Killarney, 2006. június 13., kedd, 44. nap Reggel kilenckor zárt, de nem sűrű felhőzetre ébredtünk, a szél alig fújt és valamivel hidegebb volt, mint az előző reggeleken. A felhőzet valahogy nem ígért esőt, ezért rászántuk magunkat, hogy biciklivel körbe járjuk a közelünkben lévő középső tavat. Tizenegy óra előtt indultunk, a recepción meghosszabbítottuk egy éjszakával az itt tartózkodásunkat és máris indulhattunk. A térkép szerint végig gyalogúton, illetve kerékpárúton mehettünk egy kb. másfél kilométeres darab kivételével, ahol a tegnap előtt bejárt főúton kellett menjünk. Az első két kilométer azon az úton vezetett, melyet az errefelé nagyon népszerű, a turistákat szállító lovas kocsik használnak. Ez csak azért volt kellemetlen, mert az egy folyóméterre eső lószar mennyisége messze meghaladta a kívánatosat. De a gyalogosok is ezen az úton közelítették meg a város felöl a kastélyt, az apátság romjait és a tradicionális farmokat. A középső tó körüli, mintegy tíz kilométeres út egyike a legszebb kerékpárutaknak, ahol valaha jártam. Ártéri jellegű erdőben vezet, a növényzet nagyon buja, sajnos az apró bogarak is szép számban repkednek. Hol egyik, hol másik oldalon tűnik fel vagy az alsó, vagy a középső tó, de néhol egyszerre mindkettőben gyönyörködhet az arra járó. Az út kicsit hullámvasutazik, egy-két helyen, ahol rossz ütemben váltottunk vissza, le is kellett szállni és tolni pár méteren. Ahol szép kilátás adódott, éltünk az alkalommal és fényképeztünk.
90
Az út mentén két villa is található, mindkettő jelenleg felújítás alatt áll. Egészen az elején van az Arthur Vincent House, míg kb. félúton a Dinish Cottage. Mivel a munkákat mindkét helyen az OPW irányítja, feltételezem, hogy ezek is előbb-utóbb bekerülnek a Heritage Card kínálatába. A Dinish Cottage egy szigeten van, mellette található a Vizek találkozása nevű hely. Ez egy nagyon hangulatos rész, ahol a felső tóból eredő víz belefolyik a középső tóba. Egy régi híd is található itt. Rászántunk egy félórát és kicsit körbesétálunk a területen.
Tovább menve hamar elértük a főutat, ahol szerencsére ma nem volt túlzottan erős a forgalom. Itt alig 2.2 méter széles egy-egy sáv és se padka, se semmi. Nem túl nagy élvezet erre bringázni.
91
A főúton a két napja már meglátogatott parkolóig kellett menjünk, ahol ismét letettük a bringákat és neki szaladtunk a hegynek, hogy meglátogassuk a Torc vízesést. Ez nem a tavakat összekötő vízfolyáson van, hanem a hegyekből eredő patakon. Jó százhúsz méter szint leküzdése után a vízesés felett lekereszteztük egy hídon a patakot és indultunk visszafelé. Közben több helyről is szép kilátás nyílt a tóvidékre. Visszaérve a parkolóba felültünk a bringákra és a Muckross kastély parkján keresztül visszatértünk arra az útra, ahol elkezdtük túránkat. A lovas fogatokat és a motorjuk melléktermékét kerülgetve alig két és fél órával indulásunk után értünk vissza a kempingbe. A térképünk szerint bringáztunk 16 kilométert és gyalogoltunk még négyet.
Egy nagyon szép kirándulást tettünk ma, az idő is kegyes volt. Bár a nap nem sütött ki, csak utunk legvégén kezdett el nagyon gyengén szitálni, még a jacky felvételére sem volt szükség. Úgy határoztunk, hogy holnap tovább állunk. Itt túl sok újdonságot már nem láthatunk. Inkább a Ring of Kerry-re szánt másfél napot toldjuk meg eggyel és állunk ki valahol kirándulni egyet.
92
Visszaérkezésünk után lemostuk és elraktuk a bringákat, lezuhanyoztunk a sajátban megint, meg főztük vacsoránkat, feltöltöttük a víztartályt, leürítettük a szennyvizet, (a WC-t majd holnap reggel), elkészítettük a naplót és az időközben kisütő napnak örülve kiültünk egy kicsit. Caherdaniel, 2006. június 14., szerda, 45. nap Éjjel tiszta volt az ég és ennek megfelelően hideg volt, egészen 7 fok alá süllyedt a hőmérséklet. Reggel is tiszta idő fogadott, csak lassan akart felmelegedni. Nyolcig ágyban is maradtunk, majd a szokásos alapos reggeli és összekészülés után tíz órakor már fizettünk a közeli benzinkútnál. Nem sokat autóztunk, alig 15 kilométert amikor kiálltunk egy parkolóba, egy Galway`s Bridge nevű helyen. A Kerry Way itt keresztezi le az N71-es utat. Átvedlettünk turistába és elindultunk nyugat felé. Itt lehetett volna egy szép hosszú túrát tenni, de mi időben korlátozva voltunk és ugyan arra pontra kellett visszamenjünk a kocsihoz. Utunk során végig mentünk a felső tó partján és több helyen is csodálatos panorámában volt részünk.
Mintegy négy kilométer megtétele után elértünk a Lord Brandon`s Cottagehoz. Bár maga a villa nem látogatható és kívülről a fák miatt szinte semmit sem lehet látni, azért az udvarában lévő érdekes kerek tornyot le tudtuk
93
fényképezni. A környék egyébként fontos állomása lehet az erre túrázóknak. A Kerry Way nyugati ága itt lép be a nemzeti parkba és egy elég nagy és ragyogóan tiszta teázónak nevezett, amolyan turistaház szerűség van. Itt van a Killarney-ból induló motorcsónakos túráknak a vége is.
Mivel nem akartunk két-két és fél óránál többet a túrára szánni, visszaindultunk a lakóautóhoz. Az erdőben sétálva egyszer csak egy őzsutát pillantottunk meg magunk előtt az úton. Gyorsan elővettem a gépet és lefényképeztem. Még a vakura sem riadt meg, közelebb engedett magához és még kétszer lefényképezhettem, sőt amikor tovább mentünk sem ugrott el, szinte megsimogathattuk volna. Egy óra után folytattuk utunkat és pár kilométer múlva egy Ladies View nevű helyen megálltunk pár percre, hogy még egyszer megcsodálhassuk azt a területet, ahol az elmúlt napokat eltöltöttük. Elöl a felső tó, jobbra a középső és túl rajta az alsó tó látszott.
Újra beültünk a kocsiba és a Moll`s Gap hágón keresztül folytattuk utunkat, hogy Kenmare előtt jobbra fordulva az N70-esen folytassuk a Ring of Kerry bejárását. Az út végig nagyon szép, de értékéből nagyon sokat levon, hogy az utak nagyon keskenyek és nagyon sok helyen olyan egyenetlen a felületük, hogy a kocsi folyton belengett. Hosszú kilométereken csak 30-35 kilométerrel mehettünk, pedig száz kilométeres sebességkorlátozás volt érvényben. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Sneem-ben és utána hirtelen
94
megszámlálhatatlan mennyiségű turistabusz jött velünk szemben és a személykocsik száma is megnőtt. Eredetileg a Ring of Kerry-re másfél napot szántunk, de mivel egy nappal hamarabb elindultunk, így lett egy extra napunk. Ezért csak Caherdaniel-ig mentünk és itt egy nagyon szép parti kempingben táboroztunk le. Találtunk egy tengerre néző, jól szeparált parcellát. Egész nap szépen sütött a nap és itteni viszonyok szerint meleg is volt, úgy 20-22 fok. A koradélutáni érkezést kihasználtuk és ágyneműnket kiszellőztettük, a garázsban összébb pakoltuk a cuccot. Élve az olcsó, - 2 euróos, - villany lehetőségével Zsóka megfőzte a soron következő paprikás krumplit, bár egy napra még van az előző milánói spagetti szószból. A szikrázó napsütésben készítettem egy panoráma felvételt a lakóautó előtti placcról.
Már előre örültünk, hogy este a szép panorámában gyönyörködve hosszabban kiülhetünk, hiszen holnap csak alig 30 kilométer autózás vár ránk. Sajnos apró, csípős muslicák sűrű fellegei támadtak a kempingre úgy nyolc óra körül, amikor a nap még magasan fenn volt. Mindenki csapkodott, legyezett, krémekkel kenték be magukat az emberek, de végül egyetlen megoldás maradt, be kellett húzódni a lakóautóba. Tralee, 2006. június 15., csütörtök, 46. nap Reggel a csodálatos panorámára ébredtünk, bár a szomszédunkban táborozó és éppen pakoló kerékpárosokat nézve, ismét felrémlett a tegnapi bogárinvázió veszélye. Csak fél kilenckor keltünk bízva abban, hogy mire kicsit felmelegszik, a fenevadak is odébbállnak. Ma kicsit tovább tartott a készülődés, mert a vezetőfülke ablakait is lemostuk kívül-belül. A mai adag mintegy száz kilométer, a Ring of Kerry bejárása és a Moher sziklák felé egy kicsit tovább menni. A kinézett kemping egy Tralee nevű városka határában van. Utunkat különösebb esemény nélkül tettük meg. Többször kiálltunk gyönyörködni a kilátásban és sokat bosszankodtunk az út minősége miatt. Különösen groteszk volt, amikor az egyik pihenőhelyen egy csodálatos emlékművet láttunk, mely tudatta, hogy valamikor három éve milyen miniszter és területi mufti adta át az EU és állami finanszírozásban készült, felújított
95
utat. Ezt követően pár kilométeren tényleg jó volt az út, de utána minden maradt a régi. Az még érthető, hogy az utak keskenyek és kanyargósak, ez földrajzi adottság kérdése, de a felület hullámossága, amitől az ember minden pillanatban attól fél, hogy tengelytörést kap, az már technológiai hiányosság.
A fenti panorámát hirdette egy közeli étterem úgy, hogy ez Írország legismertebb panorámája.
Pár kilométerrel odébb is csodás kép tárult elénk.
96
Utunk során megállapítottuk, hogy talán a legszebb kempingben éjszakáztunk, a másik kettő, melyek szóba kerültek, sokkal rosszabbnak látszottak az útról. A végül erre az éjszakára kiválasztott helyet könnyen megtaláltuk, bár kicsit túlszaladtunk, de ez a táblázás gyengesége és nem a Rózsi, vagy a mi hibánk volt. A hely elég gyenge, igaz az itteni viszonyok szerint az ára is mérsékelt, villannyal, zuhany nélkül 12 euró a középszezonban. Egy éjszakára minden esetre jó lesz. Van néhány mobile home, de szinte mind üres, és két-három úton lévő egység. Reméljük, este nem lesznek bogarak és élvezhetjük a nem túl felemelő környezetet. Doolin, 2006. június 16., péntek, 47. nap Mára más feladat nem volt, mint átautózni a Moher sziklák melletti kempingbe, ami egy 180 kilométeres út. Reggel még kitaláltam, hogy keressük fel Limerik-ben az ott lévő karaván telepet, mert München óta nem jártunk ilyen helyen és már kezdenek elvonási tüneteink lenni. Ez nem jelent komoly kitérőt, hiszen amúgy is Limerik-en megyünk át és Ennis felé vezet az utunk, amerre ez a telep van. Fél kilences kelést követően tíz óra után indultunk. Végig kétszámjegyű főútvonalakon közlekedtünk, de ez, mint már megtanultuk, nem mindig jelent jól autózható utat. Ma is volt részünk mindenben, autópályától olyan utakig, ahol az ember nem tudja, hogy a jobb, vagy a bal kerekével menjen az út szélét, illetve a középvonalat jelző prizmákon, de általában mindkettő a kerekek alatt van. Ma talán kicsit kevesebb belengés borzolta az idegeinket. Először Listowel-ben álltunk meg egy Lidl-nél, tisztán megszokásból. Az egyetlen dolgot, amire kicsit is szükségünk lett volna, pár liter tartós tejet, azt elfelejtettük megvenni. De gazdagabbak lettünk két nadrággal és három bugyival. Tovább menve nagyon szép helyeken jártunk, kiérve a tengerhez, itt-ott Madeirát idézte a táj. Egy benzinkútnál lévő ATM-ből felvettünk 300 eurót, mert az otthonról hozott készpénzünk mára elfogyott. Limerik-en simán átautóztunk és meg is találtuk a telepet. Kicsit kalandos volt a megközelítése, mert egy négysávos út túlsó oldalán van. Nem érte meg a
97
vesződséget, mert csak ezekkel a böhöm mobile homokkal foglalkoznak és a tartozék boltjukban is csak ilyen alkatrészek voltak, az is igen csak szerény választékban. Úgy néz ki Portugália után Írországot is anélkül fogjuk bejárni, hogy egyetlen ilyen boltban járnánk. A sikertelen kísérlet után egyenesen a kempingünkbe mentünk. Rózsi maximálisan a helyzet magaslatán állt, csak pár tucat méterrel a kemping bejárata előtt jelezte a célt. Szándékosan siettünk, mert még mindig nyomaszt az a kéthét előtti emlék, amikor hétvége előtt alig kaptunk helyet. Ez egy nagyon szép hely, közvetlenül a tenger partján, az Aran szigetekre induló komp kikötője mellett. Egy nagy kőkerítésekkel szabdalt füves placc, valószínűleg korábban legelő lehetett. A kemping közepén az a mintegy 25 holland lakókocsi és -autó táborozik, akikkel már Dublin ban is együtt töltöttünk pár éjszakát. Ők az ANWB szervezett körútján vesznek részt. Miután letettük a kocsit és ettünk egy kis sajtot sonkával és dinnyével, elmentünk körülnézni a környéken. Elsőnek a közeli sziklás partot látogattuk meg. Félelmetes, ahogy a hatalmas gránit többöket a víz felszabdalta. Láttunk másfél méteres hasadékot, aminek az aljában vagy tíz méter mélyen a tenger hullámzása volt látható. A réteges kőzetet az idő úgy felszabdalta, hogy egymásra rakott építőkockáknak hat. A ködös távolban láttuk a Moher sziklákat is.
98
A sziklákon tett rövid séta után elmentünk a kompkikötőbe. Megérdeklődtük a lehetőségeket. Elég lelombozó a helyzet. Egy egyórás hajókázásért a Moher sziklákhoz 20 eurót kérnek fejenként, a szigetekre pedig 25-öt. Csomagban 35-ért megkapható. Nekünk csak egy napunk van erre a környékre (lehet, hogy jobban kellett volna sietni), mert Galway-t Cork-hoz hasonlóan megint vasárnap szeretnénk megnézni útközben. Ezért egy motoros-gyalogos kombináció mellett döntöttünk. Ehhez persze még az időnek is lehet némi szava… A kikötőből besétáltunk a közeli településre, ahol minden megint egyszer a turistákért van. Számtalan üzlet ajánlja a helyi kézműipari termékeket és a mindenhol látható ajándékokat. Van kávézó és pub is szép számmal. Mindezek ellenére egy nagyon hangulatos hely. Visszaérve a lakóautóhoz megmelegítettük a vacsorát, megírtam a naplót és még maradt is egy kevés az esti napsütésből. Doolin, 2006. június 17., szombat, 48. nap Éjjel elkezdett fújni a szél, de nem túl erősen. Reggel zárt, de nem túl vastag felhőzetre ébredtünk. Kilenckor keltünk és reggeli után úgy döntöttünk nem változtatunk a programon, a mocival meglátogatjuk a Moher sziklákat. A robogó leszedésekor megállapítottuk, hogy ideje volt már, mert a közel három hetes rázás során bizony a rögzítések kezdtek lelazulni. Tizenegy után nem sokkal indultunk. Az út mindössze nyolc kilométer volt, de a keskeny, kanyargós és nem túl jó állapotú úton nem volt egy nagy élvezet. A kempingből először elmentünk a mintegy egy kilométerre lévő falúba. Innen egy kimondottan meredek úton kapaszkodtunk fel. Ez érthető is, hiszen a sziklák mintegy 2300 méter magasak. Motorunk ugyan szenvedett, de azért felvonszolta magát a hegyre. Közben megálltunk a Doolin-i vár felett, hogy lefényképezzük háttérben a kempinggel. Az összekötő utat elhagyva kijutottunk a főútra. Ez csak annyiban különbözött, hogy a forgalom sokkal nagyobb és buszok is előfordulnak szép számmal. Az út bal oldalán nagy parkoló és a Visitor Center fogadja a látogatókat. A parkolás a jármű méretétől függetlenül 5 euró. Mi kihasználva,
99
hogy a motor szinte mindenhol elfér, vagy száz méterre a parkolótól, egy a mezőre vezető és látszatra használaton kívüli lehajtóban hagytuk a szerkezetet. Így sem volt könnyű megállni vele, mert a laza kőburkolatban azonnal elsüllyedt a kitámasztó láb és a motor instabilan állt.
Maguk a Moher sziklák a környék egyetlen nevezetessége, de egyike azoknak a helyeknek, amiért érdemes felkeresni Írországot. Ez egy nyolc kilométeres partszakasz, ahol mintegy kétszáz méteres függőleges sziklafal alkotja a tengerpartot. Mint számos helyből, ebből is nagy turista nevezetességet csináltak, de ez azt is jelenti, hogy biztonsági okokból a peremtől vagy húsz méterrel beljebb olyan mellvédet alakítottak ki, ami éppen azt a látványt takarja el a látogatótól, amiért érdemes idejönni. Mögötte lépcsők, rámpák, utak állnak a kulturisták rendelkezésére. Épül az új, kacsalábon forgó Visitor Center bekötő utakkal és további sztrádaszerű alkalmatosságokkal. Szerencsére csak párszáz méteren alakítottak ki ilyen, nem igazán a helyhez illő infrastruktúrát a nyugati irányban és most folytatják kelet felé. Ezért le is van zárva ez az irány és nem látogatható az O`Brien`s Tower, ami pedig a környék legjobb kilátópontja. Nyugat felé leküzdve a turisták áradatát és semmibe véve az összes világnyelven kint lévő figyelmeztetést, átmászva egy kőkerítést és egy letaposott dróthálót, tovább lehet menni egészen a félsziget csúcsáig, a Hags Head-ig.
100
Ez a jó három kilométeres út igazi csemege. Első harmadán még mindig nagyon sok strandpapucsos arra járót kell kerülgetni, de a végére már csak a legelszántabbak vállalkoznak. Innen aztán nyugodtan lehet gyönyörködni a tájban, megfigyelni a sziklafalak keskeny peremein fészkelő madarak életét.
101
A Hags Head-en egy régi őrtorony áll. Mára födémjei leszakadtak, falából sok helyen hiányoznak a kövek. A félsziget végéből ugyanazon az úton tértünk vissza a motorhoz, mint amelyiken odafelé mentünk. A jó három órás kirándulásról kellemesen elfáradva értünk vissza a kempingbe. Visszafelé eléggé megszenvedtünk a meredek lejtővel. Nem mertem elengedni a mocit, féltem, hogy kicsúszik a zúzalékos borítású úton. Első dolgunk volt bemelegíteni a kazánt és felkötni a robogót. Vacsoránkat csak zuhanyozás után főztük meg, de már nem tudtuk kint elfogyasztani, mert elkezdett szitálni az eső. Ez itt is amolyan hétvége effektus lehet. Később erősödött az eső és teljesen beszorultunk. Gowlaun, 2006. június 18., vasárnap, 49. nap Egész éjjel gyengén esett, csak kora reggel zendített rá jobban. Meg is ijedtünk, hogy esőben kell összeszedelődzködnünk. Végül fél nyolckor, amikor felkeltünk elállt, de még mindig lógott az eső lába. Siettünk a reggeli tennivalókkal, ebben az eső folyamatos veszélye is serkentett. Végül leeresztéssel együtt nem sokkal tíz óra előtt úton voltunk. Úgy határoztunk, hogy nem a legrövidebb úton, a Burren mészkőfennsíkon átvezető utat választjuk, hanem a kicsit hosszabb R477-est a tengerparton. Bár a fennsík Írország egyik nevezetes útja, nem bántuk meg a váltást. Nagyon szép parti úton autózhattunk, bár keskeny volt, de ez a kis forgalom miatt nem volt gond. Az időközben keményen beindult eső és a már lassan természetesnek számító útegyenetlenségek rontották csak az élvezetet. Mielőtt visszatértünk a főútra Ballyvaughan-ban lencsevégre kaptam egy pár nagyon szép szalmatetős házat.
Innen folyamatos esőben hajtottunk Galway-ig. Itt vasárnap lévén szabad volt a parkírozás és találtunk is helyet a belváros közelében a számtalan csatorna egyikének partján. A megerősödött esőben hosszú percekig nem tudtunk kiszállni a kocsiból, de végül azért csak rászántuk magunkat egy városnéző sétára.
102
Galway-ban ömlik a tengerbe a közeli Laugh Corrib tó vize. Ezt a vízfolyást duzzasztják és számtalan különböző vízszintű és vízhozamú csatornán eresztik a tengeröbölbe. A sok víz meghatározza Galway hangulatát. Ezt ugyan ma a fentről jött víz erősen rontotta, azért így is kellemes benyomást tett a város.
Utunk során bejártuk a nem túl nagy területen fekvő belvárost. Megint számtalan hangulatos utcaképet láttunk, melyeket a mindig csodálatra méltó portálok határoznak meg. Van azonban ennek a városnak egy modern tere is, melyet a közelmúltban alakíthattak ki. Ez a Kennedy Park.
Sétánk során betértünk a vasútállomásra is. Ez csalódást okozott, kisebb, mint nálunk a Batthany téri HÉV állomás. Két vágánya közül csak az egyikhez tartozik peron. A várócsarnokban kint lévő menetrendeket tanulmányozva
103
nagyon szegényes vasúti hálózat képe bontakozik ki. Igaz, ha belegondolunk három hét alatt egyetlen vasúti sorompón hajtottunk át, és az is iparvágány volt. Meglátogattuk a katedrálist, mely a sok csatorna által körbefogott sok sziget egyikén van. Egy kereszt alaprajzú szép szürke kőből épült templom, mely sok helyről uralja a panorámát.
Többször bejártuk keresztbe-kasba a bevásárló utcákat. Meglepett, hogy annak ellenére, hogy vasárnap volt, az üzletek nagy része nyitva volt. Ennek megfelelően elég nagy volt a gyalogosforgalom a városban. Betértünk egy 2 eurós boltba és vettünk néhány hasznosnak remélt dolgot. Az egyik csatorna hosszában kiépített gáton, mely ma a város egyik forgalmas sétálóhelye, tértünk vissza a kocsihoz. Az az igazság, hogy a folyamatos eső nagyon sokat rontott a kirándulás értékén. Galway így is nagyon jó benyomást tett, sokkal hangulatosabbnak találtuk, mint egy hete Cork-ot. Rózsit utasítottuk, hogy vezessen ki a városból a Connemara félsziget irányába. Ezt eleinte nagyon ígéretes módon tette, de aztán rávitt minket egy kb. hat kilométer hosszú olyan keskeny és olyan rosszállapotú útra, hogy az még az elmúlt napok megpróbáltatásainál is jobban igénybe vette az idegeinket. 30-35 kilométerrel ha haladhattunk rajta. Mivel még korai volt az idő és útba esett, úgy határoztunk meglátogatjuk Aughnanure várát. Ez is egyike a több száz középkori ír várnak, csak ennek lakótornyát teljesen renoválták és a környező falakból és építményekből is néhány áll, és sejtetni engedi, hogyan is nézhetett ki a környezet 4-500 évvel ezelőtt. A vár nagyon szép környezetben, a Laugh Corrib közelében van.
104
Ezt is zuhogó esőben látogattuk meg, és már kezdett unalmassá válni, hogy folyton megázunk. Innen utunk a Connemara félszigeten vezetett tovább. Ritka szép tájon haladtunk át. Ezen a vidéken nem túl magas sziklás hegyek között megszámlálhatatlan egymással kapcsolatban lévő tó van, partjukon legelőkkel, fenyvesekkel. Az alacsony felhőzet és az eső ellenére is eddigi utunk egyik legszebb szakaszát tettük meg.
Mielőtt kempingünket megkerestük volna, betértünk Letterfrack határában a Connemara nemzeti park Visitor Center-ébe, hogy megérdeklődjük a kirándulási lehetőségeket. Nem túl sok van nekik, de egy napra elegendő. Az időjárás előrejelzést is megnéztük, és az nem sok jót ígér a közeli napokra. Ezt követően kezdtük el kempingünket megkeresni. Rózsi térképe ezen a vidéken (is) elég hiányos, a főúton kívül semmit sem ismer. Bár Galway mellett ma délután sem ismerte volna az alsórendű utakat… Ezt figyelmen kívül hagytuk, és amikor Rózsi egy kanyarban a főútról egyenesen az erdőbe akart küldeni meg voltunk sértődve. Végül kénytelenek voltunk hagyományos navigálásra áttérni, de ezt semmilyen tábla sem segítette és a kemping katalógus leírása is kissé homályos volt. Közben a nagy izgalomban elfelejtettem Rózsit leállítani és szegény teljesen megbolondult. Szinte hisztériásan tervezett újra meg újra és közben nem hagyta magát leállítani és csak üvöltözött. Azért a kempinget megtaláltuk, mert a jó öreg papír térkép alapján elboldogultunk. A hely színvonala nem valami fényes, sokkal rendezetlenebb, mint az errefelé megszokott kempingek. Vizes helységei, ha nem is korszerűek, de mérsékelten tiszták és számolatlanul folyik a meleg víz. Alig száz méterre gyönyörű homokos strand van, de ilyen esős időben ez nem igazán tudja megdobogtatni a szívünket. Azért kimentem a partra és készítettem pár felvételt. Bár két napot szántunk a helyre, de módosítanunk kellett. Sajnos vagy tíz kilométerre van a nemzeti park, és az utak minősége kizárja a motorozást vagy biciklizést. Az időjárás előrejelzés sem kedvez ezeknek a dolgoknak. 105
Ezért holnap lakóautóval megyünk a nemzeti parkba, és hacsak egy mód van rá, felmegyünk a hegyre. Onnan aztán hajtunk tovább, hogy hová, az még kérdéses. Valószínűleg az Achill szigetre, de ha az idő reménytelen, lehet, hogy egyből Sligo felé vesszük az irányt.
Keel, 2006. június 19., hétfő, 50. nap Az éjjel a szél eléggé felerősödött és megint rázta a lakóautót, eső már nem nagyon esett. Nyolckor keltünk, mert a nemzeti park csak tízkor nyit és alig negyedórás autózás várt ránk. Indulás előtt még kiürítettük a WC-t és tízkor már úton voltunk. A nemzeti parkot elérve leparkoltunk és a megkapott térkép alapján neki szaladtunk a Diamond hegynek. Ez egy 445 méter magas kopár szikla magaslat, tipikus példája az errefelé látható hegyeknek. Indulásunkkor éppen kisebb felhőben volt a teteje, de azért felengedtek rá. A területen négy kiépített turista út van. A legrövidebb mindössze fél kilométeres, a leghosszabb, amit mi választottunk, közel hét kilométer és tartozik hozzá 400 méter szint. Ez így egy jó kétórás kirándulás. Kegyes volt hozzánk az idő, mert ha csillogó napsütésben nem is, de azért egyre tisztább panorámában volt részünk. Ahogy emelkedtünk felfelé, egyre nagyobb területeket láttunk be. Tengeröblök, szigetek, viszonylag magas hegyek, távoli partok tárultak elénk. A változó felhőzet okozta változó fényviszonyokban mindig másnak mutatta magát a vidék. Sok esetben a fényképezőgép nem is tudta volna kihozni a látottakat. Azért igyekeztem pár, a tájra jellemző felvételt készíteni.
106
Elég erős szelünk volt az úton, a magasabb részeken annyira fújt, hogy a hegymászóbotot nem lehetett a kiszemelt helyre letenni, mert a szél mindig ki-kimozdította a pozícióból amíg le akartuk szúrni. Amikor felértünk a csúcsra, egy felhő is jött és rövid időre betakarta a hegyet. Ekkor felülről lehetett látni, ahogy a mellettünk lévő völgyben szitál az eső. Mi szerencsére nem kaptunk belőle.
A csúcsról visszafelé haladva jó kilátás nyílt a Kylemore apátságra. Később kellemes lankás legelők tárultak a szemünk elé. Összességében szerencsénk volt. Viszonylag jó időben bejártuk a túrát. Szükség volt rá hogy utunkon először elővegyük a Norvégiában vett nagy túracipőket, mert a sziklás terepen jó szolgálatot tettek. Sajnos az enyém még mindig
107
nem akarja az igazságot, jobb sarkamra egy rendes vízhólyagot tett megint. Nem tudom, mit tegyek, de jó lenne, ha végre rendesen használhatnám. Itt Írországban a kijelölt turistautak egyben kiépített utakat is jelentenek. Ez első ránézésre kicsit kiábrándító, de rá kell jönni, hogy nincs más megoldás. A terep annyira vizes, mai esetünkben tőzeglápos, hogy azon még “száraz” időben sem lehetne átkelni. Ezért aztán szabályos utakat építenek 50-150 centi szélességben zúzott kővel borítva, vagy nagy kövekből szabályos lépcsőket, ahol kell fából gerenda hidakat, akár több kilométeren is, mint az a Wicklow nemzeti parkban volt. Felmerül az emberben, hogy jó lenne, ha az ország utakat is ilyen gonddal építenék meg. Ennek aztán az a következménye, hogy nagyon kevés turistaút van, és variációs lehetőség minimális. Egyes helyeken vannak körutak, mint itt a Connemara nemzeti parkban, máshol pedig az egyes grófságokon átvezető nagy turistautak vannak, mint a Kerry Way, vagy a Wicklow Way. De ezek számunkra alig használhatóak, hiszen esetenként több száz kilométeres nagy túrákról van szó. Súlyosbítja a helyzetet, hogy megfelelő utak hiányában ezek sokszor az amúgy is keskeny főutakon vezetnek.
Ezzel a kirándulással úgy éreztük, hogy a Connemara nemzeti parkból megnéztük mindazt, amit érdemes és szerény eszközeinkkel lehetséges. A lakóautóban levetettük átizzadt gönceinket, a cipőket könnyebbre cseréltük és indultunk Westport, Newport irányába. Először elmentünk a Kylemore apátság mellett, de megfelelő hely hiányában nem tudtunk megállni. Eredeti terveink szerint Leenane és Westport között nem a főúton mentünk volna, hanem az R335-ösön, mert az állítólag Írország egyik legszebb útja. Nekünk azonban a gázolajunk nagyon a végét járta és Leenane-ban nem találtunk kutat. Rózsi ugyan emlegetett egyet 12 kilométerre, de kiderült, ez légvonalban értendő, országúton több,mint hetven. A 335-ösnek is csak a végén jelzett egyet, de féltünk, hogy az ismeretlen márkájú kút már talán nem is üzemel, mint oly sok másik az utak mentén. Végül nem sokkal Westport
108
előtt találtunk egy töltőállomást és hetven liter felett tankoltunk a 80 literes tartályba. A főútban sem kellett csalódnunk. Errefelé nagyon sok olyan út van, amelyet a térkép zölddel jelez, felhívva a figyelmet, hogy szép kilátásban lehet része az arra járóknak. Newport-tól utunkat az Achill sziget felé vettük, mert itt tervezünk eltölteni pár napot. Észak-Norvégiát idéző tájon haladtunk, sok helyen a Lofoten szigetek jutottak eszünkbe. A kinézett kempinget simán megtaláltuk. Egy széles lapályon van, mely két sziklaszirt közé ékelődik a tengerparton. Szép homokos strandja van. Elég későre járt, amikor megérkeztünk, de azért a kocsi letétele után még rászántuk magunkat, hogy elmenjünk friss halat venni. A kempingben kapott instrukciók alapján egy halas boltot kerestünk, de azt nem találtuk meg, viszont tovább bringázva és letérve egy halászkikötőbe sikerült jó fél tucat vadonat frissen kifogott makrélát kapnunk potom 2 euróért egy éppen akkor befutó bárkáról. Visszakerekezve a kempingbe, jóval fél hét után kezdtünk neki készülődni a halsütésnek. A sikeres beszerzésen kívül volt egy másik pozitív eredménye az útnak. Megtapasztalhattam, hogy korábbi akcióm a bringa nyikorgásának megszüntetésére sikeres volt. Amíg én a halakat pucoltam, Zsóka a körettel szorgoskodott. Ugyan az idő egyre sürgetett, - mind erősebb lett a szél és a felhők is sűrűsödtek, - azért sikerült megsütnünk a halainkat és még sebtében egy Lacitól kapott palack bor mellett el is fogyasztanunk. A végén nagyon össze kellett kapjuk magunkat, mert az a valami, amire nem lehet azt mondani, hogy eső, de azért minden vizes lesz tőle, el kezdett esni. Mire mindent elraktunk, Zsóka elmosogatott és le is zuhanyoztunk, fél tíz körül járt az idő. Még lekönyveltem a mai napi dolgokat és elkezdtem írni a naplót, de nem volt erőm befejezni. Keel, 2006. június 20., kedd, 51. nap Ez a nap a szokásos esőnapoknál is szörnyűbbre sikeredett, némi túlzással azt lehet mondani, hogy a félelem napja lett. Éjjel a szél nagyon felerősödött, talán még jobban, mint amikor Bretaigne-ban sírva menekültünk a tengerpartról. Olyan félelmetesen rázta a lakóautót, pedig kissé jobbról, de alapjában elölről kaptuk, hogy Zsóka éjjel háromkor ismét leköltözött az alsó ágyra és engem is a tengeri betegség kerülgetett.
109
Kora reggel aztán az időközben megérkezett esőnek köszönhetően menetrend szerint beázott az erősáramú csatlakozónk és a kemping érintésvédelmi reléje megint leoldott. Este a nagy sietség ellenére azért egy műanyag szatyorba be kellett volna tegyem. Most idegességemben a tartalék kábelt elsőre elfelejtettem feldugni a szomszédos parcella csatlakozójára és már féltünk, hogy villany nélkül maradunk. Amikor a kinti 12 fokos hideg szél a hűtő résein a nagy nehezen húsz fok körül tartott lakóterünket már 16 fok köré hűtötte, vettem észre a tévedést. Szerencsére a múlt napokban foganatosított, az ablakok beázását megakadályozni hivatott ideiglenes megoldás jónak bizonyult, de a nappali jobb oldali tolóablakának függőleges illesztése nem tudott ellenállni a szél által benyomott víznek. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Közben a szél először jobb oldalira, majd jobb hátulira váltott. A motor ponyváját vészesen szaggatta, de nem lehetett semmit sem tenni. Szerencsére bírta. Komolyan fontolóra vettük, hogy tovább álljunk. Csakhogy jó ötven kilométert kellett volna vezessünk amíg valamennyire szélvédett helyet találhattunk volna és még többet, amíg kempinget. Ezeken a keskeny és rossz utakon ez kész életveszély lett volna. Nem maradt más, mint nem mozdulni. Elkerülendő, hogy a felépítmény megrongálódjon, felemeltem a kitámasztó lábakat. Ettől a kocsi folyamatosan úgy lengett, mintha százzal autóznánk egy sztrádán. Nehezen szántuk rá magunkat a reggelizésre, minden tennivaló sokkal bonyolultabb volt így “menet közben”. Ha ki kellett menni valamiért, az kész tortúra volt. A fürdőszoba megtelt vizes és száradásra váró cuccokkal. Jobb híján a következő napokat terveztük meg. Ebbe már az ÉszakÍrországba történő átmenet is benne van. Rózsiból kiszedtem az elmúlt napok track log-jait és betöltöttem az új tervezési adatokat. A naplót is naprakésszé tettem és a track log-ok feldolgozását is megcsináltam. Most, három óra után az ég kezd kissé tisztulni, pillanatnyilag nem esik és a környező hegyekből is több-kevesebb látszik. Csak a szél nem akar alább hagyni. Zsóka még nem adta fel, hogy a közeli napokra esedékes székelykáposztát megfőzze, de az erős szél ezt a bátor elszántságot lehet, hogy meg fogja akadályozni. Fél négy körül hirtelen kisütött a nap és a lakóautóban a tetőablakon keresztül olyan erős volt, hogy az már szinte sok. A szél viszont nem adta fel. Úgy határoztunk, hogy kimegyünk egy kicsit sétálni. Fél öt után el is indultunk. Először tettünk egy újabb sikertelen kísérletet a halas becserkészésére, majd kimentünk a tengerpartra. Bár alig egy órája sütött csak a nap, a száradó homokot máris vitte a szél. Szerencsére a part mentén, és nem a kemping felé. Minden esetre ez is jelzi, hogy meleg időben lehetnek itt komoly homokviharok. A parton csak néhányan sétálgattak, de láttunk három lovast, akik elég hamar feladták a szél miatt, két kislányt fürdőruhában játszani a
110
homokban (Brrr!!) és egy szörfös is kínlódott az erős széllel és a hullámokkal. Az útikönyvek szerint a hely egyébként egy szörfös paradicsom.
A szél miatt a főzés gondolatát végleg feladtuk, Megmelegítettük a tegnapról maradt halainkat és viszonylag korán fogunk lefeküdni. Úgy határoztunk, nem vacakolunk, lent ágyazunk meg. Úgy látszik minden szezonban egyszer lent töltjük az éjszakát, csak az indíték más és más. Blaney, 2006. június 21., szerda, 52. nap Éjjel megint erősen rázta a szél a kocsit, de ez kevésbé zavart lent minket. Mára eredetileg azt terveztük, hogy elmegyünk Sligo-ig és a két kemping valamelyikében megalszunk, közben meglátogatjuk a Parke`s Castel-t. Fél kilenckor keltünk, a szél továbbra is viharos volt és időnként egy-egy eső is jött abból a vízszintes fajtából. Az összepakolás részben nehezebb, részben könnyebb volt. A lenti ágyat meg kellett bontani, sok holmit ideiglenesen tettünk csak el és a garázs ajtaját az erős szélben nem akartuk kinyitni, ezért mindent a belső ajtón keresztül kellett betenni. Ugyanakkor nem kellett a székekkel vacakolni és a kitámasztókat sem felhúzni. Mindennel együtt nagyjából ugyan azt az időt futottuk, mint szoktuk és tíz óra után elindultunk. Féltünk az erős széltől, de alaptalanul. Eleinte hátulról fújt, ami nem zavart, később bekerültünk dombok közzé, amelyek kicsit megfogták. Egészen Westport-ig visszamentünk. Nem vállaltuk a nagyon keskeny alsóbbrendű utak kockázatát a szeles, esős időben. Utunk szép, de nem kiemelkedően szép helyeken vezetett és talán a megszokottnál kicsit jobb is volt a minősége. A Laugh Gill-t megkerülve jutottunk el a kastélyhoz. A tó maga kellemes környezet, de sehonnan sem mutatott olyan képet, hogy érdemes lett volna lefényképezni. A kastély egy szépen rekonstruált középkori váracska, néhány teremben kiállítással. Tipikusan az a hely, ahová nem mentünk volna be, ha nincs Heritage Card-unk, de nem bántuk meg, hogy rászántuk a pár tucat kilométeres kerülőt és a félórás látogatást.
111
Innen Sligo-n keresztül a reptér melletti kempingbe mentünk. Ez egyike azon kevés helyeknek, melyhez GPS adatokat is ad a katalógus. Méterre pontosan a kapuban jelezte Rózsi a célt. A kemping maga egy homokos tengerparton a dűnék mögötti terület. A viharos szélben és a vízszintes esővel még rosszabbat ígért, mint az Achill szigeti előző helyünk. Úgy határoztunk, nem maradunk, visszamegyünk Sligo-ba, letudjuk a városnézést és meglátjuk, mit tehetünk. Négy órakor álltunk meg a folyó partján egy max. két órás helyen. Zuhogó esőben bementünk a városba. Szinte semmit sem láttunk belőle, de mindenünk elázott. Jellegtelen helynek láttuk, ahol a már mindenhol megcsodált portálok adják a város hangulatát. Készítettem pár felvételt, bementünk egy Tesco-ba kenyérért, de éltünk a lehetőséggel és vettünk négy szelet lazacot is. Jó lesz valamikor megsütni. Fél hat táján ültünk be a kocsiba és négy lehetőségünk volt: vagy visszamegyünk a délután meglátogatott kempingbe, vagy megnézzük a másikat, hátha jobb, vagy visszamegyünk a kastélyhoz és a parkolójában megpróbálunk éjszakázni, de reggel ott is csúnyán fújt a szél, vagy hosszabb
112
autózással a sziget belsejében keresünk egy kempinget, ahol valószínűleg csak az eső lesz zavaró körülmény, a szél remélhetően nem annyira.
A második verzió mellett maradtunk, 6-8 kilométeres autózással kimentünk a másik kempinghez. Ez valamivel szebb helyen, de hasonló időjárási viszonyokkal fogadott, így lehetőségeink közül újabbat kellett válasszunk. Abban maradtunk, hogy a mintegy hetven kilométerre lévő Eniskillen melletti kempingben éjszakázunk. Ez már Észak-Írország. Eniskillen maga és néhány hely a környékén megérdemel amúgy is egy látogatást. A helyet simán megtaláltuk, egy kellemes kis kemping, kicsit drága, de a következő hetekben hozzá kell szokjunk ehhez. Már közel nyolc óra volt, így egy konzerv megmelegítésén túl mást nem tehettünk. Így is jóval tíz óra utánra végeztünk az esti tennivalókkal. Blaney, 2006. június 22., csütörtök, 53. nap Éjjel fel-felerősödött a szél, de nem volt zavaró. Fűteni kellett, mert tíz fok alá esett a hőmérséklet. Reggel eső is jött szakaszosan. Úgy határoztunk, hogy meglátogatjuk Enniskillen-t és az egyik közelben lévő NT-s helyet, a Florence Curtot. A másik nevezetes NT-s hely, a Castle Coole pont csütörtökönként van zárva. Azt holnapra halasztjuk, mielőtt visszatérve a köztársaságba, tovább mennénk Donegál-ba. Sajnos csak délben egykor nyit, így a holnapi nap valószínűleg hosszú lesz megint.
113
Eredetileg motorral szerettük volna megtenni ezt a kirándulást. Az utak errefelé határozottan jobbak, szélesebbek is és általában van padkájuk. A megteendő út javarészét már tegnap bejártuk, ugyan itt-ott építési munka is folyik, azért vállalható lett volna. A rendszeresen meg-megeredő eső miatt azonban elvetettük ezt a lehetőséget. Nem maradt más megoldás, mint a lakóautóval menni be a városba. Parkoló helyet persze nem kaptunk. Addig keresgéltünk, amíg nem messze a belvárostól rátaláltunk a Castel Coole-ra. Ide nekünk bérletünk van, így behajtottunk és leparkoltunk. Visszasétáltunk a városba és elkezdtük bóklászásunkat. Az útikönyvek nem túl sokat írnak a helyről, inkább a két NT-s helyet és az Enniskillen Castel-t emlegetik csak. Érdekes volt ez a brit és ír határvidéken lévő, keverék kultúrájú település. Benéztünk néhány templomba, sétáltunk a belváros utcáin. Kicsit meglepődtünk, hogy a belvárosba vezető valamennyi utca torkolatában egy lezárható sorompó van, szépen kivitelezett kovácsoltvasból. Nem tudjuk, hogy ezeknek az esetleges zavargások idején van-e szerepük, vagy más célt szolgálnak. Minden esetre furcsának találtuk.
Gondoltuk, megvesszük a mobil SIM kártyát, de legnagyobb csodálkozásunkra egyetlen olyan üzletet sem találtunk, ahol mobil telefonokkal foglalkoznak, sőt, még olyat sem, ahol feltöltést ajánlottak volna. Mi több, egyetlen mobil telefonra vonatkozó hirdetést sem láttunk. Így ez a feladat marad arra az időre, amikor pár nap múlva véglegesen átjövünk.
114
Kihasználtuk az alkalmat és felvettünk 200 Fontot egy automatából. Amikor kézhez vettem a pénzt, az legnagyobb csodálkozásomra nem angol Font volt, hanem az Ulster Bank által kiadott északír Font. Gyorsan be is mentem a bankfiókba és megkérdeztem, hogy ezeket elfogadják-e Angliában? Közölték, hogy nem, de azonnal kicserélték a Böske ifjúkori képével díszített bankjegyekre. Jó két órás séta után tértünk vissza a lakóautóhoz és indultunk a mintegy húsz kilométerre lévő Florence Court-ba. Ez egy, a 18. században épült kastély, mely Enniskillen grófjainak lakhelye volt. 1955-ben leégett, de tökéletesen helyreállították. Szobáit eredeti bútorokkal rendezték be. Örömmel állapítottuk meg, hogy a National Trust létesítményeiben megszokott színvonalon mutatták be a kastélyt. A helységek talán fele látogatható, de azok mindenben hiteles módon mutatják be, hogyan is éltek a kastély lakói. A kiszolgáló épületekben kiállítások, bolt, teázó, recepció stb. kapott helyet. Mint az az NT létesítményeiben mindenhol szabály, itt sem lehetett belül fényképezni, csak egy külső felvételt készítettem. Látogatható a kastélyhoz tartozó birtok is, de nekünk arra nem volt időnk.
Így is fél hat felé járt, amikor visszaindultunk. Az egyre javuló (még nem jó, csak javuló) időben végre meg akartuk főzni a két napja halogatott székelykáposztánkat és egy kis pakolászásnak is eljött az ideje. Mire zuhanyozással, mosogatással, egyszóval mindennel kész lettünk elmúlt tíz óra és vége lett a napnak. Killybegs, 2006. június 23., péntek, 54. nap Ma sokkal jobb időre ébredtünk, mint az elmúlt napokban. Nem siettünk a reggeli készülődéssel, mert a Castel Coole csak egy órakor nyit. Azért 11-kor elindultunk. Nem messze a kempingtől megálltunk egy pihenőben, mely az eddigi négy alkalommal, amikor elmentünk mellette, mindkettőnket izgatott. A tó partjáról szép kilátást ígért, de mint kiderült, csak ígért. Azért készítettem két felvételt.
115
Fél tizenkettő körül értünk a kastélyhoz, letettük a lakóautót és sétáltunk egyet a kastély körül. Jól körbe jártuk és lefényképeztük kívülről.
A vezetett látogatáson mindössze négyen vettünk részt. Egy nagyon lelkes, szimpatikus fiatal srác, ez esetben 80%-ban érthetően mondta a mondókáját. A kastély nagyon szép, bár kicsit öncélúnak tűnik. Itt valahogy kevésbé éreztük a funkciókat, inkább a státuszszimbólum jelleg domborodott ki. A főépület nagy része látogatható, köztük közel fél tucat kimondottan szép, egyedi helység. Van itt pár kuriózum is, mint az a zongora, melyből mindössze három van a világon. Ugyanakkor nem mutatták be a konyhát és a kiszolgáló helységeket, sőt a család használatában volt hálószobákat sem. Mint megtudtuk, az eredeti tulajdonosok még mindig lakják az egyik szárnyat és a kertészházat, de a tulajdonukban lévő műtárgyak és korabeli bútorok a kastély kiállítását gazdagítják. A másfélórás kastélylátogatás után azonnal indultunk Donegal-ba, ahol egy egészen más jellegű várkastély várt ránk. A jó 60 kilométeres úton visszatértünk a köztársaságba. Egyedül a közlekedési táblák és az út minőségének változása jelezte a határt. Gyorsan megtankoltunk, mert ÉszakÍrországban érzékelhetően drágább az üzemanyag, és nem tudjuk, lesz-e alkalmunk még. Donegálban a vár a belvárosban van, parkolási lehetőség semmi. Azért nem messze a belvárostól, egy lakóparkban találtunk helyet és visszamentünk a várhoz. Ez nagyon kellemes meglepetést okozott. Vagy 3-400 évvel korábbi, mint a délben látott, és ez döntően védelmi célú építmény. Azért a
116
toronyépület első szintje szépen be van bútorozva korabeli bútorokkal. A többi szint kiállításoknak ad helyet. Idegenvezetés nem volt kötelező, így magunk vágtunk neki a nem túl nagy feladatnak. Az elmúlt hetekben meglátogatott közel egy tucat hasonló korú vár közül ez az egyik legérdekesebb volt. Kellemes jó fél órát töltöttünk ott.
117
A várat elhagyva rövid sétát tettünk a belvárosban. Szemünk megakadt pár érdekes épületen, így a várral szemközt lévő éttermen és a belváros határán lévő modern templomon. Ez utóbbi inkább negatív értelemben hívta fel magára a figyelmet.
A belvárosban a főtér és néhány bele csatlakozó utca érdemel figyelmet. Hasonló utcaképeket láthattunk, mint számos más ír városban. Azért a főtér megérdemelt néhány felvételt. Határozottan élveztük, hogy az elmúlt napok rossz időjárása után végre kisütött a nap és bár a hőmérséklet alig haladta meg a felét a manapság otthon mértnek, azért örültünk a pozitív változásnak.
A rövid séta után gyorsan visszamentünk a kocsihoz, mert még jó harminc kilométer várt ránk a kinézett éjszakázó helyünkig. Szándékosan nem mondok kempinget, mert egy Enniskillen-ben felszedett katalógusban, ahol erre a lehetőségre bukkantunk, “motorhome stopover”-nak titulálja magát. Nem tudtuk mit várhatunk és számítottunk rá, hogy tovább kell menjünk. Szerencsére ez a katalógus sokkal több helyet sorol fel ezen a vidéken, mint a nagyon szerény kínálatot bemutató hivatalos kempingkatalógus. Ha nem is könnyen, de azért különösebb gond nélkül megtaláltuk a helyet és kellemes meglepetésben volt részünk. A 12 férőhely mindegyikéhez tartozik villany csatlakozás, van víz és leürítési lehetőség, sőt két konténer WC és egy konténer zuhanyzó is. Ez utóbbiban átfolyós bojlerből számolatlanul jön a meleg víz. Ha szerényebbek is a felszerelések, mint a kempingekben, minden megvan, ami kell. Mindennek a tetejében a kilátás csodálatos, a terület szépen rendezett és este hat után valamivel mi voltunk a második kuncsaft.
118
Később jött még két egység. És az egészért tokkal-vonóval kértek 12 eurót, ami errefelé nagyon is méltányos árnak számít.
Ki is használtuk az alkalmat és bár közétkeztetési mennyiségű székelykáposzta lapul a hűtőnkben, meggrilleztünk pár virslit, egy kis krumplit, hagymát és a már nagyon kókadt cukkinijainkat. Élveztük, hogy négy nap után megint kint ehettünk, amit csak emelt a szép környezet. Vacsora után a mosogatás kicsit bonyolultabb volt, hiszen mosogató nincs. Magunk melegítettünk vizet és Zsóka a lakóautónál végezte el a feladatot. Szerettünk volna kicsit még kiülni, de megjelentek a kicsi fekete bogarak és bezavartak a lakóautóba. Helyette kicsit pontosítottuk a következő napok programját. Ez egy tipikus gördülő tervezési folyamat. Mindig van programunk a következő 4-5 napra, de a körülmények miatt, különösen az utóbbi jó egy héten gyakran változtatni kell és ilyenkor, mint Rózsi, mi is mindig újratervezünk. Killybegs, 2006. június 24., szombat, 55. nap Felhős reggelre ébredtünk, nem volt túlzottan hideg és a nap is néha kikisütött. Nem volt különösebb programunk mára, azért szerettünk volna friss halat szerezni. A “kemping” tulajdonosa még tegnap este elmagyarázta, hol találunk egy halast a faluban.
119
Kilenc utáni keléssel és a csodálatos panorámában gyönyörködve elfogyasztott reggelinket követően úgy tizenegy körül indultunk. A rövid távolság, kb. 2 kilométer, miatt nem volt érdemes sem a motort, sem a bicikliket elővenni. A faluba beérve meg is találtuk a halast, de kínálata sem gusztusosnak, sem olcsónak nem bizonyult, ezért feladtuk tervünket. Ez egy, már máshol is tapasztalt paradox helyzet. Killybegs kimondottan egy halász település. Itt minden a halakról szól. Hatalmas halfeldolgozó üzemek, a halászat eszközeit gyártó, felújító üzemek, és a kikötőben egy kimondottan nagy halász flotta az, ami meghatározza a település jellegét. És nem lehet fél kiló friss halat kapni…
Azért körbe sétáltunk. Egy nem túl nagy és nem is túlzottan karakteres települést ismertünk meg. Ha eltekintünk a kikötőben horgonyzó tekintélyes halászflottától, semmi szóra érdemeset sem láttunk. Azért készítettem pár felvételt és kihasználtuk a lehetőséget, hogy a helyi Spar-ban vegyünk kétszer fél liter tartós tejet, mert az otthonról hozott készlet kifogyott.
A túra kudarcát még az egyre sűrűsödő felhők is fokozták, de csak lehűlést hoztak, szerencsére esőt nem. Dolgavégezetlenül már kettő előtt a lakóautónál voltunk, pedig visszafelé még egy kicsit tovább is mentünk reménykedve abban, hogy kijutunk a sziklás partra. A korai idő egy karbantartó nap beiktatására ösztönzött. Zsóka tartott egy nagytakarítást, én is kiporszívóztam az vezetőfülkét. Megvalósítottam azt a korábbi elképzelésemet, hogy valahogy megakadályozom, hogy a hűtő
120
mellett befújjon a szél. Az elmúlt napokban, az erős szélben annyira zavaró volt, hogy ha az evőeszközös fiók kinyitásakor olyan erős szembe szél csapott meg, hogy szinte kivitte az ember szájából a protézist. Vagy másfél órás küzdelemmel különböző helyekre betettem egy csomót azokból a kemény habszivacsokból, melyeket az Alcatel raktárából rekviráltam és a cucc kitámasztása érdekében hurcolunk magunkkal jó két éve. Estére kellemes, többször napos idő kerekedett és úgy határoztunk, ha halat nem is, de a tegnap megkezdett üveg virsli második felét megsütjük kihasználva a kedvező környezetet. Dunlewy, 2006. június 25., vasárnap, 56. nap Reggel szép napsütésre, de kicsit hűvös időre keltünk. Reggeli, az ágynemű napoztatása, a kocsi leürítése és feltöltése után már 11 előtt elindultunk. Ma Letterkenny környékét terveztük meglátogatni. Ehhez egy spéci helyet néztünk ki megint. Ez egy szabadidőközpont, akinek a parkolójában megengedik az éjszakázást, adnak villanyt és van zuhanyozási lehetőség. Az út a szálláshelyig nem egészen 80 kilométer. Végig a part mellett zölddel jelzett utakon. Vasárnap lévén a forgalom sem volt túl erős. Az út minősége változó. Ahogy azt errefelé megszoktuk: pár százméteres jó szakaszokat keskeny, bukkanós és nagyon egyenetlen szakaszok követnek. Egy helyen álltunk meg pár percre, ahol a hegyekből érkező egyik folyócska eléri a tengert. Errefelé apálykor hatalmas homokos területek kerülnek szárazra.
Könnyen megtaláltuk a szabadidő központot. Egy festői völgyben fekszik egy tó partján. A parkolója kevésbé attraktív, de a többi korrekt. Még csak egy óra körül járt az idő, befizettük az éjszakázás költségét, ami több volt, mint a múlt éjszakákon, de kevesebb, mint az errefelé szokásos a kempingekben. Az ajándékboltban kaptunk két tündéri ír babát, egy fiút és egy lányt a kicsiknek. Ez után úgy határoztunk, hogy elmegyünk a közeli nemzeti parkba és kipuhatoljuk, milyen kirándulási lehetőségek vannak, majd meglátogatunk néhány helyet a környéken. Mivel errefelé sem kedveznek a viszonyok a motorozásnak és egy jó hetven kilométeres kört terveztünk megtenni maradt a lakóautó, mint közlekedési eszköz.
121
Előtte még készítettem egy felvételt a szabadidőközpont épületéről és a fölé tornyosuló több mint hétszáz méter magas hegyről. Utunk nagyon szép vidéken vezetett. Nem messze Dunlewy-től szép kilátás nyílt a tóra és a környező hegyekre. Később elmaradtak a fák és köves hegyi legelők között vezetett az út.
Szálláshelyünktől húsz kilométerre megtaláltuk a nemzeti parkot. Itt is megadják a módját. Ilyen parkoló, olyan parkoló, kacsalábon forgó Visitor Center étteremmel, bemutató teremmel, gyönyörűen kialakított sétányok, jelzőtáblák sokasága, külön busz a közeli kastélyba, stb. A részleteket megismerve, úgy határoztunk, a holnapi napot rászánjuk. Reggel idejövünk, megnézzük a kastélyt, kirándulunk egy nagyot és az elég is lesz egy napra. Este visszamegyünk a szabadidő központunkba és csak kedden megyünk tovább Észak-Írországba. A nemzeti parkot elhagyva egy elég rossz minőségű úton leereszkedtünk a fennsíkról, hogy Letterkenny-től pár kilométerre megnézzünk egy működőképes vízimalmot. Útközben elmentünk még egy Heritage Card-os hely mellett, de ez valamilyen galéria, amiben ugyan jeles festmények is, - pl. Picasso-tól, - kaptak helyet, nem tudott felizgatni minket annyira, hogy megálljunk.
122
A meglátogatott helyen tulajdonképpen egy őrlőmalom és egy tilolómalom található. Mindkettő szépen karbantartva, kifestve ismertető táblákkal gazdagon ellátva. Az őrlőmalomban évente egyszer, valamikor szeptemberben, ma is tartanak őrlést. A tilolómalom egészen az 1940-es évekig élesben működött. Szépen kialakított parkoló, sétaút, külön gyalogos híd és természetesen egy kétszintes, a malomépületeknél talán nagyobb Visitor Center adja a hátteret. Vezetést nem volt kötelező igénybe venni, így magunk vágtunk neki. A rendszer félig fából, félig vasból készült, valószínűleg olyan 150-200 éves lehetett, de az épületet 400 évesnek mondják.
Innen két lehetőségünk volt, vagy ugyanezen az úton visszamegyünk, és esetleg benézünk a galériába is, vagy pár kilométeres kerülővel elmegyünk Letterkenny-be és letudjuk a városnézést. Ugyan az útikönyvek, már amelyik említi egyáltalában, semmi különöset sem mondanak a helyről. Azért az Ír Köztársaság északi részének legjelentősebb települése. Beérve a városba egyből egy hatalmas bevásárló területre értünk, majdnem olyas milyenre, mint nálunk Budaörs. Örömünkre egy Lidl emblémát is láttunk. Bár semmi különös vennivalónk nem volt, azért bementünk és középtávra beszereztünk pár dolgot, mint hagymát, krumplit, joghurtot, vajat. A kereskedelmi zónából alig tudtunk kikeveredni, mert behajtani vagy három helyen is lehetett, de a kijárat úgy el volt dugva, hogy kétszer körbejártuk a helyet, mire megtaláltuk.
123
A belvárosban vasárnap késő délután nem volt gond helyet találni. Az utcák csendesek voltak, mert éppen az Anglia-Equador mérkőzés ment a TVben. Kicsit bejártuk a főutcát. Kedves, de semmi különös. Azért az egyik lemezboltban megvettünk egy három CD-ből álló sorozatot ír kocsmai dalokkal. Reméljük a gyerekeknek fog tetszeni.
Felmásztunk a dombtetőn álló katedrálisig. Itt vagy négy templom van egyetlen téren. Vitathatatlan, hogy a katedrális a legimpozánsabb.
Visszatérve a kocsihoz Rózsit utasítottuk, hogy vezessen a szálláshelyünkre. Alig párszáz méter megtétele után azonban felfigyeltünk egy Aldi-ra. Utoljára megérkezésünk napján láttunk ebből a szupermarketből. Nem tudtuk
124
megállni, bementünk kicsit körülnézni. Vettünk pár tojást, és ha már tegnap nem kaptunk friss halat, egy kis mirelittel kárpótoltuk magunkat. Közel fél hét volt, amikor beálltunk a parkolóba. Egy svájci lakóautó már itt volt. Találkoztunk már velük a Moher szikláknál. Kicsit elbeszélgettünk a tapasztalatokról. Nem sokkal később Zelena hívott, egyeztettük pozícióinkat és programjainkat és abba maradtunk visszahív később, tudunk-e találkozni. Pár perc múlva jelentkezett, hogy holnap este itt találkozunk. Közben Zsóka megmelegített egy adagot elkészítette egy káposztástészta alapját.
a
székelykáposztából
és
Bár a parkoló talán kicsit sivárnak tűnik, a kiváló meleg zuhany mindenért kárpótolt. Sajnos úgy fél tíz körül a kicsi fekete bogarak megjelentek. Dunlewy, 2006. június 26., hétfő, 57. nap Reggel nem siettük el a kelést, azért nyolc után hozzákezdtünk a ceremóniához. Bár az idő kimondottan szép volt nem tudtunk kint enni, mert a kicsi fekete bogarak, - ha jól értettem “migics”-nek hívják őket, - felhőként csaptak le ránk. A szabadidő központ csak 11-kor nyit, ezért tízig szinte semmi mozgás nem volt. Mi nem sokkal tíz után indultunk a 16 kilométerre lévő nemzeti parkhoz. Ismét élveztük a szép vidéket. A nemzeti park Visitor Center-ében bejelentkeztünk, megkaptuk az ingyen buszjegyünket a kastélyig. Úgy láttuk, nincs értelme 4 kilométert gyalogolni az aszfalt úton. A kastélynál vagy várni kellett volna egy órát a következő normál csoportig, vagy egy nagy létszámú, részben kerekes székesekből álló csoporttal lehetett volna korábban indulni. Mi a harmadik lehetőséget választottuk: elmentünk kirándulni egyet, és a kastély meglátogatását a túra utánra hagytuk. Egy olyan utat választottunk, mely 8 kilométer hosszú és csak ugyanarra lehet visszajönni. Eleinte, úgy két és fél kilométeren a tó mellett vezetett, majd egy viszonylag széles völgyben egy patak mellett araszolt felfelé nem túl meredeken. Visszapillantva a kastélyt is láthattuk. Itt is gyakorlatilag kiépített útról van szó, mellette jobbról-balról süppedékes, tőzeges talajjal.
125
Elmentünk egy vízesés mellett, mely a magas hegyoldalon zubogott lefelé, csak a vízhozama kicsit szegényes. Talán hét kilométert tehettünk meg, amikor úgy láttuk sok újat már nem ígér az út hátralévő része, és visszamenni a kastélyhoz magában is elég kemény munkának ígérkezett. Ezért a visszafordulás mellett döntöttünk. Közben a nagy túracipőm megint megtette a magáét, egy rendes vízhólyagot delegált a jobb sarkamra. Kezdem unni a dolgot, csak azt nem tudom, mit tehetek. Egész úton szinte senkivel sem találkoztunk. A vízesés után dolgozott egy régész csoport, de lehet, hogy a hangyabolyok szerkezetét tanulmányozták biológusok. A kastély közelében ha 4-5 sétálóval találkoztunk. Pedig a buszparkoló szinte teli volt, és kocsik is álltak szép számmal. Látszatra csak a kastély és a Visitor Center vonzza az érdeklődőket… A kastély maga egy érdekes dolog. Egy várra emlékeztető szerkezet, mely az 1970-es évekig egy Pensylvania-i műkereskedő tulajdona volt, és használta is, gondoljuk nem állandóan. Ennek megfelelően a berendezés egyik-másik eleme az 1900-as évek közepéről származik, mások sokkal régebbiek. Kellemes volt végigjárni a kastélyt, még a sok kilométerrel a lábunkban is.
126
Szerencsénkre megérkezésünk előtt indult egy csoport és minket még utánuk engedtek. Három óra felé járt az idő, amikor végeztünk a kastéllyal, nem vacakoltunk többet, az első busszal visszamentünk a parkolóba. Ott a szélvédőnkön cédula várt egy arra járt magyartól, egy kedves üdvözlet. Megszabadultunk túracipőinktől és indultunk vissza a szabadidőközpontba. Négy után érkeztünk be, meghosszabbítottuk egy éjszakával az ott tartózkodásunkat, jeleztük, hogy Zelenáék esetleg jönnek és gyorsan mentünk zuhanyozni.
Alig kezdte el Zsóka melegíteni a székelykáposztát és én ledokumentálni a napot megérkezett a Zelena család. Nagy örömmel fogadtuk egymást. Este fél hattól éjjel fél kettőig beszélgettünk, kicseréltük a tapasztalatokat, megnéztük egymás lakóautóját és szó volt sok mindenről. Zsóka gyorsan pudingot és pattogatott kukoricát készített a gyerekeknek. Közben a kicsi feketék is bezavartak minket a lakóautóba. Gyorsan és nagyon kellemesen telt az idő. Gondoskodtunk mindkét lakóautó italkészletének megcsapolásáról is. Lefekvés előtt több száz kicsi feketét megöltem, de így is maradt belőlük jócskán éjszakára. Coleraine, 2006. június 27., kedd, 58. nap A késői fekvés ellenére már nyolckor keledeztünk. Az ablakból látni lehetett, hogyan rajzanak a bogarak. Bár az idő szép is volt, meleg is volt, szó sem lehetett arról, hogy akár az orrunkat kidugjuk. Bent szépen megreggeliztünk, rutinosan összekészültünk, és mivel este a Brit Caravaninig Club egy Certificated Location-ján (CL) akarunk aludni, ahol nem tudni mi vár ránk, Zsóka el is mosogatott. Eddigre Zelenáék is elkezdtek mozogni. Elbúcsúztunk egymástól és indultunk Letterkenny-n keresztül Londonderry felé. Ötödször is végigmentünk a nemzeti parkig vezető úton, de a reggeli napsütésben talán most tetszett a legjobban. Letterkenny-be be sem mentünk, nem volt vásárolnivalónk. Egy egészen új kerülő utat használva, amelyikről még Rózsi sem tudott, megúsztuk a belvárossal járó stresszt. Alig,
127
hogy rátértünk a Londonderry felé vezető útra, egy lakóautó telephelyet pillantottunk meg, méghozzá a jó oldalon és parkolni is lehetett. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy megállunk és ezzel mégsem történt meg az a gyalázat, hogy Írországban nem jártunk ilyen boltban. Sok új (Hobby, Dethlefs, különböző helyi márkák) és használt lakóautó állt a telepen, lakókocsi egy sem. Az árak elég rendesek, új kocsik hatvanezer euró körül kezdődtek, de volt 75 felett is. A használtak sem voltak olcsók. Ha nem is nagy, de meglepően gazdag és praktikus választékot kínáló alkatrész boltjuk is volt. Az árak a München mellett már megszóltak duplája. Láttam kétféle TV antennát is, de 120 illetve 175 euróért, ennyit semmi szín alatt sem ér meg, pedig jól néztek ki. Venni persze nem vettünk semmit. Egyre javuló utakon jutottunk el Londonderry-be. Itt nagyon féltünk, hogy nem találunk parkolóhelyet. Végül a belvárostól nem messze, az egyébként zárva tartó vasúti múzeum mellett egy nagyon zsúfolt parkolóban egy személykocsinyi hely volt. Ide begyűrtem a batárt, úgy, hogy a járdán is túlnyúlva a füvön állt az első kerék, de mások is álltak a füvön. Először a közeli turistainformációs irodát kerestük fel, ahonnan térképekkel és újabb brosúrákkal felszerelve folytattuk utunkat az első bevásárló központba. Itt a brit mobilkártya beszerzése volt a stratégiai feladat. Megint egy olyan boltot találtunk, mely mind a négy szolgáltató előfizetéseit árusítja. Meglepő volt, hogy a Vodafone kártya ára másfélszerese az írországi árnak és a lebeszélhető összeg is alacsonyabb. Ezen kívül nem adnak extra creditet sem. De hát ez a Vodafone őshazája, itt, ha jól tudom piacvezetők, nem kell csalogatni a kuncsaftot. A boltban a hölgy a pénz gyors beszedésében volt a legjobb, arra már az egész bolt nem tudott válaszolni, hogy milyen felhasználói név és jelszó kell az Internetre történő felcsatlakozáshoz. Telefonáltak mindenfelé, de olyasmit hoztak ki, hogy a mi készülékünkkel nem is lehet náluk Internetezni. Mondtam nekik ez marhaság, eddig 5 országban működött. Végül elirányítottak egy Vodafone márkaboltba, megtanulhattam volna már, hogy ott kell kezdeni, ahol, úgymond biztosan tudnak segíteni. A Vodafonnál egy félbevágott plazacicához kerültünk, (magas sarkú csizmában volt vagy 160 centi), fülében MP3 lejátszó és lerítt róla, hogy inkább az eszét kellett volna plasztikáztatnia, mint a melleit. Olyan is volt, nem értett semmit, megint telefonált ide, meg oda, végül átpasszolt egy kolleganőjéhez, aki legalább a műszaki támogatókat felhívta. Nem hagytam, hogy ő beszéljen velük, elkértem a telefont és elmondtam a bánatomat, a hölgy megadta az adatokat és bízva abban, hogy jók lezártuk a dolgot. Átmentünk turistába. Az útikönyvek nem túl sokat írnak Londonderry-ről. Kiemelik a városfalat, amin szerintük, ha végigsétál az ember, minden lényegeset lát. Megtettük. A fal maga elég jó állapotban van és tetejéről tényleg jól áttekinthető a város. Látható néhány templom, köztük a legjelentősebb a katedrális. A történelmi városmagban és a közvetlen közelében van néhány hatalmas modern bevásárlóközpont (ezek közül jártunk kettőben a mobiltelefonos tortúra során) számos elhanyagolt, jellegtelen épület, de jó néhány gyöngyszem is. A falról kifelé nézve lát az
128
ember pár olyan sivár szabvány épületekből álló lakótelepet (ezek itt nem több emeletes kockaházak, hanem “családi házas” telepek), hogy bármelyik szocialista nagyváros dicsőségére vált volna a szép emlékűben. De ott van például a City Hall vörös tégla épülete, amely tényleg szép.
129
Meglepően sok ipari kamerát láttunk, sőt egy vastorony tetején vagy fél tucat olyan szerkezetet, melyek vagy kamerák, vagy valamilyen optikai átviteli berendezések lehettek.
Bóklásztunk vagy másfél órát, belebotlottunk egy 1 ₤-os boltba, ahol vettünk is pár apróságot, majd visszatértünk a kocsihoz. Féltünk a kiállástól, de nagyon szépen sikerült abszolválni a feladatot. Úgy látszik, kezd kialakulni az a rutinunk, mellyel meg lehet oldani a bonyolultabb helyzeteket is, de még mindig jó pár helyzet elég stresszes. Rózsi vezérletével simán kikeveredtünk a városból és hamar megtaláltuk a CL-ünket. Hogy párszáz métert nyerjünk egy alacsonyabb rendű úton vezetett, amely sajnos rosszabb minőségű is volt, de nem a parton, hanem a hegyoldalban vitt.
130
Egyik helyen szépen kialakított parkoló és kilátópont volt. Innen nemcsak festői panoráma tárult elénk, hanem távcsővel tanulmányozhattuk a kempinghelyzetet is, melyre akkor lehet szükségünk, ha a CL nem működik. Hála a rendelkezésre álló GPS koordinátáknak, Rózsi precízen rávezetett a helyre. Egy lakókocsi állt bent, a háziak nem voltak otthon. Beálltunk a területre és éppen a helyzetet tanulmányoztuk, amikor megjöttek. Mondták cuccoljunk le. A területen nincs se WC, se mosdó, se zuhany, de van villany, vízcsap, szemetes és kemWC ürítő. A terület elég nagy, a fű szépen gondozott, csak a terep kicsit lejtős. Gyönyörű a kilátás a tengerre, sőt ma a tiszta időben a skót partok is látszottak. Majd meglátjuk, hogyan működik. Az ár villannyal 7 és fél, villany nélkül 5 ₤. Villanyt nem kértem, de mivel előtte már felkötöttem, Zsóka gyorsan megmelegítette még a vacsorát. Nekem tetszik a dolog, Zsóka még idegenkedik egy kicsit. Jó lenne, ha beválna a dolog, mert egyrészt 2600 ilyen hely van a nagy szigeten és az árak a normál kempingek árainak felét sem érik el. Este beizzítottam az Internetet, simán működik, SMS-ben szétkürtöltem az új telefonszámot, a tegnap letöltött OTP adatokat feldolgoztam és lefixáltuk a következő két nap programját. Erről Rózsit is tájékoztattuk. Ballymoney, 2006. június 28., szerda, 59. nap Éjjel, amikor felébredtünk, gyönyörködhettünk az öböl túloldalán Portstewart parti fényeiben. Reggelre bepárásodott és eltűnt a szép panorámánk. Fél 11 körül indultunk. Utunkat Portstewart, Portrush felé vettük. Célunk egyrészt a parti út bejárása, másrészt a világ legrégebben működő whisky lepárolójának meglátogatása Bushmills-ben. Szépen gondozott üdülőterületeken autóztunk, az út és a tenger között számos golfpályával. Elmentünk jó pár NTs létesítmény mellett is, de azok nem voltak még nyitva és kevésbé érdekes helyek voltak. Egyszer álltunk meg, hogy a parti sziklákról és a Duncle Castel romjairól készítsünk felvételt.
A lepárló parkolójában már sok kocsi állt, köztük jó pár lakóautó is. Bejelentkeztünk a recepción. Mivel húsz percet várni kellett a csoport
131
indulásáig, benéztünk az üzletbe. Mindenképpen tervezzük néhány üveg whisky hazavitelét ajándékozási céllal, ez jó alkalom, hogy autentikus forrásból szerezzük be.
A lepárlónak 1608 óta van engedélye és ezzel a világon a legrégebbi engedélyezett whisky lepárló. Visitor Centere, bárja és üzlete hasonlóan hangulatosan berendezett, mint azt Skóciában láttuk korábban, vagy tavaly a Porto-i boros cégeknél tapasztalhattuk. A vezetett túra egy videó kötelező megnézésével kezdődik, majd módjával végig vezetnek az egyes technológiai lépéseken. A ma használatos szerkezetek természetesen korszerűek és nagyüzemi termelést biztosítanak. Közben sok érdekes információt kap az ember a whisky készítés fortélyairól és természetesen arról, miért az ír whisky a legjobb, és milyen kutyaütő a skót, vagy az amerikai bourbon. Még a vezetés során kértek négy önként jelentkezőt. Én bátor ember vagyok és bíztam benne, hátha lehet nyerni ezzel valamit, leginkább egy-két üveg jobb fajta whisky-t. A túra a bárban ért véget, ahol kóstolás volt. Az önkéntesek három fajta Bushmills-t, piros címkés Johny Walker-t és egy Jim Beans-t kaptak és a Bushmills-ek közül kellett kiválasztani azt, amelyik a legjobban ízlik. Mivel még jó pár kilométer vezetnivaló állt előttünk, én csak belenyaltam a pohárkákba és a később felajánlott 12 éves-t is jóformán csak megszagoltam. Szerencsére Zsóka csatlakozhatott az asztalhoz és nem veszett kárba semmi. Végül kaptam egy díszes oklevelet, ami tanúsítja, hogy minősített ír whisky kóstoló vagyok. A kóstolás után a boltban vettünk négy üveg originál Bushmills whisky-t. Alig volt drágább, mint a no name ír whisky-k a Lidl-ben és ez mégis csak a legjobb forrásból származik. A lepárlóból kijőve a parkolóban láttuk azt a svájci lakóautót, amellyel két napja és korábban a Moher szikláknál együtt aludtunk. Utunk következő állomása az Óriások átjárója (Giant`s Causeway) volt. Ez is egy NTs hely, csak belépő nincs. A parkolóban viszont 5 ₤-ot kértek volna, de mi párszáz méterrel odébb tudtunk ingyenes helyet találni. A mini buszt ugyan ingyen igénybe vehettük volna, de nem éltünk a lehetőséggel, inkább sétáltunk egyet. A hely a világörökség része, a lényeg az, hogy a kövezet szabályos hatszög alapú hasábok formájában kristályosodott ki. Ez nagyon érdekes formációkat
132
alkot. Ahol közel vízszintes a terep, ott olyan, mintha kikövezték volna, ahol egyenetlen, ott orgonasípokra emlékeztető alakzatok képződtek, néhol oszlop erdőt formáz a szikla.
Mindezek ellenére egy csalódás volt a hely. Lehet, hogy azért, mert nagyon sokan voltak, lehet, hogy azért, mert az útikönyvek alapján nagy volt az elvárás, nem tudom.
Minden esetre kirándultunk egy jót, volt vagy hat kilométer és ez a hely egy olyan hely, ahová illik elmenni, ha már erre jár az ember.
133
A környék sziklái önmagukban is szépek. Sajnos az égész nap kissé borult ég és a pára sokat rontott a látványon.
Visszaérve a Visitor Center-hez még készítettem egy panorámát a nyugati irányba, a távoli Portrush homokos partjairól.
Három óra után járt már az idő, amikor beültünk a kocsiba és tovább mentünk utunk mai utolsó állomására a Rope Bridge-hez. Ez egy huszonöt méter hosszú függőhíd, mely húsz méter magasan egy tenger szoros felett visz át egy kis sziklaszigetre. Ma semmi sincs ezen a szigeten, korábban állítólag lazactelep volt. Ebben a formájában elég céltalannak és értelmetlennek látszik, de vitathatatlanul a környék egyik legnevezetesebb kiránduló helye, és mint ilyen különlegesség is. Nagyon sokan keresik fel, itt is találkoztunk több olyan társasággal, akikkel vagy az elmúlt napokban, vagy ma valamelyik másik helyen összeakadtunk már.
134
A környezet nagyon szép, érdekes sziklaképződményeket láthat az arra járó.
A hely meglátogatása kirándulásnak sem utolsó. A parkolóból az út odavissza kb. három kilométer kiépített úton, itt-ott lépcsőkön. Sajnos itt is elég sokan voltak, pedig hét közepe van és az igazi szezon sem indult még be. A kocsihoz visszaérve már csak egy rövid, mintegy tíz kilométeres autózás várt ránk a ma éjszakára kinézett CL-ünkbe. A koordináták ismeretében Rózsi simán odavitt minket, pedig csak kéttenyérnyi táblácska jelezte a helyet. Egy apró, sövénnyel, illetve erdővel keretezett, szépen nyírt rétecske, ahol a
135
sarokban lévő vízcsapon kívül csak öt leszúrt karó jelzi a parcellákat. Viszont a közeli farmon WC rendelkezésre áll. Mindezért kérnek 4 és fél ₤-ot. A hely teljesen üres, mi vagyunk az egyetlen vendég. Gyorsan lezuhanyoztunk, Zsóka elkészítette a káposztástésztát, én megpróbáltam, hozzá teszem sikertelenül, megjavítani a jobboldali garázsajtó kitámasztóját, aminek tegnap eltörött a rugója. Megint egy tétel, amiért érdemes lesz bemenni Neumarkt-ba hazafelé. Glenariff Forest Park, 2006. június 29., csütörtök, 60. nap Éjjel kaptunk néhány kisebb záport, de ugyebár éjjel szabad esnie… Reggel fél kilenc körül keltünk és tíz után el is hagytuk saját külön bejáratú kempingecskénket. Borús, esőre hajló időben autóztunk, többször kapott szerepet az ablaktörlő. Mára egy Belfast-tól nem túl messze lévő CL-t néztük ki magunknak azzal, hogy közben meglátogatjuk a Glenariff nemzeti parkot és kirándulunk egyet. Utunk átvitt Ballycastel-on, egy kedves kis üdülővároson, aki a borongós időben nem tudott igazán vonzó lenni. Strandján egy teremtett lélek sem volt, kikötőjében árván himbálództak a hajók. Mi azért kiszálltunk és tettünk egy rövid sétát. Rutinos helybeliekhez hasonlóan egy szál ingben, esőjacky nélkül a szitáló esőben. A kikötőben áll Marconi emlékműve, emlékeztetve arra, hogy innen hozta létre az első rádióösszeköttetést egy szomszédos szigettel. Láttunk egy halast is, gyorsan bementünk. Az árak elég riasztóak voltak, azért vettünk két kifilézett szivárványos pisztrángot, gondolva a későbbiekre. Tovább autózva letértünk a parti útról a nemzeti park felé. Itt láttuk kitáblázva, hogy egy kemping is van a parkban. Benéztünk, egyetlen lakókocsi árválkodott a szép tágas kempingben. Személyzet nem volt, írták, hogy vagy este, vagy reggel jönnek. Azért a hirdetőtáblán lévő papírokról megtudtuk, hogy 11 ₤ egy éjszaka, és másfél a villany. Láttuk, hogy a zuhany nem fizetős, ugyan a tisztaság hagy némi kívánnivalót, de a helyzet nem rossz. Azt is megtudtuk, hogy jó 15 kilométernyi kijelölt turistaút indul négy kör formájában a közeli parkolóból. Úgy határoztunk, itt letáborozunk, és egyből elmegyünk kirándulni. Az idő ugyan továbbra is esőre hajlott, sőt indulás előtt egy zápor vissza is tartott, azért nem kellett komoly megázástól tartanunk.
136
Felsétáltunk a mintegy másfél kilométerre lévő parkolóba, ahol megint nem találtunk senkit. Lehet, hogy errefelé június legvége még nem szezon. Azért végigjártuk többékevésbé a három kisebb utat, köztük egy kimondottan szépet. Ez a Glenariff patak völgyében vezetett, mely egy, a Slovenskij Raj-ra emlékeztető szurdok. Csak itt az ember nem a patak medrében megy fatörzseken, pallókon, jó esetben létrákon, hanem a szurdok oldalában kiépített 80 centi széles, 120 centi magas négysoros korláttal védett gyalogúton, mely, ha kicsit is eltér a vízszintestől, máris gondosan kiépített lépcsőkben folytatódik. A völgy legjelesebb nevezetessége az Ess-na-Larach vízesés, de láttunk vagy fél tucat kisebb vizesért is, olyanokat, mint Visegrád mellett a Telgáti forrás alatt van. Ezek javarésze épp, hogy a fák lombja közötti réseken észlelhető csak. A szurdokos rész végén egy oldalsó völgyben szép fátyolvízesés van.
Jó két órát kirándultunk a nemzeti parkban. Kellemes, nem túl nehéz túrát tettünk, talán 8 kilométert gyalogolhattunk. A hely tetszik és időnkbe befér, ezért úgy határoztunk, holnap végigjárjuk a leghosszabb utat, ez a kempingtől-kempingig jó tíz kilométeres. Erről, ha szerencsénk lesz, a tengert is láthatjuk majd. Csak a túra után megyünk tovább, hogy pontosan hová, azt majd még este kitaláljuk.
137
Még indulás előtt megszavaztunk magunknak egy grillezést estére, melynek tárgya egy csomag, még Franciaországban beszerzett hal. Elkészítése és elfogyasztása után kicsit még ki is ülhettünk. Ballycarry, 2006. június 30., péntek, 61. nap Éjjel átfutott felettünk néhány kisebb zápor és reggel is szitált még. Mi keményen elhatároztuk, hogy akármi van, megyünk kirándulni. Nyolc után keltünk és tizenegy előtt el is indultunk. Tegnap este az erdőfelügyelővel tisztáztuk, hogy az aszfaltútról el lehet jutni a vízesések alatti pontra. Ezzel elkerülhető, hogy megint az autóparkolón keresztül csatlakozzunk a túraútvonalhoz. A kérdés csak az volt, mekkora kerülőt kell tenni, ha az aszfalt utat választjuk. Erre tegnap nem kaptam kielégítő választ, de lehet, hogy csak én nem értettem a komát. Jó két és fél kilométert mentünk lefelé, amíg elértük az elágazást és onnan még legalább további egyet a parkerdő határáig. Összességében nem biztos, hogy megérte ez a variáció. Távolságban legalább ugyanannyit tettünk meg, mint a másik úton. Igaz, hogy végig lefelé mentünk, de aszfaltúton kellett megtenni a távot. Az út egyébként nagyon szép volt. A tegnap meglátogatott vízesések alatti ponttól mai utunk eleinte komótosan, később keményen emelkedve egy szerpentinen vitt fel minket a széles völgy oldalába. Fentről szép kilátás nyílt a nemzeti parkra.
Utunk tovább a gerincen vezetett. Innen a párás időben volt némi rálátás a tengerre. Később a völgy végében, kissé vadregényes tájon lekeresztezte a patakot és visszatért a nemzeti park bejáratához, valamivel a kemping felett.
138
Utunk során gyönyörködhettünk a tájban, élvezhettük a különböző fajtájú erdők nyugalmát. Ahogy melegedett az idő, egyre több bogár, a kicsi fekete és sok légy keserítette életünket. De esőt legalább nem kaptunk. Gyenge három óra alatt tettük meg a mintegy 12 kilométert. Kellemesen elfáradva érkeztünk meg a lakóautóhoz. Egy jó zuhany volt még a tervben, mely csak félig sikerült. A férfiaknál ugyanis nem ment a meleg víz. Ha már ott voltam, azért hideggel lezuhanyoztam, nem is volt olyan rossz. Ezután kiürítettük a WC-t, feltöltöttük a vizet és komótosan elindultunk valamikor három óra után. Egy órányi autózás várt ránk Waterfoot-on és Larne-n keresztül azzal, hogy lehetőleg kenyeret kell szerezni, mert csak egy napra van már. Végig a tengerparton vezetett az út. Ha nem is tisztult ki az idő, de azért sokkal jobb lett, mint az reggel kinézett. Megállni csak egy helyen volt lehetőség és igény egyszerre. Innen készítettem még egy felvételt a völgyről, melyet az elmúlt két napban bejártunk. Larnéba beérve egyből szemünkbe ötlött egy Lidl tábla. A baj csak az volt, hogy sehol sem lehetett megállni. Jó pár perces tekergés után abban maradtunk, hogy Zsóka kiszáll, megveszi a vennivalókat, én addig körözök a kocsival. Közben a közelben felfedeztem egy kamion parkolót, ami viszonylag üres volt. Letettem a kocsit és mentem a Lidl-hez, hátha Zsókát még bent
139
találom, és akkor kicsit jobban körülnézhetünk. Mire odaértem, éppen jött kifelé, nem vacakoltunk, mentünk tovább. A kinézett CL-t hála a GPS koordinátáknak és Rózsinak simán megtaláltuk. Ez egy frekventáltabb hely. Mind az öt parcelláján voltak, vagy vártak valakit. Van azonban egy hatodik is, amihez villany ugyan nincs, de a többiektől szeparáltan, nekünk jobban is tetszett. Egy legelővel szomszédos a telek, egy kisebb gulya asszisztált, amíg a káposztás kockánkat ettük. Nem messze van a Larne-Belfast vasútvonal egy állomása ahonnan szombaton óránként megy szerelvény. Úgy határoztunk, holnap letudjuk Belfast megnézését, szombaton még az üzletek is nyitva lesznek, és nem kell a hétvégi kempingkeresgéléssel bajlódnunk. Ballycarry, 2006. július 1., szombat, 62. nap Fél nyolckor keltünk, hogy elérjük a negyed 11-es vonatot Belfast felé. Kissé borongós, kissé hűvös volt az idő, ennek ellenére nem vittünk túl sok cuccot magunkkal. A vasútállomásig jó egy kilométert gyalogoltunk, és vagy fél órával az indulás előtt már ott voltunk. Vonatunk pontosan érkezett és háromnegyed óra alatt bevitt a belvárosba. Kicsit mellbevágott a fejenként 7 ₤-os retúrjegy, de még így is az olcsó kempinggel és a stressz elmaradásával megérte ezt a megoldást választani.
A Great Victoria Street-ig mentünk a vonattal. A pályaudvarról kilépve egyből belebotlottunk a nevezetes Crown Bar csempedíszítésű portáljába és szemben vele az operaház vörös tégla épületébe. Tőlük nem messze a Spiries Mall bevásárlóközpont díszes tornya hívta fel magára a figyelmet.
140
Már az első percekben feltűnt, hogy Belfast-ban sok a vöröstégla épület és nem annyira díszesek a portálok, mint azt más ír városokban megszoktuk. Számos modern épületet lát az ember és nincs egy egységes arculata a városnak. Sok épület kimondottan terjedelmes és magas, ami szintén nem jellemző az ír városokra. Egyik jellegzetes épületet, dohánygyárat, a szigorúan vett belváros határán kívül pillantottunk meg.
egy
Vitathatatlanul a város legjelentősebb épülete a városháza. Parkjában számos szobor található kezdve Victoria királynő szobrával, aki városi rangot adott Belfast-nak 1888-ban. A szobrok között van a Titanic emlékmű. Az írek különös lelkiismeret furdalás félét éreznek a Titanic-kal kapcsolatban. A hajót Belfastban építették és egy ír kikötőt elhagyva futott ki arra a végzetes útra.
Az épületet pont száz éve adták át. A főtérnek számító Donegal Squer-t uralja az öt kupolás épület. Ma kétszer volt ingyenes vezetett látogatás. Mi a 2 órás csoporthoz csatlakoztunk. Nagyon megérte. Utunk egyik legszebb épület látogatásán vettünk részt. Különösen meglepett, hogy számos fontos 141
helységbe bevittek, kezdve a tanácsteremtől a bankett helységig. Fényképezni szabadon lehetett. Még azt is megengedték, hogy a polgármester székébe beüljenek és ott egy tanácsosi talárban
fényképeztessék magukat az emberek. A közel egyórás látogatáson nagyon sok szép helyet megmutattak. Számos festményt, festett üvegablakot, gazdagon díszített termet. A túra Belfast és a City Hall történetét bemutató emlékkiállítással ért véget.
142
A téren és környékén számos figyelmet érdemlő palota van. Ezek ma banképületek, szállodák, vagy más hasonló célt szolgálnak. Mindet nem lehetett lefényképezni, csak néhányat mutatóba. Sétánk során betértünk pár áruházba is. Most kezdődhetett a nyári kiárusítás, minden üzletben nagy leértékelést hirdettek. Ennek megfelelően a tömeg is nagy volt. Nekünk sajnos még a 30-50 %-os árengedmény is kevésnek bizonyult. Nem is vettünk semmit.
Sétánkat Logan folyó megtekintésével folytattuk. Először az óratoronyhoz mentünk, majd átsétáltunk a folyó túlpartjára egy gyaloghídon, mely közvetlenül a zsiliprendszer mellett keresztezi a folyót. Ezek a zsilipek arra hivatottak, hogy az ár-apály jelenség miatt visszahúzódó vizet visszatartsák és ezzel elejét vegyék annak, hogy a városban a szárazra kerülő tengeri herkentyűk miatt büdös legyen. A Queen Elizabeth hídon tértünk vissza és pár percre megálltunk a Vámház mögötti téren, ahol valamilyen fesztivál lehetett, sok fiatalt láttunk jelmezben és mutatványosok műsorát figyelte a tömeg az időközben szépen kitisztult és felmelegedett időben. Tovább sétálva az óratorony felé érdekes szökőkutat láttunk. A tér egy részén szakaszosan fel-fellövellt a víz vagy kéttucat fúvókából és a gyerekek és fiatalok szabadon “zuhanyoztak” benne.
143
Innen a Szent Anna katedrálishoz mentünk. Éppen zárták, amikor odaértünk, azért megengedték, hogy pár percre benézzünk. Nem akartuk feltartani azt a férfit, aki volt olyan kedves, hogy beengedett, ezért éppen csak beszaladtunk, a híres mozaikokat meg sem néztük. Azért a homlokzaton lévő szép festett üveg ablakokra tudtunk egy pillantást vetni. Már négy óra felé járt az idő és egyetlen helyet terveztünk meglátogatni, a Crown Liquor Salont. Ez egy nyilvános pub. Bár az NT kezelésében van, tagok semmilyen kedvezményt nem élveznek. Úgy határoztunk ezen a patinás helyen kóstoljuk meg a Guinness sört, ami ugyebár kötelező része egy ír túrának. Eddigre el is voltunk tikkadva annyira, hogy jól esett a sör. Zsóka csak belekóstolt a poharamba, de vagy negyed órát élveztük a hely hangulatát. Bár több helyen ki volt írva, hogy itt focimeccs nézés márpedig nincs, azért ment a TV az Anglia-Portugália negyeddöntővel és az úri közönség a személyzettel egyetemben meredten nézte a TV-t. Bent szabadon fényképezhettem miközben szopogattam a bárpultnál a pohár sörömet.
144
Öt óra előtt 8 perccel indult vissza vonatunk a Great Victoria Street állomásról. A pályaudvar előcsarnokában, mely egyben a buszpályaudvar előcsarnoka is, érdekes kerámia szobor hívta fel magára a figyelmet. Vagy negyed órával előbb odaérkeztünk, de nem engedtek be a peronra, csak két perccel az indulás előtt. Ezt kicsit furcsállottuk, de ez van. Háromnegyed hatkor szálltunk le a vonatról és a jó egy kilométert megtettük vissza a kempingbe. Most valahogy többnek tűnt… Lezuhanyoztunk a sajátban, megmelegítettük a vacsorát és élveztük egy kicsit a napos időt. Napközben megpróbáltuk Annamáriát névnapja alkalmából hívni, de nem sikerült, csak üzenetet hagytunk. Ma este még le kell fixáljuk az át kompozás előtti utolsó négy nap programját. Tollymore Forest Park, 2006. július 2., vasárnap, 63. nap Mára elsősorban délutánra volt programunk, ezért nem siettük el a felkelést. Amikor hét körül felébredtem, szépen sütött a nap, mire kilenckor felkeltünk, már körbe beborult, és amikor félórával később éppen kipakoltam reggelihez, egy kisebb eső bezavart minket. Első programunk a Patterson`s Spade Mill meglátogatása volt, de az csak kettőkor nyitott. Azért 11-kor elindultunk, mert közben Belfastban gondoltuk megkeresünk egy Lidl-t, és ha nyitva van, beszerezzük mindazt, amit az át kompozás előtt még jónak látunk beszerezni. Nem tudjuk, lesz-e Lidl NagyBritanniában, vagy találunk-e hozzá hasonló szupermarket hálózatot.
145
Belfast-ban nem találtuk meg a kinézett Lidl-t, ezért volt az első mai összetűzésünk Rózsival, de ezt azért simán le tudtuk kezelni. Az ásógyárhoz pont két órával a nyitás előtt értünk oda. Ott nem volt értelme várakozni, ezért úgy határoztunk, elmegyünk a közeli Antrim-ba. Az útikönyvek semmit sem mondanak a városról, de itt is van egy Lidl. Könnyen meg is találtuk, de csak egy órakor nyitott. Azt a háromnegyed órát már kivártuk és megvettük a szükségesnek vélt dolgokat. Pont kettőre értünk az ásógyárhoz. Bíztunk benne, egy óra alatt letudjuk a látogatást és esetleg még lesz esélyünk elkapni a hatig nyitva tartó Castel Ward-ot. Rajtunk kívül senki sem volt, mégis várnunk kellett egy fél órát, amíg az idegenvezetés elkezdődött. Ez az idő valószínűleg a gépek beindításához kellett. Maga a hely nagyon érdekes. Ez állítólag a világ utolsó olyan műhelye, ahol vízi energiával meghajtott kalapáccsal kovácsolják a szerszámokat. Helyén korábban őrlőmalom, majd kovácsmalom volt és 1921-ben kezdtek el ásókat gyártani. Volt idő, amikor 12-en dolgoztak a műhelyben. A Patterson család valamikor az 1700-as években kezdett el foglalkozni az ásógyártással és apáról fiúra szállt a tudomány. Ma is gyártanak mintegy évi 300 darabot, amit állítólag a boltban közel száz ₤-ért árusítanak. Nyilván a kézi munkát, a márkát és a minőséget kell megfizetni. Részletesen elmagyarázták a gyártás minden fázisát, jó párat közülük be is mutattak. Ezen kívül kiképeztek a különböző ásó fajták mibenlétéről. Magát a helyet az NT jó 15 évvel ezelőtt, amikor kihalt a család, vette át. Nem sokat változtattak rajta, így a mai napig megvan az a rendetlenség, ami egy ilyen kis kócerájban az évtizedek alatt felgyülemlik. A gépek javarésze 2-300 éves. A meghajtást egy vízturbina adja és hatalmas fogaskerekek és szíjhajtások viszik el az egyes gépekhez. Mire igen lelkes vendéglátóinktól megszabadultunk, négy óra felé járt az idő és világossá vált, hogy a Castel Ward-ot törölni kell a mai programból. Egyenesen indultunk mára kinézett kempingünkbe, mely megint egy parkerdőben van, Belfast-tól délre. Az úton többször volt konfliktusunk Rózsival, hol Ő akart lehetetlen utakra küldeni, hol én szálltam ki eggyel korábban egy körforgalomból. Lényeg az, hogy sokat kiabált és újratervezett rendíthetetlenül. Közben a forgalom is felerősödött, a hétvégi hazatérőkkel megteltek az utak. Öt óra lett mire simán megtaláltuk a kempinget. Nagyon szép erdős völgyben egy hatalmas terület, ahol kellő távolságra egymástól vannak a parcellák. Bár a megszokotthoz képest sokkal többen vannak, mégsem zsúfolt a hely, talán minden második parcella foglalt. Utunkon ez az első hely, ahol amolyan igazi
146
kemping élet folyik. Eddig vagy csak nyugdíjasok, állandók, vagy magunk fajta vándorlók voltak a kempingekben, vagy fantom kempingek voltak, ahol alig néhányan lézengtünk. Itt, lehet, hogy a hétvégének köszönhető, vagy vége lett az iskolaévnek, de sok a fiatal, a gyerekes család. Számos sátras is itt táborozik. Rajtunk kívül egy német sátrat és egy német lakóautót láttunk. A többi helyi, vagy a nagy szigetről való. Tájékozódtuk a kirándulási lehetőségekről, itt is úgy két napra való van. Ami pedig a legkellemesebb meglepetés: van mosógép és szárítógép is, méghozzá elég nagyok és kimondottan kellemes árakon. Gyorsan döntöttünk egy nagymosásról. Sajnos éppen akkor indítottak egy programot mindkét gépen, így várnunk kellett egy órát, amíg sorra kerülhettünk. Lenyomtunk két adagot, meg is szárítottuk. Holnapra az ágyneműn kívül néhány kisebb dolog marad csak. Közben megmelegítettük a vacsoránkat és a várakozások idején elkészítettük a ma vett padlizsánt is. Mire mindennel, beleértve a ruha elrakását és a mosogatást is kész lettünk 11 felé járt az óra. Szép meleg este volt és először láttuk, hogy Írországban rajtunk kívül más is kiül. Nem sokáig tartott a dicsőség, mert egy kiadós eső bezavart. De addigra mindennel kész voltunk. Tollymore Forest Park, 2006. július 3., hétfő, 64. nap Egész éjjel változó intenzitással esett, de reggelre elállt. Nem nagyon akaródzott a felkelés a tegnapi kissé zaklatott este után. Ennek meg is fizettük az árát, mire a lehúzott ágyneművel a mosodába mentünk, mindkét gép foglalt volt. Azért valamikor tíz óra előtt sikerült mindkét gépet elfoglalnunk és innen minden ment, mint a karikacsapás. Fél tizenkettőre végeztünk a mosással és a reggeli is majd addig húzódott az állandó megszakítások miatt. Ezután még eltettük a dolgokat, kihasználva az alkalmat rendezkedtünk is egy kicsit és kikevertem a müzlimet a következő hetekre. Mindent egybevetve két óra is elmúlt, mire elindultunk kirándulni egyet. A két rövidebb út kombinációját tettük meg, ami kocsitól kocsiig a pedométer szerint majdnem nyolc kilométer lett. Először elmentünk az autóparkolóig.
147
Út közben érintettük azt az érdekes épületet, mely látszatra templom, de ténylegesen az erdészet és a park kiszolgáló helységei vannak benne. Tornyán két óra is van. Egy napóra és egy rendes. Kár, hogy a nap nem sütött, a másik óra meg nem működött. Megint megcsodáltuk, hogy a kemping és környezete mennyire gondozott. A pázsit, mintha egy golfpályán lenne, pedig errefelé a golfpályáknak igen csak nagy respektjük van. Utunk a Shimna patak mellett vezetett. A patak több zubogón és kisebb vizesében csordogál lefelé. Medre sokfelé szurdokszerű. Számos szép részt érintettünk. Több kis gyalogoshíd és kövekből kialakított átkelő van rajta.
Végül egy nagyobb kőhídon lekereszteztük a patakot és a túlsó parton jöttünk egy darabon visszafelé, majd egy másik patak, a Spinkwee mellett mentünk ismét felfelé egészen egy nagyobbacska vízesésig. Ennek tetejétől erdős részen tértünk vissza egészen a parkoló közelébe. Itt elértünk egy kisebb tavat, ezt majdnem körbejártuk és egy erdei úton némi kerülővel tértünk vissza a parkolóba. Az erdőben lovasokkal is találkoztunk, két helyes kislány, az egyik talán tíz éves lehetett, ügetett el mellettünk. Közben ismét elértük a Shimna patak alsó folyását és mellette tértünk vissza a parkolóhoz. A patakot egy 1787-es évszámot viselő kis kőhídon kereszteztük le.
148
A lakóautóhoz visszatérve folytattuk a karbantartós nap tennivalóit. Zsóka megfőzte a zöldbabgulyást a következő napokra és még a keréknyomás és olajszint ellenőrzés is bele fért a programba. Ma megint kellemes este ígérkezik, még az is elképzelhető, hogy sokáig kint tudunk maradni. A tarjánkat már megsütöttük és meg is ettük, végeztünk a mosogatással és elraktuk már a holmikat. Tollymore Forest Park, 2006. július 4., kedd, 65. nap Éjfél körül kaptunk egy nagy esőt, olyat, amikor az ember azt érzi slaggal locsolják a kocsit. Szél nem volt és talán egy órát tartott a zápor. Ugyanakkor kimondottan meleg volt, már gondolkoztam, hogy lecserélem a takarót egy kisebbre, de győzött a lustaság. Reggel, ha kicsit felhős és párás is volt az idő, azért egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy elmegyünk kirándulni. Fél 11 után indultunk és a környék leghosszabb, 13 kilométeres útját tettük meg. Induláskor megint megcsodáltuk az autóparkoló mellett kialakított parkot, bár a közeli arborétumot ma sem vettük bele a programba. Utunk több helyen találkozott a tegnap bejárt utakkal. Kevésbé látványos helyeket érintett, de végig nagyon szép erdőben vezetett. Egy szakasza hegyi legelő mellett haladt és gyönyörködhettünk a kissé sziklás, de alapjában buja pázsittal borított változatos tájban. Az egyre melegedő időben sajnos a legyek is mind szemtelenebbek lettek és ez sokat rontott az élményen. Az út leágazását a Drinns nevű kilátópont felé nem találtuk meg, igaz nem is nagyon kerestük, így azt a párszáz méteres kibetérő szakaszt kihagytuk. Egyetlen helyen kínálkozott egy panoráma, de a pára miatt alig volt élvezhető Newcastel és mögötte a tenger látványa.
149
Utunk utolsó szakasza hasonló nyomvonalat követett, mint a tegnapi, csak ma még lejjebb kereszteztük a Shimna patakot egy 1780-as évszámot viselő, Ivy Bridge nevű kőhídon. Érdekessége a mindkét hídfő mindkét oldalán elhelyezkedő összesen négy apró tornyocska, melyek funkciója nem igazán látszott. A sűrű erdő és aljnövényzet miatt nem lehetett jól fényképezni.
Két óra felé járt az idő, amikor visszaérkeztünk. Zsóka elkészítette a csipetkét a zöldbab gulyáshoz, majd egy végtelen hosszúra sikeredett palacsintasütésbe kezdett. Valami gond van a technikánkkal, vagy a használt serpenyő, vagy a villany, de valószínűleg egyik sem alkalmas erre a feladatra. A technológia további finomításáig töröljük ezt az ételt az étlapunkról. Newtonabbey, 2006. július 5., szerda, 66. nap Utolsó napunk Írországban verőfényes reggellel köszöntött ránk. Nem siettük el a felkelést, mert a mára beprogramozott Castel Ward csak egykor nyit. Azért 11 körül úton voltunk és megálltunk Newcastel-ban, hogy kenyeret vegyünk és akkor már más apróbb kajafélét is tettünk a kosárba. Castel Ward-ba a parti úton mentünk, mert azt zölddel jelölte térképünk. Csalódnunk kellett, szép, de nem kiemelkedő helyeken jártunk és szinte alig láttuk a tengert, bár néhol talán száz méterre lehettünk tőle.
150
Castel Ward egy kastély, az 1700-as évek elején épült és 1950 körül adták át az NT-nek. Szépen berendezett szobáiban sok korabeli bútor és díszítés maradt meg. Minden nagyon elegáns, de megállapítottuk, hogy 21. századi ember nem tudna kényelmesen élni benne, vagy annyira szét kellene barmolni, hogy elveszítené eredeti hangulatát és értékét. Egy nagyon kedves hölgy vezette talán tízfős csoportunkat. Külön figyelt arra, hogy mi is értsük a mondandóját és a csoportban lévő 4-5 gyereknek is mondjon érdekeset.
A kastélyhoz szép kert tartozik, és mint a megkapott brosúrákból kiderült, kempingjük is van. Megtudtuk, hogy 12 ₤-ért kaphattunk volna helyet és meg is érte volna még tegnap átjönni, mert akkor tehettünk volna délelőtt egy sétát a környéken. Külön megkérdeztük, hol van még ilyen kemping, de nem tudták megmondani. Kár, mert szívesen számításba vennénk ilyen helyeket is az útvonaltervezésnél. Végül fél három körül indultunk tovább. Szerettük volna minél hamarabb elérni mai éjszakázó helyünket, mert ez egy Belfast-hoz közeli hely, kicsi a kapacitása és féltünk, hogy nem kapunk helyet. A délutáni csúcsforgalmat is szerettük volna elkerülni, mert át kellett menjünk a belvároson. Végül négy óra körül ideértünk, kaptunk helyet is. Ez megint egy érdekes hely. Egy közeli park fenntartási telephelyén az udvarban megengedik az éjszakázást, van elektromos csatlakozás, zuhany, WC és az ár a városi kempingekhez képest kimondottan baráti, villannyal 10 és fél ₤. Miután megettük vacsoránkat el kellett döntsük a holnapi programot. Északnak indulunk, kinéztünk 2 kempinget és két CL-t, de nyitottak vagyunk bármi másra. Valamikor negyed háromkor érünk át és utána mintegy nyolcvan kilométert megyünk még felfelé. Elraktuk az Írországra vonatkozó anyagokat, elővettük a skót-angol szatyrot és áthangolódtunk. Reggel korán kelünk, bár csak fél 11-re kell a kikötőben legyünk és az út Rózsi szerint alig negyed óra. Azért szeretnénk jóval hamarabb odaérni és egy kisebb kitérőt is tervezünk. Tervezünk még venni néhány dolgot.
151
