KOMMENTÁR TARTALOM LELET Alexis de Tocqueville: Emlékezések (Bevezetõ és fordítás: Ádám Péter) 13

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

·

10:31 AM

Page 1

·

KOMMENTÁR KÖZÖSSÉG

HAGYOMÁNY

SZABADSÁG

TARTALOM 2008|4 HITEL – MA

Szalai Ákos: THM? Többszáz százalék

LELET

Alexis de Tocqueville: Emlékezések (Bevezetõ és fordítás: Ádám Péter)

3 13

VITA

Mándi Tibor: Miért volt Hayek konzervatív? – Kiegészítés Balázs Zoltán válaszához Békés Mártonnak

26

INTERJÚ

„…fönntartás és megõrzés nyilvánvalóan csak új értékek teremtésével lehetséges” Beszélgetés Szegedy-Maszák Mihállyal 34

MÛHELY

Egedy Gergely: Calhoun és az „egyetértõ többség” elve Megadja Gábor: A kreatív osztály szárnyalása? Baranyi Márton: Alekszandr Szolzsenyicin – Szív és szögesdrót

41 54 61

MAGYAR ALAKOK

Balázs Péter: Apologétából istentagadóvá? Martinovics Ignác egy korai filozófiai értekezésérõl 67 Filep Tamás Gusztáv: Baltazár Dezsõ a hármasúton 76

HONI FIGYELÕ

Bata Tamás: A harmadik út a magyar oktatási reformban

MESSZELÁTÓ

Ablaka Gergely: A „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” kapcsolata

89 102

RE:CENSOR

Böszörményi Nagy Gergely: A szkepszis az új lázadás – Copenhagen Consensus Center

117

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 2

•

2 0 0 8 | 4

–

T

A R T A L O M

SZEMLE

Csunderlik Péter: Lukács 23,18 (John Lukacs könyvérõl) Viczián Zsófia: Hit, hagyomány, humorérzék (Széchenyi Kinga könyvérõl)

120 123

Számunkat Ablaka Gergely 2008 tavaszán, Iránban készült képeivel illusztráltuk.

Lapunk megjelenését Tombor András, a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, a Barankovics István Alapítvány, az E-On Hungária Zrt., az ERP Consulting Kft., a Nézõpont Intézet Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenõ közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Ablonczy Balázs (fõszerkesztõ), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Fõmunkatárs: Pesti Sándor és Benkõ Levente Csongor Olvasószerkesztõ: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztõségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai elõállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ postán, kézbesítõnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 3

2 0 0 8 | 4

–

H

I T E L

–

M A

Szalai Ákos THM? TÖBBSZÁZ SZÁZALÉK* Sokan szidják az adósokat kizsákmányoló hitelintézeteket. Persze mindig és mindenhol így volt ez. Amerikában az ún. subprime piacok (a viszonylag magas kamatozású jelzáloghitelek) válsága, illetve a hitelkártya-adósság került az érdeklõdés középpontjába. Az Európai Unió idén fogadta el a fogyasztói hitelezést szabályozó rendelkezését. Magyarországon az ombudsman a hitelintézetek magas kamataival, illetve a jelzálog-hitelezési gyakorlatával kapcsolatban fogalmaz meg szakpolitikai javaslatokat: a magáncsõd, illetve a kamatplafon bevezetését sürgeti.1 A kormánypártok „szegénybank” felállítását szellõztetik meg.2 Ezzel szemben a klasszikus közgazdaságtan egyértelmûen a hitelezõk védelmének fontosságát hangsúlyozza.3 Hasonlóképp: ha abból indulunk ki, hogy a jogrendszer legfontosabb feladata a kölcsönösen elõnyös megállapodások elõsegítése, ahogyan azt jelen sorok írója kollégájával néhány hónapja ugyanezen lapban javasolta,4 akkor szintén viszonylag könnyû az egyoldalú hitelezõvédelem csapdájába esni. A hitelszerzõdést mindkét fél elfogadta, tehát kölcsönösen elõnyös volt, mi okunk lenne beavatkozni és az adóst védeni? A célunk, hogy érveket találjunk a hitelpiac szabályozása, az adósvédelem mellett. A leggyakoribb hivatkozás az, hogy a magas kamat, a magas fedezeti igény méltánytalan. Azonban ha végiggondoljuk alkalmazásának gazdasági következményeit, akkor vélhetõen etikai szempontból sem találjuk majd elfogadhatónak ezt. Kínálunk ehelyett két másikat: a szükséghelyzet-érvelést és az adósok korlátozott racionalitására hivatkozó érvet. Ugyanakkor megelõlegezhetjük: egyik sem perdöntõ. Nincsenek a kezünkben megfelelõ közgazdaságtani („szakmai”) válaszok. Ha valaki az adósvédelem – vagy éppen a hitelezõvédelem – mellett kíván szólni, nem kerülheti meg azt, hogy politikai, etikai, ideológiai alapállására hivatkozzon. Az írás második részében látjuk majd, hogy a még olyan tisztán * A cikk létrejöttében nagy szerepet játszott Homolya Dániel (MNB), aki a szerzõt jó néhány pénzügytechnikai kérdésben eligazította. Amennyiben a cikkben mégis tévedés maradt, azért a felelõsség természetesen egyedül a szerzõt terheli. 1 A magáncsõdrõl például: Segíthet-e a magáncsõd? Az ombudsman a gyorshitelek áldozatairól, HVG 2008. június 11. (http://hvg.hu/velemeny.interju/20080611_szabomate_gyorskolcson_pszaf.aspx). A kamatplafonról: SZABÓ Máté ombudsman: Közlemény a hajléktalanná válás pénzügyi okairól, 2008. május 29., www.obh.hu/ allam/aktualis/htm/kozlemeny20080529_1.htm. 2 Lásd SZALAY Tamás Lajos: Bank a szegényeknek Magyarországon is? Szociális mikrohitelekkel segítenék a leszakadókat – A kölcsön kamatának csak a kezelési költséget kellene fedeznie, Népszabadság 2008. július 30. (http://nol.hu/cikk/ 501789). 3 Lásd például a viszonylag új jog és pénzügy (law and economics) irányzatot: LA PORTA – LOPEZ-DE-SILANES – SHLEIFER 2006, LA PORTA – LOPEZ-DE-SILANES – SHLEIFER 2008, LA PORTA – LOPEZ-DE-SILANES – SHLEIFER – VISHNY 1998, DJANKOV – GLAESER – LA PORTA – LOPEZ-DE-SILANES – SHLEIFER 2003, DJANKOV–MCLIESH–SHLEIFER 2007. 4 SZALAI–SZEPESI 2008.

3

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 4

2 0 0 8 | 4

–

H

I T E L

–

M A

technikainak tûnõ kérdésekben is, mint amilyen a kamatplafon bevezetése vagy a magáncsõd megteremtése, sem adhatunk tisztán „szakmai” válaszokat – a megoldást nem várhatjuk a „szakértõktõl”, a közgazdaságtantól, rászorulunk politikai, etikai érvekre.

Mi a baj a magas kamatokkal, magas biztosítékokkal? Az angolszász szerzõdési jogi tananyagok szinte kötelezõ hivatkozása a Williams kontra Walker-Thomas Furniture Co. ügy, mint a súlyos méltánytalanság (unconscionability) iskolapéldája. Az adós, aki egyébként egy iskolázatlan, egyedülálló anya volt, többször is hitelre vásárolt a kereskedõtõl. A hitel feltétele az volt, hogy amennyiben bármelyik hiteltörlesztésével késik, a hitelezõ (az eladó) felmondhatja az összes hitelt, és visszaveheti az összes még teljesen ki nem fizetett árut. Amikor ez bekövetkezett, akkor a súlyos méltánytalanság sokak szerint nyilvánvaló volt, hiszen egy viszonylag kis késedelem, viszonylag kis adósság fejében jelentõs vagyont foglalt le a hitelezõ. A jog-gazdaságtani érvelés általában éppen ezt a méltányossági, elosztási érvelést használja fel arra, hogy a jogra (a disztributív igazságosságelméletekre) gyakran jellemzõ ex post és a közgazdaságtanra jellemzõ ex ante szemlélet különbségét megvilágítsa. Kétségtelen, amennyiben a bíróság megakadályozza, hogy a hitelezõ elvegye az adós többi vagyontárgyét is, akkor ezzel Ms. Walker helyzetét javítja. De milyen hatása lenne egy ilyen lépésnek a többi hiteligénylõre? Ha a hitelezõk nem kérhetnek magas fedezetet, akkor vélhetõen csak magasabb kamatért lesznek hajlandóak hitelt nyújtani. Például a többi iskolázatlan egyedülálló anya is csak magasabb kamatra kaphat majd hitelt. Persze ez a kép nem is leegyszerûsített. Pontosabb képet kapunk a hitelpiac mûködésérõl, ha figyelembe vesszük azt, amit Stiglitz és Weiss „a hitelek adagolásá”-nak nevez.5 Más piacokon, legalábbis a tankönyvek szerint, amennyiben a kereslet nagyobb, mint a kínálat, akkor az ár addig emelkedik, amíg a kereslet le nem csökken, a kínálat fel nem nõ a másik szintjére. A klasszikus bankok piacán azonban az ár nem emelkedik az egyensúlyi szintig. A jelenség alapvetõ oka az, hogy az adósok nem egyformák: nem egyforma az esélyük arra, hogy a hitelt vissza is tudják majd fizetni. Közbejöhet betegség, baleset, családi vagy munkahelyi probléma stb. Azok, akik nagyobb valószínûséggel fizetik vissza a hitelt, a jó adósok. Õk, tudva magukról, hogy kisebb a bukás kockázata, nem hajlandók olyan magas kamatot fizetni, mint a rossz adósok. A hitelintézetek két stratégia közül választhatnak: vagy emelik a kamatot, és tudomásul veszik, hogy csak rossz adósaik lesznek, vagy annyival alacsonyabban tartják a kamatot, hogy még a jó adósoknak is megfeleljen. Utóbbi esetben viszont valahogy meg kell szûrni a hitelt kérõket, el kell dönteni, hogy ki kaphat és ki nem. Ilyen szûrési módszer lehet az adósvizsgálat, illetve a biztosíték. A két stratégia mentén több szegmensre szakad a piac. A klasszikus bankok alacsonyabb kamattal adnak hitelt a jó, kellõ biztosítékkal rendelkezõ, hitelképesnek látszó adósoknak. 5

STIGLITZ–WEISS 1981.

4

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

10:31 AM

S

Á

Z A L A I

K O S

:

Page 5

T H M ?

T

Ö B B S Z Á Z

S Z Á Z A L É K

A rossz adósok azonban, akik a magasabb kamatot is megfizetnék, ezen az úton nem jutnak hitelhez. Létrejön az õ hitelpiacuk is, magas kamatokkal. Ha tehát korlátozzuk a kamatokat, akkor éppen a rossz adósok, a szegényebbek nem jutnak majd hitelhez: a méltánytalanságra hivatkozó érvelés épp a rossz helyzetûeket fosztja meg a hiteltõl. Lássunk inkább egy másik érvet – a szükséghelyzet problémáját. Eszerint a baj nem az, hogy a megállapodás az egyik fél számára elõnytelen, hanem az, hogy a másik fél az õ szükséghelyzetét kihasználva jut viszonylag nagy nyereséghez. Ez az érv nem tagadja, hogy a hitelfelvétel annak idõpontjában kölcsönösen elõnyös volt. Az érv jog-gazdaságtani alapja nem a szükséghelyzettel való „visszaélés”, mint a méltánytalanság esetén lenne, hanem az ösztönzés (lásd SHAVELL 2004). Lássuk elõször a szükséghelyzet egyik klasszikus esetét, majd alkalmazzuk ennek logikáját a hitelezésre. A klasszikus helyzet egy bajba került hajóé, amelyet egy másik csak akkor hajlandó megmenteni, ha a rakományát ingyen – vagy nagyon olcsón – átadja. Az ösztönzési hatás lényege: miképpen reagálnak a hajósok arra, ha tudjuk, hogy baj esetén csak drágán kaphatnak segítséget? Vélhetõen minél többe kerül a segítség, annál többet tesz majd azért, hogy lehetõleg ne kerüljön ilyen helyzetbe. A magas költség tehát óvatosságra ösztönöz. Ugyanez igaz a hitel esetére is: tehetünk azon problémák elkerülése érdekében, amikor hirtelen hitelre szorulunk. Ha ilyenkor csak magas kamatért, elõnytelen feltételekkel vehetünk fel hitelt, akkor megpróbálhatjuk minimalizálni az ilyen gondok esélyét. A szükséghelyzet-érvelés kapcsán tehát két kérdés vár megválaszolásra. Az elsõ: a rossz kockázatúak hiteligénye olyan események következménye, amelyek ellen jó lenne, ha védekeznének? Vagy épp ellenkezõleg: sokkal nagyobb baj a túlzott óvatosság? A szükséghelyzet-érvelést a közgazdaságtan ezen utóbbi esetekre tartja fenn. Hasonlóképp: adósvédelem mellett akkor érvelhetünk, ha úgy gondoljuk, hogy a segítség árának korlátozásával is elõ kell segíteni a nagyobb kockázatvállalást.6 Ha azonban úgy gondoljuk is, hogy a kockázatvállalás ösztönzése fontos, akkor is szembe kell néznünk a második dilemmával. Mit tekintünk rosszabbnak: azt, ha az emberek a hiteligényektõl való félelmük miatt túlzottan óvatosak, vagy azt, ha bajba kerülve nem találnak segítséget? Láttuk ugyanis az elõzõ érv kapcsán: amennyiben korlátozzuk a kamatlábat, a biztosítékot, akkor kevesebb hitelintézet lesz, amely ilyenkor a pénzzavart segítene felszámolni. A szükséghelyzet-érvelés speciális esete az ún. elõreláthatatlan események problémája. Ilyenkor az adós nem tudhatja, hogy olyan szorult helyzetbe kerülhet, amikor rossz adósként hitelre szorul. Ha pedig nem tudhatja, akkor az elõzõ ösztönzõkre sem fog reagálni: hiába próbáljuk akár a magas kamattal óvatosságra, akár a hitelfeltételek könnyítésével kockázatvállalásra ösztönözni, nem változik a magatartása. Ha ilyen ösztönzõ hatás nincs, akkor a szükséghelyzetre alapozva nem érvelhetünk az adósvédelem mellett.7 6 WHITE 2007 hívja fel a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államokban a magáncsõdök jó része annak köszönhetõ, hogy a hitelt felvevõ valamilyen kisvállalkozásba fogott, amely sikertelennek bizonyult. 7 Tegyük hozzá gyorsan, hogy az ösztönzési hatás a másik oldalon is gyenge lehet. Elképzelhetõ, hogy a magas kamat ellenére sem nõ az ilyen hitel kínálata: hiába fizetünk magas árat, alacsonyabb ár mellett is elérhetnénk ugyanazt a kínálatot.

5

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 6

2 0 0 8 | 4

–

H

I T E L

–

M A

A harmadik érv az adósok korlátozott racionalitása. Az utóbbi években talán ez az érv bukkan elõ leggyakrabban a jog-gazdaságtani irodalomban.8 A korlátozott racionalitás fogalmának két értelmezésével találkozhatunk. Tágabb értelemben akkor beszélünk errõl, ha a döntéshozó, az adós nem ismer minden fontos információt. Ez az információhiány esete. Szûkebb értelemben pedig akkor, ha hiába áll rendelkezésre minden információ, a döntéshozó mégis rossz döntést hoz. Elképzelhetõ, hogy az adós egyszerûen nem érti meg az információt, annak jelentõségét. Elképzelhetõ, hogy rövidlátó (nem szentel elég figyelmet a nem azonnali hatásoknak – például a késõbbi kamatterheknek), hogy akaratgyenge (ha valaminek a terheit el lehet tolni, akkor ezt mindig meg is próbálja megtenni – még akkor is, ha tudja, hogy emiatt késõbb lényegesen magasabb költséget kell fizetnie).9 Persze nem minden hitelkérelmezõre igaz az, hogy idegenül mozog a hitelpiacon. Sokan tudatosan gyûjtik az ajánlatokat, válogatnak közöttük. Fent azt írtuk, hogy a piac azért válik ketté, mert a hitelezõk vagy a jó, vagy a rossz kockázatú adósokat célzó stratégiát követik. De a piac kettéválik azért is, mert a tájékozott, racionális és a tájékozatlan, csak korlátozottan racionális adósok is más és más üzletpolitikát tesznek lehetõvé. Utóbbiak már nem csak azért fognak magas kamatot fizetni, mert esetükben magasabb a hiteltörlesztési problémák esélye, hanem azért is, mert tájékozatlanságukat, téves döntéseiket a hitelek kínáló intézmények kihasználhatják.10 Bár abban majdnem mindenki egyetért, hogy az adósok közül jó néhányan valóban nem racionális döntéseket hoznak, de tisztán közgazdasági, „szakmai” választ itt sem adhatunk.11 A rövidlátásra és az akaratgyengeségre kétféle választ adhatunk. Nevezzük az 8 Például a The University of Chicago Law Review 2006-ban az egyik számának fõ témájává tette ezt – pontosabban a Chicagói Egyetem Symposium: Homo Economicus, Homo Myopicus, and the Law and Economics of Consumer Choice címmel rendezett konferenciájának anyagait közölte le. 9 Vö. JOLLS–SUNSTEIN–THALER 1999. 10 ENGEL–MCCOY 2002 alapján öt olyan eszközt azonosíthatunk, amelyek révén ezt a racionalitási problémát ki lehet használni. 1) Ilyen a hitelt felvenni szándékozók sürgetése: az ügynökök, hitelezõk az ajánlataikat akciósnak tüntetik fel, amelyek csak nagyon rövid ideig érhetõk el. 2) Félretájékoztatják a hitelt felvenni szándékozókat: tipikus példa erre a jutalékért dolgozó ügynökök esete, akik elsõsorban abban érdekeltek, hogy a lehetséges hitelkonstrukciók közül a legnagyobb jutalékot hozót, és nem abban, hogy az adós számára legkedvezõbbet ajánlják. 3) Ráveszik az adóst, hogy váltogassa a hiteleit (loan flipping): az adóst úgy menekítik ki az adott kölcsön terhe alól, hogy egy másikkal váltja azt ki, viszont ennek érdekében elõ kell törlesztenie az elõzõt, amelynek az elõtörlesztési díja hozzáadódik a tõketartozáshoz, így az adósságállománya folyamatosan nõ. 4) Kifejezetten a vagyon megszerzését célzó hiteleket kötnek (asset-based lending): ingatlan vagy egyéb fedezet mellett olyan szerzõdést, amelynek visszafizetését a hitelezõ sem tartja valószínûnek, de a fedezetül szolgáló vagyon kellõ fedezetet nyújt. 5) Negatív értékcsökkenést (negative amortization) érnek el: az éves törlesztés nem fedezi a kamattartozást sem, amely így hozzáadódik a tõketartozáshoz, és a tartozás összege folyamatosan nõ. 11 Az információhiány ellen általában a kötelezõ információadást javasolják, de ez sem problémák nélkül való. Ennek hatásait most nem elemezzük részletesen (lásd pl. HYNES–POSNER 2001; ENGEL–MCCOY 2002). A politika azért lehet kifejezetten veszélyes, mert ha a hitelfelvevõk túlzottan megbíznak benne, akkor téves biztonságtudat alakul ki. Magyar példát idézve ilyen téves biztonságtudat lenne, ha a hitelt keresõk megbíznának abban, hogy pusztán a THM összehasonlítása révén megtalálhatják a legjobb hitelt – miközben az nem jelzi az összes hitellel járó terhet (például az ügyvédi, közjegyzõi, értékbecslési költségeket, vagy az elõtörlesztés esetén fizetendõ díjat).

6

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

10:31 AM

S

Á

Z A L A I

K O S

:

Page 7

T H M ?

T

Ö B B S Z Á Z

S Z Á Z A L É K

egyiket paternalista, a másikat pedig tanító stratégiának. A paternalista stratégiai azt célozza, hogy védjük meg a polgárokat döntéseik rossz következményeitõl: ha „túl magas kamatra” is hajlandóak lennének hitelt felvenni, akkor – saját érdekükben – akadályozzuk meg õket ebben. A tanító stratégia ezzel szemben abból indul ki, hogy kísérleti eredmények szerint amint egy kérdés fontosabbá válik, akkor a döntések (és az információszerzés) is megfontoltabbak lesznek.12 Eszerint tehát éppen hogy rontunk a helyzeten, ha csökkentjük a rossz döntések következményeit, ha például megpróbáljuk olcsóbb hitelhez juttatni az irracionális döntéseket hozó adósokat. Ha nagyobb lenne a tét, ha megtapasztalják (vagy a környezetükben valaki megtapasztalja), hogy mivel járnak az ilyen hitelek, akkor jobban megfontolják, hogy valóban szükségük van-e rájuk.13

Milyen eszközöket használhatunk? Tegyük fel, hogy az elõzõ politikai, ideológiai, etikai kérdéseket úgy döntöttük el, hogy inkább az adósokat akarjuk védelmezni. Általában a fogyasztói hitelek, illetve speciálisan a magas kamatozású hitelek szabályozására, Hynes és Posner hat eszközt különböztet meg:14 (i) a kamatplafon megállapítását (az ún. uzsoratörvénykezést); (ii) a hitelbiztosítékok körének korlátozását (vagyis annak szabályozását, hogy a hitel bedõlése esetén milyen vagyontárgyakból, milyen jövedelmekbõl próbálhatja behajtani az adósságot a hitelezõ); (iii) a magáncsõdöt; (iv) a hitelezõk információadási (igazmondási) kötelezettségét; (v) a diszkriminációellenes politikát; illetve (vi) a harmadik fél szerepének szabályozását (tipikusan a hitelre vásárolt áru eladójáét, aki egyben a hitelt is közvetíti). A hazai javaslatokban, mint láttuk, ezek közül kettõ kap nagy hangsúlyt: az uzsoratörvénykezés, illetve a magáncsõd. (A hitelbiztosítékok körét a magyar jog – a végrehajtási eljárás szabályain keresztül – ma is szabályozza, illetve a rendszer információadási kötelezettséget is tartalmaz.) Ezen túl egy nem szabályozási eszköz is megjelenik: a szegény és ezért rossz kockázatú adósokra specializálódó bank ötlete. A kamatláb korlátozása kapcsán mind az elméleti, mind az empirikus irodalom egybehangzó állításokat tesz: a kamatláb korlátozása vagy hatástalan, vagy ha hat, akkor éppen a legszegényebb csoportokat sújtja. Hatástalan lehet, mert könnyû megkerülni. Ha csak a kamatlábat korlátozzák, akkor az egyéb díjakat fogják emelni, és ebbõl próbálják fedezni a magasabb kockázatú adósok bedõlt hiteleit. Ha az összes díjtételt szabályozzák (ez szinte lehetetlen), akkor megkerülhetik a szabályozást, hasonlóan ahhoz, ahogy a ka12 Példákért lásd GLAESER 2006. 13 A két stratégia színvonalas ütköztetésérõl 14 HYNES–POSNER 2001.

lásd BAR-GIL 2006; BAR-GIL–EPSTEIN 2007; EPSTEIN 2006.

7

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 8

2 0 0 8 | 4

–

H

I T E L

–

M A

mattilalmat is megkerülik azokban az országokban – mint például Magyarországon –, ahol a kamatot magánszemélyek egymás között nem köthetnek ki: az adós egy vagyontárgyát vásárolja meg a hitelezõ, hogy aztán az adós azt drágábban vásárolja vagy bérelje vissza. Még ennél is egyszerûbb következménye a tilalomnak a feketepiac, az uzsorások iránti kereslet növekedése. De a probléma nem is csak az, hogy akik eddig nyilvánosan adtak kölcsönt, azok innentõl titokban fogják ezt tenni. Jól tudjuk, hogy ilyenkor átalakul a kínálati oldal: a megnövekvõ keresletet azok fogják kielégíteni, akiket az illegalitás nem zavar – a fõ „technológiai kérdés” a bûnözõi szaktudás lesz. Amennyiben a korlátozás mégis hatásos, akkor a disztribúciós, méltánytalanság-érvek kapcsán bemutatott folyamat indul be, és éppen a rosszabb helyzetû adósok helyzete romlik emiatt. A jó adósokra specializálódó, erõs adósminõsítési rendszerrel mûködõ elsõdleges piacra õk nem tudnak belépni – a szabályozás viszont megszünteti azokat a lehetõségeket, amelyek számukra elérhetõek voltak. A kamat- illetve díjkorlátozás tehát nem azért megfontolandó, mert ennek révén a kamatot, a költségszintet csökkenteni lehet. A szabályozás legfontosabb haszna akkor jelentkezik, ha sikerül ennek révén bizonyos díjakat kiiktatni a rendszerbõl. Láttuk: az adósok nem mindig értik, nem mindig tudják összehasonlítani a különbözõ hitelkonstrukciókat. Ennek oka az, hogy a hitelek sok szempontból eltérhetnek egymástól: nemcsak a kamatszintben (THM-ben), hanem az egyéb díjakban (például az elõtörlesztés esetén fizetendõ díjban), az adósok és a hitelezõk jogaiban és kötelezettségeiben. Minél több szempontot kell figyelembe venni, a racionális mérlegelés annál nehezebb. A kamat illetve a díjkorlátozás fõ elõnye ezért akkor jelentkezik, ha egyes díjfajtákat, és ezzel egyes szempontokat sikerül kiiktatni a rendszerbõl. Persze az ilyen standardizálás, homogenizálás mindig maga után vonja azt is, hogy olyan megoldásokat veszünk ki a rendszerbõl, amely bizonyos fogyasztók, adósok számára kedvezõek.15 A magáncsõd megítélése már bonyolultabb kérdés. Elsõsorban azért, mert nem tudhatjuk, hogy pontosan mit is kell alatta értenünk.16 Mindenesetre annyit leszögezhetünk: a közgazdasági elmélet, illetve az empirikus vizsgálatok szerint a magáncsõd léte vagy nemléte alig hat, amennyiben a csõdön kívül is erõteljesen korlátozzák a hitel fejében elvonható vagyon körét. Ha a csõdön kívül is jelentõs védelemben részesül az adós, akkor viszonylag kevés értelme van csõdöt is jelenteni. A magáncsõd legfõbb ösztönzõ hatása az, hogy az 15

A legtöbb vitát általában az elõtörlesztésért felszámolt díj váltja ki. Ezt a THM sem tartalmazza. Ugyanakkor ha ezt kivesszük a rendszerbõl (betiltjuk, maximális szintjét minimálisra csökkentük), akkor emiatt ismételten csak a kamatok vagy más díjak fognak emelkedni. Vagyis miközben azok valóban jobban járnak, akik az eredeti szerzõdésnél gyorsabban akarnak törleszteni, addig azok, akik tartják magukat az eredeti szerzõdéshez, a magasabb kamatok miatt rosszabbul járnak. 16 Például az Egyesült Államokban kétféle magáncsõd létezik – a csõdeljárás elsõ lépése, hogy a csõdöt kérõ választ közöttük. Az ún. fresh start rendszerben (7. fejezet szerinti csõd) az adós vagyonából lefoglalják és értékesítik mindazt, amit lehet, viszont a jövedelmét teljes mértékben megtarthatja, és a lefoglalt vagyonból ki nem elégíthetõ hiteleket elengedik. A másik (13. fejezet szerinti) rendszerben pont fordítva, a csõd a vagyon lefoglalását akadályozza meg, viszont az adósság – egy-két kivételtõl eltekintve – megmarad, azt csak átütemezik. Törlesztési tervet dolgoznak ki, amelynek alapján az adós a késõbbi jövedelmébõl fizetheti azt meg.

8

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

10:31 AM

S

Á

Z A L A I

K O S

:

Page 9

T H M ?

T

Ö B B S Z Á Z

S Z Á Z A L É K

adósok számára idõnként akkor is megéri csõdöt jelenteni, és ezzel az adósság elengedését, csökkentését, átütemezését elérni, ha képesek lennének azt megfizetni. (A magáncsõd hatásait vizsgáló empirikus vizsgálatok legteljesebb áttekintése WHITE 2007.) Maga a csõd tehát nem, csak az elvonható vagyon és jövedelem korlátozása hat. Ezt azonban a méltánytalanság kapcsán már tárgyaltuk: ha ezeket korlátozzuk, akkor a kamat fog nõni. Empirikus vizsgálatok szerint azokban az amerikai államokban, ahol a vagyon nagyobb része elérhetetlen a hitelezõk számára (Texasban például a lakások teljes egészében mentesülnek), ott magasabbak a kamatok. Persze a magasabb kamat önmagában még nem probléma: mivel a vagyonunkat nem tudjuk elbukni, így a hitelfelvételi kockázat is csökken, vagyis magasabb kamatot is hajlandóak lennénk megfizetni az ilyen biztonságosabb hitelekért. Melyik hatás az erõsebb: a kamatemelkedés, vagy a hitelfelvételi kedv növekedése? Ha a teljes hitelmennyiséget vizsgáljuk, akkor nincs egyértelmû válasz – a különbözõ vizsgálatok eltérõ eredményre jutnak. Ezzel szemben az elosztási hatásokban, úgy tûnik, már tisztább a kép. A mentesség kiterjesztése esetén a jobbmódúak több, a szegényebbek kevesebb hitelhez jutnak. A gazdagabbak esetén a kereslet növekedése a fontosabb, a nagyobb kamat mellett is többen kívánnak hitelt felvenni. Ezzel szemben a szegényebbek számára a kamatemelés a fontosabb.17 A harmadik javasolt eszköz, „a szegények bankja”, a csoportos hitelezés, a mikrohitelezés. (A legtöbbet emlegetett, mintául szolgáló bank Bangladesben jött létre – ez a Grameen Bank.) Ezekben a programokban az adósokat kiscsoportokba szervezik, és minden tagja viszonylag kis összegû és rövid lejáratú hitelt kap, viszonylag alacsony kamatra. Az alapszabály: amennyiben a csoport egyik tagja nem fizeti vissza a hitelt, akkor a csoport egyetlen tagja sem kaphat több hitelt. A csoportos hitelezés ösztönzõ hatása abból származik, hogy nem egyetlen, egyszeri hitelrõl, hanem folyamatos hitelezésrõl van szó: az adós folyamodhat, és folyamodik is újabb hitelért. Ha valaki a csoportból nem fizet, akkor ennek az új hitelnek a lehetõségétõl esik el. Éppen ezért érdemes a csoporttagoknak a vélhetõen nem fizetõ csoporttagot kizárni. Az irodalom (például MURDOCH 1999, SCHREINER 2003) a rendszer sikerét azzal magyarázza, hogy végsõsoron nem a hitelezõ, hanem a többi adós végzi el az adósvizsgálatot. Márpedig az adósok általában jobban ismerik egymást, hiszen egy helyen, egy közösségben élnek. Tegyük hozzá: nemcsak az adósminõsítést „szervezi ki” a bank, hanem a behajtást is. Ha valaki a csoportból nem fizet, akkor a többieknek megéri helyette megfizetni az adósságát, és azt késõbb valamilyen módon behajtani rajta.18 Az ilyen bankok általában nemcsak hitelintézeti szerepet játszanak, hanem valamiféle nevelõ, szociális funkciót is felvállalnak. A hitel megfizetésén túl általában további elõírá17 Az empirikus vizsgálatok áttekintését lásd HYNES–POSNER 2001; WHITE 2007. 18 Csoportos hitelezés Közép-Európában is régóta ismert. Itt hitelszövetkezetek, takarékszövetkezetek jöt-

tek létre, amelyben a tagoknak valóban meg kellett téríteniük a többiek bedõlt hiteleit. A Grameen-jellegû bankoknál azonban – a szó jogi értelmében – nincs szó csoportos felelõsségrõl: a bank nem kéri a többiektõl az adósság megtérítését. Más kérdés, hogy a késõbbi hitel lehetõsége miatt a csoporttagok akkor is fizetnek, ha erre jogilag nem kötelezi õket a bank. (A két rendszer összehasonlítására, valamint a Grameen kritikájára lásd COOTER–SCHAEFER 2008.)

9

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

Page 10

•

2 0 0 8 | 4

O M M E N T Á R

–

H

I T E L

–

M A

sokat is megfogalmaznak az adósokkal szemben. A Grameen Bankban például a hitelt kérõknek elõször részesedést, részvényt kell vásárolniuk (minimális összegért), majd betétet is el kell helyezniük. Ezt követõen minden hónapban kötelezõ – a hitel visszafizetésén túl – minimális összeget megtakarítani, és azt a bankban elhelyezni. Az adósok számára kötelezõ a heti találkozókon megjelenni. Ezek nem csak arra szolgálnak, hogy a csoporttagok megtudhassák, hogy társaik valóban fizetnek-e, de nem is csak arra, hogy a különbözõ csoportok találkozzanak. A bank ezeket a rendezvényeket használja fel arra is, hogy az általa megfogalmazott etikai, életviteli elvárásokat propagálja. A Grameen Bank ilyen rendezvényeirõl ismert, hogy az adósok számára meglehetõsen szokatlan és szigorú elvárásokat fogalmaz meg: szigorú az ülésrend, a résztvevõknek tisztelegniük, énekelniük kell, különbözõ gyakorlatokat végeznek. Ilyenkor próbálják megértetni az adósokkal a bank által fontosnak tartott társadalmi üzeneteket is – például a túlzottan sok gyerek vállalása vagy a gyerekházasság ellen, illetve az oktatás, a higiénia fontossága mellett emelnek szót. Nyilvánvalóan azt várják a bank vezetõi, hogy az adósok az így megszerzett tudás, képességek birtokában kisebb valószínûséggel kerülnek fizetési zavarba. Az ilyen intézményeknek ugyan általában viszonylag jó a politikai, etikai megítélése,19 ugyanakkor a hátrányaikról sem szabad megfeledkezni. Mindenekelõtt le kell szögeznünk: az ilyen hitelezés sem önfenntartó. Hiába jobb ezen intézetek esetén a visszafizetési arány, mint amit a rossz adósoknak adott egyéb hitelek esetén látunk, az alacsony kamatot általában csak komoly állami támogatással sikerül fenntartani. Abban ugyan egyetértenek az elemzõk, hogy ez a megoldás még mindig hatásosabb, mint az egyszerû segélyezés, de az már nem biztos, hogy mindenki számára elfogadható, ha az állami támogatást a segélyek rovására teremtjük elõ – mint ahogy az sem, ha emiatt más programokról mondunk le, vagy adót emelünk. Ráadásul az adósminõsítés hatása itt is ugyanúgy mûködik, mint a „normál” hitelpiacokon: a legrosszabb adósokon ez a rendszer sem segít, a csoportok õket fogják kizárni, nekik továbbra is marad a fekete uzsorahitel. Hasonlóképp ismerni kellene, hogy a csoporttagok milyen módon próbálják kikényszeríteni egymástól a fizetést. Nem kizárt, hogy a hatóságok és a közvélemény által eleve erõs gyanakvással figyelt, a nyilvánosság elõtt mûködõ hitelintézetek kényszerítõ eszközei még mindig humánusabbak, mint amikkel a csoporttársak élnének. Hasonlóképpen sokak számára megkérdõjelezhetõ a szervezet „nevelõmunkája”. Sokak számára már azok az elvárások sem elfogadhatóak, amiket egy-egy önkormányzat a segélyezettek számára feltételként szab, holott nyilvánvaló, hogy itt a szegények autonómiája még erõsebben sérülhet.

Összefoglaló A cikk talán legfõbb állítása az, hogy nincsenek közgazdasági érveink a magas kamatozású (vagy magas biztosítékot követelõ) hitelek korlátozása mellett. Igaz, ellene sincsenek. 19

Ezt támasztja alá a Grameen alapítójának, Muhammad Yunusnak ítélt Nobel-békedíj is.

10

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

10:31 AM

S

Á

Z A L A I

K O S

:

Page 11

T H M ?

T

Ö B B S Z Á Z

S Z Á Z A L É K

A méltányossági, disztribúciós érvelés komoly ösztönzési (és végsõsoron etikai) problémákat vet fel. A szükséghelyzet kihasználását tiltó jogelvek Achilles-sarka az, hogy fontosnak tartjuk-e, hogy az adósokat a szükséghelyzet elkerülésére ösztönözzük. A korlátozott racionalitás kezelése pedig az adósokat oltalmazó paternalista vagy a döntéseikért a felelõsséget rájuk terhelõ „nevelõ” stratégia közötti választáson múlik. Ezen sorok szerzõje ugyan inkább hajlik az adósokat erõsebben ösztönzõ (és kevésbé védelmezõ), a hitelezõk jogait, a megkötött hitelszerzõdések komolyabban vevõ megoldások felé,20 de politikai realitáskánt elfogadja, hogy mostanában (is) inkább az adósvédelem a népszerû értelmiségi, politikai álláspont. Éppen ezért talán nem volt felesleges áttekinteni azokat az eszközöket sem, amelyek az adósok védelmében szóba kerültek Magyarországon. De a végkövetkeztetés itt is ugyanaz: „szakmai, szakértõi alapon” még ilyen szakpolitikai kérdéseket sem lehet megoldani. „Szakmai alapon” csak azt mutathatjuk be, hogy egy-egy megoldás milyen jó és rossz hatásokkal jár. A lehetséges alternatívákat össze tudjuk vetni. Választani azonban „szakmai alapon” nem tudunk, ahhoz etikai, politikai, ideológiai preferenciák kellenek: ezek alapján tudjuk eldönteni, hogy számunkra a jó vagy a rossz következmények tûnnek-e fontosabbnak.

Hivatkozott szakirodalom BAR-GILL 2006 – Oren BAR-GILL: Bundling and Consumer Misperception, The University of Chicago Law Review 73. (2006), 33–61. BAR-GILL–EPSTEIN 2007 – Oren BAR-GILL – Richard A. EPSTEIN: Consumer Contracts. Behavioral Economics vs. Neoclassical Economics, New York University Law & Economics Research Paper Series No. 07–17. (2007). COOTER–SCHAEFER 2008 – Robert D. COOTER – Hans Bernd SCHAEFER: Law and the Poverty of Nations, http://works.bepress.com/robert_cooter/144. DJANKOV – GLAESER – LA PORTA – LOPEZ-DE-SILANES – SHLEIFER 2003 – Simeon DJANKOV – Edward GLAESER – Rafael LA PORTA – Florencio LOPEZ-DE-SILANES – Andrei SHLEIFER: The new comparative economics, Journal of Comparative Economics 31. (2003), 595–619. DJANKOV–MCLIESH–SHLEIFER 2007 – Simeon DJANKOV – Caralee MCLIESH – Andrei SHLEIFER: Private credit in 129 countries, Journal of Financial Economics 84. (2007), 299–329. ENGEL–MCCOY 2002 – Kathleen C. ENGEL – Patricia A. MCCOY: A Tale of Three Markets. The Law and Economics of Predatory Lending, Texas Law Review 80. (2002), 1255–1367. EPSTEIN 2006 – Richard A. EPSTEIN: Behavioral Economics. Human Error and Market Corrections, The University of Chicago Law Review 73. (2006), 111–132. GLAESER 2006 – Edward L.GLAESER: Paternalism and Psychology, The University of Chicago Law Review 73. (2006), 133–156. 20

SZALAI 2008.

11

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

Page 12

•

2 0 0 8 | 4

O M M E N T Á R

–

H

I T E L

–

M A

HYNES–POSNER 2001 – HYNES, Richard – Eric A. POSNER: The Law and Economics of Consumer Finance, University of Chicago John M. Olin Law & Economics Working Paper No. 117., 2001. JOLLS–SUNSTEIN–THALER 1999 – Christine JOLLS – Cass R. SUNSTEIN – Richard THALER: A Behavioral Approach to Law and Economics, Stanford Law Review 50. (1999), 1471–1550. LA PORTA – LOPEZ-DE-SILANES – SHLEIFER 2006 – Rafael LA PORTA – Florencio LOPEZDE-SILANES – Andrei SHLEIFER: What works in securities laws?, Journal of Finance 61. (2006), 1–32. LA PORTA – LOPEZ-DE-SILANES – SHLEIFER 2008 – Rafael LA PORTA – Florencio LOPEZDE-SILANES – Andrei SHLEIFER: The Economic Consequences of Legal Origins, Journal of Economic Literature 46. (2008), 285–332. LA PORTA – LOPEZ-DE-SILANES – SHLEIFER – VISHNY 1998 – Rafael LA PORTA – Florencio LOPEZ-DE-SILANES – Andrei SHLEIFER – Robert VISHNY: Law and Finance, Journal of Political Economy 106. (1998), 1113–1155. MORDUCH 1999 – Jonathan MORDUCH: The Microfinance Promise, Journal of Economic Literature 37. (1999), 1569–1614. SCHREINER 2003 – Mark SCHREINER: A Cost-Effectiveness Analysis of the Grameen Bank of Bangladesh, Development Policy Review 21. (2003/3.), 357–382. SHAVELL 2004 – Steven SHAVELL: Foundations of Economic Analysis of Law, Belknap – Harvard UP, Cambridge (Mass.), 2004. STIGLITZ–WEISS 1981 – Joseph E. STIGLITZ – Andrew WEISS: Credit Rationing in Markets with Imperfect Information, American Economic Review 71., 393–410. SZALAI 2008 – SZALAI Ákos: A kapitalizmus magánjogi alapintézményei. Közjó és Kapitalizmus Intézet Mûhelytanulmányok, megjelenés alatt. SZALAI–SZEPESI 2008 – SZALAI Ákos – SZEPESI Balázs: Mit nem tudunk a magyar kapitalizmusról?, Kommentár 2008/1., 3–17. WHITE 2007 – Michelle J. WHITE: Bankruptcy Law = Handbook of Law and Economics, II. szerk. A. Mitchell Polinsky – Steven Shavell, Elsevier, Amsterdam, 2007.

12

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 13

•

2 0 0 8 | 4

–

L

E L E T

TOCQUEVILLE ÉS AZ 1848-AS FORRADALOM Alexis de Tocqueville életében több szempontból is törés a negyvenes–ötvenes évek fordulója. 1850 kora tavaszán ismét kiütköznek nála a tüdõbaj jelei. Váratlanul ágynak dõl, és amikor vért köp, belátja: vissza kell vonulnia a politikai életbõl. A hirtelen tétlenség azonban egy sor fájdalmas kérdéssel szembesíti. Mindössze negyvenöt éves, de már öregnek érzi magát. Úgy látja, eljött az ideje a mérlegkészítésnek. Annál is inkább, mivel egyre erõsebb benne a felismerés: az utolsó tíz-egynéhány év, amelyben minden idejét és energiáját a politikának és a közéletnek szentelte, nem volt más, csak illúziók és csalódások sorozata. Még az 1830-as forradalom megítélésében is tévedett, azt gondolva a darab végének, ami csak az egyik felvonásnak volt befejezése… A kényszerpihenõ alatt Tocqueville-nak könnyû szellemi elfoglaltságra van szüksége. Ezért határoz úgy, hogy feljegyzi a közelmúlttal kapcsolatos emlékeit és gondolatait. Az emlékirat három részbõl áll: az elsõ 1850 júliusában, a normandiai pihenés alatt készül, a másik kettõ pedig 1850 decembere és 1851 márciusa között, az olaszországi Sorrentóban, ahová orvosai tanácsára gyógyulni utazott. Tocqueville így beszél a készülõ mûrõl barátjához, Louis de Kergorlayhez 1850. december 15-én intézett levelében: „akármilyen gyönyörû helyen vagyunk is, egykettõre elunnám magam, ha nem gondoskodnék hasznos idõtöltésrõl. Elhatároztam, újra elõveszem azt a kis írást, amelybe még Tocqueville-ban fogtam bele nagy lendülettel és nem kis élvezettel; ebben azokat az eseményeket igyekeztem feljegyezni, amelyeknek az 1848-as forradalomban és közvetlenül utána voltam tanúja…”1 Tocqueville, mint látható, nem tartotta „komoly” mûnek a visszaemlékezést, amelyet jellemzõ módon befejezetlenül is hagyott, sõt írása csak puszta „idõtöltés”, szórakozás volt a szemében, míg bele nem fog új könyvébe, amelynek szintén ekkortájt keresi a témáját. Furcsa, hogy ezt az írást így lebecsüli, hiszen korántsem igénytelen, összecsapott mûrõl van szó. Jóllehet a szerzõ elsõsorban emlékezetére hagyatkozik, használ dokumentumokat is, újraolvassa a korabeli sajtót, és korántsem éri be az események puszta felidézésével: az Emlékezések tulajdonképpen nem én-központú memoár, hanem „politológiai” esszé, értelmezési kísérlet, amelyben a szerzõ saját élményeivel és tapasztalataival támasztja alá elemzéseit és általános megállapításait.2 Meglehet, annak a gondosan átgondolt szerkezetnek is ez a magyarázata, amely az 1848-as forradalom teljes ívének megrajzolása helyett néhány kulcsfontosságúnak ítélt eseményre összpontosít. Tocqueville a véletlenszerû és esetleges felszín mögött lenyûgözõ éleslátással fedezi fel a lényegest, mutatja fel a mélyebb történelmi és társadalmi öszszefüggéseket, leplezi le a dagályos szólamokat, lát át a teátrális pózokon. Semmi kétség, az 1848-as forradalomnak nincs nála mélyebben gondolkodó, higgadtabb, hitelesebb megfigyelõje. 1

Alexis de TOCQUEVILLE: Lettres choisies, Souvenirs, 1814–1859, IV., kiad. Françoise Mélonio – Laurence Guellec, Gallimard, Paris, 2003, 701. 2 Az Emlékezések elsõ ízben Tocqueville halála után negyedszázaddal, 1893-ban jelent meg a szerzõ unokájának, Christian de Tocqueville-nek a szerkesztésében. A szöveg kritikai kiadása – Luc Monnier munkája – Tocqueville összes mûveinek XII. kötetében található (Oeuvres complètes d’Alexis de Tocqueville, Paris, Gallimard, 1964). Míg a könnyebben hozzáférhetõ zsebkönyvkiadások közül a Robert Laffont-féle az 1893-as szöveget közli (Alexis de TOCQUEVILLE: De la Démocratie en Amérique, Souvenirs, L’Ancien Régime et la Révolution, szerk. Jean-Claude Lamberti – Françoise Mélonio, Laffont, Paris, 1986), a Folio a kritikai kiadást veszi át (Alexis de TOCQUEVILLE: Souvenirs, elõszó Claude Lefort, s. a. r. Luc Monnier, jegyzetek J. P. Mayer – B. M. Wicks-Boisson, Gallimard, Paris, 1999), ahogyan a Gallimard másik népszerû sorozata, a Quarto is (Alexis de TOCQUEVILLE: Lettres choisies, Souvenirs, 1814–1859, kiad. Françoise Mélonio – Laurence Guellec, Gallimard, Paris, 2003). A fordítás során a Françoise Mélonio-féle szöveget is figyelembe vettem (TOCQUEVILLE: Oeuvres, III., Gallimard, Paris, 2004).

13

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 14

•

2 0 0 8 | 4

–

L

E L E T

Az Emlékezéseknek a sohasem sekélyes elemzés mellett a stílus a másik nagy értéke. Tocqueville rengeteget dolgozott tudományos munkáin, újra meg újra átírva, javítva, csiszolva a szöveget. Ezúttal azonban minden írói görcstõl megszabadulva, önfeledten adja át magát az írás örömének, engedi szabadjára máskor elfojtott írói vénáját. Az események leírásában, és fõleg a portrékban (ezek közül alighanem a Lajos Fülöprõl, Lamartine-ról és Napóleon Bonaparte Lajosról készült a leghíresebb) nem kerüli sem a metaforákat, sem a jelzõk halmozását. Az Emlékezések lapjain Tocqueville nem tartja magát a másik két könyvét jellemzõ személytelenséghez. Az amerikai demokrácia szenvtelen és száraz fejtegetéseinek szerzõje ezúttal önmagát is belerajzolja a képbe: nem rejti véka alá az érzelmeit, a kiábrándultságot és keserûséget, a szorongásokat és félelmeket, mint ahogyan azt sem, mennyire hidegen hagyja 1848 eufóriája. Angolosan keserû humora és finom iróniája azonban jól ellensúlyozza borúlátását és kételyeit, a Daumier-ra emlékeztetõ portrék hûvös kegyetlenségét. Az Emlékezések egyszerre emlékirat és korrajz, eseménynapló és történelemfilozófia, politikai helyzetelemzés és a kortársak csúfondáros arcképcsarnoka. A forradalom Tocqueville egész életére kitörölhetetlenül rányomta bélyegét. Szüleit csak a véletlen mentette meg a nyaktilótól, és õbenne is ott motoszkál a szorongás, hogy elõbb-utóbb neki is kijut valami a családi rémálomból. Igaz, Tocqueville generációja ebbõl a szempontból a szülõkénél sokkal edzettebb nemzedék. A 19. század elsõ felében ugyanis – elõbb 1830, majd 1848 után – lassan megszokott rutinná válik a forradalom traumája. „Minket a forradalmak neveltek – írja Tocqueville 1851. július 21-én, Seniorhoz intézett levelében –, nekünk már a vérünkben van, hogy úgy kell élni a forradalmak közepette, mint ahogyan a katona él háború idején: jóllehet másnap ott maradhat a csatatéren, attól még fontos neki, hogy legyen vacsora, legyen hol álomra hajtani fejét, sõt, ha van rá lehetõség, része legyen egy kis mulatozásban is…”3 És csakugyan: Tocqueville-t egész életében foglalkoztatta a hirtelen megbokrosodó társadalom menetirányának kiszámíthatatlansága. Kutatta ennek az enigmának a megoldását a térben (az óceán túloldalán), és kutatta az idõben (a francia forradalmat helyezve nagyító alá). Az Emlékezések lapjain viszont a jelent vizsgálja, és a kortárs eseményeket elemezve keresi a választ kétségeire és az igazolást bizonyosságaira. Aligha túlzás azt állítani, hogy – az egy Chateaubriand kivételével, aki egyébként távoli rokona – egyetlen írója sincs a francia 19. századnak, aki ilyen érzékletesen tudta leírni, úgyszólván a mi szavainkkal, milyen is, amikor egyszercsak megmozdul alattunk a föld… Az Emlékezések még nem jelent meg magyarul.4 Az alábbiakban néhány olyan szemelvényt mutatunk be a mûbõl, melyekbõl egyformán kirajzolódik az éles szemû megfigyelõ, a politikai helyzetelemzõ, a történelemfilozófus és a szépíró Tocqueville portréja.

Bármennyire magányosan is, de parlamenti képviselõk közt tölthettem a júliusi monarchia5 utolsó éveit; hiába: így sem tudom pontosan megrajzolni ezeket a nem is olyan távoli, mégis zavaros eseményeket. Az akkori közszereplõk jelentéktelen incidensek, szûkös eszmék, kicsinyes indulatok, összeegyeztethetetlen nézetek és ellentmondásos tervek közt tengették életüket, nem csoda, hogy ebben az összevisszaságban újra meg újra elveszítem az emlékezés fonalát. Csak a kor általános arculata maradt meg bennem 3 TOCQUEVILLE: Lettres choisies, 716. 4 A mûbõl, amely az Európa Kiadónál fog megjelenni, egy rövid szemelvény már megjelent a Holmi 2007.

júliusi számában (931–943). 5 Az 1830-as júliusi forradalom három „dicsõséges” napjáról (július 27., 28. és 29.) „júliusi monarchiá”nak nevezett politikai rendszer (vagyis Lajos Fülöp uralkodása) 1830 júliusának végétõl 1848 februárjáig tartott.

14

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

T

10:31 AM

O C Q U E V I L L E

É S

Page 15

A Z

1 8 4 8 -

A S

F O R R A D A L O M

világosan, más semmi. Ezt viszont félelemmel vegyes kíváncsisággal vizsgáltam, és nagyon is erõs fényben láttam jellegzetes vonásait. Akkoriban úgy gondoltam, ha egységes egésznek veszem mindazt, ami 1789-tõl 1830-ig történt, ez az idõszak, messzirõl nézve, az engesztelhetetlen harc képét mutatja, annak a harcnak a képét, amely negyvenegy évig dúlt egyrészt az arisztokrácia által képviselt régi rend, illetve emennek hagyományai, emlékei és reményei, másrészt a középosztály vezette új Franciaország között. Akkor még úgy láttam, 1830 lezárta a forradalmaknak ezt az elsõ idõszakát, de lehet, hogy inkább forradalmat kellett volna mondanom, utóvégre a változó körülmények és szenvedélyek ellenére is egy forradalom van csak, mindig ugyanaz; bár ez a forradalom még a szüleink életében kezdõdött, nem valószínû, hogy a miénkében véget fog érni. Ami a régi rendbõl megmaradt, örökre lerombolták. A középosztály 1830-ban olyan végérvényes és elsöprõ gyõzelmet aratott, hogy a polgárság minden politikai hatalomra, elõjogra és kiváltságra, sõt az egész államra rátette kezét, és miközben mindent a hadállásai mögött halmozott fel, a hierarchiában alatta levõket ugyanúgy kizárta a kormányzásból, mint azokat, akik fölötte álltak (elõbbieket törvényesen, utóbbiakat ténylegesen). A polgárság lett a társadalom egyetlen vezetõ ereje; fogalmazhatnánk úgy is, egyetlen haszonbérlõje. A polgárság ült be minden pozícióba, azokról a hivatalokról nem is beszélve, amelyeket elképesztõen nagy számban hozott létre, és megélhetését legalább annyira alapozta az államkincstárra, mint tulajdon jövedelmére. Alighogy a júliusi események véget értek, azonnal lecsillapodtak a kedélyek, és valamiféle egyetemes kisszerûség, általános mohóság váltotta fel a politikai szenvedélyeket. Még a kormányzást is a középosztály sajátos gondolkodásmódja jellemezte, a külügyre ugyanúgy rányomva bélyegét, mint a belpolitikára. Ez a nem különösebben becsületes, a kezdeményezést meg a vállalkozást egyként valorizáló, általában a tehetõs többség véleményéhez igazodó, többnyire gyáva és csak hiúságból vagy önzésbõl vakmerõ, a jómódon és kényelmen kívül minden másban mértéket tartó gondolkodásmód, amely maga a megtestesült középszer, a nép vagy az arisztokrácia gondolkodásmódjával vegyítve csodákra képes, egymagában viszont csak olyan kormányzatra telik tõle, amely egyaránt híjával van nagyságnak és emberi tisztességnek. A középosztály akkora hatalomra tett szert, amekkorát az arisztokrácia a múltban sohasem tudhatott és feltehetõen a jövõben sem tudhat soha magáénak, és amikor már teljesen elsáncolta magát a hatalomban és nem sokkal utána tulajdon önzésében, egészen olyan lett, mint egy magánvállalkozás, annál is inkább, mivel tagjai éppen csak annyira tartották fontosnak a közérdeket, amennyire hasznot húzhattak belõle, a néprõl meg a nép elfogadható jólétérõl teljesen megfeledkezve. […] Egy dolog hiányzott csak a politika imigyen vezetett világából, de az nagyon: maga a politikai élet. Abban a körben ugyanis, amit az alkotmány legálisan kijelölt, politikai élet ki sem alakulhatott, vagy ha mégis, aligha maradhatott volna fenn huzamosabb ideig: a régi arisztokráciát legyõzték, a nép pedig ki volt zárva a politikából. Minthogy minden ügyet azon egy osztály tagjai vitattak meg egymással, ráadásul mindig saját nézõpontjukból és tulajdon érdekeik szerint, jószerivel csatatér sem nagyon volt, ahol a pár15

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 16

•

2 0 0 8 | 4

–

L

E L E T

tok megütközhettek volna. Abban a világban, amit Guizot6 „legális Franciaországnak” nevezett, az álláspontok, érdekek és nézetek annyira azonosak voltak egymással, hogy ez a különös egynemûség minden eredetiségtõl, minden realitástól és így minden hiteles érzéstõl is megfosztotta a parlamenti vitákat. Tíz évet töltöttem az életembõl csupa rendkívüli férfiú társaságában; és bízvást mondhatom, hogy bár ezek a nagy emberek állandóan nyüzsögtek, egyetlen ügyért sem tudtak igazán lelkesedni, és minden éleslátásukat latba vetve sem tudtak egymás közt komolyabb nézeteltérést találni. De nemcsak errõl van szó; egyformán kihasználva ellenfelei tévedéseit és jellemhibáit, Lajos Fülöp nagyon nagy hatalmi túlsúlyra tett szert a politikai életben, és annak, aki sikerre vágyott, e hatalmi túlsúly következményeképpen nem volt ajánlatos messzire elkalandoznia az uralkodó nézeteitõl – mindez a pártok színeit megannyi jelentéktelen árnyalatra, a politikai küzdelmeket pedig közönséges szócsatává degradálta. Nem is tudom, volt-e valaha is parlament (még az alkotmányozó nemzetgyûlést is ideértve, mármint az igazit, az 1789-est), amelyik ilyen sokféle és ilyen sok ragyogó tehetséggel dicsekedett volna, mint ez a mienk, fõleg a júliusi monarchia elsõ éveiben. Ennek ellenére tanúsíthatom, hogy ezek a nagy szónokok semmilyen érdeklõdést sem mutattak egymás beszédei iránt, és ami még nagyobb baj, maga a nemzet is rettenetesen unta õket. Annál is inkább, mivel egykettõre megszokta, hogy a két ház küzdelmei csak szellemi tornák, híján minden komolyságnak, és hogy a különféle parlamenti pártok – a többség, a balközép vagy a legitimista ellenzék – közti nézeteltérések csak afféle családi perpatvarok, az egymást kisemmizni próbáló testvérek marakodása a közös koncon. Néhány véletlenül napvilágra kerülõ korrupciós ügy után a közvélemény már mindenhol korrupciót sejtett, és többé senki elõtt sem volt titok a hatalmon levõ politikai osztály mélységes romlottsága; a közfelfogás szerint a nemzet bizakodva és elégedetten hódolt be a hatalomnak, holott csak indulatmentes megvetést érzett iránta. Abban az idõben két részre, pontosabban két egyenlõtlen nagyságú övezetre szakadt az ország; a felsõ rész – ez lett volna a nemzeti politika színhelye – csupa erélytelenség volt, csupa tehetetlenség, tespedés, dögunalom; az alsó részben viszont már könnyen észre lehetett venni az éledezõ politikai élet rendszertelen és zaklatott elõjeleit. Ahogyan én magam is észrevettem, bár legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen közeli, ilyen rettenetes a katasztrófa; elég az hozzá, hogy az idõ múlásával egyre nagyobb lett bennem a nyugtalanság, és egyre világosabb a felismerés, hogy megint forradalom felé tart az ország. Ami annyit jelent, hogy revideálnom kellett korábbi álláspontomat; addig ugyanis annak az általános megnyugvásnak és elsilányosodásnak a láttán, amely a júliusi forradalmat követte, jó ideig azt hittem, betegesen bágyadt és apatikus társadalomban fogom leélni hátralevõ éveimet. Ha kizárólag a kormány nagyüzemét nézte az ember, csakugyan minden oka megvolt, hogy mindezt így gondolja. Mintha az egész masinéria csak arra szolgált volna, együtt a szabadság fogaskerékrendszerével, hogy 6

François Guizot (1787–1874) Lajos Fülöp nagyhatalmú minisztere, a júliusi monarchia népszerûtlen politikusa, õ dobta be a köztudatba a „legális Franciaország” kifejezést, amelyen a szavazati joggal rendelkezõk összességét értette.

16

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

T

10:31 AM

O C Q U E V I L L E

É S

Page 17

A Z

1 8 4 8 -

A S

F O R R A D A L O M

ezt a rendkívüli, csaknem korlátlan, sõt despotikus királyi hatalmat létrehozza; tetejébe minden különösebb erõfeszítés nélkül, csupán a gépezet alapfokon való szabályos mûködtetésével. Ráadásul a király annyira büszke volt erre a leleményes masinára, hogy váltig meg volt gyõzõdve, amíg meg tudja állni, hogy – tanulva XVIII. Lajos példájából – egy ujjal sem nyúl a szerkezethez, vagyis amíg hagyja mûködni önnön szabályai szerint, addig biztonságban van, addig nem fenyegeti veszély. A király csak azt tartotta fontosnak, hogy rendben tartsa a gépezetet, és saját elképzelései szerint mûködtesse, miközben teljesen megfeledkezett a társadalomról, amely mégiscsak talpazata volt ennek a leleményes szerkezetnek; úgy viselkedett, mint aki azért nem hajlandó elhinni, hogy a háza lángokban áll, mert zsebében a kapukulcs. Nekem persze egészen mások voltak az érdekeim, és mások a gondjaim is, meglehet, ez tette lehetõvé, hogy átlássak az intézmények gépezetén, meg a mindennapi események tömegén is, és képet alkothassak magamnak az ország hangulatáról és állapotáról. Ezért vehettem észre nem is egy elõjelét a közelgõ forradalomnak, és körvonalazódhatott bennem a felismerés, hogy amit 1830-ban a darab végének gondoltam, az bizony csak az egyik felvonásnak volt a befejezése. […] A júliusi monarchia tehát megbukott, ráadásul a gyõzteseknek még harcolniuk sem kellett, nem csoda, hogy ugyanolyan elképedt ámulattal vették tudomásul a gyõzelmet, mint amilyennel a vesztesek a vereséget. Azóta nem egyszer hallottam, és nemcsak Guizot-tól, de még Molétól7 és Thiers-tõl8 is, hogy a februári forradalomra a meglepetés az egyetlen magyarázat, és hogy mindez puszta véletlen volt, szerencsés végû orvtámadás, semmi több. Ilyesmit hallva nekem mindig Molière Mizantrópja jut eszembe, amelyben Oronte ezt mondja: „Száz okuk is van rá, hogy így beszéljenek”.9 Lajos Fülöp alatt õk hárman tizennyolc éven át vezették Franciaországot, nem várható el tõlük, hogy belássák, az uralkodó politikai gyakorlata is siettette a katasztrófát, amely végül megfosztotta trónjától. Nekem egészen más a véleményem, annál is inkább, mivel nincs okom önáltatásra. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a véletlennek nem volt szerepe a februári forradalomban; nagyon is volt, de a véletlen nem magyarázat mindenre. Sok olyan irodalmárt ismertem közelrõl, aki minden politikai tapasztalat nélkül írt történelmi mûveket;10 és sok olyan politikust is, akik csak alakítani akarták az eseményeket, de eszükbe sem jutott, hogy valaha is leírják õket. Gyakran megfigyeltem, hogy míg az elõbb említettek mindenhol általános okokat látnak, az utóbbiak, akik a mindennapi tények szakadozott közegében élik életüket, mindent véletlen incidensekkel akarnak magyarázni, és könnyen ringatják magukat abba az illúzióba, hogy a kezükkel 7 Molé Louis-Mathieu gróf (1781–1855) Tocqueville rokona, Napóleon alatt igazságügy-miniszter, Lajos Fülöp uralkodása idején (1830-tól 1836-ig) külügyminiszter; 1848-tól 1851-ig képviselõ. 8 Adolphe Thiers (1797–1877) történész és államférfi; a júliusi monarchia idején több alkalommal miniszter. Késõbb, a II. császárság bukása után õ lett a III. köztársaság elsõ államfõje. 9 I. felvonás, II. jelenet, 169. sor. 10 Thiers 1823–27-ben adta közre Histoire de la Révolution (A forradalom története) címen a francia forradalom történetének szentelt munkáját. Tocqueville nem volt valami jó véleménnyel sem Thiers parlamenti szerepérõl (machiavellista politikusnak tartotta), sem történetírói munkásságáról.

17

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 18

•

2 0 0 8 | 4

–

L

E L E T

mûködtetett kis rugók ugyanazok, mint amik a világot forgatják tengelye körül. Nagy a valószínûsége, hogy mindketten tévednek. Mindig is viszolyogtam azoktól a merev gondolatrendszerektõl, amelyek valamilyen végzetes láncba illeszkedõ nagy elsõdleges okokkal igyekszenek magyarázni a történelmi eseményeket, és amelyek teljesen kiiktatják az embert az emberiség történelmébõl. Minden nagyvonalúságuk ellenére is szûkösnek érzem ezeket a rendszereket, és hazugnak is, bármilyen matematikai egzaktsággal próbálják is igazságukat elõadni. Remélem, e fennkölt teóriák elbizakodott kiagyalói nem fogják tõlem rossznéven venni, de szerintem egyáltalán nem kevés azoknak a jelentõs történelmi eseményeknek a száma, amelyekre kizárólag a véletlen az egyetlen magyarázat, és nem egy olyan jelentõs esemény van, amely örökre magyarázat nélkül marad; egyszóval a véletlen, pontosabban a másodlagos okoknak az a felfejthetetlen gubanca, amit mi – képtelenek lévén kibogozni – véletlennek hívunk, kétségtelenül jelentõs szerepet játszik a történelemben. Csakhogy szilárd meggyõzõdésem, hogy a véletlenek semmilyen hatást sem gyakorolnának az eseményekre, ha a talaj nem volna elõkészítve a változásra. A véletlen ugyanis nem önmagában hat, az elõzmények, az intézmények sajátos karaktere, a mentalitás meg az erkölcsi szint együttesen biztosítja neki azt a nyersanyagot, amelybõl rögtönözni szokta félelmetes és megdöbbentõ fordulatait. Mint minden ilyen jellegû esemény, a februári forradalom is több olyan általános oknak volt szülöttje, amelyet – ha lehet így mondani – egy sor véletlen termékenyített meg; és ugyanolyan felületesség volna kizárólag általános okokból levezetni, mint egyoldalúan csak a véletlen rovására írni. Az ipari forradalom, amelynek következményeként az utóbbi harminc évben Párizs lett Franciaország legfejlettebb városa, és amely a kétkezi munkások egész seregét, sõt az erõdrendszer építése óta11 a munka nélküli földmûvesek tömegeit is a fõvárosba vonzotta; az anyagi javakra való mohó vágyakozás, amely ezt a sokaságot, ráadásul magának a kormánynak az ösztönzésére, egyre jobban hatalmába kerítette; a demokratikus illúziók által gerjesztett rossz közérzet, amelynek kialakulását fõleg a tömeget emésztõ irigység számlájára kell írni; az utóbbi idõben felbukkant gazdasági és politikai elméletek, amelyek megpróbálják elhitetni a tömegekkel, hogy az emberi nyomorúság a mindenkori jogrend következménye, nem pedig a Gondviselésé, és hogy könnyen véget lehetne vetni a szegénységnek, ha más alapokra helyeznék a társadalmat; a társadalom vezetõ osztályát és fõleg a politikai elitet sújtó mély és általános megvetés, amely épp azoknak bénította meg az ellenállását, akiknek pedig leginkább érdekük lett volna a megrendült hatalom fenntartása; a központosítás, amelynek következtében semmi mást nem kellett csinálniuk a forradalmároknak, csak rátenni kezüket a fõvárosra meg az államigazgatás jól kiépített gépezetére; az állandó változás, az intézmények, eszmék, emberek és szokások szakadatlan átalakulása, a szüntelenül mozgásban levõ társadalom, amelyet teljesen feldúlt az utóbbi hatvan év hat nagy forradalma, a megannyi másodlagos utórengést nem is számítva – nos, ezek voltak az általános okok, amelyek nélkül a februári forradalom lehetetlen lett volna. Mármost ami 11

A Párizs körüli erõdöket, melyekbõl nem egy ma is megvan, 1841-ben kezdték építeni.

18

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

T

10:31 AM

O C Q U E V I L L E

É S

Page 19

A Z

1 8 4 8 -

A S

F O R R A D A L O M

a forradalmat katalizáló véletleneket illeti, ott volt legelõször is a dinasztikus ellenzék12 ügyetlensége, amely állandó reform-követeléseivel valójában elõkészítõje volt a lázadásnak; aztán ott volt még a kezdetben véres, majd hirtelen meghátráló megtorlás; a volt miniszterek váratlan eltûnése (ezzel ugyanis megszakadt a hatalom láncolata, amelyet az új miniszterek nem tudtak sem megragadni, sem újra összekötni); a zavaros fejû miniszterek sorozatos baklövései, akik ahhoz erõsek voltak, hogy aláássák a rendszert, de ahhoz nem, hogy az így meggyöngített hatalmat újra megerõsítsék; a tábornokok bizonytalankodása,13 valamint az a tény, hogy az uralkodói család népszerûbb és tettre kész tagjai – mert volt azért ilyen is egy-kettõ – épp nem tartózkodtak Franciaországban;14 és fõleg Lajos Fülöp öregkori szenilitása, vagyis az a jellemhiba, amit senki sem láthatott elõre, és amit még az események után is nagyon nehéz tudomásul venni. Nem egyszer feltettem magamnak a kérdést, mi is lehetett az oka a király váratlan és hihetetlen cselekvésképtelenségének. Lajos Fülöp élete java részét forradalmak viharában töltötte, nem volt õ sem gyáva, sem ostoba, sem tapasztalatlan, azon a bizonyos napon mégis csõdöt mondott minden képessége. Azt hiszem, csakis a meglepetés lehetett az oka tehetetlenségének; mire megértette, mi történt, már le is volt teperve. A februári forradalom mindenkit váratlanul ért, de õt aztán különösen. Nem készíthette fel rá semmilyen elõjel, már csak azért sem, mert a király akkor már évek óta valamiféle fennhéjázó magányba húzódott vissza, mint általában azok a sokáig gondtalan nyugalomban élõ uralkodók, akik tehetségükkel magyarázzák szerencséjüket, és minden jó tanácsot eleresztenek a fülük mellett, mert azt hiszik, mindenkinél okosabbak. […] Korrumpálni a népet, de kerülni vele a nyílt konfliktust; kiforgatni jelentésébõl az alkotmányt, de aggályosan ragaszkodni a betûjéhez; szembefordítani egymással a franciák káros hajlamait; szép csöndesen belefojtani a forradalmi hevületet az anyagi javak élvezetébe – ez lett az õ életének nemcsak legfontosabb, de szinte egyetlen nagy ötlete. Ez az ötlet volt a menedéke, ebben az ötletben élte le egész életét, és úgy eszmélt rá a tévedésére, mint aki földrengésre ébred az éjszaka közepén, és csak néz, néz maga elé a hirtelen jött egyetemes pusztulásban, miközben omladozik körülötte a ház, és lába alatt inog a föld. Ma persze könnyû okosnak lenni, már ami a február 24-i eseményeket illeti, de aznap délután egészen más járt a fejemben; aznap magán az eseményen töprengtem, és az események okainál sokkal jobban foglalkoztattak az események következményei. Az utóbbi tizenhét évben ez már a második forradalom volt, amelynek szemtanúja lehettem. Mindkettõt tragédiának tartottam; de ez a mostani még az elõzõnél is jobban elkeserített. X. Károly iránt mindvégig valami örökletes szeretetfélét éreztem, de mivel a király azért bukott meg, mert lábbal tiporta a legalapvetõbb szabadságjogokat, abban reménykedtem, bukásával nem hogy nem alszik ki, de feléled a szabadság lángja. Azon a 12 Tocqueville a legitimistákat érti a kifejezésen. 13 Bár volt parancs, a hadsereg passzív maradt, nemcsak a trón, de még a képviselõház védelmérõl sem gon-

doskodott. 14 Tocqueville Lajos Fülöp két fiatalabb fiára céloz, Joinville (1818–1900) és Aumale (1822–1897) hercegekre; a forradalom kitörésekor mindketten Algériában tartózkodtak.

19

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 20

•

2 0 0 8 | 4

–

L

E L E T

napon viszont úgy láttam, a szabadság is odavan; igaz, a menekülõ királyi családhoz nem fûzött semmi, de úgy éreztem, az én ügyem is végleg elveszett. Fiatalságom legszebb éveit olyan virágzó társadalomban töltöttem, amely a szabadsággal mintha régi nagyságát is visszakapta volna. Ebben a társadalomban fogant meg bennem a mérsékelt és megregulázott szabadság gondolata, amely egyformán jelen van a meggyõzõdésekben, szokásokban és törvényekben; ennek a szabadságnak a varázsa teljesen megigézett; ez lett az életem fõ szenvedélye; éreztem, ha egy napon elveszítem, nem fogom soha kiheverni, és lám, mégis úgy alakultak a dolgok, hogy végleg le kell mondanom róla. Túlságosan is jól ismertem az embereket, már csak ezért sem tudtam komolyan venni a nagy szavakat; nagyon is tisztában voltam azzal: ha igaz, hogy egy nagy forradalom megvetheti a szabadság alapjait, az is igaz, hogy több egymást követõ forradalom sokáig lehetetlenné tesz minden konszolidált szabadságot. Arról – egyelõre – fogalmam sem volt, hogy mi fog ebbõl kisülni, de egyvalamiben biztos voltam: olyasmi semmi esetre sem, ami engem megnyugtatna; és világosan láttam, bármilyen jövõ vár az unokafivéreimre,15 nekünk immár az a sorsunk, hogy a szabadság és elnyomatás váltakozó idõszakai közepette éljük le nyomorúságos életünket. Megpróbáltam magamban felidézni a mi utolsó hatvan évünk történetét, és keserûen elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, mennyi illúzióba ringattuk magunkat, valahányszor véget ért egy idõszak ebben a hosszúra nyúló forradalomban; ahogy eszembe jutott, miféle elméletek táplálták ezeket az illúziókat; milyen tudományoskodó álmok foglalkoztatták a történészeket, és milyen leleményesen felépített, de megtévesztõ gondolatrendszerekkel próbáltunk magyarázatot keresni a jelenre, amit nem láttunk tisztán, és belelátni a jövõbe, amirõl még elképzelésünk sem volt. Az alkotmányos monarchia a régi rendnek, a köztársaság a monarchiának, a császárság a köztársaságnak, a restauráció a császárságnak lépett örökébe; csak ezután jött a júliusi monarchia. És ebben a láncban valahányszor újabb politikai rendszer váltotta fel a régit, mindig azt lehetett hallani, hogy a francia forradalom, küldetését beteljesítve, befejezõdött: és ezt el is hittük. Bizony én magam is abban reménykedtem, hogy befejezõdött, eleven volt bennem ez a remény a restauráció alatt, és eleven volt még akkor is, amikor a restauráció megbukott. Pedig most megint a francia forradalom kezdõdik újra, mert ez az újabb sem egyéb, mint a régi folytatása. És ahogyan megyünk elõre az idõben, úgy távolodik, és látszik egyre homályosabban, hogy ennek a forradalomnak hol is a vége. Más próféták – mellesleg ugyanolyan alaptalanul, mint elõdeik – azt állítják, az apáink által elképzeltnél is mélyebb és teljesebb társadalmi átalakulás felé haladunk, olyan átalakulás felé, amelyet még elképzelni sem tudunk; vagy csak afelé az idõszakonként jelentkezõ krónikus anarchia felé, amely – mint tudjuk – a régi népek gyógyíthatatlan betegsége? Nem tudom én magam sem, mikor fog véget érni a nagy utazás. Csak azt, hogy annyiszor hittem szárazföldnek a csalóka ködöket, hogy néha már azon tûnõ15

Tocqueville öccsének, Edouard-nak (1800–1874) a két fiáról van szó, Bernard-Hubert-rõl (1832– 1864) és Auguste-Renérõl (1834–1917); Christian de Tocqueville, az Emlékezések elsõ kiadója BernardHubert de Tocqueville-nak volt a fia.

20

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

T

10:31 AM

O C Q U E V I L L E

É S

Page 21

A Z

1 8 4 8 -

A S

F O R R A D A L O M

döm, csakugyan létezik-e a földrész, amit oly régóta keresünk, avagy csak örök vándorlás a mi osztályrészünk? […] Egész délután az utcán csavarogtam.16 Aznap két dolog szúrt szemet: legelõször is a forradalom – ha nem is kizárólagos, de fõleg – plebejusi jellege, vagyis hogy a népre, a kétkezi munkából élõkre ruházott minden hatalmat. Azután meg az, hogy a csõcselék, amely hirtelen egyedüli birtokosa lett a hatalomnak, nemcsak hogy híján volt minden gyûlölködésnek, de még egy kicsit is hevesebb indulat sem volt benne. Bár a dolgozó osztályok gyakran játszottak fõszerepet az I. köztársaság eseményeiben, az állam élén nem álltak soha, ahogyan – sem jogszerûen, sem ténylegesen – a hatalomnak sem voltak soha egyedüli birtokosai. A konvent tagjai közt, könnyen lehet, nem volt egyetlen kétkezi munkás sem. A konventben ugyanis csak polgárok és szellemi foglalkozásúak ültek. A Hegypárt meg a Gironde közti belháborút polgárok vívták polgárokkal, és bár az elõbbié lett a gyõzelem, a teljes hatalom sohasem került a munkából élõk kezébe. A júliusi forradalomban, igaz, a köznép vívta ki a gyõzelmet, de a forradalmat a középosztály robbantotta ki, és õ is vezette, mint ahogyan a gyõzelemnek is õ lett a haszonélvezõje. A februári forradalom vihara azonban nemcsak elkerülte a polgárságot, de mintha épp ez ellen a társadalmi osztály ellen irányult volna. Mivel a nagy megrázkódtatásban a két fél, amely Franciaországban fõ alkotóeleme a társadalomnak, végleg elkülönült egymástól, a nevetõ harmadik, vagyis a köznép maradt a hatalom egyedüli birtokosa. Új jelenség ez Franciaország történetében; igaz, más országokban és más korokban is voltak ehhez a mostanihoz fogható forradalmak, mert bármilyen újnak és kiszámíthatatlannak látják is a kortársak egy adott kor történelmét, emez, a lényeget illetõen, mégiscsak része az emberiség történetének. A középkor végi Firenze például sokban hasonlít erre a mi mai helyzetünkre. […] Csakhogy míg Firenzében átmeneti és egészen sajátos okai voltak a szegénynép forradalmának, itt minálunk nagyon is állandó és általános problémák voltak a kiváltó okai, ezért már akkor valószínûnek látszott, hogy e problémák Franciaország után Európa többi részét is lángba fogják borítani. Ez egyszer már nem egyetlen párt gyõzelmérõl volt szó; a cél immár egyfajta társadalomtudomány, filozófia, sõt talán nem túlzás azt mondani, egy könnyen tanítható és terjeszthetõ tömegvallás alapítása. Ez hát az új elem a régi képben. Ezen a napon egyetlen képviselõjét sem láttam a megdöntött közhatalomnak, egyetlen katonával, csendõrrel vagy rendõrrel sem találkoztam; még a nemzeti gárda is eltûnt. Csak a köznép járt-kelt fegyveresen, õrizte a középületeket, virrasztott, büntetett, parancsokat osztott; döbbenetes volt látni, és iszonyú is, hogyan is került minden kincsével ez a hatalmas város, akarom mondani, ez a nagy nemzet azoknak hatalmába, akiknek semmijük sincsen; mivelhogy olyan helyzetet teremtett a központosítás, hogy akié Párizs, azé egész Franciaország. Nem csoda, hogy a többi osztályt elfogta a jeges rémület; nem volt egyetlen idõszaka sem a forradalomnak, amelyben az emberek ennyire rettegtek volna, ilyen félelmet talán csak a római birodalom civilizált lakói érezhettek, de õk is csak akkor, amikor vandálok vagy gótok gyülekeztek a kapuk elõtt. 16 A

forradalom kitörésének másnapjáról, február 25-rõl van szó.

21

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 22

•

2 0 0 8 | 4

–

L

E L E T

Mivel korábban soha nem történt ilyesmi, az emberek elképesztõ erõszak-cselekedetekre voltak elkészülve. Részemrõl sohasem osztottam ezeket az aggodalmakat. Mindabból, amit láttam, a közeljövõre nézve inkább különös zavargásokra, szokatlan válságokra következtettem, de egy pillanatra sem hittem, hogy a gyõztesek rabolni, fosztogatni fognak; ismertem jól a párizsi köznépet, tudtam, hogy az ilyen forradalmi idõkben mindig a nagylelkûség az elsõ reakciója; és hogy a gyõzelem utáni napokban inkább hõsködõ hencegéssel, a frissen szerzett hatalom demonstrálásával és szereplési vágya kielégítésével lesz elfoglalva; viszont gyakran elõfordul, hogy ez alatt az idõ alatt mégiscsak feláll valamilyen közhatalom, hogy a rendõr visszatér õrhelyére, a bíró pedig a tárgyalóterembe; abban bizakodtam, hogy mire ezek a mi hõseink leszállnának szobor-talpazatukról a közönséges és kicsinyes emberi indulatok világába, már vissza is áll a társadalmi rend, õk meg kénytelenek lesznek beletörõdni, hogy bizony nekik sem szabad többet, mint bármelyik becsületes embernek. Mellesleg mi, franciák annyi sok évet töltöttünk a felkelések zûrzavarában, hogy már valamiféle sajátos erkölcse is van a zavargásnak, és külön törvénykönyve a rebellió hétköznapjainak. E rendkívüli törvények szerint a gyilkosság még valahogy elmegy, az esztelen rombolás is meg van engedve, rabolni azonban szigorúan tilos, ami persze nem jelenti, hogy nem raboltak és fosztogattak ezekben a napokban, hiszen mindig akad néhány gazember a lázadók közt, aki a lelke mélyén fütyül minden testületi morálra, és egyáltalán nem tartja becsületbeli ügyének, hogy – ha nem látja senki – valamit el ne emeljen. Ami engem illet, fõleg az nyugtatott meg, hogy a gyõzteseket ugyanolyan váratlanul érte a siker, mint amilyen váratlanul ellenfeleiket a vereség; és nem is igen volt rá idõ, hogy az indulatok a cselekvés hevében lángra lobbanva pusztító dühbe forduljanak; a kormány úgy bukott meg, hogy nem is védekezett, és nem védte senki. Sõt jó ideje épp azok támadták vagy legalábbis épp azok bírálták leghevesebben, akik leginkább fájlalták bukását. Az elmúlt évet a dinasztikus ellenzék és a republikánus ellenzék csalóka egyetértésben töltötte: cselekedni egyformán cselekedtek, de közben mindkettõnek homlokegyenest ellentétes dolgok jártak a fejében. Ez a félreértés nemcsak megkönnyítette, de meg is szelídítette a forradalmat. A monarchia eltûntével a csatatér üresnek látszott; a köznép pedig nem látott világosan: nem tudta, milyen ellenséget kell még legyõznie; akik ellen eddig haragra gerjedt, most vele egy táborban voltak; a papság sohasem békült meg igazán az új dinasztiával, nem is érzett nagy bánatot, amiért letaszították trónjáról; és ennek a nemesség is tapsolt, mintha csak nem látta volna a következményeit; az elsõnek a polgárság vallásellenes intoleranciáját, a másodiknak a polgárság gõgjét volt nehéz elviselnie; nem csoda, hogy míg egyik mélyen lenézte a kormányzását, a másik valósággal rettegett tõle. Idestova hatvan éve ez volt az elsõ alkalom, hogy a papságnak, a régi arisztokráciának meg a köznépnek azonosak voltak az érzései, még ha ez az érzés a neheztelés volt is, nem pedig a szeretet. De hát a politikában már ez is sok, itt többnyire a közös gyûlölet az alapja minden barátságnak. Csak a polgárok voltak igazi – és egyedüli – vesztesei az eseménynek, de sok félnivalójuk nekik sem volt. Ez a kormány ugyanis nem elnyomó volt, csak kirekesztõ, nem erõszakos, csak korrupt, ezért nem is annyira gyûlölet övezte, mint 22

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

T

10:31 AM

O C Q U E V I L L E

É S

Page 23

A Z

1 8 4 8 -

A S

F O R R A D A L O M

inkább megvetés; másrészt a középosztály a nemzeten belül sohasem teljesen homogén, és nincsenek határozott kontúrjai: nemcsak nem különül el élesen a társadalom többi részétõl, de itt-ott össze is fonódik vele. A polgárság kormánya ettõl az egynemûségtõl meg az éles körvonalak hiányától olyan gyenge és ingatag, ettõl olyan megfoghatatlan és szinte láthatatlan azok elõtt, akik pedig bukása után szívesen állnának bosszút rajta. Íme, együttesen ezek voltak az okai a köznép szembetûnõ apátiájának éppúgy, mint a mindenhatóságának; ez az apátia annál is feltûnõbb volt, mivel különös ellentétben állt az akkori közbeszéd dagályos dinamizmusával, valamint azokkal a szörnyûséges emlékekkel, amelyeket a közbeszéd felidézett. Az Adolphe Thiers-féle forradalomtörténet, A girondisták története címû Lamartine-mû,17 továbbá más kevésbé híres, de nem kevésbé közismert könyvek, és fõleg a színdarabok nemcsak rehabilitálták, de valamennyire divatba is hozták a terror idõszakát. A forradalmárok megpróbálták 1793 lázas szavaiba foglalni a kor langyos szenvedélyét, és lépten-nyomon olyan hírhedett gonosztevõk nevébe és példájába botlottunk, akikre, megfelelõ lelkierõ hiányában, még ha õszintén akarunk, sem tudtunk volna hasonlítani. Az igazi szenvedélyeket, valamivel késõbb, a szocialista elméletek lobbantották lángra (ezeket az elméleteket neveztem korábban a februári forradalom filozófiájának), ezek az elméletek ébresztették fel az emberekben az irigységet, és robbantották ki a háborút a társadalmi osztályok között. Ha igaz is, hogy – meghazudtolva a félelmeket – eleinte az indulatok nem voltak semmiféle felforgató tevékenységnek sem az okozói, a dühös elégedetlenség meg a nyugtalanság már a forradalom másnapján felütötte fejét a köznép körében. Már február 25-én vagy száz furcsábbnál furcsább elmélet pattant ki a forradalmárok fejébõl, és szerzett magának híveket a már amúgy is eléggé zavarodott köznép soraiban. Jóllehet a királyságon és a parlamenten kívül még minden más szilárdan állt a talapzatán, mégis olyan érzése volt az embernek, mintha a forradalom az egész társadalmat ízzé-porrá zúzta volna, és mintha pályázatot írtak volna ki arra vonatkozóan, milyen is legyen az új épület, amelyet a helyén akarnak felhúzni. Mintha mindenki kötelességének érezte volna, hogy kifejtse nézeteit. Volt, aki az újságokban ismertette elképeléseit, volt, aki a hirdetõtáblákon, amelyek csakhamar megjelentek a házfalakon, de olyan is akadt, aki az utcán hirdette eszméit. Egyik a vagyoni egyenlõtlenséget kifogásolta, másik az értelmi képességek egyenlõtlenségét, és olyan is volt, aki a világ legrégibb egyenlõtlenségét akarta eltüntetni, a nõk egyenjogúsítását követelve; kínáltak gyógyírt a szegénység ellen, és csodaszert a munkanélküliség nyavalyájára, amely feltehetõen magával az emberiséggel egyidõs. Ezek az elméletek igencsak különbözõek voltak, nemritkán homlokegyenest ellentétes tanokat vallottak vagy engesztelhetetlen ellenfelei voltak egymásnak; viszont közös volt bennük, hogy mindegyik lejjebbre célzott a kormánynál, arra a társadalmi osztályra irányítva a fegyvert, amely emennek alapzatát alkotta, és az is közös bennük, hogy valamennyi egyformán igényt tartott a szocializmus megnevezésre. 17

Alphonse de Lamartine (1790–1869) Histoire des Girondins (A girondisták története) címû mûve, amelyet 1847-ben adott közre, egyik legnagyobb könyvsikere volt a forradalmat közvetlenül megelõzõ idõszaknak.

23

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 24

•

2 0 0 8 | 4

–

L

E L E T

A februári forradalom végeredményben a szocializmusnak köszönheti sajátos arculatát; távolról nézve a dolgot, korántsem végcél volt a köztársasági államforma, csak eszköze a szocializmus megvalósításának. Nem nagyon fér ezeknek az Emlékezéseknek keretébe annak kimutatása, mitõl is kapta a februári forradalom a szocialista jellegét, mindössze annyit szeretnék mondani, hogy mindez távolról sem volt olyan meglepõ, mint amennyire a kortársakat megdöbbentette. Hát csakugyan senki sem vette észre, hogy a köznépnek már jó ideje minden törekvése, hogy helyzetén javítson, rangját felemelve, és hogy hatalma és jelentõsége, értelmi képességei és vágyai is egyre nagyobbak? Még a jóléte is növekedett, bár korántsem olyan gyorsan, mind jobban megközelítve azt a határt, amit a régi társadalmakban (amelyekben az ember sok, a betöltendõ állás viszont kevés) lehetetlenség átlépnie. Hogyan is ne akart volna ezek után az alacsony rangú, de nagy erõt képviselõ szegény néposztály kitörni a nincstelenségbõl és alávetettségbõl? Hiszen máson sem dolgozik immár hatvan éve! Elõször úgy próbált magán segíteni, hogy megváltoztatta a politikai intézményeket; igen ám, csakhogy minden változtatás után azt kellett tapasztalnia, hogy sorsa vagy jottányit sem változik, vagy ha mégis, csigalassúsággal az igények gyors növekedéséhez képest. Elõbb vagy utóbb mindenképp rá kellett jönnie, hogy rossz helyzetének nem is annyira a mindenkori alkotmányos rendszer, sokkal inkább a társadalmat megalapozó örök törvények az okozói; és elõbb vagy utóbb azon is el kellett már töprengenie, hogy ha egyszer amazt megváltoztatta, vajon nem volna-e rá elegendõ ereje és jogalapja, hogy egy nap emezeket is megváltoztassa. Ami pedig a társadalmi rend alapzatát alkotó magántulajdont illeti, miután földig rombolták mindazokat a kiváltságokat, amelyek takarták, de mondhatnám úgy is, elrejtették ezt a jogelvet, és már csak a magántulajdon az egyedüli akadálya az emberek közti egyenlõségnek, vajon ugyanígy nem volt-e az is szükségszerû, hogy puszta lehetõségként ennek eltörlése is felmerüljön azoknak fejében, akik meg vannak fosztva tõle? […] Vajon a szocializmust örökre maga alá temeti-e a megvetés, amely méltán sújtotta az 1848-as szocialistákat? A kérdés maradjon megválaszolatlan. Hosszú távon nyilván ennek a mi társadalmunknak az alaptörvényein is változtatni fognak, ez nem is kétséges, hiszen a legfontosabb részeket illetõen már eddig is sok módosítás történt, de vajon lehetséges-e teljesen lerombolni õket, és másokat állítani a helyükbe? Mert énszerintem nem lehetséges. Ennél messzebb nem is szeretnék menni, mert minél tüzetesebben tanulmányozom a régi világot, és minél részletesebben elemzem ezt a mostanit […], annál inkább úgy látom, nem ritkán csak azt nevezzük nélkülözhetetlen intézménynek, amelyhez egyszer már hozzászoktunk, és hogy a társadalom szerkezetét illetõen sokkal, de sokkal szélesebb a lehetõségek mezeje, mint amit az adott társadalomban élõ ember egyáltalán elképzelni képes.

(Bevezette és fordította Ádám Péter)

24

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

10:31 AM

K

Page 25

O M M E N T Á R

25

•

2 0 0 8 | 4

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 26

•

2 0 0 8 | 4

–

V

I T A

Mándi Tibor MIÉRT VOLT HAYEK KONZERVATÍV? Kiegészítés Balázs Zoltán válaszához Békés Mártonnak Békés Márton a Kommentár 2008/2. számában közölt, A spontaneitás ideológiája címû gondolatébresztõ és tanulságos írásában1 arra tesz kísérletet, hogy megkérdõjelezze Friedrich Hayek helyét a konzervatív politikai gondolkodás panteonjában, különösen óva hazai eszmetársait attól, hogy a véleménye szerint menthetetlenül liberális osztrák közgazdász követõivé váljanak. Balázs Zoltán a lap következõ számában sorra vette és részletesen cáfolta Békés érveit, azzal a következtetéssel zárva cikkét, hogy „Hayek […] gondolkodásának döntõ elemei nem idegenek sem a konzervatív hagyománytól, sem – vagy inkább még kevésbé – a modern konzervativizmustól. Ellenkezõleg: túlnyomórészt hézagmentesen illeszkednek hozzá.”2 Magam teljes mértékben egyetértek mind Balázs végkövetkeztetésével, mind Békéssel szemben felhozott ellenérveivel. Ebbõl a szempontból Balázs Zoltán kitûnõ válaszcikke egyáltalán nem szorul kiegészítésre. Az alábbi írás célja, hogy egy lépéssel továbbmenve bemutassa: Hayek gondolatai nemcsak „hézagmentesen illeszkednek” a konzervatív hagyományhoz és a modern konzervativizmushoz, hanem miközben szerves részét képezik az elõbbinek, egyúttal nélkülözhetetlen összetevõi az utóbbi minden, elméleti megalapozottság igényével fellépõ változatának. És hogy mindez különösen igaz Magyarország és a kelet-közép-európai térség többi „új demokráciája” esetében. Ahhoz, hogy eldönthessük a kérdést, konzervatív politikai gondolkodó volt-e Hayek, két elõkérdés megválaszolása tûnik szükségesnek: 1. Tisztáznunk kell, mit értünk konzervativizmus alatt. 2. Meg kell próbálnunk a lehetõ legpontosabban rekonstruálni Hayek politikai gondolkodásának meghatározó elemeit. Békés Márton írása mindkettõvel adós marad. Az elsõ kérdés megválaszolására nem is tesz kifejezett kísérletet, ám tanulmánya bevezetõjébõl és utolsó bekezdésébõl úgy tûnik, a konzervativizmust valamiféle erkölcsi meghatározottsággal azonosítja. Miközben azonban ez nem feltétlenül igaz minden konzervatív szerzõre (például a Békés által egyértelmûen konzervatívnak tekintett Michael Oakeshottra sem, hacsak a hagyományt nem azonosítjuk az erkölccsel), addig számos liberális szerzõ megfelel ennek a feltételnek (például a Békés által is említett John Rawls elmélete kifejezetten erkölcsfilozófiai megalapozottságú, amely az általa megfelelõnek tartott erkölcsi elvek érvényesülését kéri számon a „szabad piacon”, és ezen az alapon utasítja el azt). 1 BÉKÉS Márton: A spontaneitás ideológiája. Konzervatív Hayek-kritika, Komentár 2008/2., 83–93. 2 BALÁZS Zoltán: A spontán rend valósága. Válasz Békés Mártonnak, Kommentár 2008/3., 102.

26

kommentar2008-4-kesz.qxd

M

8/25/08

Á N D I

T

10:31 AM

I B O R

:

M

I É R T

Page 27

V O L T

H

A Y E K

K O N Z E R V A T Í V

?

Ami a második kérdést illeti, azaz Hayek politikai gondolkodásának rekonstrukcióját, arra kétségtelenül komoly kísérletet tesz a szerzõ, ami azonban véleményem szerint a pontosság elvárható követelményén bukik el. Az általa felvázolt Hayek-kép („a neoliberális ökonómia teoretikai alapjául szolgáló piaci ortodoxia” apostola) félrevezetõ voltát nem menti, hogy ebben az esetben Hayekkal kapcsolatban (mind a politikai jobb-, mind a baloldalon) meglehetõsen elterjedt félreértésekrõl van szó. Ami azt illeti, mindkét imént feltett kérdés megválaszolásához közelebb jutunk, ha vizsgálódásunkat azzal az aligha elhanyagolható tapasztalati ténnyel kezdjük (amelynek figyelmen kívül hagyása a szerzõ részérõl, mint arra Balázs Zoltán is felhívja a figyelmet, a legkevésbé sem minõsíthetõ a konzervatív kutatói attitûd megnyilvánulásának), hogy Hayek szinte valamennyi mértékadó elemzés szerint fontos, sõt megkerülhetetlen részét képezi a modern (bár megengedem: elsõsorban angolszász) konzervatív kánonnak.3 Ennek egyik, felszínesebb magyarázata, hogy a – Hayek által szellemi elõdjének tekintett – klasszikus liberális hagyomány mára a múltból ránk maradt, megõrzendõ értékként nagyrészt beolvadt a konzervatív hagyományba. Errõl mi sem tanúskodik jobban, mint hogy Békés Márton számára meglepõnek tûnik, hogy Hayek Burke-öt és Tocqueville-t liberális (és nem konzervatív) szerzõkként említi,4 miközben persze mindketten liberális (a pontosság kedvéért Burke esetében whig, de semmiképpen sem tory) színekben vettek részt koruk politikai küzdelmeiben. Ezen a ponton tûnik célszerûnek kitérni Hayek gyakran idézett, Miért nem vagyok konzervatív? címû esszéjére, amely elsõ (leginkább csak a címre kiterjedõ) pillantásra eldönteni látszik a Hayek eszmetörténeti besorolásáról szóló vitát.5 Csak a cím elolvasása is elegendõ lehetne azonban ahhoz, hogy elgondolkodjunk: vajon miért kellett Hayeknek külön (egyik legfontosabb, The Constitution of Liberty címû könyvéhez utószóként hozzákapcsolt6) írást szentelnie a saját állítólagos konzervativizmusára vonatkozó kérdésnek? A kézenfekvõ válasz: valószínûleg azért, mert ezt és más könyveit olvasva sokan hajlamosak voltak ebbe a táborba sorolni a szerzõt. Ha vesszük a fáradságot, és alaposan végigolvassuk a szóban forgó írást, azt fogjuk látni, hogy benne Hayek valójában sokkal egyértelmûbben és élesebben határolódik el a modern, racionalista-kollektivista liberalizmustól (amelyrõl egyetlen jó szava sincs), mint a konzervativizmustól, melynek számos követésre méltó tulajdonságát elismeri (például „a kifejlett intézményeket értékelõ, azokkal rokonszenvezõ és az irántuk érzett tisztelettel teli vizsgálódásokat”, vagy az „értelem iránti bizalmatlanságot”, miként azo3

Vö. Noel O’SULLIVAN: Konzervativizmus = Politikai filozófiák enciklopédiája, szerk. David Miller, Kossuth, Budapest, 1995, 262; Robert NISBET: Konzervativizmus: álom és valóság, ford. Beck András, Tanulmány, Pécs, 1996, 69, 120; Roger SCRUTON: Mi a konzervativizmus? = UÕ.: Mi a konzervativizmus?, ford. Jónás Csaba, Osiris, Budapest, 1995, 14–18; George H. NASH: The Conservative Intellectual Movement in America, Intercollegiate Studies Institute, Wilmington, Delaware, 1998, 3–10. 4 BÉKÉS: I. m., 86, 89. 5 Friedrich A. HAYEK: Miért nem vagyok konzervatív?, ford. Balogh Katalin = Az angolszász liberalizmus klasszikusai, II., szerk. Ludassy Mária, Atlantisz, Budapest, 1993, 149–172. 6 Friedrich A. HAYEK: The Constitution of Liberty, The University of Chicago Press, Chicago, 1960.

27

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 28

•

2 0 0 8 | 4

–

V

I T A

kat egyébként Békés is idézi7). Igaz, az esszé elsõ felében Hayek „liberálisnak” nevezi az általa képviselt álláspontot, de mint az utolsó fejezetekben kifejti, „egyre növekvõ nyugtalansággal” teszi ezt, felismerve az õt a kortárs liberalizmustól elválasztó „szakadékot”, és azt, hogy „annak, amit én liberalizmusnak nevezek, nem sok köze van azokhoz a politikai mozgalmakhoz, amelyek mostanában ezen a néven szerepelnek”. Végül a napjainkban kevéssé praktikusnak minõsíthetõ old whig elnevezés mellett köt ki (ahol „a hangsúly a régin van”), és azt is megjegyzi, hogy (a könyv befogadó közegének jelentõs részét kitevõ) amerikai kontextusban „nem jelent különösebb nehézséget” számára a „konzervatív” jelzõ használata – lévén az amerikai konzervativizmus a klasszikus liberalizmus szellemében fogant amerikai alkotmányos berendezkedés megõrzését és védelmezését jelenti.8 Rátérve immár a lényegi okra, amiért Hayeket a konzervatív kánon fontos szereplõjeként szokás említeni, meg kell állapítanunk, hogy ezzel cikkének tanúsága szerint Békés Márton is tisztában van – csak éppen nem tulajdonít neki kellõ jelentõséget. „Hayek ezt nevezi konstruktivista hibának, hiszen a tervezés absztrakt valóságkonstrukciót posztulál, szemben az emberi hagyomány által felhalmozott biztos tudással, a társadalmilag elfogadott, közmegegyezéssel szentesített szabályokkal, a nem-tervezett – lassú, szerves vagy spontán – evolúciós változásokkal. Mindezek a meglátások Hayeket egyértelmûen a konzervatív gondolkodás fontosabb érveit felsorakoztató szerzõvé avatják” – írja Békés.9 Mindehhez csak annyit kell hozzátennünk, hogy az idézett meglátások mind Hayek gondolkodásának, mind a modern konzervatív elméletek többségének központi, meghatározó elemei. Erre mutat rá klasszikusnak számító összefoglalójában Anthony Quinton, amikor a modern konzervativizmus különbözõ irányzatait és azok általános jellemzõit végsõsoron „az ember intellektuális tökéletlenségének” tételére vezeti vissza,10 és ezt az összefüggést emeli ki Roger Scruton is, amikor a modern konzervativizmus elméleti sajátosságainak ismertetését Hayek piacról vallott nézeteinek taglalásával kezdi.11 Scruton egyébként, választását megindokolva, különösen fontosnak tartja a „piac” fogalmával, annak a konzervativizmus számára való relevanciájával kapcsolatos szemantikai zûrzavar tisztázását. Erre Békés Márton cikkével kapcsolatban is szükség van. Való igaz, hogy Hayek a piacnak a szûk értelemben vett gazdaságon túlmenõ jelentõséget tulajdonít – egyfajta általánosítható „felfedezõ folyamatot”, vagy ahogy Scruton fogalmaz, egy „társadalmi ismeretelmélet” paradigmáját látva benne. Hayek központi problémája episztemológiai jellegû: jelentõs részben Polányi Mihály nyomán haladva 7 HAYEK: Miért nem vagyok konzervatív?, 153, 163; BÉKÉS: I. m., 88. 8 HAYEK: Miért nem vagyok konzervatív?, 164–169. Hayek a korabeli kontinentális konzervativizmussal szemben

megfogalmazott bírálata viszont (hogy az, szilárd ideológiai támpontok híján, túlságosan is hajlamos a baloldal által felvetett politikai célok és követelések némileg késleltetett és mérsékelt formában való átvételére) legalábbis megfontolásra érdemesnek tûnik, nem utolsósorban a mai magyar olvasó számára is. 9 BÉKÉS: I. m., 88. 10 Anthony QUINTON: A tökéletlenség politikája, ford. Beck András, Tanulmány, Pécs, 1995, 16–19. 11 SCRUTON: I. m., 14–18.

28

kommentar2008-4-kesz.qxd

M

8/25/08

Á N D I

T

10:31 AM

I B O R

:

M

I É R T

Page 29

V O L T

H

A Y E K

K O N Z E R V A T Í V

?

(és nagyrészt Oakeshottal egyetértésben) a racionalista módon mûködõ egyéni értelem számára elérhetetlen „hallgatólagos” (Polányi), „gyakorlati” (Oakeshott), tapasztalatiszétszórt tudás összegyûjtésének és társadalmi hasznosításának módját keresi – és találja meg a gazdaság esetén a piaci ármechanizmusban. Az azonban már nem igaz, hogy (mint Békéssel együtt sokan mások is gondolják) Hayek a piac paradigmáját szeretné valami módon „kiterjeszteni”, „ráerõltetni” a társadalmi élet más területeire is, vagy hogy ebbéli igyekezetében tökéletesen megfeledkezne az erkölcsrõl. Éppen ellenkezõleg: Hayek a piacban csupán felismerni véli a társadalmi élet más területein is mûködõ, a hallgatólagos-gyakorlati-tapasztalati-szétszórt tudást szokások, hagyományok, intézmények formájában összegyûjtõ és megtestesítõ spontán evolúciós folyamatok mechanizmusát. Békés állításával ellentétben a piac Hayeknél éppen hogy nem „az egyetlen nemtervezett, evolúciós úton létrejött intézmény”,12 hanem csak egy ezen intézmények (ilyen a jog, mindenekelõtt az angol common law, vagy a nyelv, de maga az erkölcs is) sorában. Éppen hogy nem „racionalista absztrakció”,13 hanem maga is a jog, az erkölcs és a szokások által irányított intézmény(es rend), a hagyomány része, azzal egylényegû. (A Hayek nézeteinek jellemzésére gyakran alkalmazott „szabad piac” kifejezés ezért némileg félrevezetõ: a tervezõ jellegû állami beavatkozástól és nem a jogtól-erkölcstõl mentes piacra kell gondolnunk. Az olyan erkölcsi-jogi alapelvek, mint a tulajdon szentsége, a szerzõdések betartásának kötelessége, a pártatlan igazságszolgáltatás, a „szabad piac” mûködésének nélkülözhetetlen elemei.) Mindezzel kapcsolatban Békést egyik saját idézete is elgondolkodtathatta volna, amelyben Hayek az „igazságos elosztást nyújtó tervgazdasággal” egy sorban említi a „represszív és konvencionális erkölcsök alóli felszabadulást” (és a „permisszív nevelést”) mint a 20. századi közgondolkodást meghatározó „babonákat”.14 Ha ez nem volna elég, érvelésünket talán megfelelõen alátámasztja az alábbi, a The Constitution of Liberty a hagyománnyal és erkölccsel foglalkozó fejezetébõl vett másik idézet: „Alapvetõ igazság, amelyet a racionalista iskolán kívül a szabadság egyetlen nagy szószólója sem mulasztott el hangoztatni, hogy a szabadság sohasem mûködött mélyen beivódott erkölcsi hitek nélkül.” Ehhez lábjegyzetben Hayek, nyilvánvaló egyetértéssel, egyúttal bizonyítandó az elõbbi kijelentést, még három, a „szabadság nagy szószólóitól” (Burke-tõl, James Madisontól és Tocqueville-tõl) származó idézetet fûz: „Az emberek pontosan olyan mértékben jogosultak a polgári szabadságra, amilyen mértékben hajlandók erkölcsi korlátokat szabni vágyaiknak” (Burke); „Az a feltételezés, hogy bármilyen kormányzat képes biztosítani a szabadságot és a boldogságot a nép erényessége nélkül, teljes képtelenség” (Madison); „A szabadság nem hozható létre erkölcs nélkül, sem az erkölcs hit nélkül” (Tocqueville).15 Ami azt a Hayekkel és a klasszikus liberálisokkal szembeni további, szintén meglehetõsen elterjedt vádat illeti, miszerint „pusztán ökonómiai gondolkodásuk” – melynek 12 BÉKÉS: I. m., 90. 13 Uo., 93. 14 Uo., 90–91. 15 HAYEK: The Constitution of Liberty,

62, 435–436.

29

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 30

•

2 0 0 8 | 4

–

V

I T A

terméke „Adam Smith gazdasági embere” – „nem vonja kétségbe, hogy az ember jó, sõt azt hangoztatja, hogy a piac által is felerõsített emberi önzés végsõ soron a közjót segíti elõ”,16 azt Hayek kimerítõen megválaszolta Békés által is idézett A valódi és a hamis individualizmus címû esszéjében: Valójában persze igen távol áll tõlük [a „valódi individualizmus” képviselõitõl, a klasszikus liberálisoktól], hogy bármi ilyesmit feltételezzenek. Közelebb járnánk az igazsághoz, ha azt mondanánk, hogy nézetük szerint az ember természeténél fogva lusta és közönyös, gondatlan és tékozló […] Aligha túlzás azt állítani, hogy az általa [Smith által] és kortársai által hirdetett individualizmus legfõbb érdeme, hogy olyan rendszert alkot, amelyben a rossz emberek a legkevesebb kárt okozhatják. […] Ezek a terminusok [önérdek, önszeretet] azonban nem jelentettek kizárólag az ember saját, közvetlen személyes szükségleteivel kapcsolatos, szûk értelemben vett egotizmust. Feltételezték, hogy az emberek egyedül önmagukkal törõdnek, de az „én” természetszerûen magában foglalta családjukat, barátaikat is; s az érvelés szempontjából mit sem számított volna, ha magában foglal bármit, amivel az emberek ténylegesen törõdnek.17

A klasszikus liberálisok és Hayek érvelésének lényege ugyanis az emberi ismeretek korlátozottsága. Nem azt állítják, hogy „a felvilágosult magánérdek mindig a társadalmi érdekeknek megfelelõen mûködik”, vagy hogy „a magánérdek általában felvilágosult”, ahogy azt Békés Keynestõl (!) vett „konzervatív” kritikájában sugallja.18 Hanem azt, hogy – ismét Hayek szavaival: […] az emberi értelem képtelen többet felfogni, mint ama szûk kör tényeit, amelynek õ a középpontja: hogy akár teljesen önzõ, akár a legtökéletesebb altruista, mindazok az emberi szükségletek, amelyekkel képes hatásosan törõdni, szinte elhanyagolható töredékét alkotják a társadalom valamennyi tagja szükségleteinek. Ezért az igazi kérdés nem az, hogy az embert önös érdekei vezérlik-e, […] hanem hogy megengedhetõ-e, hogy tetteiben azok a közvetlen következmények vezéreljék, amelyeket ismerhet, s amelyekkel törõdhet, vagy kényszeríteni kell, hogy azt tegye, ami helyénvalónak látszik valaki más számára, aki állítólag mélyebben felfogja e cselekedetek jelentõségét a társadalom egészére vonatkozóan.

Az önérdek–közérdek viszonyára vonatkozó érvelés lényege az, hogy „senki sem tudhatja, ki ismeri azt a legjobban, s hogy megismerésének egyetlen módja egy olyan társadalmi folyamaton keresztül vezet, amelyben mindenkinek módjában áll próbára tenni képességeit”.19 Ezzel szemben, ahogy egy angol szerzõ találóan megfogalmazta, Keynes 16 BÉKÉS: I. m., 90, 92. 17 Friedrich A. HAYEK: A valódi és a hamis individualizmus 18 BÉKÉS: I. m., 90. 19 HAYEK: A valódi és a hamis individualizmus, 126–127 (az

= Az angolszász liberalizmus klasszikusai, II., 123–126. én kiemelésem).

30

kommentar2008-4-kesz.qxd

M

8/25/08

Á N D I

T

10:31 AM

I B O R

:

M

I É R T

Page 31

V O L T

H

A Y E K

K O N Z E R V A T Í V

?

nagyjából azt gondolta, hogy „ha õrá és etoni barátaira bíznák a dolgokat, minden a legnagyobb rendben menne”.20 Az elõbbi idézet egyébként egy Milton Friedman nemrég bekövetkezett halálakor írt cikkbõl származik, amely Friedman, Keynes és Hayek, mint az elmúlt évszázad meghatározó közgazdasági gondolkodóinak viszonyát tárgyalja, és arra a némileg talán meglepõ következtetésre jut, hogy Friedman sok lényeges tekintetben közelebb állt Keyneshez, mint Hayekhez. Ez azonban már átvezet a „neoliberális gazdaságfilozófia” elméleti megalapozásának téziséhez, melyet Békés Márton Friedmannel és a chicagói iskolával hoz összefüggésbe. Kétségtelenül igaz, hogy Hayek karrierjének jelentõs részét a Chicagói Egyetemen töltötte – csakhogy nem a közgazdaságtani tanszéken (hanem az interdiszciplináris, Committe on Social Thought nevû intézményben), mivel az elõbbire nem vették fel, arra hivatkozva, hogy amit (a késõbbi Nobel-díjas) Hayek mûvel, az olyan mértékben kívül esik a diszciplína fõáramán, hogy tudományos értéke megkérdõjelezhetõ. Ebben az ítéletben volt is némi igazság, mármint a fõáramon kívüliséget illetõen, Hayek ugyanis a legalapvetõbb módszertani szinten kérdõjelezte meg a II. világháború után uralkodóvá vált keynesiánus konszenzust, arra hivatkozva, hogy az elmélet által használt makroökonómiai megközelítés és „aggregátumok” a valóságban az egyéni döntések sokaságából összeálló gazdasági folyamatokról alapvetõen téves képet festenek. Hayek életút-interjújában a chicagói iskolához és Friedmanhez fûzõdõ viszonyát firtató kérdésre így válaszolt: Õk ugyanahhoz a módszertani iskolához tartoznak: lényegében makro- és nem mikroközgazdászok. […] Friedman különösen. Ez nekem állandó problémát jelentett […] Õk módszertanilag lényegében logikai pozitivisták. Azt gondolják, hogy a gazdasági jelenségek makroszinten magyarázhatók, hogy az aggregátumokból és átlagokból ok-okozati következtetéseket lehet levonni. Bár ez bizonyos értelemben igaznak tûnik, valójában nincs ilyen szükségszerû összefüggés. […] Korábban nyilvánosan többször is kijelentettem, hogy az egyik dolog, amit a legjobban sajnálok, az, hogy nem tértem vissza Keynes értekezésének kritikájához, de ez legalább annyira igaz Milton Esszék a pozitív közgazdaságtanról címû mûvére, amely bizonyos szempontból legalább annyira veszélyes.21

Bár alapvetõ módszertani nézeteltérésük ellenére szakpolitikai kérdésekben (mindenekelõtt az állami beavatkozás visszaszorításában) Hayek és Friedman rendszerint egyetértettek, Friedman talán legfontosabb szakpolitikai javaslatát, a központi bank szabályozó szerepét elõtérbe helyezõ monetáris politikát Hayek határozottan ellenezte. Így egységes, hayeki–friedmani ihletettségû „neoliberális gazdaságfilozófiáról” aligha beszélhetünk.22 20 Paul ORMEROD: The Fading of Friedman, Prospect Magazine 2006. december. 21 Hayek on Hayek. An Autobiographical Dialogue, szerk. Stephen Kresge – Leif Weinar, Routledge, London, 1994.

128. 22 A magam részérõl azt sem tartom valószínûnek, hogy a „neoliberális” címke alatt néha eladni próbált nagy, felülrõl vezérelt állami „reformprogramok” elnyerték volna a felvilágosult állami tervezés minden

31

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 32

•

2 0 0 8 | 4

–

V

I T A

Természetesen Hayek sem kritizálhatatlan szerzõ, és Békés akkor jut legközelebb a jogos bírálathoz, amikor Michael Oakeshott nyomán az ideologikus politizálási stílus átvételét veti Hayek szemére. Az oakeshotti hagyományelvû és a hayeki „ideologikus” konzervativizmus viszonyáról néhány éve hosszabban írtam egy Békés Márton által is (megtisztelõen, bár kissé egyoldalúan) idézett cikkben.23 Hayek kétségtelenül „a szabadság ideológiájának” megalkotását tûzte ki célul, azonban nem egy helyen világosan kifejezésre juttatja, hogy az általa védelmezni kívánt ideológia szorosan kötõdik a hagyományhoz, és az tulajdonképpen nem más, mint „elvek valamiféle együttese, amely benne rejlik a nyugati politikai tradíció java részében”, illetve „az angolszász országok közös hagyományában”.24 Azt, hogy miért tartotta mégis szükségesnek, hogy explicit, ideológiai megfogalmazást adjon ezeknek a hagyományban foglalt elveknek, többek között azoknak az országoknak az esetével indokolja, amelyek (angolszász társaiktól eltérõen) nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy a szabadság élõ, folytatható hagyományával rendelkezzenek – ilyenek például az „új demokráciák”.25 Számukra „a természetes szabadság rendszere” (Adam Smith kifejezésével) nemcsak követendõ példaként szolgálhat, hanem azzal az elõnnyel is kecsegtet, hogy ez az a politikai berendezkedés amely talán a legjobban elõsegíti annak az önkéntes társadalmi együttmûködésnek a megvalósulását, amely a hagyomány újratermelõdésének és megerõsödésének táptalaja lehet. Roger Scruton 1993-as budapesti elõadásában különös nyomatékkal ajánlotta a közép-európai konzervatívok figyelmébe Hayek (és Polányi Mihály) filozófiáját (az olvasandó két legfontosabb szerzõnek nevezve õket).26 Az elõzõhöz hasonlóan többé-kevésbé megalapozott a Hayekkel szembeni neokonzervatív kritika, amelyre Irving Kristol személyén keresztül szintén hivatkozik Békés, ám némileg pontatlanul. Ez a kritika ugyanis fõ irányát tekintve nem esik egybe az Oakeshott által megfogalmazottal (Oakeshott intranzigens ideológiaellenességét Kristol, aki meg volt gyõzõdve az ideológiák döntõ fontosságáról a modern politikában, nem osztotta, így ebbõl a szempontból Hayekhez állt közelebb). Kristol Hayekkel – és az általa, valamint többek között Adam Smith és az amerikai alapító atyák által képviselt „klasszikus liberális” hagyománnyal – szemben sokkal inkább „straussiánus” kételyeket fogalmaz meg, a neokonzervatívokra jelentõs befolyást gyakorló politikai filozófus, Leo Strauss nyomán, aki a modern liberális demokráciák legnagyobb problémájának a „jó élet”, „jó társadalom” mibenlétére vonatkozó (ha tetszik: erkölcsi) kérdésfeltevés elvetését, illetve a válasznak a szabad véleménynyilvánítás körébe utalását és relativizálását formája ellen szenvedélyesen tiltakozó Hayek rokonszenvét. A magyar felsõoktatási reform sok szempontból hayeki szellemû kritikájára lásd SCHLETT István: A „felvilágosult ész” esete a felsõoktatással, Kölcsey Füzetek X., Kölcsey Intézet, 2004. 23 MÁNDI Tibor: Oakeshott és Hayek. A modern konzervativizmus Janus-arca, Politikatudományi Szemle 2002/3–4., 199–212. 24 HAYEK: A valódi és a hamis individualizmus, 113; UÕ.: Miért nem vagyok konzervatív?, 168. 25 Friedrich A. HAYEK: A Model Constitution = The Essence of Hayek, szerk. Chiaki Nishiyama – Kurt L. Leube, Hoover Institution Press, Stanford (California), 1984, 384–385. 26 Roger SCRUTON: A liberál-konzervativizmus és Közép-Európa = UÕ.: Mi a konzervativizmus?, 227–228.

32

kommentar2008-4-kesz.qxd

M

8/25/08

Á N D I

T

10:31 AM

I B O R

:

M

I É R T

Page 33

V O L T

H

A Y E K

K O N Z E R V A T Í V

?

tekintette. Kristol azonban ezzel együtt többször is elismerõen nyilatkozik Hayek teljesítményérõl (például kifejezi eszmetörténeti és politikai filozófiai írásai iránti „csodálatát”).27 Talán Békés Mártonnak sem lesz ellenére, ha ezt az írást az általa nyilvánvalóan nagyra becsült (és mint a Kommentár egy korábbi számában közölt remek cikkébõl kitûnik, jól ismert28) Irving Kristoltól vett idézettel zárjuk, amelyet – bár a szerzõ Adam Smithrõl és az amerikai alapító atyákról ír benne – talán joggal olvashatunk az elõbbiek által képviselt hagyomány újjáélesztésén és továbbvitelén fáradozó Friedrich Hayekról szóló „konzervatív” vélekedés egyfajta lehetséges összefoglalásaként is: Bár Adam Smith és az alapító atyák könnyen lehet, hogy többé-kevésbé helyes válaszokat adtak – és a huszadik század története nem arról tanúskodik, hogy más, jobb válaszok elérhetõ közelségben lennének –, meglehet, hogy a mi szempontunkból nem a megfelelõ kérdéseket tették fel. Kétszáz év elteltével a „természetes szabadság” általuk javasolt rendszere, éppen sikere folytán, újra felvetett olyan, a jó életre, a jó társadalomra, magának az élet értelmére vonatkozó alapvetõ kérdéseket, amelyek megválaszolását õk nem tartották szükségesnek. Mi, akik az õ elképzeléseiknek a haszonélvezõi vagyunk, jobban fel tudjuk mérni ezeknek az elképzeléseknek a korlátait. Ehhez azonban elõször meg kell értenünk ezeket az elképzeléseket, teljes egészében és minden részletében, azaz ahogy õk értették õket. Akkor, és csakis akkor leszünk készek arra, hogy módosítsuk vagy kiegészítsük õket. És közben mindig emlékeznünk kell arra, amit könnyû elfelejteni: a szabadságért, hogy ezt megtehetjük, nekik tartozunk köszönettel.29

27 Irving KRISTOL: America’s Exceptional Conservatism = UÕ.: Neoconservatism. The Autobiography of an Idea, The Free Press, New York, 1995, 378. 28 BÉKÉS Márton: Irving Kristol eszméi, Kommentár 2008/1., 77–86. 29 Irving KRISTOL: Adam Smith and the Spirit of Capitalism = UÕ.: Neoconservatism, 299.

33

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 34

•

2 0 0 8 | 4

–

I

N T E R J Ú

„…FÖNNTARTÁS ÉS MEGÕRZÉS NYILVÁNVALÓAN CSAK ÚJ ÉRTÉKEK TEREMTÉSÉVEL LEHETSÉGES” Beszélgetés Szegedy-Maszák Mihállyal Szegedy-Maszák Mihály enciklopédikus egyénisége, életmûve nehezen tûri a meghatározásokat. Tudósi tekintete és figyelme természetesen terjed Panofskytól Bartókig, Dugonics Andrástól Paul de Manig. Széchenyi és Kemény Zsigmond életmûve mélységeiben és részleteiben ugyanúgy ismertek elõtte, mint Esterházy Péter vagy a 20. századi magyar történelemrõl adható történeti szintézis lehetõsége, a fordíthatóság problémái és tétjei vagy a nemzeti irodalom kitörési lehetõségei a 21. században. Könyvei közül nem egy, mint például a Kemény Zsigmond- vagy a Márai-monográfia mára már a mûfaj klasszikusaiként idézettek, nem véletlen, hogy életmûkiadása megindult, miközben a szerkesztésével készült, közelmúltban megjelent, vitákat is, támadásokat is kiváltó, A magyar irodalom történetei címû vállalkozás új utakon kísérli meg a magyar irodalmi hagyomány megértését. Szegedy-Maszák Mihállyal Hatos Pál beszélgetett.

HATOS PÁL: Professzor úr, mennyire tartod érvényesnek, használhatónak a „nyugati kultúra” fogalmát? SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Egyre több bírálat éri a Nyugat-központúságot a világban. Számolni kell azzal, hogy valóban vannak más földrészek, más kultúrák, és gyarmatosítás utáni idõszakban vagyunk. Nekem, mint magyar irodalomtörténésznek, az elsõdleges feladatom, hogy minél többet át tudjak menteni ebbõl a nemzeti örökségbõl egy kialakuló világörökségbe. Ezt eléggé nagy hangsúllyal kell mondanom akkor, amikor egy olyan folyóiratban, amely a „legnagyobb magyar” egyik jelentõs könyvének a címét viseli, nemzetellenesnek nyilvánít valaki. Talán nem árt arra emlékeztetni, hogy Széchenyit is érte ilyen vád, s a Hitelt némelyek elégették. Sajnos erõs egységesülés érzékelhetõ a világban, és nagyon igyekezni kell, hogy a magyar mûvelõdésbõl minél több maradjon fenn. Spenglert lehet nem szeretni, de ma úgy lehet hinni, hogy tulajdonképpen nem volt olyan felületes, elég éleslátó volt, amikor a 20. század elején figyelmeztetett arra, hogy a Nyugat mûvelõdése nem kizárólagos. Nála még nagyobb elmék is erõsen hatása alá kerültek, mint például Wittgenstein. Valóban számolni kell azzal, hogy a nyugati kultúra egy része – ebben mi magyarok szerencsére nem vettünk részt – a gyarmatosítás révén lényegében elnyomott más kultúrákat. Ezeknek a kultúráknak a jelenben és a jövõben is megkülönböztetett figyelmet kell szentelni. HP: Mi ebben a kontextusban – nevezzük így régimódiasan – a magyar nemzeti hagyomány szerepe? Mi a magyar kultúra szerepe a nyugati kultúrához viszonyítva, van-e önálló útja, vagy – hinnünk kell-e a vádaknak – a magyar kultúra mindig egyfajta mimézis, követés volt? És ha van önálló jogon magyar nemzeti hagyomány, mint ahogy szeretnénk ezt látni, akkor annak az elmúlt idõszakban – értem itt az elmúlt százötven-kétszáz évet – melyeket tartod a legjellemzõbb mozgalmainak, állomásainak? 34

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

B

10:31 AM

E S Z É L G E T É S

S

Page 35

Z E G E D Y

- M

A S Z Á K

M

I H Á L L Y A L

>

SZMM: Nagyon nehéz kérdés. Én továbbra is úgy gondolom, hogy a magyar mûvelõdésnek sajátos belsõ mozgása és belsõ törvényei vannak, de a külföldet nem mindig az érdekli, ami bennünket. Errõl nem tudomást venni tulajdonképpen a nemzet lebecsülését rejti magában. Az átmentés csak akkor lehetséges, ha minél árnyaltabban fogalmazzuk meg értelmezésünket a magyar kultúráról, amely roppant gazdag kultúra. A megosztottság, amely manapság a magyar értelmiség körében letagadhatatlan, részben ebbõl a gazdagságból is származik. Németh László évtizedekkel ezelõtt sznobokról és parasztokról beszélt. Mindkét veszély fönnáll. Tehát az is veszély, ha azt hisszük, hogy az idegen mintákat kell utánozni, viszont az is, hogy Hegyeshalmon túlra nem tekintünk semmilyen vonatkozásban. Ma kétségkívül nagyon vitatott, hogy hogyan lehet értékelni a népi írók mozgalmát. Egy dolgot kiemelnék: a népi írók között voltak, akik minduntalan emlékeztettek arra, hogy Magyarországnak keleti szomszédai is vannak. Nagyon tisztelem Babits Mihályt, de kétségtelen tény, hogy õ alig vett arról tudomást, hogy ebben a térségben élnek románok, szlovákok vagy délszlávok. HP: A népi írók, illetve az általuk képviselt szemlélet, úgy tûnik, ma is aktuális, nem feltétlenül azért, mert élõ és ható hagyomány lenne, hanem mert az alapkérdések és konfliktusok feldolgozatlanok. Bizonyos szempontból nem meglepõ, hogy Jászi Oszkár emigrációjában rokonszenvezett a népi írókkal. Kérdéses azonban, hogy gyökereiben nem egy eleve utópikus gondolkodásmód közössége volt-e – a realitás felelõssége nélkül –, ami Jászi nosztalgiáját és a ’30-as évektõl fórumot nyerõ népi gondolatot egyaránt motiválta? SZMM: Azt kell mondanom – ezek számomra nagyon súlyos kérdések, és én nem tulajdonítok semmilyen kiegyensúlyozottságot saját véleményemnek –, hogy Jászinál is erõs volt a hajlam az utópiára. Különösen 1920 elõtt. Nem olyan régen a kiadatlan anyagait is átnéztem, amelyekbõl jórészt csak másolatok vannak itt, mert New Yorkban vannak az eredetik. Ezekbõl is az derül ki, hogy a két világháború között valóban próbált a népi írókkal kapcsolatot teremteni. Õt is ábrándok vezették. Nyilvánvalóan azt gondolta, hogy az utódállamok majd demokratikusabbak lesznek. Nem arra gondolok, hogy a királyi Románia demokratikus volt, hanem arra, hogy a két világháború közötti, Tomas G. Masaryk vezette Csehszlovák Köztársaság sem volt az. Ha az elõbb említettük Babitsot, volt olyan könyve, amelyet nem engedtek be abba a Csehszlovákiába, márpedig Babits – tudott dolog – nem vallott szélsõséges álláspontot. HP: Kicsit tovább menve a hagyomány kérdésén, van egy nagyon érdekes megközelítésed, amelyben a 20. század elején fellépõ magyar szellemi irányzatokat vizsgálod zenében, irodalomban, esztétikában, és többek között Lukácsot, Jászit, Kosztolányit és Adyt, de a népi írókat is bevonod ebbe a vizsgálatba, illetve általában véve a Nyugat körét. Meg is írtad, hogy a konvencionális tudásunkkal ellentétben Lukács modernsége, esztétikai konzervativizmusa már 1918 elõtt tetten érhetõ, miközben a Nyugat körének legjelentõsebb alkotói – így például Babits és Kosztolányi is – a múlthoz, a magyar nemesi hagyományhoz kötõdõ témaköröket dolgozott fel újszerû, a nyelviség szerteágazó jelentésteremtését tudatosan felvállaló szemléletmóddal. Felmerül a kérdés: mi a nyelv és a hagyomány egymáshoz viszonyított szerepe? A nyelv, azaz egy sajátos, nyelvi alapú nemzeti hagyomány elõfeltétele a kultúra kialakításának, vagy pusztán eszköze annak? Ezt az ellentétet és dilemmát többször, több munkádban igyekezted finoman érzékeltetni. Hol áll az errõl való gondolkodás most? És te magad hogyan ítélsz ebben? SZMM: Nagyon elfogult vagyok. A magyarság magyar nyelvû közösség. Másféle magyarság-meghatározást nem tudok elfogadni a magam számára pillanatnyilag. Méltá35

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 36

•

2 0 0 8 | 4

–

I

N T E R J Ú

nyolom azt, ha valaki Amerikában így vagy úgy fõz, avagy ilyen vagy olyan nagyon õszinte, rokonszenves érzelmekkel viseltetik a magyarság iránt, de ha magyarul nem tud, lényegében ez a magyarságtudat számomra nem eléggé tartalmas. Akiket említettél, nagyon különbözõ alkatok voltak. Lukács György örökségétõl én mindig távol álltam, ez részben adottság; így hozta a sors. HP: De az egyik legjobb ismerõje vagy, ezért tanulságos ez az álláspont, hiszen Lukács most is részese egyfajta nemzetközi kánonnak, amely ugye töredékesen ismeri mind az életmûvet, mind a történeti személyiséget az 1919-es szereppel, vagy a harmincas évek magyar nyelvû, Szovjetunióban született publikációival együtt. Ezen túlmenõen Lukáccsal találkozol itt, ott, amott, és érdekes, hogy az õ esztétikai nézetei inkább tekinthetõk ilyen szempontból konvencionálisabbnak, mint Kosztolányié. Vagy ez elnagyolt megfogalmazás? SZMM: Kosztolányi fordított futurista verseket és írt Ivan Goll mûveirõl. Lukács értetlen volt az avantgárddal szemben. A Nyugat elsõ nemzedékérõl nem szerencsés általánosságban nyilatkozni. Ady kétségkívül nagyon nagy, belsõ ellentmondásokkal telített személyiség volt. 1908-ban indult a Nyugat, s õ már annak az évnek õszén közölt egy támadást a folyóirat egyes munkatársai ellen a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idõkben. Babitsban is voltak bizonytalanságok. 1919–20 rendkívül megrendítette. Elment egy bizonyos világpolgárság irányába az I. világháború alatt, de késõbb nagyon megrettent ettõl. Kosztolányi ennél egyszerûbb képlet, ha úgy tetszik, mert õ eredetileg függetlenségi párti volt. Abban az ábrándban ringatta magát fiatal korában, hogy Magyarország Bécstõl, tehát a Monarchiától függetlenül, mint önálló nemzetállam tud létezni kárpátmedencei határokkal. 1919-ben rádöbbentette a történelem, hogy ez nem lehetséges. Nem szabad feledni, hogy Szabadkán született. Ez a város éppen átkerült a másik államba, és õ évekig nem látogathatta a családját, s annak tagjai sem tudtak Magyarországra jönni. Ez rendkívül megviselte. Ezek után õ egy nyelvi alapú kulturális viszonylagosság mellett kötött ki, amelynek egyébként megvannak nála nagyon korán az elõzményei. Arra az álláspontra jutott – mely vélekedés nem állt messze Széchenyi Istvánétól –, hogy a legkisebb nyelvi közösség elvesztése is pótolhatatlan veszteség az emberiségnek. Ha az ember ezt komolyan veszi, akkor a hopi indiánok fönnmaradása is általános emberi érdek. Ezt az álláspontot tartom még mindig a legelfogadhatóbbnak a magam számára, függetlenül attól, hogy tudom, ez nagyon sebezhetõ felfogás. HP: A magyar irodalom önértékelése és a befogadása más nemzetek körébe, olvasottsága, ismertsége illetve nem megfelelõ ismertsége régi téma. Panasz és önelégültség sokszor párosul ebben a kérdésben is felületes mûveltséggel. Te nagyon sokat tettél az elmúlt huszonöt évben a helyzet valódi megváltozásáért, és magát a folyamatot is értelmezted. Minek tulajdonítod – tudom, hogy errõl már máshol többször is beszéltél –, hogy például Esterházyt és különösen az „opus magnum”-ot, a Harmonia Caelestist, ami végül – bevallatlanul is – fikció és valóság határainak felszámolása után és ellenére is, mégis csak a haza és hagyomány téma körül forog, szóval miért van, hogy Esterházyt olvassák külföldön és olvassák a Harmonia Esterházyját is? SZMM: Õszintén szólva nagyon nehéz megítélni, hogy a magyar irodalomból mit ismernek külföldön. A különbözõ országokban más és más a helyzet. Márai talán nem vált francia nyelvterületen olyan széles körben ismertté, mint Olaszországban vagy Németországban. Esterházyt olvassák, de a vezekényi csatáról nem mindenki, még a németek egy része sem tudja, hogy mi is volt. Nem akarom föltételezni azt, hogy nem min36

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

B

10:31 AM

E S Z É L G E T É S

S

Page 37

Z E G E D Y

- M

A S Z Á K

M

I H Á L L Y A L

den magyar emlékszik erre a történelmi eseményre. A név is segítheti az elismerést, s a fordítások minõsége is, Terezia Mora – amennyire meg tudom ítélni – lényegesebben jobban fordította a Harmoniát, mint mások. Az is számít, hogy a német történelem mégis érintkezett a magyarral. Egyébként nehéz megítélni a magyar irodalom külföldi ismertségét. József Attila évfordulója idején egy francia, nem magyar származású doktori hallgatóm utánanézett a franciaországi visszhangnak. Végeredményben azt a szomorú tanulságot fogalmazta meg, hogy nem igazán volt számottevõ e visszhang. Hangsúlyoznom kell, hogy a magyar kultúrát nagyon szeretõ ifjú irodalmár készítette e fölmérést. HP: Az is jellemzõ, hogy az Esterházy-regénynek is van egy nagyon is erõs történeti aspektusa, bármit is mondjunk a mûfaj hiányáról és a mûvészeti alkotás öntörvényûségérõl. Manapság a történetelméleti gondolkodás nem igazán sajátja a magyar történészeknek, ugyanakkor az elmúlt százötven évet, különösen Trianon perspektívájából nézve tulajdonképpen hanyatlástörténetnek látják. Ennek a koncepciónak az ellentmondásosságára te fölhívtad a figyelmet, ettõl függetlenül mégis megkérdezem: van-e értelme feltenni a kérdést, hogy hol rontottuk el? Illetve megtört-e valahol az a magyar szellemi hagyomány, amely most a kettõségben, a töredezettségben, a párbeszéd hiányában mutatkozik meg? Fülep Lajos emlékezik Adyval folytatott beszélgetésére, ahol Ady a hazáról, a magyarságról már mint régen elveszettrõl beszél. Valóban ilyen messzire kell keresnünk ezt a fajta töredezettséget? SZMM: A megosztottság nem mai keletû. Még akkor sem, ha ma kivételesen erõsnek mutatkozik. Ha Fülep Lajost említetted, nem szabad elfelejteni, hogy a Vasárnapi Kör tagja és a zengõvárkonyi református lelkész azért nem teljesen ugyanaz a személy, ha szabad mondani, de ez természetes, hiszen az ember személyisége változik. Végsõsoron úgy látom, hogy a magyarok sok hibát követtek el, de azért ez nem magyarázza azt, ami a magyarsággal történt. Én ebben a tekintetben viszonylag mérsékelt állásponton volnék. Arra viszont továbbra is próbálok hivatkozni, hogy mondjuk az 1840-es évek magyar értelmisége – sajnos – magasabb intellektuális szinten volt, mint a mai magyar értelmiség, természetesen magamat is beleértve. Még azt is megkockáztatnám, hogy kivételes jelentõsége volt annak, hogy a 20. század elején egy folyóirat három annyira különbözõ költõt tudott elindítani, mint Ady, Babits és Kosztolányi, akik lényegében a magyarságról sem azonos módon vélekedtek. Régebben úgy láttam, hogy csak Ady halála után távolodott el egymástól Babits és Kosztolányi. Most, hogy próbálok egy könyvet írni Kosztolányiról, és olyan anyagokat is átnéztem, amelyek nem közismertek, már úgy látom, hogy ez a távolodás sokkal korábban elkezdõdött. Nem biztos, hogy ma ilyen gazdagságról beszélhetünk, de én nem vagyok jós, nem tudom, mit hoz a jövõ. Óvatosnak kellene lennünk a saját értékeink elismerésében. Nem szabad lebecsülni magunkat, de bizonyos mértékig a túlzott elbizakodottságtól is óvnám a magyarságot. HP: A politika és a kulturális örökség között van-e valaminõ olyan viszony, amelyben a történeti, kulturális örökség befolyásolni tudja a politikát, és egyáltalán ez a befolyásolás üdvös lehet-e? SZMM: Ez is igen nehéz kérdés, mert azt lehet sejteni, hogy ma a vezetõ politikai erõk nem igazán figyelnek a magyar mûvelõdésre vagy kultúrára. A múltban is voltak feszültségek, hiszen Tisza István és Ady Endre, illetve a Nyugat köre nem voltak összhangban, de még mindig több volt a kölcsönös megértés, mint ma. Különbözõ politikai 37

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 38

•

2 0 0 8 | 4

–

I

N T E R J Ú

erõknek a magyar értelmiséggel szembeni magatartása a jelenkorban nem igazán szerencsés. Ennek részben tájékozatlanság, részben talán az értelmiség lebecsülése is az oka. Természetesen a magyar értelmiséget is lehet bírálni. De az ember bizonyos mértékig legyen türelmes a másikkal szemben. A 19. században még létezett európai tájékozottságú magyar szabadelvûség. John Stuart Mill, aki Eötvös Józseffel is levelezett, úgy gondolta, ha egy közösségben két dolog mellett lehet érvelni, és mindenki az egyik lehetõséget választja, de a közösségnek egy tagja a másik mellett szavaz, akkor még annak az egy fõnek a véleményét is tiszteletben kell tartani. Tudom, hogy a társadalom így nem igazán mûködõképes, de szeretném, ha a szabadelvûség hirdetõi olykor elgondolkodnának azon, valóban liberális felfogást képviselnek-e, pontosabban a szabadelvûségnek melyik változatát igyekeznek érvényesíteni. Bizonyos mértékig a szocialistákról is hasonló véleményt fogalmaznék meg, függetlenül attól, hogy nekem a szocializmushoz sosem volt közöm. HP: Az egyén és az alkotás kiemelésének, szemben a közösség egyenlõsítõ törvényével, ennek a szembeállításnak, amit a romantika hagyott ránk, és amely továbbra is valamilyen szempontból aktuális, van-e ma közege, van-e az autonóm, mûvészi létre olyasfajta receptivitás, ami tetemre hívja a tömegtársadalmat, a fogyasztás társadalmát? SZMM: A piacgazdálkodással szembeni ellenérzéseim az úgynevezett rendszerváltás óta eléggé megerõsödtek. Az a fõ kifogásom, hogy valaminek a piaci és szellemi értéke nem okvetlenül esik egybe. Egyén és közösség viszonyáról nehéz bármi érdemlegeset mondanom. Egyetemista koromban egy ideig anyagi támogatást kaptam Kassák Lajostól, és ezért mindig hálásan gondolok rá. Ismeretes, hogy korán kapcsolatba került a munkásmozgalommal. 1919-ben ellentmondott Kun Bélának, erre betiltották a folyóiratát. A politikai hatalomhoz alkalmazkodás, a megélhetés és a piac nemcsak erkölcsileg, még mûvészileg is sokakat tönkretesz. HP: Az is tudott, hogy a Kosztolányi-kutatások s a mai Kosztolányi-kutatás virágzása, ami rengeteg fiatal irodalomtörténészt foglalkoztat, a te szellemi mûhelyedbõl indult el. Mi lehet egy most készülõ Kosztolányi-monográfiának az üzenete az irodalomtörténeti, esztétikai vizsgálatok saját, önálló szakmai szempontjain túlmenõen? SZMM: A Kosztolányi-könyv írása során elsõsorban arra a következtetésre jutottam, hogy mi, irodalmárok nem ismerjük a magyar történelmet. A legsúlyosabb kérdés számomra az 1919 és 1921 közötti idõszak mérlegelése. Megpróbálom – nagyon vitathatóan, és ezért bírálni fognak, s nem okvetlenül olyan irányból, amilyen irányból mostanában tették –, megpróbálom valamennyire megérteni, hogy miért írta azt, amit, és miért viselkedett úgy, ahogy. A Világ címû lapba szabadkõmûvesként az I. világháború alatt rendszeresen írt cikkeket. A Világ egyik fõ támadója Bangha Béla volt. 1919 második felétõl azután Kosztolányi együttmûködött Bangha Bélával, az Új Nemzedék munkatársaként. Úgy látom, hogy a proletárdiktatúra és a békeszerzõdés a magyar értelmiségnek nagyon jelentõs részét hihetetlenül megrázta, és ezt bizonyos mértékig történetileg is meg kellene érteni. Nekem legalábbis ez az álláspontom. Vagy sikerül ezt megértetnem, vagy nem. Ezután alakult ki Kosztolányiban az a vélekedés, amely szerint a mûvésznek el kell távolodnia az erkölcsi elvek szószólóitól. Nemcsak a politikába, de bi38

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

B

10:31 AM

E S Z É L G E T É S

S

Page 39

Z E G E D Y

- M

A S Z Á K

M

I H Á L L Y A L

zonyos általa nagyon szeretett nyugati nemzetekbe vetett bizalma is megrendült. A legnyilvánvalóbb példa erre az Antoine Meillet-vel folytatott vitája. E híres nyelvész azt állította, hogy a magyar nyelvre nem nagyon van szükség. Könyvemnek az a végkövetkeztetése, hogy Kosztolányi életmûvét a magyar kultúra fönntartásának az indoklásaként is föl lehet fogni. Õ úgy gondolta, hogy az nem is érdekes, hogy külföldön mit vélnek a magyar irodalomról, az a lényeg, mi hogyan vélekedünk róla. Ez nagyon súlyos kérdés. Ma már más történeti helyzet van, és valószínûleg nem fönntartható az általa vallott eszmény, de számomra nagyon tiszteletre méltó álláspont, hogy tulajdonképpen a fönntartás, a megõrzés a föladat. Ez csak új értékek teremtésével lehetséges, mert meghal egy kultúra, ha saját magát ismétli.

39

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

10:31 AM

K

Page 40

O M M E N T Á R

40

•

2 0 0 8 | 4

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 41

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

Egedy Gergely CALHOUN ÉS AZ „EGYETÉRTÕ TÖBBSÉG” ELVE A demokrácia köztudomásúan a többségi elv érvényesülésére épülõ rendszer, e szabály korlátozások nélküli alkalmazása azonban jól belátható módon zsarnoksággal fenyegeti a kisebbségben maradókat. A demokráciaelméletnek ezért õsrégi dilemmája, hogy hol húzódjanak a többségi elv határai, milyen korlátokat érdemes állítani érvényesítése elé. E kérdésre roppant érdekes választ kínált a defenzívába szorított Dél nézõpontjából a 19. század közepének egyik jelentõs amerikai politikai gondolkodója.

A Dél konzervativizmusa Az Egyesült Államokban a déli államok fejlõdése kezdettõl fogva jelentõsen különbözött a gyorsan iparosodó északiakétól. A Délen kialakított ültetvényes agrárgazdálkodás fenntartása ugyanis szorosan összefonódott a rabszolgaság intézményével, s e körülmény mind jobban kiélezte a „szabad”, a rabszolgatartást tiltó északi államokhoz való viszonyt. Míg az északi államok megtiltották a rabszolgaságot, a nyugat felé terjeszkedni kívánó ültetvényesek az új államokban is a rabszolgatartás legalizálása mellett álltak ki. S míg Északon az „abolicionisták” egyre erõteljesebben sürgették a rabszolgaság eltörlését, Délen a Nat Turner-féle rabszolgafelkelés (1831) után a korábbiaknál is szigorúbb korlátozásokkal sújtották a fekete bõrûeket. Az ellentétek kibékíthetetlenné váltak – a 19. század közepére a polgárháború már elõrevetítette árnyékát.1 Az északi és a déli államokat elválasztó híres „Mason–Dixon-vonal” természetesen a politikai gondolkodás tekintetében is éles választóvonallá vált. Bár teljes joggal állapítja meg a déliek konzervativizmusáról írott kitûnõ monográfiájában Eugene Genovese, hogy a Dél domináns politikai tradíciója „kvintesszenciálisan” a konzervatív tradíció volt, ez a konzervativizmus más arculatot mutatott, mint Új-Angliáé.2 A rabszolgatartás a rabszolgatartók gondolkodására is deformáló hatással volt: olyan eszmék után kényszerültek kutatni, amelyek idegenek voltak az Újvilág hagyományaitól. A rabszolgákkal dolgoztató ültetvényes rendszer védelme az amerikai politikai gondolkodás eredeti, puritán gyökerû hagyományainak az alapvetõ átértékelését és a demokrácia egy új, sajátos interpretációját igényelte. Érdekes, de nem minden logikát nélkülözõ módon ezt leginkább a demokrácia antik, görög modelljében találták meg a déliek. Abban a modellben, amely nem látott ellentétet a szabad polgárok demokráciája és a rabszolga1

A történeti háttérhez lásd egyebek között pl. Marc M. SMITH: Debating Slavery. Economy and Society in the Antebellum American South, Cambridge UP, Cambridge, 1998. 2 Eugene D. GENOVESE: The Southern Tradition. The Achievement and Limitations of an American Conservatism, Harvard UP, Cambridge (Mass.), 1994, 1–2.

41

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 42

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

tartás intézményének fenntartása között. Ez a felfogás természetesen szakítást jelentett az egyenlõség-eszmének Jefferson által képviselt változatával, sõt az egész nyugati világ zsidó-keresztény örökségével is, és egy olyan büszke öntudathoz, gyakorta arroganciához vezetett, amely szélsõségeses, az új-angliait is meghaladó individualizmussal párosult. S mivel a déliek természetesen tudatában voltak annak, hogy érdekeik kibékíthetetlenül szembekerültek az északiakéval, sajátos demokrácia- és társadalomfelfogásukat összekapcsolták a partikularizmus eszméjének a felkarolásával. A Dél politikai gondolkodása – konzervativizmusa – így mindenekelõtt defenzív jellegû volt, amely a szövetségi kormányzat szélesedõ hatáskörével szemben az egyes államok jogait állította elõtérbe.3 Ez a defenzív alapállás, az ültetvényes gazdaság védelme összekapcsolódott az északi ipari kapitalizmus heves bírálatával. A kiindulópontjuk az volt, hogy valójában minden civilizáció a fizikai munka kizsákmányolására épül, s az Észak képmutató, amikor a bérrabszolgaságot jobbnak és humánusabbnak állítja be a gyapotföldeken végzett munkánál. Markánsan megfogalmazódott ez a meggyõzõdés a déli világ talán legnépszerûbb költõjének, William Graysonnak a híres versében, amely A bérmunkás és a rabszolga (The Hireling and the Slave) címet kapta, s amely azt bizonygatta, hogy az utóbbinak az elõbbinél lényegesen jobb a sorsa. Érveikben a déliek a nagy-britanniai iparvárosok szörnyû viszonyaira is elõszeretettel hivatkoztak, azt hangsúlyozva, hogy a rabszolgákat bezzeg sosem fenyegeti az éhhalál, tisztes otthonuk van, s gazdájuk még az öreg rabszolgákról is gondoskodik. A partikuláris déli érdekek biztosításának a szándéka hatotta át a polgárháború elõtti Dél legjelentõsebb politikai teoretikusának, a dél-atlanti republikanizmus legbefolyásosabb képviselõjének, a hazánkban mindmáig teljesen ismeretlen John C. Calhounnak a munkásságát is. A szigorú kálvinista családban, ulsteri skót apától és ír protestáns anyától született Calhoun (1782–1850) pályafutása szülõföldjén, Dél-Karolinában indult, ahol igen fiatalon a helyi törvényhozás tagjává választották.4 Az országos politikában a britekkel vívott 1812-es háború harcias támogatásával tette ismertté a nevét. John Quincy Adams, majd pedig Andrew Jackson mellett alelnökként tevékenykedett (1825–1829; 1829– 1832), míg azonban a húszas évek közepéig a szövetségi kormányzat híve, ekkortól fogva egyre inkább a tagállamok jogainak szószólójává válik, a déliek sajátos szempontjainak a védelmében. A Délt egyértelmûen hátrányosan érintõ, az agrárérdekekkel szemben az Észak iparát támogató 1828-as vámtörvény Calhount méginkább a lokális jogok védelmezõjévé tette. A vámtörvénnyel kapcsolatos vita miatt szembefordult Jackson elnökkel is, és – elsõként az USA történetében – lemondott alelnöki posztjáról. Ezt követõen szenátorként teljes erejével küzdött az abolicionisták törekvéseinek meghiúsításáért, a rabszolgaságot „pozitív jónak” nevezve, s az egyik fõ kezdeményezõje volt annak 3

Vö. Eugene D. GENOVESE: The Slaveholders’s Dilemma. Freedom and Progress in Southern Conservative Thought, 18201860, University of South Carolina Press, Columbia, 1992. 4 Calhoun életrajzához lásd Irving H. BARTLETT: John C. Calhoun. A Biography, W. W. Norton and Co., New York, 1993.

42

kommentar2008-4-kesz.qxd

E

G E D Y

G

8/25/08

E R G E L Y

:

10:31 AM

C

A L H O U N

Page 43

É S

A Z

„

E G Y E T É R T Õ

T Ö B B S É G

”

E L V E

a törvényjavaslatnak, amely kényszeríteni akarta az északi államokat a szökött rabszolgák kiadására. Tevékenysége nagymértékben hozzájárult a déliek szeparatista törekvéseinek elvi megalapozásához, s így, közvetett módon, az erõsödéséhez is.

Az antiföderalizmus elvi alapjai Két legjelentõsebb politikaelméleti mûvét élete utolsó éveiben írta; az egyik az Értekezés a kormányzatról (Disquisition on Government), a másik pedig a Diskurzus az Egyesült Államok alkotmányáról és kormányzatáról (Discourse on the Constitution and Government of the United States) címet kapta5 (mindkettõ a halála utáni évben, 1851-ben jelent meg). Az elõbbi munka elvi szinten foglalja össze politikai hitvallását, az utóbbi pedig konkrétan vizsgálja az amerikai alkotmányos berendezkedést – mindkettõ egy olyan látószögbõl, a dél-atlanti republikánus tradíció perspektívájából, amely a kívánatos politikai berendezkedésnek egy egészen más felfogását képviselte, mint Új-Anglia hagyománya. „Reakciós”, a rabszolgatartó Dél szempontjait védelmezõ szándékuk miatt mûvei igen sokáig ki is maradtak az amerikai politikai gondolkodás „kanonizált” és meghivatkozott alkotásainak körébõl. A liberális amerikai történetírók zöme Calhount általában a „fõáramtól” eltérõ devianciaként láttatta, az utóbbi néhány évtizedben azonban született néhány munka – a legjobb közülük Lee Cheek alapos monográfiája –, amely rámutatott arra, hogy a Dél legtekintélyesebb konzervatív teoretikusa valójában szerves módon kapcsolódott az amerikai tradíciókhoz, és több fontos vonatkozásban is kreatív módon gazdagította az „alapító atyák” hagyatékát.6 S ebben az értékelésben sok igazság van: bár igaz ugyan, hogy Calhoun a rabszolgatartó világ érdekeit tartotta szem elõtt, az írásaiban kifejtett érvrendszerének középpontjában egyáltalán nem a rabszolgatartás védelme állt. George Kateb találó fogalmazásában a hangsúlyt nála az „állandó kisebbség” védelmének elmélete kapta, s ezért még olyan liberálisoktól is dicséretet kapott, mint John Stuart Mill és Lord Acton.7 „Mindent megtennék az unió érdekében, egy dolog, az elveim feladásának kivételével” – vallotta Calhoun, s ez a meggyõzõdés számára mindenekelõtt a társadalmi és politikai életben szükséges korlátok hangsúlyozását jelentette. A korlátokról szól az Értekezés a kormányzatról is; a lányához intézett levelében a szerzõ úgy jellemezte ezt a mûvét, mint amely „a kormányzati tudomány alapelveivel” foglalkozik, s ily módon „új területet” tár fel.8 5

Mindkét munkát teljes egészében tartalmazza, Calhoun jó néhány más írásával és beszédével együtt, az alábbi modern szövegkiadás: John C. CALHOUN: Selected Writings and Speeches, szerk., elõszó H. Lee Cheek Jr, Regnery Publishing, Washington, 2003 (az alábbiakban ezt a kiadást használom). 6 Lee H. CHEEK Jr.: Calhoun and Popular Rule. The Political Theory of the Disqusition and Discourse, University of Missouri Press, Columbia–London, 2001. Lásd még Margaret Coit ELWELL: The Continuing Relevance of John C. Calhoun, Journal of History 9. (1984. õsz), 73–85. 7 George KATEB: The Majority Principle. Calhoun and His Antecedents, Political Science Quarterly 83. (1969. december), 583–604. 8 Az Anna Mariához intézett levelet idézi CHEEK: I. m., 77.

43

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 44

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

Mint sok minden másnak, a politika elméletének is az emberi természet megismerésébõl kell kiindulnia. Calhoun szerint „természetünk alkotmánya vagy törvénye” mindenekelõtt abban ragadható meg, hogy az ember úgy lett megalkotva, hogy társadalmi lény legyen.9 Ezzel összefüggésben úgy vélte, hogy kötelezettségektõl terhelten születünk, s mindenekelõtt a saját közösségünk iránt kell lojalitást tanúsítanunk. E közösség ideális mintáját Calhoun számára az ültetvény közössége adta, amely a státusok hierarchiájának a kifinomult rendjére épült, s még a rabszolgákat is magában foglalta. A társadalmi állapot azonban nem maradhat fenn kormányzat nélkül, mert bár az emberek társadalmi lények, egyúttal önzõ lények is: a saját ügyeik és érdekeik jobban érdeklik õket, mint a többieké – így pedig elkerülhetetlenek közöttük a konfliktusok. Rá vagyunk szorulva tehát az egyéni és társadalmi korlátokra, ezeket pedig kizárólag a kormányzat tudja biztosítani. „Az ellenõrzõ erõ […] a kormányzat” – szögezi le ezért az Értekezés.10 Az embernek szüksége van a társadalomra, a társadalom viszont csak valamiféle kormányzat révén maradhat fenn. S ha civilizált kormányzatot kívánunk, akkor olyat kell teremtenünk, amely nem nyers erõszakra, hanem egyetértésre épül. Calhoun meggyõzõdése szerint a kormányzatoknak elsõdlegesen a kisebbségi jogokat kell védeniük – a többség ugyanis nem szorul védelemre. Ha a kormányzatok nem képesek megvédeni a kisebbségeket, nem töltik be alapvetõ funkciójukat: ez esetben felesleges terhet jelentenek… A kormányzat tehetetlenségének a veszélye pedig fönnáll. Az a gyarló emberi természet ugyanis, amely a társadalmi együttéléshez kormányzatot igényel, magát a kormányzatot is fenyegeti, hiszen az ellenõrzés apparátusát is emberek mozgatják.11 Õk maguk is hajlamosak a hatalommal való visszaélésre! Egyetlen politikai elv érvényessége sem bizonyosabb, vélte Calhoun, mint azé, hogy a korlátok nélküli, felelõtlen hatalom összeegyeztethetetlen a szabadsággal. Nem táplált illúziókat: tudta, hogy a hatalom méreg, s az ország irányítóit is megmérgezi. Azt viszont mégsem tehetjük meg, állapítja meg e gondolatmeneten továbbhaladva, hogy a visszaélések megakadályozására egy másik, még nagyobb hatalmat helyezünk a kormányzat fölé – ez ugyanis csak a hatalom tényleges központjának az áthelyezését jelentené.12 De az sem járható út, ha elkezdjük a kormányzat jogkörét folyamatosan szûkíteni, mert az így végül tehetetlenné válik, s nem tudja betölteni társadalmi funkcióját. A megoldást keresve ily módon jut el Calhoun az alkotmányosság lehetséges szerepének vizsgálatáig, s ennek során arra az érdekes következtetésre, hogy az alkotmány úgy viszonyul a kormányzathoz, amiként a kormányzat a társadalomhoz.13 Alárendelt szerepkörû, ám nélkülözhetetlen. Legalábbis akkor az, ha el akarjuk kerülni a zsarnokságot, amelyre oly sok példát hozott a történelem. Tény ugyanis, hogy míg a kormányzat léte nem választás kérdése, tudniillik abszolút szükségszerûség, az alkotmánnyal más 9 John C. CALHOUN: A Disquisition on Government = UÕ.: Selected Writings…, 2. 10 Uo., 4. 11 Uo., 5. 12 Uo., 6. 13 Uo., 5. („Constitution stands to government, as government stands to

44

society”.)

kommentar2008-4-kesz.qxd

E

G E D Y

G

8/25/08

E R G E L Y

:

10:31 AM

C

A L H O U N

Page 45

É S

A Z

„

E G Y E T É R T Õ

T Ö B B S É G

”

E L V E

a helyzet: ez végsõsoron az emberek szabad akarattal létrehozott alkotása („Az alkotmány az ember mûve, míg a kormányzat az isteni rendelésé”).14 A jó politikai berendezkedés kialakításában – a konzervatív gondolkodás hagyományaival összhangban – Calhoun sem az absztrakt racionalitásra való támaszkodást javasolja, hanem a tapasztalatok figyelembe vételét. Egészen pontosan az Értekezés az „egyetemes tapasztalat” (universal experience) fogalmát használja; e megközelítésben az „egyetemes tapasztalat” azt biztosítja, hogy a ráció ne absztrakt módon, hanem a konkrét történelmi és társadalmi keretbe ágyazottan érvényesüljön. Calhoun életmûvének kutatója, Cheek joggal hívja fel tehát a figyelmet arra, hogy az észnek és a tapasztalatnak az a fajta összekapcsolása, amely az Értekezésben megjelenik, a közösségben megtestesülõ tudás kiemelése sok tekintetben erõsen hasonlít Burke felfogására.15 A történelmi tapasztalatok és sajátosságok figyelembe vételére gondol tehát Calhoun, amikor arról szól, hogy a jó alkotmánynak „konzervatív elvekre” kell épülnie. Calhoun könyörtelen vizsgálatnak vetette alá a jeffersoni örökséget, amely a függetlenségi háború korszaka óta meghatározta a Dél gondolkodását, s amely az agrárérdekek védelmét a demokrácia és az egyenlõség humanitárius értékeinek hangsúlyozásával kapcsolta össze. A 19. század konzervatívjainak többségével ellentétben a dél-karolinai gondolkodó nem vetette el a demokráciát, de a régi helyére egy másfajta demokrácia-koncepciót állított. Az õ demokrácia-értelmezése több tekintetben is szakított az angolszász és a francia politikai gondolkodás domináns hagyományaival. Elõször is szembefordult azzal a meggyõzõdéssel, hogy minden ember szabadnak és egyenlõnek születik.16 Szerinte az ókori görögök jobban megértették a demokrácia lényegét, mert felismerték, hogy a demokrácia csak olyan berendezkedésben érvényesülhet, amely az emberek egyenlõtlenségének az elvébõl indul ki, s a politikai jogokat csak az arra érdemeseknek, a szabadoknak biztosítja. Mindenki nem vehet részt a demokráciában: a civilizáció csak úgy maradhat fenn, ha a társadalom egy jelentékeny hányada mások javára végez termelõmunkát: vagy látszólag szabadként, de valójában „bérrabszolgaként”, vagy olyan jogilag is szabályozott függõségben, amely viszont a létfeltételek kielégítését is garantálja. Álláspontjának alátámasztására a következõképp érvel Calhoun az Értekezésben: a szabadság és a biztonság egyaránt nélkülözhetetlen az ember számára, de azt, hogy e két értéket konkrétan hogyan egyeztessék össze, s melyikbõl mennyit biztosítsanak, mindig helyi szinten kell meghatározni. „A szabadság, bár valóban a legnagyobb jótétemények közé tartozik, mégsem akkora érték, mint a biztonság, mert míg az elõbbinek az emberi faj haladása és tökéletesítése a célja, az utóbbinak a megõrzés és a megörökítés. Ebbõl fakad pedig, hogy ha a kettõ konfliktusba kerül egymással, a szabadságnak mindig is meg kell hajolnia a biztonság elõtt, hiszen a faj léte nagyobb jelentõségû kérdés, mint a tökéletesítése.”17 Érvelését folytatva Calhoun megállapítja, hogy nem mindenki érett meg egyformán a szabadság élvezetére – ha éretlen embereknek adunk szabadságot, az 14 Uo., 6. („Constitution is 15 CHEEK: I. m., 94. 16 CALHOUN: I. m., 31–32. 17 Uo., 31.

the contrivance of man, while government is of Divine ordination.”)

45

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 46

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

csak anarchiához vezet. „A fentebb mondottakból következik, hogy nagy és veszélyes tévedés azt feltételezni, hogy minden ember egyenlõ mértékben jogosult a szabadságra” – fogalmazódik meg az elvi jellegû következtetés. A szabadságot ki kell érdemelni, „természetes” politikai jogok nincsenek, a konkrét jogok emberi válaszok arra a végsõsoron Istentõl elrendelt szükségszerûségre, hogy társadalmi dimenzióban éljünk.18 Az Értekezés célját szûkebben abban határozta meg Calhoun, hogy feltárja, milyen belsõ struktúrát – az általa használt kifejezéssel: „organizmust” – kell a kormányzatnak kialakítania ahhoz, hogy kizárja a hatalommal való visszaélés lehetõségét.19 A történeti háttér világos. Az Egyesült Államok nyugati irányú terjeszkedésével, s a szabad, vagyis a rabszolgatartást elvetõ új államok számának folyamatos növekedésével a régi Dél egyre inkább kisebbséggé vált az államszövetségen belül, s így a tagállami jogok védelme a korábbiaknál is sokkal nagyobb hangsúlyt kapott. Érvelésében Calhoun támaszkodott ugyan a jeffersoni antiföderalizmusnak a tagállami jogokat oltalmazni kívánó tradíciójára, de túl is lépett ezen: elhibázottnak tartotta ugyanis e hagyománynak azt a meggyõzõdését, hogy a demokratikus többség elve alkalmas a konfliktusok kezelésére. Szigorú korlátozások és hatékony kiegészítések nélkül ezt az elvet alkalmatlannak találta – s nem is habozott levonni a szükséges következtetéseket. Ennél többet igényelt a mindinkább defenzívába szorított Dél számára: a tényleges vétójog valamilyen formában való elismerését. Az õ demokrácia-értelmezésében ez utóbbi gondolat vált „sine qua non” feltétellé, a legjobban hangsúlyozott követelménnyé. Ezért hangoztatta, hogy a jó alkotmánynak a kompromisszumkészség foglalatának kell lennie.20 Hogy milyen elvre épüljön tehát az államszerkezet belsõ struktúrája? Calhoun válasza: mindenekelõtt arra a felismerésre, hogy a kormányzottaknak rendelkezniük kell azon eszközökkel, melyekkel szükség esetén szembe tudnak szállni a kormányzók zsarnoki törekvéseivel. A Délre nézve hátrányos vámtörvénnyel kapcsolatos viták is hozzájárultak a meggyõzõdéséhez: „A hatalommal csak hatalmat lehet szembeállítani, a tendenciával csak tendenciát.”21 Az Értekezés szerint e gondolat figyelembe vétele és érvényesítése az elsõ és legfontosabb feltétele a valóban alkotmányos kormányzatnak. A választójog megadása nélkülözhetetlen ugyan ehhez, ám önmagában nem elégséges. „Súlyos és veszélyes tévedés” feltételezni, mutat rá Calhoun, hogy a választójog biztosítása már elég is az alkotmányosság érvényesüléséhez.22 A választójog a közösség kezébe adja ugyan a kontroll lehetõségét, ám ez csak akkor vezetne el a kormányzat alkotmányosságához, ha a közösség minden részének és tagjának ugyanaz lenne az érdeke. A helyzet azonban nem ez, a közösségen belüli érdekek nagyon is eltérnek. Így viszont mi sem nehezebb, mint egyensúlyt teremteni a különféle érdekek képviselete között, és mi sem könnyebb, mint a kormányzat hatalmát annak eszközévé süllyeszteni, hogy egyes 18

Vö. Donald S. LUTZ: A Preface to American Political Theory, University Press of Kansas, Lawrence, 1992, 50–88. 19 CALHOUN: I. m., 7. 20 Uo., 21. 21 Uo., 8. („Power can only be resisted by power – and tendency by tendency.”) 22 Uo.

46

kommentar2008-4-kesz.qxd

E

G E D Y

G

8/25/08

E R G E L Y

:

10:31 AM

C

A L H O U N

Page 47

É S

A Z

„

E G Y E T É R T Õ

T Ö B B S É G

”

E L V E

csoportok más csoportok kárára érvényesítsék érdekeiket. A kormányzati posztokat betöltõ személyek mindenkor a többség megbízottaiként és képviselõiként járnak el – állapítja meg Calhoun.23 Mi tehát az az elv, amelyet a választójog mellé kell helyeznünk, ha valóban alkotmányos berendezkedést szeretnénk? Más szavakkal: mi adja az alkotmányosság lényegét? Ezt nyilvánvalóan a többségi elv újszerû értelmezésében kell keresnünk. A szükséges követelmény lényegét Calhoun abban látta, hogy érdemi döntést csak a politikai közösség minden egyes alkotóelemének a beleegyezésével lehessen hozni – így jutott el a „konkurens többség” (concurrent majority) elvéhez, amelyet magyarra talán „egyetértõ többség”-ként fordíthatnánk le.24 Ennek kidolgozásával az Értekezés kétségtelenül hozzájárult az amerikai politikai gondolkodás gazdagításához. Ez az elv tehát azt jelenti, hogy a kisebbség beleegyezése nélkül a többség sem hozhat lényeges kérdésekben döntéseket, tehát egy sajátos konszenzuskényszert ír elõ. (Mintegy szellemi elõfutáraként a neves politológus, Lijphart „közmegegyezéses” demokrácia-modelljének…) Elfogadása nem teszi feleslegessé a választójogot, amellyel szemben Calhoun nem támasztott elvi jellegû kifogást; szerinte a kettõ együtt garantálja a valóban alkotmányos kormányzatot. Érvelésének legfontosabb mondatait érdemes szó szerint is idézni: Egy közösség szándékát kétféle módon tudjuk megállapítani: az egyik az, ha egyszerûen csak a szavazati jogot használjuk fel, a másik pedig, ha ehhez egy megfelelõ organizmust alkalmazunk. Mindkettõ a többség véleményét képviseli. Az egyik azonban csak a számokat veszi figyelembe, és az egész közösséget egyetlen egységnek tekinti, mintha mindenkinek azonos érdeke lenne, és a nagyobb szám akaratát az egész akaratának tekinti. A másik módszer viszont a számok mellett az érdekeket is figyelembe veszi, a közösséget különféle és ellenkezõ érdekekbõl állónak látva […]25

A választójog tehát csak a számokat veszi figyelembe, a második elv viszont a számok mellett az érdekek sokféleségével is számol; mai kifejezéssel „plurálisnak” látja a közösséget, s levonja az ebbõl fakadó következtetéseket. Az elsõ elv a numerikus vagy abszolút többség fogalmához vezet el, a második viszont az „egyetértõ” vagy alkotmányos többségéhez. („Azért nevezem alkotmányos többségnek – fûzi hozzá a szerzõ –, mert minden alkotmányos kormányzat nélkülözhetetlen elemérõl van szó.”26) A többség e két felfogása között nyilvánvalóan hatalmas a különbség – az Értekezés felettébb sajnálatosnak is nevezi, hogy a kettõt rendre összekeverik, s a többség fogalmát szinte kizárólag csak a numerikus értelemben szokták használni. 23 24

Uo., 12–13. Így fordítja Vajda Zoltán is a „concurrent majority” fogalmát az amerikai republikanizmus történetérõl írott tanulmányában (Vajda Zoltán: Republikanizmus az Amerikai Egyesült Államok 18–19. századi történetében, Aeteas 1998/4., 106. lábjegyzet). Elképzelhetõ lenne még a „beleegyezõ” vagy „hozzájáruló” jelzõk használata is. 25 CALHOUN: I. m., 16. 26 Uo., 16–17.

47

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 48

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

Akik a számbeli többséget a többség egyetlen elképzelhetõ formájának tekintik, azok – logikai okokból – kénytelenek a nagyobb részt az egésszel azonosítani, a nagyobb rész alkotta kormányzatot pedig az egész kormányzatának tekinteni. Az Értekezés azonban hangsúlyozza, hogy a többségi elv korlátozások nélküli alkalmazása méltánytalan: a nagyobb rész „mindenkinek”, a kisebbik rész viszont „senkinek” fog számítani. Ennek a hibának az elkövetése, a résznek és az egésznek az összekeverése Calhoun szerint mindennél jobban megnehezíti az igazi alkotmányos kormányzat létrejöttét. Hogy milyen elõnyökkel jár, ha ragaszkodunk az „egyetértõ többség” elvéhez? Ha a közösséget alkotó – eltérõ érdekû – részek mindegyikének adunk egy „negatív jogot” (azaz tulajdonképpen vétójogot) a saját érdekeinek a megvédelmezésére, akkor el tudjuk kerülni, hogy azok állandóan konfliktusba kerüljenek egymással. Így, de csak így ellensúlyozhatjuk a konfliktusok „természetes tendenciáját”. Calhoun leszögezi: valójában épp ez a „negatív hatalom” (negative power) az, ami az alkotmányosság lényegét alkotja.27 Negatív hatalom nélkül szerinte nincs alkotmány, negatív hatalom pedig nem jöhet létre, ha nem fogadják el az egyetértõ többség elvét. S ebbõl a gondolatmenetbõl az is következik, hogy ahol pusztán csak a numerikus többségnek vetik alá a kormányzatot, ott alkotmányos berendezkedésrõl szó sem lehet. Ez utóbbi elv alkalmazása mindenütt abszolutisztikus kormányzatot eredményez. Az alkotmányos kormányzatoknak természetesen sokféle történelmi változatuk ismeretes, de valamennyien abból indulnak ki, hogy a közösséget különféle részekbõl állónak, nem pedig valamiféle homogén egységnek tekintik. Az Értekezés arra is rámutat ennek kapcsán, hogy az alkotmányos és az alkotmány nélküli, vagyis szükségképp abszolutisztikus kormányzatok – a közösség eltérõ felfogásával összhangban – gyökeresen eltérõ mûködési módokat mutatnak. Az elõbbi mûködési elve a kompromisszum, míg az utóbbié az erõszak. Mivel az abszolutisztikus kormányzatok semmilyen más ellenállási formát nem tesznek lehetõvé a társadalom számára, eszközként csak az erõszak marad. Más a helyzet az egyetértõ többségre épülõ rendszerekben, ahol adottak a disszenzus kifejezésének törvényesített és szabályozott csatornái – ezek eleve kizárják a zsarnoki hatalomgyakorlást, s helyette a kompromisszumot teszik a legfontosabb konfliktuskezelõ módszerré.28 Calhoun szerint az ilyen rendszerekben a választásra jogosultak köre is sokkal nagyobb biztonsággal tágítható, a numerikus elv érvényesülésének korlátozása miatt ugyanis kevésbé áll fenn annak a veszélye, hogy a közösség a „tudatlanabb és függõ helyzetû” csoportok befolyása alá kerüljön. Még azon véleményét is megfogalmazza mûvében, hogy az egyetértõ többség elvére alapozódó kormányzatok alatt az egyének sokkal inkább hajlamosak a közösségben gondolkodni, míg a numerikus többség elvét érvényesítõ rendszerekben az individuális szempontok és érdekek kapnak ösztönzést. Tény, hogy ahol a felek folyamatos egyeztetésre vannak szorítva, az együttmûködés hagyományai könnyebben alakulnak ki. Azt is állítja Calhoun, hogy az egyetértõ többség elve a közösség morális épülését segíti, míg a számbeli többség elvének alkalmazása még egy erõs és egészséges közösséget is lezülleszt, 27 Uo., 20. 28 Uo., 22.

48

kommentar2008-4-kesz.qxd

E

G E D Y

G

8/25/08

E R G E L Y

:

10:31 AM

C

A L H O U N

Page 49

É S

A Z

„

E G Y E T É R T Õ

T Ö B B S É G

”

E L V E

mert a csalásnak, a hízelgésnek és a szûk pártérdekek elõtérbe kerülésének ágyaz meg. Sem a vallás, sem pedig az iskolai nevelés nem képes ellensúlyozni a numerikus többség érvényesítésének deformáló következményeit – hangsúlyozza.29 Calhoun nem rejti véka alá, hogy Amerikában is az egyetértõ többség elvének az érvényesülését szeretné látni – annál is inkább, mert szerinte ez volt az „alapító atyák” eredeti szándéka is. Az Értekezés az egyetértõ többségre épülõ rendszerek mûködõképességének igazolására négy történelmi példát hoz fel – s mindegyiket részletesen elemzi is. A legérdekesebb talán az elsõ, a lengyelek példája. A nevezetes „liberum vetó”-ra utalva felidézi a felosztás elõtti lengyel állam mûködésének azon egyedi vonását, miszerint az országgyûlésben akár egyetlen nemes is megvétózhatott egy döntést. Igaz, Calhoun maga is az általa felkarolt elv szélsõséges, túlzásba vitt változatának tartotta a lengyel megoldást, de sokatmondóan megjegyezte, hogy az elv életképességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a lengyel állam még így is több mint kétszáz éven át erõs és befolyásos tudott maradni. A lengyel királyság bukását szerinte nem belsõ gyengesége, hanem a szomszéd nagyhatalmak kapzsisága és erõszakossága okozta.30 A második példája az irokéz indiánok szövetsége, a Hat Nemzet Konföderációja, amelynek döntéshozó szervében a hat törzsfõnök mellett minden törzsbõl hat-hat képviselõ vett részt: a 42 személy akármelyikének a szavazata meghiúsíthatta a döntést. Calhoun megítélése szerint ez a gyakorlat nemcsak a belsõ harmóniát biztosította, hanem kifelé is erõssé tette a szövetséget, az amerikai indiánok legerõsebb csoportosulásává. A harmadik példája az ókori római köztársaság esete. Róma olyan kormányzati rendszert, valóságos „vaskormányzatot” tudott kialakítani, amely kiállta az idõk próbáját – évszázadokon át fennállt és virágzott. Ennek a titka pedig az volt, hogy az egyetértõ többség elvére épült. Konkrétan a szabad rómaiak két csoportjának, a patríciusoknak és a plebejusoknak az ügyesen szabályozott együttmûködésérõl volt szó – egymás lépéseivel szemben ugyanis mind a két félnek „negatív hatalma”, azaz gyakorlatilag vétójoga volt.31 Az egyetértõ többség elvének legkiérleltebb kortárs alkalmazását Calhoun a brit alkotmányos monarchiában látta. Az anyaország az egyetértõ többség elvének a gyakorlatba való átültetését három kulcsintézménynek, a monarchiának, a lordok házának és az alsóháznak egyidejû mûködtetésével valósította meg. Ezek képesek voltak egymást korlátok közé szorítani, így a brit rendszer még a rómainál is tökéletesebbé vált, s úgy tudott hatalmas tengerentúli területeket irányítani, hogy eközben nem rendült meg az alkotmánya.32

A Diskurzus: az amerikai föderáció természetrajza Calhoun másik elméleti munkája, a Diskurzus az Egyesült Államok alkotmányáról és kormányzatáról tulajdonképpen az Értekezés gondolatait próbálja „konkretizálni” az amerikai berendez29 Uo., 28–29. 30 Uo., 40. 31 Uo., 51–55. 32 Uo., 55–57.

49

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 50

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

kedés kapcsán, s ennyiben a két mû szorosan kapcsolódik egymáshoz. Életrajzíróinak jóvoltából tudjuk, hogy a dél-karolinai gondolkodó hosszú éveken át készült a Diskurzus megírására, ám elhatalmasodó tüdõbaja és korai halála miatt ezt már nem tudta teljesen befejezni. Általános megítélés szerint az elkészült szöveg magán viseli a kapkodás, a sietés nyomait: nyersebb, kevésbé kifinomult, mint az Értekezés. Ebben a vélekedésben sok igazság van – mégis hiba lenne azok példáját követni, akik szinte meg is feledkeztek Calhounnak errõl a másik könyvérõl… A Diskurzus kiindulópontja az, hogy az amerikai alkotmány eredetileg bölcsen szabályozta az unió és a tagállamok kapcsolatait: megõrizte az egyes államok autonómiáját, és csak annyi hatalmat ruházott át a szövetségi államra, amennyi feltétlenül szükséges volt annak mûködõképességéhez. Ez a berendezkedés azonban idõvel egyre inkább eltért „eredeti karakterétõl és struktúrájától”, a cél ezért nem lehet más, mint a kívánatos eredeti állapot visszaállítása. Ezért hangsúlyozza már a Diskurzus elsõ bekezdése: A mi berendezkedésünk kormányzatok rendszerébõl áll, az uniót alkotó különálló államok saját kormányzataiból, amelyeknek egy közös kormányzatuk van, ezt nevezik az Egyesült Államok kormányának. Az elõbbiek megelõzték az utóbbit, amelyet õk hoztak létre […]33

Ez a gondolat, az államoknak a szövetségi kormányzattal szembeni primátusa mintegy vörös fonalként húzódik végig az egész munkán – némi leegyszerûsítéssel azt is mondhatjuk, hogy az egész Diskurzus ennek a bizonyítására tesz kísérletet. Calhoun olvasatában a Függetlenségi Nyilatkozattól a konföderációs cikkelyeken át az alkotmányig minden jelentõs állásfoglalás, dokumentum az állami jogok csorbíthatatlansága mellett száll síkra – s akik ezt figyelmen kívül hagyják, akarva-akaratlanul meghamisítják az „alapító atyák” elképzeléseit. Az államok elsõbbségének koncepciója szorosan összekapcsolódott az egyes államok teljes egyenlõségének az elvével – joggal jegyzi meg Cheek, hogy míg az emberek jogegyenlõségének eszméjét élesen elutasította Calhoun, az uniót alkotó tagállamok tekintetében ezt evidens kiindulópontnak tekintette.34 Érvelésének kifejtését azzal kezdi, hogy mit is jelent az unió „föderális” jellege. Az Egyesült Államok ugyanis nemcsak demokratikus, hanem föderális köztársaság is – s ez, implicit módon, azt foglalja magában, hogy a szövetségi állam nem tekinthetõ sem „nemzeti”, sem pedig „konföderációs jellegûnek”. Az õ szavaival: azért föderális, mert „az államok közösségének a kormányzata, nem pedig egyetlen állam vagy nemzet kormányzata”.35 A „nemzeti” (vagyis szövetségi) kormányzat szerinte a hatalom túlzott mértékû centralizációját hozná, a klasszikus konföderáció pedig túlságosan laza keretû együttmûködést eredményezne. A hangsúlyt persze nem az utóbbi, hanem az elõbbi megállapítás bizonyítására fordította, hiszen a fõ veszélyt a szövetségi kormányzat „nyo33 John C. CALHOUN: A Discourse on the Constitution and Government of the United States = UÕ.: Selected Writings…, 62. 34 CHEEK: I. m., 141. 35 CALHOUN: A Discourse…, 63. („[…] it is federal and not national, because it is the government of a com-

munity of States, and not the government of a single State or nation.”)

50

kommentar2008-4-kesz.qxd

E

G E D Y

G

8/25/08

E R G E L Y

:

10:31 AM

C

A L H O U N

Page 51

É S

A Z

„

E G Y E T É R T Õ

T Ö B B S É G

”

E L V E

mulásában” látta. Értelmezésének alátámasztására idézi George Washington nevezetes levelét, amelyet a kongresszushoz intézett az alkotmány elfogadtatásának ügyében; ebben a jeles államférfi expressis verbis úgy fogalmazott, hogy a bevezetendõ kormányzat az „unió általános kormányzata” („the general government of the Union”) lenne. Nem véletlenül használta Washington e kifejezést; sokan a „nemzeti” terminus mellett álltak ki, de a többség végül elvetette azt. „Nem lehet kétségünk – állapítja meg Calhoun –, hogy az alkotmányozó gyûlés az »Egyesült Államok« kifejezéssel arra utalt, hogy az államok egy föderális unióban egyesültek.”36 Az alkotmány megalkotóinak nem az volt tehát a céljuk – fogalmazódik meg a következtetés –, hogy a tagállamok egymáshoz való viszonyát érdemben átrendezzék, hanem csak – a hatékonyság okából – a kormányzat „más szervezetét” kívánták létrehozni, mint amilyet a konföderációs cikkelyek elõírtak. Az államok azonban az alkotmány ratifikálása után is megõrizték „különálló, független és szuverén karakterüket”, hiszen errõl semmilyen formában sem mondtak le. Az uniót az államok a saját szabad akaratukból teremtették meg – „saját maguk számára”, mégpedig azért, hogy részesüljenek az együttmûködés elõnyeibõl, s nem azért, hogy lemondjanak a jogaikról.37 Az alkotmányjogi szempontok mellett Calhoun arra is nyomatékosan utal, hogy az egyes amerikai államok polgárai a közös kulturális örökség ellenére sem alkotnak egységes nemzetet. Az államok polgárai politikai közösségeket alkotnak, s szerinte az „átruházott” és a „fenntartott” jogok megkülönböztetése nem is teszi lehetõvé, hogy Amerika lakosai „egyetlen közösséggé vagy nemzetté” váljanak. „Valójában nincs olyan közösség, politikai értelemben, hogy az Egyesült Államok népe, abban a megközelítésben, hogy egy népet vagy nemzetet alkotnának az emberek. Ilyen soha nem is volt […].”38 Az amerikaiak így – folytatódik az érvelés – egy föderális közösséget alkotnak, „államok közösségét”, olyat, amelyet a „politikai egység” (political compact) szálai fûznek össze, nem pedig egy nemzetet, amelynek az egyéneit a „társadalmi egység” (social compact) szálai egyesítenek. Hogyan lehet egy ilyen sajátos államalakulatot egyben tartani és hatékonyan irányítani? Egy olyat, amelyben a kormányzatnak két szintje különböztethetõ meg, az „általános” és a tagállami szint, s amelyben, ezzel összefüggésben, a kormányzati jogkör is két részre oszlik: az alkotmányozó és a törvényhozó szintre? E föderáció mûködtetésének egyetlen elképzelhetõ módját Calhoun az Értekezésbõl már megismert „egyetértõ többség” elvének alkalmazásában látta.39 Ahol a kormányzati jogkörök megosztottak, ott kizárólag a „negatív hatalom” biztosításával kerülhetõ el, hogy a gyengébbek kiszolgáltatott helyzetbe kerüljenek az erõsebbekkel szemben. A Diskurzusban Calhoun tovább részletezte a numerikus többség elvének bírálatát, bár azt elismerte, hogy nem egyszerû do36 Uo., 64. („It cannot admit of a doubt that the Convention, by the expression »United States« meant the States united in a federal Union.”) 37 Uo., 68–73. 38 Uo., 90. („There is, indeed, no such community, politically speaking, as the people of the United States, regarded in the light of, and constituting one people or nation. There never has been any such […]”) 39 Uo., 102–104.

51

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 52

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

log a többség kétféle felfogását, a számbelit és az „egyetértõt” egyazon rendszer keretében összehangolni. Az amerikai kormányzat szerinte alapvetõen két elembõl tevõdik össze: az önálló testületi jelleggel rendelkezõ államokból, és az egyes államok számokban mérhetõ népességébõl.40 A numerikus elv, fejtette ki, alkalmas a „föderális számok” (federal numbers), vagyis a voksok számbavételére, ám nem képes számos konfliktus megoldására. S bár nem könnyû az egyeztetés, véleménye szerint az amerikai politikában kezdettõl fogva kialakultak az „egyetértõ többség” érvényesítésének az intézményes alapjai. Kívánatos is, és lehetséges is tehát az egyetértõ többség elvi alapjaira építkezni. S tévedés lenne azt gondolni, mutat rá Calhoun, hogy a negatív hatalom, azaz a vétójog megadása megbénítaná a központi kormányzatot. Ellenkezõleg: „Ahelyett, hogy meggyengítené a kormányzatot tendenciáinak [!] ellensúlyozásával és saját mûködési területére történõ visszaszorításával sokkal erõsebbé tenné. Egy erõs kormányzatot nem gyengít, hanem jelentõs mértékben erõsít egy megfelelõen erõs negatív hatalom.”41 Igaz, a kormányzat veszítene valamit cselekvési gyorsaságából, ismerte el, de ezt bõven ellensúlyozná morális erejének a megnövekedése. Az a körülmény, hogy a közösség minden részének biztonságot nyújtana, és kialakítaná azt a meggyõzõdést, hogy egyetlen csoportot vagy érdeket sem lehet a másik kárára elnyomni, olyan erõt kölcsönözne az uniónak, amelynek a megteremtésére az egyébként aligha lenne képes. E meggyõzõdése alapján Calhoun egészen odáig ment, hogy azt javasolta, legyen az USA-nak két elnöke: egyiküket az északi, a másikukat pedig a déli államok választanák, s egymás döntéseivel szemben abszolút vétójoggal rendelkeznének… Ha viszont megtagadjuk ennek a negatív hatalomnak (azaz a vétójognak) az elismerését, akkor a szövetségi kormány fokozatosan minden hatalmat a saját kezében fog koncentrálni, és a legbefolyásosabb államok érdekeinek a kiszolgálójává válik – a többiek kárára. A Diskurzus nem hagy kétséget afelõl, hogy szerzõje szerint az USA ebbe az elhibázott fejlõdési irányba indult el…42

A vétójog nélkülözhetetlensége „Sokat kell még tanulnunk a politika tudományában. A többség uralmának az elve és a szavazati jog jó dolog, de önmagukban nem elégségesek a szabadság megõrzésére, amint azt a tapasztalatok tanúsítják” – fogalmazta meg egyik barátjához írott levelében Calhoun már 1831-ben.43 Életmûvének két legjelentõsebb alkotása, a fentebb elemzett két mû ezen állítás kifejtésére szolgált – s az „egyetértõ többség” fogalmának a bevezetésével új utat tört az amerikai politikai gondolkodásban. Az õ értelmezésében az igazi „republikanizmus” azt a követelményt támasztotta a népuralom, a demokrácia híveivel szemben, hogy a politikai közösség akaratnyilvánítását ne korlátozzák pusztán az idõ40 Uo., 99. 41 Uo., 170. 42 Uo., 173–174. 43 A levelet idézi

CHEEK: I. m., 155.

52

kommentar2008-4-kesz.qxd

E

G E D Y

G

8/25/08

E R G E L Y

:

10:31 AM

C

A L H O U N

Page 53

É S

A Z

„

E G Y E T É R T Õ

T Ö B B S É G

”

E L V E

közönként megtartott szavazási eljárásokra, hanem fogadják el az érdekek kifejezésének más eszközeit is. Érvelése bizonyítani próbálta: a numerikus többség koncepciójának hívei azt a hibát követik el, hogy feltételezik, a választás önmagában meg tud oldani minden fajta konfliktust. Errõl azonban szó sincs. Ezért szükséges szerinte a választójog elvéhez az „egyetértõ többség” elvét, vagyis a vétójog elismerését párosítani – csak így akadályozható meg, hogy a többségi érdekek tartósan háttérbe szorítsák és semminek tekintsék a kisebbségi érdekeket. E gondolatmenetben az egyetértõ többség elve az érdekek artikulációjának mélyebb szintjére képes, mint a sok tekintetben felületes, mechanikus szavazási eljárás. A numerikus többség nézõpontjából tekintve persze a vétójog biztosítása felesleges akadályt jelent, valójában viszont úgy áll a dolog Calhoun szerint, hogy ezen ellensúlyozó elv nélkül maga az alkotmány is a domináns érdekcsoport játékszerévé válik. A politika természetébõl következik, hogy „pozitív” és „negatív” elvekre egyaránt szükség van, s csak a kettõ együttes alkalmazása biztosíthatja az elérhetõ szabadság maximumát.44

44

CALHOUN: A Discourse…, 170.

53

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 54

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

Megadja Gábor A KREATÍV OSZTÁLY SZÁRNYALÁSA? Richard Florida (1957, Newark) amerikai társadalom- és gazdaságteoretikus. Doktori címét a Columbia Egyetemen szerezte 1986-ban, jelenleg pedig a Martin Prosperity Institute professzora a Rotman School of Managementen, vezetõje a MaRS Discovery Districtnek a Torontói Egyetemen, illetve saját tanácsadócégét, a Creative Class Groupot vezeti. Florida (és legfõképpen a The Rise of the Creative Class címû könyve1) rendkívül komoly hatást gyakorol a kurrens liberális közgazdászokra és szociológusokra,2 ezen keresztül pedig konkrét várospolitikai intézkedésekre is. Richard Florida és hazai követõi szerint a gazdasági növekedés méréséhez ezidáig használt „kemény” indikátorok nem elegendõek a gazdaság teljesítményének méréséhez, és ahhoz új, „puha” mérõszámok megalkotására van szükség. Ezekkel nem csupán kiegészíteni kell a korábbiakat, hanem ezekre kell helyezni a hangsúlyt, hiszen a gazdaság ma már nem építhet a korábbi elõfeltételekre. Nemcsak egy új, prosperáló osztály felemelkedésének szemtanúi vagyunk, hanem egyenesen egy „új kor” hajnalát láthatjuk: a kreatív korét. Természetesen abban sincsen sok újdonság, hogy a lakókörnyezet fontos a vállalkozások számára, és hogy a vállalkozások olyan helyekre szeretnek települni, amelyek bizonyos „környezeti” elvárásoknak is megfelelnek. Azonban Richard Florida nem azokat a feltételeket nevezi fontosnak, amit eddig annak tartottak: az új jelszavak a másság elfogadása, a „nyitottság” és a „tolerancia” lesznek. Az alábbiakban bemutatom Florida elméletének lényeges elemeit, majd demonstrálom, hogy elmélete lényegileg hibás, következtetései pedig tévedések.

1. Richard Florida saját indexeket alkotott, hogy mérhesse a kreatív osztály jelenlétét egyes régiókban, illetve azok erejét, továbbá ez utóbbiak hatását a gazdaság fejlõdésére. Az egyik ilyen indexet kreativitási indexnek nevezte el, melynek négy fõ alkotóeleme van: 1) a kreatív osztály hányada a munkaerõben, 2) a high-tech ipar, 3) az innováció, melynek mértékét az egy fõre jutó szabadalmak határozzák meg, és végül 4) a másság, amit a meleg-indexszel mért – ez pedig arra hivatott, hogy megmutassa egy-egy térség „nyitottságát”.3 1 Richard FLORIDA: The Rise of the Creative Class. And How It’s Transforming Work, Leisure, Community and Everyday Life, Ba-

sic Books, 2002. Vö. SÁGVÁRI Bence – DESSEWFFY Tibor: A kreatív gazdaságról – Európa és Magyarország a kreatív korban, DEMOS, Budapest, 2006. 3 Lásd Richard FLORIDA: The Rise of the Creative Class. Why cities without gays and rock bands are losing the economic development race, Washington Monthly 2002. május, www.washingtonmonthly.com/features/2001/ 2

54

kommentar2008-4-kesz.qxd

M

8/25/08

E G A D J A

G

10:31 AM

Á B O R

:

A

Page 55

K R E A T Í V

O S Z T Á L Y

S Z Á R N Y A L Á S A

?

Florida és honi tisztelõi a prosperitást a 3 T-ben látják, ezek pedig a tehetség, a technológia és a tolerancia. Ezek lényegét Ságvári és Dessewffy a következõképpen határozzák meg: A tehetség röviden a rendelkezésre álló humán erõforrás minõségét jelentette, a technológia az adott terület gazdasági-technológiai fejlettségét, míg a tolerancia – ami talán újdonságként hat az olvasó számára – azt a befogadó és inspiratív társadalmi-kulturális környezetet, amelynek alaptulajdonságai a nyitottság, az alkotás és a siker társadalmi megbecsültsége és tisztelete, illetve az egyéni és a kisebbségi vélemények elfogadása.4

Ezek közül a tehetség (melyet jobb híján a szerzõk is a felsõfokú végzettséggel mérnek) és a technológia nem igazán számítanak újításnak, hiszen rég bevett mérõeszközei a gazdasági fejlõdésnek. A „tolerancia” azonban egy merõben új mutató, ami azért lesz fontos, mert a „kreatív korban” a „kreatív osztálynak” ez lesz az elsõ számú igazodási pont: a kreatív osztály ugyanis azokat a városokat kedveli, melyeket rendkívül nagy nyitottság, etnikai és kulturális sokszínûség, a másság elfogadása jellemez. Az ilyen környezet kialakítása pedig azért szükséges a várospolitikusok szempontjából, mert a kreatív osztály a gazdasági fejlõdés motorja. Mind Florida, mind magyar hívei dokumentálják, hogy a kreatív osztály munkaerõpiacon belüli lélekszáma a 20. század elejétõl folyamatosan növekszik: 1900-ban a munkaerõpiac 10%-át tették ki a kreatívok, 1980-ban már 20%-ot, napjainkban pedig 30%-át adják.5 A „kreatív osztály” meghatározása viszonylag nehéz feladat. Az „osztály” fogalmát meglehetõsen nehéz körülírni, hiszen mindenképpen emberek olyan csoportjáról kell beszéljünk, akiket valamilyen közös tulajdonság, értékrend, viszony vagy tevékenység összeköt. Ságvári és Dessewffy John Howkins leírására6 támaszkodnak a kreatív osztály meghatározásakor: Valaki újat mond, cselekszik, vagy állít elõ, akár a „semmibõl valamit” értelmében, akár úgy, hogy új jelleget ad valaminek. A kreativitás vagy vezet valamire, vagy nem, megjelenik gondolatban és tettben egyaránt. […] A kreatív jelzõvel illetem azt, aki valami újat alkot, vagy eszel ki.7

A „semmibõl valami” illetve az „új” fogalmának megértésekor jelentõs (többek között ismeretelméleti) nehézségekbe ütközünk. Valójában mi az „új”? És hogyan lehet „újat” létrehozni? A „semmibõl valamit” tézise az ex nihilo alaphelyzetébõl való kiindulást feltételezi, amely azonban mind ismeretelméleti, mind gyakorlati szempontból lehetet0205.florida.html. (Florida könyve helyett ezt a cikket, illetve a Ságvári–Dessewffy-kiadványt használtam forrásként, lévén ezek összefoglalják Florida lényegi állításait.) 4 SÁGVÁRI–DESSEWFFY: I. m., 10. 5 Uo., 13 (az adat az USA-ra vonatkozik). 6 John HOWKINS: Az alkotás gazdagít, ford. Komáromy Rudolf, HVG, Budapest, 2004, 7. 7 Idézi SÁGVÁRI–DESSEWFFY: I. m., 13.

55

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 56

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

lenség: valami „újnak” a megalkotása szükségképpen feltételez olyan korábbi tudásokat, melyek akár „tudat alatt” is körülírják az „új” határait. Elég, ha a zenére gondolunk, Florida egyik legfontosabb „környezeti feltételére”: „új” zenét ugyanis csak az alkothat, akinek már gyakorlata van a zeneszerzés terén, azaz elõzetes tudással bír. Elõfordulhat ugyan, hogy valaki zenét próbál kreálni a „semmibõl”, mindenféle képzettség nélkül: az eredmény szinte biztosan valami „új” lesz, ám hogy ezen produktum zenének számít-e, nos, e tekintetben a végeredmény korlátozott reményekkel kecsegtet. Az „új” fogalma körüli problémák nem oldódnak meg a késõbbi magyarázatok után sem: A Florida-féle eredeti elképzelés szerint a kreatív osztályba tartoznak a tudományok mûvelõi, a mérnökök, az építészek, a dizájnerek, az oktatás, a mûvészetek és a szórakoztatóipar területén foglalkoztatottak, de ide sorolhatjuk – bár nem a „belsõ körbe” tartoznak – az üzleti élet, a pénzügyek, a jog és az egészségügy területén dolgozó, képzett szakembereket is. […] Itt csupán arról van szó, hogy nagyon nehéz összehasonlítani egy író és egy orvos, vagy éppen egy programozó matematikus munkáját, ám kétségtelen tény, hogy mindegyik feltétele az önálló problémafeltárás és -megoldás.8

Az a probléma a kreatív osztály definíciójával, hogy túlságosan is tág, így nem feltétlenül található benne olyan lényegi vonatkozás, amely az „osztály” fogalmához illeszkedik. Például az egészségügyi dolgozók közül könnyen elképzelhetõ egy kreatív plasztikai sebész, de vajon milyen lehet a kreatív kardiológus? Florida elméletének az egyik leggyengébb pontja egy hatalmas ellentmondás: egyik oldalról azt állítja, hogy aki nem képes a kreatív kor kritériumai szerint haladni, az lemarad a tehetségért folyó (most már globális) versenyben, miközben azt is megfogalmazza, hogy a kreatív kornak nincsenek vesztesei, sõt a „kreatív éden gyümölcseibõl” mindenki részesedhet.9 Florida, Ságvári és Dessewffy szerint a gazdasági verseny már nem a természet szûkös erõforrásaiért fog folyni, hanem a „tehetséges, kreatív” munkaerõért, akik számára az erõforrások nem „helyhez kötöttek”, hanem „mobilak”, és vándorlási irányukat az határozza meg, hogy hol vannak olyan társadalmi feltételek, amelyek alkalmasak tehetségük kibontakoztatására. A legfontosabb környezeti tényezõ tehát a tolerancia lesz, így a megfelelõ várospolitikai intézkedések „szórakozási, kikapcsolódási lehetõségeikkel magukhoz vonzzák és megtartják a szellemi tõkét”.10 Ennek mérésére a tolerancia-index alkalmas, melynek „meghatározásához három, kulturális attitûdöket kifejezõ, illetve egy, az általános elégedettséget mérõ mutató értékeit” vonták össze.11 Az elsõ két mutató a tradicionális/szekuláris, illetve a túlélés/önkife8 Uo., 15, 20. 9 Lásd Jamie

PECK: Struggling with the Creative Class, International Journal of Urban and Regional Research 29/4. (2005. december), 757. (http://irle.ucla.edu/faculty/mvidal/peck_on_florida.pdf). 10 DERECSKEI Anita – HURTA Hilda: Regionális kreativitás, Tér és Társadalom 2008/2., 43. 11 SÁGVÁRI–DESSEWFFY: I. m., 36.

56

kommentar2008-4-kesz.qxd

M

8/25/08

E G A D J A

G

10:31 AM

Á B O R

:

A

Page 57

K R E A T Í V

O S Z T Á L Y

S Z Á R N Y A L Á S A

?

jezés értékei mentén mutatják meg egyes régiók illetve országok értékrendjét. A tradicionális értékek a vallás és a családi élet fontosságát jelölik, valamint az engedelmességet és a hatalom tiszteletét tartják fontosnak, míg a skála szekuláris végén azok az értékek hangsúlyosak, amelyek a racionalitásra támaszkodnak. Ehhez hasonlóan az „önkifejezés” a toleranciáról és „önmagunk kiteljesítésérõl” szól, míg a „túlélés” a biztonságra, változatlanságra apellál. A „túlélés” így a szerzõpáros szerint táptalaja a bezárkózásnak, intoleranciának és az autoriter politikai nézetek megerõsödésének.12 A kreatív osztálynak leginkább az a környezet kedvez, ahol az önkifejezés, a szekularizmus, azaz a posztmateriális és a „poszt-vallási” nézetek erõsebbek. Ez ugyanis elejét veszi az „intoleranciának”, az ilyen környezetben élõ emberek befogadóak az etnikai és szexuális kisebbségekkel szemben. Magyarország a tolerancia-index szerint nem véletlenül foglal az „alsó-középmezõnyben” helyet, hiszen Ságvári és Dessewffy szerint a magyarok esetében inkább a tradicionális és a „túlélést” középpontba helyezõ értékek a dominánsak.

2. Richard Florida elméletének a lényege tehát az, hogy azok a régiók prosperálnak, ahol a környezet befogadó, ahol kiemelkedõ a „bohémek” tevékenysége, ahol toleránsak a mássággal szemben, ahol pezsgõ éjszakai élet van és rendkívüli sokszínûség uralkodik. A kreatív korban mindezen „puha” indikátorok sokkal fontosabbá válnak a korábbiakhoz képest. E korban azok a városok és országok tudnak tartósan jól teljesíteni gazdaságilag, amelyek képesek magukhoz vonzani és megtartani a kreatív osztály tömegeit. Akik nem képesek ezt megérteni, azok a „régi paradigmák” fogságában vergõdnek, a régi paradigmák fogságában lévõ városok pedig az „intézményes szklerózis” állapotában vannak. Az „új paradigma” szerint pedig felállítható egy rangsor azon városok között, amelyek elõkelõ helyen szerepelnek a „kreatív versenyben”, és azok között, amelyek nem. Így Florida szerint a „legkreatívabb” városok a következõk: San Fransisco, Austin, San Diego, Boston, Seattle, Chapel Hill, Houston, Washington, New York, Dallas és Minneapolis; míg a legrosszabban szereplõk Memphis, Norfolk, Las Vegas, Buffalo, Louisville, Grand Rapids, Oklahoma City, New Orleans, Greensboro és Providence. A probléma csupán az, hogy az általa legprosperálóbbnak és egyben legkreatívabbnak kinevezett városok egyáltalán nem prosperálnak: vagy átlagosan, vagy az alatt teljesítenek.

3. Richard Florida 1998-ban találkozott a Carnegie Mellon doktoranduszával, Gary Gatesszel. Florida épp akkor végzett kutatást az Egyesült Államok high-tech központjai12 Uo.,

38.

57

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 58

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

ról, Gates pedig a melegek elhelyezkedési mintáit kutatta.13 Észrevette, hogy a két index erõsen korrelál, és ebbõl azt a következtetést vonta le, hogy a kettõ között ok-okozati összefüggés van. Ezzel alapvetõ módszertani hibát vétett, hiszen két eredmény hasonlósága még nem jelent azonnal kauzális összefüggést is.14 Ezt a hibát több kritikusa is fölrótta neki: Steven Malanga és Ann Daly15 kiemelik, hogy Florida az adatokat az „internet-boom” idõszakából merítette, így azok inkább különleges körülmények között verifikálhatóak, semmint nagy általánosságban. Továbbá Florida logikája cirkuláris, például a mûvészek a kreatív osztály részei, miközben õk a „csali” is, az utcai kultúra virágzása pedig inkább lehet a gazdasági növekedés következménye, mint oka.16 Ezen korrelációk kauzális összefüggésekként való prezentálása könnyedén cáfolható néhány ellentétes eredmény bemutatásával. Valójában Florida elmélete csak jó ideológiai igazolásként szolgál az adók és járulékok emelésére, amit a liberális városvezetõk favorizálnak.17 Steven Malanga szerint Richard Florida elmélete tipikus példája az „egyél-amennyit-akarsz-és-közbenfogyjál-le” elméleteknek. Florida ugyanis nem tett mást, mint új érveket hozott régi politikai cselekvésminták számára: eszerint nem az adók mennyisége és a vállalkozásbarát politika számít, hanem a „toleráns” törvények, illetve a kormányzat által finanszírozott programok megléte. Így a floridai stratégia egy régi liberális módszer, vegyítve némi New Age-szellemiséggel. Florida elméletét azonban a valós adatok nem igazolják. Florida „legkreatívabb” városai krónikusan rosszul teljesítenek a gazdasági versenyben: Albany, New York és Dayton az össznemzeti gazdasági növekedés alatt maradnak, míg Las Vegas, Oklahoma City és Memphis (a Florida által „legkevésbé” kreatív városok) „gazdasági erõmûvek”, melyek felülmúlják az össznemzeti növekedést.18 Nincs ez másképp a kelet- és középeurópai térség esetében sem: Magyarország „tolerancia-indexe” jobb, mint Ausztriáé, Szlovákiáé és Csehországé, miközben mindhárom ország jobban teljesít gazdaságilag, mint Magyarország.19 A National Commission on Enterpreneurship 2001-es tanulmánya is épp a Florida által levont következtetések ellenkezõjét mutatja: San Diego mélyen az átlag alatt teljesített, míg a Michigan állambeli Grand Rapids bõven átlag fölötti gazdasági növekedést produkált. Florida azzal is nagy hibát vét, hogy hatalmas régiókat – melyeknek különbözõ részei egymástól jelentõs mértékben eltérnek – egyként kezel. Ami azt illeti, San Fransisco, New York és Boston egyáltalán nem „high-tech központok”, hanem e települések jóval 13 14

Lásd FLORIDA: I. m. Az ok-okozati kapcsolatokról, a lehetséges hibákról és tévedésekrõl lásd Earl BABBIE: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata, ford. Kende Gábor – Szaitz Mariann, Balassi, Budapest, 2003, 93–96. 15 Ann DALY: Richard Florida’s High-Class Glasses, www.anndalyconsulting.com/articles/florida.html. 16 PECK: I. m., 755. 17 Steven MALANGA: The Curse of the Creative Class, City Journal 2004. tél (www.city-journal.org/html/ 14_1_the_curse.html). 18 Uo. 19 SÁGVÁRI–DESSEWFFY: I. m., 20.

58

kommentar2008-4-kesz.qxd

M

8/25/08

E G A D J A

G

10:31 AM

Á B O R

:

A

Page 59

K R E A T Í V

O S Z T Á L Y

S Z Á R N Y A L Á S A

?

kevésbé sokszínû külvárosai azok.20 A „bohémek” ugyanis „nem találnak fel technológiákat”. A „stréberek” (nerds) – akiket Florida lenéz, és Joel Kotkin nyomán az õket csábító stratégiákat alkalmazó városokat „Hülyisztánnak” (Nerdistan)21 nevezi – igen.22 További probléma, hogy a „legkreatívabb” városok nem képesek a lakosság megtartására: mind San Franciscónak, mind New Yorknak negatív a migrációs mérlege, és épp a kvalifikált lakosság hagyja el ezeket a városokat. Igaz, jelentõs utánpótlás érkezik bevándorlókból, azonban az elvándorlók átlagos évi jövedelme évi hatvanezer dollár volt, míg a bevándorlóké huszonötezer – így erõsen kétséges, hogy ezek a változások erõsítenek-e a gazdaságon. Ezek a városok ugyanis rengeteget költenek kulturális programokra, melyeket magas adókból fedeznek, miközben a vállalkozásokat szigorúan szabályozzák. A kreatív osztály hosszú távon való megtartásához mindenesetre varázserõre lenne szükség, hiszen épp ezt az osztályt írja úgy körül Richard Florida, hogy számukra a „régi” körülmények (úgy is mint stabilitás, biztos és szilárd családi háttér stb.) egyáltalán nem számítanak: „Az egyes munkák jönnek és mennek – ilyen az új, kreatív gazdaság természete.”23 A homo creativus ugyanis egy „atomizált egyén”, aki a „felszínes” és „elkötelezõdés nélküli” kapcsolatok híve.24 Malanga szerint szerencsésebb, ha inkább a „régi paradigmában” gondolkodunk, mint a floridai újban. Egy, a Money Magazine által készített felmérés szerint ugyanis a lakóhelyválasztás legfontosabb kritériumai az alacsony költségek (alacsony tulajdon- és jövedelemadók), illetve az alapvetõ életminõségi feltételek (jó iskolák, alacsony bûnözési ráta, tiszta víz és levegõ).25 A Florida által elsõdleges fontosságúnak tartott „diverzitás”-faktor például csupán a 22. helyen szerepelt. Florida nem veszi észre, hogy egy térség kulturális termékei spontán fejlõdés révén jönnek létre, nem pedig tudatos kormányzati tervezés és beavatkozás eredményei, s leginkább a magánszféra képes ezek finanszírozására és fenntartására. Florida így egy lehetetlen küldetés teljesítésére hívja fel a városvezetõket: „tervezzék meg” a spontaneitást. Mivel a kreatív osztály egy meglehetõsen szeszélyes csoport (ha egyáltalán csoport), az értük harcoló városvezetõknek a bölcsek kövére van szükségük ahhoz, hogy mindig tudják, milyen „spontán” változtatást kell végrehajtaniuk és mikor. Ugyanakkor Florida elmélete „totalizáló”, azt feltételezi, hogy lehetséges egyetlen recept alapján minden körülmények között eredményeket elérni – márpedig ilyen recept nem létezik.26 Florida elméletének tévességét leginkább a gyakorlati eredményeken mérhetjük le: Glen Murray, Winnipeg polgármestere Richard Florida elkötelezett híve, és azok közé 20 Steve SAILER: Brookings Does Diversity. Sort Of, 21 FLORIDA: I. m. 22 SAILER: I. m. 23 PECK: I. m., 744. 24 Uo., 746. 25 Lásd MALANGA: I. m. 26 DALY: I. m.

www.vdare.com/sailer/brookings.htm.

59

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 60

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

tartozik, akik a floridalizált várospolitikát komolyan vették és alkalmazták. A tapasztalatok alapján a Florida-féle várospolitika egyetlen „eredményt” könyvelhet el: Murray polgármestersége alatt Winnipeg Kanada „gyilkosság-fõvárosa” lett.27 Florida és követõi abban tévednek, hogy olyan feltételeket tekintenek fontosnak a gazdasági fejlõdésben, amelyek egyáltalán nem, vagy csupán kis mértékben számítanak. Magyarország sem azért teljesít rosszul a gazdaság terén, mert nem elég „toleráns” a gazdaság légköre, hanem azért, mert a szinte havi rendszerességgel változó jogi szabályozások útvesztõiben a vállalkozások képtelenek eligazodni, illetve képtelenek vállalni azokat a nagy terheket, amiket a politika a magyarországi vállalkozások nyakába varr. Ha a gazdaság teljesítményén szeretnénk javítani, érdemesebb a „régi paradigmákon” belül gondolkodni (alacsony terhek, jog- és közbiztonság, élhetõ környezet), mint a floridai modell alapján politikai cselekvéseket végrehajtani. A vállalkozások számára ugyanis nem lesz vonzóbb egy város attól, hogy ott több homoszexuális-bár és rockzenekar van, ha egyszer magasak az adók, és lehetetlenség kiutat találni a bürokrácia labirintusából. Természetesen ha egy liberális dogma önigazolását keressük, hagyatkozzunk nyugodtan a Florida-féle „új paradigmára”.

27

MALANGA: I. m.

60

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 61

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

Baranyi Márton ALEKSZANDR SZOLZSENYICIN – SZÍV ÉS SZÖGESDRÓT „Láncainkban is vállalnunk kell a sorsot, mely istenek által rendeltetett”. (Vlagyimir Szolovjov)

Az 1917-es bolsevik forradalom hatalmának kiterjesztésével rátette kezét az orosz szellemi életre is. Az állampárt az irodalom szovjetizálásával nemzedékek egész sorát némította el, a legkülönfélébb eszközökkel: elpusztította, mint Iszaak Babelt, kiutasította, mint Joszif Brodszkijt, vagy szilenciumra ítélte, mint Mihail Bulgakovot (voltak, akiket nem ért inzultus: Vlagyimir Nabokov vagy Ivan Bunyin már a forradalom idején elhagyták Oroszországot). A példákat hosszan lehetne sorolni. 1945-ben egy fiatal, a harcokban kitüntetett tüzértisztet letartóztattak a hírhedt 58-as paragrafus alapján. A vádlott – illetve a szovjet jogot figyelembe véve egyúttal bûnös – vétke abban állt, hogy egy barátjának írt magánlevélben kritizálta Sztálint. A fiatalember ezután nyolc évig raboskodott a Gulágon, legyõzte rákbetegségét, és végleg elvesztette hitét a marxista tanokban. Kazahsztáni számûzetése után 1962-ben, Nyikita Hruscsov személyes jóváhagyásával jelentette meg folytatásokban Iván Gyenyiszovics egy napja címû, a Gulág embertelenségérõl írott regényét, amely egy csapásra híressé tette a Szovjetunióban. 1990-ig, néhány novelláját kivéve, szülõföldjén nem is jelenhetett meg többé egyetlen írása sem nyomtatásban. A könyvet magyarra is lefordították, Lukács György mint a szocialista realizmus jeles mûvét üdvözölte, amely lerántja a leplet a személyi kultusz nyomán kialakult torzulásokról. (Szolzsenyicin Richard Pipesnak szóló érveit akár Lukácsnak is címezhette volna: „Ha mégis rászánná magát, talán fölidézõdne emlékezetében, hogy a kommunista rendõri apparátust, amely utóbb hatvanmillió áldozatot õrült péppé, Lenin, Trockij és Dzerzsinszkij hozták létre […]. Hogy Lenin saját kezûleg vetette a papírra a büntetõ törvénykönyv 58. §-át, azt, amely az egész sztálini GULAG-ot jogilag megalapozta.”1) Az író hamar persona non gratává vált a hatalom szemében. 1970-ben neki ítélték a Nobel-díjat (ekkorra már kizárták a szovjet írószövetségbõl), annak átvétele azonban meghiúsult: Szolzsenyicin attól tartott, hogy ha elhagyja az országot, többé nem engedik haza, a moszkvai svéd követségen való átadástól pedig a svéd fél visszalépett. Eközben titokban írta A Gulag szigetcsoport címû könyvét, amelyet 1973-ban jelentetett meg Párizsban, orosz nyelven. Mûve nem titkoltan azt volt hivatott bizonyítani, hogy a lágerek a kommunista ideológia szerves részét képezik – ez pedig már sok volt a hatalomnak. Szolzsenyicin számûzetése után elõször Németországba ment (Heinrich Böll látta ven1 Miért veszélyes a Nyugatra nézve Oroszország hibás megítélése? = Alekszandr SZOLZSENYICIN: Az „orosz kérdés” a XX. század végén, szerk. Kiss Ilona, Európa, Budapest, 1997, 178.

61

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 62

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

dégül), majd rövid svájci kitérõ után végül az Egyesült Államokban, Vermontban telepedett le. 1994-ben tért vissza Oroszországba: átrepült a Bering-szoroson, majd teátrálisan, kamerák kíséretében vonatozott haza.

* Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin majdnem egykorú volt a szovjet állammal, mégis túlélte azt. Mikor a Szovjetunió összedõlt, még tizenhét év volt hátra életébõl. Nem volt a kezében semmilyen eszköz, hogy azt a diktatúra ellen fordítsa, egyedül a kimondott és leírt szó hatalmával törte át „a Hazugság falát”: Mert a mindennapos hazugság nálunk nem a züllött jellemek szeszélyébõl fakad, hanem ez a létezés formája, bármely ember mindennapos boldogulásának elõfeltétele. A hazugság nálunk része az államrendszernek, az egyik legfontosabb összetartó kapocs, milliárdnyi egymásba kapaszkodó kis horogból áll, úgyhogy mindenkire jut vagy néhány tucat.2

Szolzsenyicint az vezérelte évek és írások hosszú során keresztül, hogy visszaadja Oroszországnak azt az erkölcsi mércét, amit 1917-ben elvettek tõle. Visszaadja az Igazat, de visszaadja a Szépet is („A szépség menti meg a világot” – idézte egy ízben Dosztojevszkijt). Hazája megújulását nem egy újabb forradalomban vagy a fegyveres felkelésben látta, amely csupán újabb emberáldozatokhoz vezetne, hanem szellemi és lelki regenerációt tartott kívánatosnak. „[…] a felszabadulást és megtisztulást tulajdon lelkünkkel kezdjük. És még mielõtt megtisztítanánk az országot – mi maguk tisztulunk meg. És ez az egyetlen történelmileg helyes sorrend, hiszen minek tisztítsuk meg az ország levegõjét, ha mi magunk mocskosak maradunk?”3 „Erkölcsös Oroszországot kell felépítenünk – vagy semmilyent, mert akkor már úgyis mindegy.”4 Nem voltak illúziói azonban azzal kapcsolatban, hogy a szovjet vezetõk nem fogják önként kiadni kezükbõl a hatalmat. 1973-ban, Moszkvában írt levelében arra szólította fel õket, hogy (már csak hatalmuk megtartása érdekében is) vetkõzzék le a marxista-leninista ideológiát, amely „nem csak elaggott, hanem már fénykorában is tévedett minden próféciájában, sohasem volt igazi tudomány”.5 Szolzsenyicin a „Nagy Haladó Világnézetben” látta Oroszország bajainak elsõdleges forrását: „Húzzák le, rántsák le rólunk ezt az átizzadt szennyes inget, annyi vér tapad már hozzá – annak a hatvanmillió embernek a vére! –, hogy nem hagyja a nemzet testét lélegzethez jutni!”6 Az erõszakos iparosítás, a mezõgazdaság lezüllesztése és a korlátlan gazdasági haladás „õrült ábrándképe” zsákutcába futottak, Szolzsenyicin ezért a technológia humanizálását és a gazda2 Áltanultak = SZOLZSENYICIN: Az „orosz kérdés”…, 164. 3 Uo., 167. 4 Az „orosz kérdés” a XX. század végén = SZOLZSENYICIN: Az „orosz kérdés”…, 5 Levél a Szovjetunió vezéreihez = SZOLZSENYICIN: Az „orosz kérdés”…, 56. 6 Uo., 61.

62

376.

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

A R A N Y I

M

8/25/08

Á R T O N

:

A

10:31 AM

Page 63

L E K S Z A N D R

S

Z O L Z S E N Y I C I N

–

S

Z Í V

É S

S Z Ö G E S D R Ó T

sági stabilitást ajánlotta követendõ példának, az észak-orosz területek megmûvelését a világûr terméketlen meghódítása helyett. Szorgalmazta az agresszív szovjet külpolitika elvetését, hogy az ország végre a belsõ megújulás útjára lépjen a birodalmi álmok és az internacionalista kötelezettségek helyett: Azt mondják: katonai kényszerûség? De hát valójában tizedannyi katonai kényszerûség terhel bennünket, mint amennyit mutatunk, mint amennyit idegesen és kapkodva mi magunk teremtünk magunknak, amikor érdekeltségeket találunk ki magunknak az Atlanti- és a Csendes-óceán térségében.7

A katonaság legfõbb feladatát honvédelemben, nem pedig a nyakló nélküli fegyverkezésben látta. Ebben az évben egy másik írásában bûnbánatra szólítja fel nemzetét: […] a megbánás mindig fájdalmas, enélkül nem lenne erkölcsi értéke. Azokat az áldozatokat [a kommunizmus áldozatait] nem árvíz, nem is földrengés követelte. Az áldozatok között voltak ártatlanok is, bûnösök is, de szörnyûséges tömegük nem gyûlhetett volna fel csupán idegen kéz nyomán, ehhez mi, mindnyájunk, Oroszország közremûködésére volt szükség.8

A felelõsség tehát az egész nemzet vállát nyomja, s attól csakis közös erõvel, közös bûnbánattal képes megszabadulni. A bûnök megnevezését és megbánását a hazaszeretet követeli meg – nem csupán a nemzeti keretek között („a megbánás végtelen kiterjedésû”9), tehát együtt kell járnia a más népek ellen elkövetett bûnök megvallásával is. Szolzsenyicin szerint ez jelenti az egyetlen kiutat az erkölcsi válságból. A bûnbánat után „a legtermészetesebb módon az önkorlátozás lép színre”.10 A nagy birodalmak mind áldozatul estek mohóságuknak, az oroszoknak nem szabad megismételniük ezt a hibát. Az önkorlátozásra pedig mind az állam, mind az állampolgárok szintjén pontosan a szabadság érdekében van szükség, hogy erkölcsös rend valósulhasson meg Oroszországban. Szolzsenyicin hangsúlyozza levelének egyik konklúzióját: „Félre kell vonulnunk ettõl a forró, világméretû versengéstõl. […] Távoli meleg tengerek megszerzésére törekedjünk, vagy azt akarjuk, hogy saját állampolgáraink között terjedjen szét a rosszindulat helyett a melegség?”11 A nyugati értelmiségiek közül azokat, akik a budapesti õsz és prágai tavasz után még hittek a szovjet mítoszban A Gulag szigetcsoport ébresztette rá a valóságra. Noha Szolzsenyicin éles hangú polémiát folytatott az emigráció tagjaival, elsõsorban könyveiben és csak másodsorban publicisztikájában vette fel a harcot a kommunista eszme el7 Uo., 51. 8 Megbánás és önkorlátozás mint a nemzeti élet kategóriái 9 Uo., 97. 10 Uo., 104. 11 Uo., 109.

= SZOLZSENYICIN: Az „orosz kérdés”…, 86.

63

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

Page 64

•

2 0 0 8 | 4

–

M

Û H E L Y

len. Kritikákra ritkán válaszolt, ahelyett, hogy könyékig merült volna a kultúrharcba, inkább az írásnak szentelte idejét. Miért veszélyes a Nyugatra nézve Oroszország hibás megítélése? címû esszéjében két legendával is leszámolt, amelyeket még ma is gyakran hallhatunk. Az egyik, hogy nem fogják föl: a kommunizmus az egész emberiség totális ellensége. Hogy vele szemben hatástalan mindenféle gyógyír, nincsenek „jobb” változatai, nem „megszelídíthetõ”, ideológiájából következõen egyedül a terrorral tarthatja életben magát. Hogy emiatt nem képzelhetõ el vele semmiféle békés együttélés egy közös égitesten […].12

Másrészt, szerinte a Nyugat hajlamos a kommunizmusra mint sajátos orosz jelenségre tekinteni. Sztálin uralmában (Lenin ellenében) a cárizmus visszatükrözõdését látják, illetve megfeleléseket keresnek az orosz nép lelkülete és a kommunista eszme között. Szolzsenyicin a lenini és a sztálini korszak közti kontinuitást hangsúlyozta („Sztálin a ma Leninje” – idézte a sztálini idõkben közszájon forgó mondást), a különbséget kettejük között nem az eszközökben, hanem a mértékben látta. A cár uralma alatt nem léteztek kényszermunkatáborok, tette hozzá, a politikai rendõrség pedig jóval korlátozottabb mozgástérrel rendelkezett, mint a Szovjetunióban. Az orosz nép és a kommunista eszme szerves egységét propagálók érvei alapot adnak a vezetõk felelõsségének elhomályosítására. „[…] az »orosz« szót csupán az elnyomott nép nemzeti öntudatának, vallásának, kultúrájának jelölésére szabad használni – és jövõjére, amikor már megszabadult a kommunizmus jármától.”13 Szolzsenyicin a glasznoszty és a peresztrojka idején, 1990-ben jelentette meg Hogyan mentsük meg Oroszországot? címû vitairatát, amelyet ezzel a felütéssel indított: „Ütött a kommunizmus utolsó órája. De betonépítménye még nem roskadt össze. Nehogy szétlapítsanak bennünket a romjai, ahelyett, hogy szabadon kerülnénk ki belõle.”14 Címszavakba sorolva foglalta össze a legfontosabb problémákat, azonban nem egy átfogó, racionalista cselekvési tervet tett közzé, inkább a lehetséges megoldásokat vette számba (sok esetben korábbi nyugati és orosz gondolkodóra támaszkodva). Megismételte felhívását az önkorlátozásra: „Kemény választás elõtt állunk: vagy a Birodalom, mely mindenekelõtt minket pusztít el – vagy népünk lelki és testi megmentése.”15 Egyéni szinten is hasonló megoldást ajánlott a problémákat jogi formulákkal megoldani kívánó modern felfogás helyett („Egy társadalom erejének vagy erõtlenségének meghatározója mindenekelõtt a lelki élet színvonala”16). Így a hangsúlyt az emberi jogokról a kötelességekre helyezte át. Sürgette a magántulajdon visszaállítását, amely, megfelelõ körülmények között, építi a jellemet, illetve földosztást javasolt, hogy visszaállítsa a kolhozokba-szovhozokba kényszerített orosz nép és a föld kapcsolatát. Óva intett a mo12 Miért veszélyes…, 169. 13 Uo., 172. 14 Alekszandr SZOLZSENYICIN: 15 Uo., 13. 16 Uo., 46.

Hogyan mentsük meg Oroszországot?, Magvetõ, Budapest, 1991, 7.

64

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

A R A N Y I

M

8/25/08

Á R T O N

:

A

10:31 AM

L E K S Z A N D R

Page 65

S

Z O L Z S E N Y I C I N

–

S

Z Í V

É S

S Z Ö G E S D R Ó T

nopóliumok veszélyétõl – olyan átalakulást javasolt, amely ezeket kizárná a kapitalista gazdaságból. Szolzsenyicin úgy vélte, a Nyugat útja nem lehet Oroszországé is egyben: „»Így szólt az Úr: Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezõsködjetek a régi ösvények felõl, melyik jó út, és azon járjatok (Jeremiás 6,16)«”.17 A Nyugattal kapcsolatos fenntartásait a Harvardon tartott beszédében ecsetelte (kritikájának egyes elemeit megtaláljuk már Dosztojevszkijnél vagy Bergyajevnél is), ahol éles hangon bírálta a kapitalizmust, az ateizmust és a materialista liberalizmust. Egy másik helyen így írt: „Ma a nyugati társadalmat éppen az bénítja meg, hogy elvesztette az igaz és a hamis állítások, az egyértelmû Jó és egyértelmû Rossz közötti különbséget […].”18 Három évvel késõbbi írásában (Az „orosz kérdés” a XX. század végén) már kiábrándultan nyilatkozott a peresztrojkáról, elítélte Gorbacsovot, amiért „azt kereste, hogyan õrizhetné meg, ha kissé módosított formában is, a kommunizmust és a pártnómenklatúra privilégiumait”.19 A glasznoszty sem segített az országon, csupán „szélesre tárta a kaput minden nekikeseredett nacionalizmus elõtt is”.20 Korábbi vitairatának felütésére válaszul keserûen írta, hogy „egyre csak hullottak szegény védtelen fejünkre a betontömbök”.21 A kommunista berendezkedés fenntartói demokratikus színekbe öltöztek, mindennek a levét pedig az orosz nép itta meg. Szolzsenyicin ezért Gustave Le Bont idézve olyan politikai berendezkedés kialakítását indítványozta, amely megõrzi a nemzet önazonosságát hagyományainak figyelembevételével. Ám ha azt mondjuk, „nemzeti hovatartozás”, soha nem a vérre, hanem mindenkor a szellemre, a tudatra gondolunk. A vérkeveredéstõl semmi sem függ. Évszázadok óta létezik viszont az orosz szellem, az orosz kultúra, és mindazok, akik lelkükkel, tudatukkal, szívük fájdalmával ragaszkodnak ehhez az örökséghez – oroszok!22

* Szolzsenyicin élete utolsó éveit a nyilvánosságtól elzárkózva, csendesen töltötte. Élete utolsó nagyinterjújának végén a Spiegel riporterei még sok alkotóévet kívántak neki. Azt válaszolta: „Nem, nem. Ne tegyék. Ennyi elég volt.”23 A moszkvai Donszkoj kolostor temetõjében helyezték örök nyugalomra, ahová a sztálini leszámolások áldozatai közül temettek sokakat.

17 Uo., 54. 18 A mi pluralistáink = SZOLZSENYICIN: Az „orosz kérdés”…, 233. 19 Az „orosz kérdés” a XX. század végén, 355. 20 Uo., 355. 21 Uo., 356. 22 Uo., 370. 23 I’ Am Not Afraid of Death, Christian Neef és Matthias Schepp

interjúja Alekszandr Szolzsenyicinnel, Spiegel 2007. július 23. (www.spiegel.de/international/world/0,1518,496003-4,00.html).

65

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

10:31 AM

K

Page 66

O M M E N T Á R

66

•

2 0 0 8 | 4

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 67

2 0 0 8 | 4

–

M

A G Y A R

A L A K O K

Balázs Péter APOLOGÉTÁBÓL ISTENTAGADÓVÁ? Martinovics Ignác egy korai filozófiai értekezésérõl Az alábbi tanulmányban Martinovics Ignác 1783-as keltezésû, latin nyelven írott értekezésének rövid értekelésére és eszmetörténeti kontextusának meghatározására teszek kísérletet. A leideni akadémia pályázatára készült munka teljes címe: Dissertatio de Harmonia naturali inter bonitatem divinam et mala creata, azaz Értekezés az Isten jósága és a teremtett rossz között fennálló összhangról.1 Krattler Ferenc német színmûíró késõbb azzal vádolta meg Martinovicsot, hogy azt híresztelte, értekezésével õ nyerte el a pályadíjat, pedig valójában Fogarasi Pap József marosvásárhelyi református tanárnak jutott ez a dicsõség.2 A szakirodalom tudomásom szerint soha nem tárgyalta érdemben a nehezen olvasható, szinte kizárólag metafizikai jellegû érveket tartalmazó és semmiféle politikai relevanciával nem rendelkezõ munkát.3 A Martinovics-kommentátorokat elsõsorban az érdekelte az írással kapcsolatban, hogy a hányattatott életû gondolkodó vajon miképpen jutott el az apologetikától (a vallás legfontosabb tételeinek védelmezésétõl) a materialista-ateista eszmék melletti deklaratív kiállásig.4 Másképpen fogalmazva: miképpen magyarázható, hogy az 1780-as évek végén írott materialista értekezésekben5 azokat a radikális filozófusokat (névsorukat lásd az alábbiakban) tekinti majd tanítómestereinek, akiket az itt tárgyalt pályamunkában még az ifjúság megrontóinak és veszélyes szofistáknak tekintett. Az egyébként is névtelenül megjelenõ (bár késõbbi önéletrajzaiban büszkén szerepeltetett) német és francia nyelvû értekezésekben Martinovics nem reflektál a problémára, azaz nem ad magyarázatot „világnézeti fordulatára”. Noha véglegesnek szánt válaszom egyelõre nekem sincsen, a kérdés tárgyalására írásom végén visszatérek. Jelen írásom értelmezési keretét Jonathan Israelnek a radikális felvilágosodásról írott, összefoglaló jellegû munkája szolgáltatja.6 A jeles szerzõ álláspontja szerint a felvilágosodáson belül elkülöníthetõ egy mérsékelt, Newton, Clarke Locke, Leibniz és Voltaire nevével fémjelzett irányzat, amely esetenként végsõkig racionalizált formában 1 A munkát 1999-ben Ujj Annamária jelentette meg kitûnõ latin–magyar kétnyelvû kiadásban (Scriptum Rt., Szeged). A magyar fordítást esetenként némileg módosítom majd az alábbiakban. 2 Lásd BENDA Kálmán: A magyar jakobinusok iratai, II., Akadémiai, Budapest, 1957, 254. 3 Kosáry – voltaképpen helyesen – azt írja, hogy „a munka még a teológia álláspontját védte az isteni igazságosság kérdésében”. KOSÁRY Domokos: Mûvelõdés a 18. századi Magyarországon, Akadémiai, Budapest, 1996, 355. 4 Mátrai László szerint az egyházi karrier lehetõségében ekkor még bízó Martinovics azon álláspontja, amely szerint „a rossz csak relatív árnyoldala a jónak”, szellemesebb, mint a Leibniz–Wolff-féle lapos optimizmus, a teológia álláspontja azonban kudarcra van ítélve. Lásd MÁTRAI László: Bevezetõ = MARTINOVICS Ignác: Filozófiai írások, ford. Kolozsvári Grandpierre Emil, Magvetõ, Budapest, 1956, 13–14. 5 Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée (1788); Physiologische Bemerkungen (1789). 6 Jonathan I. ISRAEL: The Radical Enlightenment. Philosophy and the Making of Modernity 1650-1750, Oxford UP, Oxford – New York, 2001.

67

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 68

2 0 0 8 | 4

–

M

A G Y A R

A L A K O K

ugyan, de megpróbálja megõrizni a gondviselõ Isten és az anyagtól elkülönülõ halhatatlan lélek ideáját, politikai téren pedig kísérletet tesz a fennálló politikai struktúrák észszerûen megreformált formában történõ megõrzésére. Ez nagyjából összecseng azzal, amirõl Pocock ír a meghökkentõnek szánt „konzervatív felvilágosodás” fogalmával operálván: szerinte a felvilágosodás filozófiájának vannak ugyan kétségtelenül felforgatóforradalmi aspektusai, de más szempontból meg is erõsít bizonyos politikai-társadalmi és kulturális eliteket, amelyek a racionális józan mérsékletet képviselik az irracionálisvallási fanatikus és szociális forradalmat képviselõ enthouziasztákkal szemben – ami persze elsõsorban Angliára igaz.7 Az összeurópai moderate Enlightenment hívei, noha a babonaságot (superstitio) és a fanatizmust elvetik, a gondviselést, a Bibliának tulajdonított valamiféle autenticitást, a lélek halhatatlanságát és a túlvilági büntetés vagy jutalom eszméjét meg kívánják õrizni. Fõ célkitûzésük az, hogy a tudományosság legfrissebb eredményeit valamiféleképpen összeegyeztessék a Szentírásban kinyilatkoztatott gondviselõ Isten létével (lásd a fiziko-teológiát, azaz az argument from design néven ismert gondolati alakzatot). Ezzel a mérsékelt irányzattal áll szemben az a végsõ soron Spinoza filozófiájára visszavezethetõ, ám annak tanításait esetenként végzetesen leegyszerûsítõ ún. radikális felvilágosodás (radical Enlightenment), amely mind a világtól elkülönülõ transzcendens Isten, mind a testtõl elkülönülõ pusztán szellemi létezõ (a lélek) létét tagadja, az univerzum keletkezését és fennmaradását a mozgás képességével felruházott anyag mûködésével magyarázza, politikai téren pedig radikális változásokat hirdet (egyik kedvenc témája a klerikális imposztúra, az emberek eredendõ ostobaságát kihasználó hatalomvágyó, s egyben a világi hatalom szolgálatában álló papok ostorozása8). Míg tehát az istenhitet megõrzõ, mérsékelt felvilágosodás tanai alapvetõen a radikalizmussal és a felforgatással torkig lévõ Angliából származnak, addig a radikális felvilágosodás gyökereit Israel szerint elsõsorban az Egyesült Tartományokban (történetileg pontatlan kifejezéssel Hollandiában) kell keresnünk. Az itt vizsgálandó értekezést egyértelmûen a mérsékelt felvilágosodás szellemisége hatja át, de ahogyan azt majd bizonyítani próbálom, bizonyos elemei már a radikalizmus felé mutatnak (alaposan megnehezítve ezzel az értelmezést). A Harmonia naturalis lapjain Martinovics a kiválasztás és a személyes hit bibliai-vallási nyelvezete helyett a metafizika személytelen diskurzusát használva érvel Isten és a halhatatlan lélek létezése, valamint a Gondviselés és a túlvilági jutalom/büntetés eszméje mellett. Kísérletet sem tesz arra, hogy a teremtett univerzum tudományos-metafizikai rekonstrukciójában helyet szorítson a kegyelemnek, a csodáknak és más vallási-teológiai eredetû fogalmaknak. Az Isten-érvek közül teljességgel hiányzik a Biblia említése éppúgy, mint a deizmuson túl7 John G. A. POCOCK: Konzervatív felvilágosodás és demokratikus forradalmak. Amerika és Franciaország esete brit perspektívából = A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe, szerk. Horkay Hörcher Ferenc, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1997. 8 Lásd a Spinoza szelleme avagy Értekezés a három imposztorról címû, a korban közkézen forgó munkát (könyvformában kiadva: Szegedi Tudományegyetem, Szeged, 2006) és a Martinovics által is hivatkozott ír-angol filozófus, John Toland (1670–1722) életmûvét, amely egyébként Bessenyei gondolkodására is nagy hatással volt.

68

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

8/25/08

A L Á Z S

P

10:31 AM

É T E R

:

A

Page 69

P O L O G É T Á B Ó L

I S T E N T A G A D Ó V Á

?

mutató sajátosan keresztény elemek (Jézus szerepe, a megváltás vagy éppen a Szentháromság problematikája) szerepeltetése. Bizonyos értelemben mondhatjuk tehát, hogy teodíceáról van szó (annak magyarázatáról, miképpen nyilvánul meg egy tökéletes létezõ egy nyilvánvalóan tökéletlen világban), az értekezésben szereplõ Teremtõrõl vagy Elsõ Mozgatóról azonban nem a Szentírásból, hanem kizárólag filozófiai úton kíván tájékozódni (a Biblia szövege még illusztrációképpen sem kerül elõ). Racionalista szellemiségû, spekulatív módon érvelõ munkáról van tehát szó, amely egyértelmûen a korai felvilágosodás nagy német filozófusának, Leibniznek (és az õ követõinek) a hatását tükrözi, tõlük azonban annyiban feltétlenül eltér, hogy metafizikai jellegû Isten-érveit nem próbálja meg összeegyeztetni a keresztény vallás hagyományaival. Arról, hogy vajon a mû 1783-as kiadását anyagilag támogató mecénás, Petrus Bielanski lembergi unionált püspök elégedett volt-e az apológia ezen formájával, nem maradt ránk adat. Szembetûnõ – már Mátrai László is észlelte –, hogy Martinovics már 1783-ban is milyen tájékozottnak mutatkozik a kor radikális irodalmában: voltaképpen helyesen (vagy legalábbis a mai kommentátorokkal egybehangzóan) azonosítja az „ateisták fejedelmét”, a francia hazáját protestáns hite miatt elhagyni kénytelen rotterdami filozófust, Pierre Bayle-t. A 18. századi filozófiai gondolkodásra óriási hatást gyakorló,9 roppantul komplex bayle-i életmû központi eleme a racionális teodíceát illetõ súlyos kétely: a világban megfigyelhetõ fizikai és erkölcsi rossz tagadhatatlan volta szinte lehetetlen helyzetbe hozza a mindenható és jóindulatú Isten léte mellett racionálisan érvelni próbáló filozófust. A világ állapotából és az ember sorsából kiinduló (tehát a posteriori) bayle-i érvelés szerint tehát a gondviselõ Istenbe vetett vallásos hitünk alapvetõen irracionális: az ésszel ellentétes, vagy legalábbis azzal összeegyeztethetetlen. Arról persze, hogy ebbõl a kategorikus állításból a rotterdami filozófus milyen ideológiai álláspont felé indult tovább, komoly viták dúlnak s dúlnak a Bayle-értelmezõk között, hiszen a vallás ésszerûtlenségének állítása nem jelenti a vallás elvetését, sõt éppenséggel erre az alapra építhetõ egy fideista jellegû „csakazértis” keresztény hit. A Bayle-kommentátorok legismertebbike, Labrousse például amellett érvel, hogy a francia menekültek leghíresebbike, gyötrõ kételyei ellenére, élete végéig egyházához hû „keresztény filozófus” maradt.10 Ezzel az állásponttal helyezkedik szembe nemrég megjelent monográfiájában Gianluca Mori,11 aki szerint élete utolsó évtizedére Bayle nemcsak a (szerinte a fokozatosan a katolikus egyház erkölcsi szintjére züllõ) református eklézsiával szakít, hanem magától a vallásos hittõl is eltávolodik.12 Az mindenesetre Martinovics filozófiai tájékozottságát mutatja, hogy Bayle gondolkodását az epikureizmussal hozza összefüggésbe, hiszen bár a rotterdami filozófus Epikuroszról alkotott képe a legkevésbé sem egyértelmû (lásd errõl a Dictionnaire Critique „Épicure” szócikkét), Israel a keresztény vallás védelmezõinek számos írásában felleli a baylisti-spinozisti-epicuristi szóösszetételt (amely 9 Vö. Pierre RÉTAT: Le Dictionnaire de Bayle et la lutte philosophique au XVIIIe siècle, Belles Lettres, Paris, 1971. 10 Elisabeth LABROUSSE: Pierre Bayle, hétérodoxie et rigorisme, Nijhoff, Hague, 1964. 11 Gianluca MORI: Bayle philosophe, Champion, Paris, 1999. 12 A Bayle-kutatás berkeiben zajló viták jelenlegi állásáról lásd legújabban Anthony MCKENNA: P. Bayle in the

light of new research. Faith and reason in the classical age, SVEC 2007/12. (Voltaire Foundation, Oxford), 243–257.

69

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 70

2 0 0 8 | 4

–

M

A G Y A R

A L A K O K

felsorolásnak mindhárom elemét megtaláljuk az itt tárgyalt mûben is). Feltûnõ továbbá az is, hogy Martinovics az itt tárgyalt munkában – a kor apologétáival ellentétben – az ateizmusról kizárólag mint téves, ám viszonylag könnyen cáfolható filozófiai opcióról beszél, ugyanakkor érvelése mindeközben igen hûvös, visszafogott, mondhatnánk, „szakmai” marad: nem él a keresztény vallás újkori apologétáinak gyakran hisztérikus hangvételével, és szót sem ejt az istentagadás szubverzív politikai potenciáljáról, azaz társadalmi veszélyességérõl (amely pedig egy az övéhez hasonló szellemiségû mûbõl sem szokott hiányozni a korban). Az alábbiakban röviden megkísérlem áttekinteni a munka felépítését. Az elõszóban Martinovics az ún. analitikus módszer mellett teszi le a voksot, mert szerinte a szintetikus módszerben elõkerülnek nehezen megválaszolható ellenvetések, például az, hogy miért olyan gyakran szerencsétlenek a legderekabb emberek. Analitikus módszer alatt alighanem mindössze azt érti egyébként, hogy összefüggõ értekezés helyett tételekre épülõ „bizonyítást” olvashatunk, amely megfelel Leibniz A filozófia helyes módszerében szereplõ elvárásoknak. Jelzi, hogy Isten létezése mellett nem hoz új érveket, csak a régieket eleveníti fel, amire azonban szükség van, mert sokan vannak a modern ateisták, akik az emberek Istenbe vetett hitének megingatásán fáradoznak. Az ateisták között egyébként itt Mirabaud-t (azaz Holbachot13), a Pensées philosophiques és a Lettre sur les aveugles szerzõjét (azaz Diderot-t) és végül Bolingbroke-ot sorolja fel (õket egészíti majd ki Spinoza, és a fõ ellenfél: Bayle). A dolgozat elsõ négy pontjában tehát a három hagyományosnak nevezhetõ Isten-érvet, azaz a metafizikait, a fiziko-teológiait és a népek konszenzusán alapulót („morális”-at) eleveníti fel. Az elsõ érv kapcsán a Newton-tanítvány Clarke-ra hivatkozik, míg a második érv bemutatása során Newtont és a kor legnagyobb természettudósait idézi (akik – ismeretes módon – a világ rendezettségébõl és tervszerûségébõl egy értelmes, teljhatalmú és jószándékú teremtõ létére következtetnek). A nagy természettudósokat egyébként egyenként fel is sorolja: más mûveiben is gyakran él azzal a kissé visszatetszõ retorikai fogással, amelynek lényege, hogy olvasóit a vele – szerinte legalábbis – egyetértõ nagy szellemek autoritásával kápráztatja el.14 A fiziko-teológiainál talán érdekesebb a harmadik érv, amelynek lényege, hogy a filozófusok és a különbözõ kontinenseken élõ népek Isten létére vonatkozó közmegegyezésébõl arra következtethetünk, hogy valamiféle Legfelsõbb Lény valóban létezik.15 A keresztény világ legmélyebben gyökeredzõ meggyõzõdéseinek megingatásában érdekelt új13 Holbach legradikálisabb hangvételû munkáit egy korábban elhunyt pályatársa, Mirabaud neve alatt jelentette meg, amirõl a kortársak többnyire nem tudtak. 14 Drelincourt, Sturm, Schmidt, Hamberger, Donatus, Feuerlein, Meier, Leutwein, von Seelen, Fénelon, Nieuwentyt, Réamur, Ray, Ballet, Moniglia és sokan mások tudományos vizsgálatai mind azt bizonyítják, hogy az embert és az õt körülvévõ világegyetemet egy jószándékú Isten teremtõ akarata hozta létre. Martinovics jelzi, hogy ezen antropocentrikus és antropomorf felfogást Spinoza és Toland bírálta a leghevesebben a újkori filozófusok közül, õket azonban More, Huet, Jacquelot, Wittich és Lamy cáfolta. 15 A konszenzus-érv a 18. század második felében mûködõ katolikus hitvédõk (Csapodi, Molnár, Szvorényi, Poor, Alexovits) írásaiban is kivétel nélkül megtalálható, lásd errõl BRUNNER Emõd O.S.B.: A francia felvilágosodás és a magyar katholikus hitvédelem, Pannonhalma, 1930. Feltûnõ ugyanakkor, hogy az érv szkeptikus irányból érkezõ bírálatát meg sem próbálják megválaszolni.

70

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

8/25/08

A L Á Z S

P

10:31 AM

É T E R

:

A

Page 71

P O L O G É T Á B Ó L

I S T E N T A G A D Ó V Á

?

kori szkeptikusok (például La Mothe Le Vayer vagy Cyrano de Bergerac) két irányból is támadták az apologéták konszenzus-érvét.16 Utaltak arra egyfelõl, hogy a földrajzi felfedezések „napvilágra hoztak” olyan népeket, akik semmiféle Isten-fogalommal sem rendelkeznek, így teljeskörû egyetértésrõl nem beszélhetünk. Filozófiai szempontból azonban érdekesebb a másik csapásirány: még ha egy adott állítás megalapozottságában mindenki egyetértene is, ez a konszenzus nem bizonyítaná az adott állítás igazságát, hiszen sokak hite (vagy elõítélete) sem tesz igazsággá egy tévedést. A klasszikus példa (amelyet Martinovics Holbach Bon sens címû munkájából idéz): 300 éve konszenzus volt abban, hogy a Föld lapos, s a bolygók körülötte keringenek, ma azonban tudjuk, hogy ez aligha volt több elõítéletnél. Az elsõ ellenérvet Martinovics egyszerûen megválaszoltnak tekinti, míg a második kapcsán érdekes – s meglehetõsen kontraproduktív – argumentációval áll elõ. Oly módon kívánja ugyanis érvényteleníteni a kozmológiai analógiát, hogy elismeri: tudományos kérdésekben valóban csak a szilárd matematikai bizonyosságra szabad támaszkodnunk, ugyanakkor az a tény, hogy mindannyian „szívesen feltételezünk egy ésszerûen elrendelt természetet”, mégiscsak egy értelmes teremtõ létezését valószínûsíti. Nem túl meggyõzõ érv ez, arról nem is beszélve, hogy az állítás saját deklarált célkitûzéseit gyengíti, hiszen az Isten-érvet kivonja a tudomány hatáskörébõl és a valószínûsíthetõ feltételezések közé utalja. Az ötödik fejezetben szerzõnk rátér értekezésének valódi témájára, jelesül annak kimutatására, hogyan egyeztethetõ össze a világban fennálló rossz léte egy mindenható és jószándékú Isten eszméjével. A rettentõ körmönfontan megfogalmazott gondolatmenet lényegét a következõképpen foglalhatjuk össze: a bizonyítottan létezõ és bizonyítottan jó Isten célkitûzése a világ megteremtésekor az értelmes kreatúra (azaz az ember) boldogságának biztosítása volt. A világban kétségtelenül fennálló rossz voltaképpen nem más, mint a jóság teljeskörû megnyilvánulásának feltétele, hiszen, ahogyan azt Martinovics a XLV. pontban állítja, „lehetetlen a világot pusztán fizikai és erkölcsi jóból megteremteni”, a teremtett világban ugyanis jó és rossz elkerülhetetlenül összefonódik – ez Isten akaratától is független igazság.17 Isten a lehetõ legjobb világot teremtette meg, hiszen a rossz tapasztalata híján nem tudnánk megfelelõ módon értékelni a jót sem. Egy olyan univerzumban, ahol minden teremtett létezõ korlátlan boldogságot élvezne, nem tudnánk megfelelõen értékelni Isten összes attribútumát, például irgalmasságát, amellyel megbocsát a bûnösöknek. A sánta ember fogyatékossága láttán értjük meg az ép ember tökéletességének nagyszerûségét (s azonnal hálát adunk Istennek, hogy minket egészségesnek teremtett), a bûnök látványa és a bûnös élet következményeinek felmérése pedig az erényes életvitel vágyát ébreszti fel bennünk, azaz: „a fizikai javak, másrészt a fizikai és erkölcsi bajok értékei az erkölcsi jót gyarapítják” (XXXIX.). A mû legfontosabb kritikai állítása tehát az, hogy Pierre Bayle, a Dictionnaire Critique híres „Manichéens” szócikkében helytelenül jár el, amikor a rossz evilági tapasztalatából vagy Isten rosszindu16 Lásd errõl pl. René PINTARD klasszikus mûvét: Le libertinage érudit dans la première moitié du XVIIe siècle, Paris, 1943. 17 Martinovics tehát Leibnizzel és Malebranche-sal egybehangzóan úgy véli, hogy vannak Isten akaratától

független örök igazságok.

71

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 72

2 0 0 8 | 4

–

M

A G Y A R

A L A K O K

latára, vagy egy Istennel párhuzamosan (esetleg neki alárendelt módon) mûködõ rossz demiurgosz létére következtet. Martinovics érvelése szerint elfogult és gonosz minden olyan értelmezés, amely a rosszat önmagában, a jótól függetlenül tekinti, azaz a rossznak metafizikai önértéket tulajdonít. Ha a rossz önmagában, a jótól elválasztva és attól függetlenül létezne, és Isten mégsem számolná fel, akkor joggal illethetnénk kétellyel Isten jóindulatát vagy hatalmát; ám miután bizonyítást nyert, hogy a világ kizárólag jó építõelemekbõl nem létrehozható, nincs okunk felelõsségre vonni a világ teremtõjét (vagy éppen lázadni ellene) a világban észlelhetõ erkölcsi és fizikai rossz miatt. Ezt a gondolatot – azaz a rossz relativitását és elkerülhetetlenségét – kívánja kiemelni Martinovics, amikor az értekezés címéhez fûz magyarázatot: a teodíceák szerzõi szerinte hagyományosan azt vizsgálják, miképpen fér össze Isten jóságával a rossz megteremtése, õ azonban felismerte, hogy a rossz lényegileg kapcsolódik a jóhoz, így a valódi kérdés az, miben rejlik az összhang Isten jósága, valamint jóból és rosszból összetett világunk között. Jó és rossz mérlege egyébként is pozitív: ha elfogulatlanul tekintünk a világra, azt látjuk, hogy bár a tiszta (pura), salakmentes és végtelen jóság csak Istenre jellemzõ, a fizikai és az emberi világban megfigyelhetõ egyfajta letisztult (depurata) jóság, amely „jó és rossz összeadásából származik, valahányszor a jó nagyobb, mint a rossz, azaz a letisztult jóság egy pozitív maradványérték” (XLIV.). A munka utolsó elõtti, LIX. pontjában szerzõnk nyilvánvalóvá teszi, hogy rendszere világosan bizonyítja a lélek halhatatlanságát (hiszen az emberhez méltó boldogság kizárólag szellemi természetû lehet, amelynek örökké kell tartania), sõt arra is következtethetünk mindebbõl, hogy halálunk után örök jutalom vagy örök büntetés vár ránk. Végül: „Abból, hogy a boldogságot rendelte az ember céljául, arra következtethetünk: Isten komolyan akarja és a természet fényében általános akaratával kinyilatkoztatta nekünk, hogy az ember óvakodjék minden rossztól: Isten ezen akaratán alapszanak természetes kötelezettségeink és maga a természetjog is.” Klasszikusan a mérsékelt felvilágosodásra jellemzõ állítással állunk tehát szemben: a természetjog és az erkölcs kizárólag a gondviselõ Isten létezésébõl vezethetõ le (az istentagadók tehát erkölcsi vákuumban élnek), ez az Isten azonban nem a Bibliában reveláltatik, hanem a természetbõl az ész segítségével levezethetõ. Érdemes megjegyezni, hogy ezen a ponton egy saját korábbi munkája mellett azt az osztrák jogtudós Martinit hivatkozza, akinek tanításait késõbbi francia nyelvû materialista értekezésében tarthatatlannak és önellentmondónak bélyegzi. Ha szemügyre vesszük az eszmetörténeti kontextust, azt bizton állíthatjuk, hogy a kor magyarországi katolikus hitvédelmének szellemétõl teljesen idegen volt a gondviselõ Isten létének és a lélek halhatatlanságának metafizikai-filozófiai eszközökkel történõ védelmezése: ahogyan az Brunner Emõd már említett mûvébõl kiderül, a legnevesebb katolikus apologéták meg sem próbáltak különbséget tenni mérsékelt és radikális felvilágosodás között, azaz egy lendülettel ítélték el „Voltért, Beilt, Russzót és Mirabót”, függetlenül attól, hogy az itt felsorolt szerzõk valláshoz való viszonya semmiképpen sem hozható közös nevezõre. Alexovits, Poór és a többi katolikus hitvédõ visszaverik a Kinyilatkoztatás feltétlen tiszteletén alapuló hagyományos vallásosságot érõ támadásokat, s nem is igazán fáradoznak hit és ész, hagyomány és ráció összeegyeztetésén, hiszen már 72

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

8/25/08

A L Á Z S

P

10:31 AM

É T E R

:

A

Page 73

P O L O G É T Á B Ó L

I S T E N T A G A D Ó V Á

?

az erre tett kísérleteket is a deizmushoz, majd az ateizmushoz vezetõ út elsõ lépéseként értelmezik. Egészen más azonban a helyzet, ha „a protestáns világnézeti spektrumra”18 pillantunk: a 18. század második felének református és evangélikus egyházában számos olyan tanárt és teológiai gondolkodót találunk, akik nyilvánvalóan a wolffi–leibnizi filozófia szellemében tevékenykednek, azaz a bibliai megalapozású keresztény hitnek a természetes értelemmel való összeegyeztetésén fáradoznak. Sófalvi József, Göböl Gáspár, Kármán József (a Fanni szerzõjének atyja) és mások mellett itt érdemes felidéznünk a korábban már emlegetett, a leideni akadémia díjára szintén pályázó marosvásárhelyi Fogarasi Pap József nevét, aki talán a legmagasabb szinten mûvelte a fiziko-teológiai ihletésû filozófiát. Itt kell megjegyeznünk, hogy a mû utolsó (LX.) fejezetében Martinovics nyilvánvalóvá teszi, hogy az általa itt kidolgozott metafizikai érvrendszer „nem érvényteleníti és nem bizonyítja a predestinációt, tehát ebbõl a szempontból közömbös”, azaz a felekezeti szembenálláson túlmutató, azt meghaladó apológiáról van szó – amit persze (különösen a késõbbi írások fényében) értelmezhetünk a szükségszerûen felekezeti meghatározottságú biblikus teológia radikális leértékeléseként is.19 Az eszmetörténészt leginkább foglalkoztató kérdés tehát az: vajon milyen mélységû Martinovics világnézeti fordulata? Nagy ideológiai távolságot kell-e látnunk a Harmonia naturalis mégiscsak istenhívõ szerzõje és a La Nature dévoilée harcos ateistája között, és ha igen, vajon miképpen magyarázzuk a változást? Kétségtelenül lehetséges amellett érvelni, hogy a rendjétõl menekülõ és Lembergben a szabadkõmûvességhez csatlakozó, tudományos karrierre áhítozó Martinovics20 1783-ban még olyan munkát akart letenni az asztalra, amely politikai-ideológiai megbízhatóságát igazolja, s amelynek hangvétele összeegyeztethetõ a józsefi mérsékelt felvilágosodás szellemével. Ez esetben kudarcai s viszonylagos társadalmi marginalizálódása vezették volna el az évtized második felére a teljes elkeseredést és reménytelenséget tükrözõ agresszív ideológiai opcióhoz, az ateista materializmushoz… Ennek a felfogásnak ellentmondani látszik az, hogy materialista mûveinek kiadásakor az udvar és az egyetemi-tudományos élet irányítóinak szemében Martinovics még nem elveszett ember, ráadásul a francia nyelvû materialista értekezés politikai üzenete inkább a rendi-alkotmányos ellenzék pozícióit ásta alá, mintsem az udvarét.21 Másik értelmezési lehetõségként érdemes röviden megemlítenünk Mátrai László „fejlõdés-tézisét”, amely szerint Martinovics addig olvasta a materialista szerzõket, míg maga is hívükké szegõdött.22 Ezt alátámaszthatná – bár Mátrai nem idézi – az 1787-es francia nyelvû értekezés azon passzusa, amelyben Martinovics azt ecseteli, mi18 19

Vö. KOSÁRY: I. m., 395. Annak ellenére, hogy a „mi teológusaink” névvel aposztrofálja a reformátusokkal vitázó katolikus hitvédõket. 20 Vö. FRAKNÓI Vilmos: Martinovics élete, Athenaeum, Budapest, 1921. 21 Errõl lásd BALÁZS Péter: Materializmus és politikum Martinovics francia nyelvû értekezésében, Világosság 2007/10., 63–79. 22 Ezt az álláspontot veszi át Benda is: „A felvilágosodás francia és angol filozófiai és politikai irodalmának alapos tanulmányozása átalakította világnézetét és 1788-as Mémoires philosophiques címû munkája már arról tanúskodik, hogy materialistává és ateistává lett.” (BENDA Kálmán: A magyar jakobinus mozgalom története = UÕ.: Emberbarát vagy hazafi? Tanulmányok a felvilágosodás korának magyarországi történetébõl, Gondolat, 1978, 157.)

73

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 74

2 0 0 8 | 4

–

M

A G Y A R

A L A K O K

lyen óriási lelki válságba sodorta õt Isten nemlétének fokozatos felismerése: „Te magad [mármint Isten] tudod, milyen fájdalom gyötört annak láttán, hogy létezésedet századokon keresztül sem sikerült semmi módon sem bebizonyítani. Te tudod, hogy […] milyen hévvel kivántam, hogy vagy tudjam létezésedet és nagyszerûségedet, vagy pedig vakon hihessek benne…” Ez a szövegrész azonban egyértelmûen „az ateista imája” néven ismert gondolati-retorikai alakzat átvétele Holbachtól, s így egyáltalán nem biztos, hogy jogosultak vagyunk belõle következtetéseket levonni Martinovics valódi szellemi fejlõdését illetõen. A legizgalmasabb interpretációs megoldás persze kétségtelenül az volna, ha Leo Strauss klasszikus mûvének23 módszertanára támaszkodva megpróbálnánk bizonyítani, hogy Martinovics már 1783-ban is felforgató és ateista jellegû nézeteket vall, azaz oly módon veszi védelmébe a gondviselõ Isten és a halhatatlan lélek létezését, hogy a sorok között olvasni képes „vájtfülûek” számára nyilvánvaló legyen: igazából maga sem hisz benne (sõt a cáfolat ürügyén talán éppen a látszólag támadott eszmék közkinccsé tételén fáradozik). Ez magyarázhatná a helyenként feltûnõen (szándékoltan?) gyenge érvelést (lásd például a konszenzus-érvvel kapcsolatos fentebbi megjegyzéseimet), az ateizmus „rettenetes” társadalmi-politikai következményeinek elhallgatását, a heterodox szerzõk álláspontjának igen hûséges (az apologetikus értekezésekre egyáltalán nem jellemzõ) bemutatását vagy éppen a pluralité des mondes24 témájának felemlegetését. A straussi módszertan alkalmazási lehetõségei egyébként óriási vitákat generáltak (és generálnak ma is) eszmetörténészi körökben: ismeretes például Quentin Skinner élesen elutasító álláspontja, amely elsõsorban azon alapszik, hogy a Strauss olvasástechnikáját alkalmazó értelmezõ túlzottan is önkényesen dönthet arról, mikor fogadja el a „szószerinti értelmet”, s mikor próbálhat a sorok között olvasni.25 Kissé árnyaltabban látja a kérdést a jeles ateizmus-kutató, David Wooton, aki általában nem veti el a „rejtett üzenet” keresésének létjogosultságát, ugyanakkor módszeres kísérletet tesz arra, hogy pontosan meghatározza annak feltételeit.26 Hely hiányában jelen írásomban nem tudok részlete23 Az üldöztetés az írás mûvészete (Atlantisz, Budapest, 1994) szerzõje amellett érvel, hogy a középkori és az újkori cenzurális viszonyok között a politikai vagy vallási szempontból felforgató eszmék értelemszerûen nem jelenhettek meg kendõzetlen formában, így az ilyen nézeteket valló szerzõk kénytelenek a sorok közé rejteni legradikálisabb gondolataikat, ám oly módon, hogy közben a kellõen figyelmes olvasó számára a valódi üzenet kibontását elõsegítõ jeleket hagynak. 24 A világok sokaságának kérdése gyakran elõkerül az újkori heterodox írásokban. Az arisztotelészi– ptolemaioszi világkép tagadása és a végtelen (egyben középpont nélküli) univerzum állítása egyben azt is jelenti, hogy az ember kénytelen lemondani kiválasztottságának tudatáról és az isteni gondviselésbe vetett hitérõl éppúgy, mint a Biblia szövegére épülõ világmagyarázatról. A keresztény teológia számára külön nehézséget jelent annak a problémának megválaszolása, hogy a „marslakók” lehetnek-e Ádám leszármazottai, illetve õérettük is meghalt-e Krisztus. (Lásd ehhez [Bernard le Bovier de] FONTENELLE: Beszélgetések a világok sokaságáról, Helikon, Budapest, 2005, Fehér Márta kitûnõ utószavával.) Martinovics tehát, amikor lehetségesnek mondja, hogy más bolygókon is élhetnek emberek, a legkevésbé sem szolgálja a hitvédelem ügyét. 25 Quentin SKINNER: Jelentés és megértés az eszmetörténetben = A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe, 23–24. 26 David WOOTON: New histories of atheism = Atheism from the Reformation to the Enlightenment, szerk. Michael Hunter – David Wooton, Clarendon Press, Oxford, 1992, 13–53. Ugyanebben a kötetben David Berman egyene-

74

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

8/25/08

A L Á Z S

P

10:31 AM

É T E R

:

A

Page 75

P O L O G É T Á B Ó L

I S T E N T A G A D Ó V Á

?

sen beszámolni Wooton hat feltételérõl és a magyar eszmetörténet némely fontos mûvére való alkalmazhatóságáról, de annyit feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy Martinovics itt tárgyalt latin nyelvû értekezésének esetében található fentebb felsorolt „furcsaságok” alapos gyanút kelthetnek olvasójában: a mûben megfogalmazott apologetikus célkitûzések nem feltétlenül tükrözik szerzõjük valódi nézeteit. Noha késõbbi biográfiai kutatások (például egy 1781-ben Martinovics által kompilált filozófia-tankönyv illetve a Harmonia naturalis recepciójának vizsgálata) állításomat árnyalhatják, az valószínûsíthetõ, hogy az ifjú tudós már 1783-ban is érdeklõdéssel és némi szimpátiával tekintett a radikális felvilágosodás szellemi termékeire, még akkor is, ha karrierépítési szempontokból ekkor még a mérsékelt felvilágosodás táborában próbálta pozicionálni magát.

sen a „theological lying” kifejezést használja azon szerzõk eljárására, akik a politikai-egyházi elnyomás következtében kénytelenek valódi nézeteik elhallgatására vagy burkolt kifejezésére („Given the oppressive forces of the time, the basic choice for a free-thinker was between silence or lying…”).

75

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 76

2 0 0 8 | 4

–

M

A G Y A R

A L A K O K

Filep Tamás Gusztáv BALTAZÁR DEZSÕ A HÁRMASÚTON I. Sokan azt szûrték le a történettudomány produktumaiból, sõt talán a szûkebben vett egyháztörténet-írásból is, hogy a két világháború közötti magyarországi református egyházi közéletben két markáns ideológiai csoport határolható el egymástól. A hivatalosabbik Ravasz László környezetében szervezõdött meg, s ókonzervatív társadalmi nézeteket képviselt – állítólag ez határozta meg az egyház hivatalos arculatát. A másiknak Baltazár Dezsõ, a tiszántúli püspök – haláláig, 1936-ig Ravasz elõdje az egyetemes konvent és a zsinat lelkészi elnökének székében – lett volna a vezéralakja; ez a tábor liberális szellemet képviselt, s végül alulmaradt a pesti központtal szemben. A fönti értelmezés szerint a húszas években és a harmincas évek elsõ felében a konzervatívok Ravasz, a szabadelvûek Baltazár körül csoportosultak volna. Lényegtelen, hogy tételesen mi szerepel errõl a szakirodalomban – az efféle sztereotípiák nem forrásokon, szövegelemzésen és történetírói tételeken alapulnak, hanem híreszteléseken, többször átformálódott, de gyakran már eredetileg is pontatlan „adatok”-on, esetleg fönnmaradt kortársi véleményeken – ez esetben például Ady Endre publicisztikájának néhány mondatán, amelyekbõl Baltazár filoszemitizmusára, Ravasz antiszemitizmusára következtethetünk. Az ilyen, egyébként régi eredetû fragmentumokból kialakuló masszív közmeggyõzõdés nehezen dokumentálható, az pedig, hogy mekkora körre terjed ki, ellenõrizhetetlen – de létezése a napi gyakorlatból szüntelenül igazolást nyer; akit e kérdések foglalkoztatnak, minduntalan beleütközik. Ugyanennek a húszas évekbõl ismert és ellenkezõ elõjelû változata szerint a püspök azok közé tartozott, akik aláásták a régi jó hagyományos rendet, s akiket felelõsség terhel a magyar világ 1918-ban bekövetkezett szétrobbantásáért. Van viszont egy harmadik ábrázolás is, amelyet már a II. világháború, illetve a fordulat éve után fabrikáltak, szándékosan vagy tudatlanul fölhasználva a korábbi „jobboldali” bírálat elemeit is. Ezt az utóbbit évtizedeken át hivatalosnak lehetett tekinteni, minthogy az uralkodó ideológia nyilvánosan cáfolhatatlan téziseihez mérte a debreceni püspök cselekedeteit.1 Ha a radikális jobboldal egykor szabadkõmûvesként és zsidóbérencként, az 1918–1919-es úgynevezett forradalmak híveként igyekezett lejáratni, sõt megsemmisíteni õt, a magukat kommunistának valló történészek és írók olyan történelmi személyiségként ábrázolták, aki vagy maga is reakciós volt, vagy legalábbis tevé1 Elhajlásra mutat, s az elsõként emlegetett közkép kialakulásához is hozzásegíthetett – vagy abból táplálkozhatott – az a Baltazár Dezsõ-szócikk, amely a Magyar életrajzi lexikonban (I., A–K, fõszerk. Kenyeres Ágnes, Akadémiai, Budapest, 1967, 101) olvasható, s mely szerint a püspök az ellenforradalmi rendszerrel szemben liberális álláspontot képviselt.

76

kommentar2008-4-kesz.qxd

F

I L E P

8/25/08

T

A M Á S

10:31 AM

G

U S Z T Á V

:

Page 77

B

A L T A Z Á R

D

E Z S Õ

A

H Á R M A S Ú T O N

kenységével „a reakció malmára hajtotta a vizet”. Mindkét ideológia sarkalatos tétele volt, hogy Baltazár politikai szélkakas. Mocsár Gábor, az egyébként jeles író, több fontos mû szerzõje, aki 1981-ben megjelent Debrecen-könyve tömör Baltazár-portréjában többek között azzal is elhencegett: egy másfél évtizeddel korábban megjelent írásával neki sikerült elérnie, hogy a tiszántúli püspökrõl elnevezett debreceni utca nevét megváltoztassák, hivatkozott szövegében az egyházfõ jellemét – persze nem elõzménytelenül – azzal szemlélteti, hogy az másfél év alatt néhány hónap alatt négyszer is színt váltott. Egy héttel az „õszirózsás forradalom” kirobbanása elõtt IV. Károlyt áldotta meg a debreceni Nagytemplomban – ahol 1849ben a trónfosztást kimondották –; a proletárdiktatúra idején, húsvétkor történt letartóztatása után a tanácsköztársaság hívének mondta magát; a román elõrenyomulás idején, miután Debrecent elfoglalták, Nagykárolyba utazott egy küldöttséggel, hogy ezúttal Ferdinánd román királyt áldja meg; végül amikor Horthy a városba ért, róla zengett dicshimnuszt. Mocsár a sorok között megrója Baltazárt azért is, mert cserbenhagyta a szociáldemokratákat, holott (egy szakszerûen nem adatolt „tudományos könyv” szerint) tagja volt az „Újjászületett Szociáldemokrata Párt”-nak; leginkább pedig azért, hogy eladta egyházát a Horthy-rezsimnek, noha nem sokkal korábban úgy kellett megvédenie „pozícióit” a fehérektõl. Az író elárulja végül, hogy azért foglalkoztatta õt a debreceni püspök számos színeváltozása, mert megtalálni vélte benne az összes ellentmondást, amelyek miatt a református egyház olyan könnyûnek találtatott, hogy maga az 1948 utáni új egyházvezetés (amellyel szemben az író a hivatkozott passzusban nem élt semmilyen kifogással) volt kénytelen ítéletet mondani fölötte.2 Talán még kérlelhetetlenebbül értékeli Baltazár szerepét a hivatalos marxista egyháztörténész, Kónya István is egy még régebben, a hatvanas évek végén írt és kötetben 1975-ben közreadott tanulmányában,3 nagyjából ugyanezen események alapján, bár õ ideológiailag nyilván képzettebb volt Mocsárnál, tudta ugyanis, hogy a Mezõfi Vilmos-féle szociáldemokrata párt, amelyet Baltazár támogatott, amelynek állítólag tagja is volt, „nemzeti és vallásos” irányultságú, tehát (a hatvanas–hetvenes évek hivatalos álláspontja szerint) álszocialista párt volt. Az ötvenes években megjelent publikációkra akár ne is hivatkozzunk… Az efféle kerek ítéletek mögött a marxista teleológia tételei állnak, megfogalmazóik szerint, s ez a szövegekbõl félreérthetetlenül kiderül, a történelem értelme és célja a „forradalom”, illetve a proletárdiktatúra. Azok a nem marxisták pedig, akik e kérdésrõl véleményt mondtak, gyakran mechanikusan csoportosították és határolták el az eszméket és ideológiákat: az egyik oldalon a liberalizmus, a szocializmus, a filoszemitizmus, a modernitás, a revolúció igenlése áll, a másikon pedig az ókonzervativizmus, az antiszemitizmus, az ellenforradalmiság és így tovább. Ebbe az osztott keretbe Baltazár Dezsõ nem fér bele. A panelekbõl, amelyekbõl a róla alkotott ítéletek fölépültek, vannak olyanok is, amelyek alátámaszthatók faktumokkal. Az, hogy Baltazár liberálisnak vallotta magát, s hogy a szocialistákkal rokonszenvezett – sõt szocialistának (is) vallotta magát! –, 2 3

MOCSÁR Gábor: Délibábjaim városa, Magvetõ, Budapest, 1981, 174–179. KÓNYA István: Az 1918/19-es forradalmak és a magyar református egyház = UÕ.: Tanulmányok a kálvinizmusról, Akadémiai, Budapest, 1975, 126–136.

77

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 78

2 0 0 8 | 4

–

M

A G Y A R

A L A K O K

még nem válik hiteltelenné attól, hogy sokan állították róla ezeket – csakhogy a hitelesség kérdése éppen azon fordul meg, hogy mint jelentett számára a liberalizmus fogalma, élete melyik szakaszában, milyen történelmi helyzetben volt liberális, illetve hogy milyen típusú volt az a szocializmus, amelynek híve lett. Még pontosabban attól függ minden: hogyan voltak e fogalmak az õ értelmezésében összeegyeztethetõk azokkal a konzervatív eszmékkel és értékekkel, amelyeket vallott, s amelyekkel mai – részben leszûkített, deformált – változatukat a közhit összeférhetetleneknek tartja. E jegyzetlapokon Baltazár Dezsõ eszmevilágának egyetlen pontba sûríthetõ részét szembesítem az utalt forrásokkal. Ennek az idõpontnak a fölidézése alkalomszerû: kerek évfordulóját üljük az „õszirózsás forradalom”-nak, jövõre pedig a proletárdiktatúráénak. A püspök 1918 elõtti politikai cselekedeteibõl és állásfoglalásaiból csak azokat említem meg, amelyek nélkül értelmezhetetlenek volnának a késõbbi, õt ért bírálatok – szinte áttekinthetetlenül gazdag életmûvének taglalása monográfiaterjedelmet igényelne. Tettei és nézetei mérlegelésében abból indulok ki, amit 1989 elõtt nem volt szokás figyelembe venni: abból, amit õ írt és mondott. Abban, hogy Baltazár Dezsõ a „fehér” korszak kezdetén – amit õ „feketének” látott, az eredetileg Ausztriából kolportált ultramontánizmus pozíciónyerésébõl eredeztetett s ilyenként gyakorolt fölötte kritikát – az új rezsim haszonélvezõinek céltáblájává lett; ennek gyaníthatóan nem az 1918–1919-es magatartása volt az oka, nem is akkoriban írt körlevelei, nyilatkozatai – ezek inkább ürügyet szolgáltattak a támadásokhoz. Az igazi magyarázat a világháború elõtti antiklerikalizmusa, liberalizmusa – az, hogy õ rázta föl szunnyadó egyházát a századforduló szellemi küzdelmeiben. Továbbá az, hogy noha õ nem volt szabadkõmûves,4 mint az utóbb konzervatívnak tekintett késõbbi püspök, Ravasz László rokonszenvezett a szabadkõmûvességgel. A törvény elõtti egyenlõségnek, az állam és az egyház szétválasztásának és a szekularizációnak a híve, sõt frontembere volt, következésképpen maga adta az összes bizonyítékot azoknak az ellenfeleinek a kezébe, akik aztán a „zsidóbérenc”-ség vádjával illették õt. A valláspolitikai harcok és a nemzeti szempontból szerinte meghatározó jelentõségû református parasztság akkori állapota késztették arra, hogy politikai szerepet vállaljon. „A nemzet erkölcsi erõinek megfakulása legelõször mindig az anyagi téren mutatja meg magát. Fájdalom, de úgy van, hogy a nemzet erkölcspolitikai értékét is a tõzsdéken jegyzik.”5 Ez ugyan jóval késõbbi megállapítása, de nyilván ugyanabból a megfontolásból eredt, amely a század végén – Berlint és Heidelberget megjárt teológusként és jogi doktorként – egy rövid idõre a közhivatalnoki pályára indította õt. Abból indult ki, hogy a reformátusság szerepe, erkölcsi és intellektuális ereje meghatározta a nemzeti öntudatot és kultúrát, a századfordulón viszont az egyház a leépülés képét mutatta, s ennek ha4

Erre nem venne mérget mindenki, sõt van, aki ennek az ellenkezõjét állítja, de tény, hogy nem szerepel a szabadkõmûvesekrõl 1921-ben közreadott, kötetnyi terjedelmû listán, lásd BARCSAY Adorján: A szabadkõmûvesség bûnei – PALATINUS József: Egy vidéki páholy titkai – A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy védelme alatt mûködött páholyok tagjainak névsora, elõszó Wolff Károly, Egyesült Keresztény Nemzeti Liga, Budapest, 1921, 2. rész. 5 BALTAZÁR Dezsõ: Válasz a tiszántúli egyházkerület és debreceni kollégium tisztviselõinek és tanárainak újesztendei üdvözlésére. 1930. január 1., Lelkészegyesület 1930/1. szám, [1]. (Az idézeteket mindenütt a mai helyesírás szerinti átírásban közlöm.)

78

kommentar2008-4-kesz.qxd

F

I L E P

8/25/08

T

A M Á S

10:31 AM

G

U S Z T Á V

:

Page 79

B

A L T A Z Á R

D

E Z S Õ

A

H Á R M A S Ú T O N

tása volt az egész református társadalomra. Baltazár a kultuszminisztérium nemkatolikus ügyosztályának hivatalnokaként, a kongrua-ügyek elõadójaként az 1848. XX. törvénycikk végrehajtását szolgálta; ez volt a célja azoknak az egyháztársadalmi szervezõdéseknek is, amelyek létrehívásában kulcsszerepet vállalt. Ezek közül nyilván az Országos Református Lelkészegyesület (ORLE) volt a legfontosabb, amelynek megalakulásától, 1907-tõl az elnöke volt. Szociális érzékenysége és a református parasztok, agrárproletárok érdekképviseletének szándéka késztette a Mezõfi Vilmos agrárszocializmusához való csatlakozásra. Az Újjászervezett Szociáldemokrata Pártról – szervezõjét, Mezõfi Vilmost korábban kizárták az MSZDP-bõl, ezután fogott hozzá az agrárproletárok és a kisbirtokosok szervezéséhez – Baltazár úgy emlékezett meg, mint amely már zászlóbontása idején Isten és a haza védelmében került szembe az internacionalista és ateista hagyományos szociáldemokráciával; Mezõfiék a magántulajdont sem támadták. Arról, hogy e pártnak a tagja is lett-e, mást mondott õ, és (olykor) mást az utókora; valószínû, hogy neki van igaza, s csak támogatta Mezõfi pártját.6 Liberalizmusának jellege – melyet életrajzírója, Czeglédy Emánuel „kálvinista liberalizmus”-nak minõsített7 – lehetetlenné tette számára, hogy együttmûködjék a szabadelvû párttal és a vele egy tõrõl fakadt politikai szervezõdésekkel,8 de az ellenzéknek az aulikus arisztokráciára és a klérusra támaszkodó részével sem találhatott közös alapot. Szerepet tehát elõször a függetlenségi pártban vállalt; egyébként a függetlenség terén legtávolabbi célja az volt, hogy Bécs ismerje el: Magyarország és Ausztria között a perszonálunió a kapocs. És hogy a király is eszerint cselekedjék. Baltazárnak a háború elõtt az volt a meggyõzõdése, hogy az egyházak viszonosságának és egyenlõségének törvénybeli biztosítékai dacára a római katolikus egyház kiváltságos helyzetben, az államegyház szerepében van. Amikor a „szabad egyház szabad államban” elvét vallotta – aminek hangoztatásával az 1948 utáni egyházvezetés a kommunista diktatúrát erõltette a tagságra, a két helyzet persze enyhén szólva más –, többek között a református autonómiák megszilárdításáért, a reverzális, a jogellenes adóztatások ellen, a vallásoktatás szabadságáért küzdött.9 Az egyház ügye és a parasztság boldogulása volt az a két szempont, amely miatt Tisza munkapártjában fejezõdött be 1918 elõtti politikai pályafutása. A függetlenségi párttól azért távolodott el, mert az szerinte feladta a 48-as politikát,10 Mezõfiétõl pedig azért, mert azt a körébõl indult parasztvezér, Áchim And6 Pontosabban 1919 húsvétján, a proletárdiktatúra vészbírósága elõtt azt állította, hogy tagja volt a pártnak;

védekezésének fontos eleme volt, hogy Mezõfiékkel együtt átlépett az országos szocdem pártba. Emlékirata szerint vallomásának ez volt az egyetlen minden alapot nélkülözõ pontja; arra a téves újsághírre építette, amely szerint a kis párt beolvadt a nagyba. 7 CZEGLÉDY Emánuel: Dr. Baltazár Dezsõ református püspök életrajza, Debrecen szabad királyi város – Tiszántúli Református Egyházkerület Könyvnyomda-Vállalata, 1931, 58. 8 Talán egy esetet kivéve, amikor is a koalíciós kormány idején az 1848. XX. törvénycikk végrehajtásának elõsegítése érdekében „liberális programmal” és a királyság védelmében indult a képviselõválasztásokon – sikertelenül; szép számmal gyûjtve ellenfeleket korábbi eszmetársai sorából. (Lásd Uo., 59.) 9 Lásd errõl CZEGLÉDY: I. m., 78. 10 „Koalíciókba, kooperációkba, felszerelésekbe, leszerelésekbe, elvek fenntartása mellett hatvanhetes kormányokba, a nemzetközi szocialistákkal szövetkezésbe bonyolódott s elvi magaslatáról lesüllyedt Károlyi Mihályig.” BALTAZÁR Dezsõ: A próbáltatások idejébõl, Méliusz, Debrecen, 1920, 106.

79

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 80

2 0 0 8 | 4

–

M

A G Y A R

A L A K O K

rás radikalizmusa szerinte diszkvalifikálta. Végül azért csatlakozott Tisza Istvánhoz, mert úgy látta, hogy a miniszterelnök fölfogta már az agrárkérdés súlyos voltát – amellett, hogy a reformátusok pozíciónyerését is így remélte szolgálhatni. Szó esett róla föntebb, hogy ellenfelei (már ekkor és ezek miatt) politikai szélkakasnak tartották, sõt volt hívei egy részének sem volt jobb róla a véleménye. Czeglédy ezt írja errõl: „Baltazár politikai pályafutása az agrárszocialista párttól a munkapártig mutathat ugyan töréseket külsõ vonalában, de belülrõl egy egyetemes elvnek, a kálvinista politikának és érdeknek szolgálata. Ki mondja azt, hogy ilyen törések nagy politikai vezérférfiak életében nincsenek?” Czeglédy itt az egyik legfontosabb katolikus politikus, Apponyi Albert pályafordulatait említi meg.11 Közvetlen munkatársai, barátai tudták, hogy mit miért tesz, egyházának java pedig, amennyiben jogosan következtethetünk erre a református lapok közleményeibõl, cikkeibõl és az egyes egyházközségek azokban közölt nyilatkozataiból, 1920 után a döntõ pillanatokban mellette állt (fõként a tiszántúli és a tiszáninneni egyházkerületek, és e kettõ legalábbis Trianon után már az abszolút többséget jelentette). Így akkor is mögé sorakozott föl, amikor – 1929–1930-ban – Bethlen Istvánnal szállt szembe a felsõházban. Amikor az általa bírált miniszterelnök hazaárulónak minõsítette õt, a református értelmiség egy része úgy fogta föl, hogy a vád az egész egyházat éri, függetlenül attól, hogy Bethlen maga is református; volt, aki az 1931-es kibékülés után nem is érte be azzal, hogy Baltazár a maga részérõl meg nem történtnek tekintette az egészet. Az egyházi közvélemény szerint Méliusz Juhász Péter óta Baltazár volt az egyház legnagyobb püspöke.12 Tagadja az õ állítólagos álhatatlanságát Szentpéteri Kun Béla is, legfeljebb azt kénytelen elmagyarázni, hogy a politikai struktúrák a püspök aktivitásának idején keveredtek, a nyelvezet pedig átalakult. Kun szerint õ éppen azok egyike volt, akik pályájuk elején választott eszméiket mindvégig képviselték: „Baltazár Dezsõ politikai elve kora ifjúságától élete végéig nemcsak befelé, hanem több-kevesebb nyíltsággal mindig megvallottan – az az eszmeirány volt, amelynek követõit a régi jó idõkben negyvennyolcasoknak nevezték. Tehát a nacionalizmus és szabadelvûség, hagyományokhoz ragaszkodás és radikalizmus, szellemi feltörekvés és demokrácia, keresztyén testvériség és szocializmus ama csodálatos keveréke, amelyet bármely más országban nehéz volna megérteni, nálunk magyaroknál azonban nagyon is könnyû. Baloldali gondolkozású volt – s ezt tudták róla akkor is, amikor Tisza Kálmán házánál volt nevelõ, akkor is, amikor Tisza István miniszterelnöksége idején kormánypárti programmal lépett fel képviselõjelöltként, meg akkor is, amikor az õszirózsás forradalom kezdetén az egyházkerületi elnökségek nevében az alkotmányos berendezéshez való ragaszkodásra felhívó körlevelet fogalmazta. Baloldaliságát csak az nem tudta, aki szándékosan – nem is behunyta, hanem – ösz11 CZEGLÉDY: I. m., 59–60. 12 Lásd CSIKESZ Sándor: Dr. Baltazár Dezsõ (Emlékezés), különlenyomat

a Theologiai Szemle XII. évfolyamának 161–176. lapjáról, Debrecen, 1936 (Theologiai tanulmányok 50.), 1. Csikeszt idézi ugyanerrõl: Magyar református önismereti olvasókönyv. Válogatás a XX. század elsõ felének református teológiai irodalmából, szerk. Németh Pál, Kálvin, Budapest, 1997, 486. Lásd még például: Alsóborsodi Református Egyházmegye 1936. évi október hó 14-én Miskolcon tartott rendes közgyûlésének és 1936. évi június hó 5-én Miskolcon tartott egyházmegyei tanácsának jegyzõkönyve, szerk. Nádházy Bertalan, Miskolc, 1936, 8 (az esperesi jelentésbõl).

80

kommentar2008-4-kesz.qxd

F

I L E P

8/25/08

T

A M Á S

10:31 AM

G

U S Z T Á V

:

Page 81

B

A L T A Z Á R

D

E Z S Õ

A

H Á R M A S Ú T O N

szeszorította a szemét. Persze az õ fiatal korában a szabadelvûséget nem értették zsidóbarátságnak s a baloldaliság nem jelentett forradalmárságot. Mire megérte élete 50. évét, akkorára a jelentések már így elváltoztak, és szabadelvûnek lenni meg a baloldalhoz tartozni nem jelentett – mint egy emberöltõvel ezelõtt – feltétlen népszerûséget, sõt inkább éveken át a csúfság és meghurcoltatás, néha üldözés okává lett. Baltazár a legfehérebb idõkben, amikor színteleneket is állítottak félre vörösnek mondva õket és amikor rikító vörösek is siettek elfehéríteni magukat, egy percre sem titkolta a maga rózsaszín hajlamait.”13 Ez indította egyébként arra is, hogy a fehér-fekete korszakban nyíltan állást foglaljon a zsidóság mellett, illetve az õket ért atrocitások ellen. Egyébként az volt a véleménye, hogy „Debrecenben a destrukció és forradalmi rombolás elõkészítésében, a felfordulás és kommunizmus képviseletében lélekszámarány szerint a keresztyén felekezetek egy cseppet sem maradtak a zsidók mögött”.14

II. Baltazár Dezsõ 1920-ban kiadott, fõképp 1918–1919-es szerepérõl szóló, A próbáltatások idejébõl címû emlékiratát15 bírálói szerint az önigazolás kényszere diktálta. Ez semmit sem jelent; minden emlékirat önigazolás is, jelentés egy élet vagy egy pályaszakasz cselekedeteinek erkölcsi megalapozottságáról, gyakorlati szükségszerûségükrõl. Az igazi kérdés itt az, hogy maga a vallomástevõ kedvezõbb színben tünteti-e föl a saját szerepét, mint ahogy akár maga is látja. Liberalizmusából, „filoszemitizmus”-ából, a szocialisták (egyik csoportja) iránti rokonszenvébõl, „48-as” meggyõzõdésébõl logikusan lehetne arra következtetni, hogy a püspök örömmel fogadta a ’18-as forradalmat. A tanácsköztársaság bukása után általános nézetté vált, hogy a polgári demokratikus forradalomból egyenesen következett a proletárdiktatúra, sõt, hogy az oktobristák nagy hányadának célja eleve a bolsevizmus uralomra juttatása lett volna. Ez persze így nem állja ki a történeti kritikát; ám ha elolvassuk Garami Ernõ emlékiratait – az akkori szociáldemokrácia e talán legjelentékenyebb alakja maga számol be róla, hogyan hatalmasodott el pártjában a hatalom akarása úgy, hogy egy kézen meg lehetett számolni a párt azon vezetõit, akik mégis inkább a demokráciát választották –, gondolkodóba esünk, kié volt valójában a hatalom a Károlyi- és a Berinkey-kormány idején. Baltazár könyvében számos naiv, többször cáfolt, vitatható, igazolhatatlan passzust olvashatunk arról, hogy miért tör ki és hogy milyen a forradalom – sok zavaró kenetesség is van benne az idõnkénti metszõ irónia mellett –, forradalomellenességének õszinteségét azonban nem vonhatjuk kétségbe: az események menetét szerinte a kezdetektõl a terror szabta meg. 1918 õszétõl a manipulált tömegé, 13 KUN Béla: Baltazár Dezsõ. A debreceni péterfiai egyházrész 1936. november 15-én tartott emlékünnepélyén mondott beszéd, Vá-

rosi Nyomda, Debrecen, 1937, 8–9.

14 BALTAZÁR: A próbáltatások idejébõl, 205. 15 Eredetileg két kötetre tervezte, de a román

kivonulás utáni „visszahatás”-ról szóló rész nem jelent meg.

81

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 82

2 0 0 8 | 4

–

M

A G Y A R

A L A K O K

1919 tavaszán–nyarán a Lenin-fiúké, õsztõl a „fekete internacionáléé” (Debrecenben ez inkább a románok kivonulása után mutathatta meg igazi erejét). Az egyházfõ ellen folytatott uszítás a könyv szerint a belügy- és a kultuszminisztériumból érkezõ biztatásra már a Károlyi-korszakban megkezdõdött, mégpedig az egyházon belül is. Baltazár nem tagadja, hogy a „forradalmak” eszméi sokkal nagyobb körben hatottak, mint ahogy azt a polgárság utólag szerette volna elhitetni; lelkesedésbõl, a függetlenség vágyából, a saját iniciatíva hiányából vagy a tájékozódási zavarok következtében, leginkább pedig félelembõl a többség csatlakozott az új közhatalomhoz. Az egyházakban is fölülkerekedett a forradalmi elem. A könyvnek azokból a passzusaiból pedig, amelyek azt fejtegetik, hogy sokan azért fogadták örömmel a tanácsköztársaságot, mert az oktobrizmus összeomlása után biztosítékot láttak benne az integritás védelmére, még az is valószínûnek látszhat, hogy egy darabig õ is értelmet keresett az új hatalmi formában. Ezért is válik hihetõvé, hogy amikor a román kivonulás után õ irányította Debrecenben az igazoló bizottságot, nagy körültekintéssel és méltányossággal járt el. (Ekkor fõ céljának a bosszú megfékezését, az újabb terror megakadályozását tartotta.) Nos, azt írja, hogy az õszirózsás forradalom hónapjaiban a minisztériumok lázították föl vagy félemlítették meg a debreceni presbitériumot, amely le akarta váltani õt az egyik körlevele miatt, hogy egy „forradalmi püspök”-öt kiáltson ki helyette. Amint írja, „vasvillás embereket” uszítottak rá; amikor Budapesten tartózkodott, tüntetést szerveztek a családja ellen; névtelen leveleket küldtek neki, hadjáratot intéztek ellene a lapokban, és detektívekkel is figyeltették. Mindezt az általánossá vált egyházellenes izgatás logikus folyományának tartotta. Tudjuk, hogy Lovászy Márton, a radikális balratolódást látva, elszánta magát a polgári erõk összpontosítására, sõt valószínû, hogy a tanácsköztársaság idején polgári ellenforradalmat próbált szervezni. Egyik embere 1919 nagypéntekén megkereste Baltazárt is, aki azonban nem mutatkozott hajlandónak a konspirációra. Nem pusztán azért, mert csapdára gyanakodhatott. Lovászyt, mondotta az üzenethozónak, nem ismeri, de azt tudja róla, hogy amikor „kultuszminiszternek tette meg magát a múlt õszön”, még arra sem volt képes, hogy hivatalba lépésérõl õt mint egyházi fõhatóság képviselõjét értesítse, és ignorálta az egyház autonómiáját. Az, hogy hogyan gondolkodott Baltazár az államformáról, kiderül a válaszából: Én kijelentettem, hogy minden politikai mozgalomtól távol tartom magam. Különben a jó köztársaságot – tehát nem ezt a mostanit – jobbnak tartom a rossz királyságnál, viszont a jó királyságot jobbnak a rossz köztársaságnál. Az államforma nem dogmám.16

Azzal a köztársasággal, amelyiknek a kikiáltásán azért vett részt, nehogy távollétével még nehezebb helyzetbe hozza egyházát,17 eleve nem azonosult. Nem pusztán azért, mert az 16 Uo., 7. 17 Csikesz Sándor gyõzte meg arról, hogy utazzon föl a nemzetgyûlésbe: „A forradalom élén elõkelõ római

katolikus fõpap [Hock János] áll; ha én távol maradok, az új köztársaságban a református egyház találja a szenvedõ ellenállásom árát megadni.” (Uo., 108.)

82

kommentar2008-4-kesz.qxd

F

I L E P

8/25/08

T

A M Á S

10:31 AM

G

U S Z T Á V

:

Page 83

B

A L T A Z Á R

D

E Z S Õ

A

H Á R M A S Ú T O N

elszabadult tömegindulatok minden hagyományos intézményt, így egyházát is fenyegették: ha jól olvasom a könyvét, rögtön úgy látta, hogy a Károlyi-kormánynak vagy a képessége, vagy az akarata hiányzik az integritás védelmére. Tisza István viszont már az 1918. október 3-án Budapesten tartott református zsinaton megígérte, hogy az ország területét megvédik; a hallgatóság és a gyorsírók kiküldése után bejelentette a háború elvesztését, egyszersmind azt, hogy a megbízható alakulatokat visszavonják a határra a védelem és a tisztességes békekötéshez szükséges pozíció megõrzése érdekében.18 Egy hónap múlva a püspöknek kellett megszerveznie a meggyilkolt Tisza holttestének hazaszállítását Gesztre;19 õ szerezte a kísérõ- és a gyászvagont is, mely utóbbinak az ablakát a katonák már a pályaudvarán keresztüllõtték vagy betörték.20 Még a forradalom kitörése elõtt látogatott IV. Károly Debrecenbe, s amint azt a parlamentben is felháborodva tárgyalták, a pályaudvaron a császári himnusszal fogadták õt. Ebben az egyháznak nem volt szerepe; Baltazár csak utólag értesült róla. Üdvözlõ beszédében, mint írja, nyoma sem volt a megalázkodásnak; õszintén köszöntötte Károlyt, aki a perszonáluniót – az ország függetlenségét – egy héttel korábban, október 16-án elismerte már. A polgári forradalom idején, a tanácsköztársaság kezdetéig Baltazár Mezõfi ekkor már a nevébe az 1848-as évszámot fölvevõ (s ekkoriban éppen üldözött) pártjának, illetve csoportjának támogatására hívta föl híveit. Amíg lehetett, a haza védelmére, a demokratikus rend megteremtésére, az evangéliumi szocializmus megvalósítására biztatta azokat, akik hallgattak rá. Õ maga figyelmeztet rá az emlékiratban, hogy közleményeinek nyelvezetét döntõen befolyásolta az addig elképzelhetetlen mértékû és jellegû cenzúra,21 sûrûn idézi e hónapok tõle származó, általa közrebocsátott dokumentumait, s azokra a passzusokra, amelyekben más szerepel, mint amit szíve szerint írt volna, maga mutat rá. Taglalja az ekkor általa használt nyelvi formákat, amelyeket egyébként szerinte hívei pontosan tudtak értelmezni. („A kommunizmus krisztusi elv”, idézi saját lapjából, kifejtve aztán, hogy az eszme bibliai „változatának” nincs köze a materializmushoz, a diktatúrához és a vagyonegyenlõséghez.) Lehet, hogy nem mindegyik magyarázata hihetõ mindenki számára, de a közeg érzékletes ábrázolása a korszakot kevésbé ismerõk elõtt is megvilágíthatja, mennyire képmutatóak a marxista bírálatok – szerzõik vagy maradéktalanul helyeselték utólag a tanácsköztársaságot mûködtetõ terrort, vagy úgy gondolták, hogy ahol 18 Uo., 85–86. 19 Viszonyukról lásd Uo., 89. 20 Uo., 99. 21 „A sajtóra […] kérlelhetetlen

szigorral tette reá a kezét a diktatúra és a cenzúrának azt az eddig szokatlan heródesi fajtáját vezette be, hogy megparancsolta a lapoknak, mit írjanak. Nem törölt, hanem diktált. […] Nekünk, akik egyházi újságot írtunk, nagyon nehéz volt a helyzetünk. Hogy megjelenhessünk, az új iránynak látszatengedményeket kellett tennünk. […] nem volt szabad […] sem szóval, sem írásban akárminõ rettegtetések között sem kijelenteni, hogy ezt a most idõben és térben gyakorlatilag jelentkezõ és diktatúrásan minõsült kommunizmust helyeslem, ajánlom, támogatom. Ha valaki veszi magának a fáradságot és végigolvassa írásaimat, látja, hogy milyen mesterien van elkerülve ennek a kijelentése. Mindig valami olyannak a helyeslésérõl szólok, ami alatt ez a proletárdiktatúra nem érthetõ, vele nem azonos. Nem kis észtöredelembe került azt a formát megtalálni, hogy a cenzúrán keresztülmenjünk, védelmet csináljunk a megtámadott egyháznak s amellett megmaradjunk evangéliumi és nemzeti igazságainkkal elszigetelõdve a proletárdiktatúra kommunizmusától.” Uo., 126–130.

83

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 84

2 0 0 8 | 4

–

M

A G Y A R

A L A K O K

a fát vágják, röpül a forgács. A püspök hitelesen írt önnön szocializmusfogalmáról, diktatúraellenességérõl, a magyar, s persze fõként a református kultúrhagyományok iránti elkötelezettségérõl. S hogy ezeket bizonyosan képviselte is a forradalmak idején, olyan nyilatkozata is bizonyítja, amelyet nem használt föl „önigazolásra” – magyarán nem vett föl a könyvébe.22 A kommunista hatóságok húsvétkor, néhány nappal az elõtt, hogy föladták a várost a románoknak, Baltazárt is letartóztatták és vésztörvényszék elé állították. A letartóztatás, a fogságban eltöltött éjszaka és a kihallgatás áll Baltazár könyvének tengelyében, ezek leírásából ágaznak el a háborúba, a polgári forradalom hónapjaiba visszanyúló szálak. Magán a kihallgatáson a leírás szerint a vörösök olyan szakszerûtlenül viselkedtek, hogy ezzel végül önmagukat is zavarba hozták; a bíróság tagjai akkor könnyebbültek meg, amikor a jegyzõ azt a javaslatot tette, hogy a fõpásztor – aki tehát jogi doktor is volt – diktálja maga a jegyzõkönyvet. Végül másnap hazaengedték. Szerencséje volt, hogy eredetileg túlságosan veszélyesnek, bíróság elé állítandónak tartották: nyilván ezért nem került a túszként már valamivel korábban lefogott, majd Budapestre hurcolt több mint nyolcvan polgár közé, akiknek életéért egy pipa bagót nem adtak volna a debreceniek. A püspök utólag, már a fehérek, illetve a „feketék” – a jezsuita bulvársajtó – vádjait visszautasítva részben azzal indokolta a Ferdinánd király elé bocsátott küldöttségben való részvételét, hogy a román bevonulás sok ember életét mentette meg. Ez az indoklás a fentiekbõl következõen nyilván õszinte volt. A király elõtti tisztelgés egyéb okairól is szól az emlékirat. A küldöttség állítására való fölhívás természetesen burkolt fenyegetés volt. Amikor nem volt szükségszerû, a város és a megye magyar vezetõi nem provokálták a románokat, mert jogosan tarthattak volna attól, hogy ennek a megszállt terület lakossága adná meg az árát. Ráadásul a megszállók körébõl ekkoriban hangoztatták a magyar–román perszonálunió tervét. Az ehhez való csatlakozás Baltazár szemében már csak taktikai szempontból is logikus lépésnek tûnt föl: az világos volt, hogy a betolakodókkal szemben külön-külön nincs esély a gyõzelemre. De egyikkel együttmûködve a másik ellen talán igen. A debreceni román kormányzóságon azzal biztatták Baltazárékat, hogy Nagykárolyban a perszonálunióról is szó lesz; ott persze ezt a tervet a románok már nem hozták elõ. Közreadja Baltazár a Ferdinánd elõtt elmondott beszédét is – természetesen szó sincs arról, amit a fekete-fehér propaganda állított, hogy megáldotta volna a hódítók fegyvereit. Ennyi erõvel, írja, a Romanelli ezredest díszkarddal megajándékozó budapesti vezetõket vagy a Tournadre tábornokot ünneplõ szegedieket is pellengérre lehetett volna állítani.23 A „proletáriátus világegységének õrülete”24 utáni román megszállást követõ fekete internacionálénak azonban Baltazár szerint éppen az õ feje kellett. Így akarták megtörni az ellenállás debreceni szellemét. Ezért indult meg a terrorhadjárat, amelynek következményei közé tartozott a Nagytemplom kétszeri meggyalázása (a másodikra 1921-ben került sor, erre az 1920-ban kiadott könyvben természetesen nincs utalás). Szó sem volt tehát 22 A debreceni református kollégium tanári és tisztviselõi karának újévi üdvözlésére dr. Baltazár Dezsõ püspök válasza, Debreczeni Protestáns Lap 1919/1., [1]. 23 Talán ebben az egyben Kónya is igazat ad neki: KÓNYA: I. m., 135. 24 BALTAZÁR: A próbáltatások idejébõl, 159.

84

kommentar2008-4-kesz.qxd

F

I L E P

8/25/08

T

A M Á S

10:31 AM

G

U S Z T Á V

:

Page 85

B

A L T A Z Á R

D

E Z S Õ

A

H Á R M A S Ú T O N

arról, hogy a debreceniek azonosultak volna a román fõhatalommal. Azzal kialakított viszonyukat elõbb az határozta meg, hogy Dumitrescu tábornok, a város elsõ román parancsnoka az emlékirat szerint higgadt és korrekt katona volt, feladatának a forradalom elõtti állapotok visszaállítását tekintette, az ideiglenes megszállásnak pedig nem tulajdonított hódítás jelleget.25 Mosoiu tábornok kormányzósága alatt kezdõdött meg a román hadsereg rablássorozata, a nyílt erõszak; ez idõben a püspök – aki igyekezett szóvá tenni ezeket a román vezérek elõtt – családostul közvetlenül is életveszélybe került zeleméri nyaralójában, ahol éjszaka meglátogatták a katonák. Baltazár és barátai az egész idõszak alatt nem nyújtottak segítséget a románoknak a forradalmakban szerepet játszó debreceniek személyének fölfedésében, annak viszont személyes biztonságuk kockáztatásával sikerült ellenállniuk, hogy az õ részvételükkel a románnal közös, vegyes közigazgatási szervet hozzanak létre a „külön vámhatárral körülvett zóná”-vá változtatni szándékozott megszállt területen – a bekebelezés nyilvánvaló szándékával. Pedig a denunciálás szinte népszokássá vált Debrecenben, így a püspököt is gyakran följelentették Mosoiu tábornoknál. Állítólag éppen azok, akik a román kivonulás után már mint a keresztény kurzus emberei folytattak ellene éveken át folyó hadjáratot.

III. 1989 elõtt többen iparkodtak szétrobbantani Baltazár akkor állítólag még élõ kultuszát. A „fõcsapás irányá”-ra az eddigiekbõl fény derült már. A marxista szakirodalom fõként A próbáltatások idejébõl címû memoárból vett momentumok és citátumok alapján akarta bebizonyítani, hogy az egyházirányításra jellemzõ, s a debreceni püspök 1918–1919-es magatartásában is tetten érhetõ politikai-erkölcsi labilitásból logikusan következett volna, hogy a „Horthy-fasizmus” idején az egész magyarországi református egyházat az „ellenforradalmi rendszer engedelmes eszközévé”26 tették fõpásztorai. Sokan emlékszünk rá, hogy a hetvenes években egy-két kivétellel kollaboránsnak minõsítették a két világháború közötti korszak összes ellenzéki politikusát is, mert azok nem a forradalmi utat választották. Ezen a szemléleten mára sem jutott túl mindenki. Ezért is volna fontos kutatási téma a református egyháznak, illetve az egyházhoz kötõdõ értelmiségnek a korszak uralkodó ideológiai áramlataihoz való viszonya. A húszas évek református egyházi sajtójában tömérdek olyan közlemény van, amelybõl világosan kiderül, hogy a kálvinista elit szemben állt a keresztény kurzussal, legalábbis nagyon komoly fenntartásai voltak 25 „Május 19-én búcsúzott Debrecentõl Dumitrescu tábornok, az elsõ megszállás parancsnoka. […] A fõispán fölkérésére a társadalom köszönetét és elismerését rövid beszédben én tolmácsoltam. Dumitrescu látható meghatottsággal válaszolt és megígérte, hogy majd ha Magyarországon helyreáll a rend s az ország visszanyeri önállóságát, el fog látogatni Debrecenbe. Sok gonoszságot elkövettek rajtunk egyénenként és együttesen, magunkon és országostul az oláhok, de a Dumitrescu tábornok rovása tisztán áll elõttünk, olyannyira, hogy Debrecen társadalma még ma is örömmel számlálja kedves reményei közé a nemes tábornokkal való találkozást, különösen maga a tábornok által megszabott feltétel alatt, ha ti. országunk visszanyeri önállóságát.” Uo., 155. 26 KÓNYA: I. m., 136.

85

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 86

2 0 0 8 | 4

–

M

A G Y A R

A L A K O K

vele szemben. Ez nem jelenti azt, hogy Horthy Miklóssal is szembekerültek volna e periódusban. A keresztény kurzus a húszas években a református egyház számára – túl azon, hogy a vallásosság külsõdleges voltában sok egyháztag az értékek devalvációját látta – a katolikus kurzust jelentette. Ezt mutatta számukra a kormánypárt összetétele, illetve a Bangha Béla és Prohászka Ottokár nevéhez köthetõ katolikus reneszánsz is. A reformátusok az új hatalmi elit magatartásában rekatolizációt láttak, amit azután fõként az államfõ református voltával tartottak ellensúlyozhatónak: Horthy volt az, akiben ekkor bizonyosan az alkotmányos alapok és valamely 19. századi szabadelvûség esélyeinek biztosítékát látták. Nemigen esik szó errõl mostanában, de munkahipotézisként talán elfogadható, hogy a korszak katolikus–protestáns ellentétei jóval erõsebbek voltak, mint a keresztény–zsidó ellentétek, annál is inkább, mert olyan mindenkit tömöríteni képes keresztény irányzat, amely hivatalos hirdetõi írásaiból körvonalazódik, nem is létezett. A keresztyének tekintélyes hányada ellenállt a keresztény egységbe való betagolási kísérleteknek, hiszen ez hittételeik megtagadását követelte volna. Léteztek olyan református szervezõdések, amelyek a kormánypártot az intranzigens katolicizmus befolyásának következtében antidemokratikusnak illetve áldemokratikusnak tartották, amely nem foglalkozik a társadalom drámai helyzetével. Baltazár Dezsõ tisztában volt a szociális feszültségek súlyával, és a nyomort teológiájával sem akarta igazolni. Ez volt a református egyház és a hatalom viszonyának egyik fontos vetülete, legalábbis addig, amíg Gömbös Gyula föl nem borította a hagyományosabb értékrendet. Hogy ez így volt, annak igazolására álljon itt most egyetlen adat, összefüggésben Baltazár Dezsõ alább idézendõ, 1929-es programjából, amelybõl sehogy sem tudom kihallani a „Horthy-fasizmus” „engedelmes eszközé”-nek hangját. Amikor az Õrálló címû református hetilap megjelentette a püspök tizenkét pontját, a szerkesztõségi bevezetõbe belefoglalták, hogy a klerikálisok annak elsõ közzététele elõtt „azt kerepelték, hogy mit akar Baltazár a maga demokratikus programjával”, hiszen nekik is megvan a maguk programja, amely éppen eléggé demokratikus, újabban pedig azt mondják, hogy a tizenkét pontban semmi új nincsen. A lap szerint azonban a klerikalizmus csak hirdeti a népuralmat, de semmit nem valósított meg belõle. Nem csoda: „népuralom és papi uralom” kizárják egymást. Néhány tanulságos pont Baltazár integrációs programjából: 4. Magyarország, mint jogegyenlõség alapján álló állam minden születési, történelmi, felekezeti, osztály, gazdasági, közjogi kiváltságot és elõjogot eltöröl s mint demokratikus nemzeti állam minden jog és érvényesülés alapjául és forrásául az egyén hazafiúi, tehetségbeli és erkölcsi értékét ismeri el. 5. Magyarország, mint szabad állam minden polgárának – egyenként külön és tagolva társaságok szerint – a szabadságát biztosítja a szó, írás és képesábrázolat használatában, gyülekezésben és egyesülésben a haza és közerkölcs érdekének korlátain belül és minden polgár szabadságát és védelmét az esküdtszéki bíráskodással biztosítja mindazokban a cselekményekben, amelyeket az elmélet és gyakorlat ebbe a tárgykörbe vont.

86

kommentar2008-4-kesz.qxd

F

I L E P

8/25/08

T

A M Á S

10:31 AM

G

U S Z T Á V

:

Page 87

B

A L T A Z Á R

D

E Z S Õ

A

H Á R M A S Ú T O N

6. Magyarország, mint szabad állam úgy a földbirtok, mint az ipar és kereskedelem körében szabadforgalmat biztosít a fejlõdés folyamán alakult megkötöttségek nélkül az állam egyetemes tulajdonjogának épségben tartásával. A közgazdaság és szociális élet körébe tartozó állami vállalatokat és intézményeket fokozatosan megszünteti s a magánvállalkozás és társadalmi intézés területére visszaengedi, nemcsak azért, mert ezek az állam háztartásában legkevésbé rentábilisak, hanem azért is, hogy a polgárság szabad elhatározása a gazdasági függõségtõl minél inkább mentesíttessék. A szabad verseny egészséges kifejlõdhetése érdekében a szövetkezetek és magánvállalatok segélyezését ezek életképességének egyszer méltányos, de többször nem ismételhetõ biztosítása mellett megszünteti. […] 11. Magyarország, mint a mûvelt népek társaságában megfelelõ helyre igényt tartó állam, a szavazati jog általánosságában és titkosságában alkalmazkodik mindazokhoz a feltételekhez, amelyek egy állam akaratának mindenki által elfogadható szabadságát, tisztaságát és erejét jelentik.27

Hogy milyen parlamenten kívüli erõk álltak Baltazár mögött tizenkét pontja közreadásának pillanatában, nem tudom, talán késõbb sem lesz pontosan tisztázható. Az bizonyos, hogy amikor Karcag 1931-ben neki kínálta föl képviselõi mandátumát, elhárította magától a megtiszteltetést; pontjai sem a kormánypártnak, sem az ellenzéknek nem kellettek, s ez azt jelenti, hogy az õ ideje még nem érkezett el.28 Hamarosan aztán, a Gömbös-kormányzat idején megkezdõdött a református kollégium szellemi hagyományából építkezõ s a cívisöntudatból táplálkozó, szociálisan elkötelezettebb debreceni politikai stílussal való leszámolás ideje. Ennek a világnak a maradéktalan fölszámolása aztán Rákosira és elvbarátaira maradt.

27 Baltazár Dezsõ tizenkét pontja, Õrálló 1929/40., 2. 28 „Karcag város Baltazár ref. püspököt…” kezdetû

hír, Õrálló 1931/15., 2.

87

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

10:31 AM

K

Page 88

O M M E N T Á R

88

•

2 0 0 8 | 4

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 89

2 0 0 8 | 4

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Bata Tamás A HARMADIK ÚT A MAGYAR OKTATÁSI REFORMBAN Bevezetés Írásomban az utóbbi években elindított magyar oktatási reformot elemzem a harmadikutas szociáldemokrácia ideológiájának kontextusában, összehasonlítva a Labourkormányzat által Nagy-Britanniában 1997-tõl bevezetett oktatási reform egyes karakterisztikus elemeivel. Az összehasonlítás apropóját Gyurcsány Ferenc harmadikutas baloldali nézetei adják, amelyek publikációiban már a miniszterelnökségét megelõzõ idõkben tapinthatók voltak, és amelyek érezhetõk a 2006-ban megalakult második Gyurcsány-kormány gyakorlatában is, legalábbis egyes meghirdetett reformok kapcsán. Az elmélet szintjén ezek meglehetõs rokonságot mutatnak Tony Blair volt brit miniszterelnök harmadikutas ideológiájával, amelyben az oktatás reformja központi helyet foglalt el, kivitelezése pedig ezen nézeteknek megfelelõ keretbe helyezve valósult meg. Az oktatásfejlesztés egyik legfontosabb elve így Angliában az egyéni kezdeményezés és felelõsségvállalás kibontakoztatása lett, különféle ösztönzõkön és szolgáltatásokon keresztül, amely a harmadik út (Gyurcsány számára is) legmeghatározóbb, giddensi elméletének az egyik leghangsúlyosabb eleme. Ez egyéni szinten az élethosszig tartó tanulás elterjesztésében játszott szerepet,1 viszont ugyanezen logika alapján próbáltak az oktatási reformnak olyan keretet adni, amelyben a kezdeményezés kibontakoztatása az intézményi szintet célozza meg, a legkülönfélébb programokon keresztül, ösztönzõk révén, az iskolákra mint egyedi esetekre számítva.2 A másik meghatározó elv – szintén a harmadik út sajátja – a partnerség elve. Az implementációt tekintve ennek fontos dimenziója a magánszektorral való partnerség építé1 Ennek érdekében dolgozták ki az ún. Individualised Learning Account (ILA) nevû programot. Az ILA rendszere az egyén beruházásán alapult a saját tovább- és átképzésébe – akár az egész karrierén keresztül. Az egyes újonnan megnyitott ILA-számlákra 150 font kormányzati hozzájárulás érkezett, amelyhez a munkavállalók és a munkaadók is hozzájárulhattak bizonyos összegekkel, adómentesen. Emellett egy sor tanulással és képzéssel kapcsolatos szolgáltatást lehetett kedvezményesen igénybe venni. Lásd Stewart WOOD: Education and Training. Tensions at the Heart of the British Third Way = New Labour – The progressive future?, szerk. Stuart White, Palgrave Publishers, Basingstoke, 2001, 52. 2 Jellegzetes példa az ún. Schools: Achieving Success program, melynek során az iskolák számára lehetõség nyílt különbözõ innovációs kezdeményezések kipróbálására, illetve sikeresnek bizonyult oktatási vagy pedagógiai technikák helyi kivitelezésére az iskolai teljesítmények javítása érdekében – bizonyos idõszakra, miniszteri engedéllyel. Egyfajta, teljesítmény alapján történõ ösztönzés bevezetésével a jó eredményeket elérõ iskolák nagyobb fokú autonómiát kaptak, rugalmasabban kezelhették a nemzeti tantervet bizonyos területeken. Lehetõség nyílt iskolák közötti társulások kialakítására különbözõ pedagógiai szolgáltatások megosztása érdekében. Lásd David COATES: Prolonged Labour. The slow birth of New Labour Britain, Palgrave, Basingstoke, 2005, 134.

89

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 90

2 0 0 8 | 4

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

se, de korántsem kizárólagos. Sõt a legtöbb iniciatíva az iskolák közötti vagy az iskola és a helyi közösségek közötti partnerség kibontakoztatását célozza meg.3 A brit oktatási intézményrendszer átalakításakor fontos szempont volt, hogy a rendszer belsõ logikájától vezettetve önálló mûködésre legyen képes. Ehhez mindenekelõtt az érdekeltségeket kellett megfelelõen alakítani, amit részben az intézményi struktúra diverzifikációjával próbáltak megoldani. Az iskolák számára ugyanis a különféle programokban való részvétel különbözõ támogatásokat és jogosítványokat is jelentett.4 Emögött pedig egyrészt a lokalitásra koncentráló szemlélet (tulajdonképpen decentralizáció) tükrözõdik, másrészt a diverzitás látens funkciója bújik meg: bizonyos fokú versenyhelyzet biztosítása és ezáltal a teljesítmény növelése. Magyarországon az oktatási reform visel magán harmadikutas jellegzetességeket, ahogy egyes elemei hasonlítanak egyes brit intézkedésekhez, és nem csak az MSZP-hez, hanem az SZDSZ-hez köthetõ intézkedések esetében is.

I. A közoktatás (A kompetencia-alapú oktatás) A késõbbi tanulást megalapozó alapkészségek megfelelõ kialakítása kiemelten fontos az iskola-elõkészítõ és az alapfokú iskolai szakaszban, illetve ezen képességek továbbfejlesztése a késõbbi iskolai szakaszokban – ez tulajdonképpen a kompetencia-alapú oktatás lényege. Szükséges tehát az iskolai tanmenet átalakítása, a képességek kibontakoztatását célzó elemek beépítése. Egyrészrõl a tananyagcsökkentés, a gyerekek fölösleges lexikális ismeretekkel való terhelésének fokozatos elhagyása, a tananyag folyamatos felülvizsgálata, hogy korszerû és releváns ismereteket tudjon közvetíteni az iskola. Másrészrõl a készségfejlesztõ foglalkozások (például olvasás, írás, szövegértés) kiterjesztése az 5–6. évfolyamra is. Ez egyébként azt az angolszász–skandináv koncepciót tükrözi, amely a késõbbi tanulás során nagyobb fokú hatékonyság elérése érdekében az alapkészségek elsajátítására több idõt szentel, ezért a közoktatást kétszer hatéves bontásban kezeli. Ezen a két területen a fokozatosság jellemezte az elmúlt éve3 A Beacon Schools program lényege például az, hogy azok az (általános vagy közép-) iskolák, amelyek kiemelkedõ eredményt értek el valamelyik kulcsterületen, megosszák tapasztalataikat más iskolákkal, intézményekkel. Kormányzati támogatást kaptak olyan partnerségi hálózat kiépítésére, amelyen keresztül hozzájárulhatnak a többi iskola fejlõdéséhez. Lásd CSERNA Krisztina Judit – BOGNÁR Mária: Oktatásfejlesztési tapasztalatok Nagy-Britanniából, www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=iskolafejlesztes-TobbekOktatasfejlesztesi. 4 Példaként lehet említeni a School Diversity programot, amelynek lényege a specializáció és együttmûködés kombinációja. A specializálódás történhet valamely korábbi modell választásával, például a Beacon Schools program alapján, de vannak újak is: „iskolaszövetséget” (federation) hozhatnak létre a tanulmányi eredmény javítása érdekében, vagy mûködhetnek „akadémiaként” (academy), így a mûködési költségeket központi keretbõl fedezik, viszont további jelentõs támogatásokat kapnak helyi vállalkozásoktól, üzleti partnerektõl, civil szervezetektõl annak érdekében, hogy a helyi igényeknek megfelelõ képzést nyújthassanak, mindezt pedig inkluzív keretben, tehát bármilyen képességû tanuló felvételével. Lásd Alan SMITHERS: Education = The Blair Effect 2001-5, szerk. Anthony Seldon – Dennis Kavanagh, Cambridge UP, Cambridge, 2005, 269.

90

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

A T A

T

8/25/08

A M Á S

:

A

10:31 AM

H A R M A D I K

Page 91

Ú T

A

M A G Y A R

O K T A T Á S I

R E F O R M B A N

ket, a 2008. március 4-én bejelentett Új iskola, új tudás programban is helyet kapott a képességfejlesztés további támogatása a szövegértés és a matematika területén. Hasonlóan indult Nagy-Britanniában is az oktatási reform, talán azzal a különbséggel, hogy bár több területen kezdtek párhuzamosan átalakításokba, kiemelt jelentõséget mégis (a korai fejlesztés mellett) az alapfokú oktatás, az alapkészségek kibontakoztatása kapott. Napi egy órát elkülönítettek minden általános iskolában az írásolvasás és számolás gyakorlására, a tanterv többi részét pedig arányosan csökkentették, hogy a gyermekek túlterhelését elkerüljék. Emellett jellemzõ volt – fõleg a kezdeti idõszakra – a felmérésekbe fektetett energiák nagy volumene, ami már-már a tanítás rovására ment. A kompetenciafejlesztési reform keretében, annak tartalmi kidolgozása és anyagi szempontból történõ megtámasztása érdekében készült el az elsõ Nemzeti Fejlesztési Terv keretében a HEFOP 3.1-es intézkedéssorozata. Az intézkedéssorozat jelentõségét az adja, hogy a korábbi szemlélethez képest hangsúlyeltolódást mutat egyrészt a lokális szint, másrészt az intézményi kezdeményezés felé, hiszen a források pályázati úton érhetõk el, a program pedig a tanárok és intézményvezetõk továbbképzését vállalja a (szintén e program keretében) központi szinten kialakított módszerek helyi szinten történõ kivitelezéséhez. A Labour-kormányzat reformjában a decentralizáció és a lokalitásra koncentráló szemlélet jegyében a helyi igényekhez való igazodás majdhogynem mindegyik programban helyet kapott, igaz, ott az önálló intézményi kezdeményezés kibontakoztatása során, a felelõsségvállalás másik oldalán álló támogatások – az anyagi jellegûek mellett – gyakran a nemzeti tantervtõl való eltérésre vonatkoztak. A HEFOP keretében igényelhetõ támogatások fogadásával azonban problémák adódtak. Késések jelentkeztek, felkészületlenség jellemezte a lebonyolításért felelõs infrastruktúra minden szintjét.5 A központi programok helyi adaptációjára kiírt komponens keretében (amely a térségi iskola- és óvodafejlesztõ központok megalapítását vállalta) a 40 beérkezett pályázat ellenére csupán 12 szerzõdést kötöttek meg, az iskolák közötti partnerségi kapcsolatok, hálózatok keretein belül a kompetencia-alapú oktatás elterjesztését célzó komponens keretében pedig mindössze 21 pályázat nyert támogatást. A TÁMOP6 a megkezdett reformok folytatását ígéri a már kiépült infrastruktúra alapján, azonban eddig csak egy pályázat érkezett be a kompetencia-alapú oktatás elterjesztését célzó komponensre, és azt sem fogadták el.7 (A mérés-értékelés) Párhuzamosan a tartalmi fejlesztések megindulásával folytatódott az (1998-ban elkezdett) országos kompetencia-mérési program, amely a tanulók kompetenciáiról való információnyújtáson túl rendelkezik egy másodlagos, a kimeneti szabá5 Lásd KÖRNYEI László: Az oktatás 2006-ban = Magyarország politikai évkönyve 2006-ról, szerk. Sándor Péter – Vass Lász-

ló – Tolnai Ágnes, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2007, 641. 6 Társadalmi Megújulás Operatív Program (az Új Magyarország Fejlesztési Terv része). 7 Forrás: Egységes Monitoring Információs Rendszer (http://emir.nfu.hu/nd/kozvel/?link=kozv_1_1. inc&ht=1.1%20Operat%EDv%20programok%20-%20elj%E1r%E1srend%20szerinti%20lek%E9rdez% E9s&sc=2&id_op=3&id_tamogatascel=58&id_paly_tip=59&id_paly_altip=-1&sr=195&ml =3&sc=4#).

91

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 92

2 0 0 8 | 4

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

lyozás által a tananyagra ható (hatni kívánó) funkcióval is. A 2006. évi országos kompetenciamérési vizsgálat kiegészült egy, a társadalmi hátteret vizsgáló kérdéssorral, amely lehetõséget nyitott a pedagógiai hozzáadott érték mérésére. Méghozzá – elvben – az iskoláké lenne az igazi lehetõség az eredmények hasznosításával, azonban erre helyi szinten nem mutatkozik különösebb érdeklõdés, sem az intézmény, sem a fenntartó részérõl.8 Ennek persze számos oka van, az egyik a megfelelõ háttérintézmény-rendszer és háttérprogramok hiánya, amelyek legalább a hátrányos helyzetû és/vagy rossz eredményeket mutató iskolákat szakmailag támogatni tudnák. Igaz, jogszabályba iktattak egy olyan rendelkezést, amely a tartósan alacsony szinten teljesítõ intézményeket intézkedési terv készítésére kötelezi, viszont ha ezután sem változik a helyzet, akkor a fenntartónak kell ilyen tervet készítenie.9 Miután e mögött a szabály mögött semmiféle szankció sincs, az Új iskola, új tudás program külön kitér erre a problémára, a teljeskörû mérések adekvát feldolgozását ígérve „értelmezõ, elemzõ tudásközpontok segítségével”. Angliában azon iskolák számára, amelyek az országos szintû mérések alapján sorozatosan nem tudtak felmutatni fejlõdést a vizsgált területeken, az ott is kötelezõen kidolgozandó cselekvési terv mellett kilátásba helyezték a bezárásukat, majd új vezetéssel való megnyitásukat. Késõbb ún. SMART teameket küldtek az alacsony színvonalú iskolákba,10 magasan képzett, vezetési kompetenciával rendelkezõ tanárokat és intézményvezetõket, tulajdonképpen válságkezelési megbízással. Végül ún. oktatási cselekvési körzeteket (Education Action Zones) alakítottak ki Nagy-Britannia legdepriváltabb körzeteiben. A zónákon belül hálózatba kapcsolt iskolák kormányzati és magánszektorból érkezõ forrásokhoz jutottak, amelyeket munkaerõ-kölcsönzésre fordíthattak, hogy magasan képzett tanárokat, illetve professzionális vezetési ismeretekkel rendelkezõ iskolaigazgatókat foglalkoztassanak. Ezen felül az érintett iskolák nagyobb szabadságot kaptak az igazgatás és a tanterv követése szempontjából, hogy specifikus problémákra koncentrálva mérhetõ teljesítményjavulást tudjanak elérni.11 Annak ellenére, hogy a kompetenciafejlesztés gyakorlata még mindig eléggé kiforratlan, a közoktatási reform mégis folyamatosan épített rá. A legkézenfekvõbb példa erre a kétszintû érettségi bevezetése. Az új érettségi rendszer koncepciója éppen a kompetencia-alapú oktatás elterjesztésének kimeneti, azaz szabályozási oldalról történõ ösztönzésére próbál hatni azzal, hogy kombinálja a tananyag hagyományos módon történõ számonkérését a képességek és kompetenciák gyakorlati feladatokon keresztül történõ számonkérésével. Külön hangsúlyt kap tehát a kétszintû érettségi mint a felsõfokú felvételit kiváltó vizsga a kimeneti szabályozás szempontjából, ami így még inkább ösztönzi a helyi tananyag hozzáigazítását a központi érettségi tételek által felállított követelményekhez, és ezen követelmények jellege alapján feltehetõen nagyobb szerepet kap a tananyagban kompetencia-alapú oktatás. Ezzel azonban rés nyílik a min8 Lásd KÖRNYEI: I. m., 643. 9 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról 10 Lásd WOOD: I. m., 52. 11 Lásd CSERNA–BOGNÁR: I. m.

99. § (7) bekezdés.

92

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

A T A

T

8/25/08

A M Á S

:

A

10:31 AM

H A R M A D I K

Page 93

Ú T

A

M A G Y A R

O K T A T Á S I

R E F O R M B A N

denki számára elõírt kötelesség és a (szûkös erõforrások miatt) nem mindenki számára biztosított szolgáltatás (például tanártovábbképzés, a mérések eredményeinek megfelelõ feldolgozása) között. Meg kell jegyezni, hogy Nagy-Britanniában legalább ennyire hangsúlyos a kimeneti szabályozás, mivel az országos vizsgák kétszintû érettségihez hasonló jellege (például A-level exam) mellett az iskolai tanulási folyamatot teljes egészében végigkíséri a mérés. Ugyanakkor ott az értékelés és a következtetések levonása megfelelõ háttér-infrastruktúrát kap, és ezen felül számos program indult el azért, hogy a tapasztalatok levonása illetve cseréje után a helyi tantervet a jobb eredmények érdekében át lehessen alakítani. (A szerkezeti-intézményi reform) A szerkezeti-intézményi reform a különbözõ formában létrejövõ intézményi illetve fenntartói társulások ösztönzése felé vette az irányt 2006-tól. Ennek egyik oka, hogy biztosítani akarták az egységes tanterv szerinti tanítást és a folyamatos továbbhaladást a közoktatásban. Részben ezért integrálják a kistelepüléseken mûködõ, nem nyolc évfolyamon üzemelõ iskolákat más, 8–12 évfolyamos intézményekbe tagintézményekként, valamint ösztönzik magukat az egységes, 12 évfolyamon keresztül ívelõ pedagógiai programmal rendelkezõ iskolákat, illetve az ennek érdekében társuló kistérségi és települési iskolákat. A gimnáziumi, szakközép- és szakiskolai feladatok ellátásának egy intézményen belüli megszervezése érdekében támogatják a többcélú intézmények létrejöttét. Ezen kívül ösztönzik a kistérségi társulásokat az iskolák fölötti fenntartói jogok településektõl való átvételére.12 A közoktatási törvény módosításával végül úgy tették kötelezõvé az intézményi társulásokat a nyolcnál kevesebb évfolyammal mûködõ iskolák esetében, hogy a jogszabály szerint az általános iskolák 7–8. évfolyamát nem kell figyelembe venni, ha nem éri el az osztálylétszám a maximálisan meghatározott 50%-át, ami jelen esetben 15 fõt jelent.13 A folyamatos továbbhaladás koncepciója mellett nem nehéz észrevenni az intézményösszevonások és a fenntartói társulások erõltetése mögött megbújó anyagi megszorítások motívumait sem. (A szegregáció) Az iskolai szegregáció felszámolása érdekében a beiskolázási körzetek átalakítását rendelték el a közoktatási törvény módosításával, úgy, hogy a halmozottan hátrányos helyzetû gyerekek aránya az egymással határos körzetekben nagy mértékben (25%-kal többel) ne térhessen el. A törvénymódosítás kitért arra is, hogy a felvétel során a kötelezõen beiskolázandó tanulók elhelyezése után az esetlegesen fennmaradó helyekre az általános iskoláknak elõnyben kell részesíteniük a hátrányos helyzetû gyerekeket, a többiek felvételét pedig sorsolás alapján kell eldönteniük. A szabad iskolaválasztási jog ugyanis problémás helyzetek kialakulásához vezetett a magyarországi gyakorlatban, elsõsorban éppen a társadalmi viszonyok újratermelõdése szempontjából. A jobb társadalmi háttérrel, nagyobb mûveltséggel rendelkezõ szülõk igyekeznek szín12 Tudást mindenkinek! Cselekvési terv 2006–2010, www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1356&articleID= 7301&ctag=articlelist&iid=1, Közoktatás, 50., 51., 52., 54. pont. 13 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról, 133. § (3) bekezdés.

93

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 94

2 0 0 8 | 4

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

vonalas iskolákba íratni gyerekeiket, ezek az iskolák pedig igyekeznek jó tanárokat foglalkoztatni az elvárt minõség biztosítása érdekében. Érdekeltté válnak emiatt a jó képességû gyerekek kiválasztásában, ezért különbözõ felvételi eljárásokat, képességfelméréseket alkalmaznak, melyek segítségével kiszûrhetik a tehetségesebb gyerekeket. Az iskolák közötti minõségkülönbségek így mára rendkívüli méreteket öltenek, amit PISAvizsgálatok is igazolnak.14 Tervben volt még a partnerség jegyében a civil szervezõdések (szülõi közösségek, kisebbségi szervezetek) ösztönzése az oktatási diszkrimináció felszámolása érdekében. Emellett az iskolai élet sokszínûségével és kínálatának bõvítésével a tanulók motiváltságának erõsítésén keresztül próbálják elérni a szociális és kulturális hátrányok csökkentését.15 Hasonló kérdésekre kerestek választ Angliában is az 1999-ben bevezetett Excellence in Cities program keretében, amely ugyanígy a szülõkkel való kapcsolatteremtést kezdeményezi az iskolához fûzõdõ bizalom helyreállítása érdekében, továbbá a gyerekeknek a magas követelmények mellett változatos lehetõségeket és szolgáltatásokat igyekszik biztosítani. Másrészt viszont Angliában a kezdeményezés hátteréül szolgálnak korábban ismertetett programok (Beacon Schools, Education Action Zones), amelyek az önálló kezdeményezéseket, a teljesítmény javulása érdekében partnerségi kapcsolatok, akár hálózatok kialakítását célozzák meg.16 Az iskolai szegregáció visszaszorítása érdekében szigorították a sajátos nevelési igényû gyerekek esetében az indokoltság fennállásának megállapítását, illetve elrendelték a már sajátos nevelési igényûnek minõsítettek állapotának felülvizsgálatát.17 A szabályozás azt a gyakorlatot kívánja megszüntetni, melynek során elsõsorban roma tanulókat sajátos nevelési igényûnek nyilvánítanak, és külön intézményekbe vagy az iskolákon belül külön osztályokba helyeznek át. A sajátos nevelési igényû tanulók után járó többlettámogatást 2008. augusztus 31-ig változatlanul folyósítják az esetleges „átsorolásoktól” függetlenül, utána azonban ezt „indokolatlan igénybevétel esetén” megvonják. (A teljesítmény alapján differenciált pedagógusbér) A minõségfejlesztés érdekében korlátozott versenyszituáció teremtését célozza meg a pedagógusok fizetésének teljesítmény alapján történõ differenciálása. A teljesítmény szerint differenciált jövedelem a béremelésekre szolgáló támogatás 50%-ára vonatkozik, de ebbõl finanszíroznák az átlagbér 10%-ára emelt osztályfõnöki pótlékot és az intézményvezetõk szintén megemelt teljesítménypótlékát is.18 Hasonló intézkedés történt Nagy-Britanniában a tanári fizetés teljesítmény szerinti differenciálását illetõen, amelynek bevezetését ott is a szakszervezetek heves ellenállása kísérte,19 ahogy a bejelentést követõen idehaza is. A teljesít14

A PISA-felmérés szerint az iskolák közötti egyenlõtlenség például a szövegértésben Magyarországon 2000-ben meghaladta a 70%-ot. 15 Tudást mindenkinek!, Közoktatás, 35. pont 16 Lásd CSERNA–BOGNÁR: I. m. 17 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról, 126. § (1)-(2) bekezdés. 18 1. számú melléklet az 1993. évi LXXIX. törvényhez, Negyedik rész. 19 Lásd COATES: I. m., 137–138.

94

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

A T A

T

8/25/08

A M Á S

:

A

10:31 AM

H A R M A D I K

Page 95

Ú T

A

M A G Y A R

O K T A T Á S I

R E F O R M B A N

ménybérezés újbóli említése mellett a pedagóguspálya vonzóbbá tétele szerepel az Új iskola, új tudás programban is pályakezdõ bérpótlékkal, illetve a tervek szerint lehetõség lesz arra, hogy külön támogatás nyújtsanak a hátrányos helyzetû gyerekekkel foglalkozó pedagógusoknak. Emellett az önkormányzatok számára munkaerõ-kölcsönzési rendszer kialakítását, illetve az osztott munkakörben történõ foglalkoztatás lehetõségét irányozták elõ, ami elsõ ránézésre jelentõs hasonlóságokat mutat az említett nagy-britanniai Education Action Zones programmal. A különbség az, hogy ez nem a továbbképzett pedagógusokra és intézményvezetõkre vonatkozik, hanem csupán a forráskivonás egy újabb eszköze, amely lehetõséget teremt a fenntartónak az intézményi társulások esetében kisebb létszámú, részben közös tanári kar alkalmazására. (Összegzés) A közoktatási reform egyik legfontosabb prioritása a kompetencia-alapú oktatás kibontakoztatása. Az ennek érdekében tett kezdeményezéseket mégis leginkább felemás megvalósulás és következetlenség jellemzi. A HEFOP keretében igényelhetõ uniós források fogadásával kapcsolatos gondok még csak nem is nagy szeletét teszik ki a problémának. A nagyobb visszásságokat egyrészt az eredményezi, hogy mind a kompetencia-alapú oktatás, mind a kompetenciamérések gyakorlata, de leginkább az eredmények adaptációja nincs kellõképpen meghonosítva a pedagógustársadalomban. Másrészt hiányosak azok a kezdeményezések, amelyek a kompetenciamérések hasznosítása érdekében a partnerség erõsítésével, iskolahálózatok létrehozásának ösztönzésével elõmozdíthatnák a tapasztalatok megosztását a helyi igények ismeretében, és még mindig kis számban állnak rendelkezésre valódi segítséget nyújtó háttérintézmények. Éppen emiatt eredményeznek visszásságokat azok az intézkedések, amelyek a kompetencia-alapú oktatást a kimeneti követelmények alakításával igyekeznek kibontakoztatni. Így realizálhat ugyanis az oktatási rendszer a kétszintû érettségi szûrõjén keresztül komoly diszfunkciókat és kontraszelekciót az iskolák közötti (mért) különbségekbõl adódóan. A másik nagy problémát a forráskivonások okozzák. Az intézmény-összevonások, különösen a kistelepülések esetében, bár drasztikus változásokat hoznak, és számos problémával járnak, rejtenek magukban pozitív hatásokat is a folyamatosság és az egységes pedagógiai program koncepciója szempontjából. Ahogy egy-egy ilyen társulás esetében az erõsebb kimeneti eredményekkel rendelkezõ iskola jó hatással lehet a lemaradóra. Pontosan ezen gondolatmenet alapján alakították ki Angliában az oktatási cselekvési körzeteket, illetve több más program indult el azért, hogy a jó eredményeket felmutató iskolák partnerségi alapon, hálózatok létrehozásával segítsék a gyengébbeket, ilyen például a Beacon Schools program. Ha tehát ezek a társulások nem elsõsorban a forráskivonás érdekében, kényszer hatására történnének, és akár a felszabaduló összegek a háttérintézmények vagy különbözõ programok támogatásába lennének visszaforgatva, még racionalizáltabb és eredményesebb közoktatás kialakítását is eredményezhetnék. Ehhez képest a pedagógusok kötelezõ óraszámának emelésével, a normatív támogatási rendszer átalakításával közvetve további forrásokat vontak ki a rend95

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 96

2 0 0 8 | 4

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

szerbõl,20 s ennek hatására (elõzetes) minisztériumi adatok szerint 8223 pedagógus veszítette el az állását, akik közül kevesebb mint 30% tudott elhelyezkedni a közszférában. Jelenleg tehát a finanszírozás csökkenését éppen az egész oktatási rendszer amúgy is legkritikusabb állapotban lévõ és leginkább fejleszteni érdemes része szenvedi el. Összességében a közoktatás reformjával kapcsolatban elmondható, hogy sok olyan elemet tartalmaz, amelyek Angliában is elindultak és sikeresnek bizonyultak. Míg azonban ott a rengeteg kezdeményezés és különféle program végül szerves egészet tudott alkotni, olyan rendszert, amely pusztán az érdekeltségek alakításával, különösebb külsõ beavatkozás nélkül, az oktatás szereplõit megmozgatva világos koncepciók alapján koherens pályára tudta állítani a reformokat, addig Magyarországon sokkal inkább egyes harmadikutas elemek átvételérõl van szó, mint koherens rendszer megalkotásáról, amely a keretek kialakítása után „önmagától” tudna mûködni. Ehhez az oktatási rendszer szereplõire mint önálló, de nem magára hagyott szereplõkre kellene támaszkodni, akiket ha kell, megfelelõ háttérintézmények, programok segítenek. A partnerségre ösztönöznek és nem kényszerítenek, s nem általánosságban, hanem bizonyos területeken. Ehhez pedig markáns oktatáspolitikai irány szükséges, ami a magyar közoktatási reformot nem jellemzi, függetlenül attól, hogy annak alapdokumentuma a liberális párt által kidolgozott cselekvési terv, amely a szocialistákkal történõ egyeztetés után lett a kormányprogram része.

II. A felsõoktatás (Tandíjreform Nagy-Britanniában) Kormányra kerülésekor a Labour egyik elsõ lépéseként megszüntette a korábbi hallgatói segélyezést, és bevezetett egy, az anyagi hátteret figyelembe vevõ (ez alapján mérsékelhetõ) egységes tandíjat, amit évi 1000 fontban állapítottak meg. Az alacsony jövedelmi háttérrel rendelkezõ tanulók mentesültek a tandíjfizetési kötelezettség alól, és a hallgatói segélyezés helyett elérhetõvé vált számukra (is) egy gyakorlatilag kamatmentes hitel, amit csak diplomázás után kellett visszafizetniük, és csak azoknak, akiknek a fizetésében megmutatkozott az a többlet, amelyet a diploma jelent a munkaerõpiacon.21 2001-re aztán a tandíj bevezetésének társadalmi elfogadottsága kezdett széttöredezni. Többek között azért, mert a legrangosabb intézmények igyekeztek elérni, hogy egy maximált összegig egyéni döntésük alapján szabhassák meg a tandíj összegét (top-up fees), amely indikálná, hogy mennyivel értékesebbek diplomáik a többi egyeteménél. 20 A normatív finanszírozási rendszer átalakításával már nem tisztán a tanulói létszám alapján kerül meghatározásra a támogatás mértéke, hanem ún. teljesítménymutató alapján. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete számítása alapján a kötelezõ óraszámemelés tanítási együtthatóra (ennek alapján számolják a teljesítménymutatót) gyakorolt hatása az általános iskolák esetében 4–9%-os, a középiskolák esetében pedig 13–23%-os eltérést generál. (Forrás: Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, www.pdsz.hu/ documents/koltsegvetesi_torveny.doc.) 21 Lásd COATES: I. m., 132.

96

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

A T A

T

8/25/08

A M Á S

:

A

10:31 AM

H A R M A D I K

Page 97

Ú T

A

M A G Y A R

O K T A T Á S I

R E F O R M B A N

Lassan világossá vált, hogy a hallgatói finanszírozás formáját át kell alakítani, ennek mikéntjérõl azonban hosszú viták zajlottak le. Végül Tony Blair a top-up tandíjat részesítette elõnyben, olyan formában, hogy az csak diplomázás után fizetendõ, és csak abban az esetben, ha azt az egykori diák fizetése megengedi, a legszegényebbek számára pedig ez szociális támogatással egészülne ki. A tandíj összege intézményenként és kurzusonként differenciálható, legfeljebb 3000 fontig, errõl az iskolák autonóm módon dönthetnek. Visszafizetését a nulla reálkamatú hallgatói hitelrendszerbe integrálják, a törlesztési jövedelemküszöböt pedig megemelik (10 000 fontról 15 000-re). A tanulmányi évek alatt a tandíjat az állam hitelezi, így az egyetemek rövid idõ alatt jutnak extraforrásokhoz, ami hosszútávon a költségvetést sem terheli le túlságosan, mivel a képzési költség nagy részét visszafizetik a magasabb jövedelmû diplomások.22 Az alapösszegû tandíjtól való eltérés esetén a hátrányos helyzetû tanulók számára végül annyi pótlólagos szabályt iktattak a rendszerbe, hogy végeredményben az összes kedvezmény és segély egyenértékû lett a maximált tandíjjal. A tandíj bevezetésével lehetõvé tették a felsõoktatásban való részvételbõl származó anyagi elõnyök visszaforgatását az intézményekhez – a képzési költségek méltányos vállalásával. Így az adófizetõk terhelése helyett az egyén kockázatvállalására helyezõdött a hangsúly, ami tisztán harmadikutas elv, hiszen nem az egyén magára hagyásáról van szó, hanem a hozzáférés minél szélesebb körû megteremtése mellett az állam befektetésérõl az individuumokba, az egyéni költségvállalás elõmozdításával. A rendszer dinamikáját mégis az ebbõl fakadó versenyhelyzet adja, hiszen a differenciálható tandíj bevezetése arra ösztönzi az egyetemeket, hogy minél több tanulót vegyenek fel, úgy, hogy minél magasabb összegû tandíjat kérhessenek el tõlük. Ehhez pedig mind a kapacitást, mind pedig a szolgáltatás minõségét javítani kell, ezekre pedig épp a tandíjak jelentette pluszforrások hivatottak. Így elvben megoldható egyrészt a felsõoktatásban résztvevõk számának növelése, másrészt az ehhez szükséges kapacitás megteremtése, de legalábbis az évek során felhalmozódó különbség csökkentése. Nem mellékes, hogy – a rendszer felfutását követõen – mindezt a költségvetésen kívülrõl érkezõ forrásokból nyerik. (Tandíjreform Magyarországon) Érdekes párhuzam, hogy az SZDSZ által favorizált utólagos képzési hozzájárulás a jelenlegi brit finanszírozási modellel mutat hasonlóságot, míg a ferrendszer a Labour-kormány elsõ ciklusában bevezetett – képzési idõ alatt fizetendõ – tandíjhoz áll közelebb. Viszont a tandíj differenciálását itthon a fer-rendszer keretében tették lehetõvé, azt az utólagos képzési hozzájárulás ebben a formában nem ismeri. A probléma az, hogy Angliában ezzel a munkaerõpiacokhoz való bizonyos mértékû igazodást építették a rendszerbe (legalábbis elméletben) az iskolák közötti valódi verseny megteremtése mellett, hiszen a magasabb összegû tandíj megállapításának azon szakok esetében van jelentõsége, amelyek elvégzésével a késõbbi jövedelemszint alapján amúgy is elõáll a fizetési kötelezettség. Ott tehát az emelt összegû tandíj fizetésének kockázatát nyilván a valóban versenyképes szakokon vállalják a hallgatók. Itthon azonban a képzési idõ alatt fize22

Lásd SMITHERS: I. m., 263.

97

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 98

2 0 0 8 | 4

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

tendõ hozzájárulás – jellegébõl adódóan – eleve nem képes a rendszerbe csatornázni a munkaerõpiacok igényeit, így az megint csak központi döntésekre van bízva, igaz, a tervek szerint a bevonják a foglalkoztatókat a keretszámok megállapításába.23 A magyarországi felsõoktatási reformnak a harmadikutas elméletben is megtalálható elemei, hasonlóan a brit reformhoz, az egyéni felelõsség vállalása és a versenyhelyzet megteremtése a hatékonyság érdekében, korrigálva bizonyos ösztönzõkkel és támogatásokkal, úgy egyéni szinten, mint az intézmények közötti térben. A fer rendszerében, annak diszfunkcionális vonásai ellenére, nagyon is hathatott volna a teljesítmény növelésére és így a versenyképességre a rendszerbe iktatott kompetitív elem, amit egyrészt a tanulmányi eredménnyel elérhetõ mentesség és a magasabb összegû ösztöndíjak jelentettek, másrészt az alulteljesítés esetén jelentkezõ többletköltség (költségtérítéses képzésbe való átkerülés). Mindezt pedig bizonyos szintig korrigálhatta volna a külön, kormányzati forrásból érkezõ és ezért nagyobb volumenû szociális támogatás rendszere. Bár a magyarországi folyamatok is beilleszthetõk a harmadikutas képletbe, a megvalósítás módjában nagyon is tetten érhetõk az anyagi megszorítások motívumai. Ez éppúgy felfedezhetõ a fer-rendszer tervezett bevezetésében a sokkal több bevételt jelentõ, ám eredményt lassabban produkáló utólagos képzési hozzájárulás helyett, amit valószínûleg (tekintettel a lakosság adósságfelhalmozásra való hajlamára) nagyobb társadalmi elfogadottság, és kisebb elfordulás kísért volna a felsõoktatástól. Az anyagi megszorítások felfedezhetõk a kisebb fõiskolák és egyetemek bezárását is magában rejtõ új felvételi eljárás esetében is, ahol a jelentkezések rangsora alapján lehetõség van a hallgatói kapacitás tisztán államilag finanszírozott hallgatókból való feltöltésére. Az intézmények között ezzel kialakított verseny ugyanakkor, a kialakításának jellegébõl adódó hátrányokon túl, valóban a minõség javulását hozhatja, ahogy elméletileg a fer koncepciójában is benne rejlett ez a cél, az anyagi hozzájárulás ellenében az iskoláktól elvárható jobb szolgáltatás biztosításával, csak ez a fer rendszerén belül képtelen lett volna maradéktalanul érvényesülni, mert az önmagában nem ösztönzi az intézményeket versenyre. (Következtetés) Noha a márciusban bejelentett Új iskola, új tudás program a Tudást mindenkinek! cselekvési tervben vállaltakhoz képest nem hoz sok újat, 130-140 milliárd forintnyi extraforrást rendel a néhány prioritást élvezõ intézkedéshez, így a korai fejlesztés és a kompetencia-alapú oktatás-mérés javításához, a technológiai feltételek korszerûsítéséhez, pedagógusi bérfejlesztéshez stb. Tágabb kontextusban, az egész oktatási reformot tekintve mégis érezhetõ a felsõoktatás túlsúlya, mind a (közoktatáshoz képest) relatíve világos koncepciók viszonylag következetes megvalósítása, mind pedig a reformokhoz rendelt anyagi eszközök volumene tekintetében, azon túl is, hogy a felsõoktatásba a szolgáltatást igénybe vevõktõl is bevonhatók források, míg ez a közoktatás esetében gyakorlatilag szóba sem jöhet. Ezzel azonban az egész oktatási reform konzisztenciája reped meg, mivel a közoktatás szenvedi el a forráskivonások nagyobb részét és a felemásan megvalósuló vagy befe23

Tudást mindenkinek!, Felsõoktatás, 17. pont.

98

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

A T A

T

8/25/08

A M Á S

:

A

10:31 AM

H A R M A D I K

Page 99

Ú T

A

M A G Y A R

O K T A T Á S I

R E F O R M B A N

jezetlen kezdeményezések káros hatásait, holott a felsõoktatás minõségfejlesztése és tágabb értelemben az egész oktatási folyamat során versenyképes tudás szolgáltatása enélkül elképzelhetetlen. A felsõoktatás finanszírozásába beépített kedvezmények és támogatások a hátrányos helyzetû tanulók számára mit sem érnek, ha a különbségek már korábban, a közoktatásban kialakulnak, pontosabban konzerválódnak az otthonról hozott hátrányok, és az érintett tanulók esetleg be sem kerülnek a felsõoktatásba. A mért tendenciák mindenesetre erre mutatnak az iskolák közötti kiugró különbségekkel és a közoktatás szegregáló gyakorlatával. A Nagy-Britanniában bevezetett oktatási reformok a nagyobb horderejû változtatásokat és a fókusz mozgását tekintve az alapoknál indultak, és a ciklusokon keresztül haladtak felfelé az oktatási folyamatban következetesen, a célokat szem elõtt tartva. Mindezt pedig olyan keretbe helyezve, amely valóban összhangban áll a New Labour harmadikutas ideológiájával, és az implementációt tekintve végül is bizonyította, hogy létezik harmadikutas gyakorlat, annak ellenére, hogy a Labour-kormányzat praxisa – más területeken – kétségkívül visel magán neoliberális jellegzetességeket. A Magyarországon bevezetett oktatási reformok tekintetében az a kép rajzolódik ki, hogy nagyobb hajlandóság mutatkozik máshol bevált elemek (jóindulattal szólva) adaptációjára, mint a valódi problémák gyökereit megragadó, egységes szisztéma kidolgozására, amely ha koherens, javára válik a máshol sikert produkáló példa gyakorlatba ültetése. Ugyanakkor az oktatási reform mögött folyamatosan láthatóak maradtak az anyagi megszorítások motívumai, ami mellett eleve nem lehet olyan reformokat végrehajtani – tekintve az oktatási rendszer jelenlegi állapotát és problémái jellegét –, amelyek hosszútávú fejlõdési pályára állítanák az oktatási rendszert. Az elmondottak inkább a közoktatásra érvényesek, mint a felsõoktatásra, itt azért a harmadikutas elemek valamilyen rendszert kapnak, de tény, hogy a megvalósulásban inkább a fenntarthatóság, mint a minõségi javulás szempontjai kerekedtek felül.

Zárszó A harmadik út politikája, úgy, ahogy a britek csinálják, tehát „egy az egyben”, számunkra nem követhetõ. [… A harmadik út] föloldotta a hagyományos szociáldemokrácia két alapvetõ ellentmondását, amely az utóbbi évtizedekben béklyót rakott rá: egyrészt szakított a nemzeti bezártságra, a hagyományos, állami keresletélénkítésre épülõ keynesiánus nemzeti gazdaságpolitikával […]; másrészt végképp és végleg lemondott a kapitalizmus, a magántulajdon megszüntetésének céljáról. […] Nem azt mondta, hogy „jobb híján fogadd el a megváltoztathatatlant”, hanem hogy „használd saját javadra!” Ezek a harmadik út általánosan érvényes, tehát Magyarország számára is követésre érdemes „újításai”. De nem alkalmazható a brit minta, nem másolható a brit modell például az öngondoskodás mértékében és kiterjedtségében. És nem csak azért nem, mert […] Magyarországon […] a szabadságvágynál sokakban jóval erõsebb a mások által biztosított és garantált biztonság vágya, és az

99

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 100

2 0 0 8 | 4

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

autonóm polgári létezés sokfajta – morális, intellektuális, anyagi – feltétele is hiányzik még milliókból.24

Ezt egy interjú során mondta Gyurcsány Ferenc 2005 novemberében. Általánosságban valóban jellemzõek ezek az állítások Magyarországra. Azonban az oktatáspolitika területén a két érv szintézisével adaptálhatónak tûnik a harmadikutas elmélet. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a New Labour talán összes szakpolitikája közül az oktatási reformban képviselt volt a legkarakterisztikusabban és legtisztábban harmadikutas. A vezérelvek valóban a piaci erõkbõl merítés mellett a magánszektorral való partnerség erõsítése, illetve az önálló kezdeményezés bátorítása voltak. A harmadik út „kedvenc” gondolatmenete szerint: „Teremts szituációt, tegyél hozzá szolgáltatást, és sok-sok ösztönzéssel vezesd az embereket vissza a piacra!”25 Itt természetesen nem közvetlenül a piacra való visszavezetésrõl van szó, de attól még az elv ugyanaz. Angliában az egyéni kezdeményezésre leginkább számító iniciatíva az Individualised Learning Account bevezetése volt, ezen túl azonban a programok többsége az oktatási rendszer intézményi szereplõire koncentrált. Ez pedig Magyarországon is követhetõ eleme a harmadikutas politikának, mivel nem közvetlenül az egyéni kezdeményezésre számít, hanem az intézményekére, amelyek megfelelõ ösztönzõk mellett valószínûleg sokkal hajlandóbbak lennének együttmûködõ cselekvésre. Ez még akkor is így van, ha a pedagógustársadalom – amint láttuk – számos területen kevésbé fogékony az innovációra. Természetesen a vállalkozói kultúra alacsony szintje is akadálya lehet a partnerségi együttmûködések kibontakoztatásának, azonban az Angliában elindított programok közül sem mindegyik támaszkodik a magánszektorra; az érdekeltségek alakításával ettõl még koherens rendszert lehetne alkotni. A probléma – úgy tûnik – mégsem itt van. A lehetõségekhez mérten formálható harmadikutas oktatáspolitikához ugyanis mindenekelõtt politikai akarat és megfelelõ források kellenek. A politikai akarat hiányát pedig éppen a szükséges források hiánya jelzi leginkább. A mégoly hatalmas államháztartási hiány miatti megszorításoknak sem kellene ilyen mértékben érinteniük a közoktatást, ha valóban prioritása lenne a kormánynak az oktatásfejlesztés, és képes lenne ezen a téren a hosszútávú tervezésre. Erre azonban – úgy látszik – még rövid távon sem képes, jól mutatja ezt a szakadék mélysége, ami a reformok céljai és a valódi intézkedések között tátong.

24

Giddens professzor úrnak pedig azt válaszolom… Gyurcsány Ferenccel Rádai Eszter beszélget, Park, Budapest, 2006, 107–108. 25 Uo., 109.

100

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

A T A

T

8/25/08

A M Á S

:

A

10:31 AM

H A R M A D I K

Page 101

Ú T

A

M A G Y A R

O K T A T Á S I

R E F O R M B A N

További felhasznált irodalom Tony BLAIR: Új Britannia, ahogy én képzelem, Alexandra, Pécs, 2004. The Future of Higher Education, Department for Education and Skills, www.dfes.gov.uk/hegateway/ strategy/hestrategy/pdfs/DfES-HigherEducation.pdf Anthony GIDDENS: A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása, ford. Battyán Katalin, Agóra Marketing, Budapest, 1999. GYURCSÁNY Ferenc: Merjünk baloldalinak lenni!, Mozgó Világ 2004/3. (hálózati változat: www.miniszterelnok.hu/mss/alpha?do=2&pg=2&st=1&m10_doc=71). GYURCSÁNY Ferenc: Útközben, Napvilág, Budapest, 2005. Humánerõforrás-fejlesztési Operatív Program. Programkiegészítõ Dokumentum 2004–2006, www.szmm.gov.hu/download.php?ctag=download&docID=11057. Új iskola, új tudás program, www.okm.gov.hu/doc/upload/200803/ui_it_080304.pdf.

101

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 102

2 0 0 8 | 4

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Ablaka Gergely A „NAGY SÁTÁN” ÉS A „TÖRVÉNYEN KÍVÜLI” KAPCSOLATA Ki lehet-e törni a bizalmatlanság csapdájából? Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, idestova több mint 28 esztendeje feszül egymásnak és mellõz mindenfajta hivatalos párbeszédet. Irak kapcsán ugyan sort kerítettek már nagyköveti szintû találkozóra, de a diplomáciai kapcsolatfelvétel mind a mai napig várat magára.1 Az amerikai–iráni kapcsolatrendszerre jellemzõ gyanakváson nem sikerült túllépni, sõt a vitatott iráni nukleáris program miatt a fegyveres konfrontáció eshetõsége sem zárható ki a jövõben. Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság közötti viszony most legalább olyan fagyosnak tûnik, mint amilyen annak idején 1979 novemberében, a teheráni túszdrámakor volt. Irán és az Egyesült Államok kapcsolata azonban korántsem csak antagonizmusok sorozata, hiszen viszonyuknak a retorikai hadviselés és a kölcsönös gyûlölködés mellett több ízben jellemzõje volt a pragmatikus megegyezés és a titkos együttmûködés is.2 S mindez, a látványos szembenállás és a kardcsörtetõ magatartás ellenére, napjainkban is megfigyelhetõ a két fél kapcsolatában. Teherán és Washington egyfelõl konfrontálódik az iráni nukleáris program és a közel-keleti békefolyamat miatt, másfelõl azonban együtt is mûködik olyan létfontosságú kérdésekben, mint például az afganisztáni újjáépítés, illetve a kábítószer-kereskedelem ellen folytatott mindennapos küzdelem.

Történelmi fordulópontok az amerikai–iráni viszonyrendszerben Ahhoz hogy megértsük, miként alakulhatott ki Teherán és Washington barátságosnak csöppet sem nevezhetõ kapcsolata, azokat a történelmi fordulópontokat kell szemrevételeznünk, amelyek napjaikig vízválasztó eseményeknek számítanak, és amelyek még mindig meghatározzák a másikról kialakított vélekedésüket. Hiszen az egyes történelmi sérelmek kapcsán szerzett keserû tapasztalatok, illetve a belõlük levont következtetések azok, amelyek „a bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közötti megbékélést.3 Ennek megfelelõen a több mint ötven évre visszanyúló amerikai-iráni kapcsolatrendszerben a következõ eseményeket kell górcsõ alá vennünk: 1) a 1 Sem az Egyesült Államoknak, sem pedig az Iszlám Köztársaságnak nincsen külképviselete a másik fél országában. Amíg Irán diplomáciai képviseletét az USA-ban a pakisztáni nagykövetség egyik részlege látja el, addig Iránban az Egyesült Államok védõhatalma Svájc. 2 Lásd Kenneth POLLACK: The Persian Puzzle. The Conflict Between Iran and America, Random House, New York, 2004, 48–50. 3 William O. BEEMAN: The „Great Satan” vs. the „Mad Mullahs”, How the United States and Iran Demonize Each Other, Praeger Publishers, London, 2005, 7–8.

102

kommentar2008-4-kesz.qxd

A

B L A K A

G

8/25/08

E R G E L Y

10:31 AM

:

A

„ N

A G Y

Page 103

S

Á T Á N

”

É S

A

„ T

Ö R V É N Y E N

K Í V Ü L I

”

demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek elleni puccsot; 2) a túszul ejtett amerikai diplomaták kálváriáját; 3) az iraki–iráni háború alatt kötött titkos fegyvereladási ügyleteket; 4) a Mohammed Khátemi elnök által kezdeményezett, civilizációk közti párbeszédet; valamint 5) az Egyesült Államokat ért terrortámadást követõen kibontakozó „terrorizmus elleni háborút”.4

1. A Moszadek-affér (1953) Az iráni nacionalizmus II. világháború utáni szárnybontogatásának eredményeként került hatalomra a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek miniszterelnök és az õt támogató Nemzeti Front, amely egyfelõl igyekezett újraformálni az iráni politikai és társadalmi berendezkedést, másfelõl pedig kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze az ország nyersanyagkincse fölötti ellenõrzést.5 Az iráni olajipar államosítása (1951) kapcsán azonban komoly nemzetközi konfliktus bontakozott ki: London a magántulajdon sérelmére hivatkozott, míg Teherán az ország természeti kincsei feletti rendelkezés jogos követelésének adott hangot, a válságban pedig az Egyesült Államok igyekezett közvetíteni, majd Dwight D. Eisenhower elnök hivatalba lépését, illetve Moszadek támogatottságának csökkenését követõen London és Washington 1953-ban a titkos katonai akció mellett döntött.6 Az Egyesült Államokat több tényezõ is motiválhatta a döntésben, így például a Szovjetunió és a kommunista ideológia feltartóztatása, vagy éppenséggel a hatalmas iráni olajvagyon, illetve a britek pozícióinak megkaparintása. S bár Moszadek csöppet sem szimpatizált a kommunista ideológiával, kormánya mégis a hidegháborús versengésnek esett áldozatul. Az Ajax-hadmûvelet, amelynek keretében megdöntötték Moszadek baloldali kormányát, a legsikeresebb CIA-puccsként vonult be a történelembe, s ezt követõen az amerikai titkosszolgálat bátran vetette bele magát a világ más tájain is hasonló rejtett akciókba.7 A puccs eredményeként Mohamed Reza Pahlavi visszatért számûzetésébõl, s ezzel megkezdõdött az abszolút monarchia kiépülése is, amihez az Egyesült Államok nyújtott hathatós támogatást. Mindez évtizedekkel vetette vissza az iráni demokratizálódás folyamatát, de ugyanakkor elõre jelezte az iráni politika radikalizálódását is, amelynek vezetõ erejévé az elkövetkezendõ években a síita egyház vált, mivel szervezettségénél és történelmi tradíciójánál fogva képes volt összefogni a sahhal szembeni tömegmozgalmat.8 Még ennél is fontosabb, hogy a Moszadek elleni akcióval leomlott az a nimbusz, amely 4 Vö. Ray TAKEYH: Hidden Iran, Paradox and Power in the Islamic Republic, Times Books, New York, 2006, 83–116. 5 Lásd Ervand ABRAHAMIAN: Iran Between Two Revolutions, Princeton UP, Princeton, 1982, 151. 6 Vö. Stephen KINZER: All the Shah’s Men. An American Coup and the Roots of Middle East Terror, John Wiley & Sons

Publisher, Hoboken, 2003, 135. 7 Lásd Zachary KARABELL: Architects of Intervention. The United States, the Third World and the Cold War, 1946-1962, Louisiana State University, Baton Rouge, 1999, 50–62. 8 Vö. Mohsen M. MILANI: The Making of Iran’s Islamic Revolution, From Monarchy to Islamic Republic, Westview Press, Colorado, 1994, 85.

103

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 104

2 0 0 8 | 4

–

M

E S S Z E L Á T Ó

az Egyesült Államokat övezte Iránban. Ezt követõen Amerikára már nem mint a demokrácia élharcosára, illetve a szovjet machinációkkal és a brit imperializmussal szembeni megbízható partnerre tekintettek, hanem mint az elnyomó rendszerek támogatójára, külsõ agresszorra, amely önös érdekeitõl vezérelve beavatkozott egy szuverén ország belügyeibe. Az Egyesült Államokkal szembeni gyanakvás ezután döntõen határozza majd meg az iráni külpolitikai gondolkodást.

2. A teheráni túszdráma (1979) Az amerikai–iráni drámában hamarosan Washingtonnak is meg kellett tanulnia a leckét. 1979 novemberében, a sah kiadatását követelve, radikális diákok foglalták el az USA teheráni nagykövetségének épületét, és az ott dolgozó diplomatákat 444 napra túszul ejtették.9 Az amerikai média által felkapott témával a Carter-adminisztráció nem tudott mit kezdeni: elõbb gazdasági szankciókat hirdetett, majd katonai mentõakciót szervezett, de egyik sem hozott eredményt. A Vietnám-szindróma ismétlõdött meg: Amerika távoli konfliktusba keveredett, és megint legyõzetett, nem tudott hathatós választ megfogalmazni a túszválságra. A megerõsödött iráni vallási vezetést végül az iraki–iráni háború kirobbanása, illetve elhúzódása kényszerítette a megegyezésre, s a túszok szabadon engedésére. A forradalmat vezetõ Khomeini ajatollah számára a túszdráma kettõs célt szolgált.10 Egyfelõl lehetõséget teremtett a belsõ ellenzékével való leszámolásra, a követségen talált terhelõ bizonyítékokat követõen valóságos csillaghullásra került sor a politikai eliten belül. De a túszügynek köszönhetõen nemcsak ellenfeleiket járathatták le, hanem sikeresen mozgósíthatták a lakosságot, és egyben konszolidálhatták a hatalmukat is.11 Másfelõl pedig megelõzõ csapást mérhettek Amerikára, amelyrõl úgy gondolták, hogy biztosan be fog avatkozni az iráni forradalom végkimenetelébe, s nem fogja hagyni a stratégiai fontosságú ország kiválását az amerikai támaszpontrendszerbõl. A túszejtéssel pedig komoly vereséget mérhettek a népszerûtlen Carter elnökre is.12 Khomeini ajatollah azonban elszámította magát, mert Ronald Reagannel a határozott erõpolitika kerekedett felül az USA-ban. Az amerikai túszdrámát Iránban sikerként könyvelték el, és rövid távon valóban hozzájárult az iszlám köztársaság rendszerének megszilárdulásához, de hosszú távon elvetette az ellenségeskedés magját az Egyesült Államokban, annak közvéleményében és kormányzatában egyaránt. Amíg az irániak számára az 1953-as puccs jelentett törést az 9 Lásd POLLACK: I. m., 167. 10 Vö. David HARRIS: The Crisis. The President, the Prophet and the Shah – 1979 and the Coming of Militant Islam,

Little & Brown Publishers, Boston, 2004, 197–202. 11 Lásd Massoumeh EBTEKAR – Fred REED: Takeover in Tehran. The Inside Story of the 1979 U.S. Embassy Capture, Talonbooks, Vancouver, 2000, 31–38. 12 Ahogyan fogalmaztak: „Volt idõ, amikor az amerikai vezetés határozhatta meg, hogy ki ülhet a pávatrónra, most azonban az iráni ajatollahok döntik el, hogy ki legyen az Egyesült Államok következõ elnöke.” (Idézi David Patrick HOUGHTON: US Foreign Policy and the Iran Hostage Crisis, Cambridge UP, Cambridge, 2001, 14.)

104

kommentar2008-4-kesz.qxd

A

B L A K A

G

8/25/08

E R G E L Y

10:31 AM

:

A

„ N

A G Y

Page 105

S

Á T Á N

”

É S

A

„ T

Ö R V É N Y E N

K Í V Ü L I

”

USA-val való kapcsolatban, addig az 1979-es teheráni túszdráma az amerikaiakban hagyott mély nyomokat. A túszejtés eredményeként az Egyesült Államok is felépítette a bizalmatlanság áthatolhatatlannak tûnõ falát. A teheráni túszdráma nyomán Iránról mint „a vallási fanatikusok országáról” kezdtek beszélni az Egyesült Államokban.13 A mentõakció sikertelenségét követõen az amerikai katonai vezérkarban pedig azóta is sokszor elhangzott már: „Nem kell nekünk még egy Teherán!”

3. Az Irán–kontra ügy (1984) A teheráni túszdrámát követõen állandósult az ellenségesség Teherán és Washington között. Miután az álláspontok mindkét oldalon megkeményedtek, a megbékélés lehetetlennek bizonyult. Az iraki–iráni háború elhúzódása, illetve a libanoni polgárháború eszkalálódása azonban a legélesebb szembenállás idején is titkos együttmûködést eredményezett a felek között, amely „Irán–kontra ügy” néven rögzült a köztudatban.14 Az Egyesült Államok kormánya kongresszusi tiltás ellenére titokban fegyvereket adott el Iránnak, az üzletbõl befolyt pénzekbõl pedig a nicaraguai kontrákat, a baloldali sandinista rendszer ellenzékét támogatták. A közvetítõ szerepet a biztonsági megfontolásai által vezérelt Izrael vállalta.15 Washington számára az iraki–iráni konfliktus valóságos fõnyeremény volt, hiszen abban egymást gyengítette a két regionális fõszereplõ. A reagani vezetés minden eszközzel igyekezett meggátolni az iszlamista erõk térnyerését, ezért a háborúban Irakot támogatta Iránnal szemben. A Libanonban túszul ejtett amerikai katonák és diplomaták kiszabadításának igénye azonban szükségessé, a teheráni vezetés által kínált pénzösszeg pedig vonzóvá is tette Washington számára a titkos megegyezést. Iráni részrõl az Irakkal vívott háború megpróbáltatásai vezettek a kapcsolatfelvételhez. Az elképesztõ gazdasági nehézségek, a társadalmi tömegtámogatás elapadása, illetve a fegyveralkatrészek utánpótlásának szüksége együttesen késztette megegyezésre a forradalom vezetõjét.16 A titkos megállapodást ugyan mindkét oldalon a pragmatizmus eredményezte, mindez azonban az amerikai–iráni kapcsolatokon semmit sem változtatott, sõt a skandalum napvilágra kerülését követõen csak még inkább erõsödtek a korábban megfogalmazott sztereotípiák.17 Ezután már senki sem mert új és merész Irán-politikával elõállni. Az iráni mérsékeltekbe vetett hit megrendült, Washington pedig azóta is gyanakvással figyeli a pragmatisták ténykedését az Iszlám Köztársaságban. Az Irán–kontra ügy nem hagyta érintetlenül az iráni belpolitikát sem, ahol a „Nagy Sátánnal” való kapcso13 14

Lásd BEEMAN: I. m., 69. Vö. Peter KORNBLUH – Malcolm BYRNE: The Iran-Contra Scandal. The Declassified History, New Press, New York, 1993, 5–6. 15 Lásd Trita PARSI: Israeli-Iranian Relations Assessed. Strategic Competition from Power Cycle Perspective, Iranian Studies 2005. június, 43. 16 Lásd TAKEYH: I. m., 106–107. 17 Ali ANSARI: Confronting Iran, the Failure of American Foreign Policy and the Next Great Conflict in the Middle East, Basic Books, New York, 2007, 235.

105

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 106

2 0 0 8 | 4

–

M

E S S Z E L Á T Ó

latfelvétel komoly frakcióharcokat eredményezett. S bár az ajatollah halálát követõen a mérsékeltek kerültek vezetõ pozícióba, az Egyesült Államokkal való kiegyezésre a konzervatív elutasítás miatt mégsem kerülhetett sor, a botrány ugyanis újabb hivatkozási alapot jelentett a számukra: „Washingtonban nem lehet megbízni”.18

4. Civilizációk párbeszéde (1997) A reformista Mohammed Khátemi sikere az 1997-es elnökválasztáson új fejezetet nyitott az Iszlám Köztársaság történetében. A korábbi évek önelszigetelõ magatartásával, a „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikával szakítva a teheráni vezetés végleg nyitott kifelé: meghirdette a „civilizációk párbeszédének” programját, amelynek alapjául az együttmûködés, a kölcsönös függõség, a nemzetközi normák elfogadása, a szomszédok tiszteletben tartása, valamint a dialógus szükségessége szolgált.19 Khátemi elnök, az addigi legkomolyabb kihívást intézve a forradalmi ideológia ellen, kezdeményezte a kapcsolatok normalizálását a „Nagy Sátánnal”. A CNN hírtelevíziónak 1998 januárjában adott interjújában az Egyesült Államok és Irán közötti párbeszédre hívott fel.20 Az iráni békülékenység hátterében elsõsorban az a felismerés állt, hogy nem dacolhatnak tovább a hidegháború lezárulta után globális hatalommá vált Egyesült Államokkal, valamint hogy az ország gazdasági és technológiai fejlõdéséhez elengedhetetlen a Nyugattal való kapcsolatok felvétele és elmélyítése. Mindehhez megvolt a társadalmi támogató bázis is, miután a lakosság döntõ részét kitevõ fiataloknak21 már nemigen voltak forradalmi emlékeik, mindennapi életükre pedig egyre inkább a globalizáció kezdett el hatást gyakorolni. Az iráni nyitás pedig a washingtoni vezetést is politikájának újragondolására késztette, hiszen az adott körülmények között (például az Európai Unió által követett „kritikus párbeszédnek”, az arab államokkal való kapcsolatok javulásának, és Oroszország „stratégiai partnerségének” köszönhetõen) már nem tûnt folytathatónak az Irán elszigetelésére irányuló politika. Megfogalmazódott a kérdés: ki kit tart vissza, hogyan és meddig? A „civilizációk párbeszéde” mindenképpen elindított egyfajta közeledést az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság között, de a szimbolikus gesztusokon (például a a birkózó-diplomácián) túl mégsem történt érdemleges változás a viszonyukban. Egyrészt, mert a sajátos, kettõs felépítményû iráni hatalmi rendszerben a valós döntéshozatali pozícióval bíró konzervatívok még mindig elutasították a „Nagy Sátánnal” való kiegyezést.22 Másrészt pedig, mivel a Bill Clinton vezette adminisztráció továbbra is bizalmatlankodva figyelte az iráni mérsékelteket, és bár végül elmozdult a hagyományos 18 Vö. POLLACK: I. m., 211–237. 19 Lásd Alireza AZGHANDI: The Foreign Policy of the Islamic Republic of Iran, Ghoomes Publishing, Teheran, 2005, 72. 20 Transcript of Interview with Iranian President Mohammad Khatami, CNN, 1998. január 7. (http://edition.cnn.com/

WORLD/9801/07/iran/interview.html). Irán 70 milliós lakosságának közel kétharmada (60%) 30 év alatti. (Forrás: Khomeini’s Children, The Economist 2007. július 19., www.economist.com/specialreports/displaystory.cfm?story_id=9466776.) 22 Vö. Wilfried BUCHTA: Who Rules Iran? The Structure of Power in the Islamic Republic, The Washington Institute for Near East Policy, Washington, 2000, 6–11. 21

106

kommentar2008-4-kesz.qxd

A

B L A K A

G

8/25/08

E R G E L Y

10:31 AM

:

A

„ N

A G Y

Page 107

S

Á T Á N

”

É S

A

„ T

Ö R V É N Y E N

K Í V Ü L I

”

„féken tartás politikájától”, de csak kis lépéseket tett, és túlságosan késõn. A korábban megfogalmazott amerikai vádak (például a közel-keleti terrorizmus támogatása) és szankciók (például az iráni–líbiai szankciótörvény23) érvényben maradása miatt az iráni álláspont újból megkeményedett.

5. A terrorizmus elleni háború (2001–) A Clinton-adminisztráció képtelen volt idõszerû és hatásos választ adni az iráni külpolitikai nyitásra, de az elszalasztott lehetõséget követõen a 2001. szeptember 11-i tragédia újabb alkalmat kínált arra, hogy Teherán és Washington megkísérelje rendezni ellenséges viszonyát.24 Irán kapva kapott a lehetõségen, és igyekezett megszabadulni a korábban nem minden ok nélkül ráaggatott „rosszfiú” címkétõl.25 Bár nem lett tagja a „terrorizmus elleni” koalíciónak, de közvetve mégis szerepet vállalt a háború elsõ, Afganisztán elleni felvonásában. A szélsõséges tálib mozgalommal való szembenállás ugyanis azonos oldalra állította a feleket, ami a háború alatt számos titkos megállapodást, a harcokat követõen pedig több sikeres együttmûködést is eredményezett.26 Teherán konstruktív fellépése azonban csak idõlegesen terelhette el a figyelmet az Iszlám Köztársaság terrorista-priuszáról, a George W. Bush vezette adminisztráció kardcsörtetõ magatartásával – Iránnak a „gonosz tengelyéhez” sorolásával27 – a korábbi évek erõskezû, elszigetelõ Irán-politikáját hozta vissza a gyakorlatba. A terrortámadást követõen az amerikai külpolitika jelentõsen megváltozott. Az óvatos realista politikát és a multilaterális konfliktuskezelést felváltotta az idealista politizálás és az önállóan, önerõbõl történõ cselekvés. A diplomáciai nyomásgyakorlást és a fegyveres elrettentést elutasítva a megelõzõ csapásra helyezõdött a hangsúly. A külpolitikai döntéshozatali pozíciókat uraló republikánus neokonzervatívok gondolkodásmódja érvényesült, amely a reagani évekhez hasonlóan a határozott fellépést tekintette az egyedüli járható útnak.28 A fenyegetést azonban ezúttal már nem a kommunista terjeszkedés, hanem a nemzetközi terrorizmus és az iszlám radikalizmus jelentette szá23

Iran-Libya Sanctions Act (ILSA): szankciókkal sújtja az olyan cégeket, amelyek évi 40 millió dollárnál nagyobb összeget ruháznak be Irán vagy Líbia olaj-, gáz- vagy petrokémiai iparába. 24 Vö. TAKEYH: I. m., 117–118. 25 Ezt bizonyította Khátemi elnök szeptember 12-i beszéde és az áldozatok emlékérõl való virrasztásos megemlékezés Teheránban. (Forrás Jim MUIR: Iran Condemns Attacks on US, BBC 2001. szeptember 17., http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/1549573.stm.) 26 Az afganisztáni harcok sikerességében nem kevés szerep jutott Iránnak, amely az Északi Szövetséget támogatva már korábban is konfrontálódott a tálib mozgalommal. Teherán a háború alatt vállalta az afgán területeken lezuhanó szövetséges repülõgépek pilótáinak kimentését, majd a katonai akciókat követõen az újjáépítésben és a fejlesztésben is oroszlánrészt vállalt (például elektromos vezetékek és úthálózatok építésében, illetve a szociális és egészségügyi ellátásban). 27 Full Text: State of the Union Adress, BBC 2002. január 30. (http://news.bbc.co.uk/2/hi/americas/ 1790537.stm). 28 Vö. Enayatollah YAZDANI – Rizwan HUSSAIN: United States’ Policy towards Iran after the Islamic Revolution. An Iranian Perspective, International Studies 2006/3., 280–285.

107

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 108

2 0 0 8 | 4

–

M

E S S Z E L Á T Ó

mukra. A biztonság garanciáját pedig a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásában, illetve a demokratikus rendszerek és értékek elterjesztésében látták. Az új környezetben Irán már nem problémaként jelent meg, amit menedzselni kell, hanem mint radikális és kellemetlen rezsim, amelyet minden erõvel meg kell dönteni.29 A 2001-es amerikai eseményeket követõen Teherán igyekezett kihasználni a kínálkozó alkalmat, hogy normalizálja viszonyát Washingtonnal, a megtett lépések azonban kevésnek bizonyultak. Az USA külpolitikai irányváltása pedig nem hagyta érintetlenül az iráni politikai folyamatokat sem. A terrorizmus elleni háború kétségkívül kedvezõ fejleményekkel szolgált Irán számára, de ugyanakkor komoly biztonsági fenyegetést is eredményezett. Az afganisztáni harcoknak, majd még inkább az iraki intervenciónak köszönhetõen amerikai katonai gyûrû formálódott az ország határai mentén, ezáltal pedig az addig távoli fenyegetésnek tûnõ washingtoni rezsimváltási törekvések kellemetlen közelségbe kerültek.30 Az éles amerikai retorikára válaszul Iránban elõbb egységes elutasítás fogalmazódott meg, majd a parlamenti és elnökválasztásokat követõen konzervatív visszarendezõdésre került sor. Mahmud Ahmadinezsád személyével pedig ideologikus politika körvonalazódott Teheránban is.31 A külsõ fenyegetések nyomán az iráni hangnem élesedett, a hangsúly pedig a tárgyalás helyett az ellenség elrettentésre helyezõdött (például a nukleáris fejlesztések esetében). A 2001-gyel kínálkozó lehetõség tehát kihasználatlan maradt, az amerikai–iráni kapcsolatok pedig az azóta eltelt idõszakban nemhogy javultak volna, hanem éppen hogy romlottak.32 Washingtonban és Teheránban egyaránt rögzült az elutasítás politikája, ami az idõleges együttmûködés (például a földrengés-diplomácia33) mellett továbbra is ellehetetlenítette az amerikai–iráni viszony normalizálását. A jelenlegi amerikai és iráni vezetést és retorikát szemlélve pedig úgy tûnik, mintha két (iszlám és protestáns) fundamentalizmus versengene egymással, amelyek egyaránt fekete-fehérben szemlélik a világot, és amelyek csak a saját álláspontjukat látják helytállónak. A kérdés csupán az, hogy vajon ez a rivalizálás eredményezhet-e a felek között fegyveres konfliktust, netán egyfajta hidegháborús versengést, vagy pediglen végül mégis az egyes oldalakon megfogalmazódó észérvek diadalmaskodnak.

29 Lásd Kenneth POLLACK – Ray TAKEYH: Taking on Tehran, Foreign Affairs 2005. március–április (www. foreignaffairs.org/20050301faessay84204/kenneth-pollack-ray-takeyh/taking-on-tehran.html). 30 Vö. Houman SADRI: Surrounded. Seeing the World from Iran’s Point of View, Military Review 2007. július–augusztus, 13. 31 Lásd Iran: What Does Ahmadi-Nejad’s Victory Mean?, International Crisis Group 2005. augusztus 4. (www. crisisgroup.org/library/documents/middle_east___north_africa/iraq_iran_gulf/b18_iran_what_does_ahmadi_ nejad_victory_mean.pdf). 32 Lásd Fred HALLIDAY: Iran vs the United States – Again, Open Democracy 2006. február 14., www. opendemocracy.net/node/3267/pdf. 33 Vö. Neil MACFARQUHAR – Steven WEISMAN: Iran Thanks U.S. for Help, but Refrains From an Embrace, The New York Times 2003. december 31. (http://query.nytimes.com/gst/fullpage.html?res=9F0CE2DD113 EF932A05751C1A9659C8B63).

108

kommentar2008-4-kesz.qxd

A

B L A K A

G

8/25/08

E R G E L Y

10:31 AM

:

A

„ N

A G Y

Page 109

S

Á T Á N

”

É S

A

„ T

Ö R V É N Y E N

K Í V Ü L I

”

Merre tovább? Háború, kiegyezés vagy megbékélés? Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság viszonya a 21. század hajnalán, még a részleges iraki kapcsolatfelvétel ellenére is igencsak ellenséges. Washington a térség destabilizálásával, a terrorizmus támogatásával, valamint nukleáris fegyverkezéssel vádolja Iránt, mindeközben Teherán az ország köré font amerikai katonai gyûrûben hatalmát félti, és az Egyesült Államok gazdasági és politikai érdekeit szolgáló közel-keleti neokolonializmusról beszél.34 A felek közötti antagonizmus egyértelmû, de az már kevésbé, hogy ez az ellentét hogyan s miként alakul majd a közeljövõben. Egyfelõl számolhatunk katonai konfliktussal, amelynek eszkalálódásával tovább növekedhet a Közel-Kelet konfliktusossága. Másfelõl azonban a patthelyzet elfogadása és az érdekazonosság felismerése – mint ahogyan azt már korábban is láthattuk – rövidtávú kiegyezést, adott esetben pedig akár hosszútávú megbékélést is eredményezhet a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” viszonyában.35 A fegyveres konfliktus kirobbanása elsõsorban a vitatott iráni atomprogram folytatódásától függ, valamint attól, hogy Irán mikor lépi át a „nukleáris határt”, ahonnan már nincs visszaút.36 Az amerikai–iráni viszony elmérgesedését eredményezheti továbbá az is, ha Washington kézzelfogható jelét találja annak, hogy Irán valóban destruktív szándékkal avatkozik be Afganisztán és Irak belügyeibe. Ennek a konfrontációnak azonban számos negatív és kontraproduktív következménye lenne: 1) A nukleáris létesítmények elleni támadással nem lehet a kiterjedt iráni atomprogramot felszámolni, mint ahogyan a perzsa nacionalizmus által fûtött nukleáris törekvéseknek sem lehet megállást parancsolni, ráadásul a katonai agressziót követõen csak felgyorsulnának a nukleáris fegyver kifejlesztésére irányuló iráni próbálkozások. 2) Az amerikai hadi potenciál kétségkívül felülmúlja az iráni katonai képességeket, de az ország nagysága és földrajzi elhelyezkedése, még inkább a forradalmi vezetés regionális kapcsolatrendszere olyan lehetõségeket jelentenek, amelyekkel élve Teherán gazdasági és stratégiai bizonytalanságot okozhat, és ezzel megnehezítheti az Egyesült Államok dolgát. 3) A katonai akció végül egyfajta egységet teremtene Iránban, aminek részeként a társadalom tekintélyes hányada a Mahmud Ahmadinezsád vezette kormányzat és politika mellett sorakozna fel, mindez pedig Irán radikalizálódását eredményezné.37 Az Irán elleni katonai csapás még mindig napirenden van, de a lehetséges következményeket számba véve az amerikai adminisztráció csak a legvégsõ esetben szánhatja el magát a fegyveres fellépésre. Ehelyett a washingtoni vezetés egyfajta hidegháborús stra34 35

YAZDANI–HUSSAIN: I. m., 280–281. Lásd Ray TAKEYH: Time for Détente with Iran, Foreign Affairs 2007. március–április (www. foreignaffairs.org/20070301faessay86202/ray-takeyh/time-for-detente-with-iran.html). 36 Vagyis mikortól lesz képes Irán kellõ mennyiségû és minõségû dúsított uránt elõállítani, amelybõl aztán a további technikai akadályokat leküzdve atombombát állíthat elõ. Azt, hogy milyen messze van ez a „nukleáris határ”, nehéz pontosan meghatározni, a szakértõk többsége másfél és négy év közötti idõtartamban gondolkodik. 37 Lásd Paul ROGERS: Iran: Consequences of a War, The Oxford Research Group 2006. február (www. oxfordresearchgroup.org.uk/ publications/briefing_papers/pdf/IranConsequences.pdf).

109

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 110

2 0 0 8 | 4

–

M

E S S Z E L Á T Ó

tégiával kísérli meg elszigetelni az Iszlám Köztársaságot: egyfelõl retorikai hadjáratot folytat „a gonosz birodalma” ellen, másfelõl pedig széles szövetséget épít ki vele szemben. Washington a jól bevált kelet-európai taktikát is igyekszik latba vetni, a kormányzat majd 75 millió dollárt különített el az iráni rendszerváltás támogatására, illetve a demokratikus átalakulás népszerûsítésére.38 Az utóbbi idõszakban pedig megemelték a titkos hadmûveletekre fordított összegek mértékét, és egyre nagyobb támogatásban részesülnek a különbözõ iráni ellenzéki mozgalmak is. Az iráni lakosság körében bár akadnak olyanok, akik pártfogolnák a külföldi intervenciót, de az öntudatos és nacionalista perzsák körében még mindig többen vannak azok, akik elutasítják az amerikaiak teheráni rendszerváltoztató beavatkozását.39 Iránban egyre inkább fokozódik a forradalmi vezetéssel szembeni társadalmi elégedetlenség, az Iszlám Köztársaság rendszere azonban – politikai (például Õrök Tanácsa), gazdasági (például vallási alapítványok), illetve katonai pilléreinek (például Forradalmi Gárda) köszönhetõen – továbbra is stabil lábakon áll.40 Emellett „a terrorizmus elleni háború” eredményeként átrajzolódott Közel-Keleten Irán olyan befolyásra tett szert, amelyet az Egyesült Államok kevéssé képes békés úton ellensúlyozni.41 A „perzsa atomhatalom” jelentette fenyegetéssel szemben összehozott arab koalíció pedig a résztvevõ országok érdekellentéteit és rivalizálását figyelembe véve csupán idõlegesen lehet életképes megoldás, amely ráadásul a síita–szunnita szembenállást kiélezve tovább növelheti a régió konfliktusokkal való telítettségét.42 Washingtonnak a hidegháborús taktikával sikerült térdre kényszerítenie a Szovjetuniót, Irán esetében azonban úgy tûnik, hogy nem fog mûködni ez a stratégia.43 Az Iszlám Köztársaságot egyelõre sem diplomáciai nyomásgyakorlással, sem nemzetközi szankciókkal, sem „helyettesített” háborúkkal nem lehet mérsékletre bírni, a közvetlen fegyveres konfrontáció pedig abszolút rossz ötletnek látszik. Az Egyesült Államoknak jelen esetben nincsen más lehetõsége, mint leülni tárgyalni Iránnal, amely stabil és megkerülhetetlen szereplõnek bizonyul a Perzsa-öböl térségében. Az iraki rendteremtéshez ráadásul szüksége is van Washingtonnak Teheránra, amelynek kulturális és történelmi kapcsolatai révén komoly befolyása van az arab országban. S ha az iráni vezetés az iraki erõszak gázlángját nem is tudja elzárni, de felcsavarni mindenképpen képes lehet, ami a feszült amerikai–iráni viszonyt figyelembe véve komoly ütõkártyát adhat a teherá38

Lásd Abbas MILANI: US Foreign Policy and the Future of Democracy in Iran, The Washington Quarterly 2005. nyár, 41–56. 39 Lásd Jim LOBE: Iran: Poll Suggests Strong Nationalism, Anti-U.S. Sentiment, Inter Press Service 2006. július 13. (http://ipsnews.net/ news.asp?idnews=33961). 40 Vö. Ali GHEISSARI – Vali NASR: Democracy in Iran, History and the Quest for Liberty, Oxford UP, New York, 2006, 127–147. 41 Lásd Vali NASR – Ray TAKEYH: The Costs of Containing Iran, Washington’s Misguided New Middle East Policy, Foreign Affairs 2008. január–február (www.foreignaffairs.org/20080101faessay87106/vali-nasr-ray-takeyh/thecosts-of-containing-iran.html). 42 Vö. Vali NASR: The Shia Revival, How Conflicts within Islam Will Shape the Future?, W. W. Norton & Company, New York, 2007, 211–227. 43 Vö. Reza BAGHERI: America’s Limited Options Against Tehran, Mianeh 2007. március 5. (http://mianeh.net/en/ articles/?aid=036).

110

kommentar2008-4-kesz.qxd

A

B L A K A

G

8/25/08

E R G E L Y

10:31 AM

:

A

„ N

A G Y

Page 111

S

Á T Á N

”

É S

A

„ T

Ö R V É N Y E N

K Í V Ü L I

”

ni vezetés kezébe. Az Egyesült Államoknak, mint ahogyan az már Kuba, Kína és Vietnám esetében bebizonyosodott, nem szabad elzárkóznia a tárgyalásoktól, hiszen azok ha nem is mûködnek tökéletesen, de mindenképpen kifizetõdõbbek lehetnek a katonai konfliktusnál. Az Iszlám Köztársasággal való kiegyezésnek köszönhetõen pedig nemcsak a nukleáris fenyegetésnek lehetne elejét venni (lásd Észak-Korea példáját), hanem a Közel-Kelet konfliktusait is könnyebben lehetne orvosolni. Kérdéses azonban, hogy van-e olyan politikai erõ Washingtonban, amely hajlandó lenne meglépni ezt, az amerikai–iráni viszony rendezésére irányuló merész lépést, mint ahogyan az is, hogy miként reagálna Teherán az amerikai külpolitikai nyitásra.44 Mahmud Ahmadinezsád retorikája kétségkívül tükrözi azon aggodalmakat, amelyeket az amerikai katonai csapás jelenthet az Iszlám Köztársaság számára, de a pragmatizmus a háborús hangnem és a kardcsörtetõ magatartás ellenére is jelen van Iránban, amelynek forradalmi elitje ráadásul közel sem olyan egységes, mint ahogyan azt elsõ pillantásra gondolnánk.45 Az iráni társadalmat és politikát mély tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. Emellett a frakcióharcoknak mindig fontos tárgya volt a külpolitika is, különösképpen pedig a „Nagy Sátánnal” való kapcsolatok alakulása. Nincs ez másként most sem. Az Amerika-ellenesség forradalmi dogmája ugyan továbbra is érvényben van, de az ország bekerítettségét érezve egyre többen vetik fel a viszony normalizálásának szükségességét, még mielõtt túlságosan késõ lenne. Az iráni politikának ugyanis a folyamatos harcok mellett sajátos jellemzõje az is, hogy a politikai elit a veszélyes pillanatokban, amikor hatalmát veszélyeztetve érzi, zárja sorait, és igyekszik egységesen fellépni, függetlenül attól, hogy kinek milyen a pártállása.46 Teherán befolyása egyértelmûen növekedett az elmúlt évek közel-keleti rendszerváltásait követõen, az olajárak emelkedése folytán pedig az önbizalmát is visszanyerte a forradalmi vezetés.47 Az iráni adminisztráció a kínálkozó lehetõségeket kihasználva szeretné regionális hatalmiságát elfogadtatni Washingtonnal, mindazonáltal tisztában van azzal, hogy a túlzottan nagy és rendkívül gyorsan megszerzett hatalom komoly veszélyeket rejthet magában, ezért igyekszik is önmérsékletet tanúsítani mind Irakban, mind pedig Afganisztánban.48 Az iráni nukleáris engedetlenség kapcsán elfogadott szankciók egyelõre nem okoznak komolyabb problémát, kérdéses azonban, hogy a Teheránhoz gazdaságilag és politikailag kötõdõ Peking és Moszkva – elõbbi kõolajat, földgázt vesz, és 44 Vö. Iran: Washington’s Dilemma. To Negotiate with Iran or Not?, Radio Free Europe, www.rferl.org/content/ Article/1144639.html. 45 Lásd Abbas MILANI – Michael MCFAUL: Inside Iran’s Fractured Regime, Washington Post 2006. június 25. (www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2006/06/23/AR2006062301344.html). 46 Lásd Hossein SEIFZADEH: The Landscape of Factional Politics in Iran, The Middle East Institute, www.mideasti. org/scholars/editorial/landscape-factional-politics-iran. 47 Vö. Barbara SLAVIN: Mullahs, Money and Militias, How Iran Exerts Its Influence in the Middle East, Unites States Institute of Peace, Special Report No. 206. (www.usip.org/pubs/specialreports/sr206.pdf). 48 Vö. Farzad PEZESHKPOUR: Iran and the Regional Balance of Power, Mianeh 2007. március 5. (www.mianeh.net/ en/articles/?aid=041).

111

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 112

2 0 0 8 | 4

–

M

E S S Z E L Á T Ó

egyre többet fektet be Iránban, utóbbi pedig nemcsak nukleáris know-how-t és fegyvereket ad át, hanem egyfajta USA-ellenes frontot is alkot az Iszlám Köztársasággal – meddig tudja obstruálni a komolyabb büntetések elfogadását.49 Az elszigeteltségbõl a keleti kapcsolatrendszer (Kína és India) és az Oroszországgal való partnerség kiutat jelenthet ugyan Iránnak, de a gazdasági és technológiai fejlõdéshez mégiscsak szüksége van a nyugati kapcsolatok normalizálására, fõleg ha ténylegesen szeretne bekapcsolódni a világgazdasági vérkeringésbe. A mérséklõdésre pedig már csak azért is szükség van, mert anélkül aligha képzelhetõ el az ország Világkereskedelmi Szervezethez való csatlakozása, valamint a jövedelmezõ közép-ázsiai földgáz- és kõolajvezeték-játszmában való részvétele.50 Szó ami szó, úgy tûnik, az iráni politikai elit nagy részének esze ágában sincsen visszatérni az 1980-as évek önelszigetelõ politikájához.51 Az USA és Irán kapcsolatát alapvetõen továbbra is a szembenállás határozza meg, s bár az iráni nukleáris engedetlenség miatt egyre feszültebb a helyzet, valójában egyik félnek sem áll érdekében a katonai konfrontáció kirobbantása. Éppen ezért a teheráni és a washingtoni vezetés is igyekszik nyitva hagyni a kiskapukat az esetleges megállapodás érdekében, amelynek megvalósulása az érdekazonosság felismerése illetve kihasználása, valamint a külpolitikákban bekövetkezõ enyhülés esetén egyáltalán nem látszik elképzelhetetlennek. A kapcsolatok normalizálódása a regionális és nemzetközi folyamatok alakulása mellett most leginkább attól függ, hogy vajon lesz-e Washingtonban õrségváltás a novemberi választásokat követõen.

Elnökválasztás itt és ott: újabb fordulópont? Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság viszonyában az idén novemberben sorra kerülõ amerikai, illetve a jövõ év júniusában esedékes iráni elnökválasztás fontos mérföldkõ lehet, adott esetben pedig a voksolások eredményei valós párbeszédet is eredményezhetnek a majd harmincéves amerikai–iráni szembenállásban. Noha az amerikai elnökválasztás legfontosabb külpolitikai vitatémája kétségkívül Irak, de szintén fontos kérdésnek számít Irán is.52 Az Iszlám Köztársaság központi jelentõségét felismerve most mind a demokraták, mind pedig a republikánusok a tárgyalások mellett állnak, ám az elnökjelöltek által képviselt hangnemek igencsak eltérnek egymástól. A demokrata párti jelölt, Barack Obama a Teheránnal való tárgyalások elõfeltételeit szûkítené, az ellentétek áthidalására pedig a „bekapcsolás” politikáját választaná, adott esetben pedig az iráni vezetéssel közvetlenül is hajlandó lenne leülni tár49 Vö. Tony KARON: Iran Diplomacy. Why Russia and China Won’t Play Ball, Time Magazine 2006. március 22. (http://www.time.com/time/world/article/0,8599,1175573,00.html). 50 Lásd Lutz KLEVEMAN: The New Great Game. Blood and Oil in Central Asia, Grove Press, New York, 2003, 116–144. 51 Lásd Iran’s Confrontation with the West, Dangerous Games, The Economist 2008. július 3. (www.economist.com/ world/mideast-africa/displaystory.cfm?story_id=11670939). 52 Lásd Vote USA 2008 Issues: Iran, BBC 2008. május 21. (http://news.bbc.co.uk/2/hi/americas/ 7149020.stm).

112

kommentar2008-4-kesz.qxd

A

B L A K A

G

8/25/08

E R G E L Y

10:31 AM

:

A

„ N

A G Y

Page 113

S

Á T Á N

”

É S

A

„ T

Ö R V É N Y E N

K Í V Ü L I

”

gyalni. Ezzel szemben a republikánus párti John McCain a George W. Bush elnök által képviselt keményvonalas szemléletet igyekszik követni („maradjunk a megkezdett úton”), így például az Iránnal való kapcsolatfelvételt az urándúsítás leállításához és a közel-keleti békefolyamat elfogadásához köti.53 Mit jelenthet mindez a jövõt illetõen? A demokraták által képviselt külpolitikai váltásnak kétségkívül meglennének az elõnyei, s az eddig követett elszigetelés-politika kudarca miatt a szükségessége is. Bár az elnökválasztás nem oldja meg egy csapásra az iráni problémát, mint ahogyan kérdéses az is, hogy mekkora mozgásteret enged majd az elnöknek az amerikai izraeli lobbi,54 de a demokrata párti gyõzelem esetén a valós külpolitikai nyitás, paradigmaváltás eredményeként komoly változások kezdõdhetnek az amerikai–iráni viszonyban. A republikánusok azonban kevésbé bizakodóak, az elhamarkodott kapcsolatfelvételt pedig meggondolatlan és veszélyes cselekedetnek tekintik, mivel álláspontjuk szerint a közvetlen amerikai–iráni találkozóból, nyilvánosságot nyerve, a keményvonalas teheráni vezetés profitálhat a leginkább. Ezért részükrõl a késõbbiekben, ha enyhébb mértékben is, de a nyomásgyakorlás és az „erõvel való” politizálás folytatódása várható.55 A novemberi amerikai elnökválasztásig hátralevõ hónapokban azonban még sok minden történhet, ami hatással lehet a voksolás végeredményére. Így a belpolitikai események mellett az iráni vezetés magatartása és tevékenysége játszik döntõ szerepet, s mint egykoron, most is könnyen meglehet, hogy az iráni fejlemények befolyásolják majd, hogy ki kerülhet az amerikai elnöki székbe. Amennyiben Teherán önmérsékletet tanúsít, úgy kedvezõ irányba terelheti az amerikai külpolitikát, ellenkezõ esetben azonban a viszony tovább romolhat.56 Az elnökválasztás kimenetelét másfelõl a közel-keleti események befolyásolhatják döntõen. Így többek között az iráni nukleáris létesítmények ellen irányuló izraeli katonai csapás, amelynek eshetõsége a tavaly decemberi amerikai hírszerzési jelentés57 óta jelentõsen növekedett. Izrael ugyanis attól tart, hogy az USA titokban megegyezik majd Iránnal, ezért ha veszélyben érzi magát, akár önállóan is lépni fog, mindez pedig egy újabb háborúpárti amerikai elnök megválasztását eredményezné.58 Mindent összevetve feszült hónapok elé nézünk, ami azonban akár az amerikai–iráni viszony normalizálódásához is elvezethet. Ehhez persze nem elég csupán az elnökválasztási siker, hanem az egész politikai döntéshozatal és a különféle érdekcsoportok egységes támogatása is szükségeltetik. A Barack Obama által megfogalmazott nézõpont mindazonáltal – úgy tûnik – már most befolyást gyakorol az amerikai külpolitikára: az 53 U.S.: Obama, McCain Face Off Over Iran Policy, Radio Free Europe 2008. június 5. (http://rfe.rferl.org/ featuresarticle/2008/6/183FA142-4F4B-4DC2-A804-B5514695A9FF.html). 54 Vö. Kim GHATTAS: Obama Seeks to Soothe Pro-Israel Lobby, BBC 2008. június 5. (http://news.bbc.co.uk/ 2/hi/americas/7437060.stm). 55 Lásd Iran: Washington’s Dilemma. 56 Vö. Paul ROGERS: Iran and the American Election, Open Democracy 2008. június 10. (www.opendemocracy. net/node/44889/pdf). 57 National Intelligence Estimate Key Judgements: Iran, nuclear intentions and capabilities, National Intelligence Council, www.dni.gov/press_releases/20071203_release.pdf. 58 Lásd Michael HIRSH: Target: Iran?, Newsweek 2008. május 8. (http://www.newsweek.com/id/136065).

113

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:31 AM

O M M E N T Á R

•

Page 114

2 0 0 8 | 4

–

M

E S S Z E L Á T Ó

elmúlt hetekben egyfelõl amerikai–iráni dialógus kezdõdött, másfelõl pedig Washington idõkeretet határozott meg az iraki kivonulást illetõen.59 Mindezek fényében sokan gondolják úgy, hogy demokrata gyõzelem esetén valóban megvan annak az esélye, hogy az erõn alapuló politizálást a közeljövõben felelõsségteljesebb és igazságosabb amerikai külpolitika váltja majd fel, amely – nem számolva egy esetleges izraeli megelõzõ csapással – pozitívan befolyásolhatja az iráni belpolitikai folyamatokat, és a politikai frakciók közötti küzdelmeket is. A békülékeny amerikai politikának persze továbbra is megvan az a veszélye, hogy Iránban a nyitási szándékot félreértelmezik, de a jelenlegi körülmények között mégis úgy tûnik, hogy a teheráni vezetés valóban hajlandó a kiegyezésre.60 Egyfelõl, mert az amerikai fegyverek és a nemzetközi szankciók gyûrûjében veszélyeztetve érzi a hatalmát, másfelõl pedig, mert a közel-keleti és világpolitikai folyamatoknak köszönhetõen olyan alkupozícióban találja magát, ahonnan alakíthatja és formálhatja az esetleges amerikai–iráni kapcsolatfelvételt. Annak eshetõsége pedig, hogy az Iszlám Köztársaság iraki és afganisztáni kapcsolatait felhasználja a koalíciós erõkkel szemben, jelen esetben talán nagyobb zsarolási potenciált képvisel, mint maga a nukleáris fegyverkezés.61 De mit is akar Irán valójában? Nos mindenekelõtt azt, hogy az Egyesült Államok fogadja el az Iszlám Köztársaság rendszerét, és ennek megfelelõen tegyen le a rendszerváltoztató törekvésekrõl, valamint hogy Washington ismerje el és vegye figyelembe a perzsa állam regionális hatalmiságát, így például vonja be a helyi konfliktusok kezelésébe és megoldásába. Amennyiben ezek a feltételek teljesülnek, úgy iráni részrõl biztosan nem lesz akadálya a kapcsolatok újrafelvételének. Az iráni elnökválasztásra ugyan csak jövõ júniusban kerül majd sor, Mahmud Ahmadinezsádnak viszont már most számos kihívója akad, a politikai paletta szinte valamennyi spektrumából.62 Az iráni hatalmi eliten belül ugyanis egyre inkább növekszik azoknak a száma, akik elégedetlenek a jelenlegi köztársasági elnök populista politikájával, gazdasági melléfogásaival, illetve az országot elszigetelõ külpolitikájával. Mindezt egyértelmûen bizonyította a tavasszal megrendezett iráni törvényhozási választás, amelyet ugyan a konzervatívok nyertek meg, de az új parlamentben az elnök kritikusai és a reformista képviselõk is fontos pozíciókat szereztek. A tekintélyes házelnöki tisztséget például Ali Laridzsáni, a jelenlegi elnök egyik legfõbb riválisa nyerte el.63 Az iráni elnökválasztást követõen pedig meglehet, hogy Teheránban is egyfajta pragmatikus váltás59 The Middle East and America’s election. Who would be best for the Arabs?, The Economist 2008. augusztus 7. (www. economist.com/world/mideast-africa/displaystory.cfm?story_id=11893537). 60 Ahogyan az iráni külügyminiszter, Manusehr Mottaki fogalmazott: „Irán készen áll a kapcsolatok javítására, ha az elnökválasztást követõen az Egyesült Államok komolyan felülvizsgálja eddigi külpolitikáját.” Idézi Louise NORDSTROM: Iran slams US policy in Middle East, The Guardian 2008. május 31. (www.guardian. co.uk/worldlatest/story/0,,-7550862,00.html). 61 Lásd TAKEYH: Hidden Iran…, 177–187. 62 Lásd Maziar BAHARI: The Other Contest. Who Will Be Iran’s Next President?, Newsweek 2008. július 7–14. (www. newsweek.com/id/143749). 63 Jon LEYNE: Iran Faces Power Play after Vote, BBC 2008. március 16. (http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_ east/7299733.stm).

114

kommentar2008-4-kesz.qxd

A

B L A K A

G

8/25/08

E R G E L Y

10:31 AM

:

A

„ N

A G Y

Page 115

S

Á T Á N

”

É S

A

„ T

Ö R V É N Y E N

K Í V Ü L I

”

ra kerül sor, és olyan személy kerül az elnöki székbe, akivel már Washington is szívesen leülne tárgyalni. A republikánusok sikere esetén azonban nem sok minden fog változni, ellenkezõleg, folytatódik a már több évtizede tartó retorikai háborúk és „áttételezett konfliktusok” sorozata.64

„Egymás mellett elhaladó hajók”? Az iráni nukleáris fejlesztések körül kibontakozó feszült helyzet ellenére a soron következõ amerikai és iráni elnökválasztások fordulópontot eredményezhetnek az USA és Irán viszonyában. A történelmi tapasztalatokat szem elõtt tartva azonban mégsem lehetünk túlzottan optimisták, hiszen a felek már eddig is számos hasonló lehetõséget tékozoltak el. Az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság kapcsolatrendszerét olyan hajókhoz lehetne hasonlítani, amelyek minden esetben az éjszaka sötét leple alatt keresztezik egymás útvonalát, és ütközés nélkül haladnak el egymás mellett.65 S valóban, amikor a teheráni vezetés keresi a kapcsolatok normalizálásának lehetõségét, az USA csöndben marad, netán rossz válaszreakciót fogalmaz meg, amikor pedig a washingtoni adminisztráció igyekszik párbeszédet kezdeményezni, akkor azt Irán utasítja el azonnal. Most mégis úgy tûnik, hogy a bizalmatlanságon túllépve, a kapcsolatfelvételbõl származó elõnyöket felismerve és mérlegelve, valóban sor kerülhet egyfajta megegyezésre Teherán és Washington között. Az iráni vezetés a viszony normalizálásának szándékát meglebegtetve, illetve az iraki síiták körében gyakorolt befolyását a rendteremtésre összpontosítva megtette a kezdõ lépést. A labda tehát jelenleg az Egyesült Államok térfelén van, amely már szintén tett lépéseket a kapcsolatfelvétel érdekében, így például majd harminc év után kilátásba helyezte egy teheráni diplomáciai misszió felállítását.66 De vajon lesz-e olyan amerikai „kapitány”, aki megfogadja az árbockosárban ülõ tanácsát, s még idõben vissza tudja fordítani az amerikai vitorlást? Vagy az örökös bizalmatlanság csapdájába esve tovább folytatódik a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” több évtizedes birkózása?

64 Lásd ROGERS: Iran and the American Election. 65 Lásd TAKEYH: Hidden Iran…, 116. 66 Michael THEODOULOU: First Step towards Thaw, The National 2008. július 17. (www.thenational.ae/article/

20080717/FOREIGN/83004739/1047).

115

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

10:32 AM

K

Page 116

O M M E N T Á R

116

•

2 0 0 8 | 4

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:32 AM

O M M E N T Á R

Page 117

•

2 0 0 8 | 4

–

R

E

:

C E N S O R

Böszörményi Nagy Gergely A SZKEPSZIS AZ ÚJ LÁZADÁS Copenhagen Consensus Center Milyen a konzervatív klímapolitika? Ha nincs még, milyen lehetne? Egyáltalán, van-e szerepe a politikai értékrendnek a globális problémák megoldásában? Elsõként (tûrve a terület mélyebb értõinek rosszallását) foglaljuk a konzervatív szemléletet három elnagyolt sarokpontba: a szabadság tiszteletébe, a fontolva haladásba, végül az emberi gyökerû változással szemben támasztott szkepticizmusba. Igen, minderre szükség lehet világproblémák megoldásakor. Sõt még korábban: már akkor is, ha a kívánatos megoldásokról elõször is gondolkodni kezdünk. Bár a 2004-ben életre hívott Koppenhágai Konszenzus Központ1 nem állítja magát fentiek letéteményesének, mi mégis ekként tekinthetünk rá. A kutatómûhely célja, hogy érzelmi és politikai szempontok helyett a gazdasági racionalitás alapján állítson fel új prioritási sorrendet a legsürgetõbb kihívások között – akkor is, ha konfliktusba kerül a közvélekedéssel. Hidegvérû eretnekség – állítják népszerû zöldszervezetek. Valódi ambíció – örvend az Economist.2

* Az alapító Bjørn Lomborg fiatal dán statisztikus, akit tevékenysége nyomán a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb embere közé választott, s a Guardian szerint egyike annak az ötven személyiségnek, aki még „képes megmenteni a világot”. Lomborg 1998ban publikálta A szkeptikus környezetvédõ címû tanulmányát,3 melyben szenvtelenül elvitatja a túlnépesedés, a kimerülõ energiatartalékok, a biodiverzitás átalakulása vagy épp a klímaváltozás – addig jellemzõen végzetesnek tekintett – következményeit. A szerzõ álláspontja szerint a globális környezet problémái megoldható kihívások, de korántsem a hisztériakeltés, mint inkább a költség–haszon elvére épülõ gazdaságpolitika segítségével. Lomborg kutatásának eredménye, hogy a valóban emberi eredetû környezeti problémákért elsõsorban szociális tényezõk tehetõk felelõssé: a közhiedelemmel ellentétben a fejlõdõ országok a legnagyobb légszennyezõk, õk vannak leginkább rászorulva az erdõterületek kiirtására vagy az alacsony technológiai fejlettségû (ezért fokozottan környezetkárosító) ipari létesítmények üzemeltetésére, az olcsó és káros alapanyagok használatára és sorolhatnánk. Éppen ezért a környezeti kihívások többsége nem eseti környezetvédelemmel, hanem a társadalmi körülmények hosszútávú javításával, így a fejlõdõ gazdaságok teljesítõképességének növelésével oldhatók meg. 1 Copenhagen Consensus Center (CCC), honlap: www.copenhagenconsensus.com. 2 Setting priorities among global challenges (Special report), The Economist 2004. június 3. 3 Bjørn LOMBORG: Verdens Sande Tilstand, Centrum, Viby, 1998; angolul: The Skeptical Environmentalist – Measuring

the Real State of the World, Cambridge UP, Cambridge, 2001.

117

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:32 AM

O M M E N T Á R

•

Page 118

2 0 0 8 | 4

–

R

E

:

C E N S O R

A meggondolatlanul, kapkodva születõ környezetvédelmi akcióprogramok nem vezetnek el a fenntartható fejlõdéshez, csak annak illúzióját képesek szállítani (a fosszilis üzemanyagok kiváltására népszerûsített bioetanol például az élelmiszer-alapanyagok drágulásához, így az éhezõk számának növekedéséhez és a szegény országok stagnálásához vezet). A látványos akciókra fordított költségek nem hozzák meg a tõlük remélt hasznot, de forrásokat vonnak el a fontosabb céloktól (a széndioxid-kibocsátás egyszeri csökkentése például százéves távlatban csak néhány tizedfokkal mérsékli az átlaghõmérsékletet, miközben ugyanennyi pénzbõl számos fejlõdõ ország egészségügyi rendszerét lehetne korszerûbbé tenni, növelve ezáltal a humán kapacitást s vele a gazdasági teljesítõképességet). A szkeptikus környezetvédõ csaknem kilencszáz oldalon át sorolja a hasonló példákat. Mûvének viharos fogadtatása (Lomborg érvei mellett és ellen is cikkek, tanulmányok, honlapok és könyvek légiója látott napvilágot) a szerzõt arra sarkallta, hogy állandó koordinációba kezdjen a megtérülõ megoldások kidolgozására. 2004-ben a névadó város egyetemén elõször került sor a Koppenhágai Konszenzus konferenciájára, melyen a világ számos vezetõ közgazdásza és környezetpolitikai szakértõje vett részt – de a távolmaradók, többek közt a Kiotói Jegyzõkönyv atyjaként ismert Jeffrey D. Sachs is fontosnak tartotta véleményezni az itt elhangzott, majd könyv formájában is megjelent javaslatokat.4 Lomborg kritikusainak visszatérõ érve, hogy természettudományos problémák rangsorolásához is közgazdászokat hív segítségül. A Koppenhágai Konszenzus nem utasítja vissza e vádakat: az alapítók szerint egy klimatológus vagy járványügyi szakértõ önmagában nem képes – mert is nem hivatott – javaslatait a társadalom lehetõségeivel összevetni. Ezért a tudományterületek közti átjárásra van szükség: a természettudományok nem eshetnek abba a hibába, hogy olyan környezeti megoldásokra tesznek javaslatot, melyek akár az „elsõ”, akár a „harmadik” világban korlátozzák az ember szükségleteinek kielégítéséhez való szabadságát. Ellenkezõleg: a emberi életkörülmények ösztönzése a prioritás, mert a világ fejlõdõ régióiban ez vezethet el a környezeti szempontokat inkább figyelembe vevõ gazdasághoz.

* A hálózatként induló kezdeményezés 2008-tól önálló kutatóközpontként mûködik a Koppenhágai Üzleti Fõiskolán, s immár 10 különbözõ szakpolitikában keresi a fenntarthatóságot a gazdasági megtérüléssel ötvözõ válaszokat. Az alapelv egyszerû: „ha a pénzügyi források végesek, sorrendet kell választanod a problémák kezelésében”. Ha pedig a kívánatos rangsor nem egyezik a politika, a média és így a közvélemény által elõnyben részesített fontossági sorrenddel (mint az a klímaváltozásra fordított, például a szegénység újratermelõdéséhez képest aránytalanul nagy figyelem esetében szembe4

A konferencia fõbb megállapításait összegzõ kötet és a Columbia Egyetem Föld Intézete igazgatójának kritikája: Global Crises, Global Solutions, szerk. Bjørn Lomborg, Cambridge UP, Cambridge, 2004; Jeffrey D. SACHS: Seeking Global Solution, Nature 2004. augusztus 11.

118

kommentar2008-4-kesz.qxd

B

8/25/08

Ö S Z Ö R M É N Y I

N

10:32 AM

A G Y

G

Page 119

E R G E L Y

:

A

S Z K E P S Z I S

A Z

Ú J

L Á Z A D Á S

ötlõ), akkor Lomborg és csapata számára új küzdelem kezdõdik. Nem véletlen, hogy a Koppenhágai Konszenzus szakértõinek álláspontját rendszeresen megtaláljuk a nyugati félteke vezetõ folyóiratainak hasábjain, évente találkozhatunk velük a davosi világgazdasági fórumon, a mûhely saját rendezvényein és publikációiban. „A jövõ minden nagy birodalma az ész birodalma lesz” – mondta Winston Churchill, és nem volt igaza. A politika – az Egyesült Államokban és az Európai Unióban egyaránt – legtöbbször a hírgyártás logikáját követve választ megoldásokat a környezetvédelem területén. Az akciók eladhatósága számít, az ésszerûség csak ritkán nyer teret (lásd Al Gore Kellemetlen igazság címû filmjét, hangos sikerrel és csendben megbukott valótlanságokkal5). A Koppenhágai Konszenzus – bár soha nem volt célja – konzervatív válasz az önmagáért való, hasztalan és sokszor a kontraproduktivitás veszélyét hordozó cselekvésre. Kicsi, kevés még, de már a fõsodor elõtt jár – az ilyesfajta ígéreteket gyakran csak trendszetternek nevezik. Mert az ész mégis megoldás. A szkepszis az új lázadás.

5

Az Egyesült Királyság legfelsõbb bírósága (High Court) tavaly kilenc pontban találta félrevezetõnek az egykori amerikai alelnök filmben elhangzó állításait. Lásd Sally PECK: Al Gore’s „nine Inconvenient Untruths”, The Daily Telegraph 2007. október 11. (www.telegraph.co.uk/earth/main.jhtml?xml=/earth/2007/10/11/ scigore111.xml).

119

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:32 AM

O M M E N T Á R

Page 120

•

2 0 0 8 | 4

–

S

Z E M L E

Csunderlik Péter LUKÁCS 23,18* John Lukacs: Demokrácia és populizmus. Európa, Budapest, 2008, 2600 forint „A mester pedig halovány lett, és megfordulván, végignézett rajtuk.” (Karinthy Frigyes: Barabbás)

Személyes közlés: a szerzõ kedveli John Lukacs könyveit. Rokonszenves ódivatúsága csaknem mindig lenyûgöz. Ha pedig valamivel végképp nem tudok egyetérteni, például hogy a hatvanas években fogant rockzene a primitívség és barbárság elektronikus megtestesülése, akkor mosolyogva ráhagyom. Az Európa Kiadó gondozásában most megjelent Demokrácia és populizmus címû 2005-ös kötete sem okozott csalódást. De újdonságot sem nagyon tartalmazhat annak, aki túl van már legalább három John Lukacs-munkán. Leginkább egy jól összeszerkesztett, felújított és újrakevert tematikus válogatásnak tûnik az életmû korábbi darabjaiból, amit az amerikai kiadáshoz írott prológ végén a becsületes szerzõ nem is felejt el az olvasóval közölni. Azért a magyar olvasóknak külön elõszót is illesztett a mûhöz, hogy röviden felvázolja a „demokrácia és populizmus”-kérdéskör magyar történelmi vonatkozásait, mert ezt követõen az 1946 óta az Egyesült Államokban élõ és mûködõ történész nagyívû gondolatmenetét már csak az egyetemes történelembõl vett példákkal illusztrálja. Így itt ne gondoljon senki valamiféle aktuálpolitikai izzasztásra. Csak nehogy addig mindnyájan végzetesen belegabalyodjunk a populisták hálójába. Mert valami ilyesmirõl van szó. John Lukacs a bõ kétszáz oldalas kötetbe összefûzött rövidebb esszéiben azt a történelmi folyamatot vázolja föl, amely Alexis de Tocqueville nyomán szerinte az újkor legfõbb jellemzõje: az arisztokratikus uralmi formák átmenete demokráciákba, a nép nevével jelzett többséguralmak kialakulása. Hangsúlyozottan csak jelzett, hisz a nép egy absztrakció: a nép sosem beszél, csak a nép nevében beszélnek. De csak addig beszélhetünk demokráciákról, amíg a többség uralmát mérsékeli a kisebbségi és az egyéni jogok törvényi biztosítása. Erre pedig a legadekvátabb a „vegyes kormányzás”, vagyis a klasszikus arisztotelészi uralmi formák (monarchikus, arisztokrata, demokratikus) ötvözése, amire az amerikai alkotmányban is kísérletet tettek. De napjainkra az arisztokratikus lemorzsolódott, és az alkotmányos monarchiák is csak a nép kegyelmébõl léteznek. Pedig súlyos nemzeti válságok idején egy örökletes uralkodó az egész országát megmentheti a pusztulástól, mint ahogy 1943-ban III. Viktor Emánuel megfosztotta hivatalától Mussolinit – bár elrettentõ példa is jócskán akad a történelemben, de talán épp ismertségük miatt szerzõnk ezekre nem tér ki. Mi is lépjünk tovább. *

„Erre valamennyien felkiáltottak: »Veszítsd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabást!«” Lukács 23, 18.

120

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

C

10:32 AM

S U N D E R L I K

Page 121

P

É T E R

:

L

U K Á C S

2 3 , 1 8

Ha a demokráciában a kisebbség jogainak biztosítása gyenge és erõtlen, akkor populizmusról van szó. Ha pedig teljesen elmarad, és a többségi elvet kizárólagossá teszik, akkor a demokráciából máris diktatúra lett. Ezért is vehetjük a rousseau-i népakaratot a lenini demokratikus centralizmus elõképének, a szerzõ pedig a jakobinus diktatúrát megelõzõ 1792-es Franciaországot az elsõ populista demokráciának nevezi. Noha John Lukacs a Társadalmi szerzõdésben foglalt népakaratot nem hozza fel példának – talán mert nem akar minket untatni, hiszen egy helyütt kijelenti, hogy kétszáz év után már unalmas a felvilágosodás-recepció. A tömegek zsarnoksága azonban mindennél brutálisabb lehet. John Lukacsnak ugyanis lesújtó véleménye van a tömegekrõl, ami persze nem meglepõ, mert utoljára Mihail Bakunyin hitt õszintén a népben rejlõ teremtõ-potenciálban, de legsötétebb jövõképeiben szerzõnk egyenesen egy új barbár korszakot vetít elõre: olyan feudalizmust, ahol a felsõ réteg az erõszakosakból és brutálisakból áll össze. Nos, ha a honi közbeszéd egyik emblematikus toposzából, a kopaszmercisekbõl indulunk ki, akkor ez nem is annyira távoli jövõkép. Ez a vízió, és hogy a jelent a késõ császárkori Rómához hasonlítja, a tömeg pedig mintegy „barbár vertikális hódító” (Walter Rathenau), Ortega y Gasset hatása. A Populizmus és demokrácia építménye tehát két mestergerendán, Tocqueville Az amerikai demokrácia (1835/1840) és Ortega y Gasset A tömegek lázadása (1930) címû mûvein nyugszik; Samuel Johnson-, Simone Weil- és Chesterton-idézetekkel bõvítve. Bár ez szintén nem lehet meglepetés a notórius John Lukacs-olvasóknak, miképp az sem, hogy a szerzõ milyen olvasmányosan, szórakoztatóan és szellemesen vezeti le fõ tételét: a demokráciák modernkori története egyenesen vezetett a nacionalizmushoz és a populizmushoz, mert a kettõ kart karba öltve jár, míg a doktriner internacionalista munkásmozgalom már az elsõ világháború kitörésekor vereséget szenvedett. Amikor Tocqueville a 19. század elsõ felében regisztrálta a tömegdemokrácia megszületését, a politikai gondolkodóknál a polarizáló erõ a francia forradalomhoz való viszony volt, mint ahogy Edmund Burke Töprengésekje is a forradalmi eseményekre adott válasz, Joseph de Maistre egyenesen gyûlölte a népfelség eszméjét – az egész kötet egyik legemlékezetesebb pillanata, amikor John Lukacs helyrerakja Isaiah Berlin téves interpretációját. Ám a konzervativizmus hamar defenzívába szorult, és úgy tûnt, már csak utóvédharcot folytathat: hiszen az úgynevezett haladás (Tocqueville lenézte a progressif kifejezést), az egyetemes emberi fejlõdés a népfelség felé mutat. A fordulópont akkor következett be, amikor a választójog kiterjesztését a konzervativizmus is magáévá tette. Ezzel eltûnt a liberalizmust és a konzervativizmust elválasztó ellentét, és csak egyre halványabb különbségek maradtak, például hogy a liberális inkább általános elvekbõl indul ki, míg egy konzervatív gondolkodása történetibb. A népfelség ezen konzervatív elfogadását és az alapvetõ ellentét eltûnését Lukacs az 1870-es évekre teszi. Éppen akkorra, amikor döntõ erõvel jelent meg a 19. század legnagyobb hatású eszméje, a nacionalizmus, és megszervezõdött a szocialista eszmét valló internacionalista munkásmozgalom, amely már születésekor sem volt egységes, hisz az internacionálék története gyakorlatilag viták és kizárások sorozata. Nem meglepõ, hogy az állami illetve a vérségi alapon álló nacionalizmus (illetve a francia valamint német típusúakra törté121

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:32 AM

O M M E N T Á R

Page 122

•

2 0 0 8 | 4

–

S

Z E M L E

nõ kanonizált felosztás) és a konstruált osztálytudatra építõ szocializmus („a munkásoknak nincs hazájuk”) küzdelmébõl a nacionalizmus került ki gyõztesen, és lett a szekularizált társadalom valláspótléka. De a mítosszal ellentétben ez nem a Szovjetunió bukásával következett be, hanem már az I. világháború kitörésekor, 1914-ben, amikor az európai szociáldemokrata pártok megszavazták a háborús hiteleket, és a berlini Spartacuscsoporthoz hasonló doktrinerek még a munkásmozgalmon belül is kisebbségbe szorultak, a II. Internacionálé pedig ezzel fel is bomlott. A világforradalmi fantazmagóriákkal való leszámolások jelképes dátuma még 1924 decembere, amikor Sztálin meghirdette a „szocializmus egy országban” programját, az a Sztálin, aki a nagyorosz birodalmi törekvések folytatója lett, és bõszen ápoltatta Rettegett Iván kultuszát. Leninrõl egyébként John Lukacsnak meglehetõsen summás véleménye van: „az a kecskeszakállas tatár demagóg”. A doktori iskolákban manapság már kiölik a leendõ történészekbõl az ilyen minõsítések igényét – okkal vagy ok nélkül, ki-ki döntse el. Az viszont nem lehet vita tárgya, hogy 1917 legfontosabb eseménye nem a bolsevik hatalomátvétel volt, hanem az USA belépése az I. világháborúba, ezzel bejelentkezett a vén kontinensen, és nem mellékesen biztosította a nyugati demokráciák egy évvel késõbbi gyõzelmét. Ekkortól kezdett a világ amerikanizálódni és visszafordíthatatlanul demokratizálódni, aminek ábrázolása a kötet második felét teszi ki. Ebben a részben John Lukacs Hitlerrel és nemzetiszocializmusával is hosszan foglalkozik. De a megszokottakon túl – hogy Hitler forradalmár volt, vagy hogy Hannah Arendt hazánkban is oly népszerû totalitarizmus-elmélete mennyire elvetendõ – olyan új provokatív kijelentéseket tesz, mint például hogy Mussolini vagy Hitler rendszere nemhogy újszerûbb és populistább, de több szempontból demokratikusabb is volt nemcsak a lenininél és a sztálininál, de liberális elõdjeinél is. Vagy hogy a szélsõjobboldal a gyûlöletbõl, míg a szélsõbaloldal a félelembõl táplálkozik. Hobsbawm A nacionalizmus kétszáz éve címû kötetében napjainkban már a populista nacionalizmusok korának végét vélte felfedezni, de John Lukacs mûvének végkicsengése nagyon lelombozó: a parlamentarizmus vonzereje lehanyatlik, a demokrácia a modern nyilvánosság segédletével, a manipuláló média felhasználásával nemzeti populizmusba torkollik. A populizmus pedig míg népszerûséget hajhász, gyûlöletet szít, mert a gyûlölettel lehet egységbe kovácsolni az embereket, mert az kollektív, míg a szeretet egyéni – ahogy az oly sokszor idézett Chesterton is megmondta, bár ezt legszuggesztívebben talán Karinthy írta meg a mottónkat is adó novellájában. De nincs lefutott meccs, és Lukacs sem gyõzi hangsúlyozni, hogy õ történész, nem pedig jós. A Populizmus és demokrácia gondolatébresztõ és mindvégig szórakoztató. És noha a szerzõ egynémely értékítélete mosolyra, netán vitára késztethet, közben azért jusson eszünkbe az alábbi Ernest Renan-idézet: „Aki arra törekszik, hogy a jövõ igazat adjon neki, annak olykor bele kell nyugodnia, hogy divatjamúlt.”

122

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:32 AM

O M M E N T Á R

Page 123

•

2 0 0 8 | 4

–

S

Z E M L E

Viczián Zsófia HIT, HAGYOMÁNY, HUMORÉRZÉK Széchenyi Kinga: Megbélyegzettek – A kitelepítések tragédiája. Kráter, Pomáz, 2008, 614 oldal, 3500 Ft

Hiánypótló könyv jelent meg (és fogyott el napok alatt) a Kráter Kiadó gondozásában. Széchenyi Kinga Megbélyegzettek – A kitelepítések tragédiája címû könyve az elsõ összefoglalás a rendszerváltás óta, amely az 1951-es budapesti kitelepítésekkel foglalkozik. Bár 1988ban már Dessewffy Tibor és Szántó András összeállított egy vékony, a politikai enyhülés bizonytalan levegõjét és múltfeltáró lendületét magán viselõ kötetet a témában, de számukra akkor még sok adat hozzáférhetetlen volt („Kitörõ éberséggel” – A budapesti kitelepítések hiteles története, Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1989). Késõbb folyóiratokban, napilapokban jelent meg egy-egy írás, néhány interjúkötetben kaptak helyet emlékezések, de a téma átfogó tudományos feldolgozása máig várat magára. A Megbélyegzettek kötet két nagyobb részre oszlik: elsõ fele a kitelepítések történeti hátterét igyekszik feltárni, a másodikban pedig közel három tucat különbözõ terjedelmû és mûfajú visszaemlékezés olvasható. A szerzõ sorba veszi az elõzményeket, bemutatni igyekszik a politikai-társadalmi légkört, vázlatot ad a korszak kitelepítési típusairól és helyszíneirõl, idézi a vonatkozó jogszabályokat, bizottsági jegyzõkönyveket. Hosszan foglalkozik a végrehajtás mikéntjével és a kitelepítettek mindennapjaival (jelentések, mentesítések, ellenõrzések, munkalehetõségek, iskola, bánásmód, helyi lakossággal való kapcsolat stb.). Nagy erénye a munkának, hogy a téma feltárását nem fejezi be 1953-nál, amikor feloldották a kényszerlakhelyhez kötött rendõrhatósági felügyeletet, hanem részletesen tárgyalja a következményeket is: az évtizedes lakhatási gondokat, a kényszerû életpályamódosulásokat, a továbbtanulást elzáró X-es besorolást – a kitelepítés generációkon átívelõ hatásait. Sõt igazi újdonságként feltár néhány késõbbi kitelepítési esetet is az ötvenes évekbõl. Végül pedig szól a rendszerváltásról, kárpótlásról, napjaink történeti köztudatáról, így adva át a szót a visszaemlékezéseknek. Hiánypótló könyv tehát ez 20 év szünet után. De vajon van-e hiány? Kinek hiányzott, hiányzik-e? A szerzõ szerint nem igazán: sokan nem is hallottak arról, hogy valakiket kitelepítettek Magyarországon az 1950-es években, vagy ha hallottak is, nem nagy érdeklõdést vált ki belõlük. „Tapasztalható a közönyösség, az elhallgatás, a múlttalanítás mellett az ismeretek nagymértékû hiánya. Sajnos volt olyan élményem, hogy a korszakot felnõttként, értelmiségiként megélõ honfitársam jelentette ki a rendszerváltás idején, hogy soha életében nem hallott az ötvenes évek kitelepítési hullámairól” – írja Széchényi Kinga tanulmánya elõszavában (19). A kötet célja tehát elsõsorban a figyelemfelhívás, a szembenézés, a tényfeltárás. De a szerzõ azt is hozzáteszi: „A figyelemfelkeltés mellett emléket szeretnék állítani azoknak, akik a kitelepítés megpróbáltatásait méltósággal vi123

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:32 AM

O M M E N T Á R

Page 124

•

2 0 0 8 | 4

–

S

Z E M L E

selték el, akik másoknak is erõt adtak, mert nem törõdtek bele reménytelen helyzetükbe.” (24) A könyvet tehát ne csupán tudományos munkaként vegye kézbe az olvasó! (Igaztalan is volna a nem történész szerzõn a szakma kritériumait számon kérni – bár a gondosabb és egységesebb jegyzetelés és hivatkozások, a fejezetenkénti ismétlések kiszûrése és a pontosabb fogalmi nyelvezet kialakítása javára vált volna a kötetnek.) Inkább egy nehéz szembenézés regényeként érdemes olvasni azt, hisz az egykori áldozat szólal meg a tanulmányban is, aki próbálja megérteni, mi is történt vele és sorstársaival akkor, keresi az okokat, párhuzamokat, a késõbbi boldogulás különbözõ mintázatait. Így a történeti részben a kutatói tényközlés mellett olykor a személyes emlékezés elsõ személyû bizalmas hangja is megszólal. Megrázóak azok a részek, ahol a szerzõ Rákosi Mátyás megjelent visszaemlékezését idézi, hozzáfûzve a saját megjegyzéseit: az áldozat kommentálja a tettest. Máshol meg olyan részletekrõl számol be – például mirõl beszélgettek a kitelepítettek a lemeszelt ablakú vonatokban az indulásra várva –, amirõl csak a szemtanú nyilatkozhat. A kötet élettörténeti szövegeiben is érezhetõ, hogy sokan a szerzõ kérésére most írták le, mondták el elõször a velük történteket, és hogy mind egy bizalmas kapcsolati háló tagjai. „Most rendezem magamban jó és rossz emlékeimet, s alig akarom elhinni, hogy mindez velem történt meg egykoron” – zárja emlékezését Csilléry Ádámné Udvardy Edit (497). A kitelepítés bûnhõdés, élettörténetek egészét meghatározó sorsesemény. Sajnos a szerzõ és olykor a visszaemlékezések írói is mintha méltatlanul abba a szerepbe kényszerülnének, hogy bizonygatniuk kelljen: ami velük – és közel 13 ezer sorstársukkal – történt, valóban tragikus volt. A tudományos hangnem is olykor védõbeszédbe vált át, a legsúlyosabb, legkirívóbb eseteket hozza elõ újra meg újra, ezzel próbálva áttörni a hallgatás falát. Ezt sugallja a cím és alcím, sõt a címlap nyomasztó grafikája is. „Elõfordult az is, hogy valaki a többi meghurcoláshoz hasonlítva csekélynek tekintette a kitelepítést” – jegyzi meg keserûen a szerzõ (19–20). Mi volna, van-e egyáltalán olyan mérték, aminek alapján egy emberi élettörténet tragikusságának foka megítélhetõ? A kitelepítés bûnhõdés – de mi a bûn? A kötetet végigolvasva ez az a kérdés, ami a leginkább a fülünkbe cseng, és ez foglalkoztatja az emlékezõket is. Az 1951 nyarán kézbesített kitelepítési végzéseken nem szerepel indoklás. Az okirat csupán közli két 1939es (még Teleki Pál által aláírt!) rendeletre hivatkozva, hogy „Budapest területérõl azonnali hatállyal kitiltom”, és lakhelyéül a kipontozott helyre beírt községet jelöli ki. „A kitiltás következtében megüresedõ lakását” pedig itt egy 1948-as rendeletre hivatkozva „igénybe veszem, lakását 24 órán belül átadni köteles”. (Széchenyi Kinga közli a számukra kiállított eredeti véghatározat másolatát.) A hivatkozott rendeletek nem igazítják el az érintetteket a miért kérdésében, csupán azt válaszolják meg, milyen alapon történt az intézkedés. A szerzõ idézi ezeket a rendeleteket a Milyen törvényre hivatkoztak? fejezetben, de a jogi megfogalmazás sem nyújt kézzelfogható okokat. A rendõrhatóság „azokat a személyeket, akiknek bizonyos községben vagy az ország bizonyos részeiben való tartózkodása a közrend és közbiztonság vagy más fontos állami érdek szempontjából aggályos vagy gazdasági okokból káros” (79), lényegében 124

kommentar2008-4-kesz.qxd

V

8/25/08

I C Z I Á N

Z

10:32 AM

S Ó F I A

:

H

Page 125

I T

,

H A G Y O M Á N Y

,

H U M O R É R Z É K

internálhatja, de legalábbis felügyelet alá vonhatja. A kitelepítettek a végzés kézhezvételekor még ennyit sem tudhattak, csupán rokonaik, kollégáik sorsáról hallva sejthették, rájuk is sor kerül. „Miért telepítettek ki?” – keresi a válaszokat a szerzõ is. Említi a társadalmi egységesítés ideáját, az osztályharcot, a háborús veszélyérzetet, továbbá a budapesti lakáshiányt és az állami gazdaságok munkaerõigényét. Megjegyzi, hogy akár a személyes bosszú is lehetett kitelepítési ok. „A célok közé sorolhatjuk, hogy az osztályellenségnek tekintetteket el akarták szigetelni a társadalomtól, deklasszálni és befolyásukat csökkenteni akarták, és minden bizonnyal átnevelésük is célként fogalmazódott meg. Egyénileg sokak számára ma is megválaszolatlan kérdés, miért telepítették ki, miért történt velük az egész életükre kiható atrocitás. Ugyanis nem mind tartoztak a rendszer által ellenségnek tekintett volt uralkodói osztályba, még az is elõfordult, hogy párttagot telepítettek ki.” (74) Más visszaemlékezõk szerint még a holokausztot túlélõ zsidók is akadtak köztük. Mit okoz a bûnmegjelölés, a bírói végzés hiánya? Véleményem szerint az áldozatokban egyfajta bûntudatot, szégyenérzetet, a szemlélõkben pedig gyanakvást. A közgondolkodás, a társadalmi igazságérzet mintha azt sugallná: valamit azért csak kellett tenniük, ha ennyire megbûnhõdtek, ha elvették mindenüket, ha elûzték õket, ha ellehetetlenítették évtizedekre az életüket. Az áldozatok élettörténetük megíráskor sokan ezzel a megokolatlansággal küzdenek: „a tanító néni az iskolában, ötödik elemiben azt mondta, hogy aki két ss-sel és ipszilonnal írja a nevét, az gazember. Pláne, ha még utána jön egy külön név is, akkor még inkább gazember. Ez rányomta a bélyegét az életünkre, mert semmi különösebb okát annak, hogy mi X-es káderek lettünk, igazából nem találom.” (Tassy-Becz Éva, 531) Az egyik emlékezés egyenesen így zárul: „Bûnünk pedig nem volt…” (Beöthy Zsigmond Lászlóné, 424) Az eltelt fél évszázad természetesen nagy idõ, az emlékezõk fiatalként, gyermekként vettek részt a kitelepítésben – így nem is a 13 ezres létszámban jelentõs többségét alkotó idõsebb generációhoz tartoznak. Nem véletlen, hogy sok visszaemlékezés a „szépre emlékszem” hangnemében íródik, vagy a bûnösség említett érzését a krisztusi szenvedés léleknemesítõ, Istenhez vezérlõ voltában oldja fel. Harag, bosszúvágy vagy számonkérés nem fogalmazódik meg, és csak kevesen vannak azok, akik a kárpótlás kérdéseit feszegetnék. A bûn megfogalmazatlansága a feloldozást nagyon megnehezíti – erre a fontos felismerésre a szerzõ hívja fel a figyelmet. „A kitelepítetteket bírói ítélet nélkül, csak a véghatározat kibocsátásával hurcolták el, ezért a kitelepítés/kitiltás nem jelentett priuszt, nem kellett rehabilitálni a kérelmezõket, »csak« számos nagyon hátrányos, állandó megkülönböztetést, másod- vagy inkább harmadrendû állampolgárságot jelentett gyakorlatilag a rendszerváltásig, és hosszú ideig a megfigyeltek kategóriájába tartoztak. A rehabilitáció megtagadásával, illetve szükségtelenné nyilvánításával elismerték a meghurcolások törvénytelen voltát, de megkerülték a jóvátétel szükségességét.” (266 – kiemelés tõlem.) A hiányérzet nem elsõsorban az anyagi kárpótlás töredékes volta kapcsán fogalmazódik meg – ami igazán hiányzik, az a szimbolikus jóvátétel. 125

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

K

10:32 AM

O M M E N T Á R

Page 126

•

2 0 0 8 | 4

–

S

Z E M L E

A kötet legemlékezetesebb fejezete az, ahol a szerzõ a kitelepítés tanulságaival néz szembe (A kitelepítés hatásai, 250–254). Széchenyi Kinga itt arról szól, hogy miképpen lehetett testileg és lelkileg túlélni a viszontagságokat, mit adtak föl és át, milyenné váltak általa. Egy belsõ emigrációs magatartást ír le, ahol a hit adott erõt, ahol a hagyományokba lehetett kapaszkodni, és ahol a humorérzék segített elviselni a mindennapokat. „Talán egyik legfontosabb tanulsága az idõszaknak az a csodálatos szolidaritás, kölcsönös segítségnyújtás, ami kialakult mind a kitelepítettek között, mind a kitelepítettek és a falusiak között, továbbá a kitelepítettek tágabb családjában, baráti és ismeretségi körében, ahonnan sok segítséget kaptak.” (253) A kitaszítottságban megélt sorközösség ellenére azonban az egykori áldozatok nem szervezõdtek egyesületbe és nem alakították ki a megemlékezés semmilyen formáját sem. „Nem tudok egyetlen esetrõl sem, hogy például a kitelepítettekrõl bárhol is Budapesten egyetlen emléktábla került volna felavatásra” – jegyzi meg keserûen az egyik emlékezõ is (Novák Ferenc, 373). A szerzõ is megjegyzi, hogy a (maga nemében még embertelenebb, késõbb néhány Budapestrõl kitelepítettet is érintõ) hortobágyi internálótáborok története jobban feltárt, mert ott egy olyan egyesületet hoztak létre, amely könyveket ad ki és emlékhelyeket emel. A hallgatás okait, az emlékezés nehézségeit feltárni még a jövõ társadalmi és történészi feladata, de az biztos, hogy Széchényi Kinga könyve jelentõs mérföldkõ ezen az úton.

126

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

10:32 AM

K

Page 127

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 4

Contents of 2008’s 4th issue of Kommentár In our first essay Ákos Szalai, lecturer at Corvinus University of Budapest, discusses issues of responsibility, self-provision and state responsibility through some concrete examples. Péter Ádám provides readers with a translation of (and an introduction to) an essay by Alexis de Tocqueville, the great 19th-century conservative-liberal thinker, which was previously unpublished in Hungarian. Tocqueville’s essay - as is often the case with his work bears additional morals that reach well beyond the mere description of the revolutionary events of February 1848. In our Mûhely (’Workshop’) section, Gergely Egedy presents the work of John C. Calhoun, one of the most influential thinkers of the American South, who is regarded as the theoretical founder of anti-federalism. Tamás Gusztáv Filep remembers the Calvinist bishop Dezsõ Baltazár, an original, though somewhat forgotten figure of 19th-20th century Hungarian liberalism. By doing so, he tries to clear the bishop’s image of characterizations given to him by Marxist critics of religion (such as ’reactionary’, and an ’opportunist’), as well as from accusations leveled by Catholic ultramontanism (labeling him a ’freemason’ and a ’subversive’). Literary historian Péter Balázs attempts to reconstruct, based on two of his early works, the life of Ignác Martinovics, one of the leading figures of 18th-century Hungarian Jacobins, a life that ended on the gallows. In our issue we also commemorate the death of Alexander Solzhenitsyn. Tibor Mándi continues the debate launched two issues ago on the work of Friedrich A. Hayek. Gábor Megadja sums up the notion of the ’creative class’, constructed by Richard Florida, the related debates and their Hungarian reception. In an interview with literary historian Mihály Szegedy-Maszák, professor of Eötvös Loránd University in Budapest and the University of Indiana in Bloomington, he shares his thoughts on the possibility of the translation of national culture, its marketability abroad and the proper balance of tradition, renewal and sustainability. Tamás Bata compares the ’Third Way’ educational reform launched by the British New Labour government to Hungarian reform attempts under way in secondary and higher education. He comes to the conclusion that although the source of inspiration is obvious, the Hungarian version lacks any sense of coherence. A thorough essay by Gergely Ablaka considers the possible outcomes of the conflict between the United States and Iran, finally concluding that the relation between the two countries shows some signs of a pragmatic settlement despite the supposed and real clashes in the media. Our Re:Censor column presents the work and activities of the Copenhagen Consensus Center and its founder Bjørn Lomborg. In our review essays, readers have the opportunity to learn about John Lukács’s latest book published in Hungarian, dealing with populism, and Zsófia Viczián takes a closer look at a break-through book on the life of people relocated from Budapest and other places of the country by the communist dictatorship at the beginning of the 1950s. The issue is illustrated by photos taken in Iran by Gergely Ablaka. (Pleier Alexandra összeállítása. Készült a Tihanyi Alapítvány és a Kommentár közös programjának keretében.)

kommentar2008-4-kesz.qxd

8/25/08

10:32 AM

K

Page 128

O M M E N T Á R

•

2 0 0 8 | 4

Számunk munkatársai ABLAKA GERGELY (1979, Budapest) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának oktatója BALÁZS PÉTER (1974, Szeged) irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója BARANYI MÁRTON (1987, Tata) az ELTE Társadalomtudományi Karának hallgatója BATA TAMÁS (1983, Dunaújváros) politológus BÖSZÖRMÉNYI NAGY GERGELY (1984, Budapest) külpolitikai elemzõ, a Nézõpont Intézet munkatársa CSUNDERLIK PÉTER (1985, Esztergom) az ELTE Bölcsészettudományi Karának történészhallgatója, a Mathias Corvinus Collegium diákja EGEDY GERGELY (1953, Budapest) történész, Budapesti Corvinus Egyetem Államigazgatási Kar Társadalomelméleti Tanszékének vezetõje FILEP TAMÁS GUSZTÁV (1961, Budapest) mûvelõdéstörténész, szerkesztõ HATOS PÁL (1971, Budapest) történész MÁNDI TIBOR (1971, Nyíregyháza), politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának oktatója MEGADJA GÁBOR (1985, Budapest) egyetemi hallgató, ELTE Társadalomtudományi Kar SZALAI ÁKOS (1971, Budapest) közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY (1943, Budapest) irodalomtörténész, az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet, valamint a University of Indiana professzora ALEXIS DE TOCQUEVILLE (1805–1859) történész, politikai filozófus VICZIÁN ZSÓFIA (1978, Budapest) doktorandusz, ELTE Bölcsészettudományi Kar