Leslie L. Lawrence SZÁDHUK A hosszú álom 1. Könyvkiadó Budapest, 2005 A borító Boros Attila munkája A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette

Leslie L. Lawrence SZÁDHUK A hosszú álom 1. Könyvkiadó Budapest, 2005 A borító Boros Attila munkája A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette Lőrincz L. László 2005 ISBN 963 9591 17 3 Gesta Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc Váránaszi Benáresz 1. Arra riadtam, hogy valami finoman és puhán, mintha madár szárnya verdeste volna, megütögeti az ablakomat. Egyetlen pillanat alatt kiröppent az álom a szememből. Kinyújtottam a karom, és a beszűrődő villanyfényben megnéztem a karórámat. Éppen négyet mutatott. Sóhajtottam, és kimerészkedtem az ágyból. Ezúttal még azt is elmulasztottam, hogy a lábam alá nézzek, pedig aki ismeri Indiát, az soha nem mulasztja el. Hosszú lenne felsorolni, mi minden mászkál, kúszik, forog, araszol az éjszakai padlón, és bizony előfordulhat, hogy ha vigyázatlanul, és főleg minden előzetes figyelmeztetés nélkül lépünk ki az ágyból, kellemetlen szobatársat találunk a talpunk alatt. Még jó, ha aztán nem csíp belénk. Átballagtam a fürdőszobába, és megeresztettem a zuhanyt. A zuhanytálcában már nem álltam egyedül, bár az a hatalmasra hízott svábbogár, amelyet az első cseppek ébresztettek hajnali szendergéséből, gyorsan fejest ugrott a lefolyóba. A víz csak takarékosan csepegett a zuhanyrózsából, ráadásul állott volt, mint a napon felejtett sör. Éppen visszatértem a hálószobába, amikor ismét megverdesték az ablakot. Óvatosan kinyitottam és kipislogtam rajta. A cso-kidar, az éjszakai őr állt odakint, fehér köpenyébe burkolózva. - Namaszté, Leslie száhib - tette össze a kezét. - Namaszté - üdvözöltem én is hasonló módon. - Felébredtél? - kérdezte bölcsen, rám pislogva. - Fel - bólintottam. A csokidar is bólintott. -Akkor jó. Tudtam, mi a kötelességem. Zsebembe nyúltam, és markába számoltam az öt rúpiát, ami az ébresztésért jár. A csokidar elégedetten vigyorgott, és villámsebesen a köpenye alá rejtette. - Akkor hát felébresztettelek, száhib. - Fel - biccentettem, és be akartam csukni az ablakot. A csokidar azonban megfogta a könnyű fakeretet. - Vigyázz odakint, Leslie száhib! -Mire vigyázzak? - kérdeztem, megvakarva az orrom hegyét. A csokidar eleresztette az ablakkeretet, és a hajnali kertre mutatott. - A kígyókra, száhib. Hármat is találtam az éjszaka. - Merrefelé? - kérdeztem, és akaratlanul is a sportcipőmre pislogtam. Ez bizony nemigen véd meg a kígyómarástól, ha véletlenül rálépnék. Rövid szárú nadrágom meg még annyira sem. A csokidar határozatlan mozdulatot tett a kezével. - Itt is, ott is, amott is - mondta. - Sok a kígyó a kertben, száhib. Ebben az évben meg különösen sok. Néha előfordul, hogy csak úgy nyüzsögnek a fűben. Ez egy ilyen év, száhib. - Legalább agyonütötted őket? - kérdeztem mintegy mellékesen, miközben kezembe kaptam könnyű pulóveremet. A csokidarnak többek között az is a kötelességei közé tartozik, hogy agyonverje a szálló kertjében felbukkanó, s a vendégeket veszélyeztető kobrákat. A csokidar ijedten a homlokához kapta a kezét. - Dehogy vertem cket agyon, Leslie száhib! - tiltakozott. - Hogy tehuném, hogy agyonverjem őket?

- Úgy, hogy ezért fizetnek - mondtam. A csokidar összeráncolta a homlokát. - Hát ez bizony nagy probléma, Leslie száhib. Az igazgató száhib valóban azért fogadott fel, hogy üssem agyon a kígyókat, ha erre tévednek. - így tudom én is. - Ha nem ütöm agyon őket, kirúg. Csakhogy van egy másik problémám is, Leslie száhib. - Micsoda? - A nágarádzsa. - Nágarádzsa? - A kígyók rádzsája. Természetesen tisztában voltam vele, hogy kicsoda az említett lény. Az indiai mitológiában a kígyóknak és a sárkányoknak is van rádzsájuk, akárcsak korábban az embereknek ez a nágarádzsa. A nágarádzsa úgy általában jóindulatú fickó, bár azért nem jó ujjat húzni vele. - Talán félsz tőle? - kérdeztem kíváncsian. A csokidar megsimogatta a szakállát. - A rokonom - mondta. - Micsoda? - tátottam el a számat. - Az bizony - bólogatott a csokidar. - Én a nágarádzsa rokona vagyok. Ezt mondja a családi hagyomány. Mi Biharból származunk, tudod, hol van az? - Persze hogy tudom. - Hát, ott történt a dolog. Egyik ős-ős-ősanyám lement a falu szélére úgy estefelé vízért. Volt ott egy kis patak, még ma is megvan. Na, oda ment le. Máskor másokkal együtt ment - tudod, a tigrisek meg az egyéb ragadozók miatt -, ezúttal azonban valahogy nem akadt társa. Nem kellett hosszú utat megtennie, és különben sem láttak már arrafelé régóta tigrist. Ősanyám belelépett a patakba, mert akkor éppen akkora szárazság volt, hogy a patak olyan keskenyre húzódott össze, mint ez a bot itt az övemben. A közepe azonban mély volt. Nos hát, az ősanyám odalépett ennek a mélyebb víznek a szélére, és belemerítette a korsaját... Amint merítette, valaki elkapta a lábát. Tudod, ki volt az? - Tudom - mondtam. A csokidar meghökkent. -Tudod? - Tudom. - Na, kicsoda? - A nágarádzsa - mondtam. A csokidar eltátotta a száját. - Honnan... tudtad? - Megerőltettem az agyamat. A csokidar elismerőn ingatta meg a fejét. -Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy bölcs ember vagy, Leslie száhib. De azt már nem tudod, hogy mi történt ezután? Csak úgy csillogott a vágy a szemében, hogy elmondhassa. - Azt nem tudom - mondtam megadón. A csokidar előrehajolt, mintha attól félne, hogy a harmatos fűszálak kihallgatnak bennünket. -Hát az történt! -Az? -Az. - Erre nem is gondoltam. - Pedig az történt - mondta a csokidar diadalmas mosollyal. - Öt év múltán a. ősanyám megszülte a fiát, akinek tisztára kígyósze íei voltak. - Öt év múltán? - húztam össze a szemöldököm. -Nem sok az egy kicsit? - Mért lenne sok? - vonta meg a vállát a csokidar. -A kígyók éppen öt évig terhesek. - Valahol azt hallottam, hogy a kígyók tojást tojnak. - Amire te gondolsz, az a tyúk, Leslie száhib - vigyorgott rám. - Persze akadnak olyan kígyók, akik valóban tojnak valamit, ami tojásra hasonlít, de azok az élőlények - főleg asszonyok -, akiket a nágarádzsa teherbe ejtett, öt év után úgy szülik meg a gyermekeiket. Beleegyezőn bólintottam. Ha öt év, hát öt év. -Ennek a gyermeknek a leszármazottja vagyok én. A nágarádzsa vére. A kígyók pedig a testvéreim. Csak nem üthetem agyon őket!? Azt tanácsolom, ne térj le a kerti útról, Leslie száhib. És vidd magaddal a botomat. - Verjem agyon én a rokonaidat? - Ne verj agyon senkit, Leslie száhib. Ha azt látnád, hogy egy kobra áll előtted magasra emelkedve, csak tartsd feléje a botot. Meglásd, semmi bajod sem lesz. A

botot aztán tedd a bejárat mellé. Pár perc múlva jelentkeznem kell a felügyelőnél, nem kísérhetlek el. Különben hova készülsz? - Kimegyek a folyópartra - mondtam. - A Gangeszhez? - Éppen oda. A csokidar megcsóválta a fejét. - Te aztán keresed magadnak a bajt, hallod-e! - Miért? - nyugtalankodtam. - Csak nem kószálnak arrafelé is a rokonaid? - Azok nem - nyugtatott meg a csokidar. - Oda nem merészkednek a kígyók. Arrafelé mások merészkednek. - Kicsodák? - Nem hallottál még róluk? -Kikről? - türelmetlenkedtem. Közben valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés kúszott fel a torkomon. - Nem tudom, kik ők - sóhajtotta a csokidar. - De nem szeretnék találkozni velük. Azt mondják Ráva-na követői. Tudod, kicsoda Rávana? Természetesen ezt is tudtam. Rávana a démonok, a ráksaszák rádzsája, aki már többször is borsot tört az istenek orra alá. Kedvét leli az embervérben és az emberhúsban. Régebben, az elmúlt évszázadokban a thugok, a fojtogatok mellett az ő hívei jelentettek óriási veszélyt a vándorló kereskedőkre, utazókra. - Rávana követői már nem léteznek - mondtam, hogy magamat is bátorítsam. A csokidar a turbánján keresztül megvakarta a fejét. - Hát én nem is tudom, Leslie száhib. Mindenfélét beszélnek az emberek. A minap is azt hallottam, hogy két halottat is találtak hajnalban a lépcsőkön mindegyiknek el volt vágva a torka. És... mindegyikük arcából kiharaptak egy darabot. - Ez vajon mit jelent? - kérdeztem rosszat sejtve. - Szerintem ez azt jelenti - felelte elgondolkodva a csokidar -, hogy ezzel a harapással letették a névjegyüket a Gangesz lépcsőire. Azt akarják, hogy az emberek értesüljenek róla: Rávana követői hosszú alvás után felébredtek. Azt akarják, hogy rettegjenek tőlük a népek. y - Csak ezt? A csokidar dühösen kiköpött. -Rávana követői közönséges rablók! Megtámadnak, megölnek, elvesz . pénzed. És ez még csak az első lépésük. - Hm. És mi lesz a következő? - Ha már elég embert öltek meg, és mindenki retteg tőlük, sorbajárják majd a kereskedőket, boltosokat, mindazokat, akiktől zsákmányt remélhetnek, és megfenyegetik őket, hogy meghalnak, ha nem fizetnek. - Honnan tudod te ezt, csokidar? A csokidar megveregette a halántékát. - Én is megerőltettem az agyamat, Leslie száhib. Azt mondod, hogy a folyóhoz mész? Aztán miért? - Meg szeretném nézni a napfelkeltét. - Hát, csak légy óvatos. Én a te helyedben máshová mennék. Például a Bombay hotel tetejére. Onnan is jól láthatnád a kelő napot. A kijárat felé közeledve arra gondoltam, hogy minden bizonynyal igaza van a csokidarnak. Ha tehetném, valóban a Bombay szálló tetejéről nézném meg, amint a nap felbukkan a folyót szegélyező paloták tornyai között. Sajnos, nem tehettem. 2. Baj nélkül jutottam el a kapuig. Igyekeztem a kikövezett ösvény közepén haladni, és igencsak a lábam elé néztem. Nem szerettem volna rágyalogolni a csokidar sziszegő családtagjaira. Nem tudhattam, hogy valóban meghunyászkodnak-e a távoli rokon botja láttán. Pedig óriási erőfeszítésembe került, hogy el ne gyönyörködjek az ébredő kert szépségeiben. A szállodát, amely inkább panziónak volt nevezhető, hatalmas kert ölelte körül, sok-sok fával és virággal. A fákon korán ébredő madarak ünnepelték a még távoli napkeltét a tompa szürkületben is ki-kivillant az ágak közül a csivitelő madarak színpompás tarkasága. A kerítéshez közeli fákon majmok

végezték tornamutatványaikat, bár így, a szemem sarkából, csak elsuhanó, barna foltokat láttam belőlük. Egyszer torpantam csak meg, amikor egy tekergőző kígyó húzott át előttem az ösvényen. Kobra nem lehetett annál jóval kisebb és vékonyabb volt. Biztonság kedvéért azért megvártam, amíg eltűnik a virágzó bokrok között. Elvégre kis kígyó is nagyot tud csípni. Alighogy kiléptem a kertkapun, kivált a fal árnyékából egy sötét alak, és odasietett hozzám. Mintha véletlenül tenném, nadrágzsebembe dugott 38-as Smith and Wessonomra tettem a kezem. Az árnyék, akiből semmi egyebet nem láttam, csupán egy szürke, csuklyás köpönyeget, felém hajolt. - Leslie száhib? - Én vagyok. - Gyere a falhoz. Körülnéztem, tettem néhány lépést előre, és a már kissé omladozó kerítésfalhoz lapultam. -Vedd ezt fel! Elvettem az árnyék karján lógó, az övéhez hasonlóan szürke, csuklyás köpenyt, és magamra kanyarítottam. Kelletlenül tettem, mert arra számítottam, hogy egész szagorgia fog majd körül, legnagyobb meglepetésemre azonban a köpenynek lágy ibolyaillata volt. Tisztában voltam v je, hogy milyen messze vagyunk a Gangesztól, eért vártam, hogy kigördüljön az árnyékból egy autó. - Kész vagy? - kérdezte az ismeretlen. - Kész - bólintottam. - Remélem, tudsz biciklizni? Mielőtt válaszolhattam volna, továbbrángatott. Egészen addig, amíg meg nem pillantottam két, falhoz támasztott kerékpárt. - Csak mindig utánam gyere. Sóhajtottam, és szemügyre vettem a nekem szánt biciklit. Nem volt már új, de megbízhatónak látszott. Szerencsére a forgalom még elenyésző volt a hajnali órán, így legalább az utcákon hömpölygő embertömeget nem kellett kerülgetnünk. A délelőttre már hatalmasra duzzadó emberfolyam nagyobbik fele még a házában vagy annak tetején aludta az igazak álmát, kisebbik, de nem elhanyagolható része viszont az utcán. Amerre csak a szemem ellátott, újságpapírokon és rongycafatokon emberek hevertek. Közvetlenül felettük, talán félméternyi vastagságban, ritkás köd gomolygott a közeli, nagy folyó párája. Annak ellenére, hogy néhány óra múlva már pokolivá válik a hőség, még jólesett a vékony pulóver. Vezetőm viszonylag néptelen mellékutcákat választott, velük rövidítve le a folyóhoz vezető utat. Mivel többé-kevésbé ismertem a várost, biztos voltam benne, hogy valóban a Gangesz irányába kerekezünk. Fél óra elteltével aztán meg is éreztem a füst és az égő hús kellemetlen szagát. Vezetőm lassított, majd leszállt a kerékpárról. Leszálltam hát én is. A köpenyes egy meghatározhatatlan funkciójú facövekhez támasztotta drótszamarát. -Gyalog megyünk tovább - mondta határozott hangon. - Remélem, nincs nálad fényképezőgép -tette aztán hozzá aggódva. - Nincs - nyugtattam meg. - Helyes - bólintott. - Nem akarunk kellemetlenséget. És ha megkérhetlek, ne bámészkodj feltűnően. - Majd erőt veszek magamon - sóhajtottam. - Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni. De tekintettel kell lennünk a hozzátartozók érzékenységére is. Alighogy kimondta, már fel is tárult előttünk a folyópart lépcsősora. Amerre a szemem ellátott, halottégető máglyák elhamvadt maradékai sötétlettek nem messze tőlük félmeztelen vagy köténybe öltözött, szakállas férfiak szorgalmas hangyaként újakat építettek. A máglyák között kutyák futkostak. Egyikük éppen abban a pillanatban szaglászta meg azt a hosszúkás, fehér szövetbe göngyölt csomagot, amely a készülő máglya mellett hevert. Egy hórihorgas, szakállas fickó lusta mozdulattal a kutya felé csapott. A kutya nagyot ugrott, és farkát behúzva elsomfordált.

Az az érzésem támadt, mintha egy reggel nyitó kirakodóvásár előkészületeit szemlélném. Az egyik, már elhamvadt máglya romjai között emberek kotorásztak, majd kis lapátocskával egy agyagkorsóba merték a hamvakat távolabb sírt valaki a közeli lépcsőkön pedig egész csapatnyi teherhordó tűnt fel hosszú fahasábokkal a vállán. Tanácstalanul nézegettek jobbra-balra, majd amikor a közeli árnyékpacni közepéből előbukkant egy meztelen felsőtestű férfi, lehajigálták a iahasábokat, hogy újabbak után nézzenek. - Várj itt! - parancsolt rám a kísérőm. - Azonnal visszajövök. Bólintottam, és behúzódtam egy frissen épített máglya mögé. E mellett már nem tartózkodtak építők miután befejezték a művüket, minden bizonynyal a halottért mentek. Éppen az órámra pislogtam, amikor valaki ismét felbukkant mellettem. Nem az én emberem volt ezt már az első pillanatban észrevettem. Magasabb volt, és erősebb is annál. Meztelen felsőtestét csak egy tö-rülközőnyi kendő takarta. - Nem láttad Radzsamot? - kérdezte tőlem éles, parancsoláshoz szokott hangon. Megingattam a fejem. Nem akartam megszólalni, hátha a fejrázás is elég lesz neki. Nem volt elég. Figyelmesen megnézett magának, aztán még közelebb lépett hozzám. - Te meg ki vagy? - Praval - mondtam. Nem tudom, miért, de ez a név jutott az eszembe. - Praval? Mi az ördögöt keresel itt? - A fát őrzöm - mondtam. - Nem láttad Radzsamot? - Ki az a Radzsam? Elfordult, és a folyót nézte. Aztán villámgyorsan visszafordult, és elkapta a nyakam. - Miféle Praval vagy te? - sziszegte. - Hogy lehet az, hogy nem ismered Radzsamot? Radzsamot mindenki ismeri. Radzsam beleegyezése nélkül a lábad sem tehetned a lépcsőkre. És a beszéded is milyen... Nem azok közül az átkozott Rávana hívők közül való vagy? Ugy beszélsz, mintha tamil lennél. Ki az ördög vagy te? Alaposan megemelte a hangját, miközben a köpenyemet rázta. Pillanatok hiányoztak csak hozzá, hogy felfigyeljenek ránk a fahasábokat rakosgatok. - Figyelj, mondok valamit... - hajoltam hozzá. Ő is felém hajolt. Hogy jobban meghallja, amit magam elé morgók. - Kapsz tőlem valamit - ígértem neki. - Mit? - hajolt még jobban felém a fickó. Tényleg kapott. Nem ütöttem túl nagyot, de azt jó helyre. Szépen el is nyújtózott tőle a máglya mellett. Éppen abban a pillanatban, amikor le akartam lépni, két árnyék is kibújt a máglya mögül. Csak az istenek tudnák megmondani, hol rejtőztek idáig. Amikor meglátták, hogy mit csinálok - éppen eligazgattam a támadómat a földön, hogy minél később fedezzék fel -, ordítani kezdtek, mintha egy vétálát, démontól megszállott holttestet pillantottak volna meg. - Segítség! - ordították. - Itt van egy átkozott! Itt van egy pokolra való! Gyertek ide gyorsan! Pillanatig haboztam csak, hogy mit tegyek. Ahhoz már késő volt, hogy betapasszam a szájukat nem maradt más hátra, csak a menekülés. Bár nem szokásom halotti máglyák között bújócskázni, most mégis ezt kellett tennem. Ugrottam néhányat előre, majd olyan szorosan simultam egy félig elkészített farakáshoz, hogy oldalamba szúrtak a rosszul lehántolt hasábok kéregmaradványai. - Hol van? - hallottam a kiáltást. - Hova tűnt az átkozott? Őszintén bevallom, nem éreztem a mennyországban magam. Ha elkapnak, aligha úszom meg szárazon - méghozzá szó szerint -, mert minden bizonynyal behajítanak a folyóba, és még szerencsésnek érezhetem magam, ha nem szúrnak búcsúzóul egy kést az oldalamba. Ha pedig valamilyen csoda folytán mégis élve úsznám meg a kalandot, vagy a rendőrség vendégszeretetére leszek utalva az elkövetkező napok során, vagy kórházi nővérek sürgölődnek körülöttem. A kórboncnokokra nem is akartam gondolni. - Hova tűnt a rohadék?

Kilestem a félig megépített máglya mögül, amelyet ki tudja, miért hagytak félbeszerbe az építői. Közvetlenül az orrom előtt fáklya fénye villant. Úristen! Hiszen ezek már itt vannak a közelemben! Négykézlábra ereszkedtem, és kimásztam a máglya mögül. Szerencsémre nem messze tőlem, egy büszkén emelkedő, már-már hivalkodó módon ösz-szerakott farakást láttam. Még a halott is ott hevert a tetején. S hogy nehogy valakinek netalántán egy gonosz démonnak - szentségtelen gondolatai támadjanak, őrzéséről egy szakállas, turbános őr gondoskodott, aki a fahasáboknak támasztva a hátát, a méltóságteljesen hömpölygő folyóra meredt. Közben mozgott a szája, amiből arra következtettem, hogy vagy imádkozik, vagy démonűző tantrákat mormol. Megtermett fickó volt, még ültében is látszott kidagadó pocakja. Ekkor rohant el egy férfi mellettem. Olyan közel hozzám, hogy a lába szára érintette az oldalamat. Ha nem lapulok szorosan a földre, nekem is ütközött volna. Már ez sem töltötte el örömmel a szívem, annak pedig végképp nem örültem, hogy kést láttam a kezében. Jókora görbe tőrt. Eltorzult arca arról árulkodott, hogy ha megtalál, használni is fogja. El nem tudtam képzelni, mi borította ki ennyire. Hiszen azzal, hogy bemerészkedtem a halotti máglyák közé, még nem követtem el olyan bűnt, amiért halált érdemelnék. Sőt semmilyen bűnt nem követtem el. Máskor is előfordult már, hogy turisták kószáltak a máglyák körül, mégsem esett komolyabb baja egyiküknek sem. Igaz, a gyászolók nem kedvelik a kíváncsiskodókat, de az már rég nem fordult elő, hogy valamelyikükben is komolyabb kárt tettek volna. Az én emberem azonban nem úgy nézett ki, mint aki megelégszik azzal, hogy barackot nyom a fejem búbjára, és néhány ejnye-bejnye után elenged. Az én emberemnek láttam valamit a szemében, ami nem tetszett nekem. Olyannyira nem, hogy nyomban el is határoztam, semmit sem bízok a véletlenre. Gyorsan odaugrottam a tantrákat morzsoló fickó elé. Olyan álmosan nézett rám, mintha éppen elaludni készülne. Aztán a torkán akadt a legutolsó tantra. Kicsit kitátotta a száját, hogy lenyelhesse vagy kiköphesse, de már nem volt rá ideje. Morgott valamit, mégiscsak kiköpte, majd egészséges álomba szenderült. Már a máglya teteje felé járhattam, amikor ismét meghallottam a felháborodott kiáltásokat. - Hol van a rohadék? - Az imént még itt volt! - Gyerünk, kapjuk el! - Ha elkapom - fenyegetődzött egy komor hang -, elvágom a torkát! -Én is elvágom! - En meg kidöntöm a belét! Nemes elhatározásban nem volt hiány. Szerencsére ekkor már a máglya tetején feküdtem a halott mellett. Itt ért a harmadik, vagy ki tudja, hányadik szerencse ezen az eszeveszett hajnalon. A halott kövér, hur-kás lábú ember volt életében éppenhogy elfért a máglyán. Arcát még szabadon hagyták, talán hogy utoljára elgyönyörködhessék a kelő napban. Az utolsó réteg fát alighanem csak akkor akarták felrakni a máglyára, amikor a búcsúztatók már összegyülekeztek a fahalom mellett. Nem tudom, ki tette a halott mellé a virágfüzéreket, de akárki is tette, jól tette. Volt belőlük annyi, hogy füzérboltot lehetett volna nyitni belőlük. Elnyújtóztam a hurkás lábú mellett, és betakargattam magam velük. Üldözőim közben belefáradhattak a nagy futko-sásba, mert abbahagyták a keresést, és az egyik közeli máglya mellett gyülekeztek össze. Jól értettem minden szavukat, mintha közvetlen közelemben társalogtak volna. Az első percekben még alig jött szó a szájukra, inkább csak ziháltak és a levegőt kapkodták. -Láttál... valamit? -Én... nem. -Én... sem. - Akkor... itt kell lennie valahol. - Azok közül az átkozottak... közül lehet valaki. - Láttátok, hogy... nézett ki? - Én láttam - mondta egy rémült hang. -Hogy?

- Két feje volt, és... legalább hat lába. - Visnura! Lehet, hogy maga Rávana volt? - Ebből elég! - mordult rájuk egy határozott férfihang. - Ha Rávana lett volna, nem futott volna el előlünk. Ha ő lett volna, már valamennyien a gyomrában lennénk. - Ez igaz - ismerte be a rémüldöző. - Akkor... talán mégiscsak egy ember volt? - Meg akart ölni bennünket - mondta a kemény hang. - Meg akart gyilkolni a nyomorult. Ezek szerint mégis igaz. Rávana követői már itt is felbukkantak. Kutassuk át még egyszer a környéket! - Ahhoz kevesen vagyunk, Ramanudzsa. - Csak a máglyák mögé kukkantunk be. Valami azt súgja nekem, hogy itt rejtőzködik a nyavalyás! - Elő a késekkel, fiúk! -Nem lesz ebből baj? - aggodalmaskodott egyikük. - Ha megöljük, gyilkosságot követünk el. - Félsz, te beszari? -Nem félek, csak... ha megtalálják, nyomozni kezd a rendőrség. -És? - Ha elkapnak bennünket... -De hiszen csak egy Rávana-hívőt öltünk meg! -Nem fogják megtalálni - mondta a kemény hang. - Belehajítjuk a folyóba, a víz meg elviszi. -A Szent folyóba?! - Mit vagy annyira oda, Madhav? Mit gondolsz, hány megölt tetemét vitte már el ez a folyó, mióta csak Visnu megteremtette, mi? Csekély vigaszt jelentett, hogy nálam volt a 38-as. Tisztában voltam vele, hogy csak legvégső esetben használhatom, sőt tulajdonképpen még akkor sem. Nem bánnának velem kesztyűs kézzel a helyi zsaruk, ha lövöldözni kezdenék a halotti máglyák tőszomszédságában. Akkor meg mi a fenét csináljak? Amíg töprengtem, üldözőim is elhatározásra juthattak, mert sorba vették a máglyákat, és alaposan átkutatták őket. Még a tetejükre is felkapaszkodtak, hogy megvizsgálják, nem bújtam-e meg odafent. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy leugrom a máglyáról, és futásnak eredek. Csakhogy ezúttal nem a város, hanem a folyó felé. Belevetem magam a vízbe, és legfeljebb a víz alatt úszom egy darabig. Nem volt kétségem afelől, hogy a Gangesz-ban le tudom majd rázni őket, csak éppen abban nem voltam biztos, hogy elérem-e élve a vizet. Ha csak egy is van közöttük, aki ért a késdobáshoz... Már-már emeltem a kezem, hogy lesöpörjem magamról a füzéreket és leugorjak a magasból, amikor a máglya megremegett. Recsegni és mocorogni kezdtek a hasábok a közelemben. A halott megbillent és odagurult hozzám. Mintha védelmet keresett volna nálam. Beláttam, hogy elkéstem. Azok, akik célba vették a máglyát, már az oldalán kapaszkodtak felfelé. - Látsz valamit, barátom? - Én nem. Hát te? - Csak a halottat látom. - Ki volt, amíg élt? - Uttam, a bádogos. - Jó kövérre hízott a fickó. Ismerted? - Csak távolról. Állítólag a pék rokona volt, azért hízott ilyen kövérre. - Azok ott mik mellette? -Virágkoszorúk. Mindegyik unokája küldött egyet. - Jó sok unokája lehet. - Hát, van vagy harminc. Hé, mi a fenét csinálsz? - Beleszúrom a tőrömet. -Megőrültél? Megszurkálni egy halottat?! Hiszen látod, hogy halott! - Ki beszél itt a halottról? Én a virágokba akarok beleszurkálni. Hátha alattuk rejtőzik a fickó. - Annyi hely sincs a kövér mellett, hogy egy egér odaférjen. És különben is... én már odaszúrtam. - Jó erősen? - Nem is egyszer.

- Akkor lemászok. Különben is rühellek idefent lenni. Mindig arra gondolok, hogy egyszer majd alattam is meggyújtják a máglyát. A farakás ismét ingadozni kezdett. Éppen ki akartam pislogni a füzérek közül, amikor valaki elsöpörte az arcom elől a virágokat. Egy turbánnal keretezett arc bukkant fel az orrom előtt. Barna szemek fúródtak a szemembe. A férfi felemelte a kezét. Én meg a stukkerom után kaptam. Ha versenyre került volna sor közöttünk, bizonyára alulmaradtam volna. Aki már próbálta, az tudja, hogy nem is olyan könnyű fekvő helyzetben kiráncigálni a fegyverünket a nadrágzsebünkből. A pasas kezében azonban nem volt kés. Ajkára tette a mutatóujját, aztán eltűnt előlem. Én meg engedelmesen ott maradtam a máglya tetején a bádogos társaságában. 3. Szerencsére nem kellett sokáig ott maradnom. Jó öt perc múlva ismét megremegett a máglya, majd ismerős hang kúszott fel hozzám. - Ott vagy még, Leslie száhib? Kimásztam a virágfüzérek alól, odébb toltam a bádogost, és lenéztem a tetőről. Szorosan a máglyához lapulva ott állt az én emberem, s aggódva pislogott felfelé. - Jól vagy? Válasz helyett ledolgoztam magam a földre. Csak amikor már ott álltam mellette, jött meg a szavam. - Köszönöm... jól. Kik voltak ezek? - Halottégetők - mondta ismeretlen ismerősöm. -Rendes emberek. - Hát ha ezek rendes emberek... - Pedig azok. Csak most meg vannak ijedve. Félnek Rávana követőitől. - Te is félsz? A férfi rám pillantott. - Nem vagyok gyáva patkány, de tőlük én is félek. Szemét orgyilkosok. Nem elölről támadnak rád, hanem hátulról. Olyankor aztán már nincs esélyed. Gyerünk, mielőtt visszatérnének! - Honnan ismernek téged a hullaégetők? - Engem sokan ismernek. Volt idő, amikor közéjük tartoztam. Mikor hogy. Valamiből mindig meg kell élni. Gyerünk, a folyóhoz megyünk! - Remélem, nem váltunk át vízibiciklire... Ha nem is vízibicikli várt bennünket, a csónakban sem volt sok köszönet. Amikor megpillantottam, arra gondoltam, talán kevésbé lenne veszélyes a dolog, ha úsznék. A krokodilok már úgyis régen kihaltak a Gangeszból. A sajnálatra méltó sajka ott hintázott közvetlenül néhány üszkös fahasáb mellett, az egyik lépcső kiszögelléséhez kötve. A folyóhoz képest szánalmasan kicsinek tűnt. Alighogy rátelepedtem arra a deszkára, amit ülésnek szánt az építője, kísérőm felemelte az ujját. - Én evezek, te meg a vizet mered. - Mivel? - Találsz a lábadnál egy konzervdobozt. Úgy is történt. Ő evezett, én pedig a vizet mertem. Méghozzá egyre sebesebb tempóban. Ahogy ugyanis evezni kezdett, s a sajka megindult a hullámok hátán, a Gangesz mintha meg akart volna leckéztetni bennünket. Úgy folyt befelé a víz a csónak alját borító számtalan kis lyukon, hogy öröm volt nézni. - Gyorsabban merd! - biztatott időről időre a férfi. - Különben elsüllyedünk! - Nem is olyan nagy baj - legyintettem. - Legalább nem kell tovább mernem a vizet. - De én nem tudok úszni! - rémüldözött a pasas. -Ha elsüllyed a csónak, belefulladok. - Az bizony baj - mondtam. - Főleg neked. Mesz-sze vagyunk még a céltól? - Ha nem mered a vizet, sosem érünk oda. Azt hittem, hogy egy örökkévalóság óta a Gangeszi merem már, amikor kísérőm a feltételezett part felé mutatott. -Ott! Oda megyünk!

Hiába meregettem a szemem, nem láttam sokat, csupán néhány fakoronát. A jelekből ítélve legalább még egy óra választott el bennünket a hajnaltól. Mivel néhány magasabb épület körvonalát is látni véltem, arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem a város szélén járhatunk, de még nem hagytuk el Vá-ránaszit. Útikalauzom ügyesen a parthoz kormányozta a csónakot. - Ugorj, Leslie száhib! Bár igyekeztem eltalálni a partot, nem tudtam elkerülni, hogy a vízbe ne csobbanjak. Még szerencse, hogy nem estem hasra benne. Már csak ez hiányzott volna a hajnali kalandból. Ereztem, hogy elkapják a karom, és kisegítenek a partra. Hátrapillantottam. Nem láttam már sem a csónakot, sem a kísérőmet. Vagy elsüllyedt, vagy elhúzott valamerre. Hirtelen karcsú alak bukkant fel előttem, tetőtől talpig fátyolba burkolva. - Leslie száhib? - Én vagyok. - Én pedig Sunila. - Üdvözlöm, asszonyom. - Tudja ugye, miről van szó? Azt akartam mondani, hogy természetesen tudom, bár egy szót sem értek az egészből. Sunila asszony gyorsan a karomra tette a kezét. -Neveket ne említsen. Főleg az őnevét ne. - Nem említem, asszonyom. - Hívjon csak Sunilának. - Köszönöm, Sunila. Hova kell mennünk? - Itt van nem messze. - Őrzi valaki? - Úgy tudom, nem. De ha őrizné... - Majd én elcsalom valahova - mondtam. - Szúrja gondja lesz. Fogalmam sem volt róla, ki az a Szúrja, de nem okvetetlenkedtem. Ha Szúrja gondja, hát akkor legyen az övé! - Jöjjön, kérem. Még mindig sötétség ölelt körül bennünket, ezért csak a talpammal éreztem, hogy fűvel benőtt mezőn haladunk. Sem a hold nem világított az égen, sem a csillagok. Ennek megfelelően aztán jóval sötétebb is volt errefelé, mint a nagyváros villanyfénnyel vert éjszakájában. - Hajnalig be kell fejeznünk - suttogta a fülembe Sunila. Éreztem, hogy könnyek fojtogatják. Vigasztaló szavakat akartam morogni neki, de aztán visszafogtam magam. Mi az ördöggel is vigasztalhatnám? - És ha... megtaláljuk? - kérdeztem. - Attól tartok, nem fogjuk megtalálni. A lelkét semmiképpen sem. - Ugy gondolja... meghalt? Sunila megrázta a fejét. - Nem tudom, mire gondoljak. Néha úgy érzem, igen, néha meg úgy, hogy él. Mindenesetre... nagy bajban van. - És ha... maguk felébresztették volna? - A hívek nem engednék. - Hogy akadályozhatnák meg? - Zavargások törnének ki. A rendőrség meg szeretné akadályozni a felfordulást. Élnek erre hinduk, muzulmánok, dzsainák. Eddig békésen megfértek egymással... - Máskor is voltak már hasonló megérzései? - Ilyenek még soha. - Másmilyenek? - Tudja... mi valahogy egyek vagyunk. - Ezt hogy értsem? - Egypetéjű ikrek. -Mintha azt mondták volna, hogy egy szádhuí kell... - A bátyám a szádhu. Nyeltem egy nagyot. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy a szádhuk öreg, szakállas emberek, ez esetben viszont legfeljebb a harmincas éveinek elején járhat, ha egyáltalán még a földön jár. Vagy inkább fekszik.

-Minden rezdülését érzem, még a szíve verését is. Megérzem, ha... ilyenkor rosszul vagyok. Jártam orvosnál is, de tehetetlen. Azt mondja, beképzelem magamnak. Vegetatív neurózis, vagy micsoda. De én tudom, hogy nem az. - Eegen. És most mit érez? - Éppen ez az, hogy nem érzek semmit. Pontosabban szólva, nem érzem a nyomást. - Minek a nyomását? -A földét. - Máskor érzi? - Amióta csak... szádhu lett, azóta érzem. És boldog vagyok, ha felszabadulok a nyomás alól. Ez azt jelenti, hogy ő is... ugye, érti? Értettem is, meg nem is. Kedvem viszont nem volt a dologhoz. Már akkor sem volt, amikor megkértek rá. Csakhogy ellent lehet-e állni egy régi jó barát kívánságának? Sunila hirtelen megtorpant. - Itt vagyunk - suttogta. - Ne lépjen ki a mezőre! Eszem ágában sem volt kilépni. Sőt az sem döbbentett volna meg, ha az asszony hirtelen azt mondja, hogy tévedés volt az egész, ostoba tréfa, most mindjárt megfordulunk, és én hazamehetek aludni. Sunila azonban nem ezt mondta. Kidugta a fejét a mellettünk feketedő bokrok közül, és beleszimatolt az éjszakába. Amikor visszahúzta, riadt volt a tekintete. - Őrzik! - suttogta a fülembe. - Őrzik! -Ez nem jó hír. -Várjon. Mindenre felkészültünk. Ez az, ami rólam viszont egyáltalán nem volt elmondható. Ezért aztán, hogy legalább azzal tisztában legyek, hol is vagyunk, félretoltam, és én is kilestem a bokrok közül. Közvetlenül az orrom előtt végtelen mező húzódott a messzi távolban tömör feketeség emelkedett a lassan szürkülni kezdő végtelen peremén. - Régi várrom - mutatott a mezőn túlra Sunila. -Sietnünk kell. - Hát akkor siessünk! - Maga egyelőre maradjon itt! Szólok, ha szükség lesz magára. Leguggoltam, és magam elé bámultam. Vigye el az ördög az ilyen szívességkérést! Amikor felemeltem a fejem, vékony, lilás csíkot láttam az ég peremén. A hajnal első csíkja azonban nem volt árva: két behúzott nyakú árnyék is igyekezett a mezőn át ismeretlen célja felé. Ismét csak Sunila szorítását éreztem a karomon. -Látja? - Mit kellene látnom? - Ott! Amerre mutatom. Ekkor valóban megpillantottam a feketeségből alig kiemelkedő halmot, amely mellett mintha ott kucorgott volna valami. Mint a házőrző kutya a küszöb előtt. - Most mi lesz? - Maga csak maradjon nyugton! Megsértődhettem volna, de nem tettem. Lal Bahadur jóindulata sokkal fontosabb volt számomra, mint hogy ilyen apróságok miatt kockára tegyem. Aztán észrevettem azt is, hogy a két árnyék éppen a felé a halom felé tart. Behúzott nyakkal, mintha gyilkolásra készülnének. - Elkapják - mondta magabiztosan Sunila. - Kit? - értetlenkedtem. - Hát az őrt. A két pasas el is kapta. Amikor már olyannyira megközelítették, hogy majd összeért a köpenyük a lila háttér előtt, egyszerűen felröppentek a levegőbe, és a harmadik árnyékra vetették magukat. Távolról, mintha a folyó nyögött volna, mély, fájdalmas sóhajt hallottam. Egyetlen pillanat alatt végigömlött rajtam a félelem. Csak nem olyasmibe keveredtem, amit ki sem szeretnék mondani? Nem, ez lehetetlen! Lal Baha-dur nem tehet ilyet velem! -Mindenrendben! Jöjjön! Felemelkedtem és elindultam a halom felé. Mögöttem is, jobbról is, balról is ott csörtetett egy-egy sötét árnyék. Latolgatni kezdtem magamban, vajon mennyi esélyem lenne, ha hirtelen meggondolnám magam? Arra a gyors felismerésre jutottam, hogy semennyi. Mielőtt még megpróbálhatnék elpucolni, hárman is kést döfhetnének a bordáim közé. Ráadásul egyszerre.

Néhány percnyi gyaloglás után a térszintből alig kiemelkedő halomhoz érkeztünk. Azért nem mondok sírt, mert nem annyira sír formája volt inkább olyan halomra emlékeztetett, amilyeneket a nomádok emelnek a Himalája bércei között a szellemek tiszteletére. A halom szinte lubickolt az egyetlen lila sugárban. Tetején apró pálcikákra szegezett dévanágari betűs feliratok libegtek az alig érezhető hajnali szélben. Mellettük ruhadarabok, áldozati ételmaradványok. És két keselyű, amelyek lusta szárnycsapásokkal emelkedtek a magasba, amikor megközelítettük őket. A halom mellett fekete csomag hevert. Furcsa módon keze is volt, lába is, azonkívül feje is. - Fél óráig garantáltan nem tér magához - biztosított Sunila. - Akit Szúrja elintéz, az éppen ennyit alszik. Amikor felébred, mi már nem leszünk itt! Még fél óra! - fohászkodtam magamban. - Csak addig ne tévedjen erre idegen. Sunila az árnyékokra mordult. - Ássatok! Maga meg figyeljen! - Nem lenne jobb, ha én is ásnék? - Azt csinálja, amit mondok! Sóhajtottam, és csípőre tettem a kezem. Hamar meggyőződtem róla, hogy valóban nincs szükségük a segítségemre. Amikor korábban úgy tippeltem, hogy legalább hárman vannak a kísérőink, és ha úgy tetszenék nekik, egyszerre három kést szúrhatnának belém, jelentősen alábecsültem a számukat. Sunila intésére legalább nyolcan ugrottak ásó-val-lapáttal a halomnak. Arra riadtam, hogy Sunila megszorítja a kezem. Egyetlen pillanatig azt hittem, hogy valamilyen csoda folytán egy hal került a tenyerembe, amely vergődik, és ki akar csúszni belőle, aztán rádöbbentem, hogy az asszony keze az, csak éppen verejtékben fürdik. - Jól van? - kérdeztem tőle nyugtalanul. Sunila rám nézett. Ekkor már valamivel többet láttam az arcából. Nagy, fekete szemei voltak, kissé hosszú orra, kiemelkedő pofacsontokkal. - Nem ... vagyok jól - nyögte. - Érzem, hogy... - Orvost nem hozott magával? -Nem... de... mindjárt jobban leszek. Visnura... érzem! Érzem! - Mit érez? - kérdeztem, miközben arra gondoltam, hogy jobb lenne megszabadulnom nyirkos kezétől. -Nincs... odalent! - Azonnal kiderül. Ki is derült. Éppen tíz perc múlva. -Itt egy deszkaréteg! - kiáltotta valaki hirtelen hindiül. - Támasszátok a falhoz! Deszkák kopogtak, majd egymáshoz csapódtak. Sunila kihúzta a kezét a kezemből, és a gödör szélére lépett. Lenézett, aztán félrefordította a fejét. - Úgy látszik, mintha... érintetlen lenne. Nem is tudtam hirtelenjében, mit szeretnék. Ha üres lenne a sír, vagy ha nem lenne az. - Itt a koporsó! - hallatszott a kiáltás. Sunilának volt annyi lelkiereje, hogy a gödör szélére guggolt. Odalent elemlámpák fénye pásztázta a faládát. - Mit láttok? Érintetlen? - Annak látszik, memszáhib. - A szegek? - Benne vannak, memszáhib. -Nem látszik, hogy valaki... kihúzta volna őket? - Nem látszik, memszáhib. - Jól van, akkor húzzátok ti ki őket! -Előbb Zain! Sunila az árnyékok felé intett. -Zain, kezdd el! Valaki énekelni kezdett. Előbb hosszan elnyújtva, majd egyre növekvő sebességgel hadarva az érthetetlen szöveget. Én azonban néhány mondatot mégis megértettem belőle. A sír körül bóklászó gonosz lelkeket próbálta meg elűzni velük az énekes. - Gyerünk a szegekkel! Halk reccsenések hallatszottak, majd valaki ismét felkiáltott.

- Kihúztuk őket, memszáhib! -Leslie száhib! - Asszonyom? - Menjen le, és emelje le a fedelet! -Én? - Menjen le, és emelje le a tetőt. Ön megteheti. - Igazán? És miért éppen én? - Mert ön nem hindu. Önt nem szállják meg a gonosz szellemek. -Gondolja, hogy a maga szellemei bőrszín alapján válogatnak? - Nem gondolok semmit, de kérem, menjen le, és tegye a dolgát. Pillanatokkal később már senki nem volt a gödörben. Életemben nem láttam még sírásókat gyorsabban eltűnni a balfenéken, mint ahogy ők tették. Megdörzsöltem a homlokom, és lecsusszantam a gödör oldalán. Önkéntelenül is a stukkerom után nyúltam, aztán leeresztettem a kezem. Csak nem fogok halottakra lövöldözni? - Lent van? - kérdezte Sunila. - Itt vagyok a koporsó mellett. - Akkor emelje le a tetejét! Furcsán remegett a hangja, mintha nem lenne egészen biztos benne, hogy valóban azt szeretné-e, amire biztat. - Biztos, hogy ezt akarja? - Csinálja már, hogy az a... Lehajoltam és felemeltem a tetőt. Aztán anélkül, hogy belenéztem volna, óvatosan a gödör oldalához lapultam. Nem mintha attól tartottam volna, hogy az, aki odabent van, szembeugrik velem, hanem el akartam kerülni, hogy megéreZzem az elmúlás szagát. Hiába szimatoltam, nem éreztem semmit. Ekkor vettem csak magamnak a bátorságot, hogy belenézzek a faládába. Nem volt benne semmi. - Nos? - sürgetett Sunila. - Mit lát? - Semmit - mondtam az igazságnak megfelelően. -Várjon - nyögte, majd éreztem, hogy mellém huppan. Kicsi volt a hely, hozzám kellett simulnia, ha el akart férni. - Visnu... Siva... segítsetek! - nyögte, és a karomba markolt. - Mit... jelentsen ez? - Fogalmam sincs róla - mondtam. Odafent, a gödör szélén fekete gömbök bukkantak fel, s a bennük ülő szemek a koporsóra meredtek. - Eltűnt - morogta valaki. - Elrabolták a démonok. - Semmivé vált. - Feloszlott a levegőben. - Vagy elrepült. -Vizsgálja meg, Mr. Lawrence. Kérem... legyen nagyon alapos. Ekkor aztán egy csapásra világosság gyúlt az agyamban. Már tudtam, miért éppen engem küldött Lal Bahadur. -Menjen vissza a helyére - mondtam Sunilának, bár fogalmam sem volt róla, hol lenne igazából a helye. Lenyúlt érte egy kéz, és felhúzta a felszínre. Én pedig munkához láttam. 4. Ki tudja, meddig nézelődtem volna odalent, ha Su-nila sürgetőn le nem kiált. -Öt perce maradt, egy másodperccel sem több! Azonnal kivilágosodik. Odalent még tartotta magát a sötétség, csak Su-nila zseblámpájának a fénye világította meg a deszkákat és a szegeket. Igyekeztem alaposan kihasználni az öt percet. Óvatosan végigvizsgáltam mindent, de nem sokkal lettem okosabb attól, amit láttam. - Eltelt az öt perc - suttogta egyszer csak Sunila. -Jöjjön fel azonnal! Engedelmesen felfelé nyújtottam a kezem. Valaki megragadta a csuklóm, és kirántott a gödörből. - Az a helyzet... - Erre most nincs idő. Jöjjön utánam! Mire észbe kaptam, már csak ketten maradtunk a mezőn.

-Helyreállítják a sírt - mondta remegő hangon Sunila. - Jöjjön, visszaviszem kocsival. Mire a hajnal első, valóban a napkeltét jelző fényei felbukkantak, már egy hatalmas fekete kocsiban ültem, és a város felé igyekeztem. Közben egyre azon törtem a fejem, vajon idefelé miért kellett egy sajátos triatlonon részt vennem ahhoz, hogy a sírhoz jussak? Indiában azonban mindennek megvan a maga néha rejtett, néha nyilvánvaló oka, csak várnunk kell, amíg megértjük az események lényegét. Nekem szerencsére nem kellett soká várnom. 5. Kilestem a függönyök között, és meglepetve láttam, hogy nem abba az irányba megyünk, amerre mennünk kellett volna. A város számomra ismeretlen részein vánszorogtunk keresztül riksák, targoncák, gyalogosok és ténfergő szent tehenek között. - Ébred a város - mondta mellettem Sunila. Most volt csak időm rá, hogy alaposan is szemügyre vegyem. Amit láttam, nem töltött el különösebb lelkesedéssel. Viharvert, szürke bőrű nő ült mellettem, akinek az arcán ráadásul elkenődött a festék. Ahogy jobban megnéztem magamnak a hajnali fényben, arra a megállapításra jutottam, hogy ha őt találtam volna a koporsóban, biztos elhittem volna róla, hogy halott. Sunila észrevehette az érdeklődésemet, mert rám pislogott. - Nem lehetek valami kívánatos, mi? - Miért gondolja? -Csak látnia kellett volna a saját tekintetét. Tudja, mit olvastam ki belőle? - Na mit? -Hogy ilyennek képzelte a bátyámat odalent a sírban. Hirtelen furcsa érzés futott át rajtam. Mintha moziban ültem volna, és magamat figyeltem volna a filmvásznon. A hatalmas, lesötétített kocsi, a jószerével láthatatlan sofőr, a szürke arcú, halottnak tűnő nő, aki kastélyába viszi a gyanútlan, vagy éppen csak gyanakvó áldozatát... A nő élőhalott, vagy démon, vagy szörnyeteg - lehet válogatni -, a férfi pedig még élettel teli, de néhány óra múlva már... Megráztam a fejem, és elhessegettem magamtól az ostoba gondolatokat. Néhány perccel azután végre ismerős épületeket pillantottam meg a függöny résein át. - Itt meg is állhatunk -sóhajtottam. - Innen már a saját lábamon megyek. Úgyis rám fér egy kis gyaloglás. Adja át az üdvözletemet... Sunila megfogta a kezem. Hideg és nedves volt a tenyere, mint a korábban már említett hal. - Eszem ágában sincs elengedni magát - mondta. - Hazaviszem. Nálam majd kipihenheti magát. -Haza? Hova? - A kastélyomba. Majdnem elnevettem magam. Sunila észrevette arcom rándulását, mert ő is vidámabbra váltott. - Mint a Drakulában, mi? Egyszerre megnyugodtam. Hátradőltem az ülésen, és becsuktam a szemem. Talán el is bóbiskolhattam egy kicsit, mert csak arra riadtam fel, hogy az autó megáll. - Itt is vagyunk - mondta Sunila. - Kérem, kövesse Csandragupta utasításait. Mire kettőt pislanthattam volna, már el is tűnt előlem. Én meg ott maradtam egy alacsony, hajlott hátú kis emberke társaságában, egy akkora ház előtt, amely első látásra még a Himalájánál is hatalmasabbnak tűnt. Csandragupta összetette a kezét, és mélyen meghajolt előttem. - Kövessen, száhib. Követtem. 6. Ha nem tudtam volna, hogy Sunila birtokán vagyunk, akár azt is hihettem volna, hogy a mennyországba kerültem. A kastély a várost körülvevő dombok között rejtezett egy előkelő negyedben. Amint kibámultam az ablakon, kibukkant előttem a párából a szomszéd háza. Sunila kastélyszerű tündérpalotájának ellentéteként

csupa-csupa üvegből készült, és úgy csillogott a napfényben, mint egy óriási drágakő. Csandragupta felvezetett egy emeleti szobába, majd minden tiltakozásom ellenére lecibálta rólam a ruhám. Nem azért tiltakoztam, mintha féltettem volna felismerhetetlenségig összekoszolódott és néhol el is szakadt pulóveremet, hanem mert nem volt nálam másik. Ha sírt megyek ásni, nem szoktam tartalék öltönyt cipelni magammal. Csandragupta belökött egy jakuzziba, majd frissítő zuhany következett. Mindeközben pillanatokra sem tágított mellőlem. Feltehetően azt a parancsot kapta, hogy ha egyetlen másodpercre is szeme elől téveszt, őt is élve eltemetik, mint a szádhut. Másfél óra után úgy éreztem, hogy újjászülettem. Csandragupta megajándékozott egy fehér vászon:, nadrággal, inggel, pulóverrel, sőt még papuccsal is. Amikor mindezeket felöltöttem, elismerőn nézett végig rajtam. - Jól nézel ki, száhib. - Köszönöm, Csandragupta. A következő pillanatban elsírta magát. Meghajolt előttem, és úgy is maradt, hogy ne láthassam az arcát. -Mi a baj, Csandragupta? - kérdeztem gyanakodva. Nagyon nem szerettem volna, ha engem sirat. -Jajjaj, száhib,jaj,jaj! - Történt valami, amiről nem tudok? Csandragupta felemelte a fejét, és letörölgette a könnyeit. - A memszáhibot siratom, száhib. - Miért? Mi történt vele? - hökkentem meg. Csandragupta hozzám hajolt, és a fülembe suttogta. -Halott! Úgy ugrottam fel, mintha kígyó mart volna belém. -Tessék?! Csandragupta rémülten maga elé kapta a kezét. -Csakjelképesen mondtam, száhib. - És nem jelképesen? - A szíve halott. -Ez mit jelent? -Amióta Shashimohan száhib szádhu lett, azóta. .. meghalt a szíve. - Csandragupta, már megint fecsegsz! Villámgyorsan megfordultam. Ismeretlen, szomorú szemű, csinos nő állt a szoba ajtajában. Kezének egyetlen intésével elbocsátotta Csandraguptát. Valahogy ismerős volt a hangja és a szeme is, de nem tudtam, hova tegyem. Egészen addig, amíg ismét meg nem szólalt. - Nem tudja, ki vagyok, mi? -Sunila? - Ennek igazán örülök. Ez azt jelenti, hogy sikerült kissé magamhoz térnem. Én meg csak hápogtam, mint a megkergetett kacsa. - Jézusom... ezt azért nem gondoltam volna! Odasétált hozzám, és megfogta a kezem. Már nem volt nyirkos a tenyere, és hideg sem. - Szánna rám egy rövid órácskát? Annyira elbűvölt, hogy meg sem gondoltam, mit mondok. - Természetesen, Sunila memszáhib. - Talál fürdőnadrágot a szekrényében, vegye fel, és jöjjön le a medencéhez. Ott majd elbeszélgetünk. Mosolygott, és kilibegett az ajtón. Én meg elkezdtem keresni az egyetlen szekrény számos fiókjában a nekem szánt fürdőnadrágot. 7. Az elkövetkező órák mintha álomban teltek volna el. A kastély valóban maga volt a paradicsom. Mezítlábas alkalmazottak suhantak a folyosókon, arcukról egyetlen pillanatra sem röppent el a mosoly. Gyümölcsöt ettünk, és hideg mangólevet ittunk hozzá. Aztán úsztunk a medencében, és ismét gyümölcsevés következett. Már estébe hajlott a délután, amikor Sunila néhány percre magamra hagyott. Az úszómedence szélén feküdtem, és éppen azon törtem a fejem, hogy j belecsobbanjak-e a vízbe, amikor Csandragupta tűnt fel a közelemben. Kezében tálcát tartott, amelyen néhány mangólével töltött pohár sorakozott. - Parancsol, száhib?

Levettem két pohárral, hogy Sunilának is jusson, ha visszatér. Csandragupta felvett két üres poharat a medence partjáról, majd rám pislogott. - Meddig marad, Leslie száhib? Furcsa kérdés volt, meg kell hagyni. Úgy általában nem szokás, hogy az inasok a vendégek lelépési ideje felől faggatózzanak. - Lassan szedelőzködöm - mondtam kedvetlenül. Lehet, hogy haragudnom kellett volna rá a bizalmaskodásért, én azonban inkább magamra haragudtam. Már rég otthon kellene lennem, holnap be kell mennem az egyetemre, megbeszélést kell tartanom... Éreztem, hogy Csandragupta elkapja az úszónadrágom szélét. -Ne maradjon éjszakára, Leslie száhib! -Tessék?! -Ne maradjon... Elharapta a mondatot, amikor észrevette, hogy Sunila felénk közeledik. Említettem már, hogy Sunila alaposan megváltozott az éjszakai sírásás óta. Akkor másnapos hullához volt inkább hasonlatos, most viszont... mit is mondjak, hogy ne becsüljem alá a szépségét? Igen, Sunila tündérré változott át. Jókedvű dévivé, eggyé azok közül, akik ott röpködnek a virágzó fák között, és jókedvükben virágszirmot hullajtanak a vándorok fejére. Nem voltam ugyan tisztában vele, hogy a dévik milyenek mint nők, Sunila viszont első osztályú volt. És a fürdőruhája sem maradt el mögötte. Nem tudom, kik készítették, kinek a tervei alapján, de mestermunka volt, nem is vitás. Amikor először pillantottam meg benne, nem tagadom, némi csalódottságot éreztem. Kissé soknak tűnt az anyaga, főleg azokhoz a micsodákhoz képest, amelyek a női testeket fedik a strandokon, bár a fedés szó itt aligha fejezi ki a lényeget. Azok a fürdőruhák ugyanis alighanem egyetlen cipőfűzőből készülnek, és csak annyit takarnak el a viselőjéből, mint a fűszálak árnyéka az elefántból: nos, eme cipőfűzők ismeretében gondoltam én Sunila fürdőruhájáról, hogy talán túlságosan is konzervatív. Ebben aztán óriásit tévedtem. Már másodpercekkel azután, hogy megpillantottam, kénytelen voltam megállapítani, hogy Sunila fürdőruhája nem is fürdőruha igazából, hanem élőlény. Úgy mozog, ahogy ő akarja akkor csúszik fel-le, húzódik félre, vagy takar el valamit, amikor kedve tartja. Sunila fürdőruhája mögött messze elmaradtak a cipőfűzők. Hogy kissé markánsabban fejezzem ki magam, ha Sunilát bámultam a fürdőruhájában, első osztályú peep-show-ban érezhettem magam. És akkor még nem beszéltem a ruha anyagáról. Nagy a gyanúm, hogy többnyire csak a mesékben található ilyen. A bikini cirka tíz másodpercenként változtatta a színét és a molekuláris szerkezetét is. Hol átlátszatlan volt, hol félig átlátszó, hol pedig egészen az. Mielőtt bárki is arra gondolna, hogy csupán a fürdőruhával voltam elfoglalva, meg kell nyugtatnom: Sunilát sem hagytam figyelmen kívül. És jól is tettem, hogy nem hagytam. Sunila ugyanis maga volt a tökély. Talán a nagy indiai eposzokban, a Mahábháratában és a Rámája-nában bukkannak fel olyan csodálatos szépségű nők, mint amilyen Sunila volt. Leheletnyi festék díszítette csupán az arcát, és talán az ajkait is körmei kagylóként csillogtak homloka közepén, az orra felett, diszkréten vörösödött a binda. Mintha megbabonáztak volna, úgy bámultam rá. Sunila nem látszott észrevenni elragadtatásomat ringó csípővel odajött hozzám, lehajolt, és felemelte a mangóleves poharát. - Látom, itt volt Csandragupta. Szó nélkül biccentettem. - Mondott magának valamit? - Csak az üres poharakat szedte össze. - Úszunk egyet? - Gyerünk! Beugrottunk a medencébe és úsztunk. Néha-néha egymásra mosolyogtunk, de semmi több. Akkor értem csupán hozzá, amikor az úszás végeztével kisegítettem a partra. - Hogy tetszik szerény hajlékom? - kérdezte később a nyugágyán heverészve. - Meg van vele elégedve?

- Kicsoda maga? - kérdeztem félig tréfásan, félig komolyan. - Világhírű színésznő? Sunila elnevette magát. - Hát az éppen nem. Nincs sok tehetségem a színjátszáshoz. - És ez itt köröskörül? Sunila megvonta a vállát. - Örökség. Bankár volt az apám... akárcsak a bátyám, Shashimohan. - És ön? -A cégeimet irányítom - mondta kitérően. -Akarja hallani a történetemet? Nem szóltam, csak széttártam a karom, amit akár beleegyezésnek is vehetett. Sunila nyaka köré tekert egy törülközőt, és a közelünkben nyújtózkodó pálmafára nézett, amelynek a törzsére éppen ebben a pillanatban kapaszkodott fel egy apró gyíkocska. - Mint már mondottam, apám bankár volt, India egyik leggazdagabb embere. - Volt? - Immár öt éve halott. Közlekedési balesetben halt meg, úgy is mondhatnám, hogy halálra gázolta egy bivaly. - Tessék?! - hökkentem meg. - Éjszaka belefutott egy kivilágítatlan, bivaly vontatta kordéba. Az ütközést még megúszta volna, de a magvadult állat halálra taposta. - Sajnálom. - Az anyám... két évvel később lelépett. Nyeltem egyet, de nem mertem megkérdezni, hogyan. Sunila néhány pillanatig még a gyíkocskát nézte, aztán ismét megvonta a vállát. - Nagyon szép nő volt, és viszonylag fiatal. Tizenöt évvel volt fiatalabb az apámnál. Mielőtt elhúzott volna, beszélt velem. A bátyámmal nem, csak velem. Úgy látszik, tartott tőle. Azt mondta nekem, hogy elmegy, egyetlen fillért sem visz magával, nincs rá szüksége. Aztán elment. -Hová? - Külföldre. Most éppen egy svájci diplomata felesége. Amikor egyedül maradtunk Shashimohannal... rohadtul... éreztük magunkat. Bár mindenünk megvolt. .. nem volt se anyánk, sem apánk. Indiában nagyon fontos... hogy egy fiatal embernek legyen apja és anyja. Vagy legalább az egyik. Nekünk azonban nem volt. Shashimohan átvette apám helyét az üzleti életben, én pedig... hát csak voltam. -Mégis... mit csinált? - kérdeztem, hogy megtörjem az egyre hosszabbra nyúló csendet. - Hogy mit csináltam? Jöttém-mentem nem találtam a helyem. Többnyire csak arra vártam, hogy Shashimohan hazajöjjön. Shashimohan az ikertestvérem, szorosabb kötelékek fűztek össze bennünket, mint az egyszerű testvéreket. Akár üzenni is képesek voltunk egymásnak. - Ezt hogy érti? -Gondolatban. Ha erősen gondoltam valamire, Shashimohan is arra gondolt. Megérezte, és meg is értette, ha hívtam. Előfordult, hogy éppen egy üzleti vacsora közepénél tartott, amikor nagyon erősen arra gondoltam, hogy jó lenne, ha Shashimohan már itt lenne. Sőt... néha az is előfordult, hogy nagyon határozottan üzentem neki... Shashimohan, gyere haza! Ő meg otthagyott csapotpapot, üzleti vacsorát, és hazajött. Én persze igyekeztem korlátozni magam... nem akartam, hogy miattam... szóval, miattam hátrányok érjék az üzleti életben. Öt évig olyan szoros kapcsolatban éltünk... hogy... a felületes szemlélő akár rosszra is gondolhatott volna. Pedig mi csak testvérek voltunk, és úgy szerettük egymást, mint a testvérek. - Az ikertestvérek. - Igen - mondta. - Ez fontos. Aztán egyszer csak megváltozott minden. Mondhatnám úgy is, hogy a pokol fenekére hullottam. Shashimohan elárult, méghozzá csúnyán. - Csak nem akart megnősülni? Sunila legyintett egyet. -Ha csak azt akart volna! Bizonyára azt is nehezen viseltem volna el, hiszen azt jelentette volna, hogy egy harmadik közénk furakszik, de azért elviseltem volna valahogy. Elvégre ez az élet rendje. Az egypetéjű ikreknek is van magánéletük. Néha földrajzilag is messzire távolodnak egymástól... csak éppen a köztük lévő kapcsolat nem szakad meg soha. Nem, nem ezzel árult el Shashimohan. - Hanem mivel?

- Bezárkózott. - Mit csinált? - Bezárkózott önmagába. Egyszer csak... mintha már nem is ő lett volna. Egy este azt vettem észre, hogy egy idegen, szófukar emberrel ülök a vacsoránál. Tudtam, ha erőszakoskodom, csak ronthatok a helyzeten, ezért óvatos voltam. Nem rontottam ajtóstól a házba. Aztán egy napon magától elmondta, hogy találkozott valakivel, egy szádhuval, aki rávezette a helyes útra. - Hogy találkozik egy bankár egy szádhuval? - Erről soha nem beszélt. Erre persze... magándetektívet fogadtam, és minden lépését szemmel tartottam. A szádhu, akinek a követőjévé vált, igazi szent ember volt a városon kívül egy fa alatt ücsörgött, ott adta elő zavaros nézeteit. Majd beleőrültem, amikor értesültem róla, hogy miket csinál. Például élve eltemettette magát. Azt hirdette, hogy az ember legyűrheti a vágyait, uralkodhat a teste felett. Csak az igazi aszkézis és a testünk feletti tökéletes uralom vezethet el a végső bölcsességhez, ami nem más, mint a testtől való megszabadulás. Azt hirdette, hogy az ember bizonyos gyakorlatok segítségével képes eltűntetni a testét, és még életében lélekké változni. -Lélekké?! - Ami azt illeti, neki már majdnem sikerült. Amikor először találkoztam vele, azt hittem, káprázik a szemem. Hirtelenjében csak egy ágyékkötőt láttam és egy hajcsatot, semmi egyebet. Akkor már olyan vékony volt, hogy szabad szemmel is átláttam rajta. Leslie, kérem, én annak az embernek szabad szemmel láttam a belső szerveit. Elhiszi? - Hát, ha maga mondja... -Jaj, ne tegyen így, kérem! Esküszöm, hogy láttam. Es abban a pillanatban úgy éreztem, hogy hinnem kell neki. Az az ember olyan volt, mint a szappan. Addig mosakodsz vele, amíg egyszer csak azt veszed észre, hogy már nincs a kezedben semmi. A szádhu... képes volt hetekre, vagy akár hónapokra is eltemettetni magát. Nem hittem a szememnek, amikor egy alkalommal, egy egész hónapi eltemettetés után élve mászott ki a gödörből. Őszintén mondom magának, azalatt a hónap alatt mást sem csináltam, csak imádkoztam, hogy fulladjon meg, és hagyja békén a bátyámat. De ő nem fulladt meg... - És a barátai... a bátyja munkatársai...? - Hát az egy külön történet. Ugyanúgy nem akarták elhinni, mi történt Shashimohannal, mint ahogy én sem voltam képes rá. Először még azt hitték, múló hóbortról van szó, esetleg bepöccent egy kicsit, vagy hasonló... aztán engem próbáltak rábeszélni, hogy próbáljak meg valamit. Én persze rábeszélés nélkül is megtettem volna mindent, ha képes lettem volna szembeszegülni vele. - Sajnálom, ami történt. -Ó, ez még nem minden! Shashimohan egyszer csak bejött a szobámba - ekkor már hosszú szakálla volt, és viseltes köpenyt hordott -, és közölte velem, hogy végérvényesen eltávozik a polgári létből. Rám hagyja a vagyonrészét - a közjegyzővel már elintézte -, nekem pedig nincs más dolgom, mint békén hagyni őt. Arra kér, hogy ne zavarjam meg a gondolatait. - Ezt hogy érti? - Említettem, hogy néha üzenni szoktam neki, és ő is nekem. Azt mondta... többé ne próbálkozzam ezzel, ha nem akarom, hogy meghaljon. Akkor tudtam meg, hogy végérvényesen a szádhu követőjéül szegődött. Elmondta, hogy olyan gyakorlatokat végez, amelyekhez tökéletes koncentrációra van szüksége. A külvilág nem zavarja, azt már tökéletesen képes kirekeszteni magából, csupán az én gondolataim ellen nem tehet semmit. Aztán részletesebben is elmagyarázta, milyen veszélyek fenyegetik. Azt mondta, ő is eltemetteti magát, mint a szádhu, mélyen a föld alá, ahol másfélék a lét törvényei, mint idefent. Ott minden erejére szüksége van a túléléshez ha megzavarnám a gondolatait, megölném vele. Ezért ismételten arra kért, hogy soha többé ne gondoljak rá. Úgy ne gondoljak rá! Ne próbáljak meg kapcsolatba lépni vele. -És... megpróbált? Sunila mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet.

- Egyszer csak nem jött haza többé. Én pedig... megtartottam, amit ígértem. Sokszor gondoltam rá, de... nem próbáltam meg üzenni neki. Ő sem üzent nekem. És én mégis tudtam, hogy él. - Honnan tudta? Sunila a mellkasára tette a tenyerét. - Innen. Megéreztem, ha eltemetik. Én is azt éreztem, amit ő. És ugyanazt is láttam. -Látta?! - Hogy is magyarázzam magának? Egyszer éppen az ágyamon feküdtem, és olvastam valamit. Hirtelen... fulladni kezdtem... és erős nyomást éreztem a mellkasomon. El is ájulhattam talán... Amikor magamhoz tértem, biztos voltam benne, hogy koporsóban fekszem, és a nyomást a mellkasomon a levegőhiány okozza. Aztán láttam is - talán a koporsóba fúrt lyukon át -, hogy göröngyök hullanak rám... és arcokat is láttam, amint valahol felettem lebegnek a levegőben, és imákat is hallottam. Shashimohan szemével láttam a világot. Később az újságokból megtudtam, hogy egy szádhut éppen azokban a percekben temettek el valahol, amikor a látomásom volt. -Te jó ég! - Mert akkor már Shashimohan híres szádhu volt, akinek csodájára jártak az emberek. Ugyanazokat az elveket hirdette, mint a mestere.. - Vele mi lett? - Sosem hallottam többé róla, azt sem tudom, ki volt. Feltehetően már nem él, habár azt mondják, hogy a szádhuk akár több száz évig is elélhetnek. - Egyáltalán nem próbált meg kapcsolatba lépni a bátyjával? - hitetlenkedtem. Sunila csodálkozva nézett rám. - Hogy próbáltam volna, amikor ezzel a halálát okozhattam volna? Megpróbáltam elmerülni az üzleti életben. Ma már elég ismert a nevem, és... de ez nem fontos. Aztán... három héttel ezelőtt történt valami, ami megdöbbentett, és meg is rémített. - Micsoda? - kérdeztem, pedig sejtettem, mit fog válaszolni. - Shashimohan üzent nekem. A segítségemet kérte. - Maga... megértette? Sunila becsukta a szemét. - Először nehezen ment. Rosszul is lettem, azt hiszem. Néha... rosszul vagyok ilyenkor talán ki is lépek önmagamból. Megpróbáltam magam elé idézni a képét, de csak sötétséget láttam. Es ismét éreztem a nyomást a mellkasomon. Biztos voltam benne, hogy Shashimohan egy koporsóban fekszik eltemetve, és... valami baja történhetett... Talán elvesztette az uralmát a teste felett... pedig esküszöm, hogy nem próbáltam megzavarni! Remegni kezdett a forró délutánon, mintha hideg rázná. Kénytelen voltam átkarolni, miközben az arcát simogattam. -Nyugodjék meg, Sunila... Kérem, nyugodjék meg! Sunila letörölte a könnyeit, és rám mosolygott. -Látja, milyen hülye vagyok? Még évek után is ennyit jelent nekem. Szóval... egyszerre csak rettenetes zajokat hallottam, majd földöntúli világosság csapott a szemembe. Arcokat láttam a levegőben... aztán semmit. És ismét hallottam, ahogy segítségért könyörög. Majd elhallgatott a zaj, és a fény is kialudt. - Nem is hallotta többé a hangját? Sunila behunyta a szemét. - De hallottam. Gyakran hallom. - Mit mond? -Nem lehet szavakba önteni. Csak annyit értek belőle, hogy segítséget kér. - Honnan tudta meg, hogy hol van eltemetve? Talán ezt is megüzente? Sunila kinyitotta a szemét, és szomorú mosoly kíséretében megcsóválta a fejét. -Konkrét dolgokat nem képes közölni velem. Ezen a módon nem. Csak érzéseket. Városszerte beszélték, hogy egy híres szádhu eltemettette magát a város szélén. Még a fényképe is megjelent az egyik újságban. Torzonborz arc, szakáll, bajusz, égő szemek. .. És én mégis azonnal ráismertem. - Biztos benne, hogy eltemették? - Legalább ezren látták. Őrt is állítottak a sírhoz, nehogy valaki megzavarja az álmát. Egy hónap múlva kellett volna kiásni, a megállapodás szerint. Cirka három héttel ezelőtt üzent először... - Mit tett ekkor? Sunila mélyet sóhajtott. - Elmentem Lal Bahadur felügyelőhöz.

- Személyesen ismeri? - Családunk régi barátja. Elmeséltem neki mindent. -És? - Lal Bahadur valószínűleg őrültnek tart. - Egy indiai? - Miért? Nem minden indiai hisz a szádhuk természetfeletti képességeiben. 0 egy ilyen indiai. Alighanem csak családunk iránt érzett hálája tartotta visz-sza attól, hogy kihajítson a szobájából. Valaha régen az apám segítette, hogy rendőr lehessen belőle. - Elmondta neki mindazt, amit nekem? - Pontosan. Szó nélkül végighallgatott, aztán csendesen megkérdezte, hogy mit akarok tőle. Mondtam neki, hogy nem sokat. Csupán annyit, hogy hantoltassa ki a bátyámat, mielőtt még... történne vele valami. Tudja, mit csinált akkor? -Mit? - Elém tett vagy harminc újságkivágást. Alaposan felkészült a találkozónkra. Mindegyik cikk a bátyámról szólt. A fényképeken ezrek hullámzottak a sírja körül. Indiaszerte híres szent ember lett a bátyámból, Leslie. Lal Bahadur megkérdezte, hogy miért izgulok? Shashimohan már számtalanszor eltemettette magát, és soha nem történt baja. O maga nem hisz ugyan a szádhuk képességeiben, azt azonban el kell ismernie, hogy akárhogy is csinálja a bátyám, jól csinálja. Nyugodjak meg, nem fenyegeti semmiféle veszély. - Maga persze nem nyugodott meg. - Hogy nyugodhattam volna meg!? Ezerszer is elmagyaráztam neki, hogy üzent a bátyám, és a segítségemet kéri. Tegyen valamit, ásassa ki a sírt. Lal Bahadur a fejét vakargatta, majd kerek perec kijelentette, hogy lehetetlent kérek tőle. Bátyámnak annyi a híve és csodálója, mint égen a csillag. Ha a rendőrség megpróbálná kihantolni, beláthatatlan következményei lehetnének. Indiában elég egyetlen apró szikra, hogy óriási tűzvész törjön ki, amely ezrek életét , veszélyeztetheti. Éppen ezért ő nem tehet semmit, azt viszont rettenetesen sajnálja, hogy mivé lett a bátyám. Majd azt mondta, hogy magánemberként ad nekem egy tanácsot. Ha annyira akarom, hantoltassam ki én a sírt. Üsse valaki fejbe az őrt, aztán nézzem meg, hogy mi van odalent. 0 persze előre mos, sa a kezét, és még azt is letagadja, hogy valaha is látott, ha baj származna belőle. Én akkor már biztos voltam benne, hogy történt a bátyámmal valami, ezért í olyat mondtam neki, amire felkapta a fejét. - Hm. És mit mondott? -Hogy bizonyára bűntény történt Shashimohan-nal. Erre úgy kitágultak az orrcimpái, mint a csataméné, ha trombitaszót hall. Azt mondta, ad mellém valakit, aki ott lesz velem a kihantolásnál. Ha valami disznóság történt volna a bátyám körül, ez a férfi biztosan észreveszi. így került maga a képbe. Lal Bahadur meghagyta, hogy feltűnés nélkül vigyem ki a városból, ezért kellett a bicikli meg a csónak. Sajnálom, hogy az égetőhelyen verekednie kellett. - Nem tesz semmit - nyugtattam meg. - Imádok éjszaka hullaégető máglyák között bunyózni. - Végül is... mit vett észre? - kérdezte kíváncsian felém hajolva. Még a keblei is majd kiugrottak a bikinifelsőből a nagy érdeklődéstől. - Nem tudom - mondtam sóhajtva. - Talán semmit. -Talán? - Honnan tudja, hogy észrevettem valamit? - Le nem vettem a szemem magáról - mondta. -Semmi sem kerülte el a figyelmemet. -Például? - Még mielőtt a koporsóval kezdett volna foglalatoskodni, a zsebébe dugott valamit. Elismerően pillantottam rá. Ugyancsak éles szeme lehet, ha észrevette. Pedig igyekeztem olyan gyorsan eltüntetni, hogy senki ne vehesse észre. -Igen - bólintottam. - Valóban találtam valamit. Bár egyáltalán nem biztos, hogy... -Mi az?

- Egy darab papír - mondtam. Sunila megnyalta ennivaló szája szélét. -Úgy érti, egy... levél darabja, vagy ilyesmi? - Azt hiszem, egy... papír zsebkendő sarka. Csalódás futott át az arcán. És a hangja is csalódott volt. - Egy papír zsebkendő darabkája? Ez minden? - Néha a semmitmondónak tűnő apróságoknak is komoly jelentőségük lehet. - Ugyan már, miféle jelentősége lehet egy papír zsebkendő darabkájának? - Figyeljen ide - kaptam el a karját. - Mit gondol, használnak a szádhuk papír zsebkendőt? -Tessék?! -Azt kérdeztem, hogy maga szerint a szádhuk vagy a követőik használnak-e papír zsebkendőt? - Maga megbolondult! -Amennyiben? - Látott maga már egyáltalán szádhut? - Csak tisztes távolságból. - Hát ha közelebbről is látott volna, akkor tudná, hogy a szádhuk... semmilyen zsebkendőt nem használnak. Ők a természetes életmód hívei. - És a követőik? Egyszerre csak remegni kezdett a szája széle. - Maga arra gondol, hogy... ? - Egyelőre nem gondolok semmire - intettem le. - Egyelőre csak hagyom, hogy szabadon futkározi zanak a gondolataim. Néha persze azért felteszem magamnak a kérdést, hogy kik is lehetnek a szádhu követői? Kik azok, akik elássák? - Környékbeliek - mondta Sunila. - Azok, akik megtisztelve érzik magukat, hogy a szent emberek szolgálatára lehetnek. - Vajon ők használnak papír zsebkendőt? - Dehogy használnak! - ugrott fel Sunila. Kénytelen voltam utána kapni, nehogy a nagy lendülettől belepottyanjon a medencébe. - Igaza van! Ez tehát azt jelenti... - Ez még önmagában nem jelent semmit - hűtöttem le ismét a lelkesedését. - Hátha mégiscsak azok közül használta valaki, akik eltemették. - Gondolja? - Lehetséges. Bár azért ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy nem az egész zsebkendőt találtam meg, csupán egy részét. Az egyik sarkát. Egy göröngy alá szorulva. Sunila összehúzta a szemét. -Ez mit jelentsen? Felemeltem az ujjam, miközben én is a pálmatörzsön pihenő gyíkocskát vettem szemügyre. - Ez akár azt is jelentheti, hogy valaki... azok közül, akik kiásták a bátyját ha kiásták -, használt papír zsebkendőt. Ásás közben megtörölgette vele az orrát, aztán önkéntelenül is elhajította, ahogy szokta. Néhány nagy göröngy ráhullott a papírra. Ennek ellenére másvalaki észrevette, és rászólt a fickóra, hogy vegye fel a zsebkendőt, mert árulójuk lehet. Erre a pasas lehajolt, felvette, pontosabban kihúzta a göröngyök alól. Közben a megnedvesedett papír zsebkendőnek leszakadt a sarka, és ott maradt a göröngy alatt. Ez aztán már egyikőj üknek sem tűnt fel. -Talált mást is? - Találtam. - Mondja már, mert... Olyan idegesen villogott a szeme, hogy kénytelen voltam befejezni a hatásszüneteket. - Egy letört szegfejet. -És? - Kár, hogy nincs most nálam, szívesen megmutatnám. De a szobában megmutatom, ha kíváncsi rá. A szegek rozsdásak a koporsóban... - A fej pedig nem rozsdás! - De az is rozsdás. - Akkor nem értem. - A törésvonala nem rozsdás. Az a rész, ahol a fej elvált a szeg testétől. Ha akkor tört volna le, amikor a koporsót leszegelték, ez a felület is berozsdásodott volna. Csakhogy nem rozsdásodott be. Ez pedig az én

értelmezésemben azt jelentheti, hogy valaki szeghúzás közben letörte a fejét. Végül is sikerült kihúznia így is a szeget magát valószínűleg zsebre vágta : a fickó, a fejet viszont nem találta meg a göröngyök : között. Sunila behunyta a szemét, és imára kulcsolta a l kezét. Aztán szép lassan leguggolt a medence partr 1 jára. Nem szóltam semmit, csak hátradőltem a nyugágyon. Elmondtam mindent, amit tudtam, most már rajta múlik, hogy mit kezd vele. -Mást nem talált? - kérdezte aztán tompa hangon. - Tulajdonképpen nem. Bár... a szegek csatornája a deszkában alighanem túlságosan széles. -Ez mit jelent? - Elképzelhető, hogy kihúzgálták a szegeket, aztán miután kiemelték a koporsóból a bátyja testét, visszaszegeltek a tetőt. A szegeket ugyanazokba a lyukakba helyezték vissza, amelyekben addig is voltak. Csakhogy néha a szeg mellészaladt egy kicsit, kitágítva a járatot. Mikroszkóp alatt nyilván kiderülne, hogy igazam van-e vagy sem. - De hát... miért? Miért rabolták el? - Azt magának kellene inkább tudnia. Akkorát villant a szeme, mint egy éppen felrobbanó szupernóva. - Ezt hogy érti? - Úgy, hogy én nem vagyok indiai. Fogalmam sincs róla, kinek kellhet egy szádhu. Sunila felpattant, és elém állt. - Maga másra gondolt! - szegezte nekem a mutatóujját. - Maga arra gondolt, hogy... esetleg én... én... - Nem gondoltam semmire - nyugtattam meg. -Bár az emberek valóban mindenfélét gondolhatnak. Felemelte a kezét, mintha meg akarna ütni, aztán nyomban le is eresztette. - Igaza van - suttogta. - Az emberek sok mindenre gondolhatnak... Itt marad vacsorára? Maradtam. 8. A vacsora alatt végig úgy éreztem magam, mintha egy szerelmes éjszaka előtt állnék. Pedig a lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy minden megtörténhet még ezen az éjszakán, kivéve éppen a szerelmes enyelgést. Amint megvacsoráztam, taxit hívok, és lelépek. Nincs szándékomban titokzatos ügyekbe bonyolódni. Egy hét múlva úgyis elhagyom Indiát. Sunila engedelmet kért, és kisuhant a szobából. Jószerével ekkor volt csak érkezésem rá, hogy jobban is szemügyre vegyem vacsoránk színhelyét. Kicsike szobában voltunk, melynek a falait szépen festett életképek borították. A szoba közepén két fafaragású oszlop állt meglehetősen funkciótlanul a mennyezet túl könnyűnek látszott ahhoz, hogy tartaniuk kelljen. Faragásaik azonban nagyon szépek voltak. Az oszlopok piros színű, trópusi fából készültek, így a belőle faragott elefántok is vörösek voltak és a körülöttük tébláboló emberfigurák is. Mintha vérrel öntötték volna le őket. A halvány, sejtelmes világítás, az ezüst evőeszközök az Ezeregyéjszaka világát idézték. Nyílott az ajtó, Csandragupta lépett be rajta. Ezüsttálca volt a kezében rajta nagy korsó. Lehajtott fejjel lépett oda hozzám, majd teleöntötte a poharamat narancslével. Csandragupta is csoda elegáns volt: hófehér volt a ruhája, hófehér a turbánja, hófehér a kesztyűje. Es hófehérek a fogai is, ahogy rám mosolygott. Öntött a narancsléből, miközben lehullott a mosoly az arcáról. Lopva körbepislogott, aztán anélkül, hogy rám nézett volna, vagy hozzám hajolt volna, a levegőbe suttogta. -Leslie száhib! Először nem is vettem észre, hogy mozog a szája. Hirtelenjében azt hittem, hogy az oszlopokon tülekedő faragott figurák közül szólított meg valamelyik. - Leslie száhib! Kérem... ne nézzen rám!

Ekkor már világos volt minden. Csandragupta figyelmeztetni akar valamire, de fél, hogy észreveszik. Ugyan ki az ördög venné észre? Ha csak nincs a falnak füle és szeme. Nagy lelkierő kellett hozzá, hogy el ne kezdjem forgatni a fejem. Igyekeztem a tányéromra bámulni, és úgy beszélni, hogy az én szám se nagyon fickándozzék. - Kérem... ne maradjon itt... éjszakára. -Miért? -Ne maradjon. Veszélyes. Mintha enyhe huzat lengedezett volna a lábam körül. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a szádhu szelleme repked körülöttünk, ha egyáltalán meghalt a fickó. Ha meg nem, akkor talán a kastély rég elhunyt lakói próbálnak meg elüldözni. - Sunila a vészé... lyes? -Nem... nem ő. Vagyis... nem ő, az a valaki... kérem, ne maradjon itt! Nyílott az ajtó, Sunila visszatért. Mindegyik kezében egy-egy palackot hozott. Megállt az asztal mellett, és felém lengette őket. - Ezekhez mit szól? Elvettem az egyik üveget. Bár igyekeztem kivenni a címke feliratát, nem sikerült. Olyan vastagon lepte be a penész, hogy csak alapos kapirgálással lehetett volna eltávolítani. - Milyen bor lehet benne? Nem látom a címkéjét a penésztől. Sunila megvonta a vállát. - Én bizony nem tudom. Csak az árát. -Az... árát? - Ne izguljon, nem kell kifizetnie. Van vagy száz palackkal odalent a pincében, és még másfajta is néhány százzal. Apám gyűjtögette össze őket. Rá jellemző módon azonban nem a nevét írta.fel egy kis táblácskára, hanem hogy mennyibe került. Nos, ez az üveg éppen hétszáz dollárt kóstált akkoriban. - Te jó ég! Csak nem akarja felbontani? Sunila sértődötten nézett rám. -Mit gondol, miért hoztam ide saját kezűleg? Hogy a penészben gyönyörködjünk? Maga... óriási szívességet tett nekem... engedje meg, hogy legalább ezzel honoráljam, bár tisztában vagyok vele, hogy... -Erről egy szót se! - Csandragupta, intézd el a bort! Csandragupta kivitte az üvegeket. Amint becsukta maga mögött az ajtót, Sunila felém hajolt. - Maga dörzsölt, tapasztalt fickó, Leslie - mondta, majd összetette a melle előtt a kezét. Kénytelen voltam észrevenni, hogy borkeresés közben kicserélte a vállkendőjét. Esküdni mertem volna rá, hogy rózsaszín muszlinkendő volt a vállára terítve, amikor kiment, most viszont halványkék színben játszott. - Hogy mondja? - ráztam meg a fejem. -Jól van, nem kell megsértődnie, nem akartam megbántani. De maga mégiscsak dörzsölt fickó, és jól jár az agya. Ha ön nem tud választ adni a kérdésemre, vajon ki adhatna? -Mi a kérdése? - tudakoltam, pedig pontosan tudtam, mi lesz az. -Az - mondta az asztalra könyökölve -, hogy maga szerint miért rabolhatták el a bátyámat? Kénytelen voltam széttárni a karom. - Ezer oka lehet, vagy ha annyi nem is, jó néhány biztosan. Talán egy rivális szádhu, vagy másik szekta... - Ez elképzelhetetlen! Diszkrét kopogtatás után bejött Csandragupta. A tálcán a nyitott palack sötétedett, mellette kristálypoharak. A bor felséges volt, bár talán icipicit jobban esett volna, ha tudom, mit iszom. Ennek ellenére rég eltűnt nyarak és vidám szüretek napfénye érződött benne. - Na milyen? - büszkélkedett Sunila. - Csodálatos! - lelkendeztem. - Ön is iszik? - Na mit gondol? Nem vagyok olyan őrült, hogy felszolgálom magának az apám legjobb borait, és még csak meg sem kóstolom őket. Nem hiszem, hogy az istenek megharagudnának érte. Ezután sok minden történt, amire csak töredékesen emlékszem. A bor jó volt, nagyon jó. Nánt, lepényt ettünk mellé, majd olajbogyót szopogattunk hozzá. Megittuk a második üveggel is. Sunila ekkor leküldte a pincébe Csandraguptát a harmadikért. Egyszerűen kinevetett, amikor a hazatérést és a taxit emlegettem.

Még így, a kellemes vörösbor melegébe burkolózva is észrevettem, hogy Sunila egyre szebb lesz. Mintha minden korty bor tovább növelte volna a szépségét. Gyanítottam, hogy nem feltétlenül azoktól a kortyoktól lett szebb, amelyeket ő ivott meg, hanem amelyeket én. Később Frank Sinatrát hallgattunk és indiai zenét. Szitárművész játszott, igazi virtuozitással kezelve hangszerét. Éjfél felé próbálkoztam utoljára, hogy hazajussak. - Csandra... gupta? - kérdeztem a szorosan mellettem ülő Sunilától. - Mit akarsz te Csandraguptától? - kérdezte értetlenül. -Meg szeretném kérni, hogy... hívjon egy taxit. Sunila felnevetett. - Taxit? Hat kocsi áll a garázsomban. Hazaviszlek, ha akarlak. - Ennyi bor után? - De nem akarlak. Azt akarom, hogy itt maradj velem... még egy kicsit. Talán félsz tőlem? - Talán. Pedig egyáltalán nem tőle féltem, hanem attól, ami holnaptól következik. Sok dolgom volt Indiában, már így is késésben voltam, nem akartam teljesen felborítani a terveimet. -Mesélek valamit neked - mondta, átkarolva a nyakam. - Meg akarod hallgatni? - Hát peresze - mondtam. - Holnap. Most mennem kellene... - Figyelj rám - kérte, szorosabbra fonva az ölelést. - Nagyon szép történet, és... szomorú. - Pokolba a szomorú történetekkel! - tiltakoztam. - Ez az én filozófiám is... most mégis kivételt teszék. Olyan szép, hogy meg kell hallgatnod. Egyszer, valaha régen, élt egy rádzsa, akit úgy hívtak, hogy Vikramaszéna. Nagy rádzsa volt, nagy hatalmú. Volt egy lánya: Sasiprabhá, azaz Holdfény. Holdfény nagyon szép volt és kedves, de gyakran furcsán viselkedett: komoly dolgokon törte a fejét ahelyett, hogy a hozzá hasonló korú lányokkal mulatozott volna. Vikramaszéna király nagyon szerette a lányát, de képtelen volt megérteni a viselkedését. Először szép szóval próbált a lelkére beszélni, aztán néha még kiabált is vele. Nem tudta, hogy azért van mindez... mert a lány szerelmes valakibe. Elhallgatott és maga elé nézett, mintha megfeledkezett volna róla, hogy ott vagyok mellette. - Kibe? - kérdeztem az órámra pislantva. - A szivárványba - mondta. - Azt akarta, hogy a szivárvány legyen a férje. Bár tudta, hogy ez lehetetlen. Addig-addig vágyakozott utána, amíg... Vikramaszéna rádzsa megelégelte a dolgot, és feleségül adta egy szomszédos rádzsa fiához. - Éltek boldogan, amíg meg nem haltak - próbáltam meg rövidre fogni a történetet. Sunila megrázta a fejét. - Á, nem így történt. A rádzsafi hazavitte magával Sasiprabhát, és az ágyába fektette. Másnap aztán holtan találták a rádzsafit a széles, selyembrokáttal behúzott ágyon. Szivárványszínű kést szúrtak a szívébe. Sasiprabhá még mindig ott aludt mellette. A testőrök elkapták a fiatalasszonyt, és a rádzsa elé vitték. A rádzsa rettenetesen bánkódott a történtek miatt, sajnálta a fiát, de... nem akarta, hogy Sasiprabhának bántódása essék. - Miért nem? - kérdeztem. - Mert addigra már ő is beleszeretett. És néhány hét elmúltával feleségül is vette. Mondanom sem kell, hogy vele is ugyanaz történt, mint a fiával. A Sasip-rabhával töltött első éjszaka után holtan találták, szivárványszínű késsel a szívében. Sasiprabhát ismét megkötözték, mint korábban, és a rádzsa messzi távolból éppen hazatért nagyobbik fia elé vezették. Ez a rádzsafi is beleszeretett Sasiprabhába, és két hét múlva feleségül vette. Talán ugyanúgy történt volna minden, mint ezt megelőzően talán őt is szivárványszínű tőrrel a szívében találták volna meg másnap reggel, ha nincs egy öreg tanácsadója, bizonyos Dé-vaszvámin, aki amikor értesült a korábban történtekről, elhatározta, hogy minden körülmények között megóvja ura életét. így történt aztán, hogy dacolva az illemmel és jó ízléssel, elrejtőzött a rádzsafi hálószobájában egy oszlop mögé. A fiatal pár belefeküdt a patyolat ágyba, s a rádzsafi éppen szerelmeskedni kezdett volna feleségével, amikor az

lágy szavakkal lecsillapította a vágyát. Dévaszvámin nem értette ugyan, hogy miről beszél neki, csak azt látta, hogy a rádzsafi hátraha-nyatlik a párnájára és elalszik. Aztán még valami mást is látott, ami szörnyű rémülettel töltötte el. Látta, hogy Sasiprabhá felül az ágyon, és kitátja a száját. - Démonná változott - bólintottam. - Megszokott dolog. Sunila megrázta a fejét. - Nem változott démonná. - Akkor ráksaszívá. Az még rosszabb. - Ráksaszívá sem változott. A tanácsadó döbbenten vette észre, hogy a lány szájából igazi szivárvány bukkan elő. Egyik széle a hálószoba egyik sarkáig ért, másik a másikig. Ott feszült a szivárvány a nászágy felett, mint egy gyönyörű brokátfüggöny. A tanácsadó, Dévaszvámin akkorára húzta össze magát, mint egy egérke, hogy az asszony és a szivárvány észre ne vegyék. A szivárvány hullámzott egy kicsit a levegőben, majd szép arcú, komoly képű fiatalemberré változott át... és nyomban komoly beszélgetésbe merült az asszonnyal, Sasiprabhával, ott, hites ura mellett, az ágyban. - Nem szép dolog - mondtam, és ittam még néhány kortyot. - Egyszer csak a szivárványból született fickó előrántott az övéből egy szivárványszínű tőrt, és az alvó rádzsafi fölé emelte. Na, ezt már nem tűrhette a tanácsadó, és félelmét legyőzve nagyot kiáltott. Lett is erre menekülés a hálószobából! A szivárványból született villámsebesen visszaváltozott szivárvány-nyá, Sasiprabhá pedig kinyitotta a száját, és lenyelte. Aztán ki akart ugrani az ablakon, de a besiető testőrök nem engedték. Másnap a tanácsadó elmondott mindent a rádzsá-nak, aki varázslókat hívatott, bráhminokat, nagy hatalmú szerzeteseket, hogy űzzék ki a feleségéből a szivárvány-démont. Egy különösen nagy hatalmú szerzetest pedig azzal bízott meg, hogy derítse ki ennek a furcsa jelenségnek az okát. - Kiderítette? - Várd csak ki a végét! A bráhmana sokáig kutatott régi levéltárakban és mások emlékezetében, míg végül siker koronázta a kutakodását. Kiderítette, hogy soksok emberöltővel ezelőtt élt a földön egy gyönyörű lány, Madanaszéna, ikerbátyjával Dhanadat-tával. Boldogan éltek, s bár csak testvéri kötelék volt közöttük, egyetlen percre sem voltak képesek elválni egymástól. Amikor aztán eljött az idő, hogy az ifjú feleséget keressen magának, a lány pedig férjhez menjen, s apjuk is egyre határozottabban erőltette a dolgot, elhatározták, hogy inkább meghalnak, semmint elszakadjanak egymástól. Volt a közelben egy hatalmas hegy, alatta feneketlen szakadék húzódott. Ennek a hegynek a csúcsára mentek fel mindketten egy délutánon, kéz a kézben. Azzal a szándékkal, hogy leugorjanak és meghaljanak. Hátha a halálban örökre együtt maradhatnak. Mivel senki nem sejtette, mit szándékoznak tenni, és senki nem is volt a közelükben, végrehajtották, amire készültek. Kéz a kézben leugrottak a sziklabércről. Csakhogy az istenek akarata nem mindig egyezik az emberek akaratával a karma, a sors törvénye pedig még ennél is erősebb neki még az istenek maguk is alá vannak vetve. Ezért aztán, amint lefelé zuhantak a sziklabércről, a karma törvénye úgy rendelkezett, hogy a lány pásztorlánnyá szülessék újjá, míg a fiúból szivárvány legyen. De hogy el se kelljen válniuk egymástól, a törvény megengedte, hogy a szivárvány éjszakára, amikor nincs rá szükség az égen, a lányba bújhasson, s belülről melengesse. így is történt. A pásztorlány aztán Sasiprabhaként született újjá... - Miért gyilkolt végül is a szivárvány? - kérdeztem, pedig nem is voltam igazából kíváncsi a válaszra. Haza szerettem volna menni, nem meséket hallgatni. - Féltékeny volt a testvérére. Nem akarta, hogy másé legyen. - Mi a történet vége? - Nem tudom - mosolygott rám Sunila. - Egy fó-liánsról olvastam, és valaki letépte a végét. Már kérdezni is akartam, hogy nem hallottad-e valahol te is? Te talán a végét is ismered. - Sajnos, nem ismerem - mondtam. - Most pedig... Sunila felállt, és a szoba közepére penderült. - Tudod, hogy táncolni tanultam kislány koromban? Apám elvitt egy templomba, hogy ott tanítsanak. Három évig jártam a táncosnők közé. Figyelj csak.

Összeütötte a tenyerét, mire kialudt a két állólámpa, amely eddig diszkréten megvilágította a szobát. - Táncolok neked valamit - mondta. - Megnézed? Furcsán száraz volt odabent a levegő. Olyannyira az, hogy nyomban innom kellett néhány korty bort. Még szerencse, hogy Csandragupta felhozta a pincéből a harmadik üveget. - Ez a tánc, ami következik, a saját koreográfiám. Egy ősi templomi tánc és modern táncok keveréke. Lehet, hogy nem aratnék vele nagy sikert, főleg a konzervatív ízlésűek körében, nekem mégis tetszik. Kíváncsi vagyok, vajon neked is megnyeri-e a tetszésedet? Újabb tapsikolására megszólalt a zene. Lassú, szép dallamú muzsika volt az égvilágon semmi modernet nem éreztem rajta. Sunila hozzám hajolt, és csókot nyomott a homlokomra. Nem tudom, mit kenhetett a szája szélére úgy égetett a csókja, mint a parázs. Aztán kezdetét vette a tánc. Még mindig nem sejtettem, mi lehet benne a modern, hiszen a zene sem változott, és Sunila mozgásából is hiányzott minden, ami ne lett volna hagyományos. Természetesen láttam már templomi táncosnőket Indiában, nem is egyszer, tetszett is a táncuk, ahhoz azonban nem vettem volna a bátorságot, hogy meg is kritizáljam őket. Nekem egyformán szép volt valamennyi alighanem csak akkor tudtam volna megkülönböztetni a produkciójukat egymástól, ha valamelyikük hasra esett volna az orrom előtt. így voltam valahogy Sunila táncával is. Ott for-gott-vonaglott előttem, kezeit a hagyományos módon mozgatva, miközben azokat az egyezményes jeleket mutatta az ujjaival, amelyeket valamennyi, a táncban kicsit is járatos indiai ismer. Fejét a ritmusnak megfelelően mozgatta, s szemei is a tradicionális szemjátékot követték. Már éppen meg akartam kérdezni tőle, vajon mi a modern mindebben, amikor a torkomon akadt a szó. Sunila egyetlen mozdulattal megszabadult a vállkendőjétől, majd a szárijától is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy olyan rejtett tartományokat fedeztem fel rajta, amelyeket még nem láttam, hiszen az uszodában sem sokat rejtett el belőle a fürdőruhája. Csakhogy mekkora különbség volt a két alkalom között! Odalent, a medencénél szinte természetes volt a meztelenség itt, a félhomályos szobában viszont sokkal izgatóbb jelentőséget kapott. Hirtelen a zene is megváltozott. A dallamok és a ritmus indiai volt ugyan, de már egyáltalán nem a megszokott. A dallam szakadozottá vált, s néha mintha egyegy oroszlán is beleordított volna a mikrofonba. Sunila csak egyetlenegyszer fordult el tőlem, akkor is csak azért, hogy megszabaduljon a rajta lévő alig semmi felétől. A zene elhallgatott, mintha sorozat kaszálta volna le a zenekart. Sunila felemelte a karját, majd tapsolt egyet. Korábban már említettem, hogy úgy éreztem magam Sunila palotájában, mintha az Ezeregyéjszaka világába kerültem volna, ahol a csodák a mindennapok szerves részét alkotják. Ahogy összecsattantotta a tenyerét, a szemközti fal lassan megmozdult, és elcsúszott előlünk. Előrenyújtottam a nyakam, hogy lássam, mi van az elcsúszó fal mögött. Nem tévedtem: egy hálószoba volt. Sunila odalépett hozzám, és átkarolta a nyakam. -Gyere! Ekkor már nem kérettem magam. Az Ezeregyéjszaka meséi szerint illetlen dolog, ha a tündérkirálynő kastélyában kéretni kezdi magát a felfrissülésre vágyó vándor. 9. Sunila megfogta a kezem, és úgy vezetett a rejtett hálószobába, mintha templomba léptünk volna be. Tulajdonképpen ez is történt. Fejünk felett halvány, enyhén lilás fénysugár gyulladt ki, s én nyomban észrevettem a sarokban az oltárt. Alacsony, faragott fából készült oltár volt, amelyet egyetlen hatalmas elefántkép uralt. Sunila hozzám simult, és a fülembe suttogta.

-Látod? - Látom. Kelletlenül mondtam, és úgy is éreztem. Nem szeretem ugyanis összekeverni a szentet a közönségessel. Márpedig az oltárok a szent tárgyak közé tartoznak, bármelyik vallás hívői emeljék is őket. Adjuk meg az isteneknek, ami az övék, és lehetőleg ünnepélyes körülmények között. -Tudod, ki ez? Sunila az oltárképre mutatott. Akárhogy is néztem, csak egyetlen elefántot láttam rajta. -Ganésa? - kérdeztem kedvetlenül. Akkor még nem ismertem jól Indiát nem tudtam, hogy Indiában a szent és a közönséges ikertestvérek. Attól tartottam, hogy a kedves kis elefántfejű isten nem veszi jó néven, hogy meglehetősen alulöltözötten illegetjük magunkat előtte. - Dehogy Ganésa! - nevette el magát Sunila. - Ez csak egy egyszerű elefánt. Összetette a mellén a két kezét, és imádkozni kezdett. Én viszont nem éreztem hajlandóságot rá. Mi a fenéért imádkozzak egy elefánthoz? Sunila anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megszólalt. - Nem az elefánt a fontos. -Hát ki? - Aki rajta ül. Kénytelen voltam megerőltetni a szemem. Ekkor vettem csak észre, hogy az elefánt hátán valóban ül valaki. Aranyszálakból szőtt sapkát viselő férfi, kackiás bajusszal az ajka felett. - Ki ül rajta? - Nem ismered meg? - Siva? - Ó, dehogy! Káma az. Hallottál már róla? Hogyne hallottam volna. Káma a vágy és a szerelem istene. Sőt még arról is hallottam, hogy egyszer alaposan meggyűlt a baja az egyik leghatalmasabb istennel, Sivával. Történt ugyanis, hogy Siva mély meditációba mélyedt. Ilyenkor elhallgatnak az istenek, elhallgatnak az emberek, még az alantasabb élőlények is befogják a szájukat. Siva nagyon nem szereti, ha durva lárma zavarja meg a meditációját. Káma azonban fütyült a szokásokra. S mivel az élőlények elbújtak a meditáció idejére, a szerelem istene nem talált más célpontot szerelmet gerjesztő nyilának, csak Sivát. Előkapta az íját, és beleküldött egy vesszőt a nagy hatalmú isten fenekébe. Ki tudja, mi volt a nagyobb: Siva meglepetése, fájdalma vagy haragja-e, mindenesetre nem vette tréfának a dolgot, hanem félelmetes harmadik szemével porrá égette Kámát. Csakhogy Siva nem sokkal később kénytelen volt belátni hirtelen haragjában nagy ostobaságot csinált. Ettől a perctől kezdve az élőlények nem közeledtek egymáshoz. Nem közeledett a férfi a nőhöz, a nőstény állat a hímhez, sőt haraggal fordultak el egymástól. Siva megdöbbenve tapasztalta, hogy nincs többé szaporulat a földön, mindenből egyre kevesebb lesz. Eltöprengett egy kicsit a dolgon, aztán haragját feledve újjáteremtette Kámát. - És azok az asszonyok az elefánt mellett? - Szerelemért könyörögnek hozzá. Vagy azért, hogy szeressék őket, vagy azért, hogy szeretni tudjanak. Most pedig... imádkozzunk. Furcsának találtam a dolgot, de azért behunytam a szemem. Nem kellett volna mégiscsak lelépnem? Ha akkor taxiba ülök... Hideget éreztem az arcomon. Villámsebesen kinyitottam a szemem. Sunila éppen akkor mentette meg a kezében tartott pávatollat egy bronzszínű kancsóban, és előbb a saját arcára hintett pár cseppet a benne lévő vízből, majd rám, végül az istenre. - Káma áldását kértem ránk - mondta halkan. -Ez nagyon fontos. - Hát... ha így gondolod. Most már minden mindegy volt. Úsztam az árral. - Arra kérem, hogy erre az éjszakára szabadítson meg a démonjainktól. - Eeegen. - Neked vannak démonjaid? - Nem tudok róluk.

-Pedig mindenkinek vannak. De ezen az éjszakán talán... Káma elégedetten mosolygott a képen. Rajta már nem múlott semmi. 10. Rajtam sem. Amikor felébredtem, a napsugarak még távol jártak, a szent Kajlászahegy mögött. Káma képe előtt füstölő égett, bár nem emlékeztem rá, hogy mikor gyújtotta meg Sunila. Oldalra fordultam, és a lányt kereste a kezem. Villámsebesen ültem fel az ágyon, amikor nem találtam magam mellett. Aztán meghallottam a víz csobogását a hálószobából nyíló fürdőszobában. Visszaejtettem a fejem a párnára, és elégedetten nyugtáztam, hogy egyetlen pillanat alatt ismét elborítanak az álom hullámai. Feneketlen mélység nyílt meg alattam, amelybe úgy hullottam bele, mint a rádzsafi és a rádzsalány... amikor. .. Alighanem kőre eshettem, mert erős nyomást éreztem a mellkasomon. Mintha mázsás sziklatömb szakadt volna rám. Ma sem tudom megmagyarázni, hogyan sikerült kinyitnom a szemem. Talán Káma vigyázott rám. Amikor felpattant a szemhéjam, még meg voltam győződve róla, hogy álmodom, méghozzá egy, a rosz-szabbik fajtájúak közül való álmot. Egy démon arcát láttam magam felett, egy szörnyetegét, amint rám vicsorog. És rajtam is ült a hasamon és a mellkasomon. Teste súlyát éreztem álmomban kőnek. Már önmagában ez is szörnyű lett volna, de a démon még kést is tartott a kezében, amelyet éppen akkor emelt a feje fölé. Kétség sem férhetett hozzá, hogy mit akar vele. Már csak az életösztön munkálkodott bennem. Megpróbáltam feldobni magam a levegőbe. Először nem sikerült, másodjára már jobban. Aki a hasamon ült, megbillent, és kénytelen volt letámasztani az egyik karját, hogy belém szúrhassa a kést. -Meghalsz! - hallottam magam felett egy mély férfihangot. Aztán egy másikat is meghallottam, amely ki tudja, honnan jött, talán a fürdőszoba felől, talán a meny-nyezetről vagy a falakból. -Ne, Shashimohan, ne! Ne öld meg, kérlek! Bár nem volt sok időm, azért futólag megnéztem magamnak a fickót. Ezek szerint az ikertestvér, az elveszett szádhu ül a hasamon, és feltehetően kezdeni is akar valamit a kezében szorongatott késsel. -De megölöm! - ordította a férfi. Még a kosz, vagy a képére kent festékréteg ellenére is feltűnt, hogy mennyire hasonlít Sunilára. Torzonborz volt -csapzott szakálla a derekáig ért, haja a vállára hullott koszosan és csimbókosan -, de a szemei Sunila szemei voltak. - Ne öld meg, kérlek! - könyörögtek a falak. - Tetszik neked? - hörögte felettem a szádhu a kését lengetve. - Tetszik neked? - Csak téged szeretlek, Shashimohan! -Ez nem igaz! - Te a testvérem vagy, ő pedig csak... - Ne hazudj, Sunila! Kérlek, ne hazudj! Nem akarom, hogy ez a fickó elvegyen tólem! - Engem soha senki nem vehet el tőled, Shashi-mohan! Úgy gondoltam, amíg ezek ketten elvitatkozgatnak egymással, megpróbálok tenni valamit az érdekemben. Káma ugyan részvéttel néz ki rám a keretéből, sokkal többet azonban nem várhatok tőle. Azzal kezdtem a hadműveletet, hogy dacolva a torkom előtt hintázó késsel, ordítottam egy hatalmasat. Mivel éppen Kámára pislogtam az imént, valahogy az isten neve jött a nyelvemre. -Káma! Káma! Köszönöm, Káma! Talán a hangerőtől, talán Káma nevétől, támadóm néhány másodpercre megzavarodott. Elkapta rólam a tekintetét, és az istent vette szemügyre. Ennyi aztán elég is volt nekem. A halántékát vettem célba, és minden erőmet összeszedve oda ütöttem. Balszerencsémre karom összetalálkozott a levegőben a karjával, így aztán nem is sikerült akkorára az ütés, mint szerettem volna. Ennek ellenére úgy lerepült rólam, mint a lepke a virágról, ha feltámad a szél. A következő pillanatban aztán ismét rám vetette magát. Csakhogy ekkor már az ágy szélén ültem, s bár a meglepetés ereje részben még mindig fogva tartott, újra támadásba lendültem.

Azaz csak lendültem volna. A felém suhanó késpenge azonban megállított. Ha bárki is megkérdezné tőlem, hogy úsztam meg a támadását, csak egyetlen dolgot állíthatok biztosan: Káma segített rajtam. Különben hogy az ördögbe történhetett volna, hogy az arcom felé száguldó késpenge hirtelen irányt változtatott, s nagy csattanással belevágódott valamibe. Csak később derült ki, hogy Káma képmásának a keretébe. Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, hogy elveszítette a kését, s így már könnyebb lesz a dolgom -sajnos, nem sok okom maradt az örömre. Mire felocsúdtam, már egy másik kés csillogott a kezében. Mivel fogalmam sem lehetett róla, mekkora kés-tartalékkal rendelkezik, összeszorítottam a fogam, és lebuktam az ágy mögé. - Gyere elő, Lawrence! - hívogatott a férfihang. -Gyere elő, úgyis megtalállak! Ekkor már a markomban volt az a súlyos bronz-kancsó, amelyben Sunila a szenteltvizet tartotta. Ha véletlenül ütéstávon belül kerülne hozzám, legyen mivel jó reggelt kívánnom neki. Ismét elsuhant valami felettem. Sejtettem, hogy nem éjszakai madarak repkednek a szobában. Vajon honnan az ördögből szedi elő a késeket? - Gyere elő! Úgyis megöllek! -Ne öld meg, Shashimohan, szépen kérlek, ne öld meg! - Valld be, hogy szerelmes vagy belé! - Shashimohan ... kérlek... igazán csak egy kicsit. Csak egy icipicit. -De lefeküdtél vele! Együtt henteregtetek itt az ágyon! - Ez nem szerelem, Shashimohan. Ez valami más. -Fúj! Hogy tehettél ilyet, Sunila?! - Meg tudsz nekem bocsátani, Shashimohan? - Csak ha megöltem, akkor! - Kérlek, kegyelmezz neki! - Hát mégiscsak jelent neked valamit? Óvatosan kinyújtottam a kezem, és elkaptam Káma isten képét. Ekkor vettem csak észre, hogy ott rezeg egy kés a keretében. Azok ketten az ágy túlsó oldalán nagyon el lehettek merülve a sorsomról folytatott vitában, mert észre sem vették, mit forgatok a fejemben. Kihúztam a kést a keretből, és kikukucskáltam a rejtekhelyemből. A szakállas, hosszú hajú szádhu éppen felemelkedett, és felém indult. Nem tehettem mást, sokadszorra is támadásba lendültem. Magam elé tartottam Káma képét, mint egy pajzsot, és késemet lengetve átugrottam az ágyon. A szádhu keze meglendült, és felém hajította ki tudja, hányadik kését. Káma képe szerencsére felfogta a gyilkot. Oldalra ugrottam, majd belekapaszkodtam a szádhu bajuszába, hogy magam felé rántsam a fejét, s amikor felém billen, megkínáljam egy egyenessel. Nem kis meglepetésemre azonban nem ez történt. Ahelyett, hogy megbillent volna a feje, kezemben maradt a bajusza. Sőt nemcsak a bajusza, hanem a szakálla is. Elképedve bámultam a színházi kellékekre. Mi a fene történik itt egyáltalán? Sajnos, nem kellett volna. Éles sikoltást hallottam, aztán a szádhu nekem esett. Ekkor azonban már nem a szádhu volt, hanem valaki más. Egészen pontosan a szádhu ikertestvére: Sunila. Akkorát ordítottam, hogy ha lett volna csillár a mennyezeten, biztos ránk zuhant volna. Szerencsére nem volt. Sunila megtorpant, és rám meredt. - Sunila! - ordítottam, ahogy a számon kifért. -Sunila! Ismét csak elindult felém egy kés. Csak a villanását láttam, majd megcsípte valami az arcom. Újra felordítottam, és felé hajítottam Káma képét a bronzkancsóval együtt. A bekövetkező csattanásból és Sha-shimohan mély hangú, megdöbbent kiáltásából arra következtettem, hogy célba is találtam velük. - Megöllek, te rohadék! A következő pillanatban lövés csattant, golyó húzott el mellettem. Ez aztán meg is változtatta a stratégiámat. Még a kések ellen csak elvédekezgettem volna valahogy, lőfegyverekkel szemben azonban nem volt esélyem. Gondoltam egy nagyot, és egyetlen ugrással eltűntem az ágy alatt. Alighogy felszívódtam, ismét felhangzott a szobában a terefere. -Az ágy alatt van! -Nincs ott senki, Shashimohan! - Ott bujkál a szeretőd!

- Tudod, hogy csak téged szeretlek. Miért mentél el tőlem, miért? -Majd megmagyarázom. Most úgysem értenéd meg. - Mindig ezt mondod. Bármit is csinálsz, mindig azt mondod, hogy úgysem érteném meg. Nem vagyok én olyan ostoba, Shashimohan! - Ez a fickó kiásta a síromat. - Én biztattam rá. - Hogy merészelted... ? -De amikor annyira hiányoztál, Shashimohan! - Gyere, hadd öleljelek meg! Úgy gondoltam, amíg ölelkeznek, lelépek. Ennyi is elég volt a testvéri szeretetből. Máskor is megtörtént ugyan már velem, hogy ilyen-olyan hozzátartozók nem lelkesedtek túlságosan lányuk velem való barátkozásáért, de az még nem fordult elő, hogy fegyverrel próbáltak volna elriasztani. Kivéve talán Joe Crockert, de ő is csak akkor, ha a boxer fegyvernek számít. Amikor megtudta ugyanis, hogy Matilda és én... szóval, hogy gyengéd érzelmeket táplálunk egymás iránt, kérdőre vont Dublinban, a Trinity Kollégium mögötti parkban. Ráadásnak három haverját is elhozta, hogy tanúi legyenek a beszélgetésnek. Nem ők tehettek róla, hogy szegény Joe Crocker azóta is nyúlszájú, mert a nagy kavarodásban véletlenül nekifutott a saját boxerének. Ezt később a vizsgálóbírónak is elmondtam, s ő meg is értette a védekezésemet. Elvégre nem állíthat az ember minden mozdulata mellé egy fékezőrakétát. Még Joe haverjai is belátták, miután kijöttek a kórházból. Sőt egyikükkel - azzal, amelyik fennakadt a vaskerítésen, nem azzal, amelyiknek a lába tört el - még össze is barátkoztam később. Szóval, nem kedvelem, ha egy szerelmes légyottnak vita és lövöldözés a vége, ezért villámsebesen kiugrottam a rejtekemből, és az ajtó felé vágtattam. Ember tervez, az istenek végeznek. Pedig eddig azt hittem, hogy Káma velem van. Sajnos, tévedtem. Úgy elkapott, mint a démoncsapda a démonokat a nagy hegyek között. Történt ugyanis, hogy az ajtó felé tartó nagy igyekezetemben beleléptem a földön fekvő képbe, amely méltatlankodó recsegés közepette beszakadt, a keret pedig körülfonta a bokám. Ugy álltam az ajtó és az ágy között a lábamat rázogatva, mint a csapdába lépett medve. És nagyjából úgy ordítottam is. Shashimohan, immár szakáll és bajusz nélkül, nekem ugrott, s a hátamra penderült, majd szabdalni kezdett a késével. Nem tréfa, mintha kenyeret szeletelt volna. Nem tehettem mást, forogni kezdtem, mint a bú-gócsiga. Amikor aztán elérte a szökési sebességet, megpróbáltam lehajítani magamról. A hátamon ülő lény azonban tudta, hogy kell lovagolni: véknyamba vágta a bokáját, szorosan hozzám tapadt, miközben tovább folytatta a felszeletelésemet. -Most megöllek, te szemét! - ordította Shashimohan. -Ne bántsd őt, kérlek! Jaj, ne bántsd! Kíméletlenül odakentem a falhoz. Úgy, hogy beleremegtek a téglák. Ha kíváncsi lettem volna rá, most talán megszámolhattam volna, hányan is vagyunk a szobában, de én ekkor már nem voltam kíváncsi ilyen apróságokra. Arra sokkal inkább, hogy egyáltalán élek-e még. Vérben úszva ugrottam ki az ajtón egyenesen valakinek a karjába. Nem volt időm mérlegelni - odakentem a képére egy nagyot. A férfi - mert a hangjából ítélve az volt - feljajdult, majd felém nyújtotta a karját. -Jaj, Leslie száhib, ne! Kérem, ne! A hangban Csandragupta hangjára ismertem. : - Csandra... gupta? - nyögtem bizonytalanul. -Én... vagyok. Kérem... jöjjön! Jöjjön gyorsan! í Igyekeztem, bár ez a gyors azért nem lehetett olyan gyors. Mindenem fájt, mintha úthenger ment volna rajtam keresztül. -Jöjjön... kérem! Mielőtt... utolérne bennünket! Ez aztán megsokszorozta az erőmet. Addig-addig erőltettem a futólépést, míg végül egy kis szobácskában találtam magam Csandragupta társaságában. Csandragupta ráfordította a kulcsot az ajtóra, aztán leroskadt a szőnyegre. - Jaj... Visnu... jaj, Siva... jaj! - Hol vagyok? - kérdeztem, miközben a karomból hulló vércseppek kezdték színesre festeni a különben halvány mintás szőnyeget.

- A szobámban... Leslie száhib. - Kellemes magánál. -Én... én... - Nem tenne fel valami jó kis zenét? Csandragupta gyorsan magához tért. - Hiszen maga vérzik! Sivára, mi történt magával? - Ne mondja, hogy nem tudja! - Eddig még soha... ennyire még... - Nincs valami ötlete, hogyan léphetnék le? - Várjon itt egy kicsit. Hozom a ruháit és Krittikát. Alighanem el is ájulhattam egy kicsit, mert arra ébredtem, hogy egy riadt szemű öregasszony áll felettem, gyengéden pofozgatva a képem. -Ez ki? - böktem az ugyancsak felbukkanó Csandragupta felé. - Krittika. Ő majd elintézi a sebeit - törölgette meg a homlokát Csandragupta. -Ő... Shashimohan... azaz... hol van? - Már... ártalmatlan. Nyugtató injekciót kapott. - Máskor is előfordult már vele? Ostoba kérdés volt, szó se róla. Csandragupta szó nélkül bólintott, majd hirtelen kifakadt. -Figyelmeztettem, hogy ne maradjon itt éjszakára! Ugye, figyelmeztettem? Szomorúan bólogattam, miközben Krittika a fejemet és a karomat fertőtlenítette. - Figyelmeztetett, Csandragupta. Hallgatnom kellett volna magára. Krittika ekkor szaporán kelepelni kezdett. Beszélt vagy öt percig, ezután befogta a száját, és ki sem nyitotta többé. -Mit mond? - fordultam Csandraguptához, amikor az asszony elhallgatott. - Maga érti? - Tamilul beszél, száhib. Azt mondja, amit tehetett, megtette. A fején lévő sebet alighanem össze kell varrni. Ha akarja, ő is összevarrja, csak nincs megfelelő tű a varrókészletében. De ha kisebb tű is megfelel... - Köszönöm, majd elintézem magam. - Összevarrja a saját fejét? - Nem, Csandragupta, majd más varrja össze. Különben hogy juthatnék haza? kérdeztem az ajtó felé pislogva. - Hazaviszem, Leslie száhib. Sziszegve felöltöztem, amiben azért Csandragupta is a segítségemre volt. És haza is szállított annak rendje és módja szerint. Csak a repülőtérről hívtam fel Lal Bahadur felügyelőt. Amikor beleszóltam a telefonba, szinte úgy robbant ki belőle a szó. - Hol a fenében van maga? Tűvé tettem maga után a várost. - Jó helyen - mondtam. - És rövidesen még jobb helyen leszek. - Mi a fenét akar ez jelenteni? És hol van Sunila? Nem nyitnak kaput, és nem is veszi fel a telefonját, mintha elutaztak volna. Azonnal beszélni akarok magával! - Felügyelő? - Na mi van? - Látta maga valaha is Hitchcock Pszichoját? - Az meg mi a fene? - Egy film. ! - Nem, de hogy jön ez ide? - Sürgősen meg kellene néznie - mondtam, és letettem a kagylót. St. Maarten Karibi térség 1. A bárányszelíd óceánban lubickoltam éppen, amikor megérkezett Barbara del Sol távirata. A parthoz közeli sziklazátony felett lebegtem, és a színpompás trópusi halakkal játszadoztam. Különösen a bőröndhalak és a trombitahalak bűvöltek el. Na és természetesen az óriási, tarka muréna, amely hasztalan próbált meg bebújni előlem egy aprócska lyukba. Félig sikerült ugyan beleerőltetnie magát, a farka azonban árulkodón kilógott belőle. Többször is elhatároztam már, hogy kihúzok a partra, hiszen bármennyire is meleg volt a víz, és a nap is teljes erővel tűzött le rám, mégiscsak elkezdtem fázni. A halacskák varázsától azonban nem köny-nyű megszabadulni. -Mr. Lawrence! Mr. Lawrence!

Lekaptam a szemüveget, kivettem a levegőpipát a számból, és a part felé kémleltem. Fehér köpenyes szobaasszony állt a homokon, felém integetve. -Mr. Lawrence! Mr. Lawrence! Visszaintettem neki, és partra úsztam. -Mr. Lawrence! Távirata jött! Nagyon sürgős! Szerencsére fürdőnadrágom zsebében ott lapult néhány negyeddolláros, így aztán mindegyikünk nagy megelégedésére szolgált a mai reggel. A táviraton látszott, hogy körbejárta a fél világot. Itt a szomszédban adták fel, St. Maarten szigetén, onnan elröppent Londonba, Londonból Madridba, Madridból Indiába, míg végül Antiguán talált rám. - St. Maartenen vagyok - így a távirat. - Sürgősen hívjál fel, nagyon kérlek. Barbara del Sol. - Mellékelve egy telefonszám. Nyugtalanul vakargattam meg egyik lábam szárát a másikkal. Egy éve is elmúlt már, hogy utoljára hallottam Barbaráról. Az elmúlt hálaadás ünnepén nem volt ott Santa Monicában, hiába is vártuk. Johnny Lendvay szerint bizonyára egy hurrikán erejű új szerelem akadályozta meg benne, hogy eljöjjön. Az az igazság, hogy az elmúlt hónapok során meg is feledkeztem róla. Volt tennivalóm nélküle is éppen elég. Feldolgoztam az Indiában gyűjtött anyagomat, befejeztem a buddhista irodalomról tartott szemeszteremet Dublinban, visszaköltöztem Londonba, és ráadásul még Izlandra is el kellett utaznom. A sok futkosás között úgy elveszett Barbara, mint hülye Billy a felvonuláson. Belegyömöszöltem sznorkel felszerelésemet egy vászonzsákocskába, és kerestem magamnak egy telefont. Alighogy befejeztem a tárcsázást, már csengeni is kezdett a készülék a vonal másik végén. És azonnal fel is vették a kagylót. - Barbara? -Istenem... te vagy az, Leslie? Olyan jó... hogy felhívtál. Megcsuklott a hangja. Biztos voltam benne, hogy sírással küszködik, vagy már folynak is a könnyei. - Mi történt, Barbara? - Hol vagy, Leslie? - Nem messze tőled. -Mi az, hogy nem messze? Londonban, Párizsban... - Antiguán. - Az hol van? Barbara del Sol cirkuszigazgató volt, nem földrajztudós, de azért azt illett volna tudnia, hol van Antigua. -A szomszédban, kicsim. Félórányi repülőútra tőled! Ekkor, úgy tűnt, végre felfogta, hogy hol vagyok. - Antiguát mondtál? Azt hiszem... rosszul értettem. Hogy kerülsz oda? - Ez a legfontosabb kérdésed? Lehalkította a hangját, hogy alig hallottam. Talán attól tartott, hogy kihallgatja valaki. - Leslie, az a helyzet... hogy nagy bajban vagyok. - Tudsz beszélni? - Csak... gyorsan. -Mi a baj? - Meggyilkoltak... valakit. Jackie-t. -És? -Azt hiszem... engem gyanúsítanak a gyilkossággal. - Ki tudsz jönni elém a repülőtérre? - Mikor érkezel? - A következő géppel. - Ott leszek. Csak amikor már letettem a kagylót, döbbentem rá, hogy meggondolatlan ígéretet tettem. Fogalmam sem volt róla, van-e jegy a következő St. Maartenbe induló járatra, valamint arról sem, hogy mikor megy a következő gép. A sors azonban, úgy látszik, úgy akarta, hogy időben megérkezzem St. Maartenre. Alighogy kiértem a repülőtérre, már szólították is az utasokat. Éppen csak megvettem a jegyet, máris indulhattam - futólépésben - a géphez. A légcsavarok türelmetlenül kavarták a levegőt, amikor végre felkapaszkodtam a lépcsőjén. Még le sem ültem a helyemre, a gép már fent is volt a levegőben. Jöjjön hát St. Maarten!

2. Amikor megpillantottam Barbarát, majd fenékre estem a meglepetéstől. Ezúttal sajnos a meglepetés kellemetlen volt, ami Barbara esetében nemigen szokott előfordulni. Éppen egy évvel ezelőtt állapítottuk meg Johnny Lendvayval, hogy Barbara az a típus, aki minden egyes alkalommal meglepi valamivel az ismerőseit. És a meglepetés mindig kellemes. Hol múlt századi iskolás lányhoz illő matrózruhában libbent elénk - és nem volt nevetséges vagy kimódolt benne, egyáltalán nem, éppen ellenkezőleg! Olyan vonzó és kívánatos volt, hogy mindenki utána fordult. Hol talpig selyembe öltözött - még egy négyzetcentiméter sem látszott ki belőle -, s a lehulló selyem redőzete úgy kiemelte az alatta megbúvó Barbarát, hogy izgalmasabbnak tűnt, mintha ezerszínű bikiniben pompázott volna. Barbara, mint mondottam, ezúttal is meglepetést okozott, csak éppen kellemetlent. Az a kisírt szemű, vékonyra fogyott, bizonytalan járású nő, aki felém lépegetett, csak körvonalaiban emlékeztetett Barbara del Solra. Mintha rossz útra tévedt, a valóságban nem létező ikertestvérével futottam volna össze. Barbara hozzám tántorgott - nem futott, mint máskor tette volna -, és szó szerint a karomba roskadt. Ha el nem kapom, a földre zuhant volna. Amikor rádöbbentem, hogy a fél várócsarnok bennünket figyel, a hóna alá nyúltam, és kitámogattam az utcára. Leültettem egy padra és körbepislogtam, hogy honnan tudnék egy nyelet italt szerezni neki. Barbara szusszant néhányat, aztán magához tért. Elkapta a kezem, és megszorongatta. -Istenem, Leslie, de jó, hogy itt vagy! -Van itt valahol egy nyugodt hely, ahol megpihenhetnénk? Barbara megtörölgette a szemét a zsebkendőjével, és ismét a karomba omlott. Ezúttal már nem lett rosz-szul, csupán néhány puszit nyomott a képemre. - Fogjunk egy taxit, gyere! - Hova megyünk? - Hozzám. - Melyik részén laksz a szigetnek? - A hollandon. - A többiek is itt vannak? -Találsz ismerősöket, ne félj. Jó félórányi autóút után megérkeztünk Philips-burg mellé, egy rétre. A rét közepén ott emelkedett a Szivárvány-cirkusz hatalmas ponyvája, dacolva a legmagasabb épületekkel. Hirtelenjében csak egy, a kikötőben horgonyzó luxushajó kéményét láttam magasabbnak. A lakókocsik kissé távolabb, egy zöld fűvel benőtt domb lábánál helyezkedtek el. Szépen, katonás sorban álltak, ahogy szoktak. Az sem zavarta meg a rendet, hogy a kocsik között itt-ott jókora kőtömbök emelkedtek. Felmentünk egy lakókocsi lépcsőjén, majd Barbara becsukta mögöttünk az ajtót. Hűvös volt odabent, a légkondicionáló jól végezte a dolgát. - Ez lesz a kocsid - mondta Barbara. - Lehet, hogy nem kell sokáig szenvedned benne. - Amennyiben? -Amennyiben engem becsuknak... és... akkor már nem kell törődnöd velem. Ismét csak sírni kezdett. Ezúttal már nem vigasztaltam, hagytam, hadd bőgje ki magát. Közben elhúztam a függönyt és kilestem az ablakon. Egyetlen embert sem láttam a kocsik között. - Hol vannak a többiek? Barbara kifújta az orrát, aztán igyekezett abbahagyni a sírást. - Ki itt... ki ott. Néhányan a sátorban próbálnak. - Tudják, hogy jövök? - Akik ismernek, tudják. Hátralökte a székét, amelyben eddig sírdogált, és a hűtőszekrényhez lépett. Kinyitotta, kivett belőle egy üveg narancslét. -Amikor mondtad... hogy jössz, feltöltöttem a készletet. Kérsz valami komolyabbat is? - Túl meleg van hozzá. Mangólé? Barbara a könnyein át rám mosolygott. - Még mindig az a kedvenced? - Örülök, hogy nem feledkeztél meg róla.

Ekkor jutott csak rá időm, hogy alaposabban szemrevételezzem a lányt. Sokat nem változott, az kétségtelen, annak ellenére sem, hogy éppen pocsékul nézett ki. Én azonban tudtam, hogy Barbara olyan, mint a vízhiánytól hervadni készülő virág ha megöntözik, ismét visszanyeri régi pompáját. Eszembe jutottak a régi, szép idők, amikor a Fülöp-szigeteken... Megráztam a fejem, és igyekeztem a jelenre összpontosítani. - Hát akkor... itt vagyok, Barbara. - Leültem vele szemben, kinyújtottam a karom, és a kezembe vettem a kezét. - Beszélj, bébi. Barbara sóhajtott, és megtörölgette a szemét. Szemfestéke ekkor úgy döntött, hogy nem ragaszkodik többé hozzá, és szépen elkezdett lecsorogni róla. Barbara rám nézett, és remegő hangon beszélni kezdett. - Az a helyzet, Leslie, hogy... nagy bajban vagyok. - Ezt mintha már említetted volna. - Mert... így is van. Istenem, hol is kezdjem? - Talán az elején -javasoltam. -Jól van... Akkor azzal kezdem, hogy egy hónappal ezelőttig egészen jól voltam. A cirkusz is jól ment, és... én sem panaszkodhattam. Nem tudtam megállni, hogy szemrehányást ne tegyek neki, amiért nem jött el Santa Monicába a hálaadás ünnepére. Barbara elpirult, és kerülni próbálta a tekintetemet. -Az volt a helyzet, hogy... bizonyos körülmények. .. - Hogy hívták? - Hát... Fred. Frederic. - Hm. És... megvan még? Legyintett, és megrázta a fejét. - Kirúgtam. Pedig örök szerelemnek nézett ki. -Csak nem őt...? - Nem, dehogy. Nem őt... gyilkolták meg. Attól tartottam, ismét eltörik a mécses, ezért keményen rászóltam. - Folytasd, Barbara! Barbara bólintott, és folytatta. -Szóval... minden jól ment. Akkor... éppen Buenos Airesben játszottunk, és... jelentkezett nálam Dominiq... - Újabb örök szerelem? -Dominiq semmiféle szerelem nem volt! Dominiq munkát kért, és én adtam neki. Volt egy száma, ami egyszerűen elkápráztatott. El sem tudod képzelni, mit csinált. -Na mit? - Élve eltemettette magát. India emléke alaposan megkopott már bennem, így nem is értettem hirtelenjében, miért szólal meg a riasztócsengő a lelkemben. Orzőszellemem szokta rázni, ha emlékeztetni akar valamire. De mi az ördögre kellene most emlékeznem? - Mikor temettette el? Előadás alatt? - Ahogy mondod. - Érdekes lehetett. És hogy temettette el? Azért kérdezősködtem erről a Dominiqról, mert a csengő is csengett, azonkívül ráéreztem, hogy Do-miniqnak még szerepe lesz ebben a történetben. És nem is elhanyagolható szerepe. - Az úgy volt - kezdte Barbara -, hogy közvetlenül az első számok után a porondmester bejelentette: rövidesen rendkívüli műsorszám következik. Dominiq cirkuszunk büszkesége - világszámmal rukkol elő. Olyannal, ami kizárólag a mi cirkuszunkban látható, sehol másutt. A dolog lényege az volt, hogy Dominiq akár órákig is kibírta levegő nélkül. Belefeküdt egy üvegkoporsóba, amelyet földdel temettünk be. Dominiq ez alatt az idő alatt nem jutott levegőhöz, s az oldalüvegen át bárki ellenőrizhette, hogy nincs csalás, nincs ámítás: Dominiq valóban kibírja levegő nélkül ennyi ideig. És még tovább is bírná, órákig, napokig, hetekig, ha nem kellene előbb befejezni az előadást. S hogy a produkció még izgalmasabb legyen: Dominiqot habszivacsba burkolva fektettük a koporsóba. - Az meg mi a fenének kellett? - Hogy kiszorítsa a koporsóból a levegőt. így éppen csak annyi maradt benne, amennyi a szivacs pórusai közé befért. Megcsóváltam a fejem. Őszintén szólva nemigen kedvelem a cirkuszt, és ezt egyszer meg is mondtam neki. Barbara erre úgy megsértődött, hogy napokig nem

szólt hozzám, pedig akkor... hogy is mondjam csak... egészen közeli kapcsolatban álltunk egymással. - Tehát - foglaltam össze a hallottakat - Dominiqot habszivacsba csavartátok, befektettétek egy üvegkoporsóba, a koporsót lezártátok, majd... mit csináltatok eztán? - Betettük egy még nagyobb üvegkoporsóba, és a két koporsó közti rést földdel töltöttük ki. Kivéve az egyik oldalfalat, hogy mindenki láthassa Dominiqot, amint már mondtam is. A műsorszámok ott zajlottak mellette, ő pedig behunyt szemmel feküdt és nem lélegzett. - Mi volt a trükkje? Barbara kikerekedett szemmel nézett rám. - Miféle trükkje? - Hogy csinálta, hogy így eltemetve is lélegezni tudott? Láthatatlan csövön nyomtátok be neki az oxigént, vagy... Barbara megrázta a fejét. - Nem volt trükkje. - Hogyhogy nem volt? - Dominiq egyszerűen nem lélegzett. Úgy feküdt a koporsóban, mintha meghalt volna. Annyi levegő éppen elég volt neki, amennyi a habszivacsban maradt. Egyszer betettünk mellé egy mókust. Képzeld, a mókus belepusztult az oxigénhiányba. Jó műsor volt, csak az állatvédők balhéztak, így aztán ezt abba kellett hagyni. És én is sajnáltam a mókusokat, az az igazság. -Mit mondott, hogy csinálja? -Sehogy. Nincs trükkje. Egyszerűen... elalszik, és nem lélegzik. Indiában tanulta. - Indiában? - Dominiq Indiában nevelkedett. Apja valamilyen ottani cégnek volt az alkalmazottja. Egyszer kitört valami nagy balhé a hinduk és a muzulmánok között egymásnak mentek az emberek az utcán, és felgyújtották egymás templomait. Dominiq állítólag behúzott a házukba egy sebekkel borított szerencsétlent. Bár az apja ki akarta hajítani a házából, Dominiq nem engedte. Azzal fenyegetődzött, hogy ha apja kidobatja a koszos, büdös, torzonborz indiait, hazamegy ez elvált anyjához Európába. így aztán az öreg kénytelen volt beletörődni, hogy a fickó... fakír vagy kicsoda... - Szádhu? - Ez az! Szádhu. Szóval, az apja beletörődött, hogy náluk maradjon, amíg meg nem gyógyul. A szádhu valóban meg is gyógyult, Dominiq pedig egészen a hatása alá került. Évekig vele barátkozott, rengeteget tanult tőle. Például ezt az élve eltemettetést is. Hiába tiltotta a szádhutól az apja, nem ért el vele semmit. Dominiq maga is fakír lett, vagy mi a fene. Később lelépett az apjától, és cirkuszosnak állt. Más mutatványokat is tudott összevissza szurkálta magát kardokkal, és igazából sokkal jobb volt, mint Parkinson, aki ugyanezt csinálta, de mégsem rúghattam ki Parkinsont, mert régi bútordarab, és különben is Dominiqnak ez az eltemettetés is éppen elég volt ahhoz, hogy megszolgálja vele a gázsiját. - Neked mesélte ezt az indiai történetet? - Nem nekem, hanem Jackie-nek. - Beszélhetnék vele? Barbara megcsóválta a fejét. - Leslie, Leslie, figyelsz te rám néha egyáltalán? Hiszen megtelefonáltam, hogy szegény Jackie-t meggyilkolták. 3. Libabőrözni kezdett a hátam, és a védőszellemem is kiabálni kezdett a lelkem mélyén. Nem figyeltem rá, hiszen úgyis tudtam, hogy mit kiabál. Lépjek le, mielőtt még nem késő. - Nem árulta el Dominiq Jackie-nek, hogy miképpen tudja úgy lecsökkenteni az oxigénszükségletét... - Biztosan nem. - Mitől vagy olyan biztos benne? - Mert Jackie-t nem izgatta a dolog. Jackie-t nem izgatták más trükkjei. Nem volt kíváncsi természet. - Egyáltalán... ő mit csinált? - Repült.

- Tessék? - 0 volt az ugrócsoport egyik repülő embere, azaz inkább repülő lánya. Könnyű volt és ruganyos. És nem ismerte a félelmet. Azonkívül csodálatos egyensúlyérzékkel rendelkezett. - Mióta ismerted? - Vagy három éve. Egy másik cirkusztól szerződött át hozzánk. Az ugrócsoportunkból éppen kiesett valaki, Jackie pedig gyorsan pótolni tudta. Később aztán a barátnőm lett. Csak éppen... -Igen? - Volt egy rossz tulajdonsága. Pokolian féltékeny volt. Akkor még nem is tudtam, mennyire. - Mikor akkor? - Amikor hozzánk került. Amikor még nem jött össze Dominiqkal. - Hogy jött össze vele? - Ahogy egy férfi és egy lány összejönnek. Dominiq elkezdett nálam dolgozni, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy sülve-főve együtt vannak. - És te? Te mit gondoltál erről? Barbara megvonta a vállát. -Mit gondolhattam volna? Megtetszettek egymásnak, és kész. Ha kapcsolatuk nem zavarja a munkát, semmi közöm hozzá. Nos, attól a perctől kezdve, ahogy Dominiq és Jackie között kialakult valami, Jackie elkezdett féltékenykedni rám. Pedig esküszöm, semmivel sem szolgáltattam rá okot. Jackie egyszerűen engem szúrt ki céltáblának, annak ellenére, hogy a barátnőm volt. - Ez miből állt, ha szabad kérdeznem? - Sokat dumáltunk, megbeszéltünk néhány női dolgot - fogyókúrát, pasikat, régi történeteken csámcsogtunk együtt, ilyesmi. Jól éreztük magunkat egymás társaságában. Aztán ahogy ők ketten összejöttek, a mi kapcsolatunk meglazult. Végül pedig Jackie hangosan is szemrehányást tett nekem, méghozzá elég ronda módon. - Ez mit jelent? - Mintegy két héttel ezelőtt történt a dolog. Jackie különösen ideges volt ezen az estén - talán összekaptak valamin Dominiqkal, mindenesetre kétszer még az ugrását is elrontotta. A többieknek kellett korrigálniuk a tévedését, nehogy összeomoljon a gúla. Volt is valami kis szóváltás emiatt, ami végül is nem volt lényeges, hiszen azok között, akik együtt dolgoznak, gyakran elhangzik egy-egy hangosabb szó. Csakhogy ezúttal még ezután sem nyugodtak meg a kedélyek. Elég sokan voltak a porondon, amikor Jackie odalépett hozzám, és hisztérikus hangon felvilágosítást kért tőlem valami ruhával kapcsolatban, amiről hirtelenjében nem is tudtam, micsoda. A varrónők dolga a fellépőruhák javítása, nem az enyém. Valamit morogtam, hogy majd utánanézek, most viszont jobb, ha valamennyien elmegyünk aludni, mert szemmel láthatóan fáradtak vagyunk. Jackie ekkor gúnyos hangon megkérdezte, nem azért emlegetem-e az alvást, mert Dominiqkal akarnék aludni? Bármennyire is én vagyok itt az igazgató, és bármennyire is a kezemben tartom mindnyájukat, egy ócska kis kurva vagyok, aki mindenkivel lefekszik, és csak az léphet fel a cirkuszomban, aki előtte az ágyamban is bemutatta a produkcióját. Ó, Leslie, ez rettenetes volt! Rettenetesen igazságtalan, és mindenki előtt! Sóhajtottam, és megsimogattam az arcát. - Ne szívd annyira mellre! - Ó, már túl vagyok rajta, csak most, ahogy elmeséltem, ismét felzaklatott egy kicsit. Ahogy ott álltam mindenki előtt leforrázva... szörnyű volt. Dominiq azonban a segítségemre sietett. Neki is roppant kellemetlen lehetett a jelenet, mert elkapta Jackie kezét, és vonszolni kezdte a lakókocsija felé. Jackie ellenkezett ugyan, de lassan felhagyott az ellenállással. Azaz, csak úgy tett, mintha felhagyott volna. Amint Dominiq eleresztette a kezét, félreugrott, hozzám rohant, és... elkezdte ütni az arcom. Közben pedig olyanokat kiabált... hogy majd elsüllyedtem szégyenemben. Képtelen voltam felfogni, hogy ez a csinos, kulturált kis nő, aki ráadásul még a barátnőm is, hogy vetemedhet ilyen aljasságra!? Arra emlékszem csak, hogy visszaütöttem. Esküszöm, nem akartam bántani, csak védtem magam. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre úgy eltaláltam, hogy hanyatt esett. Ez aztán véget is vetett a csetepaténak. Dominiq elkapta és elvonszolta. Én meg csak álltam ott a kollégáim között, véres arccal,

az orrom vére folyt vagy mit tudom én, a kezem is fájt, a tarkómat is beütöttem valamibe... és elkezdtem sírni. A többiek nagyon rendesek voltak, mert körém gyűltek és vigasztaltak. Azt mondták, Jackie valamiért ki van borulva, majd megnyugszik és bocsánatot kér. Az emberek néha kibillennek a lelki egyensúlyukból, olyasmit vágnak a másik fejéhez, amire az nem szolgált rá, és messze is van az igazságtól. - Ezután? - sürgettem. -Visszavonultam a lakókocsimba és... sírtam. És te jutottál az eszembe, Leslie. - Sejtem. -Nem hazudok, hidd el. Tényleg te jutottál az eszembe. Hogy ott, Manilában, milyen kedves voltál hozzám, hogy nélküled nem lennék, aki vagyok... Talán valóban az lennék, akinek Jackie megrágalmazott... - Barbara, kérlek... Temessük el a múltat. - Akkor este bejött hozzám Dominiq. Zavart volt és bűntudattal teli. Még csak le sem ült. Azt mondta, fogalma sincs róla, mi üthetett Jackie-be, bár igaz, hogy délután volt egy kis szóváltás közöttük. Arra kért, hogy bocsássak meg neki, bár azt is megértené, ha kirúgnám mindkettőjüket. Jóllehet, erőm már a vége felé járt, azért azt kinyögtem valahogy, hogy eszem ágában sincs elbocsátani őket. Amikor már majd valamennyien megnyugodtunk, összeülünk, és pontot teszünk az ügy végére. Dominiq bólintott, és eltávozott. - Ennyi? - Ennyi. Ekkor láttam utoljára. Összeharaptam a számat. Valahogy nem tetszett nekem ez az egész, de hát miért is tetszett volna? - Folytasd, Barbara. - Másnap reggel hiába kerestük Dominiqot: mintha a föld nyelte volna el. Előbb még azt hittem, elbujdosott bánatában, néhány nap múlva majd visszatér, de bizony nem tért vissza. Ekkor elkezdtem kutatni utána... amiben a többiek is segítettek. Mindhiába. Hiába érdeklődtünk a repülőtereken, a taxiállomásokon, senki nem látta Dominiqot. Még magánrepülőgép sem vitte el a szigetről. - Biztos vagy benne? - Nézd, Leslie, én nem vagyok zsaru, és a többiek sem azok. Mi arra a megállapításra jutottunk, hogy Dominiq nyom nélkül felszívódott. Lehet, hogy vitorlással ment el St. Maartenről, az is lehet, hogy a francia oldalról. Ki tudja? - Jackie? - Meg akartam látogatni, de nem hagyta. Ki sem mozdult a lakókocsijából nem evett, nem ivott, talán még nem is aludt. Kétszer is megpróbáltam beszélni vele, de nem nyitotta ki az ajtaját. Azért erőlködtem, mert a fejembe vettem, hogy Jackie bizonyára tudja, hova ment Dominiq. Ő azonban nem óhajtott szóba állni velem. Hiába kiabáltam be neki, hogy Dominiq elment, még csak nem is válaszolt rá. Estére alaposan össze kellett kapni magunkat, ha meg akartuk tartani az előadást. Még az is megfordult a fejemben, hogy halasztunk, de valamennyi jegy elővételben elkelt, nem tehettük meg, hogy felültessük az embereket. Ráadásul gyermek karnevál volt, a nézők zöme jutalomként kapta a jegyét. Ez annyiban persze szerencsés is volt, hogy a kiskorú nézők nem annyira Dominiq eltemetésére voltak kíváncsiak, sokkal inkább a bohócokra és az ügyességi számokra. Minden komplikáció nélkül sikerült is túl lennünk az előadáson. Másnap hajnalban... Melody találta meg Jackie holttestét. -Hol? -A nagy sátorban. A trapézon lógott. Valaki... kikapcsolta a trapézt, pontosabban szólva, kioldotta a csatot, amellyel biztosítjuk, és hagyta szabadon lengeni. Aztán... felakasztotta rá Jackie-t. Megtörölgettem a homlokomat, és egy hajtásra kiittam a mangólevemet. Ez bizony nem tréfadolog! - Miben... halt meg? - Az orvos szerint... késszúrásokkal ölték meg. Kilenc késszúrást számoltak meg rajta. - Hol ölték meg? Odafent? Barbara megrázta a fejét. - Valahol másutt. Még nem találták meg a helyét. Már halott volt, amikor felakasztották a trapézra.

Öntöttem magamnak még egy mangólevet. Amíg ittam, a pohár karimája felett kutatón néztem rá. - Azt mondtad, téged gyanúsítanak a gyilkossággal? Barbara könyörgő tekintetet vetett rám. - Engem, Leslie. -Miért? -Mert... például nyilvánosan összekülönböztünk. .. azaz még össze is verekedtünk. - Ez még nem feltétlenül ok az emberölésre. - Néha igen. Kétségkívül igaza volt. Kevesebbért is öltek már a történelem folyamán, mint néhány pofon miatt. - A rendőrség szerint... a felügyelő szerint... megölhettem, és felhúzhattam a kupolába. - Miért tetted volna? - Bosszúból. - Ujjlenyomatok? - Csak azoknak az ujjlenyomatai látszottak a trapézon, akik dolgoztak rajta. A felügyelő szerint olyan valaki húzhatta csak fel, aki ismeri a trapéz működését. - Te ismered? - Hogyne ismerném, Leslie. Húsz éve vagyok a szakmában. Magam is voltam már légtornász, nem emlékszel? - Ezenkívül miért gyanakszanak még rád? Barbara ismét megnyalta a szája szélét. - A kés miatt, Leslie. - Milyen kés miatt? -Nem említettem még, hogy odakint, a sátron kívül megtalálták a kést, amellyel Jackie-t megölték? - Még nem említetted. - Pedig... megtalálták. -És? Barbara kétségbeesve nézett rám. - Az a kés... az én késem volt, Leslie. 4. Eljött az idő, hogy igyak még egy mangólevet. Aki nem tudná, annak megsúgom: a mangólé felettébb alkalmas arra, hogy megdolgoztassa az ember lustu-ló agyát. - Ezt mondd még egyszer! - Az én késemmel ölték meg, Jackie-t, Leslie. -Biztos ez? - A zsaruk szerint holtbiztos. - Az is biztos, hogy amit megtaláltak... a te késed? Nem csak ugyanolyan kés, mint a tiéd? Különben is, mi a fenének tartasz te kést a lakókocsidban? - Hogy mi a... fenéért? Hiszen én háziasszony is vagyok, Leslie. Esténként főzök, elvégre nem járhatok minden áldott nap vendéglőbe. - Milyen volt az a kés? - Maláj tőr. Tudod, olyan csavart pengéjű. - Ne mondd, hogy ilyennel szeleteled fel a szalámit! -Az egy... díszkés volt, Leslie. Emlékbe kaptam. .. és csak egyszer fordult elő, hogy hagymát vágtam vele. Akkor is megbántam, mert az ujjamba szaladt a hegye. - Egészen biztos, hogy a te késed volt? - Bele volt vésve a nyelébe a nevem. Puff neki! Ezzel aztán már nem volt mit kezdeni. - Az a felügyelő, aki itt járt nálam, hetet-havat ösz-szehordott. Azt mondta, mi van akkor, ha Dominiq és én összebeszéltünk, és eltettük láb alól Jackie-t... aztán Dominiq végleg lelépett. Vagy én tettem el mind a kettőt. - Te? Két izmos artistát? - Én is elég izmos vagyok a zsaru szerint. Azonkívül társam is lehetett. Most mit csináljak, Leslie? Valóban ez volt a kérdés. - Hogy hívják a felügyelőt? - Duvenvoorde. Ruud Duvenvoorde. - Honnan tudnék telefonálni? - Odavezetlek. A telefon egy pirosra festett bádogfülkében üzemelt. Szerencsénkre a fülke üres volt mivel éppen rásütött a nap, senki sem merészkedett bele. Én azonban

halálmegvető bátorsággal bepréseltem magam, és ki sem jöttem mindaddig, amíg fel nem hívtam néhány számot. Az Interpollal kezdtem, Lord Scrantonnái folytattam, azután a holland igazságügyi miniszter államtitkára következett. Amikor fél óra múlva vörös rákká főve kimásztam a forró katlanból, bízhattam benne, hogy Duvenvoorde felügyelő már nem kezel idegenként. Persze azért abban is biztos voltam, hogy ha egyszer a fejébe vette, hogy Barbara a gyilkos, ismeretség ide vagy oda, mindent megtesz, hogy el is kapja. Egyelőre ez volt minden, amit Barbaráért tehettem. 5. Éppen elrendeztem kis táskám tartalmát a kocsimban, és arra gondoltam, hogy szundítanom kéne egyet, amikor megkopogtatták az ajtót. Azt hittem, Barbara jött vissza. Kinyitottam, és máris fordultam az ágyam felé, hogy tovább folytassam az ágyazást. -Bújj be! Az ajtón azonban nem lépett be senki. Csak egy ismerősnek tűnő párbeszédet hallottam. .- Hallottad ezt, Glory? ?íi- Hallottam, Melody. í-Ezek szerint biztos, hogy a fickó van odabent. - Ezek szerint holtbiztos, Melody. - Szerinted miért holtbiztos, Glory? - Szerintem azért, Melody, mert ilyen rossz modora csak egyetlen valakinek lehet. - Mi is volt a neve, Glory? - Az az igazság, hogy már elfelejtettem, Melody. Te sem emlékszel rá? - Hát... valami mintha mocorogna az agyamban, Glory. - Az enyémben is, Melody. - Nem valami... Leslie-nek hívták? - De, de! Látod, mennyivel jobb a memóriád, Melody, mint az enyém. Annak bizony. - A másik neve meg... mintha Lawrence lett volna, Glory! - Valóban az, Melody. Lehajítottam a takaróm az ágyra, és kiléptem a küszöbre. A lakókocsiba vezető lépcső előtt két szikár, hórihorgas, sovány, szemüveges hölgy állt a tűző forróság ellenére feketébe öltözve. Mindkettő régimódi kontyba fogta össze a haját, mindkettő lekapta aranykeretes szemüvegét, ahogy kiléptem az ajtón, és mindkettő kissé félrehajtott fejjel vett szemügyre. - Ez lenne az, Glory? - Úgy tűnik, Melody. - Azt akarod ezzel mondani, hogy szemernyit sem változott a fickó? - Hát... nem sokat, Melody. - Akkor... ha közelebb jönne, talán... meg is ölelgetnénk, Glory? - Én biztosan, Melody. Óvatosan szorongattam meg őket, nehogy kettétörjenek. Mintha az elmúlt három év még vékonyabbra aszalta volna őket. Bár azzal is tisztában voltam, hogy látszólagos törékenységük ellenére olyan szívósak, mint a sivatagi bokrok, amelyekről első pillantásra úgy látszik, hogy egy könnyed szellőcske is kifordítja őket a homokból, aztán kiderül, hogy még a leghatalmasabb homokvihar is csak a leveleiket tépdesi meg. Az a homokvihar, amely büszke pálmák tucatjait kényszeríti a dűnékre. Amikor abbahagytuk az ölelkezést, az ajtó felé intettem. - Bejönnek hozzám? - Miért ne - így Glory. - Naná, hogy bemegyünk! - helyeselt Melody. Felsétáltak a lépcsőn. Nem kellett udvariaskodnom és az utat mutatnom, hiszen jobban ismerték a lakókocsit, mint én. Abban a pillanatban azonban, ahogy Glory be akart lépni az ajtón, váratlan dolog történt. Valami átsuhant a levegőn: gyorsabban, mint a legsebesebb fecskék, megperdült az orrom előtt, és Glory ruhaujjaba harapott. Méghozzá szó szerint. A valami nekicsapódott Glory bő ruhaujjának, amit azon nyomban oda is szegezett a kocsi falához. A következő fecske Melodyt támadta meg. Megperdült a levegőben, aztán nemes egyszerűséggel befészkelte magát a kontyába. Ahogy Melody ég felé fordított

szemmel rám nézett, leginkább egy elefántcsont hajtűt viselő gésára emlékeztetett. Megpróbáltam félreugrani, de nem sikerült. Az én fecském az ingem mandzsettáját ütötte át. Mielőtt megszólalhattam volna, Glory kirántotta a kocsi falából a vékony pengéjű kést, és szemrehányón megcsóválta a fejét. - Még mindig ilyen idétlen. Emlékszik még rá? Hogyne emlékeztem volna. Kinyújtottam a nyakam, és a szomszédos lakókocsi felé kémleltem. -Mr. Vu? A következő pillanatban Mr. Vu vigyorgó képe bukkant fel előttünk. -Mr. Lawrence! Istenem, de örülök! Glory és Melody azonban már közel sem örültek ennyire. Melody nagy nehezen kiszabadította a hajából a kést, és megvető képpel Mr. Vu felé hajította. Mr. Vu vigyorogva kapta el. -Nem jól dobja, Miss Melody, jaj, de nem jól! Hányszor mutattam már, hogyan csinálja, jaj, de hányszor! -Én meg hányszor mondtam már, jaj, de hányszor, hogy ha még egyszer egy ilyen hülye viccet enged meg magának, letépem a... Emlékszik rá? - Emlékszem hát. - Akkor mért csinálta? -Az örömtől, hogy ismét itt van Mr. Lawrence. Csupán az örömtől. Én is kiszabadítottam magam, aztán megveregettem Mr. Vu hátát. - Hogy van, Mr. Vu? Mr. Vu vigyorgott, bár nem voltam biztos benne, hogy valóban jókedvű-e. Mr. Vu vigyora közel sem volt iránytű a lelkiállapotát illetően. Mr. Vu akkor is barátságosan vigyorgott, ha éppen elharapni készült valakinek a torkát. Mr. Vu begyűjtötte a késeit, és felszaladt a lépcsőn. - Fáradjanak utánam, hölgyeim és uram. Melody rám nézett, és jelentőségteljesen a halántékához emelte a mutatóujját. Kiosztottam közöttük néhány gyümölcslevet, aztán amikor már békésen ücsörögtünk egymással szemben, sokat sejtetőn néztem rájuk. - Tudják, miért vagyok itt? - Hát persze - bólintott Glory. - Egy reggel felébredt a patyolatágyán, és arra gondolt, hogy istenem, de régen nem láttam már az én kedves barátnőimet, Gloryt és Melodyt. Ez így nem mehet tovább. Legyenek bár a világ végén, meglátogatom őket. Melody? - így látom én is, Glory. - Hát maga, Mr. Vu? Mr. Vu vigyorgott. - A számból vették ki a szót. Csend ereszkedett közénk, majd Glory nagyot sóhajtott. - Azt hiszem... bajban vagyunk, Leslie. - Én is azt hiszem. - Nyakig - tette hozzá Mr. Vu. -Tudja, mi történt? - kérdezte Glory. - Barbara bizonyára már mindent elmesélt önnek. - Sokat mesélt - mondtam. - Az a Dominiq az oka mindennek, igaz, Glory? - Nem tudom, Melody. - Pedig ő. És Jackie-t sem kellett volna Barbarának felvennie. De beszélhet neki az ember... Mindenkit megsajnál, alkalmazza őket, aztán tessék, ez lesz a vége. - Micsoda? - kérdeztem. - Ó, mintha nem tudná. Hát gyilkosság! - Maguk szerint hogy történt? i Glory megvonta a vállát. - Már elmondtuk a zsarufőnöknek is. Valami Du-venvoordének, vagy hogy hívják. Elmagyaráztuk neki, hogyan történt a dolog. - Igazán? És hogyan történt? - Elmondjuk neki is, Glory? -Mondjuk el, Melody. Hiszen ezért jöttünk. - Én is ezért jöttem - csatlakozott hozzájuk Vu úr. - Oké - dőltem hátra a széken. - Hallgatom magukat. Glory Melodyra nézett.

- Ki beszéljen, Melody? - Beszélj te, Glory. - Jól van. Elmondjuk önnek, Leslie, ön meg elismételheti a felügyelőnek. Magára talán jobban hallgat, mint ránk. -Gondolják? - Ó, én biztos vagyok benne. - Honnan tudják, hogy történt? Melody megütögette a homlokát. - Innen. - Igazán? Hát akkor mondja, Melody. - Majd Glory. - Jó, legyen Glory. Türelem kellett hozzájuk, kétségtelen. Amennyire máskor jól szórakoztam egyéni stílusukon, furcsa párbeszédeiken, most valahogy nyugtalan és ingerült lettem tőlük. Hiába, az elmúlt három év elszoktatott bennünket egymástól. Glory kivett a ruhája zsebéből egy papír zsebkendőt, és megtörölgette vele az arcát. - Meleg van itt magánál. - Bocsánat... lejjebb veszem a légkondit. Amikor ezzel is kész lettem, figyelmesen néztem rá. Glory sóhajtott, és segítségkérőn Melodyra pislogott. - Kezdhetem, Melody? - Kezdd el, Glory. -Jól van, Melody. Szóval, Mr. Lawrence... Les-lie... a baj ott kezdődött, amikor Barbara felvette Do-miniqot. Ügyes volt a fickó, kétségtelen, nagy szám volt, amit csinált, nem is sejtettük, hogyan csinálja. .. azaz, egyszer beszélt nekem valaki légzéstechnikáról meg az állatok téli álmáról, de őszintén szólva nemigen figyeltem rá, nem tetszett nekem a fickó, az az igazság. - Miért nem, Glory? - Melodynak sem tetszett - nézett az ikertestvérére Glory. - Az már igaz - bólintott Melody. - Nekem sem tetszett. - Miért? - ismételtem meg a kérdést. - Mert olyan fickó volt, aki zűrzavart csinál. Aki mindig mindenütt zűrzavart csinál. Vannak ilyen emberek, nekem elhiheti. Odamennek valahova, és pár perc múlva már puskaporos körülöttük a levegő. Do-miniq ilyen volt. - Maga előre tudta? - Hogy bajt fog keverni? Hát hogyne tudtam volna. Biztos voltam benne. Nézze, Leslie, ez egy zárt közösség, és néha bizony az összezártság veszélyes gyúelegyét alkot. Nem mindig persze, csak néha. Ha hiányzik a láng vagy szikra, amely felrobbantsa, nem robban fel, hanem csendesen elenyészik. De ha kipattan egy szikra... nos, akkor robban. Hát egy ilyen szikra volt Dominiq. - Konkrétan? - Minden nő bolondult érte. - Maguk is? Nem tudtam megállni, hogy fel ne tegyem a kérdést. Kissé sportszerűtlen volt, az igaz, de mit csináljak, ha kicsúszott a számon? Glory és Melody azonban nem sértődtek meg tőle. Glory félrehajtotta a fejét, és kibámult az ablakon. Aztán néhány másodpercnyi szemlélődés után bólintott. -Igen... rám is gyakorolt bizonyost hatást, és... Melodyra is. Volt valami vonzása vagy aurája, vagy akármi, nem volt közönséges fickó. Azt hiszem, valamennyi nő a hatása alá került. - Azt akarja mondani, hogy Dominiq közönséges nőcsábász volt? Melody megrázta a fejét, és Glory is vele rázta. - A legkevésbé sem, Mr. Lawrence. A legkevésbé sem. Dominiq látszatra úriember volt. Nem volt nő-faló, ha erre gondol, az utána epekedőket szépen leépítette, azaz hagyta epekedni őket, de semmi több. - És Jackie? - Természetes dolog volt, hogy Dominiq és Jackie összekerüljenek, hiszen szingli volt mindkettő. Domi-niqnak aztán egyszer csak... elege lett Jackie-ből. Dobta, ahogy mondani szokás. Vagy dobni akarta. - Arra is van valami magyarázata, hogy Dominiq miért akarta otthagyni Jackie-t? - Hát hogyne. Egy másik nőért. -Kiért?

Melody erre gyorsan visszavonult. - Azt nem tudom. Tényleg nem tudom. - Én sem tudom - zárkózott fel mellé Glory. - Én sem - fejezte be a bizonygatást Mr. Vu. - Barbarára gondolnak? - tettem fel a kérdést. -Én senkire sem gondolok - rázta meg a fejét Melody. - Tényleg. Fogalmam sincs róla. - Nekem sem. - És nekem sem. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy valóban nincs. Amit mondtak, az viszont mélyen elgondolkodtatott. - Mondja tovább - böktem aztán Melodyra. - Hát... alighanem az történt, hogy Dominiq megrémült. Neki akkor már nem kellett Jackie, esze ágában sem volt komolyabban is gondolni rá, esetleg úgy, hogy végleg összekössék a sorsukat. Ezért... Szóval, nem akarta felrúgni a saját jövőjét. - Ezt hogy érti? - Sehogy - mondta felhúzva a vállát Melody. -Csak mondom. - Jól van - sóhajtottam. - Tehát? -Azt hisszük, hogy... Mr. Dominiq megölte Ja-ckie-t. Meg akart szabadulni tőle, hát megölte. - Azután, hogy lelépett? - Valahol elrejtőzhetett, este visszajött, elkapta Ja-ckie-t, megölte, és... - Felakasztotta a trapézra? Mi a fenéért? - Hogy elterelje magáról a gyanút. - Elterelje? - Nézze, Leslie, mi valamennyien ártalmatlan fickónak tartottuk őt - már amennyire a bajkeverés ártalmatlan dolog. És ezt valószínűleg ő is tudta. Ezért aztán biztos volt benne, hogy a kegyetlen gyilkossággal nem őt gyanúsítjuk majd. - Értem - bólintottam. - Csak azt nem értem, miért lépett le. - Mert ettől függetlenül berezelt. - Ez valahogy nem logikus. - Miért kell mindenben logikát keresni? Nem volt hidegvérű gyilkos a szentem. Csevegtünk még erről-arról, aztán jó félóra múlva szedték a sátorfájukat. Amikor elvonultak, Mr. Vu jelentőségteljesen rám nézett. De csak egyetlen töredék pillanatig. Megvártam, amíg elhal a lépteik nesze, ittam még egy mangólét, aztán lelépkedtem a lépcsőn. Ráültem a legalsó lépcsőfokra, és vártam. Alig ücsöröghettem kéthárom percig, Mr. Vu tűnt fel a közelemben. Lehajtott fejjel oldalgott felém, mintha keresne valamit a földön. - Keres valamit, Mr. Vu? - kérdeztem tőle jó hangosan. Vu úr erre felkapta a fejét. - Elhagytam az egyik késemet. Vigye el a fene, pedig az előbb még a kezemben volt... Előhúztam a zsebemből a kést, amit ott felejtett a lakókocsiban a széke mellett, a padlón. - Ezt keresi? - Hát megtalálta? Mr. Lawrence, önnek aztán érdemes volt ideutaznia hozzánk! Régi emlék, ha elhagytam volna, évekig mardosta volna a bánat a lelkemet. Felálltam, és odaballagtam hozzá. Nem nézett a szemembe, amikor átnyújtottam neki a kést. Úgy suttogott felém, hogy a szeme is, a szája is egészen másfelé fordult. -Miss Chambefort. Még egyszer köszönöm, Leslie. Eltűnt a kocsik között, én meg visszamentem a szobámba, lefeküdtem az ágyra, és pihenni próbáltam. Nagyon nem tetszett nekem ez az egész. Egy másik, megoldatlan ügyemre emlékeztetett. 6. Este tíz volt, amikor felébredtem. Biológiai órám arra figyelmeztetett, hogy ideje felkelnem, mert ha tovább alszom, az éjszaka kellős közepén riadok majd fel, és ücsöröghetek a lakókocsi ablakánál a virradatra várva.

Bár Barbara nem említette, hamarosan rádöbbentem, hogy este nem lesz előadás. Sötétben álltak a sátrak, csak a lakókocsik ablakából szűrődött ki halvány fény. Ajtómra szegezve fehér papírszeletet találtam. Nem akartalak felébreszteni. Ha beszélgetni szeretnél velem, keress meg. Barbara. Elindultam a nagysátor felé. A bejárati ajtók zárva voltak láttam, hogy lakat csillog rajtuk. Megvontam a vállam, és egyszerűen bebújtam a ponyva alatt. Még mindig összegörnyedve bemásztam az üléssorok alá, majd nagy nehezen kikeveredve közülük, a porondon találtam magam. Mintha karmos ujjak kapirgáltak volna a hátamon, ahogy végigpillantottam az üres cirkuszon: nem attól futkosott libabőr rajtam, mert tudtam, hogy nem sokkal ezelőtt egy meggyilkolt fiatal lány teste függött a trapézon valahol a fejem felett, hanem mert a néma, néptelen tér fenyegetést árasztott. Az emelkedő, üres széksorok mintha ellenszenvvel figyeltek volna. Talán azért, mert idegen voltam a számukra. Vajon mit kereshet itt ez a nyurga, kefehajú fickó, ahol nincs semmi keresnivalója? A sátorban halvány fények égtek jó időbe tellett, amíg sikerült felfedeznem a körtéket. Kis teljesítményű fényforrások voltak, alighanem biztonsági okokból égtek, bár nem hiszem, hogy a dörzsöltebb tolvajokat elriasztotta volna a pislogásuk. Fent a magasban kötelek kusza hálója, csillogó fémszerkezetek, kötéllétra - mintha egy színház zsinórpadlását láttam volna magam felett. Korábban ugyan arra gondoltam, hogy megpróbálok körülnézni idebent egy kicsit, hátha szemembe ötlik valami, ami hozzásegít a gyilkosság titkának a megfejtéséhez, be kellett azonban látnom, hogy reménytelen feladatra vállalkoztam. Csupán azt tudtam megállapítani, hogy a lány teste jó magasan ringatódzhatott, s aki felhúzta, nem lehetett gyenge legény. Amíg gondolkodtam, megmoccant valami odafent a kupola magasában, ahova már nem ért fel az égők fénye. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy láttam is valamit, inkább csak éreztem a mozgó tárgy rezdüléseit. -Vigyázzon, hé! Vigyázzon! Aztán olyasmit láttam, amilyet legutóbb alighanem valamelyik Tarzan-filmben volt szerencsém megfigyelni. Hosszú, indaszerű kötélbe kapaszkodva egy emberi alak röppent felém. Még egyet kiáltott, majd nekem ütközött. Az utolsó pillanatban megpróbáltam ugyan kikerülni, de egy ezred másodperccel elkéstem. Hatalmas rúgás érte az oldalamat keresztülrepültem a porondot a nézőtértől elválasztó kerítésen, és a székek közé zuhantam. Jókora puffanást követően sűrű porfelhő emelkedett a magasba. Óriásit tüsszentettem tőle, és éppen azon voltam, hogy eltűnjek a széksorok alatt, amikor egy teltkarcsú alak bontakozott ki a porból. Kutatva végignézett az üléseken, aztán legyezni kezdett az arca előtt, hogy elkergesse a porfelhőket. -Hé! Van itt valaki? Nem voltam olyan bolond, hogy válaszoljak. Főleg, hogy a stukkerom sem volt nálam. - Kérdeztem valamit, hé! Aztán se szó, se beszéd, elindult felém. Nem sokat vacakolt, egyből rám talált. Ebben alighanem az a felfordult szék is segítette, amely alatt végül is elrejtőztem. -Jöjjön már elő, ember! Mit tehettem volna, előjöttem. Szép arcú, vörös hajú lány állt előttem csillogó, fiitteres ruhában. Fehér volt a tenyere a magnéziumportól, ahogy felém nyújtotta a karját, hogy belekapaszkodhassak. - Jól van? - kérdezte icipicit remegő hangon. - A körülményekhez képest - mondtam. - Maga rúgott belém? A lány megfordult, és a porondot vette szemügyre, amely lassan kezdett megszabadulni a porfelhőktől. - Mi a francot csinált maga? - Én? - hökkentem meg. - Mit csináltam? -Ne mondja, hogy ehhez az egészhez nincs semmi köze! - Mégis miről beszél? Ekkor váratlan dolog történt. Még fel sem ocsúdhattam a flitteres ruha, a porfelhő és az oldalam saj-gása okozta kábulatból, amikor revolvercsövet éreztem a bordáim között.

- Emelje csak fel szépen a kezét! Mit tehettem mást, felemeltem, aztán elismerőn pillantottam rá. Ki a fene gondolta volna, hogy egy fiitteres cirkuszoslány stukkert hord a flitterei között? Volt valami a hangjában, ami azt súgta, hogy jobb a békesség. És a védőszellemem is azt kiáltozta a lelkem mélyén, hogy ha már voltam olyan marha, hogy tiltakozása ellenére belemásztam a mocsárba, most legalább fogjam be a számat, és várjam ki a kedvező alkalmat a menekülésre. Nagyon bölcsnek tartottam a tanácsát, és vártam. A fiitteres lány megcsóválta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. - Kicsoda maga? - kérdezte. - De ne hazudjon nekem! Elmosolyodtam, és elegánsan meghajoltam előtte. -A nevem Lawrence - mondtam. Leslie L. Lawrence. 7. A flitterek megvillantak ugyan a ruháján, a szeme viszont meg sem rebbent. Ebből arra következtettem, hogy a flitterek jobban ismerhetnek, mint ő. - És ha szabad kérdeznem, mi az ördögöt csinál itt? r- Helyszíni szemlét tartok - mondtam. j-Mifenét? - Amit egy gyilkosság helyszínén szokás - mosolyogtam. A gyilkosság szóra összerázkódott, mintha pók esett volna a nyakába. - Maga... zsaru? -Nem egészen. - Akkor micsoda? - Barbara del Sol barátja vagyok. A revolver csöve mintha eltávolodott volna a bordáimtól. - Ő hívott ide - folytattam. - Van némi tapasztalatom a gyilkosságok terén. -Azt is tudja, mi történt itt? - Hogyne. Dominiq eltűnt, Jackie-t pedig meggyilkolták. - Ahogy majdnem magát is. - Sóhajtott, és felpislogott a kupolára. - És maga? Maga kicsoda? Akkor olyat mondott, hogy akaratlanul is összerezzentem tőle. - Angelina Chambefort. Nem kerülte el a figyelmét arcom rándulásaimért kutatva nézett a szemembe. - Maga... tudja, ki vagyok? - Tudom - bólintottam. -Barbarától? - Nem tőle. -Hát kitől? - Ha nem haragszik, erre nem válaszolok. Legyintett, és ismét a lassan elülő porfelhőre nézett. - Jól van, csak tartsa meg magának a titkát. Különben tudja, hogy megmentettem az életét? - Megfogta a kezem, és a porondra ráncigált. - Ehhez mit szól? Ekkor vettem csak észre, hogy a porond közepén ott sötétlik valami, ami korábban nem volt ott, aminek nem is kellett volna ott lennie, sőt semmi keresnivalója nem volt a porondon. - Mi a fene ez? Meg sem kellett volna kérdeznem, hiszen amint észrevettem, már tudtam is, micsoda. Egy fémrúd, két súlyos tárcsával a két végén. -Nemjöttmégrá? Felpillantottam a magasba. Onnan, a trapézok közül hullhatott a porondra, amit az is bizonyított, hogy a súlyok ripityára törték a porond deszkáját, és mélyen belefúródtak a földbe. Ha alatta álltam volna... - Hogy a csodába került ez fel oda? Miss Chambefort csípőre tette a kezét, és megcsóválta a fejét. - Ezt kérdezem én is. - De hiszen maga odafent volt! - Mit akar ezzel mondani? - Azt, hogy magának látnia kellett volna. A lány biccentett egyet. - Ami azt illeti, láttam is. Csak nem hittem a szememnek. Maga mit érezne, mondjuk, ha egyszer csak megállna valahol a kocsija, maga felnyitná a motorháztetőt, belenézne, és egy majom ugrana magával szembe, szájában a légszűrővel.

- Alighanem földbe gyökerezne a lábam. - Nos, hát az enyém is ezt tette, csak éppen képletesen, mivel nincs odafent egy morzsányi föld sem. Mire felocsúdtam, már úgy billegett, mint a madár farka. A lány a súlyzóhoz lépett, lehajolt, és nézegetni kezdte. - Jöjjön csak ide. Odamentem, és a súlyzóra bámultam. Angelina a vasnyélre bökött. -Látja? Előbb nem láttam semmit, aztán észrevettem a rúd köré hurkolt madzagot. Rövid madzagocska volt, rojtos végű. Feltehetően elszakította valaki vagy valami. - Ezzel a zsinórral mozgatták - mondta a lány. - Ki mozgatta? - Honnan a fenéből tudjam? Alighanem magának szánták. Az a valaki biztos lehetett benne, hogy maga idejön szimatolni. Minden világos volt, mint a nap. Valaki, aki értesült a jövetelemről, nem volt rest, felcipelt vagy ötven kilót a kupolába, hogy megfelelő időben a fejemre ejtse. Ügyes. - Hogy vihették fel ezt a nehéz súlyt... ? - Ugyan már - legyintett a lány. - Mi sem köny-nyebb annál. Felerősítették két kötélre, s egy mozgócsiga segítségével felhúzták. Egy gyerek is megcsinálhatja, ha elég ügyes hozzá. Egyáltalán nem igényel annyi kakaót, mint amennyit gondolnánk. - Maga mit csinált odafent? - tudakoltam. -Gyakorolni indultam, ezért is vettem fel a ruhám, de legfőképpen csak gondolkodtam. - Félhomályban? - Szándékosan nem gyújtottam villanyt. A fejtöréshez nem feltétlenül kell sok fény. - Min gondolkodott, ha nem titok? A lány megvonta a vállát. -Magamon és Dominiqon törtem a fejem. Mit mesélt magának a hírforrása rólam? -Semmi különöset - mondtam, ami nagyjából igaz is volt. -Nem mondta, hogy elszerettem Jackie-től Do-miniqot? Lehet, hogy nem tudta? Pedig a verebek is ezt csiripelték. így aztán nekem lett volna okom megölni őt. - Miért kellett volna megölnie? Ha Dominiq magát akarta... - Maga nem ismerte Jackie-t. Erőszakos kis szemét volt. Biztos megtalálta volna a módját, hogy megzsarolja és maga mellett tartsa Dominiqot. A szegény szerencsétlent... -Miért lenne Dominiq szerencsétlen? Angelina szomorú szemekkel nézett rám. : Dominiq is meghalt. Megölték. - Honnan veszi ezt? - Julie-től. -Őki? - Cigányasszony. Jósnő és halottlátó. !,. - Hm, és mit tudott meg tőle? i - Konkrétan semmit. De érezte, hogy Dominiq el van temetve. A föld alatt van. Nem szóltam semmit, de magamban arra gondoltam, hogy nem volt nehéz dolga a cigányasszonynak, hiszen Dominiq jószerével többet tartózkodott a föld alatt, mint felette. Lévén, hogy ez volt a produkciója. - Arról mi a véleménye, hogy Barbara csúnya szóváltásba keveredett Jackie-vel? Sőt... Angelina a történtek ellenére elmosolyodott. - Az a lány egy seggfej volt. Már bocsánat, hogy ezt mondom egy meggyilkoltról, de kicsúszott a számon. Velem kellett volna összeverekednie, nem Barbarával. -Azt hallotta, hogy Barbara kése... -Persze hogy hallottam! Valaki elcsórta tőle, és azzal ölte meg Jackie-t. Barbarára akarta kenni a gyanút. - Mi a fenéért? -Ezt én sem tudom. Igazából nem látok senkit, akinek érdekében állt volna... Lehet, hogy olyan szemkáprázós-fajta vagyok, de én bizony többet is láttam. 8. Amíg ismételt hálálkodás után a lakókocsim felé bandukoltam, arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha mégiscsak Angelina Chambefort a gyilkos. Mondjuk, hogy valamiért kinyírta Dominiqot, eltüntette a holttestét, aztán megölte Jackie-t, felhúzta a trapézra, hogy még szörnyűbbnek tűnjön a dolog, és a már ismertetett módon igyekezett Barbarára terelni a gyanút. Hogy miért tette volna mindezt?

Talán bosz-szúból. Talán le akarta ütni Jackie kezéről Dominiqot, de mivel nem sikerült, megölte mindkettőjüket. A trapézra húzás persze lehet jelkép is. A mentálisan beteg emberek gyakran gondolkodnak jelképekben. Jó félóráig álltam a zuhany alatt, és megpróbáltam megnyugodni. Addig nem volt semmi bajom, amíg el nem értem a lakókocsit, ott azonban kikapcsolt az automatám. Le kellett ülnöm egy székre, és két-három percig két kézzel kapkodtam a levegőt. Most jutott csak el a tudatomig a felismerés, hogy alighanem hajszálon függött az életem. Akárki is ejtette le a súlyzót, nem sokat tévedett. Egészen addig folyattam magamra a vizet, amíg meg nem nyugodtam. Hiába, a halandó embert elfogja a harctéri idegesség, ha a halál szembekacsintgat vele. Felöltöztem, és elindultam, hogy megkeressem Barbara kocsiját. Még csak félúton lehettem, amikor valaki kiáltozni kezdett utánam. -Hé, Mr. Lawrence! Hé, Mr. Lawrence! Megfordultam. Hordóhasú, nagydarab fickó igyekezett felém. Lehetett vagy másfél mázsa élősúlyban. Amikor odaért hozzám, előrenyújtotta a kezét. - Bocsásson meg, Mr. Lawrence. Carlos vagyok. - Üdvözlöm, Carlos. - Én vagyok az... illetve az én súlyzóm esett majdnem az ön fejére. - Honnan tud róla? - kíváncsiskodtam. -Ó, már mindenki tudja. Nekem Angelina mesélte. - Valóban így történt, Carlos. Carlos behunyta a szemét. - Mr. Lawrence, esküszöm az élő istenre, hogy én nem... ennem... Elkaptam a karját és megszorítottam. - Ne is folytassa, Carlos. Biztos vagyok benne, hogy nem maga tette. -Jézusom, persze hogy nem én! Nem lettem volna bolond a saját súlyzómat... ráadásul én fel sem merek oda menni. Ha felmennék, összehánynám magam. Maximum két méterrel a föld felett vagyok képes létezni. A második emelet már kozmikus magasság nekem. - Nyugodjék meg, Carlos, senki nem fogja magát gyanúsítani. - A zsaruk sem? -Majd én beszélek velük. Megmutatná, melyik Miss Barbara lakókocsija? Még nehezen tudok tájékozódni. - Az, itt mindjárt... Látja? Amelyiknek sárga csík van az oldalán. Megköszöntem a felvilágosítást, még egyszer biztosítottam róla, hogy senki nem fogja gyanúba venni, és bekopogtam Barbarához. 9. Barbara a lakókocsi sarkába tolt asztalkánál ült, és egy kis számológépen nyomogatta a gombokat. Amint beléptem, a szeméhez kapott, majd gyorsan az ölébe ejtett valamit. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Odasétáltam hozzá, és csókot nyomtam a homlokára. Barbara az arcomhoz dörzsölte az arcát. - Látod... ez nagyon hiányzott. - Micsoda? - adtam az ártatlant. - Emlékszel még Manilára? Hogyne emlékeztem volna. Amióta megpillantottam, csak az a néhány évvel ezelőtti kaland járt az eszemben. Barbara mosolyogva nézett rám. De mintha icipicit szomorkás lett volna a mosolya. -Ha akkor nem sietsz a segítségünkre... talán még mindig sitten ülnénk Paz Marin börtönében. És akkor a... cirkusz is már rég a múlté lenne. Mondd, sokat változtam? - Semmit sem változtál - nyugtattam meg. Barbara erre csak legyintett egyet. - Szép, hogy ezt mondod... de magad sem hiszed el. Úgy érzem, mintha egy évszázad múlt volna el azóta. - Ugyanolyan vagy, mint akkor. Barbara az ölébe nyúlt, és kikotort belőle valamit. Először azt hittem, stukker, aztán megkönnyebbülve láttam, hogy csak egy szemüveg. - És ehhez mit szólsz? -Tedd fel, kérlek. - Majd ha meszet ettem! Pont előtted?

- Annak idején nem voltál ilyen szégyenlős. - Annak idején arra kértél - méghozzá elég gyakran -, hogy vessek le valamit, nem azt, hogy vegyek fel. - Most mégis arra kérlek. Barbara sóhajtott és feltette a szemüvegét. Elismerőn elfüttyentettem magam. -Ez aztán igen! - Micsoda? - kérdezte nyugtalanul. - Pokolian jól áll neked! - Ezt csak úgy mondod! - Hozzám simult, és megfogta a kezem. - Akkor ért az első sokk, amikor egy reggel kezembe vettem az újságot, olvasgatni kezdtem, majd egyszerre csak összefolytak a betűk a szemem előtt. Úgy megijedtem, hogy majd leejtettem. Én, aki arról voltam híres, hogy egy legyet is észrevettem a porondról a sátor kupoláján, nos... a végén kiderült, hogy szemüveg kell. A másik csapást pedig akkor szenvedtem el, amikor az egyik artistánk lánya igazgató néninek szólított. Szó szerint megroggyant a térdem, és annyi erőm maradt csupán, hogy idült mosollyal a képemen elérjem valahogy a lakókocsimat, és betegyem magam mögött az ajtót. Aztán leborultam a sezlonra és zokogni kezdtem. Azt kívántam, hogy bárcsak lennél itt. - Most itt vagyok. Barbara letette a szemüveget az asztalra. - Téged szerencsére még e nélkül is látlak. Mivel töltötted az elmúlt órákat, azonkívül persze, hogy aludtál egyet? - Miss Chambefort-ral beszélgettem. Barbara elhúzódott tőlem. -Te aztán nem vesztegeted az idődet, hallod-e! Mit csinált veled az a lány? - Nem sokat - vontam meg a vállam. - Vagy meg akart gyilkolni, vagy megmentette az életemet. 10. Barbara olyannyira elképedve hallgatta a történetemet, hogy önkéntelenül is többször feltette, majd levette a szemüvegét. - Hát ez... ez... hihetetlen. Mindjárt megyek, és... - Ne menj sehova - intettem le. - Inkább gondolkozzunk. - Mi a fenén? -Hogy kinek állt volna érdekében megölni engem. - Hát nekem nem, az biztos. Nem vettél észre semmi különöset addig, amíg... oldalba nem rúgott a kicsike? -Az az igazság, hogy nem ismerem ki magam egy cirkuszsátorban, azonkívül majdhogynem sötét volt odabent. Talán csak tűnő árnyékokat láttam a kupolában. - Angelina sem látott semmit? -Azt állítja. De miért nem mondtad el nekem, hogy Dominiq le akart lépni Jackietől, és Miss Chambefort-t szúrta ki magának? - Mert én sem tudtam, édesem. Különben mit szólnál egy rövidke sétához? Néha úgy érzem, hogy nem kapok elég levegőt idebent. Odakint fényárban úszott a világ. St. Maarten kis sziget: majd minden négyzetméterére jut egy világító reklám. Philipsburg dombos széle szerencsére üde kivétel ez alól. Alattunk a cirkusz sátrai és lakókocsijai látszottak, felettünk a csillagos ég. Olyan este volt, amilyet az isten is romantikára teremtett. Beszélgettünk erről-arról, legfőképpen a cirkuszról. Barbara eldicsekedett vele, hogy sikeres a cirkusza, gazdaságilag jól állnak, ahova csak felverik a sátrukat, özönlik a nézőközönség. Ő persze igyekszik is színvonalassá tenni a műsort: olyan művészeket szerződtet, akiknek jól cseng a neve a szakmában. Ezért is örült meg annyira Dominiqnak, aki bár nem volt még elismert művész, ragyogó karrier előtt állt. Az volt a szándéka vele, hogy egyre nagyobb hírverést csap körülötte, és nem nyugszik addig, amíg fel nem kerül a csúcsra. - Annyira tetszett neked? - kérdeztem szomorúan. Barbara nagyon határozottan megrázta a fejét. - Annyira nem. Nem azért csináltam. - Hát miért? Barbara hozzám simult. -Ki sem merem mondani. Olyan... mintha arra készülnék, hogy obszcén szavakat mondjak... válogatott disznóságokat. - Igazán? - kérdeztem meghökkenve.

- Az a helyzet, hogy... lehet, hogy... jaj, istenem, mégis csak ki kell mondanom... lehet, hogy öregszem? Azt szerettem volna, hogy egy tehetséges, fiatal művész az én segítségemmel jusson fel a szakma csúcsára. Ennyivel tartozom a cirkuszművészetnek. Ekkor ismét az eszébe jutott Manila. Nem is bántam: legalább elterelődött a figyelme a múló időről. Felidéztük, amint ott álltunk a tengerparton a Fülöpszigeteken, a játékos szellő a fülünkbe sziszegett... Meleg volt, igazi karibi éjszaka, szellő sem rezzent, és mégis, ott fütyörészett valami a fülünk mellett. Talán egy icipici szellőcske, talán a szerelem kicsi istene lebegtette a szárnyait a közelünkben. Lelki szemeimmel látni is véltem, amint a csecsemőforma kis istenke előveszi az íját, rátesz egy vesszőt, célba vesz bennünket... A szellő ismét ott sziszegett a fülünk mellett, majd mint a mesében, egy pajkos fűcsomó a levegőbe emelkedett, és verdesni kezdett odafent, mint bogarakra vadászó madár. Elkaptam Barbarát, és szó nélkül lerántottam a fűre. Barbara keblén szétnyílt a blúz az eséstől. Örömmel nyugtáztam, hogy nem sokat változott az elmúlt évek során. - Mi az? Mi történt? - zihálta a fülembe. - Ennyire rád tört a szerelem? Nem kell azért összetörni minden csontomat. A szerelem istene még egyszer meglebegtette a szárnyát felettünk, s még egy fűcsomó röppent fel nem messze tőlünk a levegőbe. -Csókolj meg! - zihálta Barbara a fülembe. -Úgy mint Manilában! Tudod, azon az éjszakán... Kénytelen voltam befogni a száját. Barbara csak ekkor értette meg, hogy nem feltétlenül a szerelem vette el az eszem. - Csitt! - suttogtam a fülébe. - Csitt, darling! Rémülten forgott a szeme, ahogy megpróbált rájönni, miről is lehet szó. Ebben a pillanatban, mintha csak egy filmrendező rendezte volna meg a jelenetet, a hold is előbukkant a dombok mögül. Jókora telihold volt, akkora, mint egy kerek sajt. Elvettem a kezemet a szája elől, és megpróbáltam előhúzni a stukkeromat. - Mi történt, Leslie? - Valaki céltáblának néz bennünket. Ismét sziszegett valami, mint egy jól fejlett kígyó, és ki tudja már a hányadik fűcsomó röppent a levegőbe a sziszegése nyomán. Ez már Barbarának is feltűnt. Úgy lelapult a fűre, mintha egyetlen pillanat alatt három dimenziósból két dimenziósra ment volna össze. rí - Van stukkerod? - A lakókocsiban. Nem lövöldözni jöttem veled. Felé nyújtottam a 38-as Smith and Wessont. - Tudod használni? - Jézusom, hova mész? - Megpróbálom elkapni,a nyomorultat. - Ne hagyj itt, kérlek. - Maradj a helyeden, nem lesz semmi baj. Ha gyanús alak jönne feléd... lőj rá. -El is találjam? - Csak akkor, ha muszáj. Mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, lerohantam a domboldalon a lakókocsik felé. Összegörnyedtem, amennyire csak tudtam, bár gyanítottam, hogy a lövöldöző már lelépett. De nem lépett le. Ott feküdt a fűben, éppen a lábam előtt. Megpróbáltam lefékezni előtte, de már nem sikerült. Döbbenten láttam, hogy alighanem gépfegyvert, vagy legalábbis aknavetőt tart a kezében akkorát, mint egy kisebb szekrény. Átrepültem felette, és repülés közben megpróbáltam fejbe rúgni. Nem igazán sikerült a művelet, a merénylő mégis felordított. -Mi a francot csinál maga...? Ki a franc maga? Ki a franc... Tovább nem kiabálhatott, mert már ott voltam rajta. Először is igyekeztem eltávolítani a fegyverétől. Kinéztem magamnak, hol a feje, aztán odamázoltam két rendeset a szeme alá.

Mit mondjak, ez sem tetszett neki. Tovább ordított, és visszaütött. Bár védekeztem a támadása ellen, az egyik ütése mégis képen talált. Akkorát csendült tőle a fülem, mintha a párizsi Notre-Dame zuhant volna harangostul a nyakamba. Erős volt a fickó, meg kell hagyni. De hát az erősekkel élvezet verekedni, olvastam valamelyik sportmagazinban. Ezen a holdfényes éjszakán aztán kénytelen voltam egy apró betűs kis kiegészítő megjegyzést fűzni az állításához. Nevezetesen, hogy bár lehet, hogy az erősekkel valóban élvezet a bunyó, a túl erősekkel már korántsem az. Erre a második lórúgás-szerű pofonja után jöttem rá. Támadóm gyorsan a hátára fordult, és a lábaival kezdett el harcolni. A holdfény ekkor valószínűleg ráeshetett a képemre, mert az aljas orvlövész minden eddiginél hatalmasabbat ordított. -Mr. Lawrence! - hallottam a könyököm alól. -Maga az? Megállt az öklöm a levegőben. Neki meg a lába ugyanott. - Kicsoda maga? -Nem ismer meg? Carlos vagyok... az erőművész! Tényleg ő volt. Elfogott ugyan valami kétkedésféle, de azért még nem nyugodtam meg. Kissé sűrű volt az utóbbi néhány óra, alaposan össze is cincálta az idegeimet. Nem mindennap történik meg az emberrel, hogy kétszer is az életére törnek. - Mi a fenééit lőtt rám, Carlos? Carlos akkorát nyögött, mint egy haldokló elefánt. - Én? Miről beszél... Mr. Lawrence? Dehogy lőttem... én... magára. Hiszen nincs is fegyverem. - Akkor ez az izé itt micsoda? - A súlyzóm - mondta Carlos. - Hiszen már maga is látta. Amikor majd a nyakába esett... Kétség sem férhetett hozzá: valóban a súlyzó volt az, amit gépfegyvernek vagy aknavetőnek néztem. - Mi az ördögöt keres itt? - förmedtem rá. ? Hát... súlyzózok. -Itt? -Itt. - Miért éppen itt? -Mert itt... csend van, és... jó levegő. Szeretek csendben és jó levegőn súlyzózni. Kérem szépen, Mr. Lawrence, nem szállna le rólam? És kérem, a lábát is vegye ki a fülemből. Kénytelen voltam helyt adni a kérésének. Amint legurultam róla, biztos, ami biztos alapon végigtapogattam körülöttünk a füvet, nem rejtőzik-e mégiscsak egy stukker a közelünkben. .. Nem rejtőzött. j-Mi történt magával... Mr. Lawrence? Már azt hittem... - Rám lőttek - ismételtem. Carlos ádámcsutkája akkorát csattant, mintha a súlyzója nyelébe harapott volna. -Uramisten! Ki lőtt magára? ír- Azt hittem, ön. - Én? - képedt el Carlos. - Hiszen én nem is tudok lőni. - Nem hallott az elmúlt percekben valamit? Valami gyanús hangot? - próbálkoztam a képemet tapogatva. -Nemén. - Nem is látott errefelé senkit? -Nemén... azaz... - Azaz? - Angelinát láttam felfelé sétálni a domboldalon. Virágot ment szedni, mint rendesen. Volt is nála már egy csokor. - Milyen színű virágok voltak benne? Carlos megvonta a vállát. -Nem tudom, Mr. Lawrence. Csak azt láttam, hogy egy csokor van nála. Ami egy stukker is lehetett - egészítettem ki gondolatban. -Más? - Mást nem láttam. Hanem azt meg kell mondanom, kemény ütései vannak, Mr. Lawrence. Lehet, hogy az első fogam meg is lazult tőlük. - Azt mondja, nem látta, milyen színű csokor volt Miss Chambefort kezében? - Sárga!

Megfordultam. Alig néhány méternyire tőlünk Miss Angelina Chambefort állt a holdfényben. Kezében valóban virágcsokrot tartott. És a virágok egytől egyig sárga színűek voltak. - Történt valami? Mielőtt megakadályozhattam volna, Carlos hadarni kezdett, mint egy megbuggyant beszélő robot. -Mr. Lawrence azt állítja, hogy rálőttek. Én meg itt feküdtem, Mr. Lawrence fejbe rúgott, leejtettem a súlyzót, alighanem meglazult a fogam is... -Ki lőtt magára? - kérdezte nyugodt hangon Miss Chambefort. - Éppen ezt próbálom kideríteni - mondtam. - Én nem hallottam semmit. Pedig ha lőttek volna, hallanom kellett volna. - Kivéve, ha hangtompítót használtak. Megnézhetném a csokrát? Imádom a frissen szedett virágokat. Miss Chambefort elmosolyodott és felém nyújtotta. - Csak tessék. Elvettem tőle és megszagoltam. Jó illatuk volt a sárga virágoknak, nem éreztem rajtuk semmiféle zavaró szagot. Például a lőpor szagát sem. Mielőtt visszaadtam volna neki, kicsit megnyomkodtam a csokrot. Nem volt a virágok között hangtompító. Miss Chambefort türelmesen megvárta, amíg végzek a nyomogatással, akkor rám mosolygott. - Meg van elégedve velem? - Tökéletesen. - Nem akar kikérdezni? - Mivel kapcsolatban? - 0, bármivel. Bármit kérdezhet tőlem. A nap huszonnégy órájában a rendelkezésére állok. Hívogatón rám mosolygott, aztán lelépett. Valahogy nem tetszett a viselkedése. Nem igazán kedvelem a csúfolódó embereket. Akkor meg különösen nem, ha azt gyanítom, hogy az ő ujjuk húzta meg annak a fegyvernek a ravaszát, amelynek a csövével engem vettek célba. 11. Barbara kulcsra zárta mögöttünk az ajtót. Olyan kézremegtető igyekezettel, mintha egyszer s mindenkora ki akarná zárni a külvilágot a lakókocsiból. -Iszunk valamit? - kérdezte, amikor végre magunkra maradtunk. - Mire gondoltál? - Például egy lórúgásnyi whiskyre. - Nem rossz ötlet. Szükségünk is van rá. Valóban szükségünk volt. Ami az elmúlt huszonnégy órában történt velünk, az egy egész sorsverte indián törzsnek is elég lett volna. Barbara kitett az asztalkára egy üvegecskét, majd töltött belőle két pohárkába. Felemelte a poharát és rám mosolygott. - Arra, Leslie, hogy ismét nálam vagy. Fenékig ürítettük a poharakat. Éreztem, hogy a whisky végigárad bennem, s bár forró volt odakint a levegő, mégsem melegített fel eléggé. Gyilkosságok közelében nehéz felmelegedni. Barbara megrázta a fejét, leült a szőnyegre a lábamhoz, és a térdemre hajtotta a fejét. - Mit szólsz mindehhez, Leslie? -Nem tudom - sóhajtottam. - Nem tudom, mit szóljak. - Képesnek tartod rá Angelinát? - Ahhoz nem ismerem eléggé. Téged viszont nem tartottalak annak. Ezért is vagyok itt. Barbara hosszas hallgatás után feltápászkodott, és a zuhanyozó felé intett. - Nem akarsz tusolni? Kissé elfordult tőlem, hogy ne lássam az arcát. A kérdés ártatlannak hangzott, de aki volt már hasonló helyzetben, az tudja, hogy korántsem volt az. Mielőtt hosszasabban is meghánytam-vetettem volna magamban a dolgot, Barbara látszólag köny-nyedén az ablak felé intett. - A te lakókocsidban ugyanis... nincs meleg víz. Eltört valami csap, vagy mi a fene...

Úgy gondoltam, hogy valamelyik isten keverheti a mézes szörpöt, de akárhogy is figyeltem, nem tudtam kitalálni, melyik. Védőszellemem úgy hallgatott a lelkem mélyén, mintha aludna. Barbara a fal mellett álló komódhoz lépett, és kihúzott belőle egy fekete ruhacsomót. - Emlékszel? Ki sem kellett hajtogatnia, így is tudtam, mi az. Az a kínai selyemköpeny volt, amelyet a Fülöp-szigeteken viseltem, amikor... Aztán kivett a komódból még egyet. A párját. Az is fekete volt, csak valamivel kisebb. - Emlékszem - mondtam. Barbara megkönnyebbülten felsóhajtott. - Akkor nyomás a zuhany alá! Jó ideig elácsorogtam a langyos vízsugarak alatt, és hol Manilára gondoltam, hol pedig az elmúlt órákra. Bár egyáltalán nem ismertem Angelina Chambe-fort-t, mégsem hittem a bűnösségében. Nem tudtam volna megmagyarázni magamnak, hogy miért nem, de nem hittem, és kész! - Hé! Csak nem aludtál el? Megtörölköztem, és felvettem a selyemköpenyt. Amint kiléptem az ajtón, Barbara rám pislantott, szájához kapta a kezét, de még így sem tudta elfojtani kitörő kis sikolyát. -Istenem! - Valami baj van? Barbara a szívét tapogatta, mintha el akarna ájulni. -Tudod... hányszor, de hányszor előfordult velem, hogy az éjszaka kellős közepén hirtelen felriadtam valamire... aztán elképzeltem magamban, hogy te vagy itt, kilépsz a zuhanyzóból, odajössz hozzám... - Elfogy a melegvíz - figyelmeztettem jóindulatúan. Elhallgatott, sóhajtott, és beviharzott a zuhanyzóba. Leültem az ágy szélére, és bármennyire is nem akartam nem idevaló dolgokkal foglalkozni, olyan alattomosan szivárogtak elő a lelkem mélyéből, mint a talajvíz. Két hét múlva kezdődik a nagy buddhista konferencia, amelyen feltétlenül ott kell lennem, hiszen jelen lesz a világ valamennyi vezető buddhista személyisége, élén a dalai lámával, aztán vissza kell mennem az egyetemre... Barbara kiáltása húzott vissza a valóságba. -Hé! - Tessék, szívem. - Csak nem szundikáltál el? - Nem, csak gondolkodom. - Figyelj rám egy kicsit, oké? - Figyelek. -Borzasztó, hogy... szemüveges lettem, nem gondolod? - Miért lenne az? - kérdeztem. -Mert olyan... szörnyű. Arra emlékeztet, hogy már nem vagyok... tizennyolc éves. - Ne gondolj rá. -De azért... kiábrándítóan sokat ront rajtam, nem? - A szemüveg? Egyáltalán nem. Sőt kifejezetten jól áll neked. -Ne hazudj! - Tudod, hogy nem szokásom. - Ebbe inkább ne menjünk bele, jó? Szóval azt mondod, hogy nem ront rajtam? - Kifejezetten ... hm... előnyös neked. Úgy értem, hogy... valóban nem ront. - Nem fogod elfordítani a fejed, ha felteszem? -Dehogyis. Hogy gondolhatsz ilyet! Nem értettem ugyan, mi a fenéért kellene neki szemüveg éjszakára, de hát nem firtattam a dolgot. - Tényleg nem bánod, ha rajtam lesz a szemüvegem? - Tényleg. - Kimehetek? - Gyere. - Nem fogsz visszaküldeni ide a fülkébe, hogy látni se bírsz? - Ostobaságokat beszélsz!

Ebben a pillanatban lecsökkent a fényerő a szobában. Eddig sem úszott ugyan fényárban a lakókocsi, de most még annál is halványabb lett a fény. Arra gondoltam, hogy Barbara bizonyára lekattintotta a zuhanyozóban a villanyt. -Vigyázz! Megyek! Vártam a fekete selyemköpenyt, de mindhiába. Mire felocsúdtam, ott állt előttem Barbara, valóban szemüvegesen. Orrán jókora pápaszem ült - aligha az, amelyet korábban láttam rajta. A szemüveg divatosan nagy volt és szegletes, én azonban mégsem tőle kezdtem el csuklani. Inkább attól, hogy nem láttam sehol a fekete köpenyt. És nemcsak azt nem láttam Barbarán, hanem semmi mást. Kivéve a szemüvegét. Ez volt minden öltözéke. Barbara felém fordította az arcát. v - Nos, hogy tetszem? -Gyere ide, megmondom. -Most akarom hallani! Mert ha nem... világgá megyek. Azért csak odaült az ágy szélére, letette a szemüvegét, majd aggódva nézett rám. , - Valami baj van? - kérdeztem. Nyelt egy nagyot, aztán behunyta a szemét. - Bevallom, egy kicsit... félek. - Félsz? - értetlenkedtem. -Tudod... olyan gyakran gondoltam rád, és hogy akkor, Manilában veled... hogy már-már szinte álommá vagy mesévé szelídült. Olyan, aminek már nincs köze a valósághoz. Mi lesz, ha... szóval, ettől félek egy kicsit. Kérsz még egy pohárkával? Kértem. Amikor kiittam, letettem a szőnyegre az övé mellé. - Most pedig meg fogjuk vizsgálni - mondtam. - Mit? - nyitotta ki a szemét Barbara, és önkéntelenül is magára rántotta a takaróját. - A mesék és a valóság viszonyát. - Ezt... hogy érted? -Ahhoz, hogy megállapíthassuk a valóság és a mesék, valamint képzeletünk játékainak az egymásra gyakorolt hatását, vizsgálatok szükségesek. - Te ezt... vizsgálatnak nevezed? - Tedd fel a... szemüvegedet! -Mi a... csodáéit? - Hogy később... levethesd! - Fenébe a szemüveggel! Én most a vizsgálatot... akarom! Hogy megállapíthassuk... a viszonyt... jaj, istenem... jaj... Aki nem tudná, annak elmondom, hogy a tudományos vizsgálatoknak igen alaposaknak és kimerítőknek kell lenniük, különben kutya fülét sem ér az egész. Bár lehet, hogy Barbara elméletileg nem volt tisztában ezzel, a gyakorlatban azonban nem lehetett panasz rá. így aztán minden oldalról elvégeztük a vizsgálatokat, többször is egymás után. Hiába, a tudományosságnak még egy cirkuszi lakókocsiban is érvényesülnie kell. 12. Hajnal felé arra ébredtem, hogy a párnám körül kotorászik valaki. Ott, ahova a stukkeromat tettem. Éppen el akartam kapni a kezét, amikor Barbara arca tűnt fel felettem. - Nem tudod... hova tűnt? - Mi a fenének kell neked a stukkerom? - Ki beszél itt stukkerról? A szemüvegemet keresem. - És a szemüveg miért kell? - Hogy jobban megvizsgálhassalak, illetve beléd nézhessek. - Belém? - hökkentem meg. - Miért akarnál belém nézni? - Hogy lássam, van-e benned hajlandóság. - Hajlandóság? - kérdeztem értetlenül. - Mire? - Újabb vizsgálatokra. Tudod, ami a valóság és a mese vagy a képzeletünk viszonyát illeti... Nagyot nyújtózkodtam. A hajnal első sugarai már a lakókocsik tetején ugrándoztak. -Azt hittem... már alaposan megvizsgáltunk mindent az éjszaka.

Átkarolta a nyakam, és maga mellé húzott. Ajkát a fülemhez illesztette és belesuttogott. - Elárulok neked egy nagy titkot. - Hm. És mi lenne az? -Hogy az ilyesfajta vizsgálatokból sosem elég. Ugyanis gyorsan megváltozhatnak a vizsgálati eredmények. Éppen ezért... arra gondoltam... -Mire? - Hogy talán egy hajnali, tudományos vizsgálat még beleférne az idődbe... Mit lehetett erre mondani? Egy tudományos vizsgálatra benyújtott igényt csak a legritkább esetben szabad visszautasítani. így aztán nem is utasítottam vissza. A vizsgálatok egészen addig tartottak, amíg a reggeli fények be nem lopództak a lakókocsi belsejébe. 13. Mivel késő délutánra volt megbeszélve a találkozóm Duvenvoorde felügyelővel, úgy gondoltam, addig körbejárom a szigetet. Beültem egy taxiba, és átvitettem magam a francia oldalra. St. Maartenen ugyanis két ország osztozik nagy békességben: Franciaország és Hollandia. Pokoli volt a forróság már a kora reggeli órákban is, s mire befejeztem a szigetnézést, alaposan eltikkadtam. Megkértem a taxisofőrt, hogy vigyen olyan helyre, ahol hideg limonádét kaphatok. A sofőr megrázkódott a limonádé hallatán, de azért visszavitt a francia oldalra, ahol a főváros, Marigot szélén kedélyes kis kávézók várták a korai vendégeket. Alig szálltam ki a kocsiból, máris ismerős hangok ütötték meg a fülem. -Nézd csak, Glory! - Mit nézzek, Melody? - Ott, azt a taxit. - Azt gondolod, ott, a fa alatt? - Azt, Melody. - Hm. És mit nézzek rajta? -Azt a nagydarab pasast, aki az imént szállt ki belőle. - Azt a langalétát gondolod? - Éppen azt. - Engem emlékeztet valakire. - Érdekes, engem is. - Téged kire? - Engem egy szerencsétlen, minden után szimatoló mitugrászra, aki nem tudja megkülönböztetni a szezont a fazontól. - Ráadásul mindig a mi segítségünkre szorul. - Mit csináljunk most vele? - Hívjuk ide. Hátha elveszítette a pénztárcáját, és nincs pénze kifizetni a számláját. Elvigyorodtam, és a tárcám után nyúltam. Aztán lefagyott a vigyor a képemről. A tárcám valóban nem volt könnyű kis vászondzsekim zsebében. Annyi pénzt azért ki tudtam kotorni a nadrágzsebemből, hogy kifizessem a taxit, majd barátságtalan képpel odaballagtam hozzájuk. - Melyiküknél van a tárcám? A két sovány, szemüveges, szelíd tekintetű hölgy összenézett. - Miről beszél ez, Glory? - Valami tárcáról, Melody. - Egyáltalán, ki ez a fickó? - Hát nem emlékszel már, Melody? Ez az a bizonyos Lawrence, tudod. Behunytam a szemem, és igyekeztem egyenletesen lélegezni. Jó idegek kellettek hozzájuk, az kétségtelen. - Végül is mit akar tőlünk? - Azt hiszem, a tárcáját, Melody. Melody megcsóválta a fejét, és hozzám hajolt. Jeges volt a tekintete, mint a himalájai gleccsertavak vize. f Milyen tárca volt, ha szabad kérdeznem? f Levéltárca - mondtam. - Milyen színű? - Világoszöld.

- Az útlevele is benne volt? - Mintha nem tudná. - Nem értettem. - Benne, hogy az a... - Ez mindig ilyen ordenáré, Glory? - Többnyire, Melody. - Tehát a tárcáját keresi... Ebben a pillanatban feltűnt a kezében egy levéltárca. Világoszöld volt, és éppen úgy nézett ki, mint az enyém. Olyannyira, hogy az is volt. Elkaptam tőle, és a zsebembe dugtam. - Igazán felhagyhatnának már ezzel - korholtam őket. - Mikor vették el? - Szakmai titok - így Melody. - Az is, hogy miért? - Mert találkozni szerettünk volna magával. - E nélkül nem lehetett volna? - Ki tudja? - mosolygott Melody. - Ahogy magát ismerjük, még az is előfordulhatott volna, hogy reggelre csak hűlt helyét találjuk. Bár, őszintén szólva, ebben azért nem voltunk biztosak... Abban viszont igen, hogy útlevél nélkül nem utazhat sehova. -Hát akkor most itt vagyok - mondtam megkönnyebbülve. Kissé valóban megijedtem, amikor felfedeztem a papírjaim hiányát. -Hallottuk, mi történt tegnap este - mondta Glory. - Hallottuk - bólintott Melody is. -Magának aztán nem volt szerencséje a tegnapi nappal. - Éppen hogy az volt - tiltakozott Melody. - Ha nem lett volna az, már nem társalogna itt velünk. i - Ez viszont igaz, Glory. - Akkor hát... mit óhajtanak tőlem, hölgyeim? , Melody rám nézett. Ismét csak a jeges csillogást láttam a szemében. - Ön szerint ki a gyilkos? Megvontam a vállam. - Miss Chambefort. Valószínűleg kétszeresen is. - Biztos benne? -Miért kérdi? - Mert tudni szeretném. -Minden jel erre utal. i - És magának ez elég? -Nem én vezetem a nyomozást, mint tudják. De ha még nem tudták volna, most elmondom. Miss Chambefort megölte Jackie-t - Dominiq ez alatt az idő alatt talán rejtőzött valahol, vagy Angelina bezárta a lakókocsijába -, aztán amikor Dominiq megrémült a tettétől, és szemrehányást tett neki, hogy nem így képzelte a dolgot, a megvadult lány őt is megölte. Majd amikor felbukkantam a színpadon, engem is meg akart ölni. Hogy tetszik a történetem? - Glory? -Melody? .í-Eláruljuk neki? - Áruljuk el, Glory. Glory ekkor hozzám hajolt. - Az az igazság... hogy kissé megingott a hitünk. -Miben? - Abban, hogy Angelina követte el a gyilkosságokat. - És mitől ingott meg, ha szabad kérdeznem? - Telefonáltam valakinek - mondta Glory. - Valakinek, aki ismerte Angelinát. Még egy másik cirkuszból. Az a valaki... igen közel állt a lányhoz. -Es? - Azt mondta, Angelina egyszerűen irtózott a vértől. Még egy csirkének sem lett volna képes elvágni a nyakát, nemhogy egy embert halálra szurkálni. Egyszer a véres bifsztektől is elájult. Bármennyire is akarta Dominiqot, és bármennyire is tartott tőle, hogy Jackie nem adja olyan könnyen a fiút, nem hisz-szük, hogy Angelina képes lett volna így végezni a vetélytársával. Ahogy ott álltak velem szemben lelombozva, megesett rajtuk a szívem. Legszívesebben átöleltem volna mind a kettőt, de nem tehettem meg, mert alighanem személyes sértésnek vették volna. - Figyeljenek ide - mondtam -, néha előfordul, hogy valaki olyat is megtesz, amire normális körülmények között nem lenne képes. A rendkívüli helyzetek

rendkívüli reakciókra késztetnek bennünket. Láttam már olyan gyilkost, aki még egy legyet sem tudott volna agyoncsapni, aztán egyszer csak megölte és feldarabolta a saját anyját. Különben nem fogják Miss Chambefort-t a falhoz állítani. Tárgyalás lesz, védőügyvédek, bizonyítási eljárás. St. Maarte-nen a holland törvények vannak érvényben. Arra nem gondoltak, hogy ha nem ő, akkor ki a gyilkos? Talán Barbara, vagy maguk? Valakinek csak meg kellett ölnie Jackie-t, és Dominiqot is! Melody megrázta a fejét. - Ő nem biztos, hogy halott. Lehet, hogy él. - Hát ha előkerülne, valóban más lenne a helyzet. Csakhogy bárhogy is nézzenek rám, nem tudom előkeríteni. Különben, ha kiderülne, hogy mégsem Miss Chambefort a tettes... Barbarát foghatnák gyanúba. Ő pedig valóban ártatlan. Még akkor is, ha az ő kését találták is meg a gyilkosság közelében. Maguk nem így gondolják? Biccentettek, és magamra hagytak. Mintha a szent Kajlásza-hegy hatalmas tömbje gördült volna a szívemre. 14. Úgy beszéltük meg, hogy a búcsúestét egy Philips-burg-i vendéglőben töltjük Barbarával. Nem akartam sokáig kimaradni, hiszen másnap hajnalban indult a gépem. Akkor már túl voltam a Duvenvoorde felügyelővel folytatott megbeszélésen. A felügyelő osztotta a nézetemet, és letartóztatta Angelinát. Bár közvetlen bizonyítékai nem voltak, nem keseredett el. Szorgalmas embernek látszott, nem volt kétségem afelől, hogy előbb-utóbb siker koronázza majd az igyekezetét. Nem volt valami vidám a vacsoránk, az kétségtelen. A búcsúvacsorák csak ritkán vidámak. Mindketten tudtuk, hogy másfelé vezetnek az útjaink mégis valahogy azt szerettük volna, hogy még egy ideig egymás közelében lehessünk. -Meddig maradtok St. Maartenen? - kérdeztem Barbarát már a vacsora végén, könnyű, chilei vörösbort szopogatva. - Legszívesebben már holnap elindulnék - sóhajtotta a lány. - És a többiek is így gondolják. Alaposan megviselték az idegeiket az elmúlt hetek, az pedig megengedhetetlen egy cirkuszos számára, hogy ne ott legyen az esze, amit csinál. Eddig még - hogy lekopogjam - megúsztuk baleset nélkül, néhány apróbb ficamon kívül nem történt semmi kellemetlenség az igazgatóskodásom alatt. Nem is szeretném, hogy történjék. -Pedig St. Maarten éppen alkalmas a felejtésre. A ragyogó napfény, a pálmafák, a meleg tenger... - Megette a fene az egészet - legyintett lemondóan. - Mit ér mindez, ha... mást látunk mögöttük, mint ami ott van. -Például? - Most magyarázgassam? Ránézek egy pálmafára, és a felakasztott Jackie-t látom lógni rajta... belenézek a valóban türkizkék tengerbe, és Dominiqot látom felém lebegni elvágott torokkal... Ebbe bele lehet őrülni. - Hány előadásotok van még hátra? - Tíz, és vége a dalnak. De azt még ki kell valahogy bírnunk. Ma éjszaka még nálam alszol? - Ha te is úgy akarod. Ettől aztán egészen lírai lett a hangulatunk. Még egymás kezét is megfogtuk az asztal alatt. Ismét csak felvillant az emlékezetemben Manila, a tengerpart, BobMcKinley... Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, Barbara rám mosolygott. - Mi van Bobbal? Tudod, közös barátunkkal? - Számtalan disszertációinak egyikét írja valamelyik amerikai egyetemen mosolyodtam el. - Néha-néha kapok tőle egy-egy levelet. - Szép idők voltak - törölte meg a szemét. - Szép, szemrevaló gyilkosságokkal. - Te képtelen vagy másra gondolni? - Dehogyis - tiltakoztam. - Csak éppen ez is hozzátartozik az idilli képhez. Barbara megcsóválta a fejét, és mélyet sóhajtott. - Megyünk? Az órámra pillantottam. - Nincs még túl korán? Nem sétálunk előbb egyet? - Veled akarok lenni.

Már szedelőzködtünk, amikor megkérdezte tőlem: - És... mi lesz azzal a szegény lánnyal? - Angelinára gondolsz? - Tudod jól, hogy rá. Átkaroltam, és megcsókoltam az arcát. - Én megtettem mindent, amit tehettem, és megtettél te is. Ha nem csukják le, most te ülnél a helyén. Te egészen biztosan ártatlanul. - Tudom, tudom - hajtotta le a fejét. - És mégis... Tudtam, mit érez. Ugyanazt éreztem én is. 15. Már sötét volt odakint, amikor kiléptünk az ajtón. Barbara kocsija nem messze a vendéglőtől, egy mellékutcában várakozott. Csupán néhány métert kellett megtennünk odáig. Ezen az éjszakán nem láttuk a holdat: fekete felhők úsztak az égen komor méltósággal. Néha egy-egy motoros húzott át a néptelenné váló utcákon óriási dübörgéssel, hogy aztán ismét átvegye uralmát a csend. A nagyon népszerű éjszakai szórakozóhelyek a város másik szélén voltak, a közeli kaszinónál pedig csak diszkrét muzsika halk futamai szűrődtek felénk. Éppen át akartam ölelni, hogy a manilai éjszakákra emlékeztessem, amikor rémült női kiáltás hasított az utcák csendjébe. -Hagyjon békén! Neem! Nem adom! Segííítség! Barbara ölelő karja lehullott rólam, és a szája elé kapta a kezét. - Jézusom, Leslie, mi a fene ez? Megtámadtak valakit! - Maradj itt, megnézem. Barbara azonban a karomba kapaszkodott. - Hogyisne! Várjuk ki szépen a végét! Hátha csak részegek. -Segíííítség! Kérem, segítsenek! Nagyon nem úgy hangzott, mintha túltöltött turisták estek volna egymásnak. - Várj meg itt, Barbara... -Leslie, kérlek! Alighogy néhány lépésnyire eltávolodtam Barbarától, fekete bársonyként hullott rám a sötétség. Csak egy távoli utcából világított felénk néhány erős lámpa. -Jézusom, ez fáj! Kérem, ne bántson! Tegye el a kését, kéérem! Nem feledkezve meg a kötelező óvatosságról, előbb a stukkeromat dugtam ki az utcasarok mögül, majd a fejemet. Az utca, amelyen végigfutott a szemem, tulajdonképpen egyetlen épületből állt feltehetően egy bank vagy biztosítótársaság székházából. Szemben vele, a másik oldalon, hasonlóan magas ház húzódhatott -jó néhány évvel ezelőttig. Ezt az épületet később vagy lebontották, vagy magától dőlt össze már csak szomorú nyomai látszottak hajdani létének. Néhány kupac tégla, szeméthalmok, töredezett fakerítés, és a sötétség... A megkopott épület és a szemétkupacok között, az utca közepén egy nő hadonászott a retiküljével, amelyet két férfi igyekezett elvenni tőle. Az egyik magas volt, vékony, a másik alacsony, talán még gyerek. A magas megkísérelte lefogni a karját, a kisebbik pedig a retikült próbálta kicsavarni a kezéből. A jelenet szokványos volt, bár ahogy hallottam, St. Maartenre nem jellemző a komolyabb bűnözés. Kivéve, ha külföldiek csinálják a galibát - lásd Barbara cirkuszát. Bár a hosszú fickó kezében kést is láttam, mégsem hittem, hogy nagy bajba kerülnék, ha megpróbálnám elkergetni őket. Kiléptem a sarok mögül, és kezemben a 38-assal, tettem néhány lépést előre. Közben persze jó nagyokat kiáltottam, hogy már ettől is inukba szálljon a bátorságuk. -Mi a fenét csinálnak maguk?! Eresszék el azt az asszonyt! Már itt is a rendőrség... Mind a hárman megdermedtek a hangomtól. Elégedetten nyugtáztam a dolgot. Pedig talán ha nem kerít hatalmába a Barbarától való búcsú szomorúsága és melankóliája, jobban odafigyelek a lelkem mélyén rikácsoló hangra. Védőszellemem - szokásához híven - azt kiáltozta, hogy maradjak szépen ott a sarok mögött, onnan fenyegessem őket, ha már egyáltalán muszáj beavatkoznom a dologba várjam meg, amíg kiérnek a zsaruk, vagy a támadók lépnek le, aztán majd tetszeleghetek a megmentő szerepében. Ugyanakkor valami más is megfújta a fülem mellett az óvatosság kürtjét. Ez pedig a rutin volt, amelyet az elmúlt évek során szereztem. Mintha túl sokáig tartott volna a küzdelem. Ha két férfi rohan

le egy magányos nőt egy sötét mellékutcában, és meg akarja szerezni a retiküljét, tizenöt másodpercnél nem tarthat tovább az akció. Ráadásul ha még kés is van a kézben! Én azonban fittyet hánytam mindenféle figyelmeztetésre. Kezemben a stukkerral, egyre inkább megközelítettem a kiáltozó hölgyet. - Kezeket fel! - ismételgettem közben. - Fegyver van nálam! A vékony pasas megtorpant. - Fegyver van nála! - visszhangozta rémülten. A szavak hollandul hangzottak, nem éreztem akcentust rajtuk. -Várj csak, te riherongy! - kiáltotta a kisebb. -Akkor hát dögölj meg! A nő felé sújtott. A nő felkiáltott, és lezuhant a földre. A kicsi kitépte a retikült a kezéből és eliramodott vele. A hosszú végigmért, felemelte a kezét, és mintha gúnyosan tisztelgett volna vele. A következő pillanatban aztán őt is elnyelte a szeméthalmok és a törmelékkupacok árnyéka. A nő még mindig a földön feküdt, amikor odaértem hozzá. A meleg ellenére szürke szövetkabátot és meghatározhatatlan színű nadrágot viselt. Talán valamelyik kávézó vagy étterem alkalmazottja lehetett, aki a záróra után hazafelé tartott. Mivel a kövezeten nyugodott a feje, elkaptam a karját, és megpróbáltam a talpára állítani. - Jól van, asszonyom? - kérdeztem segítőkészen. -Jól érzi magát? Képes felállni, asszonyom? Ekkor ismét felemelte a fejét. Halvány háttérfény világította meg csupán az utcát, ezért csak akkor pillantottam meg az arcát, amikor felemelte a fejét. Akkor viszont már késő volt. Egy bajuszos férfiarc nézett velem farkasszemet. Olyannyira meghökkentett a dolog, hogy néhány töredék másodpercre sóbálvánnyá dermedtem. Ez aztán éppen elég volt számára, hogy felugorjon a földről, eltaszítson magától, majd akkorát üssön a képembe, hogy pörögni kezdtek körülöttem az omladozó házfalak. Már a második ütésénél rájöttem, hogy tapasztalt verekedővel van dolgom. Ügyesen elmozgott előlem, majd újra meg újra ütött. És mindannyiszor el is talált. Éppen leküzdöttem volna a meglepetés okozta ká-bulatot, amikor onnan is kaptam egyet a fejemre, ahonnan nem vártam: a hátam mögül. Idejében fordultam meg ahhoz, hogy elkerüljem a kettes számú ütést, amelyet a korábbi, megtermett pasas helyezett volna el a tarkómon. Szemem sarkából láttam, hogy a kicsi is ott téblábol mellette. Amikor a megtermett felém lendült, betakartam, mint Moszkvát a hó. Ettől el is esett, és nem is akaródzott neki felkelni. Támadóim száma azonban egyre nőtt. Újabb és újabb fickók ugráltak ki a szeméthalmok mögül, és felénk igyekeztek. Ekkor értettem meg, hogy valami egészen másról van itt szó, mint amit sejtettem, és verekedés helyett jó lesz megpucolnom. Ütöttem még néhányat - csak úgy vaktában -, majd futni kezdtem az utca vége felé. Egészen addig, amíg el nem gáncsolt valaki. Mire felocsúdtam, már rajtam volt az egész banda. Nekem viszont a kezemben volt a stukkerom. Amikor az első pofonokat megkaptam, önkéntelenül is a zsebembe dugtam, s most onnan rántottam ki. - Vigyázz! Fegyver van nála! - kiáltott valaki. - Lépjetek a kezére! Lövés dörrent, és éles fájdalom hasított a csuklómba. - Hol van már a doki? - Hol a francban van, doki? - Itt vagyok, hol lennék? - Hozza már azt a kurva injekciós tűt! - Te meg verd fejbe! Erős nyomást éreztem a tarkómon, amitől aztán engedelmesen végignyújtóztam a földön. - Hol a koporsó? - Már hozzák. - Adja már be neki, doki, az istenit neki, mert ráfaragunk a totoj ázás ára. Mintha távolról, nagyon messziről rendőrautó szirénázását hallottam volna.

Megpróbáltam felemelni a kezem, de már nem ment. Mintha ólomsúlyok szorították volna lefelé. - A rohadt anyjukat, itt vannak a zsaruk! - Hol a teherautó? - Pont arra, ahonnan jönnek. - Tűnés, ti valamennyien lépjetek le! -Itt hagyjuk...? -Dehogy hagyjuk! Hol a koporsó? - Itt van melletted. - Rakjátok bele gyorsan. Teljesen az eszemnél voltam, de képtelen voltam megmozdulni. Mintha minden sejtemen egy másfél mázsás, bajuszos pasas ücsörgött volna. Még a védőszellemem is megbénulva hevert a lelkem mélyén. Tudtam, hogy ordítanom kellene, verekedni, felkapni a stukkeromat és lövöldözni, de úgy voltam vele, mint a végérvényesen megbénult versenyzők, akik kerekesszékükben futóversenyekről álmodoznak. Semmim nem mozdult, csak az agyam dolgozott. - Itt a koporsó. Éreztem, hogy felemelnek, aztán valamit alám csúsztatnak. -Oké? - Engedjétek bele. - Szűk lesz neki. -Most ne ezzel törődj, hanem azzal, hogy azonnal itt lesznek a zsaruk, aztán te is rövidesen igencsak szűk helyen találod magad. -Ne rémisztgess, hallod-e! Ha valaki meg volt rémülve, hát akkor én voltam az. Az agyam felfogta, hogy egy koporsóba raktak az oldalamon és a kezemen érzett nyomás arról árulkodott, hogy valóban szűk helyen fekszem. Harcolnom kellett volna az életemért, én azonban képtelen voltam bármit is tenni. - Jól van, doki, elmehet. - Hé, nem fog felébredni? - Reggel hatig biztosan nem. Ismét hallottam a távoli szirénázást. - Tegyétek rá a tetőt. Dobjátok mellé a stukker-ját is! A következő pillanatban tompább lett a szóváltás a fejem felett. - Nem fog megfulladni? - Ugyan már, apró lyukak vannak az oldalán. - De ha mégis? - Az nem a te dolgod. Sajnálod? - Nem arról van szó. - Nyomás, dugjátok a koporsót a szeméthalmok közé. Kotorjatok rá valamit. Jézusom, azonnal itt vannak a zsaruk. Tűnjetek el! Úgy éreztem, hogy a levegőbe emelkedem. A világ hintázott egy kicsit velem, majd egyszer csak megnyugodott. - Tűnjön el mindenki. Ha valakit elkapnak, tudjátok, mi a duma? Ha valaki pofázna, annak vége. A föld alól is előkerítjük. - Szórjunk rá valamit? - Erre most nincs idő. Talán nem néznek be a törmelék közé. Néhány téglát azért rátehettek. Tompa puffanásokat hallottam a fejem felett. Aztán csend lett, mély csend. 16. Azért könyörögtem magamban az istenekhez, hogy ha lehet, ne veszítsem el az eszméletem. így talán még tudok valamit tenni, de ha elájulok... Megpróbáltam kiáltozni, de sajnos nem ment. Ami megbénította a karjaimat, az a hangszálaimat is üzemen kívül helyezte. Ajtók csattantak, majd iszonyú öröm öntött el, amikor meghallottam Barbara hangját is. - Itt kell lennie, ebben az utcában. Némi szünet után egy férfihang szólalt meg. - Hát... én nem látom sehol. - Pedig innen kiabált a nő. - Mit kiabált? - Segítséget kért, ő pedig idefutott, hogy segítsen neki. Szóltak Duvenvoorde felügyelőnek?

- Azonnal itt lesz, asszonyom. Menjetek végig az utcán. Nézzetek be a kertekbe is. - Itt nincsenek kertek, uram. Csak ez a szeméttelep. - Akkor abba nézzetek be. A hangok elhalkultak, majd két férfi beszélgetése szűrődött a fülembe. - Mi a szar ez itt? - Szeméttelep. Ide hordják a szemetet. - Meg kellene büntetni őket. - Keresd meg, és büntesd meg a rohadékokat. - Menjünk még tovább? - Én nem megyek, az biztos. A múltkor is szarba léptem, és az asszonynak kellett kipucolnia a cipőmet. Azt mondta, ha még egyszer szaros cipőt viszek haza, elválik tőlem. -Menjünk a fenébe, nincs itt semmi. Ha elintézték volna, látnánk valahol vérnyomokat. - Vagy a holttestét. - Világíts még egyszer oda! 1 - Az vajon mi lehet? - Bútor. Vagy valami láda. Megértettem, hogy az engem rejtő koporsón kúszik át éppen a lámpájuk fénye. Ordítani akartam, öklömmel a börtönömet verni, de meg sem tudtam moccanni. Jézusom, ha itt hagynak...! - Na, mi a helyzet? - Sehol semmi, uram. - Látja, kisasszony... Ismét sziréna hangját hallottam. - Itt a felügyelő. Ki lehet ez az ürge, hogy ekkora felhajtást csinálnak miatta? -Mi újság, Miss Barbara? Barbara könnyes, elcsukló hadarásából nem sokat értettem. Duvenvoorde hangjából már többet. - Ebből az utcából nem mehetett ki. Ott a sarkon áll egy pasas. Valami csajra vár, és azt mondta, hogy hallotta ugyan a kiáltozást, nem is mert bejönni az utcába. Abban azonban holtbiztos, hogy nem jött ki belőle senki. - Akkor hova lett a segítségkérő és a támadók? - Ki tudja, felügyelő úr? - Nyomás átkutatni mindent! - Már egyszer átkutattuk a környéket, - Átkutatjuk még egyszer. Újra léptek közeledtek felém. Ismét csak megpróbáltam kiáltozni, de ezúttal sem ment. És a kezemet sem tudtam felemelni. Nem tudom, mennyi idő múlva adták fel a keresést. A koporsóban fekve nem érzékeltem az idő múlását. Aztán egyszerre csak megéreztem valamit. Pedig az érzékelő idegeimet úgy kikapcsolta a doktor injekciója, mint középkorban játszódó filmekben a lányok fűzőjét a félelem és gáncs nélküli lovag. És én mégis megéreztem valamit. Mintha egy tégla nyomta volna kíméletlenül az oldalamat. Ha az, amire gondolok... és ha sikerülne... Életemben nem tettem még ekkora fizikai erőfeszítéseket, mint abban az elátkozott faládában. A lehetetlennel próbálkoztam, és még ma sem értem egészen, hogy sikerült. Nem gondolhatok másra, mint hogy valamelyik isten szánt meg, hiszen sosem mulasztottam el, hogy ne égessek füstölőket előttük, ha beléptem egy szentélybe vagy kolostorba. Sosem mulasztottam el, hogy ne vigyek virágfüzért... A durranás iszonyatos volt. Meleg hullámok söpörtek végig az arcomon. Mivel pokoli volt odabent a sötétség, abban sem lehettem biztos, hogy nem vakultam-e meg. Hiszen képtelen voltam felemelni a kezem, hogy védjem vele a szemem. A durranás után izgatott kiáltozás kezdődött. - Mi volt ez? - Mintha lövést hallottam volna. - Inkább egy robbanószerkezet lehetett. - Honnan jött? A másik utcából? Kiáltoznom kellett volna jelezni valahogy, hogy

itt vagyok egészen a közelükben. Csakhogy képtelen voltam felemelni a kezem. Mintha éber kómában lettem volna érzékeltem magam körül a világot, csak éppen nem tudtam kapcsolatba lépni vele. - Én a törmelékhalmok felől hallottam. ,: - Talán eldőlt egy téglarakás. - Ahhoz túl erős volt a dörrenés. I - Itt már nincs semmi, menjünk a fenébe! Vakrémület hullámzott át rajtam. Ha elmennek, ha itt hagynak... Akkor hirtelen egy bizonytalan párbeszéd hangja szűrődött a fülembe. Azt hiszem, amíg élek, nem felejtem el. -Glory? - Mit akarsz mondani, Melody? - Te is azt érzed, amit én? - Alighanem azt, Melody. - Márpedig én határozottan érzem, Glory. : -Én is, Melody. -:i A többi hang elveszett valahol köztem és köztük a levegőben. Vagy lehet, hogy csak egyszerűen elhallgattak? - Valami probléma van, hölgyeim? - kérdezte rövidebb szünet után Duvenvoorde. És különben is... meg szabad kérdeznem, hogy mit keresnek itt? - Csak erre jártunk - mondta Glory. - Sétáltunk egyet - így Melody. - Tulajdonképpen kicsodák önök? - A barátaim! - csattant fel Barbara. - A cirkuszhoz tartoznak. - Vagy úgy - mondta Duvenvoorde. - Nem látták valahol Mr. Lawrence-t? -Hiszen éppen róla beszélünk. Itt van a közelünkben. És Melody is róla beszél. - Hm - mordult fel Duvenvoorde. - Hol a közelünkben? - Valahol itt. - Mire alapozza a feltételezését, asszonyom? - Kisasszony. - Bocsánat. - Megérzés. -Megérzés? Nézze, asszonyom... - Kisasszony. - Bocsánat. Nézze, kisasszony, mi is Mr. Lawren-ce-t keressük, és nagy örömömre szolgálna, ha nem zavarnák a munkánkat. -Melody? - Tessék, Glory? - Elmondjuk neki? - Mondjuk, Glory. - Miröl van szó, hölgyeim? - kérdezte egyre idegesebben Duvenvoorde. -Mi megérzünk bizonyos dolgokat - mondta Glory. - Bizony, sok mindent megérzünk - így Melody. - Például? - tudakolta Duvenvoorde. - Maguk olyan halottlátók, vagy micsodák? - Elmondjuk neki, Glory? - Mondjuk, Melody. - Az a helyzet, felügyelő, hogy mi megérezzük... Duvenvoorde alighanem kezdte elveszíteni az uralmát az idegei felett. - Mi a csodát éreznek meg, hölgyeim? Kísérteteket, szellemeket? Csak nem azt akarják mondani, hogy Mr. Lawrence meghalt, és a szelleme itt kóvályog körülöttünk? - Mi mást érzünk meg, felügyelő úr. - Mit, az isten szerelmére? - Például szagokat. Duvenvoorde meghökkent. Talán még hátra is tántorodott meglepetésében. - Szagokat? Csak nem hullaszagról beszél? - Itt lőttek valahol. Érezzük a szagát. Duvenvoorde érezhetően megkönnyebbült. - Azt mondják... lőttek? s - Erezzük a szagát. - Én nem érzek semmit. - Ha nekünk ilyen lenne az orrunk, mi sem éreznénk. - Miért? Az enyém milyen? - kérdezte sértődötten Duvenvoorde.

Arra gondoltam, hogyha megtörténne az a hihetetlennek tűnő esemény, hogy kiszabadulok a koporsómból, kezembe kapom 38-as Smith and Wessono-mat, és sorra lelövöm valamennyiüket. Vagy talán még jobb lesz, ha egy dzsungelkéssel hasítok szíjat a hátukból. Itt fekszem élet és halál között egy koporsóba zárva, ők pedig Duvenvoorde felügyelő orráról vitatkoznak... Istenem, csak egyszer kerüljek ki ebből a rohadék faládából...! Nagyon úgy látszott, hogy nem kerülök ki soha többé belőle. Vagy ha igen, sem lesz sok köszönet benne. Elképzeltem, hogy Barbara, Glory és Melody, valamint a rendőrök hangos vitatkozás közben elvonulnak, magamra hagyva a törmelék között. Amint elmentek, előlopakodnak az elrablóim, és... A többire nem is jó gondolni. - Sajnos, sehol semmi - mondta Duvenvoorde. -Amit megtehettünk, megtettük. Mr. Lawrence nincs a környéken, az holtbiztos. Azonnal elrendelem a körözést. .. -És a lövés? -Talán egy kocsi kipufogója lehetett. - Én el nem mozdulok innen! - hallottam Barbara hangját. - Itt kell lennie valahol. - Hol? - kérdezte a felügyelő. - Csak nem képzeli, hogy hazament, és engem itt hagyott? Ő sose tenne ilyet. - Akkor... valóban elrabolták - mondta Duven-voorde. - Csak azt tudnám, kik és miért? Errefelé nem divat az emberrablás. -Glory? -Melody? - Menjünk be a törmelék közé. - Én is úgy gondolom, Melody. -Hova mennek, hölgyeim? Ott már jártak az embereim. - Onnan jöhetett a hang. És a szag is. - Hölgyeim, hányszor mondjam... Meghallottam a közeledő lépteket. Istenek, segítsetek! Megpróbáltam keresni valakit az általam ismert istenek között, aki téglák alá került, bajbajutott emberek kiszabadításával foglalkozik, de nem találtam ilyet. Olyat sem, aki koporsóba zárt, majdnem halottak ügyeit intézné. - Nézz a lábad elé, Glory. - Oda nézek, Melody. - Mi ez itt? -Hol, Glory? - Itt, Melody. - Szerintem kutyaszar. - Ennyi? - Nagy kutya lehetett. - És az ott? -Úgy látszik, ide csak nagy kutyák járnak. A léptek megálltak a ládám mellett. í -Hé! Találtak valamit? - Egyelőre csak kutyaszart. - Kezdetnek nem rossz - mondta Duvenvoorde. -Akkor hát, isten önökkel, hölgyeim, nekünk vissza kell mennünk... Halkan koppant valami a ládám oldalán. Mintha belerúgott volna valaki. - Mi ez itt, Glory? - Nem tudom, Melody. - Érzed, Glory? - Érzem, Melody. - Találtatok valamit? - hallottam Barbara kétségbeesett hangját. - Alighanem egy ládát - mondta Glory vagy Melody. - Ládát? - visszhangozta a felügyelő. - Használt bútorok vannak ott, uram. Valami szemétláda odahajigálta őket. - Gyerünk, emberek, vissza kell mennünk... Ismét koppanás a börtönöm oldalán. Glory? í- Melody? !Íj- Nézd csak meg, Glory. í- Hogy nézzem meg? :i Szedjük le a téglákat a tetejéről. A- A fenébe is... ez egy koporsó! -Micsoda?! - Koporsó, felügyelő úr! És lyuk is van az oldalán. - Ebből lőttek ki, felügyelő!

Duvenvoorde akkorát ordított, hogy mindenki rémülten elhallgatott tőle. -Tűnés onnan! Tűnés onnan, de gyorsan! Életemben nem voltam még olyan csalódott, mint amikor a börtönömet rugdosó lábak eltávolodtak tőlem. -Jöjjenek onnan, nem hallják!? - Miért, felügyelő úr? - Milyen szagot éreznek? - Milyet érzünk, Melody? - Hát... valamilyen robbanószer szagát. -Jézusom, azonnal jöjjenek el onnan! Glory és Melody kicsörtettek a törmelék közül. -Te jó isten! - nyögte Duvenvoorde. Lelki szemeimmel láttam, ahogy az arcát törölgeti. - Még jó, hogy nem robbant fel. - Micsoda? - nyögte Barbara. - Maguk tényleg megérzik a füst nélküli lőpor szagát, hölgyeim? - Hát... kétségkívül jó szimatunk van. -Dick! -Uram? - Nézze meg, hogy tényleg koporsó-e? Futó lépteket hallottam, majd a léptek tisztes távolságban megálltak tőlem. Dick! - Az, uram. Tényleg egy koporsó. Én is érzem valaminek a szagát, felügyelő úr. - Meg tudja mondani, milyen szagot érez? - Igazuk van a hölgyeknek. Itt lőttek valahol. -Jól van, Dick, jöjjön vissza! - Lelki szemeimmel immár azt láttam, hogy Duvenvoorde összedörzsöli a tenyerét. - Nagyot fogtunk, fiúk! - Mi az ördögről beszél? - értetlenkedett Barbara. - Sajnálom, hölgyem, de ez az ügy aligha lehet összefüggésben Mr. Lawrence eltűnésével. Vagy ki tudja? Lehet, hogy Mr. Lawrence rossz időben rossz helyen tartózkodott. - Mit akar ezzel mondani? - Kábítószer - morogta Duvenvoorde. - Még szerencse, hogy jó a memóriám. Nem hallották, mi történt két éve Amszterdamban? Persze hogy nem, hiszen maguk nem olvashatják a titkos jelentéseket. Egy rafinált banda koporsókba rejtette a heroint, mellé pedig egy kis robbanószerkezetet ragasztott, plasztikba ágyazva. Ha illetéktelen nyitotta fel a koporsót, a szerkezet felrobbant a nyitogatóval együtt. A heroin pedig megsemmisült. Nem gondoltam volna, hogy ide is eljutnak. - Mi az ördögről beszél? - nyögte Barbara. - Csak nem azt akarja mondani, hogy Leslie-t kábítószerkereskedők rabolták el? - Az bizony meglehet, Miss Del Sol. Sőt nagyon valószínű, hogy így történt. Mr. Lawrence meghallotta egy nő segélykiáltásait - arról természetesen még fogalmam sincs, hogy kicsoda és miért kiáltozott -, s akaratlanul is szemtanúja lett, amint a csempészek a koporsóba dugott anyagot szállították. Őt elkapták, a koporsót pedig elrejtették. - Miért nem vitték magukkal? - Talán már nem volt rá idejük. Valaki megzavarta őket. így aztán inkább megpróbálták felrobbantani. -Egyik szirénázó autónk lehetett... - találgatta egy rendőr. -Dick! - Parancs, főnök! - Megsemmisítjük a koporsót. - Itt, uram? - Muszáj, Dick! Hátha nem robbant fel benne minden robbanóanyag. Nem kockáztathatunk. Ha éjszaka megpiszkálná valaki... -Nem kéne inkább körülkerítenünk, és holnap reggel gondoskodni az elszállításáról? - És addig, Dick? Ez az izé... permanens veszélyt jelent az itt élőkre. - Hogy gondolta, uram? Itt robbantsuk fel? A házak között? - Nem fog nagyot durranni. Hiszen tele van törmelékkel a környék. Az majd lefojtja a robbanás erejét. - Amondó vagyok, uram, hogy mégsem szabadna csak úgy robbantgatni. De hátha nincs is benne... robbanószer! Duvenvoorde nem az a típus volt, akit ne lehetett volna meggyőzni. Töprengett egy kicsit, aztán megszólalt.

- Jól van, Dick. Lehet abban valami, amit mond. De azért nem lenne jó, ha itt hagynánk. Őriztetnem kellene, de nincs elég emberem. Gondolom, maga sem ácsorogna szívesen itt egész éjszaka? - Nem, uram. -Elszállítani viszont nem lehet... mi lesz, ha a kezükben robban fel? Éppen ezért... tegyünk próbát, Dick. -Uram? - Hányan vagyunk összesen? - Hatan, uram. -Helyes. Körbeálljuk - persze tisztes távolságból - a koporsót, és mindenki belelő egyet. Ha nem robban fel, akkor nincs is benne robbanószer. - És ha felrobban? - Azok a fickók sem tettek atombombát a koporsókba Amszterdamban. Na, indulás, emberek! Elő a fegyverekkel! Mindenki csak egyet lőjön! Hideg veríték csorgott végig rajtam. Ha szétlövik a koporsót, végem. Vele együtt szétlőnek engem is. Fogalmam sincs róla, honnan szedte azt a marhaságot a felügyelő, hogy a kábszerszállítók robbanószerkezetet raknak a szállítmányba... lehet, hogy félreértett valamit? - Akkor hát rajta, emberek! Ismét csak ordítani akartam - a megelőzőekhez hasonló sikerrel. Mindenesetre behunytam a szemem, és vártam a durranásokat. Helyette meghökkent oroszlánbőgést hallottam. -Hé! Mit csinál maga? Ne lőjetek, fiúk! Mit csinál, asszonyom? - Kisasszony. -Jöjjön vissza, kisasszony! Ön is, kisasszony! Futó lépteket hallottam, majd az utolsó téglák is lepotyogtak a koporsó tetejéről. - Megmarkoltad, Glory? -Meg én, Melody! -Emeljük meg! Egyszerre csak csillagokat láttam magam felett. És két arcot, amint ott nevetgéltek a csillagok között. - A francba, Glory! Ebben van valaki. - Ebben van, Melody. .. - Ha nem tévedek, akkor a mi pasasunk. - Nem tévedsz, Melody. - Hogy kerül ez ide? -Hát nem a saját jószántából, arra mérget vehetsz. - Gondolod, hogy kinyírták? - Lehet... de akkor ez egy lélegző halott. Hé, ha lélegezni tud, beszélni is megpróbálna? Megpróbáltam, de nem ment. Óriási szerencsémre pislogni azt tudtam. Olyan szapora pislogásba és csuklásba kezdtem, mint hülye Billy a pornómoziban. -Te, ennek jojózik a szeme. Mit csináltak magával, jóember? - Glory? - Mi van, Melody? - Gondolod, hogy... vámpír a fickó? - Fogalmam sincs róla. Nem hiszem, de azért ne hagyd, hogy megharapjon! A következő pillanatok álomszerű összevisszaságban teltek el. Előbb Barbara bukkant fel előttem, aztán a hullámos hajú, kakaó képű Duvenvoorde felügyelő. - A francba! Ez tényleg itt van. Még jó, hogy nem lyuggattuk ki a fickót. - Itt meg a fegyvere. Ezzel lőtt. - A fene se érti... Ha lőni tud, miért nem tud beszélni? Barbara rám roskadt, és még jobban belepréselt a koporsóba. - Istenem, Leslie, csakhogy megvagy. Hogy a fenébe kerültél ide? Két órát kellett várnom rá, hogy elmondhassam. 17. A fiatal kis doktor összecsattantotta a táskáját. - Valami idegméreg lehet. A légzést szerencsére nem bénítja meg, csak az izmokat. Barbara ott ült az ágyam mellett, és a kezemet simogatta. Duvenvoorde felügyelő összehúzott szemekkel bámult rám, mintha még mindig nem lenne biztos benne, hogy valóban én vagyok-e ott az ágyon. Csak a fejét csóválgatta, mint aki el nem tudja képzelni, mi történhetett velem.

- Mondja el még egyszer! Még egyszer elmondtam neki mindent. Hogy aki segítségért kiáltozott, nem nő volt, hanem férfi. Duvenvoorde megvakargatta a fejét. - Azt mondja... egy férfi kiabált női hangon? - Ebben nem vagyok biztos. De a női ruhás valaki férfi volt. - Mi ennek az értelme? - Hát nem érti? - támadt rá Barbara. - Oda akarták csalni. -És? - El akarták kapni. Mint ahogy el is kapták. - Mi a fenéért akarták volna magát elkapni? Ez volt valóban a kérdés. Hogy miért és kik raktak be a koporsóba? Tippem több is lett volna, de jobbnak láttam hallgatni. Duvenvoorde tovább vakargatta a fejét, majd megvonta a vállát. - Tipikus eset. - Minek a... tipikus esete? - nyögtem. í -Hát a tévedésé! 1 -Úgy gondolja... tévedésből akartak elrabolni? - Mi másért? Valakinek csapdát állítottak, és maga esett bele. Bár ezért ez is idegesítő. Eddig még soha nem raboltak el St. Maartenen senkit. Jó lett volna, ha így lett volna, de sajnos nem volt így. Amikor elkaptak, és már a földön feküdtem, többször is az arcomba világítottak. Ha tévedés történt volna, észre kellett volna venniük. Biztos voltam benne, hogy elrablóim tisztában voltak a személyazonosságommal. Biztos, hogy rám utaztak. Vajon miért? Duvenvoorde zsebre tette a jegyzetfüzetét, amelyet eddig a kezében szorongatott. - Akar... feljelentést tenni? - Nem akarok - mondtam. -Miért? - Mert... úgy gondolom, hülye vicc volt az egész. Azt hiszem... valakik meg akartak tréfálni valakit. Különben miért kellett volna az a koporsó, nem igaz? -Magam is így gondolom. Hát... szörnyen sajnálom a történteket. Ezek után mi a szándéka, Mr. Lawrence? - A reggeli órákban el kellett volna repülnöm Londonba, de ez már kútba esett. Szeretnék holnap elutazni, ha lehet. Duvenvoorde összedörzsölte a tenyerét. - Majd intézkedem. Rajta lesz a gépen. Barbara noszogatására úgy tettem, mintha megpróbálnék elaludni. Behunytam a szemem, de az agyam olyan gyorsan járt, mint talán még soha. Eszerint el akartak temetni... mint a szádhut Indiában. Vajon hol kell keresnem az indítóokot...? Nem valószínű, hogy itt, St. Maartenen. Akkor viszont hol a fenében? Addig-addig törtem a fejem, amíg majdnem elaludtam. Már az álom határán jártam, amikor egy ismerős hang visszarántott az ébrenlétbe. - Bejöhetünk, Barbara? -Most éppen alszik - próbálta megállítani őket Miss del Sol. - Nem tesz semmit, kincsem. Majd felébresztjük. - Mi ennyire sürgős, Glory? - Megmondjuk neki, Melody? - Mondjuk meg neki, Glory. - Az a helyzet, Barbara, hogy átruccanunk egy hajóval St. Kitts és Nevis-re, ha nincs ellene kifogásod. Ma este úgysincs előadás. - Persze hogy nincs kifogásom ellene. Csak menjetek. - Amint hallottuk, Mr. Lawrence reggel elrepül. Bele szeretnénk nézni a képébe, és utoljára még hallani a hangját, hogy ha majd üres óráinkban az unalom kerülget bennünket, rá gondolhassunk, és megnyugodjunk, hogy még mindig jobb így békésen unatkozni, mintha ő is itt lenne. Nem tűnt fel neked, édesem, hogy ez a fickó, ahova csak beteszi a lábát... - Már ébredezik, Glory. - Azt mondod, Melody? Kinyitottam a szemem. A két csontos, szemüveges, szikár öreglány ott állt az ágyam mellett, és szúrós szemekkel nézett rám. - Ez tényleg magához tért, Glory. - Tényleg, Melody. Melody még közelebb jött hozzám és megsimogatta a takarómat.

- Hogy van, szépfiú? - Megvagyok - mondtam. - Milyen érzés egy koporsóban heverészni? - Felemelő - sóhajtottam. -Fogja fel úgy, hogy égi jel, és igyekezzék távol tartani magát a kétes alakoktól. - Én csak... segíteni akartam valakinek. - Hát éppen ez az! A segítségből mindig baj származik. - Maguk is segítettek nekem! - Lett is bajunk belőle éppen elég. - Nocsak. Például micsoda? - Például az, hogy elveszítettem a karkötőmet. Különben tényleg jól van? - Nem látja rajtam? - Magának olyan a képe, hogy nem lehet eligazodni rajta. De nehogy most hálálkodni kezdjen itt nekem! Megtaláltuk, és kész. Mert maga olyan, hogy mindig belemászik mindenbe. Jó, tudjuk, holnap elmegy... hát menjen csak isten hírével, de ha bárhol, bármikor ismét belemászna valamibe, gondoljon arra, hogy ezúttal nincs ott Glory és Melody maga mögött... és nem biztos, hogy akad ott is valaki, aki ki tudná húzni a szarból. Csak... mindig erre gondoljon! Megfordult, és kiviharzott az ajtón. Glory biccentett, és követte. Másnap reggel elrepültem St. Maartenról. Kanada, Ontario 1. Azt az éjszakát, amelynek a reggele mindent megváltoztatott, egy faházban töltöttük, kristályvizű tó partján, amelybe kis csacsogó patak ömlött. Este érkeztünk, az elnagyoltan rajzolt térképet követve, s bármennyire is körül szerettünk volna nézni, már éjszaka volt, amikor hosszas bolyongás után végre rátaláltunk a házra. Annyi erőm maradt csupán, hogy begyújtsak a kandallóba, aztán irány az ágy. Még a szememből törölgettem az álmot, amikor Valéria már az ablakból kémlelte a környéket. - Mit látsz? - kérdeztem tőle, kidugva a lábam a takaró alól. - Egy patakot... - mondta hátra sem fordulva. -Hogy aludtál? - Köszönöm, jól. Az ágyhoz lépkedett, lehajolt a bőröndjéhez, és kihúzott belőle egy törülközőt. -Lemegyek fürdeni a tóhoz, jössz? Őszintén szólva nem sok kedvem volt a jeges, reggeli vízhez, de nem tehettem mást, ha nem akartam anyámasszony katonájának mutatkozni. - Megyek - mondtam letörten. Odakint annak ellenére hűvös volt a levegő, hogy augusztus közepén jártunk. A nap még nem melegítette át, a tavat körülvevő fák leveleiről hűvös cseppek hullottak ránk. A rönkháztól egyenes ösvény vezetett a tóhoz. Valéria vidáman csapdosott a kezével jobbra-balra, mintha inuit népi táncot gyakorolna. - Valami baj van? - kérdeztem. - Á, semmi. Csak boldog vagyok. Már majdnem a tavacska partján jártunk, amikor megpillantottam a sárga valamit a földön. Az ösvény mellett feküdt, s úgy virított a hajnali nap fényében, mint a sárga tengeralattjáró a rajzfilmben. Le akartam hajolni érte, hogy megnézzem, micsoda, de Valéria kiáltása megtörte a mozdulatomat. -Istenem, ez csodaszép! Mindig erre vágytam. Ha tudnád, hogy kislány koromban mennyit fürödtem hajnalban a tóban! Gyakran kijártunk a szüleim barátainak a bungalójába, tudod... Tovább is magyarázott, de ekkor már nem hallottam a hangját. Mert Valéria abban a másodpercben, ahogy kiejtette a bungaló szót, már vetkőzni is kezdett. Lekapott egy ruhadarabot magáról, s könnyed mozdulattal a mellette remegő bokor ágára akasztotta. .. lépett néhányat, még levett valamit, ez egy másik bokor ágán talált menedéket... a harmadik bokornak pedig már nem jutott semmi. - Jössz? - kiáltott hátra. Naná, hogy mentem. Azaz csak mentem volna. Szemem mindegyre visszatért a sárga valamire, amiről most már láttam, hogy egy sárgára festett, valamikori

deszkatábla darabja. Ahogy föléje hajoltam, egyetlen szótöredéket láttam csupán rajta: ...eszély! Tovább akartam menni, de a deszkatábla darabja visszarántott. Mi a fenét jelenthet az az ...eszély...? Csak nem valami veszélyre akar figyelmeztetni? Aggódva néztem körül, de nem láttam semmit, ami veszélyforrás lehetett volna. Tom Berenger semmi ilyesmire nem hívta fel a figyelmemet. Az egyetlen veszélyforrás maga Valéria, ő ugyanis valóban végzetes lehet számomra, és minden férfiember számára, aki csak együtt kempingezik vele. - Jössz már, Leslie? Megszaporáztam a lépteimet. Hátha a veszély nem is veszély. Talán gyerekek játszadoztak erre, ők festegették a táblát. Tovább aztán már nem is foglalkoztatott a dolog. Sőt nyomban el is felejtettem a táblát, amint Valériára esett a pillantásom. A lány a víz partján állt felemelt kézzel, mint egy pogány istennő, aki áldozatot mutat be a kelő napnak. - Jössz, vagy totojázol még egy kicsit? Kiáltott egyet - fogalmam sem volt róla, mit: kiáltása akár indián csatakiáltás is lehetett volna - és elegáns mozdulattal beleugrott a vízbe. -Gyerünk, utána! - vezényelt lelkem mélyén a védőszellemem, akiről mindeddig azt hittem, hogy mélyen alszik. Persze gondolhattam volna, hogy az olyan látványra, mint a ruhátlan Valéria, feltétlenül felébred. Soha el nem mulasztaná, hogy hasonló esetekben jó tanácsokkal ne lásson el. Védőszellemem szerencsére nem prűd, így aztán tanácsai általában egybeesnek az én szándékaimmal. Lerobogtam a víz partjára, lerúgtam magamról, ami rajtam volt, és már-már belevetettem volna magam a vízbe, amikor ösztöneimnek engedve, mégiscsak megtorpantam a szélén. Valéria ott prüszkölt a közelemben csapkodta a vizet, és szemmel láthatóan boldog volt, mint egy kö-lyökfóka. -Azonnal jövök! Bedugtam a nagyujj am a vízbe, és nyomban visz-sza is rántottam. Hiszen ez olyan hideg, mint egy gleccsertó! - Mi van már? - türelmetlenkedett Valéria. - Ott akarsz megfagyni a parton? - Ez... nagyon hideg - dideregtem már előre. -Egyetlen másodpercig csupán! prüszkölte. Aztán már nem érzel semmit. Ettől tartottam én is. - Gyere már! Rúgott egy nagyot, és kiemelkedett a vízből. -Tudod, minek érzem magam? Azt hittem, azt mondja majd, hogy egy nagy adag fagylaltnak vagy hóembernek, de nem azt mondta. -Nimfának! - Igazán? Ismereteim szerint a nimfák melegebb vízben pancsikoltak. -Azok nem kanadai nimfák voltak! Tudod,.mit olvastam az igazi nimfákról? - Na mit? - Hogy amint mit sem sejtve fürdőztek, egyszer csak felbukkant a vízparton egy szatír, és... utánuk ugrott a tóba. -Ne mondd! - Isten az atyám, hogy ezt olvastam. Mégpedig egy tudományos könyvben. És akkor a szatír kiválasztott magának egy nimfát. Izgis, mi? -Az. - A többi nimfa elmenekült, ezek meg akkora ha-cacárét rendeztek, hogy az istenek is felfigyeltek rájuk a hegy tetején, mert az istenek ott kempingeztek, vagy mi a franc. Hogy is hívták azt a hegyet? Nem a Himalája volt, az biztos, nem is a St. Helen... de az is vulkán volt... - Olümposz. - Ja, tényleg az. Hogy tudod megjegyezni ezeket a hülye neveket? Szóval a szatír elkapta a nimfát... Figyelj, én vagyok egy kanadai nimfa, te meg légy a szatír, oké? Kapj el, ha tudsz! -Nem lehetne inkább a parton? -Jaj, istenem, Leslie, benned aztán nincs egy csipetnyi romantika sem. Nem is tudom, mi a fenéért vagyok úgy oda érted? -Figyelj, Valéria - próbálkoztam. - Itt a parton tényleg kellemesebb a terep. Itt, ahol állok, például finom puha és süppedős a mohaszőnyeg... - Pokolba a mohaszőnyeggel! Képzeld csak el, ha a szatír is partra akarta volna csalogatni a nimfa csajt: hogy gyere csak ki, aranyom, a vízből, itt van nálam egy csomag Toblerone... Te összetéveszted, kincsem, a szatírokat a cukros

bácsikkal. Na jössz, vagy maradsz? Megjegyzem, ha nem jössz, vége! Ez a romantika és a szerelmünk halálát is jelenti. Mit volt mit tenni, bele kellett mennem a vízbe. Nem kockáztathattam meg, hogy az emberiség az én nyakamba varrja a romantika halálát. Behunytam a szemem és ugrottam. Amint kidugtam a fejem a vízből, Valéria már ott is volt mellettem. - Na milyen? - Majd elmondom... - nyögtem -.. .ha újra beindul a szívműködésem. A víz égetett, mint a parázs. - Csak egy-két másodperc - vigasztalt Valéria. -Te nem szoktál hidegben fürdeni? - Hideg és hideg között nagy a különbség. Ez például jeges... - Gyere, majd felmelegítelek. Bizony, arra nagy szükségem is lett volna. Hiába ígérte Valéria, hogy néhány másodperc múlva már nem is érzem a víz hidegét, hideg maradt az, nem lett szemernyivel sem melegebb. Valéria elkapta a nyakam és a hátamhoz simult. Bár ettől aztán igazán fel kellett volna melegednem, ezúttal ez sem segített. A hideg víz továbbra is hideg maradt, sőt! Lelki szemeim előtt hirtelen megjelent a sárga táblatöredék és a veszély szócska. Csak nem arra akart figyelmeztetni Berenger, hogy lesüllyesztett a tó fenekére egy mélyhűtőt, és amint a napsugarak végigfutnak a tó felszínén, a gép működésbe kezd. Valéria a vállamra támaszkodott, és a fülembe suttogta: -Hát ha szatír vagy, és beugrottal értem... vedd el a zsákmányodat! -Mo... ost? -Most! - Nem lehetne... kicsit később? - Aki megnyerte a nagydíjat, vigye is el. Mire várjak, hé? Úgy a hátamhoz tapadt, hogy már attól tartottam, ott is marad. Valéria azonban sebesen megfordult, és immár a mellemhez simulva szorított magához. - Éljen a szerelem! - kiáltotta. - Éljenek a nimfák és a szatírok! Nem valami nagy meggyőződéssel, de csatlakoztam az éljenzéshez. A jeges víz úgy égette a bőröm, mintha parazsak hullottak volna rám az égből. Valéria a vállamra hajtotta a fejét, majd meghökkenve, sőt némiképpen felháborodva a fülembe kiáltott. - A francba is... mi ez? Éreztem, hogy a parázs mellett immár a szégyen pírja is égeti a képem. - Az a helyzet, hogy... túl hideg a víz. Valéria ügyet sem vetve mentegetődzésemre, tovább kiáltozott. -A jó francba... mit csináljunk, Leslie? - Talán menjünk ki a partra - javasoltam. - Vagy talán még jobb lenne, ha visszasétálnánk a házba. Ott aztán... - Mi a franc ez, Leslie? v -Mondom, hogy a víz... -Kit érdekel a víz? - sikította felháborodottan Valéria. - Hát akkor meg... mi a baj? Mintha felhő suhant volna át a nap előtt. Halvány kétségem támadt, hogy vajon Valéria a jeges vízzel szemben érzett viszolygásom miatt van-e felháborodva. A lány lekapta a fejét a vállamról, és villámgyorsan megfordított. - Hogy mi a baj? Nézz csak oda, szerelmem! Egy francos medve eszi a bugyimat a parton! 2. Jó néhány másodpercig tartott, amíg én is felfedeztem az állatot. Ott állt egy bokor mellett, orrán az említett ruhadarabbal, és bennünket nézett. Méghozzá felemelt fejjel, kihívóan. Mintha azt sugározta volna a pillantása, hogy én vagyok az erősebb, ha akarom, megeszem ezt a vacakot, itt ni! Annyit azért még sikerült megállapítanom, hogy Valéria bugyija nem a medve szájában van, hanem az orrán lóg. Talán meg akarta szimatolni a bokrok ágain heverő ruhadarabot, és az az orrára akadt. -Ilyen nincs! - szegezte le Valéria nagyot csapva a vízre. - Ez volt az utolsó bugyim ebből a szériából. - Hátha nem eszi meg - találgattam.

-Elég az, ha megcsócsálja. Te szívesen járnál olyan alsónadrágban, amit egy medve már megcsó-csált? He? Őszintén szólva ezen még nem gondolkodtam. Sőt most sem annyira Valéria bugyija izgatott, mint a medve. - Honnan a fenéből került ez elő? - kérdeztem dideregve. Valéria körbemutatott. - Mit látsz itt köröskörül? - Erdőt - mondtam. - Hát onnan. A medve lankadatlan érdeklődéssel figyelt bennünket. Jókora állat volt, mondhatni hatalmas. Abban a pillanatban ült a fenekére, amikor tüzetesebben is szemügyre vettem. Felemelte a mancsát, és megpróbálta lekotorni a bugyit az orráról. Az azonban nem hagyta magát. Sőt hajói láttam, egyre határozottabban ragaszkodott hozzá. -Be fognak... csukni bennünket! - dideregtem Valéria fülébe. -Minket? Kik? -A zsaruk, vagy... nem tudom, ki őrzi az erdőt. - Mért csuknának be? - Természet... károsításért. Ha a medve beledöglik a bugyidba... - Eddig még senki sem döglött bele - nyugtatott meg. - Bár az is igaz, hogy nem is próbálta senki megenni... Nem is lett volna nagy baj a medvéből, sőt szívesen elnézegettem volna a produkcióját, ha nem lett volna olyan eszelősen hideg a víz. Már nemcsak hogy a szerelemre nem tudtam gondolni, hanem a medvét kivéve, semmire. Az pedig nem jó dolog, ha az ember már semmire sem gondol. A legnagyobb baj azonban mégiscsak az volt, hogy a mindeddig eszkimóként viselkedő Valéria is fázni kezdett. Úgy látszik, bugyija közeledő halálának a gondolata megsemmisítette a hideg víz iránti vonzalmát. -Leslie... kér... lek - dideregte -, már én is elkezdek fázni... Ki kellene... mennünk a partra. - Ott a medve - figyelmeztettem. - Te... ismered a medvéket? - nyögte. -Nem mutatkoztam be még mindegyiknek -mondtam. - Lehet, hogy ez is olyan. - Ne hülyéskedj... kérlek... - Néhánnyal már találkoztam Mandzsúriában. Sőt egyszer volt is egy kalandom... -El ne meséld, kérlek... Majd este, egy pohár jeges whisky mellett... -A jeges whiskyt ne is emlegesd! -Jó, akkor a jég nélküli is megteszi. Vajon bántana bennünket a maci, ha megpróbálnánk kiosonni a partra? - Te vagy a kanadai. Neked jobban kell tudnod. - Jézusom, Leslie, azért mert valaki kanadai, még nem jelenti azt, hogy értenie is kell a medvékhez. Te annyi országban jártál már... Bár a hideg víz most már apró tűszúrásokkal próbálkozott, megráztam a fejem. -Nem ajánlanám, hogy kimenjünk. - Gondolod, hogy nekünk támadna? - Van rá esély. - Akkor mit csináljunk? - Mit csinál a nimfa meg a szatír, ha fürdésük közben medve bukkan fel a tóparton? -Honnan a francból tudjam? Talán arrafelé nincs is medve. Örökké nem maradhatunk itt a vízben kucorogva. Te, Leslie, nekem zsibbadni kezd a lábam. Én is ugyanezt éreztem. Zsibbadni kezdett a lábszáram, ez pedig a régi tengerészbabonák szerint nem jó jel. Előbb a lábunk kezd zsibbadni, majd a kezünk, a végén pedig magához ölel bennünket a vizek istene, miután a testünk úgy kihűlt, mint döglött kutya az árokparton. - Láttam odakint a parton egy fadarabot - mondtam neki. - Az is valami? - dideregte. - Én egy egész erdőt láttam... és most is látom. Egy fadarabbal nem sokra mész ellene. -Én egy festett fadarabot láttam. Pontosabban, egy deszkadarabot. - Mi a fene... közünk van ehhez?

- Valaki azt a szót festette rá, hogy veszély. Nyilván a medvékre akart vele figyelmeztetni bennünket. - És ezt csak most mondod?! - Nem akartalak nyugtalanítani. -Hát ezt aztán jól megcsináltad! Legalább a lelkeden szárad majd a halálom... Te, Leslie, én egyre jobban fázom. Annak a barom Berenger-nek meg kikaparom a szemét. Eltitkolta a nyomorult, hogy egy állatkert közepén lakik. Még jó, hogy belépőjegyet nem vetetett velünk! A medve közben feladta a bugyival folytatott reménytelen küzdelmét. Úgy ült a parton, mint egy rakás szerencsétlenség. - Mi lesz velünk, Leslie? - Azt kell eldöntenünk, hogy simán belefulladjunk-e, vagy kockáztassunk? í - Leslie... én láttam a Titanicot... : -Mit? - A filmre gondolok. Láttam, ahogy azok a pasik elmerültek a jeges vízben. Még Leonardo di Caprio is, ami nem rázott meg annyira, mert valahogy nem csípem a fickót. De azért... nem szeretném úgy végezni. - Én meg a Gladiátort láttam - mondtam neki. - Én is láttam. -Emlékezz az arénára! Amikor a vadállatok felfalták a szerencsétleneket. -Brrr! A végtelenségig azért mégsem maradhatunk itt! Hátrafordultam, és a tó másik partját vettem szemügyre. Nem láttam mást, csupán fákat, bokrokat, sűrű vadont. Mi lenne, ha ott kapaszkodnánk ki? Valéria követte a pillantásomat, aztán megrázta a fejét. - Túl messze van. - Tudsz jobbat? - Próbáljuk meg elriasztani. - Hogy gondolod? - Kiabáljunk neki. -Mit? - Mit tudom én! Becsaltál ebbe a rohadt vízbe, ráadásul nem figyelmeztettél a lehetséges veszélyekre, tessék, akkor most intézkedj! Ha meghalok, és ha te valamilyen, általam nem kívánt szerencse folytán életben maradnál, egész életedben kísérteni foglak, arra mérget vehetsz! Megráztam magam, és úszni kezdtem. Jó néhány karcsapás után már egész közelre kerültem a medvéhez. - Hé! - kiáltottam rá. - Tűnj innen a fenébe! Menj a dolgodra, hallod? A medve a bugyival az orrán, félrehajtott fejjel bámult rám, mint aki csak franciául ért, és fogalma sincs róla, mit kiabálhat neki angolul a vízben fürdő fickó. Ekkor hirtelen az eszembe jutott valami. Hiszen tudok én egy medveelhárító imát! Énétől tanultam annak idején Mandzsúriában. Igaz, hogy tunguzul van, de hátha a medvék értenek tunguzul. Sosem hallottam még, hogy valaki is cikket írt volna a medvék hiányos nyelvtudásáról. Megpróbáltam kiemelkedni a vízből, miközben kétszer egymás után elhadartam a tunguz varázsmondásokat, amelyektől Ene szerint fejvesztetten menekülnek a mandzsúriai medvék. Az én medvémnek azonban eszébe sem jutott menekülni. Továbbra is úgy bámult rám félrehajtott fejjel, mintha színházi előadást látna. Amikor befejeztem, még össze is ütötte a két mancsát. Úgy látszott, tetszett neki a produkcióm. Valéria közben odaúszott hozzám. Rémülten vettem észre, hogy kék a szája széle a jeges víztől. - Mit csináltál? - Elmondtam néhány... varázsmondást. -És? - Hát... nem is tudom. Valéria reményvesztetten megrázta a fejét. -Ez köp rájuk. Ekkor belém hasított a nagy felismerés. Legfeljebb öt percig bírjuk még a vízben. -Irány a túlsó part! - vezényeltem. - Akárhogy is, de ki kell jutnunk a tóból! Valéria nem akadékoskodott. Egészen a tó közepéig. Ott aztán néhány pillanatra megállt, és lihegve rám kiabált. í - És a... ruhánk? - Most az életünk a tét!

-Nekem a ruhám is... tét! Meztelenül mégsem járkálhatok összevissza. Es ha valaki erre téved? Válasz nélkül úsztam tovább. Valéria szerencsére jó úszó volt legalább azzal nem kellett törődnöm, hogy bírja-e az iramot. Meglehetősen közel jártunk már a parthoz, amikor Valéria nagyot kiáltott. -Hé! Leslie! Megfordultam, és megvártam, amíg mellém ér. - Kimegyünk a partra? - Azért úszunk, nem? Akkor aztán kimondta, amire már magam is gondoltam, bár egyáltalán nem akartam rágondolni. - És ha ott is vannak medvék? j-Látsz egyet is?? I Valéria végighordozta a tekintetét a part vonalán, aztán ismét vacogni kezdett. -Nem látok, de... mi van, ha elbújt? - Miért bújt volna el? - Leslie... - Mi van már megint? - Nézz csak oda! - Hova nézzek? - Oda... ott, látod... van egy bokor... amellett, ha jól látom... Jól látta. A bokor mellett ott ült egy medve. Érdeklődve figyelte, amint a part felé igyekszünk. 3. Ismét megtorpantunk, és tovább dideregtünk. -Istenem... ez nem lehet igaz! -jajgatott mellettem Valéria. - Hát a világ valamennyi medvéje ide jött, erre az átkozott tópartra? Leslie... én... feladom. Megfulladok. Biztos megsértettünk egy indián szellemet. Csak tudnám, hogy melyiket? Amíg Valéria az indián szellemekkel viaskodott, megpróbáltam felmérni a helyzetet. Akárhány medve legyen is a parton, perceken belül ki kell másznunk a vízből, mert különben végünk. Úgy leesik a testhőmérsékletünk, mint részeg majom a fáról. Ahogy aztán ő nem tud visszamászni, a hőmérsékletünk is a pincében marad mindörökre. Addig-addig bámultam a partot, amíg észre nem vettem valamit. Amikor aztán rájöttem, mi az a szürke, hosszúkás tárgy a partra hajló bokrok között, vad öröm töltötte be a lelkem. Ráadásul védőszellemem is örömujjongani kezdett. Egy csónak, egy csónak, egy csónak! Valóban az volt. Egy kutyaközönséges csónak. - Valéria - nyögtem hitetlenkedve. - Lehet, hogy megmenekültünk? Valéria ekkor már csak bólogatni tudott, szólni nem. Olyan kékek voltak az ajkai, mintha tintát ivott volna. -Várj meg itt, kérlek. . -Addig... lehet, hogy leugrom egy... újságért motyogta. - Hova... mész? - Hozok egy csónakot. , -Néhány pokrócot is hozzál. Jó meleget. Csak imádkozhattam, hogy bírja ki addig, amíg visszatérek. Továbbá, hogy a csónak ne legyen lyukas, hogy a medvének ne támadjon kedve úszni egyet és a többi. Imádkoznivalóm lett volna bőven. Alig ötven karcsapással megközelítettem a csónakot, miközben fél szememmel kénytelen voltam a medvét figyelni. Először is megpróbáltam megállapítani, hogy ugyanaz a medve-e. Azon kívül, hogy ennek nem volt bugyi az orrán, nem láttam közöttük különbséget. Lehet, hogy megkerülte a tavat, s eközben leesett az orráról Valéria fehérneműje? A medve csak szeme mozgásával kísérte figyelemmel az utamat. Amikor már-már elértem a csónakot, felemelte a fejét. Biztos voltam benne, ha a partra lépnék, azonnal megindulna felém. -Csak nyugalom - mondogattam magamban. -Csak nyugalom, pajtás. Még néhány másodperc... A csónak szerencsére nem volt leláncolva, s öklömnyi lakat sem lógott rajta. Akárki is kötötte ki ahhoz a vékonyka cölöphöz, amelyhez odacsomózták, nem lehetett akkurátus ember. Könnyed mozdulattal sikerült kioldanom a zsinór csomóját, egy másikkal pedig elrántanom a parttól a csónakot.

Akkor már felettébb homályosan láttam a világot a fák kezdtek összeakadni a szemem előtt. Mintha vihar kuszálta volna összevissza őket. A nádas is ringott, ringatódzott, s a nádszálak felröppentek a fák csúcsára. Ami ezután következett, arra csak töredékesen emlékszem. Fogalmam sem volt róla, hogy került a kezembe az evező, hogy eveztem vissza Valériához egyáltalán hogyan találtam meg, és főleg, hogy miképpen húztam be a csónakba. Az első világos pillanatom az volt, hogy Valéria a fejemet rázza, és úgy képen töröl, hogy majd kiesik tőle a fogam. - Bocs - hallottam a suttogását. - Ez az üveg szája volt... kicsit billeg a csónak. Igyál legalább néhány kortyot... A whisky leáramlott a légcsövemen, és olyan köhögésre késztetett, hogy azt hittem, abba sem hagyom többé. Szépen átköhögöm magam a másvilágra. Szerencsére nem köhögtem át. Éppen ellenkezőleg. Egyszerre csak kitisztult előttem a világ, a fák abbahagyták a dülöngélésüket, és a nádas is lemászott a helyére, a tó partjára. Meghökkenve fedeztem fel, hogy tetőtől talpig pokrócba csavarva hervadozom a csónak fenekén, Valéria pedig azzal foglalkozik, hogy magába öntsön egy egész üveg whiskyt. - Állj! - kiáltottam rá, bár sejtettem, hogy kiáltásom egy halni készülő egér sóhajtásának tűnik csupán. Valéria elvette az üveget a szájától, és rám nézett. -Mi a... baj? - Hagyjál nekem is! - Hiszen eddig csak te ittál! De azért még egyszer megitatott. Ekkor már olyan tiszta volt a fejem, mint a mosógépbe esett húsvéti nyúl. - Hol a medve? Valéria kinyújtotta a karját. -Ott! A medve valóban ott volt. Ezúttal azonban nem a bokor mellett, hanem közvetlenül a parton. Ott futkosott ide-oda, bennünket figyelve. Úgy látszik, keresztülhúztuk a számítását. - Kié a csónak? - kérdezte Valéria vízbe hajítva az üres üveget. - Nem tudom - nyögtem. - És a pokrócok meg a whisky? - Akié a csónak. - Most mit csináljunk, Leslie? - Visszamegyünk a házhoz. Hátha elment már a rajongód. De nem ment el. Tíz perc elmúltával meggyőződhettünk róla, hogy a bugyiorrú mackó még mindig ott szobrozik a helyén, és a fehérnemű sem esett le az orráról. Valéria kihajolt a csónakból, és felé rázta az öklét. -Takarodj onnan, te nyomorult! A medve vicsorgott, és ordított egyet. Bár tisztes távolságra voltunk tőle, így is beleborzongtam az ordí-tásába. Egyetlen pillanat alatt eszembe jutott Gungga, a burját, amikor az ugyancsak ordító medve betört a kunyhónkba... Ha akkor nincs Gungga kezében a puskája, már más ölelgetné Valériát, nem én. -Mit csináljunk, Leslie? - nyafogott a lány. -Nem csónakázgathatunk egész nap ezen a kicseszett tavon! -Még mindig jobb, mintha úsznunk kellene -figyelmeztettem. - Akkor sem maradhatunk itt. - Visszaevezünk a másik partra. - Több part nincs? - Másutt nem lehet kikötni. - És ha még... mindig ott van? - Meglátjuk. Tíz perc után megláttuk. Jobban mondva, nem láttuk meg. A medve ugyanis nem volt a parton. Elpárolgott, mint a hóember a szaunában. Némi szemlélődés után megközelítettem a nádast, majd intettem Valériának, hogy szálljon ki. Óvatosan kikötöttem a csónakot éppen csak annyira, hogy a hullámok ne szakíthassák le a cölöpről, de azért lazára is hagytam, hogy egyetlen rántással eloldhassam. - Most aztán merre, Leslie? Ez volt a kérdés. 4.

Óvatosan lopakodtunk a fák között, mint két, tarka pokrócba csavart kísértet. Abban állapodtunk meg, hogy megkerüljük a tavat, és megpróbálunk kijutni az országútra. Ha valamilyen oknál fogva nem sikerülne, akkor visszalopódzunk a házhoz, és a kocsit próbáljuk a hatalmunkba keríteni. Igaz, a slusszkulcs bent van a szobában, de ha szerencsénk van, akkor azt is megkaparinthatjuk. Alighogy eltávolodtunk a tótól, reménytelenül körbefogott bennünket az erdő. -Hé! - suttogta mögöttem néhány perc múlva Valéria. - Ez egyre jobban emelkedik! Én is furcsállottam a dolgot, de nem tehettem mást, mentem tovább. Nem emlékeztem ugyan rá, hogy a faház ablakán kipillantva meredeken emelkedő domboldalt láttam volna csakhogy az is igaz: nemigen értem rá a domboldalt bámulni. - Meddig megyünk még? Magam is megelégeltem már a felfelé kapaszkodást. Mezítláb, pokrócba csavarva, fél üveg whisky-vel az üres gyomromban kellemesebb időtöltést is el tudtam volna képzelni magamnak, mint egy meredek domboldal meghódítását. Ó, kegyes istenek, hiszen ez már nem is domboldal, hanem hegyoldal! -Leslie! - hallottam hirtelen magam mögött Valéria hangját. - Leslie... kérlek... i - Tudom, mit akarsz mondani - fújtattam anélkül, hogy hátranéztem volna. - Nem! i - Ezt most mire mondtad? - Arra, hogy nem állunk meg, és nem pihenünk egyet. Minél előbb ki kell jutnunk az útra! Ha a medve megpróbálna utolérni bennünket... - Nem... fog! - lihegte Valéria. - Honnan tudod? Te mindig mindent jobban tudsz mindenkinél! Honnan a pokolból tudod, hogy nem próbál meg utolérni bennünket? -Tudom... - nyögte Valéria. - Ő már nem próbálkozik... vele. - Miért nem? - Mert már... utol is ért. -Micsoda?! - Nézz csak... hátra! Villámsebesen hátrafordultam. Néhány méternyire mögöttünk ott ügetett a medve. Az, amelyiknek nem volt bugyi az orrán. Valéria ekkor szép lassan, teátrális mozdulattal leroskadt a fűre. - Feladom - mondta vérfagyasztóan nyugodt hangon. - Kész. Vége. Mivel a medve ott lihegett a nyakunkon, nem maradt kérlelésre való időm. Elkaptam a lány karját, és akkorát rántottam rajta, hogy felém repült. Óriási szerencsémre Valéria nem volt túlsúlyos éppen ellenkezőleg, vékony csontú volt, mint egy kismadár. Súlya inkább azokban a testrészeiben sűrűsödött össze, amelyek annyira kiemelték a nőiességét. Más szóval, Valéria karcsú nő volt, tekintélyes domborulatokkal. S most e tekintélyes domborulatokkal rendelkező, karcsú nő aléltan feküdt a karomban, és láthatóan halni készült. Mivel tudatában voltam, hogy a medve még akkor is gyorsabb nálam, ha nem cipelek senkit a karomban, sejtettem, hogy hamarosan rossz vége lesz a versenyfutásomnak. Ekkor pillantottam meg a faágat az avaron. Fogalmam sem volt róla, emberi tevékenység következtében került-e oda, vagy egy szélvihar szakította-e le a fáról, mindenesetre ott volt, és ez éppen elég volt nekem. Lehajítottam a levelekre Valériát, felkaptam az ágat, és szembefordultam a medvével. Nem kellett különösképpen megerőltetnem az agyam ahhoz, hogy belássam: nagyjából annyi ellene az esélyem, mint egy könnyűsúlyúnak a nagy Miké Tyson ellen. Azaz semmi. És úgy is történt. A medve megtorpant néhány méternyire tőlem, rám vetette szomorú pillantását, majd halk morgás kíséretében a két hátulsó lábára állt. Végső kétségbeesésemben felé csaptam az ággal. A medve jó érzékkel védte az ütésemet. Az ágnak ettől szárnyai nőttek, és kiröppent a kezemből. A medve előrelendült. Hatalmasat ordított, és támadott. Mit tehettem mást, én is ordítottam, miközben megpróbáltam távolabb lökdösni a fekvő Valériát. Ebben a pillanatban éles kiáltást hallottam a fák közül. -HííííkkkkIPhadddd! Mindezzel egy időben szúró fájdalom hasított a fülembe, és úgy elkezdett dobolni egy szellemkéz a

dobhártyámon, hogy alig hallottam tőle valamit. Néhány töredék másodpercig arra gondoltam, talán a medvétől kaphattam egy fülest, aztán be kellett látnom, hogy tévedtem, hiszen még mindig legalább két méter volt köztünk a távolság. Megráztam a fejem, mire abbamaradt a dobolás. A medve viszont ismét előrelendült. -Hííííkkkkk! Phaddddd! Amit láttam, olyan megdöbbenéssel töltött el, hogy még Valériára sem tudtam figyelni, aki csodával határos módon felébredt, és mászni kezdett a domboldalon felfelé, egy vastag törzsű fa irányába. Megfeledkezni látszott róla, hogy néhány perccel ezelőtt még halni készült. A medve megingott, mintha megütötték volna, aztán - nem tréfa - a halántékához kapott az egyik első lábával. Arcán reménytelen fájdalom ült, akárcsak az enyémen ülhetett. Bánatosan ordított egyet, majd beleveszett a fák sűrűjébe. Nem sokat teketóriáztam, gyorsan körbeforogtam. Épp idejében ahhoz, hogy egy piros foltot lássak megvillanni a fatörzsek között. - Istenem, Leslie... Odasétáltam Valériához, és a karomba vettem. Úgy remegett a teste, mintha masszírozógép dolgozott volna rajta. - Hol van? - lihegte a nyakamba. - Elment - lihegtem vissza. -Hova? - Talán... a másikhoz. -Biztos? Mit mondhattam volna erre? Nem volt időm rá, hogy az úti célja iránt érdeklődjek. - Bocs... csak megkeresem a takarómat. Mit tagadjam, én sem voltam egészen nyugodt. Még a védőszellemem is úgy citerázott a lelkem mélyén, mint a fagylaltba esett cserebogár. - Mit csináltál... vele? -Semmit - mondtam az igazságnak megfelelően.-Én... semmit. - Ne hazudj! - suttogta a lány. - Hallottam, amit hallottam. - Mit hallottál? -Hát, hogy... rákiabáltál. Ez még igaz is volt. - Mit... kiabáltál neki? - Már nem emlékszem rá. - Ne tagadd... Leslie. Valamit csak kellett mondanom, ezért megvontam a vállam. - Varázsmondások voltak. - De hiszen egyszer már kiáltoztál ilyeneket neki. .. ahogy emlékszem, nem sok sikerrel. - Az a másik medve volt. -Leslie... hiszen te megmentetted az életemet! Attól tartottam, hogy tüstént meg akarja hálálni, ezért gyorsan felrántottam a földről. - Gyere, indulnunk kell. -Hova... sietünk? - Ez egy időleges átok - magyaráztam. - Nem tart soká a hatása. Ha elmúlik, lehet, hogy a keresésünkre indul. - Akkor tényleg húzzunk el innen! Felemelt karral mutattam az irányt. Valéria nem kérdezte, miért éppen arra megyünk, én meg nem mondtam neki. Nem tudom, mit szólt volna hozzá, ha elárulom neki, hogy a felé a pont felé igyekszünk, ahol a fák között megvillanó piros foltot láttam. 5. Nem kellett soká felfelé kapaszkodnunk a domboldalon. Alig ötven lépés után elmaradtak mögöttünk a fák. Még ki sem léptem a bokrok közül a dombtetőt uraló tisztásra, amikor elém bukkant egy kis kőház. Fehér falairól vakító fényözönnel pattantak le a nap sugarai. -Mi a fene... ez? - suttogta szorosabbra húzva magán a pokrócot Valéria. - Egy kőkunyhó. - Azt én is látom. A kunyhó ajtaja nyitva volt édeskés ételszag és füstölők illata ütötte meg az orrom. Valéria beleszimatolt a levegőbe, aztán megragadta a karom. - Leslie... ezek indiánok! -És? - Nem csípem őket. Sok közöttük a gonosz ember.

- A fehérek között nincs? - Persze hogy van... de az erdő az ő világuk. - Keresel valamit, Blobzang rinpócse? Azt hittem, rosszul hallok. A mondat tibeti nyelven hangzott el, méghozzá Ihászai dialektusban. És mindez Kanadában, egy ismeretlen erdő mélyén, röviddel azután, hogy éppen csak sikerült megmenekülnöm egy éhes medve elöl. Villámsebesen hátrafordultam. Magas növésű férfi állt előttem összefont karokkal, kíváncsian legeltetve rajtam a szemét. A férfi maga volt az a vörös folt, amelynek a villanását megfigyelhettem a fák között. Pontosabban az egész testét beborító köpenye volt vörös. Mintha csak Lhásza utcáin találkoztam volna vele: lábán kunkori orrú csizma ékeskedett, gyöngyökkel hímezve palástját élénksárga selyemöv fogta össze. A fején azonban nem volt fejfedő. Bár felkészültem egy váratlan találkozóra, mégsem tudtam elfojtani a meglepetésemet. - Én vagyok - mondtam én is tibetiül. - Légy üdvözölve. Nem nyújtott kezet, így aztán nem volt mit megszorongatnom. Bár a szerzetesek között nem is any-nyira divat a kézszorongatás. - Benned kit tisztelhetek? - kérdeztem végül is összeszedve magam. A férfi meghajtotta a fejét. - Nevezz csak Khadag rinpócsénak. - Hogy kerülsz ide... Kanadába? A férfi felhúzta a vállát. - Ahogy te. Khadag rinpócse leplezetlenül lenéző pillantásokat küldözgetett felém. Ahogy a nagyon tanult lámák néznek az egyszerű pásztorokra. -Emigráns vagy? - kérdeztem, mert más hirtelenjében nem jutott az eszembe. Khadag rinpócse megrázta a fejét. - Szikkimből jöttem. Indiából. Mindig is ott éltem. Hirtelen világosság gyúlt a fejemben. - A konferenciára érkeztél? Khadag rinpócse bólintott. - Akárcsak te. - Te ismersz engem? Meg kellett kérdeznem, mert hiszen gyakori utazásaim ellenére sem találkoztam még Khadag rinpócse nevével. - Ki ne ismerne téged, Blobzang rinpócse... ? Hízelgett volna a szava, ha nem láttam volna a tekintetét. Ez a tekintet ugyanis azt üzente nekem, hogy annyira sem tart, mint egy beteg egeret. - O Valéria - mondtam a lányra mutatva. Valéria mosolyogni próbált, de őszintén meg kell mondanom, nem ez a mosoly volt a legszebb produkciója, amióta csak ismeretséget kötöttünk Calgaryban. , - Tudom - biccentett Khadag rinpócse. - Tudod? - hökkentem meg. - Honnan? A rinpócse futólag elmosolyodott. - Az ő nevét ordítottad, ha nem tévedek. Valami baj történt talán? -Egy medve - mondtam. - Megtámadott egy medve. -Igazán? Azt mondják, errefelé valóban sok a medve. És jóval nagyobbak, mint a Himalájában. Khadag rinpócse fiatal ember volt úgy a harmincas éveinek közepén járhatott. Hogy menekültél meg tőle? , - Valaki megmentett - mondtam a szemébe nézve. -, Khadag rinpócse elfordította rólam a pillantását. - Kicsoda? - Valaki kiáltott - mondtam. - Mit kiáltott? - Amit a halálkiáltók szoktak kiáltani. Khadag rinpócse arca elkomorult. Szúrós lett a tekintete, mint a kés hegye. -Miféle halálkiáltók? - Ne mondd, hogy nem hallottál még róluk! - Ostobaság - mondta nagyon határozottan Khadag rinpócse. - Halálkiáltók nincsenek. - Éppen te mondod? - Miért éppen én?

- Mert, azt hiszem, te kiáltottál. Khadag rinpócse ingerült mozdulatot tett. - Badarság! Én nem kiáltottam, és azt sem hallottam, hogy bárki is kiáltott volna. - Pedig ha az a valaki nem kiált rá a medvére, lehet, hogy már nem is élnénk. Khadag rinpócse tovább tiltakozott volna, de már nem volt kinek. Úgy megindultam előre, mint az orosz tankok Voronyezsnél. Átugrottam a kőháztól elválasztó néhány méteres távolságot, és beléptem a ház belsejébe. A küszöbön túl aztán meg is torpantam. Amit láttam, meghökkentett, pedig igazából nem is volt any-nyira meghökkentő. A szoba bejárattal szembeni falánál jókora házioltár díszelgett, amelyen Maitréjának, az Eljövendő Idők Buddhájának majd életnagyságú szobra állt. A szobor előtt mindaz, aminek egy oltáron lennie kell: torma, azaz áldozati sütemény, kancsó a szenteltvízzel, pávatoll a szenteltvíz szórásához, olajmécses és búzaszemek. A szoba közepén asztal, rajta fatányérok. A sarokban kis vastűzhelyen bádogfazékban fortyogott valami. Futó lépteket hallottam a hátam mögött. Annyi időm maradt csupán, hogy oldalra húzódjak. Éppen az utolsó pillanatban léptem félre. Ha nem teszem, Khadag rinpócse besodort volna magával a szoba belsejébe. -Takarodj innen! - rikácsolta. - Ehhez nincs jogod... Természetesen eltakarodtam. Nem azért, mintha megrémített volna a kiáltozása, hanem mert nem akartam már semmit odabent. Amit akartam, azt megtudtam. Kiugrottam az ajtón, aztán néhány gyors pillantással felmértem a terepet. Nem messze a kőháztól rönkökből ácsolt melléképület állt. Eredetileg talán élelmiszerraktár vagy csónaktároló lehetett. Félig nyitott ajtaja arról árulkodott, hogy jelenleg is használják valamire. Mivel ez tűnt a legkézenfekvőbbnek, arrafelé futottam. Khadag rinpócse megpróbált utolérni. Csakhogy én sokkal gyorsabb voltam mezítláb, mint ő a széles szárú, kunkori orrú csizmáiban. Már a melléképület ajtajában álltam, amikor ő még legalább húsz méterre volt tőle. - Ne! - hallottam kétségbeesett kiáltását. - Oda ne! Nem igazán hittem benne, hogy alá lenne aknázva a bejárat, ezért habozás nélkül berontottam rajta. Aztán tátva maradt a szám, és leesett az állam. A jókora teremnek is beillő helyiség közepén, szemben egy ugyancsak szépen feldíszített oltárral, négy vagy öt piros palástot öltött, kopasz szerzetes meditált lótuszülésben, tágra nyitott szemekkel. Merev tekintetük, rezzenetlen pillantásuk azt sejtette velem, hogy halottak. Ekkor ért utol Khadag rinpócse, és akkora ütést mért a tarkómra, hogy rövid időre el is vesztettem tőle az eszméletemet. 6. Amikor magamhoz tértem, kicsit még billegett felettem a ház eresze, de hamarosan minden megnyugodott és a helyére került. Például Valéria is, aki éppen hideg vizes rongyot nyomott a tarkómhoz. A rongy világoskék volt biztos voltam benne, hogy egy ajándék selyem darabja. - Jól vagy, Leslie? - Hol van Khadag rinpócse? - nyögtem. - Vizet hoz. Be van csinálva, hogy meghaltál. - Úgy érzem, nem sokon múlott. Alighogy kinyögtem, felbukkant a látómezőmben Khadag rinpócse. Olyan rémült volt a képe, mintha máris lándzsás ördögöket látott volna a háta mögött. Kis híja volt, hogy nem packázta el jövendő, előkelő újjászületését. Ha megölt volna, halála után jó darabig az ördögök keltegették volna reggelente, lándzsáikkal bökdösve a fenekét. Khadag rinpócse leroskadt mellém, és nagyot nyelt. - Jól vagy... rinpócse? - Ez azért... túlzás - nyögtem. Khadag rinpócse erre felkapott valami edényfélét a földről - fogalmam sem volt róla, mikor tehette oda -, és rám öntötte a tartalmát. - Most már jobban vagy?

Amit rám öntött, jéghideg víz volt. Még hidegebb, mint amilyenben nem sokkal ezelőtt Valériával úszkáltam. - Sokkal jobban - mondtam, és a fejemet tapogatva megpróbáltam feltápászkodni. Khadag rinpócse ekkor már mosolygott, mint majomrágta füge a fán. -így jár az ember, ha gyanakvó - mondta sokat sejtetőn. - Ki a gyanakvó? - hökkentem meg. - Hát én. - Hm. És mire gyanakodtál? -Őszintén szólva... attól tartottam, hogy el akarod vinni a motorcsónakot. Mr. McKloskey lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a csónakjára. Megtapogattam a halántékomat. - Hol van itt csónak? -Hatott! Kinyújtott karjával a rönkházra mutatott, amelynek most már résnyire sem volt nyitva az ajtaja. Éreztem, hogy történt valami, amíg ájultan feküdtem, de nem tudtam, hogy mi. Látszólag minden rendben volt a környéken, még Valéria is ott guggolt mellettem, és sajnálkozva nézett rám. - Ki az a Mr. McKloskey? - Egyetemi tanár. Megpróbáltam visszaemlékezni az egyetemi tanács tagjaira, s valóban: mintha lett volna közöttük egy hegyes bajuszú pasas, akit McKloskeynek hívnak. - Milyen csónakja van McKloskeynek? Khadag rinpócse széttárta a karját. - Olyan közepes nagyságú. Őszintén szólva nem konyítok sokat a motorcsónakokhoz. - Megnézhetném? Khadag rinpócse megcsóválta a fejét. - Nem akarnál inkább pihenni egy kicsit? - Pihenésképpen nézném meg. - Jól van, csak nézd. Ha annyira kíváncsi vagy rá... Vetettem néhány figyelmeztető pillantást Valériára, aztán odalépkedtem a bejárathoz. Hallottam, hogy Khadag rinpócse is ott csoszog mögöttem. Csak reménykedhettem benne, hogy ezúttal nem ver fejbe valamivel. Megpróbáltam benyomni az ajtót, de valamiért nehezen ment. Mintha a lótuszülésben ülő, feltehetően halott szerzetesek feltámadtak volna, és belülről nyomták volna, hogy be ne juthassak közéjük. - Nem megy, rinpócse? - Csak nem támasztotta be valaki odabentről? - Ugyan már, ki támasztotta volna? Három napja egyedül vagyok itt fent, a hegyek között. Várj, hátha ketten többre megyünk! Khadag rinpócse is nekifeküdt az ajtónak. Ekkor végre engedett a nyomásnak. Előbb megremegett, majd halk, figyelmeztető nyikorgás kíséretében kitárult előttünk. Mielőtt Khadag rinpócse megmukkanhatott volna, már bent is termettem a házban. Körbeforgattam a fejem, aztán majd leültem a küszöbre a csalódottságtól. Ez a hodály, amelybe beléptem, nem az a terem volt, amelybe alig negyedórával ezelőtt tettem engedély nélküli látogatást. Első pillantásom az oltárt kereste a szemközti falnál. Az oltár nem volt ott, találtam viszont helyette egy tekintélyes nagyságú motorcsónakot. Csupa-csupa nikkel és réz volt minden porcikája, csak úgy csillogtak rajta a napsugarak. -Hát... ő az - mutatott rá Khadag rinpócse. -Hogy tetszik? - Szép - mondtam értetlenül. Khadag rinpócse belém karolt. - Még az én szerzetesi szívemet is megdobogtatja a látvány. Talán azért, mert én már a modern technika vívmányai között nőttem fel. Pedig igazság szerint ügyet sem szabadna vetnem rá. Csakhogy én azt vallom: a hasonlóan csinos csecsebecsék végül is nincsenek ellentmondásban a Tannal még ha Buddha úgy is hirdette, hogy nem szabad ragaszkodnunk e világhoz, a tulajdonunkhoz pedig még kevésbé. Azt azonban nem mondta, hogy megcsodálni sem szabad őket. Biztos vagyok benne, ha Sákjamuni mester élne, neki is tetszene. Természetesen fogalmam sem volt róla, hogy ha Buddha élne, valóban tetszene-e neki McKloskey motorcsónakja, de nem is foglalkoztatott különösképpen a dolog. Való igaz, hogy Buddhának megvolt a maga

racionális gondolkodásra való hajlama. Vegyük csak azt az esetet, amikor találkozott egy csontig, bőrig lesoványodott aszkétával, aki eldicsekedett neki, hogy már negyven éve meditál egyfolytában. -És mire jutottál? - kérdezte tőle a Mester. - Megtanultam vízen járni! - dicsekedett az aszkéta. Erre Buddha csak legyintett egyet. - Erre bizony felesleges volt negyven évet szánnod, amikor a révészek fél rézpénzért átvisznek még a legszélesebb folyókon is! Félrefordítottam a fejem, és a tőlem jobbra sorjázó tárgyakat vettem szemügyre. A fal mellett oltár állt, ha nem is olyan nagy, mint amekkorát korábban láttam. Ezen az oltáron is megtalálhatók voltak a szokványos rituális eszközök, csakhogy nem Maitréja Buddha szobra virított közöttük, hanem egy tekercskép, thanka. A kép a Tan kerekét ábrázolta, amint Sindzse, a Halottak Ura éppen megpróbál beleharapni. - Én állítottam - vallotta be szégyenlősen Khadag rinpócse. - Néha elfog az áhítat... ilyenkor megfeledkezem a motorcsónakról, és csak imádkozni van kedvem. Az oltár előtti tér, amelyen korábban a nyitott szemű, feltehetően halott szerzetesek ültek, üres volt. A levegőt azonban még mindig megülte a füstölők nehéz illata. Mélyet szippantottam, és a rinpócséra néztem. - Kellemes illat. - Úgy illik, hogy éjjel-nappal füstölő égjen az istenek előtt. - De itt csak egyetlen istent látok, Sindzsét. Neki pedig nemigen szoktak füstölőt gyújtani. Khadag rinpócse megcsóválta a fejét. - Lehet, hogy sok helyen ez a szokás, de én mást vallok. Szerintem Sindzse, a Halottak Ura, legalább olyan fontos személyiség, mint a többi isten. Hiszen az ő birodalmából kerülünk egy újabb újjászületésbe. Lehajoltam, és felemeltem egy gömbölyű kis tárgyat a fapadlóról. - Ezt alighanem elveszítette valaki. Khadag rinpócse kivette a kezemből, és a tenyerébe rejtette. -Nem is tudom... - Egy olvasó szeme - segítettem neki. - Talán egy véletlenül erre tévedt szerzetesnek elszakadt az imafüzére. Khadag rinpócse a homlokára ütött. - Hát hogy én milyen feledékeny vagyok! A minap történt, hogy beleakadt valamibe az olvasóm, és valóban lehullott róla néhány szem. Furcsa, hogy nem ismertem rá azonnal. Kíváncsi vagy még valamire, Blobzang rinpócse? - Köszönöm, rinpócse. Tényleg szép a csónak. Azt hiszem, néhány nap múlva Calgaryban ismét látjuk majd egymást. - Minden bizonnyal, rinpócse. Búcsút intettem neki, majd elkaptam Valéria karját, és magam után húztam. Valéria azonban nem hagyta magát. - Hé! Hova rángatsz? Az imént mintha azzal biztattál volna, hogy eszünk valamit. -Tévedtem. Gyerünk gyorsan! Csak akkor nyugodtam meg, amikor a kőház, a farönkökből összeállított pajta és Khadag rinpócse a semmibe vesztek. Akkor aztán megtörölgettem a homlokomat, és megnyomkodtam a tarkómat. Egy dologban tökéletesen biztos voltam. Hogy Khadag rinpócse szavainak annyi köze van az igazsághoz, mint hülye Billynek a relativitás elméletéhez. 7. Visszafelé utunkon szerencsére nem találkoztunk egyetlen medvével sem. Sem a bugyiorrúval, sem a másikkal. Valéria bánkódott ugyan még egy kicsit kedves fehérneműje miatt, de egy frissen főzött spagettival megvigasztaltam. Olyan jólesett neki a vigasztalásom, hogy álló három napig csak vigasztaltatta magát. Éjjel-nappal egyfolytában. A medvék pedig elkerültek bennünket. Néhányszor ugyan - ha holdfényes éjszakán Valéria felébresztett - mintha hallottam volna türelmetlen mor-gásukat a bokrok között, de látni nem láttam őket. Három nap elteltével kénytelenek voltunk felszedni a sátorfánkat, pedig Valéria szívesen maradt volna még. Mindhiába: őt is várta a munka, és engem is. Calgary felé tartottunk már a terepjárónkkal, amikor úgy félút táján a mögöttünk türelmetlenkedő kamion úgy megtaszított bennünket, hogy a terepjáró nagyot ugrott, és felröppent tőle a levegőbe.

Valéria visított, én ordítottam. A terepjáró a mellettünk ásító szakadék szélén megpattanva visszahullott a kamion elé. - Mi történt... mi az ördög ez... Leslie? Ekkor ért a második taszítás bennünket. Valéria többé már nem kérdezte, hogy mi történt velünk, inkább az oldalsó tükörbe pislogott. - Mit akarhat ez a rohadék? Hiszen elég gyorsan megyünk. Ismét óriási lökést éreztem a kocsi néhány pillanatra kormányozhatatlanná vált, majd ismét csak visszakerült valahogy az útra. Biztos voltam benne, hogy nem lesz jó vége a lökdösődésnek. Előbb-utóbb vagy a szakadék alján kötünk ki, vagy egy szembejövő kocsi tetején. Valéria ekkor egyetlen pillanat alatt csodálatos átalakuláson ment át. - A kurva anyád! - tört ki kivörösödött képpel. -Adj neki kakaót, Leslie! Megnyomtam a gázt, de tisztában voltam vele, hogy a végtelenségig nem nyomhatom. A következő kanyarban úgyis utolér, és akkor... -Nyomd, ha mondom! Nyomd, ne sajnáld! Nyomtam, ahogy csak tudtam. Csupán az volt a baj, hogy a mögöttünk lévő is nyomta. És vigyorgott hozzá a rohadék, jól láttam a tükörben. Éppen azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk menet közben kiugrani a kocsiból, de Valéria a karomra ütött. - Ott! A kanyarban! - Mi van ott? - Ahogy beleszállsz a kanyarba, látni fogsz egy sorompót a jobb oldalon. Menj neki, a fenébe is! Mielőtt tiltakozhattam volna, már ott is volt a kanyar az orrom előtt. - Vigyááázzzz! - kiáltotta Valéria. - Mooost! Úgy nekimentem a sorompónak, mint hülye Billy a tükörnek az elvarázsolt kastélyban. Fadarabok röpködtek a szélvédő előtt, forgács, majd kitisztult a levegő. De csak előttem. Mögöttem nem. A kamion éppen akkor törtetett át a maradék korláton, amikor elkezdtem felkapaszkodni egy dombtetőre. Nem mondhatnám, hogy tetszett a dolog. Tapasztalatból tudom, hogy minél magasabbra kapaszkodik az ember egy autóval, annál nagyobbat esik vele lefelé. - Balra! - kiáltotta Valéria. - Balra! Mire észbe kaptam volna, már egy hasadékban voltam. Mindkét oldalról égig érőnek tűnő sziklafalak futottak mellettünk. - Mi a fene ez? - kiáltottam rémülten. - Azonnal beszorulunk. Valéria bátorítón rám mosolygott. - Nem szorulunk be. Sajnos, az a rohadék sem. Szállj ki a kocsiból! -Mit... csináljak? - Cseréljünk helyet. Innentől én vezetek. Kiugrottam a volán mögül. A mögöttünk közeledő morgás arról árulkodott, hogy a kamion is bemerészkedett a hasadékba. Valéria keresztet vetett. -Isten nevében, előre! Ekkor bántam meg először, hogy kiszálltam a volán mögül. A kocsi úgy lőtt ki, mint a rakéták Cape Canavaralben. Még a kipufogókból kiáradó mennydörgés is hasonló volt a rakétaindítás zajához. - Kapaszkodj, Leslie! Naná, hogy kapaszkodtam. Ezenkívül még az amu-lettemet is szorongattam. Védőszellemem viszont némán kussolt a lelkem mélyén. Lehet, hogy egy még nála is hatalmasabb védőszellemhez imádkozott? A terepjáró kozmikusnak tűnő sebességgel száguldott a sziklafalak között. A kamion nem tudta követni a tempónkat, ezért el-elmaradozott mögöttünk. Egyszer láttam csak, egy hosszabb egyenes végén megvillanni a motorháztető nikkelezését a beszűrődő napfényben. - Most éppen merrefelé tartunk? - próbáltam tájékozódni. - Igazán kíváncsi vagy rá? - ordította a fülembe Valéria. - Hogy a fenébe ne lennék! - Egy kurva nagy völgykatlan felé. Mennyire van tőlünk a rohadék? Közel volt. Amíg jövendő sorsomon töprengtem, a gazember ismét megközelített bennünket.

- Csak nyugi! Nem lesz semmi baj. Jókor mondta. Ebben a pillanatban ugyanis éles pendülést hallottam, majd porrá omlott a hátulsó ablak. Nem törött ki, hanem egyszerűen szétmorzsolódott a levegőben. -Rossz hírem van, Valéria! A lány fordított egyet a kormányon. - Tudom... ránk lőttek. - Ha eltalálnak bennünket... - Kapaszkodj! Ismét az az érzésem támadt, hogy felszálltunk a levegőbe. Ezt aztán megerősítette az a csattanás, amellyel visszahullottunk az útra. - Még egy kis türelem! Ismét pendült valami mögöttünk. - Hallod? - ütött oldalba Valéria. - Megint lőtt egyet a mocsok! Most figyelj! A mellettünk futó sziklák egyszerre csak szürke fallá változtak. Már nem tudtam megkülönböztetni a bennük húzódó repedéseket egymástól, sőt nem is láttam repedéseket. Mintha innentől kezdve bevakolta volna őket valaki. Ismét hosszabb egyenes szakasz következett. Valéria nyomott még egyet a gázon, majd erőteljesen rálépett a fékre. Fejjel előre megindultam a szélvédő felé, de a biztonsági öv szerencsére megfogott. Valéria szitkozódott - szerencsére csak a felét hallottam, de ez is elég volt ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról, amit korábban csak sejtettem: ez a kedves, ké-nyeskedőnek és hányavetinek látszó tisztviselőnő igazi fúriává változott át. - Mit csinálsz? - nyögtem. - Innen hátrafelé megyünk. - Neki akarsz tolatni... ? Nem is mertem folytatni. Biztos halálunkat jelentené, ha Valéria úgy döntene, hogy a kamion elé áll. Akkor már inkább... - Csak a nyomok miatt! - ordította. - Érted? Nem értettem. Sőt azt gyanítottam, hogy ő sem érti. Csak kiabál összevissza, miközben fogalma sincs róla, mit csinál. Ha nem féltem volna tőle, hogy a kamion nekünk vágódik, megpróbáltam volna visszaülni a volán mögé. Ehhez viszont ki kellett volna cibálnom a kocsiból. Márpedig cibálásra nem volt időnk. Különben is, az indián álmoskönyv szerint nem jó jel, ha egy férfi és egy nő egymással civakodnak, miközben puskás emberek kergetik őket. -Valéria! - próbáltam meg könyörgőre fogni a dolgot. - Inkább előremenjünk! Talán lenne még esélyünk... Jó ötvenméternyi hátrafelé száguldás után Valéria lenyomta a féket, majd ismét oldalba ütött. - Most pedig fel az égbe! Fordított egyet a kormányon, és egyenesen neki- ,, hajtott a sziklafalnak. Vége - gondoltam magamban. Csak abban re- ménykedtem, hogy talán nem kell hosszú időt tölte- í nem a Bardóban, az életet a haláltól elválasztó, úgynevezett Köztes Létben, ahol eldől, hogy a nemrég j meghalt lény milyen újjászületést nyer. Bíztam ben- ne, hogy ha Sindzse, a Halottak Ura összeveti jó cse- lekedeteimet a rosszakkal, a jók lesznek többségben, i és előkelő testben születhetek újjá. Talán még a 38- as Smith and Wessonomat is visszakapom tőle... I Óriási meglepetésemre a kocsi nem vágódott neki a sziklafalnak, hanem átment rajta, mint kés a vajon, j Ekkor jöttem csak rá, hogy egy bokrokkal benőtt 1 újabb hasadékban vagyunk, amelyet a levelek zöldje j elrejtett a szemem elől. j A hasadék alig volt harminc méter hosszú, és sehova sem vezetett. Sziklafalaktól átölelt zsákutca volt a halál zsákutcája. Ha itt kapnak el bennünket, esélyünk sincs a menekülésre. Valéria megállította a kocsit, aztán a volánra borult. - Jól vagy? - hajoltam hozzá. - Azt... hiszem.

Mögöttünk az égboltot verte a motorzúgás. A kamion ott száguldott el alig néhány méternyire tőlünk, a nyomainkat követve. -Mi lesz, ha... visszajönnek? -jártattam kétségek között a szemem a sziklafalon. - Ezen nem jutunk fel. - Nem jönnek vissza - suttogta a lány. Sápadt volt, mintha nem is élne. - Nem jönnek vissza? Ha észreveszik, hogy megszakadtak a nyomaink... Valéria megrázta a fejét. -Akkor már késő lesz. Akkor már... Hallgasd csak! Befogtam a számat. Éppen idejében ahhoz, hogy meghalljam a bekövetkezett tragédia hangkavalkádját. Óriásit csattant valami, majd még egyet, még egyet, s mintha kiáltásokat is hallottam volna. Aztán mély csend lett, csak néhány madárka csivitelt a szomszédos bokrok tetején. Valéria keresztet vetett. - Ennyi. -Mi... történt velük? Megrázta a fejét, mintha el akarna hessegetni maga elől néhány rossz gondolatot. -Nem jó utat választottak. - Most hol... vannak? -Remélhetően a lejtő oldalán. Ahova ez az út vezet. - Te honnan tudtad... - Majd elmondom. Most csókolj meg! -Tessék?! - Szükségem van rá. Nagyon. Megcsókoltam. Hosszasan és mindenről megfeledkezve. Később éreztem, hogy úgy reszket, mintha fázna. Eltolt magától, és hátramenetbe tette a kocsit. - Gyerünk, Leslie. Megnézzük őket. Alig két perc múlva meredek lejtő széléhez értünk, amely egy mélységesen mély völgybe vezetett. Első látásra úgy tűnt, hogy ha valaki óvatosan kormányozná a kocsiját lefelé, jó félóra múlva épségben elérhetné a fenekét. A kamion azonban nem érte el. Alig ötvenméternyire tőlünk hevert kerékkel felfelé. Amikor a domboldal tetején Valéria megállította a terepjárót, már nem forogtak a kerekei. Az egyik pasas közvetlenül a kocsi mellett hevert, üvegesedő szemmel, kezében még ekkor is ott szorongatta a puskáját. Automata fegyver volt, a legújabb fajtából. A másik lövöldözőt a vezetőfülkében találtuk meg. Csupa-csupa vér volt, arca egyszerűen eltűnt a vérmáz alatt. Valéria félrefordult és előrehajolt. Azt hittem, rosszul lett, de csak a roncsot nézte. Arca halálsápadt volt, egyébként nem láttam bűntudatot rajta. És igaza is volt, hogy nem érzett bűntudatot. Akárkik is voltak a halottak, megérdemelték a sorsukat. -Leslie... kérlek. Odalépegettem hozzá, és átkaroltam a vállát. - Csak azt kapták, amit megérdemeltek. Valéria az ajkamra tette az ujját. -Ne! Erről ne! Ezt majd én magam... magamban... Látod? Pillantásom követte az ujját. Jó húsz méter távolságban látszott valami, amiről sem ő, sem én nem tudtuk, micsoda. Furcsa, dobozféle valami volt, hosszúkás, kiugró élekkel. - Mi a fene lehet az? Egyben biztosak lehettünk: a valami a kamionból zuhant ki. Olyasféle nyomokat hagyva maga után, mintha egy nehéz szánkót hó nélküli lejtőn engedtek volna le. - Egy láda - mondtam. -Vajon mi lehet... benne? Őszintén megmondom, nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet. Olyannyira nem, hogy nem is nagyon akaródzott odamennem hozzá. Amit szerettem volna, az egy meleg fürdő és néhány pohárka whisky volt. És ha lehet, fordított sorrendben. - Leslie... Én megnézem. -Mit? -Azt az izét. Hátha valami olyasmi van benne... Nem tudtam, mire gondol, de nem is érdekelt. Mi lehet egy ilyen banda ládájában? Fegyverek, kábítószer, lopott festmények: a Mona Lisa, Botticelli képei, vagy a flamandok közül valakié. Majd jön a rendőrség, és megtalálja. Majd jön a rendőrség...

- Leslie... Én lemegyek, és megné... Már nem is hallottam, mit mond. Egyre csak azon járt az eszem, hogy milyen felemelő érzés lesz, ha végre kinyújtom a kezem egy pohárka whisky után... Egyetlen jégkockát kérek csak bele... egyetlenegyet. .. csak egy icipici jégkockácskát... Éles sikoltás rántott vissza a valóságba. Fogalmam sem volt róla, hogy eddig hol jártam biztos, hogy nem aludtam, hiszen nyitva volt a szemem. Valéria a láda mellett állt mozdulatlanul, mintha sóbálvánnyá dermedt volna. Még a keze is megbénult, amellyel a ládára mutatott. Még mielőtt mellé értem volna, megpillantottam a láda levált tetejét a füvön. Úristen! Hiszen ez egy koporsó fedele! Valéria ekkor már nem sikoltozott. Olyan volt az arca, hogy legszívesebben elfutottam volna tőle. Csak nehezen tudtam rászánni magam, hogy belenézzek a ládába, amelyről akkor már tudtam, hogy koporsó. De azért mégiscsak bele kellett néznem. A koporsóban egy piros palástba öltöztetett, ázsiai szerzetes hevert, behunyt szemmel, betört fejjel, holtan. Észre sem vettük, hogy a menekülésünk közben beborult égből szitálni kezd ránk a hűvös, nyár végi eső. 8. Tudtuk, hogy kevés időnk maradt, ezért csak addig ücsörögtünk a terepjáróban, amíg feltétlenül szükséges volt. - Most mit csináljunk, Leslie? - Szerinted mikor bukkanhatnak rá a kamionra? Valéria megvonta a vállát. -Rövidesen. Valószínűleg követték az útját. Ez tényleg valószínűnek látszott. A kocsiban van rádió, üldözőink bizonyára közölték az ismerőseikkel, hogy merre tartanak. Igyekeznünk kell, ha nem akarunk a zsákutcában rekedni. - Visszamegyünk? A lány megrázta a fejét. - Beléjük futnánk. Túl közel járhatnak már. Inkább legurulunk a lejtőn. - Biztos vagy benne, hogy épségben leérünk? - Ha óvatosan vezetek, igen. - Nem lenne jobb, ha... én vezetnék? Szelíden rám mosolygott. Ez a mosoly már a régi Valériát idézte. - Akkor a biztos halálba rohannánk. Nem ismered a terepet. - Te honnan ismered ilyen jól? - Majd útközben elmesélem. Kigurultunk az útra, majd megkezdtük a leereszkedést a domboldalon. Bár látszólag lankás lejtőn haladtunk, néha az az érzésem támadt, hogy azonnal . bukfencet vetünk. Valéria azonban nem ítélte veszélyesnek a helyzetet, mert beszélni kezdett. -Hogy honnan ismerem ilyen jól ezt az utat? Még egészen fiatal koromban volt egy pasim, egy autóversenyző. Nemegyszer én voltam a navigátora. Számtalanszor megfordultunk erre is. Néha én vezettem, csak persze lassabban. - És... volt, amikor le is értetek a völgy fenekére? Úgy értem, sértetlenül? - Ha nem is túl gyakran, de előfordult. Már a város határánál jártunk, amikor Valéria megszólalt. - Hozzád akarok menni. Hozzám mentünk. Ettünk valamit, ittunk valamit -jeges whiskyt néhány pohárkával -, aztán megvetettem az ágyat. Valéria kért tőlem egy inget, felvette, és bebújt a takaróm alá. - Gyere ide! - tárta felém a karját. - Kérlek, szoríts magadhoz! Mellé feküdtem, és magamhoz szorítottam. Mellemre hajtotta a fejét, és reszketni kezdett. Ott reszketett egészen reggelig anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. Reggel felöltözött, és futó búcsúcsók után távozott. Egyedül maradtam baljós gondolataimmal. 9.

Félóra kemény munkájával sikerült kiötölnöm egy elfogadhatónak tűnő történetet, amellyel megmagyaráztam volna a zsaruknak az elmúlt két nap során történteket. A magyarázat természetesen csak arra vonatkozott, hogy Valéria és jómagam tökéletesen ártatlanok vagyunk. Fogalmunk sem volt róla, mibe csöppentünk, és jószerével most sincs. Éreztem ugyan, hogy történetem ezer sebből vérzik egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy egy jó zsaru nem tudná-e ránk húzni a vizes lepedőt, ha nagyon akarja. Ezután elkezdődött valami, amire nem számítottam. Valami, ami talán még rejtélyesebbnek tűnt, mint azok az események, amelyeken keresztülmentünk. Azzal kezdődött, hogy elbandukoltam Tommy Be-renger-hez elmagyarázni neki, miért nem tudom visz-szaadni a cottage, a nyaraló kulcsát. Azért, mert ottfelejtettük abban az odúban, ahova napközben szoktuk elrejteni. Amikor elindultunk hazafelé, olyan zakla-tottak voltunk, hogy Valéria ahelyett, hogy magához vette volna, visszadugta a mókusodúba. És csak ma reggel derült ki, amikor megpróbáltam megtalálni a holmijaim között. Tommy Berenger ezen a reggelen sápadtabbnak tűnt, mint máskor. Láttam rajta, hogy őt is megviselte a hétvége, bár nem hittem, hogy kalandjai össze-vethetőek lennének az enyémmel. -Bocs, Tommy - kukkantottam be hozzá. - A kulccsal kapcsolatban azt akarom mondani... Berenger csodálkozva nézett rám. - Milyen kulcsról beszélsz? - Hát a cottage kulcsáról! Berenger megköszörülte a torkát. -Milyen... nyaralóéról? Megmasszíroztam a halántékomat. Mi a fene történt velem? - A te nyaralódéról, Tommy! Nem emlékszel, hogy kölcsönadtad a kulcsát? A nyaralódét Jasper mellett... Tommy Berenger szomorúan megcsóválta a fejét. - Nekem nincs nyaralóm Jasper mellett, Leslie. : - Nincs? - Nincs. -De hát a kulcsod... -Jól berúgtál a hét végén, mi? Irigyellek érte. En sajnos... a beteg nagynénémet látogattam meg Torontóban. Most mennem kell. Viszlát, Leslie... Úgy éreztem, megilletne egy pohárka ital, csakhogy azt is tudtam, jó néhány órát még várnom kell rá. Munkahelyen sosem iszom, délelőtt meg még kevésbé. Legalább olyan megdöbbent voltam, mint amikor a szétzúzódott kamion mellett álltam. Mi az ördög történik velem? Csak nem hibbantam meg? Fellifteztem két emeletet, hogy elkapjam Valériát. Bár megállapodtam vele, hogy az éttermen kívül nem találkozunk, a Berenger-vel történt beszélgetés megváltoztatta az elhatározásomat. Hátha Valéria tud valamit, amit én nem. Az irodája előtt megtorpantam. Egy szerelő hajlongott az ajtó előtt, és a névtáblákkal vacakolt valamit. Kénytelen voltam megvárni, amíg végez, addig a tizenöt emeletnyi mélységben vánszorgó kocsikat bámultam a folyosó üvegablakán keresztül. Sosem voltam még Valéria irodájában, azért aztán nem is tudtam, hol keressem. Nem messze a bejárattól nagy mellű, szemüveges, hosszú orrú, kissé előreugró fogú nő ült, vastag papírkötegben lapozgatva. Amikor megálltam az asztala előtt, rám emelte a tekintetét. Észrevette a kitűzőmet, és egyből barátságosabbra váltott a szeme színe. - O, a nemzetközi kapcsolatokról? Kit keres, Mr. Lawrence? Mondtam neki, hogy Valéria Parkot. Ahogy kimondtam, sajnálkozás futott végig az arcán. - Ó, egy kicsit elkésett vele, Mr. Lawrence. - Elkéstem? Hiszen még kilenc óra sincs. - Miss Park már elment. -Hová? A barátságos tekintet fénye mintha ezred másodpercek alatt megkopott volna. - Azt, sajnos, nem tudom. Éreztem, hogy nem oké valami Valéria körül. A titkárnő láthatta rajtam, hogy nyugtalan vagyok a lány miatt, ezért közelebb hajolt hozzám. Mellei meglódultak a vékonyka blúz alatt, és ők is közelebb húzódtak. - Miss Park végleg eltávozott. Meghűlt bennem a vér.

- Végleg? Hogyhogy végleg? -Miss Park... felmondott. Sajnálom, Mr. Lawrence. Céltalannak tartottam a további kérdezősködést, ezért szomorkás mosolyt erőltettem a képemre, és leléptem. Mi a fene folyik itt? 10. A személyzeti részlegen sem tudtak bővebb felvilágosítást adni Valériáról. Pedig a vörös hajú, szeplős férfi ugyancsak segítőkésznek mutatkozott. Olyany-nyira, hogy meg sem kínált ülőhellyel. Nyilván meg akart óvni, nehogy megfájduljon a hátulsó részem a kemény széken. - Miss Park? - kérdezte nyafogó orrhangon. Olyan képpel bámult a levegőbe, mintha arra kértem volna, hogy ugyan magyarázza már meg, miért nem alkalmaznak indonéziai törpe orrszarvúkat tudományos kutatóként. - Miss Park - bólintottam. í, -Miss Park felmondott. -Miért mondott fel? ff.i A pasas felvonta a vállát. í - Nem kötötte az orrunkra. Egyszerűen csak fel-ítiondott. Joga volt hozzá. 4 - Meg tudná adni az új munkahelyének a címét? ,í - Ezt sem kötötte az orrunkra. -Nem kérdezték meg tőle, hogy miért ez a sietség? -Megkérdezhettük volna, de nem biztos, hogy megmondta volna. Akkor meg minek kérdezzük, nem igaz? Annyi arrogancia volt a hangjában, amennyivel egy egész vasúti szerelvényt meg lehetett volna tölteni. Haboztam egy kicsit, hogy képen töröljem-e, aztán hagytam a fenébe az egészet. Valérián úgysem segíthetek vele. Határozott léptekkel rontottam be Tommy Be-renger szobájába. Őt viszont feltétlenül képen törlöm. Nem is egyszer, hanem anynyiszor, ahányszor szükséges. Egészen addig pofozom, amíg ki nem köpi, mi az ördög történt az előkészítő bizottságban. Sajnos, őt sem találtam a szobájában. Csak azt a vékonyka, szemüveges kislányt, akit egy albertai egyetem vallástörténeti tanszékéről delegáltak a bizottságba. Ahogy beléptem Berenger szobájába, éppen csontos fenekét mutatta felém. A padlón térdelt, és teli dossziékat húzkodott ki egy szekrény legalsó fiókjaiból. Az ajtócsapódásra felkapta a fejét, majd amikor beléptem a szobába, felpattant, és riadtan az asztalra ejtette a szekrényből kirámolt dossziékat. - Mr... Lawrence? -Én vagyok. Azért jöttem, hogy... -Ó, istenem! Már olyan régen szerettem volna személyesen is találkozni önnel. Tudja, az a cikke, amelyet a tibeti csengettyűkről írt... Ezer kérdésem lenne... Hiába is próbáltam, nem tudtam megakasztani. Legalább három percig mesélte, hogy miről szól a saját cikkem. Végül is kifogyott belőle a lélegzet. Mielőtt pótolhatta volna, odaléptem hozzá, és befogtam a száját. - Szót sem a csengőkről - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. - Oké? Nem tudott szólni, csak bólintott. Nem szerettem volna, ha félreérti a helyzetet, vagy valaki váratlanul betoppan, és ő érti félre, ezért hamar eleresztettem. - Majd egyszer elbeszélgetünk róluk. Most viszont én kérdezek, és maga válaszol, rendben? -Rend... ben. - Hol van Tommy Berenger? - Mr. Berenger... nincs itt. - Azt látom. Hol van? - Őszintén szólva... - Hol van? -Hát... elutazott. - Elutazott? Hiszen húsz perccel ezelőtt találkoztam vele a folyosón. - Hirtelen kellett elutaznia. -Hova? - Afrikába. Megfordult velem a világ. - Mi a fenét keres Tom Berenger Afrikában, amikor nem is az a szakterülete? Ráadásul éppen a konferencia kezdetekor. - Hát... én azt nem tudom. Más fontos feladatot kapott. - Valéria Park is vele utazott? - Az ki? Tudomásom szerint Mr. Berenger egyedül repül.

Megígértem neki, hogy amint lesz egy kis időm, elbeszélgetünk a csengőkről. Amíg ígérgettem, végigfutott a pillantásom sovány, vasalódeszka alakján, és akaratlanul is összehasonlítottam Valériával. Majdnem elsírtam magam az eredménytől. A vasalódeszka lány megsejthetett valamit a gondolataimból, mert olyan szomorúan nézett rám, hogy kénytelen voltam felülbírálni az elhatározásomat. - Nemsokára - nyögtem, és még bátorítón intettem is neki egyet. - Nemsokára. Amint visszajöttem Afrikából. Elhűlt tekintettel nézett utánam. 11. Egy teljes órámba került, amíg kinyomoztam, hol lakik Valéria. Nagydarab, fekete lány fogadott az ajtóban, és szó nélkül mutatta, hogy kerüljek beljebb. Ő sem kínált hellyel, de őszintén szólva nem is akartam leülni. - Maga zsaru? - kérdezte gyanakvó pillantásokat vetve rám. - Dehogy vagyok zsaru - tiltakoztam bizalomgerjesztőnek szánt vigyorral. - Úgy nézek ki? - Úgy. Zsaru a rosszabbik fajtából. - Pedig nem vagyok az. - Akkor kicsoda? - Valéria barátja. Felemelte a fejét és lebiggyesztette az ajkát. - Maga a ló versenyes? - Nem - mondtam. - Az nem én vagyok. - Akkor az énekes? - Az sem én vagyok. - Akkor ki a franc maga? - Az unokatestvére - mondtam. - Nem beszélt rólam magának? - Maga az, aki felakasztotta magát? - Én - mondtam. - De az meghalt. Legyintettem egyet, és körbeforogtam az előszobában. -Ezt csak Valéria terjesztette. Szóval, hol a csaj? A fekete lány mélyet sóhajtott, majd megvonta a vállát. - Mi a francot akarsz, mi? Elment, és nem tudom, hova. Ha tudnám, se mondanám meg, de nem is tudom. Ezt aztán el is hiheted, hogyha akarod. Két évig laktam vele, rendes csaj volt annyit azért megérdemeltem volna, hogy figyelmeztessen rá, ha le akar lépni. A ruháit mindenesetre rám hagyta csak azt tudnám, hogy mi a szart csináljak velük? Mit gondolsz, rájönne a gatyája az én seggemre? - Nem menne rá - sóhajtottam én is. í - Akkor meg minek nekem? Na, elmész magadtól, vagy verjelek össze? I - Elmegyek magamtól - mondtam. Összedörzsölte a tenyerét, mintha ezzel is jelezné, mekkora önmegtartóztatás számára, hogy nem morzsolhat azonnal porrá. - Jól is teszed. Ott az ajtó. Megtalálod? Elindultam a kijárat felé. Már-már elértem, amikor utánam szólt. -Hé! Megfordultam. Meglepetve láttam, hogy könnycseppek gördülnek végig az arcán. - Szeretted? - Jó volt vele - mondtam. -A francba! - kiáltotta és belerúgott a védtelen Szekrény oldalába. - A francba! i Becsuktam magam mögött az ajtót. h 12. Éppen elhatároztam, hogy elkezdek telefonálgatni, amikor John Getty kopogott be hozzám. Gettyt csak látásból ismertem alighanem Ausztráliából érkezett a szervezőbizottságba. Egy ottani buddhista szervezet főtitkára, vagy mi a fenéje volt. Barna képű, piperkő-cen öltözködő fickó kíváncsi lettem volna rá, vajon mit szólna Buddha, ha egyik újjászületett alakjában megpillantaná. Bizonyára nem ilyennek képzelte jövendő prófétáit. Getty barátságosan kezet nyújtott, miközben előkelő mozdulattal felhúzta Boss öltönye ujját. Nem egyszerű kövekből készített imaláncot láttam a csuklóján, hanem aranykarkötőt. - Örülök, Mr. Lawrence, hogy végre személyesen is találkozhatunk.

- Részemről a megtiszteltetés - udvariaskodtam. - Mr. Toroughgood szeretne beszélni önnel. Őszintén meglepett a dolog. A nagy hatalmú Mr. Toroughgood, aki a láthatatlan emberhez hasonlatos? Hiszen csak kevesek mondhatják el magukról, hogy szemtől szemben álltak már vele. - Igazán? És mikor? - Ha nincs ellenére, Mr. Lawrence, akkor oda is kísérném. - Részemről a fáklyásmenet. Mr. Toroughgood irodája a legfelső emeleten rejtezett nem kellett sivatagokat átszelnünk, hogy odaérjünk. A felvonóban Mr. Getty nemigen koptatta a száját, mereven maga elé bámult. Biztos voltam benne, hogy cipője hegyes orrát nézegeti. Annál is inkább, mert az enyémen nem lett volna sok nézegetni-való. Az elmúlt órák viharaiban többször is rátaposhattak, ezért aztán egy cipő-szépségversenyen még a dobogóra sem állhattam volna fel vele. Mr. Toroughgood irodájába két hercegi lakosztály is befért volna. Sőt kis túlzással, bezsúfolhatták volna a mexikóvárosi börtönt is. A fegyőrök lakásaival együtt. Mr. Getty elkövette azt a felelőtlenséget, hogy kámforrá változott, így aztán úgy kóvályogtam benne, mintha idegen bolygóra tévedtem volna. Csak akkor könnyebbültem meg, amikor annak a teremnyi szobának a végéből, ahol éppen ácsorogtam, rám szólt valaki. - Üdvözlöm, Mr. Lawrence. Addig-addig kerestem Mr. Toroughgoodot, amíg meg nem találtam. Néhány fényévnyi távolságban ücsörgött tőlem egy hatalmas íróasztal mögött. Amikor nyugtázta, hogy észrevettem, felállt, és kimászott a friss levegőre. Nem egészen olyannak látszott, amilyennek elképzeltem. Mr. Toroughgood alacsony, pocakos, pirospozsgás emberke volt, aranykeretes szemüveggel az orrán. Inkább kistisztviselőnek tűnt, mint nagy hatalmú tudományszervezőnek. Hozzám kacsázott, és mosolyogva felém nyújtotta a kezét. -Jöjjön, kérem, foglaljon helyet! Mentem,, és helyet foglaltam. Egy akkora szobapálma alatt, amely mellett még szabadon növő testvérei is eltörpültek volna. Szinte vártam, hogy előbukkanjon valahonnan néhány majom is, de egyelőre nem jöttek elő. Lehet, hogy a távozásomra tartogatja őket? Amíg a pálma felé tartottunk, volt időm megcsodálni a falra akasztott festményeket. Az egyik előtt, amelyen sok-sok angyalka ugrándozott néhány felhő tetején, megtorpantam, és hogy meghitté tegyem a hangulatot, felmutattam rá. - Olyan, mint egy Murillo. - Az is - mondta Mr. Toroughgood. - Egész jó másolat. Toroughgood rám pislogott. - Eredeti. Nyeltem egyet. A fenébe is, alábecsültem a fickót. Sebaj, helyrehozom a hibámat. - Mesélik, hogy egyes múzeumok jó nevű rendezvényeknek kölcsönzik ki a képeiket. Igazán életrevaló ötlet. Mr. Toroughgood ismét rám pillantott. - A saját tulajdonom. Úgy gondoltam, egyelőre elég a képzőművészetből, és befogtam a számat. Mr. Toroughgood mosolygott, beleültetett egy bőrfotelbe, majd szemben velem ő is belecsüccsent egy másikba. -Mr. Lawrence... ön bizonyára nem sejti, miért kérettem ide. - Nemigen - ismertem be. - Először is... bocsássa meg, hogy mindeddig nem sikerült személyesen is ismeretséget kötnünk, de tudja. .. az idő! Az idő nagy úr. Ha befejeződik ez a konferencia, nem is vállalok már többé ilyen feladatot. Felettem is elszálltak, sajnos, az évek... Mindazonáltal sokat hallottam már önről. Olvastam a cikkeit is. Ön kiváló tudós, Mr. Lawrence! Tétováztam egy kicsit, hogy dicsérjem-e meg én is az ő munkásságát, de inkább hallgattam. A végén még gúnyolódásnak venné. - Es kiváló szervező. Amit a thaiföldi és a japán kollégákkal kapcsolatban tett, az egészen fenomenális.

Nem egészen értettem, mi a fenomenális abban, hogy kiküldtem nekik a meghívókat, ők meg elfogadták a meghívást, de ezt nem feszegettem. Sejtettem, hogy nem azért ücsörgünk a majmok fája alatt, hogy egymást dicsérjük. Mr. Toroughgood megköszörülte a torkát, felállt a székéből, és kihúzta magát. így ért a köldökömig. -Mr. Lawrence... ezennel felmentem önt a szervezőbizottságban végzendő munkája alól, és... minden jót kívánok önnek. Önre nagyobb szüksége van a tudománynak, mint nekünk... Mindig is lelkifurdalás gyötört, ha kiváló kutatókat kellett adminisztratív munkára magamhoz csábítani... Talán még akkor sem hagyta abba, amikor rácsaptam az ajtót. r 13. Majd egy órát töltöttem lótuszülésben az ágyamon. Ezúttal nem meditáltam, hanem gondolkodtam. Minden erőmet megfeszítve összefüggéseket kerestem látszólag össze nem függő események között. Egy icipici kapcsocskát, amely összekapcsolhatja őket. Mellékesen arra is rá kellett volna persze jönnöm, hogy vajon mi rejtőzhet a háttérben. Csakhogy ami előttem állt a papíron, az egy sokismeretlenes egyenlet volt. Amíg nem tudom az ismeretlen mennyiségeket ismertekkel behelyettesíteni, megfejthetetlen is marad. Leszálltam az ágyról, zsebembe dugtam a 38-ast, lesétáltam a közeli autókölcsönzőbe, és béreltem egy terepjárót. Leállítottam a sarki gyorsbüfé előtt, s bár nem kedvelem a hevenyészett étkezéseket, ezúttal kivételt kellett tennem. Tíz perc alatt kész voltam vele. Ha így folytatom, reggelre visszaérek. Útközben volt időm elgondolkodni az elmúlt napok történésein, és a védőszellememmel is megbeszélhettem a terveimet. Ő azonban nem óhajtott felelősséget vállalni jövőm alakításából. Hiába is szólongattam, süketet játszott. Még csak a csengőjét sem rázta meg. így jár az ember, ha nem maga választhatja meg a jidamját, hanem úgy varrják a nyakába. A nyaraló kihaltnak tűnt. A bokrok mögött leállítottam a kocsit, és gyalog közelítettem meg. Vagy fél órát feküdtem egy fa tövében a házra bámulva. Csak ezután mentem a mókusodúhoz, és vettem ki belőle a kulcsot. Odabent nem változott semmi. Az ágy is vetetlen volt. Fölé hajoltam, és megnéztem a párnát, amelyen Valéria feje nyugodott. Egyetlen fekete hajszál emlékeztetett csupán a kellemes órákra. Kisétáltam a házból, bezártam, és visszadugtam a kulcsot a mókusodúba. A tó tükrén már alkonyi fények csillogtak. Az egyik bokor ágán fehérnemű cafatot találtam. Alighanem Valéria megcsócsált bugyijának a darabját. Ha fétisimádó lettem volna, bizonyára magammal viszem emlékbe. Én azonban nem voltam az. Amíg felfelé baktattam a hosszú domboldalon, eszembe jutott a félelem reggelének minden apró részlete. Itt estünk el, itt jött a medve, itt ölelt át Valéria. .. A medvék ezúttal nem szerencséltettek a jelenlétükkel. Lehet, hogy már nem is jártak a környéken: családosul átköltöztek Brit Columbiába. McKloskey cottage-a, nyaralója alkonyi fényözönben fürdött. Nem mozdult semmi a környéken, a pajta is csendben gunnyasztott Ugyanolyan lakatlannak látszott, mint Mr. Berenger tanyája. Már-már elindultam volna az ajtó felé, amikor hirtelen megvillant valami a fák között. Először azt hittem, az alkony pírja, aztán rájöttem, hogy valami egészen más. Egy szerzetes piros palástja. Behúzódtam egy fatörzs mögé, és némán szemléltem az eseményeket. A szerzetes biztos lehetett benne, hogy nincs idegen a környéken, ezért mellőzött minden elővigyázatosságot. Kigyalogolt a fák közül, és egyenesen a bejáratai ajtó felé igyekezett. Bár még elég messze volt tőlem, megéreztem valamit, ami ott szálldosott láthatatlan hullámok képében a levegőben. Bőrömön éreztem a bánat, a gyász és a kétségbeesés hullámait. Nem gondolhattam másra, mint hogy a piros palástú szerzetes teste sugározza ki őket. Vettem néhány mély lélegzetet, és úgy jártam el, ahogy annak idején Radzs Kumar Szinghtől tanultam. Felemeltem egy fadarabot, és a láma felé dobtam.

A piros palástú az ajtóval matatott, így aztán nem is vehette észre a lehulló fadarabot. Csak a hangját hallotta meg. Villámgyorsan abbahagyta a matatást, felegyenesedett, és a fák felé figyelt. Én akkor már nem voltam ott. Épp az ellenkező irányból, a ház mögül bukkantam elő. Mivel nem akartam lövöldözni, úgy gondoltam, jobb, ha revolver helyett késsel dolgozom. Bár már rég nem használtam, dzsungelkésem engedelmesen simult a kezembe. Látod, látod, Leslie száhib! - suttogta hallhatatlan hangján -, milyen jó egy régi, hűséges baráttal dolgozni. Lássuk hát, mire megyünk ketten! A szerzetes éppen megfordult, amikor rávetettem magam. Meglátott, félre akart ugrani, de elkésett vele. A hasán ültem már, amikor elkapott a tekintete. Meleg, szelíd szeme volt, egyáltalán nem fenyegető. Olyan kellemes melegség áradt belőle, hogy el kellett lazulnom tőle. Ahogy egyre mélyebben süllyedtem a tekintetében, egyre inkább elöntött a béke érzése. Szerettem volna átölelni az egész világot. Már-már le is tettem a késem, és lemásztam volna róla, hogy valóban átöleljem a fákat, a házat, az egész gyönyörű természetet - talán még a medvéket is -, amikor mintha vékony falon át szűrődött volna felém, meghallottam védőszellemem kétségbeesett kiáltozását. A szeme! Vigyázz a szemére! A szeme! A szeme! Óriási erőfeszítéssel félrefordítottam a fejem. Egész testem verejtékben fürdött. Arra maradt csupán erőm, hogy a nyakára tegyem a dzsungelkést. -Ideje elbeszélgetnünk, Khadag rinpócse! A közeli fák hajladozni-bólogatni kezdtek az alkonyi szélben. Bizony ideje, Blobzang rinpócse. Umasi, kolostor 1 1. Tenzing Csergal apátnak kisebb dolga is nagyobb volt annál, mint hogy velem törődjék. Amikor megérkeztem Umasiba, még csak arra sem méltatott, hogy néhány üdvözlő szót váltson velem. Csupán annyit üzent egy barátságtalan képű lámával, hogy örül, hogy itt vagyok, érezzem jól magam, kutassak, amit csak akarok, ehhez minden segítséget megad, különben hagyjam békén, és ne zavarjam a munkájában. Ez utóbbit természetesen nem üzente, csupán gondolta. Én meg már összegyűjtöttem annyi tapasztalatot a Himalája kolostoraiban, hogy tudjam, mit gondolnak az apátok azokról az ismeretlen, fontoskodó majmokról, akiket a felsőbb hatalmak ide-küldenek a nyakukra. i Dolgozzak, kutassak, dugjam be az orrom, ahova akarom, aztán menjek a fenébe. A kolostor már jó néhányszáz éve itt áll a helyén, és akkor is itt fog áll- ni, amikor engem már rég elütött egy autó valame- lyik nyugati nagyváros forgatagában. Fel voltam készülve rá, hogy meg kell küzdenem a cellámért, ki kell takarítanom, fel kell fogadnom valakit, aki gondomat viseli, ételt hoz számomra stb. Aki élt már lámakolostorban, az tudja, hogy ha mindez nincs biztosítva, lőttek a riiunkának. A szerencsétlen kutató egész napját betölti a létéért folytatott kemény küzdelem. Amiben aztán lehet, hogy alul is marad. Ezúttal azonban tévedtem. Alighogy becsukódott mögöttem az ajtó, középtermetű, fiatal láma bukkant fel a közelemben, és kezét összetéve a mellén, meghajolt előttem. - Blobzang rinpócse? Hindiül beszélt, feltételezve, hogy indiai vagyok. Kissé felderült a tekintete, amikor tibetire fordítottam a szót. - Beszélsz tibetiül? - kérdezte hitetlen ábrázattal. - Nem valami jól - mondtam. - Furcsán beszéled a nyelvünket, az igaz - mondta a fejét rázva. - Miért mondod ilyen pöszén... a... jól szót. -Lhászában így mondják- mentegetőztem. - Jártál talán Lhászában? - csodálkozott. - Jártam - bólintottam. Erre aztán úgy felderült a tekintete, hogy öröm volt nézni.

- Mit kerestél ott? - Régi kéziratokat. -Például? Elmagyaráztam neki, hogy elsősorban történeti krónikákat keresek, de a démonokról és a varázslókról írott művek is érdekelnek. -Engem Döndrupnak hívnak - mondta. - Van hosszabb nevem is, de azt te úgysem tudnád megjegyezni. Volt valami lesajnáló a hangjában, ami normális körülmények között arra ösztönzött volna, hogy csillogtassam meg előtte a memóriámat, de túlságosan fáradt voltam a hosszú úttól, azonkívül nem akartam már az ötödik percben ellenséget szerezni magamnak. A szerzetesek általában nem szeretik, ha idegenek az okostónit játsszák előttük. - Tenzing Csergal engem bízott meg, hogy a segítségedre legyek. Ezért havonta ezer rúpiát kapok. - Tengzing Csergal gavallér ember - bólintottam. A szerzetes csodálkozva nézett rám. - Miért lenne az? Hiszen tőled kapom. Sóhajtottam egyet, de nem ellenkeztem. Tenzing Csergal érti a dolgát, nem is vitás. -Mindenki ennyit kap a vendégektől - magyarázta Döndrup. - Általában meg vannak velünk elégedve. Hozod a bőröndödet, vagy később visszajössz érte? Erre aztán belém bújt a kisördög. - Mi lenne, ha te hoznád?? Döndrup bólintott. - Lehet. De ez külön két rúpia. -Ennyiért Delhi legelőkelőbb szállodájában a háztetőre is felviszik a csomagomat. Döndrup megvonta a vállát. - Lehet. De mi most Umasiban vagyunk. Akkor hozzam vagy ne hozzam? - Jól van - adtam meg magam. - Hozzad. Döndrup azonban nem esett neki a két bőröndnek, hanem szép piros selyempalástja alá nyúlt, és kihúzott valamelyik rejtett szegletéből egy kis füzetecskét. Olyasféle füzet volt, amilyenbe az iskolások írnak házi feladatot. Legnagyobb meglepetésemre saját nevemet láttam a borítóján. -Ez mi? - kérdeztem gyanakodva, s a füzetre böktem. - Füzet - mondta bőbeszédűen Döndrup, miközben egy golyóstollat is kerített valahonnan. - Azt látom - dörmögtem. - De miért van ráírva a nevem? - Mert a sajátomat nem írhatom rá a te füzetedre. - Ez ez én füzetem? - Ez a könyvelés. Kicsit bizonytalan voltam szavainak értelmezésében, hiszen az Indiában beszélt tibeti azért közelről sem azonos a Tibetben beszélt tibetivel. Néha bizony kapaszkodni kell, hogy megértsük egymást. -Mit jelent az, hogy könyvelés? Döndrup meghökkenve nézett rám. - Tényleg nem tudod? - Hát vannak bizonyos fogalmaim... Döndrup ráült az egyik bőröndömre, és részletes magyarázatba fogott. - Mint mindenütt a világon, itt is fizetned kell a szolgáltatásokért. Mindennek megvan a pontos tarifája. Világos? - Eddig az. - Na már most, fizethetsz külön-külön is, de ez bizonyára körülményes lenne neked, ezért arra gondoltam, hogy minden alkalommal beírom az adósságodat ebbe a füzetbe. Beírom, hogy mennyivel tartozol, és hetente Összesítem. Megfelelő ez így neked? Szemem sem rebbent. Nem erre számítottam ugyan, de elfogadtam az ajánlatot. Elvégre dolgoztam már olyan kolostorban is, ahova kezdetben be sem engedtek, s később sem igen rajongtak értem. Máshol pedig a csosztimpa összevissza vert a botjával, amíg meg nem szelídítettem. Akkor már sokkal jobb, ha csupán egy könyvelővel kell megküzdenem. - Jól van - mondtam. - Van árlistád?

-Nincs leírva - vakarta meg kopasz feje búbját Döndrup. - Itt van a fejemben. írjam talán le? - írjad - mondtam. -Jól van, holnapra meglesz. A szobád naponta negyven rúpia. De jó tágas. És nincs benne bogár. -Biztos? - Tegnap ütöttem agyon az utolsót. - Egy szerzetes nem ölhet élőlényt. - Véletlenül igen. Az a bqgár véletlenül arra járt, ahol én. Ez nagy könnyelműség volt tőle. Szólok Csojdzsilnak, hogy hozza a bőröndöket. -Hé! Hé! - értetlenkedtem. - Mintha arról lett volna szó, hogy ez a te dolgod. Döndrup elvigyorodott. - Csak átvitt értelemben, rinpócse! - Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy átvitt értelemben te viszed őket, gyakorlati értelemben viszont én. És neked fizetek azért, hogy én vihetem? Döndrup tovább vigyorgott. - Nem is rossz gondolat, rinpócse. De nem így van a dolog. Nem neked kell vinned, és nem is nekem. - Akkor kinek? - Hát Csojdzsilnak. - Ki az a Csojdzsil? Nem messze tőlünk jókora szobor terpeszkedett, elfoglalva a folyosó jelentős részét. Maga Congkapa, a sárga süveges gelugpa szekta alapítója ücsörgött a falnál, mindenbe beletörődve, lábához támasztott partvissal. E mögül a szobor mögül vigyorogta elő magát egy fiatal szerzetesnövendék. -Én vagyok, rinpócse! Összetettem a kezem, ő is összetette, ezzel aztán túl is voltunk a bemutatkozáson. - Ő viszi a bóröndödet. Ekkor már óvatos voltam. Megértettem, hogy ebben a kolostorban nemcsak a kószáló démonokra kell ügyelnem, hanem a pénztárcámra is. - Őt ki fizeti? - Őt én. Nem tartozott egészen rám a dolog, de azért mégiscsak megpróbáltam tisztába jönni Döndrup gazdasági stratégiájával. - Akkor mi ebben neked az üzlet? - Neki kevesebbet fizetek, rinpócse, mint amit tőled kapok. A különbözetet megtartom magamnak. - Hm. Milyen alapon? -Ez a munkaközvetítői jutalék. így aztán mindenki jól jár, rinpócse. Ő is, én is, te is. A kisördög belém bújt, és nem hagyott békén. Ha piacgazdaság, akkor hát legyen is az! - Es mi lenne akkor, ha vele tárgyalnék, nem ye-led? Akkor már csak ketten járnánk jól, az igaz. Ő és én. Te viszont hoppon maradnál. Mit szólsz ehhez? Döndrup ismét elvigyorodott. -Ez egy nagyon elhamarkodott feltételezés, rinpócse, és a helyi viszonyok nem kellő ismeretén alapszik. Mert elméletben lehet ugyan, hogy így vagy úgy valóban megtakarítanál néhány rúpiát, a valóságban viszont senki nem csinálna meg neked semmit. Tudod, miért? Mert a szerzetesek egész nap el vannak foglalva imádkoznak, takarítanak, áldozati ételeket készítenek, virágfüzéreket állítanak össze -, alig van szabadidejük. Ha magadnak kellene előkerítened azokat a lámákat, akiktől azt várnád, hogy a segítségedre legyenek, hát... cefetül kikészülnél, rinpócse. Én mondom neked. Nem vagyok olcsó, az igaz, de annál inkább megbízható. Amit kívánsz, elintézem. Az idő pénz, rinpócse. Nem hallottad még? Legszívesebben a fejemhez kaptam volna rémületemben. Ó, Padmaszambhava mester! Mivé lett a világ már itt, az istenek háta mögött is! -Jól van - bólintottam rövid mérlegelés után. -Akkor hát hozza a bőröndjeimét, aki akarja! Döndrup intett Csojdzsilnak.

-Nyomás! Csojdzsil felkapta őket, és elviharzott velük. Döndrup udvariasan felém fordult. -Most óhajtod az idegenvezetést vagy később? - Sem most, sem később - mondtam. - Magam is eltalálok, ahova kell. Döndrup megvonta a vállát. - Hát, te tudod. A második meglepetés a cellámban ért. Őszintén szólva nem is figyeltem meg a folyosókat, amelyeken végighaladtunk. Olyannyira megrázott az üzleti világ befurakodása a kolostorba, hogy még a kíváncsiságomat is legyőzte. így aztán fogalmam sem volt róla, hogy milyen istenek őrzik a kolostor nyugalmát, és őrzik-e egyáltalán? Bármennyire is lefoglalta a lelkemet az elmúlt időkön való tűnődés, azt azért észrevettem, hogy a kolostori cellák ajtajai inkább egy előkelő szálloda szobaajtóira emlékeztetnek, mint szerzetesi cellákéira. Az például, amelyik előtt megtorpantunk, nagyjából olyan színekben pompázott, mint a páva farka. -Ez lesz a szobád - mutatott rá Döndrup. -Tenzing Csergal őszentsége ezt utalta ki neked. Beletellett néhány másodpercbe, amíg megszokta a szemem az ajtófélfák vakító ragyogását. A folyosó, amelyen álltunk, igazából félfolyosó volt - hiányzott az egyik oldalfala. Ehelyett ugyancsak szivárványszínűre festett korlát őrizte a folyosón járkáló-kat attól, hogy egy meggondolatlan mozdulatuk után a második emelet magasságából az udvarra zuhanjanak. -Szép? - kérdezte Döndrup az ajtófélfára mutatva. -Megjárja - mondtam. - Aki kifestette, nem sajnálta róla a festéket. - Én festettem ki - mondta szerényen. - Te festeni is tudsz? - hökkentem meg. Döndrup még szerényebben összedörzsölte a tenyerét. - Csak elméletben, rinpócse. A gyakorlatban egy mester festette, akit én szerveztem a munkára. Lehajolt a zárhoz, belehelyezett egy kulcsot, elfordította, aztán illedelmesen félreállt. - Lépj be, rinpócse. Gondosan átléptem a küszöböt, nehogy az alatta lakozó szellem megsértődjön, amiért a fejére taposok. Aztán megtorpantam, és el is kellett takarnom a szemem, hogy a szivárványszínek ragyogása el ne vakítson. - Na, mit szólsz hozzá, rinpócse? - kérdezte büszkén Döndrup. - Én rendeltem a színeket. Jó ízlésem van, mi? Sosem gondoltam volna, hogy éppen egy lámakolostorban fogok szivárványszínű szobában lakni, bár az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a lámavallás nem ellensége a színeknek. A jobb és gazdagabb kolostorok maguk is szivárványszínekben pompáznak, legalábbis ami a tetőszerkezetüket és faoszlopaikat illeti. A bennük lévő cellák azonban... Eltátottam a számat, és értetlenül forogtam körbekörbe. - Döndrup? - Tessék, rinpócse. - Te is azt látod, amit én? Döndrup beleszimatolt a levegőbe. - Mire gondolsz, rinpócse? - Nem hiányzik innen neked valami? Döndrup megvonta a vállát. - Ha konkrétan megmondanád... Kissé emeltebb volt a hangom, mint a kolostorokban szokott. Kivéve, ha démonokkal és rosszindulatú apátokkal találkozom. - Ebben a cellában... nincs semmiféle bútor! Úgy volt, ahogy mondtam. Jövendő lakhelyem szivárványszínekben pompázott ugyan már ami a falakat illeti -, ezenkívül azonban nem volt benne semmi. Sem asztal, sem szék, de még ágy sem. Sem egy nyomorult szekrény, amibe a holmijaimat berakhattam volna. Döndrup megvakarta az orrát. - Ebben tényleg nincs, rinpócse. -És miért nincs? - Mert ez egy bútorozatlan cella.

Többször is ki kellett fújnom a tüdőmből a levegőt, hogy helyrebillentsem a lelki egyensúlyomat. - Van bútorozott cella is ebben az elátkozott... - Ki ne mondd, rinpócse! Lenyeltem a mondat végét. Valóban nem illik egy kolostorban átkozódni. - Van, rinpócse. - Akkor mutass egy jobbat. - Mutathatok, de az már mind foglalt. -Azt azért mégsem kívánhatod tőlem... Különben mi az, hogy bútorozatlan cella? - Ugyanolyan, mint a bútorozatlan szoba, rinpó-cse. Bútorozatlan szoba kiadó. Nem láttál még ilyen hirdetést? Ez egy bútorozatlan cella. Nyeltem kettőt, aztán beláttam, jobb, ha másik oldalról közelítem meg a problémát. - Mi kell ahhoz, hogy ebből a bútorozatlan cellából bútorozott cella váljék? - Bútor, rinpócse - mondta Döndrup. Ezt akartam hallani. - Hm. És hol szerezhetnék bútort bele? - Nálam - mondta Döndrup. Elégedetten vigyorgott, mint ahogy elégedetten vigyorgott Csojdzsil is a folyosón. Döndrup a zsebébe nyúlt, és előhúzta a füzetét. Ugyanezt tette a golyóstollával is. - Mi sem egyszerűbb ennél, rinpócse. Te megmondod, mit kívánsz, én pedig felírom és leszállítom neked. Másképpen szólva, bebútorozzuk a celládat. Jó lesz ez így? - Mennyi ideig tart? - Fél óra. Maximum. -Akkor lássunk hozzá. Tehát... elsősorban kell egy ágy. - Egy- vagy kétszemélyes? -Egy. - Biztos? - Biztos. - Te tudod... Húsz rúpia. -Micsoda?! - Ennyi az ágybérlet. De lehet matracot is bérelni, vagy gumimatracot, de annak a felfújása két rúpia, hacsak nem magad fújod fel. Akkor most kell az ágy, vagy nem kell az ágy? - Kell - mondtam mogorván. Döndrup rinpócse lassan, komótosan rajzolva a tibeti betűket, beírta az ágyat, és mellé a húsz rúpiát. - Még mit parancsolsz, rinpócse? - Ide egy szekrényt. - Húsz rúpia. A kétajtós huszonöt. - Jó lesz az egyajtós. Kérek egy kis asztalt, két szé- ket... Mást nem kérek. : -Biztos? V - Biztos. Különben mi van még? - Például házioltár. Kénytelen voltam belátni, hogy házioltár nélkül bizony nem lehetek meg. Házioltár mindenképpen szükséges. Ha hónapokig itt élek... - Kérek házioltárt is. Döndrup gondterhelten csóválta meg a fejét. - Ennek az összeállítása... hm... egy kis időt vesz ,i igénybe. De addig majd kibírod valahogy nélküle. j - Gyorsan szeretném - mondtam. j - Azt is lehet, csak akkor felárat kell fizetned. -Nem bánom. - Jól van. Ki legyen az oltáron? -Maitréja - mondtam. - Az Eljövendő Idők Buddhája. Ő az egyik kedvencem. - Száz rúpia. - Nem lesz az egy kicsit drága? Döndrup megvonta a vállát. - Szemlélet kérdése. Maitréja iránt nagy a kereslet. Mindenki Maitréját szeretne a cellájába. Pehar például nem kell senkinek. így azt akár fél áron meg tudom szerezni. Sőt... ha megelégszel vele, térítésmentesen a rendelkezésedre bocsátom. Kell Pehar, vagy nem kell Pehar? Bár mint már említettem, kedvelem Maitréját, a száz rúpia valóban soknak tűnt. Ki tudja, miért kell még majd fizetnem ebben az elát... - gyorsan lenyeltem a mondat végét.

Megerőltettem az agyam, és megpróbáltam magam elé idézni Pehar alakját. Pehar a haragos istenek közé tartozik feladata a kolostorok védelme a gonosz szellemektől. Három szeme van egy, a mindenen keresztüllátó, a homloka közepén. Kezében lasszót tart, s egy elkapott bűnöst vonszol vele maga után. Többnyire elefántfejű tengeri szörnyön lovagol. A legenda szerint még a tibeti buddhizmus megalapítója, a nagy Padmaszambhava hozta magával Indiából, hogy megvédje az első lámakolostorokat az előző vallás, a bon démonaitól. - Rendben van - bólintottam. - Legyen Pehar. - Ez annál is jobb, rinpócse - magyarázta Dönd-rup -, mivel Maitréjából már igencsak kopottak és elhasználódottak vannak. A Pehar meg majdnem tiszta új. Ezen kívül kell még az oltárodra ezüsttál vagy három, áldozati étel, tésztafigurák, füstölők, gyertyák, szóróáldozathoz kancsó, víz, pávatoll... Ez ösz-szesen kétszáz rúpia. Ruhafogas? - Az nem kell. Döndrup bólintott, becsukta a füzetét, és elrejtette a palástja alatt. - Sétálj egyet a kolostor körül, rinpócse. Fél óra, és rendben lesz minden. Csojdzsil behozta a bőröndjeimét a cellába, én pedig elégedetten felsóhajtottam. Megérkeztem Umasi kolostorába. :. 2. Umasi kolostora messziről inkább katonai erődnek látszott, mint lámakolostornak. Ezen nincs is csodálkoznivaló, hiszen a lámakolostorok, akárcsak európai testvérei, a zivataros időszakokban védelmet nyújtottak a környék lakosainak. Umasi hatalmas épülettömbje úgy uralta a vidéket, mint egy európai várkastély. Kiléptem a kapun, feltettem a napszemüvegemet, és végignéztem a hatalmas épületen. Az épülettömb meredeken a fejem fölé magasodott nem is láttam mást belőle, csak falakat, ablakokat, és valahol szédítő magasságban a tető peremét. A tető, őszinte sajnálatomra, nem olyasféle volt, . amilyet a keleti kultúrák iránti rajongó ismer - hi- szén ki ne csodálta volna már meg a pagodák kecses j formáját, harsány színeit? - a szikkimi kolostorok-! nak lapos a tetejük, s hangsúlyozottan erőd jellegűek, míg a tibetiek inkább kecses, virágos templomok. El is határoztam, sétálok egyet, hogy kellő távolságból jobban szemügyre vehessem jövendő otthonomat. Ehhez viszont át kellett küzdenem magam a manifalakon mert azt mondanom sem kell, hogy a kolostort többszörös mani-fal övezte. Hogy milyen is ez a mani-fal? Nos, aki még nem ismeri, annak elmondom, hogy a mani-fal jókora kavicsokból készül, amelyekre a lámahit szent jelmondatát, az Om mani padme hum-oí vésték. A felirat jelentése máig nem egészen tisztázott, bár legtöbben kincset rejt a lótusz-mk fordítják. A lótusz Sákjamu-ni buddha egyik születési módjára utal nevezetesen, hogy lótuszvirág kelyhéből jött a világra. A fal néhol elérheti a méteres magasságot is, másutt viszont ennél jóval alacsonyabb. Mivel a kavicsok közé nem tesznek kötőanyagot, magassága nem növelhető a végtelenségig. Mire jó a mani-fal? Nos, mindenki tudja, hogy a hegyeken, völgyekben, hágókon kószáló démonok vicsorgó farkasként kerülgetik a szent kolostorokat, és máson sem törik a fejüket, mint hogy miképpen tudnának ártani a bennük élő, jámbor szerzeteseknek. Mert a démon számára a legértékesebb trófea egy-egy szerzetes elejtése. Mi is lenne szebb annál, mint kibelezni egy megölt lámát, és a testébe bújni. Ez minden valamirevaló démon álma. A démonok ott lihegnek a kolostorok körül, és nagyobb esélyük lenne gonosz terveik végrehajtására, ha nem lenne a mani-fal. Csakhogy a szerzetesek Padmaszambhava mester óta tudják, hogy a manikövekre vésett varázsigék képesek megakadályozni a szörnyeket abban, hogy beosonjanak a kolostor területére. Ezért aztán minden magára valamit is adó kolostor mestereket hívat, hogy százezer kavicsra véssék rá a szent mondatot. Ezeket egymásra rakják, és máris kész a mani-fal. Azt is tudnunk kell ugyanakkor, hogy a mani-fal nem fogja körül az egész kolostort, többnyire csak a bejáratát őrzi. De nem is fontos, hogy körülfogja. A mani-falnak akkora a démontaszító ereje, hogy a szörnyek képtelenek megközelíteni. Úgy általában. Mert azért a démonok sem hülyék.

Éppen a mani-falat szemlélgettem, amikor gyorsan mozgó pontot vettem észre annak a dombnak az oldalában, amelyre Umasi épült. A pontot egy másik pont követte. Mivel úgy számítottam, hogy legalább húsz percem maradt még a beköltözésig, rátelepedtem a mani-falra. Persze csak illendően, hogy meg ne sértsem vele az isteneket. Lábamat messzire eltartottam tőle, hogy még csak véletlenül se érjek hozzá. Azt a követ pedig, amelyre ráülni szándékoztam, megfordítottam, hogy a vésete lefelé nézzen. Nem szerencsés dolog, ha a szent szöveghez ér az ember feneke. Az istenek még gúnyolódásnak vehetnék, és akkor any-nyi. Mármint annak, aki ráült. Éppen elhelyezkedtem a falon, amikor a pontok kezdtek formát ölteni. Két ember futott lejtőn felfelé a kolostor irányába. Olyan gyorsan mozogtak, mintha motor hajtotta volna őket. Akkor értek a közelembe, amikor éppen lejárt a húsz perc. Az ég vakítóan kék volt, a nap ragyogott, s az erős fényben még hunyorogva sem láttam az arcukat. Amit viszont láttam, az őszinte meglepetéssel töltött el. A két, kék sportruhába öltözött alak egyenesen a mani-falnak tartott, majd amikor elérték, átugráltak rajta. Aztán vissza, majd megint át. Más szóval sporteszköznek használták szegényt. Önkéntelenül is a kolostorra pislogtam, hogy nem figyeli-e őket valamelyik ablakból valaki. Világoskék vászondzsekimben voltam, ezért gyorsan ki is szúrtak maguknak. Az egyik odakiáltott valamit a másiknak - nem hallottam, hogy milyen nyelven -, majd odaugráltak hozzám. Fejükre húzott kapucnijuk jól elrejtette az arcukat. Csak akkor tolták hátra, amikor már közvetlenül ott pattogtak mellettem. Meglepetve láttam, hogy hölgyek ugrálnak felém, méghozzá a fiatalabb fajtából. Az egyik magas volt és szőke, a másik alacsonyabb, göndör hajú, bizonyára afrikai ősök génjeivel a vérében. - Hello - üdvözölt a szőke, amikor egészen a közelembe ért. - Maga az? - Én - mondtam. -Másmilyennek képzeltem. Legalábbis a neve után. -Hiszen még nem is tudja a nevemet - csodálkoztam. - Hát nem maga Döndrup? Közben az alacsonyabb is odaért mellém. Rám nézett, és legyintett. - Hogy lenne Döndrup, amikor Döndrup idevalósi. Maga honnan jött? - A kolostorból - mondtam. - Akkor mégiscsak Döndrup? - Ennek ellenére sem vagyok Döndrup. - Akkor hol van Döndrup? - Épp a szobámat rendezi be. Különben nem hagynák abba ezt az ugrándozást? -Zavarja? - kérdezte, kisimítva egy kacér, szőke fürtöcskét a szeméből. - Nem annyira engem zavar, mint inkább az isteneket. Erre abbahagyták az ugrándozást, és gyanakodva egymásra bámultak. - Kit zavarunk mi? -Zavarja az isteneket az ugrándozásuk. A mani-fal nem arra való, hogy akadálypályának használják. Úgy pislogtak rám, mintha én lettem volna a környék legelvetemültebb cukrosbácsija. - Milyen ... fal ez? - Mani-fal. - Az mi? Sóhajtottam, és rövid előadásba fogtam. Elmagyaráztam nekik, hogy mi a mani-fal, és hogy az istenek megsértődhetnek, ha továbbra is ott ugrabugrálnak felette - ha máris meg nem sértődtek. A szőke láthatóan megszeppent egy kicsit, a barna azonban csak a vállát vonogatta. -Nem volt szándékos a dolog. Bocsika, istenek! Maga tulajdonképpen kicsoda, ha nem Döndrup? Felemelkedtem a mani-falról, meghajoltam, és barátságosan rájuk mosolyogtam. - A nevem Lawrence. Leslie L. Lawrence. Bár abban reménykedtem, hogy a gonosz, ártó istenek rémületükben ordítani kezdenek, ami mennydörgés formájában jut a fülünkbe, vagy legalább a hegyek remegnek meg egy kicsit a nevem hallatán, de

semmi ilyen nem történt. A nap továbbra is kellemesen sütött, a fű zöld volt, a mani-fal vésetei pedig fehéren világítottak. A lányok bólintottak, aztán kezet fogtak velem. - Yvonne Köstler. - Mary Button. Yvonne, a szőke, a falra nézett. - De ráülni csak szabad? Elmagyaráztam neki, hogyan. El kell tartanunk tőle a lábunkat, a vésett köveket pedig lefelé kell fordítanunk, hogy a betűk ne érintkezzenek a fenekünkkel. Szorgalmas tanítványoknak bizonyultak. Mindegyikük felemelt egy lapos manikövet, megfordította, és illedelmesen rácsüccsent. A szoknyájukat nem kellett igazgatniuk, hiszen nadrágban voltak. Feszes, testükre simuló tréningnadrágban. Őszintén szólva, erre azért nem számítottam. Ha gondoltam is arra, hogy nőnemű lénnyel is találkozhatom a kolostor környékén, elsősorban helyi lakosokra, nomád asszonyokra, jobb esetben izzadt, hátizsákot cipelő, fanatikus hegymászókra gondoltam. Ezek a csinos, jó szagú lányok valahogy kilógtak a sorból. - Megkérdezhetem, hogy mit csinál errefelé? Ezt a szőke tudakolta tőlem, félrehajtva szép kis fejecskéjét. A fülében virító apró, kék kis fülbevaló izgalmassá, és valahogy meseszerűvé tette az arcát. - Régi kéziratokat olvasgatok - előlegeztem meg magamnak jövőbeni tevékenységemet. - Hm. És... mivel kapcsolatban? - Elsősorban a tibeti történelem érdekel. - Maga... ismeri a nyelvüket? -Én azt hiszem, hogy igen... nekik persze nem mindig ugyanez a véleményük. Ezen aztán nevetgéltünk egy kicsit. - És maguk? Hegymászók? Egyszerre rázták meg bájos fejecskéjüket. - Jaj, dehogy... Arra én nem lennék képes. -Én sem! -Talán... akadály versenyzők? - találgattam, hiszen olyan kecsesen emelgették a mani-fal felett a lábukat, mint az őzgidák. -Dehogyis, dehogyis! Barlangászok vagyunk. Most meg rajtam volt a csodálkozás sora. - Nem is tudtam, hogy vannak errefelé barlangok. -Barlangok mindenfelé vannak mondta a kis barna, majd gyorsan ki is javította magát. - Vagyis... majdnem mindenfelé. - És itt... hol vannak? - Erre is, és arra is. Azért ne gondoljon valami nagy durranásra, mert ezek a barlangok már régtől fogva ismertek. Rajta vannak-a listán. - Milyen listán? Erre elmagyarázták, hogy az indiai hatóságok az elmúlt évek során készítettek egy listát, amely az Ini diában található barlangokat tartalmazza. Amolyan barlang-katalógust. Ismertetik benne a barlangok leg-í főbb jellemzőit, veszélyességi fokukat és a többi. Volt valami a hangjukban, ami nem tetszett nekem. Bár csacsogtak, mint a tiszta vizű, vidám csermelyek, mintha némi szomorúság is úszkált volna a csermely vizében. Másutt talán nem figyeltem volna fel rá, itt a hegyóriások tövében azonban minden apró hangrezdülésnek jelentősége lehet. - Maguk már megjárták valamennyit? Egyszerre rázták meg a fejüket. - O, dehogy! Mi még csak kezdők vagyunk. Amíg beszéltek, körbekémleltem, de nem láttam sehol a táborukat. - Tulajdonképpen honnan jöttek? -Nem érzi a beszédünkön? Egyenesen Kanadából! Kanada említése megpendített egy húrt a szívemben. Védőszellemem is megmoccant a lelkem mélyén, és alighanem füléhez emelte a hallókészülékét. Egymás szavába vágva mesélték el, hogy egy barlangászképző iskola növendékei, s miután sikeresen befejezték az alapfokú tanfolyamot, lehetőséget kaptak, hogy a világ eme távoli pontján gyakorolhassák az elméletben megtanultakat.

Mivel nem értek a barlangászathoz, kíváncsian hallgattam őket. Vajon mi az, ami zavar a beszédükben? Bizonyára nem a kanadai akcentus... -Most éppen... az állóképességünket fejlesztjük - magyarázta Yvonne. - Ezért ugráltunk át ezen a micsoda falon is, na... - Mani-fal - segítettem. - És a többiek? Mary Button felhúzta a vállát. - Ki erre, ki arra kószál. Sarah ugyan megpróbálja összeterelni őket, de mindegyre szertefutnak. Mivelhogy nem egészen ezért jöttünk! Sértődötten csengett a hangja. Szóval sértődöttség rejtőzik a szavaik mögött... - Hát miért? Erre már Yvonne is kifakadt. -Igen, igen! Nem azért jöttünk, hogy magunkra hagyjanak bennünket. Bár tényleg nagyon szép idefent, meg minden, de mi mégis abban reménykedtünk, és Sarah is azzal biztatott bennünket, hogy mi is leereszkedhetünk. - Úgy érti... valamelyik barlangba? - Hát persze hogy úgy értem. - Eszerint nem ereszkedhettek még le? - Csak két kis micsodába nézhettünk be. Esküszöm, akkorkák, hogy nem is kellett volna hozzájuk kötél. Csak a buli kedvééit fűztek fel rá bennünket. Hogy úgy érezzük, kapunk valamit a pénzünkért. - Pénzükért? - Több száz dollárt fizettünk erre az útra. Ahhoz képest nem volt azokban a nyomorult barlangokban semmi sem cseppkő, sem egyéb látnivaló, még csak egy árva patakocska sem. Tudja, mi volt csupán? -Mi? - Koszos takarók meg papírok. Es színes rongyok telis-tele írva ezekkel a furcsa betűkkel. A színes rongyok valószínűleg imazászló maradványok lehettek. -Gordon szerint valaha szerzetesek jártak oda meditálni. Aztán megfeledkeztek róla, vagy micsoda. Szóval, az a barlang tulajdonképpen nem is barlang. De a Nagy Mennydörgő az az! - A micsoda? - Nagy Mennydörgő. - Ugy hangzik, mintha egy indián főnök lenne. - Pedig barlang. Állítólag úgy mennydörög, mintha benne születnének a viharok. - Hol van az a Nagy Mennydörgő? Yvonne felvonta a vállát. - Nem tudja senki. - Hogyhogy nem tudja? - értetlenkedtem. - Nincs benne a katalógusukban? A lány megrázta a fejét. - Nincs bizony. - Akkor honnan tudják, hogy létezik egyáltalán? - Mindenki tudja. Aki barlangász, az esküszik rá, hogy itt, Szikkimben található a Nagy Mennydörgő. Azt mondják, maga a csoda. Élő ember nem látott még olyan szépet. - Élő ember? - Ezt csak úgy mondtam. Bár... nem is olyan butaság talán. Azt mondják... aki megpillantja, az meghal. Mint Mr. Maurice Leblanc. -Az ki? - Iskolánk igazgatója volt. Két évvel ezelőtt jött ide megkeresni a Nagy Mennydörgőt. Ő és Miss Martha Bell. Mond ez a név magának valamit? - Semmit - sajnálkoztam. -Ő aztán szuper csaj... volt. Sajna, mi is csak fényképről ismerjük. Igazi fekete párduc, ha érti, mire gondolok. -Attól tartok... - Nem ismerte a félelmet. Akkoriban telis-tele voltak vele a lapok. Minden barlangba leereszkedett, még a legveszélyesebbekbe is. Aztán a Nagy Mennydörgő következett. Sajna. Ideutazott Maurice-szal, és többé nem látta senki. Hideg fuvallat simogatta meg a lábamat. Ez még nem lett volna nagy csoda, hiszen a Himalájában még nyáridőben is egymást kergetik a hideg légáramlatok, csakhogy védőszellemem is randalírozni kezdett, hogy figyeljek már egy kicsit jobban oda arra, amit a lányok mesélnek. - Az a bizonyos Miss Bell ideutazott, és eltűnt a hegyek között?

-Maurice Leblanc-nal együtt. Sajna. Mary megnyalta a szája szélét. -Szegény Mr. Leblanc és szegény Miss Bell... lassan már mindenki elfelejti őket. Csak Jesse nem. - Mert Lockwood őrült! Elraktároztam magamban a hallottakat, aztán úgy gondoltam, véget vetek a beszélgetésnek. Meg kell néznem, mit végzett Döndrup a szobámmal... az ám, Döndrup! - Miért keresik Döndrupot? - tettem fel a kérdést. -Döndrup az anyagbeszerzőnk... de már itt is van! Ha még nem is volt egészen a szomszédságunkban, azért erélyes léptekkel közeledett felénk. Mögötte Csojdzsil loholt, jókora papírdobozzal a hóna alatt. Döndrup szerzetesi ornátusában feszített, s ahogy a közelünkbe ért, megcsodálhattam vörös palástja makulátlan ragyogását, sárga övének tiszta csillogását, és a csizmájára varrt korallszemek fényjátékát. Döndrup impozáns jelenség volt - sokkal impozánsabb, mint odabent, a falak árnyékában. Döndrup észrevette a néma csodálatot, amellyel fogadtuk, és elégedetten ránk mosolygott. Aztán megcsóválta a fejét, majd szemrehányón rám pislogott. - Nem jól van ez így, rinpócse. - Micsoda? - kérdeztem. - Fél órája várlak a szobád előtt. - A hölgyekkel beszélgettem. - Ez nem mentség, rinpócse. - Elnézést kérek érte. Döndrup széttárta a karját. -Én megbocsátanék, mint ahogy az istenek is . megbocsátanak nekünk, embereknek - elvégre ez a j kötelességük -, de van valaki, aki nem bocsáthatja meg. - Kicsoda? - tátottam el a számat. -Az üzlet, rinpócse. Az idő pénz! Fél órát álltam a cellád előtt Csojdzsillal pontosan harmincnyolc percig. Várj, megnézem a táblázatomat. - Miféle táblázatodat? - kérdeztem gyanakodva. Döndrup kezében ekkor már ott sárgult a füzete. Belelapozott, zizegtette a papírlapokat, aztán amikor i megtalálta, amit keresett, ég felé fordította a szemét, ,i és mozgatni kezdte a száját. - Fél rúpia szorozva harmincnyolccal, az annyi, mint... tizenkilenc rúpia. f -Ez... micsoda? - A késedelmi díjad - mondta. - Ennyidbe került az időm. Vártam rád, és te nem jöttél. í Szemem sarkából láttam, hogy a lányok nagy tisztelettel néznek a lámára. Döndrup sóhajtott, és a két i barlangásznövendékre mutatott. -Látod, ők pontosak voltak. Csojdzsil! Add nekik a holmijukat! Csojdzsil vigyorgott, és a lábukhoz helyezte a kartondobozt. - Ha akarjátok, elviszi a táborhoz - intett nagyvonalúan Döndrup. - Mindössze húsz rúpia a szállítási költség. - Rendben van - biccentett a két lány. - Akár indulhatunk is. Annyira ki voltam ütve, hogy még elköszönni is elfelejtettem tőlük. 3. Csak nehezen jött meg a szavam. Abban reménykedtem, hogy a hallgatásomért nem számol fel külön pótdíjat a szerzetes. -Döndrup! - Állok rendelkezésedre, rinpócse. - Ha csak... beszélgetek veled, az mibe kerül? Döndrup elgondolkodva nézett rám. - Ha csak beszélgetünk, az semmibe. De információk átadása, az bizony már kerül valamibe. - Mennyibe? - Az az információtól függ. - És ha a Nagy Mennydörgőről kérdeznélek? Döndrup erre felnevetett. - Az csak mese. A valóságban nem létezik. - Jól van - könnyebbültem meg. - Mesélnél róla valamit?

Ekkor már úton voltunk a kolostor bejárata felé. Óvatosan kerülgettük a manifalat, nehogy véletlenül is megtapossunk egy-egy feliratot. - A Nagy Mennydörgőről akarsz hallani? Nos, ez bizony érdekes dolog. Azt, remélem, tudod, hogy a hitünket, Sákjamuni buddha hitét, Padmaszambhava mester terjesztette el Szikkimben is. - Tudom - bólintottam. - Merthogy addig ez a föld telis-tele volt kísértetekkel és démonokkal, akik szörnyűséges módon sanyargatták az embereket. Ezer meg ezer volt belőlük. Padmaszambhava azonban összefogdosta őket, és egy barlangba zárta valamennyit. - Befalazta őket? - Tudod, mi a démonoknak egy fal? Jakfing - legyintett Döndrup. - Vagy még annyi sem. Ez nem lett volna akadály nekik. -Akkor? -Telis-tele rakta a barlang bejáratát varázsmondásokkal... egész mani-falat épített belőlük. - Körülnézett, hogy nincs-e valaki a környéken, aztán a fülemhez hajolt. - Nem éppen jó helyen mondom, rinpócse, de az a véleményem, hogy a mani-fal akkor fogja meg a démonokat, amikor a rosta a vizet. Különben hogy kerülnének mégiscsak be a kolostorokba? Még a mienkben is van... de nem ezt kérdezted tőlem. Igaz, hogy Padmaszambhava mester is falat épített, valószínűleg ugyanilyen kavicsokból, csakhogy azokra nem az om mani padme hum-ot vésette, még csak nem is az ereklyetartó oszlopok, csortenek képeit, hanem olyan szörnyűséges varázsmondásokat, hogy ha egy démon elolvassa őket, nyomban belészárad a szar. Bocsánat, rinpócse, de ez az igazság. A démonok és gonosz lelkek azóta is odalent vannak... vagy legalábbis a többségük, hiszen a jelek azt mutatják, hogy azért nem sikerült valamennyit a föld alá zárnia. A rohadékok meg lent ordítanak dühükben. Azért hívják a barlangot Nagy Mennydörgőnek, mert úgy hangzik az ordításuk, mintha a menny dörögne. Ami végül is egészen rossz hasonlat, hiszen az ég odafent van, nem odalent. Nem igaz? - Senki nem találta meg még a barlangot? -Dehogynem, rinpócse! Már sokan megtalálták. -És? - Ó, rinpócse, hát nem szerettem volna a bőrükben lenni! Már csak azért sem, mert hamar megszabadultam volna a sajátomtól. Tudod, miért? -Na? - Mert a démonok megnyúzzák az embereket, hehehe! Aztán a bőrükbe bújnak, és jót röhögnek egymáson. De visszatérve arra, amit kérdeztél: sokan megtalálták már a barlangot, de ott is vesztek valamennyien. Legutoljára egy nő és egy férfi. Éppen két évvel ezelőtt. - Miss Bell és Mr. Leblanc? Döndrup meghökkenve pislogott rám. -Ezt meg honnan tudod? Hát persze! - csapott aztán a homlokára. - A lányoktól! Hát igen. Miss Bell és Mr. Leblanc. Úgy tűnik, hogy ők valóban rábukkantak a barlangra. - Ismerted őket? - Csak futólag. Rendeltek nálam ezt-azt, és egy éjszakát is itt töltöttek a kolostorban. - Biztos, hogy a barlangba mentek? - Hova máshova mehettek volna? Láttam a szemükön. - Nem kísérte el őket senki a kolostorból? - Senki, rinpócse. Erre nem kapnál itt embert. Még Csojdzsil sem lenne rá hajlandó. De mondok én neked valamit. Az a barlang a valóságban nem is létezik. Csak a legendákban. - Akkor hova tűnt Miss Bell és Mr. Leblanc? Döndrup megrázta a fejét. -Ezt komolyan kérdezed, rinpócse? Nézz csak körül. Amerre a szemed ellát, hegyek, kövek, vizek, vadállatok. Elindul két ember valahova, aztán nem látja többé senki őket. Ez még másutt is előfordul, nemhogy a Himalájában! Lehet, hogy szakadékba zuhanták, vagy lent haltak meg egy barlang mélyén. Nem kellenek ahhoz démonok, hogy valaki meghaljon idefent, négyezer méter felett. Akarsz még valamit tudni a barlangokról, rinpócse? - Köszönöm, ennyi elég is volt. Döndrup megköszörülte a torkát. - Tenzing Csergal beszélni akar veled. Azt parancsolta, kerítselek elő akár a föld alól is.

Megkönnyebbülve léptem le tőle, és átküzdve magam a mani-falon, felkerestem Tenzing Csergalt. 4. A khampo, a főláma lakrésze egy előkelő európai hotel legelőkelőbb lakosztályának is megfelelt volna. Patyolattiszta folyosó vezetett hozzá, színesre pingált falakkal, díszes ablakokkal. Az ablakokon harsogva áradt be a napfény. Vidám és jókedvre fakasztó volt errefelé minden. Közvetlenül a vörös, cirádás ajtó mellett hatalmas, meggörbült törzsű pálmafa virított a falon, vicsorgó majmokkal az ágain. Nem egészen voltam tisztában vele, hogy mit keresnek a majmok egy főláma lakosztályának a bejáratánál, de nem töprengtem soká rajta. A majom a buddhista mitológiában negatív lény a sóvárság és a kapzsiság megtestesítője. Lehet, hogy Tenzing Csergal ezzel is e rossz tulajdonságok veszélyeire kívánta figyelmeztetni önmagát. Valahányszor megpillantja a majmokat a falon, jusson eszébe, hogy egy apátnak különösképpen tartózkodnia kell a világi hívságoktól. Mivel minden vidámságot és derűt sugárzott idekint, jómagam is derűsen ráztam meg az ajtóra szerelt vaskarikát, amely a csengőt vagy kopogtatót helyettesítette. Alighogy elhalt a karika nyikorgása, kinyílott az ajtó - ezt biztosan tudtam, hiszen csikorgott - de az ajtószárnyak nem tárultak ki előttem. Legalábbis a vörös csillogás, amely szembevilágított velem, azt a látszatot keltette, hogy még mindig a csukott ajtó előtt állok. Ahogy feljebb emeltem a fejem, meghökkenve vettem észre, hogy az ajtó bizony kinyílott, én pedig azért nem látom az ajtónyílást, mert eltakarja valaki. Méghozzá egy piros palástba öltözött szerzetes. Akkora, hogy egészen a szemöldökfáig ér a feje búbja. Magam sem vagyok egérkéhez hasonlítható, de a szerzetes akkora volt, hogy ha pályát módosított volna, és megtanul kosárlabdázni, a Los Angeles Lakers szurkolói sikoltozó örömmel fogadták volna a megjelenését. A hangja olyan volt, mintha mély kútból jött volna. - Blobzang rinpócse? Megpróbáltam megkeresni az arcát, de csupán egy sárga süveget láttam a szemöldökfa környékén lebegni, alatta mély, sötét árnyékkal. Mondtam, hogy én vagyok az. Talán válaszolni akart - úgy láttam, mintha a vörös palást megrebbent volna a lélegzetvételétől -, de egy belülről jövő öreges hang megállította. - Ki jött, Migmibzang? A kérdés tibeti nyelven hangzott el, erős szikkimi dialektusban, amire ugyancsak oda kellett figyelnem, hogy megértsem. Már az emberhegy nevének az értelmezése is problémát okozott. Migmibzang a tibeti mitológiában a kígyók királyának a neve, és nemigen szokták kisgyereknek adni. Vagy rosszul értettem talán? - Megjött Blobzang rinpócse. Ekkor aztán végleg kinyílott előttem az ajtó. A hatalmas ember félreállt, én pedig besétáltam Tenzing Csergal otthonába. A küszöbön túl azonnal megtorpantam, és tágra meredt szemekkel bámultam a csodát. Bár már a folyosón sejtettem, hogy Tenzing Csergal nem kulipintyóban lakik, azt azért nem gondoltam volna, hogy a szaúdi király Szikkimbe áttelepített lakosztályában. Első pillantásom a hatalmas baldachinos ágyra esett. Akkora volt, hogy akár négyen is elhancúrozhattak volna benne. Ezzel természetesen nem akarok pajzán dolgokra célozni, csupán a méretét igyekszem érzékeltetni vele. Az ágy maga különben láthatatlan volt, a lecsüngő baldachinok eltakarták. Minden csupa-csupa szín és csupa-csupa ragyogás volt idebent. A két hatalmas ablak tárva-nyitva állt a napsugarak vidáman táncoltak a festett bútorok színein. Tenzing Csergal egymásra tornyozott, sárga színű selyempárnákon ücsörgött teljes szerzetesi ornátusá-ban. Előtte kis asztalka, rajta teáskancsó, csészék. Egy füstös, zsíros, láthatóan sokat lapozott könyvet tartott a térdén, s amikor feltűntem előtte, éppen az állát vakargatta. Azt vártam volna, hogy az apát fiatal, pompakedvelő, jó megjelenésű férfiú legyen, aki az egyház modern vonalához tartozik, és azt vallja, hogy a pompa és a hangsúlyozottan jó megjelenés csak használ a lámatan tekintélyének, ellentétben azok tanításaival, akik az eredeti, puritán forrásokhoz való

visszatérést hirdetik. Ezzel szemben a khampo kicsi, törékeny, vékony emberke volt, ráncos képű, halk szavú. Inkább félrehúzódó remetének látszott, mint nagy hatalmú főlámának. Természetesen megpróbált feltápászkodni, hogy üdvözöljön, én azonban tisztában voltam vele, hogy ilyen esetben mi az illem. Néhány lépéssel mellette termettem, lehajoltam hozzá, és a vállához érintettem a vállam. Tenzing Csergal mosolyt csalt a képére, és mutatta, hogy foglaljak helyet szemben vele. A hatalmas Migmibzang mintha csak erre várt volna, lehajolt, valahonnan - lehet, hogy a színes, gyönyörűen szőtt, vastag szőnyeg alól - elővarázsolt néhány ülőpárnát, és az asztal túlsó oldalára helyezte őket, a főlámával szemben. Tenzing Csergal elkapta a pillantásomat, és miközben letelepedtem, a szőnyegre pislogott. -Tetszik? - Nagyon impozáns - dicsértem. - Mandala - mutatott a szőnyeg rajzára. Valóban az volt. Őszintén szólva ilyet sem láttam még, és ha nagyon tátogni való kedvem lett volna, ismét csak eltáthattam volna a számat. Csakhogy ha mindenre eltátottam volna, amit idebent láttam, rövid időn belül szájzárat kaphattam volna. A szőnyegen virító mandala némi értetlenséggel töltött el. Szép volt, az igaz, sőt gyönyörű, csak éppen a mandala és az állandóság... Tisztában voltam vele, hogy a mandala nem más, mint a világunk misztikus alaprajza. Középen a Su-meru-heggyel, amely köztudottan a világ köldökéből nő ki, körülötte kozmikus régiókkal, a különböző világokkal, amelyekbe ugyanúgy beletartozik az istenek világa, mint az alvilág. Mondhatjuk úgy is, hogy a mandala a kozmosz szürrealista vagy absztrakt ábrázolása, amelyen csak a tanult lámahitű igazodik el. Tenzing Csergal ismét rám mosolygott. - Mégsem tetszik talán? - Dehogynem. - Zavart látok az arcodon. - Soha nem láttam még mandala-szőnyeget. - És ez zavar? - Nem zavar, csak furcsa. Tenzing Csergal előrehajolt. - Miért furcsa? Éreztem, hogy vizsgakérdést kaptam, és igyekeztem is megfelelni rá. Nem volt könnyű feladat, hiszen úgy kellett összekeresgélnem a már elfeledettnek tűnt szavakat, mint a krajcárokat a koldus tarisznyájában. - A mandalának az az egyik tulajdonsága, hogy a világ tünékenységét is kifejezi. Éppen ezért készítik a szerzetesek színes homokból, hogy elkészülte után azonnal megsemmisíthessék. -És? - Amikor kész a mandala, összesöprik a homokot, és folyóvízbe vetik. Az idő elsöpri a világkorszakokat, és magával ragadja őket, mint a folyóvíz a homokot. -Furcsának találod, hogy ez a mandala viszont állandó, mi? Elvégre egy perzsaszőnyeget nem lehet csak úgy vízbe hajítani. Főleg ha ez az ENSZ főtitkárának az ajándéka. Akaratlanul is grimaszt vágtam, mire Tenzing Csergal elnevette magát. - Talán rossz tanácsadói voltak, akik nem tudták azt, amit te. De hát mit csinálhattam volna a szőnyeggel? Természetesen apró darabokra vagdaltathattam volna, és belehaj irtathattam volna valamelyik folyóba, ezzel aztán akkora fekete pontot szereztem volna a titkárnál, hogy még Migmibzang sem látszana ki mögüle, pedig ő aztán nem kisegér. Migmibzang elégedetten elmosolyodott. Ő aztán valóban nem kisegér. -Látom, ismered a hitünket, Blobzang rinpócse... Illik is, hiszen amint értesültem róla, jó iskoláid voltak. Kérsz teát? Őszentsége összeütötte a tenyerét, mire Migmibzang mögött felbukkant egy kopasz, vékony szerzetes udvarias mosollyal az arcán. Letett elém egy porcelán teáscsészét, és kérdőn az apátra nézett. Tenzing Csergal bólintott. A szerzetes előbb neki öntött - hiába, ő volt a főnöke -, aztán nekem, végül az óriásnak. Az ő csészéje az asztal sarkán várakozott jelezve, hogy gazdája ott is van, meg

nincs is ott. Ott van ugyan köztünk - ezért van a csésze az asztalon -, viszont nem vesz részt tevékenyen a beszélgetésünkben - ezt mutatta a csésze labilis helyzete. Korábbi útjaimon megszoktam már az ilyen kis finomságokat, és nem is csodálkoztam rajtuk. Beleszürcsöltem a teámba, aztán elégedetten letettem. Kellemesen meleg volt, zamatos, és ha kifogást emelhettem volna vele szemben, akkor csakis azt kifogásolhattam volna, hogy hiányzik belőle a jakvaj. Hiába, a szarvasmarha vajának egészen más a zamata. Ajakvaj penészes, csábító ízét nem pótolhatja semmi! Tenzing Csergal megköszörülte a torkát, és tűnődő pillantást vetett rám. - Azért kérettelek magamhoz, Blobzang rinpócse, mert úgy tudom, bölcs ember vagy. Hallottam, hogy Dharamszálában tanultál. Sok tudományos cikked jelent meg a mi vallásunkról, érted a nyelvünket, bár néha olyan szavakat használsz, hogy én magam sem ismerem őket, a kiejtésed pedig mosolyt csal az arcomra. De azért tanult ember vagy. Mindenki ezt mondja rólad, Jondon rinpócse pedig különösen kedvel. -Mindenki túloz velem kapcsolatban - udvariaskodtam. -Meglehet. De te tanultál Dordzse Legpánál is, igaz? -Igaz. Tenzing Csergal felemelte a csészéjét, és belekortyolt. Közben ismét szemügyre vett a csésze karimája felett. - Igaz, hogy Dordzse Legpa nagy tudós? - Persze - mondtam. - Nem találkoztál még vele? - Személyesen még nem, hiszen Bhutánban él. Te mit tanultál tőle? - Filozófiát - mondtam. - És bizonyos ismereteket a bon vallásról. - Na és a pokol? Az alvilág? - Mi van vele? -Ugy tudom... Dordzse Legpa a legnagyobb pokolszakértő. Senki nem ismeri úgy a poklok természetét, mint ő. Veled is beszélgetett róluk? - Hát hogyne - bólintottam. - Beszélgetett. - Hm. És miket tanított a poklokról? - Sok mindent. Például, hogy kétfélét is ismerünk belőlük: a meleg poklot és a hideg poklot. Mindegyik különböző rétegekből áll, ahol a bűnösöket kegyetlenül megkínozzák. Az egyik legszörnyűbb kín-zási mód az, hogy kifordítják a szerencsétleneket. Benyúlnak a szájukon, és egyszerűen kifordítják őket, hogy ami eddig belül volt, az kívülre kerül, ami kívül, az meg belülre. - Jól van, ezeket én is tudom - emelte fel a tenyerét az apát. - Sokkal jobban érdekelne, hogy szerinte hol található a pokol? - Szerinte a pokol csak spirituálisán képzelhető el. Nem valóság, csupán az emberi szenvedések megjelenítése. Az ördögök sem valódiak... csak a kínok azok, de azokat is mi magunk okozzuk magunknak. -És te mit gondolsz minderről, Blobzang rin-pócse? ! Bizonytalanul tártam szét a karom. - Őszintén szólva még nem gondolkodtam a dolgon. Számomra kétségkívül az a szimpatikusabb lehetőség, amit Dordzse Legpa tanít. Tenzing Csergal megcsóválta a fejét. -Nekem viszont meggyőződésem, hogy nincs igaza. Erre aztán már nem tudtam mit mondani. Nem szívesen veszek részt hitvitában, főleg akkor, ha a vita egyik résztvevője az, akinek a jóindulatára nagyon is rá lehetek szorulva. - A pokol a valóságban is létezik! - Elképzelhető - bólintottam minden meggyőződésem ellenére. -Mégpedig teljes valóságában. A föld alatt. Ahogy a régi képeken ábrázolják. Látod a szőnyegen a mandalát? - Látom. - Hol a pokol rajta? - Az emberek világa alatt. -Erről beszélek! Dordzse Legpa ostobaságot hirdet, akármilyen bölcs ember is. De én téged kérdezlek, Blobzang rinpócse. Ha létezik pokol, és a föld

alatt van, akkor bejáratának is kell lennie, hiszen hogy vinnék máskülönben oda az ördögök a bűnösöket, nem igaz? - Csak a bűnös lelkeket viszik - próbáltam meg óvatosan kikeveredni a vitából. Ahhoz pedig nem kell széles bejárat... egy lelket egy másik lélek - mert az ördög is az - akár egy egérlyukon át is levihet a pokolba. Vagy egy még vékonyabb lejáraton is. - Ostobaságot beszélsz te is, rinpócse! Itt aztán meg is álltam. Ha ostobaságokat beszélek, akkor ne hallgassa! Tenzing Csergal felemelte a csészéjét. Meglepődve láttam, hogy remeg a keze, ahogy tartja. -Elmondom, hogy én mit gondolok a pokolról, Blobzang rinpócse. Először is azt, hogy valóban létezik, és nemcsak jelképes formában, sőt egyáltalán nem úgy. A pokol anyagi valóság, ha úgy tetszik. Az ördögöknek testük van, és nemcsak lelkeket cipelnek magukkal a kárhozat helyére, hanem testeket is. Merthogy egy lelket nem lehetne megkínozni. Másodszor, a pokolnak konkrét helye és konkrét lejárata van, amelynek akkorának kell lennie, hogy az ördögök leférjenek rajta az emberi testekkel együtt. Harmadszor, az ördögök nemcsak halottakat cipelnek le, akik aztán ott majd felélednek, hanem élő embereket is. A bűnösök néha még haláluk előtt oda kerülnek. Negyedszer, az ördögök csak azokat viszik le, akiket le akarnak akik valamiért nem kellenek nekik, azokat... hm... elriasztják a lejárat közeléből. De ha valaki mégiscsak lemerészkedne hozzájuk, hát azt ott tartják a pokolban, és soha többé nem jöhet fel a földre... Ötödször pedig... elcsuklott a hangja a felindulástól. - Ötödszörre pedig... biztos vagyok benne, hogy a lejáratnak itt kell lennie... nem messze Umasi kolostorától, a hegyek között. Keresd meg nekem azt a lejáratot, rinpócse! Úgy meghökkentem, hogy ha már amúgy is nem a földön ültem volna néhány párnán, biztos, hogy lepottyantam volna a székemről. - Mit... csináljak? - Keresd meg nekem a pokol bejáratát. Eltátottam a számat,majd becsuktam. - De hát... miért? - hebegtem. Tenzing Csergalnak ekkor már úgy remegett a keze, mintha villanyáram rázta volna. -Mert az ördögök... az ördögök... elrabolták a fivéremet, és... én vissza akarom kapni. Hiszen még meg sem... halt. Márpedig akkor... visszahozhatnám. Le akarok menni a pokolba, hogy visszahozzam. Csak a bejáratát keresd meg nekem, rinpócse! Mindenki azt mondja, hogy te képes vagy rá. Kérlek, keresd meg, rinpócse! 5. Úgy éreztem magam, mintha engem is kifordítottak volna az ördögök. Kaptam már az elmúlt évek során elég lehetetlen feladatot különböző apátoktól, egyszer például meg kellett szabadítanom egy kolostort a macskadémontól, de ehhez foghatót még soha. A pokol lejárata helyett inkább egy elmegyógyászt kellett volna keresnem az apátnak. És én valahogy mégiscsak megsajnáltam szegény Tenzing Csergalt. Idős ember, talán már nincs is ki neki mind a négy kereke, nincs szívem lehülyézni. Annál kevésbé, mert ezzel alighanem aláírnám a ki-rúgási végzésemet is. Amennyire lehetett, igyekeztem komolyra venni a figurát. - Eltűnt a testvéred? - El - bólintott. -Mikor? - Néhány hónapja. -Őis... -Már nem szerzetes. Már nem. A... varázslók közé lépett. Jégesőt tud előidézni, ha akar, mezítelenül meditál a hóban, eltemetteti magát, és csak néhány hét múlva... Mindeddig alvó védőszellemem felriadt, és újra mocorogni kezdett a lelkem mélyén. - Honnan veszed, hogy az ördögök rabolták el? -Látták őket. - Az ördögöket, hol? - Itt, a kolostor körül. Elgondolkodva néztem a lámára. Gyorsan el kell döntenem, hogy mit tartsak róla. Ha azt tartanám, hogy bolond és összevissza beszél, akkor nincs sok tennivalóm. Mosolygok, megígérem neki, hogy utánanézek a testvérének, és ha találkozom akár

csak egyetlen ördöggel is, visszatoloncolom egy balegyenessel a pokolba. Csakhogy egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban. És ha nem bolond? Hogy meggyőződjek róla, Migmibzangra pillantottam. Ezúttal szerencsére sikerült az arcába néznem. Nem volt óriási esztétikai élvezet, hiszen olyan lapos volt a képe, mint egy megtermett palacsinta, orra pedig mintha egyáltalán nem is lett volna. Mindezek ellenére nem volt rossz arcú fickó. Arra gondoltam, ha találkozik a pillantásunk, valahogy csak a tudtomra adja, hogy mesterének és főnökének nincs ki mind a négy kereke. Migrnibzang azonban nem jelezte, hogy ilyesmi járnaaz eszében. Éppen ellenkezőleg. Ugy nézett rám, hogy biztos lehettem benne: Tenzing Csergal testvérét valóban elragadták az ördögök. Sóhajtottam egyet, aztán munkához láttam. Hátha hálás lesz az érdeklődésemért. Egy khampo hálája a Himalájában nem kis dolog. - Azt mondod, itt látták az ördögöket ólálkodni a kolostor környékén? - tértem vissza a pokol fiaira. - Itt - bólintott az apát. -Ki látta őket? - Például Migrnibzang is. Félfordulatot tettem az óriás felé. - Te láttad az ördögöket? Migrnibzang lejjebb hajolt, hogy ne kelljen rám mennydörögnie. - Láttam, rinpócse. - Egészen pontosan hol? - A mani-falon túl. Úgy látszik, félnek tőle, nem mernek közelebb jönni hozzánk. Elégedetten nyugtáztam, hogy nemhiába adom meg a tiszteletet a mani-falnak. Lám csak, lám, az ördögök sem mernek átkelni rajta. - Mit kerestél a falon túl? - A faluban voltam. Olvastam. - Mit olvastál? - A Halottak Könyvét. Ebből aztán világossá vált számomra, hogy Migrnibzang szerzetes egy haldokló utolsó utazását segítendő ment a falusiakhoz. A haldokló lelke néha csak nehezen képes elválni a testétől, s ha el is vált, tanácstalanul bolyong a Köztes Lét kanyargós ösvényein. Ilyenkor egy tapasztalt szerzetes odahajol a haldoklóhoz, és a fülébe suttogja a tennivalókat, melyeket a Halottak Könyvéből olvas ki. A lélek ettől felvidul, és a megszerzett tudás birtokában képes eligazodni a Köztes Lét világában. - Azután? - tudakoltam. -Azután hazafelé jöttem. Éppen a nagy sziklák alatt jártam, amikor hangokat hallottam. Gyorsan bebújtam az egyik szikla mögé. -Csak nem féltél? Meglepetésemre Migrnibzang bólintott. -Féltem, rinpócse. Az ördögöktől mindenki fél. Lehetsz akármilyen erős, az ördög meg akármilyen kicsi, csak rád fúj és neked véged. Mint Szandzsi esetében is. -Az ki? - Kereskedő. Selymeket hoz a faluba. Egyszer találkozott egy ördöggel Namszuru környékén. Az ördög ráfújta a leheletét, Szandzsi pedig hosszú ideig nem látott tőle semmit, csak sírt, mintha meghalt volna valakije. Mire sikerült kinyitnia a szemét, az ördög már elvitte minden selymét. Ennyire kell vigyázni a démonokkal és az ördögökkel, rinpócse. - Főleg, ha sok selyem van valakinél. - Hogy mondod, rinpócse? - A pénzét is elvitte az ördög? - Honnan tudod, rinpócse? - Mérhetetlen a bölcsességem - mosolyogtam. -De folytasd tovább. -Szerencsére nem vettek észre. Ott lapultam a szikla mögött, és még a lélegzetemet is visszafojtottam. Még büfögni sem mertem, pedig nagyon szorongatta a torkomat valami. Biztos nem volt egészen friss ajakvajas tea, amit ittam. - Az bizony meglehet. -Én láttam az ördögöket, rinpócse!

Büszke is volt a hangja, és félelem is bujkált benne. Elvégre nem mindenki lát ördögöt, arról nem is beszélve, hogy aki lát, az általában már nem tudja megosztani az élményét másokkal. - Hm. És milyenek voltak? - Borzalmasak, rinpócse. Olyanok... mint a than-kákon, a selyemképeken. Ha csak rájuk nézel, remegnek a lábaid, és azt hiszed, véged. Hatalmas, vicsorgó fogaik voltak, nyelvük kilógott a szájukból, és... még beszéltek is. -Mit beszéltek? -Nem tudom, rinpócse, nem értem az ördögök nyelvét. - Azt csak megfigyelted, hogy mit csináltak? Migmibzang bólintott. - Megfigyeltem, rinpócse. - És mit csináltak? Migmibzang nyögött egyet, és a szeme elé kapta a kezét, mintha még most is maga előtt látná a szörnyű jelenetet. - Éppen egy... éppen egy... - Mit csináltak? - türelmetlenkedtem. Migmibzang végül csak kinyögte. - Éppen egy embert vittek le magukkal a pokolba, rinpócse! 6. Keserű íz öntötte el a számat. Mintha a sejtjeim megérezték volna, hogy mostantól kezdve valami új kezdődik. Megérezhette a védőszellemem is, mert tanácstalanul ücsörgött a lelkem mélyén. Egyelőre még nem rázta a csengettyűjét, és nem is ripakodott rám. - Biztos vagy benne, Migmibzang? - Biztos, rinpócse. - Nem láttad, ki az az ember? - Nem, mert vörös palásttal volt letakarva. - Akkor lehet, hogy nem is ember volt? - Biztosan az volt, rinpócse. - Miből gondolod? - Kilógott a lába a takaró alól. - Mi volt a lábán? - Mezítláb volt, rinpócse. - Mi történt ezután? - Elvitték a... halottat, rinpócse. - Miből gondolod, hogy halott volt? - Mert... nem mozgott, rinpócse. - Ájult is lehetett. Erre nem válaszolt. - Mi történt, miután elvitték? - Kimásztam a szikla mögül, és futottam, ahogy csak a lábam bírta. - Nem néztél utánuk? - Hova gondolsz, rinpócse! Ha észrevesznek, engem is magukkal vittek volna. - Fogalmad sincs róla, hova mehettek? - Dehogynincs, rinpócse! -Hova? -Egyenesen a pokolba. Merthogy a pokol kapuja itt van a közelünkben, rinpócse. Bólintottam, és ezzel befejezettnek tekintettem Migmibzang faggatását. - Beszélj valamit a testvéredről - kértem az apátot. Tenzing Csergal bólintott, és széttárta a karját. - Ő is sárga süveges - gelugpa - volt, mint én... ennek a kolostornak az apátja... aztán egyszer csak... lehet, hogy a gonosz szellemek szállták meg, bár ő azt állította, hogy álmot látott. Attól kezdve a testvérem, Szoszor Namgyal, Marpa, a nagy varázsló követője lett. Egy barlangba húzódva meditált, és néha eltemettette magát... Aztán ... egyszer csak végleg eltűnt. Nem jött el hozzám soha többé, pedig addig gyakran meglátogatott. Az a torzonborz indiai, akivel együtt lakott a barlangban, azt állította, hogy az ördögök rabolták el. Látta is őket, rinpócse. Hallottál már Maudgaljájanáról, rinpócse? Hogyne hallottam volna, Maudgaljájana Sákja-muni buddha egyik kedvenc tanítványa volt, akinek ledér életmódot folytató anyja, halála után a pokolba került, és ahogy az már lenni szokott, rettenetes kínszenvedés lett az osztályrésze.

Maudgaljájana értesült a dologról, és arra kérte Buddhát: engedje meg neki, hogy kimentse anyja lelkét a kárhozat helyéről. Sákjamuni kegyesen megengedte, Maudgaljájana pedig leereszkedett az alvilágba, és sikerült is elhappolnia az ördögök elől anyja lelkét, aki aztán fia múlhatatlan érdemeire való tekintettel, előkelő újjászületést nyert. - Természetesen hallottam - bólintottam. - Én is hajlandó vagyok leereszkedni az alvilágba a testvérem után. És ha Maudgaljájanának sikerült a terve, az enyém is sikerülni fog. Kihozom onnan a testvéremet. Ki én! Csak a lejáratot keresd meg, rinpócse! - Miért nem más? Miért éppen én? Tenzing Csergal biztatón mosolygott rám. - Mert te bölcs ember vagy. Biztos vagyok benne, hogy a Nagy Mennydörgő a pokol lejárata. Csakhogy... nem lehet megtalálni, mert láthatatlan. Előbb láthatóvá kell tenni. - Gondolod, hogy nekem sikerülni fog? - Jondon rinpócse csupa jót mondott rólad. Szerinte amit más képtelen lenne megcsinálni, azt te meg tudod. - Említetted neki a pokol lejáratát is? - Azt nem, rinpócse. : - Jól van - sóhajtottam. - Amit tudok, megteszem. Holnaptól kezdve keresni fogom a lejáratot. -Nem lehetne mától kezdve? Ha megtalálod... meglesz érte a jutalmad. - Micsoda? - tört ki belőlem a kíváncsiság. Tenzing Csergal felemelkedett a meghatottságtól. - Ha megtaláltad a lejáratot... a Nagy Menny dör- gőt... abban a megtiszteltetésben lesz részed... hogy... lekísérhetsz oda... a bátyámhoz... Mit szólsz hozzá, rinpócse? Olyan képet vágtam, mintha megütöttem volna az indiai lottó főnyereményét. Az a megtiszteltetés ért, hogy elmehetek a po-,: kolba. Némileg vigasztalt csak, hogy egy főlámával i együtt. Megebédeltem, majd sétálni indultam. Be kell vallanom, nem véletlenül választottam meg a sétám irányát. Majd háromnegyed órányi gyaloglás után egy völgykatlanba jutottam. A katlan közepén egy hajdani erőd részben leomlott falai látszottak. Tovább akartam gyalogolni, de hirtelen ismerős hangok ütötték meg a fülem. -Glory? - Mit mondtál, Melody? -Még nem mondtam semmit. Csak most fogok. Olyat, hogy azonnal a csontos fenekedre huppansz tőle. - Melody? - Igen, Glory. - Csak arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy a te feneked ugyanolyan csontos, mint az enyém. - Nem a fenék itt a lényeg, Melody. Hanem valami más. - Ugyan mi más? - Nézd csak azt a fickót, aki ott közeledik! Hiába emelgettem a fejem, nem láttam őket. Pedig itt kellett lenniük, nem messze tőlem. - Jézusom. Ez roppantul hasonlít rá! - De még mennyire, Glory. - Akkor lehet, hogy... ő? - Ez nem egészen biztos, Glory. Ennek a fickónak bőrdzsekije van és jeanse. Szokott ő ilyenbe öltözni? -Ki tudja? Még sosem voltunk együtt a Himalájában. - Gyerünk! Nézzük meg közelebbről. El nem tudtam képzelni, hol bujkálhatnak. Akárhova néztem, csak zöld füvet és szürke köveket láttam. Már-már kezdtem azt gondolni, hogy varázslattal van dolgom - ebben nem is lett volna semmi meglepetés -, amikor felpillantottam egy mintegy két méter magas, romos kőfalra. A fal tetején, alig három-négy méternyire tőlem lógázta a lábát Glory és Melody. De milyen Glory és milyen Melody?! Mindkettő sáfrányszínű selyemköpenyt viselt, világoskék övvel, divatos kis csizmát a lábán. Ha nem tudtam volna, hogy nincs

olyan szerzetesrend, amely hasonló öltözékbe bújtatná a követőit, akár azt is hihettem volna, hogy Tenzing Csergal alapított egy női kolostort Umasi szomszédságában. - Maguk... hogy kerültek oda? - ámultam el. -Maga hogy kerül ide? Nem jönne fel mellénk? -Glory? - Mi van, Melody? - Inkább mi menjünk le, mert a végén még megpróbál felmászni. -És? - Amilyen szerencsétlen, leesik, és kitöri a nyakát. -Ebben lehet valami, Melody. Gyerünk, menjünk le! Úgy ugrottak le, mintha gumiból lettek volna. Amint lehuppantak a földre, azonnal fel is pattantak: majdnem olyan magasra, mint ahonnan érkeztek. - Megcsókoljuk, Glory? - Megtehetjük, de mi van akkor, ha elbízza magát? Azért csak átöleltek, és két-két cuppanós puszival örvendeztettek meg. Csak ezután estek nekem a kérdéseikkel. - Hogy kerül maga ide, szépfiú? - kérdezte Melody. -. Csak nem utánunk nyomoz? - Dehogy nyomozok. Mindig is állítottam, hogy a véletlenek igazgatják a világot. Vidámak voltak, cinikusak, szeretnivalóak. Én mégis éreztem valamit a hangjukon, ami nem tetszett nekem. Mintha valami nyugtalanította volna őket. Felnéztem a falra, aztán mielőtt még bármit is mondtam volna ideérkezésem okáról, felmutattam oda, ahol eddig ültek. - Vissza tudnának kapaszkodni oda? Úgy néztek rám, mintha megbuggyantam volna. -Hogy vissza tudunk-e kapaszkodni? Mit gondol, hogy jutottunk oda az imént? Ejtőernyővel? Ami ezután következett, az is kisebb csoda volt. Legalábbis a tapasztalatlan szemlélő annak látta volna. Én azonban túl sok időt töltöttem már a társaságukban ahhoz, hogy velük kapcsolatban bármin is meglepődtem volna. Azért mégiscsak elgyönyörködtem a mozgásukban. Bár nem voltak már fiatalok - ezt ugyan semmi pénzért nem mertem volna kiejteni a számon előttük -, sőt a múló évek tízesével szálltak el felettük, nem feledték el azt a szakmát, amelyet egész életükben gyakoroltak. Laza és könnyed volt a futásuk, mint fiatal korukban, és a lábuk sem sokat veszített a ruganyosságából. Melody teljes sebességgel a fal felé futott, Glory alig elmaradva, mögötte. Melody megtorpant a fal előtt, nekivetette a hátát, összekulcsolta két tenyerét az ölében, kis kosárkát képezve az ujjaiból, hogy Glory beleléphessen. Glory bele is lépett, mire Melody egyszerűen felhajította a fal tetejére. A következő másodpercben Glory lehajolt, és felrántotta maga mellé Melodyt. Mire felocsúdtam, már mindketten fent ültek a falort, és érdeklődve néztek le rám. - Hogy van, szépfiú? Úgy gondoltam, én is bemutatom a magam kis produkcióját. Jómagam is nekifutottam, egyre gyorsabbra növeltem a sebességemet, majd ugyanolyan gyorsan torpantam meg a fal előtt, mint ők. Aztán elvigyorodtam, és felnyújtottam a kezem. - Felhúznának, hölgyeim? Melody Gloryra nézett, Glory Melodyra. Aztán mindketten az ég felé fordították a szemüket. - Jézusom, Glory, láttad, mit művelt a fickó? - Láttam, Melody. Futott. - De hogy futott, Glory?! - Nem merem kimondani, Melody! -Nyugodtan kimondhatod. Az építő kritikának csak hasznát veheti. - Biztos, hogy mondjam ki? - Biztosan kimondhatod, Glory. - Hát... szerintem úgy futott, mint egy beteg víziló. Szerinted? - Mint egy nagyon beteg víziló. - Már azt hittem, kidönti a falat. -Még szerencse, hogy mire ideért, elfogyott az ereje.

Az övék azonban szerencsére nem. Lenyújtották értem a karjukat, és felhúztak maguk mellé. Úgy ültünk egymás mellett a falon, mint az a bizonyos kisfiú az angol gyermekdalban. Nem voltak ostobák: ők is pontosan tudták, miért küldtem fel őket a fal tetejére. Innen jól beláthattuk a környéket, s ha valaki túlságosan közelre került volna hozzánk, észrevehettük volna. Egyelőre azonban csak néhány vörös palástú szerzetes mozgott a távolban. Senki sem próbált meg a falakhoz lapulva kihallgatni bennünket. - Akkor hát, mi a helyzet, hölgyeim? - tettem fel az aktuális kérdést. Glory és Melody maguk elé bámultak. Mintha azon töprengtek volna, nem lenne-e jobb leugrani, itt hagyni engem, megszabadulni a felesleges szócsépléstől. Melody rám pislogott. A nap fénye megcsillant vékony, aranykeretes szemüvegén, és a szemembe tűzött. - Kedvel még bennünket, Mr. Lawrence? Furcsának tűnt a kérdése, de azért gyorsan bólintottam. - Maguk után a világ végére is elmennék. - Most... nem rólunk van szó. - Hát akkor kiről? Melody a kezemre tette a kezét. Vagy talán Glory volt? Még ennyi idő elmúltával sem voltam képes százszázalékos biztonsággal megkülönböztetni őket egymástól. -Mr. Lawrence... tudjuk, hogy kedvel bennünket, és... a cirkuszt. Mr. Vut, az artistákat... szóval mindenkit. De talán nem tévedünk, ha azt hisszük, hogy... leginkább Barbarát kedveli. - Mi van vele? A két hölgy egymásra pislogott, hogy melyikük mondja el a rossz hírt. Aztán az egyikük belekezdett. Talán Melody. - Nem is tudom, hol kezdjem... - Talán a legelején. - Az a kérdés, hogy hol a legeleje. Mondjuk, ott, hogy Duvenvoorde felügyelő elengedett bennünket St. Maartenről. A maga protekciójának köszönhetően. - Ez azért túlzás. -Mondja maga. Mi azonban biztosak vagyunk benne, hogy magának óriási szerepe volt a dologban. Ha maga nincs ott... de ezt talán valóban hagyjuk. Ezután Malajziába utaztunk. Nem volt rossz hely, a fizetség is jó volt, és a közönség is. Halálra tapsolták magukat: látszott rajtuk, hogy élvezik a cirkuszt. Persze kicsit csiszolni kellett az előadáson, mivelhogy a fickók muzlimok, nehogy benne maradjon valami, ami sértené őket. Barbara még fel is fogadott egy pasast, valami nagy szakállú mollahot, vagy kicsodát, aki ellenőrizte, hogy nincs-e gubanc a szőnyegen. A légtornászok kis ruhácskái körül volt ugyan némi vita, de aztán a mollah legyintett, hogy az egyi házatyák sehol nem írtak cirkuszról, nem tiltottak meg vele kapcsolatban semmit, így a flitteres kis micsodák is maradhatnak. Bennünket nem érintett a do: log, mert mi tetőtől talpig beburkolózva dolgozunk. Ezekben a napokban megjelent nálunk egy fickó... I bizonyos Diego. Pontosabban Barbaránál jelent meg. j Ezt persze csak később tudtuk meg, amikor már ké: sővolt. -Késő? -Barbara... szerződtette. - Mire szerződtette? - Dominiq helyére. Bár már jó néhány hónap eltelt azóta, hogy St. Maartenen összefutottam velük, még mindig élénken élt az emlékezetemben Dominiq története. - Eszerint nem került elő? - Nem is fog. Biztosak vagyunk benne, hogy Dominiq nincs már az élők sorában. Nem tudjuk, ez a... Diego mivel férkőzött Barbara bizalmába, de hogy nagyon beférkőzött, az biztos! Nem néztek rám mindketten a fal mellett a földet figyelték, mintha azt lesnék, hogy nem bukkannak-e ki hirtelen alóla az alaposan megkésett tavaszi kikericsek. - Nagyon beférkőzött? - húztam össze a szemem. - Hát... nagyon - nyögte valamelyikük. - Ez konkrétan mit jelent?

- Konkrétan azt jelenti. - Meséljen egy kicsit róla. Akkor Melody - vagy Glory? - beszélni kezdett. Szenvtelen hangon, én mégis megéreztem a szavai mögött megbúvó érzelmi töltetet. Egyszerűbben fogalmazva, mindketten szívük mélyéből utálhatták a befurakodót. - Amikor megpillantottuk, még tetszett is nekünk a fickó. - Ja, tetszett. - Olyan... vagánynak nézett ki. - Mennyi idős lehet? - kérdeztem sóhajtva. - Úgy... harminc felé. - Spanyol? - Mi is azt hittük. Elvégre a Diego név spanyolra utal. Vagy latin-amerikaira. De Diego nem tud spanyolul. - Egy árva szót sem. - Milyen nyelven tud hát? -Angolul biztosan... bár az sem az anyanyelve. - Akkor mi az anyanyelve? -Azt csak a jó isten tudja, Leslie! Az a fickó ázsiai! - Japán, kínai? - Nem árulta el egyikünknek sem. Sőt még csak nem is beszélgetett velünk. Barbara bemutatta a társulatnak, akkor mondott néhány közömbös szót magáról, de azoktól sem lettünk okosabbak. Mindenesetre jó alakú, csinos férfi. Nem csoda, hogy Barbara szeme megakadt rajta. - Hm. És mi a probléma vele? -Azt hisszük, hogy... amióta dolgozni kezdett nálunk, valójában ő irányítja a cirkuszt. Az van, amit ő akar. - Hagyd, Glory, a mellébeszélést! - fakadt ki hirtelen Melody. - Nevezzük nevén a gyereket. Barbara a fickó szeretője lett. Mi pedig azt gyanítjuk, hogy nem jószántából. Mondhatnám azt is, hogy erőszakkal. Bár talán nem is egészen erről van szó. - Akkor miről? - türelmetlenkedtem. - Nézze, Leslie... először is arról kellene beszélnünk, hogy mit tud a fickó. Hát sokat! Nagyon sokat! Olyasmiket, amik előtt még mi is értetlenül állunk, pedig már azt hittük, nincs olyan a cirkuszos szakmában, ami meglepne bennünket. Rá kellett jönnünk, hogy mégiscsak van. De még mennyire hogy van! Diego illuzionista... nevezzük így. Szörnyű és érthetetlen dolgokat produkál. Például fog egy kardot, a hasába szúrja, elereszti, aztán megvárja, amíg az magától kijön a hátán. Köp egy kis vért, majd kirántja a testéből, és feldobja a levegőbe. A kard nem esik vissza, és odafent sem marad. Egyszerűen eltűnik. - Biztos van valami trükkje! Melody megrázta a fejét. - Az a félelmetes, Leslie, hogy nincs. - Lennie kell valamilyen magyarázatnak. - Az van is. A pasas természetfeletti képességekkel rendelkezik. -Ugyan már! - Ezt mondogattuk mi is. Aztán rá kellett zizzennünk, hogy dehogyisnem. Diego... az ördögökkel cimborál. -Mit tud még? - Bárkit képes hipnotizálni. - Ezt mások is megcsinálják. - Csakhogy nem úgy, ahogy ő. De igazából nem is az a fontos, hogy a színpadon mit csinál, bár meg vagyunk győződve róla, hogy természetfeletti hatalmak segítsége nélkül a mutatványait sem lenne képes végrehajtani. Sokkal inkább érdekes, hogy színfalak mögött mit csinál. - Mondjon egy példát. -Akár többet is. Tudja, hogy mi általában nem dolgozunk állatokkal... korábban sok bajunk volt miattuk a természetvédőkkel, állatvédőkkel, és az az igazság, hogy nem is egyszerű velük dolgozni. Nem annyira a betanításuk okoz gondot, inkább a szállításuk és az elszállásolásuk. Örökre véget vethetne Barbara karrierjének, ha egy oroszlán megvadulna és megharapna valakit a nézők közül, vagy éppen

lekapná az idomár fejét. Ezért aztán Barbara szép fokozatosan megszabadult tőlük. Persze maradt azért még néhány állatunk, inkább csak a gyerekek kedvéért. Pónilovak, tevék, lámák, alpakák. És megmaradt Morgó is, a medve. Morgó olyan szelíd... volt, hogy bárki tenyeréből megette a lekváros kenyeret. És közben vigyázott, nehogy véletlenül az etető tenyérhez érjen a foga. Cirka egy hónappal ezelőtt Morgó sajnos megveszett. Ez csak később, a boncolásnál derült ki. Éppen előadás alatt történt a dolog, szerencsére nem a színpadon. Morgó kirontott nyitott ketrecéből, és rátámadt a kollégákra. Melody és én éppen a számunkra készülődtünk, amikor valaki befutott hozzánk a hírrel, hogy baj van, mert Morgó bedilizett. Senki nem akarta elhinni, de azért valamennyien kiszaladtunk az udvarra. Amit láttunk, megfagyasztotta a vért az ereinkben. Morgó az udvar közepén állt, karjai között a véres etetőfiúval, aki akkor már nem volt se élő, se holt. Morgó karmai belemélyedtek a srác vállába, és a nyakán is hosszú, véres csík húzódott. Valamennyin tudtuk, hogy csak milliméterek választották el a haláltól, hiszen ha Morgó feltépi a nyaki ütőerét, vége. Megpróbáltuk lecsillapítani az állatot, de az csak egyre dühösebb és agresszívabb lett. Többen kiabálni kezdtek, hogy hozzon valaki fegyvert, vagy hívjuk a rendőrséget, hogy lőjék le. A rendőrök később meg is érkeztek, Morgó még mindig a fiút szorongatta, ezért nem lehetett lepuffantani. Ekkor következett Diego magánszáma. A fickó ráparancsolt Bar- ! barára, hogy küldjön el mindenkit, ő majd megoldja a problémát. Barbara kiáltozni kezdett, mire vala-! mennyien eltakarodtunk a közelből. Azt persze sen- ki nem akadályozhatta meg, hogy ládák, bálák és sátrak mögé bújva ne lessük, hogy végül is mi történik. Nos, az történt, hogy amikor már valamennyien eltakarodtunk a medve közeléből, Diego leült a medvével szemben. Jó tíz méterre tőle, lótuszülésben, ahogy a szerzetesek csinálják errefelé, és behunyta a szemét. Mi is behunytuk, mert biztosak voltunk ben-I ne, hogy ő következik. A medve csinál, amit csinál a fiúval, aztán Diegót kapja el. De nem. Nem kapta el. Ehelyett szépen eleresztette a fiút, ordított egy hatalmasat, majd kilehelte a lelkét. - Megdöglött? - Úgy is lehet mondani. - Ez meg hogy lehet? - Ön kérdezi tőlem? Hiszen maga a keletszakértő, vagy micsoda. A boncolás kiderítette, hogy a medve veszett volt, azonkívül infarktusban hunyt el. Ehhez mit szól? -Mit szóljak? - Az a fickó csinálta. Diego. Megölte a medvét. - Ezt nem mondhatja komolyan. - Márpedig úgy mondom. Annak a fickónak akkora ereje van, hogy bárkit képes megölni. -Ez ostobaság! - Eddig én is ezt mondtam volna. Csakhogy saját szememmel láttam a történteket. Ezzel a két szememmel, ni! És Glory is látta. így van, Glory? - így, Melody. - Még valamit elmesélek magának. Talán ez a hiI i hetetlenebb. Történt, hogy Barbara be szándékozott ugrani a légtornász produkcióba. Tánja és Brünhil-da ugyanis megbetegedtek, méghozzá egyszerre. Ez még nem volt varázslat, hiszen a két csaj imádja az édességet, ezúttal is vettek valamit és bezabáltak belőle. Ki is ütötték magukat rendesen. Az anyjuk szerint fel sem tudtak állni a kretyóról. Más körülmények között talán nem lett volna ügy belőle, elvégre légtornászok nélkül is megtartható az előadás, csakhogy éppen valami nagyfejű turbános jelezte az érkezését, meg is vett vagy kétszáz jegyet, és pont a légtornászokra volt kíváncsi. Gondolhatja, hogy mekkora bajban voltunk. Már jelentkezni is akartunk, hogy kihúzzuk a mocsárból Barbarát - mi lettünk volna a repülő múmiák-produkció - amikor Barbara maga vállalkozott a feladatra. Régebben, cirka egy étvizeddel ezelőtt maga is dolgozott odafent a trapézon, azóta azonban csak ritkán. Márpedig, aki érti a cirkuszt, az tudja, hogy oda felmenni gyakorlás nélkül, hát az bizony nem semmi! A fiúknak se nagyon akaródzott Barbarával dolgozni, hiszen... hogy is mondjam csak... Barbara, ha nem is lett kövér, de azért kikerekedett az elmúlt években. Bár magának ezt jobban kell tudnia.

Eleresztettem a fülem mellett a gonoszkodó megjegyzést. -Rövidre fogva a szót, Barbara mégiscsak felment dolgozni Clarával együtt. - Ki az a Clara? - A cukorkaárus. Mielőtt cukorkaárus lett, a trapéz csillaga volt. Egyszer sajnos csúnya balesetet szenvedett, eltörött a csípője, Barbara attól kezdve szervezőmunkákkal bízta meg: ő volt például a takarítók felügyelője. Most aztán felment Barbarával együtt dolgozni. Méghozzá háló nélkül. így szerződtünk. -Jézusom! - Ezt mondtuk mi is. De mégsem ő esett le, hanem Barbara. Összeszorult a torkom, alig kaptam levegőt. Melody megveregette a kezem. -Ne izguljon, jó vége lett a dolognak. Barbara ugyan elvétette a lengő trapézt, úgy mellényúlt, mint féllábú Mary a pénztárcának, s zuhanni kezdett lefelé. Es talán... borzasztó dolog történt volna, ha nincs ott Diego. - Eszerint ott volt. -De ott ám! Maga olyat még nem látott, és mi sem. Szóval, Barbara mellényúlt a trapéznak, az pedig az ellenkező irányba lendült... volna. De akkor... hirtelen megrándult és visszacsapódott. Mondhatni, Barbara tenyerébe erőltette magát. Láttam is, hogyan! - Hogyan? - En... valahogy nem a produkciót, hanem Diegót figyeltem. A pasas ott állt közöttünk, és megbabonázva bámult Barbarára. Mintha megérezte volna, hogy valaminek történnie kell. Ez még önmagában nem lett volna természetfeletti, hiszen mi is sejtettük. Nevezetesen, hogy vagy Barbara, vagy Clara le fog pottyanni. Vagy mind a kettő egyszerre. Nem kellett nagy jósnak lenni hozzá, hogy számítsunk rá. Amikor aztán megtörtént a baj, Diego felemelte a karját. Olyan gyorsan, hogy alig láttam. Kinyújtott mutatóujjával a trapézra bökött. A trapéz pedig, mintha megértette volna, mit akar tőle Diego, nem a fizika törvényeinek megfelelően lendült, hanem másképpen. - Telekinézis - mondtam. - Diego. -Úgy értettem, hogy ezt telekinézisnek hívják. Tárgyak mozgatása gondolati úton. - Hát én nem tudom, mit minek hívnak, de azóta óvakodtunk a pasas közelébe menni. A harmadik dolog, amit el szeretnék mondani magának, hogy külön lakókocsija van, amelybe nem léphet be senki. Talán még Barbara sem. Még a takarítók sem. Egyszer Louis belesett az ablakon. - Ő kicsoda? - Törpe bohóc. Ő is új fiú, még aligha ismeri. Egyszer vette magának a bátorságot, felmászott Diego lakókocsijának a tetejére, és belógatta a fejét az ablakon. Tudja, mit látott? Egy oltárt mindenféle szörnyetegek képeivel gyertyák égtek odabent és füstölőpálcikák. Diego elóttük ült lehajtott fejjel, csukott szemekkel, lótuszülésben meditálva. És azonnal megérezte a törpét. - Megérezte? - hökkentem meg. - Meg bizony. Louis azt mesélte, hogy éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor ő a függöny résén át belesett az ablakon. Louis esküszik rá, hogy összeakadt a tekintetük, és mintha fénycsóva vágott volna ki Diego szeméből. Le is esett tőle a tetőről. Louis azt mondta, hogy Diego akár meg is ölhette volna, de valamiért nem tette. Louis szerint a fickó maga az ördög. Hatalmába kerítette Barbara lelkét, és valamiért idekényszerített bennünket a Himalájába. Kérdem én magától, hogy miért? Nézzen csak körül, innen jól láthat mindent. Hol lát itt maga olyan közönséget, amelyet érdekelne a cirkusz? Jó, egy-két fickó bizonyára akad, de ezért idejönni? - Ki szerződtette magukat? - Azt hiszi, tudjuk? Még azt sem tudjuk, hogy mikor lesz az első előadás, és hogy egyáltalán lesz-e. Ha kérdezzük Barbarát, azzal üti el a dolgot, hogy a gázsinkat rendben megkapjuk, ne törjük a fejünket olyasmiken, amik nem tartoznak ránk. Hogy a fenébe ne tartozna ránk, hogy mi lesz velünk? Ez a pasas... maga az ördög. Lehet, hogy el akar pusztítani bennünket. - Ugyan már, miért tenné? - Ki tudja, mit akarnak az ördögök. Hallotta, hogy itt rejtőzik valahol a poklok bejárata?

- Ez csak babona. - Es ha nem? Tudja, mire gondolok néha? A főör-dög felzavarta ezt a fickót az emberek világába, hogy szerezzen neki egy cirkuszt, mert nagyon unatkozik odalent. 0 meg bennünket szúrt ki magának. ? - Ne féljenek, én is itt vagyok. Majd odafigyelek erre a Diegóra. - Éppen erre akartuk megkérni. Igaz, Glory? - Igaz, Melody. - Próbálja meg kipuhatolni Barbarától, hogy mi a célja velünk, és egyáltalán... mi a fenét akarunk itt csinálni? i Beleegyezőn bólintottam, és leugrottam a falról. i Majd akkor keresem fel Barbarát, ha eljön az ideje. 8. Először is ellenőriznem kellett, hogy Döndrup állta-e a szavát. Elvégre laknom csak kell valahol. Nem szívesen aludtam volna matracon, mivel ismertem jól a Himaláját több alkalommal is éveket töltöttem a bércei között. Egyszer például három álló hónapig ki sem mozdultunk egy barlangból Jondonnal ott pedig nemhogy matracunk nem volt, hanem még ruhánk is alig. A thumo-t gyakoroltuk, amihez felesleges a ruha. Csak ülsz lótuszülésben a barlang mélyén, szemed vagy a bejáratra, vagy a saját köldöködre meresztve, ritkán eszel, ritkán iszol, és egyáltalán nem beszélsz. Hogy akkor mit csinálsz? Megtanulsz uralkodni a testeden, megtanulod eltűrni az éhséget, a szomjúságot, megtanulod megrendszabályozni az idegrendszeredet, emésztésedet, uralkodni próbálsz a hőközpontodon. Ha valaki ezek után azt hinné, hogy barlangi tartózkodásom alatt első osztályú jógivá vagy szádhu-vá képeztem át magam, téved. Csak megpróbálkoztam valaminek az elérésével, amit mások viszonylag könnyedén elértek. Mint például Jondon is. Ő képes volt fagypont alatti hőmérsékleten megszárítani egy vizes lepedőt a hátán, közben rezzenéstelen tekintettel imádkozott, míg engem majd a frász tört ki a hidegtől. Három hónap elmúltával Jondon mégiscsak megdicsért azt állította, hogy szédületes eredményt értem el a magam módján: nem ismer európait, aki kibírta volna azt, amit én. Ráadásul az én helyzetem kicsivel még nehezebb is volt, mint az övé: az ázsiai emberek köztudottan szőrtelenek - hozzánk, európaiakhoz viszonyítva. így aztán, amikor elhagytuk a barlangot, Jondon arca sima és elégedett volt, míg engem még az igen közeli barátaim sem ismertek volna fel. Legfeljebb Dániel Defoe. Na nem mintha a kiváló regényíró a barátaim közé tartozott volna -nem is tartozhatott, hiszen évszázadokkal ezelőtt már új testet keresett magának - hanem mert ő írta a Robinson Crusoe-t, én pedig hozzá hasonlítottam leginkább. Szakállam a derekamig ért, s ha nem vágom le már aznap, és India felé fordítom a szekerem rúdját, még ma is szent emberként élhetnék Váránaszi- ban, a halottégető máglyák szomszédságában, s néhanapján az a rendkívüli megtiszteltetés érhetne, hogy 5 én gyújthatnám meg egy-egy elhunyt máglyáját. Én azonban elpuskáztam ezt a nagy lehetőséget. Ahogy kijöttünk a barlangból, megszabadultam a sza-l kállamtól, és a kosztól is, ami rám ragadt. Szerencsé- re attól, ami belül ragadt rám, nem szabadíthat meg . senki. Most viszont ellenőriznem kellett, hogy Döndrup megfelelően berendezte-e a cellámat. Ha meg akarok felelni annak a feladatnak, amelyre vállalkoztam, legalább az éjszakáim nagyobbik részét nyugalomban kell töltenem. És nem matracon. Merthogy aludtam én már matracon is a Himalá-: jában. Aki ugyancsak kipróbálta, az tudja, hogy a hi-T malájai éjszakák ugyan ezer varázzsal ajándékozzák i meg a köztük élőt, de azért veszélyeket is rejtegetnek j a tarsolyukban. Jellemző például, hogy még a legme-! legebb nyári napokat követő éjeken is megmozdul a levegő, és meglobogtatja a mindenüvé felerősített, : addig kókadtan csüngő imazászlókat. A zászlókra í hímzett széllovak elkezdik emelgetni a patáikat, mintha az istenek ébredeznének magasztos trónusaikon. Az éjszakai fuvallatok előbb csak hűvösségük-kel foszlatják szét a nappalról itt maradt meleg szövetét, hajnal felé pedig már egy-egy jeges légáramlat is megborzongat bennünket. Jondon szerint haragos istenek lehelete a jeges levegő egy kedves ismerősöm, egy főláma pedig esküszik rá, hogy napkelte előtt röviddel megnyílik a jeges poklok kapuja, s ördögök osonnak ki rajta, hogy áldozatok után

nézzenek. Akárhogy is van aki földön vagy földre fektetett matracon tölti az éjszakáit, bizton számíthat rá, hogy a hideg levegő beleharap a lábujjaiba. Nos, ezt akartam én elkerülni. És el is kerültem. Amikor beléptem a cellámba, elégedetten nyugtáztam, hogy Döndrup jó munkát végzett. Nemcsak ígérgetett, hanem teljesítette is, amit megígért. A szobám ajtajával átellenben felállított oltár, és a rajta trónoló Pehar isten azonnal megnyerte a tetszésemet. Áldottam magamban a sorsot, amiért nem Maitréja szobrát választottam. Nincs ugyan kifogásom az Eljövendő Idők Buddhájával szemben - ő az egyik kedvencem, ha szabad ilyen profánul megfogalmaznom vele kapcsolatos érzelmeimet. Ha valaha bárki is megkérdezte, hogy melyik isten képét szeretném a közelemben tudni, mindig is Maitréját választottam. Most mégis örültem, hogy Pehar áll az oltáromon. Már csak azért is, mert olyan szörnyű istenarcot, mint az övé, nemigen láttam még életemben. Talán csak egy-egy régi Káli ábrázolás vetekedhetett volna vele. Ahogy felém nyújtotta a karját, amelyben egy lasszó végét szorongatta s ahogy végigvonszolta a pányvával megfogott szerencsétlent a világ valamennyi szegletén, megerősödött bennem a hit, hogy ha jó viszonyba keveredek vele, nem lesz az a hatalom, amely ártani tudna nekem. Még örültem is neki, hogy Döndrup idő hiányában nem készítette el az oltárt, csupán az alaphangját adta meg a később megalkotandó szimfóniának. Az oltár maga csupaszon állt: rajta Pehar, és semmi más. A többi kellék egy vörös selyembatyuban ösz-szekötve a sarokban várakozott. Volt időm bőven, ezért óvatosan bontottam ki a batyut. Először két ezüstözött bronztál került a kezembe. Kivettem a batyuból egy kis selyemzacskót is, és a benne lévő búzaszemeket testvériesen szétosztottam közöttük. Fogtam azt a selyemkendőt, amelyet ugyancsak a batyuban találtam, és gyors mozdulattal letakartam vele az istenszobrot. Nem tudtam, tetszik-e Peharnak, de meg kellett tennem. Abban reménykedtem, hogy talán még az istenek is kedvelik a kellemes meglepetéseket. Ezután a szenteltvíz kitöltése következett. A vizet egyszerű, valaha mosószert tartalmazó műanyag fla-i kon rejtette. Teljesen nem hagyatkozhattam Döndrupra, ezért letettem egy székre a flakont, elővettem az egyik bőröndömből a róka-szutrát - ennek külö- nősen erős tisztító hatalma van -, felolvastam belőle néhány sort, majd a könyvre helyeztem a flakont. Tisztában voltam vele, hogy ez a megszentelés nem az igazi, de abban reménykedtem, hogy ha Pehar észre is veszi a csalafintaságot, nem orrol meg érte. Hi- szén a jóindulatom megkérdőjelezhetetlen. i Amikor ezzel is kész voltam, a pávatoll követke-i. zett. Döndrup nem a világ legnagyobb pávájából tép-I te ki, az kétségtelen. Kissé már megviselt faroktoll volt - feltehetően már a csontjai is rég elporladtak annak a madárnak, amelynek a díszét a kezemben tartottam. Megpróbáltam kisimítgatni, aztán feladtam. Ha eddig jó volt így az isteneknek, talán ezután is jó lesz. Végül tormákat, azaz árpalisztből sütött süteményeket raktam az oltárra. A sütemények csorteneket, ereklyetartókat formáztak, és egyáltalán nem azt a célt szolgálták, hogy bárki halandó megegye őket. Ehhez csak az isteneknek van joguk, arról nem is beszélve: a csorten-sütemények bizonyos idő elmúltával olyannyira megkeményednek, hogy valóban isteni fogak kellenek az elrágásukhoz. Elégedetten dörzsöltem össze a tenyerem. Kezdődjék hát az oltár elkészítése! A két, árpaszemekkel megtöltött áldozati tál már ott várakozott Pehar előtt, ezért velük egyelőre nem kellett törődnöm. Kellett viszont a szenteltvízzel. Úgy gondoltam, hogy a róka-szutra már elvégezte a feladatát, megtisztította a vizet az esetlegesen benne maradt szellemi szennyeződéstől, ezért gondosan beletöltöttem egy ugyancsak ezüstözött kancsóba. A kancsó karcsú volt, olyan hosszú nyakú, hogy akár La Fontaine gólya-róka meséjének az illusztrációja is lehetett volna. A kancsó nyurga nyaka ezúttal az esztétikai élvezeten kívül más célt is szolgált. Ebbe kellett ugyanis belehelyeznem a pávatollat, szárával lefelé. A toll hosszú volt, és ha nincs az edénynek zsiráfnyaka, kiesett volna belőle az oltárra.

De így nem esett ki. Olyan peckesen állt a kancsóban, mintha beleragasztották volna. Nem sokáig. Kihúztam a tollat a szenteltvízből, rituális ujjtartás kíséretében megszórtam vele a két tál árpát, majd visszatettem tartójába, a kancsóba. Ezután a gyertyák és a füstölők következtek. A gondos Döndrup szerencsére egy doboz gyufát is dugott a batyuba, így nem kellett ősközösségi módszerekhez folyamodnom a tűzgyújtáshoz. Néhány másodperc, és kellemes szantálillat töltötte be a cellámat. A többi már gyerekjáték volt. Ráhelyeztem az oltárra a tormát, mellé néhány megkeményedett, vajból készült istenszobrocskát. Ez utóbbiak olyan kemenynek tűntek, hogy talán még a gyertya lángja sem lett volna képes megolvasztani őket. Még néhány mozdulat, és minden a helyére került. Igaz, nem volt túl gazdag az oltárom, de túl szegényes sem. Pehar meg lehet vele elégedve. Magamban háromig számoltam, aztán lerántottam róla a selymet. Bár Pehar arcán nem láttam különösebb érzelmet a haragon kívül, mégis megéreztem, hogy nem talál kifogásolnivalót az oltárán. Reméltem, rajtam sem. Kicsit még illegettem magam előtte, hogy hozzám szokjék, aztán öltözködéshez láttam. Nem tudom, említettem-e már, hogy Döndruptól szerzetesi ruházatot és csizmát is rendeltem. A sarokba helyezett, kettes számú batyu ezeket tartalmazta. Megvallom, félve bontottam ki, és erre meg is volt minden okom. Aki látott már szerzetesi ruhát szerzetesen, az bizonyára azt is tudja, hogy a kaftanok, övek, sapkák használat közben, hogy finoman fejezzem ki magam, szagosakká válnak. A kolostorokban használt élelmiszerek, tisztítóeszközök, kegytárgyak nem az európai illatvilágot sugározzák ki magukból. De nem ám! Úgy is mondhatnám, hogy némelyiküknek kifejezetten kellemetlen az illata. Az pedig egyenesen elkerülhetetlen, hogy ezt az illatot át ne vegyék a ruhák. Gompákban töltött éveim során magam is viseltem már olyan öltözéket, amelynek a szagával rovarokat lehetett volna irtani. Úgy áradt belőle a tömény faggyúszag és az avas jakvaj különben kellemes aromája, hogy még a sokat tapasztalt Domingos de Carvalho is hátratántorodott tőle. Nos, ehhez képest a Döndrup által hozott ruha maga volt a szagos mennyország. A széles szárú díszcsizma is tiszta volt egyetlen apró sárdarabot sem láttam a talpán. Örömmel öltöttem magamra őket. Elsősorban azért, mert nem akartam kiválni a környezetemből. Ha ugyanúgy öltözöm, mint a szerzetesek, egy vagyok közülük, egyéb ismertetőjegyeim a semmibe vesznek. Márpedig amire készültem, az megkívánta, hogy minél kevesebben ismerjenek fel. Főleg távolról. Még az sem zavart különösebben, hogy a batyu alján egy papírdarabkára, azaz számlára bukkantam. Mosolyogtam, és a nadrágom zsebébe süllyesztettem. Éppen öltözködtem, amikor nyílott az ajtó, és se szó, se beszéd berontott rajta Migmibzang. Az oltár előtt megtorpant, és csodálkozva nézett rám. - Ez az oltárod, rinpócse? - Ez - mondtam. Migmibzang kissé hátrébb lökte díszsüvegét a fején. - Tudod, ki van az oltárodon? - Tudom - feleltem. - Pehar. - De... miért éppen... ő? - Mert olcsóbb volt, mint Maitréja. -Tessék? Néha nem lehet érteni a beszédedet, rinpócse! - Nem baj. Az a fő, hogy Pehar áll az oltáromon. - Peharnak nem szokás oltárt állítani. - Miért nem? - Mert Pehar... haragos isten. - Haragos, mert haragszik a buddhista tanok ellenségeire. - Ez igaz, rinpócse, de akkor sem szokás. Különben... azért jöttem, mert Tenzing Csergal küldött. Nem értettem, mit akarhat tőlem az apát, hiszen csak nemrég jöttem el tőle. Bizonyára elfelejtett valamit közölni velem. - Mit óhajt tőlem Őszentsége? Migmibzang körbeforgott, mintha ellenőrizné, hogy nem bujkál-e valaki a közelünkben, aztán hozzám hajolt.

-Őszentsége azt szeretné, hogyha gondját viselnéd a bolond embernek. Fenébe ezekkel az átkozott nyelvi nehézségekkel! Hol ő nem ért engem, hol megfordítva. - Kinek kellene gondját viselnem? - Most mondtam. A bolond embernek. - Ő kicsoda? -Hát a bolond ember! Én bizony nem tudom a nevét. - Miért nevezitek bolond embernek? - Mert az. Bolond, rinpócse. -Hm. És miért kellene gondját viselnem? -Mert zavarja Őszentségét. Naponta be akar menni hozzá. Azt állítja, tudja, hol a pokol kapuja, és az ördögöket is ismeri. Néha pedig nem mond semmit, csak eliön Őszentségéhez, az áldását kéri, és azt sze-retné, ha Őszentsége megmentené a pokloktól. - Ez még nem feltétlenül a bolondság jele. - Márpedig az az ember bolond. - Idevalósi? Migmibzang megrázta a fejét. - Dehogy, rinpócse. Ha idevaló lenne... magam is elintézném a dolgot. De az az ember... tengerentúli, mint te. Ez pedig nehéz dolog. Ha egy tengerentúli bolond, hát az nagyon bolond tud ám lenni! - Ebben lehet valami - bólintottam. - Hol lakik egyáltalán? - Sehol, rinpócse! Ismét rajtam volt a csodálkozás sora. -Hogyhogy sehol? Olyan nincs. A Himalájában nem lehet sehol lakni. - Tavasz volt, amikor ideérkezett. Őszentsége megpróbálta elküldeni, de nem ment. Mivel itt aludt a kapu előtt, Őszentsége kénytelen volt beengedni, és... adott neki egy cellát. De csak két napot töltött benne. Azt mondta... felfedezték az ördögök. Tudják, hol lakik, és le akarják vinni a pokolba. Kimászott az ablakon, és azóta csak ritkán jön be a kolostorba. A pásztorok mesélték, hogy odafent lakik a sziklák között talán beköltözött egy barlangba, ki tudja? Az emberek szentként tisztelik. Azt mondják, felmegy a hegyek csúcsára, és az istenekkel beszélget. Enni és inni is adnak neki. Néhanapján... újabban... nagy balhékat csinál, rinpócse! -Miféle balhékat? - Nekiesik a szerzeteseknek, rángatja őket, sőt üti-veri, és arra akar rábírni bennünket, hogy költözzünk el innen, mert az ördögök valamennyiünket elemésztenek. Néha nagyon kellemetlenül viselkedik, rinpócse. Őszentsége arra gondol, hogy... te talán... Először határozottan tiltakozni akartam, aztán megvontam a vállam. Egy rövid beszélgetést talán megér a dolog. -Jól van - sóhajtottam. - Mondd meg Tenzing Csergalnak, hogy majd beszélek vele. Ehhez persze előbb meg kell találnom. Te mondtad, hogy senki nem tudja, hol lakik, lehet, hogy sokáig kell keresnem. Migmibzang megrázta a fejét. - Nem kell sokáig keresned, rinpócse. Sőt egyáltalán nem kell keresned! Itt áll az ajtód előtt. Megdöbbenve bámultam a félig nyitott ajtóra. t.. - Miért nem jön be? - Mert fél, rinpócse. -Tőlem? - Az ördögöktől. Megráztam a fejem, és kisétáltam a folyosóra. A kezemet óvatosságból már jó előre ökölbe szorítottam, hogy elkerülhessem a kellemetlen meglepetéseket. Először nem láttam semmit a folyosón. Lassan szürkülni kezdett a délután ezért csak hosszú másodpercek múlva vettem észre a valamit az ajtófélfa mellett. Ez azonban nem a bolond ember volt, hanem egy újabb batyu, feltehetően ez is Döndrup ellátmánya. El nem tudtam ugyan képzelni, vajon mi a fenével örvendeztethetett még meg, amikor a batyu megmozdult, és egy jókora, őszülő szakáll emelkedett ki belőle. Akkora, mint az enyém lehetett, amikor három hónapos meditáció után Jondon kíséretében kijöttem a barlangból. Tettem egy óvatos lépést előre. A szakállból kibá-, múló két szem erre rémülten forogni

kezdett. - Ne! Ne! Ne j öjj ön közelebb... kérem! Meglepetten hátrébb léptem. - Segíthetek valamiben, uram? : A hang ismerősnek tűnt, csak még nem tudtam, hova tegyem. - Mr. Lawrence? - En vagyok - mondtam. -Leslie? - Az is én, de kicsoda maga? A szakáll mellett ekkor feltűnt egy kéz is. Lassan lefejtette magáról a batyut, majd nehézkesen feltápászkodott. Önkéntelenül is segíteni akartam neki, de szinte felsikított, amikor hozzáértem. -Ne! Ne! Ekkor zizzentem csak rá, hogy aligha lesz könnyű dolgom ezzel az emberrel. A szakállas szobám ajtajára pislogott. -Itt... lakik? -Itt. - Bemehet... nénk? Ekkor már a szaga is megütött. Nem volt igazán kellemetlen inkább olyan, mint a nomád pásztoroké. Birkafaggyúból, avas jakvajból, mezei hagymából és pörkölt kecskefejből összegyúrt massza illatát éreztem rajta. - Segíthetek? - Megyek... magam is. Szépen beszélt angolul. Úgy, ahogy tanult emberek beszélnek. Bár volt valami a kiejtésében, ami mintha Kanadára emlékeztetett volna. Bevonultunk a szobámba. Erősen összerezzent, amikor megpillantotta az oltárt. -Pe...har? - Ha akarja, letakarhatom. - Dehogyis... küldje el ezt az embert! Migmibzang felé fordultam. -Köszönöm, Migmibzang. Mondd meg Ószent-ségének, hogy minden rendben lesz. Az emberhegy bólintott, miközben gyanakvó pillantásokat vetett a szakállasra. - Biztos, hogy ezt akarod, rinpócse? - Biztos. - Ne maradjak még egy kicsit odakint? - Nyugodtan elmehetsz. - Ahogy gondolod. Elment, és becsukta maga mögött a cellám ajtaját. Összekulcsoltam a kezem. Részben azért, hogy mutassam: várom a magyarázatát, részben pedig, mert ruhám ujjában volt a 38-as Smith and Wesson. Szeretem elkerülni a kellemetlen meglepetéseket. Ahogy becsattant Migmibzang mögött az ajtó, és döngő léptei is elhaltak a folyosón, a szakállas rárogyott az egyik székre, amiért, ha jól emlékszem, negyven rúpiát számított fel Döndrup. - Jézusom... már azt hittem... sosem érsz ide! Majd kiesett a stukkerom a kaftánom ujjából. Ki a fenéé ez a hang? -Tudtam, hogy jössz - suttogta a szakállas, és a kezem után kapott. - Tudtam... és bocsáss meg... hogy belekevertelek... Elkaptam, felrántottam a székből, és az arcába néztem. - Ki a fene vagy te? Ahogy szemembe mélyesztette a szemét, már tudtam is a választ. Tommy Berenger, kanadai kollégám és szállásadóm vergődött a kezeim között. 9. Pontosabban szólva Tommy nem is a szállásadóm volt: csupán hétvégi házát, cottage-át ajánlotta fel egy kis víkendre Valériának és nekem. Amikor aztán azok az érthetetlen jelenségek játszódtak le a szomszédságunkban, egyszerre eltűnt. Állítólag valami lehetetlen afrikai országba küldték egy még lehetetlenebb feladattal. Tommy Berenger pihegett egy kicsit a kezeim között, majd megragadta a csuklóm. - Eressz el... Leslie... a végén még megfojtasz. - Meg is érdemelnéd. -De hiszen én... nem tehetek semmiről. Akkor még nem tudtam semmit. -Mikor? - A konferencia idején. - Mit nem tudtál?

- Hogy mi miért történik. - Most már tudod? - Tudom, Leslie. -Akkor mondd el! Tommy Berenger rángatódzni kezdett a karjaim között, mintha epilepsziás roham kerülgetné. - Itt vannak... Leslie! -Kik? -Kát ők! - Kik azok az ők? -Hiszen... tudod! Úgy megráztam, mint Krisztus a vargát. Csak úgy lötyögött a feje vékony nyakán. A szakálla pedig úgy lengedezett, mint a részeg Mikulásé. - Azok... akik... Kanadában ... Mivel beláttam, hogy így nemigen megyünk semmire, eleresztettem. - Ülj le, Tommy. Olyan rémülten taszította el magától a széket, mintha arra gyanakodna, hogy mérgezett szegek állnak ki belőle, s ha beleül, a fenekébe szúrnak. -Nem, nem! - Mi a bajod a székemmel? -Nem ülhetek le! - Miért nem? -Mert... meglephetnek. - Ugyan kicsodák? - Hát az ördögök, Leslie! Olyan zavaros volt a szeme, mint a háromnapos csirkeleves. Rá kellett döbbennem, hogy vagy átalakulok pszichiáterré, vagy az életben nem tudom meg tőle, amit meg akarok tudni, és amit alighanem ő maga is el akar mondani nekem. - Csukjam be az ablakot? -Ne, ne! - Akkor nem tudnak bejönni. - Viszont én sem tudok kimenekülni. -Jól van, Tommy... mindenesetre rázárom az ajtót. -Ne, ne! Ha az ablakon átjönnek, csapdába kerülök. - Hol találkoztál először velük, haver? - kérdeztem, miközben megpróbáltam találni valahol néhány teáscsészét. Sajna, nem találtam egyet sem. Úgy látszik, Döndrup megfeledkezett róluk, akárcsak a teáról. Egyetlen pillanatra felötlött bennem a gondolat, hogy a szenteltvízből kellene megitatnom, de gyorsan el is hessegettem magamtól az eszement ötletet. Ki tudja, honnan szerezte Döndrup a vizet. Tommy Berenger mintha meg sem hallotta volna a kérdést, felém kapott és elmarkolta a köpenyem ujját. - Leslie... kérlek... Tudod, hogy itt rejtőzik a közelben a pokol bejárata? Megcsóváltam a fejem. Annyian mondták már, hogy a végén még én is kénytelen leszek elhinni. - Hol, Tommy? - Itt a közelben. Pontosan még nem tudom, de itt kell lennie valahol. -Miből gondolod? - Láttam az ördögöket. És mindent tudok róluk. Sajnos, ezt ők is tudják. - Honnan tudják? Motyogásba fulladt a szava. Lehorgasztotta a fejét, mintha elaludt volna. Már éppen nyújtottam volna a karom, hogy felrázzam, amikor magától is felébredt, s olyan hangon üvöltött fel, hogy kis híján hanyatt zuhantam tőle a padlón. -Jönnek, Leslíííííííe! Jönnek! Mááááár itt is van-naaaak! Megpróbáltam rányomni a székre, de úgy megtaszított, hogy most aztán valóban lehuppantam a padlóra. Tommy eközben le-fel futkosott a cellámban, mint a csapdába esett egér. - Istenem, Leslie... már itt is vannak! Felpattantam, és igyekeztem elkapni. Ő viszont ügyesen eltáncolt előlem. - Nincs itt senki, Tommy - próbáltam fogócská-zás közben is megnyugtatni. - Csak a szél fúj odakint! - Érzem, hogy itt vannak. Megérzem őket. - Jobb lenne, ha elmondanád... Vigyázatlan voltam, hiszen egyszerre több dologra is figyelnem kellett. Őt is szemmel kellett tartanom, hiszen meg akartam fogni, s mindezt úgy, hogy ne kelljen erőszakot alkalmaznom. Ugyanakkor az oltárra is vigyáznom kellett. Ott

kergetőztünk Pehar előtt: nem lett volna jó jel, ha egyszer csak lángra lobban, vagy ami még rosszabb, kiborul a szenteltvíz a padlóra. Tommy Berenger hirtelen megtorpant a cella közepén. Olyan volt a szeme, mint az űzött vadé. - Én már... a pokolé vagyok, Leslie. Engem már elkaptak. Én is megtorpantam, és igyekeztem megnyugtatón mosolyogni. - Mikor kaptak el? - Nemrégen. -És? -A fogságukban voltam. Azt akarták, hogy én is... én is legyek ördög. Hm. Ez érdekes fejlemény volt. - De te nem akartál ördög lenni? Tommy Berenger összekulcsolta a kezét, és rimánkodva felém nyújtotta. -Hogy akarhattam volna, Leslie...? Hogy akarhattam volna... ? Meglógtam tőlük. - Meglógtál? Hogyan? - Nem tudom, Leslie. Azóta menekülök előlük... Jaaaaj, mááááár itt is vannak! El kell tűnnöm, Leslie! Mielőtt megakadályozhattam volna, felpattant a nyitott ablak párkányára. - Neeee! - ordítottam rá, de óvakodtam akár egyetlen lépést is tenni felé. Vigyázz, Tommy! A második emeleten vagyunk! Tommy Berenger a szemembe nézett. Ember le nem tudja írni, mi mindent láttam a tekintetében. A legszörnyűbb talán a reménytelenség és a fájdalom volt. -Holnap... eljövök, Leslie! És elmondom... hogy kik ők és... mit akarnak. De most... jaaaaj, hiszen már itt is vannak! Néhány pillanatra én is megrémültem, sőt nem szívesen vallom be, de a fejemet is elveszítettem. Az ajtó kivágódott, és szó szerint berepült rajta valaki. A következő pillanatban Tommy ugrott. Talán fel sem fogta, hogy kétemeletnyi mélység húzódik alatta. Akárki is rontott be a szobámba, az ablak felé igyekezett. Én meg megpróbáltam feltartóztatni. Az egyetlen, amit sebtében megtehettem, hogy kinyújtottam a lábam. Támadóm belebotlott, nagyot kiáltott, majd végigvágódott a padlón. Tommy ekkor tűnt el véglegesen a szemem elől. Néhány pillanatig még hallottam az ordítását, aztán elcsendesedett minden. Odakint. De nem idebent. A piros palástú szerzetes megpróbált feltápászkodni, de mielőtt megtehette volna, fejére húztam a kaftánját. Aztán csak úgy üdvözlésképpen a véknyába nyomtam az öklömet. A szerzetes ordított, mintha nyúznák. Pedig azt csak a következő lépésnek szántam. Közben úgy rug-dalódzott jókora csizmáiban, mintha feltétlenül meg akarna szabadulni tőlük. - Blobzang rinpócse! Blobzang... rinpócse! Előhúztam a 38-ast a ruhaujjamból, aztán lerántottam a selymet a fejéről. Nem kis meglepetésemre Döndrup feküdt a földön, rémült szemeket meregetve rám. -Buddha ezer szemére, rinpócse... már azt hittem, ők kaptak el! -Kik? - Hát az ördögök. Nem szállnál le rólam? Eleresztettem, és az ablakhoz ugrottam. Kihajoltam rajta, és megpróbáltam megtalálni odalent Tommy Berenger testét. Sajnos semmi egyebet nem láttam, csupán egy kecskét. Ő viszont felnézett rám, és keserves mekegésbe fogott. 0, nagy hatalmú Siva, csak nem változott Tommy Berenger kecskévé? A kecske mintha megértette volna néma kérdésemet, heves bólogatásba fogott, és eliramodott. Még a feje is hasonlított valamelyest Tommy Berenger-ére. Vagy legalábbis a szakálla. Ereztem, hogy Döndrup mögém nyomakszik, és ő is áthajol a párkányon. - Hol van, rinpócse? - Elment. - Hova? - Ki tudja? Döndrup megcsóválta a fejét. - Innen ember ki nem ugorhatott. Vagy ha ki is ugrott, nem maradhatott életben. Ebben kétségkívül volt valami. Aki kiugrik egy második emeleti ablakból, és ráadásul kövekre esik, nem szokta megúszni ép bőrrel. - Ki volt az, rinpócse? Válasz helyett rárivalltam. - Mi a fenéért támadtál rám?

Döndrup szemrehányó pillantásokkal jutalmazta kissé ideges kérdésemet. - Talán inkább megköszönnéd, rinpócse, hogy törődök veled, és nem számítok fel neked újabb négyszáz rúpiát. - Mi a fenéért? -Életmentésért, rinpócse. Ez a minimum tarifa. Az a fickó ott állt az ablakodban. Éppen akkor jöttem be a kolostorba, a gompába, és azonnal észrevettem. Mire gondolhattam volna, rinpócse? Csak arra, hogy egy ördög áll a párkányodon, és éppen el akar repülni veled, hogy levigyen a pokolba. Ezért aztán felrohantam, és segíteni akartam neked, te meg... Pehar, légy velem! Tudod, mit csináltál, rinpócse? Tengernyi szemrehányást éreztem a hangjában. Kissé meg is nyaldosott a lelkifurdalás miatta. Elvégre valóban a segítségemre sietett - nem tehetett róla, hogy csak a megbuggyant Tommy Berenger-t találta nálam. Én pedig azzal háláltam meg őszinte szándékát, hogy a hasára ültem. - Mit csináltam? - kérdeztem mélyet sóhajtva. -Ezerrúpiás kárt! - Kinek csináltam volna? - hökkentem meg. - Magadnak, rinpócse. Amiért elgáncsoltál, és májon ütöttél. - Nem lesz egy ütésért, ami tulajdonképpen nem is érte a májadat, túlságosan sok ezer rúpia? Döndrup elképedve nézett rám. -Emlékszel, amikor belém bokszoltál? Milyen volt a májam, rinpócse? - Kemény. Mintha nem is emberi máj lett volna. Úgy látszik, sokat iszol az utóbbi időben. Döndrup gőgös képet vágott. - Én nem fogyasztok alkoholt, rinpócse! Egyetlen cseppet sem. Az a kemény valami pedig nem a májam volt. De nem ám! - Majd hirtelen sápítozni kezdett: - Jaj, jaj, jaj, bárcsak a májam lett volna, az úgysem ér sokat! Bárcsak az lett volna! - Miért, mi volt? - néztem rá gyanakodva. Döndrup kihúzta magát, és tett egy gyors mozdulatot. A következő pillanatban porceláncserepek kezdtek hullani piros palástja alól. Kisebbek, nagyobbak, színesek, hófehérek. Én meg csak tátottam a számat, és bámultam rá, mintha jómaga változott volna porcelántörmelékké. - Mi a csoda ez, Döndrup? - Már csak cserép, rinpócse. - És mi volt? - A teáscsészéid, rinpócse. Nem akartam, hogy közönséges csészékből idd a teádat, és hogy azokból kínáld a hozzád látogatóba érkező tiszteletre méltó vendégeidet, ezért beszereztem neked a környék legdrágább csészéit. Kétszáz rúpiáért darabját. Régebben múzeumban őrizték őket. Szomorú képpel, mély sóhajtások közepette húzta elő kis füzetecskéjét, és beleírt valamit. Gondolom, a készlet árát. Tiltakozhattam volna, de inkább másra spóroltam az energiáimat. Meg kellett keresnem Tommy Be-renger-t. 10. Döndrup, úgy látszik, nagyobb ellenállásra számított, mert ott téblábolt még egy kicsit mellettem, az arcomat figyelve. Attól tarthatott, hogy előbb-utóbb mégiscsak tiltakozni kezdek. Én azonban nem tiltakoztam. Ehelyett egyszerűen kitoltam a cellából, majd bezártam mögöttünk az ajtót. -Hova mész, rinpócse? - kérdezte aggodalmas hangon. - Sétálni - mondtam. -Ilyenkor??! - Milyenkor? - hökkentem meg. - Hiszen ... alkonyat van. -És? - Alkonyatkor a legtöbb a démon. Csak úgy rajzanak odakint. Telis-tele vannak velük a hágók és a szántóföldek is. A parasztok már befejezték a munkát, ilyenkor a démonok előjönnek, hogy megnézzék, mit csináltak az emberek egész álló nap. - Annyira kíváncsiak? - Inkább arra kíváncsiak, hogyan tudnának ártani nekik. Ilyenkor... tisztességgel legyen mondva, rácsinálnak a földjeikre. - Legalább megtrágyázzák.

Döndrup a homlokához kapta a kezét. - Lehet, hogy nagy műveltségű rinpócse vagy, de a démonok és ördögök dolgában nagyon is járatlannak mutatkozol. Nem tudod, mi lesz a démonok ürülékéből? -Mi? - Kő, rinpócse. Ezért aztán - képzeld csak el - a földműves hazamegy a családjához a napi kemény munka után. Sikerült megtisztítania a földjét a télen ráhullott kövektől. Lefekszik, és jót alszik. Másnap hajnalban kimegy a földjére, hogy szántani kezdjen, és mit lát? Telis-tele van a földje kővel. És nem a hegyekről hullottak le, de nem ám, hanem az ördögök és démonok potyogtatták ki őket magukból. - Azért én mégiscsak sétálok egyet, Döndrup. - Nem akarod... hogy elkísérjelek? Úgy csengett a hangja, hogy biztos voltam benne: azt szeretné, ha visszautasítanám. - Egyedül megyek, Döndrup rinpócse! - Ahogy akarod, rinpócse. Megkérdezhetem tőled, hogy van-e annyi fedezet a bőröndödben, amennyivel kiegyenlíthetnéd a tartozásodat, ha netalántán... talántán... ugye... - Van - mondtam. - De vissza fogok jönni. Döndrup mélyet sóhajtott. - Sokan mondták már ezt, rinpócse. Ismét csak igazat kellett adnom neki. Jómagam is ismertem magabiztos embereket, akik mindig visszatértek, egyszer azonban hiába várták őket úgy eltűntek, mint a jakvaj a forró teában. Remélem, hogy évek elmúltával rólam nem ugyanezt mesélik majd a mindig lobogó tábortüzek mellett. 11. Odakint valóban beköszöntött az alkony. A körülöttünk őrt álló hatalmas hegyek között vörös fénygejzírek törtek a magasba: a lenyugvó nap búcsúfényei. Megálltam a gompa fala alatt, és felnéztem az ablakomra. Akárhova is esett Tommy Berenger, holtbiztos, hogy a lábát törte. Ez esetben viszont itt kell lennie valahol. Palástomba burkolózva végigkutattam a környéket. Semmi. Ezután még nagyobb kört írva le a gompa körül, alaposan végigvizsgáltam a terület minden négyzetméterét. Itt sem találtam semmi gyanúsat. Végezetül a mani-falat vettem szemügyre. Ott aztán valóban találtam valakit. Valakit, aki rám lesett. Ha nem vagyok olyan óvatos, amilyen voltam, egyenesen belefutottam volna. Többek között azért, mert nemigen tételeztem fel, hogy a mani-fal mögül fenyegetne bárki is. Talán túlságosan is átvettem már az itteni emberek gondolkodásmódját, amely szerint a mani-fal szent terület, onnan nem indulhat fenyegetés mások ellen. Hacsak nem démon az illető. Az istenek csodája volt, hogy észrevettem a fickót. Éppen az egyik megroggyant kavicshalmon ugrottam át - óvatosan, hogy még csak ne is súrolhassa csizmám talpa a tetejét -, amikor egy hatalmas, vörös fáklya utolsót villant a Kancsendzönga óriási tömbje mögött. Ez aztán arra késztetett, hogy mielőtt még ránk törne az igazi sötétség, az utolsó falat is megvizsgáljam. Ugrás közben vettem észre a leselkedőt. Ott ült a fal tövében, egészen a kavicsokhoz húzódva, mintha közéjük akarná préselni magát. Én is odapréseltem magam az én köveim közé, és még a lélegzetem is visszafojtottam. Fogalmam sem lehetett róla, vajon észrevett-e. Abban reménykedtem, hogy a fényvillanás őt is elkápráztatta, nemcsak engem. Ráadásul vörös palástban voltam, ami beleolvadhatott a lebukó nap búcsúzó pírjába. Csak akkor szántam rá magam a következő lépésre, amikor érezhetően hűlni kezdett körülöttem a levegő. A Himalájában már csak így szokott beköszönteni az éjszaka. Ahogy lemegy a nap, az éj jégmadarai átsuhannak az égen. Nálam volt a 38-as, így viszonylag biztonságban érezhettem magam. Most már azon múlik minden, hogy ki az ügyesebb és türelmesebb. Fél óra alatt sikerült megkerülnöm a mani-falat. Kavicsról kavicsra haladva dolgoztam magam előre, annyi zajt sem ütve, mint egy éjjeli bogár.

Már rég a vacsorájukat költötték a gompában a szerzetesek - az én gyomrom is többször türelmetlenül megkordult - amikorra sikerült mögé kerülnöm. Átlestem a mani-fal fölött. A fickó még mindig ott lapult a kavicsok között. Felpattantam a mani-fal tetejére - később majd elrendezem az istenekkel a dolgot -, elrugaszkodtam, és ráugrottam. Már ugrás közben észrevettem, hogy a leselkedő durva hibát követett el. Ahelyett, hogy azonnal felém fordult volna, ahogy meghallotta csizmám talpának a csikorgását a kavicsokon, még mindig valahova a sötétségbe figyelt. így aztán nem is volt nehéz dolgom. Ráugrottam, földre döntöttem, és már éppen azon voltam, hogy vacsora helyett néhány egyenessel kínáljam meg, amikor megdermedt a levegőben a kezem. A leselkedő ugyanis egyáltalán nem védekezett. Nem emelte fel a karját vagy a lábát, nem gördült félre előlem, sőt még csak egy nyomorult kést sem rántott elő a ruhája alól. Az egyetlen, amivel meg tudta volna védeni magát, az a szaga volt. Az állott birkafagygyúból, avas jakvajból, mezei hagymából és pörkölt kecskefejből összegyúrt keveréknek az illata, amit nem is olyan régen éreztem már valahol. Hold nem volt még az égen, így a halványan pislogó csillagok fényére hagyatkozhattam csupán. Mivel a hátán feküdt, az arcához hajoltam. Aztán azonnal el is fordítottam a fejem. Immár nem tartottam ! tőle, hogy a leselkedő megtorolja figyelmetlensége-j met. Pedig nyitva volt a szeme, és mindent láthatott volna, ami az orra előtt történik. Ha nem lett volna halott. 12. Leültem a mani-fal tövébe Tommy Berenger mellé, mert hiszen ő volt a leselkedő, s megpróbáltam kilihegni magam. Már vagy öt perce lihegtem, és még mindig úgy éreztem, hogy igencsak szűkmarkúan mérik az istenek errefelé az oxigént. Amikor aztán szép lassan mégiscsak eltakarodott előlem a szürkészöld köd, alaposabban is szemügyre vettem Berenger-t. Sok látnivaló nem volt rajta. Főleg annak nem, aki nem igazán szeret halottakat nézegetni. Ücsörögtem még egy kicsit a mani-falnál, aztán megpróbáltam felállni. Kissé nehezen ment Berenger látványa kihúzta az erőt a lábaimból. Nem mintha olyan jó cimborák lettünk volna - elvégre alig ismertem -, mégis kegyetlenül megrázott a halála. Hiszen alig háromnegyed órája, hogy beszélgettünk... Hej, Tommy, ha csak egy kicsit is többet árultál volna el, mint amennyit végül is kikotyogtál! Talán közelebb lennék ennek az átkozott ügynek a megoldásához! Egyelőre úgy éreztem, hogy olyan távol vagyok tőle, mint a Himalája-Déli-sark távolság kétszerese. Ha nem távolabb. Bár megtehettem volna, hogy megpróbálom bevonszolni a kolostorba, a józan ész megálljt parancsolt. Ha a vállamra veszem, vagy megkísérlem átrángatni a manifalon, magam is védtelenné válok. Bármennyire is nehezemre esett, magára hagytam szegény Tommyt. Jidamom is egyre sürgetőbben követelte a lelkem mélyén, hogy húzzak el onnan minél gyorsabban, ha nem akarok magam is a mani-fal-nál pusztulni. Amíg a mani-falnál Tommy Berenger-re vadásztam, a kapus láma bezárta a kaput. Csak hosszas kopogtatásomra cammogott ki a fülkéből, és bocsátott be. -Éppen imádkoztam, rinpócse! - mentegetődzött. - Nem tudtál volna bemászni a kerítésen? Aztán felém ütött. Olyan váratlanul, hogy nem sikerült idejében elhajolnom előle. Még mindig Tommy Berenger szomorú sorsán tépelődtem, ami aztán el is altatta az éberségemet. Nem volt erős az ütése, inkább simogató. Mégis felemeltem a kezem, hogy behúzzak neki egyet -hátha csak álruhás szerzetes -, de ekkor élesen felkiáltott. -Ne! Ne! Leeresztettem a karom. A szerzetes kezében hosz-szú olvasó vöröslött a halvány lámpafényben. Nem kellett éles szem hozzá, hogy észrevegyem: öklömnyi vörös korallokból fűzték össze. - Kint jártál napnyugta után! - szólt rám mintegy védekezőn tartva maga elé a füzért. -Kintjártam. És? - Akár meg is szállhatott egy démon.

- Csak tudnék róla - igyekeztem megnyugtatni. - Ha megszállt volna, nem árulnád el - morgolódott. - De ha lett volna benned, az olvasóm kiűzte volna. -Honnan tudod, hogy nem volt? - ijesztgettem. - Figyeltem a lámpa fényét - mondta a szerzetes a vasmécsesre bökve. - Ha démon lett volna benned, megrebbent volna a fénye. így csak elfeküdt. Bár ez sem jó jel. Alaposan megnéztem magamnak a lámpa lángját. Meghökkenve tapasztaltam, hogy valóban elfeküdt mintha elfáradt volna az eddigi nagy lobogásban. Pedig nem is volt huzat a fülkében. - Ez nem jó jel - ismételte a szerzetes. - Nem bizony. -Miért? Mit jelent? A szerzetes morzsolgatni kezdte az olvasója szemeit. Minden egyes szemnél elmormolt magában egy om mani padme hum-ot. - Azt jelenti... rinpócse... oma hum... hogy halott van a környéken. Mégpedig olyan... padme hum... aki erőszakos halállal múlt ki. Az ő lelke... padme hum... fújja oldalra a lángot. Most meg hova mész, rinpócse? Van egy jó történetem... Szeretek régi rémtörténeteket hallgatni, de most nem volt időm rá. Meg kellett keresnem Döndrupot vagy Migmib-zangot. 13. Még nehezen tájékozódtam a kolostorban, de a fő-láma szobájához vezető folyosóra minden különösebb erőfeszítés nélkül sikerült rábukkannom. Azt reméltem, hogy az emberhegy ott lesz valahol Őszentsége lakosztályának a környékén, de nem volt ott. Sőt maga Tenzing Csergal sem volt ott. Olyan üres volt a lakosztály, mint az elhagyott madárfészek. Végigbolyongtam mind a három szobán - csak az oltárokon pislogott egy-egy haldokló gyertya, s rég hamuvá omlott füstölők illata bolyongott a levegőben. Éppen megállapítottam magamban, hogy Tenzing Csergal bizonyára imádkozni ment a nagy imaterembe, a lhakangba, amikor megmozdult valami az egyik sarokban. Kirántottam ruhám öbléből a 38-ast, és nagyot ordítottam. - Fel a kezekkel! Kifelé onnan! A sötét sarok megmozdult, majd engedelmesen kimászott belőle valaki. A kezét azonban nem emelte fel. - Te vagy az, rinpócse? Nagyon úgy hangzott, mintha Döndrup hangja lenne. Én azonban még nem nyugodtam meg egészen, hiszen tisztában voltam vele, hogy egyes démonok nagyon jól utánozzák az emberi hangot. - Döndrup? - Én vagyok, rinpócse. Visszadugtam a 38-ast a helyére. - Mit keresel itt? Döndrup elém penderült. A gyertyák alig-lángjá-nál is meggyőződhettem róla, hogy valóban ő az. - Te mit keresel itt? - Én Őszentségét. - Mit akarsz tőle? - Üzleti ügyeim vannak vele, rinpócse. Bizalmasak - tette aztán hozzá jelentőségteljesen. - Döndrup rinpócse! -Igen? - Én is ajánlanék neked egy üzletet. Döndrup felkapta a fejét. - Jó üzlet, rinpócse? -Jó. - Kinekjó? - Elsősorban neked. -Hm. Akkor jöhet. Mit kellene beszereznem? -Egy csomagot kellene behoznunk az épületbe. - Milyen csomagot? - Az én egyik csomagomat. Ott hever a mani-fal-nál. Kissé nehéz, gondoltam, Migmibzang majd behozza, de mivel őt nem találom... Döndrup sietősen karon ragadott. - Ugyan már, rinpócse, nem kell ahhoz Migmibzang! Ha Csojdzsil itt lenne... sebaj, majd behozom én. Azt, remélem, tudod, hogy a csomagszállítás minimum negyven rúpiába kerül? Mekkora lehet a súlya?

- Cirka mint egy emberé - mondtam. - Legfeljebb majd segítek neked. - Már mehetünk is, rinpócse... Aggódva pillantottam a kapus fülkéjére, de nem láttam benne senkit. Lámpafény sem szűrődött ki az ablakán a kapus vagy már aludt, vagy lement a lhakangba imádkozni egyet. Kulcsa ott hevert a fülke egyetlen kis asztalán. Döndrup kinyitotta a kaput, aztán kiszimatolt a csillagfénybe. - Szerencse, hogy a mani-falnál van. Melyik oldalán? - Azt hiszem, a túlsón. Mintha nyugtalan árnyak futottak volna végig az arcán. - Nagy kár, rinpócse, hogy nem ezen az oldalán hagytad. Az az oldal már a démonok területe. Amint elértük a falat, Döndrup nem sokat teketóriázott. Úgy bukott át rajta, mintha sportversenyen lenne. Nem tudom, mi a helyes kifejezés, talán bukó-guruló technika, de legyen akármi is, Döndrup tökéletesen végrehajtotta. Es nemcsak előre, hanem visszafelé is. Alighogy lehuppant a démonok oldalán, már jött is vissza. S nem volt nála más egyéb, csupán a rettegés az arcán. -Rinpó... cse! - nyögte. - Rinpó... cse... ez varázslat! Eztadémo... nok... ez... ez... - Mi történt, Döndrup? - adtam az ártatlant. Döndrup még mindig két kanállal kapkodta a levegőt. -Rinpó... cse... egy halott... ember... fekszik a fal... túloldalán. És... biztosan... megszállták... a démonok! Erősen megmarkoltam a kaftánja szélét, és magam is áthajoltam a falon. Tommy Berenger természetesen ott várakozott ránk a túloldalon. Amíg magára hagyatva ücsörgött, kissé az oldalára dőlt. Bizonyára a feltámadó szél kapott bele. -Én nem... rinpó... cse! Én... nem! Én semmi pénzért... - Ötven rúpia. -Nem! -Száz. - De te jössz... hátul. Es... százötven. -Jól van. Kapjuk el, és gyerünk! -Ki az... rinpócse? - A bolond ember. - Mi történt... vele? - Kiugrott az ablakon. Mintha nem láttad volna...! - Ott ugrott ki, s itt halt meg? - Idáig valahogy elvonszolta magát. -Ez szörnyű... rinpócse. Igazán szörnyű. Szegény... bolond ember... És ha démon van benne? - Majd kiűzzük. - De a démont is bevisszük vele a kolostorba! - A kapus majd ráfekteti az olvasóját. - Nem ér az semmit. -Akkor majd megkérjük valamelyik szerzetest, hogy hintse meg szenteltvízzel. -Jól van... rinpócse. Legalább együtt kerülünk a pokolba. Menj át, és emeld fel a fal tetejére. Én majd áthúzom. Nem volt más megoldás, ráhasaltam a falra, és én is átgördültem rajta. így sem a csizmám, sem a hátulsó részem nem érintette a vésett kavicsokat. Tommy Berenger mintha már várt volna. Melléguggoltam, és éppen felemeltem volna, amikor ismét megéreztem a szagát. Akkorát dobbant valami a mellkasomban, hogy majd a fenekemre ültem tőle. Vagy a védőszellemem lehetett, vagy a szívem. Akármelyik is volt, figyelmeztetni akart, hogy vigyázzak. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem stimmel valami Tommy Berenger-vei. Már ha egyáltalán használhatjuk ezt a kifejezést egy nemrégiben meggyilkolt emberrel kapcsolatban... Említettem, hogy Berenger-nek furcsa szaga volt jobban mondva, nem is annyira neki, mint inkább rongyos ruházatának. El nem tudtam képzelni, hogy jutott ezekhez a rongyokhoz... Álljon csak meg a menet! Hiszen ezek itt a kezeim között egyáltalán nem rongyok, hanem... sportdzseki... tűrhető ing... Villámsebesen hátradöntöttem, és az arcába bámultam. Éreztem, hogy a Himalája csúcsai közül leereszkedő jéghideg szél egyetlen másodperc alatt jéggömböcökké változtatja a hátamon legördülő verejtékcseppeket. Mintha az egész világ

egyetlen szempillantás alatt jéggé fagyott volna. Éles késként hasogatta a tüdőmet a jeges levegő. A halott nem Tommy Berenger volt. Egy pisze orrú, vékony bajuszú férfi hevert a ma-ni-fal mellett. Kénytelen voltam megállapítani, hogy semmi közös nincs bennük Tommy Berengervel. Azt az egyet kivéve, hogy ennek is egy fémből készült, nyíl vesszőféle állt ki a mellkasából. 14. Nem tudom, meddig ücsörögtem volna az ismeretlen holttest mellett a mani-fal tövében, ha Döndrup türelmetlenkedni nem kezd a túlsó oldalon. - Jól vagy, rinpócse? - Megvagyok - nyögtem. - Biztos... rinpócse? - Biztos. - Nem látsz... démont? - Szerencsére... nem. -És... ő? - Itt van. -Nem lenne mégis jobb... ha itt hagynánk, rinpócse? Átkaroltam a halottat, és feltettem a mani-fal tetejére. Tisztában voltam ugyan vele, hogy mindezzel milyen szörnyűséget követek el az istenek és a fal ellen, de nem volt mese, meg kellett tennem. Ahhoz sem erőnk, sem türelmünk nem volt, hogy több száz méteres kerülőt tegyünk vele. Döndrup sem szólt többé, csak elkapta a halott kezét, és átrántotta a fal innenső oldalára. Borítékolni tudtam volna, mi következik. És be is következett. Döndrup akkorát ordított, hogy már attól tartottam, végzetes károsodást szenved tőle a mani-fal. - Jaaaaj, rinpócseee! Jaaaaj! Pillanatok alatt mellette termettem, és befogtam a száját. - Ne jajgass, mert meghallják a démonok! Döndrup nyelt néhányat, majd némán a halottra mutogatott. Szerencsére nem láttam mást belőle, csak a bajuszát. -Jaaaaj, rinpócse! - tátogta aztán cérnahangon. -Jaaaaj... ez nem... ez nem a bolond ember! - Ez nem - sóhajtottam. -Ez... Mr. Dreyfuss. Meghökkenve néztem rá. -Az... kicsoda? -Nemrég még... beszéltem vele... - nyögte a láma. - Volt egy kis... üzleti ügyünk. Most mi lesz vele, rinpócse? - Bevisszük a kolostorba. - En ugyan nem... rinpócse. En hozzá nem nyúlok! - Megegyeztünk, nem? -Ebben nem, rinpócse! Abban egyeztünk meg, hogy a bolond ember holttestét visszük be! De ez nem ő. Ez Mr. Dreyfuss! - Mi a különbség közöttük? - Jaaaj, nagyon is sok, rinpócse. A bolond ember az... ártatlan halott volt. - Ártatlan? -Kiesett az ablakból, és... meghalt. Baleset volt, rinpócse. Ezt az embert viszont... megölték. Jaj, én rá sem merek nézni, rinpócse. Ez bizony nagyon nagy különbség! Nem akartam bevallani neki, hogy a bolond ember sem az ugrás okozta sérüléseibe halt bele, hanem őt is meggyilkolták. Ugyanolyan módon, mint Mr. Dreyfusst. -Háromszáz rúpia, Döndrup! A szerzetes némi töprengés után felkapta a fejét. - Jól van, rinpócse, vigyük be a kolostorba! Meg kellett várnom, amíg Döndrup előveszi a füzetét, és beleírja a tartozásomat. Azután elkapta a halott vállát, és csak a fejével mutatta, hogy én meg a lábát kapjam el. - Indulhatunk, rinpócse! Gyanítottam, hogy odabent nem lesz sok időnk beszélgetni, ezért megpróbáltam még útközben kiszedni belőle mindazt, amit a szerencsétlen Mr. Dreyfuss-ról csak tudni lehet. -Mit mondtál, hogy honnan ismered Mr. Dreyfusst?

- Gyógynövénygyűjtő, rinpócse. Hozzájuk tartozik. - Többen is vannak? - Legalább húszan. -Hm. És hol? : - Nem messze a barlangászoktól. ! - És... mivel foglalkoznak? - Gyógynövényeket gyűjtenek, rinpócse. Van egy kis laboratóriumuk, abban kísérleteznek. Növényeket préselnek össze, és megnézik, hogy melyikből mi jön ki. Mr. Vanamaker elmagyarázta nekem, hogy mire jó mindez. - Mire jó? - Mindenre, rinpócse. Mr. Vanamaker szerint kezükben a jövő. -Ez mit jelent? - Mr. Vanamaker esküszik rá, hogy a jövő kulcsa a gyógynövényekben rejtőzik, csak meg kell találni. - Ó megtalálja? - Keresi, rinpócse. Várj csak egy kicsit, hadd cseréljek kezet. És nézz hátra, kérlek, rinpócse! - Nézzek hátra? Miért? -Hogy nem lopakodnak-e mögöttünk ördögök vagy démonok. - Hiszen a mani-fal megvéd bennünket. - Tudom én azt, rinpócse, de azért mégiscsak jobb lenne, ha néha-néha hátrapillantanál. Hátrapillantottam. Nem láttam mögöttünk senkit sem démont, sem ördögöt. Sőt már a mani-falat sem láttam. Percekkel ezelőtt beleveszett az éjszakába. - Nincs senki mögöttünk - nyugtattam meg. -Rinpócse... - Ismét kezet akarsz cserélni? - Inkább helyet cserélnék valakivel. -Vele? - Oh, szentséges bódhiszattvák, ilyet ne is mondj, rinpócse, mert elájulok! Annyi elintéznivalóm van még ebben az újjászületésben, hogy egyelőre nem akarok meghalni. Nem is tudom, mi adja az erőt nekem, rinpócse, hogy ezt a halott embert cipeljem itt veled. Mintha nem is én lennék, rinpócse. Gyerekkorom óta annyira félek a halottaktól, hogy még a temetőket is messze elkerülöm. Nem egy üzletem bukott már meg azon, hogy olyan faluba kellett volna mennem, amelyről az a hír járta, hogy előszeretettel látogatják a kísértetek. Hát én olyanba be nem megyek, rinpócse! Most meg tessék: itt viszek egy halottat, fogom a vállát, és nem érzek semmit. Igaz, ránézni azt nem merek... azaz egyszer már ránéztem... Ezzel aztán el is intéztem magam. - Ezt hogy érted? - Megjegyzett magának, rinpócse. -A halott? -Hát persze hogy ő, rinpócse! Megnézett magának, és ettől a perctől fogva az ismerősei között tart számon. Hej, sokba kerül az még nekem, hogy engedtem csábító szavaidnak, rinpócse! - Inkább a gyógynövénygyűjtőkről beszélj! - Mr. Vanamaker azt mondta, hogy senki még csak nem is sejti, mennyi kincs rejtőzik idefent, a Himalájában. Olyan szerek, rinpócse, amelyek olyan betegségekre is jók, amelyekre eddig nem volt orvosság. -Például? -Például a múlt héten nagyon fájt a lábam. Mr. Vanamaker adott rá kenőcsöt. -Jobban lett tőle? -Jobban nem lett, rinpócse, de legalább tudom, miért. Mr. Vanamaker szerint a gyógyulás legfontosabb feltétele - így mondta szó szerint -, hogy higy-gyünk a gyógyszerben. Ha nem hiszünk benne, csak fele annyira hatásos. Ebben azért lehet valami, rinpócse! Az istenekkel is éppen így áll a dolog. Ha hiszel bennük, segítenek neked, ha nem hiszel, cserben hagynak. Várj egy kicsit, rinpócse, kezet cserélek. Egyre jobban megközelítettük a kolostort. Dönd-rup elhallgatott, óvatosan kerülgetve a kisebb-nagyobb köveket. Egyszerre aztán megtorpant, és ha meg nem taszítom, talán meg is állt volna. - Rinpócse? - Kezet cserélsz? - Kérdezhetek valamit? - Csak kérdezz. - Azt kérdezem, hogy mi történjék vele?

- A halottal? - Vele, rinpócse. Ez bizony fogas kérdés volt, és jómagam is percek óta ezen törtem a fejem. Természetesen legegyszerűbb lett volna a helyén hagyni, vagy ha már el is hoztam onnan, azonnal értesíteni az indiai hatóságokat. Csakhogy azzal is tisztában voltam ha ezt tenném, dobbal próbálnék verebet fogni. Jó egy hétig nem történne semmi, majd egyszer csak megjelenne néhány nagy bajuszú, turbános, bambuszbotos hivatalnok, és iszonyú felhajtás kíséretében összekuszálnának mindent, amit pedig éppen ki kellene bogozniuk. A holttest is olyan állapotba kerülne addigra, hogy semmit sem lenne képes elárulni nekünk, ha van egyáltalán rejtegetni valója. Egyszóval, el kell tüntetni mindaddig, amíg meg nem oldom a rejtélyt. A nehézséget csupán az jelenti, hogy nyár van, s ha nincs is kánikulai meleg, egy holttestnek nem jó, ha langyos szellő simogatja. - Ő a te dolgod lesz, Döndrup. Döndrup majd felbukott a rémülettől. Úgy ösz-szeakadtak a lábai, mint Hülye Billy szemei a Mary Jonestól kapott kisebbik pofon után. A nagyobbikra már nem is emlékezett. -Az enyém???! - hördült fel rémülten. - Hogyhogy az enyém?! - Ezer rúpia! - mondtam. -Nem! Nem! Ezt nem kívánhatod tőlem, rin-pócse! - Nem is én kívánom tőled, hanem ő. - Ő????ü Hogy kívánhatna tőlem ilyet? Én azonnal elfutok, rinpócse! Már futok is! -A halálodba futsz! - Hogyhogy a halálomba? -Úgy, hogy ha miattad szállja meg egy gonosz szellem, sosem fogja megbocsátani neked! - És veled mi a helyzet, rinpócse? - Én nem vagyok szerzetes. Ezért benned jobban bízik, így a csalódása is nagyobb lesz. Jobban tennéd, ha ellenkezés helyett inkább azon törnéd a fejed, hogy hova rejtsed. - Hova rejtsem? Miért kellene egyáltalán elrejtenem? Inkább értesítenünk kellene a rendőrséget. Erre aztán elmondtam neki, hogy a halott már csupán egyet kíván, azt, hogy lepleződjék le a gazember, aki megölte. Ha nem így történne, felelőst keres. Márpedig, ha az indiai hivatalnokok idejönnek, sok minden történik majd, egyre azonban mérget vehet sosem találják meg Mr. Dreyfuss gyilkosát. Akkor a halott Döndrupon áll bosszút. Sikerült alaposan megkevernem szegény fejét. Sajnáltam is egy kicsit, de nem jutott más az eszembe. Meg kellett találnom a rejtély kulcsát, hiszen élet-rehalálra ment a játék. És nemcsak az enyémre. Döndrup hirtelen megtört. Nem ellenkezett többé, hanem elszántan törtetett előre a halott vállát fogva. - Jól van, rinpócse. Elrejtem. - Hova? - Az az én dolgom, rinpócse. És pénz sem kell érte. - Remélem, tudod, hogy ebben a melegben... -Tudom, rinpócse. Gyere, húzzuk be a kerítésen! így gondoltam én is. Jobb, ha senki nem tud róla, hogy halott van a kolostorban. Döndrup habozás nélkül a nagy imahengerek felé tartott. Az imahengerek a harmadik udvarban helyezkedtek el, két sorban egymás mellett. A legnagyobb még az embermagasságnál is magasabb volt. Amint a kerítésen át megpillantottam őket, elöntött a vakrémület. - Csak nem ezekbe akarod belegyömöszölni? - Dehogyis, rinpócse. Csupán itt visszük be az udvarra. A kifeszített drótkerítésen jókora lyukat láttam, amelyen akár két ember is befért volna egymás mellett. - Azok fúrták, akiknek sürgős bűnbocsánatra volt szükségük - magyarázta Döndrup. - Zárás után érkeztek megforgatni az imahengereket. A kapun már nem tudtak bejönni, ezért fúrtak egy nagy lyukat. Gyerünk, rinpócse!

Behúztuk a lyukon a bajuszos holttestét. Kérdőn Döndrupra néztem. A láma sóhajtott, majd előkelő mozdulattal elbocsátott magától. -Mehetsz, rinpócse! - Hova? - hökkentem meg. - Ahova csak akarsz. Ez már legyen az én gondom. Haboztam egy sort, aztán leléptem. Valóban jobb, ha Döndrupra hagyom Mr. Dreyfusst. Különben is, éhes is voltam, fáradt is, a hideg levegő is megborzongatott. Biccentettem Döndrupnak, aztán elindultam az udvaron át. Megpróbáltam megtalálni a cellámat. 15. Mivel még nem vacsoráztam, úgy gondoltam, kerítek magamnak egy kis ennivalót. Szerencsére a második udvarban találkoztam egy fiatal szerzetessel, akitől sikerült megtudnom, merrefelé van a konyha. Még így is eltévedtem vagy kétszer, harmadszorra aztán egy raktárba jutottam. Amerre csak néztem, hordókat láttam egymásra rakva, legalább ötvenet. Közöttük piros palástú szerzetesek buzgólkodtak. Ketten éppen egy hordót gurítottak ki a többi közül, egy harmadik pedig nyúzott birkát cipelt a vállán. Átsétáltam a szomszédos terembe, ahol már csak a néhai vacsora maradványaira bukkantam. Az egyik kecskelábú asztal végén fatányérok hevertek egymásra rakva, s a sarokba állított kondérban is alig lötyögött már valami. Addig-addig keresgéltem, amíg sikerült egy üres tányérra bukkannom. A kondér oldalához támasztott óriás fakanállal megkapirgáltam az edény oldalát, s a kaparékkal megtöltöttem a tányéromat. Mit mondjak, ettem már jobb vacsorát is életemben. Ennek mindenesetre megvolt az az előnye, hogy fogalmam sem volt róla, micsoda, így aztán nem fordulhatott elő, hogy összehasonlíthattam volna egy másutt fogyasztott ugyanilyen étellel. Nem, ez nem volt semmihez hasonlítható. Leginkább még a rágógumitjuttatta az eszembe. Megettem egy tányérral többet akkor sem ettem volna, ha van még belőle. Szerencsére nem is volt. Tejes tea viszont akadt bőven az asztalon hagyott kancsókban. Ittam vagy három pohárral, ezzel befejezettnek nyilvánítottam a vacsorát. Már előre örültem a nyugodalmas éjszakának, a puha ágynak, a tiszta törülközőnek. Azt még nem tudtam ugyan, honnan szerzek vizet a mosakodáshoz, de nem is izgatott a dolog. A szerzetesek is szereznek valahonnan. Ha a vacsorára rábukkantam, a vízre is rábukkanok. Ahogy beléptem az ajtómon, már meg is bántam, hogy a vízre gondoltam. Ha nem rá gondolok, hanem arra, hogy esetleg idegenek is tartózkodhatnak a szobámban, nem futok bele a csapdába. így azonban belefutottam. Ott álltam a sötét cella közepén, és holtbiztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül. Hát nem is voltam. Annyian nyüzsögtek körülöttem, mintha születésnapi partira hívtam volna őket. Pehar képe előtt egyetlen füstölő árválkodott csupán, az pedig nem világított meg mást, csupán a kontúrokat. - Hol a fenében kódorgott idáig? - kérdezte egy türelmetlen hang. - Vacsoráztam - mentegetődztem. - Ilyen későn már egészségtelen. - Jobb később, mint soha. - Mi lenne, ha most az egyszer megfeledkezne a semmire se jó közmondásairól? Sóhajtottam, és Pehar szobrára néztem. - Meggyújthatok egy gyertyát? - De csak egyet. A gyertya lobogó lángja legalább hat-hét ismeretlent világított meg a szobámban. Aztán ahogy kitisztult a szemem, hirtelen valamennyi ismerőssé vált. Az ágyam szélén mint két, szoborrá merevedett sellő a vízparton, Glory és Melody ücsörgött. Egyenes derékkal, mintha kardot nyeltek volna. Mr. Vu -a késdobáló az egyik széken kucorgott, és a gyertya lángját figyelte. Carlos, az erőművész barátságos mosollyal felém intett, Benetti kisasszony, a kerékpárművésznő zavartan lehorgasztotta a fejét, míg a kis Louis kézen állt örömében. Csak Eckhard, a kutyaidomár nézett kifejezéstelen képpel rám. Mivel üresen hagytak egy széket, rácsüccsentem.

-Örülök, hogy elfogadták a meghívásomat -mondtam. Tréfának szántam, hiszen nem hívtam őket. Náluk azonban ezen az éjszakán ritka madár volt a humorérzék. Úgy néztek rám, mintha temetésről jöttek volna. Pedig inkább én jöttem valami hasonlóról. Mr. Vu megköszörülte a torkát. Biztos voltam benne, hogy komoly bejelentés következik, hiszen Mr. Vu csak ritkán szólalt meg, akkor is kizárólag vészhelyzet idején. Emlékeztem még, hogy a Fülöp szigeteken... - Bocsásson meg, Mr. Lawrence, hogy csak így betörtünk önhöz - kezdte szertartásosan. - Az a helyzet, hogy... nagy bajban vagyunk. Amint értesültem róla, Glory és Melody már találkoztak önnel. így hát nem óhajtom megismételni, amit ők mondtak. Nekünk valamennyiünknek az a véleményünk, hogy a cirkusz, amelyéit élünk-halunk, alighanem a végnapjait éli. S vele együtt Barbara is. Azért jöttünk, mert tudjuk, hogy ön és Barbara... jó barátságban vannak, és... talán ez elég indok ahhoz, hogy tegyen értünk valamit. Gloryra és Melodyra siklott a szemem. Az ő tekintetük is párás volt, mintha sírva akarnának fakadni. A hátuk görnyedt volt, egész tartásuk reménytelenséget sugárzott. Hirtelen annyira megsajnáltam őket, hogy fizikai fájdalmat éreztem a látványuktól. - Mire gondolnak? - kérdeztem. -Ezt önnek kell... tudnia. Mi csak... senki másra nem számíthatunk. Most, hogy... Honeburg lelke eltűnt... - Mit csinált? - hökkentem meg. -Eltűnt. - Hm. Egyáltalán kicsoda ez a Mr. Honeburg? -Ágyúgolyó. -Tessék?! - hökkentem meg. Kiderült, hogy van egy számuk, amelyben ezt a bizonyos Honeburgot kilövik egy ágyúból. Felröppen a kupolába, és ott belehullik egy hálóba. Nos, Honeburg valaha egy bűvész mellett dolgozott, és sok mindent ellesett tőle. Többek között azt is, hogy miképpen lehet behatolni más ember koponyájába. Valamennyien esküsznek rá, hogy Honeburg képes volt erre, hiszen próbát is tettek vele nem is egyszer. A fickó olyasmiket is elárult róluk, amit nagyon mélyre elásott titkukként őriztek. - Én voltam, aki az ötletet adta - sóhajtotta Miss Benetti. - Arra gondoltam, hogy Honeburg kicsit megpiszkálhatná Diego agyát. Esetleg... arra késztethetné, hogy hagyjon békén bennünket. Honeburg rá is állt a dologra. Csakhogy... rosszul végződött a kísérlete. - Mikor történt mindez? - Ma este. - Hol van most Mr. Honeburg? - A lakókocsijában. Elveszítette az eszméletét, és nem is tért magához. Sóhajtottam egyet. A fenébe is... - Mr. Lawrence... Diego észrevette, hogy az agyában kotorászik valaki, és... visszaütött. Én is megütögettem egy kicsit a fejem. A végén még összezavarják a terveimet. -Barbara is bejött a lakókocsiba, hogy megnézze Honeburgot... Én még emberi arcon nem láttam annyi gonoszságot, mint az övén - sóhajtotta Miss Benetti. Ez aztán valóban letaglózott. Barbara és a gonoszság? -Barbara... teljesen kifordult önmagából. Már rég nem az, aki volt. Abba is belement, hogy részt vegyen a nagy ünnepségen. -A... micsodán? - Nem hallott még róla? - Miről kellett volna hallanom? - Nemsokára egy szentnek az ünnepét ülik Szik-kim-szerte. Valami Padma... micsoda... - Padmaszambhava. - Annak az évfordulóját, hogy két hegy közé zárt egy démont. Barbara mesélte... ott, Honeburg ágya mellett. Olyan hangon, hogy beleborsódzott tőle a hátunk. Kiderült, hogy itt mi... nem is tartunk előadást. Ezen őszintén szólva nem lepődtem meg. Elég nehéz előadást tartani ott, ahol nincs közönség. - Akkor miért jöttek ide? Pihenni? Miss Benetti megrázta a fejét.

- Az ünnepségeken... híres szádhuk is részt vesznek, mivelhogy ez a Padm... izé... indiai volt. Ösz-szegyűlik a környéken vagy tíz-tizenöt híres fakír, vagy micsoda, és... eltemettetik magukat. -Itt? -Úgy van, Mr. Lawrence. Barbara maga mondta. .. mégpedig igen kihívó hangon. Azért jöttek ide Szikkimbe, hogy részt vegyenek a versenyen... mert ez tulajdonképpen verseny. Ezek az emberek eltemettetik magukat, és versenyeznek, hogy ki bírja tovább a föld alatt. Azért kellett idejönnünk, hogy Diego indulhasson rajta. - Az egész cirkusznak? -Mi is ezt kérdeztük Barbarától. 0 azt mondta, hogy semmi közünk hozzá, az övé a cirkusz, azt csinál vele, amit akar. Mr. Vu azonban azt sejti... Minden szem Mr. Vu felé fordult. - Kellett a cirkusz - mondta Mr. Vu. - Anélkül nem kapott volna Barbara és Diego engedélyt az itt-tartózkodásra. Mi csak azért vagyunk itt... hogy spanyolfalként szolgáljunk neki. - Még mindig nem értem - hitetlenkedtem. - Tegyük fel, hogy igazuk van, és Barbara valóban ezért jött ide Diegóval. Akkor mi van? Hátha Diego megfullad a föld alatt, és maguk vele ellentétben fellélegezhetnek. Mr. Vu megrázta a fejét. - Attól tartunk... nem így van. Attól tartunk, hogy most, hogy már nincs szüksége sem rá, sem ránk, Diego meg fogja ölni Barbarát, bennünket pedig szélnek ereszt. - Mit tehetnék önökért? - sajnálkoztam. Mr. Vu megcsóválta a fejét. - Nem tudom, Mr. Lawrence. Mi csak elsírtuk önnek a bánatunkat. Ha beszélne Barbarával... - Gondolják, hogy lenne értelme? - Ezt sem tudom. - Miért nem... hagyják itt az egészet? Erre már Miss Benetti válaszolt. - Nekünk az életünk ez a cirkusz, Mr. Lawrence. És azt hittük, hogy Barbara is beletartozik ebbe... Talán tévedtünk. Azonkívül az útleveleink is nála vannak... szerződésünk van a cirkusszal... nem mehetünk, Mr. Lawrence. Csak önben bízhatunk. Sóhajtottam, és megigazgattam a gyertyát Pehar képmása előtt. - Meglátom, mit tehetek önökért. Szó nélkül felkerekedtek, és kisétáltak az ajtón. Amikor már nem maradt más odabent, csak Glory és Melody, a két vékony, megtört, idősödő hölgy szemrehányó tekintettel nézett rám. -Miért csinálja velünk ezt, Leslie? Istenem, miért? Lehervadt a tehetetlen mosoly a képemről. - Mert muszáj - mondtam keményen és becsuktam mögöttük az ajtót. 16. Amikor felébredtem, néhány pillanatig nem tudtam, hol vagyok. A felkelő nap beragyogott az ablakon: olyan szín tengerrel öntve el a cellámat, hogy majd belevakultam. Szemem elé kaptam a kezem, és csak akkor vettem el előle, amikor már egészen magamhoz tértem. Pehar isten is a fénysugarakban fürdött, s ettől mintha meglágyult volna a tekintete. Még arra a szerencsétlen bűnösre is szelídebben nézett, akit a pányvájával rángatott maga után. Kimásztam az ágyból, meggyújtottam Pehar előtt a reggeli gyertyát és egy füstölőt. Amint a szantál-illat megcsapta az orrom, véglegesen kiröppent az álom a szememből. Éppen azon tűnődtem, hogy vizet kellene szereznem a mosakodáshoz, amikor megkopogtatták odakint az ajtót. Egy szerzetes állt a folyosón dézsával a kezében. O volt az első láma a kolostorban, akit egyáltalán nem értettem. Olyan tibeti nyelvjárásban beszélt, hogy jó darabig még arra sem jöttem rá, hogy tibetiül beszél-e. Mire megértettem volna mondandója lényegét, már el is tűnt a szemem elől. A dézsa azonban szerencsére ott maradt. Beledugtam az ujjam, aztán azonnal ki is rántottam belőle. Olyan hideg volt a vize, mintha egy hóember köpködött volna bele egész éjszaka.

Azért csak sikerült baj nélkül megúsznom a mo-sakodást. Megborotválkoztam, némi kis kölnit is hintettem a képemre, s máris kellemesebben éreztem magam. Ha csak kéziratokat olvasgatni jöttem volna ide, kutya bajom se lenne. A lámák már rég megreggeliztek, így egyedül ücsörögtem az ebédlőben. Szerencsére a vacsorához hasonlóan a reggeliből is jutott még egy kis maradék. Ittam egy csésze jakvajas teát, miközben arra gondoltam, hogy vannak kolostorok, ahol azért jobban csinálják. Például Khangpában. Ott erőteljesebben érződik rajta az avas jakvaj, kicsit több benne az árpaliszt, kicsit... Arra riadtam, hogy valaki megveregeti a vállam. Migmibzang állt felettem, s valahonnan a Himalája magasából nézett le rám. - Jól vagy, rinpócse? - kérdezte őszinte aggodalommal a szemében. - Tűrhetően - mondtam. - Hát te? - Én isjnegvagyok. Hallom, Őszentségét kerested az este. Őszentsége napnyugta után már soha nincs a szobájában. Éjszakára elvonul. - Hová? - Imádkozni. Ebből aztán rájöhettem, hogy Tenzing Csergal nem óhajtja az orromra kötni, hol tölti az éjszakáit. Sebaj. Majd megkeresem, ha szükségem lesz rá. Migmibzang rövid hallgatás után megköszörülte a torkát. - Őszentsége aziránt érdeklődik, hogy tettél-e már lépéseket? - Lépéseket? -Sikerült-e rájönnöd valamire a bátyjával kapcsolatban? - Hiszen csak most érkeztem! - Őszentsége szereti a gyors munkát. Különben nem tudod, mi történt Döndruppal? - Történt vele valami? - hökkentem meg. -Az imént találkoztam vele. Mintha nem lenne egészen magánál. - Hol találkoztatok? - A nagy imahengereknél ül, és el nem moccan onnan. Még a köszönésemet sem fogadta. Azt hittem, rosszul van... de csak megnémult. Talán valamelyik isten varrta be a száját. Nem néznéd meg, rinpócse? Elöntött a méreg. Hiszen megbeszéltem Döndruppal, és ő meg is ígérte, hogy nem az imahengerekbe rejti a bajuszos holttestét. Nem kellett volna rábíznom a dolgot. A végén még tönkreteszi szépen kimódolt tervemet! Döndrup valóban az imahengereknél ücsörgött. Egészen pontosan egy használaton kívül helyezett imahengeren. A henger tengelye meggörbülve meredt a levegőbe: bizonyára erős fizikai megterhelés érte. Talán egy erre tévedt teve dörgölődzött neki. Döndrup úgy átnézett rajtam, mintha üvegből lettem volna. Csak akkor rebbent meg a tekintete, amikor odatelepedtem mellé a hengerre. - Melyikben van? - súgtam a fülébe. - Azonnal el kell tüntetnünk innen! Döndrup olyan szemekkel nézett rám, hogy megrettentem tőle. Mintha üvegszemek kerültek volna az éjszaka a szemei helyére. Fátyolosak voltak, és még ki is ugrottak az üregükből. -Blobzang... rinpócse? Olyan hitetlenül csengett a hangja, mintha most látna évtizedek óta először. - Mit gondoltál, kicsoda vagyok? -Talán... Migmibzang. Nem tudom, miért éppen rá gondoltam... - Valami baj van? Döndrup rám nézett. Mintha oszladozni kezdett volna a homály a szeméből. - Errefelé csak... baj van, rinpócse. - Melyikben van? -Ki... csoda? - A bajuszos. Mr. Dreyfuss. - Nem itt van, rinpócse. - Hát hol? - kérdeztem megkönnyebbülve. -Azt... elfelejtettem. - Hogyhogy elfelejtetted? - Elfelejtettem, rinpócse. Nem törődve hályogos szemével, úgy megráztam, hogy csak úgy ugrándozott előrehátra a feje. Döndrup hirtelen felkiáltott. -Ez... jó... rinpócse! Csináld még egy... kicsit! - Micsodát? - Ezt a rázást, rinpócse!

Még egyszer megráztam. Jó alaposan. - Meg vagy vele elégedve? Döndrup örömmel vigyorgott rám. - Nagy doktor vagy, rinpócse. Akár varázslónak is elmehetnél. Már azt hittem... valami baj van velem. Ismét remegni kezdett a hangja, mintha vissza akarna esni előző állapotába. Mármár azon voltam, hogy még egyszer megrázom, de eltolt magától. - Már... jól vagyok, rinpócse. Csak még arra nem emlékszem, hova rejtettem el... a... - elsápadt, és rémülten nézett rám. - A halott, rinpócse! - Mi van vele? -Ott van... ott... -Holott? - A mani-falnál, rinpócse. -Visszavitted, te szerencsétlen?! Hiszen meghagytam... - Én nem vittem vissza, rinpócse! - Figyelj ide, Döndrup - próbáltam a lelkére beszélni. - Azt mondod, hogy nem tudod, hol a halott, amelyet rád bíztam, igaz? Döndrup felém fordította szenvedő arcát. - Ez igaz, rinpócse. - Az imént viszont azt állítottad, hogy a mani-falnál van. Igaz? És nem te vitted oda. - Igaz, rinpócse. - Hogy a fenébe lehet, hogy Mr. Dreyfuss holtteste a mani-falnál van, amikor nem tudod, hogy hol van? Erre felelj, Döndrup! Döndrup kétségbeesett képpel tapogatta meg a halántékát. - Hát... ez is igaz, rinpócse. -Mi? - Hogy nem emlékszem rá, hol a halott. Az a halott pedig ott van a mani-falnál. - És ez hogy lehet? Döndrup rám nézett. - Úgy - mondta lassan -, hogy az a halott, aki a mani-falnál van, az egy másik halott, rinpócse. 17. Úgy volt, ahogy mondta. A mani-falnál nem Mr. Dreyfuss holtteste hevert, hanem Tommy Berenger-é. Úgy nézett ránk, mintha jó reggelt akarna kívánni nekünk. Bevallom őszintén, rosszullét kerülgetett. Nemcsak a történtektől, hanem magától szegény Tommy-tól is. Döndrup úgy állt mellettem, mint egy rakás szerencsétlenség. - Mit szólsz ehhez, Döndrup? Döndrup legyintett egyet. - Nekem már végem, rinpócse. Én már tegnap óta az ördögöké vagyok. Kiszúrtak maguknak, és megkaparintották a lelkemet. Én már eljátszottam a következő újjászületésemet, rinpócse. Nekem már végem! - Mikor vetted észre? - Reggel, rinpócse. Talán. - Hogyhogy talán? - Mert nem emlékszem rá jól. Semmire sem emlékszem. - Arra sem, hogy tegnap elrejtettél egy másik halottat? Mr. Dreyfuss holttestét? - Arra emlékszem csak arra nem, hogy hova rejtettem. Arra ébredtem, rinpócse, hogy ott ülök a hengereknél, és veled beszélgetek. - El kell tüntetned! - parancsoltam rá. - Nekem? - A másikat is te tüntetted el. Döndrup sóhajtott. - És... mennyit kértem érte, rinpócse? - Ötven rúpiát - mondtam. - Később viszont felajánlottad, hogy ingyen is megteszed. - Biztos, hogy akkor már buggyant volt az agyam, rinpócse. -Jól van - türelmetlenkedtem. - Annyit kapsz, amennyit csak akarsz, de tüntesd el valahova. - Csak emlékeznék rá, hogy a másikat hova tettem! Szerezz nekem valahonnan egy targoncát, rinpócse! - Honnan szerezzek? Döndrup a tarkóját tapogatva és mindegyre szegény Tommyra pislogva elmagyarázta, hol találhatók a targoncák. Amíg én elmegyek érte, ő becsomagolja a halottat. Mielőtt átléptem volna a falon, visszanéztem rá. Éppen akkor akasztott egy hosszú, csupa korallszem-ből felfűzött, majd méternyi hosszúságú olvasót a nyakába.

A targoncát sikerült baj nélkül megtalálnom. Éppen az a szerzetes foglalatoskodott vele, aki a reggeli mosdóvizemet hozta. Amikor meglátott, rácsücs-csent a targoncára, és mosolyogva nézett rám. Megálltam előtte, és minden tudásomat összeszedve, olyan érthető kiejtéssel, ahogy csak egy nyelvtantanár beszélhet a szellemi fogyatékosok intézetében, elmagyaráztam neki, hogy szükségem lenne a targoncára. A láma mosolygott, és meghajtotta a fejét. -He? Még egyszer elismételtem a mondókámat. Még jobban vigyázva a szó- és a mondathangsúlyokra. A mosoly még szélesebbre húzódott a képén. -He? Harmadszor is nekifutottam a magyarázatnak. Még a feléig sem értem, máris megszólalt. -He? Negyedszerre már nem magyaráztam semmit. Elkaptam a targonca nyelét, megemeltem, és leráztam róla a lámát. Ritkán láttam olyan szép bukfencet, amilyet ő vetett. Ha Barbara itt lett volna, bizonyára ajánlatot is tesz neki. Bukfencelőművész még úgyis hiányzott a cirkuszából. A láma elterült a földön, és nagyot puffant. Fel akartam segíteni, de magától is felpattant. Aztán egészen érthető tibeti nyelven csak ennyit mondott: - Mért nem mondtad, hogy a targoncára van szükséged, rinpócse? Úgyis odaadtam volna. Leporolgatta a köpenyét, és sértett képpel távozott. Biztos voltam benne, hogy az elkövetkező napokban lemondhatok a mosakodásról. 18. Kitoltam a targoncát a mani-falhoz. Addigra Tommy Berenger már vörös selyembe csomagolva hevert a földön. Döndrup arca verejtékben úszott. Nem szólt semmit, csak rám nézett. Olyasmit láttam a tekintetében, ami azt bizonyította, hogy bármennyit is fizetnék neki a hullaszállításért, akár a Himaláját is megvehetném, még a tizedét sem téríteném meg annak a félelemnek, amit a távollétemben érzett. Segítettem feltenni a halottat a targoncára, és még tolni is segítettem volna, ha el nem taszigál a járgányától. -Most menj, rinpócse! Ezt már egyedül is elvégzem. - Hova viszed? - tudakoltam. - Az az én dolgom, rinpócse. - És ha megint elfelejted? Döndrup rám pislantott. Nem volt szemrehányás a tekintetében, inkább csak szomorúság. -Ahogy kezdelek megismerni, rinpócse, akárhány hullát is felejtek el, mindig marad még néhány, amelyikre visszaemlékszem majd. Most pedig hagyj magamra, rinpócse! Nem volt mese, kockáztatnom kellett. Csak abban bízhattam, hogy a végén majd csak előkerülnek a halottak. Amint elhagytam a mani-falat, rövid pihenőt tartottam, hogy megcsodáljam a természet színpompáját. Akárhányszor is jártam a Himalájában, mindig úgy éreztem, mintha akkor járnék ott először. A táj látványa mellbe vágott, kipréselve belőlem a bennem lévő kevéske oxigént is. Az a panoráma, amely mindannyiszor elém tárult - még ha más és más formában is - könnyeket csalt a szemembe. Ahogy megálltam a mani-falon túl, ismét megindított a fehér sapkájú hegyek látványa. Oly közelinek tűntek, hogy akár meg is simogathattam volna őket. Jól tudtam azonban, hogy a hegyek látszólagos szelídsége mögött kíméletlenség és gőg rejtezik. Az istenek érzéketlensége és gőgje. Mintha azt üzenték volna nekünk, esendő embereknek, hogy bármennyire lágyszívűnek és szeretetre méltónak is látszanak, azért ők az erősebbek kényüktől-kedvüktől függ, hogy mit engednek meg nekünk. Ha isteni kedvük úgy tartja, még abba is belenyugszanak, hogy a fejükre tapossunk, mint játékos kisgyerek a szülei fejére, de ha rossz napra ébrednek, kemény szelükkel és csontig hatoló hidegükkel szemrebbenés nélkül

megölik a csúcsaikra merészkedőket. A fehér sapkájú hegycsúcsok valóban istenek gyönyörűek és szeszélyesek. És hébe-hóba kegyetlenek is. Az alpesi rétek azonban már sokkal szelídebbek. Az ezernyi havasi gyopár, a száz színben pompázó virágok, az élet vidám és felelőtlen oldalát dicsérik. Miközben a természetet csodáltam, lassan felfelé lépkedtem a hegyoldalban. Döndrup megmutatta, merre van a gyógy növény gyűjtők tábora, el sem igen tévedhettem volna. Még meg sem pillantottam a házukat - mint később kiderült, egy jókora sziklatömb mögött rejtezett - már hallottam a kiabálásukat. Alig tettem tíz lépést előre, egy férfi és egy nő bukkant fel előttem. Sárga műanyag dzsekit és ugyancsak sárga nadrágot viseltek. Az egyikük vállán puskát láttam. Amikor észrevettek, megtorpantak, és kinyújtott nyakkal bámultak rám. - Ki a fene ez? - kérdezte a férfi. - Egy szerzetes - mondta a nő. - Nem látod a köpenyét? - Mi az ördögöt keres erre? - Ez az ő területük. - Mégsem szoktak erre járni. - Azért még megkérdezhetjük tőle. - Milyen nyelven, cicám? - Hátha tud angolul. - Akkor ess neki. Elég barna volt már a képem ahhoz, hogy helybelinek nézzenek. Csak kicsit kellett lehajtanom a fejem és lesütnöm a szemem. A hölgy sután meghajolt előttem. -Jó reggelt, szentséged! - Jó reggelt! - köszöntem vissza. Az asszony diadalmasan fordította hátra a fejét. -Hallod? - Várj csak, hátha csak ezt tudja. A hölgy ismételten rám mosolygott. - Szentséged a kolostorból van? Elég hülye kérdés volt, meg kell hagyni. Honnan a fenéből jöhettem volna máshonnan? - Onnan - bólintottam. Ismét diadalmas pillantás a férfira. Na, ugye megmondtam?! -Az a helyzet, tisztelendő úr - mondta immár összefüggőbben -, hogy egy embert keresünk. Egy társunkat. Érti, amit mondok? - Értem - bólintottam. - Nem látott errefelé egy férfit? Akár a sziklák között is? Arrafelé mutatott, ahol sziklamezőbe ment át az alpesi rét. Talán egy földtörténeti kataklizma építette fel az elefántnyi sziklákból álló sziklamezőt. - Nem láttam senkit - mondtam. - Kit keresnek? Ekkor már a férfi is belátta, hogy nem lesz akadálya a kommunikációnak, és közelebb húzódott hozzánk. - Egy társunkat. Tegnap este tűnt el. - Sajnálom. Nem láttam. A férfi volt a gyanakodóbb, így aztán neki tűnt fel előbb, hogy aligha az vagyok, akinek a nő hisz. Megsimogatta az állát, és tétovázva megkérdezte. - Ön... idevalósi? Úgy értem... tibeti? - Nem, uram. - Külföldi... vagy indiai? - Európai vagyok, uram. A férfi hangja felcsattant. - Sejtettem én, hogy nem szerzetes! Akkor mit keres magán ez a maskara? Hátraböktem a vállam felett a hüvelykujjamat. - A kolostorban lakom. - Maga... olyan izé? -Kire gondol? - Buggyant pasas, aki szerzetesnek képzeli magát? - Nem hinném, hogy buggyant lennék. Vagy ha az is vagyok, nem a ruha miatt. Bizonyos tudományos kérdésekkel foglalkozom. - Mint például? - Például a tibeti irodalommal.

- Szóval kutató. - Közelebb lépett hozzám, és felém nyújtotta a kezét. - Martin Hagelund vagyok. Isten hozta, kolléga! 19. A növénygyűjtők tanyája jól rejtett katonai objektumra emlékeztetett. Egy domb belsejében lapult, mint egy atombiztos bunker. Ha figyelmetlenül sétáltam volna el mellette, talán észre sem vettem volna barnára rozsdásodott vasajtaját. Leginkább az írországi Newgrange kőkori építményére emlékeztetett. - Csodálkozik? - kérdezte a hölgy, Mary Decker. - Úgy élünk, mint a vakondok. A föld alatt. - Saját jószántukból? A szőke, kék szemű, kissé molett hölgy felnevetett. - Jószántunkból?! Hát, kedvesem, ha egy évvel ezelőtt valaki otthon, Ausztráliában megkérdezte volna tőlem, hajlandó lennék-e eltölteni az elkövetkező néhány évemet egy föld alatti lyukban, úgy fenéken billentettem volna, hogy meg sem áll Új-Zélandig. Hát te, Martin? - Na mit gondolsz? Megálltam a vasajtó előtt, és elképedve bámultam rájuk. - Maguk tényleg a föld alatt laknak? - Azt hiszi, tréfálunk? Le akar jönni velünk? - Az az igazság, hogy meg szeretnék ismerkedni a vezetőjükkel. - Mr. Laberge-zsel? - Ha ő a vezető. - Egyelőre még ő. Legalábbis egy órával ezelőtt még ő volt. Hacsak azóta egy palotaforradalom le nem váltotta. Hagelundra néztem, jobban mondva a puskájára. - Maguk mindig fegyverrel járnak sétálni? Hagelund arcán árnyék futott át. Leginkább. Tegnaptól kezdve különösképpen. - Történt talán valami... Mary Decker nyitotta volna a száját, de a férfi leintette. - Majd Serge elmond neki mindent, ha úgy gondolja. Tulajdonképpen mit óhajt tőle? Csak megismerkedni? - A pokol bejáratát keresem - mondtam. Hagelund bólintott. - Megtalálta. Néha valóban úgy érzem magam, mintha benne ülnék. - Hát még én! - sóhajtotta az asszony. -Jöjjön csak le, maga is meglátja. Különben maga is felült ennek az ócska mesének? - A pokol bejáratára gondol? - Persze hogy arra. Remélem, nem a mi kis tanyánk ajzotta fel a képzeletét. Apropó. Nem ismer véletlenül egy Döndrup nevű szerzetest? - Dehogynem - bólintottam. - Bent lakik a kolostorban. - Ha visszamegy, szólna neki? Mr. Laberge szeretne beszélni vele. - Maguk ismerik Döndrupot? - Sajnos. - Mi a baj vele? Mr. Hagelund felmordult. - Ha találkozik vele, mondja meg neki, hogy szeretném végre megkapni a borotvakrémemet, amit drága pénzért rendeltem tőle. Kíváncsi lennék rá, mi a fenével foglalkozik az a fickó, ha már egy hete nem képes előteremteni. Alighanem meglepődött volna, ha elmondom neki, hogy Döndrup rinpócse éppen hullát szállít egy targoncán, ha csak be nem fejezte már. Persze azért nem mondtam semmit. 20. A vasajtó csak első látásra volt rozsdás és közönséges vasajtó. Ahogy a közelébe értem, észrevettem, hogy amit én rozsdának gondoltam, nem más, mint barna festék. A közönséges zárat pedig számzár helyettesítette. Ahogy felemeltem a fejem, egy kis tévékamerát is felfedeztem az ajtó felső csücskében. Biztos voltam benne, hogy odabent már tudnak az érkezésemről. Hagelund észrevette az érdeklődésemet, mert megrántotta a vállát. -El vagyunk látva biztonsági berendezésekkel, de ez igazából nem segít rajtunk. Attól még a föld alatt élünk.

Mary Decker rátette a tenyerét a számkódos ajtó billentyűzetére, aztán olyan gyorsan kezdte mozgatni az ujjait, hogy képtelen voltam leolvasni a számkombinációt. - Na mi van már? - türelmetlenkedett Hagelund. - Nyugi, csak nyugi - dünnyögte a lány. - Mindig elfelejtem a kódot. Az ajtó olyan hirtelen tárult fel előttünk, mintha valaki kirántotta volna. Mögötte ragyogó világosság fogadott bennünket. - Saját áramellátó rendszerünk van - büszkélkedett Hagelund - Laberge találmánya. - Csak nem egy atomerőműbe kerültem? - hökkentem meg tettetett rémülettel. -Még csak az hiányozna! - fohászkodott Miss Decker. - Akkora akkumulátoraink vannak, mint egy emeletes ház. Havonta töltjük őket. -Itt, a föld alatt? - Mindennek megvan a módja - mosolygott Hagelund. - Majd Mr. Laberge megmutatja. Imád mutogatni. - O a mutogatós bácsi - kuncogott Miss Decker. A szoba, amelybe beléptem, kicsi volt és berendezetten amolyan szűk kis lépcsőháznak látszott. Azért is, mert valóban lépcsők indultak belőle lefelé, a föld mélyébe. Ugyanakkor egy liftajtót is láttam a lépcsőlejáró mellett. -Liftünk is van - magyarázta Hagelund. - De csak akkor használjuk, ha nagyon muszáj. Tudja... áramtakarékosság. -Tehát gyaloglunk - mondtam önfeledt izgalommal. - Te jó ég! - kapott a homlokához a lány. - Maga számára ez a nagy kaland, mi? Gyalog a pokolba... Tudja, hányszor teszem meg napjában? Néha már arra gondolok, hogy szántszándékkal eltöröm a lábam, csakhogy liftezhessek egyet. - Ilyenek a nők - legyintett Hagelund. - Elvárnák, hogy ölben vigyük le őket. - Hát, ha én arra számítanék, hogy te ölben viszel le... Hallgattam és a liftajtót figyeltem. De azért nem kerülte el a figyelmemet az az évődő hang, ahogy egymással beszéltek. Biztos lehettem benne, hogy több van közöttük szimpla barátságnál. - Akkor hát... felkészült a nagy kalandra? Gyalog a pokolba? - Mit veszíthetek? - vontam meg a vállam. - Ezt már szeretem - bólintott a lány. - Gyerünk... vár bennünket a föld gyomra! Ahogy rátettem a lábam az első lépcsőfokra, a fény kialudt mögöttünk a lépcsőházban. Villámgyorsan visszafordultam, de Hagelund megnyugtatott. - Automatával működik. Mint minden idelent. Valóban takarékoskodnunk kell az energiával. A lépcsősor ennek ellenére fényárban ragyogott. Bár Mary azt állította, hogy a pokolba vezet, oda azért nemigen vezethetett volna. Csupán huszonötig jutottam el a számolásban, máris véget ért. - Csak ennyi? - kérdeztem csalódottan. Mary Decker megtorpant. - Csak??! - kiáltott rám felháborodva. - Próbálná meg naponta legalább ötvenszer, és ugyanannyiszor felfelé is. Hamar elfelejtené azt a szót, hogy csak. Ahol a lépcső befejeződött, föld alatti folyosó kezdődött. Jó hosszú volt, nem is láttam a végét. A folyosóról fehérre festett ajtók nyíltak. Mary csípőre tette a kezét. - Na, hogy tetszik? - Impozáns. - Naná, hogy az! És mindez a föld alatt! - Az imént mintha azt mondta volna... -Mondtam, mondtam, persze hogy mondtam... Néha így érzem, néha meg úgy. Néha úgy érzem, megőrülök idelent, aztán felmegyek, sétálok egyet, és máris minden rendbe jön. Elindult előre a folyosón, Hagelund ott csoszogott mögöttem, és halkan maga elé mormogott. Talán a lány eufóriába hajló örömével kapcsolatban tett nem a nyilvánosságnak szánt megjegyzéseket. Miss Decker megállt a harmadik ajtó előtt, és ismét matatott egy kicsit egy számzáron. Az ajtó megremegett, majd nyikkanás nélkül belecsúszott a falba. - Jöjjön be, Mr. Lawrence! - hallottam odabentről egy barátságos hangot. Sóhajtottam, és átléptem a küszöböt. 21.

A terem, amelybe beléptem, impozáns volt a maga módján, és figyelemre méltó is. Falai például terméskövekből készültek, amelyeket a Himaláját kifaragó természet szórt ki műhelyének az ablakán. Csak le kellett hajolni érte, s máris az építő rendelkezésére állt a legősibb és legtermészetesebb építőanyag. A falak mellett tíz-tizenöt könyvszekrény szorongott könyvekkel zsúfolva. A terem végében hatalmas íróasztal állt, mögötte magas, jóképű, kreol bőrű fiatalember ült, aki jöttömre felállt, kibújt az asztala mögül, és kinyújtott karral felém sietett. -Isten hozta, Mr. Lawrence! - üdvözölt barátságos mosollyal. - Üdv a vendégnek! Kezet szorítottunk. Közben megállapítottam magamban, hogy ha a könyvespolcokat leszámítjuk, Mr. Laberge szobája semmiben nem különbözik a világ valamennyi nagyobb vállalatának igazgatói szobájától. Szőnyegek, képek, szobapálmák. Szekrényke az italok számára. Talán csak a titkárnő hiányzott az előszobából. És persze maga az előszoba is. - Serge Laberge vagyok - mondta a férfi még mindig mosolyogva. - Önnek be sem kell mutatkoznia. Önt úgyis mindenki ismeri. -Ön is? -Na hallja! Bár személyesen még nem találkoztunk, de azért ismerem az arcát. - Tudta, hogy jövök? - Hát persze hogy tudtam! Látta a kamerát az ajtó felett? Hogyne látta volna, hiszen bele is nézett. Akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, maga is meghallja. A nagy Lawrence! És szerzetesnek öltözve! Még az unokáimnak is mesélni fogok róla. Nem voltam biztos benne, nem gúnyolódik-e. Nagyon úgy nézett ki, hogy nem. -Kérem, foglaljon helyet - készségeskedett tovább Laberge, a szoba ajtó felőli részén egymással szembeállított karosszékekre mutatva. - Mary, kedves, menjen és szóljon a többieknek. Aki akar, jöjjön át a tárgyalóba. Negyedóra múlva mi is ott leszünk. Sajnos, itt nincs elég helyünk... Ez utóbbi mondat nekem szólt. - Nagyon szép itt - mondtam, csak hogy mondjak valamit. Mr. Laberge mosolygott. - Ön udvarias ember, Mr. Lawrence. Én is az vagyok, és meg is kínálnám önt egy kis itallal, ha előkerülne Miss Olson, aki a kulcsokat kezeli. Tudja, nálunk nincs felesleges adminisztráció, valamennyien kutatók vagyunk, így aztán le kellett mondanom az olyan hasznos, de mégiscsak felesleges személyekről, mint titkárnő meg takarítónő, hogy egyebekről már ne is beszéljek. Ezeket a munkákat is nekünk kell elvégeznünk. Szigorú beosztás szerint élünk, ha már ide, a föld alá kényszerültünk. A karosszékek közé zárt asztalkán egy metszett üvegtálacskában mogyorót és sült krumplit láttam. Laberge lenyúlt az asztal alá, és három üveg gyömbérszörpöt tett elénk. - Egyelőre mindössze ezzel tudom megkínálni. - Köszönöm, ne fáradjon - hárítottam el az ajánlatát. Laberge odanyújtotta Hagelundnak az üvegeket. - Martin, kinyitná? Hagelund bólintott. Fogai közé vette az első üveg kupakját, és egyetlen kis mozdulattal lepattintotta róla. -Te jó ég! csodálkoztam. - Nem félti a fogát? - Miért félteném? - vigyorgott Hagelund. - Mű-fogak. Laberge felém nyújtotta az egyik immár kinyitott üveget. - Errefelé sokat kell inni. Főleg a föld alatt. - Hogy kerültek egyáltalán ide? - kérdeztem, miután ittam néhány kortyot. - Úgy értem, a föld alá. Laberge megrázta a fejét. - Néha én sem értem. Azt hiszem, megszállt az ördög, vagy egyszerűen csak hülye voltam. Tudja, úgy vagyok ezzel, hogy néha átkozottul büszke vagyok arra, amit itt létrehoztunk, a másik pillanatban pedig elkap a depresszió. Itt kuksolok a föld alatt, míg odafent zajlik az élet. Lányok sétálnak a Champs Élisées-n, a Piccadillyn, a Times Square-en, sőt talán még a Vörös téren is. Én meg itt ülök, és megpróbálom bemagyarázni magamnak, hogy nincs is olyan rossz dolgom... Máskor meg majd szétfeszít az elégedettség, hogy olyat csinálok, amilyet még senki. De

ezt hagyjuk egyelőre. Ön nyilván arra kíváncsi, hogy mi a fenéért ülünk itt a föld alatt, amikor a növények odafent vannak, mi? Hát akkor elmondom önnek! Hátradőlt a karosszékében, és mélyet sóhajtott. - Serge Laberge vagyok, biológus. Kisgyerekkorom óta izgattak a gyógynövények. Mindenféle egyetemekre és tanfolyamokra jártam, csakhogy megismerhessem őket. Most, így harmincon túl elmondhatom magamról, hogy itt vannak a kisujjamban. Legalábbis a kilencven százalékuk. Pontosan tudom, miben mi rejtezik, és mire lehet felhasználni. Most már csak a maradék tíz százalék érdekel. Abból is elsősorban az, ami itt él belőlük, a Himalájában. Szinte a rögeszmémmé vált, hogy kell itt lennie valaminek, ami gyökeresen megváltoztatja a sejtnövekedéssel kapcsolatos eddigi ismereteinket. Ami forradalmasíthatja a gyógyítást. A sebek gyógyítását mindenképpen. Furcsa fények égtek a szemében, ami nem volt számomra szokatlan, hiszen a tudósok többségének a szemében furcsa fények égnek. A megszállottság fényei. Ha ezek a fények nem égnének, tudomány sem lenne. És talán már emberiség sem. - Elmondok magának egy történetet, Leslie. Ugye szólíthatom így? - Megtisztel vele - mosolyogtam. - Egyszer... még ifjúkoromban Kasmírban jártam. A történet hosszú, ezért csak röviden mesélem el. A hegyek között kapaszkodtunk felfelé egy rozoga autóbusszal tudja, akkor még vékonypénzű egyetemista voltam, nem tellett jobb járgányra csak mentem egyetlen gatyában a növényeim után. A fene se tudja, milyen hágón kapaszkodtunk felfelé. Nagyjából a hágó közepe táján a buszunk lerobbant. Felforrt a hűtővize, mert csúszott az ékszíja vagy mifene. Mindenkinek le kellett szállnia, amíg a sofőr bütykölte. Azaz, bütykölte volna, de addig nem tudott hozzáférni, amíg a motor le nem hűlt. Az utasok gondoltak egyet, és besétáltak a szomszédos faluba. Engem nem érdekelt a nyomorult kis település, inkább ott maradtam a sofőr mellett. Magamba mélyedve ücsörögtem az út szélén, ám egyszerre csak éktelen visításra riadtam. Mintha tigris kapott volna el valakit. A visítozó egy kisgyerek volt, amolyan hároméves forma. Ha hiszi, ha nem, Leslie, még most is majd rosszul leszek attól a látványtól, ami a szemem elé tárult. Mélyet lélegzett, aztán folytatta. - Egy kisgyerek, mondom, olyan hároméves lehetett, odakódorgott a buszhoz, és amikor senki nem figyelt rá, belenyúlt a forró motorba. A sofőr kitámasztotta egy fapálcával a motorháztetőt, így köny-nyedén hozzáférhetett. Felkapaszkodnia sem volt nehéz, hiszen a vezető jókora követ görgetett a kocsi elé, hogy könnyebben dolgozhasson. Nos, a kicsi nemcsak belenyúlt a motorba, hanem bele is esett. Talán a hűtővíz fortyogása és a felcsapó gőz vonzották magukhoz. Mr. Lawrence, én még életemben nem láttam olyan szörnyűségesen összeégett gyereket, mint ő volt. Még beszélni is csak nehezen tudok róla. Csupán annyit említenék, hogy jó néhány helyen leégett a bőr a testéről, és a nyílt hús vörösödött alatta. Gondolhatja, hogy mi következett ezután. Előkerült a gyerek anyja, apja, rokonai és majdhogynem meglincseltek bennünket. Szerencsére egy helyi asz-szony elkezdett sikoltozni, hogy majd a bábú, menjetek a bábúért. Alig telt tíz percbe, s máris előkerült valahonnan egy vénségesen vén öregember. Valami remete, vagy mifene. Ő volt a bábú. Szent ember, aki állítólag egy faodúban élt, alig pár méterre attól a helytől, ahol lerobbantunk. Mondanom sem kell, hogy nem jött üres kézzel. Hogy honnan tudta meg, mire van szükségünk, a fene se tudja. A sofőr szerint a bábú mindent tud azt is tudta, mi történt a kisgyerekkel. Állítólag már előző nap is tudta, mi fog történni vele, s még az éjszaka kikeverte a füveiből a megfelelő gyógyszert. Mielőtt csodálkozna, hogy honnan tudhatta előre, ezek a fickók állítólag képesek előre meglátni mások és a saját karmájukat, sorsukat, és előkészületeket tenni a karma fogadására. Nem a megváltoztatására, mert a karmát nem lehet megváltoztatni, de felkészülni rá, azt lehet. Szóval, ez az ember kenőcsöt hozott, s bekente vele a gyereket. Jómagam meg voltam győződve róla, hogy kenőcs ide vagy oda, a kisfiúnak vége. Talán csak a legmodernebb kórházban, a legújabb technika segítségével lehetne valamit kezdeni vele. Bőrtranszplantációra vagy hasonlóra gondoltam. Mekkorát

csalódtam aztán a bábuban! Alig múlt el egy óra, a kisfiú sebei varasodni kezdtek, két óra múlva pedig olyasmi következett be, ami ellentmondott minden eddigi biológiai tapasztalatomnak. A sejtek növekedése olyany-nyira felgyorsult, hogy azt el sem lehet képzelni. Néhány óra múlva pótlódtak a leégett bőrszövetek, hat óra múlva pedig már nyoma sem volt az égési sebeknek. Bárkinek, akinek eddig elmeséltem ezt a történetet, mosolyt láttam az arcán. Én azonban biztos vagyok a dolgomban, Mr. Lawrence. Nem tudom, mi volt az az anyag, természetesen nem ismerem a hatásmechanizmusát sem, és semmit sem ismerek, de ezzel a két szememmel láttam, amit láttam. - Lehetett hipnózis is - kockáztattam meg. -Természetesen lehetett... volna - mondta Laberge. - De miért lett volna az? Hiszen nem kért pénzt tőlünk, a kocsi tényleg lerobbant, és azok az emberek valóban meg akartak lincselni bennünket. Akárhogy is történt, attól kezdve nem hagyott nyugodni a dolog. Olyannyira nem, hogy egy évvel később visszamentem, és megkerestem a remetét a fa-odúban. - Es... megtalálta? - kérdeztem kíváncsian. - Meg. Sajnos szóba sem állt velem. Pedig csak egy kicsit kértem volna a kenőcséből, hogy vegyele-meztessem. De ő nem adott. Sőt kiköpködött az odúból, és lerágott csontokkal dobált meg. A falusiak körém gyűltek, és csak jó szerencsémnek köszönhetem, hogy élve úsztam meg a kalandot. Később hallottam, hogy az öreg meghalt... sírba vitte a titkát. Csupán annyit sikerült megtudnom egy ottani rendőrtől, hogy minden gyógyszerét a hegyek között nőtt növényekből sajtolta ki. Néha napokra eltűnt gyógynövényeket gyűjteni. Saját szájában rágta meg őket, s ezeket a pempőket kevergette össze. Azóta megszállottja vagyok a himalájai gyógynövényeknek, Mr. Lawrence. Lehet, hogy délibábot kergetek, de meg vagyok győződve róla, hogy kell lennie valahol egy olyan növényi anyagnak, amely eszeveszettül gyors növekedésre készteti a sejtszöveteket. Ezt keresem én itt a hegyek között, Mr. Lawrence. - Miért éppen a föld alatt? -Mert ide kényszerítettek. Fel akartam építeni egy kis üzemet, de környezet- és tájvédelmi okokból nem engedélyezték. Szerintük megbontotta volna a környezet hagyományos egységét. Ezért aztán a föld alá költöztünk. Itt már nem zavarunk senkit, jóllehet azért gyakorta ellenőriznek bennünket. Feltehetően, hogy nem készítünk-e atombombát, kábítószert, vagy robbanószert terroristák számára. Esetleg nem nálunk rejtezik-e az Al-Kaida vezérkara. Ennek ellenére jól megvagyunk a hatóságokkal. Sajnos, csak öt évre kaptuk meg a kutatási engedélyt. Remélem, azután is meghosszabbíthatjuk. -Értek el valami... hm... kézzelfogható eredményt? Serge Laberge szeme felcsillant. - Hát persze. Sok mindent felfedeztünk, amit a gyógyszergyártásban hasznosítani lehet. Immár nem kell azon törnöm a fejem, hogy miből fizessem ki a munkatársaimat. De azt a szert, amit az öreg használt, még nem fedeztem fel. Rövid, elgondolkodó hallgatás után a könyvespolcra mutattam. - És ezek itt? Nem gyógynövénykönyvek, ha jól látom. Mr. Laberge elpirult. - Hát észrevette őket? - Odalépett az egyik polchoz, és leemelt róla egy vaskos könyvet. - Tudja, mit tartok a kezemben? - Ha jól látom, Gransfield, Az ókori űrutazások történetét. - Mondhatnám azt is, hogy jó néhány ezer dollárt, mert ez egy igen ritka könyv. Kis példányszámban nyomták 1899-ben a kinyomtatott könyvek többségét egy csőrepedés megsemmisítette. Néhány példány maradt csak belőle a világ nagyobb könyvtáraiban. - Hm. És miért érdeklik önt az ókori űrutazások? Különben ilyenek nem is léteztek... -Természetesen nem. Ez a könyv az űrutazással kapcsolatos ókori elképzelésekről szól. A szerző ösz-szegyűjtötte az idevágó ókori meséket, mitikus történeteket, eposzrészleteket, és minden oldalról alaposan megmagyarázta őket. Többféle tanulságot is levont belőlük, de ezek részleteivel most nem untatnám. Ha egyszer el óhajtja olvasni, szívesen kölcsönadom, bár gondolom, hogy e nélkül is van elég tennivalója. - Akad - mosolyogtam.

- Gyerekkori szenvedély ez nálam - folytatta Mr. Laberge. - Akárcsak a gyógynövények. Csak amíg ez utóbbi az életem célja lett, az űrkutatás területén megmaradtam lelkes szurkolónak, aki ökölbe szorított kézzel, szája szélét rágva figyeli az eseményeket. És szurkol, hogy minél hamarabb minél messzebbre juthassunk. Az űrutazások történetét illetően tényleg van néhány érdekes művem, míg a himalájai gyógynövényekről írottakkal jóval szerényebben állok. De talán nem is fontos, hogy sok könyvem legyen. Az a lényeg, hogy végül rátaláljak arra, amit keresek. - Kívánom, hogy legyen szerencséje. -Talán már előbbre járnék, ha nem akadályozna mindenféle bosszantó apróság. Ha egyáltalán apróságoknak lehet nevezni őket. - A hatóságokra gondol? - Ó, nem. Ők nemigen kellemetlenkednek. Szaglásznak egy kicsit - méghozzá szó szerint, kutyákkal -, aztán továbbmennek. Mások azonban... nos, ők a nehezebb dió. -Kik például? Mr. Laberge legyintett. -Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy amióta elkezdtünk dolgozni, egyszerűen nincs nyugalmunk. Előbb a hatóságok embereivel kellett megküzdenünk, aztán a szerzetesek bizalmatlanságát kellett legyőznünk, legújabban pedig a barlangkutatók üldöznek bennünket. - Üldözik magukat?! Mi a fenéért? - Ez az, amit mi sem tudunk. Életemben nem láttam még olyan mogorva fickókat. Kétszer ránk is lőttek már. - Micsoda?! - hökkentem meg. - Ahogy mondom. Ránk dörrentettek a fickók. - No de miért? - Walter Sidneyre lőttek rá rövidesen találkozhat vele, és megkérdezheti tőle, hogyan történt. Mintegy másfél hónappal ezelőtt verték fel a sátraikat egy sziklacsúcs alján. Éppen ott, ahol mi is meg szoktunk pihenni, ha az erdőben van dolgunk. Márpedig gyakorta meg kell fordulnunk arrafelé, hiszen virágoznak a fák, leveleik nőnek, termés érik rajtuk és a többi. Nos, három kollégám a sátraik közelében haladt el - nem túlságosan közel hozzájuk, ezt el kell mondanom -, egyszerre csak lövések süvítettek el a fejük felett. Fél órát lapultak a földön, míg végre valahogy elkúszhattak onnan. A másik eset viszont sötétedés után történt. Irwing beleakadt valami drótba, amitől iszonyatos zenebona támadt. Valaki konzervdobozokat aggatott a drót végére azok zördültek ösz-sze, ahogy a kolléga a dróthoz ért. Abban a pillanatban mintha elszabadult volna a pokol. Csak úgy záporoztak feléjük a golyók. Szerencséjükre sikerült a fatörzsek mögé bújva elmenekülniük. - Maguk... ennyiben hagyták a dolgot? - Dehogy hagytuk! - háborgott Serge Laberge. -Magam mentem el hozzájuk. Döndruppal, egy szerzetessel üzentem meg nekik, hogy megyek. O gondoskodik az ellátásukról, rá nem lőnek. Szóval bejelentettem magam a vezetőjüknél, Mr. Lockwoodnál. Jellemző, hogy nem a szállásukon fogadott, hanem egy fa alatt. Az erdő szélén, mintha szántszándékkal nem akart volna beengedni a táborukba. Mintha megpillanthattam volna valamit, amit el akarnak titkolni előlem. - Céloz valamire? - Konkrétan semmire. Fogalmam sincs róla, mi lehet ott. Csak elképzeléseim lehetnek. - Hm. És azok mik? - Várjon egy pillanatra, hé! A pasas egy fa törzséhez dőlve fogadott, terepszínű ruhában, puskával a vállán. Szakállas, mogorva fazon. Elmondtam neki, hogy már kétszer is csak az isten mentett meg bennünket attól, hogy kilyukasszák a bőrünket. Tudja, mit felelt erre? Hogy ne járjunk ott, ahol nincs semmi dolgunk. Erre csupán annyit jegyeztem meg, hogy tudomásom szerint ez a terület a kolostoré, vagy az indiai államé, vagy a jóistené, de nem az övék. Azt vágta a képembe a szarjancsi, hogy akkor ő a kolostor, az indiai állam vagy a jóisten nevében lövi szét a seggünket, ha közel merészkedünk hozzájuk. És tudja, mit jelölt meg közeinek? Ezt az egész vidéket itt, az állomásunkat is beleértve. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy nem repülhetünk át felettük, mint a

madarak, mire megvonta a vállát, és csak any-nyit morgott, hogy őt nem érdekli hogy közlekedünk felőle a föld alatt is csúszkálhatunk, mint a giliszták, de ha elkap valakit közülünk, annak nyílvesszőt ereszt a szívébe. -Ezt mondta?! - Szó szerint. Az imént azt kérdezte, Mr. Lawren-ce, hogy mit sejtek a táborukban? Nos, én nem sejtek semmit, pontosabban szólva, nem mondok semmit, inkább elmesélek valamit magának... Egyik nap ketten is kint dolgoztak közülünk az egyik virágmezőn, amikor azt vették észre, hogy futva közeledik valaki feléjük egy szőke copfos, európai lány. Elővigyázatosan abbahagyták a munkát, és a fegyvereik után nyúltak, mert immár mi sem merészkedünk stuk-ker vagy puska nélkül a szabadba, de a lánynál nem volt fegyver. Csak egy boríték, megcímezve. Könnyben ázó szemekkel kérte a kollégáimat, hogy ha istent ismernek, adják fel a levelét. Derek éppen eltette volna, amikor a környező bokrok közül kilépett két barlangász, rájuk fogva a fegyvereiket. A lány halálsápadt lett, és a virágokra roskadt. A két fegyveres - egy nő és egy férfi - odalépkedett hozzájuk, és elvette Derektől a borítékot. Aztán rárivalltak a lányra, hogy azonnal menjen vissza velük. Az csak bőgött a földön, mire elkapták és magukkal cipelték. Derek megpróbált tiltakozni, de megfenyegették, hogy a saját dolgával törődjék, ha nem akarja idő előtt alulról szagolni a rozmaringot. Fenyegetésképpen a nő még a levegőbe is lőtt. Cserzett arcú, férfias perszóna. - Hm. Ön mire gondol? Laberge nyelt egyet. - Én arra gondolok, Mr. Lawrence, és ezt csak önnek mondom, négyszemközt, hogy nagyon nem stimmel velük valami. A táborukba nem engedtek be... úgy néz ki a dolog, mintha azt a fiatal lányt fogva tartanák. Megcsóváltam a fejem. Nem említettem neki, hogy én is találkoztam már két fiatal barlangásszal, s ők egyáltalán nem úgy festettek, mintha bárki is őrizné őket. Igaz, nem is kacarásztak a boldogságtól. Serge Laberge ekkor minden eddiginél nagyobbat sóhajtott. - De ezzel még mindig nincs vége a panasznapnak, Mr. Lawrence. A legnagyobb baj tegnap történt velünk... nem is tudom, hogy vagyok képes megőrizni a nyugalmamat. Valami olyasmi történt, ami -nem túlzás - rohadtul megrázott bennünket. - Miért? Mi történt? - Eltűnt egy kollégánk. Éppen ma tizenegyre hívtam össze a tanácsot, hogy megpróbáljuk eldönteni, mi a fenét csináljunk? - Eltűnt egy kollégájuk? - Sámuel Dreyfuss. - Hogyhogy eltűnt? - Elment gyantáért, és nem jött vissza. - Milyen gyantáért? - Megcsapoltunk egy fát, amelyből gyantaféle szivárog. Meg akartuk vizsgálni, hogy mit tartalmaz. Sarh azonban nem volt már a fánál, amikor a keresésére indultunk. -Már? - Korábban ott volt. Láttuk a nyomait. És meg is töltött egy edénykét gyantával. Azt is megtaláltuk... összetörve. - Beszéltek erről már valakinek? - Még senkinek. -Azt hiszem... értesíteniük kellene a rendőrséget. - Mi is erre gondoltunk... csak... -Igen? -Abban reménykedünk, hogy talán csak eltévedt. Erre is van egy icipici esély. Ha viszont ajtóstól rontunk a házba, elképzelhető, hogy elzavarnak bennünket a hatóságok, és akkor vége a kutatásainknak. Most viszont... támadt egy ragyogó ötletem, Mr. Lawrence! Olyan csillogó szemekkel nézett rám, mintha megtalálta volna a keresett sejtnövelőt a gyantájában. - Mi az az ötlet? - kérdeztem összehúzva a szemem. -Ön! -Én? - Igen, ön. Sokat olvastam magáról, Mr. Lawrence. És nemcsak a tudományos értekezéseit. Olvastam, hogy számos megfejthetetlennek hitt ügynek

járt a végére, főleg itt, Keleten. Mi lenne, ha megpróbálná megkeresni Samet? Vagy legalább a holttestét megtalálni... - Azt már megtaláltam - mondtam. Nagy-nagy csend ereszkedett a szobára. 22. Néhány percet beszéltem csak, de ez is elég volt ahhoz, hogy úgy kiüsse őket, mint annak idején Mu-hammad Ali Foremant. Rendesen meg voltak szédülve tőle, csoda, hogy a székükről nem estek le. Mary Decker előrehajolt egyetlen pillanatig azt hittem, az asztalra hány. Hátra is húztam gyorsan a székemet, de szerencsére azért nem történt tragédia. Martin Hagelund viszont rezzenetlen arccal, üveges szemekkel nézett maga elé, ahogy csak skandinávok képesek a második üveg vodka után. -Úristen! - nyöszörögte Laberge. - Úristen! És most... hol van... szegény Sam? - Ez az, amit nem tudok - mondtam. - Lehet, hogy egy imahenger belsejében, de az is lehet, hogy egy targonca tetején, vörös selyembe csavarva. - Döndrup majd megmondja! - Ha emlékszik rá. Attól tartok, ez egyáltalán nem biztos. -De hát... tennünk kell valamit! A fenébe is... hát... - Felpattant, és járkálni kezdett a szobában. -Mary, kérem! Miss Decker felemelte a fejét. Úgy rángatódzott a szája széle, mintha láthatatlan hangyák mászkálnának rajta. - Bízhatom a diszkréciójában? - Hát hogyne... Serge... hát... hogyne. -Akkor most menjen a szobájába, és próbáljon pihenni egy kicsit. Ma már természetesen nem kell dolgoznia, és a... gyűlésen sem kell részt vennie. Ha valaki megkérdezné, mi a baj... mondja azt... mondjon valamit, jó? - Jó... ó - bólintott a lány. - És maga, Martin? Maga hogy van? -Az az igazság... - nyögte Hagelund -, hogy... nem valami jól. Igyekszem... erősnek lenni... -Jól van. Magát is felmentem a munkavégzés alól. Feküdjön le, és igyon egyet. - De hát... mi lesz Sammel, főnök? -Majd elintézem a dolgot a hatóságokkal... Este tájékoztatni fogom a fejleményekről. Rendben? -Hát... hogyne. Laberge az ajtóhoz ment, és kinyitotta előttük. -Menjenek, és... ha lehet, ne beszélgessenek senkivel. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, az asztalkához botorkált, és fenékig ürítette a rajta álló üvegek egyikét. Az sem zavarta, hogy az én italommal bánt el. - Mi a fészkes fenét... csináljak? Istenem, itt gyilkosság történt! Be kell jelentenem a hatóságoknak. Vége! Bye-Bye! - Kitől búcsúzik? - Az álmaimtól, Mr. Lawrence. Ki fognak rúgni bennünket innen, és ezzel vége mindennek. - Hátha még nincs vége - próbáltam meg lelket önteni belé. -Mi az, hogy nincs? Maga meddig tűrné, hogy idegenek grasszáljanak az országában, akik ráadásul egymást gyilkolják. Ha én lennék az indiai állam elnöke, páros lábbal rúgnám fenéken a csapatunkat és azokat a rohadékokat is. - Ha megtudná, mi történt. -Azt mondja... tagadjam el? Ezt nem tehetem! Ha kiderül, márpedig ki fog derülni, engem csuknak be bűnpártolásért, vagy mi a fenéért. Bejelentési kötelezettség elmulasztása... Brrr! - Nem azt mondtam, hogy ne jelentse be, hanem hogy ne ebben a pillanatban. -Hm. És addig mit csináljak, amíg... Meddig is? - Adjon nekem két napot. - És... mit mondj ak a többieknek? - Semmit. Miss Decker és Mr. Hagelund hallgatni fog. -Es... ön? - Elmegyek a barlangászokhoz. Beszélek velük. Hátha okosabbak leszünk tőle.

- Nem fogadják, arra mérget vehet. - Tudom. - Akkor meg mit akar? - Nem jelentkezem be. -Jézusom, ön megbolondult! - Lehet. Most pedig... megmutatná a birodalmát? Már csak azért is, nehogy a munkatársai gyanút fogjanak. Szürke volt az arca, mint a grafitceruza hegye. Kissé még tántorgott is, ahogy előttem lépkedett a hosz-szú folyosón. Én meg közben azon törtem a fejem, vajon meg tudnám-e akadályozni, hogy újabb áldozatok kerüljenek Döndrup targoncájára. 23. A gyógynövénygyűjtők csapata egész kis föld alatti várost épített ki magának a domb alatt. Először a tanácskozótermet volt alkalmam megcsodálni, amely akkorára sikeredett, hogy egy multinacionális nagyvállalat ülésterme is belefért volna. Talán csak a szép kilátás hiányzott az ablakaiból. Tekintettel arra az el nem hanyagolható tényre, hogy ablakai sem voltak. Voltak viszont szépen megvilágított akváriumaik, ezerszínű trópusi halakkal. -Hangulatjavítónak nem rossz - magyarázta Mr. Laberge, ahogy beléptünk a terembe. - És bizony gyakran szükségünk is van rá. Az embert nem arra teremtették, hogy föld alatt éljen. Néhány nap idelent, és azt veszi észre, hogy hallucinációi támadnak. Ezért kell valami, ami a külvilágra emlékezteti. Amíg beszélgettünk, nyílott az ajtó, s sorban besétáltak rajta Mr. Laberge munkatársai. Várakozásommal ellentétben csupán hárman voltak. - A többiek? - kérdezte felhúzva a szemöldökét Laberge. - Dolgoznak - felelte egy magas, szemüveges, halálfejű férfi. Sovány, csontos testén csak úgy lötyögött néhány számmal nagyobb köpenye. - Ismerkedjenek össze - morogta Laberge. - Mr. Lawrence, Mr. Deegan. Derek Deegan. Ő a helyettesem. A magas férfi bólintott. Nem láttam mosolyt az arcán. Olyan képe volt, amelyről úgy hiányzott a mosoly, mint trópusi esőerdőkről a hó. - Mr. Deegan vegyész. Korábban csak úgy kapkodtak érte a nevesebbnél nevesebb gyógyszergyárak. Őt azonban jobban érdekli a Himalája, mint a svájci gyógyszerüzemek. Igaz, Derek? Mr. Deegan bólintott. - Igaz, Serge. Finom, elegáns volt a kézszorítása. Mintha vigyázott volna rá, nehogy túlságosan megszorongassa a kezem. A következő kutató alacsonyabb, és nála mindenképpen testesebb férfi volt, hatalmas bajusszal és rövidke szakállal. Majdnem eltűnt a kezem a kezében. Csak a kisujjam lógott ki a markából, ahogy megszorongatta. - Jüan Navarro - biccentett. Az ő képén már ott ólálkodott egy barátságos kis mosoly. - Üdvözlöm, Mr. Lawrence. A harmadik újonnan érkezett nő volt. Rövidre vágott vörös hajú, icipicit szeplős. A szeme zöld volt, de vörös fények cikáztak benne, mint a vörös hajú, fehér bőrű nőkében általában. - Penny Overton - mutatta be Mr. Laberge. - Az egyik legkiválóbb kutatóm. Miss Overton meghajolt, de nem nyújtott kezet. Mivel ő nem nyújtott, én sem nyújtottam. így aztán végeztünk is a protokollal. - Mi a fene az? - elégedetlenkedett Laberge végignézve a szerény kis hármason, majd a terem közepén húzódó jókora asztalra ugrott a pillantása. -Sztrájkolnak a kedves munkatársaim? A hosszú Deegan megrázta a fejét. -Nem jöhetnek, Serge. Kész lett az első főzet. - Az első főzet - sóhajtotta Laberge. - A nagy remények főzete! Mi így hívjuk. -Igazán? - Tudja, ez úgy van - fogott karon -, hogy amikor már véget ért az előkészítés, és kifolyt a massza, még egyszer teszteljük, hogy rendben van-e vele minden. Ez az első főzet. Aztán jönnek a hatásvizsgálatok. Beszélt még egy kicsit, de a szavai valahogy nem álltak össze értelmes mondatokká. Ez természetesen nem az ő hibája volt, hanem az enyém. Egyszerűen kikapcsolt az automatám. Az akváriumokban cikázó halakat bámultam, és a karibi szigetek jutottak az eszembe. Azok közül is St. Maarten.

-Maga nem is figyel rám! - méltatlankodott Laberge. Szégyenlősen kaptam el a fejem az akváriumokról. - Dehogynem, figyelek. Csak a halaik... - Attraktívabbak, mint a főzeteink, az kétségtelen. Nos, Mr. Lawrence, óhajtja megtekinteni a gyártási folyamatokat? Összerázkódtam, és mosolyt erőltettem a képemre. - Miért is ne? Laberge ekkor Mr. Deeganre mutatott. -Derek majd eligazítja. Most pedig üljenek le, kérem. Azt hittem, máris megyünk tovább, így meglepett a felszólítása. A másik három sem tudta mire vélni a dolgot, de azért engedelmesen lecsüccsentek a hosz-szú asztal mellé. Megszámoltam a székeket. Éppen huszonöt árválkodott odabent gazdára várva. Amikor valamennyien helyet foglaltunk, Mr. Laberge felemelte a fejét. Embertelen szomorúságot láttam a szemében. Ebből aztán azonnal ki is találtam, mi következik. -Dreyfuss meghalt - mondta Laberge minden előkészítés nélkül. - Sam halott. Mivel háttal ültem az akváriumoknak, már nem zavartak a halak. Ha pszichológus lettem volna, vaskos tanulmányt írhattam volna házigazdáimról. Talán az lehetett volna a címe, hogy A meglepetés. A borítójára pedig feltétlenül Munch Sikoly című képét tettem volna. Derek Deegan, akiről azt hittem, hogy sosem tévedt még érzelem a képére - talán akkor utoljára, amikor az óvodában egyik társa elvette a vajas kenyerét -, akkorát sóhajtott, hogy arcomon éreztem a leheletét. - Micsoda? Jüan Navarro nem kérdezett semmit, csak szájába kapta a bajusza végét, és rágni kezdte. Már azon sem csodálkoztam volna, ha hólyagot fúj belőle, és elpukkantja. Penny Overton megsimogatta az arcát, és hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Sam... halott? Micsoda marhaság ez? Serge Laberge megrántotta a vállát. - Meghalt. Semmi kétség sem férhet hozzá. - Mi az, hogy meghalt? - Megölték. Derek Deegan felpattant, és Laberge fölé magasodott. - Ne beszélj marhaságokat, Serge! Hogy ölték volna meg? - Valami nyílvesszővel, vagy micsodával. - Ez nem lehet igaz. Serge Laberge rám mutatott. - Mr. Lawrence hozta a hírt. Minden tekintet engem keresett. Szemernyi jóindulatot sem láttam bennük. - Ön... a kolostorban lakik? - kérdezte kiköpve a bajusza végét Navarro. - Ott - bólintottam. -És... mit csinál ott? Mielőtt elkezdtem volna magyarázni, Laberge leintette. - Ez most nem fontos, Jüan. - Egyáltalán... hihetünk ennek a fickónak? - Azt hiszem, igen. - Csak azt hiszed, Serge? -Hallgassatok már el! Sam igenis meghalt. Mr. Lawrence cáfolhatatlan bizonyítékokkal szolgált. Nem volt mese, el kellett mondanom nekik Sam Dreyfuss megtalálásának a történetét. Arról viszont egyetlen szót sem szóltam, hogy Mr. Dreyfusson kívül Tommy Berenger-t is holtan találtuk. - Te jó isten! - nyögte Navarro. - Ki az ördög ölhette meg? Deegan ismét Laberge fölé magasodott. -Az istenit neki, Serge! A jóistenit neki!! Laberge mintha elsápadt volna. Nem nagyon, csak icipicit. Ez az icipici is elég volt azonban ahhoz, hogy magához vonzza a tekintetemet. - Derek, kérlek...! Derek Deegan, úgy látszott, elveszítette a fejét. Elkapta Laberge nyakán az inget, és úgy megszorította, hogy Laberge feje gyorsan vörösödni kezdett tőle. -Megmondtam! Ezerszer megmondtam! De neked hiába beszél az ember! Laberge felegyenesedett.

- Ereszd el az ingem, Derek! - A te rohadt kemény fejed, Serge! A te rohadt, kemény, francia fejed! Hányszor mondtam, hogy le kell számolni velük! Elő a puskákkal, és lőjük halomra a rohadékokat! Mindenki felugrált. Penny Overton hátrébb húzódott, nehogy egy kóbor ökölcsapás eltalálja, Navarro pedig igyekezett megfékezni Deegant. Egyedül én nem csináltam semmit. Idegen voltam, olyan vendégféle, hogy vette volna ki magát, ha hamburgerré verem őket? Némi kis lökdösődés után azért csak megnyugodtak a kedélyek. Deegan is visszaült a helyére. Megdöbbenve láttam, hogy most is lárvaszerűen merev az arca, mintha nem is ő lett volna az, aki másodpercekkel ezelőtt Laberge-et szorongatta. Laberge megigazgatta az ingét. - Te is tudod, hogy ez nem megy, Derek! így nem megy! - Akkor hogy megy? Várjuk meg, amíg kinyírnak valamennyiünket? Mert ezek ki fognak, arra mérget vehetsz! A beköszöntő néma csend felhatalmazott rá, hogy én is közbekotyogjak. - Megtudhatnám, kikről van szó? Nem lettem volna meglepve, ha Derek Deegan megkérdezi tőlem, hogy mi a jó büdös franc közöm van mindehhez, esetleg az én palástom nyaki részét is rángatni kezdi. Ő azonban egyiket sem tette. Csupán végignézett rajtam, merev, rezzenetlen tekintettel, aztán anélkül, hogy Laberge felé fordította volna a fejét, megkérdezte: - Mennyit mondtál el neki, Serge? - Hát... lényegében mindent. - Jól van. Az úgynevezett barlangászokról beszéltem. Róluk. -Úgy gondolja, hogy ők állnak Sam Dreyfuss megölése mögött? - Igen. Úgy gondolom. - Mire alapozza a feltételezését, Mr. Deegan? Mr. Deegan szeme szúrt, mint a méhecske fullánkja. - Az ösztöneimre. Azok nem csalnak. - A Himalájában sem? - Sehol. Különben akkor voltak ezek barlangászok, amikor a nagymamám püspök a Szent Pál ka-tedrálisban. - Akkor kik? -Honnan a fenéből tudjam? De hogy nem barlangászok, arra mérget vehet. Már csak azért sem, mert nincs errefelé valamirevaló barlang egyetlenegy sem. - Ön ezt honnan tudja? -Mutasd meg neki, Serge! Laberge megvonta a vállát. Tapsolt egyet, mire elsötétedett a terem. A következő pillanatban furcsa ákombákomok jelentek meg az akváriumok felett a falon. Vízszintes vonalak, hullámok, mellettük számok és foltok. -Tudja, mi ez? - Nem - mondtam. És ez abban a pillanatban igaz is volt. - Ennek a vidéknek a metszete, amelyen most vagyunk. Öt évvel ezelőtt készítették. A bombayi egyetem munkatársai végezték a munkát. Sikerült Delhiből megszereznem a felvételeket. Mr. Lawrence, ezek a felvételek azt bizonyítják, hogy ebben a körzetben nincs jelentős barlang. Olyanok a rétegviszonyok, hogy nem is lehet. - Gondolja, hogy ezt ők is tudják? -Tudniuk kell! - Akkor viszont... mit akarnak itt? -Ez a kérdés. Meggyőződésem, hogy keresnek valamit. Vagy őriznek valamit. - Őriznek? - húztam össze a szemem. - Például mit őrizhetnek? Deegan széttárta a karját. -Bármit, vagy bárkit. Tudja, hány olyan embert keresnek a világon, akiket elraboltak, és akikért tekintélyes váltságdíj várható? Legalább százötvenet. Vannak, akiért pénzt kérnek vannak, akiért politikai engedményeket. Legtöbbjük után évek óta nyomoz a rendőrség és az Interpol, de képtelenek a nyomukra bukkanni. Azonkívül hajszolnak vagy száz veszélyes terroristát is, aki ugyancsak eltűnt a föld színéről. Nekik is bujkálniuk kell valahol. A Himalája éppen alkalmas erre a célra: ez az indiai rész meg különösen. Bárki átszivároghat a kasmíri határon. Akár maga Oszama bin Laden is itt rejtőzködhet. - Ugyan miben?

- Barlangban például. - Épp az imént mondta, hogy nincs errefelé jelentős barlang. -Az nincs is. De jelentéktelen annál több. Nem nagyok, nem mélyek, nem cseppkőbarlangok. Másképpen mondva, a kutyát sem érdeklik. Kivéve azokat, akik el akarnak rejtőzni bennük. - Nekem mégsem tetszik az ötlet - ráztam meg a fejem. - Miért nem? - Mert ahhoz túlságosan is feltűnően viselkednek. Aki el akar rejtőzködni, az nem lövöldöz másokra. És főleg nem gyilkol. - Elszakadt a cérnájuk - mondta Deegan. - Képzelje csak el, hogy esetleg már két-három éve itt őriznek valakit, aztán egyszerre csak a közelükbe telepszik egy gyár, azaz mi. -Álljon csak meg a menet! - tiltakoztam. - Mr. Laberge szerint maguk jöttek előbb. Deegan ismét megvonta a vállát. - Vagy ki tudja? Mi csak jóval az érkezésünk után vettük észre őket. Akkor kezdtek fenyegetőzni. Lehet, hogy már korábban is itt lapultak, s megpróbálták kivárni, amíg elmegyünk. Amikor aztán rájöttek, hogy hosszabb időre kénytelenek lesznek megosztani velünk a társaságukat, kiborultak. Én mindenesetre azt mondom, hogy nézzünk a körmükre! - Te is tudod, Derek, hogy ez nem megy. Az indiaiak elkergetnek, ha... -Ölbe tett kézzel várjuk, hogy sorra lemészároljanak bennünket? Serge Laberge felállt, mielőtt újra kezdődhetett volna a parttalan vita. -Ezzel nem megyünk semmire. Majd még meg-hányjuk-vetjük a történteket. Miss Overton... megmutatná, Mr. Lawrence-nek a műhelyünket? Miss Overton bólintott. Ahogy felállt, megfeszült rajta a ruha. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy ez a csinos lány nem a föld alá való. Miss Overton kíséretében végigjártam a föld alatti üzemet. Volt itt minden, ami gyógynövénypárlatok, kenőcsök, folyadékok készítéséhez csak kell. Kár, hogy fogalmam sem volt róla, mi kell hozzájuk. - Ez az olajütő - mutatott Miss Overton az egyik szobára. - Megnézzük? - Nézzük - adtam meg magam. Az olajütőben olajszag volt, azon kívül senki. - Hol vannak a kollégái? - kíváncsiskodtam. - Itt nem dolgozik ember. Kizárólag automaták. Gépet is csak keveset láttam, olajat is alig. Amikor ezt megjegyeztem, Miss Overton felnevetett. - Maga persze azt hiszi, hogy hordószámra állítjuk elő a növényolajat, mi? Tudja, hány mázsa rózsaszirmot kell feldolgozni ahhoz, hogy egygramm-nyi rózsaolajat nyerjenek? Nem mondom meg, mert úgysem hinné el. Kocsiderékszám hordjuk ide a föld alá a virágokat, hogy néhány csepp olajat kikönyöröghessünk belőlük. És azt is egyelőre csak kísérleti célokra. Mi nem termelőüzem vagyunk, hanem kísérleti laboratórium. Tudomásul vettem, akárcsak azt, hogy hófehérek a fogai, és vonzón feszül rajta a könnyű anyagból készült kezeslábas. A mosolya pedig egyre barátságosabbá válik, ahogy elmélyülten beszélgetünk az illóolajok titkairól. A lepárlóban is sok érdekes dolgot tudhattam meg. Például, hogy Angliában született, de a családja Ausztráliában telepedett le. Gyerekkorában egy hónapig kórházban feküdt, mert elütötte egy autó. Gimnazistaként megszökött egy kamionsofőrrel, de a családja három hét keresés után a nyomára bukkant, és visszavitték Sidneybe. Berlinben járt egyetemre, ahol vegyészmérnökként végzett. Férjhez ment az egyik tanárához, majd két évi boldogtalan házasság után elváltak. Ezután volt egy pasasa, aki gyógynövényekkel foglalkozott, ő szerezte neki ezt a munkát. Eredetileg ő is jönni akart, de a családja megakadályozta benne. Kiderült ugyanis, hogy a pasasnak három gyereke van, és egy csúnyaszájú felesége. Azóta itt dolgozik a föld alatt, és szerencsétlennek érzi magát. Éppen ott tartottunk, hogy rám mindig számíthat, mert már kora ifjúságomban célul tűztem ki, hogy ahol csak lehet, megörvendeztessem a szerencsétlen embereket, amikor Mr. Laberge csörtetett be közénk. - Megnéztek mindent?

Mielőtt Miss Overton válaszolhatott volna, s esetleg bevallhatta volna, hogy még csak az elején tartunk a nézegetésnek, gyorsan közbevágtam. -Azt hiszem... minden lényegeset megtekintettem már. Némi csalódást láttam Miss Overton arcán, miközben szorosabbra húzta magán a dzsekijét. Mintegy jelezve vele, hogy minden lényegeset azért talán mégsem tekintettem még meg. Mr. Laberge mosolygott, és kezet fogott velem. Megígértem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tájékoztatom a fejleményekről. Miss Overton szomorúan nézett utánam. Mintha a tovavágtató, fehér lovon érkezett királyfit gyászolta volna. r. 1 VlliaiUlll AllU.lCllLJCl.lft IVjUUU1I Leslie L. Lawrence-t megbízzák, hogy győződjék meg róla, az élve eltemetett szent ember, szádhu, vajon még ott nyugszik-e a sírjában, St. Maartenen folytatódik vajon ki ölte meg, és egyáltalán megölte-e Barbara del Sol cirkuszának szádhuvá lett művészét, és még a buddhista konferencián sem fejeződik be vajon ki rabolta el a híres-hírhedt vörössüveges szerzeteseket?. . Ki fenyegeti Leslie L. Lawrence életét, ki akarja-. megfejteni a HOSSZÚ ÁLOM titkát? Erdei szellem m Könyvkiadó 1-2. KÖTET 1498 F