LESLIE L. Lawrence A FELAKASZTOT INDIÁN SZIGETÉN Bob McKinley története Könyvkiadó Budapest, 2005 A borító Boros Attila munkája A szerző fényképét

LESLIE L. Lawrence A FELAKASZTOT INDIÁN SZIGETÉN Bob McKinley története Könyvkiadó Budapest, 2005 A borító Boros Attila munkája A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette Lőrincz L. László 2005 ISBN 963 9591 12 2 Gesta Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc Kedves Bob! Tulajdonképpen nem is akartam én közreadni azokat a történeteket, amelyeket hálaadás ünnepének délutánján hallottam a barátaimtól Santa Monicában a kisördög azonban egyre ott motoszkált a fejemben, és arra biztatott, hogy csak azért is! Nem akartam közreadni őket, hiszen annyi bennük az érthetetlen és misztikus elem, hogy bizonyára sokan kételkednek majd: valóban megtörténtek-e, és ha igen, valóban így történtek-e meg az események. Végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy papírra vetem őket annak tudatában, hogy magam is kételkedem néhány jelenség helyes értelmezésében. Szolgáljon mentségemül, hogy annyiszor találkozunk az érthetetlennel a mindennapi életben is, hogy lassan már hozzászokunk. Arra gondoltam: döntse el az olvasó, hogy érdemes volt-e kész tények elé állítanom a mesélőket. Akkor hát jöjjenek a kalandok! Elnézést kérek, Bob, ha olyasmikről is szót ejtek, amiket nem a nagyközönségnek szánt, de hát ettől lesz életszagú a történet. Sant-arcangeli atyának és Jondonnak mindenesetre nagyon tetszett, ahogy leírtam - jókat derültek és borzongtak rajta. Még nem sejtik szegények, hogy rövidesen az ő elbeszéléseik következnek. Szeretettel üdvözli: Leslie L. Lawrence 1. Azon a reggelen kezdődött minden, amikor ellopták a jávorszarvas tökét. Borús reggel volt, köd ülte mag a várost: Senor Monteverde biztos volt benne, hogy a köd leple alatt fújták meg a baromarcú turisták. A jávorszarvas kint állt a Halászó medve előtt, agan-csos fejét büszkén felemelve agancsai mint a világűrből érkezett űrhajó antennái karcolták a ködöt. Hideg harmat szitáit az égből igazi nyár végi reggel volt a Sziklás-hegység kanadai oldalán. A jávorszarvas fából volt, így láthatóan nem okozott bánatot neki, hogy egy lényeges testrészétől fosztották meg az éjszaka. Senor Monteverde megállapította, hogy ezúttal úgy fűrészelték le, mégpedig alapos szakértelemmel nem barbárok törték le, mint legutoljára, alig két hónappal ezelőtt. Senor Monteverde tenyerébe hajtott fejjel elátkozta magában a pillanatot, amikor arra a hervadt elhatározásra jutott, hogy odaállítja a szarvast a pizzéria elé. Ennek is az a szerencsétlen indián volt az oka, akin végül is megesett a szíve. így jár az, aki minden jöttmenten megkönyörül... Szóval, az indián jött, és enni kért. Senor Monteverde adott neki, mert eszébe jutott az a nap, amikor Kanadába érkezett, mindössze két USA-dollárral a zsebében, angolul nem tudott, senkit nem ismert. Ha akkor egy nagy kalapú francia nem segít rajta, nem mutatja meg az utat a fűrészmalomba, talán már nem is élne. De a francia megmutatta, és még el is beszélgetett vele, ami őszintén szólva nem volt kis teljesítmény, lévén, hogy a francia franciául, ő pedig spanyolul beszélt. Miután belépett a fűrészmalom kapuján, már simán folydogált tovább az élete. Most pedig, tizenöt év elmúltával, egy pizzéria büszke tulajdonosa, és semmi baja nem lenne a világgal, ha időről időre el nem lopnák a jávorszarvas tökét. No de hogy is volt az azzal a jávorszarvassal? Úgy, hogy bejött a pizzériába az indián, nem szólt egy szót sem, csak leült egy sarokasztalhoz, és nézett maga elé kifejezéstelen tekintettel. Persze ő azonnal észrevette, mint ahogy Daisy is észrevette. Csak odacsippentett neki a szemével, hogy itt egy őslakó, jó lesz vele vigyázni, mert megesik, hogy hullarészeg, és csak az ősök szelleme tartja benne a lelket. Az ilyen indiánokkal előfordul, hogy hirtelen begerjednek, és balhét csinálnak. A balhé meg kinek kell, nem igaz? Az indiáno- kat különleges előjogok illetik meg, jó, ha nem csuk- ják le érte, amiért az indián pofán verte. i

Már vagy félórája üldögélt az indián a sarokasztalnál, amikor Senor Monteverde végre odamerészkedett hozzá. Megállt az asztala előtt, és udvarias mosolyt erőltetett az arcára. - Parancsol valamit, uram? Az indián felemelte a fejét, és ránézett. Senor Monteverde abban a pillanatban megérezte, hogy ez az indián nem fog balhét csinálni. Nem csinál ez semmit, legfeljebb lefordul a székről, és meghal. Nem is vesztegette tovább kérdésekre az idejét, csak intett Daisynek, hogy tegyen elé két szelet pizzát. Daisy térült-fordult, és kelletlenül odarakta az indián elé a szeleteket. Arca és mozdulatai arról árulkodtak, hogy nem él-hal az indiánokért. Az indián jószerével fel sem nézett, meg sem köszönte a pizzát, csupán maga elé húzta a tányért, és megette mindkét szeletet. És a vizet is megitta, amit maga Monteverde vitt oda neki. Senor Monteverdébe akkor belebújt az ördög. A fene se tudja, miért, de megpróbált beszédbe elegyedni az indiánnal. - Hozzak még egy kis pizzát? Az indián finoman megrázta a fejét. Senor Monteverde ekkor nézett csak jobban végig a fickón. Félretaposott sarkú papucsot, jeans nadrágot, kopott bőrkabátot viselt, ősz, csimbókos haja gondozatlanul borította a fejét. A szeme kicsit véreres volt, de sem piaszag nem érzett rajta, sem az nem látszott, hogy be lenne lőve. Az viszont igencsak látszott, hogy alaposan le van égve. Senor Monteverde gyors becslése szerint maximum ötven cent lehet a vagyona, és az is tízcentesekben. Az indián is végignézett Senor Monteverdén, aztán azt mondta: - Faragnék magának egy jávorszarvast. Senor Monteverde először azt hitte, nem érti jól az indiánt. Bár tizenöt év alatt kitűnően megtanulta a kanadai angolt, mégis fáradt pillanataiban előfordult, hogy hirtelen kikapcsolt az automatája. - Micsodát? - kérdezte összehúzva a szemét. - Egy jávorszarvast - mondta az indián. - Hova? - kérdezte Senor Monteverde. Az indián a bejárat felé mutatott. -Például oda. -És... mekkorát? - Nagyot - mondta az indián. Senor Monteverde megvakargatta az állat. Elvégre nem jönne rosszul valami kis reklám. Egy jávorszarvas pedig jó reklám lehet. Persze csak ha tud a fickó faragni. - És... mit kér érte? - kérdezte kíváncsian. Az indián nem szólt semmit, csak felállt. Monteverde ekkor vette észre, hogy egy koszlott, szakadt hátizsák is van vele. - Fa kellene - mondta az indián. - Nem probléma - legyintett Senor Monteverde. -Ez itt Kanada. Van benne fa éppen elég. - Ért a fához? - Csak a pizzához - legyintett Senor Monteverde. -Bár nem vagyok olasz. - Hozok fát - mondta az indián. - És megfaragom a szarvast. Az egyezség ezzel megköttetett. A következő napon, amelyre virradóan az éjszakáját a raktárban töltötte, felszívódott a fickó. Senor Monteverde alaposan végigvizsgálta a raktárt, de nem látta hiány nyomát. Úgy látszik, lelépett az őslakó. Hát eny-nyit a jávorszarvasokról és az indiánokról. Estefelé azonban az indián visszajött. Méghozzá nem is egyedül. Egy traktoron ült a vezető mellett. A traktoros irdatlan nagy farönköt húzott maga után, és láthatóan maga is indián volt. Nem köszönt Montever-dének, csak lekapcsolta a farönköt a pizzéria előtt, és eltűzött a lassan leszálló ködben. Az indián visszaköltözött a raktárba, a farönk pedig ott maradt a bejárat előtt. Reggel Senor Monteverde harsány kopácsolásra ébredt. Amikor kinézett az ablakon, az indiánt látta, amint egy baltával a rönkön dolgozott. Felöltözött, meghagyta Daisynek, hogy adjon enni az őslakónak, és mindaddig etesse, amíg nem szól, hogy most már elég. Daisy lebiggyesztette az ajkát, de ellenkezés nélkül végrehajtotta az utasítását. Az indián is tette a dolgát: keveset beszélt, keveset evett, és sokat faragott. így aztán cirka egy hét alatt kész lett a jávorszarvassal.

Senor Monteverde első pillantásra beleszeretett. A szarvas maga volt a csoda. Büszkén emelte koronás fejét a magasba, gőgösen nézett a csodájára érkező vendégekre. Nézzétek csak, balfácán turisták, én vagyok a kanadai erdők királya! Az indián összecsomagolta a szerszámait, amelyeket a koszlott tarisznyából szedett elő az első napon, és miután megevett három szelet pizzát, a közelben téblá-boló Senor Monteverdéhez fordult. - Kész a jávorszarvas. A szarvas valóban kész volt. Immár alig látszott a bámészkodó turisták tömegétől. Vakuk villogtak, gyerekek mászkáltak a lába között - a szarvas óriási sikert aratott. A vendégek közül sokan pizzát is rendeltek, ki helyben fogyasztásra, ki pedig elvitte. Daisy még életében nem dolgozott annyit, mint azon a napon. Senor Monteverde szívét kissé összeszorította ugyan az aggodalom, hogy vajon az indián mennyit kér majd a művéért, de nem mutatta. Úgy látta, sokat megér neki a jávorszarvas. Lelki szemeivel már a kis ajándékboltot is látta a pizzéria mellett. - Nagyon szép munka - dicsérte az indiánt, bár kissé talán lelkesebben is, mint amennyit az üzleti taktika megkívánt volna. - Mit fizetek érte? Az indián a kemence felé nézett. - Két pizzát. - Két pizzát? Az indián bólintott. -Két szelet pizzát?! - Két egész pizzát! -javította ki az indián szigorúan. - Semmi mást? - És dobozt is hozzá! így történt, hogy az indián kosztért, kvártélyért, és két egész pizzáért kifaragta neki a jávorszarvast, sőt még a fáért és az odaszállításáért sem kellett fizetnie. A pizzéria forgalma ettől a naptól kezdve nőtt, növekedett. A vendégek egy része egyenesen a jávorszarvas miatt utazott ide: a gyerekek felültek a hátára, és annyira lekoptatták, hogy néhány hónap után már ki kellett tennie egy táblát, hogy tilos felülni rá. Ez sem rontotta el a turisták kedvét. Bár nem ültek fel többé a szarvasra - csak az igen kicsi gyerekek, ha Senor Monteverde szándékosan félrenézett -, csoportosan látogatták, mint helyi látványosságot. És ekkor kezdődtek a bajok. 2. Az indián életnagyságúra faragta a jávorszarvast, és amikor nemet kellett választania, jávorszarvas bikára esett a választása. No már most, mint köztudott, a jávorszarvas bikák lába között lóg valami, amit bárhogyan is nevezünk, a lényege ugyanaz. Az indián, aki természet után faragott, természetesen ezt is a bikára faragta. A turista pedig, mint tudjuk, legyen bármennyi éves is, külföldön gyermekké válik, és azt is kiröhögi, amire otthon a szeme sem rebben. Ezért aztán nemcsak a bikát fényképezték úgy egyben, hanem ezt a bizonyos részét is. Közben vihogtak - a férfiak -, és az iru-ló-piruló hölgyekre mutogattak. Egy szép nyári reggelen, amikor Senor Monteverde énekelni szeretett volna a boldogságtól, és éppen fontolóra vette, hogy egyszer már komolyabb ügyekről is el kellene beszélgetnie Daisyvel, mint a pizzakészítés fortélyai, a lány kissé ziláltán odalépkedett hozzá. Hajában falevél zöldellt, ami azt mutatta, hogy odakint járt a pizzéria mögött, és a kemencéből kivezető kéményt ellenőrizte. - Senor Monteverde - kezdte elhaló hangon. - Azt hiszem, baj történt. Senor Monteverde három gyors pillantással felmérte a helyzetet. Nem érezte füst szagát, ami tűzre utalt volna nem látott vizet beszivárogni az ajtó alatt vihar sem mozgatta a faleveleket. Akkor meg mi a frász történhetett? - Mi a baj? - kérdezte idegesen. A lány elpirult, majd izgatottan tördelni kezdte az ujjait. - Ellopták, Senor Monteverde... ellopták neki. Senor Monteverde riadtan pislogott körbe-körbe, de nem hiányzott semmije. Mi a fenét beszél ez a lány? -Mit loptak el, Daisy? - kérdezte még közelebb lépve a lányhoz. -A jávorszarvas... Senor Monteverde az ablakon át a szarvasra pillantott. A jávorszarvas a helyén

szobrozott, és figyelte, amint gyülekezni kezdenek körülötte a fényképezőgé-pes turisták. - A jávorszarvast? De hiszen ott áll a helyén! - Nem az egészet - nyöszörögte Daisy. - Csak a... egy részét. - Milyen részét? - hökkent meg Monteverde. - Inkább... nézze meg maga! - kiáltotta a lány. Senor Monteverde kivágtatott az ajtón és félretolva tíz fényképezőgépes japánt, szemügyre vette a szarvasát. A feje megvan, a lába megvan, a szarva megvan... mindene megvan. Miről beszél ez a lány? Az egyik japán turista vezette a helyes vágányra. Odakiabált valamit a társának, és csalódottan a megfelelő helyre mutatott. Senor Monteverde is odanézett, és azt hitte, abban a pillanatban megüti a guta. A jávorszarvas bikának valóban hiányzott a... na igen. Hiányzott neki. Senor Monteverde nem restellt alámászni a szarvasának, és a turisták hangos érdeklődésétől kísérve megvizsgálta. A hiányzó rész helye sima volt, ami arról árulkodott, hogy úgy fűrészelték le. Valamelyik enyveskezű turista vihette magával emlékbe. Senor Monteverdében egy világ omlott össze, hogy ötpercnyi omladozás után villámgyorsan ismét felépüljön. Legyőzött ő már számtalan nehézséget nem fogja tűrni, hogy egy hibbant agyú turista csúfot űzzön belőle. Dúlva-fúlva berohant az irodájába, és a telefonkönyv útmutatása nyomán felhívta a környék egyetlen fafaragóját, aki figurális faragványokat is készített. Kissé még izgatott volt, így nem mérte fel szavai várható következményeit. - Cornwell fafaragó - morogta bele a telefonba egy mély hang. -Monteverde vagyok - hadarta Senor Monté verde. - Jüan Monteverde. Rendelni szeretnék magától valamit. - Állok rendelkezésére - brummogta a mély hang. -Miről lenne szó? Senor Monteverde úgy döntött, nem kertel. - Egy jávorszarvas tökéről. Azt kellene megfaragni. - Mit mondott, hol is lakik? - kérdezte a nyugodt, dörmögő hang. Senor Monteverde megmondta a címét. A nyugodt hang ekkor fenyegető tónusra váltott. - Szórakozol velem, kisköcsög? Tudod, mi következik most? Senor Monteverde csak hebegni tudott. A másik viszont tovább brummogott. - Odamegyek a pizzériádhoz, és szétverem a pofád. Aztán beteszlek a kemencédbe, és mindkét oldalról pirosra sütlek! - De tényleg a jávorszarvas töke... - A föld alól is előkerítelek, te rohadék! A telefon kattant és elhallgatott. Senor Monteverde tenyerébe hajtotta a fejét és gondolkodott. Attól ugyan nemigen tartott, hogy a faragó beváltja a fenyegetését, attól viszont annál inkább, hogy a szarvas mindörökre hiányos marad. Legfeljebb majd átfazoníroztatja lányI nyá. Bár ezáltal alighanem elvész belőle a turistacsalogató vonzerő nagy része. Fél óra múlva aztán megtörtént, amiben nem hitt. Kivágódott a pizzéria ajtaja, és egy hatalmas, kétméteres, torzonborz szakállú fickó rontott be rajta. - Ki az a szaros Monteverde? Senor Monteverde behunyta a szemét. -Én. 1 A szakállas odavágtatott hozzá. - Te akarsz jávorszarvas tökét faragtatni velem? -Én. A szakállas meglendítette a kezét. Talán agyon is ütötte volna Monteverdét, ha Daisy velőtrázón fel nem sikkant. - Neeee! Tényleg nincs neki töke! Az óriás ökle megállt a levegőben. -Nekem mondod, madárkám? A telefonbetyárok mind töketlenek! Senor Monteverde meg se tudott mukkanni, csak némán az ablak felé mutogatott. Végül a szakállas is arrafelé fordította a fejét. - Mit mutogatsz, te baromarcú? - A jávor... szarvast - nyögte Senor Monteverde. A szakállas leeresztette a kezét. - A francba... észre sem vettem. Mi van vele? - Inkább nézze meg -javasolta Daisy. A szakállas eleresztette Senor Monteverdét, és ki-cammogott az üzlet elé. Amikor visszajött, tanácstalanság ült a képén. - Ennek... tényleg ellopták. - Nekem mondja? - nyögte Monteverde. - Mit gondol, miért telefonáltam?

A szakállas vigyorgott, és Monteverde vállára vert. - Én meg azt gondoltam, hogy szívatsz. Azt akarod, hogy csináljak egy szarvastökét? - Legalább ötöt - mondta Senor Monteverde. - Legyünk óvatosak. - Jól van - intett a szakállas. - Darabja húsz dollár. - Nem lesz az egy kicsit drága? A szakállas tovább vigyorgott. - Ha modellt állsz, megszámítom tizenkilencért, így történt, hogy a szakállas nekiállt elkészíteni a megfelelő alkatrészeket. Végül is tizenkettőt csinált, és helyénvaló is volt az óvatossága, mert attól a naptól kezdve Senor Monteverde legszívesebben éjjeliőrt állított volna a szarvasa mellé. így is lopták rendesen. Mivel a művész úgy csavarozta fel a hiányzó darabot, nem kellett más, csupán egy csavarhúzó a csonkításhoz. Aztán egyszerre csak elfogyott mind a tizenkettő. Az utolsót egy nyár végi ködös-párás éjszakán fújták meg. 3. Még ez sem volt nagy tragédia, bár egy kicsit azért mégiscsak az volt. Senor Monteverde óvatosságból már az utolsó eltűnése előtt megrendelte az újabb tucatot, csakhogy csalódnia kellett. Nem mintha a mester nem akarta volna elkészíteni a kényes testrészeket, nem, csupáncsak annyit mondott, hogy azt a fajta fát, ami a faragáshoz szükséges, képtelen előteremteni. Ami volt, elfogyott, rendelni pedig nem lehet. Ilyen kis meny-nyiségre nem vesz fel rendelést senki. - Akkor most mi legyen? - háborgott Senor Monteverde. - Nem maradhat úgy a szarvasom! A faragó töprengett egy kicsit, majd belebrummo-gott a kagylóba. - Mondanék én neked valamit. Küldd el egy emberedet oda, ahol ilyen fa nő. Fűrészeljen ki egy törzset, és csinálok én neked két tucattal is belőle. - No de hol találok én ilyen fát? - tudakolta kétségbeesetten Senor Monteverde. - A Felakasztott Indián szigetén. -Hol?! - Tudod, hol az Orvosságos Ember tava? - Fogalmam sincs róla. - Elmagyarázom, ha akarod, de a térképen is megtalálod. Jó nagy tó. - Orvosság... micsoda? - Orvosságos Ember tava. Tudod, kik voltak az orvosságos emberek? - Gyógynövénygyűjtők? - találgatta Senor Monteverde. -Majdnem ráhibáztál. Az indiánok varázslói voltak. Sámánok. Az indiánok szerint természetfeletti hatalommal és emberfeletti tudással rendelkeztek. - Nálunk, Mexikóban is vannak ilyenek - bólintott Senor Monteverde. - Na, abban a tóban van egy sziget. A Felakasztott Indián szigete. Nem hallottál még róla? - Dehogynem hallottam! Csak éppen nem tudtam, hol rejtőzik. - Ott nőnek ilyen fák. Menjetek oda, és hozzatok nekem egy törzset. - Te nem tudnád megtenni? - kérlelte Monteverde a művészt. - Nyolc totemoszlopra van megrendelésem, ember! - kiáltotta bele a szakállas a kagylóba. - Már így is el vagyok úszva velük. Pedig határidős a meló, egy őszi ünnepségre kell elkészítenem. Addig küldj oda valakit, amíg még meg lehet közelíteni. Ha beköszönt a tél, istenkísértés odamenni. Senor Monteverde nem tehetett egyebet, mint hogy tanácskozásra gyűlt össze Daisyvel, aki évek során első számú tanácsadójává lépett elő. - Mit csináljunk, Daisy? - kérdezte a lányt. - így nem maradhat a szarvas. - így nem - sóhajtott Daisy. -Valakit el kellene küldenünk a fáért - morogta Monteverde. - Az illető megkeresné, kivágná, aztán majd kirendelnék néhány embert és egy kocsit érte. Te mit gondolsz? - Jó ötlet - mondta a lány. - De kit? -Tényleg. Kit? Daisy gondolkodott egy kicsit, aztán széttárta a karját. - Csak az új fickót küldhetjük el. Senor Monteverde a fejéhez kapott. - Azt a balfácánt? - Hátha erre jó lesz. Legalább nem esik bele még egyszer a kemencébe. És a tányérokat sem töri össze. Kész istencsapása a fickó. - Én inkább kirúgnám - mondta Monteverde. -Egy amerikait?! - Miért, egy amerikait nem lehet kirúgni? Daisy erre nem szólt semmit, de Senor Monteverde látta rajta, hogy

helytelenítené az amerikai kirúgását, ezért nem erőltette a dolgot. - Azt mondod, küldjük el a fáért? - Küldjük. - Gondolod, hogy egyáltalán tud fűrészelni? - Majd megtanul. - Még ma el kellene küldenünk! - Fűrészelni mindenki tud. Hátha ő is. - Jól van - legyintett Monteverde. - Kérdezzük meg tőle. Amíg Daisy az amerikaiért ment, Senor Monteverde az amerikai érkezésén is ugyanúgy eltöprengett, mint ahogy korábban az indián faragó munkába állításán. És ezúttal is arra a megállapításra jutott, hogy hátha Isten keze van a dologban. Ahogy a faragó munkáját kezdeti idegenkedése ellenére is siker kísérte, talán így lesz ez az amerikai esetében is, bár ebben a fickóban azért nem látott akkora fantáziát, mint az indiánban. Csakhogy kellett a segéderő nyárra, hiszen amióta a szarvas vonzza a vendégeket, nincs se éjjele, se nappala. Segédmunkást meg nem olyan könnyű manapság kapni. Az indiánoknak nem nagyon akaródzik odaállni a mosogatópult elé, inkább segélyekért kuncsorognak a hivataloknál. Arra riadt, hogy Daisy visszatért az amerikaival. A fickó vöröses hajú volt, szeplős képű, amellett lan-galéta és esetlen. Kék szeme csodálkozva nézett a világba. Senor Monteverde leginkább úgy tudta volna elképzelni a fiatalember jövőjét, hogy valamelyik templom előtt saját, vallásos költeményeit árulja. Senor Monteverde megtörölgette a kezét a kötényében, aztán mutatta a fickónak, hogy üljön le egy székre. A pasas lecsüccsent. Senor Monteverde nem az a típus volt, aki ajtóstól ront a házba, ezért először körül akarta nyalogatni az áldozatot. Meg akart győződni róla, hogy legalább úszni tud-e, mert arra aztán végképp nem volt szüksége, hogy a vörös hajú, amilyen balfácán, még a végén belefulladjon az Orvosságos Ember tavába. - Hogy is hívják magát, fiam? - kérdezte barátságosan. - Róbert McKinleynek, uram - felelte a fickó kissé meghajolva a székén. - A barátaim csak Bobnak hívnak. - Akkor hát kérdeznék én valamit magától, Róbert -mondta Senor Monteverde, mintegy hangsúlyozva, hogy nem tart igényt a langaléta barátságára. - Maga, amint hallom, a múlt héten beleesett a kemencébe, igaz ez? A vörös hajú elkomorult. - Hm. És miért esett bele? - Mert megszédültem, uram. - És miért szédült meg? - A füsttől, uram. Szembeszállt velem. - Hallom, néhány tányért is összetört. - Kicsúszott a kezemből... uram. A vörös hajú arca még komorabbá változott. Biztos volt benne, hogy a kirúgása következik. Ebben a pillanatban Senor Monteverde megsajnálta a fickót. Ej, mi a fenéért is ijesztgeti? Volt idő, amikor még ő is citerázott a főnökei előtt attól féltében, hogy útilaput kötnek a talpa alá. Gyorsan előrehajolt, és McKinley térdére tette a kezét. - Figyeljen ide... Ro... Bob. Tud maga fűrészelni? - Mit, uram? - Fát fűrészelni. Láncfűrésszel. - Még sosem próbáltam, uram. Csak a sövényt nyírtam otthon sövényvágóval. - Az is valami - biccentett Monteverde. - Mi is a foglalkozása? - Egyetemi hallgató vagyok. - Hm. És mit hallgat? - Egyelőre szociológiát és kulturális antropológiát. Később a nemzetközi jog is szóba jöhet. Senor Monteverde segítségkérőn a lányra pislogott. Daisy lesütötte a szemét, amiből Senor Monteverde azt a következtetést vonta le, hogy neki sem lehet sok köze a kulturális micsodához. - Jól van - mondta. - Egy komoly feladatot bíznék magára, fiam. - Állok elébe, uram - mondta magabiztosan a fickó. - El kellene utaznia az Orvosságos Ember tavához. A pasas mintha icipicit megrázkódott volna. - Az hol van?

-Cirka százötven kilométernyire innen. Kap egy láncfűrészt. Nem olyan nehéz, hat kiló mindössze. -Gyalog kell mennem? - húzta össze a szemét a fickó. - A kikötőig kocsival megy, valaki majd elviszi magát. Ott beszáll egy hajóba, a hajó turistákat szállít, és kiköt a szigeten. Maga kiszáll, és keres egy fát. - Milyen fát? - A nevét nem tudom, de megmutatom a képét. Ne aggódjék, a sziget lakatlan, senki nem fogja számon kérni magán, amiért kifűrészelt egy fát. Érti? - Értem - bólintott a fickó. -Ha kivágta, feldarabolja. Levágja az ágait, meg ilyesmi. Nekem csak a törzse kell. Eddig világos? - Eddig az, uram. - Helyes. Ezután megvárja, amíg magáért megy egy csónak vagy kis hajó. Még nem tudom, mikorra tudom megszervezni, de egy-két napnál nem kell tovább maradnia. A fickó megvakargatta a feje búbját. - És... mit fogok enni addig? - Majd pakolunk magának valamit. És természetesen inni is kap. - Hm. És hol fogok lakni? i - Azt mondják, van ott egy faház. Az indiáné volt. - Milyen indiáné? - A halott indiáné. Ezért is nevezik a halott indián házának. - Ma már nem lakik ott senki? - Senki. - Az egész szigeten? - Kis sziget az: átlátni az egyik végéből a másikba. Van rajta vagy kétszáz fa, amit nagyon jól lehet faragni. - Miben halt meg az az indián? Senor Monteverde megvonta a vállát. - Kötél által, ha lehet így mondani. - Felakasz... totta magát? - Mások akasztották fel. - A törvény...? - Semmiféle törvény. Egy csapat indián meg fehér lógatta fel. -Node... miért? - A kincséért. - Volt neki kincse? -Valaki elhíresztelte róla, hogy akkora vagyona van, mint egy banknak. - Kincset talált volna? -Dolgozott, méghozzá keményen. Ács volt, még azokban az években, amikor az első felhőkarcolókat építettek. Olyan fickókat kerestek akkoriban, akik nem szédülnek. Képzelje csak el, fiam, ott kellett mászkálniuk irdatlan magasban, a felhők alatt. Nem is igen bírták mások, csak az indiánok. Ezek valahogy nem szédülnek. Hiányzik belőlük a szédülés érzése. Úgy járnak odafent egy szál pallón, mintha a földön járnának. No, ez az indián vagy húsz évig járkált a pallókon a felhők között, aztán egy szép napon hazatért, és épített magának egy házat a szigeten. Ott éldegélt egyedül, mert a fia is a felhőkarcolókon dolgozott. Azt rebesgették, hogy töméntelen pénze van. Elásta valahol, és ki tudja, mire akarja felhasználni. Egyszer aztán egy csapat haszonleső felkerekedett, és elkapták. Fellógatták egy fára, és mivel nem akart beszélni, tüzet gyújtottak a talpa alá. Azt gondolták, hogy ha leég a bőr a talpáról, majdcsak bevallja, hol a kincse. De ebben csalódtak a rohadékok. - Nem árulta el nekik? - Előbb meghalt, mintsem elárulhatta volna. Valamelyik martalóc ügyetlenül szorította a kötelet, az öreg meg kilehelte a lelkét. Azóta sem találta meg a kincset senki. - Keresték? -Nem is kevesen. Persze mindezeket én is csak másoktól - a vendégeimtől hallottam, hiszen a gyilkosság idején még nem éltem Kanadában. Szóval, sokan keresték, feltúrták a kincsért a szigetet, de nem találtak semmit. Vagy nagyon jól elrejtette az öreg, vagy nem is volt neki semmije. Ami engem illet, inkább ez utóbbi felé hajlok. Azóta aztán... nem nagyon jár arra senki. Volt valami a hangjában, ami nem tetszett McKinleynek. Megvakargatta a

feje búbját, de nem szólt semmit. - Akkor hát elmegy a fáért? -El- mondta a fickó. Senor Monteverde ennek annyira megörült, hogy még komoly felajánlásokat is tett. - Sütök magának néhány pizzát, és kap tőlem egy esőkabátot is. Oké? Róbert McKinley másnap reggel még gyakorolta egy kicsit a motoros fűrésszel való favágást, minek következtében majdnem sikerült levágnia néhány ujját, s amikor ezt sikeresen megúszta valahogy, beszállt a kocsiba, és elindult az Orvosságos Ember tavához a fáért. 4. Az Orvosságos Ember tava olyan hatalmas volt, hogy az Öt-tó valamelyikének látszott. Jobban mondva, amikor McKinley kikászálódott a kikötőben a kocsiból, éppen nem látszott semekkorának. Csak sűrű ködtengert látott, amely közte és a tó között hullámzott. Néhány reménykedő turista csellengett szomorúan a kikötőben az idő javulására várva. Úgy gondolta, keres magának egy büfét, és ő is megvárja, amíg felszáll a köd. Vállára vetett fűrésszel beballagott a körpanorámás vendéglőbe, amelyből jelenleg éppen a körpanoráma hiányzott. A hullámzó ködmezőből kinyúló köd-ujjak egészen az üvegablakokig nyújtózkodtak, mintha ki akarták volna ránci-gálni az ablakon a vendégeket. McKinley rendelt egy teát, és a fenyegető ködöt bámulta. Nagyon nem úgy nézett ki az idő, mintha gyorsan jobbra akarna fordulni. Az a félszemű, kalózképű pasas azonban, aki a mellette lévő asztalnál szopogatott valamit, más véleményen volt. Ez persze csak akkor derült ki, amikor már beszédbe elegyedett vele. A pasas sildes tengerészsapkát viselt, és hivatalos személynek látszott. Ezért aztán, amikor megszólította, McKinley úgy gondolta, illik válaszolnia neki. - Mi a fene az ott maga mellett? - kérdezte a sildes sapkás. - Csak nem fűrész? - De az - mondta McKinley. - Ez aztán a múzeumi tárgy! Lehet vagy ötvenéves. Hol szerezte? - Kaptam valakitől. - Még az öregapámnak volt ilyenje. Mit akar vágni vele? - Fát - mondta McKinley. - Mifrancnak? - Faragni. - Mit faragni? - A jávorszarvas tökét. A pasas ekkor nagyot nevetett. - Maga Monteverdénél dolgozik? Csak nem a Felakasztott Indián szigetére tart? - Éppen oda - válaszolta megkönnyebbülve. - Aztán csak vigyázzon azon a szigeten. És a világ minden kincséért se éjszakázzon ott. Megértette? - Meg, de miért ne? -Mert az a pasas, akit felakasztottak, Morrison, vagy hogy hívták, azóta is ott kísért. - Kísért? - Nem szereti, ha ott maradnak az emberek éjszakára. Ilyenkor mindenféle kellemetlen dolgot csinál. Ismertem egy fickót, aki azzal szórakozott, hogy átúszkálta a tavakat. Egyet húsz nap alatt úszott át közülük, a másikat tizenöt nap alatt, közben alig evett, és nem is pihent. Na, ez a fickó fejébe vette, hogy átússza az Or-vosságos Ember tavát. Csakhogy közben vihar tört ki, ez nem ritka errefelé, és ki kellett úsznia a szigetre. Másnap, amikor a keresők érte mentek, a fickó annyira kivolt idegileg, hogy fel kellett adnia a versenyt. Ráadásul egyetlen éjszaka alatt megőszült. Soha nem beszélt arról, mit látott a szigeten, de mindenki biztos volt benne, hogy a felakasztott indiánnal találkozott. Az indián valami rémisztő dologról mesélhetett neki, ettől őszült meg. Sőt még valami egyéb is történt vele, amit senki nem tudott később megmagyarázni. -Mi történt vele? - tudakolta sötét ábrázattal McKinley. -Utazni kezdett. Bejárta egész Európát. Ki tudja, hány országban járt. Végül is a németeknél, Berlinben találták meg egy temetőben, holtan. - A... pasast? - kerekedett ki McKinley szeme. - Hát arról beszélek, nem?

- Mit keresett az illető a berlini temetőben? - Ki tudja? Ott feküdt a sírok között, amikor megtalálták. És tudja, mi volt az érdekes? Hogy éjszaka halt meg. Az a fickó éjszaka mászkált egy berlini temetőben. Maga szerint normális ez? - Nem annyira - mondta McKinley. - Szerintem sem. Szóval, ne maradjon ott éjszakára. Hacsak nem akar Berlinbe utazni. - Majd egyszer - mondta McKinley. - Maga szerint mikor száll fel a köd? Legszívesebben azt hallotta volna, hogy tíz nap múlva, addig pedig felesleges itt maradnia nyugodtan visszatérhet Monteverdéhez. - Fél óra múlva - mondta a sildes sapkás. - Biztos ez? - Holtbiztos. Tíz éve élek itt a tó partján, úgy ismerem, mint a tenyeremet. - Akkor azt is meg tudja talán mondani, miért hívják az Orvosságos Ember tavának. -Persze hogy meg tudom. Tudja, hogy a tó vízszintje rövid idő alatt is nagyokat változik? - Nem tudtam. - Néha másfél méternyit is ingadozik. Az indiánok azt hitték, hogy az orvosságos emberük varázsolja el a tavat. Ha megharagudott valamiért, elvarázsolta a vizet, hogy apadjon le, és az egészen addig apadt, amíg a törzs meg nem követte. Akkor aztán nagy kegyesen ismét visszavarázsolta az elfolyt vizet a tóba. Hát ezért nevezik így. - Felállt és kimutatott az ablakon. - Már oszladozik is a köd. Én mondom magának, megéri hajózni egyet a tavon. Olyan szépséges látványban lesz része, amilyet még Amerikában sem látni. A hegyek egészen a vízre hajolnak, láthatja a köztük csobogó kis patakokat és az öblöket. Régi hajós vagyok, de még az én szívem is megdobban tőlük. - És maga? - kérdezte McKinley. - Maga mit csinál itt? - Én vezetem a turistahajót - mondta a férfi. - Én vagyok a kapitánya és a kormányosa. Na, igyekezzen, ha nem akar lemaradni. Várjon, segítek vinni a fűrészt. Ahogy a kikötő felé vitték, a sildes sapkás nyugtalanul az immár kékbe hajló égre pislogott. - Nem lesz ez jó. - Micsoda? - kérdezte McKinley. - Elmegy a köd, de vihar jön helyette. A köd valóban elszállt, de viharnak se híre, se hamva nem volt. Olyan petyhüdten lógtak a levelek az ágakon, mintha valamennyi egy-egy akasztott indián lett volna. - Vihar? Mikor? - Ha nem sietünk, a tavon kap el bennünket. Figyeljen ide, fiam. Legszívesebben azt mondanám, hogy várja meg itt a parton a holnapot, de nem tudom garantálni magának, hogy holnap nem lesz-e újra vihar. Ezért inkább azt mondom, hogy vágja ki gyorsan a fát, szedje le róla az ágakat, és húzza a partra. Ha visszajöttem, odaküldök magáért egy motorcsónakot. Egyszer-kétszer jót ettem Monteverdénél, nem érdemli meg, hogy kiröhögjék. Ezek az idióta turisták mindent ellopnak, még a fa-jávorszarvas tökét is. Még jó, hogy az igazi tud vigyázni magára. Bob McKinley fűrészével a hátán felszállt a hajóra, és kényelmesen elhelyezkedett a tatján egy kemény faszéken, távol a japán turisták hadától. A hajókürt megszólalt, majd a hajó kifutott a kikötőből. Ekkor McKinleynek rossz érzése támadt. Mintha néhány pillanatra figyelmeztető csengő szólalt volna meg a lelke mélyén, óva tőle, hogy kihajózzon a tóra. McKinley sóhajtott, és dúdolni kezdett, hogy elnyomja magában a csengő hangját. Ha megértette volna, mire figyelmezteti, talán behajítja a fűrészét a tóba, és kiúszik a partra. De nem tette, és ezzel meg is kezdődtek a bajok. 5. Bob McKinley továbbra is bátorítón dudorászott, és megpróbálta megmagyarázni magának, hogy mi a fenét is keres Kanadában, az Orvosságos Ember taván, útban egy sziget felé, amelyet a Felakasztott Indián szigetének hívnak. Ha néhány hónappal korábban azt mondja neki valaki, hogy a nyár végén itt lesz, alighanem kinevette volna. Egy évvel ezelőtt McKinley még fülig szerelmes volt Melittába, és a lány is belé. Tíz hónappal ezelőtt viszont már csak ő volt szerelmes a lányba, a lány pedig már másba. Mivel ez volt McKinley élete első

komolyabb szerelmi csalódása, úgy gondolta, hogy gyökeresen meg kell változtatnia az életét. Fel kell hagynia a léha udvarlással és az élvhajhászással, mint például a napi fésülködés. Ünnepélyes keretek között elhajította a fésűjét, és tüskésre vágatta a haját. S miután azt is elhatározta, hogy hátralévő éveit kizárólag a tudományoknak szenteli - mint a középkori szerzetesek Isten dicsérésének -, a szociológia mellé felvette tanulmányai sorába a kulturális antropológiát is. Amikor pedig egyik professzora megkérdezte tőle, hogy e stúdiumon belül nem lenne-e kedve a kanadai indiánokkal foglalkozni, gondolkodás nélkül igent mondott rá. Tanára ennek annyira megörült, hogy azon nyomban ki is jelölte a kutatási területét, amely Alberta és Brit Columbia tartományokat foglalta magába. McKinley a következő nyarát így a kanadai indiánokra szánta. Igaz, hogy egyelőre még keveset tudott róluk, mivel az első tanévben kizárólag az eszkimókkal foglalkoztak, mégis megelőlegezte magának Brit Columbiát. Most pedig itt ül egy hajón, amely egy szigetre viszi, ahol ha van is indián, csupán egyetlen darab, és az is halott. Sebaj, kezdetnek ez sem rossz. Csak akkor vette észre, hogy a hajó vadul hintázik alatta, amikor egy kellemes arcú japán lány hányni kezdett mellette. Felvette a fűrészét, és óvatosan oldalra húzódott, nehogy baleset érje. Ekkor már csupán a hajó orráig lehetett ellátni: az ígért, vízre hajló hegyek, a csörgedező patakok és a szelíd fák a sűrű trutymoba vesztek. A szél vadul vágtatott a tó felett, s ahelyett, hogy feltépte volna a ködöt, csak még jobban ráragasztotta. A hullámok kerge delfinekként fickándoztak alattuk. McKinley önkéntelenül is a korlátba kapaszkodott. Egyszerre csak szétnyílt előtte a köd, és egy sildes sapka bukkant fel az orra előtt. A félszemű kalóz közeledett, a hajó kormányosa. Amint megpillantotta Bobot, egyik kezével ő is megmarkolta a korlátot, a másikkal pedig fejére szorította a sapkáját. - Szép kis muri, mi? - kiáltotta túlharsogva a köddel kevert szél süvítését. Csakhogy megtaláltam magát! Rossz híreim vannak, ember! McKinley már tudta, mi a rossz hír. Nem kötnek ki sehol, hanem megfordulnak, és visszatérnek a kikötőbe. Bye-bye, indián, és bye-bye, fák! - Mi a helyzet? - kérdezte mégis. - Visszabukdácsolunk a kikötőbe! Istenkísértés lenne megközelíteni a partot. Segítene nekem egy kicsit? - Tessék? - kérdezte értetlenül Bob. - Be kéne vonni a zászlót! - Milyen zászlót? -A kedvenc zászlómat. Akkor kaptam, amikor megnyertem a tókerülő versenyt öt évvel ezelőtt. - Hol az a zászló? - A másik oldalon. Attól tartok, letépi a szél. Bob szívesen megkérdezte volna tőle, hogy miért nem a személyzet valamelyik tagja vonja be a zászlót, és egyáltalán, hány tagja van a személyzetnek, továbbá, hogyha a kormányos zászlók bevonásával foglalkozik, vajon ki kormányozza most a hajót, de végül is nem kérdezett semmit. Elmúlt évei megtanították rá, hogy a tudás nem feltétlenül jelent mindig előnyt. A Bibliában is meg van írva, hogy az együgyűeké a mennyek országa. Miért lenne jó, ha megtudná, hogy kísértethajón utazik, amelynek egyetlen személyzete a kormányos, de az sem a helyén áll, hanem zászlómentéssel bíbelődik. - Mutassa az utat! A kormányos elöl dülöngélt, McKinley utána. Errefelé már nem volt mibe kapaszkodni néhány téblábolo utastól eltekintve. Ők is a padló fölött görnyedeztek, és igyekeztek megszabadulni a parton befalt szendvicseiktől. -Ott a zászló! A zászló valóban ott volt. Alig kétméternyire a hajó oldalától, egy hosszú rúdon, amely úgy hajladozott a szélben, mintha három cápa rángatná lefelé. A zászló pedig úgy csattogott és lobogott, mintha minden pillanatban szárnyra akarna kapni és a levegőbe emelkedni. - Életem értelme! - nyögte a sildes sapkás rimán-kodva. - Ha a vízbe vész, megölöm magam! Bob McKinley semmi különlegeset nem látott a zászlón. Fehér selyemből volt a közepére egy kék foltot, alighanem a tó alaprajzát hímezték. Megpróbálta átérezni a félszemű sildes sapkás bánatát, de ezúttal nem ment neki,

pedig híres volt beleérző képességéről. - Nem biztos, hogy leszakad! - ordította a korlátba markolva. - Ha mégis? - Majd csináltat magának másikat. - Ilyet már nem csinálnak. És különben is, az már nem ugyanaz lenne! - Miért nem mászik utána valamelyik embere? - Mert ő tartja a kormányt. Ez némiképpen megnyugtatta McKinleyt. Legalább van még valaki a sildes sapkáson kívül a hajón. Mármint személyzet persze. - Mit kellene tennem? - érdeklődött, természetesen ordítva. - Másszon ki a rúdra! - vezényelt a sildes sapkás. - Miért nem mászik ki maga? - Mert én nehezebb vagyok, és letörhet alattam. - Legfeljebb kiúszik a partra. - Csakhogy én nem tudok úszni! Ez volt az az érv, amely előtt meg kellett hajolnia. A hajó mindeközben egyre hatalmasabbakat ugrott a hullámok hátán, ráadásul villámlani és dörögni is kezdett. Bob arra gondolt, hogy a normális emberek többsége ilyenkor gyorsan megbánja minden bűnét - azt is, amit eddig elkövetett, és azt is, amit szerencsés esetben ezután fog elkövetni -, és felgyorsítja a tempót, hogy a szerencsétlenség előtt még kimondhassa az áment. A szél tépte-szaggatta a fedélzetet. Olyannyira, hogy a japánok sem hánytak tovább. Meghajoltak egymás előtt, és a halálra készültek. - Menjen már! - nógatta a kormányos Bobot. - Még egy perc, és letépi a rúdról! Bob gondolatban elbúcsúzott szeretteitől - nem voltak sokan, gyorsan ment -, sőt még Melittára is vesztegetett egy futó imát. Ne mondhassa, hogy élete utolsó perceiben nem gondolt rá. Áttette a lábát a hajó korlátján. A szél mintha észrevette volna, miben sántikál, fokozott erővel nyomta, taszigálta vissza a fedélzetre. McKinley azonban leszegte a fejét, és továbbmászott. Már a rúd közepe felé járhatott, amikor elveszítette szem elől a hajót. Nem tudta, mi történik körülötte egyszerre csak azt vette észre, hogy egyedül áll a semmi közepén, egy szál zászlórúdon, és jószerével azt sem tudja, merre van előre meg hátra. Meg is szédült: kis híja volt, hogy bele nem zuhant a ködbe. Amíg mászott, egyfolytában ordítozott. Később már nem emlékezett vissza rá, mit, de alighanem magát biztatta. Olyannyira sikerült is a dolog, hogy teljesen váratlanul és hihetetlen módon egyszerre csak előtte termett a zászló. S ami még hihetetlenebb: immár nem lobogott, nem csattogott, nem akart leszakadni a nádjáról petyhüdten lógott lefelé, mintha elfogyott volna minden ereje. McKinley nem gondolhatott másra, mint hogy olyasmi jelenséggel találkozott, mint a hurrikán szeme. Míg a gigantikus forgószél szélén több száz kilométeres sebességgel áramlik a levegő, a forgás közepén, a hurrikán szemében, gyakorlatilag szélcsend uralkodik. Kinyújtotta a karját, és elkapta a zászlót. A víztől csapzott selyem olyan engedelmesen simult a kezébe, mintha csak rá várakozott volna. - Elkaptalak! - kiáltotta örömmel, amint a selyembe markolt. - Most aztán nem menekülsz előlem! És ekkor jött a baj. A kormányos nem magyarázta meg neki, hogyan vegye le a zászlót a nádjáról. Hiába rángatta, nem jött le róla. Aztán azt is észrevette, miért. Szíjból készült gyűrűk erősítették a selymet a rúdhoz, s olyan feszesen szorították hozzá, hogy emberi erővel lehetetlen lett volna leszakítani róla. McKinleyben ekkor feltámadt a düh. Jó, hogy nem az árbocot akarja kihúzatni vele a kormányos! Az eszébe sem jutott, hogy ennek a hajónak nincs is árboca. Dühös volt a fickóra, amiért lehetetlen helyzetbe sodorta. Akkor eszébe jutott a bicskája. Hiszen ott lapul a zsebében. Csak elő kell kapnia, és lenyiszálni vele a rúdról a zászlót. Csak elő kell kapnia... Majdnem elröhögte magát. Hogy az ördögbe nyúlkáljon a zsebébe, amikor már foglalt mindkét keze? Azért csak megpróbálta a lehetetlent. Kapaszkodott is, a zászlóselymet is fogta, a szél ellen is védekezett, és közben a zsebében is kotorászott. Maga sem tudta, hogy csinálja, de csinálta. Rövidesen elérkezett a végkifejlet. A szél tovább erősödött, a hajó még nagyobbakat ugrott a hullámok hátán, a vihar által felvert víz az arcába zúdult. Némelyik vízcseppen mintha japán szaképálinka illatát érezte volna. A zászló

selyme a képébe vágódott, elfogva előle a nem létező kilátást. Ő meg csak vagdosta a szíjcsomókat nagy igyekezettel. Ugy kuporgott kivont késével a zászlórúdon, mint az az eszeveszett majom, amelyik az ősidőkben azon töprengett, hogy érdemes-e leszállnia a fáról és emberré válni? Egyszerre aztán megtörtént, aminek történnie kellett. A zászlórúd hatalmas reccsenéssel kettétörött alatta, és ő belehullott a semmibe. 6. Amikor kinyitotta a szemét, néhány csillagot látott maga felett. A csillagok ragyogtak, aztán eltűntek, hogy rövid szünet után ismét felragyogjanak. Ebből McKinley arra következtetett, hogy felhők vonulnak át az égen - akár az e világ, akár a túlvilág egéről legyen is szó. Mert azzal még nem volt tisztában, hogy hol van. Lehetett itt is, de lehetett ott is. - Na végre, hogy kinyitottad a szemed - zsörtölődött egy ingerült női hang a közelében. - Már attól tartottam, hogy meghalsz itt nekem, én meg egyedül maradok, mint egy elcseszett Robinson! Jól vagy, fiú? McKinley udvariasan öklendezett egy kicsit, aztán megpróbált felkönyökölni. Meglepetve érezte, hogy nem is megy rosszul. Sőt kifejezetten jól ment. Alig otpercnyi gyakorlatozás után már szét tudott nézni a világban. Amit látott, megváltoztatta eddigi álláspontját. Még félig halottan is reménykedett benne, hogy mégiscsak e világon maradt - megmenekült, vagy mifene -, amit viszont felkönyökölve látott, az sikeresen meggyőzte róla, hogy a túlvilágra érkezett. Mégpedig nem is biztos, hogy a legkellemetlenebb helyre. Szemben vele a csillagok bujkáló fényében egy szőke, hosszú hajú, nőnemű lény ült, egy gyönyörű aszszony, méghozzá majdnem mezítelenül. Ahogy Bob végre határozottan felkönyökölt, megpróbálta a magán viselt tépett, fehér ruha alól előbukkanó szép, kerek melleit visszatuszkolni a helyükre. McKinleyt azonban nem annyira a figyelemre méltó keblek ragadták meg, mint inkább a ruha. Bámulta egy kicsit, egyre tisztábban látó szemmel, majd megszólalt: -Az... az... micsoda? A nő felhúzta a szemöldökét, és gyanakodva végignézett rajta. - Honnan a fenéből jöttél te? A hülyék intézetéből? Mi lenne? A két cicim. Sosem láttál még ilyet? Bob McKinley elpirult. Valahogy nem csípte az ilyen beszédet. Egyszerűen idegesítette, ha illetlen dologról beszélt valaki. Márpedig amit ez a hölgy mondott, az igencsak illetlennek tűnt. - Nem arra... gondoltam - nyögte. - Hanem ami... magán van. - Mért, mi van rajtam? - A zászló. A majdnem teljesen mezítelen nő a fehér selyemre meresztette a szemét. - Ez zászló? Minek a zászlaja? -A kormányosé... a hajóé... Ott az a kék... a tó alaprajza. A szőkeség elhúzta a száját. - Alaprajz? Én meg azt hittem, leköpte egy tintahal. Ne csinálj be a zászlód miatt. Ha megszáradt a ruhám, visszakapod. Tulajdonképpen honnan a fenéből jöttél? -A... hajóról. - Milyen hajóról? -Turistákat szállít... én meg ki akartam szállni a szigeten. - Mi a fene? Hajótörtél? - Csak kiestem belőle. Eltört a zászló rúdja. -Én meg kifordultam a csónakból. Pedig figyelmeztettem azt a barmot, hogy ne menjünk ma horgászni. De beszélhetsz te annak, amilyen fafejű! Bob egyszerre csak fázni kezdett. Ekkor döbbent csak rá, hogy vizes ruhában fekszik, nem messze a tótól. Egészen jól hallotta a szirtekhez csapódó hullámok moraját. - Hogy kerülök... ide? - Idehúztalak - mondta a nő. - Jó nagy darab vagy, mit mondjak. Bár húzni sem volt semmi, de amikor a fejedre fordítottalak, hát akkor néhány pillanatra azt hittem, bepisilek. -Maga... megfordított... engem? - Naná, hogy megfordítottalak! Ha nem csinálom, már nem élnél. Annyi víz volt benned, mint egy úszómedencében. Nem is értem, hogy fért annyi beléd. McKinley ekkor értette csak meg, hogy a hiányos öltözetű és szabados beszédű

asszony megmentette az életét. - Most... hol vagyunk? - A Felakasztott Indián szigetén. Ezért is örülök neki, hogy visszajöttél odaátról. Ha egyedül maradtam volna, talán be is diliznék. Bár, ahogy elnézlek, nem rólad mintázták annak a férfinak a szobrát, akire egy asszony bátran rábízhatja magát. Van neved egyáltalán? - Róbert - morogta McKinley. - Bob. A barátaimnak legalábbis. Az asszony feléje nyújtotta a karját, amitől a zászló megindult lefelé, szabadon hagyva a már egyszer megcsodált kebleket. - Hát akkor ismerkedjünk össze, Bob. Én Nóra vagyok. Nóra Parker. - Örvendek. -Én viszont nem. Annak örülnék, ha nem kellett volna kihúznom téged a vízből, nem kellett volna fejre állítani, nem kellett volna... szóval, semmit sem kellett volna. Mert ha mindezt nem kellett volna, akkor ez azt is jelentené, hogy én sem lennék itt. De itt vagyok, hogy csesszék meg! Tudsz tüzet rakni? Bob megszívta az orrát. - Amikor cserkész voltam... - Akkor próbáld meg. - Hol a gyufa? - Milyen gyufa? - Amivel meggyújthatom. Az asszony élesen felkacagott. -Ne hülyéskedj, langaléta! Ha lenne gyufám, nem szorulnék rád. Gyufával minden balfácán képes tüzet rakni. Anélkül csináld! Bob kétségbeesetten nézett szét. Egy fűvel benőtt domb oldalában ültek, nem messze a tótól. A víz felett még mindig sűrű köd gomolygott. - Nem fázol? - kérdezte tőle az asszony. Bob megfigyelte, hogy szép, vékony arca van, és kerek, kék szeme. Az alakja izmos és kisportolt. - Hát... nincs melegem. Könnyednek szánta a mondatot, a valóságban viszont pokolian fázott. Csak azt nem értette, hogy az asszony miért ragaszkodik az ugyancsak vizes zászlóhoz a saját ruhája helyett. - Vesd le a ruhád. Amint megszárad az enyém, visz-szaveszem, és megkapod tőlem a zászlódat. Ebben már nincs víz. Víztaszító lehet, vagy mifene. Aztán majd kitalálod, hogyan csinálj nekem tüzet. - Inkább... magamon tartanám. Az asszony megvonta a vállát. -Felőlem. Bár akár hiszed, akár nem, láttam már olyat. Akár meztelenül is mászkálhatsz előttem, nem indulok be tőle. Bob egyre jobban fázott. Az asszony egy kicsit még igazgatta magán a zászlót, majd ő is vacogni kezdett. - Na, ez így nem megy tovább! - mondta hirtelen. A holdfény ebben a pillanatban öntötte el a szigetet. A hold, amely eddig felhők mögött bujkált, most teljes fényében felragyogott. - Mit akar... csinálni... ? - Hogy mit akarok csinálni? Be kell mennünk az indián házába. Bár semmi kedvem kísértetjárta házban éjszakázni. Aludtál már olyan helyen, ahol kísértetek kóboroltak? -Még... nem. - Akkor most kipróbálhatod, milyen. Ijedős vagy? - Nem jellemző - mondta McKinley. - A túlvilágban hiszel-e? 1 - Azt hiszem, igen. - Abban is, hogy vissza lehet onnan járni? - Ebben már nem annyira. - Akkor csak őrizd meg a hitedet. Fel kell mennünk a házhoz. Egyre hidegebb lesz idekint, és én nem akarok belebetegedni ebbe a szemét kirándulásba. Tudsz valamit kísértetek ellen? - Valamit? -Úgy értem, hogy varázslatot. Kísértetűzőt, vagy mifenét. Tudsz? - Nem tudok - rázta meg a fejét Bob. -Sokra megyek én veled! Tüzet se tudsz gyújtani, és kísértetet sem tudsz elűzni. Akkor mit tudsz? - Szájharmonikázni - mondta Bob. - Az se rossz. Eljátszol rajta valami vallásos éneket, hátha attól nem mer majd előjönni.

Bob zavartan megköszörülte a torkát. - Most meg mi van? - kérdezte gyanakodva az asz-szony. - Nincs nálam a szájharmonikám. -Jézusom! Gondolhattam volna. Sajnos odabent kell aludnunk. Pedig többen is figyelmeztettek, hogy még csak véletlenül se merészkedjek a ház közelébe. -Kik... figyelmeztették? - Az indiánok. Együtt horgásztam néhánnyal. Azt mondták, hogy oda be nem mehet fehér ember. Ha bemegy, magára vessen. A sziget maga is veszélyes éjszaka, hát még a ház! - Nem kellene mégiscsak itt maradnunk? - aggódott Bob. Az asszony megrázta a fejét. - Azt már nem! Tudod, mit tud tenni egy nyirkos éjszaka a finom női bőrrel? Fogalmad sincs róla, mi? Inkább szívja ki a vérem egy vámpír, mint hogy idő előtt ráncos legyek! Te szeretnél egy ráncos csajt? - Nem is tudom - tépelődött McKinley. - Talán nem. - Na látod? Akkor viszont fel kell mennünk a házhoz. - A fenébe! - kiáltott fel kétségbeesetten Bob. - Mi van már megint? - hökkent meg az asszony. - A hajón maradt a láncfűrészem. - Mi vagy te? A láncfűrészes gyilkos? - Fát akartam vágni. - Egy időre elhalasztód. Tudsz járni? - Azt hiszem, igen. Megpróbált feltápászkodni. Maga is meglepődött rajta, hogy milyen könnyen megy. Az asszony a dombra mutatott. - Már a kinézete sem valami bizalomgerjesztő, mi? McKinley a holdfénybe pislogott. Nem sokat kellett pislognia ahhoz, hogy észrevegye a tetőn álló házat. A ház farönkökből készült talán éppen olyan fából, amilyet kivágni érkezett. Két jókora ablaka a tóra nézett, előtte széles tornác ékeskedett. McKinley jól el tudta képzelni, hogy a ház gazdája kellemes, nyári alkonyokon gyakran kiült a teraszra a tavat és a hegyeket nézni. Na és a tavon tovasikló hajókat. - Nem lehet... hogy keresni kezdenek bennünket? -tűnődött Bob. Az asszony bólintott. - Amint lehet, Jim idejön értem. - Akkor talán mégiscsak itt kellene maradnunk. - Egyáltalán nem biztos, hogy még ma ideér. Ha a meteorológia újabb vihart jelez, Jim nem merészkedik ki a nyílt vízre. Bob elégedetten látta, hogy kiegyenesedve majd egy fejjel magasabb az asszonynál. Ez némi önbizalmat csepegtetett a szívébe. Szótlanul bandukoltak fel a domboldalon a házhoz. Amikor a tornácra vezető lépcső elé értek, megtorpantak. - Nem is olyan veszélyes ez a hely - mondta önmagát is bátorítva Bob. - Honnan veszed ezt? - A szép helyek sosem veszélyesek. A szépség elűzi a veszélyt. Az asszony összehúzta a szemöldökét. - Kitől hallottad ezt a baromságot? Lucy rá a legjobb ellenpélda. Valaha a barátnőm volt, csak aztán abbamaradt az egész. Lucy olyan szép volt, hogy egyszer egy muksó azt mondta neki, hogy egy kis munkával csúcsmodell válhatna belőle. Aztán tudod, mi lett? Egy veszélyes ringyó. De még milyen veszélyes! A sitten halt meg vagy öt éve. Nyomás, fel a lépcsőn! McKinley a lépcsőre tette a lábát. Amint komolyabban is ránehezedett, az első lépcsőfok kellemetlenül megreccsent a talpa alatt. Mintha valaki tiltakozott volna a látogatásuk ellen. - Nyomás, ne tétovázz! McKinley erőt vett magán, és nem törődve a lépcső figyelmeztető recsegésével fellépkedett rajta a tornácra. Innen fentről még szebbnek látszott a környék. Ha meg tudott volna feledkezni róla, hogy egy rossz hírű ház tornácán áll, csodára élvezte volna a kilátást. - Semmi vész? - érdeklődött az asszony. - Semmi. Nyugodtan feljöhetsz. - Akkor hát, Isten nevében, előre! - kiáltotta az asz-szony, és felszaladt a lépcsőn. Olyan gyorsan, hogy szinte nem is érintette a lába a deszkát. Ahogy felért a tornácra, Bob karjába kapaszkodott.

- Hát ezt megúsztam. Attól tartottam, történik velem valami. - Mi történhetett volna? - motyogta Bob. - Tudom is én. Akár ki is törhettem volna a lábam. Az ilyen elátkozott házakban minden megtörténhet. Nyitva van az ajtaja? Bob morgott valamit, hogy honnan a fenéből tudná, aztán lenyomta a kilincset. Az ajtó hangos, már-már kellemetlen nyikorgással kitárult előttük. Az asszony hátrahúzódott, egészen a töredezett korlátig. - Látsz valamit? - suttogta. Bob ugyancsak suttogóra fogta a hangját. - Semmit. De mindjárt hozzászokik a sötétséghez a szemem. Hozzá is szokott. Alig két perc múlva már úgy látott, mintha valaki villanyt gyújtott volna odabent. Ebben jutott némi szerepe a holdnak is, amely a nyitott ajtón át beragyogott a szoba belsejébe. Az asszony továbbra is a korláthoz támaszkodott, mintha esze ágában sem lenne bemenni a házba. - Látsz valamit? - ismételte meg a kérdést. - Már látok - suttogta Bob. -Mit? - Hát... egy szobát. - De hülye vagy! Azon belül? - Szekrényt meg ágyat, meg ilyesmit. Asztal is van benn, székek... - Próbálj meg lámpát keresni. - Hol keressek? - Akárhol. Ahol szék meg asztal van, ott lámpának is lennie kell. Ez a ház azonban kivétel volt a szabály alól. Akárhogy is nézelődött Bob, nem sikerült lámpára bukkannia. - Mi van már? - sürgette az asszony. - Nincs itt semmiféle lámpa. Nóra mély lélegzetet vett, ellökte magát a korláttól, és belopakodott a szobába. - Én is körülnézek. Hiába nézdegélt azonban ő is, nem talált lámpát sehol. - A fenébe is! - vágott dühösen a levegőbe az öklével. - Ha legalább az elemlámpámat magammal hoztam volna. Pedig vízhatlan, és az övemhez szoktam csatolni. Nem éppen ma délután szedtem le róla? Bob a levegőbe szimatolt. Nem volt kellemetlen odabent, semmilyen visszataszító szagot nem érzett. Kellemeset annál inkább. Mintha őszi levelek, és érett dió illata vegyült volna a levegőbe. Az asszony csípőre tette a kezét, és felemelte a fejét. Bob tekintete követte a mozdulatát. Nóra a mennyezet alatt húzódó vastag, sötétbarnára festett gerendára bámult. - Asszem ide akasztották. Bob megdörzsölte a homlokát. - Az indiánt gondolod? - Naná. - Ez a legjobb alkalom, hogy erről beszélgessünk? - Becsináltál? -Nem csináltam be, csak... kellemesebb témát is találhatnánk. - Tüzet raktak a talpa alá. - Elég ronda dolog. - Fogalmad sincs róla, hogy az indiánok mire képesek! - Te ezt honnan tudod? - Ismertem egyszer közelről is egy indiánt. Az kivéI telesen szelíd fickó volt, de ha benyomott egy kis whiskyt, úgy megeredt a nyelve, hogy néha fejbe kellett vágni, hogy elhallgasson. Ő mesélte, hogy miket műveltek az ősei azokkal, akiket kínzócölöp elé kötöttek. - Minden népnek megvoltak a nem éppen szeretetre méltó szokásai - dünnyögte Bob. - Azt mesélte a fickó, hogy már elfelejtette, milyen törzsnél, de akit elfogtak, lenyúzták a talpáról a bőrt. Már ez se semmi, mi? - Hát... nem. - Azután megnyúztak egy sündisznót, és a bőrét rákötötték a pasas talpára. Ugy értem, hogy a lenyúzott talpára. Tüskével befelé. Mit szólsz hozzá? - Megszáradt a ruhád? - Mit mondasz? Ja, a ruhám... azt hiszem, igen. - Akkor visszaadhatnád a zászlót. - Várj egy kicsit, megtapogatom. Jól van, tényleg száraz. Nesze! Az asszony lekapta magáról a zászlót. Bob igyekezett elfordítani a fejét, de nem

volt elég ideje hozzá. Nóra ott állt előtte anyaszült meztelenül, kezében a zászlóval. - Vedd már el, mit állsz ott, mint a cövek! Bob annyira megrökönyödött, hogy majdnem sikerült egyetlen lépés nélkül hasra esnie. - Mi van, begörcsöltél? - szólt rá az asszony. - Látom, szégyenlős vagy. Ne izgulj, nem akarlak feltálalni magamnak szexvacsorára. Szedd le a nedveset, és tekerd magadra a zászlót. Ha akarod, még el is fordulok. Valóban elfordult, és öltözködni kezdett. Bob - már a zászlóba csomagolva - kénytelen volt megállapítani, hogy Nóra felöltözve talán még ruhátla-nabbul néz ki, mint amikor a zászlóba tekerte magát. Nem tudta, Kanadában milyen szerelésben illik horgászni, de Nóra ruházata inkább egy liberális strandhoz illett, semmint pecázáshoz. - Van órád? - kérdezte az asszony. Bob a karórájára pillantott. Éppen fél tizenkettőt mutatott. Nóra körbejárta a szobát, majd egy csukott ajtó előtt megtorpant. - Ollala! - énekelte az ajtóra mutatva. - Még egy ajtó. Mit szólsz hozzá? - Mit szóljak? - dünnyögte Bob. Meg volt zavarodva, mert a zászlón érezte még az asszony melegét, és azon kívül is olyan illatokat érzett a selymen, amelyeket még Melittán sem érzett, pedig Melitta megtett mindent - legalábbis az első időkben -, hogy bevezesse a férfi-nő kapcsolatok rejtelmeibe. - Hátha a titkok kamrája? - Micsoda? - hökkent meg Bob, megfeledkezve a bódító illatokról. - Milyen kamra? - Mint a mesékben. Benézhetsz bárhova a kastélyban, kivéve az utolsó szobát. Az utolsó kamrát. Az ugyanis a titkok kamrája. - Hm. És mi van odabent? - A mesékben? Hát... például ott alszik a sárkány. Nappal ott gyűjt erőt, hogy éjszaka szüzek után kujto-roghasson a mezőkön. - Úgy látom, sok mesét olvastál gyerekkorodban. - Gyerekkoromban tényleg sokat. Benézünk? -Muszáj? - El tudnál aludni úgy egy idegen szobában, hogy fogalmad sincs róla, mi rejtőzik a szomszédos, bezárt kamra ajtaja mögött? -Az a gyanúm, hogy így se, úgy se tudok majd elaludni. - Gyerünk, nézzünk be a kamrába! - Nézz, ha annyira akarsz. - Gyáva vagy? Bob erre már nem tehetett semmit be kellett néznie a mögé az átkozott ajtó mögé. És szerencséjük is volt, hogy benézett. - Mit látsz? - érdeklődött a háta mögött az asszony. És nem csak egyszerűen érdeklődött, hanem Bob hátához is simult. Bob megérezte a domborulatait, és kiverte tőle a víz a homlokát. A félmeztelen Nóra és a kísértetjárta ház egyszerre túl sok volt neki. A francba azzal a hülyével, aki ellopta a jávorszarvas tökét! Ha nem szórakozik velük, most békésen alhatna az albérletében. - Azt hiszem... ez itt egy halom takaró! -Hurrá! - kiáltotta az asszony. Megfagyni már nem fogunk. Milyen takarók? - Itt van, nézd meg. Kihúzott egyet az előtte tornyosuló takaróhalomból, és az asszonynak nyújtotta. Nóra elvette, az arcához szorította. - Jaj, de finom puhimuhi vagy! A takaró valóban puhimuhi volt, és kellemesen illatos. Nóra megszaglászta, és az ágyra dobta. - Nézd meg a többit is. - Mit nézzek rajtuk? Tök egyformák. - Adj ide még egyet! Bob odaadta. Az asszony ezt is megszaglászta. - Érdekes - mondta aztán, és a másik mellé hajította. - Micsoda? - kérdezte Bob. - A szaga. Akarom mondani, az illata. - Miért? Milyen van neki? - Friss. Alighanem gyümölcsszappannal mosták. - Hm... És ez miért érdekes? - Mert egy ilyen lakatlan, kísértetjárta házban másféle szagot várna az ember a

pokróctól. - Például milyet? Nóra nyelt egyet. - Hát... például vérszagot. Bob összerázkódott. j - Te szándékosan rémítgeted magad? - Jobb félni, mint megijedni. Mi van még odabent? Bob csak néhány törött lábú széket látott. Éppen viszsza akart fordulni, amikor megreccsent valami a talpa alatt. Gyorsan lehajolt, hogy megnézze, mi az. Olyasmit látott odalent, mintha teniszütő lett volna. Keret, amely keresztül-kasul futó húrokat fogott össze. A húrok mintásra sodort cérnából készültek úgy, hogy a különböző színű pamut cérnaszálakat vastagabb fonallá sodorták. A szálak meghajlottak a talpa alatt, ahogy a keretbe lépett, de nem szakadtak el. Óvatosan kiemelte közülük a lábát, és a játék sárkány formájú tárgyat az ajtó mellé helyezte. - Mit találtál? - tudakolta az asszony. Bob nem válaszolt, helyette a falakat vette szemügyre. Azokon már inkább volt néznivaló. Az ajtóval szemközti falról például három kitömött bagoly nézett szembe vele, jobb kéz felől hatalmas, kiterjesztett szárnyú sas méregette rá a tekintetét. Balról egy bölényfej, mellette egy prérifarkas feje vicsorgott vakítóan fehér fogakkal. -Mit látsz még, hé!? Bob oldalra lépett. - Inkább nézz be magad! Az asszony a falra pislogott, majd hatalmasat sikol-tott. - Jesszusom, mi ez? - És már ugrott is ki az ajtón. Talán a házból is kifutott volna, ha Bob el nem kapja a karját. - Maradj nyugodtan, csak kitömött állatok. - Úristen! Én meg azt hittem, igaziak. Az a bölény, vagy micsoda, különösen ronda. Mit gondolsz, az indián tömte ki őket? Bob csak a vállát vonogatta. Fogalma sem volt róla, ki készíthette a trófeákat. Nóra lehajolt, és megpiszkálta azt a valamit, amibe Bob belelépett. - Ez meg mi? - Álomfogó - mondta Bob. - Álomcsapda. Van itt néhány belőlük. - Mifene? - Erről nem beszélt az indián barátod? - Úgy látszik, ő sem tudott mindent. Kinek állítanak vele csapdát? Madaraknak? Még sosem láttam ilyet. - A szellemeknek, akik a rossz álmokat hozzák -mondta Bob. Az asszony összeborzongott. - Mit beszélsz? Bob a keretes tárgyra bökött. - A törzs varázslója készíti az álomcsapdát. Különleges fából, és különlegesen sodrott cérnából. Lefekvés előtt a csapda tulajdonosa leteszi az ágya elé. A gonosz, éjszakai szellemek belelépnek és beleragadnak. Nem tudnak ártani neked. A csapda megfogja a szellemeket. - Ez a szar? - Spirituális értelemben fogja meg. - Az meg mi? - A szellemeknek nincs súlyuk. Egy ilyen kis csapda is képes elkapni őket. - Nem kamu? - Az indiánok szerint nem. - Mi az, hogy spiritusz... értelemben? - Hogy nem hús-vér élőlényeket fog meg, hanem a lelkűket. - Ezek szerint mégiscsak hiszel a kísértetekben! Bob sóhajtott, de nem válaszolt. - Honnan tudod te mindezt? - tért vissza a témára rövid szünet után az asszony. - Az egyetemről. - Mifene! Te egyetemre jársz? - Oda. - Hm. És mit tanulsz? - Kulturális antropológiát. - Az meg mi? Valami francos ügyvédség? -Nem ügyvédség, hanem... ilyesmikkel foglalkozik, mint az álomcsapda. - Aha! Azért tudod, hogy micsoda. Frankó. Eszerint biztonságban erezhetem magam: egy szakértővel vagyok együtt a kísértetjárta házban.

- Azért ne túlozzuk el a dolgot - próbált visszavonulni Bob. Ebben a pillanatban megszólalt valahol valami, ami akár harangszó is lehetett. Halkan csendült, és alig öthat kondulás után elhallgatott. Nóra Bob karjába markolt. - Mi volt ez? Te is hallottad? Bob bólintott. - Mi a fene lehetett? Tényleg, mi a fene lehetett? - Mennyi idő van? - kérdezte idegesen Nóra. Bob az órájára pillantott, aztán gyorsan el is kapta róla a szemét. Megfogta az egyik pokrócot, és a másikra tette az ágyon. - Hé! Kérdeztem valamit! - szólt rá éles hangon az asszony. - Mennyi idő van? Bob már nem nézett az órájára, csupán lehajtotta a fejét. -Éjfél... múlt. - Mennyivel? - Hát... egy perccel. Az asszony a szívére szorította a kezét. - Akkor ez a harangszó... pontban éjfélkor...? Bob erőltetetten legyintett egyet. - Lehet, hogy csak a szél játszott egy... faágon. Az asszony ekkor még dühösebben támadt rá. - Ne csinálj hülyét belőlem, hallod? Nagyon jól tudom, hogy valaki harangozott. És pontban éjfélkor. És ezt te is hallottad! Nem vagyok szaros gyerek, hogy eltagadd előlem az igazságot. Akár lélekharang is lehetett! Még sok egyéb is lehetett volna, de Bob óvakodott rémisztgetni az asszonyt. Nóra dühösen a pokrócokra vert. -Jézusom, hova kerültem?! Kitömött madarak, levágott bölényfej, ez a csapda, vagy micsoda... én mindjárt bedilizek! Hova a francba jutottam?! Elfutott az ajtóig, mintha ki akarna rohanni, de a küszöb előtt visszafordult. -Hova a francba menjek, hova? Talán ezekbe a pokrócokba csavarták a fickók az indián holttestét... - De kimosták utána - védekezett Bob. Az asszony ránézett. - Te tényleg ilyen hülye vagy? Legszívesebben kihúznék a szabadba. - Lehet... hogy jó ötlet - adta meg magát Bob. - Egy francot jó ötlet! Hogy idebent mi van, azt már tudjuk. Azt is tudni akarod, mi van odakint? - Nem - mondta Bob, és tényleg nem akarta tudni. - Az indián sírja van odakint, az indián holtteste, és ez a harang, ami éjfélkor megszólalt. Akkor már inkább idebent maradok. Mit gondolsz, ez az izé... csapda tényleg megfogja a kísérteteket? - Tényleg. - És ha megfogta, akkor mi van? - Benne maradnak reggelig. A kelő nap halálra égeti őket. - Egy kísértetet halálra égetni...! Te jó ég! Nem tehetünk mást, idebent fogunk aludni. - Én majd kiköltözöm a tornácra - ajánlkozott Bob. - Becsavarom magam néhány pokrócba. -A frászt költözöl! - szólt rá határozottan az asz-szony. - Itt maradsz velem. Hacsak nem akarod, hogy végigsikoltozzam az éjszakát. Azt akarod? - Nem akarom - mondta sötéten Bob. - Helyes. Ezen az ágyon ketten is elférünk. Hozz még takarót! - Mennyit? -Mennyit? Százat, mit tudom én! Mennyit akarsz magadra tenni? Bob átment a kamrába, és kihozott még két takarót. Azok is puhimuhik és jó szagúak voltak. Nóra az arcához szorította az egyiket. - Frankó - mondta. - Kicsit sem szúr. Szerinted hol lehet itt pisilni? Bob megvonta a vállát. - Biztos kint... valahol. - Gyere ki velem, légy szíves. Bob hátat fordított, amíg közvetlenül a terasz alján megtörtént a nagy hadművelet. - Neked nem kell? - Majd odébb megyek. - De csak kétlépésnyire. Ha messzebb mész, sikítok. Bobnak csak hosszabb idő után sikerült a dolog. Idegesítette, hogy a lány ott áll alig néhány méternyire tőle.

Amikor felmászott a lépcsőn, az asszony ismét leteremtette. - Mi a fene tartott idáig? Hiszen az utolsó cseppet is kiráztam belőled a parton! - Még meg sem köszöntem... - morogta Bob. Az asszony egyetlen intéssel belefojtotta a szót. -Úgy hálálhatod meg, ha nem ijesztesz halálra. Gyerünk lefeküdni! Megpróbálgatta az ágyat, hogy mennyire ruganyos, aztán sóhajtott, és lehúzta magáról a ruháját. Szétterítette a takaróit az ágy egyik oldalán, majd alájuk bújt. Fészkelődött egy kicsit, és elégedetten a feje alá tette a karját. - Hozz ide két olyan... izét! - Mit? - kérdezte Bob. -Csapdát. Mit is mondtál... hogy hívják? Álomcsapda? Tegyél ide kettőt az én oldalamra, és a tiédre is kettőt. -Én inkább... - Szót se halljak! Kettő nekem, kettő neked. Bob még téblábolt egy kicsit, de már nem merte megemlíteni az asszonynak, hogy inkább a teraszon aludna. - Még mindig szarakodsz? - Leraktam a csapdákat - nyögte Bob szétteregetve a pokrócait. Sóhajtott egyet, és zászlóstul alájuk bújt. Meg sem mert moccanni az asszony mellett. Persze Melitta egészen más volt... bár azért neki is voltak lehetetlen kívánságai, és bizonyos esetekben csúnya szavakat használt. Másnap azzal védekezett, hogy néha a szerelemtől elveszíti a fejét, és ilyenkor mindenfélét összedumál. Ezeket egy úriember reggelre elfelejti. Nos, hát ő úriembernek hitte magát, mégsem tudta elfelejteni Melitta szavait. Mi a fenétől lehetett, hogy a kedves, szelíd Melitta egyik percről a másikra mosdat-lan szájú mosónővé változott át? Egyszer, persze név nélkül és konkrétumok nélkül meg is kérdezte Jordánt, hogyan vélekedik erről, Jordán meg csak ránézett, és azt mondta neki, hogy de nagy marha vagy te, Bob, aztán otthagyta. Ki a fene érti ezeket? -Bob? - Tessék? - Mi van, ha a fickó bejön az ajtón? - Beleragad a csapdába. - És ha nem fogja meg? - Olyan nincs. Ebben a pillanatban megreccsent odakint a terasz padlója. Nem is egyszer, hanem többször. Mintha óvatos léptek lopakodtak volna rajta. A lány rémülten felkiáltott. - Te is hallod? -Csitt! Talán a szél! De bizony hogy nem a szél volt tekintettel arra az el nem hanyagolható tényre, hogy tökéletes szélcsend uralkodott odakint. - Jár odakint valaki! - Kijárna? - Nem merem kimondani. - Jól van - morogta Bob. - Kimegyek és megnézem. - Van fegyvered? - Hogy lenne? Még a láncfűrészemet is elhagytam. -Nem hagynád ezt már végre a fenébe? Ha csak megemlíted, egyből a láncfűrészes gyilkos jut az eszembe. Bob kidugta a lábát a takaró alól. Lassan kezdett kihűlni a nappal bemelegedett szoba: kellemetlenül birizgálták a nagy ujj át az ágy körül lopakodó légáramlatok. - Kimész? - Megnézem, mi az. -És ha... medve? - Ezen a szigeten? Itt nem él meg a medve. - És ha mégis? -Ennyi erővel azt is mondhatnád, hogy oroszlán. Kiszökött egy állatkertből, és... -Kuss! Bob átment a kamrába. Igyekezett nem ránézni a kitömött állatokra és a trófeákra - nem mintha félt volna tőlük, csupán nem volt jó érzés rájuk nézni. Márpedig, ha valamire nem jó ránézni, akkor csak a bolond néz rá, ha nem muszáj, nem igaz?

Felemelt a padlóról egy széket, és kihúzta a lábát. Nem igen kellett erőlködnie: a szék már korhadt volt, így majdhogynem magától szétesett a kezében. A láb maga azonban jó nehéz volt: ha valakit fejbe vágna vele, aligha köszönné meg. Amíg a lábbal foglalatoskodott, többször is lehullott róla a zászló. Sóhajtva magára tekerte, és arra gondolt, milyen jó is lenne, ha a saját pizsamájában, a saját ágyában alhatna, és nem kellene ennek az erőszakos nőszemélynek a dirigálását hallgatnia. Persze azért, a fene vigye el az egészet, nem is olyan kellemetlen a közelében lenni. Idősebb, mint ő, az igaz, emellett csúnyán is beszél... mégis. Van benne valami, ami vonzóvá teszi. Éppen elmélázott volna, hogy vajon mi lehet az - hirtelenjében csak két, figyelemre méltó keble jutott az eszébe -, amikor Nóra felfortyant mögötte. - Hé! Most mit csinálsz? - Felfegyverkezem. - Puskát találtál? - Széklábat. - Jézusom...! Te, ez megint odakint mászkál! Bob összeszedte minden bátorságát, és a feje fölé emelte a széklábat. Azzal természetesen nem volt tisztában, hogy vajon egy kísértet mit érezhet, ha széklábbal fejbe verik attól tartott, hogy nem sokat. Sosem hallotta még, hogy a székláb hatásos fegyver lenne a túl világi erők ellen. - Most mit csinálsz? - Kinyitom az ajtót. - Bezártad egyáltalán? - Elfordítottam a fakallantyút. - Várj... előbb a fejemre húzom a takarót. Bob biccentett, és elpiszkálta a kallantyút. Az ajtó nyikorgott, majd kitárult. Bobnak valahogy az volt az érzése, hogy nem is taszította meg, mégis kinyílott. Odakint a teraszon csak a holdfény ragyogott. Sem kísértet, sem élő ember nem járt a padlón. Szerencsére medve vagy elkóborolt oroszlán sem. Messze, távolból a hullámok moraja hallatszott, s a ház mögött folyamatosan susogtak a fák. Annak ellenére is, hogy állni látszott a levegő. Amíg kezében a felemelt széklábbal a holdfényt bámulta, valaki hátulról a vállára tette a kezét. Bob felordított, megperdült - készen rá, hogy fejbe sújtsa, aki a háta mögött áll. Már-már lecsapott a holdfény verte alakra, amikor felismerte benne Nórát. Nyögött egy hatalmasat, és leeresztette a széklábat. - Ezt ne csináld többé! - mondta megtörölgetve verejtékező homlokát. - Majdnem lenyeltem a manduláimat rémületemben. - Nem mertem egyedül odabent maradni - nyögte az asszony. - Történt valami? - Az hiszem... igen. - Micsoda? - Most meg a kamrában... járkál valaki. - Megnézted? - Dehogy néztem! Kirohantam ide. - Nincs itt senki - szegezte le Bob. - Talán mégiscsak a szél, vagy ahogy hűl a levegő... Ebben a pillanatban ismét megszólalt a harang. Ötöt vagy hatot kondult, majd elhallgatott. -Jóságos isten! - kapaszkodott az asszony a karjába. - Hallottad? - Ühüm. - Azt is, hogy... honnan jött a hang? Bob meghökkenve nézett rá. - Hogyhogy honnan? - A házból - lihegte az asszony. - A házból jött, ez holtbiztos! Ebben a pillanatban Bob is rádöbbent, hogy valóban odabentről jött a harangszó. Vagy a szobából, vagy a hátulsó kamrából. -Azt hiszem... vissza kellene mennünk. Egyre hidegebb lesz idekint. - Én ugyan nem! - makacsolta meg magát az asz-szony, pedig nem volt rajta más, csak egy nadrágocs-ka. - Előbb nézd meg te! - Jól van, akkor maradj itt. Nóra elkapta a karját. - Várj... inkább mégiscsak veled megyek. A szobában nem láttak semmit, csak az ágy fehérlett előttük a holdfényben. Bobnak egyetlen pillanatig az az illúziója támadt, hogy fekszik benne valaki,

aztán amikor pislantott egyet, már nem látott benne senkit. - Itt aligha harangoztak. - Akkor a kamrában. Bob, kezében a széklábbal elindult a kamra felé. Kinyitotta az ajtaját, majd bedugta a fejét. A kíváncsi holdsugarak egyre ott tolongtak mögötte. - Látsz valamit? - Csak amit eddig. Ekkor azonban észrevett valamit a falon. Valamit, ami egy harangra emlékeztette. Ahogy ránézett, összeszorult a torka. Esküdni mert volna rá, hogy amikor a széklábat magához vette, még nem volt ott. Vagy tévedne? Lépett néhányat előre, kinyújtotta a karját, és leemelte a valamit a falba vert szegről. Kis rézharang volt, méretéhez képest feltűnően súlyos. Ahogy a holdfényben ki tudta venni, vastagon borította az oldalát a por. -Látod? - suttogta a mögötte kushadó asszonynak. - Itt egy harang. - Jézusom, akkor ez szólt. - Nem akarod megfogni? - Istenem, dehogy akarom. Akaszd vissza, kérlek, a helyére. Bob engedelmeskedett: visszaakasztotta a harangot a szegre. - Lehet, hogy nem is ez... szólt? - Akkor mi? , - Talán egy másik harang. - És az hol van? Bob megvonta a vállát. - Jól megfigyeltem - mondta ekkor támadó éllel az asszony. - Jól láttam, hogy mennyire poros, és... nincs rajta ujjlenyomat. Tudod, mit jelent ez? - Hogy nem ezzel harangoztak. - Egyáltalán nem azt jelenti. Inkább azt, hogy aki harangozott, nem hagyott rajta ujjlenyomatot. Tudod, miért nem? - Nem, de nem is érdekel. - Mennyi idő van? - kérdezte hirtelen az asszony. - Fél egy - mondta Bob. -Akkor minden órában és félórában harangoz. Vagy... Istenem! - Mi történt? - szorult össze Bob torka. - Tudom már... tudom. - Mi a fenét tudsz? - Tudod, miért szólalt meg a harang éjfélkor? Bob erre azt mondhatta volna, mert az éjfél a kísértetek órája, de óvakodott kimondani. - Mert éjfélkor kezdték sütögetni az indián talpát a gazemberek. - És a fél egy? Akkor lábat cseréltek? - Akkor halt meg. Egyre hidegebb lett a szobában. Az asszony Bobra emelte rémült szemét. - Én... elalszom. Becsuktad az ajtót? - Ráfordítottam a kallantyút. - Nem tennél az ajtó elé valamit? Bob kihozott egy törött lábú asztalt a kamrából, rátett két törött lábú széket, majd elégedetten a művére nézett. - Tegyem a harangot is a tetejére? -Meg ne próbáld! Visszamászott az ágyba a lány mellé. -Most mit csinálsz? - kérdezte kisvártatva Nóra. - Megpróbálok elaludni. - Én is. De csak nem ment az elalvás. Mint ahogy az asz-szonynak sem. - Hé! Alszol már? - kérdezte egyszer csak. - Még nem - dünnyögte Bob. - Hallottál azóta harangszót? - Szerencsére nem. - Lépteket a teraszon? - Azokat sem. - Én sem. Ismét hallgattak egy sort. -Hé! - Mi van? - Nem haragszol, ha mondok valamit? - Mondd csak!

- De tényleg. Nem akarnálak megbántani. - Horkoltam, vagy mi? Hiszen el sem aludtam! - Nem, nem horkoltál. - Akkor mit csináltam? - Egyszerűen csak... büdös vagy. - Én? - hökkent meg Bob. - Talán a tó vize érződik rajtam, bár én nem érzem. - Nem a tó vize az... nem attól van. - Akkor mitől? - A zászlótól. A zászló a büdös. Bob megszagolta a hálóruháját. A tintahal lehányta zászló valóban nem volt jó szagú. Mocsárillata volt, mintha egy szemétgödörből húzták volna ki. - Megtennéd, hogy megszabadulsz tőle? Bob sóhajtott, és ki akart mászni az ágyból. Az asz-szony azonban kinyújtotta a kezét és visszatartotta. - Maradj csak. Anélkül is kidobhatod. - De hát... nincs hálóruhám. A másik ruhám pedig még nedves. - Istenem, hát sosem aludtál még meztelenül? Bob nem merte megmondani, hogy csak akkor, ha egyedül aludt. Még amikor Melittánál lakott, sem aludt soha ruhátlanul, pedig Melitta többször is szóvá tette. Úgy érezte, egy úriember nem viselkedhet ilyen lezserül egy hölgy ágyában. Még akkor sem, ha a hölgy maga is mezítelen. - Hajítsd ki azt a vacakot, nem foglak megerőszakolni! Mit volt mit tenni, kihajította a zászlót az ágyból. Mielőtt azonban ledobta volna a padlóra, szépen ösz-szehajtogatta. Elvégre vissza kell adnia a kalóznak. Nem adhatja úgy vissza neki, mintha a kutya szájából húzta volna ki. - így már jobb - suttogta a lány. - Várj csak egy kicsit. Mocorgott, és mintha ki is mászott volna az ágyból. Bob elhatározta, hogy csak azért sem fog odanézni, aztán valahogy mégis felpattant a fél szeme. Nóra az ágy tetején térdelt, és a ruháiban matatott valamit. Szisze-gést hallott, és erős fenyőillat töltötte be a levegőt. - így ni! - mondta elégedetten Nóra. - Szerencsére van nálam illatosító spray. Magadra is kérsz belőle? - Kösz, nem. - Ahogy gondolod. Ismét léptek koppantak odakint. Ezek már határozottan emberi léptek voltak. Kipkop, kip-kop. - Jaj, istenem! - suttogta a lány. - Ki ez? Abban a pillanatban már Bob takarója alatt volt, és olyan erősen simult hozzá, hogy hiába is próbálta volna meg levakarni magáról, úgysem sikerült volna. - Menjek ki, és... nézzem meg? - kérdezte nyöszörögve, mivel Nóra karja úgy a torkára fonódott, hogy alig kapott levegőt. - Lebontom... az akadályt... és... - Nem mész sehova! - suttogta a fülébe a lány. -Ezek úgyis bejönnek, ha akarnak... Mármint a kísértetek. Ha máris nincsenek idebent! -Csak a szél... - Ezt magad sem hiszed. - Jó lenne, ha visszamennél a saját helyedre... - Nem megyek! Nem akarok magányosan meghalni. Tudod, mit mondott a nagyanyám? - Nem tudom, de talán jobb lenne... - Tudom, mit csinálok. Azt mondta, hogy halálfélelem ellen legjobb a szerelem. Az legalább eltereli a gondolataidat. Egyetértesz velem? -Én nem tudom... ezt nem szabad... én nem vagyok szerelmes beléd... - Hát ha csak ez nyugtalanít, bevallhatom, hogy én sem beléd. Úgy általában nem csípem azokat a pasasokat, akik egy tintahalköpte zászlóba burkolózva alszanak, a szükség azonban törvényt bont. - Nem lehetne, hogy mégis inkább... esetleg mesélnék valamit. Igen érdekes történeteim vannak... Ha átmennél a másik oldalra... -Nem! Hallod? Nem! Akarom, és kész! Ha visz-szautasítasz, elharapom a torkod, aztán öngyilkos leszek. Szíven szúrom magam a körömollómmal. Ami ezután következett, Bob sosem felejti el. Az asszony átkarolta, és szinte a bőre alá bújt. Bob McKinley még napok múltával is azon töprengett, hogy viselkedhet-e úgy úriember, ahogy ezután ő viselkedett. Mindenesetre, a lány nem tett neki szemrehányást érte. Sőt mintha tetszett volna neki a dolog. Nem is emlékezett rá, mikor aludt el.

7. Amikor felébredt, a nap kopogtatott az ablakon. Villámsebesen az órájára pislogott: fél kilenc volt. Végigfutott rajta a rémület. Istenem, hol szerezzek kávét? Hiszen itt bolt sincs sehol... tojást pláne nem lehet kapni... Mit fog szólni Nóra, ha nem lesz se rántotta, se kávé, amikor felébred? Merthogy egy úriembernek reggelivel kell kínálnia azt a hölgyet, aki nála töltötte az éjszakát. Nem emlékszik már rá, hol olvasta, de szíve szerint szólt az író. Bizonyos eseményeket, ha megtörténtek, már nem lehet visszacsinálni. Fel kell vállalnia minden következményüket, és ő fel is vállalja. Egy úriembernek minden körülmények között... Az asszony hirtelen felült az ágyon. A szeméhez kapott, és megdörzsölte. - Hol a francban vagyok? Végignézett Bobon, aztán elmosolyodott. Bob nem volt biztos benne, de mintha kissé csalódott lett volna a mosolya. - Ja, te vagy az? Mi újság? Bob úgy gondolta, jobb mindjárt túlesni a dolgon. Nem szabad kétségek között hagynia Nórát. Ez nem lenne méltó hozzá. - Nagyon sajnálom, hogy nincs kávé - kezdte megköszörülve a torkát -, de... - Nem vészes - legyintett Nóra. - Úgyis jobban szeretem a teát. - Az sincs. Sőt... rántotta sincs, meg szalonna sincs. Az asszony megütődve nézett rá. - Akkor meg miért mondod? Mi a fene vagy te, mazochista? - Beszélnem kell veled - mondta Bob, és megfogta Nóra kezét. - Hogy tudd, hányadán állunk. Az asszony felvonta a szemöldökét. - Miért? Hányadán állunk? Bob újra megköszörülte a torkát. - Nem foglak cserbenhagyni. - Ezt el is várom - mondta az asszony. - Úgy egyébként, mire érted ezt? - Tudom, mi a kötelességem. - Igazán? Hát ez rendes dolog tőled. Mindig is kedvéltem a kötelességtudó embereket. De azért jobb lenne, ha elmondanád végre, mire akarsz kilyukadni? Bob vett egy mély lélegzetet, aztán csak kivágta: - Elveszlek feleségül. Nóra eltátotta a száját, és felkönyökölt. -Micsoda?! - Azt mondtam, hogy elveszlek feleségül. Az asszony felült az ágyon, és összecsapta a kezét. - Jézus isten?! Mi történt veled az éjszaka? Bob elvörösödött. -Hogy velem mi... történt? Én úgy gondolom, hogy kettőnkkel történt... az a bizonyos... Nóra legyintett, és megkönnyebbülve visszahanyat-lott a párnájára. - Ja, te arra gondolsz? Te tényleg ilyen hülye vagy? - Én csak... - mentegetődzött Bob. - Én csak... tudom, mi a kötelességem. Nóra kitárta a karját, és magához húzta a fiút. - De nagy marha vagy te, Bob... izé... mi is a másik neved? - McKinley. - Akkor is az vagy. - No de... én mint úriember... - Mondd, te mindenkit el szoktál venni, akit... akivel... - Mondott néhány szót, amit Bob nem szívesen hallott. Olyan szavak voltak, amelyeket jó ízlésű emberek nem ejtenek ki a szájukon. Vagy csak nagyon ritkán, és akkor is megbánják később. - Gyere közelebb hozzám! - Kérlek, Nóra, most komoly dologról van szó, ami az egész... jövőnket befolyásolhatja... - Gyere, ha mondom! - Jól van, de akkor meg kell ígérned, hogy hozzám... -Be a takaró alá! - Nóra, kérlek, addig, amíg... Kérlek, ezt egyáltalán nem illik, nem is értem, hogy tegnap... éjszaka, Nóra, kérlek... A következő jó órában még a töketlen jávorszarvasról is megfeledkezett. 8. Kezdett kellemesen bemelegedni a szoba a napsugaraktól. Bekukkantottak az ablakon, majd egészen az ágyig merészkedtek. - Mit nem adnék egy kellemes fürdőért - morogta az asszony. - Különben egészen frankó itt. Te hogy érzed magad?

- Jól - mondta Bob, bár ez egyáltalán nem volt igaz. Telis-tele volt lelkifurdalással úgy érezte, hogy mindaddig nem is szabadul meg tőlük, amíg nem tisztázza Nórával a helyzetüket. Óvatosan átcsúszott az ágy másik oldalára, mivel nem akarta, hogy Nóra megzavarja a tisztánlátását. Márpedig Nóra nagyon is alkalmas erre, ha akarja. -Nóra, kérlek... - Na, mi van? - kérdezte nagyot nyújtózva az asz-szony. - Hogy ízlik a szabadság? - Meg kell beszélnünk a dolgot. - Milyen dolgot? - dorombolta elégedetten Nóra. -Milyen dolgot, kiscsibém? - Hát, hogy elveszlek feleségül. Nóra megcsóválta a fejét. - Ez valami rögeszme nálad? - Nem rögeszme, csak... becsületbeli ügy. - Az nem is izgat, hogy alig ismerjük egymást? - Ez most nem számít. Van, ami fontosabb. - A becsület, mi? - Ahogy mondod. Nóra megcsóválta a fejét. Olyat akart mondani, amit Bob nem szívesen hallott volna, de még idejében rádöbbent, hogy ezzel vérig sértené ezt a nagy gyereket, aki nem szolgált rá. Ezért elhatározta, hogy rövidre zárja a dolgot. Bár röhögni lett volna inkább kedve, komoly képet vágott. - Ez igazán megtisztelő számomra. - Akkor hát... igen? Az a helyzet, hogy be kell mutassalak a szüleimnek, a bátyámnak... - Nem - mondta Nóra. - Miért... nem? - nyögte csalódottan Bob. Nóra szomorúan nézett rá. - Mert már... férjnél vagyok. Bobban egy világ omlott össze. - Férjnél vagy? - motyogta. - Férjnél...? - Férjnél. Mrs. Howard a nevem. Bob nagyot nyelt. - És a... férjed? - Las Vegasban játszik. Úgy tudom. - Miért nem vagy... vele? - Lefalcoltam tőle. Már vagy öt éve. -No de... miért? - Utáltam Vegast. Kirakatváros. - Hát... válj el tőle, én megvárlak. Az asszony legyintett egyet. - Nem számítana semmit. - Hogyhogy... nem? -Mert... két éve hozzámentem Salt Laké Cityben egy mormonhoz. -Egy mor... mon... hoz?! - Úgy van. - De hiszen még... el sem váltál! - Salt Laké Cityben nem veszik olyan szigorúan az ilyesmit. Van elég vaj a fejükön. - Kiknek? - Hát a mormonoknak! Tudod, hogy valaha több feleségük lehetett? ., - Hogyne tudnám. De ma már... - Ma már nem lehet, ez igaz. Hivatalosan legalábbis. De titokban... -Csak nem...? - De bizony! - bólintott Nóra. - Hamiltonnak én vagyok a harmadik felesége. Nem hivatalosan persze. De azért a gyakorlatban az vagyok. - És ha Howard megtudja? - Nem tudja meg. Különben is ő már egy montanai kurvával él. - Hamilton tud Howardról? - Még csak az hiányozna! Persze már ez sem érdekes, mert tavaly tőle is lefalcoltam. Most Spencerrel kavarok. -Őki? -Hajótulajdonos. Tíz hajója van a Nagy-tavakon. Imád horgászni. Azóta már halálra keres. Bob kezdte belátni, hogy semmi sem lesz a házasságából. Előbb Howardtól kellene elválnia az asszonynak, aztán Hamiltontól... bár ez a második házasság törvény szerint érvénytelen... csakhogy ha ez kiderül, Nórát becsukják, ő pedig hiába ajánlja fel... és akkor még nem is szóltunk Spencerről. Az asszony megveregette Bob kezét. -Látod, Bob... bonyolult az élet. De azért köszönöm. Nagyon jólesett, hogy éppen

rám gondoltál. Ez jutalmat érdemel. Gyere csak szépen ide... - Kérlek, Nóra, ilyen körülmények között... - Szót se halljak! így történt, hogy Bob újra csak visszahengeredett az asszony mellé, a kíváncsi napsugarak pedig szégyenlősen elfordították a fejüket. A padló recsegett-ropogott. Ezúttal nem kísértetjárt a teraszon. 9. Bob éppen az ujját szopogatta, és azon töprengett, hogy fel kellene öltöznie, amikor Nóra rápislogott. - Mit csinálsz te, hé? Bob zavartan félrenézett. Nóra nemigen takargatta magát, sőt egyáltalán nem. Úgy kiterítette magát a napfénynek, mint ahogy egy medvebőr terül el a kandalló előtt. - Mit csinálok? - Szopod az ujjad. Csecsemőkorodban kezdted, és úgy maradtál? Bob nem válaszolt. Még mindig azon törte a fejét, hogyan tudná mégiscsak rávenni az asszonyt a válásra. Olyan kincs ez a nő, amilyet nem talál még egyet az életben. Melitta emléke néhány óra alatt sűrű ködbe süllyedt. - Nóra - kezdte még mindig az ujját szopva. - Megismétlem. .. Az asszony idegesen felcsattant. -Hagyd már ezt a marhaságot! Fel kell kelnünk, mert pillanatokon belül itt lesz Jim. - Spencer? - Ó bizony. Ki kell dolgoznunk valami stratégiát. - Mire gondolsz? - Például arra, hogy én rendet csinálok idebent, te meg elhúzod a csíkot. - Hová? -Keresel magadnak valami vackot és behúzódsz. Például a bokrok közé. Megvárod, amíg elmegyünk... - Itt maradjak egyedül?! -Úgyis jönnek érted, nem? Addig kibírod. Jim olyan féltékeny, mint a... nem is tudom, és néha úgy viselkedik, mint az állat. Ha megtudná, hogy kettesben töltöttük az éjszakát, engem belepofozna a tóba, neked meg levágná... Jól van, látom rajtad, hogy nem szeretsz ilyeneket hallani. Mit szólnál hozzá, ha levágná? - Semmi vész - mondta Bob elkeseredetten. - Úgyis ilyen ügyben járok. - Milyen ügyben? -A jávorszarvas... lefűrészelt izéje... ügyében. Nóra oda sem figyelt arra, amit Bob mondott. Ismét megcsóválta a fejét. - Látod, már csak ezért sem mehetek hozzád. Van néhány rossz szokásod. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni őket. - Rossz szokásom? - Például az, hogy szopod az ujjad. - Egyáltalán nem szopom - tiltakozott Bob.- Honnan veszed? -Onnan, hogy szopod. Megmutassam, melyiket? Ezt! Ezzel megragadta Bob hüvelykujját. Bob felsziszszent. -A fenébe is! Fáj! - Nehogy azt mondd, hogy úgy hevertem melletted, mint egy fadarab, és rólam ment a szálka az ujjadba. - Szálka? - Itt van benne egy marha nagy szálka. Várj csak, elkapom a fogammal a végét és kihúzom... a fenébe is, ez beletörött! Honnan ment ekkora szálka az ujjadba? - Talán álmomban - dünnyögte Bob. - Álmodban? Szálka? Mit álmodtál egyáltalán? -Hogy... szétszedem a torlaszt az ajtó előtt. Az egyik székből ment bele alighanem. Még vérzett is a helye. - Te álmodban szétszedted a torlaszt? - Különben nem tudtam volna az indián után menni. Nóra arcát halálos sápadtság öntötte el. - Milyen... indiánról beszélsz? Bob maga is megrémült attól, amiket azután mondott. - Éjszaka... azt álmodtam, hogy egyszerre csak itt termett az indián az ágyamnál. Beszélt hozzám. Nóra meztelen teste csupa-csupa libabőr lett, annak ellenére, hogy a nap egyre

melegebben sütött odakint. -Mit... beszélt? - A segítségemet kérte. - Mihez? - Azt mondta, bontsam el a torlaszt, és megmutatja a sírját. És valakit ide kellene hoznom... Erre kért. Nóra nem szólt egyetlen szót sem. Villámsebesen magára kapkodta a fehérnemújét és a ruháit. Haját gumiszalaggal fogta össze. Bob meglepetten és szomorúan látta, hogy olyan gondterhelt az arca, mintha valamennyi férje egyszerre bukkant volna fel az orra előtt. - Mást is mondott? - Hogy a kettős dombnál van a sírja... valakié meg Berlinben. Nem tudom, kicsodáé. - Eszerint nem lépett bele az álomcsapdába. - Erre nem is gondoltam. Az álomfogók sértetlenül hevertek a padlón. - Erről ennyit - mondta az asszony. - Eltűnünk, és vége a dalnak. Őrizz meg azért a jó emlékezetedben, és szedd ki a maradék szálkát, ha a civilizációba érsz. Most pedig... kapjuk szét a torlaszt a valóságban is. Bob is magára vette a ruháit, és a torlaszhoz lépett. El akarta kapni az asztalt, de az asszony visszatartotta. - Várj csak egy kicsit. Mit is mondtál, miből ment a szálka a kezedbe? - Az egyik székből, valószínűleg. - Mutasd meg, melyikből! - Úgysem látni rajta semmit, hiszen csak álmomban történt mindez. - Azért csak mutasd meg. Bob megcsóválta a fejét, és az egyik székre bökött. - Ennek az oldalából. A lány a szék fölé hajolt. Nézegette egy kicsit, aztán riadtan Bobra pillantott. - Te... innen tényleg hiányzik egy szálkányi... darab. Bob is a szék fölé görnyedt. Azonnal észrevette a szálka helyét. - Ez... egyáltalán nem biztos. - És ez? - kérdezte Nóra a padlóra bökve. Bob lepillantott a lába elé. Apró, száraz, piros foltocskát látott odalent. - Tudod, mi ez? Bob nem válaszolt. - Amikor a szálka belement az ujjadba, önkéntelenül is szívni kezdted, majd kiköptél egy kis vért a padlóra. Ez nem álom volt, Bob! - Akkor mi a fene? - Mit álmodtál még? Miért szedted szét a torlaszt? - Hogy kimehessek vele megnézni a sírját. - Kimentél? -Ki. Emlékszem... hideg volt a fű, mert mezítláb voltam. Bizonyára kidugtam a lábam a takaróm alól. - Ugorj csak fel az ágyra! - Kérlek, Nóra, nem lehetne később... - Fel az ágyra, és ne siránkozz! Bob kényszeredetten felült az ágyára. Nóra eléje térdelt, és elkapta a lábát. - Lefelé a zoknikkal! - Nóra, kérlek... így, hogy már nem akarsz hozzám jönni, megváltoztak a körülmények, és ez már morális kérdés... - Mi a fenét hablatyolsz itt összevissza? Elkapta Bob egyik zoknijának a végét, és lerántotta a lábáról. Még jobban előrehajolt, és megvizsgálta a fiú talpát. Mélyről jövő nyögés szakadt ki belőle, majd Bob másik lábán is megismételte a műveletet. Bob eközben rájött, hogy Nóra egészen mást akar tőle, mint amire gondolt. -Mi a fene...? Nóra olyan fehér volt már, mint a fal. - Na figyelj ide! - mondta. - Tudod, milyen a talpad? -Mi... lyen? - nyögte a teljesen összezavarodott Bob. - Zöld. Magad is megnézheted. Zöld a fűtől. Istenem, te nem úgy álmodtad azt az éjszakai indiánt, Bob! Mindaz, amiről beszéltél... valóság volt. Jézusom, még jó, hogy nem ébredtem fel, biztos, hogy be-diliztem volna a pasastól! Bob lehajtotta a fejét, majd elkezdte felhúzni a zokniját. - Nem volt benne semmi félelmetes - mondta.

- De hiszen egy halottal társalogtál! - Akkor sem. Bár... nem lehetett mégsem valóságos. - Akkor hogy magyarázod a szálkát és a zöld talpadat? - Talán... alvajártam. - Mi a franc vagy te? Alvajáró? - Eddig... nem tudtam róla. -Jézusom, Bob, el kell tűnnünk innen! Remélem, hamarosan megérkezik Jim... aztán téged is hazavisz valaki. Sajnos, ebben csalódniuk kellett. 10. Alighogy Bob szétkapta a torlaszt, sötét felhők mögé bújt előlük a nap. Feltámadt a szél, s a hullámok talán még vadabbul verték a partot, mint az előző napon. A szél egy óra alatt viharrá fokozódott, majd megeredt az eső. Nóra az ablaknál ült, és halottsápadt arccal nézett a zivatarba. - Végünk van, Bob - mondta aztán halkan. - Tessék? - Az mondtam, hogy végünk van. Nem menekülhetünk tőle. -Az... indiántól? - Persze hogy tőle. Mit gondolsz, ki csinálta ezt a szar időt? - Errefelé gyakran ilyen. - Ne mondd nekem, hogy nem az indián keze van a dologban. Itt akar tartani bennünket. Téged mindenképpen. Kiszúrt magának. Csak azt nem tudom, hogy velem mit akar? - Azt hiszem, túlzói. Ebben a pillanatban két dolog is történt egyszerre. Olyan sötétség támadt odakint, mintha fittyet hányva a természeti törvényekre, beköszöntött volna az éjszaka. Olyan fekete felhő borult rájuk, amilyet Bob még soha életében nem látott. - Fekete felhő - motyogta. - Láttál már ilyen feketét, Nóra? - Szemfedő - sírta a lány. - Meglásd, ez lesz a szemfedőnk! Ebben a másodpercben, mintha csak igazat akart volna adni az asszonynak, megszólalt a harang. - Hallod? - suttogta Bob. Nóra bólintott. - Bemenjek és... megnézzem? - Hát... ha akarod. Bob érzett némi félelmet, de nem sokat. Valahogy nem volt visszataszító az álmában látott indián. Inkább elesett volt és tehetetlen. Kért tőle, nem követelt vagy fenyegetődzött. Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A harangocska egy szegre akasztva lógott a falon. A szeg jó hosszú volt, így kényelmesen elfért a harang csúcsába fúrt lyukban. - Itt vagy? - suttogta Bob az üres szobának. A harang nyelve megbillent, és alig hogy, de elérte a köpenyt. Az apró, szinte hallhatatlan kondulás természetesen nem szűrődött át a másik szobába. - Éhesek vagyunk - suttogta Bob. - Nem tudnál valahogy segíteni rajtunk? A harangnyelv megállt, és nem mozdult többé. Bob sóhajtott, és becsukta az ajtót. - Semmi - mondta aztán Nórának. - Ezzel a haranggal nem harangoztak. - Akkor melyikkel? Bob nem válaszolt. Nóra feléje fordította meggyötört arcát. -Tudom, hogy szemétség, amit mondok, de éhes vagyok. Már tegnap is alig ettem valamit. - Én is - vallotta be Bob. - Remélem, hamar értünk jönnek. Bob nem, válaszolt. - Vagy nem? Bob hallgatott. Az asszony felpattant, és elkeseredetten a földhöz vágta a zászlót, ami valahogy a kezébe keveredett. - Miért nem mondasz már valamit? - Mit mondjak? - kérdezte Bob. - Mondd, hogy hülye vagyok, hogy ne is reménykedjek, mert ma már nem jön értünk senki. Ha eddig nem jöttek, ezután sem fognak. Itt kell töltenünk legalább még egy éjszakát. Miért nem mondod? - Mert... nem vagyok biztos benne. -Pedig az lehetsz. Ebben a hullámverésben nem köthet ki itt hajó. Hallod? Bob hallotta. És neki is az volt a véleménye, hogy még ezt az éjszakát is együtt

kell tölteniük. Az asszony sóhajtott, és megtört hangon a fiúhoz fordult. - Menj be a kamrába... kérlek. Én, ha nem muszáj ... Nézd meg, van-e odabent valami edény. Szomjas is vagyok, mosakodnom is kellene... kint meg csak úgy ömlik az esővíz. Bob már ugrott is. Kinyitotta a kamraajtót, és körülnézett odabent. Egyszer végigkutatta ugyan már a kamrát, akkor nem talált benne semmiféle edényt, de nem volt biztos benne, nem hagyta-e ki valamelyik sarkot. A sötét sarkok fenyegetőn néztek rá éjfekete szemükkel. Mintha el akarták volna riasztani maguktól. -Találtál valamit? - hallotta a háta mögül Nóra hangját. -Még... keresek. Aztán egyszerre csak megtalálta az alumíniumlábast. Később már nem emlékezett rá, hogy került a kezébe. Valószínűleg bedugta a tenyerét az egyik sarok sötétjébe, és akkor tette rá valaki. Talán maga a sötétség. Arra pedig végképp nem emlékezett, hogy a konzervekre hogy bukkant rá. Amikor észrevette őket, örömtől rekedt hangon hívogatni kezdte az asszonyt. - Hé! Nóra! Nézd csak, mit találtam! Nóra bedugta a fejét az ajtón, majd riadtan Bob kezére pislogott. -Ez... mi? - Lábas, mi lenne? -És... azok? - Konzervek. - Hol találtad őket? - A sarokban. Az asszony megrázta a fejét. - Lehetetlen. - Miért lenne az? - csodálkozott Bob. - Hiszen itt vannak! - Nem tudom, honnan kerültek ide - mondta fakó hangon Nóra. - És nem tudom, ki tette ide őket, Bob. De hogy amikor megnéztem a sarkokat, még nem voltak itt, az biztos. - Ha annyira biztos voltál benne, hogy nincs idebent edény, akkor miért küldtél be? -Jézusom! - nyögött fel hirtelen az asszony Bob karjába kapaszkodva. - Jézusom, Bob! Bob majdnem elveszítette az egyensúlyát. Ha elveszítette volna, nagy baj lett volna, mert a lábára potyogtak volna a kezéből a dobozok. - Mi történt? Mi a baj? Az asszony, úgy tűnt, nem meri elfordítani a fejét. -Nézd csak, Bob! - Mit nézzek? Csak pokrócokat látok. -Ne oda nézz! - Hát hova? - Lassan fordítsd a fejed a harang felé. Bob érezte, hogy libabőr fut végig a karján és a hátán, de engedelmeskedett. Lassan a harang felé fordította a fejét. A harang mozdulatlanul lógott a szegen. A nyelve azonban idegesen remegett, majd egyre határozottabban kilengett. Bob várta, hogy elérje a köpenyt, és megcsendüljön a hangja, de a nyelv mindegyre megtorpant a köpeny előtt. -A légáramlatok fújják - mondta megnyugtatón, pedig maga sem hitte, amit mond. - Micsoda? - Hát a harangnyelv... - Ne azt figyeld! - szűrte a fogain keresztül a szót Nóra. - Akkor mit? - Ami a harang mellett van. Bob végigpásztázta a falat a tekintetével. Azonnal észrevette a falon függő elemlámpát. Ósdi lámpa volt, régi filmekben látott ilyet. Üvege vastag, domborított, olyan, mint a béka szeme. - Elemlámpa - morogta. - Ez... nemrég még nem volt itt - suttogta az asz-szony. - Tudom - suttogta vissza Bob. - Akkor... hogy került ide? Egyikük sem tudta. Mint ahogy azt sem, hogy a lábas és a konzervek hogy kerültek a sarokba. Nóra behunyta a szemét, majd megfordult, és kisétált a kamrából. Ráült egy székre, és dudorászni kezdett. Bob lerakta a küszöb mellé a konzerveket, aztán az asszony lábához roskadt a padlóra.

- Nem vagyunk egyedül - mondta az asszony. Bob megcsóválta a fejét. - Bizonyára mindenre van magyarázat. - Erre nincs. Akarom mondani, csak egy van. Felállt, és az ajtó felé igyekezett. Közvetlenül előtte megtorpant és hátrafordult. - Hozd az edényt. Bob felkapta a lábast. Az asszony kilépett a teraszra, körülnézett, majd valahova a távolba mutatott. -Oda. - Ott mi van? - Tegnap, vagy mikor... láttam ott egy pocsolyát. A pocsolya nem is pocsolya volt, inkább vízgyűjtő ciszternának látszott. Valaha betonból lehetett az oldalfala, a beton aztán az idők folyamán sok helyütt egyszerűen eltűnt, hogy harsogón zöld fű foglalja el a helyét. Az éjszaka zuhogó eső zavaros vízzel töltötte meg a jókora mélyedést. Szerencsére éppen alábbhagyott az eső ereje, amikorra a ciszternához értek. így is bőrig áztak, de nem volt sem kedvük, sem idejük védekezni ellene. Elvégre vízért jöttek, méghozzá esővízért. Nóra anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, levetette a ruháit, és Bob felé fordult. - Merj rám a vízből. Bob mindenfelé nézett volna, csak az asszonyra nem. Pedig végül is csak rá kellett néznie. Nóra úgy állt a ciszterna partján, mint egy esőverte szobor. - Merj rám a vízből, kérlek! Bob lehajolt, telemerítette vízzel a lábast, felegyenesedett, és az asszony fejére és a hátára öntötte. -Még! Legalább ötvenszer ismételte meg a műveletet, amíg Nóra megelégelte a mosakodást. Bob attól tartott, hogy megfázik, bár már egyáltalán nem érzett hideget idekint. - Most te következel! - parancsolta Nóra. - Inkább nem - ellenkezett Bob. - Mi a csoda ütött beléd? Csak nem szégyelled még mindig magad előttem? Pedig ez volt a helyzet fehéren feketén. Bob szé-gyellte, de még jobban szégyellte volna be is vallani. - Lefelé a ruhát, ha egy ágyban akarsz aludni velem! Nem volt mit tenni, le kellett vetkőznie. Amint levetkőzött, megkönnyebbült. Már nem érzett félelmet az asszony hűvös kezétől, s a víztől sem. Ahogy a langyos cseppek végigfutottak a bőrén... - Itt van valami - kiáltott fel halkan Nóra. Bob kinyitotta mindeddig behunyva tartott szemét. -Hol? - A vízben. - Micsoda? -Nem tudom... Bob. Jaj istenem! Mintha kígyó lenne. Bobnak elég volt a lány ijedelme ahhoz, hogy gyorsan magára kapja az alsónadrágját. - Hol van? - Nem látod? Bob ekkor valóban megpillantott valamit. Ott tekergőzött, ahol a lány mutatta. Hosszúkás valami volt, leginkább kígyóra emlékeztette. Csakhogy mégsem volt az. - Ez nem... kígyó! - Akkor mi? -Nem tudom... de nem is érdekes. Miért kellene tudnunk mindent? Talán egy fa gyökere. Nóra elkapta Bob karját. - Kérlek, Bob, nézd meg, mi az! Bobon eluralkodott a harag. Mi a francéit kellene megnéznie, hogy micsoda az az akármi a vízben? A világ tele van vízzel, a vizek tele akármikkel, az emberek többsége pedig köp erre, és naponta megy el úgy a vizek mellett, hogy fikarcnyit sem érdekli, mi van bennük. Akkor neki miért kellene megtudnia? -Kérlek, Bob... Bob azt akarta mondani, hogy nem, nem és nem, nem fog belemászni ebbe az elátkozott gödörbe, hogy holmi kígyók után kutasson. Aztán mégiscsak belecsobbant a ciszternába. Mélyebbnek hitte, de csak térdig ért. A hosszúkás valami ott sötétlett a lába mellett.

Felnézett az asszonyra. Nóra már nem lefelé bámult a ciszternába, hanem előre, a szürke levegőbe. Mozgott a szája, mintha magában beszélne. Bob lehajolt, és szemügyre vette a valamit. Nem kígyó, és nem is élőlény. Mi a fene vagy te, barátom? Erőteljes mozdulattal elmarkolta, nehogy kicsusz-szanhasson a kezéből, és felemelte a levegőbe. Azaz csak megpróbálta felemelni, de a valami túl hosszú volt ahhoz, hogy egész terjedelmében kiemelkedhessek a vízből. Bármilyen magasra is emelte, még mindig bent volt a vége a ciszternában. - Kötél! - kiáltotta diadalittasan. - Csak egy kötél! Nóra a szája elé kapta a kezét, és sikoltozni kezdett. Bob rémülten rábámult, majd a kötél végre. Amit látott, belefojtotta a lélegzetet. A kötél kiemelkedő végén egy hurok látszott a jellegzetes csomóval. - Istenem! - sikoltotta Nóra. - Istenem, istenem, istenem! Megfordult, és futni kezdett a ház felé. Bob visszahajította a kötelet a ciszternába, és utána igyekezett. 11. Mire beért a házba, az asszony már a pokrócok alatt didergett. - Hol... van? - nyöszörögte Bob felé. - Hol... van? - Visszadobtam a ciszternába. - Jézusom, mi történik velünk, Bob? Bob igyekezett megnyugtató képet vágni. - Mi történne? Megfürödtél, azonnal hozok ivóvizet, van konzervünk... - Tudod, mi volt az, Bob? - A kötélre gondolsz? - Te mire gondolsz? -Úgy látszik, valaki... beléhajított a ciszternába egy kötelet. - Milyen kötél az, Bob? Istenem, milyen kötél? - Ki tudja? Talán fát vágtak, és ahhoz kellett... Nóra feltérdelt az ágyon, és Bob felé nyújtotta összekulcsolt kezét. - Jaj, Bob, istenem, ne csináld ezt, kérlek! Hiszen te is tudod, hogy milyen kötél az. Jaj, Bob, az a kötél... az a kötél! - Melyik? -Amelyikkel az indiánt felkötötték. Meg akarta mutatni nekünk. - Kicsoda? - Jaj, Bob, hát még mindig nem érted? Az indián kezében vagyunk. Istenem, csak jönne már Jim! Jim azonban nem jött. Jöttek viszont az újabb és újabb fekete felhők, újabb és újabb szelek hátára kapaszkodva. Bob kiment vízért, Nóra nem ment ugyan vele, de mivel a szobában sem akart egyedül maradni, kiállt a tornácra. Bob telemerte a lábast, majd visszatért az asz-szonyhoz. - Osszeütök valami reggelit. - Bontsd fel a konzerveket. Szerencsére csak fel kellett tépkednie őket. Bob gondosan megvizsgálta a dobozokra nyomott időpontokat - még nem járt le a szavatosságuk. Volt köztük paradicsomos bab, hal, rizses hús, gyümölcs. Evőeszközük nem lévén, csak az ujjaikat használhatták. Bob meglepetve látta, hogy Nóra olyan ügyesen eszik velük, mintha világéletében így táplálkozott volna. - India hatása - mondta az asszony észrevéve Bob csodálkozó pillantásait. - Több mint egy évig éltem Bombayben. Ott tanultam meg az ujjaimmal enni. Annyi volt a konzerv, hogy ebédre és vacsorára is jutott belőlük. Aztán ismét elérkezett az este. Az eső abbamaradt, csak a viharossá fokozódó szél tépte a ház tetejét. Bob úgy gondolta, biztos, ami biztos: fennmarad éjszakára. A lány is így dönthetett, mert semmi hajlandóságot nem mutatott az elalvásra. A széken ücsörgött, és érdektelen történeteket mesélt az életéből. Bob udvariasan hallgatta, pedig nem sokat értett belőlük. Az asszony láthatóan kerülni akarta, hogy bárkit is nevén nevezzen, így légüres térben lebegtek a történetei. Olyannyira, hogy igen hamar ő is elunta őket. A szék karfájára hajtotta a fejét, és az ablakon beszűrődő ezüstsugarakat nézte. A gyorsvonati sebességgel száguldó kisebb-nagyobb felhőszőnyegek közül egyre hosszabb időre világított le rájuk a hold.

-Ledőlök egy kicsit - mosolygott egyszer csak Bobra. - De nem fogok elaludni. Bob is álmos volt, s a kemény szék is nyomta a fenekét. Mégis hősiesen kitartott. Egészen addig, amíg Nóra lágy, hízelgő hangon rá nem szólt. - Egész éjszaka ott akarsz gubbasztani? - Itt - bólintott Bob. - Nem jönnél ide hozzám egy kicsit? - Mintha azt mondtad volna, hogy ébren töltőd az éjszakát. - Ki mondta, hogy nem? Én csak arra kértelek, hogy gyere ide egy kicsit mellém. De ha nem, hát nem... Durcásan megfordult, és a hátát mutatta Bobnak. Bob sóhajtott, felemelkedett a székéről, és az ágy szélére ült. Csak úgy, fél fenékkel. - Hát... itt vagyok - mondta az asszony hátának. -Öt percre jöttem. Aztán visszaülök a helyemre. Nóra villámsebesen megfordult, és átkarolta Bob nyakát. - Öt perc éppen elég. Öt perc maga lehet az örökkévalóság. Csakhogy öt perc nem lett elég. Nem lett elég tíz sem, egy óra sem, ki tudja, mennyi lett volna elég, ha egyszer csak meg nem szólal a kamrában a harang. Bob nem tudta, hogy ébren van-e, vagy álmodik. Az asszony behunyt szemmel feküdt a karjában, szabályosan lélegezve. Ő maga éber volt, és a kamraajtó felé nézett. - Istenem - dünnyögte. - Csak tudnám, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom. Csak tudnám. Akkor hagyta abba a tanakodást, amikor az indián ismét felbukkant az ágyuk mellett. 12. Reggel arra ébredt, hogy a napsugarak egymást taszi-gálva özönlenek be az ablakon, madarak csicseregnek az ágakon, az asszony az ágyuk mellett áll felöltözve, és a cipőjét vizsgálgatja. - Felébredtél? - kérdezte közömbös hangon. - Éppen most - nyögte Bob. - Hagytál elaludni, mi? - Én magam is elaludtam. - De aztán felébredtél! - Aztán fel. Nem akarta elmesélni neki, hogy az indián ébresztette fel, de Nórát szemlátomást már nem érdekelte annyira a dolog. - Kint jártál az éjszaka, mi? - Nem tudom. - Akkor nézd meg a cipődet. Csupa fű és agyag a talpa. A kötéllel vacakoltál? - Ahogy vissza tudok emlékezni rá, nem. Nóra a kezébe vette Bob kezét. - Figyelj, Bob. Kösz ezért a két napért. Nemsokára itt lesznek értem. Összerámolom egy kicsit a szobát... te meg addig húzz el valamerre. Jim nem venné jó néven, ha itt látna, oké? - Hát persze - sóhajtotta Bob. - Tegnap már megbeszéltük. -Ami meg azt illeti, hogy felajánlottad... hát nagyon aranyos vagy. Igazán az vagy. Tudod... ha nem lennék az, aki, talán más lenne a helyzet. Most pedig tényleg húzz el a fenébe, mert baj lesz! Bob összeszedte a cuccát, a megmaradt konzerveket és a törött bútorokat behordta a kamrába. Az elemlámpát is visszaakasztotta a falra. Gondolkodott egy kicsit rajta, hogy magával vigye-e, aztán úgy döntött, hogy nem viszi. A fene se tudja, hogy működnek ezek a túlvilági dolgok, a végén még hazavisz valami varázslámpát, mint Aladdin, aminek az lesz a vége, hogy az indián is vele költözik. - Abból nem eszel, barátom! -morogta és a falra akasztotta a lámpát. Jim és társai érkezését a bokrok közül nézte végig. Elszorult a szíve, amikor kileste Jim és Nóra találkozását. Nóra a magas, jóképű férfihoz rohant, átfogta a nyakát a karjával, a lábával pedig ollóba zárta a derekát, mintha fel akarna mászni rá. A pasas felnevetett, és két kézzel Nóra fenekébe markolt. Elindult, hogy megkeresse a megfelelő fát. 13. A sildes sapkás, félszemű kormányos késő délután érkezett meg. Ezúttal nem a menetrendszerű turistajárattal jött, hanem egy jókora motorcsónakkal. Vállán hozta Bob láncfűrészét. Bob megkönnyebbülve felsóhajtott. Már-már arra gondolt, hogy az elkövetkező éjszakát egyedül kell eltöltenie a Felakasztott Indián szigetén.

- Hogy s mint? - kérdezte tőle a kormányos, amint megpillantotta Bobot. - Hogy sikerült túlélnie ezt a két éjszakát? - Sikerült - mondta Bob. - Mondja, mi a fenét keresett maga a vízben? - Na mit gondol? Beleestem, mialatt a maga zászlóját próbáltam megmenteni. A félszemű megsimogatta a szakállát. - És? Megmentette? - Ott szárad egy bokor tetején. - Melyiken? Közben úgy forgott körbe-körbe, mint egy megvadult kerék. Bob kinyújtotta a karját, és mutatta, hogy melyiken. A szakállas fejéről még a sildes sapka is lepottyant örömében. Kacsázva futott, látszott rajta, hogy nem holmi futkosásra szokta használni a lábait. Amint megtalálta a zászlót, előbb az arcához, majd a szívéhez szorította. Mint az anya elveszettnek vélt csecsemőjét. Úgy is hozta magával a zászlót: két karjára terítve. Bob, bár nem hallotta, biztos volt benne, hogy úgy gügyörészik hozzá, mint az imént említette anya a kicsijéhez. Megállt Bob előtt, és felé nyújtotta a kezét. - Örök hálára kötelezett, uram. - Hívjon csak Bobnak. -Én meg Stanley vagyok. Már azt hittem, búcsút mondhatok neki. Hogy keveredtél ki a partra, Bob? Bob megvonta a vállát. - Valószínűleg kiúsztam. Nem igen emlékszem rá. - Meg kellett volna fulladnod. -Tessék?! - Abból az örvényből, amely erős szélben a kikötő bejáratánál keletkezik, nincs menekvés. Biztos voltam benne, hogy megfulladtál... Hacsak... - Hacsak? - visszhangozta Bob. A sildes sapkás nem válaszolt a kérdésére. Helyette a házat nézegette. - Ott aludtál? - Persze. Bent a házban. - Egyedül? Bob feltételezte, hogy Stanley látta Jim hajóját elhúzni a szigetről, netalántán találkozott is velük, ezért nem akart hazudni. - Egy... asszony volt velem. A sildes sapkás mintha meglepődött volna. -Nofene! Kicsoda? - Hajótörött. Horgászott, és amikor kitört a vihar, kiesett a csónakjából... - Hogy nézett ki? Bob meg akarta kérdezni tőle, hogy végül is mi köze hozzá, de nem akart udvariatlan lenni. - Szőke volt... vékony... kedves arcú... Stanley elkapta a karját, és megszorította. - Figyelj, Bob. A csajt nem láttam, de láttam a pasast a hajójával, amikor erre igyekezett. Láttam a nyomaikat is a parton. Ebből találtam ki, hogy nem egyedül éjszakáztál a házban. - Láttam, hogy Jim Spenceré a hajó. - Az ki? - Kaszinói vannak a parton. Mindegyik tó partján egy-egy kaszinója. - Még mindig nem értem. - Az a csaj Nóra volt. Jim Spencer csaja. Kikapós kis bestia. Spencer nemegyszer rajtakapta már ezzel-azzal. Tudod, mi lett a vége? -Mi? - A pasasok eltűntek. A napnál is világosabb, hogy maga Spencer tüntette el őket. Nem tudja elviselni, hogy a nő átveri. Ahelyett, hogy az asszonyt nyírná ki, ahogy illik, a pasasokat nyuvasztja ki. Érted, amit mondok? -É... értem. - Akkor jó. Bármi is történt itt az elmúlt két éjszakán, hallgass róla, oké? - De hiszen nem... Szerencsére nem kellett hazudni, mert Stanley megállította. - Nem vagyok kíváncsi a részletekre. Csak arra kérlek, hogy a saját érdekedben tartsd a szád. Bár... lehet, hogy még így is megszagolja a dolgot. - Jim... azaz Mr. Spencer? - Állítólag megérzi a csajon, ha idegennel henter-gett. Ilyenkor kiszedi belőle, hogy ki volt. A többit sejtheted.

Bob előtt elkezdtek forogni a fák. Ha nem vesz erőt magán, talán rosszul is lett volna. - Valami bajod van? -Á... csak keveset ettem az elmúlt két napban -mentegetődzött. - Reggel bekaptam egy kis babkonzervet... lehet, hogy attól van. - Azt nem értem, hogy Nóra hogy került a partra? -hitetlenkedett Stanley a fejét rázogatva. - Lehet, hogy őt is ő húzta ki? Bob gyanakodva összehúzta a szemét. - Kiről beszélsz? -Nóráról. - Mi az, hogy kihúzták? Nem húzta ki senki. Sőt engem sem. Magamtól kiúsztam, aztán... Nóra kirázta-belőlem a vizet. Stanley komoran maga elé bámult. - Téged őhúzott ki. Ez holtbiztos. Valószínűleg őt is. - Az... indiánról beszélsz? - Persze hogy róla! Ki másról? Ha ő nincs, már rég a halak reggeliznének belőled. Bob elmosolyodott. Ez azért túl meredek. Ezt nem hiszi el. - Pedig elhiheted - mondta a sildes sapkás Stanley, Bob ki nem mondott kérdésére válaszolva. - Ő mentett ki a vízből a lánnyal együtt. - No de miért? - Valami célja van... veled. Esetleg vele is. - Célja? - Valamit akar tőled. Csak tudnám, hogy miért éppen téged választott?! Bob türelmetlenül dobbantott egyet. - Nem mondanád meg, hogy miről van szó? Stanley csillapítón felemelte a kezét. - Hiszen én sem tudok semmit. Vagy alig valamit. Arról van szó, hogy az indián próbálkozik. - Mivel? - Hatalmába akarja keríteni a lelked. - A lelkemet? Mi a fenéért? - Hogy tegyél meg neki egy szívességet. - Ugyan mit? Ekkor már a jávorszarvas micsodájának való fák felé jártak. Stanley hátán ott zötykölődött a láncfűrész. Közvetlenül a fák előtt megtorpant, és lecsúsztatta a fűrészt a földre. Nem messze tőlük két fatönk fekete-dett annak a jeleként, hogy másnak is szüksége volt már innen néhány fatörzsre. - Üljünk csak le egy pillanatra. Bob megvonta a vállát, és engedelmesen lecsücs-csent az egyik tönkre, míg Stanley a másikra telepedett. - így ni! - sóhajtotta a sildes sapkás. - Hiába, csak nem szoktam meg a gyaloglást. Szóval, az a helyzet, hogy állítólag azoknak, akiket az indián kiválaszt, megjelenik éjszaka. Nem álmukban, hanem a valóságban. - Nekem... - kezdte volna Bob, de Stanley leintette. - Várj! Ne mondj semmit! Meséltem neked arról az emberről, bizonyos Eggertről, aki Berlinben, egy temetőben halt meg, igaz? - Aha. Még a parton. - Ennek az Eggertnek is bele kellett volna fulladnia a vízbe, hiszen éppen az örvénybe keveredett bele vihar idején. De ő is megúszta. - Ez csak annyit jelent, hogy mégsem fullad bele mindenki, még viharban sem mondta Bob. - Eggert azt állította, hogy egy indián húzta ki. -Lehet, hogy... -Nem lehet. Errefelé nemigen élnek indiánok, de ha még élnének is, nem szeretik a vizet. Kizárt dolognak tartanám, hogy viharban vízbe vetnék magukat, csak azért, hogy egy másikkal együtt fulladjanak meg. Ez csak a sziget indiánja lehetett. így akarta megkaparintani Eggertet. Eggert beköltözött a házba, és ott töltött néhány éjszakát. Amikor eljöttek érte, nagyon beteg volt. Félrebeszélt. Megfázott a vízben, vagy mi. Lázálmában aztán mindenfélét mondott, amikre később már nem emlékezett. Vagy nem akart emlékezni. - Hm. És miket mondott? Stanley megsimogatta a szakállát. - Nem bánod, ha rágyújtok egy pipára? Ha elszívtam, kivágjuk a fát. Rá is gyújtott. Már szépen bodorodó füst szállt fel kurta szárú pipájából, amikor folytatta. - Ismertem egy nővért a Szent János kórházból, ő ápolta, s ő fecsegte el, hogy Eggert miket mondott. Például azt, hogy minden éjszakán meglátogatta egy indián.

Ezzel az indiánnal beszélgetett a kórházban is. Hogy pontosan miről beszélgettek, arról hallgatott, de a nővér szerint sírokról és temetésekről volt szó. - Minden valamirevaló kísértettörténetben ilyenekről van szó - mondta hangsúlyozottan könnyedén Bob. -Ez igaz. Csakhogy Eggert arról beszélt, hogy az indián megmutatta neki a sírját. Neked is megmutatta? - Figyelj ide, Stanley... - Jól van, jól, én csak megemlítettem. Aztán még valami másról is fecsegett ez az Eggert, amit nem tudok hova tenni, és senki nem tudott hova tenni, aki csak hallotta a történetét. Valami kötélről beszélt egy ciszternában. Nem tudod véletlenül, mit jelenthet ez? - Nem én. - Én is így gondoltam. De nincs is jelentősége. Talán arról a kötélről lehet szó, amivel felkötötték. Pedig jó lenne, ha meglenne. -Mi? - Hát a kötél. Az akasztott ember kötele. - És... mire lenne jó? Stanley közel hajolt Bobhoz. Olyan közel, hogy a szája a fülcimpáját érintette. - Arra, hogy megtalálhassuk vele a felakasztott indián kincsét. 14. Bob majdhogynem elnevette magát. Ez a történet is, mint minden hasonló, kincskereséssel végződik hát. Jót röhögne rajta, ha lenne kedve hozzá. Csakhogy egyáltalán nincs. Elvégre ő beszélgetett az indiánnal, akár álmában, akár a valóságban, neki aztán nincs joga kinevetni senkit, aki hasonló cipőben jár, mint ő. - Az indiánnak... kincse van? - kérdezte nagy komolyan. Stanley bólintott. - Van bizony. És nem találta meg senki a mai napig. Az lesz a jutalmad, ha teljesíted a kívánságát. - Várj csak, várj! - emelte fel az ujját Bob. - Miről beszélsz? Az öreg türelmetlenül verte ki a pipáját a fatörzs oldalán. - Hát nem érted? Ha megteszed, amire kér, tiéd lehet az elrejtett kincse. - Milyen kincsről van szó egyáltalán? Stanley széttárta a karját. - Honnan tudjam? Azt mondják, annyit keresett a felhőkarcoló-építéseken, hogy milliomos lett. Csakhogy amíg dolgozott, nem tudott mit kezdeni a millióival. Szeretett dolgozni, nem érdekelte a pénz. Később az indiánoknak akart valami alapítványt létesíteni belőle. Nem volt családja, csak egy fia... Ő is dolgozott, neki sem volt szüksége pénzre. Morrison itt a szigeten ásta el a kincsét. Ezért is kellett meghalnia. Bob megcsóválta a fejét. - Mi köze mindehhez a kötélnek? Az öreg mélyet sóhajtott. - Nem tudsz te semmit, fiam. Hiába okosítanak meg benneteket azokon az iskolákon, ahova jártok, sok mindent a professzoraitok sem tanítanak meg nektek, mert ők maguk sem tudják. - Ez bizonyára így is van - helyeselt Bob. - Na, akkor elmondom, mi a helyzet. A halott, azaz akasztott ember kötele képes elárulni az elrejtett kincs helyét. Én magam is láttam egyszer... de ez most nem tartozik ide. Úgy kell csinálni, hogy levágsz egy méteres darabot belőle, és ráfekteted a karodra, hogy le ne lógjon több róla, csupán egy picinyke maradék. Figyelsz? - Csupa fül vagyok - biztosította Bob. - Akkor aztán elindulsz a kötéllel. Amint mész, mendegélsz, a kötél mocorogni kezd a karodon. Egyszer aztán a kötélvég a kincs irányába fordul. - Hát ez érdekes - morogta Bob. Stanley kormányos fürkészve nézett rá. - Persze neked fogalmad sincs róla, hogy hol lehet az a kötél, mi? Bob nemet intett. - Csak azt nem értem - mondta aztán -, hogy ha ilyen egyszerű a dolog, a gyilkosok miért nem találták meg a kincset? Nekik aztán ott volt a kötél az orruk előtt! Stanley felemelte mindkét kezét. - Hé! Hé! Azért nem úgy megy az, fiam! A kötélnek éppen húsz évig kell a földben nyugodnia, amíg elnyeri a varázsképességét. Egy frissiben akasztott ember kötelével nem mész semmire.

- Sajnálom - mondta Bob. - Nem láttam a kötelét. - Pedig Eggertnek megmutatta. -Nekem nem volt ilyen szerencsém. De ha neki megmutatta, lehet, hogy el is vitte innen, nem? - Dehogy vitte el. Eggertet mindenki figyelte. Nem vihette el. - Hogyhogy mindenki figyelte? - idegeskedett Bob. - Ki mindenki? - Például én is. Könnyű dolgom volt, mert ott lakott a kikötőben. De figyelték mások is. Meg is kellett pattannia, mert akkor már nagyon utaztak rá. Ez már túl sok volt Bobnak. Rövidre akarta zárni a dolgot, méghozzá minél előbb. - Figyelj ide, Stanley - mondta a sildes sapkás kormányosnak. - Igaz, vízbe estem, hogy megmenthessem a zászlódat, de nem indián húzott ki belőle, hanem én úsztam partra. Semmiféle indiánnal nem találkoztam. Különben is, miért éppen engem választott volna ki? Stanley megforgatta a pipáját az ujjai között. - Ezen már én is gondolkodtam. Alighanem azért... mert nincs sok válogatnivalója. Csak azok közül válogathat, akik a vízbe esnek, az meg hála istennek nem gyakran fordul elő. Tudsz te németül, Bob? - Tudok, de hogy jön ez ide? - Mr. Eggert is tudott. Német származású volt. -És? - Mr. Eggertet egy berlini temetőben találták meg. Berlinben pedig németül beszélnek, hajói tudom. - Az angollal is el lehet boldogulni. - Talán mégiscsak jobb, ha ismeri valaki a nyelvet. Lehet, hogy az indián... ezen az alapon is válogat. - Marhaság! - legyintett Bob. - Én aztán tudom. Két éjszakát töltöttem itt, de nem láttam senkit és semmit. Sem az indiánt, sem a kötelet, amivel felakasztották. Szerencse, hogy senki nem hallja úgy belülről a saját hangját, mint ahogy kívülről hallaná. Mert ha kívülről hallotta volna, Bob bizonyára elcsodálkozott volna rajta, hogy milyen hamisan cseng. 15. Azalatt az idő alatt, amíg Bob és Stanley kormányos kivágták a fát, és a megfelelő részét berakták a motorcsónakba, Jim Spencer azon töprengett, hogy mivel büntesse meg Nórát. Kinyírni több okból sem akarta. Az első mindjárt az volt, hogy szerette az asszonyt. Na persze nem úgy, ahogy a fiatalok, hogy nem tudok nélküled élni, meg ilyesmi, ó, nem, neki csak jó volt Nórával, és ezt meg is tudta becsülni. Viharvert évei során rájött, hogy nagyon meg kell becsülni azt, akivel jó együtt lenni. Még akkor is, ha kisebb-nagyobb hibái vannak az illetőnek. Elvégre kinek nincsenek? Sosem bocsátja meg például magának Mimit, akit tíz évvel korábban meggondolatlanul kirúgott, és azóta is bánja, hogy megtette. Soha senkivel nem érezte olyan jól magát, mint vele. Csakhogy besokallt rá valamiért, és elkergette. Mire feleszmélt és érte küldött, már késő volt. Mimi rászokott a kábszerre, és rövid idő alatt, mondhatni rekordgyorsasággal leépült. Amikorra rátalált, Mimi már nem Mimi volt. Az ő Mimijét mindörökre felszívta az ismeretlen. Azonkívül, azért sem akarta kinyírni Nórát, mert ismerte. Nóra olyan, amilyen. Ha a közelébe kerül egy fickó, aki jó nála, és nincs senki, aki megakadályozza benne, nos, akkor nincs hatalom, amely rábírná Nórát, hogy ne feküdjön le vele. Emiatt már többször is keményen összejöttek - egyszer meg is vágta a képét, Nóra nyüszített, mint a fába szorult féreg, esküdözött, de alig múlt el egy hét, és máris ki kellett húznia egy pasas ágyából. Még jó, hogy idejében érkezett, a bugyit még rajta találta. Ráadásul szüksége is volt Nórára. Bár nemigen hitt az indiánok legendáiban, ennek a felakasztott fickónak a kincsében valahogy mégis hitt. Erősen hitte, hogy ott van elrejtve a szigeten, és hogy előbb-utóbb megtalálja valaki. Ezért aztán két évvel ezelőtt egy fémdetektorral kicsit megdolgozta a környéket. Imitt-amott, mert ahhoz, hogy komolyabb kutatást végezzen a szigeten, hónapok kellettek volna, ami viszont nagy kockázattal járhatott volna. A hírek szárnyakon járnak ha elterjed a kincskeresés híre, néhány nap múlva már százszámra nyüzsögnek arrafelé a kíváncsiak, kezükben detektorokkal, és akkor vége mindennek. Valami vadbarom találja meg a kincset. Pedig Jim Spencernek nagyon is kellett volna az indián pénze. Csak ő tudta, senki más, hogy birodalma, amely néhány kisebb kaszinóból és étteremből áll,

éppen csak össze nem dől a gazdasági nehézségek súlya alatt. Ha így megy tovább a dolog, valamelyik fejes, esetleg keresztapa segítségét kell kérnie, ez az út pedig egyenesen a sittre vezet. Sóhajtott, és kiszólt az ajtón, hogy küldjék be hozzá Nórát, és ha bejött, ne zavarja őket senki. 16. Nóra átöltözött, bekrémezte az arcát, ivott egy-két whiskyt, evett mellé egy kis kaviárt tojással. Bertie igyekezett a kedvébejárni, ahogy máskor is tette. Nóra már a második tojásnál tartott, amikor egyszerre csak váratlanul, mondhatni a semmiből eléje bukkant Bob arca. - Szegény kis hülyém! - sóhajtotta. - Vajon merre járhatsz? Éppen csak befejezte az evést, amikor Bertie beszólt neki, hogy Jim kéreti. Nóra bólintott, megitta a whis-kyjét, aztán átsétált Jim kabinjába. Jim a szobafikusz alatt ücsörgött, és a hajó mellett elfutó hullámokat nézte. Közben azon töprengett, hogy mivel büntesse meg Nórát. Merthogy meg kell büntetnie valahogy, az biztos. Jonas éppen most jelentette neki telefonon, hogy milyen nyomokra bukkant a házban és a ház körül. Nórának észre kellett volna vennie Jim arcán, hogy nincs rendben vele valami, de az elmúlt két éjszaka hányattatásai után annyira belefeledkezett a jólétbe, hogy elveszítette az éberségét. Persze nagy kérdés, hogy ha nem veszíti el, akkor mi történt volna. Bizonyára akkor sem alakultak volna kedvezőbben az események. Nóra vakítóan fehér vászonnadrágocskában és ugyancsak fehér blúzban volt, nyakára kék selyemszalagot kötött. Feje búbjára pedig azt a tengerészsapkát biggyesztette, amellyel kétéves évfordulójukra ajándékozta meg Jim. Amikor belépett az ajtón, komoly képet vágott, és feszesen tisztelgett. - Nóra Parker közmatróz jelentkezik a kapitánynál. - Ülj le, Nóra. Nórának azt is észre kellett volna vennie, hogy Jim nem veszi a lapot. Máskor bizonyára visszatisztelgett volna, ezúttal azonban Jim nem tisztelgett vissza, és ezt Nóra nem vette észre. - Mi a helyzet, kislány? Nóra lecsüccsent, és keresztbe rakta egymáson formás lábait. - Isteni visszatérni a civilizációba! Jim szivart vett elő az asztalfiókjából, levágta a végét az asztalán álló kis szivarvágóval, aztán meggyújtotta a szivart. - Örülök, hogy jól érzed magad. Nagyon örülök, Nóra. Már komolyan aggódtam miattad. - Tudnod kell, hogy a rossz pénz nem vész el. Jim kifújta a füstöt. - A rossz pénz az nem is. De te nem vagy rossz pénz, Nóra. Vagy igen? Nóra hirtelen megérzett valamit Jim hangján, ami nem tetszett neki. Mintha baljós árnyak bujkáltak volna a szavai mögött. - Persze hogy nem vagyok az. Csak mondtam. - Nehéz volt a szigeten, mi? -Nemcsak nehéz, hanem félelmes is - sóhajtotta Nóra. - El sem tudod képzelni, milyen egy elhagyatott sziget éjszaka. Csak a fák susogása, a hullámverés... Aztán az a tudat, hogy egy indiánt ott akasztottak fel alig néhány méternyire tőled! - Erről honnan tudsz? - csapott le rá Jim. Nóra ekkor halálos biztonsággal megérezte, hogy baj van. Méghozzá nagy baj. Pontosan nem tudta még, micsoda, de minden sejtje azt kiabálta, hogy vigyázni, vigyázni, vigyázni! - Alighanem tőled hallottam - vonta meg a vállát. -Nem emlékszem, hogy beszéltem volna neked róla. - Akkor lehet, hogy a fiúk mondták. Jim kieresztett egy füstkarikát a száján. - Emlékszel még arra a szőke srácra, aki Kaliforniában... tudod, Nóra? Nóra érezte, hogy a torkában ver a szíve. De hiszen az a pasas halott. - Már nem... nagyon. - A pasasra már én sem. Csak arra, ami azután következett. - Jim, én... -Csend, Nóra! Az ágyból húztalak ki mellőle, tök meztelen voltál, és azt akartad bedumálni nekem, hogy semmi sem történt köztetek. - Nem is történt, Jimmy. Az úgy volt... - Csend. Nem akarom még egyszer végighallgatni a mesédet. Azt az ügyet különben

is eltemettük, igaz? - Igaz - könnyebbült meg Nóra. - Eltemettük, Jimmy. - így gondolom én is. De utána azért történt még valami, kicsim. Igaz? - Hát... történt - nyögte az asszony. - Emlékszel rá, mi történt? Nóra önkéntelenül is megsimogatta a nyakát. - Megvertél. Nagyon megvertél. - Az nem lényeges. Az természetes. Én másra gondolok. - Kést szegeztél a nyakamnak. - Az sem lényeges. Meg akartalak ölni, annyi az egész. Még ma sem értem, miért nem vágtam el a torkod. Talán mert szép vagy és ügyes. Talán azért. De akkor még valami másról is beszéltünk, igaz? Felelj, bébi! - Igenis, Jim - mondta a lány, és azon töprengett, vajon szükség esetén képes lenne-e kiugrani a kajütab-lakon. Szomorúan nyugtázta, hogy nem. Bár Jimmy hajójának nagyobbak az ablakai, mint a tavakon futká-rozó hajóké általában, azért aligha férne ki rajta. A válla bizonyára beszorulna, ha menekülni próbálna. - Miről beszéltünk, kincsem? -Arról - nyögte Nóra, miközben érezte, hogy egész testét elönti a verejték. Arról, hogy... ha még egyszer... akkor... - Mit mondtam, mi lesz akkor? -Kérlek, Jimmy... - Mit mondtam, arra felelj! - Hát... hogy megölsz. Nagyon megversz, és utána megölsz. Jim Spencer felhőnyi füstöt fújt ki a száján. - Hát erről van szó, bébi! Éppen erről! 17. Nóra elhatározta, hogy körömszakadtáig tagadni fog. Jim meg fogja verni, az kétségtelen, de talán nem öli meg. Néhány napig dagadt lesz a képe, és ha szerencséje van, a fogai sem sérülnek meg nagyon az a lényeg, hogy össze kell gömbölyödnie, ha Jimmy rugdossa. Kábé tíz-tizenöt rúgást kell kibírnia, ezalatt elpárolog Jimmy dühe, és este már lehet, hogy együtt is alszanak. Igaz, hogy fájni fog minden mozdulata, de majd legyűri a fájdalmát. Várta, hogy Jim felálljon az asztala mögül és nekirontson, de Jimmy egyelőre csak szivarozott, mint aki nagyon is ráér végrehajtani, amit eltervezett. - Szóval, bébi, egyedül töltöttél két éjszakát azon az elátkozott szigeten? Nem féltél? - Dehogynem féltem, Jim - bólogatott az asszony. -Csak úgy vacogott a fogam a félelemtől. -Igazán? Ha ott lettem volna, megvigasztaltalak volna. - Az bizony jó lett volna, Jimmy. Szükségem is lett volna egy kis vigasztalásra. Jim lassan feltápászkodott, és kisétált az íróasztala mögül. - Azt mondod, egyedül voltál a szigeten? Két éjszaka? Nóra nem volt biztos benne, hogy nem kellene-e megváltoztatnia az álláspontját. Talán jobb lenne, ha mindent bevallana. -Egyedül... Jim. Jim megcsóválta a fejét. - Miért hazudsz, bébi? -Jimmy, én... -Kuss! Amikor partra szálltunk az volt az első, hogy megkértem a fiúkat, nézzenek egy kicsit körül a házban és a környékén. Hát ők körül is néztek. - Nézd, Jimmy, én... - Imádkozzam hozzád, hogy fogd már be végre a szádat? Miért kényszerítesz rá, hogy én fogjam be? Nóra nagyot nyelt, és csendben maradt. - A fiúk észrevették, Nóra, hogy megvetetted az ágyat, összeraktad az ágyneműt. Az a peched, bébi, hogy sosem volt normális háztartásod, fingod sincs a normális háztartásról, kicsim. Azt hiszed, hogy ha összeraktál egy ágyat, el is tüntettél róla minden nyomot? Hát ebben nagyon tévedsz, szívem. Ki volt az a féreg? - Milyen fé...? - Ha nem köpöd ki, megöllek! Ha kiköpöd, megúsz-hatod élve. Ha csak közben el nem ragad a hév. Nóra ismét nagyot nyelt. -Nem... ismertem. - Tényleg? - Tényleg, Jimmy... én... - Hogy került oda?

- Kiesett valami... hajóból. - Hogy hívták? - Nem tudom a nevét, Jim. Jim Spencer gyengéden az asszony vállára tette a kezét. - Hát még mindig nem érted, Nóra, hogy az életed a tét? A féreg életével talán megválthatnád a magadét. Tudnod kell, hogy az utóbbi időben valahogy... lágyszívű lettem, talán nem fogom megölni a fickót. Megdolgozom egy kicsit, de nem fog meghalni. Legalábbis most úgy tervezem, hogy nem. Persze, ki tudja? Ki vele, hogy hívják! - Cordero - nyögte ki az asszony. - A másik neve? - Edgár. - Tehát Edgár Cordero. Hm. És kicsoda a fickó? - Ügynök - mondta az asszony. - Mivel ügynököl? - Villanyborotvákkal. A legújabb turbó változatokkal. - Volt nála borotva? - Azt hiszem... de miért kérded? - Szeretném tudni, hogy előtte... megborotvált-e? -Jimmy, kérlek... - Meséld el szépen, mit csinált veled ez az Edgár! Ne hallgass el egyetlen apró részletet sem, tudod, mennyire imádom, amikor arról beszélsz, hogy kivel csaltál meg. Kezdd el bébi, és ne siess! Van időnk bőven! Nóra elérkezettnek látta az időt, hogy Jim lábához vesse magát. Minél előbb jön a rugdosás, annál hamarabb túlesik rajta. Szép, teátrális mozdulattal Jim elé hullott a szőnyegre. - Jimmy, kérlek, engem megerőszakolt az a fickó! Jim lába megállt a levegőben. - Mit csinált? - Megerőszakolt. Elkapott és megerőszakolt. Jim Spencer akkorát röhögött, hogy majd elvesztette tőle az egyensúlyát. - Megerőszakolt? Te jószagú úristen! Hát miért kéne téged megerőszakolni, mi? - Még védekeztem is - bizonygatta buzgón Nóra. -Volt ott egy deszka... azt a fejéhez vágtam. De végül is... ő volt az erősebb. Nem tudtam elmenekülni előle! Ó, miért is nem voltál ott, Jimmy? Te szétverted volna a pofáját! Megpróbálta feléleszteni Jimmy felelősségtudatát. Ha ő ott lett volna... Jim megdörzsölte a szemét. -Azt hiszem, mégiscsak megöllek, bébi. Meg én. Nóra ekkor egyetlen pillanat alatt elveszítette minden félelmét. Megérezte, hogy életében nem állt még ilyen közel a halálhoz, mint ezekben a percekben. - Jól van - mondta határozottan. Olyan keményen, hogy Jim Spencer szájában megakadt az élesnek szánt kiáltás, amellyel arra akarta rábírni, hogy immár végérvényesen fogja be a pofáját. - Jól van, Jim! Akkor a rohadt életben nem fogod megtudni, hol van az indián kincse! Jim Spencer lába már másodszor állt meg a levegőben. - Mit mondtál, bébi? -Jól hallottad. Sosem lesz a tiéd az indián kincse. Jim Spencer visszafogta magát. Egy kellemes kis szélroham elfújta a vörös ködöt az agyáról. A szélrohamot úgy hívták, hogy az indián kincse. - Miért? Te talán tudod? - Úgy van - bólintott a lány. - Én tudom. - Honnan a francból tudnád? - Az ügynöktől. - Éppen neked árulta volna el! - Pedig elárulta. Sosem tapasztaltad még, hogy vannak pillanatok, amelyek még a legmakacsabbul bezárt szájakat is megnyitják? - Mit mondott a pasas, hol a kincs? - A ház közelében. - Hogy talált rá? - Kirándulni jöttek egyszer a szigetre, és véletlenül bukkant rá egy olyan izével... nem is tudom a nevét. Tudod, amivel a lábasokat keresik a régészek. - Ne nevettesd ki magad, bébi. Ha megtalálta volna, már rég magával vitte volna. - Nem tehette. Meg akar pattanni a családjától. Ha hazavitte volna a kincset, lenyúlták volna tőle. Ezért kivárja a pillanatot, amikor elviheti.

- Akkor meg pláne nem árulta volna el neked. - Hát nem is árulta el. Legalábbis szándékosan nem. Másnap nem emlékezett, hogy miről fecsegett az éjszaka. Reggel azt mondta, kicsit sétál a szigeten... én meg utána lopakodtam. Láttam, amikor elővette a ládát, és megnézegette. Aztán visszarakta a helyére. - Túl mesés ez nekem, bébi! - Ha nem akarod, ne hidd el. Pedig Jim Spencer elhitte. Elhitte, mert nem volt más választása. Nagyon is szüksége lett volna az indián kincsére. - Meg tudod mutatni azt a helyet? - Ebben nem vagyok biztos, Jim. -Hogy a francba!? Hiszen most mondtad, hogy meglested, hova dugta! - Nagyon egyforma arra minden, Jim. Inkább az kellene, hogy elkapd a fickót. Elmondom részletesen, hogyan nézett ki. Ő majd kiköhögi neked a pontos helyet. -Ne cseszd az agyam, bébi! Tudnod kell, hol az a hely! - Jimmy, értsd meg, csupa bozót arra minden. - És az ásásnyom? - Nem ásott a pasas, Jimmy. Nem a földben van a láda. Jim Spencer agya olyan sebesen járt, mint a légcsavar. Ha csak ezrednyi igazság van abban, amit Nóra mond, megéri foglalkozni a dologgal. Viszont alaposan meg kell leckéztetnie az asszonyt. Alaposabban, mint bármikor. Alaposan, de mégis úgy, hogy ne essék komolyabb baja. Jim Spencer a nadrágjához nyúlt. - Vetkőzz, bébi. Nóra szeme kerekre tágult. Eszerint megúszná a verést? Egyszerűen nem hiszi el. - Hogy... vetkőzzek? - Vess le mindent magadról. Nóra villámsebesen leráncigálta a nadrágját és a blúzát, majd várakozón nézett Jimre. - Mondtam, hogy mindent! Nóra levette a bugyiját is. - Feküdj a heverőre. Az asszony boldogan ugrott a heverőhöz. Istenem, megúszta! Olyan hatással van Jimre, hogy... -Hasra, bébi! Engedelmesen hasra fordult. Csörgést hallott maga mögött. Arra gondolt, hogy Jim zsebében aprópénz csörrent, miközben levetette a nadrágját. Óvatosan hátrapislogott. Jeges félelem öntötte el, amikor észrevette, hogy Jim nem vetkőzött le, rajta van a nadrág, csupán a nadrágszíját húzta le róla. Éppen az a nadrágszíj volt rajta, amelynek akkora a csatja, mint egy gyerekfej éles, egymásra fektetett kardokkal. - Mit akarsz, Jimmy? Jim hangja közömbös volt, mintha csak a szivarjairól társalgott volna vele. - Megverlek, bébi. Beláthatod, hogy bármi is történt abban a kicseszett házban, nem úszhatod meg. Meg kell hogy verjelek. Nem akarom elcsúfítani az arcod, nem akarom, hogy ronda maradj, azt viszont akarom, hogy soha többé eszedbe ne jusson... - De hiszen most nem én voltam a hunyó, Jimmy! - Van zsebkendőd, bébi? - Ott, a sortom zsebében... - Szorítsd a fogad közé. Ha vinnyogsz, tovább ütlek. Ha egy nő jajgat, attól csak begurulok! Megvan már a zsebkendőd végre? Látod, jó kislány vagy te... Itt van mindjárt az első! Nóra testén átcikázott a fájdalom. Aztán még egyszer, de többször nem. Megnyugtató feketeség hullott rá. 18. Jim körülbelül húsz ütést szándékozott rámérni a lányra. Nem túl erőseket inkább csak olyanokat, hogy megemlegesse egész életében. Mondhatni, pedagógiai okokból akarta megverni. Nem mintha fikarcnyi illúziója is lett volna afelől, hogy az asszony ettől megjavul, vagy mi, de hát azt azért mégsem teheti meg, hogy szemet hunyjon az őt ért sérelem felett. Hova lenne a világ, ha a nők holnaptól kezdve férfiként viselkednének, és azzal feküdnének le, akivel csak akarnak... ? És ha még megerőszakolták is volna? Akkor is ő a hibás! Miért engedte? Már az első ütés sem oda ment, ahova akarta. Ezzel a nadrágszíjjal még sosem

vert meg senkit, nem is gyakorolta be a forgatását. Kissé nehéz volt a csatja, s ahogy ügyesen Nóra fenekére akart csapni vele, a csat felszaladt egészen a nyakára. Nóra felnyögött, és furcsa, bugyborékoló hangot adott ki magából. Ennek ellenére sem tudta visszafogni a második ütést. Pedig vissza kellett volna fognia. Az történt ugyanis, hogy az első ütés nyomán Nóra teste a levegőbe emelkedett, mintha csak tiltakozni akart volna a rátörő fájdalom ellen. Ekkor érte a második csapás. A szíj megcsavarodott Nóra testén, valahogy alá is bújt, és a csat a szíve táján ütötte meg. A lány teste még magasabbra emelkedett, majd a hátára fordult. Nóra szeme kinyílt, és nem is csukódott be többé. Jim Spencer megérezte, hogy baj van. Történt valami az asszonnyal, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Ez az átkozott csat! Elhajította a nadrágszíjat, és Nóra fölé hajolt. - Nóra! Mi van, te ringyó!? Nézz már rám, te hülye! Nóra nem nézett rá. Továbbra is a mennyezeten sétáló legyet nézte, mintha semmi más nem érdekelné ezen a világon. Jim Spencer nem volt nyeretlen kétéves pontosan tudta, mi a helyzet. Villámsebesen visszavette magára a nadrágszíját, majd pofozni kezdte az asszonyt, miközben egyre csak szólongatta. - Nóra! Térj már magadhoz, te hülye! Nóra egyre csak a legyet nézte. Spencer megpróbálkozott a szívmasszázzsal, majd a szájból szájba lélegeztetéssel is. Nóra szája közben hűlni kezdett, úgyhogy ezt gyorsan abba is hagyta. Amikor rádöbbent, hogy mit tett, letépte a falitükröt, és Nóra szájához emelte. A tükör vakítóan villogott a beszűrődő napfényben: egyetlen párafoltocska sem látszott rajta. - A francba! - vágott az öklével a levegőbe. - A büdös francba! Az ajtóhoz ugrott, és kiordított rajta. -Bertie! Fox megtorpant az ajtóban, amikor észrevette a mezítelen asszonyt. Spencer lekapta a dohányzóasztalról az asztalterítőt, és Nórára dobta. - Neked van valami újraélesztő vizsgád, mi? - Van, Jim. - Akkor próbálkozz meg vele! Bertie próbálkozott - tizenöt néma percig - majd feladta. Jim széttárta a karját. - Közben történt vele. A fene se tudja, hogyan. Elégedetten látta, hogy a hatalmas csat a nadrágszíján nem tépte fel a lány bőrét. Csak ha nagyon közel hajolt hozzá, látta rajta a piros foltokat. - Bertie? - Meghalt, Jim. - Biztos? - Nagyon annak látszik. - Mondd el a fiúknak, hogy mi történt. - És azután? - El kell tüntetnünk. - Értem, Jim. - És mindenki befogja a száját. Mind a négyen. Különben... - Befogják, Jim. És én is befogom. Mielőtt vízbe dobták volna Nóra holttestét, Bertie még egyszer megvizsgálta. Jimhez hasonlóan tükröt tartott az asszony szája elé, aztán hosszas szöszmötölés után megrázta a fejét. - Száz százalék. Jim ekkor magához hívatta a fiúkat. Bejött a kajütjé-be Dustin Thurman, Miké Drew, Eric Robinson és Matt Baines. Úgy tudtak csak bejönni, hogy keresztül kellett lépniük Nórán. Egyedül a szőke, szakállas Robinson tétovázott egy kicsit, de aztán ő is átlépte a holttestet. - Üljetek le, fiúk - mutatott Jim a kajütablak alatt húzódó kanapéra. - Üljetek le, ha mondom. Valamennyien leültek, csupán Bertie Fox maradt állva. Ezzel is hangsúlyozta, hogy ő a főnök bizalmasa, és többet tud az elmúlt percekről, mint bárki más. Jim szivarra gyújtott, majd kifújta a füstöt. - Szomorú bejelentenivalóm van, barátaim, nagyon szomorú és kellemetlen. Valamennyi szem a félig betakart Nórát kutatta. Mert mi is lehetne szomorúbb bejelentenivaló, mint egy asszony halála. Mert hogy Nóra meghalt, ahhoz kétség

sem férhetett. - Sajnos, amit magatok előtt láttok, nem álom, hanem a kegyetlen valóság. Nóra meghalt. Valószínűleg én öltem meg. Döbbent csend uralkodott a kajütben. Ezt aztán végképp nem akarták meghallani. Az ő köreikben szokatlan dolog, hogy egy főnök beismerje a gyilkosságot, amit elkövetett. -Elmondom, hogy történt - kezdte Jim Spencer, megforgatva a szivarját az ujjai között. - Az elmúlt két napról s éjszakáról nem kell beszélnem. Tűkön ültem Nóra miatt. Hiszen tudjátok, mennyire szerettem! Néma csend válaszolt a kérdésére. - Nem hallom! - emelte fel a hangját a szivarjával együtt Jim. - Nagyon szeretted, Jim - mondták majdnem egyszerre mind az öten. - Nahát - engedte le a hangját Spencer. - Tényleg nagyon szerettem. Olyannyira, hogy pokolian hiányzott nekem. Ti aztán megértitek, fiúk, igaz? - Mi aztán meg - bólogatott Miké Drew. - Nincs senki, aki nálunk jobban megértené. -Kösz, Miké. így aztán... most, hogy végre ismét rátaláltam, hát... hogy is mondjam nektek, hogy ne tűnjön dicsekvésnek... de alaposan egymásnak estünk. - Normális dolog ez, Jim - morogta a kis, vágott szemű Matt Baines, akinek az ereiben inuit ősök vére csörgedezett. - Nem kell erről sokat beszélni. - Néhány szót azért mégiscsak ejtenünk kell róla, Matt, ha tetszik, ha nem. Sajnos, vigyázatlan voltam, és nem fogtam vissza magam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy... hm... hát történt vele valami. Persze mindent megpróbáltam, még nektek is kiabáltam... - Nagyon hangos a motor, Jim. - Tudom, Matt, tudom. Képzelhetitek, mit éreztem, amikor észrevettem, hogy meghalt. Szájból szájba lélegeztettem, de hiába. Azt hiszem, megállt szíve. Talán pihennie kellett volna egy kicsit... de nem tudtunk ellenállni a vágynak. Úgy látszik, komolyabban megviselte az elmúlt két nap, mint gondoltam volna. A fene egye meg, én vagyok a gyilkosa! Vigyáznom kellett volna rá! Olyan keserűen csengett a hangja, hogy mind az öten elszomorodtak tőle. Sőt Bertie szemében még könnyek is csillogtak. Miké Drew, amikor észrevette, ő is könnyezni kezdett. Nem ment könnyen, de azért sikerült. Remélte, hogy Jim észreveszi, és kellő időben honorálja majd az igyekezetét. A szakállas Robinson megcsóválta a fejét. - Ne emészd magad, főnök. Ha Isten egyszer úgy döntött, hogy elveszi tőled, hát akkor el is veszi. A szívroham nagyon csúnya dolog. így halt meg Leo bácsi is, szakasztott így. Jim a könnyein keresztül Robinsonra nézett. - Ki az a Leo bácsi? -A nagybátyám volt. Őt is szívroham érte, és... azonnal végzett is vele. - Hol történt, Eric? - St. Louisban, Jim. Egy kupiban. Jim Spencer összehúzta a szemét. Nem tetszett neki a hasonlat. Robinson észrevette az árnyékot Jim arcán, és igyekezett gyorsan korrigálni. - Első osztályú kupi volt, Jim. - Jól van - legyintett Spencer. - Szegény Nóra meghalt. Vigyázatlan voltam, vissza kellett volna fognom magamat is, és őt is. -Te nem vagy hibás, Jim - tiltakozott gyorsan Drew. - És ő sem. Csakis a természet a hibás. Adhatott volna neki még egy kis időt. - A karma - sóhajtotta Thurman. - Akinek meg van írva, hogy így haljon meg, az akkor így is hal meg. Akkor is meghalt volna, ha nem gerjedtek egymásra, Jim. Jim szomorúan széttárta a karját. - Köszönöm, barátaim, hogy átérzitek a bánatomat. Csak abban nem vagyok biztos, hogy mások is átér-zik-e. Mindenképpen be kell jelentenem Nóra halálát a hatóságoknak. Nem tudom, ők mit mondanak majd. Némi csend után Robinson szólalt meg. - Muszáj ezt, Jim? Spencer felkapta a fejét. - Mit, Eric? - Bejelenteni. - Persze hogy muszáj! Hogy tehetnék olyat, hogy nem jelentem be? A lelkiismeretem sem engedné, azonkívül itt vagytok ti is, akik tudnak mindenről, ráadásul a hatóságokat már értesítettük Nóra eltűnéséről...

- Ó, miattunk ne aggódj, Jim - biztosította Spencert Baines. Jim felemelte a szivarját, és Bainesre bökött vele. - Miben töritek a fejeteket, Matt? Baines megvonta a vállát. - Senki sem tud róla, hogy megtaláltuk. Még jó is, hogy bejelentettük az eltűnését. Eltűnt, és kész. - Mire gondolsz, barátom? Matt Baines Nóra holttestére mutatott. - Dobjuk a vízbe! Neki már úgyis mindegy. Te pedig egy sereg felesleges hercehurcától óvod meg vele magad, Jim. Ti hogy gondoljátok, fiúk? - Egyetértek - dünnyögte Robinson. - A számból vetted ki a szót - bólintott Thurman. - Én akartam javasolni, csak megelőztél - vigyorgott Drew. - És te, Berti? Te mit gondolsz? Fox megvonta a vállát. - Ennél jobb megoldást én sem tudok. Jim a fejét rázogatta, mintha nem tetszene neki valami. - Mi a gond, Jim? - tudakolta Drew. - Mi lesz, ha megtalálják a holttestet, fiúk? - tépelő-dött Jim. - Tudjátok, hogy van ez. Amikor megpróbáltam életre kelteni, szorosabban megmarkoltam ittott, ami később megkékülhet. A végén még igaztalan vádak érnének. Robinson legyintett egyet. - Ezt azért el lehet kerülni, Jim. - Mire gondolsz? - Arra, hogy nem egyszerűen csak a vízbe dob... illetve temetnénk, hanem gondoskodnánk róla, hogy ne is kerülhessen többé elő. - Például? - Ahogy a tengeren szokták, Jim. Ráerősítünk valamit a lábára. - így csak bűnözők viselkednek! - utasította vissza a javaslatot Spencer. - Én pedig nem vagyok az. És ti sem! - Tiszta sor - mondta Thurman. - Csakhogy van egy közmondás, Jim. -Mi? - Hogy nem elég tisztességesnek lenni, hanem annak is kell látszani. Mit nyernél vele, Jim, ha meghur-coltatnád magad? Ha a lábán súllyal kerül a vízbe Nóra akit isten a tanúm, hogy mennyire kedveltünk -nem történik semmi, csupán megvédünk egy tisztességes embert attól, hogy besározzák. Nórának már úgyis mindegy. - Köszönöm, fiúk, hogy ennyire aggódtok értem -mosolygott hálásan Spencer. - Akkor hát jöhet a mehet, főnök? - kérdezte Drew. - Várj csak! És mit kötnénk a lábára? - Mondjuk ólomsúlyt. Van belőle néhány a raktér-ben. - Hm. És ha mégis megtalálják a holttestet? - Itt? - mosolygott Robinson. - Hiszen tudod, hogy milyen mély itt a víz. - Az ördög nem alszik, Eric! - De hát nekünk mi közünk hozzá, főnök: eltűnt a csaj, beleesett a csónakból a vízbe, mi bejelentettük, valakik nyilván kihalászták, eljátszadoztak vele, majd megölték. Tele van a világ kéjgyilkossal, Jim. Nap nap után olvasom az újságokban. Egy ilyen kaphatta el a szerencsétlent. - Engem is elkaphatnak majd miatta. Baines felemelte az ujját. -Jól van, Jim, vegyük azt a valószínűtlen esetet, hogy a lány előkerül, mielőtt még a halak lerágnák a csontjáról a húst. Akkor is hatan vagyunk, akik eskü alatt valljuk, hogy miután kiesett a horgászcsónakból, nem láttuk többé. Különben is, miért ölted volna meg, Jim? Hiszen mindenki tudja, mennyire szeretted. Jim letette a szivarját, és széttárta a karját, mintha magához akarná ölelni őket. - Igazán megható az őszinte ragaszkodásotok, fiúk. Ha így áll a dolog, hagyom rábeszélni magam. így történt, hogy Nóra Parker jókora ólomsúllyal a lábán, leszállt az Orvosságos Ember tavának a mélységesen mély fenekére. Amikor belehullott a vízbe, Baines imába kezdett. - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben... Nóra megkapta a neki kijáró végtisztességet. Ezután úsztak egyet a hajó körül, hogy kiverjék a fejükből a történteket. Még Bertie Fox is a vízbe merészkedett velük, pedig hozzá képest még a vasmacska is jó úszónak számított.

19. Amikor partra húzták a kis motorcsónakot, és rátették a lábukat a szigetre, Robinson megborzongott. Úgy érezte, hogy hideg fuvallat érinti meg a lába szárát. - Mi van? - kérdezte tőle Drew. - Beleléptél valamibe? -Talán kagyló - mondta Robinson. Nem akarta, hogy a többiek gyávának tartsák. Amilyen szerencsém van, mindig én lépek kagylóra. -Nincs elég vastag bőr a talpadon - vigyorgott Thurman. - Csak a képeden - szellemeskedett Baines. - Hé! Hát a detektorokat ki hozza? - A fenébe is! - morgolódott Robinson. - Nem ott felejtettem őket? Visszament a csónakhoz, és kiemelte belőle a fémkereső detektorokat. Éppen három volt belőlük. Jim Spencer is belecsobbant a vízbe. Majd az apró hullámokig lógott az orra bánatában. Nóra halála betett neki, nem is vitás. Hát nem bírt volna ki az a ribanc néhány nadrágszíjcsapást és egy-két rúgást? Aztán úgyis megbocsátott volna neki. Szüksége volt rá, mint nőre és mint kincskeresőre is. Merthogy Nóra azalatt az idő alatt, amit itt töltött, megismerte a szigetet. Sőt ha minden igaz, látta is a kincsesládát. Amíg a bokáig érő vízben a part felé taposott, vadul száguldoztak a fejében a gondolatok. Mi van, ha a ribanc igazat beszélt, és tényleg látta a ládát? Kicsit mesésnek tűnik a dolog, de az elrejtett kincsek mindig mesések. Igaz, hogy sok elásott kincs csak legenda, és soha a büdös életben nem fogják megtalálni, mert ami nincs, arra rábukkanni sem lehet, az viszont elgondolkodtató, hogy sok kincset azért mégiscsak megtaláltak. Itt van például Monté Christo kincse. Azt is megtalálta valaki. Ő maga olvasta egy könyvben - egy Dumas nevű fickó írta -, márpedig annak igaznak kellett lennie, hiszen a franciák, bár sokat pofáznak, és minden undorító szart megesznek, nem olyan hazudozók, mint a kanadai angolok. Jó lenne megtudni egyszer valakitől, hogy ez a Dumas kanadai volt-e? Szóval, ha Nóra nem dobja be a kulcsot, mennyivel könnyebb dolga lenne. Ó, Nóra, a franc vigyen el, miért kellett így kicseszned velem? Jól tartottalak, etettelek, itattalak, ruháztalak, szerettelek, és túl gyakran meg sem vertelek. Akkor meg miért? - Hol kezdjük, főnök? - Elsőnek kutassuk át a házat. - Csak nem gondolod, Jim? Jim ingerülten rákiáltott Robinsonra. -De gondolom, Eric! Néha éppen a legkézenfekvőbb dolgok nem jutnak az eszünkbe. - Jól van, Jim - mondta békülékenyen Robinson. -Te tudod. Vegyük előre a házat. Előre vették. Végigjárták a detektorokkal, de nem találtak benne semmit. Végignézték a kamrát is, de ott sem rejtőzött említésre méltó. Egyedül a harang keltette fel a figyelmüket. - Frankó harang - mondta Baines a kezébe véve. -Tetszik nekem. Felemelte és megrázta. A harang megkondult. Robinson másodszor érezte a lábaszárán a furcsa, hideg fuvallatot. - Magaddal akarod vinni? - kérdezte Thurman. - Frankón. Jim azonban nem engedte. - Márpedig itt hagyod! - förmedt rá. - Ha megtalálják nálad, az isten se mossa le rólunk, hogy itt jártunk, és felvettük Nórát a hajóra. - Igazad van, Jim - vonult vissza Baines. - A harang marad. -Kifelé! - vezényelt Jim. - Átfésüljük a szigetet. Addig fésülgették, amíg este nem lett. Baines többször is megkérdezte Jimet, hogy meddig maradnak de Jim vagy nem is válaszolt - makacsul összezárta az ajkait, és tovább dolgozott a detektorral -, vagy gorombán ráförmedt, hogy fogja be a száját. Végigkutatták a bokrosokat, a fák alját, a domboldalakat, de nem találtak semmit. Még egy elhajított, rozsdás lábast sem. Észre sem vették, hogy beesteledik. Mire feleszméltek, már csillagok ragyogtak felettük. A hold éppen abban a percben kelt fel, amikor elindultak a motorcsónak felé. - Nem nézünk be a házba? - érdeklődött Robinson. - Minek? - nézett rá Jim.

- Csak gondoltam... - Gyerünk a csónakhoz! Hátukra vették a detektorokat, levonultak a parthoz, becaplattak a vízbe, majd belepakolták a műszereket a csónakba. Jim levert volt, de nem érzett különösebb csalódottságot, hiszen nem is várt sokat a detektorozástól. Nemegyszer átkutatták már a szigetet, és senki nem taIáit semmit. Aztán eszébe jutottak Nóra szavai. A láda nem a földben van. Akkor viszont hol a fenében lehet? Talán a fákon? Azokat is megvizsgálta, de nem látott rajtuk odút vagy mifenét. Az ágakon sem lehet, hiszen lefújná róluk a szél... Hej, Nóra, Nóra, nem tudtál várni még néhány napot? Megvonta a vállát, és intett Bertie-nek, hogy indítson. Mielőtt azonban Bertie elfordíthatta volna az indítókulcsot, Drew felemelkedett, és a füle mögé ernyőzte a tenyerét. -Halljátok? Jim felkapta a fejét. -Mit? Drew a part felé bökött az ujjával. - Nem hallod, főnök? - Mi a szart halljak? - Szól a harang. Valaki harangoz a házban. Jim szeme önkéntelenül is végigfutott a csillagfényben fürdő partszakaszon. Nem látott csónakot a közelben. Az egyetlen vízi jármű a motorcsónakon kívül a cirka száz méterre horgonyzó hajó volt. - Én is hallom - erősítette meg Baines. Jim addig-addig erőltette a fülét, amíg ő is hallott valamit. - Én nem hallok semmit - panaszkodott Thurman. - Mit csináljunk, Jim? Ha a házban van valaki, észrevehetett bennünket. Jim némi habozás után döntött. - Felrakjuk a detektorokat a hajóra, aztán visszajövünk. Magunkhoz veszünk eztazt. Mindannyian tudták, miről van szó. Az a kis pisztoly, ami Drew övében lapult, nem számított komoly fegyvernek. -Indíts, Bertie! Bertie elfordította a kulcsot. - Mi van már? - idegeskedett Jim. - Megbénult a kezed? Bertie még egyszer elfordította a kulcsot. A motor ezúttal sem ugrott be. - A francba! - szitkozódott. - A francba! Nem indul ez a rohadék! Jim olyan pillantásokat vetett rá, hogy Bertie-ben felrémlett a pillanat, amikor Nóra teste belecsobbant a vízbe. Nagyon nem szerette volna követni. - Pillanat, Jim, azonnal rendbe hozom. De nem hozta rendbe. Hiába piszkálgatta, a motor csak nem akart beindulni. - Nincs mese, eveznünk kell - sóhajtotta Robinson. - Ne húzd fel magad, Jim! Mindjárt a hajón vagyunk. Kapd ki a viaszos vászon alól az evezőket, Matt! Baines a csónak oldalára erősített, viaszosvászonnal takart tartóhoz nyúlt. Kotorászott egy kicsit benne, majd visszahúzta a kezét. - Itt nincs semmi. Bertie sóbálvánnyá vált a kormány mellett. - Hogyhogy nincs? - Nincs itt egyetlen evező sem. - De nagy marha vagy te, Matt. Segíts neki, Eric! Robinson félretolta Bainest és benyúlt a viaszosvászon alá. Amikor visszahúzta a kezét, hitetlenkedés ült az arcán. - Itt tényleg nincs semmi, Bertie. - Akkor hol a francban vannak? - Honnan tudjam? Jim szigorú pillantást vetett Bertie-re. - Ez a te dolgod, Bertie, nem? - Persze hogy az enyém, Jim. De esküszöm, hogy amikor elindultunk, még itt volt mind a kettő. Valaki... - Akkor a kezeddel evezel - kezdte elveszíteni a türelmét Spencer. Ismét megszólalt a harang a parton. - A harang! - emelte fel az ujját Drew. - Újra szól a harang. -Francba a haranggal! - üvöltötte Spencer. - Én megölök valakit!

Valamennyien behúzták a nyakukat, és hallgattak. Spencer mélyeket lélegzett, és lassan legyűrte a haragját. Nem, nem bocsátott meg senkinek, de egyelőre meg kellett alkudnia a helyzettel. - Jól van - mondta Bertie-nek. - Akkor odaúszol a hajóhoz. Bertie elsápadt. - Nálam rosszabb úszót még nem látott a világ, főnök. Jim összeszorította a száját. - Thurman, te tudsz úszni, nem? Thurman vigyorgott. - Mint a hal, Jim. - Látom, te legalább használható vagy valamire. Thurman elégedettséget érzett. Már régóta szeretett volna Bertie kivételezett helyére kerülni. Most aztán itt az alkalom. Nem mintha zavarta volna az úszásban, de levetette magáról a trikóját. Azt akarta, hogy Jim lássa a muszk-lijait és az odaadást az arcán. Márpedig az odaadás és a megfelelően kidolgozott izmok csodákra képesek. - Mehetek, főnök? - Persze hogy mehetsz. Thurman a csónak szélére lépett. Úgy csillogott a bőre a holdfényben, mintha fekete festékkel kente volna be. - Azonnal jövök, főnök. Az ugrása nyomán született csecsemő-hullámok nyalogatni kezdték a motorcsónak oldalát. -Szerencse, hogy legalább egyetlen valamirevaló ember akad a csapatban dühöngött Jim. A többiek lehajtották a fejüket, és meg sem mukkantak. Jim arra számított, hogy Thurman képes lesz idehozni a hajót a közelükbe. Nem szereti ugyan a part közelségét egy orvul leselkedő fatörzs, vagy elsüllyedt roncs óriási károkat okozhat a luxushajó testén, vagy a csavarjait teheti tönkre, most mégis ide kell merészkednie. Nem tartotta sokra Thurmant - és íme! -, az ő kezében a sorsuk. Ha baj történne manőverezés közben, mehetnek a parti házba éjszakázni. Telt-múlt az idő - húsz perc is elrepülhetett már -, amikor Drew gondterhelten megszólalt. - Valami gáz lehet a jachton, főnök. Jim ingerülten nézett az izgága kis fickóra, és gorombán rá akart förmedni, de maga számára is meglepő módon, nem jött ki hang a torkán. Mintha valami azt súgta volna a lelke mélyén, hogy jobb, ha hallgat, hiszen Drewnak ezer százalékig igaza van. Valaminek történnie kellett a hajón, ha Thurman nem jelentkezik. Érezte, hogy patakokban folyik az inge alatt a veríték. Az istenit neki! A keserves istenit neki! Mi a fene történhetett? A végén még annak a hülye Shelliannek lesz igaza, aki óvta Nórától, amikor összekerültek. - Macskaszeme van - mondogatta Shellian. - Macskaszeme van! - Na és? - kérdezte Shelliant. - Akkor mi van? Nem szereted, ha olyankor két macskaszem néz rád? -A macskaszem veszélyes - morogta Shellian. -A Kaukázusban azt mondják, a macskában démon lakik. Minden macskában egy-egy. Macskaistennő szolgái, és mást sem akarnak, csak ártani neked. Én a te helyedben, Jim... Spencer megrázta a fejét, mire a néhai Shellian hangja elúszott a levegőben. Jim ismét megrázta a fejét. Nem szeretett Shellianre gondolni. Ő is ott volt, amikor megszavazták, hogy Shelliant likvidálni kell. Túlságosan is szoros kapcsolatot ápolt egy képviselőnővel. I - Thurmannek már vissza kellett volna jönnie. Jim Spencer ajkait harapdálva latolgatta magában, hogy mit csináljon. Bertie nem tud jól úszni, őt nem küldheti a hajóhoz, maradna Drew, Robinson és Baines. De mi van akkor, ha valakik elfoglalták az Elefántfókát, és sorra elkapdossák az embereit? Másrészről viszont ki a fene akarhatná elkapni őket? Akárki -válaszolt aztán a kérdésére. - Lehetnek piti kis rablók, de lehet, hogy csípi valamelyik nagymenő szemét, és az éppen most próbál fogást találni rajta. Nem, nem tűnik jó ötletnek, ha sorban a karjaikba hajtja az embereit. Ha egyáltalán erről van szó. - Főnök! - szólalt meg hirtelen Robinson. - Látok valamit a jachton! Jim ekkor vette csak észre, hogy Robinson egy éjszaka is látó infravörös távcsővel nézi a hajót.

- Mit látsz rajta? - Valami mozog a fedélzeten. -Add már ide! Elkapta a távcsövet, és vizsgálgatni kezdte a jachtját. A francba! A végén még megtalálják a fegyvereiket. Remélhetőleg nem a rendőrség akarja elkapni őket egy fordulóra! -Nem látok semmit - dünnyögte kissé megszeppenve. Robinson visszavette a távcsövet. Addig bámulta a fedélzetet, amíg ismét csak felbukkant rajta valami. Előbb kutyának nézte, mert mintha a padlóra kushadt volna, mielőtt a két lábára emelkedett. - Ember! - rikkantotta olyan örömmel, mintha már tíz éve hajótöröttként élt volna a szigeten. - Miért? Mit hittél? - mordult rá Baines. - Hogy cápák foglalták el a hajót? - Mintha négykézláb járt volna. De már felegyenesedett. Jim ismét el akarta venni tőle a távcsövet, de aztán inkább hagyta, hogy Robinson nézegessen vele továbbra is. - Mi van? - Felállt. - Biztosan Thurman. Robinson megcsóválta a fejét. - Ez nem Thurman. Biztosan nem az. - Akkor ki? Robinson hallgatott. - Kérdeztem valamit, Eric! - Mit, Jim? - Hogy ki a franc sétálgat a hajómon!? Ezt kérdeztem, Eric! Mondj már valamit, mert... Robinson elvette a szeme elől a látcsövet. - Jó lenne, ha inkább te néznéd meg, főnök. -A francba! Jim elkapta a távcsövet, és immár másodszor is a szeme elé emelte. Csak néhány másodpercig nézte, majd idegesen felordított. - A francba! - Mi van, főnök? - idegeskedett Drew is. Jim Spencer maga elé meredt. Aztán akadozva megszólalt. Mintha nem is lett volna tudatában, hogy beszél. - A franc... mintha... Nóra lenne a hajómon! 20. Ültek megkövülve, és moccanni sem mertek. Robinson felvette a motorcsónak aljára hullott távcsövet, és ismét a jachtra irányozta. Ezúttal már nem látszott mozgás a fedélzeten. Jim néhány mély lélegzetvétel után mosolyt erőltetett a képére. - A fenébe is, fiúk... ebből is látszik, hogy mennyire csalóka a holdfény. Az ember még ott is kísértetet lát, ahol nincs. - így igaz, Jim - bólintott Drew. - En is így jártam egyszer - bólogatott Baines. -Még amikor Yellowknife-ban dolgoztam... -Merthogy a hajón nincs senki! - mondta határozottan Jim. - Csak Thurman - bólintott Bertie. - Úgy van, Bertie. És reggelig ott is marad. Kimegyünk a szigetre, és a házban töltjük az éjszakát. Van valakinek kifogása ellene? Mind a négyen hallgattak. Ugyan kinek lehetne kifogása a főnök elhatározása ellen? - Matt! - Igen, Jim? - Te erősítetted rá Nóra lábára az ólmot, igaz? - Én, Jim. - Biztos, hogy jól ráerősítetted? - Annál már nem is lehetett volna jobban, Jim. - Láttad, hogy lement a fenékre? - Hiszen te is ott voltál, Jim. Ott úszkáltunk felette. Még ha nem is lett volna halott... -Halott volt - legyintett Bertie. - Higgyétek el, hogy halott volt. Jim erőltetetten felnevetett. - Akkor meg nincs miről beszélnünk. Ki a partra! Kiugráltak a csónakból, és gyalogolni kezdtek a bokáig érő vízben a part felé. A felakasztott indián háza felé. 21.

Bár mindegyiküket nyomasztotta a gondolat, hogy vajon mi a fene történhetett Thurmannel, egyikük sem mert megmukkanni. Tudták, hogy Jim hiú, és nem felejt. Nem szerettek volna Nóra sorsára jutni. Mert Jimmy, ha begerjed, hajlandó bárkit megtanítani a huzamosabb víz alatti tartózkodás rejtelmeire. Baines azért a ház felé tartó útjukon mégiscsak kibökte, ami a szívét nyomta. - Muszáj a házban aludnunk, Jim? Jim megtorpant, és feléje fordult. - Miért? Hol akarnál inkább? - Nem is tudom... Talán a fák alatt. - Megzabálnak a szúnyogok. - Nincs valakinek riasztója? Nem volt. Ki a fene cipel magával szúnyogriasztót a nadrágzsebében, ha nincs szándékában kempingezni. - Gyere csak szépen be a házba, Matt. Matt Baines kelletlen képet vágott. Talán inuit génjei munkálkodtak benne. Nem szeretett házban aludni, ha csak nem volt muszáj. Az olyan házakban pedig, amelyek arról hírhedtek, hogy felbukkanhat bennük valakinek a szelleme, végképp nem. De hát mi az ördögöt csináljon, ha a főnök ragaszkodik hozzá? A ház belseje maga volt a béke szigete. Jim az ágyra nézett, és érezte, hogy elönti a feneketlen düh. Ebben hentergett Nóra valami borotvaügynökkel, ha minden igaz. Apropó, a fickónak még majd a körmére kell néznie, csak szabaduljon már meg erről az elátkozott szigetről! - Én az ágyon alszom - adta ki az utasításokat. -Drew itt alszik mellettem. Nálad van a késed, Miké? - Mindig nálam van, főnök - vigyorgott Drew, és Jim felé mutatta a fűrészes hátú dzsungelkést. - Soha nem válók meg tőle. - Azt jól is teszed. És a stukkerod? - Az is itt van. -Add ide! Jim ellenőrizte, hogy töltve van-e a fegyver, aztán az ágy mellé tette a padlóra. - Bertie, te azon a széken ülsz, és az ajtót figyeled! - Úgy lesz, Jim. - Robinson, te az ablakot. - Rendben. - Matt, te pedig a kamra ajtaját. - A kamra... de azt miért, Jim? Hiszen annak nincs ablaka. - És ha kibontja valaki a falat? - A gerendafalat? - Csak egy fűrész kell hozzá. Különben nem népgyűlést hívtam össze. - Jól van, Jim, a kamra ajtaját figyelem. - Most pedig fogjátok be a szátokat, és lazítsatok. Bertie! - Igen? - Biztos, hogy halott volt a lány? Neked értened kell hozzá! - Persze hogy az volt, Jim. Ezer százalékig. Én csak tudom! - Jól van, akkor ne beszéljünk többé róla! Nem is beszéltek. Először Jim szunnyadt el, aztán sorban a többiek, csak Baines nem tudott elaludni. Inuit ősei mintha azt suttogták volna a szívében, hogy vigyázzon, valaki nagyon át akarja ejteni őket. Olyannyira, hogy ez az átej-tés akár az életükbe is kerülhet. A többiek már mind aludtak vagy szundikáltak, amikor megszólalt a kamrában a harang. Éppen éjfél volt a karóráján. 22. Szerencse, hogy nem valami szarosok törtek rájuk, mert ha ki akarták volna fosztani őket, most könnyedén megtehették volna. Amint a harang kongani kezdett, Jim ordított egyet, és a padlón heverő stukker után kapott. Olyan szerencsétlenül ért azonban hozzá, hogy az becsúszott a mozdulatától az ágy alá. Bertie 1 leesett a székéről, és tüzelőállást akart elfoglalni mögötte, amikor rájött, hogy akármilyen állást foglaljon is el, attól még nem lesz fegyvere, a mutatóujjával pedig még soha nem sikerült lövöldöznie, pedig gyerekkorában sokszor megpróbálta. Robinson belefejelt az ablakba - szerencse, hogy nem tört ki - Baines pedig nekiugrott a kamra ajtajának. Fogalma sem volt róla, hogy úgy lökte-e neki valaki, vagy a saját lendülete vitte előre.

Némi zavar után lassan helyreállt a rend. Jim kezében stukker feketedett, Drewéban kés, a többiek pedig a nehéz székeket tartották a fejük fölé. - Mi volt ez, Bertie? Bertie nyelt egy nagyot. - Alighanem megszólalt a... harang. -Hol? - Itt a... kamrában, Jim. Ebben a pillanatban a harang ismét megkondult. Csak kettőt kongott, de az olyan félelmetes és idegszaggató volt, hogy megdermedtek tőle. - A harang... Jim... a harang! -Csak nyugalom, fiúk! - próbálta megnyugtatni őket Spencer, pedig magának is nyugtatásra lett volna szüksége. - Csak nyugalom! - A harang... Jimmy! Valaki van... odabent. Jim beharapta a szája szélét. -Bertie! - Főnök? - Rúgd be az ajtót! - Most? - Ebben a pillanatban! Ami ezután következett, az olyan hihetetlen és elképzelhetetlen volt, hogy nem is akartak hinni a szemüknek. Az ajtó, mintha csak megértette volna a kívánságukat, halk nyikorgás kíséretében magától kinyílott. Jimet elöntötte a tehetetlen düh. - Ezt megkeserülöd, te rohadék! - ordította, és az ajtóhoz ugrott. Bedugta a kezét a nyíláson, és hatszor egymás után meghúzta a ravaszt. -Akárki is volt odabent, vége! - mondta verejtékben fürdő arccal. - Remélem, nem valamelyik kedves ismerősünk! Nézd meg, Bertie! Bertie az ajtóhoz lépett, mutatóujjával beljebb tolta egy kicsit - az ajtó kellemetlenül nyikorgott -, majd bedugta a fejét a résen. - Sötét van idebent, Jim. Nem süt be a hold. - Mintha egy elemlámpát láttam volna a padlón. Bertie belépett a szobába, majd rövid, kotorászó zaj után fény villant odabent. - Nincs itt senki, Jim. - Biztos? - Nincs itt senki. Jim óvatosan Bertie után lopakodott. A kamra közepén csak Bertie állt, kezében a lámpával, s a belőle kiáradó halvány csóva a falakat pásztázta. - Hol a harang? Bertie rávilágított a sombrero nagyságú harangra. - A falon, Jim. - Ki a franc harangozott vele? - Nem tudom, Jim. És pontosan... éjfélkor... - Mégiscsak ki kellene húznunk a szabadba, Jim -morogta mögöttük Baines, összehúzva keskeny szemét. - Ez... nem jó hely! - Persze hogy nem az! - dühöngött Jim Spencer. -Ki mondta, hogy jó? Én is azt mondom, hogy nem az. Csakhogy akkor mutass jobbat! A hajón jó helyek vannak ha annyira akarsz, hát ússz oda, és vezesd a parthoz a jachtot. Akkor nem kell itt maradnod. Na, mész vagy maradsz? Baines agyán átfutott a gondolat, hogy ha megpróbálna elérni a hajót, abban a vízben kellene úsznia, méghozzá éjszaka, amelyben Nóra... - Maradok, Jim - mondta megadón. - Jól van - biccentett Spencer. - Mindenki vissza a helyére! -Jim? - Mi van, Eric? - És ha megint... megszólal? - Nem hederítünk rá. - De mégis... ki lehet? - Bizonyára van rá természettudományos magyarázat. Például lehet, hogy amint hűl a levegő, a harang köpenye összehúzódik, és... mit tudom én! De hogy nem Nóra kongatja, az biztos! -És az... indián? - Kuss! Vissza a helyetekre! Újra elcsendesedett a faház belseje. Egészen addig, amíg negyed háromkor ismét kon-gani nem kezdett a harang. 23. Szerencsére Jim ezúttal ébren volt, így még idejében meg tudta akadályozni a

pánikot. Amikor meghallotta az első kondulást, kiugrott az ágyból, és a kamra ajtaja elé állt. - Csak nyugalom! Mindenki maradjon a helyén! Reszketve bár, de engedelmeskedtek. A harang négyet kondult, majd elhallgatott. - Ez nem a hőségtől van, Jim, és nem is a hidegtől -mondta baljós hangon Robinson. - Ezt kongatja valaki. - Nincs odabent senki. Ha lenne, láttuk volna. - Nem mindenkit lehet látni, Jim. - Erről nem akarok vitát nyitni. - Mégiscsak igaza lehet Bainesnek... Baines ebben a pillanatban megvadult. Ahogy meghallotta a saját nevét, megdermedt, majd felordított, mint a megsebzett medve. Jim ráfogta a pisztolyt, de aztán gyorsan le is vette róla. Csak nem öli meg a saját emberét? Hátha az a ro-hadék a kamrában éppen ezt akarja? Később aztán rádöbbent, hogy ha nem is kellett volna lelőnie Mattét, legalább rákoppinthatott volna a fegyver nyelével a feje búbjára. Csak úgy idegnyugtatóul. Mert Baines az ordítása utáni harmadik másodpercben úgy mellkason ütötte, hogy berepült tőle a sarokba. Az ajtó ki vágódott: Matt Baines eltűnt a csillagfényes éjszakában. Bertie és Robinson utána akartak rohanni, de Spen-cer ordítása megállította őket. -Vissza! Vissza, ha mondom! Aki nem jön vissza, golyót kap a hátába! - Bocs, Jim - dörmögte Bertie -, el akartuk kapni a fickót. - Hagyjátok csak - legyintet Spencer. - Hülye inuit, tele van babonával. Azt hiszi, kísértetek játszadoznak velünk. Pedig aki egyszer már átment oda, az előtt zárva van a visszaút. - Hát... biztosan, Jim. - Csak hadd maradjon odakint. Reggel majd szé-gyelli magát a gyávaságáért. Akkor majd kiröhögjük, mi, fiúk? - Kiröhögjük - helyeselt bizonytalanul Drew. - Én biztosan... -Oké, Miké. Próbáljunk meg pihenni egy kicsit. Reggel visszatérünk a hajóra, és rendbe jön minden. A hajnal előbb érkezett el, mint gondolták. Lehet, hogy közben szundítottak is egy kicsit. Amikor a pirkadat első sugarai belopakodtak az ablakon, mindannyiuknak kinyílott a szeme. - Megnézzem a kamrát, Jim? - kérdezte szolgálatkészen Bertie. Úgy látszott, Baines helyett is lelkifurdalás gyötri. Úgy viselkedtek az éjszaka, mint a gyáva iskolás lányok. - Hagyd csak, Bertie - sóhajtotta Jim, megnyomkodva a derekát. Hiába, nem szokott hozzá a kemény derékaljakhoz. Az utóbbi években kizárólag puha ágyakban töltötte az éjszakáit. - Akkor legalább gyújtsuk fel ezt a kísértettanyát. Jim azonban ezt sem engedte. - Nem kell felhívni magunkra a figyelmet, Bertie. Ki tudja, nem sasol-e most is bennünket valaki? Az a legfontosabb, hogy elérjük a hajót. - És Baines? - Megkeressük. Hiába szólongatták azonban, Matt csak nem jött elő. Pedig még füttyögettek is neki. Jim arra gondolt, hogy a levegőbe lő néhányat, aztán meggondolta magát. Nóra miatt jobb a csend és a békesség. - Lelépett - mondta Robinson. - Beleugrott a vízbe. - Vagy elkötötte a csónakot. - És a tenyerével evezett ki, mi? - Itt kell még lennie valahol. - Jól van, fiúk - mondta Jim Spencer. Csak úgy sütött a hangjából az idegesség. - Adjunk magunknak és neki is fél órát. Ha addig nem kerül elő... Bertie, te lemész a csónakhoz, és megpróbálsz lelket lehelni bele. Ha nem sikerül, a hajóhoz úszik majd valaki... Várj meg mindenképpen bennünket! Bertie lesétált a partra. Jim, Drew és Robinson pedig Baines után nézett. Átkutattak mindent, de nem találtak rá Mattre. Többször is elhaladtak egy mesterségesnek tűnő gödör mellett, de nem fordítottak figyelmet rá. Ahhoz túl nagy volt a sziget, hogy minden gödörbe belekukkantsanak. - Nézzük meg még a fáknál, Jim -javasolta Drew. -Hátha alattuk aludt. - Már rég itt kellene lennie. Ez igaz is volt. Baines nem az a fickó, aki napkelte után is a fák alatt

hortyog. Jim kedvetlenül a ritkás erdő felé intett. -Jól van. De csak az első fák mögé nézünk be. Vagy találunk nyomot, vagy sem. Nincs sem időnk, sem kedvem átkutatni egy erdőt. Közben meg arra gondolt, az lenne talán a legjobb megoldás, ha Baines beleesett volna egy gödörbe, és a nyakát törte volna. Bár kedvelte Mattét, ez az éjszaka bebizonyította, hogy csak korlátozott mértékben számíthat rá, hiszen velejéig babonás, mint minden inuit. Nekitámaszkodott a legelső, furcsa levelű fának, aztán Robinson után kiáltott. - Menjetek tíz lépést előre, de nem többet! Itt megvárlak benneteket. Szivarra akart gyújtani, de elkeseredetten tapasztalta, hogy az a két szál, amit féltékenyen őrizgetett, elveszett az éjszaka viharaiban. Legszívesebben felordított volna elkeseredésében, de óriási erővel visszatartotta a szájából kitörni készülő hisztériát. Csak nyugalom, Jim, csak nyugalom. Ki tudja, mire lesz végül is hasznos ez a kirándulás? Lehet, hogy ez hozza rendbe a szénádat! -Jimmy! - hallotta hirtelen Drew hangját. - Hallasz, Jimmy? - Hallak - kiáltotta lecsillapodva. - Mi van? - Itt nincs. - Akkor gyertek vissza! - Nyoma sincs, főnök. - Jól van, majd kifundálunk valamit. Maradt még néhány percünk. A néhány perc úgy elszaladt, mint a mezei egér. De sem ki nem találtak semmit, sem Bainest nem találták meg. - Megnézzük Bertie-t - mondta visszavonulót fújva Jim Spencer. - Hátha megjavította a járgányt. -Adná isten! Elindultak visszafelé. Már látták a partot, amint ellépdeltek a mesterségesnek tűnő mélyedés mellett, amelynek az alján vastag, sárga színű iszap csillogott. Jim éppen meg akarta jegyezni, hogy olyan az egész, mintha pöcegödör lenne vagy esővízfelfogó ciszterna, amikor úgy érezte, mintha megmozdult volna a lába alatt a föld. - Vigyázzatok! - ordította, ahogy a száján kifért. -Beomlik ez a szar! Annyi ideje maradt csak, hogy belekapaszkodhasson egy faágba. A fa közvetlenül a gödör szélén állt gyökerei a levegőbe lógtak, mintha áldón tárta volna ki őket a ciszterna fölé. - Megőrültél? - hallotta Robinson kétségbeesett or-dítását. - Te barom! Mi történt veled? Amit látott, annyira megrémítette, hogy majd eleresztette a faágat. Ekkor azonban annyi minden történt egyszerre, hogy csak később, jóval később tudott visszaemlékezni rá, hogy vele mi történt. Nos, annyi történt csupán, hogy a faág megpróbálta beletuszkolni a gödörbe. Ahelyett, hogy megtartotta volna a leom-ló göröngyök lavinájában, inkább lefelé taszigálta. O is felordított, és elkapta a fa legvastagabb, felé nyúló ágát. Nem törődve vele, hogy az apróbb ágak vékony kígyóként felé tekergőznek, feljebb húzta magát, majd kitépte magát a fa mohó csápjai közül. Észre sem vette, hogy csupa horzsolás a keze és az arca, mintha a faágak szándékosan próbálták volna meg kisajtolni belőle a vért. -Te... ba... rom! Csattanást hallott, csobbanást, majd a szőke, szakállas Robinson belehullott a ciszternába. - Miké! - ordította Jim immár tisztes távolságból. -Mi a franc történik itt? - Nem tudom... főnök! -Hol van... Eric? - Bent az... iszapban! Jézusom, főnök, oda nézz! Jimnek, még ha nem akarta volna is, oda kellett volna néznie. A vastag iszap mert ekkor derült csak ki, hogy a látszattal ellentétben nemcsak néhány centiméternyi a vastagsága, hanem jóval több - egyszerűen magába szippantotta Robinsont. Néhány töredék pillanatig még ott bukdácsolt és ingadozott a feje az iszap felett, aztán a trutymó magába nyelte. - Istenem, Istenem! - hallotta Jim Miké Drew kétségbeesett hangját. - Mit csináljak, Jim? Jim Spencer letörölte a vért az arcáról. - Nem látsz a közelben valami botot? Vagy faágat? -Várj... Jim... Amíg Drew eliramodott az erdő felé, a trutymó hatalmasakat böffent. Akkora

buborékok szálltak fel belőle, mint egy-egy gyermekfej. -Jézusom! - nyögdécselte Spencer, miközben olyan vad liftezésbe fogott a gyomra, hogy már-már azt hitte, elhányja magát. - Jézusom... Eric! Éppen abban a pillanatban bukkant fel Eric Robinson feje az iszap alól, amikor Miké egy száraz ággal tért vissza. Vékony kis ágacska volt, látszott, hogy szart sem ér. Ezzel aztán még egy mezei nyulat sem húzhattak volna ki a trutymóból. - Felbukkant! - ordította Miké. - Felbukkant, Jim! Robinson valóban felbukkant - ha egyáltalán Robinson volt az -, s kiköpött néhány maréknyi iszapot a szájából. - Segít... ség! - nyöszörögte. - Segít... ség! - Nyújtsd már le neki a botot! - Jézusom, Jim, mi az ott? Hosszú, kígyószerű valami bukkant ki Robinson mellett az iszap alól, és mintha félig rá is csavarodott volna. - Kígyó! - ordította Miké Drew. - Egy kígyó, Jim! Az rántotta le! Jim hitetlenkedve rázta meg a fejét. Ez nem lehet kígyó! Ekkora kígyók nem élnek Kanadában. - Segít... ség! Segít... seték, fiúk! - Lődd le, Jim, lődd le! Valóban azt kellett volna tennie, csakhogy a kígyó Robinson köré tekeredett. Csak úgy tudta volna lelőni, ha vele együtt Ericet is kilyuggatja. A valami közben mintha eltávolodott volna Drewtól. Jim hirtelen elhatározástól vezérelve lehasalt a ciszterna szélére, és Robinson felé nyújtotta a kezét. - Kapd el, Eric! Próbáld meg elkapni! Maga sem hitte, hogy sikerül, és mégis sikerült. Eric Robinson derékig kiemelkedett a trutymóból, és elkapta a csuklóját. -Segíts, Miké! Belevágta a sarkát a földbe, és addig erőlködött, amíg Robinson meg nem indult felfelé a gödör oldalán. Ebben a pillanatban forrni kezdett odalent az iszap, mintha a kígyó csapdosott volna a farkával dühében. A fekete valami azonban nyugodtan feküdt az iszap felszínén, mintha csak az eddigi fáradalmait pihenné ki. -Ez nem... kígyó! - nyögte Jim. - Ez biztosan... nem... kígyó! - Kötél, Jim - nyöszörögte Eric Robinson felérve a gödör oldalán. - Hol van az a rohadék? Mielőtt megakadályozhatta volna, Drew elé ugrott, és akkora ütést mért az állára, hogy Drew a fűre ros-kadt tőle. Pokoli szerencséje volt, hogy nem zuhant bele a gödörbe. Robinson tovább akarta ütni Drewt, de Jim közéjük vetette magát. - Állítsd le magad, Eric! Mi a francot csinálsz?! Hagyd abba, nem érted?! Azt azért így sem tudta meggátolni, hogy Robinson meg ne rugdossa Drewt. - Te rohadék! Te barom állat! Mit csináltál velem, mi? Jim Spencer előhúzta a zsebéből a stukkert, és Robinsonra fogta. - Ha nem hagyod abba, megöllek! Robinson ettől valamelyest lecsillapodott, Drew pedig feltápászkodott a fűről. - Mi a szar volt ez, Eric? - tudakolta Jim egyetlen pillanatra sem fordítva el a pisztolyt a tetőtől talpig iszapos Robinson melléről. - Mi a fene történt veled? - Le akarok számolni ezzel a rohadékkal! - kiáltotta Robinson, és ha Jim nem vigyáz, ismét csak rávetette volna magát. - Mi a franc... bajod van... velem, te barom? - nyöszörögte Drew. - Ez bedilizett! Esküszöm, agyára ment az éjszaka meg a harang. Mit vétettem én neked, te agyatlan? - Még kérdezed? - háborgott Robinson. - Még van pofád kérdezni? - Tényleg - mordult rá a rászáradó iszaptól lassan haragos sci-fi figurává változó Robinsonra Jim Spencer. - Mit vétett neked, Miké? - Mintha nem tudná! - Én nem tudom! - Beletaszított a gödörbe! Drew eltátotta a száját megdöbbenésében. - Én?! Te megőrültél, Eric! - Ne tagadd, te rohadék! - Eric, esküszöm, hogy hozzád sem értem!

- Mögöttem jöttél, és belelöktél! - Mondom, hogy hozzád sem értem! - Na, ebből elég! - emelte fel a hangját Jim. - Majd később megbeszéljük. -Esküszöm, belelökött, főnök! Mögöttem jött, én meg egyszerre csak azt éreztem, hogy megtaszít valaki. Te nem lehettél, főnök, hiszen nem te voltál mögöttem. Csak ez a szemétbánya lehetett! - Én pedig nem voltam, Eric! - Akkor ki a franc? Jimnek azt kellett volna mondania, hogy bizonyára a fa a gödör mellett, de képtelen volt hangot adni a gyanújának. Ha megteszi, talán őrültnek nézik érte, bár történt néhány megmagyarázhatatlan apróság még ezen kívül is a közelükben. - Csak nem azt akarod mondani, hogy a fa lökött bele? - Nem tudom, ki lökött bele, ha belelökött egyáltalán valaki, de hogy nem én voltam, az biztos. Erre akár meg is esküszöm, Eric. Az anyám életére. -Nincs is anyád! - Van, csak nem tudom, hol. - Biztos megcsúsztál - próbálta meg lezárni a vitát Jim. -De amikor éreztem, hogy megtaszítanak! Ezt el kell hinned, Jim. Még most is érzem a hátamon a taszítást. Ott mentem a gödör szélén, és egyszerre csak... valaki megtaszított. - Én nem, az biztos. Eric Robinson elmaszatolta a képén az iszapot. Jim biztos volt benne, hogy halálsápadt alatta a bőre. - Akkor csak... ő lehetett - mondta lassan. - Csak ő. - Kicsoda... Eric? - Az indián... A halott indián. Erre már Jim sem mondhatott semmit. Őt is a gödör felé taszigálták a faágak. Csak nem azoknak az eszementeknek van mégis igazuk, akik azt állítják, hogy léteznek kísértetek? f - Figyelj, Eric - emelte fel az ujját. - Mindennek van természettudományos magyarázata. - Te mindig csak ezt mondod, főnök. - Mert így is van. Nem mindent tudunk megmagyarázni, de mindennek megvan a maga oka. - Ebben egyetértünk. Azért estem bele, mert belelöktek! Már nem mondta, hogy Drew lökte bele. Egyre inkább kezdte azt hinni, hogy a halott indián keze van a dologban. - En mást mondok. Egy orvos ismerősöm mesélte, hogy néha, nagy izgalmak hatására kihagy az ember szívverése. Egy kis ritmuszavar, semmi egyéb. Ilyenkor nem kapsz levegőt, a szíved pedig akkorákat üt, mint a kalapács. Úgy érzed, mintha megtaszítottak volna, pedig csak az oxigénhiány dolgozik benned. Robinson a fejét csóválgatta, s csak ekkor vette észre, hogy Spencerrel sincs minden rendben. - Vérzel, Jim. Veled meg mi történt? - Nekimentem a fának. Megsértettek az ágai. - A fának? Hiszen legalább két méterre van a nyomaidtól! Jim Spencer már nem csodálkozott semmin. A fa utána nyúlt, és el akarta kapni. Szerencsére megúszta a támadását. Úgy tűnt, hogy azok ketten már nem fognak összeverekedni, ezért kezében a fegyverrel a gödör szélére lépett. - Vigyázz, Jim! - hallotta maga mögött Robinson figyelmeztetését. - Nehogy beleess! Terpeszbe állt, hogy ha hátulról megtaszítanák, se zuhanjon bele a gödörbe. Amint belenézett a trutymó-ba, azonnal felfedezte a hosszú, kígyószerű valamit. Most már biztos volt benne, hogy nem kígyó, hanem kötél. Mintha hurok is látszott volna az egyik végén, a hurokban pedig... valami fekete és gömbölyű, mint a dinnye. Hátratántorodott, mert ő is úgy érezte, hogy megáll a mellkasában az ütő. Addig magyarázta a másik kettőnek a hülyeséget, amíg végül majd őt teríti le. Csak óvatosan, óvatosan! - Drew! Hozd ide a botot! - Itt van, Jim. Spencer kezébe vette a száraz ágat.

- Drew, te a vállamat tartsd, te, Eric, kulcsold át a derekamat. - Mit akarsz tenni, Jim? - Megnézem, mi van odalent! Lenyújtotta a botot, és megpiszkálta vele a kígyószerű valamit. - Kötél - mondta aztán megnyugodva. - Kötél. -Milyen... kötél? Erre már nem válaszolt. Helyette a gömbölyű valamit kezdte piszkálni. Innen fentről csak annyi látszott, hogy akármi lehet, például egy ember feje is. Arccal lefelé fordulva. -És az mi... Jim? - Nem tudom - sóhajtotta Spencer. - Várjatok egy kicsit, el ne engedjetek! Lefelé csúszott, hogy támaszt keressen magának. Aztán gyorsan vissza is kapta a lábát. A trutymó odalent ismét forrni kezdett, mintha iszaptó lett volna valahol Izlandon vagy Kamcsatkán. Az iszap nagyokat böffent, megforgatva azt a fekete, emberi testet, amelyről lassan lecsúszott az iszappaplan. Arcáról is lefolyt a trutymó, így mindhárman felismerhették, ki fekszik odalent. - Matt! - ordította Robinson. - Istenem, ez Matt! - Meg... halt? - nyögte Drew. - Meghalt, Jim? Jim Spencer visszalépett a ciszterna szélére, majd lerázta magáról a segítő kezeket. - Valóban... Matt - mondta fegyelmezett hangon. -Matt az. - Az indián tette, Jim! Tűnjünk el innen! Spencer még megpróbálkozott volna valamiféle természettudományos magyarázattal, de már nem volt kihez intézni a szavait. Két társa futásnak eredt, és meg sem állt a tópartig. Ott reszkettek a motorcsónak mellett, amikor rájuk talált. 24. Bertie a csónak szélén ült a lábát lógázva az arca azonban már közel sem volt olyan nyugodt, mint ahogy a láblógázásból következett volna. Drew és Robinson egymás szavába vágva próbálták meg elmondani neki az eseményeket. Bertie nem szólt egy mukkot sem, csak a vizet bámulta. - Mi van, Bertie? - kérdezte Jim a tavat fürkészve. A jacht ott állt, ahol horgonyt vetettek nem látszott, hogy bármi is történt volna rajta. Még a nyugágyakat is ott látta a fedélzeten. Csak Thurmant nem látta sehol. - Mattét megölték - mondta Robinson Bertie-nek. -Kötéllel fojtották meg. Láttad azt a pasast az oslói múzeumban? Szakasztott úgy. Ott fekszik az iszapon, nyakán a kötéllel. - Már nem fekszik a tetején - mondta Jim. - Már lesüllyedt. - Jézusom! Most mi legyen, Jim? - Maradjon csak ott, ahol van. - És ha megtalálják? - Ki találná meg? - Akárki. Aki arra jár. Jim biztos volt benne: nem kell attól tartania, hogy bárki más rábukkanhat Matt holttestére. Ő, akinek eddig szinte mindenre volt valami természettudományos magyarázata, egyszerre hinni kezdett benne, hogy ezúttal a természetfeletti játszadozik velük. Talán valóban az indián a hunyó. Betolakodtak a területére, el akarják lopni a kincsét, védekezik hát ellenük. Ha kell, gyilkol is. Márpedig ha ez így van - és miért ne lenne így? - az indiánnak sem érdeke, hogy megtalálják Matt holttestét. Ha megtalálná valaki, ellepnék a környéket a zsaruk meg a kíváncsi turisták, és a végén még elhappolnák a kincsét. Az indián akkor teszi a legjobban, ha eltünteti Mattét. Látott viszont valamit Bertie arcán, amit nem tudott hova tenni. Bertie zavarodott volt, amit kezdetben Matt halálának tulajdonított, később azonban kételkedni kezdett benne. - Bertie? Bertie felemelte a fejét. - Történt valami, Bertie? Bertie a motorház felé bökött. - Megnéztem a motort, Jim. Ahogy tegnap. És ma sem látok rajta semmit. - Nincs vész, Robinson majd beúszik, és idehozza a jachtot. Igaz, Eric? Eric mélyet sóhajtott. - Hát... ha másképp nem megy. - Nem megy, Eric. Bertie megköszörülte a torkát. - Nem kell beúsznia. Valamennyien rámeresztették a szemüket. -Nem... kell?

Bertie megrázta a fejét. -Nem, Jim. A motor beindult. És... egyetlen pöc-centésre be is ugrik. Mint rendesen. S hogy megmutassa, hogyan kell csinálni, a kormány fölé görnyedt, és elfordította az indítókulcsot. A motor böffent egyet, majd dolgozni kezdett. Jim csípőre tette a kezét. - Mi a franc volt ez, Bertie? Bertie megrántotta a vállát. - Gőzöm sincs, Jim. A leghalványabb gőzöm sincs. Este nem indult, most pedig indul. Semmit nem látok a motoron, ami a tegnapi sztrájkot indokolta volna. Jim gyors pillantást vetett a szigetre, aztán bekuporodott a csónakba. - Gyerünk a hajóhoz. A motor engedelmesen felbőgött. Elhagyták a Felakasztott Indián szigetét. 25. Amíg a hajó felé száguldottak, Jimnek volt ideje lopva végigvizsgálni őket. Nem látszottak a nyugalom szobrainak, az kétségtelen. A legjobban Robinson volt kiakadva, ami nem is csoda, hiszen őt érte a legsúlyosabb atrocitás. Együtt strandolt egy iszaptóban Matt Baines holttestével. Arcára olyannyira rászáradt a sárga iszap, hogy még a tengervíz sem volt képes tökéletesen lemosni róla. Drew Robinson mellett ült, de azért hagyott néhány laza centimétert maguk közt. Látszott a képén, hogy még mindig tart a szakállastól. Hátha újra rájön az őrület, és ezúttal a tóba akarja behajítani. Jim mélyet sóhajtott. Ha legalább meg tudná magyarázni magának, mi történt! Ahogy távolodtak a szigettől, egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy az indián szórakozott volna velük. Kínjában még arra is gondolt, hogy talán egy másik kincskereső csapat áldozatává váltak. Ők rendezték nekik a kísértetjárást. Még egyet sóhajtott, és megmarkolta a motorcsónak oldalát. Csakhogy Matt megölése ellentmond ennek. A kincskeresők nem szoktak embert ölni. Hihetetlennek tűnt számára, hogy néhány idevetődött szerencselovag vagy feltüzelt gimnazista gyilkoljon. Ráadásul úgy, ahogy Mattét megölték. Nem, ez lehetetlen. Észre sem vette, hogy közben megközelítették a hajót. Drew azóta pásztázta távcsövével a jachtot, mióta csak Bertie beindította a csónakot. - Látsz valamit? - kérdezte tőle időről időre Bertie. - Semmit. Később aztán már nem kérdezősködött, hiszen szabad szemmel is látniuk kellett volna, ha mozgolódik valaki a fedélzeten. - Semmi? - tudakolta közvetlenül a hajó mellett Jim. - Semmi. -A létra? - A helyén, Jim. - Jól van, Drew, itt a stukkerod. Te mész előre. Drew bólintott, és elkapta a hajó oldaláról lefutó vaslépcső végét. Nagyot nem kellett ugrania, hiszen a teleszkópos lépcső vége majd egy szintben volt a motorcsónak peremével. Drew úgy futott fel a fedélzetre, mint a majom a fára. Áttette a lábát a korláton, majd eltűnt a szemük elől. - Légy készenlétben, Bertie - figyelmeztette Foxot Jim. Bertie nem kérdezte, mire legyen kész, hiszen úgyis tudta. Nem kapcsolta ki a motort, amíg Drew feje fel nem bukkant felettük. - Csend és nyugalom. Feljöhettek. Csak amikor már mindenki odafent volt, és a motorcsónakot a helyére rögzítette, mászott fel Bertie is a fedélzetre. Éppen akkor ért fel, amikor Robinson ordítani és ugrándozni kezdett. - Áááááá! Áááááá! Közben úgy vakarta, karmolta a karját, majd az arcát is, mintha le akarta volna tépni magáról a bőrét. Bertie döbbenten látta, hogy Eric körmei nyomán mély, véres árkok születnek, amelyekből piros cseppek hullanak a padlóra. - Áááááá! Áááááá! Drew Robinsonra fogta a pisztolyát. - Mi a franc van veled, Eric?! Mi a franc... - Viszkeeeeet! - ordította Robinson, és a szakáiiát vette sorra. Belekapaszkodott, mintha ki akarná tépni az utolsó szálig. - Ááááá! Viszkeeeet! Jim, Drew és Fox megdöbbenve bámultak egymásra. - Úristen, Jim! - nyögte Bertie. - Mi lelte a fickót? -Az iszaaaaap! - ordította

Eric. - Égeeeet az iszaaap! - De hiszen... nincs is rajtad! Robinsonon ekkor már valóban nem volt iszap. Vagy ha volt is, elhanyagolható mennyiségben. Csupán szőke szakáilába ragadt bele néhány nagyobb csomó. Jim azt hitte, tudja, mi Robinson baja. Odalépett hozzá, és csendesen nyugtatni kezdte. -Csak nyugalom, Eric, nyugalom. Mindjárt vége lesz. - De amikor annyira viszkeeeet! Viszkeeeet! - böm-bölte Robinson. - Nem bííírom tovább! Ellökte magától Jim feléje nyújtott kezét, és néhány ugrással a fedélzet párkányánál termett. - Nem bííírom! Nem bííírom! Felemelkedett a levegőbe, és szépen kivitelezett ugrással átszállt a korlát felett. Mire a másik három felocsúdott, már csak a csobbanását hallották. -Úristen! - ordította Bertie. - Ez a barom beleugrott a vízbe! - Ki kell fogni... Fogjuk ki, fiúk! - Hogy fogjuk ki? - kérdezte nyugodtan Jim. Magában már keresztet vetett Robinsonra. Drew a korláthoz futott. -Én utána ugrok... ha kell. Hol a francban vagy, Eric? Bárhogy is figyelték a víz felszínét, nem látták Eric Robinsont. Drew még toporgott egy kicsit a korlátnál, aztán le-roskadt a fedélzetre. - Uramisten... mi történhetett vele? - Kiborult - mondta Jim. - Összezuhant idegileg. Nem bírta a strapát. - És a viszketés? Azt ordította, hogy... - Tudom, hogy mit ordított! - vágott közbe ingerülten Spencer. - En is hallottam. - Lehet, hogy tényleg viszketett neki? - Hogy viszketett volna, amikor már nem is volt rajta iszap? - Talán a helye. -Ennek is megvan a maga természettudományos magyarázata - vonta össze a szemöldökét Spencer. -Nem csak a testére ragadt rá az iszap, hanem a tudatalattijára is. A testéről lemosta, a tudatalattijáról viszont még nem tudta. Hát ez viszketett szegénynek. Drew eltátotta a száját. - A tudatalattija... viszketett? - Ahogy mondom. - Én ezt... nem értem, Jim. Spencer megveregette a vállát. -Nem baj, Miké. Az a lényeg, hogy a hajón vagyunk. Járjunk körbe, és nézzük meg, nem bukkan-e fel valahol. Kétszer is körbejárták a fedélzetet, de nem látták, hogy Robinson vagy Thurman bárhol is felbukkant volna. Csendes volt a víz, mint szelíd alkonyatokon a napsugarak vidáman gördeszkáztak a felszínén. - Nincsenek sehol, Jim. - Jól van, Bertie, nézd meg, hogy minden rendben van-e a motorral. Bertie a hajóhídra kapaszkodott, és beindította a motort. Szépen, elegánsan indult, és halkan, olajozottan zümmögött. Magabiztosan, mint aki be akarja mutatni, hogy rá aztán semmiféle hatással nem voltak az elmúlt szörnyű események. Bertie kidugta a fejét a kormányosfülke ajtaján. - Minden oké, Jim. - Felszedjük a sátorfánkat, fiúk. Drew odalépett Jimhez, és megcsóválta a fejét. - Biztos, hogy jó lesz így, főnök? - Micsoda, Miké? - Hát hogy csak úgy elmegyünk. - Miért, mit kellene csinálnunk? Drew megvakarta a feje búbját. - Én nem tudom, Jim, isten bizony nem tudom. Csak valahogy olyan furcsa ez az egész. Tegnap még hatan voltunk, ma meg már csak hárman. Fel sem tudom fogni, hogy meghaltak. - Pedig meghaltak, Miké. - Tudom én azt, Jim, mégis nehezen tudom felfogni. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy... meg sem tudjuk mondani, hogyan haltak meg.

- Csak Baines halt meg - helyesbített Jim. - A másik kettő holttestét még nem láttuk. Drew közel hajolt Jimhez. - Jim, én igazán nem akarok semmi rosszat mondani, de... nem kutattuk még át a hajót. - Mindjárt átkutatjuk. - Láttad azt a filmet... már nem tudom, mi volt a címe, de arról szólt, hogy kirándulók találtak egy népte-len hajót a tengeren? Néhányan felmentek rá, hogy megnézzék, mi a helyzet rajta... s akkor a szekrényből kibújt néhány élőhalott fickó, zombik, és mindenkit lemészároltak. - Mire célzói, Miké? Drew megszívta az orrát. - Konkrétan Thurmanre. Őt nem láttuk meghalni, Jim, de élve sem látjuk. Nincs a hajón - vagyis élve nincs a hajón -, .. .mert ha itt lenne, már előjött volna. Ezért... át kellene kutatnunk a jacht minden zegét-zugát. Jim érezte, hogy hideg szellő táncol a levegőben. Vajon honnan jön, talán a sziget felől? Legyintett, de nem mondott ellent Drewnak. Csípőre tette a kezét, és felkiáltott a kormányosfülkébe. - Bertie! Állítsd le a motort! Bertie Fox leállította. Kihajolt, és kérdőn Jimre nézett. -Átkutatjuk a hajót - mondta Jim Bertie-nek. -Drew szeretné, ha átkutatnánk. - Jól van - mondta Bertie, és újra indított. A motor feldübörgött, de a hajó mégsem indult el. - Lent hagyom a horgonyt, Jim. A motor meg csak hadd járjon. Ebből aztán Jim kitalálhatta, hogy Bertie is fél valamitől. - Háromfelé oszlunk - javasolta Jim. - Én a stuk-kerral lemegyek... Drew szemben állt Jimmel, aki viszont háttal állt a korlátnak. Jim Drewt nézte, és megpróbálta kitalálni, mivel bízhatná meg a fickót. Ha ő is összeroppan, mint Robinson... Csak akkor tűnt fel neki, hogy Drew milyen halálsápadt, amikor beszélni kezdett hozzá. Úgy rángatódzott a szája széle, mint a giliszta, ha horogra húzzák. - Jól van - változtatta meg gyorsan a tervét. - Te idefent maradsz. Majd én és Bertie... - Jim - nyögte Drew elhaló hangon. Jim csak ekkor figyelt fel rá, hogy Drew nem is rá néz, hanem valahova a háta mögé. - Jim... - nyögdécselte Drew. - Oda nézz... Jim! Jim Spencer villámsebesen megfordult. Jó időben ahhoz, hogy észrevegye a véres ujjakat a korláton. Az ujjak a korlátba kapaszkodtak, és feltehetően tenyérben, majd pedig karban folytatódtak ezeket azonban nem látta a hajótesttől. Drew szájából a félelem nyála csöppent ki, ahogy Jim karjába markolt. - Jim... ott van valaki... Nem vették észre, hogy Bertie is mellettük áll már, és kitágult szemekkel, nyitott szájjal bámulja a korlátba kapaszkodó, véres ujjakat. - Az... lehetetlen. -Miértlenne... az? - Mert ott nincs létra. A hajó oldalán pedig... képtelenség felmászni. - Csak nyugalom, fiúk - morogta nyugalmat erőltetve magára Jim Spencer. Ebben a pillanatban mintha lecsökkent volna a nap fénye, és hideg fuvallatok kezdték pásztázni a vizet. Szakasztott úgy, mint amikor a sci-fi filmekben a mit sem sejtő hajó kezd átesni egy másik dimenzióba. Jim kivette Drew kezéből a stukkert és elindult a korlát felé. Alig lépett néhányat, az ujjak eltűntek a szeme elől. - Vigyázz, Jim! - hallotta maga mögött Bertie kiáltását. - Már nincs... ott! Mindhárman hallották a csobbanást. Jim a korláthoz lépett, és áthajolt rajta. A csobbanás ellenére is sima maradt odalent a víz felszíne, mintha nem is ugrott volna bele senki. - Látsz valamit... Jim? - Semmit - mondta Spencer mélyeket lélegezve. -Az égvilágon semmit. Gyorsan úgy döntött, hogy mégsem kutatják át a hajót. Amilyen sebesen csak lehet, behúznak az első kikötőbe. Ott aztán majd kiderül, hogy van-e zombi a hajóján. -Ki volt az... Jim? - Nem tudom - mondta a másik kettő felé fordulva. - Talán Thurman. - Az meglehet - mondta Drew. - Mintha az ő ujjai lettek volna. - Azok is voltak - erősítette meg Bertie.

- De hogy volt képes... felmászni a hajó oldalán? - Dustin jó mászó. - Ez akkor is lehetetlen! Spencer úgy látta, eljött az ideje, hogy berekessze a vitát. - Tegyük fel, hogy Thurman volt - mondta a másik kettőnek. - Tegyük fel. És tegyük fel, hogy mégis felmászott a korlátig... Most az a kérdés, hogy mit csináljunk? - Miért kérded ezt, Jimmy? - Azért, mert ha akarjátok, átszállhatunk a motorcsónakba, és átkutathatjuk a környéket. Hátha megtaláljuk valahol. A másik kettő mélyen hallgatott. - Vagy menjünk inkább tovább? Rövid csend után Drew felmordult. -Jim... neked is tudnod kell, hogy... az, aki felmászott a hajó oldalán, nem lehetett élő ember. - Akkor hát mi legyen? - Húzzunk el innen, amilyen gyorsan csak lehet! - Bertie? - Felszedem a horgonyt. Alig tartott három percnél tovább. Bertie bekapcsolta a csörlőt, és felhúzta a horgonyt. Amikor kész lett vele, kidugta a fejét az ajtónyíláson. - Mehetünk, Jim? -Nyomás! - Isten nevében, előre! A motor felbőgött. A hajó azonban nem lőtt ki, mint máskor szokott. Erőlködött, erőlködött, de nem ment előre szemernyit sem. Bertie sápadt képpel dugta ki a fejét az ajtón. - Baj van, Jim. Nem mondott vele újdonságot. Jim azonnal megérezte a hajó erőlködésén, hogy zűr van a motorral. - Mi a baj, Bertie? - Alighanem... beleakadt valamibe a hajócsavar. - Jézusom! Próbálgasd egy kicsit. A motorok tovább bőgtek, a hajó pedig lassan egy helyben kezdett forogni. Mintha még mindig lent lett volna a horgonya. - Nem megy, Jim. - A francba! - szitkozódott Spencer. - Mibe akadhattunk bele? Drew halálsápadt képpel rázta meg a fejét. - Nem akadtunk bele semmibe, Jim! Jim dühösen kiköpött a padlóra. - Akkor mi a fenétől nem megyünk előre? Drew megtörölgette könnyes arcát. -Mert... valaki fogja odalent a hajócsavart, Jim. És... eddig is fogta. Azért is voltak véresek az ujjai. Jim nem szólt semmit. Valahogy nem volt kedve újra természettudományos magyarázatokkal előhozakodni. Éppen meg akarta kérdezni tőlük, hogy mit javasolnak, mit csináljanak, amikor éles kiáltás hangzott fel odalentről. -Hé! Jimmy!Hé! - Ez... Robinson! - nyögte kétségbeesetten Drew. -Ez Robinson hangja! - Megyek, és megnézem. Drew azonban elkapta Jim karját, és visszafelé húzta. - Ne, Jim! Kérlek, könyörgök, ne! Rá se nézz, mert magad is zombivá változol, és valamennyien azzá változunk! Édes istenem, csak most ments meg bennünket ! Ezután j ó útra térek, és... Jim félretolta, és a korláthoz lépett. Áthajolva felette, a vízre nézett. Közvetlenül a hajótest mellett Robinson szakállas képét látta, amint felnéz rájuk. -Eric? -Mit gondolsz, ki a franc? Húzzatok már ki végre! Valahogy tetszett a hangja Jimmynek. Ha másképpen beszélt volna, szóba sem állt volna vele. Ez a hang azonban nagyon is Robinsonhoz illett. - Mi történt veled, Eric? A szakállas kiköpött egy jó liternyi vizet a szájából. -Azt nektek jobban kellene tudnotok. Ha ismét Drew lökött bele, megölöm. - Gyere a létrához, Eric. Lemegyek érted. Indult volna a létra felé, de Drew térdre vetette magát előtte, és átkarolta a lábát.

-Ne, Jim, kérlek, könyörgök, ne! Ez nem Robinson. Ez nem lehet Robinson! - Pedig nagyon annak néz ki. - Ez csak a látszat, Jim. Zombi lett belőle, élőhalott. Ő már hozzájuk tartozik. Semmi dolgunk vele. Húzzunk innen a francba! - Elfelejted, hogy valaki elkapta a csavart, és nem engedi el? Drew ekkor sírni kezdett. Jim a korláthoz sétált, áttette rajta a lábát, és mászni kezdett lefelé a vaslétrán. 26. Alig karnyújtásnyi távolságban volt már csak Robinsontól, amikor megtorpant. Egyik kezével a létrába kapaszkodott, a másikkal pedig előrenyújtotta a kését. -Ne közelíts, Eric! Robinson rémülten nézett rá. - Mi a franc van veled, Jim? Á, szóval mégiscsak ti löktetek bele. Gondolhattam volna. Ti rohadékok... - Emlékszel, hogy estél a vízbe, Eric? Robinson nyelt néhányat, miközben erősen koncentrált. - Nem - mondta végül. - Csak a vízben ébredtem fel. Istenem, a francba, Jim, fel akarok jutni innen! Méghozzá minél gyorsabban. - Minek az a nagy sietség? - Az isten áldjon meg, Jim, rohadt hideg van a vízben. Mintha már fél napja áznék benne. De ezenkívül is megvan rá az okom, hogy fent legyek a fedélzeten. - Mi az az ok? - Majd ha odafent leszek, megmondom. Spencer néhány másodpercig habozott, miközben igyekezett felmérni, hogy nem változott-e át Eric. Tengeri szörnnyé vagy zombivá, esetleg óriási tintahallá. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy nem. Spencer jó emberismerő volt ismerte az alkalmazottait, most is meg mert volna esküdni rá, hogy az ijedtségen kívül nincs Ericnek semmi baja. Ugyanúgy ideát van még, mint ő vagy a másik kettő. - Jól van - mondta. - Gyere. Fogd a kezem! Segített Robinsonnak felmászni a létrán a fedélzetre. Nem mondhatni, hogy kitörő öröm fogadta volna az érkezésüket. Drew ráfogta a stukkert Robinsonra, Bertie kezében pedig jókora pájszervas feketedett. - Kösz az ünnepi fogadtatást - vigyorgott Robinson. - Előbb-utóbb úgyis kitaposom valamelyikőtök belét, de lehet, hogy mindkettőtökét. Ne is tagadd, Drew, hogy te löktél be. Jim Robinson elé állt, és megfogta a vállát. - Nem ők voltak, Eric. És nem is én. Magadtól ugrottal a tóba. - Én?! - sápadt el Robinson. - Az lehetetlen! - Márpedig így volt, Eric. Aztán szép lassan, kerek mondatokban összefoglalva elmondta Robinsonnak a történteket. Hogy vaka-ródzni kezdett, majd belevetette magát a tóba. Robinson tátott szájjal hallgatta, és csak nyögdé-cselni volt képes, amikor Jim befejezte. -Ez... lehetet... len... De... miért, amikor... már nem is viszket! - Kicsit kiborultál, Eric - magyarázta Jim. - Megvan a természettudományos magyarázata, hogy miért. Drew azonban ezúttal nem volt kíváncsi a természettudományos magyarázatokra. Annyira félt, hogy képes volt Jim szavába vágni. - Láttál valamit a vízben, Eric? Eric Robinson becsukta a száját, és a szigetre nézett, amely ott lapult néhány száz méternyire tőlük. Az volt a gyanúja, hogy a sziget elkapta őket, és nem is ereszti el addig, amíg egyetlen csepp vér folyik az ereikben. - Láttam, Miké - mondta remegő szájszéllel. -Hol láttad? -A víz alatt. - Te... lebuktál a víz alá? - Jó sokáig lent is voltam. Ott láttam... Elhallgatott. Jim előrehajolt. - Mit láttál odalent, Eric? Robinson kelletlenül megsimogatta a szakáilát. - Mit mondjak? -Hogy mit láttál! -Hát... őt! -Kit? Mondd már, ne kelljen kihúznom belőled minden szót! - Alighanem Thurmant láttam, Jim! - Dustint? - kérdezte hitetlenkedve Jim.

- Hát... őt. Alighanem. - Mit láttál rajta? Robinson megcsóválta a fejét. - Nem is tudom, Jim, hogyan magyarázzam el. Egyszer csak bent voltam a vízben, a víz alatt, és ott volt Dustin is. Nem vagyok biztos benne, Jim, nem ájultamban láttam-e őt, de valahogy... nem féltem tőle. Pedig igazság szerint félnem kellett volna. - Miért, Eric? - Mert... valahogy odavaló volt. Nem idevaló. Nem tudom másként mondani. Úgy mozgott a víz alatt, mintha nem is ember lenne. Úszott, és közben vigyorgott, meg beszélt, meg minden. Aztán... de ez bizonyára nem volt valóság. - Micsoda, Eric? - Hát... egyszer csak azt láttam, hogy forog a fejem felett a hajócsavar, és... valaki - ki tudja, ki - odaúszott hozzá, és elkapta. A hajócsavar meg összevagdosta az ujját. Láttam, hogy csak úgy dől belőle a vér, csupa vörös lett minden odalent, mintha vörös fátyolt terítettek volna a csavar köré. Dustin meg egyre csak vigyorgott és úszkált a másik körül. Aztán észrevettem a nyakát. - Te jó isten! - nyögte Drew. - Mit láttál rajta? - Valaki elvágta. Annyira, hogy csak... alig maradt valami, ami a testén tartotta. Úgy félrebillent a feje, mintha... már nem is tartozna hozzá. Jim érezte, hogy összeszorul a torka. Csak nehezen tudott kipréselni rajta néhány szót. - Nórát... nem láttad? - Őt nem, Jim. - Viszket még a bőröd? - Már nem, Jim. Jim megfordult. -Bertie! Próbáld meg még egyszer. Adj erős gázt! Bertie felbőgette a motort. A motor bőgött-bőgött, de a hajó meg sem moccant. Drew Jimhez hajolt. - Tudod, hány lóerős ez, Jim? - Persze hogy tudom. Hiszen az enyém. - Akkor azt is tudod, hogy ezt élő ember... Ebben a pillanatban a jacht kilőtt. Olyan sebesen, hogy rohanni kezdett mellettük a sziget. Hamarosan bele is veszett a napsütésbe. 27. Azon a héten mindenki Bob McKinley diadalát ünnepelte. Amikor megérkezett a jávorszarvas micsodájának való fával - egy hatalmas tréler hozta a jókora rönköt -, a fél város kicsődült a csodálatára. Senor Mon-teverde magánkívül volt, mondhatni transzba esett. Ott futott a tréler mellett, és minden arra járót megölelgetett. - Ez az én fám! - dicsekedett. - A Felakasztott Indián szigetéről való. Akár száz jávorszarvas tökét is ki-faragtathatok belőle! A kisváros lakosai őszintén megtapsolták Mr. Monté verdét. Ártatlan emberek éltek errefelé örültek más sikerének. A farönköt az autó behúzta a pizzéria udvarába, ahol a szakállas vezető lebillentette a földre. Elégedetten összedörzsölte a tenyerét, és Monteverdére kacsintott. - Itt van a fája, Mr. Monté verde. Senor Monteverde a fára pislogott. - Mennyivel... tartozom? A sildes sapkás, szakállas, félszemű, karikalábú fickó legyintett egyet. - Semmivel. Hadd örüljenek a turisták. Különben is Bob barátja vagyok. Senor Monteverde a rönk körül sürgölődő Bobra nézett. - Úgy tudtam, hogy nincsenek errefelé ismerősei. - Csak nemrég haverkodtunk össze. Senor Monteverdének gyanúsnak tűnt a szakállas. Mintha már látta volna valahol. Ennek a gyanújának aztán hangot is adott. - Nem találkoztunk mi már? A szakállas pipát húzott elő a zsebéből, megtómte, meggyújtotta, aztán kifújta a füstöt. - Az bizony meglehet. Én ugyan nem emlékszem uraságodra, de rám sokan emlékeznek. - Hm. És honnan? - Én vagyok a kormányos azon a hajón, amelyik a Felakasztott Indián szigetére viszi a népeket, meg körbe a tavon. Biztos már uraságodat is vittem. - Á, vagy úgy! - derült fel Senor Monteverde képe. - Akkor tényleg onnan

ismerem. A szakállas barátságos pillantást vetett a rönk körül sürgölődő fiatalemberre. - Megmentette a kedvenc zászlómat. Miattam esett a vízbe. Még csak ki sem tudtam menteni. Később aztán megtaláltam a szigeten. -Már azt hittem... vége - sóhajtott Senor Monteverde. - A rádió bemondta, hogy mekkora vihar dühöngött arrafelé... Mit mondjak, ide is jutott belőle. Abban bíztam csak, hogy sikerül meghúznia magát valahol a szigeten. - Minden jó, ha jó a vége - zárta le a beszélgetést Stanley, kiverve a pipáját a tenyerébe. - Kész vagy, Bob? - Kész - intett Bob, és felhajította a trélerre a rönköt rögzítő lánc végét. Senor Monteverde a szakállashoz fordult. - Elfogad tőlem egy pizzát? - Akár kettőt is - vigyorgott a tengerész. - Jöjjön be az étterembe. Stanley megvakargatta a feje búbját. - Az az igazság, hogy mennem kell. Csak két járatra sikerült kerítenem valakit magam helyett. Oda kell érnem a harmadik járat indulására. - Jól van - bólintott Senor Monteverde. - Öné minden idők két legszebb, legjobb és legnagyobb pizzája. Visszasietett a pizzériába, hogy megrendelje a pizzákat Daisytől. Stanley odament a vörös hajú, szeplős fiatalemberhez, és a vállára vert. - Hát akkor... ezzel meg is lennénk, Bob - mondta mosolyogva. - Ezzel meg, Stanley. - Különben hogy érzed magad? - Egész jól. Csak a torkom kapar egy kicsit. - Mihez kezdesz ezután? Bob felkapta a fejét. - Hogyhogy mihez kezdek? Hiszen, amit eddig csináltam, azt sem fejeztem még be. - Fel akarsz menni az indiánokhoz? - Hát persze. A Yukonhoz, Yellowknife-ba, White-headbe... - Csak vigyázz, hogy meg ne egyenek a jegesmedvék! Már nem érdekel? - Mire gondolsz? - kérdezte Bob, pedig nagyon is jól tudta, hogy mire gondol Stanley. - A kincsre, Bob. A felakasztott indián kincsére. - Nincs ott semmiféle kincs, Stanley. - Hát... te tudod. Azért... - Igen? -Engem mindig ott találsz a kikötőben. Ha nem lennék ott, akkor a hajón vagyok. Várj meg a parton, előbb-utóbb kikötök. - Ha úgy adódik, így teszek. Magában pedig arra gondolt, hogy alighanem sohanapján kerül majd rá sor. Akkor még nem tudta: soha nem szabad kimondanunk azt a szót, hogy soha. 28. A következő héten annyi problémája akadt, hogy ki sem látszott belőle. Eddig békésen, mondhatni unalmasán csordogáltak a napjai, amelyeket csak a saját maga által okozott balesetek színeztek egy kissé. Most azonban mintha megbolondult volna körülötte a világ. Először is Senor Monteverde fűnek-fának elmesélte Bob küldetésének a történetét. Ennek következtében mindenki meg akarta nézni, és megveregetni a vállát. Előfordult, hogy legédesebb álmából verte fel Daisy a hírrel, hogy itt van egy ikszipszilon nevű úr, aki látni szeretné. Bob mérgesen felcihelődött, és átbattyogott az étterembe, hogy megmutassa magát. Ikszipszilon és neje megcsodálták, megfogdosták, jó, hogy a fogát nem nézték meg. Szakasztott, mint a rabszolgavásáron. Majd pedig ajánlatot tettek neki - persze Senor Monteverde háta mögött. Fülébe suttogták, hogy fontos és felelősségteljes munkával szeretnék megbízni. Egy áfonyást kellene megvédenie a medvéktől és az arra kóborló áfony agy új tőktől. Bobot csak jólneveltsé-ge akadályozta meg, hogy el ne küldje őket az áfo-nyásba. Ezenkívül Daisy is az idegeire ment. Daisy, aki eddig ügyet sem vetett rá, sőt legszívesebben kirúgatta volna a pizzériából, egyszerűen ráragadt. Szerencsére nem úgy, mivel ekkor már határozottan el volt kötelezve Senor Monteverdének inkább mintha a nővére vagy az anyja lett volna. Kezdődött azzal, hogy a fejébe vette: Bob magányos, és társra van szüksége. Ezért aztán igyekezett mindenféle nőnemű lényeket felhajtani neki. Bobot elkapta

a harctéri idegesség, amikor újabb és újabb lányokkal állított be hozzá. Volt ezek között nagyanyá-nyi, és talán még kiskorú is. Bob elbeszélgetett velük, majd sürgős teendőire hivatkozva lelépett a balfenéken. Tizedik kísérlete után szerencsére Daisy megsértődött, és nem próbálkozott többé. Bob felettébb elégedett volt a dolgok ilyetén alakulásával, és végezte tovább a munkáját. Azaz csak végezte volna, Senor Monteverde azonban attól a naptól kezdve nemigen hagyta a konyhában dolgozni. Úgy érezte, Bob többre hivatott, mint a törölgetés. így legalább a tányérjai is épen maradnak. Megbízta viszont, hogy segédkezzen a faszobrásznak a faragásnál. Bob sóhajtott, és engedelmeskedett. Ennek meg is lett a kézzelfogható eredménye. Ösz-szebarátkozott a szobrásszal, akinek ugyan nem volt segítségre szüksége, viszont kitűnő pedagógusnak bizonyult. Addig-addig unszolta Bobot, amíg az a kezébe nem vette a szerszámait. És lássanak csodát! Mindjárt úgy állt a kezében a véső és a kalapács, mintha velük együtt született volna. Bob rövid idő alatt első osztályú jávorszarvastökfaragóvá képezte ki magát. A legnagyobb dicséretet is a faragótól kapta, aki, amikor végignézett a kollekción - hetvenkét micsodát faragtak ki kemény munkával -, elégedetten megcsóválta a fejét. - Egészen belejöttél, Bob. Már meg sem tudom különböztetni a te tököd az én tökömtől. Ráadásul néhány indiánnal is meggyűlt a baja. Senor Monteverde ugyancsak segíteni szeretett volna rajta, akárcsak Daisy, ezért ismerősei révén beszervezett hozzá néhány indiánt. Az indiánok többnyire már akkor részegek voltak, amikor megérkeztek megettek jó pár pizzát, és összevissza gajdoltak. Akkor telt be aztán a pohár, amikor egyikük egy svéd tengerésznótát próbált eladni neki ősi, inuit dalként. Még szerencse, hogy az ismétlődő héja, héja, felkeltette a gyanakvását. Kiderült, hogy az inuit évekig dolgozott szakácsként egy teherhajón, amíg permanens részegség miatt ki nem rúgták. Ekkor Bob kénytelen volt nyomatékosan megkérni Senor Monteverdét, hogy ne hozzon több indiánt a nyakára. Majd ha lesz egy kis ideje, keres ő magának adatközlőt. Az indiánok azonban nem hagyták békén. Legalábbis egy. 29. Dögfáradt volt azon az estén, mert egész délután a kemencét javították. Valami miatt eldugult a járata, és Senor Monteverde fejébe vette, hogy ha már így alakult a dolog, alaposan ki is kell tisztítani. Bob mind ez ideig el sem tudta képzelni, mennyi korom férhet bele egy viszonylag kis pizzakemencébe. Még csak a kor-mozás felénél tartottak, amikor arra gondolt, hogy alighanem ősi indián varázslattal van dolga. Ha a legmagasabb kanadai hegycsúcsot az alá tartozó heggyel pizzakemencévé alakítanák át, sem férne annyi korom bele, mint amennyi ebbe a kis vacakba. Öreg este lett, amikorra befejezték a munkát. S bár nem szerette az alkoholt - nem tartotta úriemberhez méltónak a piá-lást -, ezúttal nem tudott ellenállni Senor Monteverde unszolásának, és legördített néhány cseppecske édes spanyol bort a torkán. Ez aztán ki is készítette. Alig volt képes átbotorkálni a szobájába, hogy ott aztán mo-sakodás és vetkőzés nélkül az ágyára dőljön. Úgy is aludt el, kormosán, még a cipőjét is a lábán felejtve. Arra ébredt, hogy rázogatja valaki. Kinyitotta a szemét, és majdnem felkiáltott felháborodásában. Az ágya melletti széken egy indián ült, kalapját mélyen a szemébe húzva. Bob McKinley azt hitte, egy újabb szeszkazán látogatott el hozzá, és azon nyomban el is határozta: kímélet nélkül kihajítja. Elege volt a Senor Monteverde toborozta őslakosokból! Bár kicsit még fájt a feje, és a nyelve is a szájpadlásához tapadt, szerencsére meg tudott szólalni. És meg is szólalt. -Mi a fenét... keres itt? - nyögte, és megpróbált legalább felkönyökölni. Akkor még fel sem tűnt neki, hogy ezzel az indiánnal nincs rendben valami. Túl erősek a kontúrjai, a kontúrok közötti rész pedig túl vékony. Olyan vékony, hogy átlát rajta. Jól látja az ajtót meg az ajtófélfát, pedig az indián az ajtó és közte ül. -Nem akarom... hogy bármit is elmondjon - próbálta meg leállítani a fickót, pedig az még el sem kezdett beszélni. - Énekelnie sem kell. Menjen vissza Senor Monteverdéhez, és mondja meg neki... - Bob! - hallotta hirtelen az indián hangját. - Bob... Bob lenyelte a mondat végét. Az indiánnak olyan mély volt a hangja, mintha egy

medve brummogott volna vele szemben. Mély és lassú, mint a széles kanyonokban hömpölygő folyók. -Bob! - ismételte az indián, és felemelte a fejét. Kalapja felcsúszott a feje búbjára. Bob majdhogynem felkiáltott meglepetésében. Az indián az az indián volt, akivel a szigeten találkozott álmában. Jézusom, de hát ez nem lehet, nem lehet! Szájába gyűrte az öklét, és gondolkodni próbált. Csak nem elveszíteni a józan eszem, csak nem elveszíteni! Az elmúlt hetek alatt igyekezett megfeledkezni a szigeten töltött éjszakákról. Megpróbálta bemesélni magának, hogy ami ott történt vele, pontosabban, amit megtörténtnek vélt, az a valóságban nem is történt meg soha. Káprázat játszott vele, vagy mi a csoda. Olyan volt, mint egy rossz álom, amit meg kell próbálnia minél gyorsabban elfelejteni. És ő meg is próbálta. Nem gondolt a faházra, és nem gondolt Nórára sem. Nóra nem a valóság szülötte volt: inkább az álmoké. Most azonban megingott a hite az álomteóriában. Hiszen ez az indián ugyanaz az indián... Akkor bizonyosodott meg igazán róla, amikor az indián hullámzani kezdett a levegőben. - Sietnem kell, Bob - morogta medvehangján. -Sietnem kell! És neked is sietned kell! - Hova kell... sietnem? - kérdezte bambán anélkül, hogy akarta volna. -Ne felejtsd el... Berlinben... Sajnos... az idő... Az indián ekkor kihúzott valamit a zsebéből. Hosz-szúkás volt és fekete színű. Bob akkor ismerte csak fel, mi az, amikor verdesni kezdett a szárnyával. - Madár - nyögte. - Ma... dár! Az indián bólintott. -Szellem... madár - csikorogta. - A... fejedbe... nem menekülhetsz... Találd meg, és... hozd vissza... a kincs... tiéd... Fejedbe... ha a fejedben a szellemmadár. .. az enyém vagy... amíg ki nem engedem. Bob fel akart ugrani, de az indián felé nyújtotta a verdeső madarat. Mintha elektromos áram pattant volna ki belőle: Bob hátrazuhant az ágyon. - Felnyitom... a koponyádat - csikorogta az indián. -Alcrí... indiánoktól... tanultam. Felnyitom, és... belehelyezem. .. Bob moccanni sem tudott. Álmodom, álmodom, álmodom - zakatoltak a fejében a gondolatok. - Akkor viszont miért nem vagyok képes becsukni a szemem, és miért tudom pontosan, hogy hol vagyok, és miért emlékszem mindenre, ami az elmúlt három hétben történt velem? Az indián hirtelen tenyere élével Bob homlokára ütött. Bob rémülten felkiáltott, de csak kellemes simo-gatást érzett. - Szétnyílt... a koponyád - csikorogta az indián. -Belehelyezem a madarat. Mindaddig benne lesz, amíg... csak ki... nem... belőle. Addig az... enyém vagy... Bob rémülten látta, hogy az indián a homloka fölé tartja a furcsa, még sosem látott madarat. -Whiskey... Jack... ez a madár... neve. Lélekma-dár. Hopp! Már benn is van! Bob felordított. A madár már nem volt az indián kezében, és a szobában sem repkedett. Mintha lágy, finom kis szárnyak verdesését érezte volna a koponyája belsejében. Az indián felállt, biccentett, és az ajtó felé indult. - Vidd el a madarat... - kiáltotta utána elkeseredetten Bob. - Vidd el... vidd el... Aztán vagy elájult, vagy elaludt. 30. Amikor felébredt, már biztos volt a dolgában. Az indián akar valamit tőle, nem is vitás. Ő pedig szégyenszemre nem akarja teljesíteni. És ha nincs túlvilág, és ha az indián lelke sem létezik? Attól még rájöhet a titokra. Elvégre rejtvénynek sem rossz. Mi a csoda húzódik meg Eggert rejtélyes berlini utazása mögött? Amíg Bob a fejét törte, néhány mérföldnyi távolságban egy hajón Jim Spencer ugyancsak az agyát túráztatta. Ide-oda sétált a kajütjében, majd kinyitotta az ajtót, és kiordított a folyosóra. - Bertie! Gyere csak be! Nem kellett soká várnia, hogy az izmos fickó feltűnjön a küszöbön. - Itt vagyok, Jimmy. Jim Spencer intett, hogy jöjjön be a kajütbe. Fox bement, és becsukta maga

mögött az ajtót. - Mi újság, Bertie? Fox megvonta a vállát. - Minden rendben. - Robinson? - Vele is. - Nem látsz rajta már semmi különöset? - Semmit, Jim. - Nemrég furcsán viselkedett... És akkor még enyhén fogalmaztam. Bertie Fox mélyet sóhajtott. - Valamennyien furcsán viselkedtünk, Jim. Történt velünk valami a szigeten. Jim Spencer megcsóválta a fejét. - Mi történhetett? Bertie Fox a kajütablakhoz lépett, és kinézett a táncoló hullámokra. - Jön Miké a rocsóval. - Éppen ideje. Nos, szerinted mi történhetett velünk? Bertie széttárta a karját. - Nagyon nehéz erre válaszolni, Jim. Sosem hittem benne, hogy létezhetnek kísértetek meg hazajáró lelkek, ilyesfélék. - És most? Fox grimaszt vágott. - Magam sem tudom, miben higgyek. Baines meghalt, és ezt nem magyarázhatjuk semmivel. Kivéve, hogy az indián szelleme ölte meg. - Dehogynem magyarázhatjuk. - Például mivel? - Matt az éjszaka sötétjében belecsúszott a gödörbe, és belefulladt. Sokat gondolkodtam a dolgon, Bertie. Engem nem könnyű megetetni, ezért is lettem valaki. - Miről van szó, Jim? Spencer elkapta Bertie karját. - Két lehetőség áll előttem, Bertie. Az egyik, hogy azt hiszem el, amit el akarnak hitetni velem. Hogy az indián szelleme őrzi a kincset. Azért akarják elhitetni, hogy hagyjak fel a próbálkozással, és ne akarjam megszerezni magamnak. Hagyjam, hogy mások szerezzék meg. -Má... sok? - Mindig mondtam neked, Bertie, hogy mindennek racionális oka van. Annak kell lennie. -Igen, de... - Azoknak is, amik a szigeten történtek velünk. Például Baines halálának is. Ha egyáltalán meghalt. - Hogy érted ezt... főnök? - Úgy értem, hogy valakik rohadtul át akarnak verni. - Úristen, kik? - Remélem, te nem vagy köztük, Bertie. -Istenem, Jim, hogy gondolhatsz ilyenre? Csak nem arra gondolsz, hogy Matt... - Miért ne? - Baines ezek szerint... él? - Mondd, Bertie, mit láttál te belőle, és mit láttam én belőle? Egy állítólagos holttestet, kötéllel a nyakán. Tudod, hogy Matt inuit? - Persze. De mi köze ennek... - Hátha tud valamit, amit mi nem tudunk. Képes órákon át visszafojtani a lélegzetét, meg ilyesmi. - Eszerint csak megjátszottá volna, hogy meghalt? -Lehetséges, Bertie. Lehetséges. Aztán szabadon garázdálkodhatott. Például... Thurman segítségével. Mert Thurman sem halt meg. Robinson maga látta odalent, hogy a hajócsavar körül babrált. És ez a másik lehetőség, Bertie. - Mármint... micsoda, Jim? - Mármint az, hogy semmiféle kísértet nincs a szigeten semmiféle földöntúli nem történt velünk ami történt, az mind Matt és Thurman mesterkedésének az eredménye. - Baines nagyon halottnak nézett ki, Jim. - Ugyan már, Bertie, mit tudsz te az inuitokról, vagy akár az indiánokról is. Nem tudhatod, hogy a sámánjaik mire képesek. Természetfeletti képességeik persze nekik sincsenek, csak éppen értenek a füvekhez, és minden szart összekotyvasztanak belőlük. Elképzelhető, hogy Mattnek is volt

valami itala, amit megivott, és tökéletes halott lett tőle. Legalábbis mi annak hittük. Aztán, amikor elmentünk a szigetről, magához tért, és most tovább keresi a kincset. - Thurmannel? - Például. Bertie-nek már nem volt ideje válaszolni, mert megkopogtatták a kajüt ajtaját. - Gyere be, Eric. Robinson besétált a szobába. Jim csak ekkor vette észre, hogy az elmúlt néhány napban milyen hosszúra nőtt Eric szakálla. Talán szólni kellene neki, hogy rakassa rendbe, mert lassan mindenkinek feltűnik. - Hogy s mint, Eric? Robinson nem sokat teketóriázott lecsüccsent a szőnyegre, a másik kettő lába elé. - Rohadtul elfáradtam, egész nap talpaltam. - Nem innál valamit? - Majd később, Jim. Talán egy sört. De most inkább kifújnám magam. Valóban fújt néhányat a levegőbe, aztán felnézett a másik kettőre. - Azt hiszem... érdekes híreket hoztam. - Nocsak, Eric, nocsak - dörzsölte össze a tenyerét Jim. - Mi a helyzet a nagyvilágban? - Körülnéztem egy kicsit odakint, beszélgettem ez-zel-azzal. Tudod, mit sikerült kiderítenem? - Majd elmondod. - Hogy a borotvaügynök csak kamu. - Milyen ügynökről beszélsz? - Akivel állítólag Nóra együtt töltötte az éjszakáit a szigeten. Edgár Corderóról. Jim Spencer összehúzta a szemöldökét. - Kamu? Hogyhogy kamu? - Úgy, hogy az. Utánaeredtem a fickónak. És nem találtam, mert nem is létezik. - Hogy a fenébe sikerült kinyomoznod? És honnan a fenéből tudod, hogy nem tévedsz? Robinson megcsóválta a fejét. - Tudom én azt, hogy kell csinálni, Jim. Láttam egy valag filmet. Először is végigjártam az összes borotvaboltot. Megkérdeztem, hogy szoktak-e megrendelést adni erre járó ügynököknek. És tudod, mit feleltek rá, Jimmy? Mind a három bolt? Hogy szoktak, de fél éve már egyetlen ügynök sem járt erre, pedig fogytán a készletük, és ha így megy tovább, áttérnek a telefonos rendelésre. Jim Spencer megsimogatta az arcát. Lehet, hogy ez a hülye tényleg beleakadt valamibe? - Ügyes, Eric. -Ezután, Jim, benéztem minden kis motelbe meg szállodába és megtudakoltam, hogy nem szállt-e meg náluk mostanában egy borotvaügynök. Belekerült néhány dolcsimba... - Megkapod, Eric. - Nem azért mondtam, Jim, meg vagyok én elégedve a fizetésemmel. Szóval a portások azt mondták, hogy semmiféle ügynök nem jelentkezett be hozzájuk, sőt semmiféle olyan fickót nem láttak, aki ügynöknek nézett volna ki. Márpedig a portásoknak jó szemük van, ezt elhiheted. Az ügynököknek speciális táskáik vannak és speciális modoruk. Nos, azt mondták, hogy az elmúlt fél évben sem speciális táskájú, sem speciális modorú ügynökféle nem lakott náluk. Ez pedig tudod, mit jelent, Jim? - Nóra hazudott. De miért? - Ez a kérdés, Jim. - Bertie? Fox megcsóválta a fejét. - Menteni akart valakit? Jim Spencer felordított, és nagyot rúgott az asztal lábába. Szerencséje, hogy cipő volt rajta, mert ha csak papucs lett volna, darabokra törtek volna az ujjai. - A rohadt anyját, azt! Az a ribanc összeszűrte valakivel a levet! A másik kettő hallgatott. Jim visszaült az asztala mögé, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Amikor felemelte, már éles, fürkésző volt a tekintete.

- Jól van, fiúk. Menjünk sorjában. Adva van tehát Nóra. Elárult. Talán még a vízbe sem véletlenül esett bele. Összeszűrte a levet Bainesszel és Thurmannel. Az a kérdés, hogy veletek hogy áll a helyzet, fiúk? Robinson megdermedt a szőnyegen. Fel akart állni, de aztán meggondolta magát. A végén még Jim támadásnak venné a mocorgását. - Esküszöm, Jim, én nem tudtam semmiről. Ha tudtam volna... - Én sem - biztosította hűségéről Jimet Bertie. - Fogalmam sem volt a dologról, Jim. - Még nem mondtam végig, Jim - nyelt egy nagyot Robinson. - Hát mondd végig, Eric. - Szóval az ügynököt nem találtam meg, és állítom, hogy nem is létezik. - Ezt már mondtad. - Szerintem is jól látod, hogy Nóra rejtegetni akart valakit. - Ezt meg én mondtam. - De azt még senki nem mondta, hogy sikerült kinyomoznom, ki az a fickó! Jim Spencer hatalmasat vágott az asztalra. - Kicsoda? - Róbert McKinley! Szinte úgy robbant ki a száján a név. Jim Spencer keze megállt a levegőben. - Kicsoda? - Róbert McKinley - ismételte engedelmesen Robinson. - Az meg ki a franc? , - Valami egyetemista. - Hiszen itt nincs is egyetem! - Amerikai. - Mi a jó francot keres ez itt? - Ez jó kérdés, Jim. - Nem kérdéseket akarok, hanem válaszokat! - Jól van, Jim. Találkoztam a kikötőben egy pasassal, aki nemrég együtt ivott egy kormányossal. Valami Stanleyvel. - Stanleyvel? Hiszen jól ismerem az öreget! - A fickó azt mesélte, hogy ettől a Stanley tői hallott egy érdekes történetet. Állítólag ez az egyetemista beleesett a hajójáról a vízbe a nagy viharban. A hajózászlót akarta leszerelni, vagy mi a fene. Meg akarta menteni Stanleynek. Jim elraktározott magában minden mondatot. Eszerint az egyetemista és Stanley haverok. Különben miért akarta volna a fickó megmenteni Stanley zászlaját? -És? - Beleesett a vízbe, majd kiúszott a szigetre. -A szentségit neki! - szitkozódott Jim. - Nyilván ott találkozott Nórával. - Már korábban is ismerhették egymást. - Erre is van bizonyítékod? - Erre nincs, főnök. Még nincs. - Jól van, menjünk tovább. - A fickó, ez a McKinley egy pizzériában dolgozik. - Egyetemista pizzériában? - Pénzt gyűjt, hogy elmehessen az indiánok közé. - Mi a francot keresne egy egyetemista az indiánok között? - Velük foglalkozik, Jim. - Mit csinál? - idegeskedett Spencer. - Foglalkozik? Mi a francot jelent ez? - Könyveket ír róluk. Meg cikkeket. Tudod, főnök, olyan tudományos újságokba, amelyeket soha nem olvas el senki. Jim Spencer megszédült. A fenébe is, most aztán elkapta a fonal végét! Adva van egy egyetemista, aki az indiánok körül szaglászik. Szaglászás közben bizonyára elmesélték neki a felakasztott indián és a kincse történetét. A fickó elhatározta, hogy utánajár a dolognak. Vajon mit tudhatott meg az indiánoktól? Lehet, hogy valamelyikük elárulta neki a kincs rejtekhelyét? Az indiánoktól minden kitelik. Nekik nem kell a kincs, de hallgatnak róla, mint a sült hal. A fickó azonban kiszedte belőlük. De vajon hogy került össze Nórával? Akárhogy - adta meg magának a választ. - Nóra az utóbbi időben gyakran járt fodrászhoz. Lehet, hogy valamelyik ilyen alkalommal csípte fel a fickó? Olyan pokoli düh öntötte el, hogy ha a közelében lett volna ez a McKinley, holtbiztos, hogy megfojtotta volna, vagy kitörte volna a nyakát. De nem baj ami késik, szerencsére nem múlik. - A fickó megtudott valamit az indiánoktól - mondta Robinson. - Es becserkészte

Nórát. Valószínűleg csak véletlenül. Nóra meg azt mondta neki, hogy miért ne? -Kuss! Néma csend ereszkedett a kabinra. Sem Robinson, sem Fox nem mert megszólalni. - Gondoljátok, hogy... Thurman és Baines is benne volt a buliban? - Meglehet, főnök. - A rohadt anyjukat! - Még valamit, főnök... -Mondd! -A fickó... akit Nóra menteni akart, és ezért kitalálta a borotvaügynököt... még egyszer visszament a szigetre. Stanley is vele volt. Tudod, miért mentek oda, Jim? - Honnan a francból tudjam? Ha azt mondod, hogy elvitték a kincset, megöllek! - Ellopták a pizzéria elől a jávorszarvas tökét! Jim Spencer megtántörődött. Azt hitte, a nagy bánat a hallására húzódott. - Mi a franc történt? - Ali a pizzéria előtt egy jávorszarvas, Jim. - Egy jávorszarvasnak nem lehet csak úgy lelopni a tökét! - Az egy fa jávorszarvas, Jim. Úgy fűrészelték le neki! Azért mentek a szigetre, hogy olyan fát találjanak, amelyből ki lehet neki faragni egy új tököt. Vagy akár többet is. Érted, Jimmy? Jimmy Spencer felett egyszerre kivilágosodott az ég. Uramisten, hiszen ez egy egész bűnbanda! Adva van a pizzériás, aki megjátssza, hogy ellopták a jávorszarvas micsodáját, elküldi fáért a fickót a szigetre, miközben ez csak egy elterelő akció. El akarták terelni vele a figyelmet a kincsről. Az egyetemista becserkészte Nórát, Nóra pedig elhappolta az embereit, Bainest és Thurmant. Jézusom, ha ez így van, az évszázad nagy összeesküvése készül ellene. Az orra előtt akarják megpattintani az indián kincsét. De abból nem eszel, egyetemista! Felkapta a fejét. Szeme találkozott a két fickó figyelő tekintetével. - Nos, fiúk? Robinson felállt, és széttárta a karját. - Én veled vagyok, főnök. - Én is - csatlakozott hozzá gyorsan Bertie. - Jól van - sóhajtotta Jim, miközben az járt a fejében, hogy olyan nyersanyaggal kell főznie, amilyen van neki. - Jól van, fiúk. Indul a menet! - Mit csináljunk, főnök? - érdeklődött Bertie össze-dörzsölgetve izzadó tenyerét. - Rövidesen meglátogatjuk a fickókat. Stanleyt, a pizzást és ezt a McKinleyt. Mit szóltok hozzá? - Te vagy a főnök, Jim. - Akkor hát kezdetét veheti a nagy vadászat! Ellenvélemény? - Nincs, főnök. Ebben a pillanatban éles kiáltás hasított a csendbe. Miké Drew kiáltozott a kormányosfülkében. 31. Drew még akkor is lihegett és a homlokát törölgette, amikor berontottak hozzá. Ahogy észrevette őket, rájuk fogta a fegyverét. Mivel nem erre számítottak, Jim hátrálni kezdett a bejárat felé. - Mi a fene ez, Miké? - emelte fel a kezét. - Tedd le szépen azt a stukkert! Mi a franc történt veled? Drew leeresztette a stukkerét, és a zsebébe dugta. Spencer látta, hogy úgy remeg a keze, mintha Parkin-son-kór támadta volna hirtelenjében meg. - Jézusom, Jim, de jó, hogy itt vagytok! - Mi történt, Miké? Drew megdörzsölte a szemét. - Láttam valamit, Jim... azt hiszem. - Azt hiszed? -A műszereket tisztogattam, amikor egyszerre csak... megéreztem, hogy figyel valaki, Jim. - A fülkében? - Az ablakon keresztül. - És... láttál valamit? Drew bólintott. - Láttam, Jim. Szörnyű volt. Azt hittem, szívrohamot kapok tőle. Jim beharapta a száját. - Thurmant láttad? - Nem, Jim. Nem Thurman volt. Valaki más. Még sosem láttam életemben... és nem

is szeretném újra látni. Éppen olyan volt a képe, mint azok a gumimaszkok, tudod. - Milyen maszkok? - Szörny maszkok. Gumiból készülnek, és a gyerekek húzzák a fejükre. Még a víz is csepegett róla. Ez egy vízihulla arca volt, Jim. Egy napok óta ázó vízihulláé. - Gyerünk, emberek! Jim kiugrott a fülkéből, és rohanni kezdett a fedélzeten a jacht orra felé. Robinson és Fox az ellenkező irányba tették ugyanazt, míg Drew a sokkhatástól remegő lábakkal a kormányosfülkében maradt. Amikor összetalálkoztak, komoran néztek egymásra. - Semmi, fiúk? - Semmi, Jim. Ebben a pillanatban Drew ismét felkiáltott. Ezúttal nem ordított, csupán csak kiáltott, és nem is volt annyira rémült a hangja. - Jim! Gyertek csak ide! Már nem futottak, de azért szedték a lábukat. Drew a korlátnál állt, és a vízbe bámult. - Láttál valamit, Miké? - Semmit - rázta meg a fejét Drew. - Csak... Lemutatott a fedélzetre. A padlón vizes nyomok látszottak - egy ember talpnyomai. Azzal a kis különbséggel, hogy az egyik lábán négy, a másikon három ujja volt csak. A nyomok a korláttól indultak el, majd ide is tértek vissza. - Emberi nyom - morogta Fox. -És az... ujjai? - bizonytalankodott Robinson. -Nem túl kevés ez? Bertie megsimogatta az arcát. - Talán már... elvesztette őket. Egy hulla a vízben... -Kuss! - Most mi lesz, Jim? - Kikötünk - mondta Spencer. - És megfeledkezünk erről. Első a vadászat. A jacht elindult a kikötő felé. 32. Bob az elkövetkező napját a városi könyvtárban töltötte. Bár korábban többször is elhatározta magában, hogy hagyja a fenébe a kutakodást, egyszerűen képtelen volt rá, hogy megtegye. Mintha egy belső hang arra kényszerítette volna, hogy tegye, amit a sors kijelölt számára. Amíg a könyvtároslány a kért újságokat kereste ki neki, Bobnak volt ideje elgondolkodni, hogy mi az ördög is történt vele Kanadában. Merthogy valami gyökeresen megváltozott benne vagy körülötte, ahhoz kétség sem fért. Mintha valahogy nem lenne a maga ura. Eddig mindig azt tette, amit megtanácskozott magával, az utóbbi időben viszont mintha más is beleszólt volna a döntéseibe. Jó lett volna tudni, ki. Itt van például ez a könyvtárlátogatás is. Hiába határozta el este lefekvés előtt, hogy másnap nem megy sehova, kizárólag a pizzakamencével foglalkozik, és közben eltervezi egy indián rezervátumban teendő első útját, amelyhez természetesen meg kell szereznie az indiánok hozzájárulását is - reggelre kelve valami megváltozott benne. Mintha valaki éjszaka a fejébe ültette volna a kívánságot, hogy menjen be a városi könyvtárba, és nézzen meg bizonyos újságokat. De miért éppen ezeket? Istenem, miért éppen ezeket? A könyvtárban aztán rájött, hogy miért éppen ezeket kéri. Mert ezekben olyasmikről esett szó, amik kapcsolatban álltak a felakasztott indiánnal. De mennyire, hogy kapcsolatban álltak! Szerencsére nem mindig voltak ilyen csapongóak és furcsák a gondolatai. Amikor teljesen magánál volt, részletesen megtervezte kutatási tervét. Mindeközben arra is vigyázott, hogy Senor Monteverdének ne legyen kifogása a munkája ellen. Lassan aztán azt vette észre, hogy ő vezeti a pizzé-riát. Senor Monteverdét ugyanis annyira leverte a lábáról a szerelem, hogy teljesen elhanyagolta az üzletét. Annyira sem törődött a jobb sorsra érdemes pizzériá-val, mint a levágott körmével. Senor Monté verde ugyanis végre elnyerte Daisy kegyeit. A lány engedett a kérésének és ez olyan boldogsággal töltötte el Senor Monteverdét, hogy naphosszat csak repkedett, mint a részeg pillangók. Nemhogy maga nem csinált semmit, de még Bobot is zavarta a munkában. Még szerencse, hogy a két új lány, akiket cirka egy héttel a boldogság kitörése előtt vett fel, értette a dolgát. Mielőtt Bob a könyvtárba látogatott volna, még egy fontos dolgot el kellett

intéznie. Ki kellett hoznia a raktárból egy jávorszarvas-alkatrészt, és az ellopott helyére kellett csavaroznia. Merthogy az előzőt ismét ellopták. Bob arra gyanakodott, hogy a legújabb, Kanadát ismertető útikönyvekben már külön tételként szerepelhet a jávorszarvas töke, azzal az apró betűs megjegyzéssel, hogy a merészebb turisták magukkal vihetik szuvenír gyanánt. Bob bement a raktárba, kijött belőle az említett faragott fával, és a helyére csavarozta. Sietnie kellett, nem volt sok ideje vacakolni, ezért csak amikor kész lett, vette észre, hogy a jávorszarvas micsodája bizony fél-reáll. Sóhajtott, és legyintett egyet. Előbb-utóbb úgyis ellopják. Amikor a könyvtárhoz érkezett, még igazából nem is tudta, hogyan fogjon a kutatáshoz. Kikölcsönöz majd valami indiánokkal kapcsolatos könyvet... Megkérdezi a könyvtárost, hogy nincs-e olyan gyűjteménye. .. milyen is? Hát valami olyan, amelyik kapcsolatban állhat a Felakasztott Indián szigetével, és talán magával az indiánnal is. Amikor a pulthoz lépett, mégsem könyvet kért, hanem újságokat. Fogalma sem volt róla, miért éppen azokat, de azokat kérte. Valaki mintha a lelkében lapulva beszélt volna helyette, ő pedig áldását adta az ismeretlen tevékenységére. A könyvtáros kisasszony is indián volt vágott szemű, széles arcú. Kék pulóvert viselt, ugyancsak kék selyemkendővel a nyakán. Amikor Bob a pulthoz lépett, érdeklődve pillantott rá. - Néhány újságot szeretnék elolvasni - mondta Bob. A lány néhány közeli fapolcra mutatott. - Ott vannak a napilapok, uram. Attól tartok, még a tegnapiakat találja rajtuk. Ekkor nagyot kattant Bob fejében valami. Aztán csak mondta a magáét, miközben nem volt biztos benne, hogy valóban ő mondja-e. - Régi újságokat keresek. A lány felhúzta a szemöldökét. - Milyen régieket? - A húszas-harmincas évekből. A lány grimaszt vágott. -Na, azok aztán valóban régiek. Ha jól tudom, egyetlen újságot adtak ki akkoriban erre. Keres valami konkrétat, uram? - A felhőkarcoló-építkezésekről szeretnék olvasni, kisasszony. A kisasszony meghökkent egy kicsit. - De hiszen erre nincsenek felhőkarcolók! - Én úgy általában értettem. A kisasszony megcsóválta a fejét, és kinyújtotta a karját. - Tudná valamivel igazolni magát, uram? Bob odaadta a jogosítványát, a kisasszony pedig be-lekörmölte a nevét egy füzetbe. Amikor befejezte, ösz-szecsukta a füzetet. - Lindsey vagyok. Hát te? - Én meg Bob. - Mi a csudának kellenek neked a felhőkarcolók? - Mindig is érdekeltek - hazudta Bob. - Lehet, hogy írni szeretnék róluk. - Hm. És milyen célból? - Újságírónak készülök. Azt gondoltam, ha írok egy cikket a felhőkarcolókról, talán lesz olyan újság, amelyik ráharap. - Miért éppen a felhőkarcolókat szúrtad ki magadnak? - Mert... errefelé is élhetnek olyan indiánok, akik felépítették őket. A lány elmosolyodott. -Ja, vagy úgy! Erről már én is hallottam. Valóban, innen is vittek indiánokat a nagy építkezésekhez. - Azt hallottam, hogy ők nem szédültek. Lindsey mosolygott. - Tudod, hogy én sem szédülök? - Valóban? - Ha kitennének egy pallót két tízemeletes ház közé, simán átsétálnék rajta. - Hűha! Nem semmi. - Hát te? - Azt hiszem, rá se mernék lépni. De ha rá is lépnék, alighanem lapáttal szednének össze a tűzoltók odalent. Különben... hova való vagy? - A szüleim Banffben laktak. Az őseim meg mindenfelé. Krí indiánok voltak. Én meg könyvtáros vagyok. Calgaryban végeztem a főiskolán. Ülj le egy asztalhoz, keresek neked valamit. Oké? Bob leült, s innen kezdve elveszítette az időérzékét. Fogalma sem volt róla, mennyi ideig ücsöröghetett tejfehér ködbe süllyedve, amikor is Lindsey

elhessegette előle a ködöt. Letett egy újságköteget az asztalára, aztán hozzá hajolt. Nem kellett halkan beszélnie, hiszen rajtuk kívül nem volt senki az olvasóteremben. - Hirtelenjében ezeket találtam - mondta. - De van több is, csak keresgélni kell. Remélem, van rá időd? - Nem sietek - biccentette Bob. - Úgy értem, hogy... vissza tudsz jönni holnap? - Megpróbálok - mondta Bob. - Addigra jobban körülnézek az újságok között. A lány tapintatosan visszavonult a pultja mögé. Bob nem vette észre, hogy időről időre kíváncsi pillantásokat küld felé. Bob belemélyedt az újságcikkek olvasásába. Amikor később visszagondolt rá, hogy mit is csinálhatott a könyvtárban, meg mert volna esküdni rá, hogy valaki irányította az ujjait. Ő határozta meg, hogy melyik újságba lapozzon bele. Az első cikk, amelybe beleolvasott, hosszú volt és érdektelen. Néhány mondat kivételével. A cikk írója, bizonyos Mr. Dörfer arról a sokak által alig ismert tényről írt, hogy az indiánok általában nem szédülnek, ezért a magasépítők arannyal fizetik a munkájukat. Meg is említett három férfit - mindhárman a pikuni nemzetségből valók -, akik az Egyesült Államokban óriási népszerűségnek örvendenek. Az építőipari cégek valósággal versengenek értük. Ez aztán az indiánok között nagy felbolydulást okozott - a törzsi vezetők nem kis bánatára. A fiatalok közül sokan elhagyták a rezervátumokat, és elindultak az ismeretlenbe. Például New Yorkba és Chicagóba. Ott aztán többnyire nyom nélkül el is tűntek - belevesztek a világvárosok forgatagába. A cikknek nem volt különösebb tanulsága. Érződött rajta, hogy Mr. Dörfer nem igazán kedvelte az indiánokat nyilván a főszerkesztő nyomására írta a cikkét. A végére aztán odabiggyesztette, hogy a krí indiánok közül Mr. Morrison fürdik igazán a népszerűségben odaát róla annyit kell tudni, hogy itt nőtt fel az Orvos-ságos Ember tavának a partján. Itt aztán hirtelen véget is ért a mű - Bob érezte rajta a szerkesztő ollóját. Maga elé ejtette az újságot, és elgondolkodott. Morrison. Az indián, akit később felakasztottak a saját háza mellett. A következő cikk - összesen három érdekeset talált a halomban - egy gyászjelentés, nekrológféle volt. Bizonyos Harris nevű, ugyancsak krí indiánról íródott, aki Detroitban halt meg. Méghozzá úgy, ahogy egy nem szédülős indiánnak nem lett volna szabad. Leesett egy felhőkarcolóról. Bob sóhajtott, és olvasni kezdte az ugyancsak Harris halálára íródott kettes számú nekrológot. Ebből megtudta, hogy Harris nem csak úgy egyszerűen leszédült a felhőkarcolóról, hanem feltehetően bűncselekmény áldozata lett. A vizsgálatok kiderítették, hogy a pallót, amelyen Harrisnek naponta százszor is végig kellett mennie, valaki befűrészelte. A palló kettétörött, Harris a mélybe zuhant. Volt ugyan rajta biztosítókötél, de olyan erővel csapódott az állványzatnak, hogy halálos fejsérüléseket szenvedett. A nekrológot záró két utolsó mondatot a filozófia keze vetette papírra. Érdemese a természeti népeket kiszakítani megszokott környezetükből - így a cikk írója -, hogy aztán összeroppanjanak az idegen életforma súlya alatt? Amikor Bob letette az újságot, a lányt látta maga előtt. - Jössz kávézni? Bob bólintott és felállt. - Mehetünk. A kávézó lent volt az épület alagsorában. Mivel magában az épületben több intézmény is helyet kapott, a kávézóban vágni lehetett a füstöt. A lány intett Bobnak, hogy üljön csak le egy asztalhoz, ő jobban ismeri a helyi viszonyokat, hoz majd kávét. Amíg Lindsey sorban állt, Bobnak maradt egy kis ideje gondolkodni. Hogy is volt az éjszaka azzal a madárral? Már a kávéjukat iszogatták, amikor Bob elhatározta, hogy kifaggatja a lányt. - Szóval, a krík közé tartozol? - kérdezte Lindseyre mosolyogva. - Szóval igen - mondta a lány. - Zavar? - Dehogy zavar! - vörösödött el Bob. - Miért zavarna? -Sokakat zavar. Nem is sejted, mennyi bánatom van emiatt. Még a rendesebbje is meg van győződve róla, hogy az indiánok mind lusták. - Ismered még a régi szokásaitokat? - Némelyeket - vonta fel a vállát a lány. - A szüleim már városi indiánok

voltak, szakítottak a régi életformával. El is költöztek a rezervátumból. De a nagymamám ott maradt. Azt mondta, ott született, ott is akar meghalni. Ő mesélt nekem sok szép, régi történetet. Kár, hogy a legtöbbjét elfelejtettem. -Nem mesélt valamit egy madárról? - tudakolta Bob. - Gyerekkoromban olvastam róla egy könyvben. - Milyen madárról? - húzta össze a szemöldökét a lány. - Ne nevess ki érte, de valami olyasmire emlékszem, hogy... a varázslók madarakat dugnak az emberek fejébe. - A lélekmadárra gondolsz? - kérdezte a lány. - Talán arra. Ez az! Lélekmadár! - Hát... róla keveset mesélt a nagymamám. És amit mesélt, az sem történet, csupán elmondta, hogy az or-vosságos emberek mire használják. -Használják? -Nem tudok jobb szót rá. Általában a Whiskey Jacket használják lélekmadárnak. - Whiskey Jack? - így hívják a madarat. Ne kérdezd tőlem, hogy mi a hivatalos, vagyis a latin neve az emberek mindenütt csak Whiskey Jacknek hívják. Biztos te is láttál olyat. Nagy tolvaj hírében áll ha rendelsz magadnak egy szendvicset, jobb ha vigyázol rá, mert előfordul, hogy amíg félrefordulsz, vagy utánabámulsz egy lánynak, Whiskey Jack már el is lopta. - Nem szoktam lányok után forogni - vörösödött el Bob. - Igazán? Te olyan rátarti vagy? - Rátarti? Hogyhogy rátarti? - Elvárod, hogy a lányok forogjanak teutánad? Bob ismét elvörösödött. -Nem várok el én semmit... izé... azaz... hogy is van azzal a lélekmadárral? A lány mosolygott. - Tegyük fel, hogy szeretném, ha hajlandóságot mutatnál irányomban, te meg nem mutatsz... Erre én elmegyek az orvosságos emberhez, és azt mondom neki, hogy jó lenne, ha ez a Bob fiú kedves lenne hozzám, mert én is kedvelem őt, és szeretném tetőtől talpig végigsimogatni, csakhogy ő gyáva, meg mulya, meg könyvmoly, meg mifene... Szóval, az orvosságos ember erre azt mondja, hogy menjek csak haza nyugodtan, ő majd egy lélekmadár segítségével elintézi a dolgot. - Hogy intézi el? - kérdezte Bob rekedten. - Megfogja a madarat, kalitkába zárja, aztán közli vele az akaratát. - Akaratát? - Hogy mit akar tőle. Hogy én mit akarok tőle. - Ezt... hogy csinálja? - Az már az ő dolga. Azt hiszed, az orvosságos emberek csak úgy elfecsegik a titkaikat? Mindenesetre a madár másnap már az én akaratomat hordozza. Ekkor következik a varázslat legkockázatosabb része: bele kell helyeznie a madarat a fejedbe. - Hm. És hogy helyezi bele? - Álmodban. Odalopódzik az ágyadhoz, megnyitja a koponyádat, és belehelyezi a madarat. Úgy képzeld el a dolgot, mint egy adóvevőt. Az adó az orvosságos ember, a vevő a madár. Bent van a fejedben, és veszi az orvosságos ember akaratát. Te pedig azt csinálod, amit sugall neked. Nem tudsz ellenállni neki, mert egy orvosságos embernek nem lehet ellenállni. Addig az övé vagy, amíg ki nem veszi belőled a madarat. Csak akkor szűnik meg a hatalma feletted. Kár, hogy nem ismerek a közelben egy valamirevaló orvosságos embert. - Miért kellene neked... orvosságos ember? Lindsey Bob szemébe nézett. - Na, találd ki. Megitták a kávéjukat, beszélgettek még egy kicsit, közben mintegy véletlenül összeért a kezük. Bob úgy ítélte meg, hogy kellemes a lány érintése mintha hűvös nyugalom áradt volna belőle. Amellett olyan vonzó volt, mint az elektromágnes. Egy-egy ilyen érintésnél akaratlanul is megjelent előtte Nóra. Legtöbbször ruhátlanul, és egészen illetlen pózban. Gyorsan behunyta a szemét, hogy elhessenthesse vele maga elől a jelenést. A lány is érzett valamit Bobon - csakhogy ő nem nyugalmat és nem hűvösséget. Inkább valami zaklatott forróság áradt belőle. Istenem, csak nincs valami baja ennek a nagyon aranyos, nagyon szimpatikus fiúnak? Bob megígérte, hogy másnap visszajön, a lány pedig hogy keres neki megfelelő újságcikkeket.

Bob hazafelé menet megfeledkezett a lélekmadár-ról, és még a felakasztott indiánról is megfeledkezett. Arra gondolt, hogy ha közelebb kerülne Lindsey-hez, olyan közeire, mint Nórához, vajon mit szólnának odahaza a családjában egy indián lányhoz? 33. Másnap késő délután sikerült csak beszabadulnia a könyvtárba. Egész délelőtt és délután bolondokháza uralkodott a pizzériában. Akkora, hogy még Senor Monteverdének és Daisynek is csatasorba kellett állni. Történt ugyanis, hogy a nagy víztározó gátjánál gyűlésre ültek össze az okosok. Ezt Senor Monteverde közölte vele, aki rémülten rázta fel reggeli álmából. Szerencsére ezen az éjszakán az indián nem bukkant fel, s a lélekmadár sem mocorgott a fejében. A gát úgy magasodott a környék fölé, mint egy hatalmas hegy. Ki tudja, hány millió tonna betonból építették majdhogynem olyan hírességnek számított, mint a Niagara. Időről időre konferenciákat rendeztek a közelében a vízügyi szakemberek számára. Ezúttal a zsaluzok gyűltek össze, hogy három napon át egymásra öntsék a beton zsaluzásával kapcsolatos tapasztalataikat. Nos, ezen a reggelen a betonosok egyik szervezője bukkant fel Senor Monteverde pizzériájában, és csak úgy kapásból rendelt háromszáz pizzát. Szegény Senor Monteverde előbb ugratásnak vette, aztán amikor kiderült, hogy nem ugratásról van szó, majd a ga-tyájába csinált rémületében. A megrendelést természetesen nem lehetett visszautasítani. Már csak azért sem, mert a pizzéria azért van, hogy pizzát süssenek benne. Ez volt Senor Monteverde ars poeticája. Ezért aztán felvette a rendelést, és felkeltette Bobot. Bob hullafáradt volt, amikor megérkezett a könyvtárba. Lelke mélyén kissé kívánta is, hogy találja zárva másnap majd rendbe hozza a dolgot Lindsey vei. A könyvtár azonban nyitva volt. Lindsey ott bóbiskolt a pultja mögött, azt az egyetlen olvasót figyelve, aki a helyi ifjúsági lapot böngészte. Lindsey arca felragyogott, amikor megpillantotta Bobot. A fiú kicsit visszafogott volt, hiszen aggódott, hogy Lindsey leszidja. A lány azonban nem tette. Ebben talán az is szerepet játszott, hogy az ifjúsági újságot olvasó férfi éppen akkor távozott futó, barátságos mosoly kíséretében. Lindsey nyugtalanul nézett Bobra. - Valami baj van, Bob? - Csak volt - mondta Bob, leroskadva egy székre. - Jézusom, micsoda? - Háromszáz pizza! - Annyit... ettél? - Annyit sütöttünk. Tudod, mennyi az? Három emelet magas, ha egymásra raknánk. A lány megsimogatta az arcát. Könnyű volt a simo-gatása, mint a lélekmadár szárnya. - Sajnos ma már alighanem képtelen lennék... - szabadkozott Bob. - Nem kell olvasnod - vigasztalta meg a lány. - Szereztem neked valakit. - Igazán? Kit? - Fekete Sólymot. - Egy... indiánt? Akarom mondani... - Persze hogy egy indiánt! Fehér embert csak ritkán hívnak Fekete Sólyomnak. - Ebben lehet valami. - Mr. Rabbit volt olyan szíves és megígérte, hogy beszél neked azokról az időkről. Bob dögfáradt volt nehéznek érezte a fejét, mintha ólommal töltötték volna meg. - Milyen időkről? - Amikor az indiánok az építkezésekre jártak. Mr. Rabbit kisgyerek volt akkor, de mindenre emlékszik. Van kocsid? - Nincs. - Még szerencse, hogy szóltam Dole-nak. Na, gyerünk! Bob legszívesebben lefeküdt volna egy padra a városi parkban, hogy kipihenje magát, ahogy azonban múlt az idő, mintha elröppent volna a fáradsága. Érezte, hogy az ólom kipotyog a fejéből - lehet, hogy a fülén át? -, szemei felpattannak, s nem kell már kétszer megkérdeznie valamit a lánytól, hogy egyszer megértse a válaszát. A lány bezárta a könyvtárat, kivonultak a bejárat elé. Lindsey az órájára nézett, és megcsóválta a fejét. - Itt kellene már lennie. Ebben a pillanatban, harsány tülkölés közepette, hatalmas, nyitott kék

sportkocsi bukkant fel az épület sarkánál csak úgy csillogott-villogott rajta a számtalan krómfelület. Motorházán hatalmas jávorszarvasszarv ékeskedett. - Ez Dole - derült fel a lány arca. - Mégiscsak eljött értünk. Bob legnagyobb meghökkenésére úgy érezte, hogy kellemetlen érzések hullámzanak át rajta. Vajon kije lehet a kocsi tulajdonosa a lánynak? A hatalmas batár éles fékcsikorgás közepette megtorpant a bejárat előtt. Az abroncsok alól halványszürke, kellemetlen füst emelkedett a levegőbe. -Mindig ezt csinálja - legyintett Lindsey. - Meg akarja mutatni, milyen menő. A kocsiból tizennyolc-húsz év körüli, hosszú hajú, indián fiú ugrott ki - a csukott ajtó felett. Olyan szépen kivitelezett ívben röppent eléjük, hogy a hollywoodi akciósztárokat a fene ette volna meg az irigységtől. - Halló, Dolly! - üdvözölte a lányt néhány tánclépést téve felé. - Hogy ityeg a fityeg? - Kösz, Dole - mondta neki a lány. - Kösz, hogy eljöttél értünk. - Éppen erre jártam - dünnyögte Dole éles pillantást vetve Bobra. - Ki ez a fickó? - Bob - mondta Lindsey. - Bob McKinley. A fiú lebiggyesztette a száját. - Nem tetszik. Lindsey rámosolygott. - Mi nem tetszik rajta? - Túl vörös. -És? - Ismered a közmondást. Akinek vörös a feje, véres a keze. - Honnan veszed ezt a marhaságot? A fiú megvonta a vállát. - Sólyomtól hallottam. - Éppen hozzá viszem Bobot. - Biztos, hogy örülni fog neki? - Megbeszéltem vele, Dole. A fiú egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől Bobot. - Mégse tetszik. Jársz vele? - Ugyan már, Dole - tiltakozott a lány, és talán el is pirult. - Csak... barátok vagyunk. - Még - mondta a fiú. - De holnap már lehet, hogy egy ágyban alusztok. - Kérlek, Dole, nem szabadna így beszélned! - Tudom, mifélék az ilyen vörös hajú pasasok - morogta Dole, és kiköpött. Elkapnak, kedvüket töltik veled, aztán lelépnek. Indián lányhoz indián fiú való. - Talán te? - kérdezte csúfolódva Lindsey. - Vagy én, vagy más. De nem ő! Bob csak állt, kíváncsian kapkodva a fejét egyikükről a másikukra. Lassan kezdett megerősödni benne a kezdetben még halvány gyanú, hogy aligha fog beszállni az indián kocsijába. Még ha megpróbálná, sem engedné be a fickó. Ahogy a szemébe néz, biztos benne, hogy ha száz évvel ezelőtt összefutottak volna egy erdő közepén, csak egyikük jött volna ki belőle élve. - Te hogy gondolod, vörös hajú? Bob annyira elmélázott, hogy hirtelenjében nem is értette, miről van szó. - Mit? - kérdezte tétován. - Hogy... vörös hajúhoz nem vörös bőrű illik. A vörös üti a vöröst. - Nem tudom - mondta Bob. - Sem a kozmetikához, sem a kártyához nem értek. A srác ekkor felnevetett. Meglepően lágyan szállt a nevetése. - Te aztán kifogtad, nővérem. Ez nemcsak vörös hajú, hanem hülye is. Na, ugorjatok be a kocsiba! Beugrottak. Bobnak ugyan beakadt a sarka az ajtóba, és fejjel lefelé pottyant rá az ülésre, de azért már bent volt, amikor az indián kilőtt, mint a rakéta. A kocsi nyikorgott, sírt, tiltakozott. Aztán saskeselyűként felszállt a levegőbe. Egészen addig repült, amíg nagy puffanással le nem esett a betonra. Az indián akkor kissé lejjebb vette a tempót. -Hallom, olyan... firkáló fickó vagy - mondta Bobnak. Bob a mellette futó tűzfalakat figyelte, és arra gondolt, vajon nem merítette-e ki a közelmúltban a biztosítási keretét. - Milyen? - kapaszkodott az ülése támlájába. - Aki újságokba firkái. - Ja - bólintott. - Olyan vagyok. - És miket firkálsz? - Midenféléket - mondta Bob. - A kalandjaimat. - Neked kalandjaid vannak?

- Néha beülök egy őrült kocsijába, és a város szélére vitetem vele magam. Néha az őrültek indiánnak álcázzák magukat. A fickó ismét felnevetett. - És az indiánok? Róluk is írsz? - írok. - Megírod, hogy lusták, részegesek, utálnak dolgozni, mi? - Ezt másoknak hagyom. Én inkább egyebeket írok róluk. - Például mit? - Hogy ők építették a felhőkarcolókat például. - Mást nem? - Mi mást kellene még? - Hogy itt minden az övék volt, egyik óceántól a másikig. Aztán jöttetek ti, és elvettétek tőlük. Ezt nem írod meg? - Ezt is megírták már mások. -Dole, kérlek, hagyd ezt! - szólt rá ingerülten a lány. - Nem tudsz megszabadulni tőle? - Mitől, nővérem? - A rögeszmédtől. Dole félig hátrafordult. - Tetszik neked Lindsey? Bob kitérő választ akart adni, de valahogy belebújt az ördög. Vagy már benne is volt. - Tetszik - mondta. - El akarod vinni innen? - Ha eljön. Dole visszafordult, és a kormányra ütött. - A francba! A büdös francba... Hallgattak vagy jó tíz percig, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy megérkezzenek a lakókocsikhoz. A lakókocsi-parkoló igazából nem is parkoló volt, hanem város. A kocsik többsége betontuskó lábakon állt, tudatva minden erre járóval, hogy végérvényesen lecövekeltek ezen a helyen, és nincs is szándékukban elmenni innen. - Megérkeztünk - mondta megkönnyebbülve Lindsey, és csak úgy barátságból megszorította Bob kezét. Bob önkéntelenül is visszaszorította. Fekete Sólyom lakókocsija semmiben sem különbözött a többitől. Szürke volt és reményvesztett. Mint a betontuskókra ültetett lakókocsik általában. Szomorú volt, mint a törött szárnyú madár. - Arra - mutatta az utat Lindsey Bobnak. - Te is jössz, Dole? A fiú határozottan megrázta a fejét. - Nem akarom többé látni a vörös hajút. Hé, Bob, vagy hogy is hívnak! Bob megtorpant. - Mi van? A fiú Lindseyre mutatott. - Ha bántod ezt a lányt, ha bánatot okozol neki, bújj akár az egérlyukba, kihúzlak belőle, megöllek és megskalpollak. Ahogy ti tettétek velünk! Lindsey meglökte a fiú vállát. - Na, dugulj már el, te eszeveszett! Te meg ne vedd a szívedre, Bob! A srác eltűnt, ők pedig felkapaszkodtak a lakókocsi lépcsőjén. Egyikük sem vette észre a nagy, fekete batárt, amely éppen abban a pillanatban fordult be a telep szélén, amikor kinyitották a lakókocsi ajtaját. 34. Fekete Sólyom ötször annyi idős volt, mint Dole lehetett, és minimum tízszer barátságosabb. - Jöjjetek be, unokáim - hívta be őket mély, kissé remegő hangján. Bob nem tudta megállni, hogy ne vessen néhány pillantást arra a töméntelen kacatra, amely a kocsi belsejét borította. A falakat, a padlót, a mennyezetet, a sarkokat talán még az ágyak és az asztal alját is. A kacatok között egy villogó szemű, csupa-csupa-ránc-asz-szony üldögélt. Bobnak ekkor jutott csak eszébe, hogy látogatóba jött, és nem hozott semmit, még egy szál virágot sem. Lindsey már beszélhetett róla, mert Bob azt vette észre, hogy az öreg kikászálódik a karosszékéből, és odalép hozzá. Kinyújtja a kezét, és a tenyerébe veszi a kezét. - Isten hozott, unokám. -Jó estét - mondta némiképpen megszeppenve Bob. -Olyan vagy, mint amilyennek Lindsey leírt -mondta az öreg. -Tényleg érdekel,

hogyan építették az indiánok a felhőkarcolókat? - Tényleg - mondta Bob. - Akkor ülj le, gyermekem. Te pedig - fordult az öregasszonyhoz - hozzál valami harapnivalót és teát. Bob újfent körbejártatta a tekintetét. Megállapította, hogy a kacatok többsége medvebőr, de látott a falon kitömött lazacot, nyílvesszőket, réges-régi fényképeket, továbbá olyan tárgyakat, amelyekről fogalma sem volt, hogy micsodák. - Régi idők maradéka - legyintett az öreg, amikor észrevette Bob érdeklődését. Érdekelnek a régi dolgok? - Hát... hogyne - mondta Bob. Az öregasszony süteményt, egy kék folyadékkal teli üveget és poharakat tett az asztalkára. - Áfonyabor - mondta az öreg a kéklő italra mutatva. - Hallom, amerikai vagy, de azért biztosan tudod, mi az. -Tudom... - biccentett nem sok meggyőződéssel Bob. Meg volt győződve róla, hogy Lindsey segítőkészsége ezúttal mellékvágányra lökte. Egy szószátyár öregember fogja ráönteni az emlékeit - zömében olyanokat, amiknek semmi hasznát nem veheti. A csodába is, hogy lehetne minél hamarabb megpattanni innen? Az indián ivott egy kicsit az italából, aztán Bobra szegezte a szemét. A fiú meglepetten látta, hogy hirtelen megváltozik a tekintete. Még mindig barátságos volt, de már éles és kemény, mint az onyx. - Miért érdekel téged a felakasztott indián, Bob? Bob meglepetve kapta fel a fejét. Az öreg hangja is másmilyen volt, mint ezelőtt. Komolyabb és talán mélyebb is. Kitérő választ akart adni, de valahogy mégis beismerő szavak tolultak a nyelvére. - Nem tudom - mondta. - Alighanem segíteni szeretnék neki. - Miért? - Ezt sem tudom. - Ugye, te a szigeten jártál, fiam? Mi történt veled azon a szigeten, Bob? Bob nyelt egyet, majd töviről hegyire elmondott mindent az öregnek. Nóráról azonban mélyen hallgatott. Az öreg nem lepődött meg, és úgy látszott, hogy Lindsey sem. Akkor sem rebbent meg a tekintete, amikor Bob bevallotta az öregnek, hogy egyetemista, és egyáltalán nem áll szándékában bármit is írni a felhőkarcolók építőiről. Csupán segíteni szeretne a felakasztott indiánnak. Az öreg megcsóválta a fejét. - Miért éppen te? - Tessék? Az öreg előrehajolt. -Tudod, hogy én is orvosságos ember vagyok? Évek óta próbálok szót érteni vele, mégsem sikerül. Évek óta. - Lindsey-vel? - kérdezte Bob értetlenül. - Morrisonnal. De nem vagyok rá képes. Nem bízik bennem, nem áll szóba velem. - A felakasztott Morrisonra gondol? - Természetesen rá. - Hogyhogy... nem áll szóba magával? - Még mindig haragszik rám. - De hiszen ön akkor még nem is élt. - A vérbosszú apáról fiúra száll. Beszélgetett veled éjszaka? - Többször is. - Nem tett madarat a fejedbe? - Hát ön már... ezt is tudja? - Nem tudom, csak feltételeztem. Bob bólintott. - Néha... eljön hozzám. Legutoljára valóban csinált valamit egy madárral... Az orvosságos ember nehezen lélegzett. -Afejedbe... tette? Bob ekkor megrémült. A fenébe is... mégsem lehetett akkor álom?! - Úgy éreztem, hogy... igen. - Megszerezte a lelkedet - mondta az öreg. - Morrison megszerezte a lelkedet. Te már az övé vagy. Azt akarja, hogy tégy meg neki valamit. Elhallgatott, és maga elé meredt. Bobnak csak ekkor tűnt fel, hogy Lindsey és az öregasszony már percek óta meg sem mozdulnak. - Mit akarhat tőlem Morrison? - kérdezte, és elhatározta magában, megvárja, amíg az öreg válaszol, aztán kézen fogja Lindseyt és elhúznak innen. Mindig is utálta

a jósokat, a látnokokat, szemfényvesztőket. Szélhámosság, szélhámosság, szélhámosság! - zakatolt benne a tiltakozás. - Mit akarhat tőlem Morrison? Az öreg kissé felemelkedett, és felnyitotta a köpenyét. Bob megpillantotta csenevész, összeaszott mellkasát, rajta az amulettjét. - Hogy ölj meg engem, fiam! És talán még valami mást is. 35. Mielőtt Bob megmukkanhatott volna, Fekete Sólyom, azaz Mr. Rabbit beszélni kezdett. - Morrisonék háza a mi házunk mellett állt a rezervátumban. Apám, Félix Rabbit és Morrison jó barátok voltak, sőt a barátságnál még valamivel több is összefűzte őket: ifjú korukban testvéri fogadalmat tettek egymásnak. Együtt lovagoltak ki az erdőbe, együtt vadásztak, és együtt ejtettek el egy medvét. Megették a szívét, ittak a véréből, ezáltal testvérekké váltak. Ha valamelyikük bajba került, a másiknak a segítségére kellett sietnie. Akkortájt történt, hogy a fehérek felfedezték: az indiánok többsége nem szédül. Talán feltűnt valamelyiküknek, hogy a különböző törzsek harcosai félelem és habozás nélkül kelnek át szakadékok felett lefektetett pallókon - mindenesetre, amikor építeni kezdték a felhőkarcolókat, ügynökök jöttek a rezervátum területére, és csábítgatni kezdték őket. Zsákszámra ígérték nekik a pénzt, ha velük mennek. És sokan velük is mentek. Amikor aztán ezek az emberek hazajöttek - szabadságra így mondták - felborult a rend a rezervátumban. Az eltávozottak pénzt hoztak, szép ruhákat, órákat, ékszereket. Olyan gazdagok voltak, Bob, hogy megvehettek volna az egész rezervátumot. Elmondták, hogy az annyira rettegett győztes fehérek gyáva szarok még akkor is remegnek odafent, ha kötéllel kötözik ki magukat. Nekik bezzeg nem kell kötél. És a fehérek ezúttal nem csapják be őket: gazdagon megfizetik a munkájukat. Amikor visszamentek a felhőkarcolókhoz, sok indiánt magukkal vittek. Velük ment Morrison is. Morrison orvosságos ember volt már, mégis velük ment. De nem azért, hogy gyógyítsa őket, vagy hogy visszahozza őket a rezervátumba, hanem hogy ő maga is pénzt keressen. Az apám, Félix Rabbit ekkor felelősségre vonta. Megkérdezte tőle, hogy vajon a szellemek elvették-e a józan eszét? Hiszen neki, mint orvosságos embernek az lenne a feladata, hogy visszatartsa az indiánokat, mert ha elköltöznek a rezervátumból, eltűnnek, felosz-lanak, mint ahogy a köd feloszlik, ha rásüt a nap. Ha egy indián kiszakad a közösségéből, amely felnevelte, megszűnik indiánnak lenni. Tudod, mit válaszolt ekkor Morrison orvosságos ember az apámnak? Azt mondta, hogy az indiánoknak már amúgy is végük - ha nem halnak éhen, akkor az ital végez velük. 0 nem akar éhen halni, nem akarja, hogy beledögöljön a whiskybe. Szebb jövőt akar a gyerekeinek, az pedig csak munkával érhető el. Elmegy hát a felhőkarcolókhoz, annyi embert visz magával, amennyi csak követi, sok pénzt keresnek, a pénzt szétosztják a családok között, hogy vállalkozásokba foghassanak. Ez aztán nagy vitát váltott ki a két ember között, amelynek az lett a vége, hogy apám megátkozta Mor-risont, felmondta a testvérséget, és leköpte. Morrison nem köpte vissza, csak elment a felhőkarcolókhoz. Ettől kezdve kétfelé szakadt a rezervátum. Voltak, akik a városokban keresték a boldogulásukat, mások otthon maradtak... és megmaradtak szegénynek. Egyre többen lettek viszont jómódúak. Félő volt, hogy a rezervátum kiürül - akik pénzhez jutottak, nem akartak többé őseik földjén maradni. Arról beszéltek, hogy erdőket vesznek valahol, fakitermeléssel kezdenek foglalkozni, gyárakat építenek. Nem tudom, kinek támadt az ötlete, hogy megölje Morrisont. Talán az apám fejében fogant meg - nem tudom. Mindenesetre, amikor legközelebb hazatért és néhány whiskysüveggel a hóna alatt végiglátogatta a családokat, megmérgezte valaki. Morrison hetekig feküdt élet és halál között. Végül is egy idegen orvosságos ember, alighanem egy kainaiva, mentette meg az életét. Morrison, amikor meggyógyult, nem szólt semmit, nem akart bosszút állni senkin, csak visszament a felhőkarcolóihoz. Ebben a évben apám is vele ment. Nem az ő csapatába, egy másikba, de ugyanazon az épületen dolgoztak. A fehér embereket az építkezésen nem érdekelte, hogy az indiánok milyen viszonyban vannak egymással ha érdekelte volna, biztos nem engedték volna, hogy együtt dolgozzanak. Mert ettől az időtől kezdve balesetek sorozata sújtotta az építkezést. Előbb egy Norton nevű indián alatt tört el egy palló. Norton nem a

mi falunkból való volt, magányos farkas, nem bánkódott senki utána. Csakhogy a rendőrségnek vizsgálatot kellett indítania az ügyében. Megállapították, hogy valaki befűrészelte azt a pallót, amelyen Nortonnak át kellett járnia. Sőt még több pallót is befűrészelt. Ezt aztán már nem tűrhette a vezetőség: alapos vizsgálatot indított, amely azonban kudarccal végződött. Nem sikerült kideríteniük semmit, az indiánok hallgattak, ha kérdezték őket. Végül is a zsaruk lezárták a nyomozást. Bizonyára azt gondolták magukban, hogyha az indiánok egymást öldösik, és hallgatni akarnak a kis magánháborújukról, hát hallgassanak. Ezután elmúlt egy-két év, és a merényletek maguktól abbamaradtak. A rezervárumban folyt tovább az élet, vele együtt a hagyományos életforma felbomlása, ami persze nemcsak a felhőkarcoló-építőknek volt köszönhető. A hatóságok benzinkutat telepítettek a rezervátum mellé, kezelését az indiánokra bízva. Volt a benzinkútnál egy kis bolt is, ahol élelmiszert és ezer apró cikket lehetett kapni. Az arra autózók gyakran megálltak, hogy igyanak egy sört, vagy vegyenek maguknak ezt-azt. Vásárlás közben természetesen beszédbe elegyedtek az indiánokkal. A fiatalok közül sokan megirigyelték a fehérek jó ruháit, kocsijait, ékszereit mindennapossá vált, hogy egy reggelen hűlt helyüket találták. Morrison fia - Glen Morrison - ezekben az években lett tizennyolc éves. Hogy pontosan melyik évben, azt nem tudom, de talán nem is fontos. Ő is, mint a többiek, el akarta hagyni a rezervátumot. Glen, amint hallottam, törekvő fiatalember volt, nem azért akart elmenni, hogy a keresetéből hülyére ihassa magát, éppen ellenkezőleg: tanulni akart, hogy majd később hazatérve hasznára lehessen a népének. Úgy gondolta, tanár lesz vagy mérnök, esetleg orvos, s a rezervátumban telepszik le. Ehhez azonban olyan iskolákat kell elvégeznie, amelyek messze esnek a rezervátumtól. És pénz kell hozzá, nem is kevés. Természetesen megtehette volna, hogy ösztöndíjért folyamodik állami szervezetekhez - az indiánok számára már akkor is rendelkezésre álltak bizonyos pénzforrások, amelyekhez pályázatok útján lehetett hozzájutni -, a fiatal Morrison azonban büszke volt. Nem akart a fehérek pénzén tanulni. Úgy gondolta, neki magának kell az anyagiakat előteremtenie, hogy később, ha a fehérek ellen fordul, ne vádolhassák hálátlansággal. Morrison büszke volt a fiára, és nem akarta befolyásolni a döntésében. Megtehette volna, hogyne tehette volna meg, hogy kifizeti fia taníttatását, hiszen volt pénze elég, Glen Morrison azonban erre sem tartott igényt. Mindenképpen a maga lábán akart megállni. Ettől az időtől kezdve váratlan fordulatot vettek az események. Miután Glen Morrison bejelentette a családjának, hogy mi a szándéka, egy reggelen eltűnt. Csak egy búcsúlevelet hagyott hátra. Azt írta benne, hogy néhány év múlva visszatér, és akkor mindenki büszke lesz majd rá. De Glen Morrison soha nem tért vissza. Bob megköszörülte a torkát. - Soha? - Soha. Nyoma veszett. - Ez hogy lehet? Fekete Sólyom megvonta a vállát. - Nem tudja senki. Annyit sikerült csak kideríteni, hogy Glen is felhőkarcolókat épített. Arra már nincs válasz, hogy hol. Számtalan felhőkarcoló épült akkoriban, számtalan városban, amelyeken számtalan indián dolgozott. Glen Morrison nyilván nem a saját nevét használta. -És... mi lett később? - Később? - tárta szét a karját Mr. Rabbit. - Később? Morrison természetesen elkezdte keresni a fiát. Cirka három évvel azután, hogy elhagyta a rezervátumot. A család nyugtalankodni kezdett, s nyugtalanságuk gyümölcse akkor érett be igazán, amikor megjelent náluk egy algonkin indián, bizonyos Butler. Butler az algonkinok híres halottlátója volt. Több száz kilométert utazott, csakhogy eljusson a Morrison családhoz. Elmondta nekik, hogy néhány héttel ezelőtt megjelent előtte egy fiatal indián. Éppen fát vágott a háza előtt egy északi rezervátumban, amikor egyszerre csak ott állt előtte a fiú. Kék kezeslábasban, amilyet az építők használnak. Véres volt az arca, és valahogy furcsán álltak a végtagjai, mintha ki lettek volna ficamod-va. Butler azonnal tudta, hogy egy halott áll előtte. Nem ijedt meg tőle, hanem szeretettel és tisztelettel fordult hozzá. Mert Butler mint halottlátó, jól tudta, hogy a halottakat tisztelnünk és

szeretnünk kell. A fiatalember elmondta neki, hogy kicsoda. Nem tudom, hogy mondta el, én nem vagyok halottlátó, én csak olyan orvosságos ember vagyok, aki orvosságokkal gyógyít nekem nem adták meg a szellemek azt a képességet, hogy beszélni tudjak velük. Ő talán valóban beszélt Butlerhez, de lehet, hogy csak a gondolatai fogamzottak meg Butler agyában. Talán csak tudta, mit mond a fiatalember, de nem hallotta a szavait. A fiú elmondta, hogy Glen Morrison a neve, ebben és ebben a rezervátumban laknak a szülei, arra kéri Butiért, menjen el hozzájuk, és tudassa velük, hogy meghalt. Megölték. Bekenték valamivel azt a pallót, amelyen végig kellett mennie, ő megcsúszott rajta, és lezuhant a magasból. Annyira bízott magában, hogy nem használta a biztonsági övét. Aztán azt is megmondta, hogy ki volt a gyilkosa. Az én apám, Félix Rabbit. Butler természetesen tovább akart kérdezősködni, de a látomás gyorsan szétfoszlott a levegőben. Butler megértette, hogy a szellemek csak ennyi időt engedtek számára. Jobban mondva egy picivel mégis többet. Butler megesküdött rá, hogy amikor a látomás után kiáltotta a kérdést, hogy hol van a holtteste eltemetve, azt a választ kapta, hogy Berlinben. Legalábbis ő Berlint értett. Ezt aztán úgyszintén elmondta Morrison családjának. - Eléggé hihetetlen - csóválta meg a fejét Bob. - Berlin Németország fővárosa. Rabbit bólintott. - így van. Mindenki kételkedett is benne. Azt hitték, Butler rosszul értette a halott szavait. Később aztán kiderült, hogy nem is biztos, hogy rosszul értette. -Ez... hogy lehet? - Morrison ettől a pillanattól kezdve megszállottja lett a fia keresésének. Már nem reménykedett benne, hogy él, már csak a holttestét akarta megtalálni. És le akart számolni az apámmal, Félix Rabbittel. - Végül is... leszámolt? - kérdezte Bob. Rabbit bólintott. - Annak idején sokat írtak erről az újságok. New Yorkban történt a dolog, ahol az apám dolgozott. Egy hétfő reggelen, amikor az építkezésen megkezdődött a munka, Félix Rabbitet holtan találták a harmincadik emeleten. Egy betongerendához volt kötözve, testéből nyílvesszők álltak ki, éppen huszonnégy. Tudod, miért annyi? - Nem - mondta Bob. - Mert éppen annyi idős lett volna Glen Morrison. A gyilkos lenyúzta apám mindkét talpáról a bőrt, és sündisznóbőrrel tekerte be. A tüskék a meztelen húsába fúródtak. Rettenetesen szenvedhetett, mielőtt meghalt. Mindenki tudta, hogy Morrison ölte meg, és mini denki igazságosnak is tartotta az ítéletet. Szemet sze. mért. A zsaruk persze megpróbálták elkapni Morrisont. Volt egy indián zsaru, talán csippeva lehetett, ki tudja, hogy lett belőle zsaru, nos, ez a fickó azonnal rájött, mi történt, és néhány nap alatt eljutott Morrisonhoz. Bizonyítani azonban nem tudott semmit. Annyit mindenesetre elért, hogy Morrisont mint rendbontót feketelistára tették. Ha el akart helyezkedni valamelyik építkezésen, megnéztek bizonyos papírokat, aztán ajtót mutattak neki. A felhőkarcolók építése nagy elővigyázatosságot és fegyelmet igényelt nem szerették a munkavezetők a gyanús alakokat, rendbontókat. Morrison néhány helyen még próbálkozott, aztán amikor valamennyi helyről eltanácsolták, hazament a rezervátumba. Ott sem volt azonban maradása. Sok pénze volt, nagyon sok: talán az egész rezervátumot meg tudta volna vásárolni belőle. Annyija azonban biztosan volt, hogy iskolát építtethetett volna, vagy másféleképpen támogathatta volna az indiánokat. Morrison azonban ekkor már nem akart támogatni senkit. Megkeseredett ember lett belőle, lemondott minden ifjúkori ábrándjáról. Egyetlen cél éltette csupán: megtalálni fia holttestét. Fekete Sólyom felemelte a poharát, és kortyolt belőle. Bob is követte a példáját, hiszen a feszült hallgatásban alaposan kiszáradt a szája. Ismét észrevette, hogy Lindsey is, az öregasszony is mozdulatlanul, maguk elé meredve ücsörögnek, de mielőtt szóvá tehette volna, Fekete Sólyom folytatta a történetet. -Morrison rövidesen egyedül maradt. A családja kipusztult mellőle. Unokája nem volt, felesége halála után senkije sem maradt. Ekkor elhatározta, hogy elhagyja a rezervátumot, hiszen nem köti oda többé semmi. Morrison a szigeten telepedett le az Orvosságos Ember tavának a közepén. Nem akarta, hogy bárki is zavarja,

hiszen szájról szájra járt a története az indiánok között, akik természetesen továbbadták a fehéreknek. Ha másutt telepedett volna le, nap nap után a nyomában jártak volna a riporterek, a szigeten azonban nem háborgatta senki. Mint mondottam, Morrisonnak rögeszméjévé vált fia sírjának a felkutatása. Butler szerint Berlinben kellett keresnie. Ahogy hallottam, Morrison fél évet töltött Németországban. - Mit keresett volna Glen Morrison Európában? - Ez volt a kérdés. De Morrison hamar megtalálta rá a választ. A század első évtizedeiben több európai magasépítésre is szerződtettek Kanadából és az Egyesült Államokból indián építőket. Morrison biztos volt benne, hogy Glen is Európában dolgozott. Ott halt meg, és ott is van valahol eltemetve. Talán a lelkifurdalás is háborgott Morrisonban. - Azért, hogy elengedte magától Glent? Rabbit megrázta a fejét. - Inkább azért, hogy elsiette a dolgot. Hogy engedett a bosszúvágyának. A szívére hallgatott, nem az eszére. Előbb ölte meg az apámat, mintsem hogy kiszedhette volna belőle, hol ölte meg a fiát. Ezért Morrison az apám után kezdett nyomozni. Eredménytelenül. Nem sikerült nyomát találnia annak, hogy az apám Európába látogatott volna, akár csak rövid időre is. Hiába nyomozott hát Morrison, nem sikerült rábukkannia a fia sírjára. Aztán őt is megölték. Nem tudni kik, valószínűleg közönséges rablók, talán nem is indiánok - ennek a gyilkosságnak nincs köze az apám és Morrison történetéhez. Morrison ott van eltemetve a szigeten, gyakran meglátogatom a sírját. Azt mondják, és én is azt hiszem, hogy mindaddig nem tud megnyugodni, amíg mellé nem temetik Glent. Valami baj van, fiam? Bob úgy érezte, mintha hintába ültették volna. Forgott a feje, hányingert érzett. Immár világossá vált számára, hogy mit jelentenek az indián - az éjszakai jelenés - töredezett szavai. Hogy keressen meg valamit neki. Hát persze! Arra biztatta, hogy keresse meg a fia sírját, akkor nekiadja elrejtett kincsét. Jézusom, most aztán ébren van, vagy álmodik? - Ettől kezdve minden gondolatomat az töltötte ki, hogyan tudnám teljesíteni a végakaratát. Mert tisztában vagyok vele, hogy talán nem is sokára, amikor az égi mezők kapujában megkérdezik tőlem a szellemek, hogy teljesítettem-e mindent, amit odalent vállaltam, nemet kell mondanom. Lehet, hogy kínzócölöp elé kötnek lehet, hogy megskalpolnak, és mindezt naponta megteszik, milliószor millió éven át. Mert a fiúknak felelniük kell az apák cselekedeteiért. Meg kell próbálniuk rendbe hozni azokat, ha olyanok. Én azonban kudarcot vallottam. Bár eljutottam én is Berlinbe, sok iratot elolvastattam magamnak, végigjártam a régi temetőket, semmiféle indiánnak nem bukkantam a nyomára. Sem Morrison nevűnek, sem másmilyennek. Úgy látszik, az indiánok nem akartak Európában meghalni. Kénytelen voltam hát sikertelenül visszatérni. Azóta csak itt ülök, mint pók a hálójában, és amit tudok, megteszek, hogy fény derüljön a titokra. Eggertet is én küldtem Berlinbe. - Maga? - ámult el Bob. - Én. Eggert végül is eljutott hozzám - úgy látszik, Morrison így intézi a dolgokat - és én, ahogy neked, Bob, neki is elmondtam, mit tudok róla. Mert Eggert is abban a cipőben járt, amiben te. Ő is akaratán kívül éjszakázott a szigeten, ahogy te. Úgy gondolom, hogy ez nem lehet véletlen. - Arra céloz, hogy... Morrison akarta így? Fekete Sólyom biccentett. - Talán megvan hozzá a hatalma. Eggert elmondta, hogy miképpen jutott a szigetre. Amikor úszott, olyan erős áramlatok kerítették a hatalmukba, hogy képtelen volt ellenállni nekik. Aztán a szigeten... megjelent neki Morrison, ahogy neked is. Eggert azt mondta, beszélt hozzá. Azt parancsolta neki, hogy menjen és keresse meg a fiát. Eggert nem hitt az egészben, amíg a fejébe nem ültette a lélekmadarat. Én elmondtam neki, amit tudtam. Beszéltem a berlini temetőkről, azokról az intézményekről, ahol megfordultam... jobban bíztam benne, mint magamban, hiszen Eggert tudott németül úgy gondoltam, könnyebb lesz neki a keresés, hiszen nem lesz mások jóindulatára utalva. Szegény szerencsétlen! Ott halt meg az egyik temetőben. - Úgy gondolja, hogy... megölte valaki? Rabbit megrázta a fejét. - Biztosan nem. Mr. Eggert szívrohamot kapott. - Valóban? - Vannak jó ismerőseim Berlinben. Amikor értesültem a halálhíréről, azonnal felhívtam őket. Kiderült, hogy miden kétséget kizáróan a szíve végzett vele. - Gondolja, hogy megijedt valamitől? Rabbit ismét csak a fejét rázogatta.

- Mitől ijedt volna meg? Hiszen bent volt a lélekmadár a fejében. Inkább azt hiszem, a kiállóit izgalmak, az utazás, és talán az állandó kutatás is kikezdték a szívét. Talán valóban félelmetes lehet egy éjszakai temető... Én nyilatkoztam az újságoknak Eggert és Morrison titkáról is. A fiát is megemlítettem, de őket csak a kincs érdekelte. Ezután kincskeresők hada szállta meg a szigetet, majd lassan elült a por. Bob értetlenül pislogott rá. - Miért nem árulja el Morrison, hogy pontosan hol nyugszik a fia? Hiszen ő már bizonyára tudja. Ahelyett, hogy a lélekmadárral vacakol... elárulhatná Glen nyughelyét. Rabbit megcsóválta a fejét. - Mit tudunk mi odaátról, Bob? Ugyan mit? Jószerével semmit. Nem tudjuk, milyen törvények uralkodnak ott, ha egyáltalán uralkodnak, azt sem tudjuk, mit szabad az ottaniaknak, és mit nem. Talán tilos elárulniuk a nagy titkokat... talán éppen a mi érdekünkben. Azt akarják, hogy mi magunk fejtsük meg a talányaikat, mi, élők, és hozzuk rendbe, amit ők valamikor elrontottak. Ki tudja, mi van odaát, Bob? - Most már csak azt nem értem, miért éppen engem szúrt ki magának? Fekete Sólyom elmosolyodott. - Tu4od, fiam, az úgy van, hogy amikor régen az indiánok nyári szállásukról a télire költöztek, gyakran viharba keveredtek. Kétszáz indián vonult szekereikkel, talyigáikkal, asszonyostul, gyerekestül. Voltak az indiánok között magasak, soványak, kövérek, és olyanok is, akik hatalmas sastollakat viseltek a fejükön. Aztán egyszerre csak levágott egy villám az égből, és megölt egy hároméves kisgyereket, aki a ponyváskocsi ponyvája alatt aludt. Miért éppen őt, Bob? Amikor mindenkinek jóval nagyobb esélye lett volna rá. Csakhogy a villámnak, vagy annak a szellemnek, aki a villámot irányította, éppen ő kellett. Az a hároméves kisgyerek. Érted, Bob? -Igen... azaz nem. - Valamiért te kellettél neki. Ki tud a holtakon eligazodni? - Akkor hát... mit kell tennem? - Morrison majd megmondja, ha akarja. Gyors mozdulatot tett a kezével. Bob látta, hogy az öregasszony és Lindsey is megmoccan. A lány meg-dörgölte a szemét, mintha az álmot akarná kitörölni belőle. - Azt hiszem... elbóbiskoltam egy kicsit - motyogta zavartan. Mr. Rabbit megitta teája maradékát. - Jó, hogy elhoztad hozzám, Lindsey - mosolygott a lányra. - Mr. McKinley érdekes, és figyelemre méltó fiatalember. Lindsey mintha elpirult volna. Bob felemelkedett, és éppen meg akarta köszönni az öreg kedvességét, amikor harsány ordítás csapott fel odakint, a lakókocsi előtt. Az öregasszony felkapta a fejét, és ismeretlen nyelven odamotyogott valamit az öregnek. - Nem tudom, ki lehet - csóválta meg a fejét Fekete Sólyom. - Nem tudom, mi történhetett. Talán... A lány az ajtóhoz ugrott. - Ez Dole hangja volt! Feltépte az ajtót, és belevetette magát a sötétségbe. Bob utána. 36. Igencsak takarékosan égtek a lámpák odakint, így aztán vigyázniuk kellett, ha nem akarták kitörni a lábukat vagy a nyakukat. Bob így is belelépett egy gödörbe, amint a lány után igyekezett. Éles fájdalom hasított a bokájába, de most nem ért rá törődni vele. Arrafelé törtetett, ahol a lányt sejtette. Néhány lépés után nagy, sötét árnyékpacniba keveredett, és úgy csapkolódott benne, mintha tintatengerbe süllyedt volna. Éppen segítségért akart kiáltani, amikor megpillantotta maga előtt Lindseyt. Egy lakókocsi nyitott ajtajából áradt felé némi fény. - Hé! - hallottak egy felháborodottnak tűnő hangot. - Mi ez a lárma odakint? Lindsey a földön térdelt, valaki előtte feküdt, az ölében nyugtatva a fejét. Bob látta, hogy Lindsey a fekvő fejét simogatja. Lindsey felnézett rá. Kétségbeesés bujkált a hangjában, amikor megszólalt. - Dole... Dole megsebesült. A fiú felnyögött, és fel akart állni, de Lindsey visszanyomta. - Maradj nyugodtan. Szólok valakinek.

- Fekete Sólyomhoz vigyél. - Mi történt veled, Dole? - Valami rohadék... megkéselt. De őt is... elkapták. - Hol van...? Kit kaptak el? Bob ekkor észrevette a fickót. Ő nem a földön feküdt, mint Dole. A fejük felett függött egy juharfa ágára akasztva. 37. Szerencsére a szomszédos lakókocsi tulajdonosai becsukták az ajtót, így egyedül maradhattak a sötétséggel. -Gyerünk! Vigyük be Sólyomhoz. Tudsz jönni, Dole? A fiú felemelkedett, majd néhány bizonytalan lépés után a lányra támaszkodott. - Nincs semmi... bajom. Csak az oldalam vérzik. Valóban vérzett. Ráadásul nem is kicsit. Csupa csaták volt a ruhája, és a keze is, ahogy a sebére szorította. - Gyerünk, Dole, amíg észre nem vesznek bennünket! Néhány perc múlva odabent voltak a lakókocsiban. Fekete Sólyom nem kérdezett semmit, csupán mutatta, hogy fektessék le egy medvebőrre a fiút. - Mi történt, Dole? - kérdezte aztán tompa hangon. - Őrködtem - nyögte Dole. - Éreztem, hogy jönni fog valaki. Ez a vörös hajú ember... nem hoz nekünk jót. Biztos a haverjai... - Mutasd az oldalad. Sólyom megnézte Dole sebét, aztán Lindsey és Bob felé intett. - Menjetek el. Ne keveredjetek bele! Alig nagyobb a sebe egy babszemnél. - Van még odakint valaki - figyelmeztette Bob. - Halott? - Felakasztották. Egy ágon lóg. Maga is meghökkent, ahogy kimondta. Úgy beszélt a legújabb halottról, mintha csak egy áfonyával teli kosarat hagytak volna el az úton. -Valaki rátok akaszkodott - morogta Fekete Sólyom. - Kicsoda? - nyögte rémülten Bob. - Még nem tudom. A szellemek majd elárulják. - Hívnunk kellene a rendőrséget -javasolta Bob. - Még csak az hiányozna - tiltakozott Dole. - Kijönnek, és minket vesznek gyanúba. - De hát az mégsem lehet, hogy... - Majd én mindent elintézek - nyugtatta meg őket Sólyom. - Rendben lesz minden. Haza tudod vinni a fiút, lányom? Bob észrevette, hogy Mr. Rabbit jelentőségteljesen Lindseyre néz. A lány mintha bólintott volna. - Elviszem Dole kocsiját. - Hát ezt nem hiszem el! - mérgelődött a sápadt fiú. - A csajom után a kocsimat is elveszi. Vörös a haja, véres a keze... - Nem vagyok a csajod - figyelmeztette Lindsey. - De lehetnél. - A házam előtt hagyom a kocsid. Ha jobban leszel, eljöhetsz érte. - Legalább azt ígérd meg, hogy te vezeted. Nem élném túl, ha a vörös hajú... - Jó, jó, ezt megígérem. - Vörös hajú! - Na mi van? - kérdezte Bob barátságtalanul. - Ha Lindseynek baja esik, megskalpollak. Megnyúzlak, és a disznók elé vetlek. - Nyasgem - mondta Bob, és kifelé igyekezett. A fiú elvigyorodott. - Az első emberi szó, amit hallok tőled. Az öregasszony felállt, s amikor a lakókocsi lépcsőjén lefelé lépkedtek, becsukta mögöttük az ajtót. Bob úgy érezte, mintha álmodna. Nem volt újdonság ez az érzés: napok óta küzdött vele. Gyakran megkísértette a gondolat, hogy az a pasas, akivel mindez történik, nem is ő, hanem valaki más, egy ismeretlen fazon. Ő otthon van, Amerikában, alighanem elaludt a Twin Peaks nézése közben a televízió előtt, ezért álmodja magát Kanadába, az indiánok közé. Te jóságos ég, jó lenne minél hamarabb felébredni! Lindsey azonban nagyon valóságosnak tűnt mellette, annak ellenére is, hogy az elmúlt órában inkább próbababára hasonlított, mint élő emberre. A lakókocsiban például meg sem szólalt. Amíg Fekete Sólyom a felhőkarcolókat építő indiánokról mesélt, mintha aludt volna. Akárcsak az öregasszony. Mi a fene történhetett

velük? A lány kinyitotta a kocsi ajtaját. Megvárta, amíg Bob bekászálódik mellé. - Mehetünk? - Hát... persze - morogta Bob. - Hová? - Biztonságos helyre - mondta a lány. 38. Az éjszakai, hűvös szellő körülölelte őket, és lassú, álomba ringató dalt fütyörészett a fülükbe. Bob azonban inkább felébredt tőle. Érezte, hogy lehull az a vékony hályog a szeméről, amiről nem is tudta, hogy rajta van. Pedig rajta volt. Ezért látta homályosan a világot, elmosódottan a kontúrokat. Mintha nem is az ő szeme lett volna, amivel a környezetét figyelte, hanem egy öreg emberé. És az agyára is ráhúzódott a homály. Valami ragacs ment a fejében forgó kerekek közé. A fütyörésző szél azonban megtisztította a szemét és az agyát is. Szeme kiélesedett, s a kerekek is zavartalanul zakatoltak a fejében. Lopva a lányra nézett. Látta, hogy Lindsey szeme is éles, nem pislog, nem ereszkednek lefelé a szempillái. Úgy látszott, mindkettőjüknek jót tett az éjszakai levegő. - Lindsey? -Aha? - Kérdezhetek valamit? - Hát persze - mondta a lány. - Akármit. -Mit jelent ez az izé... hogy vörös a haja, véres a keze? A lány felnevetett. - Nem tudtad? - Nem én. És most sem tudom. - Indián mondás. Nem tudom, melyik törzstől ered, hiszen ki ismeri a népi bölcsességek eredetét, nem igaz? . - Igaz. -Olvastam egy cikket az indián bölcsességekről. Ha jól emlékszem, erről azt írta a szerző, hogy az indián háborúk idején a indiánok ellen harcoló katonák soraiban nagyon sok volt a vörös hajú. Skótok, írek lehettek. Sokat megöltek az indiánok közül, akik kezdetben még babonás tisztelettel néztek a vörös hajra, hiszen nálunk ez ismeretlen volt, később persze megtanultuk, hogy a vörös haj nem feltétlenül az isteni eredet jele. - Ki ez a Dole? - Egy indián srác. Ki lenne? - Úgy értem, hogy neked kid? Lindsey felnevetett. - Nekem? Senkim? Még csak a kezem sem fogta meg soha. - De szeretné. - Hát persze - nevetett a lány. - Dole abban a korban van, amikor még nem válogat. - És te? - Én már kinőttem belőle. Én már válogatok. Mintha véletlenül tenné, megsimogatta Bob kezét. - Dole jó gyerek - folytatta Lindsey. Bob ekkor vette csak észre, hogy a lány egyre gyakrabban pislog a visszapillantó tükörbe. - Nem kell törődni vele. Az indián srácok mind ilyenek. Kezdetben lázadók, aztán beletörődnek a világ rendjébe. - És te? - kérdezte Bob. - Te milyen vagy? -Milyen lennék? - vonta meg a vállát a lány. Könyvtáros vagyok. Kiadom a könyveket a fehéreknek is, és az indiánoknak is. Még a vörös hajúaknak is. - Követ valaki bennünket? - Azt figyelem - mondta a lány. -És? - Nem látok semmi gyanúsat. Bob torkából ekkor kiszaladt a dugó, amely eddig megakadályozta, hogy a legfontosabbat is megkérdezze. - Ki az a halott a fán? Lindsey megrázta a fejét. - Nem tudom. - Gondolod, hogy... teutánad... A lány ismét megrázta a fejét. - Azt gondolom, hogy teutánad. - De hát... miért? - Mert azt hiszik, hogy tudod, hol van elrejtve a felakasztott indián kincse. - Dehogy tudom! - tiltakozott Bob. - Azt sem tudom, hogy ők honnan tudnak arról, hogy én a szigeten voltam, és vajon kik azok az ők! És egyáltalán... te honnan tudsz róla?

- Hiszen elmesélted Sólyomnak. -De te akkor... mintha nem figyeltél volna oda. Mintha aludtál volna. -Csak pihentem - mondta Lindsey. - De valóban nem voltam magamnál. Bizonyos értelemben legalábbis. -Ez mit jelent? - Sólyom éber álmot bocsátott rám. így hívják. -Az... micsoda? - Pihensz, de mégis hallasz mindent. Alszol, de nem veszíted el a kapcsolatod az ébrenléttel. Régen, ha a harcosok nagyon fáradtak voltak, több éjszakán át nem aludtak, az orvosságos emberek ilyen álomba süllyesztették őket. Aludtak, pihentek, de mégis érzékelték a külvilágot. Környezetük legkisebb rezdülése sem kerülte el a figyelmüket. - Miért kellett neked... - Még szükségem lehet az éberségemre - mondta kitérőén Lindsey. - Most pihent vagyok. Mintha tíz órát aludtam volna egyfolytában. Mindent hallottam, amit csak mondtál. - Nem haragszol rám, hogy hazudtam neked? Lindsey rámosolygott. - Miért haragudnék? Hiszen még nem ismertél. Bob megcsóválta a fejét. - Kik lehetnek azok a rohadékok? - Talán Spencer és társai - mondta a lány. - Említetted, hogy volt ott valami lány is veled, valami Nóra, a pasasát pedig Spencernek hívják. Érdekes - gondolta magában meghökkenve Bob -, hiszen róla nem is akartam beszélni. Úgy emlékszem, hogy nem is beszéltem. Úgy látszik, rosszul emlékszem, és mégis eljárt a szám. - Vagy Stanley - folytatta a lány. - Ő is fecseghetett rólad a kocsmákban. A pletykák szárnyakon járnak. Sokan tudják, hogy a szigeten jártál, mert Senor Mon-teverde oda küldött. Errefelé mindenki gyanús, aki csak a szigetre teszi a lábát. - Ki ölte meg... a fickót? Dole? - Dole biztosan nem. - Akkor ki? A lány megvonta a vállát. - Akárki. Maga Morrison is megtehette. Vagy valaki más, akinek ott a lélekmadár a fejében. Lassan elérték a városközpontot. Bob megpróbált tájékozódni, de ismeretlenek voltak az utcák, amerre jártak. - Hova megyünk? - kérdezte Lindseyhez fordulva. - Hozzám - mondta a lány. - Valahogy... haza kell jutnom. - Majd holnap. Megálltak egy piros tetős ház előtt. A ház talán háromemeletes lehetett széles lépcsősor vezetett a bejáratához, a lépcsőket vastag, fehér oszlopok szegélyezték. Lindsey a kormányra tette a kezét, és várakozott. Közben egyre a visszapillantó tükröt nézegette. Két-percnyi várakozás után sóhajtott, és kinyitotta az ajtót. Bobra, ahogy kilépett a kocsi ajtaján, ismét csak ólomnehéz fáradtság nehezedett. Legszívesebben az oszlopokba kapaszkodott volna. Lindsey eközben becsukta a kocsit, és a fiúba karolt. - Félsz feljönni hozzám? - Dögfáradt vagyok - mondta Bob. - Eddig egész ébernek látszottál. - Én is azt hittem. Alig emlékezett rá, hogy ment fel a lépcsőn, hogy nyílt ki előttük az ajtó, hogyan jutottak el a liftig, hogyan kuporodott bele egy karosszékbe Lindsey szobájában. Akkor világosodott csak ki valahogy az agya, amikor a lány nagy pohár vizet nyújtott oda neki. - Ezt idd meg, légy szíves. Bob még ebben az állapotában is észrevette, hogy vékony, barna réteg úszik a víz tetején. -Mi van... benne? - Porrá őrölt fakéreg. Mindjárt jobban leszel tőle. Bob egyetlen hajtásra itta ki az italt. Keserű volt, mintha kinint ivott volna. - Ez valami... orvosság? - Én is ezt iszom, ha fáj a fejem. Néhány perc múlva ismét kitisztult előtte a világ. Akkor már Lindsey ágya szélén

ült - fogalma sem volt róla, hogy keveredett oda. Olyan tisztán látott mindent, hogy még az ágy melletti asztalon álló virágcsokor virágjainak a szirmait is megszámolhatta volna, így aztán azt is észrevette, hogy a lány színes köpenyben ácsorog az ágy mellett, és csíkos párnákat hajigál egymásra. Ahogy egyiket a másikra hajította, előrehajolt. Bob jól nevelten be akarta csukni a szemét. Hiszen nem illik észrevennünk, hogy egy ismerős lányon nincs semmi a köpenye alatt. -Hol fogok... aludni? - kérdezte nagyot nyelve. Lindsey továbbra is előrehajolva a párnákat igazgatta. - Itt - mondta a lány az ágyra bökve. -Es... te? - Itt - bólintott Lindsey, és ugyanarra a helyre bökött, mint a imént. - Én inkább... - nyöszörögte Bob - , inkább a sez-lonon aludnék. - Az nincs - mondta a lány. - Akkor... talán a karosszékben. - Abban? Abban csak egy macska férne el. - Talán... a szőnyegen? - Nem ajánlom. -Miért? - Néha svábbogarak járnak erre. Különben mit izgulsz? Félsz tőlem? - Azt éppen nem - nyögte Bob. A lány játékosan hozzávágott egy párnát. - Nem tetszem neked? - Dehogynem - mondta Bob őszintén. - Csak még két napja sincs... - Hogy megismerkedtünk? Attól még alhatsz velem egy ágyban. Ez még nem kötelez semmire. Nem akarsz megfürödni? Bob bevonult a fürdőszobába. - Találsz fürdőköpenyt a kád szélén! - kiáltott utána Lindsey. - Meg törülközőt is. Nem zavar, ha meztelenül alszom? Bob becsukta az ajtót, és csillapítani próbálta szíve vad dobogását. Te jóságos isten, mibe mászott már megint bele? Itt van ez a lány... a fene se tudja, mit akar tőle. Legszívesebben hazamenne, bár ebben azért nem olyan biztos. Csak hát... ha bármi történne köztük, el kellene vennie feleségül. Vajon mit szólnának otthon egy indián feleséghez? Az apja nem törődne vele, de a mama... Nem mintha a mama rasszista lenne, csak éppen az a véleménye, hogy bár egy házasságot nem a bőrszín tesz tönkre, hanem a civilizációs különbségek, ezek azonban sajnálatos módon mégiscsak a bőrszín mentén kristályosodnak ki. Sokáig zuhanyozott, de egyszer csak be kellett fejeznie. Természetesen szemernyit sem jutott előbbre azon az úton, amelynek a végén döntenie kellett volna, hogy mit csináljon. Az ágyban, Lindsey mellett, vagy a svábbogarak? Magára csavarta a törülközőt, és beoldalgott a szobába. Lindsey félig ki takarózva feküdt az ágyon, és újságot olvasott az asztali lámpa sárgás fényében. Amikor Bob belépett, rámosolygott. - Minden rendben? - Azt hiszem... igen. - Van pizsamád? - Persze - mondta Bob. - Otthon. Kettő is. - Rá se ránts. Én is meztelen vagyok. Hát ez az - gondolta Bob, és a lámpára nézett. -Nem akarod eloltani? Kapcsoló kattant, de nem a sötétség kerítette hatalmába a szobát, hanem villogó, zöldes fény. - Ez micsoda? - bújt riadtan az ágyba Bob. - Mi a fene ez? - Sör - mondta a lány. -Micsoda?! - Sörreklám. A szomszéd ház homlokzatán világít. Feküdtek egymás mellett csendben, mozdulatlanul. - Lindsey? - törte meg a csendet Bob. - Igen? - Lehet, hogy... valóban egy madár van a fejemben? Azt hitte, a lány majd kineveti érte, de Lindsey nem nevette ki. - Lehet - mondta csendesen. - Az utóbbi időben sok furcsaság történik velem. - A mi világunk sokaknak furcsának tűnhet. - De ami velem történik, az valóban az is. Mi lesz azzal a halottal? - Majd Sólyom és Dole elintézik.

- Jelenteni kellene a rendőrségen. - Sólyom majd megmondja, mi a helyes. -Bűnpártolás vagy gyilkosság bejelentésének elmulasztása miatt mi is bajba kerülhetünk. -Annál már nagyobb bajban vagyunk, Bob. Legalábbis te biztosan, de meglehet, hogy én is. - Mekkora bajban? - Alighanem meg akarnak ölni bennünket. Bob elhallgatott, és a villódzásba bámult. Szinte látta, amint a vibráló, zöldes fényből kiválik egy alak, és fenyegetőn ráemeli a pisztolyát. Vagy nem is pisztoly az, hanem hurok? Jó lenne, ha valakivel megoszthatná a félelmeit, ha valaki idebújna mellé... -Bob. - Tessék? - Odabújhatok hozzád? Jézusom, anya, mit fog szólni ehhez anya? Ha Nórát vitte volna haza, talán csak a korkülönbség miatt emelt volna szót. Bár ezzel azért nem lett volna akkora probléma, hiszen az anyja is idősebb valamivel az apjánál. Vajon mennyivel lehetett idősebb nála Nóra? Öt évvel, tízzel? - Hát... persze. Lindsey azonban... indián. A barátai bizonyára örülnek majd neki, sőt irigykednek is rá, hogy neki aztán nem kell hegyek-völgyek között indiánok után csavarognia, hiszen otthon van egy a kanapén. Bob érezte, hogy Lindsey hozzásimul. - Most aztán minden úgy van, mint régen - kuncogta. - Egy takaró alatt alszunk, mint a fogadott testvérek, csak éppen bölényt vagy medvét nem öltünk együtt. - Sólyom nem mondta, hogy egy fiú és egy lány is köthet fogadott testvérséget egymással! - Most kipróbáljuk. -Istenem, Lindsey... ez már nem is próba. Ez már... valami más... Bob érezte, hogy Lindsey a fülébe harap. - Van ellene kifogásod? Ha akarod, visszamászom a helyemre. -Nem akarom! - nyögte Bob. - Nem akarom! -Egyetlen pillanatra azért felvillant előtte anyja szemrehányó tekintete, de igyekezett gyorsan elhessegetni maga elől. - Menj a fenébe, mama! - könyörgött a látomáshoz. - Kérlek, menj a fenébe! A mama legyintett, és elment a fenébe. - Most! - kiáltotta Lindsey a fülébe. - Most! Többre aztán nem emlékezett. 39. Amikor felébredt, még éjszaka volt a zöld villámok egyre ott futkároztak a falon. Felült az ágyon, és Lindseyre nézett. A lány csendesen lélegzett, félig kitakarózva. Bob jó egy percig legeltette rajta a szemét, aztán arra gondolt, hogy vajon van-e odakint a konyhában konyhakés. Azzal ölje-e meg Lindseyt, vagy valami mással? Esetleg fojtsa meg? Csendben felöltözött, majd ismét a lányra nézett. Egyáltalán nem kell megölnöm zsibongtak a fejében a gondolatok. - Mi hasznom lenne belőle, ha megölném? Elvégre Lindsey nem tehet semmiről. Úgy csukta be maga mögött az ajtót, hogy nem is hallotta a csattanását. Ott szorongatta a markában a kocsi indítókulcsát, amely ki tudja, hogy került a kezébe. Amikor magához tért, az autó ismeretlen utakon száguldott vele, s a nagykés ott hevert a mellette lévő ülésen. - Megölöm, és már fordulok is vissza. Azonnal fordulok vissza...! Újabb szünet következett. Csak akkor tisztult ki előtte a kép, amikor már a lakókocsi lépcsőjén igyekezett felfelé. A kés ott volt a kezében, és ő pontosan tudta, hogy mi a dolga. Meg kell ölnie, aztán már indulhat is haza. Jaj, mama, mit szólnál egy indián lányhoz? A lakókocsi ajtaja nem volt bezárva. Óvatosan nyitotta ki. Még csak nem is nyikorgott mintha kifejezetten rá várt volna. Azonnal felfedezte a kacatok között Fekete Sólymot. Némi meglepetésére nem az ágyon feküdt, még csak nem is a szőnyegen vagy egy medvebőrön, hanem a karosszékében ücsörgött lehajtott fejjel. Kezében hosszú szárú pipát tartott, a pipa feje a szőnyegen pihent. Bizonyára szippantani akart még néhányat elalvás előtt, s pipával a kezében érte az álom. Felemelte a kést, és Fekete Sólyomhoz lépett. Megteszi, amit meg kell tennie.

Behunyta a szemét, hogy ne lássa áldozata arcát, amikor beleszalad a penge. Csak egyet kell döfnie, csak egyet! Harsány ordítás csapott a fülébe. Éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor Fekete Sólyom a pipája fejével hatalmasat ütött a kezére. Bob fájdalmas kiáltás kíséretében leejtette a kést, és rémülten maga elé pislogott. Uramisten! Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Néhány másodpercig meg volt győződve róla, hogy nem is ment ki a lakókocsiból, egyfolytában itt ült, amióta csak Lindsey és ő bejöttek Fekete Sólyomhoz. Mindaz, amit azóta történni vélt, álom volt csupán. Nem akasztottak fel senkit a közelben, nem járt Lindsey lakásában, nem aludtak együtt... Mama, mama, majdnem idehoztam a nyakadra egy indián lányt! Azt álmodtam, hogy együtt aludtam vele. Hol a késem? Istenem, hol a késem? Valahol itt kell lennie! Ne bánts, Sólyom, ne bánts! Fekete Sólyom egyre csak verte a kezét a pipája fejével. Sőt néhány pillanat múlva az öregasszony is csatlakozott hozzá. Ő bottal ütötte a hátát, valószínűleg egy seprőnyéllel. Istenem, meg kell ölnöm! Hát persze hogy meg kell ölnöm! Hol a késem? Az öregasszonyt is megölöm. Dacolva a veréssel, lehajolt, és felkapta a kését a földről. - Vigyázzatok, kés van nála! - hallotta Sólyom kiáltását. - Kiejtette a kezéből, de felvette! Vigyázzatok! Bob látta, hogy Dole bukkan fel a háttérben, alighanem egy medvebőr mögül ugrott elő, és a nyakába kapaszkodott. -Elkaptalak, vörös hajú! Elkaptalak, és kitöröm a nyakad! Bob érezte, hogy Dole átöleli a nyakát, és a hóna alá szorítja. Pontosan tudta, mit kell tennie, nemhiába volt feketeöves versenyző. Bár kissé zavarta a kezében tartott kés, tett egy körkörös mozdulatot, és annak ellenére, hogy még mindig Dole hóna alatt volt a feje, sikerült a lakókocsi falához kennie a fiút. -Vigyázzatok! - sikította valaki, akinek a hangjában Lindseyére ismert. - Még megvág benneteket! Kétféle harcmodort is választott magának. Az egyik percben úgy küzdött, mint ahogy a karateteremben tanulta, a másikban pedig úgy, ahogy a grundokon verekszenek a galerik. Hol előre bökött a késével - csak úgy, találomra -, hol pedig belekaszált a levegőbe. Várta, hogy eltaláljon valakit, s élvezze, amint a kés pengéje belemetsz az áldozat húsába. -A hálót, Dole! Ösztönösen lehajolt, de elkésett vele. A következő szempillantásban háló hullott rá, és egyszerűen megbénította. Hiába próbált meg verekedni, hiába akarta felemelni a kését, nem sikerült. Még kivágnia sem sikerült magát vele a hálóból. Ahogy nyiszálni kezdte, Sólyom pipájával találkozott a keze. - Ott maradsz, te szerencsétlen! Ott maradsz! Észre sem vette, hogy ismét elveszítette a kését. Csak akkor döbbent rá, hogy ártalmatlanná tették, amikor meghallotta Dole diadalittas kiáltását. - Itt a kése! Fegyvertelen a vörös hajú! Látta, hogy a fickó fölé hajol, és kárörvendőn az arcába sziszegi. - Ugye megmondtam, hogy elkaplak egyszer! - Hagyd már, Dole, úgyis elég a baja. - És nekünk? Nekünk nem elég a bajunk? - Hiszen nem tehet semmiről! - Miért véded, nővérem, miért? - Mert... felelősek vagyunk érte. Nem ő akart belekeveredni, Morrison az oka. - Hát persze! - csattant fel Dole. - Mindig az indiánok az okai mindennek! Lindsey feje bukkant fel felette. - Jól vagy, Bob? Csak nyögni tudott, azt sem könnyen. - Jo...ól. Megölöm... - Hallod? - Mit vártál tőle? Az ő ereje ellen nem tehet semmit. Nekünk kell segítenünk rajta. -Hol a kotyvalékod, vénasszony? - hallotta Sólyom kérdését. Valaki dünnyögött valamit, majd Sólyom Dole-ra mordult.

- Vágd ki a szájánál a hálót! Dole Bob arca elé tartotta a kést. Szeme Bob szemébe mélyedt. A penge ott csillogott alig néhány centiméternyire tőle. Jézusom! - sírt fel Bobban a félelem. - Ez megvakít! Kiszúrja a szemem! - Dole! A hálót! Valami reccsent, s amikor kinyitotta a szemét, már nem kockásnak látta maga előtt a világot. - Ezt idd meg, Bob! -Neeem! - tiltakozott. - Neeem akarooom! Meg akarooom ölni! -Várj! - hallotta Sólyom figyelmeztetését. - Ne próbálkozz, mert vagy kiköpi, vagy megfullad tőle. - Akkor mi legyen? - Hagyd, majd én. Segíts, Dole. Ekkor Fekete Sólyom feje bukkant fel felette. - Jól van, Bob, jól van - morogta megnyugtató hangon, és a hálón át megfogta a kezét. A következő pillanatban Bob úgy érezte, mintha villám sújtotta volna. Keze, lába megmerevedett, még a gondolatai is fázósan bújtak össze a fejében, mint dermedt madarak az ágakon. - Most töltsd a szájába! Úgy folyt le a torkán, amit belé töltöttek, hogy nem is nyelt közben. Egyszerre csak a gyomrában volt minden. - Kész? - Azt hiszem, igen. - Meddig várjunk? - Semeddig. Azonnal elkezdem. - Gondolod, hogy... sikerülni fog? A kérdezőben Lindsey hangjára ismert. - Egyáltalán nem biztos - mondta Fekete Sólyom. -Ő igazi orvosságos ember, sokkal hatalmasabb, mint én. Én csak amatőr voltam, ő igazi profi. De azért megpróbálom. Hé, Bob! -Megö... löm! - folyt ki Bobból a hang. - Meg akarom... ölni... Hirtelen furcsa józanság szállt rá. Látta maga felett Sólymot a késével, amint egyenesen a homlokának szegezi a hegyét. Nem is vitás, hogy Fekete Sólyom kinyírja. Miért is nem hallgatott azokra, akik arra figyelmeztették, hogy hagyja a fenébe az indiánokat annyira gyűlölik a fehéreket, hogy a végén még majd őt is megölik. Hát most megölik! Fekete Sólyom elpusztítja. Dob puffant, s nyekergő, kellemetlen ének hangzott fel egészen a közelében. Mivel ekkor már Lindseyt és Dole-t is ott látta maga felett Sólyom mellett, nem tudott másra gondolni, mint hogy a vénasszony énekel. - Ejjejejjej! - hangzott az ének. - Ejjejejjej! Dob puffant, léptek csosszantak a padlón. -Ejjejejjej! Ejjejejjej! Fekete Sólyom felemelte a kését, és lesújtott vele. 40. Bob ugyanúgy nem érzett fájdalmat, mint amikor a pizzériában az ismeretlen indián, aki Morrison is lehetett, kettéhasította a koponyáját. Csak a penge hidegét érezte a bőrén. - Ejjejejejj! Ejjejejejj! - Most! - kiáltotta az öreg. - Elkaptalak, elkaptalak, elkaptalak! Szabadon engedlek, madár! Akárkinek a madara is vagy, hagyd ennek a fiúnak a fejét, keress új fészket magadnak! -Ejjejejejj! Ejjejejejj! - Muszáj ezt? - békétlenkedett Dole. - Az éneknek szólnia kell. - Már én is úgy érzem, hogy madár van a fejemben. - Lehet, hogy van is. Nyissátok ki az ajtót! - Ki akarod dobni? - örvendezett Dole. - Várj, segítek! - Menj el az ajtó elől! - Én csak segíteni akartam! - Hess, madár! Hess, madár! - Nem látok semmiféle madarat - morogta a fiú. -Ha kiverhetném a fogát, többre mennénk vele! - Akkor én a tiédet verem ki! - Mi a fene, ennyire odavagy érte?

- Ejjejejejj! Ejjejejejj! - Kiröppent - mondta az öreg elégedetten. - Láttam, hogy kiröppent. - Én ugyan nem láttam semmit - ellenkezett Dole. -De hát hogy is röppent volna ki, amikor lyuk sincs a fején. - Ezt te nem érted! - mondta indulatosan Fekete Sólyom. - Ti fiatalok ezt már nem értitek. A madár igenis kiszállt belőle! Majd meglátod, ha magához tér. - És az mikor lesz? - Várj pár percig. Adj neki még inni! Bob újra érezte, hogy a szája keserű folyadékkal telik meg, és ő engedelmesen nyeldekli. Igazából nem is esett rosszul. Keserű volt, mégis frissítő. - Ez... jó - mondta hangosan. - Jó! - Istenem, Bob! - omlott rá Lindsey. - Csakhogy újra itt vagy! - Mindjárt elsírom magam - morogta Dole. - Levehetem róla a hálót, Sólyom? - Vedd, lányom. Bob érezte, hogy az a furcsa, nyúlós valami, ami a külvilágtól elválasztotta, lekerül róla. Ki tudja, há-nyadszor már az elmúlt napon és éjszakán, újra csak kitisztult a szeme. A lakókocsi szőnyegén feküdt, mellette lyukacsos valami hevert, mintha halászháló lett volna. Mint kiderült, nem is tévedett. - Mi ez? - Háló - mondta Fekete Sólyom. - Halászháló. - Én voltam... benne? -Te... fiam. -És... miért? - Hogy kárt ne tehess bennünk. - Hogy kerülök... ide? - Idefurikáztad magad a kocsimmal - mondta barátságtalanul Dole. - Még meg sem néztem, hogy nem karcoltad-e meg. Ha találok rajta valamit, megskalpollak! - Hagyd már, Dole! - förmedt rá a lány. - Jól érzed magad, Bob? - Hát... nem mondhatnám. Mi történt velem? Csak arra emlékszem, hogy... Lindsey szeme megvillant és belefojtotta a szót. - Mire emlékszel, vörös hajú? Bob megnyalta a szája szélét. -Csak arra, hogy... Lindsey inni adott, és én beleültem a székébe... ott akartam tölteni az éjszakát. Aztán meg akartam ölni valakit. - Engem - mondta Fekete Sólyom. - És talán az öregasszonyt is. - Én? - hökkent meg Bob. - Azt hittem... ez csak álom. A fiú feléje szúrt valamivel. Bob rémülten kapta hátra a fejét, Dole azonban nem ismételte meg a mozdulatot, csak felnevetett. Bob a fiú kezére nézett. Jókora kés sötétlett benne. - Akkor ez is álom lenne? Bob egyszerre megértett mindent. Ő akarta megölni Fekete Sólymot, és bárkit megölt volna, Lindseyt is, és Dole-t is, ha az útjába állnak. - Miért... csináltam? Az indián felemelte a pipáját. Bob riadtan a háta mögé rejtette a kezét. - Ne aggódj, ami elmúlt, elmúlt. Nem te vagy a hibás, Bob. Morrison akart megöletni. Nem bocsátott meg az apámnak, s rajtam keresztül akar lesújtani rá. Egyszer talán el is kap. Gyakran tépelődök rajta, hogy nem lenne-e jobb elébe menni a dolgoknak. Nem menekülnék, hanem... hagynám, hogy átsegítsen a másvilágra. - Mi történt... velem? - Megparancsolta a madárnak... hogy ölessen meg veled. - Hol van most...? A fejemben? - Kieresztettem belőle, ha minden igaz. Érzed még, hogy benne lenne? Bob nemet intett. - Akkor jó. Talán valóban nincs is már benne. Bár Morrisonon nemigen lehet eligazodni. Talán abbahagyta a veled való játszadozást. Meg kell értenie, hogy te vagy az utolsó esélye. Ezt meg is üzentem neki. - Megüzente? Hogyan? Fekete Sólyom pipája szárával az öregasszony felé bökött. -Ő küldte az üzenetet a dobok hangjával. Megüzentem neki, hogy a régi temetőket sorra felszámolják, még Berlinben is. Buldózerek jönnek, elegyengetik a sírhalmokat, a csontokat pedig csontmalomba viszik. Ha nem akarja, hogy így végezze a fia, bíznia kell benned. - Jézusom! - nyögte Bob. - Miért éppen bennem? Miért nem egy indiánt választott ki magának? Miért engem? - Talán mert érdeklődsz a kultúránk iránt, és többet tudsz róla, mint sokan

közülünk. Bob két tenyere közé fogta a fejét, és megütögette. - Alighanem rendben vagyok. Mi lett a halottal? Az öreg és Dole összenéztek. - Milyen halottal? - Egy ember... lógott kint a fán. Fekete Sólyom legyintett. - Az is Morrison műve lehetett. Tudod, mi lógott a fáról? Egy rongyos zakó. Valamelyik gyerek dobta fel rá. Még Lindsey is komoly képpel bólogatott. Bob nem kérdezett többé, de valamiben holtbiztos volt. Hogy mindhárman hazudnak. 41. Még mindig sötét volt odakint, a zöldes fények szüntelenül villództak a falon. Lindsey elfordult, és levetkőzött. Aztán Bobra nézett. - Hol akarsz aludni? A nem létező sezlonon, a karosszékben, a szőnyegen a svábbogarak között, vagy az ágyban? Bob torka összeszorult. Jaj, mama, mit válaszoljak neki? - Az ágyban - mondta aztán határozottan. - Akkor gyere utánam! - intett a lány, és egyetlen ugrással eltűnt a takarók alatt. -Hé! - Tessék? - kérdezte Bob, amikor már a zoknijánál tartott. - Ismered ezt az indián mondókát? Gyere, gyere, medve, Mutatok valamit. Mutatok valamit, Amit még nem láttál, Vagy ha láttál is, hát Ilyet még nem láttál! Bob sóhajtott, és beugrott a takaró alá. Lindsey elkapta a nyakát, és lenyomta a fejét. - Nos? - kérdezte aztán elfúló hangon. - Láttál már ilyet? - Még... nem... mert akkor nem voltam... magamnál... - Csak egyre... kérlek. -Mi... re? -Ne kotorássz a kések... között. És lehetőleg ma már... ne akarj meggyilkolni senkit. - Majd... visszafogom magam. - Jaj, csak ne most... csak ne most! Bob akaratlanul is kinyitotta a szemét. Mintha egy madarat látott volna repkedni a sötétben. Egy kismadarat, amint rémült szárnycsapkodással elveszített fészkét kereste. 42. Jim Spencer életében nem vágyott még annyira a whiskyre, mint ezekben a percekben. Ahogy becsukta a kajüt ajtaját, lekapta a már megkezdett üveget a polcról, ivott belőle néhány nagy kortyot, majd a karosszékébe roskadt. Úgy remegett a keze, hogy kicsúszott belőle az üveg. Szerencsére gyorsan felkapta, így néhány cseppen kívül nem ömlött több a szőnyegre. Amikor magához tért, kiordított a folyosóra. -Bertie! Gyertek be! Bertie, Drew és Robinson beoldalogtak a szobába. Jim Spencer észrevette, hogy rettenetesen kivannak, mint ahogy ő is kivolt. Legyintett, és a polcra mutatott. - Ott az üveg. Húzzátok meg. Mind a hárman meghúzták, méghozzá istenesen. Alig maradt az alján néhány csepp. - Tudni akarok mindent! - mondta aztán határozottan. - Tudni akarom, hogy mi történt. Miké? Miké széttárta a karját. - Én sem értem, főnök. - Akkor miért tartalak? Drew elsápadt. - Én mindent megteszek érted, főnök. - Ezt el is várom - csillapodott le gyorsan Spencer. -Mesélj! - Tom Andycottot béreltem fel. Jimnek nem kellett megkérdeznie, hogy kicsoda Tom Andycott, hiszen hírből ismerte. Személyesen nem, mert Tom Andycott nem az az ember, akivel bárki is barátkozni szeretne. Tom Andycott magának való fazon, kicsi, nagy fülű, karikalábú. És valahány százalékban indián is, bár amikor először megpillantotta, meg mert volna esküdni rá, hogy ezer százalékban az. Andycottról az a hír járta, hogy még a némákat is szóra tudja bírni. Úgy énekelnek, hogy ha röviddel ezután nem ölné meg őket, akár a Metropolitanben is felléphetnének. Csakhogy Andycott az éneklés után általában elvágja a torkukat.

Andycott nem kanadai volt valahonnan az Államokból vándorolt be - senki nem tudja, hogy mikor. Állítólag korábban Chicagóban dolgozott egy vágóhídon, ott szerezte gazdag anatómiai ismereteit. Hírek szerint kétszáz részt tudott úgy levágni valakiről, hogy az illető még mindig élt. Jim úgy hallotta, hogy még a nagy Pearl Gentile nyelvét is megoldotta, márpedig az a whiskyn kívül még senkinek sem sikerült. Andycott nem volt olcsó, viszont már a neve is garancia volt a sikerre. -És? - Andycott el is vállalta. Ezer dollárt ígértem neki, Jim. - Ennyi erővel többet is ígérhettél volna - mondta keserűen Jim. - Úgysem kell kifizetnünk. -Andycottról azt tartották, hogy ezer élete van. Többször is látták meghalni, de mindig feléledt. - Mintha azt súgná valami, hogy ezúttal nem fog. - Mondtam neki, hogy egy gyerektől kellene megtudnunk valamit. Egy egyetemistától. Andycott erre kiköpött. Főnök, az az ember nem kedveli a könnyű munkát. - Miért nem a pizzériában bonyolítottátok le a dolgot? - Mert a srác, ez a McKinley nem volt ott. Összeállt valami indián lotyóval. - Kivel? - Könyvtáros a városi könyvtárban. -Indián?! - Az, főnök. - És... mit csináltak együtt? - Együtt aludtak... de ezt csak később. Előbb elmentek egy indián tanyára. A tizenkettes út mellé. - Tudom, hol van - mondta Spencer. - Andycott azt mondta, ott kapja el. Azt mondta, cirka három percre lesz szüksége, hogy kipiszkálja a srácból, amit tud. Van valami izé a bordája alatt. - Kinek? -A srácnak... izé... mindenkinek. Ha oda szúr a kése hegyével, mindenki kiköp mindent, akár akarja, akár nem. Andycott azt mondta, oda szúr neki, és akkor énekelni fog. Sietős volt neki, mert még valami csajt kellett volna elkapnia. A férje bízta meg, hogy vágja el a tyúk torkát, aztán tüntesse el a holttestét. Ezért aztán Andycott a saját kocsijával jött. Tele volt a verdája még betonkeverő is volt benne, mert a csajt be kellett volna betonozni valahová. Odamentünk a telephez, és leállítottuk a kocsit. Úgy jutottunk oda, hogy McKinleyt és a lányt követtük. Egy indián srác furi-kázta őket. - Miféle indián srác? - A telepen lakik. Ő jött értük kocsival a könyvtárhoz. Ekkor már sötét volt, nem szúrtak ki bennünket. A telepnél kiszálltak, és be akartak menni egy lakókocsiba. Andycott azt mondta, hogy mindjárt elkapja a srácot és a lányt is, meg az indiánt, azokat elkábítja, a srácból pedig kiszedi a titkot, és megnyuvasztja. Öt percet adott magának, hogy megtegye. Odaálltunk a lakókocsikkal szemben a fák alá... ekkor pillantottuk meg a fickót. - Milyen fickót? Drew összerándult, mintha hernyó esett volna a nyakába. - Nem tudom... Jim. Széles kalapot viselt, nem láttuk jól az arcát, ráadásul ott a telepen nem is igen van világítás. Egyszer csak ott állt Andycott mellett. Ekkor. .. felnézett ránk... és mi... én... - Mi a franc történt? - kérdezte Spencer. - Mi a rohadt franc? - Én azt hiszem... mégiscsak láttam a képét, Jim. - Most akkor láttad vagy nem láttad? - Korábban nem láttam, ekkor viszont láttam. - És mit láttál, Miké? - Nem tudom, mit mondjak erre, Jimmy. Az az arc, amit megpillantottam, nem emberi arc volt. - Hát akkor milyen? -Nehéz elmondani, Jim. Alighanem egy... halott arca. Olyan halotté... akinek foszlik a bőr a képéről, és... itt-ott már kilátszik a koponyacsontja. Egy zombi volt, Jim! Esküdni mernék rá, hogy egy vízihulla követett bennünket. Az, aki itt, a hajón... - Szóval, maszk volt a képén? Drew megrázta a fejét. -Ha nem láttam volna... én is azt mondanám. Csakhogy én láttam, Jim! És valahogy... biztos vagyok benne, hogy nem maszk volt rajta. Azonkívül... egy

toll volt a hajába tűzve. - Milyen toll? - Jóságos istenem, Jim, hát honnan tudjam én azt? Úgy viselte, mint régebben az indiánok szokták. A füle mögé tűzve. -És? -Összecsináltam magam a nézésétől, Jim. Nem szoktam ilyet mondani, de most mondom. Olyan nézése volt, hogy még mindig kiráz tőle a hideg. - Igyál egyet! - Most valahogy... még azt sem kívánom. - Akkor folytasd! - Felkiáltottam, erre Andycott hátrafordult. A srác, az indián gyerek és a lány ekkor akartak bemenni az ajtón. Ők szerencsére nem hallották meg a kiáltásomat. Ekkor Andycott is észrevette az indiánt. Előkapta a hangtompítósát, és lőtt. Nem figyelt fel rá senki, hiszen alig pukkant a fegyvere. Azok hárman rá se rántottak kinyitották az ajtót, és bementek a lakókocsiba. - És te? Te mit csináltál, Miké? - Én, Jim, arra gondoltam, hogy milyen pipa lehet Andycott, amiért elszúrta valaki a tervét. Hiszen öt percet adott magának nem volt sok ideje, hiszen el kellett még intéznie azt a csajt, és be is kellett betonoznia. A fojtogatás gyorsan megy ugyan, de a betonozás sok macerával jár. Be kell hányni a cementet a gépbe, kell hozzá.-.. Ekkor Jim Spencer felüvöltött. Mintha éhes farkasok törtek volna rájuk. -Ha elmagyarázod, hogyan kell betont készíteni, megöllek, Miké! Azt mondd, mi történt? - Hiszen azt mondom, Jim. Andycott többször is rálőtt az indiánra. -És? - Vagy nem találta el... vagy... -Vagy? - Keresztülment rajta a golyó. Őszintén szólva, én ez utóbbit hiszem, Jim. A golyók keresztülrepültek a fickón. Mintha láttam is volna... -Mit? - A lyukakat a testén. Mintha átsütött volna rajtuk a lámpa fénye. - Az előbb azt mondtad, nem is égtek lámpák a környéken. -Egy égett. Közvetlenül a lakókocsi mellett. Erre célzok. - Ezután mi történt? - Andycott még néhányszor rálőtt, aztán előkapta a kését, Jim. Jó nagy kése van, akkora, mint egy... mint egy--. - Jól van, mondd tovább! - Felé hajította. Nem tudom, említettem-e már neked, Jimmy, de szakmai körökben az a hír járja, hogy késdobásban nincs párja Andycottnak. Egyszer fogadásból eltalált tizenöt yardnyi távolságból egy gerendán mászó egeret... Fogta a kést, és az indiánnak dobta. -És? Drew kétségbeesetten nézett Spencerre. - Elkapta, Jim. - Ki, és mit? - Hát a kést, Jimmy. Az indián elkapta. Pedig ki sem nyújtotta érte a kezét. - Akkor hogy kaphatta el? - Rászállt a tenyerére. Esküszöm, Jimmy, ha nem láttam volna, magam sem hinném el. Az a kés rászállt a fickó tenyerére. Mintha madár lett volna, és magok lettek volna rajta. Ekkor Andycott menekülni kezdett. - Andycott? - Ő, Jimmy. El akart menekülni. Rájöhetett, hogy ez a menet nem az ő menete. Akit nem fog a golyó, és az elhajított kés csak úgy rászáll a tenyerére, az elől legjobb elhúzni. Mert ha nem... - Ti persze elhúztatok, mi? - Csak egy kicsit odébb mentünk, Jim - mentegető-dzött Robinson. - Vagy száz métert mentünk, akkor megálltunk. Az az igazság, hogy tanakodtunk egy kicsit, mit tegyünk. - És mit tettetek? -Visszafordultunk. Bertie azt mondta, hogy nem hagyhatjuk ott Andycottot, és mi nem is akartuk otthagyni. Visszafordultunk a kocsival és megpróbáltuk megkeresni. De nem láttunk semmit, Jim. -Az indián...?

- Eltűnt. - Lehet, hogy bement valamelyik lakókocsiba? Robinson megrázta a fejét. - Nem hiszem én azt, Jim. Nem úgy nézett ki a fickó, mint akit szívesen látnának bármelyik lakókocsiban. Ekkor... megtaláltuk Andycottot. -Hol? - Egy fán, Jim. Fel volt akasztva. Kötél volt a nyakán, és kilógott a nyelve. A stukkerja meg ott hevert a lába alatt. Es... úgy kimeredt a szeme, Jim, mintha rögvest ki akarna esni. Kész volt ez az Andycott, Jim. - Ti mit csináltatok? - Újra elmentünk, Jim. Andycott meghalt, mit tehettünk volna? Attól tartottunk, észrevesznek bennünket. - A francba! De azért másodszor is visszatértetek, mi? Robinson Bertie-re pislogott. - Vissza, Jim. - Bertie? Bertie Fox bólintott. - Én javasoltam, hogy menjünk vissza akárhogy is, de hozzuk el Andycott holttestét. Úgyis van nála betonozó készlet, az lesz a legegyszerűbb, ha betontuskó-val a lábán beleeresztjük a tóba. Ha mégis előfordulna, hogy Andycott tetszhalott, amit azért nem igazán hittünk, ne lehessen árulónk. És visszafordultunk, Jim. - Andycott már nem volt a fán, mi? - Nem, Jim, Andycott nem volt ott. Sem a stukkerja, sem ő. Se a kötél. Minden eltűnt az alatt az idő alatt... amíg... - Amíg ti szarakodtatok, mi? Erre már egyikük sem mert válaszolni. Hallgattak, mint a rohadt citrom a fa alatt. Végül is Robinson vette magának a bátorságot, hogy megszólaljon. - Jim... te vagy a legokosabb köztünk... te lehetségesnek tartod, hogy az a fickó... az az indián... ha ő volt, csak úgy megölje Andycottot? Jim Spencer legszívesebben ismét felüvöltött volna, és saját kezűleg lőtte volna szitává őket, de mégiscsak visszafogta magát valahogy. - Nem, Eric, nem tartom lehetségesnek. -Te mindig azt szoktad mondani, hogy mindenre van izé... racionális magyarázat... Erre is van? - Van - mondta Spencer. - Erre is van. - És... micsoda, Jimmy? - Még nem tudom - mondta Spencer őszintén. - De hamarosan meg fogom tudni. 43. Dole már nagyon részeg volt, amikor azok ketten megkörnyékezték. Majd egy üveg whiskyt megivott, pedig úgy általában nem számított nagyivónak. Forgott körülötte a világ, és azt sem tudta, mit beszél. Többször is ki kellett mennie hányni, de mindig visszatért, és folytatta az ivást. A piálás egy fabódéban folyt, a lakótelep szélén, ahol valaha sört árusítottak, de az önkormányzat bezáratta. Sok balhé volt a bodegában, a lakókocsisok is tiltakoztak ellene, meg azok is, akik tankolni akartak a mellette lévő benzinkútnál. Nemegyszer előfordult, hogy már kora délután részeg volt minden kutas, összevissza folyatták a benzint, amely bármelyik pillanatban meggyulladhatott volna. így aztán az indiánoknak sem volt kifogása az ellen, hogy vigyék a bodegát a fenébe. Ha valaki inni akar, üljön be a kocsijába, és keressen magának piálási lehetőséget a városban. A bodega üresen állt a telep szélén, mint egy elhagyatott kísértettanya, bár azért korántsem volt mindig elhagyatott. Időről időre bevonult néhány srác egykét üveg piával, és addig ittak, amíg el nem dőltek tőle. Ha aztán kijózanodtak, hazamentek, az üres üvegeket pedig a patakba dobálták. Dole mellett még két srác vett részt az ivászaton: Thorpe és Bagwell. Thorpe hatalmas termetű, hosszú hajú, hajlott orrú fickó volt Bagwell vékony, szimatoló orrú, izgő-mozgó. Dole nem tudta, hogy a két fickó már jó néhányszor átkutatta a szigetet a felakasztott indián kincse után nyomozva. A bodegába csak véletlenül kerültek be, a benzinkútnál találkoztak össze Dole-lal, akit távolból ismertek. Thorpe zsebében egy kis üvegecske whisky lapult, alig néhány nyeletnyi, ez azonban elég volt ahhoz, hogy beindítsa a láncreakciót. Addig dumáltak a kútnál, amíg meg nem állapodtak benne, hogy találkozásuk örömére megisznak egy kicsike üveggel. Órákkal később aztán az elhagyott bodegában kötöttek ki.

A két fickónak, aki idejének jelentős részét kincskereséssel és a környék barlangjainak átkutatásával töltötte, esze ágában sem volt Dole-t beavatni a kincskeresés rejtelmeibe - főleg, hogy mind ez ideig nekik sem hozott sok pénzt a konyhára. Talán kétszer találtak említésre méltót kőből metszett szobrocskákat, szarvból faragott sámánfigurákat, gyöngyöket - ezekért sem az ékszerészek, hanem a helyi múzeum fizetett valamicskét. Thorpe és Bagwell azonban meg volt győződve róla, hogy egyszer még nagy szerencse éri őket. Nem is egy legendát hallottak a környéken elrejtett kincsekről - volt közöttük kalózok kincse, őseik, az indiánok kincse, de a fehér aranyásók kincse is. Beszélték, hogy egy itteni farmer, bizonyos Morgan, vagy háromszáz évvel ezelőtt egész vagyont rejtett el a támadó franciák elől. Aztán persze itt volt még a később elmenekülő franciák számtalan kincse is. Amikor aztán a televízióban meghallották, hogy ismét átkutatják a Halifaxtői 50 km-re fekvő Mahoneöbölbeli rejtekhelyet, nem fértek a bőrükben. Ez az évszázadokkal ezelőtt feltárt, mesterien kiépített aknarendszer nem rejtett ugyan egyetlen gramm aranyat sem, mégis biztosak voltak benne, hogy később elrejtendő kincsek tárolására építették. Aztán mégsem oda dugták, amit akartak, hanem máshová. Nos, ezt a máshová-t szerették volna megtalálni. Mindketten részegek voltak már, amikor Dole elkezdte kiönteni nekik a szívét. Kezdetben nem is igen figyeltek rá. Összevissza makogott valamit egy lányról, Lindseyről, akibe szerelmes, de az egy vörös hajú pasast szúrt ki magának. A két kincskereső nem nagyon csodálkozott a dolgon, hiszen nem volt szokatlan arrafelé, hogy hollófekete indián lányok vörös hajú srácokat szúrtak ki maguknak. -Az a fickó... az a rohadék... sokat tud - nyögte Dole. - Sokat... tud. -Mit tudhat... amit te nem? - vigyorgott bárgyún Thorpe. Barátsággal viseltettek a fiú iránt, hiszen ő fizette a piát. - Belevaló srác vagy te is... tudhatsz annyit, mint ő! - Járt a szigeten... A kincs... után... j árt. Olyan gyorsan még nem józanodott ki ember, mint ez a kettő, azóta, hogy valaha, az emberiség ködös történelmének egy meggondolatlan pontján feltalálták az alkoholt. Thorpe és Bagwell gyors pillantást váltott egymással. - Milyen... kincs után? - kérdezte Bagwell szándékosan dadogva. - Hát... a felakasztott indián, Morrison kincse után! - Csak nem... találta meg? - Azt nem... Csak... szerintem... tudja, hol van. - Honnan tudná? - Morrison maga... árulta el neki. - Hogyhogy elárulta? Ne beszélj ökörségeket, Dole. Morrison indián volt, az a fickó meg vörös hajú, fehér. Hogy árulhatta volna el neki Morrison a kincse rejtekhelyét? Dole ivott néhány cseppet. - Üzletet kötött Morrisonnal. A két kincskereső eltátotta a száját. - Üzletet? -Ja. Hallottátok, hogy Morrison fiát is úgy nyírták ki? A két kincsvadász ismét összenézett. Mit beszél ez itt összevissza? - Volt neki fia? - Volt, és kinyírták. - Ki nyírta ki? - Azt nem mondhatom meg. -Oké. Nem vagyunk mi kíváncsiak a titkaidra, Dole. De hogy jön ez ide? -Úgy... hogy... Morrison beledugta a vörös fickóba, McKinleybe, a lélekmadarat. Bagwell felnevetett. - De hiszen az csak gyerekmese, Dole! -Én tudom, hogy... nem az. Láttam, amikor Sólyom, Rabbit... kivette belőle, és... Úgy látszott, elalszik. Bagwell és Thorpe azonban nem hagyták. Ha csak egy kicsi esélyük is van rá, hogy ez a Dole gyerek valamilyen kincs nyomára vezetheti őket, hát meg kell ragadniuk az alkalmat. Bagwell jó erősen megrázta Dole-t. - Azt mondod, ismeri a helyet, ahova Morrison elrejtette a kincsét? - Is... meri - mondta nagyon határozottan Dole. - Akkor miért nem ásta ki?

- Nem akarta... nagydobra... verni. Azt hiszem, lefeküdt Lindseyvel. Pedig Lindsey az én csajom. - Hát az nagy baj - sajnálkozott Thorpe. - Ne segítsünk neked, Dole? - Hogy segítené... tek? - Elkapjuk és megskalpoljuk - vigyorgott Bagwell. - Esetleg kínzócölöp elé kötjük. Dole csak legyintett egyet. - Lindsey... bele van esve. - Nem nagy ügy - mondta Bagwell. - Hogyhogy... nem nagy... ügy? - Thorpe nénje elintézi. Dole megütögette a fejét. -Mit intéz... el? - Kisujjában van minden szerelmi varázslat. A legjobb javasasszony a környéken. Három cseppet belenyomsz a teájába a kotyvalékából, és Lindsey olyan szerelmes lesz beléd, hogy nem bírod majd levakarni magadról. És ez nagy baj, Dole. Ezért aztán nem is biztos, hogy adnánk neked belőle. Nem származna abból semmi jó. - Már... miért ne származna? - mosolygott bambán Dole. - Azért... mert mondtam, hogy nem bírnád levakarni magadról a csajt. - Ki akarná... levakarni? -Hát te! - De én nem... akarnám levakarni. - Azt csak most mondod. De akkor mást mondanál. Akkor azt mondanád, hogy nagy szemetek voltatok ti, Thorpe és Bagwell, amiért a nyakamba akasztottátok ezt a csajt. Akkor úgy gondoltam, hogy eljátszadozok egy kicsit vele, most meg egyáltalán nem is akar kimászni az ágyamból. És egyre csak utánam sóhajtozik. Nem, Dole, ez nem lenne jó. - De hiszen én... el akarom venni feleségül! Bagwell és Thorpe meghökkent. Bagwell komolyan nézett Thorpe-ra. - Ez már más. - Hát ez valóban más. - A srác komolyan gondolja a dolgot. - Biztos, hogy komolyan gondolja? - Most mondta, hogy feleségül akarja venni Lindseyt! - Akkor... segítenünk kell neki. - Beszélnél a nővéreddel? - Hát... beszélhetek. Dole közben kissé józanabb lett, de csak egy han-gyányival. - Elintéznétek... hogy Lindsey... Bagwell bólintott. - Lehet róla szó, haver. - És... mennyibe kerülne? Bagwell felháborodott képet vágott. - Hogy képzeled, Dole? Minek nézel te bennünket? Csak nem kérünk pénzt havertól egy egyszerű, szerelmi varázsitalért? - Igazán... jó... haverok vagytok. Na és a nővéred? - O sem kér egy fityinget sem. Tartozik nekem valamiért. Ha azt mondom, hogy ezt meg ezt a kotyvalékot csinálja meg ingyen, hát megcsinálja. Dole érezte, hogy soha nem érzett izgalom keríti hatalmába. Az alkohol ködéből egyszer csak kiemelkedett Lindsey. Vékony kis ruhácskában volt majd kiugrottak a keblei alóla. -És... mikor? Bagwell kérdőn Thorpe-ra nézett. Thorpe viszont az órájára pislogott. - Egy óra múlva jó lesz? - Ilyen gyorsan? -A nagybátyám azt szokta mondani, hogy addig kell elejteni a bölényt, amíg magad előtt látod. Ha hazaszaladsz a fegyveredért, meglehet, hogy mire visszatérsz, már csak egy rakás szart találsz a bölény helyén. -Ez... igaz. - Várjatok itt. Thorpe beügetett a lakókocsik közé. Jó futó volt, tíz perc alatt sikerült elérnie a megcélzott kocsit. Kopogtatására vékony, középtermetű indián nő nyitott ajtót. Amikor meglátta Thorpe-ot, csalódottan elhúzta a száját. - Már azt hittem, jött valaki. -Figyelj ide, Bess! - esett neki Thorpe. - Bocs, hogy a múltkor olyan kurtánfurcsán távoztam. - Leléptél, te szemét. - Az a helyzet, hogy rosszul lettem valamitől. Talán túl gyorsan ettem.

- Azért legalább elköszönhettél volna. Thorpe csókot nyomott az asszony homlokára. - Tudod, hogy csak téged szeretlek. Adj nekem egy kis szódat, Bess. Tudod, szódaport. - Mi a fenéért? Még mindig rossz a gyomrod? - Valamelyik haver túl sokat ivott. - Hányja ki. - Bess, nem tehetsz ilyet velem. Éppen arra gondoltam, hogy pénteken elmehetnénk táncolni egyet. Az asszony legyintett, és a kocsi belseje felé mutatott. - Menj, te szélhámos, és keress magadnak. Thorpe keresett egy kis szódat, majd visszatért a bodegához. - Sikerült időben elkapnom a nővéremet - lihegte. -Éppen vásárolni akart menni. Szerencsére maradt egy kicsi a varázsszeréből. Na, kapd el, Dole. Hoztam egy kis üveg ásványvizet is hozzá. -Biztos, hogy... - kezdett volna visszatáncolni Dole, de Bagwell megnyugtatta. - Pár csepp csak, és Lindsey összepisili magát, ha rád néz. Mit is mondtál, hogy hívják azt a fickót, aki állítólag tudja, hol van elásva Morrison kincse? - McKinley. - Hol találom meg? - Miért akarod... megtalálni? - Adnék neki egy-két jó tippet, hol keresse. Úgyis szüksége lesz egy kis vigasztalásra. Elvetted a csaját, jó, ha nem vágja haza magát. Az ilyen vörös pasasok gyakran lesznek öngyilkosok. -A pizzériában dolgozik... ahol a jávorszarvas... - Monteverdénél? -Ott. Bagwell Dole felé nyújtotta a kezét. - Hát akkor sok szerencsét, öreg, az új életedhez. Ha elkaptad a lányt, bánj vele kíméletesen. -Hé! - kiabálta hányingerével küszködve Dole. -Hova mentek? Hiszen azt mondtatok, iszunk még egy üveggel! Hova mentek? Igencsak meglepődött volna, ha valamelyikük visz-szafordul felé, és azt kiáltja oda neki, hogy gyilkolni. 44. Az elkövetkező napon váratlanul ráköszöntő tragédia sújtotta le Bobot. Akkora, hogy azt hitte, belerokkan. Amint meghallotta, miről van szó, kedve lett volna felkapni a cuccát, és meg sem állni Yelloknife-ig, hogy kiszellőztesse a fejét. Azért éppen oda kívánkozott, mert nemrég olvasta, hogy ott akkor is hűvös van, amikor másutt lerohad a gatya a kanadai férfiemberről a forróságban. Azzal kezdődött a dolog, hogy Senor Monteverde beoldalgott hozzá, amint éppen a liszteszsákokat rendezgette a raktárban. Bob felpillantott a zsákokról, és azonnal látta, hogy veszély fenyegeti. Úgy rá volt írva a vész Senor Monteverde arcára, mintha rátetováltatta volna. Olyan ravaszul csillogott a szeme, hogy Bob biztos volt benne, komoly beszélgetés következik. Amikor pedig Daisy is felbukkant az ajtóban, felsóhajtott, és rádöbbent, hogy vége a szép napoknak, amelyeket az Orvosságos Ember tavának közelében töltött. Senor Monteverde úgy kirúgja, hogy a lába sem éri a földet! Nyilván rájött, hogy az utóbbi időben csak ritkán alszik a szobájában, és megelégelte a kódorgását. Ami azt illeti, tulajdonképpen számított is rá. Tudta, hogy Daisy nemigen szíveli - ezer apró jelből megérzi az ilyesmit az ember. Annak idején, amikor Senor Monteverde alkalmazta, Daisy nem vette jó néven a dolgot. Számtalan trükköt bedobott, hogy betegyen neki. Amikor viszont összejött Senor Monteverdével, úgy látszott, megnyugszanak a dolgok. Sajnos, tévedett. Daisy felhasználta Monteverde szerelmét, hogy megszabaduljon tőle. Némi nyugtalansággal töltötte el a közeli elbocsátás ténye. Először is nincs hova mennie, másodszor pedig el kell intéznie azt az ügyet, amibe belekeveredett. Igaz, a lélekmadár állítólag már nincs a fejében, de azért nem hagyhat elvarratlan szálat maga után. Ráadásul itt van Lindsey is... Hiszen még meg sem mondta neki, hogy el szeretné venni feleségül, el szeretné vinni a családjához... csak addig még fel kell mennie kissé északabbra, utána kell néznie néhány dolognak... lehet, hogy át kell ruccannia Európába is, Berlinbe... Te jó ég, mi lesz ebből?! Senor Monteverde megállt mögötte, és a falhoz támaszkodott. Daisy ugyanezt tette, csak kissé távolabb, az ajtófélfánál.

- Hogy s mint, Bob? - kérdezte Senor Monteverde. Bob kissé meglepődött a kérdésen, hiszen cirka tíz perccel azelőtt, a pizzéria előtt ugyanezt kérdezte tőle. Csakhogy azóta nyilván váltott néhány szót Daisyvel. - Jól - mondta Bob odébb taszítva egy zsákot. - Jól vagyok. - Ennek örülök, Bob. Nem nehezek a zsákok? - Liszt van bennük - mondta bölcsen Bob. - Ha toll lenne bennük, talán könnyebbek lennének. Senor Monteverde elnevette magát, sőt még Daisy is kuncogott az ajtófélfánál. Bob meglepetve kapta fel a fejét. Vajon mi a fenétől jött meg a humorérzékük? Talán csak nem attól, hogy pillanatokon belül pofájába vágják az ősi jókívánságot: fel is út, le is út! Senor Monteverde abbahagyta a vigyorgást, és Bob vállára vert. Bob meg mert volna esküdni rá, hogy előtte összenézett Daisyvel, aki mintha icipicit megbiccentette volna a fejét. - Hogy érzed magad nálunk, Bob? - kérdezte szándékosan hányaveti hangon néhány pillanattal később Senor Monteverde. -Kitűnően - felelte Bob, és újabb zsákot lökött odébb. - Életemben nem éreztem még ilyen jól magam. Mindig is egy pizzéria raktárába vágytam. -Hehehe, ez jó! Daisy is kuncogott. Mi a franc ez? - futott át a gondolat Bob fején. Mi a fenét akarnak ezek tőlem? - Nézd, Bob - fohászkodott neki Senor Monteverde mély lélegzetvétel után. Beszélnünk kell veled... nekem és Daisynek. Bob megértette, hogy itt a döntő pillanat. Hagyta az utolsó zsákot a fenébe, és megtörölgette izzadó homlokát. Jöjjön, aminek jönnie kell. - Állok rendelkezésére - mondta. - Nem ülnénk le egy pillanatra? - kérdezte zavartan Senor Monteverde. Bob szó nélkül leroskadt egy zsákra, Senor Monteverde egy másikra, Daisy azonban az ajtófélfánál maradt. - Az a helyzet, Bob - mondta Senor Monteverde megvakargatva az állat -, hogy amint tudod, Daisy és én... szóval... - Tudom - bólintott Bob. - Honnan? - Nem vagyok hülye - mondta Bob. - Á, vagy úgy. Hát tényleg nem. Szóval, arra gondoltam, hogy nem titkoljuk tovább. Bob, te vagy az első, akinek elmondom, hogy Daisy és én... egybekelünk. Méghozzá Las Vegasban. Bob megvonta a vállát. - Gratulálok. Különben nagyon stílusos. Vegas jó hely. - Csak messze van. - Hát nincs a szomszédban, az kétségtelen. -Bob? - Igen? - Tudnod kell, hogy én is és Daisy is szeretünk téged. Nagyon kedvelünk. Bob önkéntelenül is grimaszt vágott. Senor Monteverde még csak hagyján, de Daisy...! Nyilván ezzel akarják bekenni a keserű pirulát, ami a kirúgását jelenti. Szeretünk, de a nehézségek... krokodilkönnyeket hullatunk utánad, csak menj már a fenébe! -Ezt észrevettem - mondta gúnyos hangon, és Daisyre pillantott. A lány zavartan lesütötte a szemét. - A másik két lány is kedvel. Téged mindenki kedvel. Úgy, hogy... meg szeretnélek kérni valamire. Bob meghökkent. Mi a fene ez? Csak nem akar feleséget ajánlani neki Monteverde. Vagy elveszi a mosogatólányt, vagy kirúgja? Senor Monteverde nyelt egy nagyot. -Szóval... elmegyünk Vegasba, egybekelünk, aztán... félrevonulunk egy hetecskére. Olyan nászút félére... hehehe, a Grand Canyonhoz... Mit szólsz hozzá, Bob? Mi a fenét szóljon? - A Grand Canyon valóban impozáns látvány, érdemes megnézni - préselte ki a száján. - Na ugye? - lelkendezett Senor Monteverde. - Én is ezt mondtam Diasynek. Daisy erre tanácsolt valamit, és én elfogadtam, Bob. Tudod, mit? -Mit? -Hogy amíg mi... Daisy és én... mással vagyunk elfoglalva... akarom mondani...

azaz, úgy értem... vezesd te a pizzériát! - Tessék? - hőkölt hátra Bob. - Daisy szerint vagy be kell zárnunk, ami nem tenne jót az üzletmenetnek, Bob, vagy pedig téged bízunk meg a vezetésével. Daisy így látja jónak, és így látom jónak én is. Hát te, Bob? Bob se köpni, se nyelni nem tudott. Arra készült, hogy elbocsátják, s ehelyett az lesz a vége, hogy Senor Monteverde a fiává fogadja, ha nem vigyáz. - De hát én... nem értek hozzá - védekezett. Senor Monteverde felugrott, Bob elé állt, felrántotta, majd megölelgette. - Dehogynem értesz hozzá, Bob, dehogynem! Hiszen a kisujjadban van az üzletmenet! Mondtam is Daisynek, hogy milyen kár érted. Az indiánok babonáival szarakodsz ahelyett, hogy nyitnál egy rendes pizzériát. Persze nem itt, a közelben, hiszen nem akarok magamnak konkurenciát, de például a tó másik oldalán. Tele van az a hely japánokkal, Bob, úgy ellepik a környéket, mintha ott lenne Pearl Harbour. Ha ott nyitnál egyet, aranybánya lenne, Bob. Később aztán akár össze is foghatnánk. Csinálhatnánk egy pizza-láncot, és mi lennénk a királyok az Orvosságos Ember tavának a partján. Na, mit szólsz hozzá? - Nincs megfelelő képesítésem - védekezett Bob. - Ugyan már, ki kéri azt? Szóval, elvállalod? Bob természetesen nemet akart mondani, de mielőtt megtehette volna, Daisy arcára esett a tekintete. Legnagyobb meglepetésére olyan szorongást látott rajta, hogy meghökkent tőle. Valami olyasmi volt ráírva, hogy ha Bob nem vállalja el, vége az életének. Akkor itt kell maradniuk nászút helyett a pizzériában, vagy ha el is utaznak, nem lehetnek maradéktalanul boldogok, hiszen Monteverde végigaggódja majd a napjaikat a cserbenhagyott vendégkör miatt. Ráadásul a jávorszarvasnak is újra ellophatják a micsodáját, s amennyire a helyi hülyéket ismeri, egy krétafelirat fogadja majd őket a zárt ajtón: A töketlen jávorszarvas pizzériája. Bob sóhajtott, és a mellette várakozó zsákra ütött. Ütése nyomán fehér felhők emelkedtek a magasba és beterítették őket. - Jól van... ha Daisy is úgy akarja. A következő pillanatban Daisy a karjába röppent, és két cuppanós puszit nyomott a képére. -Istenem, Bob, köszönöm. Mindig tudtam, hogy rád számíthatok. Senor Monteverde is a keblére vonta Bobot. - Sosem gondoltam volna, hogy Kanadában... az új hazámban igaz kanadai barátra lelek. - Én... amerikai vagyok - nyögte Bob. Erre Senor Monteverde csak legyintett egyet. - Egykutya! Fő az egészség! Daisy és Senor Monteverde elutaztak, Bobra pedig rászakadt a pizzéria összes gondja. 45. Legnagyobb problémáját azonban így sem a pizzéria, hanem az indián jelentette. A harmadik éjszakán - ekkor valamiért nem Lindseynél aludt - ismét csak meglátogatta. Az indián ramaty állapotban lehetett, kisebb is volt a megszokottnál és valahogy soványabb is. Mintha máris fel akarna oszlani a levegőben. Csak egyetlen pillanatra sikerült megpillantania az arcát. Jóképű, középkorú férfi volt, erős orral. Ezen aztán Bob később el is gondolkodott hiszen számításai szerint Morrisonnak öreg embernek kellett volna lennie. Vagy talán nem is ő kísértette? Talán a fia? Ahhoz viszont túl öreg. Ha egyik sem, ki a fene? Lehet, hogy odaát fittyet hánynak a földi évekre, és minden kísértet olyan testet ölt magának, amilyet csak akar? Amikor aztán Morrison lebegni kezdett a levegőben, Bob már biztos volt benne, hogy valami zűr van vele. - Fiam... - nyögte Morrison. - Bob... Bob... Bob felült az ágyán, és alaposan szemügyre vette a jelenést. Már közel sem viszolygott annyira tőle, mint korábban, ennek ellenére nem tudott megbarátkozni vele. Kísérteteknek nem szabadna lenniük, és lám, mégiscsak vannak. Miért éppen ő a kiválasztott, aki szemtanúja lehet a fizikai törvények megdőlésének? Ráadásul még beszélni sem tud róla, hiszen ha bárkinek elmondaná, hazudozónak tartanák érte, vagy ami még sokkal rosszabb: tudományos munkára alkalmatlannak. Az a tudós, aki hisz a kísértetekben, jobb, ha pizzásnak áll. -Mr. Morrison...! - próbálkozott a beszélgetéssel Bob.

-Bob!... Bob! - Mr. Morrison? -Bob!... Bob! McKinley úgy érezte, korántsem tökéletes a kommunikációjuk. Mintha a kísértet nem látná, csak erezné a jelenlétét. - En vagyok - mondta aztán belenyugodva, hogy át kell engednie a kezdeményezést. -Hozd... vissza... hozzám! Hozd... vissza! Bob feltérdelt az ágyán. - Hova kell mennem érte, Mr. Morrison? Európába? Berlinbe? A kísértet tovább hullámzott a levegőben. -Berlinbe... temető... hozd vissza nekem. Hozd... Bob... - Melyik berlini temetőről van szó? - Berlin... ben. Régi temető... - Berlinben sok régi temető lehet. -Berlinben ... csak egy... Eggert... nem jó... nem jó... nem Berlin... nem Berlin... Berlin... más... Berlin... temető. - Hogyhogy más? Másik temető, mint amelyikben Eggert járt? - Nem Berlin... Berlin... más... Berlin... nem Berlin... Leheletnyi szél támadt, és elfújta Morrisont az ágya felett táncoló porszemekkel együtt. Bob idegesen a levegőbe ütött az öklével. Miért nem lehet rendesen kommunikálni egy kísértettel? Annyira elkeserítette a dolog, hogy visszafeküdt, az oldalára fordult, és azon nyomban elaludt. Ha tudta volna, mi készülődik csupán néhány méternyire tőle, aligha hunyta volna álomra a szemét. 46. Thorpe és Bagwell a pizzériával szembeni bokrok között lapítottak, és csak arra vártak, hogy a kelet felől érkező felhők eltakarják a holdat. Mindkettőjük arcát jávorszarvas-álarc takarta. Egy évvel ezelőtt vették néhány száz kilométerre innét, a Sziklás Hegységben, nem valószínű, hogy bárki is emlékezne rájuk. A felhők, mintha csak segíteni akartak volna nekik, egyre gyorsabban száguldottak az égen. Alig öt perc alatt el is tüntették a holdat. A könnyű, nyár végi szél már az őszt hozta a hátán. Simogató volt és langyos, de már hűvös cseppek lovagoltak rajta. Thorpe nyugtalanul rázogatta meg a fejét. - Mi lesz, ha... ordítani kezd a fickó? - Szorítsd a kezed a szája elé. - És ha mégis... ordít? - Vigyázz, hogy ne ordítson. Ennyit se lehet rád bízni? - Dehogynem lehet - sietett lecsillapítani a társát Thorpe. - Csak... nyugtalan vagyok egy kicsit. - Miért vagy nyugtalan? -Nem tudom, Sam. Valahogy az vagyok. Reggel kidőlt a tej a poharamból. Egyszerűen csak kiugrott a pohár a kezemből, a tej pedig kiborult. -És? - Az a sosón pasas Albertéban azt mesélte, hogy régen, hadiösvényre lépésük előtt, ha valakinek kiborult a tej az edényéből, inkább el sem indultak. - Az régen volt, Ed. - Tudom, mégis nyugtalan vagyok. - Figyelj rám, Ed. Fejünkön a maszk, nem fog felismerni bennünket a fickó. Bemegyünk, megkérdezzük tőle, hol a megfojtott indián kincse, ő megmondja, mi meg szépen eljövünk. - És ha meghal? - Vigyázz, hogy ne haljon meg. -És ha... mégis? - Akkor mi értelme az egésznek, Ed? Az a lényeg, hogy jól ráijesszünk, nem az, hogy megöljük. - Jól van, Sam, én csak mondtam. - Mindent úgy csinálj, ahogy megbeszéltük. - Oké, Sam. - Akkor gyerünk! Nem volt nagy ügy betörni Bobhoz. Két perccel azután, hogy befejezték a társalgást, már Bob szobájában álltak az ágya mellett. Bagwell óvatosan megpiszkálta a fiút. Bob álmában érzékelte a csiklandozást és elmosolyodott. - Lindsey? A csiklandozás folytatódott.

Bob arcán árnyék futott át. -Mr... Morrison? Gyorsan kinyitotta a szemét, aztán azt kívánta, hogy bárcsak ne nyitotta volna ki. Két jávorszarvas állt az ágya mellett, méghozzá két lábon, és rászegezte a tekintetét. Bob akkorát ordított, hogy a szarvasok megrettentek tőle. Aztán az egyik felemelte az első lábát, és egy hatalmas, villogó pengéjű kést szegezett Bob torkának. Bob elhallgatott, és vadul forgó szemekkel figyelte a szarvasokat. Csak nincs összefüggés vérszomjas megjelenésük és az időről időre ellopott micsodájuk között? 47. Nem tartott sokáig, amíg rájött, hogy nem a híres-nevezetes jávorszarvas szellemekkel van dolga - ezt talán nem is bánta volna -, hanem álarcot öltött ismeretlenekkel. - Hogy vagy, Bob? - kérdezte az egyik, a késes. -Hogy vagy, cimbora? - Jól vagyok - nyögte Bob. A késes kicsit megbirizgálta a gigáját. - Szeretnék tisztázni valamit a legelején, Bob. Ha ordítasz vagy balhét csinálsz, elvágom a torkod. Világos? Bob érezte, hogy kiveri a veríték. Talán megpróbálhatná elvenni tőle a kést, csakhogy így fekve nagyon is kockázatosnak tűnik a dolog. A nyak veszélyes terület: ha megsérül a nyaki ütőere, vége. Még a műtőasztalon is elvérezne, nemhogy a saját ágyában. Bob bólintott. Minden világos. - Oké, Bob - mondta ekkor a másik, a kisebbik jávorszarvas. - Csak néhány kérdést teszünk fel neked. Van köztük egy igen fontos, és néhány, amelyik nem annyira fontos, de azért az is az. Egyben azonban megegyeznek: valamennyire választ várunk tőled, Bob. Jól van, fiú? Bob bólintott, hogy jól. - Nos, az első. Tudod, hol van elrejtve Morrison, a felakasztott indián kincse, Bob? Nagyon gondold meg, hogy mit válaszolsz. Ha azt találnád mondani, hogy nem, úgy ítélhetjük meg a helyzetet, hogy igazat mondasz, valóban nem tudod, akkor viszont nincs szükségünk rád. Lehet, hogy itt hagyunk a fenébe, lehet, hogy megölünk, hiszen esetleg ránk ismerhetsz, vagy mifene. Tehát, jól gondold meg a dolgot. Tudod, hova rejtette Morrison a kincsét? Bob erre rettenetesen megrémült. Olyannyira, hogy csak úgy forgott a szeme az üregében. A két jávorszarvas elégedetten nyugtázta a fiú rémületét. Lám csak, lám ennyi kellett csupán neki. Úgy fog ez énekelni, mint a pacsirta. Ed meg már arra készült, hogy lenyúz egy kis darabka bőrt a talpáról. Nem akarta nagyon megkínozni, mint ahogy az őseik tették volna vele elég egy kis vágás meg egy kis asztali só. Akkora ordítást még nem hallott a világ, ahogy ez ordítana. Szinte már sajnálja, hogy nem kerül sor a mulatságra. - Jól van, Bob, ne szarj be - vigasztalta Bagwell. -Szóval, tudod, hol a kincs? Bólints, ha kérdezek valamit tőled, ha nem akarsz beszélni. Vagy vegyük el a kést a torkodról? Bob bólintott. Thorpe elvette, -így már jobb? - Sokkal - nyögte Bob. - Nem is sejtitek, mennyire - tette aztán hozzá gondolatban. - Hát akkor... halljam a választ. Bob tett még egy utolsó kísérletet. - Nem lehetne... hogy nekem is maradjon azért belőle valami? A kisebbik jávorszarvas biccentett. -Dehogynem, Bob, dehogynem. Tudod, ez az egész, amiről beszélünk, egy kosár. Különböző dolgok vannak benne. Úgymint: Morrison kincse és az életed. Mindenki kivesz valamit a kosárból. Ez itt - ez a jávorszarvas - az indián kincsének a felét, én a másik felét, te pedig kiveszed belőle az életedet. Azt hiszem, mindenki jól jár. Te talán másképpen gondolod? - Oké - bólintott Bob. - Áll az alku. Vagy van egyéb választásom? - Nincs, Bob. Akkor hát hol a kincs? - A szigeten - nyögte Bob. - Ott. - Ezt eddig is tudtuk, Bob. Vagy legalábbis sejtettük. - Ott van elásva. -Hol?

- Adjatok egy papírt... lerajzolom. - Adj neki egy darabka papírt. A nagyobbik jávorszarvas megrázta a fejét. -Nekem nincs. Kivettem, amikor... jávorszarvas lettem. A másik idegesen megtapogatta a ruháját. Kék munkásruhája volt, akárcsak a másik jávorszarvasnak. És az ő zsebében sem volt papír. - Adj valami papírt, Bob. Bob sajnálkozva vakarta meg az orra hegyét. -Idebent nincs... papírom. Talán, ha átmennék az irodába. - Majd én átmegyek. Hol van az az iroda? - Túl a lányok szobáján. - Milyen lányokén? - A konyhai kisegítőkén. Ma itt alszanak. A két jávorszarvas összenézett. - Maradsz a seggeden, Bob - parancsolta a nagydarab szarvas. - Te mész át? - Én - mondta a kisebbik jávorszarvas. - Meg tudsz birkózni vele? - Ne röhögtesd ki magad, Sam! -Kuss, te barom! - Ennek már úgyis... -Kuss! - Jól van - nyelt egy nagyot a megtermett szarvas. -Akkor meg miért nem mész már, mit szarakodsz itt? A kisebbik szarvas Bobhoz lépett. Belemarkolt a hajába, és kényszerítette, hogy nézzen fel rá. - Hé, Bob, mondanék én neked valamit. Ide figyelsz te rám? - Nem látod, hogy... figyelek? - Akkor jól van, Bob. En most elmegyek valami kicseszett papírért. Ez a fickó itt marad veled. Csak hogy tudd: nem egy hozzád hasonlót hidegre tett már. Annyi neki kinyírni valakit, mint neked széttaposni egy bogarat. - Nem szoktam bogarakat taposni - morogta Bob. -Úgy látszik, még ahhoz is beszari vagy, hogy kipurcants néhány százlábút. De ez a te dolgod. Az enyém meg az, hogy figyelmeztesselek: ha bármivel is próbálkoznál, ez a pasas itt kifektet. Én viszont szívesebben látnám a véredet az ereidben, mint a falon. Megértettük egymást? - Meg - bólintott Bob. - Akkor te leszel a nyerő, Bob. Lerajzolod nekünk a kincs helyét, és velünk jössz. Megnézzük együtt, hogy ott van-e, azután belenyúlhatsz a kosárba, és kihúzhatod belőle az életedet. Rendben lesz így? - Rendben - biccentett Bob. - Melyik az az ajtó? - Közvetlenül a bejárat mellől nyílik. - Jól van, elindulok. Tudom, hogy Monteverde nincs idehaza, azt is tudom, hogy a csaja sincs, szerintem senki sincs, csak te. Lehet, hogy át akarsz vágni, de akkor ennek komoly következménye lesz, Bob. Még mindig azt állítod, hogy alszik itt két mosogatólány is? -Azt. - Eredj már! - intett türelmetlenül a másik. - És vigyázz a csajokra! A kisebbik jávorszarvas biccentett, és kiugrott az ajtón. Bob úgy számított, hogy nem lehet több ideje három percnél. Ezalatt kell dűlőre vinnie a dolgot. 48. Ha a nagydarab jávorszarvas sejtette volna, hogy Bob háromszor nyerte meg az egyetemi bajnokságot, és legalább öt fekete öve hever odahaza a vitrinjében, kissé talán óvatosabbra vette volna a figurát. Sok esélye így sem maradt volna, de legalább megnehezíthette volna Bob dolgát. Ő azonban inkább megkönnyítette. Talán tudat alatt megérzett valamit a közeledő veszélyből, mert Bob mellé kuporodott, és a nyakához értette a kése hegyét. -így maradunk, amíg... vissza nem jön. Ha megmoccansz. .. Bob elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Olyan sebesen kezdett el beszélni, hogy a jávorszarvas csak úgy kapkodta a fejét. - Figyelj rám, haver - indította be a dumagépet. -Pontosan tudom, hol van a kincs... Mi lenne, ha mi ketten keresnénk csak meg, és testvériesen elfeleznénk? Minek ennek a kis buzinak is belőle? Figyelj, megmutatom, hol van... - Éppen olyan sebesen beszélt, mint a bűvészek, hogy eltereljék vele a nézőközönség figyelmét a kezükről. - Itt van egy kis dom-bocska - s a lábával karikát rajzolt a szőnyegre. - Itt van mellette... ide figyelsz? Szóval, itt van mellette a régi ciszterna, itt

pedig... - mindeközben olyan sebesen járt a lába, mintha egy új tánc figuráit gyakorolta volna. Csak természetesen ülve. A nagydarab jávorszarvasnak egyszerre többfelé is figyelnie kellett volna. Egyrészt Bob lábára, másrészt a szájára, harmadrészt pedig, hogy nem jön-e be valaki az ajtón, vagy nem hallja-e a társa kiáltását. Ez aztán már sok volt neki. Egy jávorszarvastól végül is nem kívánhatja senki, hogy Napóleont is megszégyenítve legalább ötfelé tudja osztani a figyelmét. Ami ezt a jávorszarvast illeti, valóban nem volt Napóleon. Akkor vette már csak észre, hogy baj van, amikor óriási rúgást érzett a száján. Éles fájdalom hasított az ajkába és a fogínyébe. Fel akarta emelni a kést, amely a rúgás következtében valahogy eltávolodott az áldozat torkától, de amikor felkapta a kezét, már nem volt benne. Akkor már Bob kezében volt, s éppen a hüvelykjével próbálgatta az élét. - Frankó - mondta elégedetten. - Nem volt mostanában mandulagyulladásod? A jávorszarvas támadásba lendült. Lesunyta a fejét, és termetéhez méltón úgy támadott, mint a medve. Csak éppen sokkal lassabban és körülményesebben. Ha igazi medve rontott volna Bobra, aligha lett volna esélye ellene, a jávorszarvas azonban nem volt igazi ellenfél. Maga sem értette, hogy repülhettek ki alóla a lábai, hiszen mindeddig megbízhatóan cipelték a súlyát. Kivéve azokat a nem túl ritka alkalmakat, amikor az alkohol meggyengítette őket. Ilyenkor előfordult, hogy bizony csúfosan megtréfálták. Csak hát az vesse rá az első követ, akinek még sosem volt hasonló élményben része. - Szóval - ismételte meg Bob -, nem volt mostanában véletlenül mandulagyulladásod? Ajávorszarvas agyában lassan kezdett megfogalmazódni az este lényege: ezt a fickót alaposan alábecsülték. Nem az a hülye kis egyetemista, akinek az a töketien Dole leírta. Ez olyan, mint a kígyó, csak nagyobbakat rúg. - Nem volt - morogta elkeseredetten, miközben a földön ülve lenyalogatta a vért az ajkáról. - Kár - sóhajtott Bob. - Pedig szívesen kivágtam volna valamelyik manduládat. Imádok késsel operálni. Ez a hobbim. Nem akarod mégis...? - Nem, nem! - tiltakozott ajávorszarvas. - Jól van - dünnyögte Bob. - Nézz csak ide egy pillanatra! Ajávorszarvas odanézett. Egy tenyeret látott maga felé szállni, aztán már nem látott semmit. Úgy dőlt el a szőnyegen, mint az álmos liszteszsák. Bob utálta a késeket, és nem is vitte volna magával ezt sem, ha nem tartott volna tőle, hogy az alvó jávorszarvas felébred és megkaparintja. Óvatosan kidugta a fejét az ajtón. Odakint már ismét sütött a hold, és a kellemes szél is megerősödött. Valami nagyot csattant az orra előtt. Ijedten hőkölt hátra, de csak a másik szoba ajtaja lengedezett a szellőben. Bob megcsóválta a fejét. Utál hazudni, mégis át kellett vernie a jávorszarvast. Beküldte a szomszéd szobába, amelyben nem alszik senki, és nincs is másik kijárata, azaz nem vezet sehová. Arra számított, hogy amíg az átvezető ajtót keresgéli, ő elintézi az őrét, s amikor a másik visszatér... Csakhogy a másik nem tért vissza. Fogalma sincs róla, hova mehetett. Ha csak nem odabent rejtőzik. Jézusom, de hát mi a fenéért rejtőzne el előle? Bedugta a fejét az ajtón. Óvatosan, nehogy aki odabent van, elkaphassa. A holdfény besütött a szobába, nappali fénnyel árasztva el minden sarkát. Bob eltátotta a száját. A szoba üres volt. 49. Olyan sebesen perdült meg, mint szélkerék a viharban. Szerencsére nem állt mögötte senki. Hova az ördögbe tűnhetett a jávorszarvas? Töprengett néhány másodpercig, aztán messze hajította a kést. A kések néha nagyon meg tudják tréfálni azt, akinek a kezében vannak. Bob már régen rádöbbent, hogy a késeknek ugyanúgy megvan a maguk élete, mint a macskáknak. Minden macskatulajdonos tudja, hogy a macskák kiszámíthatatlanok, idomíthatatlanok, és a maguk urai. Ilyenek a kések is. Soha nem tudhatod, hogy ha egyszer a kezedbe veszel egyet közülük, mi történik e között a pillanat között és a között, amikor majd ismét leteszed. A kés már rég nem volt a kezében, amikor megpillantotta az ismeretlent. Ott állt, nem messze a pizzé-riától, annak a néhány vastag törzsű fának az árnyékában, amelyet Senor Monteverde ápolgatott nagy-nagy szeretettel. Öntözgette, és még permettel is lefújta őket, nehogy lelegeljék a leveleiket a

hernyók. Nos, ezeknek a fáknak az árnyékában ácsorgott a jávorszarvas. Bob a falhoz lapult, és a fickót figyelte. Eszerint levetette a szarvasálarcot. De vajon mi a fészkes fenéért ácsorog az árnyékban? Miért nem támad rá? Úgy gondolta, várakozik egy kicsit. Két-három perc múlva aztán megunta a várakozást. Mi a fene történik itt, az orra előtt? Hirtelen jeges szél csapta meg az arcát. Vele egy időben olyan hangot hallott, amelytől úgy megdermedt, mintha ötvenfokos fagy köszöntött volna rá. -Booooob!... Boooooob! A hang a fák alól jött, a fickó felől. Bob ekkor azt is észrevette, hogy a leskelődő nemcsak levetette jávorszarvas maszkját, hanem helyette széles karimájú kalapot tett a fejére. Vajon mi az ördögért? -Booooob! Booooooob! Ismét érezte a hideget az arcán. Immár biztos volt benne, hogy a hideg az alvilág lehelete. Onnan száll felé, hogy körülfonja, elaltassa, szörnyű dolgokat műveljen vele. Megrázta a fejét. Lehet, hogy csak átverés az egész. Hárman jöttek a támadói, nem ketten. Az egyik idekint maradt, a másik kettő pedig... -Booooob!... Boooooob! Akaratlanul is megmozdultak a lábai. Tett néhány lépést előre - ami későbbi értékelése szerint óriási meggondolatlanság volt - ha a kísérteties hang gazdája le akarta volna szedni, biztos, hogy nem tévesztette volna el a célt. Ilyen ragyogásban még a vakondok sem trafálna mellé. -Itt... vagyok - mondta, miközben fogalma sem volt róla, ki mozgatja a száját. Mr. Morrison? A kalapos felnevetett. Furcsa, reszelős és csikorgó volt a nevetése. -Nem... Morrison. Én vagyok... Megöltem... Bob. Fogadd szeretettel. A hold néhány pillanatra felhők mögé rejtezett. Amikor elhúzódott előle a fekete takaró, a kalapos árnyék már nem volt sehol. - Úristen! - nyögte Bob. - Úristen! Hát mi történik velem? Gyors pillantást vetett szobája ajtajára, s amikor nem látott mozgást arrafelé, tett néhány óvatos lépést előre, majd amikor ekkor sem mozdult semmi, futni kezdett a fák irányába. A jávorszarvas ott lógott az egyik ágon, szép, új kötéllel a nyakán. Jó két méterre himbálódzott a föld felett. Ahogy a holdfény ráesett az arcára, Bob majdnem rosszul lett az undortól. Istenem, miért kell nekem a világ összes undokságát látnom? Hiszen én csak néhány indián legendát szeretnék összegyűjteni... Óvatosságát feledve visszarohant a szobájába. A nagydarab jávorszarvas még mindig a padlón feküdt. Bob mélyet sóhajtott, rádobott egy takarót, nehogy megfázzon, aztán megfordult, és kiugrott az ajtón. Daisy kocsijába pattant, és meg sem állt a lakókocsiig. 50. Az öregasszony kotyvasztott neki egy teát, és addig nem nyugodott, amíg meg nem itta. Mindeközben természetesen nem szólt egyetlen árva szót sem. - Mondd el még egyszer! - kérte Mr. Rabbit, azaz Fekete Sólyom. Bob elismételte a történteket. Amikor befejezte, Sólyom felsóhajtott. - Biztos vagy benne, hogy meghalt? - Holtbiztos - mondta Bob. Sólyom megcsóválta a fejét. - Biztos, hogy nem te tetted? -Életemben nem öltem még embert - tiltakozott Bob. - Valamikor el kell kezdeni. -Csakhogy én nem akarom elkezdeni, és nem is kezdtem el. -Jól van - nyugtatta meg az öreg. - Jön valaki. Alighanem Lindsey. Valóban ő volt. Bobhoz futott, és átölelte. -Istenem, Bob! - Akkor... más ölte meg - folytatta a találgatást kicsit később Mr. Rabbit. Valaki más. - Kicsoda? És kik voltak azok, akik megtámadtak? - Nem láttad az arcukat? - Nem én. Nem volt időm az álarcukkal vacakolni. - Pedig meg kellett volna nézned. - Most mit tegyek? - A kalapos arcát sem láttad? - Nem - mondta Bob. - Azaz...

- Azaz? - Talán csak egyetlen pillanatra. Egyszer mintha elfordult volna a kalap széle, a holdsugár pedig alávilágított. - Hm. És milyen volt? Bob megnyomkodta a szemét. - Mintha egy... orvosi könyv ábráját láttam volna. Az öreg segítségkérőn nézett Lindseyre. - Bob arra gondol, hogy az orvosi könyvek telis-tele vannak olyan ábrákkal, amelyek az egyes testrészek keresztmetszetét mutatják. így gondolod, Bob? - Valahogy úgy. Néhol bőr és hús borította a koponyáját, másutt pedig semmi csak a meztelen csontot láttam. - Mit tegyünk? - kérdezte az öregtől Lindsey is. -Menjünk el a holttestért? Mr. Rabbit megrázta a fejét. -Már késő. Azt hiszem... már nincs is ott. Talán már el is vitte. - Kicsoda? - Aki megölte. Aki segít neked. - Nekem? - hökkent meg Bob. - Ki segítene? Az öreg felhúzta a vállát. - Csak... elképzelésem lehet róla. - És az mi? Sólyom megnyugtatón Bob kezére tette a tenyerét. - Meg kell szoknod valamit, fiam. - Mit? - nyögte Bob. - Hogy túlvilági erők játszanak veled. Talán többen is fel akarják használni a testedet. Bob akkorát ugrott, hogy majd beleverte a fejét a lakókocsi tetejébe. - Hogyhogy a testemet? És ki a jó franc akarja felhasználni? Es egyáltalán: mi a fene közöm van nekem mindehhez? Én csak körül akartam nézni itt egy kicsit. Mr. Rabbit úgy mosolygott Bobra, mint az orvos a segítségre szoruló betegre. - Bob, te érdeklődsz a mi világunk iránt. Az indiánok iránt, édes fiam. - Na és? Az még nem jogosít fel senkit, hogy szórakozzon velem. Se elevent, se holtat. Az utóbbit főleg nem. És nem is vagyok indián. -De nyitott a szíved, fiam. Alighanem arról van szó, hogy valaki a védőszellemeddé szegődött. -A... kalapos? - Ő, Bob. Egy halott. Segít neked, hogy elintézhesd ezt az ügyet. - Én már nem akarok semmit elintézni! Ez már túl sok nekem! - háborgott Bob. Amíg csak arról volt szó, hogy meg kell találnom valakinek a sírját, még csak hagyján, de itt gyilkosság gyilkosságot követ. Nem szeretnék egy fán lógni holtan, sőt még élve sem szeretnék. Nem szeretném, hogy az én képemről is lejöjjön a bőr, és úgy vicsorogjak, mint a kalapos. Ki szeretnék szállni a buliból! Sólyom megcsóválta a fejét. - Attól tartok, nem lehet, Bob. - Hogyhogy nem lehet? - Már nem te irányítod az eseményeket. - Jézusom, akkor hogy vethetnék mégiscsak véget nekik? Sólyom megszívta az orrát. -Attól tartok, csak úgy, ha megtalálod a fiatal Morrison sírját. Akkor talán megnyugszik. - Morrison? - Hát persze. Hiszen ő kezdte az egészet. Akkor talán a csinálmány is eltűnik. -Micsoda?! - Az orvosságos embereink csak így hívták. Vannak közöttük, akik képesek embert alkotni. Csinálmány-embert. Úgy viselkedik, mint az élő ember, de mégsem az. Csontokból, állatok húsából készítik, és a saját leikükből fújnak bele. Az ilyen csinálmányok... csak rövid ideig léteznek, aztán szétesnek és megsemmisülnek. Addig azonban vakon végrehajtják készítőjük akaratát. - Frankenstein fia - nyögte Bob. - Azt hiszem... egy ilyen csinálmány őriz téged. És amíg ő őriz... addig biztonságban vagy, Bob. Csak... arra vigyázz, hogy véget ne érjen a türelme. - Kinek a türelme? - Morrisoné. Mert ha véget ér... - Akkor mi van? - Hát... azt nem tudom, Bob. - És ha visszamennék Amerikába? Szedném a sátorfámat, és elhúznék innen?

- Nem számítana semmit, Bob. A halottak és a szellemek fütyülnek az államhatárokra. Bob felállt, és nagyot nyelt. -Jól van - mondta. - Most... hazamegyek. Végig kell gondolnom mindent. Lehet, hogy el kell utaznom. A fene vigye el, hiszen útiköltségre sincs pénzem. Hogy gondolják azok odaát? Felpattanok egy szellem-vasútra és - hipp-hopp! leszállók róla Berlinben? Mindegy... most hazamegyek. - Elkísérlek, Bob. Bob először vissza akarta utasítani Lindsey ajánlko-zását, de valami azt súgta a lelke mélyén, hogy ne utasítsa vissza. És jól is tette, hogy hallgatott a jó tanácsra. 51. Spencer beállította a kocsit a fák árnyékába, aztán halkan odaszólt a többieknek. - Kifelé! Drew szokása szerint keresztülugrotta az ajtót, Robinson viszont gondosan kinyitotta, és úgy szállt ki a kocsiból. Remélte, hogy Spencer megdicséri érte. Tudta, hogy Jim nem szereti, ha úgy viselkednek az emberei, mint a bűnügyi sorozatok gengszterfigurái. Spencer végigvizsgálta a környéket éjszaka is látó távcsövével, de nem látott semmi gyanúsat. - Úgy tűnik, tisztara terep. Te is nézd meg, Bertie. Bertie megnézte. Ő sem látott semmi figyelemreméltót. Spencer az egyik ajtóra mutatott. - Ott alszik a fickó. Az az ő szobája. Robinson és Drew, ti ketten bementek hozzá és kihozzátok. - És ha nincs egyedül, Jim? Ha nála van az indián csaj? - Hozzátok ki őt is. Nincs szükségünk tanúra. Készek vagytok? - Készek, Jim. -Akkor nyomás! Robinson és Drew elindult az ajtó felé. Szerencséjükre felhők borították az eget, a hold csak másodpercekre bukkant ki közülük, és akkor is halvány maradt, mintha áttetsző fátylat húzott volna az arca elé. Drew csak akkor torpant meg, amikor észrevette, hogy az ajtó résnyire nyitva áll. Robinsonra nézett, és kérdőn felhúzta a szemöldökét. Robinson habozott, majd bólintott. Úgy látszik, annyira vagány a fickó, hogy még csak be sem zárta éjszakára az ajtaját. Vagy annyira hülye. Amikor aztán beosontak az ajtón, és megpillantották a szoba lakóját, valóban nem tudták eldönteni, hogy tényleg vagány-e, vagy közönséges idióta. A fején lévő jávorszarvas-maszk mindenesetre ez utóbbiról árulkodott. Drew elképedve bámult Robinsonra. Ez meg mi a franc? Perverz a fickó, vagy mi? Jávorszarvasnak képzeli magát, és legelni jár éjszakánként? Robinson, mivel racionálisabb elme volt, egyből a másikat kereste. A csajt. Mert biztos volt benne, hogy a pasas nem a saját szórakoztatására változott át jávorszarvassá. Spencer valami indián lányról beszélt. Itt kell bujkálnia neki is, s nem lenne meglepődve, ha az ő fején is szarvasálarcot találnának. Azt képzeli ez a két hülye, hogy jávorszarvasok, és... Elvégre miért is ne? Sosem próbálta, de izgalmas játék lehet. Csakhogy hol a lány? A jávorszarvasról rövidesen kiderült: lehet, hogy buggyant egy kicsit, de nem gyáva. Ahogy belopakodtak ugyanis az ajtón, szó nélkül nekik esett. Drew és Robinson képzett verekedők voltak, így már az első ütések után rájöttek, hogy a bátor szarvasnak nincs semmi esélye ellenük. Még akkor sem lenne, ha egy az egyben vennék fel vele a küzdelmet. Nagydarab, az igaz, lórúgásszerű ütései vannak, ha célba találnak. És ez a lényeg. Ha célba találnak. A tohonya ütései azonban nem találtak célba. Drew és Robinson hosszú ideje dolgoztak együtt, úgy ismerték egymást, mint a saját tenyerüket. Az együtt töltött évek alatt kidolgoztak egy speciális verekedéstechnikát, amelynek az volt a veleje, hogy előkészítették egymás számára a talajt. Az egyik ütést imitált, hogy a megtámadott oldalra kapja a fejét, és szaladjon bele a másik várakozó öklébe. Többnyire így is történt a dolog. A rendezett össz-munka eredménye számtalan kivert fog, törött állkapocs, repedt borda, sínbe tett lábszár volt. És természetesen Jim Spencer, a főnök, megkülönböztetett szeretete. Drew és Robinson ezúttal sem sokat teketóriázott. Elkerültek néhány nagy ütést,

amelyektől, ha eltalálják őket, könnyen az intenzív osztályra kerülhettek volna - majd támadásba lendültek. Alig múlt két perce, hogy beosontak az ajtón, a jávorszarvas máris előttük térdelt, és az orrát tapogatta. - Ezzel megvolnánk - mondta Robinson összedörzsölve a tenyerét. - Hogy vagy, cimbora? A cimbora nyögdécselt és dülöngélt egy kicsit. Csak ezután préselte ki a száján a fenyegető szavakat. -Ezt... még... megbánjátok - morogta, és kiköpte az egyik fogát a padlóra. Drew rosszallóan megcsóválta a fejét. - Ki a franc fog itt utánad takarítani? Szedd fel a szemetedet, jóember! A dülöngélő felvette a fogát, és a nadrágzsebébe dugta. Robinson egyetlen pillanatra sem veszítette szem elől a jávorszarvas kezét. Ezért aztán, amikor egy boxer tűnt fel benne, már ütött is. A jávorszarvas a boxerrel az ujjain, végigdőlt a padlón. Robinson föléje hajolt, és felkanalazta. - Csak semmi trükk, cimbora! - emelte fel figyelmeztetően az ujját. - Nincs esélyed ellenünk. Hol a csaj? -Milyen... csaj? - Remélem, nem akarod bedumálni nekünk, hogy egyedül játszottál szarvaspapástmamást? Várjatok csak, rohadékok - zakatolt a düh Thorpe fejében. - Várjatok csak. Sam mindjárt visszajön, és akkor megöllek benneteket! Jézusom, ezek kiverték a fogamat! Azt, amelyiket ötven dolcsiért ragasztott a helyére a doktor! - Szóval... hol a csaj? - Nincs itt semmiféle csaj - sziszegte. - Mit... akartok tőlem? - Beszélgetni - mosolygott Drew. - Kultúrember-hez méltón. A másik böffentett egyet, és a száját tapogatta. - Vedd le róla a maszkot, Miké! Drew már nyúlt érte, de ebben a pillanatban Bertie dugta be a fejét az ajtón. - Hé! Mi az ábra? - Elkaptuk a fickót. - Akkor miért nem hozzátok ki? - Várj, leveszem róla ezt a szarvas izét. - Azzal ráérünk később. Gyerünk már, mert a főnök ideges. A végén még kiszúr bennünket valaki. - Hozd a pasast, Eric! Thorpe hagyta, hogy megfogják a karját, és húzni-tolni kezdjék a kijárat felé. Megtehette volna, hogy ellenáll, de nem látta sok értelmét. Rá kellett zizzennie, hogy ezekkel a pasasokkal szemben annyi az esélye, mint a tyúknak a rókával szemben. Tapasztalt verekedők, értik a dolgukat. Ha nem őt verték volna laposra, még csodálná is őket. Hol a francban vagy már, Sam? Percek óta itt kellene lennie... a kis görény meglépett, nem is vitás. Jeges félelem szorította össze a szívét. Csak nem történt meg az elképzelhetetlen a szaros kis egyetemista csapdába csalta őket. Elrejtette a haverjait, akik most beviszik őket a rendőrségre. De hát hol a fickó, és hol van Bagwell? Talán őt is elkapták. Jézusom, mi a francot akarnak ezek tőle? Hiszen nem tudnak rábizonyítani semmit, legfeljebb egy betörést. Azzal meg úgyis kiengedik a sittről. Hol van Bagwell? Hol az ördögben vagy, Sam? Kirántották az ajtón. A hold éppen vakítóan ragyogott a feje felett. Hülyén érezte magát a jávorszarvasmaszkban, mintha meztelenül járkált volna egy jól öltözött társaságban. Vegyék már le ezt a szarságot rólam! Odakint újabb két pasas csatlakozott a kíséretéhez. Egyikük nagy, szőke, barázdált arcú fickó, a másik alacsonyabb, vékony, fekete hajú. Thorpe érezte, hogy megtaszítják kis híja volt, hogy térdre nem esett a fekete hajú előtt. -Itt van, főnök! A fekete hajú kutatva nézett végig rajta. - Szóval, te vagy az! A kis mindentudó. - Én nem - kezdte volna Thorpe, de a fekete hajú belefojtotta a szót. - Ó, hát persze hogy nem. Te aztán nem. Te egy igazi jávorszarvas vagy, igaz? A többiek halkan, diszkréten röhögtek. - Vegyem le a maszkját, főnök? - készségeskedett Drew. - Felesleges - legyintett Spencer. - Ha ennyire kedveli, hát csak maradjon rajta. - Főnök...

- Mi van, Eric? - Mégiscsak itt kellene lennie valahol a csajának is. - Miért kellene itt lennie? - Akkor miért vette volna magára a maszkot? - Igaz - bólintott Spencer. - Tényleg, miért? Hol a csajod, haver? -Nincs csajom - morogta Thorpe némiképpen összekapva magát. Már nem reménykedett benne, hogy Bagwell a segítségére siet rádöbbent, hogy egyedül magának kell megoldania a problémáját. - Akkor mi a francot keres ez az izé a fejeden? - Csak elképzeltem... hogy milyen lenne jávorszarvasként élni. Robinson felvihogott, és Bertie is vele nevetett. Tutira nem normális a fickó! - Na és milyen? - Nem rossz. - Főleg, ha egy jávorszarvas-lány is van veled, mi? Thorpe hallgatott. Ha azt mondja, hogy igen, volt vele egy lány is, keresni kezdik, és talán megtalálják a rejtőzködő Bagwellt. Bár egyre kevesebb az esély rá, hogy itt dekkoljon valahol. Vagy lelépett, vagy őt is elkapták, csak nem árulják el neki. - Nem hülye ez - mondta Spencer a másik háromnak. - Ti vagytok a hülyék. - Mi? Miért? - háborodott fel Drew. -Azért, te tökkelütött, mert nem tudsz semmit az egyetemistákról. Mit tudsz róluk? - Hát... nem sokat - vallotta be Drew. - Én jobb társasághoz szoktam. - Akkor nem is tudhatod, hogy azok a fickók átélik a tanulmányaikat. Reggel azzal kelnek, este azzal fekszenek, világos? -Nézd, Jim, én... - Tudod, ki ez a fickó? Olyan pasas, aki az indiánok szokásaival szarakodik. Feljegyezi, hogy mit énekeltek ezek a munkakerülő gazemberek, ha gaj dőlni volt kedvük hogyan táncoltak, ha viszketett a talpuk meg a seggük hogyan faragtak kínzócölöpöt, amihez aztán az ükapádat kötötték. Hallottál már róla, hogy a rézbő-rűek állatok fejét teszik a saját fejükre és úgy táncolnak? Nem? Pedig így van. Azt hiszik magukról, hogy ha a fejükön billeg egy ló feje, akkor maguk is lóvá változnak. A mi fickónk is azért húzta a koponyájára a jávorszarvasmaszkot, hogy jávorszarvasnak érezhesse magát. Nincs itt semmiféle csaj! Igazam van, fiú? Thorpe bólintott. - Iga... zad. - Nahát! Tűnjünk gyorsan a fenébe! Drewnak a száján volt a tiltakozás, hogy talán mégiscsak utána kellene nézniük a csajnak, de aztán hagyta a fenébe az egészet. Tényleg menniük kell, a végén még lebuktatja őket valaki. - Be a kocsiba, jávorszarvas! Thorpe vett egy mély lélegzetet. Itt az utolsó alkalom. Ha minden fogát kiverik is, meg kell próbálnia a lehetetlent. Különben, ki tudja, mi lesz vele? Éppen rávetette volna magát a bandára, amikor hideg fémet érzett a bordái között. - Meg ne próbáld, egyetemista! Érezte, hogy patakokban folyik az arcán a veríték. Le sem törölheti a maszktól... Kérje meg őket, hogy vegyék le róla? Nem, azt nem. Hátha útközben meg tud szabadulni tőlük. Egy defekt vagy baleset - hányszor látott ilyet a televízióban - kiszabadíthatja. Jobb, ha nem ismerik az igazi arcát. Bent ültek már a kocsiban, amikor Bertie érezte, hogy megsimogatja valaki a feje búbját. Előbb óvatosan, gyengéden simogatta végig, aztán ráütött egyet. Nem nagyot, de azért keményen koppant. Mi a fene ez? Először azt hitte, Drew tréfálkozik. Drewnak gyakran támadnak hülye ötletei néha mintha nem is lenne normális. Röhög, ha nincs min, amikor meg lenne min, az arcizma sem rándul. Gyakran ütögeti is a többieket. Oldalba bokszolja valamelyiküket, aztán csak vigyorog rajta. Igaz, eddig őt még nem piszkálta, de hátha a történtek felturbózták az idegeit. Éppen ingerülten kifakadt volna, amikor rádöbbent, hogy Drew nem lehetett, hiszen a másik oldalon ül. Értetlenül nézett körbe. Ki a fészkes fene szórakozik vele? Akkor másodszor is fejbe ütötte valaki. Immár erősebben, mint először. Ha nem

lett volna lehetetlen, akár azt is gondolhatta volna, hogy úgy rúgták fejbe. Mintha egy cipősarkat érzett volna a feje tetején. Elfojtott egy szitkot, és felpillantott az égre. Aztán akkorát ordított, hogy valamennyiük ereiben megfagyott a vér, még a jávorszarvaséban is. Két cipőtalp nézett szembe vele, és mindkettő éppen azon volt, hogy ismét csak eltalálja a fejét. Bertie gázt adott rémületében a kocsi hatalmasat ugrott. Thorpe előrebukott, és rádőlt Foxra. Bertie ahelyett, hogy fékezett volna, ismét csak beletaposott a gázba. A kocsi orra telibe talált egy vastag törzsű juhart. Szelíd pára szállt fel az égre a hatalmas csattanás nyomán. Spencer átrepült az ajtó felett, és a fűre pottyant. Nem veszítette el az eszméletét, és meg sem sérült. Ahogy végigterült a füvön, már a kezében is volt a stukkerja. - Állj meg, szarvas! Fel a kezekkel! Thorpe menekülni akart, de olyan fájdalom nyilal-lott a lábába, hogy visszaroskadt a fűre. Jézusom, csak nem tört el a virgácsom? - Mi a francot csináltál, Bertie? - ordította a revolverével hadonászva Spencer. - Mi a francot csináltál? Fox megtörölgette vérző orrát. - Bocs, főnök, nem én vagyok a hibás. - Akkor ki? Talán én? - Ez a barom szarvas rám esett. - Drew! Mi a szarért nem vigyáztál rá? - Vigyáztam, de olyan váratlanul... Bertie Fox szemébe szinte beleüvegesedett a rémület. - Oda nézz... főnök! Spencer dühében a földhöz csapta a revolverét. - Hova nézzek, Bertie? Hova a túróba nézzek? -Hatoda! Áfára! Valamennyien arrafelé néztek, ahova Fox mutatott. Még a lábát fájlaló Thorpe is. Egyszerre hallgattak el, és egyszerre öntötte el halálos sápadtság az arcukat. Nem messze tőlük, egy jávorfa ágán akasztott ember himbálódzott. Jobbra-balra, ahogy fújta a lágy szél. Thorpe üvölteni kezdett. Hosszasan és fájdalmasan üvöltött, mint a csapdába lépett farkasok. 52. Spencer a fűre vetette magát. Felkapta a fegyverét, és célba vette vele az akasztott embert. Jó néhány percig rajta tartotta a csövét, s csak akkor eresztette le, amikor világossá vált számára, hogy a pasas tényleg átköltözött az indiánok vadászmezőire. Mert azt ilyen távolságról is látta, hogy az akasztott ember indián. Thorpe is látta. Ezért is üvöltött, mint a fába szorult féreg. Egészen addig, amíg Drew egy jól irányzott rúgással el nem hallgattatta. - Fogd be már, te barom! Thorpe érezte, hogy pokolian fáj a lába, és még pokolibban sajog a lelke. Bagwellt megölték. Ezt az állat Bagwellt megölték. Ki a fene fogja akkor kiszabadítani ezeknek az eszelősöknek a markából? Ki ölhette meg Samet? Az egyetemista? Az a rohadt, szemét, vörös hajú, véres kezű? Spencer lassan magához tért. Intett Robinsonnak, hogy jöjjön oda hozzá. - Mi van a fickóval? - Melyikkel, főnök? - A jávorszarvassal. Robinson megvonta a vállát, és a fogoly fölé hajolt. - Mi van veled, szarházi? - Alighanem... eltört a lábam. - Akkor véged, te barom. A lovakat is kinyírják, ha eltörik a lábuk. - Nem én voltam! Esküszöm, nem én voltam! Nekem semmi közöm ehhez. - Azt mondja, eltört a lába, főnök. - Csak vigyázz rá. Ki az a fickó a fán? Hé, téged kérdeztelek, jávorszarvas! - Nem tudom - sírta Thorpe, remegve a fájdalomtól. - Nem ismerem. - Nem hozzád jött véletlenül az az indián? - Hozzám nem jött senki. - Nem vele játszottál papás-mamást? -Nem, dehogy! - Játék közben aztán felkötötted a fára, mi? -Nem, nem!

- Mit vagy úgy oda, nem kell azt szégyelleni. Előfordul, hogy az ember belemelegszik a játékba, aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy a partnere már odaát jár a másvilágon. Ismerem ezt az érzést, nekem elhiheted. Szóval? - Nem tudom, ki az. Most látom először. Spencer megvonta a vállát. - Nekem úgy is jó. Mi van a kocsival, Bertie? - A kikötőig kibírja. - Jól van... Üljetek vissza a helyetekre. -És apasas... Jim? Spencer megvonta a vállát. - Nem a mi szemetünk, ne törődjünk vele. Majd eltakarítja, aki akarja. így is lesz elég gondom a kocsival. A végén még majd eljutnak hozzánk a zsaruk. Bertie óvatosan indított. A kocsi dohogott, mint fáradt, öreg gőzmozdony, de azért elindult. Spencer hátrafordult, és még egyszer szemügyre vette a láthatóan fájdalmaival küzdő Thorpe-ot. -Fáj, haver? - Na... gyön - sziszegte Thorpe. - Eltörött? -Úgy... érzem. - Rendbe hozzuk, ne szarj be. Elmondasz mindent, amit tudsz, aztán beviszünk egy jó kis helyre, ahol sínbe teszik a lábad. Jó lesz így? Thorpe bólintott. - Köszönöm. Magában azonban úgy gondolta, hogy nem kér a fekete hajú ajánlotta gyógykezelésből. Az olyasféle fickók, mint ő, pisztoly golyóval gyógyítják a lábtöréseket, s az angyalok rakják sínbe a csontokat. Hát ebből ő nem kér! így történt, hogy a tóhoz közel megpróbált megszökni. Kivetette magát a lassan vánszorgó kocsiból, de ahogy a fűre ért, olyan fájdalom hasított a lábába, hogy azt hitte, beleőrül. Spencer atyáskodva állt felette a fegyverével. - Megérdemelnéd, hogy szétlőjem a fejed, rossz kölyök. De hát miért tenném? Mindig is kedveltem az egyetemistákat. Edwards szenátor szerint ők a jövőnk záloga. Mars vissza a kocsiba! Thorpe ekkor elájult, és nem is tért magához egészen addig, amíg a hajó ringatása, és az oldalához csapódó hullámok fel nem ébresztették. És a rúgás, amely a bordáit érte. 53. Az álarc szemnyílásán át is jól látta, hogy egy hajókabinban van. A lágy ringatódzás is arról árulkodott, hogy vízre hurcolták. Vajon melyik tavon lehet, a fenébe is? Ekkor tört rá az igazi rémület. Megértette, hogy meg fog halni. Talán percei lehetnek csak hátra, ezek az átkozottak megölik. Akárkik is, de megölik. Nyilván összetévesztették valakivel. Méghozzá McKinleyvel, a vörös hajúval. Istenem, Dole, ha még egyszer a kezembe kaphatnálak, addig ugrálnék a mellkasodon, amíg szilánkokká nem taposnám valamennyi bordádat! Te rohadék, te szemétláda! - Felébredt -jelentette Drew. - Jól aludtál, kicsi fiú? Bertie és Robinson lehajoltak érte, felemelték a padlóról, és egy székre ültették. Thorpe látta, hogy azok vannak körülötte, akik elrabolták. - Hogy vagy, fiam? - kérdezte tőle a fekete hajú. -Tudsz beszélni? - Tu... dok - nyögte Thorpe alvadt vérrögöket köpködve ki a szájából. - Vegyétek már le róla ezt a hülye maszkot! Végre a képedbe nézhetek, egyetemista. Robinson elkapta a maszk csúcsát, és lerántotta Thorpe fejéről. Az arcába bámult, és majdhogynem hanyatt esett meglepetésében. Aztán csak hápogott, mint a megkergetett kacsa. - Főnök... ez... ez... ez nem... egy indián? Thorpe elvigyorodott. - Valami baj van, sápadtarc? Spencer úgy érezte, megáll az ütő a mellkasában. Ijedten a szívéhez kapott, és benyúlva az inge alá, masszírozni kezdte a bordáit. - Ki a franc... vagy te? - Kit keresel? - kérdezett vissza Thorpe. Spencer felüvöltött. Éppen úgy, mint korábban Thorpe. - Mondd, hogy ki vagy, mert saját kezűleg vágom ki a nyelved! - Thorpe. - Indián?

- Nem. Szőke svéd. - Hogy a... francba... kerültél oda... ? Thorpe tovább vigyorgott. -El akartuk táncolni neki az esőtáncot. Csakhogy éppen nem esett. Spencer föléje hajolt, és megmarkolta az állat. - Tudsz valamit Morrison kincséről? - Hát persze - mondta Thorpe végérvényesen leszámolva az életével. - Annyit, mint te. - És a srác? Ő tudja? - Ezt szerettük volna kiszedni belőle. - Szerettük volna? Kik? -Én és a kilencvenkilenc haverom. Nem leszel hosszú életű, pajtás. Egy egész indián törzs lohol majd a nyomodban, amíg csak élsz. Jim Spencer megsimogatta az állat. Lehet valami abban, amit a fickó mond. Ha az indiánok is ráharaptak a fellógatott rézbőrű kincsére, nem nyugszanak addig, amíg ki nem nyírják. Csakhogy honnan a pokolból tudnának róla? Tenyerébe hajtotta a fejét. A másik indiánt kicsinálta valaki, nem is vitás. Vagy az egyetemista, vagy más. Lehet, hogy éppen ez a fickó. Bejött az aranyásóeffektus. Még mielőtt megtalálták volna a mesés aranyrögöt, egymásnak estek. Dühösen a levegőbe ütött az öklével. Nincs mese, kockáztatnia kell! Ha az indiánok is belépnek a játszmába, nincs semmi esélye. - Szereted a halakat? - kérdezte Thorpe-tól. Az indián elkomorodott. - Nem jellemző. - És a halak téged? - Nem kérdeztem még tőlük. - Akkor most majd megkérdezheted. Drew, Robinson, ugrás! Azok ketten tudták, mi a dolguk. Elkapták a vérző szájú indiánt, és bármennyire is vergődött a kezük között, megbilincselték. Spencer elégedetten végignézte a történteket, aztán tapsolt egyet. - Kössetek a lábára is valamit! Addig kerestek, amíg nem találtak egy fogatörött fogaskereket. Bertie hozta valahonnan néhány héttel ezelőtt az volt a terve vele, hogy az egyik csapóajtóhoz használja ellensúlynak. Drew azonban megtalálta, és minden tiltakozása ellenére odacipelte az indiánhoz. - Ez jó lesz, főnök? Spencer felhúzta az orrát. - Mi a franc ez? - Fox kincse. - Mi ez, Bertie? Fox arra gondolt, hogy megpróbálja megmenteni a fogaskerekét, de aztán csak legyintett egyet. Minél gyorsabban meg kell szabadulniuk az indiántól. Fogaskereket majd szerez máshonnan, ha kell. - Ráköthetitek. Rá is kötötték. Néhány perc múlva a fogaskerék már nehezékként szolgált Thorpe lábán. Bertie, Drew és Robinson felcipelték a fedélzetre a fickót. Thorpe csak a lépcsőfeljáróban kezdett el üvöl-teni. Akkor kerítette igazából hatalmába a halálfélelem. Emellett a lába is hasogatni kezdett. Olyan erővel törtek rá a fájdalom hullámai, hogy majd eszét vesztette tőlük. - Áááááá! - ordította. - Ááááááá! - Gyorsan! - vezényelt Spencer. - A végén még felveri a környéket. - Beljebb kellene mennünk, főnök - aggodalmaskodott Bertie. - Bármelyik pillanatban jöhet valaki. - Tömjétek be a száját! Drew ugrott, és belenyomott Thorpe szájába egy olajos rongyot. - Meg akartam engedni, hogy imádkozzál, de most már szó sem lehet róla! - köpött ki dühösen Spencer. -Vonyítasz, mint a kiherélt kutya! Erre tanítottak az őseid? - Lassan indíts, Bertie. A jacht kiúszott a kikötőből, és a tó közepe felé vette az irányt. 54. Amikor elérték a megfelelőnek tartott helyet, Bertie leállította a motort és kihajolt a fülkéből. - Vessek horgonyt? - Felesleges - legyintett Spencer. - Különben is, túl mély a víz. Gyerünk, fiúk, ne tétovázzunk! Odalent a víz alatt mintha megcsillant volna valami. Drew arra gondolt, hogy

talán a tóban lakó vízihullák gyűltek össze, és tüzet raktak, hogy ne fázzanak. Egyszer egy öreg halász mesélte neki, hogy a vízihullák külön életet élnek a tóban. Éppen úgy, mint az emberek idekint. Szép számmal vannak, hiszen amióta csak emberek élnek a tó körül, bőven akad utánpótlásuk. Tavaly maga is látta, amint néhány indiánnak egy hulla akadt a hálójába. Kötél volt a nyakán, és néhány nyílvessző a testében. Akkor ott, a parton azt mondta neki valaki, hogy ez a hulla akár háromszáz éves is lehet, az iszap konzerválta. Állítólag az indiánok áldozták fel a tó szellemének. Halott tehát van odalent éppen elég. Az öreg még azt is mesélte, hogy a vízihullák csodálatosan megszervezik az életüket ha egyáltalán életnek lehet nevezni, amit odalent folytatnak. Vannak iskoláik, ahova a gyerekek járnak, és oda is járnak mindörökké, hiszen a vízihullák sosem öregszenek. Akkor viszont mi a franc lesz velük, ha már megtanultak mindent, amit a tanítóiktól csak megtanulhattak? Nem lehet más, mint hogy még egy náluk is okosabb hulla bukkan fel egyszer csak a víz alatt, akitől még tovább tanulhatnak. Az öreg azt is elmesélte, hogy ha nagyon hideg van a mélyben - télen gyakran kibírha-tatlanul fagyos a víz még nekik is az -, tüzeket gyújtanak odalent, és azoknál melegszenek. Speciális tüzelőanyagot használnak, talán tőzeget vagy mi a szart, amelynek olyan erős a lángja, hogy még a hullámzás sem tudja kioltani. Talán őket látja a hajó alatt. Összeborzongott, és félelmében jót húzott Thorpe törött lábára. Thorpe halántékán kidagadtak az erek ordított volna, ha tudott volna. Az olajos rongy azonban ott büdö-södött a szájában, majdnem meg is fulladt tőle. - Nyomás, fiúk! Megemelték az indiánt, és rátették a korlátra. Spen-cer még egyszer megnézte magának, aztán bánatosan megcsóválta a fejét. - Mi a fenéért kellett neked belekeveredned? Jöhet a mehet! Bertie ölbe vette a fogaskereket, és csak akkor eresztette el, amikor az indián már a levegőben repült. Meg sem várva a csobbanást, megfordult, és a kormányosfülke felé igyekezett. Ekkor billent meg először a hajó. 55. Közepes méretű billenés volt, mintha homokzátonynak ütődtek volna. Az indián belecsobbant a vízbe, mint nem is olyan régen Nóra. Robinson arra gondolt, hogy nem ártana, ha Spencer gondoskodna egy külön takarítóbrigádról. Ahol ennyi a hulla, valakinek el is kell takarítania. - Hé! Mi volt ez? - kérdezte Spencer nyugtalanul. - Talán a fogaskerék - találgatta Robinson. - Ne-kiütődhetett a hajó oldalának. -Baromság! - legyintett Spencer. - Annyi az ennek, mintha egy elefántot dobtál volna oldalba pingponglabdával! - Akkor mi? - Ezt kérdeztem én is. Mivel nem jött újabb billenés, Spencer megvonta a vállát. Talán egy fatörzsnek mehettek neki. Bár errefelé nemigen úszkálnak fatörzsek. - Vissza a kikötőbe! - vezényelt, és mutatta Bertie-nek, hogy forduljon meg. Bertie bólintott, és a kerékhez nyúlt. Ekkor kapták a második ütést. Akkorát, hogy a hajó szinte kiemelkedett a vízből, és repülni kezdett a levegőben. Akkora csattanással hullott aztán vissza, amekkorát Spencer még életében nem hallott. - Áááááá! - ordította. Ugyanúgy bömbölt, mint ahogy az indián néhány perccel azelőtt. - Ááááá! Drew is ordított, és Robinson is. Drew már úton volt a korlát felé, hogy belecsobbanjon a vízbe, amikor még idejében meggondolta magát. Bettié Fox kiugrott a kormányosfülkéből, és Spen-cerhez tántorgott. Tántorognia kellett, mert a hajó nemcsak rázkódott alattuk, hanem meg is dőlt. Spencer elkapta a korlátot és végigpillantott a hajón. Tapasztalt vízi ember volt - biztos volt benne, hogy léket kaptak. - Mit csináljunk, főnök? - Hol a mentőcsónak? -A másik oldalon! - Ereszd a... vízre! Megyek én... is. Látta, hogy Bertie minden erejét összeszedve megpróbálja elérni a lassan oldalára forduló hajó másik szélét. Bertie eltűnt a holdfényben, ő maga pedig hirtelen vizet érzett maga körül. Sóhajtott, és lassú, megfontolt mozdulatokkal úszni kezdett a haragosan csapkodó hullámok között. 56.

Nem úszott messzire éppen csak annyira, hogy a süly-lyedést követő örvény le ne ránthassa. Nem hallott sem kiáltozást, sem bugyborékolást maga mögött. Amikor visszafordult, már nem látta a hajót. Néhány fekete tárgy forgott csak, úgy jó ötvenméternyire tőle, a víz felszínén. - Hahó, főnök! - hallott egy harsány kiáltást a ke-ringő-forgó tárgyak közül. Merre vagy, Jim? Spencer felemelte a fejét. -Hahó! Itt vagyok! Alig két perc múlva csónak bukkant fel a holdfényben, és felé igyekezett. - Hahó, Jim, itt vagy valahol? - Itt, itt, csak gyere már! Amikor mellé ért az evezős csónak, elkapta az oldalát. - Segíts már, hogy a fene vigyen el! Nem Bertie nyúlt érte, hanem Drew. Ott kucorgott ő is a csónak közepén és remegett, mint a nyárfalevél. Olyan bátortalanul nyújtotta felé a kezét, hogy Spen-cernek az agyára ment tőle az indulat. - Húzz már fel, mert agyonverlek! Pár pillanattal később a csónakban volt. - Hol van Robinson? - Az előbb még itt kiáltozott. - Hahó... merre vagytok? - Robinson is megvan - bólintott megkönnyebbülve Fox. - Várj csak, érted megyünk! Öt perc múlva Robinson is a csónakban ücsörgött, Drew lábánál. Drew behunyta a szemét, és nagyokat böffentett. - Istenem, én azonnal elhányom magam. - Csak ne a csónakba - figyelmeztette Robinson.-Ha idehánysz, beleváglak a vízbe. - Majd... vigyázok. Spencer megtörölgette az arcát a zsebkendőjével, aztán üvölteni kezdett, mint a sebzett vadállat. -Ááááááá! Áááááá! Ááááá! Közben két oldalról verte a tenyerével a halántékát. Drew el akarta kapni a karját, de aztán gyorsan le is eresztette a kezét. Jobb, ha a főnök kidühöngi magát. Jim Spencer olyan váratlanul hagyta abba az üvöltést, hogy meghökkentek tőle. Kissé zavaros volt ugyan még a szeme, de a hangja már nyugodtnak tűnt. - Bertie? - Főnök? - Mi történt? Bertie megnyalta a szája szélét. - Elsüllyedtünk. - Ne nézz hülyének. - Az okát még nem tudom, Jim... bár... - Mondd már, mert... Drew hallotta, hogy úgy csikorognak a főnök fogai, mint az egymáshoz nem passzoló fogaskerekek. - Felrobbantottak bennünket, főnök. Spencer behunyta a szemét. - Hogyan? - A hajófenékben lehetett a robbanószer, vagy ami még valószínűbb... mágneses aknát használtak. Aha-jótesthez ragasztották. Spencer azt már nem kérdezte meg, hogy vajon ki robbanthatta fel őket, hiszen mit tudott volna rá válaszolni Fox? - Mi történt a rocsó... val, Bertie? Fox megvonta a vállát. - Eltűnt. - Hogyhogy eltűnt? - Nem látom a darabjait. - Talán elsodródott. - Akkor is látnunk kellene. Spencer Drewhoz fordult. - Kikutattad az indián zsebeit, Miké? -Hát... én... - Ne hazudj! - Nem mondta senki. De biztos, hogy nem volt nála semmi. Látszott volna. Spencer ismét megütögette a halántékát, de már nem ordított. - Robinson?

-Nem az én dolgom volt, főnök. De igaza van Mike-nak: ha bomba lett volna nála, észrevettük volna. Spencer hangja jeges volt, mint a hóban felejtett késpenge. - A mai bombák már olyan laposak, mint a tenyered. Ha a ruhája alatt rejtegette... -Nem hiszem én azt, Jim - csóválta meg a fejét Bertie, a másik kettő védelmére kelve. - Miért lett volna nála akármi is egy nyomorult stukkeron kívül? Hiszen nem robbantani készült. Spencernek be kellett látnia, hogy Bertie-nek alighanem igaza van. Mi a francért lett volna az indiánnál bomba? Ha csak nem akarta felrobbantani a pizzériát. De még ha lett volna is... El volt törve a lába, meg volt bilincselve a keze, fogaskereket kötöttek rá... dehogy volt ideje robbantgatni! - Milyen messze lehetünk a kikötőtől, Bertie? - Cirka három mérföldnyire. - És a parttól? - Nincs nálam a messzelátóm. De nem lehetünk túl távol. Bertie erőteljesebben merítette az evezőjét a vízbe, majd megcsóválta a fejét. Mielőtt azonban mondhatott volna valamit, Spencer vacogni kezdett. - Nincs itt valahol egy pokróc? - Nincs, főnök. - Csupa víz vagyok. A hold lassan, kecses mozdulatokkal keringett a fejük felett, mintha álomittas táncot lejtene. - Bertie! Miért forgatod a csónakot? Bertie Fox arcára ráfagyott a rémület. - Nem én forgatom, főnök! - Akkor ki a fene? - Nem tudom, Jim. Talán valami áramlat. - Erre nincsenek áramlatok. - Áramlatok mindenfelé vannak. Legfeljebb ahhoz gyengék, hogy a hajót megforgassák. A csónakkal azonban más a helyzet. - Bertie! Ez egyre gyorsabban forog! Próbáld valahogy megállítani! Bertie Fox megkísérelte a forgás iránya ellen fordítani az evezőket. Ránehezedett az egyikre, miközben a másik a levegőben táncolt. Erős ütést éreztek, s a következő pillanatban Bertie kezéből kiröpült az evező. - Mi a fene ez? - ordított Robinson. - Mi a franc ez? -Segítség! - bőgte Drew. Valaki megtámadott bennünket! - Az evező, Bertie, az evező! Bertie is a vízben úszó evezőre meredt. Úgy ugrált a víz felszínén, mint a kapásjelző, ha hal birizgálja kissé felemelkedett, majd visszazuhanva eltűnt a hullámok alatt. Ordítottak, ahogy a szájukon kifért. Csak akkor hallgattak el, amikor fájni kezdett a torkuk az üvöltéstől. A csónak csendesen forgott alattuk, a megmaradt evező a csónak fenekén pihent. Bertie-nek még idejében sikerült kihúznia a gyűrűből. -Forog... még? - kérdezte elhaló hangon Spencer. -Még forog... Jim. - Örvény - suttogta Drew. - Biztosan egy örvény forgat bennünket. - Errefelé nincsenek örvények. - Most vannak. Idejöttek. - Ne beszélj marhaságokat. - Akkor egy állat. Olyan, mint a Loch Ness-i tóban. Egy ősállat. - Ősállatok nem léteznek. Drew ezúttal szembefordult a főnökével. - Dehogyisnem léteznek, Jim. Én magam hallottam az indiánoktól, hogy minden tóban él egy-két szörnyeteg. Igazi sárkányok. Abban az időben, amikor még csak indiánok éltek erre, áldozatot mutattak be nekik. Ha sikerült megbékíteni őket mert a sárkányok mindig haragosak -, szerencsés esztendő köszöntött a törzsre. Lehet, hogy egy szörnyeteg forgat bennünket, Jim. Van valakinek stukkerja? - Nekem van - mondta Spencer. - Nekem is - bólintott Robinson. - Legalább nem vagyunk fegyvertelenek. A hold forgása lelassult az égen. - Talán abbahagyja - reménykedett Drew. - Talán elmegy innen. ígérjük meg

neki... -Kuss! - Oda nézz, Jim! Istenem, oda nézz! Mindannyian a mutatott irányba kapták a fejüket. A holdfestette ezüsthíd közepén, alig tízméternyire tőlük egy meztelen, emberi kar emelkedett a levegőbe. Bertie eltűnt evezőjének a felét, a lapátos részt tartotta az ujjai között. Bertie azonnal észrevette, hogy az evezőt kettétörték. Drew ismét ordítani kezdett, és lebukott a csónak fenekére. Robinson előkapta a revolverét, és célba vette a kezet. Már-már meghúzta volna a ravaszt, amikor Spencer lefogta a karját. - Nyugi, Eric. Ne lövöldözzünk összevissza. A kéz éppen úgy emelkedett ki a vízből, mint a tó tündéréé, amikor az Excaliburt tartotta. - Ki a franc ez? - suttogta Bertie. - Ez egy emberi kéz?! - Miért, mit gondoltál? Drew feltérdelt, és kimeredt szemmel bámulta a jelenést. - Jim, ez egy... ez egy... vízihulla keze. - Mit beszélsz? - Nézd csak meg... Látod a csontját? Foszlik róla a bőr. Spencer rémülten vette észre, hogy a beszari Drew ezúttal igazat beszél. Drew behunyta a szemét. - Valamennyien... meghalunk, Jim. - Fogd már be a szád! - Kinyírnak bennünket. Mi már hozzájuk tartozunk. - Kikhez, te félnótás? - A vízihullákhoz, Jim. Ez egy vízihulla. Ott laknak a mélyben, és... az élőkre vadásznak. Nem hallottad, hány csónak tűnik el nyaranta a tavakon? Lehúzzák magukhoz őket. És most... bennünket is le fognak húzni. Végünk van, Jim! Jobb lenne, ha megbánnánk a bűneinket. Ha együtt imádkoznánk. - Fogd be a szád, mert a vízbe löklek. Bertie neked is van fegyvered? - Csak a stukkerom. - Ha intek, célozzatok a kézre. Egyszerre lövünk, oké? Drew Spencer lábához kúszott. - Jaj, Jim, kérlek, ne lőjetek rá! Ezzel csak feldühítjük. Csak az imádság... - Kész? - Kész, Jim. - Most! A lövések hangja édes zene volt a fülüknek. A golyók ott pattogtak a kéz körül. A felvert huUámocskák hátán ugrándozó holdsugarak elkápráztatták őket. - Hol a kéz, Bertie? Bertie szeme fölé ernyőzte a kezét, aztán megvonta a vállát. - Már nem látom. - Biztos eltaláltuk. Spencer lehajolt, és felrántotta Drewt a csónak fenekéről. - Látod, te szarházi? Ez kell ezeknek, nem imádság! Most már érted, mi történik itt? - Mi... csoda, Jim? - kérdezte a még mindig reszkető Drew. - Mit gondolsz, kinek a kezét láttuk, mi? - Kiét, Jim? - Egy könnyűbúvárét. Valamelyik rohadt felrobbantotta a hajómat. -Melyik... Jim? Spencer eleresztette Drew ingét, aki erre visszazuhant a csónak aljába. - Azt még nem tudom - dühöngött Spencer. - De megtudom. Meg fogom tudni, arra mérget vehettek! Mostantól kezdve háborúban állunk. Ha még nem tanulták volna meg Jimmy Spencer nevét, hát most majd megtanulják. A csónak fenekén heverő Drew ekkor észrevette, hogy a hold ismét forogni kezd a fejük felett. -Jim! Jim Drew felé rázta az öklét. - Neked meg csak annyit mondok, Miké, hogy mostantól kezdve kussolj! Ha tudtam volna, hogy ennyire beszari alak vagy... - Jim, kérlek. - Mi a francot akarsz? - Ismét... forog a csónak. Jim Spencer felemelte a stukkerét. - Itt úszkálnak alattunk a rohadékok. Takarékoskodjatok a tölténnyel, fiúk. Csak

akkor lőjetek, ha látjátok is őket! Ebben a pillanatban a csónak megemelkedett, és felröppent a levegőbe. Olyan erővel, amilyennel emberi lény fel nem hajíthatta. Legalább egy mini tengeralattjáró kellett volna hozzá, hogy megtegye. Sajnálatos módon a csónak nemcsak hogy felemelkedett, hanem meg is fordult. Bukfenceit egyet a magasban, majd eredeti helyzetébe esett vissza. Olyan gyors volt a bukfenc, hogy Drew kivételével még kiesni sem volt idejük belőle. Talán a fordulat ereje tapasztotta őket a gumifalhoz. Drewra azonban nemigen hathatott az erő, mert hatalmas ordítás kíséretében elvált a csónaktól, és a vízbe zuhant. Már ismét a hullámok hátán ringatóztak, amikor meghallották Drew kétségbeesett üvöltését. - Segítség, Jim! Segítsetek, fiúk! Görcs állt a lábamba! Megfulladok! Robinson ugrott volna, hogy kihúzza az alig tíz méterre kapálódzót, de Jim visszatartotta. - Várj egy kicsit! És jól is tették, hogy vártak. Abban a másodpercben ugyanis, ahogy Robinson ugrani akart, fekete árnyék bukkant ki a víz alól. Hosszúkás volt, mintha hal lett volna, és éppen olyan gyorsan is mozgott. Robinson biztos volt benne, hogy ezt a sebességet még egy motorcsónak sem lenne képes túlszárnyalni. Az árnyék éppen Drew mellett bukkant felszínre. Mintha víz alól kilőtt rakéta lett volna, habgejzíreket szórt maga köré. Robinson figyelmeztetőn felordított. Ő már látta, amit Drew még nem láthatott a fekete test kezében lapuló kést. Robinson ekkor megpillantotta a támadó arcát is, és ez ismét csak elkeseredett ordítást csalt a szájára. A támadó nem volt élő ember. Igaza volt Drewnak vízihullák táncolnak körülöttük. Mert hogy a fekete test egy vízihulláé, ahhoz kétség sem férhetett. Torz, fosz-ló bőrű arc, a bőrfoszlányok közül kifehérlő koponyacsont, félig leesett orr - a látvány önmagáért beszélt. És az ez után következő is. A vízihulla egyetlen karcsapással a fuldokló és kapálódzó Drew mögött termett, s hátulról átkarolta a nyakát, mintha ki akarná menteni. Csakhogy a vízihullának esze ágában sem volt kimenteni Drewt a tóból. Inkább meg akarta ölni. És meg is ölte. Mind a hárman látták, amint felemeli a kezében tartott kést Robinson esküdni mert volna rá, hogy a kés nem normális kés volt, hanem ezeréves lelet, amilyeneket a múzeumok tárlóiban látni: rozsdás és töredezett élű - s elnyiszálja vele Drew torkát. Drew kapálódzott, hörgött, bugyborékolt, csapkodott, mintha elment volna az esze. Szép lassan aztán valóban el is ment, a vérével együtt. Még fel sem ocsúdtak a rémületükből, amikor Drew már ott úszott arccal lefelé a csónakuk mellett. Bár a víz elég sötét volt ahhoz, hogy meg lehessen különböztetni egymástól eltérő színű árnyalatait, azt a sötétebb csíkot, amely Drew elvágott nyakából nőtt ki és a végtelenbe veszett, azért jól látták. Ekkor már mind a hárman ordítottak. Félelmüket, gyűlöletüket, hitetlenségüket adva bele az ordításba. - Áááááááá! Ááááááááá! Addig ordítottak, amíg be nem rekedtek. Mikor abbahagyták, a hold már nem forgott a fejük felett. 57. Lassan, óvatosan eveztek: előbb Bertie, aztán Robinson. Pontosan három órával azután, hogy hajóra szálltak az indiánnal, ismét a parton voltak. Bertie kikötötte a csónakot, aztán beszaladt az első ismerős boltba egy üveg whiskyért. Már az üveg felénél tartottak - egy kőpadon ültek, szemben a régi erőddel -, amikor Robinson vette magának a bátorságot és megszólalt. - Mi lesz velünk, Jim? Jim Spencer legszívesebben ismét ordított volna az utolsó pillanatban aztán visszafogta magát. Még csak az hiányzik, hogy egy nyavalyás zsaru erre tévedjen, és felelősségre vonja őket! Amilyen lelkiállapotban van, biztos beleeresztene néhány golyót, amivel aztán meg is pecsételné a sorsukat. Nem, most nem lövöldözés és ordítozás kell ide, hanem hidegvér. Hideg fej és hidegvér. - Elmegyünk a másik hajóért. - Az hol van konkrétan, Jim? - Konkrétan majd megmondom, ha úgy gondolom. - Jól van, te tudod, Jim.

- Valakik ki akarnak csinálni - dühöngött Spencer. - Valaki belépett az üzletbe, és engem szúrt ki magának. Jóval kezdett ki, mondhatom. Optimistán csengett a hangja, vagy legalábbis remélte, hogy úgy cseng. Ha ez a kettő is elhagyja, egyedül marad. Honnan a csodából akasszon le néhány épkézláb és megbízható embert, ráadásul rövid idő alatt? Robinson megcsóválta a fejét, elvette az üveget Ber-tie-től, jót húzott belőle, visszaadta, aztán mélyet sóhajtott. - Nem hiszem én azt, Jim. Spencer minden előzetes fogadkozása ellenére is felfortyant. - Mit nem hiszel? - Hogy új banda keresne magának helyet. - Akkor a régiek? - Azok sem, Jim. - Akkor ki a fene? Robinson a mellettük hullámzó vízre mutatott. - Azok, Jim. -Kik azok az azok? Hallani akarom, Eric! Tőled akarom hallani! - A vízihullák. Igaza volt Drewnak. Valamiért kiszúrtak bennünket, Jim. - Valamiért? Robinson megvonta a vállát. -Hát ha azt akarod, megmondom én neked, Jim. Még akkor is, ha előkapod a stukkerodat, és belém eresztesz néhányat. Akkor is megmondom az igazságot! Spencer fél szemmel Bertie-re pislogott. Vajon számíthatna-e rá, ha el akarná kapni Robinsont? Bertie merev arccal ült, mintha nem is hallaná, miről folyik a vita kettejük között. Istenem, hát nem maradt egyetlen, megbízható embere sem? - Mi hát az igazság, Eric? Robinson ismét elvette az üveget Foxtól. - A kincs, Jim. Az tesz tönkre bennünket. - A felakasztott indián kincse? - Tudod te azt jól, Jimmy. Amióta elkezdtél kutatni utána, baj bajt követ. Miért nem volt neked elég, amit az üzlet hozott? Jim Spencert megkísértette a gondolat, hogy üvölt-ve és átkozódva elpanaszolja neki, hogy mennyire rosszul megy a bolt hogy odaát, az USA-ban aratnak csak igazán a nagy kaszinók hogy egyre több az eszkimó, és egyre kevesebb a fóka. Azért kellene az indián kincse, hogy egy kissé rendbe tegye a szénáját. - A pénzből sosem elég - mondta kitérőén. -Ebben lehet, hogy igazad van, csakhogy milyen áron? Azt hiszem... olyan ellenféllel találkoztunk, amilyennel eddig még soha. Eddig még soha nem harcoltunk a túlvilág ellen, most pedig... ez már nem a mi műfajunk, Jimmy. - Mit akarsz ezzel mondani? - Hogy döntened kell, főnök. Méghozzá neked kell döntened. Vannak helyek, ahova elmegyek veled - itt a földön a világ végére is -, de vannak olyanok, amelyeknek a határa előtt megállók, és azt mondom, hogy bármennyire sajnálom is, főnök, de én ezt nem lépem át. Hát ez is egy ilyen határ, Jim! - Felemelte a kezét, és a feketén hullámzó, immár holdfény nélküli víztükörre mutatott. Spencer tudta, hogy most ki kellene rántania a stukkerét, és válaszképpen fejbe lőni Robinsont. Csakhogy... nem tudja kiszámítani, hogy reagálna rá Bertie. Arról nem is beszélve, hogy Robinson maga is a zsebe közelében tartja a kezét. Nem, lövöldözés nem lesz. Kivárja a kedvező pillanatot, akkor csap majd le. Vedd úgy, Eric, hogy mostantól kezdve halálra vagy ítélve. Már csomózza a hóhér az akasztófád kötelét. Robinson megcsóválta a fejét, és szomorú szemekkel a vízre nézett. - Amióta Nóra meghalt, szerencsétlenség szerencsétlenséget követ. Hiába mondod, Jim, hogy mindennek megvan a maga racionális magyarázata - én nem sok ilyet látok. Sokkal több olyat, amikre nincs semmiféle magyarázat. Drewnak sok mindenben igaza volt. Nem szabad kikezdenünk az indiánokkal. Ezek a fickók mindenre képesek. Azt hiszem, félreismerjük őket, Jim. - Amennyiben? - Olyannak látjuk őket, amilyennek látni szeretnénk, nem pedig amilyenek a valóságban. Azt hisszük, csak gajdolnak a tüzük körül, röhögni való módon ideoda toporognak, és nem vesszük észre, hogy ilyenkor az isteneikkel beszélgetnek, akiknek annyi erejük van, hogy megskalpolhatnák az egész világot. Hülyének hisszük őket, pedig egyáltalán nem azok. Néha aztán megmutatják, hogy kicsodák

is ők valójában. Ha egyszer egy indián elrejtett egy kincset azzal a szándékkal, hogy halála után majd az kapja meg, aki megérdemli, akkor az úgy is lesz. Gondolj a magától megszólaló harangra, Matt Bainesre kötéllel a nyakán - nem földi emberek műve volt az, Jim. És még valamit. Én láttam azt a lényt, aki a hajócsavart tartotta. Élő ember azt vissza nem foghatta volna, mint ahogy a csónakot sem hajíthatta fel olyan magasra. Ezeket csak egyetlen erő tudta megtenni: a varázslat ereje. Ezért azt mondom én neked, Jimmy, hogy követlek tűzön-vízen át, de csak egy határig. Spencer megtörölgette az orrát. - És te, Bertie? - Nem tudom - morogta Fox. - Pihennünk kellene. -Jól van - sóhajtotta Spencer, a térdére ütött, és felemelkedett a kőpadról. - Pihenjünk egyet. Hátha holnap majd okosabbak leszünk. Amíg az ismerős motel felé ballagtak, Spencerben ismét megerősödött az elhatározás, hogy nem adja fel a tervét. Nem és nem! Szálljanak bár harcba ellene a túlvilág legfélelmetesebb erői, ő akkor is megszerzi az indián kincsét. Nagyot dörrent az ég, majd villám cikázott át rajta. Mintha valahol kézhez kapták volna Jim Spencer üzenetét. 58. Bob az ablaknál állt, és a patakokban ömlő esőt nézte. Még szerencse, hogy Lindsey adott egy kulcsot a lakásához, különben most odakint ázhatna. Úgy döntött, hogy mielőtt bármit is tenne, kikéri Lindsey véleményét. Istenem, mi is lenne vele a lány nélkül? Akárki is keverte bele ebbe az ügybe, szerencsére mellé adta Lindseyt, aki sokkal jobban eligazodik a világban, mint ő. Legalábbis ebben a világban. Ha sejtette volna, hogy az indiánok között olyan erők működnek, amelyekre nincs magyarázat, inkább a Kalahári sivatag busmanjaival kezdett volna foglalkozni. Bár egyáltalán nem biztos, hogy nincsenek-e a Kalaháriban is szellemek. Úgy gondolta, ébren várja meg Lindseyt. Csakhogy lassan már éjfél felé járt az idő pokolian fáradt volt és álmos. Lerúgta hát a cipőjét, majd rövid gondolkodás után a ruháját is levetette, és bemászott az ágyba. Csak egy kicsit alszik, egy icipicit... Arra riadt, hogy befogják a száját. Rémülten nyitotta ki a szemét. Lindsey egyetlen bugyiban ült az ágy szélén, kezében poharat tartva. A száját sem a kezével fogta be, hanem a szájával. - Hejhó! - emelte rá aztán Lindsey a poharát. - A szerelem hozott hozzám, vagy más egyéb? Mielőtt Bob válaszolhatott volna, lerakta a poharat a szőnyegre, és a fiúhoz bújt. - Csak nincs valami baj, Bob? - Baj az nincs. - Látom a képeden, hogy történt valami. -Hát... történt. - Olyan fontos, hogy nem ér rá fél órát várni? - Nem is tudom. - Látom rajtad, hogy ráér. Tudod, miről ábrándoztam, amíg hazafelé jöttem? - Miről? - Hogy kinyitom az ajtót, bejövök, és nem az üres ágyra esik majd a pillantásom, hanem rád. Az ennivaló, kis csillagos gatyádra. Mondd, szívem, miért van az, hogy ti amerikaiak még a seggeteken is a zászlótokat hordjátok? - Ez nem zászló - morogta sértődötten Bob. - Ezek csak csillagok. - Arra gondoltam - folytatta a lány -, hogy ha egy indián varázslat mégiscsak idehozna hozzám, addig el nem engedlek, amíg ki nem facsarlak, mint a citromot. - Már ki vagyok facsarva - legyintett Bob. Lindsey szeme megvillant. - Ezt hogy érted? - Nem úgy, ahogy te gondolod. Facsarás és facsarás között nagy a különbség. - Ki facsart ki, kincsem? - Három zsaru. - Ez a szerencséd. Remélem, nem rendőrnők voltak? - Nem, dehogy. Ha kíváncsi vagy rá, elmondom, mi történt. Lindsey a szájára tette a kezét. - Várj, még én mesélek. Szóval, ott hagytam abba, hogy arról ábrándoztam, mennyire kifacsarnálak, ha itt találnálak. Én pedig olyan vagyok, hogy meg szoktam valósítani az ábrándjaimat.

- Nézd, Lindsey, nem lenne talán mégis jobb... - Nem - mondta határozottan a lány. - Van valami, aminél semmi sem jobb! Ebben maradtak. 59. A tervezett félórából másfél lett. Amikor Lindsey ismét visszajött a fürdőszobából, elégedetten Bobra nevetett. - Hogy érzed magad, kincsem? - Álmosan - mondta Bob. -Pedig most mesélhetnél. Azt mondod, meglátogattak a zsaruk? Remélem, nem beszéltél nekik a lakókocsiknál felakasztott pasasról? - Nem - mondta Bob. Nem kis nehézséget jelentett neki hallgatni róla, de mégis megtette. Hiszen Rabbit is azt tanácsolta neki. Ha kinyitja a száját, ártatlanul is könnyen a sitten találhatja magát. - Akkor mi az ábra? - A zsaruk így is rám szálltak. Nem akarták elhinni, hogy a szarvasálarcosok csupán pizzát akartak lopni. - Én sem hinném az ő helyükben. -Azt hiszem... engem is meggyanúsítottak. - Mivel? - Hogy én törtem be a pizzériába. Méghozzá Senor Monteverde utasítására. Azért utazott el, hogy köny-nyebben végezhessem a dolgom. Lindsey megcsóválta a fejét. - Remélem, Monteverde tiszta. Végül is mit mondtak a zsaruk? -Egyik szomszédunk telefonált nekik. Nem tudta ugyan, hogy mi történik, csupán gyanús mozgást észlelt a pizzéria körül. A lány Bob karjára tette a kezét. -Nem olyan nagy dolog egy betörés, Bob. Ettől még nem fognak rád szállni. Ha kiderül, hogy Monteverde könyvelésében nincs kivetnivaló... Bob ekkor izgatottan felült az ágyon. -Három zsaru volt nálam, Lindsey. Egy kis köpcös... -A lényegre, Bob. - Hiszen ott vagyok. Szóval, a harmadik ravasz, rókaképű pasas volt. És mégis... valahogy szimpatikus volt nekem. Nemigen kérdezett, csak nézett rám mereven, mintha a vesémbe akarna látni. Én meg egyre csak azt éreztem, hogy beszélgetnem kellene vele. Nem tudtam, miről, és azt sem tudtam, miért. Mintha... valaki... nem is tudom... arra késztetett volna, hogy társalogjak vele. -Miről? - kérdezte felkönyökölve Lindsey. Látszott az arcán, hogy kezdi érdekelni Bob története. - Az indiánokról. - Indiánokról? Úgy általában? Bob megrázta a fejét. -Éppen az az érdekes... hogy nem úgy általában. Amikor végül is beszédbe elegyedtünk - a többiek éppen azt vizsgálták, hogy nem hagytak-e valamilyen nyomot a betörők -, azt kérdezte, mi érdekel az indián kultúrából. Tudod, mit válaszoltam neki erre anélkül, hogy akartam volna? Lindsey összehúzta a szemöldökét és hallgatott. - Azt feleltem, hogy elsősorban azok az indiánok érdekelnek, akik felhőkarcolókat építettek. Összehab-latyoltam valamit, hogy ez is az indián kultúra része, meg hasonlót. A pasas csak bólogatott, hogy ő is így gondolja. És akkor én... Lindsey... megkérdeztem tőle valamit, amit nem is tudom... mintha úgy súgott volna valaki a fülembe. -Mi volt az? - kérdezte rekedt hangon Lindsey. Gyorsan betakaródzott, mintha úgy erezné, hogy rajtuk kívül más is van a szobában. - Hogy véleménye szerint létezhetett-e olyan hivatal, amelyik a felhőkarcolókat építő indiánok ügyeivel foglalkozott. - És ő... mit mondott? - Hogy volt ilyen, Lindsey! Volt bizony! Lindsey elhűlve meredt rá. -Volt? - Nem állami hivatal volt, hanem egy nyilvántartó, amit felhőkarcolókat építő társaságok hoztak létre. Mondhatni, informális hivatal. - De hát... miért?

- Apasas elmagyarázta. Azt mondta, azért, mert sok volt a bizonytalanság a munkavállalók körül. A pasas szerint az indiánok magukkal hozták az otthoni problémáikat, törzsi feszültségeiket, sőt még a vérbosszút is. Jó néhány indián halt meg az építkezéseken, akiket a társai öltek meg. A tetteseket többnyire megtalálták -vagy csak azt hitték, hogy megtalálták -, ezeket aztán feketelistára tették. A hivatal munkatársai feljegyezték az építkezéseken dolgozók nevét úgy általában is, ezzel mintegy információs bázist hozva létre. -Ez óriási, Bob! - A zsaru szerint ez a bázis még mindig meglehet valahol. -Hol? - Ezt kellene megkeresnünk. - Jól van, Bob - mondta Lindsey Bob kezére téve a kezét. - Megkeressük azt a bázist. - Megkeressük, Lindsey. Nem sejtették, hogy a halál mindeközben ott lohol a nyomukban és időről időre megfeni a kaszáját a kaszakövével. 60. Senor Monteverde kipihent volt, jókedvű és elégedett. Daisy arca is kikerekedett, mintha a nászútjuk során egyfolytában evett volna. Bob azt gondolta, Daisy végre révbe ért, átveheti a hatalmat a pizzériában, és ha akarja, őt is kirúghatja. Ez aztán némi nyugtalansággal töltötte el. Nem mintha a jövőjéért izgult volna, nem, hiszen azzal nem volt semmi gond. Összeszed még egy kis pénzt, aztán felmegy Yelloknife-ba, és összegyűjti azt az anyagot, amiből megírhatja a dolgozatát sokkal jobban izgatta, hogy nem ért még a végére annak, amit elkezdett. Meg kell találnia Glen Morrison sírját, hiszen az idősebb Morrison mindaddig kísérteni fogja, amíg nem teljesül a kívánsága. Senor Monteverde mindent rendben talált, és nem győzte Bob vállát veregetni. Még az sem lombozta le, amikor Bob beszámolt neki az éjszakai kalandról. Azt természetesen nem mondta meg neki, hogy mit kerestek valójában a jávorszarvasálarcosok. Senor Monteverde értetlenül csóválgatta a fejét, amikor Bob befejezte a történetét. -Mit állapított meg végül is a rendőrség...? - kérdezte izgatottan csücsörítve a szájával. - Semmit - húzta fel a vállát Bob. - Azt hiszik, a pizza miatt törtek be. - Pizza miatt? - Bizonyára éhesek voltak. Senor Monteverde határozottan megrázta a fejét. - Nem a pizza miatt jöttek, Bob. Nem bizony. Bob felkapta a fejét. Csak nem gyanakszik valamire Senor Monteverde? - Nem? Akkor mi miatt? Senor Monteverde szomorúan legyintett. - Nem látsz te a szemedtől, Bob. - Mit kellene látnom? - A jávorszarvas tökét, Bob. -Azt tényleg nem látom - biccentett Bob. - Két nappal ezelőtt ugyanis ismét ellopták. Fel akartam csavarozni egy újat, de még nem volt rá időm. - Az volt az oka, Bob! - emelte fel az ujját igaza biztos tudatában Senor Monteverde. - Bizony hogy az! - Mármint a jávorszarvas... micsodája? - Mármint az. -És... miért? - A konkurencia - mondta a bajuszát simogatva Senor Monteverde. - Holtbiztos, hogy a konkurencia keze van a dologban. - De hiszen nincs is erre konkurencia! -Majd lesz, Bob, majd lesz. Most még csak előkészítik a talajt. Ezért is szeretném, ha kitanulnád a mesterséget és beszállnál a szakmába. Még egy kis kölcsönnel is meg tudnálak támogatni, Bob. -És hogy... képzeli a konkurencia kezét... Senor Monteverde? Senor Monteverde arca fakó színűre váltott. - Nem hallottad a hírt, Bob? Bob érezte, hogy hideg hullámok futnak végig a hátán. - Milyen hírt, Senor Monteverde? - Nagyon rossz hír ez, Bob, bizony nagyon rossz hír. - De hát... micsoda?

Senor Monteverde szeméből két nagy könny csepp hullott ki. -Az a helyzet, Bob, az a szörnyű helyzet, hogy meghalt szegény Mr. Cornwell! Bob nyelt egy nagyot. Ismerős volt neki a név, mégsem tudta hirtelenjében, hova tegye. - Kicsoda ez a Mr. Cornwell? - Hát a faragó, Bob. A művész. A tökfaragó. Bob egyszerre megértett mindent. - Hát ez bizony... kellemetlen. - Kellemetlen?! - rikkantott fel Senor Monteverde. - Ez egyszerűen tragédia, Bob! Nincs senki széles e világon, aki úgy meg tudná faragni a jávorszarvas... izéjét, mint ő. - Akkor most... mi lesz? Senor Monteverde átkarolta Bob vállát. -Már érted az összefüggéseket, Bob? Mert erről van szó a jávorszarvas tökéről. Régtől fogva tudom, hogy többen is terveznek pizzériát nyitni a környéken. Csakhogy tudják a gazemberek: nem konkurálhatnak velem. Es tudod, miért nem? A jávorszarvas miatt. - Miért nem faragtatnak ők is maguknak? - ellenkezett Bob. - Mert nincs, aki faragjon nekik. Tudod, milyen rohadt nehéz kifaragni egy jávorszarvast? - Nekem biztosan az lenne. - Másnak is az, Bob, másnak is. Ezért inkább arra törekszenek, hogy lejárassanak engem, ellopatják a szarvas tökét, hogy nevetségessé váljak. Én azonban túljártam az eszükön: annyi tököt faragtattam szegény Cornwell-lel, amíg élt, hogy jó darabig elég lesz. -Akkor mi a baj? - De mi lesz azután, Bob, mi lesz azután? Ha elfogy valamennyi. Hiszen úgy fogynak, mint a cukor! -Találni kell egy másikat. Egy másik... izé... tökfaragót! - Könnyű azt mondani, Bob, de találni nehéz. Azt hiszed, nem próbálkoztam? Két indián is dolgozott nekem. Persze titokban, nehogy a konkurencia megsejtsen valamit. -És? - Egyik rosszabb volt, mint a másik. Az első azért talán még használható lett volna, de amikor végre kész lett a munkával, elvitte és elégette. - Mi a fenéért? - Egy orvosságos ember vagy kicsoda, megfenyegette a rezervátumban, hogy megharagszanak rá a szarvasszellemek, ha ilyesmivel foglalkozik, és kiszívják belőle az életerőt. Erre gyorsan elégette, amit faragott, pedig az még úgy-ahogy megfelelő lett volna. De a másik, Bob, a másik! -Az milyen volt? - kérdezte némiképpen letörve Bob. - Ne is kérdezd. Kifaragta a fickó, felcsavarozta, aztán megmutatta nekem. Majd hanyatt estem, amikor megláttam. Nem tök volt az, Bob, hanem egy tehén tő-gye. Hülyére röhögték volna magukat a turisták, ha észrevették volna. Gyorsan le is szereltettem vele, és megmondtam neki: jobban teszi, ha ő is elégeti a tökét a jávorszarvas-szellemek tiszteletére. Azóta kétségbe vagyok esve, Bob. Azok a fickók megszagolták a lehetőséget, Bob, és el akarták rabolni a raktárkészletemet. Ezzel aztán tönkre is tettek volna. De nekem több eszem volt, Bob. Nem is hiszed, mennyi eszem volt. - Mennyi? - kérdezte megtörtén Bob. - Elástam valamennyit. Mint ahogy az aranykincset szokás. Ez az igazság, Bob. Én voltam a hibás, hogy nem szóltam neked róla. Az elásott kincsemért jöttek, Bob, nem pizzáén. Csakhogy nem találták meg. Sajnálom, hogy veszélybe sodortalak. Meg tudsz nekem bocsátani, Bob? Bob természetesen megbocsátott. Senor Monteverde megölelgette, könnyes csókot nyomott a homlokára, és elviharzott. Bob csak késő délután találkozott vele ismét. Senor Monteverde meglehetősen feldúlt állapotban volt. Bob óvakodott megkérdezni tőle, mi az oka, de Senor Monteverde elkapta, és elpanaszolta neki, ha akarta, ha nem. - Képzeld, Bob - sírt a hangjában a felháborodás. -Képzeld, elmondtam a rendőrségnek, hogy mi történt. - És? - sóhajtott Bob. - Azt hiszem... kiröhögtek. -Hm. - Tudod, mit mondtak nekem? -Mit?

- Hogy nem tudnak minden fatökű jávorszarvas mellé zsarut állítani. Egy adófizető állampolgárnak mondták ezt, Bob! Hát mit várjon az ember ettől a világtól? De ha már itt tartunk, Bob... felcsavaroznál egyet? Bob bólintott, és felcsavarozta. Ez a nap is hasznos munkával telt el. 61. Ezután mintha összeesküdött volna ellene minden. Lindsey nem jutott előbbre egyetlen lépéssel sem. Minden lehetőséget megragadott ugyan, kérdezősködött, telefonált, mégsem sikerült annak az intézménynek a nyomára bukkannia, amely a valaha a felhőkarcolókon dolgozó indiánok adatait nyilvántartotta. Két hét után arra kezdett gondolni, hogy talán már nincsenek is meg azok a papírok. Elvégre az lenne a logikus. Ha nem állami intézmény volt a nyilvántartó, senkit nem kötelezett semmiféle törvény, hogy ne próbálja megsemmisíteni őket. Morrison az utóbbi két hétben háromszor is meglátogatta Bobot. Ott állt az ágya mellett, és egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy keresse meg, mert mellette akar nyugodni. A nevét egyszer sem ejtette ki, de Bob már tudta, kiről van szó. Morrison a fia, Glen mellett akarja örök álmát aludni a szigeten. Inkább csak érzi, mint tapasztalja, hogy az utóbbi időben Morrisonnal nem stimmel valami. Nem mintha eddig stimmelt volna, elvégre egy kísértetről van szó, akinek már a megjelenése sem normális dolog. Eddig mindenesetre segítségkérő volt, elesett, szánalomra méltó. Mostanában azonban valahogy másként viselkedik. Már közel sem segítségkérő vagy elesett - inkább agresszív és követelődző. Bár nehéz az ilyet pár elsuttogott szóból megállapítani, mégis úgy érzi, hogy Morrison kezd türelmetlenné válni. Márpedig ha egy kísértet türelmetlenné lesz, netalántán megharagszik valakire, nem biztos, hogy jó vége lesz a dolognak. Hiába kéri tőle, hogy segítsen már neki egy kicsit, legalább azt súgja meg, hol keressék a fiát, kitér a válasz elől. Egyre azt a nyomorult Berlint emlegeti. Ha meg rákérdez, hogy utazzon-e Németországba, mintha megrázná a fejét, és azt mondaná, hogy nem Berlin. Akkor viszont mi a fene? Arról nem is beszélve, hogy igazán folyósíthatna egy kis előleget a kincséből. Mit gondol Morrison, hogy tudna különben Európába utazni? Mégsem állhat az apja elé, hogy adjon pénzt egy európai útra, mert meg kell keresnie egy indiánt valamelyik talán már nem is létező berlini temetőben. Holtbiztos, hogy az apja elmebeteggé nyilváníttatná és elmegyógyintézetbe záratná, mint akkor akarta, amikor bejelentette neki, hogy a kulturális antropológiát vette fel fő tárgyának. Bob akkor még nem tudta, sőt nem is sejtette, hogy gyakran a véletleneken és a váratlanul látogatóba érkező szerencsén múlik az életünk. Ha elhagy bennünket a szerencse, jobb ha csendben meghúzzuk magunkat, és megvárjuk, amíg visszatér. Ha visszatér egyáltalán. Mert biztosíték az nincs rá - a szerencsét sem az ígéretek, sem a könnyek nem hatják meg. Szeszélyes fiatalasszony, aki csak a saját törvényeinek engedelmeskedik. Bob jól tudta, hogy Daisy nem kedveli, sőt inkább ellenszenvvel viseltetik iránta. Bár amióta Monteverde elvette feleségül, mintha csökkent volna ez az ellenszenv. Bob igyekezett kerülni a ház új úrnőjével való találkozást, hiszen ki szeret annak a társaságában forgolódni, aki nem kedveli? Egyik délután azonban Daisy rányitott, amikor éppen a falapátokat javítgatta. - Hello, Bob - üdvözölte, és a falhoz támaszkodott. Immár büszke tulajdonosnőként támogatta a falat. - Hello, Daisy. - Jól vagy, Bob? -Énjól. Hát te? - Nem látszik rajtam? De látszott. Boldog volt és kiegyensúlyozott. Mintha még aprócska keblei is megnőttek volna ez elmúlt hetek során. A lány rámosolygott. - Válthatnánk néhány szót, Bob? így négyszemközt? Bob letette az egyik lapátot, amelyről éppen akkor vakart le egy kis ráragadt tésztát. - Hát hogyne. Csak nem akar felmondani? - töprengett. - Jézusom, lehet, hogy a mai éjszakát már Lindseynél töltöm? A lány mély lélegzetet vett, és nagy elszántsággal kibökte. -Bob... én azt hiszem, hogy bizonyos félreértés van közöttünk. Bob meghökkent.

- Félreértés? -Arra gondolok, hogy... te bizonyára azt hiszed, hogy én nem kedvellek téged. Bobnak igazság szerint hallgatnia kellett volna, de valahogy belebújt a kisördög. Ha már úgyis kirúgják, legalább ne hunyászkodjon meg Daisy előtt. - Miért? Talán kedvelsz? Élesebbre sikerült a hangja, mint ahogy szerette volna. -Igenis kedvellek! - mondta a lány, majd kicsit azért visszakozott. - Tudod, milyen értelemben. - Milyenben? -Baráti értelemben. Nem vagyok az ellenséged, Bob. Csak valahogy... olyan vagyok, hogy nem tudom kimutatni az érzelmeimet. Sok bajom volt az életemben, Bob. Ezután olyasmi következett, amire Bob sosem gondolt volna. Daisy egy falapátra támaszkodva elpanaszolta neki sanyarú sorsát. Hogy miken ment keresztül addig a percig, amíg Senor Monteverde fel nem vette a pizzériájába. Szó esett a történetében alkoholista nagyszülőkről,- hippi és drogos szülőkről, öngyilkos nagybácsiról, elmegyógyintézetbe zárt nagynéniről, balesetben elhunyt testvérről, és egy másikról, aki éppen életfogytig tartó börtönbüntetését üli valahol. Bob csak ámult, egyik lábáról a másikra állt, és nem merte félbeszakítani az egyre nagyobb hullámokban hömpölygő panaszáradatot. Közben annyit azért megállapított magában, hogyha összeadná a Daisy családjában bekövetkezett erőszakos és szerencsétlen haláleseteket nem sokkal maradna el a koreai háború áldozatainak száma mögött. Amíg Daisy beszélt, kellő részletességgel sorolva fel a családja veszteségeit Bob figyelme elkalandozott. Maga sem tudta, hová, egyszer csak arra riadt, hogy megszólal egy csengő a lelkében. Ha nem szólal meg, talán nem az történt volna vele, ami később történt. Talán más, rosszabb irányba fordultak volna az események. Azt is mondhatja, hogy a gondviselés rázta a csengőjét a lelkében. -Phil bácsinak elege lett az indiánokból. Amikor ellátogatott hozzánk, sokat mesélt róluk. Azért is csodálkoztam, hogy te velük bíbelődsz. A végén még majd téged is lelöknek egy pallóról. Ekkor szólalt meg a csengő. Éppen idejében ahhoz, hogy Bob még elkapja az utolsó mondatot. - Honnan? - kérdezte bárgyún. - Hát egy pallóról. - Milyen pallóról? - Most mondtam, nem? Oda sem figyelsz, amikor hozzád beszélek? - Jaj, dehogynem figyelek, Daisy - tért gyorsan magához Bob. - Éppen ellenkezőleg. Annyira érdekel, hogy jobban meg kell emésztenem a dolgot. Ha csak úgy egyszerűen meghallgatom, elfelejtem. Ismételd el, kérlek, még egyszer... hol is dolgozott ez az izé... Phil bácsi? - Hát az építkezéseken! Ő volt az összekötő a vezetőség és a munkások között. Személyzeti instruktor, vagy valami ilyesmi. Elsősorban az indiánok tartoztak hozzá. Valahogy értett a nyelvükön. Az indiánok kedvelték őt talán azért, mert gyakran elment velük inni. Egy indiánnak akkoriban nemigen adtak piát, Phil bácsi pedig mindig beszerezte az innivalójukat. - És a palló? -Tudod, hogy milyen magasban dolgoztak, Bob? A fene se tudja, hány méterrel a föld felett. Épeszű ember fel sem mert oda menni, csak ha összevissza kötöztette magát mindenféle biztosítókötelekkel. Ezek meg úgy mászkáltak odafent kötél nélkül is, mint a Pókember. Csak úgy átsétáltak a vékony pallóikon egyik épületről a másikra. Csakhogy Phil bácsi szerint néha meg is ölték egymást. Több esetet is megemlített. Bob legszívesebben ráordított volna Daisyre, hogy nem említette-e véletlenül Phil bácsi Glen Morrison nevét, de erőt vett magán, és befogta a száját. Ha nekiesne, Daisy megijedne, és nem mondana többé semmit. Csak óvatosan, óvatosan. - Phil bácsi is fel mert menni velük a magasba? -Dehogy mert felmenni! Phil bácsi sosem ment magasabbra az ötödik emeletnél. Ő csak kivizsgáltatta a történteket, átküldte az anyagot a rendőrségre, majd elhelyezte egy példányát az irattárukban. Ezt őrizte Phil bácsi. - Miket vizsgáltatott ki? Daisy Bobra pislogott, mintha azon töprengene, mit mondjon el neki Phil bácsi

történeteiből. - Az a helyzet, Bob - kezdte aztán megnyalva a szája szélét -, hogy... furcsa fickók a te indiánjaid. Tudom, hogy szereted őket, az ember pedig nem szívesen mond rosszat olyanokról, akit a másik szeret, de végül is el kell mondanom. Néha bizony csúnya dolgokat műveltek odafent, Bob. - Milyen dolgokat? - Lelökték egymást például. Vérbosszú meg hasonlók miatt. A rendőrség gyakran vizsgálódott ilyen ügyekben. Phil bácsi nagy ember volt, Bob. Képzeld, valamennyi építkezés hozzá küldte valamennyi adatát - erről gyakran mesélt -, s amikor valaki tanácsot kért tőle, hogy ezt meg ezt az indiánt alkalmazhatja-e, Phil bácsi lesétált a pincébe, előkeresett egy névsort, és megállapította belőle, hogy volt-e már baja a kérdezett indiánnak a hatóságokkal vagy sem. Még az amerikaiak is elküldték neki a papírjaikat. Bob ekkor feltette a legfontosabb kérdést, amit csak feltehetett. - Hol volt az irodája Phil bácsinak? - Hát Torontóban! - Talán még él is az... öreg? Daisy összecsapta a kezét. - Hova gondolsz, Bob? Már rég meghalt. Még kislány voltam, amikor a történeteit hallgattam. - Érdekesek voltak? -Bizonyára azok, csak amikor elkezdte mesélni őket, többnyire aludni küldtek, hogy az olyasfajta szörnyűségek nem gyereknek valók összezavarják a fejét, és bepisil tőlük álmában. - Egyre sem emlékszel közülük? - Sajnos, nem. - Pedig izgalmas lenne. Talán még könyvet is lehetne írni belőlük. Daisy szeme felragyogott. - Téged tényleg érdekel a dolog? - Tényleg. - Várj csak... megszerzem neked Phil bácsi irodájának a címét. Hátha még megvannak a papírjai. Bob majdnem kettéharapta a pizzasütő lapát nyelét örömében. Úgy érezte, nyomot fogott. Csak aztán el ne tűnjön előle az elmúlt évek hava alatt. 62. Bob tűkön ült az elkövetkező napok során, de nem akarta sürgetni Daisyt. Csak reménykedhetett benne, hogy az asszony nem feledkezett meg az ígéretéről. Még Lindseynek sem említette a dolgot. Lindsey ezalatt a maga útját járta - nem sok sikerrel. Már-már arra gondolt, hogy mégiscsak figyelmeztetnie kellene Daisyt - két hét múlt el lassan a beszélgetésük óta -, amikor az asszony egy napon megállította a kemence előtt. - Hé, Bob! Ráérsz egy percre? - Hát persze - mondta Bob megtörölgetve a homlokát. Daisy fehér köpenye zsebébe nyúlt, és egy papírcetlit húzott elő belőle. - Itt van Phil bácsi irodájának a címe. Már beszéltem is Mr. Dan Rottal. Alighanem tudja, hol vannak a papírok. Bobbal madarat lehetett volna fogatni. Megvárta az estét, amikor Senor Monteverde és Daisy felmentek a lakásukba, s a pizzériában is csak egy-két kései vendég majszolgatta a vacsoráját. Mivel a cédulán két telefonszámot is talált, úgy gondolta, hogy a kettes számú bizonyára Mr. Rot otthoni száma lehet. Odaült a telefon mellé, és jó néhány percig csak bámulta anélkül, hogy hozzáért volna. Amikor felvette, már határozott volt, és tettre kész. Két-három kicsengés után felvették a kagylót. Lágy, kellemes férfihang beszélt a vonal végén. - Rot vagyok. Kit keres? Bob udvariasan bemutatkozott. Elmondta, hogy Daisy barátja, akinek néhány információra lenne szüksége. A hang lágy maradt, de egyáltalán nem volt barátságos. - Beszélt önről a fiatalasszony. Hogy is hívják magát? - McKinley vagyok, uram. - A másik neve? - Róbert. - Azt mondja, az indiánokkal foglalkozik? - Kulturális antropológiával, uram.

- Az meg mi a szösz? - Új megközelítésben vizsgálja a népi kultúrákat. -Új megközelítésben? Mi a fene... Én még a régit sem ismerem. Mondana egy egyetemet, ahol tanul? Bob megmondta. - Ki a kedvenc tanára? Bob ezt is megmondta. - Nem tudja véletlenül a telefonszámát? - Véletlenül tudom. Bediktálta a számokat kétszer is egymás után. - Vissza tudna hívni, mondjuk, egy óra múlva? - Természetesen, Mr. Rot. - Akkor hívjon. Bob letette a kagylót. Valaki, nem is messzire tőle, ugyancsak letette. 63. Bob sosem gondolta volna, hogy ilyen nehezen telik el egyetlen órácska. Fél óra még csak elmúlt valahogy, ettől kezdve aztán sántikálni kezdett az idő. A másodpercmutató is alig mocorgott a faliórán, a percmutató pedig meg sem moccant. Mintha azok a legyek fogták volna vissza, amelyek ott hagyták névjegyüket a számlapon. Egyszer azért mindennek vége lesz, így az óra mutatói is lecammogták a kijelölt távolságot. A hang immár jóval barátságosabb volt, mint korábban. - Ön az, Mr. McKinley? Bocsássa meg a bizalmatlanságomat, de mostanában számtalan atrocitásnak van kitéve az ember. A minap is... de ez nem fontos. Volt szerencsém meggyőződni róla, hogy ön törekvő és tehetséges fiatalember. - Igazán? - pirult el Bob. - Hogy sikerült éppen az egyik ellenségemmel összefutnia? - A professzora csupa jót mondott magáról. - Biztos benyakalt a whiskyjéből. - Akár így, akár úgy, arra kért, hogy segítsek magán, ha tudok. Fogalma sincs ugyan róla, hogy ön mit akar tőlem, de azt mondja, ön érti a dolgát. Nos, Mr. McKinley, mit tehetek magáért? Bob megnyalta a szája szélét. - Kérhetnék egy személyes találkozót öntől? A hang hallgatott egy kicsit, majd ismét megszólalt. - Nem tudnánk elintézni telefonon? Sajnos, nem áll acéllábakon az egészségem. - Az az igazság, hogy egy indiánt keresek. - Albertában sok ezer indián él, és ha még Brit Columbiát is hozzászámítjuk... - Daisy azt mondta nekem, hogy ön őriz bizonyos iratokat, amelyek Phil... -Tudok róla. Csak abban téved, hogy én őrzöm őket. Nem őrzi azokat senki. - Ezt hogy érti? A másik mintha meg sem hallotta volna a kérdést. - Mi a helyzet az indiánjával? - Meg akarja találni a családja. - Miért, elveszett? - Egy építkezésen látták utoljára. - Hát az bizony megesik. Előfordulhat, Mr. McKinley, hogy a maga indiánja betonba öntve alussza örök álmát egy felhőkarcoló talapzatában. Akkoriban sok furcsa dolog történt, nem mintha manapság más lenne a helyzet. - A neve Glen Morrison. - Felőlem akármi is lehet nem ismertem közülük egyetlenegyet sem. - Nem? - ámult el Bob. - Nem bizony, Mr. McKinley. Én ugyanis nem jártam közéjük, lévén, hogy akkor még gyerek voltam. Egyetlen iratot sem olvastam el abból a tengerből, amit annak idején a nyakamba ömlesztettek. Nekem csak az volt a dolgom, hogy őrizzem őket. Ezért kaptam a fizetésemet. Az azonban nem tartozott a kötelességeim közé, hogy beléjük is olvassak. - Értem, Mr. Rot. - Jó állás volt, nem azért mondom. Már akkoriban is sokat fájt a lábam, szerencsére nem kellett elkoptatnom őket. Csak ültem a fenekemen, és őriztem azt a sok-sok szemetet, ami nem érdekelt senkit. Ki a francot izgatják manapság a felhőkarcolók építésének ügyes-bajos dolgai? Még mindig rendes fizetést húzhatnék, ha valamelyik szemétnek odafent nem jut az eszébe, hogy mi a fenére való ez az úgynevezett archívum. De eszébe jutott, hogy gyulladjon fel az öregek otthona a feje felett! így aztán megszüntették az archívumot, nekem pedig

útilaput kötöttek a talpam alá. Pedig szegény Phil bácsi azt ígérte, hogy életem végéig megélhetek a sok irkafirkából. Mondja csak, fiam, mi a jó abban, ha megtalálja azt az embert, akit keres, mi? Van valami pénz benne? - Semmi - mondta Bob. - Még ezt a telefont is én fizetem. - Akkor miért csinálja? Bob, bár nem látta senki, megvonta a vállát. - Szeretnék professzor lenni. - Professzor? Egyetemen? - Ott, ha lehet. - És ahhoz az kell, hogy én megmutassam magának azokat a papírokat? - Lehet, hogy az. Ha megtudom, hol van a fickó, akit keresek, illetve hol van eltemetve, a hátramaradottak segítenek nekem, hogy felutazhassak Yellowkni-feba. - Maga Yellowknife-ba akar utazni? - Ha lehet. - Nem ajánlom. Kurva hideg van arra, és sok a harapós kutya. Az indiánok meg barátságtalanok. - Azért kellene az ismerőseim segítsége. Ha segítenek, lehet, hogy össze tudok gyűjteni egy szekérderék régi történetet, amikből ha könyvet írok, még egy professzorság is kinőhet. - Á! - derült fel a hang. - Ezek szerint, ha megmutatom a papírokat, lehet, hogy hozzásegítek egy reményteljes fiatalembert a professzorrá váláshoz? - Talán igen - mondta Bob. - Jól van - dörmögte Mr. Rot. - Meggyőzött. Miért ne cselekedjek egyszer valami jót is? Igaz, így az élet alkonya felé már nem szokás köpönyeget fordítani, de miért is ne? Van a tudománynak angyala? - Csak múzsája. - Az mi? - Hát... olyasmi, mint az angyal. -Előfordulhat, hogy amikor majd ott toporgok a mennyország kapuja előtt, amit természetesen esze ágában sem lesz kinyitni előttem Szent Péternek, egyszer csak odajön ez az izé... félig angyal, és meggyőzi az öreget, hogy Dan Rot azért mégsem volt egészen szemét ember, egyszer cselekedett valami jót is, T például az én szakterületemen. Segített egy habókos amerikainak megtalálni egy halott indiánt. Előfordulhat? -Elő - mondta nagy komolyan Bob, miközben azon töprengett, hogy a pogány világ múzsáinak vajon milyen befolyásuk lehet Szent Péterre. - Jól van - mondta a hang. - Feldiktálom magának a címemet. írja? - írom - mondta Bob. Amikor leírta, letette a golyóstollat a telefonasztalkára. - Mikor kereshetem fel, Mr. Rot? - Soha. Bob megrémült. - Ezt hogy... érti? - nyögte. -Ne majrézzon, nem táncoltam vissza. Csakhogy az archívumot nem a lakásomon őrzöm... Ahhoz talán még a Fehér Ház is kicsi lenne. Csak a biztonság kedvéért diktáltam fel a címemet. - Jövő szerdán ráér? - Mindig ráérek. -Jöjjön ide a lakásomhoz. Nyomja meg kétszer a csengőt. Oké? - Rendben - mondta Bob. - Hánykor menjek? -Ha lehet, délelőtt. Bár... ott sötét lesz, bármikor is jön. -Tessék? - Majd meglátja, McKinley. Ugye nem ijedős? - Nem jellemző - nyelt egyet Bob. - Akkor jó. Mert ha az, jobb, ha pelenkát is hoz magával. Mielőtt Bob megkérdezhette volna, hogy mitől kellene megijednie, Mr. Rot letette a kagylót. 64. A magas, kék zubbonyos fickó is letette a kis fabódéban. Spencer a szája szélét nyalogatta, miközben a beszélgetést hallgatta. Robinson egykedvűen simogatta a szakáiiát, Bertie viszont szótlanul maga elé meredt. - Hát ez van - mondta a magas pasas. - Ennyit tehettem önért, uram. - Köszönöm - mondta Spencer.

A kék zubbonyos felé nyújtotta a kezét. - Kérem az öt kilót. Spencer fülét sértette a követelődző hang. És a pasas magabiztos képe is sértette. - És ha nem? - kérdezte élesen. A pasas ráemelte álmos tekintetét. - Hogy mondta, uram? - Úgy, hogy... mi lenne akkor, ha nem fizetnék? Ha úgy döntenék, hogy egyetlen centet sem fizetek magának. A pasas megvonta a vállát. - Maga tudja, uram. - Mit tenne, ha nem fizetnék? A pasas elmosolyodott. - Nem dolgoznék többé magának. Lehet, hogy néhányszor szüksége lehet még rám. Ki ismerheti a jövőt? Vagy szüksége lehet azok közül a vállalkozó szellemű fiúk közül valakire, akiknek ügyes a kezük, és nem jár el a szájuk. Csakhogy azok a fiúk csak olyannak dolgoznak, aki megbízható. Értjük egymást? - És ha most megölném? - Ugyanez a helyzet. A saját jövőjét cseszné el vele. Spencer sóhajtott, és előhúzta az elkészített borítékot a zsebéből. - Csak tréfáltam. -Értem én a viccet, uram. Most viszont sietnem kell. Maguk csak maradjanak, ha akarnak. Amikor elmennek, oltsák le a villanyt. Biccentett, nem fogott kezet egyikükkel sem, az ajtóhoz lépett és kisétált rajta. Még hosszú másodpercekig hallgatták nyikorgó lépéseit. 65. Amikor a pasas felszívódott, Robinson felnevetett. - Enyém volt az ötlet, főnök. Spencer bólintott. - Nem is felejtem el, Eric. - Most akkor mi lesz, Jim? Jim Spencer megvakargatta az orrát. - Követjük McKinleyt. - Hova? - Ahova megy. - Te, Jim, mit akart ez a McKinley ettől a pasastól? - Nem hallottad? Egy Glen Morrison nevű indiánról érdeklődött. - Mi a francot akarhat tőle? -Tőle már semmit, mert meghalt. Csak a papírjaitól. - Gondolod, hogy lehet bennük valami, ami elvezet bennünket a felakasztott indián kincséhez? Spencer bólintott. - Ezt gondolom, Eric. -És... miért, Jim? - Azért, mert az indiánt is, akit fellógattak, Morrisonnak hívták. Csak nem Glennek. Ez pedig tudod, mit jelent? - Mit, Jim? - Hogy Glen a fia volt. -És? - Ő tudhatta, hol az apja kincse! - A francba! - Ügyes fiú ez a McKinley gyerek. Még szerencse, hogy nem kaptuk el. - Miért, Jim? -Mert ha elkaptuk volna... talán belehalt volna, mielőtt bevallhatta volna, amit most megtudtunk. Adjunk hálát az istennek, hogy még él a fickó. - Adjon hálát ő, elvégre ő kapott egy kis haladékot. - Jól van, Eric. Jó ötlet volt a telefon. Viszket is rendesen a tenyerem. Tudod, ez mit jelent, Eric? - Mit, főnök? - Hogy rövidesen pénzt számolgatok benne. Nagy pénzt. Robinson aggodalmaskodva simogatta a meg a sza-kállát. - Gondolod, hogy... megtaláljuk a kincset, Jim? - Nem baj, ha nem talárjuk meg. -Micsoda?! - Majd megtalálja nekünk ez a McKinley gyerek. -Affénébe! - Ő a mi dzsinnünk, fiúk. - Mink? - kapta fel a fejét Bertie Fox is. - Tudjátok, mi a dzsinn? - Egyfajta pia. Nemigen szeretem.

- Ezúttal nem pia, hanem arab szellem. Ledugaszolt palackban lakik, akkora, mint egy egér, de ha kihúzod az üvegből a dugót, az égig ér. - Ez komoly, főnök? - Annyira, mint az indián kísértetek. Jó dolog egy ilyen dzsinn, fiúk! Ha szükséged van valamire, a nagy barom azonnal teljesíti. Amit kívánsz, a tiéd lesz. Ó a mi dzsinnünk, barátaim. Elvezet bennünket a kincshez. - És az a fickó... tudod, akinek rohad a feje? -Nem létezik, Eric! Eric megcsóválta a fejét. - Létezik, Jim. Én láttam. És valamennyien láttuk. Az nem lehet, hogy ne létezzen. - Békaemberek voltak, fiúk. - De kik, Jim? Spencer ismét megvakarta az orra hegyét. - Még nem tudom. De rajtuk tartom a szemem. - Egy békaembernek nem rohad a feje, Jim. Szerinted ő ölte meg Drewt, Thurmant... - Persze hogy ő! - Akkor bennünket is megölhet. - Ha hagyjuk. De mi nem hagyjuk. Bízzatok bennem. Bertie-nek kedve lett volna azt mondani, hogy Drew és Thurman is bíztak benne, mégis kinyírták őket, de végül is nem mondott semmit. Robinson meghúzogatta a szakáilát, aztán Spencer-re pislogott. - Nem szeretem én ezeket az indiánokat, Jim. Biztos vagy te benne, hogy nem egy indián kísértet szórakozik velünk? Egy zombi, akinek a temetőben lenne a helye. - Biztos - mondta határozottan Spencer. Pedig egyáltalán nem volt biztos benne. 66. Spencer először Dallimore-ral találkozott. Dallimore alacsony, vézna kis fickó volt úgy énekelt, mintha nem is tudna normálisan beszélni. - Te vagy, Dallimore? - kérdezte Spencer, amikor a pasas bemutatkozott neki. Tényleg az vagy, akinek mondanak? - Tényleg - mondta a pasas. - Pap voltál, csak kiugrottal? -Nem ugrottam ki - mondta a pasas. - Kirúgtak. Pedig a biblia is tele van gyilkossággal. Én csak hármat öltem meg, abban a könyvben meg van olyan, aki sokkal többet. - Hogyhogy nem csuktak be? - Mert őrült vagyok. Azt mondják. Jim Spencer beharapta a szája szélét. - Tényleg az vagy? - Mutass egy normálisát, haver. - Például én magam. - Akkor te vagy csak igazán őrült! Az igazi őrültet arról lehet felismerni, hogy tagadja az őrültségét. - Jól van. Mit tudsz? A pap felvisított. Mintha egy malac farkára léptek volna katonacsizmában. - Mindeeent! A markomban tartom őket! Hííííííj! -És... mivel? A pap hosszú, fekete kabátja alá nyúlt, és egy rövid nyelű ostort húzott elő. Spencer meghökkenve látta, hogy a szíját hegyes szögek verik át. Szeg szeg hátán. - Ez a szeretet ostora - mondta büszkén a pap. - Ezzel ostoroztam halálra őket! - Kiket? -Akiket megöltem. Ettől rettegnek igazán. Nincs túlvilági lény, aki ne szarná össze magát, ha meglátja a szeretet ostorát. Tudod, honnan való? - Honnan? - Portugáliából. Az inkvizíció használta. A szeretet ostorával sok száz bűnösből menekítették ki ártatlan lelkét. Hallanátok, hogy visítanak a démonok, ha csak megmutatom nekik. -Más? - Más nincs. Ez is elég. Amikor a pap elment, Robinson széttárta a karját. - Komplett hülye. - Nem is vitás - csatlakozott hozzá Bertie is. Spencer dühösen a földre köpött. - Ti magatok mondtatok, hogy természetfölötti erők forgolódnak körülöttünk. Látom rajtatok, hogy be vagytok csinálva tőlük. Akkor most mit akartok? Itt van egy pap a szeretet korbácsával, és a francba űzi az

indián kísérteteket. Bárcsak már előbb is velünk lett volna! Spencer és Bertie hallgatott. Nem hittek a kirúgott pap démonok feletti hatalmában. Pedig hinniük kellett volna. 67. Bob már este bement a városba Lindseyhez, és nála is aludt. Senor Monteverde úgy tudta, hogy indián barátait látogatja meg. - Aztán vigyázz a skalpodra, Bob - vigyorgott rá, amikor elengedte. - Nehogy ott hagyd nekik emlékbe! Lindsey kocsijával mentek. Egész napi vezetés állt előttük, ezért Lindsey telepakolta elemózsiával. - Van valami terved, Bob? - kérdezte, amikor elindultak. - Hát persze - mondta Bob. - Megtalálom a papírokat, aztán Glent. - És azután? - Az már egyszerű lesz. - Nem gondoltál rá, hogy azok, akik szarvasmaszkot raktak a fejükre, figyelhetnek bennünket? Bob megvonta a vállát. - Nem az isten háta mögött vagyunk, Lindsey. Ez itt Kanada. Neked jobban kellene tudnod, mint nekem. Van itt minden sarkon rendőrség, talán még csendőrség is. - És ha elkapnak bennünket? - Kik, Lindsey? - Honnan a fenéből tudjam? Akik el akarnak kapni. Mit gondolsz, hányan pályázhatnak Morrison kincsére? - Mit kellene hát tennem? Lindsey szomorúan megsimogatta Bob haját. - Az a baj, drágám, hogy én sem tudom. Rabbit talán segít. Azt mondta, végigkísér bennünket az úton. - Gondolatban, mi? Sokra megyünk vele. Lindsey csendesen elmosolyodott. - Nem biztos, hogy gondolatban, drágám. Egyáltalán nem biztos. Bobot - maga sem tudta, miért - ezúttal idegesítette Lindsey titokzatosnak tűnő mosolya. - Mit jelent az, hogy nem biztos? -Magam sem tudom. Csak... hallottam bizonyos dolgokról. - Milyen dolgokról, Lindsey? Lindsey felkapta a fejét. Még soha nem látta ilyen türelmetlennek Bobot. - Sok mindent mesélnek az indiánok, Bob, az or-vosságos emberekről. Például Mr. Rabbitről is. - Mit mesélnek? Lindsey sóhajtott egyet. - Hogy ha követni akarnak valakit, megtehetik úgy is, hogy az illető ne vegye észre. - Láthatatlanná válnak, mi? - kérdezte gúnyosan Bob. - Csak számodra válnak láthatatlanná. Ott vannak a közeledben, de te nem látod őket. - Eszerint mégiscsak láthatatlanok. - Mondom, csak te nem látod őket. - Ez nem ugyanaz? - Azt hiszem, nem. Bob megrántotta a vállát. Nem akart összeveszni Lindseyvel. Hiszen a lány az egyetlen segítsége. És különben is, kötelezettségei vannak vele szemben. Bár hazulról még nem kapott választ azzal kapcsolatban, hogy mikor viheti bemutatni jövendő feleségét, és az a meztelen igazság, hogy még Lindsey sem tud róla, de ami késik, nem múlik. Egyelőre a feladatra kell koncentrálnia. Hogy Lindsey mire koncentrált, nem tudta, csupán annyit vett észre, hogy amint kifutottak a városból, Lindsey egyre szófukarabbá, magába fordulóbbá vált. És mintha egyre többet tekintgetett volna ki az ablakon. Sőt nemcsak hogy kitekintgetett, hanem az ég felé is fordítgatta a fejét. -Bob? - Igen? - Olvastad Olson cikkét? -Nils Olsonét? Persze hogy olvastam. Honnan tudsz te róla? - Elvégre könyvtáros vagyok, vagy mi a fene. - Ez még nem ok rá. -Csakhogy... indiánok is szerepelnek benne. Ez már elég ok, nem?

Bob megvonta a vállát. -Olson könyvét minden kulturális antropológia iránt érdeklődő egyetemi hallgató olvassa. - És mit szólsz hozzá? Bob elmosolyodott. -Hát... sok túlzás van benne. Olsont inkább negatív értelemben szoktuk emlegetni. így jár egy tudós, ha elragadja a fantáziája. - Olsont elragadta? -Finoman szólva is. Pedig nem akárki a fickó. Legalább húsz évet töltött sámánok és orvosságos emberek között a világ legkülönbözőbb pontjain. - És... miért ragadta el? - Olvastad a könyvét, nem? - Olvastam, csak... -Az a helyzet, Lindsey - kezdte a magyarázatot Bob, aki örült neki, hogy Lindsey gondolatai eltávolodtak esetleges üldözőiktől -, Olson azt állítja, hogy az orvosságos emberek valóban képesek állatokká változni. Nemcsak spirituális értelemben, ahogy a kutatók gondolják, hanem a valóságban is. -Ez ... mit jelent? - Ez annyit jelent, kedvesem, hogy a sámánok valóban képesek lennének medve, farkas vagy madarak alakját ölteni. - És... hogy csinálják? - Ezt csak ők maguk tudják, és őrzik is a titkukat keményen. Olsonon kívül még senki nem látott ilyen átváltozást. - Ő látott? - Azt állítja. - És te... mit gondolsz erről? Bob legyintett egyet. - Azt, hogy szemenszedett marhaság. Ha igaz lenne, összeomlana a tudomány. Ha nem is az összes, de jó néhány, beleértve a fizikát is. - Mi lenne, ha... azt mondanám, hogy én is láttam ilyet... és még sokan mások? - Semmi - mondta Bob. - Bárki láthat. A lány összehúzta a szemét. - Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy nem hiszel Olsonnak. - Neki nem is. Illetve... egészen pontosan úgy áll a helyzet, hogy sok orvosságos ember és sámán kiváló hipnotizőr is. Segédeik teletömik a szemtanúkat narkotikumokkal, stimulánsokkal, aztán kapsz egy adagot a hipnózisból. Ilyen állapotban nem nehéz azt látnod, amit a fickó csak akar. - Te már láttál ilyet? - Még nem - mondta Bob. - De bizonyára látni fogok. Lindsey elhallgatott. Nem hívta fel Bob figyelmét arra a különösen nagy termetű madárra, amely percek óta ott repült előttük, mintha csak az utat mutatta volna. 68. Könnyen megtalálták Mr. Dan Rot házát. Bob a biztonság kedvéért megnézegette még egy kicsit a térképet, aztán arra a megállapításra jutott, hogy valóban ez az az utca, és ez az a ház. Leállította a kocsit és szusszant néhányat. Lindsey oldalról rápislantott, majd megsimogatta a kezét. - Izgulsz? Bob azt akarta mondani, hogy dehogy izgul nem az a fajta fickó, aki piti kis ügyektől is idegrohamot kap, de aztán valahogy mégis mást mondott. - Hát... egy kicsit - vallotta be. - Minden rendben lesz, Bob. - Remélem is. Vett egy mély lélegzetet, mintha vízbe akarna ugrani, aztán kiszállt a kocsiból. A ház zöld repkénnyel befuttatott családi ház volt, piros téglákból, kerítés nélkül. Zöld volt a fű az ajtaja előtt oldalt egy kis szerszámoskamra piros teteje látszott. Bob biccentett Lindseynek, aztán az ajtóhoz sétált. Mivel két csengőgombot is talált a falon, találomra a felsőt nyomta meg. Még jószerével el sem halt a csengő hangja, amikor a felső szinten kinyílt egy ablak. Bajuszos, kerek férfifej bukkant fel a nyílásában. - Maguk azok? Bob elmosolyodott. -Mi. - Várjanak - intett a férfi, aztán becsukta az ablakot. Bob úgy döntött, hogy nem száll be addig a kocsiba, amíg Mr. Rot fel nem bukkan előttük. Maga sem tudta, miért, de a kocsin kívül akarta megvárni. És jól is tette, hogy így döntött. Ha nem így dönt is,

ki kellett volna szállnia a kocsiból. Mert ami ezután következett, alaposan megváltoztatta a terveiket. Azzal kezdődött a dolog, hogy bár kinyílott a ház ajtaja, nem bukkant fel a nyílásában senki. Helyette harsány berregés hallatszott, majd olyan valami ereszkedett le eléjük - feltehetően az előszoba mennyezetéről -, mint egy felvonóhíd. Mintha a ház lakója árkot ásott volna a küszöb és az előszoba közé, s ezt az árkot egy leereszthető és felhúzható szerkezet segítségével lehetett volna csupán áthidalni. Bob eltátotta a száját. Mi az ördög ez? Amikor a felvonóhíd leereszkedett, egy kerekesszék bukkant fel az ajtónyílásban. Először úgy tűnt, hogy üres, s csak amikor közelebb ért hozzájuk, vették észre, hogy ül benne valaki. A valaki alig volt nagyobb egy csecsemőnél. Bobot a Csillagok háborújának valamelyik figurájára emlékeztette, jóllehet, arra már nem emlékezett, melyikre. A csecsemőtesten átlagos nagyságú, bajuszos férfifej ült. A férfi kicsinyke kezében távirányítót tartott, amelyen fekete és piros gombok váltogatták egymást. Bob elhűlve nézte, amint a kis ember feléjük gurul, s csak akkor parancsolta le a döbbenetet az arcáról, amikor a kerekesszék már egészen a közelébe ért. A csinos férfifej elmosolyodott. - Meg van döbbenve, mi? Bob nyelt egy nagyot. - Bocsásson meg, kérem. A férfi legyintett. -Nincs miért bocsánatot kérnie. Nem volt felkészülve a látványra. Ha előre megmondom, hogy nézek ki, bizonyára nem csodálkozott volna, úgyhogy az én hibám. Különben Dan Rot vagyok, maga meg McKin-ley, mi? - Bob McKinley. Dan Rot szeme végigsiklott Lindsey autóján. - Ki ül a kocsijában? -A... kolléganőm. Lindsey. - Erről nem volt szó. -Bocsásson meg, de annyira megörültem önnek, hogy elfelejtettem szólni róla. -Rosszul tette... de már mindegy. Nem szívesen mutatkozom ifjú hölgyek előtt, nehogy rémálmaik legyenek tőlem. - Ugyan már, hova gondol! - Jól van, akkor ezt a kérdést egyszer s mindenkorra le is zárhatjuk. így születtem, azóta ilyen vagyok. Ezért bízták rám az archívum őrzését is. Nem vagyok sem szegény, sem gazdag, megvagyok. Nincsenek kisebbségi érzéseim sem, bár termetemet tekintve joggal lehetnének. És sértődős sem vagyok nyugodtan megnézhet magának. Az viszont igaz, hogy nem szívesen érintkezem már senkivel, ezért is haboztam egy kicsit, hogy segítsek-e önnek. Továbbá arra kérem, hogy nem kell tapintatosnak lennie a társaságomban. Semmilyen témát nem kell kerülnie, és szándékosan vidámkodnia sem. Érti, mire gondolok? - Azt hiszem, igen. - Akkor rendben. Itt kell hagyniuk a kocsijukat, az enyémmel megyünk tovább. Keressenek neki egy árnyékos helyet, itt biztonságban lesz. Azért kell az én kocsim, mert a magukéba nem férnék be. - Hol a... kocsija? - Ott a garázsban. Az a piros tetős. Várjanak, azonnal jövök. A kerekesszék mintha terepjáróvá változott volna: rágördült a fűre és jobbrabalra dülöngélve elindult a garázs felé. Bob kísértést érzett, hogy utána fusson és megakadályozza, ha fel akarna borulni, de még idejében meggondolta magát. Nem biztos, hogy a kis ember szívesen venné a szorgoskodását. Odaballagott a kocsijukhoz, és kinyitotta az ajtót. Pár szóval elmondta Lindseynek, mi a helyzet, majd maga is beült, és egy árnyékot adó fa alá vitte a kocsit. Szeme sarkából látta, hogy mintha valami megmozdult volna a fán, de nem törődött vele. Talán egy mókus. Van errefelé éppen elég. A hatalmas terepjáró éppen akkor állt ki az útra, amikor visszatértek a bejárati betonösvényhez. A kis férfi úgy trónolt a volán mögött, mint a hatalmas munkagépek vezetői szoktak emeletes monstrumaik fülkéiben. Lindsey nem szólt semmit, csak megszorította Bob kezét. Bob visszaszorította. A kis ember kocsija nem is autónak tűnt, hanem futurisztikus járműnek, amelynek a megértéséhez évek kellenének. Talán még repülni is képes - gondolta Bob, amint bekukkantott a vezetőfülkébe. Mr. Rot ott is a kerekesszékében ült, lábánál furcsa formájú pedálok sötétlettek. Amikor a nyitott ajtóban feltűnt a lány feje is, a férfi ismét elmosolyodott.

- Lindsey? - Örvendek, Mr. Rot. - Ó, hívjon csak Dannek. Hogy tetszik a kocsim? - Csodálatos. - Ezt mondom én is. Képzelje, én terveztem. Még az automatikáját is. Mit szólnak hozzá? - Nem akármilyen - dicsérte Bob. A kis férfi akkor a visszapillantó tükrében szemügyre vette Lindsey kocsiját. - Mi van az autójukon? Bob értetlenül nézett rá. - Mi lenne? - Valami madár. Még nem is láttam ilyet. Bob hátrafordult. Lindsey kocsijának a motorházán valóban egy madár ült: cirka akkora, mint egy kanadai lúd. - Alighanem egy lúd. - Ez nem lúd. - Nemigen ismerem a madarakat, sajnos. - Nem ártana, ha elhessentené. Ha rácsinál, felmarja a lakkozást. - Úgyis visszajön - mondta Bob. - Hátha nem. Nem honos itt, mert soha nem láttam még ilyet. Bob jobb a békesség alapon leugrott a kocsi hátul-só üléséről, ahol már elterpeszkedett Lindsey mellett, és a kocsijuk felé lépkedett. Útközben felemelte a kezét, hogy elhessentse a hívatlan jövevényt. - Menj már a fenébe! A madár félrefordította a fejét, és mintha ránevetett volna. Bob kénytelen volt beismerni, hogy akármi is a madár - lúd vagy nem lúd -, csinos darab. Kék volt a nyaka, piros a csőre, csupa zöld meg barna a teste, a lába pedig égővörös. Inkább trópusi madárnak tűnt, mint északinak. Bob agyán átvillant a gondolat: lehet, hogy meglépett valahonnan, és most nem talál haza szegény. A madár ekkor hangtalanul, szép, komótos szárnycsapással fellibbent a levegőbe, tett néhány kört felettük, majd eltűnt a ház mögött. Mr. Rot megcsóválta a fejét. - Érdekes - hümmögte. - Sosem láttam még ilyet, pedig még madaras könyvem is van. Ha visszajöttünk, utánanézek. Lindsey lehajtotta a fejét. Mintha mosolygott volna magában. 69. Mr. Rot nem volt szófukar, így hamarosan megismerhették a kocsit, és vezetésének minden csínját-bínját. - Két évig tartott, amíg engedélyezték a közúti használatát - panaszkodott Mr. Rot. - Ezer bizottság próbalta ki, és éppen ez volt a baj. Aki nem gyakorolja vele a vezetést, az nem is tudja irányítani. Két bizottság falnak ment vele, egy pedig felmászott a fára. És természetesen mindezt az én költségemre. Közben olyan magabiztosan nyomkodta piros és fekete billentyűit a távirányítóján, hogy Bob csodálata egyre csak növekedett. Amíg a kocsiról beszélgettek, kifutottak a városkából. Cirka fél óra után letértek a gyorsforgalmi útról egy keskenyebbre, majd erről egy rossz állapotban lévő hegyi útra váltottak. Az épületek lassan elmaradoztak mögöttük: félórányi autózás után kint találták magukat a szabad természetben. - Biztos, hogy jó felé megyünk ? - kérdezte Bob gyanakodva. - Nem bízik bennem? - mosolygott a kis pasas. - Dehogynem bízom - pirult el Bob. - Csak éppen bárki eltévedhet. Gondolom, nem tegnap járt erre utoljára. -Jó tíz éve - biccentett a bajuszos fej. - De azért odatalálok, legyen nyugodt. Ez meg mi a fene? - Micsoda? - hökkent meg Bob. - Figyelje csak! Ott, azon a sziklán! Bob odanézett, és a szája szélébe harapott. A madár, amelyet elkergetett Lindsey kocsijáról, ott ült a töredezett szélű út mentén egy kövön, és őket bámulta. - Biztos egy nagyobb raj érkezett valahonnan - tűnődött az apró férfi. - A fenébe is... vajon milyen madarak lehetnek? Bobban először fogalmazódott meg a gyanú, hogy talán ez a madár nem ugyanolyan madár, hanem ugyanaz a madár, amelyik Lindsey kocsiján ült. A kocsi éles keréksivítással lekanyarodott egy föld-útra. - Azonnal ott vagyunk.

Bob akárhogy is méregette a szemét, nem látott semmit, ami olyan épületre emlékeztette volna, amelyben egész archívumot rejtettek el. Aztán megpillantott néhány gyanús tárgyat. Először is egy pár villanyoszlopot, amelyeket drótok kötöttek össze egymással, de végül is nem vezettek sehova. Talán tíz-tizenöt oszlop állhatott egymás mellett rozsdás vezetékeiket tartva. Távolabb horpadt oldalú csilléket látott, mellettük épületromokat. Nem messze egy ugyancsak elpusztult csillepálya szomorú maradványai hevertek a földön. A kocsi megtorpant, a kis pasas a kormányra tette a kezét. - Megérkeztünk - mondta. Bob meghökkenve nézet Lindseyre. - Mi a fene ez? - Bánya - mondta Mr. Rot. - Legalábbis az volt az ötvenes évekig. Aztán bezárták. - Mit bányásztak itt? - Fogalmam sincs róla - mondta Mr. Rot. - Akárhogy is érdeklődtem utána, nem sikerült kiderítenem. Talán ritka földfémeket. Tudja, akkoriban dühöngött a hidegháború, olyasmit termelhettek ki innen, ami a háborús programokhoz kellett. Aztán magára hagyták, és már nem kell a fenének sem. Bob ekkor már mindent értett. - Lent van az archívum? - Lent. - Gyerünk, Mr. Rot. A kocsi ismét meglódult. Ötpercnyi autózás után egy lecsupaszított kőfalba vágott vasajtó előtt torpantak meg. - Itt is lennénk. Bobnak lett volna néhány kérdése, de Lindsey mintegy csendre intve megszorította a kezét. Mr. Rot hátradőlt a székében, és Bobra pislogott. - Innen már maguknak kell továbbmenniük. Annak idején működött a felvonó gyanítom, hogy ma már a nyomai sincsenek meg. - Akkor hogy jutunk le? - Vaslépcsőn. Négyszáztíz lépcsőfok vezet le a tárnákig. Öt perc alatt leérnek, visszafelé már hosszabb lesz az útjuk. Ezzel számoljanak. Bármeddig is keresgélnek, megvárom idefent magukat. Ha holnap reggelig nem jönnek vissza, riasztom a rendőrséget, amit őszintén szólva nem szívesen tennék. A végén még megkérdeznék, hogy mi a fenét kerestünk ezen a tiltott területen. - Tiltott terület? - Nem látta a táblákat? -Nemén! - Pedig voltak. Igyekezzenek kérem, már ha mindketten lemennek, és Lindsey kisasszony nem marad itt nekem kellemes társaságnak. - Azt hittem, maga is lejön - idegeskedett Bob. -Hogy igazodom el odalent? -Nyissa fel a csomagtartót. Talál benne mindent, ami a túrájukhoz kell. Lámpát, némi kaját és a tárnák tervrajzát. Sok mászkálásra nem lesz okuk, hiszen az archívum csak egyetlen tárnát tölt ki. Azt ajánlom, keressék meg a fickó dossziéját. Többre úgysem mehetnek ennyi idő alatt. Ahhoz, hogy végignézzék az ösz-szes papírt, évek kellenének. Nos, mennek vagy maradnak? A fenébe is... már megint itt ez a madár! Láttak már ilyet? Halálra idegesít, hogy nem tudom, micsoda. Próbálják kinyitni az ajtót, ha nem sikerülne, találnak a kocsi hátuljában feszítővasat, azzal essenek neki. Hátradőlt a székében, és bekapcsolta a rádiót. A madár mintha a dallam ütemére repkedett volna a fejük felett. Elindultak a bánya bejárata felé. 70. Amint Bob megpillantotta a félig nyitva várakozó vasajtót, letette a földre a feszítővasat. - Erre aligha lesz szükségünk. A sötétség úgy magába szívta őket, mintha fekete bársonytóba süllyedtek volna. Bob felkattintotta az elemlámpát, és végigvilágított vele a falakon. Köröskörül eldobált szemét és számtalan falfirka bizonyította, hogy az elmúlt idők során sokan megfordultak a bánya bejáratánál. Nem kellett soká keresgélniük a lépcsősort. Alig tíz méter megtétele után a járat kétfelé vált: az egyik út lefele vezetett - igaz, csak enyhén lejtősen -, s rozsdás sínek mutatták, hogy évtizedekkel ezelőtt itt még csillék közlekedtek. Az elágazás másik száránál viszont mélybe süllyedő vaslépcső-sor kezdődött.

Bob, bár nem szeretett volna egyedül leereszkedni a mélybe, udvariasan megkérdezte Lindseyt, hogy nem maradna-e mégiscsak idefent. A lány nem válaszolt helyette kinyújtotta a karját, és a lépcsőre mutatott. Arcán valamiféle furcsa bizakodás látszott. - Nem láttad? - Mit? - kérdezte meghökkenve Bob. - Ott ment lefelé. - Kicsoda, Lindsey? Én nem láttam semmit. - Ott... futott valami. Bob ekkor arra gondolt, mégiscsak magával kellett volna hoznia a feszítővasat, amelyet könnyelműen odafent hagyott a bejáratnál. Csakhogy ekkor már cirka ötven lépcsőfoknyira jártak a föld alatt. - Mit is kérdeztél az előbb? - kérdezte a lány a vaslépcsőket figyelve. Egyelőre stabilnak látszott valamennyi vasfok nem kellett attól tartaniuk, hogy széthullik a lábuk alatt. - Biztos vagy-e benne, hogy le akarsz jönni velem? - Már késő - nevetett Lindsey -, már lent vagyunk mind a hárman. -Hárman?! - Ó, ezt csak úgy mondtam - kuncogott Lindsey zavartan. Ebben a pillanatban elfordult a lépcsősor. Bob rávillantotta a lámpáját a kanyarra, majd meglepetten felkiáltott. - Ez meg mi a csoda? - Láttál valamit? - kérdezte mögötte Lindsey. - Nem is tudom - hümmögött Bob. - Mintha egy kis állat futott volna el előlem. Olyasmi farka volt, mint a rókáé. - Csak vigyázz, és nézz a lábad elé! Bob furcsán kezdte érezni magát. Nem volt kifejezetten klausztrofóbiás alkat, a lépcsősor mégis kezdte megviselni az idegeit. Amikor elindultak, barlangban voltak a tető legalább három méterrel húzódott a fejük felett. Ahogy aztán lefelé ereszkedtek a lépcsőn, a járat kezdett összeszűkülni. A századik lépcsőfok környékén úgy érezte, hogy egy szemétledobóban jár, amelybe ismeretlen okból lépcsőket telepítettek. - Baj van, Bob? Bob megtörölgette a homlokát. - Mintha... kevesebb lenne itt a levegő. Meg kellett volna kérdeznünk Mr. Rotot, hogy van-e elég oxigén odalent. Ha nincs szellőztetés... - Biztosan magától is elmondta volna. - Hátha ő sem tudja. A százötvenedik lépcsőfok környékén Bob már úgy érezte, hogy ordítania, majd menekülnie kell. Akárho-vá, csak el ebből a szemétledobóból! Már-már oda akart kiáltani Lindseynek, hogy megfordul és felfut a reménytelen magasságba, nem törődve vele, hogy Glen Morrison holtteste hazakerül-e valaha is, amikor bővülni kezdett körülöttük a folyosó. Az oldalfalak és a tető is hátrébb húzódtak, a lépcsősor pedig ismét elfordult. - Azt hiszem, hamarosan megérkezünk - nyögte a lány. - Elfáradtál? - fordult hátra némiképpen megköny-nyebbülve Bob. - Csak a térdem - lihegte Lindsey. - Kevesebb lépcsőhöz szokott az utóbbi időben. A lépcsősor elfordult, s ismét sötétséggel találták szembe magukat. Bob ekkor zizzent csak rá, hogy sötétség és sötétség között mekkora lehet a különbség. A levezető szemétledobóban sem volt fény, zseblámpájuk mégis megvilágította a környezetüket. Itt azonban, ahova kerültek, olyan sötét volt, hogy egyszerűen elveszett benne a lámpavilág. - A fenébe is - morogta Bob. - Ha kialszik a lámpánk, soha nem találunk vissza. Ebben a szempillantásban felcincogott mellettük valami. Olyan hangosan, hogy megdermedtek tőle. Legalábbis Bob. Ijedtében összevissza járatta a sötétben a lámpa fényét, mígnem az egy két lábon ülő állaton állapodott meg. Bob annyira megijedt, hogy majdnem elejtette a lámpát. Aztán akkorát ordított, hogy Lindsey nagyot csuklott rémületében. - Mi a franc ez? - ordította, és lehajolt, hogy a kezébe kaphasson valamit. Ha mást nem, legalább egy követ, amellyel elűzhetné az állatot. - Egy rohadt patkány! Egyetlen pillanat alatt eszébe jutott minden rémtörténet, amelyet valaha is patkányokról olvasott. Volt köztük olyan is, amelyben néhány vakmerő

lemerészkedett a város alatt húzódó alagútrendszerbe, ahol aztán a patkányok megtámadták őket. Sajnos, még képet is talált a leírás mellett. Éppen azt a pillanatot kapta el a művész, amikor a rágcsálók beleharaptak az áldozataikba. - Mit csinálsz, Bob? - Keresek valamit, és hozzávágom! - Ez nem patkány... Bob! Bob belátta, hogy a valami valóban nem patkány. Inkább mókus, vagy micsoda. Sajnálatos módon, mind ez ideig nem foglalkozott az indiánokat körülvevő állatvilággal, pedig a kulturális antropológiát művelőnek ezt sem szabadna elhanyagolnia. El is határozta, hogy ha előfordulna az a hihetetlen dolog, hogy élve szabadul a bányából, bepótolja a mulasztását. Be bizony! - Akkor mi a fene? - kérdezte az állatkát szemlélve. Be kellett azt is látnia, hogy az állatka csinos darab. Kecses, vékony teste van, értelmes szemei, szimatoló orrocskája. Nem látszik olyannak, aki ok nélkül nekik esik, és beléjük harap. - Mókus - mondta a lány. - És mi a fenét keres itt? Nagyon meglepődött volna, ha Lindsey elmondja neki, amit a mókuskáról sejtett. 71. Jó darabig némán álldogáltak a sötétség mélyén. Mintha valami elvarázsolta volna őket, egyikőjüknek sem akaródzott elindulnia. Innen még látszott az utolsó lépcsőfok, a visszavonulás útja. De ha csak néhány méternyire is eltávolodnak tőle... A mókus is a sötétséget szemlélte. Bob ekkor már biztos volt benne, hogy az állatka kíváncsisága áldozata lett. Annyira rácsodálkozott a ritkán látott teremtményekre - rájuk -, hogy lekísérte őket oda, ahonnan már nem volt számára visszaút. Bob elképzelhetetlennek tartotta, hogy a kis állat megtegye a felfelé vezető több száz lépcsőfokot. Az állat makogott, hátrafordult, és rájuk nézett. Mintha biccentett volna, majd beleveszett a sötétségbe. - Lindsey? - Tessék, szívem? - Mit csináljunk? - Várjunk egy kicsit. Bob éppen meg akarta kérdezni, hogy mire, amikor a mókus visszatért. Megállt velük szemben, és úgy szimatolt hegyes kis orrával, mintha ki tudja, minek az illatát erezné. -Ez ... visszajött. - Vissza. A mókus makogott, meglengette bozontos farkát, és ismét eltűnt a sötétségben. Bob utánavilágított, de a fénysugarak belevesztek a mindent magába szívó bársonyba. - Azt akarja, hogy menjünk utána - mondta tétován a lány. Bob meghökkent. - Kicsoda? - A mókus. - Hogyhogy azt akarja? - Érzem. - Ne nevettesd ki magad, Lindsey. Ekkor a mókus másodszor is visszatért. Immár sokkal követelődzőbben. Odafutott Bobhoz, és a nadrágjához dugta az orrát, mintha el akarná kapni a szárát. Bob felkapta a lábát, és táncot járt a fekete mélységben. -Tűnj el innen, te! Húzz el a fenébe! - kiáltozta komikusán ugrándozva. Ha odafent csinálja, a föld felszínén, bizonyára nagy örömet okozott volna a produkciója. Itt azonban Lindseyt kivéve nem volt közönsége. A lány pedig hallgatott. A mókus makogott, és ismét kifutott a lámpa fényköréből. A farka azonban benn maradt. - Ránk vár - suttogta Lindsey. - Azt akarja, hogy menjünk utána. - Hova? - Azt nem tudom. - A térkép szerint itt ketté kellene válnia a járatnak. Te látsz valami hasonlót?

- Nem látok - mondta Lindsey. Bob torkán kellemetlen érzés kúszott fel. Mi van akkor, ha Mr. Rot átvágta? Becsapta valamiért. Idehozta egy elhagyott bányába, ahol bármi megtörténhet. Mint ahogy már meg is történt. -Lindsey... - Tessék, szívem? - Mi van akkor, ha... - Hív bennünket, szívem. Kérlek, menjünk utána. Mielőtt Bob tiltakozhatott volna, elkezdte maga előtt tolni. Mint ahogy a gyerekek játszanak. Bob megpróbálta belemélyeszteni a sarkát a talajba, de az olyan kemény volt, hogy hasztalan próbálkozott. így aztán csak tiltakozó szavakra tellett az erejéből. - Lindsey, mi a fenét csinálsz? Hagyj békén, kérlek! Lindsey, megőrültél?! Ekkor újra felbukkant előttük a mókus. Éppen akkor, amikor Bob megállapította, hogy a mennyezet immár láthatatlan magasságban húzódik a fejük felett. - Ismét itt van... Lindsey, én... A mókus makogott, és felugrott a levegőbe. Egészen magasra. Bob ijedten az arca elé kapta a kezét. Csak nem akarja ki váj ni ez az átkozott a szemét? A mókus azonban mást akart. Ugrott még egyet, az előbbinél is hatalmasabbat, és fent ragadt valahol a sötétség közepén. Akárhogy is várta, nem esett vissza a talajra. Bob felnyögött, és keresni kezdte a lámpafénnyel. Uramisten, mi lesz velük, ha a mókus, vagy micsoda, egyszerre csak repkedni kezd körülöttük? Lehet, hogy nincs is magánál? Álmodik, vagy kómában van? A kómásokról mondják, hogy amíg öntudatlanul fekszenek, egy másik világban járnak, amelyet aztán magukhoz térésük pillanatában elfelejtenek. A mókus fent ült egy fadoboz tetején, és csillogó szemekkel bámult rá. Mintha azt sugározta volna a pillantása, hogy figyelsz, haver? Nézd csak, mit találtam neked! Bob a doboz oldalára villantotta a lámpáját. Kapcsolószekrény - hirdette a kopott, vörös betűkkel felmázolt felirat. - Te jó isten! - nyögte Bob. - Te jóságos isten! Meg akarta kérdezni a lányt, hogy most aztán mi legyen, de Lindsey nem hagyott időt az elmélkedésre. Úgy lökte félre, hogy nekicsapódott valaminek, amiről csak később derült ki, hogy egy csille. Lindsey feltépte a doboz ajtaját. Olyan erélyes mozdulattal, hogy mindjárt kiszakadt a sarkából. Nem kell-hetett neki sok: az első rántásra megadta magát a sorsának. Ahogy a faajtó lehullott a talajra, Bob eltátotta a száját. A dobozban bakelitkapcsolók hosszú sora húzódott. -Ehhez mit szólsz? - fordult hátra a lány. - Mit szólsz hozzá, Bob? Bob lelkén előbb a remény hullámzott át, aztán meg a reménytelenség. Hiszen látta odafent a vezetéket. Nem vezet sehonnan sehova. Csupán a maradéka egy valaha működő rendszernek. -Sajnos, nem... Mielőtt tovább folytathatta volna, Lindsey forgatni kezdte a kapcsolókat. Kit-kat, kit-kat - kattogott a bakelit, de nem történt semmi. Aztán egyszerre csak szakadozni kezdett a fekete bársony. Mintha ollóval vágtak volna réseket rajta. A mennyezeten jó magasan, talán öt-hat méternyire, lámpák gyulladtak. Mindketten felkapták a fejüket. A körték halványan pislákoltak csak, de ez is elég volt ahhoz, hogy megcsodálhassák azt a hatalmas, széles tárnát, amelyben tartózkodtak. A lámpák maguk rabok voltak a meny-nyezeten felszerelőik vasketrecekbe bújtatták őket. Csodálatosképpen valamennyi égett, dacolva az elmúlt évtizedekkel. -Te jó isten! - nyögte Bob. - Te jó isten! Hol a mókus? A mókus ekkor már nem volt sehol. Mintha megelégedett volna eddigi működésével, és lelépett. - Talán visszament a felszínre - találgatta a lány. -Igyekezzünk, Bob, mert nem tudhatjuk, meddig tart a fény. - Honnan a fenéből jöhet? Hiszen azok a drótok odafent... - Nem mindegy? Bob belátta, hogy mindegy, és töprengés helyett inkább a tárna felé fordította a figyelmét. Három-négy csille is látszott a széles vágatban, amelyből alig húszméternyire tőlük újabb vágat indult.

El akarta oltani a lámpáját, de ekkor megpillantott valamit a földön. Vastag, kemény fedelű füzet volt látszott rajta, hogy valaki már rálépett, és a falakról rácsepegő nedvesség is alaposan összeáztatta. Bob lehajolt érte, és felvette. A füzet már nem is volt füzet, csupán egy összeragadt, összetapadt papírhalmaz. Annyit mégis ki tudott venni a fedelére írott szövegből, hogy építőanyagok listáját tartja a kezében. Mielőtt eldobta volna, tovább nézegette a talajt. Még egy füzet... ott még egy... papírlapok... Papírokból készített út, amely a sötét oldaljárat felé vezet. - Ott! - mutatta az irányt Lindseynek. - Ott a bejárat. - Biztos vagy benne? - Kérdezd inkább a mókust! A mókus azonban felszívódott. Bob már abban sem volt biztos, hogy látta-e egyáltalán. Kézen fogva futottak a bejárathoz. Bob a szeme sarkából látta, hogy a lány egyre nehezebben szedi a leve-got. - Csak még egy kis kitartás, Lindsey! - suttogta oda neki. - Csak még egy kis kitartás! Elérték az oldalfolyosó bejáratát. Bob megkönnyebbülve nyugtázta, hogy ebben is világítanak a lámpák a mennyezeten. Vajon meddig? Tett néhány lépést előre, aztán megtorpant. Úgy érezte, elszédül a látványtól. Amerre csak a szeme ellátott, végtelen hosszúságban vaspolcok húzódtak a járat két oldalán. A polcokon számtalan irat, dosszié, boríték - viszonylagos rendben egymás mellett. Igaz, néhány polc már összeomlott, földre terítve a rajta heverő papírokat, másikakról pedig csak úgy maguktól lehullottak, összességében azonban rendezett volt az irattár. - Te jó isten! - nyögte ki tudja, hányadszor már Bob. - Gyerünk, Bob! - sürgette Lindsey, aki mintha megrettent volna a látványtól. Mit is mondott Mr. Rot? - Valami olyasmit, hogy a dossziék ábécé sorrendben vannak. - Az ott milyen betű? -AD, Bob. - Keressük az M-et! Tíz végtelennek tűnő, hosszú perc kellett hozzá, hogy megtalálják. Keresés közben jó messzire távolodtak a bejárattól. Odafent a mennyezeten ritkulni kezdtek az égő lámpák egyre több volt, amely éppen csak pislogott, vagy már örökre elszenderedett. -Gyerünk, Bob! Lindsey találta meg az M betűt. May - hirdette a felirat. Lindsey gyorsan belelapozott. A dosszié egy Hubert May nevű építőmunkás adatait tartalmazta. Kettőzött erővel láttak a kereséshez. Újabb tíz perc múlva eljutottak a Morrisonokhoz. Éppen öt volt belőlük: Fred Morrison, Pat Morrison, John Morrison, Dick Morrison és az ötödik. Amelyiknek hiányzott az anyaga. Csak az üres dosszié árválkodott a másik négy mellett, kifosztva, reménytelenül. Bob legszívesebben sírva fakadt volna csalódottságában. 72. Olyannyira elkeseredett, hogy földhöz vágta a négy másikat. - A fenébe is, hát ezért kellett idejönnünk? Lindsey lehajolt, és felszedegette őket. - Hátha egymásba csúsztak. Bizony, hogy nem csúsztak egymásba. Glen Morrison dossziéjának a tartalma nem volt egyikben sem. - Elvitte valaki - morogta elkeseredetten Bob, akin most tört ki az elmúlt órák minden fáradtsága. - Én azonnal összeesem... - Várj még egy kicsit - nyugtatta a lány a dossziékat lapozgatva. - Hátha... -Mit hátha?! - kiáltotta könnyeivel küszködve Bob. - Adtunk egy pofont a szarnak...! Ezekből soha nem derül ki... - Világíts már ide! Bob látta, hogy az üres dossziét tartja a kezében. - Mi a francért? Az csak egy dosszié! - Hát éppen ez az! Nézz már ide, ahelyett, hogy hisztériázol! Bob legyintett, de azért odanézett. A dossziéban valóban nem volt papír, magán a dosszién viszont látszott valami. - Fényt kérek, nem hallod?

Bob közelebb vitte a dossziéhoz a lámpát. A sárga fényben szinte megelevenedni látszott a vörös golyós-tollal írt sor. Glen Morrison. Meghalt 1931. Berlin. Régi temető. D. Rot. Üdvözlet az élőknek! -Uramisten! - suttogta Bob, eltátva a száját. -Uramisten! Valahol a fejük felett mintha megdördült volna az ég73. A lámpák megrebbentek a mennyezeten, de nem aludtak ki. - Mi a fene volt ez? - Nem tudom - húzta fel a vállát a lány. - Mindenesetre tűnjünk el innen! - Nem kellene a többit is...? - Megbolondultál? - förmedt rá Lindsey. - Sok ezer dosszié van idelent. Hónapokba kerülne, amíg nyomra bukkannánk, ha rábukkannánk egyáltalán valamire. - De ezzel... nem megyünk semmire! -Akkor ez zsákutca volt. Majd mással próbálkozunk. - Istenem, Lindsey! A lány is észrevette, amit Bob. Hogy már közel sem olyan tiszta körülöttük a levegő, mint korábban. Már akarta is kérdezni a lánytól, hogy szerinte hogy jut le a friss levegő ide a mélybe, de a por, amely körülöttük lebegett, egyszerre értelmetlenné tette a kérdést. - Valami történt odafent, Bob. -Futás! Megfordultak, és elhajítva a dossziét, a bejárat felé futottak. A lámpák egyre nagyobbakat pislogtak a mennyezeten. Mintha figyelmeztetni akarták volna őket valamire. Átfutottak a csillék között, aztán megtorpantak, és dermedten néztek maguk elé. Bob először azt hitte, hogy eltévedtek, és ismeretlen járatba jutottak. Ez a tárna ugyanis nem az volt, amelyből az irattárba kerültek. Ennek a tárnának a végében irdatlan mennyiségű vasszerkezet hevert, eltorlaszolva a bejáratot. Valahonnan a végtelen magasságból világosság szűrődött le hozzájuk egy kürtőn. A kürtő üres volt, csupán a falában látszottak egy hajdani vaslépcső maradékai. Lindsey Bobhoz simult, és sírva fakadt. -Nincs semmi vész, Lindsey - igyekezett megnyugtatni a lányt Bob. - Rossz tárnába jutottunk. Ez nem a miénk. - Ez az, Bob - hüppögte Lindsey. - Hogyhogy az? - Összedőlt a lépcső, Bob. Örökre itt rekedtünk. Bob felpillantott a feje fölé. Mintha egy csillagot látott volna lepislogni rájuk. 74. Spencer megállította a kocsiját Rot terepjárója mellett. Kiszállt belőle, és intett a többieknek is, hogy kövessék a példáját. Robinson óvatosan a földre huppant, s Bertie Fox is nehézkesen kászálódott ki, mintha nem akaródzna neki elhagyni a kocsi biztonságát. Dalli-more atya ezzel szemben szinte úgy röppent ki az autóból. Ostorát a nyaka köré tekerve vérszomjas kaukázusi felkelőre emlékeztetett. - Hah! - szimatolt a levegőbe, amikor megállt a terepjáró mellett. - Az ördög bűzét érzem! Bertie sóhajtott, és Robinsonra pillantva homlokához érintette a mutatóujját. Robinson legyintett, és a terepjárót vette szemügyre. Spencer figyelmét természetesen nem kerülte el emberei reakciója. Őszintén szólva, kezdte már bánni, hogy magával hozta Dallimore-t. Vagy őrült, vagy szélhámos. Vagy mind a kettő. Odasétált a terepjáróhoz, és bekukucskált az ablakán. - Van itt valaki? - Itt vagyok a volánnál - felelte Mr. Rot, kiemelkedve a kerekesszékből. Spencer megcsóválta a fejét. - Valahogy nagyobbnak képzeltem. -Hiszen mondtam magának, hogy kerti törpe vagyok. - Maga még annál is kisebb. Hogy sikerült ekkorára? -Ezt talán az apámtól kellene megkérdeznie. Egyébként hogy talált rám? Honnan tudta meg egyáltalán, hogy létezik egy Rot nevű kis féreg a világon? - Megtudtam - nevetett Spencer. - Olyan vagyok, mint a vadászkutya. Ha egyszer a nyomába vetem magam valaminek, kiélesednek az érzékszerveim. Meg aztán jó

kapcsolataim is vannak. - Gratulálok - biccentett fanyarul a kis ember. - Szóval, Mr. Rot - sóhajtott Spencer -, mi a helyzet? - Elhoztam, amit kért - mondta Rot kissé felemelkedve az ülésen. - Itt van a seggem alatt. - Hé, hé! - szólt rá Spencer. - Várjon csak egy kicsit. Nem szeretem a meglepetéseket. Nem szeretném, ha stukkert húzna ki a feneke alól. - Ne tréfáljon, Mr. Spencer, hiszen meg sem tudnám emelni. - Kutasd át, Robinson! Robinson bedugta a fejét a kocsi ablakán, majd tett egy gyors lépést hátrafelé. - Mindjárt elhányom magam, főnök. - Jól van - nyugtatta Spencer, és visszalépett a kocsihoz. - Ide a cuccal! A kis pasas mocorgott egy kicsit, aztán egy vaskos dossziét nyújtott ki az ablakon. - Itt van, amit kért, Mr. Spencer. - Ez az egész? - Nem elég magának? így is vastagabb, mint a legvastagabb pizza, hehehe! - Tudja, mi van benne? - Hogyne tudnám. Glen Morrison anyaga. - A felakasztott indián fiáé? - Nem foglalkoztam halott indiánok családi kapcsolataival. -Úgy gondoltam, biztos, hogy Glenn Morrison anyaga van a dossziéban? - Nézze meg, ha nem hiszi. Spencer belelapozott a papírokba. A kis féreg igazat beszél. Itt is Glen Morrison neve, ott is Glen Morrison neve... A kis pasas kidugta normális nagyságú fejét az ablakon. - Kérdezhetek valamit, főnök? - Ki vele! - biztatta a papírokat lapozgatva Spencer. - Mi a francnak kell magának ez a Morrison? Spencer összehajtotta a dossziét. - Az az én dolgom. Aki kíváncsi, sosem öregszik meg. Nem lesz ideje rá. - Bocs. Csak megkérdeztem. Mi a helyzet a lóvémmal, főnök? Spencer a kocsi oldalának támaszkodott. - Épp erről akartam beszélni. Azt hiszem, még egyszer meg kell tárgyalnunk a dolgot. A bajuszos fej mintha elsápadt volna. - Megegyeztünk, nem? - Kétségtelen - mondta Spencer, akinek egyre inkább kedvére volt, hogy megkínozhatja a kis fickót. -Csakhogy kénytelen vagyok felülvizsgálni a megállapodásunkat. - Egyoldalúan? - Mi mást tehetnék? - És ha én... nem egyezem bele? -Megbeszéljük - nyugtatta meg Spencer. - De előbb még kérdeznék valamit. Olvasta a papírokat? Rot megvonta a vállát. - Beléjük lapoztam. - Akkor bizonyára azt is meg tudja mondani, hogy hol van eltemetve Glen Morrison. - Miért kell az magának? - Van egy óriási ötletem. Az ugyanis, hogy mindenki barom volt, aki eddig a felakasztott indián kincsét kereste. - Tényleg? - Ez a meggyőződésem. A kincs másutt van, mint ahol a kincskeresők sejtették. - Hm. És hol? - Glen Morrison sírjában. Az öreg ravasz róka saját fia sírjába rejtette a kincsét. Később persze érte akart menni - ha már megfeledkezett róla mindenki, kikaparta volna -, csak hát szerencsétlen módon idő előtt elhalálozott. Volt annyi esze, hogy nem a szigetén ásta el a pénzét, hiszen ott mindenki rábukkanhatott volna. De ki gondolt volna a fia sírjára, nem igaz? - Bitit! - rázkódott össze Mr. Rot. - Gyűlölöm a sírokat meg a temetőket. Az elmúlásra emlékeztetnek. Robinson összenevetett Bertie-vel. Nem is sejti a kis szerencsétlen... - Hát, ha belelapozott a dossziéba... akkor bizonyára tudja, hol van eltemetve Glen Morrison.

A kis pasas habozott, majd biccentett. - Tudom. -Hol? - Olvassa el a papírokat! - Én magától akarom hallani, és most. - Jól van - adta meg magát Rot. - Berlinben, Németországban. - Biztos ez? - Ez van a dossziéban. Valami régi temetőben nyugszik. - Helyes - bólintott Mr. Spencer összedörzsölgetve a tenyerét. - Térjünk vissza az ön javadalmazásához, Mr. Rot... Ön elévülhetetlen érdemeket szerzett a felakasztott indián kincséhez vezető út felderítésében. Ezért elhatároztam, hogy kétszer annyi pénzt kap, amennyit szándékomban volt adni önnek. - Miért, mennyit volt szándékában? - kérdezte felcsillanó szemekkel Rot. - Semennyit - mondta mosolyogva Spencer. - Ennek éppen a dupláját kapja. -De hiszen... a semminek a duplája az semmi! -sápadt el Mr. Rot. Spencer elismerőn biccentett. - Ön kitűnő matematikus, Mr. Rot. Mr. Rot megvakargatta a feje búbját. - Akkor én most át vagyok verve, mi? - Át - mosolygott Spencer. Mr. Rot dühösen a kormányra csapott. - A kicsiket mindig átverik! Miért kell a kicsiket mindig átverni? Spencer behajolt az ablakon. A várttal ellentétben kellemes fenyőillat csapta meg az orrát. - Van még egy rossz hírem az ön számára, Mr. Rot. -Az... mi? - hebegte a kis ember. - Megölöm. Rot maga elé kapta a kezét. -Dehát... miért? - Hogy ne fecseghessen rólam. - Esküszöm, hallgatni fogok, mint a sír! - Ebben biztos vagyok. Gyerünk, Eric! Robinson biccentett, és négy lövést adott le a kocsira. A gumikban támadt lyukakból éles sivítással áradt ki a levegő. - A... gyonlő? - kérdezte rekedten Rot. Spencer undorodó képet vágott. - Ugyan már, dehogy! Hiszen maga olyan, mint egy gyerek... Én pedig semmi pénzért meg nem ölnék egy gyereket. Egyszerűen itt hagyom. - De hiszen nem jár erre senki! Hónapok is eltelhetnek, amíg erre téved valaki. - Ez, sajnos, így van. - Éhen fogok halni. - Próbáljon meg vadászni. - Puszta kézzel? - Az indiánok képesek rá. Próbálja meg ön is. Gyerünk, Eric! - Mit akarnak... csinálni? - Azt szeretnénk, hogy Mr. McKinley és a barátnője lent maradjanak egy ideig. Mit szól hozzá? - Legyenek átkozottak! -Nyomás, fiúk! Mr. Rot csak nehezen tudott forogni az ülésében, így nem is látta jól, mit csinál a banda. Hosszú-hosszú csend után egyszer csak jókora robbanás hallatszott. Por terítette be a környéket, s olyan tüsszögési roham tört rá tőle, hogy még akkor is tüsszögött, amikor Spencer visszatért a kocsijához. - El kell köszönnöm öntől, Mr. Rot - mondta nyájasan. - Kérem, őrizzen meg a jó emlékezetében. - Nem feledkezem meg magáról, az biztos. - Akkor hát viszlát a pokolban! Mr. Rot sokáig, talán néhány óra hosszat is elücsör-gött a kocsijában. Nem szerette volna elsietni a dolgát attól tartott, hogy a gazemberek esetleg visszatérhetnek. Azok azonban nem tértek vissza. Estébe hajlott már az idő, amikor végre bátorságot vett magának, és elindította a hadműveletet. Előbb a kocsi ajtaját nyitotta ki, majd a távirányító gombjának egyetlen nyomásával rámpát varázsolt a kocsi oldalához. A rámpa a kárpit alól nőtt ki, mint furcsa, oda nem illő végtag. - így ni! - suttogta Mr. Rot elégedetten. - Akkor hát jöhet a mehet! Bekapcsolta a kerekesszék motorját, és legurult vele a talajra. Néhány pillanatig habozott, hogy odagördüljön-e a bánya bejáratához, aztán eltekintett tőle. Túlságosan is meredek az út, és ha felborulna... Azoknak odalent van annyi eszük... ha meg nincs, ő már nem sokat tehet értük. Amit tehetett, megtette.

Biccentett, és elindult az autóút felé. Úgy gondolta, két nap alatt hazaér. 75. Bob a tárna falához dőlt, és megpróbálta csillapítani szíve vad dobogását. Vége. Istenem, vége. Itt fognak meghalni mindketten a bánya mélyén. Az a rohadék kis fickó rájuk robbantotta a lépcsőt. Csak magát okolhatja a szerencsétlenségért. Hogy lehetett olyan naiv, hogy hitt neki? De amikor olyan meggyőző és barátságos volt a modora! Lindsey hozzásimult, és megsimogatta az arcát. - Próbáljunk meg gondolkodni, Bob! Bob olyan ideges lett Lindsey nyugtató hangjától, hogy majd szétrobbant a feje. - Gondolkodni? - sivította. - Ha egyáltalán van itt még gondolkodni való, csakis azon törhetjük a fejünket, hogy hogyan szeretnénk meghalni. - Ne mondj ilyet, Bob! - Miért? Milyet mondjak? Vigasztaljalak, hogy jön majd valaki, és kiment bennünket? - Még az is meglehet - suttogta Lindsey. - Hát, ha csak Morrison lelke fel nem bukkan egy kilométer hosszú kötéllel, hogy kihúzzon bennünket a szarból, másra nem tudok gondolni. - Mi lenne, ha megpróbálnánk felmászni valahogy? - Legyen eszed, Lindsey! Nem látod, hogy eltűntek a lépcsők? Ha madárrá tudnánk változni... Tényleg, nem ismersz valami indián trükköt? Ebben a pillanatban ismét felbukkant előttük a mókus. - A francba, még ez is! - dühöngött Bob. - Ha nem mondod, hogy menjünk utána... - Akkor mi lenne? - Nem tudom. A mókus Bob nadrágjához futott, és mintha ismét el akarta volna kapni a szélét. Bob ekkor már nem volt kíméletes. Akkorákat rúgott a kis állat felé, hogy ha eltalálja, biztos, hogy kilehelte volna tőle mókusleikét. Csakhogy az állatka ügyes volt hol felugrott a levegőbe, hol pedig lekushadt a talajra. Lindsey olyan erősen lökte félre Bobot, hogy majdnem a mókus mellé esett. -Ne bántsd! - kiáltott rá villogó szemekkel. - Ne bántsd, hajót akarsz! - De hiszen... majdnem megharapott! - Csak figyelmeztetni akart bennünket. - Ez a dög? Egyszer már felültünk neki. A mókus, úgy látszik, nem volt sértődős. Továbbra is ott futkározott körülöttük, és megpróbálta felhívni magára a figyelmet. Aztán hirtelen futni kezdett. Arrafelé, ahonnan jöttek. -Gyere, Bob! - Hova? -A mókus után! - Eszemben sincs. - Akkor itt maradsz! Csak akkor gondolta meg a dolgot, amikor a lány és a mókus eltűntek a szeme elől. - A fenébe is! - kiáltotta. - Hiszen lámpád sincs! Kelletlenül utánuk futott. Néhány lépés után sikerült is utolérnie Lindseyt. A lány éppen csak botladozott a félhomályban. - Lindsey, kérlek... A lány megállt, és a mókusra mutatott. - Azt akarja, hogy kövessük. Nem látod? Bob sóhajtott. Rájött, hogy Lindsey megzavarodott, amin nem is volt csodálkozni való, hiszen ő sem állt messze tőle. Meghalni egy föld alatti tárna mélyén... Istenem, ha még egyszer kijuthatnék a napfényre...! A mókus nem futott messzire. Egy földre hullott pa-pírpaksaméta mellett állt meg, és rátette az egyik lábát. Mintha csak rámutatott volna. Lindsey lehajolt, és felemelte a paksamétát. Bob átnézett a válla felett. Az a dosszié volt, amelyet elhajított, amikor a lépcső felé futott. -A dosszié - mondta csalódottan. - Nem kötélhágcsó. Lindsey kinyitotta a dossziét. Ezúttal sem talált benne egyebet, mint korábban. Azaz a nagy semmit. Üdítő kivételként csupán Mr. Rot sorai látszottak a papíron. Üdvözlet az élőknek! - Vajon mi a fenét akar ez jelenteni? Lindsey már-már elhajította a dossziét, amikor Bob szemébe villant valami. Eddig is látta, csak nem fordított rá kellő figyelmet. Közvetlenül Mr. Rot sorai

alatt olyasféle ákombáko-mot látott, amilyet kisgyerekek szoktak rajzolni. Girbegurba, egymást keresztező vonalakat. Bob előszőr arra gondolt, hogy nehéz lehetett a golyóstoll a kis pasasnak, mert írás közben kiejtette a kezéből. A toll végigszaladt a papíron, furcsa vonalakat hagyva maga után. Ahogy aztán jobban megnézte, rádöbbent, hogy módosítania kell az álláspontján. A vonalak között akadtak egészen egyenesek is, ami egy lehulló toll esetében elképzelhetetlen lett volna. - Látsz valamit, Bob? Bob nehezen lélegzett. Úgy érezte, mintha kezdene elfogyni odalent a levegő. Behunyta a szemét, majd kinyitotta. Képzeljük el, hogy ez a karika vagy hurokféle a lejárat, itt balra a bejárat, itt az Y, itt pedig... Jézusom! Átkarolta Lindseyt, és magához húzta. -Lindsey... - Tessék, szívem. -Lehet, hogy... megmenekültünk! Lindsey nagyot sikított. - Istenem, Bob! Mire gondolsz? Bob a mókusra mutatott. - Mr. Rotra és rá. A mókus mintha elégedetten vigyorgott volna rájuk. Elhúzta apró kis száját, és feléjük villantotta a fogait. Bob már nem tartott tőle, hogy megharapja. Már tisztában volt vele, hogy kicsoda a mókus. 76. Végtelen hosszú gyalogtúra következett végtelen hosszú tárnafolyosókon. A papírra rajzolt vonalkák csak körülbelül mutatták az irányt, mintha Mr. Rot azt akarta volna, hogy maguk is tegyenek erőfeszítéseket a megmenekülésükért. Egyszer csak emelkedni kezdett előttük az út. Erre már nem voltak égők a mennyezeten ha nem lett volna náluk elemlámpa, talán el sem mertek volna indulni a felfelé tartó vágatban. Bob aggódva gondolt rá, hogy ha egyszer kifogy az elem, hiába a gondoskodás. A mókus hol előttük, hol mögöttük bukkant fel. Mintha csak élvezte volna a gyalogtúrát. Akkor azonban, amikor feltűnt előttük a szürke, természetes fény, végérvényesen elveszett a szemük elől. Igaz, már nem is keresték. Mintha eszüket veszítették volna, futottak a fény felé. Pedig piszkos szürke volt a világosság, teli porral és szállongó törmelékkel. A rácsos vasajtó előtt megtorpantak, és a földre zuhantak. Úgy lihegtek, mintha a járatok levegőjének utolsó molekuláit is ki akarnák fújni a tüdejükből. - Az ajtó... Bob... az ajtó. -Kinyitjuk... valahogy. - Rúgj legalább... bele. - Képtelen vagyok felemelni a... lábam. - Akkor majd én. Az ajtó az első rúgásra kifordult a sarkából. Lindsey azonnal ki is ugrott volna a szabadba, de Bob visszatartotta. - Várj egy kicsit. Tíz perc múlva merte csak kidugni a fejét. Amerre csak ellátott, por és törmelék borított mindent. Talán az összeomló lépcső pora. Legnagyobb ámulatára ismeretlen volt számára a környék. Nem látta a villanyoszlopokat, a düledező faházat és a csilléket sem. Jókora domb emelkedett viszont az orra előtt. Nem gondolhatott másra, mint hogy a domb másik oldalán mentek be, és ezen jöttek ki. A lépcső felverte por pedig egy harmadik kijáraton szállt ki a szabadba. Addig futott, amíg csak össze nem esett. Mintha valaki elkaszálta volna a lábait. Felette csillagok ragyogtak, kerek holdtányér világított, fű hűvösét érezte maga alatt. Lindsey ott hempergett mellette, s amikor egymáshoz csapódott a testük, a lány átkarolta és csókolta, ahol érte. Egyikük sem vette észre a felettük köröző madarat. 77. Jim Spencernek fel volt adva a lecke. Itt van a kezében a bizonyíték, hogy Glen Morrison Berlinben van eltemetve valamilyen régi temetőben. Oda kellene utaznia, fel kellene bontania a sírját, kivenni belőle a kincset, és meglépni vele. Csakhogy azzal is tisztában volt, hogy nem olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek látszik. Berlin Németországban van, Európában, nem Kanadában, más a

nyelve, mások a szokásai a fene se tudja, egyáltalán hogy kellene ott viselkedniük. Idegen talaj, olyan, mintha jégen járna. Vagy még annál is rosszabb, hiszen azt már megszokta a kanadai teleken. Kérdés, hogy kit vigyen magával? Sok választani-valója nincs. Jószerével már csak Robinson és Fox maradt neki. Igaz, tudna szerezni még néhány belevaló fickót, csakhogy akkor kész a lebukás. Nem indulhat neki Európának egy gengsztercsapattal. Jó, legyen Fox és Robinson. Ők legalább tisztelik és tán még szeretik is. De vigye-e magával ezt az őrült, kiebrudalt papot is? Legszívesebben itt hagyná, mint a kutya az ürülékét, csakhogy hátha szüksége lesz rá. Elvégre temetőben kell ásniuk, minden bizonnyal éjszaka, nem árthat, ha van köztük valaki, aki eligazodik a lelkek dolgaiban. Milyen jó lett volna, ha a szigeten is ott lett volna velük ez a lüttyős. Ott aztán ő is megtanulta, hogy az ismeretlentől való félelem mire képes. Emberektől nem tart, de ha magától megszólal egy harang. .. hát az valami egészen más! Dicsérte magát az eszéért, hogy rájött a nagy titokra: Morrison, ez az átkozott rézbőrű saját fia sírjában rejtette el a kincsét! Nagy szellemi teljesítmény volt rájönni ezt még az ellenségei is elismernék, ha sok lenne belőlük. Szerencsére - hála a fiúknak - az utóbbi időben egyre inkább megfogyatkozott a számuk. Csak meglenne már ez a rohadt kincs! Elkezdhetné össze-fércelni a birodalmát, amely az elmúlt évek során fosz-ladozni kezdett. Ha aztán rendben lesz minden, nem lesz nála nagyobb legény a Nagy-tavak vidékén! Talán még szenátor is lehet belőle. Ha nem itt, hát akkor odaát, az USA-ban. Megrázta magát, és döntött. A falipolchoz sétált, levett egy üveget, és töltött magának egy kis pohárkával. Most az egyszer igazán megérdemli. Nem szeret ugyan előre inni a medve bőrére, de ezúttal talán kivételt tehet! Már a zsebében érezheti az indián kincsét. Ivott, aztán kikiáltott a kabinból. -Bertie! Gyérébe! Bertie Fox besétált, és megállt vele szemben. - Itt vagyok, főnök! - Indulunk, Bertie! Holnap reggel indulunk! Bertie megvakargatta az orrát. - Hova, Jimmy? Jim Spencer összeszorított öklével a levegőbe csapott. -Európába, Bertie! Németországba! Jókora hullám csapódott a hajóhoz, megdöngetve a jacht oldalát. Mintha valaki odalent, a hullámok alatt megörült volna Spencer elhatározásának. 78. Még messze voltak a lakókocsitól, amikor meghallották a hangokat. Monoton énekszót, s mintha meztelen lábak dobogtak volna a padlón. Bob egy férfi és egy nő hangját hallotta. Kicsit később egy másik férfiét is. A lakókocsi ablakában mintha lángok villództak volna. Bob nem tudott másra gondolni, mint hogy valaki tüzet rakott odabent. - Mi a fene ez? - suttogta a lánynak. Lindsey nem válaszolt, helyette a levegőbe szimatolt. Bob orrát is megütötte valami. Nem volt kellemetlen illat, csak egy kicsit erős. Önkéntelenül is végigfutott a tekintete a szomszédos lakókocsikon. Valamennyi ablaka sötét volt, még csak véletlenül sem égett egyikükben sem fény. Mintha a szomszédok a sötétségbe menekültek volna a hangok elől. - Hé! Lindsey! Mi a fene ez? Lindsey megfogta a karját. - Várjunk egy kicsit. Egészen addig vártak - szótlanul, fejüket félrehajtva -, amíg el nem hallgatott az énekszó, s a lángok lo-bogása is abbamaradt az ablakban. - Most már mehetünk - mondta a lány. - Gyere, Bob! Az ajtó ezúttal zárva volt. Hosszasan kellett kopogtatniuk, amíg kinyitották. Az öregasszony állt az ajtóban, félig elhamvadt fenyőgallyal a kezében. - Itthon van? - kérdezte rekedten Lindsey. Az öregasszony bólintott. - Hazaérkezett. Bob első pillantása Mr. Rabbit ágyára esett. Az öreg indián egy ágyra terített medvebőrön pihent. Talán abban a pillanatban hagyhatta abba az ivást, amikor bejöttek az ajtón, mert fehér tejcseppek futottak le az ál-Iáról a medvebőrre. Aztán Dole-t is megpillantotta. A fiú a szoba sarkában ücsörgött, mellén nyitott ingben, csak úgy szakadt róla a veríték. Bob biztos volt benne, hogy Dole

táncolt idebent, amíg ők odakint várakoztak. Az öregasszony a sarokba kuporodott. Éles pillantása azonban rajtuk ugrált, egyetlen másodpercre sem veszítve őket szem elől. Lindsey az indián mellé térdelt. - Visszajöttél, apám? Mr. Rabbit bólintott. - Vissza, lányom. - Jó utad volt? - Jó, de nehéz. A lány lecsüggesztette a fejét, majd az öreg mellére hajtotta. - Köszönöm, Sólyom. Az indián felemelte a kezét, megsimogatta a lány haját, majd rekedt hangon mondott neki valamit. Bob egy mukkot sem értett belőle, hiszen nem ismerte az indián nyelvét. - Meg kellett tennem, Lindsey - mondta az öreg kicsit később. Ezt már angolul mondta, így Bob is megérthette. - Legalább ezt meg kellett tennem. A fiúk felelnek az apák tetteiért! - Ez nem így van, Sólyom! - tiltakozott a lány. -Minden ember csak a saját tetteiért felel. Fekete Sólyom megrázta a fejét. - Lehet, hogy a ti törvényeitek már így szólnak, de az enyém még másképpen. Az enyém úgy szól, hogy a törzs minden tagjának minden cselekedetéért a törzs minden tagja felel. Családom minden tagjának a cselekedetéért a családom minden tagja felel. Az apák felelnek a fiúkért, a fiúk az apákért. És ez így is van jól! A lány sóhajtott, de nem ellenkezett tovább. - Nehéz utam volt - sóhajtott az öreg. - Már nincs elég erőm. - Tudom, Sólyom. - A visszaút volt a legnehezebb. Attól tartottam... soha nem érek vissza. Ha ő nem segített volna... Bob azt hitte, az öregasszonyra mutat, de Dole-ra mutatott. - Benne megvan minden erő... ami az utazásokhoz kell. Furcsa, hogy eddig nem vettem észre. Azt hittem, elragadta a modern világ... Csalódtam benned, fiam... kellemesen csalódtam! - intett a lánynak, hogy hajoljon közelebb hozzá. Amikor Lindsey megtette, a fülébe suttogta: - Nagy erő van a lelkében. Megpróbálom megtanítani arra, amit tudok. Most már ő is akarja. Lindsey könnyein át Dole-ra mosolygott. - Megtudtatok valamit? - kérdezte Sólyom. Lindsey megrázta a fejét. - Semmit, amit idáig nem tudtunk volna. Az öreg behunyta a szemét, aztán megtörölgette remegő kezével. - Pedig mindent megpróbáltam. - Köszönjük, Sólyom. - Mit szándékoztok tenni? -Alighanem... Berlinbe utazunk. Az öreg felemelkedett: szinte úgy dobta fel magát a levegőbe. - Nem jó! Nem jó! Zsákutca! - kiabálta. - Micsoda? -Berlin! Mr. Eggert is odautazott és... meghalt. Nem jó a Berlin! - Akkor mit tegyünk? Az öreg visszahanyatlott a medvebőrre. - Nem tudom, Lindsey! Még... gondolkodnom kell. De előtte... aludnom, azt hiszem. Úgy aludt el, hogy még a szájában volt a következő szó. Ezt azonban már nem sikerült kimondania. Úgy aludt, mintha meghalt volna. Bob a sarokban lihegő Dole felé fordult. - Rosszul vagy, Dole? A fiú megtörölgette a homlokát. - Kicsit elfáradtam. Bob ekkor vette csak észre, hogy Dole előtt egy kerámiatálcán égett fenyőágak hevernek. Mellette állatbőrök. Biztos volt benne, hogy Dole magára öltötte őket, és megérkezésük előtt az égő ágak körül táncolt. - Táncoltál? - Táncoltam, Bob. Bob meglepetten tapasztalta, hogy Dole hangja lágy és szelíd - hiányzik belőle minden korábbi agresszivitás. - Miért?

Dole előbb az öregre pislantott, aztán amikor észrevette, hogy alszik, a lányra nézett. - Segítettem neki visszatérni. Erőm egyesült az ő erejével, így aztán könnyebben ment a dolog. Ha nem teszem... talán odaát maradt volna. Bob önkéntelenül is Sólyomra pislantott. Tehát az öreg elment valahova. De hova a csodába? - Fekete Sólyom, azaz... Mr. Rabbit elutazott? Dole mosolygott. Mintha icipici gúny is csillogott volna a mosolyában. Valami olyasmi vibrált benne, hogy mondhatok én neked, amit akarok, ti, fehér emberek sosem lesztek képesek megérteni. Vagy ha még fel is fogjátok, nem hiszitek el. - El is, és nem is, Bob. - Ezt nem értem. -Nem baj, Bob. Tudod, hogy az indiánok néha összevissza fecsegnek. Többet aztán nem tudott kihúzni belőle, főleg hogy néhány szűkszavú válasz után fel is adta a harcot. Dole barátságos vele, és ez se semmi. Felesleges lenne ostoba kérdésekkel elrontani ezt az újsütetű, konszolidált viszonyt. Már az autóban ültek, amikor mégiscsak feltette a kérdéseit. Már nem Dole-nak, aki a lakókocsiban maradt, hanem Lindseynek. - Mintha Dole megváltozott volna...? Lindsey maga elé mosolygott. - Felnőtt. - Ilyen gyorsan? -Néha a gyerekek egyetlen nap alatt nőnek fel. Reggel ránézel, és azt látod: gyerek. Este mond valamit, te ránézel és rádöbbensz, hogy már felnőtt férfi vagy nő. És mindez pár óra alatt történt. Bob meglepetten kapta fel a fejét. Évszázadok bölcsességét érezte Lindsey szavaiban. - Mit jelent az, hogy felnőtt? - Talán annyit - mondta Lindsey óvatosan -, hogy orvosságos ember lesz belőle. Nagy orvosságos ember. Hiszen képes rá. Eddig kételkedett magában, most viszont rájött, hogy megvan benne az erő, csak fel kell szabadítania. S ez a felszabadítás nemrég megtörtént, Bob. Bob nem sokat értett belőle, de azt azonnal észrevette, hogy Lindsey másképpen beszél Dole-ról, mint korábban. Még néhány napja is hebehurgya, helyét nem találó indián sihedernek tartotta, most pedig mintha már tisztelet is vegyülne a szavaiba. Mi az ördög történik itt egyáltalán? Ha jobban megvizsgálta volna a lelkét, talán a féltékenység démonát is felfedezte volna valamelyik sarkában. - Mit jelent az, hogy az öreg el is ment valahova, meg nem is ment el? Olyan, mint egy feladvány. - Bizonyos értelemben az is. Nem mindenki érti meg. Pedig igaz. - Micsoda? -Nézd, Bob... hogy is magyarázzam? Fekete Sólyom ott feküdt a medvebőrön, amíg mi a föld alatt jártunk. Csak éppen... - Igen? - Csupán a teste feküdt ott. - Csupán a teste? Ez meg mi a fenét akar jelenteni? - A lelke... nem volt a testében, Bob. Kiszállt belőle. -De hát... hogy szállt ki? - Álmában. Nagyon akarta, hát kiszállt. Ő képes rá, hogy megtegye. Az orvosságos emberek képesek rá. - Iiiigen - nyelt egyet Bob. - És mit csinált a lelke? - Segített nekünk, Bob. Védett bennünket. Emlékszel a madárra és a mókusra? Bob idegesen felnevetett. - Csak nem akarod bemagyarázni nekem, józan és e világból való könyvtáros kisasszony, hogy Fekete Sólyom lelke állatokká változott, és... ez ostobaság! - Nem változott állatokká, Bob. - De az előbb ezt mondtad! Lindsey megrázta a fejét. - Én nem ezt mondtam. Én csak azt akartam mondani, hogy azokban a kis állatokban... benne volt Sólyom lelke. Az ő szemükkel látott bennünket... a madár szárnyával repült, a mókus lábával futott. Nem is sejted, Bob, hogy mekkora veszélyt vállalt ezzel. - Igazán? - kérdezte csúfondárosan Bob. - Mekkorát? Lindsey kinézett a kocsi ablakán. Mellettük fenyőfák fürödtek a holdfényben.

- Nagyot, Bob. Üresen hagyta a testét. -És? - Az őrizetlenül hagyott testbe bárki beköltözhet. - Ki a fene? - Például a gonosz szellemek. - Te ezt elhiszed, Lindsey? Lindsey szomorúan felsóhajtott. - Más világban élünk, Bob. Bob meg sem hallotta a szomorú mondatot. Pedig ha meghallja, később talán más irányba fordulhattak volna az események. De nem hallotta meg. így aztán óvatlanul tovább folytatta a kérdezősködést. Nem vette észre, hogy minden egyes gúnyosra sikeredett mondata elvesz egyet abból a pallókból összetákolt, mély szakadék felett átívelő hídból, amely összekötötte őket. - De nem költözött bele senki. - Nem, mert ott volt Dole. - Mindig Dole! Mintha... - Mintha? - Semmi különös. És mit csinált ez a híres-nevezetes Dole? - Megakadályozta, hogy bárki vagy bármi beleköltözhessek az elhagyott testbe. Ezzel a saját lelkét is veszélyeztette. Bobot nem érdekelte Dole lelke. - Hogy jött vissza végül is Sólyom? - Nehezen - mondta Lindsey. - Ebben is Dole segített neki. Ha nem segített volna... Sólyom lelke talán soha nem lett volna képes hazatalálni. Talán örökre a mókusban vagy a madárban maradt volna. Bob vezetett és hallgatott. Megérezte, hogy történt köztük valami, aminek pedig nem lett volna szabad megtörténnie. Csak félig fordította Lindsey felé a fejét, miközben rettegett a választól, amit a lány majd a kérdésére adni fog. - Lindsey? - Tessék, szívem. -Eljössz velem... velem... Berlinbe? Megszerzem a pénzt, és... Lindsey bólintott. - Elmegyek, Bob. Ekkor Bob valami olyat kérdezett, amit nem volt szándékában megkérdezni. Talán nem is ő kérdezte, hanem valaki más a lelkében. - Miattam? A lány nem válaszolt mindjárt. Hosszasan nézte a fákat, majd lehajtotta a fejét. - Valamennyiünk miatt, Bob. Bob McKinley ekkor érezte meg először, hogy alighanem örökre elveszítette a lányt. 79. Bob a bágyadt napon ücsörgött egy padon, a jávorszarvas mellett. A szarvasnak ezúttal szerencsére még megvolt a férfiúi ékessége: legalább ezzel nem kellett törődnie. Szüksége is volt egy kis szusszanásra, hiszen csak az imént kelt fel mellőle Senor Monteverde, aki majd egy teljes órán át győzködte, hogy hagyja a fenébe az egyetemet, azt a kulturális izét, amit ki sem lehet mondani, szálljon be a pizza-bizniszbe, hiszen biztos értesülései vannak, hogy a pizza üzletág felfutóban van. Egy-két pizzériával Bob megcsinálhatná a szerencséjét, társulhatna vele, és még az unokái is áldanák a nevét okos döntéséért. Bob jó órán keresztül mást sem tett, csak elhárította munkaadója jóindulatú ajánlatait. Tette ezt pedig olyan tapintatosan, hogy Senor Monte-verdének nem volt oka megsértődni rá. így aztán függőben maradt a kérdés: Senor Monteverde joggal gondolhatta, hogy ezúttal is lépett egyet előre Bob meggyőzésének az útján. Senor Monteverde, amikor sietősen távozott, hogy körülnézzen a kemencék környékén, a padon felejtette cigarettásdobozát. Bob önkéntelenül is felemelte. Péter Stuyvesant - hirdette a márka. Önkéntelenül is eszébe jutott, hogy ki volt Péter á Stuyvesant, akiről a cigarettát elnevezték. New York, azaz akkor még Nieuw Amsterdam kormányzója, hiszen a XVII. században hollandok lakták a várost, és éppen ezért hollandul is hívták. Csak később lett belőle New York, miután a hollandokat... Mintha harci bárddal vágta volna fejbe egy indián. Hogy a fenébe is van ez? Akkoriban - mikoriban is? -más nevük volt a városoknak, mint ma. Vagy legalábbis

sokuknak más neve volt - helyesbített. - Elnevezték a hollandok, vagy a svédek, vagy akárkik valaminek, aztán a népesség összetétele megváltozott, többségbe kerültek a más nyelvűek, más országból érkezettek, akik aztán megváltoztatták a település nevét. így volt ez a német helynevekkel is... Ezek szerint... Úristen, hogy én milyen ostoba voltam! Akkorát ordított, hogy ha a jávorszarvasnak nem lett-volna jól odacsavarozva a micsodája, talán el is veszítette volna rémületében. Berlin! Hát persze hogy Berlin! Azonnal beszélnie kell Lindseyvel! 80. Lindsey éppen néhány olvasót látott el jó tanáccsal, így meg kellett várnia, amíg végez velük. Legszívesebben persze azonnal nekiesett volna elhajtotta volna az olvasókat, és Lindsey fülébe kiabálta volna, hogy mire jött rá. A kerék feltalálása óta az egész emberiség összesen nem tett akkora felfedezést, mint ő! Tűkön ült, amíg Lindsey dolgozott. Munkája végeztével aztán a lány odasétált az asztalkához, amely mellett Bob ücsörgött. - Szia, Bob? Történt valami? Örült a fiúnak, de valahogy már nem úgy, mint korábban. Bob természetesen mindezt nem vette észre. - Naná, hogy történt! Óriási dolog történt, Lindsey! - Hm. És micsoda? Bob úgy vágta ki a választ, mint ahogy a győztes kártyalapot szokás. - Tudom, hol van Berlin, Lindsey! Lindsey érdeklődve nézett rá. - Valóban? Tegnap még nem tudtad? - De tudtam, csak azt nem tudtam... - Mintha azt mondtad volna, hogy Németországba utazunk. - Nem utazunk Németországba, Lindsey. - Hát akkor hova utazunk? Sehova? Mintha egy kis megkönnyebbülés érződött volna a hangján. - Berlinbe, Lindsey! A lány felhős tekintettel nézett rá. Csak nem bugy-gyant meg ez az aranyos fiú, aki őt... akit ő... annyira... - Hol van akkor az a Berlin, Bob? - Még nem tudom. - Érted te egyáltalán, hogy mit beszélsz? Bob ekkor rikácsolni kezdett, mint egy rémült papagáj. - Tudod, ki volt Péter Stuyvesant, Lindsey? -Persze hogy tudom. New York kormányzója, vagy ki. - Nem New Yorké! - Hát mié? -Nieuw Amsterdamé. Akkor még így nevezték. És számos várost neveztek másképpen, mint manapság. Érted már, Lindsey? Lindseyre is gyorsan átragadt Bob lelkesedése. Egyszeriben megértett mindent. Nem szólt egyetlen szót sem, csak felpattant az asztaltól, és a falipolcokhoz vágtatott. Rövid keresgélés után a kezébe vett egy könyvet, majd lapozni kezdett benne. Amikor befejezte a keresést, összecsukta és visszatért Bobhoz. Bob némi csalódottságot látott a lány arcán. - Nos! Mit találtál? - lihegte szédüléssel küszködve. Lindsey felhúzta a szemöldökét. -Úgy tűnik, hogy van némi igazság abban, amit mondtál... csak éppen... - Mi az a csak éppen? A lány számolni kezdett az ujjain. -Összesen öt települést neveztek Berlinnek, vagy Neue Berlinnek. Legalábbis abból a helytörténeti könyvből ez olvasható ki. - Akkor meg mi a baj? - Valamennyit német bevándorlók alapították, majd amikor az angol nyelvűek többségbe kerültek bennük, megváltoztatták a nevüket. - De az időpont, Lindsey! A XX. század eleje! Hány város viselte akkor a Berlin nevet? - Csak egy, Bob. -Hol? - Nem messze a kanadai határtól! - Ott épített hát felhőkarcolókat az indiánunk, Glen Morrison! Lindsey megrázta a fejét.

- Ott aligha. Kis település az ma is, nincs ott egyetlen felhőkarcoló sem, de még három emeletnél magasabb épület sincs. - Ezt nem értem. - Pedig így van. Bob dühösen a levegőbe ütött az öklével. - Pedig ott kell lennie! Érzem! Lindsey megvonta a vállát. - Csak egyféleképpen lehet megbizonyosodni róla, Bob. McKinley bólintott. - Azt tesszük, Lindsey. 81. Spencer, Robinson, Bertie Fox és a pap ott rostokoltak immár tizenötödik órája a repülőtéren. Egy trópusi vihar csücske érintette a New Yorkba vezető légifolyosót, és csak igen lassan vonult az óceán felé. Spencer türelmetlen volt, és a körmét rágta, míg Robinson és Bertie kisebb megszakításokkal egyfolytában kártyázott. Jimmy Spencernek nem maradt más, mint hogy szóba elegyedjék Dallimore-ral. Mr. Dallimore búskomoran gubbasztott egy padon. Komorságának oka az ostora volt. A beléptetésnél ugyanis elkobozták tőle, és csak Spencer közbelépésének köszönhetően kapta vissza azzal a feltétellel, hogy személypoggyásza legaljára kell süllyesztenie. Amikor Spencer melléje telepedett, Dallimore felpillantott, és furcsa grimaszt vágott. -Kösz, főnök, hogy megmentette az ostoromat. Félember vagyok nélküle. - És vele együtt? - tréfált Spencer, pedig nemigen volt tréfálkozni való kedve. - Másfél - nevetett a kicsapott pap. - Olyan vagyok ostor nélkül, mintha meztelen lennék. -Ismertem valakit - tűnődött Spencer -, akinek majdhogynem ugyanez volt a szavajárása. - Igazán? - O szokta mondani: úgy érzem magam a géppisztolyom nélkül, mintha mezítelen lennék. - Rodriguez - mondta Dallimore. Spencer felkapta a fejét. - Ön ismeri Rodriguezt? - Hát ha ugyanarról van szó, akkor igen. - Hol ismerkedett meg vele? - És ön? - Én Afrikában - mondta Spencer. - Akkor ugyanarról van szó. Tökmag Rodriguezről. Spencer a volt pap szemébe nézett. - Ön is? - Én is - bólintott Dallimore. - Hol harcolt? - Kongóban, Namíbiában... Spencer a kicsapott pap felé nyújtotta a kezét. - Isten hozott, cimbora. Kezet ráztak, majd némi szünet után Dallimore megszólalt. - Azok voltak csak a szép idők. Engem csak úgy ismertek, mint az ostoros Dallimore-t. Jó néhány po-gányt sikerült vele megtérítenem. -A pap! - kiáltott fel Spencer, majd ijedten körülnézett, hogy nem hallja-e valaki meggondolatlan han-goskodását. - Az ostoros pap! - Én lennék, pajtás - biccentett Dallimore. - Tényleg értesz a lelkekhez? A pap vigyorgott. - Hogyne értenék. Az a legelső lépés, hogy el kell választani őket a hozzájuk tartozó testtől. Ehhez értek csak igazán. Spencer elismerőn csóválgatta a fejét. - Hol volt az utolsó bevetésed? - Namíbiában - mondta a volt pap. - Elárultak bennünket a rohadékok. -Kik? - Majdnem mindenki. Még a megbízóink is lemondtak rólunk. Vissza kellett térnünk Berlinbe. Spencer felkapta a fejét. - Berlinből indultatok? - Onnan. - Hogy vertétek át a hatóságokat? Nem kaptak szagot? A németek túlságosan is

alaposak. Mr. Dallimore értetlen képet vágott. - Miféle németek? - Hát a berliniek. Dallimore legyintett. - Nincs ott már egy fia német sem. Spencer érezte, hogy nem stimmel valami. Pedig ugyanazon a nyelven beszéltek. - Nincs német... Berlinben? A kirúgott pap felnevetett. - Abban a Berlinben nincs. Tudod, hogy hol van? - Hol? - kérdezte Spencer rekedten. - Marokkóban. Van ott egy kis település, amelyet Berlinnek hívnak. Száz évvel ezelőtt egy német cég bányászott arrafelé foszfátot ők nevezték el azt a nyomorult oázist Berlinnek. Hé, mi a fene van veled? Rémülten nézett Spencerre. Minden oka meg is volt rá Jimmy Spencer tenyerei közé szorította a fejét, és ütni kezdte, mintha elhatározott szándékában lett volna laposra verni a koponyáját. - Hogy én milyen barom voltam! - nyögte, amikor abbahagyta a saját magával folytatott verekedést. -Micsoda egy barom! Robinson és Fox abbahagyta a kártyázást, és a főnökük mellé sorakozott. - Mi történt... Jimmy? Jim Spencer rájuk nézett, majd rekedten kiadta a jelszót. - Vissza kell szereznünk a csomagjainkat! - A csomagjainkat? - nyögte Robinson. Egyetlen pillanatra összeakadt a tekintete Dallimore-éval. Mintha a pap szeme azt sugározta volna, hogy vigyázat, a főnök megbuggyant! - Csomagok nélkül repülünk... Berlinbe? - Nem repülőgéppel megyünk - mondta Spencer. Robinson eltátotta a száját. - Akkor... mivel? Spencer felsóhajtott. - Gépkocsival. Azzal. -Atengeren... át? - Nem kelünk át a tengeren, Eric. - Akkor... hogyan... ? Spencer erre már nem volt hajlandó válaszolni. Öles léptekkel elindult az információs pult felé. 82. Már a kis település határában jártak, amikor Bob Lindsey felé fordult. - Lindsey? - Igen, szívem. - Kérdezhetek valamit? - Hát persze. Miről van szó? Bob sokáig habozott, hogy megkérdezze-e a lánytól, amiben nem hitt, és amiben nem akart hinni. Egy titokzatos hang a lelke mélyén mégis arra biztatta, hogy kérdezze csak meg tőle. - Válaszolsz nekem őszintén... valamire? - Hát persze, Bob. Nyugodtan mondta, pedig belül reszketett a félelemtől. Attól tartott, hogy Bob olyat kérdez tőle, amire tegnapelőtt még feltehetően igennel válaszolt volna, ma azonban már... Bob azonban szerencsére mást kérdezett. -Te valóban elhiszed, hogy... Mr. Rabbit... állatokba rejtette a lelkét? - Hiszen te is láttad, nem? - Lehetett érzékcsalódás is. - Mindketten láttuk. - Véletlenül arra szállt egy madár... véletlenül arra futott egy mókus... Nem lehetséges? A lány bólintott. - Lehetséges. -Te... mégis hiszel benne? Abban, hogy Mr. Rabbit. .. azaz Fekete Sólyom... - Hiszek, Bob. Én hiszek. De neked nem muszáj. - Miért nem? Neked például miért kell elhinned? Lindsey szelíden nézett rá. - Mert én indián vagyok, Bob. Bob indulatosan megrázta a fejét. - Ez nem érv. A lány rámosolygott. - Ez az egyetlen érv, Bob. -Akkor az is lehetséges... illetve... elképzelhetőnek tartod, hogy... ezúttal is...

- Hogy ezúttal is segít nekünk Sólyom? Azt hiszem, Bob, ez elképzelhetetlen. -Miért? Ha eddig... A lány megrázta a fejét. - Sólyom már nem bírna ki egy utazást. Végzetesen megfogyatkozott az ereje. -És... Dole? - Dole még nem nőtt fel a feladathoz. - De hiszen egyszer már megcsinálta! Lindsey mélyet sóhajtott. - Tudod, Bob, ez úgy van - akár hiszed, akár nem -, hogy ez a feladat hosszú, néha évtizedekig tartó felkészülést igényel... és még így is csak kevesek lesznek képesek rá. Dole biztos közéjük tartozik majd. De most még... - De hiszen egyszer már segített nekünk - ismételte Bob. - Nem tudta, mit csinál - mondta csendesen a lány. - Nem tudta, mit kockázat vele. Egy volt az esély az ezerhez, Bob. Még egyszer nem kockáztathat. Bob megsimogatta a homlokát. - Csak azért kérdeztem, mert... jó lenne tudnunk, hogy számíthatunk-e valakire, aki szükség esetén... Lindsey megcsóválta a fejét. - Egyedül vagyunk, Bob. Ez azért nem egészen volt így. Csak éppen erről egyikük sem tudott. 83. A település, amelyet ma már Bridgetownnak hívnak, kicsi volt, és szánalmasan poros. Egyetlen nagyobb épület emelkedett a közepén egy banké. Olyan város volt, amilyenekről a földszintes Amerika kifejezést alkották. Lindsey megállította a kocsit a főutcái büfé előtt, hogy besétálhassanak egy kávéra. A kívülről kopottas büfé belül fényes és vonzó volt vadonatúj asztalokkal, székekkel, csillogó-villogó bárpulttal makulátlanul tiszta blúzt és szoknyát viselő pincérnőkkel. Szoknyájuk hossza egyetlen centiméterrel sem volt rövidebb annál, mint amit a vidéki jó ízlés megenged, blúzuk sem volt egy centiméterrel sem szűkebb a kelleténél, és a járásuk sem volt egyetlen kanyarocskával sem li-begősebb, mint Viktória királynő korában lett volna. Pedig az a szőke lány, aki odajött hozzájuk, nem volt kifejezetten viktoriánus alkat. Két telt keble majd kiugrott a blúzából, pedig nem is volt olyan nagy a kivágása, amilyen talán egy másik városban lett volna. Bob úgy gondolta, legjobb lesz mindjárt a lovak közé csapni. Lindsey éppen a mosdóban tollászkodott, így zavartalanul rámosolyoghatott a lányra. Úgy látszik, lehetett valami a mosolyában, mert a pincérnő úgy fennakadt rajta, mint hal a horgon. - Kérdezhetnék magától valamit, kisasszony? A lány maga elé szorította a tálcáját, mintha keblét védelmezné Bob kíváncsi tekintetétől. - Csak gyorsan - mondta. - Hamarosan visszajön. Bob nem tudta, hogy a lány csak tréfálkozik-e, vagy komolyan beszél. Azon a kissé kihívó mosolyon, amely az arcán ült, nehéz volt eligazodnia. - Attól tartok, félreért. - Az nem baj - mondta a lány. - Az a nagyobb baj, ha ő érti félre. Bob ekkor igazán zavarba jött. Főleg, hogy a lány lejjebb eresztette a tálcáját. - Nos, mivel szolgálhatok még, jó uram? - író vagyok - mondta Bob. - Aha - mondta a lány. - És miket ír? - Különféle történeteket. - Mindjárt gondoltam. Bár járt már itt olyan is, aki szakácskönyveket írt. Aztán járt erre filmrendező is. Azt mondta, Hollywood üdvöskéje lehetne belőlem. Maga szerint is? - Hát... lenne esélye rá. - Magával is le kellene feküdnöm érte? Bob erre úgy megrémült, hogy mellényelt. Kis híja volt, hogy fel nem szentelte a kávéjával a lány ropogósán fehér blúzát. -Dehogyis... kisasszony. Én csak... bizonyos információkat... - Szóval zsaru? - Nem vagyok zsaru. Mondom, hogy író vagyok. A lány sóhajtott egy nagyot. - Végül is mit akar tőlem? - Felhőkarcolókról írok. - Itt? - Éppen azt szeretném megkérdezni magától, hogy vannak-e erre... esetleg...

felhőkarcolók? A lány nem szólt, csak kutatva nézett rá. Nézte egy darabig Bobot. Aztán megszólalt. - Tudja, mit csinálok most? - Mit? - kérdezte rosszat sejtve Bob. - Megpróbálok rájönni, hogy maga nagyon hülye-e, vagy csak kicsit lökött. Hol látott maga itt egyetlen, árva felhőkarcolót is? - Hát... nem láttam, az igaz - ismerte be Bob. - De lehet, hogy régebben... voltak. - Itt nem, az biztos. Ezért kár volt idejönnie. -Régen sem...? A lány lemondóan intett, aztán egy távolabbi asztalra mutatott. Ösztövér, magányos férfi ült mellette kávéját iszogatva. - Tőle kérdezze meg, hogy mi volt itt régen. Josh-nak hívják. Öreg, mint az országút, és imád régi dolgokról fecsegni. Csak egy a bibi. Ismeri a fogatlan kanadait? - Az mi? - A nyelvre gondolok. Azt a kanadait, amit a fogat-lanok beszélnek. Josh hadaró fogatlan. Jól figyeljen rá, ha meg akar tudni tőle valamit. - Majd nagyon figyelek - ígérte Bob. - Menjen, mert mindjárt elhúzza a csíkot. Iszik egy kávét, és megy. Sietős a dolga. - Miért... mivel foglalkozik? - érdeklődött Bob. - Hajléktalan - mondta a lány. - Körbelakja a város valamennyi parkját. Ő az egyetlen hajléktalanunk. Úgy is mondhatjuk, hogy városunk egyetlen nevezetessége. Úgy egyébként egy díszkútra hasonlít. Annak is a csobogására. - A csobogá... sara? - nyögte Bob. - Hogyhogy? - Egyiküket sem lehet megérteni. De azért menjen oda hozzá, hátha magának sikerül. Bob nem várta meg Lindseyt, hanem odasétált Joshhoz. 84. Bob megállt Josh asztala mellett, és lenézett a kávézóra. A város nevezetessége vékony, borostás arcú, alighanem félvér férfi volt. Ahhoz képest, hogy a hajléktalanok státusával rendelkezett, gondozottnak, sőt ápoltnak tűnt. Bob megköszörülte a torkát. A férfi felnézett rá. - Bocsásson meg, hogy zavarom - kezdte Bob, és kissé meg is hajolt előtte. - Bob McKinley vagyok. Amolyan... íróféle. Szeretnék önnek, mint a város jó ismerőjének, feltenni néhány kérdést, ha szánna rám pár percet. Josh mereven nézte Bobot, majd megszólalt. Olyan sziszegő-bugyborékoló, fuldokló hangözönt borítva rá, hogy Bob elképedt tőle. -Hkm... sziii... hr... tegye le... hrrr... magát. Bob letette magát egy székre. Josh kalácsot evett és kávét ivott hozzá. Már jócskán a vége felé tartott az estebédjének. - A kisasszony, aki kihozta a kávémat, azt mondta, hogy önnél nem ismeri senki jobban a várost. Ez igaz? - Hrrr... khm... igaz - mondta büszkén Josh. - Na és? - Szeretnék kérdezni magától valamit. A várossal kapcsolatban. - Mit akar... khm... krr... ? - Hogy építettek-e itt valaha a múltban felhőkarcolót vagy magas házat. Jó magasat. Ha nem is pontosan itt, hát valahol a környéken. - Felhő... krr... krr... szíííí... ne röhögtessen már ki... Itt...? - A környéken is lehet. - A környéken... sem. -Egy indiánról szeretnék könyvet írni. Bizonyos Glen Morrisonról. Felhőkarcolóépítkezéseken dolgozott. Aztán egyszer... Josh kezében megállt a kalács és a kávé. Mindegyiket szépen visszatette az asztalra. - Hogy hívták... hrr? - Glen Morrisonnak. - Krr... az elátkozott indián! Róla aztán... krr... ne írjon, mert... megbánja! - Megbánom? - hökkent meg Bob. - Miért bánnám meg? - Mert nem szereti, ha... foglalkoznak... vele. Nem nyughat krrr... a sírjában. - Nem nyughat? - Kísért... egyfolytában. A gyerekeket... ijesztgeti. A régi temető... mellett. - Azt mondja... kísért?

- Kísért bizony krr... Már nem is mer arrafelé járni senki. Én magam sem... krrr. Úgy, hogy jobban teszi, ha... nem róla... firkái. - Nem tudja, miért kísért Morrison? - Dehogynem - mondta Josh. - Mert... megölték. Lelökték a... krrr... magasból. - Milyen magasból? Hiszen az imént mondta, hogy nincs erre sem felhőkarcoló, sem magas ház. - Krr... hát a gátról lökték le. Az jó magas. Bob száján szökőkútként tört ki a levegő. Mintha versenyre akart volna kelni Josh nyögdécselésével. - Hol az a gát? - Nem messze... Seattle... irányában... krrr... - Indiánok is dolgoztak a gátépítésen? -Nem most... mondtam, hogy onnan lökték le? Krr... - El tudná magyarázni, hogy merre található a régi temető? Josh lemondóan legyintett. - Úgysem talál... krrr... oda. El fog tévedni... a sötétben. A város szélén... nem jó hely. Ilyenkor már előfordulhat, hogy... ott járkál. - Morrison? - Ő hát. - Nekem meg kell néznem a sírját, Mr. Josh! - fogta könyörgőre a dolgot Bob. Nem kísérne el? Egy hölgy is van velem. Josh rémülten nézett rá. - De hiszen... krr... addigra egészen besötétedik. - Van elemlámpánk. -Este a régi... temetőben? Még...krr... soha, senki... - Nekem meg kell néznem a sírját! - És ha... találkozik... vele, és lerántja magát... ? - Azt hiszem... inkább örülne nekem. - Maga is indián? Nem úgy... krr... néz ki. - Kérem, mutassa meg az utat, Mr. Josh. - Semmi... krr... pénzért. - Tíz dollárom van. - Mikor, krrr... indulunk? Bob a szeme sarkából látta, hogy Lindsey kijött az illemhelyről. - Most - mondta. 85. Mr. Josh olyannyira meghatódott Lindseytől, hogy abbahagyta a krákogást és a sziszegést. Ettől a beszéde is érthetőbb és világosabb lett. - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még a régi temető felé veszem az utam éjszaka - mondta Lindsey nek. - Általában még napközben sem járok arra. Borzongok mindig. - Borzong? - Aha - mondta Josh. - Többször is jártam már arra, és mindig borzongtam. Pedig egyszer vastag bun-dakabát volt rajtam. A temető mellett mentem el éppen - volt egy kis ügyem a környéken -, és amint mentem, láttam ám, hogy ott támasztja valaki a falat... egy hajlott hátú, vékony pasas. És tudja, kisasszony, mi volt rajta a furcsa? Hogy szinte lebegett a levegőben... Felém nézett, és felém nyújtotta a karját... Láttam is, amint úgy megnyúlik a karja, mintha füstből lett volna, és elér engem. Pedig voltam vagy százlépésnyire tőle. Abban a pillanatban éreztem, hogy hideg lesz a hátam, mintha fagylaltot dugtak volna a nyakamba. Akkor elhatároztam, hogy ezután még nappal sem járok arra, nemhogy éjszaka. - Maga szerint ki volt a temető falánál? - Na mit gondol, kisasszony? Glen Morrison, tiszta sor. -És... miért? Josh felrántotta a vállát. -Ki tudna a holtak dolgaiban eligazodni? Nekik más az észjárásuk, mint nekünk. Persze, ha mi is odaát leszünk, nekünk is más lesz már az észjárásunk. Szóval, azt hiszem, fel akarják hívni magukra a figyelmet. - Miért akarnák? - Mert elintézetlen ügyet hagytak hátra itt, a földön. Az elintézetlen ügyek pedig olyanok, mint a tüske az ember kezében. Addig nincs nyugovásunk, amíg ki nem piszkáljuk. Történhet bármi körülöttünk, bármi fontos, mi mégsem tudunk másra gondolni, csakis arra az átkozott tüskére. Hát az elintézetlen ügyek is

ilyenek. Fekszik a halott a sírban, közben meg arról morfondírozik, hogy így meg úgy. El kellene intéznie a félbemaradt dolgot ahhoz, hogy nyugodtan tudjon pihenni. Csakhogy neki már nincs hatalma az itteni ügyek felett. Jószerével még el sem tudja mondani, mi bántja. Ezért aztán csak jön-megy, felhívja magára a figyelmet - ahogy az én esetemben is történt azzal a borzongással -, azt hiszi a szerencsétlen, hogy ettől majd azonnal rájövök, mit akar. Pedig erre csak az indiánok képesek. - Igazán? - Az orvosságos embereik, azok. Úgy társalognak a szellemekkel, mint én most a kisasszonnyal. Egy-két szóból megértik őket, és elrendezik a problémáikat. Amint látom, a kisasszony is indián. Nem akarom megsérteni... - Miért sértene meg? - kérdezte Lindsey. - Indiánnak lenni nem olyan borzasztó dolog. - De jó sem - mondta Josh. - Ezt nyugodtan elmondhatom magának, mert bennem meg nagy adag nigger vér folydogál. Őszintén szólva, nem vagyok nagyon oda érte. Eddig csak bajom volt belőle. De miért érdekli magukat Glen Morrison? - Egy elintézetlen ügy miatt - mondta Lindsey. - Affene! Kinek elintézetlen? - Elsősorban neki. - Maguk intézik el helyette? - Megpróbáljuk. Josh gyorsan keresztet vetett. - Akkor talán nem esik nekünk. Maguk tudják, hogy halt meg, mi? Meggyilkolták a fiút. Valaki azt mesélte, persze még jó régen, hogy olyan tüdőbajosféle fickó volt, mindig csak köhögött, és ha nem lökik le a gátról, biztos a hektikába halt volna bele. De az, aki lelökte, úgy látszik, nem tudott várni. - A kapuhoz menjünk? - Ha nem akar kerítést mászni. Bob látta ugyan, hogy itt-ott jókora rések tátonga-nak a kerítésen, de nem állította meg a kocsit. Legjobb lesz a bejáraton bekukkantani. Hátha a lyukak mögött gödrökbe botlanának. - Merre van a kapuja? - Menjen egy kicsit tovább. Látja a falakat? Még a németek rakták masszív téglából. Akkoriban ez volt a szokás mintha el akarták volna rejteni a halottaikat. Ma már nem csinálnak kerítést a temetőknek. De miért is tennék? Aki idekint van, nem tolong, hogy bejuthasson, aki meg odabent, az hiába is tolongana kifelé. Láthatatlan kerítés húzódik a két világ között, amelyen nehezebb átjárni, mint a téglafalon. - De azért nem lehetetlen. - Hát... néha valóban nem. Mentek vagy ötven métert, akkor Josh előrehajolt, és megfogta Bob vállát. - Na, itt álljon meg. Itt van a kapuja. Bob nem látott semmiféle kaput, pedig a hold jó erősen világított ezüstfénnyel fürdetve a kerítést. - Azaz csak a helye - helyesbített Josh. - Pedig szép vaskapu volt. Fel volt rá írva németül is, és angolul is, hogy feltámadunk. Egyszer aztán kidőlt, talán villám vágott bele. Elvitték a múzeumba, a temetőnek meg azóta nincs kapuja. Bob belesett a széles nyíláson, de nem látott sírokat. - És a sírkövek? - Na, az egy másik dolog - mondta Josh. - Régen errefelé is voltak, de aztán elkezdték elhordani őket. - Elhordani? - hökkent meg Bob. - Nem kell rosszra gondolnia, a hozzátartozók vitték el őket. Már amelyiknek volt még hozzátartozója. Kocsira rakták, aztán elvitték, hogy a új lakóhelyükön állítsák fel őket. Tudja, olyan furcsa német betűkkel voltak ráírva az elhunytak nevei. Néhányat a múzeum is elvitt, a többi itt maradt. Van elég belőlük, nem kellenek senkinek. Mifelénk nem divat a fenenagy sírkő. Sem a sírhalom. Csak egy kis tábla, és annyi. Bezzeg régen tudták, hogy a holtak megérdemlik a gondoskodást. Annak idején ők gondoskodtak rólunk, most meg nekünk kellene gondoskodnunk róluk. Igazam van? - Feltétlenül - helyeselt Bob. - Akkor most az a helyzet, hogy legjobban teszik, ha kiszállnak a kocsiból és elfordulnak jobb kéz felé... - És maga?

- Én itt maradnék inkább. Nyitva tartom a szemem, és ha gyanúsat észlelek, füttyentek. - Ki lenne gyanús egy temetőben? - Akárki - mondta Josh. - Gyanús egyének mindenütt előfordulhatnak. - Pedig maga elkísér bennünket - mondta Bob, kinyitva a Josh felőli ajtót. - Ettől tartottam - vakaródzott Josh, és elkezdett kifelé kászálódni. - Nem mindegy az magának, hogy ott vagyok-e maga mellett, vagy sem? - Biztosan tudja, hol van Morrison sírja. - Na látja, ebben téved. - De azért megtalálja? - Egyszer valaki elmagyarázta nekem, az igaz. Talán tényleg odatalálok. Nem azért kérdem, mintha bármire is célozgatnék, ó, egyáltalán nem, csak mégis megkérdezem, hogy mielőtt elhatározták, hogy bejönnek éjszaka a régi temetőbe, írtak-e végrendeletet? Már persze, ha van mit ráhagyniuk másokra. - Annyira veszélyes a helyzet? - kérdezte Bob. Josh összerázkódott. - Már megint borzongok. Pedig nem is látom a pasast. Gondolja, hogy ez jelent valamit? -Mit jelentene? Mit jelenthetne a maga borzongása? - Nem is tudom - bizonytalankodott Josh. - Talán... - Talán? - visszhangozta Bob. -Talán azt jelentheti, hogy itt bujkál a sírkövek között, és figyel bennünket. 86. Bob eddig csak képen látott régi európai temetőt, ezért meg is lepődött, amikor megpillantotta a kőszobrokat. Nem volt ez azért egészen szokatlan Amerikában sem, különösképpen a spanyol temetőkben - ott még házakat is emelnek az elhunytak tiszteletére -, mégis, ezek az ünnepélyes, mohával és zuzmókkal borított kőfigu-rák egy tengerentúli, hagyománytisztelőbb világot idéztek. Az angyalok többségének már hiányzott a szárnya - vagy az egyik, vagy a másik -, az ég felé nyújtott karral könyörgő figuráknak a keze akadtak fejetlen szobrok s törött keresztek is bőségesen. Az angyalok lába alatt gót betűs nevek sora húzódott. - A francba! - tántorodott hátra hirtelen Josh. Bob felkapta a fejét. - Mi van? -Az az angyal! Bob a mutatott irányba nézett, de nem látott semmit, ami angyalra emlékeztette volna. - Nem látom. - Hát éppen ez az. Az előbb még ott volt. -Hol? - Azon a márványon, vagy micsodán. Egy angyal. Minket nézett. - Ezt meg honnan tudja? - Láttam a szemét. - A szobroknak nincs is szemük. - Ennek volt. Tettek néhány lépést előre, majd megtorpantak. Igazi sírkert bontakozott ki előttük, szorosan egymás mellé zsúfolt szobrokkal, fejfákkal, kriptákkal. A síremlékek között vezető utacskák szélén gondozatlan cédrusok hullatták a tobozaikat. Árnyékukban további szobrok álltak, de ezeket a holdfény már nem volt képes megvilágítani. - Ott van valahol! - mutatott előre Josh. - A második vagy a harmadik utcában. Bob megcsóválta a fejét. - Hogy kerülhetett ide egy indián? Josh szívott egyet az orrán. - A németek hozták ide. - Mi a csodáért? - Azt beszélik, hogy egy német volt az indiánok vezetője. Ez nagyon megszerette Glen Morrisont. Azt is beszélik, hogy még az óhazából hozta magával az indiánok tiszteletét. Élt egyszer egy német író, aki indiánokról írt, a művezető még gyerekkorában olvasta a könyveit, azért is jött Kanadába dolgozni, hogy indiánokat láthasson. Amikor Glen meghalt, a fickó elintézte, hogy a német temetőbe kerülhessen. - Miért nem a helyi temetőbe temették? - A városiak nem akarták. Azt mondták, nem is biztos, hogy Morrison meg van keresztelve, egyébként is... se kutyájuk, se macskájuk. Ezért a német idehozta a temetőjükbe. Bob megcsóválta a fejét. Ekkor kezdte csak felfogni, mekkora szerencséje volt, hogy megtalálta a sírt. Ha megtalálta.

-Én itt megvárom magukat - próbálkozott újra Josh. - És kérem, ne nyugtalankodjanak miattam, csalánba nem üt a mennykő. Majd elleszek itt, amíg visz-szajönnek. Apropó, mit is akarnak csinálni a sírnál? - Megnézni - mondta Bob. - Ami pedig magát illeti, jöjjön csak szépen velünk. - Te jó ég! - nyögte Josh. - Meddig szoptatta magát az anyja? - Mi köze ennek a mi dolgainkhoz? -Azt szokták mondani, hogy akit sokáig szoptatnak, az önállótlan lesz egész életében. Remélem, ha pisilnie kell, nem kellek hozzá, hogy kigomboljam a sliccét? - Azt majd megoldom valahogy magam. - Még szerencse. Nem zavarja, ha sokat beszélek? - De, zavar. - Azt képzelem, ha beszélek valakihez, megijednek tőlem. - A halottak? -A rossz szándékú halottak. Nem bírják ugyanis a beszédet. Már elszoktak tőle, és riasztja őket. A fenébe is! - Mi van már megint? - kérdezte Bob idegesen. - Most meg ott volt az angyal! - Milyen angyal? - Akit az imént egy másik helyen láttam. - Maga aztán ért hozzá, hogy halálra idegesítse az embert. -Ezért is mondtam, hogy inkább hátramaradnék. Nem gondolta meg? Úristen, látja? Ott, ni! Végre Bob és Lindsey is megpillantották az angyalt. Egy ledőlt márváhytáblán állt, és feléjük nézett. Bob érezte, hogy Lindsey megfogja a kezét. - Mit szólnak hozzá? - suttogta Josh. - Van maguknál valami? - Micsoda? - suttogta vissza Lindsey. - Szenteltvíz vagy... kereszt. -Minek? - kérdezte Bob, miközben érezte, hogy összeszűkül a torka. - Hiszen más sincs itt, mint kereszt. - Ez igaz. - Vezessen a sírhoz, Josh! - Biztos, hogy ezt akarja? - Ne beszéljen annyit, hanem induljon már el! Josh sóhajtott, és elindult. Bob az angyalt kereste a szemével. A lapos márványkövön már nem állt senki. - Lindsey... Láttad, hova lett? -Elment... Bob. - Hogyhogy elment? - Eltűnt. Lebbent egyet a levegőben, és eltűnt. Bobnak még jobban összeszűkült a torka. Legszívesebben megfordult volna, és kimenekült volna a temetőből. Csakhogy el kell intéznie ezt az ügyet, különben beledöglik. Morrison nem az a kísértet, aki hagyja magát lerázni. Elkapta, és addig nem is ereszti ki a markából, amíg nem teljesíti az akaratát. -Bob... Bob Lindsey felé fordult. Meghökkenve vette észre, hogy a lány ráemel valamit. Mintha pisztoly vagy kés lett volna. - Jézusom... mi ez, Lindsey? A lány nyelt egy nagyot. Bob látta rajta, hogy ő is ideges. - Bölényszarv, Bob. Illetve egy darabja. A csúcsa. Meg szeretnélek érinteni vele. - Ezzel az izével? - Csak egy kicsit, Bob! -Dehát... miért? - Ez a darabka annak a bölénynek a szarvából tört le, amelyen az okanaga törzsbeli Cerman felment égben lakó őseihez, hogy orvosságokat kérjen tőlük. Ha megérintelek vele, nem férhetnek hozzád az ártó lelkek. - Jézusom, Lindsey! - Engem csak érintsen meg vele, kisasszony - lépett Lindseyhez Josh. - Méghozzá szaporán. Ismét láttam az angyalt. Lindsey előbb Bobhoz, majd Joshhoz értette a szarv hegyét. - Azt hiszem... szükségünk is lesz a védelemre -morogta Josh. - A fenébe is... nem lesz könnyű így itt hagynom ezt a világot. -Hogyhogy így? - Fred, a múzeumőr tartozik két dollárommal. Sosem gondoltam volna, hogy úgy

megyek át a túlvilágra, hogy két dollárral adós marad nekem valaki, a maga ötven dolcsijáról már nem is beszélve. - Csak húszról volt szó. - És a veszélyességi pótlék? Vigyázzon, el ne essen, kisasszony... itt egy ledőlt kereszt. Stimmel. Ebben a sorban lesz. Ahol az öngyilkos asszony. Azért temették ide, merthogy az talán nem tiltakozott volna ellene. Más különben sem szívesen feküdt volna közvetlenül Lizzy mellett. - Miért, nem? - Mert Lizzy gyilkos is volt, meg öngyilkos is. Hazavágta a három gyerekét, aztán saját magát. A férje állítólag más csajok után mászkált Lizzy feje meg bedurrant, és megtörtént a baj. Akkor még nem volt divat pszichiáterhez járni... ha az lett volna, lehet, hogy kidumálta volna a fejéből a kis kukacot. - Milyen... kukacot? - Hát a féltékenységet. Itt van a szobra... szép asz-szony volt, mi? Menjen csak egy kicsit odébb...! Ott van! Látja? Bob megtorpant, és kimeresztette a szemét. Az embernagyságú szobrok között furcsán hatott a kis, besüppedt sírhalom. Amikor készítették, fából vagy kövekből rakhatták ki az oldalát, mára azonban ezek már vagy elporladtak, vagy elvitte őket valaki. -Hát ez az! Bob megfogta Lindsey kezét, és megfeledkezve szellemekről és az el-eltünedező titokzatos angyalról, húzni kezdte a kis sírhalom felé. - Gyere, Lindsey... nézzük meg, valóban az övé-e? A sír valóban Glen Morrison sírja volt. A mohos, lapos kövön még ennyi idő elmúltával is ott feketedett a felirat. Glen Morrison. Bob úgy érezte, elszáll belőle minden erő. Térde be-csuklott, és ha Lindsey nincs mellette, talán össze is esett volna. - Le kellene ülnöm - nyögte. A lány behunyt szemmel állt, arcáról patakokban ömlött a verejték. Szája mozgott, mintha beszélgetne valakivel. Bob hozzádőlt, és igyekezett megrázni a vállát. - Lindsey, istenem, mi történt veled? Lindsey kinyitotta a szemét. - Mi? - rebegte tétován. - Rosszul vagy? - Mintha valaki... szólított volna. - Mit... mondott? - Nem tudom. Nem értettem. Lehet, hogy csak a faágak... susogtak. Josh ekkor megszólalt. Leplezetlen félelem vibrált a hangjában. - Csak nem akarják kiásni? Bob éppen tiltakozni kezdett volna, amikor az egyik sírkő mögül sötét árnyék bukkant elő. Bob csak annyit látott, hogy valami hosszúkását tart a vállán, ami akár egy puska vagy ásó is lehetett. A ragyogó holdsugarak úgy villogtak és szikráztak a ruháján, mintha meg akarták volna gyújtani. -Fején találta a szöget! - mondta ekkor egy kemény hang. - Bizony, hogy kiássuk! Josh felnyögött, és végigvágódott a földön. Úgy fennakadt a szeme, mint tapasztalatlan horgász horga a közeli fán. Bob eltátotta a száját, amikor a csillogó-villogó férfi után még hárman bújtak elő a kőszobrok mögül. Azt hitte, a temető lakói keltek ki a sírjukból, hogy magukkal ragadják őket a mélybe. 87. A világító ruhájú pasas odasétált Bobhoz, stukkert ló-bálva a kezében. - Jó estét, Bob - mondta, majd Lindsey felé biccentett. - Jó estét, Lindsey. Bob ekkor jött csak rá, hogy a pasas ruhájába szövött aranycsíkok világítanak. - Jó estét - nyögte Bob a stukkerra meresztve a szemét. - Mi csak... mi csak... A férfi biccentett. - Megkeresték Glen Morrisont. Mi meg már majdnem Németországba mentünk utána. Képzelje, a repülőtérről fordultunk vissza. Pokoli szerencsénk volt. -Ismerjük mi... egymást? - kérdezte nagyokat nyelve Bob. - Attól függ, mit nevez ismeretségnek - mondta a jó arcú férfi. - En ismerem önt és a kisasszonyt is. Önök viszont még nem ismernek engem. Ezért engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Jim Spencer vagyok. Bobnak ismerős volt a név. Hol az ördögben is hallotta? - Ismerősen cseng a nevem, Mr. McKinley? -Bocsásson meg, nem valami jó a

névmemóriám nyögte Bob. - Várjon, segítek magának. Ön a Felakasztott Indián szigetén együtt volt egy asszonnyal, aki beszélt rólam önnek. - Nóra! - szaladt ki önkéntelenül is Bob száján. - Úgy van, Mr. McKinley - biccentett Spencer. - Én vagyok Nóra pasasa... vagyis én voltam. Nóra ugyanis szerencsétlen körülmények között elhalálozott. Nem hallott még róla? - Még nem - nyögte Bob. A férfi széttárta a karját. -Hát persze... hogyan is hallhatott volna. Tudja, hogy halt meg? -Ho... ogy? - Megöltem, Bob. Bob úgy érezte, ráhull a világmindenség valameny-nyi üstökösével és bolygójával együtt. - Ón... megölte... Nórát? - Sajnos, igen. Bár az az igazság, hogy véletlenül történt. Szóváltásba keveredtünk, és... ez lett a vége a dolognak. Előbb-utóbb persze amúgy is megöltem volna. -De hát... miért? -Nóra az a típusú nő, akit megölnek. Az ilyenek nem szokták ágyban, párnák között végezni. De végül is nem azért követtem magát, hogy Nóráról beszélgessünk. Nyugodjék békében. -Hol... van... - Hogy hol van eltemetve? Óh, Bob, ha arra gondol, hogy meg akarja látogatni a sírját, néhány szál virágot hinteni rá, nos aligha találná meg a helyet, ahol nyugszik. Ha nyugszik egyáltalán. Miss Nóra teste ugyanis egy tóban tartózkodik, és egészen addig ott is fog, amíg a halak és a rákok le nem ették róla az utolsó cseppnyi húst is, amire őszintén szólva az elmúlt napok során meg is volt minden esélye. így tehát csak a csontváza fölött tudna könnyeket és virágokat hullatni. Bob érezte, hogy őrült düh önti el, és összeszorította az öklét. Ebben a pillanatban hatalmas ütést érzett az oldalán, mintha valaki puskatussal kínálta volna meg. Legnagyobb rémületére nem látott senkit maga mellett, és meg sem lőtték. A lelke mélyén ugyanakkor susogni kezdett egy hang. - Meg ne moccanj! Ne légy ostoba! Jim Spencer széles mozdulatot tett a kezével. -Engedje meg, Bob, hogy bemutassam a barátaimat. Ez a szakállas, Robinson kinézetű fickó itt, valóban Robinson. Mellette Bertie Fox, ő pedig Dallimore atya. Vagy inkább volt atya. Látja az ostorát? Nos, Dallimore atya arról nevezetes, hogy mesterien kezeli, továbbá, hogy sok-sok darabot le tud metszeni egy ember testéről úgy, hogy az illető még él, de pokoli fájdalmai vannak, és sírva könyörög a megváltó halálért. Azt ajánlom magának, Bob, hogy ne igyekezzék megismerkedni vele. - Nem igyekszem - biccentett Bob. Hallotta, amit Spencer mond neki, de mintha nem lett volna egészen magánál. Megrémült a gondolattól, hogy a halálfélelem esetleg elveszi az eszét. Biztos volt benne, hogy ezek a pasasok meg fogják ölni őket. Mit is mondott Spencer? Hogy majdnem Németországba repültek Morrison után? - Szóval az a helyzet, Bob - mondta némi sóhaj kíséretében Jim Spencer -, hogy mi is rájöttünk, amire ön is rájött. - Én? - hökkent meg Bob. - Mire jöttem én rá? - Hogy mi rejtezik Glen Morrison sírjában. Bob eltátotta a száját. - Glen Morrison sírjában? Mi rejtőzik... benne? - Na, mi? -Glen Morrison sírjában... Glen Morrison rejtőzik. .. bár inkább pihen. Spencer csúfondárosan elhúzta a száját. - Ejnye-ejnye, Bob! Glen Morrison sírjában nem csak Glen Morrison rejtőzik, és ezt maga nagyon is jól tudja. Maga sokkal okosabb annál, mint amilyennek mutatja magát. Maga pontosan tisztában van vele, hogy mit rejt Morrison sírja. - Mit? - kérdezte fásult hangon Lindsey. - A felakasztott indiánnak, Glen apjának a kincsét, Lindsey. Nem árulta el magának ez a kedves fiatalember? -Ez lehetetlen! -Mindjárt kiderül. Mi ugyanis azért vagyunk itt, hogy eldöntsük, kinek van igaza. Glen Morrison sírja hamarosan feltárja a titkát. - Hé! Hé! - ült fel hirtelen a közben magához tért Joshua. - Miféle kincsről van itt szó? -Ezt meg hol szedték fel? - kérdezte Spencer Joshra bökve.

- Hajléktalan vagyok - düllesztette ki büszkén a mellét Josh. - Városi hajléktalan. -Nem sokáig - vigyorgott Spencer. - Rövidesen megfelelő hajléka lesz. - Hol? - kíváncsiskodott Josh. Spencer jó nagy körívet írt le a kezével. - Itt. Akárhol. Keressen magának egy rokonszenves helyet. Joshua tovább ágált volna, de akkor Robinson odaállt mellé, és megszorította a karját. - Kuss, haver! Josh biccentett, mint aki mindent megértett, és kussolt, miközben Spencer ismét beszélni kezdett. - Őszintén szólva, nagy kár önért, Mr. McKinley. Mindig is irigyeltem azokat a fickókat, akik rejtélyeket oldanak meg. Jó logika és kombinációs készség kell hozzá. Bennem is van valami belőlük, az igaz, de azért én messze vagyok öntől. Mikor kezdett el foglalkozni Morrison kincsével? - Soha - mondta Bob. - Nem foglalkoztam vele. - Akkor intuíció? Egyetlen pillanat alatt jött rá? Magára tört a megvilágosodás? Nem hiszem én azt, Mr. McKinley. Ön bizonyára elolvasott néhány leírást a gyilkosságról, és elkezdett motoszkálni az agyában a gondolat, hogyhogy nem találták meg ennek a kicseszett indiánnak a kincsét? Nyilván elrejtette valahova. A szigetre aligha, hiszen azt már feltúrták. Azért a biztonság kedvéért maga mégiscsak elment oda, hogy körülnézzen. Istenemre mondom, kitűnően álcázta magát. Még hogy fáért ment, és viharba került! Ön nagy kókler, Mr. McKinley! Bob tiltakozni akart, de a hang a lelke mélyén megakadályozta benne. Méghozzá úgy, hogy ő beszélt helyette. - Igyekszik az ember! - Látja, Bob, ez a beszéd! Nem illik magához, hogy mellédumáljon. Szóval, ön felmérte a helyzetet és rájött, hogy a kincs nem lehet a szigeten. De nem ám! Akkor viszont hol lehet, igaz? Ez volt a kérdés. Vett egy mély lélegzetet, aztán a fiúra mosolygott. - Ön már a szigeten volt, amikor az én kis barátnőm megérkezett oda. Vagy ő érkezett elsőnek? Elvégre nem is fontos. Elég annyi, hogy maguk ketten találkoztak a felakasztott indián házában, ahol vetett ágy várta magukat, amelybe nyomban bele is feküdtek. Bob a szeme sarkából látta, hogy Lindsey keze megmoccan, mintha fel akarná emelni, de aztán ismét mozdulatlanná dermedt. - Ne is próbálja tagadni. Még ha hinnék is magának, ismerem Nórát, mint a tenyeremet. Nóra az a típus, aki ha meglát egy neki tetsző fiút, máris a bugyija után nyúl, hogy letolhassa. -Ezt... kikérem... magamnak! - kiáltotta felháborodottan Bob, s magasba csúszott a hangja, mint a mutáló kamaszé. - Ne merjen így beszélni róla! - Bocsásson meg - védekezett Spencer -, nem sértésnek szántam. Csupán Nóra lényét próbáltam megvilágítani vele. De ha ön ezt bántónak tartja, abba is hagyom. Maradjunk annyiban, hogy ön találkozott Nórával, és az ágy melegében elárulta neki a titkát. Nórát feldobta a lehetőség. Azt nem ajánlotta véletlenül fel, hogy feleségül megy magához? - Nem! - mondta vagy inkább kiáltotta dühös hangon a fiú. - Pedig ilyenkor azt szokta tenni. Nos, mindegy. Az a lényeg, hogy Nóra komolyan vette a dolgot... arra nem is merek gondolni, hogy beleszeretett magába... Mindenesetre védte magát, és megpróbált átejteni engem. Amikor rájöttem, hogy valakivel együtt volt a szigeten, és kérdőre vontam miatta - ó nem, nem a féltékenység irányította a tetteimet, egyáltalán nem, csak szeretem tudni, mit csinálnak az embereim - nos, amikor kérdőre vontam, tudja, mit hazudott nekem? Hogy egy borotvakészülék-ügynökkel dekkolt a felakasztott indián házában. Egy borotvaügynökkel! Mit szól hozzá? - Erről nem... - Hogy nem tudott róla? Ezt el is hiszem. Nóra csodálatosan improvizált. Szóval, mentegette önt, abban a reményben, hogy neki is pottyan valami az indián pénzéből. Talán már az időpontban is megállapodtak, hogy mikor pattan meg tőlem? Sajnálom, Mr. McKinley, ez nem jött be... De áruljon el nekem valamit, oké? - Mit? - kérdezte Bob, némiképpen magához térve a sokkból, amit Nóra halálhíre okozott. - Hogyan idézték elő azokat a szörnyűségeket a szigeten és a hajómon? Mr.

McKinley, akárhogy is nézzük a dolgokat: jachtom elvesztése is az ön lelkén szárad. Bob nem sokat értett Spencer szavaiból. Milyen hajóról beszél ez az ember? Egyszerre aztán kifutott a vér az arcából. Jim Spencer őrült, méghozzá a közveszélyes fajtából való! És a társai is azok. Itt van például ez ez állandóan vigyorgó fickó az ostorával. Nem lehet, hogy normális legyen! - Nem tudom, miről beszél, Mr... izé... Spencer. - Nem tudja? Történt velem és a haverjaimmal néhány furcsa dolog az utóbbi időben. Elvesztettem a hajómat és néhány emberemet, ezenkívül kísértetek látogatnak, méghozzá elég gyakran. Ha babonás lennék, azt hinném, hogy a természetfeletti ólálkodik körülöttem, csakhogy én meg vagyok győződve róla, hogy mindennek megvan a maga természettudományos magyarázata. Ha léteznének kísértetek, akkor most megmozdulna itt ez a sírhalom, kimászna a földből Glen Morrison, és horgas ujjait felém méregetné, hogy kivájja a szemem. De amint látják, a sír nem moccan. Kísértetek és hazajáró lelkek ugyanis nincsenek. Akkor viszont mik vannak? Nos, Mr. McKinley, meg vagyok győződve róla, hogy önnek az indiánok segítenek. Ha nem is valamennyi, ez azért túlzás lenne, de néhány mindenképpen. Például ez az ifjú hölgy itt. Azt hiszem, ők hókusz-pókuszolnak körülöttünk. Ők is meg akarják kaparintani Morrison hagyatékát, és önt szemelték ki, hogy szerezze meg nekik. Vagy éppen megfordítva? Csak nem úgy áll a helyzet, hogy ön és ez az ifjú hölgy... és a fellógatott indián kincse a hozománya? Ha ez így van, gratulálok hozzá. Mindannyian gratulálunk. Igaz, fiúk? - Úgy van, főnök - bólintott Robinson vigyorogva. - Gratulálunk. - Én is gratulálok - csatlakozott hozzájuk Bertie Fox. - Én még esketni is hajlandó vagyok - vigyorgott Dallimore atya. - Az indiánok a szóbeszéd szerint képesek szörnyűséges alakokká változva riogatni a fehéreket. Ön is gyilkolt, Lindsey? A lány hidegen nézett rá, de nem szólt egyetlen szót sem. - Végeredményben nem is fontos. Egy a lényeg: hogy megtaláljuk a kincset. - Mit akarnak csinálni? - kérdezte Bob. - Ásni - mondta Spencer. - Kiássuk a sírt, és kivesszük belőle az indián cuccát. - És ha nincs benne? - Akkor baj lesz, méghozzá nagy baj. Akkor Dallimore atya elbeszélget magával, fiam. - A francba! - dühöngött Josh. - Ha sejtettem volna, ezerszer is kiáshattam volna. Robinson összerázkódott, és ideges hangon felcsuk-lott. -Főnök? - Mi van, Eric? - Tuti, hogy a sírban van a kincs? Spencer meghökkenve pislogott rá. - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy nézz csak a sírra! Spencer rápislogott a föld felszínéből alig-alig kiemelkedő halomra, aztán megrázta a fejét. - Nem látok semmit. - Nézd meg a többi sírt! Spencer körbejártatta a tekintetét a szomszédos sírokon. - Mit nézzek? - Ne a kriptákat nézd, hanem azokat, amelyek fölött eredetileg földhalom volt. - Nézem, nézem, mégsem látok semmit. - Figyeld csak meg, hogy valamennyi földsír be van süppedve, némelyik egészen rendesen, látod? - Látom. -Azonkívül nézd a füvet. Száraz és satnya valamennyin. Rég volt erre eső, Jim. Morrison sírja viszont nem süppedt be, és a fű zöldje... - A francba! - szitkozódott Spencer. - Szerinted mit jelent ez? - Szerintem azt, Jim, hogy ezt a sírt babrálta valaki. Méghozzá nem is olyan régen. - Látod, te eszeveszett? - támadt ekkor Robinsonra Spencer. - Ti azonnal meg akartátok ölni ezt a kis vörös hülyét. Ha nem mondom nektek, hogy nyugi, várjunk vele egy kicsit, lehet, hogy kihullott volna a kezünkből a fellógatott fickó pénze. - Hirtelen halálos sápadtság öntötte el az arcát. - Lehet, hogy kilopták a sírból a kincset? - Nem tudom, Jim, de egy biztos: ez a sír gondozot-tabb, és a füve is zöldebb, mint a többié.

Spencer ekkor elveszítette a fejét. Odaugrott a sírhoz, és nagyot rúgott a fűvel benőtt halom oldalába. - A francba veled, te disznó! Ne legyen soha nyugodalmad, ha engedted, hogy elvigyék az apád pénzét! Gyere elő, te szemétláda, és nézz a szemembe! A következő pillanatban csoda történt. A sírhalom hullámzani kezdett, majd megemelkedett. Ekkor már mindenki ordított. Ordított Spencer, Robinson, Dallimore atya, de ordított Bob és Joshua is. Egyedül Lindsey maradt nyugodt, rezzenetlen pillantással figyelve, amint kibújik egy szörnyeteg a sírból. Olyan gyorsan bújt elő a fűtakaró alól, mintha csak a paplanát rúgta volna le magáról. Igazi zombi volt: rothadó hús leffegett az arcán, fél orra helyén csak egy fekete, lyukforma bemélyedés látszott. Olyan félelmetes és visszataszító látványt nyújtott, hogy Bob lábai megroggyantak tőle. Kis híja volt, hogy össze nem csuklott. Josh abbahagyta az ordítást, és nyakába szedve a virgácsait, eliramodott a sírkövek között. - Dallimore! - hallotta Bob Spencer ordítását. - El-inal a fickó! Dallimore volt atya megforgatta feje felett az ostorát, és a menekülő Joshua után csapott vele. Bob csak annyit látott, hogy Josh megtorpan, elkezd feléjük repülni, majd nekicsapódik egy sírkőnek, és mozdulatlanul a füvön marad. McKinley biztos volt benne, hogy a sírból kiemelkedő lény igazi kísértet, legjobb esetben is csinálmány, akit vagy Rabbit vagy Dole készített. Csak nem próbálkozott meg Dole ismét a varázslattal? A következő pillanatban feldörögtek a fegyverek. Bob nem is igazán értette, ki lő kire, hiszen nekik nem volt puskájuk vagy pisztolyuk, és Joshról sem tételezte fel, hogy lenne neki. Különben is a csavargó a füvön hevert eszméletlenül. Legnagyobb megdöbbenésére a kísértet kezében látott fegyvert. Spencerre és a másik háromra lövöldözött vele. Spencer újra felordított, mire vele ordított mindenki. Robinson ezúttal már fájdalmában: jókora vörös folttal a mellén egy szomszédos sírkő mellé zuhant. Dallimore ugyanakkor elhajította az ostorát, és feltartotta a kezét. - Megadom magam! Még egy lövés csattant Spencer úgy üvöltött, mint a fába szorult féreg. - Megőrültél, Bertie? Te rám lősz? Összegörnyedt, és az ölébe szorította a kezét. Ujjairól vörös cseppek hullottak a haragoszöld fűre. Bertie Spencerhez sétált, és elrúgta a közeléből lehullott pisztolyát. Spencer felemelte a fejét, és Bertie-re mordult. - Kérdeztem valamit, Bertie! Fox összeráncolta a szemöldökét. - Mit is kérdeztél, Jim? - Mi a franc ez, Fox? Bertie Fox válasz helyett a sírhalom tetején álló szörnyetegre mutatott. - Tudod, kicsoda ő, Jim? -Ki a franc? - ordította Spencer. - Ki a fészkes franc? A kísértet lelépett a sírról. Odalépegetett Spencerhez, és megsimogatta az arcát. - Nem ismersz meg, Jim? Spencert elöntötte a hideg veríték. Közben remegett, mint a juharlevél. - No... ra? - kérdezte összeszedve minden bátorságát.-No... ra? A kísértet kinyújtotta a karját, és elkapta Spencer vállát. - Eljöttem érted, kedvesem, hogy magammal vigyelek a mélybe. Készülj a nagy utazásra, Jim! Jim Spencer a szívéhez kapott és a fűre zuhant. Lindsey odalépett hozzá, és fölé hajolt. Megérintette Spencer nyaki ütőerét, várt egy kicsit, majd megcsóválta a fejét. - Ennek vége. Ez volt a pillanat, amikor senki nem figyelt Dalli-more-ra. A kirúgott pap felemelte a földről, és megforgatta feje felett a korbácsát. Mire észrevették, már késő volt. Először Nóra kezét érte az ütés. Az asszony elejtette a fegyverét és felsi-koltott. A szeges korbács belemart a húsába, és megtépte a bőrét. A következő pillanatban visszaperdült, és Fox kezébe harapott. - A fenébe is - nyugtázta Dallimore atya elégedetten. - Nem akarok börtönbe kerülni emiatt a hülye miatt. A temetőben áhítat csendjének kell uralkodnia, nem

üvöltözésnek. Nekem elhihetik, én pap voltam. Úgy jó, ha egy temető halottakkal van teli, nem élőkkel. -Hé, Mr. Dallimore! - ugrott feléje Bob, mihelyt kihullott a gombóc a torkából, amely valahogyan odakeveredett. - Mit akar csinálni, az istenért? -Keveset beszélni, sokat cselekedni - mondta Dallimore a korbácsát forgatva. Nem szeretnék a sitten megrothadni. Ennek pedig csak egyetlen módja van: ha egyedül megyek ki ebből a temetőből. - Nem fogjuk elárulni magát - könyörgött Bob. -Ha elteszi a korbácsát... Bobnak csak ekkor tűnt fel, hogy Lindsey mennyire nyugodt. Nem nyúlt a keze után, nem akart elbúcsúzni tőle csupán a sírokat figyelte merev tekintettel. Lompos farkú mókus futott át a síremlékek között egyetlen pillanatig látta csak legyezőszerű farkát, szimatoló kis orrát, fekete szemét. Bob úgy érezte, mintha a mókus szemén át Dole nézne rá. - Ne féljenek, nem fognak szenvedni, és fájni sem fog - ígérte az ostorát forgató Dallimore. - Penge van a szíj végén. Elvágja a nyaki ütőerüket, és annyi. Kezdjük hát ezzel a fickóval! Az ostor hurkot formált a levegőben, majd lecsapni készült az újra magához tért Joshuara, hogy aztán visz-szafordulva róla, Foxot vegye célba. - Hej! - rikkantott Dallimore atya megrántva az ostor nyelét. - Hej! Az ostor vége engedelmesen Josh felé száguldott. Már csak egy picinyke mozdulat kellett volna, hogy végrehajtsa a kirúgott pap ítéletét. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Mielőtt Dalli-more megránthatta volna a nyelet, egy kicsinyke, lom-pos farkú mókus ugrott az arcának. Az állatka egy sírkő tetején lapulhatott onnan vetette magát Dallimore-ra. Dallimore felordított, és az arcához kapott. - Jézusom! - ordította. - Mi a franc ez? Megvakított a rohadék! Jézusom! Tenyerébe temette az arcát, és a földre kuporodott. Joshua odasétált hozzá, és elvette tőle az ostort. -A fenébe is! - mondta elégedetten. - Mindig is ilyenre fájt a fogam. Mielőtt a többiek megakadályozhatták volna, megforgatta a feje felett. A fonott szíjon keresztülvert szegek fenyegetően csillogtak a holdfényben. - Tegye le, Josh! - kiáltott rá Bertie Fox. - Vigyázzon, mert... A korbács ettől a másodperctől kezdve mintha önálló életet élt volna. Josh kiáltozásaitól hajtva egyre va-dabbul forgott, majd kinyúlt a levegőben, és a köré a magas, szürke, mohával fedett sírkő köré csavarodott, amely alatt Dallimore jajgatott. Olyan gyorsan játszódott le minden, hogy moccanni sem volt idejük. A korbács nagyot rántott a sírkövön. A kő megremegett és lassan előredőlt. Öreg, repedezett sírkő volt, elhagyott, gondozatlan. A talaj megsüppedt körülötte: az őszi esők üreget vájhattak alá. így eshetett - csakis így! - , hogy a már amúgy is bizonytalanul álló kő megbillent, és baljós nyikorgás kíséretében Dallimore-ra dőlt. - Ááááá! - ordított Dallimore, amikor az iszonyatos súly a földhöz préselte. Aztán már nem adott ki hangot magából soha többé. Bob rémült tekintettel bámult előbb Nórára, aztán Lindseyre. Uramisten! Most aztán mitévő legyen? Két nőt csak nem vehet feleségül! Igaz, előbb Nórának ígérte meg kétségkívül övé az elsőség. Csakhogy Nóra nemet mondott. De vajon nem gondolta-e meg magát? Mi van akkor, ha mégis a szaván akarja fogni? Igaz, Nóra már nem olyan, amilyen volt inkább zom-bira hasonlít, mint élő emberre, de az ígéret akkor is ígéret. A szülei talán berzenkedni fognak egy kicsit: lehet, hogy Nóra néhány évig nemkívánatos személy lesz náluk, végül azért majd megbékülnek... Ha Nóra egyáltalán hozzá akar még jönni. Szégyellte volna bevallani magának, hogy azt kívánja a lelke mélyén: Nóra ne akarjon már a felesége lenni. Mert mi van akkor, ha Lindsey is ragaszkodik hozzá? Sorsolja ki talán őket, vagy térjen át a mormon hitre, bár ez sem számítana, hiszen a mormonok is feladták már a többnejűségüket. Arról nem is beszélve, hogy Nóra és Lindsey talán nem is vennék szívesen, ha osztozniuk kellene rajta. Mit csináljon, édes istenem, mi csináljon? Egyelőre azt csinálta, hogy megközelítette Nórát. Az asszony vékony, fekete selyemruhát és széles karimájú kalapot viselt. - Nóra? - kérdezte tőle bátortalanul. Az asszony elmosolyodott. - Kissé megváltoztam, mi, Bob? - Hát... izé... nem számít.

- Várj csak egy kicsit. - Zsebébe nyúlt, kis fémdobozkát húzott elő belőle, amolyan púderesszelence félét. Ebben azonban nem púder volt, hanem krém. Az a zombikra jellemző lárva, amely mindeddig eltorzította az arcát, lassan kezdett eltűnni róla, ahogy beledörzsölte a szelence tartalmát a bőrébe. - így már jobban tetszem? Bob nyelt egy nagyot. - Sokkal... jobban. Magában azonban azt gondolta, hogy azért nem olyan sokkal, mint szegény Nóra gondolja. -Hazudsz, Bob! Nóra megrázta a fejét, és néhány könnycseppet törölt ki a szeméből. - Soha nem leszek már többé az, aki voltam. Tönkretett ez az állat! Odaugrott hozzá, és hatalmasat rúgott Jim Spen-cerbe. - Megölt engem ez a féreg, meggyilkolt! Mielőtt azonban Bob komolyan vehette volna a ki-fakadást, megnyugtatóan felemelte a kezét. - Ne izgulj, Bob, nem vagyok halott. Csak majdnem az lettem. Látod ezt itt az arcomon? Bob látta, hogyne látta volna. Bár a krém eltüntette a sápadt színt és a lárvaszerű merevséget a bőréről, s az orra is visszanyerte eredeti formáját, semmiféle csodaszer nem tüntethette el azokat az árkokat és vágásokat, amelyek mélyen beágyazódtak a húsába. - Azt hitte ez a rohadék, hogy meghaltam. De én nem haltam meg. Bertie tudta, hogy élek. Bertie mindig is szeretett engem, de én, amilyen barom voltam, nem fordítottam kellő figyelmet rá. - Nem tehetsz róla, Nóra - mentegette a lányt Bertie Fox. - Az a fontos, hogy jól alakultak a dolgok. - Hát persze - mondta keserűen Nóra. - Jól alakultak. .. Nézz rám, és mondd még egyszer. - Bocs, Nóra, tudod, hogy nem úgy gondoltam. - Persze hogy tudom... Te bocsáss meg, Bertie, hiszen neked köszönhetem az életemet. Bertie fürdést mímelve lemerült hozzám és kinyitotta a bilincsemet. Én akkor már magamnál voltam, bár azt hittem, hogy a víz alatti pokolba jutottam, mert igazából oda való vagyok. - Ugyan már - motyogta Bob. - Ugyan már. - Szóval, Bertie megmentett. Rá nem gyanakodott Spencer, hiszen Bertie azt hazudta neki, hogy nem tud úszni, néhány karcsapásnál többet nem képes megtenni. Én pedig elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem ölöm Spencert, és azokat a döglegyeket, akik körülötte döngicsélnek. Bertie segítségével el is kezdtem az irtásukat. Elmaszkíroztam magam, hogy halála előtt ismerje meg ez a rohadék a félelmet. Valójában persze nem is gyilkoltam, inkább rovarirtást végeztem. Az az ember sem gyilkol, aki észrevesz az éléskamrájában egy svábbogarat és eltapossa. Nos, én arra tettem fel életem hátralévő részét, hogy eltapossam őket. Hamarabb sikerült, mint gondoltam volna, és ebben neked is elévülhetetlen érdemeid vannak, Bob. Tudtam, hogy úgy vonzód ezeket a gazembereket, mint medvét a málnabokor, hiszen meg voltak győződve róla, hogy Morrison kincset rejtett el a fia sírjában, s hogy te ezzel pontosan tisztában vagy. Ők teutánad jártak, én pedig az ő nyomukba szegődtem. Megcsóválta a fejét, és Bobra nézett. -Tudod, Bob, közben történt velem valami, amit nem tudok megmagyarázni magamnak. Talán akkor szabadultak fel bennem bizonyos energiák, amikor félig már hulla voltam a víz alatt, de attól a pillanattól kezdve, ahogy ismét belélegeztem a levegőt, furcsa változást éreztem a testemen. Hogy is magyarázzam csak? Szóval, megerősödtem valahogy. Azt vettem észre, hogy olyan erőkifejtésre vagyok képes, amilyet korábban el sem képzeltem volna magamról. Például semmi nekem egy gazembert felakasztani egy magas faágra. Csak megemelem a testét, és mintha rakéta lenne a fenekébe építve, magától felemelkedik. Nem tudom, kinek az ereje költözött belém... talán a bosszúállás istennőjéé. Egyedül csak Bob vette észre, hogy Lindsey gúnyosan elmosolyodik és lehajtja a fejét. - Lehet, hogy a te őrangyalod szegődött mellém, és sokszorozta meg az erőmet. Merthogy tudd, Bob: én öltem meg Thurmant, én szóltam Bertie-nek, hogy játsszon egy kicsit a motorcsónak motorjával, ezáltal kényszerítse a partra a rohadékokat én öltem meg Bainest, egy Andycott nevű patkányt, egy másik szemetet, én

robbantottam fel Spencer hajóját, én forgattam alattuk a csónakot... én fogtam vissza a hajócsavart, egyszóval őrületbe kergettem az életben maradottakat is, Bob! Én, Nóra, a semmirekellő, ócska kis kurva! Egyszerűen újjászülettem, Bob. És ezt neked is köszönhetem. Megcsóválta a fejét, majd Bertie-re mosolygott. -Bertie... hogy is mondjam csak... megváltoztatta az életemet. Azt hiszem... végre megértettem, mi a szerelem. Bertie-nek így is kellek, összetört arccal. Odalent, a víz alatt, majdnem megölt a hajócsavar. Többször is elkapta a fejem... amikor felrobbantottam a jachtot. Talán isten akarta, hogy ne vágja le a nyakamról, így is mindörökké magamon hordom Jim Spencer szeretetének a jelét. Holtadban is légy átkozott, te rohadék! Kiköpött Spencer felé: már nem vette a fáradságot, hogy belerúgjon. - Most pedig el kell búcsúznom tőled, Bob. Kedves fiú vagy... igazán tetszettél nekem. Az én életem ezután Bertie-ével halad egy sínpáron. - Majd meglátjuk, meddig. Remélem, a halálunkig. - Én is - biccentett Bertie Fox. - Néhány apróságra azért még kíváncsi lennék. Például, hogy valóban Morrison próbált-e kapcsolatba lépni velünk a szigeten? Emlékszel a titokzatos eseményékre, amelyeknek nem tudtuk magyarázatát adni? Később magam is többször megfordultam a faház körül, hiszen pusztítanom kellett a svábbogarakat, de nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Nyugtalanító arra gondolni, hogy mégiscsak létezhetnek olyanok, akik egy rejtélyes kiskapun átjárnak onnan ide, és beleavatkoznak az életünkbe. Tudod, mire gondolok én, Bob? Hogy Morrison valamiért kiszúrt téged, és arra késztetett, hogy a segítségére légy. Azt akarta, hogy a fia mellette nyugodjon a szigeten talán úgy látta oda-átról, hogy te képes leszel megvalósítani ideát az akaratát. Persze, mindez nem biztos, Bob, hogyan is lenne az? Én most elmegyek Bertie-vel mindörökre. Megengeded, hogy búcsúzóul megcsókoljalak? Már persze, ha nem undorodsz tőlem... - Ugyan már - nyögte Bob. - Dehogy. A lány átölelte. Bob a száján érezte Nóra puha száját. Önkéntelenül is behunyta a szemét. Ebben a pillanatban felrémlett előtte a faház a szigeten, s a széles ágy. Ha most ott lennének ketten, Nóra és ő... Nóra eltolta magától a fiút. - Hát akkor... isten veled, Bob. - Viszlát, Bob - búcsúzott Bertie Fox is. - Remélem, nem haragszol rám? - Ugyan... dehogy - morogta Bob. Nóra megfogta Bertie kezét. - Mehetünk, Bertie. És ki is sétáltak volna a temetőből, ha Joshua utánuk nem kiált: - Hé! Nem felejtettek itt valamit? Nóra nem értette a kérdést, de Bertie elengedte Nóra kezét, és visszalépkedett Joshhoz. Kihúzott néhány bankjegyet a zsebéből, és Josh markába nyomta. - Ennyi elég lesz? Josh a pénzre meredt. Remegni kezdett a térde és a hangja, mintha rettenetes sokk érte volna. - Főnök - nyögte aztán levegő után kapkodva. -Ennyi pénzért a világháború... összes áldozatát eltüntetem. Ha azokat nem is, de a hármat eltüntette. Olyannyira, hogy nem is kerültek elő soha többé. Később, jóval később, amikor már nyugvópontra jutottak az események, s mielőtt elutazott volna Kanadából, Bob megpróbálta felkeresni Josht. Könnyen meg is találta, hiszen Josh még mindig a város díszhajléktalanja volt. Josh megismerte, és mérsékelt örömmel köszöntötte. Bob csak hosszas töprengés és vívódás után szánta rá magát erre az útra. Miután tárgyalt Mirabeu felügyelővel és néhány rendőrével. Bob ugyanis beismerő vallomást tett, amelynek időtartama a jávorszarvas micsodájának az ellopásától Spencer haláláig és eltüntetéséig tartott. Hosszú lenne ecsetelni annak az útnak a különböző fázisait, aminek a végén Bob eljutott oda, hogy bekopogjon a rendőrség ajtaján. Kezdetben elhatározta ugyan, hogy befogja a száját, és megfeledkezik a történtekről - felmegy Yellowknife-ba, az indiánok közé, és kitörli az agyából Morrisont, a fiát és a szigetet mindörökre -, a múlt azonban nem hagyta magát. Végül is arra az elhatározásra jutott, hogy nem élhetne soha többé becsületes és tisztességes emberként, ha nem próbálná meg elmondani a zsaruknak, hogy mi történt. Ekkor már túl voltak Glen Morrison exhumálásán és újratemetésén. Glen Morrison

az apja mellett nyugodott örök békességben. Korábbi sírjában sajnos nem találtak egyetlen fityinget sem, nemhogy kincsre leltek volna. Bob McKinley bekopogott a zsarukhoz, és őszinte, tényfeltáró vallomást tett. Nem feledkezve meg egyetlen gyilkosságról és a körülmények részletes elemzéséről sem. A zsaruk meghallgatták, jegyzőkönyvbe azonban nem vették a vallomását. Egyedül Mirabeu felügyelő volt hajlandó szóba állni vele. Jó félóráig tartott, amíg neki is elmondott mindent. Mirabeu meghallgatta, aztán csak három kérdést tett fel neki. - Azt mondja, hogy egy vékony csaj, olyan hatvanöt kiló körüli, képes volt felakasztani egy böhöm nagy indiánt egy magas faágra? - Igen, felügyelő úr. Csakhogy nem egyedül akasztotta fel. - Hm. Akkor ki még? Ki volt a bűntársa? - Mr. Morrison. - Melyik? - Az idősebb. - A halott? - Ő. Az ő ereje ugyanis beleköltözött Nóra testébe. - Stop. Most jön a második kérdésem. Ön azt állítja, hogy ugyanakkor Fekete Sólyom, vagy hogy hívják, ugyancsak beleköltöztette a lelkét előbb egy mókusba, aztán egy madárba. - Éppen fordítva. Mirabeu felügyelő reményvesztetten nézett rá. - Jól van, tehát fordítva. Előbb egy madárba, majd egy mókusba, igaz? - Igaz - biccentett Bob. - Csupán azzal egészíteném ki, hogy a történet vége felé már nem Mr. Rabbit, hanem Dole lelke került a mókusba. - Ki az a Dole? - Mint mondottam... - Stop. A harmadik kérdésem: ön azt állítja, hogy az eltűnt személyek holtteste a régi, német temetőben van eltemetve, igaz? - Igaz. - Meg tudná mutatni nekünk a sírjukat? Abban a temetőben ugyanis cirka háromezer sír és kripta található. - Joshua temette el őket. - A hajléktalan? Bob bólintott. - Nos, vele csak az a baj - pattintott két ujjával a felügyelő -, hogy igazi beszari fickó, még a közelébe sem mer menni a temetőnek, nemhogy eltemetni benne valakit. Mr. McKinley, tisztában van ön azzal, hogy mennyit lehet kapni a hatóság félrevezetéséért? Bob arca lángolni kezdett csak úgy világítottak rajta a szeplők. -Ez... ez... felháborító! - kiáltotta mutáló hangon. - Az ember segíteni szeretne... megoldani egy bűntényt, és akkor... - Mr. McKinley, lenne szíves visszaülni a helyére? Figyeljen rám, kérem. Önt elragadták az indulatai, de én megértem önt, és nem is veszem rossz néven. Önnek indián barátai vannak, ami természetes is, hiszen az ő kultúrájukkal foglalkozik. Az indiánok valóban rendelkeznek néhány rejtett tulajdonsággal: például képesek könnyűszerrel becsapni naiv és jóindulatú embereket. Ön is ezek közé tartozik, Mr. McKinley. - Ezt kikérem magamnak... az indiánok nevében is! - Mr. McKinley - folytatta szelíden a felügyelő. -Tudomásul vettük a bejelentését, és el is járunk az ügyben. Kérem, őrizze meg a hidegvérét, és várja meg az értesítésünket, különben kénytelenek leszünk felhívni a szüleit, és kitiltani önt Kanada területéről. Akkor pedig soha nem juthatna el Yellowknifeba, soha nem tanulmányozhatná az indiánjait... Befejezésül már csak egyet kérek öntől, Mr. McKinley. - Micsodát? - kérdezte pulykavörös képpel Bob. - Hogy amint kiment, csukja be maga után az ajtót. Bob ekkor határozta el, hogy visszatér Bridgetownba, és beszél Josh-sal. Akkor gúnyolódjon majd ez a barom felügyelő, ha előkerítette a holttesteket...! Bridgetownban könnyen megtalálta Josht. Éppen külföldi almabort ivott egy padon a város legszebb parkjában. - Mi az, amit iszik? - kérdezte tőle óvatosan mellé-csüccsenve. - Almabor - mondta Josh. - Honnan van rá pénze? Josh gőgösen nézett rá.

-Az anyagi helyzetemről csak az adóhatóságnak vagyok köteles felvilágosítást adni. - Én csak baráti alapon kérdeztem - fújt visszavonulót Bob. - Különben üzleti ajánlattal jöttem. - Az jó - mondta Josh. - Mi az ajánlat? - Száz dollár egy holttestért. Josh összeráncolta a homlokát. - Akármilyen jó lesz? Ámbár mostanában inkább csak kutyát tudnék szerezni. - Tudja maga, miről beszélek. - Valami hullákról, nem? - Spencer, Dallimore és Robinson hullájáról. - Azok kik? - Ne tegyen úgy, mintha nem tudná. - Márpedig nem is tudom. Hallja, ne rázzon itt engem, mert feljelentem a rendőrségen! Marha jó kapcsolataim vannak a zsarukhoz, ezt jobb, ha tudja. - Nem kell semmit csinálnia, csak rámutatnia egy sírra. - Nem akarok lefelé alkudni, de ezt akár tíz dollárért is megtehetem. Olyanra mutassak, amelyik itt van a bejárathoz közel, vagy távolabb, a temető sarkában? - Most hova megy? - kérdezte lemondóan Bob. Josh vigyorogva visszafordult. - Van egy jótevőm - mondta -, aki folyószámlát nyitott nekem. Azóta... mióta is?... megiszom naponta két üveg almabort. Meg igazi vöröset is hozzá. Amíg a boltban leszek, döntse el, melyik sírra mutassak rá, és melyik temetőben. Bob várta vagy egy órán át, aztán utánament a boltba. Ott aztán kiderült, hogy az üzletnek két kijárata van: Josh a hátulsón távozott. Bob arca vörös lett a dühtói, és majd elájult a méregtől. Még egy órát ücsörgött a padon: várta, hogy lecsillapodjék. Aztán elutazott Bridgetownból. És nem is tért vissza soha többé. 89. Lindseyvel a temetés utáni második napon találkozott a könyvtárban. Glen Morrisont a Felakasztott Indián szigetén, az apja sírja mellé temették. Bármennyire is igyekeztek csendben megúszni a dolgot, sokan részt vettek a szertartáson. Elsősorban indiánok, de ott volt Senor Mon-teverde és Daisy is. Az exhumálásra a pénzt is ők gyűjtötték össze. Bobot kézről kézre adták: a távolabbi vidékekről érkezett indiánok meghívták, hogy jöjjön el hozzájuk is a rezervátumukba, ismerkedjék meg a kultúrájukkal. Bob úszott a boldogságban. Egészen addig, amíg be nem ment a könyvtárba. Mielőtt belépett volna az épületbe, azon tűnődött, hogy talán virágot kellene vennie a lánynak, hiszen ha megkéri a kezét, márpedig meg fogja... illendő lenne egy csokorral alátámasztani az ajánlatát. Ha már gyémántgyűrűre nem telik. Lindsey szemébe kiült az aggodalom, amikor észrevette Bobot. Gombócot érzett a torkában, hiszen érezte, hogy eljött a nagy beszélgetés ideje. Az, amitől annyira tartott. - Hogy vagy, Lindsey? - kérdezte Bob, és megpróbálta megcsókolni a lányt, de az mintha csak véletlenül tenné, elhajolt előle. - Jól - mondta hellyel kínálva a fiút. - Prímán. -Ennek... izé... örülök. Észre sem vette, hogy olyan vörös a képe és a füle, mint a frissen nyílott rózsa. - Az a helyzet, Lindsey, hogy beszéltem a szüleimmel. Egyelőre... náluk fogunk lakni. Aztán majd... Lindsey nagyot nyelt. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha nem köntörfalaz. - Mi a helyzet, Bob? - Hát... azt hiszem... elveszlek feleségül. Lindsey még egyet nyelt, majd szomorúan Bobra mosolygott. - Nem megy, Bob. - Nem megy? - kérdezte Bob meghökkenve. - Csak nem Nóra miatt? Igaz, neki is megígértem, csakhogy ő nem tart igényt rá, akarom mondani, Bertie Foxszal ment el... és nem támasztott igényt rám... - Nem miatta, Bob. - Hát akkor... ki miatt? - Ez nem fontos, Bob. - De hiszen mi együtt... érted, mire gondolok. Kötelességem ezután... mert hogy jönne az ki, ha... Lindsey Bob kezére tette a kezét.

- Nem kötelességed, Bob. Én is akartam, te is akartad, talán én még jobban is, mint te, de ez még nem jelenti azt, hogy feleségül is mennék hozzád. -Akkor most mi lesz? - kérdezte tanácstalanul Bob. - Már szóltam a szüleimnek. - És ők mit feleltek? - tudakolta kíváncsian a lány. - Az az igazság, hogy még csak szűkszavúan válaszoltak, de... Lindsey átkarolta Bobot, és mint korábban Nóra, megcsókolta a száját. -Talán már korábban el kellett volna mondanom neked, de... van valakim, Bob. gob jól nevelt volt nem kérdezte meg, kicsoda az a valakiIsíem is kellett megkérdeznie, hiszen anélkül is megsúgta neki egy hang, amely kritikus esetekben mindig megszólalt a lelke mélyén. Ezúttal azt súgta, hogy Dole az a szerencsés, akit Lindsey választott. 90. Mielőtt felment volna Yellowknife-ba az indiánok közé, felkereste Fekete Sólymot, hogy elköszönjön tőle. Ez cirka egy hónappal azután történt, hogy örök nyugalomra helyezték Glen Morrisont az apja mellett a szigeten. Holdfényes este volt, Bob Daisy kocsiját használta, azaz immár Senora Monteverdéét. Leparkolt a lakókocsi előtt, és felsétált a lépcsőn. Nem kellett soká kopogtatnia, hogy kinyissák az ajtót. Némi meglepetésére nem Fekete Sólyom és nem is az öregasszony állt az ajtónyílásban, hanem Dole. Amint megpillantotta Bobot, szélesre tárta előtte az ajtót. - Gyere be, vörös hajú. Megfogta Bob kezét, megrázta, aztán magához rántotta a fiút, és megölelgette. - Isten hozott, cimbora. Bob frissen gyújtott fenyőág illatát érezte: a könnyű füst úgy lebegett a levegőben, mint őszi délutánokon a köd. Hátul a sarokban fémtányéron izzottak a tűleve-lek, közvetlenül előtte egy álomfogó hevert a padlón. Jaj a gonosz szellemeknek, ha belelépnek! Bob megvakargatta az orra hegyét. Nem látott mást a szobában, csupán a fiút. Dole mintha kissé megöregedett volna az elmúlt egy hónap alatt, de úgy is mondhatjuk, hogy megférfiasodott. Bőre barnább színre váltott, orra még markánsabban ugrott ki az arcából, mint eddig. -Tulajdonképpen Sólyomhoz jöttem - mondta Bob, miután helyet foglalt egy kényelmes, fonott karosszékben. - El szeretnék köszönni tőle. És természetesen tőled is - tette hozzá. Dole megcsóválta a fejét. - Hát nem hallottad? - Mit? - kérdezte Bob rosszat sejtve. - Sólyom meghalt. Két héttel ezelőtt. Már el is temettük. Nem szólt róla Lindsey? - Rég nem találkoztam vele - morogta Bob. - Jellemző rá - csóválta meg a fejét Dole. - Micsoda? - Lindsey lelépett. Bob majd hanyatt esett meglepetésében. - Hogyhogy lelépett? Dole felhúzta vállát. - Hülyét csinált belőlem. És ebben... Sólyom is segített neki. - Hülyét csinált belőled? - nyöszörögte Bob. - Hát mi a fene történik itt? Dole a fiú karjára tette a kezét. - Figyelj rám, Bob. Te szerelmes voltál Lindseybe, igaz? -Ez igaz, de... - Én is az voltam. És az vagyok ma is. Ennek ellenére azt mondom neked, hogy legjobban tesszük, ha mindketten minél gyorsabban elfelejtjük. - Mi történik itt, Dole? Dole Bobra mosolygott. Fájdalmas és kiábrándult volt a mosolya. -Elmondok neked valamit, vörös hajú, bár talán egyetlen indiánnak sem lenne szabad elmondania egyetlen fehér bőrűnek sem. Tudod, hiszen megtapasztaltad, hogy az orvosságos emberek közül egyik-másik hatalmas erővel rendelkezik. Képes gondolatalakot létrehozni - mint az angyal a temetőben -, képes állatokba költöztetni a lelkét. Ilyen volt Morrison, és ilyen Sólyom is. Azt hittem, hogy én is ilyen leszek. Hogy megvan bennem a képesség ott szunnyad a lelkem mélyén -, s csak egy orvosságos ember kell hozzá, egy sámán, aki kibontja belőlem. Ezt hittem. És Sólyom megerősített benne, hogy így is van. Elhittem, hogy különb vagyok másoknál - szellemek választottak ki a

feladatra. -Hiszen az is vagy, Dole! Te segítettél nekünk, hogy legyőzzük Spencert. Ha te nem vagy... akarom mondani nincs a mókus a temetőben... - Abban a mókusban nem az én lelkem volt, Bob. - Sólyomé? - Nem is Sólyomé. Sólyom akkor már nem volt képes rá, hogy beleváltozzék. Korábbi átváltozásaival olyannyira lemerítette az energiáit, hogy azonnal meghalt volna, ha megpróbálja. -Akkor... kié? Dole szomorúan nézett a fiúra. - Nem találod ki? Bob a fejéhez kapott. -Uramisten! Lindseyé? Dole bólintott. - Bizony, az övé, Bob. Lindsey felmenői is nagy hatalmú orvosságos emberek voltak, tőlük örökölte a képességet. Sólyom már korábban felismerte benne a rejtőzködő sámánt, de Lindsey ellenállt a csábításnak. Azt mondta, szakítani akar a régi indián életformával, egyetemre akar járni, hallani sem akar holmi szellemekről vagy természetfeletti erők birtoklásáról. Csakhogy ha azok kiválasztottak valakit, nem eresztik ki egykönnyen a kezükből. így történt, hogy amikor szükségetek volt a segítségre... Lindsey adta oda a lelkét, hogy bánjanak vele úgy a szellemek, ahogy csak akarnak. - Azt állítod, hogy... Lindsey és a mókus a temetőben...? - Azt, Bob. - De hiszen azt mondta, hogy te segítettél te vagy képes rá, hogy átadd a lelkedet... - Becsapott, Bob. -Dehát... miért? - Kezdetben talán valóban azt hitte, hogy én is képes vagyok a varázslatra csakhogy én nem vagyok, és nem is leszek képes rá. Sólyom egész egyszerűen becsapott. Azt akarta, hogy a gonosz szellemek ne Lindseyt környékezzék meg, hanem engem. Nem tudom, hogyan, de őket is átverte. Nem volt egészen világos, amit mondott, de hát hogy is lehetne minden világos egy olyan történetben, amely szellemekről, földöntúli erőkről, orvosságos emberekről és nyugodni nem tudó halottakról szól. Bob mindenesetre annyit megértett, hogy nem Dole-ból lesz orvosságos ember, hanem Lindseyből orvosságos asszony. - És te, Dole? A fiú felrántotta a vállát. - Nem lesz belőlem sámán. Hát majd lesz más! - Micsoda? - kíváncsiskodott Bob. Dole szeme felcsillant. -Autóversenyző, Bob! Jövő hónapban átmegyek Indianapolisba. Csatlakozom valamelyik csapathoz. Ha orvosságos embernek nem is lennék jó, versenyzőnek még az lehetek. -És... Lindsey? - Ne keresd, Bob. - Nem is keresem, csak éppen... -Tanul. Egy orvosságos embernél. A legnagyobb orvosságos asszony akar lenni. -És... hol? -Nem tudom, Bob. Valahol egy rejtekhelyen. Évekig él szomorú magányban, amíg egyszer majd úgy érzi, hogy sikerült a leikébe csalogatnia minden hatalmat, amely csak létezett a világ teremtése óta. Akkor visszatér, és ez mindannyiunk boldogulására szolgál, Bob. Bob később elment Yelloknife-ba, de nem tudott Lindsey nyomára bukkanni. Szülei viszont másfél hónap elmúltával levelet kaptak tőle, amelyben értesítette őket, hogy egy indián törzsfőnök lányát veszi feleségül, és rövid időre hozzájuk költöznek az Egyesült Államokba. Két hét múlva érkezett a következő levél. Ebben már egy fekete bőrű táncosnőről beszélt, aki éppen északon vendégszerepelt. Idősebb Mr. McKinley sóhajtott, és betette a levelet a Bob házassági szándékait őrző dossziéjába. A többi ötven közé. A szerző eddig megjelent művei Sindzse szeme A Karvaly árnyékában A gyűlölet fája Holdanyó fényes arca Siva utolsó tánca Huan-ti átka

A vérfarkas éjszakája A Suttogó árnyak öble A gonosz és a fekete hercegnő A megfojtott viking mocsara A keselyűk gyászzenéje Az ördög fekete kalapja Omosi mama sípja Naraszinha oszlopa A vérfarkas visszatér Halálkiáltók Sziget a ködben A rodzsungok kolostora A Nagy Madár Lebegők Ahol a pajpaj jár A láthatatlan kolostor Tulpa Ganésa gyémántjai Véres szakállú Leif és a lávamező A vadász Csőd A vérfarkasok kastélyában Siva újra táncol A Fekete Anya kígyója A Lendvay-sorozat A fojtogatok hajója A halál kisvasúton érkezik Gyilkosság az olimpián A láp lidérce Nebet Het, a halottak úrnője Miranda koporsója Damballa botja Monszun Mau-Mau Lőrincz L. László életműsorozatának eddig megjelent kötetei: Lőrincz L. László: A Nagy Kupola szégyene A hosszú szafári A föld alatti piramis Üvöltő bika Gyilkos járt a kastélyomban Kegyetlen csillagok A gyilkos mindig visszatér A sámán átka Az elátkozott hajó A halott város árnyai Leslie L. Lawrence: Sindzse szeme A Karvaly árnyékában Holdanyó fényes arca Huan-ti átka Nebet Het, a halottak úrnője Miranda koporsója A vérfarkas éjszakája A vérfarkas visszatér Damballa botja A gyűlölet fája JÖN! JÖN! JÖN! Leslie L. Lawrence: A MAHARANI ARCKÉPE John C. Lendvay története Lendvayt már az Indiába tartó repülőgépen megpróbálják megölni, ettől kezdve a helyzet csak rosszabbodik. A kivégzett maharáni festménybe költözött lelke bosszút áll a haláláért a láthatatlan elefánt vérrel mázolja be a falat, szegény Musztafát feldarabolják Paramananda maharadzsának gyakran kell pisilnie, de nem mindig talál WC-t. A könyv John C. Lendvay egyik ifjúkori történetét írja le, amint azt elmesélte Leslie L. Lawrence-nek, Santa Monicában, hálaadás ünnepén. Megjelenik 2005 szeptemberében JON! JÖN! JÖN! A GESTA KÖNYVKIADÓ KARÁCSONYI SZENZÁCIÓJA Leslie L. Lawrence: A HOSSZÚ ÁLOM A rémálom Indiában kezdődik Leslie L. Law-rence-t megbízzák, hogy győződjék meg róla, az élve eltemetett szent ember, szádhu vajon még ott nyugszik-e a sírjában?, St. Maartenen folytatódik vajon ki ölte meg, és egyáltalán megölte-e Barbara del Sol cirkuszának szádhuvá lett művészét?, és még a buddhista konferencián sem fejeződik be vajon ki rabolta el a híres-hírhedt vörössüveges

szerzeteseket?. Ki fenyegeti Leslie L. Lawrence életét, ki akarja megfejteni a HOSSZÚ ÁLOM titkát? Megjelenik 2005 novemberében A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt.-ben készült a 2005. évben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2787.49.01 Készült 22,7 A5 ív terjedelemben Bob kísértetjárta házban éjszakázik a felakasztott indián szigetén az akasztott ember kötele előkerül, de elrejtett kincse nem titokzatos állat kíséri Bobot és az indián lányt a föld alatt végül az elhagyott, német temetőben kiderül, kit rejt a megölt indián, Glen Morrison sírja. A könyv Bob McKinley egyik ifjúkori történetét írja le, amint azt elmesélte Leslie L. Lawrence-nek Santa Monicában, hálaadás ünnepén. Álomcsapda ISBN 963 9591 12 2 GESTA KIADÓ 1198 F