LAINI TAYLOR FÜST ÉS CSONT LEÁNYA
Írta: Laini Taylor A mű eredeti címe: Daughter of Smoke and Bone ISBN 978-963-09-7118-8 Fordította: Gálvölgyi Judit Kossuth Kiadó, 2012
Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy angyal meg egy ördög egymásba szeretett.
A történet nem végződött jól.
1. AKIT NEM LEHET MEGIJESZTENI Ahogy iskolába tartott a hóvattába süppedt macskakövön, Karounak nem volt semmiféle baljós előérzete a nappal kapcsolatban. Közönséges hétfőnek látszott, eltekintve alapvető hétfőségétől, januáriságáról már nem is beszélve. Hideg volt és sötét – tél derekán nem kelt fel a nap nyolc előtt–, de szép is. A hóesés és a korai óra együtt kísértetiesre festette Prágát: mint valami bádoglemezre készített fotográfia, csupa elmosódott ezüst. A folyóparti főútvonalon villamosok és buszok harsogtak, ám a csöndesebb mellékutcák téli békessége egy másik korszakból köszönt az emberre. Hó és kő és kísértetfény, Karou önnön léptei és kávésbögréjének felszálló gőze. Egyedül volt, hétköznapi gondolatokba merülve: iskola, tennivalók. Néha ugyan beléhasított némi keserűség, amikor megzavarta a szívfájdalom úgy, ahogy a szívfájdalom zavarni szokott, de Karou félretolta, eltökélten, készen rá, hogy örökre véget vessen neki. Egyik kezében tartotta a kávésbögrét, a másikkal a kabátját fogta össze. A vállán művészmappa lógott, és kibontott, hosszú, pávakék haján gyülekezni kezdett a hócsipke. Csak egy újabb nap. És akkor... Dühös morgás, rohanó léptek, és valaki megragadta őt hátulról, erősen odahúzta egy széles férfi mellkashoz, félrerántotta a sálját, és fogakat – fogakat – érzett a nyakán. Harapdálták. A támadója harapdálta őt. Karou bosszúsan próbálta lerázni az illetőt, anélkül hogy kiömlött volna a kávé, de egy kicsi így is kilöttyent a bögréből a piszkos hóra. – Jézusom, Kaz, kopj le – csattant fel Karou, szembefordulva a volt fiújával. A lámpafény lágyan világította meg a srác gyönyörű arcát. Buta szépség, gondolta Karou, eltolva magától a fiút. Buta arc. – Honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdezte a fiú. – Mindig te vagy. És sosem jön be. Kazimir abból élt, hogy előugrott különböző dolgok mögül, és bosszantotta, hogy Karout soha, egy csöppet sem tudta megrémíteni.
– Téged nem lehet megijeszteni – nyafogott, és bedobta ellenállhatatlannak vélt, duzzogó ajakbiggyesztését. Ilyenkor Karou lábujjhegyre állt, és megnyalta a srác duzzogó-duzzadt alsó ajkát, megnyalta vágyakozva, aztán a foga közé vette, és ingerelte, mielőtt teljesen átadta magát a csóknak, amelyben úgy olvadt fel, mint az olvasztott méz. De azok a napok már elmúltak. – Talán csak nem vagy ijesztő – mondta Karou, és továbbment. Kaz utolérte, és zsebre tett kézzel felvette a lány lépéseinek ütemét. – Igenis ijesztő vagyok. A morgás? A harapás? Aki normális, szívrohamot kapna. Csak te nem, mert jeges víz folyik az ereidben vér helyett. Amikor Karou nem vett róla tudomást, még hozzátette. – Joseffel új sétát kezdünk. Óvárosi vámpírtúrát. A turisták zabálni fogják. Biztosan, gondolta Karou. Szép pénzt fizettek Kaz kísértet-túráiért, amelyek abból álltak, hogy a turistákat Prága zegzugos utcácskáin terelgették a sötétben, és olyan helyeken álltak meg, ahol „kísértetek” ugrottak elő kapualjakból, mire a vendégek sikoltoztak. Maga Karou is játszott kísértetet többször is, egy véres fejet tartott a kezében, és nyöszörgött, miközben a turisták hangja sikoltozásból nevetésbe csapott át. Jó mulatság volt. Kaz is. De már nem. – Sok szerencsét hozzá – felelte előrenézve, színtelen hangon. – Tudnánk használni – mondta Kaz. – Nem. – Szexi vámpír boszorkányt játszhatnál. – Nem. – Becsalogatnád a férfiakat. – Nem. – Viselhetnéd a körgallérodat... Karou megdermedt. Kaz lágyan folytatta a rábeszélést. – Megvan még, igaz, bébi? Soha életemben nem láttam szebbet, abban a fekete selyemben a fehér bőröddel... – Fogd be – sziszegte Karou, és megállt a Máltai téren. Úristen gondolta. Milyen ostoba volt, hogy belezúgott ebbe a pitiáner, csinos utcai színészbe, kiöltözött neki, és emlékekkel ajándékozta. Teljesen ostoba. Magányosan ostoba. Kaz felemelte a kezét, hogy lesöpörjön egy hópelyhet Karou szempillájáról. – Nyúlj csak hozzám – mondta Karou –, és az arcodba öntöm a kávét. Kaz leengedte a kezét.
– Roo, Roo, az én tüzes Karoum. Mikor hagyod már abba a balhét? Mondtam, hogy sajnálom. – Akkor sajnáld. De máshol. – Csehül beszéltek, és a lány tanult akcentusa tökéletesen azonos volt a fiú született kiejtésével. A srác sóhajtott, bosszantotta, hogy Karou ellenáll a bocsánatkérésnek. Ez nem szerepelt a forgatókönyvében. – Ugyan már – búgta. A hangja egyszerre volt reszelős és lágy, ahogyan a bluesénekesek hangjában keveredik murva és selyem. – Minket egymásnak szántak. Szántak. Karou őszintén remélte, hogy ha őt bárkinek is „szánták”, nem Kaz az. Ránézett a fiúra, a gyönyörű Kazimirra, akinek a mosolya úgy hatott rá egykor, hogy odakényszerítette mellé. És mellette lenni olyan csodálatos volt, mintha még a színek is élénkebbek, az érzések is mélyebbek lettek volna. – Szerezd meg Svetlát vámpír boszorkának – mondta Karou. – A boszorka szerepet már úgyis tudja. Kaz megbántottnak látszott. – Nem Svetlát akarom. Téged akarlak. – Sajnálom. Én nem vagyok kapható. – Ne mondd ezt – nyúlt a lány kezéért Kaz. Karou elhúzódott, de azért végigfutott rajta, minden erőfeszítése ellenére, egy csöppnyi szívfájdalom. Nem éri meg, gondolta. Egyáltalán nem. – Ezt hívják zaklatásnak, ugye tisztában vagy vele? – Huh. Nem zaklatlak. Csak erre van dolgom. – Helyes – mondta Karou. Már csak néhány háznyira voltak Karou iskolájától. A Cseh Művészeti Líceum magánközépiskola volt egy rózsaszínű, barokk épületben, ahol a háború alatt két fiatal cseh hazafi elvágta egy Gestapo-parancsnok torkát, és a vérével írták fel a szabadság szót. Kurta, merész lázadás volt, de elfogták és a kerítéskapu csúcsaira húzták őket. Most ugyanennél a kapunál diákok nyüzsögtek, cigarettáztak, várták a barátaikat. Csakhogy Kaz nem volt diák – húszévesen jóval idősebb volt Karounál és a lány nem tudott róla, hogy egyszer is felkelt volna dél előtt. – Egyáltalán, miért vagy ébren? – Új melóm van – mondta a fiú. – Korán kezdődik. – Micsoda, délelőtti vámpírtúrákat csinálsz? – Nem az. Valami más. Amolyan ...feltárásféle. – Vigyorgott. Kéjsóváran. Azt akarta, hogy a lány megkérdezze, mi az új munkája. Karounak esze ágában sem volt megkérdezni. Tökéletes érdektelenséggel válaszolt.
– Akkor hát legyen benne sok örömed – és továbbment. Kaz utánakiáltott. – Nem akarod tudni, mi az? – Még mindig vigyorgott. Karou hallotta a hangjában a vigyort. – Nem érdekel – kiáltott vissza, és belépett a kapun. *** Meg kellett volna kérdeznie.
2. FELTÁRÁSFÉLE Hétfőn, szerdán és pénteken Karou első órája rajz volt. Amikor belépett a stúdióba, a barátnője, Zuzana már ott volt, és padokat foglalt kettőjüknek a modell dobogója előtt. Karou lerázta a válláról a mappát meg a kabátot, kioldotta a sálját, és bejelentette: – Zaklattak. Zuzana felvonta a szemöldökét. Művésze volt a szemöldökívelésnek, amiért Karou irigyelte. Az ő két szemöldöke nem mozgott egymástól függetlenül, így nem tudta eléggé kifejezni gyanakvását és megvetését. Zuzana tökéletesen csinálta mindkettőt, de ez csak enyhébb szemöldökművelet volt, egyszerű kíváncsiság. – Nem mondod, hogy Szamárcsődör megint megpróbált megijeszteni. – Éppen vámpírkorszakát éli. Megharapta a nyakam. – Színészek – morogta Zuzana. – Én mondom neked, sokkolót kellene használnod ellene. Megmutatni neki, hogyan ijesztgesse az embereket. – Nincs sokkolóm. – Karou azt nem tette hozzá, hogy nincs szüksége sokkolóra; képes megvédeni magát elektromos kütyük nélkül is. Szokatlan nevelést kapott. – Hát szerezz. Komolyan. A rosszalkodást meg kell büntetni. Ráadásul szórakoztató lenne. Nem gondolod? Mindig szerettem volna sokkolni valakit. Hopsz! – Zuzana rángásokat mímelt. Karou a fejét rázta. – Nem, te kis erőszakos. Szerintem nem lenne szórakoztató. Rémes vagy! – Nem vagyok rémes. Kaz rémes. Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek rá? – Éles pillantást vetett Karoura. – Ugye eszedbe sem jutott, hogy megbocsáss neki? – Nem – felelte Karou. – De próbáld erről meggyőzni őt. Kaz egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy bármelyik lány szándékosan képes lenne megfosztani magát a bájaitól. És mi mást tett Karou, mint hogy erősítette a hiúságát azokban a hónapokban, amikor együtt voltak, amikor elragadtatottan bámulta, és megadott neki... mindent? Kaz mostani udvarlása gondolta Karou, büszkeségi kérdés, hogy bizonyítsa magának, mindenkit megkaphat akit akar.
Zuzanának talán igaza van. Talán mégis sokkolót kellene használnia Kazzal szemben. – Rajzfüzet – dirigált Zuzana, és nyújtotta a kezét, mint sebész a szikéért. Karou barátnője a méretével fordított arányban volt parancsolgató természet. Alig volt magasabb vastag talpú csizmájában 150 centiméternél, miközben Karou 168 centiméter volt, de hosszú nyakával és karcsú végtagjaival még magasabbnak látszott, mint a balerinák. Nem volt balerina, de az alakja megvolt hozzá, ha a stílusa más volt is. Nem sok balerinának van rikítóan kék haja és számtalan tetoválás a végtagjain, Karounak viszont megvolt ez is, az is. Miközben előhalászta a rajzfüzetét, csak két tetoválás látszott a két csuklóján, mintha karkötők lettek volna – egyetlen szó mindkettőn: igaz és mese. Amikor Zuzana elvette a füzetet, két másik diák, Pavel és Dina is odalépett, hogy átlessen a válla fölött. Karou rajzfüzetéért rajongtak iskolaszerte, naponta körbeadták és megcsodálták. A mostani – egy végtelenül hosszú sorozat kilencvenkettedik darabja – gumikarikákkal volt összefogva, és mihelyt Zuzana elvette, szétnyílt. Minden oldalán olyan vastag volt a gipsz meg a festék, hogy a kötés alig tartotta össze. Ahogy a lapok szétnyíltak, Karou pompásan ábrázolt, különös, jellegzetes alakjai megelevenedtek az oldalakon. Ott volt Issa, deréktól lefelé kígyó és deréktól felfelé nő, a Káma-szútrafaragványok csupasz, gömbölyded kebleivel, kobraszerű nyaki bőrlebennyel és agyarakkal, angyalarccal. A zsiráfnyakú Twiga, amint ékszerész-mikroszkópja fölé hajol, fél szemét összehúzva. A papagájcsőrű, emberszemű Yasri, akinek narancsvörös fürtjei kibújnak a kendője alól. Az egyik kezében egy tál gyümölcs, a másikban kancsó bor. És Kénkő, természetesen – ő volt a rajzfüzetek sztárja. Itt Kishmishsel volt látható, aki éppen Kénkő egyik nagy kosszarván üldögélt. Karou rajzfüzeteinek fantasztikus történeteiben Kénkő kívánságokban utazott. Karou néha Kívánságkereskedőnek nevezte, máskor egyszerűen csak „a mogorvá”nak. Karou kicsi kora óta rajzolta ezeket a teremtményeket, és a barátai hajlamosak voltak valóságosként beszélni róluk. – Mit csinált Kénkő a hétvégén? – kérdezte Zuzana. – Amit szokott – felelte Karou. – Fogakat vett gyilkosoktól. Vásárolt néhány nílusikrokodil-fogat tegnap ettől a szörnyű Szomáliai orvvadásztól, de
a hülye lopni próbált tőle, és félig megfojtotta a kígyó gallérja. Örülhet, hogy él. Zuzana megtalálta a történetet a rajzfüzet utolsó oldalán: a Szomáliainak kiguvad a szeme, amint a hajszálvékony kígyó nyakszorító vasként tekeredik a torkára. Az embereknek, Karou ezt már elmagyarázta, tűrniük kell, hogy a nyakukba tegyék Issa egyik kígyóját, mielőtt belépnek Kénkő boltjába. Így aztán, ha bármiféle disznósággal próbálkoztak, könnyű volt őket megfékezni – vagy fojtogatással, amely nem mindig volt végzetes, vagy, szükség esetén, egy marással a torokba, amely mindig az volt. – Hogy találod ki ezeket, őrült? – kérdezte irigyen ámulva Zuzana. – Ki mondta, hogy kitalálom? Állandóan hangsúlyozom, hogy ez igaz. – Aha. És a hajad is ilyen kéken nő ki a fejedből. – Micsoda? Természetesen – játszott az egyik hosszú, kék fürtjével Karou. – Helyes. Karou vállat vont, a haját kontyba tekerte, és egy ecsettel átszúrva rögzítette a tarkóján. A haja valóban ultramarinkéken nőtt ki a fejéből, mint a tubusból kinyomott festék, de ezt olyan száraz mosollyal mondta, mintha abszurditás volna. Az évek során megtanulta, hogy csak ennyi kell, az a lusta mosoly, és nyugodtan elmondhatja az igazat, anélkül hogy hinnének neki. Könnyebb volt, mint számon tartani a hazugságokat, és részévé is vált: Karou a száraz mosolyával meg az őrült képzeletével. Valójában nem a képzelete volt őrült. Hanem az élete – kék haj meg Kénkő meg minden. Zuzana átadta a rajzfüzetet Pavelnak, és lapozni kezdett a maga túlméretezett rajzfüzetében, új oldalt keresve. – Kíváncsi vagyok, ki lesz ma a modell. – Valószínűleg Wiktor – mondta Karou. – Már jó ideje nem volt. – Tudom. Remélem, halott. – Zuzana! – Micsoda? Nyolcmillió éves. Akár az anatómiai csontvázat is rajzolhatnánk ahelyett a rémes csontkollekció helyett. Vagy tucatnyi modell, férfi és nő, mindenfajta alakú és korú járt körbe az osztályokban. A monumentális Madame Svobodniktól, akinek a húsa inkább táj volt, mint alak, a darázsderekú, picike Eliskáig, a fiúdiákok kedvencéig. A vén Wiktor nem volt Zuzana kedvence. Azt állította, rémálmai vannak, ha őt kell rajzolnia. – Úgy néz ki, mint valami kicsomagolt múmia. – Zuzana megborzongott. – Kérdezlek én téged, lehet úgy kezdeni a napot, hogy az ember egy pucér vénembert bámul?
– Jobb, mintha az embert megtámadja egy vámpír – mondta Karou. Karout nem zavarta, ha Wiktort kellett rajzolnia. Először is, olyan rövidlátó volt, hogy sosem létesített szemkontaktust a diákokkal, ami előnynek számított. Hiába rajzolt aktokat évek óta; Karou még mindig nyugtalanítónak találta, amikor valamelyik fiatalabb férfi modellt rajzolta, hogy miután a hímvesszőjét tanulmányozta – muszáj volt, nem hagyhatta azt a felületet üresen –, felnézett, és a modell visszanézett rá. Karou többször is elpirult, és a pad mögé bújt. Borotvapengével ceruzát hegyezett, amikor Zuzana megszólalt fura, fojtott hangon. – Jóságos ég, Karou! És még fel sem pillantott, amikor már tudta. Feltárásféle, mondta a dög. Milyen ravasz! Felemelte a tekintetét a ceruzáról, és látta, hogy Fiala professzornő mellett ott áll Kaz. Mezítláb, köntösben, vállig érő aranyhaja, amelyet néhány perce szél borzolt és hópelyhek ékesítettek, lófarokban. Az arca szláv angyalok és lágy érzékiség tökéletes elegye volt: arccsontján kicsorbult volna az ékszerészeszterga, az ajkát az ember önkéntelenül meg akarta érinteni az ujja hegyével, vajon bársonyos-e. Az, Karou jól tudta. Buta, bársonyos száj. A termen moraj futott végig. Új modell, jóságos ég, pompás példány... Egy hang vágta el a többit. – Ez nem Karou fiúja? Volt fiúja, szerette volna mondani Karou, nagyon-nagyon csak volt. – Szerintem az. Nézzétek meg... Karou nézte. Kaz arcára ráfagyott a maszk, amelyről azt hitte, áthatolhatatlan nyugalmat áraszt. Ne pirulj el, parancsolt magára Karou. El ne pirulj! Kaz visszanézett rá, az egyik arcán mosolygós gödröcske, a tekintetén lustaság látszott, illetve hogy magában mulat. És amikor biztos volt benne, hogy Karou a szemébe néz, volt képe kacsintani. Karou körül kuncogás támadt. – Jaj, a gonosz dög... – pihegte Zuzana. Kaz fellépett a modellek dobogójára. Egyenesen Karoura nézett, amint kioldozta az övét; ránézett, amikor lerázta magáról a köntöst. Ott állt az egész osztály előtt, szívet tépően gyönyörűen, meztelenül, mint a Dávid-szobor. A mellkasán, közvetlenül a szíve fölött új tetoválás látszott. Egy szépen kidolgozott, dőlt K. Újabb kuncogás. A diákok nem tudták, kit nézzenek, Karout vagy Kazimirt, egyikről a másikra tekintettek, várták, hogy kibontakozzon a dráma,
– Csöndet! – kiáltotta Fiala professzornő döbbenten, és tapsolt, amíg csönd nem lett. Karou ekkor pirult el. Nem tudta leküzdeni. Először a mellkasa és a nyaka lett forró, azután az arca. Kaz mindvégig szemmel tartotta, és gödröcskéje egyre mélyebb lett az elégedettségtől, ahogy látta a lány idegességét. – Egyperces pózokat, Kazimir – mondta Fiala. Kaz felvette az első pózt. Dinamikus volt, amilyennek az egyperceseknek kell lenniük – kitekert torzó, feszülő izmok, cselekvést mímelő, nyújtott izmok. Ezeknek a bemelegítő pózoknak a mozgás és a laza körvonal volt a lényege, és Kaz élt a lehetőséggel, hogy fitogtassa magát. Karou úgy vélte, nemigen hall ceruzasercegést. Talán a többi lány is csak bután bámul, mint ahogyan ő? Leszegte a fejét, felvette a hegyes ceruzát – közben arra gondolt, mi egyébre használná szívesen –, és rajzolni kezdett. Gyors, folyékony vonalak, és az összes vázlat egy oldalon; úgy egymásra rajzolta őket, mintha táncot akart volna ábrázolni. Kaz kecses volt. Elegendő időt töltött a tükör előtt, hogy tudja, miként használhatja hatásosan a testét. A teste volt a hangszere, mondogatta is mindig. A hang mellett a test a színész szerszáma. Nos, Kaz pocsék színész volt – ezért élt kísértettúrákból meg a Faust olcsó, alkalmi előadásaiból –, de remek modell lehetett volna, ezt Karou tudta, hiszen éppen elégszer rajzolta már korábban is. A teste, amióta először látta... feltárva... Michelangelóra emlékeztette Karout. Ellentétben egyes reneszánsz művészekkel, akik a karcsú, gyenge modelleket kedvelték, Michelangelo az erőt szerette, és széles vállú kőfejtő munkásokat rajzolt, akik nála egyszerre tűntek érzékinek és elegánsnak. Csakúgy, mint Kaz: érzéki és elegáns. És álnok. És önimádó. És ostoba. – Karou! – Helen, a brit lány hangos suttogással próbálta felkelteni Karou figyelmét. – Ő az? Karou nem reagált. Rajzolt, úgy tett, mintha minden normális lenne. Csak egy újabb nap az iskolában. És ha a modellnek pimasz gödröcskéje van, és le nem veszi a szemét Karouról? Ő nem vett róla tudomást. Amikor megcsörrent az időmérő, Kaz felmarkolta és felvette a köntösét. Karou remélte, hogy eszébe sem jut szabadon közlekedni a stúdióban. Maradj ott, ahol vagy, parancsolta magában. De nem maradt. Karou felé tartott. – Hé, Szamárcsődör – szólt oda Zuzana. – Szerénykedsz?
Kaz nem vett róla tudomást, Karouhoz fordult. – Tetszik az új tetkóm? A diákok felálltak, kinyújtóztatni magukat, de ahelyett, hogy elszállingóztak volna cigizni vagy vécére, inkább hallótávolságon belül maradtak. – Persze – felelte könnyedén Karou. – K mint Kazimir, igaz? – Nagyon vicces. Tudod, kit jelent. – Hát – töprengett Karou a Gondolkodó pózában –, tudom, hogy valójában csak egyetlen embert szeretsz, és az ő neve K-val kezdődik. De jobb helyet is tudok neki a szívednél. – Fogta a ceruzáját, és a Kazról készített utolsó rajzán odaírta a K betűt a srác klasszikusan formált fenekére. Zuzana nevetett, Kaz álla megfeszült. Ahogyan a legtöbb hiú ember, nem állhatta, ha kigúnyolják. – Nem egyedül rajtam van tetkó, igaz, Karou? – kérdezte. Zuzanára nézett. – Mutatta neked? Zuzana bemutatta Karounak a szemöldökív gyanakvó változatát. – Nem tudom, melyikre gondolsz – hazudta higgadtan Karou. – Sok tetkóm van. – Hogy bizonyítsa, nem az igaz vagy a mese tetoválást villantotta, nem is a bokáján lévő kígyót vagy más, rejtett műalkotást. A kezét emelte az arca elé, kifelé fordítva a tenyerét. Mindkét tenyere közepén mélységesen indigókék szem volt látható, így Karou keze valóságos bamszává, a szemverés elleni ősi jelképpé változott. A tenyértetoválások kifakulnak, ám Karoué nem halványodott. Amióta csak emlékezni tudott, ezek a szemek megvoltak; talán velük született. – Nem ezekre – mondta Kaz. – Hanem amelyiken Kazimir áll, közvetlenül a szíved fölött. – Olyan tetkóm nincs. – Karou ezt csodálkozó hangon mondta, és kigombolta a kardigánja néhány felső gombját. Alatta trikó volt, és azt is leengedte pár centiméternyire: valóban nem volt ott tetoválás. A bőre tejfehér volt. Kaz nem hitt a szemének. – Micsoda? Hogy tudtad...? – Gyere velem. – Zuzana megragadta Karou kezét, és magával cipelte. Amikor a padok közé értek, mindenki kíváncsian leste őket. – Karou, szakítottatok? – suttogta angolul Helen, de Zuzana parancsolón emelte fel a kezét, és továbbvonszolta Karout, ki a stúdióból, be a női mosdóba. Ott még mindig felvont szemöldökkel megkérdezte: – Mi a csuda volt ez? – Micsoda?
– Micsoda? Gyakorlatilag kiütötted a srácot. – Kérlek. Nem ütöttem ki, – Mindegy. Mi ez a tetkó a szíved fölött? – Most mutattam. Nincs ott semmi. – Nem látta értelmét hozzátenni, hogy volt ugyan; szívesebben eljátszotta, hogy sosem volt olyan ostoba. Ráadásul szóba se jöhetett, hogy elárulja, miként szabadult meg tőle. – Helyes. Nincs szükség holmi idióta nevére a testeden. Komolyan azt képzeli, ha meglóbálja az orrod előtt a csingilingijét, utána fogsz rohanni? – Persze hogy azt képzeli – mondta Karou. – Szerinte ez romantikus gesztus. – Csak szólnod kell Fialának, hogy megtámadott, és kirúgja. Karou gondolt erre, de a fejét rázta. Bizonyára van jobb módja is, hogy kirakja Kazt az osztályából és az életéből. Olyan eszközök állnak a rendelkezésére, amilyenek a legtöbb embernek nem. Majd kitalál valamit. – Bár rajzolni nem rossz. – Zuzana a tükörhöz ment, és kisimított az arcából néhány sötét furtöt. – Azt meg kell hagyni. – Aha. Kár, hogy akkora seggfej. – Hatalmas, ostoba segg – helyeselt Zuzana. – Járó, beszélő segglyuk. – Segglyuk! – Zuzana nevetett. – Ez tetszik. Karounak támadt egy ötlete, és gonoszkás vigyor suhant át az arcán. – Mi az? – kérdezte a mosolyt látva Zuzana. – Semmi. Ideje bemennünk. – Biztos? Neked nem muszáj. Karou bólintott. – Semmi vész. Kaz mostanáig kiélvezhette a kis cselszövését. Most rajta a sor. Útban a stúdió felé Karou megérintette többsoros, a szivárvány minden színében játszó afrikai gyöngyökből álló nyakláncát. Mert afrikai gyöngyöknek látszottak. Többek voltak azoknál. Nem sokkal, de ahhoz elegendők, amit Karou tervezett.
3. SEGGLYUK Fiala professzornő arra kérte Kazt, hogy az óra további részében pihenő pózban feküdjön, a férfi pedig, ha nem is kifejezetten buja, de sokat sejtető módon dőlt végig a heverőn, leple alatt a térdét kissé tágabbra nyitotta az illendőnél, félárbocra engedett szemhéjával ágyba csalogatón nézett. Ezúttal nem volt kacarászás, de Karou szinte izzani érezte a levegőt, mintha az osztályban a lányoknak – és legalább egy fiúnak – legyezőre lett volna szükségük. Rá nem hatott. Kaz most is lusta tekintettel bámulta, ő pedig egyenesen a srác szemébe nézett. Karou rajzolni kezdett, igyekezett, mert így tartotta illőnek, hiszen a kapcsolatuk rajzolással kezdődött, tehát azzal is kell végződnie. Kaz két asztallal odébb ült a Bajusz bárban, amikor Karou először meglátta. Kackiás rosszfiúbajuszt viselt, amely mintha előre jelezte volna a mostaniakat. A Bajusz bárban mindenki bajuszt viselt – Karou egy automatából vásárolt Fu Manchu szőrzetet. Később beragasztotta mindkét bajuszt a rajzfüzetébe – a kilencvenes számúba –, és az így keletkezett megvastagodásból pontosan tudni lehetett, mikor kezdődött a története Kazzal. Kaz sörözött a haverjaival, és Karou, aki nem tudta levenni róla a szemét, lerajzolta. Mindig rajzolt, nemcsak Kénkövet és titkos élete más alakjait, hanem a köznapi világ jeleneteit és embereit is. Solymárokat és utcazenészeket, hasig érő szakállú ortodox papokat és néha gyönyörű fiúkat. Általában megúszta, alanyai észre sem vették, de ezúttal a gyönyörű fiú elkapta a pillantását, és Karou egyszerre csak azt látta, hogy a srác elmosolyodik az álbajusza alatt és odamegy hozzá. Mennyire hízelgett neki Karou vázlata! Megmutatta a barátainak, sürgette Karout, hogy üljön oda hozzájuk, ujjait az ujjai közé fonta, és így maradt akkor is, amikor Karou már velük üldögélt. Ez volt a kezdet: Karou imádta Kaz szépségét, amit a fiú élvezett. És többé-kevésbé így is folytatódott. Persze Kaz is mondogatta mindig Karounak, hogy gyönyörű. Ha nem az lett volna, oda se ment volna hozzá. De Kaz nem kifejezetten a belső szépségre hajtott. Karou egyszerűen helyes volt. Hófehér bőrű és nyúlánk, hosszú haja azúrkék, szeme akár egy némafilmsztáré, a mozgása költészet,
mosolya egy szfinxé. Az arca vibrálón eleven volt, a tekintete szikrázó és sugárzó, úgy hajtotta félre a fejét, akár egy kismadár, ajkát összeszorította, miközben sötét szeme táncolt, titkokra és rejtélyekre utalva. Karou titokzatosnak látszott. Szemlátomást nem volt családja, soha nem beszélt magáról, és művésze volt annak, hogyan térjen ki a kérdések elől – amennyit a barátai tudtak róla, annak alapján kiugorhatott volna akár Zeusz fejéből is. És végtelenül meglepő volt. A zsebe állandóan tele volt érdekes cuccokkal: ősi bronzérmékkel, fogakkal, körömnyi jádetigrisekkel. Kiderült róla, miközben egy afrikai utcai kereskedővel alkudott egy napszemüvegre, hogy folyékonyan beszéli a jorubát. Egyszer, amikor Kaz levetkőztette, egy kést talált a bakancsába dugva. Aztán nem lehetett megijeszteni, és persze a forradások a hasán: három fénylő csík, amelyek kizárólag golyótól származhattak. – Ki vagy te? – kérdezte néha elbűvölten Kaz. Mire Karou vágyakozva így válaszolt: – Nem tudom. Mert tényleg nem tudta. Most gyorsan rajzolt, és nem kerülte Kaz tekintetét, ahogy le és föl nézett modell és rajz, rajz és modell között. Látni akarta a fiú arcát. A pillanatot, amikor megváltozik az arckifejezése. Csak miután elkapta Kaz testtartását, emelte fel Karou a bal kezét – a jobbal folytatta a rajzolást – nyaklánca gyöngyszemeihez. Az egyiket a hüvelyk– és a mutatóujja közé fogta, tartotta. És kívánt valamit. Igen aprócska kívánság volt. A gyöngyök csupán szkupik voltak. Ahogyan a pénzérméknek, a kívánságoknak is névértékűk volt, és a szkupik pennyk voltak csupán, még a pennyknél is csekélyebb értékűek, mert ellentétben az érmékkel, a kívánságokat nem lehetett felhalmozni. A pennykből dollárt lehet gyűjteni, ám a szkupik csak szkupik maradtak, és ha az embernek egész gyöngysora volt is, mint az övé, soha nem állt össze belőlük egyetlen nagy kívánság sem, csak sok icipici, szinte használhatatlan kívánság. Olyan kívánság például, mint a viszketés. Karou egy viszketést kívánt Kaznak, és a gyöngy eltűnt az ujjai közül. Elköltötte, és eltűnt. Karou még sosem kívánt viszketést, hát olyan hellyel kezdte, amelyet Kaz nem szégyellhet megvakarni: a könyökével. És lám, Kaz könnyedén a párnához dörzsölte a könyökét, alig változtatva a testtartásán. Karou somolygott magában, és rajzolt tovább.
Pár másodperccel később Karou újabb gyöngyszemet fogott az ujjai közé, és újabb viszketést kívánt, ezúttal Kaz orrára. Eltűnt egy újabb gyöngyszem, a nyaklánc alig észrevehetőn rövidebb lett, Kaz fintorgott. Pár másodpercig ellenállt, de aztán megadta magát, és a kézfeje hátával megdörzsölte az orrát, majd felvette eredeti testtartását. Ágyba csalogató nézése azonban eltűnt, Karou kénytelen volt megállapítani. Az ajkába kellett harapnia, hogy el ne vigyorodjon. Jaj, Kazimir, gondolta, nem kellett volna ma idejönnöd. Inkább aludtál volna délig. A következő viszketést gonosz tervének rejtett helyére kívánta, és a tekintete találkozott Kaz szemével, abban a pillanatban, amikor bekövetkezett. A srác homloka feszült az erőlködéstől. Karou kissé félrebillentette a fejét, mintha csak azt kérdezné: Valami baj van, drágám? Olyan viszketésről volt szó, amelyet nem lehetett nyilvánosan megvakarni. Kaz elsápadt. A csípője elmozdult; képtelen volt nyugton maradni. Karou rövid pihenőt hagyott neki, és rajzolt tovább. Mihelyt a fiú kezdett ellazulni... kiengedni... Karou ismét lecsapott, és el kellett fojtania a nevetését, mert Kaz megdermedt. Újabb gyöngyszem tűnt el Karou ujjai közül. Aztán még egy. Ezt, gondolta, nem csak a maiért. Mindenért. A szívfájdalomért, amely úgy érte, mintha gyomorszájon vágták volna, ahányszor csak lecsapott rá, a legkiszámíthatatlanabb pillanatokban; a mosolygó hazugságokért és az emlékképekért, amelyektől nem szabadulhatott; a szégyenkezésért, hogy annyira naiv volt. Ezt pedig, gondolta Karou, és már nem mosolygott, a visszaszerezhetetlenért. A szüzességért. Akkor, az első alkalomnál, a fekete körgallérban és alatta semmiben olyan felnőttnek érezte magát – mint a cseh lányok, akikkel Kaz és Josef lógtak, hűvös, szláv szépségek olyan nevekkel, mint Svetla és Frantiska, akik olyannak látszottak, mint akiket soha nem döbbent és nem nevettet meg semmi. Tényleg olyan akart lenni, mint ők? Karou úgy tett, eljátszotta a lány – a nő – szerepét, akinek minden mindegy. Úgy tekintett a szüzességére, mint a gyermekkor díszére, aztán odalett. Nem számított rá, hogy sajnálni fogja, és eleinte nem is sajnálta. Maga az aktus nem volt se kiábrándító, se varázslatos; az volt, ami: újfajta közelség. Közös titok. Legalábbis így gondolta.
– Másképp nézel ki, Karou – mondta Kaz Josef nevű barátja, amikor a legközelebb találkoztak. – Szinte sugárzol. Kaz hátba vágta Josefet, hogy elhallgattassa, egyszerre zavartan és önelégülten, és Karou megértette, hogy elmondta. A lányoknak is. A lányok rubinvörös ajka mindentudón mosolygott. Svetla – aki aztán összeállt Kazzal – nyíltan megjegyzést is tett, hogy újra divatba jött a körgallér, Kaz pedig kissé elvörösödött, és elfordult, mindössze ennyivel jelezte, hogy tudja: rosszat tett. Karou el sem mesélte Zuzanának, először is, mert csak rá és Kazra tartozott, később, mert szégyellte magát. Nem mondta el senkinek, de Kénkő, aki a maga megfejthetetlen módján tudott dolgokat, sejthette, és élt az alkalommal, hogy – bár nem volt gyakori szokása – megleckéztesse. A Kívánságkereskedő hangja olyan mély volt, mintha csak a hang árnyéka lett volna: sötét rezgés a hallás legalsó tartományában. – Nem sok szabályt ismerek, amelyek szerint élni kell – mondta. – De mondok egyet. Egyszerű. Ne tégy magadba semmi szükségtelent. Se mérget vagy vegyi anyagokat, se füstöt vagy gázt vagy alkoholt, se éles tárgyakat, se lényegtelen tűket – drogot vagy tetoválást – és... lényegtelen hímvesszőket se. – Lényegtelen hímvesszőket? – ismételte Karou, akit bánata ellenére mulattatott a kifejezés. – Miért, van lényeges is? – Amikor eljön a lényeges, tudni fogod – felelte Kénkő. – Ne fecséreld el magad. Várj a szerelemre. – Szerelem. – Karou jókedve elpárolgott. Azt hitte, Kazzal szerelem volt. – El fog jönni, és tudni fogod – ígérte Kénkő, és Karou annyira akart hinni neki. Hiszen Kénkő sok száz éve élt már, nem igaz? Karou korábban sosem gondolt Kénkőre és a szerelemre – ránézésre nem látszott kifejezetten esélyesnek a kérdésben –, de Karou remélte, hogy életének évszázadai alatt Kénkő csak szert tett némi bölcsességre, és igaza lesz vele kapcsolatban. Mert árvaként erre vágyott mindenekfölött: szeretetre. És Kaztól semmiképpen sem kapta meg. Eltört a ceruzája hegye, annyira rányomta a rajzra, és ebben a pillanatban dühében viszketések sorozatát lőtte el, amelyek ugyancsak megrövidítették a nyakláncát, Kazt pedig négykézláb zavarták le a dobogóról. Karou elengedte a nyakláncot, és a srácot nézte. Már az ajtóban volt, kezében a köntössel, kinyitotta és kirohant meztelenül, hogy elmeneküljön, és olyan helyet találjon, ahol foglalkozhat megalázó nyomorúságával. Az ajtó becsapódott, az osztály csak pislogott az üres heverőre. Fiala professzornő a szemüvege fölött bámulta az ajtót, és Karou szégyellte magát. Talán kicsit sokat engedett meg magának.
– Mi van Szamárcsődörrel? – kérdezte Zuzana. – Fogalmam sincs – nézett le a rajzára Karou. A papíron ott volt Kaz minden érzékiségével és eleganciájával, várva, hogy a kedvese hozzá siessen. Jó rajz lett volna, de Karou megsemmisítette. Vonalai sötétebbek lettek, elveszítették minden finomságukat, végül kaotikus irkafirka maradt csak a papíron, amely eltakarta a fiú... lényegtelen hímvesszőjét. Vajon mit gondolna most róla Kénkő? Állandóan korholta Karout meggondolatlan kívánságai miatt – legutóbb azt óhajtotta, hogy egyik napról a másikra Svetla szemöldöke úgy nézzen ki, mint a hernyó, és mihelyt kiszedi, nőjön vissza. – Ennél kevesebbért is máglyán égettek meg nőket, Karou – mondta akkor Kénkő. Szerencsém, gondolta Karou, hogy nem élünk a középkorban.
4. MÉREGKONYHA A tanítás további része eseménytelen volt. Kétórás kémia és színlabor, utána haladó rajz és ebéd, majd Zuzana bábórára ment, Karou festészetre, mindkettő háromórás stúdiófoglalkozás volt, és ugyanolyan téli sötétben léptek ki az iskolából, amilyenben reggel érkeztek. – Méreg? – kérdezte Zuzana, amint az utcára értek. – Még kérdezed? – felelte Karou. – Farkaséhes vagyok. Leszegték fejüket a jeges széllel szemben, és a folyó felé indultak. Prága utcái olyan fantáziát képeztek, amelyet alig érintett meg a huszonegyedik század – vagy akár a huszadik, esetleg a tizenkilencedik. Alkimisták és álmodozók városa volt, középkori macskakövein gólemek, misztikusok, hódító hadseregek jártak egykor. Magas házak ragyogtak aranyvessző és kárminvörös és tojáshéjkék színekben, rokokó gipszcsipkékkel díszítve, egyforma, piros tetők alatt. Barokk kupolák antik reze zöldellt lágyan, és gótikus tűtornyok nyúltak az égbe, hogy felnyársalják a bukott angyalokat. A szél mágia, forradalom, hegedűk emlékét sodorta, és a macskaköves utcák úgy kanyarogtak, mint megannyi patak. Mozart-parókás banditák kamarazenét játszottak az utcasarkokon, és az ablakokból marionettek lógtak, amelyektől az egész város egyetlen, nagy bábszínháznak tetszett, láthatatlan bábosokkal a bársony mögött. Mindennek fölébe tornyosult a kastély a dombtetőn, körvonalai élesek voltak, mint a tövisek. Éjszaka reflektorfényben fürdött, kísértetiesen. Aznap este az égbolt alacsonyan, hóval teli pocakkal borult fölé, fátyolos fénykört vonva az utcai lámpák köré. Odalenn az Ördögároknál a Méregkonyha nem az a hely volt, amelyre véletlenül bukkan rá az ember; tudni kellett, hogy ott van, át kellett menni egy jelöletlen kő boltív alatt a fallal körülvett temetőbe, mert azon túl ragyogtak a kávéház kivilágított ablakai. Sajnos a turistáknak már nem kellett véletlenül rábukkanniuk; a Lonely Planet útikönyv legfrissebb kiadása közzétette a nagyvilág számára. A templom egykor ehhez a középkori rendházhoz tartozott, amely úgy háromszáz éve leégett, de a szerzetesek lakrésze megmaradt, és olyan kávéházzá alakították át, amelynek sehol a világon nincs párja: tele van klasszikus szobrokkal, valamennyi a tulajdonos gyűjteményéből. A legenda
szerint a középkorban a szakács megtébolyodott, és az egész rendházat megmérgezte egy hordónyi mérgezett gulyással, innen ered a kávéház ijesztő neve és specialitása: természetesen a gulyás. Foglaljon helyet a bársonypamlagon, és nyugtassa a lábát egy koporsón. A bárpult mögötti koponyák talán a meggyilkolt szerzetesek koponyái, talán nem... Az elmúlt fél évben a hátizsákos turisták egyre gyakrabban dugták be a fejüket a boltív alatt, a morbid Prágát keresve, hogy képeslapot küldjenek róla. Ma este azonban nyugalom fogadta a lányokat. A sarokban egy külföldi pár fényképezte a gyerekeit, néhány férfi üldögélt a pultnál, de a legtöbb asztal – alacsony bársonypamlagokkal körülvett koporsók – szabad volt. Római szobrok álltak mindenütt, életnagyságú istenek és nimfák hiányzó karokkal és szárnyakkal, a terem közepén pedig Marcus Aurelius capitoliumi lovas szobrának hatalmas másolata állt. – Jaj, de jó, a Bubópestis szabad – mondta Karou, és a szobor felé indult. A tömör császár és a lova gázálarcot viselt, ahogy az összes többi szobor, és Karounak mindig az Apokalipszis első lovasa jutott róla az eszébe, a Bubópestis, aki kinyújtott kezével fertőző kórt hint szét. A lányok kedvenc asztala árnyékban maradt, ami egyrészt azzal az előnnyel járt, hogy őket nem látták, másrészt ők látták a bárt – a ló lábai között –, így észlelhették, ha érdekes személy jött be. Ledobták mappáikat, és kabátjukat Marcus Aurelius ujjaira akasztották. A félszemű tulaj felemelte a kezét a pult mögött, visszaintett nekik. Két éve jártak ide, tizenöt éves koruk és a Líceumban töltött első évük óta. Karou újonc volt Prágában, nem ismert senkit. Cseh nyelvtudását frissen szerezte (kívánság és nem tanulás útján; Karou gyűjtötte a nyelveket, és Kénkőtől mindig egy-egy új nyelvet kapott a születésnapjára), és még mindig furának érezte a szájában, mint valami újfajta fűszert. Előtte bentlakásos iskolában élt Angliában, és bár képes volt hibátlan angol kiejtéssel beszélni, maradt inkább az amerikainál, amelyet kicsi korában sajátított el, ezért az osztálytársai amerikainak hitték. Valójában nem volt nemzetisége. Az iratai egytől egyig hamisítványok voltak, és akcentusai – az összes, kivéve első nyelvét, amelyik nem emberi eredetű volt – egytől egyig hamisak. Zuzana cseh volt, marionettbábosok családjából származott Cesky Krumlovból, a kis ékszerdobozra emlékeztető, délcseh városkából. A bátyja megdöbbentette a családot, amikor katonának állt, de Zuzanának vérében volt a bábozás, és folytatta a családi hagyományt. Ahogyan Karou, ő sem ismert az iskolában senkit, és a véletlen úgy hozta, hogy már az első év
elején közös feladatot kaptak: egy helyi általános iskola falfestményének elkészítését. Egy héten át létrán töltötték az estéiket, utána pedig a Méregkonyhába jártak. Így szilárdult meg a barátságuk, és amikor a falfestmény elkészült, a Méregkonyha tulajdonosa felkérte őket, hogy fessenek csontvázakat ábrázoló jeleneteket a mosdókba. Egy hónapon át kaptak vacsorát a munkájukért, a tulaj így biztosította, hogy visszajárjanak, de elmúlt pár év, és még mindig oda jártak. Gulyást rendeltek, és evés közben megtárgyalták Kaz csínytevését, a kémiatanár orrszőrzetét – amelyet Zuzana szerint akár be is lehetett volna fonni – és a félévzáró munkáik terveit. Nemsokára a Prágai Marionett Színház jóképű, új hegedűsére terelődött a szó. – Barátnője van – panaszolta Zuzana. – Micsoda? Honnan tudod? – Mindig SMS-ezik szünetben. – Ez neked bizonyíték? Gyenge. Lehet, hogy bűnüldöző, és dühítő kérdésekkel idegesíti az ellenséget – mondta Karou. – Persze. Köszönöm szépen. – Csak azt mondom, más magyarázat is lehet, mint egy barátnő. Egyébként mióta vagy szégyellős? Beszélj vele végre! – És mit mondjak? Jól hegedülsz, jóképű srác vagy! – Pontosan. Zuzana felhördült. A bábosok asszisztenseként dolgozott hétvégeken, és karácsony előtt beleszeretett a hegedűsbe. Bár általában nem egykönnyen jött zavarba, még csak nem is beszélt a fiúval. – Bizonyára gyereknek néz – mondta. – Nem tudod, milyen, amikor az ember kisgyerek méretű. – Marionettméretű – mondta Karou, aki egyáltalán nem érzett szánalmat. Szerinte Zuzana apró lénye tökéletes volt, akár egy tündérkéé, akit az erdőben talál az ember, és zsebre szeretné tenni. Bár Zuzana esetében a tündér hajlamos lett volna harapni. – Az, Zuzana a csodás emberi marionett. Nézzétek, hogy táncol. – Zuzana szögletes, bábszerű kézmozdulatokat tett. Karounak egyszeriben jó ötlete támadt. – Hé! Ezt kellene csinálnod vizsgamunkának. Készítenél egy óriás bábost, és te lennél a marionett. Érted? Amit művelnél, az, hogy is mondjam, fordított bábozás lenne. Csinált már ilyesmit valaki? Te vagy a báb, aki kötélen mozogva táncol, de valójában a te mozdulataid mozgatják a bábos kezét! Zuzana éppen egy darab kenyeret emelt a szájához, és úgy maradt. Karou látta a barátnője tekintetén, hogy maga elé képzeli a képet.
– Nagyon nagy bábu lenne – mondta Zuzana. – Én kifestenélek picike marionett-balerinának. – Biztos, hogy nekem akarod adni? A te ötleted. – Micsoda, hogy én óriás marionettet készítsek? Az ötlet a tiéd. – Köszönöm. És magadnak van már ötleted? Karounak nem volt. A legutóbbi félévben, amikor felvette a jelmeztervezést, angyalszárnyakat készített, a szárnyakat fel lehetett csatolni, és fel-le lehetett mozgatni. A teljesen szétnyitott szárnyak fesztávolsága majdnem négy méter volt. Felvette, hogy megmutassa Kénkőnek, de be sem jutott hozzá. Issa megállította az előszobában, és – a gyengéd Issa! – sziszegett rá, kobracsuklyája szétnyílt, ahogy Karou csupán egyszer-kétszer látta életében. – Angyal, minden förtelmek legirtóztatóbbja! Vedd le! Jaj, édes kislányom, nem bírlak így látni. – Nagyon különös volt. A szárnyak most az ágy fölött függtek, befedték Karou parányi lakásának egyik teljes falát. Ebben a félévben festménysorozatot kellett készítenie, de még semmi nem lobbantotta lángra a képzeletét. Amíg ötleteket fontolgatott, megszólalt az ajtónál a csengettyű. Néhány férfi jött be, és a mögöttük besurranó árny magára vonta Karou figyelmét. Akkora és olyan formájú volt, mint egy varjú, de nem olyan hétköznapi. Kishmish volt az. Karou kihúzta magát, és a barátnőjére pillantott. Zuzana bábterveket vázolt fel, és alig reagált, amikor Karou kimentette magát. Kiment a mosdóba, az árnyék pedig láthatatlanul követte. Kénkő hírnökének varjúteste és -csőre volt, de hártyás denevérszárnya és, ha kinyújtotta, villás nyelve. Mintha egy Hieronymus Bosch-festményről szökött volna meg. Karmai közt cédulát tartott. Amikor Karou elvette, látta, hogy tűhegyes karmocskái átszúrták a papírt. Kinyitotta és elolvasta két másodperc alatt, hiszen csak ennyi volt: Küldetés azonnal. Gyere. – Soha nem írná, hogy „kérlek” – mondta Kishmishnek Karou. A lény varjú módra félrebillentette a fejét, mintha csak kérdezné: Jössz? – Jövök, jövök – mondta Karou. – Hát nem megyek mindig? Egy perc múlva közölte Zuzanával. – Mennem kell. – Tessék? – Zuzana felpillantott a rajzfüzetéből. – És a desszert? – Ott volt a koporsón: két adag almás rétes és tea. – A fenébe – mondta Karou. – Nem lehet. Küldetésem van.
– Te meg a küldetéseid. Mit kell tenned ilyen hirtelen? – Karou telefonja ott pihent a koporsón, Zuzana tudta, hogy mobilon nem hívták. – Ezt-azt – mondta Karou, és Zuzana hagyta, mert tudta tapasztalatból, hogy úgysem kap bővebb választ. Karounak tennie kellett ezt-azt. Néha csak néhány órát vett igénybe; máskor napokra eltűnt, és amikor visszatért, fáradt és tépett volt, néha sápadt, máskor barnára sült vagy bicegett, esetleg marás nyomát viselte, egyszer pedig leküzdhetetlen maláriás lázzal jött meg. – Hol a csudában szedsz fel trópusi betegségeket? – kérdezte akkor Zuzana. – Nem is tudom – felelte akkor Karou –, talán a villamoson? Az a vénasszony a napokban egyenesen a szemembe tüsszentett. – Maláriát nem úgy szoktak kapni. – Tudom. De azért undorító volt. Gondoltam, veszek egy robogót, hogy ne kelljen villamosoznom. És ezzel véget is ért a beszélgetés, Karou barátjának lenni azt jelentette, hogy tudomásul kell venni, nem lehet őt megismerni. Zuzana így hát csak sóhajtott. – Jól van. Két adag rétes nekem. Ha elhízom, te leszel az oka. Karou elhagyta a Méregkonyhát, a majdnem varjú árnyéka pedig már előtte kicsörtetett.
5. MÁSUTT Kishmish szárnyra kapott, és egy szempillantás alatt eltűnt. Karou utánanézett, bárcsak követni tudná. Milyen nagyságrendű kívánság ruházná fel vajon a repülés képességével? Olyan nagyságrendűhöz soha életében nem fért még hozzá. Kénkő nem fukarkodott a szkupikkal. Karou annyiszor újíthatta meg nyakláncát gyöngyszemekkel teli, csorba teásbögréiből, ahányszor csak akarta, és a küldetésekért bronzsingekben fizetett neki. A sing volt a kívánságok következő névértéke, és sokkal többet tudott a szkupinál – ilyen volt például Svetla hernyószemöldöke, ahogyan Karou tetoválásának eltüntetése és kék haja is de Karou még soha nem kívánhatott olyasmit, amely valódi varázslat volt. És tudta, nem is fog, hacsak meg nem szolgálja, viszont tudta azt is, hogyan szolgálják meg az emberek a kívánságokat. Főként vadászattal, sírrablással és gyilkossággal. No és volt még egy módja: az öncsonkítás egy bizonyos formája, amelyhez fogó és mélységes elkötelezettség kellett. Nem úgy, mint a mesékben. A keresztutaknál nem bujkáltak vénasszonynak álcázott boszorkányok, olyan utazókra várva, akiket megjutalmazhatnak, amiért megosztották velük a kenyerüket. Nem pattantak elő palackokból dzsinnek, és beszélő halak sem alkudoztak az életükért. Az egész világon egyetlen hely volt, ahol az emberek kívánságai teljesülhettek: Kénkő boltja. És Kénkő kizárólag egyetlen valutát fogadott el. Nem aranyat, nem találós kérdésekre való választ, nem kedvességet vagy hasonló, mesebeli marhaságot, és nem, nem is lelket. Annál is különösebbet. Fogakat. Karou átment a Károly hídon, majd villamossal a zsidó negyed felé indult. A középkori városrész nagyrészt átengedte már a helyét a meseszép, szecessziós lakóházaknak. Karou úti célja az egyik szolgálati hátsó ajtaja volt. A sima fémajtó egyáltalán nem látszott különlegesnek, és önmagában nem is volt az. Ha kívülről nyitották ki, csak dohos mosókonyhának látszott. De Karou nem nyitotta ki. Kopogott és várt, mert amikor az ajtót belülről nyitották ki, valahová egészen máshová nyílt.
Nyílt az ajtó, és ott állt Issa, pont úgy, mint Karou rajzfüzeteiben, mint valami ősi szentély kígyóistennője. Összetekeredett kígyói a kis előszoba árnyékába húzódtak. – Áldás, drágaságom. – Áldás – felelte szeretettel Karou, és arcon csókolta Issát. – Kishmish hazaért? – Haza – válaszolta Issa –, és olyan volt a vállamon, mint egy jégcsap. Bújj be. Nagyon hideg van a városodban. – Issa a küszöb őre volt, és bevezette Karout, bezárva maguk mögött az ajtót úgy, hogy egy kamránál nem nagyobb helyen maradtak kettesben. Az előszoba külső ajtaját teljesen be kellett zárni, mielőtt a belsőt kinyitották – úgy, ahogyan a madárházak ajtaját, hogy a madarak meg ne szökjenek. Ám ebben az esetben nem madarakról volt szó. – Milyen napod volt, édes kisleányom? – Issa testén legalább fél tucat kígyó volt – a karjaira tekeredve, a hajában, egy pedig a derekán, mint hastáncosnőn a lánc. Ha bárki be akart lépni, kénytelen volt egy kígyót a nyakába venni, mielőtt a belső ajtó kinyílt – bárki, persze Karou kivételével. Ő volt az egyetlen emberi lény, aki nyakravaló nélkül lépett a boltba. Benne bíztak. Elvégre ott nőtt fel. – Csak egy nap – sóhajtotta Karou. – Nem fogod elhinni, mit művelt Kaz. Modellként jelent meg a rajzórámon. Issa természetesen nem találkozott Kazzal, de ugyanonnan ismerte a fiút, ahonnan az őt: Karou rajzfüzeteiből. Csak annyi volt a különbség, hogy míg Kaz azt hitte, Issa meg a tökéletes keble Karou erotikus fantáziájának része, Issa tudta, hogy Kaz igazi. Issa meg Twiga meg Yasri éppúgy csodálta Karou rajzfüzeteit, ahogyan ember barátai, de ellenkező okból. Szerettek normális dolgokat látni: esernyő alatt összebújó turistákat, csirkéket az erkélyeken, parkban játszadozó gyerekeket. És Issát különösen lázba hozták az aktok. Számára az emberi test – a maga egyszerűségében, nem elegyítve más fajokkal – elszalasztott lehetőség volt. Mindig alaposan szemügyre vette Karout, és olyan megjegyzéseket tett, hogy „szerintem jól állnának neked a szarvak, édes kisleányom” vagy „bájos kígyó lennél” – amilyeneket emberi lények akkor mondanak, ha új frizurát vagy más rúzsárnyalatot javasolnak. Issa szeme most dühösen felizzott. – Úgy érted, bement az iskoládba? A förtelmes patkány! Lerajzoltad? Mutasd! – Bármennyire felháborodott is, Issa nem hagyta volna ki a lehetőséget, hogy lássa Kazt meztelenül.
Karou elővette, és felnyitotta a füzetet. – Összefirkáltad a legjobb részét – vádaskodott Issa. – Hidd el, nem olyan nagy dolog. Issa a markába kuncogott, miközben a bolt ajtaja nyikorogva kinyílt, és Karou belépett a küszöbön. Ilyenkor mindig egészen enyhe hányingert érzett. Többé nem volt Prágában. Bár Kénkő boltjában élt, még mindig nem tudta, hol van, csak azt, hogy szerte a világon be lehet lépni ajtókon, és ide lehet érkezni. Gyerekkorában gyakran kérdezgette Kénkövet, pontosan hol is van ez az „itt”, mire az csupán annyit mordult: „másutt”. Kénkő nem rajongott a kérdésekért. Bárhol volt is, a bolt polcok ablaktalan összevisszasága volt, és úgy festett, mint holmi fogtündér lerakodóhelye – abban az esetben, ha a fogtündér tevékenysége az összes fajra kiterjed. Viperafogak, kutyafogak, barázdált elefántőrlőfogak, egzotikus őserdei rágcsálók túlméretezett, narancsvörös agyarai – csuprokban és gyógyszeres fiókokban, füzérbe fűzve és kampóra akasztva, ezernyi amforában, lepecsételve. A mennyezet boltíves volt, mint valami kriptáé, és az árnyékban apró lények surrantak, parányi karmaik meg-megcsikordultak a kövön. Ahogyan Kishmish, ők is különböző részekből voltak összerakva: skorpió-egerek, gekkó-rákok, darázs-patkányok. A csövek körüli nyirkos helyeken kecskebékafejű csigák éltek, odafenn a mindenütt jelen lévő, pilleszárnyú kolibrik repültek neki a lámpáknak úgy, hogy azok csikorogva lengtek rézláncukon. A sarokban Twiga hajolt a munkája fölé, esetlenül hosszú nyaka patkó alakban görbült, ahogy tisztította és aranyba foglalta a fogakat, hogy aztán macskabélre fűzze őket. A konyhából, Yasri birodalmából edénycsörgés hallatszott. És balra, a hatalmas, tölgyfa íróasztal mögött ott volt maga Kénkő. Kishmish a szokásos helyén, gazdája jobb szarván ült, az íróasztal pedig tele volt fogakkal teli tálcákkal és kis fiókokkal, bennük ékkövekkel. Kénkő nyakláncot fűzött éppen, fel se nézett. – Karou – mondta. – Ha jól emlékszem, azt írtam, azonnal. – Ezért jöttem rögtön. – Pontosan – Kénkő megnézte a zsebóráját – negyven percig tartott. – A város túlsó végében voltam. Ha azt akarod, hogy gyorsabban közlekedjem, adj szárnyakat, és versenyt repülök Kishmishsel. Vagy adj csak egy gavrielt, és kívánok magamnak repülést.
A gavriel a második legerősebb kívánság volt, kétségtelenül elegendő a repülés kiváltságának megvásárlásához. Kénkő még mindig a munkája fölé hajolva válaszolt. – Szerintem egy repülő lány nem kerülné el a feltűnést a városodban. – Könnyen megoldható – mondta Karou. – Adj két gavrielt, és láthatatlanságot is kívánok. Kénkő felpillantott. Krokodilszeme volt vörös-arany, hasított, függőleges pupillával, és nem látszott benne jókedv. Karou tudta, hogy nem ad neki egyetlen gavrielt sem. Nem is reménykedve kérte, csak azért, mert Kénkő korholása annyira igazságtalan volt. Hát nem jött azonnal, rohanva, amint hívta? – Bízhatnék rád gavrieleket? – kérdezte Kénkő. – Persze. Micsoda kérdés ez? Karou érezte, hogy Kénkő fontolóra veszi, szinte mérlegeli minden eddigi kívánságát. Kék haj: könnyelmű. Pattanások eltüntetése: hiú. A villanykapcsoló lekattintása, hogy ne kelljen kibújnia az ágyból: lusta. – A nyakláncod egészen rövid – állapította meg Kénkő. – Sűrű napod volt? Karou odakapta a kezét, hogy eltakarja. Későn. – Miért kell észrevenned mindent? – Nem kétséges, hogy a vén ördög valamiképpen pontosan tudta, mire használta a szkupikat, és ezt is képzeletbeli listájához írta: Viszketést idézett elő a volt fiúja segglyukán: bosszúálló. – Az ilyen kicsinyesség nem méltó hozzád, Karou. – Megérdemelte – felelte Karou, megfeledkezve korábbi szégyenkezéséről. Ahogy Zuzana mondta, a rosszalkodást meg kell büntetni. Hangosan hozzátette. – Amikor megkérdezed az eladóidat, mire használják majd a kívánságaikat, biztos vagyok benne, hogy jóval komiszabb dolgokra, mint hogy viszketést okozzanak. – Elvárom, hogy te különb legyél – mondta egyszerűen Kénkő. – Azt akarod mondani, hogy nem vagyok különb? A boltba járó fogkereskedők, néhány kivétellel, az emberiség legpocsékabb példányai voltak. Bár Kénkőnek volt egy olyan, régi üzletfelekből álló, csekély létszámú köre, akiktől nem fordult fel Karou gyomra – például az a nyugdíjas gyémántkereskedő hölgy, aki többször játszotta el Karou nagyanyjának szerepét, amikor be kellett íratni őt valamelyik iskolába –, ám általában szemét, lelki halott népség volt. Gyilkoltak és csonkítottak. Fogót hordtak a zsebükben, hogy kitépjék a
halottak – és néha az élők – fogait. Karou gyűlölte őket, és biztos volt benne, hogy különb náluk. – Azzal bizonyítsd, hogy jóra használod a kívánságokat – mondta Kénkő. Karou bosszús lett. – Ki vagy te, hogy jóról beszélj itt nekem? – A Kénkő nagy, karmos mancsában tartott nyakláncra mutatott. Krokodilfogak – nyilván a Szomáliáitól. Farkasagyarak, lóőrlőfogak és hematitgyöngyök. – Kíváncsi vagyok, hány állat pusztult el a világon ma miattad. Emberekről nem is beszélve. Hallotta, hogy Issa felszisszen, és tudta, be kellene fognia a száját, de az csak járt. – Nem, igazán. Gyilkosokkal üzletelsz, és még látnod sem kell a hullákat, amelyeket hátrahagynak. Itt bujkálsz, mint valami troll... – Karou – mondta Kénkő. – De én láttam őket, élettelen lények rakásait vérző szájjal. Azokat a lányokat a véres szájukkal; amíg élek, nem felejtem el. Mire jó mindez? Mit csinálsz ezekkel a fogakkal? Ha elárulnád, talán képes lennék megérteni. Kell lennie valamiféle okának... – Karou – mondta ismét Kénkő. Nem tette hozzá, hogy „fogd be”. Nem volt szükséges. A hangja úgyis kifejezte, ráadásul hirtelen felállt. Karou elnémult. Néha, tulajdonképpen a legtöbbször elfelejtette látni Kénkövet. Annyira ismerős volt, hogy amikor Karou ránézett, nem a szörnyeteget látta, hanem azt a lényt, aki valamilyen ismeretlen okból felnevelte, és nem gyöngédség nélkül. Néha mégis képes volt elnémítani a lányt, kivált, amikor ezt a hangot használta. Sziszegésként kúszott be Karou tudatának a legmélyére, és rányitotta a lány szemét Kénkő teljes, félelmetes igazságára. Kénkő szörnyeteg volt. Ha ő és Issa, Twiga és Yasri kiléptek volna a boltból, az emberek így nevezték volna őket: szörnyetegek. Talán démonok vagy ördögök. Ők magukat kimérának mondták. Kénkőnek csak a két karja és a torzója volt emberi, bár az ezeket borító valami inkább állati bőrre emlékeztetett, semmint emberire. Szögletes mellizmait ősrégi hegek borították, egyik mellbimbója hiányzott, és a vállán meg a hátán további varok alkottak domborodó, fehérlő sebhelyeket. Deréktól lefelé más volt. A kopott, egykor aranyló szőrrel borított combokban oroszlánizmok hullámoztak, de a lábak párnás oroszlánmancs helyett ragadozó madár, gyík – vagy ahogy Karou képzelte, sárkány – gonosz és hegyes karmaiban végződtek,
A feje kosra emlékeztetett, de nem szőr borította, hanem ugyanaz a durva, barna bőr, amely a többi részét. A lapos birka orr és a ragadozómadár-szem körül pikkelyes volt az arc, melynek két oldalán elsárgult kosszarvak tekeregtek. Egy láncon ékszerészlencsék függtek a nyakában, ezek sötétarany kerete volt rajta minden dísz, leszámítva azt, amit szintén a nyakában viselt, de nem ragadta meg a tekintetet csillogásával. Egy régi villacsont volt torkának bemélyedésében. Karou nem tudta, Kénkő miért viseli, csak azt, hogy nem szabad megérintenie, ettől persze állandóan éppen ezt szerette volna tenni. Amikor kisbaba volt, és Kénkő az ölében ringatta, gyakran kapkodott utána, de Kénkő mindig gyorsabb volt. Karounak sosem sikerült a csontot az ujja hegyével sem megérinteni. Most, nagylányként illendőbben viselkedett, de néha azon kapta magát, hogy szeretné megfogni. De nem most. Kénkő hirtelen felállásától elbátortalanodott, lázadó szelleme alábbhagyott. Egyet lépett hátra, és halkan megkérdezte: – Szóval, hm, mi az a sürgős küldetés? Hová kell mennem? Kénkő odalökött egy dobozt, amely tele volt színes papírpénzekkel. Euróval. Sok euróval. – Párizsba – mondta Kénkő. – Mulass jól.
6. A PUSZTÍTÁS ANGYALA Mulatság? Ó, igen, motyogta magában Karou, amikor levonszolt száznegyven kilónyi illegális elefántcsontot a párizsi metró lépcsőjén. Ez aztán a mulatság. Amikor elhagyta Kénkő boltját, Issa ugyanazon az ajtón engedte ki, amelyen belépett, de amikor kiment az utcára, nem Prágában járt. Párizsban volt. Akárhányszor lépett ki az átjárón, az izgalom mindig ugyanúgy megérintette. Az átjáró tucatnyi városra nyílt, és Karou mindegyikben járt, vagy küldetéseken, vagy csak szórakozásból. Kénkő bárhová elengedte a világon, ahol nem volt háború, és ha Karou éppen inangót kívánt, az ajtó Indiára nyílt, azzal a feltétellel, hogy Karou Kénkőnek is hoz gyümölcsöt. Karou különböző egzotikus bazárokból, például a párizsi bolhapiacról rendezte be a lakását is. Bárhová ment, amikor az ajtó bezárult mögötte, a kapcsolata megszakadt a bolttal. Bármiféle varázslat működött is, azon a másik helyen történt – másutt, ahogy Karou gondolatban nevezte és erről az oldalról nem lehetett előidézni. Erővel soha, senki nem juthatott be a boltba. Legfeljebb betört volna egy földi ajtót, amely nem oda vezet, ahová az illető menni akart. Még Karou is Kénkő szeszélyétől függött, attól, hogy be akarta-e engedni. Néha nem engedte be, bármeddig kopogott. Ugyanakkor soha nem hagyta egy-egy küldetés színhelyén, és a lány remélte, hogy ezt nem is fogja megtenni soha. A mostani küldetés feketepiaci árverés volt egy párizsi, külvárosi raktárban. Karou sok ilyenen részt vett, és mind egyformák voltak. Természetesen csakis készpénz játszotta a fő szerepet; a résztvevők alvilági alakok voltak, magukat műveltnek láttatni óhajtó bukott diktátorok és maffiafőnökök. Az árverésre bocsátott tárgyak lopott múzeumi kincsek voltak – egy Chagall-rajz, egy lefejezett szent kiszáradt nyelvcsapja, egy felnőtt afrikai elefántbika agyarai. Igen. Egy felnőtt afrikai elefántbika agyarai.
Karou sóhajtott, amikor meglátta őket. Kénkő nem mondta meg, miért megy, csak annyit, hogy fel fogja ismerni, ha meglátja, és így is történt. És micsoda élvezet lesz tömegközlekedési eszközökön elszállítani! Ellentétben a többi vásárlójelölttel, Karout nem várta nagy, fekete autó, és izmos testőrök sem segítettek a cipekedésben. Csak egy szkupi gyöngysora meg a saját bája segítette, de ez nem bizonyult elegendőnek arra, hogy rávegyen egy taxist: kösse a kocsija mögé a kétméteres elefántagyarakat. Így hát Karou kénytelen volt – sűrűn káromkodva – az agyarakat hatsaroknyira elhúzni a legközelebbi metróállomásig, le a lépcsőn, át a forgókereszten. Az agyarak vászonba voltak csavarva, körülragasztva, és amikor egy utcazenész leengedte a hegedűjét, és megkérdezte: Hé, kislány, mit cipelsz?”, azt felelte: „Kérdezősködő zenészeket”, és vonszolta a cuccot tovább. Lehetett volna rosszabb is, és gyakran az is volt. Kénkő néha rettenetes helyekre küldte fogakért. A szentpétervári kaland után, amikor felgyógyulóban volt lőtt sebekből, meg is kérdezte: – Ilyen keveset ér neked az életem? Mihelyt kimondta, meg is bánta. Ha az élete valóban olyan keveset ért Kénkőnek, nem akarta, hogy azt Kénkő beismerje. Kénkőnek megvoltak a hibái, de Karounak ő volt a családja Issával, Twigával és Yasrival. Ha csupán feláldozható rabszolgalánynak tekintették, nem akarta tudni. Kénkő válasza nem erősítette meg, de nem is ásta alá a félelmét. – Az életed? Úgy érted, a tested? A tested boríték csupán, Karou. A lelked már más dolog, és tudomásom szerint nincs közvetlen veszélyben. – Boríték? – Karou nem szívesen gondolt a testére borítékként – olyasmire, amit mások felnyithatnak, átlapozhatják a tartalmát, és kivehetnek belőle ezt-azt, mint holmi kivágott kuponokat. – Feltételeztem, hogy te is így éreztél – mondta Kénkő. – Hiszen ráfirkáltál. Kénkő nem állhatta Karou tetoválásait, ami azért volt mókás, mert ő volt felelős az elsőkért, a Karou tenyerein lévő szemekért. Legalábbis Karou így gyanította, bár biztosat nem tudhatott, mert Kénkő képtelen volt válaszolni a legalapvetőbb kérdésekre is. – Ahogy gondolod – felelte fájdalmas sóhajjal Karou. Tényleg fájdalmasan. Ha az emberre rálőnek, az fáj, nem kérdés. Azt persze nem állíthatta, hogy Kénkő felkészületlenül küldte őt a veszélybe. Kénkő gondoskodott róla, hogy Karou kicsi kora óta jártasságra tegyen szert a harcművészetekben. Persze a lány ezt sosem említette a barátainak – a szenszei, a mestere idejekorán figyelmeztette, hogy ezzel nem szokás
dicsekedni – akik ugyancsak elcsodálkoztak volna, ha tudják, hogy Karou finom, kecses mozgása része életveszélyes tudásának. Ám bármennyire életveszélyes volt is, sajnálatos módon rá kellett jönnie, hogy a karate nem biztosíték lőfegyverek ellen. Gyorsan gyógyult egy orrfacsaró rabszolga és – gyanúja szerint – varázslat segítségével, de ifjonti rettenthetetlensége megingott, és zaklatottabban indult a küldetéseire. Jött a szerelvény, és Karou betuszkolta terhét az ajtón, próbálva nem gondolni rá, mi van a csomagban, sem a fenséges életre, amely valahol Afrikában ért véget, feltehetően nem olyan régen. Az agyarak hatalmasak voltak, és Karou tudta, hogy az elefántagyarak manapság már ritkán nőnek ekkorára – erről az orvvadászok gondoskodnak. A legnagyobb bikák kilövésével megváltoztatták az elefántok génállományát. Ez undorító dolog volt, ő pedig részt vett ebben a véres üzletben, veszélyeztetett állatfaj testrészét csempészte az istenverte párizsi metrón. A gondolatot bereteszelte tudata egyik sötét kamrájába, és kibámult az ablakon, amint a szerelvény száguldott fekete alagútjában. Nem engedhette meg magának, hogy erre gondoljon. Valahányszor megtette, véresnek és komisznak érezte az életét. A legutóbbi félévben, amikor a szárnyakat készítette, „a Pusztítás Angyalá”-nak nevezte magát, ami tökéletesen helyénvaló volt. A szárnyak valódi tollból készültek, amelyet Kénkőtől „kölcsönzött” – az évek során sok százat hoztak Kénkőnek a kereskedők. Játszott a tollakkal, amíg kicsi volt, mielőtt megértette, hogy madarakat ölnek értük, egész fajokat irtanak ki. Egykor ártatlan volt, kislány, aki tollakkal játszott egy ördög tanyájának a padlóján. Immár nem volt ártatlan, de nem tudta, mit tehetne. Ez volt az élete: varázslat és szégyenkezés és titkok és fogak és mély, gyötrő üresség önmaga legbelsejében, ahonnan kétségtelenül hiányzott valami. Karout emésztette, hogy úgy érezte, nem teljes. Nem tudta, ez mit jelent, de egész életében érezte, mintha elfelejtett volna valamit. Lánykorában egyszer megpróbálta leírni Issának. – Mintha állnál a konyhában, és tudnád, hogy valamiért odamentél, de nem tudnál mégsem rájönni az okára, bármi legyen is az. – És ezt érzed? – ráncolta a homlokát Issa. – Állandóan. Issa csak magához húzta és megsimogatta – akkor még természetes, majdnem fekete – haját, és nem valami meggyőzően vigasztalta. – Szerintem semmi komoly, drágaságom. Próbálj meg nem aggódni. Helyes.
Nos. Az agyarakat felrángatni a metró lépcsőjén sokkal nehezebb volt, mint levinni őket, és mire felért, Karou kimerült volt, izzadt a télikabátjában, és szörnyen nyűgös lett. A portál néhány saroknyira volt, egy zsinagóga kis raktárépületéhez kapcsolódott, és amikor Karou végre odaért, két ortodox rabbi beszélgetett pont a kapu előtt. – Tökéletes – morogta Karou. Elhaladt előttük, és egy vaskapunak dőlt ott, ahol már nem láthatták, miközben a rabbik értetlenül beszélgettek valamilyen vandál tettről. Végül távoztak, Karou a kis ajtóhoz húzta az agyarakat, és kopogott. Ahogyan mindig, amikor egy-egy portálnál várakozott a világ valamelyik sötét mellékutcájában, elképzelte, hogy megtámadják. Issának néha hosszú percekbe telt, amíg kinyitotta az ajtót, és Karou minden egyes alkalommal elképzelte, hogy az ajtó nem nyílik ki. Mindig bujkált benne csöppnyi félelem, hogy kizárják, nemcsak éjszakára, hanem örökre. Ez a gondolat nagyon is tudatosította benne védtelenségét. Ha egyszer nem nyílna ki az ajtó, egyedül lenne. A perc egyre hosszabbá vált, és a fáradtan az ajtófélfának támaszkodó Karou észrevett valamit. Felegyenesedett. Az ajtón nagy, fekete tenyér lenyomat látszott. Ez nem lett volna olyan különös, csakhogy úgy festett, mint amit beleégettek a fába. Égett, de tökéletes kézlenyomat volt. Erről beszélhettek a rabbik. Az ujjaival végigtapogatta, megállapította, hogy valóban beleégett a fába, bele tudta tenni a kezét, bár eltörpült az az égett mellett, és amikor elvette, finom hamu tapadt rá. Értetlenül rázta le a kezéről. Mi okozta a kézlenyomatot? Ügyesen kialakított billog? Megesett, hogy Kénkő kereskedői jelet hagytak, hogy a legközelebbi látogatásukkor megtalálják a portált, de az többnyire csak festékfolt vagy késsel faragott X volt. Ez túlságosan kifinomultnak tűnt hozzájuk képest. Az ajtó, Karou nagy megkönnyebbülésére, nyikorogva kinyílt. – Minden rendben ment? – kérdezte Issa, Karou berángatta az agyarakat az előszobába, ferdén, hogy beférjenek. – Persze. – A falnak dőlt. – Legszívesebben minden éjjel agyarakat vonszolnék Párizsban, akkora élvezet volt.
7. FEKETE KÉZLENYOMATOK Szerte a világon néhány napon belül fekete kézlenyomatok jelentek meg sok ajtón, mindet mélyen beleégették a fába vagy a fémbe. Nairobiban, Delhiben, Szentpétervárott és több más városban is. Különös tünemény volt. Kairóban egy vízipipabár tulajdonosa lefestette a hátsó ajtaján lévő kézlenyomatot, ám néhány óra múlva látnia kellett, hogy átég a festéken, és ugyanolyan fekete, mint volt. Akadtak szemtanúk a vandalizmusra, de senki nem hitte el a látottakat. – A csupasz kezével – mondta egy gyermek az anyjának New Yorkban, és kimutatott az ablakon. – Csak odatette a kezét, és izzott meg füstölt. Az anya sóhajtott, és a másik oldalára fordult. A kisfiú közismert füllentő volt, balszerencséjére, mert ezúttal nem hazudott. Egy magas férfit látott, aki az ajtóra tette a kezét, és beleégette a jelet. – Hibás volt az árnyéka – mondta az anyja hátának. – Nem illett hozzá. Egy részeg turista Bangkokban hasonló jelenetet látott, bár a jelet ezúttal egy olyan hihetetlenül szépséges nő hagyta, hogy a nyomába eredt, megbűvölten, ám a nő – a turista állítása szerint – elrepült. – Nem volt szárnya – mondta a barátainak a turista. – De az árnyékának volt. – Lángolt a szeme – mesélte egy öregember, aki a háztetőn tartott galambketrece mellől látta az idegeneket. – Szikrák hulltak, amikor elrepült. Ugyanez történt sötét mellékutcákban Kuala Lumpurban, Isztambulban, San Franciscóban, Párizsban. Torz árnyékú, gyönyörű férfiak és nők érkeztek, és égették bele a kézlenyomatukat ajtókba, mielőtt eltűntek az égbolt felé, hőhullámot és láthatatlan szárnyak suhogását hagyva maguk után. Itt-ott tollak hulltak alá, és olyanok voltak, mint a fehér tűzcsóva, a földre érve hamuvá estek szét. Delhiben egy apáca kinyújtotta a tenyerét, elkapta, mint egy esőcseppet, csakhogy ellentétben az esőcseppel, ez égetett, és egy toll tökéletes rajzát perzselte a lány tenyerébe. – Angyal – suttogta az apáca, élvezve a fájdalmat. Nem tévedett.
8. GAVRIELEK Amikor Karou visszatért a boltba, látta, hogy Kénkő nincs egyedül. Egy kuncsaft ült vele szemben, egy undorító amerikai vadász, akinek húskenyér képét a legnagyobb, legmocskosabb szakáll keretezte. Karou elhúzta a száját, úgy nézett Issára. – Tudom – kígyózott a küszöbig Issa. – Avigethet adtam neki. A kislány éppen vedleni készül. Karou nevetett. Avigeth, a korallkígyó tekergett a vadász vastag nyakán. Túlságosan is szép volt egy ilyennek. Fekete, sárga és bíborvörös sávjai még a tompa fényben is a legfinomabb kínai zománcra emlékeztettek. Ám szépsége ellenére Avigeth életveszélyes volt, kivált, amikor a közelgő vedlés felidegesítette. Ki-be bujkált a sűrű szakállerdőben, állandóan emlékeztetve a vadászt, hogy viselkednie kell, ha élni akar. – Észak-Amerika állatainak nevében – súgta Karou – nem tudnád elintézni, hogy megmarja? – De igen, csakhogy Kénkő nem örülne. Mint tudod, Bain az egyik legértékesebb beszállító. Karou sóhajtott. – Tudom. Karou még nem is létezett, amikor Bain már szállított Kénkőnek medve – grizzly, fekete és jegesmedve – fogakat, de hiúz–, róka–, puma–, farkas– és néha még kutyafogakat is. Ragadozókra szakosodott, mert ezeknek idelenn mindig nagy volt az értékük. Csakhogy, ahogy ezt Karou többször is megemlítette Kénkőnek, nagy értékük volt a világ számára is. Hány szépséges tetemből jött össze az a halomnyi fog? Karou bosszúsan nézte, ahogy Kénkő kivett két nagy aranyérmét a páncélszekrényből. Akkorák voltak, mint egy-egy csészealj, rájuk vésve Kénkő képe. Gavrielek. Ezekért Karou megvásárolhatta volna a repülést és a láthatatlanságot, de Kénkő odatolta mindkettőt a vadász elé. Karou komoran nézte, ahogyan Bain zsebre vágta az érméket, és lassan felállt, hogy ne idegesítse Avigethet. Lelketlen szeme sarkából Karoura pillantott, a lány szerint kifejezetten kéjsóváran. És volt pofája még kacsintani is.
Karou összeszorította a fogát, és nem szólt semmit, amíg Issa kikísérte Baint. Aznap délelőtt történt, hogy Kaz rákacsintott a dobogóról? Micsoda nap! Az ajtó becsukódott, és Kénkő intett Karounak, hogy jöjjön közelebb. Karou Kénkő felé taszította a vászonba csomagolt agyarakat, és hagyta a csomagot végigzuhanni a földön. – Óvatosan – intette Kénkő. – Tudod, mennyit érnek? – Még szép! Most fizettem ki őket. – Az az emberi értékük. A bolondok apró mütyürkéket és csecsebecséket faragnak belőlük. – És te mit teszel velük? – kérdezte Karou. Könnyedén beszélt, hátha Kénkő megfeledkezik magáról, és végre elárulja a titkot, amely mindennek a gyökere: mi az ördögöt művel a fogakkal? Kénkő csak fáradt pillantást vetett rá, mint aki azt mondja: ügyes próbálkozás volt. – Tessék? Te hoztad fel. És nem, nem ismerem az agyarak embertelen értékét. Fogalmam sincs. – Felbecsülhetetlen. – Kénkő egy görbe késsel kezdte felvagdosni a ragasztószalagot. – Akkor szerencse, hogy volt nálam pár szkupi – huppant le Karou a székre, ahol az imént még Bain ült. – Másként másik licitáló vitte volna el az agyarakat. – Micsoda? – Nem adtál elegendő pénzt. Az a szemét kis háborús bűnös felfelé licitált – jó, nem biztos, hogy háborús bűnös volt, de volt benne valami kifejezetten háborús bűnösös –, és láttam, hogy meg akarja őket szerezni, így hát... talán nem kellett volna, miután nem helyeselted a... kicsinyességemet, vagy hogy is mondtad? – Bűbájosan mosolygott, és meglóbálta nyaklánca maradékát. Immár inkább karkötő volt. Kipróbálta a fickón az új, viszketős trükkjét, addig küldte a fenekére a viszketésrohamokat, hogy a pasas végül kimenekült a teremből. Kénkő biztosan tudta; mindig tudta. De kedves lett volna tőle, ha megköszöni. Ehelyett csupán egy érmét lökött az asztalra. Egy nyamvadt singet. – Ennyi? Végigvonszoltam neked azokat az izéket Párizson egy nyavalyás singért, a szakállas pofa meg két gavrielt zsebelt be? Kénkő nem vett tudomást a lányról. Kicsomagolta az agyarakat. Jött Twiga, és tárgyalni kezdtek fojtott hangon a saját nyelvükön, amelyet Karou a
bölcsőben tanult meg természetes úton, nem kívánság segítségével. Durva nyelv volt, morgós, tele főként torokban képzett réshangokkal Hozzá képest még a német vagy a héber is dallamosnak tetszett. Amíg a fogformákról értekeztek, Karou szedett a bögrékben lévő szkupikból, és kezdte új ráfűzni szinte haszontalan kívánságainak láncát, bár ezúttal többsoros karkötőt készített inkább. Twiga a maga sarkába cipelte tisztításra az agyarakat, így Karou úgy gondolta, hazamegy. Haza. Gondolatban a szó mindig idézőjelben volt. Megtett mindent, hogy a lakása otthonos legyen, telerakta műtárgyakkal, könyvekkel, díszes lámpásokkal, a perzsaszőnyege lágy volt, mint a hiúz bundája, és persze ott volt az egész falat beborító angyalszárny is. De ürességén nem tudott segíteni; zárt levegőjét nem háborgatta önnön lélegzetén kívül semmi. Amikor egyedül volt, a benne lévő üresség, a hiányosság, ahogy magában nevezte, még nagyobbra duzzadt. A Kazzal lévő együttlét enyhített rajta, bár nem eléggé. Sosem eléggé. A kis heverőre gondolt, amely a bolt végében álló, magas könyvespolcok mögött állt, és szeszélyesen arra gondolt, hogy itt maradhatna éjszakára. Úgy alhatna el, ahogyan régen, mormoló hangokra, Issa lágy siklására és az árnyékban megbúvó, picike lények surranására. – Drága kisleányom. – Yasri nyomult be a konyhából teástálcával. A teáskanna mellett egy tálon illatoztak a szarv alakú, krémmel töltött sütemények, Yasri specialitása. – Biztosan éhes vagy – mondta papagájhangján. Rosszalló pillantást vetett Kénkőre, és hozzátette: – Nem egészséges egy fejlődésben lévő lánykának állandóan ide-oda rohangálnia. – Márpedig én éppen ilyen ide-oda rohangáló lány vagyok – mondta Karou. Felkapott egy süteményt, és leült, hogy befalja. Kénkő rápillantott, aztán Yasrihoz fordult. – De a fejlődésben lévő lánynak nyilván egészséges süteményen élni! Yasri csóválta a fejet. – Boldogan főznék neki rendes ebédet, ha egyszer idejében szólnál, te nagy állat. – Karouhoz fordult. – Túlságosan vékony vagy, szépségem. Nem áll jól. – Mmm – helyeselt Issa, Karou haját simogatva. – Párducnak kellene lennie, nem gondolod? Fényes szőrűnek és lustának, akinek a bundája forró a napfénytől, és nem túlzottan sovány, jól táplált párduclány, aki tejszínt lefetyel. Karou mosolygott és evett. Yasri mindenkinek teát töltött úgy, ahogyan szerette, vagyis Kénkőnek négy cukorral. Ennyi év után Karou még mindig
mulatságosnak találta, hogy a Kívánságkereskedő édesszájú. Kinézte, ahogy most is folytatja soha véget nem érő munkáját, és nyaklánccá fűzi a fogakat. – Oryx leucoryx – azonosította Karou a Kénkő által kiválasztott fogat. Kénkőnek nem imponált. – Az antilopokat felismerni gyerekjáték. – Akkor mutass valami nehezet. Kénkő átnyújtott egy cápafogat, és Karounak eszébe jutottak azok az órák, amikor itt ültek gyerekkorában, és a fogakat tanulták. – Makócápa – mondta Karou, – Hosszúuszonyú vagy röviduszonyú? – Huh. – Elhallgatott, a fogat a hüvelyk– és a mutatóujja között tartotta. Kénkő kicsi kora óta tanította erre a tudományra, és a fogak finom vibrálásából ki tudta olvasni eredetüket és teljeségüket. – Röviduszonyú. Kénkő mordult egyet, ami nála dicséretet jelentett. – Tudtad – kérdezte Kénkőtől Karou –, hogy a makócápa-magzatok felfalják egymást a méhben? Az Avigethet simogató Issa utálkozva felszisszent. – Így igaz. Csak a kannibál magzatok születnek meg. El tudod képzelni, mi volna, ha az emberek ilyenek lennének? Feltette a lábát az asztalra, és két másodperc múlva, Kénkő sötét pillantására, levette. A bolt melegében elálmosodott. Hívogatta a beugróban a heverő és a takaró, amelyet Yasri varrt neki, és puha volt az éveken át tartó szorongatástól. – Kénkő – mondta habozva. – Gondolod, hogy...? És ekkor dobogó hang, erőszakos. – Jaj nekem! – csipogta izgatottan Yasri, miközben összeszedte a teázás kellékeit. A bolt másik ajtaját verték. Twiga munkaasztala mögött, a bolt árnyékban lévő részén, ahová lámpát sem tettek, volt egy másik ajtó. Karou egész életében egyetlenegyszer sem nyitották ki a jelenlétében. Sejtelme sem volt, mi van mögötte. Ismét kalapáltak az ajtón, olyan erővel, hogy a csuprokban összekoccantak a fogak. Kénkő felállt, és Karou tudta, mit várnak tőle – hogy álljon fel és távozzon azonnal –, de nem mozdult. – Hadd maradjak – mondta. – Csendben leszek. Lefekszem. Nem nézek oda... – Karou – mondta Kénkő. – Ismered a szabályokat. – Gyűlölöm a szabályokat.
Kénkő lépett egyet a lány felé, hogy felsegítse a székből, ha nem akar engedelmeskedni, de Karou felpattant, megadón tartotta fel a kezét. – Oké, oké. – Felvette a kabátját, a dörömbölés folytatódott, de Karou lekapott még egy süteményt Yasri tálcájáról, mielőtt Issa kikísérte az előszobába. Az ajtó bezárult mögöttük, elfojtva minden hangot. Karou meg sem kérdezte Issát, ki van a másik ajtónál – Issa sosem árulta el Kénkő titkait. De kissé szomorúan megjegyezte. – Éppen meg akartam kérni Kénkövet, hogy hadd aludjak a régi ágyamban. Issa odahajolt, megcsókolta az arcát. – Jaj, drága kisleányom, hát nem lett volna jó? Várhatunk itt, mint amikor kicsi voltál. Ó, igen. Amikor Karou még olyan kicsi lány volt, hogy nem engedhették egyedül a világ utcáira, Issa itt tartotta őt. Néha órákig kuporogtak ezen a kis helyen, és Issa azzal szórakoztatta, hogy énekelt neki, vagy rajzoltak – valójában Issa tanította meg rajzolni vagy koronát tett a fejére a mérges kígyóiból, miközben Kénkő szembenézett azzal, ami annak az ajtónak a másik oldalán bujkált. – Később visszajöhetsz – folytatta Issa. – Semmi baj – sóhajtotta Karou. – Megyek. Issa megszorította a karját. – Szép álmokat, drága kisleányom. Karou behúzta a nyakát, és kilépett a hidegbe. Ahogy lépdelt, Prága toronyórái éjfélt ütöttek, és a hosszú, zsúfolt hétfő végre véget ért.
9. AZ ÖRDÖG KAPUI Akiva a tetőterasz szélén állt Rijádban, a lenti utcácska egyik ajtaját leste. Éppoly jelentéktelen volt, mint a többi, de ő pontosan tudta, mi az. Keserűvarázslatos auráját fájdalomként érzékelte a szeme mögött. Az ördög egyik portálja volt az emberi világban. Kiterjesztette a csak az árnyékán látható, hatalmas szárnyát, lesiklott, szikraesőben érve földet. Egy utcaseprő meglátta, és térdre esett, de Akiva nem vett róla tudomást, szembefordult az ajtóval, kezét ökölbe szorította. Semmit sem szeretett volna annyira, mint kihúzni a kardját, és berontani, gyorsan véget vetni mindennek Kénkő boltjában, véres véget vetni, ám a portálok bűbája ravasz volt, és ő okosabb volt, semhogy megpróbálta volna, hát azt tette, amiért jött. Kinyújtotta a karját, és tenyerét az ajtóra helyezte. Fény derengett körülötte, égés szaga terjengett, és amikor elvette a kezét, a lenyomata bele volt égetve a fába. Egyelőre ennyi. Megfordult és elment; az emberek a falhoz lapulva engedtek utat neki. Persze nem láthatták olyannak, amilyen valójában volt. Tüzes szárnyát láthatatlanná tévő bűbáj burkolta, szinte embernek is elmehetett volna. Az emberek egy magas és gyönyörű fiatalembert láttak – lélegzetelállítóan gyönyörűt, amilyet ritkán látni a valódi életben –, aki a ragadozók kecsességével mozgott közöttük, és annyi figyelemre sem méltatta őket, mintha szobrok lettek volna az istenek kertjében. A hátán két, keresztbe tett kard függött hüvelyben, feltűrt ingéből kilátszott barna, csupa izom alkarja. A két keze ugyancsak érdekesen festett, egyszerre borította fehér var és tetovált, fekete csíkok – egyszerű, fekete vonalak az ujjhegyein. Sötét haja rövidre volt nyírva, mindkét oldalon egészen hátul kezdődően. Aranyló bőre az arcán bronzbarna volt – a pofacsontján, a homlokán és az orrnyergén mintha állandóan mézszínű fényben fürödne. Bármilyen gyönyörű volt, egyúttal ijesztő is. Nehéz volt elképzelni, hogy elmosolyodik – és Akiva valóban nem is tette hosszú évek óta, és el sem tudta képzelni, hogy valaha még egyszer megtegye. Ami az őt bámuló embereket leginkább megragadta, az a szeme volt.
Borostyánszínű, akár a tigrisé, és mint a tigrisé, feketével keretezett – részben a hosszú szempillák, részben fekete szempillafesték tette aranyló szivárványhártyáját fénysugárszerűvé. A szeme tiszta és fénylő volt, megbabonázó és fájón gyönyörű, de valami hibája mégis volt, valami hiányzott belőle. Talán az emberség, az a fajta jóindulat, amelyet az emberek, minden irónia nélkül, önmagukról neveztek el. Amikor befordult egy sarkon, és egy öregasszony akadt az útjába, tekintetének teljes súlya ránehezedett, és az öregasszonynak elakadt a lélegzete. Abban a szempárban eleven tűz lobogott. Az öregasszony biztos volt benne, hogy lángra gyújtja őt. Elakadt a lélegzete, megbotlott, Akiva pedig a kezét nyújtotta, hogy el ne essen. Az öregasszony forróságot érzett, és amikor Akiva elhaladt mellette, hozzáért láthatatlan szárnya. Szikrák pattogtak belőle, és az öregasszony ott maradt levegő után kapkodva, és bénult pánikban nézett a távolodó után. Látta széttárulni árnyékszárnyát, majd, miközben hőhullám sodorta le az öregasszony fejéről a kendőt, eltűnt. Akiva pillanatokon belül fenn volt az éterben, alig észlelve a ritka levegő jégkristályait. Ledobta magáról álcáját, és szárnya tűzcsóvaként hasította a mennyek feketeségét. Sebesen mozgott, tovább, egy másik, emberek lakta város felé, hogy újabb ajtót leljen, amely az ördög varázsától keserű, aztán még egyet, amíg mindegyiken ott nem lesz a kézlenyomat. A világ távoli végeiben ugyanezt tette Hazael és Liraz. Mihelyt megjelölték az összes ajtót, eljön a vég kezdete. És tűzzel fog kezdődni.
10. AZ IDE-ODA ROHANGÁLÓ LÁNY Karou általában véve egyensúlyban tudta tartani két életét. Egyrészt tizenhét éves képzőművész-hallgató volt Prágában; másrészt szolgálatokat teljesített egy nem emberi lénynek, aki számára a leginkább jelentette a családot. Többnyire úgy találta, egy héten belül jut idő mindkét életére. Ha nem is minden héten, de a legtöbb esetben. Ez nem olyan hét volt. Kedden még órán volt, amikor az ablakpárkányon megjelent Kishmish, és bekopogott a csőrével. A cédulája az előző napinál is tömörebb volt: Gyere. Karou ment, bár, ha tudta volna, hová küldi Kénkő, esetleg nem ment volna. A saigoni állatpiac az egyik legkevésbé kedves hely volt számára a világon. A ketrecbe zárt macskákat és német juhászokat, denevéreket, maláj medvéket és langur majmokat nem házi kedvencnek, hanem élelmiszerként árusították. Egy hentes anyja gyűjtötte össze a fogaikat egy temetési urnában, és Karounak kellett értük mennie néhány hónaponként, majd megpecsételnie az üzletet egy pohárka rizsborral, amelytől görcsölt a gyomra. Szerda: Észak-Kanada. Két athabascan indián vadász, gyomorforgató farkasfoghúzás. Csütörtök: San Francisco, egy ifjú, szőke herpetológusnő csörgőkígyófoggyűjteménye, amennyi megmaradt kutatómunkája boldogtalan tárgyaiból. – Tudod, eljöhetnél személyesen a boltba – mondta neki bosszúsan Karou, mert másnapra önarcképet kellett készítenie, és szüksége lett volna néhány órácskára, hogy tökéletesítse. A szállítók különböző okokból nem mentek maguk a boltba. Egyesek rossz viselkedésük miatt estek el ettől a kegytől; másokat még nem világítottak át; sokan egyszerűen féltek alávetni magukat a kígyógallérnak, ami ebben az esetben nem lehetett gond, miután ez a tudós hölgy maga döntött úgy, hogy kígyókkal tölti a napjait. A herpetológusnő megborzongott. – Egyszer jártam ott. Azt hittem, a kígyónő meg fog ölni. Karou elfojtott egy mosolyt. – Ó. – Megértette. Issa nem rajongott a csúszómászók gyilkosaiért, és köztudomású volt, hogy rábeszélte a kígyóit némi enyhébb fojtogatásra, ha úgy hozta a kedve. – Jól van. – Szép kis csomag húszast számolt le. – De ha
eljönnél, tudod, Kénkő ennél sokkal nagyobb értékű kívánságok teljesítésével fizetne. – Sajnálatos módon Kénkő nem bízta Karoura, hogy kívánságokat teljesítsen a nevében. – Talán legközelebb. – Ahogy óhajtod. – Karou vállat vont, és távozott a portálhoz, majd rajta át, de megjegyezte, hogy az ajtóra fekete kézlenyomat van égetve. Meg akarta említeni Kénkőnek, de beszállító volt nála, Karounak pedig mennie kellett a dolgára. Fél éjszaka dolgozott az önarcképen, pénteken így eléggé kótyagos volt, és remélte, hogy Kénkő nem hívatja. Általában nem küldte ide-oda több mint két alkalommal hetente, ezen a héten pedig már négy helyen járt. Délelőtt, miközben az öreg Wiktort rajzolták egy tollboában – Zuzana alig élte túl a látványt –, az ablakot leste. A délutáni festő stúdiófoglalkozás alatt végig attól tartott, hogy megjelenik Kishmish, de nem jött, és tanítás után egy párkány alatt várta Zuzanát, ahová nem esett zúzmara. – Tessék – mondta a barátnője –, ez itt Karou. Jól nézzétek meg, emberek. Ezt az illékony teremtményt egyre ritkábban lehet látni. Karou érezte Zuzana hangjában a hidegséget. – Méreg? – kérdezte reménykedve. Amilyen hete volt, szeretett volna a kávéházba menni, belesüppedni a pamlagba, pletykálni és nevetgélni, rajzolni és teázni, normális életet élni. Zuzana bedobta a szemöldökét. – Nincs semmiféle küldetés? – Nincs, hála az égnek. Gyere, megfagyok. – Nem tudom, Karou. Talán nekem van ma titkos küldetésem. Karou rágta belülről az arcát, nem tudta, mit mondjon. Utálta, ahogy Kénkő titkolózott előle, és utálta ugyanezt tenni Zuzanával. Miféle barátság az, amely hazugságokon és füllentéseken alapul? Ahogy felnőtt, szinte lehetetlen volt barátkoznia; a hazugságok mindig útban voltak. Régen még rosszabb volt, mert akkor még a boltban élt – hogy hívhatott volna oda barátnőket játszani? Minden reggel kiment a portálon Manhattanbe, iskola, utána karate és aikidoórák, majd minden este visszament. Egy bedeszkázott ajtó volt az East Viliage egyik elhagyott házában, és amikor Karou ötödikbe járt, egy Belinda nevű barátnője látta oda bemenni, és azt a következtetést vonta le, hogy hajléktalan. Elindult a pletyka, szülők és tanárok ártották bele magukat, és minthogy Karou hirtelenjében nem tudta előteremteni Esthert, az álnagyanyját, elvitte a gyermekvédelem. Berakták egy otthonba, ahonnan az első éjjel megszökött, és soha többé nem látták.
Azután: új iskola Hongkongban és rendkívüli óvatosság, hogy senki ne lássa, amikor használja a portált. Ez további hazugságokhoz és titkolózáshoz vezetett, igazi barátság szóba sem jöhetett. Most már annyi idős volt, hogy a gyámügy nem jelenthetett kockázatot, de a barátság még mindig veszélyes terep maradt. Zuzana volt élete legjobb barátnője, nem akarta elveszíteni. Sóhajtott. – Elnézést ezért a hétért. Őrület volt. A munka... – Munka? Mióta dolgozol? – Dolgozom. Szerinted miből élek? Esővízből és ábrándokból? Remélte, hogy Zuzana elmosolyodik, de csak rásandított. – Honnan tudjam, miből élsz, Karou? Mióta vagyunk barátnők, és sosem említettél melót vagy családot vagy bármit... Karou a „családot vagy bármit” kihagyta. – Hát nem kifejezetten meló. Ide-oda szaladgálok ennek a pasinak. Elhozok cuccokat, emberekkel találkozom. – Micsoda, talán kábítószer-kereskedő? – Ugyan már, Zuze, tényleg! Azt hiszem... gyűjtő. – Igazán? És mit gyűjt? – Ezt-azt. Kit érdekel? – Engem. Engem érdekel. Olyan furán hangzik, Karou. Csak nem keveredtél valami disznóságba? Jaj, dehogy, gondolta Karou, egyáltalán nem. Mély levegőt vett. – Tényleg nem beszélhetek róla. Nem az én dolgom, hanem az övé. – Nagyszerű. Ahogy óhajtod. – Zuzana megfordult magas talpú csizmájában, és kilépett az esőbe. – Várj! – kiáltott utána Karou, Beszélni akart róla. El akart mondani Zuzanának mindent, panaszkodni a pocsék hétre – az elefántagyarakra, a lidérces állatpiacra, Kénkő ostoba singjeire, no meg az ijesztő dörömbölésre a hátsó ajtón. Mindezt lerajzolhatta, de az nem volt elegendő. Beszélni akart. Persze szó sem lehetett róla. – Nagyon szépen kérlek, menjünk a Méregkonyhába. – A hangja halk volt és fáradt. Zuzana visszanézett, és azt az arckifejezést látta Karoun, amely csak akkor jelent meg, ha azt hitte, senki sem látja. Szomorúság, elveszettség, mintha Karou minden más arckifejezése maszk volna csupán, hogy ezt eltakarja. Zuzana megenyhült. – Rendben van. Oké. Meghalok egy gulyásért, érted? Meghalok! Haha!
A mérgezett gulyás állandó témája volt tréfáiknak, és Karou tudta, hogy minden rendben. Egyelőre. De mi lesz legközelebb? Elindultak, esernyő nélkül és összebújva, sietősen a szitáló darában. – Tudnod kell – mondta Zuzana –, hogy Szamárcsődör a Méreg körül lófrál. Szerintem rád les. Karou felnyögött. – Nagyszerű. – Kaz hívogatta, SMS-eket küldözgetett, de ő rá sem hederített. – Mehetnénk máshová... – Nem. Nem engedem, hogy az a patkányfasírt elorozza a Mérget. A Méreg a miénk. – Patkányfasírt? – ismételte Zuzana. Issa kedvenc sértése volt, és tökéletesen helyénvaló, tekintettel a kígyóasszony táplálékára, amely többnyire apró, szőrös állatokból állt. – Igen – mondta Karou. – Fasírt és patkány. Darált patkányhús zsemlemorzsával és ketchuppal... – Jaj! Hagyd abba! – De hörcsögből is lehet, gondolom – mondta Karou. – Vagy tengerimalacból. Tudtad, hogy Peruban nyársra húzva sütik a tengerimalacokat? – Elég! – mondta Zuzana. – Mmm, amikor a tengerimalac már ropogós... – Azonnal hagyd abba, mielőtt hányok. Kérlek. És Karou elhallgatott, nem Zuzana kérésére, hanem azért, mert a szeme sarkából ismerős surranást látott. Nem, nem, nem, mondta magának. Nem nézett hátra – nem akart. Ne, Kishmish, ne ma este. Zuzannának feltűnt a hirtelen jött csend. – Jól vagy? Surranó repülés ismét a lámpafényben, éppen Karou látómezejében. Annál messzebb, semhogy nagyon felhívja magára a figyelmet, de határozottan Kishmish. Az ördögbe! – Jól – felelte Karou, és eltökélten ment tovább a Méregkonyha felé. Mit kellett volna tennie, a homlokára csapni, hogy megfeledkezett egy küldetésről? Kíváncsi lett volna, mit szól Zuzana, ha látja Kénkő kis állat küldöncét, denevérszárnyait a tollas kis testen. Bizonyára el akarta volna készíteni a marionett-változatát. – Hogy haladsz a bábtervvel? – próbált normálisan viselkedni Karou.
Zuzana felderült, és mesélni kezdte. Karou félig-meddig figyelt rá, de zűrzavaros dacossága és aggodalma jobban lekötötte. Mit fog tenni Kénkő, ha nem megy? Mit tehet, kijön és fülön csípi? Tudta, hogy Kishmish követi, és amikor átbújtak az árkád alatt a Méregkonyha udvarára, élesen nézett az állatkára: látlak. És nem megyek. Kishmish zavartan billentette félre a fejét, de Karou otthagyta, és belépett az ajtón. A kávéház tele volt, szerencsére Kaz sehol. Helyi munkások, turisták, külföldre szakadt művészek és diákok ülték körül a koporsókat, és olyan sűrű volt a cigarettafüst, hogy a római szobrok szinte ködbe vesztek. – Az ördögbe – mondta Karou, mert látta, hogy három szakadt turista terül el kedvenc asztaluk mellett. – A Bubópestis foglalt. – Minden foglalt – erősítette meg Zuzana. – Az a hülye útikönyv. Szeretnék visszamenni az időben, és megfojtani azt az átkozott útikönyvírót az utca végén, hogy soha ne találja meg ezt a helyet. – Kis erőszakos. Mostanában mindenkit megfojtanál vagy sokkolnál. – Úgy is van – helyeselt Zuzana. – Esküszöm, napról napra egyre több embert gyűlölök. Mindenki bosszant. Ha most ilyen vagyok, milyen leszek, ha megöregszem? – Te leszel az az ocsmány, vén tyúk, aki légpuskával lövöldöz az erkélyéről a gyerekekre. – Ugyan! A légpuska csak felhúzza őket. Inkább számszeríj. Vagy páncélököl. – Vadállat. Zuzana pukedlizett, aztán még egyszer körülnézett bosszúsan a zsúfolt kávéházban. – Akarsz máshová menni? Karou a fejét rázta. A hajuk már csuromvizes volt; nem akart újra kimenni. A kedvenc asztalát akarta a kedvenc kávéházában. Dzsekije zsebében ujjai a singekkel játszottak, amelyeket a heti küldetéseiért kapott. – Azt hiszem, azok a fickók menni készülnek. – A Bubópestisnél ülő turistákra mutatott. – Nem hiszem – mondta Zuzana. – Bele sem ittak még a sörükbe. – De, szerintem menni akarnak. – Karou ujjai közül eltűnt az egyik sing. Egy másodperc múlva a turisták felálltak. – Mondtam neked. Lelki fülével szinte hallotta Kénkő megjegyzését: Külföldieket túr ki kávéházi asztal mellől: önző. – Fura – állapította meg Zuzana, miközben már be is csusszantak az óriás lovas szobor mellé az asztalukhoz. – Helyes srácok voltak – tette hozzá.
– Ó? Vissza akarod hívni őket? – Eszemben sincs. – Megegyeztek, hogy nem kezdenek hátizsákos turistákkal, akiket odasodor a szél, és egy idő múlva mind egyformán néznek ki a borostás képükkel meg a gyűrött ingükkel. – Csak rögzítettem a tényeket. Ráadásul olyan elveszettnek látszottak. Mint a kölyökkutyák. Karou bűntudatot érzett. Mit művel? Dacol Kénkővel, és olyan alantas dolgokra tékozolja a kívánságait, hogy ártatlan turistákat zavar ki az esőbe? Lehuppant a pamlagra. Fájt a feje, összetapadt a haja, fáradt volt, és nem hagyta nyugodni a Kívánságkereskedő. Mit fog szólni? Egész idő alatt, amíg Zuzanával ették a gulyást, az ajtót leste. – Vársz valakit? – kérdezte Zuzana. – Nem, csak... csak félek, hogy felbukkan Kaz. – Ha megtörténne, belegyömöszölnénk ebbe a koporsóba, és leszögeznénk. – Jó ötlet. Teát rendeltek, antik ezüstedényekben hozták, a cukortartóra meg a tejszínes kancsóra az arzén és a sztrichnin szavakat vésték. – Szóval – kezdte Karou – holnap találkozol a hegedűsöddel a színházban. Mi a stratégiád? – Nincs stratégiám – mondta Zuzana. A legszívesebben átugranám az előjátékot, és ott kezdeném, hogy együtt járunk. Arról nem is beszélve, hogy először észre, kellene vennie, hogy egyáltalán a világon vagyok, – Ugyan már, ne mondd, hogy szeretnéd kihagyni ezt a részt. – De mondom. – A találkozást? A pillangókat a gyomrodban, a szívdobogást, a pirulást? Azt a részt, amikor először léptek be egymás mágneses mezőjébe, és mintha láthatatlan energiavonalak vonzanának egymáshoz titeket... – Láthatatlan energiavonalak? – ismételte Zuzana, – Csak nem leszel te is olyan New Age-es eszelős, aki kristályokat visel és aurákat olvas? – Tudod, mire gondolok. Első randi, séta kézen fogva, első csók, az olvadozás meg a vágyakozás? – Jaj, Karou, te szegény kis romantikus. – Nem hinném. Csak azt akarom mondani, hogy az eleje a legjobb, amikor minden csupa szikra. Mielőtt mindegyikről kiderül, hogy seggfej. Zuzana elhúzta a száját. – Mindegyik nem lehet seggfej, csak nem lehet! – Nem tudom, Talán nem. Talán csak a szépek.
– De hát a hegedűs szép! Istenem, remélem, nem seggfej. Szerinted elképzelhető, hogy egyszerre nem idióta és szingli? Úgy értem, komolyan. Mennyi az esélye? – Csekély. – Tudom. – Zuzana hátradőlt és magába roskadt, mint egy eldobott bábu. – Pavel kedvel, tudod – mondta Karou. – Es garantáltan nem seggfej. – No igen, Pavel aranyos, de nem érzek tőle pillangókat. A pillangókat a gyomorban. Karou sóhajtott. – Tudod, mit gondolok? Hogy a pillangók mindig ott vannak a gyomorban, mindenkiben, állandóan... – Mint a baktériumok? – Nem, nem mint a baktériumok. Az egyes emberek pillangói reagálnak más emberek pillangóira, mint a feromonok, így a megfelelő ember jön a közeledbe, a te pillangóid táncolni kezdenek. Nem tehetsz róla – ez kémia. – Kémia. Ez aztán romantikus! – Tudom, érted? Ostoba pillangók. – Karounak annyira megtetszett az ötlet, hogy elővette a füzetét, és rajzolni kezdett: belső szerveket és egy pillangókkal teli gyomrot. Papilio stomacbus lenne a latin nevük. – Tehát, ha ez az egész kémia – kérdezte Zuzana – és neked nincs beleszólásod, az azt jelenti, hogy Szamárcsődörtől még mindig táncolnak a pillangóid? Karou felnézett. – Jaj, dehogy! Öklendeznek! Zuzana éppen belekortyolt a teába, és a szája elé kapta a kezét, hogy benn tartsa. Addig nevetett, kétrét görnyedve, amíg sikerült lenyelnie. – Állati! A gyomrod tele van öklendező pillangókkal! Karou is nevetett, és rajzolt tovább. – Azt hiszem, inkább döglött pillangókkal van tele. Kaz megölte őket. Papilio stomachus: törékeny lények, könnyen a fagy és az árulás áldozataivá válnak, írta alá. – És? – mondta Zuzana. – Meglehetősen buta pillangók lehettek, de belezúgtak. Majd lesznek új, sokkal eszesebb pillangóid. Új, bölcs pillangóid. Karou szerette Zuzanában, hogy komolyan és részletesen végigjátszott ilyen csacsiságokat. – Helyes. – Köszöntőre emelte a teáscsészéjét. – A pillangók remélhetőleg az előzőknél bölcsebb, új nemzedékére! – Talán már fészkelődnek is pufók kis gubóikban. Vagy nem. Nehéz volt elképzelnie azt a varázslatosan csiklandó érzést a gyomrában valamikor a közeljövőben. Nem kell törődni vele, gondolta. Nincs szüksége rá. Vagyis... Nem akarja, hogy szüksége legyen rá. A szeretetért kunyerálástól állandóan úgy érezte magát, mint a
lábhoz dörgölődző macska, amint azt nyávogja: Simogass meg, nézz rám, szeress. Jobb olyan macskának lenni, amelyik kifürkészhetetlen tekintettel néz le a magas fal tetejéről. Olyan macskának, amelyik kerüli a simogatást, nincs szüksége senkire. Miért nem lehet ő olyan macska? Légy az a macska!!! – írta a lap sarkába hűvösen és tartózkodón, Karou szeretett volna olyan lány lenni, aki önmagában teljes, jól érzi magát magányosan, és derűs. De nem olyan volt. Magányos volt, és félt a benne lévő hiányosságtól, mintha az képes volna terjeszkedni... és megszüntetni őt. Arra vágyott, hogy mellette legyen valaki, aki kézzel fogható. Könnyed ujjak a tarkóján és egy hang, amely fogadja a sötétben. Valaki, aki esernyővel várja, hogy hazakísérje az esőben, és napsugárként mosolyog rá, amikor megjön. Aki táncol vele az erkélyén, megtartja az ígéreteit és ismeri az ő titkait, és teremt egy aprócska világot, bárhol legyen is, csakis Karouval meg a maga karjával, suttogásával és Karou belé vetett bizalmával. Nyílt az ajtó. Karou a tükörbe pillantott, és elfojtott egy káromkodást. A belépő turisták nyomában ismét ott volt a szárnyas kis árnyék. Karou felállt, a mosdó felé indult, ahol átvette Kishmishtől az üzenetet. Megint csak egyetlen szó volt. De ezúttal a következő: Kérlek.
11. KÉRLEK Kérlek? Kénkő sosem mondta, hogy kérlek. Miközben sietett át a városon, Karou zaklatottabb volt, mintha a cédulán valami fenyegető lett volna, például: Most majd meglátod! Issa szokatlanul csendes volt, amikor beengedte. – Mi az, Issa? Bajban vagyok? – Pszt. Csak gyere be, és próbáld meg ma nem lehordani őt. – Lehordani őt? – pislogott Karou. Úgy vélte, ha valakit a szidás réme fenyeget, hát az ő. – Néha nagyon kemény vagy hozzá, mintha nem lenne már úgyis nehéz. – Úgyis nehéz? – Az élete. A munkája. Az élete a munkája. Örömtelen, szakadatlan, és néha még jobban megnehezíted. – Én? – Karou megdöbbent. – Valaminek a közepébe csöppentem, Issa? Fogalmam sincs, miről beszélsz... – Pszt, mondtam. Csak arra kérlek, próbálj kedves lenni, mint kicsi korodban. Olyan nagy örömünk voltál mindannyiunknak, Karou. Tudom, hogy nem könnyű neked ezt az életet élni, de próbálj emlékezni, mindig arra próbálj emlékezni, hogy nem csak neked vannak problémáid. A belső ajtó kinyílt, és Karou átlépte a küszöböt. Zavart volt, készen állt védekezni, de amikor meglátta Kénkövet, minden kiment a fejéből. Kénkő az asztalra könyökölve ült, nagy feje az egyik kezére hajtva, a másikkal a nyakában lógó törőcsontot szorongatta. Kishmish izgatottan ugrált gazdája egyik szarváról a másikra, és aggodalmasan csipogott, Karou pedig megtorpant. – Jól vagy? – Különös volt ezt kérdeznie, és rájött, hogy ugyan töméntelen kérdéssel halmozta el élete során, ezt még sosem kérdezte Kénkőtől. Sosem volt rá oka – Kénkő nagyon ritkán mutatott bármiféle érzelmet, de gyengeséget vagy fáradtságot aztán végképp nem. Kénkő felemelte a fejét, elengedte a csontot, és egyszerűen ennyit mondott: – Eljöttél. A hangja meglepett volt, Karou úgy érezte, bűntudatos és megkönnyebbült.
Könnyed hangot próbált megütni. – Tudod, a kérlek bűvös szó. – Azt hittem, elveszítettünk. – Elveszítettetek? Úgy érted, azt hitted, meghaltam? – Nem, Karou. Azt hittem, a szabadságot választottad. – A... – Elhallgatott. A szabadságot választotta? – Ez meg mit jelent? – Mindig úgy képzeltem, hogy egy nap az életed útja kibomlik a lábad előtt, és elvisz téged tőlünk. Ahogy szokás, ahogy kell. De örülök, hogy nem ma van az a nap. Karou csak bámult Kénkőre. – Komolyan?! Lefújok egy küldetést, és máris azt hiszed, örökre leléptem? Jesszusom! Mit képzelsz rólam, hogy egyszerűen csak úgy eltűnök? – Elengedni téged, Karou, olyan, mint ablakot nyitni egy pillangónak. Az ember nem reméli, hogy a pillangó visszajön. – Nem vagyok istenverte pillangó. – Nem. Ember vagy. Az emberek világában a helyed. A gyermekkorodnak már majdnem vége... – És? Már nincs rám szükséged? – Ellenkezőleg. Nagyobb szükségem van rád, mint valaha. Mint mondtam, örülök, hogy nem ma hagysz el minket. Mindez újdonság volt Karounak, hogy eljön a nap, amikor majd elhagyja kiméracsaládját, hogy szabad is lehet, ha óhajtja. Nem óhajtotta. Hát talán kihagyott volna néhányat a hidegrázósabb küldetések közül, de ez még nem jelenti azt, hogy pillangó, amely nekirepül az ablaknak, mert szabadulni akar. Azt se tudta, mit mondjon. A küldetés. Majdnem elfelejtette, miért van itt. Dühösen felkapta a tárcát, és kinyitotta. Dirhamok. Akkor Marokkó. Elkomorodott. – Izil? Kénkő bólintott. – De nincs itt az ideje. – Karounak állandó időpontja volt egy sírrablóval Marrakeshben minden hónap utolsó vasárnapján, de péntek volt és egy héttel előbb. – Itt az ideje – mondta Kénkő. A háta mögötti magas gyógyszertári üvegre mutatott a polcon. Karou jól ismerte; általában tele volt emberi fogakkal. Most üresen állt. – Ó. – A tekintete végigfutott a polcon, és meglepetten látta, hogy több üvegben alig van valami. Nem emlékezett olyan időkre, amikor ilyen kevés lett volna a fog. – Te aztán fogyasztod a fogakat. Mi folyik itt?
Ostoba kérdés volt. Mintha megértette volna, miért használ Kénkő több fogat, amikor egyáltalán nem tudta, mit művel velük. – Nézd meg, mije van Izilnek – mondta Kénkő. – Nem szívesen küldenélek máshová emberi fogakért, ha lehet. – Egyetértek. – Karou óvatosan végighúzta az ujjait a hasán lévő sebhelyeken, felidézve a végzetesen félresikerült szentpétervári küldetést. Emberi fogakat, annak ellenére, hogy olyan sok van belőlük a világon, néha... igen érdekesen lehet... beszerezni. Sosem felejti azokat a lányokat, még életben voltak a hombárban, a szájuk véres, és más sors várt rájuk. Talán elmenekültek. Amikor Karou rájuk gondolt, mindig boldog véget talált ki a történethez, ahogyan Issa tanította, amikor rosszat álmodott, hogy újra el tudjon aludni. Csak arra akart emlékezni, hogy időt adott a lányoknak, hogy megszökjenek kereskedőiktől. Ő megpróbálta. Milyen fura volt, amikor rálőttek. Milyen váratlanul érte, milyen gyorsan rántotta elő a rejtett kést, és használta. És használta. És használta. Évekig tanulta az önvédelmet, de sosem kellett még megvédenie az életét. Egy pillanat töredéke alatt felfedezte, hogy tudja, mit kell tennie. – Próbáld a Jemaa el-Enánál – szólalt meg Kénkő. – Kishmish ott látta Izilt, de órákkal ezelőtt, amikor először hívtalak. Ha szerencséd van, még ott lehet. – Ezzel visszahajolt a tálnyi majomfog fölé, és Karout nyilvánvalóan elbocsátotta. Újra a régi Kénkő volt, aminek Karou örült. Az az új lény, aki azt mondta, „kérlek”, és úgy beszélt róla, mintha pillangó volna – nyugtalanító volt. – Megtalálom – mondta Karou. – És hamarosan itt leszek, emberi fogakkal teli zsebekkel. Fogadni mernék, ezt a mondatot sehol másutt nem mondták ma a világon. A Kívánságkereskedő nem válaszolt, és Karou habozott az előszobában. – Kénkő – nézett vissza Karou –, szeretném, ha tudnád, hogy sosem foglak csak úgy... elhagyni. Amikor Kénkő a lányra nézett krokodilszemével, a szeme fátyolos volt a kimerültségtől. – Nem tudhatod, mit fogsz tenni – mondta, és mancsa ismét a törőcsontra tévedt. – Nem kérem számon rajtad. Issa bezárta az ajtót, és miután kilépett Marokkóba, Karou még akkor sem tudta lerázni magáról Kénkő képét, és nyugtalanító érzése támadt, hogy valami nagy baj van.
12. VALAMI EGÉSZEN MÁS Akiva látta őt kijönni. Pár lépésnyire volt az ajtótól, amikor az kivágódott, és a kiáradó csípős bűbáj felborzolta az idegeit. A portálon egy lány lépett ki, akinek a haja valószínűtlen lazúrkőszínű volt. A lány nem látta őt, mert gondolataiba mélyedve elsietett. Akiva nem szólt semmit, csak állt, és nézett a távolodó lány után, de az út kanyarulata hamarosan megfosztotta a lány és lobogó, kék haja látványától. Megrázta magát, a portál felé fordult, és rá tette a kezét. Az égés szisszenése, a füst a keze körül... és készen volt: az utolsó ajtó, amelyet neki kellett megjelölnie. A világ más sarkaiban Hazael és Liraz is mostanában végez, és elszárnyalnak Szamarkand felé. Akiva felkészült a felszárnyalásra, hogy megkezdje utazása végső szakaszát, hogy ott találkozzon velük, mielőtt hazatérnek, de eldobbant egy szívverés, majd még egy, és még mindig a földön állt, és arrafelé bámult, amerre a lány eltűnt. Lényegében el sem döntötte, mégis utánaindult. Hogy kerülhet, gondolta, amikor meglátta maga előtt a lámpafényben megcsillanni kék haját, hogy kerülhet egy ilyen lány kapcsolatba a kimérákkal? Amennyit látott Kénkő többi beszállítója közül, mészárszékszagú, büdös bunkók voltak, halott szemekkel. De ez a lány? Ragyogó szépség volt, karcsú és élénk, bár kétségtelenül nem ez keltette fel Akiva érdeklődését. A saját fajtája is gyönyörű volt, olyannyira, hogy a szépségnek köztük nem is volt jelentősége. Mi kényszerítette akkor arra, hogy kövesse a lányt, amikor nyomban felrepülhetett volna, oly közel járt küldetése beteljesítéséhez? Nem tudta volna megmondani. Mintha egy suttogás csalogatta volna tovább. Marrakesh medinája, bazárja labirintus volt, vagy háromezer zsákutca fonódott egymásba, mint egy kígyókkal teli fiók, de a lány szemlátomást tudta, merre megy. Egy pillanatra megállt, hogy végighúzza az ujját egy kelmén, és Akiva lassított, s közben félrehúzódott, hogy jobban lássa. Óvatlan sóvárgás ült sápadt, szép arcán – amolyan elveszettség –, de mihelyt az árus megszólította, mosolya felvillant, akár a fény. Könnyedén válaszolt, megnevettette a kereskedőt, derűsen szócsatáztak, és a lány arab beszéde gazdag és dallamos volt, szinte dorombolás.
Akiva sólyomként nézte. Néhány nappal ezelőtt az emberi lények nem jelentettek neki többet legendánál, és most itt volt a világukban. Mintha belépett volna egy könyvbe – egy csupa szín–, és illat–, mocsok–, és káoszkönyvbe –, melynek lapjain a kék hajú lány tündérként suhant át, a fény is másként esett rá, mint másokra, a levegő szinte megállt körülötte, mint a visszatartott lélegzet. Mintha egy olyan történetre bukkant volna, amely róla szól. Ki ez a lány? Akiva nem tudta, de a megérzése azt súgta, hogy bárki legyen is, nem egyszerűen Kénkő kegyetlen útonállóinak egyike. Az biztos, hogy ez a lány egészen más. Akiva rezzenéstelen tekintettel osont a lány nyomában, aki magabiztosan ment a maga útján.
13. A SÍRRABLÓ Karou zsebre tett kézzel haladt, próbálta lerázni magáról a Kénkővel kapcsolatos rossz érzéseit. Az a szöveg a „szabadságról” – mi akart lenni? Nyugtalannak és egyre magányosabbnak érezte magát, mint valami elárvult állatka, amelyet jótevők neveltek fel, de hamarosan ki akarnak engedni a vadonba. Nem akarta, hogy kiengedjék a vadonba. Azt akarta, hogy szeressék. Hogy tartozzon egy helyhez, egy családhoz, visszavonhatatlanul. – Bűvös gyógyulás, kisasszony a bús beleknek – kiáltott utána valaki, és nem tudta megállni mosoly nélkül, miközben tagadón rázta a fejét. És mi lesz a bús szívekkel? Arra van gyógyszer? Bizonyára. Volt itt igazi mágia is a kuruzslók és utcai árusok között. Ismert egy fehérbe öltözött írnokot, aki leveleket írt a halottaknak (és kézbesítette őket), meg egy vén mesemondót, aki ötleteket árusított íróknak életük egy-egy évéért. Karou látott régebben turistákat, akik nevetve írták alá a szerződést, mert egy másodpercig sem hittek benne, de ő hitt. Nem látott-e már különösebb dolgokat is? Ahogy lépkedett, a város kezdte elterelni a figyelmét a gondjairól. Nehéz volt rosszkedvűnek maradni ilyen helyen. Egyes derbekben, ahogy a piac utcáit nevezték, mintha a világ szőnyegekbe öltözött volna. Másokban frissen festett selymekről csöpögött skarlátvörös és kobaltkék a járókelők fejére. Nyelvek kavarogtak a levegőben, mint egzotikus madarak: arab, francia és törzsi nyelvjárások. Asszonyok terelték haza a gyerekeket lefeküdni, fezes öregemberek hajoltak össze kapualjakban, dohányozva. Dallamos nevetés, fahéj– és szamárillat. Szín, mindenütt szín. Karou a Jemaa el-Fna, a város idegközpontja felé tartott, itt volt csak igazán tébolyult az emberi karnevál: kígyóbűvölők és táncosok, poros, mezítlábas fiúk, zsebtolvajok, tehetetlen turisták és büfék, ahol minden kapható volt narancslétől a sült bárányfejig. Bizonyos küldetéseken Karou alig várta, hogy visszajusson a portálhoz, de Marrakeshben szeretett lődörögni, menta teát kortyolni, rajzolni, hegyes orrú papucsot vagy ezüst karkötőt keresgélni a szukokban. De ma este nem állt szándékában időzni. Kénkő szemlátomást alig várta, hogy megkapja a fogakat. Ismét az üres üvegekre gondolt, és dühös kíváncsiság lett úrrá rajta. Mire jó ez az egész? Mire? Próbált nem gondolni
rá. A sírrablót kereste, és Izil volt a legjobb példa rá, hogy nem szabad kíváncsiskodni. „Ne légy kíváncsi”, ez volt Kénkő egyik alapszabálya, és Izil nem tartotta be. Karou sajnálta őt, mert megértette. Benne is lángolt a kíváncsiság természetellenes tüze, és minél inkább próbálta elfojtani, annál jobban fellángolt. Minél inkább nem vett tudomást Kénkő a kérdéseiről, annál inkább tudni vágyott. És rengeteg kérdése volt. A fogak mi az ördögnek kellenek? Mi van a másik ajtóval? Hová vezet? Pontosan mik is a kimérák, és honnan jöttek? Több is akad belőlük? És ő maga? Kik voltak a szülei, és hogyan került Kénkő gondozásába? Talán egy tündérmesebeli sablon, mint az elsőszülött a Rumpelstiltskinben, valamilyen tartozás kiegyenlítése? Vagy az anyja beszállító volt talán, akit megfojtott a kígyógallér, és egy nyávogó csecsemőt hagyott a bolt padlóján? Karou ezernyi történetet elképzelt, de az igazság titok maradt. Másik életet kellene élnie? Néha határozottan így érezte – van egy másik, fantomélet, éppen csak nem éri el. Elfogta egy érzés, amikor rajzolt vagy ment, és egyszer akkor is, amikor összebújva és lassan táncolt Kazzal, hogy valami mást kellene tennie a kezével, a lábával, a testével. Valami mást. Valami mást. Valami mást. De mit? A térre ért, átvágott a káoszon, mozdulatait összehangolta a misztikus gnawa zene ritmusával, miközben akrobatákat kerülgetett. A grillezett hús illata sűrű volt, mint a lángoló házé, srácok suttogták: „hasis”, és beöltözött vízárusok kiabáltak: „fotó! fotó”. Távolabb meglátta Izil púpos alakját a hennafestők és utcai fogorvosok között. Havonta látta Izilt, aki egyre rosszabb állapotban volt. Amikor Karou még gyermek volt, Izil orvos és tudós lehetett – egyenes és szelíd ember, gyengéd, barna szemmel és selymes bajusszal, amelyet ékességként gondosan ápolt. Maga járt a boltba és kötött üzletet Kénkő asztalánál, és ellentétben más beszállítókkal, mindig úgy viselkedett, mint aki baráti látogatásra érkezett. Flörtölt Issával, apró ajándékokat vitt neki – faragott kígyókat, jáde fülbevalókat, mandulát. Karounak babákat hozott és egy picike ezüst teáskészletet, és Kénkövet sem hanyagolta el, gyakran hagyott csokoládét vagy egy-egy csupor mézet az asztalán, amikor elment. De mindez az előtt történt, hogy meggörbült rettenetes választásának súlya alatt, görnyedt és torz lett, és megőrült. Többé nem fogadták a boltban, és Karou járt el hozzá.
Amint most megpillantotta, gyengéd szánalmat érzett. Majdnem kétrét görnyedt, csak görcsös olajfa botja őrizte meg attól, hogy hasra essen. A szeme mélyen ült kékre-zöldre vert fejében, műfogsora pedig túlságosan nagy volt összezsugorodott arcához képest. A bajusz, egykori büszkesége tartás nélkül, kócosan lógott. Bármelyik járókelőt megindította volna, ám Karounak, aki tudta, hogy nézett ki néhány évvel korábban, tragikus látványt nyújtott. Izil arca felragyogott, amikor meglátta Karout. – Nézd csak, ki van itt! A Kívánságkereskedő gyönyörű lánya, fogak édes követnője. Azért jöttél, hogy meghívj egy csésze teára egy szegény öregembert? – Helló, Izil. A tea remekül hangzik – mondta Karou, és abba a kávézóba vezette az öreget, ahol találkozni szoktak. – Drágaságom, már letelt a hónap? Attól tartok, teljesen megfeledkeztem a találkozónkról. – Dehogy. Én jöttem korábban. – Nekem mindig örömömre szolgál, ha láthatlak, de nem sok árum van a vén ördögnek. – De valami csak van? – Egy kevés. Ellentétben a legtöbb beszállítóval, Izil nem vadászott, nem is ölt; egyáltalán nem gyilkolt. Korábban, orvos lévén egy háborús övezetben, hozzájuthatott halottakhoz, akiknek a fogai senkinek sem hiányoztak. Amióta tébolya megfosztotta a megélhetésétől, sírokat ásott ki. Hirtelen felcsattant. – Kuss, izé! Viselkedj, aztán majd meglátjuk. Karou tudta, hogy nem hozzá beszél, és udvariasan úgy tett, mintha nem hallotta volna. A kávézóhoz értek. Amikor Izil lehuppant a székre, az recsegett-ropogott, még a lába is meggörbült, mintha sokkal nagyobb súlyt kellene eltűrnie egy vézna férfinál. – És hogy van – kérdezte már ülve Izil – az én régi, kedves barátném, Issa? – Jól. – Hiányzik az arca. Van róla újabb rajzod? Karou megmutatta. – Gyönyörű. – Izil az ujja hegyével követte Issa vonásait. – Olyan gyönyörű! A tárgy és a munka is. Nagyon tehetséges vagy, drágám. – Látva a jelenetet a Szomáliai orvvadásszal, felhördült. – Bolondok. Mit kell Kénkőnek kiállnia, amikor emberekkel üzletel.
Karounak felszaladt a szemöldöke. – Ugyan már, nem az a bajuk, hogy emberek. Inkább az, hogy ember alattiak. – Nagyon igaz. Minden fajnak megvannak a hitványai, gondolom. Igaz-e, barmom? – Az utolsó mondatot a válla fölött, hátrafelé mondta, és ezúttal mintha halk válasz jött volna rá a levegőből. Kaou nem tudta megállni. A földre pillantott, ahol Izil árnyéka élesen látszott a csempéken. Udvariatlanságnak tetszett leselkedni, mintha Izil... állapota... figyelmen kívül hagyható lett volna, mint a kancsal szem vagy az anyajegy. Az árnyéka elárulta azt, amit nem látott, aki közvetlenül ránézett. Az árnyékok elárulják az igazat, és Izilé azt árulta el, hogy egy lény lóg a hátán, láthatatlanul. Ormótlan, hordóhasú valami, amely két karjával átölelte Izil nyakát. Ezt tette Izillel a kíváncsiság: az izé úgy lovagolta, mint egy öszvért. Karou nem értette, hogyan történt; csak azt tudta, hogy Izil tudást kívánt, és ezen a módon teljesült a kívánsága. Kénkő figyelmeztette, hogy az erős kívánságok erősen félresikerülhetnek, és itt volt rá a bizonyíték. Karou feltételezte, hogy a láthatatlan valami, akit Razgutnak neveztek, ismerte azokat a titkokat, amelyeket Izil megismerni vágyott. Bármik voltak is, az ár túlságosan nagy volt értük. Razgut beszélt. Karou a lehető leghalkabb suttogást hallotta, húsos ajkak cuppanását. – Nem – mondta Izil. – Nem kérem meg rá. Úgyis nemet fog mondani. Karou iszonyodva nézte, ahogy Izil vitatkozik az izével, amelynek ő csak az árnyékát látta. Végül a sírrabló belement. – Jól van, jól van, kuss! Megkérem. – Karouhoz fordult mentegetőzve. – Csak egy icipici ízlelésre vágyik. – Ízlelésre? – Karou nem értette. Még nem is hozták a teájukat. – Mit akar ízlelni? – Téged, kívánságlány. Csak megnyalna. Ígéri, nem harap. Karou gyomra felfordult. – Jaj, nem. – Mondtam neked – motyogta Izil. – Most hallgatnál végre, kérlek? Halk szisszenés volt a válasz. Jött a fehér dzsellabás pincér, kitöltötte a mentateát: a forró kannát fejmagasságba emelte, és mesteri ügyességgel csorgatta a folyadékot a poharukba. Karou, látva a sírrabló beesett arcát, süteményt is rendelt, hagyta őt enni-inni, mielőtt megkérdezte: – Szóval, mid van? Izil a zsebébe nyúlt, és egy maroknyi fogat dobott az asztalra.
*** Egy közeli kapualjból a leselkedő Akiva felegyenesedett. Minden elnémult körülötte, nem látott mást, csak a fogakat és a lányt, aki úgy szortírozta őket, ahogyan az a vén dög varázsló szokta. Fogak. Milyen ártalmatlannak látszottak az asztalon – pici, mocskos, halottaktól rabolt csontdarabkák. És ha ezen a világon maradnak, ahová tartoznak, mindörökké azok is lesznek. Am Kénkő kezében jóval többé válnak. Akiva küldetése volt, hogy véget vessen ennek a förtelmes kereskedelemnek és vele az ördög sötét mágiájának. Nézte, ahogy a lány szemügyre veszi a fogakat, szemlátomást gyakorlott kézzel, mintha mindig ezt csinálná. Undorához némi csalódottság vegyült. A lány annyira tisztának látszott ehhez a munkához, de szemlátomást nem volt az. Abban azonban nem tévedett, hogy nem egyszerű kereskedő. Annál több, ahogy itt ült, és Kénkő munkáját végezte. De micsoda? *** – Te jó ég, Izil – mondta Karou. – Ezek ocsmányak. Egyenesen a temetőből hoztad őket? – Tömegsír. El volt rejtve, de Razgut kiszimatolta. Mindig megtalálja a halottakat. – Micsoda tehetség! – Karout kirázta a hideg, mert elképzelte, hogy Razgut őt bámulja, és abban reménykedik, hogy megízlelheti. A fogakra fordította a figyelmét. Száraz húscafatok tapadtak hozzájuk a földdel együtt, ahonnan kiásták őket. Még a mocskon át is látszott, hogy nem minőségi áru, hanem olyan emberek fogai, akik kemény ételt rágtak, pipáztak, és nem ismerték a fogkrémet. Felmarkolta őket az asztalról, és a teája maradékába dobta, a pohárban lévő folyadékot körbelötyögtette, majd a fogakat kiöntötte száraz mentalevelekre. Most némileg tisztábbak voltak már. Egyenként felvette őket. Metszőfogak, őrlőfogak, szemfogak, felnőtt– és gyerekfogak. – Izil. Tudod, hogy Kénkő nem vesz át babafogakat. – Nem tudsz mindent, kislány – vágta rá Izil. – Tessék? – Néha átvesz. Egyszer. Egyszer kellett neki néhány. Karou nem hitt neki. Kénkő szigorúan nem vásárolt gyerekfogakat, sem állatit, sem emberit, de nem látta értelmét a vitának.
– Nos – félretolta a picike fogakat, és igyekezett nem gondolni a tömegsírban lévő kis holttestekre –, most nem kért, tehát nem vehetem át. Izil annyira kétségbeesett volt, hogy Karou habozott. Izil belekotort a zsebébe, és elővett valamit. Egy fogót. Rozsdásnak látszott, de Karou tudta, hogy nem az. A fogó Izil mesterségének szerszáma volt, rajta halott szájak bomlási maradéka. – Kérlek, drágám – mondta. – Nincs itt senki. Karou rögtön megértette, mit akar Izil, és hátrébb lépett. – Nem, Izil! Istenem! A válasz: nem. – Egy bruxisz megmentene! Nem tudom magamat megmenteni. A magamét már elhasználtam. Még egy bruxisz kéne, hogy meg nem történtté tegye bolond kívánságomat. Te le tudnád kívánni rólam. Kérlek. Kérlek! Egy bruxisz. Az a kívánság még nagyobb erejű volt a gavrielnél, a kereskedelmi értéke pedig egyedülálló: csak saját fogakkal lehet fizetni érte. Az összessel, saját kezűleg kihúzva. Karou már az ötlettől is rosszul lett. Hogy egyenként húzza ki a saját fogait? – Ne légy nevetséges – suttogta, megütődve, hogy Izil egyáltalán kérni merte. No de hiszen őrült, és ebben a pillanatban annak is látszott. Karou hátrált. – Nem kérném, tudod, hogy nem kérném, de ez az egyetlen megoldás! Karou sietősen, leszegett fejjel távozott, és meg sem állt volna, ha a háta mögött nem hall kiáltást. A Jemaa el-Ena káoszából szakadt ki, és nyomban eltörpült mellette minden más zaj. Valamiféle siratóéneknek hangzott, magas, vékony hangfolyam, amelyhez hasonlót sosem hallott még. Nem Izil hangja. A földönkívüli vonítás erősödött, hullámzón és erőszakosan, majd hullámként tört meg és nyelvvé változott – susogó, kemény mássalhangzók nélküli nyelvvé. A moduláció szavakra engedett következtetni, de a nyelv még Karou számára is ismeretlen volt, pedig neki húsznál is több volt a gyűjteményében. Megfordult, és azt látta, hogy körülötte az emberek szintén megfordulnak, nyakukat nyújtogatják, és a rémület iszonyattá változik, amint meglátják a hang forrását. És akkor ő is meglátta. Az Izil hátán lévő valami immár nem volt láthatatlan.
14. A LÉLEK GYILKOS MADARA Ha Karounak idegen volt is a nyelv, Akivának nem volt az. – Szeráf, látlak! – csengett a hang. – Ismerlek! Testvér, testvér, letöltöttem a büntetésem. Bármit megteszek! Megbántam mindent, elegendő volt a büntetés... Akiva értetlenül bámult az izére, amely az öregember hátán materializálódott. Majdnem teljesen meztelen volt, felfújt torzó két vékony karral, amelyek az emberi lény nyakára fonódtak. Hasznavehetetlen lábak lógtak az alján, a feje duzzadt volt, bíborvörösen feszült, mintha pattanásig feszítené a vér, és bármelyik pillanatban nagy, nyirkos puffanással szétrobbanhatna. Förtelmes volt. És utálatos, hogy a szeráfok nyelvén beszélt. Akivát megbénította a dolog abszolút lehetetlensége, és ámulata akkor vált csak igazán megrázóvá, amikor meghallotta nemcsak a saját nyelvét, de azt is felfogta, mit mondanak ezen a nyelven. – Letépték a szárnyaimat, testvérem! – Az izé Akivára meredt. Az egyik kezét levette az öregember nyakáról, és esdve nyújtotta Akiva felé. – Kitekertek a lábamat, hogy a földön kelljen kúsznom, mint a föld rovarjainak! Ezer esztendeje taszítottak ki, ezer esztendőt szenvedtem, de most eljöttél, hogy hazavigyél! Haza? Nem. Az lehetetlen. Az emberek elborzadtak a lény látványától. Mások arrafelé fordították a tekintetüket, amerre nézett, és Akivára bámultak. Ő megérezte a figyelmüket, és végigpásztázta a tömeget égő tekintetével. Néhányan elhátráltak, imákat mormoltak. És akkor Akiva tekintete megállapodott a kék hajú lányon, úgy tízméternyire tőle. Higgadt, sugárzó alak volt a zavarodott tömegben. És visszanézett. *** A feketével keretezett szempárba, a naptól barnára sült arcba. A tűzszínű szembe, amely szinte felgyújtotta a levegőt. Áramütésként érte Karout – nem közönséges meghökkenés volt ez, hanem láncreakció, amelytől egész
testében felszökött az adrenalin. Végtagjaiban egyszeriben vad könnyedséget és erőt érzett, akár küzdelemre, akár repülésre. Ki ez? Agya képtelen volt utolérni teste heves reagálását. Mi ez? Mert nyilvánvalóan nem ember volt, aki ott állt a felfordulásban, abszolút nyugalomban. Lüktetni kezdett a tenyere, két keze ökölbe szorult, vére vadul vágtázott. Ellenség. Ellenség. Ellenség. A felismerés ott lüktetett a szívverésében: a tűzszemű idegen ellenség. Az arca – jaj, gyönyörűséges, tökéletes, mitikus – abszolút hideg. Karou egyszerre érezte, hogy menekülnie kell, és hogy nem szabad hátat fordítania neki. Izil döntött helyette. – Maiak! – sikoltotta, az idegenre mutatva. – Maiak! Angyal. Angyal? – Ismerlek, lélek gyilkos madara! Tudom, ki vagy! – Izil Karouhoz fordult sürgetőn. – Karou, kívánságlány, el kell jutnod Kénkőhöz. Mondd el neki, hogy itt vannak a szeráfok. Visszajöttek. Figyelmeztetned kell őt! Fuss, gyermekem. Fuss! És Karou futott. Keresztül a Jemaa el-Fnán, ahol a menekülni próbálók útját elállták azok, akik kíváncsiak voltak a csődület okára. A vállával tört utat közöttük, valakit ellökött, elzárta az útját egy teve oldala, átlépett egy összetekeredett kobrán, amely felé kapott, fogatlanul, ártalmatlanul. Megkockáztatott egy hátrapillantást, követik-e – neki nyoma sem volt –, de érezte. Minden idegvégződése bizsergett. Teste éber és eleven volt. Vadásztak rá, préda lett, és nem volt nála még a bakancsába dugott kése sem, eszébe sem jutott, hogy szüksége lehet rá a sírrablónál. Rohant és azoknak a mellékutcáknak az egyikén hagyta el a teret, amelyek folyóként futottak oda. A szukokban már megritkult a tömeg, sok lámpát leoltottak, Karou hol a fény, hol a sötétség foltjain futott keresztül, lépte hosszú volt, kimért és könnyed, szinte hangtalan. Nagy kanyarokat tett, hogy elkerülje az ütközéseket, újra meg újra hátranézett, de nem látott senkit. Angyal. A szó zakatolt a fejében. Közeledett a portálhoz – csak még egy kanyar, még egy zsákutcányi, és ott van, eljut odáig. Fentről támadt. Forróság és szárnycsapások zaja.
A feje fölött sötét tömeg takarta el a holdat. Valami lecsapott Karoura hatalmas, lehetetlen szárnyakon. Hőség és szárnycsapások és a penge által széthasított levegő surrogása. Penge. Félreugrott, érezte, ahogy acél mar a vállába, miközben faragott ajtónak ütközik, amelyből léceket hasít ki. Megragadott egy hegyes fadarabot, és megperdült, hogy szembenézzen támadójával. Egy testhossznyira állt tőle, kardja hegye a földön. Ó, gondolta Karou az idegenre bámulva. Ó. Igazi angyal. Leplezetlenül állt előtte. Hosszú kardjának pengéje megcsillant szárnyai sugárzásában – hatalmas, villogó szárnyak voltak, minden egyes toll egy-egy szélben táncoló gyertyaláng. A szemek. A tekintete, akár a meggyújtott kanóc, lángra lobbantotta kettejük között a levegőt. A legszebb lény volt, akit Karou valaha is látott. Első, egyáltalán oda nem illő gondolata az volt, jól meg kell jegyeznie, hogy később lerajzolhassa. A második pedig az, hogy nem lesz később, mert ez a lény most megöli őt. Olyan gyorsan támadt rá, hogy a szárnyai fényfoltokat rajzoltak a levegőbe, és bár Karou félreugrott, ismét a szeme előtt látta perzselő lenyomatát. A kardja ismét a lányba mart, most a karján, de a halálos döfést sikerült elkerülnie. Karou gyors volt. Megtartotta a távolságot; a lény megpróbált közelebb kerülni hozzá, de a lány könnyedén, hajlékonyan, rugalmasan eltáncolt előle. A tekintetük újra találkozott, és a megrázó szépségen túl Karou meglátta a lény szemében az embertelenséget is, az irgalom teljes hiányát. A lény ismét támadott. Bármilyen gyors volt is Karou, nem menekülhetett a kard hegye elől. A torkának célzott döfés azonban a lapockáját érte. Fájdalom nem volt – az később jön, ha ugyan meg nem hal –, csak terjedő forróság, és Karou tudta, hogy az vér. Újabb csapás, Karou a léccel védekezett, amely gyújtófaként vált ketté, a fele a földre hullt úgy, hogy a lány kezében tőr méretű fadarab maradt, fegyvernek igazán nevetséges. De amikor az angyal ismét támadott, Karou a közelében hajolt el, döfött, és érezte, hogy a fa húst ér, és belemélyed. Karou szúrt már meg embereket, és utálta a rémes érzést, amikor a penge behatol az eleven húsba. Hátrahúzódott, alkalmi fegyverét az angyal oldalában hagyta. A lény arcán nem látszott se fájdalom, se meglepődés. Halott arc, állapította meg magában Karou. Vagy inkább egy halott lélek eleven arca.
Végtelenül ijesztő volt. Az angyal sarokba szorította a lányt, és mindketten tudták, hogy Karou nem menekülhet el. A lány halványan érzékelte az utcán meg az ablakokból a döbbenet és a félelem kiáltásait, de csak az angyalra összpontosított. Mit jelent egyáltalán, hogy angyal? Mit is mondott Izil? Itt vannak a szeráfok. Karou korábban hallotta már a szót; a szeráfok az angyalok egyik felsőbb rendje, legalábbis a keresztény mitológia szerint, amelyet Kénkő végtelenül megvetett, ahogyan minden vallást. – Az emberek az idők során bepillantást nyernek ebbe-abba – mondogatta. – Éppen csak annyit, hogy a többit kitalálják hozzá. Tarkabarka mese az egész, itt-ott egy-egy pöttynyi igazsággal. – Ki hát az igazi? – tudakolta Karou. – Ha meg tudod ölni, vagy ő meg tud ölni téged, akkor igazi. E szerint a meghatározás szerint ez az angyal nagyon is igazi volt. Az angyal felemelte a kardját, Karou pedig csak nézte, mert a figyelmét egy pillanatra az ujjaira tetovált fekete tintacsíkok ragadták meg – illanóan ismerősek voltak, aztán mégsem, az érzés nyomban el is múlt –, és Karou csak nézett felfelé a gyilkosra, és bénultan csodálkozott, hogy miért? Lehetetlennek vélte, hogy ez legyen élete utolsó pillanata. Félrebillentette a fejét, kétségbeesetten kutatta a lény vonásait... a lélek... bármiféle nyomáért, és akkor meglátta. Az angyal habozott. Csupán egy másodperc töredékéig csúszott félre az álarca, de Karou mégis meglátta a sürgető szánalmat, amikor egy érzelmi hullám meglágyította ellensége merev és nevetségesen tökéletes vonásait. Az álla ellazult, ajkai szétnyíltak, homlokán a zavarodottság pillanatnyi ránca futott végig. Ugyanebben a pillanatban érzékelte a lüktetést a tenyerében, amelytől nyomban ökölbe szorította mindkét kezét, amint az angyalt meglátta. Ott lüktetett valami felgyülemlett energia, és Karout áramütésként érte a felismerés, hogy a tetoválásaiból jön. Ösztönösen felemelte a kezét, nem könyörgő megadásként, hanem két tenyerét határozottan kinyitva, feltárva a tetoválásokat, amelyeket egész életében viselt, bár sosem tudta, miért. És történt valami. Mint egy robbanás – éles szívás, amikor minden levegőt magába szippant egy feszes mag, aztán kilövellt. Néma volt, fénytelen – a tátott szájú bámészkodóknak csupán annyi, hogy egy lány felemelte a két kezét, de Karou érezte, ahogyan az angyal is. Az angyal szeme kikerekedett a felismeréstől egy másodperccel az előtt, hogy a vagy hatméternyire a háta mögött álló
falnak vágódott. A földre zuhant keresztbe tett szárnyakkal, a kardja elgurult. Karou feltápászkodott. Az angyal nem mozdult. Karou megfordult, és elrohant. Csak önnön zihálását hallotta, furán felerősödve, mintha alagútban lett volna. Nagy lendülettel fordult be a sarkon, és a sarkával fékezett, hogy neki ne menjen az úttest közepén makacsul álldogáló szamárnak. A portál a szeme előtt volt, egyszerű ajtó az egyszerű ajtók sorában, de változott rajta valami. Nagy, fekete kézlenyomat volt a fába égetve. Karou az ajtónak vetette magát, és olyan vadul verte az ajtót, ahogyan soha, egyetlen portált sem. – Issa! – sikoltotta. – Engedj be! Eltelt egy hosszú, rémes perc, Karou hátralesett, és az ajtó végre kinyílt. Futott volna be, majd rémülten felkiáltott. Nem Issa volt az előszobában, hanem egy marokkói asszony seprűvel. Jaj, ne! A nő szeme összeszűkült, a szája szitokra nyílt, de Karou nem várt. Visszalökte az asszonyt, rácsukta az ajtót, ő pedig kinn maradt. Eszelősen verte ismét az ajtót. – Issa! Hallotta a nő kiabálását, érezte, hogy ki akarja nyitni az ajtót. Karou káromkodott, és az ajtót csukva tartotta. Ha az ajtó nyitva, a portál varázsa nem működik. Arabul rivallt az asszonyra. – El az ajtótól! Hátranézett. Zűrzavar támadt az utcán, karok lengtek, emberek kiáltoztak. A szamár közönyösen állt. Angyal sehol. Sikerült volna megölnie? Nem. Bármi történt, Karou tudta, hogy az angyal nem halott. Jönni fog. Ismét az ajtót verte. – Issa, Kénkő, kérlek! Semmi, csak bosszús arab szavak. Karou a lábával tartotta csukva az ajtót, és vadul ütötte. – Issa! Meg fog ölni! Issa! Engedj be! Mi tart ilyen sokáig? A másodpercek egymás után tűntek el, ahogyan a szkupik a zsinórról. Az ajtó mozgott a lábánál, valaki erővel ki akarta nyitni – talán Issa? –, és akkor hőséget érzett a hátán. Ezúttal nem habozott, hanem megfordult, a hátát az ajtónak vetette, hogy csukva maradjon, és felemelte a két kezét, hadd lássanak a szemek. Ezúttal nem történt robbanás, csak energiakitörés, amelytől Karou haja úgy állt égnek, mint a Medúza kígyói. Az angyal felé tartott lehajtott fejjel, csak izzó szeme tetejével nézett a lányra. Nem mozgott könnyedén, hanem úgy, mintha erős szél ellen gyalogolna. Karou tetoválásainak ereje az imént eltaszította, de most csak
akadályozta, nem állította meg. A keze ökölbe szorítva, az arca bősz és minden fájdalom elviselésére kész. Megállt néhány lépésnyire a lánytól, és ránézett, valóban ránézett, a szeme immár nem volt halott, tekintete végigsiklott Karou arcán és nyakán, vissza a tenyerén lévő hamszákhoz, majd ismét az arcára. Oda-vissza, mintha valami nem stimmelne. – Ki vagy te? – kérdezte, és Karou alig ismerte fel, hogy a kimérák nyelvén szól, olyan lágyan ejtette a szavakat. Hogy ki ő? – Nem szoktad kideríteni az előtt, mielőtt megpróbálsz megölni valakit? A háta mögött friss erővel nyomták az ajtót. Ha nem Issa az, neki vége. Az angyal egy lépéssel közelebb jött, Karou félrelépett, az ajtó kivágódott. – Karou! – Issa hangja, élesen. És ő megpördült, és beugrott a portálon át, berántva maga mögött az ajtót. *** Akiva utánaugrott, felrántotta az ajtót, ahol egy sipákoló asszonnyal találta szembe magát, aki elsápadt, és seprűjét az angyal arcába ejtette. A lány eltűnt. Akiva csak állt egy percig, tudomást sem véve a körülötte kitört tébolyról. Száguldottak a gondolatai. A lány figyelmeztetni fogja Kénkövet. Neki kellett volna megállítania, könnyen megölhette volna. De lassan támadt, időt hagyott a lánynak, hogy lerázza őt, elszabaduljon. Miért? Egyszerű. Nézni akarta. Bolond. És mit látott vagy mit képzelt, hogy lát? A múlt egy pillanatát, amely soha nem jön el újra – annak a lánynak a fantomját, aki irgalomra tanította, nagyon régen, hogy aztán szelíd tanításával elpusztítsa önmagát... Akiva azt hitte, kihalt belőle az irgalom utolsó szikrája is, de nem volt képes megölni a lányt. És ott volt még a váratlan is: a hamszák. Egy emberi lény, megjelölve az ördög szemével! Miért? Egyetlen válasz létezett csupán, éppen olyan egyszerű, amennyire zavaró. Hogy valójában a lány mégsem emberi lény.
15. A MÁSIK AJTÓ Az előszobában Karou térdre esett. Zihálva támaszkodott Issa kígyótestéhez. – Karou! – Issa magához ölelte, s mindketten vértől ragacsosak lettek. – Mi történt? Ki tette veled ezt? – Nem láttad? – Karou feje szédült. – Kit? – Az angyalt... Issa hevesen reagált. Hátrahúzta a fejét, ahogyan a támadni készülő kígyó, és sziszegett. – Angyal? – Az összes kígyója – a hajában, a dereka körül és a vállán – sziszegve együtt kígyózott vele. Karou feljajdult, sebei belesajdultak a hirtelen mozdulatba. – Jaj, drága, édes kisleányom. Bocsáss meg nekem. – Issa újra ellágyult, kisbabaként ringatta Karout. – Hogy értetted, hogy angyal? Nyilván nem... Karou zavaros szemmel nézett fel Issára. Kezdte körülölelni a sötétség. – Miért akart megölni? – Drágaságom, drágaságom – rémüldözött Issa. Félrehúzta Karou kard metszette kabátját és sálját, hogy megnézze a sebeit, de azok még mindig erősen véreztek, és az előszobában kevés volt a fény. – Mennyi vér! Karou úgy érezte, mintha a falak ráomlanának. Várta, hogy kinyíljon a belső ajtó, de nem nyílt. – Nem mehetnénk be? – kérdezte erőtlenül. – Kénkövet akarom. – Emlékezett rá, Kénkő hogyan vette fel és tartotta, amikor vérezve tért meg Szentpétervárról. Hogy milyen tökéletes bizalmat és biztonságot érzett, mert tudta, hogy Kénkő majd helyrehozza. Amit meg is tett, és újra meg fog tenni... Issa a lány véres sáljával próbálta felitatni a sebeket. – Ebben a pillanatban nincs itt, édes kisleányom. – Hol van? – Nem... lehet őt zavarni. Karou sírt. Kénkövet akarta. Szüksége volt rá. – Zavarni... – ismételte, aztán kezdett eltávolodni. Zuhanni.
Issa hangja, nagyon messze. Végül semmi. Majd felvillanó képek, mint a rosszul vágott filmben: Issa szeme és Yasri szeme, közel, aggódón. Puha kezek, hűvös víz. Álomképek: Izil meg a hátán lévő lény, püffedt arca barnásbíbor, akár az ütődött gyümölcs és az angyal, amint egyenesen Karou szemébe néz, mintha lángra tudná lobbantani a tekintetével. Issa hangja, fojtottan és titkolózó. – Mit jelenthet, hogy az emberek világában vannak? Yasri. – Utat találtak vissza. Eléggé sokáig tartott, ahhoz képest, amilyen nagyra tartják magukat. Ez nem álom volt. Karou úgy tért magához, mint aki távoli part felé úszik, és némán feküdt, figyelt. A gyerekkori ágyán feküdt a bolt hátsó felében; tudta, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét. Sebei csíptek, és a levegőben a gyógyító oldat szaga terjengett. A két kiméra a könyvespolcok végén állt és suttogott. – De miért támadta meg Karout? – sziszegte Issa. Yasri. – Nem gondolod, hogy...? Tudhatnak róla. Issa. – Dehogy. Ne légy nevetséges. – Nem, nem, persze hogy nem. – Yasri sóhajtott. – Jaj, bárcsak visszajönne Kénkő. Szerinted menjünk érte? – Tudod, hogy tilos megzavarni. De most már nem tarthat soká. – Nem. Kis szünet után Issa megszólalt ismét. – Nagyon dühös lesz. – Igen – helyeselt Yasri, hangja remegett a félelemtől. – Ó, igen. Karou érezte, hogy a két kiméra őt nézi, és igyekezett eszméletlennek látszani. Gyengének érezte magát, és a fájdalom egyre erősödött a mellkasában, a karjában és a kulcscsontján. Kardvágások egészítették ki a golyók okozta sebeit. Szomjas volt, és tudta, elegendő egyet nyöszörögnie, hogy Yasri siessen hozzá vízzel és simogató kézzel, de hallgatott. Sok mindenen el kellett gondolkodnia. – Nem tudhatnak róla – mondta Yasri. Nem tudhatnak mit?
Őrjítő volt ez a titkolózás. Karou a legszívesebben felült volna, hogy elkiáltsa magát: „Ki vagyok én?”, de nem tette. Alvást mímelt, mert valami más is foglalkoztatta. Kénkő nincs itt. Mindig itt volt. Karout soha nem engedték be a boltba Kénkő távollétében, és most is csak azért tettek kivételt, mert kis híján meghalt. Micsoda lehetőség! Karou várt, amíg Yasri és Issa távozik, a szempillája alól leste, valóban elmentek-e. Tudta, hogy mihelyt megpróbál felállni, az ágy rugói nyikorogni fognak, és elárulják, így a csuklóján lévő szkupi-karkötőhöz nyúlt. A majdnem haszontalan kívánságok újabb felhasználási módja: nyikorgó rugók elhallgattatása. Felállt; bár szédült, és égtek a sebei, hangot nem adott. Yasri és Issa levette a bakancsát a kabátjával meg a kardigánjával együtt, így csupán kötések, véres póló és farmer volt rajta. Mezítláb megkerült néhány szekrényt, és a teve– és zsiráffogsor– füzérek alatt megállt, fülelt, belesett a boltba. Kénkő asztalánál nem volt senki, Twigáénál sem, lámpák sem égtek, hogy odacsalogassák a kolibri-lepkéket. Issa és Yasri a konyhában volt, nem látszottak, az egész boltot félhomály borította, amitől még feltűnőbb volt a másik ajtó, fénycsík határolta körül. Karou életében először állt nyitva. Dobogó szívvel közeledett hozzá. Egy pillanatra megállt kezével a kilincsen, majd picikét kinyitotta az ajtót, és belesett.
16. A BUKOTT ANGYAL Akiva egy szemétdomb mögött talált Izilre a Jemaa el-Fnán, a hátán még mindig ott lógott a teremtmény. Rémült emberi lények fogták körül őket, fenyegetve, de amikor Akiva lecsapott az égből szikraözönben, szétfutottak a szélrózsa minden irányába, visítva, mint a disznók. A teremtmény Akivához fordult. – Testvérem – búgta. – Tudom, hogy értem jöttél. Akiva összeszorította a fogát. Kényszerítette magát, hogy a lényre nézzen. Bármilyen püffedt volt is a feje, vonásaiban látszott az egykori szépség visszfénye: mandulaszemek, finoman metszett orr és érzéki ajkak. Mindez szinte botrányosan hatott a nyomorult arcon. De igazi természetének kulcsa a hátán látszott a legjobban: szárnyízületek töredékei. Hihetetlen, de a lény szeráf volt. A Bukottak egyike lehetett. Akiva ismerte a legendájukat, de sosem gondolkodott el azon, hogy igaz-e – egészen a mostani pillanatig, amikor szembe találta magát a bizonyítékával. Valóban léteztek szeráfok, akiket száműztek egy másik korban árulásért és az ellenséggel való együttműködésért, és mindörökre az emberek világába vettettek. Nos, itt volt az egyikük, és valóban messzire bukott attól, ami egykor volt. Az idő meggörbítette a hátát, és egykor feszes húsa most mindenütt lógott. Lábai hasznavehetetlenül lógtak mögötte – ez nem az idő, hanem az erőszak műve volt. Kegyetlenül porrá zúzták, hogy soha többé ne tudjon járni. Mintha nem lett volna elegendő büntetés, hogy a szárnyait kitépték – még csak nem is levágták, hanem kitépték a lábát is tönkretették, hogy kénytelen legyen mászni az idegen világ felszínén. Ezer évet élt le így, és magánkívül volt örömében, hogy látja Akivát. Izil nem örült ennyire. Megbújt a bűzlő szemétdomb mögött, mert jobban félt Akivától, mint a csőcseléktől. Miközben Razgut eksztatikusan kántálta, hogy „testvérem, testvérem”, az öregember reszketve próbált hátrálni, de nem volt hová mennie. Akiva fölébe tornyosult, leplezetlen szárnyai nappali világosságot sugároztak. Razgut vágyakozva nyújtotta a kezét Akiva felé.
– Lejárt a büntetésem, és azért jöttél, hogy visszavigyél. Igaz, testvérem? Hazaviszel, és visszaadod az épségemet, hogy újra tudjak járni. Hogy tudjak repülni... – Ennek semmi köze hozzád – mondta Akiva. – Mit... mit akarsz? – nyögte ki Izil a szeráfok nyelvén, amelyet megtanult Razguttól. – Beszélj nekem a lányról – mondta Akiva.
17. KÜLÖN VILÁG Az ajtó másik oldalán Karou fénytelen, fekete kőből épült alagutat talált. Előretekintve látta, hogy a folyosó mintegy három és fél méternyit halad előre, aztán elfordul. A kanyar előtt ablak volt – keskeny, rácsos ablak, olyan szögben, hogy nem láthatott át rajta onnan, ahol állt. Fehér fény áradt be rajta, négyzeteket vetve a padlóra. Holdfény, gondolta Karou, és kíváncsi lett, miféle táj tárul elé, ha odamegy és kinéz. Hol van ez a hely? Ahogyan a bolt elülső ajtaja, ez is városok miriádjaira nyílik, vagy valami egészen más, Kénkő másutt-jának olyan mélysége, amelyet elképzelni sem tud? Pár lépés, és megtudja. De meri-e? Nagyon fülelt. Hallott hangokat, de nagyon messziről visszhangzó kiáltásokat az éjszakában. Maga a folyosó néma volt. Megtette. Továbbhaladt. Gyorsan és hangtalanul, mezítláb és lábujjhegyen, és máris az ablaknál volt. Kinézett a vaskos vasrácson át. Idegességtől feszes arcizmai ellazultak a teljes, áhítatos ámulattól, és a szó szoros értelmében leesett az álla. Némi időbe telt, amíg érzékelte, és becsukta a száját, összerezzenve, amikor fogai hangosan összekoccantak. Előrehajolt, úgy szívta magába a látványt. Bárhol volt is, egy dologban biztos volt: ez nem az ő világa. Az égen két hold ragyogott. Két hold. Egyik sem volt telihold. Az egyik sugárzó fél korong magasan fenn, a másik halvány sarló, amely csak egy hegygerincet világított meg. A megvilágított tájban látta, hogy hatalmas erődítményben van. Óriás, párkányos védőfalak alkották a hatszögletű bástyákat; jókora város terült el a közepén, és lőrésekkel ellátott tornyok – egy ilyenben kell neki is lennie, gondolta a látottak alapján Karou – magasodtak fölé őrszemek sziluettjeivel, akik a tornyok tetején járőröztek. A holdak nélkül a vén Európa egyik erődítményvárosa is lehetett volna. A rács tette mássá. Szokatlan módon a várost acélrudak vették körbe. Karou sosem látott még ilyesmit. Átfogták az egész teret a vert föld falak egyikétől a másikáig, bogárfeketén és csúfan, magukba zárva még a tornyokat is. A gyors tekintet sehol nem talált réseket; a rudak olyan sűrűn helyezkedtek el, hogy senki sem férhetett át közöttük. A város utcáit és tereit teljesen befedték felülről, ketrecszerűen, és a holdfény cikcakkos árnyékot vetett mindenre.
Mire jó ez az egész? Mi a rudak feladata: hogy benn vagy kinn tartsanak valamit? Ekkor Karou megpillantott egy szárnyas alakot leszállni az égből, és összerezzent, abban a hitben, hogy tudja a választ. Egy angyal, egy szeráf – ez volt az első gondolata, a szíve kalapálni kezdett, a sebei pedig lüktetni. De nem az volt. Átrepült Karou fölött, ki a látóteréből, ám közben tisztán kivette, hogy állati formája van – valamiféle szárnyas őz. Kiméra? Mindig is feltételezte, hogy többen vannak, bár ő csak a maga négy kiméráját ismerte, akik sosem említették, hogy volnának mások is. Most ütötte szíven a felismerés, hogy ezt az egész várost nyilván kimérák lakják, és a falakon kívül egy egész világ lehet, egy világ két holddal, ahol szintén kimérák élnek. Meg kellett ragadnia a rácsot, hogy össze ne essen; az univerzum mintha megremegett és kitágult volna körülötte. Egy másik világ. Egy másik világ. Számtalan elméletet kitalált a másik ajtóról, de ezt sosem képzelte: egy külön világ a maga hegyeivel, földrészeivel, holdjaival. Amúgy is szédelgett a vérveszteségtől, de a felismeréstől annyira elszédült, hogy az ablakrácsba kellett kapaszkodnia. Akkor hallotta meg a hangokat. Ismerősen csengtek. Egész életében hallotta sutyorgásukat, amikor az össze nem illő fejek összehajoltak, hogy megtárgyalják a fogakat. Kénkő és Twiga közeledett a sarok felől. – Ondine behozta Thiagót – mondta Twiga. – A bolond – morogta Kénkő. – Azt hiszi, a seregek képesek elviselni az elvesztését ilyen időkben? Hányszor kell elmondanom neki, hogy a vezérnek nem az arcvonalban kell harcolnia? – Miattad nem ismer félelmet – mondta Twiga, mire Kénkő felhorkant, és a horkanás veszélyesen közel járt Karouhoz. Karou majdnem pánikba esett. Tekintete az ajtóra esett. Nem hitt benne, hogy elérheti. Inkább az ablakrésbe bújt, és mozdulatlan maradt. Olyan közel mentek el mellette, hogy megérinthette volna őket. Karou félt, hogy bemennek a boltba, és bezárják maguk mögött az ajtót, ő pedig ezen a fura helyen ragad. Kész volt utánuk kiáltani, hogy ezt megakadályozza, de elmentek az ajtó előtt. A pánik csillapodott. A nyomában azonban más lobbant fel: a düh. Düh a titkolózás éveiért, mintha arra sem tartották volna méltónak, hogy rábízzák létezése legcsekélyebb részleteit. A dühétől felbátorodott, és elhatározta, hogy kiderít többet is – amennyit csak tud. Ilyen lehetősége,
gyanította, soha többé nem lesz. Amikor tehát Kénkő és Twiga befordult egy lépcsőházba, követte őket. Toronylépcső volt, szűk dugóhúzó. Karou beleszédült: le, körbe, le, körbe, s végül már úgy érezte, mintha a lépcsők purgatóriumába került volna, és örökké lefelé kellene haladnia. Egy darabig akadtak keskeny kis ablakok, aztán eltűntek. A levegő hűvös és mozdulatlan lett, Karou úgy vélte, a föld alatt vannak. Kénkő és Twiga beszélgetéséből csak részletek jutottak el hozzá, nem érthette őket. – Hamarosan több tömjénre lesz szükségünk – szólt Twiga. – Mindenből többre lesz szükségünk. Évtizedek óta nem történt ilyen támadás – válaszolt Kénkő. – Gondolod, hogy szemmel tartják a várost? – Mikor nem tartották szemmel? – Meddig? – kérdezte remegő hangon Twiga. – Meddig tarthatjuk távol őket? – Nem tudom. És amikor Karou azt hitte, nem visel el több fordulót, leértek. A dolgok most váltak érdekessé. Igazán érdekessé. A lépcső hatalmas, visszhangos teremmé szélesedett. Karounak vissza kellett tartania magát, hogy biztos lehessen benne, Kénkő és Twiga továbbment, de amikor távolodni hallotta a hangjukat, mert elnyelte a hatalmas tér, amely befogadta őket, utánuk osont. Mintha katedrálisban lett volna – mintha a Föld maga katedrálist álmodott volna valósággá évezredek alatt, amíg a víz átsírja magát a kövön. Erős, természetes barlang volt, amely odafenn majdnem tökéletes, gótikus kupolában végződött. A Földdel egyidős cseppkövekből faragott oszlopok, csupa állatalak és kandeláberek, de olyan magasan, mintha csillagképek lettek volna. Nehéz illat itatta át a levegőt, gyógyfüvek és kén és füst terjengett az oszlopok között, sodródott a faragott falak láthatatlan nyílásain beszökő szellők szárnyán. És mindezek alatt, ahol Kénkő és Twiga haladt a katedrális hosszú hajójában, nem imádkozáshoz való padsorok, hanem asztalok – menhir nagyságú kőasztalok –, akkorák, hogy legfeljebb elefántok hozhatták ide őket. Valóban akkorák voltak, hogy elfért rajtuk egy fekvő elefánt, bár csupán az egyiken hevert ilyen ormányos. Egy elefánt, asztalon fekve. Vagy... nem. Nem elefánt volt. Karmos lábaival és lidércesen hatalmas grizzlyfejével valami más volt. Kiméra.
És halott volt. Minden egyes asztalon egy-egy halott kiméra feküdt, többtucatnyian. Többtucatnyiam Karou tekintete ide-oda ugrált. Nem akadt két egyforma halott. A legtöbbnek volt valamilyen emberi része, fej vagy törzs, de nem mindnek. Ott egy majom oroszlánsörénnyel; egy leguánszerűség, de akkora, hogy csak sárkánynak lehetett nevezni; jaguárfej meztelen, női testen. Kénkő és Twiga közöttük haladva megérintették őket. Egy férfinál időztek a legtovább. Meztelen volt. Olyan, amilyet Karou és Zuzana a szakértő elégedett mosolyával „jótestű példány”-nak nevezett. Széles váll és karcsú csípő, csupa izom kockahas, Karou jól ismerte ezt az izomzatot a rajzórákról. Izmos mellkasán fehér szőrzet, és a haja is fehér volt, hosszan és selymesen terült szét a kőasztalon. Erős tömjénillat vette körül. Valamiféle díszes ezüstlámpásból jött, amely kampón lógott a feje fölött, állandó füstöt bocsátva ki. Tömjénfüstölő, gondolta Karou, mint amilyeneket a misén lóbálnak. Kénkő a halott férfi mellkasára tette a kezét, ott is olyan gesztusként, amelyet Karou nem tudott értelmezni. Szeretet? Szomorúság? Amikor Kénkő és Twiga továbbment, és eltűnt az árnyék fala mögött a templomhajó túlsó végén, Karou előbújt, és az asztalhoz lépett. Közelről látta, hogy a férfi fehér haja oda nem illő. Fiatal volt, az arca ránctalan. Nagyon jóképű, bár üres és viasszerű holtában. Mintha nem teljesen lett volna igazi. Nem is volt egészen ember, bár az ott lévő kimérák közül ő volt a leginkább emberi. Lába húsa és izomzata combközéptől lefelé fehér szőrű farkaslábba ment át, fekete karmokkal. A keze szintén hibrid volt: széles és felül szőrös, mint a mancs, karmokban végződő emberi ujjakkal. Tenyérrel felfelé feküdt a keze, mintha szándékosan tették volna így, és Karou látta, mi van a bőrébe égetve. Mindkét tenyerében ugyanolyan tetovált szem volt, amilyen az ő tenyerében. Karou döbbenten lépett hátrébb. Ez már valami. Valami fontos kulcs, de mit jelent? Az oroszlánsörényes lényhez fordult. Majommancsa volt, a bőre fekete, Karou mégis látta a tenyerén a hamszát. A következő asztalhoz sietett, majd a következőhöz. Még az elefántszerű lény talpa is meg volt jelölve. Az összes halott lény hamszákat viselt, ahogy ő. Gondolatai úgy kalapáltak a fejében, ahogyan a szíve a mellkasában. Mi
folyik itt? Itt van tucatnyi kiméra, halottak és meztelenek – mint észrevette, mindenfajta látható seb nélkül –, kiterítve hideg kőtáblákra valami föld alatti katedrálisban. A hamszák valamiképpen hozzájuk kötik őt, de el nem tudta képzelni, miképpen. Visszatért az első asztalhoz, a fehér hajú férfihoz, és az asztalnak támaszkodott. Észlelte a tömjénfüstölő illatát, és egy pillanatra megrémült, amikor rájött, hogy a haja átitatódik vele, elárulva majd Yasrinak és Issának az ittjártát. A gondolattól, hogy vissza kell kapaszkodnia a végtelen dugóhúzón, legszívesebben magzatpózba kuporodott volna. Sebei lüktettek. Átvérezték a kötéseket, és Yasri balzsama kezdte hatását veszíteni. Zavarodott fejével képtelennek érezte magát a rejtély megfejtésére. A fehér hajú férfi keze ott hevert előtte, hamszája csábította. Mellé tette a magáét, hogy összehasonlítsa a jeleket, de a férfi keze a teste árnyékában volt, így Karou érte nyúlt, hogy felemelje a fénybe. A jelek egyformák voltak. Ezt látta, miközben az esze másutt járt, s túlságosan lassan riasztotta kimerült érzékeit. A férfi keze, a férfi keze... meleg volt. Ez a lény nem halott. A lény a korbácsütés sebességével egyenesedett fel, megfordult a térdén. A keze, amely ernyedten pihent Karou kezében, megragadta a lány torkát, felemelte és a kőasztalra dobta őt. Elhomályosult a látása. Amikor ismét kitisztult, a férfi fölötte volt, a szeme jégkék, felhúzott ajka kimutatta agyarait. Karou nem kapott levegőt. A férfi még mindig a torkát markolta. Karou karmolta, próbálta ledobni, sikerült a térdét a férfi lábai közé erőltetni, és rúgott. A lény szorítása lazult, Karou levegő után kapkodott, sikoltani próbált, de a férfi ismét fölötte volt, súlyosan, meztelenül és vadállatian, Karou pedig mindenével küzdött ellene, olyan vadul, hogy lefordultak az asztalról a földre. Káosz volt, véres és olyan erős, meztelen végtagok, hogy Karou nem tudott szabadulni. A teremtmény ismét fölötte volt, széthúzta a lábát, lenézett rá, és mintha valamiféle tébolytól tisztult volna ki lassan a tekintete. Ajka már nem vicsorított, ismét emberinek látszott, majdnem, gyönyörű volt, mégis rémítő és... zavarodott. Megragadta Karou két kezét, szétnyitotta ökleit, hogy lássa a hamszákat, aztán élesen az arcába nézett. Úgy nézett végig rajta, hogy Karou érezte magát meztelennek, majd felmordult, de úgy, hogy a lány beleremegett. – Ki vagy te?
Karou nem tudott válaszolni. Kalapált a szíve. A sebei tüzeltek. És, mint mindig, nem állt a rendelkezésére válasz. – Ki vagy te? – Felrántotta a lányt, visszadobta a kőasztalra, és újra fölébe kerekedett. Mozdulatai vadállatian lágyak voltak, a foga olyan éles, hogy felhasíthatta a lány torkát, és Karou nyomban megértette, hogyan végződik majd illetéktelen behatolása a másik ajtón: egy vértócsával. De végre levegőt kapott. És sikoltott.
18. NEM SZÖRNY – Lány? – sandított fel Akivára Izil. – Úgy érted... Karou? Karou? Akiva ismerte a szót. Reményt jelentett az ellenség nyelvén. Tehát nemcsak a hamszákat viselte, hanem kiméra neve is volt. – Ki ő? – kérdezte. A nyilvánvalóan rémült öregember egy kicsit kihúzta magát. – Miért akarod tudni, angyal? – Én kérdezek – mondta Akiva. – És tanácsolom, hogy válaszolj. – Alig várta, hogy találkozzon a többiekkel, de nem tudta volna elviselni, hogy ez a rejtély megoldatlan maradjon. Ha most nem deríti ki, ki ez a lány, sosem fogja. Razgut alig várta, hogy segíthessen. – Nektár– és sóíze van. Nektár és só és alma. Virágpor és csillag és bélyegragasztó. Tündérmeseíze van. Hattyúlány éjfélkor. Tejszín a róka nyelve hegyén. Remény íze van. Akiva arca olyan maradt, akár a kő, de érthetetlen módon felzaklatta a gondolat, hogy ez a förtelem megkóstolta a lányt. Megvárta, amíg Razgut motyogása elhal, csak akkor szólalt meg mélyen, torokból. – Nem azt kérdeztem, milyen az íze. Hanem azt, hogy kicsoda? Izil vállat vont, igyekezett közönyösnek látszani. – Csak egy lány. Képeket rajzol. Kedves velem. Mit mondhatnék még neked? Sima beszéd volt, és Akiva tudta, hogy az öreg azt hiszi, megvédheti a lányt. Ez nemes volt, de nevetséges is. Minthogy nem maradt ideje játszadozásra, úgy döntött, drasztikusabb megoldást választ. Megragadta Izil ingelejét és Razgut egyik szárnycsonkját, majd felrepült velük, úgy vitte kettejük súlyát, mint valami semmiséget. Lassú spirálban repülve, mint a ragadozó madár, letette őket a város legmagasabb minaretjének kupolájára. Próbáltak megkapaszkodni, de nem sikerült, lecsúsztak a sima felületen, kétségbeesetten kapkodtak valamiféle kéz– vagy lábtartó után, végül egy alacsony, inkább csak díszül szolgáló könyöklőfal állította meg őket, hogy le ne zuhanjanak a lenti mecset több tucat méternyire lévő kupoláira.
Izil arca szürke volt, alig lélegzett. Amikor Razgut megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni az öregember hátán, kis híján átbucskáztak a könyöklőn, s Izil rémülten kiáltott Razgutra, hogy maradjon lenn, ne fészkelődjön, kapaszkodjon valamibe. Akiva fölöttük állt. Mögötte az Atlasz hegység csipkés gerince ragyogott a holdfényben. Szellő játszott szárnya tűztollaival, melyek szinte táncoltak, szeme izzott, mint a zsarátnok. – Nos, ha élni akarsz, mondd el, amit tudni akarok. Ki az a lány? Izil rémülten pillantott a mélybe, és rögtön válaszolt. – Számodra semmi, ártatlan... – Ártatlan? Viseli a hamszákat, fogakat vásárol az ördögi varázslónak. Nem látom ártatlannak. – Nem tudod. Tényleg ártatlan. Csak teljesíti a parancsait. Ez minden. Csupán ennyi lett volna, szolgálóféle? Ez nem adott magyarázatot a hamszákra. – Miért ő? – A Kívánságkereskedő nevelt lánya. Csecsemőkora óta neveli. Akiva ezen elgondolkodott. – Honnan jött? – Letérdelt, hogy az arca közelebb legyen Iziléhez. Nagyon fontos volt, hogy megtudja. – Nem tudom. Tényleg! Egyszerre csak ott volt, a karjában dajkálta, és attól fogva mindig ott volt, nincs magyarázat. Azt hiszed, Kénkő elárult nekem bármit is? Ha megtette volna, talán ma is ember lennék, nem teherhordó öszvér! – Razgutra mutatott, és tébolyultan felnevetett. – „Légy óvatos a kívánságokkal”, mondta Kénkő, de nem hallgattam rá, és nézz meg most! – Ráncos szeme sarkából patakzott a könny, ahogy nevetett, csak nevetett. Akiva megdermedt. Úgy érezte, a púpos igazat mond. Miért is árulna el Kénkő bármit is ember kegyenceinek, kivált ilyen megveszekedett bolondnak? De ha Izil nem tudja, Akiva hogyan tudná kideríteni? Az öregember vezethette csak nyomra, és már így is tovább maradt a kelleténél. – Akkor mondd meg, hol találom – követelte. – Kedves volt veled. Bizonyára tudod, hol él. Rémület látszott az öregember szemében. – Azt nem tudom megmondani. De... de... de sok minden mást igen. Titkos dolgokat. A saját fajtádról. Hála Razgutnak, sokkal többet tudok a szeráfokról, mint a kimérákról. Alkudozott, még mindig abban a reményben, hogy megmentheti Karout. – Azt hiszed, bármi újat mondhatsz nekem a fajtámról? – kérdezte Akiva. – Razgutnak vannak történetei...
– Egy Bukott szava. Azt elmondta, miért száműzték? – Ó, én tudom, miért – felelte Izil. – Kíváncsi volnék, hogy te tudod-e. – Ismerem a történetünket. Izil nevetett. Az arca egyik felét a kupolához szorította, ettől a nevetése zihálásnak hatott. – Ahogyan régi könyveken a penész, úgy nőnek a történelemre a mítoszok – mondta. – Talán meg kellene kérdezned valakit, aki ott volt oly sok évszázaddal ezelőtt. Talán meg kellene kérdezned Razgutot. Akiva a remegő Razgutra pillantott, aki suttogva, de megállás nélkül kántálta: – Vigyél haza, kérlek, testvér, vigyél haza. Megbántam, vezekeltem, vigyél haza... – Nem kell tőle kérdeznem semmit – mondta Akiva. – Tényleg? Egyszer valaki azt mondta: „Ebben az életben csak tudatlanságra és önbizalomra van szükséged; a siker biztos.” Mark Twain, tudod. Pompás bajusza volt. A bölcs embereknek gyakran van olyan. Az öregember valahogy megváltozott Akiva szeme előtt. Az angyal látta, hogy az öreg felemeli a fejét, és kiles a kőpárkányon, amely megakadályozza, hogy lezuhanjon, és halálra zúzza magát. A tébolya is csillapodott, ha egyáltalán nem csupán színjáték volt. Összeszedte bátorsága maradékát, s a körülményekhez képest imponáló volt. Ráadásul húzta az időt. – Könnyítsd meg a dolgot, öreg – mondta Akiva. – Nem azért jöttem ide, hogy emberi lényeket öljek. – Miért jöttél? Itt még a kimérák sem járnak. Ez a világ nem a szörnyeké... – Szörnyek? Hát jó. Nem vagyok szörny. – Nem? Razgut is azt hiszi, hogy nem az. Igaz, szörnyem? Szinte gyöngéden kérdezte, és Razgut is úgy válaszolt. – Nem vagyok szörny. Szeráf vagyok, füst nélküli tűz, igen, akit egy más korban kovácsoltak, egy másik világban. – Mohón nézett Akivára. – Olyan vagyok, mint te, testvér. Pont olyan, mint te. Akivának nem tetszett az összehasonlítás. – Semmiben sem hasonlítunk, nyomorék – mondta olyan élesen, hogy Razgut beleremegett. Izil megpaskolta a satuként a nyakára fonódó kart. – Lám, lám – mondta együtt érző hangon. – Nem látja. A szörnyek jellemző baja, hogy nem érzékelik magukat annak. A sárkány, tudod, éppen szűz lányokat falt, és amikor a népek kiáltozni kezdtek, „szörnyeteg”, maga mögé nézett.
– Tudom, kik a szörnyek. – Akiva tigrisszeme elsötétedett. Nagyon is jól tudta. A kimérák az élet értelmét háborúra korlátozták. Ezernyi bestiális formában érkeztek, mindig többen és többen. – Egyszer egy ember azt mondta – válaszolta Izil „ne harcolj szörnyekkel, másként belőled is szörny lesz, és ha beletekintesz a mélybe, a mély beléd tekint”. Nietzsche, tudod. Kivételes bajusz. – Csak azt mondd meg... – kezdte Akiva, de Izil félbeszakította. – Feltetted-e valaha magadnak a kérdést, hogy a szörnyek csinálják a háborút, vagy a háború csinálja a szörnyeket? Láttam egyet s mást, angyal. Vannak gerillahadseregek, akik kisfiúkkal gyilkoltatják le a saját családjukat. Az ilyen cselekedet kitépi a lelket, és helyet készít az odabenn növekedő vadállatnak. A hadseregeknek szükségük van vadállatokra, nem igaz? Dédelgetett vadállatokra, hogy elvégezzék a szörnyű munkát! És a legrosszabb, hogy szinte lehetetlen visszaszerezni a kitépett lelket. Majdnem. – Akiva szemébe nézett. – De megoldható, ha egyszer... ha egyszer úgy döntesz, hogy megkeresed a magadét. Düh lángolt fel Akivában. Szárnyai szikrát szórtak, amelyeket a szellő Marrakesh háztetőire zúdított. – Miért tenném? Ahonnan én jövök, öreg, a lélek éppen olyan haszontalan, mint a fog a halottnak. – Mondja valaki, aki, azt hiszem, még mindig emlékszik, milyen volt, amikor lelke volt. Akiva valóban emlékezett. Az emlékei kések voltak, és nem örült, hogy ellene fordították őket. – A magad lelkéért aggódj, ne az enyémért. – Az én lelkem tiszta. Sosem öltem meg senkit. De te, jaj, te! Nézz a két kezedre! Akiva nem harapott rá a csalira, de önkéntelenül ökölbe szorította mindkét kezét. A vonalak az ujjhegyein egytől egyig egy-egy megölt ellenséget jelöltek, és ujjai rettenetes rováspálcák voltak. – Hány volt? – kérdezte Izil. – Tudod egyáltalán, vagy már nem is számolod? Teljesen eltűnt a reszkető őrült, akit Akiva felragadott a térről. Izil felült, már amennyire tudott a rácsimpaszkodó Razguttól, aki csüggedten nézett hol emberi öszvérére, hol az angyalra, akiről azt remélte, megmenteni jött őt. Akiva pontosan tudta, hogy ölést jelöltek az ujjain. – És te? – vágott vissza Izilnek. – Hány fog annyi év alatt? Szerintem te sem számoltad. – Fogak. Ó, de én csak halottak fogait vettem el!
– És eladtad őket Kénkőnek. Tudod-e, mi vagy ezért? Kollaboráns. – Kollaboráns? Csak fogak. Nyakláncokat készít, láttam. Csak felfűzött fogak! – Azt hiszed, nyakláncokat készít? Bolond. Nyakig benne vagy a háborúnkban, de ostobaságodban észre sem vetted. Te mondod nekem, hogy szörnyekkel harcolva szörnnyé váltam? Belőled mi lett, aki az ördöggel üzleteltél? Izil leesett állal bámult rá, aztán egyszeriben felfogta. – Te tudod. Te tudod, hogy mit művel a fogakkal. – Igen, tudom – pihegte keserűen Akiva. – Mondd csak... – Pofa be! – Akivának végképp elfogyott a türelme. – Mondd meg, hol találom a lányt. Az életed nekem semmi. Érted? – Hallotta önnön hangjában a brutalitást, és kívülről látta magát, amint a szánalmas, nyomorult lények fölé tornyosul. Mit gondolna Madrigal, ha most látná? De nem láthatja, igaz? És éppen erről van szó. Madrigal halott. Az öregembernek igaza volt. Hiszen tényleg szörny, de ha az is, csak az ellenség miatt. Nem csak az egész életében tartó háború tette Akivát azzá, ami lett. Egyetlen dolog volt az oka, egyetlen kimondhatatlan tett, amelyet sosem tudott sem elfelejteni, sem megbocsátani. Megesküdött, hogy bosszúból elpusztítja a királyságot. – Azt hiszed, nem kényszeríthetlek, hogy beszélj? – sziszegte. Izil elmosolyodott. – Nem, angyal. Nem hinném. – És levetette magát a minaretről, magával rántva Razgutot is. Hatvanméteres zuhanás után a lenti tetőcserepeken kötöttek ki.
19. NEM KI, HANEM MI A katedrális vezette Karou hangját, és sikolyok szimfóniájává hasította, amelyek visszhangoztak és egymásnak ütköztek úgy, hogy a hatalmas, boltozatos tér megtelt a lány hangjával. Aztán csend. A kiméra úgy hallgattatta el egy ütéssel, hogy Karou lecsúszott a kőtábláról, lesodorva a fémhorgot és a füstölőt, amely kongva ért földet. A kiméra leugrott a lány után, és Karou azt hitte, feltépi a nyakát az agyarával, olyan közel volt az arcához az arca, de akkor... eltűnt, mintha elrántották volna. Megjelent Kénkő. Karou ennyire még sosem örült neki. – Kénkő... – nyögte, aztán elhallgatott. Nem volt oka megkönnyebbülni. Kénkő krokodilpupillái fekete résnyire szűkültek, mint mindig, ha dühös volt, de ha Karou azt hitte, látta már őt haragudni, akkor tévedett. Megfagyott a pillanat, amíg Kénkő úrrá lett a meglepődésén, hogy ott látja a lányt, Karou számára azonban egy örökkévalóság telt el két szívdobbanás között. – Karou? – Hitetlenségében vicsorgott, képe szörnyű grimaszba torzult. Sziszegve lélegzett, összeszorított foggal, karmos mancsával a lányért nyúlt. A háta mögött a fehér hajú kiméra kíváncsiskodott. – Ki ez? Kénkő felmordult. – Senki. Karou arra gondolt, futnia kéne. Késő. Kénkő megragadta a karját az angyalvágáson lévő kötés fölött. Karou szemhéja mögött remegett a fény, és elakadt a lélegzete. Kénkő megragadta a lány másik karját, és felkapta Karout úgy, hogy az arcuk csak pár centiméternyire volt egymástól. Karou mozdítani sem tudta a karját, Kénkő karmai a húsába vájtak. Nem bírt moccanni. Csak bámult Kénkő szemébe, amelyet sosem látott még ennyire idegennek, állatinak, mint most. – Add nekem – mondta a férfi. – Pihenned kell, Thiago – felelte Kénkő. – Még aludnod kellene. Majd én gondoskodom róla. – Gondoskodsz? Hogyan? – kérdezte Thiago.
– Többé nem háborgat minket. A szeme sarkából Karou Twiga ismerős alakját, hajlott nyakát, csapott vállát látta, felé fordult, de Twiga arckifejezése Kénkőénél is ijesztőbb volt, mert egyszerre látszott döbbentnek és riadtnak, mintha olyasminek lenne tanúja, amit inkább nem látna. Karou kezdett igazán megijedni. – Várj... – nyögte Kénkő szorításában. – Várj, várj... De Kénkő már mozgásban volt, vitte fel a lányt a lépcsőn, rohanva, kettesével véve a fokokat. Nem bánt vele óvatosan, és Karou érezte, milyen lehet babának lenni egy csöppség kezében, amelyet nekivágnak a falnak, élettelen tárgyként hurcolják és rángatják. A lehetségesnél hamarabb – vagy egy időre Karou elvesztette az eszméletét – a bolt ajtajánál voltak, és Kénkő behajította a lányt. Nem talpra esett, hanem elterült, de arcával közben egy széknek ütközött úgy, hogy csillagokat látott. Kénkő becsapta maga mögött az ajtót, és fölé hajolt. – Mit képzeltél? – mennydörögte. – Rosszabbat nem is tehettél volna. Bolond kölyök! És ti! – fordult Yasrihoz és Issához, akik szörnyülködve rohantak be a konyhából. Ők is összerezzentek. – Ha itt akarjuk őt tartani, megegyeztünk, hogy lesznek szabályok. Sérthetetlen szabályok. Nem egyeztünk meg valamennyien? Issa válaszolni próbált. – Igen, de... Ám Kénkő ismét Karouval foglalkozott, felragadta a földről. – Látta a kezeidet? – kérdezte. Karou sosem hallotta még ennyire felemelni a hangját. Mintha kő csikordult volna kövön. A koponyájában érezte. Kénkő nagyon erősen szorította a karját. Karou szeme előtt valami fehérség úszott, azt hitte, elájul. – Látta? – ismételte még hangosabban Kénkő. Karou tudta, hogy a helyes válasz a nem, de nem volt képes hazudni. – Igen. Igen! – pihegte. Kénkő felvonított, ami rosszabb volt mindannál, ami azon a végzetes estén történt. – Tudod-e, mit tettél? Karou nem tudta. – Kénkő! – rikácsolta Yasri. – Kénkő, megsebesült! – A papagájasszony karjai szárnyként csapkodtak. Próbálta lefejteni a Kívánságkereskedő mancsát Karou sebéről, de sikertelenül. Kénkő a bejárati ajtóhoz cipelte Karout, felrántotta az ajtót, és kilökte a lányt maga előtt az előszobába. – Várj! – kiáltotta Issa. – Nem teheted ki csak így...
De Kénkő nem hallgatott rá. – Kifelé! – vicsorgott Karoura. – Tűnj el! – Felrántotta az előszoba külső ajtaját – ez is mérhetetlen dühét mutatta; a két ajtó sosem volt nyitva egyszerre, soha – a zsilipelés a behatolás megelőzésére szolgált és Karou utoljára Kénkő haragtól eltorzult képét látta, mielőtt kilökte az utcára, és becsapta az ajtót. A hirtelen szabadulástól három-négy lépésnyit tántorgott, mielőtt lelépett a járdáról, és összerogyott. Döbbenten ült, mezítláb, szédülve és zihálva a csordogáló, olvadt hóban. Egyszerre érzett megkönnyebbülést, amiért Kénkő elengedte – egy pillanatig sokkal rosszabbtól tartott –, és hitetlenkedést, hogy kidobta, sebesülten, alig öltözötten a hidegbe. Kábán és szédülten azt se tudta, mit tegyen. Vacogni kezdett. Hideg volt, és immár nemcsak vérben, de csatornalében is ázott. Feltápászkodott, bizonytalanul álldogált. A lakása tízpercnyire volt gyalog. Lábát már égette a hideg. Az ajtóra meredt – immár nem lepte meg, hogy fekete kézlenyomatot látott rajta és arra gondolt, biztosan kinyílik. Hogy legalább Issa kihozza a kabátját meg a cipőjét. Biztosan. De az ajtó nem és nem és még mindig nem nyílt ki. Egy kocsi fordult be a sarkon, itt-ott nevetés vagy párbeszéd hallatszott ki ablakokból, de nem volt a közelben senki. Karou foga vacogott. Átkarolta magát, bár nemigen segített, és csak bámulta az ajtót, nem tudta elhinni, hogy Kénkő ott hagyja őt kinn. Hideg, szörnyűséges percek teltek el, végül felháborodott könnyek buggyantak ki Karou szeméből, elfordult és magát melengetve, zsibbadt lábbal bicegni kezdett a lakása felé. Útközben páran csodálkozva bámultak rá, mások felajánlották a segítségüket, de erről Karou nem vett tudomást, és csak amikor vacogva az ajtóhoz ért, és a kabátzsebéhez nyúlt volna, akkor jött rá, hogy nincsenek meg a kulcsai. Se kabát, se kulcsok, se singek, amelyek segítségével azt kívánhatta volna, hogy nyíljon ki az ajtó. – Az ördög vigye! – Szitkozódott Karou, az arcán jeges könny csörgött. Csak néhány szkupija maradt a csuklóján. Az egyiket két ujja közé fogta, kívánt, de nem történt semmi. Az ajtónyitáshoz kevés volt a szkupi kis ereje. Már éppen be akart csöngetni egy szomszédhoz, amikor lopakodó mozgást érzékelt maga mögött. Nem volt képes gondolkodni. Egy kéz ereszkedett a vállára, Karou csupa ideg és lendület volt. Megragadta a kezet, és teljes súlyával előrelendült. A háta mögötti alak felemelkedett – Karou egy másodpercnyi késéssel azonosította a hangot, amely aggodalmasan kérdezte: ,Jesszusom, Roo, jól vagy?” Átrepült az alak a válla fölött, és bezúzta az üvegajtót.
Az üveg széttört, Kaz átvetődött rajta, és nagyot puffant a földön. Karou mozdulatlanul állt. Most fogta fel, hogy a srác ott fekszik a küszöbön túl, üvegcserepek között. Arra gondolt, éreznie kellene valamit – megbánást? –, de nem érzett semmit. Legalább a zárt ajtó problémája megoldódott. – Megsérültél?– kérdezte Kaztól színtelen hangon. A fiú csak pislogott, döbbenten, és Karou egy futó pillantással felmérte a terepet. Vér sehol. Az üveg darabokban. A fiú sértetlenül. Átlépte a srácot, és a lift felé indult. Kaz átdobása kimerítette a maradék erejét, és úgy érezte, nem képes felgyalogolni hat emeletet. Kinyílt a lift ajtaja, Karou beszállt, és megfordulva Kazt látta, aki nem mozdult. Karoura bámult. – Mi vagy te? – kérdezte. Nem azt, hogy ki, hanem azt, hogy mi. Karou nem válaszolt. A lift ajtaja bezárult, és ő egyedül maradt a tükörképével, és azt látta, amit Kaz. Nem volt rajta más, mint egy átázott farmer és egy hajszálvékony, fehér póló, amely áttetszővé vált ott, ahol a bőréhez tapadt. A haja kék tincsekben a nyaka körül, mint Issa kígyói, és a válláról átvérzett kötés lógott. A vérhez képest a bőre szinte világítóan fehérlett, szinte kéklett. Dörzsölgette magát, mert úgy reszketett, mint valami drogos. Már ez is elegendő lett volna, de ekkor figyelt csak fel az arcára. Feldagadt ott, ahol beütötte, amikor Kénkő a székhez vágta, a feje elszántan leszegve, a szeme árnyékban. Olyasvalakinek látszom, akit messziről elkerülnek, gondolta. A megjelenése... nem volt egészen emberi. A lift ajtaja kinyílt, és Karou végigvonszolta magát a folyosón. Kimászott egy ablakon, hogy bejusson a saját erkélyére, majd betörte az erkélyajtó egyik üvegét, hogy bejusson a lakásába. Mindezt sikerült megtennie, mielőtt kifogyott volna az ereje, és végre odabenn volt. Lehámozta nedves ruhadarabjait. Az ágyhoz vonszolta magát, takaróba burkolózott, összegömbölyödött és zokogott. Ki vagy te? – kérdezte magától, felidézve az angyal kérdését meg a farkasét. De Kaz kérdése visszhangzott benne el nem múlón. Mi vagy te?
20. IGAZ MESE Karou a hétvégét egyedül töltötte a lakásában, lázasan, tele zúzódásokkal és vágásokkal, nyomorultan. Felkelni az ágyból szombaton valóságos tortúra volt. Mintha az izmait úgy megfeszítették volna rugókkal, hogy kis híján elpattantak. Fájt az egész teste. Minden. Egyik fájdalmat alig lehetett megkülönböztetni a másiktól, a lány úgy festett, mint a családi erőszak brosúrája, az arca kókuszdiónyira duzzadt, a kékje vetekedett haja színével. Eszébe jutott, hogy felhívja Zuzanát segítségért, de elvetette az ötletet, mert rájött, hogy nem tudja a telefonszámát. A kabátjával meg a bakancsával, a táskájával, a tárcájával, a kulcsaival és a rajzfüzetével együtt a boltban maradt. E-mailezhetett volna, de mire bemelegedett a laptopja, elképzelte, hogyan reagálna a látványára Zuzana, és tudta, hogy a barátnője ezúttal nem érné be kitérő válaszokkal. Mondania kellett volna neki valamit. Hazudni fáradt volt, hát a hétvégét fájdalomcsillapítón és teán töltötte, hol vacogott, hol izzadt, fájdalmak és rémálmok gyötörték. Gyakran ébredt képzelt neszekre; az ablakra pillantott, mert soha nem remélte ennyire, hogy meglátja Kishmisht egy cédulával. De nem jött, és a hétvégén senki nem törődött vele – sem Kaz, akit átdobott az üvegajtón, sem Zuzana, akiről sejtette, hogy óvatos hallgatással veszi tudomásul a távollétét. Sosem érezte még ennyire egyedül magát. Jött a hétfő, és Karou még mindig nem hagyta el a lakást. Nem valami rendszeresen, de továbbra is fájdalomcsillapítón és teán élt. Az alvás rémálmok körhintája volt, ugyanazok a teremtmények jöttek újra meg újra – az angyal, az Izil hátán lévő izé, a farkaskiméra, a dühös Kénkő –, és amikor kinyitotta a szemét, a fény időnként változott, de semmi más, talán csak még nyomorultabbul érezte magát. Sötét volt, amikor megszólalt a kapucsengő. És szólt. És szólt. Odavonszolta magát az ajtó melletti dobozhoz, és rekedten beleszólt. – Halló? – Karou? – Zuzana volt az. – Karou, mi az ördög történt veled? Engedj be, iskolakerülő. Karou úgy megörült a barátnője hangjának, annak, hogy valaki törődik vele, hogy elsírta magát. Amikor Zuzana belépett az ajtón, Karou az ágy
szélén ült, és könnyek peregtek összevert arcán. A lány megtorpant és felkiáltott. – Jaj, Istenem! Karou! Egy pillanat alatt átlibbent a pici szobán. A keze hideg volt a szeles levegőtől, a hangja lágy. Karou a barátnője vállára hajtotta a fejét, és percekig sírt egyfolytában. Aztán már jobb volt. Zuzana nem tett fel kérdéseket, hanem elment beszerző körútra: leves, kötszer, sebösszehúzó kapcsok a vágásokhoz, amelyeket az angyal ejtett Karou kulcscsontján, karján és vállán. – Ezek komoly nyomot fognak hagyni – mondta Zuzana, aki ugyanúgy koncentrált a sebek ellátására, mint a marionettek készítésére. – Mikor történt ez? Nyomban kórházba kellett volna menned. – Azt tettem – emlékezett vissza Karou Yasri balzsamára. – Olyasmit. – És mik... ezek a karomnyomok? – Karou mindkét karja élénklila volt, de Kénkő karmai itt-ott sötét mélyedéseket hagytak. – Hm… – mondta Karou. Zuzana némán nézte őt, majd felállt, megmelegítette a levest. Leült egy székre az ágy mellé, és amikor Karou befejezte az evést, feltette – immár csizmátlan – lábát a matracra, és az ölében összekulcsolta a kezét. – Oké – mondta Zuzana. – Készen állok. – Mire? – Egy igazán jó történetre, amely, remélem, az igazság lesz. Az igazság. Karou témát próbált változtatni. – Először meséld el, mi történt szombaton a hegedűs fiúval – és közben próbálta végiggondolni az igazságot. Zuzana felhorkant. – Eszemben sincs. Nos, a neve Mik, de többet nem tudsz meg, amíg nem beszélsz. – A neve! Megtudtad a nevét! – A normális életnek ettől a morzsájától Karou természetellenesen boldog lett. – Karou, komolyan beszélek. – Zuzana tényleg komoly volt. Sötét, szláv szeme olyan erővel és szigorral meredt Karoura, hogy nem véletlenül mondta neki Karou, amikor így nézett, hogy elmehetne a titkosrendőrségre vallatónak. – Hallani akarom, mi történt veled. Karou mindig igazat mondott, de olyan gunyoros mosollyal, hogy azt hitték, viccel. Van-e egyáltalán arckifejezése ahhoz, hogy őszintén elmondja az igazat?
És mit mondjon? Ezt a történetet nem lehetett szelídíteni, mondjuk úgy, ahogyan az ember csak a lábujját dugja először a hideg vízbe. Ebbe fejest kellett ugrani. – Egy angyal megpróbált megölni – mondta. Szünet, aztán: – Aha. – Nem, komolyan. – Karou tisztában volt az arckifejezésével. Úgy érezte, mintha castingon venne részt az „igazmondó” szerepéért, és túlzásba vinné. – Szamárcsődör tette? Karou túlságosan gyorsan és erősen felnevetett, aztán duzzadt arcához kapott. Ostoba ötlet volt, hogy Kaz bántotta. Mármint az, hogy fizikailag bántotta, bár a mostani aggódnivalói mellett az is semmiségnek látszott, hogy lelkileg bántotta. – Nem. Nem Kaz tette. A vágásokat kard ejtette, amikor egy angyal meg akart ölni péntek éjjel. Marokkóban. Istenem, biztosan benne volt a híradóban. Aztán jött az a farkasfickó, akiről azt hittem, halott, de egyáltalán nem volt az. A többi Kénkő nyoma. És, hm… A rajzfüzetemben minden igaz. – Odanyújtotta a két csuklóját, így a tetoválásait egybe lehetett olvasni: igaz mese. – Látod? Erre céloznak. Zuzana nem találta viccesnek. – Jesszusom, Karou... Karou folytatta. Az igazság, értette meg, olyan sima, mint a legömbölyödött kavics a kézben. – És a hajam? Nem festem. Ilyen színűnek kívántam. És huszonhat nyelven beszélek, és többnyire ezeket is kívántam. Sosem találtad furának, hogy beszélek csehül? Úgy értem, ki tud csehül a cseheken kívül? Kénkőtől kaptam ajándékba a tizenötödik születésnapomra, mielőtt idejöttem. Ja, és emlékszel a maláriára? Pápua Új-Guineában kaptam meg, és pocsék volt. És lőttek is rám, és azt hiszem, megöltem a rohadékot, és nem sajnálom, és egy angyal meg akart ölni engem, és ő volt a leggyönyörűbb lény, akit valaha is láttam, és a legrémisztőbb is, bár az a farkasteremtmény is eléggé rémítő volt, és tegnap éjjel rettenetesen felhúztam Kénkövet, és kidobott, és amikor ideértem, Kaz itt várt, és áthajítottam az üvegajtón, ami végül is nagyon jól jött, mert nincs meg a kulcsom. – Szünet. – Így aztán, azt hiszem, többet nem próbál ijesztgetni, ami az egyetlen jó ebben az egészben. Zuzana semmit sem szólt. Hátratolta a székét, felhúzta a csizmáját, mindkét lábát erőteljes toppantással tette le, és biztosan elment volna – örökre –, ha nem koccan meg az erkélyajtó.
Karou fojtott kiáltást hallatott, és kiugrott az ágyból, mit sem törődve sérüléseivel. Az ajtóhoz ugrott. Kishmish volt az. Kishmish volt az, és lángolt. *** A kezében pusztult el. Karou eloltotta a lángokat, és dajkálta az apró jószágot, amelynek kis teste több helyen megégett, kolibriszívének heves dobogása ki-kihagyott, miközben Karou ringatta. – Nem, nem, nem, nem, nem... A villás nyelvecske ki-be járt, és a kétségbeesett csipogás elcsitult a szívveréssel együtt. – Nem, nem, nem. Kishmish, nem... És a kicsi lény kimúlt. Karou ott maradt összegörnyedve az erkélyen, tartotta. Egyre halkabban suttogta a nemeket, amíg Zuzana meg nem szólalt. A hangja alig hallható volt. – Karou? Karou felnézett. – Ő volt... ? – Zuzana remegő kézzel Kishmish élettelen testére mutatott. Szemlátomást zavart volt. – Az a... hm. Úgy néz ki, mint... Karou nem segített neki. Kishmisht nézte, és értelmezni próbálta a halálnak ezt a váratlan bekövetkeztét. Lángolva repült ide, gondolta. Hozzám jött. Valamit látott a lény lábához kötve: Kénkő vastag céduláinak egyikét, megégve, amely hamuvá omlott, amint hozzáért és... még valamit. Az ujjai remegtek, amíg kikötötte, aztán a tenyerén tartotta. Szíve a gyermek beivódott félelmével dobbant meg: nem volt szabad megérintenie. Kénkő törőcsontja volt az. Kishmish neki hozta el. Lángolva. A városban sziréna vijjogott, felgyorsította a kapcsolatot, amelyet Karou agya lassú volt megérteni. Égés. Fekete kézlenyomatok. A portál. Felállt, berohant, dzsekit és bakancsot vett. Zuzana kérdezgette. – Mi az, Karou? Mi az? Mi...? – De Karou alig hallotta. Kiment az ajtón, le a lépcsőn, a karjában még mindig Kishmish, a markában a törőcsont. Zuzana követte őt az utcára és végig Josefovba, a hátsó ajtóhoz, amely Kénkő prágai portálja volt. Most kék-fehér pokolnak látszott, áthatolhatatlannak a tűzoltófecskendők vízsugarai számára.
Ugyanebben a pillanatban, bár Karou nem tudta, szerte a világon valamennyi, fekete kézlenyomattal megjelölt ajtónál tűz tombolt. Eloltani nem lehetett őket, mégsem terjedtek tovább. Lángok emésztették el az ajtókat és a hozzájuk kötődő varázst, kiégett lyukat hagyva tucatnyi épületben. Fémajtók olvadtak el, olyan forró volt a tűz, és a szemtanúk, akik a lángokba tekintettek, döbbent retinájuk fénykörében szárnyak körvonalait látták. Karou látta őket, és megértette. A Másuttba vezető utat elvágták, és őt a sorsára bízták.
Egyszer volt, hol nem volt... egy kislányt szörnyek neveltek fel.
De az angyalok felégették a világukba vezető ajtókat, és a lány egyedül maradt.
21. A REMÉNY SAJÁT MÁGIÁJA Egyszer, amikor Karou kislány volt, egy maréknyi szkupit használt el, hogy kisimítson egy rajzot, amelyre Yasri ráült. Egyik ráncot a másik után, egyik kívánság a másik után – aprólékos munka volt teljes koncentrációval, kidugott nyelvvel. – Tessék! – Boldogan mutatta fel. Kénkő olyan hangot hallatott, mint egy elégedetlen medve. – Hogyan? – kérdezte Karou. Nyolcéves volt, sötét hajú, sötét szemű, olyan vékony, mint egy facsemete. – Jó rajz. Megérdemelte, hogy megmentsem. Jó rajz volt. Őt ábrázolta kiméraként, denevérszárnnyal, rókafarokkal. Issa örvendezve tapsikolt. – Jaj, annyira édes vagy rókafarokkal. Kénkő, nem lehetne farka, csak mára? Karou a szárnyakat jobban szerette volna, de egyik sem lett. A bosszúsnak látszó Kívánságkereskedő csak egy fáradt nemet sóhajtott. Issa nem kérlelte. Vállat vont, homlokon csókolta Karout, és díszhelyre tűzte ki a képet. Ám Karout megragadta az ötlet, és megkérdezte: – Miért nem? Csak egy laknóba kerülne. – Csak? – visszhangozta Kénkő. – És mit tudsz a kívánságok értékéről? Karou egyetlen lélegzetvételre fújta a választ. – Szkupi, sing, laknó, gavriel, bruxisz! De Kénkő szemlátomást nem így értette. Elégedetlen medvemorgás, majd: – A kívánságok nem bolondságokra valók, gyerekem. – Miért, te mire használod őket? – Semmire – felelte Kénkő. – Én nem kívánok. – Tessék? – Karou megdöbbent. – Soha? – Pedig az ujja hegyében volt minden varázslat. – De tiéd lehetne minden, amit csak akarsz... – Nem minden. Tudod, vannak minden kívánságnál nagyobb dolgok. – Például? – A legtöbb olyasmi, ami igazán számít. – De egy bruxisz... – A bruxisznak is megvannak a korlátai, mint minden kívánságnak.
Egy pilleszárnyú kolibri libbent a fénybe, Kishmish felröppent Kénkő szarváról, elkapta, és egyben lenyelte – csak úgy, és a lény megszűnt létezni. Volt, aztán már nem volt. Karounak összeszorult a gyomra, amint elgondolkodott annak a lehetőségén, hogy valaki vagy valami ilyen hirtelen nem lesz. Kénkő nézte a lánykát, és hozzátette: – Én remélek, gyermekem, de nem kívánok. Ez különbség. Karou elgondolkodott ezen, és arra gondolt, ha meg tudná magyarázni ezt a különbséget, imponálna Kénkőnek. Eszébe jutott valami, és próbálta szavakba önteni. – Mert a remény belőled jön, és a kívánságok csak varázslatok. – A kívánságok hamisak. A remény igaz. A reménynek megvan a saját mágiája. Akkor ő bólintott, mintha értené, de nem értette, ahogyan most sem, három hónappal az után, hogy a portálok kiégtek, és lemetszették az élete felét. Legalább egy tucatszor járt az ajtónál Josefovban. Kijavították, a körülötte lévő fallal együtt, ám túlságosan tisztának és újnak látszott a környezetéhez képest. Karou kopogtatott és reménykedett; belefáradt a reménykedésbe. Semmi. Újra meg újra: semmi. Bármiféle mágiája volt is a reménynek, mit sem ért egy jó, nagy kívánsággal szemben. Most egy másik ajtónál állt, ez egy, a semmiben álló vadászkunyhó ajtaja volt valahol Idahóban, és nem kopogott. Csak berúgta az ajtót. – Helló – mondta. A hangja derűs és kemény volt, mint ő maga. – Régen találkoztunk. Odabenn Bain, a vadász meglepetten pillantott fel. Vadászpuskát tisztított a kávézóasztalnál, és gyorsan felugrott. – Te vagy? Mit akarsz? Hányingert keltőn félmeztelen volt, látszott lottyadt, fehér hasa és rendkívüli szőrzete csomókban állt össze még a vállán is. Karou a szoba túlsó feléből is érezte savanykás egérszagát. Invitálás nélkül lépett beljebb. Feketét viselt: szoros macskanadrágot bakanccsal és antik esőkabátot, övvel a derekán. A vállán tarisznya lógott, a haja egyetlen copfba fonva, semmi smink. Fáradtnak látszott. Fáradt volt. – Öltél mostanában valami érdekeset? – Tudsz valamit? – kérdezte Bain. – Újra megnyíltak az ajtók? – Jaj, nem. Semmi ilyesmi. – Könnyedén csevegett, mintha csak látogatóba jött volna. Erről persze szó sem volt.
Amikor teljesítette Kénkő küldetéseit, itt akkor sem járt. Bain mindig maga jött a boltba. – Nem könnyen találtalak meg – folytatta Karou. Bain nem volt a térképen. Az internet szerint nem is létezett. Karounak számos kívánságába került, hogy megtalálja – alacsony értékű, más beszállítóktól szerzett kívánságokba. Körülnézett a szobában. Kockás pamlag, néhány üveges szemű jávorszarvasfej a falon, műbőr fotel, amelyet ragasztószalag tartott össze. Odakinn áramfejlesztő zümmögött, a szobát egyetlen villanykörte világította meg. Karou a fejét csóválta. – Gavrielekkel játszhatsz, és ilyen disznóólban élsz? – Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva Bain. – Fogakat? – Én? Nem. – A karszék támlájára támaszkodott. Még mindig az a ragyogó, kemény mosoly. – Nem fogakat akarok. – Akkor mit? Karou mosolya eltűnt, mintha lekapcsolták volna. – Szerintem kitalálod, mit akarok. Szünet. Aztán Bain. – Nincs. Mindet elhasználtam. – Nos, nem hiszek neked. A vadász körbemutatott. – Akkor nézz körül. Győződj meg róla. – Nézd, az a helyzet, tudom, hol tartod őket. A vadász elnémult, Karou pedig az asztalon heverő puskát vette számításba. Szét volt szedve, nem jelentett fenyegetést. De vajon nincs-e másik fegyvere is elérhető közelségben? Nem az a fajta, akinek csak egy puskája van. Bain ujjai szinte észrevehetetlenül mozdultak. Karounak felszökött az érverése. Bain a pamlag felé vetette magát. Karou már mozgásban volt. A táncos könnyedségével repült át az asztal fölött, tenyerével a vadász képébe csapott, fejét a falnak lökte. Elnyúlt a pamlagon, és egy pillanatra mindkét keze szabadon matathatott a pamlag párnái közt, míg meg nem találta, amit keresett. Visszafordult, pisztollyal a kezében. Karou az egyik kezével megragadta a csuklóját, a másikkal a szakállába markolt. Kattanás; egy golyó süvített el Karou feje fölött. A lány a pamlagnak támasztotta a lábát, felrántotta a vadászt a szakállánál fogva, és földhöz vágta. Megbillent az asztal, szétgurultak a puska darabjai. Karou keményen markolta a férfi csuklóját
úgy, hogy a pisztoly elfelé mutasson, térdével tiszta erőből a vadász alkarjára nehezedett, tört a csont. A férfi feljajdult, elejtette a pisztolyt. Karou felkapta, és a vadász szemének szögezte. – Ezért megbocsátok neked – mondta. – Értem, a te szemszögedből ez kínos. Csak nem sajnálom. Bain zihált, és gyilkos tekintettel meredt a lányra. Közelről a vadász büdös volt. A pisztolyt még mindig a szemére szögezve Karou kotorászni kezdett Bain bozontos szakállában. A keze fémhez ért. Tehát igaz. A kívánságait a szakállában hordja. Bakancsából előhúzta a kését. – Tudni akarod, honnan tudom? – kérdezte Karou. Bain lyukakat fúrt a kívánságpénzekbe, és átfűzte rajtuk koszos szakállát. Karou egyenként levágta őket. – Avigeth volt az. A kígyó. Át kellett karolnia a mocskos nyakad, nem igaz? Ezért nem irigyeltem. Gondolod, nem mondta el Issának, mit rejtegetsz ebben a gusztustalan bozontban? Fájdalom hasított a szívébe, mert eszébe jutottak azok a hétköznapi esték a boltban, amikor törökülésben ült a földön, Issát rajzolta, és pletykáltak, Twiga szerszámai duruzsoltak a sarokban, és Kénkő fűzte a véget nem érő nyakláncait. Mi történhet most ott? Mi? Bain kívánságai többnyire singek voltak. Akadt néhány laknó is, de a legjobb a kalapácssúlyú két gavriel volt. Ez jó. Nagyon jó. A többi beszállítótól, akiket eddig felkeresett, főként laknókat és singeket szerzett. – Reméltem, hogy ezeket még nem költötted el – mondta Karou. – Köszönöm. Szívből. Nem tudod, mit jelentenek ezek nekem. – Ribanc – morogta Bain. – Nos, ez merész – felelte könnyedén Karou. – Úgy értem, ilyesmit mondani egy olyan lánynak, aki pisztolyt tart a szemedhez. – És tovább vagdosta a szakállat, miközben Bain mozdulatlanul feküdt. A vadász legalább kétszer olyan súlyú volt, mint Karou, de nem verekedett. A lány szemében égő, vad tűz bizonyára megfélemlítette. Ráadásul hallott híreket Szentpétervárról, és tudta, hogy Karou nem fél használni a kését. A lány kimerítette a vadász kívánságtárát, és leguggolva a pisztoly csövével lehúzta a férfi alsó ajkát. Elhúzta a száját, amikor meglátta a fogait. Csorbák és dohányzástól barnák voltak. Valódiak. Tehát bruxiszra nem volt remény. – Tudod, te vagy Kénkő ötödik beszállítója, akit lenyomoztam, és te vagy az egyetlen, akinek saját fogai vannak. – Aha, mert szeretem a húst.
– Szereted a húst. Hát persze. A többi beszállító, akit szintén „meglátogatott”, mind elköltötte a bruxiszát, többnyire hosszú életre. Az egyikük, egy pakisztáni orvvadász klán matriarcha banyája elszúrta a kívánságát, mert elfelejtett hozzá fiatalságot és egészséget is kívánni, így az összeomló hús eleven katasztrófájává vált, bizonyítva Kénkő intését, hogy a bruxisznak is megvannak a korlátai. Nos, egy bruxisz nagy zsákmány lett volna, ám Karounak valójában két gavrielre volt szüksége, és azok immár a kezében voltak. Felmarkolta az összes kívánságot a mocskos szakállmaradványokkal együtt, amelyek hozzájuk tapadtak, és mindent berakott a tarisznyájába. Egy singet tartott csak a tenyerén, szüksége lehet még rá, hogy kijusson. – Azt hiszed, ezt csak úgy megteheted? – kérdezte halkan Bain. – Ha felbosszantasz egy vadászt, prédaként fogsz élni, kislány, sosem tudhatod, ki jár a nyomodban. Karou úgy tett, mint aki elgondolkodik. – Hmm. Az nem fog menni, igaz? – Felemelte a pisztolyt, a vadász felé fordította a csövét, akinek kikerekedett a szeme a rémülettől, aztán szorosan összezárta a szemét, miközben Karou gyerekesen rákiáltott. – Piff-puff – megint leengedte a fegyvert. – Hülye. Szerencséd, hogy nem olyan lány vagyok. Letette a pisztolyt a pamlagra, és amikor Bain kezdett felemelkedni, azt kívánta, hogy aludjon el. A vadász feje a padlón koppant, Karou tenyeréből pedig eltűnt a sing. Nem nézett vissza. A lába nehéz volt a tornác lépcsőin és végig a murvás ösvényen a postaládákig, ahol a taxit hagyta. Odaért a postaládákhoz. Taxi sehol. Karou sóhajtott. A sofőr biztosan hallotta a lövést és lelépett. Nem hibáztatta érte. Mintha egy film jelenete lett volna: egy lány egy vagyont fizetett neki, hogy Bois-ból idehozza a senki földjére, ahol a lány eltűnt egy vadászkunyhóban, majd lövés hallatszott. Józan ésszel ugyan ki várta volna meg, hogyan végződik a történet? Újabb sóhajtással becsukta a szemét, és majdnem megdörzsölte, amikor eszébe jutott, hogy Bain mocskos szakállát fogdosta, így inkább a nadrágjába törölte a kezét. Fáradt volt. Benyúlt a tarisznyájába. Úgy gondolta, egy laknó elegendő lesz, hogy a taxit visszafordítsa, és már éppen kívánni akart, de megállt. – Mire gondolok? – Az egyik arcán gödröcske jelent meg, ahogy elmosolyodott. Egy gavrielt vett elő inkább.
– Szia, te – súgta neki. A tenyerén mérlegelte az érmét, hátravetette a fejét, és felnézett az égre.
122 TÖLTETLEN CUKORKA Három hónap. Három hónap telt el a portálok kiégése óta, és amióta Karou nem kapott semmiféle hírt. Hányszor kalandoztak vissza, bármi mással volt is elfoglalva, a gondolatai a Kishmish karmaiban tartott, hamuvá lett cédulához? Ahogyan a karcolás a hanglemezbe, a cédula belevésődött a tudatába. Mi állhatott benne? Mit akart neki mondani Kénkő, amikor a portálok kiégtek? Mi állt a cédulán? Aztán ott volt a törőcsont, amelyet most ő viselt a nyakában, ahogyan azelőtt Kénkő. Persze felmerült benne, hogy a csont lehet akár kívánság is, még a bruxisznál is erősebb; a kezébe fogta, kívánt egyet – hogy nyíljon meg egy portál Másutt felé, de nem történt semmi. Mégis valami vigasztalót érzett, ahogy a kezében tartotta. Törékeny két szára úgy illett az ujjai közé, mintha egyenesen oda szánták volna. De ha több is volt egyszerű csontnál, nem tudta kideríteni, micsoda, sem azt, hogy Kénkő miért küldte el neki. Félt, hogy már soha nem is tudja meg. Ez a félelem gyarapította megválaszolatlan kérdéseit, és újabb, különös és meghatározatlan félelmeket szült. Valami történni fog vele. Néha, amikor a tükörbe nézett, egy pillanatig érthetetlen idegenséget érzett, mintha egy idegen tekintetével találkozott volna. Gyakran nem reagált a nevére, és időnként még az árnyékát is idegennek látta. Az utóbbi időben gyors mozdulatokkal tette próbára, tényleg az övé-e. Meglehetősen biztos volt benne, hogy ez nem normális viselkedés. Zuzana nem értett vele egyet. – Valószínűleg trauma utáni rendellenesség – mondta. – Az lenne a fura, ha jól lennél. Úgy értem, elveszítetted a családod. Karou még mindig csodálkozott, hogy Zuzana tudomásul vette az egész bizarr történetet. A barátnője nem volt hívő lélek, de miután látta Kishmisht meg egy rövidke szkupibemutatót, mindent elhitt, ami jó volt. Karounak szüksége volt Zuzanára. Zuzana volt a horgonya a normális életben. Abban, ami legalábbis arra emlékeztetett. Karou még iskolába járt, legalábbis technikailag. Az angyali gyújtogatások után legalább egy hét kellett a sérülései gyógyulására, ezután a sárga-zöld zúzódásokat már el tudta fedni sminkkel. Néhány napra visszament az
iskolába, de hiábavaló próbálkozás volt. Nem tudott koncentrálni, ceruzát vagy ecsetet tartó keze alkalmatlannak látszott a finom munkára. Valami dühös energia gyülemlett fel benne, és minden eddiginél erősebben kísértette az a gondolat, hogy valami mást kellene csinálnia. Valami mást. Valami mást. Valami mást. Felvette a kapcsolatot Estherrel és Kénkő kevésbé komisz beszállítóival világszerte, hogy megbizonyosodjék a jelenség globális voltáról: a portálok eltűntek, egytől egyig. Rájött még valami teljesen váratlanra: gazdag volt. Kénkő, mint kiderült, bankszámlákat nyitott neki a világ minden táján. Soknullás bankszámlákat. Még ingatlanjai is voltak, például azok az épületek, ahol a portálok nyíltak. És földje. Pontosabban mocsara. Egy elhagyatott, középkori hegyi faluja az Etna lávafolyásán. Egy hegyoldala az Andokban, ahol egy amatőr őslénytankutató az állításai szerint – amelyek általános tudományos derültséget keltettek – „szörnycsontvázakat” ásott ki. Kénkő gondoskodott róla, hogy Karounak soha ne kelljen aggódnia a pénz miatt, és ez szerencse volt, mert a beszállítóknál tett „látogatásait” úgy kellett fizetnie, mint a közönséges emberi lényeknek: repülőjegyek, útlevél és minden egyéb. Attól kezdve rendszertelenül járt iskolába, családi gondokra hivatkozva. Ha nem visz be annyi pluszmunkát az új rajzfüzetébe – a kilencvenharmadik, amely ott folytatódott, ahol a Kénkő boltjában maradt kilencvenkettes hirtelen véget ért –, bizonyára már kirúgták volna. Lényegében egy hajszálon függött az iskolai sorsa. Amikor a legutóbb benn járt, Fiala professzornő igencsak komoran és elítélőn nyilatkozott. Karou füzetét lapozgatva megállt egy bizonyos rajznál, amelyen a lány a Marrakeshben látott angyalt ábrázolta, emlékezetből. Úgy, ahogy Karou először megpillantotta közelről a zsákutcában. – Ezen a szakon élet után rajzolunk, Karou – mondta Fiala. – Nem fantázia alapján. Karou először nem értette. Biztos volt benne, hogy a szárnyakat nem rajzolta el, és látta is, hogy tényleg nem. – Fantázia? – kérdezte. – Senki sem ilyen tökéletes – érintette meg lenézőn a rajzot a professzornő. Karou nem vitatkozott, de később azt mondta Zuzanának: – Az a legmulatságosabb, hogy a kép nem is a teljes igazságot ábrázolja. Az a szem! Festmény talán visszaadhatná, de rajz soha. – Értem – mondta Zuzana. – Rémületesen gyönyörű rohadék, az lehet.
– Tudom. Látnod kellett volna. – Nagyon remélem, hogy soha nem fogom. – Tulajdonképpen én remélem, hogy még fogom – mondta Karou, aki többé nem követte el azt a hibát, hogy fegyvertelenül hagyja el a lakását. Szánalmasan verekedett akkor, és szégyellte, ahogy elmenekült. Ha újra találkozna az angyallal, állná a sarat. Ami azonban az iskolát illette, nem tudta állni a sarat. Nem volt semmiféle félévi terve, és már nem araszolhatott tovább a rajzfüzetével meg az utolsó pillanatban, lázasan odavetett munkáival, és bármilyen nehéz volt is feladni, komolyabb gondjai is voltak. A tüzek után az első útja Marrakeshbe vezetett. Állandóan kísértette, amit Izil kiáltott neki: „El kell jutnod Kénkőhöz. Mondd meg neki, hogy itt vannak a szeráfok. Visszajöttek. Figyelmeztetned kell!” Izil tudott valamit. Ez volt a bruxiszának a célja: a tudás. És Karou ugyan állandóan töprengett rajta, hogy Izil mit tudott meg, most sürgősen meg kellett neki is tudnia. Ezért elment megkeresni őt, és szomorúan vette tudomásul, hogy Izil levetette magát a Koutoubia minaretből még azon az estén, amikor ott hagyta. Levetette magát? Nem valószínű, gondolta Karou, élénken felidézve az angyal halott lélekre utaló arcát, pengéjének harapását és a sebhelyeket, amelyek rá emlékeztették. Zuzana a suliban készített neki egy pólót ezzel a felirattal: TALÁLKOZTAM EGY ANGYALLAL MAROKKÓBAN, ÉS EZEKET A SEBEKET SZEREZTEM. Aztán egy másikat is: LÁTTAM EGY ANGYALT, TI MEG NEM. KAPJÁTOK BE, VILÁGVÉGEHÍVŐ MAJMOK! Ez volt a válasz a világszerte kitört angyalészlelési lázra. Bár a találkozókról szóló beszámolókat eleinte lesöpörték, mint részegek vagy gyerekek lázálmait, a bizonyítékok annyira meggyőzőnek bizonyultak, hogy nem lehetett nem venni tudomást róluk. Szemcsés videofelvételek és fényképek özönlötték el a világhálót, és beszivárogtak a komoly médiába is olyan főcímekkel, mint például: A halál angyalai: hírnökök vagy átverés? A legjobb felvétel egy szőnyegkereskedőtől érkezett, és a Karou elleni támadást rögzítette, bár szerencsére a lány csak felismerhetetlen körvonal volt a háttérben, elhomályosította az angyal szárnyainak ragyogása. Karou tudomása szerint ez volt az egyetlen eset, amikor az angyalok – mert egynél többen voltak – megmutatták a szárnyukat, de több tanú állította,
hogy látta őket repülni, de legalábbis szárnyas árnyékot észlelt. Egy indiai apáca tenyerén toll alakú égés jelent meg, amely zarándokok tömegeit vonzotta oda a világ minden tájáról, akik áldást reméltek tőle. A világvégehívők becsomagolták bőröndjeiket, és közös, nagy virrasztásokon várták a véget. A hálózati közösségi oldalakon egyre többen számoltak be arról, hogy angyalt láttak, de Karou egyik híradást sem találta hihetőnek. – Csupa marhaság – mondogatta Zuzanának. – Csupa bolond, akik az apokalipszist várják. – Mert milyen mulatságos is az, igaz? – Zuzana gunyoros örömmel dörzsölte a kezét, – Jaj, fiacskám, az apokalipszis! – El tudom képzelni. Milyen szar életed lehet, hogy várod az apokalipszist! Ezzel töltöttek egy egész estét a Méregkonyhában – továbbá Mikkel, Zuzana „hegedűs fiújával” és immár hivatalos barátjával – ahol almateát ittak, illetve a Milyen szar életed lehet, hogy várod az apokalipszist? játékot játszották. – Olyan szar, hogy a nyuszis papucsod az egyetlen barátod. – Olyan szar, hogy a kutyád akkor csóválja a farkát, amikor elmész. – Olyan szar, hogy fejből tudod az összes Celine Dion-szám szövegét. – Olyan szar, hogy azt kívánod, inkább pusztuljon el az egész világ, mintsem hogy másnap fel kelljen ébredned a lerobbant házadban – ahol egyébként nincs semmiféle művészet –, megetetned a bárdolatlan kölykeidet, és bemenned a lélekölő munkahelyedre, ahová valaki biztosan hoz fánkot, hogy még nagyobbra nőjön a feneked. Ennyire szar élet kell ahhoz, hogy várd az apokalipszist. Ezzel lett a nyertes Zuzana. Ó, Zuzana. Idaho elhagyatott táján, amikor Karou elköltötte az első gavrieljét arra, amire egész életében vágyott – a gavriel eltűnt, és ő lágyan felemelkedett a földről –, az volt az első gondolata, Zuzanának ezt látnia kell. Lebegett. Felkiáltott örömében, karját kitárva egyensúlyozott, evezve a levegőben, mintha a tengeren lebegne, de... ez nem a tenger volt. Hanem a levegő. Repült. Hát talán nem egészen repült – még –, de lebegett az egész istenverte égbolt küszöbén. Amely körülölelte az egész istenverte világot. Fölötte az éjszaka hatalmas és mindenütt jelen lévő volt, csupa csillag meg vadság – véghetetlenül mély, véghetetlenül áthatolható szféra, és ő egyre magasabbra és magasabbra szállt, birtokba vette. Immár a fák teteje fölül látta Bain kunyhóját. Szellők suttogtak a fülébe, hűvösen, de játékosan, mintegy köszöntötték a magasban. Önkéntelenül
nevetni kezdett. És nem tudta abbahagyni. Ellenállhatatlan, hitetlenkedő kacagás volt, kissé bolondosan hangzott, de ki ne nevetne bolondosan egy ilyen pillanatban? Repült. Istenem, bárcsak megoszthatta volna valakivel. Hamarosan meg fogja osztani valakivel, csakhogy, finoman szólva, az nem kifejezetten az a... hm, egyén, akivel bármit szívesen megosztana, ha minden egyéb változatlan volna. De nem volt változatlan. Egyetlen olyan egyén akadt az egész világon, aki segíthetett azt tenni, amit tennie kellett, és az, sajnos, Razgut volt. Izil teremtményének a gondolatától is kirázta a hideg, de a sorsa összefonódott az övével. Marrakeshben, miután tudomást szerzett Izil haláláról, magányosan és kétségbeesetten járta a mecset körüli utcákat. Annyira biztos volt benne, hogy Izil elárulja neki, mi történik. Annyira számított rá. Egy falnak támaszkodott, és sírni kezdett, egyrészt gyászolta a szegény, agyongyötört embert, másrészt tehetetlen dühöt érzett önnön sorsa miatt. És akkor, a föld fölött visszhangozva, szentségtelen kuncogás hallatszott. Egy lerobbant szamaras kordé alatt megmozdult valami, és kivonszolta magát a fényre Razgut. – Helló, édes – dorombolta, és Karou szellemi állapotát jól jellemezte, hogy örült, amikor meglátta. – Te túlélted a zuhanást – mondta. De nem sérülés nélkül. Emberi gazdatestétől megfosztva a lény elterült a földön. Az egyik karja összetört; a mellkasához szorította, a másikkal vonszolta magát, maga mögött húzva két lábát. És a feje, a rémséges, lila feje a halántékán belapult, alvadt vér borította, beleragadva kavicsok és üvegszilánkok. Türelmetlenül legyintett. – Zuhantam már nagyobbat is. Karou szkeptikusan nézett rá. A minaret, a város legmagasabb építménye föléjük tornyosult. Amikor Karou felnézett a toronyra, Razgut ismét kuncogott. Különös hang volt: nyomorúság és gyűlölködés elegyedett benne. – Ez semmi, kék szépségem. Ezer évvel ezelőtt a mennyből zuhantam le. – Menny. Nincs menny. – Lárifári. Akkor az égből, ha úgy óhajtod. És nem kifejezetten estem. Mert akkor ügyetlen lettem volna, igaz? Ha megbotlottam, és a ti világotokba pottyantam volna. Nem. Lehajítottak. Kidobtak. Száműztek.
Így szerzett tudomást Karou Razgut eredetéről. Nehéz volt elhinni, Razgutra nézve, és emlékezve az angyalra – arra a mitikus, tökéletes lényre –, hogy rokonok voltak, de amikor Karou kényszerítette magát, hogy jobban megfigyelje Razgutot, látni kezdte. És elvesztett szárnyainak törött csontszilánkjait se lehetett letagadni. Nem e világi teremtmény volt. Végre megértette Izil bruxiszának torz beteljesülését. Amikor Izil a másik világról szóló tudást kívánt, a nyakába kapta Razgutot, aki mindent elmondhatott neki, amit Kénkő nem volt hajlandó. – Mi történt Izillel? – kérdezte Karou. – Nem ölte meg magát, igaz? Az angyal... – No, igen, okolhatod őt is, ő cipelt fel minket a minaret tetejére, de a bolond púpos magától ugrott le, hogy védjen téged. – Engem? – Szeráffivérem téged keresett, szépségem. Rossz fiú, a kérdéseivel. Mit akar veled, fel nem foghatom. – Nem tudom. – Karou hátán végigfutott a hideg. – Izil nem árulta el neki, hol élek? – Jaj, nem, nemes bolond. Inkább táncra kelt az égbolttal, az pedig lepottyantotta, mint a férges szilvát. – Istenem. – Karou a falnak dőlt, átkarolta magát. – Szegény Izil. – Szegény Izil? Ne őt sajnáld, sajnálj engem. Ő megszabadult, de nézz rám! Azt hiszed, olyan könnyű öszvért találni? Még egy koldust sem tudtam rászedni. – Razgut felnyomta magát és ép kezével előre dobta a lábát. Arca eltorzult a fájdalomtól, de amint Karou a leghalványabb szánalmat kezdte érezni iránta, a fájdalom mohó vigyorrá változott. – De te segíteni fogsz, igaz, édesem? – kérdezte mosolyogva. A fogsora oda nem illőn kifogástalan volt. – Ugye felveszel egy menetre? – A „meneten” érthette azt is, amit Izillel művelt, de a hangjában valami bujaság is bujkált. – Elvégre ez a te bűnöd. – Az én bűnöm? Mondhatsz, amit akarsz. – Titkokat mondok el neked, ahogyan Izilnek – dorombolta rábeszélőn Razgut. – Kérj mást – csattant fel Karou. – Nem veszlek fel. Soha. – De hát melegítenélek. Befonnám a hajad. Soha többé nem lennél magányos. Magányos? Karou ebben a pillanatban meztelennek érezte magát, amiért a teremtmény így a lényegéig hatolt. És Razgut suttogva folytatta.
– Ez a szépség csak a magányt fogja körül. Azt hiszed, nem ízleltem meg? Gyakorlatilag üres vagy. Egy szem töltetlen cukorka, csak kívülről nyalható, de milyen finom. – A feje hátracsuklott, a szemhéja félárbocon, amint az egykori gyönyörre emlékezett. Karounak felfordult a gyomra. – Örökké tudnám nyalogatni a nyakad, szépségem – nyögte Razgut. – Örökké. Karou egyáltalán, nem volt annyira elkeseredett, hogy megkösse ezt az üzletet. Felegyenesedett a fal mellől és elindult. – Jót beszélgettünk. Ég veled. – Várj! – kiáltott utána Razgut. – Várj! Karou nem hitte volna, hogy a lény bármi olyat tud mondani, amivel megállítja. De Razgut folytatta. – Akarod újra látni a Kívánságkereskedődet? Oda tudlak vinni. Ismerek egy portált! Karou megfordult, gyanakodva nézett a nyomorultra. A bujaság eltűnt, helyét a lény egyetlen, létfenntartó érzelme foglalta el. Ezt Karou felismerte. A vágyakozás volt. Ha Karou lényege a magány, Razguté a vágyakozás volt. – Az a portál, amelyiken át letaszítottak, ezer évvel ezelőtt. Tudom, hol van. Megmutatom, de magaddal kell vinned. – Elakadt a lélegzete, aztán suttogóra fogta. – Csak haza akarok térni. Karou szíve izgatottan bizsergett. Még egy portál. – Akkor menjünk – mondta. – Most rögtön. – Ha olyan könnyű volna – felelte nyűgösen Razgut –, gondolod, hogy még itt lennék? – Hogy érted ezt? – Az égben van, te lány. Oda kell repülnünk. És most, hála a vadász szakállából zsákmányolt, zsíros gavrieleknek, ezt fogják tenni.
23. VÉGTELEN TÜRELEM Tündérmese-város. A levegőből vörös háztetők fogták körül a sötét folyó kanyarulatát, és éjszaka lévén az erdős dombok a fekete semmi foltjainak látszottak a kivilágított kastély, a hegyes, gótikus tornyok, a nagy és kis kupolák ragyogása mellett. A folyó foglyul ejti és hosszan, hullámzón visszatükrözi az összes fényt, a ferde eső pedig álomszerűvé mos mindent. Akiva így látta meg először Prágát; az itteni portált nem ő jelölte meg. Hazael volt, aki aztán említést is tett róla a saját világukban. Azt mondta, gyönyörű, és az is volt. Akiva úgy képzelte, ilyen lehetett Astrae az aranykorban, mielőtt a vadállatok lerombolták volna. A Száz Torony Városa, így nevezték a szeráfok fővárosát – minden egyes istencsillagnak saját tornya volt mielőtt a kimérák tönkretették. A háborúban az emberi lények városaiból is sok elpusztult, de Prága szerencsés volt. Bájosan és kísértetiesen állt, repedezett köveit simára koptatták a viharok évszázadai, a milliónyi kis esőerecske. Vizes és hideg, barátságtalan volt, de Akivát ez nem zavarta. Megtermelte a maga melegét. A nedvesség sziszegve párolgott el láthatatlan szárnyairól, elmosódott fénykörként rajzolva körül az éjszakában alakjukat. Ezt semmiféle bűbájjal nem lehetett megváltoztatni, ahogy szárnyai árnyékát sem lehetett elrejteni, de most nem volt senki, hogy lássa. Az Óváros egyik háztetőjén állt. A Tyn-templom tornyai ördögszarvakként meredeztek az utca túloldalán lévő házsor mögött, amelynek egyik lakásában Karou élt. Az ablaka sötét volt. Sötét, a lakás pedig üres immár két napja, amióta Akiva megtalálta. A zsebében összehajtva, a sokszori hajtogatástól gyűrötten lapult egy rajzfüzet kitépett lapja – a füzet gerincére kilencvenkettő volt nyomtatva. Az egyik oldalon, az elsőn Karou volt lerajzolva esdeklőn összetett kézzel, ezeknek a szavaknak a kíséretében: Ha megtalálod, juttasd el a Kralodvorska 59. 12-es lakásba, Prágába. Kozmikus kegy és kemény készpénz lesz a jutalmad. Köszönöm. Akiva nem hozta magával az egész füzetet, csak ezt a kitépett lapot. Nem kellett neki se kozmikus kegy, se kemény készpénz. Csak Karou.
Annak a teremtménynek a végtelen türelmével várta a visszatértét, aki megtanult meghasonlottan élni.
24. REPÜLNI KÖNNYŰ Repülni, tapasztalta örömmel Karou, könnyű. Az elragadtatás elűzte a kimerültséget és a levertséget, amelyet a Kénkő beszállítóival az utóbbi időben lezajlott számos találkozása okozott. Magasan repült, a csillagokat csodálva, és úgy érezte, közöttük van. Szinte hihetetlenek voltak. Ezt nem lehetett elvitatni Baintől. A lakberendezéshez nem értett ugyan, de csillagok társaságában élt. Az ég úgy festett, mintha cukorral hintették volna meg. Karou maga mögött hagyta a kunyhót, és követte az utat vissza, Boise felé. Fel-le lovagolt a szellők hátán. Játszott a sebességgel – erőfeszítés nélkül, bár a szeméből hideg könnyek potyogtak. Nemsokára utolérte a taxit, amelyik ott hagyta a semmiben. Komisz képek villantak fel a fejében. Mellé repülhetne, és bekopoghatna az ablakán, rázhatná az öklét, mielőtt újra felrepül. Rossz kislány, gondolta, és a fejében hallotta Kénkő hangját, aki az effajta viselkedést vakmerőnek, nevezte. Talán kicsit az is. De magáról a kívánságról – a repülésről – és a tervről, amelynek része volt, vajon mit gondolna? Mit gondol majd, ha Karou megjelenik az ajtajában a két világ szelétől zilált hajával? Örülni fog-e, hogy látja, vagy még mindig dühös lesz, ráförmed, hogy ostoba, és ismét kidobja? Meg fogja-e találni őt, vagy Kénkő azt akarja, hogy repüljön ki, mint a pillangó a nyitott ablakon, vissza se tekintve, mintha sosem lett volna szörnyekből álló családja? Ha Kénkő ezt várta tőle, akkor egyáltalán nem ismeri őt. Marokkóba megy, megkeresi Razgutot, bármelyik szemétdomb vagy kordé alatt is bujkál, és együtt – együtt! Kirázta a hideg már a szótól is, amely összekötötte Razguttal – átrepülnek az ég hasadékán, és Másutt kötnek ki. Belényilallt, hogy Kénkő így érthette azt, hogy a „reménynek saját mágiája van”. Karou nem volt képes egyszerűen azt kívánni, hogy kinyíljon egy portál, de akaraterejével, reményével, amikor a kimérákat örökre elveszettnek is tekinthette volna, ezt tette. Megtalálta a módját. Lám, máris repül, és várja egy útikalauz, aki majd elviszi oda, ahová menni akar. Karou büszke volt, és tudta, hogy Kénkő is az lenne, akár kimutatná, akár nem. Vacogott. Az égen hideg volt, és a repülés okozta elragadtatása helyett összekoccantak a fogai, visszatért a kimerültsége, így hát leszállt az út közepére, olyan szépen, mintha már ezerszer landolt volna, és várta, hogy a taxi odaérjen.
Mondani sem kell, hogy a taxis meglepődött. Úgy nézett Karoura, mintha kísértetet látna, és többször figyelte őt a visszapillantó tükörben, mint a repülőtérre vezető utat. Karou annyira fáradt volt, hogy ez sem mulattatta. Lehunyta a szemét, és a nyakában lévő törőcsontot a gallérja mögött finoman a két ujja közé fogta. Majdnem elaludt, amikor megszólalt a mobilja. Zuzana neve jelent meg a képernyőn. Karou felvette. – Halló, szertelen tündér. Horkantás. – Fogd be. Ha valaki tündér, te vagy az. – Nem vagyok tündér. Szörny vagyok. És mondok valamit. Ha már tündérekről esik szó, van számodra egy kis meglepetésem. – Karou megpróbálta elképzelni Zuzana arcát, amikor ő a levegőbe emelkedik. Mondja el neki, vagy lepje meg? Esetleg úgy tehetne, mintha leesne egy torony tetejéről – vagy az szemétség volna? – Hogyan? – kérdezte Zuzana. – Ajándékot hozol nekem? Most Karou horkant fel. – Olyan vagy, mint a kisgyerek, aki, amikor a szülei hazajönnek a buliból, átkutatja a zsebeiket, nem hoztak-e tortát. – Óóó, torta. Tortát elfogadok. De zsebtortát nem, mert az hányinger. – Nincs tortám. – Most sóhajtottam. Különben is, miféle barátnő vagy? Túl azon, hogy a leggyakrabban távol vagy. – Most éppen nagyon fáradt-fajta. Ha horkolást hallasz, ne sértődj meg. – Hol vagy? – Idahóban, útban a reptérre. – Hurrá, a reptérre! Hazajössz, igaz? Nem felejtetted el. Tudtam, hogy nem felejted el. – Kérlek. Erre várok hetek óta. Nem is tudod. Beterveztem: nagy vadász, nagy vadász, nagy vadász, bábszínház! – Egyébként mi van a nagy vadászokkal? – Hagyjuk. Készen vagy? – Aha. Kikészültem. Kész vagyok. A báb csodálatos lett, ha beszélhetek így a saját munkámról. A működéséhez már csak a te bűbájod kell. Úgy értem, a nem mágikus bűbájod. A hétköznapi Karou-bűvészeted. Mikor érsz haza? – Pénteken, azt hiszem. Csak egészen kicsit be kell ugranom Párizsba.
– Egészen kicsit be kell ugranom Párizsba – ismételte Zuzana. – Tudod, egy nálam kisebb lélek véget vetne a barátságunknak, ha olyan utálatos dolgokat mondasz, hogy „egészen kicsit be kell ugranom Párizsba”. – Vannak nálad kisebb lelkek? – vágott vissza Karou. – Hé! Lehet, hogy a testem kicsi, de a lelkem nagy. Ezért hordok magas talpú cipőt. Hogy felérjek a lelkem csúcsáig. Karou nevetett, csilingelő kacagás vonzotta a sofőr szemét a visszapillantó tükörben látszó képhez. – Meg a csókolózás miatt – tette hozzá Zuzana. – Másként csak törpékkel randizhatnék. – És milyen Mik? Túl azon, hogy nem törpe. Zuzana hangja érzelgős lett. – Nagyon jóóóó – húzta a szót, mint a rágógumit. – Halló? Ott ki beszél? Kérem vissza Zuzanát. Zuzana? Egy szentimentális tyúk az előbb Zuzanának adta ki magát... – Fogd be – mondta Zuzana. – Csak gyere gyorsan, oké? Szükségem van rád. – Jövök. – És hozz nekem ajándékot. – Mintha ajándékot érdemelnél! Karou mosolyogva kapcsolt ki. Zuzana tényleg ajándékot érdemelt, ezért akart megállni Párizsban, mielőtt hazatérne Prágába. Haza. A szót még mindig idézőjelben használhatta csak, hiszen Karou életének felét lehasították, de a másik fele – a normális fele – Prágában volt. Parányi lakása a rajzfüzetek tömött soraival; Zuzana meg a marionettjei; iskola, padok, pucér vénemberek tollboával; Méregkonyha, koporsón gőzölgő gulyásleves; még a Szamárcsődör volt barátja is, aki utcasarkokon ijesztget vámpírként. Egyszóval, a majdnem normális élete. És bár az egyik része a legszívesebben nyomban Marokkóba ment volna, hogy felvegye borzalmas útitársát, és elinduljanak Másutt felé, nem tudta volna elviselni, hogy egyszerűen csak eltűnjön. Azok után, amit már elveszített, nem. Úgy gondolta, visszamegy elbúcsúzni, és az előrelátható jövőre feltöltekezik normálissággal. Ráadásul nem akarta elmulasztani Zuzana bábelőadását.
25. BÉKE SOHA Karou péntek este ért vissza Prágába. Megadta a taxisofőrnek a címét, de ahogy közeledtek a környékhez, meggondolta magát, és arra kérte, vigye inkább Josefovba, a régi zsidó temető tájékára. Annál kísértetiesebb helyet nem ismert, több évszázad tetemeit fedte a föld, a sírkövek összevissza meredeztek, mint a rossz fogak. Baljós varjak éltek ott, a faágak akár a banyaujjak. Karou szeretett e helyen rajzolni; a temető persze zárva volt, ám nem is oda akart menni. Végigment a temető görbe külső fala mellett Kénkő közeli portáljáig. Vagyis ahhoz a helyhez, ahol egykor a portál volt. Állt vele szemben egy darabig, mire lett annyi mersze, hogy átmenjen kopogtatni. Hátha csak úgy kinyílik magától, gondolta. Nyikorogva nyílik, és ott áll Issa, arcán csüggedt mosollyal. „Kénkő rossz hangulatban van”, mondhatná. „Biztosan be akarsz jönni?” Mintha az egész valami ostoba tévedés lett volna. Miért ne lenne lehetséges? Átment az utcán. Szívében kalapált a remény, felemelte a kezét, három határozottat koppantott. Még be sem fejezte, amikor reménye fájdalmasan elillant. Mély lélegzetet vett, visszatartotta, miközben a szíve azt dobogta, kérlek, kérlek, kérlek, és szemét csiklandozta a felgyülemlett könny. Akár kinyílik, akár nem, sírni fog. A könnyek készen álltak csalódásra és megkönnyebbülésre egyaránt. Csönd. Kérlek, kérlek, kérlek. És... semmi. Ismét lélegezni kezdett, kifújta a levegőt, és vele együtt egy-egy könnypatak indult el mindkét szeméből, de még mindig várt, Összehúzva magát a hideg ellen percekig és percekig és percekig, míg végül feladta, és hazafelé indult. *** Azon az éjszakán Akiva nézte az alvó Karout. A lány ajka kissé szétnyílt, két keze gyerekesen az arca alatt. Mélyen lélegzett. Ártatlan, állította Izil. Alvás közben annak látszott. De az-e?
Akivát kísértette a lány az utóbbi hónapokban – bájos arca felfelé fordítva, ahogy összehúzta magát az ő árnyékában, abban a hitben, hogy meg fog halni. Az emlék égette Akivát. Újra meg újra rájött, milyen közel járt ahhoz, hogy megölje a lányt. És mi tartotta vissza? Volt benne valami, ami felidézett egy másik, réges-régi és régen elvesztett lányt – de mi? Nem a szeme. Mert az nem agyagbarna és meleg volt, mint a föld; a lány szeme fekete volt – fekete, mint a hattyúé, tiszta a krémfehér bőre mellett. És a vonásaiban Akiva nem tudott semmiféle hasonlóságot felfedezni azzal a másik, szeretett, oly nagyon régen látott arccal. Mindkettő gyönyörű volt, mindössze ennyi volt a közös bennük, valami mégis olyan összefüggést hozott létre, amely megállította Akiva kezét. Végül rájött. Egy mozdulat volt az: ahogy a lány kismadárként félrebillentette a fejét, amikor ránézett. Ez mentette meg. Egy ilyen csekélység. Ahogy ott állt a lány erkélyén, és benézett az ablakon, Akiva azt kérdezte magától: Most mi legyen? Önkéntelenül előtörtek az emlékek arról, amikor utoljára nézte valakinek az álmát. Akkor nem volt kettejük között a lélegzetétől bepárásodott üveg; ő nem kintről lesett be, hanem ott feküdt a melegben Madrigal mellett, fél könyökre támaszkodva tette magát próbára, hány percig tudja nézni, anélkül hogy megérintené. Egyetlen percig sem bírta. Sajogtak az ujjhegyei, csak a lány érintése enyhíthette a fájdalmát. Akkor jóval kevesebb jel volt még a kezén, bár már akkor sem volt mentes a haláltetoválásoktól. Gyilkos volt már akkor is, de Madrigal sorra csókolta az ujjait, és feloldozta őt. – Csak háborúságra tanítottak minket – suttogta Madrigal –, de az életnek más módjai is vannak. Képesek vagyunk megtalálni őket, Akiva. Feltalálhatjuk őket. Ez itt a kezdet. – A tenyerét Akiva meztelen mellkasára tette – megdobbant Akiva szíve az érintésétől –, és Akiva kezét a maga szívére tette, bőre selyméhez szorította. – Mi vagyunk a kezdet. Valóban kezdetnek érezte, attól az első, Madrigallal töltött, lopott éjszakától kezdve – mintha együtt az élet új módját találták volna fel. Akiva sosem használta olyan finoman a kezét, mint amikor az ujja hegyével követte az alvó Madrigal szemhéjának vonalát, azon tűnődve, vajon miféle álmok zajlanak mögöttük, amelyektől meg-megrebbennek. Madrigal annyira megbízott benne, hogy hagyta őt álmában is hozzáérni. Visszaemlékezve is csak ámult – Madrigal kezdettől annyira megbízott benne, hogy mellé fekhetett, és ujjaival követhette alvó arcának, kecses
nyakának, karcsú, izmos karjának és erőteljes szárnyízületeinek vonalát. Néha Madrigal érverése felszökött nyugtalanító álmoktól; máskor sóhajtott, érte nyúlt, és felébredt, miközben őt magához, majd selymesen magába ölelte. Akiva elfordult az ablaktól. Mitől jöttek elő ilyen gyorsan és élesen az emlékei Madrigalról? Egy ötlet csápjai kezdtek kibomlani a tudata legmélyén, kezdték próbára tenni az összefüggéseket – hogyan tehető lehetségessé a lehetetlen? –, de magának sem ismerte be. Azt sem hitte, hogy valahol még mindig bujkál benne a remény képessége. Mi vett rá, kérdezte magától, hogy elhagyjam a seregemet éjnek idején, ne szóljak még Hazaelnek és Liraznak sem, hogy jöjjenek vissza ebbe a világba? Semmiség lett volna betörni vagy megolvasztani az ablaküveget. Egy pillanat alatt Karou mellett lehetett volna, hogy a szájára szorított kézzel ébressze fel. Megkérdezhette volna, hogy... pontosan mit is? Komolyan azt gondolta, hogy Karou meg tudná mondani, ő miért is jött ide? Ráadásul nem akarta megijeszteni a lányt. Hátat fordított, a korlátnak támaszkodva nézte a várost. Hazael és Liraz nyilván már észrevette, hogy eltűnt. „Megint”, súgják halkan egymásnak, miközben valami hirtelen kitalált történettel fedezik. Hazael a féltestvére volt, a bátyja, Liraz szintén a féltestvére, de lány. A hárem gyermekei voltak, a szeráfok császárának utódai, mert a császár kedvenc időtöltése fattyak nemzése volt, hogy harcoljanak a háborúban. Az „apjuk” – a szót összeszorított foggal mondták ki – minden éjjel más és más ágyast látogatott meg, hadisarcként kapott vagy a szépségük alapján kiválasztott nőket. A titkárai két oszlopban vezették ivadékai nevét: fiúk és lányok. Újabb és újabb újszülöttekkel szaporodtak a listák, és ahogy felnőttek, és elestek a csatatéren, minden teketória nélkül egyszerűen kihúzták a nevüket. Akiva, Hazael és Liraz neve ugyanabban a hónapban került a listákra. Együtt nőttek fel az asszonyok szállásán, és ötéves korukban vitték el őket kiképzésre. Sikerült azóta is együtt maradniuk, mindig ugyanabban a seregben harcoltak, ugyanarra a küldetésre jelentkeztek, beleértve a legutóbbit is: megjelölni Kénkő portáljait gyúlékony kézlenyomatokkal, amelyek ugyanabban a pillanatban lobbantak lángra, hogy elpusztítsák a varázsló portáljait. Ez volt a második alkalom, amikor Akiva bejelentés nélkül eltűnt. Az első igen régen fordult elő, és olyan sokáig volt távol, hogy a fivére meg a nővére azt hitték, meghalt. Egy része valóban.
Soha nem mondta el sem nekik, sem másnak, hol volt azokban a kiesett hónapokban, vagy mi történt, ami azzá tette őt, ami most. Izil szörnynek nevezte, és talán nem az volt? Elképzelte, mit gondolna Madrigal, ha ma láthatná őt, és azt, hogy mit csinált „az élet új módjából”, amelyről sugdolóztak, réges-régen, szárnyaik kupolája alatt. Amióta elvesztette őt, most először nem volt képes felidézni Madrigal arcát. Egy másik kép tolakodott előre: Karoué. A szeme fekete és rémült volt, tükrözte szárnyainak izzását, ahogy a lány fölébe magasodott. Akiva megértette magáról, hogy valóban szörny. A tetteiért senki nem oldozhatja fel. Kibontotta a szárnyát, és felemelkedett az éjszakába. Helytelen volt ott lennie az ablaknál, bujkáló fenyegetésként, amikor Karou olyan békésen aludt. Visszavonult az utca túloldalára, és alvást kényszerített magára, és amikor végre elaludt, azt álmodta, hogy az üveg túloldalán van. Karou – nem Madrigal, hanem Karou – mosolygott rá, és végigcsókolta az ujjait, minden egyes csókjával eltüntetve egy-egy fekete vonalat, amíg végül mindkét keze tiszta nem lett. Ártatlan. „Az életnek más módjai is vannak”, suttogta, és Akiva a torkában epével ébredt, mert tudta, hogy ez nem igaz. Nincs remény, csak a hóhér bárdja és a bosszú. És nincs béke. Soha. Kezét a szeméhez szorította, amint a tehetetlen düh úgy gyülemlett fel benne, mint a kiáltás. Miért jött ide? És miért nem képes elmenni innen?
26. ROSSZ ELŐÉRZET Szombat reggel Karou hetek óta először ébredt a saját ágyában. Lezuhanyozott, kávét főzött, kutatott a kamrában valami ehető után, ám nem talált semmit, így elhagyta a lakását Zuzana szatyorba rakott ajándékaival. Menet közben SMS-ezett a barátnőjének – Hurrá! Eljött a nagy nap. Hozok reggelit! A sarki pékségben vett néhány rongyos kiflit. SMS jött – Ha nem csokoládé, nem reggeli –, elmosolyodott, és visszament a pékségbe csokoládés kalácsért. Ekkor, befordulva a sarkon, támadt először rossz előérzete. Alig észrevehető, de ahhoz mégis elegendő, hogy megálljon és körülnézzen. Emlékezett Bain szavaira arról, milyen prédaként élni, mindig töprengeni, ki követi. Kissé ideges lett. A kés a bakancsában volt, nyomta a bokacsontját. A kényelmetlenségtől jobban érezte magát. Megvette Zuzanának a kalácsot, és éberen folytatta az útját. Mereven tartotta a vállát, és többször hátranézett, de nem vett észre semmi szokatlant. Kisvártatva a Károly hídhoz ért. Prága jelképe, a középkori híd az Óváros és a Kisoldal között ível át a Moldva fölött. Mindkét végén gótikus hídtornyok, és a csak gyalogosoknak épült híd teljes hosszában szentek monumentális szobrai. Ilyen korán a híd szinte üres volt, a hajnali nap fényében a szobrok árnyéka hosszú és karcsú. Kereskedők és előadóművészek érkeztek kézi kocsikkal, hogy elfoglalják a város legkívánatosabb ingatlanát, és a közepén, a prágai vár tökéletes háttere előtt óriás bábjátékos figura állt. – Édes istenem, elképesztő – mondta Karou. A bábjátékos egyedül üldögélt három és fél méter magasan és vészjóslón, kegyetlen, faragott arcával és hólapátnyi kezeivel. Karou belesett mögé – a báb hatalmas esőkabátot viselt –, és ott sem volt senki. – Helló! – kiáltotta meglepetten, hogy Zuzana egyedül hagyta a művét. De aztán „Karou” hallatszott a báb belsejéből, és az esőkabát hátsó varrása kinyílt, mint a sátor ajtaja. Zuzana szaladt ki. Kikapta a süteményes zacskókat Karou kezéből. – Hála istennek – mondta, és nekiesett. – Jó étvágyat! Örülök, hogy újra látlak. – Mmmm.
Mik jött ki Zuzana után, és megölelte Karout. – Majd én tolmácsolok neki – mondta. – Zuzana a maga nyelvén azt mondta, köszönöm. – Igazán? – kérdezte hitetlenkedve Karou. – Úgy hangzott, hogy mmmm, mmmm . – Pontosan. – Mmmm – bólogatott helyeslőn Zuzana. – Ideges – mondta Karounak Mik. – Nagyon? – Rettenetesen. – Zuzana mögé lépett, és szorosan átölelte. – Kibírhatatlanul, borzalmasan szörnyű. Elviselhetetlen. Vidd el. Nekem elegem van belőle. Zuzana öklözni kezdte a fiút, aztán sikongatott, mert Mik a lány nyakába fúrta a fejét, és cuppogósan csókolgatni kezdte. Mik vörösesszőke és fehér bőrű volt, barkóval, kecskeszakállal és keskeny, késpenge szemmel, amely arra engedett következtetni, hogy valamelyik őse Közép-Azsia síkságairól jöhetett a hódítókkal. Jóképű volt és tehetséges, könnyen elpirult, és dúdolgatott, amikor koncentrált; halk volt, de érdekes – jó kombináció. Tényleg odafigyelt, nem csak mímelte, amíg eljött az ideje, hogy ő is megszólaljon, ahogy régen Kaz. Teljesen beleesett Zuzanába, aki viszont Mikbe. Akár a rajzfilmfigurák, úgy pirultak és mosolyogtak – csak szíveket kellett volna viselniük szemek helyett –, és ahogy elnézte őket, Karou egyszerre volt mélységesen boldog és kivételesen nyomorult. Elképzelte, hogy látja a pillangóikat – Papilio stomachus –, amint az új szerelem édes tangóját táncolják. Egyre nehezebben tudta elképzelni, hogy bármi is életre keljen benne. Soha nem érezte még magát ennyire üresnek, üressége szinte kézzel fogható, rosszindulatú valami volt, és gúnyt űzött mindabból, amit sosem fog megismerni. Nem. Elűzte a gondolatot. Meg fog ismerni mindent. Máris úton van a tudás felé. A mosolya valóságos volt, amikor Mik csókolni kezdte Zuzanát, de egy perc múlva Karou úgy érezte, a mosolya hamis. – Mondtam már – köszörülte meg a torkát –, hogy ajándékokat hoztam? Ez bejött. – Ajándékok! – szabadította ki magát Zuzana. Ugrándozott, tapsikolt. – Ajándékok, ajándékok!
Karou átadta a bevásárlószatyrot. Három, vastag, barna papírba csomagolt, madzaggal átkötött csomag volt benne. Felül a legnagyobb, rajta pergamenre nyomott kártya hirdette: MME. V. VEZERIZAC, RÉGISÉGEK. A csomagok elegánsak és valahogy fennhéjázók voltak. Ahogy Zuzana kivette őket a szatyorból, ugyancsak felszaladt a szemöldöke. – Mik ezek? – komolyodott el. – Régiségek? Karou, én olyasmit gondoltam ajándéknak, mint egy népviseletes baba a repülőtérről vagy ilyesmi. – Csak nyisd ki őket – mondta Karou. – Először a nagyot. Zuzana kinyitotta. És elsírta magát. – Jaj, istenem, jaj, istenem – suttogta, miközben a melléhez szorította a habos tüllt. Balettruha volt, de nem közönséges balettruha. – Anna Pavlova viselte Párizsban, 1905-ben – mondta Zuzanának izgatottan Karou. Ajándékozni olyan remek dolog volt. Kicsi korában neki sosem volt karácsonya vagy születésnapi bulija, de amikor már olyan idős lett, hogy egyedül elhagyhatta a boltot, szeretett apró ajándékokat vinni Issának és Yasrinak – virágot, egzotikus gyümölcsöket, kék gyíkokat, spanyol legyezőket. – Egyáltalán nem tudom, ki volt... – Micsoda? Minden idők leghíresebb balerinája. Szemöldök. – Mindegy – sóhajtotta Karou, – Híresen picike volt, tehát a ruhája jó lesz rád. Zuzana felemelte a ruhát. – Annyira... annyira... annyira... Degas... – dadogta. Karou vigyorgott. – Tudom. Hát nem félelmetes? Ott az a nő a Les Puces bolhapiacon, aki régi balettcuccokat árul... – De mennyibe került? Egy vagyonba kerülhetett! – Pszt – mondta Karou. – Vagyonokat költöttek már ostobább dolgokra is. És gazdag vagyok, emlékszel? Undorítóan gazdag. Varázslatosan gazdag. Kénkő gondoskodásának következtében Karounak módjában állt ajándékozni. Magának is vett valamit Párizsban, bár nem régiséget és nem balettkelléket. A kések egy üvegvitrinből villogtak rá, és mihelyt meglátta őket, tudta, hogy kellenek neki. Kínai, félhold alakú kések voltak Karou kedvenc fegyverei. A saját készlete, amellyel megtanulta a használatukat,
még mindig Hongkongban volt a mesterénél, ahol azóta nem járt, amióta a portálok kiégtek. Mindenesetre elbújhattak ezek mellett. – Tizennegyedik századi,.. – kezdte az üzleti dumát Madame Vezerizac, de Karounak nem kellett hallania. Tiszteletlenségnek érezte volna alkudozni a késekre, ezért szemrebbenés nélkül kifizette a kért összeget. Minden egyes kés két pengéből állt, mint az egymásba kapcsolódó félholdak, innen a nevük. A fogójuk középen volt, és használat közben a kések számos szúró és vágó felületet jelentettek, de ami talán a legfontosabb, blokkoló pontokat is. A félhold optimális fegyver több ellenfél, kivált több, hosszú fegyverrel, például karddal támadó ellenfél ellen. Ha ilyen lett volna nála Marokkóban, az angyal nem kerekedett volna olyan könnyen fölé. Karou hozott Zuzanának egy pár régi spicc-cipőt és egy bágyadt, selyem rózsabimbókból álló fejdíszt is, szintén a századfordulós Párizsból. – Nem akarsz készülődni? – kérdezte Karou, és Zuzana idegesen bólintott. Bemásztak a bábba, Zuzana félretolta a másik, jelentéktelen ruhát. Egy órával később turisták árasztották el a hidat, útikönyvvel a hónuk alatt, többnyire a kastély felé igyekeztek, ám jelentős tömeg alkotott már várakozó félkört az óriás báb előtt. Karou és Zuzana odabenn bújtak össze. – Maradj már nyugton – állt meg a sminkelő ecsettel Karou, mert Zuzana hölgyhöz csöppet sem illőn matatott a tütüje alatt. – Hülyén néz ki a harisnyám – mondta Zuzana. – Azt akarod, hogy az arcod is hülyén nézzen ki? Maradj nyugton. – Jó. – Zuzana nem mozdult, míg Karou tökéletes, élénk rózsaszín köröket festett az arcára. Zuzana arcát Karou fehérre festette, az ajkából parányi Amor-íjat festett, a szája sarkaiból két vékony, fekete vonalat húzott, a marionettbáb mozgatható állkapcsát utánozva. Zuzana sötét szemét műszempilla keretezte, a tütüt viselte, amely valóban illett rá, és a jobb napokat látott spicc-cipőt. Fehér harisnyája több helyen lefutott, a térdén foltozott volt; harisnya tartója egyik pántja lógott; kócos kontyát kifakult rózsabimbók ékesítették. Úgy nézett ki, mint egy olyan baba, amely éveken át hevert szeretetlenül egy játékos ládában. Ott állt egy nyitott játékos láda is, hogy befogadja, mihelyt elkészül. – Kész – nézte meg a művét Karou. Örömében tapsolt is egyet, ahogyan Issa szokta, amikor ideiglenes szarvakat gyártott Karounak fehérrépából vagy farkat tollseprűből. – Tökéletes. Imádnivalóan szánalmas vagy. A turisták bizonyára megpróbálnak majd hazavinni szuvenírnek. – Nagyon megbánnák – felelte Zuzana, felborzolva tütüjét, harisnyáját rángatva. – Hagyd már békén azt a nyomorult harisnyát. Rendben van.
– Utálom a harisnyát. – Akkor kiegészítem a listát. Ma reggel utálod, lássuk csak, a kalapos férfiakat, a tacskókat... – A tacskótulajdonosokat – javította ki Zuzana. – Aki a tacskókat utálja, annak a lelke nem lehet nagyobb egy lencsénél. – A tacskótulajdonosokat, a hajlakkot, a műszempillát és most már a harisnyát is. Befejezted? – A különböző dolgok utalását? – Zuzana elhallgatott, mint aki elgondolkodik. – Igen, azt hiszem. Egyelőre. Mik belesett a nyíláson. – Nagy tömegnyi nézőnk van – szólt. Az ő ötlete volt, hogy vigyék ki Zuzana félévi vizsgamunkáját az utcára. Néha a változatosság kedvéért hegedült, az egyik, tökéletesen jó szemére fekete szemvédőt téve, hogy „romantikusabbnak” látsszon, és megígérte Zuzanának, hogy ezen a délelőttön kereshet pár ezer koronát. Most is viselte a fekete szemvédőt, és egyszerre volt betyáros és aranyos. – Istenem, imádnivaló vagy – mondta, fedetlen szemével bámulva Zuzanát. Zuzana általában ki nem állhatta az imádnivaló jelzőt. „A kisbabák imádnivalók”, szokta mondani. De Mikre semmi nem vonatkozott. Zuzana elpirult. – Bűnös gondolataim támadnak – mondta Mik, majd bepréselődött a zsúfolt kis helyre úgy, hogy Karou a báb vázának nyomódott. – Nem szörnyű, hogy egy marionettre gerjedek? – De – mondta Zuzana. – Nagyon is. De megmagyarázza, miért dolgozol marionettszínházban. – Nem minden marionettre. Csak rád. – Átfogta Zuzana derekát. A lány felsikoltott. – Óvatosan! – szólt Mikre Karou. – A sminkje! Mik nem törődött vele. Hosszan csókolta Zuzanát, elkenve ajka rózsaszínjét és arca fehérségét, aztán piros ajakkal szakadt el tőle. Zuzana nevetve törölte le Mikről a rúzst. Karou fejében megfordult, hogy helyrehozza a sminket, de illett a marionett kopott képéhez, hát úgy hagyta. A csók csodát tett Zuzana idegeivel is. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy kezdjünk – mondta ragyogó arccal. – Akkor jó – mondta Karou. – Bújj a játékos ládába. És elkezdődött. A történet, amelyet Zuzana a testével mesélt el – a kihajított marionettről, amelyet előszednek ládájából egy utolsó táncra –, mélységesen megható volt. Esetlenül és szaggatottan kezdte, mint az éppen ébredező, berozsdásodott
bábu, többször egyetlen tüllkupaccá rogyott össze. Karou figyelte a nézők elragadtatott arcán, mennyire szeretnének odalépni, és talpra segíteni a szomorú kis táncosnőt. A bábos báb vészjóslón magasodott fölé, és ahogy Zuzana pörgött, úgy mozogtak a karjai meg az ujjai, mintha az mozgatná Zuzanát, nem pedig a lány őt. A mechanika rafinált volt, nem hívta fel magára a figyelmet, így az illúzió hibátlanra sikerült. Eljött az a pont, amikor a baba kezdi visszanyerni kecsességét, és Zuzana lassan spiccre állt, mintha kötélen húznák felfelé, megnyúlt, arca ragyogott az örömtől. Mik hegedűjének húrjain egy fájdalmasan édes Smetana-szonáta szólt, és a pillanat túllépett az utcaszínházon, valami igazit érintett meg. Karounak könny szökött a szemébe. Lüktetett benne az üresség. A végén Zuzanát visszakényszerítették a ládájába, szomorúan vágyakozva nézett a közönségre, és könyörögve nyújtotta feléjük a kezét, mielőtt megadta magát gazdája akaratának. A láda teteje lecsapódott, és a zene egy pengetéssel félbeszakadt. A tömeg imádta az előadást. Mik hegedűtokja hamar megtelt papír– és fémpénzekkel, Zuzanának fél tucatszor kellett meghajolnia, fényképezéshez beállnia, mielőtt eltűntek Mikkel a báb esőkabátja alatt. Karou nem kételkedett, hogy súlyos kárt tesznek a sminkjében. Ott, a Károly hídon tolongó turistatömegben fogta el ismét a rossz előérzet.
27. NEM PRÉDA, HANEM ERŐ Prédaként fogsz élni, kislány. Bain szavai csengtek Karou fülében, amint körülnézett a tömegben. Védtelen célpontnak érezte magát a híd közepén, így aztán felsandított a parti háztetőkre, azt képzelve, hogy a vadász onnan figyelheti távcsöves puskával. Lerázta magáról a gondolatot. Bain úgysem lenne képes erre. Az érzés elmúlt, és Karou meggyőzte magát, hogy csak üldözési mániája van. Ennek ellenére egész nap többször rátört, majd elmúlt, megborzongatva őt, miközben Zuzana vagy egy tucatszor táncolt, minden egyes fellépésénél egyre nagyobb önbizalommal, és Mik hegedűtokja újra meg újra megtelt, jóval nagyobb bevételt érve el, mint remélték. Mik és Zuzana hívták, hogy menjen velük vacsorázni, de Karou elhárította, az időeltolódás miatti fáradtságra hivatkozva, ami nem volt teljesen valótlan, de elsősorban nem ez izgatta. Biztos volt benne, hogy figyelik. Ujjhegyei táncoltak a tenyerében. Onnan indult ki valami viszketés, végig, fel a karján, és amikor lesétált a hídról az Óváros macskaköves útvesztőjébe, tudta, hogy követik. Megállt, letérdelt, mintha a cipőfűzőjét kötné, és előhúzta a bakancsából a kését – a közönséges kését; a félholdak a dobozukban pihentek a lakásában –, a ruhája ujjába csúsztatta, miközben körülnézett. Nem látott senkit, ment tovább. Amikor Prágába érkezett, teljesen eltévedt ezeken az utcákon. Elment egy művészeti galéria előtt, néhány sarokkal arrébb visszafordult, hogy megnézze, és... nem találta. A város elnyelte. Sohasem találta meg. Az utcácskák csalóka gubanca azt a benyomást keltette, mintha a térkép változna az ember háta mögött, a vízköpők lábujjhegyen odébb állnának, a kövek, mint a kirakós darabjai, újrarendeződnének, amíg az ember nem néz oda. Prága megbűvölte az embert, becsalogatta, mint egy mitikus tündér, aki az erdő mélyére csábítja az utazókat, ahol reménytelenül eltévednek. De itt eltévedni szelíd kaland volt: olyan lények bujkáltak csak itt, mint Kaz és vámpírnak maszkírozott kísérői, ostoba tréfára készen. Általában.
Ma este azonban Karou valódi fenyegetést érzett, és minden egyes, hidegfejű, pontos lépésével akarta, hogy megnyilvánuljon. Harcolni akart. A teste megfeszített rugó volt. – Gyere – suttogta láthatatlan üldözőjének, leszegve a fejét, gyorsítva lépteit. – Egy kis meglepetést tartogatok neked. A Karlován, a híd és az Óváros tér közti sétálóutcán haladt, melyet elárasztottak a turisták. Köztük mozgott, meg-megiramodva és szabálytalanul, hátra-hátranézve, inkább azért, hogy félelmet mímeljen, semmint abban a reményben, hogy megpillantja követőjét. Egy csendes mellékutcánál hirtelen befordult balra, a falhoz tapadva. Jól ismerte ezt a területet, Kaz túráinak búvóhelyeit. Közvetlenül előtte egy középkori céhszékház rejtett beugrót alkotott, ahol Karou nemegyszer várakozott kísértetnek öltözve. Besurrant az árnyékba, hogy elrejtőzzön. És szembe találta magát egy vámpírral. – Hé! – kiáltott rá egy éles hang, és Karou nyomban visszahátrált a fénybe. – Jóságos ég! – mondta a hang. – Te. A vámpír a falnak dőlt, és fensőbbségesen karba fonta a kezét. Sveta. Karou állkapcsa megfeszült a másik lány láttán. Modellmagasságú és vékony volt, amolyan durva szépség, akiből ijesztő vénasszony lesz. Az arca fehérre festve, gótikus szemfestéssel, műagyarakkal és festett vércseppel bíborvörös ajka szögletében. Kaz szexi, fekete körgalléros vámpírboszorkánya éppen a Karou kinézte búvóhelyen várakozott. Ostoba, korholta magát Karou. Éppen a túra ideje volt. Kaz búvóhelyei természetesen tele vannak színészekkel. Gyakran mulattatta, amikor végigment az Óvároson este, hogy unott kísérteteket látott a falnak támaszkodni, SMS-ezni vagy csetelni, amíg várták a következő turistacsoport érkezését. – Mit keresel itt? – kérdezte Svetla, úgy biggyesztve az ajkát, mint aki bűzt érez. Az a fajta szép lány volt, aki igen könnyen el tudja csúfítani magát. Karou visszanézett a Karlovára, majd előre a következő kanyarra az utcán, ahol rejtekhelyet találhat. Túlságosan messze volt, nem kockáztathatta meg. Érezte, ahogy üldözője közeledik. – Ha Kazt keresed, ne fáradj – folytatta Svetla. – Elmondta, mit műveltél. Jesszusom, gondolta Karou. Mintha ez most számítana. – Svetla – mondta –, fogd be. – Belépett a beugróba, a másik lányt a falnak lökve. Svetla megpróbálta kidobni. – Mit művelsz, elmebeteg?
– Azt mondtam, fogd be – sziszegte Karou, és amikor Svetla nem tette, előrántotta a kést a ruhája ujjából, s felmutatta. A hegye görbe volt, mint a macska karma, villogott az éle. Svetla a szája elé kapta a kezét, és elhallgatott. De nem sokáig bírta. – Jó. Tudom, hogy le fogsz szúrni... – Figyelj – mondta halkan Karou. – Csak maradj csendben egy percig, és rendbe hozom a hülye szemöldököd. Döbbent csend, aztán rekedten: – Tessék? Svetla hosszú, kemény frufrut viselt, szinte a szeméig ért, és úgy be volt lakkozva, hogy szinte nem mozdult – azért, hogy elrejtse a szemöldökét, amelyre Karou dührohamában egy singet vesztegetett karácsony táján. A haj alatt megbúvó fekete, bozontos szemöldök nem segítette elő Svetla modellpályafutását. Svetla arckifejezése zavart és felháborodást tükrözött. Karou semmiképpen nem tudhat gondosan titkolt szemöldökéről. Nyílván azt gondolja, Karou kémkedett utána. Karout viszont nem érdekelte, mit gondol. Csak csöndet akart. – Komolyan – suttogta. – De csak akkor, ha életben maradok, hát fogd be. Hangok sodródtak a Karlováról a közeli kávézó zenefoszlányaival és a gépkocsik motorjának berregésével együtt. Karou nem hallott lépéseket, de ez nem jelentett semmit. A vadászok tudnak lopakodni. Svetla arca döbbent maradt, de legalább egyelőre hallgatott. Karou mereven, izzó szemmel figyelt. Valaki közeledett. A léptei akár egy kísértetéi. Az utcán megjelent egy árnyék. Karou nézte, hogyan nyúlik el a földön, ahogy a forrása közelebb ér. Lüktetett a tenyere; még jobban markolta a kést, leste az árnyékot, próbálta értelmezni. Összerezzent, és szavak futottak végig a fejében. Nem Bain, hanem Razgut szavai. Szeráf testvérem keres, szépségem. Az árnyék. Az árnyéknak szárnyai voltak. Jóságos ég, az angyal. Karou erei lüktettek. Bain figyelemelterelő szavai elpárologtak, átadták helyüket a tenyerében áramló energiának. Karou hamszái izzottak. Hogy nem jött rá előbb? Fenyegetőn nézett Svetlára, és hangtalanul mondta: csönd. Svetla arcán már csak félelem látszott. Közeledett az árnyék és mögötte az angyal. Egyenesen előrenézett. A szárnyai álcázva, a szeme világított a sötétben, és Karou tisztán látta a profilját. A szépsége éppen olyan mellbe vágó volt, mint amikor először
meglátta. Fiala, gondolt a rajztanárnőjére Karou, ha ezt látnád! Bár a hátán két, keresztbe tett kard függött, karja passzívan lógott az oldala mellett, keze kicsit felemelve, szétnyitott ujjakkal, mintha mutatni akarná, hogy fegyvertelen. Jó neked, gondolta Karou, még jobban szorítva a kést. Én nem. Az angyal egy vonalba ért a beugróval. Karou összeszedte magát. És vetődött. Felfelé kellett ugrania, hogy elkapja az angyal nyakát – magas volt, legalább 195 centiméter. A lendülettől az angyal megingott. Karou a nyakába kapaszkodott, és nyomban érezte láthatatlan, de nagyon is valóságos szárnyai forróságát és tömegét. Érezte az angyal karjának és vállának melegét és szélességét is, erejét és elevenségét, amikor a torkának nyomta a kés hegyét. – Engem keresel? – Várj... – mondta az angyal, és semmit sem tett, hogy harcoljon Karouval vagy lerázza. – Várj – gúnyolódott Karou, és hirtelen ötlettől vezérelve szabad kezének tenyerét a tetovált szemmel az angyal nyakának csupasz bőréhez nyomta. Ahogyan Marokkóban, amikor először irányította az angyalra hamszái ismeretlen mágiáját, valami történt. Akkor az angyal nekivágódott a falnak. A szörnyűséges erő most nem taszította el az angyalt – belé ment. Ahol Karou tetoválása hozzá ért, a lány olyan sikolyt érzett az angyal bőrében, amely végigborzongott a húsán, visszaverődött Karou karján a legbelső magváig, egészen a fogai gyökeréig. Észbontó volt. Rettenetes. Karounak. Az angyalnak még rosszabb volt. Görcs rántotta össze erőteljes alakját, kis híján lehullott róla a lány. De kapaszkodott. Az angyal fuldoklott. A mágia tönkretette. Gyomorforgató volt és komisz – mit tett vele? Az angyal megingott, hevesen remegett, próbálta elvenni a nyakáról a lány kezét, de az ujjai ügyetlenkedtek. Karou keze alatt a bőre sima és forró volt, annyira forró, annyira forró és egyre forróbb. Szárnyai hőfoka is egyre növekedett, mint a megtébolyodott tűzijáték. Tűz, láthatatlan tűz. Karou nem bírta elviselni. A tenyere eltávolodott az angyal nyakától. Ahogy Karou elvette forró kezét, az angyal erőre kapott. Megragadta a lány csuklóját, megforgatta Karout a levegőben, és ledobta. A lány könnyedén ért földet, felugrott, hogy szembenézzen támadójával. Az angyal görnyedten állt, zihált, egyik kezével a nyakát fogta, és nézett Karoura tigrisszemével. Karou úgy érezte, mintha odaszögezték volna, és egy hosszú percig nem volt képes visszanézni. Az angyal szemlátomást
szenvedett. Csodálkozás húzott vonalat a homlokára, mintha egy rejtélyen gondolkodna. Karou volt ez a rejtély. Aztán megmozdult, és a pillanat kiengedett. Az angyal békítőn emelte fel a kezét. Közelsége ott lüktetett Karouban. Lüktettek a hamszái. A szíve, az ujja hegye, az emlékei: egy lesújtó kard, a lángoló Kishmish, a kiégett portálok, Izil, amikor utoljára látta őt, és azt kiáltotta: „Maiak.” És amikor Karou felemelte a kezét, nem békésen tette. Az egyik a kést markolta; a másik a szemet mutatta. A szeráf megrezzent, és a hamsza több lépéssel hátrább lökte. – Várj – ismételte, a láthatatlan erőnek feszülve. – Nem bántalak. Karou torkában elakadt a nevetés. Kit fenyeget itt a veszély, hogy bántani fogják? Erősnek érezte magát. Fantomélete többé nem gúnyolta, e helyett belebújt az igazi bőrébe, és birtokba vette. Ez volt ő: nem préda, hanem erő. Az angyalra vetette magát, aki hátrált. Karou követte, ő pedig egyre hátrált. A sok-sok évi edzések során Karou mindig visszafogta magát egy kissé az összecsapásokban. Most nem. Erősnek, szabadjára engedettnek érezve magát viharosan verekedett, ütéseket mért az angyal mellkasára, lábára, még feltartott, békét kérő kezére is, és minden érintés emlékeztette az angyal valóságos voltára, fizikai jelenlétére. Angyal vagy sem – bármit jelentsen is az –, nem volt benne semmi éteri. Húsból volt. – Miért követsz? – morogta Karou kiméra nyelven. – Nem teszem – felelte az. Karou nevetett. Tényleg mulatságos volt. Könnyűnek érezte magát, mint a levegő, és okosnak, mint a veszedelem. Hideg dühvel támadott, és az angyal alig védekezett, csak a késszúrásokat hárította, s össze-összerándult a hamszától. – Harcolj! – sziszegte Karou, amikor ismét célba talált, és az angyal nem védekezett. Nem tette. Hanem, amikor Karou ismét nekirontott, helyet hagyva kettejük között, felemelkedett, annyira, hogy a lány ne érhesse el. – Csak beszélni akarok veled – mondta fentről. Karou könyörtelenül elvigyorodott, és lekuporodott. – Hát beszélj – mondta, és felugrott a levegőbe, egy vonalba az angyallal.
28. IMÁDKOZÓ TESTTARTÁS Rejtekhelyén a vámpír Svetla kis időre elfelejtett lélegezni. A Karlova sarkán, ahol be lehetett fordulni az utcácskába, egy turistacsoport állt meg döbbenten. A tátott szájakból kiesett a rágógumi. A cilindert és a hóna alatt takaros karót viselő Kaz azt látta, hogy a volt barátnője a levegőben van. Meg sem lepődött. Volt Karouban valami, ami szokatlan hiszékenységet váltott ki. Amelyekről másnál nem is álmodott volna az ember, Karouval kapcsolatban nem látszottak hihetetlennek. Karou repül? Miért is ne? Kaz nem meglepődést érzett. Hanem féltékenységet. Karou persze repült, de nem egyedül. Egy férfival, aki még Kaz szerint is – aki más férfiak vonzóságának elismerését „buzi dolog”-nak tartotta – az abszurditásig gyönyörű volt. Olyan szép, hogy az már túlzás. Nem trendi, állapította meg, karba font képpel. Nem lehetett kifejezetten repülésnek nevezni, amit azok ketten műveltek. A háztetők magasságában lényegében kerülgették egymást, mint a macskák, és hihetetlen intenzitással figyelték egymást. Lüktetett köztük a levegő, Kaz úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Aztán Karou rátámadt a fickóra, és Kaz sokkal jobban érezte magát. Később azt fogja állítani, a légi verekedés a túrája része volt, és rekord borravalót hajt be. Karoura azt mondja majd, hogy a barátnője, feldühítve Svetlát, aki majd hazacsörtet, hogy megnézze a tükörben – még mindig hernyóvastagságú – szemöldökét. De egyelőre csak tátott szájjal bámulta a két, a levegőben egymással küzdő, gyönyörű teremtményt, hátuk mögött a prágai háztetőkkel. Hát Karou mindenesetre verekedett. Az ellenfele egyre csak kitért előle, igen kecsesen és valamiféle... gyengédséggel? És el-elhúzódott, és gyakran összerándult akkor is, amikor a lány hozzá sem ért. Így ment néhány percig. Odalenn nőtt a tömeg. Amikor a lány újra nekirontott, a férfi úgy kapta el a kezét, hogy kiejtette a kést – hosszú utat tett meg lefelé, majd beleállt a földbe két macskakő közé. Az angyal lefogta a lányt. Furcsa volt: úgy tartotta, hogy össze legyen téve a két tenyere, mintegy imádkozó testtartásban. A lány szabadulni próbált, de a férfi szemlátomást
sokkal erősebb volt nála, könnyedén fogta, két keze közé fogva a két kezét, mintha imádkozásra kényszerítené. Beszélt hozzá, és a hangja lehallatszott az odalenn állókhoz. A nyelv idegen volt, gazdag, nyers és valahogy kissé... állati. Akármit mondott is, a lány abbahagyta a ficánkolást. A férfi mégis a keze között tartotta a lányét még egy hosszú percen át. Az Óváros téren a Tyntemplom harangjai kilencet ütöttek, és miután a kilencedik ütés visszhangja is elmúlt, a férfi csak akkor engedte el a lányt, és siklott hátrébb a levegőben, feszülten és óvatosan, mint olyasvalaki, aki vadállatot engedett ki a ketrecből, és nem tudja, az ellene fordul-e. Karou nem fordult ellene. Elhúzódott. Mindketten beszéltek, mutogattak. Karou kecsesen mozgott a levegőben, hosszú lábát maga alá húzta, karjai hullámzottak, mintha így tartaná fenn magát. Annyira erőfeszítés nélkül, hogy teljesen lehetségesnek látszott a repülés: több turista is repülő mozdulatokat tett a karjával, mert arra gondolt, talán van a földnek olyan zuga... ahol az emberek tudnak repülni. És akkor, amikor kezdték megszokni, hogy a kék hajú lány meg a fekete hajú férfi a fejük fölött lebeg, a lány váratlan mozdulatot tett. A férfi elernyedt a levegőben, rángatózni kezdett, és küszködött, hogy fenn maradjon. Nem sikerült. Teljesen elernyedt, a feje hátracsuklott a nyakán, és szikrákat húzva maga után, mintha egy üstökös csóvája lenne, a földre zuhant.
29. CSILLAGFÉNY A NAPHOZ Amikor az angyal azt gondolta, megúszhatja azzal, hogy három és fél méterrel a föld fölé emelkedik, Karounak ördögi örömöt okozott, hogy meglephette. Ám ha az angyal meglepődött is, nem mutatta. Karou felemelkedett hozzá a levegőbe, és ő csak ránézett. Csak nézett. A tekintete forróságot sugárzott Karou arcára, ajkára. Érintés volt. A szeme hipnotikus volt, szemöldöke fekete bársony. Egész lénye réz és árnyék, méz és fenyegetés, késpengeéles pofacsontok zordsága és a homloka közepén tőrhegyesen növő haj. Karou gyomrában szárnyas kis lények keltek életre. Elpirult. A pillangók vakmerőségétől, hogy éppen most zavarják meg. Hát olyan ostoba kis liba lenne, aki elájul a szépségtől? – A szépség – korholta őt gyakran Kénkő. – Az emberi lények bolondulnak érte. Akár a tehetetlen lepkék, akik a tűzbe vetik magukat. Karou nem akart lepke lenni. Azokban a percekben, amíg kerülgették egymást, emlékeztette magát, hogy bár a szeráf most nem fog harcolni vele, de már vérét ontotta. Sebeket hagyott rajta. És ami még rosszabb, felégette a portálokat, és őt egyedül hagyta. Páncélként öltötte magára dühét, és ismét megtámadta, nekiment a levegőben, és pár percig azzal áltatta magát, hogy méltó ellenfél a szeráfhoz, hogy képes... mire? Megölni? Hiszen alig próbálta használni a kését. Nem akarta megölni őt. Mit akart? És mit akart az angyal? És akkor a szeráf megragadta a két kezét, lefegyverezte, s megfosztotta a gondolattól, hogy nyerhet. Összeszorította Karou két tenyerét, így nem villanthatta kifelé hamszáit. Közelről látta, hogy az angyal nyaka fehérre perzselődött ott, ahol korábban megérintette. Karou nem szabadulhatott. A szeráf keze meleg volt, és teljesen eltakarta Karouét. Karou mágiája a tenyerében volt, egyik tetoválás a másikon, a kése meg lehullott az utcára. Elkapták. Egy pillanatra pánikba esett, mert emlékezett, hogyan állt fölötte az angyal Marokkóban, milyen halott arckifejezéssel. De az arca most nem volt halott. Távolról sem. Mintha egészen mássá vált volna, a tekintetében annyi érzés volt. Fájdalom. Az arca lázasan csillogott. Az arcán az elviselt kín erőfeszítése
látszott, egyenetlenül lélegzett. Szinte lángolt, ahogy Karou felé hajolt a levegőben, csak nézte, nézte, ámulva fürkésző, elevenen perzselő tekintettel. Az érintése, a tüze, a tekintete végigömlöttek a lányon, aki immár nem is pillangókat érzett. Azok csöppnyik voltak, egy buta kis liba pillangói. Ez az új valami, ami létrejött közöttük, ez... asztrális volt. Átformálta a levegőt, benne volt Karouban. Kezével az angyal kezében Karou egy pillanatig olyan erőtlennek érezte magát, mint a csillagfény a nap vonzásában valami hatalmas és különös téridő-görbületben. Küzdött ellene, próbált menekülni. Az angyal halkan, rekedten szólt hozzá. – Nem foglak bántani. Ami történt, sajnálom. Kérlek, higgy nekem, Karou. Nem azért jöttem, hogy bántsalak. Karout megdöbbentette, amikor a nevét hallotta, és abbahagyta a rúgkapálást. Honnan tudja a szeráf a nevét? – Miért jöttél? Az angyal arcán tehetetlenség. – Nem tudom – mondta ismét. – Csak... csak, hogy beszéljek veled. Hogy megpróbáljam megérteni ezt a... ezt a... – Kereste, de nem találta a szavakat. Karou úgy vélte, tudja, hogy érti, mert ő is próbálta megérteni. – Nem tudok ellenállni a mágiádnak – folytatta az angyal, és Karou ismét látta rajta az erőfeszítést. Valóban fájdalmat okozott a szeráfnak. De megérdemelte, gondolta a lány. Ellenség. A tenyerében lévő forróság ezt árulta el. Ezt súgták a sebei és a megcsonkított élete. De a teste nem hallgatott rá. Az a kettejük összeérő bőrére figyelt csak, az angyaléban lévő kezére. – De nem tartalak fogva – mondta az angyal. – Ha bántani akarsz, az a legkevesebb, amit érdemlek. És elengedte a lányt. Forrósága elhagyta Karout, kettejük közé furakodott az éjszaka, hűvösebben, mint korábban. Hamszáit az öklébe szorítva, Karou eltávolodott, szinte észre sem vette, hogy még mindig lebeg. Te jó ég! Ez mi? Most eszmélt rá, hogy valóságos embertömeg szeme láttára lebeg, és még több bámészkodó jön csapatokban, mintha a Karlova turistáit mind ebbe a mellékutcába terelték volna. Érzékelte mutogatásukat és ámulatukat, látta a vakuk villanását, hallotta a kiáltásokat, de messziről, messziről, messziről, mintha képernyőn látná, és kevésbé valóságos lenne a pillanatnál, amelyet átél. Amikor a szeráf fogta a kezét, és amikor elengedte őt, olyan volt, mintha a belseje megtelt volna, és erre mindaddig nem jött volna rá, amíg a szeráf el
nem engedte, mert akkor az üresség visszatódult belé. Lüktetett benne, hidegen és sajgón, üresen és vágyva – vágyva –, és lényének egyik kétségbeesett részét le kellett csillapítania, hogy oda ne repüljön, és meg ne ragadja az angyal kezét. Karou megrémült a benne lüktető rendkívüli késztetéstől, és ellenállni kényszerítette magát. Mintha áradat ellen küzdött volna, ugyanolyan félelemmel, amilyet az ember a vízben érez: hogy a mély víz elsodorja, minden biztonságon túlra. Karou pánikba esett. Amikor az angyal közeledni kezdett, maga elé tartotta mindkét kezét, egyszerre és közel. Az angyal szeme nagyra nyílt, teste megingott a levegőben, oda lett tökéletes kecsessége. Karounak elakadt a lélegzete. A szeráf próbálta visszanyerni az egyensúlyát egy negyedik emeleti ablak fejgerendáján, de nem sikerült neki. A szeme fennakadt, jó néhány centiméternyit esett, szikrázott. Talán elvesztette az eszméletét? Karou alig tudta kipréselni magából a szavakat. – Jól vagy? De a szeráf nem volt jól, lezuhant. *** Akivának derengett, hogy már nincs a levegőben. Alatta kő van. Arcok villantak fel előtte, bámulták. Az öntudata is fel-felvillant. Hangok, amelyeket nem értett, és a látótere szélén: kék. Karou ott volt. Zaj hatolt a fülébe, felült, és a zaj, taps volt. Karou, háttal neki, színpadiasan pukedlizett. Lendületesen kirántotta a kését a két macskakő közül, ahová esett, és a bakancsába dugta. Hátranézett rá, szemlátomást megkönnyebbült, hogy magához tért, aztán hátralépett, és... megfogta Akiva kezét. Óvatosan, csak az ujjai hegyével, hogy a tetoválásai ne égessék Akivát. Felsegítette, és a fülébe súgta: – Hajolj meg. – Tessék? – Hajolj meg, rendben? Hadd higgyék, hogy színjáték volt. Könnyebb lesz lelépnünk. Hadd találgassák, hogyan csináltuk. Akiva produkált valami meghajlásfélét, a taps mennydörgött. – Tudsz járni? – kérdezte Karou. Akiva bólintott. Így sem volt könnyű elszabadulni. Emberek álltak az útjukba, beszélni akartak velük – Karou beszélt; Akiva nem tudta, mi hangzott el, nem értette a
nyelvet, de Karou válaszai rövidek voltak. A nézőkön ámulat és öröm látszott – kivéve egy cilinderes fiatalembert, aki csúnyán nézett Akivára, és próbálta elkapni Karou könyökét. Tulajdonosi viselkedése régi haragot ébresztett fel Akivában, és a falhoz akarta vágni az emberi lényt, de Karounak nem volt szüksége a közbelépésére. Félretolta a fickót, és kivezette Akivát a tömegből. Ujjai még mindig az angyal kezében voltak; hűvösek és aprók, és Akiva sajnálta, hogy miután kifordultak egy üresen álló piactérre, a lány elvette a kezét. – Jól vagy? – kérdezte a lány, kissé eltávolodva tőle. Akiva egy falnak támaszkodva próbált kiegyenesedni az egyik bódé ponyvájának árnyékában. – Nem mintha nem érdemeltem volna meg – mondta. – De úgy érzem, mintha egy hadsereg masírozott volna át rajtam. Karou lépett egyet, ideges energia vibrált benne. – Razgut azt mondta, keresel. Miért? – Razgut? – Akiva csodálkozott. – Azt hittem... – Meghalt? Életben maradt. De Izil nem. Akiva lesütötte a szemét. – Nem tudtam, hogy ugrani fog. – Hát ugrott. De nem ez a válasz a kérdésemre. Miért keresel? Újra az a tehetetlenség. Akiva kereste a dolgok értelmét. – Nem értettem, ki voltál. Vagy. Emberi lény, megjelölve az ördög szemeivel. Karou a tenyerére pillantott, aztán fel a szeráfra, az arcán zavar, esendőség. – Miért teszik... ezt veled? Akiva összehúzta a szemét. Tényleg nem tudja? A szemtetoválások csupán Kénkő ördöngösségének egyik jelét jelentették. A bűbáj úgy csapott rá, mint a szél fala, mint hányingert és gyengeséget árasztó szélvész, és bár Akivát kiképezték, hogy ellenálljon neki – ahogyan minden szeráf harcost –, de csak ennyit bírt elviselni. Ha csatában lett volna, levágta volna az ellenség kezét, mielőtt ennyi gonosz energiát szabadít rá. De Karou... a legkevésbé sem akarta bántani, hát elviselt mindent, amit tudott. Most még inkább olyannak látta, mint valami tündért a mesében – üldözött tündért karikás szemmel és skorpióhoz méltó marással. A nyakára égetett seb fájt, mintha savval marták volna, és a lány állandó ellenségességétől Akiva tompa, fel-felkavarodó émelygést érzett. Elgyöngült, attól félt, hogy újra összecsuklik. – Hazajárólélek-jelek – mondta óvatosan. – Ezt tudnod kell. – Hazajáró lélek?
Akiva tanulmányozta a lány arcát. – Tényleg nem tudod? – Mit? Hogy mi a hazajáró lélek? Nem valami szellem? – Kiméra katona – felelte Akiva, mert ez volt az igazság része. – A hamszákat ők viselik. – Szünet. – Kizárólag. A lány hirtelen ökölbe szorította a kezét. – Nyilvánvaló, hogy nem kizárólag. Akiva nem válaszolt. Az érzései szinte betöltötték kettejük között a levegőt a háztetők fölött. A lány közelében lenni olyan volt, mint egyensúlyozni egy megbillent világon, próbálni megállni, amikor a talaj állandóan kigördül a láb alól, és előrelök egy olyan spirálba, ahonnan nincs kiút, csak becsapódás, méghozzá hőn áhított becsapódás, édes és hívogató ütközés. Akiva érezte már ezt, és nem akarta ismét érezni. Csak kitörölheti Madrigal emlékét; már meg is tette. Emlékezete ismét nem volt képes felidézni Madrigal képét. Mint amikor megpróbál az ember felidézni egy dallamot, miközben egy másikat játszanak. Karou arca volt az egyetlen, amelyet látni tudott – ragyogó szem, sima arc, lágyan ívelt, összeszorított ajkak. Szárnynyújtásnyira volt, még mindig fel-alá járkált. Kölcsönös kényszerük határáig mentek, egyikük sem mert jobban közelíteni a másikhoz. – Miért gyújtottad fel a portálokat? – kérdezte a lány. Akiva nagyot sóhajtott. Mit mondhatott? Bosszúból? A béke kedvéért? A maga módján mindkettő igaz volt. Óvatosan válaszolt. – Hogy véget vessünk a háborúnak. – Háború? Háború van? – Igen, Karou. Csakis háború van. A lányt ismét megdöbbentette, hogy Akiva kimondta a nevét. – Kénkő meg a többiek... jól vannak? A hangjában lévő feszültséget Akiva félelemként azonosította – a lány félt a választól. A hamszák okozta émelygés mellett Akiva újabb, mélyebb émelygést érzett – a kezdődő rettegést. – A fekete erődben vannak – mondta. – Erőd. – A lány hangjában reménykedés volt. – A rácsokkal. Ott voltam, láttam azon az estén, amikor megtámadtál. Akiva elfordította a fejét. Erős hányinger futott át rajta. A feje úgy lüktetett, hogy alig volt képes koncentrálni; egyetlenegyszer élt át ilyen tartós rosszullétet az ördög jelétől: úgy megkínozták, azt hitte, nem éli túl, és még
mindig nem értette, hogy maradt életben mégis. Alig tudta nyitva tartani a szemét, a teste meg, akár a horgony, lefelé húzta. Hangok. Karou odakapta a fejét. Akiva is odanézett. A nézőik közül többen felfedezték, hogy ott vannak, rájuk mutogattak. – Kövess – mondta Karou. Mintha tehetett volna mást.
30. TE Karou a lakására vitte a szeráfot, bár közben szüntelenül azt gondolta: ostoba, ostoba, ostoba, mit művelsz? Válaszok, gondolta. Válaszokat kapok. Habozott a liftnél, hogy be merjen-e menni ilyen kis helyre a szeráffal, de az nem volt olyan állapotban, hogy lépcsőt járjon, hát Karou megnyomta a gombot. Az angyal követte őt a liftbe, szemlátomást nem ismerte a felvonó működési elvét, és kissé meghökkent, amikor a gépezet életre kelt. A lakásában Karou a kulcsot az ajtó melletti kosárkába dobta, és körülnézett. A falon az ő Pusztítás Angyala szárnyai, amelyek hátborzongatón hasonlítottak a szeráf szárnyaira. Ha az angyal észrevette is a hasonlóságot, nem mutatta. A hely túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy Karou szárnyai teljesen szét legyenek nyitva, így baldachinként lógtak, félig takarva az ágyat, amely mély tikfa keretből és a Borsószem királykisasszony meséjéhez hasonlóan felhalmozott, tollal töltött matracokból állt. Az ágy vetetlen volt, és szinte elborították a régi rajzfüzetek, amelyeket Karou az előző éjjel lapozgatott, mert csak így tudta tartani a kapcsolatot a családjával. Az egyik nyitva hevert, Kénkő képével. Karou látta, hogy az angyal összeszorítja a fogát, hát felkapta, és magához szorította a füzetet. A szeráf az ablakhoz lépett, kinézett. – Mi a neved? – kérdezte Karou. – Akiva. – És hogy tudtad meg az enyémet? Hosszú szünet. – Az öregembertől. Izil. Persze. De... egy gondolat hasított Karouba. Nem azt mondta Razgut, hogy Izil azért ugrott a mélybe, hogy őt védje? – Hogy találtál meg? – kérdezte. Odakinn sötét volt, Akiva szeme narancsvörösen tükröződött az üvegen. – Nem volt nehéz. Karou részleteket szeretett volna megtudni, de Akiva behunyta a szemét, és homlokát az üvegnek támasztotta. – Leülhetsz – mondta Karou, és a sötétzöld karszékre mutatott. – Ha nem égetsz össze semmit.
Az angyal szája valami örömtelen mosolyra húzódott. – Nem égetek össze semmit. Kioldotta a szíjakat, és hátáról a két kard a földre hullt olyan két dobbanással, amelyeket Karou véleménye szerint az alatta lakók nem értékelhettek. Aztán Akiva leült vagy inkább belerogyott a székbe. Karou félretolta a füzeteit, helyet készített magának az ágyon, és leült lótuszülésbe az angyallal szemben. A lakás parányi volt – csak az ágy fért el benne, a karszék, egy faragott, egymásba illeszthető asztalkészlet, mindez egy perzsaszőnyegen, amelyre Karou még akkor alkudott, amikor a szövőszéken volt Tabrizban. Az egyik falat végig könyvespolc borította, a szemben lévő végig ablak volt, és az előszobából nyílt egy pirinyó konyha, még kisebb vécé és a zuhanyfülkénél alig nagyobb fürdőszoba. A mennyezet botrányos, több mint három és fél méteres magasságától a szoba magasabbnak látszott, mint amilyen széles. Karou galériát épített a könyvespolcok fölé, ahová fel lehetett mászni, majd elhasalni a török párnákon, és a felső ablakon át kibámulni az Óváros és tetői fölött a várra. Karou nézte Akivát. Az angyal hátraejtette a fejét, a szeme csukva volt. Nagyon fáradtnak látszott. Óvatosan megmozgatta az egyik vállát, és összerándult, mintha fájna neki. Karouban felötlött, hogy teával kínálja – maga is szívesen ivott volna, de úgy vélte, az olyan háziasszonyos lenne, és igyekezett emlékezni a kettejük közötti viszonyra: ellenségek voltak. Igaz? Tanulmányozta a szeráfot, és gondolatban javítgatta az emlékezetből róla készített rajzait. Viszkettek az ujjai, hogy ceruzát ragadjon, és élőben lerajzolja. Ostoba ujjak. Akiva kinyitotta a szemét, látta, hogy a lány nézi. Karou elpirult. – Ne érezd magad túlságosan kényelmesen – mondta zavartan. Az angyal felült. – Sajnálom. Mindig ilyen, csata után. Csata. A szeráf óvatosan figyelte, hogyan emészti meg ezt a lány. – Csata – mondta Karou. – Kimérákkal. Mert ellenségek vagytok. A szeráf bólintott. – Miért? – Miért? – ismételte a szeráf, mintha az ellenségességre nem kellett volna magyarázat. – Igen. Miért vagytok ellenségek? – Mindig is azok voltunk. A háború évezredek óta tart...
– Gyönge válasz. Két faj nem születhet ellenségnek, igaz? Valahogyan elkezdődött. Lassú bólintás. – Igen. Valahol elkezdődött. – Az angyal megdörzsölt az arcát. – Mit tudsz a kimérákról? Mit tud? – Nem sokat – ismerte be Karou. – Addig az estéig, amíg megtámadtál, azt sem tudtam, hogy négyüknél több is van. Nem tudtam, hogy egész faj. Az angyal a fejét rázta. – Nem egy faj. Sok, egymással szövetségben lévő. – Ó. – Karou ezt hihetőnek vélte, hiszen annyira különböztek egymástól. – Ez azt jelenti, hogy van több olyan, mint Issa, mint Kénkő? Akiva bólintott. A gondolat árnyalta a valóságot, amelybe Karou éppen csak hogy belepillanthatott. Szétszórt törzseket képzelt el tágas tájakon, egész falunyi Issát, Kénkő-családokat. Látni akarta őket. Miért tartották őt távol tőlük? – Nem értem az életed – mondta Akiva. – Kénkő nevelt fel, de csak a boltban? Nem magában az erődben? – Addig az estéig azt sem tudtam, mi van a belső ajtó túloldalán. – És akkor bevitt? Karou zavarba jött, visszaemlékezve a Kívánságkereskedő haragjára. – Persze. Mondjuk, így történt. – És mit láttál ott? – Miért mondanám el neked? Ellenségek vagytok, és ebben az esetben nekem is az ellenségem vagy. – Nem vagyok az ellenséged, Karou. – Ők a családom. Az ellenségeik az enyémek is. – Család – csóválta a fejét Akiva. – De honnan jöttél? Ki vagy valójában? – Miért kérdezi tőlem ezt mindenki? – kérdezte Karou, akit felélénkített a düh, bár maga is ezen töprengett, amióta csak eléggé érett volt ahhoz, hogy felfogja körülményeinek rendkívüli különösségét. – Én én vagyok. Ki vagy te? Költői kérdés volt, de a szeráf komolyan vette. – Katona – válaszolta. – Akkor mit keresel itt? A háborúd ott van. Miért jöttél ide? Az angyal mélyet sóhajtott, és visszasüppedt a karszékbe. – Szükségem volt... valamire – mondta. – Valami külön dologra. Háborúban élek ötven éve... – Ötvenéves vagy? – szakította félbe Karou.
– Az élet hosszú az én világomban. – Szerencsés vagy – mondta Karou. – Itt, ha hosszú életet akarsz, ki kell húznod a saját fogaidat fogóval. A fogak említésére az angyal szeme vészesen villant, de csak annyit mondott: – A hosszú élet teher, ha boldogtalanul töltöd. Boldogtalanság. Magára gondolt? Karou megkérdezte. A szeráf szeme lecsukódott, rebbent néhányat, mintha küzdene ellene, de feladta. Olyan sokáig hallgatott, hogy Karou azt hitte, elaludt, és nem ad választ a kérdésére. A kérdés különben is tolakodó volt. Karou érezte, hogy az angyal önmagára gondolt. Felidézte, milyen volt a szeráf Marrakeshben. Ismét előtört gondoskodó hajlama, hogy megkínálja az angyalt valamivel, de ellenállt neki. Csak nézte őt – vonásainak metszését, haja és szempillái feketeségét, a kezére tetovált vonalakat, mert ujjai szétnyitva pihentek a karfán. Mivel a feje hátracsuklott, Karou látta a forradást a nyakán és kicsit feljebb nyakerének lüktetését. Ismét megdöbbentette az angyal testi mivolta, hogy húsvér lény, bár nem hasonlít senkihez sem, akit valaha látott vagy érintett. Elemek elegye volt: tűz és föld. Karou úgy képzelte, hogy egy angyalban van valami légies is, de nem volt. Teljes mértékben anyagi volt: erőteljes és kemény és igazi. A szeráf szeme kinyílt, és Karou összerezzent, hogy ismét rajtakapta őt, amint bámulja. Hányszor fog még pirulni? – Sajnálom – mondta erőtlenül az angyal. – Azt hiszem, elaludtam. – Hm. – Karou nem bírt magával. – Kérsz vizet? – Kérek. – A hangja annyira hálásan csengett, hogy Karou némi bűntudatot érzett, amiért nem kínálta előbb. Kibontakozott a lótuszülésből, felállt, hozott egy pohár vizet, amelyet az angyal egy hajtásra megivott. – Köszönöm – mondta hátborzongatón hálás hangon, mintha sokkal többért mondott volna köszönetet, nem egy pohár vízért. – Rendben – mondta sután Karou. Úgy érezte, mintha lebegne egy helyben. A szobában tényleg nem mehetett máshová, az ágyat kivéve, hát visszatelepedett rá. Szerette volna levenni a bakancsát, de az ember nem tehet ilyet, ha esetleg menekülnie vagy rúgnia kell. Látva Akiva kimerültségét Karou nem gondolta, hogy a kettő bármelyike veszélyezteti. Az egyetlen veszélyt a lábszaga jelentette. Tehát magán tartotta a bakancsot. – Még mindig nem értem – mondta –, miért égettétek fel a portálokat. Hogyan vet ez véget a háborútoknak?
Akiva erősen markolta az üres poharat. – Varázslat jött az ajtókból – felelte. – Fekete mágia. – Innen? Itt nincs mágia. – Mondja a repülő lány. – Oké, de az csak egy kívánság miatt van. – Kénkőtől. Karou ezt egy bólintással ismerte be. – Szóval tudod, hogy boszorkánymester. – Én... hm. Igen. – Sosem gondolt Kénkőre mint boszorkánymesterre. Többet tett volna annál, mint hogy kívánságokat teljesített? Valójában mennyit tudott ő, és mennyi mindent nem tudott? Olyan volt a tudatlansága, mintha koromsötétben állna, amely lehet parányi fülke, de végtelen, csillagtalan éjszaka is. Képek kaleidoszkópja villant el előtte. A varázslat pezsgése, amikor belépett a boltba. A fogak és ékkövek sokasága, a kőasztalok a föld alatti katedrálisban, rajtuk a halottak... a halottak, akikről Karou a maga kárán tudta meg, hogy nem is halottak. És eszébe jutott, amikor Issa intette, ne nehezítse meg még jobban Kénkő életét – „örömtelen” életét. A „fáradhatatlan” munkáját. Miféle munkát? Találomra felvett egy rajzfüzetet, és úgy lapozta a rajzokat, hogy kimérái kissé szaggatott rajzfilméletre keltek. – Mi volt a varázslat? – kérdezte Akivától. – A fekete mágia? Az angyal nem felelt, és Karou azt hitte, ismét elaludt, de csak azt figyelte, ahogy a lány lapozza a füzetet. Összecsukta, inkább a szeráf szemébe nézett. – Mi volt? – kérdezte zavartan Karou. – Karou – mondta a szeráf. – Remény. A lány úgy vonta fel a szemöldökét, mint aki azt kérdezi: És? – Miért adta neked ezt a nevet? Karou vállat vont. Fárasztó dolog nem tudni semmit. – Téged miért neveztek el a szüleid Akivának? A szülei említésére Akiva arcvonásai megkeményedtek, tekintetének élénk ébersége ismét kimerültté üvegesedett, – A szüleim? – mondta. – Egy intéző adta a nevem egy listáról. Megöltek egy másik Akivát. Felszabadult a név. – Ó. – Ezzel Karou nem tudott mit kezdeni. Ettől a saját különös neveltetését meghittnek és családiasnak érezte. – Katonának nemzettek – folytatta üresen kongó hangon Akiva, és becsukta a szemét, ezúttal szorosan, mint akit fájdalom gyötör. Hosszan
hallgatott, és amikor újra megszólalt, sokkal többet mondott, mint amit Karou várt. – Ötéves koromban vettek el anyámtól. Nem emlékszem az arcára, csak arra, hogy semmit sem tett, amikor értem jöttek. Ez a legrégebbi emlékem. Olyan kicsi voltam, hogy csak lábak voltak azok a fölém magasodó katonák, akik körülvettek. A palotaőrség emberei ezüst lábvértet viseltek, láttam magam tükröződni bennük, önnön rémült arcom újra meg újra. A kiképzőtáborba vittek, ahol a légiónyi rémült gyerek egyike voltam. – Nyelt egyet. – Ahol büntették a félelmünket, és megtanítottak eltitkolni. És az lett az életem, a félelem eltitkolása, amíg már nem is éreztem, ahogyan mást sem. Karou önkéntelenül elképzelte az angyalt ijedt, elhagyatott gyereknek. A gyöngédség úgy öntötte el, ahogy a könnyek törnek fel. A szeráf fáradtan folytatta. – Csak a háború miatt létezem – egy olyan háború miatt, amely ezer esztendeje kezdődött a népem lemészárlásával. Újszülötteket, öregeket, senkit sem kíméltek. Astraeban, a Birodalom fővárosában fellázadtak a kimérák, és lemészárolták a szeráfokat. Azért vagyunk ellenségek, mert a kimérák szörnyek. Azért vér az életem, mert a világom vadállati. Aztán idejöttem, és az emberi lények... – Álmodozó csodálkozás volt a hangjában. – Az emberi lények szabadon jártak, fegyvertelenül, összejöttek a zöldben, plázákban üldögéltek, nevetgéltek, megöregedtek. És láttam egy lányt... egy lányt fekete szemmel és ékkőszínű hajjal és... szomorúsággal. Olyan mélységes volt a szomorúsága, mégis egy pillanat alatt fel tudott derülni, és amikor láttam a mosolyát, eltűnődtem, hogyan tudnám én mosolyra bírni. Úgy véltem... úgy véltem, ez olyan volna, mint felfedezni a mosolygást. Kapcsolatban állt az ellenséggel, és bár semmi mást nem akartam, csak nézni őt, azt tettem, amire kiképeztek, így... bántottam őt. És amikor hazamentem, nem tudtam nem gondolni rád, és annyira hálás voltam, hogy védekeztél. Hogy nem hagytad, hogy megöljelek téged. Téged. Karou figyelmét nem kerülte el a névmás. Mozdulatlanul ült, alig lélegzett. – Visszajöttem, hogy megtaláljalak – mondta Akiva. – Nem tudom, miért. Karou. Karou. Nem tudom, miért. – A hangja olyan halk volt, hogy a lány alig hallotta. – Csak hogy megtaláljalak, és abban a világban legyek, ahol te... Karou várt, de a szeráf nem mondott többet és akkor... valami történt körötte a levegőben. Pislákoló fény jelent meg, először mint valami aura, egyre ragyogóbb lett, majd szárnyakká változva nyílt szét, és tört elő a vállából, hatalmas lángívet írva le a magasból a szőnyegig. Akiva álcája eltűnt, és Karounak szinte elállt
a lélegzete a szeráf szárnyai láttán, de a lángok nem kaptak bele semmibe. Nem füstöltek, önmagukba zárultak. A tűztollak finom játéka hipnotikus hatású volt, és Karou ismét lélegzett, mélyen, és percekig nézte, amint Akiva vonásai ellazultak, s békesség látszott rajta. Ezúttal valóban aludt. Karou felállt, kivette a kezéből a poharat. Leoltotta a villanyt. A szeráf szárnya elegendő fénnyel szolgált még a rajzoláshoz is. Karou fogta a rajzfüzetét meg egy ceruzát, és lerajzolta az alvó Akivát hatalmas szárnyai tövében, aztán emlékezetből nyitott szemmel is. Próbálta visszaadni a szem pontos formáját; szénnel rajzolta meg a szemet keretező, vastag, fekete festéket, amely olyan egzotikussá tette, és nem bírta színtelenül hagyni a tüzes szivárványhártyát. Fogta a vízfestéket, és festeni kezdett. Sokáig rajzolt és festett, Akiva pedig nem mozdult, csak a mellkasa emelkedett és süllyedt, meg a szárnya csillogott, tűzfénybe borítva a szobát. Karou nem akart aludni, de éjfél után csak ledőlt, félig jegyzetfüzetei lavinájára, hogy egy pillanatra „pihentesse a szemét”. Álomba zuhant, és amikor pirkadat előtt felébredt – valami felébresztette, egy gyors, csendülő hang a körülötte lévő szoba egy pillanatig teljesen ismeretlennek hatott. Csak a fölötte, a falon lévő szárnyak nem, és ettől öröm járta át, aztán minden eltűnt, ahogyan az álmok szoktak. A lakásában volt persze, az ágyában, és a hang, amely felébresztette Akiva volt. Fölötte állt, izzott a szeme. Kerekre tárult, a narancsvörös íriszt fehér fogta körül. Mindkét kezében egy-egy félholdkést tartott.
31. HELYES Karou olyan hirtelen ült fel, hogy a rajzfüzetek lecsúsztak az ágyról. A ceruza még mindig a kezében volt, és meghökkent a gondolattól: mindig nevetséges fegyvere van, ha ezzel az angyallal van dolga. De mire jobban megmarkolta a ceruzát, hogy döfjön vele, Akiva már hátrált, és leengedte a késeket. Oda tette, ahol találta őket, ahol Karou hagyta őket: az egymásba rakható asztalokon lévő dobozukba. Gyakorlatilag az orra alatt hevertek, amikor felébredt. – Sajnálom – mondta. – Nem akartalak megijeszteni. Abban a pillanatban, csak a szárnyai villogásától megvilágítva, Akiva látványa annyira... helyes volt valahogyan. Helyénvaló. Ennek nem volt semmi értelme, de valahogy elöntötte Karout, és bármi volt is, olyan édes volt, mint a napfény egy foltja a parkettán, mint a macska, amelyik éppen ott kíván összegömbölyödni. Karou próbált úgy tenni, mintha nem akarta volna megdöfni az angyalt a ceruzával. – Helyes – nyújtózkodott, és lazán kiejtette a kezéből a ceruzát. – Nem ismerem a szokásaitokat, de itt, ha nem akarsz megijeszteni valakit, ne állj az alvó teste fölé késekkel. Mosoly lett volna? Nem. Csak megrándult kemény ajkának a sarka; nem volt mosolynak nevezhető. Karou észrevette az előtte heverő, nyitott rajzfüzetet, éjszakai portréfestésének bizonyítékát, amelyet az angyal is látott. Gyorsan összecsukta a füzetet, bár Akiva bizonyára megnézte már, amíg ő aludt. Hogy tudott elaludni egy idegennel a lakásában? Hogy hozhatta ezt az idegent a lakásába? Nem érezte őt idegennek. – Szokatlan darabok – mutatott a kések dobozára Akiva. – Most vettem. Gyönyörű, nem? – Gyönyörű – helyeselt az angyal, és lehet, hogy a késekre értette, de Karoura nézett. Karou elpirult, hirtelen eszébe jutott, hogy nézhet ki – kócos haj, alvástól duzzadt szem –, aztán mérges lett. Mit számít, hogy néz ki? Mi folyik itt?
Megrázta magát, kimászott az ágyból, próbált olyan helyet találni a pici szobában, amely kívül esett az angyal sugárzó auráján. Lehetetlen volt. – Rögtön jövök – mondta, és kilépett az előszobába, onnan pedig a parányi fürdőszobába. Amint elvált a szeráftól, éles félelem fogta el, hogy mire visszamegy, nem találja ott. Könnyített magán, azon tűnődve, vajon fölötte állnak-e a szeráfok az ilyen hétköznapi szükségleteken – bár borostás állából ítélve Akivának nyilván szüksége lett volna borotvára – aztán megmosta az arcát meg a fogát. Kicsit rendbe hozta a haját, de minden eltöltött percben jobban félt, hogy mire visszamegy, csak üres szobát talál, nyitott erkélyajtóval, fölötte az égbolt egész mindenségével, amely semmivel sem utal arra, az angyal merre szállt. De ott volt. Szárnyait ismét álca titkolta, a kardok visszaszíjazva a hátára, ártalmatlanul díszes hüvelyükben. – Hm – hümmögte Karou – ott a fürdőszoba, ha... Akiva bólintott, és elhaladt a lány mellett, ügyetlenül mozgott láthatatlan szárnyaival a kis helyen, és becsukta az ajtót. Karou gyorsan tiszta ruhát vett, aztán az ablakhoz lépett. Odakinn még sötét volt. Az óra ötöt mutatott. Rettenetesen éhes volt, és előző napi vizsgálódásai alapján tudta, hogy nincs a lakásban semmi ehető. Amikor Akiva megjelent, megkérdezte: – Éhes vagy? – Halálosan. – Akkor gyere. – Vette a kabátját meg a kulcsait, és az ajtó felé indult, aztán irányt változtatott. Az erkélyre ment, felmászott a korlátra, visszanézett Akivára, és kilépett a levegőbe. A hatemeletnyi magasból olyan puhán landolt, mintha csak ugróiskolázott volna, és önkéntelenül elmosolyodott. Akiva nyomban mellette termett, mosolytalanul, mint mindig. Karou nem tudta elképzelni őt mosolyogva; nagyon komor volt, mégis mintha lett volna valami abban, ahogyan ránézett. Karou visszaidézte, amit az angyal az előző este mesélt, s a lány szívébe fájdalom hasított. Milyen élete lehetett Akivának, akit olyan kicsiként átadtak a háborúnak? Háború, Karounak elvont fogalom volt. Nem tudta felfogni a valóságát, még valóságossága körvonalait sem, de amilyen Akiva eredetileg volt – halott tekintetű és ahogyan most nézett rá, attól a lány úgy érezte, mintha az angyal a halálból jött volna vissza érte, ez pedig hatalmas, ugyanakkor bensőséges dolog volt. Amikor a legközelebb a tekintetük találkozott, Karounak el kellett fordítania a fejét. A sarki pékségbe vitte a szeráfot. Még nem volt nyitva, de a péktől vettek forró cipókat az ablakon át – pompásan illatoztak gyűrött, barna
papírzacskójukban és akkor Karou azt tette, amit megtenne mindenki, aki tud repülni, és Prága utcáin találja magát hajnalban, elfogyasztásra váró cipókkal. Felrepült, intett Akivának, hogy kövesse, át a folyó fölött, és letelepedett a katedrális harangtornyának magas, hideg kupolájára, nézni a napkeltét. *** Akiva szorosan Karou nyomában maradt, figyelte a haját a szélben, hogy hogyan szívják be a hosszú hajszálak a hajnali harmatot. Karou tévedett, amikor azt gondolta, Akivát nem lepte meg, hogy repül. Csupán Akiva hosszú évek alatt megtanult elfojtani minden érzést vagy reagálást. Legalábbis ezt képzelte magáról. Ennek a lánynak a jelenlétében azonban semmi sem volt biztos. Igen takarosan hasította a levegőt. Mágia volt – nem álcázott szárnyak, pusztán a repülés vágyának megnyilvánulása. Egy kívánság, gondolta Akiva, Kénkő kelléktárából. Kénkő. Sűrű feketeség Karou ragyogása mellett. Hogyan tud olyan könnyed dolog, mint Karou repülése, Kénkő mágiájának gonoszságából származni? A hétköznapi megfigyelhetőségnél magasabban repültek, át a folyó fölött, majd a vár felé kanyarodtak, ahol leszálltak a katedrálisra. Gótikus szörnyeteg volt, faragott és kopott, mint a sok évszázadnyi viharok gyötörte szikla. Karou a harang-torony kupolájára szállt le. Nem volt kellemes hely. A szél jegesen és rosszindulatúan süvített, Karounak kézzel kellett összefognia a haját, hogy ne fújja az arcába. Elővett egy ceruzát – ugyanazt, amelyikkel Akivát fenyegette –, megtekerte a haját, és átszúrta rajta a ceruzát; univerzális szerszámnak bizonyult. Kék fürtök szabadultak ki, táncoltak a lány homloka előtt, a szeme és az egyszerű, gyerekes örömmel mosolygó ajkak előtt. – A katedrálison vagyunk – mondta az angyalnak. A férfi bólintott. – Nem. A katedrálison vagyunk – ismételte a lány, és az angyal azt hitte, nem értett valamit, valami nyelvi finomságot, de aztán rájött: a lány egyszerűen csak el volt bűvölve. Hogy ott lehet a katedrális tetején, a Prága fölé nyúló dombon, és minden alatta van. Két karjával magához szorította a meleg kenyeret, és arcán olyan áhítatos elragadtatás látszott, amilyennek átérzésére Akiva nem tudott visszaemlékezni, még akkor sem, amikor új volt neki a repülés. Ő valószínűleg sosem érzett ilyesmit. Az ő korai repülései nem szolgáltak se elragadtatásra, se örömre – csak fegyelmezésre. De részese akart lenni a percnek, amelytől a lány arca úgy ragyogott, hát mellé siklott, és lenézett.
Valóban figyelemre méltó volt a látvány, az ég alja halványan pirulni kezdett, a tornyok lágy fényben fürödtek, a város utcái még árnyékban, amelyben meg-megcsillantak a lámpák fényei és a fényszórók egymást átszövő, kacsintgató sugarai. – Még nem jöttél fel ide? – kérdezte Akiva. A lány felé fordult. – Persze, felhozom ide az összes fiúmat. – És ha nem nyerik el a tetszésed – mondta Akiva –, le tudod innen lökni őket. Hiba volt ezt mondania. Karou elkomorodott. Nyilván Izilre gondolt. Akiva mérges volt magára, amiért tréfálkozni próbált. Persze hogy balul sült el. Nagyon régen nem próbálkozott már szópárbajjal. – Az az igazság – mondta Karou, ejtve az ügyet –, hogy csupán néhány napja kívántam a repülést. Még nem volt lehetőségem élvezni. Akiva ismét meglepődött; de most nyilván látszott is rajta, mert Karou elkapta a pillantását, és megkérdezte: – Mi az? Akiva csóválta a fejét. – Olyan egyenletesen siklottál a levegőben, és habozás nélkül léptél ki az erkélyről, mintha a repülés a részed volna. – Tudod, eszembe sem jutott, hogy a kívánság hatása kimerülhet – mondta a lány. – Az méltó büntetés lenne a dicsekvésért, igaz? – Nevetett, nem zavarta a gondolat. – Óvatosabbnak kell lennem. – A kívánságok hatása kimerül? – kérdezte Akiva. A lány vállat vont. – Nem tudom. Nem hiszem. A hajam sosem változott vissza. – Ez is kívánság? Kénkő engedte, hogy a mágiáját... ilyesmire használd? – Hát nem nagyon helyeselte. – A lány tekintete egyszerre volt szégyenlős és dacos. – Valójában soha nem engedett igazán nagyot kívánni. Csak kisebb csínytevésekhez elegendőt... Ó. – Eszébe jutott valami. – Hoppá! – Mi az? – Tegnap este ígértem valamit, és elfelejtettem. – Matatott a zsebében, és előkotort egy apró érmét, amelyen Akiva Kénkő képét látta. Ott volt a lány tenyerén, amikor összecsukta a kezét, s amikor szétnyitotta, az érme eltűnt. – Mágia – mondta. – Püff neki! – Mit kívántál? – kérdezte Akiva. – Csacsiságot. Egy átlagos lány odalenn boldogan fog ébredni. Nem mintha megérdemelné. Ringyó. – Kinyújtotta a nyelvét a városra. Gyerekes
szeszély. – Jaj, tessék. – Akivához fordult, és a kezébe nyomta a pék egyik zacskóját. – Hogy éhen ne halj. Amíg ettek, Akiva észrevette, a lány didereg, hát kinyitotta a szárnyait – láthatatlanul –, hogy a szél a lányra terelje melegüket. Ez segített. Karou leült, lelógatta a lábát, és lezseren kalimpált, miközben apró darabokat tépett a kenyérből, és a falatokat megette. Akiva mellé kuporodott. – Egyébként hogy érzed magad? – kérdezte a lány. – Az attól függ – felelte Akiva, és ravasznak érezte magát, mintha rá is átragadt volna Karou szeszélyessége. – Mitől? – Attól, hogy azért kérdezed-e, mert aggódsz a jóllétemért, vagy azért, mert azt akarod, hogy gyenge és tehetetlen maradjak. – Ó. Gyenge és tehetetlen. Persze. – Abban az esetben rémesen. – Helyes. – Ezt eléggé komolyan mondta a lány, de a szeme huncutul csillogott. Akiva észrevette, hogy óvatosan bánik a hamszáival, nehogy véletlenül felé fordítsa őket. Ez meghatotta, éppúgy, mint amikor felébredt, és a lányt alva találta egy lépésnyire magától, és olyan szép és esendő volt. A bizalmát, ahogyan Madrigalét, nem érdemelte ki. – Jobban érzem magam – mondta halkan. – Köszönöm. – Ne nekem köszönd. Én bántottalak. Akiva elszégyellte magát. – Nem... nem úgy, ahogyan én téged. – Nem – hagyta rá Karou. – Nem úgy. A szél rosszindulatú volt; egy lázadó rohama kibontotta a lány haját, belékapaszkodott; egy pillanat alatt mindent elborított, mintha a levegő részecskéi el akarnák vinni, hogy kék selymével béleljék ki a fészküket. A lány próbált megbirkózni a hajával; a ceruza leesett a külső támívek közé, így azután két kézzel fogta össze a haját. Akiva azt várta, hogy a lány majd szól, menjenek a szélből, de nem tette. A nap a dombok fölé kúszott, és Karou nézte, hogy tereli az éjszakát vissza az összegyülemlett árnyak közé. Egy idő múlva a lány megszólalt. – Tudod, a múlt éjjel azt mondtad, a legkorábbi emléked az, amikor katonák jöttek érted... – Elmondtam neked? – Akiva megdöbbent. – Miért, nem emlékszel? – A lány Akiva felé fordult, két kakaóbarna szemöldöke két kérdőjel.
Akiva a fejét rázta, próbált visszaemlékezni. Nagyon rosszul lett az ördög jeleitől, minden összekavarodott, de nem volt képes elhinni, hogy beszélt a gyerekkoráról és éppen arról a napról. Úgy érezte magát, mintha előrángatta volna azt a mindenétől megfosztott kisfiút a múltból – mintha a gyöngeség egy pillanatában ismét azzá vált volna. – Mit mondtam még? – kérdezte. Karou félrebillentette a fejét. Ez a mozdulat mentette meg őt Marrakeshben, ez a gyors, madárszerű gesztus, amikor szinte oldalról nézett Akivára, és Akiva szívverése felgyorsult. – Nem sokat – mondta némi szünet után a lány. – Azután elaludtál. – Nyilvánvalóan hazudott. Akiva azon töprengett, mit mondhatott a lánynak az előző éjjel. – Mindenesetre – folytatta a lány, és nem nézett Akiva szemébe – elgondolkodtattál, hogy próbáljak visszaemlékezni az én legrégebbi emlékemre. – Felállt és hátralépett a torony peremétől, a mozdulathoz el kellett engednie a haját, amely lobogott a szélben. – És? – Kénkő. – Kis szabálytalanság a lélegzésében, szeretetteljes és végtelenül szomorú mosoly. – Kénkő az. A padlón ülök az íróasztala mögött, és a farka bojtjával játszom. Játszani a farka bojtjával? Ez nem illett bele Akivának a boszorkánymesterről kialakított képébe, amelyet legmélységesebb félelmei alakítottak ki, és beleégtek a lelkébe. – Kénkő – mondta keserűen. – Jó volt hozzád? Karou szenvedélyesen válaszolt. A haja kéklő vihar, a szeme éhes. – Mindig. Bármit képzelsz a kimérákról, nem ismered őt. – Nem lehetséges, Karou – kérdezte lassan Akiva – hogy te nem ismered őt igazán? – Hogyan? – kérdezte a lány. – Szerinted mit nem ismerek? – Például a mágiáját – mondta Akiva. – A kívánságaid. Tudod-e, honnan jönnek? – Honnan jönnek? – Nem ingyen vannak, Karou. A mágiának ára van.
32. HELY ÉS SZEMÉLY EGYSZERRE Fájdalom. Ahogy Akiva elmagyarázta, Karounak felkavarodott a gyomra. Eszébe jutott az összes nevetséges kívánsága – Kénkő miért nem mondta neki soha? Az igazság elérte volna azt, amit Kénkő zord nézései soha. Soha nem kívánt volna semmit, ha tudta volna. – Hogy valamit elvégy a mindenségtől, adnod kell – mondta Akiva. – De... miért fájdalmat? Nem adhatnánk valami mást? Például... örömöt? – Ez az egyensúly. Ha olyasmi lenne, amit könnyű adni, nem lenne értelme. – Azt hiszed – kérdezte Karou –, örömhöz jutni könnyebb, mint fájdalomhoz? Melyikből jutott neked több? Akiva hosszan nézett a lányra. – Jó kérdés. De a rendszert nem én készítettem. – Hát ki? – A népem szerint az istencsillagok. A kiméráknak annyi históriájuk van, ahány fajuk. Karou zavartan kérdezte: – És... honnan jön a fájdalom? Az ő saját fájdalma? – Nem, Karou – mondta Akiva. – Nem az ő saját fájdalma. – Gondosan, tagoltan ejtett minden egyes szót, szinte benne volt: ha nem az ő saját fájdalma, akkor kié? Karou émelygett. Beugrott a kép az asztalokra fektetett testekkel. Nem. Az valami egészen más lehet. Ismeri Kénkövet, vagy nem? Talán nem tud... mindent róla... de ismeri őt, benne bízik, nem ebben az angyalban. Lenyelte a torkában lévő gombócot. – Nem hiszek neked. – Karou – kezdte Akiva, de nem sürgetőn –, miféle küldetéseket teljesítettél neki? Karou kinyitotta a száját, hogy feleljen, aztán becsukta. Lassan kezdte megérteni, de nem akarta. Fogak: élete egyik nagy rejtélye. Hullák, fogók, halál. Azok az orosz lányok véres szájjal. Amióta csak tudomása volt Kénkő üzelmeiről, abban a hitben élt, hogy a fogak valami létfontosságúhoz kellenek, és a fájdalom ennek szomorú és kétségbeejtő járadéka. De... mi van,
ha maga a fájdalom volt a cél? Ha Kénkő azzal fizetett a hatalmáért, a kívánságokért, mindenért? – Nem – rázta a fejét, de nem volt benne meggyőződés. Kicsit később, amikor a katedrálisról a levegőbe lépett, nem érezte már a repülés örömét. Kinek a fájdalma fizetett érte? Egy teázóba indultak a Nerudován, a vártól lefelé vezető, hosszú, kanyargós utcán, és közben Akiva mesélt neki a világáról. Birodalom és civilizáció, felkelés és vérfürdő, elveszített és bevett városok, felégetett földek, szétvert falak, ostromok, amelyeknél először a gyerekek éheztek, annak ellenére, hogy a szüleik nekik adtak mindent, és kisvártatva elpusztultak mind. Vérontásról és szörnyűségekről mesélt Karounak egy pusztuló szépségű világban. Az őserdőket kiirtották, hogy hajókat, ostromgépeket építsenek; vagy felégették, hogy ne lehessen belőlük hajókat és ostromgépeket építeni. Mesélt hatalmas, lerombolt városokról, tömegsírokról, árulásról. Állathadseregekről, amelyek csak jöttek, jöttek, sosem fogyatkoztak, sosem törtek meg. Voltak más dolgok – eposzba illő, rettenetes dolgok –, amelyeket nem mondott el a lánynak, csak körülírt, mint amikor valaki körbecirógat egy sebet, habozva, próbálgatva, hogy fáj-e. Karou tágra nyílt szemmel, szörnyülködve hallotta a brutalitásokat, és sajnálta, hogy az utóbbi tizenhét évben Kénkőnek nem jutott rá ideje, hogy beszéljen neki Másutt-ról. Eszébe jutott, hát megkérdezte: – Hogy hívják a te világodat? – Eretz – mondta Akiva, mire Karou szemöldöke felszaladt. – Hiszen az azt jelenti, Föld – mondta. – Héberül. Miért ugyanaz a neve a világainknak? – Egykor a mágusok úgy hitték, a világok rétegekben egymásra rakódnak, mint a kőzetminták vagy a fák évgyűrűi – felelte Akiva. – Mágusok? – A szeráfvarázslók. – Azt mondtad, „egykor”. Most mit hisznek? – Semmit. A kimérák lemészárolták őket. – Ó – harapott az ajkába Karou. Mit lehet erre mondani? Elgondolkodott a világokon. – Lehet, hogy csak loptuk tőletek az Eretz nevet nagyon régen, amikor a vallásainkat hozzátok hasonlóan teremtettük meg. – Kénkő ezt nevezte tündérmesékből összetákolt takarónak, amelyet az emberi lények
néhány futó bepillantás darabkáiból toldoztak össze. – A szépség egyenlő a jóval; szarvak és pikkelyek, gonosz. Egyszerű. – És ebben az esetben igaz. A pult mögül a pincérnő hol az egyiküket, hol a másikukat nézte. Karou szívesen megkérdezte volna, mit bámul, de nem tette. – Tehát alapjában véve – próbálta az eddigieket egyszerűen összefoglalni Karou – a szeráfok uralkodni akarnak a világon, a kimérák pedig nem akarják, hogy uralkodjanak rajtuk, ettől gonoszak. Akivának mozgott az állkapcsa, nem tetszett neki ez az egyszerűsítés. – Csak vályogfalvakban élő barbárok voltak. Mi adtunk nekik fényt, technikát, az írott szót... – És cserébe nem vettetek el semmit, ebben biztos vagyok. – Semmi túlzottat. – Aha. – Karou sajnálta, hogy nem figyelt jobban emberi történelemóráin, hogy jobban megértse azokat a nagy összefüggéseket, amelyekről az angyal beszélt. – Szóval úgy ezer évvel ezelőtt a kimérák minden ok nélkül fellázadtak, és visszavették az uralmat a saját országuk fölött. Akiva tiltakozott. – Az ország sosem volt az övék. Kis tanyáik voltak, kőkalyibáik. Legfeljebb falvaik. A városokat a Birodalom építtette, és nem csak városokat. Hidakat, kikötőket, utakat... – De a kimérák ott születtek és haltak meg a kezdet kezdete óta? Ott lettek szerelmesek, nevelték a gyerekeiket, temették el a szüleiket. És ha nem építettek városokat? Akkor nem az ő földjük volt? Úgy értem, ha a szerint a szabály szerint játszol, hogy az a tiéd, amit meg tudsz védeni, akkor bárkinek bármikor joga van megpróbálni bármit elvenni bárkitől. Ezt nem nevezném civilizációnak. – Nem érted. – Nem, nem értem. Akiva mély lélegzetet vett. – Mi építettük a világot, jó szándékkal. Mellettük éltünk... – Mint egyenrangúak? – kérdezte Karou. – Állatoknak nevezed őket, így meg kell kérdeznem. Akiva nem válaszolt rögtön. – Mit láttál belőlük, Karou? Azt mondtad, négy kimérát. A harcosaikat nem? Amikor láttad, hogy a fivéreidet és nővéreidet Minótauroszok öklelik a szarvuk hegyére, oroszlánkutyák tépik szét, sárkányok szaggatják darabokra, amikor... – Bármit akart is mondani, hirtelen elhallgatott, az arcán fájdalom
látszott. – Amikor megkínoztak és kényszerítettek, hogy tanúja légy... szeretteid... kivégzésének... akkor beszélhetsz arról, mitől állat az állat. Szeretteid? Nem fivérekre és nővérekre gondolt, nem úgy mondta. Karouba beléhasított valami... bizonyára nem féltékenység. Mit számít, ez az angyal kit szeret vagy szeretett? Karou nyelt egyet. Mit mondhatott volna? Nem tagadhatott semmit, amit a szeráf mondott neki. Tökéletesen tudatlan volt, ami persze nem azt jelentette, hogy hinnie kell neki. – Szívesen meghallgatnám Kénkő történetét is – mondta csöndesen. És ekkor eszébe jutott egy ötlet. – Odavihetnél. Te oda tudnál vinni. Akiva meghökkent, aztán a fejét rázta. – Nem. Az nem emberi lényeknek való hely. – És ez a hely angyaloknak való? – Nem ugyanaz. Ez biztonságos. – Tényleg? Mondd meg a sebeimnek, mennyire biztonságos. – Félrehúzta a blúza gallérját, hogy megmutassa a dudorodó forradást a kulcscsontján. Akiva összerezzent a látványtól, csúnya volt, és az ő keze műve. Karou visszahúzta a helyére a gallérját. – No és – folytatta – vannak a biztonságnál fontosabb dolgok is. Például... a szeretteink. Kegyetlenségnek érezte, hogy Akiva tulajdon szavát úgy forgatta meg, mint kést a sebben. – Szeretteink – ismételte Akiva. – Azt mondtam Kénkőnek, sosem fogom csak úgy, szó nélkül elhagyni. Odamegyek, a segítséged nélkül is. – Hogyan tervezed? – Vannak lehetőségek – mondta óvatosan Karou. – De könnyebb lenne, ha te vinnél. – Valóban. Mennyivel szívesebben menne Akivával, mint Razguttal. – Nem vihetlek oda – mondta azonban Akiva. – A portált őrzik. Ahogy meglátnának, megölnének. – Ti, szeráfok ezt gyakran művelitek, a gyilkolást. Amint megláttok valakit. – A szörnyek tettek minket azzá, akik vagyunk. – Szörnyek. – Karou Issa nevető szemére, Yasri izgatott szárnycsapásaira és megnyugtató érintésére gondolt. Néha maga is szörnyeknek nevezte őket, de szeretetből, ahogyan Zuzanát vadnak. Akiva szájából csúnyán hangzott a szó. – Állatok, ördögök, szörnyek. Ha ismertél volna valaha is kimérát, nem ítélnéd el őket így. Akiva lesütötte a szemét, nem válaszolt, és beszélgetésük fonala feszült csöndbe veszett. Karou arra gondolt, hogy az angyal még mindig sápadt, nem
érezheti jól magát. A teásbögrék nagy, fületlen kerámiaedények voltak, Karou két kézzel szorongatta a magáét. Részint, hogy átmelegedjen a keze a katedrális tetején töltött hideg órák után, részint, hogy véletlenül se fordítsa Akiva felé a fájdalmas mágiát. Az angyal mintha tükrözte volna a testtartását, szintén két kézzel fogta a bögrét, így Karou nem tudta nem látni az ő tetoválásait: az ismétlődő fekete vonalakat az ujjai hegyén. Mindegyik picikét kidudorodott, mint a var, és Karou úgy vélte, ellentétben az ő tetoválásaival, vágások csupán, amelyekbe kormot dörzsöltek – primitív eljárás. Minél tovább nézte a tetoválásokat, annál inkább úrrá lett rajta a különös érzés, hogy tud valamit, vagy majdnem tud valamit. Mintha a tudatosulás határán tétovázna, tudás és nem tudás között vibrálva, olyan gyorsan, hogy nem képes teljesen megragadni a lényeget – mintha a méh szárnyait szeretné látni röptében. Nem tudta elkapni. Akiva látta, mit néz a lány, és zavarba jött. Egyik kezével eltakarta a másikat, mintha ezzel el tudná tüntetni a tetoválásokat. – A tieidben is mágia van? – kérdezte Karou. – Nem – felelte Akiva, Karou érzése szerint kissé mogorván. – Akkor? Jelentenek valamit? Az angyal nem felelt, és a lány meggondolatlanul megérintette az ujjhegyeit. Klasszikus ötös minta volt: minden négy vonalat keresztben áthúzott egy ötödik. – Valamilyen számolás eredménye – mondta Karou, amint ujjai az egyik ötös mintáról a másikra siklottak Akiva jobb mutatóujján – öt, tíz, tizenöt, húsz. Valahányszor megérintette Akiva kezét, olyan érzése volt, mintha szikra pattant volna a kezéből az ő kezébe, és valamiféle hívás, felszólítás, hogy fonja az ujjait Akiva ujjai közé, és – jóságos ég, mi üthetett belé? – hogy húzza Akiva kezét az ajkához, és csókolja meg a jeleket... És akkor egyszerre csak tudta. Tudta, mit jelölnek, és visszarántotta a kezét. Akivára meredt, aki védtelenül ült vele szemben, készen elfogadni, bármilyen ítéletet szab rá Karou. – Gyilkosságok – mondta erőtlenül a lány. – Kimérák. Az angyal nem tagadta. Ahogyan nem védekezett, amikor Karou rátámadt. A keze ott maradt, ahol volt, mozdulatlanul, és Karou tudta, hogy az angyalnak küszködnie kell a vággyal, hogy elrejtse a kezét. Karou remegett a rovásokat nézve, azokra gondolt, amelyeket megérintett – húsz, csupán egyetlen mutatóujjon. – Olyan sok! – mondta Karou. – Olyan sokat öltél meg. – Katona vagyok.
Karou elképzelte holtan az ő négy kiméráját, és a szája elé kapta a kezét, nehogy hányjon. Amikor Akiva a háborúról mesélt neki, az olyan távoli volt. Csakhogy Akiva előtte ült a maga valóságában, és immár az is igaznak bizonyult, hogy gyilkos. Ahogyan a Kénkő asztalára borított fogak, azok a tetoválások is vért és halált jelentettek – nem farkasokét és tigrisekét, hanem kimérák vérét és halálát. Nézte a szeráfot, bámulta, és... meglátott valamit. Mintha a pillanat megrepedt volna, mint a tojáshéj, hogy felvillantson magában egy másik tojáshéjat, szinte tőle – szinte! – megkülönböztethetetlent, és amikor elmúlt, az idő sértetlenül állt. Akiva pontosan olyan volt, mint addig, és nem történt semmi, de az a pillanattöredék... Karou hallotta a saját hangját, amely távolról, mintha abból a tojáshéj pillanattöredékből jött volna. – Most több van. – Tessék? – Akiva értetlenül nézett a lányra – aztán lecsapott a villám, nem volt semmi értetlenség. Előredőlt, a szeme villogott, kiöntötte a teát. – Tessék? – kérdezte, immár hangosabban. Karou visszahúzódott. Akiva megfogta a kezét. – Hogy érted, hogy most több van? Karou a fejét rázta. Több tetoválás, úgy értette. Abban a pillanattöredékben látott valamit. Ott volt az igazi Akiva, ült előtte, és egy pillanatra felvillant a lehetetlen is: Akiva mosolyogva. Nem egyszerűen elhúzta a száját, hanem melegen és elbűvölten mosolygott, olyan szépen, hogy az fájt. Nevetőráncok játszottak a szeme sarkában. A változás mélységes volt. Ha komoran gyönyörű volt – és az volt mosolyogva egyszerűen káprázatos. De Karou esküdni mert volna, hogy Akiva nem mosolygott. És azon a lehetetlen Akiván, aki egy pillanat töredékéig létezett – volt még valami: a kezein kevesebb tetoválás volt, némelyik ujján egyetlenegy sem. A keze még mindig az angyal kezében volt, a kiömlött tea kis tócsájában. A pincérnő kijött a pult mögül, és tettre készen állt a konyharuhával, de határozatlanul. Karou elhúzta a kezét, hadd törölje le az asztalt, amit a pincérnő meg is tett, most is hol az egyikükre, hol a másikukra nézve. Amikor végzett, habozva megszólalt. – Azóta is töröm a fejem... hogyan csináltátok. Karou értetlenül nézett a pincérnőre. Körülbelül vele egyidős lány volt, kerek képű, kipirult. – Tegnap este – magyarázta. – A repülést. Ó. A repülés.
– Ott voltál? – kérdezte Karou. Különös véletlen lett volna. – Sajnos nem – mondta a lány. – A tévében láttam. Egész délelőtt mutatták. Ó, gondolta Karou. Ó. Keze a mobiljára csúszott, amely már vagy egy órája bizsergett és pityegett, és megnézte a képernyőt. Nem fogadott hívások és SMS-ek tömege, a legtöbb Zuzanától és Kaztól. A fenébe! – Drótokkal? – kérdezte a pincérnő. – Semmiféle drótot nem találtak. – Nem drótokkal. Tényleg repültünk – felelte Karou a szokásos gunyoros mosolyával. A pincérnő visszamosolygott rá, azt hitte, részese a tréfának. – Jó, akkor ne áruld el – mímelt haragot, és magukra hagyta őket, bár előbb még friss teát hozott Akivának. Az angyal még mindig csak ült, ámuló tekintettel, mint akibe villám csapott, és ismét az az élénk, fürkésző éberség látszott rajta. – Mi az? – kérdezte szégyellősen Karou. – Miért nézel így rám? A szeráf mindkét kezével sűrű, rövidre nyírt hajába túrt, aztán keze megállapodott a homlokán. – Nem tehetek róla – mondta zavartan. Karoun jóleső borzongás futott végig. Rájött, hogy a délelőtt folyamán az angyal arcáról eltűnt minden vagy majdnem minden keménység. Az ajka lágyan nyílt szét, a tekintete nyílt volt, és most, hogy Karou látta – képzelte? – azt a lehetetlen, felvillanó mosolyt, nem volt immár olyan nehéz elképzelni, hogy újra megtörténhet, ezúttal valóban. Az ő kedvéért, talán. Jóságos ég! Az a macska légy, figyelmeztette magát. Az a macska, amelyik nem hagyja magát megfogni és soha – soha! – nem dorombol. Hátradőlt, vonásaira azt a kifejezést erőltette, amely elképzelései szerint a macskafélék megvetésének emberi változata volt. Elmondta a szeráfnak, amit megtudott a pincérnőtől, bár nem volt biztos benne, hogy Akiva tudja, mi a televízió, pláne az internet. Vagy éppen a telefon. – Megbocsátasz egy percre? – mondta, és hívta Zuzanát, aki az első csöngetésre felvette. A hangja szinte robbant Karou fiilében. – Karou? – Én vagyok. – Jóságos ég! Jól vagy? Láttalak a híradóban. Láttam őt. Láttam... Jesszusom, Karou, tisztában vagy vele, hogy repültél? – Hát nem nagyszerű?
– Nem! Ellenkezőleg. Azt hittem, holtan heversz valahol. – Zuzana a hisztériás rohan határán volt, percekbe telt, amíg megnyugtatta, közben végig magán érezte Akiva tekintetét, és próbálta megőrizni macska-hűvösségét. – Tényleg jól vagy? – kérdezte Zuzana. – Nem szorít kést a torkodhoz, hogy csak ezt hazudd? – Nem is tud csehül – nyugtatta meg a barátnőjét Karou, s röviden beszámolt az előző éjszakáról, tudatta, hogy az angyal nem próbálta bántani. Azzal fejezte be: – A napfelkeltét, hm, a katedrális tetejéről néztük. – A pokolba! Randiztatok? – Nem. Becs’ szóra, nem tudom, mi ez. Nem tudom, mit keres itt... – Elakadt a hangja, ahogy az angyalra nézett. Nem csak a mosoly, nem csak a jelek a kezén. Valahogy azt is tudta róla, hogy a jobb válla csupa begyógyult seb. Kíméli; valamikor látta. Onnan tudhatja. – Karou? Halló? Karou? Karou összerezzent, megköszörülte a torkát. Ismét megtörtént: nem találta ismerősnek a saját nevét. Erezte Zuzana idegességét, amiért egy ideig megmagyarázhatatlan módon hallgatott. – Itt vagyok – mondta. – Hol? Hiszen éppen azt kérdezem. Hol vagy? Karou elfelejtette. – Hm. Ó. Egy teaházban a Nerudován. – Maradj ott. Nyugi. Odamegyek. – Nem, ne gyere... – De jövök. – Zuze... – Karou. Ne kényszeríts rá, hogy elkalapáljalak. – Jó – adta meg magát Karou. – Akkor gyere. Zuzana egy özvegy nénikéjénél élt Hradcanyban, a közelben. – Tíz perc múlva ott vagyok – mondta. Karou nem állhatta meg, hogy kihagyja: – Repülve gyorsabb. – Szörnyszülött. El ne merj menni. És őt se engedd el. Fenyegetéseket kell átadnom. Ítéleteket kell hoznom. – Nem hiszem, hogy bárhová menne – mondta Karou, közben egyenesen Akivára nézett, aki megbűvölten nézett vissza rá. Nem emberi lény. Nem is az ő világából való. Katona, többtucatnyi gyilkosság jelével a kezén, és a családja ellensége. Mégis, valami összekötötte őket, mindezeknél erősebben, valami, ami úgy vezényelte Karou
vérét és lélegzését, mint valami szimfóniát, úgy, hogy bármit próbált tenni ellene, disszonáns volt, ellentétes Karou énjével. Akiva jelenlétében, még ha háborúról és ostromról és tartós ellenségeskedésről beszéltek is, Karou úgy érezte, belemerül az angyal meleg tökéletességébe, mintha Akiva egyszerre volna hely és személy.
33. NEVETSÉGES – Apró, de félelmetes barátnőm idejön – mondta Akivának Karou, ujjaival az asztalon dobolva. – Aki a hídon volt. Karou visszaemlékezett, hogy az előző nap Akiva követte, nyilván látta Zuzana előadását. Bólintott. – Tud a világodról, egy kicsit. És tudja, hogy meg akartál ölni, szóval... – Félnem kell? – kérdezte Akiva, és Karou egy pillanatig azt hitte, komolyan beszél. Akiva mindig komolynak látszott, de ez újabb csipetnyi száraz humor volt, mint a katedrális tetején, amikor meglepte tréfájával, hogy ledobhatná onnan a nem megfelelő srácokat. – Nagyon – felelte. – Mindenki összehúzza magát előtte. Majd meglátod. Karou bögréje üres volt, de rajta tartotta a kezét, már nem annyira azért, hogy rá ne villantsa mágiáját Akivára, inkább azért, nehogy ismét az angyal kezéhez nyúljon. Taszítania kellett volna a halálszámvetésnek, taszította is. De az iszonyat mellett... vonzotta is. Karou tudta, hogy Akiva keze is megvívja a maga harcát, hogy ne nyúljon az ő kezéért. Az angyal nézte őt, ő meg csak pirult, és beszélgetésük akadozott, amíg be nem toppant Zuzana. Egyenesen az asztalukhoz ment, megállt Akivával szemben. Heves volt, korholásra kész, de amikor meglátta az angyalt, meghökkent. Arcán két érzelem tusakodott, a harag és az áhítatos ámulat, és az utóbbi győzött. Oldalvást Karoura nézett, és tehetetlen döbbenettel mondta: – A pokolba! Muszáj. Közösülni. Azonnal. Annyira váratlan volt, és Karou annyira feszült volt már, hogy kitört belőle a nevetés. Hátradőlt, elengedte magát; a lágy, csilingelő kacagás újabb változást idézett elő Akiva arcán, ahogy nézte őt valami reménykedő, áthatóan fürkésző tekintettel, amelytől Karou egész teste bizsergett, annyira érezte, hogy... látják. – Nem, komolyan – mondta Zuzana. – Most azonnal. Ez biológiai parancs, igaz, hogy hozzá kell jutni a legjobb genetikai anyaghoz? És ez – mutatott sokatmondón Akivára – a legjobb genetikai anyag, amelyet valaha is láttam. – Széket húzott Karou mellé, leült, immár ketten szemlélték a szeráfot. – Fialának elállna a lélegzete. Be kell hoznod hétfőn modellnek.
– Helyes – felelte Karou. – Biztosan szívesen levetkőzik egy csapat emberi lénynek... – Leveti köntösét – affektált Zuzana. – A művészet kedvéért. – Bemutatnál minket? – kérdezte Akiva. A kiméra nyelv, amelyet eddig használtak, nem odaillőnek hangzott, mint egy másik világ durva visszhangja. Karou nevetve bólintott. – Bocsánat – mondta, és hivatalosan bemutatta őket egymásnak. – Tolmácsolnom kell, ha mondani akartok bármit egymásnak. – Kérdezd meg, szerelmes-e beléd – vágta rá nyomban Zuzana. Karou majdnem megfulladt. Egész testével Zuzana felé fordult a széken, aki nyomban mentegetőzve feltette a kezét. – Tudom, tudom. Ezt nem kérdezed meg tőle. És nincs is szükséged rá. Mert annyira az. Nézz csak rá! Attól tartok, lángra lobbant az őrült, narancsvörös szemével. Valóban olyan érzés volt, ezt Karounak el kellett ismernie. De szerelem? Nevetséges. Ezt meg is mondta. – Tudod, mi nevetséges? – kérdezte Zuzana, még mindig Akivát tanulmányozva, akit szemlátomást mulattatott a dolog. – Az, ahogyan ék alakban nő a haja a homlokán. Istenem. Az ember ilyenkor érzi csak igazán, mennyire hiányzik az ilyen hajvonal a mindennapi életből. Használhatnánk őt, mondjuk, tenyészpéldánynak, hogy terjesszük az ék alakú hajvonalat a népesség körében. – Te jó ég. Mi ez a közösülés– meg tenyészpéldány– duma? – Csak mondom – felelte józanul Zuzana. – Megőrülök Mikért, de ez nem jelenti azt, hogy ne venném ki a részem az ék alakú hajvonal terjesztésében. A génállomány érdekében. Te is megtennéd, igaz? Vagy talán... – Oldalvást lesett Karoura. – Már meg is tettétek? – Micsoda? – háborodott fel Karou. – Nem! Minek képzelsz engem? Biztos volt benne, hogy Akiva nem érti, de az angyal szája sarkában mintha mosoly bujkált volna. Megkérdezte, mit mondott Zuzana, és Karou bíborvörös lett. – Semmit – felelte kimérául. Majd határozottan hozzátette csehül: – Nem mondott. Semmit. – De mondtam – csiripelte Zuzana, és mint a rosszalkodáson rajtakapott gyerek, boldogan ismételte. – Közösülés! Tenyészpéldány! – Zuze, kérlek, fogd be – könyörgött Karou, és nagyon örült, hogy a két asztaltársának nincs közös nyelve.
– Jó – mondta a barátnője. – Tudok én udvarias is lenni. Figyelj csak! – Egyenesen Akivához fordult. – Üdvözöllek a világunkban – mondta, túlzott gesztusokkal kísérve. – Remélem, élvezed a kirándulást. Karou egy mosolyt elfojtva fordított. Akiva bólintott. – Köszönöm. – Karouhoz. – Megmondanád neki, kérlek, hogy az előadása gyönyörű volt? Karou megtette. – Tudom – bólogatott Zuzana. Mindig így fogadta a bókot, de Karou látta rajta, hogy jólesett neki. – Karou ötlete volt. Ezt Karou nem fordította, inkább azt mondta: – Csodálatos művész. – Te is az vagy – felelte Akiva, és most Karou élvezte a bókot. Elmesélte az angyalnak, hogy művészeti iskolába járnak, az pedig kijelentette, hogy az ő világukban nincs ilyesmi; csak tanulóévek. Elmesélte, hogy Zuzana is amolyan tanoncféle, kézművescsaládból származik, és megkérdezte, az angyal katonacsaládból való-e. – Bizonyos értelemben – felelte Akiva. A testvérei katonák voltak, ahogyan a maga idejében az apja is. Az apa szót gúnyosan ejtette, Karou ellenségességet érzett benne, és nem erőltette a témát, inkább visszatért a művészetre. A beszélgetés, átszűrve Karoun – és Zuzanát, még amikor a legilledelmesebben viselkedett, akkor is erősen kellett szűrni –, meglepően könnyű volt. Túlságosan is, gondolta Karou. Miért olyan könnyű neki nevetgélni ezzel a szeráffal, és feledni a lángoló portál képét meg Kishmish égett kis testét... Emlékeztetnie kellett magát, figyelmeztetnie, és mégis, amikor Akivára nézett, minden elmúlt – minden elővigyázatossága és önuralma. Egy kis idő múlva Akiva megjegyezte, fejével Zuzana felé biccentve: – Nem is olyan félelmetes. Rám ijesztettél. – Mert lefegyverzed. Ilyen a hatásod. – Valóban? Rád nem így hatottam tegnap. – Nekem több okom van harcolni – mondta Karou. – Mindig emlékeztetem magam, hogy ellenségek vagyunk. Mintha árnyék hullt volna rájuk. Akiva ismét magába zárkózott, és az asztal alá tette a kezét, hogy Karou ne lássa a tetoválásait. – Most mit mondtál neki? – kérdezte Zuzana. – Emlékeztettem, hogy ellenségek vagyunk. – Ugyan már. Bármi vagy is, Karou, nem vagytok ellenségek.
– De igen – felelte Karou, és azok voltak, bármennyire próbálta is meggyőzni a teste, hogy nem. – Akkor miért nézel vele napkeltét, miért teázol vele? – Igazad van. Mit művelek? Nem tudom, mit teszek – Arra gondolt, mit kellene tennie: elmenni Marokkóba, megkeresni Razgutot; és azon az égi hasadékon át berepülni... Eretzbe. Megborzongott. Annyira a gavrielek megszerzésére koncentrált, hogy el is felejtette, milyen valójában menni, és most, hogy frissen élt a tudatában az, ahogyan Akiva leírta a világát – háború dúlta sivárság elfogta a rémület; egyszeriben nem akart sehová sem menni. Különben is, mit akar tenni, ha odaér? Odarepülni a félelmetes erődhöz, és bekopogni, hogy otthon van-e Kénkő? – Ha már ellenségeket emlegetünk – mondta Zuzana –, Szamárcsődör volt a tévében ma délelőtt. – Jó neki – felelte oda se figyelve Karou. – Nem. Nem jó. Rossz. Rossz Szamárcsődör. – Mit művelt? – Nos, amíg te napkeltéket nézel az ellenségeddel, az összes híradó rólad szólt, és egy bizonyos színész igen segítőkésznek bizonyult, páváskodott a kamera előtt, és mindent elmesélt rólad. Olyasmit például, hogy golyónyomok... Úgy írt le, mint valami gengszter lotyóját... – Lotyó? Kérlek. Ha valaki, hát én vagyok a gengszter... – Szóval – szakította félbe Zuzana. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy ha eddig ismeretlen voltál is, kék hajú lány, a röpködéseddel ennek vége. A rendőrség valószínűleg már a lakásodon van... – Tessék? – Bizony. A harcodat „rendzavarásnak” nyilvánították, és szeretnének beszélni a benne résztvevő, hm, emberekkel, ha bárki ismeri a tartózkodási helyüket. Akiva látta Karou elkeseredését, és tudni akarta, miről van szó; Karou gyorsan tolmácsolt. Akiva tekintete elsötétült. Felállt, az ajtóhoz ment és kinézett. – Ide fognak jönni érted? – kérdezte. Karou látta a testtartásában, hogy kész megvédeni őt; amint a válla megfeszült, megértette, hogy Akiva világában az ilyen fenyegetés sokkal ijesztőbb. – Semmi baj – nyugtatta meg. – Csak kérdezősködnek. Tényleg, – Akiva nem jött el az ajtótól. – Nem sértettünk törvényt. – Zuzanához fordult, csehül. – Ugye nincs semmiféle törvény a repülés ellen? – De van. A gravitáció törvénye. Az a helyzet, hogy figyelnek.
A pincérnőre pillantott, aki nyilvánvalóan hallgatózott. – Igazam van? A pincérnő elpirult. – Én nem hívtam senkit– sietett kijelenteni. – Nyugodtan itt maradhattok. Kértek... kértek még teát? Zuzana elküldte a lányt, Karouhoz fordult. – Nem maradhatsz itt örökké. – Nem. – Mi a terved? Terv. Terv. Karounak volt terve, és majdnem beteljesült. Most nem tehetett mást, mint, hogy elmegy. Itt hagyja az életét, az iskolát, a lakását, Zuzanát, Akivát... Nem. Akiva nem volt része az életének. Karou az angyalra nézett, aki az ajtónál őrködött, készen arra, hogy megvédje őt, és próbálta elképzelni, amint ott hagyja Akiva... hely-mivoltát... helyénvalóságát, a napfényfoltot, a vonzást. Csak fel kell állnia és távoznia. Igaz? Egy perc telt el némán, Karou teste meg se moccant a távozás gondolatára. – A terv – mondta hatalmas erőfeszítéssel. – A terv az, hogy elmegyek. Akiva kilesett az ajtón, és csak amikor Karou felé fordult, akkor jött rá a lány, hogy kimérául szólalt meg, az angyalhoz intézte a szavait. – El? Hová? – Eretzbe – állt fel Karou. – Mondtam neked. Megkeresem a családomat. Kétségbeesés látszott Akiva arcán, amikor megértette. – Valóban tudsz rá módot, hogy eljuss oda. – Valóban. – Hogyan? – Több portál van, nem csak a tiéd. – Voltak. A róluk való összes tudás odaveszett a mágusokkal. Évekbe telt, amíg megtaláltam ezt az egyet... – Nem te vagy az egyetlen, aki tud dolgokat, gondolom. Bár jobban szeretném, ha te mutatnád meg nekem az utat. – Jobban, mint ki? – Próbálta kitalálni, és Karou látta rajta a felvillanó undort, amikor sikerült. – A Bukott. Az az izé. Ahhoz az izéhez mész. – Nem, ha te viszel oda. – Tényleg nem tudlak, Karou. A portált őrzik... – Rendben van. Talán látlak még valamikor a túloldalon. Ki tudja? Az angyal láthatatlan szárnyainak súrlódása szikrákat vetett a padlón. – Nem mehetsz oda. Nincs ott semmiféle élet, higgy nekem. Karou elfordult a szeráftól, felmarkolta a kabátját, belebújt, és szétterítette rajta a haját, amelyben volt valami nyirkos és sellőszerű, ahogy fürtökben a vállára hullt. Azt mondta Zuzanának, hogy elhagyja a várost, és éppen
megpróbálta elhárítani barátnője elkerülhetetlen kérdéseit, amikor Akiva megfogta a könyökét. Gyengéden. – Nem mehetsz azzal a teremtménnyel. – Az arca kifürkészhetetlen volt. – Egyedül nem. Ha ismer másik portált, veled megyek, hogy vigyázzak a biztonságodra. Karou először el akarta utasítani. Légy az a macska. Légy az a macska. De kit próbált becsapni? Nem akart az a macska lenni. Nem akart egyedül menni – vagy egyedül Razguttal, ami még rosszabb lett volna. Kalapált a szíve. – Rendben – mondta, és miután döntött, megkönnyebbült a rémület hatalmas terhétől. Nem kell elválnia Akivától. Egyelőre.
34. MI EGY NAP? Mi egy délelőtt? – kérdezte magától Karou. Egy része már a jövőbe repült, elképzelte, milyen lesz, amikor ismét találkozik Kénkővel, de a másik része szilárdan benne volt a bőrében, nagyon is érzékelte Akiva karjának hevét a vállán. Lefelé ballagtak a Nerudován Zuzanával, szemben a várba özönlő turistákkal, és egymáshoz kellett préselődniük, hogy megkerüljék a kényelmes cipőt viselőt német turisták csoportját. Karou a pincérnőtől kölcsönkért sapka alá dugta a haját, így eltüntette a legfeltűnőbb ismertetőjelét. Akiva még mindig rendkívüli figyelmet váltott ki, de Karou úgy vélte, inkább túlvilági szépsége miatt, nem azért, mert felismerték a híradóból. – Be kell ugranom a suliba – mondta Zuzana. – Gyertek velem. Karou úgyis oda akart menni – része volt a búcsúprogramnak hát beleegyezett. Mindenképp meg kell várnia az éjszakát, hogy visszamehessen a lakásába, ha a rendőrség figyeli. Sötétedés után visszamehet repülve és az erkélyen át, nem gyalog és lifttel, hogy magához vegye, amire szüksége van az utazáshoz. Mi egy nap? – kérdezte magától, és boldogság töltötte el, amelynek – be kellett ismernie – sok köze volt ahhoz, ahogyan Akiva a teaház ajtajában állt, és kézzel fogható valóságának és helyénvalóságának most, mellette. Valami nem helyénvalót is érzett, halványan fel-felvillanva, de csak az idegeinek tulajdonította, és ahogy a délelőtt a váratlan boldogságban folytatódott, tudattalanul állandóan elhessegette, ahogyan a legyet szokás. *** Karou búcsút mondott a Líceumnak – csak fejben, mert nem akarta megijeszteni Zuzanát – és aztán a Méregkonyhának. Szeretettel simogatta meg a Bubópestis márványoldalát, és végighúzta ujjait a pamlag meglehetősen kopott bársonyán. Akiva meghökkenten szemlélte a vendéglőt a koporsóival meg egyebekkel, és morbidnak nevezte. Ő is evett egy tányér gulyáslevest, de Karou látta rajta, hogy egyhamar nem fogja elkérni a receptjét.
Új szemmel figyelte két kedvenc tartózkodási helyét az emberi világban most, hogy az angyal jelenlétében látta őket, és szégyellte magát, amikor arra gondolt, mennyire nem foglalkozott soha magában a háborúkkal, amelyek ilyenné alakították e helyeket. Az iskolában valami tréfacsináló a falra fújta vörös festékkel a volnost – szabadság – szót, éppen oda, ahová a szabadságharcosok egykor náci vérrel írták, és a Méregkonyhában el kellett magyaráznia Akivának a gázálarcokat és azt is, hogy egy másik háborúból valók, mint a volnost. – Ezek az első világháborúból valók – mondta, és felvette az egyiket. – Száz évvel ezelőttről. A nácik később jöttek. – Szarkasztikusan nézett az angyalra. – És csak, hogy tudd: mindig a hódítók a rosszfiúk. Mindig. Később Mik is csatlakozott hozzájuk, és kissé kínos volt eleinte, mert Mik semmit sem tudott más világokról és fajokról, azt hitte, Karou egyszerűen különc. Karou elmondta neki az igazat – hogy valóban repültek, és Akiva angyal egy másik világból, de a megszokott modorában, így Mik azt hitte, Karou ugratja. De a tekintete állandóan ugyanolyan döbbent csodálattal méregette Akivát, ahogyan mindenki másé, és Karou észrevette, hogy ettől Akiva kényelmetlenül érzi magát. Kezdte megérteni, hogy az angyal nincs tisztában szépségének hatalmával. Később négyesben a Károly hídhoz sétáltak. Mik és Zuzana elöl haladtak, úgy összefonódva, mintha soha, semmi nem tudná szétválasztani őket. Karou és Akiva mögöttük. – Ma éjjel elindulhatunk Marokkóba – mondta Karou. – Repülővel akartam menni, de nem hiszem, hogy nálad ilyesmi szóba jöhet. – Nem? – Nem. Útlevélre lenne szükséged, a nemzeti hovatartozásod írott bizonyítékára, amelyből annak kellene kiderülni, hogy ebből a világból való vagy. – De még tudsz repülni? Karou kipróbálta: diszkréten pár centiméternyivel a föld fölé emelkedett, és nyomban le is szállt. – Nagyon hosszú az út. – Majd segítek. Ha nem tudnál repülni, akkor is vinni tudnálak. Karou elképzelte, milyen átkelni az Alpok és a Földközi-tenger fölött Akiva karjában. Ennél sokkal rosszabbat is el tudott képzelni, de mégis. Ő nem holmi bajba jutott kisasszony a lovagregényekből. – Megoldom – mondta.
Előttük Mik éppen szenvedélyesen megcsókolta Zuzanát, és Karou megállt, zavarba ejtette a látvány. A híd korlátja felé fordult, kinézett a folyóra. – Fura lehet, hogy nem csinálsz semmit egész nap. Akiva bólintott. Ő is a folyót nézte, a korlátra támaszkodott, egyik könyöke a lányé mellett. Karou figyelmét nem kerülte el, hogy az angyal igyekezett minél gyakrabban finoman megérinteni őt. – Próbálom elképzelni, hogy a népem így él, és nem sikerül. – Hogy élnek? – Minden a háború. Ha éppen nem harcolnak, utánpótlást termelnek, és állandó félelemben élnek. Nincs senki, akit ne ért volna veszteség. – És a kimérák? Nekik milyen az életük? Akiva habozott. – Senkinek sincs ott jó élete. Nem biztonságos hely. – Kezét a lány karjára tette. – Karou, a te életed itt van, ebben a világban. Ha Kénkőnek fontos vagy, nem akarhatja, hogy abba a lepusztult világba menj. Maradnod kellene. – Az ezt követő szavakat már suttogta. A lány alig hallotta őket, nem is volt biztos benne, hogy egyáltalán hallotta. – Itt maradhatnék veled. Határozottan és lágyan fogta a lány karját; a keze a karján meleg volt és helyénvaló. Karou megengedte magának, csak egy pillanatra, hogy része lehetne abban, amit az angyal suttogott: együtt élhetnének. Minden, amire valaha is vágyott, itt volt: valódiság, kikötő, szerelem. Szerelem. Amikor beugrott neki a szó, nem volt sem disszonáns, sem nevetséges, mint amikor délelőtt Zuzana kimondta a teaházban. Szívfájdító volt. Karou nem gondolkodott. Akiva kezéért nyúlt. És mintha a keze sokkoló lett volna. Karou visszarántotta a kezét. A hamszái. Az egyiket teljes terjedelmében az angyal bőréhez érintette. Égetett a tenyere, és Akivát egy lépésnyire hátralökte. Ott állt mágia égette kezét a testéhez szorítva, remegés futott végig rajta. Állkapcsa megfeszült, ahogy elviselte a fájdalmat. Fájdalom, ismét. – Meg se tudlak érinteni – mondta Karou. – Bármit is akar nekem Kénkő, az nem te vagy, másként nem adta volna nekem ezeket. – A keblére szorított két kezét abban a pillanatban gonosznak érezte. Belenyúlt a gallérja alá, és előhúzta a törőcsontot, előhúzta és szorongatta, mintegy vigaszképpen. – Nem kell azt akarnod, amit ő akar – mondta Akiva. – Tudom. De tudnom kell, mi történik ott. Tudnom kell. – A hangja elkeseredett volt, azt akarta, hogy az angyal megértse, és megértette. Karou
látta a szemében és vele együtt a tehetetlenséget, a gyötrelmet is, amely időnként felvillant benne, amióta csak felbukkant előző este az életében. Csak az elmúlt este. Hihetetlenül rövid ideje. – Nem kell velem jönnöd. – Persze hogy veled megyek. Karou... – Akiva hangja lágy suttogás volt. – Karou. – Kinyújtotta a kezét, levette a lány fejéről a sapkát, a kéklő hajzuhatag kibomlott, és az angyal egy fürtöt a lány füle mögé simított. Két kezébe fogta a lány arcát, és Karou napkitörést érzett a mellkasában. Nem moccant, éppen mozdulatlansága árulta el a benne tomboló érzéseket. Soha, senki nem nézett még rá úgy, ahogyan most Akiva, ilyen tágra nyílt szemmel, mintha minél többet akarna magába szívni belőle, mint ablak a fényt. A szeráf egyik keze lecsúszott a lány tarkójára, belefonódott a fürtjeibe, amitől Karout a vágy örömteli borzongásai járták át. Érezte, hogy elernyed, hogy elolvad. Előretolta egyik bakancsos lábát, így térde az angyal térdét súrolta, hozzá simult, és a kettejük között maradt tér betöltésre várt. Karou fejében egymást kergették a gondolatok. Vajon meg fogja csókolni? Akarja-e, hogy a szeráf megcsókolja őt? Az angyal arca olyan közel volt az övéhez, hogy látta a lemenő nap sugarát megcsillanni a szempilláján és a saját arcát a pupilla feketeségében. Az angyal úgy tekintett Karou szemébe, mintha a lányban egész világok lennének, csodák és felfedezések. Igen. Karou akarta, hogy a szeráf megcsókolja. Igen. Az angyal keze lecsúszott Karou kezéhez, amely még mindig a zsinóron függő törőcsontot markolta a torkánál. A csontocska végei kibújtak a lány ujjai közül, és amikor Akiva megérezte, megállt. A tekintete megdermedt. Elállt a lélegzete; majd mélyet lélegzett, és szétnyitotta Karou kezét, mit sem törődve a hamszával. Ott volt a törőcsont, egy másik élet apró, kifakult relikviája. Az angyal felkiáltott. Valami mélységes és fájdalmas szakadt ki belőle, mint amikor megcsikordulnak a fából kihúzott szögek. Karou ijedten megborzongott. – Mi az? – Miért viseled ezt? – Akiva elsápadt. – Ez... Kénkőé. Akkor küldte el nekem, amikor égtek a portálok. – Kénkő – ismételte az angyal. Az arcán tükröződtek dühös gondolatai, aztán a megértés. – Kénkő – mondta újra. – Mi az? Akiva...
Amit akkor tett, attól Karou elnémult. Az angyal térdre ereszkedett. Karou nyakáról leoldódott a zsinór, a törőcsont a szeráf kezében maradt, és nélküle Karou egy pillanatig kifosztottnak érezte magát. De ekkor az angyal az arcát a lábához szorította, és Karou a farmerján át érezte a szeráf forróságát. Karou döbbenten állt, nézte az angyal erőteljes vállát, ahogy hozzá hajolt, ledobva álcáját, amitől szárnyai láthatóvá váltak. Körülöttük a hídon sokan felkiáltottak, másoknak elállt a lélegzetük. Az emberek megálltak, ámultak. Zuzana és Mik kibontakoztak egymás karjából, megálltak, hátrafordultak. Karou csak távolról érzékelte őket. Ahogy lenézett Akivára, látta, hogy az angyal válla rázkódik. Sír? Karou keze megrebbent, meg akarta érinteni, de félt, hogy fájdalmat okoz neki. Gyűlölte a hamszáit. Az angyal fölé hajolt, ujjai hátával megcirógatta a haját, keze hátával a forró homlokát. – Mi az? – kérdezte. – Mi a baj? Az angyal felemelte a fejét, még mindig térden állva nézett fel a lányra. Karou kérdőjelként hajolt fölé. Akiva átölelte a lány két lábát, és Karou érezte a testén átfutó remegéseket, kezében a törőcsontot, amelyet a térhajlatához szorított. Akiva szárnyai széttárultak, majd két hatalmas legyezőként fogták körül kettőjüket, tűzszobában voltak, csak a kettejük világában. Akiva fürkészte a lány arcát, döbbenten és – Karou úgy vélte – végtelenül szomorúan. És azt mondta neki: – Karou, tudom, ki vagy.
35. AZ ANGYALOK NYELVE Tudom, ki vagy. A Karoura felnéző Akiva megfigyelhette a lányon a szavai hatását. A félelemmel viaskodó reményt, a könnytől csillogó, tüzesen izzó, fekete szemet. Csak ekkor, a lány szemének tükrében vette észre, hogy ledobta álcáját. Volt idő, amikor az ilyen gondatlanság miatt megölhették volna. Most nem érdekelte. Micsoda? Karou ajka mozgott, de hang nem jött ki a torkán. Megköszörülte. – Mit mondtál? Hogyan mondhatná el a lánynak? Forgott vele a világ. Itt volt a lehetetlen, és gyönyörű volt és rettenetes, és széthasította a mellkasát, jelezve, hogy oly sokáig bénult szíve ismét dobog. Van-e keserűbb sors, mint ha megkapod azt, amire oly régen vágysz, amikor már késő? – Akiva – könyörgött Karou. Ámulva, elgyötörtén letérdelt ő is. – Mondd meg. – Karou – suttogta Akiva, és a lány neve – remény – gúnyként hatott rá, mert tele volt ígérettel és váddal. Nem bírt a lányra nézni. Magához vonta a lányt, aki hagyta. Karou szélfútta haja olyan volt, akár az összezilált selyem; Akiva beletemette az arcát, és próbálta kigondolni, mit mondjon neki. Körülöttük moraj és a figyelő tekintetek, ám Akiva szinte semmit nem érzékelt ebből, amíg egy hang át nem verekedte magát mindezen. Valaki megköszörülte a torkát, gúnyosan és teátrálisan hangosan. Akiván hirtelen nyugtalanság lett úrrá, és mielőtt egyetlen szó is elhangzott volna, kezdett megfordulni. – Akiva, szedd össze magad. Annyira oda nem illő volt – a hang, a nyelv. Az ő nyelve. Az oldalukon függő karddal, arcukon ikerbosszúsággal ott állt Hazael és Liraz. Akiva meg sem lepődött. A szeráfok megjelenése csekélység volt az aznap délelőtti sokkokhoz képest: a félhold-kések, Karou különös reagálása a tetoválásaira, a lány nevetésének álomszerű muzsikája és most a tagadhatatlan: a törőcsont.
– Mit kerestek itt? – kérdezte őket. Még mindig Karout ölelte, aki felemelte a fejét, hogy megnézze a betolakodókat. – Hogy mi mit keresünk itt? – ismételte Liraz. – Mindent összevetve, azt hiszem, nekünk van jogunk kérdezni. Az isten-csillagok nevére, te mit keresel itt? – Lirazon döbbenet látszott, és Akiva hirtelen úgy látta önmagát, ahogyan a nővére látja őt: térden állva, összefonódva egy emberlánnyal. Rájött, mennyire fontos, hogy a testvérei azt higgyék, Karou csupán ennyi: emberlány. Bármennyire különösnek látsszon is, csak ennyi: különös. Az igazság sokkal rosszabb volna. Még térden felegyenesedett, és Karout maga mögé tolta. Halkan, hogy a fivére meg a nővére ne hallják, hogy az ellenség nyelvén szól, odasúgta: – Ne lássák a kezed. Nem értenék. – Mit? – mormolta Karou, és le nem vette a szemét a szeráfokról, ahogyan azok sem róla. – Minket – súgta Akiva. – Nem értenének minket. – Én sem értem. De hála a kezében tartott, törékeny törőcsontnak, Akiva már értette. Karou feszülten hallgatott, szemmel tartva a két szeráfot. Szárnyaik álcázva voltak, jelenlétük a hídon mégis természetellenesnek hatott és félelmetesnek – különösen Lirazé. Bár Hazael erősebb volt, Liraz viszont ijesztőbb. Világos haját szigorú copfokba fonta, és volt valami hűvösen cápaszerű a szépségében: érzéketlen, gyilkos részvétlenség. Hazael tekintetében több élet volt, ám most csak értetlenséget fejezett ki, ahogy látta Akivát térdelni. – Kelj fel – mondta, nem is barátságtalanul. – Nem bírlak így látni. Akiva felállt, magával vonva Karout is, akit szárnyai védőpajzsa mögött tartott. – Mi folyik itt? – kérdezte Liraz. – Akiva, miért jöttél ide vissza? És... ki az? – Undorodva mutatott Karoura. – Csak egy lány. – Akiva hallotta a saját hangját, ahogyan Izilt utánozta, és épp oly kevéssé volt meggyőző, mint az öregember. – Csak egy lány, aki repül – javította ki Liraz. Szívdobbanásnyi szünet, aztán. – Követtetek. – Mit képzeltél – mondta gúnyosan Liraz –, hogy hagyunk ismét eltűnni? Ahogy Loramendiben viselkedtél, tudtuk, valamit tervezel. De... ez? – Mi ez pontosan? – kérdezte Hazael, még mindig olyan magyarázatban reménykedve, amelytől végül minden rendbe jön. Akiva úgy érezte, mintha kettéhasították volna.
Itt állt előtte két legközelibb szövetségese, és ellenségnek érezte őket, és erről ő tehetett. Ha Akivának volt családja, nem az anyja volt az, aki elfordult, amikor őt elvitték; és semmiképpen nem a császár. A családja ez a két lény volt, akiknek nem volt képes elfogadható magyarázatot adni. Nem tudott mit mondani Karounak sem, aki a háta mögött állt, és kétségbeesetten vágyott megtudni azt, amit egész életében eltitkoltak előle – egy olyan nagy és különös titkot, amelynek megfogalmazásához Akiva nem talált szavakat, így hát csak állt némán, két faj nyelvei sem segítettek neki magyarázatot adni semmire. – Nem hibáztatlak, amiért el akartál szabadulni – mondta Hazael, az örök békeszerző. Ő és Liraz testvérként hasonlítottak egymásra, ám Akiva más volt. Ők szőkék és kék szeműek voltak, a bőrük mézszínű. Hazaelben volt valami könnyedség, szinte lezserség, lusta mosolyát könnyen félreérthette, aki nem ismerte. Mindig is katona volt – kiváló reflexek és acélos test –, de a szíve mélyén megmaradt valami gyerekes, amit sem a kiképzés, sem a sokévi háborúskodás nem tudott kitörölni. Álmodozó volt. – Magam is azt gondoltam, visszatérek ebbe a világba, ha mindennek vége... – De nem tetted – szólt közbe Liraz, aki sosem volt álmodozó. – Te nem tűntél el éjjel, otthagyva másokat, hadd találjanak ki történeteket, hogy fedezzenek, azt sem tudva, mikor és egyáltalán visszatérsz-e ezúttal. – Nem kértem, hogy fedezzetek – szólalt meg Akiva. – Nem. Mert akkor el kellett volna árulnod, hová mész. Ehelyett elillantál, mint múltkor. És meg kellett volna várnunk, hogy ismét összetörten térj vissza, és soha el ne áruld, hogy mi történt veled? – Nem – felelte Akiva. Liraz ridegen rámosolygott, és Akiva tudta, hogy fagyossága mögött a nővére megbántódott. Talán sosem tért volna vissza; sosem tudták volna meg, mi történt vele. Mit árult el mindez az évtizedekről, amikor egymást védték? Nem Liraz volt-e, évekkel ezelőtt, aki az életét kockáztatva visszament érte a piróki csatatérre? Bár egyáltalán nem számíthatott rá, hogy Akiva még életben van, a kimérák győzelmi ünneplése közepette Liraz megkereste és elvitte Akivát. Az életét kockáztatta Akiváért, és habozás nélkül megtenné újra, ahogyan Hazael is, Akiva pedig értük. De azt nem árulhatta el nekik, miért jött ide, és mit talált. – Most mit nem? – kérdezte Liraz. – Nem jönnél haza összetörten? Vagy egyáltalán nem térnél haza? – Nem terveztem el semmit. Csak nem bírtam ott maradni. – Próbált válaszolni; legalább ennyivel tartozott nekik az erőfeszítésért. – Loramendi
után elértünk egy véghez, mint a szikla pereméhez. Semmi mást nem akartam, semmit, kivéve... – A többit nem mondta ki. Nem volt rá szükség; látták őt térdelni. A szeráfok Karoura néztek. – Kivéve őt – mondta Liraz. – Egy emberi lényt. Ha ugyan az. – Mi más lenne? – igyekezett titkolni félelmét Akiva. – Van egy elméletem – mondta Liraz, és Akiva szíve összeszorult. – Tegnap este, amikor megtámadott téged, volt valami különös abban a harcban, nem igaz, Hazael? – Különös – helyeselt Hazael. – Nem voltunk eléggé közel, hogy érezzünk bármiféle... mágiát..., de kétségtelenül úgy tetszett, hogy te érzed. Akivának gyorsan járt az esze. Hogy tudná elvinni innen Karout? – Bár úgy látszik, te megbocsátottad neki. – Liraz egy lépéssel közelebb ment. – Van valami, amit el akarsz mondani nekünk? Akiva hátrált, maga mögött tartva Karout. – Hagyjátok őt békén – mondta. Liraz még jobban közeledett. – Ha nincs mit rejtegetned, hadd lássuk Őt. Hazael sajnálkozó hangja jobban fájt, mint Liraz keménysége. – Akiva, csak mondd azt, hogy nem az, aminek látszik. Csak mondd, hogy ez a lány nem... Akiva suhogást érzett maga körül – bárcsak olyan szél volna, kívánta valami vad megadással, amelyik el tudná röpíteni őt Karouval olyan helyre, ahol nincsenek szeráfok és kimérák, nincsenek bámészkodó emberi lények. – Persze hogy nem az – mondta. Dühös morgásra sikeredett, amit Liraz kihívásnak tekintett, és a szemében az a kemény düh villant fel, amelyet a csatatérről Akiva olyan jól ismert. Liraz még közelebb jött. Forrón lüktetett az adrenalin Akiva ökölbe szorított kezében, a törőcsont meg is hajlott a markában, és az angyal felkészült arra, aminek következnie kellett. Émelyítő hitetlenség fogta el, hogy idáig jutottak. De bárminek a bekövetkeztére számított is, arra nem, hogy Karou megszólal tisztán és hűvösen, és megkérdezi: – Micsoda? Mi nem vagyok én? Liraz megtorpant, dühe megdöbbenéssé változott. Hazael is meghökkent, és Akiva csak egy pillanat múlva jött rá, hogy miért. Karou szavai. Lágyak voltak, mint az aláhulló víz. Az ő nyelvükön szólalt meg. Az angyalok nyelvén, amelyet sehonnan nem ismerhetett. A kérdése okozta habozás alatt előlépett Akiva szárnyainak oltalmából, és odaállt Liraz és Hazael elé.
Aztán ugyanazzal a pompás vadsággal, ahogyan Akivára mosolygott, mielőtt megtámadta az előző este, azt mondta Liraznak: – Ha látni akarjátok a kezeimet, csak kérnetek kell.
36. MÁST TENNI, MINT ÖLNI Csak egy laknóra volt szükség a zsebéből meg egy elsuttogott kívánságra, és a szeráfok dallamos hangáradata érthetővé vált – újabb nyelvvé Karou gyűjteményében, méghozzá becses kinccsé. Már tudta a nőszeráf kemény, szúrós tekintetéből és Akiva védelmező testtartásából, hogy róla beszélnek. – Csak mondd, hogy ez a lány nem... – mondta a férfi, és szavai ki nem mondott szörnyűségben haltak el, mintha kérlelné Akivát, hogy cáfolja meg a vele kapcsolatos gyanújukat. Mit gondolnak róla, kicsoda? Itt kell állnia némán, miközben róla beszélnek? – Micsoda? – kérdezte. – Mi nem vagyok én? – Látta, hogy az arcukra dermed a megdöbbenés, amikor kilép Akiva háta mögül. A nőangyal csak pár lépésnyire állt, onnan bámult rá. Halott szeme akár a szent háborúk harcosaié. Akiva immár nem állt kettejük között. Karou a félholdkésekre gondolt, amelyek haszontalanul hevernek a lakásán, aztán rájött, hogy nincs is szüksége rájuk. Ő a pontosan a szeráfokra szabott fegyver. Ő maga a fegyver. A mosoly kéretlenül jött elő fantoménjéből, és egyre növekvő, sötét izgalommal mondta ki: – Ha látni akarjátok a kezeimet, csak kérnetek kell. És akkor, ott a Károly hídon, a bámészkodók szeme láttára, akik telefonjaikkal és fényképezőgépeikkel megörökítették a világnak, miközben óvatosan és komoran közeledtek a rendőrök, elszabadult a pokol. *** – Ne! – kiáltotta Akiva, de elkésett. Liraz mozdult először, mint a suhanó kés, és gyors volt, de Karou méltó ellenfelének bizonyult. Felemelte két kezét, és a levegőben fodrozott a kiáramló mágia. Szinte lassítva terjedt szét, egy pillanatig mintegy téridőgörbületként megállt, majd lecsapott. Peremei messzire kinyúltak, elérték Hazaelt és Akivát is, és mindketten meginogtak. Liraz hátrapenderült, mint a lepöckölt bogár. Szaltózott és talpra érkezett, olyan erővel, hogy beleremegett
a híd. A kitörés után egyedül Karou állt egyenesen. A haja előbb előrehullt, aztán kibomlott, lobogott a kavargó levegőben. Még mindig mosolygott, hidegen. Kibomlott hajával és a szemtetoválásokkal kifordított tenyerével rosszindulatúnak látszott, még Zuzanának is, mint valami gonosz istennő egy lány nem túlságosan meggyőző álcájában. Zuzana, Mik és a többi bámészkodó hátrált. Liraz ledobta álcáját, és mintha a szemlélők elől elhúzták volna a függönyt, immár látták a tomboló tüzet. Hazael is ledobta álcáját, és a nővére mellé lépett, csatasort alakítva: két angyal állt szemközt Karouval, fejüket leszegve a hamszák rájuk bocsátott komisz varázsa ellen. Akiva közöttük állt, döbbenten. Választania kellett. Egy-két lépés erre vagy arra most sorsdöntő lehetett. Sebesen ide-oda nézett, a társaira és Karoura. – Akiva – sziszegte Liraz. Azt várta, hogy melléjük áll. Mindig hárman rontottak az ellenségre, öltek, aztán egymás ujjain késheggyel ejtettek rovásokat a legyilkoltak száma szerint, és a tábortűz kormával festették feketére. Számukra Karou csak egy újabb leendő tetoválás volt, újabb rovás. – Nem kell így lennie – mondta Akiva, de a hangja erőtlen volt, mintha maga sem hinné, amit mond. – Így van – felelte Liraz. – Ne gyerekeskedj, Akiva. Akiva még mindig közöttük állt, kétféle lehetséges jövő között. – Ha nem vagy képes magad megölni – mondta Liraz –, akkor menj. Nem kell látnod. Soha többé nem beszélünk róla. Vége. Hallasz engem? Eredj haza! Sürgetőn és eltökélten beszélt. Komolyan hitte, hogy Akiva érdekében cselekszik, és ez a dolog – ez a számára tökéletesen ismeretlen valami Karouval – múló téboly, amelyet erőnek erejével el kell felejteni. – Nem megyek haza – felelte Akiva. – Hogy érted, hogy nem mész haza? – kérdezte Hazael. – Mindazok után, amit tettél? Amiért küzdöttél? Új kor jött el, testvérem. Béke... – Ez nem béke. A béke több a háború hiányánál. A béke egyetértés. Harmónia. – Úgy érted, harmónia az állatokkal? – Hazael arcán bizalmatlanság és undor látszott, de csöppnyi remény is, hogy mindez csak félreértés. Amikor Akiva válaszolt, tudta, hogy átlépi a végső határt, többé szó sem lehet félremagyarázásról vagy visszaútról. Már régen át kellett volna lépnie ezt a határt. Minden annyira megváltozott: többek között ő is. – Igen, úgy értem.
Karou elfordította tekintetét a két betolakodóról, Akivára nézett. Kemény mosolya már korábban eltűnt, most feltartott keze is habozott. Elfeledte az önmagára vonatkozó gondolatait, a kérdéseit, az ürességét, mindent felülmúlt Akiva szenvedése, amelyet a magáénak érzett. Megérkezett a rendőrség. Haboztak a túlvilági látvány láttán. Karou látta meghökkent arcukat, ideges fegyvereiket, és látta, hogyan nézik őt. Angyalok voltak a Károly hídon, ő pedig az ellenségük volt. Az angyalok oly aranylók, mint a megelevenedett templomi freskók. Ebben a jelenetben ő volt a démon, és félig-meddig arra számított, hogy előrevetített árnyékán szarvakat fog látni. De nem. Az árnyéka egy lány árnyéka volt csupán, és abban a pillanatban semmi köze nem volt hozzá. Akiva, aki egy perccel előbb arcát a lábához szorította, és sírt, most mozdulatlanul állt, és Karou először érzett félelmet a két angyal megjelenése óta. Ha Akiva melléjük áll... – Akiva – suttogta. – Itt vagyok – felelte a szeráf, és amikor elindult, Karou felé lépett. Sosem volt kétséges, csupán remény, hogy a választást nem fogják kikényszeríteni, hogy halogatni lehet, de ehhez már késő volt. Így hát Akiva elindult a jövője felé, amikor Karou és a fivére meg a nővére közé állt, és azt mondta nekik halkan, de határozottan: – Nem hagyom, hogy bántsátok. Másként is lehet élni. Bennünk van, hogy mást is lehet tenni, mint ölni. Hazael és Liraz csak ámult. Elképesztő, de Akiva a lányt választotta. Liraz megdöbbenése nyomban keserűséggé változott. – Valóban? – kérdezte gúnyosan. – Ez most a kényelmes álláspont, nem igaz? Karou leengedte a kezét, amikor Akiva elé lépett. Ujjait óvatosan a szeráf hátához érintette, nem tudta megállni. – Karou, el kell menned – mondta Akiva. – Elmenni? De... – Tűnj el innen. Megakadályozom, hogy kövessenek. – A hangja komor volt attól, amit döntött. Gyors pillantást vetett a válla fölött a lányra; az arca feszült, de eltökélt volt. – Ott találkozunk, ahol először láttuk egymást. Ígérd meg, hogy várni fogsz rám. Ott, ahol először látták egymást. A Jemaa el-Fnán, Marrakesh szívében, ahol Karou elkapta az angyal izzó pillantását a tömegben, és az beleégett a lelkébe. – Ígérd meg. – Akiva hangja sürgető volt. – Karou, ígérd meg, hogy nem mész el Razguttal, mielőtt rád találok. Amíg el nem magyarázok mindent.
Karou meg akarta ígérni. Látta, hogy az angyal mellette áll, a sajátjaival szemben is. Az biztos, hogy megmentette az életét – túlélte volna-e két fegyveres szeráf támadását? Ráadásul Akiva őt választotta. Nem erre vágyott talán mindig, hogy válasszák? Gondját viseljék? Akiva feladta érte a helyét a maga világában, és azt kérte, hogy várja meg Marrakeshben. De Karou ódzkodott az ígérettől. Igaz, hogy Akiva őt választotta, de ez nem jelentette azt, hogy ő ugyanezt tenné, ha hasonló választás elé kerülne – Kénkővel, Issával, Yasrival és Twigával szemben. Egykor azt mondta Kénkőnek, „azt akarom, hogy tudd: sosem foglak csak úgy elhagyni”, és nem is. Ő a családját választaná. Bármi más elképzelhetetlen, bár már most fizikai fájdalmat okozott neki a gondolat, hogy otthagyja Akivát. – Várni foglak, amíg lehet – mondta. – Ennyit ígérhetek. És úgy látta, mintha Akiva szárnyainak ragyogása kissé alábbhagyott volna. Színtelen hangon válaszolt, arccal elfordulva Karoutól. – Akkor be kell érnem ennyivel. Liraz kihúzta a kardját, Hazael követte a példáját. A rendőrök hátrálással reagáltak; csehül kiabáltak az angyalokra, hogy tegyék le fegyvereiket. A tömeg kiáltozott, önkívületben, rémülten. A köztük lökdösődő Zuzana le nem vette a szemét Karouról. Akiva, akinek kardjai kevésbé feltűnőek voltak a szárnyai közt lévő hüvelyükben, mindkét kezével átnyúlt a válla fölött, és harmonikus csendüléssel húzta ki őket. Anélkül, hogy hátranézett volna, kiáltotta: – Karou. Menj! A lány lekuporodott, és mielőtt elrugaszkodott volna az ég felé, hogy mindössze kék-fekete csík látsszon belőle, fojtott, esdeklő hangon azt mondta: – Gyere, és találj rám, Akiva. És már ott sem volt, Akiva pedig egyedül maradt, hogy szembenézzen végzetes választása következményeivel.
Egyszer volt, hol nem volt... egy angyal haldokolva feküdt a ködben.
Egy ördög mellé térdelt és mosolygott.
37. ÁLOMBA VESZETT Akiva képtelen volt a vérét a testében tartani. Lüktetve lövellt ki az ujjai közül, minden egyes szívdobbanására. Nem tudta elállítani a vérzést. A seb buzogánytól származott, és összefogni olyan érzés volt, mint belemarkolni egy tál húscafatba. Meg fog halni. Körülötte elveszett a világ látóhatára. Tengeri köd fojtogatta Pirók tengerpartját, és Akiva hallotta a hullámverést, de csak a hozzá legközelebb heverő holttesteket látta: szürke halmokat a ködben elmosódva. Lehettek akár kimérák, akár szeráfok – a legközelebbit kivéve nem tudta megmondani. Az csupán pár lépésnyire feküdt, benne a tulajdon kardja. Az állat részben hiéna volt, részben gyík, szörnyeteg, és felhasította Akivát a kulcscsontjától a bicepszéig, olyan könnyedén harapva szét a páncélját, mint a vásznat. Ráakaszkodott, fogai a vállába martak, még akkor is, amikor már átdöfte hordómellkasát. Akiva megforgatta benne a kardot, még mélyebbre szúrta, újra megforgatta. Az állat a torka mélyéből hörgött, de nem engedte el őt, amíg ki nem múlt. Akiva feküdt és várta a halált, amikor a csata utáni csöndet kiabálás törte meg. Megmerevedett, és még jobban szorította a sebét. Később maga sem értette, miért. El kellett volna engednie, hogy meghaljon, mielőtt hozzáérnek. Az ellenség végigcserkészte a csatateret, meggyilkolta a sebesülteket. Aznap ők győztek, visszakergették a szeráfokat a Morwen-öböl erődítményeibe, és a foglyok nem érdekelték őket. Akivának siettetnie kellett volna a halálát, egyszerűen elaludni a vérveszteségtől. Az ellenség nem lesz ilyen kegyes. Mi késztette várakozásra? A remény, hogy megölhet még egy kimérát? De ha így volt, miért nem próbálta vonszolva visszaszerezni a kardját? Csak feküdt, fogta a sebét, nem tudta, miért éli még meg azt a plusz néhány percet. És akkor meglátta őt. Először csak sziluett volt. Jókora denevérszárnyak, hosszú, barázdált, hegyes gazellaszarvak – az ellenség állati része. Fekete gyűlölet kerítette hatalmába Akivát, ahogy látta őt megállni előbb az egyik, aztán a másik holttest mellett. A hiéna-gyík hullájához ért, egy hosszú percig állt fölötte – vajon mit csinált? Halotti szertartás lett volna?
Megfordult, és Akiva felé indult. Minden lépéssel tisztábban láthatóvá vált. Karcsú volt, a lába hosszú – sovány ember combja térd alatt fényes szőrű gazellalábbá vékonyodott, finom patáival úgy festett, mintha lábujjhegyen járna. A szárnya össze volt hajtva, járása egyszerre volt kecses és visszafojtott erővel teli. Az egyik kezében egy félholdkés; egy másik a hüvelyében a combja mellett. A másik kezében hosszú bot, amely nem fegyvernek tűnt. A vége görbe volt, akár a pásztorbot, és valami ezüst – talán lámpás? – lógott rajta. Nem, nem lámpás. Nem fény jött belőle, hanem füst. Néhány lépés, homokba süllyedő paták, és a köd végre látni engedte Akivának a lány arcát, és a lánynak Akiváét. A lány nyomban megállt, amikor látta, hogy Akiva él. Akiva felkészült a vicsorgásra, az ugrásra, az újabb fájdalomra, amint a kés a testébe hatol, de a kiméralány nem mozdult. Félrebillentette a fejét, olyan kérdő, madárszerű mozdulattal, amely nem vadságról, hanem kíváncsiságról árulkodott. A lány nem vicsorgott. Az arca komoly volt. És megmagyarázhatatlanul gyönyörű. Még közelebb lépett. Akiva nézte a lány arcát, ahogy közeledett. Tekintete lesiklott a lány hosszú nyakára és kulcscsontjára. Finom testalkatú volt, elegáns és inas. A haja rövid, mint a hattyú pelyhe, lágy és sötét, úgy borult a fejére, mint valami sapka, nem takarva semmit az arcból; tökéletes. Fekete festékkel volt körbefestve a szeme, és Akiva látta, hogy a szem barna, ragyogó, élénk és szomorú. Akiva tudta, hogy a szomorúság a lány elesett társainak szól, nem neki, mégis átjárta a lány tekintetében lévő együttérzés. Arra gondolt, valójában soha nem nézett meg egyetlen kimérát sem. Rabszolgákat eléggé gyakran látott, de azok mindig lesütötték a szemüket, és harcosokkal is csak úgy találkozott, hogy közben gyilkos csapásokat mértek egymásra, félig vakon a csata tombolásától. Ha nem vesz tudomást véres késéről és testre szabott, fekete páncéljáról, ördögi szárnyáról és szarváról, ha csak az arcára összpontosít, egy lánynak látja, olyan lánynak, aki egy haldokló fiatalemberre bukkan a tengerparton. Egy pillanatig Akiva az volt. Nem katona, senkinek sem az ellensége, és a rá váró halálnak sem volt már jelentősége. Hogy úgy élt, ahogy, gyilkolás és halál végtelen özönében, tetszőleges választásnak látszott. A lány ugyanazért volt itt, amiért ő: végezni az ellenséggel. Ami ezúttal őt jelentette. Akkor hát miért nem teszi?
A lány letérdelt mellé, és nem tett semmit, hogy megvédje magát Akiva esetleges váratlan mozdulata ellen. Akivának eszébe jutott a lány derekán lévő kés. Kicsi volt, nem olyan, mint az ő dupla félholdja, de a lánnyal azért végzett volna. Akiva egyetlen mozdulattal kiránthatta és a lány nyakának lágy ívébe vághatta volna. A tökéletes torkába. Akiva nem mozdult. Addigra már álomba veszett. Vérbe. Amint felnézett a fölötte lévő arcra, már nem gondolkodott, hogy valódi-e. Lehet akár a haldoklás álma vagy a kaszás a következő életből, aki a lelkéért jött. Az ezüstfüstölő ott függött a kampóján, egyszerre gyógyfű– és kénszagú füstöt árasztva Akivára, aki valamiféle vonzást érzett. Kábán arra gondolt, szívesen követi a hírhozót a következő birodalomba. Elképzelte, ahogy a lány kézen fogva vezeti, és ezzel a derűs képpel a tudatában elengedte a sebét, hogy véres ujjaival megfogja a lány ujjait. A lány szeme kikerekedett, és elkapta a kezét. Akiva megijesztette, pedig nem akarta. – Veled megyek – mondta kimérául, amelyet eléggé jól beszélt ahhoz, hogy parancsoljon a rabszolgáknak. Durva nyelv volt, sok törzsi dialektusból összekovácsolva, amelyeket a Birodalom ötvözött, és az idők során közös nyelvvé vált. Akiva alig hallotta a saját hangját, de a lány jól hallhatta. A füstölőjére nézett, majd Akivára. – Nem neked van – mondta, elvette a füstölőt, és úgy szúrta a botot a sárba, hogy a szél másik irányba vigye a füstöt. – Nem hiszem, hogy oda akarsz menni, ahová én. – A nyelv állatias hangzása ellenére a lány hangja szép volt, mint a muzsika. – Halál – mondta Akiva. Az élet egyre gyorsabban távozott belőle, amióta elengedte a sebét. Csak le akarta hunyni a szemét. – Készen vagyok rá. – Hát én nem. Úgy hallom, unalmas halottnak lenni. A lány ezt könnyedén mondta, derűsen, és Akiva felnézett rá. Tréfál? A lány mosolygott. Mosolygott. Akiva is. Döbbenten érezte, hogy megtörtént, mintha a lány mosolya reflexet váltott volna ki belőle. – Az unalmas jól hangzik – mondta, és hagyta lecsukódni a szemét. – Úgyis elmaradtam az olvasással. A lány kacagást fojtott el, és Akiva azt hitte, hogy már halott. Kevésbé lenne különös, mint hogy ez történik. Már nem érezte feltépett vállát, azt sem, hogy a lány hozzáér, amíg éles fájdalom nem hasított belé. Elakadt a lélegzete, és kinyitotta a szemét. Hát a lány mégis belevágta a kést?
Nem. Nyomókötést tett a sebére. Az okozta a fájdalmat. Akiva csodálkozva nézett fel a lányra. – Javaslom, hogy élj – mondta a lány. – Megpróbálok. Aztán hangok a közelben, torokhangok. Kimérák. A lány megdermedt, ujját az ajkára tette, úgy súgta: – Pszt! Még egyszer egymásra néztek. A köd szétszórta a ködöt a lány háta mögött, fénybe vonva szarvát és szárnyát. Rövid haja akár a bolyhos bársony – olyan puhának látszott, mint a csikó szőre olajozott szarva fénylett, mint a fekete borostyánkő. Csúf, fekete maszkja ellenére az arca édes volt, a mosolya édes. Akiva nem ismerte az édességet; a mellkasa közepébe szúrt, olyan mély pontba, amely eddig sosem adta semmi jelét annak, hogy érzésre képes. Annyira új és különös volt, mintha hirtelen harmadik szeme nyílt volna a tarkóján, és új dimenzióban látott volna. Meg akarta érinteni a lány arcát, de nem tette, mert véres volt a keze, no és a nem sérült karját is olyan nehéznek érezte, hogy fel sem tudta volna emelni. A lány hasonlóan érzett. Kinyújtotta a kezét, habozott, aztán hűvös, nagyon hűvös ujjai hegyét végighúzta Akiva láztól forró homlokán, arccsontján, majd megpihent nyaka lágyan lüktető erén. Egy pillanatig ott hagyta a kezét, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy a szeráf vére még mindig kering. Vajon érezte-e, hogy Akiva érverése felgyorsult az érintésétől? És akkor hirtelen felállt, eltűnt. A hosszú lábak gazellapatákkal és karcsú, hosszú izmokkal úgy vitték a ködön át, mintha repülne, szárnyai félig nyitva, mint egy sárkányé. Akiva látta, hogy a lány árnyalakja másokkal találkozik a ködben – csupa nagydarab állattal, akikből teljesen hiányzott a lány kecsessége. Hangokat sodort felé a szél, dühödt morgást meg a lány csitító hangját. Akiva bízott benne, hogy a lány elvezeti tőle a többieket, és azt is tette. Akiva életben maradt, és megváltozott. – Ki készítette ezt a nyomókötést? – kérdezte később Liraz, miután rátalált, és biztonságba vitte. Akiva azt felelte, nem tudja. Úgy érezte, mintha az addigi életében egy labirintusban bolyongott volna, és Pirók csataterén végre megtalálta volna a közepét. Önmaga közepét – azt a helyet, ahol a bénultságból felfakadt az érzés. Nem is sejtette, hogy ez létezik, amíg az ellenség oda nem térdelt mellé, és meg nem mentette az életét. Egy álom lágyságával emlékezett a lányra, aki nem volt álom.
Valóság volt, és létezett a világon. Ott volt valahol, csöppnyi, felvillanó fény a mindent magában foglaló sötétségben. Ott volt valahol.
38. ISTENTELEN Pirók után Madrigal emléke – két évbe telt, amíg megtudta a nevét – úgy hívogatta Akivát, mint a nagy csöndben felcsendülő hang. Amint ott feküdt halálközeli állapotban a Morwen-öbölben álló erődben, újra meg újra azt álmodta, hogy az ellenség-lány ott térdel mellette, és mosolyog. Valahányszor felébredt, a hiányára eszmélt, csak rokonai és barátai arcát látta, akik kevésbé látszottak valóságosnak, mint az őt kísértő fantom. Miközben Liraz elhárította a doktort, aki amputálni akarta Akiva karját, ő Pirók ködbe veszett tengerpartján járt gondolatban, a barna szemet meg az olajozott szarvat látta. Arra kiképezték, hogy ellenálljon az ördög jelének, de erre nem. Ez ellen nem tudott védekezni. Persze nem mondta el senkinek. Hazael a betegágyához lépett a tetováláshoz szükséges szerszámokkal, hogy megjelölje Akiva ujjain a Pirók mezején levágottakat. – Hány volt? – kérdezte, miközben a kés pengéjét tűzzel sterilizálta. Akiva hat kimérát ölt meg Pirók mezején, köztük a hiénaszörnyeteget, amelyik megsebesítette. Hat újabb rovással betelt volna a jobb keze, amely, hála Liraznak, még a helyén volt. Karja hasznavehetetlenül feküdt a teste mellett. Az elvágott idegeket és izmokat összevarrták; Akiva nem tudhatta jó ideig, fogja-e még mozgatni a kezét. Amikor Hazael felemelte Akiva érzéketlen kezét, ő csak az ellenség-lányra tudott gondolni, arra, hogy fekete vonalként végezheti egy szeráf ujján. A gondolat kibírhatatlan volt. A jó kezével elrántotta jobb kezét Hazaeltól, és persze rögtön elöntötte a fájdalom. – Egy se – zihálta. – Egyet sem öltem meg. Hazael furcsán nézett rá. – De igen. Veled harcoltam a bikakentaurok falanxa ellen. Ám Akiva nem volt hajlandó elfogadni a rovásokat, és Hazael távozott. Ez volt annak a titoknak a kezdete, amely az évek során szakadáshoz vezetett köztük, és most azzal fenyegetett, hogy örökre elszakítja őket egymástól az emberi világ égboltján. ***
Amikor Karou felszállt a hídról, Liraz követte, és Akiva elé vetette magát. Pengéik összecsaptak. Két kardját majdnem a markolatuknál összerakta, és teljes erejével tolta hátrafelé a nővérét. Szemmel tartotta Hazaelt is, félt, hogy követni fogja Karout, de a fivére még a hídon állt, bámulta az elképzelhetetlen látványt, amint Akiva és Liraz kardjai összecsaptak. Liraz karja remegett az erőlködéstől, hogy ne kelljen hátrálnia a levegőben, szárnya dühödten csapkodott. Az arca ólomszürke volt, a foga összeszorítva. Belesápadt az erőlködésbe, szeme pedig úgy kitágult, hogy az írisze szinte gombostűfejnek látszott kiguvadt, fehér szemgolyóján. Velőtrázó csatakiáltással lökte el Akivát, kiszabadított kardját megforgatta a feje fölött, és lecsapott vele. Akiva hárított. Az ütés erejébe beleremegtek a csontjai. Liraz nem fogta vissza magát. Támadásának ereje megdöbbentette Akivát – a nővére tényleg meg akarja ölni? Liraz ismét lecsapott, Akiva újra hárított, és végre Hazael is magához tért, és feléjük repült. – Állj! – kiáltotta rémülten. Közéjük akarta vetni magát, de el kellett kerülnie Liraz támadását. Akiva ismét hárított, kibillentette nővérét az egyensúlyából, aki megpördült a levegőben, mielőtt körözni kezdett. Gonosz pillantást vetett Akivára, és ahelyett, hogy újra megtámadta volna, felfelé szárnyalt. Szárnyaiból tűzgolyó csapott ki, az odalenn bámészkodók ámulatára, és arrafelé röpült, amerre Karou eltűnt. Az égen Karounak nyoma sem látszott, de Akiva nem kételkedett benne, hogy Liraz meg tudja találni. Liraz után sietett. A háztetők sebesen távolodtak, és velük az emberiség. Csak elsuhanó levegő volt, szárnyak izzása, majd – utolérte és megragadta a nővérét – küzdelem. Liraz újra lecsapott rá, csengett a kardjuk, újra meg újra. Ahogyan Prágában, amikor Karou támadt rá, Akiva csak hárított, kitért, nem viszonozta a támadásokat. – Állj! – kiáltotta ismét Hazael, aki közben Akivához ért, és ellökte, hogy távolabb legyen Liraztól. Magasan a város fölött jártak már. – Mit műveltek? – kérdezte hitetlenkedve Hazael. – Ti ketten harcoltok... – Én nem – mondta Akiva, hátrálva. – Nem vagyok hajlandó. – Miért nem? – sziszegte Liraz. – A torkom is elvághatnád, ha hátba támadsz. – Liraz, nem akarlak bántani... Liraz nevetett. – Nem akarsz, de kénytelen vagy? Ezt akarod mondani? Ezt? Mire lenne képes, hogy megvédje Karout? Nem tudna kárt tenni a nővérében vagy a fivérében; nem tudna ezzel a tudattal élni. De azt sem
hagyhatja, hogy azok bántsák Karout. Hogyan lehet, hogy csak e kettő közül választhat? – Csak... felejtsd el a lányt – mondta. – Kérlek. Hagyd békén őt. A hangjában csengő mély érzelemtől Liraz gúnyosan összehúzta a szemét. Ahogy a nővérére nézett, Akiva arra gondolt, éppígy könyöröghetne egy kardnak is. És vajon nem erre születtek mindhárman, ahogyan a császár többi fattya is? Húsból kovácsolt fegyverek. Egy ősrégi ellenségeskedés nem gondolkodó eszközei. Ezt képtelen volt elfogadni. Ők többek ennél, mindannyian. Remélte. Kockáztatott. Hüvelyükbe dugta a kardjait. Liraz némán nézte, tekintete akár a kardcsapás. – Pirók mezején – mondta Akiva – megkérdezted, ki kötözött be. Liraz várt. Hazael is. Akiva Madrigalra gondolt, emlékezett a bőre érintésére, szárnyai meglepő lágyságára és nevetése fényére – akár Karou nevetése és felidézte, amit Karou mondott neki délelőtt: ha igazán ismert volna egyetlen kimérát is, nem utasítaná el őket, mint szörnyeket. De ismert, kettőt is. Ismerte és szerette Madrigalt, mégis az lett, ami – az a halott szemű porhüvely, amely kis híján ösztönösen megölte Karout. A gyász csúf virágokat termett benne: gyűlöletet, bosszúvágyat, vakságot. Aki most volt, azt Madrigal nem szívesen mentette volna meg. De Karouban új lehetőséget kapott – a békére. Nem a boldogságra, az nem járt neki. Neki ahhoz már késő volt. Másoknak talán még létezhet megváltás. – Egy kiméra volt – mondta a nővérének és a fivérének. Tudta, hogy nekik ez istentelenül hangzik. Nekik a bölcsőtől fogva azt tanították, hogy a kimérák undorító csúszómászók, ördögök, állatok. De Madrigal... neki sikerült egy pillanat alatt megszabadítania őt a fanatizmusától, és ideje volt, hogy megpróbálja ő is ezt tenni. – Egy kiméra mentette meg az életem – mondta. – És belészerettem.
39. A VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ Pirók mezeje után minden megváltozott Akiva számára. Amikor elküldte Hazaelt a tetoválófelszerelésével, megfogalmazódott benne egy gondolat: amikor újra látja a kiméralányt, elmondhatja majd neki. Hogy az életet, amelyet tőle kapott, nem arra használta, hogy még többet gyilkoljon le a fajtájából. Tökéletesen valószínűtlen volt, hogy újra találkozzanak, a gondolat mégis befészkelte magát Akiva fejébe – szökellő, illékony, mégis elűzhetetlen gondolat volt és ő megszokta bujkáló jelenlétét. Hozzászokott, és a gondolat vad ötletből reménnyé változott – tápláló reménnyé, amely meg fogja változtatni az élete menetét: újra látni a lányt, és köszönetét mondani neki. Csak ennyi, köszönetet mondani. Amikor elképzelte a pillanatot, gondolatai nem mentek messzebbre. Ennyi elegendő volt, hogy életben tartsa. Nem sokáig maradt Morwen-öbölben a csata után. A harci doktorok visszaküldték Astraeba, hátha az ottani gyógyítók tudnak tenni érte valamit. Astrae. Az évezreddel korábbi vérfürdőig a szeráfok Astraeból kormányozták a Birodalmat. Három évszázadon át volt, minden beszámoló szerint, a világ fényessége, minden idők legszebb városa. Paloták, árkádok, szökőkutak, széles, kvarccal kirakott körutak, amelyek fölé mézillatú gileadágak borultak. A sziklaszorosban lévő kikötője fölött trónolt, alatta Mirea smaragdzöld tengerpartja, ameddig a szem ellát. Ahogyan Prágában, tornyok nyúltak az ég felé, egy-egy torony minden egyes istencsillagnak – mert az istencsillagok jelölték ki a szeráfokat a Föld és minden teremtménye őrzőinek. Háromszáz éven át, gondolta Akiva, Astrae polgárai azt hitték, a város mindig volt és mindig lesz. Most, tíz évszázaddal később a város aranykora olyannak tetszett, mint valami halott isten régi szempillantása, és nem sok maradt belőle. Az ellenség földig rombolta: ledöntötte a tornyokat, minden éghetőt felgyújtott. A csillagokat is letépték volna az égről, ha képesek rá. A történelemben példátlan volt ez a barbár pusztítás. Az első nap végére az összes mágus holtan hevert, a legifjabb tanuló is, könyvtárukat elemésztette a tűz, benne Eretz összes mágikus irományát.
Ennek stratégiai szempontból volt értelme. A szeráfok annyira megszokták, hogy a mágiára támaszkodnak, hogy a vérfürdő után, egyetlen életben maradt mágus nélkül szinte tehetetlenek maradtak. Azokat az angyalokat, akik elmenekültek Astraeból, oltáron áldozták fel a telihold fényénél, és köztük volt a szeráfok császára, Akiva apjának őse is. Olyan sok angyal vérzett el az oltáron, hogy a vérük monszunesőként folyt le a lépcsőn, és az utca apróbb lényei belefulladtak. Az állatok évszázadokon át uralták Astraet, amíg Joram – Akiva apja – mindent elsöprő hadjáratot nem indított még uralkodása elején, és vissza nem szerezte a területet egészen az Adelphas-hegységig. Megszilárdította a hatalmát, és hozzálátott a Birodalom újjáépítéséhez, méghozzá úgy, hogy a szíve ott legyen, mondta, ahol mindig is volt: Astraeban. Amiben Joram nem sokkal jutott előbbre, az a mágia volt. Miután a könyvtár elégett, és a mágusokat megölték, a szeráfok tudása az alapvető manipulációk ismeretére korlátozódott, és a közben eltelt évszázadok alatt sem sokkal jutottak többre. Akiva nem sokat törődött a mágiával. Katona volt. Úgy vélte, a varázslás tudománya más, bölcsebb elméknek való. Ám astrae-beli tartózkodása alatt meggondolta magát. Volt ideje felfedezni, hogy bár katona, jobban vág az esze a másokénál, és birtokában van valaminek, ami hiányzik Astrae önjelölt varázslóiból. Valójában két ilyen dolog is a birtokában volt. A vérében volt, bár az apja rosszindulatú megjegyzést tett rá. És még valami, valami döntő fontosságú. A fájdalom. A vállában lévő fájdalom állandó volt, ahogyan a kísértete is, az ellenséglány, és a kettő összefüggött. Amikor a válla égett, ahogy lassan visszatért belé az élet, önkéntelenül a lány finom kezére gondolt, amint a kötést odahelyezve megmentette az életét. Astrae gyógyítói elhajították a hadi doktorok gyógyszereit, amelyek semmit sem értek, és a keze használatára késztették Akivát. Egy rabszolgát – egy kimérát – rendeltek mellé, hogy nyújtsa Akiva karját, tartsa hajlékonyan az izmokat, Akivát pedig kiképzésre parancsolták, hogy gyakoroljon a bal kezével, arra az esetre, ha a jobb nem gyógyulna meg tökéletesen. Minden várakozás ellenére meggyógyult, bár a fájdalom nem múlt el, és néhány hónap múlva Akiva még tökéletesebb kardforgató lett, mint amilyen volt. Felkereste a palota fegyverkovácsát, készíttetett két egyforma kardot, és a gyakorlótéren hamarosan ő lett az úr. Kétkezes vívását tömegek bámulták délelőttönként, – köztük maga a császár is. – Az enyémek közül való vagy? – mérte végig Akivát Joram.
Akiva sosem volt még az apja közvetlen közelében. Joramnak seregnyi fattya született; nem várhatták el tőle, hogy mindet ismerje. – Igen, uram – hajtott fejet Akiva. Mindkét válla sajgott az erőlködéstől, a jobb lüktetése immár élete részévé vált. – Nézz rám – parancsolta a császár. Akiva engedelmeskedett, ám az apa nem látott magából semmit az előtte álló szeráfban. Hazaelben és Lirazban igen. Kék szemüket Joramtól örökölték, ahogyan vonásaikat is. A császár szőke volt, aranyló haja már őszült, és ugyan vállas volt, de eléggé alacsony, így fel kellett néznie Akivára. A tekintete élessé vált. – Emlékszem anyádra – mondta. Akiva összerezzent. Erre nem számított. – A szeme – mondta a császár. – Felejthetetlen, nem igaz? Akiva is ennyire emlékezett az anyjából. Arcának többi része elmosódott, még a nevét sem tudta, de azt igen, hogy az anyja szemét örökölte. Joram szemlátomást válaszra várt, hát felelt. – Emlékszem rá – és úgy érezte, elveszített valamit azzal, hogy az anyjáról őrzött egyetlen emlékét átadta a császárnak. – Borzalmas, ami vele történt – mondta Joram. Akiva hallgatott. Nem tudta, mi lett az anyjával az után, hogy őt elvitték tőle, de a császár biztosan tudta. Joram csalit dobott neki, azt akarta, hogy Akiva megkérdezze, mi történt vele. De Akiva nem kérdezett, csak összeszorította a fogát. Joram pedig gyilkos mosollyal folytatta. – De mit várhatsz a sztelianoktól? Barbár törzs. Majdnem olyanok, mint az állatok. Ügyelj, hogy ki ne ütközzék anyád vére, katona. És továbbment, otthagyva Akivát sajgó vállával és egy újabb sürgető kérdéssel. Megtudni azt, ami addig sosem érdekelte: milyen vér? Lehet, hogy az anyja sztelian volt? Semmi értelme nem lett volna, hogy Joramnak sztelian ágyasa legyen; a császárnak nem volt diplomáciai kapcsolata a Távoli Szigetek barbár törzsével, a lázadó szeráfokkal, akik sosem küldtek neki adó fejében lányokat. Akkor az ő anyja hogyan került volna ide? A sztelianokról két dolgot lehetett tudni. Az első megvesztegethetetlen függetlenségük volt – nem voltak részei a Birodalomnak, az évszázadok során sem voltak hajlandók visszatérni szeráfrokonaik gyülekezetébe. A második a mágia iránti vonzalmuk volt. Úgy tartották, hogy a történelem homályos kezdetén az első mágusok sztelianok voltak, és azt rebesgették, hogy a mágia olyan ritka szintjét űzik most is, amely Eretz többi részén ismeretlen. Joram gyűlölte valamennyit, mert nem tudta őket sem
meghódítani, sem a területükre beszivárogni, legalábbis addig, amíg lekötötte a kiméraháború. Azonban nem volt kétséges, keringett a fővárosban a pletyka, hová veti majd a tekintetét, ha az állatokon győzedelmeskedett. Hogy az anyjával mi történt, Akiva sosem tudta meg. A hárem zárt világ volt, és még azt sem tudta kideríteni, létezett-e egyáltalán sztelian ágyas, nemhogy mi történt vele. De valami mégis származott az apjával való találkozásból: rokonszenv az idegenek iránt, akiknek a véréből való volt, továbbá érdeklődés a mágia iránt. Több mint egy évet töltött Astraeban, és a fizikoterápián, víváson és fiatal katonák napi néhány órai kiképzésén túl övé volt az ideje. Attól a naptól kezdve kihasználta. Tudott a fájdalomtizedről, és hála a sebesülésének, immár állandó fájdalomforrással rendelkezett. A mágusokat figyelve – akik számára egy durva katona szinte láthatatlan volt – megtanulta az alapvető manipulációkat. A megidézéssel kezdte. Denevér-varjakon és kolibrilepkéken kísérletezett az éjszaka sötétjében, irányította a röptüket, hogy V alakban szálljanak, mint a vadludak, vagy utasította őket, hogy szálljanak a vállára, a tenyerébe. Könnyen ment, hát folytatta. Hamarosan eljutott az ismert dolgok határáig, ami nem volt sok – abban a korban a mágia nemigen volt több társasági trükköknél, illúzióknál. Sosem áltatta magát azzal, hogy mágus vagy valami hasonló, de találékony volt, és ellentétben az udvari majmokkal, neki nem kellett megkorbácsolnia, megégetnie vagy megvágnia magát, hogy erőre tegyen szert – nem nagy, de állandó bűvereje volt. De valójában nem a fájdalma vagy a találékonysága miatt szárnyalta túl őket. Hanem az indítéka miatt. A gondolatból, amely vad ötletből reménnyé növekedett – újra látni a kiméralányt –, immár terv lett. Két részből állt. Csak az első volt varázslat: olyan álcát tökéletesíteni, amely elrejti a szárnyait. Addig is létezett kendőzés, de kezdetleges volt, csak amolyan „kihagyás” a térben, amely megtéveszthette a szemet – messziről –, hogy ne vegye észre a kérdéses tárgyat. De ez nem láthatatlanság. Ha azt remélte, hogy álcázva elvegyülhet az ellenség között – és pontosan ezt remélte –, akkor ennél több kell. Hát dolgozott rajta. Hónapokig. Megtanult elmerülni a fájdalmába, mintha hely volna. Bentről minden másképp látszott – élesebben más érzés volt, másképp is hangzott, fémesen és hűvösen. A fájdalom olyan, mint a lencse, amelytől élesebb lesz minden, az érzékek, az ösztönök. Sikerült elérnie, fáradhatatlan próbálkozás és ismétlés segítségével. Elérte a láthatatlanságot. Olyan diadal volt ez, amellyel szert tehetett volna hírnévre és a császár
legnagyobb kegyeire, ám Akiva hideg elégedettséget érzett, amiért megtartotta magának. A vér nem válik vízzé, gondolta. Apám. Tervének másik része a nyelv volt. Hogy minél jobban elsajátítsa a kiméranyelvet, a rabszolgák barakkjainak tetején húzódott meg, és hallgatta történeteiket, amelyeket a bűzlő trágyatűz fényénél meséltek. Regéik váratlanul gazdagok és szépségesek voltak, és ahogy hallgatta őket, önkéntelenül maga elé képzelte az ő kiméráját, ahogy ül a tábortűznél valamelyik csatatéren, és ugyanezeket a történeteket meséli. Az ő kimérája. Azon kapta magát, hogy így gondol rá, és ez nem is tűnik furcsának. Amikor visszaküldték a Morwen-öbölben állomásozó egységéhez, még ráfért volna némi tökéletesítés a kiméra-kiejtésére, de gyakorlatilag készen állt arra a ragyogó és pompás őrületre, amely ezután következett.
40. MAJDNEM MÁGIA Akkor régen Madrigal létezése hívta őt a téren át. Most Karoué. Akkor Loramendi volt az úti célja, az állatok ketrecbe zárt városa. Most Marrakesh. Ismét elveszítette Hazaelt és Lirazt, de nem hagyta őket tudatlanságban. Tudták róla az igazat. Hogy mit tesznek, arról Akivának fogalma sem volt. Liraz árulónak nevezte, azt mondta, hányingere van tőle. Hazael csak bámult rá sápadtan és elutasítón. De hagyták vérontás nélkül elmenni, és ennél jobbat nem is remélt. Hogy jelentik-e a parancsnokuknak – netán magának a császárnak–, visszatérnek-e vadászni rá, vagy fedezik-e, nem tudhatta. Gondolkodni sem tudott erről. Ahogy a Földközi-tenger fölött repült, kezében a törőcsonttal, gondolatai Karounál jártak. Elképzelte a lányt, ahogy vár rá a tébolyult marokkói téren, ahol a tekintetük először találkozott. Egészen tisztán látta, azt is, ahogy a kezével a nyakához nyúl, a törőcsontért, mielőtt eszébe jutna, minden alkalommal újra meg újra beléhasítva, hogy nincs meg. Akivánál volt. Itt volt a kezében – majdnem mágia, ahogy Madrigal mondta neki egyszer. Addig az estéig, amíg végre újra látta Madrigalt, azt sem tudta, mi a törőcsont. Madrigal viselt egyet zsinóron a nyakában, annyira nem illett selyemruhájához, selymes bőréhez. – Ez törőcsont – mutatta neki Madrigal. – Átkulcsolod az egyik szárát, így, mindketten kívánunk valamit, és meghúzzuk. Akinél a nagyobbik darabja marad, annak teljesül a kívánsága. – Mágia? – kérdezte Akiva. – Miféle madárból való, hogy varázsolni lehet a csontjával? – Jaj, ez nem mágia. A kívánságok valójában nem teljesülnek. – Akkor miért csináljátok? Madrigal vállat vont. – Reményből? A remény nagy erő. Talán nincs benne valóságos varázs, de ha tudod, hogy mit remélsz a legjobban, és ez fényként világít benned, képes vagy megvalósítani. Majdnem olyan, mint a mágia.
Akiva beleveszett a kiméralányba. Madrigal szemének sugara felgyújtott benne valamit, amitől rájött, hogy életét holmi félig-élet, de legalábbis féligérzés ködében töltötte. – És mit kívánsz a legjobban? – kérdezte, mert bármi lett légyen is az, meg akarta adni neki. Madrigal szégyellős volt. – Nem szabad elárulni. Gyere, kívánj velem. Akiva kinyújtotta a kezét, és egyik ujjával áthurkolta a csont törékeny szárát. Amit a legjobban kívánt, azt addig sosem kívánta, amíg fel nem fedezte Madrigalt. És azon az éjszakán, valóra vált és még sok további éjszakán is. Ez a rövid ideig tartó boldogság volt a tengely, amely körül az élete forgott. Mindaz, amit azóta tett, azért volt, mert szerette Madrigalt, és elvesztette őt, és elvesztette önmagát. És most? Karou felé röpült, kezében az igazsággal, ezzel a törékeny „majdnem mágia” dologgal. Majdnem? Most nem. Ebből a törőcsontból áradt a mágia. Es Kénkő aláírása éppen olyan erővel áradt belőle, mint a portálokból. A csontban volt az igazság és az erő, amely arra késztethette Karout, hogy meggyűlölje őt. És ha eltűnne – egy ilyen parányi dolgot beledobni egy óceánba semmiség lenne... Karounak nem kell megtudnia semmit. Akkor megkaphatná; akkor szerethetné. De ami még fontosabb, ha nem lenne a törőcsont, Karou is szerethetné őt. Mérgező gondolat volt, önutálattal töltötte el Akivát. Próbálta elfojtani, de a csont mintha gúnyolta volna. Karounak soha nem kell megtudnia, mintha ezt súgta volna a nyitott kezében. És messze, odalenn a foltos, napfényben káprázó és mélységesen mély Földközi-tenger ezt megerősítette. Karounak soha nem kell megtudnia.
41. ALEF Karou pontosan ott volt, ahol Akiva elképzelte: egy kávézó asztalánál a Jemaa el-Fna szélén. A törőcsont hiányában nyugtalan volt. Ezúttal az ujjainak nem maradt egyéb elfoglaltságuk, mint fogni a ceruzát. A rajzfüzete előtte, nyitva, fehér lapjai vakítottak az észak-afrikai napfényben, Karou pedig csak babrált a ceruzával, képtelen volt koncentrálni, egyre a teret leste, jön-e már Akiva. Jönni fog, mondogatta magának, és visszahozza a törőcsontot. Jönni fog. Ha életben van. Esetleg bántották a szeráfok? Már két napja. Mi van, ha...? Nem. Életben van. Elképzelni őt másként... Karou nem tudta megtenni. Visszaemlékezett Kishmishre, ahogy lenyelte a kolibri-lepkét – az esemény nyers gyorsaságára: él, nem él. Ilyen egyszerű. Nem. Karou gondolatai elkanyarodtak, és a törőcsontnál kötöttek ki. Mit jelenthet, hogy olyan hatással volt Akivára? És... mit akarhatott Akiva elmondani neki, amiért térdre borult? Önnön rejtélye sötét színezetet kapott, és rossz előérzete támadt. Önkéntelenül eszébe jutott Zuzana és Mik, az arckifejezésük – döbbent és rémült volt. Tőle féltek. Casablancából, ahol átszállt, felhívta Zuzanát. Vitatkoztak. – Mit csinálsz? – tudakolta Zuzana. – Eszedbe ne jusson visszatérni a titokzatos küldetésekhez, Karou. Nem volt értelme már titkolózni, hát elmondta neki. Zuzana, meglepő módon, Akivával értett egyet, hogy túlságosan veszélyes a terv, és Kénkő sem akarná. – Szeretném, ha beköltöznél a lakásomba – mondta Karou. – Már felhívtam a háziurat. Van számodra egy kulcs nála, és a lakbér ki van fizetve... – Nem kell a hülye lakásod – mondta Zuzana. Az a Zuzana, aki a káposztafőző, öreg nénikéjénél lakott, és gyakran mondogatta viccből, hogy megöli Karout a lakásért. – Nem kell, mert te laksz benne. Nem fogsz csak így eltűnni, Karou. Ez nem holmi istenverte Narnia-könyv. Nem lehetett meggyőzni. A beszélgetés csúnyán végződött, és Karou ott maradt, kezében a még meleg telefonnal, és nem volt kit felhívnia. Ijesztően
tisztán látta, milyen kevés ember van az életében. Estherre gondolt, az álnagyanyjára, és még jobban elszomorodott, hogy még gondolatban is csak ilyen pótlékot talál. Kis híján a szemétbe dobta a telefonját akkor és ott – töltője úgysem volt, de másnap reggel nagyon örült, hogy nem tette meg. A készülék vibrált a zsebében a kávézóban, amikor éppen a gyümölcslé végénél tartott, és a következő üzenetet írta ki: Nincs kaja. Sehol. Kösz az éheztetésért. Elpatkoltam. Karou nevetett, fogta a fejét, még egy kicsit pityergett is, és amikor az öregember megkérdezte, jól van-e, maga sem tudta. Két napja ült itt; két éjszaka próbált aludni a közelben bérelt szobájában. Razgutot már megkereste, csak hogy tudja, hol van, ha készen áll majd az indulásra. Razgut könyörgött a gavrielért, de Karou nem adta oda neki. Ő akart kívánni neki, amikor eljön az ideje. Elindulni. Akivával vagy nélküle, a törőcsonttal vagy nélküle. Meddig fog várni? Két nap és két, soha véget nem érő éjszaka. Karou tekintete mohón rebbent ide-oda. A szíve üresen dobolt. Ha valaha volt benne ellenállás, eltűnt, A keze tudta, mit akar: Akivát, a szeráf szikráját és hevét. Még a marokkói tavaszban is fázott, mintha semmi más nem tudná felmelegíteni, csak az angyal. A harmadik reggel, ahogy átvágott a Jemaa el-Fna szukjain, különös holmit vásárolt. Ujjatlan kesztyűt. Az egyik árusnál pillantotta meg, sűrű kötésű, csíkos kesztyű volt berber gyapjúból, a tenyere bőrrel megerősítve. Teljesen eltakarta a hamszákat, és Karou nem áltatta magát azzal, hogy azért vette, mert fázik. Tudta, mit akar. Azt akarta, amit a keze: megérinteni Akivát, és nem csak az ujjai hegyével és nem óvatosan és nem attól tartva, hogy fájdalmat okoz neki. Ölelni akarta és hogy az angyal is ölelje őt, lágyan és tökéletesen olvadjanak egybe, ahogyan lassú táncnál szokás. Hozzá akart simulni, be akarta őt lélegezni, életre akart kelni mellette, fel akarta fedezni őt, úgy fogni az arcát a két kezében, ahogyan az övét tartotta Akiva, gyöngéden. Szeretettel. – El fog jönni, és tudni fogod – ígérte neki egyszer Kénkő, és bár Kénkő bizonyára álmában sem hitte, hogy az ellenség alakjában fog eljönni, de nem tévedett. Karou tudta ezt. Egyszerű és teljes volt, mint az éhség vagy a boldogság. Amikor a harmadik reggelen Karou felpillantott a teájáról, meglátta Akivát a téren vagy húszlépésnyire, amint őt nézi. Mintha az idegeibe csillagfény áradt volna. Akiva biztonságban van. Karou felállt.
Akiva csak állt, és amikor mégis odament Karouhoz, súlyos léptekkel és zárt arckifejezéssel, lassan, vonakodva tette. Karou bizonyossága odalett. Nem nyúlt az angyalhoz, ki sem lépett az asztal mögül. Az összes csillagfény visszahúzódott az idegvégződéseibe, Karou fázott, és csak bámulta az angyalt – súlyos lassúságát, kifejezéstelen arcát és azon tűnődött, csak képzelt-e mindent kettejük között. – Szia – mondta halkan, habozva, de mégis reménykedve, hogy talán félreérti Akivát, hogy talán visszasugározza rá a csillagfényt, amelyet benne gyújtott, amikor megpillantotta. Karou mindig is ezt akarta, és úgy hitte, megtalálta: valakit, aki érte van. Akiva nem felelt semmit. Mereven biccentett, és nem lépett közelebb. – Épségben vagy – mondta Karou, és a hangja már nem fejezte ki az örömét. – Vártál – mondta Akiva. – Én... mondtam, hogy várni fogok. – Ameddig tudsz. Talán megsértődött az angyal, amiért csak ennyit ígért meg? Karou el akarta mondani neki, hogy akkor még nem tudta, amit most tud – hogy az „amíg tudok” nagyon hosszú idő, és hogy úgy érzi, egész életében Akivára várt. De az angyal zárkózottsága elnémította. Akiva kinyújtotta a kezét. – Tessék – adta vissza a zsinórján függő törőcsontot. Karou elvette, és sikerült egy köszönömöt suttognia, miközben a nyakába akasztotta a csontot, amely visszatért a helyére, a nyaka tövéhez. – Ezeket is elhoztam – tette az asztalra Akiva a félholdkéseket tartalmazó dobozt. – Szükséged lesz rájuk. Keményen hangzott, szinte fenyegetésként. Karou csak állt, visszafojtva a könnyeit. – Még mindig tudni akarod, ki vagy? – kérdezte Akiva. Rá sem nézett a lányra. Mögé, a semmibe meredt. – Persze – felelte Karou, bár nem erre gondolt. Ebben a pillanatban vissza szeretett volna menni az időben, Prágába. Akkor azt hitte, olyan bizonyossággal, amely egyszerre volt izgalom és menedék, hogy Akiva a lélek sötét éjszakájából tért vissza érte. Most mintha az angyal ismét halott lett volna, és bár Karou visszakapta a törőcsontját, és közel járt ahhoz, hogy létezése legbenső titkát megismerje, úgy érezte, mintha ő is halott lenne. – Mi történt? – kérdezte Karou. – A többiekkel? Akiva eleresztette a kérdést a füle mellett. – Mehetnénk valahová?
– Mehetnénk? Akiva a téren gomolygó tömegre mutatott, a narancspiramisokat építő árusokra, a fényképezőgépekkel és csomagokkal felszerelt turistákra. – Ehhez egyedül akarsz majd maradni – mondta. – Mit... mit akarsz mondani nekem, amit egyedül kell hallanom? – Nem mondok neked semmit. – Akiva mindeddig Karou mögé nézett, és a lány szinte zavarónak érezte a jelenlétét, de ebben a pillanatban az angyal rápillantott. A szeme úgy ragyogott, mint valami topáznap, és mielőtt újra elfordította a tekintetét, Karou olyan mélységes vágyakozást látott benne, hogy fájt. Feldobogott a szíve. – El fogjuk törni a csontot – mondta az angyal. És akkor a lány tudni fog mindent, és gyűlölni fogja őt. Akiva próbált felkészülni arra, ahogyan Karou nézni fog rá, amint megértette. Figyelte a lányt a térről jó néhány másodpercig, mielőtt az felnézett, és tanúja volt, ahogyan Karou arca elváltozott, amint megpillantotta őt – az ideges, elveszett várakozásból... fény lett. Mintha Karou sugarat bocsátott volna ki magából, amely elérte Akivát ott, ahol állt, fényben fürdette és égette volna. Abban a pillanatban benne volt minden, amit nem érdemelt meg, és sosem lehet az övé. Magához szerette volna ölelni a lányt, kezét a hajába temetni – amely tisztán, simára fésülve, folyóként omlott a vállára –, beleveszni az illatába és a lágyságába. Eszébe jutott egy történet, amelyet Madrigal mesélt egyszer: a gólem emberi regéje. Az agyagból formált, ember alakú bábot úgy keltették életre, hogy a homlokába vésték az alef jelet. Az alef egy ősi emberi ábécé és a héber igazság szó első betűje volt; maga a kezdet. Ahogy látta Karout felállni ragyogón kéklő hajzuhatagával, narancsszínű ruhájában, ezüstgyöngyökből álló nyakékkel és gyönyörű arcán örömmel, megkönnyebbüléssel és... szerelemmel, Akiva tudta, hogy Karou számára az alef az igazság. Szárnyízületei sajogtak a vágytól, hogy odarepüljön hozzá, de inkább lépkedett, súlyosan és fájó szívvel. Mintha acélpánt kötötte volna le a karját, hogy ne érjen a lányhoz. Ahogy a lányban kialudt a fény az ő hideg viselkedésétől, a hangjában lévő bizonytalanság és remény kis híján megölték. Jobb volt így. Ha engedett volna, és megkapta volna, amit kívánt, Karou még jobban gyűlölné, miután megtudja, kicsoda is ő valójában. Akiva tehát rideg maradt, bár egész lénye sajgott belé, s felkészült a pillanatra, amelyről tudta, hogy el kell jönnie. – Eltörjük? – nézett meglepetten a törőcsontra Karou. – Kénkő soha... – Nem az övé – mondta Akiva. – Sosem volt az övé. Csak őrizte. Neked.
Képtelen volt a tengerbe dobni. Hogy egyáltalán felmerült benne, azért is utálta magát, az is csak azt bizonyította, hogy nem méltó a lányra. Karou megérdemelte, hogy mindent tudjon, és ha Akiva sejtése igaz a törőcsonttal kapcsolatban, hamarosan meg is tud mindent. Mintha a lány átérezte volna a pillanat nagyságát. – Akiva – suttogta. – Mi az? És amikor a lány ránézett madárfekete szemével, ijedten és fürkészőn, Akivának ismét el kellett fordulnia, olyan gyötrően erős volt benne a vágyakozás. Nem érni a lányhoz abban a pillanatban a legnehezebb dolog volt, amit valaha is tett. *** És így ment volna tovább köztük, ilyen rettenetesen téves úton, de Karou látta, amit látott – Akiva vágyakozását, amely találkozott az ő legbelül érzett vágyaival –, és amikor az angyal elfordult, Karouban mintha elszakadt volna valami, nem tartotta többé vissza semmi. Ujjatlan kesztyűs keze megragadta az angyal karját, gyengéden és teljesen a bőréhez érve, és maga felé fordította őt. Közelebb lépett az angyalhoz, a fejét hátrabillentve, hogy felnézzen rá, és megfogta a másik karját is. – Akiva – mormolta, és a hangja már nem rémült volt, hanem halk és szenvedélyes és édes. – Mi az? – A keze felfelé kúszott az angyal karjainak acélján, széles vállán a nyakához, kemény-sima állához, aztán az ujjai ott táncoltak az állához képest olyan puha ajkán. Karou érezte, hogy a szeráf ajka remeg. – Akiva – ismételte. – Akiva. – Mintha csak azt mondta volna: Elég ebből, hagyd abba a színlelést. Akiva beleremegett, és felhagyott a színleléssel. Lehajtotta a fejét úgy, hogy a homloka a lány naptól forró feje tetején pihent meg. Átölelte és magához vonta a lányt. Karou és Akiva ekkor olyan volt, mint két gyufaszál, amelyeket egymáshoz dörzsölnek, hogy fellobbanjon a csillagfény. Karou sóhajtva lazult el, valóságos hazaérkezés volt beleolvadni az angyalba, megpihenni. Érezte arcának borotválatlanságát az arcán, Akiva pedig érezte a lány hajának vízszerű puhaságát. Sokáig álltak így, és mozdulatlanul maradtak, ám a vérük meg az idegeik zabolátlanul, elevenen táncoltak és daloltak, és tökéletes melódiáik hangról hangra megegyeztek. Kettejük között pedig ott volt a pici, de éles törőcsont.
42. FÁJDALOM ÉS SÓ ÉS MINDENSÉG – Erre – mondta Karou, és Akivát egy poros falban lévő égszínkék ajtóhoz vezette. Az ujjaik összefonva. Nem tudtak nem egymáshoz érni, és amíg végigvezette Akivát a medinán, Karou úgy érezte, mintha lebegne. Siethettek volna, de csak sodródtak, megálltak, néztek egy szőnyegszövőt, belestek egy kutyakölykökkel teli kosárba, díszes tőrök hegyét próbálgatták az ujjukkal – egyáltalán nem igyekeztek. De bármilyen lassan mentek is, csak célhoz értek. Akiva követte Karout egy sötét sikátoron át, majd kiléptek egy fényárban fürdő udvarra, olyan rejtett világba, amely csupán az ég felé volt nyitott. Datolyapálmák szegélyezték, csillogtak zelij csempéi, szökőkút csobogott a közepén. Az emeleten erkély futott végig, és Karou szobája a lépcsőforduló után következett. Nagyobb volt a lakásánál, a mennyezet fából készült. A cinóbervörös falakból mély, földes sugárzás sütött, és az ágy berber takarójából titokzatos áldás áradt a jelképek nyelvén. Akiva becsukta az ajtót, elengedte Karou kezét, és eljött a pillanat, amelyet igyekezett megelőzni, elhárítani – a törőcsont kettétörése... Eljött. Ez volt az. Ez volt az. Akiva ellépett a lánytól, kinézett az ablakon, ujjaival a hajába túrt, immár ismerős mozdulattal, és visszafordult a lány felé. – Készen vagy rá, Karou? Nem. Egyszeriben nem. Nem volt készen rá. A pánik mint megannyi szárny verdesett a mellkasában. – Várhatunk – próbált könnyednek hangzani. – Napnyugta előtt úgysem repülünk. – Úgy tervezték, hogy miután lement a nap, felveszik Razgutot, és a sötétség leple alatt repülnek vele a portálhoz, bárhol legyen is az. Akiva néhány bizonytalan lépést tett Karou felé, de megállt tisztes távolban tőle. – Várhatunk – mondta, és látszott, hogy csábítónak tartja az ötletet. Aztán nagyon halkan hozzátette. – De attól sem lesz könnyebb. – De ugye elmondod, ha valami szörnyűséges?
Akiva közelebb ment a lányhoz, és egyetlenegyszer, lassan megsimította a haját. Karou macskaszerűen fúrta magát a kezébe. – Nem kell félned, Karou – mondta Akiva. – Te vagy az. Te csak gyönyörű lehetsz. A lány szégyellősen elmosolyodott. Sóhajtott, és határozottan mondta: – Akkor jó. Gondolod, hm, hogy üljek le? – Ha akarsz. Karou az ágyhoz ment, bemászott a közepére, maga alá húzta a lábát, és eltakarta narancsvörös ruhájával, amelyet a szukban vett azért, hogy Akiva abban lássa. Vásárolt egyéb praktikus dolgokat is az útra meg arra, ami utána jön. Mindez egy új táskába volt csomagolva útra készen, olyan hétköznap holmikkal együtt, amelyeket Prágában hagyott, hiszen váratlanul kellett elmenekülnie. Örült, hogy Akiva elhozta a késeit – vagyis örült annak, hogy nála vannak, és félt attól, hogy használnia kell majd őket. Akiva is leült a lánnyal szemben, lazán kinyújtva hosszú lábát, a válla kissé előredöntve, amelytől még szélesebbnek látszott. Karou ekkor élt át egy újabb felvillanást, amikor az idő felszíne meghasadt, s ő ezen a résen át látta Akivát. Ugyanígy ült, a válla ugyanilyen széles és laza volt, de... meztelen, ahogy a mellkasa is, csupa napbarnított izom, a jobb vállán csúnya heg. Az arcán ismét az a mosoly, amelynek fájt a szépsége. Ismét csak egy pillanatig, aztán eltűnt. Karou megrázta a fejét. – Ó. – Mi az? – kérdezte Akiva. – Néha azt hiszem, egy másik időben látlak téged... Nem tudom. – Ismét megrázta a fejét, hogy elhessegesse. – A vállad. Mi történt vele? Akiva a vállához nyúlt, közben áthatóan nézte a lányt. – Mit láttál? Karou elpirult. Csak ennyit felelt: – Téged... mosolyogni. Nem láttalak mosolyogni, valójában sosem. – Régen nem tettem. – Szeretném. A kedvemért. Akiva nem mosolygott. Fájdalom suhant át az arcán, lenézett a kezére, aztán megint a lányra. – Gyere ide – mondta és kinyújtotta a kezét, aztán leakasztotta a lány nyakából a csontot. Rákulcsolta az egyik ujját. – Így. Karou nem fogta meg a csontot. – Bármi történik – mondta gyorsan –, nem kell ellenségeknek lennünk. Ha nem akarunk, nem. Rajtunk múlik, nem igaz?
– Rajtad – felelte Akiva. – De már tudom... Akiva szomorúan rázta a fejét. – Nem tudhatod. Nem tudhatod, amíg nem tudod. Karou csüggedten sóhajtott. – Úgy beszélsz, mint Kénkő – suttogta, és összeszedte magát. Aztán végre a csontba akasztotta a mutatóujját. Az ujjperce Akiváéhoz ért, és ettől a pirinyó érintéstől is végigbizsergett az egész teste. Már csak meg kellett volna húzniuk. Karou várt, azt hitte, Akiva kezdi, aztán meg azt, hogy Akiva rá vár. Az angyal szemébe nézett – Akiva egyre csak őt leste –, és a keze megfeszült. Csak úgy teheti meg, ha megteszi. Húzni kezdte a csontot. Most Akiva rántotta el a kezét. – Várj – mondta. – Várj. A lány arcához nyúlt, de Karou elkapta a kezét, és az arcához szorította. – Azt akarom, hogy tudd... – Akiva nagyot nyelt. – Szükségem van rá, hogy tudd, hogy vonzás vitt hozzád – hozzád, Karou – már a törőcsont előtt is. Mielőtt tudtam volna, és azt hiszem... Azt hiszem, mindig meg foglak találni, bárhogy rejtsenek is. – Rendkívüli erővel összpontosított a lányra. – A lelked dalol a lelkemnek. A lelkem a tiéd, mindig is az lesz, bármelyik világban. Mindegy, mi történik... – A hangja megtört, levegőt kellett vennie. – Szükségem van rá, hogy emlékezz: szeretlek. Szeretlek. Karou mintha fényben fürdött volna. A becses szó már az ajkán volt, mintegy válaszul Akivának, de az csak kérlelte. – Mondd, hogy emlékezni fogsz. Ígérd meg. Ezt megígérhette, és meg is tette. Akiva elnémult, Karou előrehajolt, és izgatottan arra gondolt, hogy ennyi – hogy Akiva ilyet mond, és meg sem csókolja őt. Ami abszurd volt, és ő tiltakozott volna, ha arra kerül a sor, de nem került. Akiva egyik keze már a lány arcán volt; most felemelte a másik kezét is. Fogta a lány arcát, és aztán olyan simán történt, amennyire elkerülhetetlen volt: Akiva ajka Karouéhoz ért. Egy suttogásnyi érintés – Akiva telt alsó ajka Karou két ajka között, aztán ismét tér volt köztük. Azután újra nem volt tér, csak csók. Édes és forró és reszkető. Karou mentás lehelete, Akiva sós bőre. Akiva keze Karou hajában, csuklóig, mintha víz volna; Karou két tenyere Akiva mellkasán, a törőcsontot feledve az angyal szívdobogásának felfedezése közben.
Az édesség utat engedett valami másnak. Lüktetés. Gyönyör. Ami letaglózta Karout, az a valódiság volt, Akiva valóságosságának mélységesen fizikai érzése – só és pézsma és izom, láng és hús és szívdobogás a mindenség érzése. Akiva íze és érintése az ajkán – a szája, az állkapcsa, a nyaka. A lány keze az angyal inge alá csúszott, és már csak az ujjatlan kesztyű volt Karou és Akiva mellkasa között. A lány ujjai táncoltak Akiva testén, aki megborzongott, magához rántotta Karout, és a csók már sokkal több lett egy csóknál. Karou dőlt le az ágyra, húzta magával, magára a szeráfot, és ahogy egész testén érezte az angyal egész testét, az égető volt és ...ismerős. És Akiva kitépte mágát a karjából. Olyan gyors volt, amilyen lesújtó – a szeráf már állt, maga mögött hagyva a pillanat kicsorbult szélét. Karou gyorsan felült. Nem tudta, miért nem kap levegőt. A ruhája felcsúszott a combjára; a törőcsont elhagyatottan hevert a takarón, és Akiva az ágy lábánál állt, keze a derekán, a feje lehajtva. De lélegzetének ritmusa még most is azonos volt Karou lélegzetvételével. Karou némán ült, lenyűgözte az erő, amely úrrá lett rajta. Soha nem érzett még ilyesmit. Most, hogy immár tér volt kettejük között, megszelídült – vajon mi késztette rá, hogy ilyen messzire menjen? Ugyanakkor visszakívánta a fájdalmat és a sót és a mindenséget. – Sajnálom – mondta feszülten Akiva. – Nem, én akartam, Akiva, szeretlek... – Nincs rendben – fordult vissza a szeráf, tigrisszeme lángolt. – Nincs rendben, Karou. Nem akartam azt, ami történt. Nem akarom, hogy jobban gyűlölj, mint már... – Gyűlölni téged? Hogy tudnálak... – Karou – szakította félbe az angyal. – Meg kell tudnod az igazságot, méghozzá most. El kell törnünk a csontot. *** Így hát megtették.
43. RECCS Apró. Törékeny. Éles, tiszta hangot adott: reccs.
44. TELJES Reccs. Suhanva, mint az ajtón beáramló szél. Karou volt az ajtó, és a szél hazatért, és ő volt a szél is. Ő volt minden: szél és otthon és ajtó. Magába suhant és megtelt. Beengedte magát és tele volt. Újra bezárult. A szél elült. Ilyen egyszerű volt. *** Teljes volt.
45. MADRIGAL Kislány. Repül. A levegő híg, rossz belélegezni, és a világ olyannyira messze van odalenn, hogy az égbolton egymást üldöző holdakat is felülről látja, mint kisgyermekek koponyájának fénylő tetejét. *** Már nem kislány. Leszáll az égboltról rekviemfák ágai között. Sötét van, a ligetben zeng az evangelinák, az éjkedvelő kígyómadarak hiss-hiss sziszegése, amint isszák a rekviemvirágok mézét. Vonzódnak hozzá – hiss-hiss röpködnek a szarvai körül, megbillentik a virágokat, aranyló poruk a vállára hull. *** Később elzsibbasztja a szeretője ajkát, amikor éppen magába inná őt. *** Csatában van. Szeráfok zuhannak le az égből, tűzcsíkot húzva maguk után. *** Szerelmes. Olyan fényességet érez belül, mintha csillagot nyelt volna. *** Felmegy a vérpad lépcsőjén. Ezer meg ezer arc néz rá, de ő csak egyet lát. *** A csatatéren térdel egy haldokló angyal mellett. ***
Szárnyak ölelik körül. A bőre mintha lázban égne, a szerelem akár a tűz. *** Felmegy a vérpadra. A keze hátrakötve, a szárnyai megkötözve. Ezer meg ezer arc mered rá; lábak dobognak, paták; hangok kiáltoznak és rikoltoznak, de egy túlharsog mindenkit. Akiva hangja. A kiáltása a kísérteteket is kiűzné a fészkükből. *** Ő Madrigal Kirin, aki újfajta életet merészelt elképzelni. *** A penge hatalmas és fényes, mint valami aláhulló hold. Hirtelen...
46. HIRTELEN Karounak elakadt a lélegzete. Két kezével a nyakához kapott, ujjait a nyakára fonta, ám sértetlen volt. Akivára nézett, összerezzent, és amikor elsuttogta a nevét, gazdagabb lett a hangja, mintha az időtlenségből szólna a benne lévő ámulat és szerelem és esengés. És úgy is volt. – Akiva – suttogta lényének teljességével. Akiva vágyakozva, gyötrődve nézett rá, és várt. Levette a kezét a nyakáról, remegő kezéről lehúzta a kesztyűt, hogy feltáruljon a tenyere. Rájuk bámult. A két tenyere visszabámult rá. Visszanéztek rá – két lapos indigókék szem és megértette, mit tett Kénkő. *** Végre megértett mindent.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két hold, akik nővérek voltak.
Nitid volt a könnyek és az élet istennője, és övé volt az égbolt. Ellait senki nem imádta, csak a titkos szeretők
47. ELENYÉSZÉS Madrigal felment a vérpadra. A keze hátrakötve, a szárnyai megkötözve, hogy ne tudjon elrepülni. Fölösleges elővigyázatosság volt: odafönn a Ketrec acélrácsai fonódtak egymásba. A rács azért volt, hogy kinn tartsa a szeráfokat, nem pedig a kimérákat benn, de ma pontosan erre szolgáltak. Madrigal sehová sem mehet, csak a halálba. – Fölösleges – tiltakozott Kénkő, amikor Thiago parancsot adott a szárnyak összekötözésére. A hangja alig hallgató csikorgás volt, mintha húztak volna valamit a földön. Thiago, a Fehér Farkas, a tábornok, a Hadúr fia és jobb keze nem vett róla tudomást. Tudta, hogy fölösleges. Meg akarta alázni Madrigalt. Nem volt elegendő neki a lány halála. Azt akarta, hogy behódoljon, bűnbánatot tanúsítson. Letérdeljen. Csalódnia kellett. Összekötözhette a kezét és a szárnyát, térdre kényszeríthette, végignézhette, ahogy meghal, de nem volt hatalmában, hogy bűnbánatra kényszerítse. Madrigal nem bánta meg, amit tett. A palota erkélyén trónolt a Hadúr. Szarvasbikafeje volt, a szarvai vége aranyozva. Thiago a helyén, az apja mellett. A Hadúr balján lévő szék Kénkőre várt, de hiába. Ezer meg ezer szempár bámulta Madrigalt, és a tömeg hangja egyre élesebb, gúnyosabb lett. Lábak dobogtak, akár a mennydörgés. Időtlen idők óta nem történt kivégzés a téren, de akik összegyűltek ott, tudták, mit tegyenek, mintha a gyűlölet olyan atavizmus lett volna, amely felszínre tört. Elrikkantott vádaskodás. – Angyal-szerető! A tömegből egyesek hitetlenkedtek, bizonytalanok voltak. Madrigal gyönyörű volt, örvendetes látvány – ilyen elképzelhetetlen dolgot tett volna? Aztán kihozták Akivát. Thiago parancsára kényszerítették, hogy végignézze. Az őrök térdre kényszerítették a vérpaddal szemközt álló dobogón, hogy semmi ne zavarja a kilátást. Véresen, bilincsben, a kínzástól legyengülten is dicsőséges volt. Szárnyai sugározva ragyogtak; a szeme tűz volt, lángolva nézte a lányt, és Madrigalt elöntötte az emlékek és a gyöngédség melege meg a fájó sajnálkozás, hogy a teste soha többé nem
ismerheti az angyalét, a szája soha többé nem csókolja a száját, hogy álmaik sosem teljesülnek be. Madrigal szemébe könny szökött. A téren át az angyalra mosolygott, és a tekintetében annyi szerelem volt, hogy aki látta, többé nem kételkedhetett a bűnösségében. Madrigal Kirint bűnösnek találták árulásban – ellenséget szeretett –, halálra és még annál is rosszabbra ítélték, ilyen ítélet évszázadok óta nem született: elenyészésre. Megsemmisítésre. Egyedül volt a vérpadon a csuklyás hóhérral. Felvetette a fejét, a tönkhöz lépett, letérdelt. Akiva ekkor kezdett ordítani. Madrigal szívébe hasított a hang, szerette volna a karjába ölelni az angyalt. Tudta, hogy Thiago azt akarja, sírjon és könyörögjön, de nem tette. Nem volt értelme. Még egy utolsó pillantást vetett a szerelmesére, aztán a tőkére hajtotta a fejét. A tőke fekete kőből volt, ahogyan Loramendiben minden, és égette az arcát, mint az üllő. Akiva kiáltott, és Madrigal szíve válaszolt neki. Sebesen futott ereiben a vér – rögtön meghal – de nyugodt maradt. Volt egy terve, és abba kapaszkodott, amikor a hóhér felemelte a bárdot – a penge hatalmas és fényes volt, mint valami aláhulló hold. Volt még tennivalója, és nem engedhette meg magának, hogy ne koncentráljon. Még nem végzett. A halála után még meg kell mentenie Akiva életét.
48. TISZTA Madrigal Kirin, pontosabban Madrigal, a kirinektől, az Adelphas-hegység egyik utolsó szárnyas törzséből származott. Az Adelphas természetes erőd volt a Szeráf Birodalom és a szabad – kimérák védte – területek között, s évszázadok óta senki nem élt biztonságban a csúcsai között. A szélsebes és kiváló íjász kirinek tovább bírták a legtöbbnél. Mindössze egy évtizeddel korábban, Madrigal gyermekkorában semmisítették meg őket. Loramendiben nőtt fel, tornyok és háztetők gyermeke lett, nem hegyeké. Loramendi – a Ketrec, a Fekete Erőd, a Hadúr Fészke – több millió kiméra otthona volt, különböző külsejű lényeké, akik a szeráfok nélkül sosem éltek volna és harcoltak volna együtt, sőt nem is beszélték volna ugyanazt a nyelvet. Egykor ezek a fajok szétszórtan éltek, elszigetelten, néha kereskedtek egymással, máskor csatároztak – egy Madrigal-féle kirinben nem volt több azonosság egy iximibeli anolisszal például, mint egy farkasban meg egy tigrisben – ám a Birodalom mindezt megváltoztatta. Amikor kinevezték magukat a világ őrzőinek, az angyalok a Föld teremtményeinek közös ellenséget adtak, és a több évszázados küzdelem után immár közös nyelvük, történelmük, hőseik és ügyük volt. Nemzetté váltak, amelynek a Hadúr volt a vezetője és Loramendi a fővárosa. Kikötőváros volt, a kikötő tele hadihajókkal, halászhajókkal és hasas kereskedelmi hajókkal. A víz felszínének fodrai bizonyították olyan kétéltű lények létezését, amelyek szintén tagjai voltak a szövetségnek, kísérték a hajókat, és a kimérák oldalán harcoltak. Magán a városon, az erőd erős, fekete falain és a rácsokon belül sokszínű lakosság osztozott, melyek bár az évszázadok során keveredtek, mindenki igyekezett a hozzá hasonlókkal egy környéken, azok közelében lakni. A külső alapján létrejött kasztrendszer uralkodott. Madrigal erősen emberi külsejű volt, így nevezték a férfi, vagy női fejjel és torzóval élő fajokat. Gazellaszarva volt, fekete és barázdált, mely a homlokáról sarló alakban hajlott hátra. A lábát térdtől lefelé bőr helyett szőrzet borította. A lány majdnem 182 centiméter magas volt szarv nélkül, aránytalanul hosszú lábbal. Karcsú volt, mint egy fiatal fa. Egymástól távol ülő két szeme nagy volt és csillogó, mint az őzé, de nem olyan kifejezéstelen.
Átható tekintetű, közvetlen és intelligens, szikrafürge. Az arca ovális, sima és fehér, a szája telt és mozgékony, mosolyra termett. Minden tekintetben gyönyörű volt, bár nem sokat törődött a szépségével, sötét haját inkább rövidre vágva viselte, mintha csak szőrzet volna, s nem használt sem festéket, sem más díszítést. Nem számított. Gyönyörű volt, és a szépséget észreveszik. Thiago már észrevette. Madrigal elbújt, bár tudta, hogy le fogja tagadni, ha megvádolják vele. Az északi laktanya tetején feküdt, elnyúlva, mintha az égből hullt volna alá. Nem, nem az égből. Ha az égből hullott volna alá, acélrácsra érkezett volna. A Ketrecen belül volt, egy háztetőn, két szárnya kiterítve mellette. Maga körül érezte a várost, hallotta és szagolta – izgalom, előkészületek. Sülő hús, hangszerek hangolása. Neki is készülődnie kellett volna. Ehelyett a hátán feküdt, bujkált. Nem ünnepre volt öltözve, a megszokott harci bőrruháját viselte – térdig érő, feszes bőrnadrágot és hátul fűzött mellényt, amelytől szabadon mozoghattak a szárnyai. A nővér-holdak tiszteletére készült kései mellette hevertek. Nyugodtnak, sőt bénultnak látszott, ám a gyomra összeszorult, a keze ökölbe. A hold sem segített. Bár még sütött a nap – ragyogó délután volt –, Nitid már megjelent az égen, mintha Madrigalnak jelre lett volna szüksége. Nitid volt a fényesebb hold, az idősebb nővér, és a kirinek hite szerint, ha Nitid korán kelt fel, azt jelentette, hogy mohó, és valami történni fog. Nos, ezen az estén mindenképpen történnie kellett valaminek, de Madrigal még nem tudta, minek. Rajta múlt. Olyan volt benne a meg nem hozott döntés, mint a túlfeszített íj. Árnyék, szél kavarta szél, és Chiro, a nővére szállt le mellé. – Hát itt vagy – mondta. – Bujkálsz. – Én nem... – tiltakozott Madrigal, de Chiro meg se hallotta. – Kelj fel. – Chiro megrúgta Madrigal patáját. – Fel, fel, fel. Azért jöttem, hogy elvigyelek a fürdőbe. – Fürdőbe? Célzol valamire? – szagolta meg magát Madrigal. – Nem vagyok büdös. – Talán nem, de a ragyogó tisztaság meg a nem büdös között eléggé széles sáv húzódik. Ahogyan Madrigalnak, Chirónak is denevérszárnya volt; a húggal ellentétben azonban Chiro állat külsejű volt sakálfejjel. Nem voltak vér szerinti testvérek. Amikor Madrigal elárvult az angyalok rabszolgaszerző rajtaütésében, és odaveszett a törzse, a túlélők Loramendibe menekültek –
maroknyi felnőtt néhány kisdeddel, akiket sikerült barlangokban elrejteniük. Ő akkor hétéves volt, és azért nem kapta el az ellenség, mert nem volt otthon. A csúcson járt éppen, és visszatértekor rombolás, holttestek, veszteség fogadta. A szülei az elhurcoltak, nem a halottak között voltak, és Madrigal sokáig álmodozott róla, hogy megtalálja és kiszabadítja őket, de a Birodalom hatalmas volt, és ahogy a lány növekedett, egyre nehezebb volt az álmába kapaszkodnia. Loramendiben a sivatagi szab fajból származó Chiro családját jelölték ki nevelőszüleinek, főként azért, mert szárnyuk lévén tartani tudták vele a tempót. Chiróval együtt nőttek fel, mint jó testvérek. Chirónak macska–, pontosabban karakállába volt, és amikor Madrigal mellé telepedett, szfinxszerű testtartásban ült. – A bálra – mondta. – Nagyon remélem, hogy ragyogó tisztaságra törekszel. Madrigal sóhajtott. – A bál. – Nem felejtetted el – mondta Chiro. – Ne tégy úgy, mintha elfelejtetted volna. Persze igaza volt. Madrigal nem felejtette el. Hogyan is tehette volna? – Fel – rúgott ismét a lábába Chiro. – Fel, fel, fel. – Hagyd abba – morogta Madrigal. A helyén maradt, és kelletlenül visszarúgott. – Mondd azt, hogy legalább ruhád és maszkod van – nyúzta Chiro. – Mikor szereztem volna ruhát és maszkot? Ezeretből csak egy... – Egy hete jöttél vissza, ez nagy idő. Komolyan, Mad, ez nem mindennapi bál. Pontosan, gondolta Madrigal. Ha az lenne, nem bujkálna a háztetőn, nem próbálná elhárítani a fenyegető veszélyt, amelytől olyan sebesen kalapált a szíve, valahányszor rágondolt. Izgatottan kellene készülődnie az év legnagyobb ünnepére: a Hadúr születésnapjára, – Thiago meg fog nézni – mondta Chiro, mintha Madrigal meg tudott volna feledkezni róla. – Meg fog bámulni, úgy érted. – Megbámulja, szinte levetkőzteti a szemével, megnyalja a száját, és valamilyen gesztust vár tőle. – Mivel megérdemled, hogy megbámuljanak. Ne marháskodj, Thiagóról van szó. Ne mondd azt nekem, hogy nem izgat. Izgatta volna? Thiago tábornok – „a Fehér Farkas” – természeti erő volt, briliáns és halálos, angyalok átka és lehetetlen győzelmek kovácsa. Ugyanakkor gyönyörű volt, és Madrigal húsa mindig nyugtalankodott a
közelében, bár nem tudta volna pontosan eldönteni, hogy felajzottságot vagy félelmet érez. A tábornok tudtul adta, hogy kész ismét megházasodni, és a kegyeltje: ő. Thiago figyelmétől Madrigal egyszerre érzett melegséget és nyugtalanságot, befolyásolhatóságot és következetlenséget, ugyanakkor lázadt ellene, mintha a tábornok lenyűgöző léte ellen küzdenie kellett volna, ha nem akart elveszni fenséges, emésztő árnyékában. Madrigalon múlt, hogy bátorítja-e Thiago közeledését vagy sem. Ez nem volt romantikus, de azt nem mondhatta, hogy nem szívderítő. Thiago erőteljes volt, olyan tökéletes izomzatú, mint egy szobor, erősen emberi külsejű, de a lába térdtől lefelé nem antilopé volt, mint Madrigalé, hanem egy farkas jókora, párnás talpú mancsa, selymes, fehér szőrrel borítva. A haja is selymes és fehér volt, az arca fiatal. Madrigal egyszer megleste a mellkasát Thiago csatatéri sátrának a nyílásán át, és tudta, hogy ott is fehér szőre van. Éppen arra járt, amikor kiszaladt egy apród, és Madrigal látta, amint a tábornokra feladják a páncélját. Két oldalán szolgáival, széttárt karral állt, mielőtt ráadták bőr mellvédjét: teste a férfierő döbbenetes V-jét formázta, keskeny csípővel, tökéletes hasizmokkal. Csak egy pillanat volt, de a félmeztelen Thiago képe azóta is megmaradt Madrigal emlékezetében. Beleborzongott az emlékbe. – Talán egy kicsit – ismerte be, és Chiro kuncogott. A lányos kuncogás valahogy hamisra sikeredett, és Madrigalba belényilallt, hogy a nővére irigy. Ettől megértette, mekkora megtiszteltetés Thiago választása. A tábornok bárkit megkaphatott volna, és őt választotta. De neki vajon kell-e a tábornok? Ha igazán akarná, nem volna-e egyszerű? Nem lenne-e máris a fürdőben, ahol illatosítják és olajozzák, nem álmodoznae máris Thiago érintéséről? Megborzongott. Biztosan csak ideges. – Szerinted mit szólna hozzá, ha... elutasítanám? – kockáztatta meg. Chiro magánkívül volt. – Elutasítani őt? Lázas vagy. – Megfogta Madrigal homlokát. – Ettél már ma? Részeg vagy? – Hagyd abba – tolta el Chiro kezét Madrigal. – Csak... úgy értem, el tudod képzelni, tudod, hogy milyen... vele lenni? – Madrigal úgy képzelte, hogy Thiago nehéz és zihál és... harap; a legszívesebben a sarokba bújt volna. De hát gyakorlati tapasztalata persze nem volt; talán egyszerűen csak ideges, és teljesen félreismeri a tábornokot. – Miért képzeljem el én? – kérdezte Chiro. – Nem engem akar. – A hangjában nem volt érezhető keserűség, inkább nagyon is vidáman csengett.
Természetesen a külsejére gondolt – a kimérafajok házasodtak egymás között, de az ilyen frigyeket a külső korlátozta –, ám itt többről volt szó. Még ha erősen emberi lett volna, Chiro akkor sem felelt volna meg Thiago többi feltételének. A tábornoknak külön fétise volt, melynek Madrigal megfelelt: ellentétben Chiróval, Madrigal kezén nem volt hamsza. Sosem ébredt még kőasztalon a hazajáró lelkek hosszan érezhető füstjében. A tenyerén nem volt semmi. „Tiszta” volt. – Ez akkora képmutatás – mondta Madrigal. – Ez a tisztaságfétis. Ő maga sem tiszta! Még csak nem is... Chiro közbevágott. – Lehet, de ő Thiago, nem igaz? Az lehet, aki lenni akar. Nem úgy, mint közülünk sokan. – Ez célba talált, és elérte azt, amit a rugdosás nem. Madrigal azonnal felült. – Közülünk sokan megtanulhatnák – felelte – értékelni, amink van. Kénkő azt mondta... – Jaj, Kénkő mondta, Kénkő mondta. Kegyeskedett a mindenható Kénkő tanácsot adni Thiagóval kapcsolatban? – Nem – válaszolta Madrigal. Feltételezte, Kénkő tud arról, hogy Thiago udvarol neki, ha ugyan ezt annak lehetett nevezni, de nem hozta szóba, és Madrigal örült ennek. Kénkőben volt valami szentség, olyan tiszta céltudatosság, amilyen senki másban. Minden lélegzetét a munkájának szentelte, csodálatos, szépséges és rettenetes munkájának. A föld alatti katedrális, a bolt poros levegője, amelyet ezernyi fog suttogó vibrálása járt át; aztán a szívfájdító ajtó és a világ, amelybe vezetett. Mindez nagyon izgatta Madrigalt. A szabadidejéből, amennyit csak lehetett, Kénkővel töltött. Évekig járt a nyakára, míg sikerült rávennie, hogy Kénkő tanítsa őt – Madrigal volt az első tanítványa –, és erre jóval büszkébb volt, mint Thiago gerjedelmére. – Talán őt kellene megkérdezned – mondta Chiro –, ha tényleg nem tudsz dönteni. – Nem kérdezem meg – felelte bosszúsan Madrigal. – Majd megbirkózom vele magam. – Megbirkózol? Hogy oda ne rohanjak! Nem mindenki kap ilyen lehetőséget, Madrigal. Hogy Thiago felesége légy? Hogy bőr helyett selyemben járj, laktanya helyett palotában lakj, biztonságban, szeretetben. Rangod legyen, gyerekeket szülj és megöregedj... – Chiro hangja remegett, és Madrigal tudta, mit fog mondani ezek után. Örült volna, ha nem teszi, már így
is szégyellte magát. Az ő gondja egyáltalán nem volt Chiro gondja, aki viselte a hamszákat. Chiróé, aki tudta, milyen érzés meghalni. Chiro keze a szíve fölé rebbent, ahol egy szeráf nyílvesszője átszúrta tavaly Kalamet ostrománál, és megölte. – Bolond – mondta –, módod van megöregedni abban a bőrben, amelyben születtél. Sokan közülünk csak újabb halálokra számíthatnak. Halál, halál és halál. Madrigal a csupasz tenyerére pillantott. – Tudom.
49. FOGAK Ez volt a kiméra-ellenállás mélyén rejlő titok, az, ami bosszantotta az angyalokat, nem hagyta éjjel aludni őket, kalimpált az elméjükben, marta a lelküket. Ez volt a válasz az állathadseregek rejtélyére, amelyek, mint a rémálom, csak jöttek, egyre jöttek, sosem csökkentek, akárhányukat mészárolták is le a szeráfok. Amikor Chirót eltalálta a nyílvessző Kalametnél egy évvel korábban, Madrigal mellette volt. Ő fogta, amíg Chiro haldoklott, vér habzott éles kutyafogain, rángatózott és vonaglott, amíg végül el nem csöndesedett. Madrigal azt tette, amire kiképezték, és amit már oly sokszor megtett, de ilyen közeli baráttal még soha. Biztos kézzel meggyújtotta a tömjént a füstölőben, amely lámpásként függött gyűjtő botja végén – a hosszú kampót minden kimérakatona a hátára erősítve viselte –, és várt, amíg a füst körülfogta Chirót. Záporoztak a nyílvesszők, sűrűn és veszélyesen közel, de Madrigal nem ment el, amíg nem végzett. A két perc két órának tetszett a nyílzáporban, de Madrigal nem hátrált meg. Másik lehetőség talán nem lesz. Dühödt szeráfroham verte őket vissza Kalamet falától. Madrigal elcipelhette volna Chiro testét, de elvégezhette volna a gyűjtést is, ott hagyva a testet. Ami szóba sem jöhetett, az az, hogy benne hagyja Chiro lelkét. Amikor Madrigal végül hátravonult, magával vitte a nővére lelkét a füstölője biztonságában. Egyike volt az aznap begyűjtendő lelkeknek. A testeket ott hagyták elrothadni. A test csak test. Tárgy. Loramendiben Kénkő már készítette az újakat. *** Kénkő feltámasztó volt. Nem új életet lehelt a csatában levágottak megcsonkított testébe; testeket alkotott. Ezt a mágiát űzte a földalatti katedrálisban. A legcsekélyebb maradványokból – fogakból – Kénkő új testeket varázsolt az elesett harcosoknak. Így tartott ki a kimérahadsereg évről évre az angyalok nagyobb erejével szemben.
Kénkő és fogak nélkül a kimérákat felszámolták volna. Nem volt kérdéses. Elbuktak volna. *** – Ezt Chirónak – mondta Madrigal, és átnyújtott Kénkőnek egy fogakból álló füzért. Ember–, denevér–, karakál– és sakálfog. Órákon át dolgozott rajta, nem evett és nem aludt, amióta visszatért Kalamettől. Ólmos volt már a szemhéja. Megvizsgált minden egyes sakálfogat, addig hallgatta őket, amíg ki nem derült, melyik a legalkalmasabb – a legtisztább, a legsimább, a legélesebb, a legerősebb. Ugyanezt tette a többi foggal és a velük együtt felfűzött ékkövekkel: a jáde a kecsességet adta, a gyémánt az erőt, meg a szépséget. A gyémánt olyan fényűzés volt, amelyből általában nem jutott a közönséges katonáknak, de Madrigal dacosan felhasználta, és Kénkő megengedte neki. Csak egy pillanatig kellett néznie a nyakláncot, hogy lássa; rendben van. A lány gondos minta szerint fűzte fel a fogakat meg a drágaköveket a test elővarázslásához. Ha más sorrendben fűzték volna fel őket, a test is másként alakult volna: talán denevérfeje lett volna sakál helyett, emberlába karakál helyett. Részben recept, részben megérzés szerint készült, és Madrigal úgy érezte, a nyaklánc tökéletes. A feltámasztott Chiro majdnem pontosan úgy fog kinézni, ahogyan az eredeti testében festett. – Jó munka – mondta Kénkő, és olyasmit tett, amit nagyon ritkán: megérintette a lányt. Az egyik nagy mancsa egy pillanatra megpihent Madrigal tarkóján, mielőtt elfordult. Madrigal büszkén elpirult. Issa látta, és elmosolyodott. Egy „jó munka” Kénkőtől magában is szokatlan volt; az érintés pedig egészen különleges. Kettejük között egyébként minden szokatlan volt, és Madrigal keményen megküzdött érte. Kénkő remete volt, ritkán lehetett látni a Loramendi nyugati tornyában lévő birodalmán kívül. Ha néha megjelent, akkor a Hadúr balján, és hozzá hasonló, bár másfajta tiszteletet váltott ki. Ők ketten élő legendák, szinte istenek voltak. Elvégre ők szították a felkelést Astraeban, amelynek következtében angyalgazdáik vértócsákban hevertek, a túlélők pedig éveken át nem tértek magukhoz, miközben a kimérák néppé erősödtek, és nagy földdarabokat hódítottak el a Birodalomtól saját szabad területeiknek.
A Hadúr szerepe világos volt – ő volt a főparancsnok, a forradalom arca és hangja, és az egyesült fajok apjukként tisztelték. Ám Kénkő szerepe az ügyben titokzatos volt, és félelmetes személyét inkább rejtélyek és spekulációk övezték, semmint rajongás. Sok fantáziadús pletyka tárgya volt – ezek némelyike közel járt az igazsághoz, mások a közelében sem. Például nem evett embert. Volt ugyan ajtaja, amely az emberi világba nyílt, ahogy ezt Madrigal személyesen láthatta tízéves korában, amikor Kénkő apródjának nevezték ki. Az ifjúságot felügyelő úrnő jelölte ki, mert szárnya volt; tiszta véletlen. Választhatta volna Chirót is, de nem tette. Madrigalt választotta, aki három éve árva volt, vékonyka, kíváncsi és magányos, és azzal a paranccsal küldte oda, hogy tegye, amit mondanak neki, és hallgasson arról, amit megtud. Mit fog megtudni? A titokzatosság nyomban lángra lobbantotta a kis Madrigal képzeletét, ámulva és nyugtalanul jelentkezett a nyugati toronyban, ahol egy szép arcú nadzsa asszony – Issa – kísérte be a boltba, és teával kínálta. Ő elfogadta, de nem itta meg, annyira lekötötte, hogy jól megnézzen mindent: elsősorban Kénkőt, aki közelről sokkal nagyobb volt, mint amilyennek nagy ritkán, messziről látta. Az íróasztala fölé tornyosult, Madrigalról tudomást sem vett. Az árnyékban bojtos farka csapkodott, mint a macskáé, ettől Madrigal ideges lett. Nézte a poros könyvekkel teli polcokat; a széles ajtót, amely csigavonalas bronzzsanérjain talán, de csak talán, egy másik világba nyílt; és persze nézte a fogakat. Ez váratlan volt. Mindenütt összekoccanó fogfüzérek, fogakkal teli edények, éles és tompa fogak, hatalmas és különös és jégeső-parányi fogak. Gyermekujjai viszkettek, hogy megérintse őket, de alig támadt benne a gondolat, Kénkő, mintha csak hallotta volna, ránézett a résnyi pupillájú szemével, és a gondolat máris elvetélt. Madrigal megdermedt. Kénkő elfordult, Madrigal legalább egy percig mozdulatlanul ült, mielőtt kinyújtotta volna az ujját egy görbe vaddisznóagyar felé... – Ne! Jaj, a hangja! Micsoda hangja volt, mély, mint a katakomba, Madrigalnak félnie kellett volna, talán félt is egy kicsit, de erősebbnek bizonyult a kíváncsisága. – Mire valók? – kérdezte tisztelettel. A sok kérdés közül az első. A nagyon-nagyon sok kérdés közül. Kénkő nem válaszolt. Csak befejezte az üzenetet, amelyet vastag, krémszínű papírra írt, és elküldte Madrigallal a Hadúr udvarmesterének. Kénkő csak annyit akart Madrigaltól, hogy üzeneteket vigyen, küldetéseket teljesítsen,
megkímélve Twigát s Yasrit a hosszú, spirális lépcsőkön való járkálástól. Semmiképpen sem tanoncot keresett. De Madrigal tudomást szerzett Kénkő mágiájának teljességéről – feltámasztás! Nem kevesebb volt ez, mint a halhatatlanság, mint a kimérák megőrzése, szabadságuk és önrendelkezésük biztosítása, mindörökre. És Madrigal ezután nem érte be az apródkodással. – Leporolhatnám az üvegeket. – Segíthetnék. Én is tudnék nyakláncokat fűzni. – Ez aligátorfog vagy krokodilfog? Hogyan lehet megkülönböztetni? Hogy bizonyítsa az értékét, rajzokat készített lehetséges kimérakompozíciókról. – Itt egy tigris bikaszarvval, látod? Ez meg mandrill-gepárd, meg tudod csinálni? Fogadni mernék, hogy meg tudod csinálni. Lelkesen csiripelt. – Tudnék segíteni. Megbűvölten vágyakozott. – Meg tudnám tanulni. Megrögzötten eltökélte. – Megtanulom. Nem értette, Kénkő miért nem akarja tanítani. Csak később értette meg, hogy Kénkő nem akarta megosztani a terhet senkivel – hogy amit művelt, az gyönyörű volt, ugyanakkor rettenetes, és több volt a munkában a szörnyűség, mint a szépség. De mire ezt Madrigal megértette, már nem számított neki. – Nesze. Szortírozd ezeket – tolt elé egy tál fogat az íróasztalon Kénkő. Madrigal ekkor már évek óta Kénkőnél sürgölődött apródként, és Kénkő abban a szerepben is tartotta. Egészen addig. Issa, Yasri és Twiga abbahagyták, amit éppen tettek, és odafordultak. Ez talán... próba? Kénkő nem vett róluk tudomást, a páncélszekrényében matatott, és Madrigal, miközben alig mert lélegezni, maga elé húzta a tálcát, és némán munkához látott. Medvefogak voltak. Kénkő talán azt akarta, hogy nagyság szerint osztályozza őket, de Madrigal akkor már évek óta figyelte őt. Felvett minden egyes fogat... és alaposan szemrevételezte. Még az ujja hegyével is, és azt a néhányat, amelyet nem érzett jónak – szuvasodás, árulta el később Kénkő –, eldobta, a többieket pedig érzés, nem pedig méret szerint rakta halmokba. Amikor visszatolta a tálcát, része volt abban a hatalmas megtiszteltetésben, hogy látta Kénkő szemét tágra nyílni, és egészen másképp nézni rá. – Jó munka – mondta Kénkő, életében először. Madrigal szíve belebizsergett, Issa pedig a szemét törölgette a sarokban.
Attól fogva, és mindvégig úgy téve, mintha ilyesmiről szó sem volna, Kénkő tanítani kezdte Madrigalt. Madrigal megtanulta, hogy a mágia csúf – kemény üzletelés a mindenséggel, fájdalomszámítás. Réges-régen a gyógyítók korbácsolták magukat, véresre verték saját húsukat, hogy hozzáférjenek kínjuk erejéhez, akár meg is csonkították magukat, eltörték és rosszul illesztették vissza önnön csontjukat, hogy egy életre szóló fájdalomtartalékuk legyen. Akkor egyensúly volt, természetes egyensúly, amikor valaki a saját szenvedését aratta le. Aztán egyes boszorkánymesterek módot találtak rá, hogy csaljanak, és mások fájdalmából húzzanak hasznot. – Erre valók a fogak? A csaláshoz? – Kissé tisztességtelennek látszott. – Szegény állatok – mormolta Madrigal. Issa szokatlanul kemény pillantást vetett rá. – Jobban szeretnél rabszolgákat kínozni? Madrigal csak bámult Issára. Évekbe telt, amíg megtudta, mire gondolt Issa – csak a kivégzése előestéjén, amikor Kénkő végre nyíltan beszélt vele –, és elszégyellte magát, amiért nem jött rá magától. Kénkő forradásai. Nyilvánvaló volt – a hegek ősrégi hálózata, a korbácsütések nyomai, amelyek elborították az egész vállát és hátát. De Madrigal honnan sejthette volna? Mindazzal együtt, amit a saját szemével látott – hegyi falujának feldúlása, a halottak és az eltűntek, az ostromok, amelyekben harcolt –, nem tudott semmit Kénkő fiatalságának borzalmairól. Kénkő nem világosította fel. A fogakra tanította, na meg arra, hogyan nyerjen belőlük erőt, hogyan manipulálja a bennük lévő maradék életet és fájdalmat ahhoz, hogy testeket hozzon létre, amelyek olyan valóságosak, mint a természetes hús. Ezt a varázslatot Kénkő maga találta fel, nem tanulta, és ugyanígy volt a hamszákkal. Egyáltalán nem tetoválások voltak, hanem a bűbáj részei. A testek már megjelölve jöttek létre, úgy átitatva mágiával, ahogyan természetes test nem lehet. A hazajáró lelkeknek – így nevezték a feltámasztottakat – nem kellett fájdalommal fizetniük az erőért; az már megtörtént. A hamszák mágikus fegyverek voltak, amelyekért előző haláluk fájdalmával fizettek. A katonáknak az volt a sorsuk, hogy újra meg újra meghaljanak. – Halál, halál és halál – ahogyan Chiro fogalmazott. Sosem volt belőlük elegendő. Mindig új meg új katonák jöttek – Loramendi és az összes szabad tartomány gyermekei attól kezdve, hogy fegyvert tudtak fogni –, de a háborúban még több volt az áldozat. A kimérák a feltámasztás ellenére is a megsemmisülés szélén álltak.
– Az állatokat el kell pusztítani – mennydörögte Joram minden beszéde végén a haditanácsban; az angyalok olyanok voltak, mint a halál hosszú árnyéka, ennek a hidegében léteztek a kimérák. Amikor a kimérák csatát nyertek, a begyűjtés könnyű volt. A túlélők az egész mezőt vagy várost átkutatták a halottakért, és minden lelket elvittek Kénkőnek. De ha veszítettek, az életüket kockáztatták, hogy megmentsék elesett társaik lelkét, így sokakat hátrahagytak, akik aztán örökre elvesztek. A füstölőben lévő tömjén vonzotta magához a testből a lelket. A jól lezárt füstölőben a lélek bármeddig megmaradt. A szabadban, az elemek prédájaként csak napok kellettek ahhoz, hogy elenyésszen, szétszakadjon, mint lehelet a szélben, és megszűnjön létezni. Maga az enyészet nem volt igazán keserű sors. A dolgok természetes rendjébe tartozott; a természetes halálnál is ez történt, mindennap. És a hazajáró lélek számára, aki egyik testből a másikba költözött, egyik halált halta a másik után, az enyészet békés álomnak tetszett. De a kimérák nemigen engedhettek elmenni egyetlen katonát sem. – Szeretnél örökké élni – kérdezte egyszer Kénkő Madrigalt –, csak hogy újra meg újra keserves kínok közt meghalj? És az évek során Madrigal látta, mit tett Kénkővel, hogy ráerőszakolja e sorsot annyi tisztességes teremtményre, akiket sosem hagytak békében nyugodni, hogyan hajlította lefelé a fejét, hogyan merítette ki, tette komorrá és mogorvává. Chiro a hazajáró lélekké válásról beszélt, amikor Madrigal azt próbálta eldönteni, feleségül menjen-e Thiagóhoz. Ezt a sorsot kerülhette volna el. Thiago „tisztán” akarta őt; gondoskodna arról is, hogy az is maradjon – már most is befolyásolta a parancsnokait, hogy Madrigal egysége ne kerüljön veszélyes helyre. Ha Madrigal Thiagót választja, sosem kell viselnie a hamszákat. Soha többé nem megy csatába. És talán ez lesz a legjobb – neki is meg a bajtársainak is. Egyedül ő tudta magáról, mennyire alkalmatlan rá. Gyűlölt ölni – még angyalt is. Soha nem árulta el senkinek, mit tett két éve Pirók mezején, amikor megkímélte annak a szeráfnak az életét. Nemcsak megkímélte, hanem megmentette! Miféle téboly szállta meg? Bekötözte a sebét. Megcirógatta az arcát. Mindig belepirult a szégyenkezésbe – legalábbis annak hívta azt, amitől hevesebben lüktetett a vére, és kipirosodott az arca. Milyen forró volt az angyal bőre, mint a láz, és a szeme, mint a tűz! Időnként felmerült benne a kérdés, vajon életben van-e még. Remélte, hogy nem, és árulásának minden bizonyítéka elpusztult ott, Pirók mezején. Legalábbis ezt mondta magának.
Csak ébredéskor, amikor még nem engedte el teljesen az álom csipkeszegélyét, akkor lett világos az igazság. Élőnek álmodta az angyalt. Remélte, hogy él. Tagadta, de így volt, hullámokban tört rá, ilyenkor mindig gyorsabban száguldott a vére, elpirult, bizsergést érzett egész testében, az ujja hegyéig. Néha azt hitte, Kénkő tudja. Egyszer vagy kétszer, amikor váratlanul tört rá az emlék, a szívdobogás és borzongás, Kénkő felnézett a munkájából, mintha valami megragadta volna a figyelmét. A Kénkő szarván üldögélő Kishmish is Madrigalra bámult ilyenkor, és mindketten szemrebbenés nélkül figyelték. De bármit tudott vagy nem tudott Kénkő, sosem szólt róla egyetlen szót sem, ahogyan Thiagóról sem, bár tudta, hogy Madrigalt erősen foglalkoztatja a döntés. És aznap este, a bálon el fog dőlni, így vagy úgy. Valami történni fog. De mi? Madrigal azt mondta magának, hogy amikor Thiago előtt áll, majd tudni fogja, mit tegyen. Piruljon és pukedlizzen, táncoljon a tábornokkal, játssza a szende szüzet, ugyanakkor mosolyogjon csábítón? Vagy legyen tartózkodó, ne vegyen tudomást Thiago közeledéséről, és maradjon katona? – Gyere már! – sürgette Chiro, mintha reménytelen eset volna. – Nwella majd ad neked valami ruhát, amit viselhetsz, de el kell fogadnod, amit ad, nincs nyafogás. – Jól van – sóhajtott Madrigal. – Akkor gyerünk a fürdőbe. Hogy ragyogó tiszták legyünk. Mint a zöldségek, gondolta, mielőtt a levesbe kerülnek.
50. CUKOR – Nem – mondta Madrigal a tükörbe nézve. – Jaj, nem, nem. Nem. Nwellának valóban volt számára egy estélyi ruhája. Éjfélkék, hajszálvékony selyemből készült, testre simuló csoda, olyan könnyű, mintha az érintéstől elolvadt volna. Pirinyó kristályok díszítették, amelyek megannyi csillagként verték vissza a fényt. A ruha egész háta nyitott volt, s feltárta Madrigal gerincoszlopának fehér csatornáját egészen a farkcsontjáig. Ijesztő volt. Hát és váll és kar és kebel. Túlságosan is sok kebel. – Nem. – Madrigal kezdte lerázni magáról a ruhát, de Chiro leállította. – Emlékezz rá, mit mondtam: nincs nyafogás. – Visszavonom. Fenntartom a tiltakozás jogát. – Késő. Különben is, te tehetsz róla. Egy heted volt beszerezni egy estélyit. Látod, mi történik, ha vacillálsz? Mások döntenek helyetted. Madrigal úgy vélte, Chiro nem a ruháról beszél. – Micsoda? Akkor ez büntetés? Madrigal másik oldalán Nwella puffogott. Gyík külsejű, törékeny jószág volt, együtt járt iskolába Madrigallal és Chiróval, de elváltak útjaik, amikor azok ketten katonai kiképzésre mentek, ő pedig palotai szolgálatra. – Büntetés? Az, hogy mellbevágóan széppé teszlek? Nézd meg magad! Madrigal megnézte magát. A rendkívül finoman egybeszőtt selyemszálak körülölelték a nyakát, láthatatlanul tartva a testén a ruhát. – Meztelennek látszom. – Káprázatos vagy – mondta Nwella, aki a Hadúr fiatalabb feleségeinek a varrónője volt. Az igazat megvallva, már a legifjabb feleség sem volt éppenséggel fiatal. A Hadúr néhány évszázada úgy döntött, hogy nem vesz újabb feleségeket. Mint Kénkő, ő is valódi húsból volt, ez látszott is rajta. Thiago, az elsőszülöttje néhány száz éves volt, bár egy fiatal férfi bőrét viselte a vele járó hamszákkal. Ahogy Madrigal mondta, a tábornok tisztaságfétise képmutatás volt: ő maga számos feltámasztáson esett át, és kétszeresen is képmutató volt – nemcsak hogy ő maga nem volt „tiszta”, nem született erősen emberi külsővel sem. A Hadúr hartkind volt, szarvasbikafejjel: teremtmény külsejű volt, ahogyan a legtöbb felesége és eredetileg Thiago is. Nem volt szokatlan, hogy
egy hazajáró lélek nem olyan testben támadt fel, amilyen a természetes teste volt; Kénkő nem tudta mindig megoldani. Ám Thiago testjeinél más volt a helyzet. Azokat Thiago pontos követelései szerint készítették el, és még mielőtt szükség lett volna rájuk, megvizsgálta őket, nincsenek-e hiányosságaik. Csak ezután hagyja jóvá őket. Madrigal egyszer látta: Thiago ellenőrizte önnön meztelen mását – a testet, amely majd befogadja a következő halála után. Hátborzongató volt. Kis rántásokkal próbálgatta a ruháját, biztos volt benne, hogy tánc közben egy túlságosan súlyos kéz lehúzza. – Nwella – próbálkozott –, nincs valami olyan, amelyik... erősebb anyagból készült? – Számodra nincs – mondta Nwella. – Egy ilyen alakot csak nem akarsz eltakarni? – Súgott valamit Chirónak. – Elég a sugdolózásból! – mondta Madrigal. – Kaphatok legalább egy vállkendőt? – Nem – felelték egyszerre. – Majdnem pucérnak érzem magam, mint a fürdőben. Sosem érezte magát annyira kiszolgáltatottnak, mint amikor a combig érő vízben meg a gőzben gázolt aznap délután Chiróval. Mindenki tudta, hogy Thiago őt választotta, és a női fürdőben minden szempár őt vizsgálta, ő pedig a legszívesebben a víz alá bukott volna, hogy csak a szarva látsszon ki. – Hadd lássa Thiago, mit kap – mondta ördögien Nwella. Madrigal megdermedt. – Ki mondta, hogy megkapja? – Úgy beszélt önmagáról már ő is, mintha élettelen tárgy lett volna, egy ruha vagy egy fogas. – Hogy megkap engem? – helyesbített. Nwella csak nevetett az ötleten, hogy Madrigal nemet mondhat. – Tessék. – Odaadta a maszkot. – Megengedjük, hogy az arcod eltakard. – Kiterjesztett szárnyú madár volt könnyű kazafából faragva, fekete, az arc két részét takarandó, két oldalt fekete tollakkal. A fénytörésektől a tollak a szivárvány színeiben játszottak. – Remek. Most már senki nem fogja tudni, ki vagyok – mondta epésen Madrigal. Szárnyait és szarvait nem lehetett leplezni. A Hadúr bálja álarcosbál volt, „gyere úgy, amilyen nem vagy”. Az emberi külsejű kimérák teremtmények maszkjait viselték, az állati külsejűek pedig nevetségesen eltúlzott, faragott, emberi maszkokat. Évente ez az egy éjszaka jelentette a szórakozást és a tettetést, a normális életen kívüli mulatságot, de idén Madrigal számára minden volt, csak élvezet nem. Az az éjszaka, amely eldönti a sorsát.
Sóhajtva hagyta, hogy a barátnői kezelésbe vegyék. Leült egy székre, amíg a szemét körülrajzolták szemceruzával, ajkát kirúzsozták rózsaszirompasztával, szarvai közé hihetetlenül finom aranyláncokat akasztottak apró kristálycseppekkel, amelyek megvillantak a fényben. Chiro és Nwella úgy kacarásztak, mintha menyasszonyt öltöztetnének az esküvőre, és Madrigal rájött, hogy így is lehet, ha hivatalosan még nem is. Ha elfogadja Thiagót, nem valószínű, hogy éjjel visszatér a laktanyába. Milyen lesz? Még sosem szeretkezett – ebből a szempontból is „tiszta” volt, és úgy vélte, ezt Thiagónak is tudnia kell. Gondolt már rá, persze gondolt már rá. A testének megvoltak az igényei, ahogyan mindenki másnak, és a kimérák nem voltak puritánok a szexben. Madrigal egyszerűen csak sosem jutott még el olyan pillanatig, amikor helyénvalónak érezte volna. – Tessék, készen vagy – mondta Chiro. Nwellával felállították Madrigalt, és hátrébb lépve csodálták a művüket. – Ó – suttogta Nwella. Szünet, aztán Chiro szólalt meg színtelen hangon. – Gyönyörű vagy. Nem hangzott bóknak. *** Később Chiro bocsánatot kért. A sokk miatt történt, mondta. Az új teste szoros és merev volt; alig kapott levegőt. Mihelyt megszokta, dicsérte az erejét, könnyed mozgását. Gyorsabban tudott repülni, mint azelőtt; a mozdulatai gyorsak voltak, akár a korbácsütés, élesebb lett a foga, a szeme. Azt mondta, olyan, mint a felhangolt hegedű – ugyanaz, mégis jobb. – Köszönöm, testvérem – mondta, mint aki komolyan gondolja. Ám Madrigal emlékezett rá, milyen ellenségesen mondta akkor: „Gyönyörű vagy.” A hangja most is ugyanúgy csengett. Nwella viszont örvendezett. – Gyönyörű! – csilingelte. Aztán összeráncolta pikkelyes homlokát, és a Madrigal nyakában függő kabaláért nyúlt. – Ezt persze le kell venned – mondta, de Madrigal félrefordult. – Nem – fogta a kezébe a kabaláját. – Csak ma estére, Mad – duruzsolta Nwella. – Nem illik az alkalomhoz. – Hagyd békén – mondta Madrigal, lezárva az ügyet. A hangja elvette a kedvét Nwellának attól, hogy továbblovagoljon az ügyön. – Rendben – sóhajtotta, Madrigal pedig elengedte a törőcsontot, és az visszahullt a helyére, ahol Madrigal kulcscsontjai találkoztak. Nem volt se
szép, se finom, csak egy csont; ő is jól tudta, hogy nem teszi szebbé a dekoltázsát, de nem érdekelte. Ezt akarta viselni. Nwella elkeseredetten nézte, aztán kotorászni kezdett a kozmetikumokkal és kenetekkel teli fiókjában. – Akkor legalább ezt. – Ezüsttálat vett elő meg puha ecsetet, és mielőtt Madrigal rájött volna, mi történik, Nwella beporozta a lány keblét, nyakát és vállát valami csillogó porral. – Mi a...? – Cukor – kuncogott Nwella. – Nwella! – Madrigal megpróbálta lesöpörni, de a finom por ragadt: cukorpor volt, amelyet a lányok akkor használtak, amikor azt kívánták, hogy megízleljék őket. Ha Madrigal rózsasziromajka és meztelen háta nem lett volna eléggé csábító Thiagónak, gondolta Madrigal, ez biztosan az. Árulkodó csillogása mintha csak felszólítás lett volna: NYALJ MEG! – Most már nem látszol katonának – mondta Nwella. Igaz volt. Madrigal olyan lánynak látszott, mint aki már választott. De így volt-e? Mindenki azt gondolta, és ez szinte a választás tényével azonosnak tetszett De még mindig nem késő. Dönthet úgy is, hogy egyáltalán nem megy el a bálba – ami éppen az ellenkezőjét jelentette volna annak, mint ha odamegy becukrozva. Csak döntenie kell, mit akar. Egy hosszú percig nézte magát a tükörben. Szédült, mintha a jövő rárontott volna. És ebben a percben, bár Madrigal nem tudott róla, a jövője valóban felé tartott láthatatlan szárnyakon, olyan szemmel, amelyet semmiféle maszk nem volt képes elrejteni, ahogy azt sem tudta, hogy a választási lehetőségei egyetlen szárnycsapásra eltűnnek, az elképzelhetetlent hagyva maguk után. Szerelmet. – Gyerünk – mondta Madrigal, és Chiróba meg Nwellába karolva kilépett az utcára.
51. A SZERPENTIN Loramendi főútja, a Szerpentin felvonulási útvonallá változott a Hadúr születésnapján. Az volt a szokás, hogy végigtáncolták, egyik maszkos partnertől a másikig lépve, végig az agoráig, a város központjáig. Maga a bál ott zajlott ezernyi lámpás alatt, amelyeket a Ketrec rácsaira akasztottak megannyi csillagként, önálló kis világot teremtve arra az éjszakára, saját égbolttal. Madrigal a barátnőivel belevetette magát a tömegbe, ahogyan az előző években, de nyomban rá kellett jönnie, hogy a dolgok megváltoztak. Hiába viselt maszkot, nem viselt álruhát – a megjelenése nagyon is feltűnő volt és hiába volt becukrozva, senki nem tekintette a válla csillogását felhívásnak. Tudták, hogy ezt a lányt nem nekik szánták. Az utca vad és vidám forgatagában olyan egyedül maradt, mintha egy kristálygömbben sodródott volna. Chirót és Nwellát újra meg újra idegenek karolták át és csókolták, maszk a maszkot. Ez volt a hagyomány: pörgős, dobbantós, csókokkal fűszerezett tánc a fajok egységének ünneplésére. A zenészek csoportjai bizonyos távolságra álltak egymástól, és a mulatozók melódiáról melódiára, kézről kézre haladtak, egyetlen pillanatnyi szünet nélkül. Vad zene forgatta őket, de Madrigalt senki sem táncoltatta meg. Többször elindult felé egy-egy katona – az egyik még a kezét is megfogta –, de mindig akadt olyan barát, aki visszahúzta az illetőt, és a fülébe súgta a figyelmeztetést. Madrigal nem hallotta, mit mondtak, de el tudta képzelni. Ez a lány Thiagóé. Senki sem nyúlt hozzá. Hol van Thiago, tűnődött, tekintete maszkról maszkra vándorolt. Néha hosszú, fehér hajat, máskor farkaskülsőt látott, és a szíve megdobbant, hogy ő az, de mindig valaki más jött arra. A hosszú, fehér haj egy öregasszonyé volt, Madrigalnak nevetnie kellett önnön idegességén. Loramendi minden polgára az utcán volt, de Madrigal körül mintha tér nyílt volna, és egyedül ment a barátnői után az agora felé. Thiago bizonyára az apja mellett a palota erkélyén nézi a térre áradó kimérák egymást követő hullámait. Nyilván várja az ő érkezését.
Öntudatlanul lassított. Nwella és Chiro pörögve-forogva – csókolózva haladt előre. Az esetek nagyobb részében maszkjuk ajkát érintették a másik maszk ajkához – csőréhez, pofájához, ormányához –, de előfordultak valódi csókok is, a külsőtől függetlenül. Madrigal ezt tudta az előző évekből, ismerte az idegenek italos leheletét, a tigris pofaszakállas állkapcsának csiklandozását, vagy a sárkányét, vagy az emberét. De ma este semmi. Ma este teljesen elszigetelt volt – tekintetek vették birtokba, de kezek nem, és ajkak pláne nem. A Szerpentin igen hosszú útnak látszott egyedül. Aztán valaki megfogta a könyökét. Áramütésként érte az érintés, hiszen mindaddig annyira elszigetelt volt. Arra gondolt, hogy Thiago az, és megdermedt. De nem. A mellette álló bőrből készült lómaszkot viselt, amely egészen eltakarta a fejét. Thiago sosem viselne lómaszkot, de másfélét sem, hogy elrejtse az arcát. Minden évben ugyanazt viselte a bálon: a feje tetején egy valódi farkas fejét, amelynek alsó állkapcsát eltávolították, hogy illeszkedjen a fejére, a szeme helyén pedig halott és merev, kék üvegszemek voltak. Akkor hát ki ez? Aki olyan bolond, hogy megérintse őt... Ám legyen. Az illető magas volt, egy fejjel magasabb még nála is, Madrigalnak ezért felfelé kellett fordítania az arcát, amint a férfi vállára tette a kezét, hogy maszkja csőrével elérje a lópofát. Ezzel a „csókkal” bizonyította, hogy még mindig a maga ura, nem más tulajdona. És mintha megtört volna valamilyen varázslat, ismét része lett a tömegnek: pörgött a vigasság csöppet sem elegáns forgatagában, idegen partnerrel. A partnere úgy vezette, hogy nagyobb teremtmények véletlenül se lökhessék meg. Madrigal érezte a férfi erejét; könnyedén táncoltatta volna úgy is, hogy a lány lába a földet sem érte volna. Egy-két fordulat után el kellett volna őt engednie, de nem tette. Kesztyűs kezével karolta őt. És mivel Madrigal nem hitte, hogy bárki más táncolna még vele, ő sem lépett tovább. Jó érzés volt táncolni, átadni magát a táncnak, még a ruhája miatti aggodalmai is kimentek a fejéből. Bármilyen törékenynek látszott, jól bírta, és amikor forgott, könnyedén és szépen hullámzott a ruha gazellapatái körül. A habzó, eleven áradat részeként haladtak tovább. Madrigal már nem látta a barátnőit, de a lóálarcos idegen nem hagyta el, és amikor a menet közeledett a Szerpentin végéhez, az út beszűkült. A tánc ingássá lassult, és Madrigal ott találta magát a lómaszkos mellett, és mindketten ziháltak. Kipirultan, mosolyogva a madármaszk alatt pillantott fel partnerére. – Köszönöm.
– Úrnőm, én köszönöm neked. Megtiszteltetés volt számomra. – A férfi hangja gazdag volt, az akcentusa idegen. Madrigal nem tudta hová tenni. Talán a keleti területekről jöhetett. – Bátrabb vagy a többieknél, hogy táncoltál velem – mondta Madrigal. – Bátor? – A maszk természetesen kifejezéstelen volt, de a félrebillentett fej és a hangja elárulta Madrigalnak, hogy nem tudja, ő hogyan érti ezt. Elképzelhető lenne, hogy nem tudja, kicsoda ő – kié? – Annyira vérengző vagy? – kérdezte a férfi, mire Madrigal elnevette magát. – Vérengző. Nyilvánvalóan. Ismét félrebillent a fej. – Nem tudod, ki vagyok. – Madrigal fura módon csalódást érzett. Eddig azt hitte, ez a férfi bátor lélek, semmibe veszi a Thiago iránti általános félelmet, de csak nem tudott a kockázatról. A lófeje Madrigalhoz hajolt, a maszk pofája a fülét súrolta. Közelségéből meleg áradt. – Tudom, ki vagy – mondta. – Érted jöttem ide. – Valóban? – Madrigal késsé megszédült, mintha bort ivott volna, pedig egy kortyot sem vett magához. – Akkor mondd meg, Ló uraság. Ki vagyok én? – Ó, ez nem tisztességes, Madár úrnő. Nem árultad el a nevedet. – Látod? Nem tudod. De van egy titkom. – Megérintette a csőrét, és mosolyogva suttogta. – Ez maszk. Valójában nem vagyok madár. A férfi meglepődést mímelve hátratántorodott, de nem engedte el Madrigal karját. – Nem vagy madár? Félrevezettél. – Tehát bármilyen hölgyet is keresel, egyedül van valahol, és rád vár. – Madrigal szinte sajnálta, hogy el kell küldenie a férfit, de már közel volt az agora. Nem szerette volna, ha ez a férfi kiváltja Thiago nemtetszését, miután megmentette attól, hogy egyedül táncolja végig a Szerpentint. – Menj – sürgette. – Menj, keresd meg őt. – Megtaláltam, akit kerestem – mondta a férfi. – Lehet, hogy a neved nem tudom, de régóta ismerlek. És nekem is van egy titkom, – El ne áruld! Nem vagy ló? – Madrigal felnézett; a hang ismerősen csengett, de távoli és ködös volt, mintha csak álmodta volna. Igyekezett átlátni a maszkon, de a férfi nagyon magas volt; a maga szemszögéből a szemnyíláson át Madrigal csak árnyékot látott. – Úgy van – ismerte be a férfi. – Nem vagyok ló. – És mi vagy? – Madrigal most már igazán kíváncsi volt – ki lehet? Olyasvalaki, akit ismer? A csínytevés miatt viseltek maszkot, és sok
alattomos játékra került sor a Hadúr születésnapján, de Madrigal nem gondolta, hogy bárki játszani merne vele ezen az estén. A választ elnyelte a hangos muzsika, mert éppen az utolsó zenészekhez értek az úton. Madárrikoltás-szerű trillák, lantpengés, az énekes torokhangjai, táncra biztatóan dübörgő dobok. A közelben mindenütt testek, Madrigalhoz a legközelebb az idegené. A tömeg áramlása Madrigalhoz nyomta őt, és a lány érezte a férfi vállának szélességét és tömegét a köpeny alatt. És a forróságát. Tudatosult benne önnön csupaszsága és cukros csillogása, de a saját heves szívverése és forrósága is. Elpirult és odébb lépett, azaz lépett volna, de visszatolták. Az idegen szaga meleg és telt volt: fűszeres és sós, maszkjának csípős bőrszaga pedig dús és átható, melyet Madrigal nem tudott azonosítani, de vágyat ébresztett benne, hogy lehunyja a szemét, és belélegezze. Átkarolva tartotta a férfi a lányt, vigyázott rá, hogy ne lökdössék, és nem volt hová menniük, csak előre, az agorára áramló tömeggel együtt. Benne voltak az áradatban, nem volt visszaút. Az idegen Madrigal mögött halkan megszólalt. – Azért jöttem ide, hogy megkeresselek – mondta. – Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak. – Nekem? Miért? – Madrigal nem tudott megfordulni. Egy kentaur horpasza az egyik oldalán, a másik oldalán egy nadzsatekercs. Mintha egy pillanatra látta volna Chirót a tömegben. Immár látta az agorát – egyenesen előtte, egyik oldalán a fegyverraktár, a másikon a haditanács épülete. Odafenn a lámpák csillagképeket alkottak, elhomályosították az igazi csillagokat és a holdakat is. Valami történni fog. – Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak neked – suttogta az idegen Madrigal füléhez közel –, amiért megmentetted az életem. Madrigal életeket mentett. Sötétben kúszott az elesettek között a csatamezőn, szeráfőrjáratokon surrant át, hogy begyűjtse a lelkeket, amelyek másként az enyészeté lettek volna. Rajtaütött egy angyalálláson, mert az angyalok tőrbe csalták a társait egy vízmosásban, és időt nyert nekik a menekülésre. Szétlőtt egy égből jövő angyalnyílvesszőt, amely veszélyesen közeledett az egyik társa felé. Életeket mentett. De mindezek az emlékek egy csettintésnyi idő alatt végigfutottak az agyán, és csak egy maradt. Pirók mezeje. Köd. Ellenség. – Megfogadtam a javaslatodat – mondta az idegen. – Életben maradtam.
Mintha abban a pillanatban tűz áradt volna szét Madrigal ereiben. Megfordult. Az idegen arca centiméterekre volt csak az övétől, és lehajtotta a fejét, így Madrigal immár belátott a maszkjába. Lángolt a szeme. – Te – suttogta Madrigal.
52. ŐRÜLET Az élő áradat besodorta őket az agorára, hullámzottak könyökök és szárnyak, szarvak és bundák, szőr és hús, csak vitték Madrigalt, aki szinte megbénult a hitetlenkedéstől, patái alig érintették a macskaköveket. Egy szeráf, Loramendiben. Nem egy szeráf. A szeráf. Akit megérintett. Megmentett. Itt, a Ketrecben, a karján a kezével, amely forró volt a kesztyűn át is, ez az angyal, aki miatta él. Itt van. Akkora őrültség volt ez, hogy Madrigal fejében nagyobb kavarodás támadt, mint amilyen körülötte tolongott. Nem tudott gondolkodni. Mit mondhatott volna? Mit kellene tennie? Később eszébe jutott, hogy egy pillanatig sem fordult meg a fejében, amit mindenki más gondolkodás nélkül megtett volna az egész városban: lerántani a maszkját, és elkiáltani magát: „Szeráf!” Nagy, akadozó lélegzetet vett. – Őrült vagy. Miért jöttél ide? – Mondtam már: hogy köszönetet mondjak neked. Madrigalnak szörnyű gondolata támadt. – Gyilkosság? Sosem jutsz a Hadúr közelébe. – Nem – mondta őszintén az angyal. – Nem szennyezem be az ajándékot, amelyet adtál, a néped vérével. Az agora jókora ovális volt; elfért volna rajta egy hadsereg, sok falanx egymás mellett, de ma este nem katonák sorakoztak a közepén, csak táncosok járták rafinált, síkvidéki táncukat. A Szerpentinről jövők a szélén örvénylettek, ott volt a legsűrűbb a tömeg. Borral teli hordók álltak a jó falatokkal megrakott asztalok között, a tömeg csoportokba verődött, a vállakon gyerekek; mindenki nevetett és énekelt. Madrigal és az angyal még mindig a Szerpentin örvénylő deltájában állt. Az angyal szilárdan állt, mint a hullámtörő. A sokk után Madrigal mozdulni sem próbált. – Ajándék? – hitetlenkedett. – Könnyen bánsz azzal az ajándékkal, ha idejössz, a biztos halálba.
– Nem fogok meghalni – mondta az angyal. – Ma éjjel nem. Ezernyi dolog akadályozhatta volna meg, hogy most itt legyek, ehelyett ezernyi hozott ide. Minden felsorakozott. Könnyű volt, mintha eldöntetett volna... – Eldöntetett! – ámult Madrigal. Szembefordult az angyallal, de a tömegben a mozdulattól a mellkasához ért, mintha még mindig táncolnának. Hátrálni próbált, hogy legyen köztük némi távolság. – Mi döntetett el? – Te – mondta az angyal. – Meg én. Szavaitól Madrigal tüdejéből elfogyott a levegő. Az angyal meg ő? Szeráf és kiméra? Nevetséges. Csak annyit tudott ismételni: – Megőrültél. – Ez az őrület a tiéd is. Megmentetted az életem. Miért? Madrigalnak nem volt válasza. Két éve nem hagyta nyugodni, hogy amikor rátalált a haldoklóra, úgy érezte, valamiképpen ez a szeráf az övé, neki kell megvédenie. Az övé. És most itt van, élve. Még küszködött a hitetlenséggel, hogy ő az, az arca – amelynek minden egyes vonására emlékezett – a maszk mögött. – És ma este – folytatta az angyal –, amikor milliónyi lélek tolong a városban, megeshetett volna, hogy rád sem találok. Kereshettelek volna egész éjjel, és egy pillanatra se láttalak volna, ám te ott álltál, mintha csak odatettek volna elém, és egyedül voltál, egymagad haladtál a tömegben, mintha csak rám várnál... És beszélt tovább, de Madrigal már nem hallotta. Amikor az angyal megemlítette, hogy egyedül volt, fájdalmasan tört rá ennek az oka, amelyről megdöbbenésében el is feledkezett. Thiago. A palotára pillantott, a Hadúr erkélyére. Ebből a távolságból csak sziluetteket látott, ám ismerős sziluetteket: a Hadurat, Kénkő monumentális alakját és az uralkodó szarvas feleségeinek csoportosulását. Thiago nem volt ott. Ami csak azt jelenthette, hogy itt van, lenn. Félelem futott rajta végig, a patájától a szarváig. – Nem érted – mondta, és megpördült, hogy fürkéssze a tömeget. – Oka volt annak, hogy senki sem táncolt velem. Azt hittem, bátor vagy. Nem tudtam, hogy őrült... – Miféle oka? – kérdezte az angyal, aki még mindig közel volt hozzá. Túlságosan közel. – Bízz bennem – sürgette Madrigal. – Nem biztonságos itt neked. Ha élni akarsz, távozz tőlem. – Hosszú utat tettem meg, hogy megtaláljalak... – Bejelentették rám az igényt – bökte ki Madrigal, gyűlölve a még ki nem mondott szavakat is.
Ettől az angyal meghökkent. – Megkértek? Mátka vagy? Lefoglaltak, gondolta Madrigal, de azt felelte: – Mondjuk. Most menj. Ha Thiago meglát... – Thiago? – az angyal hátrahőkölt a név hallatán. – A Farkas mátkája vagy? Abban a pillanatban, amikor kimondta a szavakat, hátulról átkarolták Madrigal derekát, neki meg elállt a lélegzete. Egy pillanat alatt látta maga előtt, mi fog történni. Thiago felfedezi az angyalt, és nem egyszerűen megöli. Egy szeráfkém a Hadúr bálján – ilyesmi még sosem történt! Az angyalt megkínozzák. Azt fogja kívánni, bárcsak soha ne is élt volna. Mindez felvillant előtte, és a torkában epeként tolult fel a félelem. Amikor a füle közelében kuncogást hallott, a megkönnyebbüléstől kis híján elájult. Nem Thiago volt, hanem Chiro. – Hát itt vagy – mondta a testvére. – Elveszítettünk a tolongásban! Madrigalnak a fülében harsogott a vére, és Chiro róla az idegenre pillantott, akinek a forróságát Madrigal fénysugárként érezte magán. – Üdv! – nézett kíváncsian Chiro a lómaszkra, amelyen át Madrigal még mindig látta az angyal tigrisszemének narancsvörös izzását. Ismét megfordult a fejében, hogy az angyal ebben a semmi álcában érte merészkedett az ellenség barlangjába, és furcsán elszorult a szíve. Két éven át pillanatnyi őrültségnek próbálta elkönyvelni, ami Pirók mezején történt, bár akkor nem érezte őrületnek, ahogyan most sem, hogy azt akarta, ez a szeráf éljen – és ezt kívánta. Összeszedte magát, és Chiróhoz fordult. Nwella ott volt a testvére nyomában. – Szép kis barátnők vagytok – korholta őket. – Így öltöztettek fel, aztán ott hagytok egyedül a Szerpentinen. Szétmarcangolhattak volna. – Azt hittük, mögöttünk jössz – mondta Nwella, kifulladva a tánctól. – Mögöttetek is voltam – felelte Madrigal. – Jóval mögöttetek. – Egyetlen pillantást sem vetve rá, hátat fordított az angyalnak. Fesztelenül próbálta elterelni az angyaltól a barátnőit, kihasználva a tömeget, hogy minél messzebb legyenek tőle. – Ki volt az? – kérdezte Chiro. – Kicsoda? – kérdezte Madrigal. – A lómaszkos táncosod. – Nem táncoltam senkivel. Talán nem vetted észre: senki nem akart táncolni velem. Pária vagyok.
– Pária! Aligha. Inkább hercegnő. – Chiro szkeptikus pillantást vetett hátra, és Madrigal nagyon szerette volna tudni, mit látott. Az angyal utánuk nézett, vagy feltámadt benne az önfenntartás ösztöne végre, és eltűnt? – Láttad már Thiagót? – kérdezte Nwella. – Vagy inkább Thiago látott már téged? – Nem... – kezdte mondani Madrigal, de Chiro félbeszakította. – Ott van! És Madrigal megdermedt. Ott volt Thiago. Nem lehetett összetéveszteni senkivel, a feje tetején lévő, levágott farkasfejjel, groteszk maszkjával. Az agyarak a homlokára hajlottak, a felső pofa felhúzva vicsorgott. Hófehér haja kikefélve, gondosan szétterítve a vállán, elefántcsontszínű szaténmellénye fehérsége keretezte szép arcát, amelyet bronzbarnára sütött a nap. Világos szeme szinte kísérteties volt. Eddig még nem látta Madrigalt. A tömeg szétnyílt körülötte, még a mulatozók legrészegebbike is felismerte őt, és utat adott neki. A nép összehúzódott, ahogy vonult a kíséretével, amely valódi farkas külsejűekből állt, és falkaként mozgott. Madrigal ráeszmélt ismét ennek az estének a jelentőségére: az ő választása, az ő jövője. – Fenséges – pihegte Nwella, egyik oldalról Madrigalba kapaszkodva. Madrigal kénytelen volt egyetérteni, de ez inkább Kénkő érdeme volt, aki ezt a gyönyörű testet alkotta, semmint Thiagóé, aki a jogosult pimaszságával viselte. – Téged keres – mondta Chiro, és Madrigal tudta, hogy így van. A tábornok nem sietett, világos szemével annak a magabiztosságával pásztázta a tömeget, aki tudja, hogy megkapja, amit akar. A tekintete megállapodott Madrigalon. Szinte felnyársalta. Madrigal megrémült, hátrébb lépett. – Táncoljunk – bökte ki, barátnői legnagyobb csodálkozására. – De... – kezdte Chiro. – Hallgasd. – Új nótát kezdtek játszani. – Egy tomboló. A kedvenc táncom. Nem volt a kedvenc tánca, de ez is megtette. Két sor állt fel, az egyikben a férfiak, a másikban a nők, és mielőtt Chiro és Nwella egy szót is szólhattak volna, Madrigal már szaladt is, hogy beálljon a nők sorába, miközben úgy érezte a hátán Thiago tekintetét, mintha karmok érintették volna. Egy pillanatig arra gondolt: és valaki más tekintete? A tomboló könnyed sétával kezdődött, Chiro és Nwella sietve beállt. Madrigal kecsesen, mosolyogva, egyetlen lépést sem vétve járta a táncot, de
alig volt ott. A gondolatai távol jártak, felröppentek és kavarogtak a kolibrilepkékkel, amelyek a magasban függő lámpák körül rajzottak. Vadul kalapáló szívvel azon töprengett, hová tűnt az angyal.
53. A SZERELEM TERMÉSZETI ELEM A tomboló alakzatai során senki nem hagyta ki Madrigal kezének érintését – túlságosan feltűnő sértés lett volna, de a partnerei egytől egyig nagyon merevek voltak, s ahogy egyiktől a másikhoz lépett, némelyik ujjheggyel is alig ért csak hozzá, holott meg kellett volna fogniuk egymás kezét. Thiago állt és nézte a táncolókat. Mindenki érezte a jelenlétét, ettől erősen tompult a tánc vidámsága. Ez Thiago hatása, de az ő hibája volt, Madrigal tudta. Elmenekült Thiago elől, és itt próbált elbújni, mintha lehetséges lett volna elrejtőzni. Időt akart nyerni, és a tomboló jó volt erre, mert negyedórán át tartott, állandó partnercserével. Madrigal egy udvarias, orrszarvú szarvas, idősebb katonától egy kentaurhoz, majd egy sárkánymaszkos, erősen emberi lényhez került, aki alig ért hozzá. Minden fordulásnál elhaladt Thiago előtt, aki le nem vette róla a szemét. A következő partnere egy tigris volt, és amikor a kezéért nyúlt... rendesen megfogta a kezét. Szilárdan tartotta kesztyűs kezében. Madrigal karján bizsergés futott végig a melengető érintéstől, és nem kellett a tigris szemébe néznie, hogy tudja, ki az. Még mindig itt volt – ilyen közel Thiagóhoz. Vakmerő, gondolta, felvillanyozva az angyal jelenlététől. Egy kis idő múlva, miután sikerült lecsillapítania a szívverését és a légzését, megszólalt. – A tigris szerintem jobban áll neked, mint a ló. – Nem tudom, hogy érted, hölgyem – felelte az. – Ez az igazi arcom. – Persze. – Mert őrültség volna még mindig itt lennem, ha az lennék, akinek hiszel. – Az. Már-már kezdem azt hinni, meg akarsz halni. – Nem. – A tigris ünnepélyes volt. – Szó sincs róla. Inkább élni akarok. Egy másfajta életre vágyom. Másfajta élet. Ha lehetne, gondolta Madrigal, ahogy dübörgött a fejében a saját választása. Igyekezett könnyedén csevegni. – Közénk szeretnél tartozni? Sajnálom, nem fogadunk be áttérteket. A tigris nevetett. – Ha befogadnátok, az se segítene. Ugyanabba az életbe vagyunk zárva, igaz? Ugyanabba a háborúba.
Madrigal egész életében gyűlölte a szeráfokat, de sosem gondolt arra, hogy ugyanolyan életet élnek, mint ő, pedig az angyalnak igaza volt. Ugyanabba a háborúba voltak zárva. Belezárták az egész világot. – Nincs másik élet – mondta, aztán izmai megfeszültek, mert odaértek, ahol Thiago állt. Az angyal egy egész kicsit, gyengéden, de jobban szorította a kezét, ez segített elviselnie a tábornok tekintetét, amíg ismét elfordulhatott, és újra tudott lélegezni. – Menned kell – mondta halkan. – Ha rád találnak... Az angyal várt egy pillanatig, aztán éppen olyan halkan megkérdezte: – Ugye nem mész hozzá feleségül? – Nem... nem tudom. Az angyal felemelte Madrigal kezét, hogy át tudjon bújni a karja alatt; ez a tánc egyik figurája volt, de Madrigal magassága és szarva akadályt jelentett, ezért el kellett engedniük egymás kezét, majd a fordulat után ismét kezet fogtak. – Mit kell tudni? – kérdezte az angyal. – Szereted őt? – Szeretem? – A kérdés meglepte, és Madrigal felkacagott. Gyorsan fegyelmezte magát, nem akarta felhívni Thiago figyelmét. – Mókás kérdés? – Nem – felelte Madrigal. – Igen. – Szeretni Thiagót? Tudná? Talán. Honnan lehet az ilyesmit tudni? – Az a mókás, hogy te vagy az első, aki ezt megkérdezi tőlem. – Bocsáss meg – mondta a szeráf. – Nem tudtam, hogy a kimérák nem szerelemből házasodnak. Madrigal a szüleire gondolt. Emléküket elhomályosították az évek, arcuk elmosódott – megismerné-e őket egyáltalán, ha megtalálná őket? – de arra emlékezett, hogy a maguk egyszerű módján kedvelték és mindig megérintették egymást. – De igen. – Most nem nevetett. – A szüleim szerették egymást. – Szóval szerelemgyerek vagy. Helyénvaló, hogy szerelemből születtél. Madrigal sosem gondolt magára így, de miután az angyal kimondta, ő is jó dolognak vélte, hogy szerelem gyümölcse, és sajgott benne a fájdalom elveszített családjáért. – És te? A te szüleid szerették egymást? Hallotta a saját hangját, és beleszédült a helyzet képtelenségébe. Az imént azt kérdezte egy szeráftól, szerették-e egymást a szülei. – Nem – felelte az angyal, de nem magyarázta el. – De remélem, hogy az én gyermekem szülei szeretni fogják egymást.
Az angyal ismét felemelte Madrigal kezét, hogy átbújhasson a karjaik íve alatt, de megint útban voltak Madrigal szarvai, így ismét el kellett engedniük egymást pár pillanatra. Elfordulva Madrigal egy kis élt vélt felfedezni az angyal szavaiban, és amikor ismét szemben álltak egymással, védekezőn mondta: – A szerelem fényűzés. – Nem. A szerelem természeti elem. Természeti elem. Mint a belélegezhető levegő, mint a föld a lábuk alatt. Az angyal hangjának magabiztosságába Madrigal beleborzongott, de válaszolni már nem tudott. Befejezték a tánc nekik járó részét, és Madrigal még akkor is libabőrös volt, amikor továbblépett a következő táncosához, aki részeg volt, és egyetlen szót sem szólt egész közös táncuk alatt. Madrigal próbálta szemével követni a szeráfot. Nwellával kellett volna táncolnia őutána, de addigra eltűnt, és Madrigal az egész tömegben nem látott tigrismaszkot. Az angyal köddé vált, és Madrigal úgy érezte a hiányát, mintha kivágtak volna egy darabot a levegőből. A tomboló a záró sétájához ért, és amikor rézdobok pergésével véget ért, Madrigal, mintha csak így koreografálták volna meg, a Fehér Farkas karjában kötött ki.
54. ELRENDELTETETT – Uram – Madrigal torka kiszáradt, a hangja rekedt suttogás volt. Nwella és Chiro mögötte tipródott, Thiago elmosolyodott, farkasagyarai kiálltak telt, vörös ajka közül. A tekintete merész volt. Nem Madrigal szemébe nézett, lejjebb kalandozott, nem is próbált finomkodni. Madrigal bőre forró, a szíve hideg lett. Pukedlizett, legszívesebben fel sem egyenesedett volna, de muszáj volt, hát megtette. – Gyönyörű vagy ma este – mondta Thiago. Madrigalnak nem kellett attól tartania, hogy a szemébe néz. Ha nem lett volna feje, Thiago azt sem vette volna észre. Ahogy a testét nézte az éjfélszínű lepelben, Madrigal a legszívesebben eltakarta volna a keblét. – Köszönöm – felelte, és leküzdötte a vágyat, hogy eltakarja magát. Bókra bókkal illett felelni, hát egyszerűen így szólt – Ahogy te is. Ekkor Thiago gunyoros mosollyal felnézett. – Gyönyörű vagyok? Madrigal lehajtotta a fejét. – Mint a téli farkas, uram – mondta, és ez tetszett a tábornoknak. Nyugodtnak látszott, szinte lustának, a szeme félárbocon. Tökéletesen biztos volt benne, hogy megkapja őt, gondolta Madrigal. Nem várt semmiféle gesztust; nem volt benne csöppnyi bizonytalanság sem. Thiago mindig megkapta, amit akart. Mindig. Vajon ma is? Új dal kezdődött, a tábornok fülelt, hogy felismerje. – A zsarátnok – mondta. – Úrnőm? – A karját nyújtotta, és Madrigal megdermedt, mint a préda. Ha elfogadja a karját, az azt jelenti, hogy megpecsételtetett, hogy elfogadta Thiagót? De az elutasítás a legdurvább sértés volna; a Fehér Farkast egyszerűen nem szabad megszégyeníteni. Thiago felkérte táncolni, Madrigal ezt csapdának érezte, és a kelleténél kicsit tovább állt bénán. Közben Thiago tekintete egyre metszőbb lett. Könnyed mélasága átváltozott... Madrigal nem tudta, mivé. Hitetlenkedéssé, amelyből jéghideg düh lehetett volna, ám Nwella, izgatottan felszisszenve, Madrigal fenekére tette a kezét, és meglökte.
Madrigal meglódult, és nem mondhatni, hogy elfogadta Thiago karját, inkább nekiütközött. Thiago a karja alá gyűrte Madrigalét, és tulajdonosként kísérte a táncba. És ahogyan mindenki gondolta, nyilván a jövőbe. Elkapta a lány derekát, a zsarátnokot így járták, mert a férfiak az ég felé emelték benne a nőket, áldozatként. Thiago mancsai majdnem teljesen körülfogták Madrigal vékony derekát, karmai a meztelen hátán. A bőrén érezte minden egyes karom hegyét. Valamit csevegtek – Madrigalnak érdeklődnie kellett a Hadúr egészsége felől, és Thiagónak válaszolnia kellett, de Madrigal nemigen emlékezett semmire. Mintha csupán cukrozott burok lett volna, annyira nem volt jelen a bőrében. Mit tett? Csak az imént? Azzal sem áltathatta magát, hogy mindez Nwella apró taszításának az eredménye volt. Hagyta, hogy így öltöztessék fel; így jött ide; pedig tudta. Megtehette volna, hogy nem vallja be magának, hogy tudta, mit csinál, de persze tudta. Engedte, hogy elsodorja a mások hite. Volt valami pikánsan kielégítő abban, hogy kiválasztott... hogy irigylik. Most már szégyellte, és azt is, ahogyan idejött, hogy eljátssza a reszkető menyasszonyt, és elfogadja a férfit, akit nem szeret. De... nem fogadta el, és most arra gondolt, nem is fogja. Valami megváltozott. Semmi sem változott meg, vitatkozott magával. A szerelem természeti elem, csacsiság. Az angyal idejött, micsoda kockázatot vállalt! Megdöbbentette, de nem változtatott meg semmit. És most hol van? Valahányszor Thiago felemelte, körülnézett, de nem látott sem ló–, sem tigrismaszkot. Remélte, hogy az angyal elment, és biztonságban van. Thiago, akit eddig szemlátomást kielégített az, amit foghatott, mintha megérezte volna, hogy nem köti le Madrigal figyelmét. Amikor leengedte az egyik emelés után, szándékosan úgy tett, hogy a lány megcsússzon, és belé kelljen kapaszkodnia. A legnagyobb meglepetésére Madrigal szárnyai spontán szétnyíltak, mint a pillangóvitorlák, amikor beléjük kap a szél. – Elnézést, úrnőm – mondta Thiago, és úgy tette le, hogy Madrigal patái rendesen földet érjenek, de el nem engedte. Madrigal érezte a keblén Thiago izmos mellkasának merev felszínét. A dolog helytelenségétől pánik fogta el, és uralkodni kellett magán, hogy ki ne tépje magát a tábornok karjából. Nehezére esett összecsuknia a szárnyait, amikor a legszívesebben elrepült volna.
– Ezt a ruhát árnyékból szabták? – kérdezte a tábornok. – Alig érzem az ujjaim között. Nem mintha nem próbálnád, gondolta Madrigal. – Talán az éjszakai égbolt tükörképe – folytatta Thiago –, egy tóról lefölözve? Madrigal feltételezte, hogy ezt a tábornok költőinek gondolta. Sőt erotikusnak. Válaszul csöppet sem erotikusan – inkább úgy, mintha eltávolíthatatlan szennyre panaszkodna – azt felelte: – Igen, uram. Megmártóztam a tóban, és a tükörkép rám ragadt. – Nos, akkor bármelyik pillanatban elillanhat, mint a víz. Azon tűnődöm, ha van egyáltalán, mi van alatta. És ez udvarlás, gondolta Madrigal. Elpirult, örült, hogy a maszkja eltakar mindent, az ajkát meg az állát kivéve. Úgy döntött, nem marad a fehérneműje témájánál. – Erősebb, mint ahogy kinéz, biztosíthatlak. Nem szánta kihívásnak, de Thiago annak vette. Megfogta a finom szövedéket, amely pókhálóként tartotta össze a ruhát Madrigal nyakán, és hirtelen nagyot rántott rajta. A szövet könnyen engedett karmainak, és Madrigalnak elállt a lélegzete. A ruha a helyén maradt, de törékeny pántjainak egy része elszakadt. – Vagy nem is olyan erős – mondta Thiago. – Ne aggódj, úrnőm, segítek fenntartani. Thiago keze Madrigal szíve, közvetlenül a keble fölött volt, és Madrigal remegett. Dühös volt érte magára. Ő Madrigal, a kirin, nem holmi virágszál a szélben. – Kedves tőled, uram – felelte, és lerázta magáról Thiago mancsát. – De ideje párt cserélni. Egyedül kell megoldanom a ruhám gondját. Soha nem örült ennyire annak, hogy új partnert kapott. Ezúttal egy jávorszarvasbika hímet, aki esetlen volt, többször is a patájára lépett. Madrigal alig vette észre. Másfajta élet, járt a fejében, és a mondat mantrává változott a zsarátnok muzsikájára. Másfajta élet, másfajta élet. Vajon hol lehet az angyal, tűnődött. Vágyakozás töltötte el, mint valami zamat, mint a nyelvén szétolvadó csokoládé. Mielőtt észbe kapott volna, a jávorszarvasbika visszaadta Thiagónak, aki markoló mancsával magához húzta. – Hiányoztál – mondta. – Minden más hölgy közönséges melletted. Ágyba csalogatóan duruzsolt Madrigal fülébe, de a lány csak arra tudott gondolni, mennyire esetlenek, erőltetettek a szavai az angyaléi után.
Még kétszer adta őt tovább Thiago más partnernek, és kétszer adták vissza. Egyre elviselhetetlenebbnek érezte, mint a szökevény, akit erőszakkal toloncolnak haza. Amikor ismét új partnerhez került, és kesztyűs kéz határozott szorítását érezte az ujjain, hagyta magát elsodorni. Elszállt a nyomorúság; elszállt a helyénvalótlanság. A szeráf átfogta a derekát, és lába elhagyta a földet. Az angyal visszatette a földre, de nem engedte el. – Itt vagy – suttogta boldogan Madrigal. Boldogan. – Itt vagyok – felelte az angyal, mint valami közös titkot. Madrigal mosolygott az angyal új maszkján. Emberfej volt lapátfüllel, piros, részeges orral. – Újabb arc – mondta Madrigal. – Mágus vagy, maszkokat varázsolsz elő? – Nincs szükség varázslatra. Annyi maszkból választhatok, amennyiből csak akarok, mert a mulatozók részegen alszanak. – Ez illik hozzád a legkevésbé. – Gondolod te. Sok minden történhet két év alatt. Madrigal nevetett, emlékezve a szeráf szépségére, és elfogta a vágy, hogy újra lássa az arcát. – Megmondanád a neved, úrnőm? – kérdezte az angyal. Megmondta, az angyal meg ismételgette – Madrigal, Madrigal, Madrigal, Madrigal –, mint valami varázsigét. Milyen különös, gondolta Madrigal, hogy ilyen... elégedettséget érez... egy olyan lény puszta jelenlététől, akinek a nevét sem tudja, az arcát pedig nem láthatja. – És a tied? – kérdezte. – Akiva. – Akiva. – Jólesett kimondania. Igaz, hogy az ő neve jelentett zenét, de az angyalé úgy hangzott. Ahogy kimondta, énekelni szerette volna, az ablakon kihajolva hívni őt haza. Elsuttogni a sötétben. – Szóval megtetted – mondta az angyal. – Elfogadtad őt. – Nem – felelte dacosan Madrigal. – Nem fogadtam el. – Nem? Úgy figyel, mintha a tulajdona lennél. – Akkor bizonyára másutt kellene lenned... – A ruhád – vette észre az angyal. – Elszakadt. Talán ő... – Madrigal forróságot érzett, az angyalból a düh hulláma csapott ki, mint a tűzijáték petárdái.
Látta, hogy Thiago Chiróval táncol, de Chiro hegyes sakálfülei között őt nézi. Várt, amíg a tánc forgása Akiva széles vállát kettejük közé emeli, eltakarva az arcát, s csak akkor válaszolt. – Semmiség. Nem vagyok ilyen finom anyaghoz szokva. Mások választották nekem. Szeretnék egy vállkendőt. Az angyal teste feszült a dühtől, de gyengéden fogta Madrigal derekát. – Készíthetek neked vállkendőt – mondta. Madrigal félrebillentette a fejét. – Kötsz? Remek. Szokatlan dolog egy katonától. – Nem kötök – mondta az angyal, és Madrigal ekkor érezte az első pihekönnyű érintést a vállán. Nem téveszthette össze Akiva érintésével, mert annak mindkét keze a derekán volt. Lepillantott, látta, hogy egy szürke-zöld kolibri-lepke telepedett rá, azoknak az egyike, amelyek odafönn röpködtek a lámpák fényének vonzásában, amelyet teljes mindenségnek képzelhettek. Parányi madárteste ékkőként fénylett, miközben bolyhos lepkeszárnya Madrigal vállát legyezte. Követte kisvártatva egy másik, halvány rózsaszín, majd újabb, szintén rózsaszín, narancsszínű szempöttyökkel csipkés szárnyain. Egyre több szállt le a levegőből, és egy percen belül seregestül borították be Madrigal keblét és vállát. – Parancsolj, úrnőm – mondta Akiva. – Élő vállkendő. Madrigal ámult. – Hogyan...? Mégiscsak mágus vagy. – Nem. Ez csak trükk. – Mágia. – Nem a leghasznosabb mágia, lepkéket terelgetni. – Hogy nem hasznos? Vállkendőt készítettél nekem. – Madrigal el volt ragadtatva. Kénkő mágiáját ismerte, abban nem volt semmi bolondos. Ez azonban gyönyörű volt, mind formájában – a szárnyak a szivárvány összes színében játszottak, és olyan puhák voltak, mint a bárány füle mind céljában. Az angyal betakarta őt. Thiago elszakította a ruháját, és Akiva betakarta. – Csiklandoznak. – Madrigal kacagott. – Jaj, ne! Jaj! – Mi az? – Jaj, küldd el őket. – Nevetett, ahogy érezte a parányi csőrökből kinyúló pirinyó nyelveket. – Eszik a cukromat. – Cukrot? A csiklandozástól Madrigal rázta a vállát. – Küldd el őket. Kérlek.
Akiva megpróbálta. Néhány kolibri-lepke fellibbent, és Madrigal szarvai körül körözött, de a legtöbb a helyén maradt. – Attól tartok, szerelmesek – mondta aggodalmasan Akiva. – Nem akarnak elhagyni. – Felemelte az egyik kezét Madrigal derekáról, és megpróbált pár kolibri-lepkét gyengéden lesöpörni a nyakáról, onnan, ahol a szárnyak a lány állát csiklandozták. Mélabúsan hozzátette. – Pontosan tudom, hogyan éreznek. Eljött az ideje, hogy Akiva ismét felemelje, és meg is tette, bár Madrigal vállát még mindig lepkék borították. Madrigal örült, hogy Thiago éppen elfordult. Ám Chiro, akit a tábornok éppen felemelt, látta őt, és csak később reagált. Akiva visszatette Madrigalt a földre, és mielőtt a lány patája földet ért volna, egymásra néztek, maszk maszkkal szemben, barna szem a narancsvörösbe. Madrigal nem tudta, varázslat-e, de a kolibri-lepkék zöme felröppent, és elszállt, mintha a szél fújta volna el őket. Újra lenn volt, mozgott a lába, hevesen vert a szíve. Elvétette a lépést, de érezte, hogy hamarosan úgyis vége, bármelyik másodpercben, és ő ismét Thiagóhoz kerül. Akivának vissza kell adnia őt a tábornoknak. Szíve és teste lázadt ez ellen. Nem tudta megtenni. Végtagjai könnyűek voltak, repülésre készek. Szívdobogása szélsebes staccatóvá gyorsult, és eleven vállkendője maradéka riadtan menekült. Madrigal felismerte magán a jeleket, a felkészülést, a külső higgadtságot és a belső zűrzavart, a lázat, amely elöntötte az agyát csata előtt. Valami történni fog. – Madrigal? – kérdezte Akiva. Ahogyan a kolibrilepkék, ő is megérezte a lányban a változást, észlelte felgyorsult légzését, feszülő izmait ott, ahol meleg kezével a derekát fogta. – Mi az? – Azt akarom... – mondta, és tudta, mit, arrafelé húzta az érzés, arrafelé hajolt, de nemigen tudta, hogyan mondja ki. – Mit? Mit akarsz? – kérdezte gyengéden, de sürgetőn Akiva. Ő is akarta. Lehajtotta a fejét, a maszkja egy pillanatig Madrigal szarvához ért. A Fehér Farkas csak szárnynyújtásnyira volt. Meglátná. Ha Madrigal menekülni próbálna, követné. Akivát elfognák. Madrigal sikoltani szeretett volna. Később felidézte, mit mondott Akiva, hogy minden felsorakozott, mintha így rendeltetett volna. Mindabban, ami ezután történt, ott volt az elkerülhetetlenség és a helyénvalóság érzése, meg az az érzés, hogy a mindenség is a kezükre játszik. Könnyű lesz. A tűzijátéktól kezdve.
Fény virágzott ki fölöttük, hatalmas és ragyogó dália, forgókerék, szétrobbanó csillag. Ágyúdörgés zaja hozzá. Dobosok a bástyákon. Fekete puskapor robbant a levegőben. A zsarátnok félbeszakadt, amint a táncosok lehántották magukról maszkjukat, és hátraszegték fejüket, hogy felnézzenek. Madrigal mozdult. Megfogta Akiva kezét, és bevetették magukat a tömegbe. Lehúzták a fejüket, és gyorsan haladtak. Mintha csatorna nyílt volna előttük a testek tömegében. Ők pedig követték.
55. A MEGBÁNÁS GYERMEKEI Egyszer volt, hol nem volt, még a kimérák és a szeráfok előtt létezett a nap meg a holdak. A nap eljegyezte Nitidet, a fényesebb holdat, ám a mindig a merész nővére mögött bujkáló, tartózkodó Ellai gerjesztette vágyra. Egyszer meglepte, amikor a tengerben fürdött, és a magáévá tette. Ellai ellenkezett, de a nap azt gondolta, megkaphat mindent, amit akar. Ellai megszúrta, de ő elmenekült, ám a nap vércseppjei mint megannyi szikra hullott a földre, ahol szeráfokká – a tűz törvénytelen gyermekeivé változtak. És ahogyan az apjuk, ők is úgy hitték, hogy bármit megkívánhatnak és megkaphatnak. Ellai pedig elmesélte Nitidnek, hogy mi történt, és Nitid sírt. A két nővér kimérává, a megbánás gyermekeivé változott. Amikor a nap ismét felkereste a nővéreket, egyikük sem fogadta el. Nitid a háta mögé tolta, és oltalmazta Ellait, bár a még mindig szikrákat vérző nap tudta, hogy Ellai nem annyira védtelen, mint amilyennek látszik. Könyörgött Nitidnek, hogy bocsásson meg, de ő elutasította. A nap mindmáig követi a nővéreket az égen, egyre kívánja, de sosem kapja meg őket, ez a büntetése mindörökre. Nitid a könnyek és az élet, a vadászat és a háború istennője; templomait meg sem lehet számolni. Az ő parancsára fogan meg a méh, ő lassítja le a haldoklók szívverését, és ő vezeti gyermekeit a szeráfok ellen. A fénye akár egy kis napé; elűzi az árnyakat. Ellai titokzatosabb. Nyom csupán, fantomhold, és évente csak néhány éjszakán uralja egyedül az égboltot. Ezek az Ellai-éjszakák, sötétek, csillagosak és titkos dolgokra alkalmasak. Ellai a gyilkosok és a titkos szeretők istennője. Kevés, rejtett temploma van, mint a Loramendi fölötti rekviemligetbeli. Madrigal oda vitte Akivát, amikor elmenekültek Hadúr báljáról. *** Repültek. Akiva álcázta a szárnyait, de ez nem akadályozta a repülésben. A rekviemliget gyalog elérhetetlen volt. A hegyek közt szakadékok voltak, néha kötélhidakat feszítettek ki közöttük – az Ellai-éjszakákon, amikor a
hívek köpenybe burkolózva mentek a szentélybe imádni a holdat –, de ma éjjel nem volt híd, és Madrigal tudta, hogy a templom csak az övék lesz. Övék volt az éjszaka. Nitid még magasan járt. Óráik voltak. – Ez a ti legendátok? – kérdezte hitetlenkedve Akiva. Repülés közben Madrigal elmesélte neki a nap és Ellai történetét. – A szeráfok egy erőszakot elkövető nap gyermekei? – Ha nem tetszik – pajzánkodott Madrigal –, kárhoztasd a napot. – Rémséges történet. Milyen brutális képzeletük van a kiméráknak! – Nos, brutális ihletőink voltak. Elérték a ligetet, éppen csak látszott a templom kupolája a fatetőkön át, ezüstmozaik csillogott az ágak között. – Itt vagyunk – mondta Madrigal, és lassított, hogy leszálljon a fakoronák között. Egész teste bizsergett az éjszakai széltől, a szabadságtól és a várakozástól. A tudata legmélyén félt a későbbiektől – gyors távozása következményeitől. De ahogy a fák között mozgott, elnyomta félelmét a levelek susogása, a szél muzsikája és a hiss-hiss köröskörül. A kígyómadarak hangja, amelyek a rekviemfák nektárját szívták. A liget sötétjében a szemük ezüstösen csillogott, mint a templomtető mozaikja. Madrigal földet ért, és Akiva meleg fuvallatként ereszkedett mellé. Madrigal szembefordult a szeráffal. Még mindig maszkot viseltek. Repülés közben levethették volna, de nem tették. Madrigal gondolt erre a pillanatra, amikor majd szemtől szemben állnak, és azért hagyta magán a maszkot, mert azt képzelte, hogy Akiva fogja levenni az ő álarcát, és ő a szeráfét. Az angyal is ezt gondolhatta. Madrigal felé lépett. A való világ, amely már így is nagyon távol volt – csak a tűzijáték robbanásai a láthatár peremén – teljesen elhalványult. Magas, édes hang pendült Madrigalban, mintha lant húrja volna. Akiva levette, ledobta a kesztyűjét, ujjai végigfutottak Madrigal karján és nyakán, a csupasz ujjai. A feje mögé nyúlt, kikötötte a maszkot és levette. Madrigal látótere, amelyet a szűk szemnyílások beszűkítettek, most kitágult, és a még mindig a komikus maszkot viselő Akiva töltötte be a látóterét. Hallotta az angyal halk mormolását – „milyen gyönyörű” és az angyal maszkjáért nyúlt. – Itt vagyok – suttogta, mint amikor összekerültek a zsarátnok táncban, és bimbózni kezdett benne a boldogság. Az a boldogság olyan volt a mostanihoz képest, mint kis szikra a tűzijátékhoz képest. Akiva még tökéletesebb volt, mint amire emlékezett. Pirók mezején haldoklott, de sápadtan és meggyötörten is gyönyörű volt. Most, épen, egészségesen és a szerelem fényében tökéletes volt.
Szenvedélyes, reménykedő, várakozó, ihletett, szédítő, boldog. Annyira eleven. És neki köszönhette, hogy él. – Itt vagyok – suttogta az angyal is. Csak nézték egymást, megbűvölten, mintha csak kívánság által elővarázsolt szellemképek volnának. Csak az érintés tehette a pillanatot valóságossá. Madrigal keze remegett, amint felemelte, és csak akkor nyugodott meg, amikor megállapodott Akiva mellkasán. Forróság lüktetett az angyal ingének szövetén át. A liget levegője oly sűrű volt, hogy inni lehetett volna, oly telt, hogy táncolni lehetett volna vele. Az angyal átölelte, Madrigal pedig felfelé fordította az arcát, hogy még egyszer elsuttogja: – Itt vagyok. Amikor Akiva válaszolt, Madrigal ajkának lehelte a szót.
56. AZ ÉLET FELTALÁLÁSA Egyszer volt, hol nem volt, nem volt semmi más, csak sötétség, és világnyi nagyságú szörnyek úszkáltak benne. Gibboroknak nevezték őket. Szerették a sötétséget, mert elrejtette förtelmességüket. Valahányszor valamilyen teremtménynek sikerült fényt gyújtania, kioltották. Amikor csillagok születtek, elnyelték őket, és úgy látszott, a sötétség örökké fog tartani. Ám ragyogó harcosok faja hallott a gibborokról, és távoli világukból eljöttek, hogy harcba szálljanak velük. A háború hosszú volt, fény a sötétség ellen, és sok harcost lemészároltak. A végén, amikor legyőzték a szörnyeket, százan maradtak életben, ők voltak az istencsillagok, akik fényt hoztak a mindenségbe. Ők teremtették a többi csillagot, köztük a napunkat is, és nem volt többé sötétség, csak végtelen fény. Gyermekeket teremtettek a maguk képére – szeráfokat és leküldték őket, hogy vigyenek fényt az űrben keringő világoknak. Ám egy napon az utolsó gibbor, akit Zamzuminnak hívtak, meggyőzte őket, hogy szükség van árnyékra, hogy mellette ragyogóbbnak látsszon a fény, ezért az istencsillagok létrehozták az árnyékot. Csakhogy Zamzumin csaló volt. Csupán egy kis árnyékra volt szüksége, hogy dolgozzon vele. Életet lehelt az árnyékokba, és ahogyan az istencsillagok a saját képükre megalkották a szeráfokat, Zamzumin megteremtette a maga képére a kimérákat, akik így förtelmesek lettek. Attól fogva a szeráfok mindörökké a fény oldalán harcolnak, a kimérák a sötétségén, és ellenségek lesznek a világ végéig. *** Madrigal álmosan nevetett. – Zamzumin? Ez név? – Ne engem kérdezz. A te ősöd. – Ja, persze. A csúnya Zamzumin bácsi, aki árnyékból teremtett engem. – Förtelmes árnyékból – mondta Akiva. – Ez magyarázza, miért vagy ilyen förtelmes. Madrigal ismét nevetett, a gyönyörtől lustán, elnehezültem
– Mindig törtem a fejem, honnan eredhet. Most már tudom. A szarvakat apámtól örököltem, förtelmes rútságomat óriás, gonosz szörny bácsikámtól. – Némi szünet után, miközben Akiva a nyakához dörzsölte az orrát, hozzátette. – Az én történetemet jobban szeretem. Inkább legyek könnyek, mint a sötétség gyermeke. – Egyik sem valami vidám – mondta Akiva. – Tudom. Derűsebb mítosz kell. Találjunk ki egyet. Összeölelkezve feküdtek ruháikon, amelyeket a mohára terítettek Ellai szentélye mögött, ahol egy finom patakocska is csordogált. Mindkét hold eltűnt a fák koronája alatt, és a kígyómadarak elhallgattak, mivel a rekviemvirágok éjszakára összecsukták fehér virágaikat. Madrigal tudta, hogy nemsokára mennie kell, de mindketten igyekeztek elhessegetni a gondolatot, mintha tagadhatták volna a hajnalt. – Egyszer volt... – mondta Akiva, de elhallgatott, mert ajka Madrigal nyakára tévedt. – Mmm, cukor. Azt hittem, már mindet lenyalogattam. Most ellenőriznem kell mindenütt. Madrigal megvonaglott, önkéntelenül kacagni kezdett. – Ne, ne, csiklandozol! De Akiva újra megkóstolta a nyakát, és nem annyira csiklandó, mint inkább felvillanyozó érzés volt, és Madrigal nem ellenkezett. Eltelt egy kis idő, amíg visszatértek új mítoszukhoz. – Egyszer volt, hol nem volt – mormolta Madrigal, arca Akiva mellkasán pihent, bal szarvának kanyarulata követte az angyal arcának vonalát úgy, hogy a homlokát nekitámaszthatta. – Volt egyszer egy tökéletes világ, tele madarakkal és csíkos lényekkel és olyan szép dolgokkal, amilyen a mézliliom meg a csillagtenzing meg a menyét... – Menyét? – Pszt. És ebben a világban már volt fény és árnyék, így nem volt szüksége semmiféle zsivány csillagokra, hogy megmentsék, és nem vette hasznát se vérző napoknak, se könnyező holdaknak, és ami a legfontosabb, sosem ismerte a háborút, amely szörnyű és káros, és amire egyetlen világnak sincs szüksége. Volt földje és vize, levegője és tüze, mind a négy eleme, de az utolsó elem hiányzott. A szerelem. Akiva csukott szemmel feküdt. Mosolyogva hallgatta, simogatta Madrigal rövidre nyírt haját és szarva barázdáit. – Így aztán ez a paradicsom olyan volt, mint az ékszeres ládikó ékszer nélkül. Ott feküdt, nap mint nap a rózsaszínű hajnalokon, a teremtmények
hangjai és idegen illatok közepette, és arra várt, hogy a szerelmesek rátaláljanak, és megtöltsék boldogságukkal. – Szünet. – Vége. – Vége? – Akiva kinyitotta a szemét. – Hogy érted, hogy vége? Madrigal az angyal aranyló mellkasához szorította az arcát. – A történet befejezetlen. A világ még mindig várakozik. – Tudod, hogyan lehet rátalálni? – kérdezte vágyakozva Akiva. – Induljunk napkelte előtt. A nap. Az emlékeztető megállította Madrigal ajkát útban Akiva sebesült válla felé, amely az első találkozásukra emlékeztette Pirók mezején. Arra gondolt, ott hagyhatta volna az angyalt elvérezni, vagy ami még rosszabb, végezhetett volna vele, de valami megállította. A gondolat, hogy most ki kell bontakoznia az öleléséből, fel kell öltöznie, távoznia kell innen, olyan erős vonakodást váltott ki Madrigalból, hogy az már fájt. Volt benne félelem is, hogy mit válthatott ki az eltűnése Loramendiben. A dühös Thiago képe furakodott a boldogságukba, és Madrigal elhessentette, de a napkeltét nem lehetett elhessegetni. – Mennem kell – mondta gyászosan. – Tudom – felelte Akiva, és Madrigal felemelte a fejét az angyal válláról; látta, hogy a férfi éppen olyan szerencsétlen, mint ő. Nem kérdezte meg, „mit fogsz tenni?”, ahogy Madrigal sem őt. Később beszélgettek ilyesmiről; azon az első éjszakán még féltek a jövőtől, és – mindazok ellenére, amit szerettek és felfedeztek azon az éjszakán – tartottak egymástól. Madrigal a nyakában függő kabalájáért nyúlt. – Tudod, mi ez? – kérdezte, miközben kikötötte a zsinórt. – Csont? – Igen. Törőcsont. Átkulcsolod az egyik szárát, így, mindketten kívánunk valamit, és meghúzzuk. Akinél a nagyobbik darabja marad, annak teljesül a kívánsága. – Mágia? – ült fel Akiva. – Miféle madárból való, hogy varázsolni lehet a csontjával? – Jaj, ez nem mágia. A kívánságok valójában nem teljesülnek. – Akkor miért csináljátok? Madrigal vállat vont. – Reményből? A remény nagy erő. Talán nincs benne valóságos varázs, de ha tudod, hogy mit remélsz a legjobban, és ez fényként világít benned, akkor képes vagy megvalósítani. Majdnem olyan, mint a mágia. – És mit kívánsz a legjobban? – Nem szabad elárulni. Gyere, kívánj velem. Odatartotta a törőcsontot.
Részint szeszélyből, részint pimaszságból fűzte a csontot zsinórra. Tizennégy éves volt, négy éve Kénkő szolgálatában, de közben katonai kiképzésen is, eltelve az erejébe vetett hittel. Az egyik délután akkor lépett a boltba, amikor Twiga frissen vert lakókat ütögetett ki az öntőformájukból, ő pedig megpróbált kikunyerálni egyet. Kénkő még nem tanította meg a mágia durva valóságára meg a fájdalomtizedre, így csak jó mókának tartotta a kívánást. Amikor a kuncsorgását elutasították – Kénkő mindig elutasította, legföljebb szkupikat kapott, amelyeknek csupán egy icipici fájdalom volt az áruk –, drámai sírást mutatott be a sarokban. Már nem is emlékezett rá, hogy tizennégy éves korában mi lehetett neki annyira fontos, de arra jól emlékezett, hogy Issa kivett egy csontot a vacsora maradékából – fajd volt mártással – és a törőcsont emberi babonájával vigasztalta meg. Issa rengeteg embertörténetet tudott, ezek keltették fel Madrigal érdeklődését a faj és világa iránt. Kénkő bosszantására fogta a csontot, és látványosan előadta, hogy a csonttól kíván valamit. – Ez lett volna az? – kérdezte Kénkő, amikor megtudta, milyen kicsinyes kívánság miatt hisztériázott Madrigal. – Erre vesztegettél volna el egy kívánságot? Madrigal és Issa már nekiálltak, hogy eltörjék a csontot, de félbehagyták. – Nem vagy ostoba, Madrigal – mondta Kénkő. – Ha akarsz valamit, törekedj rá. A reménynek ereje van. Ne vesztegesd butaságokra. – Ahogy tetszik – vette a tenyerébe a csontot Madrigal. – Megőrzőm, amíg a reményem megfelel magas elvárásodnak. – Zsinórra fűzte a csontot. Néhány héten át azzal szórakozott, hogy fennhangon nevetséges dolgokat kívánt, és úgy tett, mintha megfontolná őket. – Azt kívánom, hogy a lábammal tudjak ízt érezni, mint a pillangó. – Azt kívánom, hogy a skorpió-egerek beszéljenek. Biztosan ők tudják a legtöbb pletykát. – Azt kívánom, hogy a hajam kék legyen. De sosem törte el a csontot. Ami gyerekes dacként kezdődött, átváltozott valami mássá. A hetekből hónapok lettek, és minél tovább nem törte el a csontot Madrigal, annál fontosabbnak látszott, hogy amikor megteszi, a kívánság – azaz inkább a remény – méltó legyen hozzá. Akiva végre méltó volt. Madrigal gondolatban megfogalmazta a kívánságát, közben Akiva szemébe nézett, és megrántotta a csontot. A csont pontosan középen tört ketté, és amikor összemérték, a két fele tökéletesen azonos hosszúságú volt.
– Ó. Nem tudom, mit jelent ez. Talán azt, hogy mindkettőnk kívánsága teljesül. – Vagy azt, hogy mindketten ugyanazt kívántuk. Madrigal szívesen fogadta ezt a gondolatot. Az ő kívánsága ennél az első alkalomnál egyszerű volt, célratörő és szenvedélyes: hogy újra lássa Akivát. Csak ebben a hitben tudta rávenni magát a távozásra. Felkeltek összegyűrt ruháikról. Madrigalnak vissza kellett bújnia az éjfélkék estélyibe: mintha a kígyónak kellett volna visszabújnia levedlett bőrébe. Bementek a szentélybe, és vizet ittak a szent forrásból, amely ott fakadt a földből. Madrigal az arcát is megmosta, némán imádkozott Ellaihoz, hogy oltalmazza a titkukat, és megígérte, hogy gyertyákat is hoz, amikor a legközelebb jön. Mert természetesen jönni fog. Az elválás szinte felért egy színpadi drámával, a túlzott fizikai lehetetlenséggel – elrepülni, és ott hagyni Akivát – amelynek nehézségét addig a pillanatig Madrigal elképzelni sem tudta. Többször is visszafordult még egy csókért. Az ilyen használathoz nem szokott száját duzzadtnak, feltűnőnek, nagyon is érzékinek érezte, azt hitte, látszik a külsején, hogyan töltötte az éjszakát. Végül csak elrepült, maszkját mint valami madártársat maga mellett húzva az egyik megkötő szalagján, a pirkadatban ébredező föld elszáguldott alatta egészen Loramendiig. A város némán pihent az ünnepség után, büdös és füstös volt a tűzijátéktól. Madrigal egy titkos járáson át a föld alatti katedrálisba ment. Zárt kapujára Kénkő olyan bűbájt bocsátott, hogy a kapu Madrigal hangjára nyílt, és egyetlen őrszem sem látta őt hazatérni. Könnyű volt. Az első napon bizonytalan volt, óvatos, hiszen nem tudta, mi történt a távollétében, miféle harag várja. Ám a sors szőtte a maga kiszámíthatatlan fonalát, és kém érkezett a mireai partról azzal a hírrel, hogy szeráfgályák közelednek, így Thiago szinte nyomban az után távozott Loramendiből, hogy Madrigal visszajött. Chiro megkérdezte, merre járt, Madrigal homályos hazugsággal válaszolt, és attól fogva a testvére viselkedése megváltozott. Madrigal azon kapta Chirót, hogy furcsán, idegenül néz rá, és nyomban elfordul, és szorgoskodni kezd valamivel, ha ő ezt észreveszi. Kevesebbet is találkoztak, részben azért, mert Madrigal a maga új, titkos világában sodródott, másrészt Kénkőnek akkoriban szüksége volt a segítségére, így felmentették egyéb kötelezettségei alól, ha voltak is. A seregét nem mobilizálták válaszul a szeráfok hadmozdulatára, amit, gondolta, ironikus módon Thiagónak köszönhetett.
Tudta, hogy Thiago távol tartotta őt minden lehetséges veszélytől, amely kárt tehetett volna a „tisztaságában”, mielőtt feleségül veszi. Nyilván indulás előtt nem volt ideje változtatni a parancson. Így hát Madrigal a napjait a boltban és a katedrálisban töltötte Kénkővel, fogakat fűzve, testeket varázsolva elő, az éjszakáit pedig – amennyit csak tudott – Akivával. Gyertyákat hozott Ellainak és füstölőt a hold kedvenc fűszeréből, szerelmeseknek való ételeket csempészett ki a városból, és kézzel ettek szerelmeskedés után. Mézes nyalánkságokat, gyümölcsöket és sült madarakat, és sosem felejtették el kivenni a madárból a törőcsontot. Bort hozott karcsú palackokban és parányi, kvarcból faragott poharakat hozzá, amelyeket a szent forrásban mostak el, és a szentély oltárán tartottak a következő alkalomig. Minden egyes törőcsontnál, minden egyes elválásnál a következő találkozásban reménykedtek. Madrigal gyakran gondolt arra, amint csöndesen dolgozott Kénkő jelenlétében, hogy Kénkő tudja róla, mit művel. Kénkő arany-zöld tekintete gyakran állapodott meg rajta, és ő úgy érezte, ez a tekintet átdöfi, leleplezi. Madrigal azt mondta magának, ez nem mehet így tovább, ez őrültség, véget kell vetnie. Egyszer el is próbálta, mit fog mondani Akivának a rekviemligetben, de mihelyt meglátta őt, elfelejtette, és könnyedén átadta magát a gyönyörnek azon a helyen, amelyről már-már azt képzelték, az ő meséjének világa – a paradicsom, amely szerelmesekre vár, hogy betöltsék boldogságukkal. És betöltötték. Ám egy hónapon át tartó boldogságuk idején is tudták, hogy nem világ, csak ideiglenes búvóhely. Miután többször találkoztak, és kezdték igazán megismerni egymást a szerelmesek mindent tudni akaró mohóságával – beszédben és érintésben, emlékekben és gondolatokban, illatokban és hangokban –, amikor levetkőztek minden gátlást, elismerték a jövőt: hogy létezik, hogy nem tehetnek úgy, mintha nem lenne. Mindketten tudták, hogy ez nem élet, kivált Akivának, aki senkivel sem találkozott Madrigalon kívül, és alvással töltötte a napjait, mint a kígyómadarak, vágyakozva az éjszakára. Akiva bevallotta, hogy a császár fattya, egyike a gyilkolásra nemzett katonáknak; mesélt a napról, amikor az őrök érte jöttek a hárembe, és elvitték az anyjától. Hogy hogyan fordult el, és hagyta, mintha nem is az ő gyermeke lenne, csak dézsma, amelyet meg kell fizetnie. Hogy hogyan gyűlölte az apját, amiért gyermekeket nemz a halálra, és felvillanásokban Madrigal látta, hogy Akiva önmagát is gyűlöli, amiért a gyilkolásra születettek közé tartozik.
Madrigal lesimította Akiva ujjain a durva tetoválások roncsolta bőrt, és elképzelte a kimérákat, akik halálát hirdették. Azon tűnődött, hány lelket sikerült begyűjteni, és hány veszett el. Nem árulta el Akivának a feltámasztás titkát. Amikor Akiva megkérdezte, neki miért nincs szem tetoválva a tenyerébe, kitalált valami hazugságot. Nem beszélhetett a hazajáró lelkekről. Túlságosan nagy jelentőségű volt, túlságosan rémítő, fajának egész sorsát eldönthette, hát nem oszthatta meg, még azért sem, hogy csillapítsa Akiva bűntudatát a megölt kimérákért. E helyett megcsókolta az ujjait, és azt mondta: – Csak háborúságra tanítottak minket, de az életnek más módjai is vannak. Képesek vagyunk megtalálni ezeket, Akiva. Mi vagyunk a kezdet. – Megérintette Akiva mellkasát, és elöntötte a szeretet az angyal szíve iránt, amely keringette a vérét, sima bőre és sebhelyei iránt, csöppet sem katonás gyöngédsége iránt. Megfogta a kezét, a keblére tette, és azt mondta: – Mi vagyunk a kezdet. Hinni kezdték, hogy az lehetnek. Akiva elmondta, hogy két éve, Pirók mezeje óta nem ölt meg egyetlen kimérát sem. – Ez igaz? – Madrigal alig hitte el. – Megmutattad, hogy mást is választhatunk, nem csak a gyilkolást. Madrigal lenézett a saját kezére. – De én az óta a nap óta is öltem szeráfokat. Akiva megfogta az állát, és felfelé fordította az arcát. – Ám amikor megmentettél engem, megváltoztattál, és amiatt a szerencsés perc miatt vagyunk itt. Korábban lehetségesnek tartottad volna ezt? Madrigal a fejét rázta. – Nem gondolod, hogy másokat is meg lehet változtatni? – Egyeseket – felelte Madrigal, barátaira, harcostársaira gondolva. A Fehér Farkas. – Nem mindenkit. – Egyeseket, aztán egyre többet. Egyeseket, aztán egyre többet. Madrigal bólintott, és együtt képzeltek el egy másfajta életet, nemcsak maguk, de Eretz összes faja számára. És abban a hónapban, amikor bujkáltak és szeretkeztek, álmodoztak és tervezgettek, úgy gondolták, ez is így rendeltetett: ők valamilyen nagy és titokzatos szándék virágai. Hogy Nitid volt-e ennek kitervelője vagy az istencsillagok vagy valami egészen más, nem tudták, csak azt, hogy erős akarat dolgozik bennük, hogy békét hozzanak a világuknak. Amikor eltörték a törőcsontokat, ebben reménykedtek. Tudták, hogy nem rejtőzködhetnek a rekviemligetben és az álmaikban örökké.
Munka vár rájuk; csak most látnak hozzá a megvalósításához, olyan szenvedélyes hittel, hogy csodákra lettek volna képesek. Ha el nem árulják őket.
57. HAZAJÁRÓ LÉLEK – Akiva – pihegte Karou kimerülten. Több másodperc telt el a csont eltörése óta, de ebben a rövid időben éveket élt át. Tizenhét évvel korábban Madrigal megszűnt létezni. Mindaz, ami azóta történt, egy másik élet volt, de az övé is. Ő volt Karou és ő volt Madrigal. Ember és kiméra. Hazajáró lélek. A két tudat, amely valójában egy volt, immár ujjként fonódott egymásba. Látta a hamszáit, és tudta, mit tett Kénkő. Szembeszállva Thiago enyészetre kiadott parancsával, valahogyan begyűjtötte a lelkét. És mivel nem élhetett a saját világában, adott neki titokban egy életet az emberek világában. Hogyan vonta ki a lelkéből az emlékeit? A Madrigalként leélt életét teljes egészében kimentette, és a törőcsontba helyezte. Eszébe jutott, mit mondott Izil, amikor utoljára találkoztak, és a sírrabló csecsemőfogakat kínált neki, ő pedig elutasította. – Egyszer – mondta Izil. – Egyszer kellett neki néhány. Karou most már értette. A hazajáró lelkeket katonának készítették; a testüket mindig felnőtt, érett fogakból varázsolták elő. Ám Kénkő őt csecsemőnek teremtette, emberi lénynek, a remény nevet adta neki egy teljes élettel együtt, távol a háborútól és a haláltól. Édes, mélységes, gyöngéd szeretetet érzett. Kénkő megajándékozta őt gyermekkorral. Kívánságokkal. Művészettel. Issa, Yasri, Twiga segítette ebben; elrejtették őt. Szerették őt. Hamarosan látni fogja őket, és nem tart tisztes távolságot Kénkőtől, ahogyan mindig tartott, mert megfélemlítette a Kívánságkereskedő nyers modora és szörnyűséges testi megjelenése. Megöleli, és végre azt mondja neki: köszönöm. Felpillantott a tenyeréből – az egyik csodáról a másikra –, és Akiva állt előtte. Az ágy lábánál, ahová egy pillanattal korábban ledőltek: egész teste Karou testén volt, és a lány megértette, hogy az a sajgó mindenség, amelyet érzett, abból ered, amit egykor együtt élt át Akivával egy másik testben, másik életben. Kétszer szeretett belé. Most mindkét szerelemmel szerette, szinte elviselhetetlen erővel. Könnyek prizmáján át látta. – Megmenekültél – mondta Karou. – Élsz.
Felállt az ágyról, odarohant Akivához, hozzásimult az emlékeiben őrzött szilárdságához, forróságához. Kis habozás után Akiva átölelte, szorosan. Nem szólt, csak ide-oda ringatta. Karou érezte, hogy az angyal reszket a sírástól, szája az ő feje búbját csókolja. – Megmenekültél – ismételte egyszerre zokogva és kacagva Karou. – Élsz. – Élek – suttogta fojtottan Akiva. – Te is élsz. Nem tudtam. Ennyi év alatt sosem... – Élünk. – Karou szinte beleszédült. Egyre nagyobb csodának érezte, mintha az álmuk vált volna valóra. Volt egy világuk; benne voltak. Ez a hely, amelyet Kénkő adott neki, félig az otthona volt, a másik fele pedig ott várta az égben lévő portál túloldalán. Mindkettő az övék lehet, nem igaz? – Láttalak meghalni – mondta tehetetlenül Akiva. – Karou... Madrigal... Szerelmem. – Úgy nézett, ahogyan tizenhét évvel korábban, térden állva, amikor kényszerítették, hogy végignézze. Megismételte. – Láttalak meghalni. – Tudom. – Gyöngéden megcsókolta Akivát, emlékezve rettenetes ordítására. – Mindenre emlékszem. *** Ahogyan emlékezett Akiva is. A csuklyás hóhér: egy szörny. A Farkas és a Hadúr az erkélyen; a csupa szörny tömeg dobogó izgatottsága, kiáltozása és vérszomja. Mindnyájan gúnyt űztek a béke álmáról, amelyet Akiva Pirók mezeje óta táplált magában. Mert közülük egy megérintette a lelkét, azt hitte, mindannyian méltók arra az álomra. Bilincsben állt az egyetlen, az ő egyetlene, a megkötözéstől kegyetlenül eltorzult szárnyakkal, és a hamis álom szertefoszlott. Ezt művelik a maguk fajtájával. Az ő szépséges, még most is bájos Madrigaljával. Az ordítása tárgyiasult. Kiszakadt belőle, magával vitt belőle mindent. Tépett és vágott; fájdalom volt, igába hajtható fájdalom. Akiva megpróbált vele varázsolni, de túlságosan gyönge volt. Erről a Farkas gondoskodott: Akivát még most is visszajáró lélek őrszemek fogták körül, ráirányítva hamszáikat, elárasztva őt a bénító émelygéssel. Az erőlködéstől Akiva szemének erei megpattantak. De ordított. Megpróbálta. Lecsapóban a bárd megcsillant, és Akiva előrezuhant a kezére. Szétesett volt, üres. Szerelem, béke, csoda: elszállt. Remény: elszállt. Csak a bosszú maradt.
*** A penge nagy és fényes volt, mint az aláhulló hold. Lecsapott, és Madrigal kiszabadult hüvelyéből. Érzékelte a hústól való szabadulást. Mégis létezett. Volt, de nem testi mivoltában. Nem akarta látni lehulló fejét, de kénytelen volt. Először a szarvak csattantak a deszkán, aztán hallatszott a hús rémséges puffanása. A szarvak akadályozták meg, hogy a fej elguruljon. Különös, új nézőpontjából, a teste fölül mindent látott. Nem lehetett nem látnia. A szem a testhez tartozott irányítható fókuszával, lehunyható szemhéjával. Most nem volt ilyen képessége. Mindent látott, nem lévén húsból készült határ önmaga és az őt körülfogó levegő között. Bizonyos mértékig korlátozott volt mégis ez a látás, az összes irányban egyszerre, mintha egész lénye szem volna, de homályos. Az agora, a gyűlöletes tömeg. És az övével szemben álló dobogón, kiáltásával még mindig hajlítva az őt körülölelő levegőt: Akiva térden állva, előredőlve, zokogva. Maga alatt a saját testét látta, fej nélkül. Oldalra dőlt, majd földre hullt. Madrigal úgy érezte, mintha hozzá lenne kötve. Erre számított; tudta, hogy a lelkek a testükkel maradnak több napig, amíg gyengülni nem kezdenek. Azok a hazajáró lelkek, akiket az enyészet határáról rántottak vissza, azt mesélték, olyan érzés, mintha ár vinné el őket. Thiago megparancsolta, hogy a testét hagyják a dobogón rothadni, őrizettel, nehogy valaki megpróbálja begyűjteni a lelkét. Sajnálta, hogy így bánnak a testével. Hiába nevezte Kénkő a testeket „borítékok”-nak, ő kedvelte a bőrt, amelyben élt, és szerette volna, ha tiszteletre méltóbb véget ér, de nem tehetett semmit, különben sem óhajtott ott maradni, hogy nézze a test pusztulását. Más tervei voltak. Nem volt biztos benne, hogy az ötlete megvalósítható. Csupán egy elejtett utalásból indulhatott ki, de egyesítette minden akaratát, vágyakozását és szenvedélyét. Mindazt, amiről Akivával álmodozott, meghiúsult. De az utolsó cselekedet esélyét már nem vehetik el tőle: kiszabadítja Akivát. Amihez testre lesz szüksége. Már ki is választott egyet. Méghozzá jót; ő maga teremtette. Még gyémántokat is használt.
