TÁMOP-4.1.1.C-12/1/KONV-2012-0004
Hallgatói szolgáltatások, mentor alprojekt
MENTORPROGRAM- ESETELEMZÉS, FELADATOK A MENTORÁLÁS TAPASZTALATAI
Szeged, 2015.06.28.
Lantos Katalin szerző
Szegedi Tudományegyetem Cím: 6720 Szeged, Dugonics tér 13. www.u-szeged.hu www.palyazat.gov.hu
I. Bevezetés A mentorálási tevékenység kezdetei évezredekre nyúlnak vissza, a kifejezést már az ókori mitológiában nevelő, tanácsadó személyek megnevezésére használták 1. A mentorálás köznapi értelemben egyfajta hierarchikus viszonyban kifejeződő támogatást, segítést, nondirektív irányítást, útmutatást jelent, mely az élet minden területén (tanulmányok, életvezetés, krízishelyzeket) megvalósulhat. Tóth Ernőné 1 leírja, hogy a mentori tevékenység egy folyamatos segítő kapcsolat, mely számos területen hasznos lehet (úgymint élményfeldolgozás, énhatékonyság növelése, szociális készségek fejlesztése). A mentorral kapcsolatos elvárások közé tartozik, hogy empatikus és jó problémamegoldó legyen, és tudjon a rendszerszemlélet elvei szerint gondolkodni. Az alprojekt megvalósítására a Szegedi Tudományegyetem Életvezetési tanácsadójában került sor, a következőkben a megvalósítás általános jellemzőit mutatom be 2. A mentorprogramban való részvétel a Szegedi Tudományegyetem minden nappalis tagozatos hallgatója számára hozzáférhető volt. A Fogorvosi Kar valamint az Egészségtudományi és Szociális Képzési Kar kivételével minden karról érkeztek hallgatók a programba. A mentorálás formái közül megjelent a személyes találkozás, skype-os konzultáció, illetve az e-mailes konzultáció. A leggyakrabban személyes találkozás történt, de a skype-os konzultációk hasznosak voltak például olyan esetekben, amikor a hallgató ösztöndíjjal elutazott, vagy elköltözött. Az e-mailes konzultáció főként időpont-egyeztetésben hasznos, de néhány alkalommal – rövid, gyorsan és könnyen megválaszolható kérdések esetében- kiválthatja a személyes találkozást. A konzultációk általában havonta egy alkalommal történtek, igény szerint gyakrabban is fel lehetett keresni a mentort. Egy hallgató átlagosan 6-7 alkalommal vett részt konzultáción, a legtöbb 12 alkalom, a legkevesebb 2 alkalom volt (ezt követően a hallgató kimaradt a programból). A mentorálási folyamat igényfelméréssel, az elvárások, lehetőségek és kötelezettségek tisztázásával kezdődött, melynek végén a hallgató és a mentor egy megállapodási szerződésben rögzítették a mentorálás kereteit. A mentorálási folyamat alapja a hallgató önkéntes részvétele, belső motivációja volt, de Tóth Ernőné: Miért van szükség személyes segítségnyújtásra? Mentorálás és mentorság – spektrumfogalom. http://www.gollesz.hu/equalbazis/cd2/7f.htm, letöltés időpontja 2015.06.21. 1
2
Az összefoglalás forrása: Gál Zsuzsanna: Mentorálás felsőfokon. Alprojekt záró találkozó, 2015. június 9., Szeged (előadás)
fontos volt az egyéni elköteleződés és felelősségvállalás megerősítése (időpontok megtartása, stb.). A mentorálási folyamatban számos nagyobb téma felmerült, többek között a következők (a teljesség igénye nélkül): tanulmányi kérdések (diákköri tevékenység támogatása, pályaalkalmasság, tanulmányokban való lemaradás, időbeosztás nehézségei, vizsgákra való felkészülés
hatékonyságának
növelése,
elnyújtott,
vagy
újrakezdett
tanulmányok, teljesítményszorongás) családi, párkapcsolati nehézségek (leválás, szakítás) beilleszkedési nehézségek születési rendellenességből, fogyatékosságból eredő hátrányok, azok kezelése az egyetemi közösségben, szolgáltatásokhoz való hozzáférés diszlexiából vagy halmozott tanulási nehézségekből eredő tanulmányi hátrányok, a
számonkérést
könnyítő
lehetséges
megoldások,
szakmai
állásfoglalás
(alkoholizmus,
válás,
nevelőszülők,
beszerzése (rehab. szakbiz.) halmozottan
hátrányos
élethelyzetek
határontúliság, pszichés zavar) A mentorálás célja, hogy egy olyan személy legyen elérhető a hallgató számára, akik tisztában van az elérhető szolgáltatásokkal, és az intézményben dolgozó szakemberek feladatkörével, kompetenciáival. Ezt a tudását felhasználva segíti a hallgatót az adaptációban és megküzdésben, hiszen a mentorálási folyamat ideális kimenete az, ha a hallgató képes a rendelkezésére álló forrásrendszerekkel élni.
II. Esetismertetések Jelen fejezetben három témakör köré csoportosítva ismertetek konkrét mentorálási folyamatokat. A témák közé a tanulmányokkal kapcsolatos segítést, a konkrét ügyintézéssel kapcsolatos folyamatokat, illetve magánéleti nehézségeket feldolgozó folyamatokat választottam. A témaválasztások célja az volt, hogy bemutassam a mentorálás sokszínűségét és változatosságát, kihívásait az egyes esetek kapcsán.
1. Tanulmányokkal kapcsolatos mentortevékenység A tanulmányi ügyek kapcsán gyakran felmerülő kérdések főként a motiválatlanságra, az időbeosztás nehézségeire vonatkoztak. Emellett azonban a nagyobb megmérettetések, úgymint tudományos diákköri tevékenység, illetve a szakdolgozat írása jelentettek nagyobb kihívást a hallgatók számára. M. végzős hallgatóként vett részt a mentorprogamban, összesen kilenc alkalommal találkoztunk. Találkozóinknak változó fókusza volt, egy esetben M. konkrét tanulmányi ügy átgondolásában. Dilemmáját az okozta, hogy szeretett volna mesterképzésen továbbtanulni, azonban az előző, utolsó előtti szemeszterben nem sikerült egyik vizsgája, így elvileg csak az őszi szemeszterben tudja befejezni tanulmányait . A döntéshelyzet alapját az a lehetőség adta, hogy másoknak, előző évben esélye volt külön engedéllyel levizsgázni az adott tárgyból, és M. úgy gondolta, ha megkeresi az adott oktatót, neki is engedélyezheti a külön vizsgát, bár ez egyáltalán nem volt biztos, mivel nem ismerte az előző évi engedély okait, körülményeit. Azonban M. ideje nagyon szűkös volt, a mesterképzésre való jelentkezés előtt két nappal derült ki számára ez az információ. Ekkor külön találkoztunk, nem vártuk meg a havi találkozás idejét. M-el végigbeszéltük a döntési lehetőségek előnyeit-hátrányait, alaposan megvizsgálva mindkét oldalt. M. a halasztás mellett a következő érveket hozta fel:
nem biztos, hogy kap engedélyt a külön vizsgára
nem kell sietnie a szakdolgozat megírásával
pályázhat Erasmus ösztöndíjat
tovább lehet diákigazolványa
A halasztás ellen nem voltak – saját bevallása szerint- jó érvei, így az adott találkozón úgy döntött, nem erőlteti a képzés mielőbbi befejezését. Mentorként a konkrét döntésbe nem szóltam bele, szerepem inkább abban rejlett, hogy segítettem átgondolni a lehetőségeket, pro-kontra érveket, kérdeztem, és ezáltal új megvilágításba helyeződtek az érvek. M. szóbeli visszajelzése alapján úgy élte meg, hogy a közös gondolkodás során a döntéssel járó szorongása enyhült, és úgy érezte, meg tudta hozni a számára legkedvezőbb döntést.
Tudományos diákköri munkában egy mentorált hallgatóm vett részt. D. utolsó éves BSc hallgató, aki gyakorlati helyén végzett kutatását vitte a megmérettetésre. Havonta egy alkalommal találkoztunk, összesen nyolc alkalommal. Az első találkozásunk alkalmával D.-vel felmértük, mire lenne igénye a mentorprogram kapcsán, illetve pontosítottuk az elvárásokat és kereteket. D. elmondta, a tudományos diákköri munka elvárásai közé nem csak a kutatás, hanem a kutatás eredményeinek bemutatása is beletartozik, melyeket egy konferencia keretein belül kell prezentálni. Az első néhány találkozás során körvonalazódott, miben vár segítséget a hallgató:
nehéz kapcsolat a témavezetővel
az előadástól, szerepléstől való szorongás
A következő találkozások során ezeket a témaköröket beszéltük át. A témavezetővel való kapcsolat nehézségeit D. abban látta, hogy témavezetője nem fordít elég figyelmet rá, nem segíti kellőképpen, egyedül maradt a nehézségeivel. Emellett biztatás helyett kételkedő megjegyzések sokaságát kapta, úgy érezte, hogy ez a kételkedés a saját önbizalmát is csökkenti. Ennek kapcsán áttekintettük, kiknek a segítségére számíthat a témavezetőn kívül, kik azok, akik szakmailag és emberileg is támogatni tudják a kutatásában. D. össze tudott gyűjteni néhány, a gyakorlati helyen dolgozó kollég át, illetve egyetemi oktatót, akik egyfajta referencia-személyként szívesen válaszoltak a kérdéseire. A kérdéskörre többször visszatértünk a mentorálási folyamat során, és D. úgy érezte, a témavezetője helyét gyakorlatilag át tudták venni a fent említett személyek (a témavezetője végül nem ment el a konferenciára sem, de ezt D. már nem vette magára, az esetet el tudta vonatkoztatni saját személyétől). A másik kérdéskör, a hallgatóság előtti prezentáció lehetősége nagy szorongást keltett D. -ben. Úgy érezte, nagy tömeg előtt beszélni rendkívül kényelmetlen számára, nem tudja elmondani, amit és ahogyan szeretne. A szorongás oldására egy többlépcsős módszert dolgoztunk ki D. vel. Először is, a mentortalálkozó keretében nekem, mint laikusnak vázolta a kutatás elméleti hátterét, megvalósulását és eredményeit. Ennek előnye, haszna az volt, hogy át tudtuk nézni, mely részek a kevésbé érthetőek, hol túl sok a szakzsargon, és melyek azok a részek, amelyeket még pontosítani kell. Ezután olyan relaxációs technikákat beszéltünk meg, melyek rövid idő alatt, az előadás előtt közvetlenül alkalmazva segíthetnek a szorongás testi jegyeinek csökkentésében (heves szívdobogás, légszomj). Ezeket D. gyakorolta otthon is. Végül – miután megtanulta, begyakorolta az előadás
szövegét – ismerősök kisebb csoportja előtt előadta a prezentációt. Megbeszéltük, hogy érdemes az előadás előtt megtudni, mely teremben lesz a diákköri konferencia, hol fog állni prezentáció közben, lesz-e mikrofon, stb., hogy minél több információja – és ezzel együtt – nagyobb biztonsága legyen. D. az előadását követő mentortalálkozón beszámolt róla, hogy szorongását nagymértékben sikerült csökkentenie, nagyon jól sikerültnek érezte a prezentációt, és a visszajelzések is pozitívak voltak. Emellett az eredménye is a helyzetben mutatott
hatékonyságát
igazolta: továbbjutott
az országos diákköri
konferenciára. A következő időszakban D. sokat készült az országos versenyre, melyen végül dobogós helyezést ért el. Elmondása alapján sokkal kevésbé izgult, melyben nagyon nagy szerepe volt a mentorálási folyamat során szerzett tapasztalatoknak, gyakorlatoknak. D. visszajelzése a mentorprogramról: A Mentorprogram nagy segítséget nyújtott számomra, mivel végzős hallgatóként rengeteg problémával kellett megküzdenem. Sok segítséget kaptam a TDK, majd OTDKra való felkészülésben. Ha más, iskolán kívüli problémám volt, abban is mindig igyekezett segíteni a mentorom. Úgy gondolom, ezek a programok nagy segítséget nyújtanak azoknak a fiataloknak, akik részt vettek a programban. Remélem, lesz még lehetőségem ilyenben részt venni. A következő tanulmányi nehézség, melyet bemutatok, a szakdolgozat írása kapcsán jelent meg két hallgató esetében. Egyikük, E. egy krízis-időszakban jelentkezett, amikor is magánéleti problémái miatt nem tudott a tanulmányaira koncentrálni. Ez egy újabb önértékelési krízist eredményezett, mivel az addig kiemelkedően teljesítő E. eredménye elmaradt a saját és a környezete elvárásaitól. Szakdolgozatát szinte az utolsó pillanatban kezdte írni, és úgy érezte, nem fogja tudni befejezni időben, így diplomát sem fog kapni. Mivel E. helyzete összetett volt, így team-munkát igényelt a támogatása. A magánéleti krízissel az Életvezetési Tanácsadó egyik pszichológus kollégájához fordult, míg a mentorálási folyamatban a szakdolgozat megírását tűztük ki célul. A hallgató kéthetente vett részt mentortalálkozón, három hónapon keresztül. Az első négy alkalom a szakdolgozat megírását szolgálta, az utolsó kettő egyfajta utánkövetés volt. A szakdolgozat elkészülésében nem szakmai szempontból vettem részt, tekintve hogy nem szakterületem a hallgató témaköre. A mentorálási folyamatban sokkal inkább előtérbe
került az, hogy a hallgató kitől és hogyan tud szakmai segítséget kérni, kitől és milyen formában tudja megszerezni a megíráshoz szükséges információkat (formai és tartalmi követelmények), és hogyan tudja beosztani az idejét, hogy el tudjon készülni időben a dolgozattal. Az első találkozásunkkor felvetett egy dilemmát is, miszerint nem érzi magát elég erősnek egy jó dolgozat megírásához, viszont a témavezetője maximalista, és tőle is elvárná azt, hogy akár erején felül is, de kiemelkedő dolgozatot írjon. Emiatt E. fejében megfordult a témavezető-váltás. Ennek sorra vettük az előnyeit és hátrányait, E. pedig úgy ment haza a találkozóról, hogy ezt a listát alaposan át fogja gondolni. Második találkozásunkkor elmondta, hogy megszületett a döntés, és fel fogja keresni az egy oktatóját, akit szakmailag kevésbé rátermettnek, de emberileg megértőbbnek tart, és a jelenlegi élethelyzetét tekintve számára az utóbbi attitűd lenne hasznosabb. Ezen a találkozón azokat a kommunikációs stratégiákat vettük át, amelyek segítségére lehetnek a jelenlegi témavezetővel való megbeszéléskor (E. nagyon aggódott amiatt, hogy a leváltott témavezető mit szól a döntéséhez, illetve ha sértett lesz, akkor akár a záróvizsgán is megnehezítheti E. helyzetét.). E. később beszámolt arról, hogy a volt témavezető megértette döntését. Ezután a hallgatóval kidolgoztuk az időtervet, azaz mely napokon mivel és mennyit tud foglalkozni (az eddigi tapasztalatait felhasználva becsültük meg közösen pl. a szakirodalmi rész megírásához szükséges időt). A találkozókon megbeszéltünk egy-egy részt, melyet E. megírt a következő találkozóra. Ez a fajta külső kontroll és strukturálás segítette, hogy ne torlódjon fel a tennivaló. Végül E. megírta dolgozatát, időben leadta és sikeresen megvédte azt. E. visszajelzése a mentorprogramról: Szakdolgozat készítéssel kapcsolatban kértem segítséget az egyetem életveze tési tanácsadó központjától. Nagyon rövid időn belül kaptam választ és segítséget is. A mentorom első találkozásra is szimpatikus volt, és úgy gondoltam, hogy remekül fogunk majd együtt dolgozni. Ez így is történt. Pont azt a minőségű és mennyiségű segítsé get kaptam, amire szükségem volt. Megbeszéltük, hogy nekem mi segítene a legjobban az előrehaladás tekintetében, úgy hogy közben önálló is maradjak. Határidőre készítettem el a fejezeteket, de annyira beindult a dolog, hamarosan már a kész szakdolgozatot vittem a találkozásra. Nekem nagyon sokat segített, nélküle lehet, hogy nem készítettem volna el, és most nem lehetnék diplomás. A szakdolgozatom és annak védése 5-ös lett. Most magamnak
tudhatok egy 5-ös diplomát, és ezért többek között a mentoromnak is köszönettel és hálával tartozok! T. szintén végzős hallgatóként került a mentorprogramba. E.-hez hasonlóan neki is a szakdolgozat elkészítésével voltak nehézségei, emellett a jövőtervezésben kért segítséget. T.-nek alapvetően az időmenedzseléssel voltak nehézségei, mivel a szakdolgozat-írás egybeesett a szakmai gyakorlatával (amely több héten keresztül heti 40 órás elfoglaltságot jelentett). E.-hez hasonlóan az ő témájában sem vagyok kompetens, így abban segítettem, hogy a dolgozat elkészítésének kereteit felvázoljuk. T.-vel időtervet készítettünk, amelyben rögzítettük, mely kis célokat kell elérnie ahhoz, hogy a szakdolgozatot időben le tudja adni. Ezeket a mentortalálkozókon megbeszéltük. Több alkalommal előfordult, hogy T. nem végezte el az adott részfeladatot, így néhány találkozáson foglalkoztunk a halogatással, illetve a motiválatlanságának okaival és a belső motiváció fejlesztésével. T. számára ezek a beszélgetések hasznosak voltak, felismerte, hogy éppen életciklus-váltás következik az életében, és a végzéssel kapcsolatos félelmei, az új élethelyzet miatti szorongása gátolták abban, hogy a feladatra koncentráljon. Végül T. dolgozata elkészült, és sikeresen megvédte. Emellett – a fent említett életciklus-váltás miatti szorongás kapcsán– szóba került a jövőtervezés kérdése is. T. több mesterképzési irányt látott reálisnak, a mentortalálkozók során arra is sort kerítettünk, hogy ezekről információt gyűjtsünk, illetve T. megtalálja azokat az embereket, akikhez a szakmai kérdéseivel fordulhat. A mentorprogram végére T.-ben körvonalazódott
a
továbbtanulás
iránya,
és
beadta
jelentkezését
a
választott
mesterszakra. T. visszajelzése a mentorprogramról: „Nem vettem részt még korábban mentorprogramban, de mivel nem volt vesztenivalóm, jelentkeztem. A mentorom Lantos Katalin tanácsadó szakpszichológus volt a program teljes időtartama alatt. A mentorálás havi egyszeri ülések alkalmával történt, amikor is megbeszéltük az elmúlt időszak fejleményeit, valamint a felmerült kérdéseket. Magánéletre vonatkozó beszélgetések viszonylag kevesek voltak (ennél többet kell találkozzak valakivel, hogy hasonlókat megosszak), viszont a tanulmányaimban aktuálisan
(szakdolgozat),
valamint
a
tanulmányi
előmenetelem
lehetőségeivel
kapcsolatos kérdéseimre hasznos válaszokat és tanácsokat kaptam – a mentoromnak
elsősorban a tudományos életet és rendszert kiismerő oldalára volt szükségem, csak másodsorban a pszichológusi kompetenciáira. A programmal és a mentorommal elégedett voltam sőt, a mentoromat nyugodt szívvel ajánlanám mindenkinek, akinek hozzám hasonlóan jól jönne egy kis tanácsadás. 2. Ügyintézéssel kapcsolatos mentorálási folyamatok Bár alapvetően nem tartozik a klasszikus mentorálási tevékenységek közé a konkrét ügyintézésben való segítségnyújtás, de tapasztalatom szerint voltak olyan helyzetek, amikor egy-egy hallgató esetében ez került előtérbe. Ezekben az esetekben sokat segítettek az Életvezetési Tanácsadó Központ munkatársai, akik számos információval és egyéb segítséggel járultak hozzá a mentorálási folyamathoz. Az első hallgató, B. esetében komplex team-munkára volt szükség, tekintettel a hallgató összetett élethelyzetére. B. a tanév második felében kapcsolódott be a mentorprogramba, és 6 alkalommal vett részt találkozón. Az első nehézsége, amellyel jelentkezett, egy komoly egzisztenciális krízis volt, amely odáig vezetett, hogy a hallgató étkezésre szánt pénze is elfogyott az adott hónapra. Az Életvezetési Tanácsadó Iroda munkatársainak segítségével B. sikeresen felvette a kapcsolatot egy alapítvánnyal, ahol egy ideig ingyen juthatott ebédhez. A mentortalálkozók első céljaként így azt fogalmaztuk meg B.-vel hogy átnézzük, hogyan tudja jobban tervezni a bevételeit-kiadásait, illetve diákként milyen lehetőségei vannak az iskola melletti munkavállalásra, anyagi stabilizálódásra. A találkozókon azonban kiderült, hogy a hallgatónak nem csak az egzisztenciális krízis jelentett problémát, hanem mind iskolai, mind szociális téren nehézségei vannak. Ezzel párhuzamosan a hallgató tanszéke is felvette a kapcsolatot az Életvezetési Tanácsadó Központtal, mert úgy ítélték meg, hogy a hallgatóval való problémák miatt konzultációra van szükségük. Az Életvezetési Tanácsadó Központ munkatársai megszerveztek egy találkozót az oktatók részére, melynek célja a B.-hez való viszonyulás, a vele való munka kereteinek kidolgozása volt. B. maga is problémásnak ítélte viszonyát a tanszéki oktatókkal, melyet a mentortalálkozókon átbeszéltünk. B.-vel igyekeztünk kidolgozni egy olyan kommunikációs stílust és stratégiát, amelynek segítségével el tudja mondani véleményét, de ez mégsem hat bántóan vagy tiszteletlenül a
másik
oldalon.
A
tanszék
visszajelzései
alapján
a
B.-.vel
való
viszony
konszolidálódott. A hallgató helyzetét, élettörténetét megismerve a pszichológiai
tanácsadás megkezdése is indokolt volt, így a team-munka egy pszichológus belépésével egészült ki, ahová B. hetente egy alkalommal járt el. B. esete volt a legkomplexebb a mentorálási tevékenységem során, hiszen nem csak a támogatást, iránymutatást kellett előtérbe helyezni, hanem számos kolléga és oktató együttműködését igényelte B. segítése. A második, ügyintézéssel kapcsolatos eset leírás egy PhD hallgatóhoz, Z-hez fűződik. Z. fogyatékossággal élő, tehetséges hallgató, aki doktori képzésének 2. (utolsó előtti) évében volt. Z. 9 alkalommal vett részt tanácsadáson, melyeknek fő témája a kutatói munkájának időszervezése volt. Z.-ek szintén komoly nehézséget okozott az, hogy idejét jól ossza be. Több alkalommal foglalkoztunk ezzel, melynek gyökerét a korábbi rossz tapasztalataiban találtuk meg. Egyetemi hallgató korában több esetben érezte magát mellőzve a témavezetője által, és nagyon hasonlóan élte meg jelenlegi helyzetét is a doktori iskolában. Ez a fajta szakmai elhanyagoltság-érzés csökkentette belső motivációját, így fontos volt olyan erőforrásokat találni, melyek visszaadhatják a lendületét. Z. megfogalmazta, hogy vannak körülötte olyan kortársak, akik hasonló témában, hasonló szakmai lépcsőfokon állnak, velük összefogva, közösséget alkotva, tapasztalatokat megosztva alkotva szívesebben fog neki a munkának. Kidolgoztunk egy reális időbeosztást is, amelyben igyekeztünk figyelembe venni Z. tempóját. A mentorálási folyamat közben Z. nagyon szorongatónak élte meg, hogy már csak egy éve van hátra, mely alatt végeznie kellene a doktori disszertációjával. A felsőoktatási törvényt átolvasva ő kezdeményezte, hogy a fogyatékossággal élő hallgatók számára adott 2 féléves hosszabbítási lehetőséggel szeretne élni. Ezt az Életvezetési Tanácsadó munkatársaival egyeztetve lehetségesnek tartottuk, viszont nem volt precedens ilyen esetre az egyetemen. Emiatt Z.-nek állásfoglalásra volt szüksége a felsőoktatásért felelős államtitkártól. Z. megfogalmazott egy dokumentumot, melyet a mentortalálkozón véglegesítettünk. Z. megkapta a visszajelzést, mely szerint engedélyt kapott tanulmá nyai meghosszabbítására. Ezt követően Z.-vel újragondoltuk az időtervet, és új, kisebb célokat tűztünk ki. Később fókuszba került a szakmai jövőképe, melyet átbeszélve a kisebb célok egy nagyobb életcél (konkrét állás, munkahely kiválasztása, megcélzása) megvalósulásához vezető úttá álltak össze.
Z. visszajelzése a mentorprogramról: „A mentorprogram véleményem szerint mind szakmai, mind emberi fejlődésemet elősegítette. A mentorral való beszélgetés során számos olyan problémára vonatkozó kérdést sikerült magammal szemben megfogalmazni – és ezt követően megválaszolni –, amely problémák akadályt jelentettek számomra akár szakmai, akár embe ri fejlődésem, előrehaladásom során. A mentorral való beszélgetés során összegezhettem céljaimat és a célok megvalósításához szükséges utakat, így ezt követően sokkal tudatosabban alakítottam
a
mindennapjaimat.
A
mentor
ezen
felül
segítséget
nyújtott
a
tanulmányaimat érintő jogi problémák megoldásában, amit ezúton is köszönök Neki. A mentortalálkozók rendszerességét jónak tartottam, emellett e-mailen keresztül tartottuk a kapcsolatot a mentorral. Tehát olyan problémám nem volt, amivel nem tudtam volna nyugodt szívvel a mentoromhoz fordulni.” 3. Mentortevékenység magánéleti nehézségek esetében Mentorként azt tapasztaltam, hogy a hallgatók nagy részének voltak magánéleti nehézségei. Gyakran megjelenő téma volt a család, az arról való leválás nehézsége, illetve a magány és párkapcsolati nehézségek. A következőkben olyan eseteket mutatok be, melyek jól illusztrálják, hogy a tanulmányok mellett a hallgatók sokszor komoly magánéleti nehézségeket élnek meg. Természetesen a havonta egyszeri mentortalálkozó nem alkalmas akut krízisintervencióra, nem váltja ki a heti rendszerességgel megvalósuló pszichológiai tanácsadást, de segít átbeszélni érzéseket, máshová helyezni a fókuszt, és kicsit máshonnan rálátni a saját problémáikra. Ezekben a helyzetekben a mentor egyfajta facilitáló szerepben van, hiszen nem avatkozik be direkt módon a folyamatba, de meggyorsítja az élmények feldolgozását. Cs. negyedéves hallgató, aki tanulmányaiban nagyon határozott, céltudatos, komoly erőfeszítést tesz a jó teljesítményért, kutat és publikál. A közös célkitűzéskor emiatt nem tanulmányi, vagy motiváció-jellegű kérdéskörre gondolt, hanem arra szerette volna használni a találkozókat, hogy a szociális kapcsolatait jobban megértse, átlássa és hatékonyabban tudjon ezekben megnyilvánulni.
Cs. nehézségét két tényező határozta meg. Az egyik a származási családjából származott, a másik pedig a párja szüleivel kialakult konfliktus volt. Származási családjáról azt tudtam meg, hogy szülei elváltak, ő és ikeröccse az édesanyával maradtak, akinek új partnere lett (vele mindkét testvér jól kijön). A nevelőapa külföldön dolgozik, ami miatt az édesanya sokat van egyedül, ez Cs.-nek nagyon nehéz, mert ő és édesanyja közel állnak egymáshoz, és sokat aggódik érte. Öccsével folyamatosan problémák vannak, mert nem tanul, nem dolgozik, „nem akar magával semmit kezdeni”, és édesanyjuknak sokszor elferdíti az igazságot, hogy eltussoljon kisebb-nagyobb ügyeket. Az elmondottak alapján számomra kirajzolódott, hogy a két nő egyfajta koalícióban vannak, melyből a testvér kiszorul, és hiába egykorúak, ő a „kicsi öcsi” a családban. Cs. a mentortalálkozók során hasonló beismerésre jutott és felismerte, hogy ha az öccsét folyamatosan „megmentik a felnőtt helyzetektől”, akkor maga nem tud felelősséget vállalni majd. Mivel jelen nem lévő személlyel nem lehet dolgozni, így Cs. viszonyulását, kommunikációját elemeztük, különös tekintettel azokra az eseményekre, amelyben ő mint egyfajta pótanya tűnt fel testvére életében. Cs. sokat dolgozott ezeken a kérdéseken a mentortalálkozók között is, és visszajelzései alapján változott a testvéréhez való viszonya. Még mindig aggódik azon, hogy milyen életpályát választ, épít magának az öccse, de igyekszik nem beleszólni és tiszteletben tartani a testvére döntéseit. Az édesanyjával való koalíciója is felbomlani látszott, mivel az édesanya élettársa tervezni kezdte a hazatérését, hogy többet tudjon itthon segíteni a családnak. Cs. életének másik nehézsége a párja szüleivel való kapcsolata volt, melyet a további mentortalálkozókon beszéltünk át. Párja hasonló területen végzett, már dolgozik, kapcsolatuk évek óta tat és kiegyensúlyozottnak érzik. Nemrég vettek közösen házat, és hamarosan az esküvőre is sor kerül. Azonban a fiú szülei nehezen élik meg, hogy gyermekük „kirepül a fészekből”, és Cs. érzése szerint ezért őt hibáztatják (ő úgy érezte, hogy a klasszikus anyós-meny konfliktus jelenik meg, mely arról szól, hogy kihez kötődik szorosabban a fiú). Cs. úgy élte meg, hogy a szülők semmibe veszik, sőt, alkalmatlannak, feleslegesnek, számítónak tartják, aki csak élősködik a fiukon, hiszen nappalis hallgatóként nincsen saját bevétele. Sokszor az ő jelenlétében utaltak erre, időnként pedig egészen konkrétan fogalmaztak. Emellett nagyon direkten és bántóan beleszóltak az életükbe, minősítették és megkérdőjelezték döntéseiket. Néhány találkozót arra használtunk, hogy Cs. ventilálhassa a negatív élményeit, melyeket
néhány barátnőjén kívül senkivel sem osztott meg. Ezután arról beszéltünk, hogy ő mit és hogyan tud tenni ebben a helyzetben, mi az ő szerepe a konfliktusban. Cs. azt érezte segítő tényezőnek, hogy párja kiállt mellette, és a lojalitás-konfliktusból mindig a kapcsolatukat helyezte előtérbe. Cs. számára ez adott egyfajta biztonságot, illetve szabadságot (neki nem kellett nyíltan vitába szállnia). Cs. végül úgy döntött, minimalizálja a kapcsolatát leendő anyósával és apósával, és igyekszik távol maradni azoktól a helyzetektől, amelyekben ő sérülhet. Ebben vőlegénye is partner volt, és nem vette magára Cs. távolodását a családtól. Összefoglalóan úgy gondolom, Cs. mindkét problémájához hozzájárult a határok tisztázatlansága. Saját édesanyjával a nagyon szoros, az öccsét kizáró viszonya miatt a családi hierarchiában valószínűleg a szülői alrendszerbe került. Párja szüleinek esetében egy ambivalens határ rajzolódik ki: egyrészről nagyon merev, hiszen a valódi szükségletek, érzések nem jutnak át rajta, másrészről –tekintve a szülők folyamatos minősítő viselkedését- a határnak mégis volt egy diffúz jellege. Cs. a határok rendezését tűzte ki célul: édesanyjától kicsit eltávolodott (ebben segítette őt a nevelőapa hazaköltözési szándéka), a leendő anyóssal és apóssal pedig a lehető legnagyobb távolságot próbálja meg kialakítani, szilárd határokkal. Cs. visszajelzése a mentorprogramról: „Mivel tanulmányi ügyekben nem voltak gondjaim, így arról a vonalról nem beszéltünk. Viszont a családi helyzet egészen más dolog. Mivel csak nyugodt háttérrel lehet tanulni, így ebben kértem a mentorom segítségét. Az, hogy elmondhattam szívem bánatát egy kívülállónak és ő reagált is erre, nagyban segítette a problémák feldolgozását és átértékelését. Beszélgetéseink után mindig egy kicsivel könnyebbnek éreztem magam. ” A második mentorálási folyamat, melynek a magánéleti szála volt domináns, V.-vel zajlott. V. a program második felében csatlakozott, és problémájának intenzitása miatt kéthetente vett részt mentortalálkozón (az utolsó két alkalommal skype-os megbeszélés zajlott). V. harmadéves, BA-s hallgató, aki első találkozásunk előtt fél évvel szakított párjával (hosszú évek után). V. akkor érezte úgy, hogy szeretne részt venni a mentorprogramban, amikor ezután édesanyja is elvált nevelőapjától, és a két krízis párhuzamosan zajlott. Sok változás történt egyszerre az életükben, melynek végén ketten
maradtak (V.-nek nincs testvére). Az édesanyjával nagyon másképp élték meg ezt a helyzetet, V. inkább bezárkózott, őrlődött, édesanyja pedig – V. megfogalmazása szerint – második serdülőkorát élve bulizott, és intenzív társasági életet élt. V. számára nagyon nehéz volt ez a helyzet, úgy élte meg, hogy szerepet cseréltek, ő az anya, és az anya lett a gyermek, aki miatt izgulni, aggódni kell, ha nincs otthon. Ez a változás a tanulmányaira is hatással volt, nem tudott koncentrálni. Úgy érezte, nem tud visszatalálni ahhoz a csendes-kedves, nyugodt, derűs, jó tanuló lányhoz, aki volt, és ez nagyon bántotta őt. V. egy átalakuló, formálódó új élethelyzetben volt. Az addig érvényesnek tartott énképe sérült, hiszen addig nem kellett szembenéznie ilyen mélységű változásokkal. A mentorálási folyamat célja az volt, hogy V. újra tudja definiálni önmagát, hogy segítséget kapjon a mentor által egyfajta „tükörként” megfogalmazott visszajelzések által. V.-nek nemcsak az önmagáról alkotott képe változott meg, de fontos volt, hogy az édesanyját és a kettejük kapcsolatát is új dimenzióba tudja helyezni. V. a folyamat végére meg tudta látni a változásban rejlő lehetőségeket és nem veszteségként tekintett a kialakult helyzetre. V. visszajelzése a mentorprogramról: Nagyon vártam az első találkozást, hiszen tudtam, hogy baj van és senki nem tudott megoldást kínálni a problémáimra. Rá kellett jönnöm, hogy itt sem megoldást, „fájdalomcsillapítást” fogok kapni, hanem annál sokkal többet. Őszintén szólva izgultam a mentor személyisége miatt, de az első pillanattól kezdve biztonságban éreztem magam és meg tudtam vele osztani, amit szerettem volna. Úgy éreztem, hogy nem tudok kijönni a gödörből akárhogy, próbálok, és tudtam, hogy a megoldások, amelyeket próbáltam nem megfelelőek. Olyan volt mintha nem is én i rányítanám a dolgaimat, a tanulmányaimon és a baráti körömön kívül minden összeomlott, de a saját választásomból. Az az érzésem volt, mintha elindítottam volna egy lavinát, melyet nem lehet megállítani és mellyel a környezetemet is szétrombolom. A történtek után nem tudtam magam hová tenni, elhelyezni, nem ismertem fel, hogy egy új „V.” lettem, ami nem baj. A régi énem azt súgta folyton, hogy rossz úton járok és mindenem elveszett, de a mentorom rávezetett arra, hogy ez egy változás és a változás egyáltalán nem rossz, teli van új lehetőségekkel. A találkozásaink ideje alatt új terveket szőttem, elkezdtem
ismerkedni és megbarátkozni az „új énemmel”, ami nem is olyan rossz, sokkal szabadabb. Ahogy a mentorom fogalmazott, kezdem kibontani a kis dobozt, ami eddi g biztonságot nyújtott, és rá kellett jönnöm, hogy valóban védelmet adott, de korlátokat is. A beszélgetéseink végére gyönyörűen elvarródtak a szálak. Rengeteget köszönhetek a mentoromnak, aki nem fájdalmamat csillapította vagy elmondta, hogy mit tegyek, csupán meghallgatott, irányította a beszélgetéseinket és rávezetett arra, hogy mindenhez én vagyok a kulcs.”
III. Gondolatok a mentor oldaláról – összefoglalás és javaslatok Mentorként összesen 23 hallgatóval dolgoztam együtt, közülük többel nyolc hónapon keresztül. Számomra meglepő és izgalmas volt a munka sokszínűsége, a sokféle terület, amelyekben a hallgatóknak iránymutatásra volt szükségük. A közös pont ezekben a nehézségekben mégis az volt, hogy mentorként nem a hallgatók helyett kellett megoldani az adott problémát, hanem a közös munka, a kísérés eredményeképpen a hallgatók képessé váltak önállóan megoldani ezeket a helyzeteket. A szóbeli visszajelzéseik alapján elmondható, hogy úgy érezték, a mentorálás hozzájárult a személyes fejlődésükhöz, és mindannyian szívesen folytatnák a mentorálást, ha lehetőség lenne rá. Ahogyan azt tanulmányomban is kifejtettem, alapvetően 3 fő területet érintett a mentori tevékenységem. Azt gondolom, a mentori kompetenciák között fontos szerepet játszik a rugalmasság, a gyors reagálásra való képesség és a kreativitás. Pszichológusként a tanácsadásban szerzett készségeim nagymértékben kamatoztathatóak voltak, mivel a hallgatók többségének életvezetési és magánéleti nehézségei voltak. Saját mentorált hallgatóim körében is voltak tipikusnak mondható, több esetben visszatérő témák:
családról való leválás
a pszichológiai határ problémái családon belül (túl rigid vagy épp túl diffúz határok)
párkapcsolati problémák
társas készségek hiánya, emiatt kialakuló magány-érzet
időmenedzselési nehézségek
stresszhelyzetben (vizsga, referátum) jelentkező szorongásos tünetek (testi-lelki dimenzióban)
Ezekben a témákban, ha nem volt akut krízis, mentorként kísérni tudtam a hallgatót. Ha szükségessé vált, akkor a team-munka is adott volt az Életvezetési Tanácsadó Központban. Azt gondolom, a program nagy erénye volt, hogy ez a lehetőség biztosított volt, így nem kellett elengedni a hallgatókat, hanem ugyanabban az intézményben volt lehetőség az adott problémában jártas szakembert megkeresni (ez a mentorált hallgatók lemorzsolódását nagyban gátolta). A programmal kapcsolatban néhány javaslat is megfogalmazódott bennem. Az első a folytatás szükségessége. A hallgatókkal kialakult kapcsolat lehetővé tenné, hogy már megkezdett mentori munka tovább folytatódjon, illetve új hallgatókat vonjunk be a közös munkába. Az Életvezetési Tanácsadó központja lehetne egy olyan mentor hálózatnak, amely már az első évtől segíti a hallgatókat az egyetemi létben való eligazodásban. Számos irányban lehetne fejleszteni a programot, ezek közül néhány ötletet mutatok be:
az egyéni, intenzív mentorfolyamat lezárása helyett utánkövetés végig az egyetemi évek alatt, félévenkénti találkozókkal, igény szerint gyakrabban
csoportos mentortalálkozó: az egy mentorhoz tartozó hallgatók egymást segítve még nagyobb támogatást kaphatnak egymástól
Emellett szükség lenne arra, hogy minél több hallgatót be lehessen vonni a mentorálási folyamatba, hiszen ez egyfajta prevencióként és szükség esetén a professzionális segítség előszobájaként növelhetné a hallgatók motiváltságát, és segítséget nyújthatna azoknak, akik különböző életvezetési nehézségek, krízisek miatt maradnak ki az egyetemről. A mentorált hallgatók számára teremtődhetne egy közösség, melyek segítségével akár csoportos mentor-találkozók, akár informális találkozók során fejleszteni lehetne a hallgatók társas készségeit. Összefoglalóan elmondható, hogy a mentorprogram sikeresen és eredményesen zárult, folytatása indokolt lenne.
