LESLIE L. LAWRENCE ÖRDÖG, ÖRDÖG, KI A HÁZBÓL!
Made By Lassiter
Stúdium Plusz Kiadó Budapest © Lőrincz L. László, 2010
Borító: Boros Attila A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette. Az ördögüzést ábrázoló rajzot korabeli metszet alapján Merész Adrienn készítette. Tördelte: Merész Adrienn ISBN 978-963-884-468-2 Stúdium Plusz Könyvkiadó Kft., Budapest Felelős kiadó: a kiadó ügyvezető igazgatója
Egér, egér, ki a házból! Most jöttem a kávéházból; kapsz tejet, vajat, holnapra is marad. (Gyermekmondóka)
Kedves Atya! Ahogy hálaadás ünnepén megállapodtunk benne, íme, közreadom azt a történetet, amelyet azon az éjszakán elmesélt nekünk. Nem sokat változtattam rajta, csupán egy-két apróbb részletet hagytam ki, ahogy kérte. Megértem, hogy nem szeretne hősnek látszani - csupán a feladatát teljesítette, ahogy többször is hangsúlyozta én azonban biztos vagyok benne, hogy nem mindennapi teljesítmény volt, amit tett. Remélem, meg lesz elégedve a munkámmal, s nem kapok érte szemrehányásözönt a fejemre, mint Domingos de Carvalho esetében. O éppen az ellenkezőjét kérte számon rajtam. Hogy tudniillik, nem domborítottam ki kellőképpen a teljesítményét. De hát lehet-e mindenkinek a kedvére tenni? Szerencsére McKinley már nem érzi a bokáját, és Frank Cockney is jobb kedvű, amióta beköszöntött a tavasz. Apropó, végül is Barbara del Sol meglátogatta Önt? A közeli viszontlátás reményében: Leslie L. Lawrence
Néhány évszám Kambodzsa történelméből: 1858-1893 - Franciaország gyarmatosítja a mai Kambodzsa, Laosz és Vietnam területét (Indokína néven). 1949-1950 - A II. világháború befejeződése után a három országot Párizs a Francia Unión belüli, független államnak ismeri el. 1953 - Kambodzsa elnyeri teljes függetlenségét. 1975 - A Vörös Khmer átveszi a hatalmat. Több millió embert gyilkolnak meg. 1979 - Vietnami csapatok megdöntik a vörös khmerek rémuralmát.
A MISSZIÓ ÉS HUA ATYA KAPCSOS KÖNYVE 1 A főnökasszony már első pillantásra ellenszenvesnek találta a fiatal papot. Pedig nem volt rajta semmi rendkívüli; sem a ruháján, sem a kinézetén. Egyszerű, fekete öltönyt viselt, fekete nyakkendőt, szürkekockás inget, fekete, hegyes orrú cipőt. Ha nem tudja, kicsoda, világi látogatónak is nézhette volna. A főnökasszonyt az nem lepte meg, hogy a fiatalember nem egyházi öltözéket hord; küzdelmes élete során megszokta, hogy nem a ruha teszi a papot. Odaát, a másik kontinensen a szükség másfajta normákat követelt meg, mint ideát. Odaát nem volt szokatlan a rövidnadrágban, meztelen felsőtesttel tevékenykedő misszionárius, s nem volt ritka az olyan sem, aki enyhén szólva is nagyvonalúan kezelte a különben szigorú szabályokat. Tisztában volt vele, hogy a különös körülményekhez alkalmazkodni kell, különben mit sem ér az egész. Elvégre a galileai halászok sem hordtak reverendát. Azon töprengett, hogy talán nem is a ruhája teszi ellenszenvessé a fiatalembert... hanem mi is? A fiatalsága? Hát sok tapasztalat nem szorulhatott belé, az biztos, elvégre alig lehet túl a harmincon, vagy még annyi sincs. Márpedig a szeminárium nem azonos az élettel, a könyvből kiolvasható bölcsességek nem azonosak a tapasztalattal. Akkor mégis mi? Talán az, hogy semleges szemmel nézve is túlságosan jóképű? Merthogy az. Olajbarna bőre, sötét szeme, szabályos vonásai inkább filmszínésznek mutatták, semmint egyházi embernek. S akkor a főnökasszony hirtelen rádöbbent, hogy mi nem tetszik rajta. A közönye. Az a közöny, amely sötét szeméből áradt. Mint aki nem is tudja, miért van itt, s annyira sem érdekli az egész, mint a majmot a pálmafán az indiai parlament legutolsó határozatai. Mint aki csak testben van itt, a lelke másutt jár. A főnökasszony kíváncsi lett volna rá, hogy hol. Hol járhat egy fiatal pap lelke, aki ráadásul olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek egyáltalán nem hétköznapiak? Amelyekkel maga az egyház is nehezen birkózik meg, ha megbirkózik egyáltalán. Olyan mérkőzés ez, amelynek ha kezdete talán van is, valószínűleg soha nem lesz vége.
- Üljön le... atyám - mondta, és az íróasztalával szembeni székre mutatott. Valahogy nehezére esett kimondania az atyám szót. Elvégre legalább harminc évvel idősebb a másiknál. - Köszönöm - bólintott a pap és leült a székre. - Tehát megérkezett - bólintott a főnökasszony. -Hogy utazott? -Egész jól. - Remélem, nem voltak nehézségei. - Egyáltalán nem - felelte komolyan a fiatalember. - Ennek örülök. Sajnos, elromlott az idő. Amint hallottam, akadozik a légi közlekedés is. - Londonban másfél napot kellett várnom. - Sajnálom. Nem tudom azzal biztatni, hogy itt majd kipihenheti magát. - Semmi baj - nyugtatta meg az atya. - Nem pihenni jöttem. - Elnézést... hogy is hívják? - Enricónak. Enrico Santarcangeli. - Hogy kívánja, hogy szólítsam? Az Enrico atya megfelel? -Természetesen... anyám. - Amint hallottam, ön... képzett bizonyos kérdésekben. Azért ha ejtene néhány szót... az eddigi tevékenységéről... A fiatalember arcán mintha mosoly villant volna. De csupán a másodperc töredékéig. - Őeminenciája Villafranca kardinális úr egységébe tartozom. -Egység? - Ő így hívja a csapatát. - Nekem kissé katonásnak tűnik. - Ő nevezett el így bennünket. A fönökasszonynak ez sem tetszett. Valahogy nem kedvelte a latinamerikai főpapokat. Bennük soha nem lehet megbízni. No, nem azért, mintha feltételezte volna róluk, hogy nem jó keresztények, erről szó sincs, csak gyakran másképpen értelmezik a vallás lényegét, mint ahogy a többiek, és mint ahogy tőlük is elvárható lenne. Hallott olyan latin papokról, akik kommunistának vallották magukat; olyanokról is, akik még náluk is radikálisabb gerillának; némelyek hite pedig közelebb áll a vuduhoz, mint a római egyházhoz. És egyes főpapok szemet hunynak efelett. A vége majd az lesz, hogy előbb-utóbb egy latin-amerikai kerül Szent Péter trónjára, és akkor megnézheti magát a világ. Még jó, ha a Szent Péter-bazilikára nem tűzik ki a vörös zászlót. - Eddig mivel foglalkozott, atyám? - vett aztán erőt magán.
A fiatalember ismét elmosolyodott. A korábbihoz hasonló futó mosollyal. - Nehéz kérdéseket igyekeztem megoldani. - Éspedig? - hajolt előre a főnökasszony. - Az igazságot kerestem - mondta a fiatalember. -Igazságot a hit által. - És megtalálta? - Volt, amikor igen, volt, amikor nem. A főnökasszony megértette, hogy Enrico atya nem szívesen beszélne arról, mit csinált idáig. Talán nem is szabad neki. Ki tudja, milyen szabályok kötik azokat, akik Villafranca kardinális egységében dolgoznak. Egység... hm... megáll az ember esze! A főnökasszony nem kérdezett többet. Az atya megbízólevele önmagáért beszél. Nyelt egyet, és úgy döntött, hogy nem enged utat az érzelmeinek. Hagyja, hadd tegye a dolgát; tiltakozni akkor is lesz ideje, amikor fél-resiklanak az események. Mert valahogy meg volt győződve róla, hogy félresiklanak. Csak nehogy a missziósháznak legyen kára belőle! Felállt és elbocsátotta a vendégét. - Rosina nővér majd mindent megmutat önnek. Megmutatja a szobáját, és... azt is, hogy merre közlekedjék. Ön bizonyára tisztában van a szabályainkkal és a szokásainkkal. Nem vagyunk szigorúak, egyáltalán nem, de mégis... a nővérek nem szokták meg, hogy váratlanul férfiakba botoljanak a folyosó egy-egy kanyarulatában. Tudnak önről, ebből nem lesz probléma, csupán arra kérem, hogy tartsa be az utasításaimat. Azaz... a kéréseimet -javított túlságosan is szigorúnak tűnő szavain. - Természetesen... anyám. - Hívom Rosinát. Majd elkalauzolja önt. Felvette az asztalán álló telefont, tárcsázott, majd beleszólt. - Kérem, Rosina, jöjjön be hozzám. Letette a telefont és az asztal lapjára süllyesztette a tekintetét. Arra gondolt, hogy az arkangyalokhoz hasonlóan neki is szüksége lenne egy lángpallosra, hogy szétcsaphasson vele maga körül.
2 A folyosók, annak ellenére, hogy a délután még nem hajlott estébe, sötétek voltak. Nagy, szürke, lógó hasú felhők táboroztak az épület
felett, és nem voltak hajlandók odébb úszni. Mintha megfeneklett hajók lettek volna az égi vizeken. Mögöttük ott bujkált a nap - szomorúan, reményvesztetten. Rosina nővér lehajtott fejjel tipegett mellette. Fehér fityuláját szürkére színezték a felhők. Éppen csak üdvözölte, aztán lesütötte a szemét. Amint azonban az első sarkon befordultak, megtorpant, és szembenézett a fiatal pappal. - Már vártuk... nagyon vártuk - mondta rekedtes hangon. Az atya a nővér arcát kereste. A szürkeségben azonban csak részleteket látott belőle. Kissé előreugró állat, keskeny, nyújtott fejformát, vékony ajkakat. - Hát... itt vagyok - tárta szét a karját. - Mutatok magának valamit... atyám. Jöjjön csak ide! Santarcangeli atya meghökkent. Mintha Rosina nővér eltűnt volna a szeme elől. Pedig nem tűnt el, csupán feloldotta a folyosó szürkesége. Ahogy jobban kimeresztette a szemét, észrevette a körvonalait. Nem is állt olyan messze tőle: alig néhány méternyire. És mégis: mintha átcsúszott volna egy másik dimenzióba. - Ön nem érzi... atyám? Santarcangeli megtorpant. - Mit kellene éreznem? -Ahideget. És a szagot. Az atya a levegőbe szimatolt. - Nem érzek semmit. - És valóban: sem hideget, sem furcsa illatot nem érzett. Még a penészét sem, pedig ebben a környezetben nem csodálkozott volna, ha rég belepték volna a falakat a penészgombák. Bármennyire is meregette azonban a szemét, a falak fehérnek és tisztának tűntek. - Talán az ablakokon szökik be a hideg - találgatta. - Odakint sincs valami kellemes idő. - Az más - mondta Rosina nővér. - Micsoda más? - kérdezte Santarcangeli. - A kinti hideg. Ez is kintről jön... de ez nem olyanféle hideg. Most mintha ő is érzett volna valamit. Mintha hideg szél fújta volna meg a lábszárát. - Nem olyanféle? Hát milyenféle? - Jöjjön csak ide, atyám. Santarcangeli ekkor vette csak észre, hogy a nővér egy ablak előtt áll. Az ablak a szürkeségre nézett: az előtte gomolygó ködfelhőkre. Santarcangelinek úgy tűnt, mintha a szürkeség cseppfolyós lett volna,
valamiféle kulimász, amely ott fortyogott közvetlenül az ablaküveg előtt. A nővér az üveghez érintette a mutatóujját. - Látja, atyám? - Köd - mondta az atya. - Köd és pára. És mögötte ott van... az. - Micsoda? - kérdezte az atya gyors pillantást vetve a nővérre. - Nem tudom. Ott ástak. -Kik? - A múzeumból. Kilenc ép múmiát találtak. Azt mondják, több ezer évesek. - Előfordul - biccentett az atya. - Még a bronzkorban kerülhettek a mocsárba. A vörös tőzeg konzerválta őket. - Valamennyiük nyakán kötél volt. - Az atya látta, hogy Rosina nővér keresztet vet. - Mr. Castelnuovo szerint megfojtották őket. - Rosina nővér megkocogtatta az ablakot. - Én azt hiszem... többen is azt hisszük, hogy... az ördög... a sátán szállta meg a szerencsétleneket. Ezért a társaik elpusztították... valamennyit. Ön szerint... léteznek tisztátalan lelkek, atyám? - Azt mondják - bólintott az atya. - Ön már látott akár egyet is közülük? - Még nem - rázta meg a fejét az atya. - Csak a tevékenységüket érzékeltem. Az is kérdés persze, hogy mit nevezünk tisztátalan vagy gonosz léleknek. - Ezt hogy érti? Az atya megvonta a vállát. - Vannak, akikbe valóban gonosz lélek szorult. Csak azt nem tudjuk, hogy miképpen került beléjük. Lehetséges, hogy valaha jó volt a lelkük, csak valahogy elromlott. Nem tudjuk, hogy eleve gonosz-e valaki, vagy csak később lesz azzá. Ha ez utóbbit fogadjuk el, akkor talán nincs is eredendően gonosz lélek. A körülmények befolyásolják a lelket, és alakítják ki a milyenségét. Rosina nővér mintha meg sem hallotta volna. Ismét az üveghez nyomta a mutatóujját. - Odakint kószálnak - suttogta. - Csak az alkalmat várják, hogy megszállhassanak valakit. Testet keresnek maguknak. Talán hogy megcsúfolják az Úr alkotását. Tudja, mit mondott Donatella? -Mit?
- Azt mondja, vannak, akik képesek emberi testbe zárni a gonosz lelket. Az ördögűző megpróbálja ugyan kiűzni belőle, de nem mindig sikerül neki. Néha egyáltalán nem megy. Az ördög az erősebb. Talán így akar kipróbálni bennünket az Úr. Nem gondolja, atyám? - Talán - mondta sóhajtva Santarcangeli. - Régen a varázslók bezárták a gonosz szellemeket a megszállottak testébe. Papírra írt imákat dugtak a fülükbe, az orrukba... a szájukba, hogy a szellemek ne legyenek képesek kimenekülni belőlük. És egészen addig ott is maradnak, amíg ki nem szabadítja valaki őket. - Ki szabadítja ki? - Például a régészek. Azt mondják, hogy Dániában találtak egy múmiát, amelynek kukoricacsutka volt a torkába dugaszolva. Azért, hogy a gonosz lélek ki ne jöhessen belőle. Rosina nővér hangja ünnepélyes volt, mintha jövendőmondóvá változott volna. - Vigyázzon... atyám... nagyon vigyázzon! Ne menjen ki a mocsárba! A gonosz lelkek... nem szeretnek bennünket. Mi egy másik hadsereg katonái... vagyunk. En... félek, atyám. Félek, hogy... már ide is befurakodtak. És itt is maradnak... hacsak ön ki nem kergeti innen őket, atyám!
3 Santarcangeli az ágyára feküdt és a feje alá tette a karját. Szemben vele a falra szegeit feszületről egy szemrehányó tekintetű Krisztus nézett le rá. Legalábbis ő ilyennek látta az arcát. Mintha a keresztfán szenvedőnek nem tetszett volna, amiért így eleresztette magát, amikor temérdek dolga lenne. Három nap alatt végeznie kell, meg kell írnia a jelentését Villafrancának, vissza kell utaznia Rómába, aztán Thaiföldre, onnan vissza Rómába és így tovább. Néha már-már úgy érezte, hogy szárnyai nőttek, mint a madárnak, és azokon röpköd kontinensről kontinensre. Jó nagy szárnyai, legalább öt-hat méternyi fesztávolsággal. Csak csattant velük néhányat, már fent is van a levegőben, és csodák csodájára, gyorsabban repül, mint a repülőgép. Egy szárnycsapás fél kontinens, két szárnycsapás egy kontinens, három szárnycsapás az egész Atlanti-óceán... - Itt van, atyám?
Most már a kopogtatást is hallotta. Leugrott az ágyról, az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Rosina nővért látta maga előtt. A nővér szürke szeme végigfutott az arcán. - Aludt, atyám? - Éppen csak szundítottam egyet ~ mentegetődzött Santarcangeli. - A főnökasszony tudni szeretné, hol óhajt vacsorázni? Terítsünk-e önnek az ebédlőben, vagy esetleg hozzuk be az ételt a szobájába? Santarcangeli szívesebben evett volna az ebédlőben, abban a reményben, hogy talán akad vacsoratársa, ám Rosina hangsúlyaiból mintha azt vette volna ki, hogy a főnökasszony szívesebben látná, ha a szobájában költené el a vacsoráját. - Ma este szívesebben étkeznék a szobámban -mondta. Rosina biccentett. -Ahogy óhajtja, atyám. Előtte... még pihenni szándékozik? - Nem vagyok fáradt - füllentette az atya. - Lehetséges lenne, hogy... még vacsora előtt találkozzon Donatella nővérrel? - Hogyne - mondta Santarcangeli indulásra készen. - Akár most is. - Ez esetben, kérem, jöjjön velem. Végigmentek egy hosszú folyosón, majd elfordultak jobbra. A szürkeség már ebbe a folyosóba is belopódzott. A repedezett mennyezeten halvány villanykörték birkóztak a lassan előrelopakodó éjszakával. Az egységesen barnára mázolt ajtók konok következetességgel sorjáztak előtte. Santarcangeli úgy érezte, hogy talán soha nem is akar vége szakadni az ajtók sorának. - Most kevesebben vagyunk a rendházban - magyarázta Rosina nővér. - Kevesebben a szokásosnál. Sokan az állomáshelyükre utaztak, mások pedig még nem érkeztek meg a pihenőidejükre. Santarcangeli tudta, hogy a rendház amolyan pihenőként és szanatóriumként is szolgál. A nővérek döntő többsége missziós nővér, s távoli országokban teljesítenek szolgálatot. Van közöttük olyan, aki tíz-tizenöt évnyi szüntelen külszolgálat után érkezik a rendházba néhány hónap kikapcsolódásra, esetleg gyógykezelésre. Egyik társától hallotta, hogy nem kevés dolga akad közöttük a pszichológusoknak. A távoli, trópusi világ még a legerősebb idegrendszert is képes kikezdeni. Rosina nővér megtorpant egy ajtó előtt. - Itt van - mondta az ajtóra bökve. - Maradjak vagy elmehetek? - Csupán annyit tegyen meg, hogy mutasson be neki. - Már tudja, kicsoda ön.
- Akkor... szóljon neki, hogy jövök. - Várjon egy kicsit. Rosina nővér kopogatott, majd eltűnt a nyíló ajtó résében. Santarcangeli behunyta a szemét, és a falhoz támaszkodott. Három nap alatt végez, megírja a jelentését... - Jöjjön be, kérem. Santarcangeli biccentett és belépett szobába. A szoba egyszerűen volt ugyan berendezve, de azért nem hasonlított a szigorúbb szerzetesrendek celláira. Kényelmes ágy, asztal, három szék, könyvállvány, terítők, képek a falon, sőt még egy faliszőnyeg is. A nővér, aki elé lépett, középkorú volt, olyan negyven körüli. Nagy, kerek, fekete szeme volt, kicsi szeplős orra és keskeny szemüvege. Fehér volt az arca, és duzzadt, piros a szája. - Fáradjon beljebb, atyám. Santarcangeli belépett a szobába, és megállt az ajtó mellett. Rosina nővér biccentett, és magukra hagyta őket. Santarcangeli egyedül maradt Donatella nővérrel. Donatella nővér leplezetlen kíváncsisággal vizsgálgatta az atyát. Santarcangeli rezzenetlenül állta a tekintetét, miközben azon töprengett, a nővér vajon valóban beteg-e, vagy csupán beképzeli magának a megszállottságát? Találkozott már ilyennel is, meg olyannal is. Nem is tudná hirtelenjében megmondani, melyik fajta a nehezebb eset. - Sokat hallottam már önről, atyám - mondta a nővér, miközben intett Santarcangelinek, hogy foglaljon helyet. - Oda, atyám, az a szék kényelmesebb. A másik kicsit... összetört. Amikor legutoljára... Santarcangeli futó pillantást vetett a székre. Mintha valóban kiállt volna az ülőkéjéből egy rugó. - Mikor? - kérdezte. - Néhány napja - felelte a nővér. - Megengedi, hogy én is leüljek? - Kérni szerettem volna rá. Donatella nővér az ágya szélére telepedett. Santarcangeli arra gondolt, hogy bizony a rendházban is változnak az idők. Régebben elő nem fordulhatott volna, hogy egyedül maradjon egy nővérrel a szobájában, aki ráadásul az ágya széléről beszélget vele. Persze azzal is tisztában volt, hogy a missziós nővérekre más szabályok vonatkoznak, mint az egyéb apácarendekre. - Hát akkor... atyám? Santarcangeli a sérült székre bökött.
- Maga törte el? A nővér elpirult. - Azt hiszem... igen. - Nem tudja biztosan? A nővér idegesen köhintett egyet. -Az az igazság, hogy... nem emlékszem rá valami jól. Sőt ha egészen őszinte akarok lenni, csak... részleteire emlékszem. - Azért csak mondja el, amire emlékszik, - Nem akarja, hogy inkább... magamról beszéljek? - Ha elmondja, magáról beszél. A nővér nyelt egyet. - Hát... jó. Egyszer csak... itt volt a szobámban. Ugye nem hiszi? - Miért ne hinném? - vonta meg a vállát az atya. -Nincs okom kételkedni benne, hogy maga itt látta a szobájában. A nővér bizonytalan mozdulattal a szoba közepére mutatott. - Itt... jelent meg. Egyszer csak itt volt. Santarcangeli előrehajolt. - Hogy nézett ki? A nővér sajnálkozva tárta szét a karját. - Bármennyire is hihetetlen, de erre sem emlékszem jól. Mintha... több keze és lába lett volna. És ordított. -Mit ordított? -Akkor még nem volt értelme. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy lett volna. -Később volt? - Később igen, de akkor még nem. - Ezenkívül mit csinált még? - Köpködött. -Köpködött?! - Köpködött, atyám. - Úgy érti... kénkövet? - Azt hiszem, inkább a nyálát köpködte. Undorító szaga volt. Az atya elfintorította az orrát. - Nem lehetett valami kellemes. - Igen bűzös volt, atyám. Aztán... beszélni kezdett hozzám. - Hm. És mit mondott? Donatella nővér mintha meg sem hallotta volna a kérdését. - Először... nagyon meglepődtem, atyám. - Nem csodálom. Én is meglepődtem volna. - Maga nem értette volna meg, atyám. - Igazán? És miért nem? - Mert khmerül beszélt.
Santarcangeli majdhogynem eltátotta a száját. Tevékenysége során nem egyszer találkozott már gonosztól megszállt emberrel, sőt magával a tisztátalan lélekkel is, azt azonban még nem tapasztalta, hogy bármikor is khmerül beszélt volna. Úgy látszik, meg kell változtatnia a gonoszról alkotott eddigi nézeteit. Nemcsak az anyanyelvükön kísérti a megszállottakat, hanem már idegen nyelveken is. - Ön ért khmerül, nővér? - Igen, atyám. - Mennyire? - Tizenöt évet éltem közöttük. - Már ott is meglátogatta önt? - Ott még nem, atyám. - Hm. Azután mi történt? - Csúnyákat mondott, atyám. Istent káromolta. És engem. - Donatella nővér az ágya felett függő keresztre emelte a pillantását. - Levettem a keresztet onnan, atyám. És felé mutattam. Az atya is a feszületre pillantott. - Hogy vette le? Elég magasnak tűnik ahhoz... - Felrepültem a levegőbe, és levettem. - Felrepült? - hökkent meg az atya. - Csak úgy? - Csak úgy. Lekaptam a falról és felé mutattam. Sajnos, mindhiába; Kitépte a kezemből és a sarokba hajította. Én pedig rázuhantam az ágyra. Ekkor ő... nevetett, és azt mondta, hogy belém bújik. - Hányszor történt meg ez az eset? - Többször is, atyám. Olyankor nem tudom, mit csinálok. Az már nem én vagyok. Az már ő. Én csak mint egy tehetetlen báb... Leborult az ágyára és zokogni kezdett. Santarcangeli közelebb húzta a székét a zokogó nővérhez és éppen vigasztalni kezdte volna, amikor a nővér hirtelen abbahagyta a sírást, és felpattant. Mintha rugók lökték volna a magasba. Olyan magasra ugrott, hogy szinte a mennyezetet érintette a feje. Pedig meg sem moccant közben a lába. Amikor Donatella nővér lezuhant az ágyra, majd felült és Santarcangelire nézett, az atya már tudta, hogy ez esetben sem lesz könnyű dolga. És azt is tudta, hogy Donatella nővér már nem Donatella nővér. Kérdés, hogy kicsoda? Donatella nővér csinos arca úgy eltorzult, mintha kínhalál torzította volna el. Felpüffedt, mintha már több napja halott lenne; szeme
kiugrott az üregéből; szája kinyílt; felső ajka természetellenesen felhúzódott, kivillantak fehér, egészséges fogai. És a hangja, Jézusom! Mintha disznó röfögött volna belőle. Mély volt és állatias. Nem emberi hang volt, az biztos. - Takarodj innen! - hallotta a röfögés mögött megbúvó értelmes szavakat. - Takarodj innen, te rohadék! A gonosz lélek ezúttal már angolul beszélt. Úgy látszik, megsejtette, hogy Santarcangeli nem ért khmerül. A nővér ismét felemelkedett a levegőbe, lekapta a falról a keresztet, és nagy lendülettel Santarcangeli felé hajította. Az atya éppen csak el tudta kapni előle a fejét. Nem is akart rágondolni, hogy mi történt volna, ha a kemény, trópusi fából faragott kereszt fejen találja. A nővér szájából patakként ömlöttek a piszkos szavak és a fenyegetések. - Takarodj innen, te barom! Ha nem takarodsz, megöllek! Beléd bújok, amikor alszol és... megöllek! Szolgám leszel a pokolban. Takarodj innen örökre! Az atya az arca elé kapta a kezét, hogy védje magát az esetlegesen ismét felé repülő tárgyaktól. A tisztátalan lélek azonban megelégedett a feszülettel, és abbahagyta a dobálódzást. A nővér kínzását azonban nem. Donatella nővér leugrott az ágyáról, egyetlen ugrással a sarokban termett, hátát a falnak vetette, és mint a támadó kutya, ugatni kezdet Santarcangeli felé. Az atya előrenyújtotta a karját, és megpróbálta megnyugtatni. - Csillapodj, nővérem. Nincs semmi baj. Itt vagyok, és segíteni szeretnék rajtad... Tovább azonban nem jutott. Donatella nővér kiugrott a sarokból és két karját előrenyújtva, ujjait karommá görbítve nekitámadt. Santarcangeli érezte, hogy iszonyú erő dönti hátra, majd hegyes körmök szántanak a bőrébe. Feljajdult, és a nővér felé ütött. Érezte, hogy telibe találja az arcát. Donatella nővér élesen felsikoltott, lezuhant a padlóra, és ott is maradt. Santarcangeli rohanó lépteket hallott. A nővér fölé hajolt, és megpróbálta megállapítani, nem esett-e komolyabb baja. Úgy találta, hogy csupán az orra vérzik. Mire a többiek beértek a szobába, a nővér már az ágyán feküdt. S a feszület is fent volt a helyén, a falon.
5 A főnökasszony sajnálkozva nézte a fiatal pap összekarmolt arcát. Egyetlen pillanatra ugyan feltört benne valami kárörömféle, hogy lám csak, lám, néha nem sokat nyom a latba a csinos pofika, de aztán nyomban el is szégyellte magát. Elvégre a fiatal pap segíteni akar nekik. Bár meg van győződve róla, hogy annyit ért az ördögűzéshez, mint ő a zongorahangoláshoz, nem tehet semmit, úsznia kell az árral. Ha a Vatikánban úgy látják jónak, hogy ez a fickó vizsgálódjon náluk, hát csak vizsgálódjék. Majd kiderül, hogy milyen eredménnyel. - Fáj, atyám? - kérdezte részvéttel teli hangon. - Nem mondom, hogy nem - sóhajtotta az atya. -Bár még olcsón megúsztam. Akár a szememet is kikaparhatta volna. - Megpróbálta kiűzni belőle? - tudakolta kíváncsian a főnökasszony. Nem látok magánál semmit. - Mit kellene látnia? - csodálkozott az atya. - A relikviáit. Ami kell. Szentelt víz... feszület... Szentírás... maga tudja. - Nekem... nincsenek relikviáim. - Akkor hogyan csinálja? - Először is megfigyelem a beteget. - Beteg? Furcsa szavakat használ, atya. -Akárhogy is nézzük, mégiscsak beteg. - Hát, ha maga mondja... Magának is felröppent a levegőbe? - Fel - mondta kedvetlenül az atya. - Mit vágott magához? Csak a feszületet? Vagy a virágvázát is? Bár megtiltottam Donatellának, hogy vázát tartson a szobájában... Ugatott is, mint a kutya? - Ugatott - bólintott az atya. - Most akkor mi lesz? Tudnom kell, elvégre mégiscsak az én rendházam... - Folytatom a megfigyelést - mondta az atya. A főnökasszony kissé idegesen nézett rá. - Tudja, kire emlékeztet maga engem? - Nem én - morogta Santarcangeli. -A katonára, aki fegyvertelenül, puszta kézzel próbálja feltartóztatni a tankrohamot. Nem akarok beavatkőzni a dolgába, de a magához hasonló... hm... atyáknál több muníció található, mint önnél legalábbis ha a híreknek hinni lehet.
- Én szavakkal gyógyítok - mondta az atya. A főnökasszony széttárta a karját. -Akkor élesítse ki a fegyverét. Ha így mennek tovább a dolgok, nemcsak Donatella miatt kell majd felelnem az elöljáróim előtt, hanem ön miatt is. Ön tényleg azt gondolja, hogy képes tenni valamit érte? - Megpróbálom - biccentett az atya. - És ha azt mondom, hogy nekem ez kevés? Santarcangeli megvonta a vállát. - Mások sem tudnának többet tenni. Attól, hogy valaki a Szentírást mutogatja és szenteltvizet fröcsköl szerteszét, még nem lesz erősebb. - Tehát? Mi a szándéka? Santarcangeli futólag elmosolyodott. - Indiában hallottam egy történetet. Egy ráksaszárói, azaz sokfejű démonról szól. Számos embert felfalt már azon a környéken, ahol élt, hiába próbálták meg elpusztítani, nem sikerült. Nem fogta semmiféle fegyver; olyan vastag volt a bőre. S ha ennek ellenére mégiscsak megsebezte valami, azonmód begyógyult a sebe. Már-már azt hitték, sehogy sem bírnak vele, amikor egy favágó kihallgatta két másik démon beszélgetését. Éppen arról társalogtak, hogy milyen ostobák is az emberek; szúró-vágó fegyverekkel próbálnak meg harcolni a ráksasza ellen, ahelyett, hogy megmérgeznék. Azt is megbeszélték egymás között, hogy létezik egy olyan bogyó a környéken, amelynek a főzete halálos a ráksaszára. A favágó elmondta az embereknek, amit hallott, azok lekvárt főztek a mérges bogyókból, jól megcukrozták, hogy édes legyen, üvegbe töltötték, és ott hagyták az erdőben, mintha csak elveszítették volna. Az édesszájú ráksasza megtalálta az üveget és megette a lekvárt. Fél óra múlva már bele is halt, az emberek pedig boldogok voltak, hogy megszabadultak tőle. Tanulság? A főnökasszony csodálkozva vette észre, hogy kezdeti ellenszenve ellenére mintha kezdene tetszeni neki a fiatal atya. - Na, micsoda? - Hogy mindenkit el lehet pusztítani, csak meg kell találni hozzá a megfelelő eszközt. - Maga most éppen azt keresi? - Azt, anyám. A főnökasszony legyintett. - Hát csak keresse. Csak aztán vigyázzon: nehogy túl sokáig keresse. Nem szeretnék ott lenni a temetésén. - Én sem.
A főnökasszony még akkor is kuncogott, amikor Santarcangeli már a homályos folyosókon tapogatódzott a szobája felé.
6 Éjfél felé járt, amikor kopogtattak az ajtaján. Rosina nővér állt a küszöb előtt. - Beszélni szeretne magával - mondta zavartan. -Hajlandó rá? - Máris megyek, nővér. - Megtalálja egyedül is az utat? - Azt hiszem, igen. A folyosó közepe felé járhatott, amikor megcsapta az oldalát a hideg légáramlat. Meglebegtette fekete ingét és a lába szára köré tekeredett. S mintha valaki halkan, érthetetlen nyelven a fülébe susogott volna. Néhány óvatos lépés után rábukkant a hűvös légáramlat okára. Valaki nyitva hagyta a folyosó ablakát, azon áradt be a friss levegő. Előrehajolt, hogy becsukja. Ebben a pillanatban vékony, fekete valami bukkant fel az orra előtt és keményen arcul ütötte. Éppen ott, ahol Donatella nővér körme felszakította a bőrét. Rémülten felkiáltott, hátraugrott és védekezőn maga elé emelte a kezét. A fekete valami ekkor már nem látszott az ablak négyszögében. A fiatal pap habozott, aztán lépett egyet előre. Semmi. Még egyet lépett. Semmi. Ekkor gyorsan előrenyújtotta a nyakát. Valami csattant a képén, jeges hideg öntötte el az arcát, átjárta a testét a fájdalom. Önkéntelenül is a falig hátrált; a folyosó úgy feketedett előtte, mint a saját sírja. Jól van - gondolta magában. - Ne hidd, hogy olyan egyszerűen fölém kerekedhetsz. Ismét az ablak felé indult. Mielőtt azonban kinyújtotta volna a nyakát, a karját dugta ki rajta. A fekete valami azonnal megütötte és kicsit az inge ujja köré is csavarodott. Rémülten fel akart kiáltani, de még idejében magába fojtotta a feltörő kiáltást. És jól is tette, hogy nem kiáltott, nem hívott segítséget: ezzel végérvényesen nevetségessé is tette volna magát. Csak amikor a másik kezével is megragadta a sötét valami végét, akkor jött rá, hogy egy
levelétől megfosztott faágat szorongat. Faágat, amelyet a hideg szél csapkodott az ablaküveghez. Santarcangeli lihegett és becsukta az ablakot. Érezte, hogy úgy fázik a lába, mint talán még soha életében, a dereka tájáról viszont szakadt a veríték. Meglehetősen csapzottnak tűnt, amikor megérkezett Donatella nővér szobájába. A nővér az ágyán feküdt lepedővel letakarva, két ismeretlen nővér buzgólkodott mellette. Amikor Santarcangeli belépett a szobába, néma főhajtással üdvözölték. A főnökasszony, Benedicta nővér, valamint Rosina nővér kissé később érkeztek, és némán a háttérbe húzódtak. - Szóval, semmire sem emlékszik? - kérdezte Santarcangeli. Abszolút semmire? - Csak arra, hogy... megtámadott - mondta a nővér. - Ő támadta meg magát? - Mint mindig. Csak... most... valahogy más volt. -Hogyan más? - Világosan láttam az arcát. -Milyen volt? A nővér zavartan megnyalta a szája szélét. - Az ön... feje volt a testén. Az arca az ön... arca volt. A fiatal pap csodálkozva rázta meg a fejét. - Remélem, nem khmerül beszéltem? - Nem, atyám. - Folytassa, nővér. - Most is bennem van - mondta Donatella nővér. - Úgy érti... a gonosz lélek? - Ő, atyám. - Honnan tudja, nővér? - Érzem, atyám. És csak... nehezen tudok ellenállni neki. - Úgy érzi, hogy... kíván öntől valamit? - Igen, atyám. -Például mit? - Önt, atyám. - Engem? - hökkent meg Santarcangeli. - Hogyan? -A szívét akarja. - Donatella nővér felemelte a hangját. - A szívét akarja! Azt akarja, hogy vágjam ki a szívét! Hogy öljem meg önt! A főnökasszony nagyot kiáltott. - Rosina nővér! Hozzanak valami nyugtatót! Még szerencse, hogy nincs idebent kés...
Donatella nővér hangja hirtelen megváltozott. Eddig kapkodó lélegzése egyenletessé vált, és az arcán is kisimultak a ráncok. - De van - mondta. - Van idebent kés. - Hol? - hajolt fölé a főnökasszony. Donatella nővér felsikoltott. Olyan élesen és kétségbeesetten, hogy valamennyiüknek földbe gyökerezett tőle a lába. - Te jóságos Isten.. .! A következő pillanatban megvillant valami a kezében. Santarcangeli felordított, és rávetette magát. Elkapta a csuklóját és megpróbálta kicsavarni belőle a kést, amelyet a nővér mindeddig a párnája alatt rejtegetett. - Vigyázzanak! - ordította. - Vigyázzanak! A figyelmeztetés későn érkezett. A kés előreröppent és a hegye felsértette Benedicta főnökasszony arcát. Santarcangeli ismét éles sikoltást hallott, majd még egyet. - Jaj, Szűzanyám, segíts! Minden erejét összeszedve ütött. Nem volt biztos benne, hogy a nővér kezét találta-e el, a kés mégis lezuhant a padlóra. Santarcangeli a főnökasszonyhoz ugrott. - Megsebesült, anyám? O azonban ellökte magától. - Inkább vele törődjék! Donatella nővér kimeredt szemekkel bámulta őket. Szája habzott, mintha szappant rágott volna. Rosina nővér letépte nyakában lógó keresztjét, és Donatella felé nyújtogatta. - Távozz tőlünk, Sátán! Távozz tőlünk! Hagyd el örökre ezt a szerencsétlent! Donatella nővér száját ekkor újabb, minden eddiginél elkeseredettebb sikoltás hagyta el, majd hátrahanyatlott a párnájára. Léptek dobogtak, valaki feltépte az ajtót, többen is Donatella ágyára ültek és lefogták kezét-lábát. Pedig akkor már nem kellett volna lefogniuk. Donatella nővér viaszfehér arccal, erőtlenül hevert, mintha éppen kiszállni készült volna belőle a lélek. Pedig esze ágában sem volt.
7
Santarcangeli Donatella nővér ágya mellett ült. Egyedül voltak a szobában, bár a fiatal pap tudta, hogy odakint többen is az ajtó környékén sertepertélnek, és csak gyanús hangokra várnak, hogy beronthassanak hozzájuk. Santarcangeli immár nem törődve a szabályokkal, megfogta a nővér kezét. - Hogy van, Donatella nővér? A nővér halványan rámosolygott. - Megvagyok, atyám. Gyenge vagyok, mint a harmat. - Ezen nem csodálkozom. - Nagyon sajnálom, ami történt, atyám. - Nincs min sajnálkoznia, nővér. Az nem maga volt. -Tudom, de mégis... Azt mondják... megsebesítettem Benedicta nővért... a főnökasszonyt. Ez... igaz? - Igaz, Donatella. - Azt mondják... késsel. Santarcangeli biccentett. Donatella nővér megcsóválta a fejét. - De hiszen nekem... nincs is késem. - Nincs? - hökkent meg az atya. - Nincs, atyám. - Pedig a párnája alól vette ki. -Nem volt a párnám alatt semmi, atyám. - Mikor nem volt? - Soha. Én imádkozni szoktam, ha félek, nem rejtegetek fegyvert az ágyamban. - A konyhából hozta ide. - Miért hoztam volna ide? Santarcangelinek erre csupán egyetlen szavas válasza lett volna: gyilkolni. De nem akarta kimondani a szót. - Megnézte ön azt a kést... atyám? Santarcangeli habozott, aztán bólintott. - Meg, nővér. - A konyhából való? - Onnan. Donatella nővér feje visszahanyatlott a párnájára. - Akkor... mégiscsak én lehettem. Én hoztam ide. Gyilkos vagyok, atyám? - Miért lenne az? - lepődött meg az atya. - Elvégre nem ölt meg senkit. - De megpróbáltam.
- Az nem maga volt, nővér. -A Sátán? - Ez is egy lehetőség. - Egy lehetőség? Van még több is? - Meg kell vizsgálnunk a körülményeket - tért ki az egyenes válasz elől az atya. Donatella nővér az éjjeliszekrénye felé intett. - Adna egy pohár vizet, atyám? Santarcangeli felemelte a vízzel teli poharat és a nővér felé nyújtotta. Félúton azonban meggondolta magát, és elhúzta előle. - Mit szólna hozzá, ha megitatnám? A nővér elmosolyodott. - Fél, hogy magához vágom? - És ha így lenne? - Igaz - sóhajtotta a nővér. - Bármelyik pillanatban bármi megtörténhet. Csak óvatosan, kérem. Santarcangeli megitatta. Közben minden idegszála ugrásra készen állt. A nővéren azonban nem látszott, hogy meg akarná támadni. Ivott néhány kortyot, aztán ismét visszahanyatlott a párnájára. - Meg akarok halni - jelentette ki határozottan. Santarcangeli meghökkent. - Hogy mondhat ilyet, nővér? Nem mi rendelkezünk magunk felett. Valamennyien Isten tulajdona vagyunk: ő határozza meg, hogy mikor léphetünk át ebből a világból egy másikba. - Én mégis... meg szeretnék halni. így legalább megszabadulhatnék tőle. - Biztos ebben? - Az Úr a segítségemre lesz. - Gondolja? Az Úr magához emeli ugyan a gyengéket, de nem biztos, hogy ez a gyávákra is vonatkozik. A nővér kétségbeesetten nyújtotta felé mindkét kezét. - Segítsen rajtam, kérem. - Mindent megteszek, nővér. - Nagyon kérem, űzze ki belőlem! Santarcangeli elgondolkodva nézett a nővérre. - Kérdezhetek valamit, Donatella nővér? - Hát hogyne. Csak kérdezzen. Bármit megtennék, csak hogy megszabadulhassak tőle. De nem tudok. Most is bennem van. - Érzi talán? Donatella nővér nyelt egyet. - Most már újra látom.
- Látja? - képedt el a pap. - Nehéz ezt megmagyarázni, atyám. Ha a levegőbe nézek, például az ön feje fölé... egy emberi testet látok. Mintha a levegőben lebegne. És... átlátszó. Mindcr belső szervét látom. Ez az én testem és... az én szerveim. És... látom őt is. Mintha egy majom lenne bennem. Az atya önkéntelenül is a levegőbe pislogott, ám nerc látott ott egyebet, mint aminek lennie kellett. Levegőt - Mit lát még? - Csak őt és magamat. Tudja, atyám, olyan ez, min az egészségügyi kiállításokon. Ott látni olyan műanyag-vagy üvegembert, amelyen az érrendszert tanulmányozhatjuk, a belső szervek elhelyezkedését... - És mit csinál? - szakította félbe az atya. - A májam és az epém között ül, és... azt hiszem nevetgél. Nem látom tisztán az arcát. Akkora, mint eg} aprócska majom. Ül és nem mozdul. Santarcangeli a zsebébe nyúlt és kihúzott belőle eg] kis üvegcsét. - Tudja, mi ez, nővér? -Micsoda... atyám? - Szenteltvíz Lourdes-ből. - Aztán akkorát kiáltott hogy a saját dobhártyája is beleremegett. - Távozz tő lünk, szörnyeteg! Távozz tőlünk! - Kirántotta a dugó az üvegből, és nagy lendülettel arrafelé loccsintotta Í tartalmát, ahol Donatella nővér a majommá változott ör dögöt látta kuporogni. - Tűnj el örökre! Elégedetten látta, hogy a nővér arcán megkönnyeb bült öröm hullámzik át. - Ott van még, nővér? - Már nem látom... atyám. Már nincs ott. Gondolja hogy mindörökre... ? - Nem tudom, nővér. Csak reménykedem. Remény kedjék ön is. Hátha nem tér vissza többé. Belül azonban biztos volt benne, hogy visszatér. Ak egyszer magába fogadta az ördögöt, az nem egyköny nyen szabadul meg tőle.
8 A főnökasszony felemelte a kezét, amikor Santarcangeli belépett hozzá. Idegesen az arca elé kapta, mintha fiatal lány lett volna, aki szégyelli, hogy elvakarta arcocská-ján a bárányhimlő hólyagját.
- Meg ne kérdezze, hogy hogy vagyok, mert már elegem volt belőle! fogadta Santarcangelit. - Ha ötvenen nem kérdezték meg az elmúlt fél órában, akkor senki. Santarcangeli elmosolyodott. - Nem kérdezem meg. - Akkor nem takargatom. Nem is volt takargatni való az arcán. A ragtapasz kicsi volt és dizájnos. Még talán jól is állt neki. -Nem fáj? - Ezt is megkérdezték vagy ötvenen. - Bocsánat. Csak azért jöttem, hogy... - Jól van - sóhajtotta megnyugodva a főnökasszony. - Kissé ideges vagyok, az az igazság. Nem akarom elkeseríteni, de őszintén be kell vallanom, titkon bíztam benne, hogy maga csak idejön és Donatella - hipp-hopp! - máris meggyógyul. Maga szerint mi történt vele? - Erre próbálok fényt deríteni. Alig egy napja vagyok itt. - Nem akarom sürgetni, de meg kell értenie, hogy nyugtalan vagyok. Ha nem sikerül meggyógyítani - akár belebújt az ördög, akár nem -, sajnos el kell távolíta-nunk a rendházunkból. Ami vele történt... másokkal is megtörténhet. Nem kockáztathatom a nővérek nyugalmát. - Néhány napot kérek csupán. - Természetesen megkapja. Egyáltalán... tisztában van az állapotával? - Ő vagy én? - Jelen esetben ön. - Nem állíthatok semmi biztosat. Pszichés zavarai vannak, az kétségtelen. A főnökasszony előrehajolt a székében. - Szeretnék a lelkébe látni, páter. - Igazán? - mosolyodott el Santarcangeli. - Megkérdezhetem, hogy miért? - Kíváncsi lennék rá, vajon ön hisz-e abban, hogy valakibe csak úgy belebújhat az ördög, és olyasmikre kényszerítheti, amikre egyébként nem lenne hajlandó? Az atya tovább mosolygott. - Ez legyen az én titkom. A bűvész sem árulja el, hogyan csinálja a trükkjeit. - A sikeres bűvész nem. - Hátha én is sikeres leszek. - Bízzunk Istenben! Óhajt valamit tőlem, Santarcangeli atya?
- Elbeszélgettem Rosina nővérrel - sóhajtotta az atya. -Valóban? - Említette, hogy a közeli mocsárban múmiákat találtak. - A régészek. És? - Azt mondta, lehetséges, hogy bűnösök múmiái. Olyanoké, akiket szintén megszállt az ördög. A főnökasszony ingerülten legyintett. - Rosina nővér sokat nézi a televíziót, és ez nem válik hasznára. A legostobább rémfilmek kezdődnek úgy, hogy kiássák föld alól a Sátánt, és akkor aztán jaj a világnak! A filmírók azt hiszik, hogy a Sátán teljesen hülye. Hagyja magát csak úgy a föld alá temettetni. Rosi-nának túlságosan is élénk a fantáziája. Santarcangeli meghajolt. - Csak ennyi lett volna. Köszönöm, anyám. - Nincs mit. Aludjon jól, páter. Santarcangeli elropogtatott néhány kekszet és aludni tért. Reménykedett benne, hogy a nem kis megrázkódtatások után nyugodt éjszakája lesz. De nem lett az.
9 Előbb a Sátán kísértette meg. Vagy ha nem is maga a föördög maga, azért nagyon hasonlított rá. Igaz, hogy kicsi volt, olyan két könyöknyi, de hát hol van az megírva, hogy a Sátánnak akkorának kell lennie, mint egy kétemeletes ház. És még csak nem is ez volt a legmeghökkentőbb a dologban. Sokkal inkább az, hogy nem messze az ablaktól saját magát látta a levegőben lebegni. Átlátszó volt, mint amilyennek Donatella nővér önmagát látta. O is látta a belső szerveit, és látta a kis, kétkönyéknyi ördögöt is. A veséjén ücsörgött, lelógatta róla a lábát, és még dünnyögött is mellé valamit. Lopva rá-rápillantott, hogy tetszik-e neki a produkciója. Santarcangelinek egyáltalán nem tetszett. Nem kedvelte, ha kétkönyéknyi ördögök lábukat lógázzák a veséjén. És a dünnyögésüket sem kedvelte. - Csakhogy felébredtél - mordult rá az ördög. -Meddig kell még várnom? - Mire vársz? - kérdezte önkéntelenül is az atya. Az ördög összedörzsölte a tenyerét.
- Mintha nem tudnád. A lelkedre. Santarcangeli köpött egyet. Nem volt szokása, és nem is emlékezett rá, hogy mikor tett ilyet utoljára. Most azonban jó nagyot köpött az ágya mellé. -Vedd el, ha bírod! Az ördög ekkor nagyot rúgott a veséjébe. - Ismered a szabályokat, hiszen pap vagy. Csak akkor vihetem, ha magadtól adod. Ha nem adod, nem vihetem. Ez esetben elviszem másét. Valaki másét, akinek nem számít a szava. - Hogyhogy nem számít? -Aki beteg, annak nem számít a szava. Az már félig a miénk. Santarcangeli hirtelen megértette, miről beszél a két-könyöknyi mezítelen féreg. - Donatella nővér lelkéről fecsegsz? - Vagy ki tudja? - vigyorgott az ördög. Santarcangeli, bár nem szokott oktalanul verekedni, úgy döntött, hogy megleckézteti a fickót. Ökölbe szorította a kezét, és célba vette a vigyorgó, szőrös fickót. - Ezt kapod a lelkem helyett! Megcélozta az ördög fejét, és el is találta. Tompa puffanást hallott, majd éles fájdalom hasított a kezébe. A következő pillanatban felébredt. Sajgott a keze, zúgott a feje, cserepes volt a szája a szomjúságtól. Ahogy gyorsan kitisztult az agya, mindent megértett. Úgy álmodta csupán az üvegtestét, benne az incselkedő kísértővel, s nem őt találta telibe, hanem a vaságy szélét. Éppen azon töprengett, hogy lemásszon-e az ágyról, és igyon-e egy pohár vizet, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtaján. -Atya! Santarcangeli atya! Ébredjen, atyám! Ébredjen gyorsan! Santarcangeli villámgyorsan kiugrott az ágyból és magára kapkodta a ruháit. Közben megnyugtató szavakat kiáltozott az ajtó felé, de hogy miket, arra később már nem emlékezett. A nyíló ajtó előtt egy ismeretlen nővér állt, s egész testében remegett, mintha hideg rázná. Santarcangeli látta, hogy kétségbeeséssel van teli a tekintete. - Jaj, atyám, jaj! Mondtam én, mindig mondtam, hogy nem lenne szabad beengedni azokat a múmiákat az épületbe... j aj, nem lenne szabad... Az atya, immár nem törődve semmivel, elkapta a nővér karját, és alaposan megrázta.
- Mi történt, nővér! Mondja már... hogy az a... - Meghalt! - kiáltotta a könnyes szemű nővér. -Meghalt! - Kicsoda?! - ordította Santarcangeli. - Rosina nővér... meghalt, jaj, meghalt! Mintha szomorúan bólogattak volna a folyosó ablakain benéző csillagok.
10 A főnökasszony néhány nővér társaságában Rosina szobája előtt állt és kezét összetéve imádkozott. Santarcan-gelit ekkor már nem érdekelte semmiféle ima. Őt már csak Rosina nővér érdekelte. A főnökasszony kénytelen volt megszakítani az imáját, amikor Santarcangeli az ajtó felé indult. - Be akar menni? - Persze hogy be - mondta. - Mit gondolt? Kissé türelmetlenebb volt a hangja, mint amilyennek szerette volna, de már ez sem érdekelte. - Talán a rendőrségnek kellene... Santarcangeli a szeme sarkából látta, hogy a folyosón toporgó nővérek száma egyre növekszik. - Nem tudná elküldeni őket? - kérdezte feléjük intve. - Imádkozni akarnak... előtte. - Majd aztán. Egyelőre nem jöhet be senki. - Ön meg akarja tiltani... Santarcangeli lenyomta a kilincset és becsusszant az ajtónyíláson a szobába. Rosina nővért nem lepte meg, hogy Santarcangeli atya kopogtatás nélkül lépett be hozzá. Rosina nővért már nem lepte meg semmi; az sem lepte volna meg, ha maga a Szentatya jött volna hozzá látogatóba. Rosina nővér már egy más dimenzióban, frissen érkezett jövevényként kopogtatott égy ősrégi intézmény kapuján, és várta, hogy a szakállas kapus kinézzen a porta ablakán és jóságosan megszólítsa: - Gyere be, lányom, és maradj köztünk mindörökre. Rosina nővér néhány centiméternyire a padló felett lebegett. Sárgásszürke, szakadozott felületű zsinórra akasztotta fel magát. A zsinór végét a fuggönykarnisra hurkolta. Arca szederjes volt a csillagfényben. Ajka kék és vértelen, szeme a semmibe meredt.
Arcán nem látszott félelem vagy szenvedés. Inkább elégedettség. Megcsinálta, amit eltervezett. Santarcangeli felkapcsolta a villanyt és körülnézett a szobában. Búcsúlevelet vagy egyéb árulkodó nyomot keresett, amely egyértelműen bizonyítaná, hogy Rosina nővér öngyilkos lett, de semmi ilyet nem talált. Az ajtó kinyílt a háta mögött. Santarcangeli megfordult. A főnökasszony állt az ajtónyílásban. Santarcangeli felemelte a karját és visszatartotta. - Maradjon, anyám, ott, ahol van. A főnökasszony megtorpant. - Csak nem akarja megtiltani nekem, hogy a saját... - Maradjon az ajtónál, és ne engedje be a többieket se. Amíg a rendőrség meg nem érkezik... A főnökasszony vörös képpel távozott, és ahogy illett, becsapta maga mögött az ajtót. Santarcangeli gumikesztyűt húzott ki nadrágja zsebéből, és hozzálátott a szoba módszeres átkutatásához. De nem talált semmit, ami érdekelte volna. Rosina nővér nem hagyott hátra olyan nyomot, amely bármit is megmagyarázott volna. Legkevésbé a halálát.
11 A rendőrség csak reggel kilenc óra környékén jutott el hozzá. Santarcangeli nem erőltette a dolgot, nem akart mindenáron beszélni velük. Majd jönnek, ha akarnak. Különben biztos volt benne, hogy jönni fognak. A férfi középtermetű volt, vörös hajú, vörös bajuszú. Múlt századbeli bécsi fiákeresre emlékeztette Santar-cangelit. Azzal a kivétellel talán, hogy a bécsi fiákeresek nem voltak ennyire vörösek. Még talán a vörösebbje sem. - Hardy felügyelő - mutatkozott be Santarcangelinek. - Ön Santarcangeli atya? - Az vagyok - emelkedett fel a székéről Santarcangeli. - Örvendek, atyám. A főnökasszony mutatta meg, hogy hol találom önt. Válthatnánk néhány szót? Santarcangeli biccentett. - Itt óhajtja?
- Sétáljunk inkább ki a kertbe - javasolta a felügyelő. - Ma kifejezetten szép az idő. Errefelé ritkaság ebben az évszakban. - Miért is ne? - biccentett a páter. - Még én sem voltam odakint. Csak tegnap érkeztem. Keresgélniük kellett a kifelé vezető utat, ám némi tévelygés után csak rábukkantak. A rendházat hatalmas kapu választotta el a kerttől. Amint átlépték a széles küszöböt, az atya megtorpant. Mintha arborétumba lépett volna. A felügyelő figyelmét nem kerülte el a fiatal pap habozása. - Meglepődött... atya? - Csodálatos - dünnyögte Santarcangeli. - Valóban nagyon szép. -Amint hallottam, errefelé az a szokás, hogy bárki is érkezzék ide távoli vidékekről, hoz magával egy facsemetét vagy egy virághagymát. így van ez már évszázadok óta. Látja azt a fát? Himalájai fenyő. Az meg ott alighanem libanoni cédrus. Mindegyikük alatt ott a tábla, ha nem tévedek. Napokig ellehet itt a táblákat olvasgatva. Én is ellennék, ha lenne rá időm. - Gondolom, nagyon elfoglalt. - Nem panaszkodhatom. Bennünket egyelőre még nem sújt a munkanélküliség. Látta már a halottat, atya? - Természetesen - bólintott Santarcangeli. - Megnyugtathatom, hogy nem nyúltam semmihez. Csupán meggyőződtem róla, hogy meghalt-e. - Gondolom, akkor már halott volt. - Sajnos. - Ön végül is miért jött ide, atyám? Úgy értem, ide, a rendházba? Santarcangeli tisztában volt vele, hogy a másik mindent tud róla, amit csak tudni lehet. Most csupán az őszinteségét próbálgatja. - Egy nővér miatt - mondta. - Egy beteg nővér miatt? - Pontosan. - Ön szerint mi lehet a baja? Az atya megvonta a vállát. - Beteg a lelke. A zsaru szembefordult vele. Csak úgy lángolt a bajusza a napfényben. - Úgy érti, belebújt az ördög? - Úgy értem, ahogy mondtam. Beteg a lelke. - De hiszen ön ördögűző, atyám! Santarcangeli atya, az ördögűző. - Néha valóban így hívnak. - Megpróbálta már meggyógyítani a nővért? Maga bizonyára így mondaná.
- Még nem - mondta az atya. - Még csak készülök rá. - Hogy kiűzze belőle az ördögöt? - Hogy meggyógyítsam. - Ez nem ugyanaz? - Nem feltétlenül. - Szóval, nem csinált még vele semmit? - Semmit, felügyelő. Csupán beszélgettünk. Kikérdeztem, hogy szerinte mi a baja. - Ő természetesen az mondta, hogy megszállta az ördög. Maga meg elhitte, mi? - Egyelőre még csak vizsgálódom. - Ön hisz az ördögökben, igaz? Persze hogy hisz. Elvégre nem lenne ördögűző, ha nem hinne. Tudja, hogy gyűlölöm magukat? - Az ördögöket vagy az ördögűzőket? - mosolygott Santarcangeli. - Tudja jól, hogy miről beszélek. Önök azt hiszik magukról, hogy zsebükben van a bölcsek köve. A zsaruk csak toporognak, tehetetlenkednek, miközben önök pontosan tudják, ki a tettes. -Az ördögre gondol? - Erre maguk gondolnak. Nekem viszont el kell kapnom a gyilkost. Nekem ujjlenyomatok kellenek, bizonyítékok, kihallgatási jegyzőkönyvek, míg maguknak elég a hitük. Maguk hisznek benne, hogy minden az ördög nyakába varrható. Santarcangeli hallgatott és mosolygott. A felügyelő megsimogatta lángvörös bajuszát. - Nos, jó. Az elmúlt éjszaka meghalt egy missziós nővér. Felakasztotta magát. Vagy felkötötték. Mit szól ehhez az utóbbi feltételezéshez? Az atya megvonta a vállát. - Ezt alighanem bizonyítania kellene. - Azon vagyokbólintott a felügyelő. - Ön jobban ismeri nálam a terepet. Elképzelhető, hogy a nővérek közül valaki egyszer csak úgy dönt, hogy kiszáll a hintából? Nem várja meg, hogy az Úr magához szólítsa, elébe megy a hívásának? - Ha ép és egészséges a lelke, akkor aligha. Az öngyilkosság főbenjáró bűn. Egy nővér legfeljebb akkor öli meg magát, ha kényszerítik rá. -Az ördög, mi? Jól van, atyám, szívjuk el a békepipát. Legalábbis elméletben. Ha jól sejtem, ön nem dohányzik. - Csak ha muszáj - mosolygott az atya. - Dohányozni sosem muszáj.
- Néha igen. Ha olyan emberek között vagyok, akik maguk is pipáznak, és ezt a vendégtől is elvárják. - A vademberekre gondol? - Távoli tájak embereire gondolok. - Aha. Szóval azt szeretném, ha... nem vetélkednénk egymással. - Nem is volt szándékomban - mondta az atya. -Akkor jó. Ön mit írna a jelentésembe, ha maga volna én? - Ez az ön felelőssége, felügyelő - tárta szét a karját az atya. Hardy felügyelő dühösen felhorkant. - Ezek maguk! Tanácsokat azokat tudnak adni, de ha felelősséget is kellene vállalniuk érte, azonnal visszavonulót fújnak. De mindegy. Az a fő, hogy megértettük egymást. Santarcangeli visszasétált a libanoni cédrushoz és behunyt szemmel beszívta az illatát. Milyen csodálatos ez a reggel! Csak az ördög ne ólálkodna a közelében.
12 Éppen végzett a reggeli teájával, amikor megkopogtatták az ajtaját. Magas, fekete hajú, teltkarcsú nővér állt a folyosón. Santarcangeli biztos volt benne, hogy még nem találkoztak. - Carmela nővér vagyok - mutatkozott be, szerényen lesütve a szemét. - Bocsásson meg, atyám, hogy idemerészkedtem önhöz. Kapnék is érte a fónökasszonytól, ha megtudná. Mindazonáltal sürgősen beszélnem kell önnel, atyám. - Várjon egy pillanatra, kérem. Santarcangeli felkapta a kabátját és kilépett a folyosóra. A nővér lehajtott fejjel várakozott rá. Santarcangeli kíváncsi lett volna, vajon azelőtt is ilyen alázatos teremtés volt-e, mielőtt a nővérek közé került? - Sétáljunk ki a kertbe, nővér. - Igenis, atyám. Némán haladtak egymás mellett, egészen addig, amíg ki nem értek a fák közé. Ott aztán Santarcangeli megállt és a nővérre nézett. - Hallgatom, nővér. A nővér nyelt egyet. Santarcangeli ekkor vette csak észre, hogy Carmela nővér közel sem olyan fiatal már, mint amilyennek gondolta. Nagyjából a negyven felé közeledhet.
- Bocsásson meg, atyám, hogy háborgatni merészeltem ezen a szomorú reggelen, de... úgy gondoltam, ha már itt van, megemlítem a dolgot. - Miről van szó, nővér? - mosolygott az atya. Carmela nővér is bátortalanul elmosolyodott. - Tudja, atyám, az a helyzet, hogy rám bízták a múmiákat. Santarcangeli hirtelenjében nem tudott másra gondolni, mint egyiptomi múmiákra. Nem is tudta, hogy a nővérek Egyiptomban is tevékenykednek. - Értem. - Velük kapcsolatban szeretnék... néhány szót váltani önnel. - Parancsoljon, nővér. Bár nem sokat értek az egyiptológiához... - Egyiptológia? - hökkent meg a nővér. - Ki beszél itt egyiptológiáról? -Akkor miről...? - A mocsári múmiákról, atyám. Santarcangelinek hirtelen eszébe jutott mindaz, amit Rosina nővértől a mocsárban talált halottakról hallott. - Ó, már emlékszem. Mi van velük? - Rám bízták őket, atyám. Itt hagyták őket arra az időre, amíg be nem kerülhetnek a helyi múzeumba. Elvihettek volna Dublinba is... de aztán mégis inkább itt hagyták őket. - Értem. - Néhány nap alatt berendeztek nekik egy alagsori helyiséget... illetve lakhatóvá tették, és rendszerint én is ott vagyok velük. Az atya megpróbált koncentrálni. - A régészek itt hagyták a rendházban a múmiákat? - Itt, atyám. Mr. Castelnuovo anyagilag is hozzájárult a megfelelő helyiség kialakításához. Állandó hőmérséklet kell nekik, megfelelő páratartalom... És a tőzeg hőmérséklete... - Tőzeg? - A múmiák vörös tőzegbe vannak beágyazva. Nem akarja megnézni őket, atyám? - Hogy láthatnám őket, ha tőzegben vannak? - Üvegedényben vannak, atyám, és az edény egyik oldaláról láthatók. Jól láthatók, atyám. - Hm. Lehet, hogy rövidesen megtekintem őket. Végül is hány múmiát találtak? - Tizenkettőt, atyám. De csak kilenc van jó állapotban. Háromnak csak a darabjai... így aztán ezek nem üvegedénybe kerültek.
Az atya szívesen megkérdezte volna a nővértől, hogy miért vannak üvegben a múmiák, mint a befőtt, de aztán mégsem kérdezte meg. Elvégre nem miattuk van itt. -És ön... nővér? - Én felügyelek a tárolóhelyre. Természetesen a főnökasszony utasítására. Állítólag hamarosan elszállítják őket. - Értem. Szóval, nővér... - Bronzkori múmiák, atyám. Valamennyiüket megölték. Még a kislányt is. Nem lehet több tízévesnél. Ott a kötél a nyakukon. - Megfojtották őket? - Nem, atyám. - Akkor hogy haltak meg? - Elvágták a torkukat. Előbb kötelet kötöttek rájuk, úgy vezették őket a vesztőhelyre, ott aztán elvágták a torkukat. Szörnyű barbárság, atyám. - Hát... az. - Mr. Bellamy szerint boszorkányok vagy varázslók lehettek. - Ki az a Mr. Bellamy? - Régész. A bronzkori múmiák szakértője. O találta meg a szárnyakat. - Szárnyakat? Azok mik? - Tetoválások. Madárszárnyak vannak a bőrükre tetoválva, atyám. A bronzkori hiedelemvilágban a gonoszt szárnyakkal ábrázolták. Még a kislányon is ott a tetoválás. Mr. Bellamy szerint az akkor élt emberek meg voltak győződve róla, hogy a tetováltakat a gonosz szállta meg. Az ő elmélete szerint a többiek tetoválták rájuk a szárnyakat, méghozzá közvetlenül a megölésük előtt. Talán figyelmeztetésül, hogy bárki is megtalálja a mocsárban a holttestüket, ne közeledjék hozzájuk, mivel gonosz lélek lakik bennük. - Értem, nővér. Ez nyilván egy tudományos vita, amelynek a megoldása... A nővér azonban határozottan félbeszakította. - Ez nem tudományos vita, atyám. -Hát... mi? - Tények, atyám. Az ördög vagy a gonosz lélek még mindig bennük lakik. - Honnan veszi ezt... nővér? - Csak rájuk kell nézni, atyám. És érzem is. - Mit érez?
- Hogy nincs velük rendben valami. A főnökasszonynak is szóltam, de ő megfeddett érte. Azt mondta, ostobaságokat fecsegek és elküldött. - Nincs valami rendben velük? Például micsoda? - Hát... időnként helyet cserélnek, atyám. Santarcangeli azt hitte, rosszul hall. - Mit csinálnak, nővér? - Helyet cserélnek, atyám. - Ezt meg hogy érti? A nővér mély lélegzetet vett. - Úgy, hogy az egyik kerül a másik helyére. A legutóbbi helycsere tegnapelőtt történt. Akkor is felébredtem éjszaka. Az utóbbi időben rendszeresen felébredek, pedig azelőtt jól aludtam. Sőt kitűnően. Azóta azonban nem. -Mióta? - Hogy engem neveztek ki... múmiaőrnek. - Beszéljen csak kissé bővebben arról a helycseréről. A nővér ismét mély lélegzetet vett. - Az úgy volt, hogy minden múmia a saját üvegtartályában van. Az egyes számú az egyes tartályban, a kettes a kettesben és így tovább... Tegnapelőtt éjszaka felébredtem. Az éjszaka kellős közepén. Valaki megcsiklandozta az orrom. -Kicsoda? -Akislány. Az atya megdörzsölte a homlokát. - Milyen kislány? -Akiről beszéltem. A múmiakislány. Tudja, milyenek a gyerekek. Bizonyára incselkedett velem. - Látta is? - Nem, atyám, nem láttam. -Akkor honnan tudja, hogy ő volt? - Mert gyerekhangot hallottam. Más gyermek pedig nincs a közelben. - Egészen pontosan mit mondott a hang? Milyen nyelven beszélt? - Erre... nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy azt mondta: keljek fel. Erre határozottan emlékszem. - De arra nem, hogy milyen nyelven mondta? - Lehet, hogy angolul, lehet, hogy valamilyen kelta nyelven, vagy még annál is régebbin. Én mégis megértettem. Azt mondta, keljek fel. - És maga felkelt? - Fel, atyám. Felöltözködtem és kimentem a szobámból. Átmentem a folyosón a másik épületbe... annak az alagsorában van ugyanis...
- Álljon csak meg egy pillanatra, nővér! - emelte fel az ujját Santarcangeli. - Ön tehát felébredt... hol is? -A saját szobámban. Az épületünkben. - Azt mondta, átment a folyosón. Milyen folyosóról van szó? -Az összekötő folyosóról... jobban mondva alagútról. Még át lehet rajta menni. Valaha azon jártak át egyik épületből a másikba. Ma már elég rossz az állapota, de én kitisztítottam egy kicsit. - Feltétlenül ezen az izén... alagúton kellett átmennie az egyik épületből a másikba? - Nem feltétlenül - ingatta meg a fejét a nővér. -Megkerülhetném a mi épületünket, ám így sokkal hosszabb és körülményesebb lenne az út. A föld alatti járat csupán huszonöt méter hosszú. - Értem - bólintott az atya. - Ön tehát lement a járatba, hogy megnézze... mit is, nővér? -A múmiákat. Főleg a kislányt. Talán unatkozik szegény. Santarcangeli furcsa pillantást vetett a nővérre. Az észrevette, és elmosolyodott. - Azt hiszi, bolond vagyok, mi? - Nem feltétlenül. - Nem hiszem, hogy az lennék. Kambodzsában sokan hiszik úgy, hogy a meghalt gyerekek néha visszajárnak játszani. Játszani szeretnének, hiszen alig játszottak még, ám, úgy látszik, odaát valamiért nem lehet. Ezért, ha valahol meghal egy gyerek, és a rokonai nem akarják, hogy vissza-visszatérjen, mivel félnek tőle, a temetés után elégetik a játékait. így már nincs miért visszatérnie, hiszen úgysem játszhat velük. Persze bonyodalom azért akadhat így is. - Például? - Például a testvéreihez is visszajárhat. És ez sem jó. Kiszívja ugyanis az életerejüket. Játszanak vele éjszaka, s közben észrevétlenül beléárad az életerejük. Nem tudom, érti-e, atyám? - Értem - bólintott az atya. - Ezért a gyerínek szülei, miután eltemették a halottat, éberen figyelik a többi gyereküket. Ha nincs velük semmi baj, megnyugszanak, de ha azt veszik észre, hogy sápadtak, étvágytalanok, esetleg le is fogynak, biztosak benne, hogy a halott testvér visszajár hozzájuk játszani. Ők pedig nem merik elárulni a szüleiknek. Valószínűleg azért, mivel a halott kisgyerek megfenyegeti őket, hogy ha árulkodnak, őket is magával viszi a másvilágra. A szülők, hogy megelőzzék a bajt,
ilyenkor papot vagy varázslót hívatnak, akik elvégzik az elhárító rítust. A halott gyermek ettől kezdve nem mer visszatérni. - Ön jól ismeri a khmer hiedelmeket, nővér. - Ezek tulajdonképpen nem is annyira khmerek, mint inkább a hegyi népekéi. Valóban ismerem őket, elvégre évekig köztük éltem. De hogy szavamat ne felejtsem, a halott gyermek szülei elfognak egy madarat, sast vagy egy ölyvet, és megölik. A megölt madarat az ablak alá vagy az ajtó elé teszik. Ettől a halott nem meri megközelíteni a testvéreit, valamint megérti, hogy ő ideát már nem szívesen látott vendég. Ilyenkor megpróbál még valami rosszat tenni, bosszúból persze, de aztán feladja a küzdelmet. Hogy miben áll a rosszasága? Összetöri például a tojásokat. Magam is láttam ilyet. Egy gyerekszellem egyszer majd száz tojást tört össze egyetlen éjszakán. De aztán nem jött többé. - Tehát ön azt hitte, nővér, hogy a halott, bronzkori gyermek akar játszani önnel? - Igen, atyám. így gondoltam. - És még most is így gondolja? - Nem tudom, mit gondoljak. Tisztában vagyok vele, hogy ezek a dolgok... nehezen egyeztethetők össze a mi hitünkkel. És mégis... Ázsiában annyi mindent lát az ember, ami nehezen egyeztethető össze vele, és mégis létezik. - Jól van, nővér - sóhajtotta az atya. - Tehát felkelt és az alagúton át átment a másik épületbe. Ott mit látott? Carmela nővér gyorsan keresztet vetett. - Úgy volt minden, ahogy gondoltam. Egy kicsit eljátszadoztak egymással és velem. A hármas és a kilences. - Az mi? - A kislány a hármas tartályban van, a nagyobb lány pedig a kilencesben. - Nagyobb lány? Ő ki? - Olyan tizenöt éves forma lehet. A gyerekkor és a felnőttkor határán. Ő a kislány játszópajtása. Bizonyára bújócskáznak éjjelente. Néha engem is megpróbálnak bevonni a játékukba. Szóval, helyet cseréltek. Hogy incselkedjenek velem. Santarcangeli összehúzta a szemöldökét. -Azt mondja, helyet cseréltek. Hogyan? - Hát... a nagylány került a hármas tartályba, a kislány pedig a kilencesbe.
- Biztos ebben, nővér? - Természetesen, atyám. Elvégre én őrzöm őket. - Még most is... a kislány van a kilencesben, a másik pedig a hetesben... ? - Hármasban. Az atya sóhajtott. - Kezdek belezavarodni. Szóval, a nagylány került a hármasba. Még mindig így vannak? Ebben a sorrendben? - Igy, atyám. Az atya habozott. Mi a csodát csináljon? Menjen és nézze meg a múmiákat? A gyilkos után kellene nyomoznia és Donatella nővért gyógyítani, nem pedig bronzkori múmiákat nézegetni egy feltehetően zavarodott nővérrel. Istenem, hát ebben a rendházban mindenkinek van egy kis flúgja? - Megnézhetném őket? - Természetesen, atyám. Ezért is fordultam önhöz. Szeretném, ha mindent alaposan megvizsgálna. Santarcangeli dühösen felmordult. - Gyerünk! Vezessen oda, Carmela nővér! Indult volna, de a nővér megfogta a karját. - Csak egyetlen pillanatra még, atyám. Azért fordultam önhöz, mert ön, úgy mondják, képes szót érteni az ördögökkel és a tisztátalan lelkekkel. Ön Villafranca kardinális embere. Igaz? - Ez utóbbi igen. - Szeretném, ha valahogy... megszabadítana a leikeiktől. Már félek tőlük, atyám. - Mitől fél, nővér? A Gonosznak nincs hatalma felettünk. - Ezt eddig én is így gondoltam, atyám. Csakhogy amióta az a kislány helyet cserélget a másikkal és a szobámba is bejárkál... kicsit félek. Ezért arra kérem, hogy űzze el a szellemeiket. Santarcangeli bólintott. - Mindent megteszek, nővér. Most pedig... - Csak még egy pillanatra, kérem. Az elmúlt éjszakán, atyám, álmot láttam. Őszintén szólva, nem is tudom, hogy álom volt-e, vagy valami más. Mondjuk vízió. Az a helyzet, hogy nagyon megijedtem és még most is... Szóval, álmot láttam. Valahogy a lápban, a mocsárban találtam magam. Éreztem, hogy süpped a talpam alatt, vagy inkább csak a hidegét éreztem, már nem is tudom. De azért könnyedén mozogtam rajta, nem kellett aggódnom, hogy belesüllyedek. Egyedül voltam és bekukkantottam minden nádcsomó mögé. Mintha kerestem
volna valakit. Aztán megtaláltam. A kislányt. Ő meg nevetett, amikor megtaláltam. A nagylány is előkerült valahonnan. Megértettem, hogy velük bújócskázom a lápon. És akkor, atyám, szörnyű dolog történt. - Megtámadták? - kérdezte részvéttel az atya. - Á, nem. Felkelt a hold. Nagy, kerek volt a tányérja, valószínűleg telehold lehetett. Előttem pedig ott csillogott egy víztükör: És én, atyám, belenéztem víztükörbe. Tudja, mit láttam benne? Az atya tudta. Ennek ellenére nem mondta, hogy igen, még csak nem is biccentett. - Magamat - mondta Carmela nővér. - És, atyám, egy nagyot sikoltottam. A tócsában magamat láttam, azaz. .. mégsem egészen magamat, hanem egy múmiát. És kötél volt a nyakam körül. Én is halott voltam, atyám. Múmia. Ekkor megértettem, hogy mire szolgál az álmom. Figyelmeztetni akar valamire. - Vajon mire? - sóhajtott az atya. - Arra, hogy készüljek fel - mondta a nővér. - Készüljek a nagy útra, mert hamarosan én is meghalok. Hogy a mocsárba kerülök-e, nem tudom, de hogy átmegyek a túlvilágra, az biztos, ha csak meg nem szabadulok tőlük valahogy. Éppen ezért arra kérem, atyám, hogy segítsen rajtam. Próbálja meg kiűzni belőlük a gonosz lelket. Mert akár a saját lelkeik vannak bennük, akár a Gonosz lelkének egy-egy darabja, biztos, hogy rosszat akarnak nekem. Megteszi, atyám? Santarcangeli bólintott. - Amit tudok, megteszek, nővérem. - Akkor hát induljunk, atyám. Santarcangeli, bár semmi kedve nem volt hozzá, elindult a nővér nyomában a mocsári múmiák birodalma felé.
13 - Csak óvatosan, atyám - figyelmeztette Carmela nővér, amint beléptek a másik épületszárnyba. Santarcangeli nyugtázta, hogy egy oldalajtón léptek be, amelyet akkor látott először. A kapu nagy volt, rozsdás vaskarika lógott rajta. Szemmel láthatóan nem volt bezárva, mivel a nővérnek nem kellett kulcs után tapo-gatódznia. - Csak óvatosan, atyám. Lépcsők következnek. - Hm. És hova vezetnek?
- Egy folyosóba, atyám. Van önnél zseblámpa? - Nincs - morogta az atya. - Itt az enyém. Majd úgy világítok, hogy jól láthassa a padlót. Nem kell félnie, mindent eltakarítottam az útból, még fel is sepertem a követ. Santarcangeli a zseblámpa fényében megnézegette a padlót és a falakat. A padló tarka márványlapokból készült, a falak már mállottak voltak ugyan, de még jól látszottak rajtuk a hajdani festés nyomai. - Rég nem használjuk a folyosót - magyarázta a nővér. - Valaha mindkét épületben atyák éltek, ők jártak át egymáshoz. Vigyázzon, atyám, itt elkanyarodik a folyosó. -A föld alatt vagyunk már? - kérdezte rosszkedvűen Santarcangeli. Mindig is nyomasztóan hatottak rá az alagutak és a föld alatti járatok. Nem volt semmilyen fóbiája, mégsem szeretett a föld alatt mászkálni. - Még nem, atyám. Ott az a lépcső, azon megyünk le. Tizenöt lépcsőfok mindössze, atyám, aztán már ott is vagyunk. Számolja a lépcsőket, úgy könnyebb. Kezdetben én is ezt tettem, mostanában már nincs szükségem rá. Centiméterre ismerem mindegyik fokát. Santarcangeli engedelmeskedett. Egészen addig számolt, amíg el nem fogyott a tizenöt lépcsőfok. A nővér hirtelen megtorpant. - Nem érzi, atyám? Felemelte a zseblámpát, és a falakat, majd a mennyezetet kezdte vizsgálgatni vele. - Még mindig nem érzi? - Mit kellene éreznem? - nyugtalankodott az atya. - Mocsárszagot - suttogta nővér. - Istenem, ez mocsárszag! Az atya a falnák vetette a hátát. Mögötte sötétségbe borult a folyosó, akárki hátba támadhatta volna. - Ez mocsárszag! - lihegte a nővér. - Akkor éreztem, amikor ott bújócskáztam velük. Istenem... Santarcangeli a nővérhez lépett, és elkapta a lámpát, hogy kivegye a kezéből. A nővér azonban nem hagyta. Elrántotta előle, majd erőteljesen mellbe taszította. - Nem érzi? - kiáltotta. - Hát nem érzi? Mocsárszag! Santarcangeli lassan kezdett rádöbbenni, hogy csapdába sétált. Carmela nővér őrült. Vajon mi a fenéért nem figyelmeztette rá a főnökasszony? Persze honnan gondolhatta volna, hogy figyelmeztetnie kellene rá. - Adja ide a lámpát, nővér! Majd én világítok vele!
- Mocsárszag! - válaszolt a nővér. - Érzem a mocsárszagot! Santarcangeli nem habozott. Kinyújtotta a kezét, ismét elkapta a lámpa végét, és nagyot rántott rajta. Aztán nem túl gyengéden a nővér csuklójára ütött. Érezte, hogy már nem húzza senki viszszafelé a zseblámpát. Óvatosan a nővérre világított vele. Azaz csak világított volna. A nővér helyén nem állt senki. Üres volt előtte a folyosó.
14 Vissza akart fordulni, de hirtelen megpillantotta maga előtt az ajtót. Ez is barnára volt festve, mint a többi, ám erről már majdnem tökéletesen lepattogzott a festék. Félig nyitva állt, mintha őt hívogatta volna. - Merre jár, Carmela nővér? - kérdezte az ajtó mögötti sötétségtől, amely mintha már nem is lett volna olyan feneketlenül sötét. Mintha halvány fény világolt volna a mélyén. Legnagyobb meglepetésére gyenge, ijedt hang válaszolt a kérdésére. - Itt vagyok, atyám. -Hol az az itt? - Jöjjön közelebb, atyám. Az atya vett egy mély lélegzetet és belépett az ajtón. Az első, amit megpillantott, egy másik ajtó volt. Közvetlenül az első után nyílott és most ez utóbbi is tárva-nyitva állt. Santarcangeli megfigyelte, hogy az első ajtóval ellentétben ez befelé nyílik. A két ajtó között nem ez volt az egyetlen különbség. Az első fából, a másik pedig vasból készült. Ahogy hozzáért, hűvösnek, barátságtalannak érezte. Amit pedig az ajtó mögött látott, az egyenesen megdöbbentette. Mintha egy laboratóriumba lépett volna be. A falakon, a mennyezeten neoncsövek sora húzódott. A terem közepén kilenc hatalmas üveghenger állt egymás mellett, alig fél méter magas állványokon. A hengerek magassága három méternél is több lehetett. Az atya rávillantotta az elsőre a lámpája fényét, de gyorsan el is kapta róla. A fényben egy mumifikálódott emberi arc nézett vissza rá. - Az George - hallotta Carmela nővér hangját. - Én neveztem el. Felkapcsolom a villanyt, atyám.
A neonfények előbb csak halványan felizzottak, majd egyetlen lobbanással kivilágosodott a terem. Santarcangeli se köpni, se nyelni nem tudott a meglepetéstől. Kilenc henger állt egymás mellett, mindegyik teletömve vörös tőzeggel. Az iszap és tőzeg keverékéből alkotott elegyből kilenc arc nézett rá. Kilenc múmia arca. Köztük a kislányé is. - Te jóságos Isten! - suttogta az atya. - Jóságos Isten! - Ha kivennénk őket, elbomlanának - magyarázta mellette a gyorsan megnyugodott Carmela nővér. -Látja, atyám? A testek az üveghez simulnak, hogy bárki láthassa őket. És... hogy talán ők is láthassanak bennünket. Ez bolond! - gondolta az atya. - Sültbolond. - Becsukom az ajtót - mondta a nővér. - A hőmérséklet miatt. Santarcangeli legszívesebben kimenekült volna a teremből, de aztán erőt vett magán. Hiszen a fejvadászok közösségi házából sem menekült ki, pedig onnan is lett volna miért kimenekülnie. Carmela nővér visszatért és meghajolt Santarcangeli előtt. - Bocsásson meg, atyám, bocsásson meg. Kissé... elveszítettem a fejem. Azt hittem... kiszabadultak a hengerből, ezért érzem a mocsárszagot. Most már... minden rendben. - Még mindig érzi? - kérdezte részvéttel az atya. Aztán ahogy Carmela nővér arcára pillantott, azt hitte, megáll benne az ütő. Carmela nővér sápadt volt, mintha fehérre festették volna a képét. Felemelte a kezét, és az egyik hengerre mutatott. -Látja... atyám? Az atya már korábban felfedezte, hogy mindegyik henger felső részére egy fekete számot festettek: a henger számát. Carmela nővér a hármas számú hengerre mutatott kinyújtott mutatóujjával. - Látja? Az atya látta. Látta a tőzegben fekvő kislányt. És a kötelet is látta a nyakán. - Látom - biccentett. A nővér felsikoltott, majd zokogásba fulladt a sikoltása. - De hiszen... nem ebben kellene lennie! A kilencesben kellene... És a kilencesnek... kellene... Santarcangeli hirtelen mindent megértett. Ha igaz, amit a nővér korábban állított, akkor valóban a kislánynak kellene a kilences számú tartályban lennie, a másik lánynak pedig a hármasban, elvégre Carmela nővér szerint titokzatos módon helyet cseréltek. Ám nem így
áll a dolog. A sorrend tökéletes, ha egyáltalán tökéletesnek lehet nevezni itt bármit is. Közelebb hajolt a kislány tartályához. A tartály aligha vehető le a talapzatáról. A talapzat pedig rögzített. Ahhoz, hogy helyet cseréljenek... - Látja, atyám, látja? Az atya akkor már azt is látta, amire Carmela nővér mutatott. A huncut, játékos mosolyt a kislány arcán.
15 Santarcangeli atya jó néhány dolgot tehetett volna az elkövetkező percek során, ő azonban nem tett semmit. Még csak a fejét sem törte. Csupán a mosolyt bámulta a bronzkori kislány arcán. Ha valóban Carmela nővérrel játszadozik, akkor csakis kísértet lehet. Vagy valami zombihoz hasonlító földöntúli lény. Ám azzal is tisztában volt, hogy nem lenne szabad ilyeneknek lenniük. Az Úr olyannak teremtette a világot, hogy az ilyesfajta szörnyszülöttek ne létezhessenek benne. Vagy mégis? Végül is mit tudhat az ember a Teremtő szándékairól? Legfeljebb megsejthet belőlük valamit. Mi van akkor például, ha mindeddig tévesen szemléltük a dolgokat? Ha ezeket a természetfeletti lényeket is Ő hozta létre titkos szándékkal, amely talán mindörökre rejtve marad a gyarló emberi elme előtt. - Jól van, atyám? Santarcangeli összerezzent. Mintha szólt volna hozzá valaki. - Jól van, atyám? Ekkor döbbent csak rá, hogy már percek óta mozdulatlanul áll az üveghengerek előtt, és meredten bámul egy több évezredes mosolyt. - Jól vagyok - sóhajtotta magához térve. Még egyszer megvizsgálta a hengerek sorrendjét. A kislány a hármasban van, a nagyobb lány a kilencesben, habár Carmela nővér szerint... Itt aztán fel is adta. Úgy érezte, hogy a jelenség magyarázata meghaladja a képességeit. Ilyennek, ami itt történt, nem lett volna szabad megtörténnie. És mégis megtörtént. - Nem imádkozunk... atyám? - kérdezte Carmela nővér.
Santarcangeli összetette a kezét, aztán gyorsan el is választotta a két tenyerét egymástól. - Nem - mondta határozottan. - Miért... nem? - Mert az ördög előtt nem szokás imádkozni. Márpedig nagy a gyanúm, hogyha munkálkodik itt valaki, az csakis az ördög lehet. De vajon mi a fenéért csinálná?
16 A főnöknő behúzódott az íróasztala mögé, onnan pislogott Santarcangelire. Úgy látszott, hogy ott érzi csak biztonságban magát. Mintha a hatalmas, trópusi fából készült bútordarab még az ördögök és a múmiák ellen is védelmet nyújtana. - Azt hiszem, immár minden világos - mondta határozott hangon. - Éspedig? - tudakolta Santarcangeli. - Carmela nővér... hm... elvesztette a kontrollt az esze felett. Akárcsak korábban a szerencsétlen Rosina. - Megőrült? - Igy is lehet mondani. Bár azért én nem használnék ilyen erős szót. Attól tartok, hogy... közeledik az a stádium, amikor már... Santarcangeli előrehajolt a székén. - Feltehetek önnek egy kérdést, anyám? -Hát, hamuszáj... - Miért fogadta be a múmiákat a rendházába? A főnökasszony összeszorította vértelen ajkait. - Tényleg tudni akarja? - Tényleg - biccentett Santarcangeli. A főnökasszony kisétált íróasztala védelméből és Santarcangeli elé állt. - Akkor elmesélem önnek. Ön bizonyára sokszor megfordult már Délkelet-Ázsiában, atyám. - Többször is - bólintott az atya. - Akkor nem lehet titok ön előtt, hogy milyen odaadó munkát végeznek odaát a nővéreink, és... milyen körülmények között. Bár a missziós munka mindenütt nehéz, ám a világnak azon a vidékén különösen az. Mostanában már talán nem is annyira a pogányság, a tudatlanság és a rosszindulat az ellenfelünk, mint a szegénység. Órákig beszélhetnék önnek Délkelet-Ázsia szociális problémáiról, de
bizonyára ön is ismeri őket. Én azonban egy másik szemszögből is látom a dolgokat: a mi szemszögünkből. A missziós nővérek szemszögéből. Én azt is látom, hogy azután mi lesz velük. - Miután? - kérdezte Santarcangeli. - Hogy hazatérnek. Fáradtan, betegen, néha mozgásképtelenül. A szokatlan éghajlat megviseli valamennyiünk szervezetét; a betegségek gyakran csak azután jelentkeznek, hogy valaki befejezte az ottani munkát. Az öregség és a betegség egyszerre tör rá a nővérekre. Ápolást igényelnének, diétát, törődést, megfelelő körülményeket. Ezeket próbálom én megteremteni nekik. Mert azt tudnia kell, atyám, hogy amikor hazatérünk az állomáshelyünkről, nem aranyeső fogad bennünket, bár ezt igazából nem is igényelnénk. Csakhogy néha még az orvosi ellátás biztosítása is nehéz feladat. Rövidre fogva a szót: azon igyekszem, hogy ez a missziósház, amelyet van szerencsém Isten akaratából vezetni, olyan kis sziget legyen, ahol a megfáradt nővérek megkapják mindazt a kényelmet, amelyet megérdemelnek. Megkapják a megfelelő orvosi ellátást, gyógyszereket, satöbbit. Ehhez pedig pénz kell. A rendház igazgatása mellett az is az én dolgom, hogy segítsem előteremteni az ehhez szükséges anyagiakat, ami, valljuk be, nem könnyű feladat. Hátha még valakinek nagyobb tervei is vannak! - Önnek vannak? - tudakolta Santarcangeli. A főnökasszony bólintott. - Vannak. - Járkálni kezdett Santarcangeli előtt a szobában, mintha így könnyebben ki tudná mondani, amire gondolt. - Alaposan megnézegette kívülről is a rendházunkat? Santarcangeli morgott valamit, aminek az volt a lényege, hogy nem. Elvégre ördögöt űzni jött ide, nem épületeket vizsgálgatni. - Ha megnézte, láthatta, hogy három épületegyüttesből áll. Abban, amiben mi vagyunk; a másikból, a romosból, amelyben a múmiák vannak, és egy harmadikból, amely csak nemrég készült el. Úgy átépíttettem Mr. Cas-telnuovóval, hogyha felélednének azok az atyák, akik az elmúlt évszázadok során éltek benne, rá sem ismernének. Az a tervem, atya, hogy mindhárom épületet felhasználva egy nagy missziós intézményt hozzak létre az idős, beteg, meghalni hazajött nővérek számára. Orvosokkal, műtőkkel, ápolónőkkel. Ehhez pedig irdatlanul sok pénz kell. - El tudom képzelni - biccentett az atya. - Ezért fogadtam be a múmiákat, és ezért vettem fel néhány éve a kapcsolatot az építési vállalkozóval, Mr. Vennegor Castelnuovóval. Mr. Castelnuovo pedig az átépítés ellentételezéseként használatba
veheti majd azt az épületet, amelyben jelenleg Carmela nővér kedvencei vannak. - Mi köze Mr. Castelnuovónak a múmiákhoz? - Ő finanszírozta a mocsári ásatásokat. - Kicsoda valójában ez a Mr. Castelnuovo? - Istenfélő ember. Nekem ez elég. Vagyis... majdnem. Azért... magam is utánanéztem bizonyos dolgoknak. Nos. Mr. Castelnuovo lovakból szerezte a vagyonát... illetve már a felmenői. Istállókat tartottak fenn, lovakat tenyésztettek, versenyeztek. Jól van, atyám, tudom, hogy mit akar mondani. Tudomásul kell vennünk, hogy minden templomban perselyek állnak a szíves adományozók rendelkezésére, nekünk pedig fogalmunk sincs róla, hogy a perselyekbe pottyantott pénz honnan származik. Nem állíthatunk minden penny mellé egy detektívet, hogy nyomozza ki az eredetét. Szóval, Mr. Castelnuovo arra kért, hogy hadd helyezhesse el addig a romos épületben a múmiákat, amíg el nem készül az ugyancsak általa létrehozandó múzeum. így kerültek ide. Akkor még fogalmam sem volt róla, milyen bonyodalmat okoznak majd nekem. Most már belátom, hogy talán mégsem kellett volna belemennem ebbe az üzletbe. - Valóban nem láthatta előre - biccentett udvariasan Santarcangeli. - Nem tudhattam, hogy a nővérek hogyan fogadják az ittlétüket. Szegény Carmela nővér! Ha sejtettem volna, eszembe se jutott volna kinevezni múmiaőrnek. O így nevezi önmagát. Én csak jót akartam... - Ez természetes, anyám. - Gondolja, hogy... esetleg... felül kellene vizsgálnom a Mr. Castelnuovóval kötött szerződésemet? Santarcangeli válaszolni akart, de ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. A főnökasszony hangos igenjére egy nővér lépett a szobába. Amikor megpillantotta Santarcangelit, zavartan megtorpant. - Mi a helyzet, Paola nővér? - nézett rá türelmetlenül a főnökasszony. - Nem ér rá később? - Azt hiszem... anyám, hogy... - Jól van. Mi az? - Észrevéve a nővér zavarát, Sant-arcangelire mutatott. - Az atya előtt nyugodtan beszélhet, Paola. A nővér biccentett. - Mr. Castelnuovo van odakint, asszonyom, néhány... ismeretlennel együtt. Önnel szeretnének beszélni, anyám. Benedicta főnökasszony felpattant és az asztalra támaszkodott. -Hol vannak?
- A folyosón várnak... anyám. A főnökasszony habozott egy kicsit, majd az ajtó felé intett. - Hát akkor engedje be őket, Paola.
17 Santarcangeli el akart tűnni a balfenéken, de a főnökasz-szony megállította. - Maradjon csak, atya. Legalább nem leszek egyedül. - Egyedül? - hökkent meg a páter. - Néha az az érzésem, ha világiakkal tárgyalok, hogy egyedül vagyok. Még akkor is, ha ott érezhetem az egyházat a hátam mögött. Ilyenkor hamar elveszítem a talajt a lábam alól. Jó lenne, ha itt maradna velem. -Ahogy óhajtja - biccentett Santarcangeli. - Ámbár nem szeretnék beleavatkozni... - Maradjon, kérem. Az ajtó megnyikordult és lassan kinyílt. Ismét csak Paola nővér dugta be rajta a fejét. - Itt vannak, anyám. - Engedje be őket. Paola nővér feje eltűnt, majd az ajtó szélesre tárult. Santarcangeli szeme előtt egy középkorú, jóképű, magas férfi bukkant fel, feltehetően ez alkalomra öltött konzervatív, sötét ruhában. Mögötte egy alacsonyabb fekete hajú, egy ferde vállú, szakállas férfi, és egy fiatal nő sorjázott be a szobába. A nő sötétbarna kosztümöt és ugyancsak sötétbarna csipkefejkendőt viselt. Santarcangeli biztos volt benne, hogy ez alkalomra kérte kölcsön valakitől. Benedicta főnökasszony ekkor már maga volt a megtestesült méltóság. Úgy mozgott a szobában, mint egy királynő: egy hatalmas birodalom nagyhatalmú királynője. Amint a vendégek besétáltak a szobába, kilépett az asztala mögül és eléjük sietett. - Ó, Mr. Castelnuovo! Örülök, hogy újra látom. A középkorú férfi elmosolyodott. Santarcangeli barátságosnak és őszintének találta a mosolyát. - Számomra megtiszteltetés, anyám. Engedje meg, hogy bemutassam a kollégáimat. A főnökasszony még mindig mosolyogva végigmustrálta a másik hármat. Santarcangeli meg volt győződve róla, hogy Benedicta nővér
megpróbál a veséjükbe látni. Csak abban nem volt biztos, hogy belelát-e. - Az úr Mr. John Craig. Az új társam. - Ó! - mondta Benedicta nővér. Santarcangeli nem találta valami őszintének a csodálkozását. - Ó! Mr. Leslie Cleveland. A tanácsadóm. -Ó! - A hölgy Miss Evelyn Craig. Mr. Craig húga -Ó! - Magamat, azt hiszem, nem kell bemutatnom. Benedicta nővér abbahagyta az ó-zást és kinyújtotta a karját, mintha egyszerre valamennyiüket magához akarná ölelni. -Nagyon örülök... Miss Craig, és... uraim. - Sant-arcangelire mutatott. - Ő Enrico Santarcangeli atya. Ő az én... tanácsadóm. - Igazán örvendek - biccentett Mr. Castelnuovo. Kezet akart fogni Santarcangelivel, de miután ráébredt, hogy egyházi személlyel van dolga, visz-szahúzta a kezét. Nem* volt biztos benne, hogy illik-e kezet nyújtania egy papnak. Benedicta nővér ismét széttárta a karját. - Bocsássanak meg, de... ez a dolgozószobám, és sajnos... Mi lenne, ha átmennénk a tárgyalóba? Santarcangelit meglepte, hogy a rendháznak külön tárgyalója is van, de aztán arra gondolt, hogy miért is ne lenne? Az intézmények ügyei folyamatos tárgyalásokat követelnek, azokat pedig le kell folytatni valahol. A tárgyaló meghitt volt és barátságos. Talán csak a falon függő feszület jelezte, hogy nem valamelyik nagyvállalat tárgyalótermében vannak. - Azt javasolnám, hogy ne a tárgyalóasztalhoz üljünk, hanem ezekbe a karosszékekbe - mutatott rájuk a főnökasszony. - Sokkal kényelmesebbek. Tessék, hölgyem és uraim. Ön üljön mellém, Santarcangeli atya. Santarcangelinek az az érzése támadt, hogy a főnökasszony egyáltalán nem olyan, mint amilyennek eddig hitte. Mintha eddig álarc takarta volna, és most lassan, centiméterről centiméterre kibújik alóla az igazi arca.
Santarcangeli magán érezte a jövevények érdeklődő pillantásait. Nem volt biztos benne, de mintha arról árulkodtak volna, hogy valamiért nem tetszik nekik a jelenléte. A főnökasszony biztatón a vendégekre mosolygott. - Akkor hát... ismét üdvözlöm önöket, hölgyem és... uraim. Mind a négyen meghajoltak, majd Castelnuovo megszólalt. - Bocsásson meg, Benedicta nővér, hogy ilyen váratlanul és mondhatni udvariatlanul törtünk rá önre, de bizonyos események nem tűrnek halasztást. A nővér félrehajtotta a fejét, úgy nézett Castelnuovóra. - Csak nincs valami baj, Mr. Castelnuovo? A férfi megnyugtatón emelte fel a kezét. - Nincs, nincs... egyáltalán nincs. Csak bizonyos okok arra késztetnek, hogy szót váltsunk önnel, anyám. Benedicta nővér megvonta a vállát. - Hát csak tessék. Készen állok. Végül is, miről van szó? Castelnuovo megköszörülte a torkát. Santarcangeli meglepetten látta, hogy félelem csillog a tekintetében. - Nincs véletlenül az ismerősei között egy ördögűző, anyám? Benedicta nővér meghökkent. - Ördögűző? Ezt nem értem. Miért lenne szüksége önnek ördögűzőre? A férfi mélyet sóhajtott. - Mert alighanem meglátogatott a Sátán. Méghozzá nem is akármilyen körülmények között.
18 A főnökasszony elképedve hallgatott, és elképedve hallgatott Santarcangeli is. Mindeközben észrevette, hogy a másik három kedvetlenül figyeli Castelnuovo szavait. -Azt mondja, hogy meglátogatta önt a Sátán? - kérdezte hitetlenkedve a főnökasszony. - Nem mondhatok mást. A főnökasszony Santarcangelire pislantott. - Hát... ördögűzővel talán szolgálhatok. Itt van mindjárt Santarcangeli atya. Santarcangeli ismét a korábbi vizsgálódó pillantások kereszttüzében találta magát.
- Ön? - nézett rá Castelnuovo. - Ön ördögűző, atyám? - Néha - mondta az atya. - Űzött már ki valakiből ördögöt? - Előfordult. - És ha nem valakibe szállt bele... úgy értem, nem egy konkrét személybe, csupán ott ólálkodott a környéken? - Brazíliában - mondta az atya. - Volt egy ház, amelyben rejtélyes események történtek. - Az ördög okozta őket? - Nem mutatkozott be. - Sikerrel járt, atyám? - Azok a bizonyos események mindenesetre megszűntek. - Ertem. Csak azért kérdezem, mert... talán az lenne a legjobb, ha meghallgatna. - Nagyon szívesen. Ha Benedicta nővérnek nincs kifogása ellene. - Gondolom, Benedicta nővér beszélt önnek a kapcsolatunkról? - Említette - biccentett Santarcangeli. - Az atya tud róla - erősítette meg Benedicta nővér. - Nos, amióta létrejött az újabb szerződésünk, és három év után ismét nekifogtunk az itteni munkának, a kettes számú épület átépítésének... nem vagyok valami jól. Benedicta nővér meghökkent. - Ezt sosem mondta, Mr. Castelnuovo. - Mert nem éreztem összefüggést a rosszulléteim és az itt vállalt feladataim között. Annál is jobban idegesít a dolog, mivel az elkövetkező rövid időben szándékomban áll megházasodni. - Ehhez csak gratulálhatok - mondta szenvtelen hangon Benedicta nővér. - Miss Craig a menyasszonyom. Santarcangeli akaratlanul is a fiatal nőre nézett. Miss Craig mosolygott és lesütötte a szemét. -Miss Craig, fogadja szívből jövő jókívánságomat. - Köszönöm, anyám - rebegte Miss Craig. - Szóval, anyám - folytatta Castelnuovo - , amikor megkötöttük a szerződésünket, még nem volt semmi bajom. Csakhogy röviddel ezután megtaláltuk a múmiákat a mocsárban. Attól kezdve valahogy... furcsa dolgok történnek körülöttem. Nehéz erről beszélnem... de mintha valami vagy valaki nem örülne neki, hogy a múmiák kikerültek a tőzeglápból. Előbb még csak arra gondoltam, hogy talán
azok a híresztelések feküdték meg a gyomrom, amelyek az áldozatokkal kapcsolatosak. Merthogy ezek a múmiák... áldozatok. Ezt a régészek is megerősítették. Bizonyára ön is tud róla, anyám. - Tudok - biccentett a főnökasszony. -A régészek szerint megölték őket. Vagy feláldozták egy bronzkori istenségnek, vagy büntetésből gyilkolták meg mind a tizenkettőt. A tetoválás a bőrükön önmagáért beszél. Kortársaik az ördögtől megszállottnak tartották őket, bár a régészek szerint az ördög fogalma akkor még nem kristályosodott ki annyira, mint napjainkban. Szóval, megszállottak voltak. Kiszállt belőlük a saját lelkük és a Gonoszé költözött beléjük. Ön mit tart erről, atyám? - Sok minden elképzelhető - mondta az atya. - De az ellenkezője is. - Talán nem hisz benne? - Ezt nem mondtam. Inkább azt mondanám, hogy fogalmunk sincs rála, hogyan gondolkodhattak a bronzkori emberek. - Értem. Amikor meghallottam, hogy kicsodák a szerencsétlenek, arra gondoltam, hogy kár volt kiszedni őket a lápból. Ám akkor már késő volt. Már kint voltak, vissza nem lehetett temetni őket. Pedig talán az lenne jó. Őszintén szólva, ezért is örültem neki, amikor ön beleegyezett, anyám, hogy ha ideiglenesen is, de itt kapjanak helyet. Arra gondoltam, hogy bárkik is legyenek, bizonyára nem lesz ellenükre, ha egy egyházi intézmény rejti a porhüvelyüket. Akkor még nem gondoltam arra, hogy amit a porhüvelyük rejt, az talán nem is a saját lelkük. Bár az is kérdés, hogy egyáltalán megmaradhat-e a testben a lélek a halál után. Úgy értem, a saját lélek. Ha a saját test megmarad valahogy. - Nehéz kérdések - sóhajtotta az atya. - Mindenesetre úgy gondoltam, hogy egyelőre jó helyen vannak itt. Aztán megismerkedtem Miss Craiggel, és egy kicsit csökkent a múmiák iránti érdeklődésem. Már csak azért is, mert Evelyn nem igazán kedveli az ilyesmiket. Igaz, kedvesem? - Hát... nem igazán - biccentett a lány. - Evelyn valahogy... idegenkedik a túlvilági dolgoktól. Végül is... egyszer csak azt vettem észre, hogy nem érzem magam valami jól. Az atya előrehajolt. - Mit ért ezalatt? Castelnuovo megvonta a vállát. - Például rosszul lettem egy amerikaifoci-meccsen. - Ön űzi ezt a sportot?
- Méghozzá elég jó színvonalon, atyám. És még sosem lettem rosszul. Ezúttal azonban kivert a víz, és kiesett a labda a kezemből. Tudja, miért? - Miért? - Mert látomásom volt. - Hm. És micsoda? - Nem fogja elhinni, atyám. Egyszer csak játék közben megállt szemben velem egy fickó a másik csapatból, és levette a sisakját. Már ez is furcsa volt, atyám. Ha értene az amerikaifocihoz, tudná, hogy mennyire az. Ahelyett, hogy megkísérelt volna ütközni velem, esetleg elvenni tőlem a labdát, hozzám sem ért, csupán megállt előttem és levette a sisakját. -És ön? - Álltam, mint a cövek. Mintha megbénultak volna a lábaim. Tudja, ki volt az, aki szemben állt velem? - Csak nem egy múmia? Castelnuovo kitátotta a száját. Szeme kimeredt, mintha Santarcangeli helyett is múmiát látott volna. - Honnan tudja? - Nem volt nehéz kitalálnom. - Ő volt, atyám. Egy múmia. És rám vigyorgott. Aztán felemelte a kezét és megütött. Összeestem és elveszítettem az eszméletemet. Az öltözőben tértem magamhoz. Ezzel kezdődött. A sportorvos azt mondta, kimerült vagyok, és talán a szívemmel sincs minden rendben, bár ezt nem sikerült megállapítaniuk. Mindenesetre azt javasolta, hogy hagyjam abba egy időre a focit, amit én fájó szívvel meg is tettem. A látomások azonban... ennek ellenére sem maradtak el. Éppen egy hete a tükör előtt álltam és borotválkoztam. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy áll mögöttem valaki. Egy múmia, és rám vigyorog. Persze megfordultam, és... aztán nem emlékszem semmire. - Semmire? - kérdezte az atya. - Az égvilágon semmire. A takarítónő ébresztett fel. Hideg vizet öntött rám, és ott jaj vészekéit felettem. Olyan hangon, hogy attól még a halottak is felébredtek volna. És a szobám, Jézusom! Mintha ördögök garázdálkodtak volna benne. - Ez minden? Castelnuovo legyintett.
- Természetesen ismét elmentem az orvoshoz, de nem derült ki semmi. Teljesen egészséges vagyok és az agyhullámaim is rendben vannak. A lelkemmel lehet valami. - Egyéb? - érdeklődött az atya. Mr. Castelnuovo folytatta volna, de Benedicta nővér félbeszakította. - Ennyi talán elég is. Mit óhajt tőlem, Mr. Castelnuovo? Castelnuovo összetette mindkét kezét, és kétségbeesve nézett rájuk. - Szabadítsanak meg, kérem, a Gonosztól. Hiszen benne van a legszentebb imában is. Márpedig ha benne van, akkor ez nem lehet véletlen. Akkor léteznie kell. Kérem, szabadítsanak meg tőle! Percekkel ezelőtt hallottam, hogy megölte magát egy nővér. Hát ez is iszonyatos! Mi történik itt, anyám? Hiszen eddig ez a misz-szió maga volt a béke szigete. Mi történik itt, anyám? A huzat dühösen becsapta a nyitott ablakot. Talán válaszolt valaki a kérdésére, csk nem értették, mit.
19 Santarcangeli behunyt szemmel, az épület falához támaszkodva süttette magát a nappal. Hirtelen arra riadt, hogy Miss Craig hangját hallja. - Bocsásson meg, atyám... Imádkozik? - Miért imádkoznék? - kérdezte némi meglepetéssel, immár nyitott szemmel az atya. - Abból gondoltam, hogy be volt csukva a szeme. Tudom, hogy az imádkozó papokat... hm... nem illik megzavarni. Nem szeretnék kellemetlenséget okozni önnek. - Csak a szememet pihentettem - nyugtatta meg az atya. - Gondolja... hogy rágyújthatnék itt egy cigarettára? Ön jobban ismeri a szabályokat, mint én. - Őszintén szólva, én is csak vendég vagyok - mondta Santarcangeli. A látogatókra különben is más szabályok vonatkoznak, mint a nővérekre. Szerintem csak gyújtson rá, ha akar. Miss Craig azonban gyorsan megrázta a fejét. - Jaj istenem, dehogy. Nem akarok én megszegni semmiféle szabályokat. Különben is... le kell szoknom róla, és le is fogok. Megfogadtam Vennegornak. Az esküvőnk előtt két nappal elnyomom az utolsó cigarettámat és nem is gyújtok rá soha többé.
- Dicséretes elhatározás - mosolygott Santarcangeli. - Csak aztán tartsa is be. - Önt még soha nem kísértette meg az ördög? - A dohányzás ördöge? - Például. Az atya bólintott. - Volt hogy rendszeresen elszívtam naponta néhány pipát. Nágaföldön ez volt a szokás. Meg kellett tennem, ha közéjük akartam tartozni. - Ön is missziós... izé... atya? - Volt idő, hogy az voltam. Mostanában inkább másféle ügyekben tevékenykedem. - Ördögűző? Az atya megvonta a vállát. - Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, így is mondhatnánk. - És ha nem egyszerűsíti le? - Talán úgy fogalmazhatnék, hogy az egyház által furcsának ítélt jelenségek felderítése a feladatom. És később az okok magyarázata is. - Tele van furcsa jelenséggel a világ. - Ez igaz. Az én feladatom szerencsére csak az egyházzal kapcsolatos jelenségek vizsgálatára korlátozódik. - Azt hiszem, értem. Ön hisz az ördögökben, atyám? Santarcangeli úgy gondolta, egész eddigi működése során nem tették fel neki annyiszor ezt a kérdést, mint az elmúlt két napon. - Az árnyékban hiszek. Miss Craig összevonta a szemöldökét. - Az mi? Santarcangeli mérlegelte magában, hogy mit mondjon a lánynak, aztán úgy gondolta, hogy kissé filozofikusra veszi a szöveget. - Azt hiszem, a világban az egyensúly mindennek a fenntartója. Mindennek megvan az alternatívája. Mindennek megvan az ellentéte, ha úgy tetszik, a negatív párja. A tűznek a víz, a sötétségnek a világosság, a fénynek az árnyék, a hidegnek a meleg, és így tovább. A jónak is megvan az ellentéte. Mondjuk úgy, hogy a Gonosz. A kettő kölcsönösen feltételezi egymást. Ha nem lenne Gonosz, nem tudnánk, mi a jó. Ilyen értelemben hiszek benne. - És egyéb értelemben? Úgy, hogy a Gonosz megszáll valakit? - Éppen ennek a vizsgálata a feladatom. Miss Craig végighordozta a pillantását a környező fákon. - Hallottam, meghalt valaki.
- Igen - bólintott Santarcangeli. - Egy nővér. -Azt mondják, öngyilkos lett. -Azt mondják. - Ön mit mond, atyám? - Az a fontos, hogy a rendőrség mit mond. - Én viszont arra lennék kíváncsi, hogy önnek mi a véleménye. Santarcangeli ismét megvonta a vállát. - A nővérek nemigen szoktak öngyilkosok lenni. Ritka kivételtől eltekintve. - Például? - Mondjuk, ha valami átformálja őket. - Az ördög? -Attól függ, mit nevezünk annak. Ha a fájdalmat annak lehet nevezni, akkor igen. Bizonyára hallotta már azt a kifejezést, hogy pokoli fájdalom. De mentális problémák is előidézhetnek szörnyű dolgokat. Miss Craig Santarcangelihez lépett, megfogta a kezét, és a szívéhez szorította. - Félek, atyám, nagyon félek. És féltem őt. Féltem, hogy történni fog vele valami. Kérem, segítsen rajta... rajtunk. Ő... nagyon jó ember. Szeretem őt, atyám, teljes szívemből. Ha baja esne, én sem élném túl. Az atya sóhajtott. - Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolnia. - De hát mire gondolhatnék? Vennegor szerint nem volt még soha semmilyen baja. Még csak influenzás sem volt. Aztán egyszerre csak... ez történt vele. Kell lennie valamilyen összefüggésnek a lápból kiásott múmiák és ezek között a rejtélyes jelenségek között. Szeretném, ha az én oldalamon állna, atyám. -Az ön oldalán? - hökkent meg Santarcangeli. - De hiszen azon állok. Miss Craig arca furcsa változáson ment át. Mintha megkeményedtek volna a vonásai. - Tudja, atyám, én hamarosan nagyon gazdag asz-szony leszek... ha csak az Úristen nem gondolja másképpen. Remélem, hogy nem. Bár így sem vagyok szegény. Nos, köthetnénk egy üzletet, atyám. Bocsásson meg, hogy brutális őszinteséggel beszélek; tudom, hogy az ön köreiben nem Szeretik az ilyen szavakat, de én mégiscsak üzletet ajánlok önnek. - Hm - morogta az atya. - És mi lenne az? - Hajlandó lennék nagyobb összeget, sőt kifejezetten nagy összeget a rendelkezésére bocsátani. Mielőtt elutasítana, atyám, vagy
felháborodna, gyorsan leszögezem, hogy a pénzt kizárólag egyházi célra szánnám. Létesíthetne belőle például egy alapítványt. - Kinek a számára? - Ezt önre bízom. Akár a pipázó nágák számára is létesíthet. - És... mit kellene tennem érte? Űzzem ki az ördögöt Mr. Castelnuovóból? Ezért sem engem, sem az egyházamat nem kell megjutalmaznia. Ez a dolgom ugyanis. Ha mégis úgy történt volna, hogy beleköltözött az ördög... mindent megteszek, hogy kikergessem belőle. Miss Craig rátette a kezét Santarcangeli karjára. - Nem erről van szó, atyám. Nem csak erről. - Hát akkor miről? Miss Craig körbepislogott, hogy nem lát-e valakit a közelükben, aztán az atyához hajolt. - Tüntesse el őket innen, atyám! - Kiket? - értetlenkedett az atya. - Hát őket. A múmiákat. Meggyőződésem, hogy ők okozzák a bajt. Tudom, hogy azóta történnek fura dolgok itt, amióta megtalálták őket, és behozták ide, a rendház falai közé. Ha eltűnnek innen, talán a gonosz lélek is velük megy. - És... hogyan gondolta? - Ez az ön dolga, atyám. Égesse el őket, talán ez lenne a legjobb. Természetesen nem tudom, hogyan kellene csinálni... erre önnek kell megoldást találnia. Nos, atyám? - De hiszen ezek a múmiák történeti értéket képviselnek! Miss Craig keserűen elmosolyodott. - Attól tartok, atyám, hogy az ön egyháza sem volt mindig tekintettel a történeti értékekre. Úgy hallottam, hogy egy jezsuita páter, bizonyos Diego de Landa mázsaszámra égettette el a maja kéziratokat. Santarcangeli rövid töprengés után széttárta a karját. - Néha magam is a radikális intézkedések híve vagyok. De azért még meg kell gondolnom a dolgot. Lehetséges, hogy létezik egyszerűbb és kevésbé barbár megoldás is. Miss Craig összetette a kezét, és ha az atya meg nem akadályozza benne, talán térdre is borult volna előtte. - Én nem bánom, atyám, bármit is csinál, csak szabadítsa meg őt a gonosztól. Ha nem tesz semmit, meghal. Önben van minden bizodalmam. Az orvosok összevisz-sza fecsegnek. Tüntesse el innen őket, nagyon kérem!
Mr. Craig és a ferdevállú Mr. Cleveland megjelenése vetett véget a beszélgetésüknek.
20 Santarcangeli úgy gondolta, tesz egy kört a kertben, hogy megnyugtassa az idegeit. Fárasztó dolog hülyét játszani, nem is vitás. Ezúttal azonban meg kellett tennie. Nem is tudta volna megmondani, hogy keveredett a rizsföld közelébe. Alighanem befordult a fák közé, át is ment közöttük, és most ott állt egy igazi, zsebkendőnyi rizsföld szélén. A rizs már nagyjából térdig ért; közöttük egy vietnami kalapot viselő emberi lény hajladozott. Santarcangeli megállt a rizsföld szélén. Az egész nem lehetett több hússzor húsz méternél. Látszott rajta, hogy a missziósház nem ennek a terméséből fedezi éves rizsszükségletét. A férfi - mert Santarcangeli annak látta — felemelte a fejét és megpillantotta őt. Abban a pillanatban előrevetette magát és eltűnt a rizsszálak között. A rizsföld túloldalán élesen felkiáltott valaki. - Lim! Lim! Mit csinálsz már megint? Santarcangeli úgy érezte, hogy odaragad a talpa a fűhöz. Közben valami nagyot csobbant a rizsföld túloldalán. - Lim! Lim! Ne csináld ezt, kérlek! Az atya csodálkozó szemei előtt egy nővér alakja tűnt fel, aki köpenye szélét felhúzva, térdig a vízben gázolva a felé a hely felé igyekezett, ahol az a bizonyos Lim felszívódott. Santarcangeli utána akart ugrani, de ekkor szerencsére kibukkant a kalapos a rizs közül. Jól odaköthette a kalapját a fejére, mert még ott sem pottyant le róla. - Menjen onnan, atya! - kiáltott Santarcangelire a vízben gázoló nővér. - Menjen onnan! - Hova menjek? - kiáltott vissza az atya. - Menjen onnan, kérem! Az atya biccentett és behúzódott a fák közé. Egyszer-egyszer elkapta ugyan a kísértés, hogy széthajtsa az ágakat és kilessen közülük, de mégsem merte megtenni. Isten tudja, milyen bajt okozhatna a kíváncsiságával. Úgyis megtudja előbb-utóbb, hogy ki a kalapos, és mi a fene ez a rizsföld itt.
Tíz perc múlva mégiscsak kidugta az ágak közül a fejét. Aztán nyomban vissza is kapta. A kék köpenyes, fehér kendős nővér alig néhány méternyire állt tőle, és a rizsföld felé nézett. Ott azonban már nem láthatott senkit, mint ahogy Santarcangeli sem látott. Anővér olyan hirtelen fordult felé, hogy Santarcangeli már nem tudta idejében visszakapni a fejét. A nővér komor képpel nézett rá, majd magához intette. - Másszon ki onnan, és jöjjön ide, atyám! Santarcangeli engedelmeskedett. A nővér ráncos arcú, kék szemű, idős nő volt, pisze orral egy sereg szeplő közepén. Ahogy a páter a közelébe ért, meghajtotta előtte a fejét. - Dicsértessék, Santarcangeli atya. - Mindörökké, nővér. Ön ismer engem? - Még csak látásból. Bíztam benne, hogy előbb-utóbb személyesen is megismerkedünk. - Bocsásson meg, hogy kellemetlenséget okoztam önnek, ám fogalmam sem volt róla, hogy... - Nem tesz semmit, atyám. - Látom, vizes lett a köpenye. - Ó, már megszoktam. Napközben többször is utána kell néznem Limnek. - Hm. Ki ez a Lim? Úgy értem... -A kertészünk volt. Kambodzsában. - Ön Kambodzsában szolgált? - Igen. Ott éltem. -Hosszú idéig? - Húsz évig, atyám. - Hogy került ide ez a... Lim? - Magunkkal hoztuk. Amikor a vörös khmerek kiengedtek bennünket az országból. Bár talán úgy kellene mondanom, hogy kizavartak bennünket. - Limet is kiengedték? - Dehogy engedték! És Khieut sem engedték volna ki. Úgy kellett kicsempésznünk őket. Beöltöztettük őket nővérnek, úgy sikerült átcsempésznünk őket Vietnamba. - Khieu? Őt nem láttam. - Most éppen gyengélkedik. Elég idős már ahhoz, hogy megengedhessen magának néha egy kis gyengélkedést. - Értem - biccentett az atya. - Hogy kerültek ide Vietnamból?
- El kellett hagynunk azt az országot is. Kénytelenek voltunk idehozni őket. Benedicta nővér befogadta a szerencsétleneket. Sőt még igyekezett is otthonossá tenni számukra a kertet. - Benedicta nővér csináltatta a rizsföldet? - Hogy otthon érezzék magukat. És kertészkedhetnek is. Attól félek, sajnos, már nem sokáig. Mindketten a végüket járják. Lim talán vörös khmernek hitte önt. Valamelyik őrének. Ebben a korban már összekeveredik múlt és jelen. Attól félt, hogy fejére húzzák a plasztikzacskót. Santarcangeli tudta, mire céloz a nővér. Maga is találkozott nem egy kambodzsaival, aki megjárta a „gyilkos mezők" poklát. A lágerekben a vörös khmerek kedvenc kivégzési módszere a plasztikzacskóval való megfőj tás volt. A zacskót a kiszemelt áldozat fejére húzták, a halottat pedig az út szélére vetették. A nővér alaposan megnézte magának az atyát. - Ön valóban... ördögűző, atyám? - Ezt mondják rólam? - És ön mit mond magáról? - Hogy igyekszem helyükre tenni a dolgokat. - Dicséretes törekvés, bár szerintem a dolgok legfeljebb az utolsó ítéletkor kerülnek majd a helyükre. Tudja, atyám, én egyáltalán nem hiszek az ördögben. Amióta Kambodzsában láttam egyet s mást, csak az emberi gonoszságban hiszek. Ahhoz képest az ördög csupán jóságos Mikulás lehetne. - Lehet, hogy igaza van, nővér - biccentett Santarcangeli. - Azért egyszer az én ördögömet is kiűzhetné belőlem - mosolyodott el a nővér. - Nocsak! - hökkent meg Santarcangeli. - Hát mégis? És hogy hívják az ön ördögét, nővér? - Reumának - mosolygott a nővér. - Sajnos nagy a gyanúm, hogy talán még az utolsó ítéletkor sem leszek képes megszabadulni tőle.
21 Santarcangelinek nem volt szerencséje ezen a délutánon. Olyan értelemben legalábbis, hogy az ördög, vagy egy gonosz démon nem engedte, hogy elmélyedhessen a gondolataiban. A rosszindulatú lény megszagolhatta valahogy, hogy gondolatai ezúttal nagyon is profán té-
mák körül forgolódnak - mint például gyilkosság és erőszak -, ezért vette magának a bátorságot és alaposan eltérítette eredeti szándékától. Alighogy a páter elhagyta a rizsföld környékét, visszatért a fák közé. A fák magasak voltak, sűrű lombúak, törzsük nem hengeres volt, mint a fáké általában, hanem lapos. Mintha az imént feltételezett démon szörnyű erejével megpróbálta volna lepréselni őket, ahogy az iskolás gyerekek préselik le a növényeket. Gyökereik nagyobb része is a föld felett fonódott össze, vad összevisszaságot teremtve a törzs körül. Bár Santarcangeli gyakran megfordult a trópusokon, még ott is ritkaságszámba mentek volna az ilyen összevissza gyökerű fák. Miközben Santarcangeli arra gondolt, hogy ha lennének természetfeletti lények, bizonyára hasonló gyökerek között bújnának meg, máris találkozott eggyel. Olyan sebesen dugta ki a fejét a gyökerek közül, hogy Santarcangelinek még meglepődni sem volt ideje. - Hé! Pheng! - hallotta a lény öreges, reszkető hangját. - Gyere csak ide! Az atya megfordult. Azt hitte, máshoz szól a lény, de mivel nem talált maga mögött senkit, rájött, hogy neki szól. A lény fent ült egy lapos gyökér tetején, és fürkészve nézett rá. Santarcangeli megállapította magában, hogy igazi erdei törpével hozta össze a végzet. A fickó kicsi volt, cirka másfél méter, vágott szemű, a szakálla pedig - ritkás, alig néhány szálból álló - egészen a mellkasa közepéig ért. Kétség sem férhetett hozzá, hogy erdei törpe és éppen valamelyik gyerekmeséből lépett elő. - Mondom, hogy gyere ide, Pheng! - recsegte a törpe franciául. Megsüketültél talán? Az atya felhúzta a szemöldökét, aztán közelebb lépett a gyökéren kuksoló fickóhoz. - Nekem szóltál? A törpe megsimogatta a szakállát. - Miért? Mit gondoltál? Csak hozzád szólhattam, Pheng! - Akkor jó - biccentett az atya. - Akkor itt vagyok. Mi a helyzet, barátom? A törpe felkapta a fejét, és keskeny, metszett szemével Santarcangelire bámult. - Barátom? - dünnyögte. - Mióta vagyunk mi barátok? Nem érzed szemtelenségnek, hogy a barátodnak nevezel azok után? - Miután? - tudakolta az atya.
- Hogy megpróbáltál elárulni. - Az csak valami tévedés lehetett - tiltakozott óvatosan az atya. - Jó, akkor maradjunk ennél. Bár nekem azért más a véleményem. Hol jártál délelőtt? - Hát... sétáltam - mondta Santarcangeli. - Ó, te ostoba! Ostoba, ostoba! - Akis fickó felpattant és ugrálni kezdett a gyökér tetején. - Nem megmondtam neked, hogy ne mászkálj messzire? Tudod, hogy kirakták a töviseiket! Amilyen ostoba vagy, nem veszed észre! Az atya összevonta a szemöldökét. -Ki rakta ki? - Hát a karénok! Négy napon át főzték a tüskékre való mérget. Ha végigmész az ösvényen, biztos, hogy beléd szúrnak egyet. Akkor aztán véged. A karénok mérge ellen nincs ellenméreg. Még én sem tudnálak megmenteni. Különben örömünnep ez a mai - mondta váratlanul békülékenyen. - Örülj velem, Pheng! Az atya csípőre tette a kezét. - Ami azt illeti, valóban nem ártana egy kis öröm. Végül is minek örüljek? - Rájöttem, Pheng! Olyat sikerült kitenyésztenem, amilyenre még álmodban sem gondoltál. Egyszerűen gyönyörű. Meg akarod nézni? - Ha megmutatod. - Akkor vesd le a cipődet! Az atya megvakarta a feje búbját. - Miért vessem le? A törpe ismét ugrálni kezdett idegességében. - Miért? Miért, miért? Mindig ezek az ostoba miértek! Azért, mert cipőben nem lehet fára mászni. Azért! - Ki akar fára mászni? - visszakozott az atya. - Én megyek előre, te mögöttem jössz - rendelkezett a törpe. - Ha mérgezett tüskét látsz, kerüld ki. Ha beletenyerelsz, véged. Beszéltem tegnap a karénokkal; azt mondták, összeszedik a missziósház közelébe lerakott tüskéiket, de nem biztos, hogy valamennyit megtalálják. Főleg azokra nehéz rábukkanni, amelyeket a fák törzsére erősítettek. Hát csak vigyázz. Hallottad, mi történt Nyonggal? - Nem - mondta a igazságnak megfelelően az atya. - Beletenyerelt egybe. Leesett a fáról, tudod, mennyi maradt belőle? Bár az atya erre nem volt kíváncsi, mégis megtudta. - Egy virágcserépnyire való. Még a csontjai is apróra törtek. Ezért csak vigyázz.
- Meggondoltam magam - mondta erre az atya. -Nem mászom. - Már késő - felelte a törpe. - Mi a késő? - Meg akartad tudni, milyenek, most megtudhatod. Ahhoz pedig másznod kell. - Talán már nem is akarom annyira megtudni. Santarcangelinek fogalma sem volt róla, mit akar megmutatni neki a törpe, annyit azonban felfogott, hogy fel kellene másznia érte a fára. A fa magas volt, majd az égig ért. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy megtudja, vajon beleférne-e egy virágcserépbe. - Márpedig mászni fogsz! - folytatta szárazon a törpe. - Ha nem mászol, véged! - Ez mit jelent? - tudakolta Santarcangeli. Ekkor váratlan dolog történt. A törpe átrepülve néhány gyökér felett odaugrott hozzá és átkarolta. Santarcangeli azt hitte, birkózni akar vele, esetleg meg akarja ütni, de a kicsi nem ezt tette. Santarcangeli érezte, hogy megcsípi valami az oldalát. - Ezért fogsz mászni! - mordult rá a szakállas, és visszaugrándozott a helyére. Santarcangeli érezte, hogy félelem önti el. - Mi a csoda ez? - kérdezte az oldalát vakargatva. -Mit csináltál velem? A törpe felnevetett. Csikorgó volt a nevetése, mint a kenetlen ajtó hangja. - Megszúrtalak! -Mi a... fenével? Az öreg tovább csikorgott. - A karénok tüskéjével. Neked annyi, Pheng! Santarcangeli most már komolyan aggódni kezdett. Kétség sem férhet hozzá, hogy elmeháborodottal van dolga. Az őrültek pedig gyakran veszélyesek. Csak nem szúrta meg valami mérgezővel a kis szakállas? - Mi volt a£on a tüskén? - kérdezte fenyegető hangon. - Mi lett volna? Méreg! Santarcangeli tett egy lépést a törpe felé. - Mutasd! Mutasd meg, mert különben... A törpe a tüske helyett fityiszt mutatott neki. - Ezt neked, Pheng! Ilyen olcsón nem úszód meg. Megmutatom, amit látni akartál. Ha élni akarsz, gyere utánam! Santarcangeli érezte, hogy zsibbadni kezd az oldala. Azon a környéken, ahol a törpe megszúrta. A végén még tényleg mérgezett
tüskét szúrt belé! De hát hol a fenében lehet itt, a világ európai végén mérgezett tüskéhez jutni? - Jössz vagy nem jössz? - Miért menjek? - kérdezte idegesen. - Úgyis meghalok. - Ha feljössz, és megnézed, nem halsz meg. -Azt mondtad, hogy a karénok mérge halálos. Nincs ellenszere. - Az valóban halálos, de ez az én mérgem. Magam kevertem. És ismerem az ellenmérget is. Odafent van egy tartóban. Ha feljössz, megúszod. Az atyának összeszorult a torka. Mintha megnagyobbodtak volna a mandulái és elzárták volna előle a levegő útját. - Jól van - mondta nagy elhatározással. - Felmegyek. - Előtte vesd le a cipődet! Santarcangeli gyorsan lerúgta a cipőit és felnézett a fára. Nem láthatta a csúcsát a fölé tornyosuló ágaktól, mégis biztos volt benne, hogy legalább olyan magas, mint egy gyárkémény. - Gyere utánam. És nézz a talpad alá. Santarcangeli elkeseredetten nyugtázta, hogy a törpe számára nem jelent nehézséget a fára mászás. Mintha egy mókus vagy majom ügyessége szorult volna belé. Alighogy elhangzott az utolsó szava, már fent is trónolt négy-öt ággal magasabban, valahol a mennyország szomszédságában. - Gyere már, ne vakarózz! Santarcangeli oldalában tovább erősödött a zsibbadás. Jóságos Szent Ferenc! - fohászkodott magában. -A végén még úgy elzsibbadok, hogy képtelen leszek utána mászni. Vajon nem lenne-e jobb megfordulni és berohanni a missziósházba? Talán van valakinek ellenszere... A karénok vagy a törpe mérge ellen? - kételkedett benne egy hang. Nem náthát kaptál, hanem megmérgeztek, Santarcangeli! Mély lélegzetet vett és felkapaszkodott az alsó ágra. - Bravó - hallott maga felett egy hangot, mintha az Úr hangja lett volna. - Gyerünk feljebb! Santarcangeli nem akart tudomást venni róla, hogy egyre erősebben zsibbad az oldala. Kinyújtotta a karját és ismét feljebb mászott egy ággal. Ekkor viszont csoda történt. Ahogy az ágak után kapkodott, megfeledkezett a zsibbadásról. A nágaföldi emlékek úgy kiütötték a félelmét is, mintha máris megkapta volna a méreg ellenszerét. Olyan
élesen jelent meg előtte az a bizonyos nap, mintha most is éppen benne lenne. Ogape a feje felett trónol és figyeli, hogy vajon eléri-e a magaslest. Ez amolyan férfiassági próbának számított; ha leesik, nincs keresnivalója a nágák között. Ha viszont eléri a magaslest, férfinak számít és a nágák, ígéretükhöz híven, megmutatják neki a száz éve lefejezett ferences testvérek maradványait. Felkapaszkodott a felette fehérlő ágra, és immár nem törődve sem a magassággal, sem a mászást akadályozó ruhájával, összeszorított szájjal igyekezett tovább. - Megyek már, Ogape! - Kicsoda? - hallott maga felett egy csodálkozó hangot. -Megyek, Ogape! - Az meg kicsoda? Állj meg már, Pheng! Santarcangeli ekkor vette csak magának a bátorságot, hogy lenézzen. Bár az ágak eltakarták előle a lenti világot, egy darabkát azért mégiscsak megpillantott belőle. Aztán arra gondolt, hogy kár volt megpillantania. Akkorának látta a cipőit, mintha fordítva nézett volna bele egy távcsőbe. - Nézz jobbra! - hallotta a törpe figyelmeztetését. -Állj meg már, hé! Nézz jobbra! Santarcangeli engedelmeskedett. Jobbra nézett. Aztán úgy meglepődött, hogy bele kellett kapaszkodnia egy orra előtt lengedező vékonyka ágba. A valami, amit alig karnyújtásnyi távolságban látott, leginkább madárfészekre emlékeztette. Csak nem madárfészkeket akar mutogatni neki ez az őrült? - Látok valamit - morogta. - Mi az? Madárfészek? A törpe felkuncogott a feje felett. - Hülye voltál mindig is, Pheng, és az is maradsz. Még hogy madárfészek! Ez a tartója, te... ökör! Santarcangeli értetlenül pislogott a micsodára. - Minek a tartója? - Hát azé, te! Santarcangeli óvatosan közelebb tornázta magát a valamihez. Madárfészek - gondolta. - Akármit is mondjon, madárfészek. - Jól látod? - kérdezte a hang. - Túlságosan is - morogta Santarcangeli és már a lefelé vezető úton gondolkodott. -Nézz csak bele!
Santarcangeli engedelmeskedett. Előrenyújtotta a nyakát és belenézett a mély fészekbe. Nem látott benne egyebet, csupán egy sárgarépát. Nem volt megpucolva, s a leveleitől sem szabadították meg. Santarcangeli gyanította, hogy az egyik kerti ágyasból húzta ki a törpe. - Sárgarépa! - mondta a fölötte lévő ágnak. - Ó, te ostoba, ostoba! Csak hasonlít rá! Nem kápráztatja el a szemed a gyönyörűsége? Santarcangeli elhatározta, hogy véget vet a kalandnak. Amilyen gyorsan csak lehet, lemászik és segítséget hív a városból. Hátha nem is olyan veszélyes a méreg. Igaz, hogy zsibbad az oldala, de a tudata tiszta. Egy fészket lát maga előtt, benne egy friss sárgarépával. Átsuhant rajta a rémület. Mi van akkor, ha nem azt látja maga előtt, amit látnia kellene? Ha máris hatott az agyára a méreg? Ha fészket lát és sárgarépát, pedig nem az van előtte. Akkor fíieg micsoda? - Mássz eggyel feljebb! - hallotta immár maga alól a követelődző hangot. - Nem mászom! - ellenkezett. - Akkor véged. A méreg... Santarcangeli ellökte magát az ágtól, hogy felkapaszkodhassak a másikra. Akkor pillantotta meg maga felett a következő fészket. Úgy találta, hogy kiköpött mása az alatta lévőnek. - Megtaláltad? - Meg - nyögte. -És... milyen? - Szép. Előrenyújtotta a nyakát és belesett a fészekbe. Egy jókora, kerek karfiol volt benne. - Mássz végig az ágon. Lennie kell ott még egynek! Santarcangeli úgy belekeveredett az ágak dzsungelébe, hogy azt hitte, talán sohasem fog kikeveredni közülük. - Merre menjek? - kérdezte kétségbeesetten láthatatlan csalogatójától. Most érezte csak, hogy minden porcikáját megviselted fáramászás. Tenyere égett; biztos volt benne, hogy jó néhány helyen sikerült lenyúznia róla a bőrt. Homloka lüktetett, s ahogy odanyúlt, jókora búbot tapintott rajta. Észre sem vette, mikor fejelhetett bele egy ágba. Lába szára viszketett a nadrág alatt; talán alámászott egy bogár és megcsipkedte. így jár az, aki fára mászik. - Most j óbbra nézz!
- Merre van a jobb? - nyögte kétségbeesetten. Ám sikerült végre megtalálnia a harmadik fészket is. Ebben egy paradicsom lakott. - Szép? - Gyönyörű - dicsérte Santarcangeli. - De most már lemegyek. - Gyere, csak vigyázz rá! - Mire? - kérdezte az atya. - Hát rá. Én is mindig kikerülöm. Santarcangeli kétségbeesetten pislogott jobbra-balra, de semmi olyat nem látott, amit ki kellett volna kerülnie. Nem számítva természetesen az ágakat. - Te most... hol vagy? - Már majdnem a földön. Hehehe! Santarcangeliben felforrt az indulat. Erőnek erejével kellett kényszerítenie magát, hogy hagyja békén a fészkeket. Legszívesebben kimarkolta volna belőlük a paradicsomot, a karfiolt, a répát, és sorban a törpe fejéhez vagdosta volna őket. Már persze, ha eltalálja. A törpének a feje is kicsi, nem számítva az útjába eső jókora leveleket. A törpe aligha láthatta odalentről, mégis pontosan tudta, hol jár. - Ne arra! - hallotta a hangját. - Mássz át a másik ágra! -Miért? - Mássz át, mert leesel! Santarcangeli átmászott. És jól is tette, mert mászás közben észrevette, hogy az az ág, amelyet megcélzott magának, piros, mintha vér öntözte volna. - Látod? - hallotta a törpe elégedett hangját. - Tetvek. Piros tetvek. Ha elkapod az ágat, lecsúszik róla a kezed. Santarcangeli kikerülve a tetűkolóniákat, tovább mászott. - Arra se! - hallotta nem sokkal később a hangot. -Hámlik a kérge! Harmadjára viszont nem egészen értette, mire figyelmezteti a törpe. - Kerüld ki! Egyenesen nekimész! Santarcangeli megtorpant és körülnézett. Ezúttal sem tetveket nem látott, sem hámló kérget. - Minek megyek neki? - Hát nekil - mondta a másik. - Kinek? - ismételte meg az atya a kérdést. - Fordulj jobbra és mássz lefelé! Az atya engedelmesen követte az utasításokat. Csak már lenn legyen egyszer! Akkor lássa legközelebb a törpét, amikor a háta közepét.
Még az is megfordult a fejében, hogy a fickó talán nem is e világról való. Talán ő maga az ördög, akinek a kiűzésére idehívták. Csúffá akarja tenni a fickó. Felmászatta egy ménkű magas fára, és madárfészkeket meg konyhakerti növényeket mutogat neki. Azért sem fordult jobbra. Meglátott a bal kezénél egy biztonságosnak tűnő ágat, és felé nyújtotta a lábát. Azért is azon mászom tovább! - Ne! - kiáltotta a törpe. - Ne! Beleütközöl, és... Santarcangeli beleütközött. Még nem tudta, hogy mibe, de koppant valami a homlokán. Nem látta, micsoda, a levelek eltakarták előle. Éles fájdalom hasított a fejébe, ami arról árulkodott, hogy a valami ugyancsak kemény. Vissza akart vonulni, de már késő volt. Valami ismét homlokon ütötte: immár erőteljesebben, mint korábban. Santarcangeli nagyot kiáltott, és felnézett az ágak közé. Végre megpillantotta a tettest. Egy pár foszladozó, fekete, magas szárú cipő hintázott felette. Ez őrült! - zakatolt az agyában a felháborodás. -Komplett őrült. Nemcsak sárgarépát, paradicsomot és karfiolt rejtett el idefent, hanem egy pár cipőt is. Te jó ég, csak nem karácsonyfát díszít? Biztos a missziósoknál látta még annak idején. Akkor a két pár cipő ismét homlokon ütötte. A fájdalom, amely beléhasított, olyannyira erős volt, hogy elvesztette tőle az egyensúlyát. Eleresztette az ágat, s amint elkezdett lefelé zuhanni, nemcsak két cipőt látott már a feje felett, hanem benne két csont-lábszárat, és amikor feljebb kapta a pillantását, egy kék, foszlott nővérköpenyt is észrevett. Legfelül pedig két nagy levél mögé bújva, hófehér koponya nézett rá üres szemgödreivel. Santarcangeli nagyot ordított és elindult lefelé. A puffanást már nem hallotta.
22 Amikor kinyitotta a szemét, az ismerős nővért látta maga felett. A nővér egy kis üvegcsét tartott az orra alá. Santarcangeli érezte, hogy tüsszögési inger feszegeti az orrát, és hatalmasat tüsszentett. A tüsszentés mintha visszahozta volna ebbe a világba. Mélyet sóhajtott és felült. A füvön feküdt a fa alatt. Fölötte enyhén ringatóztak az ágak, mintha további kalandra akarnák csábítani.
- Jól van, atyám? - kérdezte a nővér. - Megismer, atyám? Virginia nővér vagyok. Santarcangeli bólintott. Egyelőre még nem jött ki hang a torkán. Aztán kijött. Először csak töredezve. - Aáá... ooo... hoool van? A nővér letette az üvegcséjét, majd a páterra meredt. - Kiről beszél, atyám? -A... törpéről. - Törpe? Biztos, hogy... - Kis ember... nagy... szakállal... - Khieu apó? - Nem mutatkozott be. Hol... van? A nővér megvonta a vállát. - Fogalmam sincs róla. Talán a rizsben bujkál. De önnel mi történt? Rosszul lett? Santarcangeli maga fölé mutatott. - Leestem a... fáról. A nővér a szája elé kapta a kezét. - Jézusmária, atyám, mit keresett ön a fán? - Azt én is szeretném tudni - nyögte a lassan magához térő atya. Mindenesetre érdekes dolgokat találtam odafent. Például sárgarépát, paradicsomot és karfiolt. - Biztos, hogy... jól van, atya? - És egy csontvázat. Az egyik ágra akasztva. A nővér rémülten felsikoltott. - Lehet, hogy Ophelia nővér?! Megingott, és most ő zuhant végig a füvön. Santarcangeli sóhajtott, kivette a nővér köpenye zsebéből az üvegcsét, és az orra alá tartotta. A tüsszentés úgy szállt át a fák fölött, mint a madarak. Talán még a cipők is megremegtek tőle odafent.
23 Hardy felügyelő nem kedvelte különösebben az egyházi embereket, legyenek azok apácák vagy papok. Mégpedig elsősorban azért nem, mert tisztában volt vele, hogy egészen másfajta szabályok szerint élnek, mint a civilek, és hajónak látják, úgy becsukják a szájukat, hogy még a legmodernebb robbanóanyagokkal sem lehetne
kirobbantani belőlük az igazságot. Azonkívül úgy kell bánni velük, mint a hímes tojással. Mert hogy az ördögbe is lehetne rákiabálni egy apácára? Vagy pláne azt mondani neki, hogy hazudik. Ön egy igazi, hamisítatlan hazudozó, anyám. Brrr! Még belegondolni is szörnyű. Hogy a főnökasszonynak mi forog a fejében, azt csak sejthette. Feltételezte, hogy ő sem kedveli a zsarukat, legalább annyira nem, mint megfordítva. Ennek ellenére jó képet kell vágnia a dologhoz. Hát akkor essünk neki, az angyalát! Ja, és még a jelen lévő fiatal papot sem kedveli, aki olyan közömbösen ül vele szemben, mintha a nyelvüket rosszul beszélő előkelő idegen lenne. Hardy felügyelő megtanulta, hogy általában azok vágnak ilyen szenvtelen képet, akik többet tudnak a világról, mint ötven atomfizikus egy rakáson. Hardy felügyelő megsimogatta csinos, vörös oldal-szakállát, aztán megforgatta kezében a ceruzáját. - Hát akkor menjünk sorjában - javasolta. - Ha jól értettem, él itt egy bizonyos Lim nevű férfi. Igaz? - Igaz - bólintott a főnökasszony. - Ő kicsoda? - Egy idős, beteg ember! - csattant fel idegesen Be-nedicta nővér. Nem hiszem, hogy bármi köze is lenne az eseményekhez. Hardy felügyelő kezében megremegett a ceruza. - Engedje meg, asszonyom, hogy ezt én döntsem el. Az atya - és itt Santarcangelire mutatott - azt állítja, hogy látta, amint a rizsföld vizében fürdött. - No, ezért én azt nem nevezném fürdésnek - szólt közbe az atya. - Jó, akkor ne nevezzük annak. Egyáltalán, hogy kerül ide rizsföld? Nem is tudtam, hogy errefelé megterem a rizs. - Nem terem meg - mondta a főnökasszony. Hardy felügyelő megvakarta az állát. - Á, szóval, nem terem meg. Akkor, ha meg szabad kérdeznem, miért csinálták? - Azért, hogy Lim apónak valami foglalatosságot biztosítsunk. - Nem lett volna olcsóbb egy gombfocikészletet venni neki? A főnökasszony nem válaszolt. Úgy gondolta, arra a színvonalra, amelyet a felügyelő kérdése képvisel, nem hajlandó lesüllyedni. - Nos, jó. Önök csináltak az öregúrnak egy helyre kis rizsföldet. Miért?
- Már mondtam. Azért, hogy elfoglalhassa magát valamivel. Az az ember megérdemli. - Igazán? És miért? - Mert együtt menekültünk ki Kambodzsából. És mert még a vörös khmerek előtt igen hasznos munkát végzett nekünk. A felügyelő hallott ugyan valamit a vörös khmerek kegyetlenségeiről, de nem sokat. Ezek szerint a misszió odaát Ázsiában nagy veszélyben forgott. Hm. Ezen a nyomon talán el lehetne indulni. - Kellene még valamit tudnom Lim apóról? Azonkívül, hogy egy kamu rizsföldön dolgozik? Például menynyire beszámítható? A főnökasszony megvonta a vállát. - Lim nyolcvanöt körül van. Családja valamennyi tagját megölték. Ez aztán szellemileg meg is roggyan-totta. - Értem. És a másik öregúr? Khieu apó? - Ő is a misszión dolgozott Kambodzsában. - Még egy pillanatra visszatérve Lim apóra: milyen munkát végzett á misszióban? - Kertész volt és mindenes - mondta a főnökasz-szony. - Értem. És Khieu apó? - Ő is kertész volt. Elsősorban virágokat termesztett. - Értem. Azaz, nem értem. Miért volt szükségük két kertészre? A főnökasszony mélyet sóhajtott. - Önnek fogalma sincs egy misszió életéről, felügyelő úr. Jól sejtem? - Jól, asszonyom. - Nos, a helyzet a következő: azt hiszem, nem árulok el titkot, ha elmondom önnek, hogy a missziók anyagilag nincsenek túlságosan jól eleresztve. Hogy miből élünk, az bonyolult kérdés, nem is akarom ennek ecsetelésével lopni a drága idejét, mindenesetre leleményeseknek kell lennünk, ha lelkünk táplálása mellett testünk táplálására is gondolni akarunk. Márpedig a test nem hagyja, hogy megfeledkezzünk róla. Igyekszik kikövetelni a magáét. Szóval, ennünk kell, akár tetszik, akár nem. Ezért a missziók, ha csak tehetik, igyekeznek olyan kis gazdaságokat kiépíteni, amelyek megtermelik a legszükségesebb ennivalót. - Értem, asszonyom. - Khieu apó is a kertészünk volt: elsősorban a misz-szió számára termesztett zöldségeket, virágot pedig a piacra. - Hm. És önök adták el? - Khieu végezte ezt a munkát is... néhány nővér segítségével.
- Milyen virágot termesztett? A főnökasszony megvonta a vállát. - Őszintén szólva, ezt nem tudom. Szégyellem, de nemigen értek a virágokhoz. Hibiszkuszt biztosan, erre határozottan emlékszem. És talán orchideát is. Ha kíváncsi rá, megkérdezem Carmela nővértől, ő talán többet tud erről, lévén, hogy... - Nem fontos, asszonyom. Khieu apó is... táborba került? - Természetesen. - Hogy szabadult ki? - Nem szabadult ki. Megölték. Hardy felügyelő majdhogynem felpattant a helyéről. -Tessék?! - Hogy ezt megértse, vissza kell kissé mennünk az időben. Amikor a vörös khmerek átvették az uralmat Kambodzsában, bezártak bennünket a misszió épületébe. Megüzenték, hogy hamarosan kivégeznek valameny-nyiünket. Erre végül is szerencsére nem került sor. A kínaiak közbenjártak az érdekünkben. De a lágert azért nem kerültük el. - Értem. Hardy felügyelő kezdett belekeveredni az ágas-bogas történetbe. Kambodzsa, kínaiak, vörös khmerek, Ázsia... Jézusom, úgy bele fog süllyedni, mint a múmiák a mocsárba! - Hogy is van az a dolog Khieu apóval? - Mint mondottam, ő is lágerba került. Ott dolgozott, ám egy napon kiszúrta őt a biztonsági tiszt. Tudja, ki volt a biztonsági tiszt? - Honnan tudnám? - Egy tízéves kislány. Ő volt hivatott megfigyelni a munkásokat. A láger lakói ugyanis rizsföldeken dolgoztak. A biztonsági tiszt figyelte őket, s akinek a munkája nem tetszett neki, arra csak rámutatott, s a biztonsági emberek, őrök vagy munkafelügyelők a helyszínen kivégezték. Tudja, hogyan? - Nem - morogta a felügyelő. - Plasztikzacskót húztak a fejére. Azaz megfojtották. Aztán ott hagyták valamelyik árokban elrothadni. Nos, Khieu apóra is rámutatott a biztonsági tiszt. A tízéves kislány, aki már sok száz embert küldött a halálba. Tudja, ki volt ez a kislány? - Nem - morogta a felügyelő. - Khieu apó unokája. -Jézusom! Akaratlanul szaladt ki a száján a szó. A nővér biccentett.
- Igy volt. A kislány hidegvérű gyilkos volt, ám, úgy látszik, mégiscsak érzett valamit a nagyapja iránt/Kirángatták az öreget a rizsföldről, s a fejére akarták húzni a plasztikzacskót. Akislány azzal akadályozta meg, hogy ezt a vén kapitalista reakcióst saját kezűleg szeretné kivégezni. Ellökdöste egy árok szélére, ott aztán a fejére húzta a zacskót. Előtte azonban az ujjával lyukat fürt rajta. Az öreg így némi levegőhöz jutott. Hogy mondott-e neki valamit az unokája, nem tudom, erről Khieu sosem beszélt. És egyáltalán. Ettől kezdve nem beszélt sokat; lassan elveszítette a kapcsolatát a való világgal. De visz-szatérve a haláltáborra: a kislány belökte az öreget egy árokba, és ott hagyta. Khieu apó az éj leple alatt kimászott belőle, és visszatért hozzánk. Három hétig tartott az útja. Mi pedig később az ugyancsak megszökött Limmel együtt átcsempésztük Vietnamba. - Ön szerint, asszonyom, mennyire veszélyes az öregúr? - Szerintem semennyire. - Aki annyi gyilkosságot látott, azzal előfordulhat, hogy magának is kedve támad egy kis öldöklésre. - Én kizártnak tartom. - Mit szól akkor, asszonyom, a madárfészkekhez a fán? A főnökasszony arca úgy összeesett, mint a kelt tészta a hidegben. - Nem tudom, mik azok. A felügyelő behunyta a szemét. - Három fészket vagy micsodát találtunk odafent a fán. Mármint Santarcangeli atya találta. így volt, atya? - Igy, felügyelő. - Az egyikben sárgarépa volt, a másikban paradicsom, a harmadikban pedig karfiol. Önök szerint mit jelenthet ez? - Nem tudom - suttogta a főnökasszony. - Fogalmam sincs róla - vonta meg a vállát az atya. - De azért ez mégsem lehet véletlen! Valami okának csak kell lennie. Jelentenie kell valamit ennek a három micsodának! A főnökasszony és Santarcangeli hallgattak. - Jól van - sóhajtotta a felügyelő. - Próbáljunk kitalálni valamit. Nem lehetséges, hogy a három zöldség valamilyen j elkép? - Ezt hogy érti? - emelte fel a fejét Santarcangeli. - Mondok valamit - dörzsölte meg a szemét a felügyelő. - Van egy hindu ismerősöm, egy zsaru. Ő mesélte egyszer, hogy Siva isten jelképe a trisula. Tudják, mi az? - A háromágú szigony - bólintott Santarcangeli.
- Barátom szerint, ha valaki felrajzol egy háromágú szigonyt a falra, amolyan grafitit, mindenki tudja, hogy ez Sivát jelenti. Azaz maga Siva van a falon, jelkép formájában. Olyasféle ez, mint a kereszt. - Mondjuk - bólintott az atya. - De hogy jön ide a karfiol? - Arra akarok kilyukadni, hogy nincs-e valamilyen kambodzsai isten, akinek a karfiol a jelképe? Mint a trisula Siváé. Érti már? A három zöldség három istent jelképezhet. -Tovább? - Nincs tovább - morogta a felügyelő. - Csak egy ötlet volt. Egy kóbor ötlet. - Passz - mondta a főnökasszony. - Én sem tudok ilyenről - rázta meg a fejét Santarcangeli. - És különben is: Khieu apó vézna öregember. Képtelen lett volna megölni és felhúzni a fára a... nővér holttestét. A felügyelőt elfogta a méreg. - Azért én sem vagyok egészen hülye! - dühöngött. - Maguk mindenáron azt akarják elhitetni velem, hogy a két öreg ártatlan, és főleg ártalmatlan, mint két haldokló pillangó. Pedig arról, aki képes felmászni egy ötvenméteres fa tetejére, és úgy mászkálni az ágak között, mint Tarzan, sok mindent el lehet képzelni. Mi van például a mérgezett tövissel? - Nem volt mérgezett - mondta az atya. - A doktor a szomszéd faluból megvizsgált. Semmiféle méreg nem volt a sebemben. -Akkor mitől zsibbadt az oldala? - Csak beképzeltem magamnak, felügyelő. - Igazán? Mondok én maguknak valamit. Itt van ez a két buggyant öreg... mondhatnám finomabban is, de ez a lényeg. Elismerem, hogy az élet megtépte őket, mint ötös hurrikán a szárítókötélre akasztott pelenkát, de hát én erről nem tehetek. Valahogy rosszul forognak a kerekek a fejükben. Lehet, hogy bizonyos pillanatokban vörös vagy micsoda khmernek néznek ártatlan embereket is. Lehet, hogy Ophelia nővért is annak nézték. Aztán megölték. - Mivel? - kérdezte az atya. - Például egy mérgezett tüskével. - A tüske nem volt mérgezett! -A magáé nem is, de ki tudja, hogy az, amit a nővérbe böktek, nem volt-e az. Egy unalmas szombat délutánon a két öreg leült egy csendes helyre, és kotyvasztott magának egy kis mérget. Elvégre mindketten zöldségekkel foglalkoztak, ismerhettek néhány hatásos receptet. A
mérget aztán rákenték egy tüskére és beleszúrták Ophelia nővér fene... bőrébe. A nővér meghalt, ők pedig felhúzták egy fára. A három fészek szomszédságába. Hogy tetszik? - Sehogy - mondta Santarcangeli. - Ehhez bizonyítani kellene a mérgezést. - Ez meg is fog történni - biccentett Hardy. - De mondok mást is. Jenkins! Kinyílott az ajtó és egy fekete képű rendőr dugta be rajta a fejét.? -Uram? - Hozza be, őrmester. - Igenis, uram. Az ajtó becsukódott. Néhány másodpercre csend ülte meg a szobát, majd ismét nyílott az ajtó és Jenkins jött be rajta. Kezében cipősdobozt tartott. Úgy fogta, mintha Hamupipőke cipője lett volna benne. - Itt van, uram! - Szedje ki belőle! - Igenis, uram. Jenkins egy pár gumikesztyűt húzott elő a zsebéből. Akkurátusan felrángatta a kezére, majd szépen eligazgatta bennük az ujjait. - Nyissa ki, Jenkins! Jenkins biccentett, és levette a doboz fedelét. Belenyúlt, és kikotort belőle valamit. Az atya néhány pillanatra azt hitte, hogy Jenkins egy kék női bugyit tart a kezében. Aztán rájött, hogy aligha lehet fehérnemű, lévén, hogy műanyag. A főnökasszony arcán látszott, hogy ő sem tud mit kezdeni a valamivel. Santarcangelire pislantott, és értetlenül felvonta a szemöldökét. Santarcangeli csak ekkor jött rá, hogy mit tart a kezében Jenkins. - Ön szerint micsoda ez, asszonyom? A főnökasszony megvonta a vállát. - Fogalmam sincs róla. Micsoda? - Ön szerint, páter? Santarcangeli felsóhajtott. - Egy plasztikzacskó, felügyelő.
24 A főnökasszony rövid ideig fel sem fogta, mit jelent mindez. Amikor aztán felfogta, felugrott a helyéről és a felügyelőre támadt. - Ez aztán már mindennek a teteje, felügyelő! Maga képes arra gondolni... A felügyelő azonban mogorván félbeszakította. - Én csak a tényekre lehetek tekintettel, asszonyom. Ez itt egy plasztikzacskó. Néhány perccel ezelőtt még fogalmam sem volt róla, mi lehet a jelentősége. Őszintén szólva, azt hittem, hogy valaki amolyan imazászlóként használta. Nem tudom, sejti-e, hogy újabban már mire gondolok? Nem? Akkor elmondom. Ezt a plasztikzacskót odafent találtuk a fa tetején. Az egyik ágon. Önök most arra gondolhatnak, hogy nincs ebben semmi csodálatos, elvégre ez meglehetősen szeles vidék, így könnyen előfordulhatott, hogy a szél felkapott valahol egy zacskót és felfújta a fa tetejére. Elvégre más fákon is lehet látni zacskómaradványokat. Sajnos, minden erőfeszítésünk ellenére is akadnak még olyan elvetemült alakok, akik felelőtlenül elhajigálják az uzsonnás zacskóikat, mint például a kiránduló iskolások vagy óvodások. Szóval, jött a szél és felkapta. Elképzelhető, hogy így történt. Igaz? - Persze hogy igaz! - mondta határozottan a főnökasszony. - Én is láttam már fán plasztikzacskót. - Ön szerint, atyám? Santarcangeli néma maradt. Pontosan tudta már, hogy mire megy ki a játék. - Jenkins? Magának mi a véleménye? A fekete képű zsaru elmosolyodott. - Ez nem lehetséges, uram. - És miért nem, Jenkins? - Azért, uram - mosolygott tovább az őrmester mert ez a plasztikzacskó oda volt kötve ahhoz az ághoz, amelyen az egyik madárfészek lógott. Amelyikben a sárgarépa hevert, uram. Ráadásul szép masni kötéssel kötötték hozzá. Márpedig az én tudomásom szerint, uram, a szél nem tud masnit kötni. Hacsak meg nem tanult az utóbbi időben. - Maga végül is mire gondol, Jenkins? Jenkins megköszörülte a torkát. - Hát én arra, uram, hogy valaki, talán Khieu apó felcsalta a nővért a fára. Úgy, ahogy az atyát is felcsalta. -Gyors pillantást vetett
Santarcangelire. - Az atya sem akart felmászni, és mégis felmászott. A nővér sem akarhatott, de mégis felmászott ő is. Ott aztán Khieu apó vagy egyedül, vagy a másikkal együtt - ráhúzott a fejére egy zacskót, megfojtotta vele, aztán felakasztotta egy ágra. - De miért, Jenkins? A fekete zsaru elkomolyodott. - Én kongói vagyok, uram. Kongói származású. - És, Jenkins? - Tudom, hogy néha a fontos dolgokat halottak őrzik. - Ezt hogy érti? - Még a nagyapámtól hallottam egy történetet. Egyszer az egyik kongói királynak ellensége támadt egy másik, nagyhatalmú törzsfőnök személyében. A királynak menekülnie kellett. Olyan gyorsan, hogy nem vihette magával az aranykincseit. Csupán arról lehetett szó, hogy elrejtse valahol a környéken. Néhány bizalmi emberével kihordatta a kincseket az erdőbe, és ott elrejtették. Azután a király parancsára megölték a legkedveltebb miniszterét, s a holttestét elásták egy fa alá. Feltételezték, hogy a trónkövetelő kerestetni fogja a kincset. A megölt, hűséges miniszternek az a feladata, hogy ha a keresők a kincs nyomára jutnának, minden lehetséges eszközzel igyekezzék elkergetni őket a környékről. Változzék oroszlánná, és támadjon rájuk, vagy kísértet formájában riogassa őket. A halottak, uram, a kincsek legjobb őrizői. De nem csak Afrikában volt ez szokásban, uram. Olvastam több könyvben is, hogy a kalózok is éppen így cselekedtek. Ha elrejtették a kincseiket, feltétlenül megölték egy társukat, hogy holtában is megóvja az illetéktelenektől. - Eszerint arra gondol, hogy a nővér is ilyen... hogy is mondjam csak... kincsőrző? Azért ölték meg, hogy a sárgarépát, a karfiolt és a paradicsomot őrizze? - Ezért, uram. Hogy azt a valamit őrizze, amit az említett zöldségek jelképeznek. Mert hogy valami értékeset jelképeznek, uram, az nem is vitás. - Köszönöm, Jenkins, elmehet. Jenkins mögött becsukódott az ajtó.
25
Hardy felügyelő a délután folyamán megpróbált előbb Lim, majd Khieu apóval is beszélni - nem sok sikerrel. Még Limmel valahogy csak szót tudott érteni, Khieu apóba azonban beletörött a bicskája. Lim apó nem volt nehéz figura. Igaz, sírdogált egy kicsit, amikor Hardy megkérdezte tőle, hogy hogy van, később aztán már nem sírdogált. Amikor pedig a rizstermesztés szépségeiről beszélt, egészen belemelegedett. Hardy türelmesen hallgatta, egészen addig, amíg meg nem győződött róla, hogy az öreg egészen biztosan nem ölhette meg a nővért. Már csak azért sem, mert Lim apó irtózott a halál gondolatától. És nemcsak a sajátjától, hanem a másokétól is. Khieuval viszont jóval nehezebb volt zöldágra vergődniük, sőt nem is sikerült. Amikor megpróbáltak beszédbe elegyedni vele, Khieu apó egyszerűen elmenekült előlük. Jenkins hiába próbálta meg elkapni, kiszakította magát a karjai közül és lelépett. Jenkins üldözte egy darabig, majd dolgavégezetlenül tért vissza. - Elmenekült, uram - jelentette, amikor visszatért. - Azt látom - morogta kedvetlenül Hardy. - Látta, hova menekült? - Fel a fára, uram. - Melyikre? -Amelyiken a csontvázat és a fészkeket megtaláltuk, uram. - Jól van. Nézzük meg, fent van-e még? Khieu apó fent volt. Jó magasan a lábát lógázta, és ha nem ugranak el idejében, még le is köpte volna őket. Hardy megállt a fa alatt és felnézett Khieu apóra. Készen rá, hogy ismét ugrania kell. - Nem jönne le, Khieu apó? - Nem - mondta komoran az öreg. - És ha én mennék fel magához? - Jönnek a karénok - válaszolta erre az öreg. Hardy tanácstalanul vakargatta meg a feje búbját. -Kik? - Majd megtudod, ha a seggedben lesz a tüskéjük. Hardy felügyelő aggódva pislogott felfelé, de nem látott az öreg kezében semmiféle veszélyes tárgyat. - Kérdeznék magától valamit. - Hahaha! - nevetett az öreg. - Mi a frásznak rakott fészkeket a fára, és miért rakta bele a zöldségeket? - Hahaha!
Hardy bevetette az utolsó fegyverét. - Jönnek a karénok! - kiáltotta hirtelen ijedtséget tettetve. Khieu apó szeme kimeredt a rémülettől. - Hol vannak? - Már a rizsföldön járnak. - Akkor pucolás! - kiáltotta az öreg, és átmászott egy másik ágra. Pucolás! Leugrott az ágak közül, és megállt a felügyelő előtt. - Jönnek a karénok, pucolás! Mielőtt Hardy megakadályozhatta volna, átkarolta a vállát. Hardy azt hitte, védelmet keres nála, vagy csak baráti öleléssel akarja jutalmazni a figyelmeztetésért; a nagy ölelkezésnek mindenesetre az lett a vége, hogy valami hirtelen a fenekébe szúrt. Hardy rémülten odakapott. Az öreg közben eliramodott a rizsföld felé. Mielőtt azonban eltűnt volna, visszafordult és Hardyra öltötte a nyelvét. - Most aztán véged! - kiáltotta, és nagyot nevetett hozzá. - Véged, véged, véged! Meghalsz, gazember! A karénok mérge ellen nincs orvosság! Szépen kivitelezett ugrással tűnt el a rizsben. Csak egy halk csobbanás hallatszott, mintha béka ugrott volna a vízbe. Hardy Jenkinsre nézett. Jenkins mereven a fa alsó ágára bámult, mintha újabb sárgarépát fedezett volna fel rajta. - Őrmester... - Igenis, uram. - Valamit belém szúrt a fickó. - Hallottam, uram. - Megnézné, Jenkins? - Igenis, uram. Jenkins megnézte. A tüske valóban ott volt, ahol gondolta. Úgy állt ki Hardy felügyelő fenekéből, mint a nyársra húzott malacéból a nyárs. - Megtalálta, Jenkins? - Meg, uram. - Mekkora? - Jó nagy, uram. -Akkor húzza ki! Jenkins habozott. - Nem lenne jobb, uram, ha... - Húzza ki, ha mondom! - Igenis, uram.
Jenkins kihúzta a szálkát. Hardy döbbenten fedezett fel rajta néhány gyanús fekete foltot. Nagyon úgy nézett ki a dolog, mintha valóban mérgezett lett volna. Nyomban úgy érezte, hogy kifut a lábából minden erő, s Jen-kinsbe kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. - Rosszul van, uram? Hardy felügyelő erre már nem tudott válaszolni. Úgy érezte, mintha rászakadna az ég. Nem kapott levegőt, keze-lába remegett, mintha fázna. És fázott is. De jó lenne megmelegedni - gondolta. Aztán már nem volt több gondolata.
26 Santarcangeli még soha nem látta ilyen dühösnek a főnökasszonyt. Le-fel rohangált a szobában, és a kezeit tördelte. Ötpercnyi intenzív tördelés után aztán megállt Santarcangeli előtt. - Ezt nem ússza meg szárazon! - kiáltotta vádlón. Volt némi fenyegetés a hangjában, ám korántsem akkora, mint amekkora a futkosás és ujjtördelés után várható lett volna. - Ezt nem fogja megúszni szárazon! - Én? - csodálkozott a fiatal pap. - Mit vétettem ön ellen? - Semmit - mondta a.főnökasszony. - Az élet úgy van berendezve, hogy nem mindig az igazi bűnösök bűnhődnek. Néha a jó is elnyeri méltó büntetését. - Ezt hogy érti? - Velem együtt kell elvinnie a balhét. Santarcangeli némi meghökkenéssel tapasztalta, hogy a főnökasszony szókincse az elmúlt órák során néhány társadalmi réteget süllyedt. - Balhét? - Osztoznia kell a felelősségben. Ha már itt van. És mindaddig itt is marad, amíg nem járunk a végére, hogy mi a fene történik itt. - Nekem is ez a szándékom. - Akkor a szándékaink örvendetes módon egybeesnek. Mi van a zsaruval? - Magáhoá tért - mondta az atya. - Berezelt, mi? - Tényleg volt valami a tüskén. - Méreg?
- A doktor szerint inkább kábítószer. - Akkor én is kérek egyet a fenekembe. Úgy érzem, nagy szükségem lenne egy adag narkóra. Santarcangeli nyelt egyet. Kíváncsi lett volna rá, vajon mi lehetett a főnökasszony, mielőtt missziós nővérré lett, de aztán gyorsan el is hessegette magától a gondolatot. Vannak dolgok, amelyeket nem jó bolygatni. Benedicta nővér elkapta Santarcangeli karját. - Mondja, atyám, maga szerint tényleg beköltözött az ördög a házamba? Az atya sóhajtott. Mit lehet erre válaszolni? - Lehet, hogy már korábban is itt volt - mondta. -Csak éppen aludt. Aztán felébresztette valaki. - Érdekes feltételezés - sóhajtotta a főnökasszony. - Eszerint az ördögök is alszanak. Mindeddig úgy tudtam, hogy ő sosem alszik. Santarcangeli a hófehér falra meresztette a szemét. A fehér szín mindig megnyugtatta. - Ki volt ez az Ophelia nővér? - tette fel aztán a kérdést anélkül, hogy levette volna a tekintetét a falról. - Sejtettem, hogy ez lesz a következő kérdése - bólintott a főnökasszony. - Hardy felügyelőnek is ez lenne. - Mit akar tudni róla? - Mindent. - Nos, jó. Ophelia nővér félig kambodzsai volt. Húszéves korában került a misszióba, aztán ott ragadt. Igaz, néhány évet távol töltött tőlünk - többek között Franciaországban és Írországban is -, de aztán visszatért hozzánk. Santarcangeli feszülten figyelt. Hátha Ophelia nővér a rejtély kulcsa. De melyiké, Uramisten? - Mindig is volt valami titokzatos a viselkedésében. Szívesen vállalt olyan munkákat, amelyek során a lakosság között kellett forgolódnia. Mi ezt természetesnek is vettük, elvégre jól ismerte a népét, ráadásul a munkabírásával sem volt baj. Ha kellett, gyermekeket ápolt, ha kellett, járványok ellen küzdött, és így tovább. Ophelia nővér hasznos tagja volt a missziónak. Ja, és hogy el ne felejtsem, kiváló pedagógus is volt. Khieu apó kedvence. - Tessék?
- Jó barátságban volt a kertészeinkkel, Khieu apóval és Lim apóval is. Sokat segített nekik, a piacra is eljárt velük. - Történt valaha valami a misszióban, ami kifejezetten az ő személyéhez köthető? A főnökasszony elgondolkodott, majd megrázta a fejét. - Semmi. Semmi érdemleges. Azon kívül, hogy... ja, igen. Egyszer megszúrták. Az atya érezte, hogy valami riadót dobol a dobhártyáján. - Megszúrták? Kicsoda? A főnökasszony széttárta a karját. - Fogalmam sincs róla. És neki sem volt. Legalábbis ezt mondta. - Hogy szúrták meg? És mivel? - Feltehetően késsel. Egy rendezvényen volt, azt hiszem, éppen virágkiállításon. Akkoriban gyakran rendeztek ilyeneket PhnomPenhben. A franciák imádták a virágokat. Ha jól emlékszem, Lim és Khieu apóval ment ki a kiállításra. Hazafelé jövet szúrták meg. - Nem látta, kicsoda? - Állítólag nagy volt a tömeg. - Mennyire volt súlyos a sérülése? - Nem volt súlyos. Egy doktor bekötözte, és ha jól emlékszem, két hét múlva már kutyabaja sem volt. - Nem keresték a tettest? - Nem tettünk feljelentést. - Miért nem? - Nem azért voltunk ott, hogy feljelentgessük a kambodzsaiakat, hanem hogy segítsünk nekik, ha kell. Később Ophelia nővér is velünk menekült Vietnamba, onnan pedig együtt jöttünk Írországba. - Mikor tűnt el? - Jó két éve. - És... milyen körülmények között? A főnökasszony ismét csak a vállát vonogatta. - Semmilyen körülmények között. Egyszer csak hűlt helyét találtuk. Akkoriban folyt az első épület átépítése, sok idegen forgolódott az épületek körül. Ophelia nővér kisétált a kapun, és nem sétált vissza. Néha előfordul. - Nem tartották furcsának, hogy nem hagyott semmiféle üzenetet? - Ez is megtörténik néha. Ha egy nővér úgy dönt, hogy otthagyja mindazt, amit addig a hivatásának érzett, nem mindig tartja szükségesnek, hogy az okokat magyarázgassa. Mindannyiunkat
megillet a szabad döntés joga. Elment, de lehet, hogy majd egyszer visszatér. Ez is megtörtént már. A mi ajtónk mindenki előtt nyitva áll. - Szóval nem keresték? - Nem. - És a hatóságok? - Nem értesítettük őket. - Pedig kellett volna. - Nem akartunk kellemetlenséget neki. - Az meg sem fordult a fejükben, hogy bűncselekmény áldozata is lehetett? - Ami a kapun túl történik, nem a mi kompetenciánk. - De hát ő ki sem ment a kapun! - Honnan kellett volna tudnunk? Nem láttunk a fa ágai közé. Annak a fának sosem hullanak le teljesen a levelei. A nővérek pedig, magamat is közéjük értve, nem valami jó fáramászók. És nem is valami jó megfigyelők - gondolta magában az atya, elvégre még azt sem vették észre, hogy Khieu apó napjai egy részét a fán tölti. És úgy ugrándozik rajta, mint a mókus. - Más nem jut az eszébe Ophelia nővérrel kapcsolatban? A főnökasszony megrázta a fejét. - Semmi. Csak valahogy... furcsán érint. Mintha egy titok örökké megfejtetlen maradna. - Milyen titok? - Ophelia nővér maga. Maga nem látta a szemét, atyám. Annak a nőnek telis-tele volt a szeme titokkal. Mintha... valaminek a súlya nyomná a lelkét. És nincs senki, akinek elmondhatná. - Nem próbáltak meg közeledni hozzá? - Voltak, akik barátkoztak vele, de ők sem említettek semmit. Általában nem szoktuk firtatni mások megelőző életét. - Értem - bólintott az atya. - Még egy utolsó kérdést. Nem emlékszik vissza, anyám, hogy történt-e valaha valami furcsa a misszió életében, ami felkeltette az önök figyelmét? - Mire gondol, atya? Santarcangeli megnyalta a szája szélét. - Nem tudom - mondta. - Nem tudom, mire gondolok. Egyelőre csak sötétben tapogatódzom. - Semmi nem történt velünk. Az égvilágon semmi olyasmi. Azaz... -Azaz? - csapott le rá az atya. - Az ezer dollárok. Hát az alaposan felbolydított bennünket.
27 Santarcangeli hagyta, hadd emlékezzék csak vissza a főnökasszony magától a régi dolgokra. Korábbi vizsgálódásai során megtanulta, hogy a legtöbb, jelenkorban játszódó esemény gyökerei a múlt talajába kapaszkodnak. Egyszer valaha, valahol történt valami, ami a jelent táplálja. - Hallgatom, anyám - köszörülte meg a torkát. - Nos, rendben - sóhajtotta Benedicta nővér. - A dolog úgy történt, hogy valaki egy szép tavaszi napon - még ma is úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna -ajándékozott nekünk ezer dollárt. Az atya megcsóválta a fejét. - Ez nagyon sok pénz. - De még mennyire hogy az! - Hogy történt a dolog? - Látja, atyám, ez is érdekes. Ebben is része volt Lim és Khieu apóknak. Akkoriban persze még nem voltak annyira apók, mint napjainkban, jóllehet a szakálluk már akkor is olyan após volt. Nos, Khieu apó találta az első ezret. -Az első ezret? - A piacon találta, ahol éppen eladott valamit. Talán paradicsomot vagy sárgarépát. Ott találta az egyik csomó alatt. - Konkrétan hol? -A kosarában. Khieu apó azt állította, hogy bizonyára akkor tette bele valaki, amikor a biciklije hátulsó ülésén vitte a kosarat. A lényeg az, hogy egy borítékban ezer dollárt talált. -A boríték? - Tucatáru volt. - Mit csináltak a pénzzel? - Természetesen jelentettük a rendőrségen. El is vitték tőlünk, majd két hónap múlva visszaadták. Keresték a tulajdonost, még hirdetést is adtak fel, de nem találták, így hát bennünket illetett. Valami jutalékot vagy kezelési költséget levontak ugyan, de a többi a miénk maradt. Nem is sejti, atyám, mekkora fejtörést okozott ez nekünk. Mi a csodát csináljunk ennyi pénzzel? - Végül is mit csináltak vele? - Jótékony célra fordítottuk. Úgy is mondhatnám, hogy elosztogattuk. Már nem emlékszem rá, hány intézmény kapott belőle, de hamar
elfogyott. Mi pedig visszatértünk a normális kerékvágásba. Mert azért az adomány alaposan felbolygatott bennünket. A nővérek szüntelenül erről beszéltek és találgatták, vajon ki adhatta nekünk. Az akkori főnökasszony kifejezetten nyugtalan volt. Elvégre az a pénz bűncselekményből is származhatott. Egy rendőrök elől menekülő rabló is elhajíthatta. Egyenesen bele Khieu kosarába. - A rendőrség tudott volna róla. - És ha egy másik banda elől menekülő kábítószerkereskedő tette? Az a pénz piszkos pénz is lehetett, vér is tapadhatott hozzá. Amikor elfogyott, kifejezetten megkönnyebbültünk. Egészen addig, ameddig meg nem ismétlődött az egész. Santarcangeli összeráncolta a szemöldökét. - Megismétlődött? - Mégpedig kísértetiesen ugyanúgy, Khieu apó ezúttal is ezer dollárt talált a zöldségek között. És ezúttal sem tudta, hogy került hozzá. - Hihetetlen! - Képzelheti, mit éreztem. Akkor már én voltam a főnökasszony helyettese, nekem kellett tanácsot adnom neki. Úgy döntöttünk, hogy másodjára már nem a rendőrséget értesítjük, hanem az egyházi hatóságot. Onnan aztán meg is jött a válasz: tekintsük a pénzt adománynak és használjuk Isten dicsőségére. Ezt meg is tettük. Mindannyiszor, ahányszor csak kaptunk. - Mindannyiszor, ahányszor?! - hökkent meg az atya. - Végül is hányszor kaptak... pénzt? - Őszintén szólva, nem számoltam meg. - Mindig ugyanúgy? - Hát ha arra gondol, hogy minden alkalommal Khieu apó cuccai közé rejtették-e el, akkor a válaszom egyértelmű igen. Egyetlen egyszer tértek el csupán ettől a módszertől. Khieu beteg volt, így egyszerűen csak áthajították a misszió kerítésén. - Fogalma sincs róla, hogy ki tehette? -Természetesen nincs, Enrico atya. Ha lenne, elmondanám. - Volt egyáltalán olyan gazdag ember a környéken, aki ezt megtehette? A főnökasszony megvonta a vállát. - Nem kutattam senki erszényében. Természetesen voltak gyárak a környéken, és voltak ültetvények. Azt hiszem, bármelyik gazdagabb ültetvényes megtehette volna. Ám nem fér a fejembe, hogy miért tette volna?
Es miért ilyen sok pénzt? Nem tudom, atyám. Más egyéb? - Köszönöm, anyám, egyelőre ennyi is elég. - Mit gondol, megy vele valamire? -Arra én is kíváncsi vagyok - mondta csüggedten az atya. Valóban az volt.
28 Kisétált a fák közé, és a közeledő alkonyatot nézte. Megkereste a fát, amelyen a „madárfészkeket" találták, és elmélyülten vizsgálgatni kezdte. Az örökzöld lombok megnyugtatták a gondolatait, s mintha narkó lett volna a leveleikben, fel is pezsdítették a lelkét. Összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett. Mindaddig imádkozott, amíg a fejére nem esett valami. Kinyitotta a szemét és felnézett a fára. Előbb azt hitte, az ördög incselkedik vele, aztán ahogy kitisztult a látása, megállapította, hogy Khieu apó kuporog felette egy ágon. Az öreg úgy fintorgott rá, ahogy a majmok fintorognak egymásra. - Hogy vagy, Pheng? - kérdezte tőle. - Rájöttél már, te ostoba? Santarcangeli atya sóhajtott, és immár végleg abbahagyta az imáját. - Mire kellene rájönnöm? - Ostoba vagy te, Pheng! Ostoba, ostoba, ostoba! Elvették tőlem, de újakat csinálok! Az atya összeráncolta a homlokát - Miket? - Hát tartókat, te féleszű! - Milyen tartókat? - Amikben azok vannak. -Mik? Khieu apó megcsóválta a fejét. - Nem tudod, hogy nem szabad kimondani a nevüket? Egyét sem. - Miért nem szabad? - Mert... mert... megtiltották. - Megtiltották? Ki tiltotta meg? Az öreg pislogott, aztán lógázni kezdte a lábát. -Az, akit álmomban láttam. Tudod, akiről beszéltem neked. - Már elfelejtettem - mondta Santarcangeli. - Kiről beszéltél?
- A szellemről - felelte Khieu apó. - A tündérről. A nevét is tudtam, de elfelejtettem. - Hm. És mit mondott neked? - Már ezt is elmondtam egyszer. Nem emlékszel rá? - Rövid az eszem - védekezett Santarcangeli. - Nem csak hogy rövid, hanem nagyon rövid. Még egyszer elmondom hát. Egy szellem volt az, aki elárulta nekem a titkot. A kertek szelleme. Virágszellem. Ő őrzi a titkokat egy nagy könyvbe zárva. Hua atya kapcsos bibliájában. Hua atya minden titkok tudója, bizony. Különben a színek a fontosak, Pheng! A színek és a foltok. Santarcangeli megköszörülte a torkát. - Minek a színei? - Hát annak a színei. Mondtam már, hogy nem szabad kimondanom a nevét. Mert akkor vége a varázslatnak. Ha nevén nevezed őket, soha többé nem engedelmeskednek neked. És ő is elröppen mindörökre. Santarcangelinak lassan, de biztosan megfájdult a feje. Mintha kérdezz-feleleket játszott volna valakivel, és sosem kapott volna a kérdéseire értelmes válaszokat. Annyit azért ennek ellenére megértett, hogy az öreg szavai kódolva vannak, és ha meg akarja érteni mögöttes tartalmukat, kódfejtő kulcsra lenne szüksége. De megéri-e egyáltalán a kódolva tárolt információ az erőfeszítést? Hátha csak egy öregember meszes agyának zavaros termékei pattognak itt körülötte? - Szóval, nem nevezheted meg őket. Körülírni sem tudod? - A színek - mondta Khieu apó. - Az a lényeg. A színek. És a foltok. Gondolkozz el ezen, Pheng! Hajói gondolkozol, mindent megértesz. És minden a tiéd lesz, Isten dicsőségére! Keresztet vetett, majd eltűnt a lombok között. Santarcangeli megcsóválta a fejét és legyintett egyet. Aztán megdermedt, mintha sóbálvánnyá változott volna. Mit is mondott az öreg? A színek! Ha jobban megnézzük. .. Törni kezdte a fejét. Felnézett a fára, de Khieu már nem volt az ágon. Egyetlen pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy az öreg után mászik, de gyorsan le is tett róla. Még csak az kellene, hogy az öreg ismét fenéken szúrja egy tüskével. Tüskés egy öregúr, nem is vitás! De mi is van azokkal a színekkel? Az öreg színekről beszélt és tartókról. Ha jól érti a szavait. Elvégre nem olyan tökéletes a franciában, mint az öreg. De a színek... hm... ez jelenthet valamit. Vegyük csak sorban a tartókban talált zöldségeket. Sárgarépa, karfiol,
paradicsom. Három szín. A sárgarépa sárga, a karfiol fehér, a paradicsom piros. Sárga, fehér, piros. Vajon ezek azok a színek, amelyekről az öreg beszélt? De hát mi a fene lehet velük? Egy zászló színei? Vajon milyen színei lehetnek a kambodzsai zászlónak? Talán valamilyen hazafias mozgalom használhatja őket? - Jó estét, atyám - hallott hirtelen egy hangot a háta mögül. - Szép esténk van, nemdebár? Alacsony, köpcös, nagyfejű férfi állt mögötte. Vastag szemüvegén megtört a lenyugvó nap fénye. Olyan vörös sugarakat lövellt tőle a tekintete, hogy az atya önkéntelenül is összerezzent. Csak nem az ördög vörös szemét látja? - Bocsásson meg, atyám - mentegetődzött a férfi -, nem akartam megijeszteni. - Nincs semmi baj - kapta össze magát az atya. -Csak egy kissé elgondolkodtam. - Nem szeretném megzavarni az ájtatosságában. - Ó, már túl vagyok rajta - mosolygott Santarcangeli. - Csupán az esti hangulatot élveztem. - Valóban gyönyörű - mondta a másik, és közelebb lépett az atyához. Megengedi, hogy bemutatkozzam? Henry Boss mérnök vagyok. Atyám... önnek vérzik az arca! Santarcangeli önkéntelenül is a képéhez kapott. Amint elvette róla a kezét, látta, hogy apró vérfoltok ülnek az ujjai begyén. - Csak egy kis vér - mondta tétován. - Úgy látszik, megfeledkeztem a sebeimről. Valószínűleg megvakarhattam őket. -Apróbb... baleset? Santarcangeli arra gondolt, vajon mit szólna az ismeretlen, ha bevallaná neki, hogy egy nővér karmolta ösz-sze? Bizonyára téves következtetést vonna le belőle. Már-már megkísértette az ördög, hogy mégiscsak ezt mondja, de aztán még idejében erőt vett magán. - Nekimentem egy fának a sötétben. A kérge karmolt meg. - Hát... vigyázni kell az erdőben sötétedés után, atyám. Az atya feléje nyújtotta a kezét. - Enrico Santarcangeli atya vagyok. Jó estét, Mr. Boss. - Jó estét, atyám. Nem akartam megzavarni, csak erre sétáltam, és amikor megpillantottam, már nem tudtam kitérni az útjából. - Jól tette, hogy nem tért ki - mosolygott az atya, belül azonban némiképpen mást gondolt. - Azt hiszem, még nem volt szerencsénk...
- Néhány órával ezelőtt érkeztem csupán. Két társammal és egy brigáddal együtt. Összesen tízen vagyunk. A harmadik számú objektumot építjük át. Ön itt lakik, ebben az... izé... intézményben, atyám? Santarcangeli megállapította magában, hogy Mr. Boss nem lehet ellensége a whiskynek vagy a jóféle bornak, esetleg mind a háromnak, ha a sört is hozzájuk számítjuk, amely feltételezését Mr. Boss vörösben játszó orra támasztotta legfőképpen alá. És terjedelmes kis pocakja is. Kockás nadrágja cirka két számmal lehetett kisebb a méreténél; valószínűleg akkor vásárolta, amikor az elfogyasztott korsó sörök még nem formálták ennyire gömbölyűre az alakját. - Itt - bólintott az atya. - Úgy hallottam, hogy ez egy... női kolostor. - Csak ideiglenesen tartózkodom itt. - Ó, így már más. Azt hallottam, hogy férfiak nem tartózkodhatnak huzamosabban női kolostorokban. - Ez nem annyira kolostor, mint inkább rendház. - Mi a különbség a kettő között? Santarcangeli túl fáradt volt ahhoz, hogy kiselőadást tartson egy ismeretlennek a kolostorok, a rendházak és a missziók megegyező és eltérő vonásairól, ezért igyekezett elkenni a dolgot. - A mai világban már nem ragaszkodunk annyira a régi szabályokhoz. - Értem, atyám. Ön látta már a múmiákat? Santarcangeli meghökkenve nézett rá. - Ami azt illeti... láttam. - És... milyenek? - Ön még soha nem látott múmiát? - Dehogynem - bólogatott Mr. Boss. - Egyiptomit. - Ezek is olyanok. Boss megvakargatta hajnalszínű orrát. - Valahogy... nem kedvelem őket. - Csak nem fél tőlük? - Hát ha azt talán nem is... de nem szeretem őket. Tudja, mit gondolok én róluk? -Hm. Mit? - Hogy békén kellene hagynunk őket. Azok az emberek éltek; ilyenek voltak, meg olyanok, aztán meghaltak. Utódaik eltemették őket. Ám egyáltalán nem azért, hogy mi kiássuk és álmélkodjunk rajtuk. Hátha ők nem szeretik.
-A múmiák? - Hát persze. Nem kell önnek magyaráznom, atyám, hogy mi történhet velünk a halálunk után. A lelkünk nem porlad el a testtel együtt, hanem tovább él... valahol. Hátha a léleknek nem tetszik, hogy valakik mutogatják hajdani testüket. Bocsásson meg, hogy ilyesmiken jártatom az agyam, de valahogy nem kedvelem a halottak társaságát. Egyszer volt már egy furcsa kalandban részem... nem szeretném, ha még egyszer megtörténne, ami ott megtörtént. - Mi történt? - kérdezte udvariasan Santarcangeli, pedig egyáltalán nem volt kíváncsi a kockás nadrágos meséjére. - Az úgy volt - kezdte Mr. Boss -, hogy a Man-szi-geteken építettünk egy irodaházat. Már az első emeleti falakat húztuk, amikor a fal megrepedt. Mintha földrengés repesztette volna meg. Mi meg persze bonthattuk le az egészet és kezdhettük újra. Ha hiszi, atyám, ha nem, ekkor meg a betonkoszorúk repedtek meg. Nagy balhé lett belőle; a főnökség és a beszállítók úgy összekaptak, hogy öröm volt nézni. Kicseréltük a koszorúkat, ismét nekiestünk a melónak, akkor a pince aljzata süllyedt meg. És nem volt rá, atyám, semmiféle racionális magyarázat. Kijött három bizottság is, ellenőriztek mindent, megvizsgálták a technológiát, törési teszteket végeztek, de semmiben nem találtak kivetnivalót. Már titokzatos mik-rorezgésekre gondoltak, és talán még az árapály erejét is figyelembe vették, amikor jött egy fickó a stonehenge-esek közül, és mindent elmagyarázott. Mert addigra már, mondanom sem kell, hogy híre ment a dolognak. Lassan kezdett az építkezésünk amolyan turistacsalogatóvá válni. John Sacker arra gondolt, hogy belépti díjat kellene szednünk a kíváncsiskodóktól. Nos, jött a fickó, és elmondta, hogy ő mire gondol. - Ki volt a... fickó? - kérdezte értetlenül az atya. - A stonehenge-esek közül valaki. - Az meg mi? - A Stonehenge-ről csak hallott már, atyám? - Hogyne hallottam volna. - Nos, van ott valami társaság; druidáknak vagy micsodáknak mondják magukat, akik tavaszi napfordulókor összegyűlnek a Stonehenge-nél és mindenféle hókuszpókuszokat csinálnak. Azt állítják magukról, hogy modern druidák és birtokukban van a régi druidák minden titka. - Már értem - morogta az atya.
- Egy ilyen fickó jött oda hozzánk, és azt állította, hogy ő meg tudja magyarázni, mitől repednek meg a falak. - Na, mitől? -Azt mondta, hogy temető van az épületünk alatt, és a halottak lelkei szórakoznak velünk. - Miből jött rá? Régi leírásokból talán? - Nem volt annál, atyám, annyi papír sem, amennyivel a seggét kitörölhette volna... bocsásson meg, atyám, csak úgy kicsúszott a számon... - Jól van, csak folytassa - legyintett Santarcangeli. - Szóval, jött a fickó, és nem volt nála más, csak egy varázsvessző. Az egy bot, atyám, amely kettéágazik, és mindkét végéről lelóg valami, ami leginkább egy base-ball-labdára hasonlít. Na most, a fickó bemutatta nekünk, hogy működik a dolog. Odaállt a megrepedt pincealjzat repedése fölé, s kinyújtotta a karját. A szerkentyű erre úgy elkezdett ugrándozni a kezében, mintha megelevenedett volna. A fickó erre azt mondta, hogy itt a bizonyíték. A temetőből üzennek nekünk. - Maguk... elhitték? - Nemigen, atyám, bár az ember hiszékeny természet. Ha nem talál valamire ésszerű megoldást, a kevésbé észszerűt veszi készpénznek. így voltunk ezzel mi is. Mr. Albert mégis bement a helyi múzeumba, és kihívott néhány fickót, hogy nézzék meg, van-e alattunk temető. A régészek toporogtak egy kicsit, aztán kijelentették, hogy itt ugyan semmiféle temető nincs. Egyszer már bejárták a területet, és tudományos módszerekkel át is kutatták. Nincs alattunk semmi, amire gyanakszunk, nyugodtan dolgozhatunk tovább. Mr. Albert, a főnökünk, azonban dörzsölt fickó, nem akart még egyszer pofára esni. Az állását is féltette, ami nem volt meglepő, elvégre nehezen tudta volna beadni a megbízónak, hogy szellemek hátráltatják a munkánkat. Parancsot adott, hogy szedjük fel egy helyen a betont, és ássunk le jó mélyre. Leástunk, és mit gondol, atyám, mit találtunk már az első ásónyomok után? Egy csontvázat, atyám, fején sisakkal. Rohantunk vele a múzeumba, a muzeológusok meg rohantak vissza velünk. Kiderült, hogy viking temetőt találtunk, akkorát, amekkora ritkaság Angliában. Az lett a dolog vége, hogy majd egy kilométerrel odébb építettük fel az irodaházat, a temetőt pedig hagytuk békén, csináljanak vele a régészek, amit akarnak. Repedjen meg tőle az ő múzeumuk, nem igaz?
Hát azért mondom én önnek, atyám, hogy a temetőkkel nem lehet játszani, és a szellemekkel sem. Már ha vannak. Önnek mi a véleménye, atyám? - Nem mindig ismerjük a jelenségek igazi okait -mondta kitérően az atya. - Ez már szent igaz! - helyeselt Mr. Boss. - Ha pedig nem ismerjük őket, magunk gyártunk magyarázatokat. De azért én mégsem kedvelem a múmiákat, atyám. Különben ne ijedjen meg, de. ..azon feje felett... ül valaki a fán!... Santarcangeli felkapta a fejét. Természetesen Khieu apó ült az ágon. Csakhogy ezúttal másképpen nézett ki, mint korábban. Fején virágokból font koszorú ékeskedett, felső testét birkabőr bekecs takarta. Mintha ókori, erdei isten lett volna. A lenyugvó nap sugarai vörösre festették az alakját. - Khieu apó - mondta nyugodtan. Mr. Boss nyelt egy nagyot. - Ő ... kicsoda? - Egy kambodzsai öregember. - Hm. És mit keres a fán? - Alighanem sárgarépát termeszt. Mr. Boss lépett egyet hátrafelé. - Már megbocsásson, atyám, de a sárgarépa... hm... nem fán terem. - Úgy látszik, Khieu apó ezt nem tudja. Különben nem csak sárgarépát termel odafent. -Hátmég... mit? - Például karfiolt is. Ja, és el ne feledkezzek a paradicsomról. Mr. Boss a fa felsőbb régiói felé bökte a mutatóujját. - Odafent? - Odafent. - De hiszen ott... nincs föld. - De van madárfészek - mondta Santarcangeli. Ebben a pillanatban egy férfi tűnt fel a rizsföld irányából. Gyorsan futott, mintha kergették volna. Santar-cangeli a nap vörös fényében is jól látta, hogy a fickó csuromvizes. - Hé! Henry! Merre vagy? Mr. Boss elhátrált Santarcangelitől, de a szemét nem tudta levenni az ágon lapuló Khieu apóról. - Itt vagyok... Alf. Mi a helyzet? A vizes férfi megtorpant, majd amikor megpillantotta Bosst, ismét futásnak eredt. Néhány pillanat múlva lefékezett mellettük. Ekkor vette csak észre Santarcan-gelit.
Lehajolt és szemrehányó képpel lihegett, mint a maratoni futó, akit a táv felénél rohadt almával dobáltak meg. - Hogy azt a... hogy az... Boss odaugrott hozzá, és átkarolta a vállát. - Mi történt, Alf? Mi a fene van veled? - A... vízbe... - lihegte a másik. - Beleestem... a vízbe. - Mért nem vigyázol jobban? - vert a vállára Boss. - Ez itt egy rizsföld vagy micsoda. Könnyen belecsúszhat az ember. - Én nem csúsztam bele, Henry - tiltakozott Alf. -Akkor hogy kerültél a vízbe? - Belelöktek. Mr. Boss meghökkenve meredt rá. - Belelöktek? Kicsoda? - Egy törpe, Henry. Boss önkéntelenül is felnézett a fára, aztán gyanakodva Santarcangelihez fordult. - Mondja... atyám, hány ilyen szakállas kis törpéjük van maguknak? - Kettő - morogta az atya. - Még jó, hogy nem hét. - Hé... Henry... Mi a rossebről beszéltek ti itt? - nézett rájuk gyanakodva a vizes fickó. - Csak nem itt is, mint a Man-szigeten... Csak nem itt is? Henry sóhajtott és biccentett. - Attól tartok, Alf, hogy igen. Cseberből vederbe estünk. Itt sem a vakolat lesz az igazi ellenfelünk. - Hanem... mi? - A természetfeletti - mondta Henry Boss.
29 Másnap hajnalban Santarcangeli arra ébredt, hogy a kilenc múmia és a két törpe indiántáncot jár az ablaka alatt. A tánc kiegészítéseképpen időnként vaskalapáccsal egy fémlapra ütöttek. Felkelt, felöltözködött, kinyitotta az ablakát és kinézett rajta. Közvetlenül az ablaka alatt két, eddig még sosem látott férfi sürgölődött egy betonkeverő körül. A keverő egyik kereke beszorult egy gödörbe, amit ki tudja, mi tört ki a betonjárdából, A két férfi közül az egyik piros, a másik zöld svájcisapkát viselt. Kék overalljuk tö-
kéletesen egyforma volt. Santarcangeli csak tüzetesebb vizsgálat után vette észre, hogy az egyiké olajfoltos, a másiké patyolattiszta. A zöld svájcisapkás a keverődob nyikorgásán át is meghallotta az ablak zsalujának a csattanását. Amint megpillantotta Santarcangelit, tisztelgésképpen a sapkájához emelte a kezét. - Jó reggelt, atyám. Felébresztettük? - Már fent voltam - legyintett az atya, pedig valójában még csak ébredezett, amikor meghallotta a zajt. - Nem akartunk ekkora balhét csinálni, csakhogy a kerék beszorult a lyukba. Nem tudja, mitől lett ide ez a lyuk? - Nem - mondta Santarcangeli. - De hiszen maga itt lakik, nem? - Ez igaz - mondta az atya. - Mindazonáltal nem ismerek minden lyukat az udvaron. - Érthető - mondta a másik, a piros svájcisapkás. -Mért, te talán ismersz minden átkozott kis kátyút az utcátokban? - Többnyire - mondta a másik. - Én biciklivel járok, ismernem kell. A zöld svájcisapkás az atyára mosolygott és a mellére bökött. - O'Connor vagyok, atyám. Ő meg Kennedy. De nem John, hanem Patrick. Nem bánja, ha kalapálunk még egy kicsit? Úgy beszorult a kerék, hogy csak na! Az atya körülnézett, aztán széles lendülettel kiugrott az ablakon. Nem esett nagyot, elvégre a félemeleten volt a szobája. A két fickó mégis úgy nézett rá, mintha angyal szállt volna közéjük. - Láttad ezt, Kennedy? - kérdezte O'Connor. - Láttam - bólintott a másik. - Istenuccse, ez a Pókember. - Én inkább a Batmanre gondolok. Maga kire gondol, atyám? - Én magukra - mondta Santarcangeli. - Ránk? - képedt el O' Connor. - Magukra - bólintott az atya. - Pontosabban arra, hogyha sokáig szarakodnak még itt ezzel a betonkeverővel, felverik az egész házat. Sőt még a másik kettőt is. A zöld sapkás meghökkenve bámult az atyára. - Hallod ezt, Kennedy? - Hallom, O'Connor. - Ez az atya itt azt állítja, hogy mi szarakodunk a betonkeverővel. Mély tisztelettel kérdezném, kedves atya, hogy mit ért ön szarakodáson?
Az atya mélyet sóhajtott. - Konkrétan azt értem, hogy ketten sem képesek kirántani ezt a tragacsot a lyukból. - Szóval ezt érti? - kérdezte O'Connor. - Ez önnek itt szarakodás? - Nekem az - mondta az atya. Santarcangeli érezte, hogy nem lenne szabad így beszélnie ezekkel az emberekkel, elvégre jóindulatú munkások, akiknek sikerült bekormányozniuk a betonkeverőt a lyukba, és most nem bírnak vele. Nem éles szavakra van szükségük, hanem segítségre. Mondta volna, hogy segíteni ugrott ki az ablakon, de O'Connor megelőzte. - Figyelj csak, Kennedy - mondta a piros sapkásnak. - Imádom azokat a fickókat, akiknek csak úgy jár a szájuk, mint a kacsa segge. Ezt akkor is kénytelen vagyok így kimondani, ha az illetők netalántán atyák. Tudod, miért, Kennedy? - Na miért? - Mert az igazság mindenek előtt. Te nem így gondolod? - Valahogy én is így. O'Connor az atya felé fordult. - Nem próbálná meg, atyám? Santarcangeliben ekkor már forrt düh. Nem a két svájcisapkásra haragudott, dehogyis rájuk, rájuk miért is haragudott volna? A természetfeletti lényekre haragudott, az ördögtől a múmiákig bezárólag. És a törpékre is, akik mérgezett tüskékkel szórakoznak. Nagyot mordult benne a harag, s kissé hangosabban és erőteljesebben szólt a zöld sapkás O'Connorra, mint akarta. - Üljön fel a tetejére, ember! O'Connor a mellkasára bökött. -Én-e? -Maga. - Minek a tetejére, Batman atya? - Ennek a pléhdoboznak a tetejére. - Hallod, Kennedy, ez a repülő atya pléhdoboznak nevez egy igazi, Caterpillar betonkeverőt. Ha a cég képviselője lennék, beperelném. - És ha megnyernéd, mi lenne? Szent Péteren hajtanád be a pénzt? - Üljön, fel, ha mondom! O'Connor megvonta a vállát. - Miért is ne? Ide jó lesz? - Csak kapaszkodjon - mondta az atya. - Nem szeretném elveszíteni. Maga is üljön mellé! - Én-e? - kérdezte Kennedy. -A haverja mellé. - Jól van - vigyorgott Kennedy. - Már fenn is vagyok. Nem akar fogadni, atyám?
Santarcangeli immár biztos volt benne, hogy belé is beleköltözött az ördög. Abban még nem volt egészen biztos, hogy hogyan történt és mikor, de hogy megtörtént, ahhoz kétség sem férhet. Olyan harag feszegette ugyanis a mellkasát, mely nem lehetett földi eredetű. Mintha ez a harag visszavitte volna a gyerekkorába, ami félelemmel vegyes örömmel töltötte el. - De - mondta az atya. - Fogadjunk. - Mibe, atyám? - nevetgélt O'Connor. - Mije van magának, amit el akar veszíteni? A keresztjét ne ajánlja fel, mert mi protestánsok vagyunk. - De úgy ám! - vágta ki büszkén Kennedy. - Fenékberúgásba - mondta az atya. A két svájcisapkás megdermedt. Fenékbe... rúgásba? - Vissza akarnak táncolni? - ráncolta össze a homlokát az atya. O'Connor megvakarta a feje búbját. - Hát... nézze csak, atyám... mi protestánsok vagyunk ugyan, de azért nem szoktunk katolikus papokat... izé... se... fenékbe rugdosni. Nem vagyunk fanatikusok. - Szóval gyávák? Kennedy és O'Connor összenéztek a betonkeverő tetején. O'Connor tekintete megkeményedett. - Ön, atyám, gyávának nevezett bennünket? - Csak akkor azok, ha nem vállalják a vereség kockázatát. - Oké - emelte fel a fejét O'Connor. - Ismertesse a feltételeit, atyám. - Elhúzom magukat a betonkeverővel együtt ötven méterre. Mondjuk... addig a fáig. - Az több annál - mondta O'Connor. - Nem számít, ne mondják, hogy nem vagyok nagyvonalú. Ha egyetlen rántással nem húzom el magukat odáig, akkor maguk rúghatnak tizenötöt a... ellenkező esetben én. Áll az alku? - Felőlem - vonta meg a vállát O'Connor. - Nem lesz ebből valami gáz, Sean? - Mi lenne? Nem lát bennünket senki. - Akkor is. Ha esetleg odafentről... - Hagyd már ezt a hülyeséget. Felkészült, atyám? Santarcangeli elkapta a kötél végét, amelyet korábban O'Connor és Kennedy erősítettek a keverőre. - Kapaszkodjanak!
Nagyot rántott a kötélen. Minden haragját beleadta a rántásba. Úgy érezte, mintha az ördög nyakán lenne a kötél és őt vonszolná maga után... Gyere, te rohadék, körülvonszollak a földön! Tényleg körül akarta vonszolni. Csak akkor tért magához, amikor már a tó partján járt a betonkeverővel, messze a háta mögött hagyva a megbeszélt fát. Amint elszállt a vörös köd a szeme elől, aggódva nézett hátra. Amit látott, majdnem kijózanította. A két svájcisapkás úgy kapaszkodott a betonkeverőbe, mintha keskeny, korhadt deszkába kapaszkodtak volna a háborgó tengeren. - Álljon már meg, atyám! Kérem... álljon meg! Az atya a tó partján megállította a betonkeverőt. A két svájcisapkás lekászálódott róla, aztán tántorogva megállt a víz mellett. .. .Tíz perc múlva Mr. Henry Boss felébresztette Mr. Castelnuovót. - Mi a baj, Henry? - kérdezte Castelnuovo. - Jézusom, csak nem történt ismét valami? - Csak azt akarom kérdezni, uram, hogy... biztosan nem tévesztettünk címet? Castelnuovo megsimogatta borostás képét. - Ezt hogy érti, Henry? - Úgy, uram, hogy néha azt hiszem: missziósház helyett az őrültek házába kerültünk. - Ebben lehet valami - biccentett Castelnuovo. -Mindazonáltal mire alapozza a feltételezését, Henry? - O'Connorra és Kennedyre, uram. - Miért? Mi van velük? Hol vannak egyáltalán? - Egy kis tó partján, uram, a fákon túl. - A fákon túl? Mi a fenét csinálnak ott? - Hát éppen ez az, uram, hogy mit csinálnak. - Miért? Mit csinálnak? - Én inkább azt kérdezném, hogy az őrült pap mit csinál? - Santarcangeli atya? - Őrült a pasas, nem is vitás. - Miért, Henry? - kérdezte Castelnuovo kétségbeesetten. - Mit csinál? - Most éppen O'Connort és Kennedyt rugdossa fenékbe. - Jézusom! Meg fogják ölni azt a papot! Henry Boss savanyúan elvigyorodott. -Azt hiszem, uram, hogy inkább a fordítottjától kellene tartanunk.
30 Az atya az ágya szélén ült, és maga elé bámult. Vajon mit szólna a kardinális úr, ha megírná neki, hogy néha építőmunkásokkal fenékbe rugdosósdit játszik. Nem dicsérné meg érte, az biztos! Amíg a közelmúlton töprengett, megnyikordult az ajtaja. Előbb azt hitte, lágy huzat nyikkanthatta meg, amikor aztán a nyikorgás megismétlődött, arra gondolt, hogy talán valaki be akar jönni a szobába. Úgy, hogy ő ne vegye észre. Morgott, lehajolt, felvette a kis sámlit a padlóról, amit éppen lábpihentetőnek használt, megmarkolta, és széles mozdulattal kitárta az ajtót. Egyetlen pillanatig azt hitte, hogy valamelyik múmia látogatta meg, és már emelte a sámlit, hogy meggyőződhessen róla, vajon hogyan viselkedik egy több ezer éves zombi, ha fejbe találják egy keményfából készült sámlival, de ekkor nagyot ordított valaki odakint. -Ne! Neeee! Atya! Neee! Santarcangeli kezében megállt a sámli. Egy fekete arc bontakozott ki előtte a félhomályból. Furcsán festettek egymás mellett: a fekete és egy csukaszürke közvetlenül a fekete mögött. - Ön az, Mr. Jenkins? -Én vagyok. - Ez itt pedig... ha jól látom... A szürkeképű eltolta maga elől Jenkinst. - Bemehetek végre? - Jöjjön, felügyelő. Hardy felügyelő betántorgott Santarcangeli szobájába. Nem sokat teketóriázott: egyenesen az ágy felé vette az irányt. Ráült a szélére, és addig ügyeskedett, míg meg nem támasztotta a hátát az atya nagypárnájával. - Isten hozta, felügyelő - üdvözölte az atya. - Nem kellett volna annyit kéretnie magát, hogy bejöhessen. Az ajtóm mindig nyitva áll ön előtt. - Ennek örülök - nyögte a felügyelő. - Különben köszönöm, hogy érdeklődik az egészségi állapotom iránt, már jól vagyok. Hát ön? - Tűrhetően - biccentett az atya. - Nem látta mostanában azt az öregembert, tudja, aki a tüskéjével... - Nem - mondta az atya. A felügyelő mosolyt erőltetett az arcára.
- Nem mintha bántani akarnám, vagy ilyesmi... óh, nem... egyáltalán nem, csak éppen el szeretnék beszélgetni vele, és talán még puszit is nyomnék a buksijára. Esetleg megkérném, hogy tanítson meg fára mászni. Szóval atyám, merre találom a fickót? - Fogalmam sincs róla - tárta szét a karját az atya. - Talán a fák környékén lehet. Vagy a rizsföldnél, vagy a kis tónál. Tudja, van egy kis tavacska is a fákon túl... - Már érdeklődtem - mondta a felügyelő. - Senki nem látta az utóbbi időben. Azaz, mindenki látta, csak nem egy helyen. Ide fiit meg oda fut. Senki nem tudja, hol bujkál. Ön talán tudja, atyám? - Honnan tudnám? - hökkent meg az atya. - Csak azért mondom, mert... Miss Parker szerint itt kell lennie önnél. - Nálam? - hökkent meg az atya. - Ez ostobaság. És ki az a Miss Parker? - Belső építész. Mr. Castelnuovo alkalmazottja. Bármennyire erőltette is az agyát az atya, nem emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna ezzel a bizonyos Miss Parkerrel. - Azt állította, hogy itt van nálam? -Azt mondta, kinézett az ön ablakán. Ezen itt, ni! - Ez lehetetlen! - Majd elválik - morogta Hardy. - Az az érzésem, hogy ön... hogy is mondjam csak... elhallgat előlem valamit, atyám. - Ezt meg honnan veszi? - Gondolkodtam a történteken. És felhívtam egy barátomat, akinek jó összeköttetései vannak bizonyos felsőbb, egyházi körökhöz. Érti, atyám? Hardy felügyelő igyekezett fenyegetőn nézni az atyára, ám ez a nézés még nem sikerült tökéletesen. Inkább törődött volt, mint fenyegető. -Értem, azaz... - Nos, ez a valaki, akinek a személyéről nem beszélhetek, azt állította, hogy Villafranca kardinális, a maga főnöke, nem igazán kedvelt a Vatikánban. Sokan nem szeretik. Tudja, miért? Mert sarlatánnak tartják. Aki gyakran megfeledkezik magáról, és legfőképpen az egyház parancsairól. Még sztrájkokban is részt vett Latin-Amerikában, sőt egyesek azzal is meggyanúsították, hogy gerillákkal cimborál. Márpedig ha ő a maga főnöke, akkor maga sem örvendhet valami nagy népszerűségnek, nem igaz? Santarcangeli hallgatott. Vajon mi az ördögre akar kilyukadni a felügyelő?
-Amint hallottam, Villafranca kardinális tevékenyen részt vett ördögűzésekben, sőt szellemeket is idézett. - Ez nem igaz! - tiltakozott az atya. - Én csak hallottam róla, nem voltam jelen. Szóval, az a hír járja önről is, atyám, hogy olyasmikbe üti az orrát, amik ugyancsak csípik egyesek szemét a Vatikánban. És ön igencsak nagyvonalú, atyám, akárcsak a főnöke. - Megtisztelne, ha felvilágosítana róla. - Éppen azt teszem. Szóval, atyám, az a hír járja önről, hogy néha nagyon is szabadon kezeli a törvényeket. Azt vallja, hogy vannak olyan általános törvények, amelyek felülírják az egyes országok törvényeit. Igaz ez? Az atya nem válaszolt. - Volt olyan ország, ahonnan ezért ki is utasították. Például Nepálból. Santarcangeli lebiggyesztette az ajkát. - Ön aztán tényleg mindent tud rólam. - Mr. Jenkins vette át az üzeneteket, amíg beteg voltam. Tudja, mi történt velem? - Tudom - bólintott az atya. - Megvizsgálták a tüskét és meszkált találtak rajta. A meszkált, amint ön bizonyára nálam is jobban tudja, kaktuszból nyerik ki Amerikában, és kábítószerként is használják. Szóval, az a kis pasas, a törpe a fán, ezt az izét szúrta belém. Ez pedig annyit jelent, hogy gyilkossági kísérletet követett el a rendőrség felügyelője ellen. Elég súlyos vád, nem? - Kétségkívül az - bólintott az atya. - Ezért aztán le kell tartóztatnom a fickót. - Rosszul tenné, felügyelő. - Azt bízza csak rám. Majd én eldöntöm, hogy mit tegyek. Nos, Jenkins és én kisétáltunk a kertbe. Az őrmester volt olyan kedves és felmászott arra a bizonyos fára. - Gratulálok - dicsérte az atya. - Az öreget azonban nem sikerült megcsípnünk. Ekkor közölte egy hölgy, Miss Parker, hogy az ön ablakán látta kinézegetni. Még grimaszokat is vágott rá. - Honnan tudta Miss Parker, hogy melyik az ablakom? - Én tudom, és ez éppen elég. Most pedig itt vagyok, hogy letartóztassam a fickót. Csak ne lennék... még any-nyira... annyira... fáradt. Jenkins!
- Parancs, főnök! - Nézze meg a szekrényt! Jenkins kinyitotta az egyetlen szekrény ajtaját. A pap felöltőjén kívül nem volt benne semmi. Jenkins még meg is rázta, de az öreg - Khieu apó - csak nem esett ki belőle. Jenkins felemelte az atya sarokba állított bőröndjét is, majd visszatette a helyére. - Itt nincs, uram. A felügyelő ekkor észrevett egy seprőt a másik sarokban. - Jenkins! Kotorjon be vele az ágy alá! Jenkins felvette a seprőt és bekotort. Maga sem hitte, hogy találna ott valakit. A seprő megremegett, majd eltűnt az ágy alatt. Mintha egy óriási porszívó szívta volna be. -Uram, ez... Mielőtt a felügyelő megakadályozhatta volna, Jenkins a seprő után mászott. -Vigyázzon, Jenkins! Elkésett a figyelmeztetéssel. Jenkins fájdalmasan felüvöltött, és rúgkapálni kezdett. - Megharapott, uram! Valaki megharapott! A következő pillanatban egy gyerekféle alak ugrott ki az ágy alól és megállt szemben velük. - Megszúrlak, megszúrlak, megszúrlak! - kiáltotta a felügyelő képébe. - A karénok mérge halálos! Megszúrlak és meghalsz! - Jézusom, Jenkins, ne hagyja, hogy... Khieu apó a felügyelő felé szúrt. Hogy volt-e egyáltalán valami a kezében, azt Santarcangeli nem tudhatta, mindenesetre igyekezett védeni tőle a felügyelőt. Jenkins eközben halált megvető bátorsággal el akarta kapni Khieut, de az öreg olyan gyorsan pattogott a szobában, mint a gumilabda. - Ezt nektek! Ezt nektek! Ezt nektek! Egyezményes jeleket mutogatott a két zsarunak, aztán fejjel előre kivetette magát az ablakon. A felügyelő összetette két kezét. - Ha még egyszer azzal bíz meg valaki, hogy egy missziósházban nyomozzak, kitaposom a belét! Erre mérget vehetnek! Behunyta a szemét és sokáig úgy is maradt.
31
Cirka fél órába került, amíg magához tért. Jenkins először azt hitte, a felügyelőnek vége, tíz perc elteltével aztán megkönnyebbülve nyugtázta, hogy még lélegzik. Húsz perc múlva kinyitotta a szemét, majd inni kért. Fél óra múlva pedig már arra is képes volt, hogy felüljön az ágyon. - Hol van az öreg... Jenkins? - kérdezte rekedt hangon. - Lelépett, uram. - Miért nem ment... utána? - Mert akkor egyedül kellett volna hagynom önt az atyával. - Jól tette, hogy itt maradt - dicsérte meg a felügyelő. - Vegye elő a stukkerját és tartóztassa le. - Kit, uram? - Santarcangeli... atyát. - Hogyan... tartóztassam le? -Ne legyen már hülye, Jenkins! Vegye elő a revolverét, és fogja rá. - Nincs nálam, uram. A főnökasszony megtiltotta, hogy fegyveresen... - Nem emlékszem rá, de mindegy. Akkor fogja az én fegyveremet... - Azt is leadtuk, uram. - Akkor vegye elő a körömreszelőjét és azzal tartóztassa le. - Nincs körömreszelőm, uram. A felügyelő becsukta a szemét. Mikor kinyitotta, a világ minden fájdalma benne tükröződött. - Miért? - nézett Santarcangelire. - Miért? - Fogalmam sem volt róla, hogy itt rejtőzik a szobámban - sajnálkozott az atya. - És ezt én el is higgyem? - Talán csak körül akart nézni egy kicsit idebent. Az atya észrevette, hogy verejtékcseppek gyöngyöznek a felügyelő homlokán. - Ez egyáltalán nem tréfa... atyám. Itt gyilkosság történt, mégpedig nem is egy... ha minden igaz. - Tisztában vagyok a helyzettel, felügyelő. Ámbár még egyáltalán nem biztos, hogy gyilkosságról van szó. - Éppen ön mondja ezt? A nővérek nem szoktak öngyilkosok lenni. Öntől tudom. - Néha előfordul. Ezt is én mondtam. - De van még itt más is - sóhajtotta a felügyelő. -Vannak múmiák, „akik" helyet cserélgetnek egymással, továbbá, hajói vagyok
informálva, az ördög is itt kavar a környéken. Maga szerint mi történik itt, atya? - Én is erre próbálok rájönni. - Vagy maga csinálja a hókuszpókuszt. - Miért csinálnám? - kérdezte szelíden az atya. - Nem látok bele a kártyáiba. De előbb-utóbb bele fogok, és akkor magának vége. Ezt jegyezze meg, atyám! Santarcangeli bólintott. - Megjegyzem, felügyelő. Abban egyetértett Hardy val, hogy valaki keveri a kártyákat a háttérben. Arról viszont fogalma sem volt, hogy kicsoda és miért.
32 Miss Parker alaposan meglepte az atyát. Őszintén szólva, nem erre számított. Hogy végül is mire számított, aligha tudta volna megmagyarázni, de hogy nem erre, az biztos. Miss Parker egyáltalán nem volt az a gyengéd, érzékeny virágszál, amilyennek a papok szeretnék, ha a nők lennének, nem, Miss Parker ennek éppen az ellenkezője volt. És mégis csinos. Felettébb csinos - állapította meg rögvest az atya, amikor Miss Parker belépett a szobájába. Miss Parker annak ellenére sem öltözte túl magát, hogy tudta: egyházi személyhez megy látogatóba. Szürkéskék jeans nadrágja úgy feszült a fenekén, hogy az atya attól tartott, egyszer csak szétreped, és akkor itt áll majd egy szétrepedt nadrágú, muszklis nővel szemben a szobájában. Merthogy Miss Parkernak olyan izmok feszültek a bőre alatt a karján, hogy még a férfiak között is előkelő helyezésre számíthatott volna egy első osztályú szkanderversenyen. - Santarcangeli atya? - kérdezte kellemesen búgó hangján, amikor halk kopogtatás után belesett az ajtón. - Joana Parker vagyok. - Örvendek, Miss Parker. Engem keres? - Önt, atyám. -Jöjjön be, kérem. A nagydarab, csinos lány belépett a szobába. Udvariasan biccentett, aztán szinte szégyenlősen elmosolyodott. - Éppen olyan, amilyennek elképzeltem, atyám. Santarcangeli szemöldöke felszaladt a homlokára.
- Amilyennek elképzelt? Honnan tud maga egyáltalán rólam? - Petrovich atyától. Santarcangelinek nem kellett megkérdeznie, ki az a Petrovich atya. Annak idején együtt tanultak a szemináriumban, együtt szentelték fel őket, és mindketten felkeltették Villafranca őeminenciája érdeklődését. Villafranca kardinális akkor szervezte meg az egységét, s komoly szerepet szánt benne mindkettőjüknek. Csakhogy az élet közbeszólt. Hogy mi történt Petrovich atyával, máig sincs tisztában vele; egyesek azt állították, hogy belekeveredett valamibe DélAmerikában - azok közé állt, akik ellen harcolnia kellett volna. Egyszer meg is akarta kérdezni a kardinálistól, hogy van Petrovich atya, ám valamiért mégsem kérdezte meg. Talán attól tartott, hogy Villafranca rendre utasítja a kíváncsiságáért. Később pedig valahogy úgy alakult, hogy egészen meg is feledkezett róla. Santarcangeli hellyel kínálta a lányt. - Foglaljon helyet, kisasszony. A kisasszony helyet foglalt. - Örülök, hogy szemtől-szembe ülhetek önnel, atyám. Petrovich atya sokat mesélt önről. - Ez igazán... kedves tőle - felelte némiképpen zavartan Santarcangeli. - Kedves, hogy még nem felejtett el. - Ó, hát azért az nem volt még olyan régen, hogy együtt tanultak. - Hogy van Sámuel atya? A lány széttárta a karját. -Amikor utoljára láttam, még jól volt. Akkortájt esett át egy súlyos betegségen. A varázsló szerencsére kikezelte belőle. -Varázsló? - Arrafelé nincsenek orvosok. Ha beteg valaki, a varázsló kezeli. - Hol van az az arrafelé? - Venezuelában - mondta Miss Parker. - Ott találkoztam vele. Az indiánok között. Messze a civilizációtól. - Hm. Ön talán... érdeklődik az indiánok iránt? - Csupán elkísértem valakit. - Értem. Az a fő, hogy Petrovich atya jól van. Ennek örülök. - Pedig nem volt könnyű dolga a varázslónak. A kehu ragaszkodott hozzá. - Pardon? - Mondom, a kehu ragaszkodott hozzá. Mármint Petrovich atya testéhez. Majdnem a varázsló is belehalt a kiűzésébe. Santarcangeli atya összeráncolta a szemöldökét. - Ki az a kehu?
- Szellem - mondta a lány. - Erdei szellem. Faodúk-ban lakik, és megszállja az embereket. Akit megszáll, beteg lesz, és meghal. Előtte viszont csúnya dolgokat művel a szerencsétlennel. - Petrovich atyát is megszállta? - Őt is. Az atya... hm... vigyázatlan volt. Szántszándékkal ment oda a borimhoz, ha jól értettem, mert nem könnyű megérteni a nyelvüket. Már csak alig százan beszélik; Jacques szerint egy évtized múlva kihal. - Ki az a Jacques? - Vele voltam Venezuelában. Aztán gyorsan el kellett onnan jönnöm. A borim pedig egy bálvány. - Az atya úgy látta, mintha rövid időre elhomályosult volna a lány tekintete. - Fabálvány. Ma már nehéz lenne megmondani, hogy kit ábrázol. Értem alatta, hogy embert vagy állatot. És azt sem tudja senki, hogyan került oda. A borimot tíz lépésnél jobban nem szabad megközelíteni. De Petrovich atya mégis megtette. És bele is betegedett. Megszállta a kehu, aki a borimba költözött. Addig faodúban lakott, aztán egyszer csak beköltözött a borimba. Az atya be akarta bizonyítani, hogy a borim ártalmatlan, állítólag még fel is mászott rá, én akkor még nem voltam ott, így nem is láthattam. Jacques szerint az atya ostobaságot követett el, nem lett volna szabad ilyen kalandba bocsátkoznia. Akár létezik kehu, akár nem, nem jó a régi bálványokat piszkálgatni. - Azt hiszem, bölcs ember ez a Jacques. - Hát igen - sóhajtotta Miss Parker. - Talán valóban nem lett volna szabad. Az atya mégis megtette, aztán súlyosan megbetegedett. A varázsló hozzáköltözqW és gyógyította. Azt mondta nekem, hogy a kehu belebújt az atyába, és most nagyon jól érzi magát benne, nem akar kiköltözni belőle. De ő mindent megtesz, hogy kizavarja. Santarcangelit ettől a pillanattól kezdve érdekelte a dolog. Rájött, hogy a varázsló tulajdonképpen egy démont igyekezett kiűzni Petrovich atyából. - Emlékszem, este volt, amikor meghallottam az atya kiáltásait. Azt hittem, haldoklik, ezért befutottam a kunyhóba, ahol a varázsló gyógyította. A békának ekkor már felvágták a hasát és a mellére fektették. - Békának? - hökkent meg Santarcangeli. - Egy tavi békának. Azt mondta a varázsló, hogy így kell tenniük. Fel kell vágni egy béka hasát, hogy a kehu beleköltözhessek, ha már kimenekült az atyából. És vigyázni kell arra is, hogy senkin, aki a
kunyhóban tartózkodik, ne legyen nyílt sebhely. Különben előfordulhat, hogy a kehu nem a békába, hanem abba az illetőbe bújik bele. Szóval, felvágták a béka hasát és az atya mellére fektették. Azért ordított szegény, mert a kehu már jött volna ki belőle, de még ragaszkodott is hozzá. Akkor léptem be a kunyhóba, amikor a kehu éppen elhagyta a testét. - Honnan tudja, hogy elhagyta? - Elaludt az égő gally. A mindig égő gally. Ilyet tettek a kunyhó közepére. Ha a gally kialszik, azt jelenti, hogy a kehu már kinn van. - És? - türelmetlenkedett az atya. - Ekkor léptem be én a kunyhóba. Pedig nem lett volna szabad. Sajnos, a varázsló korábban nem mondott el mindent nekem. Nem említette a sebet, csupán megtiltotta, hogy a közelükbe merészkedjek. - De maga nem törődött ezzel. - Szegény atya annyira ordított, hogy azt hittem... a végén még megölik valami hókuszpókusszal. Egyszerűen csak segíteni szerettem volna rajta. Ellöktem az útból az őrt álló indiánt, és berontottam a kunyhóba. A ke-hu éppen akkor jött ki az atyából. És sajnos... megtörtént a baj. Legalábbis az indiánok szerint. A kehu nem a békába költözött. - Hanem kibe? Miss Parker lehajtotta a fejét. - Belém, atyám. -Magába?! - Legalábbis a varázsló szerint. Merthogy volt rajtam egy nyílt sebhely. Két nappal azelőtt elvágta a lábam szárát egy nádlevél, és még nem gyógyult be. Abban a pillanatban, ahogy az atya megkönnyebbült, vérezni kezdett a sebem. A varázsló rikoltozott, majd elfutott, miközben rám mutogatott. így történt, hogy a béka helyett belém költözött a kehu. - Észrevett valamit egyáltalán magán? - kérdezte óvatosan az atya. - Nem. Akkor még nem. Leragasztottam a sebet, miután meghintettem fertőtlenítővel. - Azt bizony okosan tette. - Másnap pokoli fejfájásra ébredtem. Remegett kezem-lábam. Délelőtt már mindenki tudta, hogy a kehu-űzés balul sikerült: a kehu a béka helyett belém költözött. Nagyon beteg lettem, atyám. Aztán bekövetkezett, ami... mit is mondjak, atyám? Az atya hallgatott. Miss Parker megnyalta a szája szélét.
- Bekövetkezett valami... amire nem számítottam. Az indiánok nem törődtek többé velem. Jacques megpróbálta ugyan rábeszélni őket, hogy keressék meg a varázslót, és próbálják meg kiűzetni vele belőlem is a ke-hut, de még az atya közbenjárására sem álltak kötélnek. A varázsló eltűnt, majd azt üzente nekünk, hogy nem tehet semmit, egy elrontott kehuűzést nem lehet helyrehozni. Végleg el kell távolítani engem a faluból. Vagy megölni. Ámbár ezt sem tanácsos, mert akkor a kehu magától kijön belőlem, és új testet keres. Szóval, bonyolult ez, atyám. Ekkor... Jacques tanácskozott az indiánokkal. Egész délután a nagy kunyhóban ült, és győzködte őket. Végül aztán feladta. - És? - kérdezte rosszat sejtve az atya. - Jacques bejött hozzám, és sokat beszélt. Jó, ha a negyedét értettem, olyan magas volt a lázam. Éreztem, hogy úgy rázza a testem, mintha egy óriási légkalapácson ültem volna. Azonkívül szakadt rólam a veríték. Néha csak Jacques száját láttam; láttam, hogy mozog, de a hangja már nem jutott el hozzám. Aztán egyszer csak kitisztult a fülem. Jacques éppen arról beszélt, hogy neki ez az élete. Ő mindent feláldozott érte, és most le kellene mondania róla. Ezt nem teheti meg. Meg kell értenem. Szeret, de akkor is meg kell tennie. Ábrahám is fel akarta áldozni Izsákot, és szemrebbenés nélkül meg is tette volna, ha az Úr nem ad neki ellenkező utasítást. Néha nagy áldozatot kell hoznunk azért, hogy beteljesítsük a sorsunkat. Homlokon csókolt, és én nem emlékszem többé semmire. Csak a folyóparton ébredtem fel, az itatónál. Ahol a jaguárok isznak. -Ezt nem értem... - Pedig egyszerű a dolog. Az indiánok válaszút elé állították Jacquesot. Vagy velem együtt azonnal elhagyja a falut, vagy pedig a varázsló utasítását követi. Jacques ez utóbbit választotta. Kirakott a jaguáritatóhoz. - De hát... miért éppen oda?! - Hogy öljenek meg a jaguárok vagy a krokodilok, ott, ahol egyszer őt is megtámadták és majdnem leszakították a bal karját. Akkor a falu megszabadul a kehutól. Óriási szerencsémre arra jött egy csónaknyi pasas, akik gyémántot kerestek, és felvettek a csónakjukba. - Ki volt ez a Jacques, kisasszony? - Hát azt nehéz lenne elmondanom, atyám sóhajtotta Miss Parker. Őszintén szólva, magam sem tudom. Egy azonban biztos: alaposan belebolondultam. Úgy, ahogy egy szerencsétlen kis fruska bolondul
bele egy filmszínészbe. Caracasban dolgoztam, egy nagy szálloda belső berendezését végeztük. Ekkor ismerkedtem meg vele. Jacques úgy ismerte az őserdőt, mint a tenyerét. És úgy tudott beszélni róla, hogy egyszeriben ott éreztem magam én is. A füvekről, a fákról, a bogarakról, de legfőképpen a virágokról mesélt. Egyszer aztán... bocsásson meg, atyám, talán nem illik, de mégis el kell mondanom, hogy megértse. Napokig beszélt a virágokról és a különböző fákon élősködő kúszónövényekről. .. amikor is elhatároztam, hogy bemegyek hozzá a szobájába... mert addig inkább csak a szálloda parkjában találkozgattunk. Jacques megígérte, hogy vacsorát rendel és pezsgőt, én felöltöttem a legkulturál-tabb ruhámat - őszintén szólva, nem voltam valami ruhabőségben, elvégre dolgozni mentem Caracasba, nem bálokba járni - megkopogtattam az ajtaját... ő kinyitotta, és ott állt előttem... még most is kiver tőle a víz... - Hogy állt ott? - kérdezte értetlenül az atya. - Mint egy erdei isten. -Hm. - Virágkoszorú volt a fején... leeresztette a haját... tulajdonképpen ez volt minden öltözéke. -Úgy érti... - Úgy, atyám. Én meg kész voltam. Akkor éjszaka elhatároztam, hogy követem az indiánok közé. Említett egy még sosem hallott indián törzset, hogy hozzájuk megy, megnézi, hogy élnek, és talán könyvet is ír róluk. - Néprajzkutató volt? -Nem hinném. - Biológus? - Az sem. Nem hiszem. - Akkor mi? - Fogalmam sincs róla. Imádta az erdőt. Napokig kószált benne. Volt úgy, hogy elment sétálni, és csak három nap múlva tért vissza. Addig én az indiánokkal éltem, és vártam vissza. Jól megérttette magát velük. Nem félt felmászni a legmagasabb fára sem. - Maga mire gyanakodott? - Gyanakodni?! Nem gyanakodtam én semmire. Csak szerettem. Számomra isten volt: az erdő istene. - Hm. Eszerint otthagyta a munkáját, és elment Jacques-kal az őserdőbe. - Igy van. - Mit szóltak hozzá a munkatársai?
- Hogy mit szóltak? Természetesen azt mondták, hogy őrült vagyok. Én meg azt feleltem, hogy ők az őrültek, amiért itt dolgoznak egy tégladobozban, amikor odakint az őserdőben tombol az élet és a szerelem. - Szóval csak ennyit tud Jacques-rói? Miss Parker megnyalta a szája szélét. - Talán kissé többet is. Most már, atyám, hogy úgy mondjam, felszabadultam a varázsa alól. Ahogy visszaemlékszem rá... mintha keresett volna valakit. Akkor nem is vettem észre az ilyesmit, vagy nem akartam észrevenni. Nem akkrtam, hogy bármi is közénk álljon. Azt akartam, hogy maradjon minden változatlan, maradjon minden úgy, ahogy van. Szép és mozdulatlan. De azért most, ahogy visszagondolok rá... feltétlenül keresett valakit. Sokat kérdezősködött idegen emberektől. Néhányszor megkérdeztem, hogy mit akart tőlük, ilyenkor mindig elütötte valamivel a dolgot. Hogy az utat kereste, meg ilyesmi. Csakhogy ez nem lehetett igaz. Az emberek többnyire a fejüket rázták. Miért rázták volna, ha a legközelebbi faluba vezető út után tudakozódott, mint ahogy állította. Azt mindenkinek ismernie kellett. Aztán egyszer egy képet is láttam nála. Sokszorosított kép volt. Egy férfit ábrázolt. Kiesett a tárcájából, amikor öltözködött. Felvettem és megkérdeztem tőle, ki az. Nem nagyon érdekelt a dolog, elvégre más lett volna a helyzet, ha egy bikinis nő képe lett volna. Akkor talán bele is őrültem volna a féltékenységbe. Azt mondta, hogy a tanára volt. Erre nem kérdezősködtem tovább. Láttam rajta, hogy nem szívesen beszélne róla. Arra gondoltam, hogy talán nem végezte el az egyetemet, talán kirúgták, ki szeret más életében vájkálni? Az az érzésem, hogy Jacques ezt a férfit kereste. - Mi történt Petrovich atyával? - Ezt sem tudom. Azóta sem hallottam felőle. Pedig akkor napokig mesélt nekem mindenféléről. Még önről is, atyám. Amint felgyógyultam, visszamentem a cégemhez... Sajnos, atyám az a helyzet, hogy bár a szabadságomat visszanyertem... az egészségemet nem sikerült. Az atya Miss Parker duzzadó izmaira, telt kebleire pislogott, és megállapította magában, hogy nem úgy néz ki, mintha nagyon beteg lenne. Legalábbis fizikai értelemben nem. - A kehu még mindig itt van bennem. - Honnan tudja?
- Érzem, atyám. Azóta úgy érzem, hogy sosem vagyok egyedül. Ha belenézek a tükörbe, mintha más nézne rám a szemeimből. Valaki, aki bennem rejtőzik. - Hangokat is hall? - Hála istennek, nem. Nem vagyok skizofrén, ha erre gondol, és kényszerképzeteim sincsenek. De biztos vagyok benne, hogy bennem lapul. Az atya megcsóválta a fejét. - Mit gondol... mit akarhat magától? - Ezt, sajnos, nem tudom. Lehet, hogy nem is akarom tudni. Az atya az orra hegyére illesztette a mutatóujját, mint mindig, ha erősen törte valamin a fejét. - És odaát? Úgy értem, az indiánok között? Ott mit tesz a kehu azzal, akit megszáll? - Átveszi felette az uralmat. Először is megbetegíti. Van, hogy meg is öli. Ezt persze csak végső esetben teszi, elvégre akkor neki is új helyet kell keresnie. Egy másik testet. Ám ha nem öli meg, hanem csak átveszi az uralmat felette, nos, akkor bármire kényszerítheti. Egyszer magam is menekültem egy kehutói megszállt ember elől. Szomszéd törzsbeli férfi volt, de a törzse elűzte magától. Egyedül kóborolt az őserdőben és a nádasokban. .. Az emberek féltek tőle, elvégre sokat megölt közülük. -A kehutói megszállt ember tehát gyilkos? - Öntudat nélküli gyilkos - biccentett a lány. - Zom-bi. Néha a többiek nem is tudnak róla, hogy kehu lakik benne. Hát így áll a helyzet, atyám. - Végül is... mit óhajt tőlem, kisasszony? Miss Parker mélyet sóhajtott. - Önről azt tartják, hogy ördögűző, atyám. Akárcsak Petrovich atya volt. Önöknek hatalmuk van az ördögök és a gonosz lelkek felett. - Bárcsak lenne! - sóhajtotta az atya. - Én hiszem; hogy van. Vannak emberek, akikben megvan a képesség, hogy ellent tudjanak állni a gonosznak, és képesek is legyőzni. Ön ilyen ember, atyám! Ezért kérem, könyörögve kérem... – Összekulcsolta a kezét, és ha a pap meg nem akadályozza, talán térdre is vetette volna magát előtte. - Kérem, atyám... - Mit kér tőlem, kisasszony? - rebegte Santarcangeli atya. - Hogy űzze ki belőlem a kehut!
33 Santarcangeli dermedten állt, karjában a zokogó nővel. Jó néhány perc sorjázhatott így el ebben a szokatlan és illetlen pózban, míg végre az atya erőt vett magán, és leültette Miss Parkért egy székre. - Kérem, kisasszony, nagyon kérem. Miss Parker, amint megérezte, hogy Santarcangeli eltávolodott tőle, kinyitotta a szemét. - Megteszi, atyám? Santarcangeli habozott. Ha igent mond, a lány bizonyára arra gondol, hogy valami látványos ördögűző szertartásban lesz majd része. Ebből pedig ki kell ábrándítania. - Az a helyzet, kisasszony... A lány rimánkodva kulcsolta össze a kezét. -Megteszi? Santarcangeli bólintott. - Megteszem. -Mikor? - Már meg is kezdtem a gyógyítását. - Megkezdte? - hökkent meg a lány. - De hiszen semmi nem történt... ami arra utalna. - Ezt bízza csak rám. Minden ördögűzőnek megvannak a módszerei. Kérdezhetek még én is öntől valamit? - Hogyne, atyám, amit csak akar. - Mit gondolt, amikor meglátott egy férfit magára kacsintgatni az ablakomból? -Arra gondoltam, hogy vajon mit kereshet egy kínai az ön szobájában? - Aztán mondott valamit, amitől Santarcangeli úgy érezte, hogy nyomban le kell ülnie egy székre. Mintha egyetlen pillanat alatt elzsibbadtak volna a lábai. - Már azt hittem, hogy a kapcsos bibliát őrző Hua atya az. - Ki... csoda? - nyögte Santarcangeli. - Hát... Hua atya. Fogalmam sincs róla, miért éppen ő jutott az eszembe. - Maga ismeri... Hua atyát? Immár Miss Parkeren volt a meghökkenés sora. - Én... dehogyis ismerem. Vagyis... fogalmam sincs róla, kicsoda. - De valamit mégiscsak tud róla!
- Csupán... annyit, amennyit Jacques-tól hallottam. Santarcangeli valahogy biztos volt benne, hogy a kapcsos bibliával egy igazán fontos nyomra bukkant. Csak aztán ne csalatkozzék a reményeiben!
34 Santarcangeli főzött egy teát, aztán leült a Miss Parkerral szemben lévő székre. - Kóstolja meg, saját keverék. Miss Parker megszagolta a kancsóból felszálló párát. - Kellemes az illata. Milyen tea? - Ginseng - mondta az atya. - Bár nem a jól ismert ginseng gyökérből készült. Létezik egy hozzá hasonló gyökér, annak legalább annyira élénkítő a hatása. Összetereli az elkóborolt gondolatokat. A lány gyanakodva nézett rá. - Ez is már a... kezelésem része? - Vegye úgy - mondta az atya. A lány biccentett. - Rendben van, atyám. Nem fogok kíváncsiskodni. Mindent megteszek, amit csak óhajt. - Igya meg a teáját. És közben beszéljen nekem erről a bizonyos... Hua atya kapcsos bibliájáról. Miss Parker belekortyolt a teájába, májd segítőkészen az atyára pislogott. - Beszélnék én annyit, amennyit csak óhajt, atyám, ha tudnék. De a nevén kívül jószerével semmit sem tudok róla... De várjon csak... atyám! Miss Parker elsápadt. Megremegett a kezében a teáscsésze. Santarcangeli azt hitte, ki is borítja, de végül is a lány úgy tette le az asztalra, hogy egyetlen csepp sem löttyent ki belőle. - Hát ez... hát ez... igazán furcsa, atyám. Az atya döbbenten meredt rá. Úgy érezte magát, mintha véletlenül darázsfészekbe nyúlt volna. - Mit tud róla, Miss Parker? - kérdezte, megpróbálva leplezni az izgalmát. - Tulajdonképpen semmit. És nem is gondoltam semmiféle összefüggésre. - Igen? - türelmetlenkedett az atya. - Miről van szó?
- A naplómról - mondta elpirulva Miss Parker. - Az ön... naplójáról? - kérdezte csalódottan az atya. - Gyerekkorom óta minden áldott nap írok bele valamit. Hogy mi történt ezen és ezen a napon. Ahogy a naplókba szokás. És ahogy szokás, nem mutatom meg senkinek. Lóg rajta egy kis lakat, azzal zárom be. Ha egy betelik, nyomban megsemmisítem. Az atya biccentett. Miss Parkernek szüksége van rá, hogy valakinek őszintén kifejthesse a gondolatait. S mivel nincs senki ilyen a közelében, a napló az első számú barátja. Nem az a fontos, hogy amit ír, megmaradjon, hanem hogy kiírja magából az érzelmeit. Olyan számára a naplóírás, mint gőzgépeknek a szelep. - Tehát... mi a helyzet a naplójával? - tudakolta már jóval kisebb lelkesedéssel az atya. - Egy este történt... várjon, megpróbálom magam elé képzelni. Igen... a kunyhónkban feküdtem a függő-ágyban. Jacques az indiánokkal társalgott valamiről, én a naplómmal foglalatoskodtam. Valószínűleg arról a várandós asszonyról írtam, akit éppen aznap zártak be a sötétházba. - Sötétház? Az mi? - Egy kunyhó. Nincs ablaka. Oda zárják a vajúdni készülő anyát, nehogy a gonosz szellemek rátalálhassanak. Még most is hallom a kiáltásait. Szóval, írtam valamit a naplómba, majd megjött Jacques. Olyan váratlanul lépett a kunyhóba, hogy alig tudtam elrejteni előle a naplót. Gyorsan bedugtam a párnám alá. Jacques azonban észrevette, és csak úgy játékból megpróbálta elvenni tőlem. Én meg nem hagytam, hogy megkaparintsa. Jó kedve volt valamiért, csak játszott velem. Kirántottam a naplót a fejem alól, és gyorsan rácsattintottam a kis lakatot. Olyan kicsi volt, hogy könnyedén lepöckölhette volna róla. Jacques azonban nem tett ilyet; megszagolgatta a füzetet és azt mondta, hogy a titok szagát érzi rajta. És tudja, mit mondott még? Hogy úgy rejtegetem, mint Hua atya a kapcsos bibliáját. És hogy egyszer minden titokra fény derül. - És? - türelmetlenkedett az atya. - Nincs és - mondta Miss Parker a teáját szürcsölgetve. - Csak ennyire tudok visszaemlékezni. És ezt is örökre elfelejtettem volna, ha ön nem juttatja az eszembe. - Biztos, hogy nem említette többször? - Biztos, atyám. Az atya ekkof témát váltott.
- Hol találkozott Hardy felügyelővel, kisasszony? -kérdezte hátradőlve a székén. - A tó mellett. - Honnan tudta, hogy zsaru? - Régebbről ismerem. Egyszer, ugyanebben a megyében, építettünk egy hidat. Valaki rendszeresen fosztogatta az öltözőszekrényeket. Ott is Hardy felügyelő és Jenkins őrmester nyomozott. Végül el is kapták a fickót. Kicsit meg is lepődtem, amikor ismét összetalálkoztunk. Azt kérdezte, nem láttam-e valami gyanúsat. Például egy ferdeszemű fickót egy fán. Mondtam neki, hogy fán nem, de egy éppen most vágott rám grimaszokat az egyik ablakból. Kérdezte, hogy melyikből. Én meg megmutattam nekik, mire Jenkins őrmester felkiáltott, hogy hiszen az Santarcangeli atya, az ördögűző szobája! Csak nem tettem valami rosszat? - Dehogy, dehogy - igyekezett megnyugtatni az atya. - Már minden világos. - Nem tudom, atyám, segítettem-e valamit önnek... ön viszont biztosan segített rajtam. Úgy érzem, mintha... máris megnyugodtam volna. Pedig azóta, hogy hazajöttem Venezuelából... és hogy ez az izé bennem van... nem könnyű az életem. Amikor elment, Santarcangeli az ágya mellé térdelt, összekulcsolta a kezét és imádkozott. Buzgón kérte az Urat, hogy bocsásson meg neki. Arra kérte mindenek urát és teremtőjét, hogy bocsásson meg, amiért olyat tesz, amit talán nem lenne szabad megtennie.
35 Lefeküdt az ágyára és behunyta a szemét. Feje alá tette a kezét, és igyekezett megfeledkezni mindenről. Ezúttal is a baseball-labdára gondolt, mint egyéb alkalmakkor. Sóhajtott, és megpörgette az elképzelt baseball-lab-dát. A labda előbb lassan, majd egyre gyorsabban kezdett forogni. Santarcangeli tovább növelte forgási sebességét, egészen addig, amíg azt nem érezte, hogy a labda egyszerűen felemeli a levegőbe. Immár ott lebegett néhány centiméternyire az ágya felett. Aztán, ahogy óhajtotta, Petrovich atya is felbukkant előtte. Abban a szürke, jól vasalt öltönyében, amelyben utoljára látta. Röviddel azután, hogy megkapta az első munkáját.
- Hogy vagy, Sámuel? - kérdezte tőle. Petrovich atya rámosolygott. - Én jól. Hát te? - Én is. Te már megkaptad az elsőt? - Én meg. Hát te? - Még nem. Még nem hívott senki magához. Te hova mész, Sam? Még ebben a furcsa állapotban is érezte, hogy ez a beszélgetés nem történt meg a valóságban, nem is történhetett, hiszen a valóságban nem kérdezhette volna meg Petrovichtól, hogy hova küldték. És ő nem is mondhatta volna meg neki. Senkinek nem árulhatta volna el, még magának a Szentatyának sem, csak Villafranca kardinálisnak. - Venezuelába, Enrico - mondta Sámuel atya. - És ott mit csinálsz? - Meg kell keresnem valakit, Enrico. Aki örökséget hagyott ránk. - Ránk? - Az egyházra. Meg kell akadályoznom, hogy rossz kezekbe kerüljön. - Kiről van szó, Sam? - Hua atyáról. - O... kicsoda? Ekkor furcsa dolog történt. Petrovich atya beszélni kezdett, ám Santarcangeli egy kukkot sem értett belőle. Petrovich egy szokatlan, furcsa hangokkal teli, idegen nyelvet használt, amely talán egy indián nyelv lehetett. Csak mondta, mondta a magáét; nem törődve vele, hogy Santarcangeli érti, avagy sem. - Hé! Állj meg, Sam! - próbálta meg visszatartani Santarcangeli. Nem értek egy szót sem az egészből! Petrovich atya azonban tovább beszélt. Ekkor már csupa fehér volt a szeme, mintha nem is lett volna szembogara; szeme fehérje töltötte ki az egész szemüregét. Santarcangelinek az az érzése támadt, hogy az atya halott. - Hé! Sam! Állj meg! - kiáltotta kétségbeesetten. -Nem értem, amit mondasz. Semmit sem értek belőle! Élsz te egyáltalán, Sam? Petrovich ekkor abbahagyta a szövegét és lassan, méltóságteljesen hátat fordított neki. Még mindig fehér volt a szeme és cirka kétszer akkora, mint a normális nagyságú emberi szem. - Hova mész, Sam? - Megpróbált utána futni és elkapni a kezét, de nem moccantak a lábai. Elkeseredetten nézett a távozó után. Petrovich atya egyre kisebb lett, majd egyszer csak beleolvadt a végtelenbe. Egyedül a hangját hallotta.
- Pheng! - hívott valakit Petrovich. Az ő hangján is érződött a kétségbeesés. - Pheng... Pheng! Hol vagy, Pheng? Aztán elsötétedett minden. Petrovich atya eltűnt és nem is jött elő többé.
36 Santarcangeli rövid alvás után felébredt. A nap még magasan járt, pedig valamiért azt hitte, hogy már éjszaka van. Aztán megértette, miért gondolt erre. Petrovich atya nem is olyan régen a végtelen sötétjében tűnt el előle. Készített magának egy teát, és megpróbált gondolkodni. Petrovich atya megjelent ugyan neki, de sokra nem ment vele. Természetesen tisztában volt vele, hogy nem az atyával beszélt, hanem a saját agyával. Megpróbálta arra késztetni, hogy olyan összefüggések után kutasson, amelyekre késztetés nélkül talán nem lett volna képes. Csalódott szívvel volt kénytelen beismerni, hogy semmiféle összefüggésre nem sikerült rájönnie. Csak azokat a töredékeket vizsgálgatta az agya, amelyeket már ismert. De azért valamire mégiscsak felhívta a figyelmét. Pheng! Ki is ez a Pheng? Hol a csodában hallott róla? Megvan! Khieu apó Lim apót, majd őt hitte Phengnek a fa ágai között. Másképpen szólva, Khieu Phenggel beszélgetett. Ki az ördög lehetsz te, Pheng? Érezte, hogy fontos döntés előtt áll. El kell döntenie, hogy a délamerikai nyomot követésre méltónak ítélje-e, avagy sem. Lehetséges, hogy rossz úton járna, ha elindulna rajta, és a semmibe vezetne az útja. Nem, ezt nem engedheti meg magának. Másrészt viszont minek tulajdonítsa, hogy egy ismeretlen, Jacques nevű ember, Hua atya kapcsos bibliáját emlegette a venezuelai őserdő mélyén? Azét a Hua atyáét, akiről Khieu apó beszélt a missziósház legmagasabb fájának a tetején. Valamit ki kell találnia. Elvégre azért küldték ide, hogy elkergesse a pofátlan ördögöket. Ráadásul azóta titokzatos körülmények között öngyilkos lett egy missziós nővér, majd megtalálták egy másik csontvázát egy faágra kötve. Vajon mi történik itt, uramisten? Úgy érezte, lépnie kell, mert megelőzi valaki. Azt a kérdést már fel sem merte tenni magának, hogy vajon kicsoda?
Mert ha feltette volna, csak egyetlen választ adhatott volna a kérdésére. Maga a Sátán.
37 Ezen a délutánon mintha mindenki vele akart volna beszélni. Először a főnökasszony hívatta. Benedicta nővér ezúttal sem mutatkozott kacagó gerlének. Olyan komor képet vágott, hogy már-már azt hitte, ki akarja hajítani a missziójából. Benedicta nővér azonban néhány barátságtalan pillantás után enyhített valamelyest ábrázata szigorán. - Üljön le, atya. Hardy felügyelő panaszkodott magára. Igaz, hogy Khieu apót rejtegeti a szobájában? - Természetesen nem igaz. - De ott volt magánál! - Ott, de tudtomon kívül. Bekvártélyozta magát az ágyam alá. - Még most is ott van? - Már nincs. Lelépett. - Hardy felügyelő szerint ön akadályozza a nyomozást. De legfőképpen Khieu apó. Nem tudna beszélni vele? - Hm. És mit mondjak neki? - Hogy ha nem viselkedik rendesen... kénytelen leszek keményebben fellépni ellene. -Ez mit jelent? A fonökasszonyon látszott, hogy nincs kedvére a téma. - Nagyon sajnálom, de egy közveszélyes elmebeteget nem tarthatok a misszióban. Tudom, hogy hálásnak kell lennünk neki, amiért Délkelet-Ázsiában támogatta a munkánkat, de itt mások a törvények. Ha meghúzná magát Limmel együtt, nem lenne semmi probléma. így azonban... - Feltehetnék önnek néhány kérdést, anyám? A főnökasszony meglepetten nézett Santarcangelire. - Ön? Nekem? Nem azért hívattam, hogy engem faggasson. Sokkal inkább, hogy... - Nagyon fontos lenne. - Hát... kérem. Az atya összeszedte a gondolatait.
- Mesélne nekem valamit a kambodzsai misszió történetéről? A főnökasszony kirontott az asztala mögül, és majdhogynem nekiugrott Santarcangelinek. - Mondja, megőrült maga, atya? Itt van a rendőrség a nyakamon, és mindenáron ránk akarják húzni a vizes lepedőt. Azt hiszik, gyilkosokat rejtegetek a fedelem alatt. Itt vannak a múmiák, a megszállott Donatella, a dilis Carmela, két halott nővér, és itt van a kettes számú épület átépítése is, hogy csak néhányat említsek a kellemetlenségek közül. Ja, és itt van ön is a nyakamon. És akkor maga azt akarja tőlem, hogy egy régen elfelejtett misszióról beszéljek? Amit egyszer, hajói emlékszem, már meg is tettem. -Akkor jelen volt a felügyelő is - emlékeztette Sant-arcangeli. -Na és? Nincs két történetem. Nincs egy az ő, és egy az ön számára. - Én mégis szeretném. A főnökasszony keze ekkor meglendült és jól irányzott pofont helyezett el Santarcangeli képén. Az atyát annyira meglepte a mozdulat, hogy képtelen volt védekezni ellene, még a kezét sem emelte fel. Ennek aztán az lett az egyenes következménye, hogy a falnak esett és attól kapta a nagyobbik pofont. Santarcangeli kapott már nem egy jókora maflást életében; többek között ifjabb korában az edzőteremben, ám nem emlékezett rá, hogy bármelyik is ennyire megrendítette volna. Ha nincs a fal, talán ki is terült volna tőle. A főnökasszony visszabotorkált az asztala mögé, ráborult, és sírni kezdett. Santarcangeli nem látta a könnyeit, csupán háta remegése árulkodott róla, hogy Benedicta nővér ezzel az ütéssel önmagát is kiütötte. Santarcangeli az arcát simogatva közelebb húzódott hozzá. - Nincs semmi baj - mondogatta óvatosan. - Nincs semmi baj. Semmi baj az égvilágon. A főnökasszony felemelte a fejét, és Santarcangeli felé fordította könnymaszatos arcát. - Már... hogyne lenne. Azt hiszem... fel kell adnom . a pozíciómat. Úgy látszik... nem bírom idegileg azt a nyomást, amelyet a misszió vezetése jelent. - Ugyan már - legyintett az atya. - Csak egy kicsit kiborult. Előfordul ez mindenkivel. - Köszönöm, hogy ezt mondja - törölte meg a szemét a nővér. - Nem tudom, mi van velem. Lehet, hogy engem is megszállt az ördög? -
Ismét megtörölgette a szemét. - Tudja, mikor ütöttem meg utoljára valakit? -Mikor? - Van már vagy harminc éve. Ezután léptem be a rendbe. - Remélem, jó nagyot ütött? A főnökasszony rámosolygott a könnyein át. - Amint hallottam, eltört az álla. - Akkor én még olcsón megúsztam. - Jézusom, segíts! - tette össze a kezét Benedicta nővér. - Meg tud nekem bocsátani, atya? Az lesz a legjobb, ha lemondok. írok egy levelet, és... végre megnyugszom. Az atya csalhatatlan ösztönével megérezte, hogy a főnökasszony, Benedicta nővér, komolyan gondolja, amit mond. Nem csak azért, hogy könyörületet ébresszen vele a szívében. Ismerte az ilyesfajta nővéreket: kemények, mint a gyémánt. Ha mondanak valamit, az nem szállongó füst a szélben. - Megfutamodna? - kérdezte az atya. - Hallgatok a józan ész szavára. Ez a feladat talán meghaladja az erőmet. - Mi lesz az álmával? Az idős nővérek otthonával? - Majd megcsinálja más helyettem. - Azt hiszi? Manapság nem tolonganak a pénzeszsákok, hogy otthonokat alapítsanak. Manapság nem tolong senki, hogy jótékonykodhasson. Ez az igazság. Fel kell hozni a szenet a bányából, magától nem jön fel. A főnökasszony meghökkenve nézett rá. - Ezt hogy érti? - Néha az imádság kevés, anyám. Hiába térdel ezer ember a bánya bejáratánál, és imádkozik, hogy jöjjön fel magától a szén, mert nincs elég bányász, az emberek pedig dideregnek idefent; attól tartok, hogy a szén továbbra is lent marad. Le kell menni csákánnyal és lapáttal, ki kell bányászni, és fel kell szállítani a föld felszínére, különben megfagy a világ. Ön a bányász, anyám. Önnek le kell szállnia a tárnába... - Beszélni azt tud - mosolyodott el a főnökasszony. - Jó a dumája, ahogy mostanában mondanák. Tényleg nem haragszik, amiért megütöttem? - Jobban kedvelem azt, akinek eljár a keze, aztán megfeledkezik az egészről, mint aki mérgezett borral kínál.
- Nos jó. Bár én aligha feledkezem meg róla, és... itt marad örökre a tüske a szívemben, mint Hardy fenekében... - Az nem maradt ott. - Úgy látszik, az én hasonlataim nem olyan találóak, mint az önéi. Szóval, mit akar tudni, atya? - Például, hogy ön hogyan került a misszióba? A nővér sóhajtott. - Az én történetem nagyjából azzal a pofonnal kezdődik, amelyről már beszéltem. - Hm. És hol csattant el? - Marseille-ben. A kikötőben. Nem az a környék, ahol maga, atyám, jól érezné magát. Az atya elmosolyodott magában. Alaposan meglepődne a főnökasszony, ha elmesélné neki, hogy hol mindenhol érezte ő már jól magát. De azért nem mesélte el. -Az a pofon eldöntötte a további sorsomat - folytatta a főnökasszony. Akkoriban divat volt a légióba állni. Ha férfi vagyok, én is azt tettem volna. Csakhogy nőket nem vesznek be. így aztán... beléptem a rendünkbe. Később Indokínába kerültem. Kambodzsába. - Hány éves volt akkor, anyám? A főnökasszony más körülmények között talán megbántódott volna, hogy hogyan merészel bárki is az életkora után tudakozódni, de most valahogy nem érezte szemtelenségnek a kérdést. - Huszonnégy - mondta sóhajtva. - Ezek szerint még tapasztalatlannak számított a misz-sziós munkában. - Hát persze. Elméletben felkészültem ugyan, de a valóság és az elmélet néha köszönőviszonyban sincs egymással. - Milyen volt a misszió? - Hogy milyen? Kellemes. Jól éreztem magam. Ott aztán szert tehettem mindarra, ami az előző életemből hiányzott. Emberismeretre például. Hogy miképpen kell az emberekkel bánni. Gyerekeket franciára tanítottam, felnőtteket pedig Isten szeretetére. De másra is. Egy sor praktikus dologra. Egyszóval, éltük a missziós nővérek mindennapi életét. - Hogy került kapcsolatba Lim apóval? - Én magam jószerével sehogy. Az akkori fönökasz-szony keresett valakit, aki a misszió kertészetét irányítaná. Mi nem voltunk kolduló barátok, nem kéregettünk, magunk teremtettük elő a szükségleteinket. Ez részben abból állt, hogy magunk termeltük meg az ennivalónk
nagy részét - legalábbis ami a zöldségeket illeti - más részét pedig megvásároltuk. - De azért később összemelegedtek? A főnökasszony megrázta a fejét. - Alig ismertem. Feladatom a gyerekekhez kapcsolt, az élelmezéssel más törődött. Az akkori főnökasszony osztotta ki a tennivalókat. Nekem a gyerekek jutottak, és én ezzel elégedett is voltam. - Ertem, anyám. Tehát Lim apó a piacra is járt élelmiszert vásárolni? - Úgy van. - Mit csinált még? A főnökasszony furcsán nézett rá. - Hogy mit csinált? Kertészkedett. Illetve... azt, amivel megbíztuk. A misszió alkalmazásában állt, mondhatni, igen szerény fizetségért. De ő nem is kívánt többet. - Keresztény volt? - Hát hogyne. Buzgó katolikus. Ezért is dolgozott nálunk. - Khieu apó? - Nagyjából egy időben kerültek hozzánk mindketten. Erről az akkori főnökasszony tudna többet mondani, de ő már sajnos nincs az élők sorában. Lim kezdetben csak az adományokat gyűjtötte be, és a piacon vásárolt. Lehetőség szerint olcsón. Ám nekünk mégiscsak sokba került. - Ki hívta magukhoz Khieu apót? - Őt is a főnökasszony vette fel. Khieu maga volt a főnyeremény. - Amennyiben? - Csoda dolgokat művelt. Először is megkérte a városi hatóságokat, hogy adjanak nekünk használatba egy jókora földterületet, amelyen - a már meglévő mellett -további zöldségeskerteket rendezhetne be. A hatóságnak tetszett az ötlet. Csak dolgozzanak a missziósok, ha akarnak. Ezért aztán akkora területet kaptunk, hogy nem is ismertük pontosan a határait. Őszintén szólva nem is volt akkorára szükségünk. Khieu azonban megnyugtatott bennünket, hogy ne nyugtalankodjunk, minden használható valamire. Például a birtokunkhoz tartozott egy hatalmas őserdő is. Mivel az őserdőben nincsenek kerítések, és sosem mérte ki senki a területünket, akár azt is képzelhettük, hogy hatalmas erdőbirtok urai vagyunk. Persze ez csak elméletileg volt igaz. Khieu csupán arra használta az erdőt, amire való; gyümölcsöket szedett benne, és ellátta velük a missziót. Attól az időtől kezdve aranykor köszöntött ránk. Nemcsak hogy nem kellett élelmiszert vásárolnunk, még nekünk támadt feleslegünk belőle. Ezt aztán vagy elosztogattuk,
vagy Lim és Khieu eladták a piacon. A pénzből, amit kaptunk, imakönyveket vásároltunk és karitatív tevékenységet folytattunk. Az atya elgondolkodott. - Csak Lim és Khieu dolgozott az ültetvényeken? - Kezdetben igen. Aztán egyre többen jöttek. - Fizetségért? - Ó, dehogy! Csupán a munka kedvéért. Azok az emberek szegények voltak, örömmel támogattak volna bennünket, de nem volt mivel. Most azonban, hogy lehetőségük nyílt rá, szívesen ajándékozták nekünk a munkaerejüket. Később Limhez és Khieuhoz Pheng is csatlakozott. Az atya hátán hideg fuvallat futott végig. -Oki volt? - Khieu javaslatára vette fel a főnökasszony. Ültetvényünk ugyanis olyannyira termőre fordult, hogy szinte naponta kellett kijárnunk a piacra, és megszabadulni a feleslegtől, ha nem akartuk, hogy ránk rothadjon. Nemsokára eljött a pillanat, amikor nekünk is be kellett segítenünk a szállításba és az értékesítésbe. Hatan voltunk, akik... - Ön is, anyám? - Én is, annak ellenére, hogy nemigen kedveltem ezt a munkát. Inkább a nap minden percében tanítottam volna. - Értem, anyám. - A főnökasszony magához hívatott hatunkat, és elmagyarázta, mit vár tőlünk. Segítenünk kell a szállításban és a zöldségek eladásában, mert Lim és Khieu már nem bírják a strapát. Vagy dolgoznak a földeken vagy kereskednek. A kettő már nem megy együtt. Még úgy sem, hogy Pheng is részt vesz a munkában. - Ki volt ez a Pheng? - Törekvő fiatalember. Minden vágya az volt, hogy egyetemre mehessen. Ehhez viszont meg kellett tanulnia franciául, és még sok egyebet, amely az alapját jelenthette volna későbbi tanulmányainak. - Jól ismerte? - Dehogyis - rázta meg a fejét a főnökasszony. - Az az igazság, atyám, hogy lélekben akkor, sajnos, engedetlen voltam. - Ezt meg hogy értsem? - hökkent meg az atya. A főnökasszony szomorúan nézett Santarcangelire. Mintha nemcsak a pofont, hanem hajdani engedetlenséget is megbánta volna, és azóta is furdalná a lelkiismeret miatta. -Az az igazság, atyám, hogy nem akartam részt venni a piaci különítmény munkájában. Bebeszéltem magamnak, hogy én nem arra
való vagyok. Kevély voltam, atyám; azt hittem, a piacon ücsörögni és sárgarépáról alkudozni, megalázó dolog, hogy én ennél többre vagyok hivatott. Ezért sértődött voltam, atyám. Végrehajtottam az utasítást, hiszen arra tettem fogadalmat, hogy engedelmeskedem elöljáróimnak, és nem kérdőjelezem meg a parancsaikat, ám lélekben sztrájkba léptem. Csináltam, amit mondtak, de nem érdekelt, hogy mit csinálok. Eladtam a sárgarépát, azt sem tudtam, kinek, aztán rohantam a tanítványaimhoz. Az arcok pedig gyorsan kihullottak az emlékezetemből. Fogalmam sincs róla, hogyan nézett ki Pheng. De arra sem emlékszem, hogy milyen volt Lim vagy Khieu fiatal arca. - Volt önök között kambodzsai származású nővér is? - Ophelia nővér. De mintha ezt már említettem volna önnek. - Ő? - Miért lepődik meg, atyám, Ophelia nővér nagyon sokat segített nekünk. Ő magyarázta el, hogyan kell viselkednünk a világi hatóságokkal. Hiába töltöttünk évtizedeket Kambodzsában, nem mindig találtuk meg a hatóságokkal a megfelelő hangot. Lassan amúgy is kezdtünk nemkívánatos személyekké válni. Zajlott a vietnami háború, aztán a kambodzsai polgárháború is, mi pedig ott hányódtunk a felfordulásban, mint kis hajó a viharban. Tulajdonképpen azok is voltunk. Bárka a hullámok hátán. De azért még jól éreztük magunkat az országban. - Hol tanult Khieu apó fára mászni? -Tessék?! Az atya megismételte a kérdést. A főnökasszony kutatva nézett rá, azt hitte, az atya tréfálkozik vele. - Hogy hol tanult meg? Azt hiszem, minden kambodzsai tud fára mászni. Már így születik. Miért kérdezi? - Nincs jelentősége. Lim és Pheng is tudott fára mászni? - Fogalmam sincs róla. Bizonyára. - Ekkortájt történt, hogy egyszer csak találtak egy erszényt sok-sok dollárral? - Ezerrel. És további ezreket is. Már elmeséltem, hogyan. Én akkor nem törődtem ezzel, a főnökasszonynak azonban nem kevés álmatlan órát okozhatott a dolog. Akkoriban már firtatni kezdték az idegen pénzek eredetét; feltételezhették, hogy amerikai és francia cégekkel állunk kapcsolatban, ami kezdett egyesek szemében főbenjáró bűnnek számítani. így aztán veszélyes lehetett ez a pénz. A főnökasszony természetesen jelentette a rendőrségen, ám őket látszólag nem
érdekelte a dolog. A főnökasszony arra gyanakodott, hogy egy előre kitervezett provokáció része lehet; ennek az ürügyén fognak majd bennünket mint kémeket vagy fizetett ügynököket kiutasítani az országból. Erre, végül is, nem került sor. - Ön figyelemmel kísérte Khieu, Lim és Pheng tevékenységét? - Dehogy kísértem - legyintett a főnökasszony. - Néha hetekig nem is láttam őket. Belevesztek az őserdőbe, vagy mi. Ilyenkor mi árusítottuk a zöldséget a piacon. Lassan aztán felhagytunk vele. Jöttek az ezer dollárok, azt vehettünk belőle, amit csak akartunk. A világ pedig kezdett egyre fenyegetőbbé válni. Ha ismerné az akkori kambodzsai, vietnami helyzetet, megértené, min mentünk keresztül. Az atya ismerte, de nem adta jelét, hogy ismerné. - Valahogy... megbolydult körülöttünk a világ. Ismeretlen emberek s katonák özönlötték el a környéket. Nem tudtuk, ki kicsoda. Még az erdő is tele volt velük. Khieu, Lim és Pheng hetekre eltűntek. Már-már azt hittük, ők is partizánnak álltak, de mindig előkerültek. Aztán befejeződött a vietnami háború, megtörtént a békekötés, ám Kambodzsában nem hallgattak el a fegyverek. -Az imént hat nővérről beszélt, anyám. Hat nővért jelölt ki a főnökasszonyuk, hogy segítsenek a három kambodzsai férfinak eladni a zöldségeket és gyümölcsöket. - Úgy van. - Meg tudná mondani, ki ez a hat? A főnökasszony meghökkent. - Minek az önnek? Az atya megvonta a vállát. - Nem is tudom. Csak kíváncsi vagyok rá. A főnökasszony sóhajtott, és elkezdte számolni az ujjait. - Na, lássuk csak. Rajtam kívül Ophelia nővér, Carmela nővér, Rosina nővér, Virginia nővér, Osvaldina nővér... Az atya megvakarta a feje búbját. - Ophelia nővért megölték, és meghalt Rosina nővér is. - Úgy gondolja, hogy megölték őket? - Úgy gondolja, hogy öngyilkosok lettek? A főnökasszony összekulcsolta a kezét. - Egyik rosszabb, mint a másik. És ott lapul a tett mögött a kérdés: vajon miért? Az atya megcsóválta a fejét. - Mit gondol, anyám, ki állt az imént felsorolt nővérek közül legközelebb a három kambodzsaihoz?
- Azt hiszem, Carmela nővér. Gyakran ő is velük ment az erdőbe. De hogy befejezzem a történetet, atyám, a vörös khmerek felbukkanása és győzelme megpecsételte a sorsunkat. A kivégzést sikerült ugyan megúsznunk, az országból azonban távoznunk kellett. Szerencsére a vietnamiak ideig-óráig befogadtak bennünket, bár az az igazság, hogy egyetlen kommunista ország sem rajongott értünk. Haza is zsuppoltak bennünket, és csak öt évvel ezelőtt térhettünk vissza Kambodzsába. Azóta normálisan mennek ott a dolgok. - Mi történt a három kambodzsaival? - Mint már egyszer elmondtam önnek: Khieu és Lim megúszta, Pheng azonban feltehetően elpusztult. - Tudnak róla valamit? - Semmit. - Mondja, anyám... nem fordult elő akkoriban a misz-szió környékén egy bizonyos Hua atya...? -Nem. - És... egy úgynevezett kapcsos biblia? - Erről sem hallottam. Az atya meghajtotta a fejét. - Köszönöm, anyám, hogy a bizalmára méltatott. - Szívesen - mondta a főnökasszony. - Mindent elmondtam, amit csak tudtam. Az atya kihátrált az ajtón. Már a küszöbnél tartott, amikor a főnökasszony hangja megállította. - És arra kérem, próbáljon meg zöldágra vergődni Hardy felügyelővel. - Mindent megteszek, anyám. Könnyen megígérte, pedig biztos volt benne, hogy nem lesz olyan egyszerű a dolog. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint egy ír rendőrt rábírni arra, hogy meggyőződése ellenére változtassa meg a véleményét.
38 Az atya jó darabig töprengett rajta, hogy mit csináljon. Úgy érezte, hogy a történtek ellenére még mindig csupán a vihar előtti csend korszakát élik. Már gyülekeznek a fekete felhők, de más még nem jelzi a vihar közeledtét. Talán csak néhány apró villanás az ég peremén.
Maga elé terítette a térképét és elmélyedt a tanulmányozásában. Az első számú, immár rendbe hozott épület a nővéreké. Ehhez simul a kápolna. Nem messze tőle, tíz-tizenöt méternyire emelkedik a romos kettes számú épület. Ennek az alagsorában vannak ideiglenesen elhelyezve a mocsári múmiák. A két épületet egy, már rég nem használt és jendbe sem hozott föld alatti járat köti össze. A harmadik, ugyancsak kitatarozott épület lesz a szeretetotthon. Ez a másik két épülettől viszonylag távol fekszik. Mögötte sűrű fasor, trópusi fákból, aztán a tó és a rizsföld. A térképre bámult, és tovább törte a fejét. Menjen le az alagsorba és vizsgálja meg a múmiákat? Megtehetné, de nem menne sokra vele. Az üveghengerekbe nem nyúlhat bele, ahhoz meg nincs kedve, hogy megfojtott kislányokat bámuljon. Kimehetne a tóhoz, és megvizsgálhatná azt is. Vagy menjen a fákhoz, és próbálja megkeresni a két apót? És ha megtalálja őket, mit kezdjen velük? Próbálja elmagyarázni nekik, hogy viselkedjenek rendesen, mert ha nem teszik, elmegyógyintézetbe zárják őket? Lehet, hogy valóban a két tréfáskedvű kisöreg csinálja a balhét? De hogyan? Ők ölték volna meg a két nővért? Játékból, bosz-szúból, vagy azért, mert elborult az agyuk? Sóhajtott, és azt tette, amire korábban nem is gondolt. Kisétált a rizsföldhöz.
39 Ezúttal is az történt vele, ami egyéb alkalmakkor szokott: nem figyelt sem az időre, sem pedig a lába elé nem nézett. Másképpen mondva, fogalma sem volt róla, hány óra lehet, és hogy hol jár. Ennek aztán meg is lett a nem éppen kellemes következménye. Olyan kalandba bocsátkozott, amelyet szívesen elkerült volna. Kezdődött azzal, hogy megkerülte a rizsföldet. A nap már késő délutánba hajlott, a rizsszálak zöldje kellemesen nyugtatta a szemet. Az atya hamar meggyőződhetett róla, hogy a rizsföld semmi egyébre nem jó, csupán arra, hogy két öreg elszórakozhasson. Három vagy négy óriási fa állt a rizsföldtől nem messze, mintha őrizték volna. Santarcangeli eljátszott a gondolattal, hogy igazi óriások, és őt figyelik.
Amíg ő a fákat nézegette, nem vette észre, hogy őt is figyeli valaki. Éppen csípőre tette a kezét, hogy elgyönyőrködjék az ágak között átszűrődő napfényben, amikor érezte, hogy a derekába nyomódik valami. Óvatosan fordította oldalra a fejét. Készen rá, hogy elmeneküljön, ha Khieu apót látná a háta mögött a mérgezett tüskéjével. Annak ellenére tartott tőle, hogy még a szobájában elővigyázatosan a dereka köré tekerte a törülközőjét. Az a valaki, aki az oldalába nyomta a stukkerja csövét, nem Khieu apó volt. De nem ám. Majd kétszer olyan magas volt, egyéb méreteiről már nem is beszélve. Feje elefántfej, két keze egy-egy sütőlapát. - Na nézd csak, Tom - mondta a másiknak, aki egy számmal kisebb volt ugyan, de azért belőle is kitellett volna két Khieu apó. - Na nézd csak, Tom! - Látom, Chris! - Mit gondolsz, ki ez a fickó? - Valami pap lehet. Bár a franc se tudja. Nem egészen papos a ruhája. Hé! Maga! Nem árulná el, hogy kicsoda? Santarcangeli végignézett a két fickón. Az volt a legkevesebb, amit elmondhatott róluk, hogy nem tetszik a képük. De a revolver sem tetszett a Chrisnek szólított kezében. Santarcangeli, jobb a békesség alapon, igyekezett mosolyt varázsolni az arcára. - Santarcangeli vagyok. Santarcangeli atya. - Hallod, Chris, mégiscsak atya. - Ne röhögtess már! Ilyen fiatalon nem lehet valaki atya! - Ez lehet, hogy mégis az. - És ha nem? - Várj csak, Chris, majd én beszélek vele. - A fegyvertelennek látszó pasas Santarcangelihez lépett, és a vállára tette a kezét. - Mi a fenét keres erre, atya? Santarcangeli a rizsföldre mutatott. - Ezt jöttem megnézni. - Csak úgy megnézni? - Csak úgy megnézni. - Ez jó - mondta Tom. - Ez marhára jó. Csak a rizsföldetjött megnézni. - Baromira jó - mondta a másik is. - Tehát maga pap - morogta Tom. - Mivel tudná ezt bebizonyítani? - Mivel bizonyítsam be? - kérdezte az atya. Chris felvihogott.
- Talán imádkozzon egyet. - Jó hosszút - tette hozzá a másik. Az atya szelíden megcsóválta a fejét. - Azt nem lehet. - Miért ne lehetne? - érdeklődött Tom. - Imádkozni mindig lehet. Olyan jó hosszan, paposán. Ha tud egy jó hosszú imát, elmehet. - Azért ezt ne ígérd meg neki, Tom - figyelmeztette a másik. - Hátha... - Igaz. Hátha. Azok a fickók furfangosak. Nos, atya, vagy kicsoda, hajlandó imádkozni nekünk egyet? - Nem - mondta az atya. - Aha. És miért nem? - Mert... imádkozni nem lehet parancsszóra. Csak akkor lehet, ha belső igényből fakad. -Miből? Az atya szükségtelennek érezte megismételni az iménti mondatát. - Zárjuk rövidre a témát - mondta ekkor Chris. - Ön azt állítja, hogy pap, mi pedig nem hisszük el. Be akarja bizonyítani, avagy sem? - Nem - mondta az atya. - Van maguknak főnökük? És egyáltalán kicsodák maguk? - Kuss! - vakkantott rá Chris. - Itt egyelőre mi kérdezünk. De hogy azért mondjak magának valamit, tudja, hogy ez a föld, ahol most áll, kinek a tulajdona? Az atya körbenézett. Jó néhány lépésnyire eltávolodott a fasortól, de nem látott sehol kerítést. Ezek szerint még mindig a misszió területén jár. - A misszióé - mondta. - Á, a misszióé? Mondja maga. Csakhogy, kedves barátom, ez nem igaz. A misszió területe csupán a fasorig terjed. - Nem látok kerítést - mondta az atya. - Nem is láthat, mert nincs. De mindenkinek tudnia kell, hogy hol a határ. - Hát én, sajnos, nem tudtam. És ezennel elnézést kérek, amiért átjöttem a... kinek is... a területére. - Hallod, Chris, elnézést kér a fickó. - Ez jó. Elnézést kér. Ez jó. És a szerszámokért kitől kér elnézést? - Milyen szerszámokért? - kérdezte az atya. - Hogy milyen szerszámokért? - kérdezte Chris. - Ez is jó. Nagyon jó! Szóval, maga nem tud róla? Én meg azt hiszem, hogy tud. Maga pontosan tudja, miről van szó.
- Talán ha elmondaná nekem is - sóhajtotta az atya. - Mondjuk el neki, Chris? - Mondd el, Tom. Tom az atyához fordult. - Hogy is hívják magát? - Santarcangeli. - És ezt gyakorlás nélkül is ki tudja egy szuszra mondani? - Volt időm gyakorolni - morogta az atya. - Szóval, kedves állítólagos atya, az a helyzet, hogy az elmúlt napok során eltünedezett néhány szerszámunk. Másképpen szólva, kámforrá vált. Érti? - Hm - morgott az atya. - Pedig vigyáztunk rá. Csak az a helyzet, hogy akinek vigyáznia kellett, hogy úgy mondjam, nem állt a helyzet magaslatán. A szerszámok eltűntek. - Ásó, lapát? - érdeklődött az atya. Chris felvihogott. - Hallod, Tom? Ásó, lapát? Ez jó. - Baromi jó - mondta a másik. Chris, kezében a revolverrel, az atyához sétált, és elkapta az inge nyakát. - Figyelj ide, te féleszű! - sziszegte a fülébe. - Azok olyan műszerek voltak, hogy egynek az árából egy kis kápolnát építhetnél magadnak. És öt ilyen tűnt el. Itt golfpálya épül, haver. Ehhez pedig olyan műszerek kellenek, amilyenekről te még csak nem is hallottál. Vagy talán hallottál már? -Nem, még nem hallottam- sóhajtotta Santarcangeli. - Fogalmam sincs róla, milyen műszerek kellenek egy golfpálya építéséhez. - Én meg azt hiszem, tudod. Santarcangeli hallgatott. - Szóval, az a helyzet, haver, hogy a műszerek eltűntek. Nekünk pedig megparancsolta a főnök, hogy szerezzük vissza. Keressük meg őket, mert különben leharapja a fejünket. Te szeretnéd, ha leharapnák a fejed, Tom? - Nem én, Chris - vigyorgott a másik. - Rohadtul nem szeretném. - Az az érzésem, haver - mondta Chris, elengedve Santarcangeli inge nyakát -, hogy te tudsz valamit a szerszámokról. Apropó... tudod, mit mondott az a barom, akinek őriznie kellett volna őket? Hogy leült egy fa alá a műszerek mellé... és tudod, akkor mi történt? - Mi? - kérdezte az atya rosszat sejtve. - Azt hazudta az a szerencsétlen hülye, hogy lemászott egy fáról egy manó és magával vitte valamennyit.
- Manó? - hökkent meg az atya. - Vágott szemű manó. -Milyen... volt? - Most mondtam, nem? Vágott szemű, és néhány szálból álló fehér szakálla volt; olyan, mint Ho Si Minh-nek. Tudod, kicsoda Ho Si Minh? - Tudom - bólintott az atya. - Na, egy ilyen kis fickó mászott le a fáról, felkapdosta a műszereket és belehajigálta az övtáskájába. Képzeld, haver, a derekára kötött valamit, talán egy törülközőt, vagy mit, és abba dobálta bele a szerszámokat. Aztán mint a majom, fel a fára, és eltűnt a levelek között. Legalábbis ezt mondta az őr. De én azért kételkedek ebben. - Én is - helyeselt a másik. - Valaki más lophatta el, mivel majmok nincsenek errefelé, a manókban pedig nem hiszek. - Te, Chris, lehetséges, hogy a tolvaj nem is manó volt, hanem normális fickó? - Persze hogy lehetséges. - Esetleg manóruhát húzott magára. - Esetleg. - Akárhogy is van, a tolvaj szeret öltözködni. Értem alatta, hogy álruhát ölteni. Például papnak is öltözhet, nem igaz? Mert a papok gyanú felett állnak. Azt gondolja, sétál egyet erre, ha találkozik is valakivel, nem lesz gyanús, hiszen ki gyanakodna egy papra egy missziósház közelében, nem igaz? Aztán sétálgatás közben ismét meglovasít néhány műszert. Tom az orrára tette az ujját. - Te, Chris, lehet, hogy ami ezen a fickón van, az is csak álöltözet? - Miért ne lehetne? - És... tényleg lopni jött át hozzánk? - Miért ne, barátom? - Hát... nem is tudom. Azért, ha mégiscsak pap lenne... - Én már nem hiszek ebben. De meggyőződhetünk róla, haver. - Hogyan, Chris? - Például úgy, hogy megnézzük az álruháját. Ez egy papi öltöny, atya... vagy micsoda? - fordult aztán San-tarcangelihez. - Nem egészen - mondta az atya. - De csupa-csupa fekete. - Szeretem a fekete színt.
- Nicsak-nocsak. Szóval... izé... megengedi, atya, hogy megbirizgáljam kissé a ruháját? Hogy van-e alatta valami. Merő kíváncsiságból csupán. Talán egy táska, amibe esetleg bele lehetne csúsztatni néhány kisebb műszert... Az atya elsápadt. Vigye el az ördög... - Egy törülköző van a derekamon - mondta sóhajtva. - Felesleges kutatgatniuk. A másik kettő összenézett. - Azt mondja... törülköző? És miért van törülköző a derekadon, haver? - Nehogy a manó a derekamba szúrhassa a tűt. - Miért éppen oda? - Mert oda szokta. Feltehetően odáig ér fel. - Szóval, van a derekadon egy törülköző? Csak úgy odacsavarva? Megmutatnád? - Nem - mondta az atya. - Miért nem? - Bevallottam, nem elég az? - Tulajdonképpen elég - mondta Chris. - Szóval, bevallód, hogy tolvaj vagy? Az atya megrázta a fejét. - Nem én. De tudom, hogy ki volt az, aki elvitte a műszereket. Ha elengednek, visszaszerzem tőle. - Hm. És ki az illető? - Khieu apó. Azaz a manó. - És... mi a francot csinál a műszerekkel? Eladja őket? - Csak gyűjti. Mint a szarka a csillogó holmikat. - Értem... netalántán azt is tudod, hogy hol rejtőznek a műszerek? Az atya válaszúthoz érkezett. Vagy kitart amellett, hogy ártatlan, és ezzel magára veszi állítása minden következményét, vagy megpróbál kiszabadulni szorult helyzetéből. Akárhogyan is. - Tudom - bólintott végül. - A rizsföldön. Mindkét fickó a rizsföld felé fordította a fejét. - Ezen? - Ezen - bólintott az atya. - Tudod, hogy hol? - Tudom. - Jól van - mondta Chris. - Mutasd meg nekünk azt a helyet. - Az már a misszió területén van, nem baj? - Szarunk rá - mondta Tom. - Rohadtul kellenek nekünk a műszerek.
- Gyerünk! - fordult meg az atya. - Megmutatom a helyet. - Állj csak meg, haver! Santarcangeli megállt, majd visszafordult. - Mi van? Chris ráfogta a stukkerját. - Látod ezt a fegyvert? Nem akarlak megölni, mert nem vagyok gyilkos. De nem haboznék a lábadba lőni, vagy ellőni az egyik füled. Látod ott azt a bokrot? Fegyvere csövével mutatta, melyikre gondol. - Látom - bólintott Santarcangeli. - Figyeld a tetejét. A revolver eldörrent Chris kezében, a bokornak pedig lerepült néhány magasba nyújtózkodó ága. - Láttad, haver? Te nagyobb is vagy, mint a bokor, és közelebb is leszel hozzám. Tudod, mit jelent ez? - Tudom - bólintott az atya. - Helyes. Akkor menjünk. Rövid gyaloglás után a rizsföld szélére értek. Ott az atya megállt és a zöld rizsszálakra mutatott. - Ott van. - Hol ott? - A víz alatt. Chris megvakargatta az orrát a revolvere csövével. - Biztos ez? - Holtbiztos. Lemegyek értük és felhozom. Chris tovább vakargatta az orrát. - Nem tetszik ez nekem, haver. - Miért nem? - kérdezte az atya. - Mert nem tetszik. - Pedig sürgősen cselekedni kellene - mondta közömbösen az atya. - A poshadt víz nem használ a műszereknek. Tom az atyára bökött. - Te meg a manó egy bűnszövetkezetbe tartoztok? - Úgy is lehet mondani. - Tom - mondta ekkor Chris. - Menj vele! Tom felkapta a fejét. - Hova, Chris? - Bele a vízbe. Ha trükközni próbál, belenyomod a fejét az iszapba. Csak akkor engeded fel, ha szólok. Tom nemszeretem képet vágott. - Tudod, Chris, hogy utálom a rohadt vizet. -Nem baj.
- És úszni sem tudok. - Majd megtanulsz. Különben is ez a víz nem mély. - Honnan tudod? - Mert kilátszik belőle a rizs. Azért. Na, indulás! Santarcangeli bólintott és belegázolt a rizsbe. Érezte, hogy az iszapos talaj lesüllyed a talpa alatt. Arra gondolt, hogy ezzel aztán alá is írta a cipője halálos ítéletét. Közben Tom is belecsobbant mögötte a sárba. -A francba, Chris, ez borzasztó! Az atya lehajolt, és kotorászni kezdett az iszapban. - Itt kell lennie valahol. - Lehet, hogy már elvitte? - Nem vihette el. Itt kell lennie. Tom az atyához hajolt. -Hol? Santarcangeli gyorsan kiegyenesedett, és a maréknyi iszapot, amit a markában szorongatott, Tom szemébe hajította. - Itt van, haver! Még idejében oldalra lépett, nehogy Tom kapálódzó keze eltalálja. - Vigyázz, Chris! Megvakított ez a... Ezzel aztán el is hallgatott. Csend volt a környéken, csak a közeli tóban kezdett ijedt kuruttyolásba egy béka.
40 Tom békésen feküdt a rizsszálak között. Pedig az atya nem is ütött nagyot. Csak éppen tudta, hova kell ütnie. Pablo, az indián tanította meg rá Peruban. - Csak aztán vigyázz, Enrico - mondogatta neki. -Jól csinálod, csak nehogy túlságosan nagyot üss. Mert akkor mindjeit el is mondhatod felette a halotti imát. Szerencsére nem ütött nagyot, Tom békésen szuszogott egy torzsán. - Tom! Hol a francban vagy, Tom? - hallotta Chris riadt hangját. Várj csak, te rohadék, megöllek! Lövés süvített el a rizsszálak felett. Magasan szállt, nem okozhatott kárt senkiben. - Várj csak, te rohadék! - hallotta ismét Chris szitkozódását. - Ezt nem uszód meg szárazon. Elkaplak, és kidöntöm a beled!
Az atya kilesett a torzsák mögül. Chris a rizsföld szélén állt, stukkerjával a kezében és éppen azt latolgatta magában, hogy bemerészkedjen-e a vízbe. Az atya a víz fölé hajolt. - Chrííííís! - nyögte elhaló hangon. - Gyere be... meghalok. Aztán befogta a száját. Chris hiába szólongatta, nem válaszolt. Hallotta, hogy nagyot csobban valami a közelében. Kilesett a torzsa mögül, de azon nyomban vissza is kapta a fejét. Chris alig néhány méternyire tőle forgolódott a stukkerjával. - Hol vagy, Tom? Hol a francban vagy? Santarcangelit elfogta a vágy, hogy játsszon egy kicsit a fickóval. Mint ahogy Peruban az indiánok vele játszottak. Csalogatták ide-oda, végül a fejére ütöttek egy nagyot. És vacsorát sem kapott büntetésül. Még idejében leküzdötte játékos kedvét és óvatosan a torzsák mögött maradva megkerülte Christ. Szinte szégyellte magát, amiért ilyen könnyen ment a dolog. Mintha egy kisgyerekkel tréfálkozott volna. Úgy magasodott fel Chris mögött, hogy az észre sem vette. Csak akkor döbbent rá, hogy ki van mögötte, amikor meghallotta az atya szelíd hangját. - Add ide, Chris, a stukkerodat. Chris azonban nem akarta odaadni. Nem volt ajándé-kozós kedvében, és különben sem szokta odaadni a stuk-kerját senkinek. - Stukkert és barátnőt nem ad kölcsön az ember! - szokta mondogatni, ha valaki arra vetemedett, hogy megpróbálja elkérni tőle a fegyverét. Megfordult és papra fogta a stukkerját. Azaz fogta volna. De nem állt mögötte senki. Nehézkesen visszafordult. Ott sem volt senki. De a hang az ott volt. Mögötte. -Add ide, Chris, a stukkerodat! Megfordult. Az átkozott papját ezúttal sem találta sehol. - Hol vagy, te rohadék? - ordította. - Megöllek, te tetű! Aztán egyszerre csak leoltották a villanyt. Annyit érzett csupán, hogy sötét, undorítóan lágy valami folyik a szemébe, és már nem is látott semmit. - Ne izgulj, csak iszap - mondta az atya hangja. Egy időre ez volt az utolsó néhány szó, amit hallott. Löttyent egyet ez agya, aztán pihenni tért.
41 Az atya úgy ballagott át az immár holdfényes mezőn, mint az ősember a zsákmányával. Az egyik kezével is húzott valamit, a másikkal is. így ment előre egészen addig, amíg meg nem hallotta a sürgető hangot. - Chris! Tom! Hol az ördögben vannak? A hang egy nő haragos hangja volt. Valószínűleg nem tetszett nekn hogy nem találja a két fickót a helyén. Santarcangeli, nem törődve vele, hogy csupa iszap és még mindig csepeg róla a víz, továbbvonszolta a két izomembert. Csak akkor torpant meg rövid időre, amikor észrevette maga előtt a lakókocsikat. Jó nagyok voltak, akár egy normális, szilárd ház. A nő azonban nem a lakókocsik felől, hanem a fák irányából kiáltozott. Fehér blúzos, szürke nadrágot viselő nő volt, fején sárga kendővel. Csípőre tett kézzel állt, és csak akkor eresztette le a kezét, amikor megpillantotta Santarcangelit. Az atya megállt. Várta, hogy a kiáltozó odajöjjön hozzá. Nem is csalódott a várakozásában. A nő rövid habozás után felé vette az irányt. Egészen addig közeledett, amíg ki nem bontakozott előtte mind a három férfi. Egy a két lábán, a másik kettő pedig a hátán. Tett egy gyors mozdulatot, mintha fegyvert keresne a zsebében, de aztán leeresztette a kezét. - Jó estét - köszönt. Nem érződött különösebb meglepetés a hangján. - Jó estét - köszönt vissza az atya. A nő fürkészve nézett végig rajta. - Maga kicsoda? - Enrico Santarcangeli vagyok - mondta az atya, kitörölve a hajáról a szemébe csöpögő vizet. - A misszióból. - Ezekkel meg mi történt? - mutatott rá a nő a két szunnyadozó emberhegyre. - Beleestek a rizsföld vizébe - felelte az atya. - Beleestek? - hökkent meg a nő. - Hogyhogy beleestek? - Valaki belelökte őket. - Kicsoda? - Én. Az asszony bólintott. - Igy már érthető. Tudja, hogy maga is csupa sár?
- Tudom - bólintott az atya. - Lassan kezd rám száradni. Már viszket is. - Sajnálom - mondta az asszony. - Mi a szándéka velük? Meg akarja ölni őket? - Dehogyis akarom - tiltakozott az atya. - Ki itt a főnök? - Úgy érti, hogy... az építkezésen? Hát... jelenleg a legfőbb főnök Mr. Cattermole. Mr. Eric Cattermole. Óhajt valamit tőle? - Beszélni szeretnék vele, ha ez lehetséges. - Miért ne? - vonta meg a vállát a nő. - Szólok neki. - Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha ezeket meg itt hagyná. - Menjek magával? - készségeskedett az atya. - Jöjjön. Megkeressük Mr. Cattermole-t. Az atya elengedte a két férfi ingét; hagyta, hadd poty-tyanjanak a fűre. A nő csípőre tett kézzel állt, és mintha nem is érdekelné az egész, a távoli fákon nyugtatta a szemét. Az atya várakozón nézett rá. A nő összerázkódott és a lakókocsik felé indult. - Kövessen kérem! Az atya megállapította magában, hogy a hölgy, akinek még nem tudja a nevét, feltűnően csinos. Túl lehet ugyan már a negyvenen is, de azért jól tartja magát. Igaz, alaposan el kellene maszkíroznia magát ahhoz, hogy beengedjék egy kizárólag tinédzserek számára fenntartott diszkóba, de kemény munkával talán még ez is sikerülne neki. Az alakjával nincs semmi baj, és ha a pókhálószálakat is sikerülne eltüntetnie a szeme alól... Az atya arra riadt, hogy többen is állnak már a lakókocsik között, a nő pedig rohanni kezd feléjük, mintha ufók kergetnék. - Istenem, Eric, segíts! Segítsenek, kérem! Az atya megtorpant. Szeme sarkából látta, hogy néhányan a derekuk felé nyúlkálnak. Mivel ismerte az illemet, feltartotta mind a két kezét. Egy bozontos, fekete hajú, szélesarcú férfi a nő felé indult, kitárta a karját, és amikor a nő odaért hozzá, magához ölelte. -Mi a baj, Nora? - Jézusom, Eric! - zihálta a nő. - Sikerült belefutnom egy őrültbe. Az Ericnek nevezett férfi az atyára bámult. -Ez? - Komplett őrült.
Eric mondott valamit a másik háromnak, mire egyetlen szemvillanásnyi idő alatt fegyverek termettek a mindaddig üres kezekbe. - Kapjátok el! - parancsolta. - Sértetlenül! Az atya még feljebb emelte a kezét. Jelezve, hogy nincs szükség erőszakra. - Ez megadja magát, főnök. - Hozzátok ide! De vigyázzatok! A Nórának nevezett nő szemében még mindig benn ült a félelem. Mintha láz rázta volna Eric karjai között. - Csak nyugalom, kicsim ~ nyugtatta a férfi. - Nincs semmi baj. Egészen addig kísérte a tekintete a közeledő atyát, amíg az mintegy két-három méternyire tőle meg nem torpant. - Kicsoda maga, ember? Santarcangeli szeretetteljesen mosolygott rá. - Leengedhetem a kezem, miszter? - Nézzétek meg, nincs-e nála fegyver! Santarcangeli hagyta, hogy szorgos kezek átkutassák. Egy vörös, szemüveges férfi volt a legbuzgóbb, s amikor semmit sem talált, Eric felé intett. - Tiszta, főnök. - Jól van - mondta a főnök. - Tartsátok rajta a szemeteket. Hol van Chris és Tom? - Leütötte vagy megölte őket - mondta vádlón az asszony Santarcangeli felé bökve az ujját. - Ez a fickó egyedül ártalmatlanná tette őket. - Téged nem bántott? - Szerencsére nem. Eric ekkor teljes figyelmével az atya felé fordult. - Már kérdeztem egyszer, hogy mi a neve. - Santarcangeli atya - ismételte türelmesen Santarcangeli. - Enrico Santarcangeli. -Atya? Ön tehát pap? - Az vagyok, uram. A férfi eltolta egy kissé magától a nőt, majd rámutatott. - Igaz, amit Nora állít? - Hát... részben - mondta az atya. - Ez mit jelent? - Nem öltem meg az embereit, és nem is állt szándékomban. - De belelökte őket a vízbe! - támadt rá az asszony.
- Nem tehettem mást. Az urak sem viselkedtek valami udvariasan velem. - Hm. Miért nem? - Állítólag áttévedtem az önök területére. Csakhogy én ezt nem tudtam, uram. Nem látok sehol kerítést. - Azt ugyan keresheti - mondta a férfi. - Nincs itt semmiféle kerítés. Mi a csodáért bóklászott errefelé? - Csupán körül akartam nézni - vonta meg a vállát az atya. Ideiglenesen lakom a missziósházban, gondoltam, megnézem, mi van körülötte. Senki sem figyelmeztetett rá, hogy vigyázzak, merre járok. -Abagolyképű főnöknője sem figyelmeztette? Santarcangeli arcán futó mosoly suhant át. Bagolyképű! Ezt a hasonlatot kereste már azóta, amióta csak megpillantotta Benedicta nővért. Tényleg bagolyképű. Nem kifejezetten rosszindulatú az arca, inkább tudálékos és bizalmatlan. -Az ilyet meg sem szabadna hallanom - mosolygott. Hogy, hogy nem, a férfi is megeresztett egy barátságosnak látszó mosolyt. - Mi van a két emberemmel? - Rövidesen magukhoz térnek. - Mit csinált velük? - Hiába próbáltam megmagyarázni nekik... - Nem is kétséges, hogy fafejűek - legyintett a férfi. - Kinyújtotta a kezét az atya felé. - Eric Cattermole vagyok. - Kár, hogy nincs nálam tükör, atyám. Ha megnézné magát benne, rosszul lenne a látványtól. Nem akarná megtörölgetni legalább az arcát? Vagy tudja, mit? Van az egyik lakókocsiban egy fürdőszoba. Tusoljon le... bár a ruhája is elég trutymósnak tűnik. - Köszönöm - biccentett az atya. - Stan majd elkíséri. Ha kész van, visszakíséri hozzám. Rendben? - Rendben - bólintott Santarcangeli. Stan kíséretében elindult a fürdőszoba felé. A lakókocsiba rejtett fürdőszoba még a legmagasabb igényeknek is megfelelt volna. Hófehér volt minden négyzetcentimétere, csupán az akasztókon lógó törülközők voltak rózsaszínűek. - Mrs. Cattermole fürdőszobája - figyelmeztette Stan az atyát. - Ha lehet, ne törje össze a csempét. - Tábortüzet sem gyújtok benne - ígérte az atya. -Azt jól teszi. Mrs. Cattermole kényes a higiéniára. Tudja, ez itt micsoda?
Egy hengeres formájú készülékre mutatott. Az atyának fogalma sem volt róla, mi lehet. - Szárító és vasalógép - mondta a férfi. - Öt perc alatt kész a ruhája. Előtte persze mossa ki egy kicsit. - Majd igyekszem - bólintott az atya. Tizenöt perc múlva, Stannel a nyomában, tisztán és szárazon belépett Mr. Cattermole lakókocsijába. A lágy, kellemes hangulatvilágítás ellenére is azonnal észrevette, hogy a lakókocsi berendezését aligha az ócskapiacon szedték öszsze. Talpa alatt vastag, kézzel csomózott szőnyeg süppedezett; a falakon képek, amelyekről feltételezte, hogy aligha másolatok. Az egyiken a keresztfa előtt térdelő Szűzanyát látta. A keresztre feszített Krisztus nem volt ugyan kedvére való - már ha ebben az esetben egyáltalán ildomos ez a szó -, túl sovány volt, és mintha már a keresztre feszítés előtt eltörték volna kezét-lábát. Lassan meg kell szoknia, hogy a modern művészet másképpen tekint a bibliai alakokra, mint a hagyományos - gondolta. - Tetszik? - kérdezte a vörös pulóverbe bújt Cattermole. - Egy belga művész alkotása. Ma még nem sokan ismerik, de néhány év múlva benne lesz a neve minden valamirevaló művészettörténeti lexikonban. - Hát... kissé szokatlan. - Ez a szép benne. Jöjjön közelebb, atyám. Foglaljon helyet a kereveten. Minden rendben? Az atya bólintott. - Nagyon köszönöm, hogy lehetőséget biztosítottak számomra... - Ugyan, atyám, ez csak természetes. - Őszintén szólva, már viszketett a bőröm az iszaptól. - Mit iszik, atyám? Ezt a kérdést Mrs. Cattermole tette fel. Az asszony piros nadrágot és piros pulóvert viselt - feltehetően férje pulóverének az ikertestvérét. - Nem akarjuk erőltetni - tette hozzá gyorsan Mr. Cattermole. - Nem tudom, hogyan áll a szeszes italokkal... - Néhanapján engedek a kísértésnek - mosolygott az atya. - Egy kis borocskát talán? Az atya megrázta a fejét. - Inkább whiskyt, ha lehetne. Mrs. Cattermole akaratlanul is Mr. Cattermole-ra pillantott. - Természetesen, atyám. Egy szimpla whiskyt sok jéggel. Az atya szeretetteljesen tovább mosolygott. - Duplát, jég nélkül.
Úgy tett, mintha észre sem venné, hogy ismét összeakadt kettejük tekintete. Amikor megkapta az italát, a tenyerébe szorította. Harapott néhányat a szendvicsből, amellyel Mrs. Catter-mole megkínálta, aztán szürcsölt egy kicsit a whiskyből. Kénytelen volt megállapítani magában, hogy a soha nem hallott whiskymárka megállná a helyét az első osztályú whiskyk sorában is. Mr. Cattermole figyelhette az atya arcát, mert elégedetten felnevetett. - Csak nekem csinálják. A Felföldön, Skóciában. Minden évben kapok két hordócskával. - Első osztályú - dicsérte az atya. - Azért persze ne higgye, hogy whiskyben fürdők. Jó, ha két pohárkával megiszom belőle egy héten. Inkább a bort kedvelem. De azért ön, atyám, csak élvezze nyugodtan az ízét. Santarcangeli ekkor már biztos volt benne, hogy vendéglátói pontosan tudják, kicsoda. Ezért küldték hát be a fürdőszobájukba... Kíváncsi volt rá, vajon mivel rukkol elő Mr. Cattermole. Mr. Cattermole is ivott néhány kortyot az előtte álló metszett pohárkából, aztán hamiskásan az atyára kacsintott. - Ugye, tudja, miért küldtem el fürdeni? - Hogy tiszta legyek - felelte az atya. - Őszintén szólva, én sem szívesen beszélgetnék olyasvalakivel, aki bűzlik a mocsárszagtól. - Csak? - Nem csak - mosolygott az atya. - Bizonyára utána akart nézni, ki vagyok. - Bravó, atyám. - Remélem, elégedett az eredménnyel? Mr. Cattermole összedörzsölte a tenyerét. - De még mennyire, atyám, de még mennyire! Úgy gondolom, ön az az ember, akire nekem égetően szükségem lenne. - Nocsak! - álmélkodott az atya. - Remélem, nem szállta meg valamelyik lakókocsiját az ördög? - Ó, nem! - nevetett Cattermole. - Úgy tudom, az ördög nem szívesen lakik lakókocsikban. Talán derogál neki. Önnek jobban kellene tudnia. - Ez igaz - bólintott az atya. - Kétségkívül jobban vonzódik a lovagvárakhoz. Ekkor Mrs. Cattermole is megszólalt. - Van egy barátunk Burmában, atyám. Lopez Casta-neda atya. Nem ismeri véletlenül?
- Nem ugrik be - mondta az atya. - Kellemes ember, rajonganak érte a hívei. Én is kedvelem. Nos, Castaneda atya egyszer elmesélte nekünk egy ördögűzés történetét, amely valahol az Irriwady mellett történt. Alaposan meg kellett küzdenie az ördögűzőnek, amíg sikerült kikergetnie a gonosz lelket a szerencsétlen megszállottból. És ami talán a legfontosabb: az ördögűző is majdnem belehalt a rítusba. Valami Santarcangeli atyát említett, mint ördögűzőt. Ön volt az, atyám? Santarcangeli habozott, majd bólintott. - Én. Egyetlen pillanat alatt visszatért a nagy folyó mellé, ahol az a bizonyos eset történt. Közölte Nonnával, hogy vagy ő űzi ki belőle az ördögöt, vagy a helyi varázsló. A kettő együtt nem megy. Nonna őt választotta, de nem tartotta be az ígéretét. A varázsló maga nem vett ugyan részt a szertartáson, ám a szelleme végig ott volt mellettük. Az ő szelleme vezette azt az öregasszonyt is, aki a varázsló keverékét adta neki ördögűzés közben tiszta víz helyett. Csak akkor vette észre, hogy nem stimmel valami az itallal, amikor már felhajtotta. Nonna megnyugodott - többen is állították, hogy látták, amint zöldes fény bújt ki a száján és a két fülén -, ő viszont majdnem belehalt az italba. Napokig feküdt eszméletlenül, amíg a szakállas atya, aki már évek óta egy faodúban lakott, rá nem talált. A falusiak tiltakozása ellenére magával vitte a faodúba. Csak napok múlva ébredt fel tizenöt méterrel a föld felett, egyedül. Még jó, hogy nem próbált meg lemászni. A szakállas atya később elmagyarázta neki, hogy legalább tízféle halálos gyökér- és viráglevet talált Sant-arcangeli hányadékában. - De azért csak kiűzte az ördögöt az illetőből? - kérdezte Mrs. Cattermole. - Ki valahogy. - Mit keres errefelé, atyám? - tudakolta Cattermole. - Úgy értem, a missziósházban? Csak nem egy újabb ördög került az útjába? - De hiszen érdeklődött utánam! Gondolom, felhívott valakit telefonon. - Sajnos, ezt nem tudták megmondani. - Pihenek - mondta az atya. - Szükségem van egy kis nyugalomra. - Sok ördögöt űzött ki az utóbbi időben? Az asszony szavaiban leplezetlen gúny bujkált. Cattermole gyors, figyelmeztető pillantást vetett rá.
- Bizonyára kíváncsi rá, hogy én ki vagyok, atyám? - kérdezte, gyorsan visszafordítva a tekintetét az atyára. - Nekem nem volt módomban az ön távollétében telefonálgatni - vonta meg a vállát Santarcangeli. - Na, ezt megkaptam - nevetett Cattermole. - Meg tudna nekem bocsátani, atyám? Ami engem illet, befektetésekkel foglalkozom; az utóbbi időben kizárólag golfpályákat építtetek, a hozzájuk tartozó ellátóegységekkel együtt. Amolyan golfkomplexumot. És ha lehet, még gyógyfürdőt vagy élményfurdőt is a közelébe. Itt, ahol most vagyunk, szándékozom felépíttetni a világ egyik legmenőbb golfcentrumát. Hely van bőven, a megközelítése is tökéletes, látványosságként pedig itt a közelben a missziósház. Nos, atyám, én arra a missziósházra, illetve a három épületre is kivetettem a hálómat. Az atya a whiskyjébe szürcsölt. - Őszintén szólva, először az volt a szándékom, hogy teszek egy ajánlatot az egyháznak. Megveszem az egészet szőröstül-bőröstül. Kétszer annyit fizetek érte, mint amennyit ér, az egyház építtethet belőle egy nagyobb rendházat egy nyugis hegy tetején. De nem fogadták el az ajánlatomat. - Nem csodálom - mondta az atya. - Tudja, miért? A hagyomány miatt. Ez a rendház és a másik két épület ki tudja, hány száz éves... már jó kétszáz évvel ezelőtt is missziós nővérek pihentek a tó partján, és a trópusi fákat is talán akkor ültették. Azonnal megértettem, atyám, hogy ezen az úton nem haladhatok tovább. A hagyománnyal nem vagyok képes megküzdeni. Megértem, és bizonyos mértékig helyeslem is. Any-nyira azért nem kellenének nekem a rendház épületei... vendégeim a szállójuk ablakából is gyönyörködhetnek bennük. Hanem a tó. Az kellene. - A tó? - kérdezte összeráncolva a homlokát az atya. - Őszinte leszek önhöz, atyám. Az a tó tulajdonképpen nem tó, hanem forrás. Egy része a tavat táplálja, másik része elfolyik a föld alatt. De fel lehetne hozni. És forró a vize, atyám. - Értem. - Éppen ezért kellene nekem. A fürdőkomplexum miatt. Igazi gyógyvíz. Megvizsgáltattam. Ezért volt olyan büdös ön is atyám. A kén miatt. - De hiszen én nem a tóba, hanem a rizsföld vizébe másztam bele!
- Az ugyanaz - mosolygott Cattermole. - A forrás táplálja a rizsföldet is. A nővéreknek fogalmuk sincs róla, honnan jön a víz. Ez hát a helyzet, Mr. Santarcangeli. Amikor fel kellett adnom eredeti tervemet, abban reménykedtem, hogy talán a tavat megvehetem. Esetleg megoszthatnánk a vizét. A rizsföldnek is jutna belőle -bár őszintén szólva, máig sem értem, mi a csoda az a rizsföldnek nevezett játék? Ha a rizs miatt, akkor köthetnénk egy olyan szerződést, amelynek értelmében ingyen és bérmentve átszállíttatok évente ötszáz tonna rizst a rendházba. Vagy amennyit akarnak. Merthogy azzal a terméssel, amit erről a rizsföldről aratnak, jó, ha három popkornos zacskót meg tudnak tölteni. Ez is valami szent relikvia talán? - Nem kérdezte meg a főnökasszonytól? - Ezt még nem. Ámbár nagy a gyanúm, hogy a rizsföld amolyan munkaterápiaféle, nem igaz? - Lehetséges - mondta az atya. - Nos, nekem égetően szükségem lenne arra a vízre. Bevallom, atyám, csak azért fordultam a nővérekhez, mert minden egyéb próbálkozásom csődöt mondott. Megpróbáltam vizet keresni az én birtokomon, de nem találtam. A víz a geológiai rétegek között nem erre folyik. Az atya sejtette, mi történt. Mr. Cattermole egyszerűen megpróbálta ellopni a vizet. Lefuratott a megfelelő talajrétegig, hogy megkísérelje a forrás vizét a jövendő golfpálya felé terelni. Csakhogy a geológiai rétegek ezt nem tették lehetővé. A víz nem arra folyt, Cattermole pedig hoppon maradt. - Mit tehetek önért, Mr. Cattermole? - kérdezte rövid töprengés után az atya. - Sokat, nagyon is sokat - dörzsölte össze a tenyerét Cattermole. Beszéljen a főnökasszonnyal. Bírja rá, hogy tárgyaljon velem. Nem fogja megbánni. - Nem is jöhetett volna rosszabbkor az ajánlata -morogta Santarcangeli. - Bizonyára értesült már róla, mi történt a missziósházban? - Mi történt? - kérdezett közbe Mrs. Cattermole. Santarcangeli megemlített néhány apróságot. A két gyilkosságot és a múmiákat is. - Nincs ebben semmi meglepő - legyintett savanyú képpel Mr. Cattermole. - Castelnuovo keze van a dologban, nekem elhiheti. - Hogyhogy? - hökkent meg az atya.
- Ha ő felbukkan valahol, ott biztosan történik valami. Nem árulok el titkot, ha kijelentem, hogy a maguk Castelnuovója nem kifejezetten a tisztesség bajnoka. Sokat mesélhetnék róla, de az már jogilag a rágalmazás kategóriájába tartozna. Bizonyítékom pedig nincs ellene. Csupán ez - s az orrára ütött. - Micsoda? - kérdezte Santarcangeli. - A szimatom. Messziről megszimatolom, ha bűzlik valami. Itt pedig nagyon bűzlik. - Hm. És micsoda? Cattermole ismét legyintett. - Most már úgyis hiába beszélnék... vagy nem? Santarcangeli előrehajolt. - Figyeljen ide, Mr. Cattermole. Lehet, hogy megpróbálok segíteni önnek, lehet, hogy nem. Mindez attól függ, hogy mennyire teríti ki előttem a kártyáit. Cattermole megvakarta az állát. -Nekem tulajdonképpen nincsenek is kártyáim. Csak elképzeléseim vannak. Ezek az elképzelések pedig arról szólnak, hogy Mr. Castelnuovo is szemet vetett a misz-szióra. Egyáltalán, tisztában vannak önök azzal, hogy mennyit ér az a hely? És mennyit fog érni pár év múlva? - Ezt hogy érti? - kérdezte az atya. - Nagyon egyszerű a dolog - magyarázta Mr. Cattermole. - Ön még nem tudja - rajtam kívül kevesen tudják -, hogy egy épkézláb kis fejlesztési terv fekszik a polgármester úr íróasztalán. Itt, ezen a környéken épülne fel Írország legnagyobb szórakoztatóközpontja. Kaszinók, golfpályák, víziparkok - amit csak akar. Kilencven százalék az esély rá, hogy meg is valósul. Akkor pedig a missziósház és környéke többet fog érni, mint egy aranybánya. Castelnuovo célja, hogy lehetetlen helyzetbe hozza önöket. - Éspedig? - Mit gondol, miért találta meg azokat a múmiákat? - Bocsánat, de nem ő találta meg őket. - De ő finanszírozta az ásatásokat. - Csak nem képzeli, hogy a régészek... - Ugyan már, atyám, régészeket is meg lehet venni. Végeredményben mindegy is, hogy hol találták azok a kiszáradt embereket. Megtalálták valahol és idehozták őket. - Valóban Mr. Castelnuovo kérte meg a főnökasz-szonyt, hogy nyújtson ideiglenes menedéket nekik.
- Na látja? A múmiák már bent vannak az épületben. És néha életre is kelnek, ahogy öntől hallom. Santarcangeliben ekkor furcsa gyanú fogalmazódott meg. Kezdetben olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem is akarta elhinni. A gyanú mérges tüskéje azonban már belefúródott és szinte érezte, ahogy a méreg szétárad a testében. - És a gyilkosságok? Cattermole megvonta a vállát. - Természetesen eszem ágában sincs azt állítani, hogy Mr. Castelnuovo áll a háttérben, ez aztán már végképp súlyos rágalom lenne, ha nem tudom bizonyítani, márpedig én nem tudom, így csupán azt mondhatom, hogy ezek a halálesetek is az ő kezére játszanak. Szóval, én a maguk helyében nem bíznék annyira Castelnuovóban. Tudja, min töröm a fejemet, atyám? - Min? - kérdezte az atya, aki különben ugyancsak a fejét törte. -Az ön szerepén. - Hogyhogy a szerepemen? - hökkent meg az atya. Ekkor Mrs. Cattermole szólalt meg. Az atya meglepetten figyelt fel rá, hogy hosszúszopókás cigaretta füstölög a szájában. - Szeretnénk tisztában lenni vele, hogy ön igazából kicsoda, atyám. - Hogy kicsoda vagyok? Azt hittem... - Mi csak azt ismerjük, amit elmondott magáról, és amit attól a bizonyos burmai atyától hallottam. Ön kiváló ember, csak éppen azt nem tudjuk még, hogy kinek a csapatában játszik. - Kinek a csapatában? Senkiében. - Mondja maga. Én viszont úgy gondolom, hogy ön nem véletlenül érkezett a misszióba. - Ez igaz - bólintott az atya. - Idehívtak. - De miért? - Hogy bizonyos feladatokat lássak el. - Hogy kiűzze valakiből az ördögöt, igaz? - Mondjuk. -És... kiűzte? - Nézze, asszonyom, ez nem olyan egyszerű... - Én az ön helyében egyáltalán nem lennék annyira biztos benne, hogy megszállt-e a gonosz bárkit is. Néha előfordul, hogy úgy viselkedik valaki, mintha a világ valamennyi ördöge belebújt volna, a valóságban viszont még a közelében sem jártak. Már csak azért sem tehették, mivel ördögök nem is léteznek. És ezt ön is jól tudja, atyám. - A gonosz létezik.
- Ez igaz, de az annyi emberben benne bujkál, hogy ha Kína mind az egymilliárd lakosa ördögűzéssel foglalkozna, sem tudná kiűzni mindenkiből. Szóval, atyám, nekem is az az érzésem, hogy Castelnuovo mesterkedik a háttérben. Titokzatos jelenségek játszódnak le a rendházban, apácákat öl meg az ördög, múmiák kelnek életre - az egyház pedig egy ponton boldog lesz, ha megszabadulhat gyanús ingatlanától. Főleg, ha az egyik legkiválóbb ördögűző sem megy vele semmire. És akkor mi lesz a legkézenfekvőbb, atyám? - Micsoda? - Hogy Castelnuovónak adja el. Ő már gyakorlatilag úgyis bent van a misszióban. Ehhez mit szól, atya? - Önök szerint tehát minden, ami odaát történt, Cas-telnuovo műve? - Ön mondta, atyám. - És velem... mi a helyzet? - Már megbocsásson, atyám, ön egy báb. Ön azért kell nekik, hogy az ördögűzés sikertelenségét bizonyítsa, ezzel rábírja a missziót fenntartó egyházi hatóságot, hogy szabaduljon meg már-már hírhedt intézményétől. - És nekem mit ajánlana, asszonyom? - kérdezte kíváncsian az atya. Mrs. Cattermole szívott egyet a cigarettáján. - Mit ajánlhatnék egy papnak? - kérdezte, miközben éles tekintete az atya arcát fürkészte. - A missziót - mondta az atya. Mrs. Cattermole kivette a szipkát a szájából. - A missziót? - kérdezte látszólag meglepetten. - Ezt hogy érti, atyám? - Szeretném megmenteni a missziót. Mr. és Mrs. Cattermole ismét összenéztek. Az atya látta, hogy mindkettőjük szemében elégedett szikrák villognak. Az ő szemében is az villogott volna, ha nem vigyázott volna rá, hogy ne villogjon. - És ezt hogy képzeli el? - Tegyük fel, hogy önök megveszik a misszió területének egy részét. Mondjuk a tavat. Megelégednének ennyivel? Mr. és Mrs. Cattermole ismét összenéztek. - Természetesen, atyám - mondta az asszony. -Nekünk tulajdonképpen csak a vízre lenne szükségünk. - Helyes. És garantálnák, hogy a misszió a helyén maradhat? - Nincs feltétlenül szükségünk rá - bólintott Mrs. Cattermole. - Ezt szerződésben is biztosítanák? - Természetesen, atyám.
- És kerítést, illetve fasort is telepítenének, hogy az önök intézményének a zaja ne zavarja az anyákat az elmélkedésben? - Mi sem természetesebb, atyám. És ön? - Ja igen, én - mondta az atya, mintha megfeledkezett volna saját magáról. - Sajnos, az a helyzet, hogy reumás vagyok. Méghozzá... egyre súlyosbodó formában. Talán éppen az Amazonasznál kaptam, ki tudja? A látszat nem ezt mutatja, de néha bizony nehezemre esik a mozgás. - Hát ez nagyon sajnálatos, atyám. Ön fiatal ember. - Sajnos, az élet néha közbeszól, és összebarmolja a ábrándjainkat. Ami engem illet, mindig is vértanú szerettem volna lenni. Ám ahhoz keresnem kellene néhány pogányt, akik hajlandóak lennének lemészárolni. Komolyra fordítva a szót: ma már csak egy kellemes kis kolostorra vagy missziósházra vágyom, ahol gyógyítgathatnám a betegségemet. Mondjuk, ha lenne a közelben egy gyógyfürdő. - Értem, atyám. - Továbbá, miután a reumám nehézkessé tesz, és ez egyre súlyosbodik majd... nem szeretnék ugrálni. -Ez mit jelent? - Úgy értem, mások parancsaira. Nyugalmat szeretnék magam körül. Esetleg úgy, hogy én vezethetem az intézményt. Esetleg az imént említett missziósházat. Csakhogy ezt el kellene intéznie valakinek. Ami ismereteim szerint nem könnyű. De hát valamit valamiért. Mit szólnak hozzá? - Felőlem rendben - mondta az asszony. - Felőlem is - csatlakozott hozzá gyorsan Mr. Catter-mole. - Akkor ezt Isten dicsőségére megbeszéltük. - Nem innánk rá valamit, atyám? Santarcangeli mosolygott. - Előre a medve bőrére? Nem lenne ildomos. - Akkor csak úgy. - Csak úgy lehet. - Még mindig whisky, atyám? Az atya bólintott. - Duplát és jég nélkül.
43 Az atya ment volna, de Mr. Cattermole megállította.
- Tom és Chris azt állították, hogy az ön derekára volt kötve egy törülköző... nem igaz? - Igaz - bólintott az atya. - Miért kérdi? - Merthogy... a mi műszereinket egy manó lopta el, aki ugyancsak hasonló szereléket Viselt a derekán. - Önök ebből akár arra is következtethetnének, hogy én is műszereket lopni jöttem önökhöz. Igaz? - Akár - mosolygott Mrs. Cattermole. - Eszem ágában sem volt - tiltakozott az atya. Aztán néhány szóval elmondta, hogy csupán Khieu apó mérgezett tüskéi ellen próbált védekezni. Mrs. Cattermole hitetlenkedve rázogatta a fejét. - Mint a mesében. Egy mérgezett tüskéket szurkáló manó. Lehet, hogy ez is Castelnuovo mesterkedésének a része? Az atya nem válaszolt, csupán a vállát vonogatta. - Azok nagyon drága műszerek, atyám... és nagy szükségünk lenne rájuk. Nem tudná valahogy visszaszerezni őket? Az atya bólintott. - Megpróbálhatjuk. - Reggel folytatni szeretnénk a munkát. - Rendben van. Megnézem, mit tehetek önökért. - Nem lesz szüksége búvárfelszerelésre? Ha víz alatt vannak... - Nincsenek a víz alatt - mondta az atya. -Hátakkor... hol? - Inkább egy fán. - Esetleg... megnézné a közeljövőben, atyám? - Akár azonnal is - mondta az atya. - Elvégre holdfény van. -Az remek lenne. Zavarná, ha önnel mennénk? Az atya pillanatokig habozott csak. - Nem zavarna - mondta. - Tudnak fára mászni? Mr. Cattermole zavartan hallgatott. Az asszony azonban elnyomta a cigarettáját és bólintott. - Én tudok. - Rendben van - biccentett az atya. - Átöltözik, asszonyom? - Minek? - kérdezte Mrs. Cattermole. - Csak engedjen egy fa közelébe, így is csodát fog látni. - Rendben van - biccentett ismét az atya. - Akár indulhatunk is. Öt perc múlva odakint voltak a romantikusan holdfényes éjszakában. Az atya felemelte a fejét, és mint a farkasok, beleszimatolt a levegőbe.
Mintha fenyegető, kellemetlen illatokat hozott volna feléjük az éjszakai szellő. A félelem és a halál illatát.
44 A nagydarab férfi úgy bontakozott ki egy fa árnyékából, mintha megelevenedett fatörzs lett volna. - Jól van, Tom - dicsérte meg Mrs. Cattermole. -Minden rendben? - Igen, asszonyom. - Chris? - Nem tudom, asszonyom. Mrs. Cattermole meghökkent. - Hogyhogy nem tudod? Itt kellene lennie. - Nincs itt, asszonyom. - Én üzentem érte - bizonygatta Mr. Cattermole. Santarcangeli megérezte, hogy az eddig túlságosan is magabiztos asszony bizonytalanná válik. - Nem teszik ez nekem - mondta. Santarcangeli ekkor vette csak észre, hogy Tom folyamatosan őt bámulja. A szeme telis-tele volt apró nyilakkal. Biztos volt benne, hogy a fickó habozás nélkül elvágná a torkát, ha megtehetné. - Nekem sem tetszik, asszonyom - hallotta Santarcangeli Tom hangját. - Mi nem tetszik? - Chris, asszonyom. - Miért? Mit csinált? - Teljesen be van gerjedve. - A fenébe is... nem megmondtam neki... - Az a helyzet, hogy nem bír magával. - Mi az ördögöt akar? Tom nem válaszolt, csupán jelentőségteljesen az atyára nézett. - Remélem, nálad van a fegyvered, Tom? - Természetesen, asszonyom. Mrs. Cattermole Tom elé állt. - Figyelj rám, Tom! Jól figyelj a szavaimra! Ha Chris megpróbálna valamit... ártalmatlanná teszed, oké? Vagy azt akarod inkább, hogy más jöjjön velünk? Tom lesunyta a fejét. - Nem, asszonyom.
-Akkor gyerünk! Az atya mutatja az utat. Mr. Cattermole idegesen felmordult. - Nem kellene megvárnunk, amíg Chris előkerül? Az asszony megrázta a fejét. - Addig kell a vasat verni, amíg meleg. Santarcangeli megértette, hogy ez az éjszakai kirándulás az ő próbája is. Ha megtalálják az ellopott műszereket, hisznek neki. Ha nem, akkor bizonytalan minden. - Szeretném, ha elmondana valamit Tómnak - fordult a asszonyhoz. - Éspedig? - Ha megsebesíti Khieu apót, netalántán... - Ez nem fordulhat elő - mondta keményen az asz-szony. - Igaz, Tom? - Igaz, asszonyom. Szótlanul vonultak egymás nyomában. Elöl az atya; mögötte az asszony; őt Mr. Cattermole követte; a sort Tom zárta jobbra-balra forgatva a fejét. - Itt a rizsföld - mutatott Santarcangeli a mellettük zöldülő, a holdfényben inkább ezüstös gabonaszálakra. A többiek éppen csak rápillantottak, és már mentek is tovább. Santarcangeli biztos volt benne: annyit látták már, hogy a könyökükön jön ki. - Ez itt a tó. Ezt már jobban megnézték. Santarcangeli mintha némi ünnepélyességet vélt volna felfedezni az arcukon. Kivéve persze Tómén. Az övén nem látott mást, csupán zavart. Azon törhette a fejét, hogy mi lesz akkor, ha megparancsolják neki, hogy lőjön rá Chrisre. Öt percnyi gyaloglás után megérkeztek a fákhoz. A fák holdfényben zuhanyoztak. Égnek emelték az ágaikat, úgy élvezték a kozmikus fürdőt. Csak úgy re-csegett-ropogott a derekuk az élvezettől. - Ez az - mondta az atya a legnagyobb fára mutatva. - Ezen találtuk a fészkeket. Titkon abban reménykedett, hogy ha az asszony megpillantja az óriást, eláll a tervétől. Annak azonban a szeme sem rebbent. - Két és fél méternyi magasságban van egy vastag ág; ha addig sikerülne... Már nem volt kihez beszélnie. Az asszony, mintha fittyet hányt volna a nehézségi erőnek és a fatörzs síkosságának, egyszerűen csak felfutott rajta a legelső ágig. Onnan pisszegett le az atyának.
- Hé! Atya! Feljön? Santarcangeli sóhajtott. Már megint ez a hülye fára-mászás! Még szerencse, hogy az ördögök csak ritkán veszik maguknak a fáradságot, hogy fán telepedjenek meg. Inkább a boszorkányok. Azok viszont nem másznak, hanem repülnek. Mit nem adna érte, ha neki is lenne egy varázsseprője. Felpattanna rá... - Mi van, atyám, inába szállt a bátorsága? Az atya nekirugaszkodott a mászásnak. Meglepődve tapasztalta, hogy könnyebben megy, mint gondolta. Felpislogott a fa magasára és majdhogynem leesett az ágról meglepetésében. A feje felett nemcsak csillagok ragyogtak, hanem fészkek is sötétlettek. Méghozzá nem kettő vagy három, mint korábban, hanem sokkal több. Talán még tíznél is több. - Azok ott? - kérdezte az asszony. - Azok - felelte az atya. - Várjon, megnézek egyet. Az atya az ágon gubbasztott. Közben megreccsent valami alatta. Meglepődve látta, hogy Tom is felfelé igyekszik a fatörzsön. - Egy tok - mondta felette az asszony. - Minek a tokja? - Az egyik műszeré. Santarcangeli megkönnyebbült. Eszerint jól következtetett. Khieu apó lelkén szárad a tolvaj lás. Az ágak egyre csak mocorogtak a feje felett, majd ismét az asszony hangját hallotta. - Itt egy másik. Ez való a tokba. Várjon, atyám, lemegyek. Erre már veszélyes a mászkálás. Nem óhajtok szeretett férjem nyakába hullani. Várjon csak... atyám... Az atya érezte, hogy megbicsaklik az asszony hangja. Mintha megcsúszott volna, vagy látott volna valamit, amitől megijedt. Csak nem Khieu apó ücsörög odafent méregbe mártott tűjével? - Khieu! - kiáltott egy nagyot. - Tűnj innen! Elég legyen a bujkálásból! Az ágak mocorogtak egy kicsit, aztán Mrs. Cattermole ismét megszólalt. - Kérem, atyám... Az atya felemelte a fejét. - Baj van, asszonyom?
- Alighanem - felelte Mrs. Cattermole. - Segítene? Az atya felnyújtotta a kezét. Érezte, hogy az asszony megszorítja. - Látott valamit? - kérdezte rosszat sejtve. Az asszony nyögött egyet, mintha nem érezné már jól magát a fán. - Le szeretnék menni... atyám! A következő pillanatban már rá is huppant arra az ágra, amelyen az atya lapult. - Látott valamit? - ismételte meg a kérdését az atya. Az asszony az ágra hajtotta a fejét. -Atyám... - Mit látott, asszonyom? Mrs. Cattermole felfelé mutatott, ám ő maga gondolatban már alighanem a földön járt. -Ő... ott van, fent! - Kicsoda? - kiáltott rá az atya. - Hát... Chris. Az atya felnézett, de semmit sem látott a levelektől. - Hol... fent? - Egy ágon - nyöszörögte az asszony. - Ott lóg egy ágon... holtan. Valaki felakasztotta, atyám.
45 Hardy felügyelő kócos volt, lompos, és olyasféle szagot árasztott, mintha már hetek óta nem mosakodott volna. Santarcangeli nem is vette jó néven, hogy udvariatlanul az ágyára telepedett. -A karosszékben talán kényelmesebb lenne, felügyelő - próbálta meg a helyes útra terelni, ám Hardy fittyet hányt a próbálkozására. - Jó nekem itt is - morogta. - Nem tartom fel soká... atyám. Jenkins! A rendőr bedugta a fejét az ajtón. - Uram? - Kutassa át a szobát! A szekrényeket is vizsgálja át, nézzen az ágy mögé... -Alá is nézzek, uram? - Menjen már, és tegye a dolgát! Ja, és a falakat is kopogtassa meg. - Meglesz, uram. A következő pillanatban Jenkins már kopogtatott is, mint egy nagyra nőtt, szorgalmas harkály.
Santarcangeli hagyta, hadd tegye a dolgát. Tíz perc múlva aztán Jenkins jelentette, hogy a kis fickó nincs sem az ágy mögött, sem alatta, sem a szekrényekben, de még a falban sincs. - Jól van, Jenkins, elmehet. Azaz... várjon odakint. Jenkins kiment, Hardy pedig az atyához fordult. - Nem akar hozzáfűzni valamit, atya? - Mihez? - tudakolta Santarcangeli. - Ami történt. Valamint, hogy sehol sem találjuk a maga kis barátját. - Mit kellene hozzáfűznöm? - Például azt, hogy ön szerint hol bujkálhat. - Fogalmam sincs róla - mondta Santarcangeli. - Erre különben magam is kíváncsi lennék. - Tehát nem tudja. Csak azért mondom, mert ma már másként áll a helyzet, mint amikor még csak az állítólagosán öngyilkos nővérek ügyében nyomoztam. Valaki... ismét elkövetett egy gyilkosságot. Remélem, nem tételezi fel, hogy az a fickó a golfpálya építői közül, önmagát kötötte fel a fára? - Sajnos, nem - sóhajtotta az atya. - Pedig látszólag ez a helyzet - vigyorgott rá a felügyelő. - Sajnos, atyám, ez a büdös, nagy helyzet. Santarcangeli nem volt biztos benne, hogy a felügyelő teljesen tiszta-e már, ezért olyan óvatosan bánt vele, mint a hímes tojással. - Ön szerint... Chris felkötötte magát? - Úgy néz ki - bólintott a felügyelő. - A saját kezével. - Biztos benne, felügyelő? - Maga nem? - Még nem volt időm elgondolkodni rajta. - Gondolkodtam én maga helyett is. Azt a pasast hagyományos értelemben nem gyilkolták meg, és nem is akasztották fel. Ez biztos. Tudja, miért? Mert akkora barom, hogy senki nem tudta volna felcipelni a fára. Sem élve, sem holtan. Ő maga mászott fel. - Hm. És miért? - Hogy elkapja a tolvajt. Aki a műszereket lopja. Biztos vagyok benne, hogy Chris, vagy hogy hívják, tetten érte a kis fickót, amint a műszereket cipelte. Erre üldözni kezdte. A kis pasas elmenekült előle, majd felmászott kedvenc tartózkodási helyére, a fára. A fickó meg utána. Ott érte aztán a szúrás. - Szúrás? - hökkent meg az atya. - Christ... leszúrták? - Bizonyos értelemben igen.
- Bizonyos értelemben? - Nem késsel. Nem is Rambo-tőrrel, ha erre gondolt. Nézze, és csodálkozzon, atya! A felügyelő a zsebébe nyúlt és egy kis plasztik zacskót húzott ki belőle. Felemelte a levegőbe, hogy az atya megtekinthesse a tartalmát. - Látja, atya? - Látom - morogta az atya. - Remélem, ön is azt látja, amit én. Nevezetesen egy tüskét. -Hol... találta? - Chris barátunk hátsójában. A maga kis haverja szúrta bele. Emberünk begolyózott tőle, és felkötötte magát. -Mire? - A nadrágszíjára. Még mindig nem gondolta meg magát, atyám? - Mivel kapcsolatban? - Meggyőződésem, hogy ön tudja, hol bujkál. - Ebben téved, felügyelő. - Nekem mégis ez a meggyőződésem. És rosszul teszi, hogyha segít neki bujkálni. Meggyőződésem továbbá, hogy önök, papok és nővérek, rosszul értelmeznek egyes dolgokat. Ezúttal a történteket, például. Ön mentegeti a kis fickót, félti, hogy börtönbe vagy elmegyógyintézetbe csukják, azzal viszont nem törődik, hogy mi lesz azután. Már ha nem sikerül lekapcsolnunk. Előfordulhat, hogy már holnap, vagy akár a mai napon is, újra megöl valakit. És ez az ön lelkén fog száradni, atyám. - Mit tehetek Önért, felügyelő? - sóhajtotta Santar-cangeli. - Többször is elmondtam már önnek, hogy nem tudom, hol lehet Khieu apó. Talán fenn a fán. - Ott nincs, és másutt sincs. Mintha felszívódott volna. Senki nem látta, pedig már elegen lebzselünk a misz-szió környékén. Kérem, segítsen nekem. - Természetesen segítenék, ha tudnám, hogyan. - Én tudom - bólintott a felügyelő. - Maga... élt ezek között a... fickók között, igaz? - Mire céloz ezzel? - Hogy jobban megérti őket, mint én. Nemcsak a nyelvükre gondolok, hanem a gondolkodásukra is. - Ez igaz lehet, csak éppen... Hardy biccentett, az ajtóhoz ment, kinyitotta és kikiáltott rajta. -Jenkins! Hozza be!
Az ajtó kinyílott, és Jenkins belökdöste rajta Lim apót.
46 Santarcangeli arra gondolt, hogy akkor sem lehetne már büdösebb a szobája, ha egy egész disznókonda rejtőzne is az ágya alatt. Merthogy szegény Lim apó is büdös volt. Olyan mocsárszag áradt belőle, hogy az atyának felkavarodott tőle a gyomra. - Hát itt van, atyám! Az atya Lim apóra nézett. Aztán a szag mellett mástól is kavarogni kezdett a gyomra. A szerencsétlen kis öregember úgy lógott a megtermett Jenkins karján, mint zakó a fogason. - Engedje el, kérem... azonnal engedje el! - tiltakozott, és tett egy lépést az öreg felé. - Engedje el, Jenkins! Jenkins elengedte. Az öreg úgy omlott a földre, mintha valóban kabát lett volna, amely véletlenül lecsusszant az akasztójáról. Úgy hevert a kopott szőnyegen, mint egy rongycsomó. Az atya leguggolt mellé, és szólongatni kezdte. - Lim apó. Hogy van, Lim apó? A kis öreg ráemelte iszaptól csipás szemét. Santar-cangeli nem látott benne mást, csupán vakrémületet. Santarcangeli a hóna alá nyúlt és felemelte. Odavitte egy székhez és beleültette. A kis öreg szinte elveszett a hozzá képest hatalmas karosszékben. - A módszer a következő - emelte fel az ujját a felügyelő. - Felteszek neki néhány kérdést, maga pedig lefordítja valamilyen nyelvre, amit megért. Remélem, van közös nyelvük? - A francia - mondta az atya. - Jól van. Első kérdésem: hol van Khieu... apó? Santarcangeli sóhajtott, és feltette franciául a kérdést. Egyáltalán nem csodálkozott volna, ha a kisöreg meg sem mukkan. Sem akkor, sem máskor. Látott már olyat, nem is egyszer, hogy a félelem örökre pecsétet nyomott valakinek a szájára. Lim azonban megszólalt. - Nem tudom. - Mit mond? - Hogy nem tudja.
-Nem is sejti? - Nem. - Mikor látta utoljára? - Azt mondja, tegnap. - Hol? - Azt mondja, ott ült a rizsföld szélén. Beszélgettek. - Miről? - A rizsről. - Mit lehet a rizsről beszélgetni? - Nem nő rendesen. - Miért nem nő? - Mert túl meleg a víz. És büdös. A rizs nem szereti a büdös vizet. - Ebben hasonlítunk egymásra - biccentett a felügyelő. - Kérdezze meg tőle, mióta használja Khieu a tüskét! - Azt kérdezi, milyen tüskét? - Amit mások fenekébe szúr. - Azt mondja, nem tudja, mi az. - Biztos vagyok benne, hogy tudja. - Mégsem mondja. Azt mondja, nem tudja. Különben kár erőlködnie. Lim apó már fél lábbal odaát van. - Elvitetem valahová. - Remélem, nem akarja lecsukatni? - Azt éppen nem, de valahova csak... - Az lenne a legjobb, ha itt hagyná. A betegszobában, a nővérek felügyelete alatt. - Jól van. Majd még meggondolom. - Ha eltávolítja abból a közegből, amelyben már tizenöt éve él... lehet, hogy megöli vele. Hardy sóhajtott, és felemelte a mutatóujját - Vajon mi a fenét jelentenek a madárfészkek a fán, bennük a zöldségek, újabban pedig az ellopott műszerek? Mit akarhat mindez jelenteni? Van valami sejtése velük kapcsolatban, atyám? Az atya nemet intett. Pedig már volt.
47 A főnökasszony, azaz Benedicta nővér kisírt szemekkel fogadta. Az atya legszívesebben sarkon fordult volna és elmenekült volna, de nem
tehette. A főnökasszony hívatta; meg kell hallgatnia. Pedig az atya irtózott a női könnyektől. Félt tőlük, mint ördög a tömjénfiisttől: tudta magáról, hogy nem képes ellenállni nekik. Márpedig régen rossz, ha egy felszentelt pap nem tud ellenállni a női könnyeknek. No nem, mintha hatásukra valaha is olyat tett volna, ami miatt pirulnia kellene, ha a tükörbe néz, nem, erről szó sincs, csupán néha meg kellett miattuk változtatni a tervét. Ezt pedig azok, akik nem nézték jó szemmel a tevékenységét, gyakran ki is használták. Ezért igyekezett elkerülni a női könnyeket, mint járókelő a záporesőt. Csakhogy míg ez utóbbiak számára rendelkezésre áll az esernyő, az ő számára nem áll rendelkezésre semmi egyéb, csupán a megfutamodás. - Üljön le, atya - mutatott egy székre a főnökasszony, miközben hosszadalmasan fújdogálta az orrát. - Üljön le, kérem. Az atya leült, és kinézett az ablakon. Szerencsére az ablak előtt egy villanydróton madarak tollászkodtak, volt mit bámulnia. A főnökasszony ezalatt megtörölgette az orrát, majd a zsebkendője szélével lopva a szemét is. -Atyám? -Igen? - Elnézését kérem, hogy ismét hívattam, de... a sajnálatos események arra kényszerítenek... Az atya azt hitte, a főnökasszony azt akarja tudtára adni, hogy le is út, fel is út. Nem oldott meg semmit, nem űzte ki az ördögöt Donatella nővérből, nem jutott közelebb a gyilkoshoz, sőt a halálesetek száma még szaporodott is eggyel. Nem szerette a lezáratlan ügyeket, rosszulesett volna neki, ha azelőtt kell távoznia, mielőtt teljesítette volna a feladatát. - Hallgatom, anyám. - Kérdezni szeretnék valamit, atya. Kérem, válaszoljon nekem őszintén. - Igyekezni fogok, anyám. - Ön szerint létezik az ördög? Vagy ezt már kérdeztem öntől? Az atya nem emlékezett rá, hogy kérdezte volna. Ámbár meglehet, hogy mégiscsak kérdezte. Ki emlékszik vissza ilyen apróságokra? - Nem tudom, anyám. - Angyalok léteznek? - Minden valószínűség szerint. - Akkor az ördögnek is léteznie kell!
- Hát valami biztosan létezik - tétovázott az atya. -Az már csak részletkérdés, hogy minek hívjuk. - Ismerte azt az embert? Az atya a hirtelen váltás ellenére is azonnal rájött, hogy a főnökasszony a halottra gondol. - Hogy ismertem volna, az túlzás. Egyszer találkoztam csupán vele. - És... ki volt valójában? - Egyszerű biztonsági ember. - Semmi egyéb? Az atya felkapta a fejét. - Gyanakszik valamire, anyám? - Semmire - rázta meg a fejét a nővér. - Csupán tájékozódom. Hogy ismerkedett meg vele? Santarcangeli elmesélte a szomszédban tett látogatása történetét, amelynek a végét Chris hullájának a megtalálásajelentette. - Szörnyűség - sóhajtotta a főnökasszony. - Én is láttam azt az embert, atyám. Egyszer láttam. - Igazán? - hajolt előre az atya. - Amikor Mr. Cattermole idepofátlankodott hozzám. - Idejött önhöz? -Akedves feleségével együtt. Az a fickó kísérte őket. Meg akarták venni tőlem a missziót, mintha bizony az én tulajdonom lenne. Az atya bólintott, majd részletesen beszámolt a szomszédban tett látogatásáról. Megemlítette a tó ügyét is. Hogy az élményfurdőnek melegvízre lenne szüksége. - Ezt tudom - bólintott a főnökasszony. - Megvizsgáltattam a forrás hozamát. Bőven jutna belőle mindkettőnknek. - Ez örvendetes. - Gondolja? - kérdezte a főnökasszony. - Nem vagyok olyan biztos ebben. Ön szerint helyes dolog, ha egy missziósház, amelyben munkában megfáradt dolgos és jámbor nővérek pihennek, egy csapásra egy gyógyfürdő és golfpálya szomszédságában találja magát? És ha egy ilyen törődött, megfáradt nővér kinéz az ablakán, egy kevésbé törődött, és kevésbé megfáradt meztelen fenékkel találja szemben magát? - Kerítés is létezik a világon. - Másrészt - folytatta az anya -, szép kis bevételi forrást jelenthetne nekünk, ha sikerülne jó egyezséget kötnünk. Ezen rágódom már hetek
óta. Bár a felelősség végső soron nem az enyém. Én csak javaslatot tehetek. Ön mit j avasolna, atyám? - Várjon egy kicsit, anyám. - Az atya előrehajolt. -Ön is arra gondol, amire én? - Beszéljünk őszintén, atyám - sóhajtotta a főnökasz-szony. - Mi van akkor, ha Mr. Cattermole keze van a dologban? - A gyilkosságokra gondol? -Azokra. Mi van akkor, ha Cattermole úgy gondolja, mielőtt konkrét ajánlatot tenne nekem, megpuhítja egy kicsit a talajt? Olyan helyzetet teremt, hogy nagyon el akarjak menni innen. Esetleg úgy, hogy elkótyavetyélem a missziósházat - már ha a felettes hatóság beleegyezik. Cattermole sejti, hogy bizonyos helyeken adnak a véleményemre. De még ha nem is adnánk el neki magát a missziót, talán könnyebben belemegyünk a vízmegosztásba, ha rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. Megijedünk, és örömmel fogadjuk a segítséget, amit fel fog majd ajánlani nekünk. Ezért nem riad vissza néhány gazemberségtől sem. Még a saját emberét is megöli, ha kell. - A gyilkosságokon kívül másra is gondol? - Hát hogyne. Történt elég fura dolog már errefelé, önnek is volt módja megtapasztalni őket. Santarcangeli felállt, az ablakhoz lépett, és közelebbről is szemügyre vette a villany dróton tollászkodó madarakat. - No és Castelnuovo? A főnökasszony is felállt, és odasétált mellé. - Ez a másik problémám - mondta. - Amint látom, megkezdték a kettes számú épülettömb tatarozását. - Megkezdték, atya. Azzal, remélem, tisztában van, hogy ők is szeretnék megkaparintani a missziót? Bár egyelőre még egyetlen épület bérlésével is kiegyeznek. Tudja, néha hogy érzem magam, atyám? Járt már Afrikában? - Jártam - bólintott az atya. - Ott hallottam, hogy régen, évtizedekkel ezelőtt, amikor még szabad volt, hogyan vadásztak oroszlánra. Építettek egy magaslest egy fán, a fa alá levertek egy cölöpöt, a cölöphöz pedig odakötöttek egy kecskét. A vadász felmászott a fára, és várta az oroszlánt. Az pedig jött is. Természetesen éjszaka, amikor az oroszlánok vadásznak. Szegény kecske mekegett félelmében, mert sejtette, hogy mi vár rá. Talán meg is érezte az oroszlán szagát. Aztán jött az oroszlán, és kidugta a fejét a bokrok mögül. Jött még egy és az is kidugta a fejét, ugyanígy tett a
harmadik is. A kecskét közben elöntötte a halálfélelem, s egyre keservesebben mekegett. Megértette, hogy ragadozok karmai közé került. Hát ilyen kecskének érzem én is magam, atyám. Mert mi van akkor, ha nem Cattermole keze van a dolgokban, hanem Castelnuovóé? Ez esetben az ördög keveri nálam a betont. - Castelnuovo? - tűnődött az atya. - Vajon miért lenne erre szüksége? -Neki is az egész misszió kellene. Ez a környék egyik legvágyottabb ingatlana. Nem tudom, hallotta-e már, atyám, hogy ezen a környéken épül Írország legnagyobb szórakoztatóközpontja. Csodálja hát, hogy kecskének érzem magam, és csak mekegek kétségbeesetten, csak mekegek, miközben látom, hogy az oroszlánok sorban kidugják a bokrok ágai mögül a fejüket... Santarcangeli még akkor is riadt mekegést vélt hallani, amikor már a szobája felé tartott. Bár ő egyáltalán nem érezte magát kecskének, abban egyetértett Benedicta nővérrel, hogy mindenünnen ragadozók lesnek rájuk. Óvatosnak kell lennie, nagyon óvatosnak.
48 Osvaldina nővér elegáns volt, magas, ősz hajú, kellemes modorú. Santarcangeli már tudta, hogy ősi nemesi család sarja, és egy súlyos családi tragédiát követően került a missziós nővérek közé, húszegynéhány éves korában. Kambodzsában élte meg a francia gyarmatbirodalom összeomlását, majd a vörös khmerek győzelmét. Egészen a legutóbbi évekig Vietnamban dolgozott, amíg ki nem utasították onnan is. Nem sokkal ezelőtt Uruguay-ból érkezett Írországba. Benedicta nővért még DélkeletÁzsiából ismerte, akárcsak a nővérek többségét. Mondhatni úgy is, hogy hazaérkezett. Osvaldina nővér figyelmesen megszemlélte Santar-cangelit, majd intett neki, hogy foglaljon helyet egy karosszékben. Az atya akaratlanul is feszengeni kezdett benne. Úristen, mintha trónszék lenne! - Tehát ön az, atyám - mondta Osvaldina nővér kellemes, dallamos hangon az atyára nézve. - Sokat hallottam már önről. Uruguayban is híre van. - Ez megtisztelő számomra - biccentett az atya.
- Az a hír járja, hogy Santarcangeli atya még a legfafejűbb ördöggel is elbánik. Említettek is néhány esetet. -Azt hiszem, túloznak, anyám. - Egy kisfiúról mesélnek, akiből ön űzte ki az ördögöt. Jól hallottam? - Jól, anyám. A nővér biccentett. - Hallgatom, atyám. Santarcangeli igyekezett összeszedni a gondolatait. A nővér szeme figyelmesen rászegeződött. Santarcan-geliben az a furcsa érzés támadt, hogy a nővér a veséjébe lát, és pontosan tudja, mit fog mondani. Hát akkor gyerünk, essünk neki! - Megengedi, hogy feltegyek önnek néhány kérdést, anyám? - Hát hogyne - biccentett Osvaldina nővér. - Ön most olyasmit tesz, mint az a kopasz nyomozó a filmekben. .. hogy is hívják csak... - Kojak - segítette ki Santarcangeli. - Tényleg. Sajnos, már nem a régi a memóriám. Szóval? - Érdekelne, hogy hogyan éltek annak idején Kambodzsában. Osvaldina nővér csalódottan biggyesztette le az ajkát. - Ó, hát ezt akarja tudni? Én meg azt hittem... - Az a helyzet, hogy az ördögűzés, hogy úgy mondjam, csak a mellékfoglalkozásom. - És akkor... mi a fő? - Meg szeretnénk írni néhány misszió történetét. Sokan írjuk, nekem Kambodzsa jutott. Ön a főnökasszony szerint kezdetektől a végnapokig ott volt. Állítólag ön tudja a legtöbbet róla. És még valamit. Önnek a legjobb a szeme. - Ezt ugyan nem mondhatnám - mosolygott Osval-dina nővér. - A jó isten tudja csak, hogy hány dioptriát romlott az utóbbi időben. Az atya hamiskásan nézett rá, és játékosan megfenyegette. - Tudja azt ön, hogyan értem. Osvaldina nővér is mosolygott. - Nézze, atyám, távol álljon tőlem, hogy a kevélység vagy a dölyf bűnébe essek, ám ezúttal mégis igazat kell adnom önnek; az átlagnővér valóban jóval kevesebbet látott ezekből az országokból értem alatta Kambodzsát és Vietnamot, de Laoszt is -, mint én. Az egyszerűbb nővéreknek csőlátásuk van, ha szabad ilyet mondanom. Csak a feladatukra koncentrálnak, hogy azt minél jobban elvégezhessék. És ez dicséretes dolog. Én viszont arra is figyeltem, hogy hol élek. Érdekelt az ország, amelyben működtem. És sok apróságot fel is jegyeztem vele kapcsolatban.
- Ezért fordulok önhöz, anyám. - Feljegyzéseim, amelyeket ott készítettem, hogy úgy mondjam, bizalmas jellegűek. - Engem csak néhány probléma érdekelne - mosolygott az atya -, eszem ágában sincs arra kérni önt, hogy mutassa meg nekem őket. Csupán, ha a kérdéseimre válaszolna. .. - Próbáljuk meg - bólintott Osvaldina nővér. - Miért ne segítsek, ha segíthetek, nem igaz? - Elsősorban bizonyos gazdasági kérdések foglalkoztatnak. Osvaldina nővér arcán ismét a csalódottság árnya futott át. - O, hát azokhoz értek a legkevésbé. - Ön bizonyára téved, anyám. Egy olyan jó megfigyelő, mint ön... - De hát miről van szó egyáltalán? - Na, nézzük csak - hunyta be a szemét az atya, azt a látszatot keltve, mintha akkor fogalmazná meg a kérdéseit. Pedig azok már ott sorakoztak előre elkészítve a fejében. - No, nézzük csak. Milyen gazdasági viszonyok között éltek önök Kambodzsában, anyám? - Hogy hogyan voltunk eleresztve? - kérdezett vissza a nővér. Különben kevésbé körmönfontan is felteheti a kérdéseit. Szegények voltunk. A kezdet kezdetén nagyon is. Néha előfordult, hogy korgott bizony a gyomrunk. De hát korgott ott másoké is; ne feledje, hogy háború után voltunk. Híveink elláttak ugyan bennünket a legszükségesebbekkel, ám ők is nélkülöztek. - Meddig tartott ez az állapot? - A gyomorkorgás? Jó sokáig. Évekig. Szigorú beosztással kellett élnünk, az kétségtelen. -Aztán? - Hogy is volt csak? Magunk kezdtünk termelni. Valaki rábeszélte a főnökasszonyt, hogy kérjen földet a város vezetőitől. Fogalmunk sem volt ugyan róla, hogy ki művelje meg, aztán ez is megoldódott. Lim, Khieu, majd Pheng csatlakozott hozzánk. Természetesen a saját családjukat is ellátták belőle... bár, most ahogy visszagondolok arra az időre, nem vagyok biztos benne, hogy volt-e családjuk egyáltalán. Talán nem is volt. - Hogy művelték a földet? - Hát... ezt nem tőlem kellene megkérdeznie. - Arra lennék kíváncsi, hogy sikerrel? - Természetesen. Ettől az időtől kezdve jobban éltünk, vagyishogy többet ettünk. Sőt még finomabb ételek is kerültek az asztalunkra.
Persze azért arra ne gondoljon, hogy dáridóztunk volna. Csupán néha csirkét ettünk a zöldségek mellé. - Hogy történt mindez? - Úgy, hogy Lim, Khieu és Pheng kijártak a piacra. - Pheng is? - Hát erre már... őszintén szólva, nem emlékszem. De hogy Lim és Khieu kijárt, az biztos. Eladták, amit termeltünk, és a pénzen másfajta élelmet vettek. Gyakran én is velük mentem, a főnökasszony beosztott melléjük, de őszintén szólva, nem a piacra figyeltem. Sokkal inkább a mutatványosok és a mesemondók érdekeltek. Fel is jegyeztem számos népmesét, mondát, szokást... - Több nővér is járt a piacra, nem csak ön? - Hát persze. Hogyne járt volna. Sorban jártunk beosztás szerint. Aztán csak hárman maradtak, mondhatni önkéntesek. Ők szívesen jártak, mi meg nem. - Ki volt az a három? - Hát, hajói emlékszem, Ophelia, Rosina és Carmela nővérek. - Miért volt rájuk szükség? - Hogy miért volt szükség? Nos, atyám látott ön már kambodzsai piacot? - Láttam. - Biztosan nem árusított ott semmit. - Inkább csak vásároltam. - Az a dolog másik oldala. Egy ilyen piacon sok szemre és sok kézre van szükség. És a közvetlen jelenlétünk is jó tett. - Ezt hogy érti? - Hogy is mondjam csak, atyám... nem szívesen mondom ki a szót, de az általános éhezés miatt az emberek rá voltak kényszerítve, hogy elvegyék, ami nem az övék. Loptak, atyám. Nem mindenki, de megtörtént. Ha mi ott voltunk, csak ritkán esett meg, elvégre már a jelenlétünkből értesültek róla, hogy az áru a miénk, Istentől pedig nem illik lopni. - Aztán meggazdagodtak. - Hát meg, atyám. - Ez hogy történt? - Csoda történt velünk, atyám. Csoda. Isten gazdagságot adott, bár nem hiszem, hogy a gazdagság maga Isten ajándéka lenne. Az helyzet, hogy pénzt találtunk. Egészen pontosan Khieu atya talált. Egy elképesztően nagy összeget. Valaki beledugta a zöldségeink közé, és
ez többször is megismétlődött. Még Van den Berg úr sem tudta megmondani, mitévők legyünk. - Ő kicsoda volt? - Van den Berg úr? Virágkereskedő. - Honnan ismerték? - Én nem ismertem jól, de Khieu apó és Lim apó igen. Néha virágot vásárolt. - Önöktől is? - Bizonyára. - Nem tudja pontosan? - Őszintén szólva, nem. Inkább a mesemondót hallgattam, és lejegyeztem a meséit. Ezért tanultam meg khmerül is. Arról viszont fogalmam sincs, hogy mit adtunk el és kinek. - Van den Berg úr holland volt? -Természetesen. - Hm. És mit csinált a megvásárolt virágokkal? - Hogy mit csinált? Fogalmam sincs róla. Bizonyára továbbadta. - Ki vett Phnom Penh-ben virágot? - Azt hiszem, külföldre küldte őket. Talán Párizsba vagy Hollandiába. De lehet, hogy a szomszédos országokba. Esetleg Szingapúrba. Nem tudom. - Eszerint Lim és a másik két kertész virágokat is termesztett. - Hát hogyne. - Milyeneket? Nem tudja? -Nem. De várjon csak! Már emlékszem. Elsősorban vágott virágot, de cserepeseket is. Például orchideákat is neveltek. Elég gondjuk volt a cserepek beszerzésével. Külön fazekas dolgozott nekünk. - Milyen ára volt akkor a virágnak? - Hogy milyen ára volt? Hát... nem volt drága. Kambodzsában nem drága a virág. -Az orchideák sem? - Vadon nőnek a fákon az erdőben. - Khieu apóék hol termesztették a virágokat? - Üvegházakban... és szabadföldön. Voltak ágyasaik, azokban. - Értem. Mire kellett az üvegház? - Hát én azt, atyám, bizony nem tudom. -Nem járt benne? - Hogy én? Dehogy jártam! Oda csak ők jártak, plusz Carmela és Ophelia nővérek. Gyakran Van den Berg úr is. - Ő is odajárt? - Hát volt ott, az kétségtelen. Néha a fiát is elvitte. -Volt fia is?
- Miért ne lett volna? Az egész családja Phnom Penh-ben élt, mint ahogy sok más család. Phnom Penh-ben akkor sok külföldi család lakott. Bár, őszintén szólva, elég zavarosak voltak a körülmények. És a fegyelem sem volt már a régi. - Ophelia nővérre gondol? - Ó, hát maga erről is tud? - Hallottam egy s mást. -Nos, igen, Ophelia nővér furcsa szerzet volt, ha szabad ilyet mondani a nővértársamról. Néha bizony vasúti pályaudvarnak nézte a rendházunkat. Hónapokig keményen dolgozott a piacon, aztán lelépett. Úgy eltűnt, mint a nyári harmat. Néha hónapokra is elmaradt. - Hogy fogadták a többiek az eltűnéseit? Osvaldina nővér megvonta a vállát. - Ki így, ki úgy. Voltak, akik kígyót-békát kiabáltak rá, mások pedig megbocsátottak neki, ha volt egyáltalán miért megbocsátaniuk. Ez utóbbiak közé tartozott a főnökasszony is. Egyszer az egyik nővér megkérdezte tőle, hogy meddig tűri még Ophelia nővér csavargásait, ám a főnökasszony rendreutasította. Azt mondta neki, hogy mindenki törődjön csak a saját dolgával, nem olyan idők járnak, hogy bárki más dolgába üthesse az orrát. - Ophelia nővér nem beszélt senkinek arról, hogy merre járt? - Nekem nem, az biztos. Másoktól sem hallottam ilyesmit. - Mit gondol, merre járhatott? - Éppen tőlem kérdi? - Önnek mindig nyitva van a szeme, anyám. - Köszönöm a dicséretet, atya. Valóban igyekszem mindenre odafigyelni. Nos... volt néhány nővér, aki esküdni mert volna rá, hogy gyanús dolgok folytak abban az üvegházban. Khieu apó üvegházában. - Mire gondoltak? - Kábítószerre, atyám. - Hm. Merész gondolat. - Tudja, hogy van ez. Néhány nővér csak jártatta a száját, de bizonyítéka nem volt semmire. - És a pénz? A hirtelen jött sok pénz? - Hát éppen ez az, atyám, ez nem stimmel. - Micsoda? - A kábítószernek, azaz az ópiumnak nagyon alacsony volt az ára. Aki nem járt akkoriban Délkelet-Ázsiában, nehezen tudja megérteni az
ottani emberek, de még a hatóságok viszonyát is a kábítószerhez. Az emberek döntő többsége szívott vagy rágott valamit. Mindenki saját maga termesztette, vagy szerezte be vidéki rokonaitól, s a törvény is sokkal elnézőbb volt a termesztőkkel szemben. Akkoriban még a mai szállítási útvonalak sem alakultak ki, ráadásul Európában is kisebb volt a kereslet. És mégis, a nővérek közül többen is kábítószerről beszéltek. Az atya sóhajtott. Elvégre miért is ne? A három kambodzsai férfi és Van den Berg kialakíthattak egy szépen üzemelő hálózatot, amelynek a segítségével Európába szállíthatták az ópiumot. - Én nem hittem ebben, és nem is érdekelt különösebben a dolog. Sokkal hihetőbbnek tűnt, hogy valaki titkos adomány formájában akar segíteni rajtunk. És természetesen a környékünkön élő embereken is. Amit kaptunk, elosztogattuk. A pénz nem a miénk maradt. - Értem - bólintott az atya. - Mi tud még Van den Bergről? Jószerével semmit. Nem érdekelt. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem ismer-e valakit, akitől megtanulhatnék néhány régi, kambodzsai dalt, erre úgy nézett rám, mint a hülyére. Lehet, hogy virágkereskedőnek jó volt, de hogy nem volt kultúrember, az biztos. Az atya fülében azonban egyre csak ott ugrált a bolha. A kambodzsai férfiak kertészkedtek, virágokat adtak el egy holland virágkereskedőnek, üvegházat építettek... mi ez, ha nem egy kábítószerlánc néhány szeme? - A fia már inkább - mondta a nővér. Az atya felriadt. - Hogy mondta, nővér? - Hogy Van den Berg fia már inkább érdeklődött a kambodzsai kultúra iránt. Vele sikerült összebarátkoznom. Kedves kis fickó volt. Amikor a régi, kambodzsai történetekről meséltem neki, tátott szájjal hallgatta. Persze vigyáznom kellett, hogy mit mesélek; tudja, atyám, azok a történetek telis-tele vannak kísértetekkel, szellemekkel, túlvilági lényekkel, s ezek nyomasztóan hathatnak a tinédzser lélekre. Ezért a keményebb részeket igyekeztem kihagyni belőlük. Ő is kertésznek készült, mint az apja. Például mindig a hóna alatt hordott egy könyvet, amit az apjától kapott. - Milyen könyv volt? - Növényhatározó. Ismerkedett a növényekkel. Azt mondta, ha megnő, az apja nyomába lép. Igazán kíváncsi lennék rá, végül is mi lett belőle. - Hogy hívták a fiút?
- Dirknek, ha jól emlékszem. A növényhatározóról az atyának eszébe jutott egy másik könyv. Nem akart ajtóstól rontani a házba, ezért óvatosan közelítette meg a témát. - Khieu apónak nem volt valamiféle könyve? Vagy a három kambodzsai közül bármelyiknek? - Könyve? - hökkent meg a nővér. - Nem jellemző. Inkább újságot olvastak. - Mondja, nővér, ki az a Hua atya? A nővér szeme kerekre tágult. - Hua atya? Fogalmam sincs róla. Legalábbis nem ugrik be semmi. - És úgy, hogy Hua atya kapcsos bibliája? A nővér szeme még kerekebbre tágult. Aztán nevetni kezdett. Az atya már-már attól tartott, hogy a nagy vidámságtól kipottyan a fogsora. - O, maga arra a Hua atyára gondol? - Melyikre? - hökkent meg az atya. - A meséből. - Miféle meséből? A nővér befejezte a nevetést, de a vidámság csak nem tűnt el az arcáróK - Szerencséje, atyám, hogy jól ismerem a kambodzsai folklórt, mert különben fogalmam sem lenne róla, kiről faggat. -Kiről? - Hua atya jellegzetes népi figura. Vagy legalábbis az volt akkor. Nem kambodzsai eredetű, a tibetiek például Thonpa apónak hívják. Az atya szívesen megkérdezte volna a nővért, hogy honnan ismeri a tibeti népköltészetet, de nem akarta megzavarni. - Thonpa apó egy női kolostor mindenese volt. Cselekedetei meglehetősen pikánsak, atyám, ami abból is következik, hogy Thonpa apó volt az egyedüli férfi a kolostorban. Ebből aztán mindenféle kalamajka származott. A történetek többsége meglehetősen obszcén, amolyan igazi kaszárnyatörténet. Sok évvel ezelőtt valaki egy kambodzsai újságban közzétette néhány tibeti Thonpa történet khmer fordítását. Sokan olvasták, így Thonpa apó akkoriban nagy népszerűségnek örvendett Phnom Penh-ben. Az emberek egymásnak mesélték a sikamlós történeteket, és nagyokat nevettek rajta. Ja, és még valamit. A fordító az eredeti Thonpa nevet Huára változtatta. Ki tudja, miért? Ezt tőle kellene megkérdezni, ha tudnánk, kicsoda, és ha még élne. - És a kapcsos biblia?
- Thonpa apónak volt egy szent könyve; korántsem biblia, hiszen a tibetiek nem keresztények. Nem akarom részletezni a történeteket, de előfordult, hogy valamelyik nővér megbetegedett, és Thonpa apó, aki orvosnak is kiadta magát, ajánlkozott, hogy meggyógyítja. Amikor a kolostor főnökasszonya megkérdezte tőle, hogy honnan tudja, hogyan kell gyógyítani, elővett egy régi könyvet - egy állítólag kapcsos, bőrbe kötött könyvet, ami nyilván európai mintára lett ilyen, elvégre Tibetben másképpen néz ki a könyv, és azt felelte, hogy ebből. Ezt a titokzatos könyvet nevezte el aztán a kambodzsai fordító kapcsos bibliának. - Végül is mi volt a lényege ennek a könyvnek? - Ő volt a titkok könyve. Telis-tele varázslatokkal, titkos receptekkel. Ezt mutogatta Thonpa apó a kolostorban, hogy a belőle kiolvasható varázsmondások segítségével gyógyítja meg a betegeket. - Meggyógyította őket? A nővér összetette mindkét kezét. - Istenem, atyám, ne legyen már olyan naiv! Egy-egy gyógyítás után az apáca rendszerint teherbe esett. Ez volt a „gyógyítás" lényege. Kambodzsában viszont Hua atya bibliájaként elvesztette eredeti, homályos jelentését, és egyszerűen a titkok könyvévé vált. Ha valaki nem tudott valamit, azt mondta, hogy biztosan bele van írva Hua atya bibliájába. Ha valakitől ellopták a pénzét, a rendőr ahelyett, hogy megfogta volna a tettest, csupán annyit mondott, hogy bizonyára benne van a neve Hua atya bibliájában. Aki elolvassa, jelentse neki. Hua atya nem egy konkrét személy, atyám, mint ahogy a könyve, a kapcsos biblia sem konkrét könyv. Olyan, mint Noé bárkája. Nincs sehol, eredete ködbe vész, de mégis mindenki tud róla. Az atya megdöbbent. Ezen még el kell gondolkodnia. Vajon honnan ismerhette az a bizonyos Jacques, aki hidegvérrel a halál torkába lökte Miss Parkért Venezuelában, Hua atya kapcsos könyvét? Mindenesetre ha rá akar jönni, hogy mi történik a rendházban, nagyobb sebességre kell kapcsolnia. Hamarabb kell célt érnie, minthogy megölnék.
49 Mielőtt elköszönt volna Osvaldina nővértől, feltette az utolsó kérdéseit.
- Találkozott azóta Ophelia nővérrel, anyám? - Valószínűleg már meg sem ismerném. - Tudja, hogy meghalt? Osvaldina nővér felkapta a fejét. - Igazán? Sajnálom. Keresztet vetett, de nem látszott rajta, hogy megrázta volna a dolog. - Itt halt meg. A rendházban. -Akkor én valószínűleg Venezuelában tartózkodtam. Mikor halt meg? - Két évvel ezelőtt cirka. - Az atya előrehajolt, és a nővér szemébe nézett. - Nem biztos, hogy természetes halállal halt meg, anyám. A nővér meghökkenve nézett rá. - Akkor... hogyan? Az atya sóhajtott. - Vagy megölték, vagy öngyilkos lett. Osvaldina nővér a szája elé kapta a kezét. - De hiszen ez borzasztó! - Ez az, anyám. - És ön... meg akarja találni a tettest, igaz? - Ha az Úr is úgy akarja. Osvaldina nővér bólintott és felállt, mintegy jelezve, hogy véget szeretne vetni a beszélgetésnek. - Járjon Isten áldásával és jó szerencsével, atyám. Santarcangeli úgy gondolta, hogy Isten áldása mellett valóban ráférne egy kis szerencse is.
50 Santarcangeli alighogy elhagyta Osvaldina nővér szobáját, Mr. John Craigbe botlott. Mr. Craig, Miss Craig fivére, egy kerti padon ücsörgött, s amikor az atya el akart osonni a háta mögött, mintha véletlenül tenné, megfordította a fejét és rámosolygott. - Nicsak! Santarcangeli atya! Hogy van, atyám? Az atya kényszeredetten visszamosolygott rá. Nem volt kedve senkivel beszélgetni, jobban szeretett volna egy-két órácskát a szobája magányában tölteni. - Nem ülne le egy pillanatra, atyám? Az atya már-már azon volt, hogy valamilyen ürügygyei visszautasítja a kérését, aztán meg arra gondolt, hogy ki tudja, mi sül ki a
beszélgetésből. Gyakran előfordul, hogy még egy ártatlan társalgás is fontos információkkal szolgálhat. Mint az elmúlt órában is. - Hogy van Miss Craig? - udvariaskodott az atya. Mr. Craig megvonta a vállát. - Hát nem valami jól. - Csak nincs komolyabb baja? - hökkent meg az atya. - Kissé megviselte az idegeit... az elmúlt nap. - És az önét? Craig megvonta a vállát. - En nem vagyok annyira érzékeny. Bár, őszintén szólva, azt azért én sem szoktam meg, hogy akasztott emberek lógjanak az ablakom alatt. Ön pontosan tudja, mi történt, atyám? - Egy Chris nevű férfi alighanem öngyilkos lett. - Cattermole embere? Hogy az ördögbe kerülhetett fel a fára? - Ez a nagy kérdés - sóhajtotta az atya. - Jobb lenne, ha erről Hardy felügyelőt kérdezné. - Már megkérdeztem. - Hm. És mit mondott? - Hát, ha valaki megérti Hardy szavait, annak Nobeldíjat adnék. Összevissza beszél. Mindenesetre azt állítja, hogy órák kérdése, és lerántja a leplet a gyilkosról. Maga elhiszi neki? , - Hardy felügyelő tapasztalt rendőrtiszt - mondta óvatosan az atya. - Én nem annak látom. Ön mit gondol a történtekről, atyám? - Erre nehéz lenne néhány szóval válaszolni. Mr. Craig bizalmaskodva azt atya vállára vert. - Nem is kell, atyám. Mr. Castelnuovo szeretne önnel beszélni. - Rendben van - biccentett az atya. - Estefelé. - Most. Az atya az órájára pislantott. - Vacsoráig még van idő - biztatta Craig. Az atya úgy gondolta, ha már lúd, legyen kövér. Miért is ne beszélgethetne el Mr. Castelnuovóval? Hátha elkottyant valamit, aminek később a hasznát veheti. Hát akkor gyerünk... beszélgessünk csak el, Mr. Castelnuovo!
51
Mr. Castelnuovo azonban egyelőre nem olyannak mutatkozott, akivel nagyon könnyű lenne elbeszélgetni. Amikor az atya belépett a szobájába, az ágyán hevert, arca fehér törülközővel letakarva. Az atya néhány pillanatig azt hitte, hogy Castelnuovo haldoklik, és az utolsó kenetet feladni hívták hozzá. Ágya körül többen is nyüzsögtek. Elsősorban persze Miss Craig, aki nem igazán találta fel magát ebben a helyzetben. Ahogy az atya az ágy felé közeledett, felé ugrott, mintha rá akarna támadni. Az utolsó pillanatban aztán elszáguldott mellette. De csak a falig. Ott megfordult, és máris ügetett vissza. - Én ezt nem bírom! - sikoltotta és a hajához kapott. Szerencsére nem tépett bele, csak meghúzta egy göndör tincsét. - Én ezt egyáltalán nem bírom! Már akkor megmondtam, amikor idejöttünk, hogy nem fogom kibírni egy rendházban. Utálom a rendházakat! Már a szagukat is utálom. A másik két férfi megpróbálta csitítani. - Csak nyugalom, drágám - igyekezett átkarolni Mr. Craig. - Hisztivel nem megyünk semmire! - Azzal nem - bólintott a ferdevállú Mr. Cleveland. - Szerintem semmivel nem megyünk semmire! - Ez azért túlzás, Leslie. - Nem fognátok be végre a szátokat! - sikította Miss Craig fülére szorítva a tenyerét. - Elegem volt mindenből, haza akarok menni! Megőrülök ettől a szagtól! Az atya is érezte. Azóta érezte, amióta átlépte a misz-szió kapuját. - Tisztítószer - magyarázta. - A nővérek ezzel tisztítják a padlót és a bútorokat. Miss Craig ráemelte könnyes szemét. - Még sosem éreztem ilyet. - Mert olcsó tisztítószer. A missziónak nincs pénze drágábbra. Mr. Castelnuovo hirtelen felült az ágyon. Az arcára fektetett törülköző lehullott róla, és az ágy mellé esett. Az atya tett egy lépést hátrafelé. Néhány másodpercig úgy érezte, mintha egy halott elevenedett volna meg. - Köszönöm, hogy... idejött, atyám. Azt hiszem... valamennyien ki vagyunk egy kissé borulva. - Kivéve talán engem - mondta Cleveland. - Te sosem vagy kiborulva - legyintett Castelnuovo. Az atya nem volt tisztában vele, hogy Castelnuovo ezt dicséretnek vagy szemrehányásnak szánja.
Castelnuovo sóhajtott, és ismét az atyát vette szemügyre. - Hallotta, atyám, hogy mi történt? - Hallottam - bólintott az atya. Arról egyelőre nem tett említést, hogy maga is részese volt az eseményeknek. - Nemrég itt járt Hardy felügyelő. Hát nem csöpögött a képéről a magabiztosság. Azt mondta, hogy akit megöltek, a Cattermolebandából való. Egy biztonsági ember. Az atya nem tartotta célszerűnek eltitkolni, hogy tudja, mi történt az éjszaka. - Chrisnek hívták. - Ön ismerte... atyám? -Az azért túlzás. Tudom, kicsoda. Különben ott voltam, amikor felfedezték a holttestét. Aztán ráérősen, mint aki nem siet sehova, s csupán egy nemrégen látott film eseményeit meséli a barátainak, eldünnyögte az éjszaka történteket. Ettől aztán még Miss Craig könnyei is kiapadtak. Az atya arra gondolt, hogy a félelem néha útját állja a könnyeknek. - Mi a fene... volt azon a fán? - kérdezte hitetlenkedve Leslie Cleveland. - Úgy érti, a holttesten kívül? Azok a bizonyos fészkek. - Madárfészkek? - Rájuk hasonlítanak. Bizonyos madarak fészkeire. - Mit gondol, van ennek valami jelentősége? Az atya széttárta a karját. -Kitudja? Némi csend után mint fába ragadt fűrész, Miss Craig ismét felsivított. - Mindennek te vagy az oka, Vennegor! - Én? - bökött a mellkasára Castelnuovo, aki közben megpróbált lekászálódni az ágyról. - A fene vigye el, szédülök egy kicsit. - Kivannak az idegeid - mondta Cleveland. - Persze hogy kivannak! - Megérdemled - bökött felé Miss Craig. - Te tehetsz róla. -Én csak... én csak... - Nem te akartál beszállni a misszió átépítésébe? Azt mondtad, bomba üzlet! Előbb-utóbb szálloda lesz belőle, és akkor mi már birtokon belül vagyunk. - Ezt talán nem most kellene megbeszélnünk! - csattant fel Cleveland megrángatva ferde vállát. - És nem ilyen körülmények között. Az atya biztos volt benne, hogy az egyik ilyen körülmény ő maga.
- Az üzlet az üzlet - mondta Castelnuovo. - Mindenütt vannak nehézségek. -Azok vannak. De múmiák nincsenek. - Istenem, Evelyn, ne kezdd már elölről! - Pedig elkezdem - tette csípőre a kezét a lány. -Istenemre mondom, elkezdem. Egyszer s mindenkorra vedd tudomásul, Vennegor Castelnuovo, hogy azok az átkozott múmiák okozzák minden bajunkat. - Ugyan már, Evelyn! - Ne ugyanmározz itt nekem! Már akkor sejtettem, hogy baj lesz velük, amikor megtalálták őket. Mi a fenéért kellett neked egyáltalán rájuk pislantanod? - Mert... imádom a múlt emlékeit. És imádom a mocsarakat is. - Hagynod kellett volna őket a fenébe! Castelnuovo Miss Craig felé nyújtotta a kezét. - Ismersz, Evelyn, tudod, hogy ez lehetetlen! Amikor a két fickó odajött hozzám, és elmondta, mit találtak... kifutott belőlem a vér. - Azt kellett volna mondanod nekik, hogy temessék be, amit kiástak. - Ezt... nem tehettem meg, Evelyn. Miss Craig felvisított. - Hát nem érted, te szerencsétlen? A gonoszt szabadítottad ezzel ránk. Azóta haláleset halálesetet követ. Ha nem tűnünk el innen, valamennyien meg fogunk halni. - Ugyan már, Evelyn! - Majd ha egy fán lógsz és melletted lógok én is, akkor majd rájössz... majd rájössz, hogy sokkal jobban tetted volna, ha... ha... a rohadék múmiák helyett velem. .. velem... inkább velem... Craighez futott, és a vállára hajtotta a fejét. Csak úgy rázta a vállát a zokogás. Castelnuovo az atyára pislogott. - Bocsásson meg, atyám. Nem gondoltam, hogy ilyen... kellemetlen színjáték részese lesz. - Nem tesz semmit - vigasztalta az atya. - Sajnálom a menyasszonyát. Talán valóban nem neki való az ilyesmi. - Az az igazság, hogy nekem sem való - sóhajtott Castelnuovo. Legszívesebben hagynám is a fenébe az egészet, csakhogy ezzel már elkéstem. - Úgy gondolja?
- Hát persze. Jelentős kölcsönöket vettem fel, hogy nekiláthassak a további munkának, és hogy berendezhessük a másik épületet. Az óra ketyeg, a kölcsönöket vissza is kell fizetnem valamiből. - Az a hír járja, hogy ön gazdag ember. - Sose higgyen a híreknek, atyám. - Csak nem azt akarja mondani, hogy szegény? - Ott azért még nem tartok. De ha most leállnék... érzékeny veszteség érne. A keselyűk már itt köröznek felettem, és csak arra várnak, hogy kivájhassák a szemem. - Mr. Cattermole-ra gondol? - kérdezte az atya. - Például. Ő egy igazi cápa. Céltudatos és könyörtelen. Naná, hogy el akarja venni tőlem a koncot. Az atya arra gondolt, hogy íme, Mr. Castelnuovo meghatározta a kapitalizmus lényegét. Számára a rendház nem rendház, amelyben emberek élnek apró örömeikkel és bánataikkal, hanem konc. Zsákmány, amiből táplálkozni lehet. - Mit óhajtanak tőlem, kérem? - kérdezte az atya sóhajtva. - Mit tehetnék még önökért ezek után? Mr. Craig abbahagyta húga hajának a simogatását, és az atyára nézett. - Segítenie kellene Hardy felügyelőnek. - Nekem? - hökkent meg az atya. - Nem hiszem, hogy a felügyelő igényelné a segítségemet. - Önnek kötelességei vannak velünk szemben, atyám. - Nekem? - kérdezte immár másodszor az atya. -Milyen kötelességre gondol? -Arra, hogy ön felelős értünk. - Ki mondta ezt önnek? - Benedicta nővér. Santarcangeli nyelt egyet. - Mit mondott még... Benedicta nővér? - Hogy önt magasabb helyről küldték ide. Lehet, hogy mégiscsak a természetfelettiről van szó? Ön ezeknek a problémáknak a szakértője, atyám. Igaz? - Bizonyos értelemben igen. Az atya nem fűzte hozzá, hogy bár valóban a misztikus és irracionális ügyek szakértője, eddigi tevékenysége főleg arra irányult, hogy racionálissá tegye őket. Hogy lehúzza a leplet az irracionálisról. - Ez esetben, azt hiszem, azzal kellene kezdenie, amit talált. - Miért? Mit találtam? - csodálkozott az atya.
- Például madárfészkeket. Bennük zöldségeket és ellopott műszereket. Bár nekünk a legkevésbé sem fáj a fejünk ez utóbbiak miatt. Mégis... valamit csak jelentenek. .. Vajon mi az ördögöt? - Nem tudom - sóhajtotta az atya. - Hát ez az, atyám. Meg kellene tudnia. Arról is értesültünk továbbá, hogy cselleng erre két törpe, két öreg, ázsiai figura. Álíítólag egyikük teljesen hülye. Hátha ők csinálják a balhét. Még azt is el tudom képzelni, hogy ők mozgatják a múmiákat. - Mozgatják? - Ne mondja, atyám, hogy nem tud róla! Carmela nővér szerint a múmiák időnként helyet cserélnek. Nekem is az a véleményem, hogy nem lett volna szabad kiásni őket. De ha már megtörtént, arra kell törekedni, hogy elveszítsék a varázserejüket, ha van nekik. - Én aztán tudom, hogy van - bólintott Castelnuovo. - Már beszéltem róluk az atyának. - Jó lenne, ha csipkedné magát, atyám - biztatta Mr. Craig. - Az a helyzet, hogy sok pénzről van szó. Az embereink idegesek, nem csodálkoznék, ha előbb-utóbb bedobnák a törülközőt. Jó lenne, ha tenne valamit az érdekükben és a rendház érdekében is, elvégre egy csónakban evezünk. - Ez minden? - kérdezte az atya. - Egyelőre. Az atya meghajolt és távozott.
52 Alig tehetett meg tíz-tizenöt métert a folyosón, hangos lábdobogás jelezte, hogy fut utána valaki. Santarcangeli a falhoz támaszkodott, hogy legalább a hátát védje, de amikor látta, hogy Mr. Craig a futó, barátságos mosolyt erőltetett az arcára. - Már azt hittem, eltűnik a szemem elől, atyám -mondta Miss Craig fivére lihegve. - Istenem, úgy kijöttem a gyakorlatból, hogy egy kis mozgástól is elfáradok. Megengedi, atyám, hogy csatlakozzam önhöz? Különben merre tart? - Kisétálnék a kertbe. - Elkísérem, ha nem bánja. -Hát... csak tessék. Mr. Craig az atyára pislogott. - Nagyon neheztel rám?
- Miért neheztelnék? - kérdezte az atya. - Amiket mondtam. Önre hárítottam a felelősséget azért, hogy nem tudjuk, mi történik itt. - Mindeddig valóban nem produkáltam eredményt - sóhajtotta az atya. - Ne nehezteljen rám, kérem. Az a helyzet, hogy Castelnuovo borzasztóan kiborult, a húgom nemkülönben. Rámehet a jövőjük erre a szörnyűségre. Vennegort sajnálom, a húgomat pedig kifejezetten féltem. Pedig nagyon jól indult minden. Mindent elsöprő szerelem, satöbbi. - Jó ilyet hallani. Közben kiértek a kertbe. Mr. Craig körülnézett, majd egy közeli padra mutatott. - Nem ülnénk le, atyám? Amikor helyet foglaltak, Craig olyan mozdulatokat tett, mintha megpróbálná visszagyömöszölni a szájába, ami ki akar csúszni belőle. Persze csak átvitt értelemben. Amikor az atya meggyőződött róla, hogy Mr. Craig-nek alighanem segítségre lesz szüksége, ismét mosolyt erőltetett a képére. - Nem akarná elmondani, ami a szívét nyomja? Craig felkapta a fejét. - Látszik rajtam? - Segíthetek valamiben? Craig tétovázva simogatta meg az állát. - Nem tudom, atyám. Én már nem tudok semmit. - Hm. Miről van szó? - Hát... a húgomról és Castelnuovóról. - Biztos benne, hogy el akarja mondani nekem? - Ezen töröm a fejem, atyám. Az atya az órájára pislantott. - Soká töri még? Talán ez volt az a lökés, amelyre Craignek szüksége volt. A padra ütött a tenyerével, aztán szembenézett az atyával. Santarcangeli látta a határozottságot a szemében. - Elmondom mindazt, atyám, ami tudok. Azt hiszem, felesleges megemlítenem, hogy bízom a diszkréciójában. - Valóban felesleges. - Jól van, atyám. Említettem önnek, hogy a húgom, Evelyn és Vennegor szerelme szerelem volt az első látásra. Húgom tanárnő volt egy iskolában, Vennegor cége a szomszédban építkezett. Megismerkedtek, aztán ment minden a maga útján. Vennegor kellemes, simulékony ember, szellemes, intelligens. Látszott rajta,
hogy nagyon szereti a húgomat. Sajnos... nem sokkal ezután kiderült valami, amiről akkor még nem is gondoltuk, hogy menynyire komoly. Kiderült, hogy Vennegor betegesen vonzódik a régiségekhez. Ha látná azt a számtalan kacatot, amit felhalmozott a házában! Ne egyiptomi régiségekre gondoljon, Vennegor nem műgyűjtő a klasszikus értelemben, azt hiszem, csak amatőr vagy dilettáns; nem is tudom, melyik illik rá jobban. Gyűjteménye elsősorban azokból a néha több száz éves műtárgyakból áll, amelyeket a tatarozásra vagy átépítésre szánt házak padlásairól szedett össze. Gazdáik elköltöztek és mint hasznavehetetlen kacatot elhagyták őket. Vennegor gyűjtögetése kapcsán megismerkedett néhány régésszel, s attól a pillanattól kezdve az archeológia rabja lett. Azt nem mondom, hogy a munkáját is elhanyagolta - nem, ez egyáltalán nem igaz -, csak éppen megváltozott a hozzá való viszonya. Nem az érdekelte immár egy felújításra szánt házban, hogy mi lesz majd belőle, hanem, hogy mit talál a padlásán. Mindezeken kívül különböző régészeti kutatásokat is támogat, amelyek, hm... sok pénzbe kerülnek. Természetesen nem azt akarom mondani ezzel, hogy egy tehetős vállalkozó ne támogassa a kultúrát, éppen ellenkezőleg, csak éppen nem szabad elveszítenie a mértéket. - Ő elveszítette? -Azon a ponton van. Hajönnek a régészek, már veszi is elő a csekkkönyvét. Azt mondanám, hogy erején felül támogatja őket. - Értem. - Ez aztán árnyékot vet a húgommal folytatott viszonyra is. Mintha már nem a húgom lenne neki a legfontosabb. - Más nőre gyanakszik? - A régészetre gyanakszom. A múmiákra és egyéb szörnyűségekre. Ne értse félre, atyám, Vennegort talpig becsületes embernek ismertem meg. Ezért is támogattam a húgom házasságát. - És most? Mr. Craig megvakarta a feje búbját, majd végigsimított hosszú, sötét haján. - Most mintha kissé... másmilyen lenne. -Konkrétan? - Konkrétan? Nézze, atyám, nem szívesen mószerolok másokat... főleg, ha majdnem családtag az illető, ám a húgom egészsége mindenek felett áll. Igen, elmondhatom, hogy Vennegor megváltozott az utóbbi időben. És nemcsak a húgomhoz, hanem... a munkájához való viszonya is. - Ezt már említette.
- Úgy értem, hogy a munkához való hozzájutás is mást jelent immár a számára. - Ezt hogy értsem? - húzta össze a szemöldökét az atya. - Megpróbálom elmagyarázni. Azzal, gondolom, tisztában van, atyám, hogy a munka piacán kemény verseny folyik. Ha felmerül egy munkalehetőség, rá kell kattanni, és meg kell küzdeni a riválisokkal. Merthogy sok az eszkimó és kevés a fóka. Vennegor eddig a tisztességes verseny híve volt. Ha konkurenciáról beszélgettünk, úgy beszélt róluk, mint sportoló az ellenfeleiről. Tisztességes versenyben akarta legyőzni őket, és egyáltalán nem érzett irántuk gyűlöletet. Még akkor sem, ha elveszítette a versenyt. Az utóbbi időben ez mintha... kissé megváltozott volna. - Konkrétan? - hajolt előre az atya. - Immár... gyűlöli azokat, akik elvisznek előle egy-egy munkát. Azt hiszem, legszívesebben megölné őket. Az atya hirtelen úgy érezte, hogy megáll a mellkasában az ütő. - Pályázott a golfpálya építésére is? Craig bólintott. - Igen. -És? A nap ezekben a percekben bukkant ki a fák köz» ü és megvilágította John Craig arcát és haját. Jóképű férfi - nyugtázta magában az atya. - És nincs agyontetoválva. Csupán a haját festeti. - Vennegor Cattermole ellenfele volt a golfpálya és a hozzá kapcsolódó létesítmények megépítéséért vívott harcban is. A golfpályára kiírt tendert Cattermole nyerte, míg ezt, a kisebb volumenű projektet - a hármas számú épület átépítését - Vennegor szerezte meg. -A mérkőzés tehát döntetlenül végződött. - Sajnos, nem, atyám. Az a nagyobbik falat. Úgy is mondhatjuk, hogy Cattermole elhappolta Vennegor elől a nagyobb sztéket, és talán a puhábbat is, míg neki a kisebb húsdarab jutott. Ha látta volna, atyám, mit tett Vennegor, amikor értesült az eredményről! Szerencsére nem voltam jelen, Evelyntől hallottam a történtekről. Nos, Vennegor felkapott egy nehéz karosszéket és kidobta az ablakon. A tizennegyedik emeletről. Az üveg természetesen kitört, az üvegcserép, az ablakkeret és a szék tizennégy emelet magasából kizuhant a forgalmas utcára. Az évszázad csodája, hogy nem történt haláleset. És ez a furcsa állapot még azóta is tart nála. Nos, ettől
van igazán megrettenve a húgom. Amint hallom, még ajánlatot is tett önnek. - Nem vettem komolyan - mondta az atya. - Ne is vegye. De ebből is látszik a kétségbeesése. Azt gondolja, hogy a múmiák az okai mindennek, elvégre akkortájt kezdődtek a bajok Vennegorral, amikor a múmiák előkerültek. Őszintén szólva... Evelyn attól tart, hogy Vennegor... mondjuk ki nyíltan, megőrül. Aggódik Vennegor miatt, szereti, de már ott tart, hogy fél is tőle. Én pedig ezt nem hagyhatom - gondolom, ezt is megérti, atyám. -Fél tőle? - Fél, atyám. Vennegomak... látomásai vannak. Múmiákat látott például a borotválkozó tükrében... Az atya elgondolkodott. -Azt akarja ezzel mondani, Mr. Craig, hogy... Mr. Castelnuovo keze benne lehet valamilyen módon az itt történtekben? - Remélem, hogy nincs. - Csak reméli? - Mi mást tehetnék? Az atya hátradőlt a padon. - Beszéljünk nyíltan, Mr. Craig. Ön feltételezi, hogy Mr. Castelnuovo drasztikus eszközökhöz is folyamodna, csakhogy elriassza a környékről a konkurenseit? - Eddig nem hittem volna. De mióta ezt a Christ megölték... - És a két nővér? - Erre nem tudok mit mondani. - De a múmiákat ő hozta ide. Feltételezi, hogy az ő tevékenysége következtében kelnek életre? - Remélem, nem. - De gondolt erre, vallja be! - Őszintén szólva, gondoltam, atyám. - Ám részleteiben még nem gondolta végig? - Nem, atyám. Majd megteszi ön. Mi lenne, ha nyomozása során ezeket a tényeket is figyelembe venné? Néha az is megfordult a fejemben, hogy mindazt, ami itt zajlik körülöttünk, nem Vennegor rendezte-e. Még nem tudom, hogyan, nem tudom, hogyan mozgatja a szálakat... - Ő, egyedül? -Az embereivel, atyám. Ezek a fickók, akik itt lebzselnek körülötte, tűzbe mennének érte.
- Gondolja, hogy gyilkolnának is? - Erre... önnek kellene megkeresnie a választ. Ja, és még valamit. Itt van ez a Cleveland. Azt hiszem, ő mindenkinél jobban ismeri Vennegort. Még a húgomnál is jobban. Éppen ezért gyűlöli. -Ki gyűlöl kit? - Ő, a húgomat. Ha tehetné, megfojtaná egy kanál vízben. Lehet, hogy ő hajtja végre Vennegor utasításait. És most bocsásson meg, kérem. Mennem kell, mert nehezen tudnám megmagyarázni, hova tűntem. Ön szerint... lehet, hogy üldözési mániám van, atyám? - Nem biztos - mondta az atya. Mr. Craig sóhajtott, és eltűnt a fák között.
53 Estébe hajlott az idő, amikor megkopogtatták az atya szobájának az ajtaját. - Ki az? - kérdezte Santarcangeli. - Miss Parker vagyok, atyám. - Várjon, kimegyek. Felkapta magára a pulóverét, és kilépett a folyosóra. Miss Parker odakint állt, a falhoz támaszkodva. Az atya odalépett hozzá. - Itt vagyok, kisasszony. Miss Parker szép arca ráncokat vetett a fájdalomtól. - Nem vagyok jól, atyám - panaszkodott. Az atya éles szeme azonnal felfedezte a lány arcán a ráncokat. - A kehu teszi velem - panaszkodott a lány. - Még mindig bennem van, atyám. Az atya sóhajtott. Vajon mi a fenét csináljon? Nem teheti meg, hogy ne tegyen semmit. - Jöjjön be hozzám - tárta ki az ajtót. - Jöjjön be, kérem. Miss Parker belépett az atya szobájába. Látszott rajta az elfogódottság, és talán szégyenkezett is, amiért az atya segítségét kérte. - Üljön le, kisasszony... nem, ne oda... a szőnyegre. Miss Parker engedelmesen leült a szőnyegre. - Ismeri a lótuszülést? - Már láttam... olyat. - Figyeljen rám. Megmutatom. Próbáljon meg utánozni.
Miss Parker megpróbálta. Annak ellenére, hogy alighanem először csinálta, nem ment neki rosszul. - Maradjon így, és gondolkozzon egy kicsit. - Min? - kérdezte a lány. - Amin akar. De lehetőleg ne egy valamire gondoljon. Hagyja, hadd csapongjanak a gondolatai. A kis konyhai benyílóba ment, és főzött a lánynak egy teát. Aztán szembe ült vele a szőnyegen. - Igyon a teából egy keveset, és csak akkor igyon legközelebb, ha szólok. Rendben? - Rendben, atyám, de mit akar... Az atya vett egy mély lélegzetet. - Megpróbáljuk megölni a kehut. Most csak arra gondoljon, amit mondok magának, kisasszony. - Joan. - Miss Joan. Megértett engem? - Igen, atyám, értem. - Tartsa lehunyva a szemét. Tudja, milyen a kehu? - Hát... nem, atyám. - Egy nagy, zöld béka! - Már emlékszem - suttogta a lány. - A varázsló is ezt mondta. - Hatalmas, undorító béka. És... szarvasfeje van. - Ezt is mondta a varázsló. Santarcangeli hálás volt Belloni atyának, amiért annak idején sokat mesélt neki az indiánok hiedelmeiről. - Képzelje maga elé! Maga ott ül a vízparton... egy kanyargó folyó zöld partján... a víz hullámzani kezd, és egyszer csak kibújik belőle a béka. - A keihu... bennem van, atyám. - Már kibújt önből. De most vissza akar térni a helyére. Vegye fel a kést. Ott van maga mellett. Látja? - Látom - rebegte a lány elhaló hangon. - Vegye fel, és markolja meg a nyelét. Megtette? - Ki akar... csúszni a kezemből. - Ne hagyja! Fogja jó szorosan! - Már... szorítom. - Lát engem? - Nem, atyám. - Pedig ott vagyok én is. Most jövök ki a vízből. Az én kezemben is ott a kés.
A lányból örömujjongás tört elő. - Már látom, atyám. Látom! És a kést is látom a kezében. - Figyeljen rám. Jól figyeljen! Én most odalépek akehuhoz, és... - Jézusom, atyám, Jézusom... maga beleszúrta a kést! - Bele én - mondta az atya. - Szúrja bele maga is. - Én nem merem, atyám. Jaj, atyám a kehu beszél hozzám! - Érti, mit mond? - Azt... mondja, hogy ne bántsam... mert nagy baj lesz. És azt, hogy... maga az ördög, atyám... - Ne hallgasson rá, Joan. Szúrja bele a kést! - Jaj, atyám... rám fröccsent a vére... jaj, és most... most... Oldalra dőlt és elhallgatott. Az atya felkelt, felemelte az alvó lányt és az ágyára tette. Nem zárta be maga mögött az ajtót.
54 A villanykörték alig pislogtak a mennyezeten, mintha a misszió a világításon is takarékoskodni akart volna. - Bizonyára így is van - gondolta az atya. - A főnökasz-szony ugyancsak a fogához veri a garast. Némi tétovázás után megtalálta a lépcsőkhöz vezető ajtót. Amikor már közvetlenül előtte állt, kivette a zsebéből az elemlámpáját. - Isten nevében előre! - vezényelt és keresztet vetett. - Ha a főördög lapul is odalent, akkor sem csinálom magam össze tőle! Abban nagyjából biztos volt, hogy nem az ördög várja. Pedig tulajdonképpen szerette volna. Tíz éve próbál szemtől-szembe kerülni vele, ám eddig még egyszer sem sikerült. Néha előfordult, hogy mármár azt hitte, ő az, aztán mindig kiderült, hogy tévedett. Talán most. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Amint kinyitotta, ott feketedett előtte az átjáróhoz vezető lépcsősor. Hát akkor gyerünk! Az átjáró hosszú volt és sötét. Viszont tiszta. Nem látott benne egyetlen porszemet, egyetlen falomladékot sem. - Carmela nővér műve - gondolta. - Ő tisztítgatja. A múmiák termébe vezető ajtó azonban zárva volt. Santarcangeli sóhajtott. De jó is lenne, ha minden úgy lenne, ahogy sokan hiszik. Ha csak imádkoznia kellene egyet, és az ajtó máris megnyílna előtte.
Tudta, hogy úgysem sikerülne, ezért nem is próbálkozott vele. Ehelyett a zárhoz hajolt, belenézett a kulcslyukba, majd a zsebébe nyúlt és egy gyufaszálat vett elő belőle. Beledugta a zárba, és figyelte, amint a szál ide-oda mozog. Néhány percnyi elmélyült figyelés után kihúzta a gyufaszálat, és ismét zsebre vágta. A főszerep a következő percekben egy drótdarabnak és a zsebkésének jutott. A drótot bedugta a zárba, zsebkése pengéjével pedig igyekezett feszesen tartani a mindegyre elfordulni akaró zárszerkezetet. Santarcangeli homlokán verejték gyöngyözött, mire végre sikerült kinyitnia az ajtót. Amint kinyílt, megtörölgette a homlokát, és a falnak dőlt. - Ezt megtakaríthattam volna magamnak - dörmögte bosszúsan. Egyszerűbb lett volna betörnöm a kulcsért Carmela nővérhez. Amint belépett a már ismert terembe, a látvány, amely a szeme elé tárult, belefojtotta a torkába a dohogást. A hatalmas üveghengerek ott csillogtak-villogtak az orra előtt, furcsa, kék fényben fürödve. A fényt egy, a meny-nyezetre erősített villanykörte adta. Az atya nem volt biztos benne, hogy maga a fény kék-e, vagy csak a körte üvegjét festették kékre. Először a harmadik hengerben álló kislányt vette szemügyre. Nem szerette nézegetni a halottakat, pedig egy papnak mi sem természetesebb. Csakhogy egészen más egy halott testvérünknek lefogni a szemét, mint egy, ki tudja, hány száz éves, emberi formájából jószerével már kivetkőzött múmiát nézegetni. Ahogy a kislány arcát nézte belehasított a szívébe a fájdalom. Vajon mit érezhetett, amikor megölték? Amikor a nyakába vetették a kötelet, hogy megfojtsák? Az atya nehéznek érezte a levegőt és meglazította az inge nyakát. És a többiek? A kissé nagyobb lány a kilences számú tartályban? Vagy ez a középkorú nő, akinek hiányzik az egyik karja? A sors akaratába belenyugodva fogadták-e a halált, vagy megpróbáltak tenni ellene valamit? Szeme a kislány arcára tévedt, és megborzongott. Érdekes. .. mintha az imént még máshogyan tartotta volna a fejét. Nyilván a kék fény miatt van. A kék sugarak képesek megtréfálni az embert... De mintha a középkorú nő is megmozdult volna. Amikor először nézett rá, leszegte az állát, mintha ellene akarna szegülni valaminek. Talán a halálnak?
Az atya kivette a zsebéből a zsebkendőjét, és megtörölgette vele a homlokát. A fenébe is... A végén még majd magam is hinni kezdek a mozgolódó, és egymással helyet cserélő múmiákban. Carmela nővér meglehetősen neurotikus alkat, Miss Parkerre is ráférne a pszichoterápiás kezelés... csak nehogy ő is ide jusson. Aki úgy látja, hogy a múmiák mozognak, annak sürgős segítségre van szüksége, nem is vitás. Ismét a kislányra nézett. Érezte, hogy összeszorul a torka, és még nehezebben veszi a levegőt. A kislányt immár profilból látta. Pedig esküdni mert volna rá, hogy az imént... az imént még... Akkor pedig végképp nem tudta, mit gondoljon, amikor a nagylány, a kilences hengerben, felemelte a fejét, és ránézett. Aztán lassan, nagyon lassan, ahogy egy fáradt, öreg múmiához illik, leeresztette. Mintha valahonnan reszelős nevetés szűrődött volna a fülébe. Az atya összekulcsolta a kezét, és majdhogynem térdre esett rémületében. Uramisten! A múmiák élnek! Ezek életre keltek valahogy! Uralkodnia kellett magán, de főleg a lábain. Úgy megindultak az ajtó felé, hogy ha nem parancsol rájuk, meg sem álltak volna vele a kertig. De rájuk parancsolt. A lábai tovább remegtek ugyan, de már nem akartak az ajtó felé iramodni. Santarcangeli összetette a kezét, és imádkozott. Nem azért, mintha segítséget akart volna kérni a múmiák ellen, dehogy, elvégre biztos volt benne, hogy az ima alapvetően az imádkozó megnyugtatását szolgálja csupán. Mint amikor veszély esetén a kisgyerek az anyját hívja. Meggyőződése volt, hogy a Mindenek Ura nem foglalkozik az emberek apró, piszlicsáré ügyeivel. Kiadja az utasításokat, aztán mindenki boldoguljon, ahogy tud. Az imádság megnyugtatta. Amikor felemelte a fejét és a hengerekre nézett, már nem volt félelem a tekintetében. Csupán kíváncsiság. És ez akkor is megmaradt benne, amikor sorra járta a hengereket, és mindegyikbe belekukkantott. A múmiák már mozdulatlanok voltak. Nem emelgették a fejüket, talán nem akartak riadalmat okozni neki. Addig nézte, nézegette őket, amíg lépteket nem hallott a folyosón.
55
Az atya a menekülés útját kereste, de nem találta. Az ajtó nyitva volt: ahhoz már elkésett, hogy becsukja. De ha még megtehette volna, sem ment volna sokra vele. Carmela nővér bizonyára meglepődik, hogy nyitva találja az ajtót... Mi a fenét mondjon neki? Hogy betört a múmiákhoz? És ha megkérdezi, hogy miért? Szeme a terem másik végébe tévedt. Ott mintha látna valamit. Talán ajtó. És ha az is be van zárva? Arra már nincs ideje, hogy babrálgasson vele. Mégis meg kell próbálnia. Próba szerencse. Egyetlen ugrással a másik ajtónál termett és lenyomta a kilincsét. Az ajtó engedett. Santarcangeli sóhajtott és beugrott a nyílásába. - Már itt is vagyunk - hallott aztán egy ismerős hangot. - Gyere, Evelyn. - Megyek már, megyek - dohogott Evelyn Craig. -Ha nem akarod, hogy kitörjem a lábam, ne sürgess! - Jól van, szívem, igazad van, első az óvatosság. Santarcangeli belesett a terembe. Éppen Mr. Castelnuovo lépett be az ajtón. Megállt, megtorpant, majd megcsóválta a fejét. - Ennek nem lett volna szabad nyitva maradnia. - Minek? - kérdezte idegesen Miss Craig. - Az ajtónak. Meghagytam Carmela nővérnek, hogy zárja be rendesen, nehogy egy hülye bejöjjön, és valami helyrehozhatatlant kövessen el. - Biztos elfelejtette - mentegette John Craig. - Gyere, Evelyn. - Jól van már, itt vagyok! Az atya csak Castelnuovo arcán látott megilletődött-séget. Mintha szentélybe lépett volna. Tett néhány lépést a hengerek felé, aztán megtorpant. - Hát nem gyönyörűek? - Kétségkívül azok - biccentett Craig, az arcán azonban nem látszott öröm. Miss Craig nem szólt semmit, csak komoran maga elé bámult. - Nagyon szépek - suttogta Castelnuovo. - Nagyon-nagyon szépek. - Furcsa fogalmaid vannak a szépségről - sóhajtotta ekkor Miss Craig. - Én nem is értem... - Hát nem érzed? - Mit kellene éreznem? Mióta itt vagyok, csak annak az átkozott tisztítószernek a bűzét érzem. Kétlem, hogy valaha is lejön majd rólam. Én leszek a legendásan büdös Mrs. Castelnuovo.
Castelnuovo azonban oda sem figyelt rá. Mintha odaragadt volna a tekintete a múmiák üveghengereire. - Amikor megláttam őket a mocsárban... már akkor tudtam, hogy csodában lesz részem. Hogy is hívták azt a régészt, John? Craig tanácstalan képet vágott. - Bellamy talán. Valami hasonló. Castelnuovo sóhajtott egyet. - Ma is egy teljes óra hosszat próbálkoztam. Nem sikerült. Craig idegesen nézett rá. - Mi nem sikerült, Vennegor? - Megtalálnom a fickót. - Ezt nem értem. - Hát... én sem. Miss Craig összenézett a testvérével. A lány szemében mintha kétségbeesést látott volna az atya. John Craig a lány karjára tette a kezét, és megnyugtatón rámosolygott. -Azt hiszem... feleslegesen idegesíted magad, Vennegor - mondta aztán. - De ez... valahogy nincs rendjén. - Mire gondolsz? - Valami probléma van... ezekkel... Az atyának kétsége sem lehetett, hogy az ezek a múmiákat jelentik. - Mi lenne a probléma? Castelnuovo megcsóválta a fejét. - Nem tetszik nékem valami, John. Már a fickó sem tetszett. Ez a Bellamy. -És... miért? - Nem tudom. Ti akkor még nem voltatok itt. Úgy értem, az ásatás helyszínén. Neki jobban kellett volna tudnia, hogy mit találtunk. - Mit találtatok? Castelnuovo megcsóválta a fejét. - Nézd, John, eddig mindig én voltam az, aki... ha kétség merült fel... Most azonban... valahogy... - Mit akarsz mondani, Vennegor? - Hát... John, én már félek tőlük! Felesleges lett volna megkérdezni, hogy kitől. Oda volt írva Vennegor Castelnuovo arcára. Castelnuovo ismét a múmiákra nézett. - Pedig gyönyörűek. Eddig mintha... melegséget éreztem volna kiáradni belőlük. Tudod, miért, John? Mert megtaláltam őket. Azt hittem, hálásak, amiért kibányász-tattam őket a mocsárból. Csakhogy azóta valahogy... hideget érzek, ha látom őket. Megváltozott minden. Néha úgy érzem, hogy félreértettem valamit. Egyáltalán nem hálásak
nekem, talán gyűlölnek, amiért megbolygattam a nyugalmukat. És talán... bosszút forralnak ellenem. - Ugyan már, Vennegor! - Sajnos, így érzem. Egyre többet álmodom velük... és egyre vadabbak az álmaim. Nem véletlen, hogy Eve-lyn is panaszkodik... - Azért azt ne vedd annyira komolyan, szívem. Én csak aggódom érted. - Nem is tudom, Evelyn. Lehet, hogy jogos az aggodalmad. És már... nem is szereznek akkora örömet nekem. - Ha így van, Vennegor, nem lenne okosabb minél előbb megszabadulni tőlük? - kérdezte Mr. Craig. - Ezt mondom én is - csatlakozott a testvéréhez a lány. - Akkor ismét csak ketten maradnánk a világon, Vennegor. Te és én! -Az éjszakai álmom... végleg kiborított. Miss Craig a szája elé kapta a kezét. - Mit álmodtál... szívem? Vennegor Castelnuovo önkéntelenül is a nagyobbik múmialányra pislogott. - Vele álmodtam. Miss Craig szeme haragosan felragyogott. - Ezt nem tűrhetem, Vennegor! Valóban jobb lenne, ha elszállíttatnád a múzeumba őket. Mégiscsak lehetetlen dolog, hogy a saját pénzeden ásatod ki ezeket a szörnyeket, aztán hálaképpen a te nyakadba varrják őket. Mikor a fenébe lesz már kész az a kiállító terem? Castelnuovo széttárta a karját. - Hát éppen ez az, Evelyn! - Micsoda? A fenébe is... micsoda, Vennegor? Castelnuovo vett egy mély lélegzetet. - Az a helyzet... hogy eddig nem beszéltem róla, de tegnap felhívtam a múzeumot. És... én nem is értem, John. - Mit nem értesz? Az atya érezte Craig hangján az idegességet. Mintha rá is ráragadt volna valami Castelnuovo félelméből. - John... kérlek, ne nézz hülyének... de nem találtam. Evelyn hangja felsivított. - Mit nem találtál, Vennegor? - A Helytörténeti Múzeumot. John Craig felnevetett. - A Helytörténeti Múzeumot? Hogyhogy nem találtad?
- Nincs benne a ... telefonkönyvben. - Talán rossz helyen kerested. - Hát én nem is tudom... Viszont benne van a Régészeti Múzeum. Azt hívtam fel. Megkérdeztem, hogy tudják-e mi a száma a Helytörténeti Múzeumnak. Tudod, mit feleltek? Hogy ilyen múzeum nincs a környéken. Azt mondták, bizonyára tévedésen alapszik az információm. Megkérdeztem, hogy ismernek-e egy Bellamy nevű régészt. Azt mondták, hármat. Egyikük egyiptológus és most éppen Egyiptomban ás; a másik közlekedéstörténettel foglakozik, és a gőzmozdonyokról ír cikkeket; a harmadik nő, és hadtörténész. - Itt valami félreértés lehet, Vennegor. - Nem tudom, John. Nem tudom. Megkérdeztem még tőlük, hogy melyik múzeumban tataroznak egy nagy kiállító termet mocsári múmiák számára, mire azt mondta az illető, hogy egyikben sem, mert a környéken csupán egyetlen történeti múzeum van, az övék, és náluk nem készül semmiféle múmiaterem. - Jézusom! - szorította a szívére a kezét Miss Craig - Jézusom! - Ekkor kissé ideges lettem, John. Megkérdeztem tőle, hogy hallott-e a környékbeli ásatásról, ahol kilenc ép múmiát is találtak a mocsárban. Tudod, mit felelt? Hogy ennyi múmiát még soha nem találtak egyszerre errefelé; a legutolsóra éppen öt évvel ezelőtt bukkantak rá, de arra sem itt, hanem harmincmérföldnyire délre. Az atya jól látta, hogy a derengő kék fény ellenére Miss Craig és Mr. Craig arca is halottsápadt. - Mit akar ez... jelenteni, Vennegor? Castelnuovo megvonta a vállát. - Talán valaki... átvert engem. Ezért aztán hiába is várom, hogy értesítsenek róla, mikor szállítják be a múzeumba őket... Egy nem létező múzeumba nem lehet beszállítani semmit. - Miért nem néztél jobban utána, Vennegor? - támadt rá ismét a lány. - Mert nem értem rá! - fakadt ki Castelnuovo. - Azt hiszitek, olyan könnyű lendületben tartani egy építkezést? - És Cleveland? - fakadt ki Craig. - Ő hol a fenében kódorog? - Nem tudom, John. Nincs a szobájában. -Vennegor! - hallotta az atya Miss Craig ideges és baljóslatú hangját. Akkor ezek itt... kik, és honnan kerültek ide? Hosszú, bizonytalan csend után Miss Craig ismét megszólalt. - Valamit tennünk kellene, Vennegor. -Mit... kicsim? - Szerintem nagy bajba kerülhetsz... miattuk. Ha ezeket a szerencsétlen múmiákat... ellopták valahonnan... más múzeumokból,
akkor... már keresik őket, Vennegor. Ezek lopott régészeti leletek, szívem! - Mit tanácsoltok hát... mit tegyek? Lehet, hogy azért... kísértenek az álmaimban, mert vissza akarnak kerülni... Talán abba a múzeumba, ahonnan ellopták őket. - Jézusom, Vennegor, a frászt hozod rám! - De hát... ha át is vert valaki, mi lehetett a célja vele? John Craig hallgatott. A lány azonban nem. - Ne légy már ilyen naiv, Vennegor! Sosem bocsátom meg magamnak, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat. Téged valóban átvertek, és kinyitották előtted a börtön kapuját, szívem. És tudod, miért? Hogy elkergessenek innen. Ha becsuknak, szabad a pálya. És ki kapja meg a munkát, ha te a sitten ülsz? Aki már úgyis itt van a közelben. - Cattermole? - Gondolkozz, Vennegor! Vennegor gondolkozott. Aztán feltette a kérdést. - Most akkor... mit csináljunk? John Craig dühösen toppantott. - Én mindenesetre megyek, és lenyúzom Clevelandról a bőrt! Sosincs kéznél, ha szükség lenne rá. - Maradj békén, John! - fogta meg a kezét a húga. -Egyelőre ne tegyünk semmit. Várjuk meg, mit lép Cattermole. Most pedig valóban gyerünk innen! Egy kétségtelen, Vennegor... - Micsoda... kicsim? - nyögte Vennegor Castel-nuovo. - Hogy nehéz napok elé nézünk, szívem. Aztán csend. Mély csend.
56 Az atya hirtelen lágy fuvallatot érzett, amely megbirizgálta a térde környékét. Úgy egyébként nem zavarta volna, ha nem sejti, hogy a huzat egy távoli ajtó kinyitását jelzi. - Itt vagy mögöttem még, Patrick? - hallotta a közeledő hangot. - Hol a fenében lennék? - Gondoltam, már rég leléceltél. - Hát, ha nem tartana itt a betyárbecsület, már le is léceltem volna. - Figyelj csak, Patrick. Ennek a teremnek nyitva van az ajtaja. - Nem erre számítottál? - Őszintén szólva, nem.
- Én meg még mindig nem értem, mi a fenét keresünk mi itt egyáltalán? - Hogyhogy mit? Jól tudod, mit. - Tudom, de nem vagyok biztos benne, hogy van-e értelme. - Ugyan már, ne légy ilyen kishitű. Az atya is megmondta. .. - Mit mondott meg? Semmi olyat nem mondott, amivel bármit is kezdhetnénk. - Azt mondta, hatásos lehet. - Jézusom, Tiát mit vársz el egy paptól? Azt nem mondhatja, hogy szart sem ér az egész. - Jó muníció ez, hidd el. - Jó, jó csak intézzük már el, aztán tűnjünk innen. - Nem is sejtettem, hogy ilyen majrés vagy. - Én mindenesetre más megoldást javasolnék. - Ugyan mit? - Idehoznék egy-két dinamitrudat, aztán bumm! - Az már nagyon durva dolog lenne, Patrick. Jómagam jobban kedvelem a békés módszereket. Ötven dollárt fizettem érte egy fickónak. Azt mondta, a szomszéd faluból hozta. - Biztos, hogy nem az öreganyja kútjából? - Katolikus gyerek ilyesmivel nem tréfálkozik. Biztos lehetsz benne, hogy hatásos. - Jól van, hiszek neked. Hol az üveged? - A kezemben. És a tiéd? -Az meg az én kezemben. Hogy csináljuk? Az atya kilesett az ajtószárny mögül. Sean O'Connor és Patrick Kennedy a jó két és fél méter magas tartályok előtt álltak, és felpislogtak rájuk. Olyan aggodalom ült az arcukon, mint a tudósokén ülhetett Los Alamosban, közvetlenül az első atombomba felrobbantása előtt. Kennedy nyújtózott egyet, mintha el akarná kapni a henger peremét. Az atya esküdni mert volna rá, hogy a múmiák észlelték a jelenlétüket, és talán kíváncsiak is voltak rá, mi a fenére készül a két élő fickó. - Eléred? - Sajnos, nem. - Akkor mi a fenét csináljunk? - Várj, kigondolom.
-Azt mondom, Sean, hogy húzzunk innen a francba. Hülye voltam, amikor olyanba avatkoztam, ami nem nekem való. - Van egy ötletem, Patrick. - Jézusom, Sean, mi az? - Odaállok szorosan a henger mellé, te a tenyerembe lépsz, aztán fel a vállamra... - Jézusom, Sean, ezt nem kívánhatod tőlem! - Pedig nincs más megoldás. - Te... Sean... Jézusúristen, ez a fickó éppen engem néz! - Azt aligha, Patrick, hiszen nincs is szeme. - Jézusom, ez akkor is engem néz! Még vicsorog is hozzá. Sean, kérlek, én ezt nem tudom megtenni. - Márpedig én nem állhatok a te válladra, mert ösz-szeszarod magad alattam. Most a munkánkról is szó van, te szerencsétlen! Ha ezek a mocsári múmiák valóban törik valamiben a fejüket, akkor lőttek a munkának, Cas-telnuovo pedig szélnek ereszt bennünket. Főleg ha megtudja, hogy milyen beszariak voltunk. De ha sikerülne, talán még valami kis jutalom is lepottyanna érte. - Gondolod, Sean? - Na gyerünk, lépj a tenyerembe! - Én nem bírok... szembenézni vele. - Akkor ne nézd! Várj csak... majd odébb állok. A másik oldalról nem látod a fickót. Amint felértél, odébb tolod a henger tetejét. - Biztos, hogy el tudom mozdítani? - Csak erőlködj, sikerülnie kell. Ott aztán beleöntesz egy kicsit. - Mennyit, Sean? - Annyit, amennyit jónak látsz, de azért takarékoskodj a munícióval! Kilenc tartály van, mindegyikbe kell, hogy jusson egy kicsi. - Istenem, kilencszer kell felmásznom oda? - Ne jajgass, nekem meg kilencszer kell tartanom a hájas segged! - Legalább itt ne beszélj ilyen csúnyán. - Jól van, csak mássz már! Az atya azt hítte, rosszul lát. Mintha két összeszokott artista dolgozott volna a szeme előtt. O'Connor nekitámasztotta a hátát az üveghengernek, és összekulcsolta a hasa előtt a kezét. A piros svájcisapkás Kennedy belelépett a tenyerébe, majd a henger oldalába kapaszkodva a vállára állt. - Már fent vagyok, Sean! - Csak igyekezz!
- Bírsz tartani? - Csináld már, ha mondom! Az atya látta, hogy Kennedy elkapja a henger szélét, majd megpróbálja eltolni a fedelét. A fedél könnyedén előrecsúszott. - Vigyázz, le ne essen a teteje! - Minden oké, Sean. Nem tud leesni, mert beleakadt valamibe. - Hálaistennek még manapság is élnek okos mesterek. Hogy állsz? - Már lecsavartam a kupakot. Beleöntök úgy kétka-nálnyival. Uramisten... én látom a feje tetejét, Sean! - Kész vagy végre? Akár le is jöhetsz. Patrick Kennedy nyögve lehuppant a földre. - Látod, hogy nem is olyan nagy dolog? - bíztatta O'Connor. - Negyed óra alatt kész vagyunk. Éppen negyed óra kellett hozzá, hogy a két férfi szétossza a két palack szenteltvizet a kilenc tartály között. Azt már nem vették észre, hogy amint dolguk végeztével kifelé igyekeznek a teremből, néhány múmia utánuk fordítja a fejét. Mintha meg lettek volna elégedve a két férfi tevékenységével.
57 Az atya olyannyira belemerült borús gondolatainak szürke tavába, hogy csak az utolsó pillanatban hallotta meg a közeledő léptekét. Kénytelen volt arra gondolni, hogy talán még a Victoria pályaudvaron sincs akkora forgalom péntek délutánonként, mint itt, a múmiák termében. Mintha mindenki, aki a környező épületekben lakott, szükségét érezte volna, hogy ezen az éjszakán lelátogasson az alagsorba. Már-már felbukkantak előtte a látogatók, amikor végre sikerült belapulnia az egyik tartály árnyékába. - Itt vannak - mondta izgatottan Cattermole. - Tom fedezte fel őket. - Uramatyám! Mi a francok ezek? - kérdezte elámulva Nora Cattermole. - Elég rondán néznek ki. - Tom szerint ezek azok a múmiák, amelyeket a mocsárból szedtek ki. - Mi a fenét akarnak vajon velük? - Honnan tudjam? De ha Castelnuovo keze van a dologban, ne számíts semmi jóra. - Te... Eric... én valahogy... nem érzem itt jól magam. Nyom ez a levegő, vagy micsoda. Te nem érzed?
- Nem. - És a veríték is kivert... menjünk innen, kérlek! - Remélem még nem vették észre a másik alagutat. Ha felfedezik, akkor ők is átjöhetnek hozzánk, akár észrevétlenül is. Az asszony megvonta a vállát. - Hát aztán? Legfeljebb, ha rosszkor jönnek, a pucér fenekemet nézegethetik. Most viszont Mr. Cattermole kezdte rosszul érezni magát. - Ezt nem illik, Nora. - Mit nem illik? - így beszélni előttük. Ezek elvégre mégiscsak halottak. - Akkor legalább nem hallják. Te... Eric! - Mi van? - Ez az izé... megmozdult. - Kicsoda? - Ez az izé itt... ebben a hengerben. - Ne butáskodj, Nora. - Istenemre mondom, hogy megmozdult és... elfordította a fejét. - Káprázik a szemed, Nora. - Hát éppen ez az, hogy nem káprázik. Még sosem káprázott. Menjünk innen, de gyorsan! - Várj még egy kicsit! Alaposan körül kellene néznünk, ha már itt vagyunk. -Akkor csak nézz körül egyedül! Az atya látta, amint Nora Cattermole sietős léptekkel az ajtó felé indul. Cattermole zsörtölődése alig néhány méter távolságból követte. - Várj már, Nora, ne izélj... A következő pillanatban akkorát ordított, hogy az atya hátán folyni kezdett a veríték. - A szentségit neki... Nora... ez Neked integet! Nora Cattermole megfordult. Az atya látta, hogy remeg a szája széle. - Ki... csoda? - Ez a kis múmia. Gyerek vagy lány... mit tudom én! - Tűnjünk innen, Eric... Istenem, ez egy elátkozott hely! Menjünk a fenébe, Eric! Az atya még akkor is hallotta a kiáltozásukat, amikor már jó mélyen jártak az ismeretlen folyosóban.
58 Santarcangeli másnap kellemetlen fejfájással ébredt. Pedig lefekvés előtt ivott egy jóízű gyümölcsteát, amely egyéb esetekben biztosította kellemes, éjszakai álmát. Az elmúlt éjszakán azonban csődöt mondott a gyümölcstea. Rosszul aludt, és rosszul is ébredt. Hát még amikor egy ijedt arcú nővér közölte vele, hogy a főnökasszony hívatja. A főnökasszony immár menetrendszerűen rosszkedvű volt és ideges. Hellyel sem kínálta az atyát, inkább maga is kikászálódott az asztala mögül. -Nos, milyen jó hírrel tud szolgálni ma reggel, atyám? - kérdezte gúnyosan. - Hogy töltötte az éjszakát? - Kitűnően, anyám - felelte az atya. Pedig nem töltötte jól. - Nos, megmondom, atyám, hogy miért kérettem ide - kulcsolta össze a mellkasán a kezeit a főnökasszony. -Önnek ugye, az lenne az egyik feladata, hogy értesítsen róla, hogyan áll a nyomozás a halott nővérek ügyében. Igaz? - Hát... igen - mondta tétován az atya. - No és mire jutott? - Jószerével még... semmire. -A múmiákat legalább már látta? Tudja, idelent a talpunk alatt? - Láttam - bólintott az atya. - És... maga szerint mi a helyzet velük? - Mi a helyzet? - hökkent meg az atya. - Mi lenne? Amint tudom, hamarosan elkerülnek innen egy múzeumba. - Nem kerülnek el - mondta a főnökasszony. Az atya kissé talán hangsúlyozottan is kimeresztette a szemét. - Mit nem mond? Véglegesen itt maradnak? - Azt nem. Hamarosan elviszik őket. Tudja, miért? - Hát... hát... nem - hápogott az atya. A főnökasszony az atyának szegezte a mutatóujját. - Mert lopottak. Azért. Az atya olyan élethűen kapott a szívéhez, hogy a főnökasszony ijedten felkiáltott. - Vigyázzon, atyám... azért ne vegye annyira a szívére! Elég szomorú, hogy nekem kell felvilágosítanom önt bizonyos dolgokról, ahelyett, hogy fordítva történne, de hát, ha egyszer ez van. Nos, atyám, az a helyzet, hogy ezeket a múmiákat ellopta valaki. - Ellopta... honnan?
- Múzeumokból. Esetleg illegális ásatásokból kerülhettek ide. Még tart a vizsgálat. -Ki... vizsgálja? - Hardy felügyelő. - Akkor majd én is... - Stop! - emelte fel a kezét a főnökasszony. - Éppen erről akarok beszélni magával. Hardy felügyelő már nyomoz, és arra kért engem, hogy utasítsam önt... - Természetesen örömmel segítek neki.- Éppen ellenkezőleg, atyám. Hardy arra kért, hogy tiltsam meg önnek, hogy a múmiák között bóklásszon. Hardy ujjlenyomatokat gyűjt, és... szóval nyomoz. Arra kéri, hogy ne akadályozza a munkáját. - Kérem, kérem - dohogott a sértődött atya. - Azért ne érezze magát feleslegesnek, atyám. Egy- két nővér vonzódik önhöz, például Donatella nővér is. Inkább ápolja az ő lelküket, űzze ki belőlük a gonoszt. Megértette, atyám? Az atya bólintott. - Természetesen, anyám. Engedelmesen meghajtotta a fejét. Aztán elment. Ám még mielőtt elment volna, engedélyt kért a főnökasszonytól, hogy telefonálhasson egyet. A dublini székesegyházat hívta.
59 Az idegen atya késő délelőtt érkezett a misszióba. Mivel nem volt papi ruhában, nem tűnt fel az érkezése senkinek. Annál is inkább, mivel egy talicskát tolt maga előtt. Az arca enyhén malteros volt, a ruhája - kék overall -cementporos. Először O'Connorral futott össze. O'Connor, amikor észrevette a fák alatt, megigazgatta zöld svájcisapkáját. - Hé, pajtás! - kiáltott rá. - Maga hova tartozik? - A berendezőkhöz - mondta a férfi. - A, vagy úgy. Arra menjen egyenesen! Még sosem láttam itt magát. - Pedig itt vagyok. - Jól van, csak menjen. A fene se ismeri ki magát, annyi itt az új ember. Az atya letette a talicskát, és letelepedett egy padra. Hosszúkás hot dog zsemlyét vett elő a zsebéből, és falatozni kezdte. Közben éles
szemekkel fürkészte a környéket. Amikor feltűnt a közelében Santarcangeli, zsebre vágta a maradékot. Santarcangeli odatelepedett mellé a padra. - Santarcangeli vagyok. Örülök, hogy eljött, atyám. A másik bólintott. - Már hallottam önről. Riordan a nevem. Hajnalban tájékoztattak róla, hogy mi a helyzet. - Ön... szakértő? Riordan atya felnevetett. - Nem talál nálam jobbat egész Írországban. Hol vannak a kicsikék? - Óvatosaknak kell lennünk - figyelmeztette Santarcangeli. – A zsaruk is itt ólálkodnak. -Amint hallom, több haláleset is történt. - Gyilkosság - javította ki Santarcangeli. - Hát az a maga dolga. Én csak szakértek. De azért sosem árt az óvatosság. - Riordan atya az órájára pislogott. - Meg kell várnunk az éjszakát? - Talán hamarabb is lemehetünk. - Ön tudja. Ön van itthon. Szóljon, ha indulhatunk! Santarcangelinek sikerült úgy becsempésznie a szobájába Riordan atyát, hogy senki nem vette észre. Ő maga többször is a lejárati lépcsők felé lopakodott, de mintha mindannyiszor hangokat hallott volna odalentről. Késő délutánba hajlott az idő, amikor biztonságosnak ítélte a helyzetet. - Nem is gondoltam, hogy ennyire a föld alatt van -morogta Riordan lefelé settenkedve. - Csak nincs valami baj? - kérdezte aggódva Santarcangeli. - Utálom a föld alatti járatokat. - Klausztrofóbia? - Frászt - legyintett az atya. - Nicaraguában, Mana-gua bombázásakor a pincét, ahol megbújtam, betemette egy bombarobbanás. Egy hétig dekkoltam a sötétben étlen-szomjan. Azóta jobban kedvelem, ha rám süt az isten napja. Az ajtó zárva volt odalent. Santarcangeli nem kis meglepetésére sárga záró szalag hirdette, hogy a rendőrség műveleti tereppé nyilvánította a múmiák tanyáját. Santarcangeli elnézést kért, és a zár fölé hajolt. Két és fél perc kellett hozzá, hogy kinyissa. - Nem is rossz - dicsérte Riordan atya. - Majdnem olyan jó, mint Ramos. - Ő kicsoda?
- Püspök - mondta Riordan atya. - Jezsuita. Honduras püspöke volt. Nála jobb betörőt életemben nem láttam. Egyszer egy egész partizáncsapatot szabadított ki a fogságból. Mit csináljak ezzel a szalaggal? - Lépje át, atyám. Santarcangeli kitárta az ajtót. - Öné az elsőbbség, atyám. Riordan atya belépett a terembe. Megtorpant, aztán szemügyre vette a hengereket. Csípőre tette a kezét, és füttyentett egyet. - Nem semmi. A kék fény vibrálni kezdett a falon. Az egyik múmia, mintha csak örömét lelné a látogatásukban, feléjük fordította a fejét.
60 Riordan atya fittyet hányva a fejüket forgató múmiákra, kék fényre, nyugodt léptekkel végigsétált a hengerek között. Mindegyikük előtt megállt néhány másodpercre, majd folytatta az útját. Ahogy a sor végére ért, megfordult és megismételte a mutatványát. Amikor befejezte, biccentett, és Santarcangelibe karolt. - Jöjjön csak, atya. Santarcangeli és Riordan atya a harmadik henger előtt állapodott meg. - Látja? - Persze - mondta türelmetlenül Santarcangeli. - A Nockshill-i lány. - Hogyan? - Igy hívják. Ott találták. -Hol? - Nockshillben. - Az merre van? - Nem is olyan messzire innen. Hatalmas mocsár terül el a város körül. Minden egyes kapavágás kifordít valamit a tőzegből. Cirka negyven mocsári múmiát találtak csak az elmúlt öt évben a környéken. Tudja, az intenzív talajmozgatás elősegíti a régészeti leletek számának a gyarapodását. - A másik?
- A másik gyerekre gondol? Az pedig... talán Hederswoodból származhat. Ott van Nockshill szomszédságában. Tulajdonképpen lápvidék az egész. Az atya már mindent sejtett, de azért csak megkérdezte a másiktól: - Ellopták őket? Riordan atya rámosolygott. - Dehogyis. Hiszen ön is jól tudja, hogy nem. Igen, Santarcangeli tudta. Csak még azt nem tudta, hogy mindannak, ami itt történt, mi az oka, és mik lesznek majd a következményei. Riordan atya a kék fényt sugárzó körte alá állt - a körte úgy két és fél méter magasan ragyogott közvetlenül az oldalfal és a mennyezet találkozásánál. Furcsa helyre tették, akárki is végezte a feladatot. - Atyám? - szólította meg a gondolataiba merülő Riordant Santarcangeli. - Menjen innen! - parancsolt rá hirtelen felriadva Riordan. - Húzzon innen, de gyorsan! Santarcangeli meghökkent. - Ránk dől a ház? - Az éppen nem - mosolygott bocsánatkérőn Riordan. - Arra szeretném megkérni, hogy mozogjon egy kicsit. Az atya biccentett és elindult a kijárat felé. - Most forduljon hátra! Santarcangeli hátrafordult. - Hátráljon lassan, de arra azért vigyázzon, hogy neki ne menjen a falnak. Santarcangeli engedelmeskedett. Ahogy elindult, szeme sarkából látta, hogy a hatos számú tartályban megmoccan valami. - Már mozgolódik a kicsike - dörzsölte össze a tenyerét elégedetten Riordan. - Szaporábban szedje a lábát! Az atya hátrafelé pislogva, határozott léptekkel elindult a kijárat felé. - Nézze csak meg őket! Santarcangelit megdöbbentette a látvány. Immár szinte valamennyi múmia mozgott: egyesek a nyakukat nyújtogatták, mások a kezüketlábukat emelgették. Mintha furcsa haláltáncot jártak volna. Már csak egy csontváz hiányzott közülük rozsdás kaszájával a vállán. - Istenem! - szakadt ki az atya száján. - Ha nem tudnám... - Tele lenne a gatyája, mi, ördögűző? - Hát az talán nem.
- Persze hogy nem - vigyorgott Riordan. - Tudom, kicsoda maga, és azt is tudom, hogy látott már különbeket is. Nos, akarja hallani a diagnózisomat? - Szeretném - mondta az atya. - Akkor jöjjön ide! Santarcangeli odalépkedett Riordanhoz. - Jó volt a megérzése, atya - mondta ekkor Riordan. - A kék fény mozgat mindent. - Hogyan? - Ha darabokra kapnám a szobát, biztosan meg tudnám mondani. A múmiákba érzékelők vannak beépítve, s a fény ezeket birizgálja. A végtagokat és a fejeket mozgatja. Másképpen szólva, atyám, valaki rohadtul kipreparálta az egészet. - És a múmiák? Riordan mosolygott. -Azonnal megnézem. Amint látom, maga az erősebb, atyám. Nem akarna nekem bakot tartani? - Fel akar jutni a henger tetejére? - Nincs más megoldás. - Dehogy nincs - mondta Santarcangeli. - Nem ismert véletlenül Peruban egy Antonio nevű indiánt? - Antoniót? Legalább tízet ismerek világszerte. - Nos, ez az Antonio megtanított rá, hogyan kell felmászni a pálmafára. - Ez nem pálmafa. - Azért kipróbálom. - Egyetlen mozdulattal lerúgta a cipőjét. - Most figyeljen, Riordan. Csodát fog látni. Santarcangeli nekiszaladt a hengernek, amelynek a belsejében néhány mázsa tőzeg között egy fogatlan férfi ácsorgott, enyhén kitátott szájjal, mintha be akarná kapni a nyaka köré tekeredő kötél végét. Santarcangeli már-már felért a henger tetejére, amikora henger egyszerűen kígyóvá változott a tenyere alatt. Siklani és vonaglani kezdett. Az atya néhány másodperc múlva azt vette észre, hogy a henger aljában áll. A múmia mintha vidáman ráröhögött volna. - Kezdetnek nem rossz - biccentett Riordan atya. -Hányadiknál adja fel? Santarcangeli minden erejét összeszedve kúszott felfelé, és el is kapta a henger szélét. A fedél azonban megbillent és az atya ismét a földön találta magát. Riordan sokatmondón az órájára nézett.
- Remélem, mostanság már későn hajnalodik. Santarcangeli arra gondolt, vajon mi lenne, ha belenyomná ezt a csúfolódó kollégát a múmia mellé a tőzegbe, de aztán már kapaszkodott is felfelé. És csodák csodájára ezúttal fel is ért. Ott kucorgott közvetlenül a meny-nyezet alatt az üveghenger tetején. - Bravó - hallotta Riordan hangját, és mintha halk tapsot is hallott volna mellé. - Már azt hittem, szégyenszemre el kell takarodnunk. - Majd maga felmászott volna helyettem - morogta Santarcangeli. - Én? Soha! Meg sem próbáltam volna feljutni. - Akkor miért volt olyan nagy a szája? - Csak magát biztattam. Most pedig próbáljon meg hozzáférni a múmiához. Különben ne ijedjen meg, de ismét megmozdult. Hogy tud hozzáférni, ha a henger tetején ül? - Van egy lyuk a közepén. - Remek! Nyúljon bele és fogja meg a fickót! Santarcangeli nem sokat habozott. Benyúlt a lyukon, és megpróbálta elkapni a múmia fejét. A következő pillanatban aztán olyasmi történt, amire nem számított. A tető egyszerűen összecsuklott alatta. Santarcangeli esés közben jött csak rá, hogy a tető két részből áll, amelyeket úgy erősítettek egymáshoz, hogy nagyobb terhelés esetén összecsukódjanak, mint a lepke szárnya, és a tetőn ücsörgő egyszerűen belehulljon a hengerbe. Ragyogó csapda volt, és előírás szerint működött is. Az atya nagyot kiáltott, és belehuppant a hengert megtöltő trutymóba. A lé langyos volt; nem kellett tartania tőle, hogy náthát kap a minimocsárban. Csak amikor már odabent evickélt, mint légy a cukros vízzel teli légyfogóban, akkor döbbent rá, hogy a hengert kitöltő valami nagyobb része folyadék és csak a kisebbik része tőzeg. Ha szélesebb lett volna a henger, akár úszkálhatott volna is benne. - Hé! - hallotta Riordan riadt hangját. - Mi van magával, Santarcangeli? Bele ne fulladjon nekem! Az atya, hogy le ne süllyedjen, a henger peremébe kapaszkodott. - Beleestem! - kiáltotta. - Tud valahogy segíteni rajtam? - Egyedül aligha. Segítség után kell néznem. - Várjon. Megpróbálok magamtól kikecmeregni. Ekkor került az atya elé a múmia feje. Kapálódzás közben valahogy elé úszott, ő pedig nemes egyszerűséggel a szájába dugta az ujjait. Csak ekkor vette észre, hol a keze, amikor észrevette a
múmia fejét. Ijedtében akkorát rántott rajta," hogy a férfi szemrehányón ránézett, és a henger szemközti falának csapódott. Santarcangeli erőt vett magán, és magához húzta a múmiát. Mintha kirakati próbababát érintett volna. Hűvös volt a bőre, és teljesen épnek látszott: mintha élő ember úszkált volna a felkavart trutymóban. - Mi a helyzet? - hallotta odalentről Riordan atya nyugtalansággal teli hangját. -Azt hiszem, igaza van. - Akkor akár ki is jöhet. Az atya biccentett, és összeszedte minden erejét. Belekapaszkodott a henger szélébe, és nagyot rúgott a truty-móba, hogy lendületet vehessen. A lendület azonban kicsinek bizonyult. Már-már ráhasalt a keskeny peremre, amikor mintha valaki visszarántotta volna a hengerbe. Egyetlen pillanatig azt hitte, a múmia az, de aztán rájött, hogy csak a trutymó lehet. Megszívta a ruhája a nedvességet, és most úgy húzza vissza, mintha örökre a hengerben akarná tartani. Ismét megpróbált felkapaszkodni a henger peremére. Ezúttal azonban már óvatosabb volt. Megvárta, amíg a múmia feje a talpa alá keveredik, nagyot rúgott bele, és felhasalt a henger szélére. A múmiának le kellett volna süllyednie a henger aljára, de nem tette. Egyre csak ott lebegett előtte, és üres szemgödreit meregette felé. Nekem aztán meregetheted - gondolta az atya. -Nem vagy más, csak egy gumikacsa. Aztán egyszerre csak megtorpant a henger peremén. Itt a fickó feje... Akkor viszont mi a fenére lépett? Esküdni mert volna rá, hogy a múmia fején taposott... Megkapaszkodott a peremben, átvetette magát rajta, lelógatta a lábát az oldalán, és szorosan a láp fölé hajolt. Odalent, az alja felé, mintha valami kereket látott volna. - Hé! - kiáltott a henger túlsó oldalán szobrozó Riordannak. - Ott van még, atyám? - Még itt. - Valami nem tetszik itt nekem. - Ami azt illeti, nekem sem. Magának mi nem tetszik? - Mintha még egy múmia lenne a tartályban. Nem nézné meg, hogy mi a fene ez? - Várjon, meglesem az üvegen át. Rövid csend után Riordan ismét megszólalt.
- Nem tudná kihalászni valahogy? Valóban van a trutymóban még valaki. Olyan sűrű odabent a lekvár, hogy csak a körvonalait látom. Kapja el és húzza fel magához! Santarcangeli úgy belelógott a hengerbe, hogy egyszer-kétszer majdnem bele is csúszott. Ezúttal már nem törődött a veszéllyel; belemerítette mindkét karját a trutymóba, és keverni kezdte, mint a dagasztógép karjai a tésztát. A rejtőzködő csak ötpercnyi kavargatás után bukkant a felszínre, akkor, amikor az atya már nem is számított rá. Már-már feladni készült a szándékát, amikor az emberforma valami felbukkant az orra előtt. Az atya önkéntelenül is hátrakapta a fejét. A múmia úgy emelkedett ki előtte, mintha életre kelt volna, és számon akarná kérni az atyán, miért zavarta meg örök nyugalmát. Ez a múmia azonban nem olyan volt, mint a másik. Talán csak abban hasonlítottak egymásra, hogy ennek a nyakán is ott feszült egy kötél, amellyel megfojtották. Csakhogy, amíg a másik láthatóan műanyagból készült, ez nem. Ez ember volt. Még nem is olyan rég. Élő ember. És neve is volt. Leslie Clevelandnek hívták.
61 Riordan atya Santarcangelihez fordult, miután helyére igazgatta a véletlenül letaposott rendőrségi szalagot. - Most akkor mi legyen? - Nem tudom - tétovázott Santarcangeli. És tényleg nem is tudta. Sürgős gondolkodásra lett volna szüksége. - Bejelenti a gyilkosságot? - Mi mást tehetnék? Riordan atya megvonta a vállát. - A maga helyében nem tenném. Attól tartok, a zsaruk magára másznának. Ha nem is csuknák be, alighanem kipenderítenék innen. - Akkor mit tegyek? -Várjon. Riordan atya lehajolt, kezébe vette a szalagot, aztán Santarcangeli őszinte meghökkenésére, egy szívet formázott belőle. - így ni. Hadd maradjon csak itt, a földön. Ezen virágodnak egy ideig. - De... meddig? - nyögte az atya. Riordan rákacsintott. -Amíg maga meg nem találja a gyilkost.
62 Az atya az ágyán heverészett, amikor Hardy bekopogtatott hozzá. A felügyelő harapós kedvében volt, mint mindig. Lehuppant egy székre és megsimogatta vörös bajuszát. - Gondolom, beszélt már a főnökasszonyával? - Beszéltem - bólintott Santarcangeli. - Akkor bizonyára beszámolt róla önnek, hogy mit derítettem ki? - Szót ejtett bizonyos dolgokról - tért ki az egyenes válasz elől Santarcangeli. - Sikerült kiderítenem... hogy a múmiák lopottak... ami így elsőre furcsa kijelentésként hathat. - Mindent el lehet lopni - bólintott az atya. - Csakhogy mindennek van tulajdonosa; főleg ennyi múmiának. Nem igaz? - Mire akar kilyukadni, felügyelő? Hardy ismét megsimogatta a bajuszát. -Az a helyzet, hogy nem hiányoznak senkinek. Ezek a múmiák nem tartoznak senkihez. Semmilyen múzeumból nem hiányzik mocsári múmia. - Akkor nem lopták őket. - Hanem? - Kiásták. Ha jól emlékszem, valami Mr. Bellamy. - Én is így gondoltam. Csakhogy ez a fickó nem létezik. És ott, ahol találták őket, nem lett volna szabad múmiáknak lenniük - Ugyan miért nem? - Mert azt a helyet harminc éve már alaposan feltárták. Utat akartak építeni, csak aztán mégsem lett belőle semmi. Átkutatták a terep minden négyzetcentiméterét. - De hiszen már elő is készítenek egy külön termet a helyi múzeumban a múmiák számára! - ámuldozott Santarcangeli. - Nem készítenek elő semmit - mondta borúsan a felügyelő. - Ez is hazugság. Santarcangeli elmosolyodott. -Akkor alaposan átejtették Mr. Castelnuovót. Hardy mélyet sóhajtott.
- Még azt sem mondanám. Igaz, valamennyit ráfizetett az ásatásra, de ez az ő jövedelméhez képest elenyésző összeg. Akárkik is akartak tőle valamit... nem a pénzére mentek. - Akkor mire? - Ez a kérdés. - És ha nem múzeumokból vagy ásatásból származnak a múmiák, akkor honnan? - Ez is kérdés - mondta Hardy felügyelő. - Különben meg szeretném még egyszer vizsgálni őket. Nem jönne le velem? A főnökasszony érthetetlen okból ragaszkodik hozzá. - Szívesen - mondta az atya. - Miért is ne? Igy aztán Santarcangeli ott volt, amikor a felügyelő megtalálta a szív alakúra összehajtogatott szalagot. - Ezt a pofátlanságot! - háborgott Hardy. - Látja, Jenkins? Valaki szórakozik velem. Márpedig három gyilkossággal a hátunk mögött, nem hagyom, hogy bárki is rajtam röhögjön. Nézéssé meg, Jenkins, hogy találni-e rajta ujjlenyomatot. - Igenis, uram! - Menjünk be, atyám! Hardy felügyelő ment elől, de közvetlenül az ajtó előtt megtorpant. - Ez nyitva van, Jenkins. - Ez nyitva, uram. - Bezárta rendesen? -A saját kezemmel, uram. - Furcsa. Hardy olyan sebesen vágta ki az ajtószárnyat, hogy majdnem telibe találta vele az atyát. Ha Santarcangeli el nem ugrik, alaposan oldalba ütötte volna. Hardy felügyelő másodszor már a küszöbön túl torpant meg. - Mi a fene történt itt? Disznók dagonyáztak a hengerek között? A padlót vastagon borította a víz, mintha kilyukadt volna az egyik tartály. - Számolja meg őket, Jenkins. - Megvan valamennyi, uram. - És a tartályok? - Sértetlennek látszanak, uram. Santarcangeli a hatodik tartályra mutatott. -Abból folyt ki a lé. - Honnan tudja?
- Nézze csak a tartály oldalát. - Igaza lehet az atyának, uram. - Jól van, már én is észrevettem. Lát még valamit, Jenkins? - Nem, uram. - Én sem látok. - Én látok - mondta az atya. Hardy felkapta a fejét. - Micsodát? - Az a múmia... mozog. - Melyik? - A kilencedik, azt hiszem. Ha valaki az ajtó felé indul, megmoccan. Az atya látta, hogy Jenkins a múmiára néz, amelyik ebben a pillanatban valóban megmoccant. Jenkins tekintete rövidesen a kék lámpán állapodott meg. - Milyen lámpa az ott, uram? - Kék - mondta Hardy. - Maga milyennek látja? Pirosnak? Tudom, hogy ahhoz szokott a szeme... - Asszem a lámpa mozgatja őket, uram. - Miket? - értetlenkedett Hardy. - Ezeket az izéket... uram. - Hogyhogy mozgatja? Santarcangeli úgy látta jónak, hogy csatlakozzék Jen-kinshez. így talán nem veszik észre, hogy az orruknál fogva vezeti őket. - Mintha a hatos hengerben lenne még valaki. Hardy az említett henger felé fordult. - Ebben? - Én is látom, uram! - rikkantotta Jenkins. - Abban a tartályban két múmia is van, uram! Hardy megvakarta a fejét. - Na és? - Ez furcsa, uram. - Igazán, és miért az? - Mert tegnap még csak egy volt benne. Ebben biztos vagyok, uram. Hardy felhorkant, és a hatos számú tartályhoz vágtatott. Előre bökte a mutatóujját, mintha nem törődve a vastag üvegfallal, fel akarta volna nyársalni a felesleges múmiát. - Ha kettő van benne, akkor kettő van benne! Mit számít, hogy hány? Sokkal inkább, hogy mi a büdös francért kerültek ide, és hogy honnan? Gyanús nekem ez az egész intézmény főnökasszonyostul, nővérestől együtt. Jézusom! - tört meg aztán a hangja. - Jézusom!
Figyeljék csak... figyeljék... - Úgy elkezdett köhögni, hogy az atya már komolyan aggódni kezdett, nem történt-e vele valami baj. - Ez az izé itt rám kacsintott! -A lámpa mozgatja őket, uram. - De hát mi a fészkes fenéről beszél, Jenkins? - A múmiákról, uram... illetve, ezekről az izékről a tartályokban. - És mit akar ezzel végül is a tudomásomra hozni? - Hogy akkor voltak igazi múmiák, amikor én pártfőtitkár az oroszoknál. - Akkor mik a szarok ezek? - Egy nagy átverés részei, uram. Egy büdös nagy átverésé!
63 Santarcangeli ritkán látott annyi tanácstalan embert egy rakáson, mint ahányan összegyűltek a főnökasszony szobájában. Talán valamennyiük közül maga a főnökasszony volt a legtanácstalanabb: ő még abban sem volt biztos, hogy nem kellene-e mindenkit sorban, vagy egyszerre kizavarnia a rendházából. Amíg nem kezdődtek el az átépítési munkálatok, rendben ment itt minden, attól kezdve viszont, mintha valóban az ördög költözött volna be, néhány ezer tégla társaságában, a birodalmába. Istenem, hova lett a csendes kis menedék, a finom modorú rendház? Talán ostort kellene ragadnia neki is, mint Jézusnak, és kiűzni a kufárokat mindörökre. Csakhogy... ő maga volt az, aki behívta őket, nem tolhatja rájuk az összes felelősséget. Ráadásul már beindult a gépezet, már nem foghatja vissza nekilendült kerekeit. Hardy felügyelő megsimogatta hegyes bajuszát és végighordozta a jelenlévőkön véreres tekintetét. Santarcangeli legutoljára a pamplonai bikafuttatáson látott ilyen szemeket. Egy angol turistáét, akinek a bika a hasára lépett. Sőt talán annál egy kicsit még lejjebb is. - Próbáljunk meg akkor hát dűlőre jutni - javasolta kissé homályosan a felügyelő. - Valamennyien tisztában vannak vele, hogy is áll a helyzet, igaz? Senki nem nyitotta ki a száját, senki nem mondta, hogy igen. De azt sem, hogy nem. Santarcangeli biztos volt benne, hogy valamennyien úgy meg vannak kavarodva, mintha csak másodpercekkel ezelőtt szálltak volna ki a Las Vegas-i hullámvasút kabinjából.
- Jól van - mondta Hardy felügyelő. - Induljunk ki onnan, hogy van néhány múmiánk, akarom mondani, múmia utánzatunk. Rég megtalált múmiák utánzatai. Olyanok, mint a próbababák. Hány is van belőlük, Jenkins? - Kilenc, uram. - Helyes. Illetve nem helyes. Az első kérdésem az, hogy hogyan kerültek ide? - En hozattam ide őket - mondta Castelnuovo. Kialvatlan volt az arca, mintha egész éjszaka dorbézolt volna. - És miért? - Mert... nem volt hova vinnem őket. A Helytörténeti Múzeum nem tudott hirtelenjében ennyi múmiát befogadni, ezért megkértek, hogy amíg rendbe nem teszik az egyik kiállítótermüket, én keressek nekik helyet. Én pedig a főnökasszonyhoz fordultam, aki időlegesen volt szíves... - Jól van - intett Hardy. - Ki értesítette önt, hogy múmiákat találtak a mocsárban? - Mr. Bellamy. - Ismerte? - Nem én. Még sosem hallottam róla. - Mit gondol, miért éppen önt értesítette? - Mert köztudott rólam, hogy anyagilag több ásatást is támogattam már. - Ön azonnal elhitte Mr. Bellamynak, hogy ennek a bizonyos múzeumnak a munkatársa? -El. - Miért? - Hogy miért? Mert... mutatott egy igazolványt, és egy levelet, amelyet a múzeum igazgatója írt nekem. - Megvan az a levél? - Meg - mondta kissé értetlenül Castelnuovo. - Hol? -Önnél uram. - Ja vagy úgy - morogta Hardy felügyelő. A zsebébe nyúlt és kihúzott belőle egy papírlapot. - Hm. Van fejléce, van rajta pecsét... Mr. Llevelyn. Az igazgató. Hallott már róla? - Még soha. - Mr. James Llevelyn. Egy nem létező intézmény nem létező vezetője. És maga bevette.
- Mit kellett volna tennem? Ha pénzt kért volna, biztosan jobban utánanézek. - Hogy nézett ki ez a Mr. Bellamy? - Hogy nézett ki? - Castelnuovo megvonta a vállát. - Hogy is nézett ki? Te emlékszel rá, John? John Craig is a vállát vonogatta. - Olyan magas lehetett, mint én. Szemüveges, kissé vörös hajú... - Paróka - mondta Jenkins. - Kamu szemüveg - tette hozzá Hardy. - És maguk nem vették észre. Szomorú. Mit mondott önöknek a fickó? - Csak velem beszélt - mondta Castelnuovo. - És később azt hiszem, Leslie-vel. Ha már itt tartunk... - Még nem tartunk ott! - vágott a szavába Hardy. -Maradjunk csak még egy kicsit ennél a Mr. Bellamynál. Szóval mit mondott önnek? - Hogy nem messze innen, cirka huszonöt mérföldnyire valami érdekeset találtak. Nevezetesen mocsári múmiákat. Ha akarok, menjek oda és nézzem meg magam is. Természetesen kaptam az alkalmon, elvégre kedvelem a régészetet. - Remélem, azért tanulsz valamit ebből a fiaskóból, Vennegor? kérdezte csípősen Miss Craig. - Amikor odaértünk, már kiásták az egyiket. Pontosabban csak a felét. Deréktól felfelé. A maradék még a tőzeglápban rejtőzött. - Mit csinált, amikor meglátta? - Én? Hát... lelkendeztem és csodálkoztam. - Min csodálkozott? - Eddig csupán hallottam a mocsári múmiákról, és természetesen láttam is néhányat a múzeumokban, de még soha nem kerültem ilyen közel hozzájuk. - Mr. Bellamy? Castelnuovo sóhajtott. - Nos, igen. Bellamy elmondta, hogy lehet még néhány belőlük odalent, úgy néz ki a dolog, hogy itt valaha áldozóhely lehetett, vagy micsoda, bizonyára nem csak egy embert öltek meg ilyen kegyetlen módon... ezért folytatják az ásatást. Illetve a múmiák kiemelését. - Hány ember dolgozhatott a lápon? - Cirka három. - Természetesen nem emlékszik rájuk? - Nem, felügyelő. A múmia látványa teljesen lekötötte a figyelmemet. - Nem próbálta felvenni a kapcsolatot a múzeummal?
- Mr. Bellamy azt ígérte, ha befejezik az ásatást, értesít. És értesített is. Közölte velem, hogy összesen tizenkét múmiát találtak. Arra kért, hogy hadd helyezze el ideiglenesen őket a rendházban. - Ön említette neki, hogy milyen munkát végez, és hol? - Nem volt rá szükség. Sokan ismerik a cégemet és engem is. - Ezután? - Megtárgyaltam Mr. Bellamy kérését a főnökasz-szonnyal, aki volt szíves beleegyezni. Jött néhány ember a hengerekkel és a múmiákkal. Egy hétig piszmogtak velük, hajói tudom. - Látta a piszmogó embereket? - Én nem. - És a főnökasszony? - Én sem. - Akkor ki látta? - Carmela nővért bíztam meg a felügyelettel. - Mr. Bellamy? - Nálam nem jelentkezett többé - mondta Castelnuovo. - És a főnökasszonynál? - Nálam sem. Hardy tenyerébe hajtotta a fejét. - Senki nem vette észre, hogy a múmiák... nem múmiák? - Ön sem vette észre, felügyelő. Hardy felkapta a fejét, és rá akart ordítani az okvetetlenkedőre, de eztán becsukta a száját. Elvégre mégsem ordítozhat egy főnökasszonnyal. Az hiányozna még, hogy kihúzza a gyufát a papoknál. Van elég baja a feletteseivel, nem hiányzik neki, hogy az egyház is fenje rá a fogát. Hardy sóhajtott, és felemelte az ujját. -Akkor talán összefoglalnám az eseményeket. Valaki, akiről nem tudjuk, kicsoda, ez a bizonyos Mr. Bellamy, becsempészett a rendházba tizenkét, azaz kilenc ép múmiának kinéző nem múmiát. Sikerült felületesen megvizsgálnom őket: műanyagból készültek, mint a kirakati próbababák. A későbbi nyomozás majd kideríti, hogy hol vásárolták őket, ki vásárolta őket... és talán azt is, hogy miért. Ráadásul ez a valaki, vagy valakik, kiépítettek egy olyan rendszert, vagy micsodát, amelyet egy speciális automatika irányít. Kék fény hatására a múmiákra szerelt érzékelők megmozdítják a bábuk kezét, lábát, nyakát, szemét, mit tudom én. Például rám is rám kacsintott az egyik.
- Brrr! - rázkódott össze Miss Craig. - Szóval, ezzel a szerkezettel azt a látszatot akarták kelteni, hogy a múmiák néha felélednek. Ez érdekes, nem? Jelentőségteljesen a főnökasszonyra nézett. Az rezdületlen pillákkal állta a tekintetét. - Mit akar ezzel mondani, felügyelő? - kérdezte aztán vészjósló hangon. Hardy sóhajtott. - Elmondok önöknek egy történetet... A főnökasszony felpattant. - Felesleges! - torkolta le nagyon határozottan a felügyelőt. - Figyeljen ide, Hardy felügyelő! Ön azzal vádol engem, hogy en rendeltem meg ezt az egész cirkuszt, igaz? - Semmi ilyet nem mondtam - vonult vissza Hardy. - De gondolt rá! Ön arra célzott, hogy csodát akartam ide hazudni, hogy... híressé tegyem a rendházamat. És vele együtt természetesen magamat is. Ez aljas rágalom! Erre soha, de soha nem lennék képes. És ha vannak is anyagi nehézségeink, sosem vinne rá a lélek... pláne ilyen primitív módon! - Még egyszer hangsúlyozom, asszonyom: nem gondoltam ilyesmire. Olyannyira nem, hogy ezzel a kérdéssel nem is óhajtok foglalkozni. Maradjunk annyiban, hogy valaki becsapott, hm... bennünket; még nem sikerült kiderítenem, miért. Most viszont lépjünk tovább egy lépéssel. Bizonyára tisztában vannak vele, hogy az elmúlt napon... újabb gyilkosság történt a rendház területén. Erre már a főnökasszony is néma maradt. Mit is mondhatott volna? - Valaki megölte Mr. Leslie Clevelandét, Mr. Castel-nuovo ügyvédjét és tanácsadóját... méghozzá szörnyű módon. Már majdnem azt mondtam, hogy ahogy a múmiákat is megölték... már persze akkor, amikor még nem voltak múmiák, azaz nem ölhették meg őket, mivel műanyag bábukat nem lehet megölni... mit is akartam mondani, Jenkins? - Mr. Clevelandról volt szó, uram. - Ja, már tudom. Szóval megölték. Megfojtották és bedugták egy hengerbe. Mit tud erről mondani, Mr. Castelnuovo? - Semmit - mondta lakonikusan a kérdezett. - De hát az ön alkalmazottja volt! Mr. Castelnuovo sóhajtott. - Elküldtem néhány órára, hogy nézzen utána valaminek. - Úgy érti, kiküldte a rendházból?
-A városba - biccentett Castelnuovo. - Valamit meg kellett érdeklődnie. - Megtudhatnám, hogy mit? - Üzleti dolgok, felügyelő. Nincs közük az itt történtekhez. Bizonyos jogi problémákkal kapcsolatos ügyről van szó. - Hm. De nem jött vissza? - Nem. - Nem nyugtalankodott miatta? Castelnuovo megvonta a vállát. - Miért nyugtalankodtam volna? Elvégre felnőtt ember. Ügyeket intéz és visszajön, ha elintézte őket. - Értem. Milyen ember volt Mr. Cleveland? Castelnuovo értetlenül nézett a felügyelőre. - Hogy milyen? Rendes, tisztességes, értette a dolgát. - Régóta ismerte? - Már vagy öt éve. - Nem volt valami... illetve nem tűnt fel önnek valami vele kapcsolatban? - Minek kellett volna feltűnnie? - Nem költekezett, nem voltak gyanús barátai, ilyesmi? -Amennyire tudom, nem. Legjobb tudása szerint végezte a munkáját, és ez nekem elég... volt. Nagyon megrázott a halála, felügyelő. És nemcsak engem, hanem a menyasszonyomat és jövendő sógoromat is. - Majd még utána kell néznem a múltjának - adta ki a feladatot mintegy a maga számára a felügyelő. -Atyám! - Igen? - tért vissza a valóságba Santarcangeli. - Ön például mire gondol? - Egyelőre csak rendezgetem a gondolataimat - sóhajtotta az atya. - Lehetséges, hogy mégiscsak az ördög keze van a dologban? Az atya bólintott. - Minden lehetséges. És így is gondolta. Ezt a sátáni tervet, amelynek a részleteivel így-úgy már kezdett tisztába jönni, csupán egy ördögi lélekkel és értelemmel megáldott valaki tervelhette ki. Csakhogy miért, miért, miért?
64 Leült egy padra, és a tenyerébe temette az arcát. Miért, miért, miért?
Arra riadt, hogy szólongatja valaki. Nem kis meglepetésére Carmela nővért látta maga előtt. -Atyám? - Carmela nővér? Kérem, foglaljon helyet! Maga mellé mutatott a padra. A sápadt, betegnek látszó nővér megrázta a fejét. - Inkább állnék, atyám. - Mit óhajt, nővérem? - Atyám... igaz mindaz, amiről... a nővérek beszélnek? Hogy a múmiák nem valódiak? - Igaz - biccentett szánakozva az atya. Együtt érzőn figyelte a nővér vergődését. - Eszerint mindaz, amit láttam... vagy látni véltem... hamis lenne? - A múmiák mindenesetre azok - tért ki az egyenes válasz elől az atya. - De ez még... nem bizonyít semmit, atyám, igaz? Lehet, hogy... nincs is különbség a bábok és az igazi múmiák között. - Ezt hogy érti? - hökkent meg az atya. - Mindenki hordozhatja a Gonoszt - suttogta a nővér. - Élő és élettelen egyaránt. Ő képes rá. Vannak gonosz bábuk, amelyekben ugyanúgy elrejtőzhet, mint az emberi testben. Most már világos, atyám. - Micsoda? - hajolt előre az atya. - Ezeket a bábukat szándékosan hozták ide, hogy becsempésszék velük együtt a Gonoszt. Érzem, hogy ő itt van! Itt leskelődik a közelünkben és nevet. Néha hallom is a nevetését, atyám. Rettenetes nevetés ez! Rettenetes! Ilyenkor a fülemre kell szorítanom a kezem, hogy ne halljam, ám én mégis hallom. Az egy vessző, atyám. Egy vessző. Képes megelevenedni. Az atya igyekezett összekapni magát. Közben úgy érezte, hogy a legkisebb összpontosításra is képtelen. Mintha valóban itt ólálkodna körülötte a Sátán, és minden erőt kiszívna belőle. - Milyen... vesszőről beszél, nővér? - Olyan... mint Áron vesszeje - suttogta a nővér. -Amikor a fáraó előtt... kígyóvá változott. Neki is van egy vesszeje. Hol ezzé változik, hol meg azzá. Ahogy ő akarja. - És most éppen... mivé változott? - Kötéllé. A Sátán vesszeje kötéllé változik. Kötélkígyóvá. Rátekeredik a nyakunkra, és megöl bennünket, mint ahogy a nővéreket és a két férfit is megölte. El van ez a hely itt átkozva, atyám. Jaj, elátkozottak vagyunk valamennyien! Megfordult és eliramodott. Az atya hosszasan nézett utána.
65 A következő, aki hozzá fordult, Castelnuovo volt. Amint megpillantotta az atyát, egyenesen felé igyekezett. Az atyá félig leeresztett szempillái mögül figyelte a közeledését. Mint egy öregember - gondolta magában. - Vagy csak azt a látszatot szeretné kelteni? - Ideülhetek magához, atyám? - Castelnuovo leült és az atyára pislogott. - Teljesen kivagyok, atyám. Testileg-lelkileg. - Akinek szép menyasszonya van, annak boldognak kellene lennie próbált meg tréfálkozni az atya. - Ő is kivan. Valamennyien kikészültünk. Ez a haláleset... egyszerűen szörnyű. Öt éve ismertem Leslie-t, mintha családtag lett volna... és most tessék... ilyen szörnyű és értelmetlen halál... - Nem is sejti, miért történhetett? - Nem tudok másra gondolni, atyám, mint hogy rosszkor volt rossz helyen. Talán látott valamit, amit nem lett volna szabad észrevennie. - Nem lehet, hogy a múltjában volt valami... vagy a jelenében... - Kizártnak tartom. Ügyvéd volt, de az utóbbi időben már csak engem képviselt. Ráadásul ez az egész, atyám... teljességgel érthetetlen. Mintha egy ostoba filmet néznék... Ezek az ál-múmiák... mi a fenéért kellettek? Mit akartak velük elérni, és kik? Az atya tudta, mit vár tőle a másik. És meg is tette neki a szívességet. - És Mr. Cattermole? - kérdezte. - A versenytársa? - Erre nem akarok gondolni - rázta meg a fejét Castelnuovo. - De gondol? - Muszáj. Nem tudok nem gondolni rá. Ön szerint lehetséges lenne ekkora aljasságot elkövetni, csak azért, hogy elhappoljanak előlem egy munkát? - Erre önnek kellene válaszolnia - mondta az atya. - Ön jobban ismeri az üzleti világot, mint én. -Az üzleti világban... néha két tégláért is ölnek. Nem mindegy, hogy azt a két téglát ki teszi valahova, és hogy hova. Minden apró mozdulat milliókat érhet. Különben Mr. Hardy már odaát van Cattermole-nál. Szeretné tudni, hol jártak az utóbbi időben. És hogy be tudnak-e jutni észrevétlenül a misszió épületébe?
Az atyának ekkor eszébe jutott a két Cattermole látogatása a múmiák termében. - Mit szándékozik tenni, Mr. Castelnuovo? - Folytatom a munkát, amíg csak lehet. - Konkrétan? Castelnuovo megvonta a vállát. - Amíg csak engem is meg nem ölnek.
66 Cattermole és a társai lennének a tettesek? - tűnődött az atya. - Elvégre létezik egy rejtett átjáró, amelyen át bármikor bejuthattak a misszió főépületébe. Ekkor villámcsapásszerűen érte egy gondolat, amely már régóta ott kísérthetett a tudatküszöbe alatt, de még nem volt ereje hozzá, hogy a felszínre küzdje magát. Most viszont egy régi történet formájában végre felbukkant. Néhány évvel ezelőtt Caracasban élt, amikor összeismerkedett Manolóval. Manolo dörzsölt volt, mint egy igazi, eltéphetetlen smirglipapír. - Tudod, hogy van ez, atya - mondta neki, amikor együtt ették a banánt a piacon. - A lopásnak ezer módja van, ha villamoson vagy buszon dolgozol, nem is annyira a kézügyesség a lényeg, mint az, hogy eltereld a kiszemelt balek figyelmét. Például úgy, hogy a haverjaid verekedést színlelnek a kocsi elején. Erre mindenki nyújtogatni kezdi a nyakát, mint a zsiráf, hogy lássák, mi történik. Az éberségük meg úgy elpárolog, mint Jose bácsi a kocsmábóf, ha meghallja a felesége cipője kopogását. Akár a sapkájukat is elcsórhatnád, azt sem vennék észre. Szóval, atyám, előbb el kell terelni a figyelmüket, aztán dolgozhatsz. Ez aranyszabály! Santarcangeli annyira felindult a tudatalattijából feltörő megvilágosodástól, hogy járkálni kezdett a fák alatt. Hogy is van ez? El kell terelni a figyelmüket valamivel... - Az is fontos, hogy a balhé látványos legyen - magyarázta tovább Caracasban Manolo. - Nem elég, ha két kis fickó ütni kezdi egymást, az nem mindenkit érdekel. De ha egy öregasszonnyal kezdenek ki, arra már mindenki felkapja a fejét. Ismered Lucianót? Nagy görény, de jó haver. Nos, annak a bandájában dolgozik Indira anyó. Öreg,
indiai spiné, vén, mint a cukorsüveg tetején a Krisztus - itt Manolo keresztet vetett - , és úgy tud vinnyogni, hogy még annak is megesik rajta a szíve, aki kilopja a gyerekek szájából a nyalókát, és azok a legboldogabb pillanatai, amikor kóbor kutyákat rugdoshat. Indira anyó felszáll a buszra, a haverok meg belekötnek. Indira anyó visít, hogy ellopták a nyugdíját, az utasok nyújtogatják a nyakukat és rendőrért kiáltoznak. A busz megáll, a srácok lelépnek velem együtt. S nekem addigra már tele a zsebem. így kell ezt csinálni, atya. Az atya a tenyerébe temette az arcát. Jézusom, hogy erre előbb nem jöttem rá! Azt kell elkapnom, aki, míg a többiek a balhét csinálják, a háttérben dolgozik.
67 A nagyfejű Mr. Boss és társa - akiről később az atya megtudta, hogy Chestertonnak hívják - a kis tó partján ücsörögtek és a nádszálakat nézegették. Az atya sejtette, hogy úgysem tudna észrevétlenül elosonni mellettük, ezért egyenesen feléjük vette az irányt. Amint a két férfi észrevette, illedelmesen felállt és az atya felé hajolt. - Dicsértessék, atyám. - Mindörökké - felelte az atya. - Hogy vannak, uraim? A turcsiorrú Boss a kefebajuszú, kissé dülledt szemű Chestertonra nézett. - Hogy vagy, Alf? - Nem valami jól. - Hallja, atyám? És én sem vagyok valami jól. - Hm. - Morogta az atya. - Mi a baj? - Nem tetszik nekünk ez az egész. Értem alatta, hogy ami itt történik. - A múmiákra és a gyilkosságokra gondol? - Azokra is, atyám. De van itt még más is. - Micsoda például? - Itt járt egy órával ezelőtt két szemétláda. Két nagy barom. És ismét a műszereiket keresték. - Mit mondtak nekik? - Természetesen azt, hogy nincs nálunk. Mi nem szoktunk műszereket lopni. Majdnem verekedés tört ki köztünk, atyám. De Mrs. Cattermole lecsendesítette őket. Csinos asszony, és ki volt sírva a szeme. Azt mondta, hogy még mindig nem tudott napirendre térni annak az
emeletes fickónak a halála miatt. Gondolja, atyám, hogy volt valami közöttük? Az atya nem felelt. - Akár volt, akár nem, az az asszony nagyon szépen és udvariasan megkért bennünket, hogy hadd nézhesse meg a fát, amelyen a halott barmot találtuk. Kérte, hogy engedjük meg neki. - Megengedték? - Meg, atyám. - És? - Az az igazság, atyám, hogy nagyon megindító volt az az aszszony, bármennyire is Mr. Castelnuovo konkurensei közé tartozzon... szóval, atyám, segítettünk neki felmászni a fára. - Csak a magad nevében beszélj! - torkolta le Chesterton. - Én bizony nem segítettem. - De nem is ellenkeztél. - Miért ellenkeztem volna? Ha egy hölgy fára akar mászni, hát másszon! - És? - türelmetlenkedett az atya. - Felmászott. És, atyám, ismét csak megtalálta a fészkeket. Műszerek voltak bennük és templomok, atyám. - Micsoda? - kérdezte az atya elhűlve. - Templomok? - Miféle templomok? - Hát amolyan makett-templomok. Éppen három. Az atya érezte, hogy az értetlenség sűrű homálya hull rá. Sok mindenre gondolt: arra azonban nem, hogy a fán lévő madárfészkekben templom maketteket talál. - Ezután mi történt? - Őszintén szólva, nem sok, atyám. Miután összeszedtük a műszereket, segítettem Mrs. Cattermole-nek lemászni a fáról. Merthogy azok a kék és piros műszerek valóban az ő műszereik. - Mi van a templomokkal? -Azokat ott hagytuk a fán. Neki nem kellettek, lévén, hogy nem hozzájuk tartoznak, én pedig jobbnak láttam, ha a helyükön hagyom őket. Annyi furcsaság történt az utóbbi időben errefelé, atyám, hogy az ember már azt sem tudja, mihez merjen hozzáérni. A templomok mindenesetre ott maradtak a fán. Az atya habozott. Forduljon-e vissza, másszon-e fel a fára és próbálja meg megvizsgálni a maketteket, vagy pedig folytassa az útját.
-Csak ennyi? Boss megrázta a fejét. - Tulajdonképpen... nem csak ennyi, atyám. - Van még egyéb is? A két fickó összenézett. Aztán Boss nagyot sóhajtott, és dühösen belerúgott egy, a cipője orra előtt heverő göröngybe. - Az a helyzet, atyám, hogy az ember már nem is tudja, mi az igazság és a hamisság; mi a valóság és mikor káprázik a szeme. Én mondom, atyám, nem lesz ennek jó vége. Legjobb lenne felszántani, és sóval behinteni az egészet. Pedig én hívő katolikus vagyok, és a haverom is az. És mégis. Azt hiszem, hogy ez egy nagyon rossz hely, atyám. És az ön jelenléte is csak megerősít ebbéli hitemben. - Megerősíti? - Hát, ha minden rendben lenne itt, akkor ön sem lenne itt, atyám. Ebben lehet valami - gondolta az atya. - Szóval... van még valami, amit el szeretnének mondani nekem? - Csupán annyi, hogy fura dolgok történnek itt éjszakánkét. Nagyon fura dolgok, atyám. -Például? - Hát, az elmúlt éjszakán is a két törpe kergette egymást. - Hol kergették? - A tó partján. Alf és én jól láttuk, atyám. Kijöttünk egy kicsit levegőzni, mert bármennyire is azt hinné az ember, hogy ilyenkor már hűvösek az éjszakák, ez nagy tévedés. Olyannyira be tud fülledni a szobába a levegő, hogy az ember úgy érzi, mintha egy elefánt ülne a mellkasán. Ezért aztán Alf és jómagam kijöttünk a szabadba, hogy járjunk egyet a tó körül. Akkor pillantottuk meg őket. - Ez érdekes - morogta az atya. - De mennyire hogy az - biccentett Boss. - Annál inkább az, mert korábban a főnökasszony engem kérdezett, hogy nem láttam-e őket. Én persze azt feleltem, hogy csak a nyomaikat láttam; lehet, hogy a fán laknak és leveleket esznek, ki tudja? Nagyon bosszús volt amiatt, hogy nem találja azokat a kis fickókat. Hát mi megtaláltuk őket. És atyám, én még nem tapasztaltam olyat, ami ott történt. Az atya érezte, hogy hideg borzongás fut végig rajta. - Miért? Mi történt? - Hát, atyám, az úgy volt, hogy az egyik a tó partján kergette a másikat. Körbe-körbe a tó körül. Akkor még nem láttam, hogy mi van a kezében, és Alf sem látta. Csak azt láttuk, hogy az egyik fut a másik
után. Na, akkor az, aki elől futott, elesett. Méghozzá jó nagyot esett, atyám. Tudja, miért esett el? Mert a másik, aki üldözte, utána dobott valamit és eltalálta a lábát. Később megnéztük, mi az. Egy bot volt, atyám. Egy faragott bot. - Megvan még? -Alf be akarta hozni a szobába, én azonban nem engedtem. Még csak az kellene, hogy bajt hozzon ránk. Én nem tudom, mifélék azok a kis pasasok, lehet, hogy nem is földi lények. Az atya sejtette, hogy miről lehet szó. Hajítófáról, amelyet egyes primitívnek tartott törzsek használtak a vadak elejtésére. Olyasféle, mint a bumeráng, csak ez nem tér vissza a gazdája kezéhez. Könnyen repül, könnyen lehet irányítani: arra szolgál, hogy eltörje a menekülő vad lábát. - Nem tudom, atyám, hol lehet a bot, talán a nád mellett, ha óhajtja, holnap megnézzük, de ha megtaláljuk is, én csak kesztyűvel fogom meg, az biztos. - Ezután mi történt? - tudakolta az atya. -Az elől futó elesett, a másik pedig a hátára ült. Vékony ingféle lehetett csak rajta... a másik fickó ezt hasította szét. - Széthasította? - hökkent meg az atya. - Szét bizony. Ahogy ott ült a hátán, fogta a kését és széthasította vele a másik ingét. Csak egyet villant a kés, aztán már nem is volt ing a szerencsétlenen. Akkor a másik elkezdte kaszabolni a hátát. - Jézusom! - tántorodott meg az atya. - Pedig így volt, atyám. Felemelte a kést, és a másik hátába döfte. Bár talán nem mélyre, mert akkor, ugye, meg is ölte volna. Azt hiszem, csak a bőrét vagdalta. Ez a későbbiekből ki is derül. - A... későbbiekből? - nyögte az atya. - Az úgy volt, hogy a kis fickó nemcsak kaszabolta az elsőt, hanem egyfolytában kiabált is mellé. -Mit? - Hát én azt honnan tudjam, atyám? Olyan nyelven kiáltozott, amilyet én nem ismerek, és nem is hallottam soha. Pedig sokféle fajú emberrel dolgoztam már életemben, ám olyannal, aki hasonló nyelven beszélt volna, még nem. Olyan volt, mint a madárcsicsergés. De veszélyes csicsergés volt ez, atyám. A másik ugyanilyen csicsergő hangon siránkozott, de a támadó csak nem hagyta abba a kaszabolást. Egészen addig kaszabolta, amíg közel nem merészkedtünk hozzájuk. Ekkor a kaszaboló észrevett minket, leugrott a másik hátáról és elmenekült.
- Jól látták az... az illetőt? - Elég jól, mert világos volt az éjszaka. Az egyik kis fickó volt, aki itt él a kertben... valahol. Aki a fészkeket csinálta a fára. Vagy a másik csinálta. Vagy mind a kettő. Az a helyzet, atyám, hogy meg sem tudjuk különböztetni őket egymástól. Olyanok, mint a mesebeli hét törpe közül kettő, csak ezeknek vékony a szakálluk, ferde a szemük, és madárnyelven beszélnek. - Szóval, a kaszaboló elmenekült? - Eltűzött, atya. - Merre? Boss felvonta a vállát. - Eltűnt a szemünk elől. Akárcsak a másik. Merthogy az is lelépett. Hiába akartunk segíteni rajta; arra gondoltunk, hogy bevisszük a házba és az elsősegély ládából bekötözzük vagy mi, de nem várta meg, hogy segíthessünk. Ő is felpattant és elszelelt. Arra futott, amerre a másik. Csak vérnyomok maradtak utána. Az atya tett még egy bátortalan kísérletet. - Biztos, hogy nem álmodták? - Ketten ugyanazt? Szóval, atyám, ez a nagy helyzet. Mondja, nincs véletlenül valamilyen amulettje, amit kiakaszthatnánk az ajtónk fölé? Használt amulett is jó lenne. Egy olyan kis szekrényke, amelyben valamelyik szentnek egy aprócska kis csontját őrzik - Sajnos nincs semmiféle amulettem - sóhajtott az atya. - Nem is hiszem, hogy szükségük lenne rá. Azok a kis fickók élő emberek. - Akkor miért kaszabolják egymást? - Jó lenne tudni - sóhajtotta az atya.
68 A két nagydarab férfi ezúttal is a fák közül vált ki, és néhány lépéssel az atya mellett termett. Az egyik ismerős volt; a Tom nevű pasas, a néhai Chris társa. - Ó, maga az, atyám? - kérdezte Tom, elvéve a kezét a dereka tájékáról. - Hagyd csak, Tim, ő az atya. -Akiről beszéltél? - Ő az. A másik férfi is elvette a kezét a derekáról. - Jó estét, atyám.
- Hova igyekszik, atyám? - kérdezte Tom, s az atya még némi tiszteletet is felfedezni vélt a hangjában. - Mr. Cattermole-lal szeretnék beszélni. - Meg van beszélve, atyám? - Nincs, de amikor itt jártam, Mr. Cattermole engedélyt adott rá, hogy bármikor jöhetek. - Rendben van, atyám. Menj, Tim, és jelentsd be az atyát. A férfi bólintott, és sietős léptekkel elindult a lakókocsik felé. - Hogy van, atyám? - kérdezte Tom. - Jól van? - Megvagyok - bólintott az atya. - Itt mindenki nagyon ki van bukva Chris halála miatt. Ki vagyok bukva én is. Rájöttem, atyám, hogy ez velem is megeshet, ha Chrisszel megesett. Az atya hallgatott. - Ön is így gondolja, igaz? Tudja, atyám, hány kiló volt Chris? Százharminc, atyám. És nem tudott fára mászni. Akkor hogy húzhatták fel rá? Ha pedig magától mászott fel, hát jószántából biztosan nem tette. - Nem tudom, Tom - rázta meg a fejét az atya. - Egy biztos: nem stimmel valami odaát. És az a kis féreg ismét csak megfújta a műszereinket. Pedig Mr. Cattermole lakókocsijában voltak. Bemászott az ablakán és kilopta őket. Ismerem a lakókocsikat: azon az ablakon még egy csecsemő is csak nehezen préselhette volna át magát. És ő mégis megtette. Nem vagyok annyira biztos benne, hogy az a kis fickó erről a világról való. Aztán felvitte a műszereket a fára. Vajon mi a fenéért? Tisztára elment az esze annak a kis szarosnak? Mintha játszana velünk. Eldug valamit, nekünk pedig meg kell találnunk. Már akkor sem örülnénk neki, ha nem gyilkolna, de így...! - Hátha nem is ő volt - sóhajtotta az atya. -Akkor ki? A kérdés még akkor is ott lebegett felettük, amikor Tim visszaérkezett. - Mr. Cattermole várja önt, atyám - jelentette. - Én majd odakísérem. Amíg a lakókocsi felé tartottak, az atya számtalanszor feltette magának a kérdést, hogy vajon mi az ördög történik a misszió területén? Ahogy a fejét törte, egyre inkább helyükre csúsztak a jelenleg még egymástól távol heverő mozaikdarabok. Hála neked, Manolo.
69 Miss Cattermole ezúttal is férjéhez hasonlóan piros pulóvert és szoknyát viselt. Vastag, kockás, skót anyagból. Az atya némi meglepetéssel vette tudomásul, hogy ebben sem különbözik a férjétől, lévén hogy Mr. Cattermole is szoknyában fogadta a vendégét. Igazi skót szoknyában. - Jöjjön csak be, atyám - intett az atya felé, amikor Tim kinyitotta előtte az ajtót. - Jöjjön: ön nálunk mindig szívesen látott vendég. Szemernyi öröm sem érződött a hangján. - Köszönöm, hogy fogadnak, Mrs. és Mr. Cattermole. Cattermole legyintett. - Csak nemrég távozott Hardy felügyelő. Nem árulok el titkot, ha kijelentem, hogy vele ellentétben az ön társasága üdítően hat mindkettőnkre. Hardy felügyelő derék ember ugyan, de nem mindig érzem langyos zuhanynak a vele való társalgást. Az atya elmosolyodott. - Majd igyekszem, hogy rövid legyek. - Felesleges óvatoskodnia, atyám - mosolygott Mrs. Cattermole is. Csak mondja, amit jónak lát. Mit kér inni? Egy kis narancslevet? - Megköszönném. Mrs. Cattermole kiöntötte az atyának a narancslevet, magának pedig valami zöld színű folyadékot, míg Mr. Cattermole poharát üresen hagyta. - Nem valami jó a gyomrom - mentegetődzött Cattermole. - Majd lefekvés előtt iszom egy teát. Eléggé megviseltek a történtek. - Hát akkor, atyám? Az atya végignézett rajtuk. Cattermole arcára kiült a fáradtság. Keményen metszett vonásai meleg közelébe került viaszként kezdtek olvadni. Mrs. Cattermole viszont ugyanolyan maradt, mint korábban volt: csinos asszony a hervadás határán. Ez a közeli hervadás azonban nála alig járt ráncokkal, szarkalábakkal, táskákkal a szeme alatt - az ő hervadása jórészt a szemére korlátozódott. Bennük látott az atya egyféle tompa csillogást, mint az öreg hegedűk hátlapján. - Először is... fogadják együttérzésemet munkatársuk halála miatt. - Köszönjük, atyám - biccentett Mrs. Cattermole. - Igazán sajnálom és... értetlenül állok a történtek előtt. - Mi is, atyám.
- Amint hallottam... ismét eltűntek a műszereik? Az asszony a lakókocsi hátulsó falán látható vékony, szellőztetőnyílás-szerű ablakra mutatott. - Azon át. - Ez... biztos? - Csak az volt nyitva. - Hát azon... elég nehéz lehetett bejönni. - Az egyik kis ember volt - mondta az asszony. -Vagy mind a kettő. Tudtam, hol kell keresnem a műszereket, elvégre egyszer már lejátszódott ugyanez. - Mit mond a felügyelő Chris halálával kapcsolatban? - Hogy feltehetően a kis emberek ölték meg. - Ők húzták fel a fára? - A felügyelő szerint igen. Vagy mi. -Tessék?! - Hardy szerint mi is megtehettük. Őszintén szólva az atya is gondolt már erre. Most azonban itt, ezzel az erőslelkű, szimpatikus asszonnyal szemben valahogy nevetségesnek és illetlennek tűnt a feltételezés. - Miért... tették volna? Ekkor Cattermole vette át a szót. - Úgy látjuk, hogy Hardy felügyelő egész konstrukciót épített erre a lehetőségre. Szerinte harc folyik közöttünk és Mr. Castelnuovo között a koncért, amely ezúttal a missziósházat jelenti. Hardy szerint agyafúrt tervet eszeltem ki. Megölettem a saját emberemet, hogy Castelnuovóra foghassam. Ezt a sakkban tisztáldozatnak hívják. Feláldozok valakit, hogy javítsak vele a pozíciómon. - Gondolja, hogy ha valóban így tett volna, sikerülne a terve? - Hát... nincs kizárva. Bár a siker még további tényezőktől függ. Az atya úgy tett, mintha gondolkodna, aztán a házigazdára pislogott. - Hallotta, mi történt a múmiáinkkal? Cattermole bólintott. - Hardy felügyelő erről is beszámolt. - Mit szól hozzá? -A felügyelő szerint lehetséges, hogy ebben is az én kezem ván. Idehozattam őket, hogy ellehetetlenítsem a munkát. Castelnuovo munkásai bedobják a törülközőt, lelépnek, és nekem maradt az üzlet. Szerinte ilyen egyszerű ez. Mit mondhatnék erre? - Ön látta már a múmiákat, Mr. Cattermole? Cattermole habozott, és a feleségére pislogott. Ő azonban lesütötte a szemét.
- Láttam - mondta aztán habozva. - Ki mutatta meg önnek? -Senki. - Akkor hogy láthatta? Cattermole hallgatott. Mrs. Cattermole felemelte a fejét és az atyára nézett. - Atyám... azt hiszem, be kell vallanom önnek valamit, amit Hardy felügyelőnek is be kellett volna vallanunk, de mi mégis elhallgattuk előle. Be kell látnom, rossz döntést hoztunk, és meg is bántuk mind a ketten. Az a helyzet, atyám, hogy találtunk egy olyan föld alatti járatot, amelyet nem ismer senki. - Hogy találták? - igyekezett meglepett képet vágni az atya. - Próbafúrást végeztünk a víz miatt, akkor bukkantunk rá. Ezen a helyen már a középkorban is egyházi épületek álltak, ezeket kötötték össze a föld alatti járatok. Tudja, hogy van ez, atyám: a középkorban sokszor kellett átmenekülni az egyik épületből a másikba. Hát egy ilyen elfeledett járatra bukkantunk, amely egyenesen abba a folyosóba vezet, amely két épületet köt össze. így aztán ezen át el tudjuk érni a múmiák termét. - És... be is mentek abba a terembe? - Igen, atyám. - Mit csináltak benne? - Körülnéztünk. Nem nyúltunk semmihez... csak éppen megnéztük őket. - Nem vették észre, hogy hamisítványok? - Természetesen nem. De hát ki gondolta volna? - Azt is tudják, hogy megöltek odaát is valakit? Az asszony bólintott. - Vennegor Castelnuovo ügyvédjét. - Látták is őt? - Hogy láttuk volna? Nem vettük tüzetesebben szemügyre a hengereket. Többek között azért sem, mert rossz érzésem volt odalent. Egyszerűen rosszul lettem. Vagy a levegőtől, vagy... nem is tudom. - Nézze, atyám... hogy is magyarázzam csak... -vette át a szót Cattermole. - Ez nem a mi ügyünk; nem ránk tartozik, hogyan mennek odaát a dolgok. Odaát van a csodafa, amelyen a madárfészkek mellett sajnos halottak is lógnak, odaát vannak a hamis múmiák, és odaát van a két kis fickó is. Azt is mondhatnám, atyám, hogy mi a fene közöm van mindezekhez? Csakhogy, sajnos, végzetesen belekeveredtünk mi is. Megölték Christ, és az események azt mutatják, hogy bizonyos
értelemben mindez az én érdekemet szolgálja. Csakhogy ez látszat. Én nem vagyok gyilkos, nem is tudnék ilyet tenni. Vaskeményen képviselem az érdekeimet, de nem minden áron. Vannak határok, amelyeket nem léptem át, és nem is fogok átlépni soha. Ilyen az emberölés is. Kiegészítve azzal, hogy parancsot sem adok a végrehajtására. Üzletember vagyok, lehetnek hibáim, de gyilkos nem vagyok. És merem remélni, hogy nem is leszek soha. - Dicséretes elhatározás - mondta az atya -, csak aztán sikerüljön is betartania. - Úgy legyen - bólintott Cattermole. - Különben remélem, áll még a megállapodásunk, atyám?
70 Ezen az éjszakán Santarcangeli atyának több fontos teendője is akadt. Az első mindjárt az, hogy igyekezett olyan ruhát ölteni, amely nem nehezíti meg számára a fáramá-szást. Elvégre előfordulhat, hogy nemsokára faágakon kell ugrálnia. Meg kell tennie, ha eredményt akar elérni. Addig-addig válogatott szerénynek is alig mondható ruhatárában, míg végül egy-egy fekete nadrágot, fekete pulóvert, fekete inget és fekete sportcipőt választott ki belőle. Felöltötte őket, a tükör elé állt, és mindjárt rá is döbbent, hogy úgy néz ki, mint maga az ördög. Ha még a nyelvét is kidugja, a gyerekek frászt kapnak tőle. Amikor kész lett az öltözködéssel, felfegyverezte magát. Először a zsebkését dugta a zsebébe, majd a ruhája alá rejtette azt a hajítófát, amelyet sikerült a fííben megtalálnia. Szépen kivitelezett, faragott hajítófa volt: az atya arra gyanakodott, hogy valaki egy múzeumból emelte el. Ahogy a markába fogta, már hallotta is Golang, az ausztrál bennszülött szavait. - Csak ne erőlködj, haver, ne erőlködj. Olyan simán dobd el, mintha a tengerparton frizbit játszanál és a kutyádnak dobnád. Jól csinálod, csak hiányzik még valami, ami feltétlenül^szükséges ahhoz, hogy tökéletes legyen. - Mi lenne az? - hallotta saját, érdeklődő hangját. -A fa lelke - mondta Golang. - Mint minden fegyvernek, a hajítófának is lelke van. Ha megértitek egymást, elválaszthatatlan barátok lesztek.
Ha nem, akkor életed végéig ügyetlen vadász maradsz. A hajítófához lélek is kell, nemcsak ügyesség. Kedve lett volna kicsit elbeszélgetni a hajítófa lelkével, de erre most nem volt idő. Ahhoz le kellene ülnie, meditálni, megpróbálni megtudni, hogy ki faragta, hogy a benne lapuló lélek mit kedvel igazán, és a többi, és a többi. Neki azonban nem volt ideje rá. Ha sokat bíbelődik a hajítófák lelkével, a sajátját fogja elveszíteni. Odakint már csend volt, csak a tücskök cirpeltek az éjszakában. Talán a fenyegető télre gondoltak, bár a mese szerint a tücsök nemigen gondolkodik előre. Élvezi a jelent, és fütyül a jövőre. Lehet, hogy az itteni tücskök a gondolkodóbb fajtából valók? A hold a fák ágai között bujkált és néha-néha megpihent egy-egy ágon. Santarcangeli arra gondolt, hogy ha beszélni tudna vele, egy csapásra megoldódna a rejtély. Hiszen a holdnak látnia kellett olyasmiket is, amit ő sajnos nem látott. A hold makacsul összezárta a száját és hallgatott. Mintha valaha régen, még abban az időben, amikor istenként tisztelték, megfogadta volna, hogy soha többé nem avatkozik az emberek dolgába. Amikor Ráhu démon kiharapott belőle egy darabot - és azóta is időről időre megismétli a harapását senki sem sietett a segítségére. Igaz, hogy mindig elmúlik a harapás nyoma, ám Ráhu csak nem marad békén, és megújrázza rémtettét. Az emberek csupán annyit tesznek, hogy megbámulják a fogyását. Hát akkor csak bámulják. Leveszi róluk óvó kezét és kész. Lehet, hogy azóta pusztítóbbak a dagályok és az apályok? És keserűbb a hold tekintete? Santarcangeli óvatosan lépkedett. Vigyáznia kell, nehogy váratlanul beleszaladjon valakibe. Ha óvatlanul csapdába esik, hiába a hajítófa, a zsebkés - úgy a fa tetején találja magát, mint a mókusok. Csak éppen lógva, nyakán kötéllel. Rövid töprengés után egy tóparti fa törzse mellett foglalt helyet. A fa még csak növendékfa volt, majd egy évszázaddal elmaradva a távolabbi óriások mögött. Az atya úgy látta, mintha kissé sértődötten állta volna a holdsugarakat. Talán sajnálta, hogy az ő ágaira még nem akasztottak fel senkit? Letelepedett a fa alá, hátát a vékony törzsnek támasztva, és a tó vizén futó hullámocskákat nézte. Lágy szél fújt az Atlanti-óceán felől, gyengéden fodrozva a víz felszínét. Minden békéről és nyugalomról mesélt.
Az atya előbb hallotta meg a hangokat, mint ahogy a közeledő alakokat észrevette volna. Amikor aztán meglátta őket, sem volt sok haszna belőle. Árnyékok voltak csupán, fekete tintapacák. - Itt vagyunk - hallott egy suttogó hangot. - Vigyázz, bele ne lépj valamibe! Tele van lyukkal a part. - Milyen lyukak ezek? - Talán békák ásták. - A békák nem ásnak gödröt. - Akkor ezek ásó békák. - Ne ostobáskodj! - Te meg nézz a lábad elé! Az atya megpróbálta azonosítani a hangokat, de nem sikerült neki. Még azt sem tudta, hogy férfi beszél nővel, vagy férfiak, vagy nők egymással. - Hova tegyem a ruhámat? - Mondjuk a partra. - Add ide a neoprént! - Itt van. - Két perc és kész vagyok. Az atya kimeresztette a szemét, aztán nem tudta, mit csináljon. Figyelnie is kellett volna, méghozzá nagyon, ugyanakkor nem is lett volna szabad figyelnie. Azt, amit nem messze tőle a parton látott, még észre sem lett volna szabad vennie. Nem messze a vízfelülettől egy nő vetkőzött. Fejét akkor már búvármaszk takarta. A testét azonban nem takarta semmi. Olyan volt az, amilyennek az Isten megteremtette. Az atya arca elé kapta a tenyerét. Istenem, hát mit csináljak? Hogy jöjjek rá, ki az, amikor nem szabad odanéznem? Az idő azonban megoldotta a problémát. A nő felkapott magára egy fekete, testre simuló nadrágocskát, ujjatlan mellényt, aztán fejjel előre beleugrott a vízbe. A másik árnyék elégedetten nyögött egyet, és letelepedett a parton. Néhány perc múlva az atya ismét hangokat hallott. - Találtál valamit? - Semmit. Csak a kémények vannak odalent. - Mi a fenék lehetnek? - Alighanem kéndioxid építi őket. - Nehogy valami bajod legyen a gáztól.
- Dehogyis. Évszázadok alatt alakulhattak ki a kürtők. Sokkal nagyobb baj, hogy nem találok semmit. - Nézz körül még egyszer, aztán gyere fel. Ha nem találod meg, nincs is odalent. - Jól van, még egyszer lemegyek. Két perc, és itt vagyok. Az atya feszülten figyelt. A hangok tompák voltak, jellegtelenek. Vajon ismeri a gazdájukat? Addig-addig figyelte őket, amíg újabb hangok ütötték meg a fülét.
71 A közeledők is óvatosak voltak; úgy lehalkították a hangjukat, hogy az atyának ugyancsak erőlködnie kellett, hogy megértse, miről beszélgetnek. - Itt vagyunk, szívem. -A fenébe is... tényleg ez az a tavacska. Úgy eltájoltam magam, hogy ha egyedül vagyok, biztosan a szomszéd faluban kötök ki. - Bízd csak rám magad, én jól kiismerem magam a hold fényében is. - Szóval az a véleményed, hogy van értelme lemenni? - Tegyünk egy próbát. - És az eddigi eredmények? - Nem először fordulna elő, hogy az első vizsgálatok hamis képet mutatnak. - Jól van, csak vigyázz. - Mire vigyázzak? - Mindenre. Ki tudja, mi van odalent? - Ne félts te engem! Felveszem a ruhám... Az atya nagyot nyelt. Jóságos ég... ez a kísértések éjszakája, nem is vitás. A hold is mintha megdermedt volna az égen. Mi a fene történik odalent a kis tó partján? Az atya ezúttal sem tudta idejében becsukni a szemét. Látta, ahogy az érkezők egyike - nem férfi volt, az kétségtelen - leveti a fehérneműit és nagyot nyújtózik a holdfényben. - Emlékszel még, Jamaicában, a parton...? - Emlékszem, szívem - mondta a másik. - Pedig nem akartam. - Én sem gondoltam komolyan.
- A hold volt az oka. Ilyenformán sütött. Ahogy Derek mondta, olyan ruhaledobós volt a fénye. Hát én le is dobtam mindent magamról. Hajói emlékszem, te is. - Nagy éjszaka volt. - Azóta történt egy s más. - De azért együtt vagyunk. - Együtt, szívem. Akkor most lemegyek és körülnézek. - Csak vigyázz! Tudod, mit kell megfigyelned? - Persze. Viszlát, szívem! Halk csobbanás és ismét hullámzani kezdett a víz. Az atya végre kinyithatta a szemét.
72 Első pillantásával a rejtőzködőket kereste. Egyelőre nem látott egyet sem belőlük. Pedig kettőnek is ott kell lennie valahol a vízparton. Ebben a pillanatban nagyot kiáltott valaki. - A francba! Kicsoda maga? Éles csattanás. - Jaaaaj! Aztán csend. Mély csend. Az atya markába szorította a hajítófát. Kár, hogy nem sikerült megismerkednie a lelkével. Ha megismerkedett volna, talán sötétben is megtalálná a célt. így azonban alighanem csak a holdat kaphatná telibe vele. Csobbant a víz, és rémült kiáltás hasított a csendbe. - Jézusom! Itt vagy? - Itt vagyok - felelte egy nyugodt hang. - Már azt hittem, érted kell mennem. Csobogott a víz, és csikorogtak a fűszálak a nedves talpak alatt. - Nem tudtál volna... figyelmeztetni? - Ebben a pillanatban készültem utánad ugrani. - Ki ez a pasas? - Nem tudom. - Hát akkor nézd meg! -Várj... hiszen ez... Az atya nem hallotta a nevet. Éppen akkor kezdett ciripelni egy tücsök a füle mellett, amikor a férfi kimondta a másik férfi nevét. - Jaj, istenem, megölted? - Még nem.
- Akkor mire vársz? - Mi van a másikkal? - Lent maradt. - Mit csináltál vele? - Alaposan megszorongattam a torkát. Vigyáznom kellett, hogy rám ne kapaszkodjon. Fogalmad sincs róla, micsoda ereje van egy fuldoklónak. - Gondolod, hogy megfullad? - Szerintem már meg is fulladt. Akkor az atya ismét olyat látott, amilyet nem lett volna szabad. A nő megindult felé, pontosabban a fa felé. És hogy ne veszítsen időt vele, menet közben húzkodta le magáról a ruháját. Még öt lépés, még három, még kettő. Lekerült róla az utolsó ruhadarab is. Az atya úgy emelkedett ki a fa holdárnyékából, mint egy erdei szellem. A mezítelen nő rémülten a szája elé kapta a kezét. - Neee! - kiáltotta az atya. - Menjen, kérem, innen! - Jaaaj! - ordította a nő. - Jaaaj! Az atya lábak dobogását hallotta, aztán mielőtt még bármit is tehetett volna, hatalmas ütést érzett a halántékán. A hold forogni kezdett az égen, majd fejest ugrott a tóba. Amikor kinyitotta a szemét, a hold még ugyanott állt az égen és ugyanolyan szemrehányón nézett rá, mint korábban. Lehet, hogy csak pillanatokig volt eszméletlen? Egyetlen ugrással lent termett a parton. Közvetlenül a víznél egy férfi feküdt, arccal a föld felé fordulva. Santarcangeli keresztülrepült rajta, aztán fejest ugrott a vízbe. Szeme sarkából látta, hogy a hold irigykedve bámulja az égről. Mit nem adott volna ő is egy igazi, éjszakai fürdésért. Ahogy lesüllyedt a víz alá, körülölelte a homály. Szerencsére a holdfényből valami azért lemerészkedett a tó aljáig, így nem kellett vak sötétben tapogatóznia. Előbb nem látott semmit, aztán észrevette a kürtőket. Úgy álltak egymás mellett, mint a kerítésoszlopok. Mire körbeúszta őket, úgy elfogyott a levegője, mint kiárusításon az olcsó alsógatya. Felrúgta magát a felszínre, teleszívta a tüdejét, aztán már igyekezett is vissza.
Már-már ismét fel kellett volna merülnie, amikor felfedezte a két kürtő közé szorult alakot. Néhány rúgással mellette termett, kilökte a kürtők közül, és a hajánál fogva felrángatta a felszínre. - Hé! Itt van még? Nem válaszolt senki a kérdésére. Átkarolta a nőt, és kiráncigálta a partra. Nagy nehezen felemelte, és éppen a fejére akarta fordítani, amikor revolvercsövet érzett a háta közepén. - Engedje el, mert lelövöm! - Azt rosszul tenné - mondta anélkül, hogy hátranézett volna. - Inkább fogja meg maga is. - Kicsoda mága? - Santarcangeli. - Ön az... atyám? - Fogja már meg! Az atya nem törődött többé a fegyvercsővel. Megmarkolta az ájult nő két lábát és a fejére állította. Abban a pillanatban ömleni kezdett a szájából a víz. - Nem kellene mesterséges... légzést... - Fogja meg a lábát és rázogassa egy kicsit. A férfi engedelmeskedett. - Meg fog... halni? - kérdezgette közben kétségbeesetten. - Istenem... meg fog halni? - Biztosan - mondta az atya. - Csak nem most. Hogy nyomatékot adjon az atya szavainak, az asszony teste többször is görcsösen összerándult, majd fuldokló köhögésroham tört rá. - Most már elengedheti. És öltöztesse át. Addig én... a fa alatt várok. Alig múlhatott el néhány perc, a férfi felbukkant a közelében. - Azt hiszem... már... Mire az atya leért a partra, Mrs. Cattermole a füvön térdelt, és úgy lihegett, mintha reggel óta ott futkosott volna a tó körül. - Istenem... atyám... - zihálta az atyára pislogva. -Majdnem meghaltam. - Közel állt hozzá - bólintott az atya. - De hát mi... történt? - Azt önnek kellene jobban tudnia. - Jézusom... az az árnyék! A kürtő mögött! Elkapta a nyakam. - Látta az arcát? - Nem láttam belőle semmit. Csak azt éreztem, hogy fojtogat. Aztán... elfeketedett előttem minden.
- Engem is leütöttek - panaszkodott Mr. Cattermole. - Kicsoda... szívem? - Gőzöm sincs róla. Én még a körvonalait sem láttam a fickónak. - Maga hogy kerül ide... atyám? - Kukkoltam - mondta az atya. - Idejárok kukkolni. Nem tudták? Én vagyok a főkukkoló. A mási kettő hallgatott. Aztán Cattermole szólalt meg. - Azt hiszem, atyám, ön megmentette a feleségem életét. - Úgy is lehet mondani - bólintott az atya. - Valószínűleg... némi magyarázattal kellene szolgálnunk önnek... - Úgy gondolja? - Nézze, atyám, ez volt az utolsó kísérletünk, hogy megkeressünk valamit a tóban. Az a helyzet, hogy bizonyos értelemben nem mondtam igazat önnek, atyám. Azzal kapcsolatban, hogy véglegesen feladtuk a versenyt. Még egyszer meg akartuk nézni a tó fenekét. Hátha valami elkerülte a figyelmünket. Esküszöm, ez volt az utolsó próbálkozásunk. - Tudják, hogy ez birtokháborítás? - Tudom, atyám. Többé nem fordul elő. - Legalább azt árulja el, hogy sikerrel jártak? Cattermole megrázta a fejét. - Nem, atyám. A föld alatt a víz az ellenkező irányban folyik. Semmi esélyünk rá, hogy vehessünk belőle. Mr, Cattermole valahogy nem kedvelte a lopni szót. - Valakik megelőzték magukat - mondta az atya. - Ok is kerestek valamit a tóban. Gondolják, hogy ugyanazt, mint önök? Mrs. Cattermole megrázta a fejét. - Nem hiszem, atyám. Kit érdekelne rajtunk kívül a forrás? Az atya Cattermole-hoz fordult. - Ön tehát nem látta, ki ütötte le? - Ha láttam volna, már a nyomában lennék. - Ön sem, Mrs. Cattermole? - Én sem. Az atya sóhajtott. Nem akarta elárulni nekik, hogy támadóik hidegvérrel meggyilkolták volna őket, ha ő nincs a közelben. - Jól van - biccentett. - Menjenek haza, és ne jöjjenek ide többé. Lehet, hogy a következő alkalommal már nem úsznak meg ennyivel. - Nem szól róla Castelnuovónak? - Nem szokásom árulkodni.
- Köszönöm, atyám. Atyám... -Igen? - Ön sem sejti... mit kereshettek ezek a fickók a tóban? Merthogy nem a forrást, az majdnem... biztos. - Én igen - bólintott az atya. - És... elárulja nekünk? - Hogyne - bólintott az atya. - Akkorhát... mit? Az atya a holdra nézett. - Minden bizonnyal Hua atya csatos bibliáját.
73 Röviddel azután, hogy Mrs. és Mr. Cattermole leléptek, az atya dideregni kezdett. Bármennyire is kellemes volt az éjszaka, vizes ruhában nem egészséges sokáig egyhelyben ücsörögni. Felült, levetette a pulóverét, az ingét, és csak úgy, meztelen felsőtesttel körbejárta a tavacskát. Szokása szerint lehajtotta a fejét, és megvizsgált minden árva nádszálat, még a vakondtúrásokat sem hanyagolta el. Ahol egymás torkának esnek az emberek, előfordulhat, hogy ott felejtenek valamit, amit pedig nem volt szándékukban otthagyni. A nádszálak között aztán el is nyerte az igyekezete a jutalmát. Az ezüstlánc a hozzá tartozó medállal úgy csillogott, mint a tündérek tábortüze. Az atya lehajolt, és felemelte a fűről. A medál egyik oldalán a gyermekét tartó Szűzanya látszott, a másikra pedig egy név volt rávésve. Donatella nővér. Az atya, kezében a nyaklánccal, lecsüccsent a partra, és térdére hajtotta a fejét. Agyában egymást kergették a furcsábbnál furcsább gondolatok. Donatella nővér, múmiák, Hua atya kapcsos könyve, Kambodzsa, madárfészkek, templom makett a madárfészekben. .. Hogy is van ez? Jó darabig törte a fejét, aztán a megbeszélt helyre sietett, hogy fogadja a jövevényeket.
74 Elsőként Riordan atya lépett be a kerítésen vágott lyukon. Körülnézett, s amikor megpillantotta Santarcangelit, elégedetten bólintott. -A pontosság az istenek erénye. Hogy van, atyám? - Én jól - mondta Santarcangeli. - Hát ön? - Tettre készen - felelte Riordan atya. - Főleg, hogy elnyertem a legmagasabb helyek beleegyezését is. - Eszerint simán ment minden? - Tüstént meggyőződhet az eredményről. Riordan atya szájába vette az ujját, és füttyentett egyet. Nem élesen és hosszan, mint a vonat, inkább úgy, ahogy az éji madarak szoktak füttyenteni egymásnak. A füttyentésre megmozdult a sötétség, és egy apró árnyék vált ki belőle. Santarcangeli először azt hitte, csak az éjszaka hullámzik, aztán egyszerre ott állt előtte az ismeretlen. Santarcangelin végigfutott a gondolat, hogy a fekete csuklyás nem lehet más, mint Lim vagy Khieu, de aztán elhessegette magától az ostoba feltételezést. Riordan atya rámutatott a mélynövésű jövevényre. - Ő Monsieur Somnang. - Örvendek - biccentett az atya. A csuklyás férfi bólintott, de nem nyújtott kezet. - Tudja, mi a dolga? Riordan széttárta a karját. - Hát hogyne. -Akkor rendben van - sóhajtotta az atya. - Kérdezze meg tőle, hogy tud-e fára mászni. Riordan elmosolyodott. - Kérdezze meg tőle ön. Különben tud. Franciául is beszélhet vele. Az atya azonban végül is nem kérdezte meg. Előresietett, hogy mutassa az utat a fa felé.
75 A fa úgy magasodott föléjük, mint az éjszakába merült világmindenség. Az atya nem volt biztos benne, hogy a szétterülő, hatalmas ágak védeni akarják-e, vagy éppen ellenkezőleg.
- Ez az? - kérdezte Riordan, és felpislogott az égre, ahol ebben a pillanatban kezdtek felragyogni a felhők mögül előbukkanó csillagok. - Ez - bólintott az atya. - Barátságtalanabb, mint világosban. - Megijedt, atya? - Miért ijedtem volna meg? - kérdezte Riordan. -Elvégre én nem megyek fel rá. Az atya válaszolni akart, de elkésett vele. A Somnang nevű csuklyás elkapta a legalsó ágat, és ügyesen felhúzta magát rá. Az atya mászott volna utána, de Riordan visszatartotta. - Hagyja csak, elintézi maga nélkül is. Odafent meg sem mozdultak az ágak. Az atya az hitte, már nincs is odafent a csuklyás. Talán fel sem mászott a fára, talán csak álmodta az egészet. És álmodta a bóbiskoló Riordan atyát is. Aztán egyszerre csak hintázni kezdett a legalsó ág, és a fekete csuklyás leereszkedett a földre. - Nos? - kérdezte az ébredező Riordan atya. Monsieur Somnang hátratolta a csuklyáját. Apró fej, keskeny arcocska bukkant elő alóla. - Megtaláltam - mondta vékony hangon, nyekergő franciasággal. Sokat találtam. - Fészket? - kérdezte az atya. A kis ember elvigyorodott. - Nem fészek. Tartó. - Milyen tartó? - kérdezte az atya. - Virágtartó. - De hiszen... nincs benne virág. - Nincs — mondta a kis ember. - Az nincs. De... zöldség az van... és színes műszerek is. - És ez ön szerint mit jelent? - Színeket - mondta Somnang. - Erre már én is gondoltam - biccentett az atya. -Mást nem talált bennük? -Az egyikben egy svájcisapkát. - Ismerem a gazdáját. Ideadná? - Fent hagytam - mondta a csuklyás. - Ha megpillantaná... őt... felismerné? - Talán - mondta Somnang. - Sok idő elmúlt azóta.
Az atya csalódást érzett. Nem így képzelte el a dolgot. Azt hitte, a kis ember tud valamit, vagy legalább ad néhány hasznos tippet. Ezzel szemben úgy tűnt, hogy nem is érdekli különösebben az egész. - Hát akkor... köszönöm, hogy eljött. A lyukon keresztül ki is mászhat. Odavezetem önt. A férfi fogai megcsikordultak. Santarcangelinek az az eszeveszett ötlete támadt, hogy Monsieur Somnang nevet. - Én nem megyek el, Monsieur Santarcangeli. - Hogyhogy nem megy el? - hökkent meg az atya. - Itt maradok. - Itt? Hol? - Találok magamnak helyet, ne féltsen. - Ez lehetetlen! Egyszerűen lehetetlen. Nem tudnám megmagyarázni Mr. Castelnuovónak... Riordan atya megszorította a kezét. - Hagyja csak, atyám. Már elment, úgysem hallja magát. - De hát hova... ment? - Ne féltse őt! - És... mit fog csinálni? - Tálcán hozza magának a gazemberek fejét.
76 Santarcangelinek az volt az érzése, hogy óriási hibát követett el, amikor elengedte Riordant. Most, hogy Riordan atya magára hagyta, érezte csak, hogy mennyire egyedül van. Gyilkosság gyilkosság hátán, ő pedig magányosan bolyong a sötétben. Akaratlanul is a tó felé vitte a lába. Maga sem tudta, miért, valamiért vonzotta a tó. Mint ahogy a Loch Ness vonzza a turistákat. Amikor meghallotta a hangokat, már biztos volt benne, hogy ösztönei irányították a tóhoz. - Itt vagy? - hallott egy éles, női hangot. - Hol a pokolban vagy? - Nem működik az elemlámpám - felelte egy férfihang. - Mit csináltál vele? - Fogalmam sincs róla. - Itt az én lámpám. Próbáld megkeresni. - Hol keressem? - Mindenütt. Leszakadt a nyakamról, és ha valaki megtalálja...
Santarcangeli felismerte Donatella nővér hangját. Csakhogy mennyire más hang volt ez, mint amit eddig megszokott tőle. Nyoma sem volt benne hisztériának, csupán egy kis idegességet érzett rajta. - Hogy veszítetted el? - Amikor ruhát cseréltem, leszakadhatott. - Jézusom, jobban is vigyázhattál volna. Az atya óriási erőfeszítéssel próbálta felismerni a férfi hangját, de nem sikerült. Néha ismerősnek találta, máskor pedig idegennek. - Nem vennéd el a szád elől azt a kendőt? A férfi azonban ügyet sem vetett rá. - Várj, megkerülöm a tavat és minden nádszál alá benézek. - Veled megyek én is. A hangok lassan távolodtak tőle. Az atya vette magának a fáradságot, és a nyakláncot keresők után eredt. - Mi legyen Santarcangelivel? - kérdezte Donatella nővér. - Kezd kellemetlen lenni a fickó. - Milyen értelemben? - A szeme. -Tessék?! - Úgy néz rám... hogy néha azt hiszem, a vesémbe lát. Pontosan tudja, mi a szándékom. - Ostobaság. Ha tudná, már jelét adta volna. - Én mégis tartok tőle. - Akkor mi legyen? - Öld meg, kérlek! Santarcangeli nyelt egyet. Mégiscsak érdemes volt visszatérnie a tóhoz. A férfi azonban nem volt egy véleményen Donatella nővérrel. - Nem tetszik ez nekem, Yvette. Szóval nem Donatella? - kérdezte magától az atya. - Mi a fene folyik itt? - Mi nem tetszik? - Egyre több a halott. Az lesz a vége, hogy elkergetnek innen bennünket, mielőtt még megtalálnánk. Ha egyáltalán itt van. - Te kételkedsz benne? - csattant fel Donatella nővér hangja. - Nem is tudom, mit gondoljak, Yvette. - Régebben még nem kételkedtél. - Régebben még nem volt ennyi halott. - De hiszen egyiket sem te ölted meg!
- Az nem számít. Én félek, Yvette! - Mi az ördögtől? - Nem tudom. Rossz előérzeteim vannak. És most, hogy azt mondod... öljem meg az atyát... nem tudom, Yvette. Nem tudom, hogy meg tudnám-e tenni. - De hiszen azt mondtad, hogy kommandós voltál. - Én ott sem öltem meg senkit. Én még soha... nem öltem meg senkit. Donatella nővér hallgatott. - Jól van - hallotta aztán később az atya a sóhajtását. - Most az a legfontosabb, hogy megtaláljuk a nyakláncomat, a többin majd még ráérünk elgondolkodni. - Yvette, kérlek. - Most mi van? - Én nem szeretnék... a továbbiakban... Félek, és nem tudom, mitévő legyek. - Vissza akarsz lépni? - A dolgok bizonyos részétől feltétlenül. - Bizonyos részétől? Ez mit jelent? - Hát... ami a gyilkosságokat illeti. Találjuk meg, amilyen gyorsan csak lehet, aztán lépjünk le vele. - Ezután már csak azt kérdezem tőled, hogy bízhatom-e benned, drágám? - Hogyne bízhatnál, Yvette. -Azt ígérted, hogy elviszel innen. Én pedig azt, hogy gazdaggá teszlek, és veled együtt persze magamat is. Csakhogy én már... nem is tudom, hányadán állok veled, drágám. Az atya a markába szorította a láncot. Meglendítette a karját, és igyekezett behajítani a gyér nádszálak közé. Ha szerencséje van, fennakad valamelyiken és megtalálják. A lánc eltűnt a sötétségben, az atya pedig lehasalt a fűre. Bár tisztes távolságban voltak már tőle, még mindig hallotta a hangjukat. - Azt hiszem... tisztán kellene nekiindulnunk az új életünknek, drágám. Nem szennyezheti be semmi a kezünket. Pláne egy gyilkosság. - Amit tenni szándékozunk, az sem tiszta ügy. - De nem gyilkosság, Yvette. - Hé! Világíts csak ide a lámpával! - Találtál valamit? - Itt a láncom... egy nádszálon.
- Várj... odamegyek. Az atya négykézlábra állt, és elindult, hogy közelebb lopózzon hozzájuk. Az ütés váratlanul érte. A hold ismét forogni kezdett a feje felett, s a csillagok is csatlakoztak a furcsa tánchoz. Nem is érezte volna magát kellemetlenül, ha nem fázott volna a lába.
77 Az atya arra ébredt, hogy rázzák. Amikor kinyitotta a szemét, sárgás fények világítottak a szemébe. Önkéntelenül is a holdat és a csillagokat kereste, de nem találta. A világos csíkok elűzték őket a misszió környékéről. - Jó reggelt, atyám - üdvözölte egy ismerős hang. Megpróbált felkönyökölni, de olyan fájdalom nyilallott a fejébe, hogy egyelőre felhagyott a próbálkozással. Addig-addig nyitogatta a szemét és próbálta felemelni a fejét, amíg kiröppentek belőle a nyilallások. És a fölé hajló fej is ismerős lett egyszerre. - Hardy... felügyelő? - Nem szokott lottózni, atyám? -Ne... em. - Kár. Mert jó megérzései vannak. Valóban én vagyok. - Mi történt... velem? Hardy megvonta a vállát. - Jelenlegi ismereteim szerint úgy leütötték, atyám, mint a magasan szálló pingponglabdát. Mi az ördög történt végül is önnel? - Fogalmam... sincs róla. Egyszer csak... beköszöntött az éjszaka. - Ezt ismerem. Velem is megesett már. Mit keresett itt a tónál? Fürdött? Az atya végre felült. Most érezte csak, hogy mennyire fázik. - Nem fürödtem. - Érdekes. Pedig vizes a nadrágja. - Véletlenül... belecsúsztam. - Hogy lehet ebbe a tóba véletlenül belecsúszni? - Hát... belecsúsztam. Santarcangeli ekkor vette észre, hogy néhány lépésnyire a felügyelőtől ott áll Jenkins is, távolabb pedig két másik zsaru ácsorog.
- Értem - mondta Hardy. - Belecsúszott. Csak úgy véletlenül. Végül is mit keresett itt az éjszaka? Vagy ezt már kérdeztem? - Sétálgattam - mondta az atya. - Ebben az öltözékben? -Mi a baj... vele? Hardy megcsóválta a fejét. - Nézze atyám... ön itt lakik ettől a helytől... mondjuk kétszázötven lépésnyire. Lehet, hogy túl is becsülöm a távolságot. Ön eldönti, hogy kisétál a tóhoz. Ehhez sportcipőt húz, pulóvert vesz magára. Nem abban a fekete, paposabb öltözékében sétál, tudja, melyikre gondolok? - Attól féltem, hogy megfázom. - Ebben a melegben? - Nem tudhattam, hogy nem hűl-e le éjszakára. - Egész éjszaka sétálni óhajtott? - Az öltözködés tekintetében mindig elővigyázatos vagyok. - Értem. Tulajdonképpen jól teszi. Kivel találkozott itt a tó partján, atyám? - Itt? - kérdezte az ajkát nyalogatva az atya. - Konkrétan a tó partján... nem találkoztam senkivel. - Aha. Nem is látott senkit? - Csak árnyékokat, felügyelő. - Azt sem látta, ki ütötte le? - Sajnos nem. - Gondolhattam volna. Szóval, csak úgy kijött ide sétálgatni, valaki pedig tréfából leütötte. Érdekes. Az atya hallgatott. - Csak árnyékokat látott - folytatta a felügyelő. -Nem is gyanítja, kinek az árnyékát? - Nem. - Nem látta véletlenül Donatella nővért a környéken? Az atya csapdába esett. Nem akart hazudni, de az igazságot sem mondhatta el. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha beismer valamit, ezáltal talán képes lesz elmenekülni a többi kérdés elől. - De... láttam - mondta. - Nocsak - hökkent meg Hardy felügyelő. - Az imént azt állította, hogy csak árnyékokat látott. Most meg hirtelen beismeri, hogy mégiscsak látta a nővért. Hogy lehet ez? - Igazából nem is láttam, csak a hangját hallottam. Beszélgetett valakivel. -Kivel?
- Fogalmam sincs róla. - Miről beszélgettek? - Messze voltam tőlük. - Értem. Nem is ment közel Donatella nővérhez? - Nem! Nem! Dehogy! - Nem azért jött ki a tó partjára, hogy vele beszélgessen? -Nem, nem! - Jól van, atyám. Nézze csak meg a kezét. Santarcangeli felkapta a kezét. Vöröset látott az ujjai végén. Mintha valaki festékkel kente volna be. - Mi ez? - kérdezte döbbenten. Hardy megvonta a vállát. ; - Vér. Már levettük a mintát, biztosan az. -Kinek a... vére? Hardy ismét megvonta a vállát. - Biztos vagyok benne, hogy Donatella nővéré. Az atya rádöbbent, hogy csapdába esett. Ő próbált meg csapdába csalni másokat, miközben nem vette észre, hogy neki is csapdát állítottak. Úgy belesétált, mint a legostobább nyúl a drótkerítésbe. - Tud már járni, atyám? - Tudok - biccentett. - Akkor jöjjön velem. - Hova... megyünk? -A fához. Tudja, amelyik hullákat terem. Az atya behunyta a szemét. Imádkoznia kellene, de nem szólhat ilyen állapotban Istenhez. Ahhoz lelki nyugalom kell és elmélyültség. így csak kapkodni tudna és segítségért könyörögni. Az Úr nem kedveli a kapkodó imákat. Senki nem szólalt meg addig, ameddig el nem érték a fát. Az atyának az a furcsa érzése támadt, hogy ismét éjszaka van, s ő arra vár, hogy a kis csuklyás feltűnjék a szeme előtt. - Nem is kíváncsi rá, atyám, hogyan került Donatella nővér vére az ön ujjaira? Az atya nem volt kíváncsi rá. Úgyis tudta. - Nézzen csak fel, atyám, a fára! Santarcangeli lassan felemelte a fejét. Hardy felügyelő olyan helyre állította, ahonnan jól láthatta azt a bizonyos ágat. Amelyen Donatella nővér teste lógott.
79 Hardy felügyelő hagyta, hadd nézegesse egy kicsit, aztán sóhajtott egyet. - Mit szól hozzá, atyám? -Megöl... ték... - Meg bizony, atyám. Valaki megölte. És előtte... hm... verekedett vele. Végigkarmolta a nővér arcát. Méghozzá több helyen is. Hardy felügyelő rápislogott. - Nincs ezzel kapcsolatban valami mondanivalója, atyám? -Ni... incs. - Ön tudja. Ja, és még valamit, atyám, belenyúlna a zsebébe, kérem? Az atya engedelmeskedett. Érezte, hogy kemény, hideg tárgyhoz érnek véres ujjai. Aztán lassan, nagyon lassan kihúzta belőle Donatella nővér ezüstláncát. -Ez... itt... - Donatella nővér lánca - biccentett Hardy. - Tudna valami magyarázatot adni rá, hogyan került az ön zsebébe, atyám? - Azt hiszem... igen. - Akkor arra kérem, hogy tegye meg, atyám. Az atya lassú, nyugodt mondatokban elmesélte a történtek Donatella nővérre vonatkozó részét. - Azt mondja, hallotta, amint Donatella nővér egy férfival... hogy is mondjam csak, vitatkozott az ön megöléséről? - Többek között - mondta az atya. - Bár hangsúlyoznom kell, hogy a férfi nem akart megölni. Donatella nővér ragaszkodott volna hozzá. - Hm. Aztán? -Aztán? Leütöttek, felügyelő. - Miután megtalálták ezt a láncot, amit itt tartok a tenyeremen? - Úgy van. - Leütötték, és bedugták a zsebébe? - A jelek ezt mutatják. - Ugyan miért? - Hogy... rám kenjék a gyilkosságot. - Vagy ki tudja - morogta a felügyelő.
80 A főnökasszony ezúttal valóban magánkívül volt. Úgy remegett a kezében a pohár víz, hogy Santarcangeli attól tartott, ki fogja borítani. A főnökasszony azonban szerencsére megtalálta valahogy a száját. Olyan mohón ivott, mint oázisban szomjhalálhoz közelítő sivatagi vándor. Hardy felügyelő hátára kulcsolt kézzel sétált faltól falig. Láthatóan élvezte a helyzetet. Végre ő volt a magaslatán. - Tudom, anyám, hogy ez rendkívül kellemetlen önnek; én sem érzem valami boldognak magam miatta, mégis meg kell beszélnünk bizonyos dolgokat. Mióta ismerte Donatella nővért? - Két évtizede - mondta a főnökasszony. - És... milyennek tartotta? Értem ezalatt, hogy milyen nővérnek? - Hogy milyen nővérnek? Hát... megfelelőnek - tétovázott a főnökasszony. - Ez mit jelent? - Közénk való volt. Tette, amit tennie kellett. - Kambodzsában is az önök kötelékébe tartozott, amint hallom. - Természetesen. - Eszerint jól ismerte? - Megfelelően. - Ez mit jelent? - Valójában nem álltunk közel egymáshoz. - Vajon miért? A főnökasszony mélyet sóhajtott. - Nézze, felügyelő úr... egy misszió is emberi közösség. Sok és sokféle ember él együtt egy fedél alatt. Vannak köztük ilyenek is, meg olyanok is. Bár valamennyien egy csapatban játszunk - ahogy manapság mondanák -, de azért különbözőek vagyunk. És természetesen köztünk is kialakulnak szimpátiák és... - Antipátiák? - Hát ha az talán nem is, de van, akit közelebb érzünk magunkhoz, mint másokat. Jóllehet valamennyien egy rend katonái vagyunk. - Mondhatom azt, hogy ön nem nagyon kedvelte Donatella nővért? - Voltak, akiket jobban kedveltem nála. - Meg tudná mondani, mi volt az, ami nem tetszett önnek benne? A főnökasszony elgondolkodott.
- Hogy mi volt az? Ezt csak nehezen tudnám meghatározni. Vagy sehogy. Volt egy olyan érzésem, például, hogy semmit nem végez teljes odaadással. Isten bocsássa meg, hogy ilyet mondok róla. Hardy felügyelő megvakargatta a feje búbját. - Bocsásson meg, anyám, most olyat kell kérdeznem, amit legalább olyan kellemetlen megkérdeznem, mint önnek meghallgatni a kérdésemet. Ennek ellenére meg kell tennem. Nem jártak hírek arról... esetleg suttogások, ellenőrizhetetlen pletykák formájában, hogy Donatella nővér... hm... bizonyos területeken többet enged meg magánk, mint szabad volna? - Mire gondol? - kapta fel a fejét a főnökasszony. - Például a férfiakra. - Nem! Soha! Olyan elemi erővel tört ki belőle a felháborodás, hogy a felügyelő önkéntelenül is hátralépett, és védekezőn maga elé emelte a kezét. - Rendben van, anyám, megértettem. Csak éppen... felmerült a gyanú, hogy... Esetleg itt... - Micsoda? - szórt szikrát a főnökasszony szeme. - Nos... hogy úgy mondjam... szóval, kapcsolatba került egy férfival. Feltehetően komolyabb kapcsolatba. - Ez lehetetlen! - Sajnálatos módon ellent kell mondanom önnek, anyám. Ez esetben megdönthetetlen bizonyítékaink vannak... Valaki hallotta, amint a férfi és Donatella nővér a jövőjükről beszélgettek... Donatella nővér el akarta hagyni az önök rendházát... hogy a férfival új életet kezdjen. És... ehhez a kezdethez még anyagilag is hozzá szeretett volna járulni. Továbbá arra biztatta a férfit, hogy öljön meg... valakit. A főnökasszony jámbor missziós nővérhez nem egészen méltó módon, nagy lendülettel a földhöz vágta a vizespoharát. - Hazugság! - kiáltotta elkeseredetten. - Hazugság! Csak azok mondhatnak ilyet... rágalmazhatnak meg egy nővért, akikbe belebújt a Sátán! Ki volt az a gazember... aki... aki ezt terjesztette? Hardy felügyelő megsimogatta tüskés, vörös bajuszát, aztán sajnálkozva az atyára nézett. - Nem szívesen mondom ki... de mégis ki kell mondanom. Nos, anyám... az illető nem más, mint Santarcangeli atya!
81 Santarcangeli biztos volt benne, hogy a sajnálkozó Hardy felügyelő nagyon is élvezi a helyzetet. Mint amikor valaki egy gyűlölt személyiség temetésén igyekszik együtt érző képet vágni. Arca sajnálkozó, lelkében viszont tombol az öröm. Santarcangeli mindenre felkészült. Arra is, hogy Be-nedicta nővér nekitámad és megpróbálja megfojtani, ösz-szekarmolja az arcát, amint állítólag ő tette Donatella nővérrel. Vagy - és ez a másik vége a botnak - összeomlik. Végigvágja magát a padlón, habzik a szája, és akár még bele is halhat a sokkba, amit akaratlanul is ő okozott neki. A főnökasszony azonban egyiket sem tette. Csupán rápillantott Santarcangelire, aztán lehajolt, és összeszedte a vizespohár cserepeit. Amikor kiegyenesedett, hideg volt a szeme és merev az arckifejezése. - Bocsássanak meg, uraim - mondta végighordozva a tekintetét Hardyn, Jenkinsen és Santarcangelin. - Azt hiszem, egyetlen pillanatra belém bújt az ördög. - Mindenkivel megesik - bólintott Hardy felügyelő. A főnökasszony visszasétált az asztala mögé. - Hol találkozott az éjszaka Donatella nővérrel, atyám? - szegezte a kérdést Santarcangelinek. - A tónál - mondta Santarcangeli. - Biztos benne, hogy Donatella nővér volt az? - Biztos. Felismertem a hangját. Jellegzetes hanghordozása van. - Nem lehet, hogy csak utánozta valaki? - Nem hiszem, anyám. Valószínűtlen feltételezés lenne. - Ki volt a férfi? -Azt nem tudom. - Az ő hangját nem ismerte fel? - Sajnos, nem. Bár... ismerősnek tűnt. - Furcsa, atyám. Elismételné, hogy mit hallott a parton? Az atya elismételte. Amíg beszélt, látta, hogy Bene-dicta nővér többször is az asztal szélébe kapaszkodik. - Ő biztatta a másikat... a férfit... hogy ölje meg önt? - Sajnos, igen. - Miért éppen önt? - Ezt nem tudom, anyám. Ja, és még valami. Elfelejtettem megemlíteni, hogy a férfi Yvette-nek hívta. A főnökasszony szeme összerándult, mintha korbácsütés érte volna. Hardy felügyelő felkapta a fejét.
- Yvette? Ezt nem is mondta eddig. Emlékszik, anyám, mi volt Donatella neve, mielőtt a rendbe lépett volna? A főnökasszony habozott. Aztán mélyet sóhajtott. - Yvette Lavalier. Hardy felügyelő bólintott. - Ki gondolta volna... A főnökasszony ekkor támadásba lendült. - Mondja, atyám, mit keresett ön a tó partján éjszaka? - Sétáltam - mondta az atya. - Éjszaka? - Nem tudtam aludni. - Látta, amikor Donatella... nővér és az a bizonyos, titokzatos férfi a tóhoz érkeztek? - Azt nem láttam - felelte az atya. - Csak akkor figyeltem fel rájuk, amikor már a tónál voltak. Az atya biztos volt benne, hogy egyikük sem hisz neki. Sem a főnökasszony, sem Hardy. Azt is érezte, hogy ha így folytatja tovább, elkerülhetetlenül belekeveredik a hazugságok hálójába. - Donatella nővér azt állította, hogy... hogy ha... a férfi magával viszi... gazdaggá teszi? Igaz? - Igaz. - Csak előbb meg kell találniuk valamit. - Úgy van - bólintott az atya. A nővér vértelen, keskeny szája különös mosolyra húzódott. - Mit, atyám? Aranyat, tömjént, mirhát? A rendház elrejtett gyémántjait, amit saját kezűleg süllyesztettem a tó fenekére, nehogy a rossz emberek megtalálják? - Nem hiszem - rázta meg a fejét Santarcangeli. - Akkor meg mit, atyám, mit? A múmiák kincsét? Azokét a múmiakét, akik nem is azok, hanem kirakati próbababák? Mit, atyám? Santarcangeli mélyet sóhajtott. - Hua atya kapcsos bibliáját.
82 A főnökasszony ekkor veszítette el igazán a fejét. Eddig még tartotta valahogy magát, munkált benne az összetartás centrifugális ereje: a kényes kérdéseket ne tárgyaljuk meg idegenek előtt. Az atya szavai azonban eltépték a gátlások kötelét.
Kirohant az asztala mögül, és Santarcangeli mellének bökte a mutatóujját. - Ön nem normális! Nem is lehet az. Már csak azért sem, mert ördögűző. Maga... maga... Hogy hihet ilyen ostobaságban? Ön nem élt Kambodzsában, nem élt Vietnamban, nem ismeri azt a világot, ezért beszél sületlen-ségeket! Hua atya kapcsos bibliája nem létezik! Az csak folklór! Mese, monda, legenda, amit csak akar! Hogy lehet olyan ostoba, hogy felül... ilyen lehetetlen... lehetetlen. .. ostobaságnak! És még azt mondják önről, hogy intelligens, vág az esze, mint a... mint a... mit tudom én... micsoda, pedig a valóságban ön egy ostoba fajankó! Hardy felügyelő csak úgy lubickolt a boldogságban. Komoly képpel simogatta a bajuszát, de azért látszott rajta, hogy hájjal kenegetik. Jenkins vele ellentétben viszont kínosan érezte magát. Hol a falat bámulta, hol a cipője orrát. - Én az ön helyében, felügyelő... feltennék az atyának is néhány kérdést. - Igen, asszonyom? - Megkérdezném, hogy mit keresett a tó partján? - Sétált. - Pont akkor, amikor állítólag... megtörtént a... szörnyűség? Hardy csípőre tette a kezét. - Ön arra céloz, hogy Santarcangeli atya... esetleg részese lehet valami... hogy úgy mondjam, kellemetlenül végződött eseménysornak? A főnökasszony lassan mintha magához tért volna. - Én csak azt akarom mondani, hogy Donatella nővért Santarcangeli atya kezelte... mivel a nővérnek látomásai voltak. Lehet, hogy ez a kezelés balul sikerült. Esetleg... Hardy is és Santarcangeli is értették, mire céloz a főnökasszony. Hogy talán maga Santarcangeli atya lehetett a titokzatos férfi. Az atya hallgatott, Hardy felügyelő azonban nem. Az ablakhoz lépett, és kinézett rajta. - Igen - mondta aztán elmélázva. - Magam is törtem már ezen a fejem. Miért is ne lehetne Santarcangeli atya az a titokzatos férfi? Miért is ne? Elvégre megtaláltuk a zsebében Donatella nővér nyakláncát... amelyet... - Micsoda?! - hökkent meg a főnökasszony. - Micsoda nyakláncról van szó?
Öt percbe tellett, mire a főnökasszony megértette, amit eddig elhallgattak előle. - Miért... veszíthette el a nyakláncát? - szorította tenyerei közé a halántékát. - Miért? - Mert levetkőzött - mondta Hardy felügyelő. - Úristen! Úgy érti a férfi és ő... - Nem úgy értem - vágott közbe Hardy. - A nő lemerült a vízbe. A kapcsos bibliát kereste. Vetkőzés közben esett le a nyaklánca a fűre. - Istenem... - Az atyát leütötték. Legalábbis ő ezt állítja... bár sérülésnyomot nem találtunk a fején. A zsebében viszont megtaláltuk a láncot. Az atya nem tudja, hogyan került oda. Amíg ájultan feküdt, valaki beletehette. Valamint azt is el kell árulnom, hogy Santarcangeli atya ujjai véresek lettek, amint belekarmolt a nővér arcába. -Istenem... - Ebből aztán ki is kerekedhetne egy elegáns kis történet - mondta a felügyelő. - Például a következő: az atya és Donetella nővér a titokzatos könyv után vetették magukat. Egyelőre hagyjuk a kérdést, hogy a valóságban létezik-e, avagy sem. Donatella nővér lemerült a vízbe és... esetleg meg is találta. Ehhez mit szólnak? Az atya nem szólt semmit. Benedicta nővér a szája elé kapta a kezét. -Mégis... létezne? - Tegyük fel, hogy igen. Donatella nővér megtalálta, odaadta az atyának, és követelte, hogy váltsa be az ígéretét, amit tett neki. - Milyen... ígéretét? - Hát azt én nem tudom megmondani, anyám. A kincs felét, az atya fele királyságát, ásót, kapát, nagyharangot, ahogy a mesékben lenni szokott. Gőzöm sincs róla. Atya? - Marhaság - mondta tömören az atya. - Tehát nem segít. Nem baj. Donatella nővér követelőzni kezdett, mire az atya úgy gondolta, hogy megfenyíti egy kicsit. Dulakodni kezdtek, közben az atya véletlenül letépte Donatella nővér nyakáról a láncot. Valószínűleg észrevette, de már nem volt ideje rá, hogy felvegye a fűről. Donatella nővérrel kellett törődnie. A nővér vagy elájult, vagy már halott volt. Az atya ekkor a fához vitte és felakasztotta rá... egy kötéllel. Hogy honnan vette a kötelet? Hát ezt nem tudom. Talán már előre készült a... mondjuk ki nyíltan, gyilkosságra. Felkötötte... visszament a láncért, a zsebébe rejtette... aztán leütötték... vagy csak
megjátszotta, hogy leütötték. Arra gondolt, hogy így mentesül a gyanú alól. - Jézusom - nyögte a főnökasszony. - Ez... ez... egy szörnyeteg! Azonnal.... azonnal... takarodjék innen! Vigye innen, kérem... Hardy azonban nem mozdult. Csak néhány másodperccel később simogatta meg a bajuszát. - Vinném én... csupán van néhány problémám. - Mik azok, hátha tudok segíteni? - Kétlem - sóhajtotta Hardy. - Az első mindjárt az, hogy hol az a biblia? - Elrejtette valahova. -Hova? - Olyan fontos ez? - Jó lenne, ha meglenne. De menjünk tovább! Nemigen értem, hogy ha az atya valóban csak megjátszotta, hogy leütötték, miért hagyta a zsebében a láncot? Továbbá. .. véresek az ujjai. - Összekarmolta azt a szerencsétlent... - Hát éppen itt a baj. - Mi a baj ön szerint? Hardy megcsóválta a fejét. - Nem mosta le róla a vért. Ha én lettem volna a helyében, biztosan lemosom. Azonkívül nincs a körme alatt bőr. Nincs alatta semmi. Ha megkarmolt volna valakit, a körme alatt kellene lennie az áldozat bőrének. Amíg ájult volt, megvizsgáltuk. - Még jó hogy nem boncoltak fel - morogta az atya. -Akkor... mi történhetett? Hardy megvakarta a feje búbját. -Arra kell gondolnom, hogy valaki szántszándékkal akarja az atyára terelni a gyanút. De hogy tovább menjek, megvizsgáltuk a cipőjét és a lábát is. Nincs a cipője talpán fakéreg. Ez pedig azt jelenti, hogy az atya nem mászott fel cipőben a fára. -Akkor mezítláb! - Úgy sem. Nincs a lábán horzsolás és a kezén sincs. Az ujjaira pedig úgy kenték rá Donatella nővér vérét. Valaki ki akarja vonni az atyát a forgalomból. Benedicta nővér kétségbeesetten rázogatta a fejét. Egyre kevesebbet értett kz egészből. Megölték az egyik nővérét, ő meggyanúsított vele egy papot, akiről ez a nagyképű zsaru be akarja bizonyítani, hogy ártatlan, mint a kisbárány. -Akkor most... én... felügyelő... Hardy felemelte a mutatóujját. - Szükségem lenne a két kis fickóra, anyám.
A főnökasszony annyira ki volt akadva, hogy visszapattant az agyáról a kérés. - Milyen kis... fickókról...? - Lim és Khieu apóról. - Hát... keresse meg őket! - Keresem, de nem találom. És az embereim sem találják. - Ott van a szállásuk a... - Már napokkal ezelőtt eltűntek onnan. A főnökasszony felkapta a fejét. - Eltűntek? Istenem... egyszerűen megfeledkeztem róluk. Két szegény kis öregember. Hova mehettek? - Az ebédjük is érintetlen. - Jézusom! Talán elkóboroltak. Kissé már, hogy úgy mondjam, korlátozott az értelmi képességük. Hardy felügyelő ismét megvakargatta a feje búbját. - Éppen ez az, hogy nincsenek a szobáikban, az élelmet sem fogyasztják el, és... mégis itt vannak. A misz-szió területén. De van még egy másik probléma is velük. - Jajistenem! Micsoda? Hardy tanácstalanul nézett rá. -Valahogy... megszaporodtak. A főnökasszony eltátotta a száját. Olyannyira, hogy Santarcangeli akár a fogtöméseit is megszámolhatta volna. - Megsza... porodtak? - Hárman vannak, anyám. - Ez valami... tréfa? - Szó sincs róla! - tiltakozott a felügyelő. - Mr. Boss és Mr. Chesterton látta mind a hármat. - Biztos, hogy az említett urak... józanok voltak? - Ebben az ember sosem lehet biztos... de amikor nekem elmesélték, akkor azok voltak. - Hát... én ezzel nem tudok mit kezdeni - nyögte a főnökasszony. Egyszer egy sincs belőlük... máskor meg kettő helyett hárman vannak... bele lehet ebbe zavarodni! - Azért azt ne tegye, anyám - csillapította Hardy felügyelő. - Az az érzésem, hogy lesznek itt még cifrább dolgok is. - Még ennél is cifrábbak? - Sajnos - bólintott szomorúan a felügyelő.
83 Az atya megpróbált nyomokat találni a tavacska partján - kevés sikerrel. Olyannyira össze volt taposva a környék, hogy indián legyen a talpán, aki ki tudott volna okoskodni bármit is belőle. Ezért aztán rövid téblábolás után otthagyta a tavat, és arra koncentrált, amire Manolo tanította. - Ha nincs nyom, az is baj, ha túl sok van, az is baj. Keress olyan helyet, ahol kevesen járnak, de az feltételezhetően járt arra, akit keresel. így már leszűkülhet a lábnyomok száma. Az atya tudta, hova kell mennie. Felgyalogolt az enyhén emelkedő domboldalon, majdnem egészen a fáig. Ám még mielőtt elérte volna, elérkezett ahhoz az alig néhány négyzetméternyi, erősen zöld területhez, amelyet már korábban volt módja megfigyelni. Valószínűleg egy kisebb forrás rejtőzhet a föld alatt, s ettől zöldebb itt a fű, és selymesebb is, mint másutt - gondolta. - Donatella nővér és a társa ebből az irányból közelítette meg a tavacskát. Itt kellene lenniük a nyomaiknak a lágy füvön. És ott is voltak. Egy kisebb lábnyom és egy nagyobb. Az atya biccentett, és ő is rálépett a zöldre. Az ő léptei sokkal markánsabban rajzolódtak ki rajta, mint az órákkai ezelőtt erre jártaké. Megállt, összetekert mérőszalagot vett elő a zsebéből, lemérte vele saját lépésének a hosz-szát. Aztán tovább hajladozva lemérte a nagyobbik láb lépésének a hosszát is. Majdnem egyharmaddal volt nagyobb a távolság, mint az ő két talpnyoma közötti. Bólintott, összetekerte a szalagot és visszatette a zsebébe. Már tudta, ki volt az a férfi, aki megígérte Donatella nővérnek, hogy Hua atya bibliájáért cserébe kiviszi a misszióból, és minden bizonnyal feleségül is veszi. Abban azonban még nem volt biztos, hogy vajon ő ölte-e meg Donatella nővért.
84 Kissé el is bóbiskolhatott a napon, mert arra riadt, hogy valaki félénken szólongatja. -Atyám! Santarcangeli atya!
Kinyitotta a szemét. Hárman álltak előtte, alig néhány lépésnyire tőle. Mindhárman megszeppent arccal néztek rá. Legelöl Miss Craig állt, szája elé emelt kézzel, mögötte a testvére, leghátul pedig Mr. Castelnuovo. Az ő arcán már nem is aggodalom ült, hanem rémület. - Jó... napot - mondta az atya, és gyorsan felült a füvön. - Azt hiszem, elszundikáltam egy kicsit. - Jézusom! - nyögte a lány. - Én meg már azt hittem. .. mi meg azt hittük... - Hogy megöltek? - Ezzel még tréfálni sem szabad, atyám! Az atya felállt és megdörzsölte a szemét. - Azt hiszem... álmodtam is valamit. - Jó önnek.- sóhajtotta Craig. - Én napok óta alig alszom. Őszintén mondom, atyám, még soha életemben nem éreztem ilyen rosszul magam. Amikor meghallot250 tam, hogy az éjszaka megölték... Donatella nővért, az volt az első reakcióm, hogy elhúzok innen. Megfogom a testvérem kezét és elvonszolom. Ekkor döbbentem csak rá, hogy életveszélyben vagyunk. Mi hárman biztosan. - Ezt miből gondolja, Mr. Craig? - Na hallja! Elvégre Vennegor építi át a rendházat, márpedig véleményem szerint ekörül forog itt minden. - És ön, Mr. Castelnuovo? Önnek mi a véleménye? A férfi megsimogatta szorosan a koponyájára simuló fekete haját. - Egyszerűen nem tudom, mit tegyek. Harcoljak vagy ne harcoljak? -Miért? - Ezért a munkáért. Esküdni mernék rá, hogy el akarják venni tőlem; ezért van ez az egész. Nem ez lenne az első ilyen eset a világtörténelemben. Egyszer eljön a pillanat, amikor az ember úgy érzi, hogy már nem szabad tovább harcolnia. Már nem éri meg a pénz. Az emberi életekkel nem szabad játszani. - Volt valami köze önnek Donatella nővérhez? - Hogy lett volna? - hökkent meg Castelnuovo. - Jószerével nem is ismertem. Mint ahogy a többi nővért sem. - És ön, Mr. Craig? - Honnan ismertem volna őket? Nem vagyok bejáratos egyházi körökbe.
- Miss Craig? Miss Craig halványan elmosolyodott. - Tudja, atyám, nem vagyok az a kimondottan rossz lány, de azért a barátnőimet, már amennyien vannak, nem missziós nővérek közül válogattam. Castelnuovo megcsóválta a fejét és az atyára nézett. Az atya úgy látta, mintha könnyek csillognának a szemében. - Ön tudja... atyám... hogy miért van mindez? - Mármint a gyilkosságok? - kérdezte az atya. - Természetesen. Egy csapásra megmerevedtek mind a hárman. Mint a búzaszálak, amikor elül a szél. - Hogyan? - kérdezte összeráncolva a szemöldökét Mr. Craig, és még meg is rázta mellé hosszú, fényes, sötét sörényét. - Ön tudja? - Tudom. - Úgy érti... egyetért velünk abban, hogy bennünket akarnak lapátra tenni? - Nem hiszem - mondta az atya. - Miért... nem? - Mert ha önök lennének a gyilkos célpontjai, akkor már meg is ölte volna önöket. Úgy egyébként az a meggyőződésem, hogy a gyilkosnak nincs is kifejezett célpontja. - Úgy gondolja... találomra öl? - Valószínűleg mindenkitől meg akar szabadulni, akiről azt hiszi, hogy lebuktathatja. Castelnuovo megcsóválta a fejét. -Azt is tudja, hogy mi volt ez a dolog a múmiákkal? Ha egyáltalán van valami összefüggés... - Van - bólintott az atya. - Miért nem mondja el? - tette össze két kezét kö-nyörgőn Miss Craig. - Miért nem mondja el Hardy felügyelőnek? Ha ő letartóztatná... - Még korai - mondta az atya. - Miért az...? - Mert a gyilkos keres valamit, ami gazdaggá teheti. Úgy gondolom, hogy valami nagyon-nagyon értékes van elrejtve itt, a misszióban, amit mindenképpen meg akar kaparintani. Az atya látta, hogy Miss Craig elsápad és Castelnuovo nyakába veti magát. - Óh, istenem, Vennegor! Talán mégiscsak abba kellene hagynunk... Hiszen van még annyi szép feladat a világon...
- Nem! - csattant fel ekkor enyhe hisztériával a hangjában Castelnuovo. - Mégsem lépek vissza! Mivé lenne a világ, ha mindenkit meg lehetne félemlíteni? Nagy kár, atyám, hogy nem árulja el nekünk, kire gyanakszik. Talán itt, mi hárman, tudnánk segíteni önnek. - Még megtörténhet, hogy önökhöz fordulok - mosolygott az atya, bár egyáltalán nem volt kedve mosolyogni. Miss Craig némán a kezét tördelte, majd hirtelen elhatározással az atyához fordult. - Legalább azt árulja el, hogy az, amit a gyilkos keres... biztosan itt rejtőzik valahol? - Véleményem szerint igen - bólintott az atya. - De hát hol lehet? - Talán a tóban. Miss Craig és a testvére arcára kiült a csodálkozás. - Itt? A tóban? Mi az ördög lehet az? Vennegor Castelnuovo azonban nem csodálkozott. Ehelyett nagyot ütött összeszorított öklével a tenyerébe. - Tudtam! Biztos voltam benne! Miss Craig ismét a szája elé szorította a kezét. -Miben... szívem? - Hogy miről van itt szó! -Miért?... Miről? -A vízről! - vágta ki Castelnuovo. - A víz kell nekik! -Milyen... víz? Castelnuovo azonban mintha meg sem hallotta volna. - Most már világos! Kell nekik a víz a golfpályához és a szállodához. - De... hogy jönnek ide a múmiák? - hökkent meg megrázva fekete sörényét Mr. Craig. - És mit jelent az, hogy kell nekik a víz? Mit ér ez meg nekik? - Néhány gyilkosságot feltétlenül - mondta Mr. Castelnuovo.
85 Amikor elmentek, az atya visszafeküdt a fűre, és be akart dugni a szájába egy fűszálat, ám mielőtt megtehette volna, újra csak halk beszélgetés hangja szűrődött a fülébe. - Itt az atya! - hallotta O'Connor hangját. -Hol itt? - Itt fekszik az orrunk előtt! - Csak nincs valami baja?
Az atya behunyta a szemét. Csak akkor nyitotta ki, amikor Kennedy rázogatni kezdte a vállát. -Atyám! Ébredjen... atyám. Jól van, atyám? - Jól vagyok - nyögte. - Csak pihentem egy kicsit. - Leülhetünk ön mellé, atyám? - Üljenek csak, ha jólesik. A két férfi leült, és borús tekintettel nézett le a kis tavacskára. - Maga nem fél, atyám? - kérdezte megsimogatva a szakállát O'Connor. - Olyan édesdeden szundikál, hogy összeszorul a szívem az irigységtől. Santarcangeli megvonta a vállát. - Valamennyien Isten kezében vagyunk. - Ez igaz - bólintott Kennedy. - Valamennyiünknek el kell egyszer távoznunk erről a világról — folytatta hangsúlyozottan kenetteljes hangon az atya. - Ez is igaz - bólintott O'Connor. - Csak nem mindegy, hogy mikor. - És az sem, hogy milyen körülmények között - tette hozzá Kennedy. Igaz is, atyám, mit szól ehhez az újabb gyilkossághoz? Őszintén mondom, ilyen eszeveszett helyen még soha nem dolgoztam. Nagy csalódás ez nekem, atyám. Tudja, dolgoztam én már olyan helyen, hogy úgy zümmögött a halál a fejem felett, mint mocsárban a szúnyogok. Hidat építettünk egy folyón Mississippi államban; nem volt nagy folyó, az igaz, de csűpa-csupa mocsár borította a környéket és úgy hemzsegtek benne az alligátorok, hogy csak úgy forrt tőlük a víz. És mi ott tüsténkedtünk néhány méternyire felettük, atyám. Biztosítókötél meg ilyesmi nuku, az nem fért bele a költségekbe, így aztán előfordult, hogy egy-egy közülünk beleesett a vízbe. - És? - hökkent meg az atya. - Akkor aztán kezdetét vette az évszázad úszóversenye, atyám. Aki kiért a partra, az nyert. Néha az alligátorok értek ki előbb. - Nem lehetett leányálom - morogta az atya. -Az sem volt semmi, amikor egy lőszerraktár tetejét kellett megbütykölnünk. Természetesen úgy, hogy a lőszereket benne hagyták. És hegesztenünk is kellett, atyám. -. No és a munkavédelmi előírások? - Hondurasban, atyám? - No igen - morogta az atya. - Szóval, amikor megkaptuk ezt a munkát, azt gondoltam magamban, hogy no, Kennedy, öreg napjaidra megajándékoztak egy szép, nyugalmas kis melóval. Eltart egy évig; ezalatt megszeded magad
pénzmaggal, veszély pedig annyi sincs a környéken, mintha fagylaltot árulnál Párizsban a Szajna partján. Csendes apácazárda, szeretetreméltó nővérekkel, akik olyan tiszteletreméltók, hogy akkor sem mersz káromkodni, ha rávágsz a kalapáccsal a hüvelykujjadra. És akkor tessék! Eljövök ebbe a csodálatos intézménybe, csend, béke, nyugalom, szeretetteljes apácák... nem szitkozódom, ha ráütök a kalapáccsal az ujjamra... s erre mi történik? Először néhány szaros múmiának mászkálni támad kedve; nem tudom, mi a francért kellett Mr. Castelnuovónak idehoznia őket; aztán meg elkezdik sorban felakasztgatni a nővéreket. Hát ebben aztán nem láthatok mást, csak a Sátán kezét, atyám. Maga nem így van vele? - Igy is lehet nézni, az kétségtelen - morogta az atya. - Másként is? - kérdezte Kennedy. - Például hogyan? Az atya válaszolni akart, de O'Connor megelőzte. - Hát persze hogy lehet, te balfék! Valaki el akarja halászni előlünk a melót. Azt akarja, hogy húzzunk innen a fenébe. - Ez nem lehet igaz! - háborgott Kennedy. - Ennyi gyilkosság egy kis meló miatt? O'Connor az atyához hajolt. - Mit szól ahhoz, atyám, hogy állítólag itt a környéken valami ménkű nagy kincs van elrejtve? - Ezt meg honnan veszi? - Mondhatnám azt is, hogy a madarak csiripelik, de én jómagam a szomszédoktól hallottam. -A szomszédoktól? - hökkent meg az atya. -Attól a csajtól... Mrs. Cattermole-tól. Hallottam, ahogy az egyik nagydarab fickóval beszélgetett. Mrs. Cattermole szerint akkora kincs van a tóban, hogy el sem lehet képzelni. - Lehet, hogy a vízre célzott - mondta az atya. Kennedy eltátotta a száját. - Mifenére? - Meleg vízre. Nagy szükségük lenne rá. Erre célozhatott Mrs. Cattermole. - És ha nem? Tudja, mit mondok én önnek, atyám? Ellentámadásba kellene lendülnünk. Úgyis rég verekedtem egy jót. Az is egy izlandi hajón történt... bár ez, azt hiszem, aligha érdekli önt, atyám. Mindezek ellenére talán az lenne a legjobb, ha egy éjszaka átmennénk néhányan és rendet raknánk közöttük. Mit szól hozzá, atyám?
- Nem az a kérdés, hogy én mit szólok - mondta az atya - sokkal inkább az, hogy Hardy felügyelő mit szólna hozzá. - Hát ez igaz - bólogatott O'Connor. - Ha az ember egy kis szórakozásba kezdene, mindjárt ott teremnek a zsaruk és megálljt intenek. Mit gondol, atyám, Mr. Cas-telnuovót megrázták az események? - Méghozzá nem is kicsit - mondta az atya. - De azért, remélem, nem akarja feladni a munkát? - Őszintén szólva, ezt fontolgatja magában. - Kár lenne érte - sóhajtotta O'Connor. - Bizony nagy kár - tette hozzá Kennedy. - Bízzunk benne, hogy a felügyelő hamar megtalálja a gyilkost. -Az? - biggyesztette le a száját O'Connor. - Az még egy frissen kaszált mezőn egy elefántot sem lenne képes megtalálni. Amikor elmentek, az atya mégiscsak megrágott egy fűszálat. Aztán eldobta. Kellemetlenül keserű volt. Mint ez az egész, nyomorult történet.
86 Éppen azon törte a fejét, hogy nem kellene-e átrándulnia a szomszédba, amikor a malacképű Henry Boss bukkant fel a szeme előtt. Boss mérnök úr homlokát redők ékte-lenítették, válla majd a földig lógott, mintha a fél világ valamennyi diplomáciai tévedése az ő vállát nyomná. Amikor megpillantotta az atyát, megtorpant, de aztán összeszedte magát és felé indult. Az atya felült, és azt találgatta, hogy vajon miféle kellemetlenség érhette Henry Bosst. Talán ő is a munkáját félti? - Jó napot, atyám - üdvözölte fájdalmas hangon Boss az atyát. - Szép napunk van ma. Az atya majdhogynem felnevetett. Mr. Bosson egyáltalán nem látszott, hogy tetszene neki ez a nap. Vagy hogy tetszene neki bármi is ezen a megkeseredett világon. - Szép - mondta azért vigasztalón. Boss megállt előtte, és földig lógatta a fejét. - Valami baj van, Mr. Boss? - kérdezte tőle az atya. - Látszik rajtam? Az atyát ismét majdhogynem elfogta a nevetés.
- Valami látszik - mondta, nagy erővel visszatuszkolva hirtelen támadt jókedvét a helyére. - Az a helyzet, atyám, hogy nagyon kivagyok. Ez az éjszakai gyilkosság betette nekem a kaput. - Hát... azt hiszem mindannyiunknak. - Csak nem mindenki viseli ugyanúgy - sóhajtotta Boss. - Van, aki jobban elbírja, van, aki sehogy. - Ezt hogy érti? Boss megcsóválta a fejét. - Alf, szegény, még nálam is jobban ki van ütve. - Mr. Chesterton? - Hát persze. Mr. Chesterton. Alf. - Donatella nővér halála ütötte ki? -Azt hiszem, ez már az utolsó csepp volt a pohárban. -Annyira a szívére vette a gyilkosságokat? Boss szemrehányón pillantott az atyára. - Hát hogyne, atyám. A gyilkosságot minden tisztességes embernek illik a szívére vennie. - Nem úgy értettem - mentegetődzött az atya. - Fél talán? - Rosszul van a gyilkosságoktól. Még az újságokban sem olvassa el őket. Miatta aztán éhen halhatnának a bulvárlapok bűnügyi riporterei. Amikor megtudta, miről van szó, mármint, hogy Donatella nővért megölték az éjjel, majdnem lehányt. Ha nem ugrok el, rosszul járhattam volna. Aztán meg... elájult. Kifordultak a szemei és any-nyi. Csak a fehérjét láttam. Még jó, hogy nem dobta fel a talpát. - Most... hol van? - Kicsit lejjebb, a tó partján, atyám. Az atya felállt és elkapta Boss karját. - A tó partján van? Innen nem látszik. - Talán a nádas eltakarja. Santarcangeli ügyet sem vetve Bossra, futásnak eredt a tó felé. A mögötte fel-felcsapó lihegésből arra következtetett, hogy Boss ott fut mögötte. Csak akkor torpant meg, amikor észrevette Alf Ches-tertont. A nádszálak közelében ült a parton, és a vízre meresztette a tekintetét. Santarcangeli halk, barátságos hangon szólongatni kezdte. -Mr. Chesterton, kérem... hall engem, Mr. Chesterton? Ő azonban nem hallotta, vagy legalábbis nem mutatta, hogy hallaná. Az atya tovább próbálkozott.
- Mr. Chesterton, kérem... Chesterton végre megrezzent, és szemügyre vette az atyát. Santarcangelinek úgy tűnt, mintha nem ismerné meg, s csak néhány másodperc múlva hallotta meg nyögdécselő hangját. -Atyám... ön az? Santarcangeli ekkor vette csak a bátorságot, hogy még jobban megközelítse. - Ideülhetek magához? - Hát... hogyne. Boss letáborozott a hátuk mögött és meg sem mukkant. - Mr. Boss említette, hogy nem érzi jól magát. Segíthetnék valamiben? - Hát persze, atyám, persze - mondta száraz hangon Chesterton. - Miben? Örömmel megteszem. - Adja fel nekem az utolsó kenetet! - Ezt az egyét kivéve - helyesbített az atya. - Azt csak haldoklónak adhatom fel. - Vegye úgy, hogy az vagyok. - Mi történt, Mr. Chesterton? - Tulajdonképpen semmi. Csak valahogy... elegem lett a világból. - Mindenkivel előfordulhat - vigasztalta az atya. - Úgy érzem, hogy... fontos döntést kell hoznom. Tudja, atyám, valahogy nem jönnek össze a dolgaim. És soha nem is jöttek össze. Egyszer véget kell vetnem a sikertelen szériának. Santarcangeli nem szólt közbe. Hagyta, hadd mondja csak a fickó a magáét. - Nem tudja, hol van Mr. Boss? - Ott ül maga mögött. Chesterton azonban nem fordította hátra a fejét. - Ő az egyetlen igaz barátom. Én csak... nagyon nehezen tudom már elviselni ezeket a szörnyűségeket. Az atya megcsóválta a fejét. - Ismerte Donatella nővért? - Csak futólag - sóhajtotta Chesterton. - Mikor találkozott először vele? - Nem is tudom. Talán néhány napja. -Mióta dolgozik Mr. Castelnuovónak, Mr. Chesterton? A hosszú, langaléta fickó a tenyerébe hajtotta a fejét. - Mit kérdezett, atyám? - sóhajtotta aztán elhaló hangon. - Hogy mióta dolgozik Mr. Castelnuovónak?
- Hát... már elég régóta. - Korábban, mint Mr. Boss? - Azt hiszem, igen. - Mikor kezdett a rendház építésén dolgozni? Chesterton a vízre bámult, mintha rezzenetlen tükréről próbálná meg leolvasni a kérdezett dátumokat. Hang-ja bánatos volt, mint sokat tapasztalt sírásóé. - Úgy három éve. -Akkor még nem ismerte Donatella nővért? Alf Chesterton felhúzta a vállát. - Nem tudom. Akkoriban még megvolt a nagy ebédlő, s a nővérek is ott étkeztek. Persze szigorúan elkülönülve tőlünk. Talán ott láttam meg először, és talán váltottunk is néhány szót. Már elfelejtettem. Miért kérdi? Az atya sóhajtott egyet. - Csak megpróbálok rájönni, hogy miért ütötte ki any-nyira a nővér halálának a híre. Tudja, van az úgy, hogy megismerkedünk valakivel, ám nem is vagyunk igazából tisztában vele, hogy ismerjük. Aztán egyszer csak történik valami, ami rádöbbent bennünket, hogy mégiscsak ismertük az illetőt, és ez tudat alatt mélységesen felkavar bennünket. Ilyenkor úgy érezzük, mintha igazi, jó ismerősünket vesztettük volna el, pedig nem történt semmi, csupán a környezetünket jelentő mozaikfalból kihullott egy darab. Valahogy megbillent tőle a dolgok szimmetriája. Ettől elkeseredettnek érezzük magunkat. Mert az ember mindenben a tökéletességet keresi, Mr. Chesterton. Aztán, ha nem találja, kiborul tőle. Úgy érzi, vége a világnak. Pedig nincs vége, és akkor sem lenne, ha további mozaikkockák potyognának is ki a falból. A világ ugyanis már eleve tökéletlen. - Éppen ön mondja ezt nekem, egy pap? - Éppen azért vagyok pap, mert ezt felismertem. - Ezzel, emberi nyelvre lefordítva, azt akarja közölni velem, hogy ne legyek öngyilkos? - Azt - bólintott az atya. - És ha... mégis megpróbálnám... mit tenne ellene? - Szétrúgnám a seggét - mondta nagyon határozottan Santarcangeli atya.
87 Tom most is úgy lépett az atya elé egy fa mögül, mint egy életre kelt, barátságos árnyék. Az atyára pisszegett, majd üdvözlésre emelte a kezét. - Hogy van, atyám? -Megvagyok. - Hallom, mi történt megint odaát. - Kitől hallotta, Tom? - Ó, hát a madarak csiripelik. Különben Hardy felügyelő hozta a hírt. - Mikor járt erre Hardy? - Tán egy órával ezelőtt. A főnökeimmel beszélt. Aztán elment. De tényleg, atyám, mi a fene van odaát? Mintha az utóbbi időben fogyócikk lenne maguknál a misz-sziós nővér. Mi történt a szerencsétlennel? - Felakasztották a fára - mondta Santarcangeli. -Ugyanúgy, ahogy Christ. És ugyanarra a fára. Tom arcára hirtelen árnyék vetült. Santarcangeli biztos volt benne, hogy Tim bukkant fel a Jiáta mögött. Valóban ő volt. Ő aztán nem kérdezte meg az atyától, hogy van, még csak nem is köszönt. - Hát akkor... én mennék is - mondta Santarcangeli. - Meglátogatom a főnökeiket. - Meg van beszélve? - kérdezte vészjóslón Tim. - Nincs - mondta az atya. - Mr. Cattermole felhatalmazott... -Akkor le is út, fel is út. Ha nincs megbeszélve, maradjon csak a maguk területén. - Ugyan már, Tim, ne bomolj! - mordult rá Tom. - Ő az atya. - És akkor mi van? - Tudod jól, hogy Mr. Cattermole megengedte... - Én csak egyet tudok. Ezek megölték Christ. És egymást is gyilkolják. Ne mászkáljanak át hozzánk! - De hát ez egy pap, Tim! Egy ártalmatlan pap! - Lárifári! Nem megy, és kész! - Beszélnem kell Mr. Cattermole-lal - mondta határozottan Santarcangeli. - Hívja fel telefonon! - Nincs telefonom. - Az a maga baja.
Az atya bólintott, majd mindkét őr számára váratlanul futni kezdett a lakókocsik felé. Még messze volt tőlük, de mire a másik kettő felocsúdott, már úgy tíz-tizenkét méternyi előnyre tett szert. Amikor hátranézett, látta, hogy Tim előrántja a revolverét és utána fut. Közben ordít, ahogy a száján kifér. - Állj meg, te szemét, vagy agyonlőlek! Te szemét pap! - Ne csináld ezt, Tim! - kiabálta ugyancsak futás közben Tom. Állítsd le magad! - Ne nyúlkálj, mert téged is lelőlek! Az atya érezte, hogy Tim túlpörgette magát. Talán őt is megviselték a gyilkosságok, mint Chestertont. Ráadásul neki a kollégáját nyírták ki. Az atya kissé lassított. Nem akarta, hogy a fickó lőjön. Golyók ellen nehéz védekezni. Tim, amikor észrevette, hogy a pap egyre közelebb kerül hozzá, tovább fokozta az iramot. Santarcangeli hirtelen megtorpant és szembefordult Timmel. Az pedig még ha akart volna, sem tudott volna ekkor már megállni. Tom behunyta a szemét. Biztos volt benne, hogy megvadult társa letapossa a papot. - Neee! - ordította. - Hagyd békén, Tim! Aztán belefagyott a torkába az ordítás. Amit látott, olyan elképedéssel töltötte el, hogy moccanni sem tudott tőle. A jámbor pap abban a pillanatban, ahogy Tim már elég közel ért hozzá, előkapott valahonnan valamit. Tim először azt hitte, szamuráj kardot vagy viperát varázsolt hirtelenjében a kezébe, csak később jött rá, hogy amit az atyánál lát, bot. Furcsán faragott, kissé a bumerángra emlékeztető bot. Szempillantással később a bot már a levegőben suhant a száguldó Tim felé. Valami olyasmi történt, mintha vastag fatörzs zuhanna egy száguldó vonat elé. Az elhajított bot Tim lábának ütközött, a férfi felröppent tőle a levegőbe, majd hatalmas nyekkenéssel végigterült a földön. Tom behunyta, majd újra kinyitotta a szemét. Ekkor a pap már Tim mellett állt és óvatosan fölé hajolt. - Jól van, Tim? Tim bólintott, és fektében az atya arca felé ütött. Santarcangeli elkapta a csuklóját, és immár ő is ütött egyet. Pontosan bele Tim képébe. Az óriás akkorát nyögött, mintha a Himaláját próbálta volna meg a vállára kapni.
Tim hátrahanyatlott. Pihent egy kicsit, aztán újfent ütni próbált. Santarcangeli viszont nemcsak próbált, hanem ütött is. És ismét Tim képét találta telibe. Tim harmadszorra már óvatosabb volt. Ezúttal rúgással kísérletezett. Felhúzta a lábát, és megpróbálta elkapni a papot. Tom megint csak behunyta a szemét. Nem szerette volna látni, ahogy Tim palacsintává tapossa az atyát. Merthogy szét fogja taposni, abban nem kételkedett. Legalább harminc kiló különbség volt kettejük között, ami már túl nagy ahhoz, hogy ügyességgel és egy kis szerencsével ki lehessen egyenlíteni. Mire kinyitotta a szemét, már ismét változott a helyzet. Az atya Tim hasán ült és gyengéden az arcát pofozgatta. - Ne, Tim... ezt nem szabad - mondta neki féltő gondossággal. - Ha ennyire felemeli a lábát, szabadon hagyja a hasát. Tim szuszogott, aztán gyenge hangon megszólalt. - Felkelhetnék... atyám? - Hát persze - mondta Santarcangeli. - A jó idő ellenére kissé hideg a föld. Nehogy megfázzon nekem, Tim. Tim tántorogva felállt, és összegörnyedt testtel az atyára bámult. Olyan hitetlenség ült a szemében, mintha háromlábú libák futkároztak volna előtte a réten. - Maga... megdobott engem valamivel... atyám! - Kénytelen voltam vele - szabadkozott az atya. -Ha nem teszem, legázolt volna. Magának olyan ereje van, mint a bivalynak. Ezt különben dicséretnek szánom. - Mégis... összeverte a képemet. - Ó, ez csak játék volt, Tim. Vegye kedveskedésnek. - Talán még az orrom is eltört. - Na, arra azért vigyáztam. Az első fogait a maga helyében azért megnézetném egy fogorvossal. Azt mondják, mostanában sok a laza fog. Tim megcsóválta a fejét. - Maga aztán nem mindennapi ember, atyám. A fenébe is, mintha még az arccsontom is megrepedt volna. - Sajnálom, Tim - mentegetődzött tovább az atya. -Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Most pedig meglátogatnám Mr. Cattermole-t. Megengedik? Tom legyintett egyet. - Felőlem. -Tim?
Tim csípőre tette a kezét, és köpött egyet a lába elé. Szerencsére nem volt véres. Morgott valamit, és az atyára pislogott. - Mondja atyám... nem tilos maguknak a verekedés? - Általában igen - bólintott az atya. - Akkor meg miért... ? Az atya szégyenlősen csóválta meg a fejét. - Tudja, Tim, mindenkinek vannak gyengéi. Majd rendbe hozom valahogy az Úrral. Néhány lépés, és már el is tűnt a szemük elől. - A francba - morogta Tim, amikor az atyát elnyelték a bokrok. Láttad? - Láttam - biccentett Tom. - A szemét is láttad? - Láttam. - És? - Semmi különös. - De akkor nem láttad, amikor engem ütött! - Akkor nem. Tim megragadta Tom karját. - Figyelj, haver. Én láttam ennek a papnak a szemét. Hát... nem emberi szem volt, az biztos. Tudod, mire gondolok? - Na mire? - Hogy ez a fickó ördögűző, igaz? Odamegy a pasashoz, akiben benne lakik az ördög, és megpróbálja kiűzni belőle, mi? Tom meghökkent. - Te tényleg hiszel ebben a marhaságban? - Kuss! Most én beszélek. Tutira biztos, amit mondok. Egy ilyen alkalommal helyet cserélt a lelkével az ördög. Érted, amit mondok? - Mi a francot akarsz ezzel? - Csak azt, hogy az ő lelkét magával vitte valamelyik j ördög, egy másik ördög pedig beleköltözött az atyába. És benne is maradt. És ha nem hagytam volna abba a bunyót, kitekerte volna a nyakam. - Megérdemelted volna - vigyorgott Tom. - Te csak ne vihogj, te barom! - támadt rá Tim. - Fogalmad sincs róla, kicsoda ez a pap. Tom elsápadt, és komoran nézett arra a bokorra, ; amely mögött az atya felszívódott. - Mire célzól... Tim? - kérdezte rövid hallgatás után.
- Na mire gondolsz? - Marhaság! - Biztos vagy benne? Ez a fickó bárkit felhúzna akár egy mamutfenyő csúcsára is. - Remélem, tévedsz - mondta Tom. - Miért, te hülye? - Mert ha igazad van, akkor Isten irgalmazzon valamennyiünknek!
88 Az atya Mrs. Cattermole-t nézte. Az asszony keze úgy remegett, mintha tévedésből bezárták volna egy hűtőkamrába, és csak az imént sikerült volna kimenekülnie belőle. - Jól van, asszonyom? - kérdezte aggódó hangon. - Hát... nem valami jól - válaszolta Mrs. Cattermole. - Nem látszik rajtam? - Ön változatlanul csinos. - Már csak ez hiányzott - sóhajtotta Mrs. Cattermole. - Hogy egy pap bókoljon nekem. - Én az igazat mondom - mosolygott Santarcangeli. - Akkor viszont pokolian rossz az ízlése, atyám. Az az igazság, hogy szörnyen ki vagyok borulva. Elvégre megpróbáltak megölni! Meg akartak fojtani odalent. Ha maga ki nem húz a vízből, tuti, hogy odavesztem volna. Az atya tovább mosolygott. - Magát még soha nem próbálták megölni, atyám? Az atya villámgyorsan végigfutott gondolatban a múltján. Hányszor is? Tíznél abbahagyta a számolást. - Előfordult - mondta mosolyogva. - És... mi lett a vége? - Hogyhogy mi lett? Itt vagyok. - Mit érzett azután... hogy sikerült megmenekülnie? - Azt hiszem... sajnálatot. - Önmagát sajnálta? - Dehogyis - legyintett az atya. - Nekem nem esett bajom. Nem úgy, mint azoknak, akik megpróbáltak... hiszen érti. Az asszony megcsóválta a fejét.
- Furcsa ember maga, atyám. Fogalmam sincs róla, hányadán állok önnel. Mindenesetre hálát kellene éreznem maga iránt... ám mégis van bennem egy adag bizonytalanság. - Éspedig? - érdeklődött az atya. - Lakik egy kisördög a lelkem mélyén, és ez azt sugdossa a fülembe, hogy akár ön is megpróbálhatott odalent megfojtani. - Én? - hökkent meg az atya. - Miért tettem volna? - Erre próbálok rájönni már reggel óta. Néha az az érzésem, azért tette, hogy elterelje magáról a gyanút. - Miféle gyanút? - húzta össze a szemöldökét az atya. - Hogy... maga is kutat valami után. - Úgy érti, a tóban? - Hol másutt? Magának... semmi keresnivalója nem volt éjszaka a tó partján, atyám. De maga mégis odament, és ott találta a férjemet. Leütötte, aztán kimentett engem a vízből. Nem rossz ötlet. Az atya sóhajtott, és éppen válaszolni akart, amikor nyílott az ajtó és belépett rajta Mr. Cattermole. Poharat tartott a kezében, benne piszkosfehér színű folyadékkal, és a felesége felé nyújtotta. - Idd meg, szívem. Miről beszélgettél az atyával? - Ó, csak társalogtunk. Mr. Cattermole udvariasan az atya felé intett. - Hát akkor, atyám... állok rendelkezésére. De mielőtt megtenném... hadd fejezzem ki hálámat... Az atya felemelte a kezét, és belefojtotta a szót. - Semmiség, Mr. Cattermole. Ami pedig jövetelem okát illeti, szeretnék feltenni önnek néhány kérdést, ha nem bánja. Mr. Cattermole azonban bánta. A hálás mosoly lehervadt az arcáról, fedetlenül hagyva a ráncai között megbúvó ideges kis rángásokat. - Nézze, atyám - kezdte. - Ismétlem, roppant hálásak vagyunk önnek, amit értünk tett, de valahogy be szeretném már fejezni ezt az egészet. Én golfpályát építek; nincs közöm sem Castelnuovo brancsához, sem a nővérekhez, sem pedig... bocsásson meg, atyám, de önhöz sincs. És itt akár meg is állhatunk. Önt mindig szívesen látom, elbeszélgethetünk bármiről... de nem óhajtok többé tudni róla, hogy mit csinálnak önök odaát. Húzok itt egy strigulát, és kész! A megállapodásunk is semmis. Az atya bólintott, és Cattermole-ra mosolygott. - Gondolja, hogy az élet figyelembe veszi a striguláit? - Hogyhogy az élet?
- Akkor másképpen mondom. Hardy felügyelő, például? Cattermole hangja ellenségessé vált. - Mondja, atya, végül is mit akar tőlem? - Megelégszem néhány őszinte válasszal. - És ha nem? Ha behívom Timet, és megkérem, hogy távolítsa el önt innen? - Ne hamarkodja el a dolgot - emelte fel az ujját Santarcangeli. - Csak néhány kérdésről lenne szó. - Mi kényszeríthetne engem arra, hogy szóba álljak önnel? -Kérlek, Eric... - Nem, Nora, ez egyszer fogd be a szád, jó? Mi kényszeríthetne engem arra, hogy ennek a papnak a kérdéseire válaszoljak? Mi? Az atya érezte, hogy Mr. Cattermole egyre jobban belelovallja magát a dühébe, amelyet feltehetően a félelem szült, a tó partján történtek reakciójaként, ezért igyekezett megállítani a férfit, mielőtt még komolyabb meggondolatlanságra ragadtatná magát. - Akkor hát nézzük a tényeket - mondta, és letette mindkét tenyerét az előtte álló asztalkára. - Ön felfedezett egy föld alatti járatot, amely átnyúlik a misszió területére, és rajta keresztül megközelíthető a múmiák terme. - Semmi köze hozzá! - Nekem talán nincs, de Hardy felügyelőt bizonyára érdekelné a dolog. - Úgysem találja meg senki. - Erre azért én nem mernék megesküdni. - Jól van, és ha megtalálják, akkor mi van? Bizonyítsa be, hogy én is bent voltam abban a járatban. - Ön még a múmiák termében is járt, Mr. Cattermole. - Ne nevettesse ki magát, atya! - rikácsolta Cattermole. -Azok a múmiák nem múmiák. Valaki átverte azt a hülye Castelnuovót. Különben meg is érdemelte. Egy ekkora balfácán, és kezében tartja ezt az óriási lehetőséget. Annyira való neki ez a munka, mint óvodásnak az atombomba. - Ön ott járt a múmiák termében. És a kedves felesége is. - Van rá bizonyítéka? Az atya szelíden rámosolygott. -Attól tartok, van. - Ugyan micsoda? - Egy magnófelvétel. Felvettem, amikor odalent beszélgettek. -Maga blöfföl! - És ha nem? Azonkívül mit keresett a tóban?
- Én semmit. - De Mrs. Cattermole igen. - Meg akartuk vizsgálni a tó fenekét. De ezt már elmondtam egyszer. Az atya nem emelte fel a hangját, de mintha icipicit keményebben ejtette volna ki a szavakat, mint korábban. - Ön, Mr. Cattermole és Mrs. Cattermole engedély nélkül többször is átmerészkedtek a misszió területére. Már magában ez is gyanúra adhat okot... főleg annak a tükrében, ami azután történt. - Mi után? - A gyilkosságokra gondolok. Ezen az átjárón bárki átlopakodhatott a misszióba és gyilkolhatott. - Ugyan mi az ördögért? - Erre önnek kellene válaszolnia. Ha engem kérdeznek, én azt mondom, hogy igaza van Castelnuovónak: ön el akarta kergetni őket, hogy megkaphassa azt a munkát is, s ennek érdekében még a gyilkosságtól sem riadt vissza. Elterjesztette, hogy ellopták a műszereit. - Mi az, hogy elterjesztettem? Maga a tanúm rá... Vigye el a fene, ön jól tudja, hogy nem úgy van, ahogy mondja. Az atya széttárta a karját. - És ha tudom? Mit számít az? Mit javít az az ön megítélésén? Én egy naiv, hiszékeny pap vagyok, aki csak a jót látja az emberekben. Engem nagyon könnyen be lehet csapni. De majd az esküdtszék és a bíró rendbe teszi a dolgot. - Menjen a fenébe! Az atya biccentett és felállt. -Akkor hát... Mrs. CSattermole kinyújtotta a kezét, és megfogta az atya zakójának a szélét. - Kérem, atyám, maradjon még egy kicsit! - Mi a francnak? - bömbölte Cattermole. - Hogy helyrehozzam, amit te elbaltáztál, te emeletes barom!
89 - Szeretném tudni, Mrs. Cattermole - kérdezte fél perccel később az atya -, hogy amikor a víz alatt volt, és fojtogatni kezdték... nem tűnt fel önnek valami, ami segíthetne a támadója azonosításában? - Nem. Sajnos nem - mondta az asszony.
- És önnek, Mr. Cattermole? - Csak ön. Önt láttam magam előtt. Előtte akár lent is járhatott a vízben, és elkaphatta Nora nyakát. - Csakhogy nekem addig száraz volt a ruhám. Mr. Cattermole hallgatott. Úgy tűnt, hogy erre már emlékszik. Az atyának valóban száraz volt a ruhája. - Ismerték Donatella nővért? - tette fel a következő kérdést az atya. - Nem - felelte az asszony. - Fogalmunk sincs róla, kicsoda. Még most sincs. - Nem tudnak valamit Hua atya kapcsos könyvéről? - Semmit. Az atya mosolygott és felállt. - Tulajdonképpen ez lett volna minden. Most pedig, ha megbocsátanak... Mr. Cattermole biccentett, kinyitotta az ajtót és kirontott rajta. Az asszony a pap felé nyújtotta a kezét. - De azért nincs harag... atyám? Az atya elmosolyodott. - Miért lenne? Azt hiszem, valamennyiünket megviselték az események. Ahogy a tó felé közeledett, kezdtek összeállni a fejében a dolgok. Csak még az estét kellett megvárnia.
90 Amikor túl voltak a vacsorán, Santarcangeli kisétált a fához. Nézegette egy darabig a lombfát, felnézett a tetejére, aztán sóhajtva a kapuhoz sétált. Riordan atya már várta. A kapu melletti kőfalhoz támaszkodott, és a hátát melegítette a napsugaraktól meglangyosodott köveken. Amint megpillantotta Santarcangelit, barátságosan felé intett. - Ismeri ezt a gyógymódot? - Micsodát? - hökkent meg az atya. - A kerítéshez dőlést. Jót tesz reuma ellen. Maga még sosem dőlt kerítéshez? -Be kell valljam... - Hm. És miért nem? - Mert nekem nincs reumám.
- Majd lesz. Ezen a vidéken mindenki reumás. Én akkor kaptam, amikor kriptában laktam. - Úgy érti... beköltözött egy kriptába? - Muszáj volt. Oda nem mertek utánam jönni a nar-kókereskedők. Sajnos nagyon nedves volt a kripta. Két oldaláról víz csöpögött rám, még a koporsók is szétrohadtak tőle. Befeküdtem egy koporsó alá polcon nyugodott - az valamelyest megvédett tőle. Amikor aztán már azt hittem, megszokom odalent, egy éjszaka a koporsó felmondta a szolgálatot, szétesett; a darabjai, meg a fickó, aki benne volt, a nyakamba potyogott. Jó móka volt. - Képzelem. - És hogy milyen szagom lett tőle, te jó ég! Különben elhoztam Pirosszeműt. Az atya megdörzsölte a halántékát. - Kicsodát? - Pirosszeműt. - Nem lett volna szabad senkit idehoznia! - rémült meg az atya. Azonnal vigye vissza! - Feltétlenül szüksége lesz rá! Az atya egyetlen pillanat alatt megbánta, hogy az írek segítségét kérte. Összekutyulnak mindent, ő meg bottal ütheti Hua atya kapcsos bibliájának és a gyilkosnak a lába nyomát. - Ez akkor sem megy. Nincs hely számára, és azonnal feltűnne... Különben sem szeretném, ha idegenek avatkoznának be... - Márpedig tőle függ, hogy megtalálja-e, amit keres. - Hogy az ördögbe? - Ő megtalálja magának. - Ezt állította a kambodzsairól is. - Pirosszeműre is, és rá is szüksége lesz hamarosan. - Jól van - sóhajtotta az atya. - Szóljon neki, hogy jöjjön ide. Legalább hadd ismerkedjek meg vele. Hol van egyáltalán? - A bokor alatt - mondta Riordan, és egy holdfényben fürdő bokorra mutatott. -Mitcsinál... ott? -Vár. - Akkor szóljon neki... hogy is hívják? - Pirosszeműnek. - Mondja neki, hogy jöjjön ide. Riordan felnevetett. - Jönne ő, de ketrecben van. Az atya megtántorodott.
- Miben? Most Riordan atyán volt a csodálkozás sora. - Ketrecben. Miért, maga miben tartaná? Az atya a bokorhoz ugrott. Azonnal meg is találta a ketrecet. Lerántotta róla a törülközőt, amivel letakarták, aztán nagyot kiáltott. - Jézusom! Ez egy majom! - Miért? Mire gondolt? - kérdezte Riordan atya.
91 Riordan visszatette á törülközőt a ketrecre, majd az atyára pislogott. - Máris megszerette magát. Az atya a vigyorgó majompofára gondolt, aztán önkéntelenül is összerázkódott. - Én nem így láttam. - Pirosszemű nem mutatja ki azonnal az érzelmeit, de én megfigyeltem, hogy egyetlen pillanat alatt a szívébe zárta önt. - Hm. Van valami egyéb eredmény is, vagy csak a majom? Riordan felemelte a mutatóujját. - Nagyon kérem, ezt a szót ne emlegesse előtte. Mármint a majmot. Nem szereti. - Akkor mit mondjak neki? - Hívja a nevén! Pirosszemű. Ami pedig a kérdését illeti, jutottam bizonyos eredményre. Nem akarom fényezni magam, de nem volt egyszerű. Azt hiszem, megtaláltam a fickót. Sahtarcangeli atya felcsuklott a türelmetlenségtől. - Mondja már, kicsoda? Riordan azonban lehűtötte az izgalmát. - Várjon csak, nem ilyen egyszerű a dolog. Még nem vagyok egészen biztos benne. És a többiek sem. -Miféle... többiek? Riordan megvonta a vállát. - Csak nem gondolja, hogy egyedül böngésztem át a levéltárakat? Nekem Pirosszeműről kellett gondoskodnom. Figyeljen csak, Santarcangeli... volt magának valaha köze a francia titkosszolgálathoz? - A franciához? - hökkent meg az atya. - Dehogy volt! Miért kérdezi? -Akkor nincsenek közvetlen tapasztalatai. Hát nekem sikerült összejönnöm velük. Olyan tüskés, smirgli-fickókat még nem látott a
világ! Valamiért nem kedvelnek bennünket, papokat. Olyan foghegyről beszéltek velem, hogy felment bennem a pumpa. Legszívesebben szóltam volna Pirosszeműnek, hogy csináljon oda a szobájuk sarkába. Santarcangeli összeráncolta a homlokát. - Mi köze ehhez az ügyhöz a francia titkosszolgálatnak? - Csak annyi, hogy a kambodzsai misszióban dolgozott egy emberük... jobban mondva, asszonyuk. Az atya eltátotta a száját. - A misszióban... egy emberük? Kicsoda? - Kicsoda? Kicsoda? Nem tud mást kérdezni? Magát csak a személyek érdeklik, nem a folyamatok? Pedig azok sokkal érdekesebbek. Például, hogy mit keresett az a nő a misszióban? Santarcangeli lemondóan sóhajtott. - Nos, mit keresett? - Csak sejtéseim lehetnek róla. A világháború után összeomlott a francia gyarmatbirodalom, s a romjain önálló államok jöttek létre. Például Kambodzsa is. A franciák hazamentek ugyan, de az ügynökeiket azért ott hagyták. Első kézből szerettek volna értesülni róla, hogy mi történik volt gyarmataikon. Főleg, amikor ezek lassan, de biztosan kommunista befolyás alá kerültek. A vörös khmerek győzelme aztán fordulatot hozott Kambodzsa történelmében. A nagy mészárlás elől minden külföldinek menekülnie kellett. - Erről tudok - bólintott a türelmessé vált Santarcangeli. -A mi ügynökünknek is el kellett tűnnie. A franciák utasítására mint egyszerű nővér, társaival együtt ideköltözött Írországba. A franciák pihentették egy kicsit, majd időnként újabb feladatokkal bízták meg. A nővér ilyenkor egyszerűen lelépett. Elhagyta a rendházat, teljesítette a feladatot, amivel megbízták, azután visszajött. Tudta, hogy megbocsátanak neki. És ez így is történt. Az egyház mindig keblére öleli elveszített, majd megkerült bárányait. Santarcangeli fejében vadul zakatoltak a kerekek. Vajon ki lehet az? Ki lehet az? Ki lehet az? - Hogy végül is mi volt a nővér feladata, csak a franciák tudnák megmondani, bár talán már ők sem. Az évek elmossák az emlékeket. Főleg az ügynök halála után. Ilyenkor nagy, fekete pont került a mondat végére. - Úgy érti... az ügynök meghalt? - Tiszta sor - bólintott Riordan atya. -Mikor?
- Úgy három évvel ezelőtt. -Itt? - Itt. - És... hogy halt meg? Riordan elvigyorodott. - Maga kérdezi tőlem? De ha megkérdezte, hát illik válaszolnom rá. A nagy fára akasztotta fel magát. Bár nem mernék mérget venni rá, hogy nem gyilkolták-e meg. A titkosszolgálatnál valaki azt sejttette velem, hogy az ügynököt likvidálták. így kell mondani, nem? - Ophelia nővér! - tört ki Santarcangeliből. - Csak ő lehetett! - Te mondád, fiam! - bólintott Riordan atya.
92 A ketrec felől türelmetlen morgolódás zaja hallatszott. - Jól van, nemsokára kijöhetsz - vigasztalta Pirosszeműt Riordan atya. - Nem tudna mégiscsak elszállásolni bennünket? - Megpróbálom majd valahogy - türelmetlenkedett Santarcangeli. - Mi & helyzet Van den Berggel? Aki eladta a három kertész virágait? - Nos, a mi Van den Bergünk, hazatérte után Amszterdamban telepedett le. Továbbra is virágkertészettel foglalkozott. De nem ment neki igazán jól az üzlet. Több vállalkozása is befuccsolt. Ezért aztán áttelepült Latin-Amerikába. - Pontosan hova? - Venezuelába. Ez az utolsó nyom, amely fellelhető vele kapcsolatban. Elment az indiánok közé, belesüllyedt az őserdőbe. Előtte azt magyarázgatta mindenkinek, hogy olyan szegényen megy be az erdőbe, mint az apostolok, és olyan gazdagon jön ki belőle, mint Dárius király! - Sokan gondolták már ezt - biccentett az atya. - Elindultak, hogy megkeressék a pinheroákat vagy más törzset, aztán egyszer csak azt vették észre, hogy már ott aszalódik a fejük egy lándzsahegyen. Az őserdő nem a Trafalgar tér. - Nos, vele is hasonló történt. A fejét ugyan nem tudom, hogy lándzsavégre tűzték-e, ő maga mindenesetre felszívódott. És tudja, mit mondott, még mielőtt belemerült volna az őserdőbe? Hogy csak megfelelő alapanyag kell neki, és csodát csinál. - Hm. És ezt kinek mondta? - Mindenkinek, aki csak szóba állt vele a kocsmában.
- Zsákutca - törölgette meg az arcát az atya. - Ez az út nem vezet sehova. - Hát, maga tudja. Én csak segíteni próbálok. Santarcangeli hirtelen remegni kezdett, mint a nyárfalevél. - Jézusom! - nyögte. - Jézusom, segíts! Riordan atya, feledve a majmot, odaugrott hozzá, és átkarolta a vállát. - Valami baj van, atyám? Valami rosszat mondtam? - Megölik - nyögte az atya. - Meg fogják ölni! - Kicsodát? - kiáltott rá Riordan. - Miss Parkért - mondta remegő hangon az atya. -Oda kell mennem; hogy megnézzem, él-e még. Én ostoba, hogy erre nem gondoltam... Ó, én ostoba! Aztán máris rohant, hogy ha lehet, még megmentse Castelnuovo munkatársának az életét. Sajnos későn érkezett. Mire eljutott Miss Parker szobájáig, már nem volt miért sietnie. Miss Parkért az esti órákban meggyilkolták.
93 Amint belépett a nemrég tatarozott épületrészbe, azonnal látta, hogy történt valami. A munkások kisebb csoportokban a folyosón ácsorogtak, és halkan beszélgettek egymás között. Először O'Connor és Kennedy állta el az útját. - Hallotta, mi történt, atyám? - Mi... történt? - nyögte az atya. - Tényleg, nem hallotta? Miss Parker, a belső építészünk. .. öngyilkos lett, atyám. - Öngyilkos? - Ezt mondják. - Hogyan történt? - Mr. Chesterton fedezte fel, atyám. Kérdezni akart tőle valamit, kopogtatott a szobája ajtaján, de nem válaszolt neki senki. Azt hitte, Miss Parker már alszik, és el akart menni, de ekkor a huzat kinyitotta az ajtót. Kiderült, hogy Miss Parker nem csukta be, csupán behúzta maga mögött. Chesterton bement, és ő vette észre. -És... hova...
-A csillárra, atyám. Szerzett valahonnan egy kötelet, odahúzott a csillár alá egy széket, ráhurkolta a kampójára, a másik végét a nyakára, aztán lelépett a székről. Borzalmas, atyám. Az ajtóban Jenkins állította meg. - Hova, hova, atyám? - Megnézném a... halottat. Jenkins beszólt a félig nyitva hagyott ajtón. -Santarcangeli atya van itt. - Hát csak engedje be, Jenkins! Az atya belépett a szobába. A csilláron ekkor már nem függött senki, csupán a kötél. Alatta Hardy állt, olyan pillantásokat vetve a kötélre, mintha ő is fel akarná kötni vele magát. - Jó estét, atyám, jó, hogy jön! Hallotta, mi történt? Az atya szeme az ágyra tévedt, amelyen fehér lepedővel letakarva feküdt a halott. - Meg akarja nézni, atyám? Az atya biccentett. Hardy az ágyhoz lépett, és lehúzta róla a lepedőt. Santarcangeli elrebegett magában egy imát. Úgy gondolta, hogy amíg él, nem fogja elfelejteni a lány rémült tekintetét. - Öngyilkosság? - kérdezte Hardyt. Hardy felhorkant. - Majd ha a pingvinek piros sapkában járnak! Ezt a szegény lányt megölték. Elkapták és felkötötték. Nincs valami ötlete, hogy miért? - Egyelőre... váratlanul ért... Hardy megfogta az atya karját. - Most már biztos vagyok a dolgomban - mondta. -Nem lehet más az oka a gyilkosságoknak, csak az, hogy el akarják kergetni innen Mr. Castelnuovót. Kérem, atyám, jöjjön velem. - Hova? - kérdezte az atya. - Beszélünk Mr. Castelnuovóval. Mr. Castelnuovo az ágyán feküdt, Miss Craig ölében nyugtatva a fejét, míg Mr. Craig az ablaknál állt és a holdfényt bámulta. - Jöjjenek csak be, uraim - mondta, amikor a kopogtatásra hátrafordult, és megpillantotta a felügyelőt és az atyát az ajtóban. Már vártuk önöket. Rá sem fordítottam a kulcsot. - Ami nagyon helytelen - korholta Hardy. - Ugyan már, felügyelő - legyintett Craig. - Ami itt történik, azt mutatja, hogy akár egy egérlyukba is bebújhatnánk, ott sem érezhetnénk magunMt biztonságban. A gyilkos bárkit bármikor megölhet. - Azért én mégis arra kérem önt, hogy legyen óvatos. Mr. Castelnuovo... csak nem beteg?
- Semmiség, felügyelő - próbálta meg felemelni a fejét Casteiiiuovo, de aztán vissza is ejtette, mint aki rájött, hogy jolíb helyen van ott, ahol van. - Már kezdem megszokni, hogy naponta megölnek valakit a környezetemben. - Nagyon megrázta az eset? Castelnuovo Hardyra nézett, de nem válaszolt. - Na igen - morogta Hardy. - Na igen... természetesen. Azért megengedné, hogy feltegyek magának néhány kérdést? Castelnuovo felült és nagyot sóhajtott. - Természetesen... felügyelő. Elvégre az én alkalmazottam... volt. - Mióta állt az ön alkalmazásában, Mr. Castelnuovo? - Cirka egy éve. - Azt hittem, régebbi az ismeretségük. - Biztos összetéveszti valakivel. Miss Parker viszonylag új szerzemény volt. - Hogy került egyáltalán önhöz? - Egy régi üzletfelem ajánlotta. Hallotta, hogy belső építéázt keresejc. Miss Parker már dolgozott neki, és ő nagyon meg volt elégedve a munkájával. - Tett fel valaha is neki a magánéletére vonatkozó kérdéseket? - Nem én - intett nemet Castelnuovo. - Nem vagyok scientológus. Nálam a magánélet szent dolog. - Mesélt önnek valamit az előző munkahelyeiről? - Természetesen. Elvégre ez töltötte ki az állásinterjú felét. - Említette, hogy Latin-Amerikában is dolgozott? - Csak annyit, hogy ott élt egy ideig. Csak nem arra céloz, hogy valamilyen... törvénytelenségbe keveredett? Kábítószer vagy ilyesmi...? Nem olyannak ismertem. - Nem, dehogy - nyugtatta meg a felügyelő. - Azt sem említette, hogy a dzsungel mélyén élt, indiánok között? Erről különben én is csak nemrég értesültem. - Ezt sem. - Nem is lepődik meg rajta? Castelnuovo megvonta a vállát. - Van egy barátom, akivel egy napon azt közölte a tizennégy éves lánya, hogy másnap Grönlandra utazik. Megismerkedett egy grönlandi fiúval, egy eszkimóval, akinek van ott egy jégkunyhója. Ott fognak eztán élni, és ő rágja meg reggelente a csizmáit. - Tessék? - hökkent meg Hardy. - Mit rág meg? -A fiú csizmáit. A felügyelő elpirult.
- Ez valami... kétértelmű kifejezés? - Teljesen egyértelmű - mondta Castelnuovo. -A jégkunyhóban éjszakára mindenki lehúzza a csizmáját, és prémekbe burkolja be a lábát. Reggelre a csizma úgy megdermed, hogy nem lehet felhúzni. Az asszonyok dolga, hogy addig rágják a férfiak csizmáit, amíg meg nem puhulnak. A férj ekkor felhúzza, kezébe veszi a szigonyát, és halászni indul. - És... elment? Úgy értem, a lány? Castelnuovo bólintott. - El, de már vissza is tért. Most a Kalahári-sivatagban él egy busmannal. Én már semmin sem csodálkozom. -Miss Parkért... saját állítása szerint megszállta egy... mi is, atyám? - Kehu - mondta az atya. -Az mi? - Szellem. -Aha - mondta Castelnuovo. - Az kétségtelen, hogy az utóbbi időben furcsán viselkedett. Mintha félt volna valakitől... és kerülte az embereket. - Például kit? - Például engem is. Ne értsen félre, felügyelő, nem volt köztünk semmi, már csak Evelyn miatt sem lehetett volna, és különben sem az esetem, de korábban majd minden órában megjelent nálam, és kérdezett valamit az elképzeléseivel kapcsolatban. Négy napja viszont már nem jött. Ha véletlenül találkoztam vele... elfordította a fejét, és elment volna mellettem, ha meg nem szólítom. - Hm. Ez érdekes. És önök hogy voltak vele? Ez az önök Miss Craiget és Mr. Craiget jelentette. - Én sehogy - vonta meg a vállát Evelyn Craig. -Engem már eleve nem kedvelt. Igaz, nem is lett volna miért. Nem vagyok szakmabeli, velem nem lehet megbeszélni semmit. Talán féltékeny is volt rám egy kicsit, ki tudja? - És ön, Mr. Craig? Mr. Craig megrázta a fejét. - Jószerével nem is emlékszem rá. Nem nagyképűségből, de nem barátkozom Vennegor alkalmazottaival. Más az érdeklődési területünk. Különben is, ide csak elkísértem Vennegort, nem szándékoztam néhány napnál tovább itt tartózkodni... De könyörgöm, mi a fene az a kehu? - Egy szellem - ismételte az atya. - Mit csinál az a valaki, akit megszáll egy ilyen... izé?
- Nem tudom - mondta az atya. - Talán egy olyan cselekedetre készteti, amiket egyébként nem tenne meg. Craig lehajtotta a fejét, aztán felemelte. - Ugye, tudja, atyám, hogy mi lesz a következő kérdésem? Az atya bólintott. - Természetesen, Mr. Craig. Azt kérdezi majd, hogy elképzelhetőnek tartom-e, hogy a gyilkosságokat Miss Parker követte el a kehu nevében vagy utasítására. .- Elképzelhetőnek tartja, atya? Az atya habozott, aztán bólintott. - Elméletileg... természetesen... elképzelhetőnek.
94 Mr. Craig sóhajtott, és ő is leült Mr. Castelnuovo rgya szélére. - Ne gondolják, hogy nagyképű vagyok, és azt gondolom magamról, hogy én vagyok a legokosabb a világon, csak éppen... hallottam már nem egy ilyen esetről. A mentálisan betegek gyakran panaszkodnak, hogy hangokat hallanak, valaki utasításokat ad nekik. Néha olyasmiket is követel tőlük, amik ellenükre vannak ugyan, de mégis meg kell tenniük. Hajói értettem, Miss Parkernek is megvolt a maga szelleme... a micsoda is... kehuja. A kehu utasította, hogy öljön meg néhány embert. - És őt ki ölte meg? - kérdezte Hardy. -A kehu. Vagyis saját maga. Öngyilkos lett. - Én gyilkosságra gyanakszom - mondta Hardy. - Van rá bizonyítéka? - Konkrétan még nincs. - Néha cserbenhagynak bennünket a megérzéseink, felügyelő - rázta meg Craig hosszú, fekete üstökét. -Tudja, én pénzügyekkel foglalkozom, és tőzsdézem is. Néha biztos vagyok benne, hogy egyegy részvény ára felfelé mozdul, méghozzá alaposan, esküdni mernék rá... aztán a részvény zuhanni kezd. Én meg boldog vagyok, hogy nem vettem belőle, pedig ezer százalékig biztos voltam a megérzésemben. - Még ha el is fogadnám a feltételezését - mondta vonakodva a felügyelő -, van még megmagyarázni való éppen elég. - Hát ez az önök dolga. A rendőrségé. És talán Santarcangeli atyáé. Jól van, atyám?
- Jól - biccentett az atya. - Olyan furcsán néz maga elé. Az hittem, nem érzi jól magát. - Bocsánat, csak elgondolkodtam - mentegetőzött az atya. - Szabad tudnunk, hogy min? - kérdezte gúnyosan Hardy felügyelő. Az atya az utóbbi időben kissé sokat álmodozik - tette hozzá még csúfondárosabban. - Azon - mondta az atya -, hogy miért nem igaz, amit Mr. Craig állít, pedig úgy egyébként igencsak tetszetős az elmélete. -És mire jött rá? - Hogy nem lehet Miss Parker a gyilkos. - Ugyan miért nem? - Mert itt vannak a múmiák. - Ezt nem értem. - A múmiáknak kulcsszerepük van ebben a történetben. - De hiszen nem is múmiák - tárta szét a karját Mr. Craig. Próbababák. - Valaki valamiért mégiscsak idehozta őket. - Ez igaz. Ön szerint kicsoda? - Ez a kérdés - mondta az atya. - Ha ezt tudjuk, azt is tudjuk, ki a gyilkos. - Ez minden, atyám? - Nem minden - rázta meg a fejét az atya. - Még hiányzik a logikai láncból Hua atya kapcsos bibliája.
95 Amíg a többiek szótlanul az atyát bámulták, Mr. Castelnuovo kikászálódott Miss Craig öléből, lecsusszant az ágyról, és enyhén szédelegve felállt. Két tenyere közé szorította a fejét, és az ajtó felé indult. Miss Craig rémülten felkiáltott és utána ugrott. - Istenem, Vennegor, csak nincs valami bajod? Castelnuovo igyekezett erősnek mutatkozni. -Nincs, szívem... egyáltalán... csak friss levegőre lenne szükségem. Elvégre kedveltem azt a szegény lányt, és... annyira megviselt. Azonnal visszajövök, csak egy perc... két perc... kérem, hagyjanak egy kicsit. Kiment a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót. Néhány másodpercnyi csend után Hardy felügyelő szólalt meg.
- Nem kellene... utána mennünk? Miss Craig erőteljesen megrázta a fejét. - Nem... felügyelő úr. Tüstént visszatér. Két perc a levegőn, és már rendbe is jön. Nem szereti, ha ilyenkor... zavarják. - Remélem, nem csinál ostobaságot. - Ugyan már! Vennegorba nem bújt kehu. Hardy már éppen azon volt, hogy a többiek ellenkezése dacára is kimegy a folyosóra és megnézi, hogy nem történt-e baja Castelnuovónak, amikor kinyílott az ajtó, és betámolygott rajta a férfi. Enyhén tántorgott csak, a szemei viszont nagyra tágultak, amit nem okozhatott más, csak a rémület. - Jézusom, Vennegor! - ugrott hozzá Mrs. Craig. - Mi történt, szívem? Jól vagy, szívem? Castelnuovo lihegett, és a csukott ajtó felé bökdösött a mutatóujjával. -Ott... Ott! Hardy egyetlen lépéssel az ajtónál termett. Feltépte és kinézett rajta a folyosóra. - Kicsoda? - ordította aztán a háta mögé. - Kicsoda, Mr. Castelnuovo? Mr. Castelnuovo eközben megnyugodott, ami talán Miss Craig simogatásának is köszönhető volt. - Ott... volt - nyögte némiképpen lecsillapodva. -Ott láttam... - Múmiát? - förmedt rá Jenkins őrmester. Mr. Castelnuovo megrázta a fejét. - Nem... nem. Volt egy iskolatársam... Félix Rior-dan... később misszionáriusnak ment Afrikába. - Mi van vele? - Őt... láttam odakint a folyosón. Egyenesen felém jött... mosolygott és.. .köszönt. -És? - Hát... visszaköszöntem neki. Pedig azt hallottam, hogy meghalt. De ez még... nem minden. - Mit látott még? - Hát... ahogy felém jött... láttam, hogy egy majom ül a vállán, és... egy kapucnis törpe lohol a nyomában. - Tiszta sor - bólintott Hardy felügyelő. - Látomás. - A valóság mozaikképéből összerakva - tette hozzá tudálékosan Jenkins őrmester. - Ön mit nevet, atyám? - Semmi, semmi - dünnyögte Santarcangeli -, csak az orromat csavargatja valami.
Mire ő is kinézhetett a folyosóra, Riordan atyának már csak a hűlt helyét találta. És valamit a folyosón, ami majomszarra emlékeztette.
96 Amikor megtalálta Riordan atyát, akkor gondolt rá először, hogy az atya talán nem teljesen normális. Vagy ha az is, mindenképpen furcsa szokásokkal van megáldva. Az atya ugyanis a tó partján ült és a lábát mosta a tóban. Csak a hangjáról ismerte meg, különben meg nem mondta volna, hogy Riordan az. Riordan atya ezen a reggelen nem volt Riordan atya. Hogy éppen ki volt, azt csak nehezen lehetett volna megmondani. Ha nem lett volna megtermett figura, talán mitológiai törpére emlékeztetett volna. Hosszú szakálla a derekáig ért, felsőtestét piros csíkos póló, az alsót pedig skót szoknya takarta. Santarcangeli meghökkent, és csak akkor mert megszólalni, amikor Riordan halk dünnyögéséből rájött, hogy valóban ő az. - Ön az... Riordan atya? - nyögte. - Hát ha ön Santarcangeli, akkor én vagyok. - Mit csinál... itt? - Lábat mosok - mondta Riordan atya. - Aki egy majommal alszik, annak néha lábat kell mosnia. - És ez az öltözék? - Ez az álruhám - mondta. - Jézusom! - háborgott Santarcangeli. - Hogy jutott eszébe? Maga halomra dönti minden tervemet. - Ellenkezőleg - mosolygott Riordan. - így nem vagyok feltűnő. - Nem feltűnő? - hökkent meg Santarcangeli. - Magánál feltűnőbb már az sem lenne, ha a fák kézen fogva sétálni indulnának a kertben. - Néha a feltűnő a hihető. - Ezt meg hogy érti? - Tudja, hány emberrel találkoztam hajnal óta? Majd mindenkivel. Mindenki megkérdezte tőlem, hogy ki vagyok, mire azt mondtam nekik, hogy Whiterockból jöttem, és csak sétálgatok egy kicsit. - Mi van Whiterockban? - Elmegyógyintézet. Vannak ott olyan ápoltak is, akik napközben kijárnak sétálni, ám este rendesen hazatérnek. Mindenki azt hiszi,
hogy én is ilyen vagyok. Mr. Cattermole még azt is megengedte, hogy a telefonját használjam. - Maga aztán nem semmi, atyám. - Inkább arra figyeljen, amit mondok. A már említett Mr. Cattermole szívességéből hosszas beszélgetést folytattam egy bizonyos Van Boeyten atyával. -És? - Nos, az ön gyanúja tökéletesen beigazolódott. - Amennyiben? - fogta el az izgalom az atyát. - Van Boeytennek sikerült a nyomára bukkannia. Nem volt könnyű, de az atya olyan, mint a buldog. Ha egyszer szimatot kap, nem lehet eltéríteni a nyomtól. Szóval, beleásta magát mindenféle nyilvántartókba, és megtalálta a fickót. - Jézusom! - Az atya érezte, hogy olyan izgalom fogja el, amilyen csak akkor szokta, ha egy nehéz ügy a végéhez közeledett. - Mondja már, atyám! Riordan atya szemrehányón nézett rá. - Nekem is az az elvem, atyám, mint a néhai Cassini bíboros úrnak. Ő szokta volt mondogatni, hogy berúgatni hagyom magam, de sürgetni nem. így vagyok vele én is. Az atya erre meg sem mukkant. Riordan dünnyögött valamit, majd folytatta a szövegét. - Nos, kiderítette, hogy elváltak az útjaik. Az idősebb úgy lerázta magáról, mint kutya a bolhát, és Dél-Amerikába ment. Ott aztán felszívódott az őserdőben. - Venezuelában? - Pontosan. Az ottani rendőrségnek vannak bizonyos feljegyzései egy verekedésről, amelyben ő is részt vett. Aztán bevette magát a dzsungelbe. -És? - Kész. Nincs tovább. Senki nem tudja, mi lett vele. - Hm. És a másik? - Nevet változtatott. Az atya a fejéhez kapott. - Csaknem...? Riordan félrehajtotta derékig érő álszakállát, és beleköpött a tóba. - De bizony, atyám, de bizony. Méghozzá hivatalosan változtatott nevet. Majd egy kábítószer-ügy miatt néhány hónapra sittre vágták. - Ettől kezdve... követhető az útja?
- Úgy van, atyám. Ő is Dél-Amerikába ment. -És ő is...? - Az indiánok közé. Az őserdőbe. - De... miért? - Nyilván azt hitte, hogy van a másiknál valami, ami őt is gazdaggá teheti. - De nem így volt. - Csakhogy ő ezt nem tudhatta. - Mit gondol, mi történt az indiánok között? Riordan atya befejezte a lábmosást, és Santarcangeli őszinte meglepetésére a szakállával kezdte törölgetni a lábát. - Feltehetően megtalálta, és kérdőre vonta. Talán azért is, hogy magára hagyta, azért viszont mindenképpen, hogy egy fillér nélkül hagyta magára. Hogy az őserdőben mi történhetett, senki nem tudja. Őszintén szólva, azt hiszem, hogy felsegítette a másikat a mennyországba. Legyünk optimisták, hogy oda. -Megölte? - Elképzelhető. - De miért? Bosszúból? - Inkább elkeseredettségből. Elvégre a másikkal való találkozás tönkretette az álmait. Hányszor ábrándozhatott róla, hogy megtalálja, akit keres, és az őt gazdaggá teszi. Annak a segítségével. - Hua atya bibliájára gondol? - Mi másra gondolhatnék? Csakhogy kiderült, hogy ez a valami, a biblia, nem is létezik. Vagy ha létezik is, nincs nála. Feltehető, hogy dühében megölte... a másikat. - Bizonyára így lehetett - bólintott Santarcangeli. - Azután visszatért a civilizációba, és ismét csak a fantomkönyv nyomába vetette magát. Azt az utat, amely az őserdőbe vezette, kudarcnak nyilvánította. Immár másik úton indult el. -Azon, amelyik a misszióba vezette. - Úgy van. És most itt van, és megpróbálja megkaparintani vágyai tárgyát. - Riordan atya levette a szakállát és a nádszálakra terítette. Utálom, amikor nedves a szakállam. Szóval, felkészült atyám? -Aharcra gondol? Riordan atya megrázta a fejét. - Nem, atyám. A halálra.
97 Santarcangeli először a főnökasszonyt kereste fel. Be-nedicta nővér ezúttal nem volt feldúlt állapotban, nem volt ideges, fáradtan ült a szobájában és olyan homályos volt a tekintete, mint őszi fagyban az ablak. Az atya arra gondolt, hogyha jobban a szemébe nézne, talán még jégvirágokat is látna benne. - Mit akar... atyám? - kérdezte közömbös hangon. Az atya összedörzsölte a tenyerét. -Azt hiszem, kész. A főnökasszony csak icipicit emelte fel a fejét. - Mi kész? Öfa? - Megfejtettem a rejtvényt. - Azaz? - Tudom, ki a gyilkos, és mire megy ki a játék. - Ki a gyilkos, és mire megy ki a játék? - Ezt sajnos egyelőre nem mondhatom meg. - Mindjárt gondoltam - bólintott a főnökasszony. -Akkor most mi lesz? - Bizonyítékra van szükségem. - Értem. - Ma délután megszerzem a bizonyítékokat. A főnökasszony szomorúan elmosolyodott. - Csak úgy? - Isten segedelmével - mondta az atya. - Na, így már valamivel jobban állunk - sóhajtotta a főnökasszony. Ne vegye szívére, atyám, de az az érzésem, hogy önnek már az is kevés lenne, ha az Isten támogatná. Jó is, hogy itt van, legalább közölhetem önnel, hogy holnap reggel el kell hagynia a misz-sziót. - Beszélt Villafranca bíborossal? - Beszéltem. A bíboros úr megérti a problémáimat, és visszarendeli önt. Holnap reggeli hatállyal. Remélem, nem lepődött meg? Az atya nem lepődött meg. Hogy is lepődött volna meg, amikor maga üzent Riordannal Villafranca bíborosnak. A bíboros csak az ő utasításait követte. - Akar még valamit mondani, atyám? - Talán csak annyit, hogy tudom, micsoda Hua atya kapcsos bibliája. - Igazán? Remélem, nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy én is tudom. Egy legenda, semmi más.
- Szerintem a valóságban is létezik. - És akkor mi van? - Miatta történik minden szörnyűség. Valaki meg akarja szerezni magának. - Értem. És miért? - Tudja, atyám, hogy mi az a csintamáni? - Nem én. - Minden kívánságot kielégítő drágakő az indiai mitológiában. Hua atya bibliája is ilyen drágakő. Ezért is akarják egyesek megszerezni minden áron. A főnökasszony arcán mintha halvány érdeklődésféle futott volna át. -Azt mondja, létezik? - Azt. - Azt mondja, tudja, hol van? - Tudom. - És mit mond még? - Hogy ma éjszaka, ha óhajtja, a kezébe adom. A főnökasszony furcsa pillantást vetett rá. - Ha csak addig meg nem ölik, atya. Santarcangeli bólintott. - Igen, anyám. Ha csak addig meg nem ölnek.
98 Az atya már napok óta nem látta Khieu apót, ezért kissé meg is hökkent, amikor észrevette a fa ágán. Ott gubbasztott, mintha rá várt volna. - Hé! - kiáltott az atyára, amikor észrevette. - Gyere ide... hozzám. Santarcangeli irányt váltott és a fához sétált. - Pheng volt - mondta ekkor Khieu apó franciául. -Pheng tette! - Mit? - kérdezte az atya. A kisöreg villámgyorsan megfordult az ágon. Felrántotta az ingét, és megmutatta Santarcangelinek a hátát. Az atya hátrahőkölt. Akis ember hátán vékony, véres csíkok húzódtak: ostor vagy veszsző nyomai. Esetleg késpengéé. - Pheng. Ő tette! Az atya összeszorította a száját. Látott ő már ennél cifrábbakat is, de a szívét most mintha minden eddiginél jobban szorongatta volna a fájdalom.
- Hol van... Pheng? A kisöreg visszafordult, és legyintett egyet. - Meghalt. Pheng meghalt. Azt mondják. - És mégis ő tette? - Ő. Pheng. - Úgy érted... a szelleme? - Pheng maga. Ő tette. Tudni akarja, hol van. - De te nem árultad el neki? Khieu apó felnevetett. - De nem ám. Fel fogom építeni! - Lim hol van? A kis öreg a füléhez kapta a kezét, és megmerevedett a teste az ágon. - Hallod? Itt vannak. Eljöttek értem. Vissza akarnak vinni... de én nem megyek. Pheng megígérte, soha nem kell visszamennem, ha odaadom neki. De én nem adom oda. És neked sem adom. Ha el akarod venni, beléd szúrom a tűt, és mehetsz... mehetsz... Felugrott az ágon, és beleveszett a lombok közé. Az atya felnézett a fára. Nem messze tőle egy fészek hintázott, mintha szövőmadarak fészke lett volna. Vagy karácsonyfadísz. Érte nyúlt, és megütögette az alját. Egy kis templommakett és egy sárgarépa hullott le elé a fűre. Az atya bólintott, és nem kis nehézségek árán visszatuszkolta őket a fészekbe. Már tudta, milyen célt szolgál mind a kettő.
99 Tom ezúttal is nyugodtan fogadta az atyát. Az atya maga mögé pislogott, de nem látta Timet. - Hogy van, atyám? - kérdezte Tom. - Remélem, nem esett baja? - Miért esett volna? -Attól tartok, hamarosan nem marad élő ember odaát. Miért ölték meg azt a szerencsétlen nőt? - Amiért a többieket. - Puff neki! Ezt aztán jól megmagyarázta. Szóval, önnek sejtelme sincs róla? - Ezt ki mondta? - Ahogy elnézem... Az atya kihúzta magát. - Nem tud maga semmit, Tom. Megfejtettem a rejtvényt!
- Az meg mi a fene? - Tudom, ki a gyilkos. - Tényleg? - Szart sem tud ez - hallotta hirtelen Tim hangját egy közeli fa mögül. - Csak játssza az eszét. - Pedig tudom. Tom összeráncolta a homlokát. - És most... mit akar tenni? - Beszélni szeretnék Mr. Cattermole-lal. - Ismét? - Nem tehetem? - De megteheti - bólintott Tom. - Mr. Cattermole ismét utasított, hogy ezután mindig engedjük önt hozzá. Ha óhajtja, mehet, atyám. - Egyszer megöllek, te rohadék! - hallotta ismét Tim hangját az atya. Nem is sokára. Az atya megtorpant. - Mi a csoda ez? Errefelé beszélnek a fák? Tom, hogy megelőzze a balhét, enyhén megtaszította Santarcangelit. - Menjen már, atyám. A saját érdekében. - Nem éred meg a holnap reggelt! Az atya csípőre tette a kezét. - Ezt vegyem fenyegetésnek? Tom hangja panaszos volt, mint az anyját vesztett őzgidáé. - Miért nem megy már, atyám? Miért keresi magának a bajt? Az atya Tómhoz fordult. - Mit gondol, Tom: ön és Tim elbírnának egy tőzeggel teli üveghengert? Tom mjátha elsápadt volna. - Miré céloz, atya? Nem értem, miről beszél. - Tim sem érti? Csend volt a fa mögött, nagy csend. - Hát azért - mondta az atya. Aztán elindult a lakókocsik felé. Immár biztos volt benne, hogy a két fickó is látta a múmiákat.
100 Mrs. és Mr. Cattermole olyan mosolyogva fogadták, mintha nem is lett volna soha semmilyen konfliktus közöttük. - Örülök, hogy erre járt, atya, és benézett hozzánk -örvendezett Mrs. Cattermole. Az atya akárhogy is figyelt, nem érzett gúnyt a hangján. Hogy van? Az atya bólintott. - Most már egyre jobban. - Csak nem volt beteg? - érdeklődött Mr. Cattermole. - Ideges voltam és csalódott - sóhajtotta az atya. - Hát, örülök, hogy meggyógyult.. Az atya mosolygott. - Nem is kérdezik, hogy mitől gyógyultam meg? - Dehogynem, atyám. Elmesélné? Az atya előrehajolt a székén. - Megtaláltam, amit kerestem. - Hm. És... mit keresett? Az atya tovább mosolygott. - Egy bizonyos Hua atya kapcsos bibliáját. - Ezt már említette egyszer. Mi az ördög az? Az atya nem válaszolt. Folytatta tovább a beszámolóját. - Van valami, ami még ennél is jobban izgatott. Képzeljenek el egy termet... amelyben múmiák vannak elhelyezve üveghengerekben. Az üveghengerekben tőzegláp is van, úgyhogy nem könynyű megemelni őket. Ám valaki mégiscsak megemelte. Néha kicserélgette egymással a hengereket. - És... miért mondja el ezt nekünk? - Mivel rájöttem, ki cserélgette ki őket. - Csak nem azt akarja mondani, hogy Nora és én... - Ugyan, dehogy. De nem is fontos, hogy ki volt a cserélgető. Sokkal fontosabb, hogy miért? De most már tudom. - Hm. És miért? - Hogy azok, akik a múmiákat odavitték, kapjanak frászt tőle. - De hát azok a múmiák nem is múmiák! -Akkor ezt még nem tudta senki. Kivéve azt, aki elkészítette a hengereket. - Mr. Castelnuovo? - Nem hiszem. Ő is azt hitte, hogy a múmiák igaziak. - Akkor végképp nem értek semmit. Végül is, mire jött rá, atyám? -Arra, hogy az, aki kicserélgette a múmiákat, és felfedezte a mindaddig ismeretlen átjárót, képes volt rá, hogy észrevétlenül átlopózzon a misszió területére és megöljön bárkit.
- Ismét csak felteszem a kérdést: rám és Nórára gondol? - Ugyan már, Mr. Cattermole. Más is tudhatott a járatról. - Az embereim közül... valaki? Santarcangeli mosolygott. - Este a tó partján leszek. Rakok egy kis tüzet. Remélem, nem zavarja önöket a fénye. Cattermole megfogta az atya karját. - Mondja, atyám... nem fél attól, hogy megölik? - Isten velem van - mondta az atya. Azt már csak gondolatban tette hozzá, hogy és a botom is.
101 O'Connor és Kennedy éppen ládákat pakoltak le egy teherautóról, amikor az atya felbukkant a látóhatáron. Kennedy pillantotta meg elsőnek. Rászisszentett O'Con-norra. - Itt az atya. - Vajon mit akarhat? - Talán csak sétál. - Az atya sokat sétál. - Aki sokat sétál, bajba kerülhet - mondta Kennedy. - Nekem is feltűnt már, hogy mindig ott jár, ahol történik valami. - Mit akarsz ezzel mondani? - Hogy nem tudom, nem miatta történnek-e itt a dolgok? -A halottakra gondolsz? - A gyilkosságokra. - Csak nem tételezed fel, hogy ő gyilkol? - Hallottál már valaha az inkvizícióról? - Ember, az nem mostanában volt. Santarcangeli biztos volt benne, hogy azok ketten róla beszélgetnek. Úgy összedugták a fejüket, mint a kiscsirkék. - Mi a helyzet, atyám? - kérdezte O'Connor, ahogy az atya hallótávolságba ért. - Egészségügyi séta? - Á, csak gondolkodom - morogta az atya. - Hallotta, mi történt Miss Parkerral? Az atya mélyet sóhajtott. - Hardy felügyelő szerint... lehet, hogy öngyilkos lett. De az is lehet, hogy... megölték. A két férfi összenézett.
- Ön szerint normális dolog ez, atyám? Egy missziósházban, ahol szent életű nővérek élnek... egyszer csak gyilkolni kezd valaki. Normális dolog ez? - Semmiképpen sem az - tiltakozott az atya. -Akkor meg miért történik mindez? Múmiák, szellemek, a franc se tudja, milyen túlvilági lények. Ez az utolsó teherautó, atyám, amit itt lepakolunk. Jobb, ha tőlünk tudja meg. - Ezt hogy értsem? - Elhúzunk innen, atyám. Amilyen gyorsan csak lehet. Már csak az éjszaka miatt is. - Miért? Mi történt az éjszaka? - tudakolta az atya. O'Connor köpött egyet a tó felé. - Az, hogy éjszakára nyitva hagytuk az ablakot. És hajnaltájt, amikor éppen csak világosodni kezdett, mire ébredtem, atyám? - Mire? - kérdezte az atya rosszat sejtve. -Arra, atyám, hogy ül valaki a hasamon és egy kést szorongat a kezében. - Kést? - rémült meg az atya. - A saját késemet, amit biztonság kedvéért tettem az ágyam mellé. - Ki ült a... hasán? - Hát ez az, atyám, hogy ki a franc ült a hasamon? Ha a trópusokon lennénk, azt mondanám, egy majom. Atyám, hogy annak hogyan villogott a szeme! Sőt, nemcsak villogott, hanem vörös volt, mint a parázs. És rám vicsorgott. Atyám, ha nem kellett volna már este kimennem, alighanem be is csináltam volna. - Nem semmi - mondta az atya. - De ez még nem minden, atyám. Jó, tegyük fel, hogy ez a szörnyszülött egy majom volt, bár ezzel kapcsolatban azért vannak kétségeink. Kennedy egyáltalán nem majomnak látta. Igaz, Patrick? - Egyáltalán nem - erősítette meg Kennedy. - Én nagyon is démonnak láttam. -Mint mondottam, atyám, ez még mind semmi. Mert egyszer csak nyílott az ajtó. Este ki kellett mennem, és úgy látszik, nem zártam be. Bejött az ajtón egy szellem... merthogy az volt, atyám, ahhoz kétség sem férhet. Magas volt, mint a szellemek általában. Atyám, ha hisz:, ha nem: felül csíkos tengerésztrikó volt rajta, alul meg skót szoknya. Még jó, hogy duda nem volt nála. A szakálla éppen a derekáig ért a fickónak. Bejött, elkapta a szellemet a nyakánál fogva, és a vállára
ültette. Képzelje el atyám: felül majom, alul skót szoknya. Aztán hirtelen a szakállához nyúlt és levette. Képzelje, atyám, egyszerűen csak leakasztotta a szakállát, mint ahogy a szárítókötélről akasztanak le egy gatyát. Leakasztotta, megtörölgette vele a homlokát, majd visszaakasztotta. A szakáll meg visszanőtt a helyére. És ezt Kennedy is látta. - Láttam bizony - erősítette meg Kennedy. - Szakasztott úgy volt, ahogy Sean mondja. - Szóval, atyám, egy szó, mint száz: az a helyzet, hogy úgy döntöttünk, vesszük a kalapunkat, és odébb állunk. Nagyon kedveljük Mr. Gastelnuovót, és bármikor szívesen együtt dolgozunk vele, de innen lelépünk. Nem szeretnék a saját holttestem felett keseregni. - Rakok ma este egy kis tüzet a tó partján - mondta az atya. - Ha arra járnak, szívesen látom magukat. - Hozzunk valamit? - kérdezte O'Connor. - Egy nyelet italra gondoltam. - Én viszem a szendvicseket - mondta az atya. - Halas is lesz? - érdeklődött Kennedy. Az atya hirtelen a homlokára ütött. - Majdnem elfelejtettem valamit. Mit szólnak hozzá: sikerült megtalálnom Hua atya kapcsos bibliáját. -Hol? - Egy... rejtekhelyen volt. - Hát ez érdekes - mondta O'Connor. - Csak aztán vigyázzon rá, atyám, hogy el ne vegyék magától. Ha rám hallgat, még a délutáni sziesztánál is becsukja az ablakát. Az atya csak akkor fordult vissza, amikor a fák árnyékába ért. A két férfi összehúzott szemmel bámult utána.
102 Az atya először Mr. Bosst pillantotta meg. Hirtelenjében azt hitte, hogy varázsvesszőt tart a kezében, de aztán, ahogy közelebb ért hozzá, rájött, hogy csak egy pohár vizet. Amint megpillantotta az atyát, megtorpant. - Jó napot, atyám.
Közben úgy felhúzta malacorrát, hogy az atyának nevetni támadt volna tőle kedve, ha nem lett volna mögötte néhány éjszaka, amelyek egyáltalán nem voltak nevetésre ingerlők. - Hogy van, Mr. Boss? Mr. Boss bólintott. - Én jól. Kösz. - Vizet visz valakinek? - érdeklődött az atya. - Vagy a rizsföldet öntözi? - Alfnak viszem - mondta Boss. - Pótolnia kell valamivel a könnyeit. Alf totálra kiborult, atyám. Még soha nem láttam ilyennek. - Miért? Mit csinál? - Sír. - Sír? - Ahogy mondom. Sőt bőg, zokog, hisztériázik. Tökéletesen ki van ütve. Majd hirtelen rendbe jön, nekikezd valaminek, csinálja egy-két óra hosszat, aztán ismét rájön a sírás. Tisztára be van golyózva. Azt állítja, hogy a lelkén szárad valakinek a halála. - Máskor is előfordult már ilyesmi vele? -Amióta ismerem, még soha. Pedig nem tegnap volt, hogy megismerkedtünk. - Ön mire gondol, Mr. Boss? -Azt hiszem, be van csinálva, hogy megölik. - Nem említette, hogy kinek a halála miatt érez felelősséget? - Konkrétan nem, de hát ki miatt érezhetné? Azt hiszem, úgy gondolja, hogy ha azzal, hogy idejöttünk, és belekezdtünk az átépítésbe, utat nyitottunk a gonosznak. Megnézi, atyám? Itt pihen a bokrok között. Mr. Chesterton mérnök valóban a bokrok között pihent. Hosszú gólyalábait kinyújtva éppen egy szállongó lepkét nézett. - Látja, atyám? - kérdezte elcsukló hangon, amikor az atya feltűnt a láthatáron. - Mit? - kérdezte az atya. -A lepkét. Ilyen az élet is. Az egyik pillanatban még gyönyörködünk benne, a másikban aztán már el is röppent, így van ez, atyám. Térdére hajtotta a fejét, és sírva fakadt. Boss az atyára pislogott, és felvonta a vállát. - Itt a víz, Alf. Chesterton elvette a poharat, és egyetlen hajtásra kiitta. Közben folytak a könnyei. - Holnap elviszem - mondta Boss. - Nincs értelme, hogy itt maradjunk. Ő már úgysem tudna felelősségteljes munkát végezni... és
attól tartok, hogy jómagam sem. Castelnuovónak be kell látnia, hogy amíg nem rendeződnek a dolgok, le kell állítania a munkát. És ön, atyám? Santarcangeli felvillantott egy futó kis mosolyt. - Én még maradok egy kicsit. Találtam egy könyvet, ami érdekel, csak még azt nem tudom, mit kezdjek vele. - Egy... könyvet? - hökkent meg Boss. Az atya úgy látta, mintha Chesterton is felkapná a fejét. - Hua atya kapcsos bibliáját. Nos, mit szólnak hozzá? - Az mi? - kérdezte Boss. - Este kiülök a tó partjára - mondta az atya. - Búcsúestet tartok, mert azért lassacskán én is eltávozom. Ha van kedvük, sétáljanak arra. - Ha még életben leszünk - sóhajtotta Mr. Boss. - És ha ön is életben lesz, atyám - mondta a hirtelen magához tért Chesterton élesre váltó hangon. - Igen - morogta az atya. - Ha még életben leszek.
103 A délután azzal telt, hogy az atya előkészítette a terepet. Méghozzá a főnökasszony engedélyével. Pedig Benedicta nővér nem volt valami barátságos hozzá. Hellyel sem kínálta, és még egy halvány mosolyt sem villantott felé. Úgy nézett rá, ahogy a királyi főhó-hér nézhetett Boleyn Annára. - Mit akar már megint, atyám? - kérdezte nem is leplezve a türelmetlenségét. - Búcsúzni jöttem - mondta az atya. - Rendben van, atyám - biccentett Benedicta nővér. - Úgy veszem, hogy ez megtörtént. - És utoljára még szeretnék kérni öntől valamit. - Bármit - biccentett a főnökasszony. - Csak azt ne kérje, hogy hosszabbítsam meg az itt tartózkodását. - Ó, egyáltalán nem erről van szó - tiltakozott az atya. - Csupán szeretnék egy kis tüzet rakni a tó partján. És ehhez fára van szükségem. A főnökasszony értetlenül nézett rá. - Hasogassak talán önnek fát? - Ezt megoldom magam is - mosolygott az atya. -Csupán az engedélyéért esedezem.
- Megkapja - biccentett nagyvonalúan Benedicta nővér. - Különben hogy képzeli a dolgot? - Török a fákról száraz gallyat. Természetesen csak akkor, ha hozzájárul. - Csak ne csináljon nagy szemetet - emelte fel a mutatóujját a főnökasszony. - És... nem bánnám, ha ön is eljönne. A főnökasszony lelkén langyos hullám futott át. Fogalma sem volt, miért, de valamiért megsajnálta Santar-cangelit. Vigye el a fene, talán kedvesebb is lehetett volna hozzá. Igaz, hogy tele van vele a hátizsákja, de azért mégiscsak egy ügyért munkálkodnak, még akkor is, ha a legendás ördögűzőnek kikiáltott pap nem más, mint egy rakás szerencsétlenség. Hál' istennek, órák kérdése csupán, és megszabadul tőle. - Majd meglátom - mondta immár kevésbé ridegen. -Ha időm engedi... - Köszönöm, anyám. Santarcangeli biztos volt benne, hogy Benedicta nővér ott lesz a tűznél.
104 Bár engedélyt nem kért rá, bekukkantott a konyhába. Felvágott néhány kenyeret, megkente őket ezzel-azzal, belerakta a szendvicseket egy kosárba, és néhány palack vizet is tett melléjük. Mindezt felvitte a szobájába, aztán nekiállt a fagyűjtésnek. Ellentétben azzal, amit a fonökasz-szonynak ígért, hogy tudniillik csupán száraz gallyakat tör le a fákról, jó néhány élő ágat is levágott. Kissé megfarigcsálta őket a késével, majd lerakta a száraz ágak mellé. Már igencsak lefelé bandukolt a nap az égről, amikor bekopogott Vennegor Castelnuovo szobájába. A kopogtatásra Miss Craig nyitott ajtót. Az atya úgy látta, hogy vörös a szeme. Nem gondolhatott egyébre, minthogy a sírástól az. - Bocsásson meg, Miss Craig, hogy zavarom - kezdte, amikor a lány kilépett a folyosóra. - Tudom, hogy talán nem ez a legjobb alkalom... - Hallgatom, atyám. - Mr. Castelnuovóval szeretnék néhány szót váltani. Miss Craig szeméből kibuggyant két könnycsepp. - Eltűnt, atyám.
- Hogyhogy eltűnt? - hökkent meg az atya. - John és egy zsaru órák óta keresi. - Hát... ez igen sajnálatos. Megkérdezhetem, hogy mi a szándékuk a továbbiakban? - Elmegyünk innen, atyám. Mi mást tehetnénk? Már megbeszéltük Hardy felügyelővel. Vennegor... lelépett. Talán jobb is így. Mi miért maradnánk? Az atya neki is elmondta, hogy este gyújt egy kis tüzet a tó partján. És ha nincs ellenükre, szívesen látja Miss Craiget a testvérével együtt. És természetesen Mr. Cas-telnuovót is, ha addigra előkerülne. - Hát, ha lesz erőm hozzá, én ott leszek. Az atya biccentett és távozott. Lassan felragyogtak az első csillagok az égen.
105 Az atya feltornyozta az ágakat, és meggyújtotta őket. A tűz füstöt okádva fellobogott. Mintha csak ez lett volna a jel, megmozdultak a fák ágai és Hardy felügyelő sétált ki közülük. Mögötte Jen-kins őrmester és egy rendőr. A tó tükre mintha lángot vetett volna. A vízen úszó csillagok között füstös lángnyelvek csapkodtak. - Jó estét, atyám! - köszöntötte az atyát a felügyelő. - Nem vagyok biztos benne, hogy hivatalos vagyok-e a búcsúestjére... - Természetesen, felügyelő. Nem hívtam volna meg? - Őszintén szólva már nem emlékszem rá. Arra sem, hogy kitől hallottam róla. - Kerüljenek közelebb! Hardy, Jenkins és a rendőr közelebb lépkedtek. Hardy megállt, csípőre tette a kezét, és a tűzre bámult. - Ezt maga csinálta, atyám? - Én - mondta Santarcangeli büszkén. - Rakott már valaha tábortüzet? - Egyszer. Cserkészkoromban. - Látszik. Hozza rendbe, Jenkins! Jenkins őrmester nem csinált nagy hűhót, csupán egykét ágat cserélt meg; a vastagabbakat alulra tette, a vékonyabbakat felülre, egyet pedig egész egyszerűen kihajított a rakásból.
-Azt miért dobja ki? - kíváncsiskodott az atya. - Talán nem elég száraz? - Bizonyos értelemben az - mondta Jenkins. -Akkor miért...? - Mert erre nincs szükségünk, atyám. Ha csak nem akar lópatkót kovácsolni. Ez ugyanis egy vascső. Az atya megcsóválta a fejét. Hogy a fenébe kerülhette el a figyelmét? - Látja, ennyit számít a szakértelem - mondta Hardy elégedetten. - Ez az, amiben ön nem hisz, atyám. - Már hogyne hinnék benne - védekezett az atya. - Hát ha hisz, akkor miért akar belekontárkodni az én munkámba? Tudja, atyám, egészen más dolog ördögök után kajtatni, és kiűzni valakiből, már ha egyáltalán benne van. A jövőre nézve azért fogadjon el tőlem egy tanácsot. A szakmunkát hagyja a szakemberekre. - Igyekezni fogok, felügyelő. - Akkor én már nem éltem hiába. Látja, boldogulok én egyedül is. Ez a lelépett Castelnuovo is rövidesen a markomban lesz. Már kiadtam a körözést: minden pályaudvaron és repülőtéren ott a képe és a személyleírása. Csak idő kérdése, és a sitten ül a drága. Ezzel aztán vége is lesz a rémálomnak. Atyám? - Igen? - Szeretném, ha őszinte lenne hozzám. - De hiszen az vagyok - mondta csodálkozva az atya. - Az leszek... javította ki aztán gyorsan magát. - Akkor árulja el nekem, mire ez a cécó? - Milyen cécó? - Ugyan már, atyám - húzta el a száját Hardy felügyelő. - Ne próbálja bemesélni nekem, hogy ön csak úgy, érzelmeitől felkorbácsolva gyújtott itt tábortüzet. Biztos van valami oka rá. Igaz? - Oka mindennek van - mondta az atya. - Ön... meg akar próbálkozni valamivel. -Nem tudom, mire gondol. - Én meg azt nem tudom, hogy ön mire gondol. Megkérhetném valamire? - Természetesen, felügyelő. - Álljon fel, és emelje fel a kezét. Az atya engedelmeskedett. Felállt és felemelte a kezét. A lángok, amelyek már sárgás kékek voltak, és nem vörösek, misztikuá háttérbe burkolták alakját. Hardy ekkor vette csak észre, hogy az atya erre az alkalomra fekete ruhát, fehér inget vett, és fekete nyakkendőt kötött hozzá.
Mintha temetésre készülne - borzongott össze a felügyelő. Jenkins az atyához lépett és átkutatta. Szakavatott kézzel dolgozott: ha bármi gyanús lett volna a papnál, biztosan megtalálta volna. Mint ahogy a kését meg is találta. - Ez micsoda? - kérdezte Hardy, amikor Jenkins felmutatta a hosszú pengéjű dzsungelkést. - A késem - mondta Santarcangeli. - Minek önnek a dzsungelkés? - Kaptam valakitől - mondta az atya. - Emlék. - Tudja, hogy ezt tilos magánál tartania? - Nem is tartom magamnál... most is csupán ágakat vágtam vele. - Ugye, megbocsátja, ha egyelőre Jenkinsnél marad? Majd később visszakapja. - Tegyen úgy, ahogy jónak látja, felügyelő. Léptek koppantak, majd O'Connor és Kennedy léptek a tűz fénykörébe. Harsány jó estéttel üdvözöltek mindenkit. O'Connor csalódottan nézett körül. - Csak... ennyien vagyunk? - Leszünk még többen is - vigasztalta az atya. - Foglaljanak helyet, kérem! Bár az az igazság, hogy tulajdonképpen nem is én vagyok a házigazda. - Akkor kicsoda? - kérdezte O'Connor. - Hivatalosan Benedicta nővér. Elvégre ő itt a főnökasszony. Nézzék csak... már kel is a hold. A hold valóban kezdett kikászálódni a horizont mögül, apró ezüsthidat verve a tó felszínére. Igaz, kicsi hi-dacska volt ez, nem hasonlítható a tengerek ezüsthídjai-hoz, de azért mégiscsak híd volt. - Ha már ilyen szépen összejöttünk - törte meg a rövid csendet a láthatóan türelmetlen Hardy -, akár meg is beszélhetnénk néhány apróságot. Az atya észrevette, hogy beszéd közben jelentőségteljesen Jenkinsre néz. Jenkins biccentett. Az atya ekkor ráterített egy abroszfélét a fűre, és rárakta a megkent szendvicseket. Hardy felügyelő minden figyelmével O'Connor és Kennedy felé fordult. - Például beszélhetnénk Mr. Castelnuovóról. O'Connor keze megállt a levegőben. Pedig nem szokott megállni, ha szendvicsek felé nyúl. - Igaz is, hol van Mr. Castelnuovo? Hardy megköszörülte a torkát. -Attól tartok, Mr. Castelnuovo nem lesz jelen a ma esti partinkon.
Santarcangeli látta, hogy O'Connor visszahúzza a kezét. Az arca pedig mintha furcsán megkeményedett volna. - Miért? Hol van Mr. Castelnuovo? - Ez az, amit egyelőre még én sem tudok. - De valaki csak tudja. - Úgy tűnik, hogy rajta kívül senki. O'Connor megcsóválta a fejét. - Nem értem én ezt a furcsa, köntörfalazós beszédet, ahogy az urak a szájukat jártatják. Te érted, Patrick? - Én se nagyon - ismerte be Kennedy. - Akkor meg miről van szó? - Arról, hogy Mr. Castelnuovónak alapos oka volt elhagyni a süllyedő hajót. O'Connor megsimogatta szögletes, durván faragott állát. - Süllyedő hajót? Ez meg mi a szar? Hardy felügyelő sóhajtott egyet. Bizonyosjelek arramutatnak, hogy Mr. Castelnuovo becsődölt. - Hogyhogy becsődölt? - hökkent meg O'Connor. - Tönkrement, ha így jobban tetszik. - Honnan veszi ezt, uram? - Arendőrségnek megvannak a forrásai, Mr. O' Connor. - És ez... konkrétan mit jelent? - Konkrétan azt, hogy itt hagyott csapot-papot, és lelépett. De hamarosan meglesz, erre szavamat adom. Gondolom, tartozik önöknek... - Nekem nem tartozik semmivel - vágott közbe O'Connor. - Rendben megkaptuk a fizetésünket. Te tudsz valakiről, Patrick, akinek tartozna a főnök? - Nem én - vonta meg a vállát Kennedy. - Ez azt jelenti, hogy le is út, fel is út? - Remélem, nem nagyon keseríti el magukat. Elvégre, hajói vagyok értesülve róla, önök úgyis le akartak lépni. - Többször is megfordult a fejünkben - biccentett O'Connor. - De ez nem a pénz miatt, hanem a gyilkosság miatt történt volna. Nem szeretnénk ugyanis itt hagyni a fogunkat. Csakhogy volt valami, ami mindezidáig visz-szatartott bennünket, uram. - Hm. És micsoda? - Éppen Mr. Castelnuovo. Több éve dolgozunk már vele, nem akartuk magára hagyni. Ugyanakkor persze mehettünk is volna a fenébe. Az az igazság, hogy két malomkő között őrlődtünk, uram, és őrlődünk
még most is. Egyet azonban nem hiszek el, és ahogy ismerem, Kennedy sem. Hogy Mr. Castelnuovo anélkül lépett volna le, hogy erről jó előre ne értesített volna bennünket. Ez nem jellemző rá. Még akkor sem tette volna meg, ha adósságai vannak. Ahogy mi ismerjük, odajött volna hozzánk, és azt mondta volna, hogy ez és ez a helyzet, fiúk, volt már jobban is, lesz még jobban is, egyelőre alapjáratra állítjuk a motort, aztán ha majd eljön a kedvező idő, ismét rátesszük a talpunkat a gázpedálra. Ezt mondta volna. - Szép, szép, hogy ezt hiszik róla - sóhajtotta a felügyelő de a lényeg mégiscsak az, hogy lelépett. Ám nem ez a legnagyobb baj vele kapcsolatban. - Hát micsoda? - kérdezte egy hang az árnyékból. Valamennyien a hang irányába fordították a fejüket. Mr. Boss és Mr. Chesterton váltak ki a fák közül.
297 - Jó, hogy jönnek, uraim - dörzsölte össze a tenyerét a felügyelő. Éppen Mr. Castelnuovóról beszélgetünk. Az ugyanis a helyzet... - Felesleges elismételnie, felügyelő - szakította félbe a malacom! Boss. - Mindent hallottunk. Igaz, Alf? Az atya nem volt biztos benne, hogy Chesterton most is sírdogál-e, vagy a verejtéket törölgeti le az arcáról. - Ja - mondta remegő hangon Chesterton. - Hallottuk. - És... mit szólnak hozzá? - Marhaság - legyintett Boss. - Bár nem dúskáltunk a pénzben, tudomásunk szerint Mr. Castelnuovónak nem voltak anyagi gondjai. - Na, ebben nem egyezik a véleményünk. -Az imént azt állította, hogy nem csak ez a probléma Mr. Castelnuovóval - emlékeztette a felügyelőt O' Connor. - Mi van még a tarsolyában, felügyelő úr? Hardy megcsóválta a fejét. - Szeretném, ha megőriznék, uraim, a nyugalmukat. Amit most elmondok... mélyen fel fogja kavarni önöket. Az csak egy dolog, hogy Mr. Castelnuovo csődbe jutott. A másik... hogy... - Na! - sürgette Boss. - Mondja már! A felügyelő óvatosan a derekára tette a kezét.
- Nos, hát, uraim, az a helyzet, hogy... alapos a gyanúnk, hogy a gyilkosságokat Mr. Castelnuovo követte el.
107 Meg kell hagyni, a felügyelő jól számított. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, hogy véleménye szerint Castelnuovo a gyilkos, olyan tiltakozás támadt, hogy talán még el is sodorta volna a felháborodás a zsarukat, ha nem érkezik felmentő sereg az árnyékból. De érkezett. Az atya látta, hogy nemcsak Mrs. és Mr. Cattermole közelíti meg a tüzet, hanem Tom és Tim is. Ahogy a két nagydarab férfi felbukkant, Castelnuovo emberei visszavettek a hangerőből. Nemcsak O'Connor és Kennedy, valamint Boss és Chesterton lepődtek meg az érkezésükön, hanem Hardy felügyelő is. - Maguk? - hökkent meg a felügyelő. - Maguk mit keresnek itt? Mrs. Cattermole megelőzve a másik hármat, a felháborodottan ágálok elé állt. - Mrs. Cattermole vagyok - mondta határozott hangon. - Jó estét, uraim! A négy férfi csodálkozva bámult rá. O'Connor volt az egyedüli, aki visszaköszönt. - Jó estét, asszonyom! A többiek gyanakodva méregették egymást. Főleg a két óriást fogadta megrökönyödés. Hardy felügyelő megköszörülte a torkát. - Hogy kerülnek maguk ide? Mrs. Cattermole rámosolygott. - Santarcangeli atya vendégei vagyunk. Igaz, atyám? Santarcangeli bólintott. - Valóban én hívtam meg őket. - Nekem miért nem szólt róla? - Nem tudtam, hogy engedélyeztetnem kellene a vendégeimet. - Én is hozzájárultam, felügyelő úr. Ismét vendég érkezett. Benedicta főnökasszony. Mindenkire sorban rámosolygott, még Mrs. Cattermole-ra és a másik háromra is. - Önök is legyenek üdvözölve! Úgy emelte fel a kezét, mintha megáldaná őket. - Jól van - vette el az övétől a kezét Hardy felügyelő. - Kissé meglepődtem, az igaz, de remélem, nem lesz semmiféle konfliktus.
- Aligha - mondta a főnökasszony. - Nem áll szándékunkban - mosolygott továbbra is Mrs. Cattermole. Az atya megérezte, hogy történt közöttük valami, amit a főnökasszony nem osztott meg vele. És immár azt is tudta, mi az. - Lehet, hogy meglepődött a dolgok ilyeténképpeni alakulásán, felügyelő úr - mondta a főnökasszony -, ám ahogy a dolgok jelenleg állnak... aligha volt más választásom. - Miről beszél, anyám? - húzta össze a szemöldökét a felügyelő. - Jóllehet, a gazdasági problémáinkhoz nincs köze a rendőrségnek, de mivel önök voltak olyan kedvesek, és felderítették ezt a mocskos ügyet... nos, úgy érzem, bizonyos magyarázattal tartozom önnek, felügyelő úr. Elvégre, ön jött rá, hogy a gyilkosságokat az anyagilag becsődölt Mr. Castelnuovo követte el. - Bátorkodtam - mondta önkéntelenül is megpödörgetve a bajuszát a felügyelő. - Ez természetesen dicséretes dolog, csakhogy én nem érek rá ünnepelni, felügyelő úr. Nekem mindenek előtt az intézményem érdekeit kell szem előtt tartanom... Blabla, blabla - gondolta az atya. - Bújjon már ki a szeg a zsákból! - Szóval, mivel - hála Hardy felügyelő nyomozásának- számomra is bizonyossá vált, hogy Mr. Castelnuovo nem képes folytatni az átépítést, feltétlenül új partner után kellett néznem. S mivel úgy ítéltem meg a jövőt, hogy Mr. Castélnuovónak aligha lesz módjában folytatni a munkát, ezért olyan valakit kellett keresnem, aki anyagilag stabil, és a lehető leggyorsabban be tudja fejezni. Nem tagadom: a délután folyamán tárgyalást folytattam Mrs. és Mr. Cattermole-lal. Ennek végeredményeként egyezséget írtunk alá, amelynek értelmében ők veszik át az átépítést. Méghozzá a holnap reggeli kezdési idővel. Ezt szerettem volna elmondani önöknek. Döbbent csend ülte meg a tűz környékét. Mrs. és Mr. Cattermole arcán nem látszott érzelem, a két óriás azonban nemigen tudta leplezni az elégedettségét. A kis, malacorrú Boss megcsóválta a fejét. - Semmi komoly bizonyítékot nem hallottam arra nézve, hogy Mr. Castelnuovo csődbe ment volna, arra meg végképp nem, hogy Mr. Castelnuovo gyilkolt volna. Ugyan miért ölt volna meg bárkit is? Miért? Néma csend ülte meg a környéket, csak a tűz pattogása hallatszott. Ekkor Santarcangeli atya vette át a szót.
- Én talán szolgálhatnék némi magyarázattal. Bár a magyarázat tulajdonképpen Miss Craig feltételezésén alapszik. - Ez aztán szép! - kiáltott közbe O'Connor. - És még az a nő a menyasszonya! - Kár, hogy Miss Craig nincs itt, így kénytelen vagyok elmondani helyette, amit tudok. Nos, az az igazság, hogy Miss Craig délelőtt elárult nekem néhány apróságot. Szerinte Mr. Castelnuovo vállalkozása már a kezdetektől fogva agyaglábakon állt. Ami persze nem akadályozta meg abban, hogy rendesen kifizesse a munkásait. Mr. Castelnuovo nem volt eleve tisztességtelen, csak... nem ment neki az üzlet. Ebből különben már sok konfliktus támadt a világtörténelem folyamán. - Nem is vitás - morogta Hardy felügyelő. - Mr. Castelnuovónak hamarosan hivatalosan is csődöt kellett volna jelentenie, minek következtében elvesztette volna ezt a munkát... és nagy a gyanúm, hogy Miss Craiget is vele veszítette volna. Erre már nem tett senki megjegyzést. Csupán csak O' Connor bólogatott. - Ekkor Mr. Castelnuovo kétségbeesett tettekre szánta el magát. Először is - feltehetően a maradék pénzén megszervezte „a múmiák felfedezését" és megkérte a főnökasszonyt, hogy hadd helyezhesse el őket a rendházban. Amit Benedicta anya volt szíves megengedni. - Mit akar ezzel mondani, atyám? - kérdezte éles hangon a főnökasszony. - Semmit, igazán semmit - mosolygott bocsánatkérőn az atya. Csupán regisztrálom a tényeket. Egyébként a főnökasszony helyében valószínűleg mindenki így járt volna el. Hogy erre miért volt szüksége Mr. Castelnuovónak? Mondtam, hogy végső elkeseredésében cselekedett így. Azt gondolhatta ugyanis, hogy amíg a múmiák „feléledése" tart, addig nemigen akad senki, aki elvállalná az építkezést, így némi lélegzethez juthat. - Mire gondol, atyám? - kérdezte Hardy. - Istenkém, hát bármikor történhet valami. Például megüti a lottó főnyereményt. Aki időt nyer, életet nyer. -Arra nem gondolt, hogy a helyi múzeumnak egyszer csak feltűnik, hogy a missziósházban illegális ásatásból származó múmiákat rejtegetnek? - Egy idő múlva bizonyára tudomást is szereztek volna róla. Csakhogy büntetőügy nem lett volna belőle, lévén, hogy nem igazi múmiákról
van szó. Egy a lényeg: a múmiákkal való mesterkedést időhúzásnak szánta Mr. Castelnuovo. - A gyilkosságokat is annak? - csúfondároskodott Hardy felügyelő. - Nos, a gyilkosságok csupán annak a bizonyítékai, hogy ha egyszer belekerül valaki a mókuskerékbe... nehéz kiszállni belőle. - De hol a mókuskerék bejárata? - érdeklődött a felügyelő. -Az első gyilkosság, hajói tudom, évekkel azelőtt történt, hogy a múmiák ide kerültek volna. Ophelia nővért ugyanis majd három évvel ezelőtt ölték meg. - Mr. Castelnuovo vezette az átépítési munkák első fázisát is. És már akkor is anyagi nehézségei voltak. - Csak nem azt akarja mondani, hogy kölcsönkért Ophelia nővértől, ő nem adott neki, erre megölte? - Egyáltalán nem - tiltakozott az atya. - És most olyasmi következik, anyám - nézett a főnökasszonyra -, amit ön nem fog elhinni. - Nem érhet már meglepetés - legyintett a főnökasz-szony. - Amit ön mond, annak már így is csak igen csekély százalékát hiszem el. - Mennyi az a csekély? - vigyorgott Hardy felügyelő. - Hát úgy nulla százalék körül. - Nyögje már ki, atyám! - biztatta Santarcangelit O'Connor is. - Nos, bármennyire is hihetetlennek tűnik.,. Ophelia nővér... bizonyos értelemben nem volt igazi nővér. - Nocsak - hökkent meg Hardy. - Akkor ki volt? - Egy külföldi titkosszolgálat ügynöke. A felügyelő hangosan felnevetett. Jenkins őrmester udvariasan követte. A többiek azonban nem nevettek velük: Santarcangelire néztek, és magyarázatra vártak. - Melyik... titkosszolgálaté? - nyögte Kennedy. - Minden bizonnyal a franciáé. Ámbár lehet, hogy idők folyamán gazdát váltott. - Gazdát váltott? - tátotta el a száját Mr. Chesterton. - Miket beszél, atyám? - Úgy értesültem, hogy Ophelia nővér már Kambodzsában, az ottani missziósházban is... a francia titkosszolgálat ügynöke volt. A többiekkel együtt aztán visszatért Európába, s kis szünetekkel itt is folytatta tevékenységét. Hosszabb-rövidebb időre el-eltünedezett, a főnökasszony azonban mindig visszafogadta. így volt, anyám? - Igy - bólintott kelletlenül a főnökasszony.
- Miért fogadta mindig vissza? - érdeklődött még mindig mosolyogva Hardy felügyelő. A főnökasszony lehajtotta a fejét és nem válaszolt. Hardy türelmesen várt a válaszra, majd egyszer csak idegesen felcsattant. -Anyám... kérem! A főnökasszony, mintha álomból ébredne, lassan felemelte a fejét. - Ön... tudta, hogy... Ophelia nővér... a francia titkosszolgálat ügynöke? A főnökasszony bólintott. - Tudtam, felügyelő.
108 Ez a bejelentés aztán mindannyiuknál kiverte a biztosítékot. Mindenkikiabált, ágált, összevissza beszélt, egymásramutogatott. A felügyelő unta meg elsőként a hangzavart, és nagyot ordított. - Hé! Fogják már be a szájukat, ha kérnem szabad! Szétmegy az ember feje ettől a ricsajtól! Kérem, anyám, megismételné a szavait? A főnökasszony hangja nyugodt volt. Nagyon is az. - Tudtam róla, hogy Ophelia nővér a francia titkosszolgálat ügynöke. - De hát... hogyan... miért? A főnökasszony megvonta a vállát, és megsimogatta őszülő haját. - Erről nem óhajtok hosszasan beszélni. Amit elmondok, azt is csak azért közlöm önökkel, mert egy gyilkosságsorozat szemtanúi vagyunk, amelynek a szerencsétlen Ophelia nővér is áldozatává vált. Nos, röviden, amit tudniuk kell. Ophelia nővért a francia titkosszolgálat protezsálta be hozzánk, Phnom Penhben. Azzal a céllal, hogy a kommunista ügynököket figyelje. - És ön ezzel... egyetértett? - Teljesen mindegy, hogy egyetértettem-e vagy sem, akkor még nem én voltam a főnökasszony, és ha akartam volna, sem tehettem volna ellene semmit. De a főnökasszony sem. Vannak felső helyről jövő utasítások, amelyeket végre kell hajtanunk, ha tetszik, ha nem. Jelentőségteljesen az atyára nézett. Ebből aztán mindenki kitalálhatta, hogy az atya is ilyen ráerőltetett utasítás. Ha rajta múlott volna, egyetlen ördögűző sem léphette volna át a misszió kapuját. - És... mit csinált valójában Ophelia... nővér?
-Amit a többiek. Lelke mélyén nővér is volt. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy Ophelia nővérben két lélek lakott. Egy nővéré és egy ügynöké. A hasonló emberekkel ellentétben őbenne jól megfért mindkettő. Bár nem tudom, hogy ügynöknek milyen volt, nővérnek megfelelt. - Idők múltával ön lett a főnökasszony... Nem akart változtatni ezen a kényelmetlen helyzeten? - Megpróbáltam. -És? - Azt a választ kaptam, hogy minden maradjon a régiben. - Ön... belement ebbe? - Kénytelen voltam. Mégpedig azért, mert ha ellenkezem, rosszat tettem volna a missziónknak. Még az is lehet, hogy... a megváltozott politikai helyzetre való tekintettel megszüntették volna viszonylagos önállóságunkat. Mindenféleképpen felsőbb szerveink kedvében kellett járnom. Azonkívül... sikerült meggyőzniük, hogy Ophelia nővér istennek tetsző dolgot művel. - A kommunisták elleni harcra gondol? - Dehogy! Ophelia nővér ekkor már... a kábítószerek ellen harcolt. És én ezzel mélységesen egyetértettem. - De nemcsak imákkal és felvilágosítással harcólt, hanem, hajói sejtem, fegyverekkel is? A főnökasszony elhárító mozdulatot tett. - Erről már nem tudok semmit. Annyit azért engedjen meg, felügyelő, hogy emlékeztessem rá: Jean d'Arc sem imakönyvvel püfölte az angolokat a csatamezőn. - Rendben van - biccentett Hardy. - Ön tudott erről, atyám? - Csak nemrég értesültem róla - mondta az atya. Hardy hallgatott és a bajuszát birizgálgatta. Az atya biztos volt benne, hogy lázasan töri a fejét. - Rendben van - ismételte végül a felügyelő. - Akkor már csak arra lennék kíváncsi, hogy miért ölte meg Castelnuovo Ophelia nővért, ha egyáltalán ő volt a tettes. Pár perccel ezelőtt még biztos voltam benne, azóta azonban megingott a hitem. Egy ügynököt bárki megölhet. Ember legyen a talpán, aki elkapja egy ügynök gyilkosát. De ha mégiscsak Mr. Castelnuovo tette, vajon mi lehetett rá az oka? A főnökasszony nem válaszolt. Ő már megtette a magáét. - Benedicta nővér? - tette fel a kérdést a felügyelő. - Nem tudom - húzta fel a vállát a főnökasszony. -Nincs több mondanivalóm.
A felügyelő akkor Santarcangeli atya felé bökte a mutatóujját. -Atyám? Ön szerint miért ölte meg Mr. Castelnuovo Ophelia nővért? - Mert ismerte - mondta az atya.
109 Ez a bejelentés sem okozott kisebb hangzavart, mint a korábbi, aminek Hardy kiáltásai vetettek véget. Ezúttal azonban már nem kellett ordítania, a hangzavar rövidesen magától is elcsendesült. - Ismerte? - húzta össze a szemöldökét a felügyelő. - Honnan ismerte? - Például Kambodzsából. - Ez lehetetlen! - mondta a fejét rázva a felügyelő. - Mr. Castelnuovo soha nem járt Kambodzsában. - Miből gondolja? - Elbeszélgettem vele. Márpedig, ha én... hm... elbeszélgetek valakivel, akkor nem marad titok előttem. Határozottan rákérdeztem, hogy... tartózkodott-e huzamosabban külföldön... és ő... és én... De hiszen akkor még nagyon fiatalnak kellett lennie! - Az volt - biccentett az atya. A felügyelő mérges képpel az anyához fordult. - Tisztelt asszonyom... illetve... bocsánat, kissé meg vagyok zavarodva... emlékszik ön Mr. Castelnuo-vóra? Az anya megnyalta a szája szélét. - Ilyen nevű emberre... illetve gyerekre nem emlékszem. - Biztos ebben? - Tökéletesen. - Ez esetben az atya téved. - Általában nem szoktak tévedni a forrásaim - mondta az atya. - De ez különben sem olyan fontos... egyelőre. - Dehogynem fontos - tiltakozott a felügyelő. - Nagyon is fontos! Tegyük fel, hogy úgy van, ahogy mondják. .. Tegyük fel, hogy Mr. Castelnuovo gyerekként valóban ott volt Kambodzsában... de miért kellett ezért megölnie Ophelia nővért? Mert ismerte? Elvégre másokat is ismerhetett onnan. - Ez így is van. - Akkor másokat is meg kellett volna... Hogy az ördög vigye el!
Santarcangeli érezte, hogy Hardy felügyelő végre megértette: Castelnuovo nemcsak Ophelia nővért, hanem másokat is meggyilkolt. - De hát miért? Miért, miért? - Mert pénzre volt szüksége. - Éppen a szegénységi fogadalmat tett nővérektől? Ez nagyjából olyan, mintha a templom egerétől kérnék kölcsön. - Nem kölcsönt akart tőlük - mondta az atya. - Akkor mi a fenét? Az atya elmosolyodott. - Egy könyvet. Hua atya kapcsos bibliáját.
110 - Jézusom, atyám! - kapott a fejéhez a felügyelő. - Mindig ez a nyomorult könyv! Hiszen éppen ön mondta nekem, hogy ez a könyv egy fantom. Nem is létezik. - O azt hitte, hogy létezik. És hogy a segítségével ismét gazdag lehet. - De hát mi ez a könyv? Gyémántbánya? - Nagyon hasonlít rá. Átvitt értelemben, persze. - Még mindig nem értem, hogy miért ölte meg Ophelia nővért. - Mert attól tartott, hogy a nővér felismeri, ezt pedig egyáltalán nem akarta. Sőt tartott tőle, hogy ha ez megtörténik, Ophelia nővér gyanakodni kezd, s esetleg érdeklődni kezd utána. - De miért éppen így... és oda... - Öngyilkosság látszatát akarta kelteni. Nem volt szüksége arra, hogy a rendőrség itt lábatlankodjék a környéken. Elnézést, felügyelő. - Honnan vette, hogy a könyvnek itt kell rejtőznie valahol? - Biztos volt benne, hogy elmenekítették Kambodzsából, majd később Vietnamból. - Azt is tudta, kicsoda? - Erre csak később derített fényt. Valószínűleg megpillantotta azt, akié valaha, Kambodzsában a könyv volt. - Jézusom! Visszaemlékezett rá? - Vissza, felügyelő. -Ki volt az? Az atya a távolban álló, hatalmas fára mutatott. - A fa szelleme. Hardy dühösen megpiszkálta a bajuszát. - Más neve nincs?
- Dehogy nincs - bólintott az atya. - Khieu apó.
111 Az elkövetkező menetrendszerű kiáltozás arra mindenesetre jó volt, hogy Hardy összekaphassa magát. - Jól van - vágta ketté ismét a hangzavart. - Menjünk csak sorjában. Egyelőre, a mese kedvéért, higgyük el, amit az atya állít. Tehát... Mr. Castelnuovo, a Phnom Penh-i fantom... akiből építési vállalkozó lett Írországban, megölte Ophelia nővért. Azt gyanította róla, hogy nála lehet egy titokzatos könyv, amely gazdagságot hozhat neki, azaz, egy kis pénzmaghoz juttathatja. Amikor kiderült, hogy téved... további nővéreket gyilkolt meg. De csak három év múlva. Addig miért várt? - Bizonyára most fogyott el igazán a pénze. Ezt ellenőrizni lehet, felügyelő. Hardy elvörösödött. - Maga csak ne oktasson engem, atya, hogy mit tehetek és hogyan. Erre megvannak a módszereim. Inkább menjünk sorban. Miért ölte meg Rosina nővért? - Mert ő is ott volt a Phnom Penh-i misszióban. Ő is felismerhette volna. Feltételezem, hogy ekkor már rettegett attól, hogy a nővérek közül bárki ráismerhet. - És ez miért lett volna baj? Mit követett el gyermekkorában? - Azt hiszem, semmit. Csak később. Ha felismerték volna, talán nehezebben találhatta volna meg a könyvet, és egyéb bűneire is fény derülhetett volna. - Jól van. Menjünk tovább. Donatella nővér következik, hogy a nővéreknél maradjunk - Ugyanazon okból ölte meg, mint a másik kettőt. Nem akarta, hogy ráismerjen. - Apropó! - emelte fel az ujját a felügyelő. - Maradt még itt a misszióban olyan nővér, aki a Phnom Penh-i misszióban dolgozott, és akit Castelnuovo ismerhetett? A főnökasszony kesernyésen elmosolyodott. - Hatan, heten biztosan. És én is köztük vagyok, felügyelő.
112 A felügyelő letörölgette a verejtéket a homlokáról. - Ez esetben... önök lettek volna a következők? - Minden bizonnyal - bólintott a főnökasszony. - Adjunk hálát Istennek, hogy nem történt bajuk. - Sajnos, a többieknek történt. Hardy megsiihogatta a bajuszát. - Térjünk vissza a levegőből a valóságba... hehehe... úgy értem, hogy az akasztások ugye a levegőben... jól van, fene vigye el, szóval... Rosina, Ophelia és Donatella nővérek kipipálva... De van itt legalább ugyanannyi személy, akiket nem könnyű beilleszteni a láncba. Például mindjárt Mr. Cleveland. A titkára és könyvelője. Mármint Mr. Castelnuovóé. Őt miért ölte meg? - Azt hiszem, ki akart szállni a hintából - mondta Santarcangeli atya. - Kiszállni? Azt mondja, tudott a gyilkosságokról és le akart lépni? - Ezzel aztán halálra is ítélte magát - bólintott az atya. - Castelnuovo nem tehette meg azt a szívességet, hogy életben hagyja. Megölte, és belerejtette az egyik „múmia" hengerébe. Csak a véletlenen múlt, hogy sikerült megtalálni. - Neki már mindegy - vetett keresztet Mr. Boss. - A következő... Chris... hogy is hívják? - Christian Sörensen - szólt közbe Mrs. Cattermole, aki férjéhez hasonlóan feszült figyelemmel követte az eseményeket. - Chris nagyon jó barátunk volt, régi alkalmazottunk, ezért őszintén megrázott bennünket a halála. Fel nem foghattuk, ki ölhette meg. Bár nem volt az a jó modorú úrifiú, azért sohasem tett olyat, amiért meg kellett volna halnia. - Nos, atyán? - kérdezte Hardy felügyelő. - Úgy tűnik, ön mindent tud. - Hátha mindent nem is, néhány apróságon azonban elgondolkodtam. -Éspedig? - Sörensen urat azért ölhette meg, hogy a Cattermole-csoportra irányítsa az ön nagybecsű figyelmét. - Értem. És Miss Parker? Az a szerencsétlen lány az ő alkalmazottja volt. Azt a látszatot akarta volna kelteni, hogy őt is Cattermole-ék ölték meg? Az atya megcsóválta a fejét. - Nem, nem. Biztosan nem. - Akkor hát mi az oka, atyám? Az atya mélyet sóhajtott.
- Ez a szál kissé messzire vezet bennünket a múltba. - Remélem, nem a Római Birodalom idejébe akar visszavinni bennünket? - Addig talán nem - mosolygott az atya. - Nem óhajtanak elfogyasztani egy-két szendvicset? Vizet is találnak mellette és papírpoharakat... Hardy felügyelő azonban véget vetett a még meg sem kezdődött pikniknek. - Nem azért vagyunk itt, atyám, hogy zabáljunk, hanem hogy magyarázatot keressünk egy kegyetlen gyilkosságsorozatra. Még jó, hogy zenekart nem hozatott ide... - Felesleges lenne - mosolygott tovább az atya. -Tűrhetően játszom skót dudán. Hardy felügyelő sóhajtott. Az atya biztos volt benne, hogy a felügyelő szent esküvéssel megfogadta magában: hogyha még egyszer egy egyházi intézményben történne gyilkosság, azonnal kivesz két hét szabadságot, és olyan helyen veri fel a sátrát, amely csak a nagyléptékű, katonai térképeken található meg. - Szíves engedelmükkel a Phnom Penh-i misszióval kezdeném. Megkérném a főnökasszonyt, ha valamiben hibáznék, vagy helytelenek lennének az információim, javítson ki. A főnökasszony biccentett. Santarcangeli beszélni kezdett. -A missziót a XIX. század második felében a franciák alapították. Többet is tudnék erről mondani, ám történetünk szempontjából érdektelen. Jóllehet... egy misz-szió megalapítása mindig bizonyos tanulságokkal jár. - Erről majd legközelebb, atyám! - Magam is így gondoltam. Szóval... a misszió egészen a francia gyarmatbirodalom felbomlásáig zavartalanul működött, bár a világháború alatt számos viszontagságon ment át, ahogy a jelentéseiben olvastam. - Hogyan? - hökkent meg a felügyelő. - Ön jelentéseket olvasott a misszióval kapcsolatban? - Ó, éppen csak futólag - mentegetődzött az atya. -Az a szokásom... hogy ha valahova elküldenek, bármilyen munkáról legyen is szó... hm... előtte meg szoktam ismerkedni az illető intézmény történetével. Sosem árthat az ilyesmi. - Na igen - morogta a felügyelő.
- A világháború után látszólag visszaállt a háború előtti helyzet... bár azért ez már nem volt ugyanaz. A politikában kicsit is jártas emberek világosan látták, hogy a gyarmati rendszer felett eljárt az idő; a francia gyarmatok helyén rövidesen önálló országok születnek. - Például Kambodzsa - biccentett a felügyelő. - Úgy van, felügyelő úr. Például Kambodzsa. De említhetnénk akár Vietnamot, vagy éppen Laoszt is. A függetlenségi mozgalmak megfigyelésére érkezett a misz-szióba Ophelia „nővér". Hogy miért éppen oda? Nos, egy missziós nővér az emberek között dolgozik, nem elefántcsonttoronyban él, így alkalma nyílik olyan jelenségek szemmel tartására is, amelyek a politikusok, államigazgatási emberek, vagy a rendfenntartók számára láthatatlanok. Ha óhajtják, kitérhetnék az egyház szerepére és felelősségére is: megtárgyalhatnánk pro és kontra, hogy milyen szerepet játszott a gyarmatosításban, de történetünk szempontjából ennek sincs jelentősége. Az Ophelia nővérszerű jelenségek szerencsére ritkák: a Mata Harik inkább lokálokban tevékenykednek. S ha nem kerülne később ismét reflektorfénybe a személye, Ophelia nővérről akár meg is feledkezhetnénk. - Hát... ön tudja, atyám - morogta a felügyelő. -Ahogy a függetlenségi harc erősödött, a misszió életében rossz irányú változás következett be. Nehezebben lehetett élelemhez jutni, s a lakosság hangulata is megváltozott. Sokan közülük a francia imperializmus kinyújtott karjának gondolták a missziókat, és igyekeztek megnehezíteni a tevékenységüket. A függetlenség elnyerése és a polgárháború korában ezek a nehézségek aztán még tovább nőttek... Ekkor már a misszióban dolgozott ön is, anyám. - Igy van - biccentett a főnökasszony. - Röviddel a függetlenség kivívása után érkeztem oda. - És... milyen állapotokat talált? - Amilyenben az országot - mondta a főnökasszony. - Néha előfordult, hogy nem volt mit ennünk. De aztán megszoktuk. Nem azért voltunk ott, hogy panaszkodjunk. - Valahogy azért segítettek magukon, igaz? - Elsősorban mások segítettek rajtunk. Mindig akadtak támogatóink, még a nehéz időkben is. - Konkrétan kik? -Neveket akar tőlem? Azokkal, sajnos, nem szolgálhatok. Egyszerűen nem emlékszem rájuk. Akkor még nem én voltam a főnökasszony. Csak kevés rálátásom volt a gazdasági ügyekre.
- Értem. De azért igyekeztek segíteni magukon. - Ez a főnökasszony és a kertészeink kezdeményezése volt: Limé és Khieué. - Volt a missziónak kertészete? - Eredetileg nem, de aztán a főnökasszony felvette Khieut, majd Limet. A zöldségellátásban ugyanis komoly fennakadások mutatkoztak: kommunista partizánok rendre felrobbantották a vasútvonalakat, azonkívül a parasztok sem termeltek, inkább beálltak a harcolók közé. így néha valóban... nem volt mit ennünk. Ehhez persze tudniuk kell, hogy húsról nem is álmodhattunk, étkezésünk rizsre és zöldségekre korlátozódott. S hogy a zöldségek és a rizs is hiánycikké vált... - Ekkor támadt egy ötletük. - Nem tudom, kié volt az ötlet. Egy viszont kétségtelen: a missziósház környékén sok szabad földterület állt rendelkezésre. Az itt található parcellák nem kellettek senkinek, senki nem tudta, ki a tulajdonosuk. A főnökasszony azzal a kéréssel fordult a hatóságokhoz, hogy a kertészeink megművelnék őket. Létesítenének rajtuk egy kis rizsföldet, zöldségeskerteket építenének... Szóval, önállóságra rendezkedtünk be. -Amint tudom, az ötlet sikeresnek bizonyult. - Szerencsére igen. Khieu és Lim megfeszített munkát végeztek, sőt a munka bizonyos fázisában külső munkaerőt is alkalmaztak. Hamarosan sikerült annyit termelnünk, hogy nem kellett éheznünk. - Ha az üzlet egyszer megindul... A főnökasszony elmosolyodott. -Ahogy mondja, atyám. Kambodzsa földje olyannyira termékeny, hogy ha foglalkoznak vele, ezerszeresen meghálálja a törődést. Egyszer csak azt vettük észre, hogy már messze meghaladja a termelés a fogyasztásunkat. Hogy ne kelljen kidobálnunk a felesleget, elkezdtük elosztogatni. Ekkor javasolta Khieu a főnökasszonynak, hogy próbáljuk meg inkább a piacon értékesíteni. Ez viszont óriási szemléletváltással járt: eddig mi vásároltunk, most viszont eladókként jelentünk meg ugyanott. És ez... bizonyos értelemben szégyenérzettel töltött el bennünket. - Értem, anyám. - Feltettük magunknak a kérdést, hogy szabad-e kereskednünk? Szabad-e pénzt kérnünk az egyszerű emberektől. Csakhogy jelentős kiadásaink voltak... amelyekhez pénzt kellett előteremtenünk, mert a polgárháború előrehaladtával egyre kevesebben lettek, akik
támogattak bennünket. Sokan nem is mertek, elvégre lassan éppen csak megtűrt személyekké váltunk az országban. - Szóval, árulták a portékáikat a piacon. - Úgy van, atyám. - Ön is, anyám? A főnökasszony elpirult. - Természetesen én is. A főnökasszony megkért néhány nővért, hogy segédkezzenek a termények eladásában. Nem akartunk folyamatosan külső embereket alkalmazni, nem szerettünk volna ezzel is feltűnést kelteni. Akkoriban éppen a kizsákmányolás-ellenes ideológia volt népszerű, nem óhajtottunk a gyűlölt kizsákmányoló szerepében tetszelegni. Inkább mi magunk végeztük az árusítást. Alacsony árakkal dolgoztunk, és ha valaki kért tőlünk, természetesen ingyen is kapott. - Khieu és Lim bírta a munkát? - Bírták, hiszen jó erőben volt mindkettő. És szerették, amit csináltak. Tudták, hogy istennek tetsző feladatot hajtanak végre. Mindketten istenfélő emberek voltak. Később aztán fel kellett vennünk még egy állandó alkalmazottat: Phenget. Amikor pedig már melegházaink is voltak, virágokkal is foglalkoztunk. - Kinek az ötlete volt a virág? -Azt hiszem, Khieu-é. Nagy kereslet volt rájuk a piacon. Mindenki azt hiszi, hogy mivel Kambodzsa trópusi ország, annyi ott a virág, hogy csak le kell hajolni érte. Ez a vidéki falvakban meg a dzsungelben talán így is van, a városokban azonban más a helyzet. A szép virágért ott is fizetni kell. Márpedig a kambodzsaiak imádják a virágokat. így a három férfi nekiállt a virágkertészkedésnek. Egy év alatt valóságos kertészeti birodalmat építettek ki. - Mondana erről valamit részletesebben is? - Mire kíváncsi, atyám? - Hogy például milyen virágot termesztettek? A főnökasszony megvonta a vállát. -Akkoriban egyáltalán nem érdekeltek a virágok. Sőt kifejezetten haragudtam rájuk és a zöldségekre is. - Ugyan miért? - Mert velük kellett foglalkoznom, ahelyett hogy taníthattam volna. Imádtam tanítani. A kambodzsai gyerekek agya olyan, mint a viasz, amiről beszéltem nekik, egyszerűen beleragadt. S akkor ahelyett, hogy ezt a munkát végezhettem volna, amire mindig is vágytam, zöldséget
és virágot kellett árulnom a piacon. Bár mi, nővérek, inkább csak mozgattuk az árut és a csomagokat szortíroztuk. - Szóval nem ismerte a virágokat? - Nemigen, atyám. - De néhányat csak meg tudott különböztetni? -Akkor igen, de ma már elfelejtettem őket. Arra emlékszem csak, hogy sokféle lila virágunk volt. - Ezeket mind üvegházakban nevelték? - Mind. Azaz... nem mind. Voltak a környéken fák, hajói emlékszem, bizonyos élősködő virágokat azokon is termesztettek. - Mint például? -Azt hiszem, orchideákat. Bár ebben azért nem vagyok annyira biztos. - Csak a helyi piacra termelték a virágokat? - Kezdetben igen. -És később? - Van den Berg úr vette meg őket. - Ki volt ez a Van den Berg úr? - Holland kereskedő. Már jó ideje Phnom Penhben élt. Talán évtizedek óta. Gazdag ember volt, eredetileg ő is kertész, idők multával aztán ő maga már nem kertészkedett, más termelők áruját vásárolta fel, és juttatta külföldi piacokra. Elsősorban a környező országokba, de Európába is. Bár a nagy távolság miatt oda inkább csak gumókat, hagymákat és gyökereket küldött. A franciák - értem alatta a gyarmati elitet - szívesen vásároltak szép virágokat. Van den Berg úr gazdag ember volt. - Hogy kerültek kapcsolatba vele? - Azt hiszem, ő maga kereste fel Khieut. - Járt ön a misszió melegházában, anyám? 406 - Hát... nem túl gyakran, és akkor sem jószántamból. Mint már említettem... - Ertem, anyám. És ha véletlenül bement, mit látott? - Zöldségeket meg virágokat. - És Khieut meg a másik kettőt. - Valamint Van den Berget - tette hozzá a főnökasz-szony. Valahányszor csak bementem a melegházba... mindig ott találtam. Nem csodálkoztam rajta, elvégre az üzletfelünk volt. - Ez hogy történt?
- Szerződést kötött a főnökasszonnyal, hogy átveszi minden virágunkat, így már árusítanunk sem kellett. Csak a zöldségek miatt jártunk ki néha a piacra. - Milyen volt Van den Berg és Khieu viszonya? - Hogy milyen volt? Hát rossz semmi esetre sem lehetett. Sokat voltak együtt, és mindig vitatkoztak. De csak szelíden. -Min? - A virágokon. Nem is egyszer hallottam. - Miről szólt a vitájuk? - Őszintén szólva fogalmam sincs róla. Olyan kifejezésekkel dobálóztak, amilyeneket a kertészek vagy a biológusok használnak. Az volt az érzésem, hogy mindig törik a fejüket valamiben. -Például miben? - Hogy hogyan termesszék a virágokat. A melegház telis-tele volt velük. Még az oldalfalairól is lógtak lefelé... -Az üvegről? - Valahogy úgy volt... várjon csak... megpróbálok visszaemlékezni rá, kis fészkekben voltak a virágok... a fészkek zsinóron lógtak, a zsinórok vége pedig kampókkal volt a mennyezethez erősítve. Azok előtt álltak és vitatkoztak. - Csak vitatkoztak? 407 - Néha le is írtak valamit. Főleg Khieu. Csak ő írt bele. -Mibe? - Hát a könyvbe. - Milyen könyvbe? - Nem említettem még? Khieunak volt egy könyve, abba másolta bele a számlákat, az elszámolásokat... és még ki tudja, mit nem. Ebbe a könyvbe jegyezgetett, amikor vitatkoztak. - A főnökasszony hirtelen a szívére szorította a kezét. - Jézusom... - nyögte maga arra gondol? - Arra - bólintott az atya. 113 Hardy felügyelő nyitotta volna a száját, hogy beavatkozzon a beszélgetésbe, de miután észrevette, hogy Santar-cangeli tovább akarja folytatni a kérdezősködést, gyorsan be is csukta. - Talán itt a rejtély nyitja - mondta az atya. - Milyen volt az a könyv? - Hát... már nemigen emlékszem rá.
- Erőltesse meg egy kicsit az emlékezetét, anyám! - Várjon csak! Jó nagy volt. Amolyan emlékkönyvféle. Vastag kötése volt, az biztos. - Kapcsot nem látott rajta? - Nem. - Egészen biztos? - Nem emlékszem rá. Hardy nem tudta tovább türtőztetni magát, és közbekiáltott. - Ez lenne Hua atya kapcsos könyve? - Meglehet - bólintott az atya. - Eszerint Khieu apó azonos Hua atyával? Santarcangeli megrázta fejét. - Nem hiszem. Talán csak tréfásan nevezték így a könyvét. Mármint Khieu mindentudó könyvét. - Ki nevezte volna így? - A másik kettő. Lim és Pheng. De lehet, hogy Van den Berg is. Elvégre valamennyien ismerték a mondást: a titkok Hua atya kapcsos könyvében laknak. S ezután úgy emlegették Khieu feljegyzéseit, mint Hua atya kap-csos könyvét. - A fenébe is! - morogta a felügyelő. - Vajon mi lehetett olyan értékes benne? Remélem, nem arra akar kilyukadni, hogy a kertészetben marihuánát termesztettek, és Van den Berg kicsempészte az országból? - Nem hiszem - morogta az atya. - Sőt biztosan nem. Ne feledje, felügyelő, valamennyien istenfélő emberek voltak, a drog pedig Isten ellen való vétek. -Akkor viszont mi a fenétől olyan értékes az a könyv, hogy embereket gyilkolnak érte? - Ez a kérdés, felügyelő - mondta az atya.
114 Mielőtt a felügyelő ismét közbekottyanthatott volna, Santarcangeli folytatta a kérdezősködést. - Ekkoriban történt, hogy Khieu pénzt talált a zöldségek között a piacon? - Ekkortájt. - Mennyi pénz volt ez?
- Pontosan ezer dollár. Ez abban az időben nagyon sok pénznek számított. A főnökasszony attól félt, hogy akaratunkon kívül belekeveredtünk valamibe, ami nagy bajt hozhat ránk. - Vajon mire gondolhatott? - Valószínűleg arra, hogy a pénz tévedésből került hozzánk, és valamilyen föld alatti szervezet pénze. Márpedig azok előbb-utóbb keresni fogják. Ezért megpróbált megszabadulni tőle. Felkereste az elöljáróságon egy ismerősét, aki eltett belőle magának százat, majd azt a tanácsot adta a főnökasszonynak, hogy nyelje le a pénzt és hallgasson, mint a néma kacsák. Ha valaki érdeklődne, mondja azt, hogy nem tud semmiről. A főnökasszony így is cselekedett. A pénzt jótékony célra fordítottuk, de ezt is csak óvatosan. Aztán ismét találtunk ezer dollárt, majd újra meg újra. Kétség sem férhetett már hozzá, hogy valaki nekünk szánja. Talán egy gazdag ember, aki érzi, hogy közeledik a kommunista hatalomátvétel, ezért pénzének egy részét az egyháznak adományozza, hogy mi adományozzuk tovább a rászorulóknak. Ő maga nem meri megtenni: attól tart, hogy megölik és kirabolják. Ez a feltételezés abban az időben sajnos már nem volt egészen légből kapott. - Mindig Khieu apó találta meg a pénzt? - Ahogy én tudom, igen. Az atya sóhajtott. - Térjünk egy kicsit vissza Van den Bergre. Miféle ember volt? - Jókötésű, szőke, magas. Többet nem tudok róla. - Volt családja? - Csak egy fia, Dirk. - Dirk? - Igy hívták. Olyan tizenévesféle fiúcska volt. Francia iskolába járt. - Gyakran megfordult a misszióban? - Hogy gyakran-e? Jószerével nálunk lakott. Na nem a szobáinkban, hanem a kertészekkel a melegházban. Ha vége volt a tanításnak, nem is haza ment, hanem egyenesen hozzánk. Bevette magát a melegházba, és az apjával vagy a kertészekkel társalgott. Az volt az igazság, hogy Van den Berg is egyre többet tartózkodott nálunk. A főnökasszonynak nem volt ellene kifogása: elvégre ő adta el a virágainkat. - Beszéljen egy kicsit Dirkről, anyám. - Mit beszéljek róla? - hökkent meg Benedicta nővér. - Engem csak a tanítás érdekelt, ő pedig nem akart tanulni tőlem semmit, tanult az
iskolában eleget. Annyit mondhatok, hogy szerény, kedves, tisztelettudó fiú volt, mindenkinek előre köszönt. - Nem tudja, mi lett vele? - Dirkkel? Fogalmam sincs róla. Azt beszélték, hogy amikor a vörös khmerek bevonultak Phnom Penh-be megölték az apjával együtt. Vagy letartóztatták és táborba vitték őket. Nem tudom. - Önökkel mi történt? - A missziót bezárták, minket pedig táborba hurcoltak. Talán azért nem öltek meg bennünket, mert a vörös khmerek támogatói, a kínaiak sem akarták, hogy a misz-sziós nővéreknek bajuk essék. Sok szörnyűségen mentünk keresztül, de ez mind semmi ahhoz, amit a szerencsétlen kambodzsaiaknak kellett elviselniük. Erről nem akarok beszélni. - Nem is szükséges, anyám. Köszönöm, hogy türelmes volt hozzám. Akkor hát, kedves felügyelő úr, most én folytatnám a történetet. Apropó... nem gondolták meg magukat? Egy-egy szendvics, és kis víz hozzá... - Inkább folytassa, atyám - hárította el a kínálást kéretlenül, a többiek nevében is Hardy felügyelő. - Rohan az idő. - Akkor legalább hadd tegyek a tűzre egy kis fát. - Majd én - ajánlkozott Cattermole. - Tengerész koromban, ha kikötöttünk egy lakatlan szigeten, mindig én raktam a legjobb tábortüzet. A lángok ismét fellobogtak. - Szóval? - türelmetlenkedett a felügyelő. - Mivel akarja befejezni a történetét? - Attól azért egy kicsit még messze járunk - mosolygott az atya. - Biztos, hogy én végig szeretném hallgatni az egészet? - tétovázott Hardy. - Ha nem hallgatja meg... sosem tudja meg, hogy mi is történt itt a misszióban. - Jól van - legyintett a felügyelő. - Gyerünk, atyám, igyekezzék! - Amit mesélni fogok, másoktól hallottam - kezdte az atya. Mégpedig biztos forrásból. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha bevallom: az olyan emberek, mint jómagam is, akik az egyház jó hírének a megőrzésén fáradozunk, összeköttetésben állunk egymással, néha kicseréljük a tapasztalatainkat, és ha szükségünk van valamire, megkeressük egymást, és segítséget kérünk egymástól.
- Másképpen mondva - szakította félbe a felügyelő -, az egyháznak is megvan a maga információs szolgálata, mint ahogy az egyes államoknak is. - Csupán jelezni kívántam, hogy forrásaim, amelyeknek az információira hivatkozom, megbízhatóak, még akkor is, ha nem óhajtom nevesíteni őket. - Jól van, csak kezdjen már hozzá! - legyintett türelmetlenül a felügyelő. - Őszintén meg kell mondanom önöknek, hogy amikor informátoraim a misszió Phnom Penh-i történetről beszéltek, s igyekeztem végigkövetni a misszióban tevékenykedők sorsát, akadtak olyanok, akiknek nem sikerült a nyomára bukkannom. Úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Vonatkozik ez például Phengre, a misz-szió egyik kertészére, akit örökre magába zárt egy khmer munkatábor. De vonatkozik Van den Bergre is. Amikor elkezdtem a vizsgálódást, még azt hittem, ő is meghalt a táborban. Ám nem így történt. Van den Berg nem került táborba. Hazatért Hollandiába. - És Dirk? - csuklott fel a főnökasszony hangja. - Ő is. Az apjával együtt. - Hála legyen érte az Úrnak! - biccentett a főnökasz-szony. - Tud valami közelebbit is róla? - Nos, az a helyzet, hogy Van den Berg és Dirk, miután hazatértek, nehéz helyzetben találták magukat. Úgy tűnik, hogy Van den Bergnek nem sikerült a fia és a saját puszta életén kívül semmi egyebet magával hoznia Kambodzsából, ezért elölről kellet kezdenie mindent. Valószínűnek látszik, hogy jó ideig nem is tudott megkapaszkodnia a hazai talajban. Amíg ő a megélhetéséért küzdött, Dirk kollégiumba került. Hogy ki fizette a költségeit, arra még nem sikerült fényt derítenünk, de talán ez nem is fontos. Annyi azonban tény, hogy Van den Berg nem dúskált az anyagi javakban, ezért aztán egy szép napon otthagyott csapot-papot és lelépett. - Lelépett? Hova? - Dél-Amerikába. Egészen pontosan Venezuelába. - És Dirk? - kérdezte aggódó hangon a főnökasszony. - Mielőtt Dirkre térnék, engedjék meg, hogy tegyek egy kis kitérőt. - Jézusom, már megint kitérő!? - morgolódott Hardy felügyelő. - Van egyéb is az ön elbeszélésében kitérőkön kívül? Az atya nem vett tudomást a gonoszkodó megjegyzésről. - Ejtenék néhány szót Miss Joana Parkerről.
- Jézusom! - sóhajtotta Mr. Boss. - Lassan már meg is feledkezünk róla. A munkatársunk volt, és tessék! Alig néhány napja halt meg, és már majdnem ki is hullott az emlékezetünkből. -Az enyémből ugyan nem! - tiltakozott O'Connor. - Én cirka óránként gondolok rá. Nem voltam szerelmes belé, ne gondolja senki, inkább csak a csodálója voltam. Nagyon szép lány volt, és nagyon okos. Kár, hogy az a rohadék megölte. De csak kerüljön a kezembe, kitaposom a belét! - Akárcsak én - tette hozzá fenyegetőn Kennedy. - Miss Parker néhány nappal a halála előtt hozzám fordult segítségért mondta az atya. - Csak nem fenyegették meg? - vonta össze a szemöldökét a felügyelő. -Nem, nem, dehogy! Miss Parkernek különös... félelmei voltak. Attól tartott, hogy megszállta a kehu. Mindenki az atyára meredt. Csend volt, csak a tűz pattogása hallatszott. -Ke... hu?Az meg micsoda?-hökkent meg O'Connor. - Indián szellem. Borzasztó dolgokat műveltet azzal, akit megszáll. - Csak nem ez az izé ölte meg Miss Parkért? - Mindenesetre köze volt hozzá. - Hol szállta volna meg? Amerikában? -Venezuelában. Az ottani indiánok szelleme. - És az ő esetében... miben nyilvánult meg ez az... izé... megszállás? - Elsősorban, azt hiszem, az egészségét veszélyeztette. Mind fizikai, mind lelki értelemben. - Ebben lehet valami - bólintott O'Connor. - Gyakran mondtam is Kennedynek - igaz, Patrick? -, hogy ennek a lánynak valami baja van. Szép és okos, de mintha féreg marná belülről. Valahogy megérzi az ilyet az ember. Őszintén szólva, biztos voltam benne, hogy szerelmi csalódás gyötri. Valaki csúnyán bánt vele és még mindig annak az emlékét nyögi. Mondtam is Kennedynek, hogy ha elkapnám a fickót... levágnám a fülét és megetetném vele. -Ahogy emlékszem, nem a füléről volt szó - igyekezett helyesbíteni Kennedy. - Jól van már, hölgyek is vannak a közelben - figyelmeztette O'Connor. - Végül is konkrétan mit akart öntől, atyám? - tudakolta a felügyelő. - Hogy űzzem ki belőle a kehut. - Kiűzte?
- Nem lehet valakiből kiűzni valamit, ami nincs is benne. - Tehát maga szerint nem szállta meg a kehu? - Dehogy szállta meg! Miss Parker olyan fizikai és lelki gyötrelmeket állt ki Venezuelában, hogy hosszú időt vett volna igénybe a gyógyulása. Mindenesetre, amit ilyen rövid idő alatt megtehettem, azt meg is tettem. Sajnos, ismétlem, a teljes gyógyuláshoz időre lett volna szüksége. Az pedig nem adatott meg neki. - Öngyilkosság? - tudakolta a felügyelő. - A kehu megölte? - Gyilkosság - mondta az atya. - De mégiscsak a kehu tette? A nem létező kehu? Az atya mintha meg sem hallotta volna, folytatta. - Miss Parker elmesélt nekem néhány epizódot délamerikai életéből. Tudják, hogy korábban Caracasban dolgozott egy építési irodában? Boss, O'Connor és Kennedy csak a vállát vonogatta. Chesterton nem vonogatott semmit: meredt szemmel a levegőbe bámult. Az atya biztos volt benne, hogy nem is hallja, mit beszélnek körülötte. -Az a helyzet - sóhajtotta az atya -, hogy illetlen, és nem is tisztességes dolog halott emberek magánéletében turkálni, pláne mások előtt, ezúttal mégis kénytelen vagyok megtenni. Az ő halála az itt történt szörnyűségek része, és bárhogy is próbálnám, nem sikerülne leválasztani róla. Remélem, megbocsát nekem odafent. A felügyelő furcsa grimaszt vágott. Mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy kivel mi történik odafent. - Nos, Miss Parker elmesélte, hogy Caracasban megismerkedett egy férfival. A férfit Jacques-nak hívták. - Mondja meg őszintén, atyám, maga valóban azt hiszi, hogy Miss Parkért ez az akármi... szellem, vagy micsoda, kehu ölte meg? Vagy kényszerítette rá, hogy ölje meg magát? Az atya lassan megrázta a fejét. - Nem... nem hiszem. - Nem hiszi? Akkor mit hisz? Akkor ki ölte meg azt a szerencsétlen lányt? Az atya a tűzbe bámult. - Hát, ha tőlem kérdik, akkor Jacques.
115 A rövid, tűzropogástól zavart csendet a felügyelő gúnyos krákogása törte meg. - Jól hallottam, atyám? Ön Jacques-ot mondott? - Valóban azt mondtam. - És ezt hogy érti? Jacques idejött a lány után és megölte? - Úgy valahogy. Bár nem hiszem, hogy utána jött volna. Itt találkozott vele a missziósházban. A lány nem ismerte fel. Egészen más dolog félmeztelenül, vademberként megszokni valakit, és ugyanezt a valakit civilizált körülmények között, felöltözve pillantani meg. Időbe telik, amíg az ember azonosítani tudja a kettőt. - És... miért ölte meg a lányt? Attól tartott, hogy feljelenti cserbenhagyásért? Elvégre ahhoz tanúk és bizonyítékok kellettek volna. Az atya sóhajtott. - Menjünk csak ismét vissza egy kicsit az időben. Említettem, hogy Dirk van den Berget, hazaérkezésük után kollégiumba adta az apja, amíg ő munka után járt. Egyszer aztán Dirk azzal a szörnyű ténnyel szembesült, hogy az apja eltűnt. - Szomorú történet - bólintott a felügyelő. - Ámbár nem szokatlan. - Dirk jó néhány évig téblábolt a nagyvilágban, míg egyszer csak egy rögeszme kezdett meggyökeresedni benne. Nevezetesen, hogy az apja valahol meggazdagodott, és most boldogan él, míg ő nyomorog. Elhatározta, hogy megkeresi az öregét. Akkor már azt is tudni vélte, hogy az apja miképpen gazdagodott meg. Mi segítette abban, hogy meggazdagodjék. - Na micsoda? - tudakolta a felügyelő. - Hua atya kapcsos bibliája - felelte az atya.
116 Erre ismét nagy felhördülés támadt. Az atya felhasználta az alkalmat, és néhány gallyat dobott a tűzre. A felügyelő mindeközben megtörölgette az arcát a zsebkendőjével. - Ez talán... nem is olyan nagy ostobaság - mondta.
- Dirk van den Berg ugyanis tudott a könyvről, Khieu atya könyvéről, amelyet tréfásan Hua atya kapcsos bibliájának neveztek. És azt is tudta, hogy mi van beleírva. - Számlák és elszámolások - biccentett a felügyelő. -Ön mondta. - De azt is hozzátettem, hogy egyéb feljegyzések is lehettek benne. - Mire gondol, atya? - A kísérleteikre, vagyis a közös munkájuk eredményére. Esetleg bizonyos folyamatok leírására. - Mi az ördögről beszél, atyám? - hökkent meg a felügyelő. - Ehhez... ismét csak vissza kell térnünk a misszióba - magyarázta az atya. - Beszéltem már róla, hogy Van den Berg Khieu-val együtt dolgozott a melegházban. És hogy hogyan nézett ki a melegház belül. A falakon furcsa fészkek lógtak, bennük virágok... - Milyen virágok? - Nos, szerintem orchideák. - Lehetséges - bólintott a felügyelő. - És? - Azt hiszem, Van den Berg és Khieu orchideákkal kísérleteztek. Tudják, hogy az orchideák drága virágok? - Hát ha nem is olyan olcsók, mint a réti pipitér, de azért nem mérik aranyáron őket. - Csakhogy az orchideáknak óriási kultusza van, felügyelő. Egy-egy új faj, amilyet még soha nem látott senki, nagyon sokat érhet. Dollár tízezreket, ha nem többet. A felügyelő eltátotta a száját. - Ön azt mondja, hogy... Van de Berg és Khieu orchideákat nemesítettek? - Új fajtákat állítottak elő. És ezeket a soha nem látott új virágokat árusították hozzáértő embereknek. Méghozzá sok pénzért. A nemesítés módját és az új fajok leírását Khieu bejegyezte a könyvébe. Hua atya kapcsos könyvébe. Ha megvan a leírás, a nemesített növények előállítása bárhol, bármikor megtörténhet. Sajnos nem értek az orchideákhoz, lehetséges, hogy nem elég szakszerűen fejezem ki magam, de az a lényeg, hogy egészen újfajta virágokat hoztak létre, amelyekért sok pénzt kaptak. - Ebből származnának az ezer dollárok? - hitetlenkedett a felügyelő. - Úgy van, felügyelő úr. Senki nem sejtette a misszióban, hogy Khieu és Van den Berg miben mesterkednek. Ők pedig nem verték nagydobra a tevékenységüket. Még a misszió vezetője sem tudott róla.
Ekkor határozta el Khieu, hogy talált pénzek formájában juttatja el a jövedelmük egy részét a missziónak. - Gondolom, a nyereség egy része Van den Berget illette? - Valószínűleg. - És a többi? Vagy az ezerdolláros adományok kimerítették a nyereség misszióra eső részét? - Biztosan nem - mondta az atya. - Khieu elsikkasztotta volna? - Csak biztonságba helyezte. - Jó vicc. Miért? - Mert ha vége a felfordulásnak, templomot akart építeni belőle. Khieu tudta, hogy rövidesen polgárháború tör ki, talán a misszió meg is semmisül benne. És ha majd elcsitulnak a háborús események, nagyon jól jöhet az eldugott pénz. - Ön szerint, tudta mindezt Dirk van den Berg? - Biztosan nem. Ő csak annyit látott, hogy az apja a pénzét számolgatja, tudta, hogy orchideákkal foglalkozik, s azt is látta, hogy Khieu titkos könyvébe írja a feljegyzéseit. Később aztán, amikor az apja eltűnt, ő pedig árván és szegényen tengette a napjait, eluralkodott rajta a rögeszme, hogy az apja megszerezte Khieu könyvét; valahol a világ túlsó végén orchideákat nemesít, és pokolian gazdag. Róla pedig egyszerűen megfeledkezett. Ezért elhatározta, hogy felkeresi az öregét, és részt követel tőle a vagyonából. Ezzel a szándékkal indult neki a nagyvilágnak. Új néven, mert időközben nevet változtatott. - Miért éppen Venezuelába ment? - Mert úgy sejtette, hogy ott él az apja. - Miből gondolta? - Talán talált valamilyen nyomot. Elvégre Van den Berg nem változtatott nevet. Dirk kinyomozhatta, hogy az apja Venezuelában tartózkodik, az indiánok között. Venezuela éghajlata éppen megfelelő az orchideákkal való foglalatossághoz. - Jacques?! - Igen. O volt az. A többiek némiképpen lemaradva követték az atya és a felügyelő párbeszédét, így aztán egy-két percbe is beletellett amíg megértették, hogy Dirk van den Berg nem más, mint az a férfi, akit Miss Parker elkísért a dzsungelba. O volt az, aki fényképet mutogatott mindenkinek: az apja fényképét. Kereste az apját Venezuela indiánjai
között. Az már a történet másik, ám nem elhanyagolható része, hogy nem bánt valami szépen Miss Parkerrel. - Ez... egyszerűen elképesztő - nyögte O'Connor. -De miért kellett így bánnia szegény Miss Parkerrel? - Miss Parker csak múló pillanat volt Jacques, azaz Dirk van den Berg életében. Hamarosan meg is feledkezett róla; biztos volt benne, hogy vagy a jaguárok falták fel, vagy a krokodilok, az óriáskígyók, esetleg a lázba pusztult bele. Ettől kezdve nem törődött többé vele. Miss Parker azonban ott kísértett az emlékeiben, egyszer aztán életnagyságban fel is bukkant előtte, ámde addig még történt egy s más. - Például micsoda? - nyögte O'Connor. - Végül is megtalálta az apját. - És... mi történt ekkor? - Megölte - mondta sóhajtva az atya. - Nem óhajtanának mégis egykét szendvicset?
117 A felügyelő már-már a pisztolya után kapkodott, ezért az atya lemondott róla, hogy szétossza közöttük lassan száradni kezdő szendvicseit. - Jól van, folytatom. Az a helyzet, hogy Dirk rábukkant az apjára. Csakhogy egészen másmilyen apát talált a dzsungelben, mint amilyet álmatlan éjszakáin elképzelt magának. Van den Berg lepusztult, szerencsétlen alkoholista volt, aki talán már meg sem ismerte a fiát. - Eszerint nem sikerült karriert építenie... - Semmit sem sikerült építenie, még a nyomorult pálmakunyhóját sem, azt is az indiánok rakták össze neki. - Ön honnan tudja mindezt, atyám? Vagy csak sziporkázó képzeletét csillogtatja? - Sajnos nem - sóhajtotta az atya. - Közvetve egy ottani kollégámtól tudom. -Közvetve? - Kérdéseket tettem fel valakinek, ez az illető aztán beszélt néhány atyával, ők is beszéltek néhány atyával... és így tovább. De visszatérve Van den Bergre: szegény, szerencsétlen, beteg ember volt, aki talán már nem is emlékezett Kambodzsára, és a fiára is alig. Képzelhetik Dirk elkeseredését, amikor szétfoszlani látta a tekintélyes apáról és a
nagy vagyonról dédelgetett álmait. Akkora volt a csalódása, hogy kétségbeesésében megölte az apját. - Biztos ebben, atyám? - Egészen biztos vagyok. Megtalálták ugyanis a holttestét. A venezuelai hatóságok nyomoztak is egy ideig a gyilkosság ügyében, aztán mivel nem mentek semmire, ejtették az egészet. Az őserdőben történt, távol a közigazgatástól, indiánok között, ahol naponta tízesével tűnnek el az emberek nyomtalanul. Van den Berg után is csak azért nyomoztak, mert külföldi volt. - Hogy ölte meg Dirk az apját? - Megfojtotta egy kötéldarabbal. - Jézusom! - Úgy látszik, akkor szerette meg ezt a módszert. - Az ujjlenyomatai alapján az Interpol segítségével azonosították. A felügyelő izgatottan nyelt egy nagyot. - Mi lett Dirk vagy Jacques további sorsa? Az atya sóhajtott. - Erre kell választ keresnünk, felügyelő.
118 Ekkor csoda történt. A felügyelő tett néhány lépést a tűz felé, lehajolt, felemelt a leterített abroszról egy szendvicset, és elgondolkodva rágni kezdte. A többiek lélegzetvisszafojtva figyelték a vakmerő mutatványt. - Jó? - kérdezte egy kicsit később remegő hangon Mr. O'Connor. - Micsoda? - emelte fel a fejét a felügyelő. - Hát a... szendvics. - Szendvics? - hökkent meg a felügyelő. - Nem is... tudom. Eddig azt hittem, elhagyott cipőtalpat rágok. Néhányan halált megvető bátorsággal vettek a gyanús ételből. Mr. Chesterton kettőt is megevett - feltehetően öngyilkossági szándékból. Már csak néhány maradt belőlük, amikor a felügyelő még egy pohárka, kicsit már megmelegedett, enyhén büdös ásványvizet is magába döntött, aztán új erőre kapva folytatta a kérdezősködést. - Ezek szerint... Dirk van den Bergről nem tudunk semmit? - Semmit - rázta meg a fejét az atya. - Csak elképzeléseink lehetnek róla. - Éspedig?
- Bizonyára visszatért Európába. És nem adta fel a keresést. - Hua atya bibliájára gondol? - Pontosan - bólintott az atya. - Dirk megszállottja lett Hua atya bibliájának. Mintha a szent grált kereste volna. És volt is oka rá, hogy keresse. Ha megtalálta volna a bibliát, az kihúzhatta volna minden bajból. Mert akkor már pontosan tudta, mi van benne. - Vajon az apjától tudhatta meg? - Ki mástól? Megtalálta az öregét, és megpróbálta kipréselni belőle a biblia titkát. Van den Berg, bármennyire is leépült már, emlékezett rá, hogy Hua atya bibliájába azok a kísérleti módok jegyeztettek be, amelyeket Khieu dolgozott ki új orchidea-fajok kinemesítésére. Úgy látszik, Khieu volt az ész, amolyan őstehetség, Van den Berg inkább csak asszisztált neki. A baj persze az volt, hogy a könyv nem volt Van den Berg birtokában. Sem akkor, sem máskor. Mindig is Khieu apó tulajdonában volt. Dirk tehát tévedett, amikor azt hitte, hogy apja megszerezte Khieutól a könyvet, és rá alapozva meggazdagodott az őserdőben. Egy dolog viszont valószínű. Van den Berg azért utazott Venezuelába és azért települt be a dzsungelba, hogy megpróbáljon orchideákkal foglalkozni. Ajelek azt mutatják, hogy sikertelenül. Hja, belőle hiányzott Khieu zsenije! - És ha nála lett volna a keresett könyv? - Ki tudja? Lehet, hogy többre ment volna. Bár ez is kétséges. A jó étel elkészítéséhez nem elég a jó recept, jó szakács is kell hozzá. - Furcsa fickó lehetett ez a Dirk Van den Berg. Az atya megvonta a vállát. - Talán kissé bele is őrült a csalódásba. A sikertelenség deformálta a személyiségét... már ha addig is nem volt deformálva. - Tehát ő a mi gyilkosunk? - kérdezte a felügyelő. - Ő - biccentett az atya.
119 Rövid csend ereszkedett rájuk. A felügyelő önkéntelenül is elindult a maradék szendvicsek felé, de aztán hirtelen kijózanodott és megtorpant. -A kérdés az, hogy kicsoda most Dirk van den Berg. - És van még egy másik, hasonlóan fontos kérdés is, felügyelő úr. -Igen?
- Hogy hol rejtőzik Hua atya kapcsos bibliája, azaz a receptkönyv. Ha nem követjük végig az útját, az itt elkövetett gyilkosságok okára sem találjuk meg a választ. A felügyelő türelmetlenül az órájára pislogott. - Gyerünk, gyerünk! Az atya elégedetten összedörzsölte a tenyerét. Aztán ráébredve, hogy e mozdulat és az elégedettség nem kifejezetten ide valók, zavartan a háta mögé rejtette. - Próbáljuk meg követni a kapcsos könyv útját - javasolta. -Ahhoz, hogy ez sikerüljön, vessünk egy pillantást azokra az órákra, amikor a vörös khmerek bevonultak Phnom Penh-be. A lakosság akkor még nem sejtette, hogy rémuralom következik; legtöbben örömmel fogadták a bevonulókat. Azok azonban elkezdték kiterelni a városból a lakosságot: elvégre egyik céljuk a városok megszüntetése volt. Egy, csak falvakból álló ország víziója lebegett előttük. Erről ön talán többet tudna mondani, anyám. - Tudnék, de nem fogok - szegezte le nagyon határozottan a főnökasszony. - És a lágerről sem. Csak az álmaimban, vagy az imáimban bukkannak már elő... hála legyen érte az Úrnak! - Na igen - morogta az atya. - Az a helyzet, hogy a vörös khmerek bezárták a missziót, az anyákat pedig... munkatáborba küldték. Ugyancsak táborba küldték a három kertészt: Limet, Khieut és Phenget is. Rájuk semmiféle védettség nem vonatkozott. A táborban Pheng valószínűleg meghalt. Khieu és Lim azonban túlélték a szörnyűségeket. Mindkettejüknek sikerült megszöknie, és csatlakoznia az anyákhoz, akiket addigra már visszavittek a táborból Phnom Penhbe. Tudomásom szerint a kínaiak gyakoroltak nyomást a vörös khmerekre a Kambodzsában letartóztatott külföldiek érdekében. így aztán a khmerek Vietnamba toloncolták őket. Regénybe illő, ahogy az anyák megmentették a két apót. Apót mondok, mivel a táborban átélt szörnyűségek következtében mindketten évtizedeket öregedtek. A két, jó erőben lévő, középkorú kertészből egyetlen év alatt megtört, szánalmas öregember lett. Ráadásul Khieu még meg is zavarodott. Kerülgethetjük a forró kását, ahogy akarjuk: Khieu apó sajnos megbolondult. - És Lim? - Ő nem. Ő visszavonult. - Hova?
- Saját magába. O nem bolond... csak éppen nem kommunikál senkivel. És nem lép kapcsolatba senkivel. Azt hiszem, csalódott a világban. Nem vagyok pszichológus... ő biztosan szakszerűbben megmagyarázná, mi történt vele. Summa summárum: egyik sem teljesen normális. - Akkor mi van a könyvvel? - Nos, biztos vagyok benne, hogy Khieu apó már a vörös khmerek bevonulása előtt elrejtette a receptkönyvet. Úgy látszik, nemcsak kiváló virágnemesítő volt, hanem előrelátó férfi is. Megérezte, hogy nehéz idők következnek, és ha magánál tartja a könyvet, nagy a valószínűsége, hogy elkobozzák tőle. Az volt a szándéka, hogy ha majd elmúlnak a szomorú évek, ismét birtokba veszi, és a benne lévő receptek segítségével felvirágoztatja az addigra már tönkrement missziót. Khieu apó a misz-szióért élt-halt, az volt az otthona, a családja, mindene. - Isten áldja meg érte - sóhajtotta a főnökasszony. - Talán elásta - folytatta az atya. - És jól is tette, hogy ezt tette. A lágerben meg is ölték volna érte. A vörös khmerek a városok mellett az értelmiséget is el akarták pusztítani. Minden tanárt, orvost, tisztviselőt megöltek, még azt is, aki szemüveget viselt. Számukra a szemüveg az értelmiségi lét undorító jele volt. Egy könyv birtoklása azonnali halált jelentett volna. - És a könyv megsemmisülését. - Úgy van, felügyelő úr. Khieu atya ezt nem tudhatta ugyan előre, de megsejtett valamit, és elásta a könyvet. Vagy bedugta egy fa odvába. Ki tudja? Amikor aztán sikerült megszöknie, első útja a rejtekhelyre vezetett. - Ezt hogy értsem? - kérdezte a felügyelő. - Ön az imént azt állította, hogy Khieu apó megbuggyant, és a jelekből ítélve tényleg meg is buggyant. - Nincs ellentmondás a kettő között - magyarázta az atya. - Khieu apó a kiállóit szenvedések következtében szellemileg valóban megroggyant, arra azonban emlékezett, hogy létezik egy féltve őrzött könyve, és talán még arra is, hogy mi van benne. Az emlékezet nagyon furcsa dolog. Néha megmagyarázhatatlanul megmaradnak benne dolgok, amikről magunk sem hisszük, hogy megmaradtak. Aztán egyszer csak, hipp-hopp! - előttünk teremnek. Egyszóval Khieu apó megkereste a könyvet, magához vette, és elhozta Európába. - Van erre bizonyíték? - kérdezte a felügyelő.
A főnökasszony tanácstalanul vonta meg a vállát. - Nem tudom. Azt hiszem, nincs. Én nem láttam nála semmiféle könyvet. És a nővérektől sem hallottam, hogy bárki is látott volna. - Márpedig ide kellett, hogy hozza. Nem emlékszik rá, anyám, nem volt nála valami, amibe a könyvet belerejthette volna? A főnökasszony sajnálkozva ingatta meg a fejét. - Sajnos, nem. Gondolhatja, atya, hogy sokkal fonto-sabb dolgaim is akadtak akkortájt, mint azt figyelni, hogy az élet és halál mezsgyéjén lebegő szerencsétlen Khieu mit hoz magával Európába.... Várjon csak! Mindenki izgatottan a főnökasszony felé fordította a fejét. Talán csak Chesterton bámult rezzenéstelenül a levegőbe. - Mire gondol, anyám? - A fejpárnájára - mondta. - Azt biztosan magával hozta. - Mi az a fejpárna? - türelmetlenkedett a felügyelő. - Egy kemény párna, amit éjszakára Délkelet-Ázsiában a fejük alá tesznek az emberek. Európában hurkapárnának nevezik. Most már emlékszem! A misszióban is megvolt a maga hurkapárnája, ráadásul csoda illatos volt, mivel gyógynövényekkel és virágokkal tömte ki. - A táborba biztos nem vitte magával. - Ez holtbiztos. Meg is ölték volna érte. -Akkor azt is elrejtette. És benne volt a könyv. A felügyelő hangja megcsuklott az izgalomtól. - Megvan még... az a párna? A főnökasszony megrázta a fejét. - Már jól emlékszem mindenre. Biztosan nincs meg. Donatella nővér kidobta, Khieu pedig új párnát kapott. -Miért? - Mert már penészes volt. Megrohadtak benne a gyógynövények. Donatella nővér kiszórta a rohadt növényeket, a huzatot pedig a szemétre hajította. Nem volt abban semmiféle könyv, Donatella nővér szólt volna, ha rábukkan valamire. - Biztosan? - Egészen biztosan, felügyelő. - Akkor valahol másutt kell lennie. - De hol? Ön szerint, atyám? - Ez az, amit Dirk van den Berg nagyon szeretne megtudni. - És ezért gyilkolni is képes - sóhajtotta a főnökasz-szony. - Jó néhány ember életébe került már ez a nyomorult könyv. - És még fog is, ha nem vigyázunk - tette hozzá az atya.
120 - A könyv tehát itt található a misszió területén - összegezte az elhangzottakat a felügyelő. - De honnan tudja ezt Dirk Van den Berg? - Onnan, hogy kikövetkeztette. Talán az apja mondhatott neki valamit. Dirk mindenesetre úgy okoskodott, hogy ha az apjánál nincs, akkor ott kell lennie, ahol Khieu. Ezért megkereste a közben ide, Írországba települt misz-sziót, és kitörő örömmel értesült róla, hogy Khieu apó él. Az azonban mélyen megrázhatta, hogy Khieu értelmi fogyatékossá vált. Talán beszélni is próbált vele, talán feltette neki élete legfontosabb kérdését, ám aligha volt képes értelmes választ kicsikarni az öregből. - Én megölöm ezt a férget! - dühödött meg O' Connor. - Egészen pontosan kicsodát? - tette fel a kérdést az atya. - Kicsodát? Kicsodát? - dühöngött O'Connor. - Azt a férget! Dirket, vagy hogy hívják. Dirk Van den Berget. - Csakhogy ő már nem létezik, Sean - mosolygott keserűen az atya. Legalábbis ezen a néven nem. - De valaki azért csak lett belőle. -Az biztos. De kicsoda? Ebben a pillanatban éles hang csendült a fák elől. - Én megmondom! Minden fej a hang irányába fordult. Miss Craig lépett ki az árnyékból, mögötte pedig leszegett fejjel Vennegor Castelnuovo botladozott. A sort John Craig zárta. - Itt van, akit keresnek! - mondta John Craig nagyot taszítva a férfin. Ő a mi emberünk. Istenem... Evelyn! Evelyn Craig megtántorodott, és a földre zuhant. Testvére utána kapott, de már nem érte el. A lány végigterült a füvön. Többen is hozzá ugrottak, hogy segítsenek neki. O'Connor gyengéden a karjába vette. - Térjen magához, kisasszony - duruzsolta. - Ezt nem szabad. Ne hagyja el magát, kérem! Castelnuovo is tett egy lépést a lány felé, de Mr. Craig visszalökte. - Te csak hagyd őt békén! így is elég bánatot okoztál már neki! - De hát én... én nem... - Fogd be a szád, Vennegor, mert ha nem, hát én fogom be! - És én is segítek neki - mondta sokat sejtetőn Kennedy. Erre aztán Vennegor Castelnuovo jobbnak látta lenyelni a nyelvét.
Miss Craig O'Connor karjaiban keserves sírásra fakadt. - Istenem... John, én... olyan, de olyan szerencsétlen vagyok... Beleszeretek valakibe... tiszta szívemből szeretem, és akkor kiderül... hogy nem érdemes a szeretetemre... egy közönséges... gyilkos. - Hallod, te rohadék? - köpött Castelnuovo felé Kennedy. Vennegor Castelnuovo térdre roskadt. - Evelyn drágám... én nem... én igazán nem... - Legalább fogd már be a szádat! - förmedt rá Craig. - Ha nem akarod, hogy beragasszam. - Majd én beragasztom az öklömmel - lépett közelebb hozzá O'Connor. A felügyelő érezte, ideje átvenni a kormánypálcát. - Hol találtak rá? - kérdezte Castelnuovóra bökve. - Az úgynevezett múmiák termében. Ott bujkált. - Dehogy bujkáltam! Én csak... - Kuss! - förmedt rá a felügyelő is. - Majd szólok, ha kinyithatja a száját. Ha még egyszer kérdezetlenül megmukkan, Jenkins gondoskodik róla, hogy örökre elmenjen tőle a kedve. Jenkins, mutassa meg neki a kezét! Jenkins engedelmesen felemelte a tenyerét. - Ez is valami? - vigyorgott Tim Mrs. Cattermole mellől. - Az enyémet nézzék! Castelnuovo ettől kezdve jobbnak látta hallgatásba burkolózni, és csak a feltett kérdésekre válaszolt. - Az első kérdésem magához... Mr. Castelnuovo... - Ez nem Castelnuovo! - kiáltotta felháborodottan Craig. - Biztos, hogy nem az! Ez valaki más. Ő a gyilkos. A felügyelő tett néhány lépést Castelnuovo felé. - Ön tényleg... Vennegor Castelnuovo? - Ki a fene lennék? - tört ki a kétségbeesés Castel-nuovóból. - Maguk szerint, ki a franc? - Mondjuk Dirk Van den Berg. Mond ez a név magának valamit? -Az égvilágon semmit. Mit kellene mondania? - Sosem hallotta még? - Fogalmam sincs róla, ki az a fickó. Az atya közelebb lépett hozzá, és szelíden nézett rá. - Többen is azon a véleményen vannak, hogy ön az. - Akkor azok megbolondultak. Kérlek, Evelyn, John... én nem tudom, mi ütött belétek...
- Képes voltál a bolondját járatni velünk? - háborgott Craig. Elcsábítottad ezt a szerencsétlen lányt... - De hát én szeretem Evelynt. El akarom venni feleségül. Evelyn drágám... mi történik itt? Olyan ez, mint egy rossz álom. Fel akarok ébredni! Fel akarok ébredni! Két öklével elkezdte ütni a homlokát. Az atya hozzá lépett és gyengéden lefogta a kezét. -Nyugodjék meg, Mr. Castelnuovo, vagy legalábbis próbáljon megnyugodni. Kérem... egyelőre még nincs bizonyítva semmi. Ha megengedné, feltennék önnek néhány kérdést. Képes válaszolni rájuk? - Ne húzza az időt, atyám! - kiáltotta John Craig. -A napnál is világosabb, hogy mi történik itt. - Hát én ebben azért nem lennék annyira biztos - mormogta az atya. Van itt néhány homályos dolog, amelyre fényt kéne derítenünk. De menjünk csak sorjában. És mindenki őrizze meg a nyugalmát. - Ebben egyetértek az atyával - csatlakozott hozzá a felügyelő. Jenkins! Ha valaki nagyon nyújtogatná a mancsát, csapjon rá egyet! - Úgy lesz, főnök - tisztelgett Jenkins őrmester. -Atya, maga jön! Az atya Castelnuovóra nézett. - Végül is kicsoda ön, Mr. Castelnuovo? Castelnuovo meghökkent. Látszott rajta, hogy ki van borulva, és idő kellene hozzá, hogy teljesen magához térjen. Az atya elismeréssel nyugtázta, hogy a karcsú, fekete hajú férfi óriási erőfeszítéssel fegyelmezi magát. - Nem tudom, hogy érti ezt, atyám - mondta néhány mély lélegzetvétel után. - Vennegor Castelnuovo vagyok. - Mivel tudja ezt igazolni? - Hogy mivel tudom igazolni? Az igazolványaimmal és egész eddigi életemmel. - Meséljen valamit ez utóbbiról! - Mit meséljek? - Például, hogy hol nőtt fel? Castelnuovo sóhajtott egyet. - Árvaházban. -Hol? - Hát... Hollandiában. - Ismerte a szüleit? - Sajnos, nem. De hogy jön ez ide... - Ne kérdezzen, hanem feleljen! - utasította rendre a felügyelő. - Nem ismertem a szüleimet, árvaházban nőttem fel, aztán otthagytam az árvaházat...
- Hova ment onnan? - Hát... Dél-Amerikába. - Konkrétan? - Több országban is jártam. -Például? - Brazíliában, Peruban... -Venezuelában? -Ott is. - Na látják? - kiáltott közbe diadalittasan Mr. Craig. - Hol tanulta az építészetet? - Venezuelában. Két évig dolgoztam egy vállalkozó mellett. - Önnek... mindig is ez volt a neve? Úgy értem, hogy Vennegor Castelnuovo? A férfi lehajtotta a fejét. - Hát... nem. - Akkor micsoda? - Más. - Megmondaná, miért változtatott nevet? Castelnuovo megvonta a vállát. - Nem akartam, hogy bármi is az árvaházra emlékeztessen. - Ki adta magának ezt a furcsa nevet? - Én magam - mondta immár mindenbe beletörődve Castelnuovo. Volt az építkezésen Venezuelában egy betonozó, akit Vennegornak hívtak. Aztán volt egy Castelnuovo is. Én raktam össze a kettőt. Majd hivatalosan is nevet változtattam. - A szemtanuk szerint Dirk Van den Berg szőke, viszonylag fehérbőrű fiú volt. Ön festi a haját, Mr. Castelnuovo? Castelnuovo megvonta a vállát. - Igen, de... kinek mi köze hozzá? Ez aztán már abszolút a magánügyem... - Vennegor... szőke - vágott közbe Miss Craig. - És ha az vagyok? - Csak megkérdeztem - mentegetődzött az atya. -Gondolom, a szoláriumot is kedveli? - És akkor mi van? Az atya látta, hogy Castelnuovo kezd kétségbeesni. Alighanem egyre kilátástalanabbnak ítélte a helyzetét. -A fenébe is, atyám, hagyja már ezt a kérdezősködést!
- unta meg a kérdezz-feleleket a felügyelő. - A napnál is világosabb, hogy ez fickó Dirk Van den Berg, aki megölte az édesapját, és még ki tudja, kit nem. Teljesen világos, hogy miért. Meg akarta szerezni a csodakönyvet. Igaz, Mr. Van den Berg? - Nem! Nem és nem! Nem vagyok az, akinek hinni szeretnének! - Menjünk akkor mégiscsak sorjában - sóhajtotta a felügyelő. Fussunk végig a gyilkosságokon. Én kérdezek, és maga válaszol rá... Jenkins! A többiek is beleszólhatnak, ha akarnak... Első áldozat az apja. Oka? -Az atya már világosan kifejtette - bólintott Jenkins. - Csalódott volt és haragudott rá. - Rosina nővér? - Kambodzsából ismerte. Attól tartott, hogy a nővér esetleg felismeri Vennegor Castelnuovo építési vállalkozóban Dirk Van den Berget. Ez aztán sok kellemetlen kérdést vethetett volna fel, és esetleg meg is hiúsíthatta volna a terveit. Legalábbis azt a részét, hogy megtalálja a Khieu apó által elrejtett könyvet... Ha egyáltalán itt van elrejtve a misszió területén, amelyben én már egyre kevésbé hiszek. - Jól van, őrmester. Van valakinek megjegyzése? - Az egész egy nagy baromság! - kiáltott közbe Castelnuovo. - Magának nem osztottam lapot! - torkolta le Hardy felügyelő. Ophelia nővér? - Ugyanezen okból ölte meg. És Donatella nővért is. - Miss Parker? - Őt aztán igazán volt oka miért meggyilkolni. Elvégre az őserdőben halálra ítélte. Nem rajta múlt, hogy Miss Parker életben maradt. Ha Miss Parker felismerte volna, aligha kerülte volna el a börtönt. - Én is így gondolom. No és Mr. Cleveland? - Mr. Cleveland a bizalmasa volt, jogi és gazdasági ügyeit intézte, de aligha lehetett a barátja. Castelnuovo természetesen nem árulta el neki, hogy valójában kicsoda. Cleveland azonban rájöhetett valamire. Talán éppen a múmiák kapcsán. Mert azt mondanom sem kell, uram, hogy a múmiákkal nem verte át senki Mr. Castelnuovót, ő maga rendezett így mindent. - Hm. És mire voltak jók a múmiák? - Figyelemelterelésre, uram. Hogy amíg mindenki velük bajlódik, ő nyugodtan kereshesse Hua atya kapcsos könyvét. Bár abban kételkedem...
- Oké, Jenkins, ezt már említette egyszer. Szerintem nagyon is itt van ez a könyv valahol. - Hol, uram? - Majd megtaláljuk. Maradna még az önök embere, Mr. Cattermole..'. Sörensen... vagy hogy hívják. Nyilván rossz helyen és rossz időben találkozott Mr. Castelnuo-vóval. Jenkins? - Én is így gondolom, uram. - Helyes. Az alapos nyomozás még majd olyan részleteket is feltárhat, amelyekre itt nem is gondolunk. Az ügy nagyjából lezártnak tekinthető. Igaz, atyám? Az atya sóhajtott kettőt-hármat, aztán megköszörülte a torkát. - Hát... talán nem annyira biztos. Szeme sarkából látta, hogy Hardy feje lassan pipacsszínűvé változik. - Mi nem annyira biztos, atyám? - Két dologban is bizonytalan vagyok még - morogta az atya. - És ez a kettő... össze is függ egymással. - És mi ez a kettő, ha szabad kérdeznem? Az atya megvakargatta a feje búbját. - Nem ennének előtte még egy-két szend... - Atya! Én lelövöm magát! - Jól van - szabadkozott az atya. - Hát akkor lássuk csak... nem biztos, hogy nem igaz, amit Mr. Castelnuovo állít. Tudniillik, hogy miképpen változtatott nevet. Ennek azért utána kellene nézni. Mr. Castelnuovo, megmutatná a bal karját, kérem? - Tessék? - Tűrje fel az inge ujját, és mutassa meg nekem a bal karját! -No de kérem... - Mi a fenét akar ezzel az izével? - idegeskedett Hardy felügyelő. - Miss Parker, amikor venezuelai életéről mesélt nekem, megemlítette, hogy a partnerét, Jacques-ot, egyszer megtámadta egy krokodil és beleharapott a bal karjába. Márpedig ha valóban így történt - és miért ne történt volna így? -, ott kell lennie Mr. Castelnuovo bal karján a nyomának. Nem igaz? Mr. Castelnuovo nyomban fel akarta tűrni az inge ujját, de aztán ijedten visszafogta a kezét. Az atya nem mozdult. Nem mozdult a felügyelő sem. Aztán hirtelen, mintha álomból ébredt volna, Jenkinsre mutatott. - Nézze meg alaposan, őrmester!
Pár pillanat, és Castelnuovóról lehullott az ing. A felügyelő megszemlélte a karját. Az atya nem láthatta, amit a felügyelő, de biztos volt benne, hogy Hardy élete egyik legnagyobb csalódását éli át. - Mutassa a másik karját is! - Nincs... - mondta aztán tétován Hardy az atyára nézve. - De lehetnek tévesek is az információi... - Minden információ lehet téves - mondta az atya. -Azok is, amelyek Mr. Castelnuovo bűnösségét bizonyítanák. - Jól van! - rúgott dühösen az előtte zöldellő fűcso-móba Hardy. Értem, mire megy ki a játék, atyám. Ön szerint Castelnuovo nem Dirk Van den Berg, nem ölt meg senkit, és teljesen ártatlan. Csakhogy én nem tudok senkit elképzelni a jelenlévők közül... - Biztos ez? Hardy felügyelő körbejártatta a tekintetét a piknike-zőkön. Aztán az atya felé bökte a mutatóujját. - Ne ködösítsen, atya. Kire gondol? Az atya elmosolyodott. - Például Mr. Cattermole-ra. Hardy felügyelő megingott, mintha el akarna esni. Szerencsére még időben visszanyerte az egyensúlyát. - Jól hallottam, amit mondott, atyám? - Feltételezhetően. - De hát... miért? Mi lenne az oka... Aztán elhallgatott. Egyszerűen nevetséges volt a kérdése.
121 Mr. Cattermole feltápászkodott a fűről, ahol eddig ücsörgött, és az atya felé sétált. Jenkins még idejében felébredt, és ráfogta a pisztolyát. - Álljon meg, Mr. Cattermole, ne tegyen tovább egyetlen lépést se! - Csak gratulálni akartam az atyának ehhez a kiváló szellemi tornához. - Ez azt jelenti, hogy... hogy...? - hápogott a felügyelő. - Dehogy jelenti azt! - utasította vissza a feltételezést Mr. Cattermole. - Csupán azt jelenti, hogy bejött a jövendölésem. Az atya engem is meg fog gyanúsítani, gondoltam. És tessék! Meg is gyanúsított. Hardy hirtelenjében nem tudta, mitévő tegyen. Aztán igyekezett úrrá lenni a zűrzavaron. Mert ismét kitört a zsivaj a piknikezők között. - Üljön le a fűre, Mr. Castelnuovo, és ne mozogjon, megértette?
- Jól van, leülök, és nem mozdulok. - Jenkins! Vigyázzon Mrs. Cattermole-ra és a másik kettőre is. Az atya látta, hogy Timnek, Tómnak és Mrs. Catter-mole-nak nem igen tetszik az események ilyeténképpen való alakulása. - Hát akkor, atyám... kezdhetjük az egészet elölről. Miért gondol Mr. Cattermole-ra? - Mert neki is lett volna indítéka a gyilkosságokra. El akarta happolni Mr. Castelnuovo elől a misszió átépítését, hogy egyszerűén fejezzem ki magam. Ezért kieszelt egy igen gondosan felépített tervet. Hány éve is annak, hogy Ophelia nővért meggyilkolták? - Kettő és fél— mondta a főnökasszony. - Mr. Cattermole akkor már a szomszédban dolgozott? - Tudomásom szerint, igen. - És akkor mi van? - kérdezte Cattermole. - Csak nem gondolja, hogy szórakozásból öltem meg azt a nővért? - Nem hiszem - rázta meg a fejét az atya. -Hátakkor? - Ön más miatt ölhette meg, Mr. Cattermole. Akkortájt végeztek próbafúrásokat a jövendő golfpálya területén, igaz? - Igaz. Na és? - Önök... felfedeztek valamit... amit végül is eltitkoltak mindenki elől. Értem ezalatt, hogy nem közölték Mr. Castelnuovóval. - Nem vagyok köteles megosztani kutatási eredményeimet a konkurenciával. - Hát... ha valóban kutatási eredmény lenne, megérteném és igazat is adnék önnek. Csakhogy, amit találtak, nem kutatási eredmény volt a szó szoros értelmében. Igaz? Cattermole hallgatott. Nem így a felügyelő. Dühösen az atya felé fordult. - Mi a francot találtak ezek ott a telken? Gyémántbányát? Ó, nem - mosolygott az atya. - Csupán egy régi föld alatti járatot, amely a misszióba vezet. A múmiák termébe torkollik. - Na és? - értetlenkedett Hardy. - Mr. Cattermole úgy érezte, hogy megtalálta a siker kulcsát. - Ezt nem értem. - Pedig egyszerű. Mr. Cattermole arra gondolt, hogy ezt az ismeretlen átjárót használva megzavarhatják az ottani munkát. Például egy kis kísértetjárással. Ekkor fogalmazódott meg benne a mocsári múmiák előkerülésének és a velük történő manipulációknak a terve. Hardy eltátotta a száját.
- Ön szerint, atyám, a múmiákat... a múmiákat... Mr. Cattermole rendelte meg? - Elképzelhető. - Azért, hogy... elűzze Mr. Castelnuovót a misszió területéről és... ő vehesse át a helyét? - Úgy van, felügyelő. Ez végül is sikerült neki. S hogy még rosszabb hírűvé tegye a missziót, néhány gyilkosságot is elkövetett. - Csak úgy... találomra ölte volna meg a... nővéreket? - Elképzelhető. - Na és a többiek? Például Chris? - Erre nem tudok válaszolni - sóhajtotta az atya. -De vele kapcsolatban is van egy feltételezésem. - Ne kíméljen, atya! - Az ő gyilkosát talán a társai között kell keresnünk. - Úgy érti, hogy ez a két úriember ölte volna meg? - Lehetséges. - De... miért? - Talán felhasználták a kedvező alkalmat. Meg akartak szabadulni tőle, és megragadták a kínálkozó lehetőséget. Anélkül persze, hogy rájuk terelődött volna a gyanú. Mr. Cattermole a két embertorony felé fordult. - Nos fiúk, ki nyírta ki Christ? Azoknak a szemük sem rebbent. Az atya biztos volt benne, hogy pillanatok alatt megváltozna minden, ha komoly veszélyben éreznék magukat. - Jenkins! Tartsa rajtuk a szemét! - Oké, főnök. - És a többi gyilkosság, atyám? - Mindegyiket meg lehetne magyarázni, felügyelő úr. Valamennyivel az volt a gyilkos célja, hogy Castelnuovo és csapata takarodjon el a környékről, és adja át Mr. Cattermole-nak a terepet. - Hm. Más bizonyítéka nincs? Az atya ekkor Mr. Cattermole-hoz fordult. - Mr. Cattermole, kérem, hol tanulta ön az építészetet? Cattermole megvonta a vállát. - Dél-Amerikában. - Járt Venezuelában? - Jártam. - Az őserdőben is? Cattermole felnevetett.
- Ó, hát ön azt hiszi, hogy én vagyok Dirk Van den Berg? A felügyelő kérdőn nézett az atyára. Az atya bólintott. Jenkins ráemelte a stukkerját a két ruhásszekrényre. - Nincs mocorgás, oké? Odasétált hozzájuk, és sorban elvette a fegyvereiket. - Csak két stukkert találtam, főnök. - Önnek van fegyvere, Mr. Cattermole? - kérdezte Hardy. - Természetesen nincs. Nem szoktam piknikre stuk-kerokkal járni. - Mrs. Cattermole? - Természetesen én sem. - Jöjjön ide, Mr. Cattermole! - Hova? - hökkent meg Cattermole. - Ide. Hozzám. Jöjjön csak, jöjjön! Mr. Cattermole a felügyelőhöz lépett. - És most mit csináljak? - Mutassa a bal karját! Mr. Cattermole arcáról eltűnt a nyájas mosoly, és kellemetlenül rideg kifejezés költözött rá. - Mit akar tőlem, felügyelő? Mi a fészkes fenét akar? Csak nem veszi komolyan, amit ez az őrült pap állít? - Azért csak mutassa a bal karját - ismételte meg a felügyelő. - És ha nem mutatom? -Az nagy baj lenne - szólalt meg O'Connor, akit korábban földre sújtott a hír, hogy a főnökük nem más, mint a gyilkos Dirk Van den Berg. - Bizony nagy baj - csatlakozott hozzá Kennedy. - Jól van - sóhajtotta Cattermole. - Ahogy akarják. Lassan, nyugodtan tűrte fel az inge ujját. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, mintha egy akna robbanását várnák. Hát robbant is. Abban a pillanatban, ahogy az ing ujja elérte Cattermole vállát, jókora sebhely tűnt elő a ruha alól. - Ez... micsoda? - ordított Cattermole-ra inkább ijedten, mint haragosan a felügyelő. - Ez... micsoda? - Sebhely - mondta mogorván - Cattermole. -Krokodil... foga? - Frászt - mondta Cattermole.
122 O'Connor és Kennedy szorosan Cattermole mellé állt, Jenkins le nem vette volna stukkerja csövét a két szekrényről és Mrs. Cattermole-ról. Hardy felügyelő Mr. Cattermole karjára bámult. - Mondja csak még egyszer, hogy mi ez? - Sebhely - ismételte Cattermole. - Azt még nem magyarázta meg, hogy mi okozta. - Mert nem hagytak rá időt. Egyáltalán nem krokodil harapott meg. - Akkor mi? - Rám esett egy gerenda. - Hol? - Egy építkezésen. Ha nem tudná, építési vállalkozó vagyok. - Van rá tanúja? - Bizonyára akad, csak meg kell keresni. Öt éve történt a dolog. A feleségem is tanúja volt... - És az urak is? Az „urak" mogorván hallgattak. - Tim és Tom akkor még nem álltak az alkalmazásomban magyarázta Cattermole. - Csak nem hiszi, felügyelő, hogy én vagyok az a fickó, akit keres? - Pedig nagyon úgy néz ki a dolog. Mármint, hogy korábban tévedtem. Nem Mr. Castelnuovo a gyilkos, illetve nem ő Dirk Van den Berg... hanem ön. Feltehetőleg. Sőt egyre inkább tetszik nekem ez a lehetőség. Ön mint mond erre, asszonyom? - Szemenszedett baromság - mondta Mrs. Cattermole. - Az atya szórakozik velünk... A felügyelő összehúzta a szemöldökét. - És az a föld alatti járat... az is csak „szórakozás"? -Az igaz - ismerte be Mrs. Cattermole, átvéve a kormányt a férjétől. - Valóban találtunk egy járatot. -Amely hova vezet? -Amely a misszió épületébe vezet. - Jelentették ezt valakinek? - Kinek kellett volna jelentenünk? -Annak, aki megbízta önöket az építkezéssel. Nevezetesen a helyi önkormányzatnak. - Nem... nem jelentettük. És ez feltehetően hiba volt.
- Nem is sejti, mekkora - mondta a felügyelő. - Ezen a járaton át önök bármikor észrevétlenül átjárhattak a misszió területére, sőt tovább megyek: a misszió bármelyik épületébe könnyedén bejuthattak. Ez pedig annyit jelent, hogy ott bármit megtehettek, kísértetjárást rendezhettek, és a többi. Gyilkolhattak, fojtogathattak. Nagy a gyanúm, hogy mindezt meg is tették. - De nem tettük meg, felügyelő! - Uramisten! - hallotta a felügyelő és az atya Miss Craig megszeppent hangját. - Ez esetben... Vennegor mégiscsak ártatlan...? - A fenébe is - dünnyögte Mr. Craig. - Tévedtem volna? Castelnuovo lehajtott fejjel a füvön ült. Egyáltalán nem látszott megkönnyebbülés az arcán. - Na azért ne siessük el a dolgot - emelte fel a mutatóujját a meglehetősen tanácstalan felügyelő. - Önnek mi a véleménye, atyám? Az atya megsimogatta az állát, és arrafelé pislogott, ahol a maradék szendvicsek rejtőztek. Mintha sajnálta volna őket, amiért menthetetlenül kiszáradnak a tűz mellett. - A... véleményem? - dünnyögte Santarcangeli. -A véleményemet kérdi? - Azt... atyám - felelte félig összeszorított szájjal, megpróbálva visszatuszkolni magába kitörni készülő dühét a felügyelő. - Éppen azt. Az atya megköszörülte a torkát. - Hát... nem is tudom. - Most akkor... a büdös francba is... lehet, hogy ez a fickó Dirk Van den Berg és nem a másik? Vagy a másik - Mr. Castelnuovo az, és nem ez? Annak ellenére sem, hogy annak nincs krokodilfog a karján, ennek meg van? - Már bocsánat - szólt közbe Cattermole. - Krokodilfog nyoma az én karomon sincs! - Atyám? - Hát... lehet - mondta az atya. - Micsoda, atyám? - Hát... hogy egyikük sem Dirk Van den Berg.
123 Hardy felügyelő megremegett, és Jenkins karjába kapaszkodott. - Mit mondott, atyám? Az atya megismételte.
- Akkor... ezek itt... Végül is, mire alapozza a feltételezését, atyám? Bocsánat... csak egy kissé megszédültem. Úgy látszik, a vérnyomásom vacakol... Szóval, atyám, mire akar ismét kilyukadni? - Azt hiszem, van még egy lehetőség. - Lehetőség? Miféle lehetőség? Az atya maga elé bámult. - Emlékszik, felügyelő úr, amikor két nappal ezelőtt ájultan talált a tó partján? - Hogyne emlékeznék - mondta némiképpen magához térve a felügyelő. - Igen szép látványt nyújtott. - Akkor még nem voltam biztos benne, hogy ki ütött le. - Miért? Ma már biztos? - Azt hiszem, igen. - Kicsoda? - Ott kezdődött a dolog, hogy ültem a tó partján és a holdas estét élveztem, amikor megjelent a parton Mrs. és Mr. Cattermole. - Nocsak. - Mrs. Cattermole búvárruhát öltött, és lemerült a vízbe. - Nocsak! - emelte feljebb a fejét a felügyelő. - Miért? Csak nem halakat kergetett? - Később Mr. és Mrs. Cattermole bevallották nekem, hogy kerestek valamit. - Mi a csodát? - Meleg vizet. - És ezt csak most mondja? Miért kellett nekik a meleg víz? Ráadásul az a tó nem is az ő területükön van... Á, már értem. A vízi parkhoz kellett volna, mi? Mrs. Cattermole figyelmeztetőn megszorította a férje karját, ami természetesen nem kerülte el az atya figyelmét. - Azt hiszem... ezzel is nagy hibát vétettünk - ismerte be az asszony. - Meghiszem azt - helyeselt a felügyelő. - Minimum birtokháborítást követtek el. - Szánjuk-bánjuk a tettünket, felügyelő úr, de szolgáljon mentségünkre, hogy senkinek nem származott kára belőle. Legfeljebb nekem. Ha az atya nem húz ki a vízből, belefulladtam volna. Valaki ugyanis megpróbált belefojtani. - Hát ez szép. Na és a férje? - Őt meg leütötték. Akárcsak az atyát. -Atyaisten... ez volt a leütések éjszakája? Jól van,
végül is nem esett baja senkinek... illetve, ha a férje Dirk Van den Berg, akkor ki ütötte le magukat, és ki akarta vízbe fojtani önt? A fenébe is... atyám? Az atya megdörzsölte az állát. - Azon az éjszakán járt arra még két ember... akik szintén kerestek valamit a tóban. Hardy felügyelő megbirizgálta a bajuszát. - Két ember? - Egy nő és egy férfi. - Tudja, kik voltak azok? - Akkor csak a nőt ismertem fel. - Ki volt az? Az atya megköszörülte a torkát és félénken a főnökasszonyra pislogott. - Donatella nővér, felügyelő. Másnap megvizsgáltam a lábnyomokat a tó partján, és megtaláltam a férfi lábnyomát is. Megmértem a lépése hosszát. Aztán arra a megállapításra jutottam, hogy magas, szokatlanul nagyokat lépő férfiről lehet szó. Az atya tekintete önkéntelenül is Castelnuovóra ugrott. - Mr. Castelnuovo? Az atya széttárta a karját. - Elvileg lehetne, de ő kisebbeket lép. - Mr. Cattermole? - Ő még kisebbeket. - Akkor ki az? Remélem, nem rám gondol? Komikus volt a rövidlábú felügyelő megjegyzése, ám ezúttal senki nem vette annak. - Továbbá azt gondolom... hogy Donatella nővér halála ezt a férfit alaposan megviselte. Feltételezem, hogy valóban szerette a nővért és... be akarta tartani a neki tett ígéretét. Csakhogy... valaki megölte a szerelmét. Ezért a férfi... rettenetesen kiborult. Olyannyira, hogy még azóta sem tudott magához térni. Szőke, magas férfi, nagyokat lép, és az idegösszeomlás határán van... Jelentőségteljesen elhallgatott. Számtalan tekintet szelte át levegőt, keresztezték egymást, majd valamennyi egyetlen emberen állapodott meg. Mr. Alf Chestertonon.
124 Chesterton meg sem kísérelt védekezni. És felállni sem próbált. Csupán akkor moccant meg, amikor Jenkins odalépkedett hozzá és megpróbálta felsegíteni. - Kérem, Mr. Chesterton... fel tudna állni? - A lábam - nyögte a férfi. - Nem bír el a lábam. - Támaszkodjék rám, kérem. Csak úgy mellesleg kérdezem meg, hogy van önnél fegyver? - Ugyan, dehogy. Jenkins biccentett, de a keze végigfutott Mr. Chester-tonon. - Jól van.csak támaszkodjék rám. Meg tudna állni egyedül is? Oké... oké... Chesterton, ha tántorogva is, de megállt a lábán. Hardy felügyelő közelebb lépett hozzá. - Jól van, Mr. Chesterton? Chesterton felnyögött. - Látja, hogy... nem vagyok jól. - Mi a baj, Mr. Chesterton? - Meghalt - nyögte Chesterton. - Hallotta, nem? Donatella meghalt. - Hallotta, mit mondott az atya önről és Donatella nővérről? Chesterton bólintott. -És? - Szeretők... voltunk. Az atya látta, hogy a főnökasszony, Benedicta nővér, megtántorodik, és az arca elé szorítja a tenyerét. Ettől olyan erős szánalomérzés öntötte el, hogy érezte, elgyengülnek a lábai és kis híja volt, hogy ő is le nem ült a fűre. - Mióta? - Már... két éve. Össze akartunk házasodni. - Két éve? - hökkent meg a felügyelő. - Ez meg hogy lehet? - Én már akkor is dolgoztam itt. A másik szárny átépítésekor. Akkor... szerettem belé. Biztos volt benne, hogy... létezik az a könyv, és ha megtalálnánk, új életet kezdhetnénk. Ő túlságosan is kemény... volt... Túlságosan is másként akart élni, mint eddig. - Donatella nővér... tudta hol lehet a könyv? - Csak sejtette, hogy itt van elrejtve a misszió területén. - Pontosan hol? - A tóra gyanakodott. Ezért többször is lemerült, de nem találta meg. Akkor is lemerült... amikor az atya... a medál...
Chesterton sírva fakadt. Hardynak meg kellett várnia, amíg ismét képes lesz a beszédre. Ezalatt a többiek bénultan hallgattak. Még nem tudták, hogy mi az ábra, hogy Chesterton gyilkos-e, vagy sem, de megragadta a lelküket az előttük lezajló emberi tragédia. - Szóval, nem találták meg a könyvet? - kérdezte Hardy, amikor már úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Chesterton visszanyerte a lelki egyensúlyát. - Nem, felügyelő úr. - Honnan tudott Donatella nővér egyáltalán arról, hogy létezik a könyv? - Még Kambodzsából. - Ön járt Kambodzsában, Mr. Chesterton? - Én? Még soha. De miért... - Semmi, semmi. És Dél-Amerikában? - Ott jártam. - Mit keresett ott, ha szabad kérdeznem? - Turistaúton voltam. - Értem. Konkrétan? - Brazíliában, Peruban, Venezuelában. A felügyelő megvakarta az orra hegyét. - Nem lehetséges... hogy ön véletlenül... persze merő véletlenségből... találkozott Venezuelában Miss Parkerrel? Aki később a munkatársa lett? S akit talán emiatt kellett megölnie? - Dehogyis, felügyelő... - Miért ne találkozhatott volna? - De nem találkoztam! Maga azt hiszi... hogy én vagyok... azt hiszi, hogy... Dirk Van den Berg vagyok? A felügyelő bólintott. -Az az igazság, hogy megfordult a fejemben. És azóta sem tudom kiverni belőle. - De én nem vagyok Dirk Van den Berg! Én Alf Chesterton vagyok. - Na persze! Ha megkérném rá, hogy mutassa meg nekünk a bal karját... - A bal... karomat... ? - hebegte Chesterton. - Miért? Ebből aztán kiderült, hogy az utóbbi fél órát öntudatlan állapotban élte át. Vagy csak úgy tett. - Volna olyan kedves?
- Az a helyzet, felügyelő úr - nyögte Chesterton -, hogy annak idején... megcsípett egy szúnyog és én elvakartam. Elmérgedt, és meg kellett műteni. -Jenkins! Jenkins Chestertonhoz ugrott, és feltűrte az inge ujját. Enyhén megtántorodott, majd a felügyelőre kiáltott. -Szakasztott, mintha fognyomok lennének! Hardy nem sokat tétovázott. Odalépett Chestertonhoz és a vállára tette a kezét. - Dirk Van den Berg, letartóztatom - folytatni is akarta, de aztán csak legyintett. - Csináljon vele valamit, Jenkins! Mérje fel a fickót!
125 Öt perc múlva Chesterton már olyan állapotban volt, hogy ismét meg tudott állni a saját lábán. - Szóval, Mr... mondjuk Chesterton - lépett mellé a felügyelő. Válaszolna néhány kérdésemre? Chesterton összekulcsolt kezekkel nézett a felügyelőre. - Kérem, felügyelő úr... ez szörnyű tévedés! - Én is azt hiszem - csatlakozott hozzá Mr. Boss, aki eddig nem szólt egyetlen szót sem, ám most elérkezettnek látta az időt a közbeavatkozásra. - Egyáltalán nem látom bizonyítottnak... - Majd a nyomozó hatóság eldönti, hogy vádat emeltet-e ellene mondta Hardy felügyelő. - A bizonyítékok eléggé megalapozottá teszik az eljárást. Önnek... atyám... mi a véleménye ezzel kapcsolatban? Az atya, rossz szokásához híven, megsimogatta az állát. - Hát én... nem is tudom. Hardy érezte, hogy vigyázban áll a torkában az ingerültség. - Mit nem tud... atyám? Az atya tovább simogatta az állát. - Hát... hogy tulajdonképpen mi is itt a helyzet. Hardy felügyelő sóhajtott. Biztos volt benne, hogy az atya minden éleselméjűsége ellenére is gügye egy kicsit, vagy pedig akkora színész, amekkorát még nem látott a világ. Vagy bábjátékos. Kezében tartja a zsinórokat, a bábuk pedig úgy mozognak, ahogy ő rángatja őket.
- Miért? - kérdezte rekedt hangon. - Mi a helyzet? - Azt hiszem... ezek tényleg nem fognyomok. - Mr. Chesterton karjára gondol? - Arra, felügyelő. - Nem fognyomok? Én viszont annak látom őket. Különben is, honnan tudja maga, hogy milyenek a fognyomok? Talán a szemináriumban ezt is tanították? - Ott éppen nem - mosolygott Santarcangeli. - De dolgoztam Afrikában... elég sebet láttam, amelyet ragadozók okoztak. Ez nem olyan. - Akkor milyen? - Talán... Mr. Chestertonnak igaza van. Talán valóban elvakarhatott egy szúnyogcsípést. - Mutassa még egyszer a karját, Chesterton! Chesterton engedelmesen megmutatta. - És ezek az izék itt? - bökött a sebre a felügyelő. Arra persze gondosan ügyelt, hogy hozzá ne érjen valahogy. - Ezek az izék itt nem fognyomok? - Nem - mondta az atya. - Akkor mi? - Varratok nyoma. - Úgy van... atyám - kapott a szalmaszál után Chesterton. - Valóban varratok nyoma. Nem vagyok gyilkos, atyám. Nem öltem meg Donatella nővért... csupán ott hagytam. -Hol? - Itt... a tó partján. Cirka ott állhatott, ahol ön, amikor elmentem. - Miért ment el? - Összekaptunk egy kicsit. - Igazán? - kérdezte a felügyelő. - És min kaptak össze, ha meg szabad kérdeznem? Chesterton lehajtotta a fejét. - Azon, hogy én... nem voltam hajlandó megölni Santarcangeli atyát.
126 A főnökasszony tenyerébe temette az arcát. Chesterton kihasználva a csendet, tovább magyarázott.
- Azért ne gondoljanak rosszat... Donatella nővérről, azaz nem volt ő eredendően rossz, és talán... nem is gondolta komolyan. Azt hiszem... a kambodzsai események. .. a munkatábor, olyannyira megviselték az idegeit, 452 hogy néha kivetkőzött önmagából. Mondott valamit, de nem mérlegelte szavai súlyát. - Szóval ön otthagyta őt... miután egy kissé összekaptak. Igaz? És ő? - Nem tudom, felügyelő. Azóta is... ennek a betege vagyok. Ha nem hagyom magára, talán megmenthettem volna az életét. - Ön szerint... ki végezhetett vele? - Fogalmam sincs róla, felügyelő. De ha mondanom kell valamit... szerintem Mr. Cattermole környezetében kell keresni a gyilkost. Talán észrevette, amint Mrs. és Mr. Cattermole átjöttek azon a titkos járaton a mi területünkre. Észrevette őket és szemrehányást tett nekik. Erre megölték. - Végállomás - legyintett a felügyelő. - Visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk. Most akkor mi legyen, atyám? Az atya a felügyelő felé fordult. - Ön szerint hol lehet? Hardy becsukta a szemét. Közben elszámolt magában tizenötig, hogy legyűrje a torkában settenkedő és kitörni készülő ordítást. - Micsoda, atyám? - Hua atya kapcsos könyve. A felügyelő mélyet sóhajtott. - Ez most a legfontosabb kérdés? - Hát... fontosnak fontos. - Fogalmam sincs róla. Kinek van? Senki nem nyújtotta fel a kezét, hogy elárulja, hol is bujkálhat az az elátkozott kapcsos könyv. - Még az sem biztos, hogy itt van-e egyáltalán a misz-szió területén! fakadt ki a felügyelő. - Már megbocsásson, felügyelő, de ez egészen biztos. - Igen? Miért olyan biztos benne, atyám? - Mert Khieu apó el nem hagyta volna a világ minden kincséért sem. - De hát ő egy öreg, bolond ember! - Sosem hallotta még, hogy az öregek és a bolondok ragaszkodnak leginkább a tulajdonukhoz?
- Jól van, atyám - legyintett a felügyelő. - Legyen önnek igaza. Khieu apó Vietnamból Írországba hozta a könyvet, és itt elrejtette valahol. Csakhogy még nem sikerült megtalálnia senkinek. Mit gondol, miért? - Mert rossz helyen keresték - mondta az atya.
127 Mielőtt a felügyelő megkérdezhette volna tőle, hogy akkor hol kell keresni, az atya ismét megsimogatta az állát. A felügyelőben bennrekedt a szó. Tudta, hogy az atya ismét csak előjön valamivel, ami újabb fejfájást okoz majd neki. -A tóban keresték - mondta az atya. - Esetleg a rizsföldön. De nem találták egyikben sem. A rizsföld különben sem igen jöhet szóba. Az Lim apó érdekszférája, oda Khieu biztos nem rejtette. Vagy ha eredetileg oda is rejtette, biztos, hogy elvitte onnan. Nem kockáztathatta meg, hogy Lim apó megtalálja. - Ennyire féltette tőle? -Ennyire. - Mire alapozza ezt a feltételezését, atyám? Az atya vett egy mély lélegzetet, a felügyelő pedig lesunyta a fejét. - Arra, hogy Lim apó... nem Lim apó. Többen nem is értették, hogy miről folyik a diskurzus. Csupán annyit tudtak, hogy él a misszió területén két, ezeréves kambodzsai öregember, akik néha feltűnnek, néha pedig eltűnnek. Sok vizet nem zavarnak, ez a lényeg. A felügyelő azonban a másik oldalhoz tartozott. Őt nagyon is érdekelte a két kis öregember. Ösztönösen megérezte, hogy kopott vattanadrágjuk zsebében rejtőzhet a gyilkosságok kulcsa. - Mit mond? Hogy Lim apó nem Lim apó? Akkor ki az ördög? -Phengapó! A felügyelő kigombolta az inge nyakát. Az éjszakai óra ellenére is úgy érezte, hogy egyre emelkedik a hőmérséklet. Mintha a hold átvette volna a nap szerepét. Mr. Craig felemelte a kezét, és az atyára nézett. - Nézze, atyám, tudom, hogy egyetlen apró részlet sem jelentéktelen ebben az ügyben... de talán mégiscsak fontosabb lenne kideríteni, hogy ki követte el a gyilkosságokat, mintsem azzal foglalkozni, hogy a két, különben jószerével megkülönböztethetetlen kambodzsai öregember közül melyik kicsoda. Olyan fontos ez?
- Olyan fontos - bólintott az atya. - Miért? Vajon miért? - Mert e nélkül nem érthetjük meg a történetet. A felügyelő az órájára pislogott. - Hát akkor csak gyorsan, atyám! Gyerünk, mondja el, amit szándékozik. Az atya mosolygott. - Azt hiszem, van nálam szakavatottabb ember is, aki mindent megmagyaráz önöknek. - Igazán? - hökkent meg a felügyelő. - És kicsoda az illető? - Én! Valamennyien egyszerre fordultak a hang felé. A hozzájuk legközelebb álló fa árnyékában egy kis, hajlott hátú öregember állt, barátságosan rájuk mosolyogva. A felügyelő tett felé egy lépést, majd megtorpant. - És ön... kicsoda... kérem? A kis öregember összetette a mellén a kezét. - Somnang vagyok. Mrs. Cattermole a férjébe kapaszkodott. - Jézusom, még egy törpe! A felügyelő igyekezett visszanyerni a lélekjelenlétét. - Mr. Som... izé... Somnang... végül is... honnan került ide? Az öregember tovább mosolygott. - Kis kerülővel egyenesen a pokolból.
128 A felügyelő nem tudta, mit csináljon. Tipródott egy kicsit, aztán közelebb invitálta Somnang apót. - Jöjjön, kérem... közelebb. Én Hardy felügyelő vagyok, és éppen egy... gyilkossági ügyben nyomozok... azaz, nem is egy gyilkosságról van szó... A kis, aszott képű öregember biccentett. - Mindenről tájékoztattak, felügyelő úr. - Ki tájékoztatta... Mr... Az öregember az atyára bökött. - Santarcangeli atya. - Atyám, ön... ismeri az urat?
- Csak nemrég ismerkedtem meg vele. Segítségért fordultam Mr. Somnanghoz. Mr. Somnang éppen Írországban tartózkodik, és volt szíves a rendelkezésemre állni. Amit ezúttal is hálásan köszönök. A férfi biccentett. Olyan elegánsan, ahogy csak egy keleti ember tud biccenteni. - Ön végül is... kicsoda valójában? - tudakolta nyugtalanul a felügyelő. - Immár nyugdíjas - mondta a férfi. - Néhány éve vonultam nyugállományba. Most az unokámmal éppen világkörüli úton vagyok. - És amikor... még nem volt nyugdíjas? A férfi tovább mosolygott. -A Kambodzsai Nemzeti Bank elnöke voltam. Ha ez egyáltalán jelent önöknek valamit. A felügyelő döbbenten bámult maga elé. Nem először érezte úgy, hogy kezdenek kicsúszni a kezéből az események. És ezúttal talán nem is lesz képes a helyére rángatni őket. - Hát hogyne... elnök úr - morogta. - Legyen üdvözölve, bár nem tudom... az atya majd megkínálja... talán egy szendvics... vagy izé... de ez egy nyomozás, és nem értem... Az öregember biccentett. - Köszönöm, de már vacsoráztam. Arra a kérdésre pedig, hogy mit keresek itt, nos, rövid a válaszom. Együtt voltam Khieuval a pokolban. A vörös khmerek haláltáborában. Erre már valamennyien felkapták a fejüket. A felügyelő érezte, hogy talán mégsem volt hiábavaló idehívnia az atyának az öregembert. -Hát, Mr. Som... - Somnang. - Som... elnök úr, kérem... foglaljon helyet, bár csak... ugye, nem hoztunk széket... - Köszönöm, inkább állnék. Santarcangeli atya kérésére vagyok itt, és elmondom, amit tudok. Rólam csak annyit, hogy már a polgárháború előtt pénzember voltam, majd a vörös khmerek koncentrációs táborba zártak. Magam sem értem, hogy maradhattam életben. A táborban ismerkedtem meg három kertésszel: Khieuval, Limmel és Phenggel. Mindhárman egy katolikus misszió szolgálatában álltak. Khieu, ha lehetősége nyílt rá, mesélt nekem a misszióbeli munkájáról. Orchideákat nemesített például, amelyekért szép pénzt kapott. A pénz egy részét a missziónak adta, a másikon pedig templomot akart emelni Isten dicsőségére. Megsejtette, hogy a polgárháború lezárása után még nagy szükség lesz az ő pénzére. Az atya hallotta, hogy a főnökasszony halkan felzokog.
- Azt is elmondta, hogy a nemesített orchideafajták minden titkát egy jegyzetkönyvbe jegyezte bele, ezt pedig jól elrejtette. Khieu a bizalmára méltatott, és elárulta, hol a rejtekhelye. Attól tartott, hogy ha meghal, soha senki nem találja meg, és akkor minden igyekezete kárba vész. - És... hol a rejtekhely? - kérdezte Mr. Craig. - Ennek már nincs jelentősége - legyintett Somnang. - Amikor kiszabadult a lágerből, megkereste, és magával vitte. - Hát... köszönöm... de mindezt mi is tudtuk. Köszönöm, hogy idefáradt, és önnek is, atyám... Somnang igazgató felemelte a kezét. - Ez még nem minden. A táborról is beszélnék önöknek. Nem a borzalmakról, azokra nincsenek szavak. Inkább a három kertészről beszélek. Az ő bűnük elsősorban az volt, hogy vallási intézményben szolgáltak. Ez nagy bűnnek számított, mivel a vörös khmerek ateisták voltak. Volt ott egy parancsnok, aki különösen kegyetlenül bánt velük. Előszeretettel kínozta őket, majd halálra ítélte mind a hármat. Név szerint Khieut, Limet és Phenget. Aztán váratlanul felajánlotta Phengnek, hogy megkíméli az életét, ha kivégzi Limet. Az ítéletet plasztik zacskóval kellett végrehajtania. Ha megöli - mondta neki -, beállhat vörös khmernek, és ezután már ő maga végezheti ki a neki nem tetszőket. Pheng belement a dologba. Szemünk láttára fojtotta meg Lim apót. És attól kezdve nemcsak tessék-lássék gyilkolt. Pheng lett az egyik legkegyetlenebb hóhér. Talán már régóta ott szunnyadt a kegyetlenség a szívében, talán csak teljesíteni akarta az elvárásokat. Pheng tudott Khieu könyvéről, és meg akarta keresni, hogy meggazdagodhassék. Mert ő gazdag akart lenni, nem pedig vörös khmer. Ezért óvta Khieu életét. Óvta, de megpróbálta kiverni belőle a könyv rejtekhelyét. Csakhogy történt egy kis hiba: a kiállott kínzások következtében Khieu megbolondult. Elborult az elméje, hogy szépen fejezzem ki magam. Amikor Pheng értesült róla, hogy a missziósokat külföldi nyomásra szabadon engedik, Khieuval együtt lelépett. Nem akart ő már vörös khmer lenni, egyáltalán nem. Visszatért Khieuval a misz-szióba és várta, hogy Khieu felfedje előtte a titkát. - Álljon csak meg egy pillanatra! - ráncolta össze a homlokát a felügyelő. - Itt mindenki úgy ismeri, mint Lim apót. - Felvette az általa meggyilkolt Lim nevét. Nem akart többé Pheng lenni. Attól félt, hogy egy-egy túlélő emlékezhet még a nevére.
- Nos és ön... anyám? Önnek nem tűnt fel, hogy Pheng tért vissza a misszióba, nem Lim? -Abban az állapotban, ahogy visszatértek, senki nem ismert volna rájuk. Megtört, emberi roncsok álltak előttünk - sírta a főnökasszony. Ki emlékezett már arra, hogy milyen volt az egyik és milyen a másik? Ha valakinek fel is tűnt volna valami... nem volt ideje és ereje a fejét törni rajta. Elvégre bennünket is megviselt a láger, bár közel sem annyira, mint a kambodzsaiakat. Idők múltával aztán már senki sem emlékezett rá, milyen volt az akkori Lim és milyen az akkori Pheng. Már nem volt jelentősége. Somnang ismét átvette a szót. - Phenget kellemetlen csalódás érte. Khieu megtalálta valahogy a rejtekhelyet, és magához vette a könyvet. Nem tudom, hogyan történt, akkor már nem álltam kapcsolatban velük, én még a táborban vegetáltam. Hónapokkal később vietnami katonák szabadítottak ki. Amint hallottam, mindketten ide, Írországba kerültek. Pheng azóta is megpróbálja kiszedni Khieuból a könyv rejtekhelyét, Khieu azonban nem árulja el neki. - Úgy gondolja, hogy tudatosan? - kérdezte a felügyelő. - Biztosan nem - rázta meg a fejét Somnang. - Két napja figyelem őket. Khieu valóban megzavarodott, Pheng pedig rádöbbent, hogy akár meg is ölheti, nem fogja elárulni neki a könyv rejtekhelyét. Talán emlékszik valamire, s ez a régi emlék arra készteti, hogy ne árulja el senkinek a titkot. Pheng viszont minden eszközt felhasznál, hogy kicsikarja belőle. Akár kínzások árán is. - Hol bujkál most ez a Pheng? - tudakolta vészjósló hangon a felügyelő. - Talált magának valahol egy rejtekhelyet. - És Khieu? - Ő is elbújt. Csak abban bízhatnak, hogy Pheng nem akarja megölni. Még mindig reménykedik. Ennyit akartam önöknek mondani... Santarcangeli atya kérésére. Meghajolt, és visszahúzódott a fa holdárnyékába. Hardy rá akart kiáltani, hogy maradjon velük, de aztán látta, hogy a férfi úgyis a közelükben marad. Hátrahúzódásával csupán azt akarta jelezni, hogy immár másoknak adja át a terepet. Hardy nagyot nyögött, és az atyához fordult. - Ön tudj a... hogy hol van az az átkozott könyv, atyám? Az atya bólintott.
- Sejtem. - És el is árulná nekünk? - Természetesen. - Akkor hát... hol van? Az atya a távolabb álló, hatalmas fára mutatott. - A fán. A legnagyobb fán. Mindenki felhördült, mintha a világ leghihetetlenebb történetét hallotta volna -Azon a fán? Az lehetetlen! - Pedig ott van - mondta az atya. - És miért lenne lehetetlen? - Mert... mert... alaposan átvizsgáltuk. Nincs azon semmi, atyám, csak Khieu apó eszement alkotásai. Nyilván ilyen fészkekben nevelte Kambodzsában az orchideáit. A beléjük rejtett zöldségek, festett műszerek színeket jelentenek; az orchideák színeit. Khieu apó bomlott agyával talán azt képzelte, hogy orchideákat nemesít, mint régen. Őt mindig is a színek izgatták... - Ezért fújta hát meg a sapkámat! - morogta Kennedy. - Én lelövöm ezt a Phenget! - fenyegetőzött O' Connor. - Aztán meg én lövöm le - csatlakozott hozzá Kennedy. - Nagyon tetszetős a feltételezése, atyám - sóhajtotta a felügyelő -, éppen csak a torka véres. Jenkins, néhány zsaru és jómagam átkutattuk a fát. Belenéztünk valamennyi fészekbe, de nem találtunk egyikben sem könyvet. Megnéztük a törzset is; nem találtunk rajta odút. Kizárt dolog, hogy a könyv a fán lenne. - Pedig ott van. - A tett halála az okoskodás - mondta a felügyelő. -Jenkins! - Uram? - Kész van? - Kész, uram. -Akkor vegye kezébe a pisztolyát. Ne veszítse szem elől az első számú gyanúsítottat. Jenkins megvakargatta a feje búbját. - Melyikük az, uram? - Tudja maga azt jól, Jenkins! - Én nem tudom, uram. - Ugye csak tréfál velem? - Nem én, uram. - Jól van. Akkor kezelje úgy, hogy Mr. Castelnuovo,
Mr. Cattermole, Mrs. Cattermole, Mr. Chesterton, a barátja, Mr. Boss... satöbbi, satöbbi, az első számú gyanúsítottak. - Nem sok ez egy kissé, uram? - Ne nyavalyogjon, Jenkins, hanem tartsa rajtuk a szemét. Most pedig egy kis kirándulást teszünk a fához. Ön is jöjjön, atya. Nem szólna Mr. Som... izének is, hogy kísérjen el bennünket? Öt perc múlva a fánál voltak. A hatalmas lombkorona mintha agyon akarta volna nyomni őket. Hiába ragyogott a hold az égen, a lombok alig-alig engedték át a fényét. Hardy felügyelő felkattintotta a zseblámpáját. - Nézzenek csak fel a fára! Valamennyi szem az ágakra meredt. A zseblámpa fényében jól látszottak a zsinórra kötött, lecsüngő fészkek. Mintha valóban madarak fészkei lettek volna, és nem a megbuggyant agyú Khieu apó készítményei. -Látják? - A fészkekre céloz, felügyelő úr? - kérdezte Miss Craig, aki láthatóan kezdett magához térni. Mintha jót tett volna neki, hogy elvonultak a tó közeléből. - Természetesen, kisasszony. Tudja, hány ilyen van odafent? - Nem tudom. - Én viszont tudom. Pontosan tizennyolc. Eggyel sem több vagy kevesebb. Mert azért, hölgyeim és uraim -emelte fel a hangját -, a rendőrség sem ül tétlenül és nem maimozik az ujjaival. Csupán színes ruhadarabok és ugyancsak színes zöldségek találhatók bennük; némelyikük már emberi fogyasztásra alkalmatlan, rohadt állapotban. - A sapkámat is látták? - tudakolta Kennedy. - Már vagy harmadjára lopják el tőlem. -A lentről számított negyedik fészekben van - mondta a felügyelő. - Remélhetem, hogy majd visszakapom? - Egyelőre ne reménykedjék benne. Bűnjelnek számít ugyanis. - A rohadt répa is? - Ne lovagoljon a szavakon, Mr. Kennedy. Majd ha elérkezik az ideje, visszakapja. A rendőrségnek nincs szüksége az ön sapkájára. Szóval, atyám, ön azt állítja, hogy annak a legendás könyvnek itt kell lennie a fán? Hát akkor mutassa meg, hol! Az atya felfelé mutatott, a legfelső ágak, és talán még azokon is túl, a csillagok irányába. - Ott!
A felügyelő tanácstalan képpel nézett rá. - Hol az az ott? - A legfelső ágakon. A felügyelő megcsóválta a fejét. - A legfelső faágakra gondol? Ugyan, atyám, ez lehetetlen! - Oda is felmentek? A felügyelő ismét az ingerültségével küszködött. - Hogy mehettünk volna, atyám? Oda csak az angyalok mehetnének fel, ha okuk lenne rá, és ha léteznének. Oda földi ember fel nem mehet. Olyan vékonyak azok az ágak, hogy még egy kisgyerek súlyát sem bírnák el, nemhogy egy emberét. Ha pedig arra céloz, hogy Khieu apó kicsi, vékony ember, az igaz, de még így sem bírnák el az ágak. Jenkins őrmesterrel végeztünk néhány kísérletet... - Nem is láttak odafent fészket? - Hogy láttunk volna, atyám? Olyan nagyok a levelek, hogy lehetetlen közéjük látni. De nincs is ott a vékony ágakon kívül semmi. - Pedig ott van - erősködött az atya. - Ott kell lennie. A felügyelő gúnyosan elmosolyodott. - Miből gondolja, atya? - Kikövetkeztettem - felelte az atya. - Máshol nem lehet. - Árulja már el nekünk, hogy ha mégiscsak odafent van - csak tételezzük fel, de ne higgyük el -, akkor hogy jutott oda? Mégiscsak egy angyal vitte volna fel? Vagy, hogy stílusos legyek, talán egy ördög? - Majom - mondta az atya. - No de kérem, atyám! - horkant fel a felügyelő. - Én még sosem sértegettem önt, mindig megadtam a tiszteletet az egyház képviselőjének, én viszont a rendőrséget képviselem, és nem tűröm el, hogy ilyen hangon... - Tényleg egy majom. - Ez esetben, atya, kénytelen leszek panaszt tenni... - Nem ön a majom - mondta az atya. -Akkor... ki? - Egy majom vitte fel a fészket és a könyvet a legfelső ágak közé. Úgy tátogatták a szájukat, mintha némán énekelnének. Egy olyan nyelven, amelyben túlságosan sok az á hang. Leghamarabb Miss Craig szava jött meg. - Egy... majom? - nyögte. - Egy majom vitte fel a fára azt az... izét? De hol itt a majom? Úgy értem, a misszió területén?
- Volt... - nyögte a főnökasszony. - Volt. Khieu apónak volt egy majma. - Csak nem azt akarja mondani, hogy Kambodzsából vagy Vietnamból hozott magával egy majmot? - Tőlünk kapta ajándékba. Nagyon szeretett volna egy majmot. - Honnan tudták? Elvégre megbuggyant. Vagy mégsem? - Mindenhova majmot rajzolt. A kerítésre, még az épületek falára is. Szerencsére, csak egy gyomnövény szárát használta festéknek, így le tudtuk mosni. Arra gondoltunk, hogy nagyon hiányozhat neki egy majom , talán az elhagyott szülőföldet idézné az emlékezetébe. Ezért vettünk neki egyet. - És... meddig volt meg a majma? - kérdezte a felügyelő. - Vagy két évig. - Meglógott? - Sajnálatos módon... elpusztult. Valami rosszat ehetett, mert... elpusztult. - Vagy Lim vagy Pheng, vagy kicsoda, megmérgezte - mondta Kennedy. - Az is lehet - bólintott a főnökasszony. - Akkor természetesen még nem gondoltunk erre. A felügyelő az atyára nézett. - Hogy gondolja, atyám? Az atya megvonta a vállát. - Khieu apó beidomította a majmot. Megtanulta, hogy felvigye a kosarat a fa tetejére, felakassza egy vékony ágra, és beletegye a kapcsos könyvet. A felügyelő megsimogatta a bajuszát. - Értesítenem kell a tűzoltókat. - Aztán fenyegetőn az atya felé fordult. - De ha nem igazolódik be a feltételezése, atya, maga fizeti a költségeket. - Nem kell ide egyik sem - szakította félbe az atya. - Pirosszemű majd lehozza. A felügyelő felkapta a fejét. - Kicsoda? Micsoda? - Pirosszemű - ismételte az atya. - Az meg... micsoda? Fáramászógép? - Majom. - Ezt kikérem magamnak! - csattant fel ismét a felügyelő. - Maga szórakozik velem, atyám! Nem tűröm, hogy a rendőrség tekintélyén... még akkor sem, ha egy egyházi ember...
- Tényleg majomról van szó, felügyelő - bizonygatta ismét az atya. Nem önről, hanem egy másik majomról. - És... hol az a majom? - Itt - mondta mögöttük egy ismeretlen hang. Olyan egyszerre fordultak meg, mint egy jól dresszírozott népi tánccsoport. Nem messze tőlük, alig néhány lépésnyire, egy ismeretlen férfi állt, vállán egy nyugtalanul fészkelődő majommal.
129 A felügyelő villámgyorsan a stukkerjához kapott. Legnagyobb meglepetésére nem találta. Jenkins kezében azonban ott volt a fegyvere, és ez valamelyest megnyugtatta. - Maga kicsoda? - kérdezte fenyegető hangon az idegentől. - Riordan atya vagyok - biccentett a másik. - Sant-arcangeli atya kollégája. -És ez az izé... - O Pirosszemű. -A maga majma? - Bonyolult a dolog, felügyelő. Mondjuk úgy, hogy kölcsönvettem. - Mit akar itt... tulajdonképpen? - Santarcangeli atya a segítségemet kérte. Le kellene hoznia Pirosszeműnek valamit a fa tetejéről. Santarcangeli atya és én... mondjuk úgy, hogy egy osztályba jártunk. Ő segít nekem, én segítek neki, ha szükség van rá. - Értem - bólintott a felügyelő. - Hát akkor... próbálja ki a majmot. - Ezt nem szereti hallani - csóválta meg rosszallón a fejét Riordan atya. - Sértésnek veszi. ~ Mit? - kérdezte értetlenül a felügyelő. - Ha lemajmozzák. Ő Pirosszemű. - Jól van, akkor küldje fel Pirosszeműt a fára. Riordan atya belesúgott valamit a majom fülébe. A felügyelő esküdni mert volna rá, hogy a majom rávi-gyorgott, mintha értené. Ekkor rémületes dolog jutott az eszébe. Egyes keleti népek hiedelemvilágában a majom rosszat jelent, nem pozitív előjelű állat, sőt a Gonosz hordozója. Te jó ég, mi van akkor, ha mégiscsak létezik az ördög, és most ebben a majomban csücsül? Kihallgatja őket, és jókat röhög rajtuk.
Mire kellemetlen gondolatai végére ért, a majom már eltűnt az ágak között. - Most... mi lesz? - kérdezte Hardy türelmetlenül. - Várunk - mondta Riordan atya. -Jó, jó, de meddig? - Vigyázzanak! - figyelmeztette őket Riordan. - Pisilni fog. Ha izgatott, mindig pisil. - Akkor most nagyon izgatott lehet - hallották Mr. Cattermole lemondó hangját. - Engem már el is talált. - Mást nem csinál? - kérdezte gyanakodva a felügyelő. - Néha azt is - mondta Riordan. - Előre megjósolhatatlan. Szerencsére a legrosszabb nem következett be. Vártak még vagy tíz percet, s a felügyelő éppen arra gondolt, hogy Jenkins fegyverével előbb lelövi Santarcangelit, aztán ezt az idegen, Riordan nevű atyát, majd végez a majommal, amikor Pirosszemű nagyot visított az ágak között. - Most akkor mi van? - izgult a felügyelő. - Mindjárt jön lefelé. - Miért visított? - Nem tetszik neki valami. Talán egy bogarat fenyegetett meg, mielőtt megette volna. További öt percet kellett várniuk, mire a majom végre felbukkant az ágak között, szájában hozva Hua atya kapcsos bibliáját. A felügyelő a stukkerjához nyúlt, hogy fegyveres kíséretet biztosítson a sokat érő könyvnek, de ezúttal sem találta meg. Az elkövetkező események aztán elterelték a fegyveréről a figyelmét.
130 Az idegen atya vette először a kezébe a könyvet, s anélkül, hogy belelapozott volna, Santarcangelinek adta. - Ide vele! - nyújtotta felé a kezét a felügyelő. - Adja csak ide, atyám! Kissé elkésett a felszólítással, mert mire elhangzott, az atya már belelapozott a könyvbe. Felhúzta a szemöldökét, mintha csodálkozna, majd becsukta és szó nélkül a felügyelő markába nyomta. Hardy kinyitotta. Aztán eltátotta a száját a csodálkozástól. - Ebben... nincsenek feljegyzések - nyögte. - Csak valami nyomtatványok. Ez egy másik könyv? Mégsem találtuk meg... amit kerestünk?
- Nyugodjék meg, felügyelő - nyugtatta meg Sant-arcangeli. - Ez az. - De hát... hol vannak ebben feljegyzések? -Azok, úgy látszik, valóban nincsenek benne. - Lehet, hogy lapul még egy fészek odafent és benne... még egy könyv? - Biztosan nem. Annyi nem fért volna bele a fejpárnájába. -Azt akarja mondani, hogy az orchideákkal kapcsolatos feljegyzések csak mese? Hogy ez a könyv... ezekkel a régi nyomtatványokkal semmit sem ér? Az atya elmosolyodott. - Nézze csak meg jobban azokat a nyomtatványokat, felügyelő. - Világítson már ide, Jenkins! Jenkins kezében zseblámpa villant. - így már jobb. Azaz... de hát mi a fene ez? - Amerikai államkötvények - magyarázta, kivéve a felügyelő kezéből a könyvet az atya. - Mintegy ötszázezer dollár értékben. Plusz a kibocsátás óta felhalmozódott kamatok. Ezekért már megéri néhány gyilkosságot elkövetni, nem gondolja? Most pedig, menjünk vissza a tóhoz, kérem. Hóna alatt a könyvvel a tó felé indult. - Hé! Hé! - kiáltott utána a felügyelő. - Adja csak ide a micsodát! Amíg nincs döntés, addig... Riordan atya a majommal Santarcangeli után lépkedett. A felügyelő még kiáltott néhányat, de sem Santarcangeli, sem Riordan nem álltak meg. Csak akkor fordultak hátra, amikor már elérték a hamvadni kezdő tábortüzet. - A fenébe is! - futott utánuk a felügyelő. - Adj a már ide, atya! - Várjon csak egy pillanatra, felügyelő úr - intette türelemre Santarcangeli. Megvárta, míg valamennyien a tűzhöz érnek, akkor aztán hóna alatt a könyvvel a felügyelőhöz fordult. - A könyvet tehát megtaláltuk, felügyelő. - Adja ide, mert kénytelen leszek... Ismét a fegyverét kereste, de nem találta. - Jenkins, kérem, vegye el az atyá... Santarcangeli hangja ekkor váratlanul megkeményedett. Hol volt már a bizonytalankodó, tépelődő, tutyimutyi atya? Kemény volt a hangja, mint a gránit. - Stop! Álljon meg, Jenkins, mert Riordan atya lelövi! - Egy pap nem lőhet le... senkit - biztatta Jenkinst Hardy.
- Elméletileg - biccentett Riordan. - A valóságban azonban néha megtörténik. - De hát... mit akarnak? -Megtudni, ki követte el a gyilkosságokat. - Hogyhogy ki követte el? - tért magához lassan a felügyelő. - Hát... Mr. Chesterton. Vagyis... lehetséges, hogy Mr. Cattermole... esetleg Mr. Castelnuovo... Majd a rendőrségen kiderül. Az a legfontosabb, hogy megvan a könyv. Adja ide, atyám! Az atya mintha meg sem hallotta volna. - Megjöttek az ujj lenyomat-vizsgálatok eredményei? - kérdezte Riordan atyától? Riordan biccentett. -Megjöttek. - Rendben! - Santarcangeli körbejártatta a tekintetét a jelenlévőkön. Mielőtt átadnám a könyvet a felügyelőnek, szeretnék közölni önökkel valamit. Néhány nappal ezelőtt elemeltem néhány vizespoharat az étkezőből és... ugyancsak elemeltem Mr. Cattermole-tól is. - A fenébe is! - kiáltott Cattermole. - Maga lopta el a kedvenc poharamat? Én meg a kambodzsai fickókra gyanakodtam. Mi a fenéért kellett önnek a poharam? - És az enyém? - csatlakozott hozzá Mrs. Cattermole. - Az ujj lenyomatok miatt. - Mi... miatt? - hökkent meg a felügyelő. - Nos, felügyelő úr, Riordan atya kérésemre kapcsolatba lépett néhány holland kollégánkkal és megkérte őket, nézzenek utána bizonyos Dirk van den Bergnek. És képzeljék, rá is bukkantak a nyomára. -Ho...ol? - Az amszterdami rendőrség archívumában, ahol azóta őrizték, mióta fiatal korában kábítószer ügybe keveredett. Nos, Riordan atya volt szíves megkérni a holland kollégákat, hogy hasonlítsák össze a poharakon lévő ujjlenyomatokat az amszterdami Van den Berg-féle ujjlenyomatokkal. Az összehasonlítás pozitív eredménnyel járt. - Mi a fene...! - hördült fel Hardy, aki mintha megfeledkezni látszott volna Hua atya kapcsos könyvéről. -Ez mit jelent? - Azt, hogy Dirk van den Berg itt van közöttünk. - Tudja, kicsoda? - Természetesen tudom. - Ki? Jenkins! Fogja rá... - Kire, uram? Az atya ekkor John Craig felé fordult.
- Mr. Craig... megmutatná, kérem, a bal karját? Mr. Craig mosolygott, olyan mozdulatot tett, mintha fel akarná gyűrni az inge ujját, aztán hogy, hogy nem, egyetlen szempillantás alatt egy rövid csövű kis géppisztoly termett a kezében. - Vigyázz, Evelyn! A lány biccentett. Ekkor már az ő kezében is ott sötétedett a kis géppisztoly párja. - Emelje fel mindenki a kezét! Valamennyien engedelmeskedtek. Az atya csodálkozva látta, hogy a majom is.
131 - Felesleges mindenféle karmutogatás - sóhajtotta Mr. Craig. - Vége a játéknak, hölgyeim és uraim! - Jézusom, Evelyn! - kiáltott fel Castelnuovo, aki az elmúlt fél óra történéseit furcsa kábulatban élte át. - Mi... történt veled, Evelyn? Ez nem lehet igaz! Ugye, nem igaz, kicsim? Miss Evelyn Craig odasétált hozzá, és az álla alá dugta a géppisztolya csövét. - Most mit vagy úgy oda, te hülye? Csak nem gondoltad, hogy a két szép szemedért bújok az ágyadba? Hogy egy férfi mennyire öntelt tud lenni! - Én szeretlek... nagyon szeretlek... Evelyn! A lány felnevetett. - Remélem, a szerelmed mindhalálig ki fog tartani, ami, ahogy Johnt, azaz Dirket ismerem, hamarosan bekövetkezik. - De hát... miért... Evelyn? - A pénzért, szívem, azért. Évek óta követjük ennek a nyomorult könyvnek a nyomát. Bár nem arra számítottunk, ami benne van... ám ez sem kutya. Menj odébb, és ne nyúlkálj felém, mert keresztüllőlek. Ezzel ellökte magától Castelnuovót, aki leroskadt a fííre. -Atya! - Igen? - Maga aztán nem akármi - dicsérte Craig. - Maga volt az egyedüli ellenfelem. Néha már-már hajlamos voltam azt hinni, hogy gügye félnótás, szerencsére azért nem sikerült lépre csalnia. Sajnálom, hogy meg kell halnia. - Valamennyien halandók vagyunk - kulcsolta össze a kezét az atya.
- Csak nem mindegy, hogy ez mikor következik be. Szóval, a játszma véget ért! Sikerült ugyan lelepleznie, de mit ér vele? Ezt hívják pirrhusi győzelemnek? - Figyelemre méltó a klasszikus műveltsége - dicsérte az atya. Kérhetnék öntől valamit? - Miről van szó, atyám? - Gondolom, nem áll módjában megkegyelmezni nekünk? Craig széttárta a karját. - Nem tehetem. Akárhogy is szeretném, nem tehetem. Ha mindannyian meghalnak, senki sem emlékszik a könyvre. - És a két kambodzsai? Craig elmosolyodott. - Sajnos, atyám, ők már nem élnek. Ők már... ott úszkálnak a tóban. A nádas mögött. Üldöző és üldözött, így van ez rendjén. - Szeretnék imádkozni egyet. Magunkért, a többiekért, és immár a két szerencsétlen testvérünkért is. Craig felmordult. - Maga, atyám, Phenget is szerencsétlennek nevezi? Több ember vére tapad a kezéhez, mint amennyi az enyémhez fog halálomig. Még akkor is, ha heti rendszerességgel megölök valakit. - Le fog bukni - fenyegetőzött az felügyelő. - Az embereim kinyomozzák, majd... ők is eljutnak az ujjlenyomatokig... - Akkor már késő lesz, felügyelő. Az ön számára mindenképpen! A felügyelő a zsebéhez kapott, de most sem találta a pisztolyát. - A testvére a kisasszony? - Hát... nem egészen - vigyorgott Craig. - De magának és ennek az ostoba Vennegornak már mindegy. Szóval, atyám, imádkozzanak gyorsan, mert nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket. Az atya tett két nagy lépést és letérdelt a tó partjára, közvetlenül a maradék rőzse mellé. Riordan atya a majommal mellé térdelt. - Csak ne húzza az időt, atyám! Öt perce van. És a vízbe is felesleges beleugrania, úgysem menekülhet előlem. - Hé! Hé! - kiáltotta kétségbeesetten Cattermole. -Én ártatlan vagyok. Nekem semmi közöm az egészhez. Azt sem tudom jószerével, miről van szó. - Készséggel elhiszem önnek, Mr. Cattermole - mosolygott Craig. De hát mit tehetnék? Beláthatja, hogy nem engedhetem szabadon önöket. - Legalább a feleségemet engedje el!
- Nem tehetem, Mr. Cattermole. Atyám... gyerünk! Erre némi lökdösődés és szitkozódás támadt. O'Connor nem törődve a következményekkel Craig felé ugrott. Craig azonban résen volt: mielőtt O'Connor elérhette volna, nagyot csattant géppisztolya tusa a támadó homlokán. - Vissza! - kiáltotta a többiekre irányozva a fegyvert. - Vissza, különben lövök...! Miss Craig nem kiabált, ő csak lőtt. Egyelőre még a levegőbe. A lövések durranása aztán valamelyest lecsendesítette O'Connor, Kennedy és Boss harci kedvét. Ki tudja, mi történt volna, ha a két atya el nem kezd hangosan imádkozni. Előbb az ég felé tartották mindkét karjukat, mint régi idők átkozódó prófétái, aztán leborultak. Mivel a maradék rőzse ott volt közvetlenül előttük, arra borultak rá. -Aki fegyvert emel, fegyver által vész el! - kiáltotta éles hangon Riordan atya. -Aki embertársára fegyvert fog, lesújtja az ég haragja! - csatlakozott hozzá Santarcangeli. - Ámen! Ámen! - suttogta térdre hullva a főnökasz-szony. - Lőj már, John! - visította Miss Craig. - Ne szara-kodj már annyit! Craig engedelmeskedett. Nem törődve többé az imádkozó atyákkal, tüzelni készült. Kissé zavarta, hogy nem állította sorba a lelövendőket, így nem lehetett biztos a száz százalékos sikerben. - Lőj már, John, ne vacakolj! - Azonnal, Evelyn, csak még... Ebben a pillanatban csoda történt. Riordan atya felemelkedett és Miss Craig felé fordult. - Sújtson le rád, leány, az ég villáma! Le is sújtott. Ha nem is az ég villáma, az a fehér színű, furcsa alakú bot mindenképpen, amely kiröppent az atya kezéből, felemelkedett a levegőbe, furcsán pörögve Miss Craig felé szállt, s mielőtt még a lány megmoccanhatott volna, a homlokának csapódott. Miss Craig sikoltani akart, de bennragadt a torkában a sikoltás. Széttárta a karját, és megölelte a levegőt. Aztán kihullott a géppisztoly a kezéből, s maga is mellé roskadt a fűre. Miss Craigtől csak egyetlen lövés tellett. Az is a tó vízébe csapódott. Csodák csodájára Santarcangeli atya kezéből is kiröppent egy, az előzőkhöz hasonlóan pörgő bot: ez Mr. Craig homlokán csattant.
Craig szerencsére elájult tőle, így már nem érezhette azt a hatalmas pofont, amelyet O'Connor kent le neki. - Halleluja! - örvendezett Riordan atya. - Halleluja! Sarkunk alá tapostuk a Gonosz fejét! - Ámen! - bólintott Santarcangeli. - Nem jönnének el hozzám falat vakolni? - kérdezte később vigyorogva Cattermole. - Jobban csinálják, mint a vakológép. Maguk aztán oda hajítanák a maltert, ahova akarják... A feltámadó, lágy éjszakai szél elvitte a két atya válaszát.
A TÖRTÉNET VÉGE 1 Santarcangeli atya végigballagott a csillogó-villogó termek során, s egyszer még azt is megengedte magának, hogy belepillantson egy hatalmas tükörbe. Némi aggodalommal döbbent rá, hogy úgy néz ki, mint egy madárijesztő. Az elmúlt napok során nemigen ért rá a ruházatával törődni. Előbb a rendőrség, aztán Riordan atya és a majom, majd pedig az utazással kapcsolatos teendők vették el minden idejét. Legalább a legnagyobb pecsétet eltávolíthatta volna a ruhája elejéről... Ha vége a kihallgatásnak, első dolga lesz, hogy vegyen egy folttisztítót. Vagy dehogyis vesz. Új ruhát vesz magának. Nemcsak a folt miatt, hanem ezért is, mert a nadrágjának igencsak kopott már a feneke. Kellemetlen lenne, ha egy ünnepélyes alkalommal leszakadna róla. Hogy milyen ünnepélyes alkalommal? A fene se tudja, mindenesetre az ünnepélyes alkalmak olyanok, mint a keselyűk: ott ólálkodnak feletted, és akkor csapnak le rád, amikor a legkevésbé sem várod. Mint az a svájci gárdista, aki váratlanul toppant elé. Az atya megtorpant, és már-már felemelte a kezét, hogy védekezzék az esetleges támadás ellen, de a gárdistának eszébe sem volt megtámadni. - Santarcangeli atya? - kérdezte teljesen feleslegesen. - Az vagyok - bólintott. - A kardinális úr már várja. Santarcangeli ismét biccentett, és úgy a gárdista hátához ragadt, mint a lekváros kenyér. Abban a reményben, hogy ha vonulásuk közben találkoznának valakivel, a gárdista eltakarja a foltot a kabátján. A kardinális úr valóban várta. Amikor Santarcangeli belépett az ajtón, amely legalább akkora volt, mint a mennyország kapuja, kipattant az íróasztala mögül, és kitárt karral felé sietett. - Enrico atya! Istenem, de örülök, hogy látom! Santarcangeli ekkor vette csak észre, hogy rajta kívül még három másik pap is tartózkodik a szobában. Ok bőrfotelekben ültek a sarokban.
Santarcangeli magán érezte kutató pillantásukat. Anélkül, hogy feltűnően megbámulta volna őket, megállapította, hogy az egyik fekete bőrű, a másik latin-amerikai, a harmadik pedig talán indiai lehet. - Oda üljön, atyám, a fotelbe - mutatott Villafranca kardinális helyet Santarcangelinek. - Oda, az atyák mellé. Santarcangeli biccentett, és helyet foglalt az egyik üres fotelben. A kardinális ugyancsak belecsüccsent egy karosszékbe, és gunyorosnak tűnő pillantását végighordozta a jelenlévőkön. - Ő hát Santarcangeli atya - mutatott az atyára. - A mi James Bondunk. Santarcangeli ismét magán érezte a három pap fürkésző tekintetét. - Ő Radzs atya - villantott mosolyt Villafranca kardinális az olajbarna képű felé. - Ő Johannes atya, ő pedig Dos Santos atya. Hírből már ismerik önt, Santarcangeli atya. Megígértem nekik, hogy személyesen is találkozhatnak önnel, és feltehetik önnek a kérdéseiket. - Mivel kapcsolatban? - hökkent meg Santarcangeli. Villafranca kardinális végigsimított göndör, fekete haján. -A legújabb nyomozásával kapcsolatban. Az atya tétován a másik három felé bökött az ujjával. -Ők... tudnak róla? Villafranca biccentett. - Tudnak. Az ön nyomába szeretnének lépni, atya. Santarcangeli ekkor már tisztában volt mindennel. Villafranca brigádjának három újoncával ül szemben. Ezért hát ez a nagy tisztelet a szemükben! Mondani akart valamit, de Villafranca megelőzte. - Az atyák mindent tudnak önről, atyám. Alaposan áttanulmányozták az ön jelentését, Riordan atya jelentését, valamint mindazokét, akik segítettek önnek. Az atya elismerőn pillantott a három fiatal papra. Ami azt illeti, az elmúlt napok során aligha lehetett sok idejük az alvásra. Mintha festői karikák húzódnának a szemük alatt, bár ezt sötétebb bőrszínűk miatt nem egyszerű megállapítani. Jól van, valamikor ő is így kezdte. Akkor Domicelli atya számolt be éppen... -Azt javaslom, hogy helyezzük kényelembe magunkat - mondta Villafranca, és mintegy jó példával járva elől, belesimult a karosszékébe. - Már szóltam, hogy hozzanak frissítőket... Nos, hát akkor, atyák, ki kezdi?
A fekete bőrű atya felemelte a mutatóujját. - Lehetek én az első? - Miért ne? - vonta fel a vállát a kardinális. - Tegye fel a kérdéseit, atya. A fiatal, ébenfekete bőrű Johannes atya elmosolyodott. -Nekem igazából nem is kérdésem lenne. Egyszerűen csak... szeretném, ha Santarcangeli atya... beszélne nekünk Donatella nővérről. Villafranca összehúzta a szemét. - Miért éppen róla? Johannes atya tovább mosolygott. - A lelke érdekelne. - Értem - bólintott Villafranca. - Miért? - Szeretném tudni, hogy mi volt az... ami több évtizednyi szolgálat után... kilökte arról a pályáról, amelyen eddig haladt. Nem tudom, érthető-e a kíváncsiságom... - Érthető - biccentett a kardinális. - Magam is szívesen hallgatnám az atyát. Nos, Enrico atya? Az atya igyekezett összeszedni a gondolatait. - Van valami, ami különösebben érdekli Donatella nővérrel kapcsolatban vagy... - Csak beszéljen róla - intett Villafranca. Santarcangeli behunyta a szemét, és megpróbálta maga elé képzelni Donatella nővért. Meglepődve tapasztalta, hogy mintha sűrű köd szállna fel valahonnan, és jótékonyan rátelepedne a halott nővér arcára. Sóhajtott és Johannes atyára nézett. - Azt kérdezi, Johannes atya, hogy mi volt az a valami, ami megváltoztatta Donatella nővér életét? Nos, őszintén szólva, fogalmam sincs róla. - Nincs? - kérdezte csodálkozva Johannes atya. - Nincs. - De hát valaminek csak lennie kellett... - Valami biztos volt is - biccentett Santarcangeli. -Csak éppen nem volt módom megkérdezni tőle. Kétségtelen tény, hogy Donatella nővér főnökasszonya és társai megelégedésére végezte a munkáját sok-sok éven át... és nem adott alkalmat semmiféle, hm... rosszallásra. Feddhetetlen nővér volt. -Akkor... miért? Santarcangeli hallgatott. - Tudja, miért kérdezem? - tudakolta Johannes atya.
- Sejtem - bólintott Santarcangeli. - Mert ha nem tévedek, Donatella nővér tette nem hirtelen fellángolás volt, mondhatni, meggondolatlan fellángolás, hanem éveken át kettős életet élt. Három évig biztosan. S ez már nem hirtelen támadt, elhamarkodott döntés. Vajon mi játszódhatott le a lelkében? - Nem tudom - ismételte magát Santarcangeli. - Az emberi lélek rejtelmein nehéz eligazodni. Akkor tört el benne igazán valami, amikor megismerkedett Chesterton mérnökkel. - Talán már korábban is - csóválta meg a fejét a kardinális. - Hiszen akkor már kész tervvel állt Chesterton elé. És... sajnos ki kell mondanom: nem Chesterton csábította el, hanem éppen megfordítva. Santarcangeli szomorúan bólintott. Ő maga is így gondolta. - Donatella nővérben valamikor megbicsaklott valami. Talán két én lakozott benne. Az egyik az a bizonyos Yvette, a másik pedig Donatella nővér. - Tudja, atyám, hogy ki volt az az Yvette? Santarcangeli akaratlanul is a kardinálisra pislantott. - Egy szerencsétlen, börtönviselt lélek - mondta az atya. - Korábban én sem tudtam, és a nővérek sem. Csak a tegnapi napon derült rá fény. - Pontosabban? Santarcangeli mélyet sóhajtott. - Megölte egy barátnőjét. Johannes atya összeszorította a száját. Mikor? - Még kiskorú volt. A kiskorúak fegyintézetében élt vagy tíz évig. A lelki gondozásában részt vevő nővér hatására lépett be a rendbe, majd a misszióba. Úgy tűnt, hogy szakított egész addigi életével. - Úgy látszik, mégsem. Santarcangeli megcsóválta a fejét. -A jó szándék valószínűleg megvolt benne. És talán valóban szakított is. Legalábbis ő így gondolta. Aztán... történt valami. - Micsoda, atyám? - Ismétlem: nem tudom. Csak feltételezéseim lehetnek. Valószínűleg a munkatábor volt az, ami letérítette a mi utunkról. A halál árnyékában átértékelhette addigi életét. Mindkét életét. Úgy dönthetett, hogy egyik sem olyan, amilyet szeretne. Se a gyilkosé, se az apácáé. Évtizedeket tékozolt el az életéből olyan utakon bolyongva, amelyek nem az ő útjai. - És... melyik az az út, ön szerint, atyám? Az atya Johannesre mosolygott. -Alighanem a gazdagságé. Donatella nővér - nevezzük így - gazdag szeretett volna lenni. És megtalálni is vélte az ehhez vezető utat.
- Hua atya kapcsos könyve képében? - Úgy van. Csak éppen azzal is tisztában volt, hogy egyedül aligha szerezheti meg. Ezért társat keresett magának, így került a látómezejébe Mr. Chesterton. Ő aztán bele is szeretett a nővérbe. - És Donatella nővér? - Kérdezzen könnyebbet, atya. Mindenesetre megállapodott Chestertonnal. Ha Chesterton segít neki megszerezni a titokzatos könyvet, gazdaggá teszi. És hozzámegy feleségül. - Eszerint tisztában volt bele, hogy mit tartalmaz Hua atya könyve? - Erre sem tudok válaszolni. Talán igen, talán nem. Lehetséges, hogy már Kambodzsában vagy Vietnamban sikerült tudomást szereznie a kötvényekről; lehet, hogy fogalma sem volt róla, mi lehet a könyvben. De abban biztos volt, hogy sokat ér. - Honnan tudta? - Feltehetően Khieu atya kotyogott ki neki valamit. - Jól van - bólintott Johannes atya. - Ezt értem. Ám a többit nem egészen. Valóban megszállta volna az ördög? Santarcangeli nyugtázta magában, hogy Johannes atya valóban éles eszű fickó. - Nem - mondta. - Nem szállta meg. - De ő ezt állította magáról. - Úgy van. Ezt állította. - Miért, atyám? Santarcangeli megnyalta a szája szélét. - Donatella nővér hibát követett el, hogy megjátszotta az ördögtől megszálltat - mondta. - De mekkorát! - mosolygott a kardinális. - Nos, atyám, Donatella nővér már két éve kereste a könyvet a misszió területén, ám nem találta meg. Aztán eljött az idő, amikor olyan helyeken kellett volna keresgélnie, amelyek veszélyesnek bizonyulhattak volna a számára. - Veszélyeseknek? Ez hogy érti? - Nos, Chestertonra nemigen számíthatott, mert... Chesterton végeredményben egy érző szívű, mafla fickó, aki nem tudott fára mászni, nem mert volna lemerülni a tó fenekére, pedig immár ezeken a helyeken kellett volna keresnie a könyvet. Donatella nővér kénytelen volt maga vállalkozni a feladatra. - Igen?
- Csakhogy ez nem kis veszélyt rejtett magában. Képzeljék el, mit szóltak volna a nővérek, mit szólt volna a főnökasszony, ha észrevették volna, amint fára mászkál, vagy a tóban búvárkodik? - Na igen. - Bizonyára beutalták volna valamelyik kórház idegosztályára, és talán soha nem engedték volna vissza a misszióba. Ezért úgy döntött, hogy előre legalizálja későbbi furcsa tetteit. Úgy döntött, hogy megszállja az ördög. Egy nővér, akit hatalmába kerített a gonosz, sok mindent megtehet, amit mások nem. Fára mászhat, búvárkodhat kedvére, elvégre ki tud eligazodni az ördögök akaratán és szándékain? - így is beutalhatták volna a kórházba. Santarcangeli megrázta a fejét. - Aligha. Ön is tudja, atya, hogy hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy meggyőződhessünk róla, valóban a Gonosz talált-e szállást a szerencsétlenben. Donatella nővér ezt használta ki. Néha egészen normálisan viselkedett, máskor pedig úgy, mint akibe valóban belebújt az ördög. Meg kell hagyni, néha még az artistákat is megszégyenítő jeleneteket produkált. Alig mozdította meg a lábát, mégis felröppent a levegőbe, röfögött, mint a disznók, hogy mást ne mondjak... .- Az imént mintha valami hibát említett volna... - Hát igen - mosolygott Santarcangeli. - Nem számított arra, hogy a főnökasszony beszél róla valakinek, a valaki is valakinek, így aztán végül is a kardinális úr fülébe jutott a dolog. Ő pedig engem bízott meg, hogy nézzek utána, mi történik a misszióban. így kerültem kapcsolatba Donatella nővérrel. - Ahogy megpillantotta, már tisztában is volt vele, hogy mi a helyzet? - Már korábban is - mosolygott az atya. - Amit megtudtam a nővérről, nem kifejezetten az ördög jelenlétére utalt. Sokkal inkább arra, hogy Donatella nővér lelkével történt valami. -Arra nem gondolt, hogy szándékosan csinálja? - Dehogynem. -És... miért? -Azért mentem oda, hogy megtudjam. Őszintén mondom, néha még engem is megtévesztett. Donatella nővér tehetséges színésznő lett volna. Később persze rájött, hogy túllőtt a célon. Kapott egy ördögűzőt a nyakába, ami alaposan összezavarta. Félni kezdett tőlem, s egyre inkább Chesterton segítségét vette igénybe. Ez viszont kétélű fegyvernek bizonyult. Chesterton tisztességes ember volt, nem lett volna képes megölni senkit. - És ő? Donatella nővér? - Talán igen.
-Arra biztatta Chestertont, hogy ölje meg önt. - Lehet, hogy nem gondolta komolyan. Chesterton mindenesetre csak annyit volt hajlandó megtenni, hogy letagadta előttem, hogy már évek óta ismeri Donatella nővért. - Ön még mindig mentegeti őt, atyám. - A mi dolgunk nem az, hogy ítélkezzünk embertársaink felett, hanem az, hogy segítsünk rajtuk. - Sajnálatos módon... megölték, mielőtt megtalálhatta volna, amit keresett. - Dirk van den Berg, azaz Mr. Craig, valóban megölte. - Miért, atyám? - Ez már egy másik kérdés - mondta az atya. - Dirk attól tartott, hogy Donatella nővér felismeri. - Van még kérdése Donatella nővérrel kapcsolatban, Johannes atya? emelte fel a kezét a kardinális. - Már nincs. - Akkor köszönöm. Santarcangeli ekkor megérezte, hogy előre megírt forgatókönyv alapján zajlanak az események. Magában elmosolyodott, de kívülről nézve meg sem rezzent az arca. Rájött, hogy a kardinális tulajdonképpen órát tart a tanítványainak. Mint a kórházban az anatómus. Jelenleg ő a holttest, s rajta demonstrálja a kardinális, hogy miképpen kell megismerni egy bonyolult ügy minden apró részletét. Meglepődött volna, ha ezután azonnal fel nem tartja valamelyikük a kezét. De Radzs atya feltartotta. - Parancsoljon, atya - intett Santarcangeli. - Én Rosina nővérről kérdezném. Őt miért ölték meg? - Egyszerű a dolog: Craig rá is emlékezett Kambodzsából. Ha a nővér felismerte volna, kiderül, kicsoda, és könnyen elkaphatták volna az apja meggyilkolása miatt. Mindenkit meg kellett ölnie, akiről azt gyanította, hogy felismerhetné. Közben azért vigyáznia is kellett, hogy minden gyanú felett állónak mutatkozzék. - Rendben van - biccentett Radzs atya. - Ha már itt tartunk... van valami magyarázata rá, hogy miért viselkedtek a nővérek - Rosina és Carmela - olyan furcsán, mintha őket is megszállta volna az ördög? Az atya megvonta a vállát. - Hisztéria. Majd ön is tapasztalni fogja, atyám. Ha egy közösségben valakin hisztérikus jelenségek mutatkoznak - vegyük ide azt is, hogy mondjuk, megszállja az ördög -, azonnal lesznek követői. Nem
egyszer előfordult már az egyház történetében, hogy egy-egy hisztérikus nő egy egész apácazárdát az őrületbe kergetett. Egy nővér látomásai tucatnyi nővérnek okoztak látomásokat. A zárt közösségek különösen fogékonyak az ilyesfajta láncreakciókra. - A múmiák mozgása ugyancsak sok bajt okozott. - Ez is volt a szándéka Craignek. Minél nagyobb a zűrzavar, ő annál könnyebben halászhat a zavarosban. Ezért találta ki a feléledő múmiákat. Ő és a „húga" cserélgette a hengerekben őket. - Ha már itt tartunk, atyám, menjünk végig sorban a meggyilkoltakon. - Menjünk - biccentett az atya. - Craig tehát megölte Ophelia nővért, Rosina nővért és Donatella nővért, nehogy ráismerjenek. De Christ, tudja, azt a nagydarab férfit... - Tudom - mosolygott Santarcangeli. - Őt miért ölte meg? - Mert Castelnuovóra akarta terelni a gyanút. Azt akarta, hogy Castelnuolvóra figyeljek, ő pedig nyugodtan kereshesse a könyvet. - Képes volt egyedül felakasztani azt az erős, nagydarab férfit? - Mindenkit meg lehet ölni, ha az illető nem számít rá. - Hogyan képzeli a dolgot, atyám? Santarcangeli sóhajtott. - Azóta már kiderült, hogy Craig elektromos sokkolót használt. Chris elájult, ő pedig felvitte a fára. - Hát éppen ez az, atyám. Hogyan juttatta fel? Egy magatehetetlen embert olyan magasra? Hogyan? - Egyszerűen - mondta az atya. - Néhány kötél segítségével. Ne feledje, atya, hogy Craig, azaz Van den Berg, Castelnuovo révén sokat forgolódott építőmunkások körében. Tőlük leshette el, hogy miképpen kell egy nehéz tárgyat két kötél segítségével feljuttatni a magasba. Kötélből pedig akadt bőven a környéken. Arról nem is beszelve, hogy a „húga" segített neki. Ott volt minden gyilkosságnál, és ha kellett, ő is emelgette a holttestet. - No és Chris fenekében a tüske? - Khieu bökte bele a halála után. Talán észre sem vette, hogy a férfi meghalt. Nem volt mérgezett, mint ahogy az sem, amit belém szúrt. - Mr. Cleveland? Ezt tulajdonképpen meg sem kellene kérdeznem. - Azért csak magyarázza meg, Santarcangeli atya kérte a kardinális, Santarcangeli széttárta a karját. - Mr. Cleveland, mint tudjuk, Mr. Castelnuovo titkára és ügyvédje volt. Biztos vagyok benne, hogy rájött valamire, amire nem lett volna
szabad rájönnie. Talán már kezdettől fogva gyanakodott Mr. Craigre és szerelmes nővérére, ezért végzett egy kis nyomozómunkát. Valószínűleg rábukkant néhány veszélyes adatra, s megfenyegette Craiget, talán még meg is zsarolta. Ki tudja? Craig kénytelen volt megölni, majd belerejtette az egyik múmia edényébe. Merő véletlen, hogy megtaláltam. - Miss Parker? - Tőle aztán igazán tartania kellett. Ha valaki nagyon nagy bajt hozhatott volna rá, az éppen Miss Parker volt. Ha ő felismeri, rettenetes bajba került volna. Ezért őt is megölte és felakasztotta a fára. - Nem gondolkodott még el azon, atyám, hogy miért éppen ez a fára akasztás volt a kedvence? -Alighanem azért, mert ez... valahogy természetfelettinek látszik. Mintha valóban az ördög lett volna a tettes. Felakasztani valakit egy magas fára... nem mindennapi dolog. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a két kambodzsai öregemberre igyekezett terelni a gyanút. Vagy a kehura. Elvégre Miss Parkéitól sem állt távol a hisztéria. Craignek végül is mindegy volt, hogy Hardy kire gyanakszik. Az a lényeg, hogy rá ne gyanakodjék. Ekkor a harmadik pap, Dos Santos atya emelte fel kezét. - Hallgatom, atyám - mondta Santarcangeli. - Engem elsősorban Craig érdekelne. Frászt! - gondolta magában az atya. - A kardinális adta a feladatot, hogy mit kérdezzél, atya. Hát csak ügyesen, hajójegyet akarsz kapni! - Mire kíváncsi, atyám? -Arra, hogy... miképpen sikerült becserkésznie Mr. Castelnuovót? - Miss Craig, azaz... egy hölgy segítségével. - És hm... ki ez a hölgy? - Milyen értelemben kérdezi, atyám? Az atya érezte, hogy Dos Santos bizonytalanná válik. - Hát én csak... én csak... Balfácán - gondolta Santarcangeli. - Sosem lesz belőled az, akinek szánnak. -Abarátnője volt. - Kinek... a barátnője? - Mr. Craig barátnője - sóhajtotta Santarcangeli. - Ez... hihetetlen! - nyögte Dos Santos. - Miért lenne az? - Mert ha az ő... izé... barátnője, akkor hogyan... hogyan...
Santarcangeli megsajnálta az atyát. - Figyeljen ide, atyám - sóhajtotta, és legszívesebben megveregette volna Dos Santos vállát. - Előfordul, hogy van valakinek egy barátnője... nos, és ezt a barátnőt egy általa fontos cél érdekében feláldozza. - Úgy érti... megöli? - Dehogyis úgy értem! - kezdte elveszíteni a türelmét az atya. - Úgy értem, hogy kölcsönadja valakinek, akit aztán a barátnő kettejük céljaira használ fel. -Kölcsön... adja? - Mint egy biciklit - bólintott az atya. - Bicik... lit? - Hogy más biciklizzen rajta. A nagy cél érdekében. A kardinális elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon. - Rendben van, atyák, azt hiszem, valamennyien értjük, miről van szó. Miss Craig, aki természetesen nem Miss Craig, hanem Mr. Craig barátnője, akit Mr. Craig később, hogy úgy mondjam, kölcsönadott Mr. Castel-nuovónak, etcetera, etcetera... elcsavarta Mr. Castelnuo-vo fejét. Ez utóbbi azt hitte, hogy a hölgy Mr. Craig húga és el óhajtotta venni feleségül. Folytassa, Enrico atya! - Pontosan így történt - bólintott Santarcangeli. -Felmerülhet a kérdés, hogy miért. - Igen... Miért? - kapott az alkalmon Dos Santos atya. -Nos, azért, mert Mr. Craig, azaz Dirk van den Berg, ugyebár, mindenáron meg óhajtotta szerezni Hua atya kapcsos bibliáját, azaz Khieu apó feljegyzéseit. Amikor rájött, hogy a könyv nincs az apja tulajdonában, úgy gondolta, hogyha létezik egyáltalán valahol, akkor a misszióban kell lennie. - Logikus következtetés - bólintott a kardinális. - Ezért két és fél évvel ezelőtt, amikor megkezdődött a missziósház átépítése, Dirk, azaz Mr. Craig megfordult a missziósházban. Akkora volt akkoriban itt a zűrzavar, hogy aligha tűnt fel bárkinek is a látogatása. Az udvarok és az épületek telis-tele voltak építőmunkásokkal, nagyszerűen elvegyülhetett közöttük. - Miért... fordult meg... itt? - tátotta el a száját Dos Santos atya. - Terepszemlét tartott. Tudni akarta, hova rejthették a keresett könyvet. -És...?
- Számba vette a lehetőségeket. Rejtekhelyként szóba jöhetett a tó, a fák, és ki tudja, még mi nem. Természetesen nem kutathatta végig valamennyit, csupán megjegyezte őket. Járkálás közben azonban történt egy kis malőr... A kardinális bólintott, de nem szólt semmit. - Malőr? Micsoda? - hökkent meg ismét Dos Santos. - Összetalálkozott Ophelia nővérrel, aki felismerte. - Annyi idő... után? - Ophelia nővér a francia titkosszolgálatnak dolgozott, s mint ilyennek, bizonyára kitűnő lehetett az arcmemóriája. Felismerte a fiatalembert, és nyilván megkérdezte tőle, mit keres a missziósházban? - És ő... mit mondott...? - Fogalmam sincs róla - vonta meg a vállát az atya. - Dirk mindenesetre kicsalta a fához - feltehetően éjszaka -, és megölte, majd felkötötte egy ágra. Nem tudom, hogyan ölte meg, ezt majd Hardy felügyelő kideríti. A fára viszont azért húzta fel, hogy Ophelia nővért eltűntnek higgyék. És annak is hitték. - Menjünk tovább, atyák! - vezényelt a kardinális. - Dirk van den Berg ekkor látta életében először Cas-telnuovót. Nyilván tudakozódott utána, és megtudta, hogy nőtlen és jól menő vállalkozó. Elhatározta, hogy az ő segítségével próbálja megtalálni a könyvet. Ezért megismertette Miss Craiggel. Aki nem Miss Craig. Világos, atya? - Hát... az - mondta bizonytalanul Dos Santos. - Hogy miképpen történt Miss Craig és Castelnuovo megismerkedése, nem tudom, egy azonban kétségtelen: a lány alaposan elcsavarta Castelnuovo fejét. Ezek után szabaddá vált a misszióba vezető út Dirk van den Berg előtt. - Értem - bólintott Dos Santos atya. - És a múmiák? - Természetesen Mr. Craig ötlete volt. - De miért... volt rájuk szüksége? - Szüksége volt valamire, amire mindenki odafigyel, ami a fő problémává válik. Amit keresni kell, amit meg kell figyelni. Érti, atyám? - Hát... nem - mondta zavartan Dos Santos. Santarcangeli látta, hogy a két fiatal atya lesüti a szemét, a kardinális viszont éppen ellenkezőleg - a meny-nyezetre irányítja a tekintetét.
- Dirk van den Bergnek meg kellett keresnie a könyvet, atyám. Ezt pedig csak úgy tehette, ha valami leköti a misszió minden lakójának a figyelmét. S amíg mindenki arra a jelenségre figyel, ő nyugodtan keresgélhet. - Hát... igen. Értem. - Ezért találta ki a múmiákat. Nem kis teljesítmény volt megalkotni őket, bár manapság talán már nem is olyan nehéz az ilyesmi. Csak meg kell találni a megfelelő embert, aki elkészítteti a másolatokat, beszerelteti az elektronikát, aki megszervezi a megtalálásukat, s elintézi az elhelyezésüket. Egy jó szervezőre volt szüksége. - És ki volt... ez? Talán Miss... Craig? Aki nem is Miss Craig, hanem... - Nem ő volt az, atyám. - Akkor... kicsoda? - nyögte Dos Santos. - Egy bizonyos Mr. Bellamy, akiről még mindig nem tudjuk, kicsoda. - Végül is, hányan akarták megszerezni a könyvet, atyám? - kérdezte immár kétségbeesve Dos Santos atya. - No, hányan? - kérdezett vissza az atya. Dos Santos észre sem vette, hogy saját maga válaszol a saját kérdésére. - Hát... először is... Mr. Craig, azaz Dirk van den Berg. - Helyes - mondta Santarcangeli. - És még... kicsoda is...? - Például Donatella nővér - segítette ki az atya. - Igen, igen - vidult fel Dos Santos. - Ő is meg akarta szerezni. - És még? Az atya elfehéredett. - Még? Hát nem is... tudom. Más már nem. -Gondolkozzék csak, atyám!-biztatta Santarcangeli. Dos Santos gondolkodott, a kardinális eközben türelmetlenül malmozott az ujjaival. -Más... nem. -ÉsPheng... apó? Dos Santos nagyot nyelt. - De hát... miért kellett volna már Pheng apónak a... könyv? Santarcangeli megvonta a vállát. - Talán sportból. Ez lett az élete fő célja. Megtalálni valamit, és elragadni mások elől. Ám az is lehet, hogy ha megtalálta volna, talán tudott volna mit kezdeni vele. Ezt sajnos már soha nem tudhatjuk meg. Összegezve tehát: három szál futott egymás mellett. Hárman is meg akarták találni az elrejtett könyvet: Dirk van den Berg, Donatella nővér és Pheng apó.
- És... végül is... ki találta meg? - Egy majom - mondta az atya. - Méltó befejezéseként a történetnek. Santarcangeli látta, hogy Villafranca kardinális ismét a tenyere mögé rejti a nevetését. - Van még valakinek kérdése? Johannes atya feltartotta a kezét. - Tessék, atyám. Johannes atya előrehajolt a székén. - Ön említette, atyám, hogy Donatella nővér csak megjátszotta az ördög által megszállottat. - Úgy van. - Rosina és Carmela nővérek pedig... elkapták tőle a hisztériát. Mint egy fertőző betegséget. Ön arra hivatkozott, hogy ez nem is volt olyan ritka jelenség a történelem folyamán. - Nem tudom, mennyire volt gyakori - mondta Santarcangeli. - Az azonban kétségtelen, hogy előfordult. - Rendben van, atyám. Ezt értem. De mi a helyzet Mr. Castelnuovóval? Vele mi történt? Álmaiban egyre csak előbukkannak a múmiák, majd egy meg is jelent a borotválkozó tükrében, egy pedig a futballpályán. Ez is egyszerű hisztéria lenne? - Nem, ezt nem hiszem - felelte az atya. - Akkor mi? - Csak találgathatok - sóhajtotta az atya. - Azt hiszem, Miss Craig, a kedves kis menyasszony csinált vele valamit. - Ön szerint mit? Az atya megvonta a vállát. - Bizonyos hallucinogén anyagok képesek látomásokat előidézni. - Irányított látomásokat? Az atya széttárta a karját. - Vegyünk egy lehetőséget - mondta aztán. - Miss akárki és Mr. Castelnuovo este, lefekvés előtt elbeszélgetnek. Mi másról beszélgethetnének, mint a múmiákról, elvégre, van problémájuk velük, éppen elég. Ezután teát isznak, amelybe Miss Craig valamilyen hallucinogén anyagot csepegtet. Ebből következik, hogy Castelnuovo álmai telis-tele lesznek múmiával. - No de a borotválkozó tükör! - Valószínűleg megcsillant benne valami, amit múmiának hitt. Mivel reggel történt, feltehetően még dolgozott benne az anyag. A futballpályán pedig valamelyik játékostársa eltorzult arcát vélhette az ördög ábrázatának. - Egyéb kérdés? - emelte fel a fejét Villafranca kardinális.
- Nekem lenne egy. - Parancsoljon, Radzs atya. - Hardy felügyelő talált egy fán egy plasztik zacskót. Olyat, amilyennel a kambodzsai haláltáborokban a halálos ítéleteket hajtották végre. Ezt is Craig kötötte oda? Ha ő, miért? Santarcangeli megrázta a fejét. - Biztosan nem. Én inkább Phengre gyanakszom. Talán ezzel is rémítgetni akarta Khieu apót. Emlékeztetni akarta rá, hogy mik történtek a táborban, és meg akarta fenyegetni vele, hogy itt is megtörténhet mindaz, ami ott megtörtént. - Értem, atyám. - További kérdések? - Nekem lenne még egy - jelentkezett ismét Radzs atya. - Emlékszik még rá, amikor önt a tónál éjszaka kétszer is leütötték? Santarcangeli akaratlanul is megtapogatta a feje búbját. - Hogy a fenébe ne emlékeznék? - Nos, atyám, ki ütötte le? - Természetesen Mr. Craig. Ő is ott volt, valamint feltehetően Miss Craig is. Mindent megtettek, hogy gyanúba keverjenek. Például, bekenték az ujjaimat Donatella nővér vérével. - Miért, atyám? - Mert akkor már féltek tőlem. Craig rájött, hogy ha valaki meg tudja akadályozni terve végrehajtásában, akkor én vagyok az. Vennegort is mószerolni kezdte előttem, csakhogy elterelje magáról a gyanút. Hardyt ő hívta ki a tó partjára. Kis híja volt, hogy a felügyelő ki nem vont a forgalomból. -Az a felügyelő... tényleg olyan hülye? Santarcangeli éppen óvatos válaszon törte a fejét, de nem volt rá szüksége, mert Villafranca kardinális felállt, és összeütötte a két tenyerét, amivel jelezte, hogy vége a beszélgetésnek. - Nos, mára talán elég is, atyák. Ha lesz időnk, még visszatérünk a történtekre. Bizonyára maradtak még megmagyarázatlan jelenségek, ködös részek, de hát milyen történetben nincsenek? Az ilyesfajta események éppen arra jók, hogy csiszolják az elménket; eltöprengjünk rajta, hogy hogyan is történhettek a dolgok. Mert így is történhettek, meg úgy is. Olvassanak csak el egy középkori regényt! Azokban aztán van magyarázgatni való.
Az atyák meghajoltak és leléptek. Santarcangeli megsajnálta őket, és el is határozta magában, hogy a közeli napokban még majd elbeszélget velük. Erre azonban végül is nem került sor. Az újabb problémák elfedik a régieket, és gyakran meg is fojtják őket.
2 Amikor az atyák mögött becsukódott az ajtó, a kardinális Santarcangelihez fordult. - Köszönöm, atyám. Jó munkát végzett. Santarcangeli elhárító mozdulatot tett a kezével. - Riordan atyáé és a többieké az érdem. Én csak ott voltam a helyszínen. - Azért a majomról se feledkezzék meg. - Már vettem neki banánt - mondta Santarcangeli. - Remélem, elégedett volt vele? - Hát, ami azt illeti, nem. A kardinális szemöldöke a homlokára szaladt. - Csak nem válogatós? - Nem hiszem. A banánt Riordan atya ette meg. Azt mondta, nem kell elkényeztetni Pirosszeműt. A kardinális szégyenlősen az atyára mosolygott. - Én is feltehetnék egy-két kérdést, atyám? -Hogyne, csak tessékkészségeskedettSantarcangeli. - Nos, íme, az első... Miss Craig... vagy akárhogy is hívják, valamiféle szövetséget kötött önnel, arra biztatta önt, hogy semmisítse meg a múmiákat. Ez nem logikus... - Dehogynem - mosolygott az atya is. - Tudta, hogy úgysem teszem meg. Ezzel csak azt akarta bizonyítani, hogy sem a „testvérének", sem neki, nincs közük hozzájuk. Sőt kimondottan tartanak tőlük. - Értem. A második kérdésem... hm... ön valamiféle szövetséget igyekezett kötni a Cattermole házaspárral is. Cserébe a támogatásáért a missziót kérte tőlük... illetve a misszió vezetését. Megszerzi nekik a missziót, ha ön lehet a főnöke. Remélem, nem gondolta komolyan? - Eszem ágában sem volt, kardinális. Hiszen ismer. Egyszerűen csak nem akartam, hogy Chris és a többiek egyre ott ólálkodjanak mögöttem. Persze, hiába volt minden; Cattermole-ék nem hitték el, hogy a szövetségesük lehetek.
- Mi történt a tónál, azon a bizonyos éjszakán, amikor önt kétszer is leütötték? Őszintén szólva, kissé zavaros nekem ez az egész. Persze, az én agyam más srófra jár... - Pedig mi sem egyszerűbb - magyarázta Santarcan-geli. - Először a Cattermole házaspár ment ki a tóhoz, hogy utolsó pillantást vessenek a fenekére. Egészen pontosan Mrs. Cattermole, aki le is merült. Időközben megérkezett Craig és a „húga", hogy ők is lemerüljenek. Hua atya bibliája után kutatva. Észrevették, hogy már megelőzte őket valaki. Egyelőre visszahúzódtak és vártak. Nem is hiába. Röviddel ezután érkezett egy újabb pár: Donatella nővér és Mr. Chesterton. Donatella nővér lemerült a vízbe és majdnem megölte Mrs. Cattermole-t. Ha nem húzom ki a partra, meg is halt volna. De előtte még engem is és Mr. Cattermole-t is leütötték.. \ - Kicsoda? - törölgette meg a homlokát a kardinális. - Mr. Craig. Észrevette, hogy ott vagyok, és attól tartott ő is, hogy végül én találom meg a könyvet. Ezután a Cattermole házaspár eltűnt, ott maradt viszont Donatella nővér és Mr. Chesterton. Vitatkozni kezdtek. Mr. Chesterton otthagyta Donatella nővért, miután nem óhajtott annak kérésére megölni engem... Ezután Craig ismét leütött, majd megölte Donatella nővért, ő és a „húga" felkötötték a fára, nekem pedig összevérezték a kezem és... - Elég! - emelte fel a kezét a kardinális. - Ma valahogy fáradt vagyok... atyám, és az agyam sem fog... Bár még lenne két kérdésem... Az egyik, hogy miért kapták el Mr. Castelnuovót, értem ez alatt, hogy Miss és Mr. Craig, ugye... és hova rejtették... - Elkapták és levitték a múmiák termébe. Akkor már tudták, hogy este tábortüzet rakok, és nem akarták, hogy Vennegor Castelnuovo esetleg félelmében lelépjen. Mindenképpen rá akarták kenni a gyilkosságokat. - Már csak egy maradt - sóhajtotta a kardinális. - Mi lett a „szerződéssel", amelyet a főnökasszony kötött Cattermole-ékkal? - Visszavonta - mondta az atya. - Cattermole-ék nem tiltakoztak: az ő gyomrukat is megviselték az események. Jelenleg a golfcentrumot építik. Hajói tudom, a vízen is megosztoznak valahogy. - Végül is, mit szól a tanítványaimhoz, atya? Lesz belőlük valami? - Kettőből biztosan. - Én is így gondolom. Most mi a terve, atyám?
- Tulajdonképpen semmi. Azaz... visszamennék a misszióba elköszönni a főnökasszonytól. És talán... ott is maradnék néhány napig. A kardinális kíváncsian nézett rá. - Végig akarja járni a helyszíneket? - Még egyszer végiggondolnám a történteket. Minél többet szeretnék hasznosítani belőlük. - Hát csak menjen! Pihenje ki magát! - Úgy lesz, atyám.
3 Santarcangeli pihenéséből azonban nem lett semmi. Alig érkezett meg a misszióba, már fordulnia is kellett vissza. Villafranca utasítására Burmába kellett utaznia, ahol egy újabb, megoldhatatlannak látszó rejtély várta. Két ferences rendi szerzetes holttestére bukkantak egy elhagyott falu romjai között: a burmai hatóságoknak fogalmuk sem volt róla, kik ők, és hogyan keveredtek Burmába. A főnökasszony egészen a kapuig kísérte az atyát. - Hát akkor, atyám - búcsúzott tőle -, remélem, nem emlékszik vissza rám rossz szívvel? Santarcangeli válaszolni akart, de ekkor egy magas, rövidre vágott hajú fiatalember bukkant fel a közelükben. Mosolyogva üdvözölte a főnökasszonyt, odabiccentett Santarcangelinek, és eltűnt a fák között. - Ez kicsoda? - nézett utána az atya. - Ma reggel érkezett. A püspök úr engedélyezte, hogy néhány napot a missziónkban töltsön. Meg akar ismerkedni az életünkkel. Őszintén szólva, nem a legjobbkor érkezett. Látja ön is, hogy mekkora a fejetlenség nálunk. Ha Mr. Castelnuovo nem tartana rendet... - Hogy hívják? - kérdezte önkéntelenül is Santarcangeli. - Kicsodát? - hökkent meg a főnökasszony. - Mr. Castelnuovót? Mr. Castelnuovónak. 381 - Ezt a fiatalembert. Santarcangeli tekintetét mágnesként vonzotta a fák árnyéka, amelyben a rövid hajú férfi felszívódott. - Hogy hívják... Várjon csak, atyám... Valami Lawrence. Leslie L. Lawrence. Keleti nyelvekkel és rovarokkal foglalkozik. Ismeri talán?
- Ó, nem - rázta meg a fejét az atya. - Csak éppen megkérdeztem. Amikor aztán, néhány évvel később Santarcangeli és Lawrence összetalálkoztak, már egyikük sem emlékezett erre az eseményre.
Made By Lassiter
