt a terepszínű kezeslábast hordta, mint egyéb alkalommal, azzal a kis különbséggel, hogy ezúttal pókhálóból, faforgácsból s közelebbről meg nem határozható koszból összeállt rokokó díszeket is viselt a felületén. Nem volt nehéz megállapítanom, hogy olyan helyeken bujkált, amelyeket nem mostanában takarítottak utoljára. Amikor megpillantott bennünket, a falhoz lapulás mellett megigazgatta a haját, levert róla néhány faforgácsot. Mindeközben igyekezett a harag vörös foltocskáit is el--tüntetni az arcáról. Míg ő a foltocskáival volt elfoglalva, 289 én egyre azon töprengtem, vajon mi lett volna, ha ő jelentkezik nálam egy kis kakascsipkedésre. Whitehead csípőre tette a kezét, majdhogynem felnyársalva a tekintetével. - Jó estét, kisasszony. Miss Kubrick laza mozdulattal leemelt a hajáról egy újabb faforgácsot. - Jó estét. - Nem látta véletlenül Mr. Rookert? Miss Kubrick megsimogatta az arcát, szép, széles koszcsíkot húzva ezzel az egyik szeme aljától a másikig. -Azki? - A kollégám - mondta Whitehead. - Olyan izé... kissé előreálló foga van. Miss Kubrick gyorsan húzott egy újabb kommandós csíkot a képére. - Már emlékszem. - Nem látta? - Nem én. Ebbe az újabb csíkba valahogy már vörös foltok is vegyültek. , . *

- Nem találjuk - mondta Whitehead. -Hát ez igazán... sajnálatos. - Attól félünk, történt vele valami. Miss Kubrick immár színtiszta vörös csíkot kent az arcára. -Ez bizony... előfordulhat. Bár nem kell feltétlenül rémeket látniuk. Én azonban azokat láttam"! Méghozzá nem is kicsiket. - Hát... akkor mi megyünk is tovább - morogta Whitehead és indulni készült. Én viszont maradtam. Gyors mozdulattal elkaptam a lány kezét. Merő vér volt, s mintha harapás, vagy karmo-lásféle nyomokat láttam volna a bőrén. - Ez meg mi az ördög? Hiszen maga megsebesült! Úgy rántotta el a kezét, mintha meg akartam volna kérni. - Hagyjon békén, csak egy kis semmiség. - Merre járt, Dina? 290 A lány riadtan, de ugyanakkor visszautasító konoksággal nézett rám. - Semerre. Eltévesztettem a szobám. Bementem egy üres cellába és beleütöttem valamibe a kezem. Hazamegyek és fertőtlenítem. Ügyes mozdulattal kibújt közülünk és eltűnt a folyosó kanyarulata mögött. Whitehead feje búbjára tolta Sherlock Holmes-sapká-ját és hosszúkás fejét lóbálva, szomorú ló-nézésével utána bámult. - Ezt meg mi lelte? Jó lett volna tudni. 40 McNair a szobájában tartózkodott, s amikor kopogtattunk nála, sarkig tárta előttünk az ajtót. Látszott, hogy az ágyából kelt fel, bár ő is terepszínű ruhát viselt, akárcsak Miss Kubrick. Amikor elmondtuk neki, hogy Roo-kert keressük, segítőkész arccal Whitehead felé biccentett. - A magáé vagyok, professzor. - Mikor látta utoljára Mr, Rookert? - tette fel Whitehead a kérdést. McNair szorosabbra húzta a pocakján a nadrágszíját és összeráncolta a homlokát. - Mikor is? Valamikor dél körül, ha jól emlékszem. Lementem ebédelni - a változatosság kedvéért ismét csak kása volt -, s mintha ő is ott lett volna, bár őszintén szólva azért nem vagyok biztos benne. Úgy összefolynak a napok ebben a nagy semmittevésben, hogy már meg sem tudom különböztetni őket egymástól. Azt mondják, eltűnt? Mint... - Gyorsan lenyelte a mondat végét. Nyilván nem akarta kiejteni a s-záján Moore nevét. Helyette zavart torokköszörülésbe fogott. -Ehh... Khm... Szörnyű ez az unalom. Mivel odafenn maradtak a könyveim, olvasni sem tudok. Ha még sokáig tart ez az ítéletidő, kénytelen leszek megtanulni tibetiül. - A társai? * 291 McNair kedvetlenül felvonta a vállát. - Elvannak nélkülem is. Morley többnyire csak néz a levegőbe és méheket lát maga előtt. - Miss Kubrick? - Dina? Nem tudom, ő kit lát maga előtt, de hogy nem engem, az holtbiztos. - Találkoztunk vele a folyosón - kottyantotta ki White-head. - Izé... kissé furcsán nézett ki. McNair összerezzent. - Furcsán? Ez mit jelent? - Mintha... megharapták volna a kezét. - Dináét? -Azt mondta, beleütötte valamibe - magyaráztam gyorsan. McNair megkönnyebbülten felsóhajtbtt. - Dina egy örökmozgó. Nem tud sokáig a fenekén ülni. Odafent is mindegyre a sziklákon mászkált. Mondtam is neki, hogy egyszer majd... - Legyintett és az ajtó felé intett. - Megkeressük a kollégájukat? Elindultunk. Visszamentünk a szobájához, de nem találtuk benne Rookert. Mintha a föld nyelte volna el a nyúlfogút. 41 Nem tudom, milyen ördög vezérelt hozzá, de azért bekopogtattam de

Carvalhóhoz is. A többiek ott szorongtak mögöttem a keskeny folyosón. Láttam a tekintetükön, hogy nem sok jót várnak a kopogtatásomtól. Mi a fenét kereshetne Rooker az építésznél? Próbálkozásom után mintha halk szóváltást hallottam volna odabehtről. Persze az is lehet, hogy de Carvalho csak a kopogtatást kommentálta a maga szokásos, dör-mögő módján. Mivel a dörmögés elhaltával sem moccant semmi az ajtó körül, kénytel én voltam még egyszer kopogtatni. Sőt, meg is toldottam néhány szóval a kopácsolást. - Én vagyok az, Lawrence. Odabent van, Domingos? 292 - És ha idebent vagyok, akkor mi van? - jött a barátságtalan válasz. - Kérdezni szeretnék magától valamit. -Kérdezze. ' - Nem nyitná^ki az ajtót? -Nem. Mintha egy női hang suttogott volna a háta mögött. Do-mingps visszadörmögött, aztán hallottuk, amint elcsúszik a tolózár. Rövid nyikorgás után felbukkant előttünk de Car-valho zömök alakja. Bajusza Salvador Daliéra emlékeztetett. Két vége mint dühös bika szarva meredt a levegőbe. - Mi a fenét akar tőlem? - Nyelt egyet, amikor észrevette, hogy egész kis különítmény áll mögöttem a folyosón. -Történt valami? Mondtam neki, hogy Rookert keressük. - Nálam? -Mindenkinél. De Carvalho szeme hatalmasat villant. - Nincs nálam, nem láttam, nem beszéltem vele! Ma-, gával kapcsolatban is ugyanezt szeretném. Mégiscsak hallatlan... Morrantott egy nagyot, aztán becsapta az ajtót. Olyan csend volt odabent, mintha valaki megparancsolta volna neki, hogy attól a pillanattól kezdve ki ne merje nyitni a száját. 42 Kővé dermedve ácsorogtunk a folyosón. Egyedül McNair rángatta elmélyülten a nadrágszíját. - Ha történt valami Ádámmal... én megölöm azt a szemetet! - mondta hirtelen magához térve Whitehead. - Óhajt valamit, professzorom? ' . . Mr. Frost bukkant fel előttünk, fogait villogtatva, egy közeli cella ajtófélfájának támaszkodva. Mögötte Cro-nenberg toporgott varázspálcáival a hóna alatt. Igyekeztem elkapni a professzort, de ő tapasztalt angolnaként átbújt a karjaim között. Már-már elérte volna Frostot, de szerencsére Jessica kinyújtotta a kezét és a kabátujjánál fogva visszarántotta. 293 - Hagyja csak, professzor úr, majd én! Behunytam a szemem és már a pofon csattanását is hallani véltem, amikor felsivított Cronenberg hangja. - Aki hozzánk ér, keresztüllövöm! Gyorsan kinyitottam a szemem. Cronenberg kezében ott sötétedett valami] sokkal kisebb és vaskosabb, mintsem hogy varázsvessző lehetett volna. Jessica karja lehanyatlott és Whiteheadra pislogott. A professzor feltolta Sherlock Holmes-sapkáját a feje búbjára és csípőre tette a kezét. Mindeközben úgy lihegett, mintha megvadult bika kergette volna át a falun. - Csak lassan a testtel, Whitehead - figyelmeztette Frost elégedetten vigyorogva. - Be kell látnia, hogy ezúttal nem jött be a húzása. - Milyen... húzásom? - Azt magának kell tudnia. De hogy valami disznóságot kavar megint, abban holtbiztos vagyok. - Rooker... eltűnt - nyögte a professzor. Frost elégedetten felkuncogott. - Igazán? Éppen ideje, hogy Carteris után még valaki eltűnjék a bandájából. Whitehead ugrott volna, de a Cronenberg kezében megmoccanó fegyver megálljt parancsolt neki. - Maga rohadék! - sziszegte tehetetlen dühében az ajkába harapva. - Ha csinált vele valamit...! -Akkor mi lesz? - kérdezte Frost, miközben lassan lefagyott a mosoly a képéről. Bár még mindig csábítóan villogtak fehér fogai, ez a villogás immár

inkább egy halálfej nevetésére emlékeztetett. - Mondja meg, maga szerencsétlen, akkor mi lesz? - Megölöm magát. - így is megölne, ha tudna. Úgy gondoltam, ideje véget vetnem a csatazajnak. Nem törődve vele, hogy Cronenberg immár rám szegezi a fegyverét, odasétáltam hozzá és félretoltam a revolver csövét. - Tegye el ezt az izét. Cronenberg Frostra pillantott, de mivel semminemű jelzést nem kapott tőle, megvonta a vállát és a zsebébe dugta. Frost tett egy lépést előre, aztán felém bökte a mutatóujját. 294 - Ezerszer elmondtam már, hogy semmi közöm a gyil-. kosságokhoz. - Hazudik! - fújt Whitehead. - Bizonyítsa be, maga fafejű. Ha lenne valakinek oka bevádolni a másikat, hát akkor én lennék az. Nem tudom, Mr. Lawrence, elgondolkodott-e már azon, hogyan kerülhetett a vegyianyag és a szeg a lépcsőre. Whitehead szeme megrebbent, de nem szólt egyetlen szót seni. - Mert nekem vannak elképzeléseim róla. Miként arról is, ki feszít ki éjszaka zsinórokat a folyosókon, hogy kitörhessük benne a nyakunkat. Továbbá, ki szór szegeket a padlóra. Gondolkodott már mindezeken? - Majd igyekszem bepótolni a hiányt - ígértem. - Hát csak igyekezzék, ha nem akarja, hogy csak hírmondó maradjon belőlünk. Ez a szemétláda képes megölni a saját embereit is, csakhogy rám kenhesse a gyilkosságokat. - Én? - hökkent meg Whitehead. - Magának teljesen elment az esze! Azt hiszi, képes lennék megölni bárkit is? - Nem magáról képzelem. - Hát akkor kiről? A kérdés megállt és ott is maradt a levegőben. Jessica lehajtotta a fejét, én pedig önkéntelenül is erős ujjaira és acélkemény izmú kezére pillantottam. Akkor gondoltam rá először, hogy Fogpasztareklám talán nem is beszél akkora ostobaságot. 43 Mielőtt még ismét verekedéssé fajulhattak volna a dolgok, visszatereltem Frostot és Cronenberget a szobájukba. Amikor becsattant mögöttük az ajtó, Whiteheadhez fordultam. - Jobban tennék, ha maguk is visszavonulnának. Legalábbis egy időre. - Addig nem megyek vissza a cellámba, amíg Rooker elő nem kerül. 295 - Adjon nekem egy órát, professzor. Ha azalatt sem sikerül a nyomára bukkannom, tegyen, amit akar. Whitehead feltolta kabátja ujját és a karórájára pillantott. - Rendben van, Mr. Lawrence - mondta aztán száraz hangon. - Kap egy órát. Ha addigra sem kerül elq Roo-ker... kifüstölöm ezt a bandát. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy végérvényesen leszámoljak velük. - Hogy képzeli a leszámolást? - kérdeztem. - Frostnak és Cronenbergnek fegyvere van... - Van nekem is. - Legnagyobb megdöbbenésemre egy kézigránátot rántott elő a zsebéből. - Tudja, mi ez? - Az ördögbe is, hogyne tudnám. Adja ide, mielőtt... - Menjen a dolgára, Lawrence! Kapott tőlem egy egész órát. Ha néni keríti elő Rookert, azt teszem, amit már korábban meg kellett volna tennem. Na, húzzon el! Elhúztam. 44 Alig tettem néhány lépést a félhomályos folyosón, apró, mozgékony árnyék penderült elém. Első megdöbbenésemben azt hittem, a démonmacska, de aztán felismertem benne Tipót. A lámainas csípőre tette a kezét és kíváncsi tekintettel nézett-rám. - Mi volt a rinpócse kezében, rinpócse? Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy felvilágosítsam Tipót a modern hadviselésről. El akartam magyarázni neki, hogy a kézigránát az olyan valami...

*

- Nem azt kérdeztem — villantotta rám Tipo a szemét. - Hanem, hogy mekkora az ereje. - Akkora - magyaráztam neki -, hogy ha bedobják a szobádba, egészen a Déli-sarkig repülsz tőle, ráadásul nem is egy darabban. -Akkor én most mit csináljak, rinpócse? --kérdezte Tipo némiképpen meghökkenve a több darabban váló repülés csábító lehetőségétől. - Várj itt egy kicsit. Mindjárt visszajövök. A lámainas gondterhelten nézett rám. - Miss Fitzgef aldhoz mész? 296 -Semmi közöd hozzá. - Csak azért mondom, mert van nála valaki. - Kicsoda? Tipo megvakargatta a feje búbját. - Azt nem tudom, de beszélget valakivel. - Hallgatóztál? - Te mondtad, rinpócse, hogy tartsam nyitva a szemem és a fülem. - Elintéztél mindent, amivel megbíztalak? - El, rinpócse. - Akkor várj meg. Nesze, itt egy rágógumi. Rágj addig egy kicsit. - Csak ez az egy van? - Mindjárt ez sem lesz. - Csak tréfáltam, rinpócse. Bekanyarodtam a sarkon és meg sem álltam Dorothy szobájáig. Csend volt odabent, csak mintha valamivmo-corgásfélét hallottam volna kiszűrődni a folyosóra. Már-már emeltem a kezem, hogy kopogtassak, de hirtelen felcsattant Dorothy tiltakozó hangja. - Nem! Nem szabad! Hosszabb csend után halk dörmögésféle szűrődött felém. - Mondtam már, hogy nem szabad! Ott meg különösen nem. Vedd el onnan a praclid. Dörmögés. - Nem akarom! Egyáltalán nem akarom! Dörmögés. - Nem bújhatsz be az ágyamba, nem érted? Jó, tudom, hogy te vagy az erősebb.'.. Istenem, de erőszakos vagy! Látod, még a ruhát is lehúzod rólam. Nem szabad! Nem érted, hogy nem szabad? Dörmögés. - Viszed el onnan a praclid! Jaj, ott fáj. Beleültem néhány szegbe és még mindig nem gyógyult be a helyük. Tessék rendesen viselkedni! Ha rendes leszel, megkapsz mindent, amit csak akarsz. Mindent. Érted? De én adom magamtól, esnem te követeled ki. Világos? Most pedig be- -kén hagyod a bugyimat és... Határozottan megkopogtattam az ajtót. 297 - Ki az? - kérdezte rövid csend után megszeppent hangon a lány. - Leslie. - Mit... akarsz? - Szeretnék bemenni hozzád. - Most nem... lehet. - Miért nem? - Mert... mert... nem vagyok úgy öltözve. - Hát hogy vagy? - Sehogy. • - Éppen az a jó. Kezelni jöttem a sebeidet. - Most nem! Olyan rémülten kiáltotta, mintha a zord atya lettem volna, aki rajtakapta lányát a kertész fiával és most megpróbál valami ürüggyel bebocsátást nyerni a bűnös szobába. - Hát mikor? -Később. - Dorothy, kérlek, ezzel nem lehet játszani! Elmérged-het valamelyikük. - Majd később kezelheted őket, oké? -Mikor? - Istenem, hát honnan tudjam? Menj vissza a szobádba, Leslie. Egy óra múlva nálad vagyok... Most menj! Én azonban nem mentem. Ehelyett feszítettem egyet az ajtón, mire az vad

recsegésbe kezdett, azt a látszatot keltve, mintha azon nyomban betakarna törni. Dorothy felsikkantott: - Mi a jó istent csinálsz? - Ha nem jössz ki, betöröm. Látni akarom, egészséges vagy-e, és hogy élsze egyáltalán. - Mi az, hogy élek-e? Te meg nyughass már! Ha nem élnék, hogyan beszélnék hozzád? - Utánozhatja is valaki Dorothy Fitzgerald hangját. - Kicsoda? - Mondjuk, Frost. Egészen jó az utánzóképessége. - A fenébe is... vedd el innen a praclid! - Tessék? - a,, csak magamban beszélek. Mit akarsz tőlem? 298 - Legalább egy kicsit mutasd meg magad. -Várj! Egyre gyanúsabb zajok szűrődtek ki odabentről, majd amikor már azt hittem, tényleg be kell törnöm az ajtót, hirtelen kinyílott és felbukkant a nyílásában Dorothy. Amikor megpillantottam, eltátottam a számat. Hogy mi lehetett a szememben, azt csak elképzelni tudom, mindenesetre Dorothy majdhogynem becsapta tőle az ajtót rémületében. - Hogy nézel ki?- nyögtem elhűlve. Dorothy gyors mozdulattal kisimította a homlokából a haját. - Miért? Hogy nézek ki? Ha tükörbe pillantott volna, alighanem maga is megijedt volna saját magától. Haja borzas volt, mint a mesebeli Hamupipőkéé, aki csak az egerek elbeszéléséből ismerte a fésűt; ruhája zilált volt, és ha jól láttam a szürkületben, itt-ott szakadt is. Kezéről, ahogy megtörölget-te a homlokát, vér kenődött a bőrére. -Jézusom, hiszen te... vérzel! Olyan hevesen kapta hátra a kezét, hogy még az én arcomra is jutott néhány csepp. - Vérzek? Ja... igen... beleütöttem valamibe a kezem. Talán az ablakba. Igen, igen, már emlékszem. Az ablakba. Majd bekötöm valamivel. - Engedj be, bekötöm én. - Nem lehet. Most nem lehet. Kérlek, menj vissza a szobádba, kicsit rendbe hozom magam és egy óra múlva... nálad vagyok. • - Biztos, hogy minden rendben van, Dorothy? - Persze hogy... rendben. Miért ne lenne? - Felemelte a lábát és mintha hátra rúgott volna vele. Éppen elhatároztam, hogy félrelököm és azt teszem, amit kell, amikor villámgyorsan becsapta előttem az ajtót. Dühösen nekifeszültem és tán be is törtem volna, ha váratlanul el nem önt a nagy-nagy józanság. Ebben alighanem annak is szerepe lehetett, hogy mintha a felhők közül szűrődött volna felém, hirtelen maghallottam Radzs Kumar Szingh hangját. 299 - Tudod, miért kedvelik jobban a falusiak a szarvast, mint az elefántot, Leslie száhib? Nem? Akkor elmondom. Látszólag mind a kettő egyformán nagy bajt csinál: mindkettő szereti a konyhakerti növényeket, ezért betör a kertekbe, kieszi belőlük a káposztát és a répát, kitúrja a gyökereket és a burgonyát. A falusiak mégis jobban szeretik a szarvasokat és azért imádkoznak, ha már az istenek úgy döntöttek, hogy állatok falják fel a veteményüket, akkor inkább a szarvasok legyenek azok. Tudod miért? Nézzük először az elefántot. Ha kiszimatolta, hogy a fonott, vagy vert falak mögött finomságok rejtőznek, nekiront, ledönti a falat, sorban valamennyit - valamennyi kert valamennyi falát -,. aztán nekiáll a zabálásnak. Arról nem is beszélve, hogy az elefántokritkán járnak egyedül. Mi lesz így a vacsora vége? Ugyanaz, mintha szélvihar pusztított volna a kertekben. Amit nem esznek meg, azt összetapossák. A szarvasok azonban egész másként cselekszenek, Leslie száhib. Először is körbejárják a kertet, megnézik, hol a legalacsonyabb a kerítés, vagy hol látszik annak, aztán hopp! - már át is ugrottak: legelésznek egy kicsit odabent, s amikor jóllaktak, ismét átrepülnek felette. Érted már? Megvámolják ugyan a termést, de sem a kerítésben, sem a maradék veteményben nem tesznek kárt. Hogy miért mondtam el ezt neked? Mert bizony, Leslie száhib, nem akarlak mejgsérteni,

de néha úgy viselkedsz, mint az éhes elefánt. Ha valamit meg akarsz tudni, bumm! - neki a kerítésnek, ahelyett, hogy megkeresnéd, hol a legalacsonyabb, nekifutnál és átug-ranád... Amint elhalt a lelkemben Radzs Kumar Szingh hangja, úgy döntöttem, nem leszek elefánt. Hogy szarvas leszek-e, azt még nem tudtam, de mindenestre elálltam a kerítésdöntögetéstől. - Egy óra múlva, jó? -Egy... óra... igen... Óriásit nyekkent odabent az ágy, mintha valaki rádobta volna magát. Nyeltem egy nagyot és mentem, hogy megkeressem Tipót. 300 45 Tipo a Négy Világtáj Őrei előtt kérődzött. Amikor megpillantott, fülére ragasztotta a rágógumiját, mert azt már tudta, hogy nem kedvelem a beszélgetés közbeni rágást: - Minden rendben? ; Tipo bólintott és kikotort még egy darab gumit a szájából. - Hol van? - Odakint. - Mit mondott Rigpa? - Nem sok jót. - Az mi? - Hogy nagy bajba kerülhet miattad. Amíg te nem jöttél ide, biztos volt benne, hogy halála után szentként születik újjá, ahonnan már csak egy ugrás a nirvána. Csakhogy te véget vetettél az álmainak, rinpócse. Mióta idejöttél Takcangba, már nem annyira biztos benne, hogy szentként születik-e újjá. Azt mondja, mindig kérsz tőle valamit, ami sok-sok bűnnek lehet az okozója. Ha például élőlények halnak meg az ő tevékenysége következtében, amire te kényszeríted erőszakos kéréseiddel, nos, akkor hiába is sugdossák majd a szerzetesek halála óráján a fülébe a Halottak Könyvének megfelelő passzusait, olyan rossz újjászületést nyer, amiről még beszélni is borzalom. Szegény Rigpa rinpócse nagyon fél attól, hogy hernyóként születik újjá. Sóhajtottam és arra kértem Buddhát, ha lehet, ne legyen hernyó elkövetkező életében szegény Rigpa rinpócse. Persze azzal is tisztában voltam, hogy még maga Buddha is alá van vetve a karma törvényének, azaz annak, hogy az, amit előző életünkben tettünk, visszaüt ránk. Olyan újjászületést nyerünk, amilyet megérdem-lünk. Összefogtam magamon a köpenyemet, fejembe húztam a sapkámat. Tipo ugyanúgy tett, mint én, csak neki még a rágógumik maradványainak az eltüntetéséről is gondoskodnia kellett. Amint kiléptünk az ajtón, szembeszáguldott velünk a szél. Mintha csak valamelyik sarokba bújva arra várt voí301 na, hogy végre felbukkanjunk a felségterületén. Amikor aztán végre megjelentünk, minden teketória nélkül nekünk rontott. - Hol van? - igyekeztem túlkiabálni a szélzúgást. - Az imahengerek mellett - kiáltott vissza Tipo. Át kellett vágnunk az első belső udvaron, át a másodikon, majd a harmadik sarkában el kellett jutnunk a hatalmas hengerekig. • Alaposan megküzdöttünk a széllel és a hideggel, amíg végre elértük őket. Egyikük - minden bizonnyal a köny-nyebbek közül való - fülsértőn csikorgott. Hogy véget vessek a csikorgásának, lehajoltam, kikotortam egy apróbb követ a hó alól és rögzítettem vele a forgatókart. Ezzel megszűnt a csikorgás, de vele együtt az égbe küldött imák is, hiszen a henger nem forgott, azaz nem imádkozott többé. Elfordítottam a fejem a megregulázott imahengerről és azt a hosszúkás valamit vettem szemügyre, amely a falhoz állítva szomorkodott az épp hogy beköszöntött éjszakában. Tipo csípőre tette a kezét és rám pislogott. - Na, milyen? Egészen helyre kis létra volt; Rigpa a kolostor ezermestere alaposan kitett magáért. Az persze más kérdés, hogy megért-e neki egy jövőbeli hernyóújjászületést. Ügy osontunk át a belső udvarokon, mint ósdi detek-tív-történetekben a tolvajok.

Igazából azok is voltunk. Megpróbáltunk titkot lopni. 46 Amikor az első udvarban az imaterem ablakai alá értünk, lecsúsztattam a vállárairól a létrát. Ezeken az ablakokon nem volt nehéz belesnünk, hiszen majdhogynem egy szintben voltak velünk. Mogdon rinpócse lakosztálya azonban az imaterem felett húzódott, másfél emelet magasságban. Nern volt egyszerű olyan helyre támasztanom a létrát, ahol nem fenyegette az eldőlés veszélye, ugyan302 akkor a kései imádkozok sem veszik észre. Hosszabb-rövidebb próbálkozás után végül is sikerült helyet keresnem neki az imaterem két ablaka között. Ahogy az első létrafokra tettem a lábam, mintha megnyílt volna előttem az elmúlt évek mélységesen mély kútja. Láttam magam messzi északon, amint egy sámánlétrán kapaszkodom felfelé, hogy odafent kucorogva megvárjam, amíg a Nagy Madár felbukkan a hómezőn, odatotyog hozzám és a karomhoz érinti a csőrét. - Szédülsz? - suttogta mellettem Tipo, amikor azt tapasztalta, hogy már az első lépcsőfokon megtorpanok. - Nem én. Megvakargatta az állat és szomorúan a lábára nézett. - A leselkedés nagy bűn, rinpócse. Azoknak a vágyaknak a része, amelyek arra ösztönöznek bennünket, hogy ebben a gyarló világban maradjunk. Ha megmaradnak a vágyaink, semmi esélyünk rá, hogy valaha is kijuthassunk a világforgásból. - Jössz, vagy maradsz? - Megyek, rinpócse. Tipónak már akkor össze-összekoccantak a fogai, amikor a létrát cipeltük az udvaron át. Mivel jól ismertem a szerzetesi szabályokat, megértettem a lelkiállapotát. Ha valaki véletlenségből esik bűnbe, az sem kellemes dolog, de hát arra valók a megfelelő rendszabályok, hogy meg lehessen szabadulni tőle. Azok azonban, amelyeket előre megfontolt szándékkal követünk el, más elbírálás alá esnek. Ezektől valóban nagyon nehéz megszabadulnunk, sőt előfordulhat, hogy ők akadályozzák meg a nirvánába való sikeres belépésünket. Fogalmam sem volt róla, milyen elképzelései lehetnek Tipónak a nirvánáról, a fogai mindenesetre úgy kocogtak mögöttem, mintha egy ug-rándozó teve rázta volna a púpjai között. Ahogy Mogdon rinpócse ablaka alá értem és még mindig hallottam a fogvacogást, hátrafordultam és figyelmeztetőn az ajkamra tettem a kezem. - Nincs nálad rágógumi? Tipo mutatta, hogy a fülére van ragasztva. Én meg azt mutattam, hogy kapjon be gyorsan egyet, hátha megnyugszik tőle. A lámainas megpróbált engedelmeskedni, 303 minek következtében majd mind a ketten lepottyantuhk a létráról. A rágógumi ugyanis úgy a fülére dermedt a hidegtől, hogy csak erélyes rántással tudta letépni róla. Mogdori rinpócse szobájában ezúttal nem azt a Mog-don rinpócsét láttuk, akit megszoktunk. Most is mogorva volt ugyan a képe, mint bármikor, amikor összefutottunk vele, csakhogy olyannyira be volt kenve festékkel, hogy az első pillanatbari alig ismertünk rá. Pedig ott imádkozott a sarokban, Mahakála, a démonok ura és nagy hatalmú démonvadász előtt. Talán beszéltem már róla, hogy a tibeti istenek csak mérsékelt siker reményében vehetnének részt egy istenek számára kiírt 'szépségversenyen. Hogy miért van ez így, annak megvan a maga oka, egy azonban kétségtelen: még az ijesztő istenek közül is legalább égy fejjel kiemelkedik Mahakála. Palástja lenyúzott emberbőrből készült, s azok az emberi koponyák, amelyekből a nyakláncát fűzték össze, sem kifejezetten a fáradt idegek megnyugtatását célozzák. Vicsorgó fogairól és tátott szájáról már nem is beszélve. Persze azért Mahakála nem kifejezettén gonosz isten. Azok, akik hozzá imádkoznak és elnyerik a kegyeit, nyugodtan hajthatják álomra a fejüket. Mert Mahakála nagy démonölő: gyakorta előfordul, hogy a már túlságosan is elszemtelenedett démonokat üldözőbe veszi, dárdájával összeszurkálja, majd karmos lábaival a földbe'tapossa őket. Mogdon rinpócse arcát vastag festékréteg takarta, fején a szerzetesi süveg helyett tollakból készült korönafé-le büszkélkedett. Fekete köpenye mandzsu sámánok palástját idézte az emlékezetembe. Minden ötödik meghaj-lása után a

köpenye alá nyúlt, előhúzott valamit, és a Mahakála előtt' szabadon hagyott padlórészre hajította. Amikor az első, ismeretlen tárgy lepottyant a padlóra, még nem tudtam, micsoda. Csak amikor jobban szemügyre vettem, vált világossá előttem, hogy Mr. Cronen-berg varázsvesszői közül egy. Tipo akkorát nyögött mellettem, hogy megállt tőle a szívverésem. - Látod? - Látom hát - súgtam vissza neki. - Rákötött egy hajszálat a végére. 304 A hajszálat nem láttam, de azért biztos voltam benne, hogy a kisfiúnak igaza van. Mogdon a mágiának azt a fajtáját művelte, amelyet a világ számos sarkában, ha meg akarnak rontani valakit. - Miért... éppen Cronenberg rinpócsét? Fogalmam sem volt róla, de különben sem lett volna időm válaszolni, mert újabb öt meghajlás után újabb tárgy repült Mahakála elé. Ezúttal egy kék csíkkal szegélyezett fehér zsebkendő. Tipo kérdőn nézett rám. Úgy tettem, mintha nem tudnám, kié. Pedig dehogyisnem tudtam. Jessica Stevens használt ilyenfajta zsebkendőket. Az elkövetkező néhány percben Mahakála előtt szépen megszaporodott a gyűjtemény. Odakerült egy másik zsebkendő, amelyben viszont Tipo ismerte fel Whitehead professzor tulajdonát; egy ceruza, amely Adam Rookert jelkéT pezte; egy félig szívott szivar; egy kis skatulya, minden bizonnyal Dávid Morleyé; és egy kis szürke kendőcske, Miss Kubrické. A többi tárgyat nem ismertem fel, de biztos voltam benne, hogy Miss Campbellhez, de Carvalhóhoz, és Miss Fitzgeraídhoz kapcsolhatók. Azon már meg sem lepődtem, hogy az utolsó előtti meghajlás után a kis kupac tetejére odakerült az a kis nagyító is, amelyet nehezen olvasható kéziratok kisilabizálására használtam, s amelyet a könyvtárszobában hagytam néhány nappal ezelőtt. Tipo szája megrándult, de meg sem mukkant. Akkor azonban rémülten kiáltott fel, amikor a halom csúcsára rárepült egy kis csomag rágógumi is. - Az enyém! Az az én rágom! Ménnyit kerestem... Már azt hittem, te loptad vissza. Mogdon rinpócse befejezve a gyűjtögetést, egy második számú, ugyancsak fekete palástot emelt ki valamelyik sarokból, széles lendülettel a levegőbe hajította, majd elkapta a végét, miközben furcsa mozdulatokat tett a lábával. A köpenyt nemigen zavarhatta rugdalózása^ mert ráhullott összehordott tárgyainkra, gondosan befedve őket. Mogdon ekkor a köpenyre borult, karjával óvón átfogta a gyűjteményt, majd torkaszakadtából ordítani kezdett. Az ablak zárva volt; ami kiszűrődött hozzánk, édeskevés lett volna ahhoz, hogy megértsem, még akkor sem, ha nem bömbölt volna részeg nótákat a fülembe a szél. 305 Tipónak vörös volt az orra és gyanúsan csillogott a vége, amikor intettem neki, hogy lemászhatunk. Csakhogy Tipo nem mászott, hanem pottyant. Mint az érett szilva a fáról. - Jaj, jaj, rinpócse, most aztán ráfáztunk - rázogatta a fejét a havon ülve. - Mogdon rinpócse megöl bennünket. - Hogyhogy megöl? - Nem láttad, mit csinált? - Láttam, csak nem értem. Tipo megragadta a palástom ujját és kétségbeesetten cibálni kezdte. - Amikor még Dharmaszálában tanultam, volt ott egy mester, Gyölpa, de nekünk nem volt szabad szóba állnunk vele! Azt beszélték róla, hogy a gonosz istenek kegyeltje. Ez a Gyölpa végzett néha ilyen varázslatot, de erről suttogni sem szabad, mert Congkapa mester annak idején betiltott minden effélét. - Arról beszélj, mit csinált Mogdon! -Mindegyikünktől elvett valamit, rákötötte néhány hajszálunkat, ezzel belekenyszerítette a lelkünket. Nem éreztem ugyan, hogy a lelkem hiányozna a helyéről, yidamom sem jelezte, hogy rosszabbul erezné magát, mint egyéb alkalmakkor, mégis beleegyezőn bólintottam. -És?

- Azok a dolgok most már mi vagyunk. Én például a rágó. Ő pedig- ez az ő nyilvánvalóan Mogdon rinpócsét jelentette - felajánlott bennünket a démonoknak. Márpedig, ha megkaparintják a lelkünket, nem tehetünk ellenük semmit. Minden mindegy alapon lehajolt a hóra, megkereste lepottyant rágógumiját, s amikor megtalálta, a szájába nyomta. Láttam rajta, legszívesebben elszaladna, sorsára hagyva pártfogoltját és a létrát, de még idejében sikerült elkapnom a palástja szélét. - Fogd a végét, Tipo. - Minek, rinpócse? Úgyis betemeti a hó, és addigra, mire leolvad róla... Reménytelenül legyintett, ami annyit jelentett, hogy addigra mi már úgysem leszünk az élők sorában. Mogdon rinpócse varázslata hidegre tesz bennünket. 306 Akkor rémült csak meg igazán, amikor továbbindultam a létrával. A végébe kapaszkodott és a széltől támogatva, rángatni kezdte visszafelé. - Hova mész, rinpócse? Nem arra kell... Ahogy aztán észrevette, hogy szándékosan tartok rossz irányba, visítani kezdett, mint a farkahúzott malac. - Nem, rinpócse, én arra nem megyek! Már így is nagy bajba kerültem miattad. Hernyóvá szülétek újjá, ráadásul Mogdon rinpócse ellopta a lelkemet. Csak menj egyedül, ha akarsz! Mély sóhaj kíséretében kirántottam a kezéből a létra végét és magam után húzva elindultam előre. Tipo csak állt a helyén, halkan óbégatva, aztán egyszerre csak utánam eredt. - Ne hagyj itt, rinpócse. Hova akarsz menni? Mutattam az ablakot, hogy hova szeretnék még bekukkantani. Erre aztán ismét visított egyet, de már halkabbat, mint korábban. - Nem, nem, nem! Oda nem! Kivettem a zsebemből egy csomag rágógumit, megnézegettem, majd visszatettem a helyére. Tipo erre nyelt egy nagyot,1 és elkapta a létra végét. -Jól van, nem engedhetlek egyedül. Nem ismered ki magad a szokásokban, azt sem tudod, mit látsz. Ha nem lennék melletted... Dacolva a szembefújó széllel és téldémon minden igyekezetével, elindultunk Kribjang rinpócse ablakai felé. 47 Mire felkapaszkodhattunk volna a létrán, annyira megerősödött a szél, hogy egyetlen pillanatra még az is megfordult a fejemben: talán el kellene halasztanunk a le-selkedést. Már-már hajlottam volna yidamom bíztató szavára, de hirtelen eszembe jutott valami. Hátha nem lesz megfelelő a holnapi nap. Hátha akkor már nem is leszünk életben. Fittyet hányva szélre, hidegre, odatámasztottam a lét307. rát Kribjang rinpócse ablaka alá és elkezdtem felfelé mászni rajta. Ezúttal nem volt alattunk imaterem, nem voltak ablakok sem. Csak a kolostor jéghideg fala emelkedett előttünk a maga szomorú szürkeségében, mint dísztolláit veszített vadkacsa. Tipót ezúttal már nem kellett biztatnom: úgy kapaszkodott felfelé, mint a középkorban a várostromló katonák. Szerencsére Kribjang rinpócse sem húzta be a függönyt az ablakán - esze ágába sem jutott, hogy'valaki az első emelet magasságában benézhetne rajta - így aztán jól láthattunk mindent, A legelső, akit szemrevételezhettünk, maga Kribjang volt. Mogdonnal ellentétben nem viselt semmiféle csodabogár-ruhát; kényelmes, vörös palástjába burkolózva álldogált szóbája közepén, udvariatlanul a hátát mutatva felénk. Látszólag a szemközti falat bámulta, amelyen viszont nem látszott az égvilágon semmi. Tipo mellém nyomakodott, és ő is belesett az ablakon. - Mit csinál? - Talán gondolkodik. Kribjang ekkor villámsebesen hátrafordult. Egyszerre kaptuk le a fejünket, és csak reménykedhettem, hogy nem vett észre bennünket. Mivel nem nyílt ablak, és egyéb jelek sem mutatták, hogy felfedezte volna jelenlétünket, egy-két perc múlva folytattam a kukucskálást. Kribjang rinpócse kezét hátratéve, gyors lépésekkel futkáro-zott a szobájában, néha-néha a sarokban álló szoborra pillantva.

Tipo úgy lihegett mellettem, mint egy emelkedőn'fel-felé igyekvő gőzgép. - Látod, rinpócse? Természetesen láttam. : A szobrot a sarokban, amely nem volt sem Maitréja, az eljövendő idők buddhája, sem Mahakála, a démonok ráncba szedője. A szobor, amely ott gunnyasztott Kribjang rinpócse szobája sarkában, ugyanaz a méhviasszal bevont alkotás volt, amelyet nemrég fedeztünk fel az egyik kis imateremben. Amely tulajdonképpen nem is szobor volt, hanem inkább Mr. Moore, méhviasszal borítva. Ez a szo308 bor most - legnagyobb megdöbbenésemre - itt állt Krib-jang rinpócse szobájának a sarkában. Tipo tovább nyögdécselt, mintha a rágógumi elrontotta volna a gyomrát. Én is furcsa szorongást éreztem a nadrágszíjam környékén. Ráadásul yidamom ismét ug-rándozni kezdett a lelkem mélyén, követelve, hogy azon nyomban másszak le a létráról és amilyen gyorsan csak lehet, tűnjek el a környékről. Mint már annyiszor, ezúttal sem hallgattam rá. Ehelyett léptem még egyet felfelé, hogy jobban láthassam Kribjahg rinpócsét. Az volt az érzésem, hogy az apát is meglepődött a szobor láttán. Körüljárta, mint a robbanószer keresésére idomított kutya a gyanús csomagot, szimatolni kezdte, majd hosszas, elmélyült szuszogást követően az ablakhoz lépett és kinézett rajta. Ha nem lettem volna biztos benne, hogy nem láthat bennünket a sötét éjszakában, azt is hihettem volna, hogy tanácsot kérőn néz rám. A következő perc a rémálmok perce lett volna, ha már nem szoktam volna hozzá Takcang trükkjeihez. A jólel-kű, ámbár szőrösszívű Kribjang ugyanis felkapott a szoba közepén álló asztalkáról egy kést, nekiugrott a mit sem sejtő viasz-szobornak, s egészen addig vagdalta, amíg tenyérnyi helyeken le nem pattogott róla a viasz, szabaddá téve az alatta meghúzódó emberi testet. Megvártam, amíg a viasz alól előbukkan a szoborba rejtett halott arca, oldalba böktem Tipót és mutattam neki, hogy megkezdheti a leereszkedést. Ekkor már pontosan tudtam, ki ücsörög Kribjang szobájában méhviaszba öntve. Adam Rooker volt a legújabb áldozat. 48 Leugrottam volna a hóra, de a lámainas hirtelen elmarkolta a karom. - Pszt, rinpócse. Jön valaki. A belső udvarokon átvezető ajtók nyikorgása valóban 309 erről árulkodott. A létrához lapultam és abban reménykedtem, talán a sűrű sötétségben nem vesz észre bennünket a közeledő. A falak szürkesége eléggé magába olvasztott bennünket ahhoz, hogy elkerülhessük a figyelmét. - Itt már nyugodtan beszélhetsz - hallottam Migyopa rinpócse, azaz a kancellár hangját. - Nem hallhat bennünket senki. - Remélem is, rinpócse - mondta egy másik hang, amelyben a konyha főnökére ismertem,. Magas, vékony nyakú láma volt; nem mondhatnám, hogy sikerült a szívébe lopnom magam. Ha meglátott, gőgösen elfordította a fejét. Úgy látszott, nem igazán örül neki, hogy a főztjét eszem. - Beszélj. A hosszú nyakú láma vett egy mély lélegzetet. - Valaki lopja a húst, rinpócse. Migyopa felhördült. - A húst? - A húst, rinpócse. Előbb a nagy raktárból tűntek el húsok, aztán a másik raktárból is. Valaki lefeszítette a lakatot az ajtóról. Csak a szél tompa zúgása hallatszott. - A jövevények tehették? - Nem hiszem, rinpócse. Ők, ha kérnének, kapnának húst. Mint ahogy az első napon kaptak is. De nem kellett nekik. Megszaglászták, aztán otthagyták. Te érted, miért, rinpócse? - Nem - mondta mogorván Migyopa. - Nem értem. Más? - Egerek, rinpócse. - Mi az, hogy egerek? - Csíkos egerek. - Mit jelent az, hogy csíkos egerek? - Ezt. Rövid szünet után ijedten csattant Migyopa hangja.

- Mit nyomkodsz a kezembe, rinpócse? - Ez egy egér. Döglött egér. - Megértem én anélkül is, hogy megpróbálnád a kezembe nyomni. Ha te ölted meg, nem szeretnék a bőrödben lenni. Tudod, hogy ez az egér is élőlény volt? 310 - Tudom, rinpócse. De nem én öltem meg. - Akkor ki? - Valaki rálépett a folyosón. - Folytasd. - Indiai egerek. Dharmaszálában láttam ilyeneket. - Szerinted ez mit jelent? - Valahogy idejutottak. Valaki idehozta őket. - Mi a csodáért hozott volna ide bárki is egereket? - Hát én azt bizony nem tudom, rinpócse. - Sok van belőlük? - Én magam láttam néhányat. - Mit javasolsz? - Én csak egy egyszerű szerzetes vagyok, rinpócse. Mit javasolhatnék? Néhány másodpercig még ott toporogtak a közelünkben, azon töprengve, vajon mit kereshetnek az indiai egerek Takcangban. Sajnos, nem mondhattam meg nekik. Pedig ekkor már tisztában voltam vele. 49 Cellám felé bandukolva arra gondoltam, ha én lennék az informátorom, a nyomaték kedvééit néhány papírt azért még becsempésznék Blobzang rinpócséhoz. így aztán meg sem lepődtem, amikor átlépve a küszöböt, a halvány mécsesfényben újabb papírokat találtam a padlón. Ahogy belenéztem az első újságcikk-másolatba, elszorult tőle a szívem. Azon a napon jelent meg, amikor Indiába utaztam, s mivel azóta nem olvastam európai lapokat, nem is jutott el hozzám a szomorú hír. A cikk arról szólt, hogy a madridi Prado képtárból ellopták Hiero-nymus Bosch néhány alkotását, köztük a világhírű táblaképeket. Nem tagadom, belesajdult a szívem, hiszen Bosch az egyik kedvenc festőm, a Pradóban található táblaképeket pedig különösképpen kedvelem. Micsoda veszteség lenne az emberiség számára, ha mindörökre semmibe veszne a Gyönyörök kenje! 311 A cikk második része már nem érdekelt annyira, írója hosszasan feszegette a felelősség kérdését, majd feltette a költői kérdést: vajon meg lehetett volnae akadályozni a képlopást. Legvégül reményét fejezte ki, hogy előbb-utóbb előkerülnek a műalkotások, hiszen ilyen ismert képeket lehetetlen értékesíteni a műkincs-piacon. Ráfektettem a papírlapot arra a lapra, amely Benve-nuto Cellini sótartójának az eltűnését jelentette be. Ben-venuto Cellini és Bosch. Hm. Lehet valami összefüggés a kettő között? Felvettem a második lapot és olvasni kezdtem. Az újságot, amelyből a hír származott, Texas Newsnak hívták. Életemben nem hallottam még róla, ami persze nem jelentett semmit: elég nagy ahhoz Texas, hogy általam ismeretlen újságok jelenjenek meg benne. A cikk egy új szekta megjelenéséről tudósított, amely elsősorban gyermekek és fiatal felnőttek között szedi áldozatait. Az áldozat szót a szerző idézőjelbe tette. Röviddel a Moon-szekta szétesése után bukkant fel, s sokan úgy gondolják, hogy a széthullott Moon-csoport néhány tagja mázolta át Moonék cégérét. A cikkíró részletesen szólt a szekta működéséről, ismertette azokat az alaptételeket, amelyek néhány csalódott szektatag leírása alapján nyilvánosságra kerültek. A szektát egy bizonyos Noé vezeti; a bibliai Noé leszármazottja. Állításaik szerint itt van már a nyakunkon a világvége: az apokalipszis 2000-ben következik be, május közepén. Erre bizonyos bolygóállások engednek következtetni, hiszen köztudott, hogy ebben az évben a bolygók nagy része egy vonalban áll majd. A világvége tűz-eső, özönvíz, és egyéb szörnyűségek formájában köszönt ránk. Igen kevesen élik csak túl a kegyetlen időt; az ő feladatuk lesz az emberiség újjáteremtése azon elvek szerint, amelyeket Noé határoz meg számukra. A cikk az általános tanulságok levonásával zárul. Többek között azzal,

hogy mennyire kell a szülőknek vigyázniuk gyermekeikre, akiket a kábítószerek csábítása mellett a hozzájuk hasonlóan ártalmas lelki-kábítószer kereskedők is fenyegetnek. A harmadik papíron Thot isten képe látszott. Egyet312 len sor sem volt alatta, amelyből bármire is következtet-• hettem volna. Sóhajtottam és arra gondoltam: nem is baj, hogy nincs rajta semmi, hiszen ezernyi sor sem mondhatott volna sokkal többet annál, mint amit már eddig is tudtam. Úgy éreztem, megfejtettem Takcang rejtélyét. Csak még az volt a kérdés, mi lesz a rejtvényfejtő jutalma. Mert abban a versenyben, amely köztem és köztük zajlott, az első díj volt az élet. A második a halál. 50 Megpróbáltam végiggondolni sürgető teendőimet, de nem jutottam messzire. Alighogy elkezdtem a fejtörést, kopogtattak az ajtómon. Mivel kissé furcsának tűntek a koppanások, elővettem a revolveremet, a bejáratra fogtam, s csak akkor eresztettem le, amikor megbizonyosodtam róla, hogy Miss Fitzgerald a jövevény. Ha nem tudtam volna, hogy ő az, talán fel sem ismertem volna. Tétova volt a tekintete, hosszú karmolás húzódott,az arcán, mintha verekedett volna valakivel. Amikor megszólalt, nemcsak a keze remegett, hanem a hangja is. - Bejö... hetek? - Az ágyam szélére ült és fázósan össze-borzongott. Azt hiszem... valamelyik sebemmel lehet baj. . • Utazótáskámhoz léptem, kivettem belőle a házipatikámat és igyekeztem megnyugtató orvosbácsi-képet vágni. - Feküdj le az ágyra. - Anélkül... nem lehet? - Jól tudod, hogy nem. Mi történt a kezeddel? Megpróbálta elhúzni előlem, de nem hagytam. Jó szorosan fogtam az ujjai végét. - Mi történt... volna? Már mondtam, hogy beleütöttem valamibe. Nem kellett nagy orvosi gyakorlat hozzá, hogy észrevegyem a húsába vágódott fogak nyomát. - Mibe ütötted bele? 313 - Nem emlékszem rá. Legombolyítottam vagy másfél méter gézt a kötszeres gombolyagról, aztán fertőtlenítőt kentem a kezére. Kicsit sziszegett, amikor jó erősen bekötöztem. - Ez mi itt az arcodon? - Neki... mentem valaminek. - Túlságosan is gyakran mész neki tárgyaknak. - Mit akarsz ezzel mondani? Az arcát nem akartam leragasztani, ezért csak fertőtlenítő port szórtam rá. Dorothy ekkor sírva fakadt. Kibelezett párnámra hajtotta a fejét és potyogtak a könnyei, mint a záporeső. - Én olyan, de... olyan szerencsétlen vagyok. Átkaroltam és magamhoz vontam. - Mi a baj, Dorothy? - Erről nem... beszélhetek. Furcsa illat ütötte meg az orrom. Kellemetlen szag, amely már a bőrébe is kezdett beivódni. Nem tettem rá megjegyzést, nem is fintorogtam. Dorothy a könnyein át hálásan rám mosolygott, majd elkezdte lehúzogatni magáról a ruháit. Néhány másodperc múlva ott feküdt előttem hasra fordulva. Három kivételével szépen gyógyultak a sebei. Ez a három azonban további fertőtlenítést igényelt. -Leslie, kérlek... az a helyzet, hogy el kell mondanom valamit. Lehet, hogy ez a pillanat nem a legalkalmasabb rá... - Mondjad. - Sssszz! Ez fájt. - Csák egy kis fertőtlenítő volt. -Azt akarom mondani, hogy... ssszzzz! Ez is fájt... hogy nagyon sajnálom, ami az elmúlt éjszaka történt. Nem lett volna szabad megtörténnie.

-Miért? • -Mert... mert... nem helyénvaló. Ha nem vagyok annyira elkeseredve, talán... -Talán? - Ostobaság. - Folytasd csak. Azt akarod mondani, hogy a szükség rám kényszerített? 314 - Dehogy. Éppen fordítva. Hogy te bizonyára azt hiszed rólam... - Nem hiszek semmit. - Dehogynem hiszel. - Mondom, hogy nem hiszek. De ha be akarod bizonyítani, hogy nem azért történt, maradj itt nálam ma éjszaka is. Dorothy a kezébe kapta a bugyiját és elhúzódott tőlem. - Nem maradhatok. Pedig szeretnék. - Miért ne maradhatnál? - Ne kérdezz. Nem válaszolhatok rá. - Ezt értsem úgy, hogy nem enged valaki? - Igen, azaz, nem. Azaz... Jaj, istenem, ne kérdezz már annyit! Összecsomagoltam a gyógyszereket, majd az ajtóra néztem. - Ha menned kell, hát menj csak Dorothy párnám roncsaira fektette a fejét és felém nyújtotta összevissza kötözött kezét. - Talán egy kicsit azért maradhatnék. - Csak egy kicsit? -Ne kínozz, Leslie. - Mit kívánsz tőlem? - Gyere ide. Odamentem. - Feküdj mellém. Odafeküdtem. - És most... kérlek... legyen minden ugyanolyan, mint amilyen tegnap éjszaka volt. Majdnem ugyanolyan lett. Csak azért majdnem, mert az ugyanolyan közepe táján valaki kétségbeesetten sikoltozni kezdett a folyosón. 51 Valaha, mielőtt még nem éltem hosszú hónapokig lámakolostorokban, azt hittem, hogy ha vannak egyáltalán valahol csendes helyek a világon, akkor ezek azok. Itt, Tak-cangban azonban be kellett látnom, hogy tévedtem. Egy315 szerre többen is kiáltoztak odakint az éjszakai folyosón, ami egyáltalán nem illett a megszentelt hely hangulatához. Miss Stevenst még akkor is a hideg rázta, amikor hozzájuk értem. Válla meg-megrándult, mintha szörnyű lelki viharokat élne át. Csak egyetlen pillanatra jutott eszembe, Dorothy, aztán már oda is ugrottam mellé. Akkor sem lehetett volna teljesebb a létszám, ha nagygyűlést hívtam volna össze a folyosóra. Órámra pillantottam: három múlt néhány perccel. ' - Jézusom, Jézusom - ismételgette Jessica monoton egyhangúsággal. — Jézusom, én azt hittem, bedilizek. - De hát mi a csoda történt? - kérdezte de Carvalho idegesen csavargatva bajusza végét, miközben figyelmeztetőn Grace Campbellre pislogott. Grace értetlenül nézett vissza rá, mivel még nem vette észre, hogy nagy ijedtségében Domingos barátom nadrágját kapta a vállára köpeny gyanánt. - Merénylet - mondta Jessica határozottan. - Teljesen egyértelmű, hogy merénylet. - Megtámadta valaki? - kérdezte a pipáját szortyogta-tó McNair. - Meg. t - Kicsoda? Jessica kidomborította a mellkasát, amitől valameny-nyiünknek egy kicsit hátrébb kellett húzódnia. Zsebkendőt kapott elő köpenye zsebéből és megtörölgette vele az orrát. - Aljasok - mondta. - Szemetek. Rohadékok. - Kiről beszél? - kérdezte varázsvesszőivel a hóna alatt Cronenberg. Ahogy rápillantottam, hirtelen az jutott az eszembe, hogy Cronenberg bizonyára a varázsvesszőivel is alszik. - Tudták, hogy teljesen ki tudok borulni tőlük. -,Ki a fenéről beszélsz? - kérdezte idegesen Miss Campbell. - A végén még

felfázok ezen a hideg folyosón. - Akkor mi a fenének álldogálsz itt? - támadt rá Miss Stevens. - Kérte valaki, hogy álldogálj idekint? Különben, is, nagy a gyanúm... -Na mi a gyanúd? Ki vele! - lépett előre harciasán Miss Campbell. - Már régen nem vádoltatok meg bennünket semmivel. 316 - Álljon csak meg a menet! - emeltem fel a kezem, miután alaposan körülnéztem. -Miss Kubrick, önnel is történt valami? - Elestem - mondta fátyolos hangon a lány. - Világítson csak ide valaki a lámpával. Lámpafény villant s feltűntek a fényben Miss Kubrick térdei. Mit mondjak, nem volt kellemetlen látvány. Az azonban sajnos jó néhány mínusz pontot jelentett volna egy térd-versenyen, hogy mindkettőből vér csepegett a padlóra. - Úristen! - suttogta MacNair. - Mi történt magával, Dina?. - A szentségit neki! - szitkozódott Morley. - Ki volt az a rohadék? Mondd meg, és én megfojtom. Mielőtt még belesüllyedhettünk volna a szidalmak és fenyegetődzések tengerébe, igyekeztem rendet teremteni közöttük. - Állj! - ordítottam egy akkorát, hogy meglepetésemre valamennyien elhallgattak. - Jól van, Dina? - Dehogy vagyok jól - nyögte a lány: - Nem látja, milyen a térdem? - Kibír még két percet? - Annyit talán ki. - Beszéljen, Jessica - fordultam akkor a vastag csípő-jű lányhoz. - Mi történt magával? - Tragédia. - Az mi? - Egér. - Hogyhogy egér? - Egér volt az ágyamban. -És? - Mi az, hogy és? Mit szólna hozzá, ha a maga ágyába is bevenné magát egy egér? Mit csinálna, ha bemennék a szobájába, felhajtanám a takaróját, és egy egeret találnék benne? - Rendkívül meg lennék lepve - mondtam az igazságnak megfelelően. - Amíg maguk az igazak álmát aludtak, a professzor úr és én a folyosókat jártuk. Mégsem bukkantunk rá Ádámra... sehol. 317 Viszkető hullámok futottak végig az arcomon. Talán mégiscsak meg kellett volna mondanom nekik. -Aztán... vagy tíz perccel ezelőtt, már olyan fáradt voltam, hogy azt, hittem, összeesem. Elbúcsúztam a professzortól és bementem a szobámba. Már a pizsamámat sem volt erőm felhúzni, így aztán nélküle feküdtem le. - Fontos ez? - horkant fel de Carvalho. - Persze hogy az. Mi,t szólna hozzá, ha egyszerre csak, az éjszaka kellős közepén, egy egér kezdene mocorogni a meztelen segge alatt? De Carvalho elképedt arccal simogatta meg a bajusza hegyét. -Na, de hát, ez aztán már... ez már... mégiscsak... - Pedig ez történt. Még cincogott is mellé. -És maga... mit csinált? - kérdezte megszeppenve McNair. - Visítottam. Aztán a falhoz vágtam. - Ámen - mondta Morley. - Éljenek az állatvédők! - Magát senki nem kérdezte - szegezte le Miss Stevens. - Kíváncsi vagyok, mit tett volna, ha maga van az én helyemben. -Elbeszélgettem volna vele - mondta vigyorogva Morley. - Hátha ismer egy jó fogyókúrás receptet. Walt Disney szerint az egereknek több eszük van, mint az embereknek. - Hát ami magát illeti, lehet benne valami - helyeselt végérvényesen magához térve Jessica. - Talán folytassuk az egérnél - javasoltam. - Sajnos a falhoz vágtam - mentegetőzött Jessica és undorodva összerázkódott. - Akkor azért még nem gondoltam semmi disznóságra. - Disznóságra? - hökkent meg McNair. - Az mi? - A másik egér - mondta Jessica. - Másik egér is volt?

- Méghozzá egy kalitkában. Erre már olyan sűrű csend támadt, hogy késsel lehetett volna vágni. - Kalitkában? - kérdezte végül bajuszát előre meresztve de Carvalho. Azt állítja, hogy valaki egy kalitka egeret tett be a szobájába? 318 - Egy kalitkát és két egeret biztosan. - Hol a másik egér? - Elszaladt. Amikor észrevettem a kalitkát a sarokban/ sikitottam és belerúgtam. Az egér kimenekült belőle és azóta is a szobámban van. Addig be nem megyek, amíg valaki meg nem fogja. - Majd Mr. Whitehead megfogja magának - villantotta ki a fogait Frost. - Ez egyszerűen elképesztő! - háborgott de Carvalho. Bajusza még mindig a támadó bika szarvára hasonlított. -Mégiscsak felháborító, hogy itt toporgunk ezen a rohadt folyosón egy eszeveszett egér után szimatolva, ahelyett, hogy... ahelyett, hogy... - Miss Campbellre pillantott, aki erre zavartan lehajtotta a fejét. - Fogja már meg valaki! - Fogja meg maga - javasolta Morley. - Én? - hökkent meg de Carvalho. - Miért éppen én? - Hát akkor ki? - Például Mr. Lawrence - javasolta Domingos elegáns kézmozdulattal felém intve. - Ha jól tudom, Mr. Lawrence biológus is, amellett, hogy mindenféle gyanús könyvvel lopja a napot. Ezenkívül ő a kancellár helyettese. Az ő feladata fenntartani a rendet. Jessica rám mosolygott és megfogta a kezem. - Bejön velem egeret fogni? A többiek akár haza is mehetnek. Rookerre gondoltam, aki Kribjang szobájában a méhviasz alatt ücsörög és valahogy elment a kedvem a tréfálkozástól. Eltoltam magamtól a lány kezét és elindultam a szobája felé. - Várjanak addig idekint. Alig értem el a küszöbig, lépteket hallottam magam mögött. A padló döngéséből kitaláltam, hogy de Carvalho lehet az. - Itt vagyok maga mögött, ne féljen - rángatta meg a palástom végét. Hátha szüksége lesz odabent valakire. Jessica szobája egy tájfunverte falu látképét nyújtotta, bár már nem volt semmi odabent, ami veszélyt jelenthetett volna számunkra, hacsak a kimúlt egeret nem tekinthetjük annak. De Carvalho elfintorította az orrát, amikor a farkánál fogva felemeltem az áldozatot. 319 - Csak nem akarja megenni? A sarokban lobogó mécses lángja felé tartottam a halott állatot. - Látja? - Látom hát. - Indiai egér. - Úgy érti, vándor egér? - Úgy értem, hogy idehozta valaki. - Idehozta? Mi a fenéért? - Éppen ez a kérdés. - Nem lát maga rémeket? - Attól tartok, nem. - Lehajoltam és felvettem a földről egy kis, kalitkaszerű kosárkát. Cirka huszonöt centiméter magas lehetett és ugyanilyen hosszú is. Oldalai rendkívül sűrűn szövött hálóból készültek. Akkorka ajtaja volt csak, hogy egy egér kiférhessen rajta. S ez az ajtócska most tárva-nyitva állt. - Ebben hozták ide. - No, de miért? Lett volna néhány ötletem - ezek között akadi egy igen életrevaló is -, de nem akartam ingerelni a többieket. Attól tartottam, amíg mi idebent egy kimúlt egérrel játszadozunk, azok odakint egymás torkának esnek a folyosón. - Hol a másik? De Carvalho megvonta a vállát^ majd letérdelt és keresni kezdte a kettes számú egeret. Az azonban vagy nem volt már a cellában, vagy jobbnak látta meghúzni magát valahol. - Gyerünk - mondtam, amikor néhány másodpercnyi keresés után világossá vált számomra, hogy csak az időt vesztegetjük. A folyosón szerencsére csend és béke uralkodott. Úgy látszott, meg sem

szólaltak azóta, mióta eltűntünk Jessica szobájának ajtaja mögött. - Megvan? - kérdezte reménykedve a lány. Felmutattam a döglött egeret és a kalitkát. - Hát a másik? Annak is ott kell lennie. Amikor utoljára láttam, a lábam után kapkodott. - Bizonyára kimenekült a szobájából. - Bizonyára? Ez nekem nem elég. Nekem bizonyosság kell. Amíg meg nem találja, beköltözöm magához. 320 - Eszerint ezt a kalitkát az egerekkel, együtt betette valaki a szobájába? - kérdezte idegesen villogtatva a fogait Frost. - Úgy tesz, mintha nem tudna róla - morogta jól hallhatóan Whitehead. - Hozzám beszél? - kérdezte Frost. - Ahhoz, aki találva érzi magát. Igyekeztem gyorsan közéjük állni. De Carvalho viszont az egyre inkább didergő Miss Campbellt vette pártfogásába. - Önnel mi történt, Miss Kubrick? -^ fordultam végül a mindeddig türelmesen álldogáló lányhoz, aki éppen ekkor támaszkodott Morley vállára. Elesett? - Ugyanúgy jártam, mint Mr. Frost - sóhajtott a lány. - Valaki kifeszített egy zsinórt a folyosón. -Hol? - A WC előtt. - Nem vette észre? - Hogy a csodában vettem volna észre? Csak egy olajmécses volt nálam. - Na, ebből elég! - csattant fel de Carvalho, átkarolva Miss Campbell vállát. - Maguk egytől-egyig őrültek. Itt van ez a nyomorult egér... jó, elismerem, nem kellemes, ha bent futkos valakinek az ágyában, de azóta már sajnálatos módon elhalálozott. Nem tudom, ki a fene vitte be azt a rohadt kalitkát Miss Stevens szobájába, de ha rájövök, megetetem vele a másik egeret. - Ha megfogja - mondta csúfondárosan Morley. - Mi.a fészkes fenéért kell magának mindig ellenkeznie, mi? Azt akarom tudomásukra hozni, hogy elegem van az egészből. Egerekből, kifeszített madzagokból, kiszórt szegekből. Maguknak az a baja, hogy még nem nőtt be a fejük lágya. Esküszöm, mint ezer évvel ezelőtt, amikor iskolába jártam. Csakhogy akkor tízegynéhány éves voltam, emberek! Maguk valamennyien megmaradnak infantilisnak életük végéig, beleértve magát is, Mr. Lawrence. Mindazonáltal, legközelebb csak akkor ébresszenek fel, ha jó okuk van rá, különben valakinek össze-kuszálom a fogait az öklömmel. Megértették? Maga is megértette, Leslie? 321 - Meg én - biccentettem. - Csak akkor zavarja meg az éjszakai nyugalmamat, ha komoly dolog történt. - Attól függ, mit ért komoly dolog alatt. - Tudja azt maga jól. - A gyilkosság például az? De Carvalho elsápadt. - Ezt most miért mondja? - Csak azért - dünnyögtem sokat sejtetőn -, mert ha most aludna, kénytelen lennek felzavarni. Éppen az ön utasítása alapján. - Mi a fene történt, ember? - támadt rám hirtelen Mor-ley, akinek érezhetően jobb volt a felfogóképessége valamennyiüknél. - Mi a fene történt már megint? Rájuk pislogtam és megvontam a vállam. - Nem tudom, megér-e annyit, hogy megzavarjam vele az éjszakai nyugalmukat. Mr. Rookert meggyilkolták. Ennyi az egész. Csend volt, halálos csend a folyosón. Csak az olajmécses sercegése hangzott ki Jessica szobájából a nyitva felejtett ajtón át. 52 Whitehead rogyadozó léptekkel odatántorgott hozzám és a karomba kapaszkodott. - Hogy történt? Néhány szóval elmondtam nekik, hogyan fedeztük fel Rooker holttestét. A részletekről - beleértve a létrát, Kribjangot és Tipót - nem beszéltem. Jessica a falhoz támaszkodva maga elé meredt. Ugyancsak komoran maga elé bámult Frost és Cronenberg is - egyáltalán nem úgy festett a dolog, mintha

diadalünnepet ültek volna a lelkűk mélyén. - Milyen odakint az idő? - kérdezte megtörve a csendet Frost. - Rossz. És egyre rosszabb lesz. - Azon gondolkodom, nem kellene-e megpattannunk innen, még ha időlegesen is? "- Tudja jól, hogy ez lehetetlen. 322 - Márpedig ezt kell tennünk. Ez a kolostor meg van átkozva. - Mi maradunk - mondta nagyon határozottan White-head. - Maguk csak menjenek, ha akarnak, úgysincs joguk itt tartózkodni. - Miféle jogról beszél maga? - horkant fel Frost. - Ha így áll a dolog, akkor én is maradok! Majd meglátjuk, ki bírja tovább. Égy azonban biztos: mostantól kezdve jobban vigyázok a bőrömre. Egyetértőn bólintottam, így teszek én is. 53 Lelkem mélyén azt kívántam, bárcsak lenne még a szobámban Dorothy, pedig biztos voltam benne, hogy már nem lesz ott. Nem is volt. Amíg odakint rémüldöztünk a folyosón, egyszerűen kámforrá vált. Felhajtottam a takaróm, szétcincált párnám alá tettem a stukkeromat, ágyam mellé azt a filcből kivágott amulettet, amelyet korábban Tipótól kaptam a macskadémon ellen, lefeküdtem, s az oldalamra fordultam, abban reménykedve, hogy végre megpróbálhatok elaludni. Meg is próbáltam. Sajnos nem ment. Valahányszor álomba süllyedtem volna, megjelent előttem valami, ami visszazökkentett az ébrenlétbe. Legutoljára éppen Adam Rooker volt a tettes. Mintha az ágyam végében kucor-gott volna, méhviasszal leöntve: onnan vigyorgott rám azon a keskeny résen át, amelyet Kribjang rinpócse vágott késével a viaszburkon. Felemeltem a párnám, hogy elhessentsem vele, de az ajtó felől felhangzó szapora kopogtatás feleslegessé tette a csapdosást. Előhúztam párnám alól a stukkeromat és az ajtóra fogtam. . -Ki az? -Jessica. Beengedsz? Sóhajtottam és az ajtóhoz sétáltam. A stukkert azért minden eshetőségre készen a markomba szorítottam. 323 Jessica megállt a cella közepén és mosolyogva körülnézett. - Mintha már jártam volna itt. Visszadugtam a stukkert a párna alá és az ágy szélére kuporodtam. - Mi a baj, Jessica? A lány megállt előttem és megrázta a fejét. - Legszívesebben elbőgném magam. Ez az egér-história tökéletesen kiborított. Csakúgy kalapál a szívem. Érzed? Megfogta a kezem és a keblére húzta. Nem közvetlenül a szívére, de azért ott volt a tenyerem valahol a környékéri. Leült mellém az ágyra és a vállamra hajtotta a fejét. - Itt maradhatnék egy kicsit nálad? Mielőtt válaszolhattam volna, becsússzam a takaróm alá. Úgy magára húzta, hogy csak kellemesen szeplős orra látszott ki alóla. • - Láttad, amikor bejöttem? Még mindig az ágyam szélén kuporogtam. Lassan el kellett döntenem, mit is akarok csinálni. Idekint egyre hidegebb lesz, ha viszont mellé fekszem... - Hé! Azt kérdeztem, láttad-e, amikor bejöttem az ajtón? - Természetesen láttam. - Azt is láttad, hogy rátoltam a reteszt? Most aztán kopoghat akárki, nem kell kimenned. Hány óra lehet? Karórámra néztem. Néhány perccel négy után voltunk. Jessica elégedetten felkuncogott. - Ezt szeretem a legjobban. - Mit? - kérdeztem és megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy legalább néhány milliméter elválasszon bennünket egymástól. Ennek aztán az lett a következménye, hogy rossz helyre tévedt a kezem. Jessica felszisszent, és legnagyobb meglepetésemre elfordult tőlem. - Kérlek, még ne. - Mit ne? . -Jól tudod azt, te kis csibész. Ma nem akarok rohan-

324 ni. Lassan szeretnék bejutni a mennyországba. Ugye, nem bánod? Arra gondoltam, ezúttal is csak az menthetne meg,: ha odakint ismét meggyilkolnának belőlük egyet. Mondjuk, Cronenberget a varázsvesszőivel. Ha valaki felfedezné, nagyot ordítana, kitörne a pánik és én megmenekülnék. - Valid be, hogy tetszem neked - kérte Jessica felkönyökölve. - Muszáj ezt? - kérdeztem lázasan törve a fejem a menekülés útján. - Muszáj. - Mit is tagadjam, nagyon tetszel, Jessica. - Hát ez csoda jólesett. Olyannyira, hogy le is vettél vele a lábamról. Akkor hát ne is húzzuk soká az időt, kis kakasom. El is kezdheted a csipkedést. Majd én megmutatom, hogyan. De csak lassan csipkedj. Rengeteg időnk van még reggelig. Azt hiszed... nem... láttam, amikor... néha rám néztél? Csak úgy... sugárzott a szemedből a vágy. Megéreztem a hívásodat, kis kakasom, és most... eljöttem hozzád. Ott, ot,t, ott csipkedjél! Az ezután következő velőtrázó rikoltás majdhogynem megállította az ütőt a mellkasomban. Jessica Stevens még mindig fölém tornyosult vörös köpenyében, lábait átvetve rajtam, hosszú haja félig betakart bennünket. Csakhogy ekkor már nem a szemembe nézett, még csak nem is a párnámra, vagy a mennyezetre; rémült tekintete az-ablakra meredt, amely ott világosodott néhány méternyire tőlünk. Én is arrafelé kaptam a pillantásom, majd úgy éreztem, mintha jéggel teli vödörbe dugták volna a szívem. Az ablak előtt ugyanis, másfél emeletnyi magasságban lebegett valaki a levegőben. Lótuszülésben, két lábát át-téve egymáson. Az arcát nem láthattam a szemére húzott lámasüvegtől. Vörös szerzetesi palástja úgy libegett a hajnali szélben, mint a hágókon az imazászlók. Jessica újra felsikoltott és megpróbálta a fejére húzni a takarót. Rosszul foghatta meg a végét, mert a takaróval együtt engem is a fejére rántott. Addig-addig forgolódtam közé és a takaró közé keveredve, amíg végre fel tudtam emelni a fejem, és ismét az ablak felé pillanthattam. 325 A lebegő azonban ekkor már nem volt ott. Úgy eltűnt, mintha a szél futta volna tova. Villámsebesen kitártam az ablakszárnyat, és nem törődve a nekem rontó, barátságtalan hideggel, kihajoltam rajta. Abban a pillanatban csodát láttam. Amíg Jessica és én a takaró alatt hancúroztunk, kiderült odakint az ég, a felhők helyét a kékesfényű hold óriási tányérja foglalta el. Ott lebegett a kolostor fölött és éppen ebben a pillanatban készült rátelepedni az egyik pagodatető kiszögellésére. - Mit csinálsz? - hallottam mögöttem Jessica suttogását. - Élvezem a hajnalt - mondtam. - Én már... nem annyira. Mivel nem láttam odakint senkit, becsuktam az ablakot. Jessica szemei rémülten villogtak felém a párna és a takaró közül. - Te is láttad azt a pasast? - Milyen pasast? - Valaki benézett az ablakon. Visszamásztam az ágyba és megsimogattam az arcát. - Rémeket láttál, Jessica. Nem volt odakint senki. Felkelt a hold, ennyi az egész. Talán a hosszúra nőtt árnyékok... Jessica feltérdelt a takarón és hevesen tiltakozni kezdett. - Nem árnyék volt. Nem, nem! Egy ember volt, aki... Egy lebegő! Lázasan törtem a fejem, mit csináljak. Akárki is volt, elszállt a levegőben. Megtehetném, hogy felöltözöm, kimegyek és körülnézek odakint. Ha felgyalogolnék a fennsíkra... Jessica sikoltása ismét csak megállította a kerekek forgását a fejemben. Az ablak négyszögében, másfél emeletnyi magasságban ,újra ott lebegett valaki. Ráadásul nem is egy, hanem kettő. Az egyik egy arctalan szerzetes, a másik egy igazi buddha, akit a szerzetes körülfont a karjával. Csak néhány másodpercnyi rémült bámulás után jöttem rá, hogy ami bronzként csillog a holdfényben, nem fém, hanem méhviasz. Az ablakom előtt ugyanis Adam Rooker lebegett, alig 326 ' • néhány méternyire tőlünk. Nyúlfogait felénk meresztette, mintha üdvözölni

akart volna bennünket. Kényeskedve meghintáztatta a testét, s hintázás közben néhány viaszdarab lehullott a nyaka tájékáról. A torkára hurkolt vörös szalagba, amelyet néhány nappal ezelőtt még Car-teris viselt, belekapott a széj és meglobogtatta. Rooker fogain megcsillant a holdfény. Jessica már si-koltani sem tudott. Ránézett Rookerre, nyelt egy nagyot, aztán becsukta a szemét és alighanem elájult. Megkövülve ültem mellette, egészen addig, amíg meg nem kopogtatták odakint az ajtót. 54 Egyszerre több dolgot is kellett volna csinálnom, ezért aztán nem csináltam semmit. - Nem nyitná ki, Lawrence? - hallottam egy türelmetlen hangot. - Sürgős beszédem lenne önnel. Természetesen de Carvalho volt a kopogtató. - Várjon egy pillanatra. Felnyaláboltam Jessicát. Arra már nem volt idő, hogy lelket verjek belé, ezért csak egyet tehettem: ráterítettem a takarót. - Engedjen már be, ember! Az ajtóhoz sétáltam és elhúztam a reteszt. Kicsit kinyitottam, majd kinéztem a résen. - Mi a baj, Domingos? - Engedjen már be! Beszélnem kell önnel. - Inkább én megyek ki. - Eresszen be, a fene vigye el magát. Vagy talán van valaki magánál? - Természetesen nincs - mondtam nyugodtan. - Akkor meg mit gatyázik? Mielőtt észbe kaphattam volna, megtaszította az ajtót és vele együtt engem is. A következő pillanatban benn állt a szoba közepén. Bár én sem voltam tökéletesen rendben, a lelkemben dúló vihar gyenge szelecskének tűnhetett amellett, amely az övét forgatta fel. Kackiásan felfelé meredező bajusza * 327 ezúttal úgy lekonyult, mintha a vihar kitépte volna a gyökerét. Rémülten láttam, hogy olyan a takaró Jessica felett, mint egy domborzati térkép. Domingos de Carvalho azonban még ezt sem vette észre. Csak állt a cellám közepén, mint hírhedt őse, a taton, amikor Vasco da Gama közölte vele, hogy sajnálatos módon elfogyott a rum a hajón. - Azt hiszem, elég régóta ismer engem, Leslie, így van? - így - bólintottam fáradtan és kialvatlanul. - Normálisnak tart maga engem? - Nem egészen - válaszoltam őszintén. - Miért nem? - Mert, ha az lenne, akkor velem együtt már rég megpattant volna innét. - Ezt most hagyjuk - legyintett lemondóan. - Nem is kérdezi meg, miért kérdezem? :— De - mondtam beletörődve a változtathatatlanba. -Miért kérdezi? Domingos megsimogatta a homlokát. Az űzött vad kétségbeesése ült a tekintetében. - El kell mondanom magának valamit. - Mondja. - Remélem úriember. - Nem ismer eléggé, Domingos? - Ismerem, de az ember mindig reménykedik. Nos, kénytelen vagyok bevallani önnek valamit. Tudom, hogy mélységesen elítéli, amit tettem, de az ember esendő. Elkövettem valamit, ami... hm..-', morálisan kissé kifogásolható. - Éspedig? - Volt valaki nálam az éjszaka. - Férfi vagy nő? Annyira azért nem volt kiborulva, hogy fel ne háborodjék. - Hát persze, hogy nő! Mit képzel maga rólam? - Azt hiszem félreértett. - Egy nő volt, Leslie. Tudom, hogy ez magával soha nem fordulhatna elő, de mi portugálok hevesebb vérmér-sékletűek vagyunk.

Jessica: mintha megmozdult volna a takaró alatt. 328 - Folytassa - mondtam gyorsan, és igyekeztem úgy helyezkedni, hogy közé és az ágy közé állhassak. - Nos, ez a hölgy ott volt nálam, és... hát nem a széken ült egész éjszaka. Ezt csak azért mondom, mert nagyon lényeges, hogy milyen pozíciót foglalt el. - Eeeegen - mondtam. - A pozíció mindig nagyon lényeges. - Ugyan már, ne keressen a kákán is csomót. Az a helyzet, hogy a hölgy az ablak felé nézett. Világos? - Miért ne lenne az? -Szóval, egyszerre csak... aközben, hogy... akarom mondani, bizonyos idő elteltével... szóval... a hölgy nagyon megijedt és... szóval rettenetes volt. - Micsoda? - Nem fogja elhinni, és őrültnek tart majd bennünket, illetve engem. De én mégis elmondom, mert... lényeges lehet. Szóval... az ablak felé nézett és nagyot sikoltott. Aztán leesett rólam. -Tessék?! - Leesett rólam a takaró. Ugyanis... benézett az ablakon valaki. Másfél emelet magasságban. El tudja ezt képzelni? Behunytam a szemem és ismét magam előtt láttam a szerzetest, amint lótuszülésben lebeg az ablakom előtt. - Igyekszem. -Egy férfi volt, aki... szóval, egy lebegő. Ott lebegett az ablakon kívül... és,., szóval, lebegett. Amikor Gra... illetve az illető észrevette, nagyon megrémült és fejsikol-tott. Én persze azt hittem, rosszat álmodott^ vagy ilyesmi.. . bár őszintén szólva... néhány másodperccel azelőtt még nagyon is ébernek tűnt. Felugrottam.es kinéztem az ablakon. Tudja, mit láttam? Egy fickót a levegőben. Egy lebegőt. Mielőtt jobban megfigyelhettem volna, beleveszett a holdfénybe. Arra gondoltam, talán álmodtam az egészet. Csakhogy egyszerre ketten nem álmodhattuk. Ekkor visszafeküdtem és... szóval, az illető röviddel ezután ismét megpillantott valakit az ablak előtt. - Rookert? - A fenét! Honnan veszi, hogy Rooker volt? Bár való igaz, hogy az illető be volt kenve azzal a kulimásszal, méhviasszal, vagy mi a fenével, de azért felismertem. Az ar329 ca ugyanis szabadon volt... valaki, mintha lekaparta volna róla azt az izét. - Ha nem Rooker volt, akkor ki? Megkérdeztem, pedig nem is kellett volna megkérdeznem. Ha méhviasszal volt beborítva, akkor nem lehetett más, csak Moore. - Mr. Moore - mondta de Carvalho, megpróbálva megpödörgetni a bajuszát. Mivel a hajdan kackiás férfidísz vége ezúttal lefelé konyult, csak a levegőt sodprgat-ták az ujjai. - Ha hiszi, ha nem, az a Moore nevű fickó lebegett a levegőben. Mondja, őrültnek tart érte? Ha annak tart, tiltakoznom kellene ellene, hiszen ketten is láttuk, bár a másik... hm... jelenlévő bizonyos okoknál fogva nem erősítheti meg az állításomat. . - Határozottam helytelenítem, hogy egy kolostorban hölgyeket fogad a szobájában - mondtam a fejemet csóválva. - Nem érzi, hogy ez nem méltó önhöz? De Carvalho behúzta a nyakát. - Elnézését kérem, de nem akartam megbotránkoztat-ni senkit. Kezelje bizalmasan a dolgot. Csak azért mondtam el magának, mert... magam sem tudom, nem álmodom-e egyáltalán. A takaróm és a Jessica alkotta domborzati térkép ismét megmoccant. Jessica mormoghatott is valamit, mert de Carvalho rám emelte a szemét. - Mit mond? - Emlékszik még a rodzsungok kolostorára? De Carvalho idegesen felszisszént. - Csak azt ne említse! Legszívesebben mindörökre megfeledkeznék róla. Jóllehet, voltak kellemes pillanataim -, az emlékezés fénye rövid időre szelíddé varázsolta az arcát -, volt ott valaki, akire... hm... nagy szeretettel gondolok vissza. Maga természetesen nem tartozik a szép emlékeim közé - mondta, hirtelen kizökkenve ábrándos hangulatából. - Amikor a fennsíkon kiásott a kövek alól, az

jutott az eszembe, hogy amilyen peches vagyok, a végén még megismétlődik mindaz, ami ott történt. Ennek megakadályozására komoly döntést hoztam. Az a valaki, aki ott lebegett az ablakom előtt csak megerősített benne, hogy helyesen döntöttem. 330 - Igazán? - Hiába is néz rám olyan gúnyosan, a szavamat adtam valakinek. És egy de Carvalho adott szavát nem változtathatja meg semmilyen hatalom. Egyik ősöm, Rodrigo de Carvalho, amikor éppen a Jóreménység fokát kerülte Vasco da Gamával, szavát adta egy félénk hölgynek, hogy arrafelé nincsenek cápák. Ősöm még akkor sem vonta vissza az állítását, amikor néhány cápaszerű hal tűnt fel a hajó mellett. - Dicséretes tulajdonság - bólintottam elismerem, miközben az egyre jobban mocorgó Jessicára pillantottam. - Az a fontos, hogy lehetőleg ne befolyásolják az embert a tények. - Van annál még sokkal fontosabb is: ez pedig a kimondott szó becsülete. Nem kíváncsi rá, mi történt Rodrigo de Carvalhóval? - Az vagyok - mondtam. - Mi történt vele? - Hogy bebizonyítsa az igazát, leereszttette magát egy kötélen a tengerbe. Oda, ahol a cápák, akarom mondani a cápaféle halak úsztak. -És? Domingos megsimogatta az állat. - Bizonyos sajnálatos események következtében dicső ősöm kénytelen volt élete végéig falábbal közlekedni, ami végül is szerencsét hozott neki, mert egy lisszaboni arab^ bal, bizonyos Ahmeddel művégtag-üzletet nyitott és dúsgazdag ember lett. Ebből is az a tanulság vonható le, hogy az embernek tartania kell az adott szavát. - Végül is, mi lenne az? De Carvalho megpödörgette a bajuszát. - Elmegyek innét. Mégpedig rövid időn belül. És magammal viszek valakit. Kimentem ebből a pokolból. - Megtudhatnám, ki az illető? -Nem. - Hogy akarnak távozni? - A lépcsőn lefelé. - Nem fog menni. - Miért ne menne? ' - Mert azon a lépcsőn lehetetlen lemenni. Bele fognak zuhanni a szakadékba. * . 331 - Sajnálom. Szavamat adtam, hogy megmentem az életét. - Amit én javasomék, nincs ellentétben az adott szavával. - Hm. És mi lenne az? - Tartson velem. Lassan kezdek rájönni, mi folyik itt körülöttünk. -Jó magának. Ami engem illet, úgy érzem magam, mint a járatát tévesztett vakond. Mit kellene tennem? - Legyen fél óra múlva a Négy Világtáj Őrei előtt. - Ott leszek. Éppen akkor csattant be mögötte az ajtó, amikor Jessica lerúgta magáról a takarót és felült az ágyon. 55 Azt hittem, minden kezdődik elölről, de Jessica fázósan összerázkódott és lecsússzam a padlóra. - Visszamegyek a szobámba. - Nem akarsz nálam maradni? Természetesen úgy értettem, hogy egyedül. Amíg én Carvalhóval kint járok a fennsíkon, menedéket.találhat a cellámban. Jessica azonban, legnagyobb meglepetésemre megrázta a fejét. -Nerrí. - Nyugodtan maradhatsz. Ekkor felém fordította az arcát. Mintha könnyeket láttam volna csillogni a szemében. - Sajnálom, Leslie. Nagyon szégyellem," ami köztünk történt. Illetve nem történt. Nem szokásom az ilyesmi; úgy látszik, jobban megviseltek az események, mint gondoltam volna. - Van fegyvered? Jessica nemet intett.

- Nesze, itt a stukkerom. Remélem, tudsz bánni véle? - Ne aggódj. Ugye, nem álmodtam, hogy odakint rep-desett valaki? - Sajnos nem. 332 - Ki volt az? - Rooker. - Istenem. És a másik? - Talán egy lebegő. - Vajon mit akarhatott? - Magával vitte Rooker holttestét, egy másik meg Moore-ét. -Jézusom. Mit jelenthet mindez? - Még nem tudom. De rövidesen meg fogom tudni. - Kísérj el a szobámig, kérlek. Most, hogy láttam azt a fickót az ablak előtt lebegni, nem vagyok biztos benne, nem kezdenék-e el sikoltozni, ha árnyék bukkanna fel a közelemben. Megteszed? Kinyitottam az ajtót és kiléptünk a folyosóra. Olyan sötét volt odakint, hogy kénytelen voltam felvillantani a zseblámpámat. A hold ismét fekete hófelhők mögé bújt; a korábbi, tompa ezüstös fények beleolvadtak, az átláthatatlan éjszakába. Amikor a szobájához értünk, zavartan megálltam, és fogalmam sem volt róla, mit mondjak neki. Jessica rövid habozás után felém nyújtotta a kezét. - Hát akkor... köszönöm, Leslie. És bocsáss meg, ha tudsz. Miután becsattant mögötte az ajtó, néhány percig még ott szobroztam a helyemen, csizmám orrára bámulva. Igazság szerint meg kellett volna győződnöm róla, nincs-e valaki a szobájában, de az a lehetőség, hogy , félreérti az érdeklődésemet, egyszerűen megbénított. Ott álltam a folyosón, és nem tudtam másra gondolni, csak rá. Magam sem értettem, miért. 56 Domingos de Carvalho a Négy Világtáj Őrei előtt várt rám, s nem mondhatnám, hogy felderült az arca, amikor megpillantotta a harmadik szobor mögül előólálkodó Ti-P°t. - Ő is jön? 333 Tipo olyan sértődött képet vágott, hogy Domingos elnevette magát. - Csak nehogy elkapják a démonok a palástod szélét, fiam! Tipo szó nélkül a ruhája öblébe nyúlt és előhúzott onnan egy filcből kivágott istenalakot, amilyennel korábban már engem is megajándékozott. - Ez a tiéd, rinpócse. - Az enyém? - nyújtotta felé a kezét Domingos. - Aztán mire jó ez? - Megsegít, ha elkapják a démonok a palástod szélét. Ilyen és ehhez hasonló élcelődések közepette érkeztünk a fennsík szélére. Kissé talán többet beszéltünk, mint kellett volna - ebben elsősorban Tipo jeleskedett. Úgy éreztük, fecsegésünkkel messzire riaszthatjuk az éjszaka árnyait. Azok azonban egyre ott ólálkodtak a közelünkben, és nem hagyták magukat elriasztani. Amikor a nagy kövek közé, a csorten közelébe értünk, Domingos fázósan húzta össze magán a köpenyét. - Mit akar itt egyáltalán? Jó kérdés volt. Mindössze a lelkem mélyén suttogta valaki, hogy Takcang titkának a kulcsa itt, a fennsíkon rejtőzik. Alig, hogy bevettük magunkat a kövek közé, Tipo felszívódott. A fekete hófelhők közben úgy beterítették az eget, hogy még a kíváncsi csillagok fénye sem volt képes átjutni rajtuk. A szél, mintha valamelyest lecsendesedett volna; már nem hordta a havat, csupán ott nyargalászott a sziklakövek között. Tipo néhány perc múlva ugyanolyan észrevétlenül bukkant fel, mint ahogy eltűnt mellőlünk. Kezében a filcből kivágott lófejű istent, "Tamgrint szorongatta. Nem mondhatnám, hogy derűs volt az arckifejezése, amikor megrángatta a palástom ujját. - Minden rendben, rinpócse. - Mi minden? - Hát a csorten. A tetején van a dordzse, semmi nyoma, hogy valaki megbolygatta volna. Én mégis félek, rinpócse. - Előre nyújtotta a nyakát és beleszimatolt a levegőbe.

334 -Lárifári! - bökte oldalba Domingos. - Nem azért hoztunk magunkkal, hogy elvedd a kedvünket az éjszakai sétától. Nem látod, milyen gyönyörű itt minden? Csoda romantikus. Itt egy halott a csortened alatt, ott pedig a lépcső, amin majdhogynem kitörtem a nyakam. Még most is frász kerülget, ha rágondolók. Ebben a pillanatban éles kiáltás hasított a szél sírásába. Minden kétséget kizáróan a fejünk felől jött, a sziklacsúcs irányából. Domingos behúzta a nyakát, a legközelebbi sziklakő mellé ugrott és hozzá lapult. A következő másodpercben , már ott lapultam én is Tipóval. Még egyszer felharsant a kiáltás, amelyet fájdalmas sikoly követett. Aztán néma csend, majd hatalmas puffa-nás a fennsíkocska közepén. Ismét csend, majd újabb puffanás. - Jézusom! Mi volt ez? - nyögte de Carvalho. - Mi az ördög lehetett ez? Kiugrottam a szabad térre és nem törődve az arcomba vágó széllel, majdhogynem a lépcsőfeljáróig futottam. Ott aztán megtorpantam, amikor észrevettem a havon fekvő fekete alakot. - Úristen - hallottam magam mögött de Carvalho rémült suttogását. - Ez meg ki a fene? Jézusom, csak nem egy... lebegő? Valóban ő volt. Egy lebegő. . Kinyújtózva a havon, holtan. 57 • . Lehúztam a kesztyűmet, és letérdeltem a halott mellé. Feje természetellenesen oldalra billent, amiből arra következtethettem, hogy nyakát törte a nagy zuhanásban. A lebegő középkorú férfi volt, hosszú hajú, szakállas. Furcsa, nem egészen a téli Himalájába való ruhát viselt, amely erős vászonból készült, s telis-tele volt zsebekkel. Csají úgy kíváncsiságból belenyúltam az egyikbe, aztán villámsebesen vissza is kaptam a kezem. 335 De Carvalho figyelmét nem kerülte el mozdulatom. Odahajolt hozzám és a kezemre pislogott. - Talált valamit? - Azt hiszem, igen. Mindketten szájtátva bámultak rám, amikor a lebegő zsebéből kihúztam egy egeret. Csíkos, indiai egérkét, amilyet a kolostorban találtunk, nem is egyet. Talán zuhanás közben halt meg szegényke, de lehet, hogy már döglött volt akkor is, amikor a lebegő a zsebébe dugta. Csípőre tettem a kezem, és még egyszer végigpillantottam -a halotton. Barna bőrű, hosszú hajú, indiai férfi lehetett, haját hátul elefántcsont csattal fogta össze. Ápolt volt, és egyáltalán nem keltette elvadult remete benyomását. Megnéztem a tenyerét is. Egyértelműen arról tanúskodott, hogy nem nehéz fizikai munkával keresi a kenyerét. Felemeltem a kezét. Mintha valami ragadósat éreztem volna rajta. Még jobban fölé hajoltam és megsimogattam a ruhája elejét is. Ez is ragadt, mintha leette volna magát valamivel. Egyetlen pillanat alatt eszembe jutott a második puffanás és felegyenesedtem. - Kell még lenfíie egynek valahol. De Carvalho maga volt a megtestesült riadalom. - Lebegőnek? Kiügettem a fennsík szélére és lenéztem a mélybe. Olyan átláthatatlan sötétség uralkodott odalen,t, hogy még egy hegyóriást sem vettem volna észre. Már-már azon voltam, hogy fittyet hányva minden életveszélyre, legalább néhány lépcsőfokot leereszkedem, hátha megtalálom valaholy,de mielőtt még megtehettem volna, Ti-po felkiáltott a hátam mögött. - Itt van, rinpócse. Valóban ott volt. Csakhogy nem egy' másik lebegő, hanem Adam Rooker. Még mindig lótuszülésben ült, s amikor mellé léptem, barátságosan rám villantotta nyúlfogait. Tipo előhúzott palástja öbléből egy imamalmocskát és megforgatta. Egészen addig forgatta, amíg szédülni nem kezdtem tőle. 336 ,58 De Carvalho a szikla oldalának támaszkodott. Olyan tekintettel nézett szegény Rookerre, mintha nem hinne a szemének. Rövid szemlélődést követően

odajött hozzám, és néhány mély lélegzetvétel után szomorúan legyintett. - Látja, ettől féltem, amikor megpillantottam magát. Már-már sikerült elfelejtenem a rodzsungok kolostorát. Egyszer Lisszabonban meséltem róla valakinek és az illető nem hitte el. Igyekeztem meggyőzni, hogy márpedig mindaz megtörtént, amiről beszéltem, és akkor .hirtelen furcsa érzésem támadt. Tudja, mi? - Majd elmondja. - Az, hogy már én sem hiszem. Talán nem is létezett a rodzsungok kolostora, és - bocsásson meg érte -, ön sem létezett. És - ezért is bocsásson meg - valahogy megkönnyebbültem tőle. Ezért akadtam ki annyira, amikor kiásott a csorten alól. Az, hogy leütöttek és feltehetően halottnak hittek, nem is érdekelt annyira, hiszen ez a világ bármelyik pontján előfordulhat. Az azonban sokkszerűen hatott rám, hogy ráébredtem: ismét a Himalájában vagyok, és maga ismét itt van a közelemben. Egyszerre tudatosult bennem, hogy ami megtörtént egyszer, az még egyszer megtörténhet, vagy, ha nem is ugyanaz, hát akkor valami ahhoz hasonló. Itt a Himalája körülöttünk, itt egy kolostor, itt vagyok én, és itt van maga. Ha valaki korábban megpróbált volna meggyőzni róla, hogy igenis léteznek a lebegők, egyenesen a szeme alá nyomtam volna egyet. Most aztán, tessék! Itt egy lebegő, s itt van Roo-ker tökig viaszban. .Rookeren nem volt mit néznem. Semmit nem változott azóta, hogy utoljára láttam, talán csak sárgább lett a színe egy árnyalattal. - Éppen ezért - folytatta de Carvalho - ezennel semmisnek tekintem az ígéretemet. -Melyiket?- kérdeztem. De Carvalho elő'remeresztette a bajuszát. - Ha jól emlékszem csak egyet ígértem meg önnek. Azt, hogy itt maradok egy bizonyos... hm... hölggyel együtt. Csakhogy ez a néhány repülő hulla megváltoz337 tattá a véleményemet. Visszagondolva a rodzsungok kolostorára, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy csak úgy tudom megóvni mindkettőnk életét, ha minél hamarabb megpattanok innét, amit önnek is szívből ajánlok. Sőt, ha van magában némi humanizmus, akkor ezt a kis kölyköt is magával hozza. Nos? - Eszerint magamra hagy? - Szeretném, ha velünk jönne. Tipo is jobban járna. Annyi rágógumit vehetne neki, amennyit csak akar. Még én is megtoldom néhány csomaggal. A lelkifurdalás beszélt belőle, nem is vitás. - Figyeljen ide - rángatta meg a palástom ujját. - Nézzen csak körül. Mit lát itt? Hideget, sötétséget, halált. Nem lennék meglepve', ha perceken belül a másik lebegő is a nyakunkba esne. Ahol egy, vagy mit is beszélek, már kettő leesett, ott leeshet egy harmadik is. Bármelyik pillanatban. Ezért aztán... Rémült sikoltás fojtotta belé a szót. Mintha megmoccant volna valami a sötétség mélyén. Tompa puf-fanás hallatszott, ezúttal a sziklatömbök közül. De Car-valho becsukta a száját és szoborrá merevedve a hang irányába fordult. Lassan a homlokához szorította a tenyerét, amikor az első puffanást egy második is követte. Ruhám öblébe nyúltam. Sajnos a revolveremet nem találtam benne, mert nem sokkal ezelőtt Jessica kezébe nyomtam, így aztán csak a pipámat szorítottam a fogaim közé. - Mi történhetett? - nyöszörögte de Carvalho rémülten jobbra-balra kapkodva a fejét. - Mondjon már valamit! Széttártam a karom és pipámmal a számban elindultam a sziklatömbök közé. - Újabb lebegő - mondtam sóhajtva. - S vele együtt alighanem Moore is megérkezett. Lassan oszladozni kezdett a sötétség. A felkelni készülő nap első sugarai'megvillantak a sziklaszirteken, s onnan lehullva végigterültek a fennsíkon. Mintha aranybálvány lett volna, úgy sárgállott a kövek között Kirk Moore méhviasszal borított holtteste. 338 59 Nem mondhattam de Carvalhónak, hogy ne adja tovább a történteket, ezért aztán ő egy menekülő antilop gyorsaságával közölte is mindenkivel, akivel csak találkozott. Az ebédet már egyedül fogyasztottam el az ebédlőteremben, a hosszú

asztalnál. Ügy tűnt, társaimnak elment az étvágya - alaposan megfeküdte a gyomrukat az elmúlt napok sok szörnyűsége. Én viszont, ellentétben a többiekkel elégedetten falatoztam. Természetesen nem azért voltam elégedett, mert ami történt, elégedettségre adott volna okot, hanem mert végre úgy éreztem, elmozdultak a holtpontról a dolgok. A mozaiklapok, amelyek eddig egymás mellett hevertek, kezdtek összeállni valamiféle képpé. Kezdetnek ittam egy teát: napok óta most esett először igazán jól. Végre élvezhettem az avas jakvaj kellemesen éles ízét, és a szintén kissé avas lekvárét, amit mellé kevertem. Úgy éreztem, hogy a jakvajban áramló energiák megmozgatják az agysejtjeimet, újabb fejtörésre késztetve vele. Második fogásként azt a sajtos tálat vettem szemügyre, amelyben azok a vékony, csontszáraz sajtszeletek feküdtek, melyeket így, önmagukban, istenkísértés elrágni. Az igazi ínyencek azonban tudják, hogyan kell bánni velük. Mivel himalájai körökben igazi ínyencnek számítottam, nem is haboztam belakmározni belőlük. A sajtszeletek valóban pokolian kemények voltak, hiszen földre terített ponyván, vagy lapos háztetőn szárították őket nyáridőben, tűző napon. Amikor a számba vettem az elsőt, és megnya-logattam, a/ elmúlt nyár kellemes illatát éreztem rajta. A szárított sajtszeletek azonban nem azért készültek, hogy botor módon, mohón bekapkodjuk őket. .Ezért gyorsan kivettem a számból, s lehelyeztem egy tálacská-ra néhány ikertestvére mellé. A teáskancsóból teát öntöttem rájuk, majd mertem a tetejükre néhány kanál tejfölt. Öt percnyi türelmes várakozás után kezdtek meg-•puhulni, tíz perc "elmúltával pedig fenségesebb volt az ízük, mint a jakbélbe töltött hurkáé. Éppen mindenftapi kásámba kevertem tejszínt, ami339 kor megreccsent az ajtó és besétált rajta az ezermester, Rigpa. Felém intett, majd letelepedett az asztal végére. Visszaintettem neki, de ennél többet egyelőre nem tehettem, t>ár igen szívesen elbeszélgettem volna vele. A reggeli szent dolog: még a jámbor szerzetesek sem kedvelik, ha megzavarják táplálkozásukat. Mivel úgy vettem észre^ hogy Rigpa többször is felém pislant tálkája fölött, úgy gondoltam, célszerű, ha lassítok egy kicsit az iramon. Ettől kezdve csak ímmel-ámmal piszkálgattam a kásámat, s hosszú, elgondolkodó pil-' lantásokat vetettem csészém üres fenekére. Rigpa néhány tea és egy adag kása elfogyasztása után elégedetten megvakargatta kopasz fejét, megigazgatta evés közben elcsúszott palástját, diszkréten böffentett egyet, aztán rám nézett. - Hogy megy a sorod, rinpócse? - Jól - dörzsöltem össze a tenyeremet. - Ragyogóan. Rigpa összehúzta a szemöldökét. - Tipótól tudom, hogy a macskadémon után érdeklődtél. Szeretnéd tudni, hogy lesz valakiből macskadémon? - Semmit sem szeretnék jobban - bólintottam. — Féltékenységből, rinpócse. - Ezt hogy értsem? — Úgy, rinpócse, hogy ha egy nő féltékenységből megöl valakit, nagyon könnyen macskadémon lehet belőle. Tegyük fel, Van egy családban két lány: az egyiket feleségül veszi egy pásztor. Tudsz követni? - Eddig igen. - Lassan mondom, hogy megértsd. Mivel nincs még új házuk, az újdonsült férj odaköltözik hozzájuk egy időre. A feleség húga azonban nagyon féltékeny rá, mert azt szerette volna, hogy a pásztor őt vegye feleségül. - Volt már ilyen - bólintottam, hogy bizonyítsam vele, egész jól értem rettenetes keleti tájszólásban mondott történetét. - Akkor ez a lány gonosz dolgot művel, hogy megkaparintsa magának a pásztort. Tudod.mit? Megöli a testvérét. Mégpedig méreggel. Van a pusztán elég beléndek, amelynek a főzete kihúzza belőled a lelket. 340 Yidam védőszellemem reszketni kezdett a lelkem mélyén. Nyilván be volt csinálva, hogy egyszer még majd őt is kihúzza belőlem valaki egy jó kis beléndekrfőzettel. - A nővér meghal, az özvegy férjnek pedig a szokásoknak megfelelően

feleségül kell vennie az elhalt asszony húgát. A pásztor nem ellenkezik, hiszen szigorúak a törvények, feleség kell neki, a húg pedig nem kellemetlen személyiség. Eljön az este, bebújnak az ágyba, s akkor mi történik? Mit gondolsz, rinpócse? Ötletem több is lett volna, de jobbnak láttam hallgatni. - A pásztor kinyújtja a karját és valami szőrös akad a kezébe. Te is meglepődnél, mi? - Nem is tudom - mondtam bizonytalanul. - A macskadémon. Mert a feleség közben macskadémonná változott. Tudod, hogyan? - Hogyan? - Úgy, hogy ágybabújás előtt kiment a sátor mögé. S mit látott odakint? Egy jókora macskát, aki odafutott hozzá és a lábához dörgölődzött. Honnan tudhatta volna a szerencsétlen, hogy a macska nem más, mint a nővére, akit ő ölt meg? Éppen azért változott macskadémonná, mert akit féltékenységből megölnek, az macskadémonná lesz. A démon a lábához dörgölődzött, majd megkar-molta. Mit szólsz hozzá, rinpócse? - Nem egészséges a macskakarmolás, az kétségtelen. Rigpa felkapta a fejét és hahotázni kezdett. Ritka, sárga fogai csak úgy dülöngéltek nagy jókedvében. - Még hogy nem egészséges? De nem ám! Hogy is lenne az? A karmolás ugyanis azt jelenti, hogy akit megkar-molt egy macskadémon, rövid idő múlva ő is azzá változik. Igazi macskadémonná. - A karmolástól? - Nem most mondtam? Két úton lehet macskadémon valaki: vagy azért, mert féltékenységből megölték, vagy mert a macskadémon megkarmolta. Világos? - Az - mondtam elégedetten. Végre igazi macskadémon-szakértőnek tarthattam magam. - 'Mit csinált a macskadémon a pásztorral? - Nem engedte, hogy új feleséget vegyen magának. Merő féltékenységből. Minden éjszaka meglátogatta, ott ' 341 aludt a lábánál az ágya végében, de ha nősülni akart, nagy ramazúrit csinált. -Például? - Kedvenc szórakozása, hogy zsinórokat feszít ki sötétben. Éreztem, hogy megakad a torkomon a sajtszelet, amelyet éppen akkor próbáltam meg lenyelni. - Mit csinál? - Mindig ügyeskedik, amíg el nem lop valahonnan egy gombolyag zsinórt, vagy cérnát, ezekből aztán egy-egy darabot kifeszít a jurták között, hogy az arra járók bukjanak fel benne és törjék ki kezüket-lábukat. Főleg az, aki a pásztorral akar aludni. Réges-régen őt tették felelőssé a járványokért is. A macskadémon bizony nagyon pajkos. - És ha nem ér célt vele? Rigpának elkomorult a tekintete. - Akkor öl, rinpócse. 60 Hallgattunk egy sort. Ő a tányérjára bámult, én pedig azon gondolkodtam, vajon miért érzem az utóbbi percekben keserű ízét a sajtnak. Rigpa előrehajolt és folytatta a rémítgetésemet. - A macskadémon mindaddig öl, amíg meg nem unja. Aztán eltűnik és nem is bukkan fel soha többé. Elmegy egy másik helyre és ott újra kezdi. Teszi ezt mindaddig, amíg el nem pusztul. Akkor, ha Sindzse, a halottak ura megkönyörül rajta, kedvezőbb újjászületést nyerhet. Egyébként biztos jelei vannak annak, ha egy kolostorba beköltözik a macskadémon. Például élelmet lop. Épp az imént jelentették, hogy ismét elloptak egy csomó húst a raktárból. Csak a macskadémon tehette. Azonkívül hiányoznak süvegek, palástok... - Azt akarod mondani, hogy szerzetesnek is beöltözik? - Ki tudja, rinpócse? - Mi a helyzet az egerekkel? - kérdeztem. Rigpa szájában megállt a sajt. Rám nézett és gyanakodva félrehajtotta a fejét. Bizonyára azt hitte, nyelvi hibát vétettem. 342 - Mikkel? - Az egerekkel - ismételtem. - A macskák általában kedvelik az egereket. - Azt akarod tudni, hogy a macskadémon eszik-e egeret? Milyen hülye kérdéseid vannak, rinpócse! Honnan a fenéből tudnám? Húst eszik, az biztos. Öe

egereket? Kihúztam a zsebemből azt az egeret, amelyet a lebegő zsebében találtam és letettem elé az asztalra. Rigpa riadtan hőkölt hátra tőle. - Mi ez? - Láttál már ilyet? - Nem én. Hogy került ide? - Én is szeretném tudni. Bizonyára idehozta valaki. - Miért hozta volna ide? -Ez a kérdés, rinpócse. Visszatettem a döglött egeret a zsebembe és megka-vargattam a teám. Rigpa mintha egy kicsit elhúzódott volna tőlem. ' * Előrehajoltam és feltettem neki egy utolsó kérdést. - Szerinted a macskadémon képes szobrokat készíte-ni méhviaszból? Rigpa erre még messzibbre húzódott tőlem. - Ki tudhatja azt, rinpócse? Jól elbeszélgettünk. Most már mennem kell. Mielőtt kilépett volna az ajtón, gondterhelten visszanézett rám. Úgy érezhette magát, mint a tudós, aki egy kisiskolást avatott be az atomtitokba. 61 Késő délelőtt megpróbáltam beszédbe elegyedni a lakótársaimmal. Bekopogtattam néhány szobába, de sehonnan sem érkezett válasz. Úgy látszott, mintha valamennyien házon kívül lettek volna. Rövid habozás után Kribjang rinpócse lakosztályát vettem célba. Kevés esélyem volt a találkozóra, hiszen az apát az elmúlt néhány nap során látványosan félrehúzódott. Éppen ezérfnem kis meglepetéssel tapasztaltam, hogy ezúttal nincs bezárva az ajtaja. Kopogtatásomra 343 nem érkezett ugyan válasz, de ki sem dobott, amikor be-oldalogtam hozzá. . Kribjang éppen teázott az asztalkájánál. Vele szemben Mogdon ült, ugyancsak komor képpel szürcsölgetve a teáját. Amikor átléptem a küszöböt, s találkozott a tekintetünk, meglepve láttam, hogy mintha mindketten megkönnyebbültek volna. Egyetlen pillanatig arra gondoltam, mi lenne, ha tövi-ről hegyire elmesélnék nekik mindent, és a tanácsukat kérném, de gyorsan le is tettem róla. Ebben az ügyben, amibe belekeveredtem, alighanem csak magamra számíthatok. , '- Kérsz egy teát, rinpócse? Annyira meghatódtam Kribjang látványától, hogy kértem. Mogdon kitöltötte a teámat, és várakozva nézett rám. Szürcsöltem néhányat, aztán Kribjanghoz fordultam. - Elmondhatnék neked egy történetet, rinpócse? Kribjang bólintott. - Miért ne? Mindig is kedveltem a jó történeteket. Mielőtt belekezdtem volna, néhány másodperc alatt feltérképeztem a nagy hatalmú apátot. Kribjang rinpócse az elmúlt napok alatt furcsa változáson ment át, és ez a változás egyáltalán nem szolgait az előnyére. Tekintete réveteggé vált; keze remegett, ahogy a teáscsészét a szájához emelte; háta meggörnyedt, mintha az elmúlt napok alatt rágördült volna a Himalája. Tudtam, hogy nem beszélhetek egyenesen, hiszen attól csak megriadna. Kribjang nem ismerheti be a hibáját, ezért nekem kell úgy alakítanom a dolgokat, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon. A rejtély is megoldódjék és Kribjang is megőrizhesse a méltóságát. - Történt egyszer - kezdtem -, hogy a hangyáktól ellopta valaki a tojásaikat. A hangyák keresték, de nem találták, míg végül rájöttek, hogy a Garuda madár lopta el őket, és felvitte Szumeru hegyére. Láttam rajtuk, hogy feszülten figyelik a szavaimat. - Mivel a hangyabolyban kitört a pánik az ellopott to344 jások miatt, néhány bátor hangya elhatározta, visszaszer-zi azokat. Elindultak hát, hogy feljussanak Szumeru hegyére. Kribjang és Mogdon elismerőn bólintottak. Nekik aztán igazán tudniuk kellett, hogy a mesebeli Szumeru hegyre, a lámavallás Olümposzára nem könnyű felkapaszkodni. - A hangyák mégis megkisérelték 3 lehetetlent. És fel is jutottak. Ott azonban nagy bajba kerültek, hiszen a Ga-ruda madár, aki szeret másoknak

bosszúságot okozni, már várta őket. így aztán a hangyák pórul jártak volna, ha nem siet valaki a segítségükre. - Kicsoda? - kérdezte Kribjang rekedten, miközben remegő kézzel a csészéjéért nyúlt. -Néhány szárnyashangya. A szárnyashangyáknak nem probléma feljutni a Szumerura. Feljutottak, aztán, amikor a Garuda madár agyon akarta taposni a bátor hangyákat, a szárnyashangyák megcsipdesték a szárnya tövét. Le is bukfencezett Szumeru csúcsáról! A bátor hangyák meg hazavitték a tojásokat. De a győzelmet csakis a szárnyashangyák segítségével érhették el. - Hogy másztak fel a bátor hangyák Szumeru hegyére? - kérdezte Kribjang. - Azt én bizony nem tudom - mondtam. - De valahogy felmásztak, az biztos. - Miért nem követte őket több hangya a bolyból? - Mert ők nem voltak annyira bátrak. Vagy nem tudtak felkapaszkodni, mint ők. - És... mikor inaultak a hangyák?. - Napnyugtakor-mondtam. -A Szumeru hegyre napnyugtakor a legjobb feljutni. Kribjang bólintott, Mogdon bólintott és bólintottam én .is. Úgy tűnt, valamennyien örülünk a bátor hangyák sikerének. Amikor kijöttem tőlük és végigmentem a folyosón, már nem örültem annyira. Lelkem mélyén nem voltam meggyőződve róla, vajon minden bátor hangyának sikerüle letaszítania a gonosz madarat a csodák hegyéről. 345 62 Domingos az ágya szélén ült a csizmáit szemlélgetve. Miss Campbell vele szemben kucorgóit egy széken. Vörösre dörzsölt szemén láttam, hogy nem könnyed társasági tréfákkai ütötték agyon az időt. Mivel nem kopog-, tam, egyszerűen csak benyomtam az ajtót, de Carvalho felugrott, majd amikor meggyőződött róla, hogy én vagyok, dühösen rám .támadt. - Hé! Mi az ördög ez? Hogy merészel csak úgy...! Odaálltam elé és egyetlen apró lökéssel visszataszítottam az ágyára. - Nyugalom, Domingos! Inkább hallgasson meg! - Eszem ágában sincs meghallgatni magát! - fújta fel a képét de Carvalho. - Ön elkövette azt a tapintatlanságot... Miss Campbell ekkor Domingos karjára tette a kezét. -Nem lenne jobb mégiscsak meghallgatnunk Mr. Lawrence-t? De Carvalho megpödörgette a bajuszát, miközben bűntudatosan pislogott rám. - Hát éppen... meghallgathatjuk. De csak a te kedvedért, Grace. így történt, hogy elmondtam Grace Campbellnek és Domingos de Carvalhónak néhány apróságot mindabból, amire a gyilkosságokkal, Nagy Sándor kincsével, Cellini sótartójával és a döglött egerekkel kapcsolatban rájöttem. Először hitetlenkedve a fejüket csóválgatták, aztán elsápadtak, végül pedig rémülten néztek rám. Legvégül azt is elmondtam nekik, mit kell tenniük. Előbb tiltakoztak, majd úgy tettek, mintha beletörődnének mindenbe. Kora délután pedig megpattantak Takcangból. 63 Addig azonban történt még egy s más. Először is megpróbáltam megtalálni Tipót. Tipo azonban olyan volt, mint a rosszul faragott bumeráng: soha nem akkor jött vissza, amikor kellett volna. Ha nem volt rá szükségem, 346 mindegyre ott ólálkodott a közelemben, ha viszont valami fontosat akartam tőle, holtbiztos, hogy csak hűlt nyomait üthettem a kolostor folyosóin. Miután hosszas keresgélés után sem került elő, Do-rothyt vettem célba. Kopogtattam az ajtaján, majd türelmesen várakoztam. Mintha ezúttal is tiltakozó dörmö-gést hallottam volna a szobájából. - Én vagyok az, Leslie - mondtam neki, amikor végre kikukucskált az ajtónyíláson. - Beszélni szeretnék veled. - Hát beszélj - mondta mérsékelten ingerült hangon. - Szeretném, ha beengednél. - Most... nem lehet. Ő talán már nem is érzékelte azt a furcsa szagot, amely kiszűrődött az ajtónyíláson át a folyosóra. - Meg akartam kérdezni, hogy yan a szegek helye? -Köszönöm már... egészen tűrhetően. Sőt... kifejezetten jól.

í -

És a kezed? Az is. Ragyogóan. Szépen gyógyul. Nem ütötted bele újra valamibe? Nem. Nem. - Éjszaka bejössz hozzám? Igen. Azaz nem. Azaz... nem tudom. Azt hiszem elvesztettem a fejem egy kicsit. Nem lett volna szabad túl messzire mennünk.. - Lemész az imaterembe a szobrokhoz? - Ma inkább ágyban maradok. Az az igazság, hogy nem érzem valami jól magam. Talán megfáztam. - Szóljak egy gyógyító szerzetesnek? - Eszedbe ne jusson - tiltakozott. - Semmiség az egész. Csak egy kis gyengeség. Máskor is előfordult már. - Nincs valamire szükséged? - Nincs, nincs, köszönöm az érdeklődésedet. - Van fegyvered? - Ezt meg miért kérdezed? - Jó lenne, ha lenne nálad valami. - Ó, hát a szobámba úgyse jön be senki. Ha meg kimegyek, majd hátranézek, nem repül-e mögöttem egy lebegő. Sikerült már... rájönnöd valamire? - Még nem - mondtam. - Előfordulhat, hogy nem is 347 fogok. Az az igazság, hogy alighanem felsültem a nyomozásommal. - Igazán? - Lehet, hogy eltűnök innen minél előbb. - így döntöttél? - Még csak gondolkodom rajta. Nem tartasz velem? - Nem hiszem, Leslie. Nekenvaz a dolgom, hogy restauráljam a szobrokat, a képeket... Nem lenne tisztességes, ha megszöknék. Csizmám orrára bámultam, majd vettem egy mély lélegzetet. -Nemrég kint voltam a fennsíkon. Újabb halottakat találtam odakint. -Jézusem! - Két lebegő holttestére bukkantam. Mellettük Roo-ker és Moore feküdt beviaszolva. - Úgy érted... kilopta őket valaki a kolostorból? - Úgy látszik. - Ki tehette? - Nem tudom, Dorothy, talán nem is fontos. Akkor én megyek is. Viszlát. - Viszlát, Leslie. A furcsa szaga utánam lopakodott, és még akkor is ott járt a nyomomban, amikor bezörgettem Whiteheadhez. 64. Whitehead az ágya szélén ücsörgött, Sherlock-kalapjával a fején, kezében sétapálcaszerű bottal. Éppen úgy, mintha egy angliai kisváros állomásán ücsörgött vojna a menetrend szerinti vonatra várva. Jessica vele szemben kucorgott egy széken, tarkabárka kezeslábasában. Végigfutott rajta a szemem, amitől hirtelen ugyanaz a furcsa, bizonytalan érzés fogott el, mint mindannyiszor, ha ránéztem. Hogy megmagyarázzam miről van szó: Jessica Stevens nappal valahogy ducibbnak tűnt, mint éjszaka. Ekkor döbbentem rá valójában, hogy többszöri egyértelmű, és intim helyzetünk ellenére sem láttam még szinte semmit belőle. 348 Tovább is folytattam volna a töprengést, ha a lány él nem húzza a tenyerét az orrom előtt. - Huhh! Ébresztő! Nem tetszem talán? Csúfondáros volt a hangja: egyáltalán nem olyan bocsánatkérő, mint korábban. Mintha visszatért volna az a rámenős énje, amelytől tegnap már kezdett megszabadulni. - Éppen ellenkezőleg - tiltakoztam elmosolyodva. -Akkor jól nézzen meg mondta immár komolyra váltva. - Azt hiszem, jó darabig nem fog látni. - Ezt hogy értsem? Ekkor megszólalt Whitehead is.v Levette fejéről a sapkáját, ölébe ejtette, és mélyet sóhajtott. Kese haja megemelkedett a sóhajtástól, mintha a szájából kiáramló keserűség emelte volna a levegőbe.

- Megfutamodunk, Mr. Lawrence. - Megfutamodnak? - Mint a gyáva katonák. Be kell ismernünk, csúfos vereséget szenvedtünk. - El akarnak menni? - Még az éjszaka beállta előtt. -Hova, ember? - Le a faluba. Egy óra alatt 4ent vagyunk. - Vagy öt perc alatt a szakadék fenekén. - Ne fél jen,, tudunk magunkra vigyázni. - Igazán? Hogyan? - Például így. Intett Jessicának, aki az ágy alá nyúlt és rövid kotorá-szás után két, ujjnyi vastag botot hozott felszínre. - A raktárban találtuk - mondta a lány. - Ne aggódjék, nem törtünk be, nyitva volt az ajtaja. Ott hevert a limlomok között. - Mit akarnak ezzel a két szerencsétlen bottal? - csaptam össze rémülten a kezem. - Elkergetni a macskadémont? - Lesegítenek bennünket a,lépcsőn. -Ezek? - Nézze csak meg a végüket. Jessica felém nyújtotta, én meg megnéztem. Aztán nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. A botok végébe egy-egy rozsdás szeget nyomott valaki: görbék is voltak és 349 gyengék is, látszott rajtuk, hogy rövid használat után úgy törnek majd ketté, mint léckerítés a hurrikánban. - Mit akarnak ezekkel a vacakokkal? - Ezek nem vacakok - tiltakozott önérzetesen Jessica. - Én magam csináltam őket. A szeg belefúródik a jégbe, mi pedig a botba kapaszkodunk, ha megcsúsznánk. Körülbelül akkora realitása volt a dolognak, mintha azt magyarázta volna, hogy a fejük fölé tartott sültkrumplis zacskó segítségével fognak lesiklani a szakadékban rejtőzködő falu főterére. - Komolyan meggondolták? Whitehead megvonta a vállát. - Nézze, Mr. Lawrence, sok gondolkodnivalónk igazán nem lehetett. Meghalt Carteris, meghalt Rooker, mi a fenére várhatnék még? Be kell ismernem, ezúttal ők győztek. De hogy megtalálják-e Nagy Sándor kincsét, abban egyáltalán nem vagyok olyan biztos. - Maga hisz még a kincsben? - Persze, hogy hiszek - mondta megütődve. - Sőt, én azt is tudom, hol van. Ellentétben velük. - Eszerint ők ölték meg a társait? Frost és a többiek? -Ki más? Talán ön? A balfácán méhkutatók, vagy Kribjang apát? - És a macskadémon? - Ugyan már, Mr. Lawrence.! Egy szerencsétlen macska kószálhat a környéken, akit démonnak néznek. - És a lebegők? - Nem tudom, de nem is érdekel. Nem hiszek kísértetekben, nem hiszek repülő halottakban, és macskadémonokban sem hiszek. Majd a rendőrség kideríti, mi folyik itt. Ha véget ért a nyomozás,, visszatérek és folytatom, amit elkezdtem. Most azonban el kell tűnnünk, mielőtt még bennünket is viaszba csomagolnának. - Azért én mégiscsak megpróbálnám lebeszélni magukat - erősködtem. - Nem tudják, mire vállalkoznak. Ha megerősödik a szél, lesodorja magukat a lépcsőről. - De legalább nem fojtanak meg - mondta a lány. -Garantálni tudja itt az életünket? Lehajtottam a fejem. Hogy a csodába tudtam volna garantálni? 350 - Na látja? Ezért megyünk el. Remélem, egy kellemesebb helyen még majd találkozunk. Egyébként néhány hónap múlva úgyis olvashat rólunk az újságokban. - Melyikekben? - A világ legjelentősebb lapjaira gondolok. Azoknak is az első oldalára. Ott jelentjük majd be, hogy megtaláltuk Nagy Sándor kincsét. Amikor eljöttem tőlük, a küszöbről visszanéztem és sajnálkozva mosolyogtam rájuk. Pedig inkább magamon kellett volna sajnálkoznom.

65 Ezután Frostot akartam sorra venni, de Tipo váratlanul előkerült - éppen úgy, ahogy szokott. Ahogy megpillan-* tottam, egyetlen másodpercig azt hittem, eltévedt alpinistát látok magam előtt. Vállai köré kötél csavarodott, kezében néhány hegymászásnál használatos vaskampót tartott. - Itt vagyok, rinpócse - mondta, amikor előbukkant egy homályos sarokból. Leeresztettem a kezem és kifújtam magamból a rémületemben beszívott levegőt. - Hol voltál idáig? - Sokáig tartott, amíg kikalapálták a kampókat. - Hány van belőlük? - Tíz, rinpócse. - Azzal nem jutunk messzire. Tipo megvonta a vállát. - Gondolj Visnura, aki törpévé változva három lépéssel átlépte a világot. -A kötél? - Éppen tíz láb. - Kinek a lába? - Az enyém, rinpócse. Indulhatunk? A szél valamelyest csökkent és a hideg is mintha engedett volna a szorításán. Tipo'kötéllel a vállán úgy lépegetett mellettem, mint egy apró, vörös ruhás kéményseprő. Ahogy a felé a hely felé közeledtünk, ahol atholttesteket hagytuk, vállai közé húzta a nyakát, és egészen addig még lélegzetet is csak takarékosan mert venni, amíg meg 351 . nem győződtünk róla, hogy nincs a fennsíkon rajtunk kívül senki. Egyetlen árva holttest sem: talán csak a lebegő a csorten alatt. Tipo megfordult, és ha el nem kapom a palástja szélét, eliramodott volna a kolostor felé. - Jaj, jaj, rinpócse, nincs itt egyikük sem! Nagy baj ez, nagy baj! . • . ' Kétségkívül baj volt, de talán mégsem akkora, mint amekkorának hitte. - Rolangokká változtak - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Rolang lett valamennyiből. Mr. Rooker-ből és Mr. Moore-ból holtbiztos. Egyelőre csak az volt a holtbiztos, hogy nem láttuk őket semerre. És nyomokat sem láttunk a havon. A mindig fúvó szél gondosan elsimította felettük a fehér takarót. Vettem egy mély lélegzetet, és elkezdtem átfésülni a fennsíkot. Főleg azt a részét vizsgáltam át, amely közvetlenül a sziklaszirt alatt terült el. Elkértem Tipótól az egyik vaskampót, és kapargatni kezdtem vele a szikla mellett a havat. Egészen addig kapirgáltam, amíg elő nem bukkant alóla némi' sziklatörmelék. Nézegettem egy kicsit, aztán elégedetten felegyenesedtem. - Mit csináltál, rinpócse? - kérdezte kidülledt .szemmel Tipo. Mondtam neki, hogy megvizsgáltam a talajt. - Keresel talán valarnit? - A pokol bejáratához vezető utat - mondtam, és barackot nyomtam a fejére. Tipo elhűlve nézett rám. Lassan kezdett megszilárdulni benne a meggyőződés, hogy aligha lehetek normális. Aztán elmosolyodott, és szeretettel legeltette rajtam a szemét. A szerzeteseknek hivatalból kedvelniük kell a gyenge-elméjűeke't. 66 Hogy minél nagyobb legyen az örömünk, két-három perc alatt akkora-köd ereszkedett ránk, hogy szinte az orrunkig sem láttunk. Tipo természetesen nyavalyogni kezdett, hogy meneküljünk vissza a kolostorba, mert van352 nak démonok, amelyek különösen kedvelik a ködöt, nekem azonban eszem ágában sem volt visszafordulni. Főleg, hogy megtaláltam az első nyomot. Ami ezután következett, még érthetetlenebbnek tűnt Tipo számára. Elkértem tőle a kalapácsot, amelyet a ruhája öblében tartogatott, rövid szemlélődés után a sziklafalhoz léptem, és elkezdtem beleverni az első kampót. Tipo eltátotta a száját és immár tényleg úgy nézett rám, mintha elveszítettem volna az eszem. - Fel akarsz menni a barlangokhoz? - Nem én! - Nem is mehetsz, mert ahhoz túl rövid a kötél. Akkor hova mész? Felelet helyett bevertem még egy kampót, majd felfelé lépkedve rajtuk,

felkapaszkodtam úgy öt méter magasra. Megsimogattam a sziklafalat, kapirgáltam egy kicsit, hümmögtem, aztán lemásztam. Tipo a fejét csóválgatta, amikor leértem. - Mondtam, hogy rövid. Hosszabbat meg nem bírtak csinálni. - Gyere. Elsétáltunk a szakadék széléig. Megkerestem azt a részt, amely a levezető lépcső mellett fehéredett, sűrűn egymás mellé nőtt bokrokkal tarkítva. • Elővettem a zsebembőr a legutolsó kampót és levertem a földbe. Hozzákötöttem a kötél végét, és Tipóra kacsintottam. Tipo rimánkodva tette össze a kezét. - Hová mész, rinpócse? Előbb a sziklára másztál volna, de nem volt elég hosszú a kötél. Most meg a szakadékba akarsz leereszkedni? Hiszen már kampód sincs. Mondtam neki, hogy óbégatás helyett inkább kapaszkodjon a kötélbe, és ha a kampó esetleg kijönne a földből, próbálja meg megakadályozni, hogy belezuhanjak a szakadékba. ^ Mielőtt megpróbálhatott volna tiltakozni a kétes megbízatás ellen, már útban is voltam lefelé. Nem mondhatnám, hogy kellemesen éreztem magam, hiszen tökéletesen tisztában voltam vele, mennyire bo353 rotvaélen táncolok. Ha megcsúsznék, a vékony kis kampó aligha tudna megtartani, Tipóról már nem is beszélve. Ennek ellenére adSig akartam leereszkedni, amíg a kötél engedi. Néhány másodperc alatt lent voltam a bokrok között. A következő néhányban pedig felfedeztem egy sárga, műanyag hordócskát a havon. - Megvagy még, rinpócse? - Kapaszkodj a kötélbe! Kinyújtott karommal megpróbáltam magamhoz kotorni a hordót, miközben Tipo rémülten kiáltozott a fejem felett. - Mit csinálsz, rinpócse? Kiszakad a kampó a földből! Igyekeztem nem gondolni rá, mi lesz akkor, ha valóban kiszakad. Tovább nyújtózkodtam, elkaptam a hordót és a hónom alá szorítottam. .- Gyere gyorsan, rinpócse! Gyere, mert nem tudlak megtartani! A kötél hullámzani kezdett a fejem felett. Bevágtam csizmám sarkát a szakadék havas oldalába és vártam, hogy a kötél, a kampó, és Tipo a nyakamba potyogjanak. Szerencsére nem pottyant egyikük sem. - Gyere, rinpócse, mert... Kidugtam a fejem a szakadék széle felett. Tipo éppen az utolsó centimétereket tette meg a mélység felé. Hatalmas ugrással mellette termettem és ellöktem a szakadéktól. Tipo arcáról szakadt a verejték. - Hát... ez meleg volt, rinpócse. Valóban az volt. 67 Tipo elhűlt arccal bámult a hordóra, amikor fejem fölé emeltem. -Ez meg... micsoda... rinpócse? - Úgy látszik, egy hordó. Megráztam a fejem felett. Mintha suhogott volna benne valami. 354 Tipo rámeredt, aztán ugrott néhányat hátrafelé. - Ki ne nyisd, rinpócse! - Csak nem félsz tőle? - Éppenhogy félek. El sem tudod képzelni, mi minden rejtőzhet lezárt hordókban. - Mi minden? - Tudod, hogy Padmaszambhava mester, amikor a lámatanokat terjesztette Tibetben, összekülönbözött a démonokkal? - Ki ne tudná? - A sánta démonról is hallottál, a tó alatt? Róla még nem hallottam. Mindenféle démonról hallottam már, a macskadémont is beleértve, de a sánta démon nem volt közöttük. ' - Mi a helyzet vele? - Egy tó alatt éldegélt és a vizet szabályozta. - Hogy szabályozta?

- Úgy, rinpócse, hogyha az emberek öntözni akartak a vízből, a démonhoz kellett fordulniuk és áldq^atot mutatni be neki, különben félő volt, hogy megharagszik és kiszárítja a tavat. . - Elég rosszindulatú fickó lehetett. - A démonok csak ritkán jóindulatúak, rinpócse. Ezért hol kecskebakot áldoztak neki, hol bárányokat, hol pedig sörárpát. Amikor Padmaszambhava mester kolostort kezdett építtetni azon a környéken, a démon megdühö-dött és megfenyegette, ha nem hagyja abba, sivatagot csinál a tóból. Padmaszambhavát azonban nem olyan fából faragták, hogy megijedjen egy szörnyetegtől. Nemcsak azért, mert nagy varázsereje volt, hanem me!tt az esze sem volt kevés. Miután rájött, hogy pusztán a varázstudomá-, nyával nem győzheti le ellenfelét, szerzett valahonnan egy , fahordót - nem ilyen műanyagot, mint ez, mert ilyen akkor még nem volt - és a tóba vetette. Úgy, hogy nem du-gaszolta be a nyílását. A dugó a zsebében volt a tó partján. Az üres hordó ott ringatódzott a hullámokon, amíg a démon észre nem vette. Mert azt tudnod kell, rinpócse, hogy a démon időről időre felbukkant a víz alól ellenőrizni a környéket. Nos, amikor legközelebb felbukkant és észrevette a hordót, nem tudta mire vélni a dol355 got. Amikor aztán azt is észrevette, hogy nincs bedugaszolva a nyílása, roppant kíváncsi lett rá, mi lehet benne. Gyorsan füstté változott hát és beleröppent. Abban reménykedett, hátha Padmaszambhava mester a varázskönyveit őrzi benne. Padmaszambhava a nádasból figyelte az eseményeket, s amikor úgy látta, hogy kékes füst száll be a hordóba, kirántotta ruhája öbléből a dugót, tenyerére helyezte, s varázserejével megparancsolta neki: azonnal röppenjen a helyére. A dugó engedelmeskedett a parancsnak, a sánta démon ott rekedt a hordó belsejében. Hiába könyörgött hangos szóval a mesternek, hogy engedje ki, az csak nevetett rajta. Figyelmeztette a tibetieket, nehogy valaha is kibocsássák börtönéből, mert rettenetes bosszút áll rajtuk. Ezért, ha hordót találsz, rinpócse, ki ne nyisd, mert sosem tudhatod, mi rejtezik ; benne. Bár magam sem kedvelem a démonok váratlan megjelenését - éppen elég a bajom nélkülük is - ezúttal nem hallgattam Tipo tanácsára. A lámainas rémült tiltakozása ellenére megkerestem csavarmenetes kiöntő nyílását, és .lecsavartam róla a kupakot. Tipo a hátam mögül figyelte ténykedésemet. Csak akkor könnyebbült meg, amikor sem kékes füst nem szállt ki a hordóból, sem az ember formájú, sánta démon. Megfordítottam a hordót, megpróbáltam kirázni, ami a belsejében volt. Előbb nem jött belőle semmi, aztán amikor még erősebben ráztam és zötyköltem, furcsa, barnássárga, szőrös gombolyagok kezdtek ráhullani a hóra. Előbb csak egy-kettő, aztán tíz, a végén pedig már több száz is ott hevert előttünk kis kupacba tornyosulva. Tipo föléjük hajolt és értetlenül eltátotta a száját. - Ezek... döglött méhek, rinpócse. Azok voltak. 68 Frost és Cronenberg is csomagoltak, amikor bekopogtam hozzájuk. Frost arcán ezúttal is ott ült a fogpaszta-reklám-mosolyj csak mintha valahogy ráfagyott volna. Mintha smink lett volna, amelyet elfelejtettek lemosni. 356 - Jöjjön, csak jöjjön, Mr, Lawrence - invitált beljebb, amikor bedugtam a fejem az ajtónyíláson. -Úgyis el akartunk köszönni öntől. , - Csak nem akarnak elmenni? - De bizony, Mr. Lawrence, éppenhogy azt akarunk. Cronenberg úgy bólogatott, mintha az élete függne tőle. - A lépcsőn? -Tud jobbat? . - Nem fognak leérni épen. Frost rám mosolygott, mutatta, hogy telepedjek le a szőnyegre és maga is mellém csüccsent. - Lehet, hogy kétes kalandra vállalkozunk, de van bizonyos esélyünk a sikerre. Ha itt maradunk, megölnek bennünket. Whitehead ki fog nyírni

mindkettőnket. - Meg van győződve róla, hogy Mr. Whitehead a gyilkos? ' Frost megcsóválta a fejét. - Nem állítom, hogy a saját kezével tette, inkább Miss Stevensre tippelek. Magának nem gyanús az a nő? Eleresztettem a fülem mellett a kérdést. - Jól ismeri Miss Stevenst? Frost megütközve nézett rám. - Honnan a fenéből ismerném? - Elég régóta versengenek egymással ahhoz, hogy ismerje. Az ember ismerni szokta az ellenfeleit. - Soha nem láttam azelőtt. Szerintem Jessica Stevens akkor volt történész, amikor én. - Akkor micsoda? Frost nyelt egy nagyot, aztán közelebb hajolt hozzám. - Profi bérgyilkos. Nem látja rajta? Olyan izmos az a nő, mint egy sportoló. Látott maga már ilyen történészt? Be kellett ismernem, valóban nem láttam. -Ne féljen, nem adjuk fel a terveinket - vigasztalt Frost. - Visszajövünk és megtaláljuk Nagy Sándor'kincsét. Adhatok önnek egy jó tanácsot, Mr. Lawrence? Tűnjön el innen ön is minél előbb. Próbálja meg a lépcsőt. Akár velünk, akár nélkülünk. - Köszönöm, még majd meggondolom a dolgot. Mikor indulnak? 357 - Rövidesen. Ha találkozik Kribjang apáttal, adja át neki az üdvözletünket. Cronenberg a varázsvesszőit dugdosta egymásba, nagy igyekezettel. Némelyik vastagabbnak lyukas volt a közepe, abba rejtette a vékonyabbakat. - így könnyebb lesz. - Okét is viszi? Cronenberg megütközve nézett rám. - Mi az hogy viszem?! Persze, hogy viszem. Van fogalma róla, mennyibe kerül egy beüzemelt varázsvessző? - Miss Campbell? Cronenberg 'Frostra pislogott, Frost Cronenbergre, aztán a fogpasztakirály nagyot sóhajtott. - Erről is akartam néhány szót váltani önnel, Mr. Lawrence. Nos, hogy úgy mondjam, roppant kellemetlen helyzetben vagyok. Én, mint az expedíció vezetője felelősséget viselek a munkatársaimért. - Csak nincs valami baj vele? -Az a helyzet, hogy nem tudom. Miss Campbell ugyanis itt hagyott. Mr. de Carvalho társaságában lelépett a színpadról. Nyilvánvalóan megpróbálnak ők is lemenni a lépcsőn. Miss Campbell elveszítette az uralmát az idegei felett, amit őszintén szólva nem is csodálok. - Ezek szerint nem maradt más hátra, minthogy szerencsés utat kívánjak önöknek. - Inkább kívánjon kéz és lábtörést. - Kéz és lábtörést - mondtam. Cronenberg elfordult, folytatta a piszmogást a varázsvesszőivel. Mindezidáig úgy látszott, nem hoztak neki túlságosan sok szerencsét. 69 McNair szomorúan gubbasztott a szőnyegen egy füstölőpálcika előtt. Miss Kubrick az ágy szélén ült, lábait ló-gázva, Morley a falhoz támaszkodott. Nem mondhatnám, hogy örültek nekem, ezúttal még Miss Kubrick sem mosolygott rám. 358 Köszöntem és önkéntelenül is a kezére pislantot-tam. Fehér volt rajta a kötés; csak itt-ott ütött át rajta a vér. - Hogy van, Dina?. - A kezemre gondol? Szépen gyógyul. - És ön, Mr. Morley? Morley rám vigyorgott. - Főorvosnak képzeli magát, aki vizitet tart? - Csak arra voltam kíváncsi, rendben vannak-e. - Amint látja, rendben. Beleszimatoltam a levegőbe. - Kellemes a füstölőjük. - Azért jött, hogy ezt megmondja?

McNair szemrehányóan pillantott rá. Morley erre befogta a száját és durcásan elfordult tőlünk. - Történt valami, Mr. Lawrence? - kérdezte McNair. Törődött volt az arca, és mintha az elmúlt napok során jó néhány kilót leadott volna. - Sajnos nem akar változni az idő. - Nem is fog. Van már elég tapasztalatunk ezen a téren. Néhány hétig így marad, aztán még hidegebbre fordul. - Mi a szándékuk? Maradnak, vagy... - Éppen ezen törjük a fejünket. Azt hiszem,-semmi értelme a maradásnak. - Ez esetben a lépcsőn akarnak lemenni? - Mr. Morley beszélt egy szerzetessel, aki kaparóvasat készít nekünk. Talán sikerül vele lekaparnunk a lépcsőfokokról a jeget. - Talán. - És ön, Mr. Lawrence? - Azt hiszem, maradok. Beülök a könyvtárba és a fenekem alá teszek egy démonriasztó könyvet. Hátha békén hagy a macskadémon. McNair felém nyújtotta a kezét. - Talán még látjuk egymást, Mr. Lawrence. -Talán. Visszamentem a szobámba és magam is készülődni kezdtem. Elérkeztünk az utolsó felvonáshoz. 359 Noé bárkája megfeneklik. i Estefelé furcsa változáson ment át az időjárás: a Himalája titkos bugyraiból meleg levegőt fújtak felénk az istenek. Az ereszek csepegni kezdtek, a nap kikukkantott a felhők közül, égővörös fénnyel vonva be a havat. A készülődés kellős közepén jöttem rá, hogy Jessica magával vitte a revolveremet. Rémülten rohantam át hozzá, de már csak hűlt helyüket találtam. Nagy csapás volt ami ért, ezért úgy gondoltam, mielőtt bármit is tennék, elszívok egy pipát. Még csak az első füstkarikáknál tartottam, máris támadt egy öt- • létem. Előhúztam zsebemből a késem, lefeszítettem az ágyamról egy lécet és revolverformát faragtam belőle. Nem nyertem volna ugyan vele első díjat egy revolver-faragó versenyen, de azért messziről egy rosszul látó és beijedt nyugdíjas akár stukkernak is hihette volna. Éppen kész lettem vele, amikor bekukucskált az ajtón Tipo. - Mit csinálsz, rinpócse? Amikor észrevette kezemben a „fegyvert", kirántotta a fejét az ajtóhyílásból, és csak akkor dugta vissza, amikor meggyőződött róla, hogy nem rá akarok vele lövöldözni. Akkor viszont annyira megtetszett neki, hogy ki sem akarta engedni a kezéből. - Milyen fajtájú ez, rinpócse? Mondtam neki, hogy 38-as Smith and Wesson. Valószínű, hogy a Smith and Wessonok tervezői rémülten felsikoltottak volna az általam kreált stukker láttán, de Tipóra így is mély hatást gyakorolt. Tenyerébe hajtotta az állat és elgondolkodva nézett rám. - Ugye ez nem tud elsülni? 360 - De bizony, hogy el tud - mondtam nagy komolyan. - Ha Buddha akarja, meg a fapisztoly is eldurranhat.. Tipo elégedetten elvigyorodott. - Akkor akár nekem is lehetne egy. - Neked? - hökkentem meg. - Hiszen te szerzetesnek készülsz. - Nincs benne a szabályzatban, hogy ne lehetne fa-fegyverem. - Rendben van - adtam meg magam. - Majd, ha visszajöttünk, faragok neked is egyet. Tipo rám mosolygott. -Most. - Most? - hökkentem meg. -Jól tudod, hogy sok a dolgunk. - Most. - Figyelj rám, Tipo - próbáltam meg a józan ész nevében a lelkére hatni. Minden perc drága. Nem fecsérelhetjük azzal az időt... - Most. - És ha nem? - Nem megyek veled. Ekkor kellett volna azt mondanom, hogy rendben van. Lelkiismeretem úgyis

napok óta azon tanakodott velem, vajon szabad-e kitennem a kisfiút egy életveszélyes kalandnak. Csakhogy azt is tudtam, Tipónak igen fejlettek azon érzékei, amelyekkel jó előre meg lehet szimatolni a bajt. Ott pedig, ahova készültem, nagy szükségem lehetett egy ilyen bajszimatoló gépre. - Mi lenne, ha mégiscsak a visszatérésünk után faragnék neked egyet? próbáltam meg egyezkedni vele. -Most kapnál néhány csomag... - Stukker nélkül nem megyek. Olyan szomorúan nézett rám, hogy megesett rajta a szívem. Nem vettem volna a lelkemre, hogy dacolva minden veszéllyel, elkísér oda, ahova normális emberek aligha mennének ilyen időben, én felelőtlen módon ott hagyom a fogam, ő pedig árván marad a 38-as Smith and Wesson fa-változata nélkül. így történt, hogy kihúztam még egy lécet az ágyból, s nem törődve a rám váró sürgető feladattal, faragni kezdtem neki is egy Smith and Wessont. 361 2 Tipo komor ábrázattal figyelte a tevékenységemet, amikor aztán végül markába nyomtam a vágyott revolvert, elégedetten felsóhajtott. - Te aztán értesz hozzá, rinpócse. Ha én így tudnék faragni...! - Akkor mi lenne? - Akár öt dollárt is kaphatnék egyért. - Kinek akarsz te öt dollárért revolvert eladni? - Hát a turistáknak! Képzeld, ha azt mondanám, hogy ilyen volt Nagy Sándor stukkere. Ekkor fordult meg a fejemben először, hogy amíg Takcangban tartózkodom, történelemórákat kellene tartanom Tipónak, bár ezúttal sürgetőbb feladataim is voltak, mint a lámainas elméjének a pallérozása. - Mikor indulunk? Ránéztem, és úgy döntöttem, vele soha. Akármit is gondoltam korábban, nem tehetem ki a gyereket az életveszélynek. Vagy megbirkózom egyedül is azokkal, akik rám várnak, vagy... Erre a vágyra egyelőre gondolni sem akartam. - Két. óra múlva - mondtam az órámra pislantva. - Rendben van - bólintott Tipo, mintha az ő csuklóján is óra csillogott volna. - A Négy Világtáj Őrei előtt várlak, rinpócse. Nem volt kétségem felőle, hogy ott is lesz. Mielőtt útnak indultam volna, végigjártam a vendégek celláit. Legtöbbjük ajtaja tárva-nyitva állt, nem volt bennük senki. Üres volt Whitehead és Jessica szobája, üres de Carvalhóé és Grace' Campbellé, akárcsak Frosté és Cronenbergé. Sőt, McNair és társai sem voltak sehol. Egyedül Dorothy ajtaja volt zárva, bár ezúttal hiába hall-gatóztam, nem hallottam morgást odabentről. Végül Kribjang lakosztálya előtt állapodtam meg. Né362 hány szót akartam váltani vele, vagy legalább Mogdon-nal. Sajnos egyikük sem volt a láthatáron. A többi épületben azonban a kolostori szabályok szerint zajlott az élet. Kipislantottam az ablakomon. Megnyugodva tapasztaltam, hogy a piros palástú szerzetesek éppoly monoton egyhangúsággal sétálgatnak az udvarokon, mint korábban. Őket, úgy látszik, nem riasztotta meg sem a démonmacska, sem a titokzatos halálesetek. Aki idefent él, a Himalája hegyeitől körülzárt fennsíkokon, annak a halál közel sem olyan félelmetes. Messziről csengők csilingelése hallatszott, szent szövegek monoton recitálá-sa, kenetlen imahenger-tengelyek csikorgása. A kolostor élte mindennapi életét, én pedig útra készültem. Természetesen eszem ágában sem volt a Tipó-nak megadott időpontban megjelenni a Négy Világtáj * Őrei előtt. Úgy határoztam, épp egy órával korábban indulok útnak, mint ahogy megbeszéltük. Akkor fedeztem fel a papírcetlit cellám padlóján, amikor visszatértem Kribjang lakosztálya elől. Ahogy kinyitottam az ajtót, a papírszelet szembeszállt velem. Fogalmam sem volt róla, azalatt az idő alatt dugták-e be hozzám, amíg Kribjangot kerestem, vagy már régebben is ott hevert valahol talán az ágyam alatt -, s csak a nyitott ajtó keltette huzattól emelkedett a levegőbe. Felvettem a padlóról és megnézegettem. Ezen a papírdarabkán nem újságból kivágott üzenet állt, hanem Mózes I. könyvének részlete, egészen pontosan néhány

sor az özönvízből. „Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általok: és imé elvesztem őket a földdel egybe. Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kívül szurokkal. Én pedig imé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész. És minden élőből, s minden testből, mindenből kettőt-kettőt vígy be a bárkába, hogy veled együtt életben maradjanak: hímek és nőstények legyenek. 363 És úgy cselekedék Noé: a mint parancsold néki Isten, mindent aképpen cselekedék." Kétszer is elolvastam a papírt, aztán stílszerűen kis pa-pírhajöt csináltam belőle és az ágyam tetejére tettem. Immár tökéletesen értettem mindent. Odakint szürkület volt már, csak a sziklacsúcsok felett derengett halvány, sejtelmesen rózsaszínű fény. A hóesés elállt, mintha még a hófelhők is kíváncsian figyelték volna, mire készülök. A kora délután érkezett meleg légáramlatok messzire szálltak, ismét fagyos hideg vette át az uralmat a fennsík felett. Ezúttal nem szerzetesi palástban vágtam neki az út-. nak. Felhúztam vastag, bundával bélelt nadrágomat, amelyet még Pekingben vásároltam, pulóvert vettem magamra, e fölé vastag bekecset. Fejemre fülessapkát bigy-gyesztettem. Egyedül a csizmát tartottam meg a láma viseletből, bár ez sem a nagy kunkori orrú volt, hanem egy rövid szárú, de jó meleg. Zsebembe süllyesztettem a farevolvert, és úgy suhantam el a Négy Világtáj Őrei előtt, mintha észre sem venném őket. Abban bíztam, talán nem sértődnek meg érte, ha ezúttal nem társalgók el velük. A fennsíkon erős szélt fújt, belekapott a bekecsembe, és mindegyre le akarta tépni rólam. Nyugtalanul gondoltam rá, hogyha már idelent is ilyen vadul nekem esett, vajon mi lesz odafent? Átbújtam a sziklatömbök között és megkerültem a csortent, amely alatt a legelső lebegő pihent. Kövei ugyanúgy álltak egymáson, ahogy utoljára láttam őket. Elsétáltam a szakadékba vezető lépcsősorig, megszemléltem a lépcsőfokokat is. Láttam néhány lábnyomot a hóban, azt azonban nem tudtam volna megmondani, kiét. A szél megtette hatását: már csak a nyomok szétmázolt kontúrjai látszottak a hószemcsék között. Mivel nem tapasztaltam semmi nyugtalanítót, visszahúzódtam a sziklafalhoz. Pontosan oda, ahol nem sokkal ezelőtt Tipóval jártam. Vaskampóim még mindig ott 364 • feketedtek a sziklában és a lábnyomaimat is láttam, ahogy levertem a csizmámmal a kőről a havat. Tettem néhány lépést előre, majd az egyik sziklatömb mögül előhúztam az összetekert kötelet, amelyet a hó alatt rejtettünk el. Vállamra vetettem, mint korábban Ti-po, visszatértem vele a kampókhoz, vettem egy mély lélegzetet, aztán elkezdtem felfelé kapaszkodni a sziklafalon. A szél, mintha zokon vette volna, hogy egyszer már engedélye nélkül sikerült felkapaszkodnom a falra, ezúttal meg akart leckéztetni. Alighogy az első kampóra tettem a csizmám, rám támadt és a falhoz préselt. Egészen addig tartott így, amíg azt nem hitte, hogy megelégeltem a próbálkozást, s amint abbahagyja sanyargatásomat, leugrom a hóra, és meg sem állok Takcang kolostoráig. Mekkora volt aztán a meglepetése, 'amikor ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna a kívánságának, mihelyt kicsit csökkentette a hevességét, ismét tettem egy lépést - a következő kampóra lépve - felfelé. Annyira elbámulhatott a vakmerőségemen, hogy mielőtt még felocsúdott volna, már az ötödik kampón álltam. Önkéntelenül is lepillantottam a fennsíkra. Sötét volt odalent, mint az alagútban. A sziklatömbök néma, mocsárba süllyedt vízilovakként hevertek, csak nagy, sötét hátukat láttam. A csorten, alatta a halott lebegővel, ott pihent valahol a sötétség mélyén. Néhány másodpercig fent szobroztam,az ötödik kampón, aztán amikor a szél hirtelen tovavágtatott, felnyújtottam a kezem. A szikla sima volt, nem találtam

rajta semmi gyanúsat. Jobbra-balra húzogattam a tenyerem, mint egy megbuggyant ablaktörlő. Csak akkor hagytam abba, amikor az utolsó kampó felett, úgy másfél méter magasságban megtaláltam, amit kerestem. Egy vékony, kiálló szikladarabocskát. Lehúztam a kesztyűm és megtapogattam. Egészen kicsit ragadt, ahogy hozzáérintettem az ujjam. Néhányat kellett csak ráütnöm Tipo kalapácsával, s a szikladarab részeire hullva lepotyogott a fennsíkra. Alig maradt belőle valami, de ami maradt, az ugyancsak megnyerte a tetszésemet. Ez a valami ugyanis egy acélkam-' 365 pó volt: sokkal jobb és biztonságosabb, mint amit nekem csináltak a műhelyben. Nem mondhatnám, hogy nem voltam elégedett a felfedezésemmel, de a java még hátra volt. Bárhány kampó húzódjék is a szikla oldalában, soha nem jutok fel rajtuk rövid kötelemmel. Éppen ezért tovább kutattam. Biztos voltam benne, hogy kell lennie még a szikla oldalában valaminek, amit mindeddig nem vettünk észre. Volt is. Ahogy tovább simogattam a sziklát, mély vágásba süllyedt a kezem. Megkönnyebbülve felsóhajtottam. Megtaláltam'hát a legendák útját, amelyen bejuthatok a tündérek országába. Vagy a pokolba. Néni kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy megállapítsam, mit találtam. Egy sziklába vágott lépcsősort, amely feltehetően a barlangokhoz vezet. Már csak az volt a kérdés, hogy az ördögbe nem vettük észre odalentről? Olyan egyszerű volt rá a válasz, hogy mosolyognom kellett rajta. Azok, akik a lépcsőket belevágták a sziklába, méhviasszal pótolták ki a hiányt. Kutathatta bárki is odalentről a szikla felületét, nem látott mást, csak sima szürkeséget. Én azonban már napokkal ezelőtt biztos voltam benne, hogy kell lennie valahol egy felvezető lépcsősornak. Hogy miért? Azért, mert... Ujabb kampóhoz ért a kezem. Még egyszer lepislogtam a hátam mögé, aztán beszüntettem a gondolkodást. Elkaptam, felhúztam magam, ameddig csak tudtam, aztán beillesztettem a lábam a frissiben felfedezett lépcsőbe. Ahogy szilárd szikla volt a talpam alatt, megint csak kinyújtottam a kezem. Már nem is kellett keresgélnem a kampót, engedelmesen simult a tenyerembe. Hideg volt és parázsként égetett, mégsem tudtam haragudni érte. Éppen a százhetvennegyediket hagytam el, amikor felértem a barlangok előtt húzódó széles sziklaperemre. A szél, mintha csak ekkor jött volna rá, hogy túljártam 366 az eszén, sértődötten nekem ugrott. Egy ideig még ott vijjogott körülöttem, majd felsuhant a sziklacsúcsra, szégyenlősen meghúzva magát egy mohos kő mögött. Felhasználva a beállott szünetet, lecsavargattam magamról a kötelet. Óvatosan beástam a hó alá, miközben igyekeztem megjegyezni magamnak a helyet, ahova elrejtettem. Felegyenesedtem és körülpillantottam a platón. A nap búcsúzó sugarai átvilágítottak a felettem gomolygó felhőkön, mintha búcsúüdvözletet intettek volna. Ok talán már sejtették, mi következik idefent, a világ tetején. A plató, amelyen álltam, úgy nőtt ki a sziklafalból, mint baseball sapkából a szemellenző. Jó harminc lépés lehetett a szélessége, majd száz a hossza. Szívem szerint meg is kapirgáltam volna az alját, de a talajt fedő, cirka húsz centis hó elriasztott a vizsgálatoktól. Sürgető egyéb teendőimről már nem is beszélve. Mivel saját szememmel láttam a lebegőt a levegőben szállni, úgy gondoltam, nem árt, ha a lábam elé nézek. A szél, amely ezidáig ott röpködött körülöttem, nem sajnálta az időt, hogy simára csiszolja a platóra esett hó felületét. Egyetlen nyomot sem láttam rajta, bár ez végül is nem sokat jelentett. A csintalan szél-lovasok akár néhány másodperc alatt is képesek eltüntetni minden gyanús horpadást. Miután úgy éreztem, sikerült megjegyeznem az elásott kötél helyét, a karnyújtásnyira meredező sziklaszirteket vettem szemügyre. Ki tudja, hány méter magasságban tornyosultak fölém, bár annak, aki a platóról fel akart mászni a hegyre, nem kellett egészen a csúcsokig kapaszkodnia. A két, legmagasabb csúcs között lapos nyereg húzódott, amelynek legalsó kiszögellése éppen a platóig nyúlott le. Egy tapasztalt hegymászó alig fél óra alatt felkapaszkodhatott

rajta.

Behunytam a szemem, és magam elé idéztem a vidék domborzati térképét. Annak, aki meg akarja közelíteni Takcangot, csak a szakadék felől nyílik rá lehetősége, a hegycsúcsok felől nem. Hacsak nem tudja, hogy a platót a fennsíktól elválasztó sziklafalba lépcsőket vágott valaki. A látszattal ellentétben tehát a plató és a fennsík egyál367 talán nincsenek elszigetelve egymástól: aki ismeri a terepet, úgy közlekedhet rajtuk, mint az Oxford Streeten, ha nem esik az eső. Elgondolkodva nézegettem a havat, majd a barlangok bejárata felé fordítottam a figyelmemet. Mind az öt barlangnyílást szürke, keményfából ácsolt kapu zárta el, így inkább borospincék bejáratára emlékeztetett, mint hima-lájai barlangokéra. Megpróbáltam kissé összekapni a gondolataimat, de yidamom mint már annyiszor, ezúttal is megakadályozott benne. Ugrálni és átkozódni kezdett a lelkem mélyén, szemrehányásókkal halmozya el, amiért nem hallgattam a szavára és felkapaszkodtam ide, ahol az égvilágon semmi keresnivalóm sincs. Ha nem megyek le azonnal a platóról, felmondja a megbízatását, mert lehetetlen feladatra még egy őrző-yidam sem vállalkozhat. Jóllehet, nagyon sokszor felülbíráltam már yidamom aggodalmaskodását - nem is egyszer nekem lett igazam - ezúttal mégis úgy éreztem, hallgatnom kellene rá. Természetesen nem abban, hogy takarodjak le a platóról, hanem, hogy legyek nagyon óvatos. A lebegők repülése nem tetszett igazán: mintha inkább a kényszer vitte volna rá őket, semmint az élvezet. Az pedig, hogy többen is a nyakukat törték a fennsíkon, ugyancsak óvatosságra intett. Egészen addig óvatoskodtam, amíg a szél ismét csak felbukkant a közelemben. Ezúttal szerencsére, csak szélkamaszok és szél-csitrik rajzottak ki a sziklabércek mö-gül; kíváncsian forogva körülöttem. Éppen elindultam volna a barlangbejáratok felé, amikor ösztönösen megéreztem a veszélyt. Ugyanolyan váratlanul tört rám a rossz érzés, mint a dzsungelekben, amikor még levelek sem rezdülnek a bokrok ágain, de a levegő minden apró rezdülése, a hajunkon pattogó elektromos szikrák mind-mind azt jelzik, hogy a tigris ott lapul valahol a közelünkben. A sziklabércek mindeddig éles kontúrjai elhalványultak; beleolvadtak az ég egyre sötétülő hátterébe. Tanácstalanul nézegettem a csúcsokat, a barlangok zárt ajtóit, a szél játéka nyomán fel-felcsapó hópamacsokat, s nem 368 tudtam, mitévő legyek. Yidamom egyre határozottabban követelte, hogy másszak le a lépcsőn, és rejtőzzem el a kolostorban. Mintha halk, suhanó hangot hallottam volna a magasban. Felkaptam a fejem és kis híja volt, hogy hangosan fel nem kiáltottam. Abban a szent pillanatban ugyanis egy hatalmas madár bukkant ki a sziklabércek közül, s szárnycsapások nélkül a levegőben vitorlázva a fennsík felé közeledett. Éppen annyi időm maradt csak, hogy lehasaljak a hóra. A madár elsuhant felettem, majd néhány méternyire tőlem, leszállt a platóra. Megpróbáltam egy kis álcázó havat kotorni magamra, de gyorsan abbahagytam a kísérletezést. A hó sem igen akart megmaradni a ruhámon, azonkívül feleslegesnek is tűnt a dolog, hiszen a madár csak néhány méternyire szállt el felettem, s holtbiztos, hogy észrevett. Ebben a feltételezésemben sajnos nem is csalódtam. Abban a másodpercben ugyanis, ahogy a madár a hóra csüccsent, kiugrott a hasa alól valaki és felém vágtatott. Mielőtt felocsúdhattam volna meglepetésemből éreztem, hogy revolvercső nyompdik az oldalamnak. - Fel a kezekkel, Lawrence! Mit tehettem volna? Engedelmesen az égnek tartottam a mancsomat. Csak akkor ismertem fel, hogy kicsoda, amikor a tarkójára lökte bundás sapkáját. - Isten hozta, Mr. Frost - köszöntöttem illedelmesen. A felvillanó fogpaszta-mosoly ezúttal nem a barátság mosolya volt. - Mi a fenét keres maga idefent? - támadt rám. - Alighanem azt, amit ön - mondtam mosolyogva. Frost megcsóválta a fejét. - Ezzel aztán alá is írta a saját halálos ítéletét. Olyan érdeklődéssel

fordultam a repülő jövevény felé, mintha életemben először láttam volna madarat. Érdeklődésemnek meg is volt az oka. A madár ugyanis nem 369 griff volt, még csak nem is az ázsiai mítoszok óriás madara, a garuda, vagy a han-herdig, hanem egy sárkányrepülő. Ebben a másodpercben értettem csak meg, hogy mi a fenét akart Cronenberg kedves varázspálcáitól. Már akkor gyanakodnom kellett volna rájuk, amikor egymásba csúsztatgatta őket. Ki a csoda látott már lyukas varázspálcát? A mágikus botok alkatrészek voltak: egy sárkányrepülő alkatrészei. Belőlük állította össze Cronenberg a repülő szerkezet vázát és kapaszkodott rájuk Frost-tal együtt. Cronenberg odabaktatott hozzánk. Amikor mellénk. ért, vettem csak észre, hogy az ő kezében is fegyver sötétlik. - Kit fogott, Mr. Frost? - Ki a fenét fogtam volna? - morogta Frost dühösen a hóra köpve. - Ezt a minden lében kanál fajankót. - Eszerint közéjük tartozik. Frost az oldalamba préselte a fegyver csövét. - Beszéljen! - Miről? - kérdeztem illedelmesen. - Hogy az ördögbe került i4e? - Feljöttem a lépcsőn - mondtam az igazságnak megfelelően. - Miféle lépcsőn? - Amelyik a platóra vezet. - Ilyen lépcső nincs. - Van, mert azon jöttem fel. Frost Cronenberg felé intett. - Menjen oda, Alexis, a plató szélére és nézze meg igazat mond-e a fickó. A nyomait követve odatalál. Cronenberg valóban odatalált. Már csak azért is, mert alig három méternyire álltunk a szakadék szélétől. Ott aztán letérdelt és vizsgálgatni kezdte a havat. - Igazat mondott, Mr. Frost - jelentette rövid'kotorá-szás után. - Valóban egy lépcsősoron jött fel. Frqst kivillantotta a fogait. - Ki csinálta ezt a lépcsősort? A haverjai? - Nincsenek haverjaim. - Akkor ki? - Honnan tudjam? 370 Frost elvette az oldalamtól a fegyvert, de csak azért, hogy az orrom alá nyomhassa. - Magának gőze sincs róla, mekkora tétje van ennek a játszmának, Lawrence. - Lehet - mondtam megadóan. - Bár azért sejtek valamit. - Akkor nyilvánvalóan azt is sejti, hogy azért a dicsőségért, amely arra vár, aki feltárja a barlangok titkát, nem is drága néhány emberélet. - Főleg, ha a magáé nincs köztük, mi? - Hallani akarom, kicsoda maga! Kinek dolgozik? - Saját magamnak. Bár egyáltalán nem úgy, ahogy képzeli. - Rendben van - mondta Frost, ismét rám villantva a mosolyát. - Ha nem akar, hát ne beszéljen. Alexis! - Parancsoljon, uram. - Lökje le a fickót a fennsíkra. Cronenberg felegyenesedett a szakadék szélén, aggódó pillantást vetve a plató közepén álló sárkányrepülőre. - Előbb szét kéne szerelni, uram. Bármelyik pillanatban lesodorhatja egy széllökés. - Szerelje, de gyorsan! Cronenberg a szereléshez látott, én viszont megkíséreltem szót érteni a gazdájával. - Ezekkel a varázsvesszőkkel jól átvertek. Frost szintefsajnálkozva nézett rám. - Csodálkozik rajta? Maguknak együttesen sincs annyi eszük, mint egy ilyen lyukas csőnek. Képzelheti, hogy felkészültem, mielőtt ebbe a kalandba bocsátkoztam volna. Tudtam, hogy az az aljas is megtesz mindent a sikerért. De

én találom meg előbb Nagy Sándor kincsét, arra mérget vehet. - Mit akar velem csinálni? - Hallotta az előbb, nem? Belelökjük a szakadékba. Ha csak magától le nem ugrik. - Tudja, hogy ez gyilkosság? - Persze, hogy tudom. Nem vagyok hülye. - Előbb utóbb rá fog jönni a rendőrség. - Ugyan mire? Hiszen úgy röpködnek errefelé a mindenféle fickók a levegőben, mint erdőben a madarak. 371 Maga is röppent egyet. Nyilván az nyírta ki, aki a többieket. - Tehát maga. - Dehogyis én. Ezúttal olyan tiszta vagyok, hogy már saját magam is meglepődök tőle. Lehet, hogy Whitehead volt, bár ez nem kifejezetten az ő stílusa. Magának mindenesetre pusztulnia kell. - Nem látom be, miért? - Megmagyarázom, ha akarja. Nagy a gyanúm, sőt biztos vagyok benne, hogy azok mögött az ajtók mögött rejtőzik Nagy Sándor kincse. A balfácán méhkutatók nem is sejtik, mi pihen a seggük alatt. - Honnan tudja, hogy nem sejtik? - Ha megtalálták volna, már rég világgá kürtölték volna. Ismerem a tudósokat, mint a tenyeremet. Vagy zsebre vágják amit találnak, abbahagyják a tudományukat, kifekszenek a Copacabanára a nagy csöcsű lányok közé, vagy bejelentik az újságoknak és learatják a világhírt. Ezek azonban nem tették egyiket sem. Következésképpen nem is találtak semmit. De miért is találtak volna? Ókét csak a nyomorult méheik érdeklik, nem törődnek vele, hogy talán néhány méternyire lapul tőlük a világtörténelem legmesésebb régészeti lelete. - Még mindig nem értem, miért kellene ezért nekem... - Akkora balfácán maga, Lawrence, mint a Himalája. Csak nem képzeli, hogyha megtalálom amit keresek - márpedig megtalálom, arra mérget vehet! bejelentem a nagyvilágnak? Nem én, barátom, nem én! És Whitehead sem jelentené be, mint ahogy évtizedek óta egyikünk sem jelenti be azt, amit nem akar bejelenteni. Csak amit muszáj. A többit szépen fű alatt elpasszoljuk. De úgy ám! A fogpaszta már nem olyan nagy üzlet, mint régen, Mr. Lawrence. A mostani emberek inkább whiskyvel mosnak fogat. Ha valakinek olyan költséges hobbija van mint nekem, elő kell teremtenie valahonnan rá a pénzt. Hát én éppen a hobbimból teremtem elő. Enyém lesz a kincs, egyedül az enyém. - Mit fog szólni mindehhez Whitehead? - Van elég vaj a fején, nemigen fogja nyitogatni a szá372 ját. Úgy egyébként nem haragszom magára, sőt kifejezetten jókat röhögtem az igyekezetén, amellyel igyekezett megoldani néhány rejtélyes esetet, de sajnos nem lehetek tekintettel az érzelmeimre. -Értsem úgy, hogy-az említett rejtélyes eseteket ön idézte elő? - Idézte a fene - vigyorgott Frost. - Csakhogy van egy óriási különbség kettőnk között, Mr. Lawrence. Azon túl is, hogy ön balfáqán, én pedig okostojás vagyok. • - Micsoda? Hadd tanuljak belőle. - Kissé késő, nem gondolja? Azért elmondom, ha akar• ja. Nos, Mr. Lawrence, fogalmam sincs róla ki áll amö-gött a tengernyi szarság mögött, ami Takcangban történt, de ezek engem önnel ellentétben nem is izgatnak. Engem csak az izgat, hogy megtaláljam a kincset. A többiek csak idétlenkedjenek lebegőkkel, démonmacskákkal, egyéb hülyeségekkel - nekik való. Cronenbergre pillantottam. Aggódva láttam, hogy elkészült a sárkányrepülő szétszerelésével. Egy csomóba rakta a merevítő varázsvesszőket majd betekerte őket egy viszonylag kis felületű, vakítóan fehér szövetbe, amely a szárnyat helyettesítette. - A gépet nézi? - kérdezte Frost. - Jó kis masina. Alig nagyobb a szárnya egy zsebkendőnél mégis feljöttünkrajta ketten. Hiába, Alexis az egyik legjobb sárkányrepülő a világon. - Nem parafenomén? - Maga mindig ilyen hülye volt, vagy csak az évek múlásával nyerte el mostani agyméretét? - Hogy tudtak egyáltalán felszállni ilyen magasra? -Levetettük magunkat a

fennsíkról, majd magasba emelkedtünk, mint a madár. Mi a helyzet, Alexis? - Kész vagyok, Mr. Frost. - Lökje le a fickót. Cronenberg odasétált hozzám és elkapta a karom. - És ha nem? - Lelövöm és úgy dobom le. - Mi a különbség a kettő között? - Ezt magának kell eldöntenie. Melyiket választja? 373 - Inkább ugróm - mondtam. - Megválaszthatom a helyet? Alexis, a finom úriember, Frostra pillantott. A másik finom úriember erre megvonta a vállát. - Válassza, csak ne sokat szarakodjék. Azonkívül nehogy eszébe jusson valami ostobaság, mert egy haslövés rohadtul fájdalmas tud lenni. Nézze csak meg, Alexis, nincs-e nála valami? Nem szeretnék meglepetéseket. A sápadt, előkelő arcú Cronenberg alaposan átkutatott. Felderült az arca, ahogy a fa-stukkerhoz ért, amikor aztán rádöbbent, hogy mit tart a kezében, harsányan felnevetett. - Ide nézzen, Mr. Frost. Ez a fickó tényleg balfácá-nabb még a balfácánnál is. Frost is nevetett és a kezébe vette a stukkert. - Ezzel akart bárkit is megijeszteni? Jézusom, menjen, mert a végén még megsajnálom magát. Gyerünk, Alexis! - Nem mászhatnék le inkább a lépcsőn? - próbálkoztam egyre rémültebb képpel. -Előbb gondolta volna meg azt a mászkálást. Mi a csodának verte bele mindenbe az orrát? Ha a fenekén maradt volna... de ezt már mondtam. Indulás! Tettem néhány lépést előre, majd amikor kissé eltávolodtunk Frosttól, odasúgtam Cronenbergnek: - Nem úszhatnám meg valahogy a dolgot? - Nem - mondta hangosan és mogorván. — Hol az a hely? Mutattam, miközben lelógattam a fejem. Vigye el az ördög, ha mégsem jön be, amire számítottam, nem marad más hátra, minthogy rátámadjak. Ennek pedig nagyon is kétséges a végeredménye. Aztán egyszerre csak észrevettem valamit. Mintha valaki kábelt fektetett volna a hó alá^ hosszú, vékony, domború csík futott végig a platón, amelynek a vége a barlangbejáratok közelében tűnt el. Normális körülmények között talán észre sem vettem volna, az a helyzet azonban, amelyben éppen leiedzettem, mindennek volt nevezhető, csak normálisnak nem. Nem mindennap történik meg velünk, hogy arra kényszerítenek bennünket: ugorjunk bele egy több száz méteres szakadékba. Az el374 következő percektől való félelem olyannyira kiélesítette az érzékeimet, hogy azt is észrevettem, amit egyéb alkalommal bizonyára figyelmen kívül hagytam volna. Na, és persze az sem volt elhanyagolható tényező, hogy kerestem is valamit a platón. Valamit, ami magyarázatot adhatott volna a lebegő szerzetesek rejtélyére. A furcsa csík, a hó alatt, mindenesetre ott volt, és ha már ott volt, kellett ott lennie másnak is. Immár éles tekintettel figyeltem a havat s néhány másodperc alatt kirajzolódott előttem a hó alatti világ. Mintha én lettem volna Röntgenszemű Joe, aki belelát mások zsebébe, és nemcsak a stukkert fedezi fel benne, hanem a dollárkötegeket is. Léptem egyet előre, aztán megcsúsztam. Úgy tettem mintha elvesztettem volna az egyensúlyomat, a levegőbe markoltam és majdhogynem fenékre csüccsentem. Cronenberg megtorpant és rám fogta a pisztolyát. - Mi van magával, hé? - Azt hiszem... összeakadtak a lábaim a félelemtől. - Hát akkor csak akassza ki gyorsan őket. Igyekezzék, mert kénytelen leszek egy golyóval rendet teremteni közöttük. - Mi történt, Alex? - kérdezte Frost a pisztolyával játszadozva. Vigyázzon, be ne dőljön valami ócska trükknek! - Bízza csak rám a dolgot, főnök - vigyorgott Cronenberg. - Nem tegnap

jöttem le a falvédőről. Gyerünk, Lawrence! Háromig számolok. Ha addig nem lesz a plató szélén, istenemre mondom, magába lövök. Ha azt hiszi, csak a levegőbe beszélek, rá fog jönni: ez volt élete utolsó, nagy tévedése. Amíg beszélt, egyre ott keringett körülöttem, mint a gyáva vadász a megsebesített elefánt körül. Csúsztam gyorsan még egyet, majd elindultam a plató széle felé. Közben azonban úgy vettem az irányt, hogy kénytelen legyen arrafelé mozdulni, amerre én szeretném. Arra is mozdult. Felemelte a stukkerét, és immár a fejemnek szegezte. - Vagy maga ugrik, ha háromhoz érek, vagy én lövök. Ekkor már halálosan nyugodt voltam. Csak arra kon375 centráltam, hogy bejöjjön, amire számítok, s nem foglalkoztatott a kérdés: mi történik, ha nem jön be. -Egy. Odaálltam a plató szélére, és néhány, gyors pillantással felmértem, mi van mögöttem. Iszonyatos, ködös mélység volt, alján a fennsíkkal. Ha lerepülök, akár el is kezdhetnek köveket gyűjteni a csortenemhez a szerzetesek. Cronenberg közben lecövekelt néhány méternyire tőlem. Jóval távolabb annál, mint számítottam. - Várjon! - emeltem fel figyelmeztetőn a karom. -Gondolja meg a dolgot... Jön majd a rendőrség... -Kettő! Nem volt mese, kockáztatnom kellett. Ugrottam egyet oldalra, majd lehajoltam - mindezt természetesen közvetlenül a plató szélén. Ugrás közben ezúttal valóban megcsúsztam; kis híja volt, hogy le nem zuhantam Cronenberg kívánságának megfelelően. Cronenberg önkéntelenül is követte a mozgásomat, s hogy eltalálhassa a fejem, tett egy lépést előre, majd oldalt. - Három! A következő másodpercben eldördült a sárkányrepülő fegyvere. A golyó ott süvített el a fülem mellett. Hogy nem talált telibe, annak több oka is volt. Az egyik, hogy a lövés pillanatában behúztam a nyakam; a -másik pedig - alighanem ez volt a döntő -, abban a pillanatban, ahogy Cronenberg meghúzta a ravaszt, egyszerűen felemelkedett a levegőbe. Ő talán nem is hallotta azt az éles kattanást, amely a repülését közvetlenül megelőzte. Annyit érezhetett csak, hogy megmozdul a talpa alatt a hó és iszonyú erő dobja a magasba. Önkéntelenül is megrántotta a fegyvere ravaszát, irányítani azonban már nem tudta a golyót. Rémült ordítással felemelkedett a levegőbe, elhúzott mellettem, s kapálódzó mozdulatokkal belezuhant a mélységbe. Revolvere szerencsére pontosan a lábam elé hullott. Villámgyorsan lehajoltam érte és már majdnem el is értem, amikor valaki elrúgta előlem. Felemeltem a fejem. Frost állt velem szemben, ráfagyott vigyorral az arcán. 376 - Ha hozzá nyúl, megölöm. Elkeseredett pillantást vetettem a fegyverre, aztán felemelkedtem. Alighanem cseberből vederbe kerültem. Frost, kezében a stukkerral, a mélység felé pislogott, mintha azt várta volna, hogy Cronenberg egyszerre csak kidugja a fejét és azt mondja: pardon, csak ostoba tréfa volt az egész. - Menjen egy kicsit'hátrébb! - parancsolta. Mit tehettem volna, engedelmeskedtem. Frost felvette Cronenberg elejtett fegyverét, majd nagy lendülettel a tátongó mélységbe hajította. - Menj a gazdád után! - Felém fordult és félrehajtotta a fejét, mintha oldalról is szemügyre akarna venni. -Hogy a fenébe csinálta? - Sehogy - tiltakoztam. - Egyszerre csak felemelkedett a levegőbe. Jézusom, ha velem történik meg... - Világos - mondta Frost vigyorogva. - Tibet és Bhután a csodák országa. Menjen csak oda a n\élység szélére! így, ni! Most pedig köpje ki, hol a fenében van még ilyen csapda, mert különben úgy ölöm meg, hogy elátkozza a napot, amikor világra hozta az anyja. Mindketten arra a helyre bámultunk, ahol eltűnt a hó a platóról, és csak egy lapos, feketén ásító gödör nézett velünk farkasszemet. Nem ismertem a szerkezet mechanizmusát, de biztos voltam benne, hogy olyasféle elven működik,

mint a repülőgépek katapultja. Ha rálép valaki, iszonyú erővel feldobja a levegőbe. - Nem én telepítettem a csapdát - mondtam. - Akkor ki? -Fogalmam sincs róla. -Ne szórakozzon velem, mert megbánja. Azt hiszi, nem vettem észre, hogy megmajmolja Cronenberget? Hadonászott, csúszkált jobbra-balra, hogy odacsalogassa, ahol az a szar rejtőzött a hó alatt. Tagadja? - Nem tagadom. 377 - Akkor meg mit beszél összevissza, hogy nem maga csinálta? - Mert ez az igazság. Én csak azt tudtam, hogy kell lennie a platón valaminek, ami levegőbe veti a betolakodókát. - Honnan tudja, maga okostóni? - Kikövetkeztettem. Azok az emberek, akik lezuhantak a fennsíkra, erről meséltek. - Meséltek? Hiszen mindannyian halottak voltak, már amikor megtalálták őket. - Csak jelképesen értem a beszédet. A holttestük arról árulkodott, hogy a platóról zuhantak le. -Na, és? - Nem voltak zuhanás nyomok a sziklán. Ez pedig csak úgy képzelhető el, ha valami nagy ívben a mélybe hajította őket. Arra gondoltam, hogy azok, akik meg akarják őrizni a barlangok titkát, bizonyos védő mechanizmusokat építettek be a platóba. - A szerzetesekre gondol? - Konkrétan nem gondolok senkire. - Eszerint nincsenek is lebegők? - Ettől még lehetnek. - Kik voltak a fennsíkra hullott pasasok? - Honnan tudjam? Ez egyébként nem volt igaz. Ha nem is tudtam pontosan, kicsodák, azért sejtettem valamit. Frost egyre idegesebben pislogott maga köré, mintha attól tartott volna, hogy az ő lába alatt is felrobban egy csapda. - Ön szerint még több ilyen izé is rejtőzködhet itt a hó alatt? - Miért ne? - Tudja, miből lehet rájönni, hol rejtőznek? Nem szóltam semmit, csak sokat sejtetően mosolyogtam. Frost megvakargatta fegyvere csövével az orra hegyét. - Helyes. Nagyon helyes. Elárulni viszont nem akarja őket a maga Frost barátjának, igaz? - Igaz - mondtam. - Keresgélje csak, hátha rájuk bukkan. 378 Frost elmosolyodott. - Arra számít, hogy megkímélem az életét, mert csak a maga segítségével kerülhetem ki a csapdákat. Ön túlságosan is naiv, Lawrence. Azért, hogy megszabadított Cronenbergtől, még hálás is vagyok. Most, hogy megtudtam: van egy levezető lépcsősor, nincs többé szükségem rá. Csak megkönnyítette a dolgom azzal, hogy nem magamnak kell végeznem vele. - Felém intett a pisztolya csövével. - Jöjjön ide hozzám. Úgy másfél méternyire álljon meg tőlem. Ugye nem is kell figyelmeztetnem rá, hogy egy rossz mozdulat, és keresztüllövöm. Akkor hát induljon el felém. ' Elindultam. Óvatosan a lábam elé nézve, nehogy rálépjek egy csapdára. Mosolyogtam, de a lelkem éppannyira tele volt aggodalommalj mint amikor a platóra tettem a talpam. Cronenberg ugyan leröppent a fennsíkra, ennek ellenére ugyanúgy bent ülök a lekvárban, mint amikor még idefent volt. Csak a hóhér változott, a kivégzés maga nem. Akárhogy is bámultam, nem tudtam felfedezni csapdanyomokat a közelemben. Gyöngyöző homlokkal gondoltam rá, hogy mindez nem jelent semmit, hiszen bármelyiküket betemethette úgy a hó, hogy nem látszik belőle semmi. Szerencsére sértetlenül odaértem Frosthoz. A fogpasztakirály mosolygott, majd a legelső barlang bejárata felé mutatott. - Sétáljon csak szépen oda. Na, indulás! Tiltakozhattam volna, de nem láttam értelmét. Lehajtottam a fejem, és a hó

felszínét vizsgálgatva elindultam arra, amerre mutatta. Két csapdát is láttam az ajtó felé vezető úton - jobban mondva csak egyet és egynek az üres helyét. Ez utóbbi lehetett az, amelyik a levegőbe hajította a fennsíkra hulló ismeretlenek valamelyikét. Kikerültem a működő katapultot, és azon törtem a fejem, hogyan tudnám rácsalni Frostot. Biztos voltam benne, nem lesz könnyű dolgom. Frost óvatos, mint a róka, amelyik egyszer már belelépett egy csapdába, s a kínos találkozás alkalmával elveszítette a farkát. i 379 Elértein a vastag faajtóig, ott megfordultam és várakozva néztem rá. Frost tekintete végigfutott az úton, amelyet megtettem. Elégedetten nyugtázta, hogy ő is könnyedén elérheti a bejáratot. - Oké. Most menjen a második ajtóhoz. Biccentettem és mentem tovább. A második ajtóhoz, majd a harmadikhoz. Mire eljutottam az ötödikig, éppen hét csapdát kerültem ki. ( • !\ - Talált valamit? ' - Semmit - mondtam mogorván. Frost felnevetett. - El is hiszem. De ez a maga dolga. Az enyém meg az, hogy ne lépjek rájuk. Jöjjön szépen ide hozzám. Ne azon az úton! Csak úgy, toronyiránt. Bizonyára szívesen vette volna, ha a katapultok megoldják a velem kapcsolatos problémáját, de ezúttal nem volt szerencséje. Pár másodperc múlva ott álltam<előtte, néhány karnyújtásnyi távolságban. - Helyes - vigyorgott elégedetten. - Nem is vagyok már kíváncsi rá, hol rejtőznek a csapdák. Elég, ha az ön nyomait követem. Az óra éjfélt ütött, Mr. Lawrence. Álljon csak oda a mélység szélére, és ugorjon le, ha megkérhetem rá. Kénytelen voltam odaállni. Most aztán még nagyobb bajban voltam, mint korábban. Már a csapdákra sem számíthattam. - Nos, Mr. Lawrence, nézzen még egyszer,-körül, szívjon egyet utoljára a friss, himalájai levegőből, aztán; ha háromhoz érek, ugorjon, vagy lövök... Egy. Kétségbeesett pillantást vetettem a hátam mögé. Mi lenne, ha csak úgy tennék, mintha leugornék, a valóságban viszont belekapaszkodom a szikla oldalába, ott maradok rajta lógva, s amikor elment, felküzdöm magam a platóra. A dolog szépséghibája csak az, hogy nem tudok fennmaradni a tükörsima sziklafalon. Arról már nem is beszélve, hogy egyetlen lövéssel leszakíthat róla, még ha valamilyen csoda folytán'fenn is maradnék. -Kettő. Mi lenne, ha rárohannék? Lebukom a hóra, felkapok egy 380 marékkal, és feléje dobom. Ha szerencsém van, eltalálom az arcát, s míg ő a szemét törölgeti, rávetem magam. . Egyetlen pillanatra mintha árnyék suhant volna át a plató felett. Mintha még sötétebbre váltott volna a már amúgy is sötétszürke fény. Éppen fel akartam kapni a fejem... - Három! Nem hallottam a lövés hangját és fájdalmat sem éreztem, ezért megkockáztattam a támadást. Előre lendültem, aztán olyan sebesen torpantam meg, hogy megcsúsztam és fenékre ültem a havon. Szemem kerekre tágult, bár szívem mélyén számítottam valami hasonlóra, mint ami történt. Ezúttal is madár érkezett - mesterséges madár - csak éppen másféle, mint Frosté. Ez a madár szürke, környezetbe olvadó siklóernyő volt, amely végigsuhant a plató felett, kinyújtotta a láBát és'homlokon rúgta Frostot. A fogkrémkirálynak sikerült elsütnie a fegyverét, aztán ájultán hanyatlott a hóra. Ezúttal már óvatosabb voltam. Egyetlen, hatalmas ugrással mellette termettem, kitéptem a pisztolyt a kezéből és az ernyő alól kikászálódó Whitehead professzorra fogtam. Whitehead feje búbjára tolva Sherlock Holmes-sapká1 ját, rám mosolygott. - Mi a véleménye, uram, jó úton vagyunk a Baker Street felé? - A lehető legjobb úton - vigyorogtam rá. - Ennél jobbon már nem is lehetnének. Whitehead az ernyő láthatatlan belseje felé fordult és udvariasan megemelte a sapkáját. - Megérkeztünk, kisasszony. Végállomás.

Ezúttal már nem voltam olyan naiv, mint korábban. Rajtuk tartottam Frost pisztolyát, miközben igyekeztem kilihegni magam. Rövid fél óra leforgása alatt kétszer próbáltak megölni - nem szerettem volna hapnadszor is pórul járni. 381 - Tegyék csak fel szépen a kezüket. Feltették mind a ketten. Amikor végre komolyabban is szemügyre vehettem a lányt, majdhogynem leejtettem a stukkert meglepetésemben. Jessica legalább tíz kilót fogyott mióta nem láttam, - azaz a déli órák óta. Bár számos, igen hatásos, keleti fogyókúrát ismertem, ez még közöttük is igen jó eredménynek számított. Aztán egyszerre csak rám tört a megvilágosodás. Hiszen Jessica a ruhája alatt rejtegette a paplan-ernyőt! Ezért volt tehát olyan dundi ruhában, s ezért tűnt soványabbnak éjszaka. Egyetlen pillanatra sem hagyták magára az ernyőt, hiszen tisztában voltak vele, hogy távollétükben bárki belopózhat a szobájukba. Whitehead a fegyverre, majd rám nézett. - Maga így szokta fogadni a megmentőit? - Valóban a megmenteim? -Naná, hogy azok - biccentett Whitehead. - Csak nem gondolja, hogy rosszat forralunk maga ellen? - Éppen azt gondolom - mondtam nyugodtan. - Állítólag ezekben a barlangokban rejtőzik Nagy Sándor kincse. - Állítólag? Holtbiztos. - Frost is úgy hiszi. • - Ebben egyetértünk, de csak ebben! - Ezt hogy értsem? -Úgy, hogy Frost egyszerűen el akarja lopni. Mint ahogy mindent ellop, amit megtalál. - És ön? Whitehead furcsa pillantást vetett rám. - Bármit is mondott rólam, ne higgye el. Én sem vagyok kimondott angyal, de bűnöző sem. Talán nem min^ dig hagyományosak a módszereinij de hát gondoljon csak Indiana Jonesra. Ma már hagyományos módszerekkel nem jut messzire. Tudja, ki mindenkivel kell megküzdenie annak, aki kincset keres? Először is, ott vannak a hatóságok, akiknek azonnal felcsillan a szemük, ha kiteregeti előttük a kártyáit. Legutoljára éppen egy latinamerikai országban történt meg velem, hogy találtam valamit, aztán éppen azok vették el tőlem, akiknek az én 382 őrzésem lett volna a feladatuk. Az államfő-diktátor egyszerűen elkoboztatta a leletet. Mit tesz isten, egy év múlva aztán már fel is bukkant a feketekereskedelemben. Érti? Az államfő ellopta, s ahelyett, hogy az illető ország nemzeti múzeumába került volna, eladta és úszómedencés villát építtetett belőle a tengerparton. Másodsorban ott vannak... - Hiszek magának, professzor úr - szakítottam félbe mentegetődző magyarázatát. - Csakhogy a hely és az Jdő... - Persze, persze - tért hirtelen magához. - Kissé belemelegedtem a dologba. Mindig bosszúsággal tölt el, ha azt hiszik rólam, hogy csaló, vagy tolvaj vagyok. Jelen pillanatban is tíz, nem is akármilyen egyetemen adok elő -azok pedig nemigen állnak szóba holmi bűnözőkkel. Frost, ezzel szemben, kétségkívül az. Ott liheg a nyomomban és ha elindulok valahova, megpróbálja elhalászni előlem a zsákmányt. Frost pillanatnyilag a havon lihegett immár nyitott szemmel. Ahogy kitisztult előtte a világ, elkezdte kotorni maga körül a havat, elejtett fegyverét keresve. Hogy megkíméljem a felesleges munkától odasétáltam hozzá, lehajoltam és megveregettem a vállát. - Ne keresse. Elvitte a macskadémon. - Mit csinált velem, maga szemétláda? - Én semmit - mondtam az igazságnak megfelelően. - Fejbe rúgta egy siklóernyő. Frost behunyta a szemét, majd dühösen a hóra csapott. - Hogy lehettem ilyen hülye! Mindennek az az átkozott Cronenberg az oka. Mondtam a marhájának, hogy nyissa ki a szemét. Hol van az az idióta? Hátam mögé böktem a hüvelykujjammal. - Odalent. 'Láttam rajta, hogy hirtelen visszatér az emlékezete.

- Ki rúgott fejbe? Whitehead megemelte a sapkáját és könnyedén meghajolt. - Én bátorkodtam megtenni. - Gondolhattam volna. Hogy a pokolba jutott fel ide? 383 . Whitehead széttárta a karját. - Siklóernyővel. - Maga? - Miss Stevens volt a pilótám. Frost sóhajtott és már-már elismerő pillantást vetett a professzorra. - Ezt nem gondoltam volna magáról. Úgy látszik, halad a korral, Egy évtizeddel ezelőtt, ha jól emlékszem, még egy rozoga csónakba sem mert beszállni. - Hja - rántotta fel a vállát Whitehead -, változik a világ. Sajnálom, hogy már nem vagyok elég fiatal hozzá. Megtalálom Nagy Sándor kincsét és nyugdíjba vonulok. - Rég meg kellett volna tennie. - Ezúttal én győztem, Frost. - Majd meglátjuk. Egyelőre csak néhány kaput lát az orra előtt. Hátha nincs is mögöttük semmi. - Ezt éppen ön mondja? Frost elhallgatott én meg még egyszer lehajoltam hozzá. - Hogy érzi magát? - Szarul - nyögte. - Hol a fegyverem? - Nálam. - Adja vissza. Milyen jogon veszi el tőlem? - Az erősebb jogán - mondtam. - Örüljön, hogy nem azt a sorsot szánom magának, amit maga nekem. - Miről beszél? - Hogyhogy miről? Előbb Cronenberg akart arra kényszeríteni, hogy ugorjak a mélységbe, aztán meg maga. Ha Mr. Whitehead és Jessica nem jönnek... Frost megcsóválta a fejét. - Én egészen másra emlékszem. Felsárkáríyoztam ide Cronenberggel, ön pedig ránk támadt. Belökte Cronen-berget a szakadékba, majd nekem ugrott. Közölte velem, hogy vagy követem Alexist, vagy agyonlő. Még a fegyveremet is elvette. Ha Whitehead professzor nem menti meg az életemet, már rég odalent feküdnék a fennsíkon. ' - Egyetlen szava sem igaz! - Mi okom lett volna rá, hogy magát a szakadékba 384 kényszerítsem? Tiszteletben álló üzletember vagyok, amatőr régész, számos nagy hatalmú politikus tartozik a baráti körömbe... Elmarkoltam a vállát, felrántottam a hóról és a talpára állítottam. Frost krákogott, aztán Whiteheadre nézett. - Nem akar üzletet kötni velem, Edward? Whitehead feljebb pöckölte egy kicsit a sapkáját. - Milyen üzletet? - Nagy Sándor kincsével kapcsolatban. - Milyen üzletet tudna ajánlani ön nekem? - Felezzük meg, amit találunk. - Maga megőrült! Frost ismét villogtatni kezdte fogpaszta-mosolyát. - Nagyon is jól tudja, hogy komolyan beszélek és az ajánlatom is komoly. Legnagyobb meglepetésemre Whitehead professzor nem kezdett el nevetni, nem hülyézte le Frostot; éppen ellenkezőleg: olyan képet vágott, mint aki nagyon is komolyan veszi a másikat. - Figyeljen ide, Whitehead - ütötte a vasat Frost. -Mindketten tudjuk, hogy odabent rejtőzik valahol a kincs. Ha akarjuk, mi ketten meg is találhatjuk. Ehhez pedig nem kellenek tanúk. - Ügy érti, nyírjam ki a lányt és Mr. Lawrencet? - Ki beszél itt a lányról? A'maga dolga, hogyari fogja be a száját, hiszen a maga munkatársa, nem? Fizesse meg, vagy vegye feleségül, bánom is én! Egy a lényeg: tartsa a száját. Mr. Lawrence-nek viszont pusztulnia kell., - És ha nem állok rá az alkura?

Frostnak immár diadalittas mosoly ült az ajkán. - Nem olyan ostoba maga, Whitehead. Gondolja csak végig a dolgot. Ha megtalálja a kincset, a dicsőségen kívül alig üti valami a markát. Engem legyőzött ugyan, de egy fjtyinggel sem lett gazdagabb. - Álljon csak meg a menet! — kezdtem el hevesen tiltakozni. - A nemzetközi műkincstörvény értelmeben meghatározott százalék jár annak... Whitehead lemondóan legyintett. 385 -Bhután nem tagja a nemzetközi műkincs-egyezménynek. Meghökkenve bámultam rá. Ez valóban annyit jelent, hogy Whitehead akármit is talál, egyetlen fillért sem kap érte. -Ha viszont rám hallgat olyan gazdagok lehetünk mindketten, hogy a feléből megvehetjük Mauritius szigetét. Whitehead elgondolkodva vakargatta meg az állat. - Öreg vagyok már az ilyesmihez. Azonkívül mi a fenét kezdenék egy szigettel? - Csak jelképesen mondtam - magyarázta Frost. - Azt csinál a pénzével, amit akar. Van is egy ötletem, bár nem szeretnék maga helyett dönteni. - Mondja már, ha elkezdte - nyögte Whitehead. - Vehet magának egy egyetemet, vagy régészeti intézetet nyomdával és minden hozzávalóval együtt. Maga lesz az igazgatója, írhatja a cikkeit és a saját nyomdájában adhatja ki őket. Minden ellenfelét lesöpörheti az asztalról. Azt hiszi, nem tudom hány hülye vitatkozik magával? Minden cikküket elolvastam. Most majd jól odamondogathat nekik és bebizonyíthatja, hogy magának volt igaza a Nasca-i fennsík rajzairól folytatott vitában, magának a Titicaca-tó rejtélyével kapcsolatban, magának az inka királysírok esetében... - Nem lehetne másképp? - Nem. Ez volt az a pillanat, amikor felébredtem. Kissé korábban kellett volna, de egyszerűen megbénultam mindattól, amit hallottam. Emeltem volna Frost pisztolyát, hogy rájuk fogjarri, de hirtelen kemény tárgy fészkelődött a bordáim közé. - Fel a kezekkel, Leslie! Jessica állt mögöttem- gerincemnek préselve egy stuk-kert. Ráadásul nem is a saját fegyverét, hanem az én 38-as Smith and Wessonomat, amelyet ostoba módon kölcsönadtam neki, s amelyet még azóta sem szolgáltatott vissza. Korábban egyszer már éreztem úgy, hogy cseberből vederbe estem. Ezúttal nem tudtam hova pottyantam a 386 vederből, de hogy belezuhantam valamibe, ahhoz kétség sem férhetett. Jessica megfogta a kezem és kivette belőle a pisztolyt. A platón nyargalászó szél-csemeték mintha a szemembe nevettek volna. Frost leporolgatta ruhájáról a havat, aztán Whiteheadre pislogott. - Örülök, hogy a legjobb megoldást választotta. Ki fogja kinyírni? - Kit? - kérdezte a professzor. - Hát Mr. Lawrence-t. Nem szabad életben maradnia. - Ezzel nem értek egyet - mondta Whitehead. - Utálom az erőszakot. - Akkor mit akar csinálni vele? - Eskettessük meg, hogy nem mondja el senkinek, mi történt idefent és hagyjuk futni. Frost szomorúan csóválta meg a fejét. Az ült a tekintetében, hogy életében nem látott még akkora barmot, mint Whitehead. - Nem jó ötlet, Edward - mondta aztán türelmesen. -Mr. Lawrence nem fogja tartani a száját. Ha életben marad lőttek a kutatóintézetének. Whitehead elkeseredetten bámult rám. - Mi a fenéért kellett magának az utamba akadnia? Én akkor sem tudom megölni magát, ha... Frost tekintete megkeményedett, s ismét felvillant a vérszomjas fogpaszta-mosoly az arcán. - Nem is kell. Akár hátra is fordulhatnak. Majd én elintézem a dolgot. - Nem! Az én jelenlétemben maga nem öl meg senkit! -Nem is fogom megölni. Mr. Lawrence...hm...szépen leugrik a szakadékba. Még a hangját sem fogják hallani. . - Hé! Ez meg micsoda? - háborodtam fel, -Ne higgyen neki, Whitehead. Ha

megtalálják amit keresnek, magával is végezni fog. Sőt, Jessicával is. 387 Whitehead Frostra nézett. - Rendben van, Charles, elfogadom az ajánlatát. Ha megtaláljuk, mindkettőnknek jut belőle éppen elég. Egy kikötésem azonban van. - Éspedig? - Itt nem lesz gyilkolászás. Mr. Lawrence életéről később döntünk. Frost habozott egy pillanatig, majd mosolyt erőltetett a képére. - Rendben van, ha így akarja, legyen így. Különben ne higgye, hogy kedvem lelem a gyilkolásban. Csupán nem látok más megoldást. Adják ide a pisztolyomat, v - Oda ne adják neki! Jessica azonban, mielőtt megakadályozhattam volna, már át is nyújtotta Frostnak. Frost mosolygott és a zsebébe süllyesztette. -Talán jobb is, ha egyelőre meghagyjuk az életét. A plató telis-tele van csapdával. Küldjük előre és menjünk szorosan a nyomában. Amíg Frost beszélt, Jessicára néztem. A lány előbb elkapta előlem a tekintetét, majd erőt vett magán és visszanézett rám. Hiába próbáltam meg olvasni a szemében, nem akart sikerülni. Mindent, amiben reménykedhettem volna, elnyomott valami mérhetetlenül nagy és szürke közöny. Ebből aztán megérthettem, hogy Jessica Stevensre nem számíthatok. Annyit jelent számára az életem, mint a siklóernyő a havon. - Akkor hát, induljon előre - mondta Whitehead, s mintha valami halvány szégyenféle remegett volna a hangjában. - Ne féljen, nem lesz bántódása. Majd elbo-ronáljuk valahogy a dolgot. Tudj isten, miért, de nem nyugodtam meg tőle. El tudtam képzelni, mi lesz velem, ha ebben a boronálásban Frost is részt vesz. - Menjen csak előre - biztatott továbbra is Whitehead. - Különben árulja el, hogy jött fel a platóra? Csak nem a lebegők hozták fel? Mondtam neki, hogy egy lépcsősoron át érkeztem. Arról azonban egyetlen szót sem szóltam, mint korábban 388 Frostnak sem, hogy a sziklába vert vaskampókat és a lépcsők egy részét is méhviasszal tapasztották le. - Maga szerint kik csinálták a lépcsőket? - Ki tudja? - rántottam meg a vállam. - Akár sok száz évvel ezelőtt is készülhettek. Valaha bon-kolostor állt ezen a helyen, a barlangokban pedig lebegők éltek. Barátságosan csevegve közelítettük meg az első barlang bejáratát. Megálltam a fakapu előtt és vártam a további utasításokat. Whitehead Frostra nézett és tanácstalan képet vágott. - Most aztán mi legyen? Frost megvakargatta az orrát a fegyvere csövével. - Próbáljuk meg, hátha sikerül. Nyissa ki az ajtót, Lawrence. - Hogy nyissam ki? - Hogy kell egy ajtót kinyitni? Megfogja a kilincset és lenyomja. - És ha felrobban tőle egy pokolgép? - Imádkozzék, hogy ne így legyen. Aggasztott ugyan, hogy a hó alá rejtett katapultok kábelei éppen ez alatt az ajtó alatt tűnnek el, de nem volt más választásom. Vettem egy mély lélegzetet, és mielőtt még meggondolhattam volna magam, lenyomtam a kilincset. - Mi van? - kérdezte Frost a hátam mögött. - Miért állt meg? - Nem mondták, mit csináljak. - Nyissa ki, maga fafejű! Újabb mély lélegzetvétel kíséretében nekiveselkedtem az ajtónak. Az azonban alig moccant. Ekkor jöttem csak rá, hogy a fa csak borítás, egy ki tudja miből készült szerkezeten. Súlyából ítélve akár acéllemez is lehetett. - Mit szarakodik? - csattant mögöttem Frost hangja. - Nyissa már ki azt a rohadt ajtót! - Talán nyissa ki maga - mondtam sértődötten. - Egy ökör ereje is kevés lenne hozzá. Végül mind a négyen nekifeszültünk az ajtószárnynak, amely sértődötten nyikkant néhányat, de végül is engedett az erőszaknak. Lassan, minden sietség nélkül kitárult előttünk.

Mi pedig beléptünk a csodák birodalmába. 389 10 Egyelőre azonban még semmit sem láttunk a csodákból, lévén, hogy feneketlen sötétség uralkodott odabent. Előre nyújtottam a karom, de csak a levegőt érték az ujjaim. - Stop! - mondta figyelmeztetőn Whitehead. - Itt a lámpája, Jessica? Felelet helyett villanylámpa fénye csillant. Körben szürke sziklafalakat láttunk, felül ugyancsak szürke mennyezetet, majd az elektromos sugár közvetlenül az ajtó mellett egy villanykapcsolón állapodott meg. - Stop! - kiáltotta ismét Whitehead. - Fel ne kapcsolja valaki! - Miért ne? - békétlenkedett Frost. - Lawrence, jöjjön csak ide! Kénytelen voltam odamenni hozzá. Frost a villanykapcsolóra mutatott. - Kapcsolja fel, ha szólok. Amint az várható volt, mindhárman kisorjáztak az ajtón kívülre. - Most! - vezényelt Frost. Nyakamat a vállaim közé húzva, felkattintottam a kapcsolót. Sárgás, halvány fény töltötte be a barlangot. Sugaraiban sárga lett a kezem, mint a frissen szüretelt citrom. Kidugtam a fejem az ajtón. - Bejöhetnek. Bejöttek és ellátottak a szájukat. A barlangnak, amiben tartózkodtunk, jó tíz méter lehetett a magassága, a hosszúsága viszont nem több húsz-huszonötnél. Némiképpen egy középkori templom oldalhajójára emlékeztetett. S hogy mégis szájtátva bámultunk előre, egészen pontosan fel az előttünk emelkedő falra, amely a barlang végét jelentette, annak az volt az oka, hogy a falat hatalmas, ki tudja, hányszor hány méteres festmény takarta. Úgy megdöbbentett a látvány, hogy még szomorú helyzetemről és a hátam mögött felém leselkedő pisztolycsövekről is megfeledkeztem. A kép monumentális volt és félelmetes. Mértani köze390 pét egy fából készült bárka foglalta el, amelynek az ablakain állatok dugták ki a fejüket. Különösen impozáns látványt nyújtott egy kikukucskáló zsiráf hosszú, pettyes nyaka. A fedélzeten néhány félmeztelen, köntösbe burkolódzott, kétségbeesett ember tüsténkedett az árboc körül, néhány pedig a sötét ég felé tárta könyörögve a karját. A háttérben kopár csúcsú hegyek emelkedtek ki a körülöttük tajtékot hányó tengerből. Az eget tintafekete felhők borították, amelyekből ömlött az eső. A bárka tőszomszédságában egy kezdetlegesen összetákolt, derékba tört hajó éppen süllyedni készült. Törött deszkái közül kétségbeesett, síró anya nyújtogatta a bárka felé a gyermekét, abban a reményben, hogy majd csak elveszi tőle valaki. A bárkán imádkozok azonban inkább afelé, a szakállas, mogorva képű öregúr felé fordították a tekintetüket, aki az egyik felhő mögül szemlélte az eseményeket. Frost meghökkenve szívott egyet az orrán. - Ez meg mi a csoda? Whitehead megcsóválta a fejét. - A vak is látja, hogy az özönvíz. - Bravó, professzor. Egyszerre fordultunk a barlang legsötétebb sarka felé, amelyből ebben a pillanatban lépett elő Miss Kubrick és Mr. Morley, rövid csövű géppisztollyal a kezükben. Géppisztolyaik csöve egyenesen ránk irányult. 11 - Csak semmi meggondolatlanság - mondta Morley, akinek, mióta nem láttuk, mintha kicserélték volna az arcát. Nyomtalanul eltűnt róla az a szinte már-már rákö-vült feszültség és agresszivitás, amely Takcangban jellemezte. Frost a két géppisztolyosra pillantott, aztán meghökkenve leeresztette a fegyverét. - Maguk hogy kerülnek ide? - Feljöttünk - vigyorgott Morley. - Hogy jöttek fel? - Részletkérdés. 391 - Ezt értsem úgy, hogy Takcangban eltitkoltak előlünk valamit? Morley hangosan felnevetett.

- Akár úgy is értheti. Frostban csak ekkor villant fel az értelem fénye. Mindezidáig alighanem azt hitte, hogy a méhkutatók valamilyen csoda folytán visszakerültek a barlangjukba, s annak, hogy ránk fogják a fegyverüket, nincs különösebb jelentősége. Whitehead és Jessica összenéztek. Csak reménykedhettem benne, hogy nem forgatnak a fejükben valami meggondolatlanságot. - Dobják el a fegyvereiket - vezényelt Morley. - Valamennyien. Három stukker koppant a kövön. - Maga is, Lawrence - biztatott Morley. - Ne kelljen kétszer mondanom! - Nincs fegyverem - tártam szét a karom. - Éppen fogoly minőségben tartózkodom a kollégák között. - Nézd meg, Dina. Dina Kubrick megnézte, aztán diadalittas képpel kibányászta a fa-revolvert a zsebemből. - Ez volt nála, Dávid. - Mi a fene ez? - Fa-revolver. - Azt én is látom. Minek kell az magának? - A kisfiúnak faragtam, Tipónak. Morley megcsóválta a fejét. - Jobb lett volna, ha odaadja neki. Legalább maradt volna valami emléke maga után. Nenrvolt igazán biztató, amit mondott, annak ellenére sem, hogy mosolyogva mondta. - Na, álljon csak meg a menet! - kapta fel a karját hirtelen Frost. Maguk vannak birtokon belül, ez kétségtelen. Ezennel és ünnepélyesen bocsánatot kérünk, amiért hívatlanul betörtünk a birodalmukba. Azt hiszem, úriemberekhez méltón pontot is tehetünk az ügy végére. Hajlandók vagyunk kártérítést fizetni a 'zavarásért, és a többi, és a többi. Csupán az a kívánságunk, hadd nézhessünk körül a barlangjaikban, ígérjük, hogy nem fogjuk zavarni a méheiket. 392 - Ebben biztos vagyok - mondta Morley. - Tessék? - Ha már itt vannak, meg szeretnénk mutatni önöknek valamit. - Amit csak akar - udvariaskodott Frost, kivillogtatva fehér fogait. Miről van szó? - Ott egy átjáró - mutatott Morley géppisztolya csövével a sötét sarok felé. - Bújjanak sorban át rajta. Vigyázzanak, be ne verjék a fejüket. Frost elindult a sarok felé. Whitehead követte. Jessica viszont megállt a hatalmas kép előtt, és felnézett rá. - Ki festette? Morley megsimogatta szőke szakáilát. - Egy ötszáz évvel ezelőtt élt olasz mester. Nem igazán ismert. - Mennyi lehet az értéke? Morley megvonta a vállát. - Bizonyára nem kevés, de nem is olyan sok, mintha egy Leonardo vagy Botticelli lenne. - Mintha már láttam volna valahol. Morley elmosolyodott. - Láthatta, ha már járt Firenzében. Jessica a homlokára csapott. - Hát persze! Az Uffizi képtárban... Egész jó másolat lehet. Morley megrázta a fejét. - Ez nem másolat. Ez az eredeti. Jessica olyan meglepett képet vágott, mintha azt mond-' ták volna neki, hogy rövid séta után, egy nyíláson át New York kínai negyedében fog felbukkanni a föld alól. - Eredeti? Az meg hogy lehet? Morley önelégült képpel simogatta meg ismét a szakáilát.' - Én magam loptam el. Nem volt könnyű, mert egy ekkora vásznat elemelni nem kis teljesítmény. - De hát... miért? - nyögte Jessica. - Ha követi a többieket, megtudja - mondta Morley. • - Induljon el végre, kérem. Jessica elindult, én pedig utána nyomakodtam a szűkre méretezett ajtócskán át. 393

12 Nem sokkal a küszöbön túl Whitehead és Frost földbegyökerezett lábbal forgatták a fejüket körbe-körbe, mintha egy elvarázsolt kastélyba kerültek volna. Magam is megdöbbenve bámultam mindarra, ami elénk tárult, bár őszintén szólva valami hasonlóra számitottam. Csak hát gyakran vagyunk úgy az előre elképzelt dolgokkal, hogy a valóság messze meghaladja a képzeletünket. Yidamom is így lehetett vele, mert rémülten és főleg szótlanul gubbasztott a lelkem mélyén. Akármerre fordultam, csillogó tárlókat láttam, mintha egy világhírű múzeum kincseskamrájába kerültem volna. A falak szürke, néhol fekete foltos színe éles ellentétben állt a tárlókban elhelyezett tárgyak csillogásával. Az elektromos ellátást biztosító kábel embermagasságban futott végig a barlangterem oldalán, s ebből az egyetlen fő-kábelből ágaztak le a tárlókhoz a megfelelő oldalágak. - Honnan kapják az áramot? - kérdeztem Morleytől. Morley Nemo kapitány büszkeségével pillantott végig a birodalmán. - Saját áramfejlesztőnk van. - Mi szolgáltatja az energiát? Morley sértődötten nézett rám. -Ez a legfontosabb, amit meg akar kérdezni? A világ legcsodálatosabb ötvösművészeti remekei pihennek maga előtt - ha megkér rá, még meg is fogdoshatja őket, nem úgy, mint a múzeumokban -, s akkor magának az a legfőbb gondja, hogy honnan kapjuk a villamos energiát? - Csak úgy megkérdeztem. - Hát, ha annyira akarja, kielégíthetem a kíváncsiságát. Saját áramfejlesztőnk van, amint mondtam, az energiát pedig az a forrás szolgáltatja, amely... - Eldugult. - Dehogyis dugult el! Csak éppen meg kellett indokolnunk valamivel, hogy miért bukkanunk fel oly hirtelen Takcangban. - Miért? 394 - Mert elérkezett az ideje. De erről még majd később beszélünk. Nos, mit szólnak mindezekhez? Sóhajtottam és Dina Kubrickhoz fordultam. - Láthatnám Benvenuto Cellini sótartóját? Morley meghökkent képpel nézett rám. - Honnan a fenéből tudja, hogy itt van? - Még odahaza olvastam, hogy ellopták Bécsből - hazudtam. - Nyom nélkül eltűnt és. a műkincskereskedelemben sem bukkant fel. Morley kinyújtotta a karját, és az egyik, bal kezem felőli tárlóra mutatott. - Menjen oda és nézzen bele. Odamentem és belenéztem. Ott állt a híres-nevezetes sótartó teljes szépségében. Büszkén, mint ahogy egy világhírű alkotáshoz illik. A többiek figyelmét sem kerülte el a kérdésem, mert mindhárman szemügyre vették a sótartót. Én azonban ahelyett, hogy tovább kérdezősködtem volna a műkincsek felől, ismét Dina Kubrickhoz fordultam. - Hogy van a keze? ' - Köszönöm - mondta a lány. - Szépen gyógyul. - Megkarmolta a cicája, mi? Dina gyors pillantást váltott Morley-vel, aki mintha bólintott volna. - Sajnos igen - sóhajtotta a lány. - Nagyon fegyelmezetlen. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi bajom lesz vele. - A végén még el is veszett. - Pedig kerestem eleget. - Sőt ennivalót is lopott neki. - Kénytelen voltam vele. - Hé, hé! - mordult ránk meghökkent képpel Frost. -Mi a fenéről fecserésznek itt maguk? És egyáltalán, mi a csoda ez az egész? Mivel senki sem szólalt meg, kénytelen voltam én magam megadni a kérdésre a választ. - Noé bárkája, így van, Mr. Morley? A szőke, szakállas férfi barátságosan mosolygott. Ennek ellenére valahogy

nem volt szívet melengető a mosolya. 395 13 Whitehead feltolta a feje búbjára a sapkáját és lassan körbe forgott. Biztos voltam benne, hogy nagyjából tisztában van vele, mit lát maga előtt. Abban azonban, hogy a jelenség céljával is tisztában van-e, erősen kételkedtem. Mint ahogy magam sem lettem volna tisztában vele, ha nem kapom titokzatos informátoromtól a papírlapokra másolt újságcikkeket. Frost összehúzta a szemét és fegyver híján az ujjával vakarta meg az orra hegyét. - Noé bárkája? Az meg mi a szar? Láttam ugyan azt a festményt, és ki is találtam, hogy Noé bárkáját ábrázolja, csak éppen azt nem értem, mi a csoda köze van a bárkának magukhoz? Ide figyeljen, Whitehead, csak nem maga kevert valami szart itt nekem? - Efelől nyugodt lehet - mondta méltóságteljes nyugalommal a professzor. - Magam is döbbenten állok a jelenség előtt. Frost lépett egyet Morley felé. - Megtalálták Nagy Sándor kincsét? A fenébe is, az nem lehet! Hiszen sem a kép, sem ezek az izék nem származhatnak abból. Nem világosítana fel, Mr. Morley, mi a szar ez itt? Morley mosolygott. Láttam rajta, hogy úgy úszik a sikerben, mint a langyos vízben. - Javaslom, menjünk át a másik terembe. A tárlókkal megrakott terem hátulsó traktusából újabb barlang nyílott. Mintha valamelyik világhírű képtár legszebb termébe léptünk volna: falain a festészet történetének legértékesebb alkotásai függtek egymás mellett. Ahogy végigpásztázta őket a szemem, azonnal észrevettem, hogy minden festőt egyetlen festmény képvisel csak. Leonardótól nem a Mpna Lisát, hanem a Keresztelő Szent Jánost láttam. Morley észrevette, hogy tovább nézem a Leonardo képet, mint a többit, mert mellém lépett. - A Mona Lisát keresi? Sajnos le kellett mondanom róla. Azt a képet lehetetlen ellopni. Próbálkoztunk vele, de feladtuk. Nem érte volna meg a kockázatot. Elvégre 396 nem az a legfontosabb, hogy egy bizonyos kép kerüljön ide, hanem, hogy egy bizonyos alkotótól. Különben mit szól a klímaberendezéseinkhez? - Úristen! Mi a franc ez itt? - hördült fel Frost. - Azt akarják bemesélni nekem, hogy igaziak? - Menjen közelebb hozzájuk és nézze meg őket - javasolta Morley. Frost széttárta a karját. - Hogy tudnék megkülönböztetni egy igazit egy jól sikerült hamisítványtól? Jól látom, hogy az ott Hyeroni-mus Bosch táblaképe? -Jól látja-bólintott Morley. ' - Honnan került ide? - A Pradóból - mondta Morley. - Egyenesen Madridból. Frost eltátotta a száját. - Ezek szerint maga nem méhész. Morley elvigyorodott. - Miből jött rá? Frost Whiteheadre nézett. - Mondja, Edward nagyon hülye vagyok én? , Whitehead professzor szomorúan bólintott. - Nagyon. 14 Frost elgondolkodva meredt maga elé, majd felkapta a fejét. - Világos, hogy önök műkincstolvajok. A kisasszony is és ön is. Apropó, hol a pocakos? - McNair? - kérdezte a lány és mintha árnyék suhant volna át az arcán. - Hol van? .Miss Kubrick és Morley összenéztek. Mintha a szőke férfi kezdte volna elveszíteni eddigi jókedvét. - Mr. McNair elhalálozott - mondta végül Dina Kubrick, akinek szép, kék szemeibe egyetlen pillanat alatt beköltözött a bánat. - Mi az hogy elhalálozott? - hökkent meg Frost. - Őt is kinyírták?

397 -Ki. - Kicsoda? Mprley megvakargatta a szakáilát. - Én. - Maga?! Jézusom. Mi a fenéért? - Magánügy - mondta Morley. - Van ellene talán valami kifogása? Ingerülten szállt a hangja, éppen ezért Frost gyorsan maga elé kapta nyitott tenyerét. -Nincs, nincs, hogy a fenébe lenne. A maga haverja volt, ha jól tudom. Ha nem akarja, ne is beszéljünk többé róla. Frost megsimogatta az állat és Morleyre pislantott. - Rágyújthatnék egy szivarra? - Megőrült! A képek között? - Bocsánat. Míg beszéltek egyre Bosch képét, A Gyönyörök kertjét néztem. Aggodalom szorította össze a szívem, hogy baja*eshet, vagy akár meg is semmisülhet idefent. Arra ocsúdtam, hogy Morley és Miss Kubrick az ajtó felé terelnek bennünket. Átlépegettünk az ötvös-remekeket őrző tárlók között, majd visszatértünk oda, ahonnan elindultunk: az első terembe. Frost kivett a zsebéből egy szivart és idegesen rágni kezdte a végét. Amikor aztán engedélyt kapott rá, türelmetlenül kapkodó mozdulatokkal rágyújtott. Olyanok is lettek aztán a füstkarikái mint az elhamarkodott, kapkodó munka általában: laposak és fantáziátlanok. Frost szivarjával a szájában nekidőlt a barlang falának, majd ravasz tekintettel Morleyre nézett. - Eszerint a köpcös halott. Bocsánat, csak azért kérdezem, mert tudni szeretném, ki itt a főnök. Úgy értem, maguk kettejük között. Morley szája szegletében mintha mosoly bujkált volna. - Mondjuk, hogy mindketten azok vagyunk. - Oké, így is jó. Tudják, ki vagyok én? - Természetesen - bólintott Morley. - Ön, Mr. Charles Frost a fogpasztakirály, és a műkincskereskedelem pápája. - Ez az! - rikkantotta Frost örömteli mosollyal rázva 398 meg a szivarját. - Azt hiszem, meg fogjuk mi érteni egymást. Valóban az vagyok: a műkincskereskedelem pápája. Én ugyan nem lopott műkincsekkel kereskedem... - Nem? - szúrta közbe kellő rosszindulattal White-head. - Fogja be a száját, Edward! - vakkantott rá dühösen Frost. - Jól tudja, mire gondolok. Engem elsősorban a még meg nem talált kincsek érdekelnek. Ezek a, hm... lopottak nemigen. - Ez esetben mi izgatja magát? - kérdezte gúnyosan Morley. Frost ravaszul mosolygott. -Nem tárgyalhatnánk valahol négyszemközt? Vagy akár hatszemközt. Ezeket addig bezárhatja valahová. Az ezek természetesen mi voltunk. - Nem - mondta lakonikusan Morley. - Itt adja elő, ha akar tőlem valamit. Frost szívott egyet a szivarján, aztán megrántotta a vállát. - Végül is miért ne? Nos, fiatal barátom, hadd mondjak magának valamit és a kisasszonynak is. Önök nagyon ügyes tolvajok, ezt be kell ismernem, különben hogy az ördögbe tudták volna mindezeket megfújni? Abban azonban biztos vagyok, hogy az üzlethez nemigen értenek. - Miért olyan biztos benne? - kérdezte Morley. Frost elmosolyodott. - Azért mert ostobaságot csináltak. Mi a fenéért hurcolták ide ezt a töméntelen drágaságot száz határon át? Ott kell elrejteni őket, ahol meglovasították. Ha a Pra-dóból, akkor Spanyolországban. Micsoda eszeveszett ötlet egy ellopott Bosch táblaképet átcipelni a világon csak azért, hogy egy himalájai barlangba rejthessék. Jézus úristen, maguk még légkondit is csináltattak ide! Tengernyi kidobott pénz. De még helyre lehet hozni dolgot. Bár, ismétlem, ez nem egészen az én műfajom, segítek maguknak piacra dobni az árut. - Hát ez bizony nagy segítség lenne - vigyorgott Mór-ley.

Frost lelkesen szívott néhányat a szivarján. 399 -így van ez magukkal, fiatal titánokkal. Nekiesnek a melónak, hűbelebalázs módjára megcsinálják, aztán amikor már túl vannak a munka dandárján, nem tudnak mit kezdeni a terméssel. - Előfordulhat - bólintott Morley. -A javaslatom a következő - emelte fel a szivarját Frost. - Segítek megfelelő emberhez juttatni az árujukat. Olyanhoz, aki ezer százalékig megbízható. Egyelőre fogalmam sincs róla, mennyi idő alatt lehet ilyen mennyiségű cuccot elpasszolni, arról már nem is beszélve, hogy ezt a Boscht jelenleg a világ valamennyi rendőrsége keresi. Arra természetesen számítaniuk kell, hogy az imént említettek alaposan lenyomják az árakat. - Köszönjük a segítségét - vigyorgott Morley. - Mit kérne éne, ha elfogadnám az ajánlatát? Megfelelő százalékot? Frost elutasító mozdulatot tett a szivarjával. - Téved, barátom. Nem kérek én egyetlen megveszekedett fityinget sem. Morley Dina Kubrickra mosolygott. - Gondolom, hálából inkább körül szeretne nézni a barlangokban? - Úgy van - mondta Frost. - Körül szeretnék nézni idebent. De csak egyedül. - Ezt hogy érti? Frost előbb Whiteheadre és Jessicára,- majd rám mutatott. -Nélkülük. - Konkrétabban? Frost szívott egyet a szivarján. - Nézze, Mr. Morley, ahhoz az üzlethez, amelybe belevágunk, nem kellenek tanúk. - Eszerint önnek az lenne a javaslata, hogy ezek itt, hárman, soha többé ne hagyhassák el a barlangokat? - Élve ne - helyesbített Frost. - Azután mi történne? - Körülnéznék - mondta Frost. - Később esetleg visszatérnék néhány szakemberrel. - Nagy Sándor kincsét keresi? - Persze, hogy azt keresem. 400 - Ki kell ábrándítanom, Mr. Frost. Nincs itt semmiféle kincs: sem Nagy Sándoré, sem másé. - Azt maga csak úgy hiszi. - Amikor... hm... néhány évvel ezelőtt megérkeztünk ide, alaposan megvizsgáltuk 'a barlangokat, méghozzá a legmodernebb eszközökkel. Bizonyos átalakításokat is végeztünk rajtuk, amint azt ön is látja. Kirobbantottuk a forrás száját, hogy megnöveljük a vízhozamot, kábeleket húztunk be: egyszóval alaposan átrendeztük a terepet. Szakembereink mindeközben nem feledkeztek meg arról sem, hogy odafigyeljenek, nem bukkannak-e elő valahonnan régi emlékek. Sajnálatos módon kénytelenek voltunk megállapítani, hogy a barlangok évtízezredek óta érintetlenek. Ez azt jelenti, hogy laktak ugyan benne -meg is találtuk az itt meditálok szemetét -, a falakhoz azonban nem nyúltak. - Ez lehetetlen! - Pedig így van. Nagy Sándor, ha elrejtette, hát másutt rejtette el a kincsét. Bár én a magam részéről azt hiszem, csak legenda az egész. Miss Kubrick rám mosolygott. - Ön mióta tudja az igazságot, Mr. Lawrence? Úgy éreztem, mintha a szomszédos termekben kihajolnának az angyalok és a régen meghalt nemesek a képkereteik közül, és ők is az én szavaimat lesnék. 15 - Nos, Mr. Lawrence? - sürgetett Morley, akinek kitágultak az orrlyukai a nagy gyönyörűségtől, hogy végre kiélvezheti a sikerét. - Dina szerint ön a legokosabb valamennyiük között. Bár, hogy őszinte legyek, ez nem valami fenomenális teljesítmény. - Elővehetem a pipámat? - kérdeztem. -Jobban össze tudom szedni a gondolataimat, ha a fogaim közé szoríthatom. - Felőlem akár rá is gyújthat-mondta nagyvonalú kézlegyintéssel Morley. Nincs miért sietnünk. Megköszöntem a kedvességét, és valóban rágyújtot-

401 tam. Amíg a dohánnyal és a gyufával vacakoltam, feltűnt, hogy a kinti hideg ellenére is milyen kellemes hőmérséklet uralkodik idebent. A többiek türelmetlenül figyelő pillantásától kísérve végül is sikerült néhány füstkarikát feleresztenem a mennyezet felé. Úgy látszott azonban, nemigen lehetnek megelégedve a helyi légköri viszonyokkal mert rövid forgás után szánalmas tojásokká lapultak szét. - Nos, Mr. Lawrence? Kivettem a pipám a számból és megkocogtattam a körmömmel a szárát. Ez az idő éppen elég volt ahhoz, hogy összeálljanak a fejemben a dolgok. - Néhány évvel ezelőtt az Interpolnak dolgoztam egy Kelettel kapcsolatos ügyön - kezdtem a blöffölést, mivel eszem ágában sem volt említést tennem titokzatos informátoromról. - Maga zsaru? - Dehogyis vagyok az - tiltakoztam. - Egyetemi tanár vagyok Londonban. Keleti nyelveket és kultúrákat oktatok a keleti nyelvek fakultásán. Ebbéli minőségemben fordult hozzám már nem is egyszer az Interpol, ha egy-egy kényes, keleti témával kapcsolatban felvilágosításra volt szüksége. Ott hallottam először a Moon szektáról. - Tudomásom szerint az Interpol nem nyomozhat vallási ügyekben. - Azokban nem is, de bizonyos vallási ügyek közel állnak a kriminalitáshoz. Igyekeztem árnyaltan fogalmazni, de mégiscsak az volt szavaim lényege, hogy egyes szekták tevékenysége összefonódik a közönséges bűnözéssel. Morley erre heves bólogatásba fogott, s dühösen kifújta a levegőt a tüdejéből. - Tökéletesen igaza vanj és azoknak a fickóknak is az Interpolnál. Annyi a szemét a búza között, hogy alig lehet kiválogatni közülük a tiszta szemeket. - Azaz önöket. - Azaz bennünket. , - Hé! - mordult fel értetlenül Frost. - Maguk eszperantóul beszélnek? Egy árva, megveszekedett szót... 402 - Fogja már be a száját! - dörrent rá Morley. - Nem érzi, hogy zavar bennünket? Frost megütődve maga elé vigyorgott, aztán bölcsen lenyelte a nyelvét. Volt annyira dörzsölt, hogy belássa, az elkövetkező percek nem az ő percei. - Mit tud ön rólunk, Lawrence? - kérdezte Morley igazi kíváncsisággal a szemében. - Mit tudnak önök rólunk? - Csak annyit - vontam rneg a vállam -, hogy a Moon szekta szétesett. - Mondhatja nyugodtan, hogy darabjaira hullott szét. Különben jobb is, hogy így történt. Ha a rendőrség nem verte volna szét, akkor mi tettük volna meg. - Ki az a mi? - Néhányan, akik úgy gondoltuk, hogy Moon atya becsapott bennünket. Túlvilági boldogságot ígért, lemondást kért a földi javakról, s ehelyett mi lett a nóta vége? Moon meggazdagodott, a szekta pedig átalakult kapitalista vállalkozássá. Ráadásul adót csaltunk és kétes vállalkozásokba bonyolódtunk, amelyek során kapcsolatba kerültünk közönséges bűnözőkkel is. Ekkor néhányan úgy gondoltuk, hogy kilépünk a hívek közül, és valami másba kezdünk. Főleg, hogy értesültünk róla, mi lesz 2000 májusában. De magáé a szó. Folytassa, mondja el, mit tud rólunk. - Igazán nem sokat- tártam szét a karom, miközben fel-küldtem néhány ványadt karikát a barlang mennyezete felé. - Annyit talán, hogy Texast szemelték ki központjuknak, és az emberi kultúra megmentését tűzték ki zászlajukra. Merész következtetés volt abból a sovány anyagból, amivel az ismeretlen örvendeztetett meg, mégsem jártam messze az igazságtól. Morley bólogatásából legalábbis erre következtettem. - Maguk néhányan úgy gondolták, hogy 2000 májusában történik valami a világon, ami az egész emberi kultúrát végveszélybe sodorhatja - mondtam. - Ha nem tévedek, az özönvízre gondoltak. Morley bólintott. - Tudja maga, mi lesz 2000 májusában? Mi okozza az özönvizet? Nos, ha nem tudják, akkor elmondom valamennyiüknek...

403 Nyelt egy hatalmasat, amitől hirtelen bennragadtak a szavak a torkában. Megpróbálta ugyan kiköpdösni őket, de valahogy nem akart sikerülni neki. Mint a dadogó-nak, amikor beleakad egy-egy nehezen kiejthető hangba, és szánalmas kísérleteket tesz, hogy akárhogy is, de túljusson a félelmetes akadályon. Ekkor gondoltam rá először, hogy Dávid Morley, bármennyire egészségesnek is tűnik, alighanem súlyos beteg. A lelkén vagy az idegein lehet valami óriási gubanc. Morley ekkor kinyitotta az egyik kezét, s a másik kezének összeszorított öklével hatalmasat csapott nyitott tenyerébe. Ettől aztán, mintha csak szárnyakat kapott volna, átröppent a nyelv-támasztottá akadály felett. - ... el... mondom, mi történik 2000 májusában. Ahogy elhallgatott, furcsa, vöröses-sárga fény gyűlt ki a szemében. Mint a prófétákéban, akik maguk előtt látják mindazt, amivel a közönséges halandókat riogatják. Biztos voltam benne, hogy Morley látja is az özönvizet, nemcsak beszél róla. Látja mindazt, amit a kép ábrázol a falon. - 2000. május 5rén a Neptunusz, az Uránusz, a Vénusz, a Merkúr és a Mars egy vonalba kerül, a Nap túlsó oldalán a Földdel. Óriási, kozmikus kötélhúzás kezdődik a világűrben, amelynek egyelőre beláthatatlanok a következményei. Lehetséges, hogy az együttállás rettenetes, felfoghatatlan erejének következtében elmozdul a Föld vékony, szilárd héja. Ez pedig özönvízzel járna, amely az emberi civilizáció végét jelentheti, sőt, a magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy azt is jelenti majd. Éppen ezért, hogy megakadályozzuk az emberi kultúra nyomtalan eltűnését, mi néhányan, akik kiváltunk a bűnös Moon atya követői közül, elhatároztuk: megmentjük az emberiség kul-túrkincsének a legszebb darabjait. - Ez valami sci-fi? - érdeklődött Frost. - Ez maga a kegyetlen valóság - mondta égő szemmel Morley. - Remélem nem kételkedik benne, hogy volt már a történelemben özönvíz? - Miért kételkednék? - értetlenkedett Frost. - Függetlenségi háború is volt egyszer. Ami volt, elmúlt. - Csakhogy az özönvíz periodikusan megismétlődik. Tudja, mikor volt legutoljára? 404 - Honnan a fenéből tudnám? -Pontosan 12 500 évvel ezelőtt. Nem én találtam ki ezt a dátumot, hanem a tudósok egy része állítja. Önnek mi a véleménye, Mr. Lawrence? - Fogalmam sincs róla - mondtam az igazságnak megfelelően. - Soha nem foglalkoztam az utolsó özönvíz idejének a meghatározásával. -Igen szavahihető kollégái állítják, igen szavahihető folyóiratokban, hogy éppen 12 500 évvel ezelőtt történt. Számtalan bizonyítékot hoznak fel állításuk igazolására: engedjék meg, hogy ezekfelsorolásától most eltekintsek. Tudják mi volt még az özönvízen kívül éppen 12 500 évvel ezelőtt? Én természetesen tudtam, de hagytam, hadd törjék a fejüket rajta a többiek. Whitehead furcsán somolyogva nézett maga elé, amiből arra következtettem, hogy ő is tisztában van a válasszal, csak éppen esze ágában sincs kimondani. Jessica üveges tekintettel meredt maga elé, mint aki nem is hallja, miről folyik a szó. Dina Kubrick a hajpántját húzogatta: bizonyára számtalanszor hallotta már a fenyegető jóslatot. Egyedül Frost vette a lapot. - Mi volt? - kérdezte nyugtalanul. - Nem emlékszem ebből a korból semmi lényegesre. Újkori leletekkel különben sem foglalkozom. - A bolygók ugyanolyan együttállása, mint amilyen 2000 májusában lesz. Frost megvakargatta az orra hegyét. - Ez azt jelentené, hogy rövidesen ismét özönvíz köszönt a világra? Morley arcán immár csak úgy lángolt a diadalittas mosoly. - Ez bizony azt. 16 Frost egyelőre befogta a száját. Biztos voltam benne, hogy nem is annyira a karnyújtásnyira lévő özönvíz ré-mítette meg, mint inkább Morley. Ekkor döbbent csak rá, hogy Morley egyáltalán nem az, akinek hiszi. Amíg piti műkincsrablót sejtett benne, nyeregben volt, hiszen 405 egy ilyet bármikor az ujjai köré csavargathatott volna, abban a pillanatban azonban, ahogy felismerte, hogy Mor-ley és Miss Kubrick mindenre

elszánt fanatikusok - az ő fogalmai szerint őrültek- megdöbbent. Sok évtizedes tapasztalata arra intette, hogy vigyázzon, mert az ilyenekkel pokolian nehéz üzletet kötni. ... Szívott kettőt-hármat a szivarján, miközben fogpaszta-mosolya mögé rejtőzött. Csak akkor szólalt meg, amikor újra kiagyalt valamit. - És ha mégsem lesz özönvíz? - Biztos, hogy lesz - mondta Morley. Frost kivette a szivarját a szájából és lepöckölte a végéről a hamut. - Nézze, Mr, Morley, eszem ágában sincs kételkedni az önök megállapításaiban, sőt, dicsérem a nemes szándékot, amellyel megpróbálják megvédeni az emberiség kultúrkincseit, de felhívnám a szíves figyelmét arra az el nem hanyagolható tényre, hogy a tudósok is tévedhetnek. - Ebben az esetben nem tévednek. 2000 májusában eljön a világvége, azaz az ítélet napja. De hagyja szóhoz jutni Mr. Lawrence-t. Idáig helyes volt a következtetése. Hogy okoskodott tovább? Frost sértődötten visszavonult. Szivarja füstje mögé bújt és lázasan törte valamin a fejét. Whitehead őszinte kíváncsisággal bámult rám, míg Jessica továbbra is teljes közönyt mutatott. - Hol is hagytam abba? - szívtam meg a pipámat. -Alighanem ott, hogy a Moon szekta szakadását elemezgettem. Nos, önök elszakadtak tőlük és megalapították saját rendjüket, vagy nem is tudom minek nevezzem... - Nevezze nyugodtan vallásnak. - Megalapították a saját vallásukat. Fő tételük a világvége, azaz az özönvíz, és az emberi kultúra megsemmisülése. Mint ahogy az már többször is megtörtént - legutoljára a már említett 12 500 évvel ezelőtt. Akkor akadt valaki, aki megmentette az emberiséget. Ez a valaki Noé volt. r - Úgy van. Noé - helyeselt Morley kevés meggyőződéssel, amiből azt a következtetést vontam le, hogy az 406 óriási falikép ellenére sem tartja sokra az élővilág folytonosságát biztosító bibliai öregurat. - Vagy talán mégsem Noé volt? - kérdeztem, mintha magam is a fejem törném valamin. Morley szeme felcsillant. - Ezt hogy értsem? - Úgy, hogy Noé igazából nem sokat tett az emberi kultúráért. Kizárólag az élővilág folytonosságát biztosította - ami valljuk be, nem kevés. Bárkájában csak növények, állatok és emberek szorongtak - egyébről nincs tudomásunk. Az ősi kultúrát valaki más mentette meg a pusztulástól. Láttam Morleyn, hogy legszívesebben megveregetné a vállam. - Bravo, Lawrence! - Csak nem az Istenre gondolnak? - kérdezte Frost. -Ha ő mentette volna meg a világot, akkor már sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem csinál özönvizet. - Tudja, ki volt ez a más valaki? Szótlanul bólintottam. - És maguk? A kérdés Frostnak, Whiteheadnek és Jessicának szólt. Mivel senki nem válaszolt közülük, Morley az ajtó melletti kapcsolóhoz lépett, de nem a villanyt kapcsolta le, hanem megnyomott egy láthatatlan gombot. Nem csoda, hogy beléptünkkor nem vettük észre, hiszen éppen olyan szürke volt, mint a sziklák. Ahogy megnyomta, halk zümmögés támadt a teremben. Morley mutatta, hogy forduljunk az özönvizet ábrázoló festménnyel szembeni fal felé. Frost felkiáltott meglepetésében és csaknem elejtette a szivarját, amikor szétnyílt előttünk a sziklafal. Mögötte sejtelmes, sárgás-rózsaszínes fényekkel megvilágítva hatalmas emberi alak tűnt fel, kezében jogarral, profilból festett arccal. Aggódva nézett a távolba, mint aki az emberiség jövőjén kesereg. - Tudják, ki ő? - kérdezte halkan, tiszteletet sugárzó hangon Morley. Mindenki hallgatott. Frost szivarjáról lehullott egyujjnyi hamu a kőre. 407 - Mr. Lawrence? - Thot - mondtam. - A bölcsesség, és az írás egyiptomi istene. Morley elismerőn csóválta meg a fejét. - Kár magáért, Mr. Lawrence. Szomorúan bólintottam. Bizony nagy kár. 17 Morley azonban nem bánkódott soká, amiért egy ilyen fényes elmének, mint

én, itt kell befejeznie egy himalá-jai barlangban. Mert abban, hogy végül is erre megy ki a játék, egyikünk sem kételkedett. Csak a vég módja volt még kétséges. - Úgy van - mondta mintegy megerősítve az állításomat Morley. - Ez bizony Thot. Thot isten jóképű, elgondolkodó férfiú volt, kissé hosszú orral; duzzadt, afrikai ajkakkal; göndör, barna hajjal; lábánál egy pávián ücsörgött, s vágyakozva nézett a messzi távolban álló egyetlen pálmafára, mintha elveszett társait keresné rajta. Thot egyik kezében viasztáblát tartott, másikban pedig egy rovópálcát. Töprengő tekintete azt sugallta, hogy ami az eszébe jut, azonnal fel is körmöli a táblára. Frost úgy tett, mintha el akarná oltani a szivarját, de amikor erre senki sem szólította fel, elállt tőle. - Ki ez a pasas? - kérdezte Frost. - Ő találta fel az írást - felelte Morley kelletlenül. - Melyiket? - kérdezte Frost. - Akármelyiket - morrantotta Morley. - Az egyiptomiak a hieroglifákra gondoltak. De Thot az írást találta fel, általában. - Ezt nem értem - mondta Frost és látszott rajta, hogy tényleg nem érti. - Mr. Lawrence? Arra a Thotról szóló lexikoncikkre és a képre gondoltam, amelyeket az ismeretlen dugott be a szobámba, és már nem is volt nehéz összekötni egymással a tényeket. - Ez a valaki valóban Thot, az írás felfedezője. Különben az az érzésem, hogy nem egyiptomi volt. 408 - Bravo, Lawrence! - Görög? - kérdezte Frost. - Az sem. - Akkor mi a fene? - Jó lenne tudni. A görögök Hermész Triszmegisztosz-nak, azaz a háromszorosan is bölcs Hermésznek nevezik, bár a név értelmezése körül viták vannak. Egyes vélemények szerint Thot egy korábbi, elsüllyedt civilizáció képviselője volt, aki megmentette az emberi nem számára a tudást. Frost megvakargatta az orra hegyét, és gyanakodva nézett rám. - Le tudná ezt fordítani valamilyen emberi nyelvre? Morleyre pillantottam, aki boldogan bólintott. - Egyes elképzelések szerint valaha, nagyon régen, i. e. 12500 évnél korábban létezett egy igen fejlett kultúra a földön - eredetéről ezúttal ne beszéljünk -, amely ismerte az írást, és hogy még mit ismén, arról könyvtárakat lehetne írni, bár az a gyanúm, hogy írtak is már. Mindenesetre ez a civilizáció i. e. 12 500-ban megsemmisült. - Az, özönvízben? - Az özönvízben, illetve abban a kataklizmában, amely az özönvizet megelőzte. Az özönvíz alighanem csak kísérőjelenség volt. De nem is ez az igazán fontos. Sokkal lényegesebb, hogy azok, akik az özönvíz előtt éltek, ki tudták számítani kultúrájuk megsemmisülésének az időpontját. Ezért, hogy tudásukat átmenekíthessék az esetleges túlélők és a kataklizma után állati sorba süllyedők utódai számára, bizonyos óvintézkedéseket tettek. Kőoszlopokra vésték mindazt, amit érdemesnek tartottak az átmentésre, azonkívül mély barlangokban elrejtették a Thot által írt szent könyveiket. - Hol vannak ezek a könyvek? - kérdezte maró gúnnyal Frost. - Megsemmisültek. De csak jóval később, már a mi történelmünk során. - Eszejint hiába fáradozott a pasas. - Azt azért nem mondanám. Állítólag az ő általa leírtak nyomán születtek öt-hatezer évvel ezelőtt szinte a 409 semmiből a nagy ókori civilizációk. Ismeri ugye a hermetikusan elzár kifejezést? Eredetileg arra utalt, hogy Hermész, azaz Thot elzárta a tudást a pusztulás elől. Frost nem volt ostoba ember. Ezt abból is láttam, hogy hirtelen megállt a szivar a szájában. Szemei kidülledtek, mint amikor valaki rádöbben egy félelmetes igazságra. Feleresztettem néhány karikát a levegőbe, aztán folytattam.

- Amikor Mr. Morley és társai értesültek a 12 500-ban történt tragédiáról, s arról, hogy ez 2000 májusában megismétlődik, vagy megismétlődhet, arra az elhatározásra jutottak: nekik kell átvenniük Thot isten, azaz Hermész Triszmegisztosz szerepét. Nevezetesen: össze kell gyűj-teniük a világ legcsodálatosabb művészi alkotásait, hogy átmentsék az utánunk következők, a kataklizma túlélői számára. - Az apokalipszis katonái - bólintott Morley. - Valóban így van, ahogy Mr. Lawrence mondta. Ön rendkívül éleseszü, Mr. Lawrence. - Köszönöm. - Annyit azért még el kell mondanom, hogy csoportunk két részre bomlott az előttünk álló feladatnak megfelelően. Egyik fele azt a megbízást kapta, hogy modern Noéként az élővilág átmentésével törődjék. Mert hiszen, mint már említettem, Noé nem a kultúrát mentette át, hanem az élővilágot. Nekik szerencsére már nem kell bárkát építeniük, egyszerű génbank is megteszi. - Hol ez a génbank? - kérdezte Frost. - Valahol a föld alatt, olyan bunkerrendszerben, amely képes túlélni a kozmikus katasztrófát. Mi viszont úgy gondoltuk, hogy inkább felköltözünk a Himalája hegyei közé. Ebben, és a környező barlangokban gyűjtöttük össze mindazt, amit át szeretnénk adni az utánuk élő nemzedéknek: Mert nekik a semmiből kell újra kezdeniük mindent. De mennyivel könnyebben, és mennyivel rövidebb idő alatt tehetik meg az utat, ha megvan az útmutató, hogyan kell járniuk rajta. Mindent, amit csak érdemes, felvettünk mikrofilmre, CD-re, hangszalagra. Van azonban egy olyan része a kultúrának, amelyről úgy gondoltuk, jobb, ha eredetiben is a későbbi korok ren410 delkezésére áll. Egy kémiai képlet például csak számok és betűk halmaza, amelyből pontosan életre kelthető az adott vegyület, egy Leonardo kép azonban, hogy lenne életre kelthető az eredeti nélkül? Ezért úgy döntöttünk, hogy a leírások, fényképek, több dimenziós hologramok mellé mellékeljük minden jelentős művész egy-egy alkotását is. Bizonyára akad majd a távoli jövőben valaki, aki a segítségükkel második Botticelliként, vagy éppen Pi-cassóként újra teremti a megsemmisült műveket. Ez volt a feladatunk, hölgyeim és uraim és mi becsülettel meg is feleltünk neki! De azt hiszem, ön minderre rájött, Mr. Lawrence. - A lényegére kétségkívül. - Akkor talán mondja tovább. - Ahogy óhajtja. Nos, miután önök megalkották az új özönvíz elméletét, nekiálltak helyet keresni maguknak, ahova elrejthetik a jövőnek szánt remekműveket. Hosszú ideig tarthatott, amíg eljutottak a takcangi barlangokig. Igencsak megnyerte a tetszésüket, hogy a kolostor turisták által csak elvétve látogatott vidéken fekszik. Ugyanakkor voltak nehézségei is a barlangokban végzendő munkának. Nevezetesen, hogy túlságosan is közel van a kolostor, minek következtében elképzelhetetlen lett volna észrevétlenül dolgozni bennük. Végül is a himalájai méhek oldották meg a problémát. A barlangokban ugyanis évszázadok óta méhcsaládok laktak, amelyeket ki kellett füstölniük. -Honnan a pokolból tudja mindezt? - horkant fel Frost. - Megtaláltam a méhek holttesteit tartalmazó műanyag kannák egyikét, amely fennakadt a szakadék falán, ahelyett, hogy a folyóba zuhant volna. - A fenébe is! - szisszent fel Morley. - Megölték a méheket, majd méh-szakértőként engedélyt kértek a bhutáni hatóságoktól a barlangokban végzendő kutatómunkára. Nyilván megfelelő összeggel támasztották alá a kérésüket. Bhután szegény ország, szüksége van pénzre, így aztán önök nyugodtan végezhették idefent a munkájukat, a szerzetesek megbékéltek vele, hogy méhkutatók dolgoznak a közelükben. Önök termé411 szetesen vigyáztak rá, nehogy megzavarják a kolostor mindennapjait. A lámák hamar megszokták a tevékenységüket és nem törődtek magukkal, így van? - így- Egészen addig tartott ez a békés együttélés, amíg be nem fejezték a munkát. Ekkor úgy döntöttek^ mielőtt lezárnák a barlangokat, a kolostornak el kell tűnnie a föld színéről, a lámáknak pedig Takcang környékéről. Hogy miért? Mert nem lehettek biztosak benne, nem mászik-e fel valamelyik szerzetes csupa kíváncsiságból a barlangokhoz és nem talál-e valami gyanús jelet idefent. Akkor pedig veszendőbe mehet jó néhány év áldozatos munkája. - Sajnos, valóban így áll a dolog - helyeselt Morley. -A szerzetesek nem

ellenségeink, hiszen az ő tudományuk is az általános emberi kultúra része. Sajnálom őket, de nem tehetek értük semmit. - Éppen ezért gondosan áttanulmányozták Takcang történetét, és úgy döntöttek, hogy felélesztenek egy hajdan gyakorta megjelenő szörnyalakot. - A... macskadémont? - kérdezte remegő hangon Jessica. - A macskadémont - bólintottam. 18 Morley egyetlen pillanatra elkedvetlenedett. - Sajnos, rossz úton jár, Lawrence. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy hevesen megráztam a fejem. - Nem járok rossz úton, csak a sorrendet cseréltem fel. Önök bizonyára olvasták egy bizonyos Mary Benton cikkeit, amelyeket a történelem során Takcangot sújtó járványokról írt. - Olvastuk - biccentett Morley. ! - Ekkor támadt az ötletük, hogy úgy lehetne legkönnyebben megszabadulni a szerzetesektől, ha járványt küldenének rájuk. Sejtették, hogy Takcang lámáiban ott bujkál a járványoktól való félelem, így biztosak lehettek 412 benne, hogy abban a pillanatban, ahogy az első betegek t ágynak esnek, a többiek itt hagynak csapot-papot és elmenekülnek. Akkor aztán már nem lesz probléma megszabadulni a kolostortól magától sem. - Mi a biztosíték arra nézve, hogy a lámák nem jönnek vissza? - kérdezte Frost. - Ha leég a kolostoruk, felépíthetik újra. - Mr. Morleynek úgy kell megsemmisítenie, hogy soha többé ne lehessen felépíteni. Igaz, Mr. Morley? Morley szó nélkül bólintott. - S hogy a fenébe akarja ezt megcsinálni? - kérdezte idegesen Frost. - Rárobbantja a platót a fennsíkra - mondtam nyugodtan. Társaim halálra rémülve bámultak rám. Lelki szemeikkel már maguk előtt látták a leomló sziklatömeget, amint eltemeti a takcangi fennsíkot. Mint ahogy magam előtt láttam én is. 19 - Úristen! - nyögte Frost, miután engedelmet sem kérve újabb szivarra gyújtott. - Ezt aztán jól kifundálták. De még mindig nem értem azt a macskát. Mi a francnak kellett maguknak? - Mr. Morley? - Mondja csak ön, Lawrence. Nem is sejti, micsoda gyönyörűség mindezt öntől hallanom. - Talán vadmacska? - Az bizony. Gyönyörű és hatalmas példány. Pretty a neve. Kár, hogy nem hallgat rá. - Pretty meglehetősen önfejű jószág. - Meglehetősen? Ön nem tudja, mit beszél! Pretty maga a macskadémon. Különben Dél-Amerikában látta meg a napvilágot. Egyetlen jó szokása van csak: imádja az egereket. - És éppen ez kellett maguknak. - így van - bólintott Morley. - Éppen ez kellett nekünk. 413 - Te jószagú úristen! - csuklóit egy akkorát Frost, hogy majd elejtette tőle a szivarját. — Mi a fészkes fenét zagyválnak maguksitt össze? Nehogy már összeszarják magukat a csodálkozástól, amiért egy macska szereti az egereket. - Mr. Lawrence? - Induljunk ki onnan, hogy önök tudták: ha kitör a járvány a kolostorban, a szerzetesek itt hagynak csapot-pa-pot és meg sem állnak Thimpuig. Csakhogy ehhez járvány kell. Azok pedig mostanában már nemigen törnek ki, vagy, ha ki is törnek, nem akkor, amikor valakinek éppen jól jönne. Whitehead meghökkenve nézett rám: úgy látszott, immár ő sem tudja követni a gondolatmenetemet. - Igazán kíváncsi lennék rá, milyen járványra gondpl-tak? Morley összemosolygott Miss Kubrickkal. - Nos, Dina? A lány rám szegezte szép, világoskék szemét. - Mielőtt az apokalipszis katonája lettem volna, egy bakterológiai laboratóriumban dolgoztam. Úgy ismerem a bacilusokat, mint a tenyeremet. Vannak

olyanok, amelyek ugyanazokat á tüneteket produkálják, mint mások, csak sokkal enyhébb formában. Hogy érthetőbben beszéljek: léteznek olyan bacik, amelyek igen enyhe lefolyású pestisfélét okoznak. Senki sem hal bele és egy hét alatt elmúlik. - Mi a fenének kell ehhez macska és egér? - kérdezte Frost. -Az egerek azért, hogy elterjesszék a kórokozókat. Természetesen az lett volna a legegyszerűbb, ha helyi egereket használunk fel a nemes célra, csakhogy bármilyen furcsán is hangzik: Takcangban nincsenek egerek, így aztán kénytelenek voltunk egér importhoz folyamodni. Indiából hozattuk őket. - A csíkos egerek! - kiáltott fel Whitehead. - Te jó isten, hát ez volt az oka? - Folytatja, Mr. Lawrence? - bökött rám Morley, akinek láthatóan nem volt ínyére, hogy Miss Kubrick mondja el a részleteket. Jobban szerette volna, ha én csodálom meg a zsenialitását. 414 - Legnagyobb örömmel - szívtam meg a pipámat. -Önök tehát beszereztek egy csapat egeret, hogy szétszórják az ál-pestis bacilusait. Morley gúnyosan Miss Kubrickra nézett. Dinának, mintha ideges rándulás futott volna végig az arcán, amiből arra következtettem, hogy alighanem elszúrta valahol a dolgot. Ekkor hirtelen az eszembe villant valami. - Az egerek sajnos befuccsoltak - mondtam nagy okosan. Dina arca vörös lett, mint a cékla. Morley rápillantott, majd átkarolta a lány vállát. - Dina jó munkát végzett. Csak nem számolt a Himalájával. - Mivel nem számolt? - vette ki a szivarját a szájából Frost. - A Himalája hidegével. Ne feledjék, ezek az egerek, csíkos, indiai egerek voltak és a trópusokhoz szoktak. Idefent, ahol kiváló a légkondicionálás, s biztosítható számukra a megfelelő hőmérséklet, virgoncak voltak és készek a feladat végrehajtására, odalent azonban, a fűtet-len helyiségekben megfagytak. - Nem fagytak meg - tiltakozott hevesen Miss Kubrick. - Akkor megbetegedtek - vettem át a szót. - Minden bizonnyal tüdőgyulladást kaptak és elpusztultak. Hogy a bacikkal mi lett, azt csak a jó isten tudja, de nem lennék meglepve, ha fejvesztetten tóvábbálltak volna. Miss Kubrick ekkor elkeseredettségében taktikát váltott és immár a döglött egerekkel riogatott bennünket, ami legfeljebb arra volt jó, hogy egyesek rossz idegállapotba kerüljenek tőle. Jessica hirtelen felriadt és Dinára nézett. - Te csináltad, Dina? Egyáltalán nem volt jó tréfa. Majd összepisiltem magam, amikor felfedeztem az ágyamban az egeret. És az a kalitka! Mi a csodáért raktad be hozzám? Dina megvonta a vállát. - Valahogy meg kellett szabadulnom tőle. Azonkívül kicsit nyugtalanított bennünket Mr. Lawrence jelenléte. 415 Úgy gondoltam, ha gyanakszik is valakire, jobb, ha rád gyanakszik. Elmondhattam volna nekik, hogy valóban gyanúba fogtam Jessicát, bár akkor még nem voltam egészen tisztában vele, mit is jelentenek a csíkos, indiai egerek. - Oké, oké! - lengette meg a szivarját Frost. - Jó kis történet, mit tagadjam. Be akarták szaratni a szerzeteseket egy kis köhögéssel, s ehhez egerek kellettek. De mi a francért kellett az a rohadék macska? - Hogy megegye az egereket - mondtam. -He? - Hogy megegye az egereket-. Frost a szivarfüstjén át rám meresztette a szemét. - Hülye maga? - Miért lennék az? Gondolja csak végig a dolgot: ha sikerül, amit Miss Kubrick eltervezett, kitört volna a járvány, a szerzetesek pedig velünk együtt elmenekültek volna a környékről. Röviddel ezután Takcangot szerencsétlenség érte volna: rászakadt volna a plató. Ilyesmi gyakran megesik errefelé, hiszen a Himalája vidéke igen aktív terület. Mi történt volna ezután? - Semmi - mondta Frost. - A szerzetesek építettek volna maguknak másutt egy kolostort. - Előbb azonban kijött volna ide egy vizsgálóbizottság és körülnézett

volna. S mit talált volna? - Mi a lószart? - kérdezte széttárva a karját Frost. -Törmeléket. - S esetleg egy század összevissza futkosó, félig megfagyott egeret, telepumpálva bacilussal. Ráadásul az egerek nem is idevalósiak, hanem indiaiak, márpedig ennyi indiai egér nemigen jön magától a Himalájába, mint ahogy a vízilovak sem költöznek be a Trevi kútba. Ezeket a feladatukat teljesített rágcsálókat kellett voma összefogdostatni valakivel, még mielőtt a kolostorra rászakadt volna a szikla. Márpedig ki tud jobban egereket fogni egy macskánál? - Erre a célra normális házimacska is megfelelt volna - morogta Frost. Ne próbálja bemesélni nekem, hogy a házimacskák is tüdőgyulladást kaptak volna idefent. - Eszem ágában sincs. Annak, hogy Miss-Kubrick egy 416 hatalmas, majdhogynem kutya nagyságú állatot hozott ide, más oka is volt. Morley elismerően felnyögött. - Maga aztán nem kispályás, Lawrence! - Miss Kubrick és ön, Mr. Morley, alaposan felkészültek Takcang történetéből. Emellett megismerkedtek a himalájai hiedelemvilággal, közelebbről a macskadémonnal is. Erre bővebben nem akarok kitérni, esett már szó róla éppen elég. Jól tudták, hogy a szerzetesek hite szerint a macskadémon gyakorta bocsát járványokat azokra, akikre megharagszik. Miss Kubrick arra gondolt, összeköti a kellemeset a hasznossal. Megjelenik a macskadémon és egyúttal felüti a fejét a járvány Takcangban. E kettőnek aztán már elégnek kell lennie ahhoz, hogy a szerzetesek és a vendégek hanyatt-homlok elrohanjanak innen. Márpedig a szerzetesek soha nem néztek volna macskadémonnak egy házimacskát. Szemem sarkából láttam, hogy Dina ismét elpirul és mintha kérőn Morléyre pillantott volna. Biztos voltam benne, hogy azt szeretné: hagyjuk végre abba ezt a témát. Elvégre ki szereti, ha a balsikerein csámcsognak? Morley azonban nem vette a lapot. Szinte úszott a már-már szinte megmagyarázhatatlan boldogságban. Én pedig könyörtelenül folytattam. - Miss Kubrick a vadmacskával elkövette a második hibát. Kiderült, hogy nemcsaljc az egerekkel, hanem vele is baj van. : -Tüdőgyulladás? - érdeklődött kellő jóindulattal Frost. - Idomíthatatlanság - mondtam. - Mint köztudott, a macskát nem lehet idomítani. Az egereket bizonyára szívesen összevadászta volna, más egyébre azonban alkalmatlan volt. Mutassa csak a kezét, Miss Kubrick! Dina szemében ellenséges fény villant. Sajnáltam a megaláztatásáért, de ki kellett használnom azt a lehetőséget, hogy, ha lehet, szembefordítsam Morleyvel. Hátha összeugranak, és eközben sikerül fegyverhez jutnom. Gyenge kis lehetőség volt, elismerem, de hát gyakran növekedtek már fogpiszkálónyi esélyek mamutfenyővé. - Semmi köze a kezemhez! 417 Morley lassan a lány felé fordította a fejét. - Mutasd, Dina! Miss Kubrick arcát eltorzította valami, amit nem tudtam pontosan meghatározni, micsoda. A szégyen, a harag és a gyűlölet együttesen gyűrhették össze a képét.. - Dávid, kérlek, én nem akarom... Morley elkapta a lány kezét, és felrántotta a levegőbe. - Mutasd, Dina! A lány lemberdzsekjének az ujja lecsúszott a csuklójáról egészen a könyökéig, láthatóvá téve a bőrén húzódó hosszú és mély sebhelyeket. - Te jó isten! - nyögte Frost. - Megtámadta az a dög? - Csak játszani akart velem - mentegetődzött a lány, miközben könnyek csillogtak a szemében. - Azt hiszem, unatkozott. - És éhes volt - tettem hozzá. Dina lehorgasztotta a fejét. - Miss Kubrick terve kétszeresen is csődöt mondott. Pretty részben idomíthatatlannak bizonyult, másrészt pedig, mivel Miss Kubrick koplaltatta... - Maga koplaltatta? - tátotta el a száját Frost. - Hogy biztosan összefogdossa az egereket. Csakhogy Pretty nem hagyta magát. Megpróbált ennivalót követelni magának; előbb jól összeharapdálta és összekarmo-lászta-Miss Kubrickot, majd önállósította magát. - Pedig én mindent megpróbáltam - suttogta elkeseredetten a lány,

visszarángatva ruhaujját a karjára. -Amikor rájöttem, hogy nem éheztethetem, mert csak baj lesz belőle, szereztem neki ennivalót. - Honnan? - Onnan, ahol volt. A szerzetesek raktáraiból. Természetesen tisztában voltam vele, hogy nemcsak ő próbált meg élelmet szerezni a macskadémonnak, de egyelőre nem feszegettem a témát. - Eközben, hogy úgy mondjam, komikus események is történtek. Mr. de Carvalho például fürödni akart egy dézsában, amelyben végül is, hm... húsdarabokat talált. Akkor még fogalmunk sem volt róla, ki rejtette oda őket, ma már világos, hogy... 418 -Nem én voltam! - tiltakozott Miss Kubrick. -Az nem én voltam. -A francba is! - kapkodta jobbra-balra a fejét Frost. - Ki etette még a macskát? Miss Kubrick mélyet sóhajtott. - Lehet, hogy Pretty nem volt a legjobb ötlet. Őszintén szólva a szerzetesek babonás démonhitére építettünk. Ezért is hazudtuk azt, hogy már idefent a barlangokban is megjelent és eldugaszolta a forrásunkat.- Szerettünk volna megfelelően misztikus légkört kialakítani ahhoz, hogy amikor majd a kolostorban is megjelenik, már senki ne kételkedjek benne. - Hol van most az a dög? - tudakolta Frost. - Fogalmam sincs róla - vonta meg a vállát Miss Kubrick. - Egyszerre csak nem találtam sehol. Ott bolyong valahol Takcangban és húst lopkod a raktárakból. A szerzetesek közül többen is látták. Én viszont hiába próbáltam a nyomára bukkanni. Éjszakákon át kerestem, mindhiába. Bizonyára már mind felfalta a döglött egereket. - Egyáltalán... hogy vitték le a kolostorba? - kérdezte Frost. - Kötélen? - A kasban - bólintott Miss Kubrick. - Ámbár a lépcsőkön is levihettük volna. Tudják milyen pokoli nehéz volt bevésnünk a sziklába? - Éjjel dolgoztunk - tette hozzá Morley-, hogy a szerzetesek ne vegyék észre. Ön honnan jött rá, Mr. Lawrence? - Kőszilánkokat találtam a fennsíkon, közvetlenül a sziklaszirt alatt. Ilyen szilánkok csak vésés, vagy faragás következtében keletkezhetnek. - Na, álljon csak meg a menet! - kapta ki a szájából a szivarját Frost. Lehet, hogy hülye és vaksi vagyok, amiért nem láttam azon a rohadék sziklán semmit, de azt ne mondják nekem, hogy itt mindenki hülye és vak. Cro-nenberg például egészen jó szemű fickó... volt, mégsem látott semmiféle lépcsőt. ' - Nem is láthatott - mondtam. - Ugyanis jól elrejtették. Akárcsak a kapaszkodóként szolgáló acélhorgokat. - Hogy a fenébe lehet egy sziklába vájt lépcsősort elrejteni? 419 -Először-is ne gondoljon akkora lépcsőkre, mint a Szent Pál székesegyházéi. Inkább csak sziklába vágott lyukak, amelyekbe bedughatja a cipője orrát. Aztán pedig bele kell kapaszkodnia a kampókba, nehogy leessék. - Ez nem magyarázat. - Ha arra kíváncsi, az is.megvan. Mr'. Morley és társai méhviasszal tömték be a lyukakat, és ugyancsak méhviasz alá rejtették a kampókat is. Ezáltal annyira egybeolvadtak a szikla színével, hogy csak igen gondos vizsgálattal lehetett volna felfedezni őket. Szükség esetén a méhviasz köny-nyedén kikaparható a lyukakból és leverhető a kampókról. - Hogy a csodába jött rá, ember? - Gondolkodtam, ennyi az egész. Azonkívül a lábam elé néztem. — A francba - morogta dühösen Frost. - Én is gondolkodom éppen eleget. Lehet, hogy túlságosan is naiv vagyok? Whitehead elvigyorodott. Láttam az arcán, hogy ő egészen más tulajdonságát említené Mr. Frostnak, ha jellemzést kérnének tőle. - Van még valami a tarsolyában, Mr. Lawrence? - kérdezte Morley őszinte kíváncsisággal a szemében. - Talán csak némi magyarázat - mondtam, és mivel kifogyott a pipámból a dohány, ismét csak a tömködéshez láttam. Meggyfa szárú kínai pipa volt, akkora fejjel, mint a kisujjamon a köröm. Szerencsére a tömködés is ennek megfelelően gyorsan ment. - Hogy összefoglaljuk az eddig hallottakat - folytattam -, mielőtt

Mr. Morleyék végleg lezárták volna a barlangok száját, el akarták kergetni a szerzeteseket Takcangból. A macskadémonon kívül e nemes cél érdekében még egyéb trükköket is bevetettek. - A lebegőkre gondol? - kérdezte Frost. - Inkább a folyosókon kifeszített zsinórokra. - A francba! - dühöngött Frost. - Hogy én mekkorát estem benne! Ki volt az a szarházi, aki kifeszítette? • - Én - mondta vigyorogva Morley. - Maga? Csaknem az egereket akarta elgáncsolni vele? Morley egészen törvénytelenül vihogott, ami csak megerősítette abbéli nézetemet, hogy aligha százszázalékos a fickó. 420 - Sajnos ránk is illik a közmondás, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. Egy alkalommal például a nagy zűrzavarban Dina is belebotlott az általam kifeszített zsinórba, és akkorát esett, hogy azt hittem, sohasem kel fel. Dina Kubrick ajka megrándult és lesütötte a szemét. Frost diszkréten félrefordulva köpött egyet, aztán gúnyosan Morleyre nézett, - Mielőtt még tovább magyarázgatnánk, hadd hívjam fel a figyelmét valamire. Azt hiszem, a lényegről valamennyien megfeledkeztek. • - Igazán? - kérdezte Morley. - És mi lenne a lényeg? - Az, hogy bukdács. - Bukdács? - Megbukott a tervük. Kampec. Morley összehúzta a szemét. - Ezt hogy érti? Frost szívott egyet a szivarján, - Nagyon egyszerű. Maguk arra építettek, hogy az egerek elterjesztenek valami szart a lámák között, azok becsinálnak és elhúznak a világ másik sarka felé. Érte jönnek maguk a macskával, aki felzabálja az egereket, s ha az egerek eltűntek nyugodtan felrobbanthatják a kolostort. Csakhogy semmi nem úgy történt, ahogy kiszámították. Az egerek bemondták az unalmast, a szerzetesek nem betegedtek meg, a macskadémon ugyan lehet, hogy megette az egérdögöket, de ennek már nincs jelentősége. Eszerint nincs egér, nincs macska, nincs robbantás -következésképpen nincs terv sem. Nem maradt más hátra, Mr. Morley, minthogy elgondolkodjék az ajánlatomon. Morley egyetlen pillanat alatt eíkomorodott. Eltűnt a játékos, már-már barátságosnak tűnő mosoly az arcáról; vicsorogni kezdett, mint a démonvadász istenek az imatermekben. - Fogja be a száját, maga hülye! Azt hiszi, minden szar kis akadálytól meghátrálok? Ez csak egy lehetőség volt, ami végül nem jött be. Ennyi erővel akár be is jöhetett volna. Azt hiszi, ezzel vége mindennek? Nem, barátom, egyáltalán nincs vége! Takcangnak van vége. Szerzetesekkel együtt, vagy anélkül, de vége van. 421 Éreztem, hogy összeszorítja valami a szívem. Talán mégiscsak jobb lett volna, ha sikerül a tervének legalább az első része. - Mit akar tenni? - kérdeztem halkan. Morley megvonta a vállát, miközben lassan eltűnt a hirtelen kiült vicsorgás a képéről. - Én nem tehetek semmiről. Mindent megpróbáltam: nem én vagyok az oka, hogy nem sikerült, amit elterveztem. Tehetek én róla, hogy azok a hülye egerek tüdőgyulladást kaptak? Ha minden a terv szerint ment volna, már nem lenne szerzetes Takcangban és maguk sem lennének itt. Mi a fenéért kellett maguknak a kolostorban maradniuk? Most aztán nekem tesznek szemrehányást. Mintha bizony én hívtam volna ide magukat. Megtörölgette gyöngyöző homlokát és elhallgatott. Gyorsan megragadtam az alkalmat, és ismét csak beszélni kezdtem volna, de félbeszakított. - Mi a fenét csinálhatnék? Kénytelen vagyok rájuk robbantani a fél Himaláját. Ne nyugtalankodjanak, valamennyien újjá fognak születni. Égy buddhistának nem is olyan rettenetes a halál. Csak a teste tűnik el, a lelke újabb és újabb testekbe költözik. - Ezt nem teheti meg - mondta nagyon határozottan Whitehead. - Igazán? - hökkent meg Morley. - És miért ne tehetném meg? - Mert ez egyszerűen tömeggyilkosság. Morley elmosolyodott. - Kedves professzorom, mi ez a pár száz halott ahhoz a ki tudja hány

milliárdhoz képest, aki meg fog halni 2000 májusában? A nagy cél érdekében kell megölnöm őket. Egyszerűen nem tehetek mást - nincs már több idő újabb tervek kieszelésére. Megpróbáltam újra magamhoz ragadni a szót. Ezúttal viszont Jessica volt az, aki megakadályozott benne. < - És a lebegők? - kérdezte. - Nem tart tőlük? Morley némiképpen lecsillapodva, szomorúan megcsóválta a fejét. - Rossz hírt kell mondanom, Jessica. Nincsenek lebegők és nem is voltak. 422 20 Süket, rosszkedvű csend hullott ránk. Rosszkedvűek voltunk mi, halálraítéltek, és rosszkedvűek voltak jövendő hóhéraink is. Igazi rosszkedvünk tele köszöntött ránk a Himalájában. - Hogyhogy nincsenek? - törte meg a csendet szivarjával hadonászva Frost. - Eddig másról sem szólt a mese, mint róluk. Hogy így a lebegők, meg úgy a lebegők. Most meg egyszerűen csak nincsenek? Morley megvonta a vállát. - Ez az igazság. - Nem is voltak? -Ki tudja? Mindenesetre akik körülöttünk lebegtek, nem lebegők voltak. - Hanem kik? - Halottak - mondta Morley. Ettől ismét valamennyien elcsendesedtünk. Azok is, akik láthatóan nem voltak tisztában vele, mit takar Morley baljós szava, és én is, aki viszont nagyon is tisztában voltam vele. - Halottak? - kérdezte kikapva a szivarját a szájából Frost. - Azt akarja ezzel mondani, hogy azok a fickók kísértetek voltak? - Halottak voltak. A halott és a kísértet nem ugyanaz. - Ez meg mi a szar? - hökkent meg Frost. - Meg tudná nekem valaki magyarázni, miről van itt szó, emberek? - Mr. Lawrence? - fordult hozzám mosolyogva Morley. Fújtam néhány karikát, aztán megvontam a vállam. - Miért ne? Ha kíváncsiak rá... " - Naná - vágta rá Frost. - Csak mesélje el, barátom. Ebben a pillanatban világossá vált számomra, hogy Frost elkeseredetten húzza az időt. Morley bátorítón felém intett, mire elkezdtem. - Röviden összefoglalva... - Ne siesse el a dolgot - csillapított Frost. - Hogy is volt csak á lebegőkkel? - Ott kell kezdenem a történetet, hogy Mr. Morley és csapata be akarta biztosítani magát a kellemetlen meg423 lepetések ellen. Mert hiszen nem .lehetett kizárni, hogy egy kíváncsi természetű szerzetes egyszer csak felmászik a barlangokhoz, vagy egy vadász, esetleg mézgyűjtő kószál arrafelé. Ezért megfelelő óvintézkedéseket foganatosítottak, hogy megakadályozzák a hívatlan látogatók behatolását, még abban az esetben is, ha valamilyen oknál fogva senki sem tartózkodik a barlangok körzetében. A mellé a rendszer mellé, amely majd lerobbantja a platót a fennsíkra, odatelepítettek egy másikat is. Ez lényegében véve egymás mellé helyezett katapultokból áll: aki rálép egyre, leröppen tőle a fennsíkra. Gyakorlatilag lehetetlen úgy végigmenni a platón, hogy rá ne taposson valaki egy hajítógépre. - De hiszen maga sem taposott rá - csodálkozott Jessica. - Bizonyára a véletlen műve - mondtam kitérőén. Frost elgondolkodva szívta a szivarját. Látszott rajta, hogy gyorsvonati sebességgel száguldoznak a fejében a gondolatok. Egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a fogpasztakirály forral valamit. - Azonkívül a Thot-csoportnak - nevezzük most már így Mr. Morley csapatát - azzal is számolnia kellett, hogy a számtalan ellopott műkincs óriási hullámokat ver művészi és rendőrségi körökben egyaránt. Főleg, hogy egyszerűen nyomuk veszett; egyetlen árva darab sem bukkant fel belőlük a feketepiacon. Biztosak lehettek benne, hogy rendőrségi nyomozók, magánzsaruk, biztosítási detektívek egész hada ered az eltulajdonított műtárgyak után. Bár igyekeztek eltűntetni minden nyomot, amely Bhután és a Himalája felé vezet, az ördög nem

alszik. Nem lehetett kizárni, hogy egyszer csak felbukkan valaki a platón és szimatolni kezd a barlangok környékén. Mr. Morleynek és csapatának kapóra jött a lebegőkbe vetett hit. Talán éppen ezért is alkalmaztak katapultokat. Ha a szerzetesek megtalálták volna a lezuhant holttesteket a fennsíkon, aligha gondolhattak volna másra,.mint hogy egy lebegő járt szerencsétlenül, és eszükbe sem jutott volna értesíteni a rendőrséget. Tisztában voltak azzal is, hogy a szerzetesek ilyen esetben csortent emelnek a halott fölé - ez alól aztán feltűnés nélkül ki lehet emelni és véglegesen eltűntetni. 424 Morley megcsóválta a fejét és ismét összeütötte a tenyerét. — Bravó, Mr. Lawrence. Ezerszer is bravó. Ön aztán valóban használja az eszét, Kivertem pipám fejéből a maradék hamut és zsebre vágtam a pipát. - Azt hiszem, nem árulok el titkot, hatójelentem: ez a sajnálatos esemény be is következett. Morley arcáról elröppent a jókedv és ismét mogorva, ideges kifejezés ült rá. "- Néhány nappal a barlangok lezárása előtt viharfelhők kezdtek gyülekezni Takcang felett. Kincskeresők bukkantak fel a kolostorban, akik azzal a szándékkal érkeztek, hogy- átkutatják a barlangokat. Azt hiszem, készülődésük híre valamelyest megelőzte az érkezésüket. - így van - mondta Morley. - Thimpuban van egy emberünk. - Elhatározták, hogy felhasználva a hirtelen jött rossz idő beköszöntét, megpróbálják visszatérésre kényszeríteni őket: első lépésként járhatatlanná teszik a faluból a fennsíkra vezető lépcsőt. Ezzel majdnem egyidőben felbukkant valaki a platón, aki felülről ereszkedett le - a sziklacsűcs felől - rálépett egy katapultra, majd lehullott a mélybe. Nem sokkal azelőtt, hogy Whiteheadék, legyőzve a pokolian síkos, vegyszerrel meglocsolt lépcsőfokokat, felértek volna a fennsíkra. Mr. Morleyék nem tudhatták, ki az illető, de akárki is volt, biztosan kiszimatolt valamit, különben mi a fenét keresett volna itt, az isten háta mögött? Érzékelték a katapult-működését, s talán látták is a levegőbe emelkedő, majd a fennsíkra zuhanó embert. Emlékeztetni szeretném magukat arra - Jessica, Whitehead és Frost felé fordítottam a feje,m -, hogy Mr. Morley és társai akkor mentek le a fennsíkra, amikor csak akartak. A sziklába vágott lyukak segítségével percek alatt a kolostor környékén teremhettek. Amikor Kribjang apát váratlan megérkezése felett bánkódva - neki még a lépcsők megdolgozása előtt sikerült feljutnia - kisétáltam a fennsíkra, hirtelen úgy éreztem, mintha valaki elröppenne felettem és eltakarná előlem a napot. Rövid keresés 425 után meg is találtam a szerencsétlent, aki nem volt más, mint az a valaki, aki lekatapultálta magát a fennsíkra. Természetesen nem gondolhattam másra, mint hogy egy lebegő zuhant le a a magasból, ahol éppen lebegett. Hogy miért gondoltam éppen erre? Mert nem is olyan régen olvastam egy bonról szóló könyvben, hogy bizony a lebegőket is érhette szerencsétlenség. Főleg a gyakorlatlanabbját. Mint kezdő pilótákat, akik alól egyszerre csak elfogy a levegő. Csak futólag vizsgáltam meg a halottat, de azt azért azonnal észrevettem, hogy nem a környékről való és aligha bhutáni. Sem az öltözéke, sem a hajviselete nem idevalósi férfit jelzett, inkább India felől érkezhetett a platóra. Ez aztán ismét csak megerősítette bennem azt az elképzelést, hogy az áldozat lebegő volt, a hajdani varázslók leszármazottja. Ekkor még nem tudtam mit kezdeni az eseménnyel, azt hittem, lebegők élnek valahol a környéken, akik a fennsík felett gyakorolják a tudományukat. Amíg a szerencsétlenül járt fickót bámultam, felértek a platóra Whiteheadék. Később kiderült, egyáltalán nem volt zavartalan az útjuk, hála maguknak és a vegyszerüknek. Az már más lapra tartozik, hogy ők is rátettek egy lapáttal az akadályversenyre: szegeket szórtak Frosték elé. - Minden egyes szeg, amit kiszórtak, jöjjön ki a seggükön a születésük napján - vigyorgott Frost sötéten. - Whiteheadék természetesen azt hitték, hogy én vagyok a felelős a lebegő haláláért, s ennek megfelelően gyanúba is fogtak. Csak akkor nyugodtak meg valamelyest, amikor meggyőződtek róla, hogy nem gyilkosság áldozata lett, hanem szerencsétlenül járt.

Közbevetőleg annyit még el kell mondanom, hogy Pretty eközben felbukkant a kolostorban. Pillanatok alatt elterjedt a baljós hír, hogy macskadémon költözött Tak-cang tetői alá. Miután értesítettem Kribjangot a lebegő haláláról, az apát megparancsolta, hogy emeljek csortent föléje. Meg kell hagyni, a csorten valóban a legjobb módszer a holttest konzerválására. Az állandó fagyban nem éri károsodás, ugyanakkor bármikor kibontható és vizsgálatnak 426 vethető alá. Tipóval végre is hajtottuk a feladatot, bár Ti-po nem különösebben lelkesedett érte. A kisfiú ugyanis - velem ellentétben - meg volt győződve róla, hogy egy igazi lebegő az áldozat. Nekem viszont már ekkor gyanús volt a dolog, amit csak fokozott a szerencsétlen amu-lettje. Az az amulett ugyanis, ami a nyakában lógott indiai amulett volt, olyasféle, amilyeneket Kasmírban árulnak az utcasarkokon és szemmel verés ellen jó. Bár fogalmam sem volt róla, ki lehet a halott, kezdett meggyökeresedni bennem az érzés, hogy alighanem Nagy Sándor kincse körül forognak az események. Engedjék meg, hogy a lebegőkkel kapcsolatos események sorából megemlítsek egyet, amely akkora megrázkódtatást okozott nekem, hogy még a halott felfedezésén is túltett. Ez az esemény Domingos de Carvalho barátom felbukkanása volt. Képzelhetik megdöbbenésemet, amikor a csorten alól, ahova a halott lebegőt temettük, Domingos barátom került elő. A kérdés az, hogy jutott oda? A válasz igen egyszerű. Miután betemettük a kövekkel a meghalt lebegőt, Mr. Morleyék lejöttek a fennsíkra és kibontották. Kíváncsiak voltak rá, kicsoda a fickó, vane nála valami, ami személyazonosságát igazolhatná. Csakhogy történt valami, ami megzavarta kis magán exhumálásukat. De Carvalho éppen akkor mászott fel a lépcsőn, amikor kiemelték 'a csorten alól a halottat. Leütötték, mielőtt még bármit is észrevehetett volna. Aztán betemették a kövekkel... Morley mélyet sóhajtott. - Meg kellett tennünk. Nem tudhattuk, nem látta-e, amikor leereszkedtünk a falon. Azt gondoltuk, a hideg majd végez vele, nem mi leszünk a gyilkosai. Szerencsére megúszta, bár... ki tudja, él-e még? - De Carvalho, bár elájult, azért másodpercekre magához térhetett, mert emlékezett rá, hogy egy embert látott repülni a levegőben - folytattam. - Láthatott is - bólintott Morley. - A halottat a csorten alól ugyanis felhúztuk a platóra. Mindenképpen alaposan meg akartuk vizsgálni. Ezt láthatta, miközben McNair a köveket pakolta rá. - Mit állapított még a vizsgálatuk? 427 - Tulajdonképpen semmit. Arra gondoltunk, talán egy valamikori mézvadász, aki eljött megnézni, vajon élnek-e még méhek a barlangokban. Dina viszont másra gyanakodott. Attól tartott, hogy az indiai rendőrség jár a. nyomunkban. Éppen ezért elhatároztuk, leköltözünk Takcangba. - Hallgatott egy sort, majd folytatta. - Különösen McNair nyugtalankodott a dolgok állása miatt. Idegesítette, hogy Takcangban egyre több az idegen, jószerével azt sem tudjuk, kicsodák, így hát módosítanunk kellett a tervünkön. Ez konkrétan azt jelentette: nem szabad hagynunk, hogy a jövevények közül bárki is élve elhagyja a kolostort. Annyira elterjedt ugyanis addigra önök között Nagy Sándor elrejtett kincseinek-a híre, hogy félő volt: ha nem teszünk ellene semmit, tíz év áldozatos munkája megy veszendőbe. - Önök megvizsgálták a halott lebegőt, majd, mivel nem tudtak mit kezdeni vele, visszatemették a csorten alá -vettem vissza a szót. - Második áldozatuk Mr. Carteris volt, akinek hiába volt démonűző szalag a kalapján, nem sokra ment vele. Megtudhatnám, ki ölte meg? Morley habozott, de Miss Kubrick gyorsan kibökte: - McNair. - Miért éppen ő? - McNair elhatározta, hogy sorban megöli a vendégeket. Kitűnően ért a fojtogatáshoz, mielőtt megtért volna és beállt volna közénk hm..., de erről talán nem is kellene beszélnem. A Bibliában meg van írva, hogy Isten kedveli a megtért bűnösöket. - Ha valóban megtértek - mondtam. - Végül is miért ölte meg ön McNairt? - Magánügy - mondta mogorván Morley. Miss Kubrickra pillantott, s én meg voltam győződve róla, hogy ez a magánügy alighanem maga Miss Kubrick.

- McNair beleültette a holttestet egy dézsába, amit aztán Miss Campbell és de Carvalho talált meg. Takcangra pedig ráköszöntöttek a félelem órái. A szerzetesek meg voltak győződve róla, hogy a macskadémon gyilkol. - Szerencsére az utak járhatatlanná váltak - sóhajtotta Morley. - Nem kellett attól tartanunk, hogy bárki is megpattanhat Takcangból. 428 -Álljon csak meg a menet! - dörzsölte meg az állat Frost. - A halott Carterisnek össze volt karmolva a .képe. Eszerint a maguk drágalátos cicája is'benne volt a buliban! - Ugyan már, dehogy! - tiltakozott Dina Kubrick. -Pretty csak játszani akart a holttesttel. Nyilván nem értette, miért nem mozdul meg az az ember, akihez barátságosan közeledik. Más szóval, Carteris már halott volt, amikor Pretty megkarmolgatta. Különben Pretty nem akármilyen cicus, ki tudja nyitni az ajtókat és ablakokat, ha azok nincsenek kulcsra zárva. Csak éppen olyan önfejű, hogy az egyszerűen elképesztő. Arról már nem is beszélve, hogy akire egyszer ráakaszkodik, annak le nem menne a nyakáról a világ minden kincséért sem. Közben persze csupa szeretetből összevissza harapdálja a szejel-mét. Mellesleg az a rosszcsont még a kasunkat is szétszedte, amelyet aztán mint használhatatlant kénytelenek voltunk bedobni a szakadékba. Bizonyára hússzagot érezhetett rajta, mert ekkor már csoda éhes lehetett szegénykém. Az egerek meg sem kottyantak neki, és az a kevéske hús sem, amit végül is kizsarolt tőlem. Tudják, hogy az állatok néha milyen bosszúállók tudnak lenni? Pretty úgy gondolta, hogy a kas széttépésével törleszt nekünk az éheztetésért, mint az egész napra magukra hagyott kutyák, „akik" magányuk felett érzett keserűségükben összerágják a család valamennyi papucsát. - Mi a helyzet Carteris vándorlásával? - kérdezte a fogpasztakirály, miközben remegő ujjakkal meggyújtotta a szivarját. - McNair ötlete volt. Arra gondolt, hogy megpróbálja kicsalni néhányukat a fennsíkra. Azt mondta, odakint könnyebb végezni magukkal, mint a kolostorban, ahol vagy bezárkóznak, vagy egymás kezét fogva ücsörögnek. Carteris vándorlása bizonyára menekülésre készteti néhányukat, akiket aztán könnyedén elkaphat. Látják, ezért is meg kellett szabadulnom McNairtől. Gyűlölöm a hi-degvérű gyilkosokat! - Mr. Moore-t ki ölte meg? - kérdeztem mintegy mellékesen. Morley nemszeretem képet vágott, és ideges mozdu429 lattal megtörölgette az állat, amelyre nagy indulatában ráfröccsent némi nyál. . - Ha azt akarja hallani, hát én is felelős vagyok a haláláért. Mindenesetre McNair fojtotta meg őt is. Uramisten, hogy tudott az a pasas fojtogatni! Tudják, hogy valamilyen fokon az is művészet? Rohadtul izgalmas művészet. Kár, hogy én nem tudnám megcsinálni. Szánalmas kis amatőr vagyok mellette. Szavaival ellentétben diadalittasan csillogott a szeme. Roppantul meg lehetett elégedve magával, hogy ő, a szánalmas kis amatőr, mégiscsak elintézte a nagy profit. - Kinek az ötlete volt, hogy a halottat méhviasszal borítsák be? Morley ismét elkomorult. Biztos voltam benne, hogy fájó pontjára tapintottam rá. Vajon mi.az ördögöt jelenthet az a méhviasz? - Az enyém - mondta mogorván. - Megtudhatnám... - Megtudhatnám, megtudhatnám! Persze, hogy megtudhatja, csak ne harapdálja már az idegeimet ezzel az állandó megtudhatnám-mal. - Bocsánat. Nem akartam tapintatlan lenni. - Nem volt az. Fogalma sincs róla, mi a dolog lényege, ezért nem is haragudhatok magára. Csak mintha kissé egyhangú lenne a stílusa. - Már a tanáraim is felhívták rá a figyelmemet - mondtam szomorúan. - Szóval azt akarja tudni, miért került Moore méhviasz alá? Elmondom, bár... lassan mintha kezdene unalmassá válni ez a hosszú beszélgetés. Ettől aztán Frost még idegesebb lett. Rémülten rám bámult, majd harsányan felkiáltott. - Kinek az ötlete volt végül is a méhviasz? Köpje már ki! - Kinek lehetnek itt jó ötletei? - mordult rá önérzetesen Morley. - Az a helyzet, hogy... ebbe a furcsa Noé bárkájába csak a művészeti alkotások férnek

bele. Igaz? - He? - Jézusom, amikor megtudtam, hogy McNair megfojtotta Moore-t, az jutott az eszembe, hogy meg kellene 430 változtatnunk egy kicsit a tervünket. Elmondtam Diná-nak is, aki, őszintén szólva, nem ugrált az égig tőle. - Nincs jogunk felülbírálni a közösség által hozott határozatot - mondta keményen a lány. - Nem is felülbírálatról van itt szó, hanem bizonyos kiegészítésről. Lassan kezdtem rájönni a beszélgetés lényegére. Frost viszont eltátotta a száját és csak bámult rájuk, mintha egyeden szavukat sem értené. - Kiegészítésről? - Ebben a bárkában csak az emberiség jelentős alkotásait mentjük át a jövőnek, az élőlényeket nem. Arra ott a másik bárka a génbankkal. De mi lesz, ha az valamilyen szörnyű oknál fogva megsemmisül? - Sosem fogja megtudni a jövő embere, hogy milyen volt a zebra - mondta némiképpen összeszedve magát Frost. -Ha szerencséje van, akkor azt sem, milyen volt a szúnyog. - És azt sem, hogy milyen volt az ember. Frost kezében megállt a szivar. - Ezt hogy érti? - Úgy, hogy csak képe marad hajdani elődjéről. Azok az emberek - mert ki tudja, mikor találják meg ezeket a barlangokat: lehet, hogy néhány tízezer év múlva - már nem olyanok lesznek, mint mi. Ki tudja, merre tart az ember antropológiai fejlődése? Lehet, hogy nagy fejük lesz ismét, és ismét négy lábon járnak majd. Arra gondoltam, meg kéne valahogy mutatni nekik, milyen volt az ember a XX. század végén. - De hisz telis-tele vannak a barlangjai festménnyel! - Azt akartam, hogy egy igazi, hús-vér ember-konzerv jusson a kezük közé. Vagy akár több is, mert eggyel mindig történhet valami. Éppen ezért... úgy döntöttem, áthagyományozom a jövőnek Mr. Moore-t: vastagon, azaz légmentesen bekenem méhviasszal. Úgyis van belőle idefent éppen elég, majd fél barlangnyi. Szerencsére van némi érzékem a képzőművészethez. A Moore-t rejtő viasz-szoborra gondoltam, és csak annyit jegyeztem meg a yidamomnak, hogy nem sok. Morley még egy amatőr szobrászversenyen sem került volna az első száz közé. 431 - Ezért aztán, amikor Mr. Moore szerencsétlen módon elhalálozott, és McNair rám bízta a holttestét, hogy dugjam valakinek az ágyába... nem engedelmeskedtem. Beviaszoztam és ideiglenesen beraktam az ócska szobrok közé. Ki a fene gondolta volna, hogy Miss Fitzgerald éppen azt akarja restaurálni? Mit tagadjam, hideg borzongatott. Nyilvánvalónál is nyilvánvalóbb volt, hogy Mr. Morley őrült. Méghozzá nem is akármilyen. - Az volt a tervem, hogy az önök halála után felhozom ide és elraktározom a művészeti tárgyak közé. - Hogy fogadta McNair az ön kis egyéni akcióját? - Nem örült neki. Én meg köptem rá, mit mond a pasas. - Sötét képpel bámult maga elé, majd váratlanul kitört. - Elegem volt McNairből! Megjátszottá magát, pedig annyi joga volt, mint nekem! Mindannyian egyenlők vagyunk... Mégis arra kényszerített, hogy lépjek bele azokba a rohadt szegekbe. Egyszerre csak világosság gyűlt az agyamban. McNair helytelenítette Morley akcióját, melynek következtében rájuk vetülhetett volna a gyanú árnyéka a méhviasz miatt -, éppen ezért, hogy elterelje magukról a figyelmet, ellopta Rookertől a maradék szeget, szétszórta a folyosón, s arra kényszerítette Morleyt, hogy lépjen bele. így aztán a méhviasz-szobrászat ellenére sem gyanakodtunk a mézkutatókra. - A következő áldozatuk Adam Rooker volt - mondtam. Morley kelletlenül bólintott. - Kár érte, mert tetszett nekem a fickó. Igaz, alig váltottam vele néhány szót, mégis megnyerte a tetszésemet. A sors fintora, hogy ennek ellenére meg kellett ölnünk. Én voltam az, aki lámaköntösben elcsaltam a többiektől. McNair megfojtotta, én beviaszoltam, és letettem Moore mellé. McNair már nem mert szólni ellene semmit... Sajnálatos módon később elveszett. Úgy eltűnt, mint a kámfor. Képzelheti, hogy feldühödtem, amikor kiderült, hogy hiába dolgoztam

rajta két egész órát, Rooker szobrának egyszerűen lába kélt. Nagy a gyanúm, Lawrence, hogy a maga keze is benne van a játékban. - Miből gondolja? - kérdeztem kíváncsian. 432 Morley rám vigyorgott. - Meg vagyunk győződve róla, hogy maga nem egészen az a fickó, akinek vallja magát. Gyanús volt nekünk már akkor is, amikor Kribjang olyan gyorsan kinevezte kancellárhelyettessé. - Pedig Rooker holttestének az eltűnéséhez semmi közöm. - Igazán? Akkor talán azt ismeg tudja mondani, ki tüntette el? - Maga Kribjang. - Az apát? - hökkent meg Morley. - Mi a fenéért csinált volna ilyet? - Hogy megtudja, ki van a viasz alatt. Ne feledjék, csak azt tudtuk, hogy Moore az egyik áldozat, a másikról csak gyanítani lehetett, hogy Rooker. Kribjang, miután felfedezte az imateremben, felvitefte magához, hogy meggyőződjön róla, valóban Rookert kenték-e be viasszal. - Ha Kribjang fújta meg a Rookert tartalmazó szobrot, akkor ő vitte el a másikat is. Ugyanis Moore szobra is eltűnt. Hiába tettük tűvé értük a kolostort, nem találtuk meg őket. Pedig átkutattuk az apát szobáját is, amíg mélyen aludt. Hallgattam, mint a csuka. Nem óhajtottam az orrára kötni, hogy láttam Rookert is, és Moore-t is a levegőben repülni, igaz nem maguktól, hanem attól a két szerzetestől irányítva, akik ugyancsak ott lebegtek az ablakom előtt. Sőt, de Carvalhóé előtt is ott lebegtek. Azonkívül Jessica Stevens és Miss Campbell is látta őket. Jessicára pillantottam. A lány lehorgasztotta a fejét, mint akinek édesmindegy, hogy repült-e Rooker és Moore holtteste, vagy sem. Egyelőre magam sem tudtam ésszerű magyarázatát adni végleges eltűnésüknek, így inkább befogtam a számat. Morley is hallgatott, Frost is, ezért néhány hosszú másodperc múlva ismét csak én kezdtem beszélni. - Ezután újabb két fickó érkezett a platóra a sziklacsúcs felől, akik ugyanúgy jártak, mint az első, akit lebe-gőnek néztünk. Morley felhorkant és idegesen megsimogatta az arcát. -Ezért kell villámsebesen lezárnunk a barlangokat. Attól tartok, a műkincslopások felkeltették a rendőrség 433 figyelmét, s valahogy a nyomunkra bukkantak. Nem tudják pontosan, hol vannak a kincsek, de azt sejtik, hogy a Himalájában. Persze, lehet, hogy csak rémeket látok, és a fickók mézgyűjtők, vagy egyszerű serpák, akik a hegyeket járják. Akárhogy is legyen a dolog, igen gyorsan be kell fejeznünk a kalandot. Önnel viszont lesz még egy kis megbeszélnivalónk, Mr. Lawrence. -Velem? - Ha nem vette volna észre, minden szava arról árulkodik, hogy ön már akkor tudott rólunk, amikor idejött Takcangba. Másszóval ön a rendőrség embere, aki utánunk szimatol. Ha befejeztük ezt a szószátyár beszélgetést, szépen ki fogja köpni, kinek a megbízásából érkezett és mit tudnak rólunk. - Fogalmam sincs róla, miről beszél. Frost megcsóválta a fejét. - Őszintén szólva nekem is gyanús volt a fickó. Alighanem igaza van, Mr. Morley. Mr. Lawrence a rendőrség embere. Frost minden alkalmat megragadott, hogy bemártson valakit, és hogy húzza az időt. Bár el nem tudtam gondolni, mi a fenében spekulálhat idefent, mindenkitől elzárva. Hiszen ideérkezése előtt sem volt tisztában azzal, hogy rejtett lépcső biztosítja az összeköttetést a plató és a fennsík között. Hamarosan megtudtam. 21 Úgy látszott, kifogytunk a szóból. Még Frost is hallgatott, elgondolkodva rágcsálva a szivarját. Végül is White-head törte meg a csendet. - Mit akar velünk csinálni? Morley megvakargatta a szakáiiát és szomorúan revolvere csövére nézett. - Mint azt már többször is említettem, legnagyobb sajnálatomra meg kell ölnöm önöket. -És a többiek? -Azokra gondol, akik nincsenek itt? Óh, hát ők sem 434 fogják elérni Thimput. Sőt, az a gyanúm, hogy még a fennsíkot sem lesznek képesek elhagyni.

- Mr. de Carvalho és Miss Campbell kora délután eltávoztak Takcangból. Morley elmosolyodott. - Ha jól értesültem róla, megkísérelnek lecsúszkálni a lépcsőn. Megsúgom maguknak, hogy nern fog sikerülni. Néhány órával ezelőtt... hm... használhatatlanná tettük a lejáratot. Kiöntöttünk néhány újabb kanna vegyszert, amitől olyanok lettek a lépcsőfokok, mint az üveg. Ha rálépnek... - Maga képes meggyilkolni őket!? - kiáltott fel elkeseredetten Jessica. Hosszú-hosszú hallgatása után furcsa volt hallani a hangját. -Ezt egyszer már megbeszéltük. Nem szívesen teszem, de mégis meg kell tennem. - És te? - kiáltott Dinára Jessica. - Te is áldásodat adod erre a szörnyűségre? Dina Kubrick a haja tövéig elvörösödött. - A jövő érdekében... meg kell... tennünk. A nagy célokért néha... áldozatokat kell hoznunk. - Egyáltalán mi a szándékuk velünk?-kérdezte White-head. - Úgy értem... halomra lőnek bennünket? Morley sóhajtott, majd hozzám fordult. , - Mielőtt erről beszélnénk... van fogalma róla, ki hozta fel ide Rooker, Moore és a szimatolók holttestét? Csak a csend válaszolt rá, hiszen a többiek nem is értették a kérdést. Én pedig, aki egyedül értettem, hallgattam, mint a sült hal. 22 Hallgatás közben önkéntelenül is végigpillantottam az utolsó felvonás résztvevőin. Morley kíváncsian nézett rám, bár mintha azt láttam volna rajta, hogy egyszerre több dolog is foglalkoztatja: nem utolsósorban a mi halálunk. Összeráncolta a homlokát és idegesen a szakáilát ' kezdte huzigálni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a győztesek felhőtlen öröme ragyogott a képén. 435 Mint ahogy Dina Kubrickén sem. A szép, szőke lány olyannyira kerülte a tekintetünket, hogy nem is sikerült a szemébe néznem. Ép kezével sebesült csuklóját .simogatta, mintha attól félt volna, hogy egyszerre csak lehullik róla a kötés és felszakadt sebéből vércseppek hullanak a kőre. Furcsa módon mi, halálraítéltek látszottunk nyugodtabbaknak. Talán csak Frost volt a kivétel, aki egyre riad-tabban forgatta jobbra-balra a fejét, mintha a menekülés útját keresné. Nem messze tőlünk a kövön hevertek a fegyvereink, köztük az a fapisztoly is, amit magamnak faragtam. Kénytelen voltam beismerni, hogy ezúttal bakot lőttem. Mielőtt megfenyegethettem volna vele bárkit is, már el is vették tőlem. Whiteheaden egyáltalán nem látszott, hogy megrémítené a közeli halál gondolata, Jessica pedig ismét tompa érdektelenséggel bámult maga elé. Odakint szél süvített végig a platón; hallottuk amint a barlangba vezető nyílást keresi, majd az ajtónak ütközve elégedetlenül lebukfencezik a fennsíkra. Morley felriadt tűnődéséből és megrázta a fejét mintha álomból ébredne. -Azt kérdezik, mi lesz a sorsuk? Nos... megőrzőm önöket az örökkévalóság számára. Remélem nincs kifogásuk ellene? Már hogy a fenébe ne lett volna? Tapasztalatból tudtam, sosincs jó vége, ha valakit az örökkévalósággal fenyegetnek. - Ez... mit jelent? - kérdezte rekedten Frost. -Gondoljon az egyiptomi múmiákra - mosolygott Morley. - Nem gyönyörűek? - Dehogy azok! - tiltakozott Frost. - Inkább állati rondák. Csak nem azzal fenyeget bennünket, hogy múmiát csinál belőlünk? Morley nem szólt semmit, csak tovább mosolygott. Frost nagyot nyelt és rimánkodva összetette a kezét. - Figyeljen ide, Mr. Morley. Nem yagyok szegény ember, azonkívül, őszintén szólva, nagyon megtetszett nekem az ön programja. Mi lenne, ha összefognánk? Kö436 zösen berendezhetnénk néhány ilyen barlangot az izé... későbbi korok számára. Számtalan műkincset fuvarozhatnánk bele. Hátha a jövő embere pont arra lenne kíváncsi, ami ezekből itt kimaradt. Kölcsönösen gyümölcsöző együttműködést ajánlok tehát önnek. Minden va-gyonommal beszállok a bulijába; ha akarja alá is írhatunk egy szerződést. Olyan tolvajbandát fogadok magának, hogy kilopják még a karosszéket is az elnök segge alól. Na} mit szól hozzá? Ezek sorsa meg ne

aggassza. Ha múmiát akar csinálni belőlük, hát csak csináljon! Nálam az a fő, hogy ne akadályozzuk az üzlettársat tehetsége kibontakoztatásában. Akár saját kezűleg is mumifikálhat-ja őket. Mindig is becsültem a képzőművészethez értő partnereket. - Arra gondoltam - folytatta Morley, aki mintha nem is hallotta volna Frost ajánlkozását -, hogy ugyanúgy, mint ahogy Moore és Rooker, önök is... - Komolyan gondolta, Morley? Az észrevétlenül kinyílott ajtó felől csattant a kérdés, majd a következő pillanatban géppisztolysorozat verte végig a falakat. Ahogy meghallottam a hangját magammal sodortam Jessicát a földre, aztán felemeltem a fejem és a bejárat felé lestem. Azt hittem kísértetet látok. Az ajtó nyílásában ugyanis a terepszínruhás Cronen-berg állt géppisztollyal a kezében. A sárkányrepülő besétált az ajtón, fegyverét a nagyokat nyeldeső Morleyre szegezve, majd villámsebesen kikapta a méhkutató kezéből a géppisztolyát. - Add csak ide, kisfiam, a bácsinak, és maga is, kisasszony. Morley fegyvere a földre hullott. Nem így azonban Dina Kubrické. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy Cronenberg a közelébe lépett, felemelte a fegyverét és lőtt. Cronenberg kezében ugyancsak felkelepelt a géppisztoly. A következő másodpercek a pokol másodpercei voltak. Újabb sorozat verte végig a falakat, kőpor szállt szembe velünk, kőszijánkok hullottak a fejünkre. Rekedt kiáltozást hallottam, csattanást, mint amikor valakinek le437 kevernek egy hatalmas pofont, majd beköszöntött a csend. Amikor ismét felemeltem a fejem, Cronenbergre esett a tekintetem. A magas, vékony férfi éppen az arcát törölte végig véres kezével. A bőrére tapadt kőpor felitta a vért, s vastag maszkot húzott az arcára. - Megsebesült, Alexis? - hallottam az egyik sarokból Frost hangját. - A lány vére. Négykézlábra álltam, és Dina Kubríckra pillantottam. A lány a barlang falához dőlt, melléhez szorítva a kezét. Kezeslábasának felső része csatakos volt a vértől. Meg sem várva, hogy engedélyt kapjak rá, odaugrottam hozzá és megpróbáltam lefejteni a sebéről a tenyerét. Hallottam ugyan, hogy Cronenberg felém kiabál, de ügyet sem vetettem rá. Csak akkor könnyebbültem meg, amikor Dina Kubrick rám mosolygott. - Nincs komolyabb bajom... csak a kezem... - Miért hadonászott vele? - vonta meg a vállát Cronenberg. - Le akartam lőni magát - sziszegte a lány. Cronenberg nem szólt semmit, csak a fal mellé rugdosta Morley és Miss Kubrick fegyverét. Frost lerogyott a kőre és a térdére hajtotta a fejét. - Jézusom, egyszerűen kiszállt a lábamból az erő. Még jó, hogy nem csináltam be. Hol a fenébe késlekedett idáig, Alexis? Cronenberg mentegétődző képet vágott. - Nem volt könnyű feljönni azon a nyomorult lépcsőn. Legalább háromszor éreztem úgy, hogy lesodor a szél. Morley csak ekkor tért'magához. Tétován Cronenbergre bámult, majd remegő szájszéllel megkérdezte. - Hogy... a fenébe... amikor maga lezuhant... a fennsíkra? Cronenberg jóindulatúan mosolygott rá. - Csodálkozik, Nyárimikulás? Ne csodálkozzon, inkább nézzen meg magának jól. Én is egy vagyok a lebegők közül. 438 23 Döbbent csend követte a szavait, mire Cronenberg vidá-mán felnevetett. - Meglepődtek, mi? Ne szarják össze magukat, én amolyan modern lebegő vagyok. Mielőtt idejöttem v
A sárkányrepülő Frostra pillantott, akinek az arcáról csak úgy ömlött a veríték. Halálsápadt volt: úgy remegett a lába, mintha vitustáncot készült volna jámi. -Jézusom, én mindjárt infarktust kapok - zihálta. -Az lenne az Isten legrosszabb vicce. - Van magánál valami gyógyszer? - kérdezte aggodalmaskodva Cronenberg. - Lószar van nálam. Rövidesen megnyugszom, csak ücsörgők még itt egy kicsit. Eközben Morley is tökéletesen magához tért. Vágyódó pillantást vetett a fal mellett heverő fegyverekre, de amikor Cronenberg figyelmeztetően felé fordította géppisztolya csövét, elvette róla a pillantását. - Hogy úszta meg a zuhanást? Cronenberg elvigyorodott. - Egy kis léggömbbel. - Hol volt magánál... léggömb? - A ruhám alatt - dicsekedett Cronenberg. - Azon az elven működik, mint a gépkocsikban a légzsák. Egy kis palack felfújta gázzal, ahogy megrántottam a zsinórja végét. Nem nagyobb az egész egy zsebkendőnél. A Cso-molungmáról biztos nem tudnék lelibegni vele, de a fennsíkot sikerült épségben elérnem. Ez a kis golyóköpködő meg a lábszáramhoz volt kötve. Kinyújtottam a karom és felsegítettem Jessicát a kőről. - Jól van? 439 A lány letörölgette a kőport az arcáról, aztán halvány mosolyt villantott rám. - Lehetnék jobban is. Tisztában voltam vele, mire céloz. Arra a bizonyos cseberre és vederre. Amelyek valamelyikébe ismét csak belekerültünk. 24 Whiteheaddel egy időben Frost is feltápászkodott a kőről, nyújtózott egyet, aztán megcsóválta a fejét. - Ezúttal sikerült megúsznom az infarktust - nyögte félig behunyva a szemét. - Eszerint ismét fordult a kocka. - Odasétált Morleyhez és megpaskolta az arcát. - Látod, te szarjancsi, az egyik pillanatban még a világ urának, vagy apostolnak képzeled magad, a másikban pedig már közönséges hullajelölt vagy. - Az vagyok? - Annyira, hogy hullajelöltebb már nem is lehetnél -vigyorgott Frost. Mit szól mindehhez, maga vén dögkeselyű? - Ez nekem szólt? - kérdezte Whitehead. - Nem is a nagymamámnak. ' - Szerencséje volt. - Nem is örül neki? - Örüljön maga. Addig, amíg örülhet. Mert a szerencse olyan, mint a... - Ne huhogjon nekem itt, Alexis! - Parancs, főnök. - Azt hiszem, mégiscsak mi nyertünk. - így volt eltervezve, főnök. - Sétáljanak csak oda a két díszmadár mellé! A felszólítás nekünk szólt. Megfogtam Jessica karját. A lány rám nézett és fájdalmasan felszisszent. - Valami baj van? - Bevertem a könyökömet a sziklafalba. - Ne sustorogjanak ott, hanem menjenek a másik kettő mellé - parancsolta Frost. - Ajánlom, Lawrence, meg 440 ne próbálkozzék valamivel, mert láthatta, hogy Alexis-szel nem lehet szórakozni. - Nem próbálkozom - ígértem. - Ki akarnak nyírni bennünket? - Gondolja, hogy fél óra alatt megváltoztattam a véleményemet? Persze, hogy ki. Csak éppen nem úgy, ahogy ez a két díszpinty kiötölte. Befalazzuk magukat valamelyik barlangba. Ott aztán elbeszélgethetnek egymással, akár az idők végezetéig. Mit gondol, Alexis, ha itt van a kincs, mennyi idő alatt bukkanhatunk rá? Cronenberg kihúzott a zsebéből egy apró, karórához hasonlító szerkezetet és Frost felé mutatta. -Ha a közelünkben van, tíz perc sem kell hozzá. Húszméteres távolságból halálos biztonsággal kimutatja a nagyobb mennyiségű fémet.

- Most mit mutat? - kérdezte Frost, felemelve 38-as Smith and Wessonomat a fal mellől. -Egyelőre semmit. Várjon csak... mintha arra lenne valami. Megfordult és az ajtó felé nézett. - Mi van? - türelmetlenkedett Frost. - Kileng a jelző. Fémet mutat. - Induljon már, maga fafejű! Néhány pillanatra még a fenyegető veszélyről is megfeledkeztünk. Elvégre nem mindennap bukkannak az orrunk előtt Nagy Sándor kincsére. - Lehet, hogy a küszöb alatt rejtették el? - morogta Cronenberg az órafélére pislogva. Ismét csa,k végigpiHantottam rajtuk. Frost kivicsorította a fogait, szinte remegett az izgalomtól. Döbbenten láttam, hogy Whitehead ugyanolyan felindult, mint Frost. Jessica közömbösnek tűnt, Morley és Di-na Kubrick viszont néma pillantásokat váltottak egymással. - Erre, erre - morogta Cronenberg a bejárati ajtó felé haladva. Úristen... hiszen ez odakint van valahol...! Mielőtt felocsúdhattunk volna, már kinn is termett a platón. Frost tátott szájjal bámult utána, aztán becsukta a száját és ránk szegezve a stukkeromat, a bejárat felé ugrott. 441 A következő szempillantásban már jött is vissza. Megfordult a tengelye körül, s térdre esett a kövön. Az ajtónyílás fekete négyszögében felbukkant Cronen-berg. Géppisztolya ekkor már nem volt nála, csak az óraszerkezet a tenyerén. Mögötte vékony, egyenes valami úszott a levegőben, ami akár egy varázsvessző is lehetett volna. De nem volt az. Rövidebb is v'olt annál, és vékonyabb is. Sokkal inkább hasonlított egy ugyanolyan géppisztoly csövére, mint amilyen nem is olyan régen még a kezében büszkélkedett. A parafenomén arcán veréjtékcseppek gördültek végig, miközben egyetlen másodpercre sem vette le a szemét a bejáratról. Amelyen át halvány mosollyal az arcán belépkedett közénk a. fegyveres McNair. 25 Már nem is számoltam a csebreket és a vedreket, amelyekből hol kiestünk, hol pedig belehullottunk. Frost tátótt szájjal bámult McNairre, miközben úgy előreálltak a fogai, mintha mindén pillanatban ki akarnának pottyanni. - Ez meg... mi a szar, Alexis? Cronenberg nem szólt semmit, csak panaszosán csuk-lott egyet. ' - Jó estét, hölgyeim és uraim - köszönt McNair csendesen mosolyogva. Bocsánat a zavarásért. « Morley szájából nyüszítő hang tört fel. Átkarolta Di-nát és magához húzta. - A fenébe is, rohadt dolog a halál torkában ücsörögni. McNair körbejáratta a szemét, majd Morleyhez fordult. - Minden rendben? - A legnagyobb rendben - nyögte Morley. - Úgy alakultak a dolgok, ahogy számítottuk. -Maga... nem halott? - tért lassan magához Frost. Szemrehányón szólt a hangja, mint aki személyes sértésnek veszi, hogy McNair nem dobta fel még a talpát. 442 - Nem bizony. És nincs is szándékomban meghalni. Az a helyzet, Mr. Frost, hogy nem szeretjük a meglepetéseket. Kénytelenek voltunk végigjátszani ezt a kis színjátékot, hogy meggyőződhessünk róla, nincs-e valakinek segítője odalent, aki megváltoztathatta volna a játék végkimenetelét. Ha nem vagyunk óvatosak, Cronenberg lett volna a nyerő. - Hogy én micsoda hülye voltam! - ütött a homlokára Frost. - Úristen! Hogy lehettem ilyen ostoba... Figyeljen ide, Mr. McNair. Nem tudnánk valahogy üzletet kötni? Mr. Morleynek már felajánlottam... Mr. Morley eközben a fegyverek felé mozdult, hogy felvegye a sajátját. Dina Kubrick, megnyalva szája sarkát, megmozgatta sebesült kezének ujjait. Talán azt próbálgatta, meg tudna-e fogni vele egy pisztolyt. - Maradj csak a helyeden, Dávid! Morley megtorpant és McNairre nézett. -Tessék?

- Azt mondtam, maradj a helyeden! - Én csak a fegyveremet. - Maradj a helyeden. Maga is, Dina. Morley és Dina Kubrick értetlen képpel bámultak McNairre. A köpcös kis pasas a fegyverekhez sétált és még távolabbra rugdosta őket. - Megváltozott a program. Morley ellátottá a száját. -Hogyhogy... megváltozott? - Úgy, hogy megváltoztattam. - Nem öljük... meg őket? - Mindenkit megölök, efelől ne aggódj. Whitehead összenézett velem. Kezdte felfogni, mire megy ki az újabb játék. McNair nekidőlt a falnak, eközben egyetlen pillanatra sem vette le rólunk a fegyverét. - Menj a többiekhez Dávid, és maga is, Dina. - Ezt nem értem... Mr. McNair... McNair megcsóválta a fejét és Cronenbergre kacsintott. - Az a léggömb-mutatvány szép dolog volt. Menj a többiek közé, Dávid! Ritkán találkozom akkora marhák443 kai, mint ti. De a barátaitok, az apokalipszis katonái sem kisebbek egy centiméterrel sem. - De hiszen... maga is közénk tartozik, Gerald. McNair felkuncogott. - Olyan hülyének nézek én ki? El tudjátok képzelni, mit szenvedtem össze közöttetek két év alatt? Uramisten, nem vagyok megfizetve azért a sok szarságért, amit el kellett viselnem. Még hogy 2000-ben vége lesz a világnak! -i . Morley úgy megdöbbent, hogy egyszerűen hátratán-torodott McNair szavaitól. - Maga... maga... nem hitt benne? Dinára pillantottam. A lánynak a fájdalom és a csaló1 dottság könnyei csillogtak a szemében. -Nem én,.fiam. Csak rázizzentem a nagy lehetőségre, amikor először találkoztam veletek. Elképzeltem magamnak, micsoda gazdagságot kaphatnék a kezembe, ha sikerülne, amit elterveztetek. Hogy stílszerű legyek, olyannak éreztem magam, mint a méhész, aki reménykedve figyeli, amint a szorgos kis jószágok elkészítik a mézet, még segít is nekik, aztán hipp-hopp! - elveszi tőlük. - Maga mindvégig csak alakoskodott? - kérdezte Morley, sírással küszködve. - Úgy néztem fel magára, mint az apámra. Még a gyilkosságait is megbocsátottam. - Öreg hiba volt, fiam. Tévedtél és most bűnhődni fogsz érte. Remélem, a többiek már tudják, hogy én nyírtam ki mindazokat, akik Takcangban elhaláloztak. Azért meg kell dicsérjelek, Dávid. Ügyesen adtad elő, hogy megöltél. Ez rövidesen igaz is lesz, csak éppen a szerepek cserélődnek fel. Frost alighanem most fogta csak fel, hogy újabb rejtélyes események játszódnak le az orra előtt, s kétségbeesett kísérleteket tett, hogy felfogja, mi is történik valójában. - Maga... tényleg átvágta őket? - kérdezte, remegő uj-jával Morleyre mutatva. Mivel még mindig rajta volt a tegnapi kötés a kezén, egy hóember rémült handaban-dázására emlékeztetett a mutogatása. McNair elhúzta a száját. 444 - íjgy is lehet mondani. - Átvágta a haverjait? - Nem voltak a haverjaim - mondta mogorván McNair. - Nekem nincsenek haverjaim. Frost a zsebe után nyúlt és egy szivart húzott elő belőle. - Meggyújthatom? - Felőlem. Frost meggyújtotta, aztán a füstfelhők felett fürkészve McNairre nézett. - De üzlettársai csak vannak? - Előfordulnak. - Egyszer-már kérdeztem magától, bár akkor még más volt a helyzet, hogy nem csinálhatnánk-e mi ketten, együtt, valami kis üzletet. McNair határozottam nemet intett.

-

Miért nem? Mert nincs szükségem magára. Azért. Maga el van tévedve - szívta meg a szivarját Frost. Halvány gőze sincs róla, milyen nehéz manapság egy múzeumnyi anyagot piacra vágni. Nekem megvannak hozzá a kellő összeköttetéseim. - És ha azt mondom, hogy nekem is megvannak? - Nem hinném el. - Pedig elhiheti. A következő pillanatban több esemény is történt egyszerre. Amíg McNair és Frost altató beszélgetést folytattak egymással, Morley és Dina Kubrick cselekedett. Bár nekem is gyorsvonati sebességgel forogtak a kerekek a fejemben, tekintettel a McNair kezében lévő géppisztolyra, nem mertem moccanni. Abban bíztam, hogy rövidesen történik valami, ami elvonja McNair figyelmét rólam és akkor akcióba léphetek. . Most aztán bekövetkezett, amire számítottam. Morley a kőre vetette magát, majd mászni kezdett a bejárati ajtó felé. Méghozzá olyan meglepő gyorsasággal, amilyet nem vártam volna tőle. Eddigi ismereteim szerint lassú, megfontolt fickó volt, aki a sebességnek még a címszavát is kihúzta a szótárából. Mivel úgy láttam, hogy pontosan McNair és a mászó Morley között állok, ismét csak 445 bekövetkezett az, ami korábban már egyszer megesett. Whiteheadre kiáltottam, aztán Jessicába kapaszkodva lerántottam a lányt a kőpadlóra. Nagy szerencsénk volt, hogy így tettem. A golyók ott fütyültek el felettünk, kisebb-nagyobb darabokat tépve ki Morley körül a sziklafalból. Némelyikük gellert kapva visszaszállt felénk, de szerencsére nem ért el egyikünket sem. Igyekeztem védeni magunkat, ezzel együtt azért arra is kíváncsi voltam, mit csinál Dina Kubrick. Mert a lány abban a szempillantásban, ahogy Morley az ajtó felé igyekezett, a fegyverekhez ugrott. Lehajolt és a kezébe kaparintott egy géppisztolyt. Elérkezettnek láttam az időt a cselekvésre. Lenyomtam Jessicát a kőre, aztán Dina felé száguldottam. - Adjon nekem is egyet! Dina Kubrick felemelte fegyverét és lőtt. McNair helyett rám. Szinte égették a fülemet a golyók, ahogy elhúztak mellette. Levetettem magam a kőre és ott is maradtam. Dina ekkor McNair felé tüzelt, majd hatalmasat sikított. - Megölöm magát, maga szemét! Ismét lövések csattantak. McNair elkeseredetten rán-1 gáttá géppisztolya ravaszát, de ezúttal már nem sikerült elsütnie. Dina Kubrick összeharapta a száját. Döbbentem láttam, hogy vékony vércsík szivárog le az ajka mentén az állára. McNair rángatta még egy kicsit géppisztolya ravaszát, aztán a zsebe felé tapogatódzott. Tudtam, reménytelen dologra vállalkozott, hiszen Dina nem fogja hagyni, hogy újratárazza a fegyverét. Nem is hagyta. Tett két tántorgó lépést előre, aztán McNair fejére irányította a géppisztolyát. -Meghal... McNair. Velem jön a... pokolba! Vártam, hogy meghúzza a ravaszt. S biztosan meg is húzta volna, ha ebben a pillanatban egy fényes, szürke füstcsíkot húzó tárgy át nem száll a levegőn és bele nem vágódik a szemébe. Dina Kubrick felsikoltott és a szeméhez kapott. Fegyvere koppanva hullott a kőre. 446 Nem törődve immár sem fegyverekkel, sem golyókkal, az oldalfal mellett heverő stukkerom felé másztam volna, de amint megindultam, valaki nemes egyszerűséggel fejen rúgott. Mire felocsúdtam, már egy kemény tárgyat éreztem a koponyámon. - Maradjon nyugton, ha meg szabad kérnem rá. Frost állt felettem revolverrel a kezében. Szájából hiányzott a szivar, akárcsak a kezéből. Csattanást hallottam az ajtó felől. Arrafelé fordítottam a fejem, s McNairt láttam, amint éppen tárat cserélt a géppisztolyában. Frost fenyegetőn rám nézett, majd McNairre fogta a pisztolyát. - Egymásra lövünk? McNair megrázta a fejét.

- Azt hiszem, nem. Frost bólintott. - így gondoltam én is. Dina Kubrick a kövön feküdt, vérző kezével, vérző arcát tapogatva. McNair hozzá sétált és lenézett rá. -Eltaláltam? - Telibe - mondta Frost. - Maga mit csinált vele? Frost megvonta a vállát. - Nem akarom felnagyítani az érdemeimet, de ha nem lépek közbe, akkor most maga van az ő helyében. - Mi volt az a tüzes valami? - A szivarom - mondta Frost. - Ifjúkoromban azzal szórakoztunk, hogy égő szivarokat dobáltunk egy céltábla közepébe. Felálltam és fegyvereik csövétől kísérve Dina Kubrick-hoz mentem. Föléhajoltam és megpróbáltam elhúzni a kezét az arca elől. Amikor aztán sikerült, legszívesebben azonnal vissza is tettem volna oda, ahonnan elvettem. Dina Kubricknak ugyanis hiányzott az egyik szeme: égett, üres gödör tátongott a helyén. Olyannyira szörnyű volt a látvány, hogy még McNair is visszahőkölt tőle. Dina Kubricknak azonban nemcsak az volt a baja, hogy hiányzott a fél szeme. Sokkal nagyobb tragédiát je447 lentett számára az a golyó, amely alighanem a tüdejébe fúródott. Ahogy a sebhelyet vizsgálgattam, úgy láttam, nem is egy golyó érte, hanem szorosan egymás mellett több. Megpróbáltam felemelni a fejét, de a nyaka már nem bírta el a súlyát. Dina Kubrick anélkül halt meg, hogy egyetlen szót is szólt volna. Még csak nem is sóhajtott. Lelke felszállt oda; ahol az apokalipszis elesett katonái gyűjtik az erőt az elkövetkező nagy ütközetre. Valaki megütögette a vállam. Whitehead állt mögöttem egy kékcsíkos zsebkendővel. Elvettem tőle és ráterítettem a lány arcára. Csak ezután néztem a többiek után. Szerencsére Jes-sicára nem kellett sok időt vesztegetnem, hiszen ott térdelt mellettem a felvert port törölgetve az arcáról. - Minden rendben, Jessica? Intett a fejével, hogy igen. Morleyt kerestem a szememmel. A szakállas apokalipszis-katona közvetlenül a bejárat előtt ücsörgött a földön, maga alá csavarodott lábbal. Odalépkedtem hozzá és megráztam a vállát. -Megsebesült? Felnézett rám, de mintha nem is látott volna. - Pedig olyan szépen elterveztünk mindent - panaszolta mellettem a levegőnek. - Sikerülnie kellett volna. Óh, ti szerencsétlen, utánunk következők! > Frost ezalatt ugyancsak a kövön ücsörgő Cronenber-get vette kezelésbe. Lehajolt hozzá és az arcába fújta legújabb szivarjának a füstjét. - Hogy ityeg a fityeg, Alexis? - Eltaláltak-mondta a sárkányrepülő mosolyogva, bár ezúttal üvegesnek, merevnek tűnt a mosoly. -Hol? - Nézzen csak a nadrágom alá. Frost odanézhetett, mert gyorsan fel is emelkedett. McNairre pislantott, aztán megrázta a fejét. Cronenberg Frost után kiáltott. - Kész vagyok? Frost leverte a szivarjáról a hamut. - Azt hiszem, igen. 448 Cronenberg összeszorította a fogát és fájdalmát legyűrve tovább mosolygott. - Mit csinál a sok pénzzel, főnök? - Mit csinálnék? Az inka aranyváros után eredek. Csak előbb még maga után küldöm ezeket a fickókat. - Azt bizony jól teszi, főnök. Nincs véletlenül egy nyelet itala? Frost McNairre nézett, aki megrázta a fejét. - Sajnálom, Alexis. - Pedig jól esett volna. Frost McNairhez fordult. - Hogyan tovább? McNair felvonta a vállát.

- El kell tűntetnünk őket. Kissé előrebuktatta kezében a géppisztolyát, aminek a csöve igy Frostra irányult. Frost felemelte a revolverét, azaz az én 38-as Smith and Wessonomat. - Csak nyugalom. McNair elmosolyodott. - Nem bízik bennem? - És maga bennem? - Nem lőttem magára. - Én sem magára. Lázasan törtem a fejem, mit kellene tennem. Amit elterveztem, abban annyi volt a bizonytalansági tényező, hogy az lett volna a csoda, ha sikerül. Frost ránk nézett. - Mi legyen velük? - Ellesznek a másik kettővel. - Morley? - Ugyanaz. - McNair a barlang oldalfalára mutatott. - Van ott egy ajtó. Megnézi? - Jobb lenne, ha maga mutatná meg - vigyorgott Frost. - Mégiscsak jobban ismeri a terepet. - Ahogy óhajtja - biccentett McNair, és elindult az özönvizet ábrázoló festmény felé. Megdöbbenve vettem észre, hogy a golyók nem kímélték a képet sem. Pontosan az ablakon kitekintgető zsiráf nyakába fúródon egy lövedék, mintha egy orwadász találta volna telibe szegényt. 449 McNair a falhoz közeledve éppen kinyújtotta a karját, amikor a bejárat irányából bátortalan gyerekhangú kiáltás szállt felénk. - Itt vagy, rinpócse? Úgyis tudom, hogy itt vagy. Tipo volt a jövevény. 26 McNair villámgyorsan megfordult és a szájára tette az ujját. A kapcsolóhoz ugrott volna, hogy lekapcsolja a villanyt, de mielőtt még elérhette volna, Tipo már be is dugta a fejét az ajtónyíláson. - Itt vagy, rinpócse? A lámainas körülnézett, majd a feje búbjára tolta piros, bundával bélelt sapkáját. - Csakhogy megtaláltalak, rinpócse! Már mindenütt kerestelek. Ott vártam rád a Négy Világtáj Őrei előtt. McNair gyanakodva pislogott rám. - Mit karattyol ez itt összevissza? Kénytelen voltam elmondarii neki az igazságot. Hogy a kolostorban akartam hagyni, ezért nem mondtam meg neki, mikor indulok. Eközben Tipo alighanem rájöhetett, mi történt idefent, mert a szokásosnál is gyakrabban törölgette meg köpenye ujjával az orrát, ami nála a megfeszített gondolkodás jele volt. - Mi történt a rinpócséval? - kérdezte Morleyre mutatva. McNair hirtelen közénk állt. - Beszéljenek csak angolul. Mi a francot akar ez a gyerek itt? - A revolverét - mondtam. - Miféle revolverét? Kénytelen voltam elmesélni, hogy faragtam neki egy revolvert, amelyet aztán véletlenül magammal hoztam. Frost megvonta a vállát. - Nem lesz rá szüksége. -Elképedve bámultam rá. - Csak nem akarja ezt a kisgyereket... - Dehogyis akarom. Csak éppen muszáj. Minek tolta 450 ide az orrát? Nem hagyhatom, hogy veszélybe sodorjon bennünket. - De hiszen ő csak egy kisgyerek! - És ha fellármázza a szerzeteseket? Nem, Mr. Lawrence, nagyon sajnálom, de a kisfiú is... Tipo ekkor megszólalt. Méghozzá sajátos, indiai angolsággal, amelyet Dharmaszálában tanult, abban az iskolában, ahol megkezdte egyházi tanulmányait. - Azért jöttem, hogy elkérjem a revolveremet. - Te jó isten! - nyögte Frost. - Mi a fenének neked revolver? - Mert Dick Tracynek is volt. -Te Dick Tracyt olvasod? Azt hittem, papnak készülsz. - Attól még olvashatom. Mr. Lawrence faragta nekem. Követelem, hogy adják

vissza a revolveremet! McNair felém bökött az állával. - Hol az a revolver? - Ott, a többi között. - Menjen oda, Frost, és adja oda neki. Láttam McNairen, hogy a fejét töri. Bennünket hideg-vérűen elintézett volna, egy kisfiú halálát azonban nemigen akarta a lelkére venni. Bárhogy is törte azonban a fejét, nem látott kiutat Tipo számára. Frost odasétált a fegyverekhez, lehajolt és felemelte a tőlem elkobzott fa-stukkert. - Nesze. Kapd el! Tipo felé akarta hajítani, de ebben a pillanatban McNair felkiáltott. - Dávid! Állj meg, Dávid! Csak az ajtó csattanása jelezte, hogy Morley már odakint van. Amíg Tipóval voltunk elfoglalva Morley összeszedte minden erejét és megpróbált megpattanni. McNair kiugrott, az ajtón, majd visszadugta a fejét és Frostra ordított. - Vigyázzon addig rájuk, amíg elkapom! Frost visszaejtette a kőre Tipo pisztolyát és ránk fogta a sajátomat. - Csak nyugalom. - Megyakarta az állat és cinkosán Whiteheadre kacsintott. - Azért mégiscsak megnyertem 451 a versenyt. Magát még vigasztalja, hogy Nagy Sándor kincsének a közelében fog nyugodni. Reccsent az ajtó, McNair nyomakodott be rajta, vállán Morleyvel. Nyögve a terem közepére tántorgott, majd kíméletlenül lehajította a kőre. Morley nagyot puffant, aztán hatalmasat ordított. - Jaaaj! Ez fájt! - Előbb gondoltad volna meg - dühöngött McNair. -Hogy akartál lemászrii a lépcsőn? Törött lábbal? Morley tovább ordítozott. Dühében és elkeseredésében a követ verte a tenyerével, miközben könnyek záporoztak a szeméből. - Ahhhh! Ajjjj! Ekkor váratlanul Tipo is ordítani kezdett. Nyüszítve, mint a kutya, amelyiknek a farkára léptek. - íííííí! íííííí! McNair befogta a fülét, majd sápadt arccal Frostra pillantott. - Ideje nekilátnunk, mert megőrülök tőlük. Figyeljen ide, Frost. Odamegy. Tipo egyre erősebben üvöltött. Aztán a földre vágta magát Morley mellé és visított, mint a beszorult fűrészlap. - íííííí! íííííí! McNair mellettem termett és a karomba markolt. - Mondja meg neki, hogy fogja be a száját, különben agyonverem! - Mondja meg maga. McNair hatalmasat ordított. -Kuss! Tipo azonban visított tovább. McNair ekkor odaugrott hozzá, felrántotta a földről és lekent neki egy hatalmas pofont. - Ha nem hagyod abba, megfojtalak: Tudod, hogy hány embert fojtottam már meg? - Neem - bőgte Tipo. - Nagyon sokat. Sokkal ertelernqsebbeket is, mint te vagy. Befogod végre a lepényiesődet? -A revolveremet akarooooom! - bömbölte Tipo. -Amit Blobzang... rinpócse faragott nekeeeeerri! 452 McNair ekkor tökéletesen elveszítette az idegei feletti uralmát. Feje fölé emelte a kisfiút és hatalmas lendülettel a fegyverkupac tetejére hajította. - Keresd meg, te kis rohadék, mielőtt még kitépném a nyelved! Ki gondolta volna, hogy a joviálisán köpcös McNair-ben ekkora erő lakik. Tipo felemelkedett a levegőbe, lába szinte a barlang mennyezetét .súrolta. Akkora puffa-nással hullott a fegyverekre, hogy attól tartottam, valamelyik még el talál durranni. Nem is sokat tévedtem. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy Tipo rápottyant a fegyverhalomra, már fel is pattant a levegőbe, mint a gumilabda. Kezében ott szorongatta a revolvert, amelyet én faragtam neki... Azaz, igazság szerint magamnak faragtam, mert neki egy másikat készítettem.

Az a fegyver azonban, amelyet Tipo a kezében szorongatott nem a 38-as farevolver volt, hanem egy igazi. Ráadásul nem is revolver, hanem egy .jókora pisztoly: talán Morleyé lehetett. - Fel a kezekkel! - ordította olyan hangsúllyal, amely leginkább a harmincas évek rettenthetetlen nyomozóira emlékeztetett. - Fel a kezekkel, mert kilyukasztom a koszos bőrötöket! Filmre kellett volna venni, ami ezután következett. McNair elképedve bámult a kisfiúra. Géppisztolya már nem volt a kezében; amíg Tipóval huzakodott, leesett a földre. Jómagam Frosthoz ugrottam, s mivel láttam, hogy magától aligha adja oda 38-asomat, lehúztam neki egy középméretű pofont. Annak rendje és módja szerint hátralendült tőle, majd szépen homorítva a kőre vágódott. A lámainas boldogan ugrált a fegyverhalom tetején. - Ezt megúsztuk, rinpócse! Jól kitaláltam, mi? Ha nem verem át őket ezzel a fa-revolverrel... Odaléptem hozzá és felkaptam a levegőbe. - Mi lett volna, ha nem sikerül átejtened őket, te szörnyeteg? Tipo elvigyorodott. •- Akkor sem lettem volna kétségbeesve. - Gondolod, hogy megkegyelmeztek volna neked? 453 Tipo megkocogtatta a homlokát a mutatóujjával. - Van nekem eszem, rinpócse. Alaposan megszerveztem mindent. - Mi mindent? Tipo az ajtó felé fordult. - Valaki vigyázott rám. El kellett róla terelnem a figyelmet, hogy... Kővé dermedve bámultunk az ajtó felé, amelyen revolverrel a kezében besétált Dorothy Fitzgerald. 27 Néma csend fogadta az érkezését. A lány megállt az ajtószárny mellett és ránk mosolygott. - Talán rosszkor jöttem? Volt valami fenyegető a megjelenésében. Pedig Dorothy talán még sosem volt olyan szép, mint ezúttal. Vörösben játszó barna haja kiszabadult a fülessapkája alól és a vállára omlott. Szemében vidám szikrák csillogtak, s ahogy lépett néhányat előre mintha a lopakodó démonmacskát láttam volna. - Úristen! - hallottam Morley fájdalmas nyöszörgését a kőről. - Ez meg mi a franc? - Győztünk, győztünk! - lelkesedett Tipo a mennyezet felé nyújtogatva a karját. - Még szerencse, hogy szóltam Miss Fitzgeraldnak. Én mentettem meg Blobzang rinpócsét, én egyedül! Dorothy felvette az egyik elejtett géppisztolyt a kőről és a helyére tette a revolverét. Végignézett rajtunk, majd szépen, lassan végighúzta rajtunk a géppisztoly csövét. - Leslie? - Igen? - Ugye nem csinálsz ostobaságot? Éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Száraz volt a szám, mintha a Góbi sivatagban töltöttem volna az egész napot. Lábaim elgyengültek: legszívesebben le-roskadtam volna a barlang fala mellé. - Dobd el a pisztolyodat. Engedelmesen ledobtam á kőre. 454 Dorothy végignézett rajtunk. Hosszasabban csak Di-nán állapodott meg a tekintete. - Meghalt? - Meg - mondta Frost. - A jó isten küldte magát, kedvesem. Talán köthetnénk egy mindkettőnk számára előnyös üzletet... .Dorothy Morley mellé lépett. - Mr. Morley? Morley felhorkant. - Mit akar tudni? Lábon lőttek. Jószerével azt sem tudom, kicsoda. - Jessica? -Jól vagyok - mondta Jessica Stevens. - Akárcsak a professzor úr. Dorothy ekkor Tipo felé fordult. - Te aztán jól kibabráltál velem, Tipo. Tipo arcán az aggodalom felhői szálltak át. Már korábban is megfigyeltem,

hogy a kisfiúban titokzatos jelzőrendszer dolgozik, melynek segítségével csalhatatlanul megérzi, ha veszély fenyegeti. - Mit jelent az, hogy kibabrálni? - kérdezte furcsán félrehajtva a fejét. - Azt, hogy nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál. Tipo mellére kapta mindkét tenyerét. -Én? - Te bizony. .- De hát... miért? Dorothy megvakargatta az orra hegyét, miközben a kisfiúra villantotta gyönyörű szemeit. - Mert megszerettelek. Tipo kerek képén vörös hullámok száguldottak végig- Azt nem szabad. Dick Tracy szerint... - És mégis meg kell, hogy öljelek. Tipo mintha túlságosan is lassan fogta volna fel Dorothy szavainak értelmét. Vagy mintha szándékosan nem akarta volna felfogni. - Meg... ölni? - Hé! Ki a fene maga? - kezdett háborogni Frost. -Tegye már le azt a rohadt fegyvert, nem való a maga bá455 jós kis kacsójába. Maga csak restaurálja a szobrocskáit, a háborút meg bízza a nagyokra. Nem tudom, az elmúlt másfél óra vette-e el az eszét, vagy komolyan azt hitte, végre elérkezett az ő ideje: mindenesetre Dorothy felé lépett, készen rá, hogy elragadja tőle a géppisztolyát. Dorothy lazán hátrahajtotta a derekát. - Ne közeledjék, mert lelövöm. - Dehogy is lő le - mondta Frost nyugodtan. - Nem olyan könnyű emberre lőni, kicsikém, ezt elhiheti nekem. Adja csak ide azt a fegyvert, de gyorsan. Villámsebesen a géppisztoly felé kapott. A következő pillanatban halk csattanás hallatszott, Frost felordított, a falhoz tántorodott, mintha fogódzópontot keresne rajta, aztán lecsússzam a kőre és a vállára szorította a kezét. Morley felkiáltott, Whitehead és Jessica is kiabáltak valamit, alighanem még a haldokló Cronenberg is a lány felé nyögdécselt. Dorothy szétterpesztette a lábát és lenézett ránk. Terepszínű kezeslábasában egy kommandósfilm főszerepét játszó gyönyörű színésznőre emlékeztetett. - Figyelmeztetek mindenkit, hogy aki gyanús mozdulatot tesz, lepuffantom. - Összerántotta a szemét és McNair felé fintorgatta az orrát. - Még mindig ég a kezem, ahol az az átkozott összekarmolt. - Hol van Pretty? - kérdezte McNair miközben a fegyverhalomhoz sétált. - Bezártam egy szobába. - Adtál enni neki? - Azt hiszem, Gerald, le kellene lőnünk. Most már úgysincs szükségünk rá, sőt, nekünk nem is volt soha. Néha már azt hittem, megőrülök tőle. Egyszerűen beköltözött hozzám és nem hagyta magát kirúgni. Attól féltem lebuktat Mr. Lawrence előtt. Frost most kezdte csak felfogni, hogy ismét bajba került. Nyögött néhányat, majd hátával a falhoz támaszkodva megpróbált felállni. Lassan, erőlködve dolgozott, végül siker koronázta az erőfeszítéseit. - Szent Habakukk! - nyögte sebesült vállára szorítva a tenyerét. - Maga belém lőtt! 456 - Előre szóltam, hogy ne szórakozzék! - Ki a fene gondolta volna, hogy komolyan beszél? Whiteheadre pillantottam. A professzor megcsóválta a fejét mint aki semmit sem ért az egészből. Tipo viszont négykézlábra ereszkedett és megpróbált kiosonni a bejáraton. - Tipo! Tipo megtorpant. - Gyere csak vissza! A lámainas arcán nem látszott az a lángoló szerelem, amely mindeddig ott trónolt az arcán, ha Dorothyra nézett. Most inkább rémület ült rajta, és

elkeseredés. Bőre színe is szürkére fakult, mintha megülte volna a sziklák pora. - Gyere vissza szépen. - Én csak... a kolostorba akarok... Dorothy szomorúan megcsóválta a fejét. -Nem lehet, Tipo. Tipo lehorgasztotta a kobakját. - Meg fogok halni? Dorothy nem válaszolt. Helyette rám nézett. - Hogy vagy, Leslie? - Kösz. Jól. - Nem sebesültél meg? - Eddig még nem. Dorothy tekintetében igazi bánat ült, ahogy a szemembe mélyesztette a szemét. - Igazán sajnálom. Nem kellett volna beszállnod ebbe a buliba. - Most már én is látom. Tipo eközben leroskadt a kőre és bőgni kezdett. Hol volt már korábbi magabiztossága, amellyel a megmentésemmel hencegett! - Hé! Most szerelmi vallomások következnek? - tudakolta McNair. Tipo felé intettem a fejemmel. - Nem lehetne megmenteni a gyereket? - Sajnálom, Leslie, nem megy. Igaz, Gerald? McNair felvonta a vállát. - Hogy a fenébe menne? Ha kiengedjük, fellármázza a környéket, mielőtt még elszállítanánk az árut. 457 Lázasan kerestem valami menekülési lehetőséget Ti-po számára, de nem találtam. Ezalatt Tipo térdére hajtotta a fejét és tovább bőgött. Frost sziszegve megnyomkodta a vállát, amelyen egyre kövérebbre hízott a kifolyt vér sötét foltja. - Maga ezek szerint nem az a kis restaurátorlány, akinek hittük? - Nem egészen - vallotta be Dorothy. - Bár kétségkívül tanultam restaurálni. - Nem is Dorothy Fitzgerald? - Nem bizony - mondta a lány. - Remélem, nem haragszik érte, amiért nem kötöttem az orrára, ki vagyok. - Miért, kicsoda? Dorothy McNairre bökött. - Mrs. McNair. Gerald a férjem. 28 Morley ekkor akkorát kiáltott, hogy azt hittem, abban a szent pillanatban el is távozik belőle a lélek. - Ribanc! Dorothy bűntudatosan mosolygott rá. - Csak sértegessen, Dávid, istenuccse meg is érdemlem. Csak hát, barátom, mindig a győztesnek van igaza. Ebben a küzdelemben pedig mi leszünk a győztesek. Tudja, ki voltam én, mielőtt belekezdtem ebbe a buliba? Mivel Morley nem kérdezte meg, Frost tette fel a kérdést. - Ki a fene? - Egy senki. Egy nagy nulla. Azzal kerestem pár dollárt, hogy régi képeket restauráltam. Persze, ne higgye, hogy Leonardo da Vincit bízták rám, annyira azért nem vettek komolyan. Pedig ügyes voltam, csak tanulatlan. Ekkor ismerkedtem meg Geralddal, aki be-bejárt a múzeumba. Gerald észrevette, hogy ösztönös tehetség vagyok, és kiválóan tudom utánozni mások stílusát, így aztán nemsokára már mint ismert képhamisító működtem. Ekkor kerültem kapcsolatba az apokalipszis lovagjaival... - Félrehajtotta a fejét, mintha maga előtt látná azt a pil458 lanatot, amikor kezdetét vette a nagy kaland. - Maga a történet érdektelen. Mindenesetre, sikerült megtudnunk, mi a célja a mozgalmuknak. Gerald felhívta a figyelmemet arra az óriási lehetőségre, ami szinte az ölünkbe hullt. Beépülni a szektába, megvárni, amíg összehordják Noé bárkájának a rakományát, aztán lecsapni rájuk és megszerezni a zsákmányt. Látják, egészen jól sikerült. Ami az itteni tevékenységemet illeti, Gerald úgy döntött, hogy a háttérből figyeljem az eseményeket, és ha veszélybe kerülne az akciónk, avatkozzam közbe. -Elpirult egy kicsit és gyors pillantást vetett rám. - Arra is engedélyt kaptam, hogy bármi áron igyekezzek bizalmat kelteni önökben. Sikerült, Mr. Lawrence?

- Sikerült - bólintottam. - Alaposan megetetett. - Csak nem szeretett bele? - érdeklődött sajnálkozva McNair. - Dorothy bárkit öt perc alatt az ujjai köré csavar. Ha így történt volna, se szégyenkezzék. Tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz neki ellenállni. Még a szegekbe is hajlandó volt beleülni, csakhogy maga „kezelhesse". Dorothy tele van trükkel - mint például Carte-ris szalagja a nyakán -, néha bizony még én is bedőlök neki. Dorothy, azaz Mrs. McNair elégedetten felnevetett. - Ne dicsérj, Gerald, mert még elbízom magam. Ezzel aztán le is zárhatjuk a történetet, hölgyeim és uraim. - Megölnek bennünket? - kérdezte Whitehead. Dorothy széttárta a karját. - Nem tehetünk mást, pedig higgye el, Gerald is és én is undorodunk az emberöléstől. Bár, Gerald bevallotta, hogy néha... ritkán.., öröme is telik benne. Sokat töprengtünk az elmúlt napok során, hogy mi legyen magukkal: sajnos nem úszhatják meg élve. - Talán köthetnénk valami üzletet - próbálkozott elhaló hangon Frost. Hiszen egyszer már kötöttünk. Igaz, Mr. McNair? - Ez hülye? - kérdezte Dorothy McNairt. Megcsóválta a fejét és hozzám fordult. - Árulj el nekem valamit, Leslie. Te vagy a rendőrség embere? Mert hogy itt lapul köztetek, az holtbiztos. Nagyon úgy látszik, hogy azok, akik katapultra léptek, in459 diai rendőrök voltak. Akkor pedig, nagy a valószínűsége, hogy ha Takcangot gyanúba vették, be is építettek valakit a kolostorba. Vagy tán de Carvalho? Ő már halott, akárcsak Miss Campbell. Lehetetlen élve lejutni azon a lépcsőn. Törtem egy kicsit a fejem, aztán megvontam a vállam. - Nincs értelme, hogy tagadjam. . - Jól végezted a munkádat, drágám - dicsért meg az asszony. - Majdnem legyőztél bennünket. Ha nem tartom rajtad éjjel-nappal a szemem... Attól a pillanattól kezdve gyanús voltál, ahogy először a szemedbe néztem. Nem hittem el, hogy istenverte kéziratokat tanulmányozni jöttél ide, a világ végére. Egy ilyen jókötésű fiú... hm... másra való, nem elmélkedésre. McNairt kellemetlenül érinthette a beszélgetés, mert türelmetlenül felhorkant. - Fejezzük már be, amíg nem röppen ide egy újabb lebegő. Cronenberggel mi van? Frost ránézett, aztán megvonta a vállát. - Meghalt. Cronenberg valóban halott volt. Olyan csendben halt meg, mint Dina Kubrick. Dorothy csípőre tette a kezét. - Hol van a fülke? McNair elindult a fal felé. Kinyújtotta a karját, s oldalra rántott egy kőbe olvadó, szürke drapériafüggönyt, amely közvetlenül az Özönvíz alatt lógott. Mögötte kisebb barlang nyílt, igazából egy szélesebb fülke, amelyből aranyos csillogás csapott a szemünkbe. - Te jó isten! - nyögte Frpst. - Ez meg mi a fene? Előrenyújtottam a nyakam, hogy jobban láthassam az aranycsillogás forrását. - A szobányi fülke közepén két, méhviasszal, aranyfestékkel borított szobor ücsörgött: Moore és Rooker holtteste. Valaki gondosan befedte azokat a hiányokat, amelyeket ügybuzgó kezek okoztak rajtuk. Azt is meglepetten fedeztem fel, hogy a szobrok vonásai immár nem elnagyoltak, hanem nagyon is kidolgozottak. Egyikük Sákjamuni Buddhát, a másik pedig Maitréját, az eljövendő idők buddháját ábrázolta. 460 McNair Morleyre pillantott és megcsóválta a fejét. - Azt akarta ez az okostojás, hogy maradjanak meg az eljövendő emberiség számára. Még egy ilyen baromi ötletet! Kidobjuk őket és ezek kerülnek a helyükre. < - Éhen fogunk halni - morogta Frost. - Arról már nem is beszélve, hogy levegőt sem kapunk. -Mindenről én sem gondoskodhatom - vigyorgott McNair. - Hozzák ki a

szobrokat! - vezényelt rám és Witeheadre bökve. - Állítsák ide, a fal mellé, aztán menjenek a helyükre. Egy-kettő, mert lövök! Tipo ismét bömbölni kezdett, én pedig, Whitehead-del a nyomomban, kelletlenül elindultam a szobrok felé. Kedves Sákjamuni és Maitréja - biztattam őket hangtalanul - kérlek, segítsetek rajtam. - Ki hozta fel ezeket a pasasokat? - kérdezte Dorothy leeresztve a géppisztolyát. - Te? McNair megcsóválta a fejét. - Én ugyan nem. Talán Morley és Dina. - Hozta a franc! - nyögte Morley, aki talán már nem is volt egészen magánál. - Akkor hogy a fenébe kerültek ide? Fel akarta emelni a géppisztolyát, hogy az aranysárga fényben tündöklő szobrokra fogja. Azok azonban megelőzték. Szempillantás alatt felegyenesedtek ülő helyzetükből, miközben ezerfelé röppentek róluk a viaszdarabkák. Lövések dörrentek: Sákjamuni buddha Dorothyt vette célba, az eljövendő idők buddhája, Maitréja, pedig McNairt. A lövések moraja kisebbfajta mennydörgésnek hangzott a szűk fülkében. Tipo diadalittas üvöltése pedig angyalok dalának. Dorothy megtántorodott, vállához kapott s követte McNairt a kőre, aki töredék másodpercekkel előtte már elzuhant. Sákjamuni buddha odalépett hozzám, lekaparta a képéről a még rajtamaradt viaszdarabokat, amitől villanyfényre került Domingos de Carvalho zsörtölődő képe. - Maga mindig csak a bajt hozza rám, Lawrence. Ülök a kedvenc sörözőmben, Lisszabonban, valami eszeveszett ötlettől vezérelve magára gondolok, s abban a pil461 lanatban - bumm! - felrobban az üveg a kezemben. Tele van már a hócipőm azzal, hogy mindig a maga életét kell megmentenem. Jól vagy, drágám? Meséltem már neked, hogy egyszer amikor nagyrabecsült ősöm az Andaman szigetek egyik barlangjában összeszólalkozott Vas-co da Gamával? Képzeld, az az őrült... A hirtelen megerősödött szél kivágta az ajtót, berontott a barlangba és havat vágott a szemünk közé. Harsány üvöltése elnyomta a sebesültek szűnni nem akaró jajgatását. 462 Azok a vonzó pagodatetők! i Olyannyira megerősödött a szél, hogy a barlangban kellett töltenünk az éjszakát. Szerencsére a légkondicionáló ragyogóan működött, így nem kellett attól tartanunk, hogy megfagyunk. Másnap reggel már sokkal inkább. Dermesztő hidegben másztunk le a sziklafalon, nyakunkban a sebesültekkel. Estére hajlott az idő, mire épségben leértünk a kolostorba. Kivéve Morleyt. Annyira még futotta az erejéből, hogy a kis jóindulattal lépcsősornak nevezhető lejáró közepéig tartotta magát, ott azonban jajgatni kezdett, majd hirtelen elhallgatott. Nem is nyitotta ki a száját soha többé. Ahogy átléptem a kolostor magas küszöbét, Kribjang lakosztálya felé vettem az utam. Bár feltételeztem, hogy az apát azóta már felébredt hosszan tartó álmából, mégis megkönnyebbültem, amikor akadálytalanul bejutottam hozzá. Ezúttal szobája sarkában ücsörgött néhány feltornyozott ülőpárnán, vele szemben Mogdon. Mindketten gondterhelten néztek maguk elé. Elmondtam nekik, hogy súlyos sebesültjeink vannak, s jóllehet néhány betegségekhez értő láma ott szorgoskodik körülöttük, jó lenne, ha egy képzett sebész láthatná el őket. Kribjang is és Mogdon is bólogattak, de egyebet nem tettek. Hacsak azt nem vesszük annak, hogy megkínáltak teával. - Ezért arra gondoltam - mondtam befejezésül, - hogy nekivágok az útnak. - Melyik útnak? - kérdezte jóindulatúan Mogdon. Valóban ez volt a kérdés. Megválaszthattam, melyik lépcsősorról zuhanjak le a fennsíkra, vagy éppen a szakadékba. Az éjszaka folyamán ugyanis a platóra vezető lépcső is eljegesedett; istenkísértő vállalkozás lett volna 463

megpróbálni rajta a feljutást. Ráadásul a szél ereje sem csökkent, azzal fenyegetve a vakmerő hegymászót, hogyha a jeges lépcsőfokokkal meg is birkózna, rlung-ma úgyis letépné a sziklafalról. - Nem kell sehova menned - mondta rövid hallgatás után Kribjang. - Mr. McNair súlyos állapotban van, Mrs. McNair, és Mr. Frost sincs valami jól - tiltakoztam. Kribjang és Mogdon összenéztek, majd egyszerre nyúltak csészéjük után. Éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Legszívesebben rájuk ripakodtam volna. Mindketten sejthették, mi megy végbe bennem, mert Kribjang megnyugtatón a karomra tette a kezét. - Estére itt lesz egy orvos. - Nekem sebész kell. - Sebész lesz, rinpócse. - Ki fog felmászni a falon? - Senki - mondta Kribjang. - Hát akkor? - A testvérem Thimpuban él. Ő tudja, mit kell tennie. - Hogy a fenéből tudná? - támadtam rá. - Honnan az ördögből tudná, hogy egy sebészorvos kell Takcangba, továbbá gyógyszerek... - Tudni fogja - mondta nagyon határozottan az apát. Feltápászkodott, majd ingerült mozdulattal felénk intett. - Menjetek. Gondolkodni szeretnék. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, Mogdonhoz fordultam. - Nézd, Mogdon rinpócse, ha csináltatnál nekem egy kötelet... Mogdon megfogta a könyökömet. - Estére itt lesz egy helikopter. Eltátottam a számat és jó darabig úgy is hagytam. - De hát honnan az ördögből...? Mogdon elmosolyodott. - Nem hallottad, hogy Thimpuban él az öccse? -Na és? Mogdon a fülemhez hajolt, mintha hadititkot akarna elárulni. 464 - Naponta beszélget vele. - Hogy beszélget? - A gondolataival, rinpócse. - Leheteti én-mondtam határozottan. -Azt megüzenheted a gondolataiddal bárkinek, hogy beteg vagy, hogy fájdalmaid vannak, de azt, hogy jöjjön ide egy helikopter egy sebésszel, azt soha! Mogdon alázatosan meghajtotta a fejét. - Hát, ha te mondod, rinpócse... Késő délután megérkezett egy helikopter, és leszállt a fennsíkra. Fedélzetén egy orvossal, két ápolóval, néhány rendőrrel és Kribjang apát öccsével. Yidamom félreismerhetetlen mozdulatokkal szamárfület mutogatott a lelkem mélyén. Bár nem szívesen kerültem volna Kribjang szeme elé, mégiscsak meg kellett tennem. Ezúttal ő üzent értem, s nem mondhattam ellent a meghívásáriak. Éjfél felé járhatott az idő, amikor bekopogtam hozzá. Az első meglepetés akkor ért, amikor kinyitotta az ajtót. Mintha kissé lefogyott volna az elmúlt órák során. Valahogy nyúzottabbnak láttam a képét, mint délután. A második meglepetés majdhogynem a földre döntött. Alighogy üdvözöltem és tettem néhány lépést a szoba belseje felé, ismét csak Kribjanggal találkoztam. Ez a Kribjang már pihentebb voltképpen olyan, mint néhány órával ezelőtt. Villámgyorsan hátrafordultam és ott is az apáttal találtam szemben magam. Ebből aztán megértettem, hogy Kribjangból legalább kettő létezik a világon. A telt képű Kribjang a soványabb felé mutatott. - O az, akiről beszéltem neked. Az ikertestvérem. - Korábban nem lehetett volna? - törtem ki elkeseredetten. - Már az első haláleset után? Kribjang megrázta a fejét. - Amíg te azt hitted, hogy alszom, ezerszer is megpróbáltam, de nem ment. A testvérem súlyos beteg volt. Még 465 most sem érzi egészen jól magát. Szerencsére végül azért megértette a kérésemet.

Intett, hogy üljek az asztalka mellé az ülőpárnákra. Mogdon volt még rajtunk kívül jelen, a bhutáni orvos helye üresen maradt, mert McNair váratlanul rosszabbul lett s egész éjszaka ott akart virrasztani mellette. Először húsostáskát ettünk kínai módra, majd kását, végül zöldségeket. Tudtam, hogy meg kell várnom a teát, hogy végre elkezdődhessék a beszélgetés. Nagy sokára aztán meg is érkezett. Hamisítatlan hi-malájai tea volt: kissé avas és kesernyés ízű a jakvajtól. Két csészével is ittam belőle, majd várakozva Kribjang-ra függesztettem a szemem. Kribjang sóhajtott és rám mosolygott. - Köszönettel tartozom, neked, rinpócse. Magam és a kolostor nevében. Igyekeztem elhárítani a háláját. Ami történt, azért nem járt köszönet. - El kell ismernem hibát követtem el - folytatta az apát megyakargatva kopasz feje búbját. -Jobban meg kellett volna néznem, kivel kötök üzletet. - Bizony nem ártott volna - biccentettem. - Elaltattad az éberségemet, rinpócse - panaszkodott leplezetlen szemrehányással a hangjában. -Én?! - Brigyud rinpócse Dharmaszálában csak úgy áradozott rólad. Azt mondta, ha te a kolostorban vagy biztonságban erezhetem magam. Te minden helyzetből kivágod magad. Ő adta az ötletet, hogy nevezzelek ki valaminek. Te is örülsz neki, mert hiú ember vagy, azonkívül el is intézed, ami a funkcióddal jár. így lettél a kancellár helyettese. Kortyolt a teájából, aztán folytatta. - Amikor megtaláltad a halott embert a fennsíkon beszélni akartam a testvéremmel, de nem ment. Az időjárás sem engedte, hogy felvegyük Thimpuval a kapcsolatot, ezért aztán már csak rád hagyatkozhattam. Én pedig nem akartalak zavarni, rinpócse. Arra gondoltam, jobb ha nem fordulsz hozzám minden aprócseprő dologban, hanem a saját fejed után mész. 466 - Köszönöm, hogy békén hagytál - mondtam sóhajtva. - Mit gondoltál, amikor megtaláltam a halott embert a fennsíkon? Azt hitted lebegő? Kribjang megrázta a fejét, amihez Mogdon is csatlakozott. - Tudtam, hogy nem az. - Honnan tudtad? Kribjang elnézett a fejem felett. - A lebegők nem ilyenek. Te mire gondoltál? * - Biztos voltam benne, hogy indiai a szerencsétlen. Később arra gondoltam, hogy a halottak alighanem az indiai rendőrség emberei, annak ellenére, hogy meglehetősen furcsa volt a hajviseletük. Még később, bizonyos információk megszerzése után arra is rájöttem, miért járkálnak errefelé. - Rájöttél, mit rejtenek a barlangok? - Rá - bólintottam. - Válaszolnál néhány kérdésemre, rinpócse? - Kérdezz - biccentett. - Hogy került hozzád Rooker holtteste? - Felhoztam a lakosztályomba. Meg akartam győződni róla, ki van a belsejében. - A holttestek később eltűntek. Kribjang mintha icipicit elmosolyodott volna. - Errefelé gyakran kél lába a halottaknak. - Most hol vannak? - A rendőrök vizsgálják őket. - Eddig hol voltak? Kribjang Mogdonra nézett, Mogdon vissza rá, végül az apát sóhajtott egyet, aztán csak kinyögte. -Fent'a platón. A barlangok... közelében. Ott bukkantak rájuk az... indiaiak. - Miért voltak ott? Kribjang megvonta a vállát. - Biztonságba akartam helyezni őket. Azt hittem, ott nem férhet hozzájuk senki. Ezek a holttestek bűnjelek. Vagy nem? - De. Azok - mondtam. - Hogy kerültek a platóra? Kribjang hallgatott, mint a csuka. Mogdonnyelt egyet, majd bekapott egy húsostáskát. Mivel Kribjang érezhetően ráhagyta a választ, zavartan felém dörmögte. 467 - Felmentek.

- A saját lábukon? - Felhúztuk őket. - Mivel? - Kötéllel. - Igazán? - Máshogy nem lehetett volna. - De lehetett volna - mondtam. - Hogyan? - Például felvihették a lebegők. Kribjang csúfondáros képpel nézett rám. - De hiszen te nem hiszel bennük, rinpócse. - A következő kérdésem: hogy került de Carvalho és Miss Campbell a barlangba? - Talán őket kérdezd meg - javasolta Kribjang. - Továbbá: ki mázolta be őket viasszal és ki adott fegyvert a kezükbe? Megvizsgáltam a viaszburkot, rinpócse. Valaki még gondosan lyukakat is vágott rajta, hogy az alatta lévők mindent jól lássanak, és, hogy levegőt tudjanak venni. Fegyvereik viszont olyan ósdiak voltak, hogy csoda, hogy elsültek egyáltalán. - Mit akarsz ezzel mondani, rinpócse? v Előrehajoltam és a szemébe néztem. - Elmondtam neked egy példázatot, rinpócse. Emlékszel még rá? Kribjang összehúzta a szemét. - Hogyne emlékeznék. Azt, amelyik a szárnyashangyákról szólt? - Ebben a segítségedet kértem. Kribjang nagy szemeket meresztett rám. - A segítségemet? Én bizony nem értettem meg, hogy segítségkérés lenne benne. Mindenesetre szép történet. - Akkor ki a csoda vihette fel de Carvalhót és a lányt a barlangokhoz? - Fogalmam sincs róla - mondta Kribjang. Mogdon lesütötte a szemét, vörös volt az arca, mint a tűzliliomok. - Nekem van egy tippem - mondtam. - Igazán? Akkor a választ is ismered. - A lebegők. Kribjang mintha elnyomott volna egy feltörő mosolyt. 468 - De hiszen te nem hiszel bennük, rinpócse - ismételte. - Lehet, hogy már hiszek? Ekkor mintha fény gyulladt volna a fejemben. Mi van akkor - kérdeztem magamtól -, ha Kribjang pontosan tudta, mi található odafent, a barlangokban? Ha megtudta a lebegőktől. Vagy, ha ő maga is közéjük tartozik. Akárhogy is, valahogy értesült róla, hogy azok az emberek, akik méhkutatóknak vallják magukat, egyáltalán nem azok. Talán a műkincseket is látta, amelyeket odafent összehordtak, és a robbanószerkezeteket is, amelyekkel le akarták robbantani a platót a kolostorra. Gondolkodni kezdett, mit tegyen. Megtehette volna, hogy értesíti a hatóságokat, csakhogy féltette a kolostorát. Attól tartott, ha a katonaság vigyázatlanul próbálja kifüstölni a betolakodókat, azok felrobbanthatják Takcangot. Dharmaszálában aztán találkozott régi ismerősömmel, Brigyud rinpócséval, akinek megemlíthette a dolgot, valamint azt, hogy éppen a kolostorában tartózkodom. Brigyud adhatta neki a tippet, hogy bízza csak rám nyugodtan magát: ha valaki képes baj nélkül elkergetni a gazembereket, akkor, én vagyok az. Valószínűleg ezért engedte be Frost és Whitehead csapatát is Takcangba, hogy a zűrzavarban könnyebben dolgozhassam és azok odafent ne gyanakodjanak rám, Kribjang fürkészve nézett a szemembe. - El tudod képzelni, hogy valaki képes legyőzni a nehézségi erőt? - Kénytelen vagyok vele - mondtam. - Láttam ugyanis, amint Rooker és Moore holtteste elrepült az ablakom előtt. És azt is láttam, hogy nem tartja semmiféle zsinór őket. Csak két ismeretlen, akik kinyújtott karjukkal irányították a mozgásukat. Mogdon, ha lehet, még mélyebbre süllyesztette a fejét. - Mást nem láttál? - Mást is láttam. Láttam, amint... - aztán csak legyintettem. Ugyan, mi értelme lenne, ha folytatnám? Úgysem vallaná be, hogy ő volt, aki átvedlett varázslóvá. Hiszen ő lámaszerzetes, nem pedig a régi, elfelejtett varázs469

lóvallás: a bon papja. Ha tett is valami gyanúsat, bizonyára a mi javunkat akarta szolgálni vele. Segíteni a jókat, és megrontani a rosszakat. Kribjang rám mosolygott. - Brigyud azt is elmondta, hogy kedveled a whiskyt. Jó ital, csak veszélyes. Néha olyasmit is láttat veled, ami a valóságban nem történt meg. Érted, rinpócse? Természetesen értettem. - Maradj a vendégem, ameddig csak akarsz biztatott végezetül Kribjang. - Bármilyen kéziratot elolvashatsz. Remélem nem fog zavarni senki a munkádban. Sem újabb halottak... sem a lebegők. Megittam a teámat, váltottam néhány szót Kribjang ikertestvérével, aztán távoztam. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. üe Carvalho a kandallója előtt táborozott a szőnyegen, Miss Campbell társaságában. A lány halványan elpirult ugyan, amikor meglátott, de különösebben nem zavartatta magát. Az alig hiányos pezsgősüveg azt jelezte, hogy még csak rövid ideje ücsöröghetnek itt, a tűz előtt. Lecsüccsentem melléjük és az üvegre néztem. Csodálkozva fedeztem fel egy üres poharat a két, félig teli mellett. - Várnak valakit? - kérdeztem készen rá, hogy eltakarodjak, ha felesleges lennék. - Nem - mondta mogorván de Carvalho. - Akkor kinek készítették ki ezt a poharat? - Magának - mondta még mogorvábban. Nekem? Hiszen az imént említette... - Mit fecseg itt összevissza? Azt kérdezte, várunk-e valakit, mire én azt mondtam, nem. így is van. Nem várok senkit, de tudtam, hogy maga úgy is jönni fog. Akkor meg már jobb, ha felkészülök a tragédiára. Egyszer az ősöm, amikor Vasco da Gamával a Jóreménység fokát kerülte... de ezt már meséltem egyszer. Töltött a poharakba, ;i7tán felemelte a sajátját. - Arra, hogy megúsz470 tűk élve. Pedig amikor megpillantottam magát, a fennsíkon, azt hittem, itt fognak eltemetni Takcangban. - Különben mit akar megtudni tőlem? - Honnan veszi, hogy meg akarok tudni valamit? - Ugyan már, Lawrence, ne etessen! Ismerem a maga látogatásait. Ki vele, mit akar tudni? - Mesélje el, mi történt azután, hogy utoljára találkoztunk? De Carvalho megvonta a vállát - Pontosan azt tettem, amit maga tanácsolt. Felmentem Kribjanghoz, és átadtam neki, amit üzent. Azt az idióta szöveget. Hogyaszongya: mi vagyunk a hangyák, és arra kérjük, hogy a szárnyashangyák vigyenek 'fel bennünket oda, ahol a tojások vannak. El sem akartam mondani neki ezt az ökörséget, de Grace addig erősködött, amíg megtettem. - Azután? - Kribjang meghívott bennünket egy teára. Ettől kezdve nem emlékszem semmire. - Hogyhogy? - Min csodálkozik? Elaludtunk a fáradtságtól, vagy mi a fene. Akkor ébredtünk csak fel, amikor meghallottuk a maga hangját. Odafent voltunk a barlangba, kezünkben ezekkel az ósdi fegyverekkel. Még jó, hogy nem lőttem agyon valakit. Apropó, hogy van McNair? - Jól - hazudtam. - Igazán nem emlékszik semmire? Domingos lassan, elgondolkodva csóválta meg a fejét. - Semmire. És Grace sem. Talán csak arra, hogy mintha... hintában ültem volna. Egyszer talán kinyitottam a szemem, és úgy láttam, mintha a levegőben lebegnék. Valaki magához szorított és együtt szálltunk a tetők felett. Mint azok a fickók... emlékszik, amikor kinéztünk az ablakon? - Emlékszem. De Carvalho öntött és ismét felemelte a poharát. - A megmenekülésünkre. Ami pedig engem illet: racionális elme vagyok, aki racionális tudománnyal foglalkozik. Ha hinni kezdek a lebegőkben, akkor azt is hinnem kellene, hogy lehetnek olyan tetők, amelyeket nem tart semmi, csak úgy lebegnek a levegőben. Ez pedig ba471 romság, nem igaz? Éppen ezért ettől a pillanattól kezdve nem foglalkozom olyan kérdésekkel, amikre nincs magyarázat. Egyetért velem?

- Ha építészmérnök volnék, egyetértenék-mondtam. - Meddig marad Takcangban? - Rövid ideig ->- felelte. - Főleg, ha maga lesz a társaságom. Ez a plató bármikor ránk dőlhet. Ahol maga ott van,, ott minden megtörténhet. Őszintén szólva szerettem volna négyszemközt néhány szót váltani Miss Grace Campbellel, de semmi reményem nem volt rá, hogy de Carvalho egyetlen pillanatra is magára hagyja, így aztán kénytelen voltam a jelenlétében feltenni neki a kérdéseimet. - Hogy van, Grace? A lány meglepődve nézett rám. - Hogyhogy hogy vagyok? Egyszer már mintha kérdezte volna. Jól. Egészen jól. - Köszönöm az információkat - mondtam. - Maga nélkül sosem jöttem volna rá, mire megy ki a játék. Miss Campbellnek akkorára tágultak a szemei, mint a csészealj. - Mit köszön? - Az információkat - ismételtem. - Milyen információkat? - Amiket becsúsztatott az ajtóm alatt. Az indiai rendőrségnek dolgozik? Grace elhúzódott tőlem és segítségkérőn de Carvalhó-ra nézett. - Mit akar ez tőlem, Domingos? - Tényleg, mi a fenét akar tőle? - meresztette előre harciasán a bajuszát de Carvalho. - Jobb, ha tőlem tudja meg, hogy Miss Campbell komoly részt vállalt a barlangok titkának a felderítéséből. Ha nem kapom meg azokat az információkat... Miss Campbell megcsóválta a fejét és immár határozottabban a vakmerő építész felé húzódott. - Fogalmam sincs róla, miről beszél. És nem azért, mert bármit is el akarnék tagadni maga elől, hanem mert ez az igazság. Honnan veszi azt a marhaságot, hogy én akármilyen .rendőrségnek dolgozom? Eddig szerencsére 472 csak közlekedési rendőrökkel volt dolgom, de velük sem túl gyakran. Olyan őszintén mondta, hogy kénytelen voltam hinni neki. Akkor viszont... - Nincs nekem semmi takargatnivalóm - bizonygatta Grace. - Különben is, torkig vagyok Takcanggal. Fogalmam sem volt róla, hogy ez lesz a vége: ha sejtettem volna, eszem ágában sem lett volna idejönnöm. - No, de Grace, ez azért nem esett valami jól - dör-mögte sértődötten pödörgetve a bajuszát de Carvalho. A lány engesztelőn simogatta meg a karját. - Jól van, Domingos, ne kapd fel a vizet. Akkor biztosan másutt találkoztunk volna. Akikről meg van írva, hogy találkozzanak, azok előbb-utóbb úgyis találkozni fognak. Nem csináltam én semmi különöset, kivéve, hogy megpattantam Frosttól. Sajnálom is egy kicsit, hogy cserbenhagytam, de hát nem tehettem mást. Nem kenyerem ez az életre-halálra menő kincskereső játék. Semmi kedvem otthagyni a fogam valahol csak azért, hogy .elsőnek pillanthassak meg egy állítólag arannyal tömött gályát. Mi a fene hasznom lesz belőle, ha közben meg szétcincálnak a cápák? Úgyhogy ezennel vége a kincskeresgélésnek. Pontot teszek életem egyik legkínosabb mondatának a végére. - Ámen - mondtam és felálltam. - Hiszek magának, Grace. - Igazán megtisztel vele. Ezzel a kis beszélgetéssel le is zárom a Himalája-sztorit. Hazamegyünk, kedves, akár Lisszabonba, akár Amerikába, összeházasodunk, és gyorsan szülök neked hálom gyereket. Eljön az esküvőnkre, Mr. Lawrence? Domingosra néztem. De Carvalho szeme egyetlen pillanatra olyan üvegessé vált, mintha már a második üveg whiskynél tartana. - Hó... ogy? - Azt kérdeztem, édes, hogy Mr. Lawrence eljön-e az esküvőnkre. - Elmegyek - bólintottam Domingosra kacsintva. -Még ha a Föld másik oldaláról kell is felkerekednem miatta'. Ne féljen, Domingos, ott leszek! 473 De Carvalho lehorgasztotta a fejét. A lobogó lángok a hófehér falra vetítették az árnyékát. Mintha már nem is állt volna olyan hetykén a bajusza, mint korábban. Estefelé megpróbáltam bejutni Dorothy szobájába. A bhu-táni orvos ugyan

beengedett volna, de Mrs. McNair, azaz Dorothy nem óhajtotta. Kiüzent, hogy senkit sem akar látni, senkivel nem akar beszélni. Ahogy kinyílt az ajtó egyetlen pillantást azért sikerült vetnem a szoba belsejére. Dorothy az ágyon pihent; egy bhutáni rendőrtisztvise-lő terpeszkedett vele szemben a sarokban, másodpercre sem véve le róla a szemét. Dorothy tekintete összefonódott az enyémmel. Bármennyire is óhajtottam volna egy icipici kis melegséget, hideg volt a pillantása, mint az acél. Mielőtt végleg elmentem volna, váltottam néhány szót az orvossal. Az alacsony, szemüveges kis emberke megnyugtatott, hogy nincs különösebb baja, csupán horzsol-ta a vállát a lövedék. Első pillantásra csúnyábbnak látszott a sebe, hiszen valami idegpályát is megsérthetett a golyó, s ettől rövid időre megbénult a keze, estére azonban már tudta mozgatni, így remélhető, hogy rövidesen tökéletesen rendbe jön. - Nem tudná valahogy eltávolítani a zsarut a szobájából? - kérdeztem tőle búcsúzóul. - Dehogynem - mondta udvariasan. - Majd szólok neki, hogy költözzön ki a folyosóra. Hálásan megveregettem a vállát. Ennyit tehettem Dorothy Fitzgeraldért. Tipo ezúttal is a Négy Világtáj Őrei előtt várt rám, pedig meg sem beszéltük, hogy találkozunk. Aprócska imamalmot tartott á kezében, s áhítatos képpel forgatta mindaddig, amíg hozzá nem léptem. Felnézett rám, mormogott valamit, aztán zsebre vágta a maimocskát. 474 - Rád vártam, rinpócse. -^ Látom, imádkoztál. Tipo aggodalmaskodva csóválta meg a fejét. - Van elég bepótolni valóm. - Megbüntettek? - kérdeztem részvevőn. Tipo csodálkozva pislantott rám. - Miért büntettek volna meg? Kribjang apát azt ígérte, hogy két-három év múlva beírat a thimpui rendőriskolába. - Esetleg én is szólhatnék néhány szót az érdekedben - dünnyögtem. - Van ott egy ismerősöm. ' Tipo szeme úgy csillogott, mint holdtalan éjszakákon az esthajnalcsillag. - Ki az? - Jondon rinpócse. Tipónak egyszerűen leesett az álla a padlóra. Szinte beszélni sem tudott a nagy tisztelettől. - Te ismered Jondon rinpócsét? Egyetlen pillanatra feltűnt a szemem előtt Jondon alakja. Vajon hol lehet most? Ha Thimpuban lett volna, alighanem már idejött volna. Talán Lhászában, vagy Dhar-maszálában tartózkodhat Őszentsége, a Dalai Láma közelében? Tipo eközben előkotorta az imamalmát és ismét forgatni kezdte. Meglepett feltűnő buzgalma, ezért nem is tudtam megállni, hogy meg ne csipkedjem egy kicsit. - Mi ütött beléd, hogy ilyen szorgalmas lettél? Tipo kezében megállt a malom, aztán nagyon-nagyon szomorúan nézett rám. - Sokat kell imádkoznom, rinpócse. Nagyon sokat. - Kribjang mégiscsak megbüntetett? - Nem, rinpócse. Nem büntetett meg. Én magam határoztam el, hogy imádkozni fogok. - Nagyon szép elhatározás. Tipo sóhajtott, aztán hozzám hajolt. - Olvastad a Halottak Könyvét? - Persze, hogy olvastam. - Akkor tudnod kell, hogy mi vár azokra, akik bűneikkel együtt távoznak ebből a világból. Akiknek nem sikerül megtisztulniuk a vétkeiktől. 475 - Tudom hát. , - Magukkal cipelik gonosztetteik terhét. Azok is, akik meghaltak, és azok is, akik... nem. De egyszer ők is meg fognak halni, és akkor nem lesz senki, aki megtisztítsa őket. Én már előre imádkozom értük. Különösen Miss Fitzgeraldért. Barackot nyomtam a fejére és szó nélkül tovább mentem. Amíg el nem értem Whitehead szobájáig, fülemben éreztem Tipo imamalmának surrogó nyikorgását. Whitehead az ágyán ült, Sherlock Holmes-sapkájával az ölében, éppen a

fején lévő kötést igazgatta. - Folyton a szememre csúszik - panaszkodott. - Maga megúszta? - Szerencsére meg. -Az ön Domingos barátja-csaknem végzett velem. Egyetlen lövéssel leterített bennünket. Életemben nem láttam még olyan ócska pisztolyt. Múzeumból lopta, vagy mi a fene? Lehajolt, hosszú karjával kikotort az ágya alól egy kis lapos, whiskys üveget. - Iszik egyet? Felém nyújtotta az üvegecskét, én pedig meghúztam. Kellemesen trágyáié ízű, ír whisky volt benne: éppen a kedvemre való. - Hol szerezte? - Mindig van nálam. Vastartalék. - Mi lesz a következő lépése? Whitehead felvonta a vállát. - Mindenképpen haza kell mennem. Elvégre elfogytak az embereim. - Miss Stevens? Furcsán nézett rám, aztán csak ennyit mondott: - Rá aligha számíthatok ezután. - Hogy tervezi, visszatér még ide? Whitehead megcsóválta a fejét. 476 - Nem tudom. Lehet, hogy soha. - Csak nem ingott meg a hite Nagy Sándor kincsében? Whitehead szomorúan elmosolyodott. - Talán igen. De ettől még visszatérhetnék. Ha mégsem jövök vissza, annak nem az lesz az oka, hogy nern hiszek már benne. Sokkal inkább az, hogy nincs kedvem hozzá. Azt hiszem, az a kincs nem hoz szerencsét. Talán maga Nagy Sándor nem akarja, hogy megtalálják. Különben is..., befejezem a versenyfutást Frosttal. Nincs semmi értelme. Inkább nekilátok feldolgozni néhány témát, amire eddig a nagy kincskeresésben nem maradt. időm. Előtte azonban jó néhány napot el kell töltenem a rendőrségen, amíg kiderül, hogy nern öltem meg senkit. Szerencsére a szándék nem számít bűnnek, mert akkor becsuknának. Frostot ugyanis szívesen megfojtottam volna, magának nyugodtam elmondhatom. Kiittuk a whisky maradékát, aztán távoztam. Azt hiszem, ekkor kezdtem hinni Nagy Sándor kincsében. Frostot nem volt szándékomban meglátogatni, mégsem kerülhettem el a vele való találkozást. Éppen Jessica szobájába igyekeztem, amikor összefutottunk a folyosón. Nem kerülhettem ki; többek között azért sem, mert elállta előlem az utat. Kivette égő szivarját a szájából és felém fújta a füstöt. - Hova, hova, Mr. Lawrence? - A dolgomra - mondtam. Frost érdeklődve nézett rám, majd felvillantott egy fogpasztareklám mosolyt. - Felkapta a vizet? - Nem lenne okom rá? Frost megvonta á vállát. - Én csak kibúvókat kerestem. Az a fő, hogy nem öltem meg senkit. - De bárkit megölt volna hidegvérrel. - Ugyan már, kedves, Mr. Lawrence, én csak összevissza beszéltem, hogy mentsem a bőröm. Sajnálok min477 dénkit, aki meghalt, bár nem érzek felelősséget a halálukért. Különben jó, hogy jön. Úgyis tárgyalnunk kellene egymással. Az a szándékom ugyanis, hogy amint lehet, visszajövök ide és megkeresem Nagy Sándor kincsét. Maga okos fickó, ismeri a körülményeket, nem lépne az alkalmazásomba? Azt hiszem, köthetnénk valami előnyös kis üzletet, mi ketten, nem gondolja? A folyosó falához nyomtam és továbbmentem. Még sokáig hallottam magam mögött értetlen zsörtölődését. - Meg van itt veszve mindenki? Mintha bizony felelős lennék bármiért is. Hát kinyírtam én valakit? Nekem tiszta a kezem... Szerencsére elfordult a folyosó és a semmibe vesztek a hangok. Jessica Stevens éppen csomagolt. Mivel hiányzott róla az ejtőernyő, fele olyan vaskosnak tűnt, mint bármikor az elmúlt napok során. Amikor felbukkant a bejáratnál és engem látott a küszöbön vörös hullámok futottak át rajta. Hogy megakadályozzam esetleges, meggondolatlan cselekedetében, kénytelen voltam a lábamat az ajtónyílásba csúsztatni.

Rövid habozás után hátat fordított és visszasétált a szobába. - Bejöhetek? - Mit mondjak erre? Bementem. - Válthatnánk néhány szót? Jessica visszafordult felém. - Csak tessék - mondta fátyolos hangon. - Mit akar tőlem? - Feltennék néhány kérdést. - Milyen jogon? - Én vagyok a kancellár helyettese. - Akkor hát, rajta! - Kicsoda maga... akarom mondani, ki vagy te? -Jessica Stevens. Ha jól emlékszem, egyszer már bemutatkoztam. 478 - Rendőr? - Nem. - Akkor ki? - Feltétlenül tudni akarod? - Feltétlenül. - Egy biztosítási cég szolgálatában állok. - Eszerint biztosítási nyomozó? - így is lehet mondani. - Hogy épültél be Whiteheadhez? - A főnökeim rábeszélték, hogy álljon kötélnek. Becsületére legyen mondva, nem soká ellenkezett. Remélte, hogy mellesleg összeszedek majd valamit Frost ellen. - Honnan tudtátok, hogy az elrabolt műkincsek a Himalájában vannak? - Az indiaiak szúrták ki. - Eszerint együttműködtél velük. - Természetesen. - Azok, akik katapultra léptek, az indiai rendőrség emberei voltak? - Úgyis tudod. - Egyikük zsebében találtam egy döglött egeret. - Bizonyára feltűnt a pasasnak, hogy mit keres egy indiai egér a Himalájában, de hogy milyen következtetést vont le belőle, azt sajnos nem tudom. Azt hiszem, örökre titok is marad. - Megkérdezhetném végül, miért szolgáltattad ki azokat az információkat, amelyekkel elláttál? - Valakinek ez az ötlete támadt. - Kinek? - Mond neked az a név valamit, hogy Róbert McKin-ley? - Bob! - szaladt ki a számon a meglepett kiáltás. - Tanárom volt az egyetemen, politológiát és kriminalisztikát hallgattam nála. Egyszer egy ügy kapcsán megemlítette a neved, és amikor megkaptam ezt a megbízatást, hozzá fordultam. Megbízóim természetesen tudták, hogy te Takcangban tartózkodsz. Volt professzorom azt tanácsolta, lássalak el mindenféle információval, és maradjak a háttérben. Te majd megoldod helyettem az ügyet. - Azért... megmondhattad volna, ki vagy. 479 - Mi értelme lett volna? Csak nehezítette volna a munkád, ha állandóan engem lesel. Hallgattam egy kicsiti aztán kiböktem. - Az is McKinley ajánlata volt, hogy bújj az ágyamba? Elvörösödött, de nem fordította el a fejét. -Azaz... enyém. -Miért? Sóhajtott, és mintha megremegett volna a keze. - Emlékszel, miket mondtam neked? - A kiskakast, például? - Pontosan. Nem akartam, hogy bárki is gyanakodjon rám. Azt akartam, hogy azt higgyék: könnyűvérű kuta-tónőcske vagyok, aki mindig kapható egy kis kalandra. - Ezt nem értem. - Pedig egyszerű. Én is meg akartam oldani a feladatot, nemcsak te. Én is rá akartam bukkanni az ellopott műkincsekre, még akkor is, ha megadtam neked a kellő információkat. - Még kevésbé értem.

- Azt akartam, hogy senki ne gyanakodjon rám. Feltételeztem, hogy poloska van a szobádban. - Legfeljebb egerek. - Lehallgatókészülékre gondoltam. Feltételeztem ugyanis, hogy azok, akik gyanakodnak majd rád, bepoloskáz-zák a szobádat. Azt akartam, hogy amit kihallanak onnan éjszaka... hm... meggyőzze őket: tőlem nem kell tartaniuk. Ezért volt az az izé... kiskakasozás. - És ha túl jól sikerült volna a színjáték? Még egyszer elpirult, ezúttal már sokkal jobban. - Arra azért vigyáztam. Bár nem... egyszer... tulajdonképpen nagyon közel voltam... tulajdonképpen... Úgy gondoltam, itt az idő pótolni, amit elmulasztottunk. Ó is így gondolhatta, mert nemigen ellenkezett. Néhány egyszerű tánclépéssel az ágy felé igyekeztünk és már majdnem landoltunk is rajta, amikor fenyegető mor-gásfélét hallottam az ágy alól. Azt hittem, csak a fülem zúg a magasságtól, de Jessica hirtelen megdermedt és kiszakította magát a karomból. -Jézusom, róla egészen megfeledkeztem! Menekülni akartam, de már késő volt. Egy tarka, ha480 talmas cica mászott elő az ágya alól, rámfújt, majd nekem ugrott. Végül gyengéden a kezembe harapott és az ölembe kuporodott. Sóhajtottam és széttártam a karom. Nem haragudtam rá, hiszen a macsdakémon csak a kötelességét teljesítette. A helikopter indulásra készen állt. A sebesülteket és a halottakat berakták már, s csak arra vártak, hogy a pilóta megkapja az útvonal-engedélyt. Jessica kihajolt az ablakon és kipirult arccal felém kiáltotta. -Júniusban, Los Angelesben. Ne felejtsd el! Ugye, nem felejted el? Biztosítottam, hogy nem. Már indulniuk kellett volna, de ekkor meg egy bhutáni rendőr mászott ki a gépből és hozzám futott. - Mr. Lawrence... kérem, nem tudja, hol van Mr. de Carvalho? A hölgy toporzékol, nekem pedig indulnom kellene. Nem várhatok tovább. - Induljon csak el, nyugodtan - mondtam neki halkan, bár hangosan is mondhattam volna, hiszen a motor dübörgése elnyomta a szavam. - Végül is nem jön? - Nyugtassa meg a hölgyet, hogy némi elintéznivalója támad, de rövidesen utána megy. Oké? A rendőr vigyorgott és a sapkájához emelte az ujját. - Viszontlátásra, uram. Egészen addig néztem a helikopter után, amíg fel nem szívta a végtelen szürkeség. 10 - Köszönöm, Leslie - hálálkodott Domingos este a cellámban. - Tudja... ezernyi dolgom van még itt. Éppen ma reggel találtam egy tetőszerkezetekkel kapcsolatos, régi kéziratot, amellett Tipo is azt ígérte, hogy szerez 481 egyet Dharmaszálából... Természetesen nem csaptam be Miss Campbellt, Grace túlságosan is kedves nekem., de ugye, ezek a kéziratok eltűnhetnek, nekem végig kell olvasnom őket... Odakint éles holdfény ragyogott: este tíz tájban elállt a szél és felbukkant a hold. De Carvalho mentegetődzése álomba ringatott. A holdfényes hegyekre szegeztem a szemem, s talán el is szun-dítottam volna, ha hirtelen nem pillantok meg valamit a levegőben. Szempillantás alatt felébredtem. A valami egy ember volt, akit egy másik követett. Mindketten lótuszülésben, karjukat megfelelő módon tartva lebegtek a levegőben, és egészen addig ott is maradtak, amíg sötét felhőfoszlány nem került a hold elé, néhány másodpercre feketébe burkolva a világot. Megragadtam de Carvalho karját és az ablakhoz rángattam. - Figyelje csak. - Mit? - nézett rám értetlenül. - Ott. A levegőben! Amikor felvillant a holdfény, már nem látszott semmi más, csak a Himalája távoli, félelmetes csúcsai. De Carvalho feltápászkodott és megveregette a vál-lam.

- Ideje aludni. Holnap új, és remélhetőleg, békésebb nap virrad ránk. Hajnal felé ismét feltámadt a szél, fekete felhők takarták el a Holdat, és hullani kezdett a hó. Apagodaterők szélcsengői altatódalt csilingeltek felettem. VÉGE Tartalom) egyzék Halott a csorten alatt................ 5 Gyilkosság és méhviasz..............172 Noé bárkája megfeneklik.............360 Azok a vonzó pagódatetők! . . . .........463 ISBN 963 822931 4 Gesta Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc Tipográfia és műszaki szerkesztés: Rucsek Andrea Alföldi Nyomda Rt. (4977.66-14-2), Debrecen, 1997 Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Terjedelem: 27,75. (A/5) ív