LESLIE L. LAWRENCE A VILLOGÓ FÉNYEK KOLOSTORA II

LESLIE L.

LAWRENCE A VILLOGÓ FÉNYEK KOLOSTORA II. Stúdium Plusz Kiadó Budapest © Lőrincz L. László, 2011 © Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak bármely részét, továbbá a kiadvány képeit bármilyen formában, illetve bármilyen célból felhasználni a Studium Plusz Könyvkiadó Kft. kifejezett engedélye nélkül szigorúan tilos! A borítót Temesi Péter festménye alapján Mérész Adrienn készítette. A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette. A Démonfal című kép a szerző fotója. Tördelte: Tóth Anikó ISBN 978-615-5054-20-4 össz-ISBN 978-615-5054-18-1

Studium Plusz Könyvkiadó Kft., Budapest Felelős kiadó: a kiadó ügyvezető igazgatója

A TÜRELEM RÓZSÁT TEREM (Ez esetben inkább gyilkosságokat. Méghozzá nem is egyet. Mégsem szabad elveszítenem a fejem, mert könnyen kása közé kerülhetek egy kondérban.) 1 Gyamco rinpócse a cellájában ült és meditált. Nem volt bezárva az ajtaja, így aztán szándékom ellenére megzavartam a meditációját. Csak egyetlen pillanatra nyitotta ki a szemét, majd azonnal be is csukta, amint meggyőződött róla, hogy kivel van dolga. Mivel sejtettem, hogy a meditációja el fog tartani egy ideig, melléültem, és én is vele meditáltam. Férfiasan be kell vallanom, hogy ez a meditáció valahogy nem volt az igazi. Hiába próbáltam megszabadítani lelkemet dimenziónk bilincseitől, ezúttal nem sikerült. Az utóbbi órában történt események annyira a hatásuk alatt tartottak, hogy képtelen voltam eltávolodni tőlük. Még akkor is veltik harcoltam, amikor Gyamco rinpócse halk köhécselése jelezte, hogy befejezte meditációját. Felé hajoltam és udvariasan köszöntöttem. Gyamco rinpócse felállt és intett, hogy én is álljak fel. Máskor a másodperc töredéke alatt sikerült felpattannom, ezúttal azonban még a lábaim is összeakadtak az erőlködéstől. Gyamco rinpócse csodálkozva nézett rám, de nem kérdezett semmit.

Én azonban igen. Először alázatosan bocsánatot kértem a betolakodásomért, mire elnéző bólogatásba fogott. - Mindig nyitva áll előtted az ajtóm, rinpócse. Megköszöntem, aztán rátértem látogatásom lényegére. - Az a helyzet, rinpócse - kezdtem némi torokköszörülés közepette. - Hogy... találtam még egy halottat. Gyamco rinpócsénak a szeme sem rebbent. - Hol? Mondtam neki, hogy a kacatteremben. Gyamco erre csak bólintott egyet. - Ott mintha már korábban is találtál volna. - Az a könyvtárteremben volt - helyesbítettem. - És nem is egyet. - Pár lépésnyire van csak tőle - legyintett Gyamco. - Ne is törődj vele! Szóval, ki a halott? Mondtam neki, hogy Mr. Scott, a kutatóbázis biológusa. - Te ölted meg? - kérdezte szomorúan Gyamco. - Dehogy, rinpócse! - tiltakoztam. - Én csak megtaláltam. - Értem - bólintott. - Van valami elképzelésed róla, hogy ki ölhette meg? - Nincs. Azaz... - Igen? - Valószínűleg Mr. Bannister kalapácsával ölték meg. - Hol tartózkodik most Mr. Bannister? - Azt nem tudom - ismertem be. - És hol a kalapácsa? - A homlokában. Gyamco rinpócse koncentrált. Szemmel láthatóan komolyabb erőfeszítést követelt tőle, mint a meditáció. - Kinek a homlokában? - kérdezte végül. - Mr. Scott homlokában.

- És... hogyan került oda? - Valaki... homlokon ütötte vele. - Nem kérdezted meg Mr. Bannistertől, hogy mi történt a kalapácsával? - Még nem, rinpócse - ismertem be bűnbánóan. - De hamarosan megteszem. - Majd értesíts az eredményről - sóhajtotta. Elfordult tőlem és egy imádságos könyv lapja után nyúlt. - El kellene rendezni a halott dolgát - mondtam. Gyamco rinpócse összehúzta a szemöldökét. - Jól van, rinpócse, majd kiadom az utasítást, hogy tegyék a többi közé. Más egyéb? - Találkoztam egy sétálgató szerzetesi ruhával, amelyben nem volt szerzetes. Gyamco tekintetében ismét feltámadt az érdeklődés. - Nem volt benne szerzetes? Ez hogy lehet? - Ezt kérdezem én is, magamtól is, és tőled is. Hogy lehet? - Sehogy - mondta Gyamco megcsóválva a fejét. - Egy palást csak akkor sétálgat, ha van benne valaki. - Amíg be nem vonultam Ngagpa kolostorába, én is ezt hittem. Itt aztán kiderült, hogy akkor is sétálhatnak a palástok, ha lakatlanok. - Hm. És mit müveit még ez a palást? Azonkívül, hogy szerinted sétálgatott? - Talán le akart szúrni egy facövekkel. - Ha legközelebb találkozol vele, kérdezd meg tőle biztatott. - Most pedig imádkozni szeretnék, rinpócse... - Ismét láttam a tigrist és a rajta ülő nőt. Gyamco megtörölgette a homlokát. - És mit gondolsz róluk, rinpócse?

- Azért jöttem, hogy megkérdezzem: te mit gondolsz róluk? Gyamco megnyomkodta a szemét. - Hogy én mit gondolok róluk? Nos, rinpócse, előfordul az ilyesmi. Bizonyára itt rekedt ezen a világon. - Úgy érted, a szelleme? - Persze hogy úgy értem! Nem találja a Bardóba vezető utat. Vannak olyan helyek, rinpócse, ahol nem jó meghalni. - Meghalni sehol sem jó. Gyamco elmosolyodott. - Nem kell félni a haláltól, rinpócse. A halál csupán állapotváltozás. Meghalsz, hogy újjászülethess. Ám vannak helyek, ahol a halott csak nehezen nyerhet újjászületést. Olyannak képzeld el az élet folyamatát, mint egy nagy folyót, rinpócse. Mint a Ganggát például. A folyó folyik, ám egyszer csak hatalmas kő állja az útját, amely a közeli hegyről zuhant bele. A víz ilyenkor feltorlódik, és tanácstalanul kavarog, amíg utat nem talál a kő mellett. Ngagpa kolostora is ilyen lehet. Vannak olyan helyek, amelyek gátként állnak a halál és az újjászületés között. - És... meddig tarthat ez az állapot? Gyamco megvonta a vállát. - Tőlem kérded, rinpócse? Ki tudja? Talán csak Sindzse, a túlvilág ura. Ő az idő ura is. Ő szabja meg, hogy mennyi időt kell a Bardóban töltened, mennyi idő múlva nyerhetsz megfelelő újjászületést, és a többi, és a többi. Addig bolyonganod kell a különböző régiók között gondolok a pokolra és a jelenlegi világra is, amely köztudottan látszat és délibáb csupán. - Meg lehet törni vajon ezt a folyamatot? - érdeklődtem.

- Csak Sindzse törheti meg. Imádkozz hozzá! - Megtaláltam a tigrist is, rinpócse! - vettem egy nagy kanyart. Gyamco képe értetlenséget sugárzott. - Az meg mi a fene? - Amin a... nő lovagolt. - Hogyhogy megtaláltad? Elmondtam neki, hogy Dan bukkant rá a kitömött állatra. Gyamco ekkor mindent tudón bólintott. - Tudnod kell, rinpócse, hogy Sakjamuni buddha Lumbini ligetében sétálgatva egyszer egy éhes tigrissel találkozott, ami már annyira le volt gyengülve, hogy képtelen volt szoptatni a kicsinyeit. A kicsik haldokoltak. Buddha megszánta őket, levágta az egyik karját és a tigrisnek adta, hogy erőre kapjon, legyen teje, és végre megszoptathassa a kölykeit. Sakjamuni letelepedett egy fa alá és gyönyörködött a kicsik játékában. Nem akarom lopni az idődet, rinpócse, mindenesetre Buddha végül levágta a másik karját is, aztán az egyik lábát, majd a másik lábát, végül nem maradt belőle semmi. Az egész testét megették a tigrisek. Néha, különleges alkalmakkor, a trapák eltáncolják azt az eseményt. Ehhez kell a kitömött tigris. - Hogy kerülhetett a nő a hátára? - Nem tudom, rinpócse. - Ismersz olyan embert, akit úgy hívnak, hogy Te-la? - Nem ismerek, rinpócse. Milyen nyelven hívják így? - Ki tudja? - A mi nyelvünkön, de még az indiaiak nyelvén sincs értelme. És nem is angol. Más egyéb? - Majd elfelejtem, rinpócse, láttam egy nyent is. Gyamco meghökkenve nézett rám.

- Hol láttad? - A raktárban, rinpócse. Gyamco még jobban meghökkent. - Mi a fenét kereshetett egy nyen a raktárban? - rivallt rám, mintha bizony én lettem volna az oka, hogy a betegségdémon bekerült valahogy a kolostorba. - Nem tudom, rinpócse. - Mit csinált egyáltalán? - Port szórt a szemünkbe. Nekem szerencsére csak a számba jutott belőle. Gyamco rinpócse csak a fejét csóválgatta. - Így van ez, ha egy kolostornak nincs igazi, megszentelt démonfala. Az meg egyenesen katasztrófa, ha semmilyen nincs. Most pedig menj, rinpócse, intézkedem a halottat illetően. Van még valami közölnivalód velem? Valamennyiünk szerencséjére több már nem volt. 2 Visszavonultam a cellámba, és éppen csak sikerült leroskadnom az ágyamra, amikor rövid kopogtatás után két férfi lépett be az ajtómon. Egyikük Mr. Jose Alvarado, a másik Presser doktor volt. Olyan határtalan kétségbeesés ült az arcukon, hogy megrettentem tőle, bár aligha számíthattam arra, hogyha találkozom velük, a legújabb skót anekdotákkal fogadnak majd. Presser megállt előttem és csípőre tette a kezét. Alvarado az ajtó mellett maradt, mintegy jelezve vele, hogy addig innen se ki, se be, amíg be nem fejezzük az előttünk álló beszélgetést. Presser doktor maga volt az élő fájdalom. Alvarado sem nézett ki másképp. Mindvégig a zsebében tartotta a kezét, és én biztos voltam benne, hogy aligha almacsutkát szorongat benne.

- Tudja, hogy megölték Cesart is? Felesleges lett volna tagadnom, ezért bólintottam. - Tudom. - Honnan tudja? - csapott le rám. - Gyamco rinpócsétól hallottam. Őszinte részvétem. Presser doktor felüvöltött. - Nem kell nekem a maga részvéte! A francnak sem kell! Ön itt a kolostor tanácsadója, vagy micsoda... - Csak időlegesen - szúrtam közbe. - A francot sem érdekli, hogy meddig! Most maga az és ez elég nekem. Csak be szeretném jelenteni... hogy rettenetes bosszút állok a kollégáimért. George Kaplan után most Cesar... ez egyszerűen rettenetes! Úgy omlott össze, mint a rosszul tervezett híd. Megtántorodott, leroskadt a szőnyegre, és az ágy szélébe kapaszkodott. - Ez... ez... elképzelhetetlen! Hát ki a fenének vagyunk mi az útjában? Csak az időjárás miatt jöttünk Ngagpába, és eszünk ágában sincs itt maradni! Nem bántottunk senkit, nincsenek ellenségeink, és valaki mégis vadászik ránk. Ha megtehetnénk, azonnal felszednénk a sátorfánkat, és... és... elmennénk a fenébe. Tegyen valamit, hogy vége legyen ennek az öldöklésnek. Hol van ilyenkor a rendőrség? A kérdés költői volt. Ők is tudták, hogy a rendőrök ebben az időben még akkor sem jönnének szívesen, ha Katmanduban nem éppen a monarchia megdöntésén fáradoznának. - Hol van... Cesar? - Kérdezzék meg Gyamco rinpócsét! - Ön... látta a holttestét? - Láttam - ismertem be.

- És... hogyan? - Egy kalapáccsal - mondtam, miközben az arcukat figyeltem. Nem láttam rajtuk mást, csak szörnyülködést. - Miféle... kalapáccsal? - nyögte végül Alvarado. - Hegyes fejűvel. A homlokába ütötték... Egyszerre kapták a kezüket a homlokukra, mintha védeni akarnák egy láthatatlan, hegyes fejű kalapács ellen. - Nem tudja véletlenül... - De tudom - bólintottam. - A kalapács Mr. Bannisteré, az alapítvány szakértőjéé. Nála láttam, mielőtt... az a dolog megtörtént volna. Különben önök kitől hallották, hogy megölték Mr. Scottot? - Egy szerzetestől - felelte Presser. - Gyamco rinpócse küldte hozzánk. - Tehát nem beszéltek még Bannisterrel. Alvarado a zsebére ütött. - Most megyünk hozzá. Mivel láttam némi veszélyt a látogatásukban, felajánlottam, hogy velük megyek. Vetettem néhány segélykérő pillantást Dordzse Cshangra, s magamban elnézést kértem tőle, amiért ezen az esten kicsit később gyújtom majd meg előtte a vajmécseseket. Dordzse Cshang beleegyezőn bólintott, és a trónja előtt fetrengő démonra taposott. Kitereltem Mr. Alvaradót és Mr. Pressert a folyosóra, és gondosan becsuktam magam mögött az ajtót. A folyosón villogni kezdett a levegő, majd felizzott a kék fény. Mintha csak jeladás lett volna egy újabb gyilkosságra. 3

Minden igyekezetem ellenére úgy rontottak be Bannister konténerébe, mintha azon nyomban szitává akarnák lőni. Valószínűleg azt is akarták, s csak akkor torpantak meg, amikor észrevették, hogy Mr. Bannister az ágyában fekszik, és akkora fehér kötés van a fején, mint egy mekkai zarándok turbánja. Ez azért persze nem akadályozta meg Mr. Alvaradót, hogy rá ne fogja a stukkerját. Fekete szeme izzott a haragtól. Bannister előbb rám pislogott, majd lassan a fegyver felé fordította a fejét. - Lőjön csak le nyugodtan! - mosolygott bágyadtan Alvaradóra. - Ez a legjobb módszer fejfájás ellen! Alvarado mellé léptem, és félretoltam a stukkercsövet. - Bocs, hogy csak így, kopogtatás nélkül rontottunk be önhöz... Bannister legyintett egyet. - Ugyan már, kérem. Volt időm megszokni. Hozzám mindenki kopogtatás nélkül ront be. A gyerekeim nem is ismerik azt a régimódi, hülye szokást, hogy illik megkérdezni a szoba lakójától: hajlandó-e rendelkezésükre állni... A fenébe is! - kapott a homlokához. - Mindjárt szétdurran a fejem! Ekkor fordítottam csak figyelmet az ágy szélén ücsörgő Mrs. Bannisterre. A hervadó tulipánhoz hasonlító Grace az utóbbi órában mintha kivirágzott volna. Arcán kisimultak a ráncok, és így teltebb is lett, mozdulatai is ruganyosabbakká és magabiztosabbakká váltak. A hangja is határozottabban csengett. Holtbiztos voltam benne, hogy végre sikerült megöntöznie valamivel a torkát. És ez a valami aligha forrásvíz lehetett. - Hé! Hé! - kiáltott fel, és nyomban fel is ugrott az ágyról. Úgy állt előttünk, mint az Ádámot és Évát a

Paradicsomból kiverő angyal, csupán a lángpallos hiányzott a kezéből. - Mi a francot akarnak itt maguk? Tegye el a fegyverét, mert megbánja. Maga még nem ismer engem! Mr. Alvarado rövid habozás után engedelmeskedett. Látványos mozdulattal zsebre vágta a stukkerját. Bannister bágyadtan a feleségére mosolygott. - Jól van, szívem, nem kell azonnal felkapni a vizet! Üdvözlöm önöket, uraim. Miben lehetek a szolgálatukra? Mr. Presser és Mr. Alvarado egyszerre akartak megszólalni, de sikerült megelőznöm őket. Tettem egy lépést előre, és megpróbáltam együtt érző képet vágni. - Hogy érzi magát, Mr. Bannister? Bannister legyintett. - Mint akit letaglóztak. - Tényleg letaglózták? - Meg akarja nézni a tagló nyomát? Olyan mozdulatot tett, mintha le akarná tekerni a fejéről a turbánt, de Grace lefogta a kezét. - Nehogy leszedd nekem, Joe, fél óráig tartott, amíg felcsavartam! Előbb talán kérdezd meg tőlük te is, hogy mi a francot akarnak tőled? Addig én megkeresem Terezát... vele majd másképpen beszélnek, az biztos. Mr. Presserre és Alvaradóra pislantottam, hogy nem akarnak-e a helyemre lépni, és ők szemmel láthatóan nem akartak. - Emlékszik rá, Mr. Bannister, hogy nem is olyan régen találkoztunk a raktárteremben? Bannister megnyomkodta a homlokát. - Hogyne emlékeznék. Erre emlékszem. - Arra is emlékszik, hogy mi volt akkor önnél? Úgy értem, a kezében? - A kalapácsom.

- Hol van most az a kalapács? - Valószínűleg elhagytam valahol. A falnál térdeltem, és... megkapartam vele a vakolatot. Szerettem volna tudni, mi van alatta. Ez a tatarozáshoz szükséges árbecslés fontos eleme. Ki tudhatja előre, mi van a vakolat alatt, nem igaz? - És aztán? - Itt ébredtem fel az ágyamban. Grace szerint a küszöb előtt feküdtem eszméletlenül, vérző fejjel. Sajog a koponyám, mintha virágcserép esett volna rá az ötödik emeletről. Mivel úgy éreztem, hogy már nem rongálnám vele az egészségét, a lényegre tértem. - Az a helyzet, Mr. Bannister, hogy ismét... meggyilkoltak valakit. - Jézusom! - nyögte Bannister. - Kit? - Mr. Scottot. - Ő... kicsoda? - A jelenlévő Mr. Presser és Mr. Alvarado kollégája. Az AIDS-kutatóbázis alkalmazottja. - Uramisten! Kérem, uraim, foglaljanak helyet. Bár szűkében vagyunk az ülőhelynek... - Emiatt ne nyugtalankodjék. Nem kérdezi meg, hogy mivel ölték meg? - Mivel? - nyögte rémülten Bannister. - Alighanem az ön kalapácsával, Mr. Bannister. Bannister száján rémült kiáltás szakadt ki. - A kalapá... csommal?! Ez meg hogy lehetséges? - Ez a kérdés, Mr. Bannister. Vagy legalábbis az egyik. - Eszerint... elvették tőlem a kalapácsot, és... de hát mit keresett ez az ember... akit megöltek... a raktárban?

Presser és Alvarado megrázta a fejét. Fogalmuk sem volt róla. - És... hogyan? - Homlokon ütötték vele. Még mindig ott van a homlokában a kalapácsa. - Te jóságos Isten! Mr. Alvarado ekkor odalépett hozzá, és még mielőtt moccanni tudtam volna, ráfogta a fegyverét. - Ha megmozdul, megölöm. Gyerünk, Elvis! Mr. Presser az ágyhoz lépett, és kíméletlen mozdulatokkal letépte a Bannister fejére kötözött pólyát. Amíg tépte, sikerült megállapítanom, hogy akárki is tekerte Bannister fejére, vagy részeg volt, vagy remegett a keze, vagy mindkettő egyszerre. Bannister nagyot ordított, amikor a kötés lerepült a fejéről, és az ágy mellett kötött ki a padlón. - Jézusom! Maguk megölnek engem! Őszintén szólva ritkán láttam akkora búbot, mint amekkora Mr. Bannister feje tetején trónolt. Mintha hirtelenjében egy pótfej nőtt volna a másik tetejébe. A pótfej szép színes volt, mint egy mezei virágokkal telihintett mező. Mr. Presser nem törődve Bannister jajgatásával, még jól meg is nyomkodta a búbot. Amikor befejezte, Alvarado felé biccentett. - Alighanem gumikalapács. Alvarado is biccentett. Visszatette a stukkert a zsebébe, lehajolt, és felemelte a pólyát. - Maradjon veszteg, rendesen bekötöm a fejét. - Maga? Soha! - jajgatott Bannister. - Istenem, én belehalok... Grace! Hol vagy, Grace?

Az ajtó kinyílott, de nem Grace, hanem Tereza Bannister jelent meg benne. Szürke szeme hideg volt, mint magára hagyott, téli szerelőcsarnokban az acéllemezek. Csupán egyetlen szót szólt, de az is elég volt ahhoz, hogy kitakarodjunk a konténer-szobából. Kinyitotta az ajtót, és halkan ennyit mondott: - Tünés! Lehajtott fejjel léptünk ki az udvarra. Éppen ekkor kezdett szitálni a szürke égből a hűvös, őszi eső. 4 Amíg átmentünk az udvaron, egyre azon töprengtem, hogy megemlítsem-e nekik Böhm doktort. Némi habozás után megemlítettem. Elmeséltem nekik, hogy magam is a raktárteremben jártam délután, és ott láttam a doktort, amint furcsa tevékenységet folytatott. Presser doktor meghökkenve nézett rám. - Mi a fene az a furcsa tevékenység? - Például az - mondtam -, hogy Böhm doktor sztetoszkóppal és gumikalapáccsal vizsgálgatta a falakat. Ez szerintem elég furcsa, nem igaz? Alvarado és Presser összenéztek. - Na igen - sóhajtotta Presser doktor. - Ez már korábban is előfordult vele. - Hogy a falakat nézegeti? - Penészgombákat keres bennük. Jobban mondva, a penészgombát. - Milyen penészgombát? - hökkentem meg. - Amelyik az úgynevezett teóriáját igazolná. Bizalmasan kezelné, amit hall tőlem, kérem? - Természetesen - bólintottam.

- Nos, Böhm doktor rögeszméje az univerzális penészgomba. Azt keresi. Hiába erőltettem az agyam, nem éreztem, hogy egyetlen kerék is megmoccant volna benne. - Univerzális penészgomba? Az micsoda? Presser nagyot sóhajtott. - Böhm doktor meg van győződve róla, hogy az AIDS-t, bár vírusok okozzák, egy univerzális penészgombával el lehet pusztítani. - Mire alapozza ezt az elképzelését? - kérdeztem meghökkenve. Presser doktor megpöccintette a homlokát a mutatóujjával. Egymás után többször is. - Erre. Ez az ő elmélete. Ha egy régi falat talál valahol, azonnal nekiáll, hogy belenézzen a belsejébe. Kettes számú teóriája ugyanis, hogy az ilyen gombáknak régi falakban kell lenniük. Ön munka közben pillantotta meg a doktort, ha ezt a gombakeresést egyáltalán munkának lehet nevezni. Nem volt senki a közelében? - Úgy érti, hogy például Mr. Scott? Nem láttam sem őt, sem mást. Természetesen megtehettem volna, hogy elmondom, amit láttam, de nem akartam kellemetlenséget okozni Dorisnak. Alvarado megszorította a karom, és nyomatékosan felemelte az ujját. - Nem szeretném, ha helytelen következtetéseket vonna le mindebből, Mr. Lawrence. Ha például arra gondolna, hogy ő ütötte le ezt a Bannistert, és ő ölte meg Cesart. Böhm sose tenne ilyet. Böhm doktor született humanista. Ő még egy döglött verebet is képes megsiratni. Mi, többiek, azonban nem. Ezt jó, ha megjegyzi magának!

Rá kellett zizzennem, hogy ha nem derítek sebesen fényt Ngagpa rejtélyeire, könnyen elszabadulhat a pokol itt, a Himalája tövében. Bár valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy már napokkal ezelőtt el is szabadult. 5 Az a kétségbeesés, amit Namszengpa arcán láttam, ezt a megérzésemet látszott igazolni. Éppen akkor fejezte be a vajmécsesek meggyújtását Dordzse Cshang előtt, amikor beléptem az ajtón. Ahogy az ajtó kinyílott, éppen az istennel találtam szemben magam. A levegőben lebegett, cirka fejmagasságban. Aztán a kezet is észrevettem, amely a bronzistent tartotta. Végül a kézhez tartozó arcot is, Namszengpa arcát. Namszengpa, amint rám ismert, gyorsan visszatette Dordzse Cshangot a helyére. - Bocsánat, rinpócse - mentegetőzött-, de mostanában sose lehessen tudni. Azonkívül pedig... elátkozott egy kolostor ez, rinpócse! - Amennyiben? Namszengpa legyintett. Körülnézett a cellámban, majd nagyot sóhajtott. - Minden rendben van idebent, rinpócse? - kérdezte letört hangon. - Úgy látom, igen - forogtam körbe. - Miért kérdezed? - Mert lehetséges, hogy utoljára tettem rendet nálad. Vizet is hoztam, itt a szappanod... - Mi történt veled, Namszengpa? - kérdeztem aggódva. - Csak nem sztrájkolni akarsz? - Dehogyis, rinpócse - legyintett nem akarok én már semmit. Illetve csak egyet. Eltűnni innen minél

sebesebben. És meg is teszem még az éjszaka. Tudod, mit láttam ma is, rinpócse, itt a kolostorban? Egy nyent! Tévedés kizárva: egy igazi nyent láttam. Márpedig, ha már a nyenek is belopódzhatnak egy dzongba, akkor mindennek vége. Hibát követtem el, amikor olyan kolostorba költöztem, amelyiknek nincs démonfala. Nem lett volna szabad megtennem, és neked sem, rinpócse. - Én is láttam nyent - mondtam neki. - És... azt is láttad nála? - Mit? - kérdeztem. - Egy fabotot, rinpócse. Úgy forgatta a kezében, hogy azt hittem, mindjárt meg akar gyilkolni vele. - Ez érdekes - mondtam. - És még mit csinált? - Egy kötélen hintázott, rinpócse. Egy vastag kötél lógott le valahonnan, szerintem egyenesen a mennyországból, azon mászott fel, ráadásul úgy, hogy egyik kezében a kötél volt, a másikban pedig mintha egy dobverő lett volna. És milyen könnyen mászott, rinpócse! Nem is vitás, hogy a nyennek varázsereje van. Nem tudnád valahogy kiűzni a kolostorból? - Holnap megpróbálom - mondtam -, de ehhez rád is szükségem lenne. - Azt már nem! - tiltakozott. - Én biztos, hogy nem közelítem meg. Ha egy nyen közelről a szemedbe néz... azonnal szoborrá változol. Ki sem merem mondani, hogy milyen szoborrá... - Csak nem kőszoborrá? - Trágyaszoborrá, rinpócse. Egészen pontosan jaktrágya szoborrá. Én pedig nem szeretnék jaktrágya szobor lenni. Még szerencse, hogy van amulettem, csak éppen azt nem tudom, hogy a nyent is képes-e elriasztani. Most pedig

megyek. Ha megölnének az éjszaka a démonok, emlékezz rám jó szívvel, rinpócse. Megígértem neki, hogy örökké emlékezni fogok rá, majd nehéz szívvel hallgattam a folyosón botorkáló lépteit. Odakint már világított a titokzatos kék fény, mégis olyan bizonytalanul lépkedett, mintha berúgott volna. Tapasztalatból tudtam, hogy még a legbátrabb embert is képes részeggé tenni a félelem. 6 Lefeküdtem az ágyamra, és előhúztam köpenyem öbléből azt a tíz-tizenöt papírlapot, amelyeket odalent találtam a raktárteremben. Ugyanannak a füzetnek a lapjai voltak, melyből már volt alkalmam néhány részletet elolvasni. Őszintén sajnáltam, hogy pár lap került még csak elő belőle, de azzal biztattam magam, hogy ami késik, nem múlik. Holnap mindenképpen megkeresem a többit is. Úgy éreztem, hogy mindannak, ami körülöttünk történik, köze van a tigrisen lovagoló hölgyhöz, a titokzatos Telához, és a furcsa fényekhez. Talán minden kérdésre választ kaphatok, ha elolvasom a füzetet. Hirtelen végigfutott rajtam a félelem. Hátha csak ez a néhány lap létezik, a napló többi része már rég megsemmisült. Dordzse Cshangra néztem, és arra kértem, hogy ne így legyen. Tegyen valamit, hogy megtalálhassam, amit keresek. Egyelőre azonban meg kellett elégednem a kezemben lévő lapokkal. Sóhajtottam és olvasni kezdtem az elsőt. Június 3. „Nem tehetek róla, de egyre inkább hazakívánkozom. És nem elsősorban a honvágy miatt, bár az is elfog néha, sokkal inkább az ő hangulatváltozásai és furcsa

különcségei kergetnek depresszióba. Mert ma is mi történt az ebédnél? Nos hát, kedves naplóm, részletesebben is elmesélem. Úgy volt az, hogy hatan ültünk az ebédnél, és ma kivételesen ö is velünk ebédelt. Igyekezett jó képet vágni az együttlétünkhöz, még a beszélgetésünkbe is bele-beleszólt, bár látszott rajta, hogy nagyon ideges. Valamennyien tudtuk, hogy mi a baja: hangos fecsegé-siink zavarja a számolásban. Sejtettük, hogy éppen az elfogyasztott étel térfogatát számolja magában, s valamiért nincs megelégedve vele. Arra gyanakodtam, hogy nemcsak egyszerűen a rizs térfogatával bíbelődik, hanem megpróbálja megállapítani, hogy az adott térfogatot hány rizsszem alkotja. Hisztériázni azonban nem ettől kezdett, hanem mástól. És képzeld, kedves naplóm, ennek is én voltam a középpontjában. Előbb csak megróván nézegetett felém, amit nem tudtam, hova tegyek. Igyekeztem nem beszélni, és rá sem néztem. Am ez sem segített. Egyszer csak hatalmas robaj közepette hátrarúgta a székét és rám támadt. Ha nem kezdek menekülni, kitépte volna a fülbevalómat a fülemből. A többiek sem tudták mire vélni a dolgot, bár már megszokták a bolondériáit. Nos, elkapta a karom, rángatni kezdte, majd azt üvöltötte, hogy azonnal vegyem ki a fülbevalót a fülemből. Utálja, hogy egy nőn csingilingik lógnak, azt pedig különösképpen, ha a csingilingi gyöngy. Egyszerűen nem bírja elviselni a gyöngyöt. Ha csak meglát egy gyöngyszemet, összeszorul tőle a torka, és nem kap levegőt. Nem tudja, mitől van ez nála, de nem is érdekli, egyszerűen megköveteli tőlem, hogy ne hordjak többé fülbevalót, gyöngyöt pedig végképp nem akar látni a

közelében. Képzelheted, hogy ezzel aztán el is rontotta az ebédünket. Ő maga is láthatta, hogy mekkora galibát kavart a viselkedésével, mert ezután mintha megszelídült volna. Velem még mindig tartózkodón viselkedett, a többiekkel azonban már tréfálkozni is megpróbált. Egészen addig erőlködött, amíg Ursula haja hozzá nem ért. Én magam nem láttam, hogyan történt, egyszerűen nem figyeltem oda; egyszer csak azt hallottam, hogy feliivölt, mint a fába szorult féreg. Egyetlen pillanatig azt hittem, még mindig a gyöngyfülbevalómtól van kiakadva, aztán rájöttem, hogy aligha. A fülbevalóm ugyanis ekkor már rég a zsebemben pihent, és eszem ágában sem volt elővenni onnan. Nos, ezúttal, kedves naplóm, más volt a helyzet. Az történt, hogy Ursula tettetett jó kedvében - mert mit gondolsz, volt valakinek ekkor már kedve valóban jókat mulatni a sületlen viccein? - megrázta a haját, amely véletlenül T. arcába csapódott. Nos, ettől üvöltött egy akkorát, hogy majdnem potyogni kezdett tőle a vakolat. Egyre csak azt kiáltozta, hogy szándékosan törünk az életére; minél előbb meg akarunk szabadulni innen, s e cél érdekében nem átallunk az életére törni. Mindanynyiunknak tudnia kell, hogy hajallergiában szenved, és ha csak hozzá is ér valakinek a haja, máris égő foltok jelennek meg a bőrén - meg is mutatta őket -, és valószínűleg a lelkén és az agyán is, mert egy ilyen rettenetes esemény után órákig munkaképtelen. Nos, hát ezt kapd ki, kedves naplóm! Délután lementem a laborba és tovább dolgoztam. Ekkor történt, hogy T. ismét elkapott. Szemem sarkából láttam, hogy egyre ott sündörgött körülöttem, mögém lép, már

látja is a száját, hogy megszólaljon, ám mégsem szólal meg. Szája elé szorítja a kezét, megfordul, kirobog az ajtón, csak azért, hogy néhány perc múlva visszarobogjon, és elölről kezdődjön az egész. Őszintén szólva, ha nem lett volna ez a gyöngy-história, segítettem volna neki, hiszen tudom, hogy ilyenkor segítségre van szüksége, mivel hiányzik belőle a könnyed kommunikáció képessége. Talán fél, hogy nem jól kezd hozzá a mondandójához, és már első szavaival elront mindent. Egyszóval, máskor talán a segítségére siettem volna, ezúttal azonban sértődöttségemben megmakacsoltam magam. T. egy ideig ezt a ki-be futkosást játszotta, aztán egyszer csak — erős másfél óra után — bátorságot vett magának és megszólított. En akkor éppen egy tekercs szigetelésével voltam elfoglalva, és úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre. Nos, T. azzal kezdte, hogy bocsánatot kért tőlem az ebédnél történtek miatt. Azt mondta, tudja, hogy csúnyán viselkedett, és bár valóban irtózik a gyöngyöktől, ezt azért finomabban a tudtomra adhatta volna. Csak hát értsem meg: olyan undort érez a gyöngyök láttán, mintha valamely állat anyagcsereterméke lenne. Bár kedvem lett volna rákiabálni, befogtam a számat. Mire lenne jó, ha a végletekig feszíteném a húrt? Mivel nem szóltam semmit, annak a magyarázatával folytatta, hogy miért nem bírja elviselni, ha valakinek a haja hozzáér. Természetesen, ezt is végighallgattam, és erre sem tettem megjegyzést. Láttam rajta, hogy egyre zavartabb és idegesebb lesz; bizonyára azt várta, hogy kap majd tőlem valamilyen biztatást, ami számára a feloldozással ért volna Jel. En azonban összezártam a

számat és hallgattam. Téblábolt még egy kicsit mellettem, elfutott a labor végébe, majd visszafutott, megragadta a karom, és a fiilembe súgta, hogy komolyan beszélni akar velem. Erre azt feleltem, hogy eddig is azt tettük, vagy mi a szösz. Azt mondta, hogy most nem ezekről az egészségügyi problémákról van szó, bár összekapcsolható a dolog, mert valószínűleg egy fiziológiás folyamat része, hogy ennyire kiborult az ebédnél. Nevezetesen, hogy az, amit maga körül tapasztalt, idegessé tette, az idegesség károsan hatott az immunrendszerére, ez pedig oda vezetett, hogy érzékenyebb lett a számára visszataszító dolgokkal kapcsolatban. Lásd gyöngy és haj. Ekkor bátorkodtam megkérdezni, hogy mire gondol? T. habozott, ismét elfutott a labor végéig, visszafutott, majd azt kérdezte, hogy ezer százalékig megbízhat-e bennem. Nos, erre mi a fenét válaszolhattam volna? Persze hogy azt mondtam, hogy megbízhat, elvégre így is állt a dolog. Ami azt illeti, alapvetően tisztességes lány vagyok, és ha egyszer valaki segít nekem, akkor kötelességemnek érzem, hogy lojális legyek hozzá. T. futott még egy kört, aztán nemes egyszerűséggel a szemembe vágta, hogy azt hiszi, valamennyien életveszélyben vagyunk. Képzelheted, kedves naplóm, hogy mennyire meghökkentem attól, amit mondott. Azt eddig is sejtettem, hogy nagy a verseny a piacon, s a résztvevők nem mindig tiszta eszközökkel igyekeznek túltenni a másikon. Hallottam én is merényletekről, titokzatos eltűnésekről, ám ez szinte kizárólag a hadiipart érintette. Sokan rebesgették, hogy például az előkelő társaság előkelő kedvence, Sholl ezredes, azért vált levegővé, mert egy ipari csoportnak, amely át akarta venni az ellenőrzést a

hadsereg beszerzései felett, az útjában állt. Azt is beszélték, hogy Sholl ezredes betonkockába zárva lent hever valahol a San Franciscó-i öböl mélyén. Azt azonban még csak nem is sejtettem, hogy bennünket is veszély fenyegethetne. Pedig úgy látszik, így volt, és így is van. T. azt mondta, hogy eddig még ő is abban reménykedett, hogy elhúz felette a sorozat. Nem egészen értettem, hogy milyen sorozatról beszél, erre elmagyarázta, hogyan képzeli a dolgot. Nos úgy, hogy - szerinte - felállítottak valahol egy gépfegyvert és azonos magasságban lőnek vele. Megállás nélkül. Aki nem emelgeti magasra a fejét, és nem ér fel a sorozatig, az bátran élhet, nem esik baja. De ha valaki veszi magának a bátorságot, és a sorozat szintje fölé szemtelenkedik, azt nyomban elérik a golyók és végeznek vele. Ő eddig kis ember volt, jóval a sorozatban repülő golyók alatt élt, de most, hogy bejött egykét húzása, attól tart, a géppisztoly kezelői úgy gondolják, hogy elszemtelenedett. Dacolva a golyókkal, kinyújtózott. Pedig ez egyáltalán nem így van, nem óhajt magasba törni, csupán ki akarja izzadni magából, ami benne van. Es ha kitalál valamit, azt közkinccsé óhajtja tenni. Es, kedves naplóm, itt a baj! Akkor nem mondtam meg neki, pedig talán meg kellett volna, ám annyira meg voltam hatódva és zavarodva is a vallomásától, hogy befogtam a számat. Ha nem fogom be, közölhettem volna vele, hogy éppen ezzel a közkinccsé tétellel van a probléma. Sokan vannak, akik fütyülnek a közre, csak a saját zsebük megtömése érdekli őket, és zsigerből utálják azokat, akik közkincsről hablatyolnak. De ez még nem minden. T. ismét elfutott az ajtóig, majd amikor visszajött, egyenesen a szemembe mondta, hogy

szerinte áruló van közöttünk. E. úgy látszik, becsempészte egyik emberét közénk, bár azt azért meg kell hogy mondja: nem E. a legveszélyesebb ellenfele. Bár ő is megfojtaná egy kanál vízben, azért belé még szorult némi tisztesség. Am vannak, akikbe még feleannyi sem szorult. Neveket nem akar mondani, nem is tud, de holtbiztos, hogy figyelik minden lépését, és ha kitalál valamit, azonnal megpróbálják ellopni tőle. Napokkal ezelőtt elhíresztelte például, hogy komoly felfedezést tett. Nem árulta el senkinek, hogy mit, behúzódott a laborjába, és ki sem jött belőle három napig. Amikor aztán előjött éppen ebédeltünk —, letett elénk egy kis dobozkát, ami leginkább egy gyufaskatidyára emlékeztetett. Azt mondta nekünk, hogy ez maga a csoda, pedig egyáltalán nem volt az. Egy kis fémdoboz volt csupán, amelybe mindenféle haszontalan dolgokat tett, például kábeldarabokat. Fedelet is csavarozott rá, és egy fényérzékeny papírlapot is beletett a dobozba. A dobozkát bezárta a fiókjába, majd a másik laborjában szöszmö-tölt két álló napig. Két nap elmúltával megnézte a dobozt. Nem kellett sólyomszem hozzá, hogy megállapítsa: amíg ő a laborjában ügyködött, kinyitotta valaki a fiókját feltehetően álkulccsal, mert a záron nem látszott feszegetés nyoma -, megvizsgálta a dobozt, sőt, még a belsejébe is bekukkantott. Erről a dobozba elhelyezett fényérzékeny papírlap tanúskodott. Mindebből arra következtet, hogy kém vagy kémek vannak közöttünk, akik el akarják lopni, amit kitalált. Még nem tudja, kicsoda, de vannak gyanúsítottjai. Mindezt azért mondta el, hogy segítsek neki kideríteni, ki lehet a kíváncsi kacsa. Ezt nem kis húzódozással, de megígértem neki. Csak aztán nehogy bajom legyen belőle. A tudomány embere vagyok, nem

kedvelem a veszélyes kalandokat. Ezt különben a tudomására is hoztam. Azt hiszed, kedves naplóm, hogy érdekelte? Nem hiszem, hogy más is érdekelné a világon, mint a saját agyszüleményei. Június 15. Nos, kedves naplóm, ismét csak olyasmiről kell írnom neked, amiről nem szívesen írok. Vannak dolgok, amikre büszke az ember, vannak, amikre nem. Ez utóbbiak közé tartozik Tommy is. Hogy az isten törné ki a lábát a születése napján! Nos, az úgy volt, kedves naplóm, hogy jó kislány voltam én sokáig, fiúkra még csak nem is gondoltam, tettem a dolgom a laborban és kész. Persze voltak, akiknek megakadt rajtam a szemük, nekem azonban nem akadt meg egyikükön sem. Kislány voltam, na. Minnesotából származom, egy kis faluból, ahol olyan tiszták az erkölcsök, mint a frissen esett hó. Erről nem is akarok hosszasabban írni, csupán annyit, hogy amikor még csak laboráns voltam, és a mások által használt kísérleti eszközöket si-kálgattam, jött George és feltűnő érdeklődést tanúsított irántam. En meg amilyen hülye és tapasztalatlan voltam, megszédültem a szép, fehér köpenyétől és a rengeteg ismeretlen kifejezéstől, amelyekkel egészen elkábított. Éppen akkor készültem az egyetemre, ideges is voltam, meg minden, s észre sem vettem, hogy George levett a lábamról. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, elvégre a lányokat előbb-utóbb leveszik a lábukról, én meg már abban a korban voltam, amikor nem meglepő az ilyesmi, és nem is lett volna probléma belőle, ha George nem szabadít fel bennem valamit, amiről jószerével nem is tudtam, hogy micsoda.

Finoman úgy fejezném ki magam, hogy megszoktam George-ot, és jólesett, hogy velem van. S ha úgy hozta a sors, hogy néha egy-egy hónapra elment a dolgai után, hát a második héttől kezdve már elkezdett hiányozni. Méghozzá nem is akárhogyan. Néha már a falat kapartam, és döbbenten fedeztem fel, hogy már nem is annyira George hiányzik, hanem... hogy is fejezzem ki magam... de hiszen úgy is érted, kedves naplóm. Nos, George aztán egyszer végleg lelépett. Még szerencse, hogy addig nem történt velem komolyabb baj, mert George aztán nem az a fickó volt, akit érdekelt, hogy mi lesz valamely tettének a következménye. Szóval lelépett, én pedig egyedül maradtam, mint az ujjam. Talán ezért is vállaltam el ezt a megbízatást, amivel T. egyik embere kínált meg. T. hallotta rólam, hogy okos vagyok, megbízható és a többi, ezért elküldte hozzám Tommy Wongot, akit persze akkor még nem ismertem. Egyszerre aztán itt találtam magam ezen a megszentelt helyen. Az első időkben még nem hiányzott George, és az, amit nyújtani tudott, később viszont ahelyett, hogy homályba veszeti volna az emléke, egyre gyakrabban gondoltam rá. Nyugtalan lettem és ideges. Nem tudtam aludni, izzadtam, elkalandoztak a gondolataim, és néha már olyanokra gondoltam, hogy egy utcalány is szégyellte volna magát miattuk. És ekkor jött Tommy. Tommy szerint lerítt rólam, hogy nincs rendben nálam valami. Szerintem arra is rájött, hogy mi a bajom. Én pedig nem utasítottam vissza, amikor úgy közeledett felém. Ismét nyugodt lettem, dolgoztam, végigaludtam az éjszakákat, ha nem jött be hozzám... valahogy azonban mégsem tudtam egészen visszatérni a régi kerékvágásba.

Már csak azért sem, mert Tommy egészen más volt, mint George. Ha röviden és cinikusan akarnám meghatározni a kettő közti különbséget, akkor azt mondanám, hogy amíg George többnyire vetkőztetett, Tommy inkább öltöztetett. Hogy is beszéljek úgy erről, hogy ne tűnjek közönségesnek, elvégre úrilány lennék, vagy mi a szösz? Szóval, George céltudatos volt a maga nemében, mindenre sajnálta az időt, ami nem vezette el minél gyorsabban a céljához. Erről nem beszélnék többet, elvégre nincs mit. George azt tette, amit a természet megkövetelt anélkül, hogy különösebb körítést alkalmazott volna a fő fogáshoz. Tommyval azonban más volt a helyzet; ez kezdetben kissé vissza is tartott tőle, és később is idegesített. Emlékszem az első alkalomra, amikor bejött hozzám. Azt hittem, azonnal a lényegre tér, mint George, Tommy azonban még egy óra múlva sem tartott sehol. Ekkor rémesen megijedtem, mert az hittem, félreértettem a fickót. Szerencsére nem értettem félre, csupán ő ilyen volt; kedvelte a sallangokat a ruhán és a viselkedésében is. Hogy világossá tegyem a dolgot, megpróbálom magam elé idézni azt a jelenetet, amikor először szerettük egymást. Nos, George azt kedvelte, ha levetek mindent magamról. Pirulok, mikor ezt írom, de ez volt az igazság. Olyannyira hozzászoktam ehhez, hogy úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak egy kalapáccsal, amikor kellőképpen felhevülve kijöttem a fürdőszobából - ahol sikerült minden göncömtől tíz másodperc alatt megszabadulnom, további kettő alatt felkapnom magamra egy fürdőköpenyt —, s ott láttam magam előtt Tommyt zakós-tól, nadrágostól, cipőstől. Azt hittem, el

akar menni. Szerencsére nem akart. Tudod, mit csinált, kedves naplóm? Odajött hozzám, megcsókolt, majd a zsebébe nyúlt és egy fekete bikinit húzott elő. Érted, naplóm? Egy fekete bikinit. Mosolygott, és arra kért, hogy vegyem ezt fel. En meg azt hittem, tréfál. De nem tréfált. Csak nyújtogatta felém a bikinit, és megismételte a kérését. Mi a fenét tehettem volna abban a hülye helyzetben? Visszavonultam a fürdőszobába, felvettem a cuccot, aztán a tükör elé álltam. S képzeld csak, mit láttam benne? Egy teljesen más nőt, mint aki én voltam eddig. Egy vampot, egy csábító démont, egy gyönyörűséget. Isten bizony, majdhogynem beleszerettem magamba! És szégyenszemre nem Tommyra gondoltam, hanem George-ra, hogy vajon mit szólna, ha így látna? Nos, Tommy még mindig ott állt a szoba közepén nyakig felöltözve, és a híg levegőbe bámult. Isten bizony, arra gondoltam, hogy hiába vagyok itt előtte ebben a fekete gyönyörben, ő mégsem engem lát maga előtt, hanem a jó isten tudja, kicsodát. Türelmetlenségemben levetettem minden tartózkodásomat, és megkérdeztem tőle, hogy akkor most mi lesz? Mi legyen a további program? Divatbemutatót tartunk, vagy mi? Tommy megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, nem ér csalódás, csak tegyek meg még neki valamit. Akkor már rohadtul gyanakodtam, és kezdtem megbánni, hogy egyáltalán magamhoz engedtem. El is határoztam, hogyha valami olyat kér, ami ellenkezik az erkölcseimmel, fájó szívvel bár, de kivágom a szobámból. Nos, sok mindenre gondoltam, de arra nem, ami végül is bekövetkezett. Tommy a ruhafogashoz ment, és egy

cilinder kalapot emelt le róla, amely már kiment a divatból és inkább csak hivatalos események alkalmával használták — a fene tudja, mikor tette oda. Tommy megkért, hogy tegyem a cilindert a fejemre, és ne forduljak hátra. Sóhajtottam, és engedtem neki, bár legszívesebben a fenekébe rúgtam volna egy jó nagyot. Ezután történt, ami történt. Fejemen volt a kalap, rajtam a bikini, ő pedig tetőtől talpig felöltözve. Nem mondom, hogy nem voltam elégedett a produkciójával, ám azért kissé visszataszító is volt az egész. Sőt amikor végre ágyba bújtunk, akkor sem engedte, hogy mást is levegyek róla, mint a zakóját. Azt is csak hosszas unszolásomra vetette le. Határozottan a tudomására hoztam ugyanis, hogy nem óhajtok egy kirakati próbababával együtt aludni; vagy leveti a cuccát, vagy keressen magának valaki mást. Ultimátumomat hosszas alkudozás követte azzal kapcsolatban, hogy ki mit tarthat magán és mikor. Olyan volt az egész, mint egy kissé erotikus vígjáték, amelyben jóval kevesebb volt az erotika, mint a börleszkelem. Végül is megegyeztünk, a kalap azonban örök vitatéma maradt közöttünk. Es a bikini is. Ez utóbbiba annyira beleszeretett, hogy egyéb alkalmakkor is felhasználta, amint arról még majd lejjebb szó esik. Nos, amikor legközelebb bejött hozzám és beszélgetni kezdtünk, elmondtam neki, mit hallottam T.-től. Hogy arra gyanakszik, kém vagy kémek vannak köztünk. Erre Tommy csak a vállát vonogatta, és azt dünnyögte, hogy kémnek lenni tisztességes foglalkozás, nincs abban semmi különös, az pedig, hogy egyesek ki akarják kémlelni, hogy T. miben mesterkedik, hétköznapi dolog. Olyasmi történik napjainkban, mint az ipari forradalom idején; tulajdonképpen ez is ipari forradalom, s aki megelőzi a

másikat, igencsak jól járhat. Gyanakodva néztem rá, mire megnyugtatott, hogy nem kell félnem tőle, nem az a fickó, akire T. gyanakszik, ő csak képes beleképzelni magát a másik fél helyzetébe is. Rám adta a bikinit, fejemre tetette velem a kalapot, aztán hamar rendbe jött minden. Kedves naplóm, ekkor bekövetkezett valami, amihez semmi kedvem nem volt. Tommy ismét csak álnokul közeledett hozzám, és addig nem nyugodott, amíg a beleegyezésemet nem vette. Hogy mihez? Hát ez is megér néhány szót. Elöljáróban el kell mondanom, hogy valamennyien megfeszített munkát végeztünk, és nemigen értünk rá kollektív életet élni. Többnyire párokra vagy kisebb csoportokra szakadtunk, ezek néha ünnepségeket is tartottak, de csak szigorúan egymás között. Valahogy visz-szariadtunk a nagy, közös banzájoktól. Ezért lepett meg annyira, amikor Tommy egyszer csak azzal rukkolt elő, hogy két hét múlva lesz T. születésnapja, és hogy mi lenne, ha közösen ünnepelnénk meg? Természetesen csodálkoztam rajta, hiszen már hónapok óta voltunk itt, és még sosem került sor ilyenre. Tommy erre azt felelte, hogy éppen ezért. Szokjunk egy kicsit össze, és erre a legmegfelelőbb alkalom a főnök születésnapja lenne. Őszintén szólva, nem rajongtam az ötletért, de engedtem neki. Hogy miben kellett engednem? Nos, Tommy kinyögte, hogy mire gondol. Az a helyzet, hogy ellopta az öreg egyik még meg nem valósított találmányát, és el szeretné készíteni a valóságban is. Gondolhatod, hogy rám jött az idegesség. Csuklani kezdtem, amit csak jó óra múlva voltam képes abbahagyni. Ekkor Tommy részletesen is elmagyarázta, mi a dolog lényege. Egyszer

bement T. laborjába, kérdezni akart tőle valamit, de T-t nem találta ott. Tele volt viszont az asztala papírokkal. Várakozás közben beléjük nézegetett, és rájött, hogy T. dolgozik valamin, ami roppant érdekes, de nem tud A-ról B-re lépni, mégpedig egy jelentéktelen elméleti hiba miatt. Neki, abban a pillanatban, ahogy végigböngészte a számításokat, beugrott a fejébe a megoldás. Ezért arra gondol, hogy elkészíti - persze titokban - azt a bizonyos dolgot és születésnapi ajándékként átnyújtja T.-nek. Persze méltó keretek között. Ez azt jelenti, hogy kellene szereznünk valahonnan egy lovat vagy jakot, vagy akármilyen állatot, aminek fel lehet ülni a hátára. Kérdésemre, hogy ki a fene akarna felülni rá, azt felelte, mindenképpen én. Jót nevettem az ötleten, de nem utasítottam el a tervét. A következő néhány nap annak a jegyében telt el, hogy megpróbáltunk megfelelő hátas állathoz jutni. Emellett Tommy elvégezte a meglepetéshez szükséges kísérleteket is, majd elkezdte összeállítani a szerkezetet. Es éjszakára még hozzám is bejött. Felhúzatta velem a fekete bikinit, fejemre tette a kalapot, és egy székre ültetett. Aztán hosszasan nézegetett. En pedig egyre gyakrabban tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon nem dilis-e a fickó. Lassan meggyőződésemmé vált, hogy igen. Hogy rövidre fogjam a szót, Tommy végül is belátta, hogy az élő állat csak bonyolítaná a dolgot, azért másra gondolt. Addig-addig kotorászott a korábban itt élt szerzetesek hátrahagyott szemete között, amíg egy kitömött tigrisre nem bukkant. Azt mondta, ez lesz a hátasunk. Két álló hétig dolgozott az „ügyön", ahogy ő nevezte, majd egy napon bejelentette, hogy megtörténtek az

előkészületek, holnap éjszaka megtesszük, amire készülünk. Én ugyan nem készültem semmire, és már az éjszakákat sem kívántam annyira, de jó képet vágtam a dologhoz. Lelkem mélyén megéreztem, hogy nem lenne bölcs dolog éppen most szakítanom vele. Tommy laboratóriuma úgy nézett ki, mint egy fényképészeti műterem. Fényképezőgépek álltak minden sarokban, zsinórokkal összekötve; a zsinórok vége egy nyomógombhoz vezetett. A terem közepén a tigris állt, szépen kipucolva és kiglancolva. Elképzelni sem tudtam, hogy miképpen varázsolta azt a penészes okád-mányt egy igazán élethű, haragosnak látszó tigrissé. Néha feltettem magamnak a kérdést, hogy a régvolt szerzeteseknek vajon mi a fenéért lehetett szükségük erre a kitömött dögre, de senki nem volt, aki megmagyarázhatta volna. Azon az éjszakán keveset aludtam. Tommy kérésének megfelelően bikinit öltöttem, fejemre tettem a keménykalapot, kezembe vettem egy pezsgőspoharat, és felültem a tigris hátára. Tommy a sarokba bújt, és a nyomógombot nyomogatva parancsokat osztogatott. Most mosolyogj, most nevess, most dobd ki egy kicsit a cickót, most kiáltsd, hogy boldog születésnapot! Aztán Tommy egyszer csak azt mondta, hogy vége. Megkérdeztem, minek, mire azt felelte, hogy a felvételnek. Szálljak le a tigris hátáról, menjek a dolgomra, délután jöjjek vissza és csodát fogok látni. Hát ebben aztán nem is csalódtam. Valóban csodát láttam. De még mekkorát! Még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok, pedig azóta Tommy... Istenem, istenem... Nos, jó, nem fogok elérzékenyülni és becsinálni sem, pedig itt hasogat bennem a félelem. Érzem, hogy meghalok. .. Érzem, érzem, érzem!

Hogy visszatérjek a délutánra, a megadott időpontban bementem Tommy laborjába. Tommy a labor közepén állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mint ahogy Napóleon nézhetett Európa térképére. Megnézett magának, mintha életében először látna, aztán felemelte a mutatóujját és magára bökött vele. - Tudod, ki vagyok én, Kitty Loewenstein? Meghökkenve meredtem rá. Hogyhogy kicsoda? Tommy Wong, nem más. - Hát... Tommy - mondtam kissé megszeppenve. Tommy azonban határozottan megrázta a fejét. - Tévedsz, aranyom! Más vagyok. - Akkor hát... kicsoda? Tommy büszkén kidüllesztette a mellét. - Hogy ki? Maga az Isten, kicsim! Furcsán nézhettem rá, mert megragadta a karom, egy székhez húzott és belenyomott. - Nem hiszed? Azonnal meggyőződhetsz róla, hogy igazat beszélek. Mert olyanra, amit én alkottam, csak Isten lenne képes, ha egyáltalán létezne. Figyelj, drágám! A szerkentyűihez ugrott, és nyomkodni kezdte őket. Megpróbáltam megállapítani, hogy melyik mire való, de mielőtt megtehettem volna, remegni kezdett előttem a levegő. - Most figyeld! - hallottam Tommy rikoltását. - Most figyeld, gyönyörűm! A következő pillanatban a hullámzó levegő elnyugodott, majd megjelent benne egy... nem is tudom, micsoda. Képnek nevezhetném talán, de nem kép volt. Nem lehetett az, mert a valami háromdimenziós volt. Es nem vászon jelent meg, mint a mozifilmek, hanem a levegőben.

Ráadásul, az a valaki a levegőben... én voltam, Kitty Loewenstein! Nem akarom szaporítani a szól, kedves naplóm, az a lényeg, hogy a tigris bukkant fel a levegőben, a hátán én ültem, fekete bikiniben, kürtő kalappal a fejemen, kezemben teli pezsgőspohárral. A tigris olyan élethűen mozgott és fickándozott, hogy komolyan megrémültem tőle, elvégre életemben először láttam ilyet. - Látod? - kiáltotta Tommy. - Látod? Persze hogy láttam. Éreztem, hogy remeg minden tagom és elönt a veríték. - Hogyne... látnám - nyögtem. - Mi ez... Tommy? Tommy rám vigyorgott. - Hogy micsoda? Pálmafák, szívem, déltengeri strandok, hawaii zene, étel-ital, pezsgőtenger, amit csak akarsz. A gazdagság, szívem. Különben nincs még neve. Ekkor megéreztem én is a csodát, mert eddig még nem éreztem egyebet, csupán meglepetést. Fel sem tudtam fogni, hogy mi is ez a valami valójában. Ekkor azonban rádöbbentem, hogy maga a Csoda áll előttem, így... nagybetűvel! Tommy odaugrott hozzám, átkarolta a derekamat, és táncolni kezdett velem a laboratórium közepén. En pedig - mármint a tigris hátán lovagló énem - egyre csak a pezsgőspoharat emelgette és mondta a magáét. Kissé recsegve ugyan, de az én hangomon. - Boldog születésnapot, T.! Boldog szülinapot! - Gazdagok vagyunk, szívem! - kiáltotta, nyögte, csókolta a szavakat a fülembe Tommy. - Jobban mondva, csak leszünk. Ez az évszázad nagy felfedezése. Csak a miénk lesz, a tiéd és az enyém!

Ekkor hirtelen megszólalt bennem egy hang. Talán az őrangyalomé, talán a lelkiismeretem hangja, ki tudja? Ki tudja, hány titokzatos hang igyekszik megtartani az emberi lényeket a Jó útján, és visszaterelni őket a Rossz útjáról? Mindenesetre ez a reszelős, érzelemmentes hang azt mondta, hogy vigyázz csak, Kitty Loewenstein, ez a valami, amit itt látsz, nem feltétlenül Tommy találmánya. Ekkor elkövettem valamit, aminek iszonyatos következményei lettek. Eltoltam magamtól Tommyt, és a szemébe néztem. - Tommy... szívem... - kezdtem beszélni, ám Tommy keze ekkor a csuklómra szorult. Olyan szorosan, mintha bilincset lettek volna rám. Bizonyára számított rá, hogy el akarom sorolni neki a kétségeimet, így nem érte váratlanul a dolog. - Tommy - mondtam neki olyan szelíd, simogató hangon, hogy magam is meglepődtem tőle. — Hiszen tudod. Tommy álszent csodálkozással nézett rám. - Mit kellene tudnom? Ki kellett mondanom, bármennyire is fájt. - Tommy, kedvesem, nem tudom, mi ez a micsoda... azt sem tudom, hogy mire jó... de azt tudom, hogy ez nem a te felfedezésed. Tommy ekkor akkorát csavart a csuklómon, hogy felsikoltottam a fájdalomtól. - Tommy, ne! Kérlek, ez fáj! Tommy szemei vörösek voltak: olyanok, amilyennek még soha nem láttam őket. Láttam rajta, hogy óriási erővel próbálja meg visszafojtani a haragját. - Nem az én felfedezésem? - kérdezte és lazított egy kicsit a szorításán. Még nem engedte el a csuklóm, de már nem

fájt annyira a kezem. - Nem az enyém? - kérdezte félrehajtva a fejét. - T.-é - suttogtam. - Legalábbis részben... nagy részben próbáltam enyhíteni szavaim súlyán. Tommy eleresztette a kezem. - Ez hazugság - mondta keményen. - Ez nem igaz. Te is tudod, hogy nem igaz. Miért bánsz így velem? Egyedül benned bízom és te is ellenem vagy? Átkaroltam és vigasztalni próbáltam. - Tommy, kedvesem, mindenki tudja, hogy kiváló fizikus vagy, nálad talán nincs is jobb a világon, de te magad mondtad, hogy T. asztalán találtad... Tommy ekkor üvölteni kezdett, mint a sakál, és olyan visszataszító szavakat bömbölt, amilyeneket még soha nem hallottam tőle. - Tudod, mit találtam T. asztalán? Egy halom seggtörlő papírt, amelybe T. már beletörölte... Egy halom használhatatlan szemetet. T. csak ráérzett valamire, de soha a büdös életben nem tudta volna megcsinálni. Az én zsenialitásom kellett hozzá, hogy legyen belőle valami! És akkor te is azt mondod, hogy a találmány az övé, és nem az enyém? Azt mondod? En szerencsétlen, képtelen voltam befogni a számat, és tovább öntöttem elé szánalmas kétségeimet. S tettem mindezt azért, mert a tisztesség is így kívánta, azonkívül ezekben a napokban kezdtem beleszeretni Tommyba. Immár nemcsak a szükség parancsolt a karjába, hanem valami más is. Vonzalmat éreztem iránta, amely jóval túlment a testi vonzalmon. Elkezdtem szeretni. Éppen azért úgy éreztem, hogy tiszta vizet kell öntenünk a pohárba. Meg kell mondanom neki azt is, ha valamiben nem értek egyet vele.

- Talán megoszthatnátok... ha elmondod neki... T. talán beleegyezik, hogy a te neved is... különben nem is olyan nagy baj... feltalálsz te még különbeket is... ha együtt leszünk. Ekkor történt valami, ami jéggé fagyasztotta a szívem. Tommy a szerkentyűihez ugrott, felkapott egy közöttük heverő kést és rám támadt vele. Abban a pillanatban, ahogy nekem ugrott, a szemébe néztem. És tudod, mit láttam benne, kedves naplóm? A halált. Ott rázta felém a kaszáját és vigyorgott szem nélküli szemüregével. Nem tévedés, nem fikció, nem álom: valóban a halál vigyorgott ki rám Tommy szeméből. Tommy a nyakamnak szegezte a kést, és csupán egy apró mozdulatot kellett volna lennie, hogy megöljön, de akkor hirtelen kihunyt a fény a szemében; a halált sem láttam már benne és a kés is a semmibe tűnt. Csak a csörömpölést hallottam, ahogy nekihajította egy műszernek. - Takarodj innen a fenébe! - mondta lecsillapodva. Kemény és könyörtelen volt a hangja. - Húzz innen, de gyorsan! És ajánlom, hogy fogd be a pofád! Esküszöm, ha kinyitod a szádat, megöllek! Nem tudom, hogy tántorogtam ki az ajtón, és hogy jutottam be ide a szobámba. Lefeküdtem az ágyamra és mély, álomtalan alvásba estem. Es Tommy soha többé nem jött be hozzám. Vége volt köztünk mindennek. Augusztus 13. A születésnapi ünnepség óriási sikert hozott Tommy számára. Ki akarta élvezni a sikeréi, és ebben nem akadályozhatta meg senki. Ha több esze lett volna, nem teszi, de Tommy nem az a fajta volt, aki becsinál

valaminek a következményeitől. Akárcsak korábban George. Nos, az történt, hogy sikerült meglepnünk T.-t. T. talán maga sem tudta, hogy születésnapja van, ezért valóban meglepődölt, amikor az egyik fiú valamilyen ürügygyei becsalta a laborba. A laborban sötét volt, ahogy ilyenkor szokott, s amikor a csalogató felkattintotta a villanyt, T. ott találta maga előtt az egész bandát, pezsgősüvegekkel felfegyverkezve, papírcsákókkal a fejükön, mintha az év utolsó napja lett volna, s hatalmas tapssal fogadták T.-t. Természetesen jómagam is ott voltam közöttük és Tommy is. Tommy szája szegletében kihívó mosoly játszott, mintha kesztyűt kívánt volna hajítani az egész világ elé. T. nem tehetett mást, úszott az árral Később tudtam csak meg, hogy nehéz napjai voltak, és úgy kívánta az ilyen ünnepségeket, mint fóka a télikabátot. De most, hogy összejöttünk őt ünnepelni, nem tehetett egyebet, minthogy velünk ünnepelt. És akkor egyszerre csak bekövetkezett a csoda. Számomra már nem volt az, a többiek számára viszont igen. Valahonnan a mennyezetről fanfárok hangja hallatszott - mondanom sem kell, hogy ez is Tommy munkája volt majd hirtelen felbukkantunk a szoba közepén. Mármint a tigris és én. Hát ha nem láttál még meglepett arcokat, naplóm, akkor ott láthattál volna. Csak állt a banda mozdulatlanul, leesett állal, dermedten bámulva a jelenést. Egyelőre még fel sem fogták, mi az ördögöt is látnak maguk előtt. Aztán felismerték, hogy én ülök a tigris hátán, én emelem a pezsgőspoharat, és én kiáltom a levegőbe, hogy boldog születésnapot, T.! S nem mellesleg az én cickáim remegnek a bikinifelső alatt.

Lett aztán zaj, kiáltozás, csodálkozás. Természetesen mindenki Tommyra vetette magát, és megpróbálták kihúzni belőle a magyarázatot. Tommy azonban csak mosolygott és a fejét rázta. Annyit árult csak el, hogy egy egészen új találmányról van szó, amelyet még szabadalmaztatnia kell. Még nincs egészen tisztában vele, mi lehet a jövőbeni haszna, de szerinte ez a technika történetének egyik legjelentősebb találmánya. Talán csak a kerék felfedezése mérhető hozzá. Egy test háromdimenziós megjelenítése nem kis dolog, pláne nem az, ha ez a levegőben történik. Gary Ross, aki építész is volt, csillogó szemekkel jelentette ki, hogy ez a valami forradalmasíthatja az építészetet, mert képzeljük csak el, ha ezután nem sík papírra kell rajzolni a terveket, hanem meg lehet majdjeleníteni őket térben is. A mérnök megtervezi az épületét, majd egyszerűen csak körbejárja a háromdimenziós modellt! Az ünnepség alatt egyszer pillantottam csak Tommyra, de akkor is megbántam. Mindaddig vidám és elégedett tekintete elsötétült, és nyílt fenyegetést sugárzott. Lesütöttem a szemem és rá sem mertem nézni. Pedig a sikeréből nekem is kijutott bőven. Eddig kis túlzással Hamupipőke voltam és most néhány perc alatt királylány lett belőlem a bikininek és a cickáimnak köszönhetően. A férfiak szeme úgy ragadt rám, mint légy a légypapírra. A lányokban pedig tombolt a sárga irigység. Az éjszakámat azonban egyedül töltöttem. Ébren, vacogva a takaróm alatt. Augusztus 20.

T. ma magához hívatott. Tudtam, hogy előbb-utóbb meg fog történni, már vártam is, hogy megtörténjék. Amikor azonban megkaptam az üzenetet, mégis megroggyant tőle a térdem. T. kérését Sam Cutter tolmácsolta nekem, a legjobb fizikusunk. Az a hír járta róla, hogy jelentős érdemei voltak a rádió kifejlesztésében, csak éppen a neve nem jelent meg egyetlen újságban sem. Fiatalember volt még, az idősebbek félretolták és eléje álltak. Cutter bejött hozzám és azonnal a bikinit kereste a tekintetével. Azt hitte szegénykém, itthon is naphosszat abban heverészek. Láthatóan csalódott, amikor felöltözve, fehér köpenyben talált. így adta át T. üzenetét, hogy egy óra múlva szerelne beszélni velem. Tudnod kell, kedves naplóm, hogy már jó előre megpróbáltam felkészülni a találkozóra, eltöprengtem rajta, milyen kérdéseket kaphatok T.-től, és milyen válaszokat adhatok rájuk. Mindegyre emlékezetembe ugrott az a jelenet, amikor Tommy nekem esett a késsel, és biztos voltam benne, ha elárulnám, megölne... T. a szobájában fogadott. Ott volt a helyettese, Mr. Hirsh is - jó megjelenésű, középkorú férfi. Valaha E. műhelyében dolgozott, de összekülönböztek valamin. T. hellyel kínált. Aztán azonnal panaszkodni kezdett, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Szemrehányásra, fenyegetőzésre, átkozódásra igen, erre azonban nem. T. hosszasan ecsetelte, hogy az utóbbi időben menynyire rosszabbodott az állapota. Korábban is előfordultak már furcsa dolgok vele, ezek azonban nyúlbogyók ahhoz képest, amik itt történtek. Elém állt, felemelte a mutatóujját, és felsorolta, mikről is van szó. Az első, a legjelentéktelenebb, hogy idegen, nem kívánt tárgyak jelennek meg időről időre a szeme előtt. Ma

reggel is ült az ágya szélén, és hirtelen felbukkant előtte egy elektromos vasaló. Akkoriban dolgozták ki, de még nem volt tökéletes, gyakran csinált rövidzárlatot. T. csak ránézett, és azonnal tudta, hol a baj. Am ez annyi szellemi energiát emésztett fel, hogy úgy elgyengült tőle, mintha egy hétig nem aludt volna. Aztán egyéb tárgyak is megjelentek előtte. Kénytelen arra gondolni, hogy a tárgyaknak is lelkük van; ezek idézik elő a jelenségeket. Maguk a tárgyak fordulnak hozzá, hogy segítsen rajtuk. A múltkor például egy automobil bukkant fel... Ekkor észrevettem, hogy Mr. Hirsh figyelmeztetőn néz rá. T. összerezzent, és gyorsan másról kezdett beszélni. Ezúttal arról, hogy zárt ajtón keresztül is képes meghallani, miről beszélnek a szomszéd szobában. És a bogarak mászkálásának és cincogásának a hangját is hallja. Ehhez azért hozzáfűznék néhány megjegyzést. Nem arról van szó, mintha a kolostor tele lett volna csótánynyal, vagy egyéb gusztustalan rovarral; csupán az történt, hogy az esőzések következtében a mezei rovarok közül sok fajta menedéket keresett a száraz kolostorban, és a falakba is bejutottak valahogy. Ott futkostak ide-oda, cincogtak, és valószínűleg kaparták is a falat, bár én sem a cincogásukat, sem a kaparásukat nem hallottam. De a többiek sem. Csak T. hallotta őket. Azt mondta, ez annyira megviseli, hogy legszívesebben kiszúrná a dobhártyáját. Am ez még mind semmi. Két tenyere közé szorította a fejét, és arról panaszkodott, hogy egyre gyakrabban látogatják a halottak. A minap is meglátogatta az a nagybátyja, aki a világháborúban halt meg. Fél fejét elvitte egy srapnel lövedék. Eljött hozzá és a családról érdeklődött. Aztán az egyik tanára, aki még

Budapesten tanította, s aki az iskola szertárában lett öngyilkos. Állítólag szerelmi ügye volt, beleszeretett egy férjes tanárnőbe, s mivel szerelme reménytelennek tűnt, a kémcsövek társaságában akasztotta fel magát. O a kém ia legfrissebb újdonságairól faggatta. Ebből is kiderült T. számára, hogy akármilyen is a túlvilág, az akadémiai kémiai értesítőt bizonyára elfelejtették megrendelni az angyalok. T. sóhajtozott egy kicsit, majd elköszönt és magamra hagyott Mr. Hirshsel. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Mr. Iiirshre néztem, aki intett, hogy maradjak a fenekemen. Néhány percig vártunk; talán arra, hogy T. visszajöjjön, de T. nem jött vissza. Ekkor Mr. Hirsh elkezdte a beszélgetést. Nem sokat teketóriázott, azonnal a tárgyra tért. Kerek perec megkérdezte tőlem, hogy lefeküdtem-e Tommy Wonggal. Mire visszakérdeztem, hogy miért, ez tilos? Mr. Hirsh mosolygott, és azt felelte, hogy egyáltalán nem az, az ilyen csinos hölgyek, mint én, akaratlanul is felhívják magukra a férfiak figyelmét, és ki ítélné el őket azért, hogy kihasználják a szépségüket és fiatalságukat. Iía nem tudtam volna, hogy éppen kihallgatás folyik, azt is hihettem volna, hogy Mr. Hirsh udvarol nekem. Megkérdezte, hogy jelenleg milyen viszonyban vagyok Tommyval. Azt feleltem, hogy már semmilyenben. Volt köztünk valami, de már nincs. Ezután arról tudakozódott, hogy mi a véleményem arról, ha valaki ellopja más találmányát? Tudtam, hogy sokáig folytatódna még a kérdezz-felelek, s a végén úgyis el kell mondanom mindent, amit tudok, ezért úgy gondoltam, hogy rövidre zárom a beszélgetést. Nem a kérdéseire válaszoltam tehát, hanem elmeséltem

neki mindent, hogy és mint estek meg a dolgok. Nem hallgattam el semmit, csupán azt, hogy Tommy késsel támadt rám. Úgy gondoltam, ez a kettőnk ügye — Tommyé és az enyém. Beszéltem a kapcsolatunkról, és a háromdimenziós kép megjelenítéséről is. Azt sem hallgattam el, hogy Tommy T. asztalán talált bizonyos rajzokat, azokat fejlesztette tovább, így alkotva meg a találmányt. Szándékosan nem mondtam, hogy a találmányát, csupán azt mondtam, hogy a találmányt. Hirsh hallgatta egy darabig, majd néhány apróbb, jelentéktelennek tűnő kérdést tett fel. Például azt, hogy tudom-e, mi az a kozmikus energia. Gőzöm sem volt róla. Aztán azt kérdezte, hogy ismerem-e a robbanómotorok szerkezetét. Erről sem volt fogalmam. A harmadik kérdése után, amely ismét valami csillagközi energiával volt kapcsolatos, megmondtam neki, hogy elektromossági szakember vagyok, a váltóárammal foglalkozom, ezekről az izékről még csak nem is hallottam. Ezután kezet csókolt és eleresztett. Én meg beleborzongtam a kézcsókjába. Mr. Hirsh talányos pillantást vetett rám, és becsukta mögöttem az ajtót. Keblemre szorítottam a kezem, és megpróbáltam csillapítani szívem szapora verését. Már csak az hiányzik, hogy ismét kalandba bonyolódjak valakivel, amikor még ki sem hűlt az ágyam Tommy után. Hát nem fogok egyhamar, az biztos! Augusztus 30. Ma elkapott Tommy. A folyosón mentem, amikor elkapott. Hátulról ugrott rám, járomba fogta a nyakam, és úgy szorította, hogy biztos voltam benne: eljött az utolsó órám. Tudtam, hogy kapálóznom és visítanom

kellene, annyira megbénított azonban a félelem, hogy egyszerűen szájzárat kaptam. Vagy talán nem is akartam ellenkezni, ki tudja? Egy kis szorongatás után Tommy elengedett, ám a kezét egyre ott tartotta a derekamnál. Azt mondta, kés van benne, és ha nem engedelmeskedem neki, beleszúrja a vesémbe és a májamba. Lekényszerítetí abba a szörnyű terembe, amelynek könyvtárterem volt a neve - mi adtuk neki, mert telis-tele volt ázsiai könyvekkel. Hatalmas hegyekben hevernek itt a könyvek, egymás hegyén-hátán. A valaha itt élt szerzetesek és a kolostor könyvei; ma azonban már csak penészes, piszkos, zsíros szemétkupacok. Nos, ide cipelt le Tommy, és lehajított az egyik könyvkupac tetejére. Rám vetette magát és a könyvekre szorított. Én hülye, még az is az eszembe jutott, hogy talán szerelmeskedni akar velem, talán hiányzom neki, és ettől aztán igazán elöntött a borzalom és a rémület. Olyan volt a szeme, mintha szúrni akart volna vele. És ott ült a kegyetlenség az arcán, mint az itteni istenszobrokéin. Tommy azonban nem akart szerelmeskedni, csupán azt akarta tudni, hogy mit mondtam el dr. Hirshnek. Én pedig nem hazudtam neki. Elmondtam mindent, bár tudtam, hogy ezzel bizonyára a halálos ítéletemet írom alá. Tommy rezzenetlen tekintettel hallgatta, majd amikor befejeztem, az arcomba köpött. Azt mondta, megerőszakolhatna, méghozzá olyan megalázó módon, hogy el sem tudom képzelni, de még ehhez sincs kedve. Ha csak rám néz, hányinger kerülgeti. Ad nekem három napot. Ez alatt az idő alatt beszéljem rá dr. Hirsht, hogy adja vissza, amit elveit tőle. Ha három nap múlva nincs a kezében... megjárom. Nagyon csúnyán megjárom.

Képzelheted, naplóm, hogy paff voltam a meglepetéstől. Eszerint dr. Hirsh elvett valamit Tommytól, amit az vissza akar kapni. De hát mi folyik itt, uramisten? Délután beszéltem Mr. Hirshsel. Elmondtam neki, mire kéri Tommy. Hirsh meghallgatott, biccentett, és csak annyit mondott, hogy majd beszél a fejével. Ez úgy kora délután történt, cirka három körül. Mr. Hirsht akkor láttuk utoljára élve. Augusztus 31. Egész nap Hirsh doktort kerestük. Tommy is részt vett a keresésében, méghozzá túlságosan is nagy ügybuzgalommal. Ugyanakkor láttam rajta, hogy rettentően dühös. Azt hiszem, én voltam az egyedüli valamennyiünk között, aki sejtette, hogy miért. Nos, a következő volt a sejtésem. Feltételeztem, hogy Tommy nem a háromdimenziós kép terveit lopta csupán el T.-től, hanem egyebet is. Dr. Hirsh valahogy visszaszerezte tőle - mondjuk, hogy visszalopta -, és biztonságba helyezte. Dr. Hirsh aztán felkereste Tommyt, s ekkor Tommy megölte Mr. Hirsht. Csakhogy túlságosan hamar, mielőtt még az elárulhatta volna neki, hova tette a visszalopott terveket. Másképpen szólva, Tommyt elragadta az indulat, és levágta az aranytojást tojó tyúkot, amely gazdaggá tehette volna... El kell ismernem, kedves naplóm, hogy amit itt az imént összehordtam, nem más, mint egy gyenge lábakon álló összeesküvés-elmélet. Akkor viszont mi az igazság? És főleg: hova a csodába tűnt Mr. Hirsh? Nos, Mr. Hirsh később sem került elő. Hiába tettük tűvé a kolostort, csak nem bukkantunk rá.

Ettől kezdve megváltozott köztünk minden. Az eddigi barátságos, kollegiális viszonyt a gyanakvás légköre váltotta fel. Úgy néztünk egymásra, mint potenciális gyilkosra. T. is megérezte ezt, mert egyre visszahúzódóbb lett, és egyre bizonytalanabb - elvégre elvesztette azt az embert, akiben tökéletesen megbízott. T. holnap délutánra magához hívatolt. Nem tudom, miért, talán azért, mert Tommy Wong barátnője voltam. Azt üzente, beszélni óhajt velem, méghozzá fontos ügyben. Már azon sem csodálkoznék, ha a szobájában egy kivégzőosztag várna rám. De hát mit tettem, istenem, mit tettem én? Szeptember 1. Úgy élünk egymás mellett, mint egy dél-amerikai börtönben. Crox mesélte egyszer, hogy ott hogyan élnek az elítéltek. Ő már csak tudja, hiszen három évet töltött egy mexikói fegyházban élet és halál között. Nehogy félreértse valaki, Crox nem bűnöző, dehogy, csak éppen bizonyos fémlelőhelyek rajzait találták meg a táskájában, amikor el akarta hagyni az országot. Crox szerint teljesen legális volt, hogy kivigye őket, a mexikói hatóságok azonban másképp gondolták és lecsukták érte. Nos, Crox elmesélte, hogyan nézett ki az a börtön belülről. Azt mondta, hogy odabent, mármint azon a területen, ahol a rabok élnek, nincs börtönőr, nincs törvény, illetve az a törvény, amit maguk a rabok hoznak. Mondhatni, teljes önigazgatást élveznek, ítéleteket hoznak és végre is hajtják őket. És mindenki gyanakszik a másikra — fél, hogy amint a hátát mutatja egy barátja vagy jó ismerőse felé, az azonnal bele is szúr egy kést,

mert mondanom sem kell, hogy a rabok állig fel vannak fegyverkezve. Szóval, valahogy így élünk mi is. Tommyt nem merte nyíltan senki gyilkossággal vádolni, és őszintén szólva, még abban sem voltunk biztosak, hogy Mr. Hirsh meghalt-e. Hátha csak elege lett az egészből és lelépett. Egészen addig tartott ez a bizonytalanság, amíg meg nem találtuk. Jobban mondva, megtaláltam. Mert én találtam meg szegényt... Talán azzal kellene kezdenem az események leírását, hogy beszélek egy kicsit a lelkiállapotomról, hogy vagyok, és hogyan viselem a történteket. Nos, ezekről csak keveset szeretnék írni. Különben jól vagyok. Nem remeg a kezem, sem a hangom, libabőr sem futkos rajtam, és a szemem sem könnyezik. Talán azért, mert bátor vagyok? Nem, kedves naplóm, nem azért. Azért, mert élőhalott vagyok a szó szoros értelmében. Ha a testem még itt is jár ebben a világban, a lelkem már átsuhant egy másik dimenzióba. Kitty Loewenstein nincs többé. Hogy akkor most ki is vagyok én? Jó kérdés. Csak járok-kelek a folyosókon, és nem érzek félelmet. Ha beleütöm valamibe a kezem, nem érzek fájdalmat. Egyre kevésbé érzékelem körülöttem a világot. Már csak te maradtál nekem, naplóm, egyedül te. Összeszorítom a fogam, és tovább rovom beléd a sorokat. Nem kérdezem, hogy miért, minek, kinek lenne még ezek után szüksége rá, mit akarok elérni vele, nem teszem, csak írok, írok, írok... Igyekszem nem gondolni a végre. Amikor este hazajöttem, nem gondoltam semmi szörnyűségre. Mr. Hirsht még nem találtuk meg, és a magam részéről biztos voltam benne, hogy nem is fogjuk

megtalálni. Ha Tommy ölte meg, gondoskodott róla, hogy ne találhassa meg senki. Késő délutánig a laborban voltam, és megpróbáltam újratekercselni egy leégett tekercset. Nem voltunk bővében az alkatrészeknek; ha lehetett, megjavítottam az elromlottakat. Elvégre ezért szerződtettek. Amikor hazajöttem, nem gondoltam semmire. Csak jöttem a folyosókon, az annyira kedvelt kék fénybe burkolózva, és tudat alatt az motoszkált bennem, hogy talán ezt is meg kellene javítanom, hiszen egyre gyakoribbak benne a vörös villanások. Csakhogy ehhez T. engedélye kellett volna, ő pedig egyszerűen láthatatlanná vált. Különben sem az én dolgom, hogy figyelmeztessem rá. Mint ahogy a lángokra sem figyelmeztettem. Az ő fényerejük is jelentősen megkopott ideérkezésünk óta, félő, hogy a kíváncsiskodók már nem rettennek vissza tőle. Kinyitottam az ajtómat, és azonnal észrevettem a dobozt. Vastag, hosszúkás kartondoboz volt, amilyenbe T. bizonyos csöveket pakolt, és most ott hevert az ágyam mellett a padlón. Első pillanatban azt hittem, hogy valamelyik kollégám tette be a szobámba. Eszembe sem jutott, hogy aligha tehette, hiszen senkinek sincs hozzá kulcsa, csak nekem és T.-nek. Mivel fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet benne, lekaptam róla a tetőt. Aztán csak álltam és néztem a tartalmát, majd lassan, az őrület határához közeledve sikoltani kezdtem. És csak sikoltottam, sikoltottam, sikoltottam... A kartondobozban Mr. Hirsh feküdt holtan. Ha azt mondom, hogy holtan, nem mondok vele semmit. Sokan irtóznak a halottaktól, én nem. Persze nem kellemes, ha csak úgy váratlanul felbukkan egy a

szobánkban, de túl lehet élni. Csakhogy ami az én szobámban bukkant fel, az nem közönséges halott volt. De nem ám! Az én szobámban heverő halottnak nem volt szeme, és az arca olyan kegyetlenül össze volt kaszabolva, mintha egy középkori kardcsata áldozata lett volna. Összeroncsolt mellkasán egy kartoncetlit találtam: „Kittynek szeretettel". Aláírás nem volt a sor alatt, ám én mégis azonnal tudtam, ki a feladó. Természetesen Tommy Wong. Akkor én ott meghaltam. Bementem a fürdőszobába és rendbe tettem magam. Hánytam egy kicsit, majd kisminkeltem magam, mintha partyra mennék. Ittam egy pohár hideg vizet, és azt is csak akkor vettem észre, hogy mosolygok és dudorászok, amikor visszatértem a doboz mellé. Kivettem az asztalon álló vázából egy hosz-szú szárú, piros, liliomszerű virágot, amelyet a kerítés mellett törtem le néhány napja, és Mr. Hirsh mellére helyeztem a cetli helyére. Ittam még egy pohár vizet, majd rátettem a fedelet a dobozra, és kihúztam a folyosóra. Jó darabig húztam, és csak akkor álltam meg, amikor már attól féltem, hogy szétesik a doboz, és ettől kezdve a kezemben vihetem Mr. Hirsh holttestét. Hogy hova akartam vinni? Ki tudja. Magammal akartam vinni, mivel nekem ajándékozták. Az én tulajdonom és kész. Senkinek semmi köze hozzá, hogy mit kezdek vele. A többire csak töredékesen emlékszem. Emlékszem, hogy néhányan szembejöttek velem, és kérdezgettek, én pedig alighanem válaszoltam is nekik. Feltehetően azt kérdezték, hogy mi van a dobozban, én pedig természetesen azt válaszoltam, hogy Mr. Hirsh holtteste. Elvégre nem akartam én letagadni senki elől semmit.

Emlékszem, hogy egy nő a fülembe sikoltozott, valaki lefogta a kezem és nyugtatgatni kezdett. Emlékszem, hogy tiltakoztam, hogy senkinek nincs joga elvenni tőlem a dobozomat, majd egyszer csak mintha szúrást éreztem volna a karomon. Amikor felébredtem, Rowen doktor ült mellettem a gyengélkedőben. Szürke volt az arca, mintha ő lett volna a beteg, nem én. Amikor fel akartam kelni, megkérdezte tőlem, hogy jól vagyok-e, mire azt feleltem, hogy miért ne lennék jól? És ma is ezt felelem, ha valaki megkérdezi tőlem. Tényleg jól vagyok. Az élőhalottak általában jól vannak. Rowen doktor elmesélte, mi történt velem. Megtaláltam a dobozolt halottat a szobámban, és kiborultam tőle. Néhány nap múlva rendbe fogok jönni. Addig maradjak nyugton. Amikor kiment, lemásztam az ágyról és otthagytam a betegszobát. Még nem tudtam, mit szándékozom tenni, de végül is nem izgatott a jövő. Majd csak lesz valahogy. Délután aztán ismét történt valami. Ezúttal Tommy Wong tűnt el. Ezzel nagy zavart okozott, mert immár senki nem volt tisztában vele, hogy akkor most Tommy gyilkos-e vagy áldozat. Engem nem kérdezett senki, és én nem is mondtam senkinek semmit. T. este magához hívatott. Közölte velem, hogy napok múlva elhagyjuk a kolostort és visszatérünk Amerikába. Készüljek fel én is az útra, csomagoljam be a holmimat, és mindazokat a feljegyzéseket, amelyeket magammal szándékozom vinni. Bólintottam, és mentem a dolgomra. Ettől kezdve nem láttam T.-t sehol. És a kollégáim közül is eltűntek néhányan. Bár nem kérdeztem senkit, valaki, már nem emlékszem rá, kicsoda, elárulta, hogy miben

mesterkedik T. Attól fél, hogy menekülés közben Tommy rajtunk üthet, ezért eldugja a találmányát. Fogalmam sem volt róla, miféle találmányról lehet szó, talán a kék fényről, vagy arról, amit Tommy fejezett be. Nem tudom, mi az, és nem is akarom tudni. T. ugyan említett egyszer valamit a kozmikus energiák befogásáról, de nem sokat értettem belőle, és gyanítottam, hogy nem is figyeltem rá. Tavasz volt, a zöld lombok bekandikáltak az ablakon; a levegő édes volt, mint a méz; a kozmikus energiák pedig bennem feszültek. Ki a fenének van ilyenkor kedve a dolgok tudományos oldalát nézni? Jómagam felkészültem a nagy találkozóra. Tudtam, hogy egyszer még majd szembe kell néztem Tommy Wonggal, s azt is tudtam, hogy az az idő hamarosan bekövetkezik. Bementem a konyhába, kiválasztottam a kések közül egy hosszú pengéjű konyhakést és rámosolyogtam. Hát akkor ismerkedjünk össze, kedves kés! Még nem sejted, mire szánlak, de légy szíves, engedelmeskedj nekem! Ha eljön az ideje, olyat tehetsz, amilyet még soha nem tettél. Embert ölhetsz! Es kivághatod a megölt ember rohadt szívét! Már ha embernek lehet nevezni a jövendő áldozatot. Most pedig elérkezett a búcsú ideje, kedves naplóm. Lehet, hogy többé már nem írok beléd semmit; lehet, hogy néhányszor még igénybe veszem a türelmedet. Hiszen olyan vagy nekem, mint a villámhárító. Ahogy kitettem a pontot a mai utolsó mondatom után, lefekszem és a párnám alá teszem a kést. Kívánj nekem sok szerencsét, kedves naplóm! Bár vita tárgyát képezhetné, hogy mi a szerencse ebben az esetben. De hagyjuk a hülye filozofálgatást: közeledik az éjszaka, munkára fel!

Vajon meglátom-e még valaha a napkeltét? Vajon akarom-e még látni..." 7 Kiejtettem a kezemből a papírlapokat és döbbenten bámultam magam elé. Csak ültem az ágyam szélén, miközben szélvészként kavarogtak a fejemben a gondolatok. Immár tökéletesen biztos voltam benne, hogy kiknek a múmiái feküdtek a könyvek alatt. Kitty Loewensteiné és dr. Hirshé. Hogy mire alapoztam a feltételezésemet? Kitty Loewenstein hosszú, szőke hajára, és a másik múmia összevagdalt képére. Olyannyira el voltam keseredve, hogy legszívesebben előkaptam volna a stukkeromat, és elkezdtem volna lövöldözni vele. Természetesen nem a falra, hanem csak úgy, ki az ablakon, a vakvilágba. Aztán gyorsan lecsillapodtam, és szégyelltem magam, amiért lövöldözni támadt kedvem. Azt hiszem, Dordzse Cshang is szégyellte magát miattam. Széttártam előtte a karom, és bocsánatkérőn néztem rá. Lett volna fejet törni valóm éppen elég, ám ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. Önkéntelenül is kezembe kaptam a stukkeromat. Jelenleg még tudathasadásban éltem; néha hetven évvel korábbra képzeltem magam, néha pedig a jelenben tébláboltam. A kettőt egy közös sejtelem kapcsolta össze: jó, ha magamnál tartom a revolveremet. Hardaway doktornő belibegett a szobába, és csak akkor hervadt le a mosoly az arcáról, amikor meglátta a kezemben a revolvert. - Jézusom, Leslie, csak nem akarsz lelőni?

Villámsebesen eltüntettem a fegyvert és mutattam, hogy üljön bele a karosszékbe. Ő azonban az ágyam szélére ült. - Hogy vagy? - kérdezte búgó hangon. - Nem feledkeztél meg rólam? - Lehet téged elfelejteni? - bókoltam udvariasan. - Hogy a fenébe ne lehetne. Többen már meg is tették, és egészen jól ment nekik. Ekkor néztem csak meg jobban magamnak. Vékony selyemköntösben volt, amely eltakarta a nyakát és még az állára is jutott belőle. Lent pedig a bokájáig ért. Másképpen szólva, Doris doktornő egy selyemzsákba préselte magát. Ezért nem akart hát a székbe ülni! Ha egyszer beleül, nincs többé visszatérés. Magától aligha lett volna képes kikecmeregni belőle. - Hogy tetszik a ruhám? - kérdezte még mindig búgó hangon. Zavart ez a furcsa búgás, és nem is tudtam hova tenni. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy miről van szó. Hardaway doktornő rettenetesen el van keseredve, és úgy fél, mint ahogy Kitty Loewenstein félhetett vagy hetven évvel ezelőtt. Félelmét próbálta eltakarni ezzel a szerelmesen búgó, ám hamis hanggal. - Nagyon szép - dicsértem. - Ezt is Hongkongban vettem. Úgy hívják, telizsák. - Telizsák? - Úgy bizony. A ruha a zsák, és teli van... valakivel. Szellemes, mi? - Hogy jön egyáltalán le rólad? - Rátapintottál a lényegre - húzta el a száját. - Jézusom! - csaptam össze tettetett rémülettel a tenyerem. - Csak nem azt akarod mondani, hogy ollóval kell levágni? Kár ezért a szép selyemért.

- Lebecsülöd a hongkongi ruhatervezők találékonyságát. - Miért? Mi a megoldás? Doris az oldalára mutatott, a csípője tájára. - Látod ezt itt? Kicsit feljebb láttam valamit, sőt mindjárt kettőt is belőle, ott azonban, ahova mutatott, nem láttam semmit. - Mit kellene látnom? - Istenem, hogy ti férfiak néha milyen vakok tudtok lenni! Ezt itt, ni! Ekkor már én is észrevettem a valamit. Egy cipőfűzőféle zsinórvéget, amely szabadon fityegett a ruha varrásában. Mintha a gondatlan szabó felejtette volna ott. El nem tudtam képzelni, milyen célt szolgálhat. - Már látom - nyugtattam meg. - És... mire való? - Tudni akarod? - búgta a fülembe. - Az ember ösztönös célja a világ megismerése mondtam. - Hát akkor... húzd csak meg, szívem! Bólintottam, és meghúztam a zsinórt. A következő pillanatban csodát láttam. A selyem zsák megrándult, mintha élőlénnyé változott volna. Őszintén szólva, kissé meg is hökkentem tőle. Kitty Loewenstein naplójában annyi csodáról és varázslatról olvastam, hogy azt hittem, ez is valami hasonló. Szerencsére nem volt semmi köze az előbbiekhez, bár hatását tekintve akár lehetett volna is. Meghökkenésem rémületté változott, amikor a ruha néhány rándulás után egyszerűen két darabra hullott. Az eleje előre esett, a hátulja hátra. Közöttük ott maradt az ágy szélén Doris Hardaway doktornő.

Mintha a régmúlt elevenedett volna meg előttem. Éjszínű bikiniben Kitty Loewenstein ült az ágyamon, várakozó mosollyal az arcán. Hardaway doktornő mosolygott, majd amikor meglátta a csodálattal vegyes rémületet az arcomon, elhervadt a mosolya. Önkéntelenül is a zsákdarabok után kapott, hogy betakarózzon velük, és csak akkor adta fel, amikor rájött, hogy ez nem is megy olyan könnyen. - Valami baj van? - kérdezte ijedten, gyorsan maga elé rántva a pokrócomat. - Nem tetszik? - Dehogynem... tetszik - nyögtem. - Nagyon is tetszik. Dorist azonban nem lehetett olyan könnyen megnyugtatni. - Látom, hogy valami bajod van... Talán rosszkor jöttem? Jó, tudom, nem volt megbeszélve... azt hittem, sikerül meglepetést okoznom. Hát... úgy látszik, ez nem jött össze. - Van tíz perced? - kérdeztem tőle. - Tíz percem? - nyögte. - Hát... hogyne. Őszintén szólva kissé hosszabb... izére... számítottam. Felálltam, összeszedtem a napló széthullott lapjait, kiegészítettem őket a korábban kapott lapokkal és odanyújtottam neki. - Olvasd ezt el! Doris összeráncolta a szemöldökét. - Mi a csoda... ez? Kérlek, Leslie... miért olvassam el? - Érdekelni fog - mondtam. - És hogy meg ne fázz, bújj be az ágyba! Hardaway doktornő engedelmeskedett. Dordzse Cshang előtt vígan lobogtak a vajmécsesek, elegendő fényt adva ahhoz, hogy olvasni tudjon.

Húsz percig tartott, amíg végigolvasta. Amikor befejezte, ráejtette a papírokat a takaróra. - Istenem, Leslie! - nyögte. - Istenem... már értem... Jézusom... én meg akarok szabadulni ettől az... alsóruhától... most... azonnal... Kérlek, hozz nekem valamit... akármit. Láttam rajta, hogy legszívesebben darabokban tépkedné le magáról fekete alsóneműjét. Kénytelen voltam lefogni a kezét. - Nyugodj meg, Doris! Kérlek, nyugodj meg! - Istenem, Leslie, mit jelentsen mindez? Ekkor már ott feküdtem mellette. Átkaroltam és magamhoz szorítottam. Kissé patetikusabbra sikerült a mondandóm, mint ahogy szerettem volna. - Itt járnak körülöttünk a múlt kísértetei - mondtam. - És gondolod... hogy gyilkolnak is? Mikor történt mindez? - Valamikor a harmincas években. - Hiszen annak már vagy hetven éve! Gondolod, hogy bennünket is valakik... valakik... de hát miért? - Ez a kérdés, Doris. Hideg volt a keze-lába, mintha másodpercekkel azelőtt jött volna be az udvarról. - Sorban megölnek bennünket - suttogta. - Tudod, hogy Cesar meghalt? - Tudom - bólintottam. - És megölték Káplánt is. Pedig nekünk semmi közünk ahhoz, ami valamikor itt történt. Hacsak nem tévesztenek össze bennünket valakikkel... Jézusom, ez lehetséges? Nem tudtam felelni rá, mivel magam sem ismertem az igazságot.

- Most mi lesz, Leslie? A füléhez hajoltam és belesuttogtam valamit. Doris megcsóválta a fejét. - Te aztán fel tudod dobni a hangulatot! - Amint látom, téged sem a felhőtlen öröm űzött hozzám. Doris hallgatott egy kicsit, aztán megrázta a fejét. - Hát nem. Inkább a félelem. Persze más is, de... Befogtam a száját. - Nem kell ide semmiféle magyarázat! Nagy lendülettel elfordult tőlem; talán azért, hogy ne foghassam be ismét a száját, talán azért, mert nem akarta, hogy lássam az arcát, és talán ő sem akarta látni az enyémet. - Dehogynem kell - mondta. - Tényleg félek. Félek, hogy engem is megölnek. Mint az a szerencsétlen lány félhetett ugyanitt. Jézusom, Leslie, lehet, hogy éppen ez volt a szobája? - Kizárt dolog - mondtam. Magyaráztam neki valamit a folyosó kanyarulatairól, a cellák elhelyezéséről, amikben magam sem hittem. Arra gondoltam, hogy miért is ne, miért ne lehetett volna ez Kitty Loewenstein szobája? - Félek, Leslie - suttogta Doris. - Nagyon félek. Az életemet féltem, és azt is féltem... amit még nem tettem meg. Tudod, én valahogy... eléggé mamlasz vagyok, és sok mindenből kimaradtam, amiből mások nem. Nem tudok könnyed és kissé... hm... felelőtlen lenni. Most hogy veled... szóval megismerkedtem... úgy érzem, hogy melletted képes vagyok felszabadulni... ne félj, nem akarom a nyakadba varrni magam, egyáltalán nem... csak arra gondoltam, hogy mielőtt megölnek... mert miért is ne... bepótolhatnék valamit abból, amit elmulasztottam, és...

már nem is bánom, hogy elmulasztottam. Ezért is jöttem hozzád. Ez a félelem hajtott ide... És ne képzeld, hogy nekem mindegy... ha te nem... akkor én... még mindig... de én most azt akarom... igen... ezt akarom... ez jó. Ez jóóóóóó! Nem... nem fordulok vissza, nem akarok semmit látni, csak érezni... és boldognak lenni. Csak egy kicsit boldognak lenni... Már kezdek az lenni, egyre jobban kezdek... már nagyon boldog vagyok... nagyoooooon! Még még... boldog... akarok lenni! Hosszú ideig tartott a boldogsága. Olyannyira, hogy Dordzse Cshang elunhatta a kukkolást, mert közben álomba szenderült, amit a kihunyó vajmécsesek is jeleztek. Az ablakkeret rései között hűvös, friss levegő szivárgott be a cellámba. Immár hajnal volt, kellemes, szívet gyönyörködtető, agyat bizsergető himalájai hajnal. Szerzetesekkel teli kolostorokban ilyenkor kezdődik a reggeli szertartás, ilyenkor indulnak az imaterem, a lhakang felé a trapák. Ngagpában azonban csend volt, mély csend. Mint a sűrű erdő mélyén, ahol a tigris mit sem sejtő áldozatára vár. 8 Sötét délután volt, fenyegető fekete felhők ültek a kolostor felett. Ezekre a délutánokra mondják, hogy nyomasztóak, mint egy ötórás, zenés-táncos indiai film. Szinte a bőrömön éreztem a természetfeletti jelenlétét. És mégis elhatároztam, hogy elkapom a nyent. Ehhez mindenekelőtt terepszemlét kellett tartanom. Lementem hát a raktárba és körülnéztem. Nem voltam mérnök, ezért meg kellet erőltetnem az agyam, hogy kiötöljek valamit. A nyenfogó kiötlése nagyobb erőfeszítést követelt tőlem, mintha egyetlen délutánon

meg kellett volna tanulnom egy nehéz keleti nyelvet. Azzal bizonyára könnyebben megbirkóztam volna. Ráadásul még arra is ügyelnem kellett, nehogy felfedezzenek. Úgy bujdokoltam a kacatkupacok között, mint egy utat tévesztett templomi egér. Arra már az első percekben rájöttem, hogy kalapács nélkül nem megyek semmire. De hát honnan szerezzek kalapácsot? Amikor eszembe jutott, hogy honnan szerezhetnék, védőszellemem azonnal hevesen tiltakozni kezdett a lelkem mélyén. - Még csak az kellene! - kiáltozta hangosan, és egyre elkeseredettebben. - Halottak, mindig csak halottak! Mást sem tudsz, mint egyre csak halottak körül sündörögni. - Muszáj - mondtam neki. - Egyáltalán nem muszáj! - tiltakozott. - Miért lenne muszáj! Fogod a cókmókodat és lelépsz! - Magad is tudod, hogy ez lehetetlen. - Persze hogy tudom - mondta váratlanul megértőbb hangon. - De nekem mégis ezt kell mondanom. Ez a kötelességem. - Akkor hát... mit csináljak? - Kapd el a fickót, és szorongasd meg! Ezt nem hivatalosan mondom neked! Hivatalosan mást kell mondanom. De ez a kalapács dolog ez nagyon nincs ínyemre. Nem lehetne másképpen? - Sajnos nem - sóhajtottam. Öt perc múlva már nem voltam tisztában vele, hogy valóban a védőszellememmel társalogtam-e, vagy csak úgy képzeltem.

Ezután felkerestem Gyamco rinpócsét, majd útmutatása nyomán sikerült megtalálnom azt a kisebb termet, ahova a holttesteket rejtette. Kinyitottam a terem ajtaját, és belestem a belsejébe. Nem láttam egyebet odabent, csupán egy könyvekből emelt piramist. Fogalmam sem volt róla, hogy hordhatta ide Gyamco ezt a temérdek könyvet. Vagy a szerzetesek vagy varázslatok segíthettek neki. Óvatosan elkezdtem félrerakni a könyveket. És jól is tettem, hogy óvatos voltam. Bár előre tudtam, mire számíthatok, mégis hátrahőköltem, amikor felbukkant előttem Miss Penelope Vargas halálba merevedett arca. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy rendben menjenek a dolgok. Ahogy azonban ilyenkor már csak lenni szokott, mégsem úgy történt minden, ahogy elterveztem. Akit kerestem, azt találtam meg utoljára. Amikor végre elém bukkant Mr. Scott, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Pedig nem volt okom a megkönnyebbülésre. Ha valaki látott már halottat, akinek a homlokába hegyes fejű kalapácsot vágtak, az tudja, mire gondolok. Kétségtelen tény, hogy Mr. Scott nem került volna az első három helyezett közé egy hullaszépségversenyen. Úgy festett szegény, mint egy halott egyszarvú. Megráztam magam és kirántottam a homlokából a kalapácsot. Mr. Scott erre megrezzent és emelgetni kezdte a kezét, mintha tiltakozna illegális tevékenységem ellen, s egyszersmind meg is fenyegetne, hogy beárul Gyamco rinpócsénál, amiért nem imádkozni jöttem ide, ahogy ígértem neki. Jeges hullám futott át rajtam, aztán rájöttem, hogy Mr. Scott azért emelgeti a kezét, mert kicsúsztak alóla a könyvek. Gyorsan visszaraktam őket,

és betemettem a maradékkal a halottakat. Nyugodjatok békében! Már az ajtónál jártam, amikor egy ellenállhatatlan erő visszafordulásra késztetett. Egy nagy, hosszúkás kartondobozt vettem észre a könyvek által félig betemetve, amelyre a kalapács keresése közben ügyet sem vetettem. Odaléptem hozzá és óvatosan leemeltem a tetejét. A két mumifikálódott holttest hevert benne békésen egymás mellett, mintha életükben is jó barátok lettek volna. Pedig nem voltak azok. Ahogy a naplójából kiolvastam, Miss Loewenstein alig ismerte Mr. Hirsht. Miss Loewenstein mintha icipicit megrázta volna a fejét. Mintha tiltakozott volna ellene, hogy ilyen szánalmasan védtelenül lássam. Talán ruha sem volt rajta, bár mintha néhány cafatot láttam volna belőle a bőrén. Ahogy néztem, éreztem, hogy olyan düh fog el, mint talán még soha életemben. Ki merte venni magának a bátorságot, hogy megölje ezt a valamikor bizonyára nagyon szép lányt, aki előtt még ott állt az egész élet? Ha túléli a nepáli kalandot, talán nagymamaként tért volna meg az anyaföldbe, amelyből a tanítás szerint valamennyien vétettünk. Ahogy fölé hajoltam, Miss Kitty Loewenstein szőke haja meglebbent a lélegzetem nyomán. Mélyet sóhajtottam és lehajtottam a fejem. Az istenek legyenek veled, Kitty Loewenstein! És adjanak neked - ha ez még nem történt volna meg - a korábbinál boldogabb és hosszabb újjászületést! Becsuktam a doboz tetejét és a két múmiát is visszatemettem a könyvhalom alá. 9

Volt már kalapácsom, nekiállhattam a munkának. Bár, mint már említettem, nem vagyok otthon a kézművességben, meg kellett kísérelnem összehoznom valamit. Ehhez viszont olyan eszközök kellettek, amelyeket csak a kalapács segítségével szerezhettem meg. Elkezdtem módszeresen átkutatni a kacattermet. Kutatás közben több meglepő felfedezést is tettem. Az egyik nem volt ugyan egészen új, ám még így is gondolkodásra késztetett. Nem találtam ugyanis egyetlen táncmaszkot, egyetlen díszes selyemkaftánt, egyetlen kunkori orrú csizmát, egyetlen süveget sem. Nemcsak a csam táncosok tűntek el nyomtalanul, hanem a felszerelésük is. Mintha a táncuk álom lett volna csupán. De nem volt az. Iia az lett volna, csupán én tudnék róla, de mivel sokan látták, nem lehetett az. Akkor hát mégiscsak varázslat nyűgözött le bennünket? Aztán el kellett gondolkodnom Gyamco rinpócsén is. Gyamco varázsló lenne? Ez csak akkor lehetne igaz, ha létezne varázslat. De vajon létezik-e? Visszarévedtem azokra az évekre, amelyeket lámakolostorokban töltöttem, Tibetben, Indiában, Kínában és Mongóliában. Sok furcsaságot tapasztaltam bennük, amelyekben akár a természetfeletti jelenlétét is kereshettem volna. De vajon az állt-e a jelenségek mögött? Amíg az agyam mozgott, a kezem sem tétlenkedett. Először is sorra vettem a régi deszkákat, hogy szeget keressek bennük. Eközben zizzentem csak rá, hogy egy romossá vénült lámakolostorban nem is olyan könnyű használható szeget találni. Mivel harapófogóm nem volt nem találtam egyik halott fejében sem kénytelen voltam a

kalapácsra hagyatkozni. Ez jó ötletnek tűnt, ám, mint kiderült, mégsem volt az. Akárhány szeget is próbáltam kihúzni vele, vagy a feje tört le, vagy darabjaira hullott. Már-már attól tartottam, hogy szeg nélkül maradok, akkor pedig megvalósíthatatlan lesz a tervem, amikor ráébredtem, hogy csak úgy boldogulhatok, ha meglazítom a szeget és az ujjaimmal húzom ki a fából. Rájönni könnyű volt, végrehajtani annál nehezebb. Aki már próbált száz éves deszkákból száz éves, rozsdától mart szegeket az ujjaival kihúzkodni, az tudja, miről beszélek. Az is nyugtalanított, hogy vérezni kezdett a kezem. Átfutott rajtam a gondolat, hogy esetleg vérmérgezést kaphatok, de nem volt mese, szeghez kellett jutnom. Jó félórai kemény munkával sikerült is néhány nyomorúságos darabot összegyűjtenem. Ami azt illeti, ezek sem voltak olyanok, amilyenekről üres óráimban álmodoztam. Némelyikük fejét csak az imádság tartotta a helyén. A deszkák sem voltak különbek. Korhadtak voltak, rohadtak, de mégiscsak deszkák voltak. Ezután csupán egyetlen feladat maradt számomra: rugót kellett találnom. Csak hát ki az ördög őrizgetne rugót egy lepukkadt kolostor raktárában? És én mégis találtam. Magam sem hittem el, amikor megpillantottam, és alig mertem hozzányúlni. Attól tartottam, hogy csak sóvár szemeim látják; nem valóságos rugó, ami előttem fekszik, hanem délibábrugó, álrugó, vagy fadarab, amit a nyen a bosszantásomra varázsolt rugóvá, s amikor érte nyúlok, kifolyik a kezemből. Ám a rugó valóságosnak bizonyult. A nagy problémát az okozta, hogy nem a padlón találtam, hanem egy székbe ágyazva. S mielőtt bárki is

megkérdezné tőlem, hogy vajon a trapák hogy használhattak száz évvel ezelőtt rugósszéket, meg kell nyugtatnom az illetőt: ez a tákolmány nem a szerzetesek kényelmét szolgálta. Valószínűleg az a titokzatos társaság hozta magával Amerikából, amelynek Miss Loewenstein is a tagja volt. Amikor elhagyták a kolostort, Ngagpát, a rugósszék a raktárba került. Most pedig itt állt velem szemben, és arra várt, hogy a hasznomra lehessen. Óvatosan láttam munkához. Akárhogy is próbáltam hozzáférni a rugóihoz, csak nem akart sikerülni. Már vagy egy órája küzdöttem vele, amikor egyszerre csak sikerült egyetlen rántással kiszakítanom a székből az első rugót. Megtettem a kezdő lépést a gyilkos kézrekerítése felé. 10 Amíg összeállítottam életem legbonyolultabb szerkezetét, furcsa víziókat láttam magam előtt. Először is megelevenedett előttem a múlt, amelynek szerencsére nem voltam a részese. Egy szobát láttam magam előtt, amely akár az én cellám is lehetett. A szoba közepén rugósszék állt, amelynek hátra lehetett dönteni - éppen a rugóknak köszönhetően - a háttámláját. A széken ült valaki. Fogalmam sem volt róla, hogyan jutottam be a szobába, de ott voltam és kész. Olyannyira ott, hogy a fekete bikinibe öltözött szőke nő, aki a két fekete ruhadarabon kívül semmi mást nem viselt magán, észrevett és felém tárta a karját. - Gyere, Leslie, már nagyon vártalak! A nő természetesen Kitty Loewenstein volt, a maga gyönyörű, élő szőkeségében. Mire egyet pislantottam, már a kalap is a fejére került.

- Gyere, szívem, gyere hozzám! Odaléptem hozzá, és a rugósszék karfájára ültem. Kitty ekkor rám nevetett, kissé felemelkedett és átkarolt. Vállamra hajtotta a fejét, majd belesikoltott a fülembe. Az utolsó pillanatban sikerült csak hátrakapnom a fejem. Ekkor már én is ordítottam, mint az éhes sakál. Kitty Loewenstein nyakán már nem a gyönyörűségesen szép, hanem összeaszott múmiafej ült. És rám vicsorgott, mint egy igazi vámpír. Megtörölgettem verejtékező homlokomat. Talán oxigénhiányos lehet idebent a levegő. Talán... Aztán hirtelen, mintha egy közeli kacathalom mögül jönne, meghallottam Ene hangját. Reszelős volt, mint mindig; nem hiába javasolta neki Misa, hogy mézes vodkával kúrálja a torkát, attól elmúlik a rekedtsége. Ene a saját főzeteit részesítette előnyben. A receptjét persze nem volt hajlandó elárulni senkinek, mindenesetre az általa készített orvosságoknál büdösebbet és undorítóbb ízűeket még életemben nem ittam és szagoltam. Pedig nem egyszer rákényszerültem a kegyetlenül hideg fagyok földjén, Mandzsúriában. Nos, Ene mondta nekem egyszer, amikor medvét láttam bejönni az ajtón - azzal az öregemberrel együtt, akit napokkal azelőtt ölt meg, és azóta is sikerült elkerülnie a vadászok puskacsöveit -, hogy a szellemek gyakran visszajárnak hozzánk. Állandóan itt leskelődnek körülöttünk, figyelnek bennünket, de csak nagyon ritkán mutatják meg magukat. Csak akkor, ha figyelmeztetni akarnak bennünket valamire, vagy a segítségünket kérik. Például, ha azt szeretnék, hogy büntessük meg a gyilkosukat.

Önkéntelenül is megráztam a fejem. Milyen gyilkost büntessek meg helyetted, Kitty Loewenstein? Hiszen, ha Tommy Wong ölt is meg, hol van már Tommy? Valószínű, hogy az ő testét nem doboz rejti, mint a tiédet, és már réges-rég egyesült az anyafölddel. Hogy találjam meg hát a fickót? Kigomboltam a palástom felső gombját, és igyekeztem nem gondolni semmire. Vadul dogoztam, és az sem érdekelt, hogy meghallja-e valaki a kalapácsütéseimet. Ha egy szakember látta volna a tákolmányomat, bizonyára holtra röhögte volna magát. Engem azonban nem a szépség, hanem a célszerűség érdekelt. Ez vezetett akkor is, amikor elhelyeztem a szerkezetet a padlón. Jó öt percig törtem a fejem, számolgattam, majd odébb húztam egy kicsit. Most már nincs egyéb dolgom, mint várni. Várni, hogy a madárka belerepüljön a kalitkába. 11 Az első lényeges dolog, ami várakozásom alatt történt, hogy egyszer csak megvillant valami előttem, s a levegő kezdett cseppfolyóssá válni. Mielőtt azonban szétfolyhatott volna, kigyulladt a kék ragyogás. Önkéntelenül is felnéztem a mennyezetre. Csupán pókhálókat láttam odafent, semmi egyebet. Aztán egyszerre csak egy férfi bukkant fel a szemem előtt. Stukkert tartott a kezében, és megfontoltan lépegetett előre. Csak akkor ismertem meg, kicsoda, amikor már csak néhány lépés választott el bennünket egymástól. Veszélyesen megközelítette a szerkezetemet, ezért kénytelen voltam rápisszegni. - Hé! Mr. Warton! Warton felém fordította a stukkerja csövét.

- Lawrence? Mi az ördögöt csinál itt? - Amit maga - mondtam. - Amit én? - hökkent meg. - És mi a fenét csinálok én? - Megpróbál rájönni valamire. - Maga szerint mire? - Amire én. Valahonnan, a sötétség magasából, ahova már nem ért fel a villogó kék fény, furcsa zajt hallottam. Mintha léptek koppantak volna a kolostor tetején. - Mi a fene ez? - suttogta Warton. - Maga is hallja, amit én? - Léptek - mondtam. - Hol? - A tetőn. - Ki a franc jár a tetőn? Főleg ilyen időben? - Csitt! - tettem a számra az ujjam. A léptek óvatosan közeledtek, majd hideg fuvallat futott át rajtunk. Mintha egy lyukból fújt volna ránk a szél. - Mi a fene ez? - Maradjon csendben és figyeljen! A következő pillanatban lehullott egy kötélcsomó a padlóra. Ugyanúgy, mint korábban. Valaki villámsebesen elkezdett lefelé ereszkedni rajta. Warton tátott szájjal figyelte, még nyögni is elfelejtett. - Bármi is történne, ne használja a fegyverét! - súgtam oda neki. - Hát mit használjak? - Az eszét. - Attól tartok, hogy azt már akkor elveszítettem, amikor idejöttem. A következő pillanatban a kötél hintázni kezdett és a leereszkedő fickó leugrott róla. Amint leért, ugrott még

egyet. És ez volt a szerencsém. A ruganyos alak éppen belehuppant az általam készített szörnyszülemény közepébe. Tákolmányom formátlan volt ugyan, ám a célnak megfelelt. Ahogy a betolakodó megérintette a közepére feszített madzagot, három oldalról is megindult felé az áldás, három deszka képében. A rugók által megfeszített deszkák összecsattantak, közéjük szorítva a fickó lába szárát. A jövevény felordított. Olyan hangon, mintha nyúzták volna. Warton is felkiáltott mellettem. Ő az ordítozótól ijedt meg, akinek az arca nem emberi arc volt, hanem egy ráncos képű démoné. Olyan ráncos, mintha éppen az ezredik születésnapját ünnepelné. - Ki a franc ez? - kiáltotta fegyverét szorongatva Warton. - Ez az a rohadék, aki csilit vágott a képembe? Na, megállj, te nyomorult féreg... Én nem szarakodok csilivel, én a hüvelykujjammal nyomom ki a szemed! Valamennyien ordítottunk. Warton a dühtől, a szellem a félelemtől és a meglepetéstől, én pedig azért, nehogy a felbőszült Warton valóban kinyomja a nyen szemét. Ám hiába ordítottam, nem volt foganatja. Warton elkapta a nyent és az ujját nyújtogatta a szeme felé; a szellem megpróbált kiszabadulni a szorításából; én viszont hiába ordítottam, senki nem figyelt rám. Mielőtt még tragédia történhetett volna, közéjük vetettem magam. Mivel már nem akartam Warton meggyötört szemét próbára tenni, az állát vettem célba. - Hagyja abba, Warton! - ordítottam. - Különben... - Abbahagyom én! - ordította Warton. - Csak előbb kinyomom a szemét.

Nem volt mit tennem, eleresztettem egy célzott egyenest. Azután derült csak ki, hogy Warton milyen szépen balettozik, amikor az egyenes az állán csattant. A mindeddig összegörnyedve harcoló férfi ekkor kiegyenesedett, mintha a szabója rákiabált volna, hogy amíg mértéket vesz róla, húzza ki magát. Sőt nemcsak hogy kiegyenesedett, hanem még forgott és homorított is. Aztán így, szépen homorítva, hanyatt esett. - Úgy kell neked! - ordította ekkor a nyen, nem éppen túlvilági hangon. - Szard össze magad, te disznó! Ekkor ő következett. Ő is kapott egyet, és ő is az állára. Repült tőle egy kicsit, majd letottyant a padlóra. Ott is maradt ülve, amíg mellé nem guggoltam. - Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - érdeklődtem barátságosan. - Nyasgem - mondta a szellem. - Nyugodtan leveheted az álarcodat - intettem neki, miközben a lassan magához térő Wartont figyeltem. - És ha nem? - Akkor én veszem le. - Segítségül hívom a társaimat - fenyegetett meg. - Igazán? Ők is szellemek? - Mi a fenéért akarsz te mindent tudni? - kérdezte a nyen. - Nem tanultad meg még a leckét? - Miféle leckét? - Hogy az emberiség azzal szúrta el a boldogságát, hogy mindent tudni akart. Mint Éva és Ádám a paradicsomkertben. Hallottál már a tudás almájáról? Mindenesetre furcsa volt, hogy egy nepáli erdei szellem a keresztyén Biblia egyik legrégibb történetével hozakodott elő. - Ebből elég! - szóltam rá kissé keményebben.

- Le az álarccal! - Le bizony - bólintott Warton is, aki az állát tapogatva felzárkózott mellém. - Le azzal a rohadék álarccal! A szellem meghajolt előttünk. - Én figyelmeztettelek benneteket. Ha levetem az álarcomat, baj lesz. Jönnek a barátaim és nektek annyi. - Hadd jöjjenek! - kiáltotta az ismét megvadulni készülő Warton. - Legalább kinyomom az ő szemüket is! - Ezzel a nyenhez ugrott és megpróbálta lecibálni a fejéről a gumiálarcot. A nyen bedugta két ujját a szájába és harsányat füttyentett. A következő pillanatban csodát láttam. Még két kötél hullott le a mennyezetről a már lecsüngő mellé. Annyi időm maradt csak, hogy felkapjam a fejem. Láttam, hogy mindegyik kötélen két-két nyen igyekszik lefelé. Tökéletesen egyformák voltak: az álarcuk is és a ruhájuk is. Mintha ikertestvérek lettek volna. Mire felocsúdtunk, már késő volt. A nyenek ránk vetették magukat. Amit utoljára hallottam, az Warton elkeseredett ordítása volt. Kaptam egy nagyot a fejemre és elcsendesedett minden. 12 Este volt, amikor felébredtem. Lekászálódtam az ágyamról, és belenéztem a zsebtükrömbe. Egy hatalmas szarvszerű búb töltötte be az egészet. Vizes borogatást készítettem a fejemre, és visszadőltem az ágyamra. Kíváncsi lettem volna rá, vajon Warton hogyan vészelte át a délutánt. Arra riadtam, hogy kinyitja valaki az ajtót. A stukkerom után tapogatóztam, de mielőtt megtalálhattam volna, az ajtónyitogató már be is jött a cellámba. Megtermett

szerzetes volt ünnepi díszbe öltözve. Aggodalmas képpel torpant meg az ágyam mellett, és szemöldökét összeráncolva komoran nézett rám. - Blobzang rinpócse? - Én vagyok... - nyögtem. - Jól vagy, rinpócse? Mielőtt megpróbálhattam volna letagadni az igazságot, a trapa megcsóválta a fejét. - Lábra tudsz állni? - Talán - mondtam. - Pedig jó lenne. Mitől van ez a búb a fejeden? - A nyentől - mondtam. - Tudod, mi az a nyen? A szerzetes bólintott. - Már én is találkoztam vele. Amikor meglátott, elmenekült. Hogy kapott el? - Elkapott - mondtam. - Mit akarsz tőlem? - Gyere le a konyhába - fogta meg a karom. - Feltétlenül le kell jönnöd! - Csak nincs ismét valami... baj? - Gyere csak, rinpócse, a saját szemeddel kell látnod! Nem volt mese, ki kellett kászálódnom az ágyból. Ki is kászálódtam, amint azonban kiegyenesedtem, úgy elkezdtem szédülni, hogy kénytelen voltam visszaülni az ágy szélére. - Azt hiszem... - kezdtem volna a magyarázatba, ám a trapa bólintott, majd elkapott és felemelt a levegőbe. Aztán úgy az ágyra csapott, csak úgy nyekkentem, talán még az eszméletemet is elveszítettem egy pillanatra. A szerzetes pedig nemes egyszerűséggel a hátamra ült. Megpróbáltam megszabadulni tőle, bár tudtam, hogy annyi esélyem van a sikerre, mintha a szerencsétlenül járt

sofőr a ráborult kamiont próbálná meg lelökdösni magáról. A szerzetes ekkor szó szerint szétszaggatott. Úgy éreztem, mintha kitépte volna kezemet-lábamat, és még a fejemet is lecsavarozta volna. Hogy valójában mit csinált velük, nem tudom - csendben dolgozott, mondhatni halálos csendben, csak saját nyögdécselésemet hallottam a félhomályban. Egyszerre csak hatalmas rántást éreztem, és állva találtam magam az ágyam mellett. Vesztemre. Egy három élü bronzkés -purbu - villogott a szemem előtt, és még mielőtt megpróbáltam volna ordítani, már éreztem is a penge hidegét a fejem búbján. - Így ni - bólintott a kék-zöld búbot nyomkodva vele a szerzetes. - Most hogy érzed magad, rinpócse? Mondani akartam neki, hogy sehogy. Már egyáltalán nem érzem magam sehogy. Aki hallja a szavait, az alighanem a lelkem, a testem élettelen, mint egy kivágott fatörzs. - Jól van - morogta a szerzetes. - Várjunk egy kicsit! Mit tehettem mást, vártam. Ha nem mondja, akkor is vártam volna. Ha másra nem, hát a jó szerencsére. Vagy arra, hogy megjelenjenek előttem a lélekvesztőszellemek és átkísérjenek a halál mezsgyéjén a Bardóba. Egyszer csak - ki tudja, mennyi idő múlhatott el ebben a félig öntudatlan állapotban -, mintha kivilágosodott volna előttem a cellám. Jól láttam az előttem ácsorgó, aggodalmas képű szerzetest, sőt még Dordzse Cshangot is láttam az oltáron. Az ő arca talán még a szerzetesnél is aggodalmasabb volt. Még a talpa alatt szenvedő démon taposását is felfüggesztette egy időre. Nyilván kíváncsi volt rá, hogy mi történik velem.

Hirtelen megmoccant előttem a levegő. Azt hittem, ismét Kitty Loewenstein bukkan fel a tigrise hátán, ám ehelyett magamhoz tértem. Úgy éreztem, hogy már rendben vagyok; a fejem kitisztult, a búb is lelohadt a koponyámon. Sőt a lábam sem remegett, amikor felálltam. Önkéntelenül is a szerzetesre néztem. Az ő arcáról azonban még nem múlt el az aggodalom. Úgy éreztem, olyan bátorság és erő költözik belém, mintha lenyeltem volna egy erre bóklászó oroszlánt. - Elmegyek és megölöm - mondtam a szerzetesnek. - Kit? - kérdezte a trapa. Erre nem tudtam határozott választ adni. Mindegy gondoltam magamban -, akárki is kerüljön az utamba... Rövid idő múlva lecsillapodtam. A szerzetes, aki egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét, megkönnyebbülten felsóhajtott. - Most hogy érzed magad? - Sokkal... jobban - nyögtem. - Sőt... kifejezetten... - Kit akarsz megölni, rinpócse? - Senkit - mondtam. - Nem akarok már megölni senkit. - Akkor jó - bólintott. - Alighanem rendbe jöttél. - Mi volt... a bajom? - Agyrázkódás, valamint felgyülemlett benned a harag. - Milyen harag? - csodálkoztam. - Amit az elmúlt napok során éreztél. - Mi volt ez az akármi... amivel kezeltél? - kérdeztem a fejemet tapogatva. - Nágardzsuna módszere - mondta. - Az micsoda?

- Sosem hallottál még róla? Na persze, hiszen nem szerepel a hivatalos kánonban. Nágardzsuna akkor dolgozta ki, amikor egyik tanítványa fejére kókuszdió esett. Pontosan annak a tanítványának a fejére, aki a megelőző napon összeverekedett egyik társával. Más talán nem talált volna összefüggést a két eset között, ám Nágardzsuna nem azért volt bölcs, hogy ne ismerje fel a rejtett kapcsolatokat. Rájött, hogy a harag salakja, és a fejre mért ütés között szoros kapcsolat áll fenn. Akikben sok salak halmozódott fel, és erős ütést kapnak a fejükre, gyakran meghalnak. Ez ellen dolgozta ki a mester a módszerét. - Hasznos módszer - nyögtem. - Csak veszélyes - magyarázta a trapa. - Nem mindenki bírja ki. De te már túl vagy rajta, rinpócse. - És ha meghaltam volna? - csóváltam meg a fejem. A trapa legyintett. - Képzett halottvezető vagyok. Simán átvezettelek volna a szellemek helyett a túlvilágra. Az a jó a lámakolostorokban, hogy telis-tele vannak segítőkész szerzetesekkel. 13 A konyha felé közeledve még az eddigieknél is többet szerettem volna megtudni Nágardzsuna módszeréről, de a szerzetes mintha nem is hallotta volna a kérdéseimet. Kénytelen voltam arra gondolni, hogy nyitott szemmel meditál. Csak akkor mordult fel, amikor a konyha ajtajához értünk. Kinyitotta az ajtót, belesett rajta, aztán gyengéden megtaszított. - Menj be, rinpócse.

Sóhajtottam, és óvatosan átléptem a küszöböt. A fényesre csiszolt kondérok úgy sorakoztak a falak mellett, mint a katonák. A közöttük árválkodó asztalon egy bronz szobor állt. Azonnal felismertem benne Sindzsét, az alvilág urát. Az oltárrá alakított asztal roskadozott a kegytárgyaktól. Sindzse szobra előtt vajmécsesek égtek - kissé erős illatuk indiai füstölők illatával keveredett. Egy szerzetes éppen akkor helyezett az isten elé egy csorten formájú tormát. Feltehetően kásából készült és éppen kiszáradóban volt. A csortenről annyit kell tudni, hogy sajátos formájú ereklyetartó építmény, amelybe egy-egy elhunyt nagyhírű szerzetes csontjait helyezik. Éppen akkor, amikor átléptem a küszöböt, az egyik szerzetes egy ezüstkancsó szájába színpompás pávatollat dugott, majd a kondérok felé fröcskölte vele a kanálon lévő megszentelt vizet. Ekkor megértettem mindent. Miss Penelope Vargas emlékére rendeztek jó újjászületést kérő szertartást. Valamiért azt akarták, hogy én is jelen legyek rajta. A megtermett trapa ekkor az egyik kondérra mutatott az áldozókéssel. - Ott van, rinpócse! - Mi van ott? - kérdeztem. - A halott. A kondérra pislogtam. Eszerint abban volt Penelope Vargas. Felőlem akár abban is lehetett. Bár már valóban jobban éreztem magam, annyira azonban még Nágardzsuna módszere ellenére sem, hogy meg tudjam különböztetni a tökéletesen egyforma kondérokat egymástól.

A szerzetes a kondérhoz lépkedett, és óvatosan hozzáértette az ujját. Nem igazán értettem, mit akarnak tőlem. Miss Vargas holtteste már a Gyamco által berendezett cellában fekszik könyvekkel borítva. Vajon miért van szükségük rám? - A tormát! - parancsolt rám a szerzetes, és a Sindzse előtt álló csortenre bökött. A „torma" szó ezúttal csupán annyit jelentett, hogy a csortent megszentelt lisztből gyúrták. Bár a szertartások a lámahiten belül is meglehetősen eltérnek egymástól, azt azért megértettem, hogy rá kell tennem a csortent a kondér fedelére. Azt már nem kellett megkérdeznem, hogy miért. Tanulmányaimból tudtam, hogy a torma megszentelt anyagánál fogva képes távol tartani a halottól az ártó szellemeket; megakadályozza, hogy beleköltözhessenek a holttestbe. Mert ha beleköltöznek, jaj a kolostornak, és jaj a benne élő szerzeteseknek! Az elvarázsolt holttest, a rolang, mindenre képes. Sóhajtottam, az oltárhoz léptem, és leemeltem róla a csortent. Kérdőn rájuk néztem, majd ráhelyeztem a kondér fedelére. Biccentettem, aztán rövid bizonytalankodás után elindultam az ajtó felé. Megtettem, amit vártak tőlem, az én szerepem itt véget is ért. Hittem én. Csakhogy amint kiléptem volna az ajtón, egyikük utánam ugrott, elkapta a palástom szélét, és szó szerint visszapenderített a kondérokhoz. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Azt akarják talán, hogy imádkozzak a halott emlékére? Szívesen megtettem volna, de nem ezt akarták. Intettek, hogy vegyem le a csortent a kondér fedeléről.

Bólintottam és levettem. Mivel egyikük sem szólt hozzám, visszavittem Sindzse oltárához. A csortennek ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megtisztítsa a kondér környékét. Hirtelen megértettem, miért éppen engem hívtak a szellemelhárításhoz. Nyilván én voltam a legmagasabb rangú közöttük. Márpedig annak kell végrehajtani a szertartást, aki a kolostori hierarchiában felettük áll. A trapák a kondérra bámultak, és vártak. Én is velük várakoztam. Néhány percnyi szünet után mintha türelmetlenséget éreztem volna a levegőben. Egyre gyakrabban és hosszasabban felejtették rajtam a trapák a szemüket. Sóhajtottam és tovább vártam. Egészen addig, amíg egyikük felém nem nyújtotta a karját. - Menj oda, Blobzang rinpócse, és nézd meg! - Mit? - kérdeztem összehúzva a szemem. - A halottat - mondta a szerzetes. Kezdtem nem érteni a dolgot. Igaz, hogy nem ugyanazt a nyelvjárást beszéltük, de azért eddig egészen jól megértettük egymást. Most azonban valahogy félrecsúsztak a dolgok. - Milyen halottat? - kérdeztem. - A kondérban! - vakkantott rám a szerzetes. A kondérhoz ugrottam, és a padlóra hajítottam a fedelét. A kondér nagyot kondult, mintha gyászzene kezdetét jelezte volna. Amint a fedő leesett a padlóra, behajoltam a kondérba. Közben azért rimánkodtam Sindzséhez, hogy ne találjak benne senkit. Mélyen áthajoltam a kondér pereme felett, aztán úgy is maradtam.

A kondér nem volt üres. És most nem a kására gondolok, amely félig kitöltötte. Arra a valakire gondolok, aki a kásán üldögélt, és úgy lehajtotta a fejét, mintha a kásaszemeket számolgatta volna. A férfi, mert az volt az illető, szerzetesi palástot viselt, lábán kunkori orrú díszcsizmát, palástját sárga övvel fogta át a derekán. Sárgásszürke arcához jól illett a piros palást, a sárga süveg, és a kékes mintájú csizma. Az a kihegyezett cövek azonban, amely a nyakába fúródott, egyáltalán nem illett hozzá. És a megszáradt vértócsa sem, amelyben ücsörgött. Belelógtam a kondérba, és megpróbáltam az arcába nézni. Cshula rinpócse volt, Ngagpa apátja. 14 Leugrottam a padlóra. A szerzetesek üveges tekintettel néztek maguk elé, mintha csak a testük lenne jelen, a lelkük nem. Úgy ültek szorosan egymás mellett a padlón lótuszülésben, mintha szoborrá váltak volna. Bármennyire is tiszteltem Nágardzsunát, azért nem lehetett tökéletes a módszere, mivel éreztem, hogy ismét lüktetni kezd a fejem és szédülés kerülget. Mi történik itt, istenek? - Ki találta meg? - kiáltottam rájuk. A szerzetesek csak néztek maguk elé, és nem válaszoltak. - Te voltál? - fordultam az egyikhez. Kérdésem ismét válasz nélkül maradt. Visszasétáltam a cellámba, és fejem alá téve a karom, leheveredtem az ágyamra. Még egyszer végig kellett gondolnom a történteket. Fél óra múlva már ismét a folyosón voltam. Ahogy kiléptem a cellám ajtaján, teljes pompájában felragyogott

körülöttem a kék fény. Amikor elérte a maximumot, vörös villogásba váltott át. Mintha egy kerti ünnepség spotlámpái villogtak volna körülöttem. Megálltam a raktár ajtaja előtt, és a pokolban szenvedő szerencsétlenekre ugrott a szemem. Addig-addig bámultam őket, amíg rám nem pisszegett valaki. - Hé! Jöjjön már ide! - Mr. Warton? - Ki a fene lenne más? - kérdezte Warton elégedetlen hangja. - Hol késett? - Gondolkodtam - mondtam. - Ennyi ideig? Einstein fele ennyi idő alatt feltalálta az atombombát. - Én nem vagyok Einstein - tiltakoztam. - Ez igaz - helyeselt Warton. - És nem is lesz az. - Hol a fenében van, ember? - Vigyázzon, mindjárt rám lép! Közvetlenül mellettem hullámzani kezdett, majd megelevenedett a padló. Előbb csak a térdemig emelkedett fel, aztán Warton fejét láttam a levegőben lebegni, majd felbukkant előttem az egész ember. Úgy meglepődtem, hogy csak másodpercek múlva voltam képes megszólalni. - Ezt meg... hogy csinálta? Warton rám vigyorgott. - Technikai zseni vagyok, nem tudta? Feltaláltam a láthatatlanná tévő köntöst. Ehhez mit szól? Amint közelebb hajoltam hozzá, egy kék színű palástot láttam a kezében. Jobban mondva néha láttam, néha pedig nem. Egyik pillanatban még ott volt az orrom előtt, a másikban pedig már Wartont sem láttam. - Mi az ördög ez? Warton a levegőbe bökte az ujját.

- Észrevettem, hogy a kék színű anyag eltűnik ebben a furcsa fényben. Tudja, hogy jöttem rá? Meg kellett törölnöm az orrom. - Magának kék az orra? - A zsebkendőm kék, ember! Azt hittem, kiesett a kezemből, pedig éreztem, hogy ott van. És ott is volt, csak éppen nem láttam. A kék fény magába nyelte. Ekkor arra gondoltam, hogy szerzek egy kék köpenyt, és ha láthatatlanná nem is változom tőle, de nehezebb észrevenni. Mit szól hozzá? - Nincs még egy kék köpenye? Warton elvigyorodott. - Ne mondja, hogy nem gondoltam magára. Tessék, itt egy másik! Amit a kezében tartott, csak nagy jóindulattal lehetett köpenynek nevezni. Hiányzott az egyik ujja és több helyen is megrágták az egerek. Nem hiszem, hogy akadt volna olyan ostoba ócskás a világon, aki akár egyetlen fityinget is adott volna érte. El akartam venni tőle, de az utolsó pillanatban elrántotta előlem. - Száz dollár! - Micsoda? - kérdeztem értetlenül. - A köpeny. - Ez? - hökkentem meg. - Hiszen tíz centet sem ér. Warton megvonta a vállát. - Látom, nincs tisztában a piac alapvető törvényeivel. Minden annyit ér, amennyit adnak érte. Ha szüksége van egy láthatatlanná tévő köpenyre, akkor abban az esetben is ad érte száz dollárt, ha másnak egy huncut centet sem ér. De nehogy azt mondja, hogy kihasználom a helyzetét, ráér akkor is kifizetni, ha megúsztuk ezt a kalandot.

Felrántottam magamra a köpenyt. Szűk volt, nehezen mozogtam benne, nyomban le is akartam vetni, de Warton megakadályozott benne. - Hagyja csak magán, hapsikám! Nem kifejezetten divatos, ám azért hasznos. Alig látok magából valamit. Most pedig gyerünk be a raktárba! Halkan nyikorgott mögöttük az ajtó, ahogy beléptünk a kacatok közé. Abban a pillanatban hangos kopácsolás ütötte meg a fülünket. - Ez meg mi? - suttogta Warton. - Beköltöztek a harkályok a könyvtárba? A kopácsolás nem a raktárból, hanem a szomszédos könyvtárból hallatszott. Annak ellenére, hogy jó huszonöt méter távolságban működhetett a zajforrás, úgy hallottuk, mintha közvetlen közelünkben verné a harkály a falat. - Kalapács - mondtam Wartonnak. - Valószínűleg Bannister dolgozik odaát. - Joe? - Megismerem az ütéseit. Ebben a pillanatban nyikorogva kinyílott az ajtó, és belépett rajta valaki. Azon nyomban bele is botlott a magas küszöbbe, amitől halk szitkozódásba fogott. - Hát ez meg... kicsoda? - Lapuljon a falhoz! Alighanem dr. Böhm. Mindketten odalapultunk. A jövevény alig néhány lépésnyire húzott el mellettünk. Ha nincs rajtunk a láthatatlanná tévő köpeny, minden bizonnyal észrevett volna bennünket. - Mi az az izé a nyakában? - tudakolta Warton. - Sztetoszkóp. - Mi a francnak?

- A falakat hallgatja. - A falakat? - tátotta el a száját Warton. - Mi van a falakban, amit hallgatnia kell? - Rovarok. Penészgombák, ilyesmi. - Ki bízta meg vele? - hördült fel Mr. Warton. - Tudtommal nem bíztunk meg külsős szakértőket. Dr. Böhm magánszorgalomból keresi a penészgombákat. - Hogyhogy magánszorgalomból? Elmondtam neki mindent, amit Böhm doktorról és a tevékenységéről csak tudtam. Warton elképedve hallgatta. Már az sem idegesítette, hogy a vörös fények egyre ott villogtak körülöttünk. Amikor befejeztem, hosszú másodpercekig csend ülte meg a termet. Rövid időre még Bannister is abbahagyta a kopácsolást. Warton rám pislogott. - Azt mondja... ez a doktor... ez a Böhm... bolond? - Úgy látszik, hogy igen. - És ezt az egészet csak azért csinálták, hogy... szórakoztassák? Hogy... eleget tegyenek a hóbortjának? - Nem kifejezetten hóbort - próbáltam megvédeni az úgynevezett AIDS-kutatóbázis létrehozóit. - Azt hiszem, legalább annyira gyógyterápia is. - Annyi pénzért, amibe az kerülhetett? - A nagyon gazdagok megengedhetik maguknak. - A fenébe is... magyarázzon már meg nekem valamit. Ha mindaz igaz, amit most elmondott, vajon miért öltek meg két embert is közülük? Ha jól emlékszem, az egyik magas, fekete képű ember volt... - Mr. Kaplan.

- A másik Mr. Scott. Gondolja, hogy Mr. Böhm tette hidegre őket? - Miért éppen ő? - Mert őrült. Amit ön elmondott, abból világos, hogy az. - Ez még nem jelenti azt, hogy gyilkos is. - Biztosan volt rá valami oka. Az őrültek fejébe nehéz belelátni. Hátha azt hitte, hogy el akarják lopni tőle a gombáit. - Mr. Böhm szereti a társait. - Ezt meg honnan tudja? - Hardaway doktornőtől. - Gyerünk, nézzük meg a fickót! Óvatosan átlopództunk a könyvtárba. Azaz csak lopództunk volna. Alig közelítettük meg az átvezető ajtót, a levegő örvényleni kezdett körülöttünk. - Vigyázzon! - kiáltottam rá. - Jön a tigris! - Mi a franc? - A tigris egy nővel a hátán! Warton a falhoz préselte magát. - Remélem, nem igazi. Tigrist még képen sem szeretek nézegetni. Ezúttal azonban nem a tigris és nem a pezsgőspoharat emelgető Kitty Loewenstein jelent meg a szemünk előtt, hanem a repülő karosszék. Wartonban benn szakadt a szó, amikor meglátta. A széles, nehéz karosszék lepkeként lebegett előttünk a levegőben. Szinte elveszve benne egy sovány férfi lógázta ki belőle a lábát. Tétova volt a tekintete, mintha nem lett volna biztos benne, hogy elbír-e a repülő monstrummal. A szék furcsán billegett a levegőben, mintha érezte volna, hogy bizonytalan kéz próbálja irányítani.

A vékony bajuszú, idősebb férfi közben folyamatosan tátogott. Vagy néma volt a felvétel, vagy az idő vasfoga rágta el a hangját. - Ez meg... mi az ördög? - nyögte a fülembe Warton. A férfi jó két méterrel a padló felett lebegett, ám nem ebben a szobában. Akárhogy is figyeltem, nem tudtam azonosítani a termet. Akár a könyvtárterem is lehetett. A karosszékben ücsörgő fickó előrehajolt. Olyannyira, hogy majdnem kiesett belőle. Kotorászott egy kicsit a szék ülőkéje alatt, majd visszahúzta a kezét, aztán felénk mutatta a zsákmányát. Egy gyufaskatulya volt az ujjai között. - Mi a fene ez? - Figyelje csak! A férfi egyfolytában tátogatta a száját. Megpróbáltam leolvasni róla valamit, aztán feladtam. Az volt az érzésem, hogy nem angolul beszél. A férfi ekkor még magasabbra emelte a skatulyát, mintha arra biztatna bennünket, hogy nézzük csak meg alaposabban. - Gyufaskatulya - morogta Warton. - Nem is kétséges, hogy az. A gyufaskatulya ekkor a padlóra hullott. A szék lassan, nyugodtan mellé ereszkedett. A férfi ismét felénk mutatta a kezét. Már nem a skatulya volt benne, hanem egy barna fémdoboz. - Ez mi? - kérdezte Warton. - Annyit tudok, mint maga. Warton hümmögött, aztán felmordult. - Már értem. Azt akarja értésünkre adni, hogy a barna doboz akkora, hogy elfér egy gyufaskatulyában is. Lehet, hogy ez egy... reklám? - Az a kérdés, hogy minek a reklámja?

Ekkor menetrendszerűen villant egyet a fény, majd eltűnt a karosszék, a benne ücsörgő férfi és a doboz is. - Mi a fene volt ez? Nem válaszolhattam, mert a következő szempillantásban elhallgatott a szomszédban a kopácsolás. Haragos kiáltásokat hallottunk, majd egy hatalmas ordítást. Warton megragadta a karom. - A francba, itt ölnek valakit! Gyerünk, Lawrence! Felpattantunk és futni kezdtünk a könyvtárba vezető ajtó felé. Szűk köpenyem akadályozott ugyan a mozgásban, de nem volt idő rá, hogy levessem. Futottam, mint a nyúl a kukoricásban. Nem is bírtam sokáig. A lábam talán még bírta volna, az egyensúlyérzékem azonban nem. Egyszerre csak elveszítettem szegényt, és máris úton voltam a padló felé. Akkorát koppantam rajta, hogy attól tartottam, ez az utolsó hang, amit életembe... hallok. Főleg, hogy abban a pillanatban, ahogy végigterültem a padlón, valaki a mellkasomra ült és a fülembe lihegett. Őszintén szólva, már azt is udvariatlanságnak tartom, hogy valaki csak úgy, se szó, se beszéd, mások mellkasára üljön, azt azonban már mélyen elítélem, hogy meg is akarja ölni őket. Merthogy az a fickó, aki a mellemre ült... azt akarta csinálni velem, ahhoz kétség sem férhetett. A kék fény villant egyet és a villanás világosságánál egy hegyes végű kalapácsot láttam a fejem felett lebegni, amely a következő pillanatban lecsapott rám. Az utolsó pillanatban rántottam el előle a fejem, és csak úgy, találomra, belekaszáltam a levegőbe. A kérdés az volt, hogy melyikük lesz a győztes. A kalapács-e vagy az öklöm.

Az igazi győztes Mr. Warton lett. Úgy bontakozott ki az ismét felvillanó kék fényből, mintha egy másik dimenzióból került volna elő. Kinyújtotta a karját, és a kalapácsos fickóra bökött a mutatóujjával. - Kezeket fel! Gyorsan, mert... A kalapács lecsapott rá. Warton nagyot ordított és hátrakapta a fejét. Kezét az arcára szorította. Támadónk villámsebesen felpattant a mellkasomról és beleveszett a kék fénybe. Feltérdeltem és elkaptam Warton vállát. - Mi történt, Warton? Jól van? Warton leeresztette a kezét. - Maga szerint hány szemem van? - Szerintem három. - Nekem kettő is elég lenne. - Pedig három van. Egy a homloka közepén, csak az nem látszik. - Ne jöjjön már nekem ezzel a buddhista hadovával. Látszik valami a képemen? - Nem látok semmi különöset. - Akkor csak a szemöldökömet súrolta a kalapács feje. Az istenért, áruljon már el nekem valamit. Miért van az, hogy mindenkinek az én szemem kell? A nyen csilit szór bele, ez a fickó pedig majdnem kiveri a kalapácsával. Maga szerint miért? - Mert irigylik - mondtam. Warton keze megállt a szemöldökén. - Irigylik? Miért? - Mert olyan, mint az őzikéé - dicsértem. - Nem mondták még magának? Warton felállt és tovább tapogatta a szemöldökét.

- Itt mintha éreznék valamit. Különben menjen maga a fenébe! Ha nem vagyok maga mellett, Gyamco rinpócse már azon törhetné a fejét, hogy hova dugja a holttestét. Ebben a pillanatban ismét felhangzott az orrunk előtt a kalapálás. - A francba! - sziszegte Warton. - Ez már sosem hagyja abba? A kalapácsolás tovább folytatódott. Akárki is verte a falat, ott guggolhatott alig néhány méternyire tőlünk. És ott is guggolt. Éppen felemelte a kalapácsát, hogy a falra vágjon vele, amikor Warton elkapta és egyetlen mozdulattal kitépte a kezéből a szerszámot. A kopácsoló nagyot ordított és felénk fordult. Mr. Bannister volt. 15 Warton felemelte a kalapácsot, és Bannister fejére célzott vele. Bannister tovább ordított, ahogy csak a száján kifért. - Gyilkos! Segííííítséééég! Gyíííílkoooos! Éppen csak annyi időm maradt, hogy befogjam a száját. Warton ezalatt megnézegette a kalapácsot, majd lehajította a padlóra. - Ne ordítson már, Bannister! - szólt rá a titkárra, aki ekkor már nem is ordított. Nehéz úgy ordítani, ha befogják valakinek a száját. - Mit akarnak tőlem? - lihegte Bannister, amikor végre levettem a tenyerem a képéről. - Mi a francot akarnak maguk tőlem? - Maga akart agyoncsapni az imént? - kérdeztem a bejárat felé mutatva. Bannister köhögött, majd köpött egyet.

- Maga... maguk... tényleg megbolondultak? Mit akartam én? Megismételtem a kérdésemet, mire hevesen megrázta a fejét. - Dehogy akartam én megölni magát! Azt sem tudtam, hogy itt jár a közelben. Itt ültem a falnál és kalapáltam. - És mit állapított meg? - tudakolta Warton. Bannister megcsóválta a fejét. - Sokkal rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Alighanem újra kell tervezni a költségvetést. - Eggyel több ok arra, hogy elhúzzunk innen -mondta Warton. - Annyira azért nem kell megijedni - tiltakozott Bannister. - Ha költségkímélő módszereket alkalmazunk... Warton felvette a padlóról a kalapácsot. - Ez a magáé? - kérdezte. - Persze hogy az enyém - hökkent meg Bannister. - Hány kalapácsa van? Bannister megvonta a vállát. - Hát... van néhány. Mindig alaposan felkészülök, ha megbíznak valamivel. - Nem látott valakit errefelé, amíg kalapált? Bannister megvakargatta az orrát. - Ami azt illeti, láttam. - Kit látott? Bannister komoran maga elé bámult. - Böhm doktort. - Szóval őt látta - morogta Warton. - Beszélt is vele? - Nem én. - Pedig mintha kiabálást hallottam volna. - Nem kiabálás volt az. A fickó énekelt. - Énekelt? - hökkentem meg. - Mit énekelt?

- Őszintén szólva... várjon csak... Valami olyasmit, hogy megtalálom, amit a falba dugtak. Az a fickó lehet, hogy jó orvos, de sült bolond, az tuti. - Mást nem tapasztalt? Bannister felháborodottan kapta fel a fejét. - Hogy nem tapasztaltam-e mást? Képzeljék, nem! Nekem már ennyi is éppen elég. És ha már itt tartunk, Mr. Warton, beszélnem kell önnel, mégpedig sürgősen. - Jelentőségteljesen rám nézett, én azonban nem vettem a lapot. És Warton sem. - Hát beszéljen - biccentett Warton a szemöldökét tapogatva. - Szóval, az a helyzet, Mr. Warton, hogy annak idején örömmel vállaltam ezt a megbízatást, elvégre ritkán kap az ember ehhez hasonló feladatot. Azért is jöttem ide, mert vonzott a kihívás, de vonzott a táj is, a titokzatos Kelet, Nepál, és a többi. Azt hittem, hogy eltekintve néhány apróságtól, ez egy békés vidék, ahol csengő szól a jakok nyakán, az emberek barátságosan integetnek, és a nyelvüket is kidugják a nagy tisztelettől. Szóval, azért hoztam magammal a családomat is, hogy pihenjenek, csodálják meg a hegyeket, és a többi. És erre mi történik? Akkor sem lehetnének nagyobb veszélyben, ha az iraki háborúba hívtam volna őket. Rövid idő alatt annyi gyilkosságot követtek itt el, hogy már megszámolni sem vagyok képes. Megállás nélkül szeretteim életéért reszketek. Maguk nem látják a szegény gyerekeimet... és a feleségemet, aki ugyancsak kivan a félelemtől. Én... tisztelettel bejelentem önnek, mint az eseti bizottság tagjának, hogy el szeretnék menni innen. Kérem, hogy a körülményekre való tekintettel gyorsítsuk fel a munkálatokat...

Warton megtapogatta a szemöldökcsontját és türelmetlenül leintette. - Jól van, majd közvetítem a kérését a többieknek. Bár nem vagyok tisztában vele, hogy gyorsíthatnánk meg a munkát. Különben hol az ördögben lehet Mr. Böhm? - Itt vagyok - mondta egy ideges hang. Egyszerre fordultunk a hang felé. Doktor Böhm állt a hátunk mögött. Olyan lángoló haraggal az arcán, hogy hátrahőköltünk tőle. 16 Mivel Böhm doktor egyik kezét fehér köpenye zsebében tartotta, Warton nem rontott ajtóstól a házba. - Csakhogy megvan, doktor - mosolygott rá. - Már azt hittük, elnyelte ez a ragyogás. - Még nem nyelt el - mondta Böhm doktor. Aranykeretes szemüvegén furcsa táncot járt a kék fény. - Bár... ez az úr... - Bannisterre mutatott - azt hiszem, nagyon szívesen venné. - Én? - hökkent meg Bannister. - Miért venném szívesen? - A fal miatt - mondta doktor Böhm. - Miért... mi van a falban? - Penész. - Na, az van - bólintott beleegyezőn Bannister. - Az valóban van. És ez az én nagy problémám. Tudják, mit jelent, ha egy fal belülről penészedik? Legalább húsz százaléknyi plusz költséget. - Blabla, blabla - legyintett Böhm. - Hogy mondja?

- Maga is azt a penészt keresi, amit én! Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, miről van szó. Én a maguk helyében kivallatnám a fickót. Megkérdezném tőle, hogy a Bayercég küldte-e ide, vagy egy másik gyógyszergyár. Amióta azok az idióta asszisztensek elhíresztelték, hogy megtaláltam az AIDS ellenszerét, nyakamra jár mindenki. Mindenki meg akarja találni az univerzális penészt. Különben tudom, hogy itt kell rejtőznie. - Hm, és honnan tudja? - kíváncsiskodott Warton. - Intuíció. Ezt hiába is magyaráznám önöknek. Intuíciója vagy van... vagy nincs valakinek. Olyan, mintha énekelni akarna az, akinek nincs hangja. Mint például én. De nekem van. - Micsodája? - kérdezte Warton, aki egyre inkább kezdte elveszíteni a fonalat. - Intuícióm - mondta Böhm. - Kalapácsa nincs? - Az is van - felelte Böhm. - Gumikalapácsom. Ha bent van a penész a falban, reagál rá. - Úgy érti, a kalapácsra? - Persze hogy arra! A penész tudatos lény. Várja, hogy megtalálják, és hasznára lehessen a megtalálóinak. Ezért bizonyos jeleket ad le. - Csak nem énekel ő is? - Rezonál. - Hol rezonál? - A kalapács nyelén. De most már elfáradtam - tette hozzá váratlanul. - Visszamegyek a többiekhez. Szólok Jósénak, hogy ki kellene fejlesztenünk egy még intelligensebb keresőmüszert. - Majd én elkísérem, doktor - ajánlkozott Warton. Böhm azonban leintette.

- Ne jöjjön velem, kérem. Ha átveszem a szagát, vége mindennek. - Az én... szagomat? - hökkent meg Warton. - Úgy van. A penész már megszokta a szagomat, elvégre napok óta itt téblábolok a közelében. Ha hamarosan egy hullámhosszra kerülök vele, én is rezonálni kezdek, mint a kalapács nyele. Akkor megtalálom. Ne akarjon elszúrni nekem mindent! - Jól van - sóhajtotta Warton. - Ez esetben nem megyek magával. - Inkább velem jöjjön - ajánlkozott Bannister. - Úgyis meg kellene beszélnünk még néhány apróságot... Úgy alakult, hogy egyedül maradtam a könyvtárteremben. Nem alakult valami jól. 17 Erre már nem sokkal a többiek távozása után rájöttem. Alighogy a falhoz támaszkodva elkezdtem túráztatni az agyam, csalhatatlan biztonsággal megéreztem, hogy nem vagyok egyedül a könyvtárteremben. Visszafojtottam a lélegzetemet, hogy még biztosabb lehessek benne. Apró reccsenéseket hallottam, amelyek arról árulkodtak, hogy közeledik felém valaki. A kék fény ezúttal alig világított, így hiába volt rajtam a kényelmetlen kék köpeny, nem sokra mentem vele. Azért tettem egy próbát. Szép lassan, óvatosan lépkedve elindultam az ajtó felé. Félig nyitva volt, akárki is ment ki rajta utoljára, nem tartotta fontosnak, hogy becsukja. - Hé? Van itt valaki? - kérdeztem, mintha nem lennék biztos a dolgomban. Természetesen nem válaszolt senki. Azaz dehogynem. Abban a pillanatban, ahogy elhangzott a kérdésem, az ajtó halkan becsukódott. Nem nyikorgott,

mint máskor; olyan halkan csattant be, mintha a nyen beolajozta volna. - Szerencsére nincs - sóhajtottam fel. Bárki is volt a könyvtárban, meg kellett hallania. Meg is hallotta. - Leslie... - hallottam hirtelen egy suttogó hangot. - Kedves... Leslie... Ezzel együtt az illatát is megéreztem. Furcsa, kissé édeskés, múlt századi kölni illata csapott felém. - Ki... van itt? - kérdeztem jobbra-balra tekintgetve. - Ki szólít? - Nem találod ki... kedves? Mintha közvetlenül a fülem mellett suttogott volna. Villámgyorsan behúzódtam egy könyvhalom mögé. - Ki vagy... ? - kérdeztem szándékosan remegő hangon. A hang felkuncogott. - Hiszen láttál már... a tigris hátán. - Jézusom! - kiáltottam fel. - Ez nem lehet igaz! Ki vagy... ismeretlen? - Nem tudod a nevem? - Nem - morogtam, miközben megpróbáltam átfúrni a szemem a kék fénnyel kevert sötétségen. - Nem ismerlek. A hang gazdája felnevetett. - Dehogynem... ismersz... Hiszen eleget láttál. - Az lehetetlen - mondtam. - Az egy régi felvétel. Te nem lehetsz élő. - Nem is vagyok az. - Hangfelvétel vagy? - Dehogy - suttogta a hang. - Lélek vagyok. Egy réges-régen maghalt lány lelke. - Lelkek nincsenek. - Éppen te mondod ezt? Egy tanult rinpócse? - Ezt honnan tudod?

Ismét a halk kuncogás. - Mi már... mindent tudunk ideát. - Mit akarsz hát tőlem? - Magammal... akarlak vinni, Leslie. A hang mintha közeledett volna felém. Közvetlenül velem szemben egy könyvkupac állt, mintha a mögül hallottam volna a hangját. És jól is mértem be az irányt. Erről akkor győződhettem meg, amikor egy halvány, kontúrtalan árnyék bukkant fel a kupac előtt. Úgy látszott, mintha egyszerűen csak keresztüllibegett volna rajta. Úgy, hogy a könyvek meg sem mozdultak tőle. Akaratlanul is hátrálni kezdtem. Egy másik könyvkupac felé hátráltam. Az árnyék lassan felém közeledett. - Gyere... drágám... gyere. Ne félj, csak egy pillanat az egész. Rád teszem csupán a kezem, és már együtt is leszünk, abban a másik világban... ahol soha nem kell többé elválnunk egymástól. Vártam, hogy a közelembe érjen és a szemébe nézhessek. Bár hajdani tanítóm és mesterem, Radzs Kumar Szingh szerint nem jó a kísértetek szemébe nézni. Ha kísértet közelében jársz, jobb, ha behunyod a szemed és becsukod a szád. Ha nem teszed, könnyen kicsalhatja belőled a lelked, és ő maga bújik beléd. Megráztam magam és összeszorítottam az öklöm. Hát akkor gyerünk, suttogó lélek, mérjük össze az erőnket! Akkor döbbentem csak rá, hogy mekkora hibát követtem el, amikor éreztem, hogy hátulról a nyakamba hullik valami. Hideg volt és vékony, hosszú, mint a kígyók. És úgy is vonaglott a nyakamon. Egyetlen pillanatig élő csúszómászónak hittem, de „csak" hűvös kötél volt.

- Elkaptad? - hallottam egy határozott, egyáltalán nem kísértethez illő női hangot. - Megvan! - lihegte valaki a fülembe. - Megvan a rohadék! Tényleg megvoltam. Hiába kapálództam, nem sikerült elkapnom. Olyan ügyesen táncolt a hátam mögött, hogy sem kézzel, sem lábbal nem értem el. - Kész vagy? - kérdezte a határozott hang. - Azonnal. Még egy utolsó szorítás, és mehet Gyamco rinpócse gyűjteményébe. Alighanem el is gáncsolt, mivel nagyot koppant a térdem a padlón. - Végeztél már vele? - Még egy pillanat... Éppen kezdtem volna kétségbeesni, amikor végre bekövetkezett, amire vártam. Támadóm nagyot rántott a kötélen, minek következtében közelebb került hozzám. Olyannyira, hogy a hátamhoz tapadt. Éreztem két kemény, telt keblét, nekem feszülő ágyékát. Minden erejét beleadta a szorításba. Lehajoltam, és óriási lendülettel megpróbáltam áthajítani a fejemen. Tartottam tőle, hogy nem sikerül majd tökéletesen, de szerencsére egészen jól ment. Felemelkedett a levegőbe, átszállt a fejem felett, nekivágódott a könyvhalom oldalának. Erős robajlás jelezte, hogy a kupac megbillent, és alighanem rázuhantak a könyvek. - Hol vagy... darling? - hallottam egy zavarodott hangot. - Hol... vagy? - Itt vagyok - nyögte a másik hang. - Betemettek ezek a kurva könyvek! - Végeztél... vele?

- Nem hiszem... Lehajított a hátáról. - Jól van, csak ne pánikolj! Vedd elő a revolveredet! Oké? - Várj csak... felállók. Istenem, de megütöttem az oldalamat! Már... minden rendben! - Álld el az ajtó felé vezető utat! Tüzelj, ha észreveszed! - Ne fojtsam meg... inkább? - Most már ne szarakodjunk ezzel! Azonnal hozok egy lámpát! Akárhogy is, szép kis csávába kerültem. Nem volt nálam a revolverem, ráadásul a kék fény sem volt képes elrejteni előlük. Hol a fenében vagytok, őrangyalaim? Még az eddigieknél is jobban megijedtem, amikor a kötél lehullott mellém a padlóra. Egyetlen röpke pillanatig azt hittem, egy újabb, minden eddiginél nagyobb kígyó akar a nyakam köré csavarodni, ám még idejében rádöbbentem, hogy a „kígyó" a kötél és a kék fénytől érintetlen sötétségbe burkolódzott mennyezetről hullott alá. Hirtelen éles, fülsértő füttyszó harsant odafentről. - Gyere már, hapsikám, mert kinyuvasztanak! Belekapaszkodtam a kötél végébe és minden erőmet megfeszítve felfelé másztam rajta. Igyekvésem azonban nem hozta meg a várt eredményt. Alig két méter magasra sikerült csak felkapaszkodnom, máris csúsztam vissza. A kötél síkos volt, én pedig elszoktam a kötélmászástól. Alighanem akkor másztam fel utoljára egy szakadék oldalán, amikor Radzs Kumar Szingh... - Mit piszmog már, ember! Ha nem lépsz a gázpedálra, kifordítanak a bőrödből! Nem volt mese, ismét csak meg kellett indulnom felfelé. Újra feljutottam két méter magasra, és újra csak visszacsúsztam volna, de ekkor a mennybeliek már

óvatosabbak voltak. A kötél megrándult s vele együtt felröppentem én is a magasba. Közvetlenül alattam ideges kiáltások hasítottak a kék ragyogásba. - Hol van a fickó? - Az előbb még itt volt! - Most hol van? - Én úgy láttam... mintha felrepült volna... az égbe. - Hova?! - Fel a magasba. - Felrepült? - Mintha szárnya nőtt volna A következő pillanatban elszabadult odalent a pokol. Golyók süvítettek el mellettem, majd esőként kopogtak a tetőszerkezeten. Amint felértem a gerendák közé, elkapta valaki a karom. Megrántotta és még feljebb emelt. Meg sem lepődtem, amikor a nyent láttam magam mellett egy gerendán. - Ezt megúsztad - dünnyögte a szellem. - Nem vagy az a kimondott „Tarzan majma." - Elszoktam a kötélmászástól - védekeztem. - Hát ha így mennek tovább a dolgok, vissza kellene szoknod rá. Ki volt a két spiné? Mondtam neki, hogy nem vagyok biztos benne. Lehetett ez is, meg az is. Jobban mondva ezek is, meg azok is. Ebben a pillanatban felbukkant egy másik szellem is a háttérben. - Üdv az érkezőnek - intett felém. - Na, milyen innen a kilátás? - Figyelemre méltó - dicsértem, pedig nemigen láttam odalent semmit a kékes ragyogástól.

- Ki a fene lövöldözik itt? - kérdezte a harmadik, a második mögött egyensúlyozó dagadt szellem, megigazgatva a képén az álarcát. - Mikor vehetem már le ezt az izet? - Majd ha végeztünk - mondtam. - Jézusom, ha egyszer elmesélem valakinek ezt a szarságot, nem fogja elhinni. Különben tudod, hogy tériszonyos voltam eddig? Még a sámlira sem mertem felállni. - Örülök, hogy elmúlt - bólintottam. A kövér szellem nagyot nyögött. - Frászt múlt el, csak még szarabb lett az egész! Ha nem félnék tőle, hogy kilyukasztják a bőröm, bebújnék a könyvek közé és ott dekkolnék, amíg csak ki nem hal az emberiség. - Imádom a magaslati levegőt - örvendezett a negyedik. - Világéletemben erre vágytam! - Figyeljetek - mondta ekkor az, aki felrántott a kötéllel. - El kell tünnünk innen! Az egyik csaj hoz valami lámpát és levadásznak bennünket. - Ugorjunk a fejükre! - És ha mellé esünk? - Én tuti, hogy nem ugrálok! - tiltakozott a kövér. - Tuti, hogy kitörném mind a két lábam. - Van valami ötleted, haver? - Le kellene lépnünk, ahogy mondtad. - Okos, okos... és tovább? - Végigmegyünk a gerendákon. - Jézusom, biztos voltam benne, hogy ezt fogja mondani! - Aztán? - Ha épségben átérünk a másik terembe, nyert ügyünk van.

- Ha átérünk... Mint artisták a kötélen, úgy egyensúlyoztunk a gerendákon. Közben még a szánkat is be kellett fognunk, nehogy a meggyilkolásomra váró hölgy kiszúrja, hogy nagy a mozgás a feje felett. Jól is ment minden egészen addig, amíg át nem értünk a kacatterembe. Ott azonban tragédia történt. Éreztem, hogy a gerenda lejteni kezd a talpam alatt, méghozzá olyan hirtelen, hogy nem tudtam megállni... - Vigyázzatok! - kiáltottam egy nagyot, pedig hallgatnom kellett volna, mint a csukának a sütőben. - Aáááááá! - ordított egy hang a fülembe, és valaki a karomba kapaszkodott. - Fogj meg... haver! Megfogtam, de nem tudtam megtartani. Annyira nem, hogy magával rántott. Mindketten végigszánkáztunk a törött gerendán, majd hangos kiáltozás közepette lepottyantunk a kacatok közé. Rá egy közöttük bóklászó nő fejére. 18 A nő visított, ahogy a torkán kifért. Én ordítottam, és ordítottak a nyenek is. Egészen addig szólt az üvöltő kórus, amíg el nem kaptam a hölgy nyakát. És ha már elkaptam, meg is szorongattam egy kicsit. És ez volt a baj. Láthatóan nem tetszett neki a szorongatásom. Olyannyira nem, hogy éreztem, amint szorongatás közben a hasamnak nyomódik valami. Mindhárman a padlón feküdtünk: ő is, én is, és a nyen is. Éppen azon törtem a fejem, hogy mivel kezdjem a társalgást, amikor a nyen fájdalmasan felkiáltott.

- A kurva anyját, kiszakadt a gatyám! A kétszáz dolcsis gatyám! Pedig ez az egyetlen darab volt egész Idahóban, amelyik rám jött... A nő megcsiklandozta a hasamat a hegyes valamivel. - Nem szállna le rólam, he?! A kék fény fellobbant, és mintha reflektor lett volna, a képünkbe világított. A nő ismét nagyot sikított. - Leslie! Én is kiáltottam egyet. - Doris! Valóban Miss Doris Hardaway feküdt mellettem egy hosszúkás tárggyal a kezében. Olyan rémült volt a képe, amilyennek talán még soha nem is láttam. - Mit keresel te itt? - kérdeztem, mert hirtelenjében más nem jutott az eszembe. Miss Hardaway habozott egy kicsit, aztán csak kibökte. - Mr. Böhmöt. - Miért keresed? - Hogyhogy miért keresem? Mert nekem kell vigyáznom rá. Én vagyok ma az ügyeletes. Aztán ismét óriásit sikoltott. Akkorát, hogy visszaestem a padlóra, pedig már úton voltam felfelé. - Jézusom, ez kicsoda? Kicsoda ez a nagyseggű... - Egy nyen - mondtam. - Ártalmatlan hegyi szellem. Hardaway doktornő azonban nemigen hihetett a nyen ártalmatlanságában, mert folytatta a visítozást. Közben behunyta a szemét, hogy ne is lássa rémülete okát. Megragadtam az alkalmat és a nyen karját. - Húzz el gyorsan! - súgtam a fülébe. - Hova húzzak? - Fel a gerendára a többiekhez! - Frászt! Örülök, hogy egyszer lejöttem róla.

- Akkor bújj el a cuccok mögött. Csak vigyázz, mert a géppisztolygolyók imádják a kövéreket! A nyen kelletlen sóhajtozás közepette a semmibe veszett. Csak reménykedhettem benne, hogy a társai hamarabb megtalálják, mint a géppisztolygolyók. Hardaway doktornő egyszer csak kinyitotta a szemét, és rémülten rám meredt. - Hol van? - kérdezte. - Micsoda? - hökkentem meg. - A nyen. - Miféle nyen? - Aki az előbb itt volt. A meztelen seggű. Kerekre tágult a szemem meglepetésemben. - Miről beszélsz? Doris jobbra-balra forgatta a fejét, de nem látott semmi gyanúsat. - Az imént... itt volt egy... zöld képű valaki... nagy és fehér volt a feneke... és te azt mondtad, hogy egy nyen. Részvétteljes tekintettel simogattam meg az arcát. - Jól érzed magad, szívem? Doris ingerülten eltolta a kezem. - Akár meg is esküdnék rá... Tényleg nem volt itt senki? - Tényleg. Ha itt lett volna, miért tagadnám le? Doris nagyot nyögött, és a könyökére támaszkodott. - Iszonyúan megijedhettem. Esküdni mertem volna rá, hogy egy nyen járt itt... tudod, akiről már korábban beszéltél. El akartam kérni tőle a stukkerét, de meglepetten tapasztaltam, hogy nem stukker az, amit annak hittem. - Mi ez itt... nálad? - kérdeztem gyanakodva. - Mi lenne? Egy gumikalapács. - Minek az neked?

- Ez legyen az én titkom - mondta visszautasítom. Láttam a szemén, hogy egyre gyanakvóbban néz rám. - Te hogy... kerültél ide? És főleg, mit keresel itt? - A könyvtárba indultam - mondtam. - Mit akartál... ott? - Hogyhogy mit akartam? - hökkentem meg. - Azért jöttem Ngagpába, hogy érdekes könyveket tanulmányozzak. Sajnos, eddig csak kóbor hullákat tanulmányozhattam helyettük. Eljött az ideje, hogy változtassak a dolgon. Hardaway doktornő rövid töprengés után barátságosra vette a figurát. Olyannyira, hogy hozzám simult, és csókot nyomott a képemre. - Hiányoztál, Leslie - búgta sokat sejtetőn. - Te is nekem - simogattam meg a haját. - Este... bemehetek hozzád? Úgy érzem... mintha egy évszázada nem találkoztunk volna. Néha egyetlen nap is hosszabbnak tűnik, mint az évszázadok. Váratlanul felkapcsolta a lámpáját és felvilágított vele a magasba. A fénycsóva a törött gerendán állapodott meg. Szerencsérc sem ember, sem nyen nem került a lámpa fénykörébe. - Hogy is történt, hogy... összefutottunk az előbb? - kérdezte összehúzva a szemöldökét. - Véletlenül neked ütköztem a sötétben. - És a nyen? - Kérlek, Doris, nem volt itt semmiféle nyen. - Értem. Tehát nem úgy történt a dolog, hogy te és a nyen leestetek arról a törött gerendáról... - Jézusom, Doris, mi a fenét kerestem volna egy törött gerendán egy nyen társaságában? Ez egyszerűen nevetséges! Doris felemelte a mutatóujját.

- Ebben a kolostorban semmi sem nevetséges, szívem. De azért hiszek neked. Felsegítettem, és a kezébe nyomtam a kalapácsát, amely gazdátlanul a padlón hevert. - Itt a kalapácsod, szívem. - Köszönöm, darling - mosolygott hálásan rám. - Még mindig azon töröm fejem, hogy miért kell neked gumikalapáccsal, a föld alatt, egy ócska kacatraktárban... - Ó, ez csak egy régi emlék - legyintett Doris. - Olyan, mint egy amulett. Bár semmire sem használható, bátrabb vagyok, ha velem van. - De azért, ha valakinek a fejére ütnél vele, nem köszönné meg, mi? - Ugyan, kinek ütnék én a fejére vele? Azonkívül egészen lágy gumiból készült. Inkább játék, mint igazi gumikalapács. Apropó, nem láttad valahol Böhm doktort? Csendes beszélgetésbe merülve sétáltunk a kijárat felé. Már majdnem elértük az ajtót, amikor belebotlottam valamibe. Lehajoltam, hogy megnézzem, mi az, de nem láttam a padlón semmit, csak sötétséget. - Kattintsd csak fel a zseblámpádat, szívem! - kértem a doktornőt, miközben arra gondoltam, hogy talán az egyik női hang gazdája kuporoghat odalent, arra várva, hogy a hátamat mutassam felé. Halk kattanást hallottam, mégis maradt a sötétség. - Jézusom, annyira ideges vagyok, hogy... nem vagyok képes... - Add ide, kérlek! Elvettem tőle a lámpát és felkattintottam. A padlón, arccal lefelé egy férfi feküdt. Keze, lába szétvetve, mintha napfürdőzne.

Doris sikoltott egyet. Diszkrét kis sikoltás volt, és nem is tűnt őszintének. Arra gyanakodtam, hogy Doris már korábban is tudhatta, ki fekszik a padlón. - Istenem, Leslie... Jézusom...! Ott fekszik valaki! Jézusom ott... valaki... Lehajoltam és szemügyre vettem a fekvőt. Őszintén megvallva, nem volt könnyű dolgom. Legszívesebben letérdeltem volna, és megvizsgáltam volna azt a csúnya sebet, amelyet a tarkóján láttam, és a vérpatakot is, amely már alvadni kezdett mellette. Csakhogy nem tehettem. A Doris kezében szorongatott kalapács óvatosságra intett. - Jézusom! Leslie... ki ez? - simult egyre szorosabban hozzám. Oldalamhoz préselte ruganyos kebleit, ami nem zavart. Az viszont igen, hogy a kalapács egyre ott feketedett a kezében. Lehajoltam és oldalról a férfi arcába néztem. - Mr. Cumberbats - mondtam. - Az kicsoda? Mondtam neki, hogy az alapítvány bizottságának a tagja. Doris mintha csak ekkor döbbent volna rá, hogy Mr. Cumberbatst megölték. Ismét csak sikkantott egy finomat. - Uramisten... Leslie... ezt az embert... megölték! Ezt az embert megölték, szívem. Sosem hallottam még orvostól pontosabb diagnózist. 19 Mr. Bannister konténerében, meglepetésemre, ott találtam az eseti bizottság minden életben lévő tagját. Úgy ültek egymással szemben a két deszkából összetákolt padon, mint a tanakodó verebek a villanydróton. Nem mondhatnám, hogy csupa mosoly, kacagás töltötte be a szobát.

- Mi szél hozta hozzánk, Mr. Lawrence? - kérdezte Forest Drakes. Kis pocakja szelíden remegett összegombolt mellénye alatt. - Sajnos rossz híreim vannak - foglaltam helyet egy sámlifélén, amely közvetlenül a bejárati ajtó mellett állt. Olyan alacsony volt, hogy békaperspektívából láthattam csupán őket. Még innen, békaperspektívából is látszott rajtuk, hogy már mindent tudnak. - Mr. Cumberbatst szerencsétlenség érte - mondtam. - Sajnos... meghalt. Mr. Drakes felállt, és sétálni kezdett a szobában. Hamar megunta, akkor odaállt a sámlim elé. - Hallottuk, Mr. Lawrence. Azt is hallottuk, hogy ön találta meg a holttestet. - Sajnálatos módon igen. - Mr. Gyamco járt itt az imént. Közölte velünk, hogy ön értesítette a történtekről. Hogy történhetett ez a szörnyűség? Néhány szóval elmeséltem neki, amit tudtam. Hogy Miss Hardaway-jel jöttünk éppen kifelé a kacatteremből, amikor belebotlottunk Mr. Cumberbats holttestébe. Azt is hozzáfűztem, hogy Mr. Cumberbats feltehetően egy vaskalapács szorgos munkája következtében lépett át ebből a világból egy másikba. - Azt mondja, kalapáccsal verték agyon? - Nagyon úgy néz ki a dolog. - De hát... miért? Erre csak a vállamat vonogattam. A többieket miért? Mr. Drakes újfent megállt előttem, és elgondolkodva nézett le rám.

- Az az érzésem, hogy egy őrült garázdálkodik közöttünk. Már akkor tennünk kellett volna ellene valamit, amikor Mr. Bannistert fejbe verte és Mr. Scottot megölte. Igaz is, Joe, meglett a kalapács? Bannister sápadt volt és a fejét ingatta. Úgy látszott, nem tetszenek neki a legújabb fejlemények. De hát miért is tetszettek volna? - Ja, persze! - csapott a homlokára Mr. Drakes. - Benne maradt annak az embernek a fejében. Tudja, mi az érdekes, Mr. Lawrence? Hogy ön mindenütt ott van, ahol történik valami. Ön olyan, mint a kábítószer-kereső kutya, csak éppen nem narkót talál, hanem holttesteket. Ahol más csak az üres folyosót látja maga előtt, maga hipp-hopp! - máris talál egy hullát. Nem szeretnék az ön helyében lenni. - Miért nem? - kérdeztem meglepetten. - Nem tenne jót az idegeimnek. Kinyitom otthon a szekrényemet, és kiesik belőle egy hulla. Brrr! Még rágondolni is rossz... Apropó, nem tudja, hogyan lehetne kapcsolatba kerülni a rendőrséggel? - Nem könnyű - vontam meg a vállam. - Amint hallom, Katmanduban sem mennek jól a dolgok. Bár az információm már néhány napos. Sajnos, errefelé nem működnek a telefonok. - Márpedig tennünk kellene valamit. - Hát csak tegyenek - biccentettem. - Én mindenesetre lelépek innen. Ha túljutok az első hágón... nyerő vagyok. Mr. Warton felállt és rám mordult. - Nem jut túl rajta, erről ne is ábrándozzék! - Tessék?! - hökkentem meg.

- Azt gondolom, hogy itt kellene tartanunk a fickót mondta Warton a többiekhez fordulva. - Nem hagyhatjuk, hogy lelépjen. Hátha ő a tettes? Ő gyilkol halomra bennünket! - Bennünket?! - Valami azt súgja nekem, hogy Malcolm után mi is sorra kerülünk? - Ön Mr. Lawrence-re gyanakszik? - nézett rá hitetlenkedve Bannister. - Én senkire sem gyanakszom, és ugyanakkor mindenkire - mondta Warton. - Ki lát bele más lelkébe? Mennyi idő kell még magának, Bannister, hogy kész legyen a munkájával? - Hát... néhány nap biztosan - felelte Bannister. - Rendben van - biccentett Warton. - Akkor hát addig maradunk. Jó lenne viszont, ha megszerveznénk magunkat. Hoznunk kell bizonyos biztonsági intézkedéseket. Ön pedig, Mr. Lawrence, maradjon a fenekén! Ha megtudom, hogy lelépett, maga után megyek és kifordítom a bőréből. Nem lesz nehéz, nekem elhiheti, van benne gyakorlatom. - Mi a fene volt maga korábban, hentes? - kérdezte ősz bajuszát simogatva Mr. Yerwood. - Katona - mondta Warton. - Még nem mondtam volna? Mexikóban kilenc embert lőttem agyon a saját kezemmel. Csak aztán kapaszkodtam fel a magas üzleti körökbe, hogy dicső hadseregünk kizárt a tagjai közül. - Miért... rúgták ki a seregből? - kérdezte elfogódottan Mr. Yerwood. Warton megvonta a vállát. - Az indok foglyokkal szemben elkövetett különös kegyetlenség volt. Pedig nem csináltam semmi

különöset. Csak tiszteletre tanítottam néhány tiszteletlen fickót. - El tudom képzelni - morogta Drakes. Warton elmosolyodott. - Nem tudja elképzelni. De ez már a múlt. Szóval, mi megvédjük magunkat, maga pedig, Mr. Lawrence, a seggén marad! Értjük egymást? - És... ki kapja el a gyilkost? - tudakolta Bannister. - Nem tudok úgy dolgozni, ha valaki... ott leselkedik a hátam mögött és... megpróbál megölni, ráadásul, azt sem tudom, miért. - Majd én - mondta Warton. - Majd én elkapom! Mindenesetre ma még néhány fickónak a körmére nézek. - A kutatóbázis tagjaira gondol? - kérdezte Drakes. - Rájuk is - felelte Warton. - De hiszen közülük is megöltek valakit... illetve többet is! - Ezt is megbeszélem velük. A továbbiakban pedig szeretném megkérni magukat, hogy alkalmazkodjanak az utasításaimhoz! Első pont... - Na, álljon csak meg a menet! - ugrott fel a padról Yerwood. - Ki a fene maga, hogy utasítgat bennünket? Szabad emberek vagyunk, a saját jószántunkból jöttünk ide, illetve részvényeseink megbízásából... - Ezt akár abba is hagyhatja - legyintett Warton. - Itt nem érvényesek a hazai törvények. Ha nem vette volna még észre, immár életre-halálra folyik a játék. Nem tudom, miért gyilkolnak, de gyilkolnak. És én meg akarom úszni. Még azon az áron is, hogy különös kegyetlenséggel elbánok néhány akadékoskodó

fickóval... Most pedig megismétlem, amit még el sem mondtam. Első pont... Felemelkedtem, és a kilincsre tettem a kezem. Warton észrevette és türelmetlenül felém intett. - Tűnjön el, de ne hagyja el a kolostort! Mától kezdve én határozom meg, hogy ki jöhet és ki mehet. Oké? - Oké - mondtam. - Mehetek? - Mehet - bólintott. - De csak a cellájáig. Nem is akartam máshova menni. 20 Nem messze az épületektől, az udvar közepén Mrs. Grace Bannisterrel találkoztam. Amint észrevett, megállt, és a szeme fölé ernyőzte a tenyerét. - Maga az, rinpócse? Meg sem ismerem ebben a gúnyában. Hogy van? - Tűrhetően - mondtam. - Meg sem kérdezi, én hogy vagyok? - Éppen most akartam megkérdezni. Hogy van, Grace? Mrs. Bannister megszorította a karom. - Nagyon szarul vagyok, Leslie. Ugye, szólíthatom így? Istenem, nagyon szarul vagyok! - Mi a problémája, Grace? Grace Bannister legyintett. - Tudja azt maga jól. Elzárták előlem a nyomorultak a csapot. Azt mondják, sétáljak, igyak friss vizet, szívjam a jó levegőt, ettől majd rendbejövök és leszokom. - Miről? - Mindenről, amire csak rászoktam. Nem értik meg, hogy ez nem úgy megy. És főleg nem olyan hirtelen. Ha az ember le akar szokni valamiről, akkor előbb magát kell meggyőznie, hogy igenis le akarok szokni! Ám én még nem tartok itt. Még meg kellene győznöm magam. Ha

hirtelen abbahagyom... sokkszerűen hat rám. Ugye, érti? Ezért kérem, könyörögve kérem, ha lenne egy kis... piája, ha csak néhány kicseszett cseppecske is, talán már az segítene rajtam. Jaj, ne mondja, hogy nincs. Egy igazi férfi nem lehet meg nélküle. Biztos, hogy van, igaz? Jó, tudom, hogy vészhelyzetre tartogatja, de nálam most éppen az van. Menjünk a szobájába, és kínáljon meg! Menjünk már, kérem! Megpróbáltam lefejteni az ujjait a karomról. - Kérem, Grace... higgye el, már minden elfogyott, amit csak magammal hoztam. Nincs egyetlen cseppecském sem. - Akkor hát... legalább egy kis füvet adjon! Csak egyetlen jointot. Maga is szívhat belőle! Ha slukkolok néhányat, jobban leszek. Vagy talán... egy kis pora van? Bár azt csak ritkán... most még az is megtenné. - Hol vannak a gyerekei? Grace megvonta a vállát, miközben az örök bánat költözött a szemébe. - Hogy hol... vannak? - intett a vakvilágba. - Hát csak... vannak valahol. Már elég nagyok ahhoz, hogy megálljanak a saját lábukon. Tudja, Leslie... az az oka mindennek, hogy Bannisternek kőszíve van. De Tereza... Tereza majd törődik a kisebbekkel. Na, én megyek is... ha nincs semmije, akkor megyek. Tegnap már füstölőt szívtam. Nagyon vad, de valamelyest segít. Van az oltárokon elég. Nem jön velem? Meg sem várta a válaszomat, elindult a nagy imaterem felé. Én meg a cellámat vettem célba. Úgy gondoltam, kemény nap lesz a holnapi nap. Közben megfeledkeztem valahogy az előttem álló éjszakáról.

21 Lefeküdtem, párnám alá tettem a 38-ast, és a fejemet törtem. Egészen addig, amíg meg nem érkezett Doris Hardaway. Eltátottam a számat a meglepetéstől, Doris ezúttal olyasféle ruhát vett fel éjszakára, amilyet még nem láttam rajta, sőt hogy őszinte legyek, még senkin sem láttam. Ahogy végigfuttattam rajta a szemem, hirtelenjében nem is tudtam eldönteni, melyik az eleje és melyik a hátulja. Doris szégyenlősen félrehajtotta a fejét, úgy nézett rám. - Ez a kollekcióm egy újabb darabja. Tetszik? - Hát... persze - nyögtem. - Ötszáz dollár volt - mondta. - Hongkongban? - Csakis. Tényleg tetszik? Egyedi tervezés. - Értem. És... hol van az ujja? - Ennek nincs ujja. - Akkor ez mi? - Redő. De sálnak is lehet használni. - És itt, az a másik? - Oda dugom a lábam. - És a másikat? - Azt meg... ide. Ne mondd, hogy nem látod! Sok mindent láttam, de gyanítottam, hogy a csodaruha egyéb meglepetéseket is tartogat még számomra. Nem lettem volna meglepve, ha hirtelen ez is darabokban hullott volna le róla. - És... hogy kell ezt levetni? - érdeklődtem. - Várj, idebújok melléd és megmutatom. Odabújt, de a ruha rajta maradt. Forgolódott, mocorgott, majd egyszer csak elégedetlenül felcsattant. - Nem segítenél egy kicsit?

- Hogyan segítsek? - Honnan tudjam? Pedig alaposan elmagyarázták, hogyan kell levetni. Várj csak... nyúlj oda... kérlek, nem, ne oda! Bár most, hogy jobban meggondolom... A francba, én többé soha nem veszek ilyen göncöt... Lejött már rólam? - Még nem - mondtam reményvesztetten. - Várj! Kezdjük elölről! Itt az egyik lábam... oké? - Oké. - Ez a másik a te lábad? - Az a kezem. A bal kezem. - Ez meg a jobb? - Az a lábam, de az volt már. - Szóval... ezt itt megfogom. Ez itt mi? - Ez is a kezem. A másik. A fenébe is, megszúrt valami. Mi a csoda ez? Gombostű, csat, vagy mi az ördög? - Nem, Leslie, ez nem csat - mondta kissé felhevülve. - Akkor micsoda? - Egy kés, szívem. - Kés? - ámultam el. - Miért kell neked éjszakára kés? Doris villámsebesen áttette mindkét lábát az én két lábamon, és a fülembe suttogta: - Hogy miért kell nekem kés az ágyamban? Nos, hogy elvágjam vele a torkod, szívem! 22 Szorult helyzetben voltam, nem is vitás. Bár a 38-as ott hevert a párnám alatt, moccanni sem tudtam. Doris úgy átejtett, hogy csak na. Addig-addig rakosgatta a lábait, emelgette a karját, amíg úgy össze nem csomagolt, mint a kötözött sonkát. Két lábamat a lábaival szorította le, egyik karomat a feneke alá préselte, a kést pedig a torkomhoz nyomta. - Mi a fene... történik itt? - suttogtam.

- Megbolondultál, darling? - Beszédem van veled, Leslie - mondta fenyegető hangon. - Hát... nekem is lenne veled. - Akkor beszélgessünk... - Nem lehetne kényelmesebben? Például, ha elvennéd a kést... - Szó sem lehet róla! Én kérdezni fogok, te pedig válaszolsz! Különben halott vagy. Oké? - Rendben - nyögtem. - A kezed pedig ne mozgasd, mert... a végén még begerjedek tőle, és véletlenül a torkodba szalad a kés nagy izgalmamban. - Meg se moccanok - ígértem. - Első kérdésem: te vagy a gyilkos? - Nem én vagyok - mondtam. - Hazudsz! - Nem hazudok. Miért ölnék meg bárkit is? - Ezer oka lehet. - Én inkább azt hiszem, te vagy az. Olyan felháborodottan kiáltott rám, hogy szoborrá merevedtem tőle. - Én? Dehogy vagyok én gyilkos! Csak egy... szerencsétlen liba vagyok. - A gyilkos nők szeretik, ha szerencsétlen libának hiszik őket. Miért lennél az? - Mert... mert... egyáltalán idejöttem. Nem lett volna szabad idejönnöm. - Talán igazad van - bólintottam. - De hadd kérdezzek én is valamit! Mi a bajod Böhm doktorral? - Nekem? Semmi. Azaz...

- Ki vele! - Miért kérdezed? - Mert láttam, amikor fejbe vágtad egy gumikalapáccsal. Akkor, amikor Bannistert leütötték, elvették a kalapácsát, és megölték vele Mr. Scottot. Te ott voltál, és... mindezt megtehetted. - Istenem, hát nem hiszed el, hogy nem én voltam? - Saját szememmel láttam, hogy fejbe verted Böhmöt, majd... elvonszoltad. Nem igaz? - Ez igaz, de... az nem úgy volt. Nem akartam megölni, és Scottot sem én öltem meg. - Akkor hogy volt? - Én voltam az ügyeletes. Nekem kellett vigyáznom Böhmre. Böhm... közveszélyes. Ezt még magunknak sem merjük bevallani. Sokkal veszélyesebb annál, mint amilyennek látszik. Pontosabban, nem is ő... hanem a másik. Aki benne van. Mert Böhmben két személyiség lakik. Az egyik nem türt ellentmondást. Ezért kitaláltam a kalapácsos módszert. Tudom, hogy etikailag védhetetlen, és mint orvosnak... szégyellnem kellene magam érte, de nincs más megoldás. Egyszerűen nincs. Ezért aztán, ha láttam rajta, hogy az a másik, a kezelhetetlen ébredezik benne... fejbe vágtam a gumikalapáccsal. Amikor magához tért, nem emlékezett semmire és jó darabig nyugton maradt. - Honnan szerezted a gumikalapácsot? - Van néhány darab belőle. A bázis felszereléséhez tartoznak. - És Bannister kalapácsa? - Mi van vele? Bár a nyakamon volt a kés, megcsóváltam a fejem. - Biztos, hogy nem te nyírtad ki Mr. Cumberbatst?

- Persze hogy biztos. Ha én tettem volna, bevallanám. - Gondolod, hogy elhiszem neked? Erre már nem válaszolt. Immár biztos voltam benne, hogy Doris képtelen lenne megölni bárkit is. Ezért aztán megpróbáltban kivenni a kezéből a kést. Nem kellett kivennem, kiejtette belőle magától is. - Jaj, Leslie! - suttogta. - Jaj, istenem! Miért kellett nekem belekeverednem ebbe... Csak hát tudod, a pénz... Nem is sejted, ki a gyilkos? - Sejtek valamit - suttogtam a fülébe. - Kicsoda? - Ha elmondanám, nem hinnél nekem. - Jól van... már nem is vagyok rá annyira kíváncsi. Nekem csak egy a fontos: hogy ne te légy az. Ugye nem te vagy? - Nem én vagyok - bólintottam. - Akkor bízzunk egymásban... most pedig... - Most pedig? - Megpróbálhatsz megszabadítani ettől az izétől... Két perc is elmúlhatott a várakozó csendben, aztán türelmetlenül felcsattant a hangja. - Hé, mit piszmogsz már? - Próbálkozom - mondtam. - Nem találom sem az ujját, sem a szárát... - Te jó isten, úgy belekeveredtem, mint delfin a hálóba! Még lerúgni sem tudom magamról! - Nem lenne jobb, ha hazamennél és... - Nem! Nem! De nem is tudnék menni benne. Istenem! Vigyázz, darling! A következő pillanatban kés villant a szemem előtt. Mivel éppen az oltár felé néztem, jól láttam, hogy

Dordzse Cshang idegesen összerezzen. A kés felettem lebegett, majd lecsapott. Halk reccsenést hallottam, és egy óriási denevér röppent el előttem. - Mit... csináltál, darling? - hökkentem meg. - Megöltem - mondta elégedetten. - Meggyilkoltam. Az utamban állt. Ötszáz dollárom veszett kárba, de inkább ez, minthogy... minthogy... istenem... ez mindent megér. Pusztuljanak a luxushálóingek... a luxusruhák... egyáltalán nem bánom, hogy... megöltem, azt bánnám, ha ez... nem történt volna meg! Istenem, de meg... történt és most is történik éppen... Azt akarom, hogy... éppen ezt akarooom! Az oltáron hirtelen kialudt az éjszakai vajmécses. Biztos voltam benne, hogy maga Dordzse Cshang fújta el. 23 Azt álmodtam, hogy szél fúj a cellámban, igazi orkán. Megemeli az ágyamat, kicsapja az ajtót, majd az egyik ajtófélfát a másikra dönti. Éppen a karosszékem röppent fel a levegőbe, amikor felébredtem. Arra, hogy valaki bökdösi az oldalamat. - Leslie! - suttogta a fülembe Doris. - Leslie, ébredj! - Nem - suttogtam, fejemre húzva a takarómat. - Az éjszaka kellős közepe van, próbálj meg aludni. - Hát éppen ez az - suttogta Doris. - Hogy nem tudok. Leslie, kérlek, figyelj már rám! - Mi a helyzet, darling? - adtam meg magam. - Miért nem ég a vajmécses az oltáron? Csak nem te fújtad el? - Dehogy fújtam! Ébredj, Leslie! Kérlek, ébredj fel! Volt valami a hangjában, amitől tényleg felébredtem. Mintha félelem vibrált volna benne.

- Már ébren is vagyok - sóhajtottam, és magamhoz húztam. Alaposan félreértettem a dolgot. Doris eltolta magától a kezem, és felült az ágyon. - Leslie... én hallottam valamit. Akkorára nőtt a fülem, mint egy elefánté. Hiába igyekeztem azonban vele, nem hallottam semmi különöset. Csupán a szél muzsikált az ablakom alatt. - Mit hallottál? - emeltem fel a fejem, majd fel is ültem. Doris álomittas szemekkel az ajtó felé nézett. - Mintha onnan jött volna a hang. - Milyen hang? - Mintha... a zárral babrált volna valaki. Számra tettem az ujjam, és tovább hallgatóztam. Néhány másodperc múlva már jól el tudtam különíteni egymástól az éjszaka hangjait. Odakint az udvaron a téli viharok előhírnökei kergették egymást; a fából készült falak recsegtek-ropogtak, az ablakon esőcseppek koppantak egyszóval semmi olyat nem hallottam, ami nyugtalanságra adhatott volna okot. - Csak a szél - mondtam az ablakra bökve. - Hiszen alig fúj! - Mégis nagy a hangja - magyaráztam. - A himalájai szélnek kísérteties az éneke. Még a falak is nyöszörögnek tőle. - Biztos vagy benne, hogy azt hallottam? - Hogyne lennék az. Nem először lakom lámakolostorban. Próbálj meg visszaaludni, kérlek... Hardaway doktornő morgolódva-duzzogva az ágy túlsó szélére gurult. Néhány pillanattal később szokatlan reccsenést hallottam. Alighanem annak az édestestvére lehetett, amelyre Doris

felriadt. Ezúttal már a kulcs is elfordult a zárban. Mégpedig nem az én kulcsom. Az én kulcsom ugyanis Dordzse Cshang előtt hevert az oltáron. Elkaptam Dorist és magamhoz rántottam. - Be az ágy alá! - suttogtam a fülébe. - Az ágy alá, de gyorsan! A következő pillanatban már mindketten repültünk. Le a padlóra, aztán be az ágy alá. Doris rémülten felsikoltott volna, ám még idejében sikerült befognom a száját. Jóízűen beleharapott a kezembe, hogy kedvére visíthasson, de aztán mégsem visított. Rádöbbent, hogy jobb, ha csendben marad. Nyílott az ajtó és bejött rajta valaki. 24 Már az is megdöbbentett, hogy az éjszaka kellős közepén betörnek hozzám, az pedig még csak fokozta a megdöbbenésemet, amikor rázizzentem, hogy ketten is vannak a hívatlan vendégek. - Most! - kiáltotta egy női hang. - Most! A padló recsegett, majd vad táncba kezdett felettünk az ágy. Valaki rádobta magát, és hengergőzni kezdett rajta. - Megvan? - érdeklődött a másik hang. - Nincs meg... itt nincs... - Akkor mibe szúrtál? - Úgy látszik... a takarójába. Mintha lett volna alatta valaki. - Biztos, hogy nincs? - Nézz csak ide! Némi meglepetéssel nyugtázták, hogy nem vagyok a takaró alatt. Rövid csend után aztán az egyik hang tétovázva megszólalt: - Ez nem volt egyedül...

- Hogyhogy nem volt egyedül? - Volt valaki vele az ágyban. - Kicsoda? - Nem hagyta itt a névjegyét. Bár... ha gyanakodnom kell valakire, akkor arra a nyuszi lelkű orvosnőre gondolok. - Honnan tudod, hogy nyuszi lelkű? - Mert úgy néz ki. - Inkább azt mondd meg, ő hova tűnhetett? - Hazakísérte a nyuszit. Várunk, amíg visszajön. Hiába erőltettem a fülem, csak nem tudtam rájönni, kik társalognak felettünk. Az egyik hang mindenesetre fiatalosabb volt a másiknál. Éreztem, hogy átfut rajtam a rémület. Csak nem Sue Bannister akar megölni? Ez a szimpatikus kis gyereklány? - Nem lenne szabad az időt lopnunk - szólalt meg rövid szünet után egyikük. - Akkor mit csináljunk? - Menjünk utána! Megkeressük Hardaway doktornő szobáját, és ott kapjuk el. - Mi legyen a doktornővel? - Ha tényleg őnála van, ő is vele megy. Nem szabad, hogy Lawrence megérje a holnapot. Már nagyon közel jár hozzá, hogy rájöjjön mindenre. Biztos vagyok benne, hogy segít neki valaki. - Wartonra gondolsz? - Például. - Vedd úgy, hogy ő már halott. Miatta ne izgulj! Nézz csak be az ágy alá! Megszorítottam a kezemben a kést. Doris remegni kezdett a karomban. A hold bevilágított ugyan az ablakon, ám az ágy alá még nem értek be a sugarai.

Hallottam, hogy letérdel valaki az ágy mellé, nagyot szisszen, és gyorsan fel is tápászkodik. - Hű, a fenébe is! - Mi történt veled? - Alighanem egy... gombostűbe térdeltem. Ez meg mi a fene? Mintha egy varrodába tévedtünk volna. Ez a pasas széttépett valami ruhát. - A fenébe is, nagy buli lehetett itt! Kezdem irigyelni, akárki is volt vele. Neked nem tetszik a fickó? - Ne gondolj most ilyesmire. Most ne! Ő most nem Lawrence, hanem egy feladat, amelyet meg kell oldanunk. - Én mégis sajnálom - mélázott el a másik. - Ha lenne egy kis időm... - De nincs! Ezt jegyezd meg magadnak. Ha hibázunk, végünk. Nem azért fizetnek bennünket, hogy szexpartnert keressünk a Himalájában. A padló megreccsent, majd az egyik látogató tett néhány lépést az ajtó felé. - Hagyjuk a fenébe az egészet, itt biztosan nincs. - Azért csak szúrj be az ágy alá. Akkorára húztam össze magam, mint egy sündisznó. És olyan gömbölyűre. Doris sikoltott volna, de szerencsére már ismét ott volt a tenyerem a száján. Gyors, éles villanást láttam, majd elsuhant mellettem valami. - Nincs itt, de miért is lenne? Tűnjünk el, mielőtt még észrevenne valaki bennünket. - Zárjuk be az ajtót? - Felesleges. Ide már úgysem jön vissza élve. Legfeljebb, ha a többiek idehozzák.

- Jól van, vigye el a fene, nyírjuk ki, de én mégiscsak sajnálom a fickót... Annyira nekem való lenne. Ha csak a szemébe nézek, beleborzongok... - Akkor nézz majd bele, ha már üvegesedni kezd. - Te aztán értesz hozzá, hogy feldobd az ember hangulatát! Jól van, na, igazad van, előbb a munka, aztán a szórakozás. Csak az a baj, hogy ha elvégeztük a munkát, már nem lesz kivel szórakoznunk. Erre még nem gondoltál? Csattant az ajtó, és ismét megremegett az ajtófélfa. Valami nagyot koppant mellettem a padlón. Doris feje volt. Akkor ájult el, amikor már nem volt semmi értelme. 25 Néhány perc alatt azért sikerült lelket vernem bele, jóllehet a régi énjét még messze nem nyerte vissza. Egyelőre csak ült az ágyam szélén és maga elé bámult. - Rohadt dolog fiatalon meghalni - rázkódott hirtelen össze. Két könnycseppet láttam leszánkázni az arcán. - Bár... ez a fiatalság nem az igazi már. A fenébe is, otthon kellett volna maradnom. Huszonkilenc éves korában már ne vágyódjon nagyobb kalandokra az ember. - Nem fogsz meghalni - vigasztaltam. - Dehogynem. Most már én is rajta vagyok a halállistájukon. - Majd én megvédelek - mondtam biztatón. Doris azonban nem értékelte segítő szándékomat. - Már csak az hiányozna! - tiltakozott. - Az az egyetlen esélyem, ha mégsem kellenék nekik. Már megbocsáss, Leslie, de te valahogy nem hozol szerencsét nekem.

Jézusom, fáj minden tagom... hogy nézhetek ki egyáltalán? - Nem rosszul - kacsintottam rá. - Úgy látszik... ha hozzád jövök, mindig búcsút mondhatok egy-egy ruhámnak. Akkor hát, isten veled, szerelmem. - Hé! Hova mész? - pattantam fel. - A... szobámba. Lesz, ami lesz. Mondta is a nagymamám, hogy hozzak magammal egy bibliát... de én kiraktam a bőröndömből. Pedig most jól jönne. Az ajtó felé igyekezett. Úgy, hogy nem volt rajta semmi. Semmi az égvilágon. Már a kilincsen volt a keze, amikor figyelmeztetőn rákiáltottam. - Így akarsz elmenni? - Akárhogy, csak el innen! Elkaptam és magamhoz húztam. Mellkasomnak feszítette a kezét és elfordította a fejét. - Hagyj, kérlek szépen... Nyisd ki az ajtót és hagyj elmenni! Ekkor ismét csak kaparászni kezdett valaki az ajtón. Visszatértek az éjszakai látogatók! Pillanatokkal később már ismét az ágy alatt rejtőztünk, csakhogy immár állig felfegyverkezve. A 38-as a kezemben volt, Doris kése az ágy lába mellett, azonkívül az öklöm is a rendelkezésemre állt. Doris lélegzetvisszafojtva feküdt, tekintetét az ágy aljára szegezve. Az orrom előtt ott hevert a kis borotválkozótükröm. - Most... ki jön? - kérdezte színtelen hangon Doris. - Nem tudom - mondtam. - Ugye, megígéred, hogy nem fogsz sikoltani?

- Nem is tudnék. Bedagadt a... torkom. Mit csinálsz... ha bejön, és meg akar... bennünket... - Lelövöm. - Az jó. Addig én majd... behunyom a szemem. A forgatókönyv az előző támadást ismételte. A hívatlan éjszakai látogató berontott a cellába, végigfutott rajta, az ágyamra vetette magát, és nagyokat döfött a kezében szorongatott gyilokkal a takarómba. Az ágy remegett és recsegett-ropogott felettünk, ahogy dühösen le-lecsapott rá. Merénylőnk nem kiabált, nem átkozódott, nem fenyegetett, és csúnya szavakat sem használt. Csak szurkált megállás nélkül és közben sírt. Sírása lassan zokogásba ment át. - Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg! Azonnal megismertem a hangját. Dané volt. Dan Bannisteré, akihez eddig baráti szálak fűztek. Annak ellenére, hogy egyszer már kihallgattam, amint a megölésemről beszélt. Csak hát ki veszi komolyan egy tízéves kisfiú meggondolatlan szavait? Doris halálra vált arccal nézett rám. A holdfény ebben a pillanatban érte el az ágy alját. Olyan élesen csillant meg a tükrön, hogy el kellett takarnom a tenyeremmel. Immár felesleges is volt, nélküle is felismertem a merénylőmet. Néhány hosszú másodperc után becsapódott a cellám ajtaja. Azt hittem, a huzat csapta be, de a becsapódással egy időben valaki élesen felsikoltott. - Neeeee! Dan! Neeee! Mit csinálsz? A kisfiú leroskadt az ágyam szélérc. - Megöltem, Sue - motyogta. - Megöltem... Mr. Lawrence-t. - Jézusom, Dan, mit tettél? Mit tettél, istenem? - Meg kellett ölnöm, Sue! Meg kellett tennem!

- Dehogy kellett megtenned! - Meg kellett tennem! Ha ő megpróbálja elkapni őket... azok megölik... mindegyiküket. Valami koppant mellettem a padlón, és ott is maradt. Ha kinyújtottam volna a kezem, meg is tapogathattam volna. De nem tapogattam meg, mert anélkül is tudtam, micsoda. Egy kihegyezett, gyilkos cövek. - Dan - hallottam Sue Bannister meghökkent hangját. - Hol... van itt vér? - Nem tudom, Sue... nekem most hánynom kell. Láttam, hogy Doris megremeg mellettem és összeszorítja a száját. - Szedd össze magad, a fenébe is! Dan! Én nem látok sehol vért! És hol a holttest? - Nem tudom, Sue! Istenem, én... beleszúrtam! Beleszúrtam a cöveket! Néhány hosszú másodpercig nem történt semmi, aztán Sue Bannister megkönnyebbülve felsóhajtott. - Ó, Dan, te szegény kis hülye! Azt hitted, átverheted? - Ki akarta... átverni? Én meg akartam ölni. - Azt hitted, beveszi, hogy a barátja vagy? Ez egy dörzsölt fickó. Látod, mi van itt a párnán? Rongyok ezek, Dan. Lawrence hülyét csinált belőled. A takaróját szurkáltad össze. Dan ekkor zokogni kezdett. - Istenem, Sue... én annyira örülök... de akkor most mi lesz velük? Egyetlen pillanatra átfutott a fejemen a gondolat, hogy mi lenne, ha kimásznék az ágy alól, és felelősségre vonnám őket, hátha első rémületükben elmondanák az igazságot. Csakhogy ennek ezer veszélye lenne. A legnagyobb talán az, hogy nem tudnának uralkodni magukon. Márpedig,

ha azok észreveszik, hogy megváltozott a viselkedésük, nagy baja lehet belőle valamennyiünknek. Ezért úgy döntöttem, hogy maradok, ahol vagyok. Sue és Dan még sírdogáltak egy kicsit, szipogtak, nyöszörögtek, aztán leléptek. Ideje volt kimásznunk az ágy alól. 26 Amíg a Bannister gyerekek a meggyilkolásom körüli hercehurcával voltak elfoglalva, Doris magához tért az ágy alatt. Ez abból is látszott, hogy amint Sue és Dan elhagyták a cellámat, fel akart állni, ám mivel elfelejtette, hogy ágy alatt van, alaposan beverte a fejét. - Jézusom, Leslie - nyögte a feje búbját tapogatva. - Elárulnál nekem valamit? Miért van az, hogy téged mindenki meg akar ölni? Miért vagy te szálka mindenki szemében? Jóképű fickó vagy... vonzó is... eléggé... illetve nagyon az... a fene vigye el, nem akarok udvarolni neked, csupán a miértre keresem a választ. Egyszerűen nem vagyok képes felfogni... - Talán mert az igazságot keresem - mondtam. - Miféle igazságot? - Hogy ki és miért gyilkol. Doris megcsóválta a fejét. Óvatosan, nehogy ismét pórul járjon. - Hát... akkor csak keresd, szívem. Én valahogy... nem vagyok annyira kíváncsi rá. Különben nagyon sajnálom. - Mit sajnálsz? - Hogy így ért véget. - Micsoda? - hökkentem meg. - Hát... a mi kis románcunk. - Valóban véget ért?

A karomra tette a kezét és gyengéden megsimogatta. - Nézd, Leslie, ki kell mondanom, hogy... igen. Már vagy öt perce gondolkodom a dolgon. Tudod, hol fekszünk mi most, kedvesem? - Az ágyam alatt - mondtam. - Hát éppen ez az! Hogy az ágyad alatt, szívem, nem az ágyadban. - Ha akarod... - Ugyan, Leslie, te is jól tudod, hogy ez lehetetlen. Ha visszafekszünk az ágyba, nem múlik el tíz pere és ismét jön valaki. És tudod, miért, szívem? Nem válaszoltam, csupán komoran néztem magam elé. Hardaway doktornő zavartalanul folytatta. - Azért szívem, mert meg akar gyilkolni. Elsősorban persze téged, aztán mintegy mellékesen, engem is. Aki egy ágyban fekszik veled, annak nagy esélye van rá, hogy nem éri meg a tisztes öregkort. Hát ezt a nagy felfedezést tettem én itt, az ágyad alatt. És ebből a kilátástalan helyzetből csupán egyetlen kiút létezik, szívem: az, hogy kimászom az ágy alól, érzékeny búcsúpillantást vetek rád, talán még puszit is kapsz a homlokodra, aztán agyő. Bármennyire is... sajnálom, erőt veszek magamon és legyűröm a kísértést. Vaya con diós, szívem! Gyorsan utána másztam. Amikor felegyenesedtem, Doris már a szoba közepén állt, és furcsa mozdulatokat tett a kezével. - Valami baj van, darling? Doris kissé zavaros tekintettel nézett rám. - Baj? Miről beszélsz, szívem? Baj az egyáltalán nincs. Már persze ahhoz képest, ami eddig történt velünk. Csak egy kicsit vérzik a kezem...

- Vérzik? Mitől? - A késtől. Úgy látszik, beletenyereltem. Mert immár ez is hozzátartozik a békés életemhez. Legszebb szerelmes éjszakám nagy részét az ágy alatt töltöm, felettem gyilkosok döfködik a kedvesem... takaróját... én pedig egy késbe tenyerelek, ami azon nyomban el is vágja a kezem. - Sajnálom, Doris... - Csend, most én beszélek! Tudod, mi van a másik tenyeremen? Nem? Addig én sem tudtam, amíg meg nem szagoltam. Most már viszont tudom. Egérszar, szívem. Jó, rendben van, tudom, hogy egy kolostorban inkább imádkoznak, mint takarítanak, ám itt, Ngagpában, úgy ugatják a higiéniát, mint a kutya a holdat. - Doris, én... - Még nem fejeztem be! Tudod, mi van itt, a hajamon? - Ott is egér... izé...? - Nem, szívem, ott szerencsére nem. A hajamon pókháló van. És ahogy érzem, a pókkal együtt. Nem bánom, mert a pók állítólag szerencsét hoz, amire mellesleg nagy szükségem is lenne. - Doris, kedvesem... - Még mindig nem fejeztem be! Látod, mi van rajtam? - Őszintén szólva... nem. - Hát éppen ez az! Hogy nincs rajtam semmi. Ha nálad vagyok, ruhában jövök, és vagy meztelenül megyek el, vagy szerzetesi köpenyben. Ebből is elegem van! Szóval, Leslie, én most lelépek... Magamra terítem ezt a takarót, bár annyira össze van szurkálva, hogy többet mutat belőlem, mintha nem lenne rajtam semmi. Mitől válnál meg a legszívesebben? - Mármint... mire gondolsz...?

- Fegyverre gondolok, szívem. Bármire, amivel lőni, szúrni vagy vágni lehet. Szóba jöhet a revolvered, a késem és a cövek is. Nos, válaszd ki a nekem valót. - És... miért kellene bármelyik is neked? - kérdeztem, óvatosan megnyalva a szám szélét. - Azért, szívem, mert én most elindulok a szobám felé, ebben a lyukas takaróban, és ha találkozom valakivel, bárkivel, aki csak egyetlen szót is szól hozzám, egyetlen kíváncsi kérdést tesz fel, vagy akárcsak rám is pillant, én azonnal megölöm. Add ide a cöveket. Még az a legszimpatikusabb. Vagy vigyem az istenszobrot? Az sem rossz... - Inkább a cöveket - nyögtem. - Ám ha engem kérdezel... - Már kérdeztelek, szívem. Többé nem kérdezlek. Hát akkor... én most leléptem, darling. Még egyszer vaya con dios... Kénytelen voltam a kezébe nyomni a cöveket. Nem is mertem arra gondolni, hogy mi történik, ha valóban találkozik valakivel. Csupán abban bízhattam, hogy a folyosó rideg magányában megjön majd az esze. Már az ajtónál volt, keze a kilincsen, amikor ismét csak zaj támadt a folyosón. Halk, lopakodó lépteket hallottunk közeledni. Doris meghökkent, és az ajtó felé fordította a cövek hegyét. - Leslie... istenem... te is hallod? - Én is, Doris. - Szerinted mi ez? Nem értem rá válaszolni, mert a lopakodó léptek megtorpantak az ajtó előtt. A rémült csendben mintha izgatott sugdolózás szűrődött volna felénk.

Doris csak állt, mozdulatlanul, kezében a cövekkel, mint egy töprengő nimfa. Csak akkor moccant meg, amikor a kilincs megbillent, majd valaki kaparászni kezdett odakint az ajtón. - Jézusom... Leslie... ismét jött valaki, hogy megöljön! - Ettől tartok én is - súgtam vissza. - Jaj, istenem, hova... bújjak? - Talán az ágy alá - javasoltam. Nem válaszolt, villámgyorsan becsusszant korábbi rejtekhelyünkre. Amikor mellé értem, úgy remegett a hangja, hogy attól tartottam, mindjárt kitör belőle a sírás. - Leslie? - Igen, Doris? - Azt hiszem... kissé... megbuggyantam. - Miből... gondolod? - Hát abból... hogy amikor... bebújtam az ágy alá... úgy éreztem... istenem! - Mit éreztél? - szorítottam meg a karját. - Hogy mintha... hazaérkeztem volna. A kilincs az ajtón ismét megbillent, majd a lopakodó léptek egyre halkultak és a semmibe vesztek. Ezen az éjszakán aztán már nem jött senki, hogy megöljön. 27 A reggel szürke volt, mintha olvadt ólom szitált volna az égből. A mindig szorgalmasan repdeső kolostori galambok is mintha sztrájkba léptek volna. Az udvaron átsiető szerzetesek szorosan magukra húzták a palástjukat, s lehajtott fejjel, előre döntött felsőtesttel birkóztak a széllel.

Dordzse Cshang már ismét az oltáron állt; sárga, szomorú fénnyel lobogott előtte a vajmécsesek lángja. Mintha az isten pontosan tudta volna, mi következik. Tudhatta is, elvégre az istenek előre látják a jövőt. Igazán kíváncsi lettem volna, miért néz rám olyan baljóslatúan Dordzse Cshang. Talán nem bízik bennem? S bár nem sok jót olvastam le az arcáról, természetesen eszembe sem jutott visszavonulót fújni. Az első, aki ezen a reggelen bejött a cellámba, Namszengpa volt. Halkan, lesunyt fejjel dúdolgatott, és csak akkor rázkódott össze, amikor jó reggelt kívántam neki. - Hogy vagy, Namszengpa? - kérdeztem. Felkeltem az ágyból, és bátorítón megveregettem a vállát. - Megijesztettél, rinpócse - hápogta az oltár szélébe kapaszkodva. - Azt hittem, még alszol. - Én meg azt hittem, már Katmandu felé jársz mosolyogtam rá. Namszengpa igyekezett összeszedni magát. - Én? Honnan veszed ezt, rinpócse? Semmi körülmények között nem hagynálak magadra. Különben is, tegnap beszéltem egy trapával, aki reggel érkezett a hegyek lábától egy kolostorból... a nevét már elfelejtettem. Szörnyű, miket kellett kiállnia, rinpócse. Azt mesélte, hogy egy hágón rátámadtak a démonok. Hárman voltak, rinpócse; olyan volt a szemük, mint a parázs, jakháton lovagoltak és fel akarták falni. Rárontottak, lerángatták a jakjáról, és már tátották is a szájukat, hogy lenyeljék. Akkora volt a szájuk, mint egy vödör, rinpócse, a fogaik meg akkorák, mint a stukkerod. - De nem ették meg a szerzetest?

Namszengpa elvigyorodott. - Nem, rinpócse, mert ravasz disznó ez a Gyalpo. Tudod, mit tett? Amikor eltátották a démonok a szájukat, hirtelen előkapott a palástja alól néhány lapot a róka-szútrából, és a torkukba tömte. Jól megjárták szegény démonok... - Elpusztultak? - Nem hiszem, rinpócse, csupán hasmenést kaptak tőle. Méghozzá abban a szempillantásban, ahogy a torkukba kerültek a lapok. A szerzetes szerint végigfosták az utat, amerre menekültek. Olyan büdös lett az egész hágó, rinpócse, hogy szegény Gyalpo majd rosszul lett tőle. Ám, kérdezem én, rinpócse, mi lett volna, ha Gyalpo nem olyan előrelátó? Bizony, híre-hamva sem maradt volna. Hát ennyire veszélyesek a hágók telente, rinpócse. Különben is, nélküled tapodtat sem mennék semerre. Ezután lesétáltunk a konyhába. Mondhatnám, hogy állig felfegyverkezve. Palástom öblében ott lapult a revolverem, csizmám szárában a késem, kezemben pedig egy hegyes facöveket tartottam. A konyha szomorú képet mutatott. Nagyjából olyan látvány tárult a szemem elé, amilyen a templom egerének a szeme elé tárul naponta. Üres edényeket láttam halomban; annyi ennivaló sem volt bennük, amennyiből az imént említett kisegér, ha diétásán is, de megreggelizhetett volna. Namszengpa szomorúan csóválta meg a fejét. - Hát itt aztán hiába keresgélünk, rinpócse. Nézzem végig az üstöket? Intettem, hogy tegye, amit jónak lát, és már lélekben felkészültem a legrosszabbra. Vártam, hogy felkiáltson, és a tudomásomra hozza, hogy halottat talált a kondérba száradt kása tetején.

Namszengpa azonban nem talált hullát. Visszajött hozzám, aztán megfogta a karom. - Gyere reggelizni, rinpócse... - Hova? - Vagy tudod, mit? Reggelizzünk itt! Várj csak egy pillanatra! - Kirántott az egyik sarokból egy durván ácsolt asztalkát, és igyekezett széket is keríteni hozzá. Azt azonban nem talált. Talált viszont egy ugyancsak deszkából összeeszkábált emelvényt. Ezt helyezik a szerzetesek a nagyobb kondérok mellé, ha meg akarják kavarni a kását. Felállnak rá, és kényelmesen megkavargatják. - Ülj ide, rinpócse... Leültem és vártam. Namszengpa szívott egyet az orrán, aztán rám nézett. - Tudod, mi az a csintamani, rinpócse? - A minden kívánságot teljesítő drágakő. - Mit szólnál hozzá, hogyha azt mondanám, hogy nekem is van ilyen drágakövem? - Az csak a mesékben van, Namszengpa. Namszengpa megcsóválta a fejét. - Az a bajotok nektek, tengerentúlról jött embereknek, hogy számotokra csak a valóságos világ létezik, a mesék nektek csak kitalációk. Azt akarom ezzel mondani, hogy számotokra éles határ húzódik a valóságos világ és a mesék világa között. Pedig a kettő néha egymásba ér. Meglepetten kaptam fel a fejem. Nem is sejtettem, hogy Namszengpában egy filozófus veszett el. - Mit akarsz ezzel mondani, Namszengpa? - Csak azt, rinpócse, hogy amint említettem, nekem is van ilyen kövem. - Hol van?

Namszengpa a palástja alá nyúlt, és kihúzott az öbléből egy fél téglányi mani követ. A derengő, kék fényben csak úgy ragyogtak rajta a fekete, tibeti betűk. - Ez az, rinpócse! - Ez egy mani kő - sóhajtottam. - Ez nem csintamani. Namszengpa megcsóválta a fejét. - Pedig az, rinpócse. Leteszem ide az asztalra, te pedig kívánj valamit! Úgy értem, hogy reggelire. Mit szeretnél? - Kenyeret, vajat, lekvárt, sajtot és kávét - soroltam, miközben szomorúan nyugtáztam, hogy az említett finomságok felsorolásakor Pavlov kutyáihoz hasonlóan megindult a nyáltermelésem. - Jól van, rinpócse - bólintott nagy komolyan Namszengpa. - Akkor mondd, hogy mind teremjen itt előtted! Ismertem már Namszengpát, tudtam, hogy nem beszél a levegőbe, ezért gyorsan engedelmeskedtem. Namszengpa ismét bólintott, majd a palástja öblébe nyúlt, kihúzott belőle egy lekvárosüveget, egy dobozka vajat, egy kocka tartósított kenyeret, nescafét. Aztán elégedetten vigyorgott. - Mit szólsz hozzá, rinpócse? Csak úgy ragyogtam a boldogságtól. Elhatároztam, hogy amíg meg nem ettem a rám eső részt, nem kérdezem meg, honnan szerezte. Akkor már úgyis késő lenne visszavinni. Namszengpa még forró vizet is varázsolt a kávéhoz. Ekkor mertem csak megkockáztatni a kérdést. - Honnan van mindez... barátom? Namszengpa elvigyorodott. - Az úgy volt, hogy megtaláltam ezt a csintamanit... - A lényegre, Namszengpa!

- Hiszen azon vagyok, rinpócse. Szóval... ez a kő intézte el, hogy hozzájussak mindezekhez. - Csak rászóltál, hogy teremtse elő őket, és ő előteremtette? Namszengpa bólintott. - Majdnem így volt, rinpócse. Mindenesetre, a kő sokat segített. Vele vertem le a lakatot. Már nem volt módom, hogy megszidjam érte. Csoszogás hallatszott a folyosóról, és beoldalgott a konyhába Gyamco rinpócse. 28 Gyamcón nem látszott, hogy meglepődött volna. Sem azon nem lepődött meg, hogy itt vagyok a konyhában, sem azon, hogy Namszengpa is velem van, sőt még azon sem, hogy egy üres lekvárosüveg állt velem szemben az asztalon. - Amint látom, reggelizel, rinpócse - mondta barátságosan. - Lakomázom - javítottam ki. - Ez egy reggeli lakoma. - Lakomázni csak öröm- vagy gyászünnepeken szoktak oktatott. - Nálad most éppen melyik van? - Feltétlenül örömünnep - feleltem. - Hm. És ha meg nem sértenélek, mi okod van az ünneplésre? A körülmények ismeretében inkább gyászünnepet illenék ülnöd. Előrehajoltam, és bizalmasan felé súgtam: - Találtam valamit, rinpócse. Gyamco megvakargatta kopasz feje búbját. - Mit találhattál, ami ekkora örömre adhatna okot? - Egy... gyufaskatulyát, rinpócse.

Gyamco meghökkenve nézett rám. - Egy gyufaskatulyát? Tisztában vagy vele, hogy mit beszélsz, rinpócse? - Valószínűleg még nem egészen - mondtam. - Talán a jelentőségével nem vagyok még tisztában. De megtaláltam. Ja, és hogy kijavítsam magam; nem is csak gyufaskatulyát találtam, hanem egy másik kis dobozkát is a belsejében. - Rejtélyekben beszélsz, rinpócse. - Mondd, Gyamco rinpócse, ugye te is láttál egy karosszéket a levegőben repülni? Gyamco összehúzta a szemét. - Na és ha láttam? - Sosem gondolkoztál el még azon, hogy tulajdonképpen mit is látsz? Gyamco lépett vagy kettőt hátrafelé. Arcáról elröppent a nyugalom, és vörös harag telepedett a helyére. - Azt hiszed, nem tudom, miről beszélsz? - kiáltotta, és még az öklét is felém rázta. - Amiről beszélsz, az varázslat. Akárki is csinálta, démonokkal cimborált. Sok évszázaddal ezelőtt gonosz emberek jöttek és bekéredzkedtek Ngagpa kolostorába. A hampo, a főláma pedig volt olyan hülye, hogy beengedte őket. Azok meg szép lassan átvették a hatalmat, és nem Buddhát követték azután Buddha szerzetesei, hanem a szent tüzet imádták. A Szent Tüzet!! Phöü! Tudod, honnan van az a tűz? Egyenesen a pokolból! A pokol tüze! Ördögök hozták fel a földre, hogy aki csak találkozik vele, eleméssze. És ez a pokoli tűz még mindig itt ragyog körülöttünk. Hol kék, mint a tavak vize, hol vörös, mint a felkelő nap. De akármilyen is a fénye: démontüz ez bizony! És azt az embert a karosszékben magával ragadta a varázslat. A

démonok a hatalmukba kerítették, és ő maga is démonná vált. Megvártam, amíg befejezi, aztán elmosolyodtam. - Akárhogy is van, rinpócse, találtam egy kis dobozkát a gyufaskatulyában. Éppen hogy csak belefért. Nos, ez a dobozka immár hetven éve van itt a kolostorban. Mások is kereshették, de nem találták meg. Én azonban megtaláltam. - Hol találtad meg? - rivallt rám. - A könyvtárban. - Hazudsz! A könyvtárban nincs semmi... hasonló. - Én mégis megtaláltam. - Miben találtad meg? - Egy könyv fatáblájában. - Micsoda?! - Ahogy mondom, rinpócse. Amikor rádöbbentem, hogy valakik elrejtettek itt valamit, feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon hova rejthették el. Megpróbáltam az elrejtők fejével gondolkodni. Arra gondoltam, hogy talán a falba dugták. Aztán elvetettem ezt az ötletet. Azok az emberek arra számítottak, hogy ha valaki elkezdi keresni, amit elrejtettek, első dolga lesz végigkopogtatni a falakat, a padlót, esetleg a mennyezetet is. Ezért valami másba kellett rejteniük. Úgy döntöttek, hogy egy könyvborítófatáblában rejtik el. - Mi a fenéről beszélsz, rinpócse? - förmedt rám ismételten Gyamco. - Egészen összezavarsz a sületlenségeiddel. - Bocsáss meg, rinpócse - mentegetőztem összetéve a mellkasom előtt a két kezem. - Estefelé lesétálok a kacattárba. És ajánlatokat várok.

Gyamco akkorára tátotta a száját, mint azok a démonok, amelyekről Namszengpa mesélt. - Ajánlatokat? Mi... re? - Amiről beszéltem. Mert a dobozka eladó. Gyamco majdnem elsírta magát értetlenségében. - Nézd, rinpócse, egyre inkább az a véleményem, hogy kettőnk közül valamelyik elmezavarodott, és aligha én vagyok az. Összevissza hablatyolsz mindenféle dobozokról, amiket egy könyvborító falapba rejtettek... és hogy ezt a dobozt el akarod adni. Tudod te egyáltalán, hogy mit beszélsz? - Tudom - bólintottam. - És nem kevesen lesznek estefelé a raktárban, akik szintúgy tudni fogják. 29 Amikor Gyamco elsietett, Namszengpa összeszedte a maradékot, papírba csavarta és visszadugta palástja öblébe. - Rinpócse... - kezdte aztán zavartan. - Igen, Namszengpa? Namszengpa megvakarta a feje búbját. - Nézd, rinpócse, tudod, hogy a barátod vagyok és egyben az őriződ is... és egyáltalán nincs szándékomban kételkedni bizonyos dolgokban... ám mégiscsak meg kell kérdeznem tőled, és kérlek, válaszolj rá őszintén, legjobb tudásod szerint. Megígéred, rinpócse? - Miről van szó, Namszengpa? - Megígéred, rinpócse? - Jól van, megígérem! Mit akarsz kérdezni? - Biztos vagy benne, hogy te épelméjű vagy? Nehéz kérdés volt, de azért rábólintottam. - Biztos, Namszengpa.

Namszengpa felsóhajtott. Nem éreztem rajta, hogy megnyugodott volna. - Csak azért kérdeztem, mert amit Gyamcónak mondtál... nem volt valami érthető, rinpócse. - Akinek szól, az megérti. - Na de hogy jön ide Gyamco rinpócse? Valóban ez volt a kérdés. Miután hosszasan tárgyaltam segítőkész kísérőmmel, tíz óra tájban bekopogtattam Mr. Bannister konténerébe. Meglepetten tapasztaltam, hogy mintha semmi sem változott volna azóta, hogy utoljára ott jártam. Ott szorongott benne az alapítvány egész eseti bizottsága, csupán a három gyerek és Mr. Warton hiányzott. Amikor benyitottam az ajtón, zavartan elhallgattak. Az volt az érzésem, hogy éppen rólam beszélgettek. - Tulajdonképpen búcsúzni jöttem - mondtam visszautasítva a felkínált sámlit. - Azt hiszem, még a mai napon elhagyom Ngagpát. Akárhogy is nézegettem az arcukat, egyikükén sem láttam különösebb felindulást. Mintha egyáltalán nem izgatta volna őket, hogy maradok-e vagy sem. - Valóban? - kérdezte Mr. Yerwood megtörölgetve a szemüvegét. - És... miért jutott erre az elhatározásra? - Féltem az életemet - mondtam. - Vagy úgy. Hát... mit is mondjak erre? Mi sem gondoltuk volna, hogy ez vár ránk itt, Ngagpában. Mr. Cumberbats halála valamennyiünket mélyen megrázott. És most Mr. Warton is... - Mr. Warton? - hökkentem meg. - Mit akar ezzel mondani? Yerwood megvonta a vállát. - Eltűnt. Tegnap este óta nem láttuk. Senki nem tudja, hol lehet... ezért kénytelenek vagyunk a legrosszabbra

gondolni. Azt hiszem, hamarosan mi is követjük önt, Mr. Lawrcnce. Reméljük, nem volt sikertelen az itttartózkodása, és megtalálta, amit keresett. Bizonyára nem egy izgalmas könyvet sikerült elolvasnia. Lehajtottam a fejem, majd ismét felemeltem. - Őszintén szólva, volt, ami még ennél is jobban foglalkoztatott. Tudják, micsoda? Egy repülő karosszék, benne egy férfival, a férfi kezében egy dobozkával. Nos, nekem sikerült megtalálnom ezt a dobozkát. Yerwood szeme végigsiklott a többieken. - Egy... dobozkát mondott? Hm. Miféle dobozka lehet az? - Úgy gondolom, hogy köze lehet a repülő karosszékhez és a benne ülő férfihez... Mi is a neve...? Te-la vagy hasonló. Sajnos, ezt nem sikerült pontosan megállapítanom. Talán önök tudják, kiről lehet szó? - Miért kellene tudnunk? - hökkent meg Yerwood, ismét a többiekre pislogva. - Ez csak megérzés - vontam meg a vállam. - De az ördögbe is, majd elfelejtettem a dobozkát! Egy könyvet borító fatáblában találtam meg. Ezért is érdemes régi könyvek között kotorászni. Nos, azért jöttem, hogy bejelentsem... árverésre szeretném bocsátani ezt a dobozkát. Kora este lent leszek a raktárteremben; ha érdekel valakit, ott megtalál. - Miből gondolja, hogy érdekel bennünket? - kérdezte Yerwood. - Ezt természetesen nem tudhatom. Apropó, hol vannak a gyerekei és a kedves neje, Mr. Bannister? Tőlük is el kellene köszönnöm. Mert, ahogy megtörtént a... hm... árverés, lelépek. - A feleségem oktatja őket valahol - felelte Bannister.

- Azt hiszem, ma matekórát tart nekik. - Értem. Hát, ha nem találkoznék már velük, adják át nekik az üdvözletemet! És önöknek is minden jót kívánok, ha mégsem lennének este a raktárteremben. - Szintúgy, Mr. Lawrencc! Meghajoltam és távoztam. Odakint az udvaron jeges eső szitált. Amint a démonfal helyéhez közeledtem, vibrálni kezdett előttem a levegő, és Tamgrin, a lófejű isten bukkant fel a szemem előtt. Felemeltem a karom, hogy üdvözöljem. Tamgrin mintha rám kacsintott volna. - Csak bátran, Blobzang rinpócse! - sugározta felém a tekintete. - De azért légy óvatos! Nagyon óvatos! Bólintottam. Naná hogy az leszek! 30 Azt gondoltam, hogy kora estig már nem látom a Bannister család többi tagját, ám tévedtem. Ahogy megkerültem az épületet, hogy az imaterem oldalán menjek be, elém tárult a távoli hegyek pompája. A fehér fejű óriások lehajoltak, és csodálkozva bámultak ránk. Vagy talán a kolostort nézték? Ami bennünket illet, nem volt rajtunk sok látnivaló. Én piros palástot viseltem ugyan sárga süveggel, a hegyek azonban megszokhatták már a szerzetesek közelségét. Talán még a csizmáim sem kápráztatták el őket, pedig ha valami néznivaló akadt rajtam, akkor ez a csizmám volt. Még Khangpában kaptam, és büszke is voltam rá. Csak úgy ragyogott a szárán a hímzés, ahogy a Nap előbukkant a felhők közül. A Bannister család még nálam is lehangolóbb képet mutathatott. Szürke, hamuszínű nemezkabátok,

nemezcsizmák, füles sapkák takarták őket: amint az így, a tél beköszönte előtt megszokott. A hegyek nem is mutattak különösebb érdeklődést irántuk, s ahogy a Nap előbukkant az égen végighúzódó szürke foltok mögül, inkább őt vették szemügyre. Amint hallótávolságba értem hozzájuk, egyikük meglengette a kezét és felém kiáltott. - Halló, Mr. Lawrence! Hogy van? Kénytelen voltam megvárni őket. Sokáig nem kellett várakoznom, néhány perccel később már ott toporogtak a közelemben. Óvatosan lépkedtek, vigyázva, nehogy elcsússzanak a nedves talajon. Ahogy közeledtek, az arcukat figyeltem. Grace maga volt a néma szenvedés mobilszobra. Lassan, csoszogva jött, már a járásán láttam, hogy ki van borulva. Lerítt róla, hogy csak azért gyalogol, mert muszáj: legszívesebben lefeküdne a földre, és talán fel sem kelne róla többé. Ezzel szemben Tereza vidám volt: csípőre tette a kezét és alaposan végigmustrált. - Nicsak, kit látnak szemeim a nagy pusztaságban? Hova igyekszik, Leslie? - Be az épületbe - mondtam. - Jól is teszi. Nekünk is elegünk volt a sétából. Én még életemben nem tapasztaltam ilyen időt! - Miért, milyennek találja? Tereza az égre pislogott. - Azon gondolkodom, hogy mi lenne rá a legjobb jelző mondta. - Talán az, hogy alattomos. - Az időjárás? - csodálkoztam. - Mit gondol, mire mondtam? Talán magára? Magára azért remélem, nem illik.

Tekintetem Sue-ra és Danre vándorolt. A két gyerek lehajtott fejjel állt velem szemben. Úgy tűnt, hogy a világ minden kincséért sem néznének rám. Palástom öblébe nyúltam, és előhúztam belőle a kihegyezett cöveket. - Hé, Dan - nyújtottam felé. - Ez nem a tiéd? Dan felemelte a fejét. Könnyek csillogtak a szemében. - Nem... tudom - nyögte. - Talán én... faragtam. - Gondoltam, elveszítetted. - Tegye el emlékbe - suttogta. - És vigye el... vigye el... ahova csak akarja. - Este a raktárban leszek - mondtam nekik, kezemben forgatva a cöveket. - Aztán lehet, hogy végleg elmegyek innen. - Ngagpából? - hökkent meg Tereza. - Úgy érzem, eleget voltam már itt. Tereza belém karolt és magával húzott. Cirka tíz lépés után eleresztett és a szemembe nézett. - Tényleg elmegy? - Ez a szándékom - bólintottam. - Mit jelentsen ez az esti... micsoda? - Hogy lent leszek a raktárban? Tulajdonképpen semmit. Talán csak annyit, hogy aki kíváncsi rám, az ott megtalál. - Miért lenne kíváncsi magára bárki is? - Sose lehessen tudni - tértem ki a válasz elöl. - Az emberi kíváncsiság kiszámíthatatlan. Maga nem kíváncsi semmire? - Dehogynem - mondta. - Például arra, hogy mi a fenétől lett egyszerre ilyen sürgős magának, hogy elhúzzon innen? Azt mondják,

egyáltalán nem biztonságosak a hágók, és maga Katmandu sem. Miért akar mindenáron visszamenni? - Mert itt már nincs keresnivalóm. - Ezt hogy érti? - Megtaláltam, amit kerestem. - Csak nem valami izgalmas imakönyvet? - Inkább egy dobozkát. - Dobozkát? Az meg mi a fene? - Nem hallott még a legújabb társasjátékról? csodálkoztam. - Keresd meg a dobozkát és add el annak, aki a legtöbbet ígéri érte. Tereza összehúzta a szemét. - Maga rejtvényekben beszél. - Nem kedveli talán a rejtvényfejtést? Tereza ismét belém karolt. - Van egy ajánlatom. - Hallgatom - mosolyogtam rá. - Engem nem a dobozkája érdekel - mondta. - Azt sem tudom, mi az. Engem maga érdekel. - Hm. És mi az ajánlata? - Nos, ügyeljen ide! Elég régóta vagyok már itt... úgy mondjam, parlagon, ahhoz, hogy ne viszkessen az egyedülléttől a bőröm. Mi lenne, ha kora délután bemennék magához? Diszkrét vagyok, tudom tartani a számat. ígérem, nem fogja megbánni. Én még néhány hétig itt leszek, nem biztos, hogy ép ésszel kibírom addig. Vegye úgy, hogy beteg vagyok, és csak maga tud meggyógyítani. - Van itt rajtam kívül is elég orvos. - Nekem maga kell! Enyém a doktorválasztás joga. - A doboz nem érdekli?

- Mi a francot akar azzal a dobozzal? Engem maga érdekel... Nem folytathattuk tovább, mert Grace odacsúszkált hozzánk. - Mi a fene van itt... csak nem valami összeesküvés készül? Kérlek, Tereza, szállj már le Mr. Lawrence-ről! Ő szerzetes vagy micsoda... nem érdeklik az ajánlataid. Na, húzz el szépen innen! Tereza gyilkos tekintetet vetett az anyjára, de azért eloldalgott. Félúton visszafordult, és kiöltötte rám a nyelvét. Grace hátat fordított neki, és engem is arra kényszerített, hogy ugyanígy tegyek. - Mit hallok? - hajolt hozzám. - Csak nem akar eltűzni? - Az a szándékom - bólintottam. - Ha úgyis elmegy, nyugodtan rám hagyhatja a tartalékát. Valahol csak elspájzolt egy kis tarcsit, nem igaz? - Attól tartok... - Ne csináljon már be, nem ingyen kérem! Mit akar érte cserébe? A szolgálataimat egyszer már felajánlottam, de az nem kellett magának. Jó, elismerem, nem a legjobb formámat futom mostanság, de ennek sok máson kívül maga is az oka. Vannak például ékszereim. Egy üvegért... adok egy igazgyöngy nyakláncot, ami a tízezerszeresét éri. Nos, mit szól hozzá? Megvontam a vállam. - Én is inkább eladni szeretnék, mint venni. - Eladni? Mit? - Egy dobozkát. - Milyen dobozkát? És mi van benne? Talán egy kis por? - Nem hiszem. Sőt biztosan nem. Csupán annyit tudok, hogy itt találtam a kolostorban, és valaha annak az

embernek a kezében volt, aki a karosszékben repül. Bizonyára látta már? - Ó, kedvesem, én már annyi embert láttam repülni, hogy nem mindegyikre emlékszem vissza. Különben azt szeretem a legjobban, ha én magam repülök. Hát... ha el akarja adni azt a dobozkát... ha annyira izgalmas, biztosan talál rá vevőt. Nagyon sajnálom, hogy nem tudunk üzletet kötni, bár ha fiatalabb lennék... talán ellenszolgáltatás nélkül is behívnám magamhoz. Csak, amint látja, múlnak az évek, és... De mi a francot is beszélek én magának? Menjen csak, ha jónak látja. Na viszlát! Lehajtott fejjel egymás nyomában lépkedve vonultak be az ajtón. Mint egy szomorú gyászmenet. 31 Elvis Presser doktor a szobájában ücsörgött és valószínűleg a levegőbe bámult. Amikor meghallotta a kopogtatásomat, nagyot kiáltott. - Bújjon be, ember! Besétáltam a szobájába. Presser egy karosszékben ücsörgött, lábát egy sámlin nyugtatva. Amikor megpillantott, felém mosolygott. - Nicsak, kit látnak a szemeim? A rinpócse! Hogy van, Mr. Lawrence? - Magának nincs zárva az ajtaja? - szörnyülködtem. - Nem könnyelműség ez? Én az ön helyében óvatosabb lennék. - Azért én sem vagyok hülye - mosolygott. - Látja a lábamat? - Látom - bólintottam. - Mindkettőt? - Természetesen. - És látja ezt a valamit itt? A kettő között?

- Ez valami sajátos vicc? - Egyáltalán nem az - rázta meg a fejét. - Különben is, az a rossz, aki rosszra gondol. Én erre a kis vascsőre gondoltam itt, ni! Ez egy stukker csöve, barátom. Látja az ujjamat is? És ezt a kis kampót? Ez meg a stukker ravasza. Mit szól hozzá? - Nyert - mondtam. - Jó, hogy nem puffantott le. - Még nem késtem el vele. Ha kifelé megy, akkor is megtehetem. - Hátba lőni valakit? Csúnya dolog. - De hasznos. - Búcsúzni jöttem. Mr. Presser felhúzta a szemöldökét. - Elhagy bennünket? Nocsak. Azt hallottam, hogy veszélyes odakint. Ilyen időben még az ellenségét sem veri ki az ember a házából. - Nekem mégis mennem kell. Teljesítettem, amire vállalkoztam, el kell mennem, hogy arassak. - Hogy mit csináljon? - hökkent meg. - Ki mint vet, úgy arat. Én úgy látszik, jól vetettem. Mr. Presser gyanakodva pislogott rám. - Ez valami kódolt szöveg? - Annak is veheti. Mindenesetre, elmegyek, mivel megtaláltam. Mr. Presser előrehajolt. Még az ujját is levette a stukker ravaszáról. - Mit talált meg? - Egy kis dobozkát. - Dobozkát? Az meg mi? - Ez is kódolva van. - Nem akarja dekódolni, hogy megértsem? - Akinek füle van a hallásra, az hallja. Presser elvigyorodott és megrázta a fejét.

- Most szórakozik velem, mi? Azt hiszi, mivel bolondokkal foglalkozom, szórakoztat az összefüggéstelen duma. Szóval, mit óhajt tőlem, Mr. Lawrence? - Búcsúzni jöttem - ismételtem. - Megtaláltam a dobozkát, és talán eladom valakinek. - Hát akkor... jó utat - legyintett a szabad kezével. - Csak aztán vigyázzon, nehogy a hágókon felfalják a kísértetek a dobozkájával együtt. - Mr. Böhmtől is el szeretnék köszönni. - Sajnos ez nem fog menni - intett nemet Mr. Presser. - A doktor, hm... gyengélkedik. Ilyenkor nem lehet beszélni vele. Tudja, az a mániája, hogy van a falakban valami... szupergomba... de erről talán már meséltem önnek. Azonkívül is ki van akadva persze. Tulajdonképpen, valamennyien ki vagyunk akadva. Kaplan és Scott halottak. Miért lennénk vidámak? Szóval, el akar hagyni bennünket? Méghozzá sietősen... Hm. Ez valahogy nem tetszik nekem. - Mi a baja velem? - Honnan tudjam, hogy nem maga a gyilkos? - Nem vagyok az - mondtam. - Egyébként Hardaway doktornővel is szeretnék beszélni. Presser ismét csak nemet intett. - Vele sem lehet? Ő is gyengélkedik talán? - kérdeztem. Mr. Presser előrehajolt. - Nem. ő nem gyengélkedik - mondta. - Őt bezártam a szobájába. - Bezárta? - hökkentem meg. - Mr. Alvarado vigyáz rá. Parancsba adtam neki, hogy ha valaki megpróbálná kiszabadítani, azonnal lője le. A támadót is és Dorist is.

- Mi a fene baja van Dorisszal? Presser komoran nézett rám. - Az, hogy alighanem meggyilkolta a kollégáit: Mr. Káplánt és Mr. Scottot. Annyira meghökkentem, hogy kénytelen volt ismét figyelmeztetni a stukkerjára. - Csak nyugalom, Mr. Lawrence - intett. - A stukkerom ravaszán van az ujjam. - Honnan a fenéből veszi, hogy Doris gyilkolta meg őket? - Kinyomoztam. - Hogy nyomozta ki? - Az legyen az én dolgom. - Mit akar vele csinálni? Mr. Presser megvonta a vállát. - Még nem tudom. Lehet, hogy megölöm. - Ezt nem teheti! - Ne akarja, hogy bebizonyítsam. De nem biztos, hogy megteszem. Lehet, hogy kicserélem. - Miért? Kiért? - Az az érzésem, hogy a mi kis beszélgetésünk még nem fejeződött be, Mr. Lawrence. Akar velem tovább beszélgetni? De nem itt, ahol a falnak is füle van. - Attól tartok, nem kerülhetem el. - Mikor és hol? - Mondjuk, estefelé. Lent leszek a raktárban. - Kitűnő - bólintott Presser. - Bizonyára szót tudunk érteni egymással. - Bizonyára - bólintottam. Úgy is gondoltam. Szót kell, hogy értsünk egymással. 32 Következő utam a hegyek energiáit gyűjtögető szakállasok szállásához vezetett. A nagyteremben

egymás mellett álló sátrak olyan elhanyagoltnak tűntek, mintha már évek óta nem lakott volna bennük senki. Az első sátorhoz mentem, és megkapirgáltam az oldalát. - Van itt valaki? Halk visszhang támadt mögöttem, mást nem hallottam. - Pedig jó lenne, ha lenne - mondtam, és megfordultam. Nem állt mögöttem senki. A második sátorhoz léptem és megkapirgáltam azt is. - Van itt valaki? Abban sem volt. A harmadik sátor tárva-nyitva állt, akárki is lakott benne korábban - Cindy Rhymes lehetett -, még azzal sem törődött, hogy távozásakor behúzza maga mögött a cipzárat. - Van itt valaki? Csak két tábori széket láttam odabent, egy felfújható matracágyat és egy szőnyeget a sátor közepén. A szőnyeg vastag volt és bolyhos; át is futott a fejemen, hogy vajon hogyan cipelhették ide. Kinézetét tekintve nem tűnt a kolostor tulajdonának. - Van itt valaki? A szőnyeg megmozdult, hullámzani kezdett, majd kiszólt alóla egy hang. - Keres valakit, Mr. Lawrence? Elképedve bámultam a mozgó szőnyegre. Mintha az Ezeregyéjszaka egyik meséje elevenedett volna meg előttem. A szőnyeg felröppent a levegőbe - nem is lehetett kétségem felőle, hogy repülő szőnyeg -, aztán a képemen landolt. Mire észhez kaptam, már be is takart, és le is rántott a földre. Bár úgy éreztem, felesleges erőlködnöm, mégis megpróbáltam kiszabadulni alóla. Ez aztán némi

fickándozás után sikerült is. Pláne, hogy kívülről is segítettek. Szemben velem az eltűnt Miss Rhymes állt csípőre tett kézzel, komor tekintettel. Mellette két szakállas szobrozott hasonlóan komoran. A harmadik kést tartott a kezében; hegyét a nyakamhoz érintette. Miss Rhymes rám mosolygott. - Hogy érzi magát, Mr. Lawrence? - A körülményekhez képest rosszul - mondtam a kés hegyére pislogva. - Remélem, nem annyira, hogy ne tudna válaszolni a kérdésemre. - Hát annyira talán nem - mondtam. - Mi a kérdése? Miss Rhymes ajka megvonaglott. - Az, hogy miért ölte meg Miss Vargast? Gondolkodtam egy kicsit, aztán belekezdtem a hosszadalmas magyarázatba. 33 Kora délután megpróbáltam előkeríteni Namszengpát. Jó darabig arra számítottam, hogy előbb-utóbb csak belátogat hozzám, de úgy négy óra körül beláttam, hogy hiába várok rá. Ezért aztán végig kellett járnom az egész kolostort, míg végre a nagy imateremben, a lhakangban sikerült rábukkannom. Namszengpa barátom és kísérőm egy vajmécses lobogó fénye előtt ücsörgött és sebesen körmölt valamit egy jókora papírra. Amikor beléptem az ajtón, hunyorogva felnézett rám. Láttam rajta, hogy nem ismer meg a halvány fényben. Gyors mozdulattal felkapott egy szenteltvizet tartalmazó kancsót Sákjamuni buddha

szobra elől, és felém hajította. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy elkapjam. - Mi a fenét jelentsen ez, Namszengpa? - kiáltottam rá. Namszengpa kezébe... megállt a következő kancsó. - Te vagy az, rinpócse? - Nem látod? - Én már nem látok semmit, rinpócse. A félelem köde szállt a szememre. - De a hangomat csak megismered? - Azt megismerem, rinpócse, ám egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy valóban a te hangodat hallom-e. Hátha csak utánozza valaki. - Márpedig én vagyok, barátom. Megkérdezhetem, hogy mit írsz? - A végrendeletemet, rinpócse. - Hátha nem lesz szükséged rá? - Lelépünk, rinpócse? - kérdezte reménykedve. - Ellenkezőleg. Harcolni fogunk! Namszengpa szomorúan bólintott. - Akkor engedd meg, hogy folytassam az írást! Mellé kuporodtam egy kis sámlira és megveregettem a vállát. - Harcolni fogunk, Namszengpa - ismételtem. - Téged nem lelkesít ez a lehetőség? Namszengpa a szemembe nézett. - Őszinte legyek, rinpócse? Egyáltalán nem. Egyszer harcoltam életemben. Akkor is Sakti miatt. - Ki az a Sakti? - Egy... izé... lány... illetve asszony, rinpócse. A férje... félreértett valamit, ezért nekem támadt egy késsel. Vannak férjek, akik nem értik a tréfát. Pedig nem történt semmi különös, Sakti azért ült az ölemben, mert... nem

volt több szék a szobában, és a földre mégsem ülhetett a vadonatúj szárijában, nem igaz? Olyannyira féltette a száriját, hogy le is vetette, és... hát valóban az ölemben ült, az a baromagyú Kumar meg azt hitte, történik köztünk valami. - Nos, és nem történt? - Nézd, rinpócse, ez annyira bonyolult helyzet volt, hogy senki sem értette, pontosan mi történik. Szóval... a baromagyú Kumar nekem ugrott a késsel, és ha nem vágom hozzá Sakti fehérneműjét... akkor talán le is szúrt volna vele. Akkor elhatároztam, hogy soha többé. .. Nem veszek kést a kezembe. - Jól van - nyugtattam meg. - Nem is kell, hogy kést végy a kezedbe. Ha már megfogadtad, tartsd be a fogadalmadat! - Így már más, rinpócse - könnyebbült meg. - Ez esetben viszont hogy harcoljak? Fegyver nélkül? Jobb, ha nem nagyon számítasz rám. Ha nincs fegyverem... - Lesz - ígértem. - De hát nem vehetek kést a kezembe! - Nem is kell. - Akkor...? Elővettem a 38-ast és a markába nyomtam. - Ez lesz a fegyvered, Namszengpa! Namszengpa megingott, majd visszaroskadt a székre. - Várj egy kicsit, rinpócse! - Mire? - Hogy befejezzem a végrendeletemet. A KACATOK TERMÉBEN

(Ahol természeti csapások sújtanak bennünket. Úgymint: golyózápor, kiáradó vérpatakok, elködösült tekintetek stb. Néhányan azért, ha nehezen is, de túléljük). 1 Odakint már sötét volt és a csillagfényes, hideg éjszakában szelíden szállingózott a hó. Egyetlen zsebkendőnyi felhő sem látszott az égen, a hó mégis esett. Ez is ama furcsaságok közé tartozik, amelyekkel a Himalája gyakran elkápráztatja az idegeneket. Egy szerzetestől hallottam egyszer, hogy ennek a felhő nélküli hóesésnek is megvan az oka. Azt beszélik, hogy amikor Padmaszambhava, a bölcs indiai hittérítő megérkezett a Himalája vidékére, hogy elterjessze Buddha vallását, az eddig hitetlenségben tévelygő tibetiek és nepáliak között számos kegyetlen démonnal találta szemben magát, akik az életére törtek. Volt közöttük egy, a nevét már elfelejtettem, amelyik különösen fente rá a fogát. Sikerült rábukkannia a barlangra, amelyben a bölcs rejtőzködött és éjszaka rátámadt. Azt hitte, könnyű dolga lesz: kitátotta a száját, hogy lenyelje Padmaszambhavát. S ekkor mi történt? A bölcs olyan kegyetlen átkot mondott rá, hogy elkezdtek kipotyogni a szörny fogai. Reggeltől estig potyogtak, s mire feljött a hold, már alig maradt neki. A kipotyogott fogak nyomban hópelyhekké változtak, és annak ellenére hullottak az égből, hogy nem volt felhő odafent egyetlenegy sem. Azóta, ha felhőtlen égből hullik a hó, a hegylakók megveregetik egymás vállát, és azt mondogatják, hogy hullik már a démon foga, hadd

hulljon! Aki ilyen hóban mossa meg a kezét, azt negyvenkilenc napig nem kerüli el a szerencse. Arra gondoltam, hogy nekem egyetlen nap is elég lenne a negyvenkilenc helyett, s amint átsétáltam az udvaron, lehajoltam, és megmostam a kezem a friss hóban. A folyosókon már izzott a vörös villanásokkal kevert kék fény. Az előző napokhoz képest mintha megsokszorozódott volna a villanások száma. A természetfeletti jelenségek valószínűleg megsejtették, mi készül ma este, mert sorban felvonultak előttem. Régi ismerősökként üdvözöltem őket. Az első Tamgrin volt. Éppen akkor tünt elő a semmiből, amikor a friss havat szétdörzsöltem a kézfejemen. Tamgrin várakozón nézett rám, én vissza rá. Tudtam, hogy mire vágyik. Meghajtottam hát a fejem, és felé tártam a karom. - Légy ma este velem, Tamgrin! - fohászkodtam hozzá. - Bár a faladat szétrombolta az idő, én mégis szívemben őrzöm azt a régi falat. Ha segítesz nekem, felépítem. Éppen olyan lesz, mint régen, s te még hosszú évekig ijesztgetheted rajta a démonokat. Talán még többet is ígértem volna, ám Tamgrinnak ez is elég volt. Biccentett, rám kacsintott, és a semmibe tünt. Én azonban biztos voltam benne, hogy ott van mögöttem, láthatatlanul. Készen rá, hogy ha kell, a segítségemre siessen. Kellemes érzés volt, hogy a halandó Namszengpa mellett egy halhatatlan istenre is számíthatok. A következő jelenés a tigrisen lovagoló Kitty Loewenstein volt. Kacéran rám emelte a poharát, és ismét hallottam a rekedtes üdvözlő szavakat. - Boldog születésnapot, Te-la!

Ezúttal mintha a tigrise sem lett volna olyan morcos, mint korábban. Üvegszeme barátságosan csillogott, szája mosolyra húzódott. Hiába mondják, hogy az állatok képtelenek mosolyogni, én mégis biztos voltam benne, hogy mosolyog. - Ne félj tőlem, Leslie! - üzente a mosolya. - Tedd, amit tenned kell! Kapja meg a gazember a büntetését! Mire a kacatterem ajtajához értem, már a repülő karosszéken is túl voltam. Az ablakokban vörös fények lángoltak, miközben odakint fáradhatatlanul hullott a hó. Amint beléptem a terembe, megerősödött a kék ragyogás. Amerre csak a szemem ellátott, kacathalmok húzódtak. Sűrű csend honolt közöttük, s ha nem tudom, hogy mi vár rám, akár azt is hihettem volna, hogy nincs idebent rajtam kívül senki. Leültem egy háromlábú asztalka mellé egy billegő székre, és azt latolgattam magamban, hogy vajon Tamgrin és a tigris valóban segítenek-e? Vagy éppen Kitty Loewcnstein. Bíztam benne, hogy értik, mire készülök. Hiszen, amit tenni szándékozom, elsősorban miattuk teszem. Az emlékükért. Kihúztam a palástom öbléből egy fémdobozkát és magam elé tettem az asztalra. Csak akkor vettem le róla a tekintetemet, amikor kinyílt a hátam mögött az ajtó, és szapora léptek jelezték, hogy többen is bejöttek rajta. Megkerülték az asztalt, és eléálltak. - Itt vagyunk, Mr. Lawrence - mondta egy éles női hang. Felnéztem, és udvariasan elmosolyodtam. - Isten hozta, Miss Rhymes! Önöket is, uraim! A három mogorva szakállas egyszerre bólintott. Mogorva volt még a bólintásuk is. - Itt vagyunk, Mr. Lawrence!

- Talán üljenek le... Abban a kupacban találnak székeket, bár nincsenek a legjobb állapotban. Miss Rhymes tagadóan megrázta a fejét. - Inkább állunk. Ugye, fiúk? A fiúk hallgattak. - Lehet, hogy kicsit hosszú lesz a mondanivalóm próbáltam meggyőzni őket, hogy talán mégis jobb lenne, ha helyet foglalnának. Nem mozdultak, csak néztek rám szótlanul. - Ahogy akarják - sóhajtottam. - Az a helyzet, hogy aukciót hirdettem egy bizonyos dologra. Egyelőre még csak önök vannak itt. Beleegyeznének, hogy várjunk néhány percet? Hallgatásukat beleegyezésnek vettem. Miss Rhymes előkelő közönnyel bámult a híg levegőbe, mintha semmi köze sem lenne az elkövetkezőkhöz. Bár komorsága sokat rontott rajta, be kellett látnom, hogy szépségét tekintve méltó versenytársa lehetne Terezának. A három szakállas a cipője orrát bámulta. Ha bányászlámpát láttam volna a kezükben, biztos lehettem volna benne, hogy Disney hét törpéjéből hárommal futottam össze. Két-három hosszú perc után aztán megtörtem a csendet. - Bocsásson meg, Miss Rhymes, amíg nem érkezik más is... tisztázhatnánk bizonyos dolgokat. - Éspedig? - kérdezte Miss Rhymes. - Tudnom kell, hogy ön valóban érdeklődik-e az iránt a valami iránt, amelyről volt szerencsém hírt adni önnek? Miss Rhymes arca megrándult. - Csak nem képzeli, hogy szórakozásból járkálok ezen a szemétdombon? - Ó, egyáltalán nem - szabadkoztam.

- Csupán a félreértések elkerülése végett bátorkodtam megkérdezni. Ez ugyebár azt is jelenti, hogy... önnek nem korlátozottak az anyagi lehetőségei? Miss Rhymes bólintott. - Gyakorlatilag valóban azt jelenti. - És... kit képvisel... egyáltalán? - Ehhez viszont semmi köze. - Miss Rhymes... bocsásson meg... önök azt állítják, hogy egy egyházat alapítottak, amelynek a tevékenysége... hm... a hegyekből kisugárzó energia felfogására irányul. Miss Rhymes megrázta a fejét. - Ezt én sosem állítottam. Az úgynevezett „egyházat" sem én alapítottam, illetve nem mi, hanem Penelope Vargas. - De önök csatlakoztak hozzá. - Eszünk ágában sem volt. - Ezt értsem úgy, hogy... önöknek nem az volt a szándékuk, mint Miss Vargasnak? Miss Rhymes gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. - Bár önnek ehhez valóban semmi köze, ám ha üzletet akarunk kötni, belátom, kénytelen vagyok bizonyos információkkal szolgálni önnek. Nos, uram, valóban az a helyzet, hogy sem én, sem az urak nem tudtunk azonosulni Miss Vargas elképzeléseivel. - Ez annyit jelent, hogy nem hittek neki? - Finoman szólva. Nem finoman, baromságnak tartottuk. - Akkor miért túráztak együtt? Miss Rhymes elmosolyodott. Immár mintha szívélyesebb lett volna a mosolya. Vagy csak gúnyosabb? - Nem tudja elképzelni, mi? Immár én is mosolyogtam. - Elmondhatom az ezzel kapcsolatos elméletemet? - Lélegzet-visszafojtva hallgatom.

- Nos - kezdtem önök eszerint szimpla túrázók. Csakhogy... egy közönséges természetimádó nem visz magával a hátizsákjában geológiai szakkönyveket, és nem viszi magával Margaret Mitchell Elfújta a széljét. Összeszaladt a szemöldöke a nemtetszéstől. - Márpedig mi valóban szeretünk kirándulni. Azért csatlakoztunk Miss Vargashoz, mert sikerült olyan helyek meglátogatására is engedélyt kapnia, amely rendszerint el van zárva a turisták elöl. És lehet, hogy néhány nap múlva ismét el lesz zárva. - Ez még mind nem magyarázat a szakkönyvekre. - Nos, jó - legyintett Miss Rhymes hátra rázva előrebukó, szőke haját. - Ketten közülünk amatőr geológusok. Arra gondoltunk, hogy hátha találunk olyan ásványokat, amelyek felkeltik az érdeklődésünket. Mind a négyen szenvedélyes ásványgyűjtők vagyunk. - És mi van az Elfújta a széllel? - Kedvenc könyvem. - Nekik is? - mutattam a szakállasokra. - Mi ezzel a probléma? - Annyira a kedvenc könyvük, hogy mindannyian hoztak magukkal egy-egy példányt a Himalájába. Amikor igencsak korlátozott az a súly, amit magukkal tudnak cipelni? - Mindent a kultúráért, Mr. Lawrence. - Továbbá van maguknál jó néhány golyóstoll. - Alaposan szétnézett a cuccaink között - bólogatott elismerőn Miss Rhymes. - Jegyzetlapot viszont egyet sem találtam. Mire jegyzeteltek volna a golyóstollakkal?

- Volt néhány csomag jegyzetlapunk is, csak hogy stílszerű legyek: elfújta őket a szél. - Belelapoztam az egyik Mitchell-könyvbe. Tudja, mit láttam benne? Bizonyos betűk alá golyóstollal egy-egy pontot tett valaki. - Merő véletlen lehet. - Mindegyik könyvben? Miss Rhymes a három szakállasra nézett. Egyikük sem moccant és Miss Rhymes sem, ám én mégis biztos voltam benne, hogy történt közöttük valami. - Tehát? - kérdezte Miss Rhymes. - Milyen tanulságot szűrt le mindezekből? - Nézze, Miss Rhymes - csóváltam meg békülékenyen a fejem. - Nem vagyok a nepáli biztonsági szervek embere, semmi közöm Nepálhoz azon kívül, hogy most éppen ott vagyunk. Engem csak a kolostor érdekel, és természetesen egy kis pénz is jól jönne a számlámra. Az a gyanúm, hogy önök alaposan kihasználják a zavaros nepáli helyzetet. Sikerült engedélyt szerezniük egy mindeddig elzárt terület meglátogatására... ám önöket nem a természeti szépségek érdeklik, hanem a jószerével ismeretlen hegyek. Önök hírszerzők, ha úgy tetszik. Annak az államnak vagy intézménynek a hírszerzői, amely ritka ásványi kincseket sejt a hegyek belsejében. Azt hiszem, nem kell erről többet beszélnem. - Én is úgy gondolom - bólintott Miss Rhymes. - Ön el akar adni nekem valamit, amiről eddig csak rébuszokban beszélt. Nos, ha valóban így van, akkor mesélje csak el, hogy miről van szó? - Egyetlen kérdést engedjen még meg nekem, Miss Rhymes. - Jól van, de legyen ez valóban az utolsó.

Ön egy bizonyos multinacionális olajcég résztulajdonosának a lánya? A cég nevét nem mondom ki. - Ne is mondja! Különben nem a lánya vagyok. - Akkor kicsoda? „Miss Rhymes" rám mosolygott. - A felesége, Mr. Lawrence. - Eszerint korlátlan összegek felett rendelkezik? - Annyi felett igen, hogy kielégíthessem vele az ön igényeit. Bólintottam és beszélni kezdtem. 2 - Azzal kell kezdenem, amit már úgyis tudnak; a világ egyre nagyobb energiaínségben szenved. Energiafelhasználási igényünk olyan, mint a lyukas vödör: minél többet öntenek bele, annál többet kíván. Napjainkban a legfontosabb energiahordozó a nyersolaj. Évről évre fenyegető jelentéseket tesznek ugyan közzé a szakemberek a feltételezett tartalékokról, ezek azonban egyelőre nem csökkennek, inkább növekednek. Látszatra tehát nincs nagyobb baj, hiszen van még olaj bőven. Csakhogy egyre nőnek az igények, az újonnan felfedezett mezők kitermelése egyre költségigényesebb. Gondoljunk csak Alaszkára, vagy a mélytengeri termelésre. Minden olajkút felett ott lebeg a környezetszennyezés réme. Ezért a nyersolaj és a benzin ára lassan, de biztosan növekszik. Vannak ugyan megtorpanó, vagy éppen zuhanó periódusok, az emelkedés ennek ellenére folyamatos. S ezen még az egyre inkább erőltetett alternatív energiaforrások sem tudnak változtatni. Egyelőre még az olaj jelenti a legfőbb energiahordozót. Sokan azt hiszik, hogy az emberiség csak napjainkban kezdett komolyabban foglalkozni az említett alternatív forrásokkal. Ez tévedés. Az elmúlt évszázadban is

akadtak, akik megpróbálták helyettesíteni az olajat, csakhogy a kutatásaik nem jártak sikerrel. Időről időre napfényre kerülnek elfeledett tervek villannyal hajtott jármüvekről, kezdetleges, napelemes járgányokról: ezeknek azonban leggyakrabban még a prototípusait sem sikerült megépíteni. Maradt tehát energiahordozónak a bevált jó öreg nyersolaj. Ráadásul azoknak, akik az olajbizniszben tevékenykedtek, nem is állt érdekükben, hogy másféle energiahordozót találjanak. Ekkor már - a múlt század elejéről van szó - olajmérnökök hada, olajfúrással foglalkozó munkások százezrei, ha nem milliói foglalkoztak a fekete arany kitermelésével, még rágondolni is rossz, hogy mi történt volna, ha hirtelen, egy könnyebben előteremthető, olcsó energiaforrás bukkant volna fel a láthatáron. Nem biztos, hogy a felszabaduló munkaerőt fel tudta volna szippantani az újfajta energiát előállító ipar, így a munkanélküliség ugrásszerűen megnövekedhetett volna, társadalmi feszültségeket gerjesztve. Summa summarum: nem igazán fűződött senkinek sem érdeke új energiaforrások kutatásához. Az olajhoz mint energiaforráshoz, nyugodtan hozzászámíthatjuk még a kőszenet is, amelynek környezetromboló hatásával akkor még nem számolt senki. A tudós azonban - hölgyem és uraim - olyan, hogy akkor is kutat, ha látszólag nincs szükség arra, amit felfedezhetne. A kutatót nem annyira a szükségszerűség hajtja, sokkal inkább a kíváncsiság; a természet megismerésének a vágya. Ezért annak ellenére, hogy nemigen mutatkozott igény új energiaforrásokra, mégis akadtak olyanok, akiket izgatott a téma.

És most itt egy kis kitérőt kell tennem. Át kell ruccannunk Európába, annak is a keleti részébe, majdhogynem a Balkánra. 1856 júliusában Horvátországban, a szerb eredetű Tesla családban kisfiú született, aki a keresztségben a Nikola nevet kapta. Ötéves korában súlyos tragédia érte, amely soha el nem múló hatással volt rá. Testvére, Dániel baleset áldozata lett. Nikolában ennek hatására olyan furcsa tulajdonságok fejlődtek ki, amelyek mind őt, mind a környezetét aggodalommal töltötték el. Később - már felnőtt fejjel úgy gondolta, hogy a mérhetetlen gyász idézte elő benne a lelki torzulásokat. Hogy konkrétan miről van szó? Nos, például gyűlölte a nők fülbevalóit, főleg, ha ezek gyöngyből készültek. Ha ilyet látott, összerándult a gyomra és hányingere támadt. Saját bevallása szerint, ha egy vízzel telt edénybe négyzet alakú papírlapot ejtett, furcsa, fémes ízt érzett a szájában. Étkezés közben mindig kiszámította a megevett étel térfogatát. - Hogy mit csinált? - nézett rám megütközve Miss Rhymes. - Kiszámolta, hogy miből mennyit evett, méghozzá, ha jól sejtem, köbcentiméterben. - Mi a fenéért? - Mi a fenéért nem szerette a gyöngyöket? Azonkívül mindig megszámolta a lépteit, ha sétált, valamint képtelen volt elviselni, ha más haja hozzáért. - Na igen - morogta Miss Rhymes akadnak ilyenek. - Szülei azt akarták, hogy apjához hasonlóan egyházfi legyen, bár a kis Tesla inkább a műszaki tudományokhoz vonzódott. Nem is csoda, hiszen már gyerekkorában vízikerekeket szerkesztett, valamint általa tervezett

tárgyakat akart a levegőben röptetni - akkor még cserebogár-energiával. Miss Rhymes nem szólt semmit, csupán a szemét fordította a mennyezet felé. - Nikola azért hasznát vette annak, hogy teológiai tanulmányokat is folytatott: valószínűleg a kívülről megtanult, hosszú, biblikus szövegeknek volt köszönhető, hogy később kitűnő fejszámolónak bizonyult. Néha viszont az agya önállósította magát. Olyan tárgyak bukkantak fel a szeme előtt, amelyekről hirtelenjében azt sem tudta, hogy valóságosak-e vagy csak képzeletének szüleményei. Ezek a furcsa jelenések az előjelei később kifejlődött képességének: hogy tudniillik az általa elkészíteni óhajtott tárgyakat vizuálisan is meg tudta jeleníteni. Bármiféle bonyolult szerkezetet maga elé tudott képzelni, méghozzá háromdimenziós formában, sőt forgatni is képes volt. El tudják képzelni, mit jelentett mindez? Még mielőtt egyetlen árva vonalat is húzott volna a papírra, már maga előtt látta kitalált gépét, ráadásul működés közben, és a hibáit is képes volt fejben kijavítani. - Ez valami... sci-fi? - kérdezte mogorván a szakállasok egyike. Mielőtt válaszolhattam volna, Miss, azaz Mrs. Rhymes felém intett. Mintha bizonyos érdeklődést láttam volna felcsillanni a szemében. - Folytassa, kérem! Folytattam. - Amennyire előnyös volt Tesla számára ez a vizuális képesség, annyi kára is származott belőle. Találmányai nagy részéről ugyanis nem készített rajzokat, csupán a fejében őrizte őket. Rajzok és tervek híján viszont nehezen tudta elmagyarázni a működésüket, így sokan

csupán a képzelet szüleményének tartották az alkotásait, mivel még a prototípusok elkészítéséig sem jutott el. De, hogy visszatérjek szorosan vett életrajzára: középiskolás évei alatt maláriát kapott, kilenc hónapig az ágyat nyomta, többször a halál közelében járt. Apja, szenvedéseit látva, beleegyezett, hogy mérnöknek tanuljon. Tanulmányait Grazban és Prágában folytatta, közben, hogy pénzhez jusson, kártyázott és biliárdozott gyaníthatóan törvényszerűségeket igyekezett keresni a játékokban is. Önök bizonyára nem tudják, hogy a telefonközpont egy magyar tudós, Puskás Tivadar találmánya. Budapesten épült fel a világ első telefonközpontja. Tesla családja személyes kapcsolatban állt a magyar feltalálóval, ezért Nikola, megszakítva tanulmányait, Budapesten kezdett dolgozni a telefonközpont munkálatain. Mivel fanatikus munkamániás volt, hamarosan idegösszeroppanást kapott. Betegsége alatt furcsa fizikai elváltozásokat tapasztalt magán: hallása például olyannyira kifinomult, hogy az óra ketyegése és a légyzümmögés is fájdalmat okozott neki. Képes volt észrevenni a sötétben megbúvó tárgyakat: ma azt mondanánk, hogy furcsa, belső radar segítette hozzá a szemmel nem látható tárgyak észleléséhez. Pulzusa ilyenkor 250 fölé emelkedett, és pokoli fáradtságot érzett. Nos, kedves, Miss Rhymes, hosszasan beszélhetnék még Nikola Tesla európai életéről, ám az idő rövidsége miatt kénytelen vagyok ugrani egy nagyot. - Azt jól is teszi - bólintott Miss Rhymes. - Nikola Tesla élete ezután olyan pályán futott, mint akkoriban sok európai kutatóé: egyszercsak Amerikában,

az ígéret földjén találta magát, pár huncut centtel a zsebében. Ám a bölcsek köve ott volt a tarsolyában jobban mondva a fejében. Nikola elindult hát, hogy meghódítsa az újvilágot! Elismerem, ez utóbbi mondatom kissé patetikusra sikeredett, de a szakállasokat nem izgatta. Nem mosolyogtak rajta, nem nézegették az órájukat, csak néztek mereven maguk elé. Talán meg sem hallották, amit mondtam. Talán állva, nyitott szemmel aludtak, mint a nyulak. - Amerika ez idő tájt új felfedezések lázában égett. A kor kulcsfigurája a mindenki által jól ismert Thomas Alva Edison volt. Róla azt hiszem, nem kell sok szót ejtenem. Edison zseniális felfedező, és ugyanilyen zseniális üzletember volt. Amerika gyermeke, amerikai mentalitással; nem úgy, mint az Európában nevelkedett, az üzlethez egyáltalán nem értő Tesla. Nos, Tesla rövidesen Edison alkalmazottja, majd közeli munkatársa lett, annak ellenére hogy Edison nem tartotta sokra a zseniális fiatalembert. A hideg üzletember nem kedvelte a szerinte túlságosan is kulturált, álmodozó ifjoncot. Ugyanakkor kihasználta a képességeit. A világ Teslának köszönheti ugyan a váltóáramú motort, a tudománytörténet ennek ellenére Edison találmányaként tartja nyilván. Végezetül meg kell említenem Tesla néhány találmányát. ...azt hiszem, ez már az önök számára is izgalmasabban hangzik. Tesla életében mindig is nagy szerepet játszott a fény. Ha előadást tartott valahol - érdeklődő kutatóknak vagy diákoknak -, hogy feldobja a hangulatot, világítótestként különböző színű vákuumcsöveket használt. Majd ötven évvel korábban feltalálta a

neonvilágítást, mint ahogy megkezdődött a későbbi neoncsőforradalom. Szemtanúk beszámolói szerint néha figyeljenek, kérem! - két vaslapot rejtett el az előadóterem két végében; ezektől a levegő világítani kezdett. Megismétlem: nem valamiféle fényforrás, világító test világított, hanem maga a levegő. A fénylő levegő titkát még ma sem ismerjük. A szakállasok mozgolódni kezdtek. Egyikük leeresztette, majd felvonta a vállát, a másik a fejét billentette meg, a harmadik a torkát köszörülte. Miss Rhymes meghökkenve nézett rám. - Ez itt? S hogy pontosítsa a kérdését, felmutatott a levegőbe. Mert azt mondanom sem kell, hogy a kék fény ott világított körülöttünk, mint ahogy mindig is, a kacatteremben. Kék fény, amelynek nem ismertük az eredetét, nem tudta senki, milyen fényforrásból származik, és milyen energia hozza a világra. - Ez - bólintottam. - Ez annyit jelent, hogy... - Várjon csak egy pillanatra! - intettem le mosolyogva. - Még nem tartunk ott, hogy feltegye nekem azt a kérdést, amit fel akar tenni. Csupán egy kis türelmet kérek! Nos, mivel Nikola Tesla különösen vonzódott a meghökkentő látványosságokhoz, sokan inkább bűvésznek, szemfényvesztőnek, illuzionistának, semmint tudósnak tartották. Tény, hogy nem írt disszertációkat, cikket sem sokat, találmányait nem könyvtárakban, hanem a fejében őrizte. Azt mondják, jobban vonzotta a népszerűség, mint a tudományos világ elismerése. Előadásában túltengtek a látványelemek. Világító gömbökkel labdázott, áramot vezetett a testébe, élvezte,

amint a nézőközönség szörnyülködött a mutatványon egyszóval furcsa figura volt. S talán mindaz, amit az elmúlt néhány percben elmondtam róla, nem lenne túlságosan érdekes, ha Tesla a harmincas években nem kezdett volna valami mással is foglalkozni, ami kortársai gúnyos mosolygását váltotta ki. Arra a megállapításra jutott ugyanis, hogy a világmindenség telis-tele van energiával, amelyet meg lehetne csapolni. Csupán a módszert kell megtalálni hozzá. Akkor nem kell majd olajjal, szénnel, egyéb energiaforrással bajlódni; csupán egy kis antenna kell hozzá, és máris ömleni kezd a motorba a kozmikus energia. Szemtanúk állítják, hogy nem csak a levegőbe beszélt. A harmincas évek vége felé olyan autót szerkesztett, amelyet nem hagyományos motor hajtott, hanem egy zárt kis dobozon keresztül áramló ismeretlen energia. Sajnálatos módon ma sem tudja senki, hogy mi volt a dobozban. Sokan úgy vélik, hogy kozmikus energiával működő motor. Más szóval, Tesla megtalálta a módját, hogyan lehet megcsapolni az ismeretlen, kozmikus energiát, amellyel le lehet győzni például a gravitációt is. Miss Rhymes nem nevetett, nem hitetlenkedett, összeráncolt szemöldökkel bámult maga elé. - Ma már tudjuk, hogy Tesla megérzése tökéletes volt folytattam. - Egyáltalán nem túlzott, amikor azt állította, hogy a kozmikus energia uralja a világmindenséget. Az asztrofizikusok egyetértenek abban, hogy amit a világmindenségben látunk - csillagok, bolygók, ködök, porfelhők, galaxisok, galaxishalmazok - a világegyetem anyagának csupán a 4-6%-át teszik ki. A maradék kilencven-egynéhány százalék az úgynevezett fekete anyag és a fekete energia. Ez utóbbit nevezte Tesla

kozmikus energiának. Nos, ha igaz, hogy sikerült megcsapolnia ezt az energiát, akkor alighanem az emberiség történetének egyik legnagyobb felfedezését tette. - Ha sikerült - sóhajtotta Miss Rhymes. - Márpedig nagyon úgy néz ki. Nos, valamikor a harmincas évek közepe táján Tesla hosszú hónapokra eltűnt a világ szeme elől. Senki nem tudta, hol jár, bár őszintén szólva azt hiszem, hogy nem is keresték sokan. A tudósok álmodozónak tartották, a köznép pedig autóvásárláson és a gazdasági válságon törte a fejét, nem Teslán. Tartottam egy kis hatásszünetet, majd folytattam. - Nekem viszont az a véleményem, hogy Nikola Tesla nagy fába vágta a fejszéjét. A világtól távol, az isten háta mögött, egy kis kutatóbázist szervezett, hogy tökéletesítse kozmikus energiával működő motorját, és megépítse néhány, csupán a fejében létező találmányát. - Távol a világtól? - kérdezte félrehajtva a fejét Miss Rhymes. - Úgy van - bólintottam. - Netalán Nepálban? - Úgy van. - Netalántán itt, Ngagpa kolostorában? - Nyert, Miss Rhymes - mosolyogtam rá. 3 Na erre aztán, ahogy mondani szokás, elszabadult a pokol. A szakállasok meghökkenve kapták fel a fejüket. - Ezt komolyan gondolja? - kérdezte az egyik. - Ez valami vicc, mi? Nem tehettem mást, minthogy körbemutattam a teremben.

- Látja a fényt? - Persze hogy látom. - Viccnek tartja? A szakállas nem válaszolt. - Az az elképzelésem - folytattam -, hogy Mr. Tesla elhatározta: kézzelfoghatóvá teszi az álmait. Másképpen szólva, elkészíti agyszüleményei prototípusát. Természetesen feltehetik a kérdést, hogy miért nem Amerikában tette mindezt? Nos, talán azért, mert nem szerette volna nagydobra verni, mire készül. Üldözési mániában szenvedett, kisebbségi komplexusai voltak, és mindvégig idegen maradt Amerika földjén. Attól tartott, hogy ellopják a találmányait - ez nem is volt ok nélküli félelem, elvégre a bűnszövetkezetek harapnak a sok pénzzel kecsegtető találmányokra -, ezért elvonult a világ végére. Megbízható munkatársakat vett maga mellé, gépeket vásárolt, s bevonult egy romos, és senki által nem használt nepáli kolostorba. Ehhez természetesen a brit hatóságok hozzájárulására is szüksége volt, amit feltehetően meg is kapott. Miss Rhymes megcsóválta a fejét. - Ehhez temérdek pénz kellett. - Mindenképpen sok - helyeseltem. - Gondolja, hogy volt annyi pénze? - Neki biztosan nem. Valószínűleg sikerült szponzorokat szereznie. Valaki, vagy akár többen is, felismerhették Teslában a nagy lehetőséget, és támogatták a kutatásait. Ők bocsáthatták rendelkezésére a megfelelő összeget. Ami pedig ezt a helyet illeti: valóban itt, Ngagpában rendezte be Nikola Tesla a kutatóbázisát, és itt tökéletesítette a találmányait. Az újakat pedig itt öntötte formába. Miss Rhymes hitetlenkedve nézett rám.

- Maga honnan tudja mindezeket? - tette fel aztán a kérdést. - Az ujjából szopta, vagy ön is olyan kiváló aggyal rendelkezik, mint Nikola Tesla? - Egy naplóból tudom - mondtam. - Miféle naplóból? - hökkent meg. - Kitty Loewenstein naplójából. - Kicsoda ez az... Izé... Miss Loewenstein? - Hogy kicsoda? - sóhajtottam. - Ma már csak egy múmia. Sajnos. 4 Ezután a naplóról beszéltem. Amikor befejeztem, vettem csak észre, hogy két szakállasnak is tátva maradt tőle a szája, a harmadik a szakállát tépdeste, míg Miss Rhymes szomorú szemekkel nézett rám. - Ön szerint mindez... igaz? - kérdezte fátyolos hangon. Ismét csak körbemutattam a teremben. A kék fény csak néha-néha pislantott egyet. - Ezt is ő...? - Ki más? - Miből nyeri az energiát? - Jó kérdés - mondtam. - Valószínűleg kozmikus energia, vagy mai szóhasználattal élve a fekete energia működteti. Itt áramlik körülöttünk, csak éppen nem tudjuk még érzékelni. - Azóta... azaz 1930... valahány óta világít? - A helyi lakosok szerint már apáik idején is világított, amit természetesen démonok tevékenységének tulajdonítottak. Ezért is hívták Ngagpát a villogó fények kolostorának. - De miért kellett... ez?

- Hogy miért kellett Teslának a kék fény? Hát világítani! Ne feledje, akkoriban a kolostorokban még nem volt villany. - És a vörös lángolás? - Azt hiszem, egyfajta madárijesztőként működött. - A madarakat riasztotta el vele? - A jómadarakat. A rablókat, a kíváncsiskodókat, a kéretlen látogatókat. Tesla nem akarta, hogy idegenek leselkedjenek rájuk. Nem is merészkedett senki a kolostor közelébe; legalábbis a naplóban nem esik szó róla. Az itteni embereket ismerve messzire elkerülték Ngagpát. - A repülő karosszék? - Azt hiszem, ezzel akarta reklámozni legnagyobb felfedezését, a kozmikus energiával működő motort. - Te-la - sóhajtotta Miss Rhymes... - Ez tehát... Teslát jelenti. - Úgy van - bólintottam. - A kutatók megünnepelték Tesla születésnapját. Szerkesztettek egy hologramot... - De hiszen azt akkor még nem ismerhették! - Ismerték - mondtam. - Tesla ezzel is foglalkozott. Bár valószínűleg nem azon az elven működött a találmánya, mint a későbbi kutatóké, Gábor Dénesé például. Tesla felfedezte, hogyan lehet egy mozgóképet a levegőbe vetíteni úgy, hogy az térhatású legyen. Ami pedig különösképpen felkavaró: a hologramok - nevezzük így őket - vándorolnak az épületben. Kell lennie valahol valaminek, ami mozgatja a figurákat, előhívja a semmiből, majd ismét ugyanoda űzi vissza őket. Miss Rhymes értetlen grimaszt vágott.

- Őszintén szólva, fel sem tudom fogni, miről beszél. Mintha mesét hallgatnék. - Azzal a különbséggel, hogy a saját szemével látja is a mesefigurákat. - Ez kétségtelen. Nos, Mr. Lawrence, mit akar nekem még elmondani? - Egyelőre semmit. Csupán meg szeretném ismételni, amit már közöltem önnel: megtaláltam Tesla dobozát. - A varázsdobozt? - Így is mondhatja. Azt a készüléket, amely képes megcsapolni a kozmikus energiát, legyőzi a gravitációt, képes gépkocsikat hajtani, képes helyettesíteni a nyersolajat, a szenet, s korlátlan ideig biztosíthatja az emberiség energiaszükségletét. - Ez... olyannyira hihetetlen, hogy nem is hiszem el. - Nem lesz nehéz meggyőződnie róla. Azonnal tartok önnek egy kis bemutatót. Jómagam sem ismerem még a szerkezetet, ezért nagy dolgokat ne várjon tőlem. Egyelőre annyit tudok csupán, hogyha ráirányítom valamire a dobozkát - így ni! - és megnyomok rajta egy kis gombot három van belőlük, a másik kettőről fogalmam sincs, hogy mire való - akkor, mondjuk az az asztalka ott, felemelkedik a levegőbe. Meg óhajtja tekinteni? Felemeltem a dobozkát, és megnyomtam az oldalát. - Figyelje azt az asztalt - mutattam egy, a legközelebbi kacathalom mellett álldogáló, háromlábú asztalra. - Most! Óriási megkönnyebbülésemre az asztalka felemelkedett a levegőbe. Billegett egy kicsit, mintha nehezen találna egyensúlyt, aztán hirtelen eltűnt a szemünk elől. Beleolvadt a gerendák sötét világába.

Mind a négyen a mennyezet felé fordították a fejüket. Miss Rhymes elgondolkodva figyelte az asztal röptét. - Nos, akkor hát mi a helyzet? - kérdezte. - Felajánlom megvételre a dobozkát - mondtam. Miss Rhymes összeráncolta a homlokát. - Miért? Miért nem maga hasznosítja? Miért nem ön kezd vele valamit? - Hiszen azt teszem - mondtam. - Eladom. - Várjon csak egy pillanatra. Maga azért jött Ngagpába, hogy megkeresse ezt a dobozkát? - Egyáltalán nem - ráztam meg a fejem. - Mielőtt idejöttem volna, még csak nem is hallottam Nikola Tesláról. Bár azért ez így nem teljesen igaz. Gyerekkoromban Kelet-Közép-Európában volt egy Tesla márkájú magnetofonom, csak éppen nem tudtam, kiről nevezték el. Abban az időben kezdtem érdeklődni a lányok iránt, s inkább velük töltöttem az időmet, minthogy magnómárkák névadói után nyomozzak. Miss Rhymes szemében vidám szikrák csillantak. - Ahogy magát ismerem, ezt készséggel el is hiszem. Akkor viszont hogy keveredett ebbe az ügybe? - Találtam a könyvtárban két múmiát, mélyen a könyvek alá temetve. Természetesen gőzöm sem volt róla, kicsodák. Aztán megtaláltam Kitty Loewenstein naplójának a részleteit, s egyszeriben sok minden megvilágosodott előttem. Megértettem, hogy mi zajlott itt néhány évtizeddel ezelőtt. - Ha nem is hallott eddig Tesláról, akkor honnan tudta, hogy ő dolgozott itt? - Valaki felvilágosított róla - mondtam kitérően. - Rendben van - bólintott Miss Rhymes.

- Egyetlen lényeges kérdésre válaszoljon még nekem, Mr. Lawrence! Az imént megkérdeztem öntől, hogy miért akar megszabadulni a doboztól? Elvégre, ha ön kezdene vele valamit, sokkal jobban járna, mintha eladná. Nem tud annyit kérni érte, hogy ne járjon rosszabbul. - Egyszerű a válaszom - vontam meg a vállam. - Nem szeretném, ha meggyilkolnának. Sokáig szeretnék élni és élvezni a pénzt, amit a dobozkáért kapok. Higgye el, megkérem érte az árat. Bármennyit is kapok érte, talált pénz. Ha viszont magam kezdenék el foglalkozni az új energia hasznosításával, sőt ha csak a doboz létezésével állnék is elő, azt hiszem, nem sokkal élném túl a bejelentésemet. Az olajlobbynak nem érdeke, hogy új energiahordozók jelenjenek meg, csökkentve ezzel a nyersolaj, és minden hozzá kapcsolódó tevékenység fontosságát. Azt hiszem, mindent megtenne, hogy megszerezze és megsemmisítse a találmányt. Másrészről viszont sokan vannak, akik új, alternatív energiaforrásokon szeretnének meggazdagodni. Attól tartok, ők sem veszélytelenebbek a másiknál. így aztán két tűz közé kerülnék, és esélyem sem maradna a túlélésre. Bármennyire is csábító az ötlet, hogy néhány éven belül én lehetnék a világ leggazdagabb embere, ellent kell állnom a csábításnak. Inkább legyek gazdag élő, mint dúsgazdag halott. Mondok tehát egy összeget önnek, Miss Rhymes, ön pedig megmondja, hogy mit gondol róla. - És ha megpróbál átejteni? Mi a biztosíték rá, hogy amit elmondott, az mind igaz és nem szélhámosság? Megvontam a vállam.

- Engem mindenki ismer, Miss Rhymes. Egyetemi tanár vagyok Amerikában, az Egyesült Királyságban, és még másutt is. Nem tudnék úgy elbújni, hogy rövid idő alatt ne akadnának rám. Ma már kicsi a világ, nehéz elrejtőzni benne. Ráadásul nem is óhajtanám millióim birtokában, egy afrikai falu elhagyott kunyhójában lapulva leélni az életemet. Abból a pénzből, amit a dobozkáért kapok, alapítványokat támogatnék, ösztöndíjakat alapítanék, szóval, nem tudnék elrejtőzni senki elől. Ha megpróbálnám becsapni önt, vagy mást, ugyancsak rövid lenne az életem. - Értem, Mr. Lawrence. Akkor hát mondja meg az összeget! - Hajtsa ide a fülét! Előrehajolt és az arcomhoz értette az arcát. Rövid ideig így maradt, majd lépett egyet hátrafelé. - Ó, hát ez nem kevés! - Ha csak egyszerű gyufaskatulya lenne, kevesebbet kérnék érte. - Ezt meg kellene beszélnem a férjemmel. - Attól tartok, nem fog menni. - Csak néhány nap... - Az a gyanúm, hogy ha nem kötjük meg idejében, azaz most az alkut, mások lépnek az ön helyére. Miss Rhymes gyors mozdulatot tett. Már-már azt hittem, töri valamiben a fejét, de csak az indulatát akarta levezetni egy erőteljes legyintéssel. - Rendben van. Megbeszéljük a dolgot. Csupán áruljon el nekem néhány apróságot. Az első, hogy hogyan találta meg a dobozkát? - Először is, rá kellett jönnöm a jelentőségére -mondtam. - Csak akkor döbbentem rá, hogy mit rejt Ngagpa,

amikor megjelent előttem a karosszékben ülő férfi a dobozkával. Máig nem tudom, hogy Tesla hirdetést készített-e, vagy csak játszadozott a hologrammal. Többször is volt szerencsém találkozni a jelenéssel, s lassan rájöttem, hogy ez a kis dobozka olyan szerkezetet rejt, amely képes legyőzni a gravitációt. Később, amikor megtudtam, hogy Tesla min dolgozott, már biztos voltam benne, hogy ez az a készülék, amely nemcsak a gravitációval bánik el, hanem képes leszívni a kozmikus energiát. És mindezeket úgy teszi, hogy nincs összeköttetésben más gépekkel, nem igényel semmiféle energiaforrást. Ő maga az energiaforrás! Ezután... hm... megkerestem. Valahol. - Még egy utolsó kérdést. Ebben a kolostorban gyilkosságok sorozata történt, Mr. Lawrence. Annyi embert öltek meg, hogy már a számukat sem tudom. Hogy emlékeztessem rá: Miss Pénelopé Vargast is, akihez szorosan kötődtünk. Tudja, kik gyilkoltak? Tudja, miért? Tudja, ki a gyilkos? Bűntudatosan vakargattam meg a fejem búbját. - Őszintén szólva, Miss Rhymes, a gyilkosságok utáni nyomozásra vajmi kevés időm maradt. Minden erőmet lefoglalta, hogy megpróbáljak rájönni a villogó fények kolostorának a titkára. - De azért csak elgondolkodott rajtuk? - A gyilkosságokon? Természetesen. - És mire jutott? Ismét tanácstalan fejvakarás következett. - Nem sokra - vallottam be. - Abban biztos vagyok, hogy a két múmiát... mármint „akiket" egy papírdobozban találtam meg, Tommy Wong gyilkolta meg. Ő végzett Kitty Lowensteinnel és a kollégájával is. - Hetven évvel ezelőtt?

- Nagyjából. - Akkor az ő meggyilkolásukat elkülöníthetjük azoktól a gyilkosságoktól, amelyeket az elmúlt napok során követtek el. - Én is így gondolom. - Vajon ki követte el őket, és miért? - Erre nem tudnék választ adni. - De gyanúsítottja csak van? Körbeforgattam a fejem, mintha arról igyekeznék meggyőződni, hogy nem hallgat-e ki valaki bennünket. - Hát... van - mondtam bizonytalanul. - Kicsoda? Szomorúan hajtottam le a fejem. - Azt hiszem... Sue és Dan Bannister. 5 A szakállasok felkapták a fejüket és eltátották a szájukat. így, tátott szájjal, ebédjüket követelő madárfiókákra hasonlítottak. Igaz, hogy a szakálluk nem illett a madarakhoz, ámbár ki tudja? Akadnak madarak, amelyeknek a fejtollai a pofaszakállra emlékeztetnek. - A... gyerekek? - hökkent meg Miss Rhymes. - Ezt nem mondhatja komolyan! - Pedig ez a helyzet. - Én ezt egyáltalán nem értem... - Pedig nagyon egyszerű. Dan Bannister gyilkos fegyvert faragott magának, méghozzá egy egész kis arzenálra valót. S a gyilkosságok egy részét ezekkel a cövekekkel követték el. - De nem mindet! - Ez mit sem változtat a lényegen. Dannek megvolt az oka, hogy gyilkoljon. És a kislánynak is. Miss Rhymes elutasító mozdulatot tett a kezével.

- Jól van, úgy látom, hiba volt feltennem a kérdést. Nem szeretnék olyasmibe avatkozni, ami nem az én dolgom. Egyről viszont szeretnék meggyőződni: nem a maga dobozkájáért történtek a gyilkosságok? - Nem hiszem. - Ez megnyugtató. Akkor hát mi lesz a következő lépés? Ha csekkel is megelégszik... Nyitottam volna a számat, ám ekkor az egyik kacathalom mögött megszólalt egy határozott hang. - Majd én megmondom, mi lesz a következő lépés. Először is mindenki dobja el gyorsan a fegyverét! Böhm doktor bukkant ki az árnyékból jókora pisztollyal a kezében. Mögötte Mr. Presser és Mr. Alvarado lépkedett. Mindketten rövid csövű kis géppisztolyt tartottak a hónuk alatt. Bár nem szólítottak fel rá, jobbnak láttam feltartani a kezem. Miss Rhymes és a három szakállas rövid tétovázás után követte a példámat. Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy mégsem tudom Miss Rhymesszal olyan könnyen megkötni az üzletet. A géppisztolycsövek néha nemcsak segítői, hanem akadályai is lehetnek az üzletkötésnek. 6 Mivel Böhm doktor csuklóján nem volt széttört bilincs, és szakadt kényszerzubbony helyett elegáns norvégmintás pulóverben pompázott, arra kellett gondolnom, hogy nem őrültségében emelt ránk fegyvert. A Mr. Presser és Mr. Alvarado kezében feketedő sorozatlövők is ezt látszottak bizonyítani. Úgy nézett ki a dolog, hogy Böhm doktor és a másik kettő nagyon is jól megértik egymást.

- Van önnél fegyver, Mr. Lawrence? - kérdezte a hozzám lépő Böhm doktor. - Attól függ, hogy a kihegyezett cövek annak számít-e? - A körülmények ismeretében feltétlenül. Ha van önnél ilyen, szabaduljon meg tőle, kérem. Lassan, nehogy hibát találjanak a mozdulatomban, palástom öblébe nyúltam, és kihúztam belőle egy facöveket, amelyet Dan Bannister faragott ki jó hegyesre. - Csak szép nyugodtan, Mr. Lawrence - nyugtatott Böhm doktor. - Van időnk, nem kell kapkodnia. És nehogy félreértés legyen a dologból: ha észreveszek valamit, ami nem tetszik nekem, például egy gyanús mozdulatot, azonnal lelövöm önt. És ez önökre is vonatkozik! fordította a stukker csövét Miss Rhymesra és a szakállasokra. - Elő a fegyverekkel! A következő pillanatban jégesőként kezdtek kopogni a stukkerok a padlón. Mindegyik szakállasnál volt egy; Miss Rhymesnál kettő is. Mintha egy fegyverkereskedés terjedelmes polca szakadt volna le előttem. Mr. Alvarado távolabbra rugdosta a fegyvereket. Böhm doktor sóhajtott, megcsóválta a fejét, és megveregette a vállam. - Biztos, hogy nem maradt önnél fegyver? - Hát... odaadtam... - Ha nem vallja be, és Mr. Presser megtalálja magánál... - Őszintén szólva... - Ismét benyúltam a palástom öblébe és egy kést húztam ki belőle. - Ez valahogy... véletlenül... Odaejtettem a cövek mellé. - Megenged egy megjegyzést, Mr. Lawrence? - kérdezte a doktor. - Hát... hogyne.

Sóhajtott, és szánakozva nézett rám. - Nagy marha maga, Mr. Lawrence. Szánalomra méltó, emeletes marha. Azt képzelte, hogy eladhatja ennek a szép hölgynek ezt a csodálatos kis masinát az én hozzájárulásom nélkül? Istenem, milyen kevés esze van magának! - De hiszen az enyém! - csodálkoztam. - Én találtam meg. - Maga azt gondolja, hogy amit talál, az a magáé? Hiszen ez Nikola Tesla találmánya! - Ezt maga... honnan... tudja? - Ha nem tudtam volna már korábban is, akkor öntől tudnám. Itt lapultunk az árnyékban, és mindent hallottunk. - Na várjon csak... várjon! - emeltem fel a kezem. - Ez nem egészen világos előttem. Maga nem bolond? Böhm doktor harsányan felnevetett. - Úgy nézek ki? - Korábban kétségkívül... - Ez csak azt jelenti, hogy jól játszottam. És jól játszottunk valamennyien. - Ját... szottak? Böhm doktor széles jókedvében volt. Ez azon is látszott, hogy hajlandó volt tréfálkozni velem. - Persze hogy játszottunk! Gondolta volna, Mr. Lawrence? - Hát nem - vallottam be őszintén. - Látja, látja - sóhajtotta a doktor. - így jár az, aki sokat jár moziba. Ön bizonyára látta az Indiana Jones-filmeket? - Láttam, de... - Nem kellett volna. Maga tudós, igaz? Őszintén szólva, meg tudom érteni magát. A tudósok többsége Indiana

Jones szeretne lenni. Ostorral, kalappal, jó adag bátorsággal és szerencsével felfegyverkezve. Legtöbbjük el is hiszi magáról, hogy az lehet. Maga is azt hiszi, igaz? - Miért ne lehetnék? - kérdeztem csodálkozva. Böhm doktort ekkor elfutotta a méreg. - Azért, maga szerencsétlen, mert meg fog halni! Méghozzá néhány percen belül! 7 Nem érintett kellemesen a bejelentése. Tetszett ugyan Ngagpa kolostora, ám közel sem annyira, hogy itt találjak végső nyugvóhelyet magamnak. - De hát... miért...? - Mert megölöm. Mint ahogy a többieket is. Nincs szükségem rá, hogy bárki is elfecsegje, honnan szereztem végtelen hatalmamat. Olyannyira nem hittem neki, és még nem is tértem egészen magamhoz az ámulattól, hogy csak -hápogni tudtam, mint a rémült kacsa. - Maga... maguk... nem a hegyekben... AIDS-kutatások, azaz, csak az ön kedvéért rendezte be a testvére... Ön kissé, hogy úgy mondjam... zavart lelkiállapotú... Böhm röhögött néhány másodpercig, aztán elkomolyodott. - Maga olyan hülye, Lawrence, hogy még becsapni sem öröm! Mások legalább méltó ellenfélnek bizonyultak. - Azt mondja, már régóta... keresik ezt az izét...? Ekkor Miss Rhymes vette át tőlem a szót. - Maga ki a fene, Mr.? Böhm doktor rávigyorgott. - Maradjunk csak a dr. Böhmnél. - Nem a neve érdekel. Sokkal inkább az, hogy mi a fenét keres Ngagpában? Böhm doktor az asztalkán fekvő dobozra mutatott.

- Ezt. - Honnan tudta egyáltalán, hogy létezik? - Sokan tudják. Vagy legalábbis sejtik. Mr. Lawrence igazat mondott: Nikola Tesla itt dolgozott kis csapatával a harmincas évek közepe táján. Ugyanakkor Mr. Lawrence azt is állította, hogy Tesla itteni tevékenységéről senki nem tudott, ám ebben alaposan téved. Sokan tudták, hogy Tesla a világ végére utazott megfejteni a kozmikus energia felhasználásának titkát, de csak keveseket érdekelt a dolog. Egyetlen újságíró akadt, egy vidéki lap riportere, aki cikket írt róla. Megírta, hogy Tesla egy távol-keleti lámakolostorban telepszik le, laboratóriumot rendez be ott, és megfejti a mindenség titkát. Ez a riporter aztán később meg is látogatta. - Itt, Ngagpában? - csodálkozott Miss Rhymes. - Természetesen itt. Azt azonban egyetlen szóval sem említette, hogy mi a kolostor neve, és hogy hol található. Feltehetően ez volt a megállapodás közte és Tesla között. S a riporter be is tartotta a megállapodást. Csak Tesla kutatásairól számolt be, a helyről hallgatott. - És mit írt az az újságíró? Böhm doktor széttárta a karját. - Nagyjából azt, amiről Mr. Lawrence beszélt, és amit a saját szemünkkel is láthattunk. Megírta, hogy Teslának sikerült megoldani a kozmikus energia hasznosításának problémáját. - Ez a cikk... Meg is jelent? - Meg bizony. Csak éppen vidéki lapokban, és senkit sem érdekelt. Sokan hallottak már Tesláról, tudták róla, hogy mai szóhasználattal élve nagy showman: azt hitték, ez a bejelentés is csak megszokott szemfényvesztéseinek egyike. Így aztán senki nem törődött vele, a cikk rövid

idő után feledésbe is merült. S ha valaki nem találja meg nemrégiben egy sajtóarchívumban, senki sem tudna róla, még én sem. - Ön találta meg? - Nem mindegy? De hogy kielégítsem a kíváncsiságát, nem én voltam. Egy fiatal, tehetséges kutatónő, aki arra is rádöbbent, hogy aligha szemfényvesztésről lehet szó; Tesla tényleg felfedezett valamit, ami fontosabb, mint bárki gondolná. Rájött a kozmikus energia megcsapolásának módjára. Készített egy készüléket, amely valóban alkalmas erre. S amilyen óvatlan volt szegény kis kutatónő, elvitte a cikket egy vállalathoz, amelyet szíves engedelmével nem neveznék meg, miért is terheljem vele halála előtt a szép kis fejecskéjét, Miss Rhymes...? - Csak nem akar engem is megölni? - Sajnos kénytelen leszek. Tényleg sajnálom, de ezek után nem engedhetem futni. Ám még nem tartunk ott, még legalább tíz perc választ el tőle. Nos, a fiatal kutató felkavarta az állóvizet. Annál a bizonyos cégnél nagyon is komolyan vették a dolgot, és ráállítottak egy másik kutatót a cikk elemzésére. A vélemény egyöntetű volt: Tesla valóban forradalmi felfedezést tett. A kérdés persze az, hogy akkor vajon miért hallgatott róla? Nos, ennek több oka is lehet. A világban ekkor fontos események történtek... nevezetesen közeledett a második világháború, valamint Edison felfedezései elhomályosították Tesla amúgy is kétes hírét. Hogy felfedezését a gyakorlatban is hasznosítsa, nagyobb összegekre lett volna szüksége, ezek viszont sajnálatos módon nem álltak a rendelkezésére. így Tesla hoppon maradt. Hiába találta meg a kozmikus energia

hasznosításának módját, senkit sem érdekelt. A szerencsétlen fickó szörnyen elkeseredhetett emiatt. - Ebben egyetértek magával - biccentett Miss Rhymes. - A második világháború és az ezt követő olajbőség elmosta Tesla és találmánya emlékét. Mígnem néhány évvel ezelőtt annak a bizonyos cégnek az irattárában megtalálta valaki a Tesla találmányáról készített tudományos értékelést. Napjainkban már merőben más a helyzet az energiapiacon. Immár vége az olcsó energia korszakának. Ezért vagyok itt, Mr. Lawrence. És ezért vannak itt a barátaim is. Sőt az a gyanúm, hogy a konkurencia is. - Miért, az is van? Böhm doktor csodálkozva nézett ránk. - Miért ne lenne? Gyanítom, hogy nemcsak az én megbízóim, hanem rajtuk kívül még tucatnyian vetették magukat Tesla találmánya után. - Ön tehát egy vállalkozás megbízottja? - hökkentem meg. - Ha nem tudnám, hogy ön kiváló kutató, Mr. Lawrence, azt gondolhatnám önről, hogy rendkívül nehézfejü sóhajtotta Böhm doktor. - Egy cég megbízottja vagyok ama tucatnyi közül, akik Tesla hagyatéka után szimatolnak. A versenytársak - nevezzük így őket tudnak egymásról, és figyelik is egymást. Hátha a másikat követve ők juthatnak be a paradicsomba. Ezért az okosak álcázzák a tevékenységüket. - Így lett önökből kutatóbázis. - Röviden igen. Azzal indítottunk, hogy a sajtó tudomására hoztuk: AIDS-kutatóbázist rendezünk be a Himalájában. - Úgy gondolták, hogy ez nem lesz feltűnő?

- Dehogy gondoltuk úgy. Biztosak voltunk benne, hogy sokan felfigyelnek ránk. Nem is nagyon titkoltuk el senki elől, hogy bejelentésünkkel ellentétben nem az AIDS érdekel bennünket, hanem valami más miatt költözünk a Himalájába. Érti? - Őszintén szólva... - Itt jön a dupla csavar. Ha titkolni igyekeztünk volna a tevékenységünket, biztos akkor is rájöttek volna, hogy az AIDS csak álca. Képzelje, Lawrence, én dolgoztam ki a forgatókönyvet. Büszke is vagyok rá; úgy látszik, még jól fog az agyam. Isten bizony, kedvem lenne hosszasabban is eldicsekedni a munkámmal, de hát mi a fenéért fárasszam magukat, nem igaz? Ezért rövidre fogom a mondandómat. Be kell vallanom, hogy jól csengő nevem van a szakmában. - Milyen szakmában? - kíváncsiskodtam. Böhm újra elvigyorodott. - A rendezői szakmában, Mr. Lawrence. - Ön... filmrendező? Böhm tovább vigyorgott. - Egyem a szívét, ne játssza itt nekem a hülyét! Pontosan tudja maga, hogy miről van szó, igaz? Valóban tudtam. A többiek viszont még csak nem is sejtették. Miss Rhymes és a szakállasok kíváncsian bámultak rá. - Nos, hogy ne haljanak meg hülyén, figyeljenek rám! Bizonyára hallottak már róla, hogy néha egyes cégeknek, intézményeknek, hivataloknak meg kell szabadulniuk valakitől. Akár úgy, hogy végleg eltűntetik -megölik -, akár úgy, hogy lehetetlenné teszik, derékba törik a karrierjét. Mondjuk, van egy feddhetetlen előéletű, megvesztegethetetlen államügyész, aki egyeseknek,

szintén a hatalom berkein belül, az útjában áll. Ezért egy álmos délutánon összegyűlik valahol néhány érdemes férfiú - üzletemberek, politikusok, néha tudósok is és elhatározzák, hogy véget vetnek az illető garázdálkodásának. Csakhogy miképpen vethetnének véget? Adott a válasz: megöletik. Igen ám, de ez többnyire kellemetlen utóhatásokkal jár. Az illető feldobja ugyan a talpát, maga az ügy azonban nem. Nyomoznak a tettesek után, a közvélemény fejeket követel, mendemondák szálldosnak a levegőben egyszóval a gyilkosság többet árt, mint használ. Sokkal bölcsebb dolog baleset látszatát kelteni. Csakhogy tudják, mennyi mindenre kell ügyelni egy látszólagos baleset megtervezésekor? Ha egyszer venném magamnak a fáradságot, vastag könyvet írhatnék róla. Komoly munka ez, kérem, egy filmrendező kismiska hozzánk képest. Vagy nézzük a még nehezebbet! Ha csak úgy simán tönkre akarunk tenni valakit - hát ahhoz aztán képzelőerő kell a javából! Ennek vagyok én a mestere, kérem. Böhm szeme csillogott, szája szélén nyálgömbök pattogtak szét, ahogy egyre inkább belefeledkezett a meséjébe. - Vegyünk például egy köztiszteletben álló, de tapasztalatlan... akárkit, akit morálisan akarunk kinyiffantam. Mondjuk, olyan helyzetet teremtünk egy prostituált segítségével, hogy ne tudjon kimászni belőle... Ezernyi módja van annak, hogy összehozzuk egy luxuskurvával. Ez olyannyira könnyű meló, hogy még a kezdőknek sem okoz gondot. De egy öreg, tapasztalt csatalovat már nehezebb csapdába csalni. Ez ám a művészet! És mégis: ha jó a rendező, ügyesen felépíti számára a csapdát. Ha belesétált, már könnyű dolgunk

van. Jöhet a sajtó, a feleség, a rokonok, ismerősök, főnökök, maga az elnök és így tovább... Nos, hát ez vagyok én, kérem! Bemutatkozásnak talán elég is ennyi. - Még sok is - legyintett Miss Rhymes. - Csak azért meséltem el önöknek mindezt - azon kívül, hogy imádom hallani a hangomat -, hogy megértsék, megbízóim profihoz fordultak. Én pedig kidolgoztam egy látszólag bugyuta kis mesét, amelyről nem hitte el senki, hogy ez az igazság. Ilyenkor a gyanakvók persze tovább keresnek. Addig, amíg nem találnak valamit. Én azt is megterveztem, hogy találjanak egyet s mást, amivel megelégszenek, és nem kutakodnak tovább. - Ez pedig az ön „igazi" története - bólintottam. - Hogy az AIDS-bázis valójában csak álca, a valóság az ezzel szemben, hogy ön őrült, és a rokonai úgy akarják meggyógyítani, hogy teljesítik az ön fantazmagóriáit. Eszerint ön egy gyógyterápia tárgya, Mr. Böhm. Böhm doktor összedörzsölte a tenyerét. - Igen, igen, a látszat szerint valóban az. Ez az oka, amiért a Himalájában lopjuk a napot. - Gondolja, hogy ezt bárki is beveszi? Doktor Böhm harsányan felnevetett. - Mindenki, Mr. Lawrence, mindenki! Az emberek általában okosnak képzelik magukat, dörzsöltnek, a valóságban viszont annyira hülyék, hogy néha még röhögni sincs kedvem rajtuk. Persze hogy elhiszik! Azt hiszik, felkaparták a felszínt, és megtalálták alatta az igazság magvát. Arra nem gondolnak a barmok, hogy a felszín alatt még egy réteg húzódik, és ez alatt rejtőzik az igazság. Nos, én valóban őrültnek látszottam, és ezzel egyszersmind megmagyaráztam azt is, hogy miért

bolyongok a kolostorban, mint a bolygó zsidó, és miért kalapácsolom a falakat. - Honnan tudta, hogy Tesla dobozának itt kell rejtőznie Ngagpában? - kíváncsiskodtam. Mr. Böhm vett egy mély lélegzetet. - Nos, Mr. Lawrence, hogy ezt megérthessük, ismét vissza kell kanyarodnom Mr. Teslához. Természetesen jómagam is áttanulmányoztam a vele kapcsolatos összes iratot - ez még Chicagóban történt és arra a megállapításra jutottam, hogy Tesla Nepálban dolgozott. Tudja, miből jöttem rá? Hadd dicsekedjek még egy kicsit. Tesla hagyatékának tanulmányozása közben - ezek egy részét egy archívum őrzi - találtam egy szállítólevelet, miszerint Tesla 1933 májusában néhány laboratóriumi üvegedényt szállíttatott... mit gondol, hova? Nepálba, Ngagpa kolostorába. Feltételeztem, hogy a szállítólevél mindeddig mindenki figyelmét elkerülte, és természetesen nyomban megsemmisítettem. Ezután szerveztük meg a himalájai kórházat, és úgy viselkedtünk, ahogy megálmodtam. Azt azért még hozzá kell tennem, hogy már a Himalájába való költözésünk előtt megfordultam Ngagpa környékén és találkoztam néhány furcsa jelenséggel - például a villogó fényekkel -, amelyek bizonyossá tették számomra, hogy jó úton járok. Itt aztán, jóval később... egyéb fontos felfedezést tettem. Elolvastam például Kitty Loewenstein naplóját! - Maga olvasta... a naplót? - hökkenteni meg. Mr. Böhm diadalittasan mosolygott rám. - Meglepődött, mi? Ezt nem gondolta volna? Pedig, ha még azt is megtudja, hol... - Hol? - Az ön szobájában - vágta ki büszkén Böhm doktor.

- Egy alkalommal, az ön távollétében, bátorkodtam belopózni a cellájába és elolvasni Kitty Loewenstein visszaemlékezéseit. Gondolhatja, hogy felkavart a dolog. És hogy mennyire megörültem neki. Mintha Tesla feléledt volna, és tudtomra adta volna, hogy én leszek a nyerő. Ekkor keresni kezdtem... - A dobozkát? - szúrtam közbe. Böhm vigyorgott, és hevesen megrázta a fejét. - Akkor még nem. Illetve... még csak tessék-lássék. Valami egészen mást kerestem. Tudja, mit? Mivel Miss Rhymeshoz intézte a kérdést, nem válaszoltam rá. Pedig tudtam volna. Miss Rhymes azonban nem tudott. Szótlanul megrázta a fejét. - Szóval nem tudja, mit kerestem? Akkor bevallom. Kitty Loewenstein naplójának a további részleteit, Miss Rhymes. 8 Súlyos csend nehezedett ránk, csupán az egymásra halmozott bútorok recsegtek-ropogtak, mintha szellemek jártak volna köztük. Már nem is fordítottunk figyelmet rájuk, megszoktuk a recsegésüket. - És... talált újabb részleteket... belőle? - kérdezte Miss Rhymes. Mr. Böhm elégedetten bólintott. - Találtam bizony. Igaz, csak néhány lapot, de ez is elég volt ahhoz, hogy bizonyosságot nyerjek belőlük: Tesla itt, a kolostorban rejtette el készülékének egyik prototípusát. Kitty Loewenstein sajnálkozott bennük, hogy a további munka Tommy Wong árulása miatt lehetetlenné vált... Tesla el is határozta, hogy elmenekül innen, mivel megsejtette, hogy Wong a találmányát

akarja. Ezért elárulta neki - mármint Kitty Loewensteinnek hogy az elkészült két darab közül az egyiket elrejtette. Olyan helyre, hogy ne legyen könnyű megtalálni senkinek, a másikat pedig Amerikába viszi. Ott aztán végérvényesen el is tűnt. Talán ócskavasként végezte. - Ön mégsem találta meg a dobozkát, hiába is kereste mosolyogtam. Böhm doktor megvonta a vállát. - Ez kétségtelen. Ön ügyesebb vagy szerencsésebb nálam. Ám, ha azt hiszi, hogy emiatt szégyellem magam vagy dühös vagyok, téved. Annyira azért nem vagyok hiú, hogy haragudjak magára, bár az kétségtelen, hogy szívesen vettem volna, ha én magam találom meg. Végül is hol lelt rá? - Ez maradjon az én titkom. - Maradjon - legyintett Böhm. - Az a lényeg, hogy már az enyém, illetve a megbízóimé. Nos, Mr. Lawrence és Miss Rhymes, valamint uraim, az elmondottakból világosan kiderül, hogy nem vagyok az őrült Böhm doktor, bár sikerült kimagaslóan alakítanom a figuráját. Nem mintha maradéktalanul elégedett lennék vele; mi rendezők és színészek örök elégedetlenek vagyunk. Nem úgy, mint Mr. Alvarado. Mr. Alvarado elmosolyodott, és megsimogatta kis kecskeszakállát. - Mr. Alvarado is... izé... rendező? - kérdeztem. Mr. Böhm megrázta a fejét. - Á, ő nem. Ő mást csinál. Ő végrehajtó és a takarító egy személyben. És a társaink is azok voltak, akiket voltak szívesek hidegre tenni. - Végrehajtó? - hökkent meg Miss Rhymes.

- Mit hajt végre? Mr. Böhm sóhajtott. - Jelen esetben a halálos ítéletet, amit kimértem önökre. Aztán eltakarítja a... hm... rendetlenséget. - Kérdezhetek még valamit? - húztam össze a szemöldökömet. - Csak tessék, tessék - dörzsölte össze a tenyerét. - Mire kíváncsi még? - Először is arra, hogy valamennyien tudták, mire megy ki a játék? - Egyedül Hardaway doktornő nem - felelte Böhm doktor. - Ő... miért nem? - Hogy miért nem? - sóhajtotta Böhm doktor. - Hogy is magyarázzam... Talán az a lényege a dolognak, hogy babonás vagyok. No, nem túlságosan, csupán néha megérint a babona szele. Ezért régi szokásom, hogy minden egyes alkalommal, ha rendezek, beveszek a csapatba egy mit sem sejtő balekot is. Tudja, miért? Mert ha a véletlenek nem várt összejátszása folytán rá kell kennünk valakire a félresikerült próbálkozást, ő legyen az, mi pedig a háta mögé bújhassunk. Ezt a szerepet szántuk a doktornőnek, aki ragyogóan el is játszotta. - Eljátszotta? - Úgy viselkedett, ahogy vártuk tőle. Nem jött rá semmire, viszont ha kellett volna, elvitettük volna vele a balhét. Tudom, hogy csúnya dolog, de ez is a szakmához tartozik. - Értem. Már csak egy kérdésem maradt. Miért... - Várjon csak egy percre! - nevetett fel hirtelen. - Néha bizony elátkoztam a pillanatot, amikor engedtem a babonás lelkemnek. Hardaway doktornőnek azt a

feladatot szántuk, hogy vigyázzon rám. Ezt aztán ő olyan komolyan vette, hogy már-már arra gondoltam, rövid úton megszabadulok tőle. Képzelje csak el, lejövök ide a raktárba, és mit sem sejtve kalapálgatom a falakat, nem törődve vele, hogy észrevesz-e valaki, vagy sem, elvégre bolond vagyok, és a AIDS univerzális gyógyszerét kutatom, amikor is egyszer csak mögém lopakodik a doktornő, és fejbe ver egy rongyba csavart gumikalapáccsal, amitől aztán nyomban el is vesztem az eszméletemet. Később a szobámban ébredek fel, miközben a kedves doktornő éppen infúzióra köt. Brrr... - Már csak egy kérdésem maradt - mosolyogtam rá. - Miért kellett megölniük például Miss Vargast? Böhm meghökkent. - Ön azt gondolja, hogy Penelope Vargast mi öltük meg? - Ha nem ön, akkor Mr. Alvarado. A takarító tiltakozva csóválta meg a fejét, de nem szólt egyetlen szót sem. Böhm megvonta a vállát. - Higgye el, Mr. Lawrence, ebben az ügyben ártatlanok vagyunk. De hát ezt a vádat ön sem gondolhatja komolyan. Nemrég azt állította Miss Rhymesnak, hogy a két gyerek, a két Bannister csemete volt a tettes. - Nem vagyok egészen biztos benne - visszakoztam. - A látszat ugyan ellenük szól, de még gyerekek. Mr. Böhm ismét megvonta a vállát. - Gyerekek, nem gyerekek: láttam már karón varjút. Manapság már mások a gyerekek, mint az én időmben. Mi még rosszul lettünk, ha apánk elvágta egy csirke nyakát, manapság pedig ezek a kis csirkefogók egymás nyakát vagdossák el. - Szóval azt álltja, hogy nem önök ölték meg Miss Vargast?

- Persze hogy ezt állítom, mi mást állíthatnék! Nem mintha nem tehettük volna meg, de kérdem én, mi a fenéért tettük volna? - Talán mert attól tartottak, hogy előbb találja meg a dobozt, mint önök. - Miért, kereste? - Miss Rhymes? Miss Rhymes megvonta a vállát. - Az az igazság, hogy nem ismertük eléggé Penelopét. Újsághirdetés útján ismerkedtünk meg vele. A Himalájába készült, aláírt és lepecsételt engedélyekkel rendelkezett. Úgy tettünk, mintha valamennyiünket lenyűgözne a hegyek energiájával kapcsolatos elmélete. Naponta elvégeztünk egy-egy gyakorlatot, aztán Penelope békén hagyott bennünket. Nem nagyon néztünk utána, hogy merre jár, mint ahogy ö sem kémkedett utánunk. Volt elég időnk, hogy kőzetmintákat vegyünk a hegyekből. - Lehetséges, hogy Miss Vargas is Tesla dobozát kereste? - Ez esetben miért volt szüksége ránk? - Mert egyedül nem érezte biztonságban magát. Mr. Böhm dühösen kiköpött. - Mondja, Lawrence, nem tűnt fel magának velünk kapcsolatban valami? - Mire gondol? - adtam az ostobát. - Arra, hogy ön bennünket gyanúsít, pedig közülünk szedték a legtöbb áldozatot. Mit gondol, a saját embereimet is megölettem, hogy... nem is tudom, miért? - Hogy ne gyanakodjanak önre. - Ki a fene gyanakodott volna? Talán ön? Ön nem ellenfél nekem, barátom! Eszem ágában sem volt megöletni, vagy pláne megölni őket, mint ahogy nem is

öltem, és nem is ölettem meg senkit. Éppen fordítva történt a dolog. Attól tartottam, hogy Miss Hardaway fog megölni engem. Igaz, amikor már harmadszor vágott fejbe a gumikalapáccsal, fontolóra vettem, hogy megfojtom. Vele aztán alaposan mellélőttem. Olyannyira komolyan vette a feladatát, hogy majdnem belehaltam. - Engem sem akart megölni? - Éppen magát? Dehogyis akartam! Elég volt, ha magán tartottam a szemem. Fontos szabály nálam: Ne akarj egy fikarcnyival sem többet, mint amivel megbíztak! Ez a hosszú élet egyik titka. Mindig azokkal van baj, akik túllihegik a dolgokat. - Ön bölcs ember, Mr. Böhm! Böhm elvigyorodott. - Nekem mondja? Elvégre jobban ismerem magam bárkinél. - Nem érez semmit, hogy megölték a munkatársait? - Mit kellene éreznem? - hökkent meg Mr. Böhm. - Mondjuk bosszút? Böhm megcsóválta a fejét. - Katonák voltak, akik elestek a harcmezőn. Aki elvállal egy feladatot, annak tisztában kell lennie az esetleges következményekkel. Aki ringbe lép, gondolnia kell rá, hogy jókora pofonokat kaphat, vagy éppen agyonütik. Volt már ilyen, nem is egy. Nem, Mr. Lawrence, nem érzek semmit velük kapcsolatban. Akárki is követte el a gyilkosságokat, menjen békével. Én itt befejeztem a tennivalóimat. Alvarado majd elintézi önöket, aztán lelépünk. A bűn és bűnhődés pedig maradjon a túlvilág bírájára, ha van ilyen egyáltalán. - És Mr. Cumberbats? - Az ki? - Az alapítvány bizottságának egyik embere. - Ja, az a birkózóképű? Mi van vele?

- Őt is megölték. - Remélem, nem akarja rám kenni az ő halálát is? - Csupán a véleménye érdekelne. - Hogy miért ölték meg? Honnan a fenéből tudjam? Talán valóban a gyerekek tették. Csak azt ne kérdezze, hogy miért. A gyerekek óriási zűröket csinálnak, ha éppen kedvük szottyan rá. Nemrég olvastam, hogy néhány kis csibész csőbe húzta a Pentagont is... bár ez nem tartozik ide... Nos, akkor... - Várjon csak egy pillanatra! - emelte fel a kezét Miss Rhymes. - Tudni szeretnék valamit... még a halálom előtt. - Parancsoljon, kisasszony! - Mr. Lawrence-től akarom tudni. - És mi lenne az? - Hogy miért gyűlöli a gyerekeket? - Én? - hökkentem meg. - Miért gyűlölném őket? - Igenis gyűlöli! Maga folyamatosan azt sugallja, hogy a két vagy három gyerek követte el a gyilkosságokat. De hát miért tették volna? Tud valami magyarázatot adni rá? - Hogyne tudnék - bólintottam. - Nocsak! - hökkent meg Böhm doktor az órájára pislantva. - Akkor mondja el, de csak röviden... Nos, Mr. Lawrence? Miért öltek volna meg a gyerekek bárkit is? - Hogy megmentsék az anyjukat - mondtam. Mr. Böhm tétován megigazgatta a szemüvegét. De a többieket sem érte kisebb meglepetés, mint őt. A szakállasok értetlenül a szakállukat simogatták. - Kitől? Mitől?

- Azt hiszem az... őrülettől. Miss Rhymes megcsóválta a fejét. - Ezt meg... hogy érti? - Volt szerencsém... hm... ismeretséget kötni Mrs. Bannisterrel, azaz Grace-szel. Gondolom, önöknek is? Nem szóltak, csak bólogattak. Biztos voltam benne, hogy valamennyiüket megkörnyékezte néhány csepp italért. - Nos, valamennyien tudjuk, hogy Mrs. Bannister súlyos alkoholista és narkós is. Épp az ellentéte a férjének, aki, hogy úgy mondjam, maga a józanság, a mértékletesség és a tántoríthatatlan magabiztosság. - És? - Úgy gondolom, Mr. Bannister a fejébe vette, hogy miután odahaza nem sikerült kikezeltetnie a feleségét, elhozza ide, a világ végére, ahol cseppnyi ital és szemernyi narkó sem áll a rendelkezésére. Másképpen szólva kegyetlenül szigorú elvonókúrának veti alá. És mint elveihez végsőkig ragaszkodó férfi, el is zárta a pia és narkócsapot a felesége elől. Csakhogy ezzel rosszat tett neki. - Gondolja? - A narkóról és az alkoholról nem könnyű leszokni. A legtöbb szenvedélybetegnek nem is megy egykönnyen, sőt sehogy sem megy. Speciális módszereket kell alkalmazni velük kapcsolatban; lassan, fokozatosan vonni meg tőlük az adagjukat, esetenként helyettesíteni valamivel, különböző pszichoterápiákat foganatosítani... - Jézusom, csak nem akar addiktológiai előadást tartani nekünk? - Nincs szándékomban. Csupán arra hívnám fel a figyelmét és Miss Rhymesét is, hogy az ilyen drasztikus megvonásba, mint amilyet a férje alkalmazott Mrs.

Bannisterrel szemben, a páciens bele is halhat, vagy elveszítheti a józan eszét. A gyerekek attól tartottak, hogy anyjuk megőrül és öngyilkos lesz. - Miért nem beszéltek az apjukkal? - Bizonyára beszéltek. El tudja képzelni, hogy Mr. Bannister engedett volna nekik? Hogy megváltoztatta volna a véleményét? Mr. Bannister biztos a dolgában. Meg van győződve róla, hogy képes megoldani a felesége problémáját. Még azon az áron is, ha az asszony belehal a gyógymódba. Ezért a gyerekek elhatározták, hogy... megölnek valakit. - Kit? - Bárkit. Nem volt fontos, hogy kit. - De hát miért? Ha meg akartak ölni valakit, miért nem az apjukat ölték meg? Ez megoldotta volna az anyjuk problémáját. - Mr. Bannistert nem ölhették meg - ráztam meg a fejem. - Ugyan miért? - Mert ő az apjuk. Ők pedig abban bíztak, hogy ha anyjuk meggyógyul, apjuk pedig megbékél, ismét szerető család lesznek, mint régen. - Ámen. - Úgy gondolták, hogyha bárkit is ölnek meg, a gyilkosságtól megrémülő bizottság felhagy az expedícióval és hazafut. Otthon pedig Mrs. Bannister megfelelő kezeléshez juthat, satöbbi. Ezért nem válogattak. Újra és újra gyilkoltak, hogy hazatérésre kényszerítsék az alapítvány embereit. Böhm doktor mélyeket sóhajtott. - Tudja mit, Lawrence? Legyen magának igaza. Amit elmondott, az nagyon is logikus, és ha hozzávesszük, hogy az a kis kölyök faragta a cövekeket...

- De hiszen még csak kisgyerek! - kiáltott fel Miss Rhymes. - Ugyan már! - mordult rá Böhm. - Nem hallott még soha gyerekkatonákról? Tele van velük Afrika. Vagy a mexikói drogbárók bérgyilkosairól? Tizenkét éves gyerekek is vannak köztük. Ha gyilkolásról van szó, a mai gyerekek is felnőttek. Fogadja el, hogy Mr. Lawrence-nek valóban igaza van, és a gyerekek a gyilkosok. Megölték, aki hagyta magát. Ezzel aztán le is zárult a történet. Most pedig ha megengedi, megtekintem a kis dobozkát. Megengedi? - kérdezte gúnyosan. - Csak tessék! - mondtam és az asztal felé böktem. - Én már nem veszem semmi hasznát. - Sajnálom - mondta Böhm. A dobozkáért nyúlt. A következő pillanatban éles hang csattant a közelünkben. - Vigye el onnan a mocskos mancsát, hé! Magának beszélek, Böhm! Repülőrajtot vettem és berepültem az asztalka alá. És jól is tettem, mert a fenyegető kiáltással egy időben kopogni kezdtek a golyók, mintha jégeső szakadt volna a nyakunkba. Amíg az asztal alatt ültem, volt időm megfigyelni, hogy mennyire különböző hangja is van az egyes fegyvereknek. Volt, amelyik hangosat pukkant, mint a kiszúrt luftballon; volt, amelyik nyögött, mintha csak nehezen tudná kiköpni magából a golyót; volt, amelyik nyikorgott és volt, amelyik sivított. Csak akkor vettem észre, hogy Miss Rhymes is mellettem fekszik, amikor egy erőteljes hang a lövöldözés befejezésére szólított fel bennünket.

A termet könnyű, kékes füst lengte be. Megráztam magam, kilestem az asztal mögül, majd Miss Rhymeshoz hajoltam. - Jól van? Miss Rhymes nagyot csuklott és a szája elé kapta a kezét. - Mit... gondol? A csend, amely a lövöldözést követte, nem volt igazi csend. Valaki nagyokat nyögött, valaki félhangosan szitkozódott, valaki pedig nagyot ordított. - Ott is van egy... fickó! Ismét géppisztolysorozat kaszált a levegőbe. - Hagyd abba, te hülye! - kiáltotta valaki. - Nem látod, hogy nem igazi? Hagyd abba, mert lelőlek! A sorozatot nem követte több. Újra kidugtam a fejem az asztal alól. Közvetlenül előttem a már jól ismert karosszék úszott a levegőben, benne a mosolygó férfival, akiről immár tudtuk, hogy maga Nikola Tesla. Aztán pukkant valami, a karosszék megrázkódott és a jelenés a semmibe tűnt. Valaki hozzám ugrott és felrántott a földről. Méghozzá meglehetősen kíméletlenül. - Hol van? - ordította a fülembe. - Hol van? - Micsoda? - nyögtem. - A doboz! Az előbb még itt volt az asztalon! A fenekem alá nyúltam, és kihúztam alóla a dobozt. Nem rejtettem el, csupán véletlenül került alám. Az ősz, kellemes kinézetű Mr. Yerwood kirántotta a kezemből és magasra tartotta. - Itt van, emberek. Itt van!

Az alapítvány emberei köré gyűltek. Rám ügyet sem vetettek, így legalább kisegíthettem az asztal alól Miss Rhymest. - Biztos, hogy ez az? - kérdezte a pocakos Collender. Yerwood továbbpasszolta a kérdést. - Biztos, hogy ez az? - Ez volt a fatáblában - nyögtem. - Ezt találtam. - Belenézett? - Csak a tetejét vettem le. - Nézd csak meg, Collender! Collender megforgatta kezében a dobozt, aztán rám pislogott. - Hogy nyílik? - Próbálja meg lehúzni a tetejét! Collender megpróbálta. Néhány pillanattal később csalódott hangon felmordult. - De hiszen ebben alig van valami! Yerwood ráförmedt. - Miért? Mit gondoltál, mi lesz benne? - Én csak két... lapos vasat látok. Yerwood dühösen kikapta a kezéből. - Majd otthon megnézik az okosok. Biztos, hogy csak ez volt az izében... falapban... Lawrence? - Holtbiztos - mondtam. - Ha megpróbál átverni bennünket... - Miért tenném? Engem nem érdekel a maguk dobozkája. Én csak megtaláltam, és szeretnék valamit kapni érte. - Hát azt megkaphatja - mondta fenyegetőn Yerwood. - Hé, főnök! - Mi van, Collender? - Forest rosszul van. - Mennyire rosszul?

- Nagyon. Azt hiszem... már nem is lélegzik, főnök. Ekkor jutott csak érkezésem, hogy körülnézzek a kacatok környékén. Nem messze tőlem az egyik szakállast láttam a földön feküdni. Két társa mellette térdelt, az egyik éppen a mellkasát nyomogatva megpróbált levegőt préselni a tüdejébe. Közvetlen közelükben Mr. Forest Drakes hevert, még mindig kezében szorongatva a géppisztolyát. Mr. Böhm a padlón ült, fájdalmas képpel a karját tapogatta. Innen is, onnan is vékony vércsermelyek csörgedeztek a kacathalmok felé. Mr. Alvarado égnek tartotta a kezét és többször is felkiáltott. - Ne lőjenek, ne lőjenek! Megadom magam! Mr. Bannister, géppisztollyal a nyakában, odalépkedett hozzám, és számhoz érintette a fegyver csövét. - Kapja be, Lawrence! Kapja be, mert lövök. Olyan hangon mondta, és úgy nézett rám, hogy nem volt kétségem felőle: Bannister lőni fog. Behunytam a szemem és számba vettem a fegyver csövét. - Mit szólna hozzá, ha meghúznám a ravaszt? Csak morogni tudtam; nem vettem magamnak a bátorságot, hogy elhúzzam a fejem a cső elől. - Szeretné, ha meghúznám? Gyorsan nemet intettem. A géppisztoly csöve fenyegetőn remegett, ahogy a fejemet ingattam. - Akkor hát megkérdezem öntől: ez az a doboz, amit itt talált a kolostorban? Jól gondolja meg, mielőtt válaszolna! Öreg róka vagyok, úgy olvasok az emberi hangokból, mint a nyitott könyvből. Ha azt olvasom ki a hangjából, hogy hazudik, habozás nélkül meghúzom a ravaszt. Megértett, Lawrence? Bólintottam. A fegyver csöve velem bólintott.

Bannister erre kihúzta a csövet a számból és a fülemhez szorította. - Egyetlen kérdésem lesz csupán. Az, amit az imént már megkérdeztem. Ez az a dobozka, amit a falapban talált? Éreztem, hogy egész testem verejtékben fürdik. A verejték lecsepegett a homlokomról és a szememet marta. - Nos? Válaszoljon! Immár hányinger is kerülgetett. Behunytam a szemem és nyögtem egy nagyot. - Igen. A fegyver csöve fészkelődni kezdett a halántékomon. Mintha egy mutatóujj a ravaszt akarná meghúzni. - Igen! - mondtam gyorsan. - Igen! Igen! Bannister néhány pillanatig még a fülemen tartotta a fegyver csövét, aztán elvette onnan. - Jól van - mondta. - Kereshet magának papírt, ha becsinált volna. Ekkor már biztos voltam valamiben. Ő lesz az, aki kettőnk közül hamarabb meghal. Mégpedig sokkal hamarabb. 9 Még mindig hányingerrel küszködtem, de azért már sokkal jobban éreztem magam. Miss Rhymes megsimogatta verejtékben fürdő arcomat. - Már elmúlt - súgta. - Megnyugodhat. Az asztalka szélébe kapaszkodtam, és megpróbáltam csillapítani szívem vad kalapálását. Mr. Yerwood ezalatt a padlón ücsörgő Mr. Böhmhöz sétált és barátságosan belerúgott egyet. - Fel tud állni, Böhm? - Ha felsegít.

Yerwood felém intett. - Jöjjön ide, Lawrence! Állítsa talpra a fickót! Odatántorogtam Böhmhöz, és megpróbáltam a talpára állítani. Böhm nagyot ordított, és a szemem felé kapott. - Menjen innen, maga barom! Rohadtul fáj... Nem mondhatnám, hogy kíméletes lettem volna vele. Akkorát koppant a feje a padlón, mint az emeletről leejtett görögdinnye. - Ha nem, hát nem - vonta meg a vállát Yerwood, ősz hullámos haját simogatva. - Szóval, maguk is ezért jöttek ide, Böhm. Gyanakodtam magukra, az igaz, de nem voltam biztos a dolgomban. Abban viszont biztos voltam, hogy ez a Lawrence is a dobozt keresi. Ismerem a fickót, nem egy kavarásáról olvastam már. Hát, ez lesz az utolsó kavarása, arról biztosíthatom. Mi a fenét csináljak magával, Böhm, mi? - Nyalja ki! - mondta Böhm nagyokat nyelve. - Csúnyán beszél, doktor - csóválta meg a fejét Yerwood. - Még szerencse, hogy nincsenek itt a gyerekek. - A kis gyilkosai? Yerwood megcsóválta a fejét. - Nagy marha maga, Böhm. És az is, aki ugyanarra gondol, mint maga. Honnan a fenéből veszi, hogy a gyerekek voltak a gyilkosok? - Mr. Lawrence már megmagyarázta - morogta Böhm doktor oldalára szorítva a tenyerét. Ujjai közül vércseppek hullottak a padlóra. - Mr. Lawrence... olyan ostoba, hogy beszélni sem érdemes róla - legyintet Yerwood. - Mondja, Lawrence, még mindig azt hiszi, hogy a gyermekek gyilkoltak? Géppisztolya csövére pislantottam, aztán megráztam fejem. - Nem is hittem soha.

- Akkor miért mondta? - Mert ez is elképzelhető lett volna. - Ugyan mikor? Letöröltem a verítéket a homlokomról. - Abban az esetben... ha Sue és Dan Mr. Bannister gyerekei lennének. 10 Ettől aztán ismét csak besürűsödött kissé a levegő, bár eddig is elég sűrű volt. Két halott is hevert a padlón, s ettől valahogy nehezebben lélegeztem. Yerwood nem is értette meg mindjárt, mit mondtam. Böhm vércseppjeit nézegette a padlón, mintha azon töprengett volna, hogy honnan szerezzen egy takarítónőt, aki feltakarítja. - Ho... ogy? - kérdezte aztán felkapva a fejét. Láttam, hogy ekkor érte csak el az agyát a megfelelő inger. - Mit mondott, Lawrence? - Hogy Sue, Tereza és Dan nem Mr. Bannister gyerekei. Yerwood élesen felkacagott. - Micsoda? Hogy nem... Mi a fenéről beszél maga? Nem szóltam semmit: ekkor már Bannisteren járt a szemem. Egészen pontosan a kezén. Azt figyeltem, hogy mikor találkozik az ujja a géppisztolya ravaszával. Naná, hogy gyorsan találkozott. Mielőtt azonban megnyomhatta volna, sikerült eltűnnöm az asztal alatt. Yervood szerencsére lépett egyet oldalra, így Bannister és közém került. - Vigyázzon, Yervood! - ordítottam, ahogy a számon kifért. - Azonnal lőni fog! Bannister lőtt is volna, ha Collender rá nem fogja a fegyverét.

- Állítsd le magad, Bannister! Vigyázz, Conrad, ez az idióta a végén még beléd ereszt egy sorozatot! Bannisternek valóban ez volt a szándéka. Szája sarkai mellett leereszkedő harcsabajusza úgy remegett, mint az igazi harcsáé, amikor megpillantja az orra előtt fickándozó kishalat. - Megöllek, te rohadék! A fenyegetés nekem szólt, így igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam. - Csak nyugi, Bannister - figyelmeztette Collender. - Csak nyugi, haver. Nem lövöldözünk csak úgy összevissza! Majd mi elintézzük a dolgot! Bannister bólintott és meghúzta a ravaszt. A nekem szánt golyó Yerwoodba vágódott. Mcgperdítette és a padlóra küldte. Bannister tett felém egy lépést, aztán rám célzott a géppisztolyával. - Elegem van belőled, te nyomorult! Te minden lében kanál. Dögölj hát meg, te rohadék! Ismét géppisztolysorozat kopogtatta meg az asztal lapját. Óriási szerencsémre elég vastag volt a deszka, ezenkívül a golyók java része szerencsére el sem érte. A magasban száguldottak el, a fejem felett. Collender megcsóválta busa fejét, amikor Bannister, géppisztolya csövétől találva térdre rogyott előtte. - Te tényleg megbolondultál, haver! Te vagy a nem normális, nem a feleséged. Nem tudom, nem tettem volna-e bölcsebben, ha végzek veled? Bannister a földön térdelt, és még mindig engem nézett. Ha szemmel ölni lehetett volna, biztos, hogy az asztallap sem védett volna meg a haláltól.

Collender nem merte elvenni a fegyvere csövét a térdelő Bannisterről, ezért rám kiáltott. - Lawrence! Nézze meg Conradot! Yerwood a padlón ült és az oldalát tapogatta. Éppen úgy, mint Böhm. Lehajoltam hozzá, és szemügyre vettem. - Jól van, Yerwood? Yerwood megcsóválta a fejét. - Eltalált ez a barom. Remélem... nem halálos? Nem volt az. Első pillantásra is láttam, hogy jelentéktelenebb a sérülése, mint Böhm doktoré. - Túléli - mondtam. - Nem komoly a sebe. - Isten hozta a csapatban - morogta Böhm. - Van valaki, aki ért a sebekhez? - kérdezte Collender. - Majd én - ajánlkozott a mindeddig hallgató Presser. - Maga csak maradjon a helyén - nyögte Yerwood. - Inkább rányomom a zsebkendőmet. Mi a franc ütött beléd, Joe? - kérdezte aztán panaszos hangon Bannistertől. - Elvette az eszed a harag? Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy közbeavatkozzam. Addig, amíg még Bannister nincs egészen magánál. - Ne legyenek illúziói - mondtam. - Bannister nem véletlenül lőtt magába. Yerwood arcán hitetlenkedő mosoly futott végig. - Hogyhogy nem véletlenül? - Magának szánta a golyót - mondtam. Collender elképedve nézett Bannisterre. - Ugye nem igaz, Joe? Bannister elfordította a fejét. - Ugye nem igaz, Joe? Bannister még mindig nem válaszolt. Még mindig a gyűlölet áradata alatt vergődött az agya. - De hát... miért, Joe, miért? - Mert magának akarta a dobozt, azért!

Bannister végre magához tért. Megrázta a fejét és rám bökött. - Ne higgyen neki, Adam! Véletlen volt, esküszöm! Ezt a férget akartam kinyírni. Collender elvigyorodott. - Tudtam én azt, Joe. Nem olyan fiú maga, hogy Conradba durrantson. Lawrence pedig megérdemli, hogy úgy összerugdossam, hogy egyetlen ép csontja se maradjon. A francba is! Tett néhány lépést felém. Immár az a veszély fenyegetett, hogy Bannister géppisztolya után meg kell ismerkednem Collender bakancsával is. Onnan kaptam a segítséget, ahonnan nem vártam. Collender már emelte a lábát, amikor Yerwood nyögve feltápászkodott és Collenderre kiáltott. - Adam! Azonnal... állítsd le magad! Collender megdermedt. - Tartsd a fegyvered Bannisteren! - Ne tréfálj, Conrad, hiszen ő csak... Bannister eközben egyik kezével a másikat nyomogatta és komor képpel bámult egyikünkről a másikunkra. Láttam, hogy Collender fegyverének a csöve alaposan elintézte az ujjait. Yerwood hozzám sántikált és áthajolt az asztal lapja felett. - Álljon csak fel, Lawrence! Te meg, Adam, le ne vedd róla a fegyveredet! Másszon már ki, az ördög vigye magát! És állítsa talpra ezt a nőt is. Ne féljenek, nem lövöm le magukat... legalábbis egyelőre nem. Nem volt valami biztató ez az egyelőre, de azért segítettem Miss Rhymesnak is felállni. - Jöjjön ide... és nézzen rám! Minden oké? - Semmi sem oké - morogtam.

- Remélem, nem esett baja. Maga mondott az imént valamit. Szeretném még egyszer hallani! - Semmi sem oké. - Nem arra vagyok kíváncsi. Őszintén szólva köpök arra, hogy hogy van. Engem csak az érdekel, amit Bannisterrel kapcsolatban mondott. - Miért? Mit mondtam? - adtam az ártatlant. Yerwood felemelte a padlóról a géppisztolyát. - Ne szórakozzon velem, hé! - Jól van - emeltem fel a kezem. - Valóban mondtam valamit. - Ki vele! Ismételje meg! - Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy a gyerekek nem Mr. Bannister gyerekei. Yerwood keze fejével megtörölgette a homlokát. - Ezt meg hogy értsem? - Ahogy mondom. Bannister éles hangon felnevetett. - Ez őrült! Ez teljesen becsavarodott! Ne hagyd magad csőbe húzni, Conrad! Csak azért csinálja a fickó, hogy egymásnak ugrasszon bennünket. - Tiszta sor - bólintott Collender. - Te csak... tartsd rajta a fegyveredet Adam! Ön mit szól mindehhez, Lawrence? Megvontam a vállam. - Megpróbálja menteni a bőrét. Én is így tennék a helyében. - Azt is teszi! - bökött rám Bannister, majd felsziszszent a fájdalomtól. - Jól elintézett, maga ostoba! Collender elvörösödött, ám a fegyverét azért nem fordította el róla. Yerwood megcsóválta a fejét. - Mi az elmélete, Lawrence? Kérdésre kérdéssel válaszoltam. - Mióta ismeri Bannistert, Conrad?

- Semmi közöd hozzá! - ordított rám Bannister. - Nehogy elmond neki! Nem látod, hogy menekülni akar a csapdából? Jobb lenne, ha azonnal végeznél vele! - Most én beszélek - intette le Yerwood. - Én vagyok a főnök. Mióta Cumberbats meghalt... - Őt is Lawrence ölte meg! Yerwood ekkor felemelte a géppisztolyt és a mennyezetbe lőtt vele. Szerencsére nem szakadt ránk a tető. - Kuss! Mindenki befogja a száját! Te, Adam, rajta tartod a szemed Bannisteren, és ha csak meg is moccanna, leütöd! Értetted? Collender bólintott. Yerwood immár minden figyelmével felém fordult. - Mit akar hát tudni? - Mióta ismeri Bannistert? - Nemrég jöttünk össze - mondta kitérőn. Bólintottam és igyekeztem magabiztosan nézni rá. - Bannister a saját szakállára dolgozott. Bár önök közé tartozott, azt szerette volna, hogy ő egyedül ehesse meg a gesztenyét, amelyeket maguk kikaparnak neki a tűzből. Yerwood futólag Bannisterre pillantott, ám nem tett megjegyzést. - Bannister felkészült rá, hogy amint megtalálják Tesla dobozát, megszerzi magának. Még azon az áron is, hogy mindannyiukat megöli. Megbízóik tévedtek, amikor őt küldték ide „szakérteni", azaz felderíteni a doboz rejtekhelyét. Megbíztak benne, ám mellé nyúltak. - Mi a helyzet Bannister gyerekeivel? - Nem az ő gyerekei. - Grace sem a felesége? - Nem bizony. - Akkor ki a fene?

- Kérdezze meg tőle! - Meg is teszem - bólintott Yerwood. - De ha nem mond igazat, megnyúzom és szalmával tömöm ki a bőrét. Folytassa, ember! - Bannister elvállalta a feladatot, amellyel az önök főnökei bízták meg. Mert az önök társasága tulajdonképpen két egységből áll, sőt talán háromból. Maguk négyen régi, jó ismerősök, egy csapatot alkottak. - Négyen? - Mr. Cumberbats, Mr. Drakes, Mr. Collender és ön. - És ha így van? - Mr. Wartont viszont nem ismerték korábban. - Mit akar ezzel mondani? - A maguk megbízói kénytelenek voltak maguk közé ültetni Mr. Wartont, aki különben neves építési szakember. Valószínűleg a nepáli hatóságok miatt kellett megtenniük, elvégre a nepáliaknak feltűnhetett volna, hogy nincs önök között egyetlen ismert építész sem. Ezért megbízói kiválasztották Wartont, azt hazudták neki, hogy a kolostor állapotáról kell véleményt mondania, önöket pedig figyelmeztették, hogy vigyázzanak vele; ő nincs benne a buliban. Ezért aztán Warton okoskodott is eleget: nem értette, hogy az alapítvány miért éppen Ngagpát akarja drága pénzen újjáépíttetni, amikor jóval kevesebb költséggel, szebb helyen lévő kolostort is rendbe hozhatna. Nem sejtette a jóember, hogy mi van a háttérben. Sokan még csak nem is hallottak Tesla dobozáról. - Hol van most Mr. Warton? - kérdezte Yerwood. - Fogalmam sincs róla. Talán rájött valamire és lelépett. - Ennyit akart elmondani?

- Még nem beszéltem Mr. Bannisterről. Ha jól sejtem, őt sem ismerték korábbról. Bannister igazi nagypályás fickó, bár ez nem mindig látszik rajta. A „nagypályás" harcsabajusza idegesen megrándult. - Bannister előadott egy tervet a maguk megbízóinak, akik voltak olyan elővigyázatlanok, hogy higgyenek neki. Azzal állt eléjük, hogy a családját is magával vinné, így a nepáli hatóságok nem néznek majd a körmükre; a kiskorú gyermekek jelenléte elaltatja a gyanakvásukat. Megbízóik belementek a dologba. Ha a „szakember" a családját is magával akarja vinni, csak vigye. Álcázásnak nem is olyan rossz. Csakhogy volt egy bibi, amiről sem az önök megbízói, sem önök nem tudtak. Tudja, mi? - Mi? - hökkent meg Yerwood. - Az - mondtam -, hogy Mr. Bannisternek nem volt és nincs is családja. 11 - Ekkora baromságot még sosem hallottam - csóválta meg a fejét Yerwood. - Hogyhogy nem volt családja? - Nem volt. Azaz nincs. - Akkor... a két gyerek kicsoda? - Másnak a gyerekei - mondtam. - Másé? Kié? Ezt viszont nem árulhattam el neki. Ha elmondom, megkérdezi, hogy kitől tudom, ezt pedig mindenképpen el akartam kerülni. - Azt mondja... Bannister kölcsönkérte őket? - Inkább elrabolta. - Maga megőrült? - Egyáltalán nem. Amikor Bannister megkapta a megbízatást, megindult az agya. Összeköttetésbe lépett

másokkal - jó ismerőseivel -, s kidolgoztak egy tervet. E terv végrehajtásához kellett neki két kiskorú gyerek. Elhatározták hát, hogy elrabolnak egy egész családot. - Egy egész... családot? - nyögte Yerwood. - Úgy bizony. És meg is tették. Elmondták nekik, hogy mit várnak tőlük. A gyerekeknek Nepálba kell utazniuk, de arról, hogy valójában kicsodák, mélyen hallgatniuk kell. Úgy kell viselkedniük, mintha Mr. Bannister és neje gyermekei lennének. Ők a Bannister család. Megfenyegették őket, hogy ha csak a legkisebb jelét is látják az engedetlenségnek, megölik az igazi szüleiket. Merthogy a szülőket az Egyesült Államokban őrzik. Valószínűleg megígérték nekik, hogy amint végrehajtották a sikeres akciót, szabadon engedik őket. Yerwood morgott valamit. Pontosan tudtam, mire gondol. Egy rozsdás tízcentest sem adott volna a Bannister gyerekek és igazi szüleik életéért. - Azt mondja... az a részeges nő sem a felesége? - Biztos vagyok benne, hogy nem részeges. Bannister magukat akarta átverni vele. Hogy ne üljenek folyton a nyakán: ő csak egy szerencsétlen figura, akinek legfőbb gondja a felesége. Grace pedig ragyogóan játszotta a drogos alkoholistát. - És a gyerekek? - Mit tehettek volna? Féltek, hogy a legkisebb gyanús jelre megölik az igazi szüleiket, amint azt meg is ígérték nekik. így aztán kénytelenek voltak úgy viselkedni, mintha Bannisterék gyerekei lennének. Yerwood Bannister felé fordította a fejét. - Igaz ez, Joe? Bannister megrántotta a vállát. - Igaz, te seggfej! Collender eltátotta a száját. - Hé! Joe! Tudod egyáltalán, hogy mit beszélsz?

Bannister ekkor dührohamot kapott. Még a szája is habzott dühében. - Szerencsétlen idióták vagytok, nem mások! Ha ez a féreg Lawrence nem dugja ide a képét, sosem jöttetek volna rá az igazságra. Ostobák vagytok, és mégis a nyakamra ültettek benneteket. Pedig hogy könyörögtem nekik, hogy engem bízzanak egyedül meg, ti csak púp vagytok a hátamon. De nem és nem: most akkor lássák, mire mentetek. - Hogyhogy mire mentünk? - hökkent meg Yerwood. - Megvan Tesla doboza. A feladatot végrehajtottuk. Te pedig... a kedves feleségeddel együtt... akarom mondani... - Hirtelen nagyot kiáltott és felemelte a kezét. - Vigyázz Adam! A részeges tyúk! - Mi van velem? - kérdezte egy hang az ajtó felől. Yerwood lőni akart, de Bannister megakadályozta benne. Kitépte a tétovázó Collender kezéből a fegyverét, és Yerwoodra fogta. - Tartsd csak fel a kezed, te agytröszt! És maguk is, mind! Megpróbálhattam volna elkapni, és ha egyedül van, talán el is kaptam volna, Grace felbukkanása azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy ezt a menetet is elvesztettem. Bannister idegesen Grace-re rivallt. - Hol az ördögben voltál ennyi ideig? - Hallgatóztam - mondta az asszony. Meglepődve kaptam fel a fejem. Ez a Grace Bannister már nem az a Grace Bannister volt, akit korábban megismertem. Arca megnyugodott, bár azért néha meg ugrándoztak egy kicsit rajta az izmok. Ennek ellenére sokkal csinosabb volt annál, mint amikor az alkoholista narkóst játszotta.

- Engem meg a frász tört ki. Ezek az átkozottak kis híján lepuffantottak. Grace mellett ott állt a három gyerek is. Tereza a szemét törölgette, Sue maga elé bámult, Dan szemmel láthatóan rosszul volt. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megvigasztaljam, Bannister géppisztolya azonban megakadályozott benne. Bannister idegesen rángatva a harcsabajszát, az orrom elé állt. - Maga aztán majdnem kikészített - mondta elismerőn. - Ritkán utáltam valakit úgy, mint magát. De most, hogy végleg elveszítette a játszmát... sokkal inkább elismeréssel nézek magára, mint utálattal. Hogy jött rá a titkunkra? - Jó a szemem - mondtam. - Megkapja érte méltó jutalmát - bólintott. - Hol is van az az átkozott doboz? Lehajolt és felvette a padlóról. Hirtelenjében már -nem is emlékeztem rá, hogy kinek a kezéből került oda. Megcsóválta a fejét, és sóhajtott egyet. - És ezért a darabka vasért van oda mindenki... - Ez a darabka vas drágább a platinánál. - Meghiszem azt - bólintott és megszagolta a dobozkát. - Nagy pénz szagát érzem rajta - mondta vigyorogva. A szeme azonban nem tetszett nekem. Láttam rajta, hogy még mindig nem zökkent vissza a normális kerékvágásba. Végighullámzott rajtam a rémület, hogy megnyomkodja a dobozka gombjait és akkor ki tudja, mi történik. Szerencsére Grace elterelte a figyelmét. Ő is odajött hozzám és a szemembe nézett. - Hogy van, szépfiú?

Ez volt az a kérdés, amire nem kellett válaszolnom. Úgy el volt telve önmagától, hogy egyáltalán nem is várt választ a kérdésére. - Meglepődött, mi? - Alaposan - bólintottam. - Vallja be, jól játszottam a narkós, piás anyát. - Kitűnően - dicsértem. - Hogyha most azt mondja, hogy ennek ellenére rájött, ki vagyok, nem hiszem el. Ez volt életem csúcs alakítása. - Korábban is alakított már? Gyengéden végigsimított az arcomon. - Hogy alakítottam-e? Hát persze, szívem. Elvégre színésznő... voltam. Méghozzá nem is olyan rossz. Gondolom, nem ismeri eléggé jól az amerikai színházi életet? - Nem nagyon - vallottam be. - Akkor nem is mondana önnek semmit a nevem. De ez végül is nem fontos. Tudja, mit vettem észre magán, kedvesem? - Mit? - kérdeztem. - Maga annak ellenére, hogy... nyomorult piás, narkós roncs voltam... kedvelt engem. Igaz? Lesütöttem a szemem, és igyekeztem fülig pirulni. - Na, drága, legyen őszinte! - Mit tagadjam - jöttem zavarba. - Vannak az embernek érzései, amelyeket nem tud elrejteni... - Hát magán látszott is, nem vitás. Esküszöm, szívesen lefeküdtem volna magával, csakhogy féltem, hogy kiesem a szerepemből. Maga... sajnos az esetem, Mr. Lawrence. Imádom az olyan pasasokat, mint ön. - Jézusom! - nyögte Yerwood. - Tiszta melodráma. Már csak az hiányzik, hogy egymás nyakába essenek.

Grace azonban nem zavartatta magát. - Tudja, mi tetszett még magán? Hogy olyan... olyan... megközelíthetetlen. Óriási lelkiereje van. Láttam a szemén, mindent megtenne, hogy az ágyába húzzon, de mivel sejtette, hogy nincs rendben valami velem... ellenállt a kísértésnek. És tudja, hogy ez mégiscsak rajtam múlott? - Valóban? - kerekedett ki a szemem. - Maga még nem ismer engem, drága! Akire egyszer én kivetem a hálóm... az nem menekülhet. Addig marad a rabságomban, amíg akarom. Erről sokan beszélhetnének. - Például Mr. Bannister is? Grace elhúzta a száját. - Bannister? Csak nem képzeli? Az ilyeneket még kóristalány koromban is elkerültem. Bannister fenyegetőn rádörrent. - Fogd be a szádat, Grace! Grace megcsóválta a fejét, és ismételten megsimogatta az arcom. - Sajnálom, Leslie, nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy ez lett a vége. Mindennek az az átkozott pénz az oka. Ha ennek vége lesz, lemegyek az Antillákra, beveszem magam egy szállodába, és egy hétig csak alszom és fürdők. A lelkemről is és a testemről is le akarom mosni az ön vérét. Persze ezt csak jelképesen értem. - És a gyerekek? - kérdeztem. - A gyerekek? - hökkent meg. - Hiszen tudja, hogy nem az én gyerekeim. Semmi közöm hozzájuk! - Az ő vérüket is sikerül majd lesikálnia? Nem tudom, mit felelt volna, de Bannister jó érzékkel véget vetett a társalgásnak. - Fejezd be, Grace, mert istenemre mondom, én fejezem be!

Grace hozzám hajolt, és csókot nyomott a számra. - Ez egy búcsúcsók, szívem. Nagyon sajnálom. És a gyerekeket is sajnálom. Ne hidd, hogy érzéketlen vagyok. De van, amikor józannak kell maradnunk. Ekkor ismét csak váratlan dolog történt. Dan anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, odafutott hozzám. Bannister észrevette ugyan és fenyegetőn felkiáltott, ám Dan ügyet sem vetett rá. Csak futott felém, kockáztatva, hogy Bannister lelövi. Sue felsikoltott, és Tereza is Dan felé nyújtotta a kezét, de aztán nyomban vissza is húzta. - Sajnálom - lihegte Dan megragadva a kezem. - Nagyon sajnálom... Leslie. - Mit sajnálsz? - hökkentem meg. - Hogy meg akartalak ölni. Le akartalak szúrni egy cövekkel. Tudod, miért? - Nem - mondtam. Pedig tudtam. - Azért - folytatta -, mert attól féltem, hogy ha megpróbálsz rájönni, mi folyik itt, és rá is jössz... a szüleimre üt vissza. Azt ígérték, ha rendesen viselkedünk, és ha sikerül nekik, amit elterveztek, akkor... szabadon engednek bennünket, és ismét... együtt lehet a család... Attól féltem, hogy te... elrontasz mindent. Szerencsére nem sikerült... megölnöm téged, túljártál az eszemen. - És a többiek? - kérdeztem. - Kiket öltél meg közülük? - Senkit - rázta meg nagyon határozottan a fejét. - Nem öltem meg senkit. - Biztos vagy benne? - Tényleg nem. Nem hiszel nekem? - De hiszek. Akkor viszont... ki a gyilkos? Dan megrázta a fejét.

- Nem tudom, Leslie. Megpróbáltam rájönni, de nem ment. Talán a nyenek. - Na ebből elég! - pattogott ismét Bannister. - Ezennel vége a mulatságnak. Conrad... lépkedjen csak oda Mr. Lawrence-hez! - Csak nehezen tudok... - Grace, kérlek, beszéld rá, hogy odamenjen! S ekkor Grace, a kedves arcú, immár se nem részeg, se nem narkós Grace, odasétált hozzá, és barátságosan oldalba ütötte. Pontosan oda ütött, ahonnan vér szivárgott át Mr. Yerwood ingén. Yerwood felordított, és olyan átkozódásba kezdett, amilyet még nem hallottak Ngagpa falai. Legalábbis angolul biztosan nem. - Ezért még megfizettek! - ordította. - Azért imádkozol majd halálod előtt, hogy minél gyorsabban szabadítsalak meg az életedtől. Megöllek, te ringyó! Yerwood végérvényesen elveszítette a fejét. Nem az a fickó volt, aki csak úgy hagyja magát oldalba ütögetni. Főleg, ha az oldalán egy lőtt seb vörösödik. Egyetlen mozdulattal elkapta Grace nyakát, magához rántotta, és szorítani kezdte. - Megfojtalak, istenemre mondom! - zihálta. - Megfojtalak... Bannister félrehajtotta a fejét. - Elég volt a cirkuszból, Conrad! - Megölöm... megfojtom ezt a... ribancot! - Ha nem hagyod békén, lepuffantalak, mint egy kutyát! - Akkor ő is meghal. - Mondtam valamit, Yerwood. - Én is mondtam valamit. Bannister felemelte a fegyverét és lőtt.

Éles sikoltás hasított a levegőbe, amit rémült kiáltozás és gyereksírás követett. Ismét csak Miss Rhymes mellé kerültem a padlóra. Sajnos az asztal már nem volt mellettünk, hogy védelmet nyújthatott volna. Amikor felemeltem a fejem, Yerwood már a földön feküdt, szája mozgott, mintha mondani akarna valamit. Szemhéja felemelkedett és lesüllyedt, mintha álom ellen küzdene. Mellette Grace feküdt, vörös arccal, levegő után kapkodva. Mivel a vörös pír kék árnyalatban játszott, nem tudtam, hogy a kék fény teszi-e, vagy a fojtogatás nyoma. Grace fel akart ülni, ám visszaesett a padlóra. Az alattuk növekvő vértócsából nem derült ki, hogy melyikük vére. Bannister még mindig előre tartva a fegyverét Grace fölé hajolt. - Jól vagy, Grace? Grace köhögött egy kicsit. A köhögés nyomán vörös buborékok pattogtak a szája szélén. - Nem igazán... jól - nyögte. - Nem igazán... Miért kellett lőnöd? - Mert másképp... nem ment. - Hülye vagy, Joe... magamtól is megszabadultam volna... tőle. - Adam! - kiáltott ekkor Bannister Collendcrre. - Oda a gyerekekhez! Adam Collender köpött egyet, és odaballagott a három gyerekhez. Ezután jómagam és Miss Rhymes következett. Géppisztolya intésével odaterelt bennünket a többiekhez. A két szakállas ugyancsak nem állt ellen a fegyvercső fenyegetésének. Presser doktor, Alvarado és Böhm sem ellenkezett. - Eddig megvolnánk hát - sóhajtotta Bannister.

- Sajnálom, Grace, hogy így alakult. Tényleg nem akartam. - Megöltél, te... nyomorult! - Véletlen volt, esküszöm! Mit tehetek még érted, Grace? - Hagyj pihenni... te barom! Önkéntelenül is a gyerekekre néztem. Dan sápadtan állt; már nem láttam könnyet a szemében. Sue viszont sírt, csak úgy rázkódott a válla a zokogástól. Tereza mintha nem is hozzájuk tartozott volna, lehajtotta a fejét, és a cipője orrát bámulta. Bannister szeme Dant kereste, majd amikor megtalálta, odaintett neki. - Dan - mondta mézédes hangon. - Hallasz, engem, fiam? - Igen - nyögte a kisfiú. - Ugye, emlékszel még rá, mit mondtam egyszer neked? - I... gen - nyögte Dan. - Hát csak emlékezz továbbra is rá! Szavamat adtam és meg is tartom. Csak emlékezz rá, fiam. Látszólag nem volt sok értelme annak, amit mondott. Pedig dehogyisnem volt. - Emlékszem... és... ne, kérem, ne... én befogom a... számat... csak kérem... - Kuss, Dan! - Bannister megcsóválta a fejét. - Reménytelenül egyedül maradtam... sajnos. - Annyi könnyelmű vidámságot éreztem a hangjában, amennyivel az egész kacattermet meg lehetett volna tölteni. Kihúzta a zsebéből a dobozkát és maga elé tartotta. - Megnyomom az egyik kicseszett gombot... lássuk, felemelkedek-e én is a levegőbe...

- Én a maga helyében nem nyomkodnám! figyelmeztette egy hang az ajtó felől. - Tegye csak le szépen a padlóra! Bannister elejtette a zsákmányát, és a fegyvere után kapott. Nem is kellett kapkodnia, hiszen a géppisztoly ott lógott a nyakában. Mégis remegett a keze, ahogy az ujja a ravaszt kereste. A lövés, amely a felszólítást követte, elkerülte Bannistert. Néhány centiméternyire sivított el mellette a golyó. - A következőt már maga kapja - mondta a férfi, aki feltűnt az orrunk előtt. - Jobb, ha ideadja a fegyverét. Mr. Warton sétált oda hozzánk, jókora mordállyal a kezében. 12 Kissé furcsának éreztem a hangját. Csak akkor vettem észre, hogy mitől az, amikor felemelkedtem a padlóról. Mr. Warton szájában szokatlan formájú pipa lógott, amilyeneket ír tengerészkocsmákban árulnak, s amelyekből nekem is volt néhány darab a gyűjteményemben. - Adja csak ide a fegyverét, Bannister! - nyújtotta ki a kezét. - Adja, de gyorsan! Bannister nem ellenkezett. Kibújt a fegyver szíjából és leejtette a padlóra. - Vegye fel, Lawrence! - vezényelt Warton. Felvettem, és át akartam nyújtani neki. - Tartsa csak magánál, és ne vegye le róluk a szemét. Gondolom, tudja, mit kell tennie. Persze hogy tudtam. Ha megmoccannak, lőnöm kellett volna. Csak éppen az volt a kérdés, hogy kire? Bannisteren kívül már csak hárman maradtak, akik

veszélyt jelenthettek volna ránk. Ők pedig eléggé meg voltak rémülve ahhoz, hogy bármit is forralhattak volna ellenünk. Mr. Presserre, Mr. Alvaradóra és Mr. Collenderre gondolok. - A játszma ezennel véget is ért - mondta Warton mélyet sóhajtva. - Látja, Lawrence, hogy az én elméletem jött be? Az a maga baja, hogy túlkomplikálja a dolgot. Hiába akarta a fülembe dugni a bogarat, hol van az, akire számított? Csak nem a szakállasokra gondolt? A két szakállas csodálkozva bámult ránk. Egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik bármire is gondoltak volna. Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy fogalmuk sincs róla, mi játszódik az orruk előtt. Már rég elvesztették a fonalat, és nem is óhajtották felvenni. Warton tovább mondta a magáét. - A dolog teljesen világos. Nem maradt senki, nyugodtan hazamehetünk. Lesz mit mesélnem a hivatalomnak, az biztos. Elmondom nekik, hogy én már az első napon kiszimatoltam, hogy ezzel a bandával nincs rendben valami... Bár őszintén szólva, a Tesla-ügyről semmit sem tudtam. Jézusom, ezért a szar kis kütyüért öltek embereket? Ezért gyilkolt Bannister? Bannisterből dühödten robbant ki a szó. - Én nem gyilkoltam, ezt vegye tudomásul. Nem vagyok gyilkos! Én másfajta szakember vagyok. Öt perc alatt megtalálok magának egy futballpályán egy katicabogarat, ha kell, de megölni nem akarok senkit. Warton Grace holttestére mutatott. - És ő? Bannister felvonta a vállát.

- Üzemi baleset. Yerwood megőrült és meg akarta fojtani, én meg megpróbáltam lelőni róla. Sajnos rosszul sikerült. Sajnálom. Ez nem gyilkosság. - És a többiek? - Kik többiek? - Akik meghaltak. Bannister megrázta a fejét. - Grace és én nem gyilkoltunk meg senkit. - Akkor a gyerekek? Bannister megvonta a vállát. - Nem tudom. Kérdezze meg tőlük! Warton kezdett megzavarodni. Láttam rajta, hogy lassan elveszíti maga alól a talajt. - Én... és Sue... nem bántottunk senkit - nyögte Dan. - Tereza? A lány nemet intett. - Lehet, hogy hibákat követtem el - mondta Bannister. - Lehet, hogy nem volt minden törvényes, amit csináltam, de egy jó ügyvédnek nem lesz nehéz kimosnia a szarból. - És az emberrablás? A gyerekek majd elmondják az igazságot. Bannister mosolygott. - Nem mondják el. - Hogyhogy nem mondják el? Nyugodjon bele, elmondják. - Nem mondják el. - Miért ne mondanák el? - kezdett megdühödni Warton. - Akkor már nem kell félniük magától, Bannister! És attól sem, hogy a szüleiknek baja esik. Első dolgom lesz Katmanduban... Bannister megrázta a fejét. - Te sosem jutsz el Katmanduba, Warton! Warton felemelte a pisztolyát. Ezzel egy időben lövés csattant és Warton elterült a padlón. Egyszeriben elfogott a lelkifurdalás. Jézusom, ennek nem lett volna szabad megtörténnie!

- Lawrence! - kiáltott rám Bannister. - Menjen oda hozzá! Nem kellett kétszer mondania, máris Warton mellett termettem. - Rúgja a kacatok alá Warton fegyverét! Ugye nem kell figyelmeztetnem semmire? Engedelmesen rúgtam egyet a pisztolyon. Tereza eközben otthagyta a gyerekeket és ugyancsak Wartonhoz sétált. Warton éppen ekkor ült fel a padlón, és értetlenül nézte bénán lógó kezét. - Istenem - nyögte. - Meglőttek. Engem meglőttek! Ki lőtt meg? Tereza elmosolyodott. - Én voltam, Mr. Warton. - Maga? - nyögte Warton. - Maga? De hiszen... maga... kislány... maga nem Bannister lánya! - De nem ám - nevetett Tereza. - Nem az vagyok. - Akkor miért? A két testvére... - Ők nem a testvéreim. Warton csak állt, mint szamár a hegyen. Arra gondoltam, hogy talán be kellett volna avatnom a terveimbe. Csakhogy, őszintén szólva, nem bíztam benne. Nem mintha kételkedtem volna az őszinteségében, csupán attól tartottam, hogy nem hajtaná végre pontosan az utasításaimat. Túl önjáró ahhoz, hogy szót tudjak érteni vele. - Nem a testvérei...? - nyögte Miss Rhymes. - Akkor... ön kicsoda? Ez esetben nincs is köze Mr. Bannisterhez? Tereza arcán halvány pír futott át. - Na, azt azért nem mondanám.

Cindy Rhymes értetlenül fordult a gyerekek felé. - Miért? Miért nem mondtátok... A két gyerek egymást átölelve zokogott. Úgy nézett ki, hogy vesztettünk. Miss Rhymes rémülten nézett rám, tőlem várt segítséget. Jómagam is igyekeztem levert képet vágni. Bannister észrevette borús arcomat, és mosolyogva elém állt. Úgy ragyogott a képe, mintha olimpiai bajnokságot nyert volna. - Mintha nem tetszene valami, Lawrence? Összeszorítottam a számat és hallgattam. Bannister megcsóválta a fejét. - Őszintén szólva meg tudom érteni, ember. Tudom, milyen érzés, amikor összeomlik minden, amit az ember álmatlan éjszakákon kiötölt, és akkor bombabiztosnak látszott. Egyszer, valaha régen... néhány társammal együtt elhatároztuk, hogy kirámolunk egy bankot. Akkor még így szándékoztam megoldani anyagi gondjaimat. Elterveztünk mindent az utolsó sóhajtásig, és mégsem sikerült. Előre nem látható gikszer csúszott a számításunkba. Úgy éreztem, hogy az lesz a legjobb, ha mindjárt fejbe lövöm magam. A társaim egyetlen szó nélkül magamra hagytak. Szerencsétlen lúzer voltam, semmi más. Romokban hevert az önbizalmam. Annyiban azért szerencsére különböztem öntől, hogy nekem legalább az életemért nem kellett aggódnom. Pontosan tudom, mit érez, és sajnálom is érte. Vagy úgy gondolja, hogy van még valami a tarsolyában, ami kihúzhatja a mocsárból? Vajon mi lehet az, ki lehet az? Bannister vigyorgott és számolni kezdett az ujjain. - Lássuk csak, ki jöhetne még szóba? Hát persze! Miss Hardaway. Csakhogy ő nem fog jönni, Mr. Lawrence.

Tudja, miért? Mert Miss Hardaway összekötözve fekszik a szobájában az ágyán. Talán a szerzetesekben bízik? Nos, Mr. Lawrence, el kell árulnom önnek, hogy jelen pillanatban egyetlen egy sem tartózkodik Ngagpában. Néhány órával ezelőtt beszéltem Gyamco rinpócséval. Valamennyien lementek a legközelebbi faluba: lakomára hívták őket. Szegények már hónapok óta nem ettek húst gondolhatja, hogy kaptak az alkalmon. Akkor kire számíthatna még? Csak nem Namszengpára, kedves kísérőjére? Hát rá is hiába számít. Namszengpa már úton van Katmandu felé. Elmagyaráztam neki, hogy kicsoda maga. - Kicsoda... vagyok? - Egy ravasz gyilkos. Ki akarta rabolni Ngagpát, miközben arról igyekezett meggyőzni szegény Namszengpát, hogy kizárólag a régi könyvek tartalma érdekli. Az a néhány dollár, amit kapott tőlem, csak megerősítette benne a hitet, hogy igazat beszélek. De ha még vissza is térne... ugyan mire menne vele? Az a fickó úgy fél a fegyverektől, mint a tűztől. Mire Katmanduba ér, mi már hét tengeren is túl járunk. Szóval, ne reménykedjék. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de mit tegyek? Csupán egyre lennék kíváncsi, de arra nagyon. Vajon ki volt a gyilkos? Ki ölte meg Cumberbatst és Cshula rinpócsét? - Valóban nem ön? Bannister szemmel láthatóan ismét kezdett megdühödni. - Vigye el az ördög magát, hát nem megmondtam már egyszer, hogy semmi közöm a gyilkosságokhoz! Ugyan mi a csodáért öltem volna meg például a főlámát? Önnek sokkal több oka lehetett rá, mint nekem. - Nekem? Micsoda?

- Az az érzésem, hogy maga sötét gazember, Lawrence. Velünk akarja kikapartatni a maga kis gesztenyéjét. Tudja, mire gondolok én, jó barátom? - Csak nem arra, hogy magamnak akartam megszerezni Tesla dobozát? - Erre nem gondoltam idáig... de most, ahogy mondja... Ezen sem lennék meglepve, bár én másra tippelek. Nem is olyan régen mesélte valaki, hogy a régi, ázsiai könyveknek, istenszobroknak nagy értékük van a gyűjtők körében. Maga mindig a könyvtár és a kacatok körül sündörgött... Mi van akkor, ha magának ezekre fáj a foga! - Ugyan mit kezdenék velük? - Ki tudja, milyen értéket képviselnek? Azért, mert kacatoknak látszanak, még egyáltalán nem biztos, hogy azok. Számtalan értékes műtárgy látszik kacatnak a laikus szem számára. Itt van például ez az istenszobor... dög nehéz, tömör bronzból készült, igaz, hogy az egyik karja hiányzik... A fenébe is, tegnap még itt volt... és egy vastag lábú asztalka is... vajon hova az ördögbe tűntek? Mivel szúrós szemmel nézett rám, és a géppisztoly is ott volt a kezében, úgy gondoltam, hogy jobb, ha a hülyét játszom. - Miről van szó? Bannister megdörzsölte a halántékát. - Nem lényeges... úgy látszik, kissé fáradt vagyok. Mintha ott... valahol... tegnap még ott állt volna egy hiányzó karú szobor... egy asztal... tulajdonképpen az egész kupac hiányzik... - Talán Gyamco kitakaríttatta a termet - vontam meg a vállam. - Ez itt az ő felségterülete. - Jól van. Nem fontos - sóhajtotta Bannister.

- Figyel rám, Warton? - A francba is... maga meglőtt engem - riadt fel neve hallatán Warton. - Tudja, ez mit jelent? Megírta vele a halálos ítéletét. Egy Warton még nem maradt adósa senkinek. Bannister legyintett egyet, és felemelte a dobozkát, hogy megnyomja az egyik gombját. Ebben a pillanatban harsány, fiatal hang kiáltott rá a mennyek magasából. - Ne már, hogy megnyomd, te harcsafejű! A következő pillanatban megelevenedett felettünk a mennyezet. Bár a gerendákat nem láthattuk, mivel a kék fény nem világított fel odáig, valamennyien tisztában voltak vele, hogy aki lekiabált ránk, a gerendákon kucoroghat jó néhány méterrel a fejünk felett. A hang, és az esemény váratlansága mindenkit megbénított. Természetesen jómagamat kivéve. Alig halt el a hang és alig hullott le az első kötél a padlóra, máris Bannisterre vetettem magam. Ugrás közben láttam, hogy felém fordítja a fegyverét és a torkolattüzet is láttam felvillanni. Ütést azonban nem éreztem. Ő annál inkább. Nem tudom, hányat érzett, mindenesetre én hármat nyomtam a szeme alá. Ezeket aztán másik három követte; kettő az állára, egy pedig az orra hegyére. Mire valamennyi kötél lepotyogott a padlóra, már Bannister is rajta feküdt. És őszinte örömömre mellette pihent Tereza is. Fegyvert nem láttam a kezében. Felkaptam Warton pisztolyát és Presser doktorra fogtam. - Meg ne próbáljon... - Eszem ágában sincs - nyugtatott meg Presser. - Ez már nem az én bulim.

Fennakadt a szeme, beléragadt a szó. Úgy bámulta az elkövetkezőket, mint ahogy az őserdőbe tévedt fehér emberek bámultak a liánokon leereszkedő Tarzanra. A hasonlat nem volt rossz, elvégre a liánok valóban ott lógtak a levegőben. Úgy hintáztak, mintha lágy, őserdei szél ringatta volna őket. Abban a pillanatban, ahogy Bannister megkapta tőlem az utolsó barátságos figyelmeztetést, zöld selyemruhába öltözött, vékony termetű fickók másztak le rajtuk. Olyan ügyesen mozogtak, mintha légtornászok vagy fürge zöld majmok lettek volna. És ordítottak, ahogy a szájukon kifért. Talán ez volt az oka, hogy Tereza nem tudta használni a fegyverét. Még így, a földön fekve is, úgy rángatódzott az arca, mintha valami szörnyűségeset látott volna. Ami azt illeti, a kis figurák valóban szörnyűséges látványt nyújtottak. Nem is annyira a testüket betakaró, kopott selyem, jóval inkább az arcuk. Nagy és kerek volt a fejük, mint egy felfújt luftballon, kerek volt a szemük is, tátott szájukból óriási rozmáragyarak meredtek előre, mintha azon nyomban fel akarnának tűzni rájuk bennünket. Elégedetten csodáltam őket, ám ekkor tragédia történt. Éreztem, hogy megindul alattam a föld, így kénytelen voltam a levegőbe markolni. Markolás közben természetesen kihullott a fegyver a kezemből. Tompa ütést éreztem az arcomon; meg is perdültem tőle rendesen. - Engem akarsz kicsinálni? - hallottam Bannister hangját. - Ahhoz előbb kell felkelned... Tereza! Kapd le őket! Lövés dörrent. Esés közben annyit láttam csupán, hogy Tereza is a talpán áll, fegyverét a kis zöld szellemalakokra fogja.

Ismét lövés dörrent. És ismét felhangzott egy földöntúli üvöltés. - Csinálj már valamit, mert mi vagyunk a galambok a galamblövészeten! Csak úgy vaktában a levegőbe ütöttem, de nem találtam el senkit. Engem viszont eltalált Bannister lába. Az államat érte, és mindjárt vissza is küldött a padlóra. - Szedd le őket, Tereza! Lövés dörrent a fejem felett, majd a fülem mellett is egy. Kinyújtottam a kezem, hogy elmarkoljam Bannister géppisztolyát, de újra csak a levegőt szorongattam meg. - A hülye anyátokat, azt! - bömbölte egy felháborodott hang. - Nesze, te rohadék, nesze! Feltérdeltem, hogy elkapjam Bannistert, de valaki megelőzött. Közvetlenül a fejem mellett suhant el, és Bannister homlokának vágódott. Fából faragott hosszúkás tárgy volt, leginkább egy dobverőre emlékeztetett. A következő dobverő Terezát érte. Tereza még akkor is átkozódott, amikor az elhajított tárgy a földre küldte. Lövései már nem találtak el senkit; a golyók felrepültek a mennyezetre és a gerendákba ütköztek. - Neee! - ordította Warton. - Én neeeeem! A támadó nyenek leugráltak a padlóra, és elégedetten néztek körül. Egyikük odaugrott hozzám és aggódva pislogott rám. - Jól vagy, testvér? - Kösz... megvagyok - nyögtem. - Remélem, idejében jöttünk? - Éppen idejében - dörzsöltem meg a nyakam.

Biccentett, aztán Sue-hoz vágtatott. Kitárta a karját, és meg akarta ölelni. Sue erre akkorát sikított, hogy attól tartottam, még a halottak is magukhoz térnek. - Segítséég! - visította. - Segííítség! Leslie... segítsen! - Sue! - ordította Dan is, és megpróbált testvére üldözőjének az útjába állni. - Vigyázz, Sue! Sue odafutott hozzám, és a karomba menekült. Üldözője megtorpant és rémülten a lányra meredt. - Jézusom... nem kellek neki! Ennek én nem kellek! Az egyedüli kövér, pocakos nyen megcsóválta a fejét és jól hátba vágta. - Mi lenne, ha levennéd a maszkot a fejedről, te majom! A nyen egyetlen mozdulattal tépte le a maszkját. Sue, aki a karomba bújva rémülten bámulta a közeledőt, velőtrázóan felsikoltott. Mondanom sem kell, hogy többet koptak tőle az idegeim, mint az elmúlt évtized alatt. - Róóóóóóóókaaaaa! - sikította. - Sánta Róóóóóó-kaaaa! Úgy mellbe taszított, hogy majdnem hanyatt estem. A közeledő, vékony arcú fiúhoz ugrott, átkarolta a nyakát és átalakult sorozatvetővé. Azzal a kis különbséggel, hogy nem robbanó lövedékeket szórt rá, hanem csókokat. Bár ki tudja... Néha a csókok sem veszélytelenebbek a sorozatvetők lövedékeinél. 13 - Istenem! - kiáltott felém Sue, amint abbahagyta a csókhajigálást. - Honnan... hogyan...? - Inkább tőle kérdezd - böktem Sánta Rókára. - Már kérdeztem - nyögte Sue. - De nem tud mondani semmit, csak bámul rám. Ugye... nem némult meg mindörökre?

- Biztos lehetsz benne, hogy nem. A kövér nyen, aki addigra már levetette a maszkját, odasétált hozzám, és megcsóválta a fejét. - Anyám, hogy milyen meleg ez a ruha! Az álarc is a képemre ragadt. Na mi van, haver, meg vagy elégedve? Nagyot fújtattam, és megcsóváltam a fejem. - Mik voltak azok az izék? A kövér lehajolt, és felvett egy fatárgyat a padlóról. - Na, mit gondolsz? A faember fütyülője? - Csak nem dobverő? A kövér a vállamra ütött. - Nyertél, tesóm. Bocs, hogy nem fogadtam meg, amit a széklábakkal kapcsolatban tanácsoltál, de dobverőkkel jobban célba találok. Te, haver... ez a csaj - és Terezára mutatott - stukkerral lőtt ránk. És baromira komoly volt a szándéka, mert éreztem, hogy elsüvít a fülem mellett egy skuló. Mit gondolsz, lenne nála esélyem? Azt hittem, rosszul hallok. - Terezára gondolsz? - Jó csaj, mi? - De hiszen meg akart ölni! Dagi megvonta a vállát. - Na és? Attól még jó csaj. Különben sem kell haragot tartani. Az imént még úgy gondolta, hogy le kellene lőnie engem, ám lehet, hogy most már másképp gondolja. - Hiszen még öt perc sem múlt el azóta! - Az rengeteg idő, haver! Neked nem szokott néha megváltozni a véleményed? Figyelj, mesélek neked valamit... Volt egyszer egy csaj, odajött hozzám a koncert után, és azt mondta, futna velem egy kört ma este. Éppen szabad, a barátjának valami dolga akadt, látta hogy dolgozom a dobbal, s ahogy a dobverőket kezelem, attól be lehet gerjedni. Frankón ezt mondta. Mondtam neki, hogy még lenyomunk egy-két számot, aztán jöhet a

mehet. A buli végén a kijáratnál várt, belém karolt, és teljesen ki volt tőle, ahogy doboltam. Még a fülembe is beleharapott; ettől meg én gerjedtem be, mint ő a dobverőtől. Szóval, az lett a dolog vége, hogy felmentünk egy szobába, a franc se tudja, hova, útközben be is nyaltam pár kortyot, s éppen mondani akartam neki, hogy harapjon egy kicsit a fülembe, hadd legyek jobban, amikor egyszer csak az ágy alól, vagy honnan a francból, előjött két nagy, emeletes barom, és udvariasan megkértek, hogy tegyem le szépen a nyakláncomat, az órámat, a hitelkártyámat, és még a casht is, ami nálam van. Úgy kifosztottak, haver, hogy egy nyomorult cent sem maradt nálam. A csaj azért búcsúzóul beleharapott a fülembe. Hát akkor ott én úgy belezúgtam, haver, mint még soha senkibe. Pedig gatyában álltam a szobában, még a nadrágom is lehúzták rólam. Mit szólsz hozzá? - Kellemetlen. - Kellemetlen? - hökkent meg. - Kifejezetten szar ügy volt. Na, eltelt egy év, én már el is felejtettem a bulit, amikor egyszer az utcán odajött hozzám egy csaj. És akkor, haver, megismertem, hogy az a csaj az. Morcos képet vágtam, ő meg elsírta magát. Azt mondta, muszáj volt neki kifosztania engem, mert belekeveredett valamibe, és csak akkor hagyták futni, ha kirabol engem. Nos, ezek után mondtam neki, hogy igyunk meg egy kávét és beszéljük meg a dolgot. Az lett a vége, haver, hogy a csajom lett, és az is volt majd két évig. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az ember néha megváltoztatja a véleményét... Mi lenne, ha odamennék hozzá...? Elkaptam a vállát, és alaposan megráztam. - Figyelj rám, Dagi! Nem ajánlom, hogy kikezdj vele! - Miért, haver? Igyekeztem minél komorabban nézni rá.

- Mert ő az én csajom, haver! Eltátotta a száját meglepetésében. - Ez... komoly, tesóm? - Halálosan komoly - mondtam. Dagi sóhajtott és szomorúan legyintett egyet. - Bocs, tesóm, ezt nem tudtam. Azt hittem, szabad az áru. Nem gondoltam volna... Különben talán jobb is így, mert Lisa kitekerte volna a nyakam. De azért jól alakítottam a dobverőkkel, mi? Dagi eloldalgott. Sajnáltam egy kicsit, de nem annyira, hogy hagyjam alagútba futni. Biztos voltam benne, hogy Tereza fiatalsága ellenére is kemény profi, s pillanatok alatt sikerült volna magába bolondítania a fiút. Márpedig egy szerelmes mindent megtesz a szerelméért, elég csak Sue-ra és Sánta Rókára nézni. Miss Rhymes hozzám bicegett, és megállt előttem. Kezében pisztolyt tartott, gőzöm sem volt róla, hogy kiét. - Vége? - kérdezte. Szemem sarkából láttam, hogy a két szakállas összesúg, és ez egyáltalán nem tetszett nekem. - Szedje össze a fegyvereket, Cindy - mondtam neki. - Hé! Fiúk, segítsetek összeszedni a fegyvereket... Különben mit kérdezett, Cindy? - Azt kérdeztem, hogy vége? Sóhajtottam és megráztam a fejem. - Sajnos még nincs - mondtam. - Még nincs vége. 14 Cindy, Sánta Róka és társai éppen a fegyverekkel foglalatoskodtak, és éppen én is lehajoltam volna egyért, amikor ismét, ki tudja, hányadszor, felcsattant egy hang az ajtó felől. - Kezeket fel, emberek!

Aztán azonnal felköhögött az ilyenkor már szokásos géppisztoly. A golyók a fejünk felett süvítettek el; biztos lehettem benne, hogy nem találtak el senkit. Valaki élesen felsikoltott - talán Miss Rhymes a többiek velem együtt a padlóhoz vágták magukat. - Ha valaki megpróbálna fegyvert használni, megölöm. A hang öreges volt, reszelős, ismerős. Azonnal tudtam, ki áll az ajtóban. Hirtelen Warton bukkant fel mellettem. Egyik kezét maga elé tartotta, a másikkal megtámasztotta a könyökét. Szemem sarkából láttam, hogy véres a tenyere, és az ujjai hegyéről is vér csepeg a padlóra. - Hogy van? - kérdeztem halkan. Warton rám mordult. - Nem látja? Ki ez a fickó? Hát sosem lesz vége ennek? Legalább hagynának nyugodtan meghalni. A férfi úgy állt, hogy a kék fény nem tudta megvilágítani az arcát. Csak az alakját láttuk az ajtónyílásban. Vékony, görnyedt fickó volt, szerzetesi ruhába öltözve. Süveget, díszruhát és díszcsizmát viselt; a kezében tartott apró kis géppisztoly egyáltalán nem illett díszöltözetéhez. A férfi felmérte a terepet, majd kissé oldalt fordult, és kiintett a folyosóra. - Jöjjenek be! Menjenek oda hozzájuk! Várjon, maga maradjon itt! Ha bárki is rosszban törné a fejét, megölöm ezt a nőt! Aki a nyitott ajtón át bebotorkált a terembe, ugyancsak vékony, szerzetesi ruhába öltözött férfi volt. Az öt követő alak domborulataiból viszont arra lehetett következtetni, hogy nő. A nő megállt az ajtóban, és lehajtotta a fejét. A férfi kikerülte és felénk lépkedett. Hallottam, hogy fém ütődik a fémhez, ezért élesen felkiáltottam.

- Ne lőjenek! - Miért ne? - csuklott fel mellettem Miss Rhymes. - Ha biztos lennék benne, hogy eltalálom... - Meg ne próbálja! - Kicsoda a fickó? A befelé baktató férfi megállt előttünk, mintha robot lett volna, s az érzékelői erre adtak volna neki parancsot. Miss Rhymes felmordult. - Én ismerem ezt a férfit... Valahol már láttam... Maga tudja, kicsoda? - Tudom - bólintottam. - Kicsoda? - A kísérőm, Namszengpa. 15 Namszengpa megszívta az orrát, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. - Bocsáss meg, rinpócse - suttogta. - Bocsáss meg! - Csak nyugalom, Namszengpa - nyugtattam. - Tedd, amit tenned kell! - El kell vennem a fegyveredet... rinpócse. - Nincs nálam fegyver. - Meg is kell, hogy motozzalak. Amíg Namszengpa motozott, meg sem moccantam. Tudtam, hogy az első gyanús jelre nagy baj történne. - Csak okosan, Mr. Lawrence - figyelmeztetett a hang az ajtó felől. - Segítsen a barátjának. Szedjék össze a fegyvereket, különben... Ugye ezt nem akarja? - Ez meg mi a lószar? - hallottam Dagi rémült kiáltását. - Ki ez a bohóc? - Ez egy szerzetes, Dagi - világosította fel egy hang.

- Hát éppen ez az - háborgott Dagi. - Hogy egy szerzetes. A szerzetesek pedig nem lövöldözhetnek. Olvastam egy könyvben, hogy a legtöbbjük még húst sem eszik. És nem ölhetnek meg senkit. - Csak nyugalom, Dagi - intettem öt is nyugalomra. - Ne legyenek illúzióid. Ez olyan szerzetes, hogy megteszi. - Akkor nem is szerzetes! - Valóban nem az. - Akkor ki a fene? Neve csak van? - Hogyne lenne - bólintottam. - Ő Gyamco. Ngagpa kolostorának a legöregebb „szerzetese". - Gyamco? - hökkent meg mellettem Warton. - Mi a fenét akar tőlünk ez az öregember? Hé! Rinpócse! Jobb lenne, ha nem játszadozna azzal a fegyverrel, az imént is majdnem eltalált bennünket... És ha szabad kérnem, engedje el a hölgyet! Jól van, asszonyom? A nő nem válaszolt. Állt lehajtott fejjel, szótlanul. Namszengpa hamar összegyűjtötte a fegyvereket, s jó néhány méternyire tőlünk kupacba rakta őket. - Jól van - biccentett Gyamco. - Vidd át őket a könyvtárba! Az ajtó felől lövés dörrent. Valaki nagyot ordított, Sue rémülten felsikoltott. - Rókaaa! Neeee! - Istenem! - rémüldözött Róka. - Ez tényleg ki akar nyírni bennünket? Nem esett bajod? - Egyelőre még nem. - Hé, maga, Róka! Róka Gyamco felé fordult. Gyamco ekkor már jóval közelebb állt hozzánk, mint amikor először kiabált ránk.

- Mit akar... tőlünk? Magának inkább imádkoznia kellene! - Vegyen fel néhány fegyvert és vigye Namszengpa után. Ha ostobaságon törné a fejét, lelövöm ezt a kövér fickót! - Jézusom, Róka, ez rólam beszél! Gyamco ismét közelebb lépett hozzánk. Fáradtak voltak a mozdulatai, mintha túl nehéz lett volna a köpenye vagy a kezében tartott géppisztoly. - Maga is menjen a többi közé! Hardaway doktornő hozzánk botorkált. Amikor rám nézett, láttam, hogy könnyek csillognak a szemében. - Ne haragudj, Leslie - suttogta. - Jobban kellett volna vigyáznom. Róka, úgy látszik, nem volt képes megemészteni, hogy szépen kidolgozott tervünk pont egy szerzetesen futott zátonyra, s dühösen ágálni kezdett, mintha nem is a sír szélén álltunk volna. - Megáll az ember esze! - rázogatta elkeseredetten a fejét. - Hát már semmiben sem lehet biztos az ember? Eddig azt hittem, ha van valahol béke és nyugalom a világon, akkor az egy lámakolostorban van. És akkor tessék! Nézzenek csak körül! Néhányan feldobták a papucsukat, néhányan a legjobb úton vannak efelé, és ha nem tévedek, ez a fickó bennünket sem fog megkímélni. - Szar ügy - bólintott Dagi. - Nem tudnánk valahogy megegyezni vele? Hé, öregem, adunk magának néhány ingyenes belépőjegyet a legközelebbi koncertünkre. A feleségét és a gyerekeit is magával hozhatja... - Jézusom! - kiáltott fel Miss Rhymes. - Végül is kicsoda ez a fickó? Tényleg Gyamco rinpócse? Nem akarok hinni a szememnek... - Bizonyos értelemben az - bólintottam.

- Bizonyos értelemben? Mit jelent az, hogy bizonyos értelemben? Ő az vagy nem ő? Ha nem ő, akkor kicsoda? - Jó néhány évtizede már így hívatja magát. Igaz, Gyamco rinpócse? Gyamco hozzám sétált, és a mellemnek nyomta fegyvere csövét. - Igaz - mondta reszelős hangon. - De ennek már nincs jelentősége. Hogy jött rá? - Törtem kicsit a fejem - mondtam. - Meg kellett volna ölnöm magát - sóhajtotta. - Sok kellemetlenségtől óvtam volna meg magam. - De nem tette meg. Gyamco felsóhajtott. Most tudatosult csak bennem, hogy Gyamco rinpócse mennyire öreg. Mintha egy igazi múmiával társalogtam volna. - Megpróbáltam egyszer... talán észre sem vette. Aztán meggondoltam magam. Ön legalább nyújtott nekem egy kis élvezetet. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos idő után beláttam; ha valaki képes megtalálni Nikola dobozkáját, akkor csak ön lehet az. - Más is megtalálhatta volna. - Ezért nem is vesztettem senkit szem elől. Kicsit sokan vannak, az igaz... illetve voltak... de hát könnyen ellenőrizhettem, akit akartam... elvégre, bárkihez be tudtam jutni. Még a konténerekbe is... Tesla kulcsával. - Az meg micsoda? - hökkentem meg. Gyamco elmosolyodott. - Nikola annak idején készített egy varázskulcsot, amely minden zárat nyit. Hetekig dolgozott rajta. Nem akarom feleslegesen az időt húzni, de egyszer bezárta magát valaki a laboratóriumba, és nem tudott kijönni belőle. Tesla akkor tervezett néhány univerzális kulcsot. Egy

megmaradt belőle. Végül is az a lényeg, hogy megvan a doboz. Hogy találta meg? És főleg, hol? - Egy könyv fatáblájába rejtve - mondtam. Gyamco bólintott. - Gondoltam én is rá, bár meglehetősen valószínűtlennek tartottam. Mégis átnéztem valamennyi könyv valamennyi fatábláját... tudja, meddig tartott? Öt évembe került. És mégsem tudtam rátalálni. Éreztem, hogy még egyszer meg kellene kopogtatnom a fatáblákat... ám egyre csak halogattam a dolgot. Múltak az évek és én... egyre kevésbé találtam fontosnak, hogy megtaláljam a dobozkát. Aztán eljött a pillanat, amikor már egyáltalán nem is érdekelt. Itt is hagytam Ngagpát, kilenc évig máshol éltem... majd egyszer csak visszatértem. Vissza kellett jönnöm, mert álmot láttam. - Igazán? - Kár gúnyolódnia, Blobzang rinpócse. Most már biztos vagyok benne, hogy nem volt igazi álom. A maga testi valóságában jelent meg előttem, még az illatát is éreztem. És... kinevetett. - Kicsoda? - Ki más, mint Kitty Loewenstein! Most is bikiniben volt, csak a tigrise nem volt vele. Remélem, megtalálta; itt van elrejtve a kacatok között. Egyszer el akartam égetni, de aztán meggondoltam a dolgot. Ha ránéztem... mindig Kitty jelent meg előttem. Néha, amikor hosszú ideig nem láttam... a hologram kiszámíthatatlan... lejöttem ide, és kiástam a tigrist a szemét alól. És akkor előjött valahonnan... nem hologramként, hanem... mintha valóban élne. Kiabált velem, átkozódott, én mégis azt kívántam... rettenetesen kívántam, hogy minél gyakrabban láthassam. Aztán később, amikor már

elhagytam Ngagpát... újra láttam, pedig akkor már nem is hívtam. Tudja, mit mondott nekem? Hogy legyőzött. Ő, Kitty Loewenstein, legyőzött engem. Mert soha nem fogom megtalálni, amit keresek, soha nem lesz az enyém, amire annyira vágyom. Ő tudja, jól tudja, hol van, de esze ágában sincs elárulni. Ez lesz a büntetésem, amiért... amiért... - Megölte - segítettem ki. Gyamco lehajtotta a fejét. - Igen... megöltem. Megöltem, mint ahogy mindenkit én öltem meg, aki csak Ngagpában meghalt. Én akartam megszerezni Tesla dobozát! - Mi a fenéért? - tört ki Róka. - Egy ilyen vén szar mire megy vele? Gyamco kezében megbillent a géppisztoly. Rémülten nyeltem egyet, mert az hittem, lelövi Rókát. Gyamco azonban csak igazított egyet a fegyverén. - Valóban ez a kérdés - sóhajtotta. - Hogy mire megyek vele? Nos, azt hiszem, semmire. Sokan az anyjukat is eladnák érte... engem azonban már rég nem érdekel. A világ elvan nélküle is, ha meg nem, majd újra feltalálja, amit Tesla feltalált. Én... csak... meg akartam találni. Be akartam bizonyítani annak a némbernek... Kittynek... hogy képes vagyok rá... hogy nem hiába töltöttem az életemet itt, a világ végén, mégiscsak én győztem. Az enyém lett a doboz. Megtaláltam! - Én találtam meg - emlékeztettem finoman. Gyamco legyintett egyet. - Az mindegy. A lényeg, hogy az enyém legyen. Még nem tudom, mit teszek vele. Lehet, hogy megsemmisítem. Gyűlölöm a világot, és nem akarom,

hogy hasznot húzzon belőlem. Legyőztem Kittyt és ez nekem elég. - Eszerint... elenged bennünket? - kérdeztem. - Ó, nem - sóhajtotta Gyamco. - Sajnos nem tehetem. Nem illene a tervemhez. - Miért? Mi a franc a terve? - vágott közbe idegesen Róka. - Hogy mi a tervem? - sóhajtotta Gyamco. - Az, hogy velem jönnek. Maguk, mindannyian. Maguk lesznek a díszkíséret. - Díszkíséret? - hökkent meg Róka. - Miért, hova megy? - A túlvilágra - mondta Gyamco rinpócse. 16 Nem mondhatnám, hogy el lettünk volna ragadtatva az ötletétől. Olyannyira nem, hogy ismét csak a levegőbe kellett lőnie egyet. Nyugtalanul bámultam a mennyezetre, de nem okozott galibát a lövése. Még egy árva denevér sem pottyant le tőle a lábunk elé. Amikor úgy ahogy elcsendesedtünk, Gyamco halk magyarázatba fogott. - Amíg egyedül éltem Ngagpában... volt időm átrágni magam a könyvtáron. Hogy meg ne penészedjek, szigorú napirend szerint éltem. Minden nap kerestem néhány órát a dobozt, aztán a könyvtárban olvasgattam. Beszereztem egy tibeti szótárt, és a falusiaktól megtanultam a beszélt nyelvet is. De azért nem lettem sem tibetivé, sem buddhistává. Egyszer a kezembe került egy könyv, amely rendkívül megragadott. Egy nomád uralkodóról szólt, egy tangut kánról. Amikor meghalt, vele temették a feleségeit, kedvenc lovait, sőt még a gyerekei közül is kettőt. Akkor kissé elborzadtam a barbár szokástól, ám

egyre inkább megbarátkoztam vele. Hát nem pompás dolog, ha az ember nagy kísérettel érkezik a túlvilágra? Ott is másképpen néznek arra, aki népes csapattal jön, mint arra, aki egyedül baktat be a kapun. Nos, elhatároztam, hogy maguk lesznek az én kíséretem. Ne feledjék, magam is keleti ember vagyok, bár nyugatinak tartottam magam, és igyekeztem is a Nyugathoz idomulni. Hát akkor, kedves kíséretem, lassan elérkezik a pillanat... - És mi lesz a dobozzal? - kiáltotta rémülten Róka, aki alighanem csak ekkor kezdte felfogni, hogy milyen nagy bajban is vagyunk. - Ó, igen. Azt is magammal viszem. Velünk együtt megsemmisül majd a tűzben. - Tűzben?! - csuklott egyet Dagi. Gyamco bólintott. - Felgyújtom Ngagpát. Hamar lángtengerbe borul itt minden. De maguk akkor már nem lesznek életben. Az méltánytalan lenne tőlem. Most pedig ide a dobozkával, hadd simogassam meg... Adja ide, Lawrence! Kezembe fogtam a dobozt és felé nyújtottam. - Itt van, Tommy! Gyamco felkapta a fejét. - Maga tudja... ki vagyok? - Hogyne tudnám - bólintottam. - Hiszen olvastam Kitty Loewenstein naplójában magáról. Maga Tommy Wong! Gyamco vagy Tommy Wong megrázta a fejét, és ingerülten kiáltott. - Ide a dobozzal! Ingerkedve hátrálni kezdtem előle. - Jöjjön ide érte! Wong önkéntelenül is lépett még egyet felém. - Ide vele, mert megölöm! - Jöjjön és vegye el tőlem!

Már csak egyetlen lépés kellett, egyetlen nyomorult lépés. A padlóba karcolt jel kéken világított felém. Wong visszahúzta a kezét. - Maga akarta így! Lőni akart, de valamiért tett még egy lépést előre. Éppen rálépett a jelre. - Oké! - emeltem fel a fejem. - A magáé, Tommy! Előrenyújtottam a dobozt, ám mielőtt hagytam volna, hogy elvegye, megnyomtam az egyik gombot az oldalán. Az elkövetkező másodpercek mindörökre belevésődtek az emlékezetembe. Odafent, a fejünk felett recsegni kezdtek a gerendák, nagyot pukkant valami, nagy fekete test suhant át a levegőn és mély dördülés kíséretében Gyamco, azaz Tommy Wong nyakába zuhant. Gyamco felüvöltött, aztán elhallgatott. A mázsányi szobor örökre belefojtotta a szót. A félkarú isten úgy állt a terem közepén, mintha démonokat győzött volna le. Alatta, a parkettához kenődve ott vonaglott Tommy Wong két visszeres lába, mint két, nyugodni nem tudó kígyó. Aztán egyszer csak abbamaradt a vonaglásuk és megpihentek egymás mellett. Mielőtt bárki is megszólalhatott volna, villant egyet a kék fény és megjelent a szemünk előtt Kitty Loewenstein. A tigris hátán ült, bikiniben, kezében pezsgőspohárral és ránk köszöntötte: - Boldog születésnapot, Te-la! Ezután eltűnt. És nem is bukkant fel soha többé. KATMANDUBAN (Ahol minden a helyére, én pedig egy motorra kerülök.)

1 Jondon egyedül érkezett hozzám. Ezúttal még a titkárát sem hozta magával - jeléül annak, hogy bizalmas beszélgetést óhajt folytatni velem. Belépett a szobámba, átölelt, majd visszament az ajtóhoz, kinyitotta és kilesett a folyosóra. - Csak nincs valami baj? - kérdeztem régi barátomat, amikor végre leült velem szemben egy székre. Felesleges volt megkérdeznem; anélkül is láttam, hogy nyomasztja valami. Homlokán mély ráncok húzódtak, amelyeket még a meditáció sem volt képes eltüntetni. Jondon rám nézett, és mosolyt erőltetett a képére. - Először is, örülök, Blobzang, hogy épségben visszatértél Ngagpából - mondta. - Bár nem egy meleg helyzetből kivágtad már magad. - Azért Ngagpa sem volt egy csendes, vidéki udvarház mosolyogtam vissza rá. Jondon bólintott és mélyet sóhajtott. - Tényleg nagyon örülök neked, Blobzang. Csak nemrég tértem vissza Indiából, és az a hír fogadott, hogy micsoda szörnyűségek történtek Ngagpában. Gondolhatod, hogy megrázott a dolog. És éppen Ngagpa! Alighanem sikerült vele lépre csalni bennünket. - Így is mondhatjuk - bólintottam. Jondon levette a fejéről a szerzetesi süvegét: ezzel is hangsúlyozva, hogy nem hivatalos személyként beszélget velem. - Hát akkor... hol is kezdjem? - sóhajtotta. - Talán az elején - mosolyogtam. Jondon bólintott.

- Jó, akkor kezdjük az elején. Bizonyára feltetted már magadnak a kérdést, hogy vajon mi az ördögért olyan fontos nekünk Ngagpa? - Megfordult a fejemben - mondtam. Természetesen tisztában voltam vele, hogy ez a nekünk a tibeti emigrációt jelenti. Azokat a tibetieket - szerzeteseket és világiakat akik a tibeti felkelés vérbefojtása után Tibetből menekültek Nepálba. Ekkor menekült el őszentsége, a dalai láma is, s azóta is Indiában, Dharamszálában él -, ha éppen nincs úton a világ valamely táján. Jondon barátom a szűkebb környezetéhez tartozik, s őszentsége megbízásából diplomáciai feladatokat végez. Jondon a karomra tette a kezét. - Nos, akkor figyelj rám, rinpócsc. Azt tudod, hogy egyetlen ember sem örökéletű. - Tisztában vagyok vele - sajnálkoztam. - Őszentsége sem. Őszintén szólva meghökkentem. Csak nem beteg a láma? Jondon megértette nyugtalanságom okát, és megrázta a fejét. - Nem, nem, őszentsége egészséges... ám már jócskán hetvenen túl jár. Ez pedig annyit jelent, hogy nem árt elgondolkodnunk az utódlás kérdésén. Gondoltál már arra, hogy mi történik akkor, ha őszentsége örökre lehunyja a szemét? - Néha eszembe jut - vontam meg a vállam. - És mit gondolsz, mi történik majd? - Őszentsége hamarosan újjá fog születni - feleltem. - Majd ti megtaláljátok a megfelelő utódot. Jondon legyintett, és szomorúan megcsóválta a fejét. - Ha ilyen egyszerű lenne, rinpócse! Ha Tibet önálló, független állam lenne, bizonyára így történne minden. A

miniszterek által kinevezett egyházi bizottság megtalálná azt a gyereket, akiben őszentsége újjászületett. Csakhogy, mint tudod, Tibet nem önálló állam, hanem Kína része. Őszentsége szálka a kínai hatóságok szemében, és haláláig az is marad. A Tibetben élő tibetiek a kínai hatóságok minden igyekezete ellenére őszentségét tartják igazi vallási vezetőjüknek; őszentsége a szabad, független Tibet jelképe is. Ezért természetes, hogy náluk senki nem kívánja jobban őszentsége halálát. - Úgy gondolod, hogy veszély fenyegeti őszentségét a kínaiak részéről? - Nem tudom, ennek ellenére mi mindent megteszünk a biztonságáért. Ha engem kérdezel, akkor a kínaiak kivárásra játszanak. Várják, hogy őszentsége természetes úton váljon meg ettől a világtól. Akkor aztán már nem lesz dalai láma - külföldön élő dalai láma! -, aki sosem fogadja el országunk bekebelezését. Nagyjából sejtettem, mit akar elmondani, de természetesen türelmesen hallgattam. - Ha őszentsége meghal, az lesz a legfontosabb kérdés, ki foglalja el a helyét? Nem kell nagy jóstehetség hozzá, hogy előre lássam, mi fog történni. A Tibetben élő, Kínához hü tibeti papok és a kínai hatóságok keresni kezdik, és meg is találják azt a kisfiút, akiben őszentsége újjászületett. Hangsúlyozom: Tibet területén, azaz Kínában! Ez pedig annyit jelent, hogy bárkit is válasszanak, az új dalai láma hűséges lesz a kínaiakhoz, nem tartja már fontosnak Tibet függetlenségét, másképpen szólva, a kínaiak bábja lesz. A tibeti probléma megoldódott hát: az új dalai láma elfogadja Kína Tibet feletti fennhatóságát; azaz, a tibeti kérdés

végérvényesen lekerül a napirendről. Csakhogy tudod, mi a gond ezzel, rinpócse? Természetesen tudtam. - Az - folytatta Jondon hogy ezt a tibeti emigráció soha nem fogadja el. Az Indiában, Nepálban és a világ egyéb helyein élő tibetiek elutasítják a döntést. Számukra a kínaiak által megtalált és elismert dalai láma elfogadhatatlan személy. Azért mi fog történni, rinpócse? - Az emigráció is választ magának egy dalai lámát. - Úgy van - bólintott Jondon. - Mi is meg fogjuk majd találni a láma újjászületését egy külföldön elő kisgyerek személyében. Ez pedig annyit jelent, hogy attól a pillanattól kezdve két dalai láma lesz a színpadon: egy Kínában, egy pedig - tegyük fel - Indiában. Ugyanúgy, mint a középkori kereszténység idején. Volt pápa, ellenpápa, sőt volt idő, amikor több is akadt, ebből is, abból is egyszerre. Ez pedig a tibeti buddhizmus pozícióinak gyengüléséhez vezet. A hívők világa kettészakad; egy részük a kínaiak által kiválasztott dalai lámát ismeri el egyházfőjének, a másik részük - az emigráció - pedig a külföldön élőt. A vallási megosztottság, főleg ha az egy elnyomott népet sújt, rendkívül káros. Sajnos e folyamat mégis elkerülhetetlen. - Értem - bólintottam. Jondon a levegőbe meredt, mintha máris az új dalai lámát látná maga előtt. - Ha mi, emigránsok is megtaláljuk a jelenlegi dalai láma újjászületését, mondjuk Dharamszálában, vagy akár Norvégiában vagy Svájcban az ott élő tibetiek körében, a kínaiak természetesen nem ismerik el. Ragaszkodnak a saját dalai lámájukhoz, és mindent megtesznek a másik ellehetetlenítésére, talán a megsemmisítésére is. Ezért, hogy ez ne történhessék meg... megfelelő búvóhelyet kell

keresnünk számára. Olyan helyet, amelyet meg tudunk védeni a kínai ügynököktől. Egy távoli, senki által nem ismert kolostort, amely talán még a térképen sincs rajta. - Ngagpa! - Úgy bizony, rinpócse. Ngagpa éppen megfelelne e célra. Nem tudom, miért, de ellenkezni támadt kedvem. - Úgy gondolod, hogy Ngagpában bújna el az új, általatok választott dalai láma? Örökké nem bujkálhat... - Örökké nem is. Csupán addig lenne szükség Ngagpára, amíg a világ vezető hatalmai el nem ismerik őszentségét. Ha ez megtörtént, a kínaiaknak már jóval nehezebb lesz a dolguk. Egy mindenki által elismert, köztiszteletnek örvendő személyt nem olyan egyszerű likvidálni, arról nem is beszélve, hogy olyan nemzetközi botrányt vonna maga után, amely a kínaiaknak sem érdeke. Éppen ezért az új dalai láma - a mi dalai lámánk - rejtőzködése talán csak néhány évig tartana. Ezt a célt szolgálná Ngagpa, bár amikor elhatároztuk, hogy keresünk egy eldugott kolostort, nem Ngagpára gondoltunk. Sokan még csak nem is hallottunk róla, elvégre Ngagpa majdhogynem néptelen, romokban heverő kolostor, teljességgel alkalmatlan arra, aminek szánjuk. - Akkor hogy került mégis a képbe? Jondon sóhajtott egyet. Az a helyzet, rinpócse, szégyellem a müveletlenségemet, de én két héttel ezelőttig még csak nem is hallottam Nikola Tesláról. - Ezzel nem vagy egyedül - mondtam. - A történet úgy kezdődött, hogy néhány hónappal ezelőtt jelentkezett nálunk, Dharamszálában ez a bizonyos Mentsük meg a kolostorokat! Alapítvány. Felajánlotta,

hogy adományokból újjáépíti nekünk Ngagpa kolostorát. Küldöttei elmondták, hogy kutatásokat végeztek annak megállapítására, melyik kolostorral kezdjék a tevékenységüket. Ők Ngagpát választották. Hamar utánanéztünk a dolognak, és kiderült, hogy Ngagpa valóban létezik, néhány szerzetes lézeng is benne, a legidősebb egy Gyamco nevű, akiről úgyszintén nem tudtunk semmit. Gyamco olyan öreg, hogy nem él már olyan idős ismerősünk, aki korábban már találkozott volna vele. Mégsem gyanakodtunk semmire, elvégre miért is gyanakodtunk volna? Mint minden emigráció, mi is adományokból élünk, és mindig pénzszűkében vagyunk. Ekkor valakinek közülünk - az emigráció vezetői közül - támadt egy jó ötlete. Hiszen menedéket keresünk az eljövendő - általunk választott - dalai lámának! Mi lenne, ha elfogadnánk az alapítvány ajánlatát, és ha elkészül a kolostor, ide menekítenénk őszentségét. így kerültünk kapcsolatba az alapítvánnyal, s ezért fogadtuk el, még a kötelező óvatosságot is mellőzve, az ajánlatukat. Úgy éreztük, hogy sürget az idő. Egy kolostor felújítása évekig eltarthat, s ki tudja, még menynyi időnk van addig a napig, amíg... - Értem - bólintottam. - Így történt, hogy horogra akadtunk. Nem voltunk elég körültekintőek, nem vizsgáltuk meg elég alaposan, hogy kik az alapítvány mecénásai, kik alkotják a vezetőséget, egyszóval, semmit sem vizsgáltunk meg, amit meg kellett volna. Talán azért is történt így, mert azok a férfiak, akikkel tárgyaltunk, szimpatikusnak tűntek számunkra. És jó referenciáik voltak. Ki gondolta volna, hogy mindez csupán szemfényvesztés? Eszük ágában sincs kolostorokat rendbe hozni: kizárólag Tesla

találmányának a felkutatása a céljuk. így hát szomorú, de be kell vallanom, beugrottunk a csalóknak, rinpócse. Erről többet nem is akarok beszélni. Mindenesetre, levonjuk a megfelelő tanulságokat, és megteszünk mindent, hogy többé ne fordulhasson elő hasonló eset. - Arról sem hallottatok, hogy Ngagpában időről időre rendkívüli jelenségek borzolják a kedélyeket? - Addig, amíg Cshula rinpócse nem jelentette, természetesen nem. Az ott élő nomádokat nem kérdezte senki. Amúgyis tudod, hogy van ez, rinpócse. A falusiak babonásak; telis-tele vannak nemcsak tibeti, hanem indiai babonával is. Akármerre fordulnak, mindenütt természetfeletti jelenségeket látnak. Amikor már felfigyeltünk rájuk, késő volt. - Hogy került Cshula rinpócse Ngagpába? Jondon ismét sóhajtott. Mintha nem szívesen beszélt volna róla. - Az az igazság, rinpócse - mondta rövid szünet után -, hogy vele ismét csak hibát követtünk el. Méghozzá nem is kicsit. Amint Ngagpa neve a jövendő dalai láma búvóhelyeként szóba került, felvettük az ott élő szerzetesekkel a kapcsolatot. Ám alighogy elbeszélgettem a főlámával - aki harminc éven át irányította a kolostort -, meg is halt szegény. Pontosan négy nappal azután, hogy beszéltem vele. Dharamszálában történt, Indiában. Akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, ma már viszont nagy a gyanúm, hogy nem természetes halállal halt meg. - Megölték volna? Hiszen Gyamco nem volt a közelében. - Mégis ő ölte meg. - Méreggel? - Valószínűleg. Már a halála előtt is sokat betegeskedett. Halála aztán új feladat elé állított bennünket, rinpócse.

- Új főlámát kellett keresnetek. - Úgy van. S mi lett volna természetesebb, minthogy Gyamcót, a kolostor legidősebb szerzetesét léptetjük elő. Nos, rinpócse, én akkor elutaztam Ngagpába. - Te jártál Ngagpában? - Természetesen. És beszéltem Gyamcóval. Én voltam az, aki végül is nem támogatta a jelölését. Tudod, miért nem? - Mert túl idősnek tartottad. - Pontosan. Ha a dalai láma valóban Ngagpába költözik, rendkívül sok teendő vár a főlámára. Ezt pedig az idős Gyamco már nem bírta volna el. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy hány éves, s mit gondolsz, mit felelt rá? Azt, hogy nem tudja pontosan, de kilencven körül lehet. így hát úgy döntöttem, fiatalabb, agilisabb szerzetest helyezünk Ngagpa élére. Olyat, aki jártas a világban, beszél idegen nyelveket, képes fontos ügyekben eljárni és méltóképpen képviselné a világ előtt az újjászületett kolostort és őszentségét is. Ezért hosszas töprengés után Cshula rinpócsét választottuk. - Te választottad? Jondon megrántotta a vállát. - Nem én, de ez nem is fontos. Észre kellett volna vennem, hogy Cshula nem alkalmas arra, amivel meg akarjuk bízni. - És nem is volt szerzetes. - Tévedsz, rinpócse! Cshula formálisan szerzetes volt, ámbár a szerzetesi életben valóban nem volt gyakorlata. Apja kívánságára lámává avatták, ám ő ezután világi pályát választott magának. Nem akart szerzetes lenni, és lélekben nem is volt az. Hosszas győzködés után vállalta csak el a felajánlott posztot. Ha tudtuk volna, hogy mennyire ellenére van, nem erőltettük volna. Sajnos,

akkora nyomást gyakoroltunk rá, hogy végül is megtört szegény. Láttam Jondonon, hogy nem kis lelkifurdalást okoz neki Cshula halála. - Azt mondtad, Cshula jelentett valamit az úgynevezett természetfeletti jelenségekkel kapcsolatban? - Egyszer beszéltünk csak telefonon, Katmanduból hívott fel, és mindenféle felvillanó fényekre és jelenségekre panaszkodott. Őszintén szólva, nem hittem neki. Azt gondoltam, hogy mint tapasztalatlan embert, megcsalja a himalájai környezet, s ahogy az egyszerű emberek démonokat látnak a sziklák között, ö is azokat lát a kolostorában. Annyit tettem csupán, hogy felkértem Gyamcót: segítsen neki. Kecskére bíztam a káposztát. Nos, Blobzang, ez a története annak, hogy miképpen kerültünk kapcsolatba az alapítvánnyal, miképpen ugrottunk be neki, és hogyan küldtük a halálba szegény Cshula rinpócsét. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem voltam körültekintőbb. Csak abban reménykedhetek, hogy Cshula rinpócse megfelelő újjászületést nyer Sindzsétől, az alvilág urától. Ki gondolta volna, hogy éppen az a Gyamco lesz a gyilkosa, akinek a felügyeletére bíztam. - Ne hibáztasd magad, rinpócse - vigasztaltam. - Elvégre nem Gyamco rinpócse ölte meg Cshulát. - Akkor ki? - kapta fel a fejét. - Tommy Wong. Gyamco rinpócse nem is létezett. - Ezt is ellenőriznem kellett volna! - sóhajtotta Jondon. - De hát ki kételkedne egy kilencven éves ember szavában, aki ráadásul mindazt tudja, amit egy tudós szerzetesnek tudnia kell? Ezért is sikerült átejtenie. Ha nem lennék szerzetes, és nem lenne szívemben más, mint

irgalom az élőlények iránt... tudod, mit kívánnék neki, Blobzang rinpócse? - Ugyan mit? - Hogy ne nyerjen méltó újjászületést. Szülessen újjá rühes patkányként, piszkos féregként, dögmadárként. De nem kívánhatok ilyet, mert szerzetes vagyok. - Én viszont nem vagyok az - mondtam. Jondon gyorsan felállt és a kezét nyújtotta felém. - Ez már a te dolgod, rinpócse. Sietnem kell, mert le kell zárnunk Ngagpa ügyét. De azért, ha patkányt látok ezután... mélyen a szemébe nézek. Hátha Gyamco rémült tekintetét látom majd rám szegeződni. Az istenek legyenek veled, Blobzang rinpócse! Még azon a délutánon lesétáltam a közeli kolostorba, és mély beszélgetésbe merültem a kolostor kertjében emelt démonfalon trónoló, lófejű Tamgrin istennel. Füstölőt is gyújtottam előtte és vajmécsest is. Arra kértem, járjon közbe Sindzsénél, az alvilág uránál, hogy egy bizonyos valaki ne nyerhessen jó újjászületést. Legyen belőle patkány, féreg vagy dögkeselyű! És egyáltalán nem szégyelltem, hogy ezt kértem tőle. 2 Mr. Wartonnal délután találkoztam egy jó nevű teázóban a város közepén. A teázó többszintes volt, mi a legfelső szintjén foglaltunk helyet a kályha mellett. Hidegre fordult az idő, jólesett a melege. - Egész nap a városban járkáltam - mondta Warton, miután leültünk előre lefoglalt asztalunkhoz. Szerencsére reggel eszembe jutott a helyfoglalás, ami nem is volt hiábavaló, tekintettel a városban bóklászó turisták nagy számára. - Sikerült már megbarátkoznia Nepállal? - kérdeztem.

- Ma nyugodt nap van, nem hallottam lövöldözést... Warton sóhajtott és széttárta a karját. - Azt hiszem, hogy soha nem is fogok. Bár azt mondják, Nepál semmi Indiához képest. Be kell látnom, hogy ez nem az én világom, ezért nem is vagyok kíváncsi a világ Amerikán kívüli részére. Tartson érte bunkó amerikainak - Ilyen vagyok és kész. - De a teáját csak megissza? Warton felemelte a csészéjét, és felém mutatta. - Látja ezt? - A csészét? - kérdeztem. - Látom. - Az oldalát is látja? - Azt is. - Ezt a csíkot is látja? Tudja, mi ez? Annak a valakinek a száj lenyomata, aki előttem ivott belőle. Na látja, ez nálunk nem fordulhat elő. Sóhajtottam, és beláttam, hogy kár minden szóért: Keletet nem Wartonnak teremtették. Sőt semmi mást sem, ami nem amerikai. Ez azonban nem akadályozott meg benne, hogy köszönetet ne mondjak azért, amit értem tett. Mert Ngagpában Keith Warton igazi bátor emberként viselkedett. Amikor még a nagy leleplezés előtt elmondtam neki, miről van szó, és hogy Gyamco azonos Tommy Wonggal, gondolkodás nélkül vállalta a veszélyt, hogy kideríthessük az igazságot. - Ugyan már - hárította el Warton a dicséretet elvégre ez a dolgom. - Mármint micsoda? - érdeklődtem. - Hogy tisztázzak bizonyos dolgokat. - Kifejtené ezt bővebben is? Warton előrehajolt. - Mondja meg, de őszintén, nem is sejtette, hogy nyomozó vagyok?

- Zsaru? - hökkentem meg. - Dehogyis! - tiltakozott Warton. - Mondjuk úgy, hogy magánzsaru. - Gyilkossági? - Gazdasági, ember. Na, figyeljen csak ide... Neveket természetesen nem mondhatok, bármenyire kíváncsi is rájuk. - Nem biztos, hogy kíváncsi vagyok - tiltakoztam. - Annál jobb. Szóval, az a helyzet, hogy amikor egy bizonyos társaság úgy döntött, hogy megszerzi magának Tesla találmányát, megalapította a Mentsük meg a kolostorokat! Alapítványt. S hogy valóban alapítványnak lássék, felhívást tett közzé, hogy bárkit szívesen látnak az alapítvány támogatói között, aki érdeklődik a lámakolostorok világa iránt. Nem mintha szükségük lett volna pénzre, ó, nem, csupán az ilyesféle jószolgálat alapítványok esetében az a szokás, hogy támogatókat keresnek szerte a nagyvilágban. Nos, egy általam meg nem nevezendő személynek megtetszett a céljuk, és elhatározta, hogy jelentős összeggel részt vesz a kolostorok újjáépítésében. Ennek a bizonyos úriembernek a dédapja valaha ezen a tájon szolgált katonaként, s családjában azóta is apáról fiúra száll a szerzetesek és a kolostorok tisztelete. Ám mielőtt megbízóm az ígért támogatást átutalta volna az alapítványnak, szerény személyemet bízta meg, hogy szimatolgassak egy kicsit, minden rendben van-e az alapítvány háza táján. Gyors vizsgálatba kezdtem, amelynek a végén bizonytalan érzéseim támadtak. - Konkrétan? - Semmi konkrétumot nem tudtam mondani. Két évtizede vagyok a szakmában, gyakran megüti valami az orrom,

amiről nem tudom, micsoda, de ez az érzés arra sarkall, hogy nézzek csak utána tüzetesebben is a dolognak. Hát ezúttal is ez történt. Éppen nekikezdtem volna a nyomozásnak, amikor megbízómat felkérték, hogy ha lehet, személyesen is vegyen részt a nepáli kiránduláson. Megbízom elfogadta a meghívást, és egy bizonyos állami intézmény nevében engem delegált maga helyett. Így kerültem ide. Hogy miért hívták meg a megbízómat? Nos, azt a látszatot akarták kelteni, hogy minden rendben van velük, elvégre, ha csak megbízottja révén is, egy neves üzletember is velük tart a Himalájába. Mert azt mondanom sem kell, hogy megbízómnak igen-igen jól cseng a neve. Bannisterék úgy gondolták, hogy ez a nepáli hatóságoknak is tetszeni fog. Egyszóval, Mr. Lawrence, így kerültem bele a buliba. Egyik nap még odahaza voltam, másnap pedig már itt, a hegyek között. Őszintén bevallom magának, elátkoztam magam az ostobaságomért, amiért belevágtam ebbe a kalandba. Ahelyett, hogy odahaza kedvenc hamburgeremet ehetném, és kedvenc bourbonömet szürcsölhetném, itt, az isten háta mögött, rettenetes körülmények között, ki tudja, mit keresek. Képes beleélni magát a helyzetembe? - Igyekszem - vigyorogtam. - Nos, meg kell mondjam, hogy sok minden nem tetszett nekem. A körülményekről már beszéltem, a társaimról azonban még nem. Ami azt illeti, ők sem voltak különbek a körülményeknél. Először is, kis expedíciónk két részre szakadt, ha nem háromra. A harmadik ugyanis én lennék. A másik kettő pedig Bannister és famíliája - akkor még annak tűntek - és a többiek. Ösztönösen megéreztem, hogy bár a látszat szerint együvé tartoznak, valahogy

mégsem muzsikálnak együtt. Tudat alatt rájöhettem, hogy Bannisternek más tervei vannak, mint a többieknek. Ami Bannisteréket illeti: olyanok voltak, mint egy cigánykaraván. Magával Bannisterrel szemben nem lehettek kifogásaim: végezte a munkáját, ahogy kell. Látszólag a kolostor állapotát mérte fel, miközben... de ezt nálam ön jobban tudja. Rá nemigen gyanakodtam, lévén, hogy csupán alkalmazott volt, nem tartozott az alapítvány vezetői közé. Mit mondjak a család többi tagjáról? Egyszerűen gyűlöltem őket. És tudja, miért? Mert piszkosul átvertek, ezt be kell vallanom. Meggyőződésemmé vált, hogy Bannister egy puritán tisztviselő, akinek átokként ül a nyakán a családja. Nem is értettem, miképpen engedhette az alapítvány vezetősége, hogy magával hozza a pereputtyát... El kell ismernem, jól muzsikált a cigánykaraván. Mindannyian kitűnően alakították a szerepüket, még a szerencsétlen gyerekek is. Grace-t már az első pillanatban megutáltam; elhittem, hogy egyetlen csepp italért, egyetlen szippantás anyagért eladná még a lelki üdvösségét is. A gyerekeket is utáltam. Nyafogtak, okoskodtak, az a kis ringyó Tereza meg úgy mutogatta magát, hogy kedvem lett volna belerúgni. Jól átejtettek, nem is vitás. Az az igazság, hogy még a gyilkosságok sem nyitották ki a szemem. Sokkal inkább másokra gyanakodtam, mint rájuk. - Például rám? - Őszintén szólva, ön is megfordult a fejemben. Bár az első időkben nem érdekelt egyéb, csupán az embereim megfigyelése. Elvégre jelentenem kellett a megbízómnak, hogy mit nyomoztam ki velük

kapcsolatban. Akkor már ugyanis biztos voltam benne, hogy nagy-nagy disznóság húzódik meg a háttérben. Rögeszmémmé vált, hogy jól álcázott bűnszövetkezettel van dolgom. - Ez aztán be is jött. - Persze, csak akkor még nem sejtettem az igazságot. Honnan a fenéből sejtettem volna? Életemben nem hallottam még Tesláról. Úgy gondoltam, hogy egyszerű sikkasztásról van szó. Az alapítvány nem igazi alapítvány, hanem bűnbanda, amelyet pénzlenyúlásra hoztak létre. A mit sem sejtő, kolostorbolond magánszemélyek befizetik a pénzt, amelyből aztán a kolostorok egy huncut centet sem látnak. Erre gondoltam én. S erre is hegyeztem ki a tevékenységemet. - Hogy jövök ide én? - Nagyon egyszerűen. Arra gondoltam, hogy a sikkasztásban nemcsak az alapítvány emberei, hanem itteniek is részt vesznek. Maga például kitűnő alany volt az elképzeléseim számára. Képzett, Kelettel foglalkozó szakember, jó ismerője a lámavilágnak, nem dúsgazdag, jó kombinatív képességekkel rendelkezik, satöbbi. Folytassam? - Szívesen, hallgatom, ha dicsérnek. - Akkor inkább tovább megyek. Szóval, arra gondoltam, hogy ön lehet az itteni bűntárs. Esetleg Cshula rinpócse, vagy akár Gyamco, vagy együtt valamennyien. - Cshula viszont meghalt. - Elképzelhetőnek tartottam, hogy maga ölte meg. A cinkosok gyakran kinyírják egymást. - Maga kinézi belőlem, hogy képes lennék megölni bárkit is? - Simán - mondta Warton.

- Folytassa - legyintettem lemondóan. - Ott tartottunk, hogy mindenkire gyanakodtam, önt is beleértve. És gyorsan munkához is láttam. Megpróbáltam kideríteni, hogy miért éppen Ngagpán akarnak a látszat szerint segíteni, miért nem egy másik kolostoron? Egyszóval, kellemetlenkedni kezdtem Yerwood kis csapatának. Azt hiszem, hamar megbánták, hogy bevettek a bandába. Gondolom, többször is felmerült bennük, hogy ki kellene iktatniuk a játékból. Még szerencse, hogy megúsztam élve. - Ezt valamennyien elmondhatjuk - bólintottam. - Már akik élve maradtunk. - Egyszerűen nem ment a fejembe, hogy ha nem simlisek, akkor miért ragaszkodnak annyira Ngagpához? Ezért elhatároztam, hogy elkezdem szép lassan feszíteni a húrt. Olyan kijelentéseket tettem, hogy Ngagpára nem érdemes egyetlen centet sem fordítani; inkább egy másik kolostort ajánlottam helyette a figyelmükbe. Erre persze kitört rajtuk az idegbaj. Mi lesz, ha megbolondulok, itt hagyok csapot-papot és ország-világ előtt elhíresztelem, hogy Ngagpa jelentéktelen rom, bolond, aki egy fityinget is áldoz rá. Embereim tisztában voltak vele, hogy egyetlen kis újságcikk is képes óriási vihart kavarni. Ezek után igyekeztem megosztani ellenfeleimet. Hol ennek ígértem pénzt, hol annak. Megpróbáltam egy másik kolostor lobbystájaként is feltűnni. Én hülye! Ha sejtettem volna, mire megy ki a játék! - Még engem is megpróbált lefizetni! - Kíváncsi voltam rá, hogy mennyire van szüksége pénzre. Feltételeztem, hogy ön megvehető, és ha már megvettem, a vallomására támaszkodva nyert ügyem van.

- Honnan vette volna a pénzt a megvesztegetésemre? Warton elvigyorodott. - Csak nem gondolja, hogy egyetlen centet is fizettem volna magának? - Így bízzon az ember a megvesztegetőkben sóhajtottam. - Ha csak a negyedét is sejtettem volna annak, ami végül is bekövetkezett, azt hiszem, menekülőre fogtam volna a dolgot. A gyilkosságok és a gátlástalan nemzetközi cégek játszadozása már nem az én világom. Ők túlságosan is nagypályások hozzám képest. Erre különben csak akkor kezdtem ráébredni, amikor megtörtént az első gyilkosság. Őszintén mondom, inamba szállt tőle a bátorságom. - Nem látszott magán. - Pedig nagyon be voltam csinálva. Csak tudja, a rutin. .. - Ez mit jelent? - Megtanultam, hogy ha gyáván viselkedsz, csak még jobban a nyakadra másznak. Ha bátran a szemükbe nézel, megnövekszik a győzelmi esélyed. Talán csak egy milliméternyivel, de ez néha az életet jelentheti. Tudja, mikor rémültem meg igazán? Amikor rádöbbentem, hogy a természetfeletti „keze" is benne van a játékban. Mert mire vélhettem volna azokat a jelenségeket, amelyek ott kísértettek körülöttünk? Jómagam is láttam a tigrisen lovagló hölgyet, láttam a csam táncot, és magam is lelőttem egy szerzetest, aki nem is szerzetes volt, hanem egy magányos lámakaftán. Még szerencse, hogy maga felvilágosított róla, mi is történik valójában Ngagpában. - Szerencse, hogy hagyta magát felvilágosítani. - Nem sok híja volt, hogy a maga Namszengpájával együtt nekivágjak a Katmanduba vezető útnak. Említettem, hogy a nemzetközi bűnözés nem az én

világom; erre még csak rátett egy lapáttal a „természetfeletti" megjelenése. Az mégúgysem az enyém. A természetfelettivel való parolázás a papok dolga. Csak akkor nyugodtam meg némiképp, amikor ön feltárta előttem az igazságot. És tudja, mi a hihetetlen? Hogy hittem magának. - Mindent elhitt, amit mondtam? - Korántsem mindent, de amit elhittem, az is elég volt ahhoz, hogy maga mellé álljak. Voltak fenntartásaim magával szemben, de igyekeztem legyőzni ösztönös viszolygásomat. - Tőlem? - Az egész itteni világtól. Az az igazság, hogy tökéletesen nem bíztam meg senkiben. Apropó, ha már itt tartunk, az a szerzetesi köpeny, akit... illetve, amit lelőttem... amelyben nem volt senki... végül is, mi az ördög volt? - Én sem tudom - ráztam meg a fejem. - A palást sajnálatos módon eltűnt. Nem sikerült megvizsgálnom. - Ki vihette vajon el? - Én Gyamcóra gondolok. - No de miért? - Nem óhajtotta felfedni a titkát. Nem akarta, hogy megtudjuk, mi mozgatta a kaftánt. - Ön szerint mi mozgatta? Megvontam a vállam. - Két eset lehetséges. Az egyik, hogy mivel Tommy Wong kiváló fizikus volt... - Úgy érti, valamilyen szerkezet? - Mondjuk rá. - Mágnes vagy efféle? - Lehetséges. Sajnos, nem tudtuk, és már nem is fogjuk megvizsgálni. Nem találtuk nyomát a kolostorban. Gyamco, azaz Tommy megsemmisítette.

- Hm. És a másik eset? - Az, hogy Gyamco ért a varázslathoz, és... a kaftán valóban megelevenedett. - Maga ezt képes elhinni? - nézett rám megütközve. - Ön még nem ismeri a Himaláját - mosolyogtam. - Itt sok minden megtörténhet, amit nehéz elhinni. De hogy egyenesen válaszoljak a kérdésére, kilencvenkilenc százalékban én is azt hiszem, hogy Tommy Wong mesterkedett a kaftánnal. - És az egy százalék? - Az a varázslat. - Gondolja, hogy az az izé... kaftán... képes lett volna megölni bennünket? - Nem tudom - mondtam. - Mindenesetre, örülök neki, hogy ez a kérdés mindörökre megválaszolatlan marad. - Ebben lehet valami - bólintott Warton. - Eszerint a csam táncra ugyanez a válasza? - Mi más lehetne? Tommy Wong kiváló fizikus volt, Tesla pedig otthagyta a kísérleti eszközeit a kolostorban. Tommy használta őket, ha kellett. Ha legközelebb arra járok, utánanézek, hogy vajon hol lehet a rejtekhelyük. Ezután még hosszasan eltársalogtunk a kolostor úgynevezett csodáiról. Mr. Warton közben megivott három teát, és egyre kevésbé érdekelte, hogy mi van a csészéje oldalán. - Tudja, azért azokat a nyeneket nehéz volt megemésztenem. Főleg, amikor teleszórták a szememet csilivel. Még nem is számoltam azzal a dagadt fickóval. De ami késik, nem múlik. Végezetül, áruljon el még nekem valamit! Maga előre kiszámolta, mi fog történi a kacatteremben? - Ön mire gondol? - kérdeztem vissza kíváncsian.

- Nem is merek arra gondolni, hogy a vak véletlenre bízta magát... Várjon csak, eszembe jutott még valami. Emlékszik rá, amikor megtámadtak bennünket a kacatteremben? - A kalapácsos szerzetesre gondol? - Gyamco volt? Vagy az is egy... üres kaftán? - Ki tudja? Az a lényeg, hogy az is Gyamco akaratából történt. Akkor már rettegett tőle, hogy megtalálom a dobozt, és nem lesz képes elvenni tőlem. Azt szerette volna, ha inkább mások találják meg, velük könnyebben elboldogult volna. - Honnan volt kalapácsa? - Bannistertől lopta. Nem jelentettek számára akadályt a bezárt ajtók. Nála volt Tesla univerzális kulcsa, nem emlékszik rá? Warton megcsóválta a fejét. - Tudja, Lawrence, ezernyi dolog van még, amit nem értek, és tegnap még pokolian kíváncsi voltam rá. Ma azonban már más a helyzet. Egyre inkább arra gondolok, hogy jobb lenne elfelejteni az egészet. Egy igazi horrorfilmre emlékeztet engem ez a történet. Különben, tudja mi abban a legjobb? - Micsoda? - kérdeztem. - Hogy amikor nézi, úgy érzi, hogy maga is bent van az események középpontjában. Rémüldözik, meg minden, aztán, amikor vége a filmnek, nagyot sóhajt és elfelejti az egészet. Nem sokat tököl rajta, hogy ez hogy volt, meg az hogy volt. Az a fő, hogy vége van, és hogy sértetlenül megúszta, legfeljebb a popcornja fogyott el. Hát így vagyok én valahogy ezzel a történettel. Vége van, felejtsük el. Maga nem így érzi? - Én nem - mondtam.

- Hát... maga tudja. Az imént kérdeztem valamit, amire nem válaszolt. Maga jó előre kiszámolt mindent... - Vagy csak sodortattam magam az árral? Tudja ön, Mr. Warton, hogy hol van Magyarország? Warton nagy szemeket meresztett rám. - Nem jellemző. - Élt ott egy költő a középkorban, akinek az volt a jelmondata, hogy sors bona nihil aliud. Tudja, ez mit jelent? - Honnan tudnám? Nem tudok svédül. Sem izé... hogyan is? - Nos, azt jelenti, hogy jó sors, semmi egyéb. - Csak ennyi? - hökkent meg Mr. Warton. - Nem csak ennyi. A költő még azt is hozzágondolta, hogy nagyot kell ütni a megszálló törökök fejére, csak ez már nem fért a kardjára, hogy rávésethette volna. Warton megcsóválta a fejét. - Furcsa fickó maga, hallja-e! De azért jó volt találkozni magával. Ha maga nincs ott abban az átkozott kolostorban... lehet, hogy nem úszom meg élve. Erre valóban meglett volna minden esélye. 3 A bizottság, amely a kolostorban történtek kivizsgálására alakult, két nappal később idézett maga elé. Addig Miss Hardaway-jel múlattam az időt - megpróbáltam mosolyt varázsolni az arcára. Néha sikerült, többnyire azonban nem. Hiába igyekeztem, képtelen volt megszabadulni a múlt árnyaitól. Hamar megunta a sétákat, inkább csak a szobájában ücsörgött és kibámult az ablakon. így aztán többnyire egyedül lófráltam a városban; gyakran felmentem a hegyen épült templomba és a szerzetesekkel társalogtam.

A bizottság három tagból állt. Egy Göcang nevű szerzetesből, egy Kamala Premadasza nevű ügyésznőből, és egy Varadaradzsan nevű rendőrtisztből. Mielőtt a kihallgatásom megkezdődött volna, Göcang félrehívott, és közölte velem, hogy Jondon mindenről tud, ő maga is részt szeretett volna venni a beszélgetésünkön - nem kihallgatást mondott, hanem beszélgetést -, csakhogy hirtelen közbejött valami és külföldre kellett utaznia. Szemem sem rebbent a hírtől. Tisztában voltam vele, hogy Jondon nem rendelkezik a saját idejével: ha őszentsége, a dalai láma utasítja, habozás nélkül végre kell hajtania az utasításait. Göcang azt is megsúgta, hogy Jondon ellátta néhány jó tanáccsal, és nem kell aggódnom, hogy bármiféle kellemetlenségem származhatna a beszélgetésből. A bizottság tagjainak az igazság kiderítése a feladata, pontosan tisztában vannak azzal a szereppel, amit Ngagpában betöltöttem. Ő maga, Göcang, mindent megtesz azért, hogy simán menjenek a dolgok. Nem értettem ugyan, hogy miért ne mehetnének simán, de nem óhajtottam felesleges kérdésekkel lopni az időt. A bizottság másik férfitagja, Varadaradzsan száhib, rendőrakadémiát végzett Delhiben, Londonban, a Scotland Yardon gyakorolt, majd Amerikában dolgozott. A rangját nem sikerült megtudnom, ezt Göcang sem tudta. Valószínűnek tartottam, hogy nem egyszerű rendőrtiszt, valószínűleg a biztonsági szolgálat embere lehetett. A legfigyelemreméltóbb mindenesetre a bajusza volt rajta. Tekintélyes hosszúságúra nőtt, s bár nem mértem meg, legalább harminc centinyi lehetett. Tulajdonosa szemmel láthatóan büszke is volt rá; ha erősen gondolkodott, többször is végigsimított rajta,

mintha tőle kért volna tanácsot. Fogalmam sem volt róla, hogy van-e istene a bajusznak a hindu mitológiában - ha van, akkor bizonyára hozzá imádkozott. Kamala Premadasza kisasszony kék selyem szárijában ugyancsak attraktívan festett. Mintha egy óriási, kék virág került volna a szobába. Üde és csinos volt az arca; főleg, ha mosolygott. Sajnos, csak ritkán mosolyodott el, talán nem tartotta hivatalához méltónak. A kölcsönös bemutatkozások után a nagy bajuszú Varadaradzsan szólalt meg elsőnek. - Mielőtt belekezdenénk az események taglalásába, Mr. Lawrencc... engedje meg, hogy a rendőrfelügyelő száhib nevében bocsánatot kérjek öntől, amiért annyira magára maradt Ngagpában. - Nem éreztem magányosnak magam - tiltakoztam. - Úgy értem, hogy a rendőrség sajnos távollétével tüntetett. Bár önök sem próbáltak meg értesíteni bennünket. Szóljon mentségükre a rossz időjárás. De ha értesítettek volna bennünket, sem tudtunk volna menni. - Megértem az önök problémáit - igyekeztem túllépni a mentegetőzésén. A mentegetőző zsarukat az álmoskönyv szerint is jobb elkerülni. - Megérti? Jó magának. Ami engem illet, képtelen vagyok megérteni, bár ez a kérdés aligha tartozik ide. Bizonyára tisztában van vele, hogy Nepálban pillanatnyilag... hm... jelentős társadalmi és politikai változások zajlanak. És nem éppen... hm... nyugodt körülmények között. - A királyság eltörlésére gondol? Varadaradzsan megsimogatta a bajuszát. - Igen... így is lehet mondani. Bár én... hm... nem egyszerűsíteném le ennyire a dolgot. A királyság, mint

intézmény, sok száz éves Nepálban, megszüntetése nem maradna negatív hatások nélkül... bár pozitív oldalai is lennének, az kétségtelen. Ebből aztán megérthettem, hogy Varadaradzsan nem óhajt állást foglalni a monarchia megdöntése kérdésében. Azt majd az utca embere elintézi. - Szóval, mint tudja - folytatta -, a szokásosnál nagyobb utcai jelenlét a szokásosnál is nagyobb rendfenntartói jelenlétet követel, így egyszerűen nem maradt idő és ember... Eszerint, amíg a tüntetések tartottak és tartanak, a rendőrség felfüggesztette a bűnözők kergetését, és inkább az utcai rendfenntartással törődött. - Azonkívül, a rossz idő is közrejátszott benne, hogy... nem tudtunk senkit Ngagpába küldeni... pedig rendszeresen ellenőrizzük a kolostorokat. De ami a lényeg, Mr. Lawrence, megkaptuk az ön jelentését. És többeket is kihallgattunk, azaz, többekkel is elbeszélgettünk a kolostorban történtekkel kapcsolatban. Ami engem és Miss Premadasza kisasszonyt illeti, szinte kívülről megtanultuk az ön jelentését, ezért nem arra kérjük, hogy mesélje el nekünk, mi történt odafent a hegyekben, sokkal inkább arra, hogy válaszoljon a kérdéseinkre. Önkéntelenül is Göcang rinpócséra néztem. A rinpócse bólintott. - Ahogy óhajtják - intettem. - Készen állok a válaszadásra. Arra gondoltam, hogy a nagy bajuszú teszi fel a kérdéseket, ám némi meglepetésemre, Miss Premadasza volt a fő kérdező. - Mr. Lawrence... kérem... - fordult hozzám. Olyan szigorú volt a nézése, mint a tanító nénié, ha csintalan

viselkedést tapasztal az utolsó padban. Úgy éreztem, hogy a bőröm alá hatol a tekintete. - Parancsoljon, Miss... - Maradjunk a Kamatánál. Nem akarom, hogy kitörjön a nyelve. - Nem fog kitörni. Elvégre beszélek hindiül. - Én viszont nem. Tekintettel arra az egyszerű tényre, hogy tamil vagyok. Ezért maradjunk inkább az angolnál. - Maradjunk - mondtam kényszeredetten. - Nos... mit is akartam kérdezni... miért is ment ön Ngagpába? - Hogy régi könyveket tanulmányozhassak - mondtam. - Honnan tudta, hogy Ngagpában régi könyvek vannak? - Régi könyvek minden kolostorban vannak. Már nem emlékszem rá, hogy kitől hallottam először Ngagpáról. - Értem - kutatni kezdett az iratai között, majd felemelt az asztalról egy papírlapot. - Igen... az engedélye rendben van. Nos, akkor... lássuk csak... Szóval, régi könyveket akart olvasgatni. Méghozzá a tibeti nyelvű könyveket. Volt egy kísérője, Namszengpa... igen... az ő engedélye is rendben van. Szóval... felmentek Ngagpába. Végül is, talált könyveket... egy egész könyvtárnyit. Tulajdonképpen, mi volt az első, ami meglepte önt Ngagpában? Furcsa kérdés volt, nem erre számítottam. - Alighanem Cshula rinpócse - mondtam rövid habozás után. - Aha. És mi lepte meg benne leginkább? - Hogy egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy egy kolostor vezetőjének kellett volna. Úgy vettem észre, hogy... nincs egészen tisztában a kolostori illemmel, a rendszabályokkal, ilyesmi. - Hm. És mire gondolt?

- Hogy a rinpócse nem rinpócse. Aztán Cshula megmagyarázta, mi a helyzet. A rinpócse rinpócse, csak éppen tapasztalatlan rinpócse. - Magát kérte fel, hogy segítsen neki? - Úgy van. Kinevezett a tanácsadójának. - Pedig már volt neki egy. - Gyamco rinpócse... azaz, Tommy Wong. Mint a legidősebb szerzetes. - Mondana nekem néhány szót erről a... Gyamco rinpócséról? Segélykérőn néztem Göcang rinpócséra. A rinpócse bólintott és ő válaszolt helyettem. - Ami Gyamco rinpócsét illeti... nos, olyasmi történt vele, ami csak ritkán szokott megtörténni... úgy értem, hogy egyházunk gyakorlatában. Valahogy... senki sem figyelt fel rá, senki nem ellenőrizte, mindenki készpénznek vette, hogy szerzetes - méghozzá a tudósabbak közül való. Mindez azért történhetett meg, mert Gyamco soha nem pályázott magasabb méltóságra. Először Ngagpa legutolsó apátjának a halála után került szóba a neve... ám előrehaladott életkora miatt végül is elvetettük a lehetőségét, hogy ő legyen Ngagpa új apátja. Nyelt egyet és elhallgatott. Nem mondta ki, amire pedig valamennyien gondoltunk: csupán hajszálon függött, hogy nem őt nevezték ki Ngagpa főlámájává. És ha így történt volna? Lehet, hogy Cshula még mindig élne valahol Európában, én pedig, a többi kincskeresővel együtt halott lennék. Ki tudja? Ami elmúlt, elmúlt, nem lehet visszatekerni az időt. - Arra lennék kíváncsi, hogy Gyamco rinpócse valóban... hm... varázsló volt, ahogy ön mondja? - Ilyet én nem mondtam - tiltakoztam.

- Akkor mondjuk úgy, hogy természetfeletti erővel rendelkezett? - Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, tudnom kellene, hogy léteznek-e egyáltalán természetfeletti erők. - Igen... ennek a vizsgálata messzire vezetne - mondta némi türelmetlenséggel a hangjában Mr. Varadaradzsan. - Akkor talán hagyjuk is - legyintett a szép ügyésznő. - Azt azonban mégis megkérdezném öntől, hogy mi a helyzet Tommy Wonggal? - Ahogy Miss Kitty Loewenstein naplójából értesültem róla, kiváló fizikus volt. - Képesnek tartja rá... illetve Gyamcót, hogy... varázslatnak, vagy természetfeletti jelenségnek tűnő látványt hozzon létre? - Feltétlenül. - Ezt fejtse ki bővebben! Gondolkodtam néhány másodpercig, aztán bólintottam. - Tesla történetét már valamennyien ismerik. Tesla zseni volt: sok mindent felfedezett, ami az ő korában csodának, vagy éppen a természetfeletti játékának tűnhetett; csak napjainkban kezdjük feltárni azokat a fizikai törvényeket, amelyek ismeretében megalkotta őket. Úgy is mondhatjuk, hogy alaposan megelőzte a korát; számtalan felfedezést tett, amikkel akkor még nem tudott mit kezdeni az emberiség... sőt több felfedezése előtt még mindig értetlenül áll a tudomány. - Ha ezek a felfedezések, illetve a róluk szóló hírek egyáltalán igazak. - Pedig azok. Saját szememmel láttam a mindig égő, fényforrás nélküli kék fényt, a levegőben lebegő karosszéket, a hologramokat, és Kitty Loewensteint egy tigris hátán.

- Gondolja, hogy Tommy Wong is tisztában volt velük? - Ebben biztos vagyok. - Úgy értem, hogy... pontosan tudta, mi hogyan működik? - Nem is kétséges. - Ez sok mindent megmagyaráz - bólintott. - Én is úgy gondolom. Tommy Wong ismerte az antigravitációs motor elvét és képes volt ilyet készíteni. Vele aztán könnyű volt megmozgatni a kacathalmokat, méterekkel odébb csúsztatni őket, majd visszatolni az eredeti helyükre. Ő lebegtette a karosszéket és a tigrist is a levegőben... Ő mozgatta a szerzetesi kaftánokat és kényszerítette táncra őket. - Ön szerint minden egyes alkalommal, amikor egy ilyen csoda bekövetkezett, Gyamco rinpócse szándékai szerint történt? Elmosolyodtam és megráztam a fejem. - Nem, ezt nem hiszem. - Akkor valaki más idézte talán elő őket? Kicsoda? Olyan kíváncsian hajolt felém, hogy még a kis, piros nyelvét is kidugta egy kicsit. Figyelemre méltó jelenség volt, meg kell hagyni. - Egy még nála is nagyobb úr - mondtam. - Kicsoda? Nyögje már ki, kérem! - A véletlen - mondtam. 4 Eme kijelentésem alkalmat adott arra, hogy mindenki a maga módján vezesse le a benne felgyülemlett feszültséget. Göcang rinpócse morogni kezdett kétségem sem volt felőle, hogy imádkozik. Varadaradzsan a bajuszát simogatta, Miss Premadasza pedig egyetlen hajtásra kiivott egy pohár vizet. Amikor letette a poharát, fürkészve nézett rám.

- Ön tehát azt állítja, hogy a természetfeletti jelenségek egy része a véletlennek köszönhető? Hogy képzeli ezt? - Hogy ezt megértsük, menjünk vissza egy kicsit Tesla korába, pontosan 1933-ba. Amikor Tesla és kis csapata megérkezett a kolostorba, már romos állapotban találta. Nem volt benne elektromos áram például, de hát hogyan is lett volna? Akkoriban még Katmanduban is alig volt villany, nemhogy a távol eső kolostorokban. Tesla hamar megoldotta a problémát. Olyan készüléket szerkesztett, amely biztosította mind a lakókörnyezet, mind pedig a laboratóriumok áramellátását. - Honnan vette hozzá az energiát? Kinyújtottam a mutatóujjam és a mennyezet felé böktem vele. - Onnan. - A... levegőre gondol? - A világmindenségre gondolok. Tesla a kozmikus energiát használta a villanyvilágításhoz. És ez az energia világít ma is Ngagpában. - Amint hallottam, meglehetősen szeszélyes módon. - Hja, az idő vasfoga! - tártam szét a karom. - Azóta hetven év telt el. És ha a kozmikus energiának ez nem is olyan hosszú idő, azoknak az alkatrészeknek, amelyeket Tesla használt, éppen elég. Bár jómagam nem találtam sehol egyetlen gyanús vasdarabot sem, biztos vagyok benne, hogy léteznek valahol, és az elmúlt hetven év erősen megviselte őket. Minden szerkezet karbantartást igényel, és ha hetven évig nem nyúlnak valamihez, akkor az előbb-utóbb felmondja a szolgálatot. Zárlatot kap vagy efféle. Úgy gondolom, hogy ez esetben is erről van szó. Gyamco rinpócse bizonyos szerkezeteket minden különösebb erőfeszítés nélkül működtetni tudott,

mások viszont csak akkor működtek, ha a véletlen működésre kényszerítette őket. - Mit nevez ön véletlennek? - Elsősorban az időjárást. Bár nem vagyok meteorológus, azt azért megfigyeltem, hogy a „természetfeletti" jelenségek egy része légköri zavarok idején mutatta meg magát. Ha a levegő telítve volt elektromossággal, ha viharfelhők úsztak az égen, ha villámlott vagy dörgött, megszaporodtak a furcsa események. Bizonyára mindez azért történt, mert a Tesla szerkezetét védő biztonsági rendszer tönkrement. Ezért a légköri viszonyok erősen befolyásolták a működésüket. Ilyenkor a szerkezet önálló életet kezdett élni, és magától létrehozta az említett jelenségeket. - Konkrétan? - Többet is említhetnék. Itt van például a már többször is említett kék fény. Hol kigyulladt, hol nem. Tesla a kék fény használatánál valószínűleg mozgásérzékelőket alkalmazott. Ha valaki mozgott a folyosókon, a fény automatikusan kigyulladt előtte, majd ismét kialudt. Csakhogy hetven év elmúltával már nem így működött. Rapszodikus módon gyulladt fel és aludt ki. Vagy itt van a vörös villogás, és a tűz látványa. Rájuk valószínűleg a kíváncsi nomádok távoltartása miatt volt szükség. Később ezek „irányítása" is a véletlen kezébe került. Néha „csak úgy" villogni kezdett, alaposan megrémítve bennünket. Vagy a démon, amelyik néha megjelent a levegőben, vagy a démonfal... - Az például mire volt jó? Miért kellett időről időre megjelennie? - Ne várja tőlem, hogy minden kérdésére választ adjak tártam szét a karom. - Azt hiszem, Teslának annyira

megtetszett a démonfal, hogy megalkotta a holografikus mását. Lehet, hogy rajta kísérletezett. Mindenesetre, ha villám csapkodott a környéken, a démonfal felbukkant a levegőben, majd ismét a semmibe tűnt. - Mi a véleménye a tigrisen lovagló hölgyről... hogy is hívják... - Kitty Loewenstein. - Köszönöm. Nos, vele kapcsolatban mi a véleménye? - Sok minden kiderül a naplójából. Valószínűnek tartom, hogy hologramjának több variánsa is létezett, hiszen Kitty néha csak a poharát emeli fel, máskor pedig csókokat is dobál. - És a Te-la? Mit gondolt, amikor meghallotta ezt a furcsa nevet? - Azt, hogy jelentenie kell valamit. - Még szép. - Arról viszont fogalmam sem volt, hogy milyen nyelven mondja. Ha csak egy kicsit is tájékozottabb vagyok a fizikában, kitalálhattam volna. - Kitty miért azt mondta, hogy Te-la? Miért nem Teslát mondott? - De hiszen azt mondta! Eredetileg legalábbis. Csak hát az idő vasfoga... - Térjünk csak vissza egy pillanatra a csam tánchoz... Ki volt az a fekete kámzsás valaki, akit a jelentésében említ? Miss Premadasza udvarias volt: ő is jelentésnek nevezte a vallomásomat. - Természetesen csak egy fekete csuklya és köpeny táncolt nekünk. Nem volt benne senki. - Gyamco sem? - Biztosan nem. Ketten is láttuk az üres köpenyt. - Miért volt erre szüksége?

- Hogy Gyamcónak miért volt rá szüksége? Nem könnyű erre válaszolni. Már az is kérdés, hogy egyáltalán miért ígértem meg a vendégeknek a csam táncot? - Igaz is, miért ígérte meg? - Lehet, hogy nem is én ígértem meg. - Nem maga? Akkor kicsoda? - Gyamco rinpócse. - De hiszen maga hívta meg rá a vendegeket... - Lehet, hogy csak a hang volt az enyém, a szándék nem. Miss Kamala összehúzta a szemöldökét. - Azt mondja, hogy Gyamco hipnotizálta magát, vagy mi a szösz? - Hát, ha nem is hipnotizált... valamilyen módon befolyásolta a gondolataimat. Később magam is rádöbbentem, hogy a meghívás akaratom ellenére történt. - Ez nem a természetfelettiben való hit megnyilvánulása? - Nem tudom, micsoda - vontam meg a vállam -, de ez már nem is fog kiderülni soha. - Rendben van - sóhajtotta Miss Premadasza. - Gyamco tehát valamilyen módon arra kényszerítette önt, hogy hívja meg csam táncra a vendégeket, amelyet ön nem lett volna képes megrendezni. Miért tette? - Hogy forduljak hozzá segítségért. - Miért? - Hogy ő rendezhesse meg a táncot. - Ismétlem: miért? - Hogy ezzel is ott tartson bennünket a kolostorban. Tudta, hogy egyedül képtelen megtalálni Tesla hátrahagyott varázsdobozát - elvégre évtizedekig kereste, mégsem bukkant rá. Ezért elemi érdeke volt, hogy valaki rátaláljon, és ő elvehesse tőle. Márpedig akkor úgy állt a helyzet, hogy többen is le akartak lépni, többek között

jómagam is eltöprengtem rajta. Félő volt, hogy a Bannister-csapat is kudarcot vall. Ezt óhajtotta megakadályozni a tánccal, amit amolyan doppingszernek szánt számunkra. - Még egy utolsó kérdést... ezzel kapcsolatban. Mi a helyzet a szerzetesi ruhákkal? Azok is hologramok lettek volna? - Azok nem - mosolyogtam. - Azok valódiak voltak. - Hogy kerültek Ngagpába? - Cshula rinpócse vihette magával őket. Göcang rinpócse? Göcang bólintott. - Cshula rinpócse... valóban alaposan bevásárolt a csam tánchoz szükséges kellékekből. Egy svájci alapítványtól kapott rá pénzt. Úgy tervezte, hogy a rendbe hozott kolostor avatóján nagy csam tánccal kedveskedik a vendégeknek. - Hol tartotta őket a rinpócse? Göcang rám nézett, én vissza rá. Egyikünk sem tudta, hol tárolhatta a csam tánc kellékeit Cshula rinpócse. - Jól van, ez nem is fontos - legyintett Miss Kamala. - Nyilván valahol elraktározta őket, Gyamco pedig ismerte a helyet. Gondolják, hogy ezek ide-oda cipelése is antigravitációs úton történt? - Talán a szerzetesek szállították őket - vontam meg a vállam. - Talán ők tudják. - Nem olyan fontos - ismételte Miss Kamala. - Vannak ennél fontosabb kérdések is. Gyamco tevékenykedését tehát tisztáztuk... apropó, mit gondol, miért kellett neki annyira Tesla találmánya? És vajon melyik?

- Feltétlenül az, amelyik képes megcsapolni a kozmikus energiát. Ezért élt, halt. Valaha a világ leggazdagabb és leghatalmasabb embere szeretett volna lenni általa, később viszont már csupán egyetlen cél mozgatta: legyőzni Kitty Loewensteint és Teslát. - Tehát megőrült? - Eluralkodott rajta a győzelem utáni vágy és a bosszúszomj! Igen, talán őrültségnek is lehet nevezni. - Akkor Gyamco rinpócsét akár ki is pipálhatjuk sóhajtotta Miss Kamala. - Ha szükségesnek ítélem, még majd vissza fogunk térni rá. Olyannyira tele volt önbizalommal a hangja, hogy még Varadaradzsan is megütközve nézett rá. Miss Kamala hirtelen felkapta a fejét. - A csodába is... elfelejtettem valamit. Maga azt mondta, Gyamco rinpócse abban reménykedett, hogy maga kikaparja neki a gesztenyét, azaz megtalálja Tesla varázsdobozkáját, amely tulajdonképpen egy fejőgép. Lefeji a kozmikus energiát. Ezt mondta? - Ezt. Csak közel sem ilyen szépen. - Máshol pedig azt írja, hogy Gyamco egy kalapácscsal meg akarta ölni önt és Mr. Wartont. Nem érez itt valami ellentmondást? - Az az igazság, hogy Gyamco tele volt kétséggel velem kapcsolatban. Előbb a kolostorban akart tartani méghozzá élve! mivel meggyőződésévé vált, hogy ha megtalálja valaki Tesla „fejőgépét", akkor csak én lehetek az. Később viszont már félt tőlem. Attól tartott, hogy megtalálom ugyan, de megtartom magamnak, és ő nem lesz képes elvenni tőlem. Ezért jobb, ha megöl.

- Rendben van - sóhajtotta Miss Premadasza lépjünk eggyel tovább. Beszéljünk a naplóról. Ön szerint véletlen volt, hogy megtalálták a darabjait? - Szerintem igen. - Egyáltalán... hogy kerültek oda, ahol megtalálták őket? - Valaki darabokra tépte, a huzat pedig szertefújta a lapokat. - Gyamco? - Ki más? - Részletesebben? - Azt gondolom, hogy Tommy Wong megölte Kitty Loewensteint és magához vette a naplóját. Elolvasta, darabokra tépte dühében, és a salátát behajította a könyvtárba. Később aztán, amikor a kolostor ismét szerzetesek lakhelye lett, a lapokat valóban szétfújta a szél. - Miután elolvasta a naplórészleteket, azonnal rájött, hogy Gyamco azonos Tommy Wonggal? - Csak jóval később gondoltam erre - ismertem be. - Hogyan? - Gondolkodtam - mondtam. - Némiképpen segített az a felismerés, hogy Tommy Wong, neve után ítélve, ázsiai férfi lehetett. Törtem a fejemet, és egyszerre csak felmerült bennem a gyanú, hogy miért is ne lehetne Gyamco Tommy Wong? Ettől kezdve már más szemmel néztem rá. A gyilkosságok csak tovább növelték a gyanúmat. Ő aztán könnyedén elkövethette valamennyit. És oka is volt rá. - Micsoda? - Nos, Tommy rettegett tőle, hogy rájövünk a titkára. Azt gondolta, ha el leszünk foglalva a gyilkosságokkal, kevesebb figyelmet fordítunk rá. Hamarosan

meggyőződött róla, hogy sem az alapítvány emberei, sem a doktorok, sem a túrázók nem azért vannak itt, amiért lenniük kellene. Többségük Tesla hagyatékát óhajtja megszerezni. Gyamco nem volt tájékozatlan a világ dolgaiban, sejtette, hogy odakint nagy versenyfutás folyik Tesla dobozáért. Ezért aztán gyilkolt. Többnyire vaktában. Ami a gyilkosságokat illeti, kedvelte a változatosságot, bár azért ismételte is önmagát. Úgy gondolja, hogy menjünk sorban? - Ha nem esik nehezére. - Akkor hát... vegyük az első két halottat. Kétség sem férhet hozzá, hogy a két múmia, akikre a könyvtárban a könyvek alatt találtam rá, Miss Loewenstein és Mr. Hirsh holtteste. - Minden kétséget kizáróan - erősítette meg Mr. Varadaradzsan. - Gyamco rinpócse mindvégig a könyvtárban, a könyvek alatt őrizte őket. Azért ott, mivel rájött, hogy a könyvek alatt furcsa mikroklíma alakul ki, amely mumifikálja a testeket. Mivel a könyvtárba egyetlen szerzetes sem tette be a lábát, nem állt fenn a veszély, hogy valaki rájuk bukkan. Kivéve... - Kivéve? - Kivéve egy fiatal szerzetest. Miss Kamala a papírjaiba pislantott. - Egy bizonyos Khorlóra gondol? Őt például miért ölte meg? - Nagy a gyanúm, hogy Khorlo mégiscsak rájött, mi rejtőzik a könyvek alatt. Gyamco joggal tarthatott tőle, hogy a fiatal szerzetes elfecsegi valakinek a vendégek közül, és ebből bárki veszélyes következtetéseket vonhatna le. Talán látta, amint...

Megálltam és legyintettem. - Mondja csak ki bátran! - biztatott Miss Kamala. - Gyamco bevallotta, hogy gyakran elővette a tigrist és leporolta. Ilyenkor Kitty jelent meg a szeme előtt. Azt hiszem, a maga módján szerette a lányt. Szerette és gyűlölte is egyszerre. Talán... a múmiáját is megnézegette néhanapján és... megpróbálta maga elé idézni a régi szép időket. Talán ezt leshette ki Khorlo. Ezért kellett meghalnia. Az sem véletlen, hogy éppen Cshula rinpócse késével ölte meg. Szívből gyűlölte és irigyelte Cshulát. Úgy gondolta, ha nyomozás indul Cshula ellen, meginoghat benne a főpapok bizalma. Bár ő maga nem akart főláma lenni, mégis irigyelte, hogy Cshula ilyen fiatalon és tapasztalatlanul elnyerhet egy ilyen magas méltóságot. - Cshula rinpócse fiatal kora és tapasztalatlansága ellenére, valóban nagy karriert futott be - bólogatott Göcang. Azt már nem tette hozzá, hogy Cshula rinpócse mint főláma egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán. Én is hallgattam, mint a csuka. Halottakról vagy jót, vagy semmit. - Tommy Wong tehát megölte Cshula rinpócsét -foglalta össze az elmondottakat Miss Kamala. - Ezek szerint irigységből. Úgy tűnik, Gyamco, azaz Wong, nem volt híján az emberi gyarlóságoknak. Akkor hát gyerünk tovább! Ha már a gyilkosságoknál tartunk, menjünk végig rajtuk. A múmiák ügye világos, és azé a szerencsétlen Khorlóé is. Mit gondolt, amikor megtalálta Khorlo holttestét, hátában Cshula rinpócse késével? - Akkor még semmit - vontam meg a vállam. - Nem tudtam, kié a kés. - És amikor megtudta?

- Azt, hogy Cshula biztosan ártatlan. - Igazán? És miért? - Azért, mert Cshula nem volt ostoba. Ha meg is ölte volna Khorlót, biztos, hogy nem a saját késével teszi, ám ha valamilyen oknál fogva mégiscsak megtette, holtbiztos, hogy nem hagyta volna benne a halottban. Aki benne hagyta, szándékosan hagyta benne - gondoltam. - Logikus - bólintott Miss Premadasza. - A következő áldozat? - Mr. Kaplan. - Mr. Böhm csapatából. Nos, halljam, vele kapcsolatban mi a helyzet? - Természetesen őt is Gyamco ölte meg. - Miért? - Amiért a többieket. Hogy félelmet keltsen a vendégek között. Hogy senki ne bízzon senkiben, ne törődjék vele senki, senkinek eszébe se jusson rá gyanakodni. - Miért gyanakodott volna rá bárki is? - Gyamco, azaz Tommy Wong, tisztában volt vele, hogy a vendégek közül sokan ismerik Ngagpa múltját. Mindent tudnak Tesláról, itteni tevékenységéről, sőt arról is, hogy itt rejtette el a csodamotort. Márpedig, ha erről tudnak, akkor arról is tudniuk kell, hogy volt Tesla munkatársai között egy Tommy Wong nevű fizikus, aki később köddé vált. S aki - ha élne - korban hasonlítana hozzá. Gyamco attól tartott, hogy valakinek bekattanhat az agyába a gondolat: miért ne lehetne ö, azaz Gyamco, Tommy Wong. - Na és? Azok a gyilkosságok már rég elavultak. - Gyamco nem is attól félt, hogy bíróság elé állítják. Inkább attól tartott, hogy valaki elhappolja előle Tesla dobozát, és akkor végérvényesen elveszítette a versenyt

Kitty Loewensteinnel szemben. És Teslával szemben is, természetesen. - Értem, Mr. Lawrence. Akkor hát lépjünk egyet... azaz óhajt még hozzátenni valamit? - Csupán annyit, hogy Gyamco látta, amint Dan Bannister cövekeket farag, és úgy gondolta, hogy ezután ezeket használja a gyilkosságaihoz. Tudta, hogy mások is látták a fiút faragás közben, ha tehát megtalálják a holttesteket, elsősorban Danre gyanakszanak. Még velem is előfordult, hogy erre gondoltam, főleg, amikor megtudtam, hogy Mr. Kaplan... hm... több nővel is erőszakoskodni próbált. Miss Premadasza komoran bólintott. - Igen... tudok róla. - Csak annyit mondanék még, hogy Gyamco megkaparintotta Dan Bannister eldugott cövekeit, és... hm... később fel is használta őket. Bizonyára el tudja képzelni, micsoda meghökkenést keltett Böhmék táborában Kaplan meggyilkolása. Természetesen a másik két csoportra, valamint rám gyanakodtak, s ezzel Gyamco el is érte a célját - vele nem törődött senki. - A következő áldozat? - Miss Penelope Vargas. - Őt is? - Természetesen. Gyamco nem válogatott. Fogalmam sincs róla, hogy sikerült Miss Vargast megölnie, és főleg hogyan rakta be a kondérba - mégis megtette valahogy. - Varázserővel? - tudakolta Miss Kamala. Némi gúnyt éreztem a hangjában. - Azt hiszem, erősebb volt annál, mint gondoljuk. Persze az is elképzelhető, hogy az antigravitációs tudományát használta.

Miss Kamala felém hajolt. - Mit gondol, Mr. Lawrence, mit szól majd a miniszter úr a jelentésemhez, amelyben az áll majd, hogy egy kilencvenéves, ősöreg szerzetes egy facövekkel megölt egy virágzó, életerős, sportos nőt, majd belerakta a holttestét egy konyhai kondérba, rá a kondérban lévő kására, amihez jó két méter magasra kellett emelnie a holttestet, hogy át tudja csúsztatni a kondér pereme felett. - Minisztere válogatja - mondtam. Kamala legyintett egyet. - Jól van, folytassa! - A következő áldozat Mr. Scott volt. Őt a változatosság kedvéért Mr. Bannister kalapácsával ölte meg. Amint tudja, dr. Böhmhöz hasonlóan Bannister is a falban kereste Tesla dobozát. Gyamco fejbe verte Bannistert, elvette tőle a kalapácsát, és megölte vele Mr. Scott-ot. Ez így még félelmetesebb volt, mintha Bannistert ölte volna meg. Böhm és csapata természetesen Bannistert gyanúsította, aki viszont bebizonyította az ártatlanságát. - Bebizonyította? - A fejére mért ütés azért csak bizonyított valamit, nem? - Ezután Cshula rinpócse következett. - Ugyanúgy halt meg, mint Penelope Vargas. Gyamco kedvelte az extrém megoldásokat. Cshula rinpócse is kondérba került. Ezért nem találtuk Cshulát napokon keresztül. Akkor ugyanis már halott volt. - És az állapota... a halott... akarom mondani... Pontosan értettem, mire gondol. - Cshula rinpócse holttestét is könyvek alá rejtette; ezzel hátráltatta az elbomlását. Majd megfelelő időben berakta a kondérba. - Meg sem merem kérdezni, hogy miért.

- Talán azért, hogy még megdöbbentőbbé tegye a gyilkosságokat. Ha élne, megkérdezhetnénk tőle. - Lépjünk eggyel tovább - javasolta, és ismét belenézett a papírjaiba. - Mr. Cumberbats? - Ő következett a sorban. - Sorban? - A véletlen sorrendjében. Nem hiszem, hogy előre kiválasztotta volna. Ő került elsőnek az útjába. Megölte és kész. Tommy a cövekek mellett kalapácskészlettel is rendelkezett: Bannister szerszámai közül ellopott ugyanis néhányat. Miss Premadasza ismét odébb tolt egy papírlapot. - Ezzel a részével végeztünk is. Hol akarja folytatni? Tudja, mit? Beszéljen inkább Mr. Bannister gyerekeiről... akik végül is nem voltak a gyerekei. - Talán Sánta Rókával kellene kezdenem. - Ő is Bannister gyereke? - hökkent meg Miss Kamala. - Ő sem az - mosolyogtam. - Sánta Róka a Sánta Rókák együttes vezetője. - Iiigen - húzta el a száját Kamala Premadasza. Ebből aztán rájöhettem, hogy Kamala a zenei irányzatokat illetően nem feltétlenül a Sánta Rókák által képviseltet tartja az élvezetek csúcsának. - Bár még sohasem hallottam játszani őket... - Még megteheti - vigasztaltam. - Tehát? - Sánta Róka beleszeretett egy bizonyos Sue Jannings nevű lányba. Sue Jannings jó családból származik, apja tudós, az anyja üzletasszony... és így tovább. Van egy öccse, Dan. Ő tizenegy éves, Sue Jannings tizenhat. A lány is szerette Sánta Rókát, mondhatjuk, hogy úgy dühöngött bennük a szerelem, ahogy a tizenhét

évesekben csak dühönghet. Bár Sánta Róka, ha jól tudom, már tizennyolc is elmúlt. - Tök mindegy - sóhajtotta Kamala. - Csakhogy rettenetes dolog vetett véget a szerelmüknek: a Jannings gyerekeket elrabolták. Az ok ismeretlen volt senki nem jelentkezett váltságdíjért, a rendőrség pedig nem talált nyomot. Mondanom sem kell, hogy Sánta Róka is kétségbeesett, nem csak a szerencsétlen szülők. Bandájával együtt elhatározta, hogy erőt és fáradságot nem kímélve, szerelme nyomára bukkan. Csak hát, hogy bukkanhatna a nyomára? Hogy találhatna nyomot ott, ahol a rendőrség sem talált? - Na hogy? - Előre kell bocsátanom, hogy ne törjünk pálcát elhamarkodottan a rendőrség felett. Ők arra vártak, hogy a gyerekrablók jelentkezzenek és bejelentsék váltságdíjigényüket. Ezer százalékig biztosak voltak benne, hogy a gyerekeket busás váltságdíj reményében rabolták el. Meg sem fordult a fejükben más lehetőség. Hiányzott közülük valaki, aki másutt jelen volt. - Tessék? - Azt akarom mondani, hogy a rendőrség soraiban nem volt egy zseni, aki másra is gondolt volna. - Miért? Hol volt? - Sánta Róka bandájában például. - Zseni? Kicsoda? - Dagi - mondtam. - A dobos? - hökkent meg Miss Kamala. Ezzel a kérdésével elárulta, hogy szóról szóra átolvasta a jelentésemet, és még a Sánta Rókák összetételével is tisztában volt.

- A dobos bizony - bólintottam. - Dagi zseni, méghozzá univerzális. Benne merült fel először az ötlet, hogy hátha nem váltságdíjról van itt szó. Feltámadt benne a gyanú, hátha szervkereskedők rabolták el őket. Szörnyű feltételezés, de nem minden alap nélküli. - Ez esetben igen. - Nos, Dagi arra gondolt, hogy hátha a szervkereskedők nem is Amerikában akarják darabokra szeletelni Róka barátnőjét, hanem külföldön. Ha ezt akarnák, akkor viszont valamilyen módon ki kell juttatniuk őket az országból, ami sokféleképpen történhet: hajóval, repülőgéppel, gyalog, satöbbi. Dagi elsősorban a repülőgépre gondolt. - Miért? - Mert ezzel a leggyorsabb az utazás. - És ha teszem azt, hajón vitték volna ki őket az országból? - Akkor lehet, hogy most nem ülnénk itt egymással szemben és nem beszélgetnénk róluk. Daginak szerencséje volt, az az igazság. - De esze is. - De még mennyire! Először is biztos volt benne, hogy ha kireptették őket az országból, akkor nem a saját nevüket használták. Annál is inkább, mivel a rendőrség országos körözést rendelt el az ügyben. Csak hát Daginak fogalma sem lehetett róla, hogy milyen nevet használhattak. Volt egy ismerőse valamilyen légügyi hatóságnál - elvégre a neves embereknek, mint amilyen Dagi is, mindenütt vannak ismerősei. Nos, Dagi megkérte ezt az ismerősét, nézze már meg egy bizonyos rendszerben, hogy az utóbbi napokban elhagyta-e egy tizenhét éves lány a tizenegy éves öccsével az országot. A keresés rövid idő múlva

telitalálattal ért véget. Ismerőse közölte Dagival, hogy egy bizonyos Sue Bannister és egy Dan Bannister Nepálba utazott. Mindketten egy alapítvány megbízottjának, Joe Bannisternek a gyerekei. Rövid idő múlva már a két gyerek fényképe is a rendelkezésükre állt. A képekről Sue és Dan nézett Dagira. - Ezután? - A többi már gyerekjáték volt. Az egész banda Nepálba utazott, megtudták, hogy a Bannister család Ngagpába ment, követték őket, majd elrejtőztek a kolostorban, és csak a megfelelő időt várták, hogy kiszabadíthassák a gyerekeket. A padlásgerendákon laktak és kacatokba öltöztek, hogy ha bárkivel összefutnak, ne derüljön ki, hogy kik. Elsősorban attól tartottak, hogy a gyerekek felismerik, és önkéntelenül is elárulják őket. Sánta Róka egy halom nyenálarcot és köpenyt talált a valamikori szerzetesek elfekvő kacatjai között; ezeket öltötték magukra és bennük játszottak Tarzant odafent. - Ön végül is miből jött rá az igazságra? - Abból, hogy nyenek nincsenek. - Ezt hogy értsem? - Úgy, hogy amikor a nyen felbukkant, nem hittem el, hogy igazi nyenről lehet szó. Először azt hittem, Gyamco, azaz Tommy Wong mesterkedik valamiben, amikor aztán egyszer meglestem, világossá vált számomra, hogy nem lehet Tommy. Akkor viszont kicsoda? Elhatároztam, hogy csapdát állítok neki. - Várjon csak egy kicsit, hé! A jelentésében egy újságcikkről is szó esik, amelyet valaki becsúsztatott az ajtaja alatt. - Úgy van. Dagi csúsztatta be. - Nem gondolja, hogy ez némi magyarázatot igényel?

- Íme a magyarázat: Dagi ismerte a nevem, s mint később kiderült, Sánta Róka is. Olvasták néhány írásomat, de nem is ez a lényeges. Daginak van egy nővére... Miss Kamala rosszallón megcsóválta a fejét. - Csak nem...? - Nem, dehogy! - tiltakoztam. - A rovarok... - Miféle rovarok? - szaladt fel a homlokára a szemöldöke. - Ön bizonyára nem tudja, hogy entomológus is vagyok. Rovarokkal foglalkozom. - Na és? - Dagi nővére is entomológus. Nem egyszer beszélgettek odahaza rólam... és nem csak mint entomológusról. A nővér felemlegette néhány kalandomat, amelyek közszájon forognak rovarász körökben. Dagi szájtátva hallgatta őket. Amikor aztán kiderült, hogy én is Ngagpában tartózkodom - talán meghallotta a nevem, amint valaki rólam beszélt -, meggyőzte a többieket, hogy hozzám kell fordulniuk. Elvégre szövetségesre volt szükségük. Ha megpróbáltak volna a maguk feje után menni, nagy bajt okozhattak volna a gyerekeknek és a szüleiknek is. Az ugyanis nem volt hazugság, hogy ha Bannister rájött volna, hogy a gyerekek nem engedelmeskednek a parancsainak, a szüleiket Bannister otthoni cinkosai megölték volna. Ezért volt hát szükségük rám. Úgy kezdték az ismerkedést, hogy bedugták az ajtóm alatt az újságcikket, amelyből aztán sok minden kiderült számomra. Immár nagyjából tisztában voltam Bannisterék igazi céljával. A többi már könnyen ment. A Sánta Rókák egészen a végkifejletig nyenek maradtak.

- Akad azért velük kapcsolatban is néhány apróság, amit nem értek - rázta meg a fejét Miss Kamala. - Például azt, hogy a gyerekek miért nem fordultak magához? - Mert nem ismertek - mondtam. - Különben is... Sue akarta, de Dan nem engedte. Több alkalommal majdnem bevallotta nekem az igazságot, de Dan megakadályozta benne. Dan a kisebb, és nem mert kockáztatni. Nem érezte úgy, hogy száz százalékig megbízhat bennem. - Térjünk csak vissza Dagira - emelte fel a mutatóujját Miss Premadasza. - Ön szerint igazi zseni. Mire alapozza ezt, azon kívül, hogy megtalálta a gyerekeket? Mit tett még, amivel ennyire kiérdemelte az ön csodálatát? - Ő magyarázta el nekem például, hogy ki volt Tesla. Ha nem tudom meg, talán soha nem derült volna fény az igazságra. Dagi annak idején műszaki pályára készült, csak aztán elcsábította a zene. Nos, ő kiegészítette a naplórészleteket, s ezekből a mozaikkockákból világossá vált számomra, hogy miért folyik a hajsza. Nélküle valószínűleg soha nem jöttem volna rá, hogy kit rejt a Tela elnevezés. Ami pedig a gyerekeket illeti, csak akkor tudták meg, hogy Róka eljött értük, amikor a kacatteremben fény derült mindenre. - Ez is megér azért egy-két szót - mondta Miss Kamala. - Ne akarja elhitetni velem, hogy maga előre kiszámított mindent! Hogy a maga forgatókönyvének megfelelően zajlottak az események! - Semmit sem akarok elhitetni magával, de ez az igazság. - Nem gondolt arra, hogy ha nem jönnek be a húzásai... valamennyien ott hagyhatják a fogukat? - De - bólintottam. - Gondoltam. - És mégis? - Mi egyebet tehettem volna?

- Jól van... maradjunk csak a kacatteremben. Ön tehát megtalálta Tesla varázsdobozát. Azt a dobozt, amely... a világtörténelem talán egyik legnagyobb felfedezése. Amely elérhetővé teszi számunkra a kozmikus energiát. A kozmikus fejőgépet, ha úgy tetszik. Erről nem ejt szót a jelentésében. Miért? Megvontam a vállam. - Mert nem találtam meg. Három áll is leesett egyszerre. Én meg kihasználtam az alkalmat, és ittam egy pohár vizet. 5 Amikor vége lett a kényszerű szünetnek, egyszerre rontottak rám. Mármint Miss Kamala és Mr. Varadaradzsan. - Ön nem találta meg? - kérdezte komoran Varadaradzsan. - Nem. - De hiszen... Mondta volna tovább, de Miss Premadasza egyszerűen elvette tőle a szót. - Tehát: nem találta meg? - Nem - ismételtem. - Miért nem? - Hogyhogy miért nem? - hökkentem meg. - Ennek nincs oka. Talán mert ügyetlen vagyok, talán mert rossz helyen kerestem, talán mert Tesla el sem rejtette. Ne feledjék, még Kitty naplójából sem derül ki egyértelműen, hogy egyáltalán létezett-e ez a találmány. Az antigravitációs masina azért nem feltétlenül azonos ezzel. - És ha létezett? - Akkor még mindig ott lapul, ahova hetven évvel ezelőtt rejtették. De hogy jól elrejtették, az biztos; elvégre

Tommy Wongnak hetven év is kevés volt hozzá, hogy megtalálja. - Akkor... miért állította nekik, hogy ön megtalálta? - Azt akartam, hogy mindenki legyen ott a kacatteremben. Egy helyen. Ezt pedig csak úgy érhettem el, hogy odacsalogattam őket. És mivel tudtam mindezt megtenni? A varázsdobozzal, aminek, ha létezne, megfizethetetlen lenne az értéke. - Rá aztán mindenki ráharapott. - Úgy bizony. - De azért magának volt egy doboza? - Volt. - Ezt... hol találta? Valóban egy könyv fatáblájában? - Dagi csinálta nekem. - Mi a fenéért? - Elsősorban azért, mert mutogatnom kellett valamit. - Azt mondja, Dagi csinálta? Miből csinálta? - Eredetileg cigarettatárca volt. Dagi Cshula rinpócse szobájából csente el, miután megkértem rá, hogy szerezzen nekem egy dobozt. Sőt még tele is rakta mindenféle használhatatlan aprósággal. Hogy megelőzzem a kérdését: fogalmam sincs róla, hogy Cshula rinpócse mire használta. - Talán... tubákos szelence lehetett - szólt közbe Göcang rinpócse. - Tudtommal Cshula nem tubákolt. - Hát... ha nem hal meg, és Ngagpa apátja marad, rá kellett volna szoknia. Az apátok általában tubákolnak. - Akkor magyarázzon meg nekem valamit. Ön azt írja, hogy mindenki szeme láttára emelkedett egy asztal a levegőbe. Állítólag maga emelte fel a dobozával, amely antigravitációs motorként is működött. Akkor ez egy

másik doboz volt? Egy igazi antigravitációs doboz? Ezt honnan szerezte? Végül is hány doboz szerepel ebben az átkozott történetben? - Egyetlenegy - mondtam. - Amiről beszéltem. - Akkor hogy emelkedhetett az asztal a levegőbe? - Egy bandatag fent rejtőzött a gerendákon, ő húzta fel. - Mivel? - Zsinórral természetesen. - Azt akarja elhitetni velem, hogy senki nem látta, hogy az asztalt zsinórral mozgatják, nem pedig az ön varázsdobozával? - Pedig azzal mozgatták. - És mégsem látta senki? - Kék zsinórt használtunk hozzá. Mr. Warton - aki akkor már a szövetségesem volt - korábban azt a felfedezést tette, hogy a kék fényben nem látszik a kék szín. Ezért Dagi kékre festette a zsinórokat. Festéket egy szerzetestől szereztem hozzá. - És az a szobor... a bronzszobor hogyan került a gerendákra? Az egy nagyon nehéz szobor... Talán mégiscsak egy antigravitációs motor segítségével? - A Rókák vitték fel. Állításuk szerint olyan nehéz volt, hogy majdnem sérvet kaptak cipelés közben. Ezt ugyan ők más szavakkal fejezték ki, de ez volt a dolog lényege. Valaki aztán elvágta odafent a szobor rögzítőkötelét. - Kicsoda? - Nem tudom, de nem is óhajtom megtudni. Beszélhettem volna hosszasabban is a kacatteremben történtekről, ám én inkább hallgattam róluk és ők sem erőltették. Elvégre emberek haltak meg a közelemben; valószínűnek tartották, hogy nem szívesen emlékszem vissza a szörnyűségekre.

Miss Kamala Premadasza hosszasan kotorászott a papírjai között, mintha csak időt akart volna adni valamennyiünknek, hogy kiszuszogjuk magunkat. - Nos, jó - mondta aztán rövid szünet után -, már csak néhány kérdésem, azaz rövid megbeszélnivalónk maradt. Nem egészen világos előttem például a maga által csak szakállasokként emlegetett... nem is tudom pontosan, kicsodák, szerepe. Ha erről beszélne egy kicsit. Nagyon szívesen mondtam, miután megköszörülgettem a torkom, és arra gondoltam, hogy pokolian jólesne egy üvegecske Kingfisher sör, ám erről a jelenlegi körülmények között egyelőre szó sem lehetett. - Akkor hát, kezdjük talán Miss Penelope Vargassal. - Csak röviden, ha lehet - figyelmeztetett Miss Premadasza. - Miss Vargas egy hiedelem megszállottja volt. Nem ő találta ki, hogy a hegyeknek „lelkük van"; a hegylakók tibetiek, serpák, egyéb hegyi törzsek - állítják ezt. Röviden szólva: a hegyek istenek. Talán kissé patetikusabbra sikerült a kijelentésem, mint szerettem volna, mert Miss Kamala felkapta a fejét. - Maga is ezt hiszi? - Bizonyos értelemben kétségkívül azok. Csak éppen nem úgy, ahogy Miss Penelope is gondolta. De nem is ez a lényeg. Miss Vargas valóban isteni lényeknek hitte a hegyeket, amelyek energiát termelnek, s ha ezt az energiát fel tudnánk használni, boldogabbá tehetnénk vele az életünket. - Ránk is férne - sóhajtotta Miss Kamala. - Úgy hitte, hogy sikerült megfejtenie az energia átvételének a titkát. - Valóban így hitte, vagy csak másokat hitegetett vele?

- Miss Penelope nem volt csaló, ha erre gondol. Komolyan hitt benne, hogy kiválasztott, s a hegyek képesek neki átadni az energiájukat, hogy ö meg másoknak adhassa át. Amint később az önök kiváló rendőrsége kiderítette, még újsághirdetést is adott fel, hogy tanítványokat szerezzen. így jelentkezett a hirdetésre a három szakállas úriember és Miss Cindy Rhymes. - Valóban így hívták? - Fogalmam sincs róla, hogyan hívták. Miss Penelope természetesen nem tudhatta, hogy a jelentkezőket nem a hegyek energiája iránti vonzalom, sokkal inkább a kíváncsiság hajtotta hozzá. - Mire voltak kíváncsiak? - Ők is a hegyekre, csak nem úgy, ahogy Penelope gondolta. Őket az izgatta, hogy vajon mi lehet a belsejükben. - Energia? - Bizonyos értelemben igen. Ásványok például. Kihasználták a lehetőséget és Pénelopéhoz csatlakoztak. Ő, szegény, mindvégig azt hitte, hogy hűséges tanítványokra lelt bennük, pedig nekik csak arra a lehetőségre volt szükségük, hogy feltűnés nélkül a hegyek között kóborolhassanak, s ásványokra vadászhassanak. Más szóval feltérképezhették azokat a területeket, amelyekre soha nem kaptak volna kutatási engedélyt. - Ipari kémkedés? - Olyasmi. - Kinek az érdekében? - Nem kérdeztem meg tőlük, úgysem mondták volna el. Akkor meg minek, nem igaz? Az Elfújta a szél című

könyvekről már szóltam a jelentésemben. Nem jegyeztek semmit papírra, méltán gondolhatták, hogy feljegyzéseik, ha idegen kezekbe kerülnek, nagy bajt okozhatnak nekik, ezért a titkosírásnak ezt a sajátos módját választották. - Hol vannak a könyvek? - Nem találták meg őket? - Amikor elkaptuk a bandát, már nem voltak náluk. - Hát ez bizony pech. Mr. Varadaradzsan lehorgasztotta a fejét, mintha felelősnek érezné magát az elszalasztott lehetőség miatt. - Végül is... ki volt Miss Rhymes? Valóban egy dúsgazdag üzletember felesége? - Biztosan nem. - Akkor viszont... miért ezt mondta a kacatteremben? - Meg kellett magyaráznia, hogy miért érdeklődik az általam megtalált Tesla-doboz iránt. És főleg: miből akarja kifizetni az árát. - Valóban érdeklődött? - Dehogy érdeklődött. Pontosan tudta, hogy nem találtam meg, ha létezett is egyáltalán. - Honnan tudta? - Én árultam el neki. - Miért? - Mert szükségem volt a segítségére. Csak így húzhattam csőbe a bűnösöket, csak így késztethettem vallomásra őket. Valakinek el kellett kezdenie a licitálást, hogy a többieket előcsalogathassam vele. - Ő... vállalta ezt a feladatot? - Vállalta. - A maga szép szeméért? - Talán nem azért. - Akkor miért?

Barátságosan elmosolyodtam. - Hogy, hogy nem, egyszer csak a birtokomba jutott három példány Elfújta a szél. Ki tudja, hogy kerültek a cellámba, de egyszer csak odakerültek valahogy. Talán Namszengpa találta meg őket, ki emlékszik már rá? Mindenesetre szóltam Miss Rhymesnak, hogy miről van szó, és hogy ezek a könyvek nagyon veszélyes bizonyítékul szolgálhatnak bizonyos dolgokra. Ő aztán értett a szóból. - Csak úgy? - Kicsit azért a lelkére kellett beszélnem. A valóságban Miss Rhymes ki akarta kaparni a szemem, csak a szakállasok akadályozták meg benne. - Ezután? - Megírtam számukra a forgatókönyvet. Miss Rhymes és társai attól kezdve úgy viselkedtek, ahogy meghagytam nekik. - Eszerint magánál vannak a könyvek? Kénytelen voltam szomorúan széttárni a karom. - Valaki elemelte őket a szobámból. - Sajnos az ő nyomukat már bottal üthetjük! El kellett engednünk őket, mivel nem volt bizonyítékunk arra, amit ön állít. Szeretném még egyszer kihallgatni őket, és... mások is szeretnék. Nem tudna segíteni nekünk abban, hogy ismét előkerüljenek? - Sajnos nem - mosolyogtam. - Nem közölték velem a címüket. - Ezek után valóban már csak néhány rövid kérdésem maradt. Ön leírja például, hogy Tereza és a gyerekek között néha mintha baráti lett volna a viszony. Főleg Sue beszélt úgy róla, mintha valóban a testvére lenne. Igaz ez?

- Hát hogyne - mondtam. - Gyakran megtörténik, hogy a túszul ejtett baráti érzelmeket kezd érezni a túsztartója iránt. Elfogadja annak érvelését, s a többi. Szakmai körökben ez közismert jelenség. - Most egy furcsát kérdezek. Ön azt is érzékelteti, hogy Tereza mintha... vonzódott volna önhöz. - Ezt olvasta ki a jelentésemből? - csodálkoztam. - Ezt - bólintott. - Talán így is volt - mondtam - Bár ki tudja? Ha érzett is valamit irántam... sikerült legyőznie. Valószínűleg tartott Bannistertől. - Egy másik kérdés. Beszélt már Dan Bannisterről, de néhány apróságot magyarázat nélkül hagyott. Dan például hasonlóságot vélt felfedezni a kacatterem ajtajára festett pokol néhány ördöge és a szakállasok között. Ez csak véletlen hasonlóság, vagy valami misztikus... akármicsoda? - Természetesen a véletlen müve. Az a festmény több mint százéves, szakállas geológusaink akkor még meg sem születtek, sőt talán még a szüleik sem. - Másik kérdésem, hogy Dan többször is látott egy szerzetest - valószínűleg Gyamcót - a kacatteremben bolyongani, egy alkalommal pedig Khorlo holttestét nézegette. - Hogy ez miért történt? Azt hiszem Gyamco nem Khorlo holttestére volt, hm... kíváncsi, hanem Kittyére. - Miért? - Időről időre megnézte. - Csak úgy? - A régi időkre emlékeztette. Az elmúlt életére, az ifjúságára, és talán a szerelemre is. - Ettől hánynom kell!

- Ne fogja vissza magát! - Csak jelképesen mondtam. De lépjünk tovább! Ön ellen többször is merényletet követett el két nő. Ön tudta, kik? - Tereza és Grace. - Felismerte őket? - A hangjukról nem, feltehetően kendőt kötöttek az arcuk elé. - Hogy ne ismerhesse fel a hangjukat? - Hogy senki ne ismerhesse fel őket, ha váratlanul beléjük botlanának. - Honnan tudta akkor, hogy ők azok? - Nem volt nehéz kikövetkeztetnem. Elvégre nem sok nő jöhetett számításba. - Értem... Aztán van itt még valami... kiírtam valahová, hova is tettem...? Itt van! Eszerint, amikor a szakállas geológusok megtalálták Penelope Vargas holttestét, furcsa jelenetet rendeztek a konyhában és még a szerzetesekkel is összeverekedtek. Miért? - Azért - válaszoltam -, mert fogalmuk sem volt róla, mi történt, ki ölte meg Penelopét, és miért? Megrémültek, és eljátszották, hogy valóban a prófétájukat veszítették el. Féltek, hogy kiderül, kicsodák valójában... - Kitől féltek? - Elsősorban tőlem. Ezért nekem játszottak. Akkor már sejtettem, hogy mások ők is, mint akinek mondják magukat. Kezdetben azt hittem, ők is a kolostorban keresnek valamit, aztán rájöttem, hogy miről van szó. Az Elfújta a szél-könyvek segítettek a felismerésben. - Csak még két rövid kérdést engedjen meg! Az egyik, hogy az örökké boldogtalan Sue egyszer csak elkezdett boldog lenni. Talán értesült róla, hogy Sánta Róka és barátai a közelükben vannak?

- Biztosan nem - ráztam meg a fejem. - Sánta Rókának megtiltottam, hogy értesítse Sue-t, mégpedig éppen az ő érdekében. Na és persze valamennyiünkében. Attól tartottam, hogy Sue elárulná magát. Ne feledje, Bannister és csapata nem nyeretlen kétévesekből állt, bizonyára észrevették volna, ha a kislány repesni kezd az örömtől. - Akkor miért lett boldog Sue? - Hát olyan fene nagy boldogság azért - emlékeim szerint - nem öntötte el. Annak viszont örült, hogy Dan megbüntette Mr. Káplánt. - De hiszen nem a kisfiú ölte meg! - Sue azt hitte, hogy ő. Hogy miért örült egy kamaszlány bárki halálának? Nos... abban a lelkiállapotban nincs ezen semmi csodálkozni való. Ezenkívül a kamaszlányok hangulata néha olyan szeszélyes, mint a tavasz. - Értem. Még egy utolsó kérdés. Igaz, hogy Mr. Warton valaha valóban katona volt és... hm... szörnyű dolgokat követett el? - Fogalmam sincs róla - mondtam őszintén. - Nem úgy néz ki. De hát ki tudja? Lehet, hogy csak fenyegetődzött a múltjával, ám az is lehet, hogy valóban az igazságot kotyogta ki nekünk. Miss Kamala egyetlen mozdulattal összegereblyézte a jegyzeteit, és a két férfira nézett. - Van még kérdésük, uraim? Göcang és Varadaradzsan egyszerre intettek nemet. Kamala Premadasza ekkor felém bökte a mutatóujját. - És önnek? - Nekem lenne - mondtam. - Ki vele! - Nem tud a közelben egy helyet, ahol jégbe hűtött Kingfisher sört lehet kapni?

Ketten indultunk megkeresni a kellemesnek mondott sörözőt. Mr. Varadaradzsan és jómagam. A harmadik távolról követett bennünket: Miss Kamala Premadasza lesújtó tekintete. 6 A sör hideg volt, de nem túlságosan az. Éppen olyan, amilyet kedvelek. Nem olyan jeges, hogy elveszítse az ízét: ám elég hűvös ahhoz, hogy hűtse a szomjat, és boldogságot hintsen a habja a szívekbe. Nos, ez olyan volt. Le is csúsztattam belőle két üveggel. Mr. Varadaradzsan viszont gyümölcslevet szopogatott. Nem akartam megkérdezni tőle, hogy vajon vallási okai vannak-e az absztinenciájának, Keleten nem kedvelik a felesleges kérdéseket, és igazuk is van. Mr. Varadaradzsan elgondolkozva rágcsálta a szívószála végét. - Miniszterem még most is töpreng rajta, hogy vajon ügyet csináljon-e ebből a történetből, vagy hagyja a fenébe az egészet. - Valóban? - Hát persze - morogta, megtörölgetve rekord hosszúságú bajuszát. - Abban sem biztos, hogy van-e még egyáltalán bársonyszéke. A rendőrség is bizonytalan, a többi rendvédelmi szolgálatról már nem is beszélve. Országunk polgárháború szélén áll, Mr. Lawrence. Senkinek sincs ideje rejtélyes, kolostori gyilkosságok felderítésével foglalkozni, amikor azt sem tudja, hogy hivatalban van-e még egyáltalán. Én az ön helyében nem bíznék benne, hogy a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket. Már csak azért sem, mert az ügy nagyjából tisztázott: Tommy Wong volt a gyilkos, aki kibújt a múlt ködéből és öldökölt egy kicsit. A végén meghalt, földet, azaz

könyvet rá... hehehe. Hogy aztán még ki mit csinált abban a nevenincs kolostorban... azt hiszem, nem sok embert izgat jelenleg Nepálban. Azóta a Jannings-ügyre is fény derült: a gyerekek kiszabadultak az emberrablók fogságából, és ha jól tudom, már szüleik ölelő karjaiban pihegnek. Szóval ne számítson rá, hogy az életben maradottak közül bárki is bíróság elé áll. Jó néhányan közülük már el is hagyták az országot. Mindenesetre adok önnek egy tanácsot a közeljövőt illetően. - Igen? - Ha gyülekezést lát az utcákon, ne keveredjék a tömeg közé, hanem amilyen gyorsan csak lehet, húzzon el onnan. A katonaság állítólag tűzparancsot kapott. Én a maga helyében elhagynám Katmandut. Zűrös napok következnek, arra mérget vehet! Maga elé nézett, aztán ismét megsimogatta a bajuszát. - A fenébe is... nem tudom, mi lehet ezzel a gyümölcskoktéllal. Nem oltja a szomjam. - Nem túl édes? - érdeklődtem. - Valószínűleg azért. Talán, ha kissé jobban felvizeztetném... A füléhez hajoltam és belesúgtam: - Mi lenne, ha megpróbálkozna egy Kingfisher-rel? Varadaradzsan elkomorodva nézett rám. - Komolyan gondolja? Eh... nem tehetem. - Miért ne tehetné? - Mert szolgálatban vagyok. - Vajon meddig? Varadaradzsan arca ismét elkomorult. Megcsóválta a fejét, és gyorsan felállt. Azt hittem, megsértettem, és ott akar hagyni.

Ám ö nem ezt tette. Csupán azért állt fel, hogy a pincér észrevegye. - Hé! Fiam! - kiáltott a kerek képű felszolgálóra. - Két üveg Kingfishert, de ne kódorogj el messze! Katmanduban még meleg volt, de a hegyekben már nagy pelyhekben hullott a hó. 7 A levél, amit a szobámban találtam, alighanem életem legrövidebb levele volt. Természetcsen azokról a levelekről beszélek, amelyeket nem én írtam, hanem kaptam. Csak néhány szóból állt, néhány könnyű szóból, ezek a látszólag könnyű szavak azonban nehezek voltak, mint a Himalája sziklái. „Mindent köszönök. Doris." Nem kellett soká olvasgatnom, hogy minden szavát örökre megjegyezzem. Biztonság kedvéért azért benéztem a szobájába. Kár volt. Egy kínai lakott már benne. Öreg volt és fogatlan. Ráadásul férfi. Biccentettem, és lesétáltam az étterembe. A Himalájában vége a nyárnak, sőt lassan már az ősznek is. Anélkül laktam majd három hétig Ngagpa kolostorában, hogy egyetlenegy könyvet is alaposabban megnéztem volna. Talán vissza kellene mennem. Időm még van bőven, majd két hónapom. Mi az ördögöt csináljak hát? Menjek át inkább Indiába? Csakhogy erre nem készültem fel. Másnap reggel felhívtam Varadaradzsant. Megtudtam tőle, hogy már senki sincs a városban azok közül, akikkel együtt voltam Ngagpában. Mindenki lelépett, csak a halottak maradtak egyelőre a könyvek alatt. Ha kissé

megnyugodott a helyzet, Katmanduba szállítják majd őket. Megkérdezte tőlem, hogy én mit óhajtok csinálni. Mondtam neki, hogy még nem tudom. Megismételte figyelmeztetését, hogyha tüntetőket látok, ne vegyüljek közéjük. Ezen az éjszakán már lövöldözést hallottam a belváros felől. Másnap reggel azonban tiszta kék volt az ég, a nap ragyogóan sütött, és a kipufogók gyakori durranásain kívül nem hallottam gyanús hangokat. A nappal, úgy látszik, rövid békét hozott a városra. A szálloda előtt álltam, és a fejemet törtem, hogy a repülőjegyeket is árusító közeli jegyiroda, vagy egy múzeum felé vegyem az irányt, amikor egy motor fékezett le mellettem a járdaszegélynél. Vörös hajú, bukósisakos nő ült a motoron, bőrdzsekibe, bőrnadrágba öltözve. Vörös hajából csak annyit láttam, amennyi kifért a bukósisakja alól. - Hogy van, szépfiú? - kérdezte rám szegezve kék szemét. Odaintettem neki, amiben volt egy adag elutasítás is. Úgy gondoltam, olyasvalaki lehet, akinek kifogyott a pénze és a bank helyett az utcán ácsorgó magányos férfiakhoz fordul egy kis utánpótlás reményében. Mentem volna tovább, de ekkor ismét rám szólt. - Egyedül maradt, Mr. Lawrence? Valahonnan ismerős volt a hangja. - Mindenki lelépett? Bannister és a gyerekek is? Majd leültem a járdaszélre meglepetésemben. Úgy kimeresztettem a szemem, hogy majdnem kiesett. - Maga... maga... - Nem ismer meg?

- Hasonlít valakihez... - Na. pattanjon fel hátra! Gyanakodva pislogtam a keskeny ülésre. - Pattanjon fel, mert egy rendőr közeledik. Ha nem ugrik fel, maga fizeti a büntetést! Mély levegőt vettem, és felpattantam mögé. A következő pillanatban hatalmas rántást éreztem: a motor kilőtt. Ez még önmagában nem lett volna nagy baj, csakhogy én is rajta voltam. Nem tehettem mást, minthogy elrablómba kapaszkodtam. - Hé! - kiáltott hátra. - Ne ott fogjon, mert leránt a motorról! - Hol fogjam? - Ne szórakozzon velem, hallja? Kénytelen voltam átkarolni. Úgy egymáshoz préselődtünk, mint két könyvlap. Mint két lap az Elfújta a szélből. 8 - Most aztán mi lesz? - kérdeztem tőle, amikor már a szobájában ültünk. A szoba kicsi volt, ablaka zsúfolt mellékutcára nyílt. - Mit szeretne? - kérdezte Miss Rhymcs. Mert mondanom sem kell, hogy ő volt az elrablóm. - Először is egyenes válaszokat - mondtam. - Miért festette be a haját? - Befestettem? - hökkent meg. - Éppen ellenkezőleg. Lemosták róla a festéket. Ez az eredeti. - Hm. És most... mit csinál? - Körülnézek Nepálban. Ha már itt vagyok. - Motorral? - Miért ne? A motor szabadságot ad. Nem tudta?

- És hol akar körülnézni? - A hegyekben. - Ezzel a motorral? - Ameddig lehet. Aztán jakháton tovább. Van egy kellemes kis kolostor a hegyek között. Igaz, hogy jó magasan van, háromezer fölött, de csoda jó odafent az élet. Az az igazság, hogy rám fér egy kis pihenés. Meditálok, sétálok, és így tovább. És maga? - Még nem döntöttem - sóhajtottam. - Abban a kolostorban, ahova tartok és ahol már jártam egyszer... sok régi könyvet láttam - mondta és kinézett az ablakon. - Nem kíváncsi rájuk? - Nincs engedélyem - mondtam. - Nekem van. - Az a maga engedélye, nem az enyém. - Maga is rajta van. - Hogyhogy rajta vagyok? - Nézze csak meg! A markomba nyomott egy hivatalos papírlapot. Az állt rajta, hogy Miss Petra Sheridan plusz egy fő meglátogathatja Khabum kolostorát. - Ki az a Petra Sheridan? - kérdeztem. - Én vagyok. Ki más? - És a plusz egy fő? - Ha akarja, maga. Így történt, hogy két nap múlva már Khabum kolostorában voltam Miss Sheridannel, vagy Miss Cindy Rhymesszal, vagy ki tudja, kivel együtt. Még azon a délutánon, ahogy megérkeztünk, átkutattam a hátizsákját. Találtam benne egy geológus kalapácsot és egy példányt az Elfújta a szél ből. Mindkettőt kivettem a hátizsákból, és a Himalájának ajándékoztam.

Miss Sheridan úgy tett, mintha nem vette volna észre. Ettől az időtől kezdve csak kirándultunk, a magasban úszó felhőket és a későn nyíló virágokat nézegettük. Egy hajnalon aztán Miss Sheridan is lelépett. Csak később döbbentem rá, hogy az eltűnése előtti estén hosszasan beszélgetett egy piszkos palástú, ismeretlen szerzetessel. Meg is akartam kérdezni tőle, hogy kicsoda volt, de valamiért kiment a fejemből. Miután kiröppent az életemből, néhány hétig még Khabumban maradtam, és jól is tettem. Találtam néhány régi könyvet, amelyek jobban melegítették a szívem, mint jaktrágyával üzemelő kályhám. Magányos éjszakáimon volt időm elgondolkodni rajta, hogy Nikola Tesla varázsdoboza - a kozmikus fejőgép valóban, létezik-e, és ha igen, valóban Ngagpában van-e elrejtve? Vajon megtalálja-e valamikor valaki? Jó lenne minél hamarabb, mert nagy szükség lenne rá.

Tartalomjegyzék

A TÜRELEM RÓZSÁT TEREM 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20

21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 A KACATOK TERMÉBEN 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 KATMANDUBAN 12345678