Kathleen McGowan
A GYŰRŰ TITKA
A presbiter a kiválasztott asszonynak és az ő gyermekeinek, a kiket én igazán szeretek, és nem csak én, hanem mindenki, a ki megismerte az igazságot. Az igazságért, a mely megmarad bennünk az Atya Istentől, és az Úr Jézus Krisztustól az Atyának Fiától igazsággal és szeretettel. János apostolnak közönséges második levele: 1,2 Dél-Gallia, i. sz. 72.
Előszó Dél-Gallia, i. sz. 72.
Már nincs sok ideje. Az öregasszony szorosabbra húzta kopottas kendőjét a vállán. Az ősz korábban köszöntött be a vörös hegyekbe, a csontjaiban érezte. Lassan, finoman megmozgatta fájó, köszvényes ujjait. Nem hagyhatják cserben most, amikor ilyen nagy a tét. Be kell fejeznie az írást, még ma este. Támár hamarosan itt lesz az agyagedényekkel, és addig el kell készülnie. Hosszú, reszketeg sóhajt hallatott. Olyan fáradt vagyok. Oly hosszú, hosszú ideje. Tudta, hogy ez az utolsó feladata ezen a világon. Az elmúlt napok emlékezései fonnyadt testének utolsó erőtartalékait is felemésztették. Osöreg csontjait a szeretteiket túlélő emberekre jellemző kimondhatatlan bánat és fáradtság emésztette. Isten sokszor, keményen próbára tette már. Csupán Támár, egyetlen és utolsó életben maradt gyermeke maradt vele. Támár áldást jelentett a számára, aprócska fénysugár volt ő a sötét órákban, amikor az emlékek a legszörnyűbb rémálmoknál is riasztóbbak voltak. Megnyugtató volt számára a tudat, hogy rajta kívül van még valaki, aki emlékszik és megérti a Nagy Idők történéseit. A többiek mind elmentek; nagy részük kegyetlen mártírhalált halt. Néhányan tán még életben vannak, ám ki tudná megmondani, hol leltek menedékre széles e világon? Az asszony sok éve nem hallott már felőlük, mindenesetre imádkozott érettük; napkeltétől napnyugtáig fohászkodott, amikor az emlékezés túlságosan fájdalmasnak bizonyult. Tiszta szívből kívánta, hogy békére leljenek és az élet megkímélje őket az ezernyi álmatlan éjszaka gyötrelmeitől. Igen, élete alkonyán már csak Támár jelentett vigaszt a számára. A lány zsenge koránál fogva nem emlékezhetett a sötét idők borzalmaira, ám ahhoz elég idős volt, hogy felidézze az Isten útját választó kiválasztottakat. Egész életét a kiválasztottak emlékének szentelte, s végtelen szeretettel szolgálta anyját. Már csak egyetlen nehéz feladatot kell hátrahagynom szeretett lányomnak. Közeleg a halál, s nem távozom szívesen. És mégis... Kinézett a barlangból, mely idestova négy évtizede volt az otthona. Ráncos arcát a tiszta, csillagos égre emelte. Sose szűnt meg csodálni Isten teremtő erejének szépségét. Odafenn, valahol a csillagok mögött várnak rá a lelkek, akiket a legjobban szeretett ezen a világon. Még sose érezte ennyire közel magát hozzájuk. Érezte Őt. Legyen meg a Te akaratod, suttogta bele az éjszakába, majd lassan megfordult és visszatért a házba. Az olajlámpa halvány, pislákoló fényénél sóhajtva szemügyre vette a durva pergament, aztán kézbe vette a lúdtollat és folytatta az írást. ...Ennyi év elteltével is ugyanolyan nehéz Iskárióti Jú-dásról írni, mint ama sötét napokban. Nem azért, mert ítélkezni akarnék felette, hanem azért, mert szívem tele van szeretettel iránta. Az igazsághoz híven szeretném elmesélni Júdás történetét, aki megalkuvás nélkül ragaszkodott elveihez, és a követőinknek tudniuk kell róla, hogy nem árulta el őket - vagy bennünket - egy zacskó ezüstért. Igazság szerint a tizenkettő közül Júdás volt a leghűségesebb. Az elmúlt években oly sok okom volt a gyászra, ennek ellenére azt hiszem, Rajta kívül csak Júdást gyászoltam meg igazán. Sokan szeretnék, ha kemény szavakkal írnék Júdásról, hogy elítéljem árulásáért, amiért nem akarta látni az igazságot. Nem tehetem, hazudnék, ha ezt állítanám róla. Az Úr megmutatta nekem, hogy már így is túl sok hazugság látott napvilágot a mi időnkről. Én nem fogom követni a példájukat. Elmondom hát a teljes igazat az akkor történtekről. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A TANÍTVÁNYOK KÖNYVE
1. Fejezet Marseille, 1997. szeptember
Marseille jó hely a halálra, és így van ez már évszázadok óta. Amióta a rómaiaknak még a Krisztus urunk előtti időkben sikerült elkaparintaniuk a görögök elől, számtalan kalóz, rabló és orgyilkos húzta meg magát ebben a városban. A huszadik század végére a francia kormány végre elérte, hogy az odalátogatóknak ne kelljen tartaniuk attól, hogy kirabolják őket, miközben jóízűen eszegetik a halból, rákból és kagylóból készült helyi különlegességet. A helyiek számára azonban a bűncselekmények az élet szerves részét alkották. A történelmükben és tán a vérükben volt mindez. A cserzett bőrű halászoknak már a szeme se rebbent, ha halakon kívül más is akadt a hálójukba. Roger-Bernard Gélis a Pireneusok lábánál, egy szeretetet és békét hirdető közösségben látta meg a napvilágot, melyet még a század vívmányai is messze elkerültek. A közösség vezetőjeként azonban Gélis meglehetősen világi ember volt, s jóllehet a népe lelki békére törekedett, az idők folyamán számtalan befolyásos ellenségre is sikerült szert tenniük. Roger-Bernard sokszor mondogatta, hogy a ragyogó fény a legmélyebb sötétséget szokta magához vonzani. Óriási termete ellenére rendkívül szelíd ember volt, ám aki nem ismerte, félelemmel tekintett rá. A hatóságok később úgy vélték, hogy a támadói nem voltak ismeretlenek a számára. Láthatta őket, tudhatta volna, hogy nem indulhat útnak egyedül azzal a felbecsülhetetlen értékű tárggyal. Hiszen előtte oly sokan a saját életük árán is megvédték. A lövés azonban hátulról érte, s már azelőtt szilánkokra robbantotta koponyáját, hogy egyáltalán megsejtette volna az ellenséget. A lövedék sajnos használhatatlannak bizonyult a rendőrség számára, mivel a gyilkosok nem érték be azzal, hogy agyonlövik az áldozatukat. Gélis termetét és testsúlyát tekintve többen is lehettek, mert ahhoz, ami ezután következett, bizony jelentős testi erőre volt szükségük. Ha lehet így fogalmazni, Roger-Bernard szerencsés volt, hogy azonnal életét vesztette, így legalább megszabadult a lövést követő emberfeletti kínoktól. Az elkövetők vezetője különösen fanatikus ember lehetett, ugyanis feladata végrehajtása közben gyűlölettől fröcsögve az alábbi szöveget kántálta: Neca eos omnes. Neca eos omnes. Az emberi fej lemetszése piszkos és nehéz feladat. Sok erőre, elszántságra, valamint egy igen éles vágószerszámra is szükség van, ám Roger-Bernard Gélis gyilkosai számára mindez nem jelentett akadályt.
A tetem csak sokára bukkant elő a tengerből, ahol a víz és a halak kíméletlenül elbántak vele. A nyomozókat annyira megrázta a látvány, hogy a hiányzó mutatóujjnak már nem is tulajdonítottak jelentőséget. A boncolás során - melynek nyomai rég elvesztek a bürokrácia útvesztőiben - csupán annyit állapítottak meg, hogy a jobb kéz mutatóujját lemetszették. Jeruzsálem, 1997. szeptember AZ ŐSI, ÉLETTEL TELI JERUZSÁLEMI ÓVÁROSBAN mindenki a péntek estére készülődött. A ritkás levegőben szinte érezni lehetett a történelmet, ahogy a hívők a sábesz ünneplésére igyekeztek. A keresztények a Via Dolorosa, avagy a fájdalom útjának zegzugos, macskaköves kis utcáin barangoltak, melyeken annak idején a súlyos keresztet cipelő meggyötört, vérző Krisztus a Golgota tetejére vánszorgott. Ezen az őszi délutánon Maureen Paschal amerikai írónő nem sokben különbözött a többi zarándoktól. A levegőben fűszeres shwarma és egzotikus olajok illata keveredett. Maureen belelapozott az útikönyvbe, melyet az interneten keresztül vásárolt egy keresztény szervezettől. A könyvben részletes leírást és térképeket talált Krisztus útjának mind a tizennégy stációjáról. Hölgyem, nem szeretne egy rózsafüzért? A fát az Olajfák hegyéről szereztem.
Hölgyem, nincs szüksége idegenvezetőre? Mellettem biztosan nem téved el. Mindent megmutatok, amit érdemes látni ebben a városban. A nyugati nők többségéhez hasonlóan Maureen is határozottan lerázta magáról az utcai árusokat. Egyesek továbbra is kitartóan kínálgatták portékáikat és szolgálataikat; másokat azonban ellenállhatatlanul vonzott a hosszú, vörös hajú, tejfehér bőrű hölgy látványa, mely rendkívül szokatlan azon a vidéken. Maureen udvariasan, ám határozottan nemet mondott, majd elkapta róluk a tekintetét és folytatta útját. Unokatestvére, Péter, a KözelKelet egyik szaktekintélye keltette fel kíváncsiságát az Óváros kultúrája iránt, és Maureen, aki az életben és a munkában egyaránt odafigyelt a legapróbb részletekre is, szorgalmasan jegyzetelt. Könnyekig meghatódott a 800 éves ferences rendi kápolna láttán, melyet Jézus megkorbácsoltatásának valószínű helyszínén építettek. Maureen számára is váratlan volt ez az érzés, hiszen ő nem zarándokként, hanem megfigyelőként, a munkája számára anyagot gyűjtő íróként érkezett Jeruzsálembe, s jóllehet mindent elkövetett, hogy megértse a nagypénteki eseményeket, inkább a fejével, semmint a szívével közelítette meg őket. Meglátogatta a Cion Nővérei Kolostort, majd körülnézett a legendás hírű kápolnában, ahol miután Poncius Pilátus jóváhagyta a halálos ítéletet, Jézus vállára vette a keresztet és elindult utolsó útjára. Maureen a lelke mélyéig meghatódva körbejárta az épületet, melyben életnagyságú domborművekkel állítottak emléket annak a 2000 évvel korábbi rettenetes napnak. Arcán végigfolytak a könnyek az egyik jelenet láttán, mely egy tanítványt ábrázolt, aki a Szűzanya elé állt, hogy megkímélje a borzalmas látványtól. Most, életében először gondolt élő, hús-vér emberekként ezekre az életnagyságúnál is nagyobb személyekre. Egy pillanatra megszédült, mire fél kézzel az egyik hűvös, ősrégi falnak támaszkodott, hogy összeszedje magát, mielőtt folytatná a szobrokról és egyéb műtárgyakról szóló feljegyzéseit. Az Óváros labirintusában még a gondosan szerkesztett térkép is csalókának bizonyult, mivel az avatatlan látogató könnyen elvéthette a jelzéseket. Maureen halkan káromkodott; ismét eltévedt. Egy boltocska bejáratának hűvösében megállt egy pillanatra. Rekkenő hőség volt, melyen a halovány szellő sem sokat segített. Maureen az útikönyvet ellenzőként használva körülnézett, hátha talál valamilyen támpontot. A nyolcadik stáció. Itt kell lennie valahol - dünnyögte. Ez a helyszín különösen fontos volt a számára, mivel a könyvében a nők szemszögéből próbálta láttatni a Krisztus halála körüli eseményeket. Belepillantott a kalauzba, majd elolvasta a nyolcadik stációra vonatkozó sorokat. „Sokan vele tartottak az úton, s mellüket verve siratták. Jézus feléjük fordulva azt mondta: - Jeruzsálem lányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és a gyermekeiteket sirassátok." Ekkor valaki megkocogtatta Maureen mögött az ablakot, mire ő riadtan felkapta a fejét. Arra számított, hogy a tulajdonos dühösen elkergeti, amiért elállja a bejáratot, ám megkönnyebbülésére a kifogástalanul öltözött, középkorú palesztin férfi ragyogó mosollyal ajtót nyitott és beljebb invitálta. Kifogástalanul, bár enyhe akcentussal beszélt angolul. - Fáradjon be, kérem. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Mahmud vagyok. Eltévedt? Maureen csüggedten felmutatta az útikönyvét. - A nyolcadik stációt keresem. A térképen... - Igen, igen - legyintet a férfi nevetve. - A nyolcadik stáció. Jézus találkozik a jeruzsálemi asszonyokkal. Pár lépésre, a sarkon túl megtalálja - mutatott ki az ajtón. - A kőfalon lévő kereszt jelzi a helyét, csak nagyon oda kell figyelni. - Mahmud elgondolkodva Maureenra nézett, majd így folytatta: - Olyan, mint minden más ebben a városban. Nagyon oda kell figyelni, ha látni is akarunk valamit. Maureen hálásan megköszönte a segítséget, majd indulni készült, ám a közeli polcon valami felkeltette a figyelmét. Mahmud boltja egyike volt azon jeruzsálemi helyeknek, ahol eredeti régiségeket - Krisztus korabeli olajlámpásokat, Poncius Pilátus arcképével ellátott érméket - lehetett találni. - Azok ott római kori üvegcserepekből készült ékszerek -magyarázta Mahmud, amikor Maureen a mozaikos ezüst-és aranyékszerekkel teli polc felé indult. - Gyönyörűek - lelkendezett Maureen, és kézbe vett egy ezüstfüggőt, majd a fény felé tartotta, mire az egész helyiséget csodálatos fényprizmák árasztották el. - Bárcsak beszélni tudna. - Ki tudja, mi volt egykor? - vont vállat Mahmud. - Parfü-mös vagy netán fűszeres üvegcse? Esetleg váza, melyben rózsák vagy liliomok illatoztak...
- Hihetetlen, hogy kétezer évvel ezelőtt közönséges használati tárgy volt valakinek az otthonában. Elképesztő. -Maureent elbűvölte a kiállított tárgyak szépsége és páratlan minősége. Mutatóujjával gyengéden végigsimított egy kerámia olajlámpáson. - Mondja, ez tényleg kétezer éves? - Természetesen. Némelyik még annál is régibb. - Nem a múzeumban lenne a helyük? - kérdezte Maureen fejcsóválva. - Kedvesem, egész Jeruzsálem egy hatalmas múzeum - nevetett fel Mahmud jókedvűen. - Az emberek a kertjükben is lépten-nyomon antik tárgyakba botlanak, és a valóban értékes holmik a múzeumok gyűjteményeit gazdagítják. De egy-két tárgy azért nekünk is marad. Maureen egy régi, elzöldült rézékszerekkel teli üvegvitrinhez lépett, ahol felfigyelt egy aprócska pénzérme nagyságú koronggal díszített gyűrűre. Mahmud követte a tekintetét, s kivette a gyűrűt, majd odanyújtotta. A kirakat üvegén besettenkedő napsugár megvilágította a korong szélébe, valamint közepébe kalapált kilenc kis mintát. - Rendkívül érdekes választás - jegyezte meg Mahmud. Kedélyes arca immár komolyságot sugárzott, és egyenesen Maureen szemébe nézett. - Hány éves lehet? - kérdezte Maureen. Nehéz lenne megmondani. A szakértőim szerint bizánci, feltehetően a hatodik-hetedik században készült, bár ha engem kérdez, szerintem még annál is régebben. Maureen közelebbről is szemügyre vette a körök mintázatát. - Annyira ismerős... Mintha már láttam volna valahol. Nem tudja, mit szimbolizál? Mahmud arcvonásai ellágyultak. - Nem tudhatom, ezerötszáz évvel ezelőtt pontosan mit is jelenthettek ezek a szimbólumok, de valaki azt mondta, egykor egy kozmológusé volt ez a gyűrű. - Kozmológusé? - Igen, a Föld és a kozmosz közötti kapcsolatot kutató tudósé. Amikor először megláttam ezt az ékszert, a Nap körül táncoló bolygók jutottak róla eszembe. Maureen hangosan megszámolta a pontokat. - Hét, nyolc, kilenc. De akkoriban még nem is tudtak eny-nyi bolygóról, sőt a naprendszerről sincsenek feljegyzések. Ennek így semmi értelme. - A mai ésszel nem mérhetjük fel az elmúlt korok tudását - vont vállat Mahmud. - Próbálja fel. Maureen visszaadta a gyűrűt a férfinak. - Ó, nem, köszönöm. Igazán gyönyörű darab, de csak kíváncsiságból kérdezősködtem ennyit. És megfogadtam, hogy a mai napon visszafogom magam, és nem költekezem. - Akkor jó - hárította el a férfi -, ugyanis a gyűrű amúgy sem eladó. - Nem? - Nem bizony. Sokan meg akarták már venni, de nem eladó. Tehát nyugodtan felpróbálhatja. Csak a móka kedvéért. Maureent megnyugtatta a férfi hangjába visszatérő játékosság, és a gyűrű megmagyarázhatatlan, ősi mintázata is felkeltette kíváncsiságát, mindenesetre egy hirtelen elhatározással jobb keze mutatóujjára csúsztatta a régi rézgyűrűt. Tökéletesen illett rá. Mahmud komoly arccal bólintott. - Mintha magának készítették volna - suttogta áhítattal. Maureen a fény felé tartotta a kezét. - Képtelen vagyok levenni róla a szemem. - Talán azért, mert a sors is önnek szánta. Maureen gyanakvóan felpillantott. Most rám akarja sózni a gyűrűt, gondolta. Mahmud elegánsabban viselkedett, mint az utcai árusok, de végül is kereskedő volt. - Hiszen azt mondta, nem eladó - érvelt Maureen. - Kérem, ne tegye - emelte fel a férfi a kezét, mikor látta, hogy Maureen le akarja húzni ujjáról a gyűrűt. - Rendben van, értettem. Mondja, mennyibe kerül? Mahmudon látszott, hogy megbántódott a kérdésen. Félreért engem, kisasszony. Az volt a feladatom, hogy
megtaláljam a gyűrű gazdáját. A kezet, melyre szánták. És biztos vagyok benne, hogy ön az, akire vártam, és nem adhatok el kegyednek olyan holmit, ami eleve a tulajdonát képezi. Maureen előbb a gyűrűre, majd a férfire nézett. - Nem értem. Mahmud mosolyogva az ajtóhoz lépett. - Egy nap majd megérti. Egyelőre tekintse ajándéknak. -De... - Semmi de. Kérem, ne utasítson vissza. Hagyja, hogy teljesítsem a küldetésem. Ugye nem akarja, hogy lelkiismeret-furdalás gyötörje miattam? Maureen hitetlenkedve megcsóválta a fejét. -Nem is tudom, mit mondhatnék. Hogyan köszönjem meg? - Erre igazán semmi szükség. Most azonban mennie kell. Várnak önre Jeruzsálem rejtélyei. Mahmud kitárta Maureen előtt az ajtót. Viszontlátásra, Magdaléna – suttogta. - Elnézést, mit mondott? - fordult vissza Maureen. Mahmud titokzatosan elmosolyodott. - Azt mondtam, viszontlátásra, úrnőm. Azzal búcsút intettek egymásnak, és Maureen ismét a szikrázó közel-keleti napsütésben találta magát.
Maureen visszatért a Via Dolorosára, ahol Mahmud útbaigazításának megfelelően megtalálta a nyolcadik stációt, ám a férfival való beszélgetés annyira felzaklatta, hogy képtelen volt koncentrálni. Ismét érezte a furcsa szédülést, ezúttal azonban oly erős volt, hogy már tájékozódni sem tudott. Azzal nyugtatta magát, hogy még csak egy napja érkezett Los Angelesből, és nem sikerült átallnia. Hosszú és kimerítő repülőút állt mögötte, ráadásul előző éjszaka sem aludt túl sokat. Az éhség, a hőség, a kimerültség vagy valami más miatt a következő percekben hihetetlen dolog történt vele. Egy kőpad mellé érve leült egy pillanatra, amikor is a vakító napsütés hatására váratlanul elvesztette kapcsolatát a valósággal, s gondolatai egy másik világba repítették. Hirtelen a csőcselék kellős közepén találta magát. Leírhatatlan volt a káosz, az emberek ordítva lökdösődtek körülötte. Maureen megfigyelte, hogy durva, háziszőttes köntöst, azok, akik nem voltak mezítláb, valamilyen kezdetleges szandált viseltek. Leginkább férfiakat látott, szakálluk a mellüket verdeste, tekintetük fenyegetően villogott. A kora délutáni nap kíméletlenül zúdította rájuk a forróságot, mely az elviselhetetlenségig fokozta az orrfacsaró verejték és a mocskos emberi testek bűzét. Maureen egy keskeny út szélén állva figyelte az egyre erőszakosabban tolongó tömeget, amikor feltűnt neki egy lassan közeledő kis csoport. Ekkor látta meg Maureen az asszonyt. Magányosan, elszigetelten állt a káosz közepén, ám valójában a ruházata, királynői tartása tette őt oly feltűnővé. Kezét-lábát por borította, ruhája zilált volt, és az arcát félig elfedő vörös fátyla alól elővillantak ragyogó, rézvörös fürtjei. Maureen ösztönösen tudta, hogy az asszony közelében a helye, okvetlenül kapcsolatot akart teremteni vele, meg akarta érinteni, hallani akarta a hangját. A forrongó tömeg miatt azonban csupán álomszerű, lassított felvételhez hasonló mozdulatokra volt képes. Az asszony arcának fájdalmas szépsége, a finom csontozat, a tökéletes vonások döbbenettel töltötték el. Maureent a látomást követően napokig kísértette a könnyekkel teli hatalmas, ragyogó, mogyoróbarna, végtelen bölcsességet és elviselhetetlen, szívszorító fájdalmat sugárzó szemek látványa. Az asszony tekintete egy rövidke pillanatra megpihent Maureenon. Segíts, üzente a pillantása. Maureen megértette. Dermedt kábulatban, mintegy transzban figyelte az asszonyt, ám ekkor egy kislány megragadta a kezét, és ezzel véget ért a varázslatos pillanat. A kislánynak ugyanolyan óriási, az édesanyjához hasonló mogyoróbarna szeme volt. Mellette egy sötétebb szemű, idősebb kisfiú állt, nyilvánvalóan testvérek voltak. Maureen megérezte, hogy ő az egyetlen ember ezen a világon, akinek módjában áll segíteni ezen a szenvedő királynőn és gyermekein. A felismerés döbbenettel, sőt bánattal töltötte el lelkét. Aztán a csőcselék ismét előre tódult, és elragadta Maureent.
Maureen erősen pislogott, majd néhány másodpercre szorosan lehunyta a szemét. Egy rövid ideig azt sem tudta, hol van, aztán megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látomás. Végignézett farmernadrágján, mikroszálas hátizsákján és Nike cipőjén, melyek láttán végre biztos lehetett abban, hogy a huszadik században van. Az óvárosi nyüzsgés továbbra sem csitult, az emberek modern öltözéket viseltek, s valamelyik üzletből a R.E.M. Losing My Religion című száma harsogott. Egy palesztin kamaszfiú a pulton dobolta a ritmust, s közben lelkesen Maureenra mosolygott. Maureen felállt a padról, s megpróbálta kiűzni emlékeiből a látomást. Nem állt szándékában tovább foglalkozni vele, hiszen nem akart hosszan időzni a városban, ahol 2000 év látnivalóit kellett végignéznie. A történtek elemzése még várhat, döntötte el végül, s folytatta útját. A sarkon egy brit turistacsoport nézelődött, akiket egy anglikán papi gallért viselő férfi vezetett. A pap bejelentette zarándokainak, hogy hamarosan a kereszténység legszentebb helyszínére, a Szent Sír bazilikához érkeznek. A kutatásainak köszönhetően Maureen tudta, hogy a keresztút többi stációja abban a nagy tisztelettel övezett épületben található. A negyedik században Heléna, a római Szent Konstantin császár édesanyja - akit fáradozásai jutalmául halála után szentté avattak - elhatározta, hogy megvédi a szent helyet, és egy több háztömbnyi nagyságú bazilikát építtetett, ezzel örök emléket állítva Krisztus szenvedéseinek. Maureen lassú léptekkel, habozva közeledett a hatalmas ajtóhoz. A küszöbön állva rádöbbent, hogy már évek óta nem tette be a lábát templomba, és ezúttal is a puszta tudományos kíváncsiság hajtotta. Elhatározta, hogy a továbbiakban nem hagyja magát eltéríteni céljaitól, és minden erejével a kitűzött feladatára koncentrál. így nyugodtan beléphet azon az ajtón. Vonakodása ellenére mágnesként vonzotta a kegyhely, s amikor belépett a gigászi nagyságú ajtón, meghallotta a brit pap szavait: - E falakon belül láthatják, hol hozta meg Jézus Krisztus a létező legnagyobb áldozatot. Itt szaggatták le róla a ruháit, itt feszítették fel a keresztre. Be fognak lépni a sírba, ahol nyugovóra helyezték a testét. Testvéreim, amint belépnek erre a helyre, örökre megváltozik az életük.
Maureen erős tömjénillatot érzett. A bazilika zsúfolásig tele volt a keresztény világ minden sarkából összesereglett zarándokokkal. Néhány kopt pap suttogva beszélgetett, az egyik kis kápolnában egy görög ortodox pap gyertyát gyújtott. A templom egyik rejtett zugából a nyugati fül számára egzotikusan csengő keleties hangzású zsoltár csendült fel; a férfikórus hangjai áhítattal töltötték el Maureen lelkét. A sok látnivaló annyira lekötötte a figyelmét, hogy riadtan megrezzent, amikor a mellette álló alacsony, szikár férfi vállon veregette. - Elnézést, kisasszony. Elnézést, Mó-rí kisasszony. - Ez a férfi is angolul beszélt, bár a rejtélyes Mahmudtól eltekintve igen erős akcentussal ejtette ki a szavakat. Maureennak először fel se tűnt, hogy a nevén szólítja. Mó-rí. Neve Mó-rí, igen? Maureen csodálkozva nézett a fura kis emberre. Honnan tudja a nevét, hiszen alig huszonnégy órája van Jeruzsálemben, és a szálloda recepciósán kívül senkinek sem mutatkozott be. - Igen, a nevem Maureen - bólintott lassan. - De hogyan... honnan tudta? A férfi válasz helyett kézen fogta, és magával húzta a templom másik végébe. - Nincs idő, nincs idő. Gyere. Hosszú idő várni. Gyere, gyere. A férfi aprócska termete ellenére - még a rendkívül alacsony Maureen is magasabb volt nála - nagyon fürgén mozgott. Pillanatok alatt átszelték a bazilikát, elhagyták a sort, ahol a zarándokok Krisztus sírjához vártak bebocsátásra. Aztán az épület végében hirtelen megállt az egyik oltár előtt, melyről egy életnagyságú, esdeklően széttárt karú női szobor tekintett le rájuk. - Mária Magdolna kápolnája. Te is miatta jössz ide, igen? Igen? Maureen óvatosan bólintott, majd elolvasta a szobor talapzatán látható feliratot:
EZ AZ A HELY, AHOL MÁRIA MAGDOLNA ELSŐKÉNT LÁTTA MEG A FELTÁMADT JÉZUST. Hangosan felolvasta a bronzplakett alatti idézetet: ,Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" Maureennak nem volt ideje eltöprengeni a látottakon, ugyanis a különös férfi ezúttal a bazilika egy újabb sötét sarkába vonszolta. - Gyere. Gyere. A sarokban végre megálltak egy női portré előtt. Az elmúlt évszázadok olajos gyertyáinak füstje megviselte a képet, és Maureennak közelebb kellett lépnie, hogy lásson is belőle valamit. - Festmény nagyon régi. Görög. Értesz? Görög. Miasz-szonyunkról a legfontosabb. Kellesz neki, mesélni történetét. Ő várni. Rád. Igen? Maureen szemügyre vette a régi, sötét festményen látható vörös ruhás asszonyt, majd kíváncsian a férfira nézett, ám annak nyoma veszett. Olyan fürgén távozott, ahogyan érkezett. - Várjon! - kiáltott fel Maureen, ám a visszhangon kívül senki sem felelt. Vállat vont, és alaposabban megnézte a képet. Ahogy közelebb hajolt, észrevette az asszony jobb kezén a gyűrűt: a kerek rézkorong, rajta a jellegzetes körökkel. Felemelte jobb kezét, s újonnan szerzett gyűrűjét összehasonlította a képen látható ékszerrel. Tökéletesen egyformák voltak. ...Az eljövendő idők során sok szó esik majd Simonról, az emberhalászról. Arról, hogy Isával együtt hogyan neveztük el Péternek, míg a többiek Kéfásnak szólították, ami az ő nyelvükön természetesen szólt. És ha a történelem igazságos hozzá, azt is megtudják, hogy páratlan hűséggel szerette Isát. Sokan és sokat meséltek a Simon-Péterrel való kapcsolatomról. Egyesek ellenfelekként állítanak be bennünket, azt a látszatot keltve, hogy Péter lenézett engem, és lépten-nyomon Isa figyelméért harcoltunk egymással. Mások pedig egyenesen nőgyűlölőként láttatják Pétert, ami puszta rágalom, hiszen Isa egyetlen követője sem becsülte le az asszonyok Isten tervében játszott szerepét. És hazudik az, aki így cselekedett, vagy Isa tanításaiban vélt felfedezni hasonló gondolatokat. Nem igazak a Péter ellen felhozott vádak. Azok, kik a bí-rámként állítják be, nem ismerik a történelmünket vagy azt, hogy mi okozta a kifakadásait. Én azonban megértem, és sose bíráltam őt miattuk. Ez Isa tanítása, és remélem, ezt mások is megértették. Ne ítélkezz. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A TANÍTVÁNYOK KÖNYVE
2. Fejezet Los Angeles, 2004. október
Kezdjük az elején: Marié Antoinette sohasem javasolta az éhező tömegeknek, hogy ha nincsen kenyerük, „akkor egyenek kalácsot", Lucrezia Borgia nem mérgezett meg senkit és Mária, a skót királynő sem volt gyilkos ribanc. Ki kell igazítanunk a tévedéseket ahhoz, hogy nemcsak ők, hanem más nők is elfoglalhassák végre az őket megillető, tiszteletreméltó helyüket a történelemben. Ne feledjék, hogy a történészek kezét is minden korban a politika irányította. A felnőttekből álló csoport csodálattal hallgatta Maureen szavait. Ez volt az első órájuk, és Maureen tudta, hogy az első előadása az egész szemináriumra befolyással lehet.
- A következő hetekben néhány történelmi vagy a legendák körébe tartozó női alakot fogunk elemezni, akiknek történetei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a modern társadalom és gondolkodás fejlődésére. Azok, akik papírra vetették véleményüket, a maguk módján ábrázolták ezeket az asszonyokat, akik ily módon rettenetes félreértés áldozatává váltak. Maureennak egyelőre nem állt szándékában válaszolni a kérdésekre, ám az első sorban ülő fiatalember már az előadás kezdete óta kitartóan szólásra jelentkezett. Nem volt rajta semmi különös. Vajon barát, vagy ellenség? Rajongó, vagy begyepesedett fundamentalista? Maureen végül megadóan felszólította, tudván, hogy ha nem teszi, fészkelődésével az egész előadását tönkreteheti. - Ezt most tekintsük feminista történelemórának? Hát erről van szó! Maureen nem felelt azonnal az ismerős kérdésre. - Én inkább tisztességes történelemszemléletnek mondanám, és kizárólag az igazság keresése foglalkoztat. A fiatalember nem adta fel egykönnyen. - Nincs önben semmi férfigyűlölet? - Nincs, sőt kifejezetten szeretem őket. Szerintem minden nőnek kijárna egy férfi. - A női hallgatók vidám kuncogással jutalmazták szavait. - Csak vicceltem. A célom, hogy modern szemszögből újravizsgáljam a történelmet, és ezzel némiképp visszaállítsam az egyensúlyt. Már nem élünk úgy, mint ezerhatszáz évvel ezelőtt. Ugye nem? Tehát miért kellene, hogy a középkori törvények, hitek és történelmi értelmezések határozzák meg az életünket? Ennek semmi értelme. -Hiszen én is azért vagyok itt, hogy megtudjam, miről szól ez az egész! - mondta a fiatalember. - Értem, és köszönöm, hogy megtisztel a jelenlétével. Csupán annyit kérek önöktől, hogy legyenek nyitottak. Tudják mit, emeljék fel a jobb kezüket, és mondják utánam a következő eskü szövegét. Az esti iskola hallgatói mosolyogva, vállukat vonogatva összenéztek. A tanárnőjük, sikeres írónő és nagy tiszteletnek örvendő zsurnaliszta, azonban felemelt jobbal, várakozó arckifejezéssel nézett rájuk. - Gyerünk - mondta. - Kezeket fel, és mondják utánam. A csoport egy emberként engedelmeskedett neki. -Ünnepélyesen esküszöm, hogy komoly történelemhallgatóként... - kezdte Maureen, s türelmesen várt, míg utána-mondták a szöveget. - ...örökre megjegyzem, hogy a papírra vetett szavakat emberi kéz írta. Újabb szünet következett. - És mivel az embereket befolyásolják az érzelmeik, véleményük, politikai és vallási meggyőződésük, a történelemkönyvekben nem csak a tények, hanem egyes emberek személyes, szubjektív véleménye is olvasható, a szerzőket pedig sok esetben személyes ambícióik vagy más, titkos célok vezérelték. Ünnepélyesen esküszöm, hogy ebben a teremben ülve mindvégig nyitott maradok. És most jöjjön a csatakiáltásunk: ,A történelem nem az, ami történt, hanem az, amit leírtak". Maureen felvette az emelvényre helyezett keménykötésű könyvet. - Mindenkinek sikerült beszereznie egy-egy példányt?
A hallgatók bólintottak. A Maureen kezében lévő kötet a saját munkája volt, címe: Az Ő története: a történelem leg-gyűlöltebb asszonyainak védelmében. Ez volt az egyik oka annak, hogy valahányszor elvállalt egy-egy előadást vagy esti iskolai szemináriumot, mindig zsúfolásig telt termek várták. - Ma este az Ótestamentum nőalakjaival, vagyis a keresztény és zsidó hagyományok őseivel foglalkozunk. A jövő héten rátérünk az Újtestamentumra, és előre szólok, hogy időnk nagy részét egyetlen asszonynak, Mária Magdolnának fogjuk szentelni. Megvizsgáljuk az életére vonatkozó különféle forrásokat és hivatkozásokat, a nőt és Krisztus tanítványát egyaránt tanulmányozni fogjuk. Arra kérem önöket, hogy a jövő hétre olvassák el a vonatkozó részeket. - Egy igen különleges vendégprofesszorunk is lesz. A szerencsésebbek a bölcsészkaron találkozhattak vele; a neve dr. Péter Healy. Talán nem tudják, de Healy atya jezsuita szerzetes, és nemzetközi hírű bibliaszakértő is. Az első sorban ülő fiatalember ismét szólásra jelentkezett: - Önök nem rokonok? - De igen, dr. Healy az unokatestvérem - bólintott Maureen. - Ő a katolikus egyház szempontjából fogja bemutatni Mária Magdolna és Krisztus kapcsolatát, valamint azt, hogy miképpen ábrázolták őt több mint kétezer évig - folytatta Maureen türelmetlenül. - Tanulságos este lesz, tehát próbáljanak meg eljönni. A mai témánk viszont Bethsabé...
Maureen szabadkozva kisietett a tanteremből, ám előtte még megígérte hallgatóinak, hogy a következő héten nem fog elrohanni óra után. Az előadásokat követően általában félóráig még el szokott beszélgetni a lelkesebb diákjaival. Tán még az óráknál is jobban szerette ezeket a perceket, az ilyen diákok miatt volt érdemes tanítani. Maureen mindig is örömmel osztotta meg gondolatait és elméleteit másokkal. Tízcenti magas sarkú szandálja hangosan kopogott, ahogy fürgén végigment az egyetemi negyedet átszelő fasoron. Ezen az estén okvetlenül találkozni akart Péterrel. Átkozott hiúság, gondolta magában. Kényelmesebb cipőt is húzhatott volna, ám szokás szerint most is kifogástalanul öltözött. A tökéletes szabású mohazöld színű kosztüm ragyogóan kiemelte szemét, s figyelembe véve százötvenkét centiméternyi magasságát, egyáltalán nem érezte túlzásnak a magassarkú Manolo Blahnik szandált. Kérlek, ne menj el. Várj meg, mondogatta magában. Már gyerekkorukban is különös kötődés jellemezte őket, s Maureen bízott benne, hogy Péter most is megérzi, mekkora szüksége van rá. A nap folyamán próbálta hagyományosabb módon is elérni, de hasztalan, ugyanis Péter a sok éves könyörgése ellenére sem volt hajlandó megbarátkozni a mobiltelefonnal, s ha nagyon belemerült a munkába, a vezetékes telefont se szokta felvenni. Maureen megelégelte a szenvedést, és lekapta lábáról a szandált, majd bőr sporttáskájába gyömöszölte, és az út többi részét mezítláb, futva tette meg. A sarkon felpillantott a második emeleti ablakra, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Péter még ott volt. Maureen felsietett a lépcsőn, a folyosón balra fordult, majd benyitott a negyedik ajtón jobbra. Péter egy megsárgult kéziratot tanulmányozott, de azonnal megérezte Maureen jelenlétét, és amikor felpillantott, arcán őszinte örömmel elmosolyodott. - Maureen! Milyen kedves meglepetés! Nem számítottam rád ma este. - Szia, Pete - ölelte meg Maureen a férfit. - Annyira örülök, hogy itt talállak. Már attól féltem, elmentél, pedig nagy szükségem van rád.
Péter Healy atya csodálkozva felhúzta a szemöldökét. - Tudod, normális körülmények között már órákkal ezelőtt hazamentem volna, de ma este úgy döntöttem, maradok egy ideig. Csak most értettem meg az okát - vonta meg a vállát. Maureen sem tudott volna logikus magyarázattal szolgálni az unokatestvéréhez fűződő különleges lelki kapcsolatról, de attól a naptól kezdve, hogy kislány korában Írországba érkezett, az ikrekhez hasonlóan szavak nélkül is képesek voltak megérteni egymást Péterrel. Maureen elővett a táskájából egy kék műanyag tasakot, s a benne lévő kis, téglalap alakú dobozkát átadta az atyának. - Aha. Layon's Gold Label. Pompás választás. Az amerikai teáktól teljesen kikészül a gyomrom. Maureen elfintorodott, jelezve, hogy osztja a férfi véleményét. - Mosogatóié. - Gyere, kóstoljuk meg, amit hoztál. Péter feltápászkodott az ütött-kopott bőrszékről, melyet hosszas alkudozások árán sikerült megszereznie az egyetemtől. Miután elfogadta a bölcsészkar tanári állását, megmutatták neki a vadonatúj bútorokkal, valamint rendkívül funkcionális íróasztallal, székkel berendezett irodáját. Péter ki nem állhatta a funkcionális, modern tárgyakat, és ellenállhatatlan ír sármjával végül elérte, hogy a személyzet fenekestül felforgassa az épületet, míg végül találtak számára egy kényelmes, magas támlájú széket, meg egy antiknak látszó íróasztalt. A helyiségben található modern holmik - a mini jégszekrény, a vízforraló, valamint a telefon (mely sokszor hiába csörgött) az ő választása volt. Az unokatestvére jelenlétében Maureen is megnyugodott végre. Péter kinyitotta a közvetlenül mögötte álló jégszekrény ajtaját, és kivett belőle egy kis tejkiöntőt, melyet a rózsaszín-fehér cukortartó mellé helyezett. - Valahol kell, hogy legyen egy kanál is... várj... megvan. A víz duruzsolva felforrt. - Majd én - tüsténkedett Maureen. Felállt, gondosan manikűrözött körmével felnyitotta a teásdoboz műanyag pecsétjét, majd egy-egy tasak teát a bögrékbe tett. A közhiedelemmel ellentétben az írek nem az alkohol, hanem a tea megszállottjai voltak. Maureen fogta az egyik bögrét és odanyújtotta Péternek, majd leült a szemközti székbe. Egy ideig csendben kortyolgatták a kiváló italt. Végül a pap volt az, aki megtörte a csendet. - Ezek szerint visszatért? - kérdezte. Maureen megkönnyebbülten felsóhajtott. A sötét órákban, amikor már azt hitte, elvesztette a józan eszét, Péter rokonként, papként és barátként mindig ott volt mellette. - Igen - felelte Maureen. - Visszatért. Péter nyugtalanul forgolódott az ágyában. Maureennak nem akarta bevallani, mennyire felzaklatta a beszélgetésük. Rokonként és lelki tanácsadóként is aggasztotta a lány állapota, előre félt a naptól, amikor visszatérnek az álmai.
Amikor Maureen hazaérkezett első szentföldi utazásáról, azonnal beszámolt neki a vörös ruhás, királynői tartású, szenvedő asszonyról szóló látomásáról. Almaiban mindig a Via Dolorosán járt, és egy-két apróbb részlettől eltekintve az álmok ugyanazt a mélységes kétségbeesést közvetítették, mint az első alkalommal. Pétert felkavarta Maureen leírásainak életszerűsége. Jeruzsálemi tanulmányai során ő is megtapasztalta az ősi - és isteni - környezet hatásait. Hazatérése után Maureen hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott az akkor Írországban tartózkodó Péterrel, aki aggódva hallgatta az egyre gyakoribb álmairól szóló beszámolóit. Ezek hatására azonnal Loyolába helyeztette magát, majd felszállt a Los Angeles-i gépre, hogy közelebb lehessen unokahúgához. Négy éve telt el azóta, Maureen problémájára azonban azóta sem sikerült magyarázatot találnia. Az egyház talán segíthetett volna, ám a lány oly heves ellenszenvvel utasította el a katolicizmust, hogy Péter azonnal elvetette ezt az ötletét. Nem akart visszaélni Maureen bizalmával, hiszen ő jelentette számára a családot, az egyetlen embert, akiben sohasem csalódott. Péter megadóan felült az ágyában, és megpróbált nem gondolni az éjjeliszekrény fiókjában lapuló marlborós csomagra. Mindent elkövetett, hogy leszokjon a dohányzásról -csúnya, rossz szokás -, de időről-időre engedett a csábításnak. Valójában ez volt az oka, hogy nem fogadta el a jezsuiták által felkínált szálláshelyet, és inkább egy külön lakást bérelt. Végül engedett a kísértésnek, és bűntudatosan rágyújtott egy cigarettára. Mindig is volt valami különleges ebben a szép, tűzről pattant amerikai kuzinjában. Amikor az édesanyjával Írországba érkezett, csak egy magányos, elveszett hétéves kislány volt, és a nyolc évvel idősebb Péter azonnal a szárnyai alá vette. Bemutatta a falubéli gyerekeknek, akiknek az értésére adta, hogy vele gyűlik meg a bajuk, ha kigúnyolják a jövevényt a vicces kiejtése miatt. Maureen azonban gyorsan beilleszkedett az új környezetbe, és a jótékony ír ködbe burkolózva hamarosan túltette magát a louisianai tragédián. Jól érezte magát, unokatestvérei hosszú sétákra vitték, ahol felfedezhette a falusi környezet szépségeit. Nyáron degeszre ették magukat szederrel, mely buján termett a családi birtokon, s napestig fociztak. Péter gyakran eltöprengett a „karizma" szó valódi jelentésén, melyet a korai keresztény hagyomány alapján rendkívüli, Isten különös kiválasztásán alapuló képességként, a bölcsesség és csodatétel adományaként tartottak számon. Mindez szó szerint ráillett Maureenra. Péter már az első telefonhívásai óta naplóban rögzítette a vele folytatott beszélgetések tartalmát, melyekhez saját meglátásait és Maureen álmainak lehetséges magyarázatait is hozzáfűzte. Nap mint nap útmutatásért imádkozott Istenhez, kérte a Teremtőt, hogy adjon neki elegendő bölcsességet, hogy amikor eljön az ideje, segíthessen Maureennak a feladata elvégzésében.
Cháteau des Pommes Bleues Franciaország, Languedoc, 2004. október
- MARIÉ DE NEGRE majd megtalálja a Kiválasztott eljövetelének idejét. Ő, Isten bárányának lánya, a feltámadás gyermeke, aki a napéjegyenlőség idején jön erre a világra. Ő, az isteni vér hordozója, aki segít megtalálni a kulcsot, hogy megláthassuk a Koponyák Fekete Napját. Lord Bérenger Sinclair fel-alá járkált a könyvtárában. A hatalmas kőkandalló lángjai aranyfényben fürdették a polcokon sorakozó felbecsülhetetlen értékű régi könyvek és kéziratok sokaságát. Az óriási kandalló fölött egy üvegtábla alatt egy időtől megviselt, kopott zászló díszlett. A megsárgult, egykor fehér anyagot borító hímzett aranyliliomok is megfakultak, a bukrámra hímzett Jhesus-Maria nevet is csak azon kevesek olvashatták el, akiknek megadatott, hogy közelebbről is szemügyre vehessék e relikviát.
Sinclair hangosan, enyhe skótos kiejtésének köszönhetően kissé raccsolva szavalta a prófécia szövegét. Betéve tudta a jóslat szavait, melyeket még gyermekkorában, a nagyapja térdén ülve vésett a fejébe. Akkoriban természetesen nem tudta, mit jelent, csupán játékból, memóriafejlesztő gyakorlat gyanánt tanulta meg, amikor a családja hatalmas franciaországi birtokán nyaralt. A szemközti falnál megállt a több évszázadot átölelő bonyolult családfát ábrázoló freskó előtt. Európa egyik legősibb családjáról volt szó. Az eredetileg Saint Clairnek nevezett család a tizenharmadik században a kontinensről menekült Skóciába, ahol nevüket a jelenlegi Sinclairre változtatták. Bérenger olyan híres ősökre tekintett vissza, mint angliai I. Jakab, valamint Mária, a skót királynő. A befolyásos Sinclair családnak valahogy sikerült túlélnie a Skócián végigsöprő polgárháborúkat és politikai csatározásokat, aztán a huszadik században Alistair Sinclair, Bérenger iparmágnás nagyapja az északi-tengeri olajtársaság megalapításával tovább gyarapította a család amúgy sem jelentéktelen vagyonát. A többszörös milliárdosnak és brit főrendnek, a Lordok Háza tagjának mindene megvolt, amire vágyott, lelke mélyén azonban nyughatatlan és elégedetlen maradt. Az anyagi javakon felül immár sokkal elérhetetlenebb dolgokra vágyott. Vásárolt egy hatalmas château-t a titkokkal terhes délnyugat-franciaországi Languedocban, melyet csak néhány beavatott számára ismert okokból Château des Pommes Bleues-nek, azaz A kék alma házának nevezett el. Languedoc hegyeiről számtalan rejtélyes történet keringett. A helyi legendák több száz, sőt ezer meg ezer évvel ezelőtt elásott kincsekről és titokzatos lovagokról regéltek. Alistair Sinclairt annyira megragadták a languedoci mesék, hogy egyre több földet vásárolt fel a környéken, és nagy erőkkel kezdte kutatni az állítólagos kincset. Nem aranyat, vagy egyéb földi javakat keresett, hanem egy sokkal értékesebb holmit, mely önmaga, a családja és az egész világ számára is rendkívül nagy jelentőséggel bírt. Ekkor már alig tartózkodott Skóciában, s öregkorára már csak a languedoci vad, vörös hegyekben érezte jól magát. Ragaszkodott hozzá, hogy nyaranta az unokája is elkísérje kirándulásaira, aki hamarosan a nagyapjáéhoz hasonló olthatatlan szenvedéllyel kezdte kutatni a környék titkait. A negyvenes éveit taposó Bérenger Sinclair megpihent a nagyapját ábrázoló portré előtt. A határozott, szögletes vonások, a sötét, hullámos fürtök és az átható tekintet láttán olyan érzése támadt, mintha tükörbe nézett volna. - Annyira hasonlítanak egymásra, Monsieur. Napról napra nagyobb önök között a hasonlóság - szólalt meg Roland, Sinclair óriási termetű inasa. Még most, ennyi év után is meglepte, milyen nesztelenül képes mozogni a férfi. - Ezt tekintsem bóknak? - mosolyodott el Bérenger. - Természetesen. Monsieur Alistair finom úriember volt, a falubeliek is szerették. Akárcsak az apám és jómagam. Sinclair elgondolkozva bólintott. Roland-tói nem is számított más válaszra. A francia óriás Languedoc gyermeke volt, az apja pedig, a cháteau hajdani gondnoka egy legendás család sarjaként látta meg a napvilágot. Roland a birtokon nevelkedett, ennélfogva tökéletesen megértette a Sinclair családot és a vidék iránti különös megszállottságukat. Az édesapja hirtelen halálát követően Roland lett a Cháteau des Pommes Bleues új gondnoka, és egyike volt azon keveseknek, akiben Bérenger Sinclair feltétel nélkül megbízott. -Elnézést, de Jean-Claude-dal éppen a folyosón tartózkodtunk, és hallottuk, hogy a próféciát szavalja - nézett Roland kérdőn az urára. - Baj van?
Sinclair átment a szemközti fal mellett álló óriási mahagóni íróasztalhoz. - Semmi baj, Roland. Sőt azt hiszem, hogy végre nagyon is rendben vannak a dolgaink. Felvett az asztalról egy keménykötésű könyvet, és megmutatta a férfinek. A kötet Az Ő története: a történelem leg-gyűlöltebb asszonyainak védelmében címet viselte. - Nem értem - mondta Roland csodálkozva. - így nem is értheti. Kíváncsi vagyok, mit szól a szerzőhöz. Roland megfordította a könyvet. A szerző, Maureen Paschal egy vonzó, vörös hajú, harminc év körüli hölgy volt, jobb keze egy szék támláján nyugodott. Sinclair a nő ujján látható jeruzsálemi antik rézgyűrűre mutatott. - Sacre bleu - kapta fel a fejét Roland. - Bizony - felelte Sinclair. - Pontosabban sacre rouge. Ekkor megjelent az ajtóban Jean-Claude de la Motte, a Pommes Bleu belső szentélyének megbecsült tagja. - Mi történt? - érdeklődött. Sinclair intett neki, hogy kerüljön beljebb. - Még semmi, de nézd meg, mit találtam. Roland átadta Jean-Claude-nak a könyvet, és neki is megmutatta a szerző ujját díszítő gyűrűt. A férfi elővette a zsebéből az olvasószemüvegét, majd közelebbről is megnézte magának a fotót. - L'attendue? - suttogta áhítatosan. - Akire vártunk? - Igen, barátaim - bólogatott Sinclair. - Ennyi év után azt hiszem, végre megtaláltuk a pásztorunkat. ...Ismerem Pétert egészen zsenge koromtól fogva, mivel az apáink barátok voltak, és a bátyámhoz is jó barátság fűzte. A kapernaumi templom közel volt Simon-Péter atyjának házához, és gyermekként gyakran látogattunk el oda. Emlékszem, egyszer ott, a tengerparton játszottunk. Sokkal fiatalabb voltam, mint a fiúk, és gyakran játszottam egyedül, ám még most is hallani vélem, ahogy birkózás közben nevettek. A fiúk közül mindig is Péter volt a komolyabb; fivére, András vidámabb természetű volt, gyermekként azonban mindkettőnek jó érzéke volt a tréfához. Isa távozását követően a jókedvük is örökre odaveszett, és nem sok türelmük maradt ránk, akik túl akartuk élni a borzalmakat. A bátyámhoz hasonlóan Péter is nagyon komolyan vette a család iránti felelősséget, és férfivá érvén ez a felelősség az Ő útjának tanításaiban nyilvánult meg. Céltudatosságát csak a tanítóké múlta felül, ezért is örvendett oly rendkívüli bizalomnak. Az embereknek fogalmuk sincs, mily kemény küzdelmet kellett megvívnia, hogy legyőzze természetét. Meggyőződésem, hogy neki sokkal többet kellett feladnia magából, lélekben többet kellett változnia, mint másoknak. Sokan félreértették Pétert, de én nem. Szerettem Pétert és megbíztam benne. Még a legidősebb fiamat is a gondjaira bíztam.
MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I
EVANGÉLIUMA A TANÍTVÁNYOK KÖNYVE
3. Fjezet McLean, Virginia, 2005. május Virginia állambeli McLean a politika és külváros különös egyvelegét alkotja. Az autópálya körgyűrűről letérve, a CIA főhadiszállás után a Tysons Sarok, Amerika egyik legnagyobb és leghíresebb bevásárlóközpontja található. Köztudott tény, hogy sokak szemében a város nem csupán a szellemisége miatt oly közismert. Amikor Maureen Paschal bérelt Ford Taurusával bekanyarodott a McLean Ritz-Carlton felhajtójára, a legkevésbé sem foglalkoztatták a szentek történetei. A másnap reggeli programja miatt korán kellett kelnie, hogy időben odaérjen a Nőírók Keleti Ligájának reggelivel egybekötött találkozójára, melyet a Tysons Sarokban megrendezett könyvbemutató és dedikálás követett. Legalább a szombat délutánja felszabadult. Kiváló, így legalább jó szokásához híven felfedezhette a várost. Maureen mindig nyitott volt az új helyekre, nem számított, mennyire kicsik vagy vidékiesek voltak, mivel jó szeme volt ahhoz, hogy kincsre leljen bennük, és a legjellegtelenebb helységek is egyedülálló emlékekként rögzültek benne. Eldöntötte, hogy a felfedezőutat másnapra halasztja. A bejelentkezés zökkenőmentes volt; a kiadója mindent megszervezett, így Maureennak a szükséges nyomtatvány aláírását követően át is adták a kulcsot. Lifttel felsuhant a gyönyörű kilátással büszkélkedő szobájába, ahol haladéktalanul kicsomagolt, szemügyre véve a ruháin keletkezett gyűrődéseket. Imádta a luxusszállodákat; ki ne szeretné őket, ő azonban gyermeki örömmel vette be magát a kényeztető környezetbe. Számba vette a minibár tartalmát, megtapogatta a fürdőszobába kikészített köntöst, mosolyogva megcsóválta a fejét a vécéfalra szerelt telefon láttán. Bízott benne, hogy sohasem lesz annyira életunt, hogy elmenjen az élet eme apró örömei mellett. Körülnézett a tágas szobában, s egy pillanatra elöntötte a szomorúság, amiért senkivel sem oszthatja meg mindezt. Egyedül volt, mindig is egyedül élt, és ez tán örökre így marad... Maureen rögtön abbahagyta az önsajnálkozást; az ajtón kilépve meglehet, a világ legpazarabb üzletei várnak rá, gondolta lelkesen. Felkapta a táskáját, ellenőrizte, hogy megvannak-e a hitelkártyái, majd elindult, hogy felfedezze a Tysons Sarok csodáit. A Nőírók Keleti Ligájának reggelijére a McLean Ritz-Carl-ton konferenciatermében került sor. Maureen magas sarkú cipőben és konzervatív kiskosztümben jelent meg, indulás előtt még tett magára egy cseppnyi Chanel No. 5-öt. Pontosan reggel 9-kor belépett a helyiségbe, ahol kért egy kanna ír teát, majd köszönettel visszautasította a reggelit. Az izgatottságtól már amúgy is háborgott a gyomra. Maureen örült, hogy legalább a moderátor személye miatt nem kell aggódnia; Jenna Rosenberggel hetek óta megbeszéléseket folytattak a könyv kapcsán. Ezenfelül Jenna rajongott Maureen munkájáért, melyből hosszú részleteket is képes volt idézni, és ezzel örökre belopta magát az írónő szívébe. Gondoskodott róla, hogy az olvasókat egymáshoz közel, kis asztalokhoz ültessék, ezzel is fokozva a bensőséges hangulatot, és Maureennak sem kellett mikrofonba beszélnie, hogy hallhassák. Az első kérdés Jennát illette, aki rögtön a tárgyra tért: - Mi ihlette a könyvedet? Maureen letette a teáscsészéjét.
- Egyszer olvastam valahol, hogy a brit történelmi szövegeket egy olyan szerzetesi szekta fordította, akik szerint a nőknek nincs lelkük, és minden gonosz forrásának tartották őket. Ezek a szerzetesek voltak az elsők, akik megváltoztatták az Arthur király- és Camelot-legendákat. Az ő olvasatukban Guinevere harcos királynőből számító ribanccá aljasult; Morgan le Fey a korai legendáktól eltérően már nem népe spirituális vezetője, hanem Arthur mindenre elszánt, gonosz húga, aki vérfertőző kapcsolatba kényszeríti fivérét. Az olvasottak döbbenettel töltöttek el, és ekkor óhatatlanul felmerült bennem a gondolat, hogy érdemes lenne más híres nőalakok életét is górcső alá venni. Ez képezte a kutatásai alapját. A feminista irodalomra vonatkozó általános kérdéseket követően egy selyemblúzos, apró aranykeresztet viselő hölgy jelentkezett szólásra. - Én, aki hagyományos környezetben nevelkedtem, igen tanulságosnak találtam a Mária Magdolnára vonatkozó fejezetet. Az ön könyvében ő már nem a bűnbánó prostituált, a megesett asszony, ennek ellenére nem volt könnyű megemésztenem ezt a megközelítést. Maureen egyetértően bólintott. - Még a Vatikán is beismerte, hogy Mária Magdolna valójában nem volt prostituált, és a hittanórákon sem taníthatják többé ezt a hazugságot. A Vatikán már több mint harminc évvel ezelőtt bejelentette, hogy Mária nem azonos a Lukács evangéliumában ábrázolt prostituálttal, és a középkorban Nagy Gergely pápa csupán a saját aljas céljai érdekében kreálta ezt a történetet. Azóta sok idő eltelt, de a Mária Magdolnát bemocskoló hazugságok továbbra is élnek és megmérgezik emlékét. A Vatikánnak az 1960-as években megjelentetett visszavonó nyilatkozata gyakorlatilag egyenértékű a lapok utolsó oldalára száműzött kiigazítással, és Mária Magdolna a mai napig a félreértett nők keresztanyjává lett, az első olyan asszonnyá, akit a történetírók szándékosan rossz színben tüntettek fel. Pedig életében Krisztus egyik leghűségesebb követője, sőt maga is egyike volt az apostoloknak. Az írásai azonban nem kaptak helyet az evangéliumok között. - Sokféle spekuláció látott napvilágot Mária Magdolna életéről - szólalt meg Jenna, akit láthatóan izgatott a téma. - Állítólag igen bensőséges kapcsolat fűzte Jézushoz. Aztán az aranykeresztes hölgy rosszalló tekintete ellenére így folytatta: - A könyvedben nem tértél ki erre. Te hogyan vélekedsz erről az elméletről? - Azért nem foglalkoztam ezekkel az elméletekkel, mert nem tudom bizonyítékokkal is alátámasztani őket. Annyit azonban kijelenthetek, hogy létezik olyan dokumentum, mely alátámasztja a Jézus és Mária Magdolna szorosabb kapcsolatára vonatkozó állításokat. 1945-ben felfedeztek Egyiptomban egy evangéliumot, mely a Megváltó társaként emlegeti Mária Magdolnát, és idézem: „Minden tanítványánál jobban szerette őt, és gyakran illette csókkal a száját". Az egyház persze megkérdőjelezte ezeknek az evangéliumoknak a hitelességét, és szerintem sem árt, ha gondosan körüljárjuk a témát, mielőtt kijelentünk valamit. Abban viszont biztos vagyok, hogy Mária Magdolna nem volt prostituált, és Jézus egyik fontosabb, ha nem a legfontosabb követője lehetett. Gondoljanak csak bele, a feltámadt Krisztus őelőtte jelent meg elsőként. Ennek ellenére nem szeretnék felelőtlen spekulációkba bocsátkozni. Maureen szokásához híven most is óvatosan fogalmazott. Az olvasók előtt nem hangoztatta, ám személyes véleménye az volt, hogy Magdolna bukása a Mesterrel való közeli kapcsolata és a férfitanítványok féltékenysége miatt következett be, akik mindent elkövettek, hogy hiteltelenné váljon a világ szemében. Az Egyiptomban előkerült második századi írások tanúsága szerint Péter nyíltan ellenséges volt vele szemben; Szent Pál későbbi írásaiban pedig módszeresen kiirtott mindenféle hivatkozást a Krisztus életében fontos szerepet betöltő asszonyokról. Maureen sok időt töltött a keresztényüldözőből lett Pál doktrínáinak elemzésével, és arra a következtetésre jutott, hogy a nőgyűlölő és politikailag manipulatív apostoltól aligha lehetett elvárni, hogy Mária Magdolnát Krisztus leghűségesebb szolgálójaként jellemezze.
Maureen elszántan törekedett arra, hogy megvédje Mária Magdolna emlékét, akinek sorsa oly sok híres asszonyhoz volt hasonlatos. Könyvében több, tudatosan tárgyilagos fejezetet is szentelt neki. Nem sokkal azután kezdett álmodni róla, hogy rászánta magát az írásra.
Jobb keze begörcsölt a három órája tartó írástól, arcára lassan ráfagyott a szüntelen mosoly, de nem akarta abbahagyni a dedikálást. Soha, egyetlen alkalommal sem utasította vissza olvasóit, hiszen nekik köszönhette, hogy valóra válthatta álmait. Örömmel látta, hogy férfiak is szép számmal érkeztek az író-olvasó találkozóra. A könyve leginkább a női olvasókhoz szólt, ugyanakkor bízott benne, hogy ha eléggé nyitottak, valamilyen módon a férfiakat is megérinti a mondanivalója. Elsődleges célja az volt, hogy helyrehozza a történelem által okozott károkat és tévedéseket, melyeket a férfiak a nők sérelmére követtek el, és nyilvánvalóan vallási vagy politikai okokból következtek be. Maureen egy nemrégen sugárzott televíziós interjúban is hangot adott ennek a véleményének, Marié Antoinetteet, a szociálpolitikai elméletek egyik leghíresebb áldozatát hozva fel példaként. A francia forradalomról szóló beszámolókat javarészt maguk a forradalmárok írták, jelentette ki Maureen. Szertelen életmódja miatt számtalan vád illette a királynét, holott XVI. Lajos ifjú feleségeként csupán alkalmazkodni próbált a francia arisztokrácia szokásaihoz. Érdemes megemlíteni, hogy Marié Antoinette édesanyja a puritán és szigorú életmódjáról híres Mária Terézia osztrák császárnő volt, aki rendkívül szigorú nevelésben részesítette gyermekeit, tehát az újdonsült királynénak a saját érdekében, a lehető legrövidebb időn belül kellett alkalmazkodnia a francia szokásokhoz. A francia extravagancia fellegváraként is ismert Versailles több évtizeddel Marié Antoinette születése előtt épült, ennek ellenére a mai napig a királyné legendás költekezésének megnyilvánulásaként tartják számon. A neki tulajdonított mondás, miszerint: „ha a nép éhezik, akkor egyen kalácsot!", is valójában jóval a fiatal osztrák hercegnő Franciaországba történő érkezése előtt, egy királyi kurtizán szájából hangzott el. Úgy tűnik, ezzel az egy mondattal mintha igazolást nyert volna a Bastille lerombolását követő rémuralom, a szörnyű vérontás és erőszak, pedig a tragikus sorsú Marié Antoinette ki sem ejtette a száján ezeket a szavakat. Maureen szívből együtt érzett a tragikus sorsú királynéval, aki az első pillanattól fogva mérhetetlen gyűlöletnek volt kitéve az udvar részéről. A tizennyolcadik századi francia nemességnek kapóra jött, hogy a népszerűtlen osztrák születésű királynét okolják a politikai és társadalmi problémák miatt. Maureennak az első versailles-i látogatása során támadt az az ötlete, hogy beleássa magát a témába. Számtalan könyvet, tudományos munkát és történelmi regényt olvasott a királynéról, ám egyikük sem nyerte el tetszését. Sérelmezte, hogy egyetlen történésznek sem jutott eszébe, hogy megemlítse Marié Antoinette-et, az anyát, a kisfiát, majd a kislányát gyászoló anyát. És hol beszélnek Marie-ról, akit bábuként tologattak ide-oda azon a bizonyos politikai sakktáblán, és tizennégy éves korában hozzáadták egy idegen ország ismeretlen férfijához. És arról miért nem esik szó, hogy érkezését nemcsak a királyi család, hanem az egész nép gyűlölettel és ellenszenvvel fogadta? Végül pedig ott van Marié, a bűnbak, aki börtönbe zárva végigszenvedte, míg sorra lemészárolták szeretteit. Lamballe hercegnőt, Marié legközelebbi barátnőjét szó szerint darabokra szaggatta az őrjöngő csőcselék, karóra tűzött végtagjaival pedig fel-alá parádéztak az ablaka előtt. Maureen elhatározta, hogy együttérző, ám tőle telhetően valósághű képet fog festeni a történelem egyik leggyűlöltebb asszonyáról. A kötet átütő sikert aratott. Maureen azonban elsősorban a Mária Magdolna-ügy szószólójának tekintette magát. - Tudta, hogy McLean szent föld Mária Magdolna követőinek a szemében? - szegezte Maureennak a kérdést egy vehemens szőke hölgy.
Maureen már-már felcsattant, hogy nem, erről semmit sem tud, ám ekkor mintha áram rázta volna meg. Mindig ezt érezte, amikor új dolgok voltak készülőben. Még itt, ebben a neonvilágítású amerikai überáruházban is elérte ez az érzés. - Rendben, feladom - sóhajtotta. - Mi köze Mária Magdolnához a virginiai McLeannek? Az asszony átadott neki egy névjegykártyát. - Ha lesz egy kis ideje, kérem, jöjjön el hozzám. - Maureen megnézte a kártyát: „Szent fény" könyvesbolt, Rachel Martel tulajdonos, állt rajta. - Persze, nem ilyen csicsás - folytatta a nő -, de biztos vagyok benne, hogy talál néhány kedvére való kötetet. Helybéliek írták, magánkiadásban jelentek meg. És Máriáról, a mi Máriánkról szólnak - tette hozzá. Maureen megkérdezte, hogyan jut el a könyvesbolthoz. Ekkor a balján az üzletvezető diszkréten köhintett és intett, hogy fogják rövidebbre. Maureen bosszúsan megcsóválta a fejét, majd Rachelhez fordult. - Ma délután is benn lesz? Sajnos máskor nem érek rá. -Természetesen. Néhány mérföldre a főúttól megtalál bennünket. Nem lesz nehéz dolga, de ha gondolja, előtte hívjon fel, és részletesen elmagyarázom. Köszönöm az autogramot. Viszontlátásra. A nő távozását követően Maureen közölte az üzletvezetővel, hogy szüksége lenne egy kis pihenőre. Végül is majdnem három órája fogadta az olvasókat. Párizs (I. kerület) Caveau des Mousquetaires, 2005. március
A LOUVRE KÖZELÉBEN TALÁLHATÓ régi épület Caveau des Mousquetaires néven ismert ablaktalan kőpincéje stratégiai fontosságú szerepet játszott a francia királyok életében. A hely Alexandre Dumas híres regénye révén vált halhatatlanná; a gonosz Richelieu bíboros idején titkos találkozóhely volt ez a királyné testőrei számára. A testőrök valójában nem is XIII. Lajos, hanem a királyné, Ausztriai Anna védelmére esküdtek fel, aki származását tekintve sokkal ősibb és nemesebb felmenőkkel dicsekedhetett, mint férje. Dumas forogna a sírjában, ha tudná, hogy az ellenség végül megkaparintotta az egykor szent helyet. Ezen az estén a barlang egy majd' kétezer éves múltra visszatekintő titkos testvériség találkozóhelyéül szolgált. A kéttucatnyi gyertya lángja kísérteties fényben fürdette a sötét köpenybe burkolózott férfiakat. Egy ütött-kopott négyszögletű asztal körül álltak, s bár arcuk árnyékban maradt, a szorosan a nyakuk köré tekert vérvörös zsinór jelezte együvé tartozásukat. Egy ideig angolul, franciául és olaszul suttogtak, majd amint vezérük helyet foglalt az asztalfőn, mély csend borult a barlangra. A vezér előtt egy aranytálcára helyezett, simára csiszolt koponya állt. Egyik oldalán a tálcával egyező aranyspirálokkal és drágakövekkel díszített serleg, a másikon egy kézi faragású, fejjel lefelé fordított fafeszület hevert. A vezér áhítatosan megérintette a koponyát, majd magasba emelte a sűrű, sötét folyadékkal teli serleget. - A Igazság Mesterének vére - szólalt meg kifogástalan oxfordi angolsággal.
Lassan belekortyolt az italba, majd a serleget odanyújtotta a balján álló fivérének. A férfi egy biccentés kíséretében átvette, francia nyelven megismételte a jelszavukat, és ő is ivott a nedűből. A rend minden tagja követte a példáját, mígnem a serleg visszakerült a vezérhez. A férfi gyengéden visszahelyezte a serleget a tálcára, majd felemelte a tálcát és alázatosan megcsókolta a koponya homlokát. Aztán a serleghez hasonlóan ezt is körbeadta társainak, akik tökéletes csendben hajtották végre a rituálét. - Az első. Az egyetlen - jelentette ki a vezér, mikor visszakapta a tálcát a koponyával. Utána felvette és szemmagasságba emelte a fafeszületet, és leköpte a Jézus Krisztust ábrázoló szobrocskát.
...Sára-Támár gyakran eljön és elolvassa a megemlékezéseimet, miközben írok. 0 hívta fel rá a figyelmem, hogy eddig még nem adtam magyarázatot Péter tagadására. Egyesek bírálták és kemény szavakkal illették Pétert, amiért megtagadta Isát. Nem volt igazuk. Azok, akik ítélkeztek felette, nem tudhatták, hogy Péter kizárólag Isa óhajának engedelmeskedett. Úgy tudom, néhány követő szerint Péter Isa egyik próféciáját váltotta valóra, nevezetesen: „Azt mondom néked, ezen az estén, míg a kakas kukorékol, háromszor fogsz engem megtagadni". Mire Péter ezt felelte: „Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged". Ez az igazság. Péter Isa utasítása szerint cselekedett. Nem, prófécia, hanem parancs volt. Isa tudta, hogy bekövetkezik a baj, és biztonságban akarta tudni hűséges tanítványát, hogy halála után terjeszthesse az Igét, ahogyan Ő megálmodta. Isa azonban így folytatta: „Meg kell tagadnod engem, így biztonságban leszel és folytathatod a tanítást". Ez az igazság Péter „tagadásáról", ami nem is volt tagadás, hiszen csak a mestere utasításait követte. Ebben biztos vagyok, mert én is ott voltam, és tanúja voltam mindennek. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A TANÍTVÁNYOK KÖNYVE
4. Fejezet McLean, Virginia, 2005. március
Amint áthajtott a McLeant átszelő úton, Maureen pulzusa hirtelen felgyorsult. Nem volt felkészülve Rachel Martin meghívására, ugyanakkor alig várta, hogy viszontlássa. Mindig ez történt, egész életében különös és intenzív események, furcsa véletlenek követték egymást. Vajon ez is egyike lesz azoknak a természetfeletti eseményeknek? Kíváncsian várta, milyen módon kapcsolódik majd mindez Mária Magdolnához. Ahogy belekezdett a könyvéhez szükséges kutatómunkába, egyre erősebben kezdett vonzódni a Mária Magdolnalegendához. Már a jeruzsálemi látomása során is hús-vér asszonynak, már-már a barátnőjének érezte Mária Magdolnát. Amikor a könyve végső változatán kezdett dolgozni, mintha a rosszindulatú sajtó támadásainak kitett barátnőjét védelmezte volna. Ekkor már kifejezetten reálisnak, pontosabban szürreálisnak tűntek a hozzá fűződő érzései.
A Szent fény könyvesbolt kirakata telis-tele volt angyalokkal, angyalokról szóló könyvekkel, angyalfigurákkal, meg trendi kerubokat ábrázoló művészeti alkotásokkal. A pufók, kedves arcát keretező szőke fürtös Rachel maga is olyan volt, akár egy angyalka. Ugyanazt a kétrészes fehér fátyolszövetből készült ruhát viselte, mint a dedikáláson. Az ajtó fölé akasztott szélharang lágy csilingelőssel adta tudtul érkezését a pultnál tüsténkedő Rachelnek. - Ez jó lesz? - kérdezte a tizennyolc-tizenkilenc éves lánytól. - Igen, éppen ilyet kerestem - nyúlt a lány az ezüstfoglalatú levendulaszínű kő után. - Ez ugye ametiszt? - Pontosabban ametrin - helyesbített Rachel, majd kedvesen Maureenra mosolygott, és ismét a lányhoz fordult. - Az ametrin is ametiszt, csak egy darabka citrin is van benne. Tartsa a fény felé, úgy jobban láthatja a közepébe ágyazódó aranyszínű anyagot. - Jaj, de szép! - kiáltott fel a lány lelkesen. - De nekem azt mondták, ametisztre van szükségem. Ennek is ugyanaz a hatása? - Igen, sőt még annál is jobb - válaszolt Rachel türelmesen. - Az ametiszt állítólag fejleszti a spirituális erőnket, a citrin pedig egyensúlyba hozza a fizikai testben található érzelmeket. Mindent egybevetve rendkívül hatásos kombinációt képeznek, de ha gondolja, keresek önnek egy tiszta ametisztet is. Maureen már csak fél füllel figyelt a beszélgetésre, őt inkább a Rachel által említett könyvek érdekelték. A polcokon téma szerint sorakoztak a különféle írások, így gyorsan átfutotta őket. Volt néhány kötet az indiánokról, a keltákról, Maureen azonban inkább az angyalokkal kapcsolatos művekre volt kíváncsi. A keresztény irodalommal foglalkozó könyvek között végül megtalálta, amit keresett. A testes, fehér könyv gerincén jókora fekete betűkkel a MAGDALENE szó volt olvasható. - Látom, egyedül is kiválóan boldogul! Maureen ijedten összerezzent; meg sem hallotta Rachel nesztelen lépteit. A lány, kezében egy kis kék-fehér tasakkal lágy csilingeléssel távozott. - Erről a könyvről beszéltem. A többi legfeljebb füzetkének nevezhető. Tessék, ez biztosan érdekli. Rachel levett a polcról egy vékonyka röpiratszerű kiadványt. A rózsaszín borítóra 23-as nagyságú, Times New Román betűtípussal a Mária McLeanben címet nyomtatták. - Melyik Máriáról van szó? - érdeklődött Maureen, ugyanis a kutatásai során többször is előfordult, hogy Magdolna helyett a Szűzanyára vonatkozó írásokra bukkant. - A maga Máriájáról van szó - mosolygott Rachel sokatmondóan. Maureen viszonozta a mosolyát. Bizony, az én Máriám. - Egy helyi lakos írta, ezért nem tüntettük fel külön. Az itteni spirituális közösség minden tagja tudja, hogy Mária Magdolnáról van szó. Mint mondtam, itt is megvannak a követői. Rachel elmagyarázta, hogy a virginiai kisváros lakóinak több nemzedéke is részesült a spirituális látomások csodájában.
- Az írásos feljegyzések szerint az utóbbi évszázadban több mint száz alkalommal látták Jézust ezen a környéken. Gyakran az út mentén, a főút mentén állt, ön is éppen azon jött. Egyszer-kétszer a kereszten is látták, más esetekben pedig egy nő oldalán sétált. A szemtanúk szerint egy alacsony, hosszú hajú nő volt. Rachel belelapozott a füzetbe. - Az első ilyen jellegű látomást a huszadik század elején dokumentálták; egy Gwendolyn Maddox nevű asszony látta. A hátsó kertjében történt. A helyi lelkész szerint Jézust és a Szűzanyát láthatta, ám ő határozottan állította, hogy Mária Magdolna szerepelt a látomásában. Az öreg Gwen nagyon makacs teremtés volt. Szerinte a látomás a reumás ízületi gyulladását is meggyógyította. Hálája és tisztelete jeléül oltárt emelt nekik, és azóta mindenki számára nyitva áll a kertje. A helyiek a mai napig ott imádkoznak Mária Magdolnához a gyógyulásért.
- Különös, hogy Gwen egyetlen leszármazottja sem szenved abban a csúnya ízületi gyulladásban, holott ez örökletes betegség. A magam részéről köszönettel tartozom neki, akárcsak az anyám, meg a nagyanyám. Tudja, Gwendolyn dédunokája vagyok. Maureen a kezében lévő füzetre pillantott. Csak most vette észre, hogy a szerzőjeként Rachel Maddox Martel neve volt feltüntetve. Rachel odanyújtotta a füzetet. - Tessék, fogadja el tőlem Gwen történetét, valamint néhány más látomás leírását tartalmazza. És most nézzük a másik könyvet - mutatott Rachel a nagy, fehér kötetre. -Ezt is a város szülötte írta. A szerző sok időt szentelt a helyi Mária-látomásoknak, azonban más kutatásokat is végzett a témában. A könyvben számtalan Magdolnaelméletről is olvashat, egyik-másik már az én ízlésemnek is sok, de alapjában véve érdekes olvasmány, és kizárólag itt kapható. - Természetesen megveszem - mondta Maureen szórakozottan. - Miért éppen McLean? Hogyan lehet, hogy egész Amerikából éppen ezt a helyet választotta ki magának? - Erre sajnos nem tudok válaszolni - vont vállat Rachel. -Talán máshol is előfordulnak a jelenések, csak épp nem tudunk róluk. Az is lehet, hogy van valami különleges ebben a városban. Azt azonban határozottan állíthatom, hogy azok, akiket érdekel Mária Magdolna élete, előbb-utóbb itt kötnek ki. Magam sem tudom, hányan léptek be a boltomba, egy bizonyos könyvet keresve, és előtte önhöz hasonlóan egyiküknek sem volt tudomása a jelenésekről. Ez már nem véletlen, ugye? Biztos vagyok benne, hogy Mária idevezeti a híveit, McLeanbe. Maureen eltűnődött a hallottakon. - Tudja... amikor megszerveztem az utazásomat, D.C.-ben akartam megszállni. Van ott egy jó barátom, és autóval elég közel van McLeanhez. A repülőtér is fontos szempont volt, ennek ellenére az utolsó pillanatban meggondoltam magam és egyenesen idejöttem. Rachel mosolyogva hallgatta. - Látja, Mária idehozta valahogy. De kérem, ígérje meg, hogy felhív, ha találkozik vele a városban. - Találkozott már vele? - kérdezte Maureen. Rachel megveregette a rózsaszín könyvecske borítóját. - Igen. A könyvből megtudja, hogy a családomban mindenki részesült ebben az ajándékban - jelentette ki meglepően tárgyilagos hangon. - Első alkalommal nagyon kicsi, talán négy-öt éves lehettem. Akkor Mária egyedül volt. A nagyanyám kertjében, az oltárnál állt. Kamaszkoromban az út mentén láttam őt... Jézussal volt. Nagyon furcsa volt; a barátnőimmel egy futballmeccsről jöttünk haza. Péntek este volt. A nővérem, Judy vezetett, és ahogy a kanyarhoz értünk, láttuk, hogy egy férfi meg egy nő tart felénk. Judy fékezett, hogy lássa, minden
rendben van-e, és ekkor döbbentünk rá... Ott álltak, szinte beledermedtek az időbe, és gyönyörű fény ragyogta be őket. Judyt annyira megrendítette a találkozás, hogy elsírta magát. Akkor az egyik lány, aki az anyósülésen utazott, megkérdezte, mi a baj, miért álltunk meg. Ekkor jöttünk rá, hogy a többi lány nem látott semmit. Csak én és a nővérem. Talán a genetikának is köze lehet ezekhez a látomásokhoz. A családunkban sokszor előfordultak már... Nem is tudom... McLeanben mások is részesültek ebben az élményben... - Mária csak a nőknek szokott megjelenni? - O, igen, ezt elfelejtettem. Ha Mária egyedül volt, tudtam, hogy csakis egy nő láthatta, de ha Jézussal együtt mutatkozott meg, akkor férfiak, nők egyaránt megpillanthatták őket, ennek ellenére a férfiak ritkábban találkoznak velük. Vagy csak nem szívesen beszélnek róla. - Értem - bólintott Maureen. - Az ön látomásai mennyire tiszták? Le tudná írni nekem Máriát? Rachel bölcs mosollyal fogadta a kérdést. Ha már teljesen meghülyültem, legalább jó társaságom van hozzá, gondolta Maureen. - Támadt egy ötletem. Jöjjön ide, kérem. Rachel finoman karon fogta Maureent, és a bolt végébe vezette, majd a kassza mögötti falra mutatott. Az olajfestmény egy aranybarna hajú, rendkívül gyönyörű arcú és hihetetlenül szép, mogyoróbarna szemű asszonyt ábrázolt. Rachel feszülten figyelte Maureen reakcióját, ám ő döbbent hallgatásba burkolózott. - Látom, önök ketten már találkoztak - jegyezte meg Rachel csendesen.
Az első döbbenetet követően Maureen megremegett, majd keserves sírásra fakadt. Legalább egy, talán két percig is zokogott a kép előtt, aztán lassan lecsillapodott. Lelkét átjárta az asszony rettentő fájdalma, mély, keserű bánata. Maureen átadta magát az érzésnek, és a sírással mintha csitultak volna kínjai. Az olajfestmény láttán egyfajta bizonyosságot szerzett arról, hogy az álombeli asszony, Mária Magdolna valóban létezik.
Rachel a hátsó helyiségbe kísérte Maureent, és készített neki egy csésze kamillateát, majd magára hagyta gondolataival, és visszatért az üzletbe, ahová éppen akkor nyitott be egy fiatal pár. Maureen remélte, hogy a kamillatea valóban megnyugtatja majd zaklatott idegeit. A vásárlók távozását követően Rachel visszament Mau-reenhoz. - Jól van? - Most már igen - bólintott Maureen. - Köszönöm, Rachel, és kérem, bocsásson meg a jelenetért. Én csak... szóval... maga festette azt a képet? - A művészi hajlam nem idegen a családunktól - biccentett Rachel. - A nagyanyám szobrász volt; ő több agyagszobrot is készített Máriáról. Arra is gondoltam, hogy talán ez lehetett az oka, hogy oly sokszor megjelent nekünk... általunk másoknak is megmutatkozhat. - Vagy tán azért, mert a művészek sokkal nyitottabbak -gondolkodott Maureen hangosan. - A jobb félteke...
- Lehetséges, bár az is lehet, hogy mindkettőnek köze van hozzá. De mondok még valamit. Az utóbbi tíz évben megsokszorozódtak a jelenések itt, McLeanben. Tavaly már oly sokszor láttam őt, hogy éreztem, le kell festenem, ha vissza akarom nyerni a nyugalmam. Amint befejeztem a portrét, ismét tudtam aludni. Érdekes, hogy azóta egyszer sem tértek vissza a látomások. A szállodai szobájában Maureen a gondolataiba merülve játszadozott a borospoharával. Gyűlölte, ha az írásait elemezték, rettegett attól, hogy szóba kerül a könyve, ennek ellenére képtelen volt levenni a szemét a tévé képernyőjéről. A túlbuzgó bemondó éppen a következő vendégét konferálta fel, majd rögtön egy kérdéssel kezdte. - Ön szerint is az egyház elleni legújabb támadásról van szó? A képernyő alján megjelenő felirat alapján a vendég Mag-nus O'Connor püspök volt. Erős ír kiejtéssel beszélt. -Természetesen. Már hosszú évszázadok óta küzdünk azokkal az egyénekkel, akik a személyes haszonszerzés reményében emberek millióinak hitét sodorják veszélybe. Ezeknek a szélsőséges feministáknak előbb-utóbb el kellene fogadniuk a tényt, hogy az egyház által elismert apostolok kivétel nélkül férfiak voltak. Maureen megadóan sóhajtott. Túlságosan kimerült volt ehhez a műsorhoz, gondolta, és a távirányító segítségével elhallgattatta a felbőszült egyházfit. Bárcsak a valóságban is ilyen könnyű lenne, gondolta. - Ez már nekem is sok, atyám - motyogta lefekvés közben. Egy bágyadt holdsugár megvilágította a Maureen éjjeliszekrényén árválkodó félig teli borospoharat és a doboz altatót. Az éjjeli lámpa melletti kristály hamutartóban ott pihent a jeruzsálemi rézgyűrű. A tabletták ellenére Maureen nyugtalanul forgolódott ágyában, az álom ezúttal is váratlanul érte. Most is ugyanúgy kezdődött: a tömeg, a verejték, a zűrzavar. Ám amikor Maureennak meg kellett volna pillantania az asszonyt, hirtelen minden elsötétült, és egy ideig a semmiben találta magát. Egy idilli napon a Galileai-tenger partján egy kisfiú szépséges édesanyja előtt ugrándozott. A kishúgától eltérően neki nem volt olyan döbbenetes mogyoróbarna szeme, sem olyan gazdag rézvörös haja. Korához képest elgondolkodó, mély tüzű szeme volt. A partra futott, ahol felkapott egy érdekes formájú, ragyogó kavicsot. Édesanyja figyelmeztette, hogy ne menjen túl mélyen a vízbe. Ezen a napon a szokásos fátyla nélkül volt látható, hosszú haja laza hullámokban keretezte arcát; kislánya miniatűr hasonmásaként totyogott mellette. Ekkor egy kedves férfihang rászólt a kislányra, aki kitépte kezét az édesanyjáéból és a bátyja után eredt. Lázadó gyerek volt, ám az anyja csak nevetett rajta, majd bensőséges pillantással a mögötte lépkedő férfira nézett. A családja körében a férfi nem a szokásos fehér, hanem szürke, öv nélküli, laza köntöst viselt. Szeméből kisimított egy rakoncátlan rézvörös hajtincset, majd szeretetteli, elégedett mosoly-lyal nézett asszonyára. Mintha egy láthatatlan kéz váratlanul visszarepítette volna Maureent a valóságba. Értetlenül, egész testében remegve nézett körül a szállodai szobájában. Máskor is felzaklatták az álmai, ám ezúttal a szokásosnál is jobban megviselte a térben és időben lezajlott utazása. Szaporán szedte a levegőt, és egy idő után végre sikerült lecsillapodnia. Valamennyire magához tért, amikor mozgást érzékelt az ajtónál. Inkább érezte, mintsem látta a szobája ajtajában megjelenő alakot, akiről azonnal tudta, kicsoda. Ebben ugyanolyan biztos volt, mint ahogy abban is, hogy nem álmodik. Ő volt az. Itt volt, Maureen szobájában. Maureen nagyot nyelt. Szája kiszáradt a döbbenettel vegyes félelemtől. Tudta, hogy az ajtóban álló alak a másik, a szellemek világából érkezett, ezért összeszedte minden bátorságát: - Mondd meg, hogyan segíthetnék neked. Kérlek.
Válaszképpen lágy susogást hallott, mintha meglibbent volna egy könnyű fátyol, vagy a tavaszi lombok, aztán semmi. A jelenés tovatűnt. Maureen kipattant az ágyából és villanyt gyújtott; a digitális óra hajnali 4:10-et mutatott. Los Angelesben még csak hajnali l-re járt az idő. Bocsáss meg, atyám, gondolta magában, ahogy felkapta az éjjeliszekrényről a telefont és reszkető ujjakkal tárcsázta a számot. A legjobb barátjára, egy papra volt szüksége. Péter rendíthetetlen hangja segített Maureennak visszatérni a földre. - Hihetetlenül fontos, hogy feljegyzéseket készíts ezekről a... látomásokról - mondta Péter a Maureen számára oly kedves ír tájszólásával. - Remélem, leírod, amit tapasztalsz. - Látomások? Könyörgöm, ne beszélj ilyen vatikánosan, Pete - förmedt rá Maureen. - Inkább meghalok, minthogy alávessem magam a római inkvizíciónak. - Jaj, Maureen, tudod, hogy nem erről van szó. De mi van akkor, ha mégis látomásaid vannak? Eszedbe jutott már, hogy milyen jelentőséggel bírhatnak? - Először is, mindössze két úgynevezett látomásban volt részem. A többi álom volt. Nagyon élénkek és intenzívek ugyan, de akkor is álmok. Semmi több. Lehet, hogy megőrültem, de mint tudod, nem én lennék az első ebben a családban. - Maureen nagyot sóhajtott. - A fenébe, nagyon megijedtem. De ha már itt tartunk, neked nem az lenne a dolgod, hogy megnyugtass? - Bocsáss meg. Igazad van, tényleg segíteni szeretnék. De kérlek, ígérd meg, hogy ezután leírod, hogy mikor és hányszor tapasztalod ezeket a lá... vagyis... álmokat. Csak magunk miatt. Hiszen történész, egyben újságíró is vagy, te tudhatod a legjobban, mennyire fontos az adatok rögzítése. - Ó, igen - nevetett fel Maureen. - Ez aztán a történelmi adatgyűjtés. Jól van, megteszem - sóhajtott fel végül. - Egy nap talán még értelmet nyer ez a zűrzavar. ...írnom kell még Nátánielről, akit mi Bartolómeónak hívtunk, mert oly megható volt az odaadása. Ifjú korában csatlakozott hozzánk Galileában, s bár nemesi atyja, a kánai Tolma javíthatatlannak ítélte és elűzte házából, mi nem láttunk semmi kivetnivalót benne. A kegyetlen pátriárka ostobaságában félreismerte ennek az értékes és különleges léleknek a szépségét, Isa azonban rögtön észrevette a benne rejlő kincset. Bartolómeó lelke a szemében rejlett. Addig még csak Isa és a lányom tekintetében láttam ehhez fogható tisztaságot és jóságot. Szeme az ősi és letisztult lélek visszatükröződése volt. Amikor megérkezett magdalai házamba, apró kisfiam az ölébe mászott és egész este ott maradt. A gyermekek a legmegbízhatóbb bírák, és Isával összemosolyogtunk az asztal felett, ahogy elnéztük a kis Jánost a barátjával. János megerősítette a Bartolómeóról kialakított véleményünket, aki a családunk része volt, és az is marad, míg világ a világ. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A TANÍTVÁNYOK KÖNYVE
5. Fejezet Los Angeles, 2005. április
Maureen kimerülten parkolt le a Wilshire Boule-vard-i épület előtt, ahol elegáns öröklakása volt, majd átadta a kulcsokat Andrénak, a szolgálatos őrnek, hogy bevigye a kocsit a garázsba, majd megkérte, hogy utána cipelje fel a csomagjait. A dulles-i járat késése meg az ébren töltött éjszaka miatt Maureen kissé zaklatott idegállapotban volt. - Jó estét, Paschal kisasszony. Az elnézését kell kérnem -szólította meg Laurence. Az apró, akkurátus ember fontoskodva előlépett a portáspult mögül. - Kérem, bocsásson meg, de ma délután kénytelen voltam bemenni a lakásába. A küldemény túlságosan nagy volt, hogy itt őrizzem a hallban. Ha megkérhetném, máskor értesítsen előre, ha ilyen hatalmas szállítmány várható. - Küldemény? Miféle küldeményről beszél? Én nem vártam semmit. - Az már biztos, hogy kegyednek címezték. Valakinek nagyon a szívébe lophatta magát. Maureen köszönetet mondott a portásnak, majd lifttel felment a tizenegyedik emeletre. A folyosóra lépve tömény virágillatot érzett, ami a lakásában még ennél is erősebb volt. A lélegzete is elállt a nappali láttán. A virágállványokon, valamint a kristályvázákba elhelyezett pazar csokrok mindegyikében mély tüzű vörös rózsák, kálák és fehér liliomok pompáztak. Bódító illattal lengték be a szobát. Magyarázatként a nappali másik végében, a fal mellé támasztott óriási, aranyozott keretbe foglalt festmény szolgált, mely egy klasszikus pásztorjelenetet ábrázolt. Három tógás, babérkoszorús pásztor egy nagy sírkő feliratára mutatott. A festmény középpontjában egy vörös hajú pásztorlány állt, aki a társaság vezetője lehetett. A lány arca... mintha Maureen tükörképe lett volna.
- Les Bergers dArcadie - olvasta fel Peter a keret aljára illesztett bronztáblácskára vésett feliratot. Nagy hatással volt rá a Maureen nappalijába csempészett kiváló másolat. - Nicolas Poussin francia barokk mester alkotása. A Louvre-ban volt szerencsém megcsodálni az eredetijét. Maureen hálás volt Péternek, hogy késlekedés nélkül átsietett hozzá. - Árkádia pásztorai - folytatta Peter. - Most féljek vagy örüljek? Kérlek, mondd, hogy az eredeti képen a pásztorlány nem úgy néz ki, mintha én álltam volna modellt. - Nem, dehogy - nevetett fel Peter. - Ez a másolatot készítő művész vagy a feladó keze munkáját dicséri. Kinek köszönheted a megtiszteltetést? Maureen fejcsóválva odanyújtott egy nagy borítékot. -Valami... Sinclair küldte. Fogalmam sincs, ki lehet. - Rajongó? Vagy megszállott? Lehet, hogy olvasta valamelyik könyved, és ezt váltotta ki belőle. - Meglehet - nevetett fel Maureen idegesen. - A kiadóm az utóbbi két hónapban eléggé vad leveleket továbbított.
- Rajongói vagy gyűlölködő levelek voltak? - Is-is. Peter kihúzta a borítékból az elegáns velin papírt, és szemügyre vette a szép, gondos kézírást. A pergament dombor-nyomású liliomok, a francia királyok évszázados jelképe díszítette. A lap alján az aranyozott Bérenger Sinclair név volt olvasható. Péter feltette a szemüvegét, és hangosan olvasni kezdte a levelet:
Tisztelt Paschal kisasszony! Kérem, bocsásson meg a tolakodásért. Meggyőződésem, hogy én meg tudom válaszolni a kérdéseit, akárcsak Ön az enyémeket. Ha van elegendő bátorsága kiállni a hitéért, és hajlandó részt venni egy csodálatos utazáson, hogy meglelje az igazságot, remélem, a nyári napforduló idején csatlakozik hozzám Párizsban. Személyesen Magdolnának van szüksége a kegyed jelenlétére. Ne okozzon neki csalódást. A festmény serkentően hathat az Ön tudatalattijára. Tekintsen rá egyfajta térképként; a jövőjéhez, és tán a múltjához vezető térképként. Bízom benne, hogy az édesapjához hasonlóan Ön sem fog szégyent hozni a nagy Paschal névre.
Legőszintébb tisztelettel: Bérenger Sinclair
- A nagy Paschal név? - csodálkozott Péter. - Ez meg mi akar lenni? - Fogalmam sincs. Maureen próbálta megemészteni a levél tartalmát. Nyugtalanította az apja nevének említése, ám ezt nem akarta kimutatni Péter előtt. -Ismered az apám családját. A louisianai mocsarakban előbb-utóbb mindenki megőrül. Maureen ritkán beszélt az apjáról, Péter szótlanul várt, hogy folytassa, ám csalódnia kellett. Maureen elvette tőle a levelet és még egyszer felolvasta. - Ez ijesztő. Szerinted milyen válaszokról beszél? Rajtunk kívül senki sem tud az álmaimról - simított végig a levélpapíron. Péter a szobát elárasztó csokrokra és a műalkotásra nézett. - Bárki is legyen, két dologban biztosak lehetünk: ez az ember fanatikus és gazdag, ami szerény tapasztalataim alapján igen rossz kombináció. - Nézd ezt a levélpapírt - mondta Maureen, aki meg se hallotta Péter szavait. - Nagyon franciás. És ez a dombornyomásos mintázat a széleken... mi lehet? Szőlő? - Ekkor mintha eszébe jutott volna valami. - Kék alma? Péter feljebb tolta szemüvegét az orrán, s alaposan megnézte a kérdéses mintát. - Kék alma? Hm, igazad lehet. Ezt nézd... a lap alján egy címet látok. Le Cháteau des Pommes Bleues.
- Nem tudok jól franciául, de szerintem kék almát jelent. - A Kék Alma-kastély - bólintott Péter. - Neked nem mond semmit? Maureen lassan, a gondolataiba merülve bólintott. - A fenébe, itt van, a nyelvem hegyén. Biztos vagyok benne, hogy a kutatásaim során találkoztam vele. Azt hiszem, egyfajta kódnév lehet, és köze van a Mária Magdolnát imádó francia vallási csoportokhoz. - Azokhoz, akik szerint a keresztre feszítés után Franciaországba menekült? Maureen bólintott. - Az egyház eretnekként bánt velük, amiért azt vallották, hogy tanításaik közvetlenül Krisztustól származnak. Földalatti, titkos társaságokba kényszerültek; az egyiknek a kék alma a jelképe. - Jó, de mit jelent pontosan? - Erre már nem emlékszem - vonta meg a vállát Maureen sajnálkozva. - De ismerek valakit, aki felvilágosíthat bennünket.
Marina del Rey, Kalifornia, 2005. április
MAUREEN VÉGIGMENT a Marina del Rey kikötőn. A hollywoodi gazdagok luxusjachtjait beragyogta a kaliforniai napsütés; az egyik fedélzetéről egy szakadt trikós, lebarnult férfi bódultan odaintett neki. Maureen nem ismerte, de a kezében lévő sörösüveg és a mosolya láttán feltételezte, hogy barátkozó kedvében van. Visszaintett, és folytatta útját az étterem és turistakomplexum irányába, majd belépett az El Burito nevezetű mexikói étterem ajtaján. - Reenie! Itt vagyok! - kiáltotta valaki. Maureen a terasz irányába fordult, ahol a barátnője egy mangós margarita társaságában várt rá. A két nő egymás tökéletes ellentéte volt. A szoborszépségű, kreol bőrű, egzotikus Tamara Wisdomnak derékig érő, lila tincsekkel tarkított fekete haja volt, orrában egy meglepően nagy gyémánt ragyogott, melyet a volt barátjától, egy független filmrendezőtől kapott ajándékba. Fülcimpáján számos piercing sorakozott, s ezoterikus mintákkal díszített fekete csipkeblúzt viselt. Bár a negyvenedik évéhez közeledett, tíz évet simán letagadhatott volna a korából. Tammy rikító, színpompás, Maureen pedig konzervatív ízléssel öltözködött; míg Tammy hangosan és erőszakosan fejezte ki véleményét, Maureen inkább diszkréten és megfontoltan viselkedett. Életükben és munkájukban egyaránt különböztek, ennek ellenére kölcsönösen tisztelték egymást. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idejöttél, Tammy - mondta Maureen miután helyet foglalt, majd rendelt magának egy jeges teát. Tammy a szemét forgatva nyugtázta a választását, ám most túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy szóvá tegye.
- Viccelsz? Amikor becserkészett a híres Bérenger Sinclair? És most ki vele, hallani akarom az összes szaftos részletet. -A telefonon nagyon feldobottnak tűntél. El se tudom hinni, hogy ismered azt az alakot. - Én meg azt nem bírom felfogni, hogy neked teljesen ismeretlen a neve. Az Isten szerelmére - és ezt most szó szerint értem -, hogyan adhattál ki egy Mária Magdolnáról szóló könyvet anélkül, hogy Franciaországban is kutattál volna a témában? Miféle újságíró vagy te? - Jó és alapos újságíró, és pontosan emiatt nem mentem Franciaországba. A titkos társaságok inkább a te asztalodra tartoznak. Egyébként meg Izraelben komoly kutatásokat végeztem az első évszázadi eseményekkel kapcsolatban. A kedves csipkelődés barátságuk szerves részét alkotta. Tammyt egy barátja mutatta be Maureennak, miután megtudta, hogy a Mária Magdolnáról szóló könyvéhez végez kutatásokat. Tammynek már számos alkímiáról és titkos társaságokról szóló alternatív könyve is megjelent, ezenkívül a Mária-kultusszal kapcsolatos földalatti spirituális hagyományokról készített dokumentumfilmje nagy sikert aratott. Az ezoterikus kutatók világából senki sem volt ismeretlen a számára, és vastag sminkje mögött éles elme lakozott. Bár Maureen gyakran volt szenvedő alanya a barátnője brutális őszinteségének, csodálattal adózott e tulajdonságáért. Tammy egy elegáns borítékot húzott elő élénk narancssárga táskájából, majd meglengette Maureen orra előtt és letette eléje az asztalra. - Tessék, ezt személyesen akartam megmutatni neked. Maureen csodálkozva húzta fel a szemöldökét a borítékot díszítő ismerős liliomok és kék almák, valamint a dombornyomásos meghívó láttán. - Meghívást kaptam Sinclair rendkívül exkluzív éves jelmezbáljára - mondta Tammy. - Végre megütöttem a főnyereményt. Te is ugyanilyet kaptál? - Nem - rázta meg Maureen a fejét. - Csak egy furcsa üzenetet, hogy találkozzunk a nyári napforduló idején. Hogyhogy téged is meghívtak? - A franciaországi kutatásom során találkoztam vele -felelte Tammy. - Felkértem, hogy támogassa az új dokumentumfilmemet. Mivel ő is forgatni szeretne, tudod... kéz kezet mos... - Új filmen dolgozol? Erről miért nem tudok? - Nem rajtam múlt, hogy ilyen ritkán találkozunk. Maureen behúzta a nyakát. Az utóbbi hónapokban borzasztóan elhanyagolta a barátait. - Sajnálom. És ne nézz már ilyen fenemód önelégülten. Mondd, te tudtál erről a Sinclair-akcióról? Arról, hogy be akar... cserkészni? -Nem, tényleg nem. Csak egyszer találkoztam vele, de esküszöm, mindent megadnék érte, hogy engem akarjon becserkészni. Milliárd - extra nagy M-mel - okom lenne rá, ráadásul eszméletlenül jóképű. Tudod, Reenie, ez nagyon jól jöhet neked. Az isten szerelmére, bújj már elő a csigaházadból és élvezd egy kicsit az életet. Mikor randiztál utoljára? - Ugyan, most nem erről van szó.
- És ha mégis? - Most nincs időm romantikázni, de a levélben szó sem esett randevúról. -Nagy kár, mert nincs még ahhoz fogható romantikus hely a Földön. - Szóval ezért tartózkodsz ott olyan sokat mostanában? - Nem, dehogy - nevetett Tammy. - Csak arról van szó, hogy Franciaországot a nyugati ezotéria központjaként, valamint az eretnekség olvasztótégelyeként tartják számon. Száz könyvet is írhatnék, és megannyi filmet is készíthetnék róla, és még akkor is csupán a felszínt kapirgálnám. Maureennak nehezére esett odafigyelni. - Mit akarhat tőlem Sinclair? - Ki tudja? Különc, sőt erőszakos ember hírében áll, mellesleg sem időnek, sem pénznek nincs szűkében. Szerintem a könyved felkeltette a figyelmét, és most a skalpodat akarja. De fogalmam sincs, mi ez az egész, hiszen a te munkásságod nem is illik bele a róla alkotott képbe. - Ez meg mit jelentsen? - sértődött meg Maureen. - Hogyhogy nem illik bele a képbe? - Mert túlságosan általános és akadémikus. Ugyan, Maureen, abban a Mária Magdolnáról szóló fejezetben olyan óvatosan fogalmaztál, még véletlenül se lépted át a politikai korrektség határát. Vegyük azt a részt, hogy Mária Magdolnának lehetett viszonya Jézussal, de erre nincs bizonyíték, bla-bla... Megmaradtál a biztonságos vizeken, de Sinclair éppen az ellentéted. Ezért is kedvelem olyan nagyon. - Te a saját, személyes meggyőződésed szerint akarod átírni a történelmet - vágott vissza Maureen a kelleténél kissé csípősebben. - Én más vagyok. - És te miben hiszel? Szerintem még magad se tudod. Nézd, a barátomnak tartalak, és tisztellek, de te is tudod, hogy Mária Magdolna együtt élt Jézussal, sőt gyerekeik is születtek. Erre bizonyítékok vannak. Miért félsz ennyire ettől a lehetőségtől, hiszen még vallásos se vagy. Semmi sem fenyegeti a biztonságod. - Nem mondtam, hogy fenyegetve érezném magam, csupán nem akarok rálépni arra az ösvényre, mert nem szeretném, ha rányomná a bélyegét a többi munkámra. Szerintem neked mást jelent a „bizonyíték" szó, mint nekem. Felnőtt életem nagy részét kutatással töltöttem, és nem áll szándékomban veszélybe sodorni minden eredményt egy megalapozatlan állítás miatt. - Az a megalapozatlan állítás két csodálatos ember egyesülésről szól - csattant fel Tammy. Maureen nem akarta, hogy elfajuljon a vita, ezért félbeszakította barátnőjét. - Mesélj a kék almákról - kérte. - Már ha egyáltalán kíváncsi vagy a megalapozatlan elméleteimre... - kezdte Tammy. - Ne haragudj - szabadkozott Maureen bűntudatos arccal. - Semmi baj, gorombább szavakkal is illettek. Szóval... a kék almákról annyit, hogy a vérvonalat, igen, azt a vérvonalat jelképezik, melynek létezését te meg a tudós barátaid oly hevesen tagadjátok. A kék almák Jézus Krisztus és Mária Magdolna leszármazottainak jelképei. A titkos társaságok különféle jelképekkel ábrázolják ezt a vérvonalat.
- De miért éppen a kék almára esett a választásuk? -Ez sok vitára ad alapot, de abban mindenki egyetért, hogy a kék alma tulajdonképpen a szőlőre utal. A dél-franciaországi borvidékek híresek a nagy szemű szőlőjükről, melyek kék almákként is ábrázolhatók. És tovább megyek: Jézus gyermekei azonosak a bor gyümölcsével, azaz a szőlővel, vagyis a kék almával. - És Sinclair is tagja valamelyik titkos társaságnak - bólintott Maureen. - Sinclairnek azon a környéken olyan, mint valami keresztapa, és minden az ő tudtával és beleegyezésével történik. Emellett számos kutatást, többek között az enyémet is finanszírozza - emelte meg Tammy a poharát. Maureen ivott egy korty teát, s közben a kezében lévő borítékot tanulmányozta. - Mit gondolsz, veszélyes lehet? - Kicsoda, Sinclair? Nem, ahhoz túlságosan gazdag és híres, bár kétségtelenül elég befolyásos, hogy elrejtsen egykét hullát. Ne ijedj meg, vicceltem. Szerintem nincs még egy ember a világon, aki avatottabb szakértője lenne Mária Magdolnának, így biztosan nem unatkoznál a társaságában. - Ezek szerint ott leszel a partiján? - Micsoda kérdés! Hát persze hogy ott leszek. Már a jegyet is megvettem. És a bál június 24-én, vagyis három nappal a nyári napéjegyenlőség után lesz. Ejha... - Mi van? - Valamit forral, de nem tudom, mit. Téged június 21-ére hívott meg Párizsba, a parti pedig 24-én lesz... a régi naptár szerint akkor van a napéjegyenlőség, és egyben Keresztelő Szent János ünnepe is. Ez egyre érdekesebb. Nem hiszek a véletlenekben. Pontosan hol kell találkoznotok? Maureen kivette a táskájából a levelet meg a mellékelt franciaországi térképet, és átnyújtotta Tammynek. -Nézd csak azt a vörös vonalat Párizstól egészen Dél-Franciaországig. - Drágám, az a párizsi meridián. Átszeli a Mária Magdolna országaként ismert vidéket, és ha már itt tartunk, Sinclair birtokán is áthalad. Tammy megfordította a térképet, melynek hátoldalán egy Párizs-térkép volt látható. Vörösre lakkozott körme megállt a pirossal bekarikázott bal partnál, a híres művésznegyednél. - Anyám - nevetett fel jóízűen. - Miben sántikálsz, Sinclair? Látod, ez itt a Saint-Sulpice-templom. Itt kell találkoznotok? Maureen bólintott. - Ismered? - Természetesen. Hatalmas épület, a Notre-Dame után a második legnagyobb székesegyház Párizsban. Egyesek a bal part katedrálisaként is emlegetik. A tizenhatodik század óta mindenféle titkos társaságok tevékenységének helyszíne. Sajnos már nem tudom átíratni a jegyem, pedig szívesen tanúja lettem volna a keresztapával való találkozásodnak. - Még nem mondtam, hogy megyek. Tiszta őrület ez az egész. Még egy telefonszámot vagy e-mail címet sem hagyott meg, sőt választ sem kért. Mintha biztos lenne, hogy ott leszek. - Sinclair megszokta, hogy megkapja, amit akar, és valami rejtélyes okból kifolyólag most éppen rád vetette ki a hálóját. Azt ajánlom, ha mégis úgy döntesz, hogy belépsz a világába, tanulj meg az ő szabályai szerint játszani.
Nem a veszély, hanem a különcségei miatt. Náluk minden a rejtélyek körül forog, és ha tagja akarsz lenni a belső köreiknek, bizonyára neked is meg kell fejtened néhány talányt. - Nem hiszem, hogy be akarok kerülni ezekbe a körökbe. Tammy kiitta a maradék margaritáját. - Ahogy óhajtod, hugi, de ha engem kérdezel, semmi pénzért nem utasítanék vissza egy ilyen meghívást. Életed nagy lehetősége. Menj el újságíróként, menj, és nyomozz egy kicsit. De ne feledd, ha beléptél abba a titokzatos világba, könnyen Csodaországban találod magad, így hát légy óvatos, kicsi, konzervatív Alice. Los Angeles, 2005. április
MAUREEN NEM SZÁMÍTOTT ilyen heves vitára. Tudta, hogy Péter ellenzi a párizsi útját, de erre a szenvedélyes hangra nem volt felkészülve. - Tamara Wisdom egy rögeszmés bolond. Nem hiszem el, hogy hagytad magad rábeszélni erre az ostobaságra. Ez a Sinclair jobb szószólót is találhatott volna magának. Átvitatkozták a vacsorát. - Pete, te is tudod, hogy nem szoktam felesleges kockázatot vállalni. Szeretem, ha rend és nyugalom van körülöttem, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem rémiszt meg ez az egész. - Akkor meg minek erőlteted? - Mert az álmok és a megmagyarázhatatlan véletlenek még ennél is jobban megijesztenek. És most, hogy egyre gyakoribbá és intenzívebbekké váltak, úgy érzem, kicsúszik a kezemből az irányítás. Látni akarom, merre vezet ez az út, és talán Sinclair tudja a választ. Ha ő a legnagyobb Mária Magdolna szaktekintély a világon, akkor az én álmaimat is meg tudja fejteni. Márpedig ezt csak egy módon tudjuk kideríteni, nem igaz? A kimerítő beszélgetés végére Péter egy feltétellel ugyan, de beleegyezett az utazásba. - Veled megyek - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
A következő hét szombatján Maureen kilépett a Westwood utazási iroda ajtaján, és a mobilján felhívta Pétert. Még nem mondta el neki, mit tervelt ki. Az unokatestvére néha úgy bánt vele, mint egy kisgyerekkel, s bár Maureen örült a gondoskodásának, most úgy érezte, az élete válaszúthoz érkezett, és önállóan, Pétertől függetlenül kell eldöntenie, hogyan tovább. - Szia, csak szólni akartam, hogy minden rendben. Megvettem a jegyeket. Figyelj, arra gondoltam, indulás előtt még leugrom New Orleansba. - New Orleansba? - csodálkozott Péter. - Semmi baj. Akkor hát onnan repülünk tovább Párizsba? Most jött a neheze. - Nem, egyedül megyek New Orleansba. - hadarta Maureen. - Van valami, amit egyedül kell megtennem, Péter. Másnap találkozunk a JFK-n, és onnan együtt folytatjuk az utunkat Párizsba. - Oké - felelte Péter egy másodpercnyi szünetet követően. Maureen szégyellte magát a hazugság miatt. -Figyelj, most Westwoodban vagyok, most jöttem ki az utazási irodából. Nincs kedved velem ebédelni? En fizetem.
- Nem lehet, mert szemináriumom van a Loyolában. - Ugyan, nem passzolhatnád át azt a latinórát valakinek? - A latint talán igen, de rajtam kívül nincs másik ógörög tanár... - Értem. Csak tudnám, mi hasznuk származik a huszonegyedik századi kamaszoknak a holt nyelvek tanulmányozásából. Maureen csak tréfált, hiszen mérhetetlenül csodálta Péter páratlan műveltségét. - Ugyanaz, ami nekem meg a nagyapámnak is. Nekünk jó szolgálatot tett a nyelvismeret, nem emlékszel? Maureen nem vitatta. Péter nagyapja, a nagytiszteletű dr. Cormac Healy tagja volt annak a jeruzsálemi bizottságnak, akik tanulmányozhatták és lefordíthattak néhány kötetet a csodálatos Nag Hammadi könyvtár gyűjteményéből. Kamaszkorában Péter Izraelben töltötte a nyarat a nagyapjánál, ekkor szeretett bele a régi kéziratokba. Gyakornoki ideje alatt részt vett a kumráni ásatásokon is, ahol a holttengeri tekercseket találták. Az íróasztalán évekig őrzött egy darabkát a sziklafalból, majd amikor az unokahúga az írásnak szentelte magát, ünnepélyesen átadta neki az ereklyét, hogy ihlettel szolgáljon. Maureen minden alkalommal a nyakába akasztotta a bőrzacskóba rejtett tégladarabkát, ha írni kezdett és ihletre vágyott. Izraeli nyaralása során történt, hogy az ifjú Péter úgy döntött, a tudománynak és a vallásnak szenteli életét. Egy csoport jezsuitával bejárta a szent keresztény helyeket, és az élmény mélyen megérintette érzékeny ír lelkét. Sose bánta meg, hogy belépett a jezsuita rendbe, mely tökéletes környezetet biztosított számára. Maureen, ahogy összecsukta telefonját, érezte, hónapok óta nem volt még ilyen felszabadult és könnyű a lelke.
A kaliforniai missziók a fáradhatatlan Junípero Serra atya munkáját dicsérik, aki a tizennyolcadik században gyönyörű épületeket emeltetett ezen a vidéken. Péter erős kötődést érzett a ferences rendhez, és úgy tervezte, egytől egyig végiglátogatja a kaliforniai missziókat, ahol csodálatos harmóniában ötvöződött a történelem és hit. Ha ideje engedte, gyakran keresett menedéket az egyik délkaliforniai rendházban, hogy nyugalomra leljen a lelke. Ezen a napon a San Fernando-misszióra esett a választása, ahonnan átment a közeli jezsuita kolostorba, hogy meglátogassa mesterét és barátját. Péternek szüksége volt egy barátra. - Az unokahúgod gyakorló katolikus? - kérdezte az idős Brian Rourke atya. A misszió kertjében a sok fa ellenére is lüktető hőség tombolt. - Sajnos nem, de nagyon ájtatos gyermek volt. Mindketten azok voltunk. Rourke atya biccentett. - Történt vele valami, ami eltérítette az egyháztól? Péter habozott a válasszal. - Családi ügyek, de ezekről nem szívesen beszélnék -mondta végül. Már így is árulásnak érezte, hogy a háta mögött kibeszéli Maureen féltve őrzött titkait. Most azonban égető szükségét érezte egy megbízható barát tanácsaira.
Az atya megértően mosolygott. - Az egyház igen ritkán ad hitelt az efféle isteni látomásoknak. Ezek olykor álmok, néha csupán a gyermekkorban gyökerező hallucinációk. Az is lehet, hogy feleslegesen aggódsz miatta. Te is vele tartasz Franciaországba? - Igen. Egész életében én voltam a lelki tanácsadója, és feltehetően én vagyok az egyetlen, akiben megbízik. - Az jó, nagyon jó. így legalább rajta tarthatod a szemed. Kérlek, azonnal értesíts, ha úgy látod, hogy ez a kislány veszélyt jelent önmaga számára. Mi majd segítünk neked átvészelni a válságot. - Szerintem sose lenne képes ártani magának - tiltakozott Péter. Mosolyogva köszönetet mondott a barátjának, aztán a beszélgetés a rekkenő kaliforniai hőségre és a balzsamos ír levegőre, majd a régi barátokra és tanárokra terelődött. Búcsúzáskor Péter köszönetet mondott az atyának a megnyugtató szavakért. A lelke mélyén azonban cseppet sem volt nyugodt.
New Orleans, 2005. június
BRIAN ROURKE ATYA NEHÉZ SZÍVVEL és háborgó lelkiismerettel tért vissza az irodájába, ahol hosszan nézegette az íróasztala mögötti falra akasztott feszületet. Rezignáltán felsóhajtott, majd fogta a telefont és egy louisianai számot tárcsázott. New Orleans, 2005. június
MAUREEN A BÉRELT AUTÓVAL áthajtott New Orleans külvárosán; időnként az anyósülésre terített térképre pillantott, nehogy eltévedjen. Megkönnyebbülten hátradőlt, amikor végre megpillantotta a New Orleans-i temetőkre oly jellemző szarkofág stílusú síremlékeket. A parkolóban kivette a hátsó ülésről a nagy táskáját és a virágokat, melyeket egy utcai árusnál vásárolt, s óvatosan kerülgetve a nyári vihar után maradt tócsákat, a temető szélén árválkodó, elhanyagolt sírhelyekhez ment. Eldöntötte, hogy legközelebb több virágot visz magával, hogy mindenkinek jusson belőle. Az egyik sírkőnél letérdelt, és megtisztogatta a névtáblát. Edouard Paul Paschal, olvasta meghatódva. Ezután sietve kitépkedte a gyomokat, mit sem törődve a kezét és ruháját összepiszkoló sárral, aztán szépen elsimította a földet és elrendezte rajta a virágokat. Táskájából elővett egy fényképet, és végre szabad folyást engedett könnyeinek. A képen Maureen öt-hat éves lehetett, és boldogan mosolygott édesapjára, aki mesét olvasott fel neki. - Szia, apu - suttogta, mielőtt a sírkőre helyezte a fotót. Egy ideig csukott szemmel térdelt, próbálta felidézni édesapját. A fényképen kívül semmi sem maradt utána, és a halála után az anyja megtiltotta, hogy szóba hozza a nevét. Az ő szemében Maureen apja és családja örökre
megszűnt létezni. A temetés után azonnal Írországba költöztek, és a gyászoló kislány lelke legmélyére temetett minden emléket, ami Louisianához kötötte. Reggel még belelapozott egy New Orleans-i telefonkönyvbe, és kikereste a Paschal nevű előfizetőket. Sokan voltak, talán még rokonok is. Nem, a rokonok felkutatására most nem ér rá, gondolta és becsukta a könyvet. Búcsúzóul gyengéden megsimogatta a fotót, s kézfejével letörölte arcáról a könnyeket. Felállt, majd határozott léptekkel a kapuhoz ment. A kápolnánál megállt egy percre, benézett az ablakon, aztán sarkon fordult és távozott.
Vatikán, Róma, 2005. június
TOMAS DECARO BÍBOROS felállt az íróasztalától, az ablakhoz lépett és kitekintett a piazzára. Öregedő szemei belefáradtak az asztalán tornyosuló megsárgult iratok olvasásába, de lelkiismerete és elméje is pihenésre szorult a reggeli aggasztó hírek után. Egyelőre fogalma sem volt, mennyi kárt okozhat ez a katasztrófa... és arról sem, hogy kik esnek majd áldozatául. A legfelső fiókból előhúzta XXII. János pápa képmását, melynek aljára a nagy egyházi vezető szavait nyomtatták, hogy erőt merítsen belőle. Bár DeCaro betéve tudta a szöveget, megnyugvással töltötte el, ha hangosan felolvashatta: „Nem az evangélium változott, hanem mi, akik kezdjük megérteni. Eljött az idő, hogy vegyük az idők szavát, hogy éljünk a lehetőséggel és előre tekintsünk." Odakinn hétágra sütött a nap, és DeCaro úgy döntött, sétál egy nagyot szeretett városában. Szüksége volt egy kis mozgásra, hogy rendezze gondolatait. Útmutatásért imádkozott, és bízott benne, hogy a jó János pápa kisegíti őt ebből a krízisből.
...Bartolómeó Fülöpön, a törzsünk egy másik félreismert tagja révén érkezett hozzánk. Bevallom, én voltam az első, aki félreismerte. Régi követője volt Keresztelő Jánosnak, innen volt ismerős a neve, és ezért beletelt egy kis időbe, míg megtanultam bízni benne. Fülöp gyakorlatias és művelt, ám nagyon rejtélyes ember volt. Mivel kitűnő nevelésben részesültem, a hellé-nisták nyelvén is szólhattam hozzá. Egy bethsaidai nemesi család fia volt, ennek ellenére igen puritán életet élt, kerülve a nemesi élet csapdáit. Ezt elsősorban Jánostól tanulta. Fülöp látszólag nehéz, kötekedő természet volt, de a felszín alól áradt belőle a jóság. Soha nem ártott volna egy másik élőlénynek, és ezt annyira szigorúan betartotta, hogy húst sem volt hajlandó enni. Törzsünk maradék tagjai hallal táplálkoztak, de Fülöp hallani sem akart róla. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy puha kis szájacskájukat felhasítja a horog, hogy reménytelenül vergődnek a háló csapdájában. Emiatt sokat veszekedett Péterrel és Andrással. Sokszur gondolok erre. Talán igaza volt, én pedig csodáltam, hogy kiáll a meggyőződéséért. Néha olyan volt, akár az általa oly nagyra tartott állatok, melyek tüskékkel vagy páncéllal védekeztek, nehogy valaki hozzáférjen az alatta rejlő érzékeny lényhez. Amikor az út szélén rálelt a családja által kitaszított Bartolómeóra, habozás nélkül a védelmébe vette. A sötét napok után Fülöp és Bartolómeó voltak a vigasztalóim. Józseffel együtt ők intézkedtek, hogy biztonságban kimenekítsenek bennünket Alexandriába, távol a hazánktól. A gyerekek és asszonyok felnéztek Bartolómeóra, és emlékszem, hogy a kis János is mindig megnyugodott a közelében, Sára-Támár pedig egyenesen imádta.
Igen, János és Bartolómeó megérdemel egy-egy helyet a csupa fény és tökéletes mennyországban. Fülöp kizárólag azzal törődött, hogy megvédjen és biztonságban elérjük úti célunkat. Semmi sem állíthatta volna meg, és ha a Holdra akartam volna feljutni, minden tőle telhetőt megtett volna, hogy eljuttasson oda. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A TANÍTVÁNYOK KÖNYVE
6. Fejezet Párizs, 2005. június 19.
A
kora nyári napsugarak játékosan megcirógatták a Szajna hullámait. Maureen és Péter megálltak a hídon, és egy ideig gyönyörködtek a világ legszebb városának látványában. Egyelőre nem foglalkoztak a két nap múlva esedékes találkozóval. - Mmm, igazad volt, Péter - mondta Maureen a gyorsan olvadó fagylaltját majszolva. - A Berthillon a világ legfinomabb fagyija. - Te milyen ízesítésűt kértél? - kérdezte Péter, miközben lenyelte a maradék fagylaltját. - Poivre-t - felelte Maureen. Hiányos francia nyelvtudását csiszolgatta. - Borsosat? - nevetett fel Péter. - Borsos fagyit eszel? Maureen elpirult zavarában, és tett még egy próbát. - Pauvre? - Szegény? Vagyis szegény ízű a fagyid? - Jól van, feladom. Ne gyötörj. Egyébként körteízű. - Értem, szóval poire. Ne haragudj, nem akartam gúnyt űzni belőled. De azért díjazom a próbálkozásod. - Most legalább nyilvánvaló, hogy ki a nyelvzseni a családban. - Ugyan... egyébként az angoltudásod kifogástalan. Mindketten nevettek, és élvezték a gyönyörű nap nyugalmát. Az Ile de la Citét immár nyolcszáz éve a Notre-Dame gótikus pompája uralja. - Amikor először megláttam, éreztem, hogy ez Isten háza. Nincs kedved bemenni? - kérdezte Péter. - Nem, inkább kinn maradok a vízköpők társaságában, ahová tartozom. - Ez a világ leghíresebb gótikus építménye, ez maga Párizs. A turisták valóságos zarándokhelye, ráadásul a festett rózsaablakok is csodaszép látványt nyújtanak. Péter kihasználta Maureen habozását, és karon ragadta.
- Gyere. ígérem, nem omlanak rád a falak - húzta maga után a lányt.
A világhírű középső rózsaablakon beáradó napsugarak vörös és azúrszínben fürdették Maureenékat. Péter az ablakokra emelte tekintetét, és élvezte a lelkét elárasztó nyugalmat. Maureen lassan lépkedett mögötte, s arra emlékeztette magát, hogy ez nem csupán egy újabb templom, hanem egy hatalmas történelmi és építészeti remekmű. Egy francia pap ünnepélyesen odabiccentett nekik, majd folytatta útját. Maureen kissé megingott, mire a pap aggódva elkapta a karját, és mondott valamit franciául. Maureen mosolyogva feltartotta kezét, jelezve, hogy aggodalomra semmi ok. - Jól vagy? - kérdezte Péter. - Igen, csak kissé kóvályog a fejem. Biztosan az időeltolódás miatt van. - Nem aludtál túl sokat mostanában. - Hát, az sem tett jót - mondta Maureen, és a rózsaablak alatti padsorra mutatott. - Leülök egy percre és kiélvezem a látványt. Te csak menj nyugodtan, és nézz körül. Péter nem tűnt túl nyugodtnak, de Maureen leintette. - Jól vagyok. Indulj már. Péter biccentett és elindult, hogy körülnézzen a kated-rálisban. Amikor Maureen magára maradt, megpróbálta lecsillapítani háborgó lelkét. A szédülés olyan váratlanul tört rá, hogy muszáj volt leülnie, különben elájul. Pétert azonban nem akarta terhelni a gondjaival. Végigsimított az arcán, mintha így kitisztíthatná elméjét. Az oltáron álló nagy keresztet bevilágították a rózsaablakon keresztül beszüremlő kaleidoszkópszerű, színes fények. Maureen szaporán pislogott, mire a kereszt egyre nagyobb és nagyobb lett. Maureen a fejéhez kapott, és ekkor teljesen hatalmába kerítette a látomás.
A villám szinte kettészelte a természetellenesen elsötétedett égboltot. Zordon pénteki nap volt. A vörös ruhás asszony imbolyogva kapaszkodott felfelé a dombon, nem törődve a kezét-lábát felsebző kövekkel, a ruháját megszaggató ágakkal. Mielőbb el akart jutni Hozzá. A szögre lecsapó kalapács émelyítő visszhangot keltett, mire az asszony önuralmát elveszítve, kétségbeesetten kiáltotta világgá lelkét mardosó fájdalmát. Ahogy a kereszt közelébe ért, az eső is eleredt. Felnézett, és ekkor néhány csepp az 0 véréből az arcára hullt. - Hol vagyunk? - nézett körül Maureen a lambériázott szobában. - A katedrális egyik irodájában - hajolt fölé Péter, majd odabiccentett a papnak, akivel korábban is találkoztak. -Marcel atya segített betámogatni ide, mert jártányi erőd sem volt. Az atya egy pohár vízzel kínálta Maureent, aki hálásan elfogadta. - Merci - suttogta, mire a pap szó nélkül bólintott és visszavonult a szoba másik végébe. - Sajnálom - nézett Maureen Péterre.
- Semmi baj, hiszen semmit se tehetsz ellene. Elmondod, mit láttál? Péter komoran, falfehér arccal hallgatta a látomásról szóló beszámolót. - Maureen, tudom, hogy nem akarod hallani, de azt hiszem, isteni látomásban volt részed - jelentette ki a végén komoly hangon. - Mit gondolsz, keressek egy papot, és osszam meg vele a problémámat? - szellemeskedett Maureen. - Komolyan beszélek. Ehhez sajnos nem vagyok elég okos, de ígérem, keresek valakit, aki segíthet. Egy beszélgetés nem árthat. - Szó se lehet róla - ült fel Maureen a kanapén. - Kérlek, vigyél vissza a szállodába. Alszom egy keveset, és máris jobban leszek.
Maureen annyira beleveszett a látomásába, hogy azt sem tudta, hol van. Mária Magdolna kétségbeesését visszhangzó sikoltása végigzengett a Notre-Dame-on, megriasztva a turistákat. Péter azonnal az unokahúgához rohant.
Maureen összeszedte magát, és Péter támogatásával elhagyták a katedrálist. Örült, hogy az egyik oldalajtón léphettek ki, és nem kellett ismét végighaladnia a kereszténység e hatalmas jelképének teljes hosszán. Miután unokahúga kimerülten álomba szenderedett, Péter átment a szobájába és a telefonért nyúlt, de aztán meggondolta magát. Az Államokban még túl korán van, gondolta.
Marcel atya visszatért a világ leghíresebb gótikus katedrá-lisába. Mögötte az ír O'Connor püspök lépkedett, aki rettenetesen rossz francia nyelvtudásával próbálta megértetni magát vele. Marcel atya megmutatta neki a padot, ahol Maureen felsikoltott, majd lassan, tagoltan elmagyarázta neki, mi történt. O'Connor azonban türelmetlen legyintéssel elhallgattatta, s helyet foglalt a padban, ahonnan elmélyülten tanulmányozta az oltárra állított keresztet.
Párizs, 2005. június 19.
NAPPAL, AZ ÉLES NEONFÉNYBEN a Muskétások Barlangja már nem tűnt annyira baljóslatúnak, és a Igazság Testvériségének tagjai is a nyakukra tekert vörös zsinór nélkül, utcai ruhában jelentek meg. A helyiség végében egy Keresztelő Szent Jánost ábrázoló Leonardo-másolat lógott a falon; a felbecsülhetetlen értékű festmény eredetije alig néhány sarokra, a Louvre-ban volt látható. A képen János sokat sejtető mosollyal tekint ránk. Kezét felemeli, hüvelyk- és mutatóujjával az égre mutat. Leonardo többször is megfestette ebben a pózban Jánost, és a kézmozdulat évszázadok óta sok vitára és találgatásra adott okot. Az asztalfőn, háttal a festménynek, most is az angol férfi foglalt helyet. Két oldalán egy amerikai, illetve egy francia ült.
- Egyszerűen nem értem, miben mesterkedik - fakadt ki az angol, majd felkapta az asztalon heverő kemény borítású kötetet, és dühösen meglengette. - Kétszer is elolvastam, de nincs benne semmi, ami érdekes lehetne ránk nézve. Vagy rá nézve. Akkor mégis mi lehet az oka? Nektek mi a véleményetek? Vagy tán magamban beszélek? Az angol undorodva az asztalra hajította a könyvet. Az amerikai elvette, és szórakozottan belelapozott. - Helyes hölgy. Ennyit legalább biztosan tudunk. Tipikus jenki, csóválta a fejét az angol. Hiába tiltakozott oly hevesen az amerikaiak ellen, ezt az idiótát a pénze és kapcsolatai miatt kénytelenek voltak befogadni a Testvériségbe. - A pénzének és befolyásának köszönhetően Sinclair annyi „helyes" nőcskére tehet szert, ahányra csak akar. A hódításairól legendák keringnek. Nem, szerintem többről van szó, mint puszta hódításról. Derítsétek ki, mi áll a háttérben. Mielőbb. - Lefogadom, hogy Sinclair a Pásztorlánynak véli, de hamarosan pontosabb információval is szolgálok jelentette ki a francia. - A hétvégén Languedocba utazom. - Az túl késő - csattant fel az angol. - Már így is túl késő... még ma indulj útnak. Mint tudjátok, szorít az idő. - Vörös a haja - jegyezte meg az amerikai. - Minden második utcalánynak vörös a haja - horkant fel az angol. - És most munkára, tudjátok meg, miért olyan fontos az a nő. Gyorsan, mert ha Sinclair megelőz bennünket... Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség. A többiek is tudták, mi történik, ahogyan azzal is tisztában voltak, mi történt, amikor valaki a rossz oldalon túlságosan közel került a megoldáshoz. Az amerikainak már így is kezdett inába szállni a bátorsága, és kényelmetlenül érintette a gondolat, hogy a vörös hajú írónő miatt elveszítheti a fejét. Az amerikai felvette az asztalról Maureen könyvét, a hóna alá csapta és követte francia társát ki, a párizsi napsütésbe.
Emberei távozását követően a John Simon Cromwell nevet viselő angol felállt az asztaltól, és a pincehelyiség legtávolabbi zugában található alacsony alkóvhoz ment. Ott megállt a súlyos, sötét fából faragott szekrény előtt, melynek jobb oldalán egy oltár meg egy imazsámoly állt. A férfi letérdelt, s a nyakán függő kulccsal kinyitotta a szekrény alsó ajtaján lógó méretes lakatot, majd kivett egy szenteltvízzel teli üveget, melynek tartalmát az oltáron pihenő szenteltvíztartóba öntötte. Ezután kivett egy apró, díszes ereklyetartót, és gyengéden az oltárra helyezte, majd kezét a szenteltvízbe merítette. Miközben elmormolt egy imát, tenyerével benedvesítette nyakát, aztán a szeméhez emelte az ereklyetartót. A tömör aranyból készült dobozkába illesztett kicsiny üvegablakon keresztül egy elefántcsont színű villanást látott. A hosszúkás, keskeny emberi csontdarabka megzörrent díszes koporsójában, ahogy Cromwell a melléhez szorította és buzgó imába kezdett: - 0, Igazság Mestere, fogadom, hogy nem hagylak cserben, de mi is a segítségedért fohászkodunk. Segíts nekünk, akik az igazságot keressük. Segíts nekünk, akik életünkkel a Te neved szolgáljuk. És mindenekelőtt segíts nekünk féken tartani a szajhát.
A rue de Rivolin az amerikai elővette mobiltelefonját, és megpróbálta túlharsogni a párizsi utca zaját. - Nem várhatunk tovább! Azt az embert teljesen cserben hagyta a hite, kezd irányíthatatlanná válni. - Tartsd magad a tervhez - felelte a vonal másik végén egy művelt, északkeleti kiejtésű, rendkívül dühös hang. -Tökéletesen megvalósítja majd a céljainkat. És megjegyzem, a tervet nálad bölcsebb elmék gondolták ki - folytatta az idősebb férfihang. - Csakhogy azok a bölcsebb elmék nincsenek itt - dühöngött a fiatalember. - Nem látják azt, amit én. Az istenit, apa, mikor bízol már meg bennem? - A bizalmat előbb ki kell érdemelni, de addig is eszedbe ne jusson ostobaságot csinálni. A fiatal férfi káromkodva összecsapta a készüléket. A Hotel Reginánál befordult a sarkon, majd átvágott a place des Pyramides-on. Kis híján nekiment Frémiet Jeanne dArc szobrának. - Hülye kurva - sziszegte oda a Franciaország megmentőjét ábrázoló szobornak, és undorodva kiköpött.
Párizs, 2005. június 20.
PEI ÜVEGPIRAMISA ragyogott a francia napsütésben. Maureen és Péter frissen és kipihenten várakoztak, hogy bebocsátást nyerjenek a Louvre-ba. Mekkora felhajtás ezért a Mona Lisáért - nézett végig Péter a hosszú soron. - Sose fogom megérteni. - Egyetértek, de így legalább nyugodtan körülnézhetünk a Richelieu-szárnyban. Maureenék kifizették a jegyeket és beléptek a múzeumba. - Mire vagy kíváncsi? -Nicolas Poussin-ra - felelte Maureen. - Először látni szeretném az Árkádiái pásztorokat. Átmentek a francia mesterek termébe, hogy megkeressék a rejtélyes remekművet. - Tammy mesélte, hogy ez a festmény már évszázadok óta rengeteg vitára adott okot. XIV. Lajos két évtizeden keresztül próbálta rátenni a kezét, és amikor végre megszerezte, a Versailles pincéjébe záratta, ahol senki sem láthatta. Hihetetlen. Mi oka lehetett a királynak elrejteni a világ szeme elől ezt a mesterművet? - Ez is egy a sok rejtély közül - felelte Péter a múzeum prospektusát tanulmányozva. - A festmény... - Igen... - suttogta Maureen. Egy percig mindketten néma csendben csodálták a képet. - Olyan ostobán érzem magam - törte meg végül Maureen a csendet. - Azt hittem, itt megtudok valamit, de semmi. -Visszafordult a képhez. - Mit szeretnél mondani a pásztorlányról? - Nem hiszem el! Ez előbb is eszembe juthatott volna -szólalt meg Péter. - Micsoda?
- Hát a pásztorlány. Hiszen Jézus is a ,jó pásztoraként beszél magáról. Elképzelhető, hogy Poussin, vagy legalábbis Sinclair a jó pásztorlányra akart utalni? - Igen! - kiáltott fel Maureen izgatottan. - Lehet, hogy Poussin pásztornőként, a nyája vezetőjeként akarta ábrázolni Mária Magdolnát. A saját egyháza vezetőjeként! - En nem éppen így fogalmaztam - feszengett Péter. - Nem számít. De nézd csak, a sírkövön egy felirat látható. -,,Et in Arcadia ego" - olvasta Péter hangosan. Hm. Ennek semmi értelme. -Mit jelent? - Semmit. Csupa összevisszaság. - Szerinted mi lehet az értelme? - A szöveg írója vagy nem tudott jól latinul, vagy valamilyen anagrammáról lehet szó. Ha szó szerint akarjuk lefordítani, akkor csak egy befejezetlen mondatot kapunk, és nagyjából így hangzik: „És Árkádiában én...". Ennek tényleg semmi értelme. Maureen próbált figyelni, ám egy női hang folyton megzavarta. - Sandro! Sandro! - kiáltotta egyre hangosabban. Maureen körülnézett, a hang forrását keresve, majd Péterhez fordult. - Bocsáss meg, de az a nő elterelte a figyelmem. A nő még hangosabban kiáltott. - Ki az? - Kiről beszélsz? - nézett Péter értetlenül az unokahúgára. - Az a nő... - Sandro! Sandro! Maureen Péterre nézett, aki nyilvánvalóan semmit sem hallott. Körülöttük a turisták elmerülten tanulmányozták a képeket, s láthatóan senki sem hallotta a Louvre-on átsü-völtő hangot. - Ó, istenem, ezek szerint csak én hallom. - Mit hallasz? - kérdezte Péter tanácstalanul. - Az a nő folyton azt kiabálja, hogy „Sandro! Sandro!" Gyere. Maureen megragadta Péter karját és elindult a hang után. - Most hová megyünk? - Követjük a hangot. Ebből az irányból jön. Átsiettek a múzeum folyosóin; a hang egyre sürgetőbb suttogássá csendesedett, Maureen azonban eltökélte, hogy a végére jár a különös jelenségnek. Átfutottak a Richelieu-szárnyon, ahol a teremőr rosszalló fejcsóválással nézett utánuk, majd lementek néhány lépcsőfokon, aztán a Denon-szárnyhoz vezető folyosón találták magukat. Sandro... Sandro... Sandro...!
Amint a széles lépcsősorhoz értek, a hang is elnémult végre. Es amikor a lépcső tetején jobbra akartak fordulni, ott álltak szemtől szembe az olasz reneszánsz egy kevésbé ismert remekművével. - Botticelli-freskók - szólalt meg Péter. Mindketten egyazon pillanatban döbbentek rá a név jelentésére. - Sandro, azaz Alessandro Botticelli. Péter előbb a freskókra, majd Maureenra nézett. - Ejha, ezt hogy csináltad? - Nem csináltam semmit - borzongott meg Maureen. -Csak meghallottam és követtem a hangot. A már-már életnagyságú alakokat ábrázoló freskókra néztek. Péter lefordította Maureennak a bronztábla szövegét: - Az első freskó címe Vénusz és a három Grácia ajándékot ad át egy fiatal nőnek. A másik Egy fiatalembert bemutatnak a hét szabad művészet múzsáinak. A freskó Lorenzo Tornabuoni és Giovanna Albizzi esküvőjére készült. Az elegáns festményen egy fiatalember egy vörös köpenyes nő kezét fogja, velük szemben hét női alak. Közülük hárman szokatlan és oda nem illő tárgyakat tartanak kezükben; az egyikük egy óriási, fenyegető fekete skorpiót, tőle jobbra a második női alak kezében egy vadászíj látható. Az előtte ülő lila köpenyes alak lábánál egy furcsa szögben elhelyezett, építészetben használatos eszköz hever. - A hét szabad művészet - gondolkodott Péter hangosan. - Az emelkedett tudás birodalma... Vajon Boticelli a fiatalember műveltségére akar utalni? - Mi az a hét szabad művészet? - A trivium, azaz a tanulmányok első három útja a nyelvtan, a retorika és a logika - szavalta Péter csukott szemmel. - A másik négy, vagyis a quadrivium a matematika, geometria, zene és a kozmológia, melyet Pitagorasz és elmélete inspirált, mely szerint a világmindenség tökéletesen leírható a természetes számok segítségével. - Ez igen - mosolygott Maureen. - És most hogyan tovább? -Nem tudom, hogyan illeszkedik mindez ebbe az egyre nagyobb kirakósba - vont vállat Péter. Maureen a skorpióra mutatott. - Szerinted mit keres egy mérges rovar egy nászajándéknak szánt festményen? Ez vajon mit akar jelképezni? - Most megfogtál - mondta Péter, és olyan közel hajolt a képhez, amennyire csak a kötélkordon engedte. - De nézd csak. A skorpió élénkebb és sötétebb, mint a festmény többi része. Akárcsak a másik női alak kezében az íj. Mintha... - Mintha később festették volna oda - fejezte be Maureen a mondatot. -De ki tette? Sandro? Vagy valaki belekontárkodott a mester freskójába? Maureen elképedve ingatta a fejét.
A Louvre kávézójában Maureen egyenként megtekintette a múzeumban vásárolt Botticelli-posztereket és albumokat. - Remélem, ezekből többet is megtudok arról a freskóról. - Engem inkább a freskóhoz elvezető hang érdekel. Maureen ivott egy kis kávét. - De mi lehetett? A tudatalattim? Isteni útmutatás? Őrület? Vagy tán a Louvre kísértetei? - Bárcsak tudnám a választ, de sajnos nem segíthetek. - Szép kis lelki tanácsadó vagy - csóválta a fejét Maureen, majd kibontotta a Botticelli-nyomatot. Ahogy megvillantak rajta az üvegpiramis fényei, hirtelen támadt egy ötlete. -Várj egy percet. Ugye, azt mondtad, hogy a kozmológia is a szabad művészetek egyike? - Maureen a rézgyűrűjére pillantott. - Csillagászat, kozmológia - bólintott Péter. - A csillagok tudománya. Miért? - A gyűrűm. A jeruzsálemi férfi, akitől kaptam, azt mondta, egy kozmológusé volt. Péter végigsimított az arcán, mintha így akarna rendet teremteni a fejében. - Akkor hát mi a kapcsolat? Talán az, hogy a csillagokban kell keresnünk a választ? Maureen a hatalmas fekete skorpióra mutatott, majd nagyot kiáltott: - A Skorpió! - Hogyan? - A csillagjegy! És a másik női alak kezében ott az íj, a Nyilas jele. A Skorpió és a Nyilas a zodiákus két egymást követő jele. - Vagyis a freskón egy asztrológiai utalás látható? Maureen bólintott. - Ebből már ki lehet indulni.
A város fényei beszűrődtek Maureen szállodai szobájának ablakán. A Botticelli-könyv olvasása közben mély álomba zuhant. A olajmécses halványan megvilágította a helyiséget, melyben egy ősz hajú öregasszony az asztal fólé görnyedve írt valamit. Fejét kifakult vörös sál fedte; formátlan keze ízületi gyulladásról árulkodott; a lúdtoll lassan, komótosan percegett a papíron. A kőfalú kamra egyetlen dísze egy nagy faláda volt. Az asszony abbahagyta az írást, felállt, és a ládához vánszorgott, majd nehézkesen letérdelt és felnyitotta a tetejét. Derűsen mosolyogva Maureenra nézett és intett neki, hogy menjen közelebb.
Párizs, 2005. június 21.
JELLEMZŐ A GALL LÉLEKRE, hogy Párizs divatos első kerületét és a bal partot összekötő, legrégibb hídját Pont Neufnek, azaz „Új híd"-nak keresztelték el. A hidat egyébként rV. Henrik, Franciaország legnépszerűbb királyának uralkodása idején, 1606-ban adták át a városnak. - Hány óra van? - kérdezte Maureen idegesen. - Öt perccel több, mint amikor utoljára kérdezted - mosolygott Péter. - Ne haragudj, de nagyon izgulok. - Sinclair délre vár bennünket a templomban, és most még csak tizenegy óra. Rengeteg időnk van. Átsétáltak a hídon, és a térképet követve végigmentek a rue Dauphine-on, elhaladtak az Odeon metrómegálló előtt, míg eljutottak a rue Saint-Sulpice végében álló templomhoz. Az óriási, egymás tökéletes ellentétét alkotó harangtornyok hosszú árnyat vetettek a térre, melynek ékessége az 1844-ben épített híres Visconti-féle kút volt. A túlméretezett kapunál azonban Maureen megtorpant. - Ezúttal egyetlen pillanatra se hagylak magadra - ígérte Péter és bátorítóan megszorította a karját, majd beléptek a templomba. A jobb oldali kápolnában brit művészettörténész-hallgatók voltak; a tanáruk fojtott hangon magyarázta a három Delacroix-kép keletkezésének történetét. Más körülmények között Maureen szívesen belehallgatott volna a Jákobról, Heliodoroszról és Mihály arkangyal küzdelmeiről szóló kiselőadásba, most azonban más dolgok foglalkoztatták. Maureen ösztönösen az oltárhoz indult, melynek két oldalát egy-egy, legalább kilenc méter magas festmény szegélyezte. Az egyiken két női alak volt látható. - Mária Magdolna és a Szűzanya? - csodálkozott Maureen. - A színekből ítélve igazad lehet. A Vatikán rendelete szerint a Szűzanyát kizárólag fehér vagy kék öltözékben lehet ábrázolni. - Mária Magdolna pedig vörösben látható. Maureen átment az oltár másik oldalára. - Ezt nézd... A festményen Mária Magdolna volt látható, aki előkészítette Jézus holttestét a temetésre. A síró Szűzanya és két másik asszony a kép szélén állt. - Mária Magdolna készíti elő Krisztus testét? - Márk evangéliumának 16. részében az áll, hogy Mária Magdolna, Jakab anyja és Salomé drága keneteket vásárolnak és elmennek Jézus sírjához, hogy megkenjék őt, de arról már nem történik említés, hogy sor került-e a szertartásra. - Hm - hümmögött Maureen. - Márpedig itt éppen ezt teszi. A zsidó hagyományok szerint azonban a holttest előkészítése kizárólag a... - A feleség előjoga volt - szólalt meg mellettük egy arisztokratikus, skót származásról árulkodó hang.
Maureen és Peter meglepetten nézett a kreol bőrű, fekete hajú és kifogástalanul öltözött férfira. Származása ellenére Bérenger Sinclairből laza nyugalom áradt. Tökéletesre nyírott haja a kelleténél hosszabb volt, selyeminge sem a Sa-ville Row, hanem inkább a Versace divatház keze munkáját dicsérte; a főrendekre oly jellemző arroganciája humorérzékkel párosult, s beszéd közben kisfiúsán mosolygott. Mau-reent annyira lenyűgözte, hogy földbe gyökerezett lábbal hallgatta a férfi magyarázatát. - Csak a feleség készíthette elő a férj testét a temetésre. Amennyiben nőtlen volt, ez a megtiszteltetés az anyát illette, de amint önök is látják, a képen Jézus anyja is jelen van, mégsem ő foglalatoskodik a fia körül. Ami arra enged következtetni, hogy... Maureen a képre, majd az előtte álló karizmatikus férfire nézett. - Hogy Mária Magdolna a felesége volt - fejezte be Sinclair helyett a mondatot. - Bravó, Paschal kisasszony - hajolt meg Sinclair színpadiasan. - 0, bocsássanak meg a modortalanságomért. Lord Bérenger Sinclair vagyok, szolgálatukra. Maureen előrelépett és kezet fogott vele, ám Sinclair a kelleténél kissé tovább tartotta fogva a kezét, s ujjával finoman megsimogatta a gyűrűt. Aztán Maureenra mosolygott és kacsintott. Maureen zavarban volt. Sokszor próbálta elképzelni a találkozást lord Sinclairrel, de erre nem számított. - Ezek szerint ön tudja, ki vagyok - mondta, és be akarta mutatni Pétert. - Az úr... - Természetesen Peter Healy atya - szakította félbe Sinclair. - A kegyed unokatestvére, ha nem tévedek. Isten hozta Párizsban, Healy atya. Úgy tudom, nem először jár itt. -Sinclair vetett egy pillantást a divatos és méregdrága svájci karórájára. - Még van néhány percünk. Jöjjenek, mutatok valami igazán érdekeset. Sinclair előresietett. - Mellékesen megjegyzem, hogy nem érdemes az itteni prospektusokra hagyatkozni - nézett hátra Maureenékra, akik engedelmesen utána eredtek. - Ötven oldal, és egyetlen utalás sem történik Mária Magdolnára. Pedig hiába nem vesznek róla tudomást, attól még itt van. Maureen és Péter szapora léptekkel követték Sinclairt, aki megállt egy kis oldaloltár előtt. - Ebben a templomban több ábrázolását is láthatják, mégsem említik sehol. íme egy példa. Sinclair egy nagy és elegáns márvány Pietához vezette őket; a Szűzanya az ölében tartja Krisztus meggyötört testét, s Mária Magdolna a jobb vállára hajtja a fejét. - A prospektusban mindössze ennyit írnak róla: „Pietá, tizennyolcadik század, olasz". A hagyományos Pietákon Mária és Jézus látható, ám itt rendkívül szokatlan módon Mária Magdolna is jelen van... ennek ellenére sehol sem szólnak róla. - Sinclair sóhajtva megcsóválta a fejét. - Megosztaná velünk az elméletét? - kérdezte élesen Péter, akit felbosszantott Sinclair arroganciája. - Azt akarja mondani, hogy az egyház összeesküdött Mária Magdolna ellen? - A következtetéseket önre bízom, atyám. De mondok még valamit: Franciaországban a Mária Magdolnának szentelt templomok száma messze meghaladja a Szűzanya vagy a többi szent nevét viselő templomét. Párizs több nevezetessége is az ő nevét viseli... a Madeleine-t feltételezem, már bejárták.
Maureen döbbenten hallgatott. - Eddig fel sem merült bennem... -Bizony. Érdemes ellátogatni a Madeleine-templomba. Különös, hogy abban a Mária Magdolnának szentelt hatalmas épületben eredetileg egyetlen műalkotás sem utalt rá. Egyetlenegy sem. Hát nem különös? Az oltár feletti Maro-chetti-szobor eredeti címe Szűz Mária mennybemenetele, és csak később, a nagy nyomás hatására változtatták meg Mária Magdolna mennybemenetelére... - Nehogy azt mondja, hogy Marcel Proustot is ő ihlette a híres sütemény készítésére - tamáskodott Péter. Mauren-nal ellentétben ő rendkívül idegesítőnek találta Sinclair tudálékosságát. -Hát, ha már szóba hozta, a sütemény kagyló alakú -vont vállat Sinclair, és a Pietát csodáló Maureenhoz lépett. - Mintha még az emlékét is el akarnák tüntetni - jegyezte meg Maureen. - Így igaz, Paschal kisasszony. Sokan próbálták már elfeledtetni velünk Mária Magdolna örökségét, de szerencsére nem jártak sikerrel... Ekkor megszólaltak a delet jelző harangok, mire Sinclair intett társainak, és a templom másik végébe sietett. Menet közben felhívta figyelmüket a templom kőpadlójába ágyazott vékony bronz meridiánvonalra, mely az észak-déli kereszthajó irányába vezetett. A vonal végén egy egyiptomi stílusú márványobeliszket találtak, tetején egy aranyglóbusszal meg egy kereszttel. - Siessenek. Pontosan dél van, ezt látniuk kell. Évente csak egyszer látható. - Ez mit jelképez? - mutatott Maureen a bronzcsíkra. -Ez a párizsi meridiánvonal, és nagyon érdekes, ahogy kettéosztja az országot. De erről majd később, most figyeljenek. Sinclair a szemközti ablakra irányította tekintetüket, melyen belopakodott egy napsugár és megvilágította a kőbe ágyazott bronzvonalat, aztán lassan végigtáncolt a csíkon, felkúszott az obeliszken és végül csodálatos fénnyel árasztotta el a keresztet. - Ugye, milyen gyönyörű? Csak a napforduló idején tapasztalható ez a jelenség. - Valóban szép - ismerte el Péter. - Nem szeretnék ünneprontó lenni, lord Sinclair, de ennek vallási okai vannak. A húsvét mindig a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő telihold utáni vasárnapra esik, és a templomépítők gyakran megtalálják a módját, hogy jelezzék a napforduló és nap-éj egyenlőség idejét. • Sinclair vállvonogatva Maureenra nézett. - Milyen igaza van. - De ennek a meridiánvonalnak ugye más jelentősége is van? - Egyesek Magdolna-vonalként emlegetik. Ugyanolyan, mint az önnek küldött térképen is; Amiens-től Montserrat-ig húzódik. Ha többre is kíváncsi, két nap múlva szívesen látom languedoci otthonomban, ahol ennél többet is mondhatok. 0, majd' elfelejtettem. Sinclair a belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy nagy borítékot.
- Úgy tudom, ön jó barátságban van Tamara Wisdommal, a bájos filmessel. A hét második felében részt vesz a jelmezbálunkon, melyen önöket is szívesen látom. Ha elfogadják a meghívásomat, ragaszkodom hozzá, hogy az egyik vendégházamban szálljanak meg. Maureen Péterre pillantott. Egyikük sem számított erre a fordulatra. - Lord Sinclair - kezdte Péter. - Maureen hosszú utat tett meg, hogy találkozhasson önnel. A levelében válaszokat ígért... - Healy atya - szakította félbe Sinclair. - Az emberek kétezer éve próbálnak fényt deríteni erre a rejtélyre, tehát ne várja el tőlem, hogy egy nap alatt mindenre választ adjak. Az igazi tudást ki kell érdemelni, nem igaz? És most kérem, bocsássanak meg, de találkozóm van valakivel. Maureen megfogta Sinclair karját. - Lord Sinclair, a levelében említést tett az édesapámról. Szeretném, ha elmondaná, mit tud róla. - Kedvesem - lágyult el Sinclair hangja -, a birtokomban van az édesapja egyik levele, és meggyőződésem, hogy igen érdekes információkat tartalmaz önre nézve. A levél természetesen a cháteau-mban van, tehát eggyel több okuk van arra, hogy éljenek a vendégszeretetemmel. - Egy levél? - döbbent meg Maureen. - Biztos benne, hogy az édesapám írta? - Az édesapját Edouard Paul Paschalnak hívták, és loui-sianai lakos volt? - Igen - suttogta Maureen. - Akkor a levél is tőle származik. A családi levéltárunkban találtam rá. - Mi áll benne? - Paschal kisasszony, a memóriám nem a legjobb, így szörnyű igazságtalanság lenne az édesapjával szemben, ha pontatlanul idézném a szavait. Amint Languedocba érnek, örömmel megmutatom önnek, de most mennem kell. Már így is elkéstem. Ha szükségük lenne valamire, hívják fel a meghívón feltüntetett telefonszámot, és kérjék Roland-t. O mindenben a segítségükre lesz. Sinclair indulás előtt még Maureenhoz fordult: - 0, és szerintem nem lesz szükségük térképre. Csak kövessék a Magdolna-vonalat - mondta, és sietősen távozott.
Maureenék beültek egy kávéházba, ahol a beszélgetés érthető módon Sinclair körül forgott. Míg Péter ingerülten és gyanakodva fogadta a skót elméleteit, Maureen csodálattal idézte fel a szavait. Ebéd után elsétáltak a Jardin de Luxembourgba. - Mi a baj? - kérdezte Maureen. - Semmi, semmi, csak eszembe jutottak az otthoniak. A húgaim, a gyerekek. Tudod, két éve nem voltam Írországban. - Repülővel egy óra alatt ott lennél.
- Tudom, és megfordult a fejemben, hogy átugrom hozzájuk. Majd meglátjuk, hogyan alakulnak itt a dolgaink, aztán ha marad egy kis időnk, átrepülök pár napra. - Pete, nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra. Használd ki a lehetőséget és utazz el. - És hagyjalak magadra ezzel a Sinclairrel? Észnél vagy? Egy ideig szótlanul sétáltak. - Sose bántad meg a döntésed? - szólalt meg Maureen. - Milyen döntésemet? Hogy elkísértelek? - Nem. Azt, hogy a papi hivatást választottad. - Ez meg hogy a csudába jutott az eszedbe? - állt meg egy pillanatra Péter. - Elnéztem az arcod, ahogy a családodról meg a gyerekekről beszéltél. Szerintem nagyszerű apuka lenne belőled. - Nem bántam meg, hogy pap lettem. Úgy érzem, erre a hivatásra születtem, de neked hiába magyarázom, úgysem értenéd meg. - Tényleg nem. - Hm. A sors iróniája... - Micsoda? - Tulajdonképpen temiattad is választottam ezt a pályát. - Miattam? - hökkent meg Maureen. - Hogyhogy? De miért? -Mert az egyház elavult törvényei miatt elvesztetted a hited. Másokkal is előfordul, és ez nem helyes. Manapság már számos rend - fiatalabb, haladóbb rendek próbálják átmenteni a hitet a huszonegyedik századba. Fontos, hogy a fiatalok is megtalálják Istent. A jezsuitáknál is ezt az irányvonalat tapasztaltam. Ők is próbálnak változtatni azokon a dolgokon, melyeket te is taszítónak találtál. Én is részese akartam lenni ennek a folyamatnak, hogy segítsek neked és a hozzád hasonlóknak... hogy visszakapd a hited. Maureen könnyes szemmel hallgatta az őszinte szavakat. - Erről hogyhogy nem beszéltél korábban? - Sose kérdezted - vont vállat Péter.
...Isa haláltusája mindannyiunk számára hatalmas kínszenvedést jelentett, Fülöp azonban képtelen volt feldolgozni a történteket. Gyakran felsírt álmában, de az okát nem árulta el nekem, és a segítségemet sem akarta elfogadni. Végül Bartolómeó megsúgta, hogy Fülöp nem akart felzaklatni a rettenetes emlékekkel. Éjjel, álmában azonban minduntalan átélte Isa gyötrelmeit. Egyiptomban Bartolómeó a legszorgalmasabb tanítványommá vált. Mindent tudni akart, és a lehető leggyorsabban. Valósággal itta magába az ismereteket. Isa áldozathozatala akkora űrt hagyott maga után Bartolómeó lelkében, melyet az Ő Tanításaival próbált betölteni. Már akkor tudtam, hogy ő lesz az, aki terjeszteni fogja a világban a Szeretet és Fény szavait, és a többieket is ő fogja megváltoztatni. Ezért esténként, amikor a gyerekek és a többiek álomba merültek, átadtam Barto-lómeónak a titkokat, hogy készen álljon, ha eljő az idő. Azt már nem tudtam, hogy én is készen állok-e erre. Szerettem őt,
akár a saját véremet, és aggódtam miatta, mert mások nem érthették meg annyira szépségét és tisztaságát, mint azok, akik szerették. Csalárdság nélküli ember volt. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A TANÍTVÁNYOK KÖNYVE
7. Fejezet Languedoc, Franciaország, 2005. június 22.
A
gyorsvonaton Maureen és Péter mit sem törő-dótt a sebesen elsuhanó, zöldbe borult tájjal; figyelmüket a lehajtható asztalkára kiterített térképek, könyvek és papírok kötötték le. - Et in Arcadia ego - suttogta Péter, és a szavakat gyorsan a sárga jegyzettömb lapjára vetette. - Et... in... Arcadi-a... e-go... Hosszan tanulmányozta Franciaország térképét, azt, amelynek közepén egy vörös vonal húzódott. - Látod, a Párizsi Meridiánvonal lehúzódik Languedocig, egészen eddig a városig - mutatott a térképre. Arques. Milyen különös név. Árk, ejtette ki a szót többször is. - Ez latinul nem bárkát jelent? - kapta fel a fejét Maureen. - Az „arca" szónak sokféle jelentése van, többek között „láda", „doboz", „koporsó". Várj egy percet, ezt nézd meg. Péter kézbe vette az írótömböt és a tollat, és többféleképpen is leírta az Et in Arcadia ego szavakat. A lap tetejére nyomtatott nagybetűkkel az ÁRK, alája pedig az ARC betűk kerültek. Maureennak támadt egy ötlete. - Jól van, és ehhez mit szólsz? ARC. ARC - ADIA. Lehet, hogy a szó nem is a mitológiai Árkádiára utal, és ha szétszedjük, több másik szót kapunk belőle. Ennek van valami értelme latinul? Péter gyorsan leírta: ARC A DIA. - Na? - türelmetlenkedett Maureen. - Jelent valamit? - Ha így nézzük, azt is jelentheti, hogy „Isten bárkája". A szöveg egy kis fantáziával azt jelenti, hogy „és Isten Bárkájában vagyok én". Peter a térképre bökött. - Tudsz valamit Arques történetéről? Hátha fűződik hozzá valami szent legenda, mert akkor a szövegnek az is lehetne az értelme, hogy „és Isten falujában vagyok én". Tudom, kissé elrugaszkodtam az eredeti szövegtől... - Sinclair birtoka Arques közvetlen szomszédságában van. - Igen, de ez még nem magyarázza meg, hogy négyszáz évvel ezelőtt mi oka lehetett Nicolas Poussin-nak megfesteni a képet. Ahogy azt sem, hogy miért hallottad azt a hangot a Louvre-ban, amikor megláttad ezt a festményt. Ezek a dolgok Sinclairtől függetlenül történtek meg veled. Peter nem akarta, hogy Maureen olyan nagy jelentőséget tulajdonítson az arrogáns skótnak.
- Tegyük fel, hogy valamilyen okból kifolyólag Arques-ot szent földként, „Isten falujaként" tartották számon, és Poussin azt akarta sugallni, hogy valami fontos dolog rejlik ott. Mit szólsz hozzá? „És Isten falujában vagyok én"... -Nem rossz - bólintott Peter. - De szerintem Arques környéke is megér egy utat.
A francia Pireneusok lábánál fekvő Quillanban éppen hetivásár volt; a languedociak egyik bódétól a másikhoz siettek, hogy időben lecsapjanak a Földközi-tengerről érkezett friss halra és a tenger gyümölcseire. A piacon egy gyümölcsárus meglátta Maureen kezében az Árkádiái pásztorokról készült nyomatot. - Á, Poussin! - mutatott a képre nevetve. Pörgő francia nyelven kérés nélkül útba igazította őket, mire Péter megkérte, hogy beszéljen lassabban. Az árus tízéves kisfia Maureen tanácstalan arcát látva úgy döntött, a segítségükre siet. - Poussin sírja akar menni? - kérdezte tört angolsággal. Maureen izgatottan bólogatott. Addig a pillanatig nem is tudott a sír létezéséről. - Igen. Oui! - Oké. Menjetek fő út és le. Ha látni TEMPLOM, balra. Poussin sírja a dombon. Maureen köszönetet mondott a fiúcskának, majd a táskájából elővett egy öt eurós bankjegyet és a kezébe nyomta. - Merci, merci beaucop - mondta, mire a gyerek szélesen elmosolyodott. - De rien, Madame! Bon chance - felelte a gyümölcsárus. - Et in Arcadia ego! - nevetett fel a gyerek, és elrohant, hogy édességre váltsa frissen szerzett pénzét.
A kocsiban Maureenék összerakták az árustól és fiától származó információikat. Péter lassan, óvatosan vezetett, míg Maureen az ablakon kihajolva figyelte a környéket. - Ott van! Az lesz! Ott, fenn a dombon! Péter leállította az autót egy bokros területnél. A bozótban egy szögletes sírkövet látott. . - A Szentföldön is láttam hasonló magányos sírhelyeket -jegyezte meg. - Galileában lépten-nyomon beléjük botlik az ember - mondta, majd hirtelen elhallgatott. - Mi az? - kérdezte Maureen. - Csak eszembe jutott, hogy kísértetiesen hasonlít a Magdalába vezető útra. Mintha a pontos mása lenne. Körbejárták az út szélét, míg végre találtak egy a sírhoz vezető ösvényt. Maureen letérdelt, és eltakarította az ösvényt fedő ágakat. - Nézd csak, ez nem élő növényzet.
- Igazad van. - Mintha valaki szándékosan el akarta volna rejteni az ösvényt - jegyezte meg Maureen. - Talán a birtok gazdája. Lehet, hogy belefáradt a földjén átcsörtető kíváncsiskodóba. A helyében én is így éreznék. A dombtetőn meg is találták a négyszögletű gránit sírkövet. Maureen elővette a Poussin-nyomatot, és összevetette a környező tájjal. - Azonos - mondta. Péter végigsimította a sírkő elejét. - Kivéve a sírkövet - szólalt meg. - Nincs rajta felirat. - Akkor hát a felirat Poussin műve volt csupán? - kérdezte Maureen, majd válaszra sem várva megkerülte a síremléket, aztán felkiáltott: - Gyere! Ezt látnod kell! Péter átverekedte magát a kusza bokrokon, aztán az unokahúga mellé érve hitetlenkedve megcsóválta a fejét. A sírkő hátoldalán egy körben kilenc kisebb kör volt látható. Akárcsak Maureen antik gyűrűjén. Az éjszakát Arques-tól néhány kilométerre, Couizában egy kis szállodában töltötték. Tammy ajánlotta nekik ezt a települést, melyre Rennes-le-Cháteau, egy rejtélyes helység közelsége miatt esett a választása. Ezoterikus körökben igen nagy jelentősége volt ennek a falucskának. Tammy repülője későn este érkezett Languedocba, és abban állapodtak meg, hogy másnap reggel a szálloda ebédlőjében találkoznak. Maureen és Péter már javában kávéztak, amikor végre benyitott az ajtón. -Elnézést a késésért - szabadkozott. - A carcassone-i járatom késett, és éjfél is elmúlt, mire megérkeztem. Aztán csak forgolódtam az ágyban, reggel pedig alig bírtam felébredni. - Aggódtam miattad - mondta Maureen. - Ugye nem egyedül vezettél Carcassone-ból? - Nem, dehogy. A barátaimmal jöttem, ugyanis Sinclair egészen népes társaságot hívott össze a holnap esti bálra. Az egyikük helybéli, ő kijött értünk a reptérre. A pincér letett eléjük egy kosár frissen sült, ropogós crois-sant-t, majd felvette Tammy rendelését. - Ki kell jelentkeznünk a szállodából - szólalt meg Tammy, miután a pincér hallótávolságon kívül járt. - De miért? - kérdezte Maureen és Péter kórusban. - Mert Sinclair nagyon rossz néven vette, hogy a szállodában töltöttük az éjszakát. Az este hagyott nekem egy üzenetet, miszerint mindannyiunkat szívesen lát a cháteau-jában. - Én inkább itt maradnék - tiltakozott Péter. - Szerintem te is nagyobb biztonságban lennél itt - nézett Maureenra. -A szálloda semleges terület, s ha kényelmetlenül érzed magad, bármikor magadra csukhatod az ajtót.
- Emberek, van fogalmatok, hogy mások ölni tudnának egy ilyen lehetőségért? - bosszankodott Tammy. - A cháteau egyszerűen fantasztikus, olyan, akár egy múzeum. A helyetekben nem sérteném meg Sinclairt, hiszen még a hasznotokra lehet. Maureen zavarban volt. Péternek igaza volt; a szálloda semleges területnek számított, ám a cháteau-ban végre közelebbről is megismerhette a rejtélyes Bérenger Sinclairt. -ígérem, egy hajad szála se görbül. Szerintem Sinclair csodálatos ember, mellette biztonságban leszel - mondta Tammy. - Egyébként meg, ha rám hallgatsz, „tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb". Végül Tammynek sikerült rábeszélnie őket, hogy kijelentkezzenek a szállodából. Péter a fejét csóválta az erőszakossága láttán.
Rennes-le-Cháteau, Franciaország, 2005. június 23.
- ELSŐRE ELÉG NEHEZEN lehet idetalálni - mondta Tammy, aki a hátsó ülésről navigálta Pétert. - Itt fordulj jobbra... látod azt a kis fasort? Azon feljutunk a dombra, Rennes-le-Cháteau-ba. Péter óvatosan hajtott a meredeken, zegzugosán kanyargó kavicsos úton. A dombtetőre érve a cserjék között megpillantották a pici falu nevét jelző táblát. - Itt leparkolhatsz - mutatott Tammy egy poros kis tisztásra a falu bejáratánál. Miután kiszálltak az autóból, Maureen megnézte az óráját. - Ez furcsa - jegyezte meg a szemöldökét ráncolva. -Megállt az órám, pedig nemrég cseréltem benne elemet. - Látod, máris kezdődik a móka - nevetett Tammy. - Idefenn a varázshegyen az idő is új értelmet nyer. ígérem, amint elhagyjuk a környéket, az órád is megjavul. Péter és Maureen összenéztek, majd Tammy után eredtek. - Hölgyeim és uraim, isten hozta önöket az Alkonyzónában - nézett hátra Tammy. A falu meglepően kicsiny és kihalt volt. - Lakik itt egyáltalán valaki? - kérdezte Péter. - Ó, igen. A lakosság alig éri el a kétszáz főt, de ettől még minden működik. - Kísértetiesen csendes - jegyezte meg Maureen. - Mindig ilyen, míg meg nem érkeznek a turistabuszok -magyarázta Tammy, majd az út jobb oldalán szomorkodó romos házra mutatott. - A Cháteau Hautpol. Látjátok a tornyot. A kihalt környezet ellenére az Alkimista-torony még ma is Franciaország, sőt az egész világ egyik legjelentősebb ezoterikus helyének számít. - Gondolom, az okát is elárulod nekünk - szólalt meg Péter csípősen. Belefáradt a sok rejtélybe és az értelmetlen játékokba.
- Majd később. Félre ne érts, nem akarok titkolózni, de előtte beavatlak benneteket a falu történetébe. Elhaladtak egy kis könyvesbolt előtt. Zárva volt, de kirakatában számos okkult kötet volt látható. - Nem kifejezetten katolikus falu - súgta oda Maureen Péternek. - Hát nem - értett egyet az atya. Maureen egy másik ház falán, szemmagasságban egy napóra maradványait vélte felfedezni. Az óra mutatója már régen kiesett, és a számozás sem volt éppen mindennapi. A kilenc és tizenhét közötti számok között egy-egy rovátka jelölte a félórákat, a számok fölött azonban egy sor misztikus szimbólum volt látható. Péter a furcsa jelekre mutatott. - Szerinted mit jelentenek? - kérdezte Maureen. Tammy úgy mosolygott, mint a macska, amelyik megette a kanárit. - Látom, máris sikerült megtalálni RLC egyik legjellemzőbb furcsaságát. - Mi az az RLC? - Rennes-le-Cháteau rövidítése. Ha holnap este nem akartok kilógni a sorból, azt javaslom, tanuljatok meg egyegy helyi kifejezést. Maureenék kíváncsian nézegették a falba vésett jeleket. - Ezek itt a bolygók - szólt Péter. - Az a Hold, az meg a Merkúr. És az... talán a Nap? - mutatott egy körre, melynek közepén egy pont állt. - Ügyes - dicsérte Tammy. - Ott pedig a Szaturnusz. A többi már asztrológiai jelkép. Látjátok? A Mérleg, Szűz, Oroszlán, Rák, ez meg az Ikrek. - És a Skorpió meg a Nyilas? - kérdezte Maureen. Tammy a napóra bal felére, hét óra irányába mutatott. - Itt nincsenek feltüntetve, de látod ezt a helyet, ahol abbamaradtak a jelek? Az a Szaturnusz. Ha a jelek az óramutató járásával ellentétes irányban folytatódnának, akkor a Mérleg után a Skorpió, valamint a Nyilas következne. - De miért maradt abba? - kíváncsiskodott Maureen. - És mit jelent ez az egész? - kérdezte Péter. Tammy tehetetlenül széttárta kezét. - Szerintünk egy bolygóállásról lehet szó, de többet nem tudok. Maureennak eszébe jutott a Louvre-ban látott Botticelli-freskó és az oda nem illő hatalmas skorpió. - .Amikor a Hold a hetedik házban van, és a Jupiter..." - Ha most elkezded énekelni a Hairt, esküszöm, megfojtalak - mordult rá Péter. A lányokból kitört a nevetés.
- Maureenak igaza lehet - szólalt meg végül Tammy. -Lehet, hogy bolygóállásról van szó, és mivel a település egyik jelentős épületén található, fontosnak tarthatták, hogy mindenki tudjon róla. Tammy folytatta az idegenvezetést, és felhívta a figyelmüket az előttük álló villára. - A falu középpontja a múzeum és a villa környéke. Gyertek, megmutatom. A szűk utca végében megálltak a furcsa kővillánál, mely mögött egy különös alakú kőtorony magasodott. - A villa titka egy híres, vagyis inkább hírhedt paphoz, nevezetesen Bérenger Sauniére abbéhoz kötődik, aki a tizennyolcadik század végén lakott itt. - Bérenger-t mondtál? Sinclairt is így hívják - mondta Péter. - Nem véletlenül - biccentett Tammy. - Sinclair nagyapja arra gondolt, hogy ezzel a névvel az unokája esetleg hasonlít majd híres névrokonához, ugyanis Sauniére rettenthetetlen őrzője volt a helyi rejtélyeknek, és egész életét Mária Magdolnának áldozta. - A legenda szerint az abbé meglelte a templomos lovagok elveszett kincsét. Állítólag a dicső lovagok a szomszédos cháteau-ban rejtették el a Szentföldön összeharácsolt kincseiket. Kinek jutott volna eszébe éppen itt, ebben az isten háta mögötti faluban kutatni utánuk? Azt is hallottam, hogy Sauniére értékes kéziratokra is bukkant. Bármi is legyen az igazság, tény, hogy igen titokzatos körülmények között, egyik pillanatról a másikra hatalmas vagyonra tett szert. Milliókat költött, bár plébánosi fizetése nem haladta meg az évi huszonöt dolcsit. Vajon honnan szerezhette a pénzt? - Az 1980-as években három brit kutató Az abbé titka: Szent Grál, Szent Vér címmel könyvet írt Sauniére-ről és hirtelen jött, mesés vagyonáról. A rossz hír az, hogy a könyv nyomán az egész helyet megszállták a kincsvadászok és a vallási fanatikusok. Sinclairnek fegyveres őrökkel kellett megvédenie a sírt. - Poussin síremlékét? - kérdezte Maureen. - Természetesen - bólintott Tammy. - Az Árkádiái pásztoroknak köszönhetően a rejtély középpontjába került. -Tegnap mi is meglátogattuk a síremléket, de nem láttunk őröket - vetette közbe Péter. Tammy mély torokhangon nevetett. - Csak azért, mert ti szívesen látott vendégek vagytok Sinclair birtokán. Ha nem így lenne, rögtön a tudomásotokra hozná. A falut uraló tágas épülethez értek. „Villa Bethania - Bérenger Sauniére rezidenciája", hirdette a ház falára erősített tábla. A múzeumba lépve Tammy mosolyogva odabiccentett a pénztárosnőnek, aki szó nélkül beengedte őket. - Nem is kell jegyet váltanunk? - kérdezte Maureen. - Á, itt mindenki ismer - rázta meg Tammy a fejét. - Ez lesz az egyik helyszínem az alkímia történetéről szóló dokumentumfilmemben. Péter megállt az abbé ruháival teli vitrinek előtt, Tammy azonban a folyosó végében elhelyezett régi kőoszlophoz kísérte Maureent. Az oszlopba egy keresztet véstek.
- Ez a „lovagok oszlopa", és a keresztet állítólag a nyolcadik században, a vizigótok vésték bele. Egykor ez is része volt a régi templom oltárának, de amikor a villa felújításakor az abbé elmozdította az oszlopot, titokzatos, rejtjeles pergamenekre bukkant, vagy legalábbis ezt mondják. A múzeum kurátorai felnagyíttatták a pergamenekről készült másolatokat, így mindenki láthatta a kódot. Egyes betűk vastagon voltak szedve, ám közelebbről nézve értelmet nyertek. ET IN ARCADIA EGO, olvasta össze Maureen a nyomtatott nagybetűket. - Már megint itt van - szólt oda Péternek, majd Tam-myhez fordult. - Mit jelent? Ez valami kód? - Eddig legalább ötvenféle elméletet is hallottam erről a szövegről. - A vonaton Péternek érdekes gondolata támadt - mondta Maureen. - Szerinte Arques-ra utal. „Arques-ban, Isten falujában vagyok én." - Nagyon ügyes, padre - hajolt meg Tammy Péter előtt. -A legelterjedtebb magyarázat szerint egy latin anagrammáról van szó, melynek betűiből a következő szöveget is ki lehet rakni: „/ tego arcana Bei". - Óvom Isten titkait - fordította Péter. - Igen, de ezzel se jutottunk előbbre - nevetett Tammy. -Gyertek, kívülről is látnotok kell a házat. Péter még mindig Poussin síremlékén rágódott. - Várj egy percet. Nem lehetséges, hogy valamit elrejtettek abban a sírban? Mert ha összerakjuk a szavak értelmét, azt is jelenthetik, hogy „Arques-ban, Isten falujában rejtem el a titkokat". Maureen és Péter lélegzet-visszafojtva lestek Tammy válaszát. - Kiváló elmélet, de a sírt sajnos több alkalommal is felnyitották és alaposan átkutatták. Sinclair nagyapja egy négyzetkilométeres körzetben felásatta a sír körüli területet, és Bérenger minden elképzelhető technológiával, ultrahanggal, radarral is próbált rálelni az eltemetett kincsre. - És semmit se találtak? - érdeklődött Maureen. - Semmit. - Talán valaki megelőzte őket - vélte Péter. - És mit tudunk erről a Sauniére abbéról? Nem lehet, hogy ez volt a vagyona forrása? - Mások is így gondolják, de az a helyzet, hogy a mai napig hiába próbálnak fényt deríteni Sauniére titkára. A ház udvarában, egy kőből és márványból faragott kút mellett álltak. - Ez igen! - jegyezte meg Péter. - Ahhoz képest, hogy egyszerű falusi plébános volt a ház ura... - Ugye? És most jön a java. Jóllehet Sauniére abbé hatalmas összegeket költött erre a házra, nem volt hajlandó ide költözni, és végül a... házvezetőnőjére hagyta. - Haboztál, mielőtt kimondtad a „házvezetőnő" szót - szólt Péter.
- Állítólag többet jelentett Sauniére számára... élettársak voltak. - De hát pap volt! - Ne ítélj, padre, hogy ne ítéltess. Maureen felfigyelt a kert végében álló patinás szoborra. - Kit ábrázol? - Jeanne dArcot - vágta rá Tammy. Péter közelebb lépett Maureenhoz. - Igazad van, itt a kardja meg a zászlója. De mit keres Jeanne dArc szobra ezen a helyen? - Miért kérdezed? - kérdezte Maureen. -Csak azért, mert olyan... hagyományosnak tűnik. A francia katolicizmus klasszikus jelképe, ennek ellenére itt minden eltér a megszokottól. - Joanie? - tört ki ismét Tammyből a nevetés. - Később majd beavatlak a részletekbe, de ha tényleg kíváncsi vagy a hittel ellenkező ábrázolásmódra, akkor érdemes megtekinteni a templomot.
Rennes-le-Cháteau-ban a nyári napsütés ellenére is mindenütt kísérteties árnyak bukkantak fel. Maureen folyton úgy érezte, mintha valaki a nyomában járna, ezért időről időre váratlanul megpördült, hátha rajtakapja a leskelődőt. Furcsa, különös falu volt ez, ahol még a karórája is megállt, nem csoda hát, hogy mielőbb maga mögött akarta tudni a falut. Tammy vezetésével elhagyták a kertet, majd egy másik udvaron keresztül egy régi kőtemplomhoz mentek. - Ez itt az RLC-i templom. Ezen a helyen több mint ezer éve egy Mária Magdolnának szentelt templom állt. Sauniére 1891 körül elkezdte a felújítási munkálatokat; a titokzatos kéziratokat is ekkortájt fedezte fel. Ezeket Párizsba vitte, és utána milliomos lett. A pénzt arra használta fel, hogy néhány igen szokatlan változtatást eszközöljön a templomon. Péter hangosan felolvasta a bejárat feletti fejgerendába vésett latin mondatot: - Terribilis est locus iste". - Terribilis? - kérdezte Maureen. - Rettenetes ez a hely - magyarázta Péter. - Ismeró'sen hangzik, padre? - kérdezte Tammy. - Természetesen - biccentett Péter. - Mózes első könyve, huszonnyolcadik rész. Jákob mondta, miután álmában meglátta az eget érő lajtorját. - Miért választ egy pap egy ilyen baljóslatú idézetet a templom bejárata fölé? - csodálkozott Maureen. - Ha körülnézel odabenn, talán jobban megérted - javasolta Tammy. Péter belépett az ajtón. - Koromsötét van idebenn - kiáltott ki.
- 0, egy pillanat - mondta Tammy, és a táskájából kivett egy pénzérmét. - A villany miatt - magyarázta, s az aprópénzt az ajtó melletti automata nyílásába dobta. A templomot elárasztotta a világosság. - Amikor először jártam itt, sötétben akartam megnézni a templomot. Másodszor hoztam magammal egy elemlámpát, de az egyik gondnok felhívta a figyelmem erre az automatára. így adakoznak a turisták a templomnak. Vigyázat, húsz perc múlva beborít minket a sötétség. - Az meg micsoda? - kiáltott fel Péter, a bejárat mellett kuporgó ocsmány démonszobor láttán. - 0, csak Rex. Szia, Rex - paskolta meg Tammy játékosan a szobor fejét. - Bemutatom nektek Rennes-leCháteau hivatalos kabalafiguráját. Róla is számtalan elmélet látott napvilágot. Egyesek szerint ő maga Asmodeus, a titkok és rejtett kincsek őrzője. Mások szerint ő a katárok Rex Mundija. Személy szerint én is ennek az utóbbi elméletnek adok hitelt. -Rex Mundi, azaz a Világ Királya? - csóválta a fejét Péter. Tammy bólintott, majd Maureenhoz fordulva magyarázta: - A középkorban ez a környék a katárok kezében volt. Ne feledjétek, hogy 1059 óta van itt templom, és akkoriban a katárok a virágkorukat élték. Hitük szerint a világot egy gonosz istenség, a Rex Mundi, azaz a Világ Királya teremtette. Az emberi lélek folytonos harcban áll Rexszel, a földi kísértések képviselőjével, hogy élete végén bebocsátást nyerjen Isten országába, a lélek birodalmába. - De mi keresnivalója egy katolikus templomban? - kérdezte Péter. - Ha jobban megnézed, láthatod, hogy az angyalok győzedelmeskednek felette - mutatott Tammy a négy angyalra, melyek kereszt alakban tornyosultak a démon fölé, egyikük egy óriási kagylóból szenteltvízzel locsolta a rút teremtményt. - Par ce signe tu le vaincrais - olvasta Péter a feliratot. -Vagyis „Ezzel a jellel győzedelmeskedem felette". - A jó legyőzi a gonoszt. A lélek az anyagi világot, az angyalok a démonokat. Kissé szokatlan, de nagyon jellemző Sauniére-re. - Tammy végigsimított a szobor nyakán. - Látjátok? Néhány éve betörtek a templomba, és letörték Rex fejét. Ez már pótlás. Nem tudni, hogy ereklyevadászok vagy csupán dühös katolikusok tették-e, akik így akartak tiltakozni a dualista jelkép ellen. Tudomásom szerint ez az egyetlen katolikus templom, melyben démonszobor látható. - Még sose láttam ehhez hasonlót - csóválta a fejét Péter. - Szerintem felér egy istenkáromlással. - A katárok dualisták voltak. Két egymással ellentétes isteni erőben hittek, melyek közül az egyik a jó szolgálatában állott, és a lélek megtisztításán munkálkodott, míg a másik a gonoszt szolgálta - magyarázta Tammy. - Nézzétek a padlót - mutatott a padlócsempékre. Az ébenfekete és hófehér kockák sakktáblaszerű mintázatban sorakoztak egymás mellett. -Egy újabb példa Sauniére dualitásra való hajlamára: fekete és fehér, jó és gonosz. De szerintem Sauniére őrült volt. Egyébként innen néhány mérföldre született, és jól ismerte a helyiek mentalitását. Tudta, hogy az egyházközség tagjainak ereiben katár vér csörgedezik, így minden okuk megvolt, hogy még évszázadokkal később se bízzanak Rómában. Ne vedd személyeskedésnek, padre. -Nem veszem - legyintett Péter. Lassan megszokta Tammy heccelődéseit; tudta, hogy nincs benne rosszindulat. - Az egyház keményen fellépett a katár eretnekek ellen, érthető hát, hogy még most is neheztelnek Rómára.
- A pápa seregei kegyetlenül lemészárolták a katárokat, akik azóta sem felejtették el a tragédiát - fordult Tammy Maureen felé. - Ezért amikor Sauniére katár és gnosztikus elemeket is bevitt a templomába, olyan környezetet teremtett a nyájának, amelyben kényelmesen érezhették magukat, s ezáltal a miséket is többen látogatták. A módszer bevált, és a helyiek egyenesen imádták az abbét. Péter megfigyelte az ízléstelen, rikító és bizarr díszítést, a festett gipszszobrokat, melyek olyan kétes hírű szenteket ábrázoltak, mint például Szent Roche, akinek felemelt tunikája alól kivillan sebzett lába, vagy a pásztorlányként megjelenő Szent Germaine. A Jézus fölé tornyosuló Keresztelő Szent János római tunikában és köpenyben volt látható. - Miért volt szükség erre a római maskarára? - kérdezte Péter. Tammy arca egy pillanatra elsötétült, de válasz helyett folytatta az idegenvezetést. - Egy helyi legenda szerint egyes szobrokat maga Sauniére festette le, és majdnem biztos, hogy az oltár egy része is az ő keze munkája. Imádta Máriát. Maureen követte a barátnőjét az oltárhoz, melynek középpontját egy Mária Magdolna féldombormű képezte. Körülötte a szokásos jelképek - lábánál a koponya, mellette a könyv -, ám tekintetét egy élő fából alkotott keresztre szegezte. Péter hosszan szemlélte a tizenkét stációt ábrázoló dom-borműveket; a többiekhez hasonlóan itt megtalálta az egyházi hagyományokkal szögesen ellentétes furcsa részleteket. Ekkor egy kattanással elaludt a villany, és a templomra mélységes fojtogató sötétség borult. - Péter! - kiáltott fel Maureen. - Itt vagyok - ordított vissza Péter. - Hol vagy? - A visszhang miatt azonban képtelen volt meghatározni unokahúga helyzetét. - Az oltárnál! - Semmi baj - hallották Tammy hangját. - Ne essetek pánikba. - Tammy az ajtóhoz sietett és kitárta. Maureen megragadta Péter karját és kirohantak a fényre; futás közben szándékosan balra fordította a fejét, hogy elkerülje a szörnyű démonszobor látványát. - Az érme csak húszpercnyi világításra volt elég - magyarázta Tammy. - Igen, de akkor is rémes volt. Hátborzongató ez a templom - borzongott meg Maureen. A falu továbbra is kihaltnak tűnt, s körülöttük már-már fülsiketítő volt a csend. - Nem hiszem el, hogy az egyház nem vonta felelősségre Sauniére-t az alkotásai miatt - jegyezte meg Péter, ahogy a kerten át a Villa Bethania irányába tartottak. - Ó, dehogynem - magyarázta Tammy. - Egyszer még a papi rendből is ki akarták taszítani, sőt egy másik papot rendeltek ide helyette, de hiába, a helyiek kizárólag Sauniére-t voltak hajlandók elfogadni. Ő közülük való volt. Tammy a birtok keleti végében magasodó kőtoronyhoz sietett.
- Gyertek, a java még hátravan. íme, a Tour Magdala. - Tour Magdala? - visszhangozta Maureen. - Magdolna tornya. Ez volt Sauniére magánkönyvtára, de a kilátás is pazar. Követték Tammyt a torony belsejébe, ahol vetettek egy pillantást Sauniére üvegvitrinekben őrzött személyes holmijaira, majd felkaptattak a kilátóhoz vezető huszonkét lépcsőfokon. Innen egész Languedocot be lehetett látni. - Látjátok? - mutatott Tammy egy távoli dombra. - Az ott Arques. A völgyön túl pedig a legendás Coustaussa falu, ahol Sauniére barátját, egy Antoine Gélis nevű papot brutálisan meggyilkoltak az otthonában. A házát feldúlták, de a tettesek állítólag nem pénzt, hanem valami sokkal értékesebbet kerestek. Az aranypénzeket az asztalon hagyták, de a házban fellelhető összes iratot magukkal vitték. Szegény öreg, már hetvenéves is elmúlt... a vérébe fagyva találtak rá. Piszka vasakkal és fejszével végeztek vele. - Ez rettenetes - borzongott meg Maureen. - Sok ember halálát okozták ezek a rejtélyek - állapította meg Péter. - Ennek már száz éve, és remélem, azóta mi is civilizáltabbak lettünk. - Mi történt Sauniére-vel? - kérdezte Maureen, akit nem hagyott nyugodni a különc pap és titokzatos vagyonának története. - Képzeld, pár nappal azután, hogy megrendelte a koporsóját, agyvérzést kapott. A helyiek azt beszélik, hogy egy pap, aki nem ismerte az itteni szokásokat, eljött, hogy feladja neki az utolsó kenetet, de miután végighallgatta Sauniére gyónását, fejvesztve távozott. Szegény ördög, mélységes depresszióba esett, és haláláig búskomor volt. - Hűha. Vajon mit mesélhetett neki Sauniére? - Azt senki sem tudja pontosan, legfeljebb Marié Dénar-naud, Sauniére házvezetőnője, akire ráhagyta minden vagyonát... na meg a titkait. Évekkel később az asszony is meghalt, de élete utolsó napjaira megnémult, így minden titkát magával vitte a sírba. - Ezért ilyen híres ez a falu. Évente százezer turista zarándokol el erre az isten háta mögötti településre. Van, aki puszta kíváncsiságból jön, mások azonban Sauniére kincseire vadásznak. Tammy az erkélykorláthoz lépett, és lenézett a völgybe. - Nem tudjuk biztosan, miért építtette ezt a tornyot, de fogadok, hogy ezzel is volt valami célja. Te mit gondolsz, padre? - kacsintott Péterre, majd elindult lefelé a lépcsőkön. Ahogy az autó felé baktattak, Maureen megkérte Tammyt, meséljen nekik az omladozó Cháteau Hautpol egykor magasztos tornyáról, az Alkimista-toronyról. Tammy összeszedte a gondolatait. Számtalan kötet jelent meg erről a témáról, ő maga is több évnyi kutatómunkát tudhatott maga mögött, így nehezére esett néhány mondatba sűríteni a rengeteg ismeretet. - Ez a környék immár évezredek óta idevonzotta az embereket - kezdte. - Talán a hely szelleme miatt, különben mivel magyarázzuk, hogy több mint kétezer éve a világ minden tájáról, hittől függetlenül özönlenek ide az emberek? Természetesen rengeteg elmélet született, egyesek még a fóldönkívülieket és a tengeri szörnyeket sem átallották belekeverni... - Tengeri szörnyeket? - nevettek fel Péterek. - A földönkívülieket még megértem, de a tengeri szörnyek...
- Pedig a helyi legendákban sokszor emlegetik őket. Igen, furcsa, de az ufós történetek is elég őrülten hangzanak. Én mondom, ettől a helytől mindenki bekattan egy kicsit. - Es akkor még nem beszéltünk az időről Tényleg, még mindig nem működik az órád? - nézett Tammy Maureenra. Bár Maureen tudta a választ, a biztonság kedvéért megnézte az óráját; több mint hatvan perce 9:33-at mutatott. - Ha lejutunk a hegyről, biztosan elindul - folytatta Tammy. - Minden óra és elektromos szerkezet meghibásodik ezen a környéken, s ez is az oka annak, hogy az itteniek már a tizenegyedik század óta napórával mérik az időt. - A piramisoknál és egyes angol és ír szent helyeken is tapasztaltak hasonló jelenséget. Nem tudjuk, mi lehet az oka. Talán valamilyen mágneses erő? Vagy valami kevésbé kézzelfogható, melyet mi, egyszerű emberek képtelenek vagyunk felfogni? Salvador Dali egyszer azt mondta, hogy a perpignani vonatállomás a világegyetem közepe, mert ott futnak össze ezek a mágneses erőpontok. - Milyen messze van innen Perpignan? - kérdezte Maureen. - Körülbelül hatvan kilométerre. Nincs is olyan messze. Szívesen válaszolnék a kérdéseidre, de sajnos nem tudok. Más sem tud. Ezért is látogatok ide ilyen gyakran. Emlékeztek arra a Saint-Sulpice-i meridiánra? - A Magdolna-vonal - felelte Maureen. - Pontosan. Es Párizsból indulva egyenesen ezen a környéken halad át. Miért? Mert van valami ezen a vidéken, ami túllép időn és téren, és azt hiszem, ezért is vonzza az alkimistákat egész Európából. - Már azt hittem, megfeledkeztél róluk - jegyezte meg Péter. - Bocs, padre, kissé eltértem a tárgytól, de ezt nem olyan könnyű elmagyarázni. Szóval, az az Alkimista-torony odafenn a legendás erővonal és a Magdolna-vonal kereszteződésére épült. Számtalan alkimista kísérletet hajtottak végre benne. - Amikor alkímiáról beszélsz, akkor azokra a középkori aranycsinálókra gondolsz? - kérdezte Maureen. - Bizonyos esetekben igen. De mi is az alkímia? Ha egyszer nagy vitát akartok kirobbantani, akkor tegyétek fel ezt a kérdést egy ezoterikus találkozón. Garantálom, hogy szétszedik a helyet, mielőtt még épkézláb válasz születne. - Léteznek tudományos alkimisták - folytatta Tammy -, akik megkísérlik arannyá változtatni a különböző alapanyagokat. Közülük többen azért jöttek erre a környékre, mert úgy vélik, a földben lévő varázserő lesz a kísérleteikhez szükséges x-tényező. Vannak a filozófusok, akik szerint az alkímia egy lelki átalakulás, vagyis az emberi lélek arany-énné változik; az ezoterikusok, akik azt vallják, hogy az alkimista folyamatok által halhatatlanná válhatnak. Es végül, de nem utolsósorban vannak még a szexuál-alki-misták, akik szerint a két test fizikai és metafizikai módszerekkel történő egyesülésekor felszabaduló szexuális energia egyfajta átalakulást eredményez. Maureen figyelmesen hallgatta a barátnője magyarázatát. - És te melyik elmélet híve vagy? - kérdezte. - A szexuál-alkímiáé, de szerintem mindegyikben van valami igazság. Az alkímia valójában egy ősi alapelv, melyet a régiek, például a gízai piramisok építői is vallottak. - És mi köze mindennek Mária Magdolnához? - kérdezte Péter.
- Úgy hisszük, itt élt, vagy legalábbis egy ideig itt lakott, tehát óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért éppen itt? Még a modern közlekedési eszközökkel is rendkívül nehezen megközelíthető hely. El tudjátok képzelni, hogy az első évszázadban mekkora nehézségek árán lehetett átvergődni ezeken a hegyeken? A lehetetlenséggel volt határos. Akkor meg miért éppen erre a helyre esett a választása? Talán azért, mert különleges helyről van szó. - Ó, és a gnosztikus alkímiát el is felejtettem. - Mintha egy újfajta vallásról beszélnél - vélte Maureen. - Vagy inkább egy régiről. Az itteniek a dualitás központjának tekintik ezt a vidéket, és szerintük itt él a Világ Királya, más néven Rex Mundi. Ebben a furcsa kis faluban és környékén kerül egyensúlyba a fény és a sötétség, a jó és gonosz. És bizonyos fokig ezek az elemek szüntelen harcban állnak egymással... Itt ezen a szent helyen... Nappal is eléggé hátborzongató ez a hely, de éjszaka semmi pénzért nem mennék végig az utcán. Fontos ez a falu, de nem jó értelemben. - Nekem is baljós helynek tűnik - értett egyet Maureen. -Szerintem Dali elszámolta magát, és valójában Rennes-le-Cháteau a világegyetem közepe. -A középkori franciák biztosan egyetértenének veled -vetette közbe Péter komoly arccal. - Én csak annyit tudok, hogy különös dolgok történnek, melyekre senki sem tud magyarázatot. Itt, Arques-ban, meg a környéken, ahol a cháteau-k épültek. Azt mondják, a katárok úgy építették fel kőkastélyaikat, hogy meg tudják védeni magukat a sötét erőkkel szemben. Örvényekre vagy energiapontokra építkeztek, melyek felett szent szertartásokat tarthattak, így képesek voltak irányítani és kivédeni a sötét erőket. És minden cháteau-hoz építettek egy tornyot, ami nagyon fontos volt a számukra. - A tornyokat nem stratégiai, védelmi célból építették? -kérdezte Péter. - De igen - mondta Tammy. - De akkor mivel magyarázzuk a tornyok alkimista vonatkozásait? Ezek a tornyok a mágia és az átváltozások helyszínei voltak. „Amint fent, úgy lent", hogy az alkimista mottót idézzem. A tornyok a földet jelképezik, de a mennyet is, mert az égbe nyúlnak, ezért tökéletes helyszínek lehetnek az alkimista kísérletek lefolytatására. És Sauniére tornyához hasonlóan a többiekben is huszonkét lépcsőfok található. - Miért huszonkettő? - kapta fel Maureen a fejét. - A huszonkettő mesterszám, és az alkímiában fontosak a numerológiai elemek. A mesterszámok két azonos szám együttese, például tizenegy, huszonkettő, harminchárom stb., ezen a környéken azonban a huszonkettessel találkozunk a leggyakrabban, mivel az a tökéletesség száma, a napenergiával és az isteni női energiával kapcsolatos. Mária Magdolna ünnepe is... - Július huszonkettedikén van! - szólalt meg Maureen és Péter kórusban. - Bingó! És hogy végre választ kapjatok a kérdésetekre, talán Mária Magdolna is azért jött ide, mert tudott a természetes energiákról meg a világosság és sötétség harcáról. Palesztinában nem volt ismeretlen ez a hely. Heródes családjának is voltak a közelben birtokai, sőt állítólag Mária Magdolna édesanyja languedoc-i származású volt, tehát bizonyos értelemben hazajött. Tammy a Cháteau Hautpol omladozó tornyára emelte tekintetét. - Mit nem adnék, ha egy halhatatlan legyecske lennék azon a falon.
Languedoc, 2005. június 23.
TAMMYT COUIZÁBAN VÁRTÁK A BARÁTAI EBÉDRE, így Maureenék nélküle folytatták útjukat. Maureen kissé csalódott volt, amiért csak később csatlakozik hozzájuk, s örült volna, ha a barátnője is elkíséri Sinclairhez. Érezte, hogy Peter is feszült, annyira szorosan markolta a kormányt, hogy belefehéredtek az ujjai. Lehet, hogy mégis hibát követnek el azzal, hogy elfogadják Sinclair meghívását? Csakhogy már elkötelezték magukat, és nagy udvariatlanság lenne a vendéglátójukkal szemben, ha mégis meggondolnák magukat. Maureen nem akart visszaélni a skót kedvességével, ahhoz túlságosan is fontos információkkal szolgálhatott. Péter áthajtott az irdatlan vaskapun, melyet nagy aranyliliomokkal és szőlőfürtökkel - vagy kék almákkal - díszítettek, és begördültek a fényűző birtokra. A szavuk is elállt a gyönyörűen felújított tizenhatodik századi kastély láttán, ám amint kiszálltak az autóból, Richárd, Sinclair óriási növésű háznagya az üdvözlésükre sietett, és utasította a két inast, hogy vigyék a csomagokat a vendégszobákba. - Bonjour, mademoiselle Paschal, abbé Healy. Bienvenue - mosolyodott el Roland, mire Maureen is felengedett. - Isten hozta önöket a Cháteau des Pommes Bleues-ben. Mon-sieur Sinclair már nagyon várta magukat!
Roland a pazarul berendezett hallban hagyta a vendégeket, és elindult, hogy megkeresse gazdáját. Nem esett nehezükre a várakozás, mivel a helyiségben annyi értékes műtárgy és régiség volt kiállítva, hogy bármely múzeum megirigyelhette volna. Az egyik vitrinben egy díszes, tömör ezüstserleget láttak, egy ereklyetartón pedig egy emberi koponya nyugodott, melyet az idő kifehérített, s a koponyacsonton egy furcsa repedés húzódott végig. A koponya mellé egy megfakult vörös hajtincs volt elhelyezve. - Az őseink szerint a vörös hajú emberek varázserővel bírnak - szólalt meg Bérenger Sinclair. - Az őseink nem élvezhették a louisianai közoktatás áldásait - fordult meg Maureen a váratlan hangra. Sinclair mélyen, zengőn felnevetett, aztán játékosan megcirógatta Maureen haját. - Fogadok, hogy leányiskolába járt. Maureen mosolygott, majd gyorsan elfordult, nehogy Sinclair észrevegye, mennyire zavarba jött a bóktól, és hangosan felolvasta a plakett szövegét: „Második Dagobert király koponyája". - Az egyik színesebb egyéniségű ősöm - felelte Sinclair. - Szent Dagobert király? - hitetlenkedett Péter. - Az utolsó Meroving-király? Ön a leszármazottja? - Igen. Az ön latin tudása kiváló történelmi ismeretekkel párosulnak, atyám. - Kérem, frissítse fel a memóriámat - szólt Maureen. -Sajnálom, de a francia történelem nem tartozik az erősségeim közé. Kik voltak a Merovingok? - Az első frank uralkodócsalád; az 5. és a 8. század között uralkodtak, és Dagobert halával a dinasztia uralma is véget ért.
Maureen a koponyán látható repedésre mutatott. - Valami azt súgja, nem ágyban, párnák közt érte a halál. - Nem bizony. Álmában a keresztfia a szemébe döfött egy dárdát. - Ennyit a családi lojalitásról - jegyezte meg Maureen. - Szomorú, de a vallási kötelezettségeit a családnál is fon-tosabbnak tartotta, de hát ez sokakkal előfordult a történelem során. Igazam van, Healy atya? - Ez meg mit jelentsen? - kérdezte Péter komoran. Sinclair ünnepélyesen a falon látható családi címerre mutatott: a rózsákkal körülvett kereszt fölött az ELIGE MA-GISTRUM felirat volt olvasható. - A családom jelmondata. Elige magistrum. Maureen Péterre nézett. Nyugtalanította a két férfi közötti nyilvánvaló ellenszenv. - Válassz mestert - fordította Péter. - Dagobert királyt Róma utasítására gyilkolták meg, mivel a pápát kényelmetlenül érintette a mód, ahogyan a király a kereszténységet értelmezte. Dagober keresztfiát válaszút elé állították, ő pedig Róma mellett tette le a voksát, így az egyház bérgyilkosává lett. - És mi volt olyan kínos Dagobert szemléletében, amiért az életével kellett fizetnie? - kérdezte Maureen. - Meg volt győződve, hogy Mária Magdolna királynő és Jézus Krisztus törvényes felesége volt, ő pedig a leszármazottjuknak tekintette magát, ezért minden más királynál előbbre helyezte saját személyét. Az akkori pápa pedig fenyegetve érezte miatta a hatalmát. - Ígérd meg, hogy nem döfsz lándzsát a szemembe - bökte Maureen oldalba játékosan az unokatestvérét. Péter rosszallóan a fejét csóvált. - Semmit sem ígérhetek. Elige magistrum, és kész. Maureen tettetett borzadállyal nézett rá, majd az ezüstserlegre mutatott. - Nagyon kedveli ezt a szimbólumot, pedig nem is francia. - A liliomot? Természetesen. Ne feledje, hogy a skótok és az angolok évszázadokon át szövetségesek voltak. Nekem azonban más okom is van, ugyanis a liliom a... - A szentháromság jelképe - vágott Sinclair szavába Péter. - Úgy van - mosolygott Sinclair. - Csak azt nem tudom, hogy az ön vagy az én szentháromságomat jelképezi-e. Mielőtt azonban Maureenék rákérdezhettek volna e rejtélyes szavakra, Roland váratlanul a ház urához sietett és gyors, francia és valamilyen mediterrán nyelvhez hasonló tájszólásban mondott neki valamit. Sinclair a vendégeihez fordult:
- Roland felkíséri önöket a szobájukba, hogy felfrissülhessenek vacsora előtt. Ezután ünnepélyesen meghajolt, Maureenra kacsintott, majd sietős léptekkel távozott.
Maureen leesett állal nézett körül a minden képzeletet felülmúlóan pazar lakosztályban. A hálószobát egy hatalmas baldachinos ágy uralta, melynek bársonyfüggönyeire aranyliliomokat hímeztek; az aranyozott bútorok kivétel nélkül nagyon régiek voltak. Az egyik falat a spanyol Ribera Mária Magdolna a sivatagban című festménye borította. Maureen megcsodálta a vörös rózsával és fehér liliommal teli súlyos Baccarat vázákat. Nem rossz, gondolta magában Maureen, és ajtót nyitott a szolgáknak, akik kicsomagolták a táskáját.
Péter szobája valamivel kisebb volt, mint az unokahúgáé, azonban a berendezése egy királyhoz is méltó lett volna. A bőröndje még nem érkezett meg, ám útitáskájában minden szükséges holmit megtalált. Elővette bőrkötéses Bibliáját és kristály rózsafüzérét, majd az ágyra rogyott. Az utazás és a Maureen iránti aggodalma testileg-lelkileg kimerítően hatott rá, és ezen a számára ismeretlen környezet sem segített túl sokat. Nem bízott Sinclairben, sőt az unokahúga ítéletében sem bízott. A skót túlságosan gazdag és jóképű, hogy közömbös maradjon iránta. Valamennyire megnyugtató volt számára a gondolat, hogy Maureent sohasem lehetett könnyen levenni a lábáról. A szülei tragikus véget ért házassága olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy már-már betegesen került minden kapcsolatot a férfiakkal. Ennek ellenére elsősorban nő volt, és a látomásai miatt igen sebezhető is. Péter eltökélte, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy Sinclair ne manipulálhassa unokahúgát. Mielőbb ki akarta deríteni, mit és mennyit tud a férfi Maureenról. Becsukta szemét és útmutatásért imádkozott, ám imáját egy halk, kitartó zümmögés zavarta meg. Egy ideig nem vett róla tudomást, de végül kelletlenül a táskájához ballagott és kivette a telefonját.
Péter szobája szerencsére a folyosó végében volt, különben sose találták volna meg egymást a hatalmas kastélyban. Maureent teljesen rabul ejtette az épület, és ahogy átsétáltak a másik szárnyba, minden apró részletet lelkesen megcsodált. Volt még pár órájuk vacsoráig, ezért megbeszélték, hogy felfedezik a cháteau környékét. Egy ólomkristály ablakú széles hallba értek, melynek teljes hosszát egy óriási és szokatlan, a keresztre feszítést ábrázoló freskó díszítette. Maureen megállt, hogy megcsodálja a műremeket. A megfeszített Krisztus mellett egy vörös fátylas női alak három ujját összetéve állította meg a szeméből kicsorduló könnycseppet. Mellette egy piros és két kék halacska ugrott ki, talán éppen egy folyó vízéből. Bonyolult részletekkel és jelképekkel teli modern műalkotás volt. Maureen biztos volt benne, hogy évekbe telne, míg mindegyiket megfejtené. Péter kissé hátralépett, és megcsodálta az egyszerűségében is gyönyörű művet. A keresztre feszített Krisztus felett elsötétedett a nap, az égbolton villám cikázott át.
- A stílusa alapján Picasso festette - vélte. -Valójában Jean Cocteau, az egyik legtermékenyebb francia művész festette, mialatt a nagyapámnál vendégeskedett - szólalt meg mellettük Sinclair. - Cocteau itt lakott? - hüledezett Maureen. - Ejha. Ezt a házat nemzeti kinccsé kellene nyilváníttatni. A műtárgyak csodálatosak, és a festmény a szobámban... - A Ribera? A legkedvesebb Magdolna-portrém. Csodálatosan megragadta szépségét és báját. Kiváló alkotás. - Ne mondja, hogy eredeti - hitetlenkedett Péter. - Láttam a Pradóban. - De igen. Ribera az aragóniai király kérésére festette. Tulajdonképpen két festményt készített, és igaza van, az egyik a Pradóban látható. Az egyiket a spanyol király egy ősömnek, a Stuart család tagjának adta engesztelés gyanánt. Mint látják, Mária Magdolna sok művészt megihletett. Később még mutatok önöknek néhány műtárgyat. Megkérdezhetem, hová mennek? - Csak sétálunk egyet vacsora előtt - felelte Maureen. -Idejövet láttam néhány romot odafenn a dombon, és szeretném közelebbről is megnézni, ha lehet. - Igen, természetesen. Szívesen elkísérem önöket, ha Healy atyának nincs kifogása ellene. - Köszönjük a lehetőséget - mosolygott Péter erőltetetten. Arca megrándult, amikor látta, hogy Sinclair karon fogja unokahúgát.
Róma, 2005. június 23.
MAGNUS O'CONNOR PÜSPÖK a Szent Péter-bazilika felé tartott. Nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy beléphetett a magánkápolnába. A megszentelt földre lépve egy pillanatra megállt a templomkulcsokat őrző Pétert ábrázoló márványszobor előtt, és áhítattal megcsókolta a szent lábát, majd hálát adott Istennek, amiért eljöhetett erre a szent helyre. Imádkozott önmagáért, püspökségéért, valamint az Anyaszentegyház jövőjéért. Az áhítat végén Magnus O'Connor kezében a vörös irattartókkal belépett Tomas DeCaro bíboros irodájába. A bíboros megköszönte fáradozásait, ám ha O'Connor marasztalásra, netán csevegésre számított, csalódnia kellett. A bíboros egy kurta biccentés kíséretében elbocsátotta. DeCaro türelmetlenül kinyitotta az egyik EDOUARD PAUL PASCHAL feliratú címkével ellátott aktát.
...Még nem ejtettem szót Máriáról, az Anyáról. Idáig vártam, és gyakran eltöprengtem, hogy vajon szavaimmal kellőképpen ki tudom-e fejezni jóságát, bölcsességét és erejét. Minden nő életében eljön az a pillanat, amikor elfogadja egy általa nagyra becsült nő tanácsait és tanításait. Számomra ez a nő csakis Mária, Isa édesanyja lehetett.
Anyám még kiskoromban elhunyt, nem is emlékszem rá. És míg Márta testvéremként gondoskodott szükségleteimről, a lelki tanításokat Isa édesanyjától kaptam. Tőle tanultam meg, hogyan kell királynőként viselkedni, hogy méltóképp fogadjam sorsom. Amikor eljött az ideje, hogy felöltsem a vörös fátylat és magam is igazi Máriává váljak, mindenre fel voltam készülve. Ezt neki és a tanításainak köszönhetem. Mária maga volt az engedelmesség, jóllehet ő kizárólag az Úrral szemben tanúsított engedelmességet. Kristálytisztán hallotta az Úr szavait, akárcsak a fia, ezért is különböztek annyira a többiektől, akik hozzájuk hasonlóan nemes törzsből származtak. Igen, Isa az Oroszlán fia volt, Dávid trónjának örököse, édesanyja pedig Áron papi törzsének leánya volt. Királynőnek született, Isa pedig királynak, ám nem csupán a vérük különböztette meg őket másoktól, hanem lelkük és isten szavába vetett hitük. Ha egész életemben a nyomában járhattam volna, az is nagy áldás lett volna. Mária volt az első asszony, akinek megadatott, hogy a jövőbe lásson. A főpapok nem tudták, hogyan viselkedjenek vele. Nehezükre esett elfogadni, ám elítélni sem tudták őt. Mária messze földön híres volt makulátlan származásáról és feddhetetlenségéről. A hatalmasok félték őt, mert nem voltak képesek irányítani. Mária csakis Istennek tartozott számadással. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A TANÍTVÁNYOK KÖNYVE
8. Fejezet Cháteau des Pommes Bleues, 2005. június 23. Sinclair és vendégei egy kavicsos ösvényen haladtak a közeli domb irányába, melynek lábánál zord sziklák vöröslőitek. Maureennak a lélegzete is elállt a látványtól. - Döbbenetes ez a hely. Olyan misztikus. - A katárok országának a szívében vagyunk. Ez a hely egykor teljes egészében a katárok, más néven az Igazak birtokában volt. - Hogyan tettek szert erre a névre? - A tanításaik egyenesen Jézus Krisztustól származnak. Mária Magdolna révén, aki a katarizmus megalapítója. - Erről miért nem olvashatunk sehol? - kérdezte Maureen. Bérenger Sinclair csak nevetett, mintha cseppet se bánná, hogy kétkedéssel fogadják szavait. - Azért, mert a katárok egyetlen történelemkönyvben sem szerepelnek, és hiteles beszámolót is csupán ezen a környéken kaphatnak róluk. Languedoc vörös sziklái sokat mesélhetnének a katárokról.
- Kíváncsi vagyok a történetükre - mondta Maureen. -Ön szerint vannak olyan könyvek, melyek hiteles beszámolót nyújtanak róluk? - Nagyon kevés, és a hitelt érdemlő művekből egyet sem fordítottak le angolra - ingatta Sinclair a fejét. - A katárokról szóló beszámolók nagyrészt kínzással kicsikart vallomásokon alapulnak, és gyakorlatilag az össze középkori munka az ellenségeik tollából származik. Önök szerint mennyire lehetnek hitelesek? A katárok semmit sem vetettek papírra, hanem szájhagyomány útján, nemzedékről nemzedékre adták tovább népük történeteit. - Tammy mesélte, hogy a pápa szent háborút indított ellenük - mondta Maureen, ahogy folytatták útjukat a komor vörös dombok felé. Sinclair bólintott. - A magát „ártatlanénak nevező III. Innocentius pápa kegyetlen népirtást rendelt el, melynek során több mint egymillió ember vesztette életét. Ismerős önöknek az „Öljétek mindet halomra, az Úr megismeri az övéit" mondat? - Igen, természetesen - bólintott Maureen. - Barbár kijelentés. - A mondat a tizenharmadik században hangzott el, amikor a katolikus seregek a pápa parancsára lerohanták Bézi-ers-t. Néhány katona megkérdezte Citieux-i Arnoldot, hogy hogyan tudják megkülönböztetni egymástól a katolikusokat és az eretnekeket, mire az abbé így válaszolt: „Neca eos om-nes. Deus suous agnoset", ami szó szerinti fordításban annyit tesz, mint „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit". Ismerősen cseng? - fordult Sinclair váratlanul Péterhez. Péter nem tudta, hová akar kilyukadni Sinclair ezzel a fejtegetéssel. - A kijelentés az önök Szent Páljától származik. Pál Timó-theushoz írt második levele, második rész, tizenkilencedik vers. „Ismeri az Úr az övéit." - Aligha okolhatja Pált, amiért visszaéltek a szavaival -tiltakozott Péter. - Gondolja, hogy az ellenségeink véletlenül fordítják ellenünk a szavait már évszázadok óta? Ez még csak a kezdet. - Mi történt Béziers-ben? - kérdezte Maureen, a két férfi közötti feszültséget enyhítendő. - Neca eos omnes. Öljétek meg mindet - ismételte Sinclair. - És a keresztesek pontosan ezt tették a gyönyörű Béziers városában. Minden egyes lelket kardélre hánytak, a csecsemőket és aggastyánokat sem kímélték. Senkinek sem kegyelmeztek. Legalább százezren haltak meg abban az egy támadásban. A legendák szerint a dombjaink is gyászolják a lemészárolt ártatlanokat, ezért ilyen vörösek. Egy ideig csendben folytatták útjukat, így róva le a holtak iránti kegyeletüket. Bár a mészárlásra közel nyolc évszázada került sor, az elveszett lelkek még most is ott bolyongtak a Pireneusok lábánál. - Néhány katárnak szerencsére sikerült megmenekülnie, és Spanyolországban, Németországban és Itáliában kerestek menedéket - folytatta Sinclair a kiselőadását. - Megőrizték titkaikat és tanításaikat, de a legnagyobb kincsükről semmit sem tudunk.
- Miféle kincs volt az? - kérdezte Péter. Sinclair körülnézett. - Sok legenda kering a katárok kincséről. Egyesek szerint a Szent Grál, mások szerint Krisztus igazi halotti leple vagy töviskoszorúja lehet az. Az igazi kincs azonban a két legszentebb könyv egyike. A katárok A szeretet könyvének, az egyetlen és igazi evangéliumnak voltak az őrzői. Sinclair egy pillanatig jelentőségteljesen hallgatott. - Azért nevezzük az egyetlen igazi evangéliumnak, mert teljes egészében Jézus Krisztus írta. Péter megtorpant, és döbbenten Sinclairre nézett. - Mi a baj, Healy atya? A szemináriumon nem tanultak A szeretet könyvéről? - Tényleg létezett az a könyv? - kérdezte Maureen. - De mennyire, hogy létezett. Mária Magdolna hozta magával a Szentföldről, és halála után a leszármazottjai őrizték. Nagyon valószínű, hogy A szeretet könyve volt a katárok elleni szent háború igazi oka. Az egyház vezetői mindenre elszántan kutatták a könyvet, de nem azért, hogy megőrizzék az utókor számára. - Az egyház sose vetemedett volna arra, hogy megsemmisítsen egy ilyen értékes és szent könyvet - csattant fel Péter. - Valóban? És ha hitelt nyert volna a tartalma? És ha alapjaiban rengette volna meg az egyházat? Krisztus keze által? Akkor mi történt volna, atyám? - Puszta spekuláció. - Jogom van a véleményemhez, akárcsak önnek is a magáéhoz. Ennek ellenére az én véleményem a tudáson és féltve őrzött tényeken alapul. De hogy folytassam a... spekulációimat, az egyház kutatásai bizonyos fokig sikerrel jártak. A katárok nyílt üldöztetését követően az Igazak rejtőzködni kényszerültek, és A szeretet könyve örökre eltűnt. Még a létezéséről is nagyon kevesen tudnak. Meglehetősen nagy feladat kiiktatni egy ilyen fontos kéziratot, nem gondolják? Pétert mélyen elgondolkodtatták Sinclair szavai. - Ön a két legszentebb könyvek egyikéről beszélt. Mi a másik? Bérenger Sinclair lehunyta szemét. A nyári szellő lágyan végigsimította, arcát. Aztán kinyitotta szemét, és szavait egyenesen Maureennak intézte: - A másik Mária Magdolna evangéliuma, egy tiszta és tökéletes beszámoló Jézus Krisztus életéről. Maureen megdermedt. - Az az írás is a katárok tulajdonában volt? - törte meg Péter a csendet. - Nem - rázta meg a fejét Sinclair. - A szeretet könyvének létezését több szemtanú is igazolta, Mária Magdolna evangéliumát azonban senki sem látta. Talán azért, mert sohasem került elő. Állítólag Rennes-leCháteau környékén rejtették el, ahol önök is jártak tegnap. Tammy megmutatta önöknek az Alkimista-tornyot? Maureen bólintott. Pétert azonban aggodalommal töltötte el a tény, hogy Sinclair minden lépésükről tudott.
- Igen, de még most sem értem, miért olyan fontos -mondta Maureen. - Több okból is, de elsősorban azért, mert Mária Magdolna állítólag azon a helyen élt és vetette papírra evangéliumát, ahol ma a torony áll. A kéziratokat elrejtette valamelyik barlangban, hogy ha majd elérkezik az ideje, az ő történetét is megismerhesse a világ. Sinclair a hegyoldalakat elcsúfító hatalmas lyukakra mutatott. - Látják azokat a krátereket? Az elmúlt száz évben kutakodó kincsvadászok műve. - Ők is az evangéliumokat keresték? - A többségüknek fogalma sincs, mit keres - nevetett fel a skót szárazon. - Hallottak a katár kincsekről és Sauniére hirtelen meggazdagodásáról, de ennél többet aligha tudnak róluk. Van, aki a Szent Grált, vagy a frigyládát kutatja, mások a jeruzsálemi templom, vagy a vizigótok kincseit keresi. Évszázadok óta próbálják megfejteni Languedoc titkait. Szitává lyuggatták a hegyeket - mutatott körbe Sinclair. -Nézzék, mekkora pusztítást okoztak puszta spekulációból kiindulva. El tudják képzelni, mi történne itt, ha valaki megtalálná a kéziratokat?
Sinclair megosztott még velük egy-két legendát a kincsről, majd elmesélt néhány komor történetet a gátlástalan szerencselovagokról, akik hatalmas károkat okoztak a környéken. A háború idején a nácik is csapatostul keresték az okkult műtárgyakat, azonban Sinclair legjobb tudomása szerint üres kézzel távoztak, majd nemsokára a háborút is elvesztették. Péter igyekezett elraktározni agyában a temérdek információt, s jóllehet eleve kétkedéssel fogadta Sinclair beszámolóját, a különleges kéziratok létezésének gondolata nem hagyta nyugodni. Az egyik domb lábánál magányos torony nyúlt az égbe. - Ez ugyanolyan, mint Sauniére tornya! - kiáltott fel Maureen. - Mi Sinclair ostobaságának hívjuk. A nagyapám építtette, és igen, Sauniére tornyának pontos mása. A kilátás sajnos nem annyira drámai, mint Rennes-le-Cháteau-ban, de azért érdemes körülnézni. Felkísérjem önöket? Maureen a gondolataiba merült Péterre nézett, aki tagadólag intett a fejével. - Én inkább idelenn maradok, de te menj nyugodtan. Sinclair elővett a zsebéből egy kulcsot, és kinyitotta a torony ajtaját, aztán Maureennal a nyomában felkaptattak a meredek csigalépcsőn. A lépcső tetejére érve kinyitotta a csapóajtót, és intett Maureennak, hogy kövesse. Maureen egy ideig csendben gyönyörködött a katár vidék látványában. - Miért építette ezt a tornyot? - kérdezte végül. - Ugyanabból az okból, mint Sauniére. Hogy madártávlatból láthassa a környéket. Úgy hitték, sok titokra derülhet fény innen fentről. Maureen a korlátnak támaszkodott, és csalódottan felsóhajtott. - Miért ilyen kusza ez az egész? Válaszokat ígért, de eddig csak kérdéseket kaptam.
- Miért nem kérdi a hangokat? Vagy inkább a látomásaiban szereplő asszonyt, hiszen kegyedet is ő hozta ide. - Honnan tud róla? - kérdezte Maureen döbbenten. Sinclair sokatmondóan mosolygott. - Ön a Paschal család leánya, tehát várható volt. Ismeri a vezetéknevének az eredetét? - A „PaschaF-ra gondol? Az apám Louisianában született, a felmenői franciák voltak, mint mindenki másé a bayou-ban. - Cajun? - Úgy tudom - bólintott Maureen. - Meghalt, amikor még egészen kicsi voltam, így nem nagyon emlékszem rá. - Tudta, hogy a „cajun" szó az „árkádiai"-ból származik? A Louisianában letelepedett franciákat árkádiaiaknak nevezték, amit a helyiek később „ákádiai"-vá, majd „cajun"-ná módosítottak. Mondja, megnézte valaha a szótárban a „paschal" szó jelentését? Maureen kíváncsian, ám fokozódó gyanakvással nézett Sinclairre. - Nem, nem hinném. - Meglep, hogy egy önhöz hasonló kutató elme ilyen keveset tud a saját nevéről. -Az apám halálát követően az anyám írországi családjához költöztünk - vallotta be Maureen lesütött szemmel. Minden kapcsolatot megszakítottunk az apám családjával. - Az egyik szülőjének mégis voltak előérzetei a jövőjére vonatkozóan. - Ezt hogy érti? - A neve. Maureen. Tudja, mit jelent? A lágy szellő játékosan megborzolta Maureen vörös haját. - Természetesen. írül Marikát jelent. Peter is így szokott szólítani. Sinclair vállat vont, és a languedoci tájat csodálta. Maureen követte a példáját, ám ekkor a napsütésben mintha megcsillant volna valami a mezőn. - Mit lát? - kérdezte Sinclair kíváncsian. - Semmit - rázta meg Maureen a fejét. - Csak... csak a szemembe sütött a nap. - Biztos benne? - kérdezte Sinclair. Maureen habozott, majd ismét a mezőre nézett, majd gondolataiba merülve bólintott. -Ez a beszélgetés a nevemről... Mikor mutatja meg az apám levelét? - Azt hiszem, mire leszáll az est, talán okosabb lesz.
Maureen visszatért pazar hálószobájába, hogy lefürödjön és átöltözzön a vacsorához. A fürdőszobából kilépve észrevette, hogy közben valaki egy nagy, keménykötésű könyvet és egy angol értelmező szótárat helyezett az ágyára, melyet a „p" betűnél hagyott nyitva. A „Paschal", azaz „húsvét" szót vörös tollal bekarikázták. Maureen elolvasta a jelentését: Krisztus jelképe; a húsvéti bárány Krisztus és a húsvét szimbóluma, a feltámadás, az újjászületés ünnepe. A latin eredetű paschalis rövidítése jelentése „húsvéti".
...Sokan meséltek nekem erről a Pál nevezetű emberről, aki nagy nyugtalanságot keltett a kiválasztottak között. Egyesek még Rómából és Ephesosból is képesek voltak útra kelni, hogy tanácskozzanak velem erről a férfiről és szavairól. Nem tisztem az ítélkezés, és nem mondhatok semmit arról, hogy mi zajlik a lelkében, mivel személyesen sosem találkoztam vele, így nem volt lehetőségem a szemébe nézni. Annyit azonban bizonyossággal állíthatok, hogy ez a Pál nevű férfi sose találkozott Isával, és na gyon elszomorított, amikor meghallottam, hogy az Ő nevében beszél és tanít. Sok mindent tett ez a férfi, amiért veszélyesnek tartom. Egykor János legádázabb követőivel állott szövetségben, akik mélységes megvetéssel bántak Isával, és elutasították tanításait. Úgy hallottam, hogy egy időben a tarsusi Saulusként üldözte a kiválasztottakat. Tétlenül nézte, ahogy Isa egyik ifjú követőjét, a szeretettel teli Istvánt halálra kövezi a csőcselék. Egyesek még azt is hallották, ahogy Saulus István megkövezésére buzdította őket. Isa halála után ez a fiú volt az első, aki életét adta a hitéért. De a tarsusi Saulushoz hasonló emberek miatt messze nem ő volt az utolsó. Óvakodni kellett tőle. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A TANÍTVÁNYOK KÖNYVE
9. Fejezet
Cháteau des Pommes Bleues 2005. június 23.
E
rre az estére Sinclair a cháteau hodályszerű ebédlője helyett egy kisebb, Botticelli leghíresebb műveinek másolataival díszített helyiségben teríttetett meg. Az egyik falon a Krisztus siratását ábrázoló festmény két változata volt látható, melyeken a megfeszített Jézus teste Mária ölében nyugszik. Az első képen a zokogó Mária Magdolna Jézus fejét, a másodikon a lábát tartja. A másik két fal ékessége a reneszánsz mester három aranykeretes Madonna-festménye, a Gránátalmás Madonna, a Madonna könyvvel és a Magnificat Madonna volt. - Isten hozta önöket a Botticelli szobában - mondta Sinclair, miután a személyzet felszolgálta a vacsorát. Hallottam, hogy megkedvelték Sandrót. Maureen és Péter nagyot nézett. - Figyeltetett bennünket? - hüledezett Péter. - Természetesen - felelte Sinclair tárgyilagosan. - És bevallom, nagyon meghatódtam, amikor megtudtam, hogy az esküvői freskóknál kötöttek ki. A mi Sandrónk nagy rajongója volt Magdolnának, és ez a munkásságában is meglátszik.
Sinclair a Vénusz születése másolatára mutatott, melyen a meztelen istennő egy kagylón állva emelkedik ki a tenger habjaiból.
- Ezen a festményen Mária Magdolna látható, amikor Franciaországba érkezik. A reneszánsz festészetben gyakran hozzák őt összefüggésbe a Vénusz bolygóval, így a szerelem istennőjeként ábrázolják. - Számtalan alkalommal láttam már ezt a képet, de sejtelmem sem volt, hogy Mária Magdolna van rajta jegyezte meg Maureen. - Nem sokan tudnak róla. Sandro a toszkán Mária Magdolna Testvériség tagjaként elkötelezett híve volt, és egész életében a neve és emléke megőrzését szolgálta. A Louvre-ban látott freskók szimbolikájával hogyan boldogultak? - Nem mondhatnám, hogy sokra mentünk vele - vallotta be Maureen. - Mégis.. - Először az asztrológiára, vagy inkább a csillagászatra tippeltem. A skorpió a Skorpió csillagjegyre utal, az íj pedig a Nyilasra. - Brávó. Nem is jár olyan messze az igazságtól. Hallottak már a languedoci zodiákusról? - Nem, csak a glastonburyi zodiákust ismerem. Van köztük hasonlóság? - Igen. Ha megnézi ennek a környéknek a csillagtérképét, láthatja, hogy a városok egy bizonyos csillagállásba rendeződnek. Ez Glastonburyre is igaz. - Elnézést, de nem bírom követni - vetette közbe Peter. - Régen, kiváltképp az egyiptomiaknál ez teljesen megszokott volt. A föld szent helyeit úgy építették be, hogy az eget tükrözzék. Például a gízai piramisok az Orion csillagképet mintázzák, de egész városokat terveztek úgy, hogy egyezzenek a csillagok állásával. Emlékszik az alkimista mondásra, „amint fent, úgy lent"... -Az esküvői freskó valójában egy térkép - magyarázta Sinclair. - Sandro megmutatta nekünk, hol keressünk. - Várjon, azt akarja mondani, hogy a történelem egyik legnagyobb festője benne volt a Magdolnaösszeesküvésben? Péter túlságosan is ingerült volt. - Healy atya, én inkább úgy fogalmaznék, hogy a történelem sok nagy festője benne volt. Számos okból tartozunk köszönettel Magdolnának, többek között azért is, mert a legnagyobb mestereket ihlette alkotásra. - Leonardo da Vincit is? - kérdezte Maureen. Sinclair arca hirtelen elsötétült. - Nem! - kiáltotta indulatosan. - Leonardo jó okkal nem szerepel azon a listán. - De hiszen Az utolsó vacsorán is megfestette. És állítólag egy titkos társaság tagjaként egyenesen imádta Mária Magdolnát. A kutatásai során Maureen lépten-nyomon belebotlott Leonardo nevébe, így érthető módon váratlanul érte Sinclair reakciója. Sinclair ivott egy korty bort, majd egy határozott mozdulattal letette a poharát. - Kedvesem, nem szeretném, ha az az ember és a művei beárnyékolnák ezt a gyönyörű estét. Nálam és a környékbeli otthonokban sehol sem talál Leonardo da Vincire történő utalásokat, és egyelőre kérem, érjék be
ennyivel. - Sinclair elmosolyodott, hogy oldja a rájuk telepedő komor hangulatot. - Különben is, oly sok csodálatos művész közül válogathatunk. Vegyük például Sandrót, Poussin-t, Riberát, El Grecót, Moreau-t, Cocteau-t, Dalit... - De miért? - kérdezte Péter. - Mi közük ezeknek a művészeknek egy ilyen eretnekséghez? - Az eretnekség pusztán nézőpont kérdése, atyám. De a kérdésére válaszolva azt kell mondanom, hogy ezek a művészek gazdag megrendelők számára festettek, akik támogatták őket és művészetüket, és a nemesi patrónusok többsége Mária Magdolna leszármazottjának vallotta magát. Itt van ez a két Botticelli-freskó. A vőlegény, Lorenzo Torna-buoni az egyik vérvonalból, a menyasszonya, Giovanna Albizzi pedig egy sokkal magasabb rangú nemesi vérvonalból származott. A festő az arát vörös öltözékben ábrázolja, ezzel is kihangsúlyozva a Magdolna-vonallal való kapcsolatát. Az esküvő rendkívül fontos eseménynek számított, mivel a két befolyásos dinasztia hosszú ideje háborúskodott egymással. Maureen és Péter feszült figyelemmel hallgatott. - Úgy tartják, hogy ezek a művészek is a vérvonalhoz tartoztak, és isteni génjeiknek köszönhetik tehetségüket. Lehetséges, és Sandro esetében cseppet sem tartom kizártnak, a francia George de la Tourra pedig egyenes ráillik ez a meghatározás, mivel ő újra meg újra lefestette múzsáját. -A kutatásaim során láttam de la Tour egyik festményét - szólalt meg Maureen izgatottan. -A bűnbánó Magdolna Los Angelesben van kiállítva. Maureenra nagy hatással volt a gyönyörű kép fény- és árnyjátéka, ahogy Mária Magdolna egyik kezét egy koponyán nyugtatva a tükörben visszaverődő gyertyalángba bámul. - Az egyik Bűnbánó Magdolna - helyesbített Sinclair. -Számos variációt festett, és az idők folyamán több képnek nyoma veszett. Az egyiket még a nagyapám idejében lopták el a múzeumból. - Honnan tudja, hogy George de la Tour Magdolna leszármazottja volt? - Elsősorban a nevéből. A de la Tour jelentése „a toronyból származó". Egy kis szójáték. Egyébként a Magdala a „mig-dal" szóból származik, ami szintén tornyot jelent, vagyis ha szó szerint vesszük, akkor a neve jelentése: „Mária a toronyból". - A katárok üldöztetése idején a túlélők kénytelenek voltak megváltoztatni a nevüket, mivel a katár neveket bárki könnyen felismerhette. Örökségüket olyan nevek mögé rejtették, mint a „de la Tour"... - Sinclair a hatás kedvéért elhallgatott - ...vagy a „de Paschal". - De Paschal? - visszhangozta Maureen a nevet döbbenten. -Természetesen. A Paschal az egyik legelőkelőbb katár család álneve. Franciául Paschalnak, olaszul di Pasqua-lénak nevezték magukat. A húsvéti bárány gyermekei. Onnan is tudom, hogy George de la Tour a vérvonalhoz tartozott, mivel a tiszta és igaz keresztényi elvek megőrzését szolgáló szervezet nagymestere is volt. - És miféle szervezetről van szó? - érdeklődött Péter. Sinclair körbemutatott a helyiségen. - A Kék Alma Társaságról. Önök egy több mint ezeréves szervezet központjában vacsoráznak.
Sinclair nemes egyszerűséggel témát váltott, és a vacsora végéig Maureenék Rennes-le-Cháteau-ban töltött napjáról, valamint Bérenger Sinclairről, a rejtélyes papról társalogtak. Sinclair rendkívül büszkén mesélt névrokonáról. - A nagyapámat abban a templomban keresztelte meg az abbé - magyarázta. - Nem csoda, hogy Alistair egész életét ennek a földnek szentelte. - Akárcsak ön - jegyezte meg Maureen. - így igaz. És a Bérenger névvel a nagyapám egy különleges áldással ajándékozott meg. Az apám hiába tiltakozott ellene, Alistair szava törvény volt. Sinclair befejezettnek tekintette a témát, így Maureenék tapintatból nem faggatták tovább. A vacsora befejeztével Sinclair kikísérte vendégeit az ebédlőből. - Jöjjenek, mutatok valamit a Louvre-ban látott freskókkal kapcsolatban. Erre tessék - mondta, és benyitott egy szobába. A szokatlanul modern berendezésű helyiségben egy méregdrága házimozi-rendszert és több számítógépet láttak. Roland az egyik képernyő előtt ült, és kedélyes „bonsoir"-ral köszöntötte a vendégeket, majd leütött néhány billentyűt és megnyomott egy gombot a konzolon, mire a szemközti falon legördült egy vetítővászon. Az előttük álló képernyőn megjelent a környék térképe. - Ugye ismerősek ezek a falvak? - mutatott Sinclair a képernyőre. - Rennes-le-Cháteau, és persze Arques. És íme Poussin sírja, amelyet tegnap láttak. - A síremlék az ön birtokán van? - kérdezte Maureen. Sinclair bólintott. - Biztosak vagyunk benne, hogy az emberiség történetének legértékesebb kincsei rejlenek ezen a földön. Sinclair intett Roland-nak, aki egy gombnyomással egy csillagtérképet helyezett a térkép fölé. A Skorpió csillagjegy pontosan Rennes-le-Cháteau fölé esett, míg Arques a Skorpió és a Nyilas között helyezkedett el. - Sandro egy térképet rajzolt nekünk, ez volt az ő ajándéka az ifjú pár számára. Tulajdonképpen annyira nyilvánvaló volt, hogy azonnal meg kellett semmisíteni, de mivel a freskók a Tornabuoni család otthonának a falait ékesítették, a falakat természetesen nem lehetett lerombolni, ezért a képeket lemeszelték. A tizennyolcadik század végén egy véletlen folytán fedezték fel őket. Maureen hirtelen megvilágosodott. - Szóval ezért lakik itt, Arques-ban? Azt hiszi, itt rejtette el Mária Magdolna az evangéliumát? - Nem hiszem, hanem biztos vagyok benne. És most önöknek is megmutatom, mire akart rávezetni Sandro. Roland, legyen szíves. Roland egy gombnyomással eléjük varázsolta a Louvre-beli freskókat. - Látják, itt van a skorpiós női alak - mutatott Sinclair a képre. - Aztán a tőle jobbra, a vörös hajú hölgynél nincs semmiféle jelkép, míg a mellette trónoló nő kezében egy va-dászíj látható. De nézzék csak meg közelebbről. Ez a nő vörös köpenyben van, vagyis Mária Magdolna színét viseli, és jobb kezével megáldja a jobbján helyet foglaló asszonyokat. A skorpió, az íj és az áldásra emelt kéz egy háromszöget alkotnak.
- Sandro Botticelli ismerte a kincs rejtekét, akárcsak Ni-colas Poussin, és szíveskedtek néhány támpontot is hagyni. - De mi okuk lett volna a nyilvánosság elé tárni egy ilyen értékes kincs rejtekhelyét? - vetette közbe Péter. - Azért, mert ezt a kincset ki kell érdemelni. Nem találhatja meg akárki. Lehet, hogy egész életünket a kincs közvetlen közelében éljük le, mégsem tárul fel előttünk, hacsak Mária Magdolna nem fedi fel előttünk. Egy alkimista folyamat segítségével rejtették el, és ezt a zárt csakis a megfelelő... mondhatni energiával lehet felnyitni. A legenda szerint a kincs fel fogja fedni magát, ha itt az ideje, amikor eljön érte a Magdolna által kiválasztott személy. Sandro és Poussin bíztak benne, hogy még megélik és tanúsíthatják a csodát. Botticelli esetében Giovanna Albizziról gondolták azt, hogy meglelheti a kincset. A korabeli beszámolók szerint rendkívül erényes, ezen felül gyors észjárású, művelt asz-szony volt. Emlékeznek a Vénusz és a három Grácia ajándékot ad át egy fiatal nőnek című freskóra a Louvre-ból? Nos, az ifjú, teljesen vörösbe öltözött hölgy Giovanna Albizzit ábrázolja. Láthatják rajta a kiválasztottak nyakékét, mely ugyanaz, mint Ghirlandaio portréján. Nagyon értékes ékszerről van szó, melyet kifejezetten a két hatalmas és befolyásos család egyesülése alkalmából készíttettek a számára. Nagy remények fűződtek a nemes Giovannához. Sajnos hiú remények voltak, ugyanis a bájos Giovanna két évvel az esküvő után meghalt, mikor világra hozta gyermekét. Maureen figyelmesen hallgatta az olasz történetet, majd támadt egy ötlete. - Nem lehetséges, hogy Sauniére megtalálta Mária Magdolna evangéliumát? Ez megmagyarázná a nagy vagyonát. - Nem, teljesen kizárt - jelentette ki Sinclair határozottan. - Sauniére fáradságot nem kímélve kereste a kincset, és a helyiek szerint nap mint nap több kilométert is gyalogolt, az összes sziklát és barlangot megvizsgálta, de mindhiába. - Hogyan lehet ennyire biztos benne? - kérdezte Péter. - Mert a családom tudott volna róla, ráadásul a kincset kizárólag egy nő, Mária Magdolna egyik kiválasztott leszármazottja találhatja meg. - És ön úgy véli, Maureen az - vágta rá Péter gyanakodva. - Csodálom az egyenességet, atyám - felelte Sinclair közvetlen hangon. - És a kérdésére válaszolva... igen, meg vagyok róla győződve, hogy Maureen az. Eddig senkinek sem sikerült, holott ezrek próbálkoztak. Tudjuk, hogy a kincs itt van elrejtve, ennek ellenére a legalaposabb kutatásaink is csődöt mondtak. Akárcsak jómagam. Ekkor a skót Maureenhoz fordult. - Kedvesem, remélem, nem rémült meg túlságosan - folytatta lágy hangon. - Tudom, hogy furcsán, sőt ijesztően hangzik, de kérem, hallgasson meg. Nem kell olyat tennie, ami ellenkezik az akaratával. Az itt tartózkodása teljes mértékben öntől függ, és bízom benne, hogy a maradás mellett fog dönteni. Maureen szótlanul biccentett. Egyelőre nem tudott mit mondani, hogyan reagáljon egy ekkora horderejű hírre. Vajon érezze megtisztelve magát? Vagy tekintse magát kiváltságosnak? Esetleg rémüljön halálra és meneküljön. Az is lehetséges, hogy egy őrült szekta vetette ki rá a hálóját. Hihetetlennek tűnt, hogy mindez nemcsak igaz, hanem éppen vele történik. Sinclair viselkedése azonban őszintének tűnt. - Folytassa - szólalt meg végül Maureen. - Miből gondolja, hogy Maureen a kiválasztott? - szólt közbe Péter. Sinclair Roland-ra nézett.
- A Primaverát, legyen szíves. Roland néhány gombnyomással a képernyőre varázsolta Botticelli pazar színekben pompázó remekművét. - Sandro egy újabb mesterműve. Gondolom, ismerős. A tavasz allegóriája. Kevesen ismerik a festmény mögött rejlő igazságot, de Sandro ezúttal is lerótta tiszteletét Mária Magdolna előtt, ugyanis a központi figurában őt festette meg. Nézzék a vörös köpenyt. Tudják, miért a mi Máriánk jelképezi a tavaszt? - A húsvét miatt? - próbálkozott Péter. - Azért, mert az első húsvét a tavaszi nap-éj egyenlőség idejére esett. Krisztust március huszadikán feszítették keresztre, és március huszonkettedikén feltámadt. Egy itteni ezoterikus legenda rámutatott, hogy Mária Magdolna is március huszonkettedikén, a Kos jegyében született. Az új kezdetek, a feltámadás napja... és ne feledkezzünk meg a huszonkettes spirituális, az isteni női energiát magában hordozó mesterszámról. Március huszonkettedike. Maureen, kedvesem, önnek mond valamit ez a dátum? Péter lélegzet-visszafojtva várta Maureen válaszát. - A születésnapom - suttogta Maureen rekedten. - A feltámadás napján, a pásztornőnk leszármazottjaként jött erre a világra - nézett Sinclair Péterre. - A Kos jegyében, a tavasz és újjászületés első napján. Kedvesem, bátran kijelenthetem, hogy kegyed a húsvéti bárány. Maureen elnézést kért és sietősen távozott a helyiségből. Időre volt szüksége, hogy feldolgozza Sinclair információit. Az ágyára dőlt és becsukta a szemét. A kopogás az ajtón elkerülhetetlen volt, bár nem számított rá ilyen hamar. - Maureen, én vagyok - hallotta Péter hangját. - Bejöhetek? Maureen felállt és ajtót nyitott. - Hogy érzed magad? - Kissé megrendülten. Gyere be. Maureen a kandalló elé állított két vörös bőrfotel felé intett, ám Péter túlságosan zaklatott volt, hogy nyugton maradjon. - Figyelj rám, Maureen. Azt akarom, hogy tüstént hagyd itt ezt a helyet, mielőtt valami szörnyűség történik. Maureen sóhajtva leült. - De még csak most kezdek választ kapni a kérdéseimre. Hosszú utat tettem... tettünk meg értük. - Engem fikarcnyit sem érdekelnek Sinclair válaszai, és azt hiszem, nagy veszélynek teszed ki magad. - Sinclair részéről? - Igen. - Jaj, kérlek - sóhajtott fel Maureen. - Miért akarna bántani, amikor úgy tűnik, általam elérheti a célját? - Mert a céljai illúziókon, évszázados hiedelmeken és legendákon alapulnak. Ez nagyon veszélyes, Maureen. Vallásos szektákról van szó. Fanatikusokról. És bele sem akarok gondolni, mi történne veled, ha kiderülne, hogy mégsem te vagy a megmentője.
Maureen egy ideig hallgatott, ám a következő kérdése meglepően higgadtan csengett: - Honnan tudod, hogy nem én vagyok? - Csak nem vetted be a meséjét? - hökkent meg Péter. - Te mivel magyarázod a sok véletlent, Pete? A hangokat, a látomásokat? Mert eddig Sinclair az egyetlen, aki meg tudta magyarázni őket. - Holnap reggel elmegyünk innen - jelentette ki Péter ellentmondást nem tűrő hangon. - Toulouse-ban felszállunk egy párizsi járatra, onnan pedig Londonba repülünk... Maureen azonban kitartott elhatározása mellett. - Nem megyek sehova, Péter. Addig nem, míg választ nem kaptam a kérdéseimre. Péternek nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze nyugalmát. - Maureen, az anyád a halála előtt megesketett, hogy mindig vigyázok rád, és nem hagyom, hogy te is úgy végezd, mint az apád... - Péter elhallgatott, de a baj már megtörtént. Maureen úgy nézett rá, mintha arcul csapta volna. - Köszönöm, hogy eszembe juttattad a másik okot, amiért maradnom kell. Ki kell derítenem, hogy mit tud Sinclair az apámról. Egész életemben csak találgattam, az anyám meg csak annyit volt hajlandó elárulni róla, hogy életveszélyes őrült volt. Gondolom, neked is hasonlókat mesélt róla, de nekem bármilyen halvány emlékeim is maradtak apámról, tudom, hogy nem igaz. Bármit megadnék érte, ha valaki tisztább képet festene róla. Ennyivel tartozom neki. És magamnak is. Péter szólásra nyitotta a száját, de végül meggondolta magát, és az ajtóhoz lépett. Maureen megenyhülve utánaszólt: - Kérlek, légy türelmes velem. Ki kell derítenem, mi történik körülöttem. Különben honnan tudhatnám, mi áll a látomásaim hátterében, ha nem követem őket? Mi van akkor, ha... mi van akkor, ha Sinclairnek mégis igaza van? Tudnom kell a választ, Pete, és ha most elmegyek, a halálom napjáig bánni fogom. Nem akarok azzal a tudattal élni, hogy megfutamodtam. Egész életemben menekültem, folyton futottam valami elől. Gyerekként Louisiánából menekültünk... olyan gyorsan és olyan messze futottunk, hogy már semmire sem emlékszem belőle. Az anyám halála után Írországból menekültem, és Amerikáig meg sem álltam, egy emlékek nélküli városban éltem. Los Angelesben mindenki olyan, mint én, mindenki menekül a régi élete és énje elől, de ennek vége, belefáradtam. Maureen megállt Péter előtt. - Eletemben először érzem úgy, hogy végre haladok valami felé. Igen, számomra is ijesztő, de nem állhatok meg. Örülnék, ha mellettem maradnál, de ha el akarsz menni, nem marasztallak. Péter figyelmesen hallgatta unokahúga kifakadását, majd a végén kurtán biccentett és sarkon fordult. Keze már a kilincsen volt, de meggondolta magát. - Nem megyek sehova, de nem szeretném megbánni ezt a döntésemet. Ezután Péter visszatért a szobájába, ahol az éjszakát imával és csendes elmélkedéssel, olvasással töltötte. - Jelen voltam, amikor készültek. - Magnusnak nehezére esett megőriznie higgadtságát. - Az alanyra a plébánosa hívta fel a figyelmem. DeCaro most elővett az irattartóból néhány 8 x 10-es fényképet. A fekete-fehér fotók az évek során elsárgultak, ám ettől még ugyanolyan hatásosak voltak.
Az „I. bizonyíték" jelzéssel ellátott fénykép egy férfi egymás mellé emelt karjait ábrázolta. A tenyere felfelé mutatott, és mindkét csuklón borzasztó mély, tátongó sebek sötétlettek. Rettenetes látvány volt. A „II. bizonyíték"-on a férfi lábai voltak láthatók, melyeket ugyanolyan borzalmas, vérző sebek torzítottak el. A harmadik fotón egy meztelen felsőtestű férfi volt, akinek mellkasa jobb oldalt, közvetlenül a bordák alatt csúnya, szúrt sebből vérzett. A bíboros türelmesen várt, míg a jelenlévők megtekintik a fényképeket, majd visszatette őket az aktába, és a komor arcú tanácstagokhoz fordult. - Igazi, hamisítatlan stigmákat láthattunk. Mind az öt pont, a csuklókon is.
Róma, 2005. június 23.
MAGNUS O'CONNOR PÜSPÖK letörölte a homlokán gyöngyöző verítéket. Ebben a pillanatban a vatikáni tanácsterem légkondicionált hűvöse sem segített rajta. A nagy ovális asztalt körülülő hivatalos egyházi személyek tekintete megpihent a vörös borítójú aktákon, melyeket egy nappal korábban átadott a vallató szerepet játszó zord és félelmetes DeCaro bíborosnak. - És honnan tudja, hogy a fényképek eredetiek? - A bíboros egyelőre nem fedte fel a többieknek az akta tartalmát.
Cháteau des Pommes Bleues, 2005. június 24.
MÁSNAP REGGEL SINCLAIRNEK hűlt helye volt. Roland készségesen bekísérte Maureenékat az ebédlőbe, de Péter kezdte úgy érezni magát, mintha házi őrizetben lennének. Sinclair nyilvánvalóan eltökélte, hogy nem hagyja őket magukra. - Monsieur Sinclair üzeni, hogy pompás jelmezeket hozatott önöknek a ma esti bálra. Pillanatnyilag túlságosan lefoglalják a fête előkészületei, de arra az esetre, ha be óhajtják járni a környéket, a rendelkezésükre bocsátott egy sofőrt. Érdemes megnézni a környékbeli katár kastélyokat. Számomra nagy megtiszteltetés lenne, ha elfogadnának vezetőül. Köszönettel elfogadták az óriás ajánlatát, aki kiváló vezetőnek bizonyult. Megmutatta nekik az egykor tekintélyes katár erődítmények romjait, s elmesélte, hogy a gazdag toulouse-i grófok hogyan vetekedtek a francia királyokkal a hatalom és kiváltságok terén. A toulouse-i nemesek többsége katár származású volt, ezért is fogadta a francia király oly kitörő örömmel az Igazak elleni szent háborút, hiszen így elkobozhatta Toulouse javait, ezáltal jelentős mértékben növelve vagyonát és csökkentve ellenfelei befolyását. Roland büszkén mesélt szülőföldjéről és az „oc" nyelvjárásról, melyről a környék a nevét kapta. (Franciául a nyelv langue, tehát az „oc" nyelve annyit tesz, mint Languedoc.) Amikor a beszélgetés során Peter franciának nevezte Roland-t, ő kijavította, mondván, hogy nem francia, hanem okcitán.
Részletesen beszámolt a népét és hazáját ért tizenharmadik századi atrocitásokról. - Franciaország határain kívül sokan még a létezésünkről sem tudnak, vagy ha igen, egy kicsiny, jelentéktelen hegyi szektának hisznek bennünket. Pedig a katárság egykor Európa egyik uralkodó népe volt, és virágzó kultúrával dicsekedhettünk. Ami történt, felér egy népirtással, ugyanis a pápai seregek közel egymillió embert mészároltak le. Roland kedvesen Péterre nézett. - Nem neheztelek a mai papságra az egyház középkori bűneiért, Healy abbé. Látszik, hogy ön elhivatottságból lett pap. Ezután Roland csendben maradt, míg Maureen és Peter lelkesen megcsodálta a hegytetőkre épült ezeréves kastélyokat. A fekvésüknek köszönhetően ezek az erődök gyakorlatilag bevehetetlenek voltak. Limoux-ban megálltak ebédelni, és ekkor Maureen megkérdezte Roland-t, milyen kapcsolat fűzi a Sinclairházhoz. Az inasról kiderült, hogy komor és ijesztő megjelenése ellenére valójában kedves, jólelkű, sőt kifejezetten jó humorú ember. - A Château des Pommes Bleues-ben nőttem fel, mademoiselle - kezdte Roland. - Az anyám még csecsemőkoromban meghalt, az apám pedig monsieur Alistairt és monsieur Bérenger-t is szolgálta, tehát a birtokon éltünk. Az apám halála után ragaszkodtam hozzá, hogy én lépjek a helyébe a château-ban. Az az én otthonom, és Sinclairék a családom. Roland ellágyuló tekintettel beszélt a szülei elvesztéséről, és lerítt róla, hogy mérhetetlenül lojális a Sinclair családhoz. - Nehéz lehetett önnek, hogy mindkét szülőjét elveszítette - jegyezte meg Maureen résztvevő hangon. Roland megdermedt, majd kihúzta magát és így folytatta: - Igen, mademoiselle Paschal. Mint mondtam, az édesanyám még csecsemőkoromban hagyott itt bennünket. Gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, és megbékéltem Isten akaratával. Az apám halála azonban más... őt egy évvel ezelőtt meggyilkolták. - Istenem - suttogta Maureen. - Sajnálom, Roland. Peter kíváncsisága felülkerekedett tapintatán, és rákérdezett a halál okára. Roland felállt az asztaltól, mintegy jelezve, hogy véget vetett az ebédnek és a beszélgetésnek. - Keserű ellenségeskedések helye ez a föld, Healy abbé. Sok éve folyik ez már, és senki se tudja az okát. Ezt a helyet... a leggyönyörűbb fény ragyogja be, ám a fény olykor a legszörnyűbb sötétséget is idevonzza. Tőlünk telhetően küzdünk ellene, de az őseinkhez hasonlóan mi sem nyerhetünk örökké. Egy dolog azonban biztos. Hiába akarták kiirtani a népünket, még mindig katárok vagyunk és azok is maradunk. Csendben és titokban gyakoroljuk hitünket, s ez is szerves része az életünknek. Ne higgyen el mindent, amit a történelemkönyvekben olvas.
Amikor délután Maureen visszatért a cháteau-ba, egy szobalányt talált a hálószobájában.
- A fodrásznő hamarosan megérkezik, mademoiselle. És a jelmeze is megérkezett, Kérem, ha szüksége lenne valamire... - Nem, merci - mondta Maureen, és becsukta a nő mögött az ajtót. Le akart pihenni a bál előtt. Gyönyörű napjuk volt, Maureen még soha életében nem látott ennyi szépséget, azonban kimerült kissé, és Roland édesapjának a halála is nyugtalansággal töltötte el a lelkét. Agyán egy óriási műanyag ruhazsákot talált. Bizonyára a jelmez, gondolta és kibontotta a csomagot. Egy percbe is beletelt, mire rájött, hogy mi az. A ruha a Ribera-festményen látható Mária Magdolna öltözékének pontos mása volt.
Péter nem volt elragadtatva a jelmezétől. A bálra sem szándékozott elmenni, ám amikor tanúja volt Sinclair intrikái-nak - és Maureen reakciójának -, elhatározta, hogy semmiképp sem téveszti szem elől unokahúgát. így hát kénytelen-kelletlen megszemlélte a számára kikészített tizenharmadik századi öltözéket és harisnyát. - Csessze meg - dünnyögte, miután szemügyre vette a jelmezt, és megpróbálta kitalálni, hogy vajon hogyan kell felvenni. Péter esetlenül megigazította jelmezét, majd bekopogott Maureen ajtaján. Nevetségesnek érezte magát. Nyílt az ajtó és Maureen kilépett a folyosóra. A ruhát mintha ráöntötték volna; a vállakat szabadon hagyó fekete felső mélybíbor tafotazuhatagban folytatódott. Vörös haja dús, fényes fürtökben omlott a vállára. Pétert azonban leginkább a nyugalma ragadta meg. Tökéletesen illett rá ez a szerep. - Mit szólsz hozzá? Nem túl sok? - Kétségtelenül az, de olyan vagy, akár egy... látomás. -Ne szellemeskedj. Péter nevetve Maureenra kacsintott; örült, hogy visszatért kapcsolatukba a móka. A katár vidéken tett kirándulás jót tett a lelkűknek. Végigvonultak a cháteau folyosóin. - Nagyon előkelően nézel ki - vigasztalta Maureen a jelmeze miatt panaszkodó atyát. - Úgy érzem magam, mint egy ütődött.
Carcassone, 2005. június 25. A CARCASSONE-I VÁROSFAL közelében, egy régi kőtemplomban egy merőben más eseményre készülődtek az egybegyűltek. A Igazság Testvériségének több mint kétszáz tagja ünnepélyes arccal, nyakukban a hagyományos vörös zsinórral a szertartás kezdetére várt. Asszonyok nem voltak jelen, ugyanis a Testvériség legbelső szentélyét nem mocskolhatták bejelenlétükkel. A Testvériség gyűléstermeiben kifüggesztett réztáblákon Szent Pál szavai is alátámasztották a nőkkel szembeni ellenérzéseiket. Az első idézet a korinthusbeliekhez írott első leveléből származik:
A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, a mint a törvény is mondja. Hogyha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket; mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben.
A második idézetet Pálnak a Timótheushoz írt első leveléből vették: Az asszony csendességben tanuljon teljes engedelmességgel. A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak, sem hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendességben. Jóllehet a Testvériség előszeretettel idézte Pál szavait, nem tekintették messiásuknak. Ősi mesterük relikviái az oltárra helyezett bársonypárnán nyugodtak; a gyertyák lángja kísérteties fénybe vonta a koponyát, s az évente egyszer megrendezett ünnepség tiszteletére a jobb mutatóujj csontos maradványai is előkerültek az ereklyetartóból. A hivatalos szertartást, valamint a Testvériség mesterének beszédét követően a világ minden részéről összesereglett tagok engedélyt kaptak, hogy megérintsék az ereklyéket. Ez a kiváltság általában a tanácstagokat illette, miután megesküdtek, hogy az utolsó csepp vérükig szolgálják a Testvériséget. A vezetőjük, John Simon Cromwell az emelvényre lépett, hogy megtartsa ünnepi beszédét. - Fivéreim, ma este, innen nem messze, a szajha és az álnok pap hívei is összegyűltek, hogy megüljék eretnek tisztátalansággal és erkölcstelenséggel teli ünnepüket. Szándékosan választották ezt az estét, hogy ezzel is vélt erejüket fitogtassák. - Minket azonban nem csaphatnak be, és hamarosan elégtételt veszünk rajtuk. Kétezer éve várunk a bosszúra. Akkor sikerült lecsapni gonosz pásztorukra, és a leszármazottai sem menekülnek előlünk. Megöljük a nagymesterüket és bábjait. Kiiktatjuk a nőt, akit most pásztoruknak neveznek, és gondoskodunk róla, hogy mihamarabb pokolra küldjük a szajhát, mielőtt még terjeszteni kezdené a boszorkány szavait, akitől származik. - Tesszük mindezt az Első és Egyetlen, Igaz Messiás nevében, aki tudtul adta nekem akaratát. Tesszük mindezt a Igazság Mesterének nevében, Urunk és Istenünk áldásával. Cromwell vezetésével a hívek egyenként meghajoltak a koponya és az ujjcsont előtt. - Neca eos omnes - suttogta Cromwell áhítatosan. Öljétek meg mindet.
...Azok, akik meséltek Pálról, elmondták, hogy a nők ellen beszélt. Ez a legalaposabb bizonyíték arra, hogy az ilyen ember nem ismerhette Isa tanításainak igazságát, annak lényegét. Isa mély tiszteletet tanúsított a nőkkel szemben, ezt magam is tanúsítom. Továbbá azt is hallottam, hogy Pál többre becsülte Isa halálát, mint a szavait. Ez rendkívül elszomorít. Ez a Pál hosszú ideig Néró fogságában sínylődött, ahonnan számos levelet írt híveihez, melyekben közvetlenül Isát jelölte meg tanítójának. De azok, akik eljövének hozzám, mondták, hogy nem az igaz Útról beszélt, hogy tanításai hamisak valónak. Szívem minden fájdalmával siratom azokat, akiket megkínoztak és kivégeztek a szörnyeteg Néró sötét birodalmában. Ugyanakkor félelemmel is eltölt mindez. Félelemmel, mert ezt a Pált az igaz Út mártírjaként fogja feltüntetni, és sokan elhiszik neki, hogy tanításai Isá-tól származnak. Pedig nem így van. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A TANÍTVÁNYOK KÖNYVE
10.
Fejezet
Cháteau des Pommes Bleues 2005. június 24.
Maureenék követték a bálteremből kiszűrődő kellemes madrigál hangjait, és már az ajtóban ízelítőt kaphattak Sinclair pazar, túlzásokra hajlamos ízléséből. Maureen úgy érezte, mintha visszarepült volna az időben. A hatalmas báltermet bársonyfüggönyök díszítették, ezer meg ezer gyertyaláng biztosította a világítást. Az elegáns parókát és jelmezt viselő személyzet feltűnésmentesen szolgálta fel az ételt-italt, diszkréten eltakarítva a féktelenkedő vendégek okozta rendetlenséget. A pompás ékszerdoboz legszebb ékszerei azonban maguk a vendégek voltak, akik extravagáns, korhű jelmezeikben csodálatos bemutatót adtak a francia és okcitán történelemből, a misztikus hagyományokból. Sinclair bálján a világ ezoterikus elitje is képviseltette magát, s a meghívottak időt és pénzt nem kímélve igyekeztek az eseményhez méltó jelmezben megjelenni. A házigazda egy kisebb vagyonnal jutalmazta a legeredetibb és legviccesebb jelmezt, továbbá a nyertes a következő évi bálra is bebiztosította magának a meghívót. Amint Maureen és Péter belépett az ajtón, néma csend borult a teremre. Egy libériás férfi megfújta kürtjét, mire az egyszerű katár öltözéket viselő Roland előrelépett, hogy bejelentse őket. Maureent meglepte, hogy a férfi inkább vendégként, semmint a személyzet tagjaként viselkedett, ám a férfi gyorsan a bejárathoz kísérte éket. - Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy bejelenthetem becses vendégeinket, mademoiselle Maureen de Paschalt és Péter Healy atyát. A tömeg dermedten, kínos csendben bámulta az újonnan érkezőket. Roland intett a zenekarnak, hogy játszanak valamit, majd a karját nyújtotta Maureennak, és átkísérte a báltermen. A jelenlévők továbbra is megbámulták őket, de már nem annyira nyilvánvalóan. - Ne törődjön velük, mademoiselle. Kegyed új arc a társaságban, egy megfejtésre váró rejtély. De gyorsan befogadják önt, mivel nincs más választásuk - mondta Roland. Maureen szinte fel sem fogta Roland szavait, ugyanis a férfi a táncparkettre kísérte. Péter érdeklődve figyelte őket a háttérből. - Reenie! - kiáltotta lelkesen Tammy Wisdom, majd egyenesen a Roland-nal táncoló Maureen mellett termett. Tammy vadul egzotikus cigányjelmezben volt, derékig érő csodás haját hollófeketére festette; csuklóin aranykarkötők csilingeltek. Roland szertartásosan meghajolt Maureen előtt és kimentette magát, ám előtte pajkosan Tamarára kacsintott. Maureen boldogan ölelte meg barátnőjét. - Fantasztikusan nézel ki! Kit tisztelhetek benned? Tammy kecsesen megpördült. - Az egyiptomi Sárát, más néven a cigánykirálynőt. Mária Magdolna szolgálója volt - mondta Tammy, és könnyedén megemelte Maureen fekete tafotaszoknyáját. - Téged már nem is kérdezlek. Berrytől kaptad? - Milyen Berrytől?
- Hát Sinclairtől! - nevetett fel Tammy. - így hívják a barátai. - Nem is tudtam, hogy ilyen közel álltok egymáshoz. -Maureen remélte, hogy a hangja nem árulja el csalódottságát. Ekkor egy egyszerű katár ruhás kamaszlány lépett hozzájuk, és egy szál fehér kálát nyújtott át Maureennak. - Marié de Negre - mondta, majd mélyen meghajolt előtte és távozott. Maureen csodálkozva Tammyre nézett. - Mi ez az egész? - Mindenki rólad beszél. Van egy szabály, miszerint senki sem öltözhet úgy, mint Ő. Erre megjelensz te, a Mária Magdolna-portré hasonmásaként. így akart Sinclair hírül adni a világnak. - Nagyszerű, bár nem bántam volna, ha engem is tájékoztatnak erről a csekély kis részletről. Minek is nevezett az a kislány? - Marié de Negre-nek, azaz Fekete Máriának. A helyiek Fekete Máriaként vagy Fekete Madonnaként szokták emlegetni. Mária Magdolna egy-egy leszármazottja hivatalosan is megkapja ezt a címet, melyet haláláig viselhet. Gratulálok, ugyanis rendkívül nagy megtiszteltetésben részesültél. Maureen szórakozottan körülnézett. A zsúfolásig megtelt bálteremben valahogy mindenki túlzásokba esett: a zene túl hangosan szólt, a vendégek egymás sarkát taposták. Sinc-lairt sehol sem látta, és amikor tánc közben megkérdezte Roland-t, az óriás titokzatoskodva vállat vont. - Csak nem a házigazdát keresed? - kérdezte Tammy. Maureen rosszallóan megcsóválta a fejét, majd biccentett, mire Tammy egy diszkrét kézmozdulattal jelezte, hogy Péter éppen mögötte áll. - Kérlek, viselkedj - sziszegett Maureen a barátnőjére, ám Tammy süketnek tettette magát. - Isten hozott Babilonban, atyám - lépett oda Péterhez. -Köszönöm, ennél találóbban magam sem fogalmaztam volna - nevetett Péter. - Éppen időben érkeztél, mert körbe szeretném vezetni Maureent ebben az őrültek gyülekezetében. Velünk tartasz? Péter biccentett és kényszeredetten mosolygott, majd Tammy után eredt, aki sietősen átszelte a tánctermet.
Tammy körbevezette őket a termen, menet közben összeesküvő módjára suttogva mesélt valamit Maureennak, s ha úgy látta jónak, megállt, és bemutatta barátnőjét az ismerőseinek. - Ok a szexkultusz tagjai - biccentett oda egy hiányosan öltözött csoportnak. - Mária Magdolnát egy bizarr egyiptomi szexkultusz főpapnőjének tartják.
Maureen és Péter elhűlve hallgatta. - Kegyelem, én csak a hírnök vagyok! - nevetett Tammy. - De ne mondjatok semmit. Ezt nézzétek... A sarokban egy űrlényeknek öltözött csoport ácsorgott. - Rennes-le-Cháteau egy csillagkapu, közvetlen kijárattal más galaxisok irányába. Maureenból kitört a nevetés, Péter azonban hitetlenkedve csóválta a fejét. - Ez tényleg egy őrültekháza. -Azt hitted, csak kitaláltam? De szerencsére normális emberek is vannak itt szép számban. Közülük kettőt máris bemutatok nektek. Gyertek. A tizenhetedik-tizennyolcadik századi angol öltözéket viselő csoportból mosolyogva lépett hozzájuk egy férfi. -Tamara Wisdom! Annyira örülök, hogy látlak. Csodálatosan nézel ki, drágám. Tammy megpuszilta a férfi arcát. - Hol az almád? - Angliában hagytam - nevetett a férfi. - Kérlek, mutass be a barátaidnak. Tammy bemutatta barátnőjét és az atyát Sir Isaacnak. - Sir Isaac Newton nemcsak az almájáról, hanem alkimista tevékenységéről is híres. Ekkor egy magas, rizsporos parókát viselő amerikai férfi lépett hozzájuk, aki kissé kényelmetlenül feszengett Tho-mas Jefferson-i jelmezében. - Tammy, kicsim! Igazi amerikai módra megölelgette Tammyt, majd szájon csókolta. - Bemutatom Derek Wainwrightot - mondta Tammy nevetve. - Ő volt az első franciaországi idegenvezetőm, amikor elkezdtem kutatni ezt az őrültséget. Folyékony francia tudásával többször is megmentette az életemet. Derek meghajolt Maureen előtt. - Thomas Jefferson, szolgálatára - szólalt meg hamisítatlan massachussettsi kiejtéssel. - Atyám - biccentett oda Péternek. Maureen megfigyelte, hogy eddig ő volt az első, aki Pétert is észrevette. Derek szórakozottan körülnézett. - Hé, hol van Draco? Szerintem Maureen szívesen beszélgetne vele - kérdezte Tammytől. - Megsértettem, mire peckesen elvonult, hogy megkeresse a Vörös Sárkányokat - felelte Isaac nevetve. - Most bizonyára valamelyik sarokban áll, és rejtett kamerával felvételeket készít a társaságról. Ma este a kedvenc színükben pompáznak, így nem lesz nehéz megtalálni őket. - Kikről van szó? - kíváncsiskodott Maureen.
- A Vörös Sárkány lovagjairól - magyarázta Derek túlzott komolysággal. - Bolondok - ráncolta az orrát Tammy. - Vörös szaténköpenyt és csuklyát viselnek, és egyszer felajánlották, hogy a menstruációs véremért cserébe felfedik a titkaikat. Kapva kaptam az ajánlaton. - A helyedben én is ezt tettem volna - mondta Maureen, majd mindketten felnevettek. - Hol vannak, szívesen megnézném őket magamnak. - Kimentek - mondta Isaac készségesen. - De szerintem Maureen még nem készült fel a látványukra. - Nagyon titkos társaságról van szó - magyarázta Tammy -, és egytől egyig valamelyik királyi család leszármazottjának tartják magukat. A vezetőjüket Draco Ormusnak nevezik. - Mintha már hallottam volna ezt a nevet - jegyezte meg Maureen. - író, és Angliában ugyanaz a kiadónk. Lehet, hogy a kutatásaid során láttad valamelyik könyvét. Furcsa, hogy bár mindenfélét összeír az istennőkről és a női energiákról, a klubjukba kizárólag férfiak nyerhetnek felvételt. - Jellemző a britekre - mondta Derek, és Isaacra kacsintott. - Engem ne vegyél egy kalap alá azzal a bagázzsal, cowboy. Nem minden brit egyforma. - Isaac a jófiúk közé tartozik - simogatta meg Tammy a karját. - Angliában sok jó barátot szereztem, de az ezoterikusok elég sznobok. Azt hiszik, mindent tudnak a világegyetem titkairól, a geometriáról és a családfáról, ezért mindenki mást lenéznek. Pedig ha letennék egy percre a körzőiket és az érzéseikre hagyatkoznának, talán arra is rájönnének, hogy errefelé sokkal több kincs van, mint képzelnék. Tammy a közelükben ácsorgó Erzsébet-kori jelmezt viselő csoport felé biccentett. - Tessék, ott vannak. Én a Szögmérő-gyülekezetnek hívom őket. Egész életüket a szent geometriának és a térképek kutatásának szentelik. Tudni akarod, mit jelent az Et in Arcadia ego? Kérdezd csak meg tőlük, és legalább tizenkét nyelven kántálják neked az anagrammáikat, sőt matematikai képletekben is megkapod ugyanazt. Tammy egy arrogáns, Tudor-stílusú ruhát viselő vonzó hölgyre mutatott, akinek nyakában egy barokkos gyöngysoron egy hatalmas M betű fénylett. - Máriának, a skót királynőnek képzeli magát. A nő mintha megérezte volna, hogy róla beszélnek, és megvetően végigmérte Maureent. - Arrogáns dög - horkant fel Tammy. - Egy nem túl titkos társaság fejeként a Tudor-dinasztia visszaállításán munkálkodnak. Természetesen ő lenne a királynő. Maureent elbűvölte a teremben jelenlévő furcsa társaság, a különös emberek. - Freud kibújna a bőréből örömében - súgta oda Péter az unokahúgának. - Vajon Sinclair hogyan vélekedik róluk? Vajon ő nem rokona a Stuartoknak? - Maureen kíváncsisága nőttönnőtt, és Stuart Mária kétségtelenül gyönyörű volt. - 0, tisztában van vele, hogy ütődöttek. És ne becsüld le Berryt. Nagyon elszánt, de nem ostoba.
- Ejha - szólalt meg Derek. - Hans és a bandája. Úgy hallottam, Sinclair nem is akarta meghívni őket ebben az évben. - Hogyhogy? - kérdezte Maureen. - Kincsvadászok, a szó legszorosabb értelmében - felelte Sir Isaac. - Azt beszélik, dinamittal robbantgattak Sinclair hegyeiben. Maureen szemügyre vette a barbároknak öltözött nagydarab németeket. - Kiket jelképeznek? - A vizigótokat - mondta Isaac. - A hetedik-nyolcadik században övék volt ez a föld. A németek szerint az egyik vizigót király kincsei vannak itt elásva. - Európai mércével olyan lenne, mintha felfedeznénk Tu-tanhamon sírját... arany, ékszerek, értékes műkincsek... a szokásos. Derek ismét félbeszakította a társalgást. Képtelen volt hosszabb ideig figyelni. - Megyek, iszom valamit. Ti kértek valamit a bárból?
Péter kihasználta Derek távozását, és egy időre ő is otthagyta a társaságot. Nehezen viselte a furcsa jelmezt, de egyéb oka is volt. Maureennak ugyan azt mondta, a mosdóba megy, de valójában tett egy kis kitérőt az udvarra. Végül is Franciaországban volt, és bízott benne, hogy valaki megkínálja egy szál cigarettával.
Egy egyszerű, katár ruhás, ennek ellenére hihetetlenül elegáns francia férfi udvariasan biccentett Tammynek, majd szertartásosan meghajolt Maureen előtt. - Bienvenue, Marié de Negre. Maureen feszengve nevetett. - Sajnálom, de a francia tudásom sok kívánnivalót hagy maga után. - Azt mondtam, „Jól áll önnek ez a szín" - mondta a férfi. Folyékonyan, bár némi francia akcentussal beszélt angolul. A terem másik végéből valaki Tammy nevét kiáltotta, aki elnézést kért, és Maureent magára hagyta a titokzatos franciával. A férfi megcsókolta Maureen jobb kezét, s közben alaposan megnézte a gyűrűjét, aztán bemutatkozott. - A nevem Jean-Claude de la Motte. Bérenger szerint rokonok vagyunk. A nagyanyámat is Paschalnak hívták. - Valóban? - kérdezte Maureen csillogó szemmel. - Igen. Él még néhány Paschal itt, Languedocban. Ugye ismeri a család történetét? - Nem igazán. Szégyellem, de csak annyit tudok, ameny-nyit lord Sinclairtől hallottam az utóbbi napokban.
Egy csoport tizennyolcadik századi versailles-i jelmezt viselő táncos haladt el mellettük. - A Paschal az egyik legrégibb francia név. Annak idején az egyik legnagyobb katár család, Jézus és Mária Magdolna egyenesági leszármazottjai vették fel. A család nagy része sajnos áldozatul esett a pápai seregek mészárlásainak. Mont-segur-ban elevenen megégették őket. De voltak, akik még időben elmenekültek, és később a francia királyok és királynők tanácsadóivá váltak. Jean-Claude a Marie Antoinette-nek és XVI. Lajosnak öltözött párra mutatott. - Marie Antoinette és Lajos? - csodálkozott Maureen. - Oui. Marie Antoinette a Habsburg-, Lajos pedig a Bourbon-ház leszármazottja volt... és házasságukkal két tökéletes vérvonal egyesült. Ezért is féltek tőlük annyira az emberek. Féltek attól, hogy ez a két család a világ egyik leghatalmasabb dinasztiáját fogja megalapítani. Járt már Versailles-ban, mademoiselle? - Igen, amikor a Marie Antoinette-tel kapcsolatos kutatásaimat végeztem. - Akkor emlékszik a falucskára. - Természetesen. Ez volt Maureen egyik kedvenc helye, és mélységes együttérzéssel gondolt a királynőre, aki egyetlen mozdulatot sem tehetett anélkül, hogy a nemesi tekintetek ne követték volna figyelemmel. Még a gyerekeit is a hálószobájába csődült kíváncsiskodók előtt volt kénytelen világra hozni. Mária, a királynő fellázadt a francia udvar fojtogató hagyományai ellen, és egy kis tó partján egy saját kis falucskát, egy aprócska Disneylandet építtetett magának. Kacsákat etetett, csónakázott, még egy miniatűr malom és egy kis parasztház is a rendelkezésére állt, ha néhány megbízható barát társaságában akarta múlatni az idejét. - Akkor azt is tudja, hogy Marié előszeretettel öltözött pásztorlánynak. A bizalmas összejöveteleken ő volt az egyetlen, aki ezt a jelmezt viselhette. Maureen döbbenten ingatta a fejét. Az apró darabkák végre kezdtek a helyükre kerülni. - Marié Antoinette mindig pásztorlánynak öltözött. Ezt más akkor is tudtam, amikor Versailles-ban jártam, de nem láttam az összefüggéseket - mutatott a körülöttük kavargó vad forgatagra. - Ezért építették olyan messzire a falucskát a palotától, és szigorúan őrizték - folytatta Jean-Claude. - Marienak így lehetősége volt elszabadulnia a figyelő tekintetektől. Az udvarban persze semmi sem maradhatott titokban... túl sok volt a kém, túl nagy hatalom forgott kockán. Többek között ez is hozzájárulhatott Marié halálához... és a forradalomhoz. - A Paschalok hűségesek voltak a királyi családhoz, így gyakran kaptak meghívást Marié zártkörű ünnepségeire. Ám a rémuralom idején a családnak menekülnie kellett Franciaországból. Maureennak lúdbőrös lett a karja. - A legtöbben az Államokban, sokan Louisianában telepedtek le - folytatta Jean-Claude. - Az édesapám is louisianai - kapta fel a fejét Maureen. - Látja? Az avatottak számára rögtön nyilvánvaló, hogy ön is a királyi vérvonalból származik. Ugye vannak látomásai? Maureen még a szeretteivel sem szívesen osztotta meg titkát, de Jean-Claude-ban ösztönösen megbízott. - Igen - felelte egyszerűen. - Mária Magdolna sok leszármazottjának vannak róla látomásai. Olykor még a férfiaknak is, mint például Bérenger Sinclairnek. Gyerekkora óta. Ez teljesen normális. Szerintem cseppet sem az, gondolta Maureen, de a Sinc-lairről szóló információ kíváncsisággal töltötte el. - Sinclairnek is vannak látomásai? - kérdezte.
Ekkor lehetősége adódott személyesen is megkérdezni házigazdáját, ugyanis az utolsó Toulouse grófnak öltözött Sinclair egyenesen feléjük tartott. - Jean-Claude, látom megtalálta elveszett kuzinját. - Oui. És nem hozott szégyent a családunk nevére. - Nem bizony. Ellophatom egy percre? - Csak akkor, ha holnap délelőtt elvihetem kirándulni. Szívesen megmutatnék neki néhány, a Paschal névhez fűződő helyet. Ugye nem járt még Montsegurben, cherie? - Nem. Roland-nal ma bejártuk a környéket, de Montse-gurig nem jutottunk el. - A Paschalok szent helynek tekintik. Ugye nem bánja, Bérenger? - Nem, dehogy, de hadd döntse el Maureen. - Nagy megtiszteltetés lenne a számomra. Megmutatnám Montsegurt, majd elvinném egy igazi katár étterembe. Maureen képtelen volt ellenállni a kedves meghívásnak. - Örömmel elfogadom a meghívást - mondta. - Akkor a holnapi viszontlátásra, kuzin. Tizenegy óra megfelel? - Jean-Claude kezet csókolt Maureennak, majd elköszönt Bérenger-től. - Most mennem kell, mert még el kell intéznem pár dolgot. Maureen és Sinclair mosolyogva nézett utána. - Látom, mély benyomást keltett Jean-Claude-ban. Nem meglepő, hiszen gyönyörűen mutat ebben a ruhában. - Köszönöm, mindent köszönök - pirult el Maureen. - Nagyon aranyos volt - irányította vissza a beszélgetést Jean-Claude-ra. - Kiváló tudós, a francia és okcitán történelem abszolút szakértője. Évekig dolgozott a Bibliothèque Nationale-ban, ahol hihetetlen kutatási anyagokhoz volt hozzáférése. Rengeteget segített nekem és Roland-nak. - Roland-nak? - kérdezte Maureen. Furcsának találta, hogy Sinclair ilyen baráti hangon beszélt az inasáról. - Roland hűséges languedoci - vont vállat Sinclair. - Nagyon érdekli az itteniek történelme, az emberek. Karon fogta Maureent, és átkísérte a termen. - Jöjjön, mutatok valamit. Felmentek a lépcsőn és benyitottak egy kisebb társalgóba. Az erkélyről a belső udvarra és a hatalmas kertekre nyílt kilátás. A liliommintás rácsokkal elzárt kerteket mindkét oldalról őrök vigyázták. - Miért van annyi őr a kapuknál? -Mert az a legbensőbb szentélyem. A Szentháromság kertjének nevezem, és eddig csak igen kevesen léphettek be oda. Elhiheti nekem, a vendégek közül sokan minden pénzt megadnának, ha megnyitnám előttük a kapukat. - A jelmezbál immár hagyomány - folytatta Sinclair. -Egyes vendégeket tisztelek, van, akit a barátomnak tekintek... másokat csupán szórakoztatónak találok. De senkit sem tévesztek szem elől, sőt egyeseket árgus szemekkel figyelek. - Gondoltam, érdekes lesz majd látni, ahogy a világ minden tájáról összesereglett emberek Languedoc titkait fürkészik. Maureen élvezte a látványt, a selymes szél jóvoltából a közeli rózsakert csodálatos illata idáig érződött. Megfigyelte, hogy Derek igen bizalmasan viselkedett Tammyvel, alig bírta levenni kezét a tüzes cigánykirálynőről. Egy pillanatra Pétert is látni vélte. Nem, nem lehet Péter, hiszen ő kamaszkora óta nem dohányzott, gondolta Maureen. - Hogyan talált rám? - nézett Sinclairre. A férfi gyengéden megfogta Maureen jobb kezét. - A gyűrű segített. - A gyűrű? - A könyve borítóján láttam a fotóját. Akkor is viselte a gyűrűt. Maureen már kezdte érteni. - És tudja, hogy mit jelent a gyűrű mintázata? - Van egy elméletem, ezért is hoztam ki erre az erkélyre. Jöjjön. Sinclair finoman karon fogta Maureent és visszakísérte a szobába, ahol megmutatta a körülbelül 8 x 10 centiméteres, gondosan megvilágított rézkarcot.
- Ez egy középkori metszet - magyarázta. - A filozófiát ábrázolja. És a hét szabad művészet múzsáit. - Akárcsak a Botticelli-freskó. - Pontosan. Tudja, a klasszikus perspektívából szemlélve, ha valaki mestere volt mind a hét szabad művészetnek, joggal pályázhatott a filozófusi címre. Látja, itt középen a női alakot Philisophia istennőként ábrázolják, a hét szabad művészet múzsái a lábai elé borulnak, hogy szolgálják. De van még egy érdekes dolog. Sinclair egyenként megnevezte a hét múzsát. - Tessék - mutatott az utolsóra. - A Kozmológia. Nem tűnik ismerősnek? - A gyűrűm! - kiáltott fel Maureen izgatottan. Gyorsan megszámolta a múzsa gyűrűjén látható köröket, majd felemelte a kezét, hogy összehasonlítsa a rézkarccal. - Tökéletesen egyformák - jelentette ki végül. - De mit jelent? És mi köze mindennek Mária Magdolnához? És hozzám? - Erre spirituális és alkimista magyarázat is létezik. A Magdolna-rejtélyt illetően meggyőződésem, hogy ez a jelkép olyan sokszor felbukkan, hogy kénytelenek vagyunk felfigyelni a föld és a csillagok közötti kritikus kapcsolatra. Az őseink tudták ezt, csak mi, modern kori emberek feledkeztünk meg róla. Amint fent, úgy idelent. A csillagok minden éjszaka emlékeztetnek bennünket arra, hogy a földön is megteremthetjük a mennyet. Szerintem ez az ő utolsó üzenetük, az ajándékuk, a szeretet ajándéka. - Kinek az ajándéka? - Jézus Krisztusé és Mária Magdolnáé. Az őseinké. És ekkor, mintegy kiemelve a pillanat varázsát, kezdetét vette a tűzijáték. Sinclair kikísérte Maureent az erkélyre, hogy együtt gyönyörködjenek a színpompás előadásban. Mau-reen hagyta, hogy a férfi átkarolja a derekát, sőt furcsamód erőt merített az érintéséből. Lenn az udvaron Péter Healy atyát nem érdekelték az égen felragyogó tűzijátékok. Őt sokkal inkább érdekelte Bérenger Sinclair, aki birtokló mozdulattal átölelte vörös hajú unokahúga derekát. Maureennal ellentétben az atya egyáltalán nem érezte magát biztonságban. Mások is tanúi voltak a Sinclair és Maureen közötti jelenetnek. Derek a zárt udvar másik végéből figyelte Őket, és elég közel volt hozzájuk ahhoz, hogy kihallgassa a házigazda és a Mária Magdolnának öltözött nő beszélgetését. Derek Wainwright diszkréten kitapogatta a Thomas Jefferson jelmeze alá rejtett vörös zsinórt. Később még szüksége lesz rá, amikor visszatér Carcassone-ba. ...Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki védelmére kel a hercegnőnek, akit Salomé néven ismer a világ, de kötelességem megtenni. Sajnálom, hogy ilyen sokáig vártam vele, mert nem érdemelte meg a szörnyű sorsot, amit kimért rá az élet. Egy időben halálos bűnnek számított szóba hozni a nevét vagy a cselekedeteit, és nem védhettem meg anélkül, hogy veszélybe ne sodortam volna Isa követőit és tanításait. Hozzánk hasonlóan őt is bírálták azok, akik nem ismerték az igazságot. Először is el kell mondanom, hogy Salomé szeretett engem, Isát pedig még nálam is jobban szerette. Más helyen és időben, vagy más körülmények között a lány igazi tanítvány, a Fény Utjának őszinte követője lehetett volna. Ezért úgy döntöttem, neki is helyet adok a Tanítványok Könyvében, azért, ami lehetett volna. Júdáshoz, Péterhez és a többiekhez hasonlóan Saloménak is meg volt írva a sorsa, és nem sok esélye volt, hogy elkerülje azt. Neve örökre bevésődött Izrael köveibe, akárcsak János vagy Jézus vérébe. Ha cselekedeteit a szertelen ifjúság számlájára írhatnánk, aki nem gondolkodik, mielőtt megszólal, akkor valóban bűnös. De nagy igazságtalanságnak tartom, hogy az emberek örök időkig a Keresztelő János haláláért felelős szívtelen szajhaként emlékezzenek rá. Az ítélet Napján talán megbocsát nekem. És talán János is megbocsát nekünk. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A TANÍTVÁNYOK KÖNYVE
11.
Fejezet
Cháteau des Pommes Bleues 2005. június 24. Maureen rögtön a tűzijáték után visszavonult a hálószobájába. Ahogy Sinclairrel együtt lejöttek a lépcsőn, összetalálkoztak Péterrel, aki felajánlotta, hogy a szobájába kíséri. Maureent rengeteg új élmény érte az elmúlt huszonnégy órában, ezért örült, hogy végre magára csukhatja az ajtót. Késő éjszaka a folyosóról beszűrődő suttogó hangokra ébredt, de amikor felismerte Tammy hangját és mély, torokhangú nevetését, mosolyogva visszaaludt. Annyit még megjegyzett magában, hogy a férfihang semmiképp sem lehetett amerikai.
Carcassone, 2005. június 25. DEREK WAINWRIGHT morogva ébredt szállodai szobájában. Szörnyű másnaposság gyötörte, lüktetett a feje, ráadásul a hangpostáján nyolc üzenet várta, hogy lehallgassa... Lassan, nagyon lassan kikelt az ágyából és bőr útitáskájából kikotort egy gyógyszeres üvegcsét, melynek tartalmát remegő tenyerébe borította. A tabletták közül kiválasztott egy szem vicodint, gyorsan lenyelte, aztán a biztonság kedvéért még utána küldött három szem tylenolt is. Ezután az éjjeliszekrényén pihenő telefonjára sandított. Amikor késő éjszaka hazatért a bálból, kikapcsolta, mert elege lett a folyamatos csipogásból, az üzenetek lehallgatásához pedig végképp nem volt semmi kedve. Derek élete nagy részében sikeresen elkerült mindennemű felelősséget. A gazdag és befolyásos keleti-parti ingatlanmogul, Eli Wainwright legkisebb fiaként az élet napos oldalára született. Felsőfokú tanulmányait apjához és bátyjaihoz hasonlóan ő is a Yale-en folytatta, ahonnan egyenes út vezetett egy menő befektetési cég igazgatói székébe. Mivel a munkaidőt sehogy sem tudta összeegyeztetni a szórakozással, egy év után felmondott. Nem mintha szüksége lett volna a munkára, hiszen a családi vagyonból nemcsak ő, hanem a gyerekei és unokái is gond nélkül megélhettek volna... A családalapítás azonban egyelőre nem szerepelt Derek tervei között. Eli Wainwright meglepően elnézően bánt legkisebb fiával, akiből a bátyjaival ellentétben hiányzott minden tudásszomj. Ezzel szemben meglepő érdeklődést mutatott a Igazság Testvérisége iránt. Dereket először csecsemőkorában, majd a Testvériség szabályainak megfelelően tizenöt éves korában ismét megkeresztelték, és mint kiderült, vele született tehetsége volt a társaság tanításainak elsajátításához. Az apja úgy döntött, őt nevezi ki utódjául, így Derek a Testvériség egyik legfontosabb amerikai képviselője címére nyert jogosultságot. Az elsősorban vezető üzletemberekből és politikusokból szerveződött társaság egyébként nem csak a nyugati világban, hanem Ázsiában és a Közel-Kelet egyes országaiban is rendkívüli befolyásnak örvendett. Az új tagokat kizárólag a társaság családjaiból toborozták, és a megkeresztelkedett férfiaktól elvárták, hogy a szigorú nevelésben részesült, rendkívül erkölcsös Igazság Lányai közül válasszanak feleséget maguknak. Eli két idősebb fia követte is a szabályokat, és tökéletesen beilleszkedtek a felsőosztálybeli életbe. A család a harmincas éveit taposó legifjabb Wainwrightot is mihamarabb meg szerette volna házasítani, ám Derek eddig sikeresen ellenállt. A lányokat unalmasnak találta, bár ezt egyelőre nem akarta az apja tudomására hozni. Borzongással töltötte el a gondolat, hogy nap mint nap egy amolyan tökéletesre nevelt jéghercegnővel kell megosztania az ágyát. Követhette volna a többi tag, valamint a bátyjai példáját, akik feleségül vettek egy arra alkalmas lányt, aki gyerekeket szült nekik, és mellette kerestek valami bombázót, aki elszórakoztatta őket. Derek azonban még nem szándékozott családot alapítani. Észvesztőén fiatal és gazdag emberként nem sok felelősség nyomta a vállát, és míg a Tamara Wisdom-féle egzotikus hölgyek kielégítették vágyait, nem állt szándékában lehorgonyozni valamelyik díjnyertes tenyészkanca mellett, aki túlságosan is az anyjára emlékeztetné. Derek
egyelőre úgy látta, hogy nyerhet még néhány évet, feltéve ha meg tudja győzni az apját, hogy kizárólag a Testvériség ügyeinek akarja szentelni idejét. Eli Wainwright vakon megbízott a fiában, és nem vette észre, hogy Dereket cseppet sem érdekli a Testvériség filozófiája. Imponált neki, hogy részese lehet ennek az önmagát minden törvények fölé helyező társaságnak, élvezte a sötét és titokzatos rituálékat, valamint azt, hogy rendkívül értékes titkok tudója lehetett. A Testvériség igazi vonzereje azonban abban rejlett, hogy gyakorlatilag bármilyen aljasságot elkövethettek, mert a mögöttük álló befolyásos és hatalmas szervezet mindent elsimított. Derek élvezte kiváltságos helyzetét, ahogy azt is, hogy az apja vagyonának köszönhetően mindig királyi elbánásban részesült. Legalábbis egykor így volt, ám a régi mestert rejtélyes körülmények között meggyilkolták, és helyét átvette ez a vaskézzel uralkodó fanatikus angol. Az új vezér, aki magát Olivér Cromwell leszármazottjának tartotta, mindent megváltoztatott. Első intézkedése egy brutális kivégzés volt. Igaz, a meggyilkolt férfi a Testvériség ellensége volt, egy olyan szervezet feje, amely évszázadok óta szálka volt a szemükben. Az üzenet azonban világos és félreérthetetlen volt: csúnya véget ér az, aki szembeszáll velem. Az ellenség lefejezése és jobb mutatóujjának levágása drámai színben tüntette fel az új vezér fanatizmusát. Derek megpróbálta kizárni agyából a szörnyű képeket, majd fogta a telefonját, bekapcsolta és lehallgatta a hangpostáját. Ideje volt szembenézni az elkerülhetetlennel. Feltett szándéka volt, hogy teljesíti küldetését, és egyszer s mindenkorra bebizonyítja annak a nyomorult angolnak, hogy mire képes. Elege volt abból, hogy ő meg az a nyavalyás francia bolondot csinál belőle. Úgy bántak vele, mint egy idiótával. Derek megacélozta akaratát, és végighallgatta a fenyegető hangvételű üzeneteket. A nyolcadik végére már tudta, mit kell tennie.
Cháteau des Pommes Bleues, 2005. június 25.
TAMARA WISDOM A HATALMAS ARANYOZOTT tükör előtt ülve megfésülte ragyogó fekete haját. A nap ragyogó fénnyel árasztotta el fejedelmi szobáját, melyet pazar krémes levendulaszínű rózsacsokrok díszítettek. A méretes baldachinos ágyat vörös bársonyterítő és súlyos brokátfüggö-nyök fedték. Szerencsére nem kellett egyedül gyönyörködnie ebben a szépségben, gondolta mosolyogva. A férfi testének heve még most is égette a bőrét. Tamara mindig is vadul, szenvedélyesen vetette bele magát a kalandokba, ám ehhez foghatót még ő sem tapasztalt. Végre megértette, mire utaltak az alkimisták, amikor férfi és nő, a test, a lélek és az elme tökéletes egyesüléséről beszéltek. A mosoly elhagyta arcát, amint emlékeztette magát az aznapi teendőire. Az elején minden olyan jól indult, akár egy nagyszerű sakkjátszmában. Nagyon gyorsan megkedvelte Maureent. Mindannyian megszerették. Még a pap sem volt az a kotnyeles alak, akire számítottak. A maga módján misztikus volt, és távol állt tóle a merev dogmatizmus. Tamara már túlságosan mélyen belekeveredett ebbe a játékba. A Mata Hari-szerep már rég elvesztette kezdeti varázsát, s most már csak mély viszolygást érzett. Óvatosnak kell lennie, hogy megszerezze a szükséges információkat, nem szabad belebuknia. Számos célt tűzött ki maga elé, önmaga, a Társaság és Roland érdekében. A nagy, egész képet tartsd szem előtt, Tammy, figyelmeztette magát. Ha sikerrel jársz, mindent viszel, de ha nem, mindened elvész. A játék megváltozott, és sokkal, de sokkal veszélyesebb lett, mint bárki is sejtette volna.
Tammy letette a hajkefét, majd csuklójára és nyakára egy-egy csepp virágillatú parfümöt szórt. Mielőtt kilépett a szobából, egy pillanatra megállt a falát díszítő festmény előtt. Gustave Moreau, a francia szimbolista festő képén a hét fátyolba burkolt Salomé volt látható, kezében egy tálca, Keresztelő Szent János fejével. - Ügyes kislány - suttogta Tammy, ahogy elindult, hogy végrehajtsa a cselszövés utolsó, legfontosabb feladatát.
Maureen egyedül reggelizett az étkezőben. Roland a folyosón járva bekukkantott és észrevette. - Bonjour, mademoiselle Paschal. Egyedül van? - Jó reggelt, Roland. Igen, Péter még aludt, amikor lejöttem, nem akartam felébreszteni. Roland bólintott. - A barátnője, Wisdom kisasszony azt üzeni, hogy ő is a cháteau-ban szállt meg, és szívesen együtt vacsorázna kegyeddel. - Nagyszerű - örvendezett Maureen. Már alig várta, hogy átbeszélje barátnőjével az előző nap eseményeit. Most hol van? - Korán reggel Carcassone-ba ment - vont vállat Roland. - El kell intéznie valamit a filmjével kapcsolatban. Nekem csak át kellett adni ezt az üzenetet. És most, mademoiselle, megyek és megkeresem monsieur Bérengert, különben megkapom a magamét, amiért hagytam, hogy egyedül reggelizzen.
Hamarosan Sinclair is csatlakozott Maureenhoz. -Jól aludt? - Abban az ágyban? Olyan volt, mintha felhők között pihentem volna - utalt Maureen a drága egyiptomi pamutlepedők alatt masszív tollmatracra. - Ennek őszintén örülök. Mik a tervei mára? - Tizenegykor értem jön Jean-Claude. Emlékszik? - Igen, persze. Montsegurbe mennek. Fantasztikus hely. Sajnálom, hogy nem én leszek az idegenvezetője. - Nincs kedve velünk tartani? Szó se lehet róla - nevetett Sinclair. - Jean-Claude előbb felakasztana, aztán megfojtana, végül pedig felnégyelne, ha belekontárkodnék a tervébe. A tegnap esti debütálása után maga a környék sztárja, az egész környék az ön nevétől hangos. Fogadok, hogy az ön jelenléte a duplájára emeli Jean-Claude ázsióját. De ha megreggelizett, engedelmével mutatnék önnek valamit, amit meggyőződésem, hogy emlékezetesnek fog találni. Ugyanazon az erkélyen álltak, ahonnan előző este a tűzijátékot csodálták. A cháteau pazar kertje legyezőszerűen tárult eléjük. - Nappal jobban megmutatkozik a szépségük - jelentette ki Sinclair büszkén, és a három különálló részre mutatott. -Látja a fleur-de-lis alakzatot?
- Csodaszép - ámuldozott Maureen. - A segítségükkel könnyebben megérti őseink történetét. Megengedi, hogy lekísérjem? Maureen karon fogta Sinclairt, majd lementek a lépcsőn és végig az átriumon. Maureen megfigyelte, hogy a házban mindenütt makulátlan tisztaság uralkodott, semmi sem utalt az előző esti féktelen mulatságra. A személyzet keményen megdolgozott, hogy rendet teremtsen. A hatalmas teraszajtó egy márvánnyal kirakott belső udvarra vezetett, ahonnan egy ösvényen a díszes, aranyozott kapuhoz jutottak. Sinclair elővett a zsebéből egy kulcsot és kinyitotta a lakatot, aztán beléptek a belső szentélybe. Előttük egy rózsaszín márványból faragott szökőkút magasodott. A napsugarak játékosan megcsillantak az életnagyságú elefántcsontszínű márványdomborművön végigfolyó vízsugarakon. Mária Magdolna bal kezében egy rózsát, kinyújtott jobb kezében egy galambot tartott. A szökőkút alapzatát az elmaradhatatlan liliommintával díszítették. - Sok embert megismert az este, és mindenkinek megvan a maga elmélete erről a környékről, meg a rejtélyes kincsről. - Nekem leginkább a nevetséges elméletekhez volt szerencsém - kacagott fel Maureen. - Tudja, mindannyian Mária Magdolnát tekintjük Dél-Franciaország királynőjének. Ebben az egyben legalább egyetértünk - mosolygott Sinclair. A Sinclair hangjából áradó hév Maureenra is átragadt. - És mindannyian tudják, hogy létezik egy vérvonal. Egy királyi családfa, mely Mária Magdolnától és a gyermekeitől ered. Azonban csak nagyon kevesen vannak birtokában a teljes igazságnak. A teljes történetet csak az Igaz Út követői ismerhetik, az Igaz Útét, melyet a mi Magdolnánknak maga Jézus Krisztus tanított. Maureen megtorpant. - Nem tudom, feltehetem-e ezt a kérdést, de a Kék Alma Társaság is ezt tűzte ki céljául? - A Kék Alma Társaság ősi és komplex szervezet. Idővel még mesélek róla, de egyelőre legyen elég annyi, hogy a Társaság az igazság védelmére és szolgálatára esküdött fel. Az igazság pedig az, hogy Mária Magdolna három gyermek édesanyja volt. - Három? - csodálkozott Maureen. Sinclair bólintott. - Nagyon kevesen ismerik a teljes történetet, mivel a részleteket a leszármazottak érdekében szándékosan eltorzították. Három gyermek. A szentháromság. És mindhárman egy-egy királyi család megalapítói voltak, azzal a céllal, hogy megváltoztassák Európát, később pedig az egész világot. Ezek a kertek a gyerekek által megalapított dinasztiáknak állítanak emléket. A nagyapám műve, én csak vigyázok rá. A főkertből három másik kert nyílott. - Jöjjön, kezdjük a saját ősünkkel - javasolta Sinclair és a középső kapu felé terelte Maureent. - Mi a baj? Meglepi, hogy rokonok vagyunk? Nagyon távoli rokonságban állunk ugyan, de ugyanazok az őseink.
- Csak próbálom feldolgozni ezt az egészet. Önnek talán természetes, de számomra döbbenetes. Egy buján virágzó rózsakertbe léptek, majd megálltak egy liliomokkal körbeültetett szobor előtt. Maureen rájött, hogy előző este ezt az illatot érezte a levegőben. Megállt és mélyen belélegezte a virágzó vörös rózsák illatát. - A rózsa a család női tagjainak a jelképe. Akárcsak a liliom, bár az kizárólag Mária Magdolnát szimbolizálja. A hagyományaink szerint csakis őt illeti meg ez a virág. Sinclair egy karcsú, fiatal, hosszú hajú női alakot ábrázoló szoborhoz kísérte vendégét. - A lánya? - suttogta Maureen elszoruló torokkal. - Engedje meg, hogy bemutassam Jézus Krisztus és Mária Magdolna egyetlen lányát, Sára-Támárt. A francia királyi dinasztia megalapítóját, egyben a mi ősanyánkat. Maureen hosszan nézte a szobrot, majd Sinclairhez fordult. - Annyira hihetetlen. És mégis... valahogy nem esik nehezemre elhinni. Olyan furcsa, de... igaz. - Csak azért, mert a lelke felismeri az igazságot. A rózsabokrokból egy galamb egyetértően turbékolt. - Hallja a galambokat? Sára-Támár, a tiszta szív jelképei. Később a leszármazottjai... a katárok is a galambot választották jelképükké. - Ezért akarta kiirtani az egyház a katárokat? - Igen, részben. Mivel a birtokukban lévő tárgyak és kéziratok segítségével bebizonyíthatták, hogy Jézus és Mária leszármazottai vagyunk, így a puszta jelenlétünk is fenyegetővé vált az egyház számára. Férfiak, nők, gyerekek egyaránt veszélyeztették Rómát, tehát úgy döntöttek, mind egy szálig kiirtanak bennünket, hogy a titok örökre titok maradjon. De van még itt valami. Jöjjön. Végigsétáltak egy ösvényen és egy félkörbe értek, így Maureen egy másik szögből is gyönyörködhetett a kert szépségében. Nem zavarta, hogy a férfi kézen fogta, biztonságban érezte magát a különc idegen közelségében, aki most visszavezette Mária Magdolna kútjához. - Ideje megismerkedni a kistestvérrel - mondta. Maureen egész testét jóleső izgalom árasztotta el. - Nagyon angolos - jegyezte meg Maureen a jobb oldali, az előzőnél sokkal precízebben megépített kert láttán. - Nagyon ügyes, drágám. És most azt is megmutatom, miért ilyen. A kert közepén álló nagy szökőkút szobra egy hosszú hajú ifjút ábrázolt, magasra tartott kezében egy kehellyel, melyből kristálytiszta víz folyt. - Jesua-Dávid, Jézus és Mária legkisebb gyermeke. Nem ismerte az édesapját, mivel a keresztre feszítéskor Magdolna éppen terhes volt vele. Az egyiptomi Alexandriában született meg, ide menekült az édesanyja és kísérete, mielőtt Franciaországba hajóztak. Maureen hátán végigfutott a hideg, és önkéntelenül a hasára tette a kezét.
- Mi a baj? - Terhes volt. Láttam. Terhes volt ott a Via Dolorosán... a keresztre feszítéskor. Sinclair elkezdett bólogatni, de hirtelen nagy szemeket meresztett Maureenra. - Mi történt? - kérdezte Maureen. - Látta a keresztre feszítést? Voltak róla látomásai? Maureen szólni sem tudott a torkában keletkezett gombóctól, szeme megtelt könnyekkel. - Maureen, kedvesem, bennem megbízhat - mondta Sinclair gyengéden. - Mondja el, kérem. Látta Mária Magdolnát a kereszthalál idején? Maureen arcán végigfolytak a könnyek, de örült, hogy végre megoszthatja valakivel az élményeit. - Igen - suttogta. - A Notre Dame-ban történt. Sinclair lágyan letörölte arcáról a könnyeket. - Drága, drága Maureen. Fel tudja fogni, mekkora csodában volt része? - kérdezte, majd miután Maureen csak a fejét rázta, így folytatta: - Mária Magdolna több száz leszármazottjának, többek között nekem is voltak róla álmaim és látomásaim, de a látomások nagypéntek előtt véget értek. Tudomásom szerint eddig senki sem látta a kereszthalál idején. - És ez miért olyan fontos? - Egy réges-régi prófécia miatt. A legenda szerint létezett egy próféciákat és kinyilatkoztatásokat tartalmazó könyv, mely görög nyelven íródott. A szerzője állítólag Sára-Támár volt, tehát evangéliumnak is tekinthetjük. Tudjuk, hogy a könyv eredeti példánya egy fontos leszármazottjának, Tosz-kániai Matild, lorraine-i hercegnőnek a birtokában volt, amikor a tizenegyedik században megépíttette az orvali apátságot. - Hol van Orvai? - A mostani belga határ mellett. Belgiumban számos jelentős vallási település található, melyek fontosak a történetünk szempontjából, de Orvairól biztosan tudjuk, hogy több évig is itt voltak elrejtve Sára-Támár próféciái. Utána egy ideig a languedoci katárokhoz került, de sajnos eltűnt, és azóta alig tudunk róla valamit. Az egyetlen információ Nostradamus révén jutott el hozzánk. - Arról a Nostradamusról van szó? - Maureennak zúgott a feje a sok szövevényes adat hallatán. - Igen, igen - tárta szét Sinclair a kezét. - Pedig valójában nem is a saját próféciáit tárta a világ elé. Állítólag amikor Orvaiba látogatott, hozzáfért egy Sára-Támár próféciáit tartalmazó másolathoz. A másolat nem sokkal azután eltűnt... gondolhatja, mi történt vele. - Nem csoda, hogy Tammy olyan becsmérlőén beszél róla - nevetett fel Maureen. - Nostradamus egy plagizátor. - Mégpedig egy nagyon okos plagizátor. A négysoros versek teljes mértékben az ő alkotásai. Úgy írta át SáraTámár próféciáit, hogy ne lehessen felismerni az eredeti forrást. A jó öreg Michel tulajdonképpen briliáns elme volt, és az alkímiában való jártassága révén képes volt megfejteni a bonyolult kéziratot. Nostradamus művein, valamint egy prófécián kívül nagyon keveset tudunk Sára-Támárról. - És mit mond az a prófécia? Sinclair a márványkehelyből kicsurranó vízre nézett, majd csukott szemmel felmondta a jóslat egy részét.
-„Marié de Negre megválasztja a Kiválasztott eljövetelének idejét. Ő, aki a húsvéti báránytól született, amikor a nap és az éj egyenlő, ő, aki a feltámadás gyermeke. O, a Sangre-El hordozója, betekintést nyerhet a Koponyák hegyének sötét napjába. Ő lesz a Tiszta Út új Pásztornője." Maureen zsibbadtan hallgatta. Sinclair ismét megfogta a kezét. - A Koponyák hegyének sötét napja a Golgota, vagyis a kínhalál dombja; a fekete nap pedig a nagypénteket jelenti. A prófécia szerint Mária Magdolna egyik utódjánál lesz a kulcs, a lánynál, akinek látomásaiban szerepel Krisztus megfeszítése. - Milyen kulcs? És mihez? - kiáltott fel Maureen. -Mária Magdolna titkához. Az evangéliumához, mely egyes szám, első személyben számol be az életéről. Egy alkimista módszer segítségével elrejtette a világ szeme elől, és csak a meghatározott spirituális kritériumoknak megfelelő személy lelhet rá. Sinclair a szökőkút közepén álló serleges szoborra mutatott. - Sokan és régóta keresik már. Maureen agya valósággal zakatolt a sok új információtól. Aztán bevillant valami. Hát persze, a serleg! - A serleg a kezében... a Szent Grál, ugye? - Igen. A „grál" szó a régi Sangre-El kifejezésből ered, jelentése: „Isten vére". Természetesen az isteni vérvonalat jelképezi. De nem csak a vérvonal gyermekei után folyt a kutatás, hiszen a Grál-lovagok többsége maga is ebből a vérvonalból származott, és pontosan tudták, mivel jár ez az örökség. Nem, egy különleges leszármazottat kerestek, egy Grál-hercegnőt, a várva-várt Kiválasztottat. Ő a lány, aki felmutatja a kulcsot, melyet mindenki a magáénak akar. - Azt akarja mondani, hogy a Szent Grál utáni kutatás valójában a maga jóslatában szereplő nő keresését jelenti? - Részben igen. A legkisebb gyermek, Jesua-Dávid a nagybátyjával, Arimatheai Józseffel az angliai Glastonburybe ment, ahol megalapították az első keresztény települést. A Grál-legendák születése is erre az időre tehető. Sinclair a kert távolabbi végében álló szoborra mutatott. - Ön szerint miért nevezték Arthurt Anglia örök királyának? Azért, mert Jesua-Dávid egyenesági leszármazottja volt. Néhány brit főrend is az utódjának tekinti magát. Sokan Skóciában élnek. - Többek között ön is. - Igen, az anyám révén, de az apám révén a Sára-Támár vonal leszármazottja vagyok, akárcsak ön. Ekkor megcsörrent Sinclair telefonja, mire a férfi felvette, szólt néhány pörgős francia szót, majd bontotta a vonalat. - Roland hívott. Megérkezett Jean-Claude, hogy elrabolja tőlem. - De a harmadik kertet nem is tudtam megnézni. Sinclair arca egy pillanatra elsötétült.
- Talán így lesz a legjobb - mondta. - Gyönyörű napunk van, és az ott Mária Magdolna legidősebb fiának a kertje. Sinclair a maga dühítőén titokzatos módján válaszolta meg Maureen ki nem mondott kérdését. - Gyönyörű hely, de tele van sötét árnyakkal. Az aranyozott kapunál egy pillanatra megállította Mau-reent. - Amikor megérkezett, azt kérdezte, miért szeretem eny-nyire a liliomot. Mint ön is tudja, a liliom Mária Magdolna leszármazottainak a jelképe. Három gyermeke született, a virágnak is három szirma van. - A legidősebb fiú, János-József nagyon összetett személyiség volt, róla majd később mesélek. Egyelőre csak annyit árulok el róla, hogy az ő utódai Olaszországban gyarapították a családfát. A középső szirom Sára-Támárt, a harmadik pedig a legkisebb fiút, Jesua-Dávidot jelképezi. Ez a liliom titka. Ezért látható az olasz, francia és brit nemesi címerekben. Először Mária Magdolna leszármazottai kezdték használni. Egykor féltve óvott, misztikus szimbólum volt, hogy a segítségével a beavatottak felismerhessék egymást Európa-szerte. - Most meg a világ egyik legismertebb jelképe - csodálkozott Maureen. - Ékszereken, ruhaneműkön, bútorokon látható. A nyílt színen van elrejtve, ahogy azt mondani szokás, és az embereknek sejtelmük sincs, mit jelképez.
Languedoc, 2005. június 25.
A CHÂTEAU ELEKTROMOS KAPUJA hangtalanul kitárult, és Jean-Claude a főútra kormányozta Renault sportkocsiját. Maureen a szeme sarkából megpillantott egy férfialakot, aki a kerítés mellett settenkedett. - Mi a baj? - kérdezte Jean-Claude. - Valaki van a kerítés mellett. Most nem láthatja, de egy másodperccel ezelőtt ott volt. Jean-Claude nemtörődöm módon vállat vont. - Biztosan az egyik kertész, vagy Bérenger biztonsági őre. Ki tudja? Akkora személyzet mellett... - Éjjel-nappal őrzik a birtokot? - kíváncsiskodott Maureen. - Oui. Ritkán láthatjuk őket, mert az a feladatuk, hogy láthatatlanok maradjanak. Jean-Claude ekkor a Paschal családról szóló legendákra terelte a szót. - Tökéletesen beszél angolul - dicsérte meg Maureen újdonsült rokonát. - Köszönöm. Két évig Oxfordban tökéletesítettem a nyelvtudásom. Maureen valósággal itta a neves francia történész szavait. Úti céljuk Montsegur, a katár történelem egyik tragikus jelképe volt.
A Föld egyes helyei hosszú évszázadokon keresztül képesek őrizni egy-egy tragédia nyomait. Utazásai során Maureen több alkalommal is megtapasztalta ezt az érzést. Az ír Dro-gheda városában, melynek lakosságát Olivér Cromwell az utolsó szálig lemészároltatta, vagy a falvakban, ahol az 1840-es években a nagy burgonyavész szedte áldozatait. Az izraeli Masadánál Maureen felmászott a hegyre, és onnan nézte a Holt-tenger felett felkelő napot. Könnyekig meghatódva sétált a romok között, ahol az első évszázadban több száz zsidó inkább a halálba menekült, semhogy megadja magát a rómaiaknak, ahol örök rabszolgasors várt volna rájuk. Ahogy Jean-Claude leparkolta a Renault-t, és elindultak a hegytetőre vezető ösvényen, Maureen a szikrázó napsütés ellenére megborzongott. - Jó hosszú, oui? - kérdezte Jean-Claude. - Ezért is mondtam, hogy húzzon kényelmes cipőt. Maureen örült, hogy mindig vitt magával egy pár szolid edzőcipőt, ugyanis imádott gyalogolni és hegyet mászni. Az utóbbi időben Maureennak nem volt ideje tornázni, így most nem volt igazán formában. Jean-Claude azonban nem siettette, és lassú, nyugodt tempót diktált, miközben folytatta a katárok történetéről szóló elbeszélését. - Mit tudunk róluk? Lord Sinclair azt mondta, az írásos feljegyzések nagyrészt spekuláción alapulnak. - így igaz. Az ellenségeik mindent megtettek, hogy eretneknek tüntessék fel őket. Tudja, az embereket nem zavarja, ha kitaszítottakat mészárolnak le, de ha kiderül, hogy az egyház olyan keresztény embertársaikkal végzett, akik közelebb álltak Krisztushoz, mint ők maguk, akkor bizony bajba kerülhettek volna. A korabeli és a későbbi történészek tehát mindenféle eszement történettel traktálták a világot. De abban az egyben biztosak vagyunk, hogy a katárok hitének alapját a Miatyánk képezte. Maureen megtorpant. - Komolyan? Ugyanaz a Miatyánk, amit ma is ismerünk? - Oui, ugyanaz - bólintott Jean-Claude. - Természetesen okcitán nyelven mondták. Jeruzsálemben felment az Olajfák hegyén található Páter Noster-templomba? - Igen! Maureen emlékezett a Jeruzsálem keleti oldalán, egy barlang fölé épült templomra, melyről az a hír járta, hogy Jézus itt tanította először az embereknek a Miatyánkot. Ma egy táblán több mint hatvan nyelven olvasható az ima. - A katárok minden reggel, napkeltekor elmondták a Miatyánkot... természetesen okcitán nyelven - magyarázta Jean-Claude. - Nem felmondták, ahogyan a mai emberek teszik, hanem meditációképpen. Az itteniek tehát békében éltek, és a szereteten alapuló Igaz Utat járták, és számukra a Miatyánk jelentette a legszentebb írást. - Amennyiben az egyház ki akarta iktatni őket, először is rossz színben kellett feltüntetniük őket. - Pontosan. Kezdetét vette a bizarr rituálékról szóló rágalomhadjárat, majd a mészárlás. Jean-Claude megállt egy nagy, egyenlő szárú gránitkeresztnél. - Ez a mártírok emlékműve - mondta. - Annak idején ezen a helyen állt a halotti máglya. Maureen borzongva hallgatta a franciát.
A pápai seregek közel ötven évig üldözték a katárokat; egész városokat hánytak kardélre, Béziers utcáin például szó szerint patakokban folyt a vér. 1243-ban az egyház úgy döntött, hogy „minden áron" kiirtja ezeket az eretnekeket, a francia király pedig boldogan a segítségére sietett, hiszen az egykor gazdag katár nemesek feletti győzelem csak további területeket jelentett a korona számára. A toulouse-i grófok többször is független állam megalapításával fenyegették meg a királyt, akinek most kapóra jött, hogy a pápára háríthatja a kioltott emberéletek miatti felelősséget. Az életben maradt katárok 1244 márciusában a montse-guri fellegvárban kerestek menedéket, és a masadai zsidókhoz hasonlóan ők is közösen imádkoztak a menekülésért. Megesküdtek, hogy soha, semmilyen körülmények között sem tagadják meg hitüket. A pápai seregek hermetikusan körülzárták a várat, így próbálván kiéheztetni őket. Ez ugyanolyan nehéz volt, mint a masadaiak esetében, ugyanis ezeket a hegyeket nem lehetett minden szögből biztosítani, és a lázadók megtalálták a módját, hogy kijátsszák az ellenséget. Több hónapnyi megszállást követően a pápai erők úgy döntöttek, véget vetnek a hiábavaló várakozásnak, és ultimátumot intéztek a katárok vezéreinek. Ha eretneknek vallják és megadják magukat az inkvizíciónak, életben maradnak, ellenkező esetben megégetik őket, amiért megsértették a szent római egyházat. Két hét gondolkodási időt adtak a katároknak. Az utolsó napon a pápai seregek vezetői meggyújtották a halotti máglyát és várták a választ, mely örök időkre felejthetetlenné vált a languedociak számára. A montseguri erődből kézen fogva előlépett kétszáz, egyszerű ruhába öltözött katár, és okcitán nyelven a Miatyánkot énekelve tömegesen a tűzbe vetették magukat. Úgy haltak meg, ahogyan éltek: mélységes, tiszta istenhitben. Számtalan legenda kering a katárok utolsó napjairól, és egyik drámaibb mint a másik. A legemlékezetesebb a francia követekről szól, akiket a királyi seregek tárgyalni küldtek a katárokhoz. A követek, ezek a kemény szívű zsoldosok néhány napot a montseguri fellegvárban töltöttek és meghallgatták a katárok tanításait. Olyan döbbenetes élményben volt részük, hogy áttértek az Igazak hitére, majd tudván, hogy hamarosan rájuk is halál vár, felvették a katárok utolsó szentségét, a consolamentumot, és újdonsült testvéreikkel együtt tűzbe vetették magukat. Maureen a könnyeit nyeldesve a hegyre, majd a keresztre nézett. - Ön szerint mit láthattak a franciák, hogy a halált választották? Tudja valaki? - Nem - rázta meg Jean-Claude a fejét. - Csak találgatni tudunk. Egyesek szerint a katár rituálék során megjelent nekik a Szentlélek és megmutatta a rájuk váró mennyei királyságot. Mások szerint a híres katár kincset látták. Maureenék folytatták útjukat a meredek ösvényen, és Jean-Claude tovább szőtte a montseguri legendáról szóló történetet. Egy nappal azelőtt, hogy a katárok a halálba vonultak, négyüket leengedtek a várfalon. Állítólag a katár hitre áttért franciák is segítették őket. - Magukkal vitték a katárok legendás kincsét, de azt már nem tudjuk, mi lehetett az a kincs. Tény, hogy nem lehetett nehéz, hiszen a kiválasztottak közül kettő fiatal, feltehetően kis termetű nő yolt. Azt is vegye figyelembe, hogy több hónapig fogságban voltak, és szűken mérték számukra az ételt meg a vizet. Egyesek szerint a Szent Grált vagy a töviskoszorút vitték magukkal, esetleg a világ legértékesebb kincsét, A szeretet könyvét. - Jézus evangéliumát? Jean-Claude bólintott. - Az erről szóló legendáknak sajnos nyoma veszett. - Nem tud ajánlani valami könyvet erről a témáról? - kerekedett felül Maureenban az újságírói énje. Kéziratokat, melyekből többet is megtudhatok?
A francia nevetve vállat vont. -Mademoiselle Paschal, a languedociak szájhagyomány útján adják tovább titkaikat és legendáikat. Azzal, hogy nem vetik őket papírra, megvédik őket az avatatlanoktól. Tudom, nehéz megérteni, de nézzen körül, cherie. Kinek kellenek a könyvek, ha itt, ezen a helyen is megismerheti a történetüket. A hegytetőre érve megpillantották a fellegvár romjait. - Furcsa ezeket a szavakat egy történész szájából hallani - jegyezte meg Maureen a masszív kőfalak láttán. Jean-Claude nevetése visszhangot vert a környező hegyekben. - Történésznek tekintem magam, de nem a szó elméleti értelmében. Bizonyos helyeken semmire se jut ezzel a hozzáállással, mademoiselle Paschal. Maureen értetlenül nézett a franciára, aki így folytatta: - Tudja, az elméleti kutatók világában elég, ha elolvassuk a megfelelő könyveket és megírunk néhány cikket. Amikor egy előadókörutamon Bostonban jártam, találkoztam egy amerikai nővel, aki a francia történelemből, pontosabban a középkori eretnekségből írta a doktori disszertációját. A téma egyik legnagyobb szakértőjének tekintik, ráadásul még egy-két egyetemi tankönyvet is írt. Ebben az a legviccesebb, hogy még soha életében nem járt Franciaországban. Se Párizsban, sem Languedocban. A szomorú az, hogy nem is tartotta szükségesnek. Meggyőződése, hogy a könyvekben, kéziratokban és az egyetemi adatbázisokban mindent megtalál, amire szüksége lehet. Fogalma sincs a katárokról, azonban a neve előtt szereplő „dr." miatt sokkal nagyobb szaktekintélynek számít, mint mi. Nevetséges. Maureen csendben lépkedett az ösvényen. Jean-Claude mondatai érzékenyen érintették, hiszen ő maga is elméleti kutatónak tartotta magát, újságírói kíváncsiságának köszönhetően azonban mindig arra törekedett, hogy az eredeti környezetükben is megvizsgálja a témáit. Amikor Mária Magdolnáról írt, előtte bejárta a Szentföldet, a Marie Antoinette-tel kapcsolatos kutatásai során természetes volt számára, hogy ellátogat Versailles-ba, valamint a Conciergerie börtönébe. Az utóbbi néhány nap alatt arra is rájött, hogy a katárok történelmének és kultúrájának megértéséhez empirikus tapasztalatokra is szüksége lehet. - Mondok egy példát - folytatta Jean-Claude. - Ötven cikket is elolvashat a montseguri mészárlásról, de nézzen csak körül. Hogyan értené meg, mi történt itt valójában, ha nem mászta meg ezeket a sziklákat, nem látta a helyet, ahol a máglya lobogott, nem látta ezeket az áthatolhatatlan falakat? Jöjjön, mutatok valamit. Maureen követte a franciát a szikla pereméhez, a fellegvár egykori falához, majd az ezer méternél is mélyebb, meredek hegyoldalra mutatott. Maureen a tizenharmadik századi fiatal katár lány helyébe képzelte magát. - Itt menekült el a négy katár - magyarázta Jean-Claude. - Képzelje el, ahogy az éjszaka közepén, a testükre szíjazott ereklyékkel, a több hónapnyi éhezéstói és nélkülözéstől legyengült testtel, rémülten, abban a tudatban, hogy talán sohasem látják viszont a szeretteiket, leereszkednek ezen a falon, melyen könnyűszerrel halálra zúzhatták magukat. Maureen nagyot sóhajtott. - És most képzelje el, hogy minderről egy New Haven-i könyvtár olvasótermében olvas. Ugye mennyire más? - Igen - bólogatott Maureen.
- 0, majd' elfelejtettem. A fiatalabb lány, aki elmenekült akkor éjszaka, nagy valószínűséggel a maga egyik őse. Később felvette a Paschal nevet. Tulajdonképpen halála napjáig a La Paschalina néven emlegették. Maureen teljesen ledermedt az újabb Paschal ős hallatán. - Mit tud még róla? - Nagyon keveset. Nagyon öregen, a spanyol határnál található Montserrat-kolostorban halt meg, és az életéről szóló feljegyzések nem kerültek ki a kolostor falai közül. Tudjuk, hogy Spanyolországban hozzáment egy másik katár menekülthöz, akitől több gyereke is született. A kolostorba egy felbecsülhetetlen értékű ajándékkal érkezett, ám az ajándékról semmit sem hoztak nyilvánosságra. Maureen lehajolt és letépett egy szál vadvirágot, majd a szikla széléhez ment, ahonnan a La Paschalina nevű katár lány, népének egyik utolsó reménysége oly hősiesen leereszkedett a hegyről. Az aprócska vörös virágot a mélybe dobta, és mondott egy imát az asszonyért, aki feltehetően az őse volt. Ezen a napon is szívbe markoló történetekkel gazdagodott a lelke. - Köszönöm - súgta oda Jean-Claude-nak, aki egy kis időre tapintatosan magára hagyta. A Montsegur lábánál, egy aprócska faluban megebédeltek, ahol Jean-Claude ígéretéhez híven igazi, katár ételeket szolgáltak fel. Az egyszerű menü többnyire halból és friss zöldségekből állt. - Téved, aki azt állítja, hogy a katárok szigorú vegetáriánusok - magyarázta Jean-Claude. - Láthatja, hogy halat is eszünk, akárcsak Jézus. Maureen nagyszerűen érezte magát; a társaság és az ebéd egyaránt pompás volt. Sinclairnek igaza volt, amikor remek történésznek nevezte kuzinját. Türelmes és kimerítő válaszokat adott a kérdéseire, és mire asztalhoz ültek, Maureen is készen állt arra, hogy kielégítse Jean-Claude kíváncsiságát. A férfit elsősorban Maureen álmai és látomásai érdekelték. Korábban kínosan érintette volna a téma, ám a Langue-docban töltött napok hatására sokkal nyitottabb lett, és teljesen természetesnek, az élet velejáróinak tekintette a látomásokat. Kifejezetten jólesett, hogy beszélhet róluk. - Gyerekkorában is voltak víziói? - kérdezte Jean-Claude. Maureen tagadólag intett a fejével. - Biztos benne? - Ha voltak is, nem emlékszem rájuk. Jeruzsálemben kezdődtek. Miért kérdezi? - Puszta kíváncsiságból. Folytassa, kérem. Jean-Claude figyelmesen hallgatta Maureent, időnként közbevetett egy-egy kérdést, majd fokozott érdeklődéssel hallgatta a keresztre feszítéssel kapcsolatos vízióját, melyre a Notre Dame-ban került sor. - Ezt lord Sinclair is fontosnak tartotta - mondta. - Az is - bólintott Jean-Claude. - Mesélt önnek a próféciáról? -Igen, fantasztikus volt. De kissé ijesztő a tudat, hogy esetleg én lehetek a Kiválasztott. Kezdek lámpalázas lenni. - Ugyan - nevetett a francia. - Az ilyesmit nem lehet erőltetni. A látomások maguktól jönnek. Mennyi ideig maradnak Languedocban?
- Eredetileg úgy terveztük, hogy pár nap után visszamegyünk Párizsba, de most már nem tudom, mit tegyek. Annyi mindent meg szeretnék még nézni a környéken. - Nem érzett semmi különöset az éjszaka? Nem történt önnel semmi szokatlan? Esetleg egy új álom? - Nem, semmi - rázta meg Maureen a fejét. - nagyon fáradt voltam, és úgy aludtam, mint a bunda. Miért? Jean-Claude vállat vont, és kérte a számlát. - Akkor ez leszűkíti a kört - dünnyögte. - Leszűkíti a kört? - 0, csak arra gondoltam, hogyha hamarosan itt hagy bennünket, valahogyan ki kell derítenünk, hogy ön-e a La Paschalina leszármazottja. Tudnunk kell, hogy ön-e a Kiválasztott, aki elvezet bennünket a titkos kincshez. Jean-Claude pajkosan Maureenra kacsintott, majd segített neki felállni az asztaltól. - És most visszaviszem Bérenger-hez, mielőtt a fejemet veszi - mondta.
...Nem tudom, hogyan írhatnék arról az időről, mely megváltoztatta a világot. Sokáig halogattam az írást, nem akartam újra átélni azt a napot. Almaimban sok-sok éve újra meg újra magam előtt látom, de szándékosan egyszer sem idéztem fel a gyötrelmeket. Egy ideje mindenkinek megbocsátottam, akinek köze volt Isa szenvedéseihez, de a megbocsátás nem jár együtt a felejtéssel. De így kellett ennek lennie, mert én maradtam egyedül, aki elmondhatja, mi történt a sötétség napjaiban. Egyesek azt állítják, Isa már az elejétől fogva kitervelte az egészet. Ez nem igaz. Isten tervelte ki Isa számára, aki engedelmeskedett neki. Olyan bátran, annyi méltósággal itta ki a kelyhet, ahogyan senki más. Csupán Mária, az édesanyja hallotta ugyanolyan tisztán Urunk hívó szavát, és csak az édesanyja válaszolt ugyanolyan bátorsággal arra a szóra. Minket, többieket mélységes alázattal töltött el mindez. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A SÖTÉT IDŐK KÖNYVE
12.
Fejezet
Carcassone, 2005. június 25.
T
amara Wisdom a szálloda halljában várt Derek Wainwrightra, aki szenvedélyes csókkal üdvözölte a nőt. Tamara kacéran eltolta magától. - Majd később, Derek.
- Ígéred? - Persze - simogatta meg Tammy a férfi hátát. - De tudod, milyen munkamániás vagyok... ha végeztünk, egész nap játszadozhatunk. - Jól van, menjünk. Én vezetek. Derek kézen fogta Tammyt és a parkolóban álló bérelt autójához kísérte, majd a várost megkerülve lekanyarodtak a dombról. - Biztos, hogy nem veszélyes? - kérdezte Tammy. Derek bólintott. - Ma reggel mindenki Párizsba ment. Kivéve... - Kivéve kicsoda? A férfi már-már kimondta a nevet, aztán meggondolta magát. - Senki. Az egyikük még Languedocban maradt, mivel ott van dolga. Véletlenül sem fogunk összefutni vele. - Bővebben? - Mindent a maga idejében - nevetett Derek. - Már azzal is éppen elég kockázatot vállaltam, hogy magammal viszlek. Tudod, mit kaphatok érte, ha elkapnak? - Nem, mit? - rázta Tammy a fejét. - Felfüggesztett börtönbüntetést? A férfi hosszan, komolyan nézett rá. - Nem viccelek, Tammy, ezek az alakok nem kispályások. - Jobb kezének mutatóujját végighúzta a torka előtt. - Nem mondod komolyan. - De igen. Halállal büntetik azt, aki kiadja a Testvériség titkait egy idegennek. - Megesett már valaha? Vagy csak így akarnak benneteket hallgatásra bírni? - Az új Igazság Mestere... így hívjuk a vezetőnket... az a pasas nem normális. Tammy komolyan fontolóra vette a hallottakat. Néhány évvel korábban Derek ittas állapotban mesélt neki a Testvériségről, de aztán bezárkózott és egyetlen szót se lehetett kihúzni belőle. Később, némi alkohol és a Tammy iránt érzett testi vágy hatására elárulta, hogy a központjuk Carcassone közvetlen szomszédságában található. Tammy legalábbis ennek tulajdonította Derek fecsegését, aki még a belső szentélyt is hajlandó volt megmutatni neki. Tammy azonban bármilyen kíváncsi is volt, nem szívesen keverte volna bajba Dereket. -Nézd, Derek, ha tényleg olyan veszélyes, hagyjuk az egészet. Komolyan. Nyugodtan beszélhetsz a Testvériségről, nem fedem fel a nevedet. És most menjünk vissza Carcas-sone-ba, ebéd mellett mindent elmesélhetsz. Tessék, felajánlotta neki a könnyebbik utat, ám a férfi nem élt vele. - Ó, nem. Szívesen megmutatom, sőt alig várom, hogy lásd. - De miért? - csodálkozott Tammy. - Majd megérted.
Derek a birtok bejáratától körülbelül száz méterre, egy sövénykerítés mellett leállította az autót, majd onnan gyalogosan, egy keskeny fasoron folytatták útjukat. Alig száz méterre egy kőkápolnához értek; előző este itt került sor a Testvériség szertartására. - Ez a templomunk. Ha akarod, később ide is benézünk. Tammy biccentett, majd alaposan körülnézett. Évek óta ismerte Dereket, de most rájött, hogy valójában semmit sem tud róla. Korábban meg volt győződve, hogy a férfit pusztán az ösztönös vágy hajtja feléje, de most hirtelen furcsán eltökéltnek látszott, ami megrémisztette. Hála istennek, Sinclair és Roland tudják, hol keressék, ha nem térne vissza a megbeszélt időben. Derek a templom mögötti hosszú, jellegtelen földszintes épülethez kísérte, majd a nála lévő kulccsal kinyitotta a kaput. Tammynek elállt a lélegzete a hatalmas, díszes tanácsterem láttán. Mindenütt pazar, aranyozott bútorok, a falat teljes egészében Leonardo-festmények másolatai borították. A szemközti falon, egymás mellett a Keresztelő Szent János két változata volt látható. - Istenem - suttogta Tammy. - Szóval igaz. Leonardo jo-hannita volt. Teljes mértékben eretnek. - Nézőpont kérdése az egész - nevetett Derek. - A Testvériség szemszögéből nézve a Krisztust követő „keresztények" az eretnekek. Mi „Bitorló"-ként vagy „Gonosz pap"-ként szoktuk emlegetni. - Derek ekkor körbemutatott a termen és furcsa, szónoki hangon folytatta: - A maga idejében Leonardo da Vinci volt a Testvériségünk Mestere, a vezetőnk. Azt vallotta, hogy Keresztelő János volt az egyetlen igaz messiás, és Jézus az asszonyok mesterkedésének köszönhetően ellopta tőle ezt a címet. - Miféle mesterkedésről beszélsz? - Salomé és Mária Magdolna aljas cselszövéssel megölette a messiásunkat, majd a saját, hamis prófétájukat emelték a trónjára. A Testvériség szerint mindketten szajhák voltak. - És te hiszel ebben a zagyvaságban? - nézett nagyot Tammy. - Az isten szerelmére, Derek, hogy voltál képes titokban tartani előttem? - Jól értek a titkolózáshoz - vont vállat Derek. - A szervezetünk filozófiájáról pedig annyit, hogy ebben nevelkedtem, és éveket töltöttem a titkos szövegek tanulmányozásával. Nagyon meggyőzőek. - Micsodák? - Az anyagaink. Mi a Szent Grál Igaz Könyvének nevezzük, melyet még a Keresztelő eredeti követői hagytak ránk. Részletesen leírja a János halála körüli eseményeket. Szerintem téged is érdekelne. - Megmutatod? - Ha visszamegyünk a szállodába, adok neked egy példányt - ígérte Derek sokat sejtetően. Tammy nem erőltette a dolgot. Nem tudhatta, mit vár el tőle Derek az információért, így inkább a festményeket kezdte tanulmányozni. - Mi a közös bennük? - kérdezte Derek. - Azon kívül, hogy mindegyik Leonardo műve? - ingatta Tammy a fejét. - Nem tudom. Először azt hittem, mindegyik Keresztelő Jánost ábrázolja, de tévedtem. Az például Az utolsó vacsora egy részlete, de a hallottak alapján nem látom sok értelmét. Nem azt mondtad, hogy a Testvériség bitorlónak nevezte Jézust, és Mária Magdolnát okolták János haláláért? - Megmondom, miért - emelte fel Derek a jobb kezét. Mutató- és hüvelykujja felfelé mutatott, a három másik
ujját a tenyerére szorította. Tammy rádöbbent, hogy Leonardo híres freskóján az egyik apostol is ezt a jelet mutatja fel Jézusnak. - Mit jelent? - nézett Derekre. - A Louvre-ban is láttam, Leonardo Keresztelő Szent János című képén. Tammy a reprodukcióra mutatott. - Ott van, látod? Eddig azt hittem, a mennyországra akar utalni vele. - Tammy, Tammy - csóválta a fejét Derek csalódottan. -Tudhatnád, hogy Leonardo sosem szerette az egyértelmű dolgokat. Az „emlékezz Jánosra" gesztusnak több értelmezése is van. Először is, ha közelebbről megnézed, láthatod, hogy a hüvelyk- és mutatóujj egy „J" betűt formáz. J, mint János - tette hozzá Derek. - A feltartott jobb mutatóujj az egyes számot is jelenti, tehát a összességében annyit tesz, mint „János az első messiás". Ó, és az ereklyét majd' elfelejtettem. - Nektek van János-ereklyétek? Derek szája ravasz mosolyra húzódott. - Sajnos nincs itt, pedig szívesen megmutatnám neked, de az Igazság Mestere nem adja ki a kezéből. Megvannak János jobb mutatóujjának csontjai. A mieink ezer éve ennek a kézjelnek a segítségével ismerik fel egymást nyilvános helyeken. Olyan, akár egy jelszó. A középkorban a királyok és nemesek így ismertek egymásra, de a mai napig nem szűntünk meg használni. János ujja fontos szerepet játszik a beavatási szertartásainkon is. Akárcsak a feje. - A feje?! - Naná - nevetett fel Derek. - A mesterünk minden nap gondosan kifényesíti. - Honnan tudod, hogy eredeti? Azt hittem, János feje az amiens-i katedrálisban van. - Van fogalmad, hányan állították már, hogy náluk vannak a Keresztelő maradványai? Hidd el nekem, mi tudjuk, hogy az ereklyénk eredeti. Elég hosszú ideje van a birtokunkban. A Szent Grál Igaz Könyvében van róla egy jó sztori. Nézd, ezeken a festményeken is látható az a mozdulat. Tammynek feltűnt, hogy Derek figyelme még egy ilyen fontos téma közben is folyton elkalandozott. Vajon szándékosan váltott témát? Lehet, hogy alábecsülte a férfi intelligenciáját? Tammy megpróbált hűvösen nyugodt maradni. Hogyhogy eddig nem vette észre, mennyire vaskalapos és fanatikus? Derek egyik festménytől a másikig kísérte, és mindegyiknél felhívta figyelmét az „emlékezz Jánosra" gesztusra. A Keresztelő Szent János portrén maga János, Az utolsó vacsorán pedig az izgatottan hadonászó Tamás emeli égnek hüvelyk- és mutatóujját. - Jézus színre lépése előtt több apostol is János követőjének vallotta magát - folytatta Derek. - Az utolsó vacsorán Jézus bejelenti tanítványainak, hogy egyikük el fogja árulni, Tamás pedig az „emlékezz Jánosra" gesztussal hozza a tudomására az árulás okát. „Te is János sorsára jutsz", közli a hamis prófétával. „Te is mártírhalált halsz, akárcsak János." Tammy tátott szájjal hallgatta a híres festmény újszerű értelmezését. - Ha jól sejtem, szerintetek nem is Mária Magdolna ül Jézus mellett - mondta végül. Derek úgy tett, mintha meg se hallotta volna a kérdést, ám a művészettörténeti kiselőadásnak még korántsem volt vége. Átkísérte Tammyt Leonardo Sziklás Madonnájának két változatának reprodukciójához, és a jobb oldali vászonra mutatott. - Leo megbízást kapott, hogy fessen egy képet a Szűzanyáról és a kisdedről a Szeplőtelen Fogantatás Ünnepére, de a Szeplőtelen Fogantatás Rendje nyilvánvalóan nem erre számított, és nem vették át a festményt, mely rendkívüli jelentőséggel bír a Testvériségünk számára. Odahaza minden tag főhelyen őriz egy-egy másolatot.
A festmény középpontjában egy madonna látható, jobb kezét egy kisded vállán nyugtatja, míg balját a mellette ülő csecsemő feje fölé tartja. Egy angyal is tanúja a jelenetnek. - A festmény eredeti címe Madonna a kisdeddel, Keresztelő Szent Jánossal és az angyallal. Mindenki azt hiszi, Máriát látja, de ha közelebbről megnézed, magad is rájössz, hogy a kép Erzsébetet, Keresztelő János édesanyját ábrázolja. Tammy nem volt meggyőződve Derek igazáról. - Ezt meg honnan vetted? - Először is a Testvériség így tanította. Tudjuk, hogy ez az igazság - felelte Derek arrogánsan. - Leonardo csúnyán összebalhézott a Renddel, akik nem voltak hajlandók átvenni a képet, így hát festett egy másikat, és meggyőzte őket, hogy azt kapták, amit rendeltek. Valójában a Testvériségünk tanításait vágta a képükbe. Nagyon gonosz tréfákra volt képes, de mindig megúszta, mert sokkal, de sokkal okosabb volt, mint azok a római pápisták. Tammyt egyre jobban feszélyezte Derek bigottsága. Észrevétlenül a zsebébe nyúlt, a telefon tapintása megnyugtatóan hatott rá. Nem tudta, mit tegyen, íróként és filmrendezőként igazi aranybányára bukkant, de vajon felhasználhatja-e az információkat? Derek tovább dicsőítette bálványát. - Tudtad, hogy a Mona Lisa valójában egy önarckép? Leonardo eredetileg a saját képmását vetette vászonra, majd átfestette. Fogadok, jót nevetne, ha látná, mekkora sorok kígyóznak a festménye előtt. Az anyja miatt gyűlölte annyira a nőket, sőt a nyomorúságos gyerekkora miatt egész életében büntette és még a Testvériségből is kitiltotta őket. A Szent Grál Igaz Könyvében is elolvashatod a rendelkezést. Majd meglátod. Derek röviden elmesélte Leonardo élettörténetét. A szülőanyja elhagyta, aztán a nehéz természetű mostohájának köszönhetően zűrzavaros évek köszöntöttek rá. Leonardo egész életében kimondhatatlan ellenszenvet táplált a nők iránt. Állítólag szodómia miatt letartóztatták és börtönbe zárták. Jó hírén akkor esett a legsötétebb folt, amikor egy tízéves kisfiút alkalmazott inasnak, aki sok évig élt mellette. Az egyház és a gazdag patrónusok segítségével mindig szerencsésen megúszta a botrányokat. - Minden alkalommal viccet csinált belőle, ha női alakok megfestésére kényszerült - folytatta Derek. - Ez volt az ő bosszúja. Derek a Sziklás Madonnára nézett. - Erzsébet volt az egyetlen asszony és anya, akit tisztelt. Az igazi madonna. Látod, a kisded, akit átölel, János. Nyilvánvaló, hogy ő az. Tammy bólintott. Az asszony karjában megbújó kisgyerek kétségtelenül Keresztelő János volt. - És most nézd meg Erzsébet bal kezét. Világosan látszik, hogy eltaszítja magától a Kisjézust, mintha azt mutatná neki, hogy kevesebbet ér, mint a saját gyermeke. Leonardo még térben is úgy helyezi el a két kisdedet, hogy látható legyen Jézus alárendeltsége. Látod Uriel arkangyal szemét? Az első képen imádattal néz Jánosra, hüvelyk- és mutatóujja az „emlékezz Jánosra" jelet formázza. - A Szeplőtelen Fogantatás Rend tagjainak nem tetszett az eredeti festmény és annak nyíltan johannita mondanivalója, ezért Leónak új képet kellett alkotnia. Ha úgy vesz-szük, végül megkapták, amit akartak. Mária és Jézus feje felett ott a glória, ahogyan János feje felett is, és a kezében ott a kereszt, ami tovább növeli a tekintélyét. Jézus mindkét képen megáldja Jánost. Szerinted Leonardo melyiküket tartotta az igazi prófétának és messiásnak?
- Keresztelő Jánost - felelte Tammy. - Ez egyértelmű. - Természetesen. Uriel és János édesanyja is a Keresztelő magasabb rendű voltát igazolják. A hagyományaink szerint mi ugyanúgy imádjuk Erzsébetet, mint a félrevezetett keresztények Jézus anyját. A lányaink, az Igazság Lányai is Erzsébet szellemében nevelkednek. - Pontosabban? - húzta fel Tammy a szemöldökét. Derek elhúzta a száját. - A nők tudják, hogy engedelmességgel tartoznak a férfiaknak. Tudják, hol a helyük. De hidd el, nagyon jó dolguk van. Ha fiút szülnek, elnyerik az „Erzsébet" címet, és úgy élnek, akár a királynők. Látnod kellene anyám gyémántjait, melyeket a születésünkkor kapott. - Tiszta középkor! - szörnyülködött Tammy. - Engem így neveltek, és eddig bevált - vont vállat Derek. Tammy a fejét ingatta, majd kitört belőle az ideges nevetés. - Mi van? - Csak nézem ezt a termet, benne a sok da Vinci-eretnekséggel, mely tökéletes ellentéte Sinclair szobáinak, bennük a Botticelli-eretnekségekkel. Olyan, akár egy reneszánsz halálmenet. Leonardo kontra Botticelli. Derek nem nevetett. - Sajnos átkozottul komoly. A János és Jézus leszármazottai közötti rivalizálás rengeteg vérontást okozott, sőt most is sok bajnak forrása. Tammy úgy tett, mintha nem értené. - János leszármazottai? - kérdezte ártatlanul. - Hát persze - vágta rá Derek döbbenten. - Ne mondd, hogy nem tudtál róluk. - Nem tudtam - rázta a fejét Tammy. - Ugyan már, nem tudtad, hogy Jánosnak volt egy fia? Hiszen a Testvériséget is János leszármazottai alapították meg! Mindegy, hosszú történet, mert jó néhányan, többek között a Medicik eladták a lelküket a pápistáknak meg Krisztus követőinek - húzta el a száját a férfi undorodva. - Elete vége felé még Leonardo is kénytelen volt szolgálni az ellenséget, bár mi úgy véljük, akarata ellenére tartották Franciaországban. A kemény mag azonban megalapította a Testvériséget. Tulajdonképpen én is Keresztelő János egyik leszármazottja vagyok.
Tammy rettegett attól, hogy végül Derek szállodai szobájában fognak kikötni, de nem volt visszaút. Meg kellett szereznie A Szent Grál Igaz Könyvét, hogy lássa, miben mesterkednek ezek a János-ivadékok. Elsőként nyerhetett betekintést a Testvériség titkaiba, és nem állt szándékában hagyni, hogy kicsússzon a kezéből ez az értékes információ. Mindent meg akart tenni a filmjéért, a Kék Alma-beli barátaiért és legfőképpen Roland-ért. Roland-nak természetesen nem árulja el, meddig ment el a könyv megszerzése érdekében, neki majd kitalál
valami hihető magyarázatot. Hálás volt, hogy a Cháteau des Pommes Bleues sofőrje csak késő délután jön érte, így a visszaúton lesz ideje átgondolni a sztoriját. Mielőtt visszatértek Derek szállodájába, Tammy ragaszkodott hozzá, hogy megebédeljenek valahol, és közben ravaszul leitatta a férfit. Imádkozott, hogy az erős vörösbor és a másnaposság ellen beszedett tabletták hatására Dereknek ne legyen ereje a hancúrozáshoz. Ebéd közben Derek bevallotta Tammynek, hogy azért fedte fel neki a Testvériség titkait, hogy nyomtatásban és filmen is megjelentesse őket. - De miért? - kérdezte Tammy. Hiszen Derek hitt a szervezet tanításaiban, sőt részben a családja is nekik köszönhette hatalmas vagyonát. Mi oka lehetett ellenük fordulni? - Nézd, Tammy - hajolt át Derek az asztalon. - Hajlandó vagyok kitálalni... ezek az emberek mindenre képesek. Még a gyilkosságra is. De nem fedheted fel a kilétemet, mert akkor végem. - Még mindig nem értem - felelte Tammy. - Mi az oka, hogy szembefordulsz azzal a szervezettel, ami oly sokat jelent neked és a családodnak? - Az új Igazság Mestere. Cromwell. Az a nyomorult gazember a vesztünket okozza. Ha úgy vesszük, a Testvériség érdekében cselekszem, nem ellene, és remélem, időben megszabadulhatunk tőle, mielőtt még nagyobb bajt csinálna. Ne a Testvériséget állítsd pellengérre, hanem azt az őrült fanatikust. - Miért én? - Tammy egyre kínosabban érezte magát. Derek bizalmaskodva megfogta a karját. - Mert igényes és becsvágyó vagy, és olyan exkluzív anyagot kapsz tőlem, amiről nem is álmodtál. És azért, mert a családomnak akkora a vagyona, mint némely ország éves költségvetése, és nekem minden pénzt megér, hogy elkészüljön az a film. Tammy gyomra kavargott ettől az egésztől, de mosolyogva megfogta Derek kezét. - Értem. Tammy azonban nem is sejthette, hogy egy amerikai küldöttség puccsot tervezett a Testvériségen belül, és ehhez ki kellett iktatni az európai vezetőket. Ha sikerrel járnak, Derek apja, Eli Wainwright lett volna a következő Mester. Derek ravaszkásan mosolygott. Mindvégig kihasználta Tammyt, aki ráharapott a csalira. Ostoba tyúk, megérdemli, hogy kihasználják. Ebéd után majd kellemesen elhancúrozik a kis ribanccal. Tammy óvatosan kikászálódott az ágyból és összeszedte a holmiját. Alig várta, hogy visszaérjen a kastélyba, és lemossa magáról a sok mocskot. A legrosszabb szerencsére nem következett be, ugyanis a rengeteg erős bor és a gyógyszerek teljesen harcképtelenné tették Dereket. A szobába érve Tammynek minden ravaszságára szüksége volt, hogy leszerelje és a beszélgetést az ellenfélre, John Simon Cromwellre terelje. Mint mondta, minden információra szüksége volt ahhoz, hogy egyenlő félként vehessen részt ebben a veszélyes játékban. Derek ígéretéhez híven átadta neki az iratokat, sőt egy brutális gyilkosságról is mesélt neki, melyre néhány évvel korábban került sor Mar-seilles-ben. Tammy hányingerrel küszködve hallgatta végig a langue-doci férfi kivégzéséről, lefejezéséről, majd jobb hüvelykujjának lemetszéséről szóló beszámolót. Más körülmények között akár érdekesnek is találta volna, ám
ezúttal egy kedves ismerőséről volt szó; az áldozat a Kék Alma Társaság nagymestere volt. Minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne essen neki Dereknek. Az ajtóban véletlenül levert egy lámpát, ami nagy robajjal összetört. - Hé... - szólalt meg Derek kásás hangon. - Te meg hova sietsz? - Megérkezett Sinclair autója, hogy visszavigyen Arques-ba. Sietnem kell, mert megígértem Maureennak, hogy együtt vacsorázunk. A férfi megpróbált felülni, de aztán nagyot nyögve a fejéhez kapott. - Ó, Maureen. A francba, majdnem elfelejtettem. Tammy megdermedt. - Mit? - A barátnőd veszélyben van. - Miről beszélsz? - Jean-Claude de la Motte kirándulni vitte. Jól tudom? Tammy bólintott. Derek lustán az oldalára fordult.
- Ébresztő, kislány. Jean-Claude is közénk, jobban mondva közéjük tartozik. Ő a Mesterünk jobbkeze, és a francia káptalan feje. Kölyökkora óta benne van, sőt az igazi neve nem is Jean-Claude, hanem Jean-Baptiste. Derek jót mulatott a kis tréfán. - De szerintem még nem fogja bántani. Előbb hagyják, hogy megtalálja azt az úgynevezett kincset, de mindketten tudjuk, hogy szorít az idő. Tammynek zúgott a feje. Képtelen volt felfogni Jean-Claude árulását... Sinclair és Roland barátja és bizalmasa... nem, ez túl sok volt neki. Mióta végzik ezt az aknamunkát? Gyorsan ki kellett derítenie valamit. Imádkozott, hogy Derek ne lássa, mennyire megrendült. - Az eddigi kiválasztottakat már a kincs megtalálása előtt kiiktattátok. Most miért vártok vele? - kérdezte szenvtelen hangon. - Ha Jean... Baptiste és a vezéretek azt hiszi, Mau-reen a próféciában szereplő nő, akkor miért nem szabadulnak meg tőle, mielőtt beteljesíti küldetését? Ahogyan Jeanne és Germaine esetében tették? Derek nagyot ásított. - Mert azt akarják, hogy vezesse el őket a Mária Magdolna-könyvhöz, hogy megsemmisítsék. Utána a barátnődnek is annyi, nehogy véletlenül tollat ragadjon és megörökítse az élményeit. - Miért mondod el mindezt? - kérdezte Tammy óvatosan. - Mert ideje, hogy Jean-Baptiste is eltűnjön a süllyesztőben a vezérével együtt. És ha a ti Sinclairetek megtudja, hogy átverték, eltakarítja az utamból azt a varangyot. Tammy legszívesebben üvöltött volna, elmondta volna neki, hogy Sinclair nem olyan, mint Derek és gyűlölettel teli társai. Azonban mielőbb ki akart jutni abból a szobából, így visszafogta magát. Derek még nem fejezte be. - Egyelőre azt tanácsolom neked, hogy mielőbb menekítsd ki a vörös hajú barátnődet abból a kastélyból. - Mondd, Derek, te hogy érzed magad ezek után?
- Sehogy - ásított a férfi. - A barátnőd kedves teremtés, de ő is egy Jézus-ivadék, tehát az ellenségem. Ezen már semmi sem változtat. Lehet, hogy furcsának találod, de a mi hitünk igen mélyen gyökerezik. És a szajha tekercseiről csak annyit, hogy most mindenki biztos a prófécia betelje-sedésében. De ez sem érdekel. Nem nagy ügy. Derek kurtán felnevetett, majd a könyökére támaszkodva Tammyre nézett. - Tudod, senki sem akarja, hogy előkerüljenek azok a tekercsek. A Vatikán és a többi keresztény egyház elutasítja a tartalmukat; a történészek sem lesznek kíváncsiak rájuk, mert nem akarnak bolondot csinálni magukból. A kisujjun-kat sem kell megmozdítanunk, ugyanis a saját ellenségünk fogja megsemmisíteni az írásokat, nehogy nyilvánosságra kerüljenek. Sok vesződséget spórolnak meg nekünk. Kíváncsi voltál a véleményemre, hát megkaptad. Derek újból ásított, mintha untatná a téma. - Ha kell, mindent megteszünk, hogy ne kerüljenek elő a tekercsek, mert az a szajha mindenfélét összehord benne Keresztelő Jánosról.
Tammy minél hamarabb szabadulni akart a szállodából, minél távolabbra Derektől és gyűlöletes tanaitól. Amint kijutott az épületből, azonnal előkapta zsebéből a telefonját. Mielőbb ki kellett derítenie, mi van Maureennal. Megnyomta a gyorshívó gombot, majd kis híján elsírta magát, amikor meghallotta Roland nyugodt okcitán tájszólását. Rossz volt a vonal, alig lehetett valamit hallani, ezért többször is beleordított a telefonba. - Maureen! Nem tudod, hol van Maureen? A fenébe, nem hallotta a választ. - Mit mondtál? - ordította Tammy. - Hogyan? Nem hallom! Hangosabban, Roland. - Maureen! Itt! Van! - kiáltotta Roland. - Biztos? - Igen! Keresett téged, de... Megszakadt a vonal. Semmi baj, gondolta Tammy. Egyelőre nem akarok magyarázkodni Roland-nak. Maureen szerencsére biztonságban van, ő pedig vacsora előtt megbeszéli Sinclairrel, hogy hogyan tovább. Tammy a telefon kijelzőjére pillantott. A sofőr félóra múlva a városkapunál várja, ami nem volt nagy távolság, de a történtek miatt Tammynek jártányi ereje sem maradt. Remegő lábakkal elindult, aztán hirtelen kavarogni kezdett a gyomra. Összeszedte maradék erejét és a közeli bokrokhoz futott, majd görcsösen öklendezni kezdett. Maureen megnyugodva bólintott. Péter folyékonyan beszél franciául, tehát természetes, hogy beül egy misére, majd körülnéz ezen a csodálatos vidéken. Tammyvel megbeszélték, hogy együtt vacsoráznak, és Maureen már alig várta, hogy találkozzon a barátnőjével, de nem akarta megsérteni Péter érzéseit. - El tudja érni Tamara Wisdomot? Azt sem tudom, hogy van-e nála mobiltelefon. - Oui - felelte Roland. - Van telefonja, és ha óhajtja, átadom az üzenetét. Ugye nincs semmi baj?
- Nincs, csak szeretném, ha Péter is velünk vacsorázna. - Szerintem nem bánná, mademoiselle Paschal. Azt hiszem, ő is számított az atyára, mert megkért, hogy négy személyre terítsek ma este. A vacsorát nyolckor tálaljuk. Maureen köszönetet mondott Roland-nak, és felment a szobájába. Péter ajtajánál megállt és bekopogott, majd miután nem kapott választ, benyitott és bedugta a fejét. Péter nem volt odabenn. A szobájában Maureen elővette a nagyobbik füzetét, hogy még azon frissiben papírra vesse élményeit, ám ahogy kinyitotta, emlékezetében felvillantak a zsidó mártírok arcai. Cháteau des Pommes Bleues, 2005. június 25.
MAUREENT MARDOSTA A BŰNTUDAT, amiért magára hagyta Pétert, ám a kirándulásból visszatérve sehol sem találta. - Reggel óta nem láttam az abbét - mondta Roland. - Későn reggelizett, majd elhajtott valahova a bérelt autójukkal. De most jut eszembe, hogy vasárnap van, lehet, hogy templomba ment. Sok templom van a környéken. Maureen egy maroknyi zarándok társaságában már hajnalok hajnalán elindult a hegyre. Nem tudta megindokolni, mi vette rá erre a hosszú és kimerítő útra, hiszen sem a vallása, sem a származása nem kötötte a Szentföldhöz. A felfelé vezető úton többször is megállt, hogy megcsodálja a különös, kopár tájat, a lába alatt megcsillanó sókristá-lyokat, majd sajgó izmokkal folytatta útját. Nem tudott héberül, de sejtette, hogy a többiek a masadai mártírok kegyetlen sorsáról beszélgetnek, akik inkább a halált választották, mint hogy megadják magukat a rómaiaknak. A hegytetőn szemügyre vette az egykori erőd romjait, az omladozó falakat. A többiek szétszéledtek a meglepően nagy területen, így Maureen átadta magát a csendnek. Ekkor látta meg a kislányt. Minden olyan gyorsan és váratlanul történt. Már nem emlékezett rá, honnan tudta, hogy ott van, egyszerűen megérezte a jelenlétét. Tőle két méterre egy négy-öt éves kislány hatalmas fekete szemekkel bámult rá. Ruhája tépett volt és mocskos, sáros arcát könnyek barázdálták. Nem szólt, de Maureen ösztönösen tudta, hogy Hannának hívják, és borzalmas eseményeknek volt szemtanúja. Valahonnan azt is tudta, hogy a kislány túlélte a masadai szörnyűségeket. Megmenekült. Az volt a küldetése, hogy hírül adja a világnak, ami a népével történt. Maureen nem tudta, mennyi ideig tartott a látomása. Néhány percig, talán másodpercekig, egy örökkévalóságig. Később szóba elegyedett az egyik fiatal izraeli idegenvezetővel, ám a férfi egyszerűen vállat vont és kijelentette, hogy a hegyen mások is tapasztaltak már a Maureenéhoz hasonló víziókat. Elmondta, hogy számos legenda kering egy asszonyról és több gyermekről, akik egy barlangba rejtőzve élték túl a tragédiát. Maureen biztos volt benne, hogy a kis Hanna egyike volt azoknak a gyerekeknek. Azóta sokszor elgondolkodott azon, hogy vajon mi okból történik vele mindez. Miért neki adatott meg, hogy betekintést nyerjen a zsidó nép történetébe? A montseguri tapasztalatai után azonban végre összeállt a kép. A kis Hanna meg a La Paschalina néven ismert katár lány azért maradt életben, hogy továbbadják történetüket, hogy általuk megismerje a világ az igazságot. Ezek a kislányok egy-egy nemzet túlélését hordozták magukban, és sorsuk az egész világot megrendítette.
Maureen suttogva mondott köszönetet Hannának és La Paschalinának, majd becsukta a naplóját.
A cháteau-ban Tammy a szobájába sietett, hogy lemossa magáról a Derekkel való találkozás szennyét. Hiába reménykedett benne, a kastélyban nem volt könnyű észrevétlennek maradni. Roland egy ideje türelmetlenül toporgott az ajtaja előtt. - Jól vagy? - kérdezte aggódva, amikor beléptek a szobába. - Semmi bajom - mondta ki Tammy a jól begyakorolt szavakat, ám a hatalmas okcitán láttán annyira megkönnyebbült, hogy zokogva a karjaiba vetette magát. Roland erős, fegyelmezett nőnek ismerte Tammyt, most először fordult elő, hogy sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak látta. - Mi történt, Tamara? - kérdezte. - Bántott? Mondd el. Tammy erőt vett magán. - Nem, nem bántott. De... - De mi történt? Tammy megsimogatta a szögletes, férfias arcot, melyet annyira megszeretett. - Roland - suttogta. - Roland... igazad volt az apád gyilkosával kapcsolatban. És most azt hiszem, bizonyítékom is van rá.
...Isa a prófécia gyermeke volt, mindenki tudta. És a '"prófécia olyan sorsot szánt neki, melyet az utolsó betűig be kellett teljesítenie. Isa megtette, nem a saját dicsőségére, hanem azért, hogy Izrael gyermekei könnyebben megértsék és elfogadják a messiást. Minél pontosabban teljesítette be a jóslatot, annál erősebb népet hagyott maga után. De még így sem volt felkészülve arra, ami történt. Isa szamárháton érkezett Jeruzsálembe, ahogyan Zakariás megjövendölte. Mi pálmaágakat lengetve és hozsannát énekelve követtük. Nagy tömeg gyűlt körénk, ahogy bevonultunk Jeruzsálembe, a levegő vidámsággal és reménnyel volt teli. Mária Betániából követett bennünket, és Simon honfitársai, a zélóták is csatlakoztak hozzánk. Még a világtól elvonult esszénusok képviselői is elhagyták a sivatagot, hogy elkísérjenek bennünket ezen a dicső napon. Örvendezének Izrael gyermekei, hogy eljött értük az Úr kiválasztottja, hogy felszabadítsa őket a római elnyomás alól, a szegénység és nyomorúság rabságából. A prófécia fia férfivá és messiássá érett. Szívünk erőtől duzzadt, és ez a számunkban is megmutatkozék. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A SÖTÉT IDŐK KÖNYVE
13.
Fejezet
Cháteau des Pommes Bleues, 2005. június 25.
A cháteau-ban pompás vacsorát adtak a vendégek tiszteletére. Bérenger Sinclair a személyzetét és a borospincéjét sem kímélve mindent megtett annak érdekében, hogy ízelítőt adjon nekik a hagyományos languedoci vendégszeretetből. Tammy nagy erőfeszítések árán összeszedte magát, és pimaszul csipkelődött Péterrel. Maureen élvezettel figyelte őket. Egyetlen percig sem féltette unokatestvérét, biztos volt benne, hogy teológiai vita esetén Sinclairék aligha számíthatnak könnyű győzelemre. - Történelmi tény, hogy az általunk ismert Újtestamentum a Nagy Konstantin császár által összehívott niceai zsinat határozata alapján született. Több evangéliumból választhattak, de csupán négy mellett tették le a voksukat... négy olyan evangélium mellett, melyeket drámai módon megváltoztattak. Ez a cenzúra végül a történelemre is hatással volt. - Vajon mit akartak titokban tartani? - vetette közbe Tammy. Péter nem zavartatta magát, hiszen százszor is hallott már ehhez hasonló érveket. A válasza azonban mindenkit meglepett: - Ne feledje, hogy még azt sem tudjuk biztosan, ki írta ezt a négy evangéliumot. Tulajdonképpen csak annyit tudunk biztosan, hogy a szerzők nem Máté, Márk, Lukács és János voltak. Feltehetően valamikor a második században nevezték ki őket evangélistáknak. És van még valami. Még a Vatikánban található megdöbbentősen hatalmas dokumentációjában sem találtak utalást arra vonatkozóan, hogy milyen nyelven írhatták az eredeti evangéliumokat. - Azt hittem, görögül írták - hökkent meg Tammy. Péter tagadólag intett a fejével. - A birtokunkban lévő korai változatok valóban görög nyelvűek, de nagy valószínűséggel csak fordításokról van szó. Ez a mai napig nem nyert bizonyítást. - Miért fontos az eredeti nyelv? - kérdezte Maureen. -Mármint a fordítói tévedéseken kívül mi más jelentősége lehet? - Azért fontos, mert az eredeti nyelv az első utalás a szerző személyére, valamint a helyszínre - magyarázta Péter. -Például, ha az eredeti evangéliumokat görög nyelven írták, akkor hellenizált szerzőket kell keresnünk. Vagyis az elit, világi és művelt rétegek számára íródtak. Az apostolokra azonban nem illik rá mindez, ők arámi vagy héber nyelven írhattak. Ha bebizonyosodna, hogy az eredeti evangéliumok görög nyelvűek, akkor Jézus eredeti követőit is górcső alá kellene vennünk. - Az Egyiptomban talált gnosztikus evangéliumok kopt nyelvűek - tette hozzá Tammy. - Vannak kopt szövegek, de a nagy részüket a görög eredetiből fordították koptra - javította ki Péter tapintatosan. - És ebből mire következtethetünk? - kérdezte Maureen. - Nos, nem tudunk arról, hogy Jézusnak eredetileg egyiptomi követői is lettek volna, tehát feltételezhető, hogy néhány evangélista Egyiptomba költözött a híveivel. Ez megmagyarázza az ottani korai kereszténység, azaz a kopt keresztények jelenlétét. - De akkor mi az, amit biztosan tudunk a négy evangéliumról? - kérdezte Maureen. Kíváncsi volt, hová vezet ez a beszélgetés, és a kutatásai során nem volt annyi ideje, hogy beleássa magát az Újtestamentum történetébe. Akkor kizárólag a Mária Magdolnára vonatkozó részekre koncentrált.
- Tudjuk, hogy az első a Márk evangéliuma, a Mátéé pedig ennek majdnem pontos másolata. Közel hatszáz azonos bekezdéssel. Lukácsé is nagyon hasonlít, bár ott a szerző ad néhány új információt, melyek nincsenek meg a Márknak és Máténak tulajdonított evangéliumokban. János evangéliuma azonban a legnagyobb rejtély mind közül, mivel politikailag és társadalmilag is nagyon különbözik a másik háromtól. - Tudom, hogy sokak szerint Mária Magdolna írta a negyedik, János nevét viselő evangéliumot - mondta Maureen. - Amikor anyagot gyűjtöttem a könyvemhez, készítettem egy interjút egy tudóssal. Tőle hallottam ezt az elméletet. Nem állítom, hogy egyetértek vele, de kétségkívül érdekes a feltevés. Sinclair tagadóan intett a fejével. - Nem, ezt nem hiszem - mondta indulatosan. - Mária Magdolna változata még mindig odakinn van valahol. Csak meg kell találni. - A negyedik evangélium az Újtestamentum nagy rejtélye - folytatta Péter. - Sokféle elmélet létezik, többek között a zsinaté is, mely szerint több személy írta, azzal a céllal, hogy egy bizonyos szemszögből láttassák Jézus életét. Tammy feszült figyelemmel hallgatta Pétert. - Számomra úgy tűnik, mintha a keresztények egy része meg se akarja hallani ezeket a tényeket - vélekedett. Láthatóan nagyon érdekelte a téma. - Hallani se akarnak róluk, beérik azzal, amit az egyház vagy a papjaik mondanak nekik. - Nem, nem, tévesen ítéled meg a dolgokat. Az emberek hitből cselekszenek. A hívő embereket nem érdeklik a tények. Azonban a hit és a tudatlanság nem ugyanaz. Sinclair gúnyosan felnevetett. - Komolyan beszélek - folytatta Péter. - A hívők szerint az Újtestamentum isteni ihletésű, ezért nem számít, ki és milyen nyelven írta az evangéliumokat. A szerzőket Isten ihlette, és ezzel téma lezárva. És ha a konstantinápolyi vagy niceai zsinaton valaki úgy döntött, hogy át kell őket írni, akkor bizonyára az is isteni sugallatra történt, és így tovább. Ez hit, nem pedig történelem kérdése, márpedig a hívő emberrel aligha lehet vitatkozni. A társaság néma csendben hallgatta Péter szavait, aki így folytatta: - Azt hiszik, nem ismerem az egyházam történetét? Tévednek, és ezért nem érzem magam sértve Maureen kutatása vagy az önök véleménye által. 0, és van még valami... Tudták, hogy egyes tudósok szerint Lukács evangéliumát egy nő írta? - Valóban? - lepődött meg Sinclair. - Erről nem is hallottam. Önt nem zavarja? - A legkisebb mértékben sem. A nők tagadhatatlanul fontos szerepet játszottak a kereszténység életében. Gondoljanak csak assisi Klárára, aki Ferenc korai halálát követően összefogta és irányította a ferences mozgalmat. - Maureen mosolyogva figyelte a csodálkozó Tammyt és Sinclairt. - Tudom, hogy most tönkreteszem az egyik leghatásosabb érvüket, de én hiszem, hogy Mária Magdolnát joggal megilleti az apostol cím. - Komolyan beszélsz? - hitetlenkedett Tammy. - Igen. Az Apostolok cselekedeteiben olvasható a választás kritériuma: „Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról". És ha szó szerint vesszük mindezt, akkor Mária Magdolna az egyetlen, aki megfelel ezeknek a kritériumoknak. A férfi apostolok nem is voltak tanúi Jézus megfeszítésének, ami enyhén szólva kínos rájuk nézve. És a feltámadt Jézus Mária Magdolnának jelent meg először. Maureen jót mulatott Sinclair és Tammy arckifejezése láttán. - Technikailag még más Máriák is alkalmasak lennének az apostoli címre, úgymint a Szűzanya, Mária Salomé, valamint Johanna és Jakab anyja, akik jelen voltak Krisztus megfeszítésénél, valamint a feltámadás után ott voltak a sírnál. Maureenból kitört a nevetés. - Mi van? - mosolygott rá Péter pajkosan.
- Elnézést - pirult el Maureen, és ivott egy kis bort. - Csak... mindig jól mulatok azon, ahogy megleped az embereket. - Bevallom, nem ilyen emberre számítottam, Healy atya -mondta Sinclair. - Milyen emberre számított? - Ne vegye sértésnek, de egy dogmákkal átitatott, vaskalapos római vérebre számítottam. Péter nagyot nevetett. - Lord Sinclair, ön figyelmen kívül hagyott egy igen fontos tényezőt. Én nem csak pap, hanem jezsuita is vagyok, méghozzá egy ír jezsuita. - Minden tiszteletem az öné - emelte Sinclair poharát Péterre. - A Jézus Társaság nagy hangsúlyt fektet a tanulásra. A római katolikus egyház konzervatív szárnya többször is öntörvényű rendnek nevezte a jezsuitákat, akik bár évszázadok óta „a pápa gyalogos katonái", a renden belül maguk választják meg vezetőiket, és a római pápának is pusztán formaságból engedelmeskednek. - A rendetekben más papok is hasonlóképpen gondolkodnak? - kérdezte Tammy. - Mármint a nők szerepéről. - Nem szeretnék általánosítani. Mint Maureen is mondotta, az emberek szívesen egy kalap alá veszik a papokat. Pedig a papok is emberek, és sokan közülünk rendkívül intelligensek, műveltek és szívvel-lélekkel elkötelezték magukat a hitüknek. Visszatérve Mária Magdolnára és a négy evangéliumra, azt kell mondanom, hogy a férfi apostoloknak nem tetszett, hogy Jézus jobban megbízott ebben a nőben, mint bennük. Mária Magdolna csupán egy nő volt egy olyan korban, amikor a nőket alacsonyabb rendű teremtéseknek tekintették. Az evangélisták azonban kénytelenkelletlen az ő beszámolóira hagyatkoztak, mert az volt az igazság. Helyenként talán átírták, változtattak rajta valamit, ám azzal a ténnyel, hogy Jézus Mária Magdolnának jelent meg először, már nem tudtak mit kezdeni. Tammy egyre jobban csodálta Pétert, és ez meg is látszott rajta. - Szóval hajlandó vagy fontolóra venni a lehetőséget, hogy Mária Magdolna volt Jézus legfontosabb tanítványa? Péter elkomolyodott, és egyenesen Tammy szemébe nézett. - Mindenre hajlandó vagyok, hogy minél többet megtudjak a Megváltó életéről.
Csodálatos este volt. Maureen mérhetetlen megkönnyebbülésére Péter megtalálta a hangot a különc skóttal, így most már összefoghatnak, hogy kiderítsék, mi okozza a különös látomásokat. A vacsora végén Péter, aki egész nap a környéken barangolt, fáradságra hivatkozva kimentette magát és asztalt bontott. Tammy a dokumentumfilmjén dolgozott, ezért ő is távozott. - Azt hiszem, ideje emlékeztetnem az ígéretére - mondta Maureen, amikor kettesben maradt Sinclairrel. - Melyik ígéretemre, kedves? - Szeretném látni az apám levelét. Sinclair egy pillanatig habozott. - Jól van. Jöjjön velem - szólalt meg végül.
A folyosó végén Sinclair elővett a zsebéből egy tekintélyes kulcscsomót, kinyitotta az ajtót és intett Maureennak, hogy fáradjon be a dolgozószobájába. - Cowper! - kiáltott fel Maureen meglepetten, amikor megpillantotta a szemközti falon a hatalmas festményt. A kedvencem! - Lucrezia Borgia VI. Sándor távollétében a Vatikánt irányítja - mondta Sinclair a kép címét nevetve. Bevallom, hogy a könyve hatására kezdtem érdeklődni iránta. Nem volt könnyű rábírni a Tate-et, hogy megváljanak tőle, de általában megszerzem, amit akarok. Maureen közelebbről is megcsodálta a huszadik századi brit festő, Frank Cadogan Cowper művét. A Vatikán trónján terpeszkedő Lucrezia Borgiát ábrázoló festményt első alkalommal a londoni Tate Museumban látta. A középkori történészek mindent elkövettek, hogy bemocskolják a pápa lányát, akit évszázadokon át gyilkosnak és vérfertőző szajhá-nak neveztek, amiért arcátlanul elfoglalta Szent Péter trónját és intézte a kúria ügyeit, míg Sándor délen háborúzott. Több hónapon keresztül vezette a katolikus egyházat, rendeleteket adott ki, ami példa nélküli volt a Vatikán történetében. - A könyvemben sokat foglalkoztam Lucrezia történetével. Kevés nőt gyaláztak meg ennyire a történelem folyamán - mondta Maureen. A vérfertőzés vádja Lucrezia Borgia első férjétől, egy erőszakos fajankó tói eredt, aki így próbált elégtételt venni, amiért a pápa érvénytelenítette házasságukat, melynek következtében mindene odaveszett. - Tudta, hogy ők is a leszármazottak közé tartoznak? - A Borgiák? - kapta fel Maureen a fejét. - Hogyhogy? -A Sára-Támár vonalon. Az őseik katárok voltak, akik Spanyolországba menekültek. Egy montserrati kolostorban kértek menedéket, majd Aragonban telepedtek le, és mielőtt Olaszországba mentek, felvették a Borgia nevet. Maureen elképedve ingatta a fejét. - A katároknál a nők a férfiakkal egyenrangúak, a szellemi vezetést is beleértve, tehát nem volt abban semmi különös, hogy Rodrigo Borgia, azaz VI. Sándor pápa távollétében a lánya irányította az egyházat. Sajnálatos, hogy ma már kizárólag a gonosz tetteik miatt emlékszünk erre a családra. - Egyes szerzők egyenesen maffiózókként aposztrofálják őket - jegyezte meg Maureen. - Ez annyira igazságtalan. - Ráadásul pontatlan is. - A vérvonal... új megvilágításba helyezi az eseményeket. - Csak nem egy újabb könyvön töri a fejét, kedvesem? -tréfálkozott Sinclair. - A következő húsz évem további kutatásokkal fog eltelni, de megéri. Már alig várom, hogy belekezdjek a következő fejezetbe. ' - Igen, de előbb vessen egy pillantást a saját életének egyik fejezetére. Maureen kihúzta magát. Oly régóta várta már ezt a pillanatot, de most, hogy elérkezett, már nem volt biztos benne, hogy tudni akarja, mi áll abban a levélben. - Jól van? - kérdezte Sinclair.
- Igen - bólintott Maureen. - Csak most, hogy végre itt vagyok... egy kicsit elbizonytalanodtam... Sinclair intett Maureennak, hogy foglaljon helyet, majd egy másik kulccsal kinyitotta a beépített iratszekrényt, és kivett belőle egy aktát. - Ezt a levelet évekkel ezelőtt a nagyapám iratai között találtam. Amikor tudomást szereztem a kegyed munkásságáról és megláttam a fotón a gyűrűjét, azonnal megszólalt a fejemben a vészcsengő. A franciaországi Paschalokról már tudtam, de akkor eszembe jutott, hogy élt Amerikában egy Paschal, aki valamiért fontos volt az ügyünk szempontjából. Nem tudtam, miért, amíg meg nem találtam ezt a levelet. Sinclair letette az irattartót Maureen elé, és megmutatta az elsárgult papírlapot. - Szeretne egyedül maradni? Maureen felpillantott Sinclair megértést és biztonságot sugárzó arcába. - Nem. Kérem, maradjon itt velem. A férfi gyengéden megveregette a kezét, és leült az asztal másik oldalára. Maureen remegő kézzel felvette a levelet. - „Kedves monsieur Gélis" - olvasta. - Ki az a Gélis? Nem azt mondta, hogy a levelet a nagyapjának címezték? - Nem. A levelet a nagyapám iratai között találtam, de az édesapja egy itteni katár férfinek írta. Maureennak ismerősen csengett a név, de egyelőre a levélre koncentrált.
Kedves monsieur Gélis! Bocsásson meg, kérem, de nem tudok máshoz fordulni. Úgy hallottam, Ön jártas a lélek dolgaiban, és igazi keresztény ember. Remélem, így van. Már hónapok óta rémálmok gyötörnek, melyekben a Mi Urunkat látom a keresztfán. Többször is meglátogatott álmomban, és átadta nekem a fájdalmát. De nem magam miatt írok. A kicsi lányom miatt írom e levelet, a kis Maureen miatt. Éjszakánként sikoltozik álmában, őt is ugyanolyan rémálmok kínozzák, mint engem. Pedig olyan kicsi. Miért történik ez vele? Mit tegyek, hogy véget vessek a szenvedésének? Nem akarom, hogy ő is érezze a fájdalmamat. Nem bírom elviselni, hogy így lássam az én kicsikémet. Az anyja azt mondja, én tehetek róla, és megfenyegetett, hogy elviszi tőlem és soha többé nem láthatom. Kérem, segítsen. Könyörgöm, mondja meg, mit tegyek, hogy megmentsem a kislányomat. Szívből jövő köszönettel: Edouard Paschal
Sinclair felajánlotta, hogy marad még egy ideig, de Maureennak egyedüllétre volt szüksége. Egy pillanatig eszébe jutott, hogy felébreszti Pétert, ám meggondolta magát. Amióta véletlenül elárulta Maureennak, hogy az anyjának tett ígéretéhez híven mindent elkövet annak érdekében, hogy elkerülje az apja sorsát, a lány kissé kényelmetlenül érezte magát a közelében. Életében Péter jelentette a biztos pontot, akire mindig lehetett számítani, gondolta. De mi van akkor, ha Péter nem volt hozzá teljesen őszinte, és nem árult el mindent, amit a családjáról tud? Hát igen, a családja. Az anyja, Bernadetté Healy kemény és megalkuvást nem ismerő asszony volt. Maureen legalábbis így emlékezett rá. A fényképek tanúsága szerint azonban Maureen születésekor még kedves, mosolygós teremtésnek tűnt.
Vajon mitől lett hirtelen olyan hűvös és szigorú? Miután Írországba költöztek, Maureent Péter szüleinek a gondjaira bízta, majd egy galway-i kórházban nővéri állást vállalt. Olykor-olykor meglátogatta Maureent a farmon, de úgy viselkedett, akár egy idegen. Maureen egyre jobban ragaszkodott új, népes családjához, akiktől rengeteg szeretetet kapott. - Ne légy túl szigorú az édesanyáddal, Maureen - mondogatta Ailish, Péter édesanyja egy-egy látogatást követően. -Bernadetté szeret téged, talán túlságosan is. De sok nehézségen ment keresztül. Ha idősebb leszel, majd megérted. Egy nyirokcsomó-daganat azonban hónapok alatt végzett Bernadette-el, aki a halála előtt magához kérette Pétert. O adta fel neki az utolsó kenetet, majd egész életében cipelte a haldokló Bernadetté súlyos titkait, melyeket sohasem fedhetett fel Maureen előtt. És most itt volt az apja levele, egy újabb rejtély. Maureen úgy döntött, alszik rá egyet, és reggel majd elbeszélget Péterrel.
Carcassone, 2005. június 25.
DEREK WAINWRIGHT MÉLY ÁLOMBA MERÜLT. Talán ha nem ivott volna annyi vörösbort a gyógyszerekre, meghallotta volna a gyilkos lépteit, az ajtó nyikorgását meg a suttogó kántálást. „Neca eos omnes. Neca eso omnes. Deus suos agnoset." Öljétek meg mindet. Isten megismeri az övéit. Ám mire a vörös zsinór a nyakára tekeredett, már túl késő volt Derek Wainwright számára. Nem volt olyan szerencsés, mint Roger-Bernard Gélis, aki még a rituálé előtt meghalt.
Cháteau des Pommes Bleues
MAUREEN ÖSSZEREZZENT A KOPOGÁSRA, de amikor meghallotta az ismerős női hangot, megkönnyebbülten felsóhajtott. - Reenie? Én vagyok. Maureen ajtót nyitott Tammynek, aki sajnálkozva ingatta a fejét. - Kissé zilált vagy. - Kösz, ez kedves volt. Remekül érzem magam. - Nem akarsz beszélni róla? - Még nem, de azért köszönöm.
Tammy habozott. Maureennak feltűnt, hogy Tamara Wis-dom szokásától eltérően nagyon ideges. - Mi a baj, Tammy? Tammy sóhajtva beletúrt a hajába. - Nem szívesen zaklatlak ebben az állapotodban, de beszélnünk kell. - Gyere, üljünk le - mutatott Maureen a fotelokra. - Nem, velem kellene jönnöd - rázta meg Tammy a fejét. - Mutatok valamit. - Ertem - mondta Maureen, és engedelmesen követte barátnőjét a Cháteau des Pommes Bleues kanyargó folyosóin. A történtek után álmában sem gondolta volna, hogy bármi meglepetés érhetné. Tévedett.
Ugyanabba a modern médiaterembe léptek, ahol Sinclair megmutatta Maureenéknak a környék térképeit és a konstellációkat. Tammy a tévékészülék előtt álló bőrkanapéra mutatott, majd fogta a távirányítót és elhelyezkedett Maureen mellett. - Mutatok neked néhány részletet a dokumentumfilmemből. A vérvonalról van szó, és most kérlek, nagyon figyelj, mert fontos dolgokat fogsz látni, melyek téged is érintenek - mondta. - A Jézus és Mária Magdolna körüli rejtély számos titkos társaság érdeklődését is felkeltette. Tammy egy gombnyomással életre keltette a képernyőt, melyen egymás után megjelentek a reneszánsz és barokk mesterek Mária Magdolnát ábrázoló festményei. - A csoportok között sok a fanatikus, de jó emberek is vannak közöttük. Sinclair is ilyen, tehát itt biztonságban vagy. Ezt most kifejtem egy kicsit bővebben. Tammy elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. - A filmemben Jézus és Mária Magdolna leszármazottjainak a történetére akartam rávilágítani, arra, hogy mindez milyen hatással van a nyugati világra, a történelmünkre. Míg Tammy beszélt, a képernyőn egymást követték a híres történelmi és egyházi személyiségek portréi. - Egyesek láttán talán meglepődsz. Charlemagne, Arthur király, Assisi Szent Ferenc. - Várj csak, Assisi Szent Ferencet mondtál? - Pontosan - bólintott Tammy. - Az édesanyja, Pica asszony Tarasconban látta meg a napvilágot, a katár Bourlemont nemesi család leányaként. A Sára-Támár vérvonal leszármazottja volt. Ferenc eredeti neve Giovanni volt, de az édesanyja francia-katár őseinek emlékére a szülei Francescónak szólították. Jártál már Assisiben? Maureen megrázta a fejét, és elképedve nézte a ferences mozgalom bölcsőjeként számon tartott Assisiről készült képeket. - Okvetlenül el kell menned, a föld egyik legvarázslatosabb helye. Szerintem Szent Ferenc és Szent Klára a maguk módján beleélték magukat Jézus és Mária Magdolna szerepébe. De nézd meg figyelmesen a Szent Ferenc-bazilika műremekeit. Az olasz mester, Giotto egy teljes kápolnát szentelt Mária Magdolnának. Az egyik falfestményen is ő látható, amint Jézus megfeszítését követően megérkezik a francia partokra. A következő Giotto-freskón Szent Ferenc volt látható, amint megjelennek testén a stigmák.
- Ferenc volt az egyetlen szent, akinek testén mind az öt stigma megjelent. És miért? A vérvonal miatt. Mert ő Jézus Krisztus leszármazottja, és az ő testén mind az öt seb megtalálható, amire azóta sem volt példa. - Mindkét tenyéren, a lábain... ez négy... és...? - A jobb oldalán, ahol a római százados dárdájával átdöfte Krisztus oldalát. De az igazi stigmák nem a tenyéren, hanem a csuklókon vannak. A közhiedelemmel ellentétben a szögeket nem Krisztus tenyerébe, hanem a csuklójába ütötték, mivel a kéz nem képes megtartani a test súlyát. Hát ezért volt ennyire fontos Ferenc az egyház szemében. A következő képek a párizsi, illetve a Sauniére kertjében látott Jeanne dArc-szobrokat ábrázolta. Ez utóbbit Mau-reenék két nappal korábban látták. - Emlékszel, amikor Péter a Jeanne-szoborról kérdezett? Akkor azt mondta, hogy az emberek a hagyományos értelemben vett katolicizmus jelképének tartják. Most te is láthatod, miért nem adok neki igazat. Tammy ráklikkelt egy „Jhesus-Maria" feliratú zászlót tartó Jeanne d'Arc-festményre. - A keresztények abban a hitben vannak, hogy a felirat Krisztusra és a Szűzanyára utal, de Jeanne valójában Jézus és Mária Magdolna nevét tűzte zászlajára. Azért is írta kötőjellel a két nevet, hogy egyértelmű legyen az összetartozásuk. Jézus és a felesége... Jeanne felmenői... - De Jeanne parasztlány volt... pontosabban pásztorlány-fakadt ki Maureen, majd hirtelen elhallgatott. - Pontosan. Pásztorlány. És mit szólsz a nevéhez? Jóllehet Domrémyben született, a „dArc" név a katár Arques-ra utal. Az arques-i Jeanne... napnál is világosabb, hogy ez a származására, na meg a veszélyes örökségére vonatkozik. Ugye Berry már mesélt neked a próféciáról? A Kiválasztottról? Maureen elgondolkodva bólogatott. - Nem hiszem, hogy a világ készen áll minderre. Én sem készültem fel rá. Tammy leállította a vetítést, és a barátnőjéhez fordult. - Elmesélem neked Jeanne történetét, mert fontos. Te mit tudsz róla? - Nagyjából annyit, mint mindenki más. Azért harcolt, hogy trónra segítse a dauphint, küzdött az angolok ellen, majd boszorkányság miatt máglyára vetették, holott mindenki tudta, hogy nem volt az... - A látomásai miatt égették meg. Maureen nem igazán értette, miért olyan fontos Jeanne dArc élettörténete. - Jeanne-nak látomásai, isteni látomásai voltak. És ő is a vérvonal leszármazottja volt. így már világos? kérdezte Tammy, ám válaszra sem várva folytatta: - Mindenki tudta, hogy Jeanne kiválasztott volt, és valóra válthatta a jóslatot. Látomásai voltak, melyek előbb-utóbb elvezethették a Mária Magdolna-evangéliumokhoz. Ezért kellett elhallgattatni. - De... de Jeanne is ugyanazon a napon született, mint én? - hüledezett Maureen. - Igen, bár az írásos dokumentumok szerint valamikor januárban született. Szándékosan jegyezték fel tévesen a születési idejét, így akarták megvédeni a királyi fattyú, a várva várt Grál-hercegnő életét. - Honnan tudod? írásos bizonyítékaid is vannak?
- Igen, de most próbálj olvasni a sorok között. És ne becsüld le a helyi legendákat. ír vagy, tehát tudnod kell, milyen fontosak azok egy nép történelmében. A keltákhoz hasonlóan a katárok is úgy óvták a hagyományaikat, hogy nem hagytak róluk írásos bizonyítékokat, nehogy az ellenség kezére kerüljenek. Ám ha megkaparod a felszínt, mindenütt megtalálod a Jeanne kiválasztottságára vonatkozó utalásokat. - Úgy tudtam, az angolok végezték ki. - Rosszul tudod. Az angolok tartóztatták le, de a francia papok ítélték halálra. Jeanne kényszervallatója egy Cau-chon nevű pap volt, ami egy nagy vicc, mert a „cochon" franciául annyit tesz, mint „disznó". Az a gazember végül kicsikarta beló'le a vallomást, majd gyártott hozzá annyi bizonyítékot, melyek alapján máglyára lehetett vetni. Cau-chonnak az volt a feladata, hogy végezzen Jeanne-nal, mielőtt még beteljesítené a jóslatot. Maureen néma csendben hallgatta Tammyt. - És nem Jeanne volt az egyetlen pásztorlány, aki meghalt a jóslat miatt. Emlékszel a Rennes-le-Cháteau-beli szoborra? A bárányos lányra? - Szent Germaine - bólintott Maureen. - Akkor éjjel álmodtam róla. - Ő is a tavaszi nap-éj egyenlőség és a feltámadás gyermeke volt. Nyilvánvaló okokból a húsvéti báránnyal ábrázolták, de mellette ott egy fiatal kos is, mely a születése idejére és a Kos csillagjegyre akarta felhívni a figyelmet. Maureent mélységesen meghatotta a fiatal pásztorlány ünnepélyes arca. - Az édesanyja a Marié de Negre címre volt jogosult, de rejtélyes körülmények között hunyt el, amikor Germaine még egészen kicsi volt. A kislány nevelőszülőkhöz került, akik még kamaszkorában álmában meggyilkolták. Tammy megfogta Maureen kezét. - Maureen, az elmúlt ezer év során sokan ölni is képesek voltak azért, hogy ne kerüljön elő Mária evangéliuma. Felfogtad? Maureen kezdte megérteni a helyzet súlyosságát. - Ez most sincs másként, és ha kiderül, hogy te vagy a Kiválasztott, akkor komoly veszély fenyeget.
Tammy előrelátóan hozott magával egy üveg helyi bort, melyből újratöltötte Maureen poharát, majd egy ideig csendben kortyolgatták a finom nedűt. - Ugye már akkor is tudtad, amikor Los Angelesben beszélgettünk? - szólalt meg végül Maureen szemrehányó hangon. Tammy sóhajtva hátradőlt a kanapén. - Nagyon sajnálom, Maureen, de akkor még nem mondhattam el mindent. - Még most sem fedhetem fel neked az összes titkot, tette hozzá gondolatban Tammy. - Nem akartunk megijeszteni, mert féltünk, hogy akkor nem jössz el ide. - Féltetek? Te meg Sinclair? Te is tagja vagy a Kék Alma Társaságának? - Ez nem ilyen egyszerű. Nézd, Sinclair bármire képes, hogy megvédjen.
- Csak azért, mert a hasznára lehetek. - Igen, de azért is, mert a szívén viseli a sorsod. Ez nyilvánvaló, de Berry felelősnek érzi magát, amiért veszélybe sodort. Felelőtlenül rád adta azt a ruhát, és azzal gyakorlatilag rád irányította az ellenség figyelmét. - Akkor most mit tegyek? - kérdezte Maureen. - Nem ismerem a játékszabályokat, Tammy. Menjek el és éljem az életem? Tegyek úgy, mintha meg se történt volna ez az egész? - Maureen gúnyosan felnevetett. - Semmi gond. - Talán jobb lenne, ha elmennél - nézett rá Tammy együtt érzően. - De pusztán a biztonságod érdekében. Reggel Berry kicsempész benneteket a birtokról. Bele fog pusztulni, de ha ezt akarod, megteszi. - És aztán? Mihez kezdjek azután? Menjek vissza L.A.-be, és életem végéig szenvedjek a rémálmok miatt? Soha többé nem leszek képes úgy írni, mint korábban, és kutatómunkát sem merek végezni, nehogy levadásszon valami fanatikus bérgyilkos. Kik ezek a veszélyes emberek, akikről beszéltél? Miért akarják megakadályozni a jóslat beteljesedését? Tammy felállt és fel-alá járkált a szobában. - Több csoportnak is érdekében áll, hogy Mária Magdolna evangéliuma sohase kerüljön napvilágra. Természetesen az egyház se nézné jó szemmel, de ők nem jelentenek veszélyt a számodra. - Akkor kitől kell tartanom? Az isten verje meg, Tammy, elegem van a játszadozásaitokból. Tartoztok nekem annyival, hogy őszintén elmondjátok, mibe keveredtem. - Reggel mindent megtudsz, ígérem - bólintott Tammy komoran. - De nem az én tisztem elmondani. - Akkor kerítsd elő Sinclairt. Beszélni akarok vele. Most. - Sajnos nem lehet - tárta szét a kezét Tammy tehetetlenül. - Elment, nem sokkal azután, hogy kimentél a dolgozószobájából. Nem tudom, hol van, de azt mondta, nagyon, nagyon későn ér haza. Reggel mindent megmagyaráz, ígérem. Ám mire Bérenger Sinclair visszatért a Cháteau des Pom-mes Bleues-be, megváltozott a világ. ...Isa érkezésére minden bizonnyal felfigyeltek a jeruzsálemi hatóságok, a templom papjaitól kezdve Pilátus őrségéig mindenki tudott róla. Rettegtek, hogy felkelést fog szítani a zsidók között, és mivel a zélóták is köztünk voltak, Pilátus kénytelen volt észrevenni bennünket. A társaink közül sokaknak a papok között szolgált a fivérük, akik elárulták nekünk, hogy Kajafás főpap Jonatán Annás veje, aki gyűlölt bennünket és összehívta a tanácsot a názáreti messiás miatt. Már meséltem erről az Annás nevű emberről, de kérlek, tartsátok észben, hogy egy ember cselekedetei miatt nem szabad a többieket is elítélni. Mert a papok sem különbek másoknál, vannak közöttük jók és rosszak egyaránt. Voltak papok és mások, akik a sötét időkben szó nélkül teljesítették Jonatán Annás parancsait, de tették ezt azért, mert engedelmességet fogadtak a templomnak, mert jó és igaz emberek voltak, akárcsak a saját fivérem, aki rettenetes választásra kényszerült. Az erkölcstelen és romlott vezetők becsapták népünket, és sokan csak azért tiltakoztak ellenünk, mert féltek, hogy zsidó vér fog folyni. Ők csak békét akartak a Pász-ka ünnepének idejére. Elítélhetjük-e azokat, akik nem látták a fényt? Nem. Isa úgy tanította, hogy bocsássunk meg nekik. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A SÖTÉT IDŐK KÖNYVE
14.
Fejezet
Château des Pommes Bleues 2005. június 25.
Maureen félelemmel és aggodalommal teli szívvel ment vissza a szobájába. Nyakig benne volt valamiben, és nem tudta, hogyan keveredhet ki belőle. Lassan átöltözött, gondolkodását kissé eltompította a vörösbor. Egy újabb álmatlan éjszaka, sóhajtotta. Ám a masszív ágy biztonságos melegében percek alatt álomba szenderült. A férfi elfordította a kulcsot a zárban, majd kitárta az ajtót és beengedte az asszonyt a rabhoz. Az asszony nem erre számított. Kegyetlenül elbántak az ő gyönyörű emberével. Ruháját megszaggatták, arca csupa seb volt. A sérülései ellenére szeretettel mosolygott az asz-szonyra, aki a karjaiba vetette magát. Csupán egy rövidke pillanatig ölelhették egymást. Utána a férfi megfogta a vállát és világosan, érthetően elmagyarázta, mit kell tennie. Az asszony többször is bólintott, hogy megértette, és ígéretet tett, hogy teljesíti akaratát. A férfi végül az asszony hasára tette a kezét, és ellátta még egy utolsó utasítással. Amikor befejezte, az asszony ismét átölelte. Egész teste remegett a visszafojtott zokogástól.
A vörös fátylas csinos asszony nesztelenül lépkedett a jeruzsálemi éjszaka sötétjében. Szíve majd' kiugrott a helyéről, ahogy igyekezett lépést tartani a két férfivel. Fontos küldetést teljesítettek, és mindannyian hatalmas kockázatot vállaltak. Lesiettek a külső lépcsőn; ez volt a legveszélyesebb, mert bárki megláthatta őket. Imádkozott, hogy az őrök ne legyenek a helyükön, amint az előre megígérték nekik. A föld alatti lejáratnál megkönnyebbülten egymásra néztek. Az őrök sehol. Az egyik férfi kinn maradt őrködni. A másik, aki ismerte a börtön folyosóit, vezette az asszonyt. Egy vastag ajtó előtt megállt, és tunikája redői közül előhúzott egy kulcsot. Az asszonyra nézett és mondott valamit. Mindketten tudták, hogy nincs sok idejük, és bármikor észrevehetik őket. Maureen teste is rázkódott a sírástól. Csillapíthatatlanul zokogott, arcát a párnájába temetve, nehogy felébresszen valakit. Péter az egyik szomszédos szobában aludt, nem akarta megijeszteni. Ez az álom volt a legrosszabb mind közül. Annyira valóságos, annyira életszerű volt. Maureen átérezte az asszony gyászát, a fájdalmát, átérezte a kapott utasítások fontosságát. És az okát is tudta. Nagypéntek éjjelén Jézus ezekkel a szavakkal vett búcsút Mária Magdolnától. Álmában a hang Maureennal is közölte, mit kell tennie. Fülében csengett a férfi hangja... vagy talán Mária fülében? Kívülről figyelte Máriát, ennek ellenére mindent érzett, amit ő. És hallotta az utolsó utasításokat. - Mert elérkezett az idő. Menj és gondoskodj róla, hogy ne vesszen el az evangéliumunk. Maureen felült az ágyában. Ösztönösen cselekedett, nem az agyára, hanem a szívére hagyatkozott.
Éjszaka volt Languedocban, sötét és selymes, a holdsugarak bevilágítottak Maureen ablakán, lágyan megcirógatva Ribera gyönyörű Mária Magdolnájának az arcát. Maureen elhatározta, hogy követi Mária utasításait, és nyolcéves kora óta először útmutatásért imádkozott.
Másodpercek, percek teltek el azóta, hogy meghallotta a hangot. Tudta, mit kell tennie. Olyan volt, mint a Louvre-ban, ugyanaz a sürgető női hang hívta, vezette előre. Ezúttal a nevén szólította. - Maureen, Maureen... - súgta kitartóan. Maureen kapkodva felöltözött, cipőt húzott. Sietett, nehogy elveszítse a kapcsolatot az éteri irányítással. Óvatosan kinyitotta az ajtót, imádkozva, nehogy valakit felébresszen annak nyikorgása. Mária Magdolnához hasonlóan neki is észrevétlennek kellett maradnia. Egyelőre senki sem láthatta, még nem. Ezt egyedül kell végigcsinálnia. Maureen szíve a torkában dobogott, ahogy lábujjhegyen végiglopakodott a kastélyon. Sinclair nem volt otthon, a többiek aludtak. A bejárati ajtónál megtorpant. A riasztó! Emlékezett rá, amikor reggeli után Roland kiengedte, de a kódot nem látta. A férfi három gombot nyomott meg, három számot. Maureen megpróbált Sinclair fejével gondolkodni. Ő vajon milyen kódot alkalmazna? Megvan, július 22. Mária Magdolna ünnepe. Beütötte a számokat: 7-2-2. Semmi. Megvillant a vörös gomb, melyet egy hangos sípolás követett, amitől Maureen kis híján kiugrott a bőréből. A fenébe! Kérlek, kérlek, nehogy felébredjen valaki. Összeszedte magát és újragondolta az egészet. Tudta, nem állhat ott az örökkévalóságig. - Kérlek, segíts suttogta. Nem tudta, mire várt, talán arra, hogy a hang megsúgja neki a kódot? Vagy arra, hogy az ajtó mintegy varázsütésre kitárul? Ne légy ostoba. Gyerünk, Maureen, gondolkodj. És akkor meghallotta. Emlékezett rá, hogy a cháteau-ba érkezésük estéjén ezt mondta: „Kedvesem, ön a húsvéti bárány". Maureen beütötte a számokat: 3-2-2. 322. A születésnapja, a feltámadás napja. A szerkezet kétszer felcsipogott, majd megvillant a zöld gomb és egy gépi hang mondott valamit franciául. Maureen gyorsan kinyitotta az ajtót, és kisurrant a kavicsos kocsifelhajtóra.
Ösztönösen, a hang irányítása nélkül is pontosan tudta, merre kell mennie. Gyorsan megkerülte a házat, ugyanúgy, mint amikor Sinclair körbevezette a birtokon. Volt ott egy ösvény, egy sűrűn benőtt ösvény, melyet sötétben nehéz lett volna követni. A telihold azonban megvilágította az utat. Maureen futólépésben haladt, míg a távolban megpillantotta célját. Sinclair ostobasága. A torony, melyet Alistair Sinclair látszólag minden cél nélkül építtetett a birtokán. Pedig volt célja, Maureen tudta. Őrtorony volt, akárcsak Bérenger Sauniére Rennes-de-Cháteau-beli Magdalatornya. Mindkét férfi szemmel akarta tartani a környéket, amikor Mária végre úgy dönt, felfedi titkait. A tornyok tetejéről kiválóan be lehetett látni a környéket. Maureen bizakodóan közeledett a toronyhoz, ám ekkor eszébe jutott, hogy Sinclair zárva tartotta az ajtaját.
Várjunk csak, amikor távoztak, annyira elmerültek a beszélgetésben, hogy a férfi elfelejtette bezárni maguk után. És ha később visszajött? És ha az ajtó automatikusan bezárult? A torony ajtaja azonban tárva-nyitva állt. Maureen hálásan fellélegzett. - Köszönöm - mondta az égre nézve. Óvatosan felment a lépcsőkön. Koromsötét volt, de ekkor eszébe jutott, hogy a 22-es mesterszám figyelembevételével Sinclair és Sauniére huszonkét lépcsőfokot építtetett a torony belsejébe. Maureen számolta a fokokat, majd a huszonkettediknél kinyomta a csapóajtót és kilépett a tetőre. Egy percig csak nézelődött a kísérteties éjszakában, nem tudván, mit keressen. Bízott benne, hogy az útja nem ezen a kilátón fog véget érni. Ekkor a holdfény megcsillant valamin, amit korábban nem vett észre. Az ajtó mögötti falba egy ugyanolyan napórát véstek, mint amilyent Rennes-le-Cháteau-ban láttak. Maureen végigsimította, de nem volt annyira jártas a szimbólumokban, így nem tudta összehasonlítani őket. Ekkor ismét körülnézett, és úgy rémlett, egy pillanatra megvillant valami a láthatáron. Türelmesen várt, hátha újra megpillantja. És akkor meglátta. Ugyanaz az érzés fogta el, mint amikor először járt itt. Egy meghatározhatatlan fémes villanás volt, semmi több. Maureen a távoli fénysugárra összpontosított. A fény egy sziklára, talán egy épületre mutatott. A síremlék. A fény Poussin síremléke körül cikázott. Hát persze. Ott volt elrejtve, mindenki szeme láttára. Az ide-oda táncoló, remegő fénynyaláb egy hosszúra nyúlt emberi alakra emlékeztette Maureent. Fantasztikus látvány volt, ahogy megmutatta neki az utat. Maureen nyitva hagyta a csapóajtót, hogy megvilágítsa magának a lefelé vezető utat, majd leszaladt a lépcsőkön. Odakinn tanácstalanul körülnézett. Most hogyan tovább? Csak úgy juthatott el a sírig, ha visszamegy a kocsifelhajtóra, és követi az ösvényt. És ha észreveszi valaki? Maureen szaporán lépkedett, látta maga előtt a sötétbe borult, elcsendesedett házat. Eddig minden rendben ment. A hosszú kocsifelhajtó szélére húzódva futott, míg elérte a birtok kapuját. Maureen megkönnyebbülésére a kapu a mozgásérzékelőknek köszönhetően nesztelenül kinyílt a közeledtére. Kirohant az útra, majd balra, a főútra fordult. Éjfélre járt az idő, és ezen a környéken csekély volt a valószínűsége, hogy gépkocsikkal találkozzon. Kísérteties csend honolt a tájon. A birtok hatalmas volt, közel s távol nyoma sem volt szomszédoknak. Az egyetlen hang Maureen dübörgő szívverése volt. A csendet hirtelen egy autó motorja törte meg. Maureen gondolkodás nélkül a földre vetette magát és imádkozott, hogy a bokrok és a magas fű takarásában senki se vegye észre. Néma csendben feküdt, mígnem elhaladt mellette az autó, szerencsére a vezető nem látta meg. Maureen várt egy keveset, majd kikászálódott a bokrok alól és folytatta útját. Jókora távolságot tett meg a cháteau-tól, melynek egyik emeleti ablakában fényt látott. Maureen szívverése felgyorsult, ahogy az ismerős kanyarhoz ért. - Et in Arcadia ego - suttogta. Megérkeztünk.
Megkereste az ösvényt, melyen néhány nappal korábban végigmentek Péterrel, azt, amelyet szándékosan el akartak rejteni. Az emlékezetének és szerencséjének - meg talán valami másnak is köszönhetően megtalálta, és elindult a sírhoz, mely évszázadok óta várta, hogy valaki megfejtse a titkát. És most mi legyen? Maureen körülnézett, majd a sír mögé lépett, aztán várt. Egy pillanatra úrrá lett rajta a kétkedés. „Alistair felásta az egész környéket, és Sinclair is minden létező technológiát bevetett", visszhangoztak a fülében Tammy szavai. Továbbá kincsvadászok ezrei is átfésülték a helyet, de semmit se találtak. Akkor most miért lenne másképp? Milyen alapon várja el, hogy feltáruljon előtte a titok? Ám ekkor meghallotta az álombeli hangot. A férfi hangját. - Mert eljött az idő - mondta. A közelben hirtelen megzörrent egy bokor. Maureen az ijedségtől elvesztette az egyensúlyát és elesett. Egy éles kő felsebezte jobb tenyerét, ám Maureent most kizárólag a hang forrása érdekelte. Mi lehetett? Néma csendben, visszafojtott lélegzettel várakozott. Aztán ismét meghallotta a susogást. Egy hófehér galambpár kirepült a bokorból és beleveszett a languedoci éjszakába. Maureen vett egy nagy levegőt. Felállt és a hegyoldal melletti bokrokhoz ment. Félrehajtotta az ágakat, de a bokrok mögött csupán sziklát látott, semmi mást. Két kézzel, teljes erőből meglökte, de nem mozdult. Megpihent egy percre. Sérült keze lüktetett a fájdalomtól, tenyere csuromvér volt. Ahogy felemelte a kezét, hogy megvizsgálja a sebet, a holdfény megcsillant a régi rézgyűrűjén. A gyűrű. Lefekvéskor mindig levette az ékszereit, de most annyira kimerült, hogy az ujján felejtette. A kör alakú motívum. Amint fent, úgy lent. A síremlék hátoldalán is látható volt a gyűrűhöz hasonló mintázat. Maureen megkerülte a követ, és végigsimította, míg megtalálta, amit keresett. Sérült tenyerét a motívumra tapasztotta, nem törődve azzal, hogy összevérezi. Visszatartotta lélegzetét és néma csendben várt. Semmi sem történt. Maureen úgy érezte, magába szippantja a földöntúli nyugalom. És akkor egy hang hasított bele az éjszakába. A távolban, talán Rennes-le-Cháteau-ban megkondult egy templomharang. A mély, zengő hang végigremegett Maureen testén. Mennyei érzés volt, még soha életében hallott ehhez foghatót. A harangszó még az éjszaka sötétjét is megtörte Maureen körül, aki ekkor egy éles reccsenésre lett figyelmes. A zaj a bokrok mögül érkezett, ahonnan előzőleg a galambokat látta felröppenni. Egy holdsugár furcsa szögben megvilágította a helyet, amely teljesen megváltozott. Maureen ámulva nézte a bokros sziklafalon nyílt hasadékot. Egész testében remegve, de mindenre elszántan közelebb lépett és benézett az embernagyságú nyíláson, melyből halvány, földöntúli fény szűrődött ki. Leküzdötte félelmeit, és belépett a hegy gyomrába. A döbbenettől szinte földbe gyökerezett a lába. Ott állt előtte az ősrégi, ütött-kopott láda, melyet még Párizsban látott álmában. Az öregasszony mutatta meg neki, hívta, hogy kerüljön közelebb. Maureen ösztönösen tudta, hogy ugyanazt a ládát látja, mely most furcsa, túlvilági fényben ragyogott. Maureen letérdelt, és áhítatosan rátette a kezét. Zárat nem talált rajta, ezért ujjaival finoman végigtapogatta a fedelét. Annyira belemerült a feladatába, hogy meg sem hallotta maga mögött a lépteket. A következő pillanatban rettenetes fájdalom hasított bele a tarkójába, és elsötétült körülötte a világ.
Róma, 2005. június 26. MAGNUS O'CONNOR PÜSPÖK nagyon tévedett, ha azt hitte, kitüntetésben részesül a vatikáni tanács részéről. A fényesre polírozott antik asztal körül ülő egyházi méltóságok rezzenéstelen arccal, összeszorított szájjal néztek rá.
- Assisi Szent Ferenc óta egyetlen személyen mutatkozott meg mind az öt stigma. Kérem, megmagyarázza meg a Tanácsnak, hogy miért nem vették komolyan azt az embert -szólalt meg DeCaro bíboros szigorú hangon. O'Connor most már nagyon izzadt. Összekulcsolt kezében egy zsebkendőt szorongatott, mellyel időnként megtörölgette az arcán gyöngyöző verítékcseppeket, és megköszörülte a torkát. - Bíboros úr - szólalt meg enyhén remegő hangon -, Edou-ard Paschal gyakran révületbe esett, és olyankor azt ordította, hogy víziói vannak. Megállapítást nyert, hogy ezek csupán egy zavart elme holdkóros látomásai voltak, semmi több. - És ki jutott erre a megállapításra? - Én. De meg kell érteniük, hogy az illető csak egy egyszerű cajun volt, a bayou-ból. DeCaro felháborodva pattant fel a székéről. Nem volt kíváncsi a püspök magyarázkodására. Túl sok minden forgott kockán, és gyorsan kellett cselekedniük. - Írja le azokat a látomásokat azoknak a kedvéért, akiknek még nem állt módjukban betekintést nyerni az aktába. - A Mi Urunkról és Mária Magdolnáról voltak látomásai. Rendkívül nyugtalanító víziók voltak. Mindenféléket összehordott arról, hogy... egyek voltak... és gyerekeik születtek. A stigmák megjelenését követően egyre intenzívebbek lettek ezek a... látomásai. A tanácstagok nyugtalanul fészkelődtek, majd izgatottan összesúgtak. DeCaro kíméletlenül folytatta a kihallgatást. - És mi történt ezzel az Edouard Paschal nevű emberrel? O'Connor nagyot sóhajtott. - Annyira elgyötörték a látomásai, hogy... agyonlőtte magát. - És a halála után? - Mivel önkezével vetett véget az életének, nem adtam rá engedélyt, hogy megszentelt földben temessék el. Lepecsételtük az aktáját, és többé nem beszéltünk róla. Mígnem... mígnem valaki felhívta figyelmünket a lányára. DeCaro bíboros bólintott, és felvett az asztalról egy vörös irattartót. - 0, igen - nézett a tanácstagokra. - A lánya.
...Sokan meglepődnek azon, hogy a római asszonyt, Claudia Proculát, Augustus Caesar unokáját, Tiberius császár fogadott lányát is a követőink közé sorolom. De nem római származása keltett csodálkozást a köreinkben, hanem a tény, hogy Claudia Poncius Pilátus felesége volt, a férfié, aki kereszthalálra ítélte Isát. A sötét napok idején sokan siettek a segítségünkre, de mind közül Claudia kockáztatta a legtöbbet. Ám azon a jeruzsálemi éjszakán, amikor sorsunk keresztezte egymást, örök barátságot kötöttünk. Feleségként, anyaként és asszonyként is átéreztük egymás fájdalmát. Láttam a szemében, hogy ha eljő az ideje, ő is az Igaz Utat fogja járni. És Claudia szíve telve volt szeretettel és megbocsátással. A hűségének egyik bizonyítéka, hogy a történtek után Poncius Pilátus mellett maradt, és amikor elérkezett utolsó órája, helyette is szenvedett, ahogyan csak egy szerető asszony képes szenvedni. Ezt az érzést magam is ismerem.
Még senki sem mesélte el Claudia történetét. Remélem, ezzel igazságot szolgáltatok neki. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A SÖTÉT IDŐK KÖNYVE
15.
Fejezet
Château des Pommes Bleues, 2005. június 27.
Maureen szája kiszáradt, feje mintha ólomból lett volna. Hol lehet? Megpróbált körülnézni. Jaj! Fájt a feje, de különben kényelmesen feküdt. Nagyon is kényelmesen. Ágyban volt, a cháteau-ban. De hogyan került oda? Minden olyan homályos volt, mintha elkábították volna. De ki tette? És hol van Péter? Odakinn hangosan vitatkoztak. Szomorúak voltak, aggódtak. Talán mérgesek is voltak. Próbálta beazonosítani a kiejtésüket. Az egyik okcitán volt. Roland. Az emelt hang... talán skót? Nem, inkább ír. Péter. Maureen szólítani akarta, de csak rekedtes nyögésre futotta. Azonban odakinn ezt is meghallották, és besiettek a szobába.
Péter mérhetetlenül megkönnyebbült, amikor meghallotta a hangját. Félretaszította az óriás termetű Roland-t, és még Sinclair előtt benyitott a szobába. A két férfi követte. Maureen kissé kábultnak tűnt, de legalább visszanyerte eszméletét. Az orvos ellátta a' sebét, bekötözte, s igyekezett csillapítani a fájdalmait. - Maureen, hála istennek! Hallasz? - ragadta meg Péter a kezét. Maureen bólintani akart. Rossz ötlet volt, ugyanis a fájdalomtól elsötétült körülötte a világ. Sinclair Péter mellé lépett, míg Roland az ajtóban maradt. - Ha lehet, ne mozduljon. Az orvos azt mondta, lehetőleg maradjon mozdulatlan. Sinclair az ágy mellé térdelt, hogy közelebb lehessen Mau-reenhoz. Arca szenvedésről és aggodalomról árulkodott. Maureen szapora pislogással adta tudtukra, hogy megértette. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. - Vizet - suttogta végül rekedten. Sinclair fogta az éjjeliszekrényre kikészített kristályedényt. - Az orvos utasítására egyelőre nem ihat - mondta. - De adok egy kis jégkását - tette hozzá erőltetett vidámsággal. - Később még vizet is kaphat. Péter gyengéden felültette unokahúgát, Sinclair adott neki néhány kanál jégkását. - Mi... - kérdezte Maureen. - Tudni akarod, mi történt? - segített Péter. Előbb Sinc-lairre, majd Roland-ra nézett, aztán így folytatta: - Ha kipihented magad, mindent elmesélünk. Roland... ő a te hősöd. És az enyém is.
Maureen hálásan az óriásra pillantott, aki ünnepélyesen bólintott. Nagyon megkedvelte a hatalmas okcitánt, aki feltehetően megmentette az életét. Maureen azonban nem kapott választ a kérdésére. Ismét megpróbálkozott a beszéddel. - A... láda? - Biztonságban van - mosolyodott el Sinclair. - Önnel együtt a ládát is idehoztuk, és a dolgozószobámban őrizzük. -Mi...? - Mi van benne? Még nem tudjuk. Nem fogjuk kinyitni kegyed nélkül, kedvesem. Nem lenne helyes. A ládát ön kapta, tehát joga van hozzá, hogy jelen legyen, amikor felnyitjuk. Maureen megkönnyebbülten lehunyta szemét és mély, boldog álomba zuhant. Amikor Maureen másodszor is megmoccant, Tammyt az ágya mellé állított vörös bőrfotelben találta. - Jó reggelt, szépségem - köszöntötte Tammy, és letette a könyvet, amit olvasott. - Tammy nővér minden óhajodat teljesíti. Mit parancsolsz? Margaritát? Esetleg egy pina cola-dát? Maureen halványan elmosolyodott. - Egy kis jégkását? Ó, a feltartott hüvelykujjadból arra következtetek, inkább a jégre szavazol. Máris hozom. Tammy fogta a kristályedényt, és az ágy szélére ülve megetette Maureent. - ízlik? Ma reggel készítettem. Maureen szája a fájdalmai ellenére mosolyra húzódott. Néhány kanálnyi jégkása után már beszélni, sőt gondolkodni is tudott. A feje lüktetett, de lassan visszatértek az emlékei. - Mi történt? Tammy hirtelen elkomolyodott. - Előbb meséld el az első felvonást, utána mi is elmondjuk, amit tudunk. De most pihenned kell. A rendőrség... - Rendőrség? - recsegte Maureen. - Ssss, ne izgasd fel magad. Nem lett volna szabad elmondanom. Most már semmi baj, minden rendben. - Nem - suttogta Maureen. - Tudni akarom, hogy mi történt. - Jól van - bólintott Tammy. - Szólok a fiúknak.
Sinclair, Péter, majd Roland és Tammy egyenként bevonultak Maureen szobájába. Sinclair szólalt meg elsőként. - Elmondhatatlanul sajnálom, Maureen. Idehoztam és veszélybe sodortam. Álmomban sem hittem volna, hogy ez lesz a vége. Biztos voltam benne, hogy a birtokon belül biztonságban lesz, igaz, fel sem merült bennünk, hogy éjnek idején, egyedül fog kószálni. Tammy az ágyhoz lépett. -Emlékszel, mondtam neked, hogy vannak, akik nem akarják, hogy megtaláld a kincset. Maureen óvatosan biccentett. - Kik azok az emberek? - suttogta.
- A Igazak Testvérisége. Azok a fanatikusok már évszázadok óta itt vannak az országban, de a tevékenységük annyira szerteágazó, hogy erről inkább később beszélnék, ha már teljesen meggyógyultál. Maureen nem érte be ennyivel, igazi válaszokat akart, de Péter meglepő módon Tammy segítségére sietett. - Igaza van, Maureen. ígérem, amint összeszeded magad, minden részletről beszámolunk. - Követték magát - folytatta Sinclair. - Amióta Franciaországba érkezett, minden lépéséről tudtak. - De hogyan? Sinclair sápadtan és kimerülten előrehajolt. Vörös szeme álmatlan éjszakákról árulkodott, keze remegett. - Sajnos kudarcot vallottam, kedves. Az egyik emberünk elárult bennünket - vallotta be Sinclair szégyenkezve. Maureen Roland-ra emelte tekintetét. -Ki az? A hatalmas ember dühösen kiköpött. - De la Motte - mondta, majd anyanyelvén káromkodott egy cifrát. - Jean-Claude - magyarázta Sinclair. - De nem a rokona, még csak nem is Paschal. Ez is csak hazugság volt, mint minden más. Remélem, pokolra jut. Annyira bíztam benne, különben a közelébe se engedtem volna. Amikor tegnap eljött magáért, becsempészte egy emberét a birtokomra. Jean-Claude, gondolta Maureen. Fel sem tudta fogni, hogy az a kedves, elragadó ember mindvégig a vesztére tört. De volt még valami, ami sehogy sem fért a fejébe. - Honnan tudták? Az időzítés... Roland, Sinclair és Tammy bűntudatosan összenézett. Tammy szólásra emelte a kezét. - Majd én - mondta, és az ágy mellé térdelt. - Ez is benne van a próféciában. Emlékszel arra a napórára, amit Rhen-nes-le-Cháteau-ban láttunk? A próféciában is említett csillagállást mutatja, melyre csak minden huszonkettedik évben kerül sor, és mindössze két és fél napig látható. - A helyiek ilyenkor éjjel-nappal figyelik a környéket, hátha történik valami - vette át a szót Sinclair. - A két torony is ezt a célt szolgálja. Tegnap éjjel jómagam is a toronyban őrködtem, de elkerültük egymást. Pár óráig Sinclair tornyában voltam, majd kocsiba ültem, és RLC-ben folytattam az őrködést. Családi hagyomány. - A Magdala-toronyból egy növekvő fényes foltra lettem figyelmes Arques irányában, és tudtam, hogy azonnal haza kell jönnöm. Mobilon felhívtam Roland-t, de akkor ő már elindult, hogy megkeresse kegyedet. Tudja, a sírhely környékét a legmodernebb biztonsági berendezésekkel figyeljük, és mindenüvé mozgásérzékelőket telepítettünk. Amint megszólalt a riasztó, Roland azonnal kocsiba ült és néhány másodperccel azután érkezett oda, hogy önt leütötték. A támadója... rosszabb bőrben van, mint kegyed, és ha kiengedik a kórházból, a börtönben sokáig ápolgatja majd törött csontjait. Kezdett összeállni a kép; Maureen azért találta nyitva a torony ajtaját, mert Sinclair is ott járt.
- Jean-Claude is tudott a csillagállásról, mivel tegnapig ő is a legbelső kör tagja volt - folytatta Sinclair. - Amikor két évvel a csillagállás előtt megtaláltuk önt és elolvastuk a könyvét, szinte biztosak voltunk benne, hogy elérkezett az idő. Már csak meg kellett találni a módját, hogy itt legyen, amikor bekövetkezik. Maureen és Péter vádló tekintettel néztek Tammyre. - Egy pillanat. Mennyi ideje tudnak erről? -Maureen - szólalt meg Tammy bűntudatos arccal. Fáradt szeme megtelt könnyekkel. - Annyira sajnálom, hogy nem voltam hozzád őszinte. Amikor két évvel ezelőtt megismerkedtünk L.A.-ben és észrevettem a gyűrűdet, majd ártatlanul beszámoltál a látomásaidról... akkor még nem tettem semmit, de összebarátkoztam veled, és nem tévesztettelek szem elől. Amikor megjelent a könyved, küldtem belőle egy példányt Berrynek. Évek óta barátok vagyunk, és tudtam, hogy a próféciában megjelölt személyt keresi. Mindannyian őt kerestük. - Mindvégig hazudtál neki - szólalt meg Péter haragosan. Egy ideje megkedvelte Tammyt, ezért is érintette érzékenyen az árulása. - Igazad van - csordult ki Tammy könnye. - És nagyon sajnálom. El sem tudom mondani, mennyire bánt. Roland átkarolta a lány vállát, Sinclair pedig a védelmére kelt. - Ne ítélkezzenek olyan szigorúan. Tammy csúnyán viselkedett, de megvolt rá az oka. És el kell mondanom, hogy önzetlen jellem, az Igaz Út elkötelezettje, aki hatalmas kockázatot vállalt. Maureen próbálta feldolgozni az információkat, a hazugságokat, a szándékos félrevezetést, az évek óta tartó látomásokat és álmokat. Túl sok volt egyszerre, és ez meg is látszott rajta, mert Péter azonnal mellette termett. - Egyelőre eleget hallottál. Ha meggyógyulsz, kiegészítjük a hiányzó részeket. Egy fontos kérdés azonban megválaszolatlan maradt. - Mikor nyitjuk ki a ládát? Őszintén meglepte és mélységesen meghatotta, hogy még nem nyitották fel. Ezek az emberek életük nagy részét a kincs felkutatására áldozták, Sinclair családja pedig nemzedékekre visszamenőleg több millió dollárt költött a keresésre. Bár Maureent a Kiválasztottnak tekintették, igazságtalannak tartotta, hogy miatta várjanak a láda felnyitásával. Sinclair azonban ragaszkodott hozzá, hogy csak akkor nyúljanak hozzá, ha Maureen is készen áll, Roland pedig egész éjjel a dolgozószobában őrködött. - Ha megerősödik, és le tud jönni a lépcsőn - felelte Sinclair. Roland fel-alá járkált a szobában. - Mi van veled, Roland? - kérdezte Tammy. Az okcitán Maureen ágyához lépett. - A láda. Az egy szent ereklye, mademoiselle. Azt hiszem... hiszem, hogy ha megérinti, meggyógyul tőle. Maureenra megrendítő hatással volt ez a mélységes hit. Kinyújtotta karját és megfogta az óriás kezét. - Talán igaza van. Ha fel tudok kelni... - Csak óvatosan, Maureen - szólalt meg Péter. - Nehogy megerőltesd magad. Roland előbb Péterre majd Maureenra mosolygott.
- Mademoiselle, nem kell gyalog mennie. Amikor Maureen intett, hogy felkészült, Roland könnyedén ölbe kapta és elindult vele a folyosón.
Péter Healy atya is követte az óriást. Maureen olyan volt a karjában, akár egy rongybaba. Péter még sosem érezte magát ennyire tehetetlennek; Maureen elérhetetlenül messzire került tőle. Nemcsak Péter, hanem a többiek is tudták, hogy a láda egyfajta isteni közbeavatkozásnak köszönhetően került elő. A hatalmas ház elcsendesedett, s mindannyian tisztában voltak vele, hogy hamarosan egy csodának lesznek szemtanúi, mely örökre megváltoztatja életüket. Maureen egészségi állapota is gondolkodóba ejtette az atyát. Amikor az orvos meglátta a tarkóján ejtett sebet, kijelentette, kész csoda, hogy még életben van. Roland-nak igaza lehetett. Péter ragaszkodott hozzá, hogy kórházba vigyék az unokahúgát, ám Roland kijelentette, hogy nem szabad túlságosan távol kerülnie a ládától, mert feltehetően az életét is az ereklye gyógyító hatásának köszönhette.
A láda a földön, egy méretes kanapé mellett várt rájuk. Roland gyengéden letette Maureent, majd gondosan eligazította körülötte a párnákat. Tammy az egyik, Péter a másik oldalán foglalt helyet, míg Sinclair és Roland állva maradtak. Egy végtelenül hosszú percig senki sem szólt, mígnem Maureen halk sírása megtörte a csendet. Mozdulatlanul nézték, ahogy Maureen óvatosan előrehajolt, majd lehunyta szemét és mindkét kezét a láda tetejére helyezte. Arcán végigfolytak a könnyek. Végül kinyitotta a szemét és a többiekre nézett. - Itt vannak - súgta. - Érzem. - Készen áll? - kérdezte Sinclair tapintatosan. Maureen arca nyugodt, sokatmondó mosolyra húzódott. Maureen Paschal egy pillanatra átadta helyét valaki másnak, egy belső fényt és békét sugárzó asszonynak. Bérenger Sinclair később azt vallotta, hogy Mária Magdolnát látta Maureenban. Maureen Tammyre mosolygott és együtt érzően megszorította a kezét, majd elengedte. Abban a másodpercben Tammy tudta, hogy megbocsátást nyert. A szobában mindenki érezte, hogy egy felsőbb hatalom akaratából és jóvoltából vannak ott, és ez a tudás örök időkre összekovácsolta őket. Tammy kezébe temette arcát, és halkan sírdogált. Sinclair és Roland a láda mellé térdelt, és Maureenra néztek, az utasításait várva. A lány ünnepélyesen bólintott, mire a két férfi nekilátott, hogy felfeszítse a csuklóspántokat, melyek oly könnyedén nyíltak fel, hogy Roland kis híján elvesztette az egyensúlyát. Nem mintha bárki is észrevette volna. A többiek alig hittek a szemüknek, amikor meglátták a ládában pihenő, tökéletes állapotban lévő nagy agyagedényeket.
- Az edények - törte meg végül Peter a csendet. - Majdnem ugyanolyanok, mint azok, amelyekben a holt-tengeri tekercsek voltak. Roland a láda mellé térdelt, kezével gyengéden végigsimította az egyik edény tetejét. - Tökéletes - suttogta. ,
- Valóban - értett egyet Sinclair. - És nézzék, nyoma sincs rajtuk pornak, mintha tegnap kerültek volna a ládába. -Valamivel lepecsételték őket - jegyezte meg Roland. Maureen végighúzta kezét az egyik edényen, s összerándult, mint akit áramütés ért. - Azt hiszem, viaszból van. - Várj egy percet - szólt közbe Peter. - Beszéljük meg. Ha az van bennük, amiben reménykedünk, akkor nincs jogunk felnyitni őket. - Nincs? Akkor kinek van hozzá joga? - csattant fel Sinclair. - Talán az egyháznak? Ezek az edények itt maradnak, amíg megvizsgáljuk a tartalmukat, és eszem ágában sincs átadni őket a Vatikánnak, hogy újabb kétezer évig egy pincében rejtegessék őket. - Nem úgy értettem - felelte Péter higgadtan. - Arra gondoltam, hogy a kétezer éve lezárt kéziratoknak megárthat ha hirtelen levegő éri őket. Akár tönkre is mehetnek. Csak azt akartam javasolni, hogy keressünk egy elfogadható, biztonságos helyet - esetleg a francia kormány segítségével -, ahol felnyithatjuk az edényeket. Ha tönkretesszük őket, azzal egy egész élet munkája menne füstbe. Sinclair kényszerhelyzetbe került. Elborzasztotta a lehetőség, hogy tönkreteheti az edények tartalmát, ám túl nagy volt a kísértés. Egész életében a kincsről álmodott, és most, hogy alig néhány centiméter választja el tőle, feltámadt benne a kívülállók iránti ellenérzése és gyanakvása. - Mademoiselle - szólalt meg a Maureen előtt térdelő Roland -, döntse el ön. Én hiszek benne, hogy Ő hozta ide, és önön keresztül megmutatja nekünk az akaratát. Mielőtt Maureen válaszolt volna, elszédült egy pillanatra, mire Péter és Tammy megragadta a karját, nehogy elessen. Maureen előtt elsötétült a világ, de csak egy pillanatra. Utána kristálytisztán látott mindent, és a szavai parancsként hatottak. - Nyissa fel az edényeket, Roland. A mondat Maureen szájából jött, ám a hang valaki másé volt.
Sinclair és Roland óvatosan kiemelték az edényeket a ládából és egy nagy mahagóni asztalra helyezték őket. - Melyik legyen az első? - kérdezte Roland mélységes alázattal. Maureen Péter és Tammy segítségével az asztalhoz ment, és kezét az egyik edényre tette. Nem tudta volna megmagyarázni, miért éppen arra esett a választása, egyszerűen tudta. Roland követte az utasításait, kezével finoman végigtapogatta az edény peremét. Sinclair elővett egy antik papírvágó kést és nekilátott, hogy felfejtse a viaszpecsétet. Tammy megbűvölten figyelte a jelenetet, képtelen volt levenni szemét Roland-ról. Péter földbe gyökerezett lábbal áll. 0 volt az egyedüli, aki gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezett a felbecsülhetetlen értékű, ősi kéziratok terén, és tudta, nagy az esély arra, hogy kárt tesznek a leletekben, de az edényekkel is rendkívül körültekintően kellett bánni.
Sinclair egy nagy reccsenéssel felfeszítette az első edény tetejét, de véletlenül a pereméből is letört egy darabkát. Péter megrándult, és arcát a kezébe temette. Mellette Mau-reen szaporán szedte a levegőt. - Az én kezem túl nagy, mademoiselle - nézett Roland Maureenra. Maureen remegő lábbal közelebb lépett, és belenyúlt az edénybe. Aztán lassan, óvatosan kivett belőle két könyvhöz hasonló kéziratot, melyek ősrégi, vászonhoz hasonlatos papírra íródtak. A fekete tinta éles ellentétet alkotott az elsárgult lapokkal; a betűk aprók és formásak voltak, az írás tökéletesen olvasható volt. Péteren úrrá lett a kíváncsiság és közelebb hajolt a kéziratokhoz. - Görögül van - jelentette ki rekedtes hangon. - Az írás... görögül írták. Maureen szíve a torkában dobogott, majd reménykedő arccal Péterre nézett. - El tudod olvasni? A jelenlévők ekkor ösztönösen érezték, hogy a falfehér arcú Péter Healy atya számára örökre megváltozott a világ. - Mária vagyok, akit Magdolnának neveznek - fordította lassan. - És... - Egy pillanatra elhallgatott. Nem volt benne biztos, hogy felfedheti-e a könyv tartalmát. Ám Maureen tekintetéből tudta, hogy nincs visszaút. - Jézus, a messiás törvényes felesége vagyok, aki Dávid király leszármazottja volt.
16.
Fejezet
Cháteau des ~Pomm.es Bleues 2005. június 28.
Péter egész éjszaka a fordításon dolgozott. Maureen nem volt hajlandó magára hagyni, és időről időre a kanapéra heveredve pihent egy keveset. Megható volt Roland gondoskodása, aki hozott neki még néhány párnát meg egy takarót. A fejfájása különös módon teljesen elmúlt, és bámulatosan erősnek érezte magát. Nem akarta zavarni Pétert, így inkább a kanapéról figyelte. Sinclair mindent elkövetett a kényelmük érdekében, ám Péter annyira belemerült a szent szövegek fordításába, hogy észre se vette, mi folyik körülötte. Tammy néha benézett hozzájuk, hogy lássa, hogyan haladnak, majd Roland-hoz hasonlóan késő éjszaka visszavonult a szobájába. Maureen egész nap figyelte kettejüket, és arra a következtetésre jutott, hogy nem véletlenül távoztak egyszerre. Eszébe jutott a bál estéje, amikor a szobájából Tammy és egy idegen kiejtésű férfi hangját vélte hallani. Hát persze, Tammy és Roland. Van köztük valami, bár Maureen szerint csak rövid ideje tarthatott a románcuk. Ha majd lenyugszanak a kedélyek, mindent megbeszél Tammy vei. Sinclair hangja hirtelen kizökkentette merengéséből. - Istenem! - kiáltott fel a férfi. - Ezt nézzék!
Idegesen nézte, ahogy Péter szélsebesen rója a betűket egy sárga írótömbre. Az atya először szó szerinti fordítást készített a görög szövegről, melyeknek első pillantásra nem mindig volt értelmük. A következő lépésben Péternek még át kellett fogalmaznia a szöveget, hogy az a huszonegyedik századi olvasók számára is értelmet nyerjen. - Mi történt? - kérdezte Maureen. Péter felnézett és végigsimított az arcán. - Ezt látnod kell. Ha tudsz, gyere ide. Én nem merem megmozdítani a tekercset. Maureen lassan felállt a kanapéról; a csodás gyógyulás ellenére még érezte a sérülését. Az asztalhoz ment és megállt Péter jobbján, aki az eredeti tekercsekre mutatott. - Ezek ott vannak minden főbb szakasz, azaz fejezet végén - magyarázta Sinclair. - Viaszpecséthez hasonlítanak. Maureen előbb a kérdéses motívumra, majd a gyűrűjére nézett. Ugyanaz a mintázat: kilenc kör, középen egy tizedikkel. - Mária Magdolna személyes pecsétje - mondta Sinclair áhítatosan. Maureen a kézirat fölé emelte a kezét, és összehasonlította a gyűrűt a pecséttel. Azonosak voltak. A pecsétet, mondhatni, ugyanazzal a gyűrűvel is készíthették.
Pirkadatra Péternek már majdnem teljes egészében sikerült lefordítania az első könyvet, Mária Magdolna egyes szám első személyben megírt élettörténetét. Egyik oldalt a másik után fordítva, megszállottan dolgozott Magdolna evangéliumán. Annyira sápadt volt, hogy Maureen már aggódott miatta. - Tarts egy kis szünetet, Pete. Aludj néhány órát. - Nem - tiltakozott Péter. - Nem lehet, most nem hagyhatom abba. Te nem érted, mert még nem láttad, amit én. Folytatnom kell, tudnom kell, mi áll a kéziratban. Úgy döntöttek, megvárják, míg Péter elkészül a fordítással, és csak akkor olvassák el a szöveget. Bár tiszteletben tartották a tudását, és becsülték, amiért ekkora felelősséget vállalt, egyre türelmetlenebbek voltak. Ez érthető, hiszen Péter kivételével senki sem tudta, mi áll azokban a tekercsekben. - Nem hagyhatom itt őket - folytatta Péter lázasan csillogó tekintettel. Maureen még sose látta ilyennek. - Csak öt percre. Gyere ki öt percre, sétáljunk. Jót tenne neked a friss levegő. Utána megreggeliznénk és folytathatnád, ahol abbahagytad. - Nem, nem kérek enni. Böjtölni fogok. Most nem hagyhatom abba. Sinclair megértette Pétert, ám aggódott miatta. Taktikát váltott. - Healy atya, rendkívül dicséretes, amit csinál, de ha továbbra is túlhajszolja magát, annak a fordítás látja kárát. Most menjen, szívjon egy kis friss levegőt. Roland majd vigyáz a tekercsekre. Sinclair csengetett Roland-nak, Péter pedig az aggódó Maureenra nézett. - Jól van - adta be a derekát. - Öt perc, de egyetlen másodperccel se több.
Sinclair kinyitotta a Szentháromság kertjének kapuit, hogy Maureenék zavartalanul sétálhassanak. A reggeli napsugarak csodás fénybe burkolták a Mária Magdolna-kutat, s a lépteik zajára a közeli rózsabokorból felröppent egy galamb. Elsőként Péter szólalt meg. - Mi történik, Maureen? - kérdezte félelemmel teli hangon. - Hogyan jutottunk el idáig, hogyan lettünk mi is részesei mindennek? Olyan, mint egy álom, mint egy... csoda. Te elhiszed? - Igen - bólintott Maureen. - Nem tudom, hogyan magyarázzam el, de kimondhatatlan nyugalmat érzek. Mintha egy terv szerint történne ez az egész. És te is része vagy ennek a tervnek, Pete, akárcsak én. Nem véletlenül jöttél velem, ahogy az sem véletlen, hogy holt nyelveket tanítasz az egyetemen, és le tudod fordítani a görög szöveget. Ez mind... meg volt rendezve. - Kétségtelen, hogy egy felsőbb akarat jóvoltából vagyunk itt, csak azt nem tudom, mi ebben a szerepem. És miért éppen én? Maureen megállt, és megszagolt egy gyönyörű vörös rózsát, majd Péter felé fordult. - Vajon tényleg meg van írva a Sors könyvében? És ha igen, mikor íródott? Vajon már a születésünk előtt megtervezték? Vagy még korábban? Lehetséges, hogy a nagyapád is azért került a Nag Hammadi-i könyvtárba, hogy felkészítsen erre a feladatra? Vagy a terv kétezer évvel ezelőtt született, amikor Mária Magdolna elrejtette az evangéliumát? - Tudod, a tegnap este történtek előtt biztosan másképp válaszoltam volna a kérdéseidre - felelte Péter hosszas hallgatást követően. - Miért? -Őmiatta, az írásai miatt. Ugyanazt mondja, amit te... elképesztő. Azt mondja, vannak dolgok, melyek Isten tervének részét képezik, és egyes embereknek az a sorsuk, hogy eljátsszanak benne bizonyos szerepeket. Maureen, ez fantasztikus. Ahogy Jézusról és az apostolokról ír... annyira emberiek. Nincs benne semmi... hogy is fejezzem ki magam... semmi evangéliumos, ahogyan azt az egyházi irodalomban megszoktuk. Ki vagyok én, mivel érdemeltem ki, hogy én olvashatom őket elsőként? - Megérdemled, Pete - felelte Maureen. - Küldetést teljesítesz. Gondolj bele, hány embernek kellett egyszerre egy helyen lennie, hogy végre elmesélhessük a történetet. - De milyen történetet? - kérdezte Péter zaklatottan. Most először úgy tűnt, mintha a belső démonaival küzdene. Ha ezek az evangéliumok igazak... - Te kételkedsz bennük? - torpant meg Maureen. - Azok után, amiken keresztülmentünk? - Maureen megérintette a tarkóján lévő sebét, mely kimondottan szépen gyógyult. - Alaposan próbára teszi a hitemet. A tekercsek tökéletes állapotban vannak, az edényeken egy porszemet se találtunk. Hogyan lehetséges? Az is megfordult a fejemben, hogy egy modern hamisítvánnyal állunk szemben, bár meglehet, tényleg az ég akaratából történik mindez. Nem tudom. - Te mit gondolsz?
- Idestova húsz órája fordítom ezt az elképesztő kéziratot, és abból, amit eddig olvastam... A szöveg nagy része eretnek, ennek ellenére gyönyörűen ábrázolja Jézust, az embert. De ez az én személyes véleményem. A tekercseket egy bonyolult hitelesítési eljárásnak fogják alávetni, hogy megállapítást nyerjen az eredetiségük. Enélkül nem fogadja el őket a világ. Ha bebizonyosodik, hogy eredetiek, az alapjaiban fogja megrengetni a kereszténységet. Ez ellentmond mindennek, amiben hittem, amit tanultam. Maureen szótlanul nézte unokatestvérét és legjobb barátját, aki egész életében sziklaszilárd támasza volt a bajban. Ugyanakkor Péter mélységes hitről és az egyház iránti elkötelezettségről tett tanúbizonyságot. - Most mihez kezdesz? - kérdezte egyszerűen. - Még nem gondolkodtam rajta - felelte Péter. - Látnom kell a többi tekercset is... A kereszthalálig és a feltámadásig még el se jutottam. Maureen kezdte érteni, miért nem akarja Péter abbahagyni a fordítást. Mária Magdolna beszámolója a kereszthalált követő eseményekről döntő hatással lehet a világ egyharmadának a hitrendszerére. A kereszténység egyik alaptétele, hogy Krisztus harmadnapon feltámadott a halálból, és mivel ennek Mária Magdolna volt az első szemtanúja, az egyes szám első személyben írott beszámolója rendkívül lényeges lehet. A kutatásai folyamán Maureen megtanulta, hogy az elméleti szakemberek, akik Mária Magdolnát Jézus feleségeként állították be, tagadták, hogy Jézus Isten fia lett volna, sőt mi több, a feltámadást is vitatták. Több elmélet szerint Jézus túlélte a keresztrefeszítés borzalmait; mások szerint azonban a követői vitték el a holttestét. Azt azonban egyetlen szakértő sem vetette fel, hogy Jézus, az Isten fia megházasodott. Ez a két körülmény valamilyen okból kifolyólag kölcsönösen kizárta egymást. Péter hosszú órák óta ezen töprengett. - Az az Egyház hivatalos álláspontjától függ. - És ha az Egyház elutasítja az evangéliumokat? Akkor mi van? Az Egyházat választod, vagy azt, amit a szíved mélyén igaznak vélsz? - Remélem, a kettő nem zárja ki egymást - mosolygott Péter szomorkásán. - De ha mégis, akkor annak is eljön az ideje... - Minek jön el az ideje? - Eligere magistrum. Annak, hogy mestert válasszak magamnak.
A séta végén visszatértek a cháteau-ba, ahol Maureen meggyőzte Pétert, hogy mielőtt újra munkához látna, engedélyezzen magának egy frissítő zuhanyt. 0 maga visszatért a szobájába, hogy megmossa arcát és összeszedje a gondolatait. Egyelőre nem akarta megadni magát a kimerültségnek. Addig nem, míg meg nem ismeri a tekercsek tartalmát. Egy elegáns vörös törölközővel megszárítgatta az arcát, amikor kopogtak az ajtaján. - Jó reggelt - nyitott be Tammy a barátnője szobájába. -Lemaradtam valamiről? - Még nem. Péter megígérte, hogy amint elkészül az első könyv fordításával, felolvassa nekünk. Azt mondja, döbbenetes dolgokat fogunk hallani, de ennél többet nem hajlandó elárulni. - Most hol van?
- Beküldtem a szobájába, hogy pihenjen egy keveset. Nem akart felállni a tekercsek mellől, de végül rábeszéltük. Nagyon nehéz lehet neki, hiszen hatalmas felelősség nehezedik a vállára. Tammy lehuppant Maureen ágyára. - Tudod, nem értem, hogy miért zavarja a keresztényeket, ha kiderülne, hogy Jézus nős volt és gyerekei is születtek. -kérdezte. - És mit jelentsenek Márk evangéliumában azok a híres mondatok? Azok, amelyeket a házasságkötéskor szoktak felolvasni? „De a teremtés kezdete óta férfiúvá és asszony-nyá teremte őket az Isten. Annakokáért elhagyá az ember az ő atyját és anyját; és ragaszkodik a feleségéhez. És lesznek ketten egy testté. Azért többé nem két, hanem egy test." - Nem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyen pontosan idézni a Bibliát - csodálkozott Maureen. - Márk, tizedik rész, hat-nyolc - kacsintott rá Tammy. -Elegem lett abból, hogy egyesek az evangéliumokból vett idézetekkel próbálják kisebbíteni Mária jelentőségét, így vettem a fáradságot és kikerestem a Bibliából az összes olyan részt, melyek a mi elveinket támasztják alá. És tessék, Márk evangéliumában Jézus arra bíztatja az embereket, hogy keressenek maguknak feleséget és maradjanak mellette. Akkor ő miért tett volna másképp? - Jó kérdés - felelte Maureen. - Bevallom, számomra sokkal rokonszenvesebb lenne, ha bebizonyosodna, hogy férj és édesapa is volt. A tanításai is elfogadhatóbbak lennének. Tammy még nem fejezte be az eszmefuttatását. - Istent is apaként ábrázolják, akkor Krisztusnak, akit Isten a saját képére teremtett, miért nem lehettek gyerekei? Ettől még ugyanúgy Isten Fia maradna. Egyszerűen nem értem. Maureen a fejét ingatta. - Az egyház előbb-utóbb ezekre a kérdésekre is megadja a választ.
Kora este volt, amikor Péter végre bejelentette, hogy befejezte az első könyv fordítását. Sinclair felállt az asztaltól. - Felkészült a felolvasásra, atyám? Ha igen, akkor szólok Roland-nak és Tamarának is. Megérdemlik, hogy jelen legyenek. - Igen, hívja be őket - bólintott Péter, aztán Maureenra nézett. Szeme alatt hatalmas karikák sötétlettek. - Mert eljött az ideje. Tammy és Roland lesiettek a dolgozószobába, ahol a többiek feszült figyelemmel hallgatták Pétert. Az atya elmagyarázta nekik, hogy a szöveget nem sikerült maradéktalanul megfejtenie, és sok időre meg szakértői segítségre lesz szüksége, míg tökéletesen le tudják fordítani a tekercseket. A nyersfordításból azonban így is képet kaphatnak Mária Magdolnáról és Jézus életében játszott szerepéről. - Ennek a tekercsnek A jó idők könyve címet adta. Healy atya kézbe vette a jegyzeteit és a hallgatóságára nézett: - Mária vagyok, akit Magdolnának is hívnak - kezdte lágy hangján. - Benjámin királyi törzsének hercegnője, a nazarénusok lánya. Jézus törvényes felesége, a messiásé, aki Dávid házának és Áron törzsének leszármazottja volt.
Sokat írtak rólunk, és még többet is fognak írni. Akik rólunk írnak, nem mindig tudják az igazságot és nem voltak jelen a jó időkben. Isten színe előtt kijelentem, hogy az igazat írtam. Ez az életem története, a jó és a sötét idők, valamint az azt követő események története. A jövő gyermekeire hagyom e szavakat, hogy amikor eljő az idő, megtalálják és megismerjék az Igaz Út vezetőinek az igazságát. Mindenki döbbenten hallgatta a Mária Magdolna életútjáról szóló beszámolót.
17.
Fejezet
Galilea, i. sz. 26.
Mária élvezettel merítette bele lábát a finom, hűvös porba. Cseppet sem érdekelte, hogy piszkos lett tőle a lába. Derékig érő ragyogó, aranybarna haja vad fürtökben omlott a hátára; öv nélküli ingruhája felfedte meztelen lábszárát. Márta rajtakapta, amikor megpróbált észrevétlenül kisurranni a házból. - Hová igyekszel ilyen külsővel? - kérdezte rosszalló tekintettel. Mária nem zavartatta magát. - Csak kimegyek a kertbe - nevetett. - És ne aggódj, a falak eltakarnak. Senki se látja, hogyan nézek ki. Mártát nem lehetett ilyen könnyen meggyőzni. - A mi családunk asszonyai nem futkosnak mezítláb, mint a szolgálók - rótta meg. Márta megszokta már ifjú sógornőjének vadóc viselkedését, ráadásul Máriának ritkán volt lehetősége, hogy átadja magát az élet apró örömeinek. Életére árnyékot vetett a felelősség, melyet legtöbbször bátran és méltósággal viselt, így igazságtalanság lett volna megtagadni tőle ezt a kevéske örömöt. - A bátyád naplemente előtt itthon lesz - mondta Márta. - Tudom, de ne félj, nem kerülök így a szeme elé. És időben visszajövök, és segítek elkészíteni a vacsorát. A fiatalabb nő arcon csókolta bátyja feleségét, majd elsietett, hogy élvezze a kert magányát. Márta szomorkás mosollyal nézett utána. Mária olyan filigrán és törékeny volt, hogy emiatt mindenki úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, De már nem gyerek, gondolta Márta. Nővé érett, nemsokára férjhez megy, és tökéletesen tisztában van azzal, milyen sors vár rá. A kertbe lépve Mária megfeledkezett minden gondról-baj-ról. Elvezettel beszippantotta a fűszeres októberi levegő és a Galileai-tenger felől érkező szellő illatát. Eszébe jutott a szülőföldjétől északkeletre magasodó gazdag, vörös Arbel-hegy, melyet mindig is a sajátjának tekintett. Ahányszor csak ránézett, erőt és magabiztosságot merített a látványából. Annyira hiányzott neki. A család a bátyja miatt egy időre átköltözött betániai házukba, akit a munkája gyakran a közeli Jeruzsálembe szólított. Mária azonban szerette a vad, zabolátlan galileai vidéket, így kitörő lelkesedéssel fogadta bátyja bejelentését, miszerint az őszt is ott fogják tölteni.
Élvezte ezeket a ritka, lopott órákat, amikor a vadvirágok és az olajfák között átadhatta magát a békés ábrándozásnak, amikor nem kell tekintettel lennie a szigorú hagyományok szabályaira. A bátyja egyszer észrevette, hogy kilopózott, és megkérdezte, mit művel ilyenkor. - Semmit! Abszolút semmit! Lázár először szigorú tekintettel méregette kishúgát, de csakhamar megenyhült iránta. Haragudott rá, amiért nem jelent meg a vacsoránál, de rettenetesen féltette gyönyörű, okos húgocskáját. Szent kötelessége volt, hogy mindenáron megóvja egészségét és épségét, tartozott ezzel a családjának, a népének és Istennek. Amikor meglátta a földön a mozdulatlanul, csukott szemmel heverő Máriát, egy pillanatra pánikba esett. Szerencsére Mária megérezte a rémületét és megmoccant. Fél kezével eltakarta szemét, és mogorván a bátyjára nézett. Lázár dühe lassan elpárolgott. Akkor először végre megértette, mekkora szüksége van a magányra. A Benjámintörzs leszármazottjaként, a család egyetlen lányaként már csecsemőkorában meg volt írva a jövője. A királyi vér és a prófécia egyaránt meghatározta sorsát. Izrael prófétái azt jósolták, hogy Lázár kishúga a férjével együtt egy híres dinasztia megalapítói lesznek, és sokak szerint ez a házasság Isten akaratát fogja tükrözni. Lázár sokszor eltöprengett ezen. Túlságosan nagy súly és felelősség ennek a törékeny kislánynak, gondolta. Lázár mindent elkövetett, hogy óvja és vigyázza a rá bízott értékes kincset. Lázár nagyon fiatalon veszítette el az édesapját. Talán túlságosan is fiatal volt a hatalmas felelősséghez képest, ráadásul földbirtokosként is helyt kellett állnia. Ám apja utolsó napjaiban megeskette, hogy nem hagyja veszni Benjámin örökségét, és nem hagyja cserben a népét és Izrael Istenét. Tudta, mi a kötelessége, ezért mindenre elszántan intézte a család ügyeit. Intézkedett, hogy kishúga a származásához méltó nevelésben és oktatásban részesüljön, ám mindezt hideg fejjel, érzelmek nélkül tette. Aztán Isten, áldott legyen a neve, gondoskodott róla, hogy Márta része legyen az életének. Márta egy előkelő betániai család lánya volt. Alapjában véve előre elrendezték, bár Lázárnak lehetősége volt választani a három nővér közül. Elsősorban gyakorlati megfontolásból kérte nőül Mártát, aki a legidősebb lévén megbízhatóbb, felelősségteljesebb volt, és a háztartás vezetésében is volt tapasztalata. A húgai túlságosan felületesek és elkényeztetettek voltak, és Lázár félt, hogy rossz hatással lennének a kishúgára. A három nővér szép volt, ám Márta szépsége sokkal szelídebb volt, és csillapítólag hatott Lázárra. A házasságból mély és őszinte szerelem lett, és Márta megnyitotta Lázár szívét. Amikor a férfi anyja meghalt, Márta vette át a helyét és nevelte a kislányt. A kedvenc fájának árnyékába lépve Máriának éppen Márta járt az eszében. Holnap Jonatán Annás főpap eljön hozzájuk, hogy elkezdjék az esküvői előkészületeket, ezért a jövőben már nem lesz lehetősége egymagában kisurranni a házból. Igen, mindnyájan tudták, hogy eljön az ideje, amikor Máriának el kell hagynia szeretett otthonát, és délre utazik majd férjével. A férjével! Isával. A házasság gondolatától is megtelt a szíve örömmel. Minden asszony megirigyelné királyi házasságukat. Az emberek Je-suának, Dávid házának legidősebb fiának és örökösének nevezik, ám Mária a bátyja és Márta szörnyülködésére még mindig Isának szólította, ahogyan gyerekkorában megszokta.
- Mária, nem illő, hogy egy leendő királyt és népének választott királyát a becenevén szólítsd - rótta meg Lázár, Jesua legutóbbi látogatása során. - Úgy szólít, ahogyan akar - szólalt meg egy mély, kedves hang, melyre általában ösztönösen felkapták fejüket az emberek. Lázár hátranézett, és szemtől szembe találta magát Je-suával, az oroszlán Fiával. - Mária már kisgyermekként is ismert, és mindig Isának hívott. A világ minden kincséért nem változtatnék ezen. Mária bátyja egy pillanatig kővé dermedt, mígnem Isa egy mosollyal véget vetett a feszült pillanatnak. Lehetetlen volt ellenállni neki. Az est hátralévő része csodálatosan alakult, csupa kedves ember társaságában, akik örömmel hallgatták Isa bölcs szavait. A nagyobbik olajfa árnyékában heverésző Máriát elnyomta az álom. Elaludtam, gondolta ijedten, amint megérezte az arcán átsuhanó árnyékot. Már alkonyodik! Lázár nagyon mérges lesz. Ám miután kitisztult a feje, látta, hogy a nap még magasan áll az Arbel-hegy felett. Felült, hogy megnézze, mi vetette rá az árnyékot, és amikor meglátta az előtte álló alakot, felszökkent és szerelme nyakába vetette magát. - Isa! - kiáltotta boldogan. A férfi széttárta karjait és szeretettel magához ölelte, majd hátralépett, hogy megcsodálja a gyönyörű arcot. - Galambocskám - szólította meg a néven, melyet még gyerekként adott neki. - Te napról napra szebb vagy. - Isa! Nem tudtam, hogy eljössz. Senki se szólt, hogy... -Mert nem tudnak róla. Meglepetésnek szántam. Nem akarok kimaradni a saját esküvőm előkészületeiből. Mária belenézett a mosolygó, sötét szemekbe. Ő volt a legszebb férfi a világon, még sose látott ilyen szépet. - De a bátyám azt mondta, most nem vagy biztonságban. - A bátyád nagyszerű ember, de túl sokat aggódik - felelte Isa. - Az Úr megvéd engem. Mária csak most döbbent rá, milyen ziláltan mutatkozik kedvese előtt. Kócos haja tele volt fűszálakkal, meztelen lába csupa por. Ebben a pillanatban egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy leendő királynő. Zavartan elnézést akart kérni a külseje miatt, ám Isa jókedvűen felnevetett. - Ne aggódj, galambom. Hozzád jöttem, téged akartalak látni, nem a ruhádat - mondta, és játékosan kiszedett egy falevelet a hajából. Mária mosolyogva megigazgatta ruháját, majd egy gyors mozdulattal leporolta lábát. - A bátyám nem lenne ennyire elnéző. Lázár igen komolyan vette az illemszabályokat, és magánkívül lett volna, ha megtudja, hogy a húga egyedül, felügyelet nélkül, kócosan és mezítláb mutatkozik a dávidi sarj előtt.
- Lázárt bízd csak rám - nyugtatta meg Isa. - De a biztonság kedvéért szaladj be és tégy úgy, mintha nem is találkoztunk volna. Én a hátsó kapun távozom, és este, miután illendően bejelentettek, visszatérek. így nem ér váratlanul a látogatásom. - Akkor este viszontlátjuk egymást - felelte Mária, és elindult a ház irányába. Hirtelen nagyon visszafogott lett. - Tégy úgy, mintha meglepődnél - kiáltott utána Isa, és nézte, ahogy leendő felesége futásnak ered.
Az a nap és az utána következő éjszaka örökre beleégett Mária emlékezetébe. Ekkor érezte utoljára, milyen is fiatalnak, gondtalannak, boldognak és szerelmesnek lenni. Másnap a tanácstagok kíséretében megérkezett Jonatán Annás, de látogatásuk nem hozott semmi jót Mária számára. Jeruzsálemben politikai és vallási értelemben is egyre nőtt a feszültség, és új terveket kellett kidolgozni, hogy elkerüljék a római fenyegetettséget. A papok egy titkos tanácskozás során új vezetőt választottak, és alkalmatlannak nyilvánították Józsuát az Úr fölkentjének szerepére. Máriát és Mártát felküldtek a szobájukba, ám Mária nem volt hajlandó tétlenül üldögélni, mialatt ezek a befolyásos emberek a jövőjéről tárgyalnak. Isa bátorítóan rámosolygott, de a tekintete bizonytalanságot sugárzott, ami megrémisztette Máriát. Még sose látta ilyennek, ezért Márta óhaja ellenére elrejtőzött a folyosón és hallgatózott. Odabenn emelt hangon vitatkoztak, sőt kiabáltak is. Mária néha nem értette tisztán, hogy miről van szó. - Magadnak köszönheted ezt a helyzetet - kiáltotta durván Jonatán Annás. - Nem kellett volna a zélótákkal közösködnöd. A gyilkos és lázadó követőid miatt a rómaiak nem fogják tűrni, hogy kapcsolatban maradjunk veled. És ha szembeszegülünk velük, egy újabb mészárlásnak tesszük ki a népünket. - Én mindenkit befogadok, aki követni akar engem és az Ur királyságát keresi - szólalt meg ekkor Isa nyugodt, dallamos hangján. - A zélóták elismerik a dávidi származásomat, és törvényes vezetőjüknek tekintenek. Nektek is ezt kellene tennetek. - Te nem érted, mivel állunk szemben - csattant fel Annás. - Az új helytartó, Poncius Pilátus egy barbár. Annyi vért fog ontani, amennyit jónak lát, hogy elhallgattasson bennünket. A legalapvetőbb kéréseinket sem fogják teljesíteni. Már így is tele van a város a pogány zászlóival, pénzünkre a saját, istenkáromló jelképeit verette. Tehetetlenek vagyunk vele szemben, és ha megneszeli, hogy a rómaiak ellen szövetkezünk, habozás nélkül végez velünk. - A tetrarka támogat bennünket - mondta Isa. Talán még egy új helytartót is kinevez. Annás dühösen kiköpött. - Heródes Antipász kizárólag a saját bujaságának és örömeinek él. Az ő kenyerét Róma vajazzák, és csak akkor nevezi zsidónak magát, ha az érdekei is úgy kívánják. - A felesége názáreti - mondta Isa. A megjegyzést néma csend követte. Isa támogatta a názá-retiek előítéletektől mentes oktatását, akiknek az édesanyja volt az egyik vezetőjük. A názáretiek nem ragaszkodtak a templomos zsidók szigorú törvényeihez, és hagyományaik szerint a nők a férfiakkal egyenlő jogokat élveztek, sőt a próféciáikat is elismerték. Ezenkívül a pogányok is hallgathatták tanításaikat és az istentiszteleteiken is részt vehettek.
Annás a zélótákra hivatkozva vonta meg a papság támogatását Isától, ám a jelenlévők számára világos volt, hogy elsősorban Isa forradalmi tanításai, valamint a názáretiek befolyása miatt döntött így. A papság úgy érezte, kicsúszik az irányításuk alól. Heródes feleségének említésével nyíltan ellenszegült a papok akaratának, mintegy kijelentve, hogy a segítségük nélkül is elfoglalja a próféciában szereplő helyét, és nem áll szándékában megtagadni názáreti származását. Rendkívül kockázatos vállalkozás volt. Egyrészt megnyirbálhatta a papság befolyását, ám az is megtörténhetett, hogy az emberek a hagyományokat követő vezetőik javára megvonják tőle a támogatásukat. Annás azonban nem érte be ennyivel. - Az a vőlegény, akié a menyasszony - jelentette ki határozottan. A szobára néma csend borult; az ajtóban hallgatózó Mária megdermedt. Szája kiszáradt. A Salamon király Énekek énekéből vett idézettel a főpap Mária és Isa jegyességére célzott. A hagyományok szerint egy király csak akkor uralkodhatott népe felett, ha fel tudott mutatni egy hozzá hasonlóan királyi származású arát. Saul király benjámini leszármazottjaként Máriát Izrael legmagasabb rangú hercegnőjeként tartották számon, ezért már egészen zsenge korában eljegyezték Jesuával, Júdea Oroszlánjának fiával. Júda és Benjámin törzsei már az ősidőkben egyesültek, amikor Saul lánya, Mikál hozzáment Dávidhoz. Ám ha valaki a törvény szerint is király akart lenni, akkor a felesége ereiben is királyi vérnek kellett csörgedeznie. Annás szavai pedig nyílt fenyegetést jelentettek a jegyességre nézve. Elsőként Mária bátyja emelkedett szólásra. Lázár általában tökéletesen ura tudott maradni érzelmeinek, és csupán a hozzá közel álló személyek hallhattak ki némi feszültséget a hangjából. - Jonatán Annás, a húgom Jesua törvényes menyasszonya. A próféták őt jelölték meg népünk messiásának, így nem látom okát, miért kellene kétségbe vonnunk Isten választását. - Te akarod megmondani nekem, hogy ki az Úr választottja? - csattant fel Annás. Az ajtóban Mária összerezzent. Lázár becsületes, törvénytisztelő ember volt, sosem sértett volna meg egy papot. - Szerintünk Isten egy másik embert választott - folytatta Annás. - Olyan embert, aki becsülettel kiáll a törvények és a népünk mellett anélkül, hogy politikai feszültséget gerjesztene a rómaiak körében. Hát erről van szó, mindannyian hallhatták. Aki becsülettel kiáll a törvények mellett. így akarta Annás Isa arcába vágni, hogy makulátlan származása ellenére sem hajlandó elfogadni názáreti reformjait. - És ki az a másik ember? - kérdezte Isa csendesen. - János. - A Keresztelő? - hüledezett Lázár. - Ő is rokona az Oroszlánnak - vetette közbe egy durva hang. Mária nem ismerte fel, talán a fiatalabb pap, Kajafás lehetett, Annás veje. - De nem Dávid - tiltakozott Isa higgadtan. - Nem - értett egyet Annás. - De az anyja Áron papi törzsének leánya, az apja pedig zadokita származású. Éppen elég, és ha már megnősült, a nép is elfogadja majd.
Ezek szerint Annás azért jött, hogy megkérje Mária kezét az általuk kiválasztott messiás számára, hogy bebiztosítsa helyzetét. Mária nem volt több, mint a királyság törvénye-sítéséhez szükséges árucikk. - Nem választhattok kedvetek szerint új messiást, mint a bazárban! - kiáltott fel valaki mérgesen. Mária még sose találkozott Isa öccsével, ám a hangja alapján csakis Jakab lehetett. - És mindezt csak azért, hogy megvédjétek a helyeteket! Mária reszketve hallgatta a szobából kiszűrődő ordítozást. Minden idegszálában érezte, hogy visszavonhatatlanul megváltozik az élete. Ekkor Annás csendre intette a többieket, és recsegő hangon így szólt hozzájuk: - Mivel a lány Lázár gyámsága alá tartozik, csak neki áll jogában felbontani a jegyességet és átadni Benjámin lányát az általunk kiválasztott jelöltnek. Minden a te kezedben van, de emlékeztetlek, az apád farizeus és a templom hűséges szolgája volt. Jól ismertem őt és tudom, hogy ő is azt akarná, hogy a néped javára dönts. Lázár nehéz helyzetbe került. Az apja valóban hűséges volt a templomhoz, és halála napjáig tisztelte a törvényt. Az édesanyja názáreti volt, ám a papok szemében ez mit sem számított. Az apja a halálos ágyán megeskette Lázárt, hogy mindenáron védelmezni fogja a törvényes rendet és Benjámin törzsének leszármazottait. Rettenetes választás elé állították. - Azt óhajtod, hogy hozzáadjam a húgomat a Keresztelőhöz? - kérdezte óvatosan. - Igaz ember és próféta. És amint Jánost messiássá kiáltjuk ki, a húgodat ugyanolyan előjogok illetik meg, mint ennek az embernek az oldalán - felelte Annás. - János egy remete, egy aszkéta - szólt közbe Isa. - Nem vágyik feleségre, nincs is rá szüksége. Azért választotta ezt az életet, mert így akar közelebb kerülni az Úrhoz. Miért akarsz véget vetni a magányának azzal, hogy belekény-szeríted ebbe a házasságba, annak minden kötelezettségével? -Nem kényszerítjük semmire - mondta Annás. - Csak azért veszi nőül ezt a lányt, hogy az emberek szemében igazolja messiási mivoltát. Utána Mária a rokonai házában fog élni, János pedig tovább hirdeti az Igét. Szükség szerint mindketten eleget tesznek majd a törvényben előírt kötelezettségeiknek. Mária gyomra felfordult a főpap szavai hallatán. Pontosan tudta, hogy azok a bizonyos kötelezettségek azt jelentik, hogy utódokat kell nemzenie és szülnie az aszkéta Jánosnak. Nem elég, hogy ezek az emberek el akarják szakítani őket egymástól, ráadásul döntésükkel Isa királyi származását is megkérdőjelezték. Bár Mária még sose látta a Keresztelőt, aki a Jordán folyó partján hirdette az Igét, tudta, hogy nagy népszerűségnek örvend az egyszerű emberek körében. János Isa unokatestvére volt, ám a rokoni szálakon kívül semmi sem kötötte őket egymáshoz. Isa tisztelte Jánost, Isten igaz szolgájának tartotta, de tisztában volt a korlátaival is. Amikor Mária a szenvedélyes, vízzel keresztelő igehirdető iránt érdeklődött, elmondták neki, hogy János elutasítja a nőket, a pogányokat, a nyomorékokat és mindenki mást, akit tisztátalannak tart. Ezzel szemben Isa azt vallotta, hogy Isten szava mindenkit megillet, aki hallani akarja. Szerinte az Úr nemcsak a gazdagokhoz és kiváltságosokhoz szólt. Ezek a nézeteltérések heves vitákhoz vezettek a két unokatestvér között. A szülei halálát követően János sok időt töltött a Holttenger kopár partjain, a kumráni esszénusok társaságában, akiktől szigorú aszketizmust tanult. A kumráni szekta tagjai rendkívül mostoha körülmények között, a pusztában éltek. Gyakorta emlegették a Világosság Mesterét, aki bűnbánatra és a törvénnyel szembeni feltétlen engedelmességre tanítja az embereket.
Isa is élt az esszénusok között, így saját tapasztalatából merítve számolt be róluk Máriának. Tisztelte Isten és a törvény iránti elkötelezettségüket, dicsérő szavakkal illette jótékony cselekedeteiket. Élete során sok esszénussal kötött barátságot, és ha magányos elmélkedésre volt szüksége, gyakorta visszavonult Kumránba. Jánossal ellentétben azonban összességében kíméletlennek és túlságosan szigorúnak ítélte az esszénusok tanításait. Isa mesélt még Máriának János különös étkezési szokásairól, melyekre Kumránban tett szert. János mézzel kevert sáskákkal táplálkozott, testét bőrövvel összefogott durva teveszőr ruha fedte, mely felsebezte bőrét. A Keresztelő azért választotta a vadont, mert ott közelebb érezte magát Istenhez. Neki megfelelt ez a környezet, de egyetlen előkelő származású asszony vagy egy gyermek sem bírta volna sokáig. Mária Magdolnát senki sem készítette fel erre az életre. És most minden Lázár szaván múlik, gondolta Mária szomorúan, és arcán végigfolytak a könnyek. A másik szobában oly hevesen vitatkoztak, hogy nem lehetett kivenni a szavakat. Vajon mit mondott Lázár? A bátyja nem ismerte el a názáretiek újításait, de szerette és tisztelte Isát, mint Dávid házának leszármazottját. Az apjuk miatt is tiszteletben tartotta a hagyományokat, aki farizeus lévén jelentős pénzösszegekkel támogatta a jeruzsálemi templomot. Most Jonatán Annás kijelentette, hogy amennyiben Isa, a próféciák örököse és jog szerinti királyuk mellett teszi le a voksát, azonnal kitaszítják a templomból. Ebben az esetben Lázárnak nem maradna más választása, mint csatlakozni a názáretiekhez, akiknek reformista hitvallását nem érezte a magáénak. A Lázárhoz hasonló, mérsékeltebb nézeteket valló emberek azzal is beérték volna, ha Isát a názáretiek és a templom egyaránt elfogadja, most azonban rettentő ellentétek feszültek egymásnak. Ha döntésével Lázár a templomot fogja támogatni, azzal nemcsak Mária álmait dönti romba, de a történelmet is ezer meg ezer évre megváltoztatja majd.
Lázár megkönnyebbülten engedélyezte Isának, hogy ő ossza meg Máriával a szomorú hírt. Mária négyszemközt találkozott egy szobában a férfivel, akiről egészen eddig azt hitte, vele fogja leélni életét. Mária remegő teste és könnyáztatta arca láttán Isa azonnal tudta, hogy fültanúja volt a papokkal folytatott vitájuknak, mely megpecsételte sorsukat. - De miért? - kérdezte Mária, miután elapadtak a könnyei. - Miért egyeztél bele? Miért hagytad, hogy megfosszanak a királyságodtól? Isa csillapítóan megsimogatta a fejét, és rámosolygott. - Meglehet, az én királyságom nem ezen a földön van, galambocskáim Mária a fejét rázta; nem értette. - Mária, nekem az a dolgom, hogy tanítsam az Igaz Utat, hogy megmutassam az embereknek, hogy Isten királysága itt van, egy karnyújtásra tőlünk, és itt és most felszabadíthatjuk magunkat az elnyomás alól. Ehhez semmi szükség holmi földi királyságra vagy koronára. Az a célom, hogy minél több emberhez eljuttassam az Úr szavait. Eddig azt hittem, én öröklöm Dávid trónját, és te mellettem ülsz, de fejet kell hajtanunk Isten akarata előtt.
Mária igyekezett bátornak mutatkozni. Hercegnőként nevelkedett, ezért kapta a Mária nevet is, mely a názáreti hagyományok szerint csak az előkelő származású családok lányait illette. A názáreti asszonyok Isa édesanyjának irányításával már zsenge korától fogva felkészítették a Dávid Fiával kötendő házasságára, emellett különleges, haladó tanaikba is beavatták. Isa feleségeként Mária is jogosulttá vált a názáreti papnők vörös fátylára, amilyent az édesanyja hordott. Most azonban mindennek vége. A veszteség miatt érzett fájdalma ismét könnyeket csalt a szemébe, és szörnyű gondolata támadt. - Isa? - suttogta. - Igen. - Te most... akkor most kit fogsz nőül venni? Isa szívbemarkoló gyengédséggel tekintett rá. Kézen fogta Máriát és lágy, de határozott hangon szólott hozzá: - Emlékszel, mit mondott az anyám, amikor utoljára lépted át házunk küszöbét? - Örökké emlékezni fogok rá - mosolygott Mária a könnyein keresztül. - Azt mondta: „Isten tökéletes társsá alkotott a fiam számára. Ti ketten egy testté lesztek. Azért többé nem két, hanem egy test. Annakokáért a mit az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza." - Az anyám a legbölcsebb minden próféta körül - bólintott Isa. - Előre látta, hogy az Úr nekem teremtett, de ha az Úr úgy döntött, hogy nem lehetsz az enyém, akkor nem kell más asszony. Mária megkönnyebbülten felsóhajtott. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy egy másik asszonnyal lássa Isát. Ekkor azonban rádöbbent a valóságra. - De... ha János felesége kell, hogy legyek... ő sose egyezne bele, hogy názáreti papnővé szenteljenek. - Nem, Mária - felelte Isa komoran. - János ragaszkodni fog hozzá, hogy szigorúan betartsd a törvényeket. Megveti a népünk reformjait, és tudom, nehezedre fog esni, hogy engedelmeskedj a szavainak. De ne feledd, mit mondtam, és mire tanított az anyám: Isten királysága a szívedben rejlik, és azt semmilyen zsarnok, a rómaiak, sőt János sem veheti el tőled. Isa felemelte Mária állát és belenézett a hatalmas mogyoróbarna szemekbe. - Figyelj rá, galambom. Méltósággal kell végigmennünk ezen az ösvényen, és Izrael gyermekei érdekében helyesen kell cselekednünk. Ez azt jelenti, hogy jelenleg nem szegülhetek szembe Jonatán Annással és a templommal. Engedelmeskedem az utasításaiknak, hogy békében folytatódjanak az Igaz Út tanításai, és a föld határain túl is megismerjék őket az emberek. Engedelmességem jeléül két dologba is beleegyeztem: egyrészt megengedem Jánosnak, hogy nyilvánosan megkereszteljen, ezzel elismerem szellemi fölényét. Mária ünnepélyesen bólintott. Izrael lányaként készen állt arra, hogy végigmenjen az úton. Isa szeretetteli szavaiból erőt merített hozzá. Isa gyengéd csókot nyomott a homlokára, és indulni készült. - Olyan kicsike vagy, mégis oly erős - mondta. - Mindig megvolt benned ez az erő. Egy napon nagy királynővé, a népünk vezetőjévé leszel.
Az ajtóban megállt egy pillanatra, és kezét a szívére tette. - Mindig veled leszek.
Keresztelő János nem volt olyan könnyen manipulálható, mint azt Jonatán Annás és tanácsa elképzelte. Amikor eléje járultak a javaslatukkal, János igaztalannak és viperáknak nevezte őket. Emlékezetükbe idézte, hogy az unokatestvére személyében már megvan a messiás, és ő, János nem méltó arra, hogy Isten kiválasztottjának helyébe lépjen. A papok azzal érveltek, hogy a nép már így is nagyobb prófétának, Éliás utódjának tekinti. - Egyik sem vagyok ezek közül - tiltakozott János. - Akkor mondd meg nékünk, mi vagy, hogy elmondhassuk Izrael népének, kit kövessenek prófétájukként és királyukként. - Én kiáltó hang vagyok a pusztában - felelte János a maga rejtélyes módján. Elküldte a farizeusokat, ám az ifjú és ravasz Kajafásnak szöget ütött a fejében János furcsa kijelentése. „Én kiáltó hang vagyok a pusztában." Vajon ezzel Ézsaiás prófétára akart utalni? Talán János az írás szavaival nevezte ki magát prófétának? így akarta próbára tenni a papokat? A papi küldöttség másnap ismét megjelent János színe előtt, mondván, hogy meg akarnak keresztelkedni. János felszólította őket, hogy előbb bánják meg bűneiket, ami kissé zavarba hozta a papokat, ám tudták, hogy ha nem játszanak János szabályai szerint, mindent elveszíthetnek. A keresztséggel azonban megerősíthetik helyzetüket a tömegek előtt, akik Jánost prófétának kiáltják ki. Amint a papok bűnbánatot mutattak, János belemerítette őket a Jordán vizébe, mondván: - Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de a ki utánam jő, erősebb nálamnál, a kinek saruját hordozni nem vagyok méltó. O Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket. Aznap a papok Jánossal maradtak, és amint a tömeg szétoszlott, beszámoltak neki a tervükről. János nem értett egyet velük. Többek között azzal érvelt, hogy senkit sem akar nőül venni, az unokatestvére menyasszonyát pedig semmi szín alatt sem. A tanácsot nem érte váratlanul a tiltakozása. Meséltek neki Lázárról, Benjámin házának igaz és nemes leszármazottjáról, arról, hogy a jóember mennyire féltette jámbor és istenfélő húgát a názáreti befolyásától. A Keresztelő érdeklődve felkapta a fejét. A papok kétségtelenül érzékeny pontra tapintottak. Bár János belenyugodott a próféciába, mely szerint Jesua a kiválasztott, aggasztotta a názáretiekkel kötött barátsága és az, hogy semmibe vette a törvényt. Ennek ellenére ez a beszélgetés sem vezetett eredményre. Másnap Isa az Annásnak tett ígéretéhez híven megjelent a Jordán keleti partján. Tekintélyes kísérettel érkezett, de rajtuk kívül is sokan voltak kíváncsiak a két ünnepelt férfi találkozására. János kinyújtott kézzel igyekezett visszatartani Isát. - Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz énhozzám? - Engedj most - mosolygott Isa -, mert így illik nekünk minden igazságot betöltenünk.
János bólintott, nem mutatván meglepetést Isa kijelentése hallatán. Jonatán Annás manipulációi óta ez volt az első alkalom, hogy szemtől szemben álltak egymással. A Keresztelő félrevonta unokatestvérét, és megpróbálta kipuhatolni érzéseit. - Akié a menyasszony, az a vőlegény. Isa csupán egy főhajtással reagált János szavaira. - A vőlegény barátja pedig az, aki ott áll, és hallgatja őt, örvendezve örül a vőlegény szavának - folytatta János. - Csak akkor örvendezem, ha önzetlen ajándékod igaznak találom, ha igaz, amit mondanak, és önként adod. Isa beleegyezése jeléül bólintott. - Ez az én örömem immár betelt, hogy barátja lehetek a vőlegénynek. Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom. A két nagy próféta könnyedén játszott a szavakkal, miközben egymás politikai nézeteit is próbálták kipuhatolni. Jánost elégedettséggel töltötte el, hogy unokatestvére békében átadta neki helyét és menyasszonyát. A Jordán partjain gyülekező tömegekhez fordult, és mielőtt magához hívta Isát, így szólott hozzájuk: - És utánam jő egy férfiú, aki előttem lett, mert előbb volt nálamnál. E szavakkal János belemerítette Isát a folyó vizébe. Gondosan megválasztott szavak voltak, jelezvén, hogy ha János átveszi a messiás helyét, ha történne vele valami, Isa lép majd az örökébe. Az „előbb volt nálamnál" kijelentéssel János elismerte az Isa születésére vonatkozó próféciákat, ám amikor kimondta, hogy „utánam jő" magát az Úr fölkentjének tekintette. Az emberek hajlamosak voltak alábecsülni Jánost, a szegényes ruházatú, szélsőséges igehirdetői módszereiről ismert pusztai prédikátort, ám a Jordán partján elhangzott szavai ravasz politikusról tanúskodtak. Miután Isa feljött a vízből, a nép megéljenezte a két rendkívüli férfit, akiket megérintett az Úr. A völgyben azonban néma csend uralkodott, és akkor megnyílt az ég, és az Isten Lelke mint galamb leszállt, majd kecsesen Isa feje fölé ereszkedett. A Jordán völgyében egybegyűlt emberek örök életükre emlékezetükbe vésték a jelenetet.
Másnap Kajafás a farizeusai kíséretében visszatért a Jordán partjára. Gondosan kitervelte stratégiáját János illetően. Isa előző napi megkeresztelkedése nem hozta meg számára az Annás által megjósolt eredményt. Azt hitték, a keresztséggel Isa nyilvánosan is elismeri János tekintélyét, de a történtek csak megerősítették a prófécia szavait, miszerint a bajkeverő názáreti a kiválasztott. A farizeusoknak sürgősen ki kellett találniuk valamit, amivel befeketíthetik Isát. Jánost azonban aggasztotta a galamb megjelenése. Hát nem azért szállt alá az égből a keresztelő után, hogy ezzel is bizonyítsa, ki az Úr igazi kiválasztottja? János végül az unokatestvére támogatása mellett döntött. Kajafás, aki remek tanítványa volt apósának, erre a lehetőségre is felkészült, és támadásban lendült. -A te názáreti unokatestvéred a mai napot a leprások között töltötte - jelentette ki. János megdöbbent. Az ő szemében semmi sem lehetett tisztátalanabb, mint azok az Isten által is elhagyott nyomorultak. Hihetetlen, hogy Isa a keresztelése után képes volt meglátogatni azokat a teremtményeket. - Ez igaz? - kérdezte.
- Igen - bólintott Kajafás komoran. - Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom, de a mai napot a létező legtisztáta-lanabb helyen kezdte. Azt hallottam, Isten igéjét hirdette nekik, sőt még meg is érinthették. Jánost meglepte, hogy az unokatestvére ily messzire merészkedett. Jól tudta, hogy a názáretiek nagy befolyással vannak rá, hiszen az anyja, az a Mária is vezetője az egyik csoportnak. Hihetetlen, hogy asszonyként ekkora hatással volt a fiára. De ha Isa nem egészen egy nappal a keresztelője után lesüllyedt a leprások közé, akkor talán az Úr is hátat fordított neki. És ott van még az a nőszemély, Benjámin lánya. Jánost nem tette túlzottan boldoggá a neve... a Mária názáreti név, mely arra utal, hogy őt is a maguk helytelen módján nevelték. A nép érdekében azonban érdemes volt komolyan venni a prófécia szavait. Az emberek meg voltak győződve, hogy ő a Migdal-Eder, a nyájnak tornya, akiről Mikeás Sión lányaként beszélt: „És te nyájnak tornya, Sión leányának vára! Eljő tehozzád és elérkezik az előbbi hatalom, a Jeruzsálem leányának birodalma." Ha valóban Mária a próféciában szereplő leány, akkor Jánosnak kötelessége gondoskodni róla, hogy ne térjen el az igaz útról. Kajafás biztosította róla, hogy a lány elég fiatal és istenfélő ahhoz, hogy János a belátása és a törvény hagyományai szerint tanítsa. Elmondása szerint a bátyja könyörgött nekik, hogy segítsenek, mielőtt túl késő lenne, és a benjámini hercegnő és Isa jegyességét a názáreti törvények szerint bontották fel, sőt maga Jonatán Annás főpap volt az, aki aláírta az erre vonatkozó papírokat. A legfontosabb azonban az, hogy Isa és a követői nem tiltakoztak a határozat ellen, és a támogatásukról biztosították Jánost. Isa még abba is belement, hogy ennek jeléül részt vesz az esküvőn, tehát nem volt ebben a javaslatban semmi kifogásolható. Ha János nőül veszi a Benjámin hercegnőt és ő lesz az Úr fólkentje, a megkeresztelkedettek száma a tízszeresére nő majd, jósolta Kajafás. Több bűnöshöz jutnak el majd szavai, akik megbánják bűneiket, és János az Igazak Mestere lehet, ahogyan az őseik megjósolták. Ezek után János beleegyezett, hogy nőül vegye a Benjámin lányt és elfoglalja helyét népének történelmében.
Mária, Benjámin házának leánya és az Áron és Zadok papi törzséből származó Keresztelő János esküvőjére a galileai Kánában került sor. Az előkelők, názáretiek és farizeusok egyaránt részt vettek rajta, és ígéretéhez híven Isa az édesanyja, a fivérei és egy csoport tanítványa kíséretében szintén megjelent. János anyja, Erzsébet Isa anyjának, Máriának volt az unokatestvére, de Erzsébet és férje, Zakariás már több éve halott volt, tehát Jánosnak nem voltak közvetlen hozzátartozói, akik megszervezték volna az ünnepséget, Jánost pedig a legcsekélyebb mértékben sem érdekelték a szertartás részletei. Amikor Mária észrevette, hogy a vendégek nincse-Onek kellőképpen kiszolgálva, János idősebb nőrokonaként közbeavatkozott. A követőivel beszélgető fiához ment, és azt mondta: - Nincs boruk. - Mi közöm hozzá? - kérdezte erre Isa. - Ez nem az én esküvőm, nem lenne helyénvaló, ha közbelépnék. Az idősebb Mária nem értett egyet a fiával. Először is kötelességének érezte, hogy Erzsébet emlékére tisztességes esküvője legyen Jánosnak. Bölcs asszony volt, aki ismerte az embereket és a próféciákat, így tudta, hogy ez kiváló alkalom lenne arra, hogy a fia emlékeztesse a jelenlévőket a közösségben betöltött szerepére. Isa vonakodva bár, de beleegyezett, hogy segítsen. Mária összehívta a szolgákat, mondván: - Valamit mond néktek, megtegyétek. A szolgák követték Isa utasításait, aki megkérte őket, hogy hozzanak eléje hat vedret, majd töltsék meg őket színig. A szolgák engedelmeskedtek. Ekkor Isa lehunyta szemét és imádkozott, közben kezét egyenként a vedrek
fölé helyezte. Amikor befejezte, kérte a szolgákat, hogy merítsenek belőlük. Az első asszony így tett, és elejtette merőpoharát. A vedrek már nem vízzel, hanem édes vörösborral voltak teli. Isa szólt egy szolgának, hogy vigyen egy kupa bort a násznagynak. Kajafás Jánosra, majd a menyasszonyra emelte kupáját és dicsérő szavakkal illette a bort: - Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót - tréfálkozott. - Te a jó bort ekkorra tartottad. János értetlenül nézett Kajafásra; egyiküknek sem volt tudomása a történtekről. A háttérben azonban a szolgák összesúgtak a názáreti tanítványokkal. Ám nem telt bele sok idő, és Galilea-szerte mindenki tudta, mi történt a kánai menyegzőn.
János és Mária menyegzőjét követően nem esett több szó a menyasszonyról és vőlegényről. A nép körében mindenütt a csodáról beszéltek, ahogy a fiatalabbik próféta borrá változtatta a vizet. Galilea északi vidékei Isa nevétől voltak hangosak; az emberek a papok mesterkedései ellenére őt tekintették egyetlen messiásuknak. János inkább délen, a Jordántól Jerikóig, Jeruzsálemen és a sivatagon át, a Holt-tenger környékén örvendett nagy népszerűségnek. A papok mindent megtettek annak érdekében, hogy a hívek megtöltsék a folyót keresztségre vágyó emberekkel. Mivel János ragaszkodott a törvény betűinek szigorú betartásához, az áldozatok száma is nőttön-nőtt, ennél fogva a templom ládái is megteltek. Mindenki elégedett volt az eredménnyel. Mária kivételével, aki immár a Keresztelő felesége volt. Áldásnak tekintette, hogy egyikük sem óhajtotta ezt az egyesülést. János továbbra is a pusztában akart maradni, ahol kedvére hirdethette az Igét. Természetesen engedelmeskedett a törvénynek, mely szerint a férfiaknak szaporodni és sokasodni kell, és úgy tervezte, hogy ebből a célból alkalmanként meglátogatja feleségét. Ám ezen felül nem állt szándékában több időt tölteni asszonyával. János első dolga volt, hogy kijelölje Mária lakóhelyét. Nem rejtette véka alá, hogy nemkívánatos a jelenléte a közelségében. Egyébiránt a kumráni esszénusok egyáltalán nem engedélyezték asszonyaiknak, hogy velük éljenek, és külön épületekbe száműzték őket, mondván, hogy természetükből adódóan tisztátalanok. Ha János édesanyja, Erzsébet életben lett volna, Mária beköltözhetett volna az ő otthonába. A menyegző előtt Mária közölte fivérével az óhaját, ezért Lázár megkérte Jánost, egyezzen bele, hogy a húga továbbra is vele meg Mártával lakhasson a magdalai és betániai birtokukon. Ezáltal Mária állandó felügyelet alatt lehetne, és mivel Betánia nincs olyan messzire Jerikótól, János számára sem jelentene nehézséget, hogy meglátogassa feleségét. Ez a megoldás elfogadhatónak és könnyűnek tűnt János számára, akit nem érdekeltek Mária elfoglaltságai, feltéve, ha istenfélő és bűnbánó életet folytat. Ha ez a lány lesz a fia anyja, akkor minden tekintetben feddhetetlennek kell lennie. Mária ígéretet tett Jánosnak, hogy továbbra is engedelmeskedik fivérének, mint addig is. Mária tőle telhetően igyekezett, hogy ne lássák rajta, mennyire örül, amiért nem kell elszakadnia Lázártól és Mártától. Am János feltételei hallatán hamar elszállt az öröme. János nem tűrte, hogy asszony a názáretiek tanításait hallgassa, és megtiltotta neki, hogy betegye lábát legjobb barátnője, a nagy Mária házába. Továbbá azt is a lelkére kötötte, hogy ne merészeljen Isával egy helyen mutatkozni. Jánost mérhetetlenül dühítette, hogy néhány tanítványa az unokatestvére kedvéért elhagyta a Jordán partját. A Keresztelő lehordta őket, amiért a názáretihez szegődve a könnyebbik utat választották. Egyre szembetűnőbbé váltak a názáreti Isa és az aszkéta János közötti különbségek. János nem tűrte, hogy szégyent hozzon rá a felesége, ezért ünnepélyesen megeskette, hogy messze elkerüli a názáretieket.
A fiatal, naiv, szeretetben felnőtt Mária megpróbált vitába szállni Jánossal, aki egy hatalmas pofonnal adott nyomatekot szavainak, majd még ugyanazon a napon távozott Lázárék magdalai házából.
Máriát rettegéssel töltötték el János látogatásai, és hálás volt a hosszú távollétei miatt. János kizárólag akkor ment Betániába, ha a környéken járt, általában akkor, amikor folyóparti szentélyéből Jeruzsálembe utazott. Olyankor hivatalos hangnemben érdeklődött Mária egészsége iránt, aztán eleget tett a törvényben előírt férji kötelezettségeinek. Minden alkalommal hosszan okítgatta Máriát a törvényekre, bűnbánati feladatokat róva ki feleségére, mondván, hogy Isten királysága csupán egy karnyújtásra van tőlük. Benjámin házának hercegnőjeként Mária tisztában volt azzal, hogy nem helyénvaló, ha férjét más férfihoz hasonlítja, de nem tehetett róla. Gondolatai éjjel-nappal Isa körül jártak. Furcsa, hogy a két próféta egyaránt Isten országának eljövetelét hirdette, mégis oly különböző módon tették. János fenyegető szavai rettegéssel töltötték el az embereket, míg unokatestvére csodálatos jövőt ígért azoknak, akik megnyitják szívüket az Úr előtt. Amikor Mária meghallotta, hogy Isa édesanyja egy csoport názáreti kíséretében Betániába látogat, Mária szívét hosszú-hosszú napok óta most először boldogság töltötte el.
- Nem szállhatnak meg nálunk, és te se látogathatod meg őket, Mária. A férjed megtiltotta. - Lázár hajthatatlan volt ebben a kérdésben. - Hogy teheted ezt velem? - kiáltotta Mária. - Ezek az emberek a barátaim, sőt a te barátaid is. Vagy tán elfelejtetted, mennyit játszottunk Péterrel és Andrással Galilea partjain? Hogyan vagy képes becsukni előttük az ajtódat? Mária bátyja összeszorította a fogait. Őt is megviselte, hogy hátat kellett fordítania gyerekkori barátainak, valamint Isának és édesanyjának, Dávid nagy tiszteletben álló gyermekeinek. A főpap azonban szigorúan megtiltotta neki, hogy szóba álljon a názáretiekkel, sőt János is határozottan ellenezte, hogy Mária a közelükbe merészkedjen. - A te érdekedben teszem, húgom. - Az is az én érdekemet szolgálta, hogy hozzáadtál a Keresztelőhöz? - csattant fel Mária, majd sarkon fordult és a kertjébe viharzott, ahol kedvére kisírhatta bánatát. - Tényleg a te érdekedben cselekszik. Mária csak ekkor vette észre sógornőjét, akit szeretett ugyan, de most nem volt kedve a kioktatásaihoz. -Ne félj, segíteni akarok. Mária gyanakodva nézett rá. Márta mindig engedelmeskedett férje szavainak, sose szegült szembe akaratával. - Mária, olyan vagy nekem, mint a saját testvérem. Annyi szenvedésen mentél keresztül ebben az évben... Büszke vagyok rád, akárcsak a bátyád. Izrael lányaként megtetted kötelességed, és mindeközben méltósággal viselted sorsodat. Mária megtörölgette könnyes szemeit.
- Lázár Jeruzsálembe utazik, és csak holnap este, későn tér vissza - folytatta Márta. - A názáretiek itt lesznek Betá-niában, Simon házában gyülekeznek. Mária nagyot nézett. Vajon mi lelte Mártát? - Simon házában? Azt akarod mondani, hogy ott, abban a házban lesznek? - mutatott a szóban forgó épületre, ami a kertjükből is látható volt. - Ígérd meg, hogy óvatos leszel, és akkor becsukom a szemem. Nyugodtan menj, látogasd meg a barátaidat. Mária boldogan ugrott a sógornője nyakába. - Annyira szeretlek! - kiáltotta. - Sss! - csitította Márta és körülnézett, nehogy meglássa őket valaki. - Ha indulás előtt Lázár el akar köszönni tőled, tégy úgy, mintha még mindig haragudnál rá. Mindketten bajba kerülünk, ha megneszel valamit. Mária ünnepélyesen bólintott, majd örömében táncra perdült az olajfák között. Márta mosolyogva visszaosont a házba, hogy búcsút vegyen férjétől.
Mária a hátsó bejáraton lépett be Simon házába; ragyogó rézvörös haját egy sűrű szövésű fátyollal fedte be, nehogy felismerje valaki. Miután megmondta a jelszót, azonnal bebocsátást nyert a házba, ahol nagy örömére számos jó barátot talált. A szívének legkedvesebb embert azonban sehol sem látta, ám mielőtt még keseregni kezdett volna miatta, egy fiatal nő a nevén szólította. Salomé volt az, Heródiásnak a lánya. A mostohaapja Heródes, Galilea negyedes fejedelme volt. Mária boldogan, szeretettel megölelte barátnőjét, akivel annak idején még a nagy Mária irányításával tanulmányozták az írást. - Mit keresel itt, messzire az otthonodtól? - kérdezte Mária. - Az anyám megengedte, hogy kövessem Isát és folytassam tanulmányaimat, hogy felölthessem a hét fátylat. A hét fátylat a főpapnői beavatást elnyert nők viselhették. -Heródes Antipász mindent megad anyámnak, amit csak akar, ráadásul ő is rokonszenvezik a názáretiekkel. A Keresztelőt azonban mélyen megveti. - Salomé gyorsan a szájához kapott. - Ne haragudj, elfelejtettem. - Ne, Salomé, ne kérd bocsánatom miatta - mosolygott Mária szomorkásán. - Bárcsak én is elfelejthetném. - Ennyire szörnyű? - kérdezte Salomé. Mária tagadóan intett a fejével. Testvéreként szerette Sa-lomét, ám hercegnőnek nevelték, ennélfogva méltóságán alulinak találta, hogy panaszkodjon Jánosra. - Nem, nem szörnyű. Nagyon ritkán látjuk egymást. - Remélem, nem sértettelek meg, nővérem - magyarázkodott Salomé. - Csak arról van szó, hogy a Keresztelő borzasztó dolgokat terjeszt az anyámról. Úton-útfélen szajhá-nak és házasságtörőnek nevezi. Mária bólintott. Hozzá is eljutott ennek a híre. Salomé anyja, Heródiás ugyanolyan öntörvényű volt, mint annak idején az apja, Nagy Heródes. Első férjét elhagyta, és hozzáment Heródes Antipászhoz, Galilea és Perea uralkodójához, aki maga is elvált arab feleségétől, hogy nőül vehesse Heró-diást. Heródes sokat bosszankodott János kifakadásai miatt, de politikai teendői túlságosan lefoglalták, ezért nem tett semmit annak érdekében, hogy elhallgattassa az aszkéta prófétát.
Heródes názáreti származása is szálka volt János szemében, aki beszédeiben Heródes és Heródiás példáján keresztül állította pellengérre a názáretieket. Isára azonban feltétlen tisztelettel tekintett Heródiás, akinek egyetlen lánya Galileában, Máriánál tanulhatott. - Veronika nővérünk is itt van - váltott gyorsan témát Salomé. Veronika Simon unokahúga volt, és hozzájuk hasonlóan ő is Isa édesanyjánál tanulmányozta az Igaz Utat. -Ott van! - ragadta meg Salomé Mária kezét, és a mosolygó Veronika irányába húzta. A názáreti hitvallásban nővérekké érett három nő szeretettel megölelte egymást, ám Isa érkezése miatt már nem volt idejük beszélgetni. Isa az édesanyja és két öccse, Jakab és Júda, valamint néhány galileai halászember és a morózus arcú Fülöp kíséretében érkezett. Isa egyenként köszöntötte a jelenlévőket, Mária előtt megállt egy kis időre. Melegen, ám a férjes asz-szonyoknak kijáró tisztelettel megölelte. Tekintete meglepetést tükrözött, amiért bátyja tilalma ellenére eljött a találkozásra, de nem szólt semmit. Mária mosolyogva a szívére tette a kezét. - Isten királysága a szívemben van, és egyetlen zsarnok sem veheti el tőlem. Isa mélységes szeretettel visszamosolygott rá, majd kiállt az emberek elé, hogy elkezdje tanítását. delkezésre. Az egészsége érdekében több értelme volt, hogy itt maradjon, ráadásul Lázár még egy egész napig távol lesz. Isa azonban tudhatott valamit, különben nem kérte volna, hogy mielőbb hagyja el Betániát. Mária Magdolna nem sejthette, hogy Isa előre látta, hogy neki mihamarabb el kell menekülnie János közeléből.
Csodálatos este volt, melyet a barátok szeretete és az Ige szavai tettek tökéletessé. Mária már el is felejtette, menynyire fontos volt számára hallani Isa tanításait. El sem tudta képzelni, hogy vannak, akik elítélik ezeket a gyönyörű, szeretettel és együttérzéssel teli szavakat. Távozáskor Isa még megállt Mária előtt, és gyengéden megérintette a hasát. - Gyermeket vársz, galambocska. Mária nagyot nézett. Az elmúlt hónapban János csak egyetlen éjszakát töltött nála, hogy eleget tegyen férji kötelezettségeinek, de nem is sejtette, hogy megfogant. - Biztos vagy benne? - Egy fiúgyermek növekszik a méhedben - bólintott Isa. -Vigyázz magadra, kicsike, mert szeretném, ha biztonságban világra hoznád a gyermeket. Arca egy pillanatra elfelhősödött. - Mondd meg a bátyádnak, hogy a szülésig vissza kell vonulnod Galileába. Kérd meg, hogy még holnap reggel, hajnalhasadáskor indulhass útnak. Mária értetlenül hallgatta. Betánia közel volt Jeruzsálemhez, és komplikációk esetén a legjobb bábák álltak renSzajha! - ordította János, és újra meg újra megütötte Máriát. - Te, meg azok a ledér názáreti szokásaid! Hogy merted semmibe venni a férjed és a bátyád akaratát?
Márta és Lázár a betániai ház másik végében is kristálytisztán hallották János dühöngését és Mária jajgatását. Márta csendesen sírdogált. Magát okolta a történtekért, hiszen ő bátorította Máriát, hogy ne engedelmeskedjen a férje és a bátyja utasításainak. Ő érdemelne verést, nem a sógornője. Lázár tehetetlenül hallgatott. Haragudott Mártára és a húgára, de ennél sokkal jobban dühöngött a verés miatt, amit a húgának el kellett szenvednie. Meg volt kötve a keze, semmit sem tehetett ellene. Ha közbelép, azzal csak fokozza János haragját, ráadásul nem volt abban semmi különös, ha egy férj megbünteti engedetlen asszonyát. Egyes családokban el is várták az ilyesmit, és János a törvény betűje szerint járt el, amikor kezet emelt Máriára. Még most sem tudták, honnan tudhatta meg János, hogy Mária elment a názáretiekhez. Vajon besúgó volt közöttük? Vagy csak János látnoki képességeinek köszönhetően szerzett róla tudomást? Bármi is volt az oka, másnap délután János megjelent Betániában, és mérhetetlen haragjában mindenkit meg akart büntetni, aki részt vett a csalásban. Tudta, hogy ifjú felesége előző este az unokatestvére lábánál üldögélt és odaadóan hallgatta tanítását, sőt mi több, annak a szajha Heródiásnak a bujasággal fertőzött lánya is vele volt. János számára semmi sem lehetett megalázóbb, mint az, hogy Mária nyíltan a názáretiek és Salomé társaságában mutatkozott. Tettének súlyos következményei lehettek János hírnevére nézve. Átkozott asszony! Hát nem érti, hogy a nevén ejtett legapróbb folt is veszélybe sodorja munkásságát? Ez is ékesen bizonyítja, hogy a nőknek nincs eszük, képtelenek felfogni tetteik következményeit. Az asszonyok, Éva és Jezabel lányai eredendően bűnös teremtmények, akik nem méltók a megváltásra. Ütlegelés közben ilyen és ehhez hasonló dolgokat vágott Mária fejéhez, aki a sarokba kuporodva próbálta védeni arcát az ütésektől. Sajnos nem járt sikerrel, egyik szeme körül vörös karika éktelenkedett, alsó ajka megduzzadt és vérzett. - Hagyd abba, még kárt teszel a kicsiben! - kiáltott fel kétségbeesetten. János keze megállt a levegőben. - Mit mondtál? Mária vett egy nagy levegőt, hogy lecsillapodjon. - Gyermeket várok. János jeges tekintettel méregette. - Egy názáreti szajha vagy, aki az estét egy másik férfi házában töltötte. Kíséret nélkül. Még abban sem lehetek biztos, hogy enyém az a gyerek. Mária egész testében remegve felállt, majd nagyon lassan, tagoltan így válaszolt: - Nem vagyok az, aminek nevezel. Érintetlen voltam, amikor hozzád mentem, és rajtad, törvényes férjemen kívül nem voltam más férfivel. - A „törvényes" szót szándékosan kihangsúlyozta. - Joggal haragszol rám, mert engedetlen voltam. Mária egy fejjel alacsonyabb volt Jánosnál, de kihúzta magát és a szemébe nézve folytatta: - A gyereked azonban nem érdemli meg, hogy megkérdőjelezzék az apja kilétét. Egy napon a népünk vezetője lesz. János mély torokhangot hallatott, majd sarkon fordult.
- Lázárral közlöm a visszavonulásod feltételeit - mondta, és kilépett a szobából. Aztán hátra se nézve még Máriára dörrent: - Ha lányod születik, örömmel lemondok mindkettőtökről.
Késő délutánra járt az idő, amikor Mária végre kimerészkedett a kertbe, hogy levegőzzön egy keveset. A sérülései miatt az egész napot ágyban töltötte, de a falakkal körbevett kertben úgy vélte, senki sem láthatja veréstől eltorzult arcát. Legalábbis így gondolta. A szíve majd' kiugrott a helyéről, amikor a közelében susogni kezdtek a bokrok. Ki lehet az? - Ki van ott? - kérdezte riadtan. - Mária? - suttogta egy női hang, és valaki előbukkant a kertfalat szegélyező sövények mögül. - Salomé! Mit keresel itt? - Mária megölelte barátnőjét, a tolvajként lopakodó heródesi hercegnőt. Salomé döbbenten nézte Mária összevert arcát, aki elfordította fejét. - Nagyon rút? - suttogta. Salomé kiköpött. - Igaza van az anyámnak, a Keresztelő egy állat. Hogy merészel így bánni veled? Egy nemesasszonnyal! Mária szólni akart János védelmében, de hirtelen elhagyta minden ereje. Kimerítették a nap eseményei, ezen felül törékeny testét megviselte a terhesség. A két barátnő leült egymás mellé egy kőpadra. - Hoztam neked valamit - vett elő Salomé egy selyemerszényt. - Gyógyír van az edényben. - Honnan tudtad? - kérdezte Mária. Ekkor döbbent rá, hogy Salomé olyan dolgokról szerzett tudomást, melyeket addig kizárólag Lázár és Márta tanúsíthatott. - Ő látta - vont vállat Salomé. Ez az „ő" csak egyvalaki lehetett. - Nem mondta el, mi történt, csak annyit szólt, hogy fogjam a legfinomabb gyógyírt, ami csak van a házunkban és vigyem el Mária nővéremnek, mert nagy szüksége lesz rá. Aztán még hozzátette, hogy János miatt vigyázzak, nehogy valaki meglásson. Mária megpróbált mosolyogni, de felrepedt ajka miatt fájdalmasan összerándult. - Miért tette? - sötétedett el Salomé bájos arca a haragtól. - Mert engedetlen voltam. - Hogyan? - Úgy, hogy részt vettem a názáretiek összejövetelén. - 0, szóval most már a Keresztelő ellenségei vagyunk! Kíváncsi vagyok, vajon mikor fogja nyilvánosan is megtagadni Isát. Mert biztos vagyok benne, hogy ennek is eljön az ideje. - De hiszen rokonok, és a keresztséggel János elismerte őt - tiltakozott Mária. - Sose tenne ilyet. - Nem? Ebben egyáltalán nem vagyok biztos, nővérkém. -Salomé elgondolkozott. - Igaza van az anyámnak, amikor álnok kígyónak nevezi Jánost. Téged is csak azért vett nőül, hogy általad megszilárdítsa királyságát, és most az örökösét hordozod a hasadban. Az anyámat házasságtöréssel vádolja, és ellene fordítja názáreti származását. Mi jöhet még ezután? Az, hogy nyilvánosan megvonja támogatását Isától, mondván, hogy názáreti lévén semmibe veszi a törvényeket? Nem nyugszik, míg le nem rombolja a hitünket.
- Nem hiszem, hogy képes lenne erre, Salomé.
- Nem? - nevetett fel a lány gúnyosan. - Túl régóta élek már a Heródesek közelében, és láttam, mire képesek a férfiak a hatalmuk megszilárdítása érdekében. Mária sóhajtva ingatta a fejét. - Tudom, nehéz elhinni, de János jó ember és igaz próféta. Ellenkező esetben nem mentem volna hozzá, és a bátyám sem adta volna beleegyezését a házasságunkba. János más, mint Isa, kemény és durva, de tiszta szívéből hisz Isten királyságának eljövetelében. Egész életét annak szenteli, hogy a törvények betartására és bűnbánat gyakorlására buzdítsa az embereket, hogy ezáltal megtalálják az Istenhez vezető utat. - A férfiakat igen, de a nőket legszívesebben egyenként belefojtaná abba a drágalátos folyójába - vetette ellen Salomé. - És a farizeusok bábjaként lassan elveszíti minden társadalmi és politikai önállóságát. Arra megy, amerre akarják, és ha nem állítja meg valaki, hamarosan Isa legitimitását is meg fogja kérdőjelezni. Mária a barátnőjére nézett. Salomé hangja nyugtalanítóan csengett, ennek ellenére félelemmel vegyes tiszteletet érzett iránta. A Heródes palotájában eltöltött évek alatt gyerekkori barátnője alaposan kitanulta a politika fortélyait. - Mit javasolsz? A napsugarak megvilágították a Mária arcát elcsúfító kékzöld foltokat. Salomé beleremegett a szörnyű látványba, és amikor megszólalt, hangja határozottan, keményen csengett. - Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy Keresztelő János megfizessen a tetteiért. így vagy úgy, de megfizet azért, amit ellened, Isa és az anyám ellen tett. A meleg napsütés ellenére Mária testét jeges borzongás járta át. Az embereket döbbenettel töltötte el János hirtelen letartóztatásának híre. Mária csak sokkal később értesült róla, hogy Salomé a mostohaapja holt-tengeri téli rezidenciájára sietett, ahol hatalmas ünnepséget rendeztek Heródes Antipász születésnapjára. Heródes arra kérte Salomét, örvendeztesse meg őt és vendégeit a táncával; a lány szépsége messze földön híres volt, és az emberek messze földről odasereglettek, hogy gyönyörködjenek benne. Heródes nem akart csalódást okozni nekik. A fényes selymekbe öltözött, pompás aranyláncokkal felékesített Salomé belépett a terembe, ahol már javában folyt a mulatozás. A vendégek a nyakukat nyújtogatva nézték a szépséges hercegnőt. - Királyságom legbecsesebb ékszere vagy, Salomé - szólalt meg Heródes. - Gyere, táncolj nekünk, hadd gyönyörködjünk benned. Salomé alázatosan Heródes trónja elé lépett. - Nem tudom, táncolhatok-e, mostohaapám. A szívem oly nehéz mindattól, amin keresztül mentem az út során. Nem hiszem, hogy egyetlen lépést is tudnék lejteni. A férje mellett elhelyezett párnákon heverésző Heródiás felült. - Mi történt, ami ilyen hatással van rád, gyermekem? Salomé könnyes szemmel beszámolt nekik a Keresztelő néven ismert szörnyűséges emberről, aki szinte mindenhová követte és rettenetes szavakkal illette. - Ki az a Keresztelő? - kérdezte egy római nemesember.
- Senki - legyintett Heródes lekicsinylően. - Egyike a mostanában oly divatos messiásoknak. Bajkeverő ugyan, de nincs jelentősége. Erre Salomé zokogva az anyja lábához vetette magát és elsírta, milyen neveken emlegette Heródiást az a Keresztelő. Szavai rémülettel töltötték el, mert a próféta Heródes leváltására szólította fel az embereket, és megjósolta, hogy a palota falai rájuk fognak omlani. Az emberek már olyannyira gyűlölték Heródes családját, hogy Salomé már csak álruhában érezte magát biztonságban, ha útra kelt a názá-retiekkel. - Nekem inkább lázadónak tűnik, mint prófétának - jegyezte meg a római. - Ez gyors intézkedést kíván. Heródesnek nem volt kedve a politizáláshoz, de a római küldöttség előtt sem mutatkozhatott gyengének. Hívatta az őrséget, és kiadta a rendeletet: -Azonnal fogjátok el ezt a Keresztelőt, és hozzátok ide. Majd meglátjuk, lesz-e még bátorsága szitkozódni. A vendégek megtapsolták a döntését, és a római vendég példáját követve emelték poharukat a tiszteletére. Salomé letörölte könnyeit, majd édesen rámosolygott Heródes Antipászra. - Ma este melyik táncot szeretnéd látni, mostohaapám?
Keresztelő János még a börtönből is megkeserítette Heródes életét, aki nem számított arra, hogy Jánost ilyen hatalmas tömegek fogják követni. A palotát nap mint nap elárasztották a kegyelemért könyörgő hívek, a próféta szabadon bocsátását követelve. Könyörögtek Heródesnek, hogy zsidó emberként mutasson némi együttérzést Jánossal szemben. Mivel a téli szállás Kumrán szomszédságában volt, az esz-szénus közösség küldöttei is naponta kérelmezték az igaz fogoly kiszabadítását. Heródes csak ekkor döbbent rá, hogy János nem egy egyszerű, vidéki próféta, akit könnyedén el lehet hallgattatni. Heródes úgy döntött, személyesen hallgatja ki Jánost. Ön-dicsérettől hemzsegő, vad szónoklatokra számított, és alig várta, hogy végre szemtől szembe kerüljön a feleségét és mostohalányát gyalázó önjelölt pusztai prófétával. Úgy gondolta, ha már kedvére eljátszadozott vele, majd eldönti, mi legyen a további sorsa. A kihallgatás azonban másképp alakult. A különös öltö-zékű János valóban civilizálatlan ember benyomását keltette, ám Heródes nyugtalanítóan intelligensnek, sőt kifejezetten bölcs embernek ítélte. János szigorú szavakkal beszélt a vétkesekről és a bűnbánat szükségességéről, és nem átallotta Heródes szemébe mondani, hogy a hozzá hasonló elvetemült bűnösök sohasem nyernek bebocsátást a meny-nyeknek országába. De hozzátette, hogy bűnei megbocsátást nyernek, ha elhagyja házasságtörő feleségét. Akihallgatás végére Heródest egyre jobban nyugtalanította János bebörtönzése. Legszívesebben nyomban szabadon bocsátotta volna, de akkor gyengének mutatkozik a rómaiak szemében, akik látni fogják, hogy képtelen féken tartani a zsidó lázadókat. Nem, egyelőre nem merte szabadon bocsátani a Keresztelőt, azonban enyhített a fogva tartási körülményein és engedélyezte, hogy a követői, valamint a helybéli esszénusok egy csoportja meglátogassa cellájában. Amikor tudomást szerzett erről, Magdalai Mária is elküldött valakit a palotába, hogy megérdeklődje, akarja-e látni a férje, akar-e beszélni a szíve alatt növekvő gyermekéről. János válaszra sem méltatta a szavait, ezzel szemben elítélően nyilatkozott feleségéről. A követői hírül adták, hogy továbbra is kételkedett benne, hogy ő lenne a gyermek apja, és rendkívül lekicsinylően beszélt Máriáról. Őt hibáztatta a letartóztatása miatt, melynek következtében a fanatiku-sabb hívei többször is megfenyegették Mária családját, aki végül meggyőzte bátyját és Mártát, hogy vigyék vissza Ga-lileába, minél messzebb a Keresztelőtől és követőitől. Képtelen volt feldolgozni, hogy egyszeriben mindenki szajhának nevezi, ezért úgy határozott, inkább az Arbel-hegy szomszédságában található otthonában, a názáretiek társaságában néz szembe az igaztalan vádaskodásokkal. János a börtönből is folytatta beszédeit, ezáltal az ország déli részében nagy befolyásra téve szert a nép körében. A Jordántól északra és Galileában azonban mindenkit lenyűgözött a karizmatikus názáreti, akinek nőttön-nőtt a népszerűsége. János hívei rendszeresen beszámoltak neki Isa tevékenységéről és a neki
tulajdonított csodás gyógyulásokról. Ám azt sem mulasztották el megjegyezni, hogy a názáreti továbbra is érintkezik a tisztátalanokkal és az idegenekkel. Sőt, még egy házasságtörő asszony megkövezését sem átallotta megakadályozni! Nyilvánvalóan semmibe vette a törvényt, ezért János úgy érezte, haladéktalanul cselekednie kell. A Keresztelő utasította követőit, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt a názáreti igehirdetésein. Aztán, amikor Isa kiállt a tömeg elé, János két aszkéta követe eléje toppant. - Egyenesen Keresztelő János cellájából jövünk - szólalt fel az egyikük. - Az ő kérésére adjuk át nektek szavait. Neked, názáreti Jesua, azt üzeni, hogy már nem hiszi, hogy te vagy az Úr által küldött messiás, és szerinte a tisztátalanokkal való érintkezéseddel vétettél a törvény ellen. Ezért most felteszi neked a kérdést: te vagy az, akire vártunk? A tömeg nyugtalanul hallgatta e súlyos szavakat. A Keresztelő véleménye sokat nyomott a latban. A tanítványok nem feledték a napot, amikor a Jordán vizében állva János kiválasztottnak nevezte unokatestvérét, és az Úr egy galamb képében mutatta meg iránta való jóindulatát. És János most nyilvánosan is megtagadja unokatestvérét. Isa azonban nem törődött a sértésekkel. Lecsendesítette a tömeget, majd így szólt hozzájuk: - Bizony mondom néktek: az asszonyoktól szülöttek között nem támadott nagyobb Keresztelő Jánosnál. Majd a két férfihez fordulva így folytatta: - Kérlek, adjátok át üdvözletemet az unokatestvéremnek. Menjetek és meséljetek el neki mindent, amit itt láttok és hallotok. És sok mesélni valójuk akadt. A názáreti vezető hirdeté az Igét a sokaságnak, visszaadta látását a vaknak; gyógyította az öregeket és az ördöngöst. És mindvégig hirdette az Igét és az örök világosságról beszélt az embereknek. Egy példabeszédben mesélt egy asszonyról, akinek megbocsáttattak bűnei, mert szíve hittel és szeretettel volt teli. - Mert ha a szívedben nincs szeretet, és neheztelés van, akkor bűnt hordozol magadban - fejezte be tanítását a názáreti Jesua. - Fejedelem vagy és Róma polgára, hogyan hagyhatod, hogy egy csapat sivatagi vadember megmondja neked, mit tegyél? - csóválta a fejét a római. Mivel a római másnap visszatért a császárhoz, Heródesnek sürgősen cselekednie kellett, ha nem akarta, hogy engedékenységgel vádolják. Már így is éppen elég ellensége volt, akik örömmel végignézték volna bukását. Márpedig Heródes nem olyan családból származott, hogy tétlenül tűrje az ilyesmit. A nagyapja annak idején szemrebbenés nélkül kivégeztette saját fiait, amikor úgy érezte, veszélybe kerül a trónja. A Heródes család fiai tudták, hogyan védjék meg azt, ami jog szerint az övék. Heródes Antipász hívatta a hóhért és utasította, hogy vegye fejét a Keresztelőnek. A római követ elégedett fejbólintással nyugtázta, hogy Heródes újfent méltónak mutatkozott a Cézár bizalmára.
Heródes Antipász nagy bánatára a római követ, aki hónapokkal korábban tanúja volt a Keresztelő letartóztatásának, visszatért és csodálkozva látta a palotát körülvevő zsidókat, akikről megtudta, hogy a bebörtönzött próféta követői. Csodálkozott, hogy Heródes még nem döntött a lázadó Keresztelő sorsáról. Este, a vacsoránál komolyan kérdőre vonta Heródest. - Nem mutatkozhatsz gyengének - jelentette ki. - Azért vagy itt, mert a Cézár bizalmából Rómát képviseled, és mert ő úgy érzi, zsidóként könnyebben szót értesz a népeddel. Nagy hiba lenne gyengének mutatkozni előttük, hiszen ez az ember nap mint nap sértegeti Rómát, és teszi mindezt a börtönéből. Te pedig szó nélkül eltűröd.
- Ezt a sivatagi földet ellepték az esszénus szekták és mások, akik prófétának kiáltották ki a foglyot védekezett Heródes. - Ha kivégeztetem, fellázadnak ellenünk.
Kivégzése előtt még engedélyezték Jánosnak, hogy egy hírnök útján üzenjen Galileában tartózkodó feleségének. Aztán a hóhér egy csapással lemetszette Keresztelő János, a Jordán prófétájának fejét, melyet Heródes parancsára egy karón a palota kapujára tűztek. A római követ láthatta, milyen szigorú elbánásban részesülnek az ország ellenségei. A fej addig maradt ott, míg a madarak teljesen lecsipkedték róla a húst, aztán a koponyának egy éjjelen rejtélyes módon nyoma veszett. János testét átadták az esszénusok-nak, akik illendően eltemették. A hírnök meglátogatta a terhes Magdalai Máriát, hogy személyesen adja át neki János utolsó szavait. - Bánd meg bűneidet, asszony. Minden nap gyakorolj bűnbánatot a vétkeid miatt, mert miattuk kerültünk ebbe a helyzetbe. Tedd meg az én emlékemre, és az általad hordott gyermek kedvéért. Ha van egy kis remény, hogy a gyermek bebocsátást nyerjen a mennyei királyságba, akkor gondoskodj róla, hogy születésekor megkereszteltessék. Mária már sose tudta meg, hogy János a sajátjának tekintette-e a gyermekét, vagy sem. A tény, hogy vette a fáradságot és megüzente neki utolsó kívánságait, arra engedett következtetni, hogy végül hitelt adott Mária szavainak. Mária hosszú élete során minden nap imádkozott János bocsánatáért. Bár a Keresztelő mostohán bánt vele, mégsem érzett iránta haragot. János kezdettől fogva rejtély volt a számára. Durva, kemény ember volt, aki akarata ellenére, a papok nyomásának engedelmeskedve házasodott, de sose volt elégedett asszonyával. Sajnálatos módon egész Izraelben ő volt az egyetlen férfi, akit jottányit sem érdekelt a gyönyörű, erényes, gazdag és királyi vérből származó Mária. A házasságuk érdekből köttetett, de szerencsére ritkán és rövid ideig kellett elviselniük egymás társaságát. Mária végre visszanyerte szabadságát, de túlságosan nagy árat fizetett érte. János leghűségesebb hívei nemcsak a bebörtönzéséért, hanem a kivégzéséért is Máriát okolták. Rajta kívül csupán Salomét gyűlölték még ennyire az országban. Szörnyű dolgokat terjesztettek a hercegnőről, többek között azt pletykálták róla, hogy a mostohaapjával folytatott vérfertőző viszonyt. A laza erkölcsű Salomé állítólag kihasználta Heródes kéjvágyát, és János fejét követelte. Ebből semmi sem igaz. Salomé csupán János bebörtönzését akarta elérni, és később könnyek között megvallotta Máriának, hogy sose hitte volna, hogy gyerekes csínytevése a Keresztelő halálához fog vezetni. Meg akarta állítani Jánost, hogy egyre növekvő hatalmával ne árthasson Isának és Máriának, ám túlságosan járatlan volt a politika és a vallás világában ahhoz, hogy belássa, János letartóztatása tovább növeli népszerűségét az egyszerű emberek körében. És ami a legroszszabb, Heródes szorult helyzetét sem láthatta előre. Hetekkel később János táborának egy névtelen küldönce egy utolsó és váratlan ereklyét hozott a fiatal özvegynek. Az aszkéta szó nélkül átadott neki egy nádkosarat, majd sietősen távozott. Üzenetet nem mellékeltek a küldeményhez, és a férfi gondosan kerülte Mária tekintetét. Mária kíváncsian felemelte a kosár tetejét. Egy selyempárnán Keresztelő János napszítta koponyája nyugodott.
Mária idő előtt hozta világra gyermekét, ami apró, filigrán termetét figyelembe véve valóságos áldás volt a számára. A jól fejlett kisfiú hangos ordítással érkezett e világra, és már egynapos korában látni lehetett rajta, mennyire hasonlít Jánosra. Kitartó és méltatlankodó sírása hallatán senki sem kételkedett benne, hogy Keresztelő János az apja.
Magdalai Mária megüzente Isának és az édesanyjának, hogy biztonságban megszülte gyermekét, és köszönetet mondott, amiért imádkoztak értük. A gyermek az édesapja után a János-József nevet kapta.
János kivégzését követően nagy nyomás nehezedett Isára, aki kiment a sivatagba, és találkozott az esszénusokkal meg János követőivel, és a maga módján terjesztette az Igét. Az esszénusok egy része elismerte és követte őt, Dávid házának leszármazottját, mások azonban Jánoshoz hasonlóan nyíltan ellenezték a názáreti reformjait. A sivatagi emberek többsége Jánost tartotta az első és egyetlen Igaz Mesternek. Erre az időszakra tehető a János és Isa hívei közötti ellenségeskedés. A názáreti a mindenki számára elérhető szeretetet és megbocsátást hirdette, míg a johannita filozófiára a kemény ítélkezés és a szigorú törvények voltak jellemzőek. Míg Isa és a názáretiek tisztelték és becsülték a nőket, Jánosról köztudott volt, hogy mélyen megvetette őket. Máriát és Salomét még közvetlenül a halála előtt is a megtestesült babiloni szajhákként emlegette. Keresztelő János követői a következő évezredek során is rendületlenül szították az igazságtalanság lángjait.
A názáreti Isa, Dávid házának hercege eldöntötte, hogy igazságot szolgáltat a frissen megözvegyült Máriának. Ő tudta a legjobban, hogy ez a jó és erényes asszony szörnyű igazságtalanságnak esett áldozatul, holott ereiben még most is királyok vére csörgedezett, szíve még mindig tiszta volt, és Isa jobban szerette őt, mint valaha. Lázár meghökkent az Oroszlán Fiának láttán, aki egyedül, a tanítványai nélkül érkezett. - Látnom kell Máriát és a gyermeket - mondta egyszerűen. Lázár hebegve szólította Mártát, majd beljebb tessékelte Isát. Márta képtelen volt leplezni örömét. Konzervatív neveltetése ellenére régóta rokonszenvezett a názáretiek tanításaival, és Isa is közel állt a szívéhez. - Szólok Máriának, hogy itt vagy - mondta. Amikor magukra maradtak, Lázár szólni próbált: - Jesua, sok mindenért kell a bocsánatod kérnem... Isa egy kézmozdulattal elhallgattatta. - Békével jöttem, Lázár. Tudomásom szerint mindig úgy cselekedtél, ahogy azt a szívedben helyesnek és igaznak ítélted. Hű maradtál önmagadhoz és Istenedhez, tehát sem nekem, sem másnak nem tartozol bocsánatkéréssel. Lázárt mélységesen meghatották Isa szavai. Régóta bántotta, hogy felbontotta a húga jegyességét, és rettenetes súlyként nehezedett rá a bűntudat, hogy hátat fordított a názáretieknek. De nem volt ideje magyarázkodni, mivel a kis János-József hangos sírással jelezte érkezésüket. Isa mosolyogva köszöntötte Máriát és a kisdedet. Kinyújtotta kezét a sírástól kivörösödött arcú gyerekért. - Gyönyörű, akár az édesanyja, és akaratos, mint az apja - nevetett fel Isa, és karjába vette a kicsit, aki azonnal elcsendesedett és nagy érdeklődéssel figyelte az idegen arcot. Amikor Isa ringatni kezdte, boldogan gügyörészett. - Tetszel neki - mondta Mária. Egyszeriben különös érzés töltötte el a legendás hírű férfi közelségétől.
- Remélem is - nézett Isa komolyan Máriára, majd Lázárhoz fordult. - Lázár, drága fivérem, négyszemközt szeretnék beszélni Máriával. Nagyon komoly dologról van szó. Most, hogy megözvegyült, nem vétünk az illem ellen, ha kettesben beszélgetünk. - Természetesen - mormolta Lázár, és kisietett a szobából. Isa, a kis Jánossal a karjában intett Máriának, hogy üljön le. Egy ideig csendben üldögéltek egymás mellett, és elmosolyodtak, amikor a kisfiú megrángatta Isa hosszú haját. - Kérdeznem kell tőled valamit, Mária. Mária némán bólintott. Isa jelenléte balzsam volt megfáradt lelkére. - Sokat tűrtél, és mindvégig a belém és az Igaz Útba vetett hited miatt cselekedtél. Megérdemeld, hogy elégtételt kapj a sok szenvedésért. Mária, szeretném, ha a feleségem lennél, és megengednéd, hogy sajátomként neveljem fel János fiát. Mária kővé dermedten hallgatott. Jól hallotta? Nem, ez lehetetlen. - Isa, nem tudom, mit mondjak - szólalt meg végül. - Egész életemben arról álmodoztam, hogy egy nap a feleséged lehetek, és amikor megtudtam, hogy nem lehet... Örökre eltemettem azt az álmot. És most... nem, nem hagyhatom, hogy megtedd. Én csak árthatok neked és a küldetésednek. Már így is vannak, akik engem okolnak János haláláért, akik bűnösnek neveznek. - Nem érdekel. Aki követ engem, ismeri az igazságot, aki pedig nem ismeri, annak megtanítjuk. És a törvény követői sem tiltakozhatnak ellene. Valójában helyénvaló dolgot teszünk, hiszen te János özvegye, én pedig a rokona vagyok. Pontosabban a legközelebbi férfirokona, tehát kötelességem felnevelni ezt a gyermeket. És népének vezetőjévé nevelném, választott örökösömmé, egy próféta fiává. A törvény és Izrael népe sem találnának kivetnivalót a házasságunkban. Még most is Dávid fia vagyok, te pedig Benjámin lánya. Mária soha életében nem érzett még ekkora boldogságot. Nem hitte volna, hogy megtörténik vele ez a csoda. Már azzal is beérte volna, ha Isa megkeresztelte volna a kis Jánost, de hogy sajátjaként felnevelje, őt pedig feleségül vegye? Ez túl sok volt egyszerre. Mária kezébe temette arcát és elsírta magát. - Miért sírsz, galambocska? Isten szemében most is ugyanolyan tökéletesek vagyunk egymás számára, mint amikor egymásnak teremtett bennünket. Mária letörölte könnyeit, és Isa szemébe nézett, akit az Úr most visszaadott neki. - Nem gondoltam volna, hogy még egyszer megismerem a boldogságot - suttogta.
Isa és Mária menyegzőjén csak Mária és a hozzájuk leghűségesebb názáretiek vettek részt. Az eseményre a Galileai-tó partjainál, Tabgában került sor. A menyegző híre gyorsan terjedt, és másnap emberek sokasága érkezett a kis faluba. Egyesek a názáreti követői voltak, mások csupán a saját szemükkel akartak meggyőződni Salamon próféciájának igazságáról. Voltak, akik nem örültek annak, hogy szeretett prófétájuk egy rossz hírű asz-szonnyal köti össze életét, Isa azonban mindenkit szeretettel fogadott. Újra meg újra elismételte Máriának, mekkora örömmel tölti el, hogy terjesztheti az Igét, és lehetősége adódik felnyitni az embereknek a szemét az igazságra. Két nap alatt több ezer ember gyűlt össze.
A második nap végén Isa édesanyja megkereste a fiát, és emlékeztette a kánai menyegzőre, amikor nem volt elegendő bor a vendégek számára. És most a Galileai-tó partjain összegyűlt ezer meg ezer ember már napok óta nem jutott ételhez. Isa maga köré gyűjtötte követőit, és a vendégek száma iránt érdeklődött. - Közel ötezren lehetnek, nekünk pedig alig van valamink - felelte Fülöp. - Kétszáz tízes ára kenyér sem elég ezeknek. Péter fivére, András szólásra emelte kezét. -Az egyik halász fiának van öt árpakenyere és két kis hala, de semmi több. - Telepítsétek le a vendégeket a földre, és hozzátok elém a halat meg a kenyeret - mondta ekkor Isa. András szó nélkül betette a kenyeret és a halat egy kosárba, majd a mestere lába elé helyezte. Isa szemeit az ég felé emelve megáldotta és megtörte a kenyereket, ezután a kosarat visszaadta Andrásnak, hogy a hallal együtt ossza ki a nép között. - A maradékot gyűjtsétek össze egy másik kosárba, hogy semmi se vesszen kárba, és azt is adjátok körbe mondta. András, Péter és a többiek engedelmeskedtek, és csodálkozva látták, hogy a morzsákból kenyerek lettek a kosarakban. Hamarosan tizenkét nagy kosár ennivaló állt előttük, melyekből könnyűszerrel csillapították a sokaság éhét. Azok, akik ott voltak Tabga partjainál, többé nem kételkedtek abban, hogy a názáreti Isa a próféciában emlegetett messiás. Az emberek között gyorsan terjedt a híre, és idővel Máriát is elfogadták. Úgy vélték, a nagy próféta bizonyára jó okkal választotta magának ezt az asszonyt. Ebben az új helyzetben először adódott egy kis probléma Mária neve miatt. Nem lett volna helyes János özvegyeként emlegetni, de Isa feleségeként sem. Végül az emberek egyszerűen Mária Magdolnának kezdték szólítani, s ezen a néven vált ismertté. névre Ábrahám felesége iránti tiszteletből esett a választásuk, míg a Támár a Galileai-tó környékén található bőségesen termő pálmafákra utalt. Most, hogy Isa és Mária családja új taggal bővült, a gyülekezetük is egyre szaporodott, és Izrael gyermekei végre reménykedve tekintettek a jövőbe. Valóban jó idők voltak ezek. A tabgai kenyérszaporítás eseményeit Mária Magdolna a jó időkként szokta emlegetni. A menyegző után a názáretiek Máriával együtt Szíriába mentek, és útközben Isa rengeteg embert meggyógyított. Tanított a zsinagógákban, és terjesztette az Igét. Néhány hónap után azonban visszatértek Galileába, ugyanis Mária Magdolna gyermeket várt, és Isa azt akarta, hogy Mária ott hozza világra kicsinyét, ahol kényelmesen érzi magát, vagyis az otthonában. Mária egy tökéletes, apró kislánynak adott életet, aki hercegnőhöz illően a Sára-Támár kettős nevet kapta. A Sára.
18.
Cháteau des Pommes Bleues 2005. június 29.
Fejezet
A társaság egy ideig még néma csendbe burkolózott, mindenki a maga módján próbálta feldolgozni a rengeteg új információt. Mária története mindenkit meghatott, és időnként el is sírták magukat; a férfiak lopva morzsolgatták könnyeiket, míg a nők nyíltan zokogtak. - Hol kezdjük? - törte meg Sinclair a csendet. - Nem is tudom - rázta meg Maureen a fejét. Aztán Péterre nézett, aki meglepően nyugodt volt. - Jól vagy? kérdezte. - Soha jobban - bólintott az atya. - Furcsa, de nem érzek döbbenetet, nem is aggódom. Egyszerűen... elégedett vagyok. Nem tudom megmagyarázni, de így érzek. - Fáradtnak tűnsz - jegyezte meg Tammy. - Fantasztikus munkát végeztél. Sinclair és Roland egyetértett vele, és hálásan megköszönték fáradhatatlan munkáját. - Azt javaslom, menj és pihend ki magad, mielőtt nekilátsz a következő könyvnek - mondta Maureen. Komolyan, Pete, szükséged van az alvásra. - Szó se lehet róla - makacskodott Péter. - Még hátravan két könyv, A tanítványok könyve meg A sötét idők könyve. Biztos vagyok benne, hogy a kereszthalálról is szó esik majd bennük. Le se bírnám hunyni a szemem, annyira kíváncsi vagyok. Péter nem hallgatott a jó szóra, ezért Sinclair hozatott neki egy kanna teát. A pap továbbra is visszautasította az ételt, mivel elhatározta, hogy addig böjtöl, míg az utolsó szóig lefordítja a tekercseket. Sinclair, Maureen és Tammy átmentek a szomszédos étkezőbe, hogy egyenek valamit. Ro-land-t is hívták, hogy tartson velük, ám ő udvariasan nemet mondott és távozott. Senkinek sem volt igazán étvágya. Még mindig alig találtak rá szavakat, hogy kifejezzék az első könyvvel kapcsolatos érzéseiket. Végül Tammy szóba hozta a Jánosra vonatkozó részt. - A Derekkel töltött nap után kezd értelmet nyerni ez az egész. Most már értem, miért gyűlölik ennyire Máriát és Sa-lomét, de akkor is igazságtalanok velük szemben. Maureen össze volt zavarodva. 0 ugyanis még sötétben tapogatózott. - Azokra az emberekre gondolsz, akik megtámadtak? Tammy elmondta neki, mit tudott meg Derektől azon a szörnyű carcassone-i kirándulásukon. Maureen döbbenten hallgatta. - Ti tudtátok, hogy Máriának volt egy fia Keresztelő Jánostól? - kérdezte. - Nekem ez teljesen új. Alig bírom elhinni. - Mások is így lesznek vele - bólintott Sinclair. - Mi régóta tudunk róla, de eretnek kis közösségünkön kívül keveseknek van tudomásuk ezekről a tényekről. Mindkét oldal következetesen próbálja tagadni a gyermek létezését. Jézus követői nem akarták, hogy ez az információ elhomályosítsa az ő történetét, ezért az evangéliumok szerzői igyekeztek körültekintően fogalmazni. - János hívei a Mária Magdolna iránti gyűlöletük miatt hallgatnak róla - folytatta Tammy. - A Testvériség A Szent Grál Igaz Könyve című alapművében az áll, hogy az egyetlen szent vérvonal Jánoson és a fián keresztül maradt ránk, így nemcsak az írásból, de még a történelemből is ki akarták iktatni Mária Magdolnát. A Testvériségen belül kizárólag szajhaként szokták emlegetni. - Ennek semmi értelme - vetette közbe Maureen. - Hiszen ő hozta világra János fiát, akinek a törvényességét nem vonták kétségbe. Akkor meg miért vetik meg? - Mert úgy hiszik, Saloméval együtt a halálba küldte Jánost, hogy aztán hozzámehessen Jézushoz, azaz Isához, aki így az örökébe léphetett, és a fiát is názáreti módon nevelte fel. A szertartásaikon megköpdösik a feszületet, és Krisztust „Bitorló"-ként emlegetik. - Ne haragudjatok, hogy felhozom, de még most sem tudom elhinni, hogy Jean-Claude is része volt ennek az összeesküvésnek. - Mármint Jean-Baptiste - javította ki Tammy. -Amikor Montsegurben voltunk... olyan sokat tudott a katárokról. És annyi tisztelettel és szeretettel beszélt róluk. Mindez csak álca volt? Sinclair sóhajtva végigsimított az arcán. - Igen, és abból, amit megtudtam, ez még csak egy apró kis részlet volt. Roland megtudta, hogy Jean-Claude-ot gyerekkora óta arra nevelték, hogy beszivárogjon a szervezetünkbe. A családja és a Testvériség pénzével nem okozott gondot számukra, hogy létrehozzanak neki egy új személyiséget. A Paschal-elem csak később került a képbe, észrevehettem volna... de nem volt okom kétségbe vonni a szavait. És kétségtelen tény, hogy rendkívül képzett tudós, korunk egyik legnagyobb szaktekintélye. Az ő esetében inkább az „ismerd meg az ellenséged" elmélet lépett életbe. - Mennyi ideje folyik ez? Mármint ez a rivalizálás?
- Kétezer éve - felelte Sinclair. - De egyoldalú. A mieink nem táplálnak rossz érzéseket a Keresztelő-vérvonal iránt, hiszen mindannyian Mária Magdolna gyermekei vagyunk, nemde? - Akkor hát a család másik ága keveri a bajt - tréfálkozott Maureen. - Szeretném kihangsúlyozni, hogy a Keresztelő követői nem mind ennyire szélsőségesek - szólt közbe Sinclair. Ezek a Testvériség-fanatikusok kisebbségben vannak. Egy elvakult, fanatikus csoport, akiknek meglepően nagy hatalom került a kezükbe, de akkor is kisebbségben vannak. Jöjjön, mutatok valamit. Felálltak az asztaltól, ám Tammy kimentette magát, majd megkérte Maureent, hogy később keresse meg a médiaszobában. - Most, hogy ilyen messzire eljutottunk, mutatnék valamit, amit a kutatásaim során fedeztem fel. - Megbeszélték, hogy egy óra múlva találkoznak, és Maureen meg Sinclair kisétált a Szentháromság-kertbe. - Emlékszik a harmadik kertre? Arra, amelyikre nem jutott időnk a minap? Jöjjön, szívesen körbevezetem. Sinclair karon fogta Maureent, és végigmentek egy márványlapokkal kirakott ösvényen. Mintha egy olasz villa kertjében lettek volna. - Nagyon... római jellegű - jegyezte meg Maureen. - Igen. Nagyon keveset tudunk erről a fiatalemberről, János-Józsefről. Eddig nem találtunk róla feljegyzéseket, legalábbis a mai napig így tudtam, és csupán a helyi legendákban bukkant fel a neve. - Mit tudnak róla? - Csak annyit, hogy ez a gyerek nem Jézus, hanem János fia volt. A nevét legalább helyesen tudtuk, bár egyes legendákban János-Jesuaként, sőt János-Márkként is szerepel. Állítólag Rómába ment, de az anyja és a testvérei itt maradtak Franciaországban. Abban már nem lehetünk biztosak, hogy ezt a saját vagy más akaratából tette-e, és a sorsa teljesen homályba veszett. Kétféle elmélet létezik. Sinclair egy fiatalembert ábrázoló reneszánsz stílusú márványszoborhoz vezette Maureent. A fiú egy nagy kereszt mellett állt, kezében egy koponyát tartott. - Jézus nevelte, ezért lehetséges, hogy a római keresztény közösség tagjaként élte le az életét. Ha így történt, akkor is nagy a valószínűsége annak, hogy fiatalon érte a halál, ugyanis Néró nagyon kíméletlenül lépett fel a keresztények ellen. A római történész, Tacitus írásaiból tudjuk, hogy a lehető legkegyetlenebb módon büntette őket. - Lehetséges, hogy mártírhalált halt? - Elképzelhető, sőt az is lehetséges, hogy Péterrel együtt feszítették meg. Az ő génjeivel csakis vezető lehetett, a vezetőket pedig kivétel nélkül kivégezték. De van még egy másik lehetőség is. - Sinclair a szobor kezében lévő koponyára mutatott. - Íme. Egy legenda szerint János fanatikusabb követői felkutatták örökösét Rómában, és elhitették vele, hogy a keresztények elorozták az őt megillető helyet. Szerintük János volt az egyetlen és igazi messiás, és fiát, JánosJózsefet illette a fölkent trónja. Ekkor János-József állítólag hátat fordított az anyjának és testvéreinek, és csatlakozott az apja követőinek táborához. Nem tudjuk, mi történt vele, de Iránban és Irakban létezik egy szekta, akik Keresztelő János híveinek vallják magukat. A mandeusok békés, ám rendkívül szigorú törvények szerint élő emberek, akik Jánost tekintik az igazi messiásnak. Az is lehetséges, hogy miután szakított a keresztényekkel, János-József vagy a gyermekei Keleten telepedtek le, és a mandeusok is az ő leszármazottaik. Kegyed nem tudhatja, de az Igazság Testvériségének tagjai is Jánostól eredeztetik magukat. Maureen nem bírta levenni tekintetét a koponyáról. -János! - kiáltott fel hirtelen. - A koponya! Szinte minden Mária Magdolnát ábrázoló festményen jelen van! - Mindig egy koponyával ábrázolják, és eddig sehogy sem találtam rá magyarázatot, legfeljebb néhány, a bűnbánatra való utalást. De miért? Most már világos. Mária szó szerint Jánosnak, vagyis a koponyájának bánja meg bűneit.
- Igen - bólintott Sinclair. - És a könyv... a keze ügyében mindig ott a könyv. - Az a Szentírás is lehet - mondta Maureen. - Lehet, de nem az. Azért ábrázolják a könyvvel, mert az a saját könyve, melyet örökül hagyott ránk. És bízom benne, hogy segít nekünk megoldani a legidősebb fiát övező rejtélyt is. Egy ideig csendben sétálgattak, és gyönyörködtek az alkonyban. - Említette, hogy Jánosnak más követői is voltak, akik nem fanatikusok. - Természetesen. Több millióan vannak. Keresztényeknek hívjuk őket. - Maureen a fejét ingatta. - Komolyan beszélek. Nézzen csak körül a hazájában. Hány baptista egyház létezik? Ok olyan keresztények, akik a saját jogán prófétának tekintik Jánost. Egyesek Előfutárnak nevezik, aki bejelentette Jézus eljövetelét. Néhány európai családban, például a Medicieknél vagy a jó öreg Sandro esetében össze is keveredett Jézus és a Keresztelő vére. - Botticelli mindkét vérvonal leszármazottja volt? - csodálkozott Maureen. - Bizony. Ha visszamegyünk, vessen egy pillantást a Pri-maveráxa. A bal szélén láthatja Hermést, aki jobb kezét az „emlékezz Jánosra" mozdulattal emeli a levegőbe. Ennek a Mária Magdolna- és újjászületés allegóriának a segítségével Sandro azt akarja a tudtunkra adni, hogy kénytelenek vagyunk elismerni Jánost. Az alkímia az integráció, az egyesülés része, márpedig az eggyé válás esetén nincs helye bigottságnak és türelmetlenségnek. Maureen egyre jobban csodálta Sinclairt, akiben egy misztikust, költőt és a spirituális igazságok fáradhatatlan kutatóját ismert meg. Ezenkívül jó ember volt, kedves, gondoskodó és rendkívül hűséges. Az első találkozásuk alkalmával Maureen nagyon alábecsülte az értékeit. - Szerintem az igazi hit alapjai a megbocsátás és a tolerancia. Az elmúlt huszonnégy órában bőségesen megtapasztaltam ezt az igazságot. Maureen mosolyogva a férfibe karolt, aztán visszasétáltak a házhoz.
Vatikán, Róma, 2005. június 29.
DECARO BÍBOROS éppen telefonált, amikor kitárult az ajtaja. A magas rangú egyházfinak sehogy sem fért a fejébe, hogy O'Connor püspök nem fogta még fel, mennyire fárasztó a jelenléte. A bíboros kénytelen-kelletlen végighallgatta O'Connor beszámolóját a franciaországi felfedezésről, ám aztán olyasmit is közölt vele, amire DeCaro felkapta a fejét. Erről csak a beavatottak tudtak, és a püspök szintjén még senki sem tudott a tekercsekről, a tartalmukról pedig végképp nem. - Ki az informátora? - kérdezte a bíboros. - O'Connor megrezzent. Egyelőre nem állt szándékában felfedni a forrását. - Csak annyit mondhatok, hogy nagyon megbízható. Nagyon is. - Ebben az esetben sajnos nem vehetem túl komolyan az információit, Magnus. Értse meg. Annyi légből kapott állítással van dolgunk, nem vizsgálhatjuk ki mindet. Magnus O'Connor püspök úr kínosan feszengett. Nem merte felfedni forrását, még nem, hiszen akkor az összes ütőkártyáját kijátszana. Ha elárulná a forrása nevét, akkor egyenesen hozzá mennének, és ő, O'Connor végképp kimaradna az eseményekből. Ráadásul DeCarón és a vatikáni tanácson kívül mások is türelmetlenül várják a válaszokat. - Ha az emberem engedélyt ad rá, felfedem a kilétét -mondta végül a püspök.
Mélységesen felháborodott, amikor a bíboros egykedvű vállrándítással nyugtázta szavait. - Nagyszerű. Köszönöm, hogy tájékoztatott - bocsátotta el DeCaro a püspököt. - A bíboros úr nem is akarja tudni, hogy mit találtak? DeCaro a szemüvege felett az atyára pillantott. - Nem foglalkozunk megalapozatlan forrásokkal - vetette oda kurtán. - Jó éjszakát, püspök úr. És most menjen Isten áldásával. A bíboros fogta az iratait, és folytatta az olvasást. A legcsekélyebb megdöbbenést vagy hálát sem mutatta a püspök szavai hallatán. O'Connor motyogott valamit, majd kitámolygott a folyosóra. Elege volt Rómából. Franciaországba utazik, döntötte el. És majd megmutatja nekik.
Cháteau des Pommes Bleues, 2005. június 29.
Séta után Maureen ígéretéhez híven megkereste Tammyt a médiaszobában. Előtte még benézett Péterhez, ám az atya annyira belemerült a második könyv fordításába, hogy jobbnak látta, ha nem zavarja. Az egész cháteau-ban várakozásteli hangulat uralkodott. Maureen kíváncsi volt arra, hogy vajon a személyzetet mennyire avatták be a történtekbe. Sinclair és Roland leült, hogy megtárgyalják a további biztonsági intézkedések bevezetését. Eddig még nem beszéltek róla nyíltan, de Mau-reent nagyon érdekelte, hogy mit tervez Sinclair a tekercsek további sorsát illetően. - Gyere, gyere - intett Tammy, amikor észrevette Mau-reent az ajtóban. - Maureen sóhajtva lehuppant barátnője mellé a kanapéra. - Ejha, mi a baj? - 0, semmi és minden - mosolygott Maureen. - Csak azon elmélkedtem, hogy mikor tér vissza az életem a rendes kerékvágásba. - Egyelőre ne is álmodj róla - nevetett fel Tammy. - Az életünk örökre megváltozott, jobb, ha te is hozzászoksz. Megragadta Maureen kezét. - Nézd, tudom, hogy az utóbbi időben sok mindenen mentél keresztül. Nem lehet könnyű feldolgozni. Csak el akartam mondani neked, hogy te vagy az én hősöm. Na és, persze, Péter is az. - Köszönöm - sóhajtott fel Maureen. - Mondd, szerinted az emberek felkészültek arra, hogy alapjaiban rengessük meg a hitüket? Mert engem teljesen váratlanul ért. - Nem értek egyet - felelte Tammy határozottan. - Az időzítés tökéletes. A huszonegyedik században vagyunk, már nem vetjük máglyára az eretnekeket. - Azt nem, csak fejbe kólintjuk őket - tapogatta meg Maureen a tarkóját. - Ez jogos volt. Nagyon sajnálom. - Csak fokozni akartam a drámai hatást. Különben semmi bajom. - Maureen a nagy tévéképernyő felé mutatott. - Most min dolgozol? - Van még valami, amire a múltkori beszélgetésünk során már nem jutott idő. Szerintem érdekelni fog. - Tammy fogta a távirányítót és bekapcsolta a készüléket. - Emlékszel, a vérvonalról beszélgettünk. A képernyőn különböző portrék jelentek meg. Ferdinánd, a spanyol király. A te Lucrezia - Borgiád. Mária, a skót királynő. Charlie herceg. Az osztrák Mária Terézia. Sir Isaac Newton. Ezután több amerikai elnök következett. És megérkeztünk az amerikaiakhoz, kezdve Thomas Jeffersonnal. Innen pedig fokozatosan eljutunk napjainkig. A képernyőt teljes egészében betöltötte egy nagy amerikai családi összejövetelt ábrázoló fotó.
- Ez micsoda? - A Stewart család, a New Jersey állambeli Cherry Hűiben. Tavaly készítettem. És ezt is. Első ránézésre mind átlagos embereknek tűnnek, átlagos városokban, de mindany-nyian a vérvonal leszármazottai. Maureennak eszébe jutott valami. - Jártál valaha a virginiai McLeanben? - Nem, miért? Maureen elmesélte barátnőjének, milyen szokatlan élményben volt része a bájos kis könyvesboltban. - A tulajdonost Rachel Martelnek hívják, és... - Martel? - vágott a szavába Tammy. - Martelt mondtál? Maureen bólintott, mire Tammyból kitört a nevetés. - Hát igen, nem csoda, hogy látomásai vannak. A Martelek az egyik legősibb vérvonalbeli családhoz tartoznak. Tessék, meg is van: Charles Martel, a charlemagne-i vonalból. Ha tovább kutakodsz azon a vidéken, meg fogsz lepődni, milyen sokan vannak. Feltehetően a rémuralom idején menekültek el Franciaországból... a francia nemesi családok többsége Amerikában keresett menedéket. Pennsylvania is tele van velük. - Akkor ezért számoltak be annyi látomásról - nevetett fel Maureen. - Alig várom, hogy hazaérjek és elmondjam Rachelnek. - A következő fényképnél Tammy folytatta a magyarázatot: - Ezt a fotót tavaly nyáron készítettem a St. Clair család Baton Rouge-i összejövetelén. - A francia őseik miatt Loui-siánában a legmagasabb a leszármazottak aránya. Most már te is megtapasztaltad. Látod ezt az alakot? Tammy rákattintott egy hosszú hajú utcai zenészt ábrázoló fényképre. A szobát csodálatos szaxofonmuzsika hangjai töltötték be. - A neve James St. Clair, és New Orleansban él. Hajléktalan, de amikor elkezd játszani, elsírod magad a gyönyörűségtől. Három órán át beszélgettünk az egyik utcasarkon. Csodálatos ember. - Ezek az emberek tisztában vannak a származásukkal? - Természetesen nem, és ez benne a szép. A filmemben is kihangsúlyoztam, hogy kétezer évvel Jézus halála után majdnem egymillió ember hordozza magában az örökségét. Talán még többen is. És nincs ebben semmi elitizmus. Lehet egy egyszerű pék, akinél nap mint nap vásárolsz, vagy a bankban a pénztáros... vagy a hajléktalan szaxofonos, aki összetöri a szíved, valahányszor elkezd játszani.
Cháteau des Pommes Bleues, 2005. június 29.
PÉTER FÁRADHATATLANUL DOLGOZOTT, ám maximaiizmusa erősebbnek bizonyult nála, ezért két napba is beletelt, mire sikerült lefordítania A sötét idők könyvét. A második napon Maureen a kanapén szunyókált. Szívét jóleső izgalom járta át, hogy ilyen közel került Mária evangéliumához. Az unokatestvére sírására ébredt. Maureen kíváncsi volt, hogy vajon örömében vagy bánatában sírta el magát, és Sinclairre nézett, aki az asztal másik oldalán állva tehetetlenül széttárta a kezét. Maureen felkelt, és gyengéden az unokatestvére vállára tette a kezét.
- Mi a baj, Pete? Péter megtörölte a szemét. - Máris kezdhetjük, ő majd mindent elmesél - mutatott a tekercsekre. - Kérlek, szólj a többieknek. Tammy és Roland besiettek a dolgozószobába. Nem volt nehéz megtalálni őket, mert újabban állandóan együtt voltak. A közelben tartózkodtak, nehogy lemaradjanak valamiről. Mindketten észrevették Péter szemében a lázas csillogást. Roland mindenkinek hozatott egy-egy csésze teát, majd miután elcsendesedtek, Péter folytatta a felolvasást. - A sötét idők könyvének nevezte el ezt a tekercset, és Krisztus életének utolsó hetét írja le benne - jelentette be Péter. Sinclair kérdezni akart valamit, ám az atya leintette. - Ő mindent elmagyaráz. És elkezdett olvasni.
...Fontos, hogy tudjuk, ki is volt valójában Iskarioti Júdás, hogy megértsük a hozzám, Isához, valamint az Igéhez fűződő kapcsolatát. Simonhoz hasonlóan ő is zéló-ta volt, aki szíve mélyéből gyűlölte a rómaiakat. Olt is a hitéért, és bármikor újra megtette volna. Mígnem Simon elhozta Isához. Júdás megtérése nem volt könnyű és gyors folyamat. Farizeus családból származott, ahol rendkívül szigorúan vették a törvényeket. Még egészen fiatalon csatlakozott János táborához, ezért az elején engem is gyanakvással fogadott. Isának köszönhetően idővel összebarátkoztunk, ennek ellenére többször is felszínre tört Júdás régi természete, ami feszültséget teremtett a tanítványok körében. Természetéből adódóan vezető volt, és gyakran célozgatott is erre. Isa csodálta miatta, ám a többieknek nem volt ínyére ez a viselkedés. Én azonban megértettem Júdást. Őt is sokan félreértették, akárcsak engem. Júdás minden alkalmat megragadott, hogy bővítsük követőink táborát, és ennek elengedhetetlen feltétele volt, hogy adakozzunk a szegényeknek. Isa kinevezte pénztárosnak, így ő foglalkozott a pénzgyűjtéssel, majd szétosztotta a rászorulók között. Becsületes, lelkiismeretes, ám megalkuvást nem ismerő ember volt. A legnagyobb vitánkra Betániában, Simon házában került sor. Vittem magammal egy drága és illatos nárdusz-olajjal teli alabástrom tégelyt, melyet Alexandriából kaptunk. Letörtem a pecsétet és a kenőccsel bekentem Isa lábát és fejét, majd a messiásunknak neveztem. Mindenki átérezte a reménnyel teli pillanat fontosságát. Júdás azonban más véleményen volt. Dühösen nekem rontott. - Az olaj nagy érték, és ha nem bontottad volna fel a pecsétet, jó áron eladhattuk volna, hogy az árát szétosszuk a szegények között. - Mielőtt szólhattam volna, Isa a védelmemre sietett. - Mindig lesznek szegények ezen a világon, de én nem élek örökké. Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett. Olyan pillanat volt ez, melyben megmutatkozott, hogy Júdás nem értette teljesen a szent rituáléinkat, és néhány kiválasztottunk el is szomorodott miatta. Volt, aki soha többé nem bízott meg maradéktalanul Jú-dásban. Mint mondottam, nem táplálok haragot iránta, sem ezért, sem más cselekedete miatt. A szíve mélyén Júdás nem változott, mindig hű maradt önmagához. Még most is gyászolom halálát. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A SÖTÉT IDŐK KÖNYVE
19.
Fejezet
Jeruzsálem, i. sz. 33.
Eseménydús nap volt a názáretiek számára. A nép a vártnál is nagyobb szeretettel fogadta a Jeruzsálembe bevonuló Isát. Amikor bejelentette követőinek, hogy megtanítja őket az Úr imájára, azaz a Miatyánkra, az Olajfák hegyén szűknek bizonyult a hely. Tele volt emberekkel a barlang, a domb, mindenki a fölkent közelébe akart kerülni, hogy megtanuljon imádkozni. Isa addig maradt, míg mindenki, férfi, nő és gyermek egyaránt megtanulta, megértette és szívébe fogadta az ima szavait. Miután lejöttek a hegyről és a város felé haladtak, a názá-retieket megállította két római százados. A rómaiak a város keleti bejáratát őrizték, amely közel esett Pilátus Antónia-erődbeli rezidenciájához. Amikor tört arámi nyelven faggatták a kis csoportot úti céljuk felől, Isa előrelépett és nagy meglepetésükre folyékony görög nyelven válaszolt kérdéseikre. Észrevette, hogy az egyik katona kezét vastag kötés fedi. - Mi történt veled? - kérdezte egyszerűen. - Az egyik éjjeli őrségben elestem a sziklákon - felelte a százados meglepődve. - Mert túl sok bort ittál - recsegte a társa, egy kellemetlenkedő, sebhelyes arcú férfi. A sérült katona rásandított, majd hozzátette: - Ne hallgass Longinusra. Elvesztettem az egyensúlyomat. - Fájdalmaid vannak - állapította meg Isa. - Azt hiszem, eltörött, de még nem volt időm megnézetni az orvossal. A húsvét miatt szorosan fognak bennünket. - Megnézhetem? - kérdezte Isa. A százados előrenyújtotta sérült kezét, mire Isa két kézzel gyengéden átfogta törött csuklóját, majd lehunyta szemét és elmondott egy imát. A sérült római hatalmas szemeket meresztett, ahogy a názáretiek figyelemmel követték a gyógyítási folyamatot. Még a sebhelyes arcú százados is megbűvölve nézte őket. Isa kinyitotta a szemét és a rómaira nézett. - Meglásd, most sokkal jobb - mondta, és amint levette róla a kezét, mindenki láthatta, hogy a katona csuklója újra erős volt, a csontja is beforrt. A római a döbbenettől némán letekerte karjáról a kötést, és megmozgatta ujjait. Égszínkék szeme megtelt könnyekkel. Nem mert megszólalni, nehogy elsírja magát a társa előtt. Isa tudta, mi megy végbe a lelkében, és kimentette a kínos helyzetből. - Isten királysága a szívedben lakozik. Eredj, és mondd el másoknak is a jó hírt - mondta, és Mária, a gyerekek és a kiválasztottak kíséretében folytatta útját.
Mária fáradt volt, de nem panaszkodott. A hasában növekvő gyermek lelassította kissé, de annyi öröme tellett benne, hogy nem szólt miatta. Isa nagybátyánál, Józsefnél szálltak meg, egy gazdag, befolyásos embernél,
akinek közvetlenül a város szomszédságában voltak a földjei. Mária örült, hogy a kis Jánost és Támárt elnyomta az álom, mert őket is kimerítette a hosszú nap. József kertjében végre volt egy kis ideje, hogy eltűnődjön Isa gyógyítási képességein. Isa Józseffel és néhány követőjükkel a másnapi templomlátogatásukat tervezgették. Mária magukra hagyta őket és lefektette a gyerekeket, majd pihent és imádkozott egy keveset. A többi Mária és az asz-szonyok összegyűltek imádkozni. Ahogy visszagondolt a római katona gyógyulására, nyugtalanító érzés lett úrrá rajta. Az okát nem tudta volna megmondani, egyszerűen ideges lett tőle. Pedig a százados tisztességes, már-már kellemes ember benyomását keltette, azonban Isával együtt nyomban megérezték elkeseredését. A társa teljesen más volt. Kemény és durva volt, de nem is számítottak többre egy zsoldostól, aki oly sok zsidó vért kiontott már életében. A sebhelyes arcú Longinust meglepte a társa gyógyulása, de nem volt rá különösebb hatással. Ehhez túlságosan megkeményedett a szíve. A kék szemű férfi azonban nemcsak meggyógyult, hanem meg is változott. Látszott a tekintetében. Mária megborzongott, mint mindig, amikor bepillantást nyert a jövőbe, ám ezúttal túlságosan kimerült volt... vagy talán nem is kellett látnia. Vajon mire figyelmeztették a megérzései? Az elmúlt három év során már Izrael határain túl is Isa csodás képességeiről beszéltek az emberek, és mostanában oly könnyedén telítődött az Úr erejével, hogy öröm volt látni. Mária fivérét is meggyógyította, pedig a betániai orvosok már halottnak nyilvánították. Egy évvel azelőtt Máriát és Isát a Galileai-tónál érte a hír, hogy Lázár halálosan beteg. Az út azonban a vártnál hosszabbra nyúlt, és mire odaértek, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Elkéstek. Isának hihetetlen csodatévő képességei voltak, de addig még egyetlen embert sem támasztott fel a halálból. Mária tudta, hogy még a messiástól sem kérhetnek ekkora csodát. Isa azonban Máriával együtt belépett Márta házába, és mondta az asszonyoknak, hogy imádkozzanak vele. Aztán Jézus egymagában bement Lázár sírkamrájába, hogy a holtteste felett folytassa imáit. Odakinn Mária és Márta sápadtra vált arccal várt rá, de ő mosolyogva a sírkamra felé fordult és így szólt: Lázár, jöjj ki! Kelj fel és köszöntsd feleségedet és húgodat, akik annyi szeretettel imádkoztak a visszatérésedért. Márta és Mária csodálkozva lázzá, hogy Lázár lassan előjön a sírból. Sápadt volt és gyenge, de élettel teli. Akkor éjjel egész Betániában Lázár csodálatos feltámadását ünnepelték. A názáreti követőinek tábora is hatalmasra duzzadt. Isa folytatta gyógyítói munkáját; Jerikónál, a Jordán-folyó mellett megpihent, hogy Jánoshoz hasonlóan megkeresztelje néhány követőjét. A mérsékeltebb hívek örömmel fogadták, hogy Isa követi János példáját, és imádkoztak, hogy ő legyen az igazi messiás. Heródes Antipász, Galilea negyedes fejedelme is kijelentette, hogy Isában újraéledt János szellemisége. Sajnos nem mindenki volt elégedett ezekkel a fejleményekkel. János tanítványai és az esszénus aszkéták útonútfélen bitorlónak nevezték ő, ám dühödt haragjuk leginkább a názáreti asszonyra irányult. Másnap Mária Magdolna hirtelen a földre rogyott és kezét a gyomrára szorította. Az emberek tehetetlenül nézték kínjait, és azonnal Isáért küldtek, aki a feleségéhez sietett. - Láttam már ehhez hasonlót - szólalt meg komoran Mária, Isa édesanyja, aki elkísérte őket erre az útra. - Ez nem természet adta betegség. - Méreg - bólintott Isa. - Nem is akármilyen méreg. Látod, a lába is lebénult, és az egész belseje kifordul, olyan hevesen öklendezik. Ez a méreg Keletről származik, a hét halálos méreg miatt a hét ördög mérgének is nevezik. Lassú és fájdalmas halált
hal az, akinek beadják, és nincs rá ellenszer. Fiam, most nagy szükséged lesz az Úr segítségére, ha meg akarod menteni a feleségedet. Isa megfogta felesége kezét és elkezdett imádkozni. Addig imádkozott, míg érezte, hogy a méreg lassan távozik Mária testéből, és visszatér az egészsége. A tanítványok közben megpróbálták kideríteni, hogy ki mérgezhette meg Mária Magdolnát. A tettes nem került elő. Feltételezték, hogy János valamelyik fanatikus követője lehetett, aki megtért hívőnek álcázva magát Mária közelébe férkőzött. Attól a naptól fogva Mária Magdolna mindig óvatosan evett-ivott. Mária gyógyulásának híre bejárta az egész országot, de az irigyei a többihez hasonlóan ezt az eseményt is ellene fordí-
Mária összerezzent a kiáltás hallatán. Júdás volt az, kétségbeesetten kereste Isát. - Mi történt? - szaladt ki Mária aggódva. - Az unokahúgom, Jairus lánya - lihegte Júdás, aki a keleti falaktól futva tette meg az utat József házáig. - Lehet, hogy már késő, de akkor is szükségem van rá. Hol van? Mária bekísérte Júdást a házba. Isa azonnal felállt és megkérdezte, mi baja, mire Júdás elmondta, hogy az unokahúgát az egész Jeruzsálemben végigsöprő lázas betegség támadta meg. Sok gyerek belehalt már ebbe a kórba, de mire Júdáshoz is eljutott a hír, az orvosok már lemondtak a kislányról. A templomban betöltött tisztségének és a Pon-cius Pilátushoz fűződő barátságának köszönhetően Jairus megengedhette magának, hogy a legjobb orvosokkal gyógyíttassa családját, és Júdás tudta, hogy ha ők is lemondtak az unokahúgáról, akkor feltehetően nem lehet megmenteni az életét. 0 mégis megpróbálta. Júdás sokkal érzőbb szívű volt, mint azt a világnak mutatta. A családalapításról lemondott ugyan, de számos unokahúga és unokaöccse volt, akiket egytől egyig nagyon szeretett, de mind közül a tizenkét éves Smedia volt szívének a legkedvesebb. Rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy elveszítheti. - Elég erős vagy az utazáshoz? - nézett Isa Mária Magdolnára. Mária bólintott. Természetesen ő is velük tart, hogy vigaszt nyújtson a kislány édesanyjának a bajban. - Máris indulunk - jelentette ki Isa habozás nélkül. Nem számított, milyen későre jár az idő, vagy hogy mennyire fáradt, sose tagadta meg a segítséget a szükséget szenvedőktől. Máriának jólesett Júdás hálás tekintetét látni. Lehet, hogy ezen az éjjelen a szívében közelebb kerül az Igaz Úthoz, gondolta magában.
A farizeus Jairus kivételes helyzetnek örvendett a közösségén belül. A templom egyik elöljárója, ugyanakkor a helytartó különleges követe is volt, így minden héten találkozott Poncius Pilátussal, hogy megbeszéljék a római ügyeket. Eközben arra törekedtek, hogy megőrizzék a békét a templom és a jeruzsálemi zsidók között. Idővel annyira összebarátkoztak, hogy hosszú órákig is elpolitizálgattak. Az Antonia-erődbe a felesége, Ráhel is elkísérte, aki ilyenkor Pilátus feleségével, Claudia Proculával múlatta az időt. A két asszony a különbözőségeik ellenére szoros barátságot kötött egymással. A római Claudia azon felül, hogy Palesztina helytartójának a felesége volt, az egyik Caesar unokája, egy másiknak pedig a kedvenc mostohalánya is volt, a zsidó Ráhel pedig az egyik legrangosabb izraeli család sarja volt. Befolyásos férfiak feleségeként és anyaként könnyen megtalálták egymással a közös hangot. Ráhel lánya, Smedia gyakran elkísérte édesanyját az An-tonia-erődbe. A kislány szeretett játszani az elegáns szobákban, és ahogy idősebb lett, Claudia engedélyével a szépítő-szereit is kipróbálhatta. Még csak tizenkét éves volt, de már látszott rajta, hogy gyönyörű nővé fog serdülni.
Claudia azért is szerette Smediát, mert a kislány türelmes és kedves játszótársa volt a hétéves fiának, Pilónak. Jeruzsálemben csak nagyon kevesen tudtak Pilátus és Claudia Procula fiáról, aki torz bal lába miatt sose hagyta el az erődöt. Az apja mélyen hallgatott róla, mert tudta, hogy a gyermekéből sose lesz katona, és római helytartóként sem léphet az örökébe. Torz lába miatt utálattal fordulnának el tőle az emberek, akik az istenek rosszindulatának és elégedetlenségének tulajdonítanák fogyatékosságát. Amikor azt hitte, senki sem hallja, az éjszaka legsötétebb óráiban Pilátus sokszor könnyekre fakadt fia állapota miatt. Fele vagyonát drága görög és indiai doktorokra költötte, és minden létező gyógyszert és kenőcsöt felkutatott, amiről a legcsekélyebb mértékben is gyógyulást remélt. A hiábavaló kezelések azonban szörnyen megviselték a gyermeket, aki olyankor az édesanyja karjaiban sírta álomba magát. Az apja nem bírta elviselni ezt a terhet, és elviharzott az erődből. A kis Smedia végtelen türelemmel, órákig játszott a gyerekkel, mesélt neki és énekekkel szórakoztatta. Vajon mit szólna Pilátus, ha látná, hogy a fia héberül énekel, gondolta Claudia, aki közben Ráhellel együtt a kézimunkáik felett cseverésztek. Az egyik ilyen látogatás alkalmával hallott először a názáreti Isáról, akinek csodatételeiről legendák keringtek a nép körében. Ezzel szemben Ráhel férje, Jairus teljes mértékben osztotta a főpapok véleményét, akik a templom ellenségének tekintették a tiszteletlen názáretit. Ennek fényében Jairus hallani sem akart erről az emberről. Az unokatestvére, Júdás azonban Isa követője volt, ami olykor kínosan érintette az elöljárót, de Ráhelt boldoggá tette, hogy egy szemtanú révén értesülhet a názáreti csodatételeiről. - Miért nem viszed el Pilót ehhez az Isához? - javasolta egy nap Ráhel. - Nem tehetem - felelte Claudia sajnálkozva. - A férjem sose egyezne bele, hogy a názáreti igehirdető társaságában lássanak. Nem lenne helyénvaló. Bár Ráhel a barátnője iránt érzett tapintatból nem emlegette többé Isát, Claudiának sokszor eszébe jutott. Aztán Smedia elkapta azt a szörnyű lázat, és pár nap múlva Pilo is megbetegedett.
Jairus városi háza tele volt gyászolókkal. A templomhoz közel álló családok és azok, akiket megrendített Jairus és Ráhel tragédiája, mind ott volt, hogy a maguk módján segítsenek és támogassák őket a gyászban. Júdás átverekedte magát a tömegen, Isa és Mária szorosan a nyomában haladt. András és Péter is elkísérte őket, hogy baj esetén megvédhessék kettejüket. A názáretiek sajnos elkéstek, a gyermeket legyőzte a láz. Isa azonban nem adta fel a reményt, és kérte, hogy bocsássák be Jairus házába. Az Antónia-erődben Poncius Pilátus és Claudia Procula egyetlen gyermeke is halálán volt. Az orvosok elvesztették a csatát, és kijelentették, hogy már nem tehetnek semmit a kisfiúért, akinek eleve le volt gyengülve a szervezete. Poncius Pilátus szó nélkül kiment a szobából, és az éjszakát a sztoikus filozófusok műveinek olvasásával töltötte. A maga római módján igyekezett megbirkózni a veszteségével. Claudia magára maradt a haldokló Pilóval. Kétségbeesetten siratta édes, bátor kisfiát, amikor benyitott hozzá az egyik görög rabszolga. - Szegény kisfiam hamarosan itt hagy bennünket - mondta Claudia lágyan. - Nem is tudom, mihez kezdünk nélküle. A rabszolga az úrnőjéhez sietett. - Úrnőm, híreket kaptunk Ráhel és Jairus házából. A kedves kis Smedia meghalt.
- Nem! - kiáltott fel Claudia. Ez túl sok volt neki. Kinek ártott Ráhel gyönyörű kislánya, hogy ilyen fiatalon kell meghalnia, talán ugyanakkor, amikor az ő szeretett fiacskája? - Várjon, úrnőm, el kell mondanom valamit. Ráhel a lelkemre kötötte, hogy szóljak az úrnőmnek, hogy Isa, a názáreti gyógyító ma este elmegy a házukba. Lehet, hogy Smedia számára már nincs remény, de Pilót még megmentheti. Claudia nem törődött a következményekkel, hiszen Piló-ban már alig pislákolt az élet. - Adj rá egy takarót, és tegyük fel a szekérre. Siess, kérlek, ne vesztegessük az időt. A görög, aki egyben a gyermek tanítója is volt, gyengéden betakargatta Pilót, majd ölbe kapta és kivitte a kocsihoz. Claudia a nyomában szaladt. Pilátusnak nem is szólt, bár a férje valószínűleg észre sem veszi, hogy elhagyták az erődöt. Különben is, Claudia a Caesar unokájaként tökéletesen alkalmas volt arra, hogy meghozza döntéseit. Pilo bágyadtan lélegzett a sűrűn elfátyolozott Claudia karjaiban. Az asszony tőle telhetően eltakarta arcát, nem akarta, hogy a gyászba borult zsidó házban felismerje valaki. A rabszolga olyan gyorsan hajtotta a szekeret, amennyire csak tehette. Nem volt könnyű dolga, ugyanis a gyászolók mellett a csodatévő názáretire kíváncsi tömegek is elözönlötték az utcákat. Az Antonia-erőd lakói azonban elszántan utat törtek maguknak, és végül eljutottak a ház bejáratáig. - Ráhelhez jöttünk, Jairus feleségéhez - jelentette be a görög rabszolga. - Kérem, mondja meg Ráhelnek, hogy szeretett barátnője, Claudia van itt. Az ajtó kinyílt, ám nem engedték be őket azonnal. Júdás a belső ajtónál őrködött. Utasította a kinti őrt, hogy csak Isa távozását követően engedje be a látogatókat. Nem akart tanúkat, de csupán Isa érdekében. Jairus farizeus volt, és a templomból is sokan eljöttek, hogy lássák, mi történik; mások pedig egyáltalán nem voltak jóindulattal a názáre-tiekkel szemben. Ha Isának nem sikerül visszahozni Sme-diát az életbe, hamis prófétának fogják kikiáltani, de ha sikerrel jár, akkor meg boszorkánysággal vagy még annál is rosszabbal fogják vádolni. A biztonság kedvéért jobbnak látták, ha a családtagok kivételével mindenkit kiküldenek a szobából. Claudia Procula csupán Júdás „Még nem fogadunk látogatókat" kijelentését hallotta, ám ahogy nyílt az ajtó, látta, mi zajlik odabenn. A sápadt és élettelen Smedia a halottas ágyán feküdt, a gyászoló Ráhel fejét lehorgasztva a gyermek mozdulatlan kezét szorongatta. Mögötte egy erőt és együttérzést sugárzó vörös fátylas názáreti asszony állt. A máskor büszke és erős Jairus most a názáreti Isa lába elé omlott, és könyörgött neki, hogy gyógyítsa meg a lányát. Claudia később így számolt be arról a pillanatról: „Különös érzés volt. Amikor megláttam Őt, egész lelkemet átjárta a nyugalom, körülvett a fény és a szeretet. Még abban a rövidke pillanatban is tudtam, hogy nem egy egyszerű ember volt, és mindannyian áldottak voltunk, hogy ha néhány másodpercre is, de a közelében lehettünk." Az ajtó nem csukódott be, mivel Júdás a gyász sújtotta Jairus segítségére sietett, az ó'r pedig annyira belefeledkezett a látványba, hogy észre sem vette az ajtóban ácsorgó asszonyt. Claudia megbűvölve nézte, ahogy Isa az ágyhoz lép, majd a vörös fátylas asszonyra néz, akiről később kiderült, hogy Mária Magdolna, a felesége. Ezután megfogta Ráhel vállát, súgott valamit a fülébe, mire az asszony végre felemelte a fejét. Aztán Isa a gyermek fölé hajolt és homlokon csókolta, majd két kezébe fogta a kislány kezét és csukott szemmel imádkozni kezdett. Egy hosszú percre mindenki elnémult a szobában. És ekkor megszólalt Isa: - Kelj fel, gyermek. Claudia nem emlékezett pontosan arra, ami ezután történt. Olyan volt, mint egy furcsa álom, amelynek később csak egy-egy rövidke részletére emlékszünk. A kislány először lassan megmoccant, de utána felült és az anyját szólította. Jairus és Ráhel sírva az ágyhoz rohantak, és a karjukba kapták a gyermeket. A ház körül már olyan hatalmas volt a tömeg, hogy kis híján Claudiát is elsodorták. Hatalmas volt a káosz. A názáretiek hívei és a család barátai boldog kiáltozásban törtek ki. Mindenki Smedia csodás feltámadásáról beszélt. Ugyanakkor a farizeusok és a názáretiek ellenfelei istenkáromlást és fekete mágiát emlegettek.
Claudia pánikba esett. Ha a tömeg elsodorja őket az ajtóból, félő, hogy Pilo ott fog meghalni Jairus házának lépcsőin. Már-már minden reményt feladott, amikor meglátta, hogy Mária Magdolna megáll a tömegben. Történt valami akkor és ott, amit csak a nehéz időket átélő anyák tudnak megérezni. Hosszan egymás szemébe néztek, majd Mária pillantása a görög rabszolga karjaiban fekvő gyermekre vándorolt. Szó nélkül Isa vállára tette a kezét, aki megállt, majd megfordult, hogy lássa, mi történt. Aztán egy másodpercre Claudiára mosolygott, tekintete színtiszta reménységgel és fénnyel volt teli. Claudia nem tudta volna megmondani, mennyi ideig tartott mindez, mert a kisfia váratlanul felkiáltott: - Anyám! Anyám! - fészkelődött a gyermek a rabszolganő karjaiban. - Tegyél le! Pilo arcába visszatért az élet, és újra egészségesnek és erősnek látszott. Pilátus és Claudia fia tökéletesen meggyógyult. És még történt vele valami. Amint a fiúcskát letették a földre, láthatták, hogy görbe lába kiegyenesedett. - Nézd, anyám, tudok járni! Claudia magához szorította szépséges kisfiát, és nézte, ahogy a názáreti gyógyító és aprócska felesége belevész a jeruzsálemi tömegbe. - Köszönöm - súgta utánuk, és biztos volt benne, hogy bár messze járnak, mégis hallják a szavát.
Pilo gyógyulása kétélű kard volt Poncius Pilátus számára. El sem merte hinni, hogy a fia tökéletesen meggyógyult és nyoma sincs a fogyatékosságának. Álmodni sem merték volna, hogy egy nap ilyennek látják. A gyermek immár az apja örökébe léphetett, teljes értékű férfit és katonát nevelhettek belőle. A gyógyulásának mikéntje azonban igencsak nyugtalanította Pilátust, és ami még ennél is rosszabb, Claudia és Pilo teljesen ennek a názáretinek a hatása alá került, aki pedig sok vesződséget okozott a római hatóságoknak és a főpapoknak egyaránt. Pilátus még aznap találkozott Kajafással és Annással, hogy megbeszéljék a keleti kapunál történteket. A názáreti szamárháton érkezett, ahogyan azt az egyik zsidó prófétájuk megjósolta, és ezzel nagy bosszúságot okozott a papoknak, akik messiási kinyilatkoztatásnak tekintették ezt a megnyilvánulását. Állítólag a zsidók királyának kezdte nevezni magát, ami a Caesarral szembeni árulásnak számított. Pilátus nagy nyomás alatt állt, és kénytelen volt tenni valamit Isa ellen. Hogy tovább bonyolítsa a helyzetet, Heródes, Galilea negyedes fejedelme egy Pilátusnak címzett levelében kikelt Isa ellen. „Olyan információim vannak, mely szerint ez az ember minden zsidók királyává akarja megtenni magát. Veszélyessé vált számomra, számodra és Róma számára", írta. Vajon miféle erők birtokában lehet ez a názáreti, hogy képes volt felébreszteni a kislányt a halálból, töprengett Pilátus. Ha nem látta volna a saját szemével Pilo gyógyulását, talán ő is egyetértett volna a farizeusokkal, akik csalásra gyanakodtak, de a fia fogyatékossága igenis valóságos volt. És most teljesen meggyógyult. És volt még valami. A rómaiak választ követeltek, Poncius Pilátus pedig egyelőre képtelen volt megválaszolni kérdéseiket. A felesége azonban két csodatételnek is szemtanúja lévén azonnal megtért, és csalódásának adott hangot, amikor Pilátus nem volt hajlandó elengedni Isa igehirdetésére. Pilót is el akarta vinni, hogy maga is lássa a csodatévő názáretit. A római helytartó kételyekkel, félelmekkel és becsvággyal teli, bonyolult ember volt. Végül ez okozta Poncius Pilátus tragédiáját. Későre járt, mire a názáretiek megérkeztek József házához. Isa szokása szerint most is visszavonult a legközelebbi tanítványaival, és megbeszélték a másnapi teendőiket. Egy ideig Mária is velük maradt. A Jairus házában történtek után mindenki számára világos volt, hogy a jeruzsálemieket megosztotta Isa messiási mivoltának kérdése. Többen voltak mellette, mint ellene, de abban mind egyetértettek, hogy az ellenfeleik a templom támogatását élvezték, ezért nagyobb hatalommal bírtak.
Júdás szólásra emelkedett. A hosszú nap őt is megviselte, de a Smedia halálos ágyánál látottak erőt adtak neki. - Amikor elhagytuk a házát, Jairus félrehívott, és elmondta, most, hogy a saját szemével is látta, hogy Isa a messiás, támogatni fogja az ügyünket - mondta. - Szólt, hogy a farizeusok és szadduceusok tanácsát nyugtalanította a názáre-tieket támogató tömeg nagysága. Nem gondolták volna, hogy ilyen sokan vagyunk; félnek tőlünk, és ha úgy érzik, fenyegetést jelentünk rájuk vagy a templom békéjére nézve, minden bizonnyal cselekedni fognak. - Tudjuk, hogy miért - köpött ki Péter undorodva. - A zsidó húsvét a legjövedelmezőbb időszak a templom számára, hiszen ilyenkor kerül sor a legtöbb áldozatra, és a pénzváltók sem tétlenkednek. - A kereskedők és az uzsorások járnak a legjobban - tette hozzá András, a fivére. - És a legnagyobb hasznot Jonatán Annás és a veje fölözi le - értett egyet velük Júdás. - Azok ketten mindenre képesek lennének, hogy lejárassanak bennünket. Óvatosnak kell lennünk, különben ráveszik Pilátust, hogy tartóztassa le Isát. Isa felemelte a kezét, hogy lecsendesítse az embereit. - Békesség, fivéreim - mondta. - Holnap elmegyünk a templomba, és megmutatjuk Annás és Kajafás fivéreinknek, hogy nem áll szándékunkban dacolni velük. Békésen élhetünk egymás mellett. Mi csupán a szent hetet szeretnénk megünnepelni, a názáreti testvéreinkkel egyetemben. Nem tagadhatják meg tőlünk a belépést a templomba, és talán még fegyverszünetet is köthetünk velük. - Annással aztán nem - tiltakozott Júdás. - Gyűlöl bennünket és megveti a tanításainkat. Még csak az hiányzik, hogy a nép azt higgye, a papok nélkül is elérheti Isten országát. Mária felállt a földről és kedvesen Isára mosolygott, aki viszonozta a pillantását, és nézte, ahogy kimegy a szobából. Mária túl fáradt volt ahhoz, hogy végighallgassa a lehetséges stratégiákat, ráadásul ha Isa másnap mégis meg akar jelenni a templomban, nem árt, ha kipihenik magukat előtte. Utazásaik során Mária mindig a gyerekekkel aludt, így a nomád életkörülmények között is biztonságban érezhették magukat. Olyanok voltak, akár az angyalok: János-József hosszú sötét szempillája árnyékot vetett olajbarna arcára, míg Sára-Támár arcát ragyogó rézvörös haj keretezte. Nehezére esett, hogy ne csókolja meg őket. Támár amúgy is éber alvó volt, és nem akarta felébreszteni őket. A gyerekeknek szükségük lesz a pihenésre, ha másnap a szüleikkel együtt Jeruzsálembe akarnak menni... annyira izgalmasnak és színesnek találták a várost. Majd meglátják, ha biztonságban lesznek, akkor velük mehetnek, de ha bekövetkezik a baj, akkor már József házában is veszélyben lehetnek. A legjobb, ha elküldi őket Betániába, Mártához és Lázárhoz. Mária bebújt az ágyába és lecsukta szemét, ám az álom elkerülte. Túl sok gondolat és kép kavargott a fejében. Eszébe jutott a sűrűn elfátyolozott asszony, aki a beteg gyermekével várt rájuk Jairus háza előtt. Amint meglátta, Mária ösztönösen tudta, hogy az asszony nem zsidó. Az arcára volt írva nemesi származása, melyet a kiváló minőségű, vastag fátyollal sem leplezhetett el. Ha úgy kívánta a helyzet, Mária is sokszor volt kénytelen álruhát ölteni. A második dolog, amit észrevett az asszonyon, az a végtelen kétségbeesése volt. Szinte sugárzott belőle a mélységes gyász és a fájdalom, és amikor Mária a szemébe nézett, ugyanazt a veszteséget érezte ki belőle, mint minden anyából, akik bármire képesek lennének a gyermekük megmentése érdekében. A szülők származástól, bőrszíntől és fajtól függetlenül átérzik ezt a fájdalmat, és az Isával töltött három év alatt Mária is sokszor látta már ezt az arckifejezést. De ugyanolyan sokszor volt alkalma megfigyelni, ahogy a gyász örömbe csapott át. Isa sok gyermeket megmentett már Izrael számára, és most úgy tűnik, Róma számára is megmentett egyet.
Másnap Isa és a követői elmentek a templomba. Mária a gyerekeket is magával vitte, és a megszentelt jeruzsálemi falak tövében figyelte a kialakuló vitát. Isa a tömeg közepén állva hirdette Isten országának eljövetelét. A tömegből néhány férfi vitatkozni kezdett vele, ám Isát nem hagyta cserben a nyugalma, és türelmesen válaszolgatott a kérdéseikre. Alapos válaszai hallatán mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy kiváló ismerője az írásnak és a törvényeknek egyaránt. Jairus később elárulta, hogy Annás és Kajafás azzal a szándékkal küldték be az embereiket a tömegbe, hogy kísértsék Isát, s olyan állítást csikarjanak ki belőle, melyet istenkáromlásnak ítélhetnek. A templom közelségében, annyi tanú mellett nem lett volna nehéz dolguk pálcát törni felette. Egy férfi előrelépett, és a házasságról kérdezte. Júdás felismerte, és Isa fülébe súgta, hogy a farizeus elhagyta idős feleségét egy fiatalabb asszony kedvéért. - Mondd, rabbi - kezdte a férfi -, szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania feleségét? Én úgy hallottam, hogy ellenzed, de Mózes válási törvénye másképp mondja. Mindenki hallhatta Isa tisztán csengő hangját: - Mózes a szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket. A tömegben sokan ismerték a farizeust, és a sértés hallatán meglepődve összesúgtak. Isa még nem fejezte be. Elege volt ezekből az erkölcstelen farizeusokból, akik királyokként éltek a szegényektől és istenfélő emberektől kapott adományokból. Képmutatóknak tekintette őket, akik szent életet prédikáltak, de ők maguk romlottságban éltek, és a jeruzsálemiek ugyanúgy félték a farizeusok hatalmát, akár a rómaiakét. A templom emberei sok szempontból nagyobb veszélyt jelentettek a zsidók számára, mint maguk a rómaiak, mert a mindennapi létezésükre is hatással voltak. - Nem olvastátok az írást? - kérdezte Isa egy másik férfitól, akiről tudta, hogy pap, majd az emberekhez fordult. -A Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket, és ezt mondta: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test többé, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza." És mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét - a paráznaság esetét kivéve -, és mást vesz feleségül, az házasságtörő; és aki elbocsátottat vesz el, az is házasságtörő. - Ha így van a férfi dolga az asszonnyal, nem jó megházasodni - tréfálkozott egy férfi a tömegben. Isa nem nevetett. A házasság szentsége és a családi élet a názáretiek tanításainak sarokkövei voltak. - Vannak heréltek, akik anyjuk méhéből születtek így, és vannak heréltek, akiket az emberek heréltek ki; és vannak heréltek, akik maguk herélték ki magukat a mennyeknek országáért. E férfiak számára elfogadhatatlan a házasság, de a többiek részesüljenek a házasság szentségében, mert ez a Mi Urunk akarata. És ragaszkodjanak asszonyukhoz, míg a halál el nem választja őket egymástól. - És te, názáreti? - vágott vissza sértődötten a farizeus. -Hát nem mondja ki Mózes törvénye, hogy a fölkent csak szüzet vehet nőül, nem pedig paráznát, de még özvegyet sem? - Ez nyilvánvalóan a Mária Magdolna ellen irányuló támadás volt, aki a tömegtől kissé távolabb állt a gyerekeivel együtt. Örült, hogy ezen a napon egyszerű ruhát öltöt, és otthon hagyta a rá jellemző vörös fátylat. - Dávid ágából vagyok én? - nézett Isa a farizeusra. - Ez nem kérdéses - bólintott a férfi. - És Dávid nagy király volt, a népünk felkentje? A farizeus erre a kérdésre is igennel válaszolt, bár sejtette, hogy csapdába került.
- Nem kérded, hogy miért akarom felülmúlni Dávidot, hiszen az örököse vagyok? A jelenlévők közül ki ne hinné, hogy jó és megtisztelő dolog Dávid örökébe lépni? - Isa kérdése végighullámzott a tömegen, akik elismerő morajlással nyugtázták. - Mert én is pontosan úgy cselekszem, ahogyan ő. Ahogy Dávid nőül vette Abigélt, Izrael jó családból származó leányát, így vettem el én is a királyi származású özvegyet. A farizeus megszégyenülten beleolvadt a tömegbe, ám egy másik lépett a helyébe. - Hallottam, hogy te meg a tanítványaid áthágjátok a vének rendeléseit. Miért nem mossák meg kezeiket, mikor enni akarnak? - Ti meg miért hágjátok át az Isten parancsolatát a ti rendeléseitek által? - csattant fel Isa. - Az unokatestvérem, János joggal nevezett titeket képmutatóknak. - A Keresztelőre tett merész utalással Isa a tömeg konzervatívabb tagjait is megnyerte magának. - Ézsaiás azt mondta: „És a nép az ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem". Most már látom, hogy nem az fertőzteti meg az embert, ami bemegy, hanem ami kijön a szájából. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások. Ezek fertőztetik meg az embert, nem a mosdatlan kézzel való evés. - Ne káromold a templomot! - kiáltotta egy férfi a tömegből, mire mások is dühösen felhördültek. Ekkor néhány názáreti tanítvány Isához vezetett egy csoport vak és nyomorék férfit és nőt, akik hallottak gyógyítói képességeiről. A pénzváltók és kereskedők felháborodva tiltakoztak, amiért a nyomorékok végigmentek a templomon. Számukra ez volt az év legnyereségesebb hete, és most ez a tömeg tönkreteszi az üzletüket. Amikor egy vak ember ráesett egy kereskedő asztalára és szétszóródtak az árui, fellángoltak az indulatok. A kereskedő fogott egy botot, és szitkozódva ütlegelni kezdte a szerencsétlent meg a názáretieket. Isa a vak férfi segítségére sietett, gyengéden felállította, majd súgott valamit a fülébe, aztán intett a tanítványainak, hogy tereljék távolabb a nyomorékokat, ő pedig a kegyetlen kereskedőhöz fordult. - Meg van írva: És az én házam az imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek. A többi kereskedő is kiabálni kezdett Isával, mígnem Isa felemelte kezét és megkérte tanítványait, hogy kövessék a templom bejáratához. Itt eléje hozták a betegeket és nyomorékokat, és Isa mindegyiket meggyógyította. A templom előtti tömeg immár hatalmasra duzzadt. Isa merész szavai miatt sokan voltak kíváncsiak erre a názáre-tire, aki másodpercek alatt képes volt meggyógyítani sok évtizede tartó betegségeket. Mária már elvesztette szem elől, és mivel Támár és János is egyre türelmetlenebbé vált, így döntött, elsétál velük a piacra. Az utcán két fekete ruhás farizeus haladt előtte, és beszélgetés közben többször is Isa nevét emlegették. Mária arca elé húzta egyszerű fátylát, majd sietősebbre fogta lépteit. A farizeusok görögül beszéltek, mivel nem számítottak arra, hogy az utcán bárki is értené ezt a nyelvet, ám Mária tanult asszony lévén folyékonyan beszélt görögül. - Nem lesz békénk, míg életben van ez a názáreti - mondta az egyik férfi. - Mielőbb meg kell szabadulnunk tőle.
Mária a piacon talált rá Bartolómeóra, aki ennivalót vásárolt a többi tanítvány számára. Mária megkérte, hogy amint visszaér, azonnal szóljon Isának és a többieknek, hogy éjszakára ne maradjanak Józsefnél, és Isa biztonsága érdekében hagyják el Jeruzsálemet. Úgy vélte, Lázár és Márta betániai háza elég távol van Jeruzsálemtől, így bármikor visszatérhetnek, de szükség esetén el is menekülhetnek onnan.
Isa este későn érkezett meg Betániába Máriához és a gyerekekhez. Néhány tanítványa ott maradt velük Lázár házában, mások pedig a közelben lakó Simonnál, a megbízható jóbarátnál szálltak meg, és megbeszélték a nap eseményeit. Mária aggódott. A jeruzsálemi közvélemény érezhetően megoszlott; a nép egyik fele a gyógyítói képességekkel megáldott és a szegényeket segítő názáretit támogatta, a másik fele tiltakozott, amiért olyan kemény szavakkal illette a templomot. Elmondta a többieknek, mit hallott a piacon. Ekkor érkezett meg Júdás, aki Jairustól hozott híreket. - Máriának igaza van - mondta. - Jeruzsálem egyre veszélyesebb a számodra - nézett Isára. - Jairus azt mondja, Kajafás és Annás ki akar végeztetni istenkáromlás miatt. - Ostobaság - köpött ki Péter felháborodva. - Isa akkor se káromolná az Urat, ha akarná. Ok az istenkáromlók, azok a viperafajzatok. Isa cseppet sem aggódott. - Nem számít, Péter. A papoknak nem áll jogukban halálra ítélni. Ezt csak Róma tehetné meg, de a rómaiak nem foglalkoznak a zsidók törvényeivel. A férfiak egész éjjel beszélgettek. Mária szerette volna, ha Isa legalább egy napig távol marad Jeruzsálemtől, míg lecsillapodnak a kedélyek, de Isa hallani se akart róla. Másnapra még az előzőnél is nagyobb tömegek voltak várhatók, és nem akart csalódást okozni nekik, sőt a papok akarata előtt sem akart meghajolni. A népnek vezetőre volt szüksége. Másnap Mária úgy döntött, a gyerekekkel és Mártával együtt Betániában marad. Előrehaladott terhessége és az előző napi hosszú gyalogút nagyon kimerítették. Örült, hogy a gyerekek lekötik figyelmét, így legalább nem gondolt folyton arra, hogy milyen veszélyek leselkednek Isára a városfalakon belül. Az első kertben nézte, ahogy Támár játszadozik, amikor egy fekete sálba burkolt asszony közeledett a házhoz. Arcát és haját eltakarta, ezért nem tudhatta, hogy barát vagy ellenség-e az illető. Amikor Mária közelébe ért, az asszony halkan felnevetett. - Mi a baj, nővérem? Már meg se ismersz? Salomé volt az, a heródesi hercegnő. Arca elveszítette kislányos kerekdedségét, és gyönyörű fiatal nővé serdült. Boldogan megölelték egymást. János halálát követően túlságosan veszélyessé vált Salomé számára, hogy a názáretiek társaságában mutatkozzon, és jelenléte Isa számára sem volt ajánlatos. Ezenfelül Máriának sem tett volna jót, ha azzal a nővel látják együtt, aki János letartóztatásáért, majd közvetve a haláláért is felelőssé tehető. Mindketten szenvedtek, amiért nem találkozhattak gyakrabban, de Salomét az is megviselte, hogy nem fejezhette be papnői tanulmányait, és el kellett hagynia azokat az embereket, akiket a saját családjánál is jobban szeretett. - Nézd ezt a kislányt! - kiáltott fel Salomé, amikor meglátta a kis Támárt. - Pontosan úgy néz ki, mint te! - Kívülről igen - mosolygott Mária. - De belülről az édesapjára hasonlít. A kis Támár alighogy megtanult járni, máris észrevették rajta a gyógyítói képességét. Egy sebesült bárány a puszta keze érintésére tökéletesen meggyógyult, és hároméves korában máris folyékonyan beszélte a görög és arámi nyelveket. - Szerencsés kislány, hogy ilyen szülei vannak - jegyezte meg Salomé elsötétülő arccal. - De jó lenne, ha mindkét szülő életben maradna... ezért is vagyok itt. Mária, a palotából jövök, Isát komoly veszély fenyegeti. - Menjünk be, ahol nem hallhatnak bennünket, és neki is találunk valami elfoglaltságot - mutatott Mária a kislányra. Lehajolt, hogy ölbe vegye Támárt, de nagy pocakja miatt nehezen mozgott. Salomé kitárta karjait.
- Gyere ide Salomé nővérkédhez - mondta, mire Támár gyanakodva az ismeretlen nőre, majd az anyjára nézett, aki egyetértően biccentett. A kislány gyönyörű arcán felragyogott a mosoly, és Salomé karjába ugrott. A házban Mária intett Mártának, hogy vigye ki a kislányt. - Gyere, kis hercegnő, keressük meg a bátyádat - mondta Márta. Amikor végre magukra maradtak, Salomé izgatottan megragadta Mária karját. - Hallgass rám, ez nagyon fontos. Ma elkísértem a mostohaapámat Jeruzsálembe, Poncius Pilátus palotájába. Két nap múlva Rómába megy, hogy találkozzon a császárral, aki jelentést kért a helytartótól. Én azzal az ürüggyel mentem vele, hogy meglátogatom Claudia Proculát, Pilátus feleségét, aki Caesar Augustus unokája. A mostohaapám nem tagadhatta meg a kívánságom, de természetesen nem ezért akartam vele tartani. Tudtam, hogy itt talállak benneteket. Hol van Mária, Isa anyja? - Itt van - felelte Mária. - Ma este a többi asszonnyal József házában lesz, de ha akarod, holnap elkísérlek hozzá. Salomé bólintott, majd folytatta a beszámolóját. - Elmentem Claudiához, hogy kiderítsem, mit beszélnek Jeruzsálemben a názáretiekről. Csak akkor hallottam, mi történt Claudiáékkal. Mária, ez csodálatos! - Miről beszélsz? - kérdezte Mária. - Hát nem tudod? - nézett nagyot Salomé. - O, Mária, ez túl sok. Emlékszel, amikor Isa meggyógyította Jairus kislányát, a tömegben volt egy asszony, vele egy görög férfi, karjában egy beteg gyermekkel. Egy kisfiúval. Máriának eszébe jutott a jelenet. Az utóbbi két nap, elalvás előtt folyton annak az asszonynak az arcát látta maga előtt. - Igen - felelte. - Szóltam is Isának, mire ő megfordult és meggyógyította a kisfiút. Ennyi az egész, de biztos vagyok benne, hogy az az asszony nem volt zsidó. -Mária, az az asszony Claudia Procula volt! - nevetett Salomé. Mária megdöbbent. Akkor is érezte, hogy a gyógyításon kívül más is történik, de most minden értelmet nyert. - Ki tud még erről, Salomé? - Senki, csak Claudia, Pilátus és a görög rabszolga. Pilátus megtiltotta a feleségének, hogy beszéljen róla, ő pedig a nyilvánosság előtt azt mondja, a római istenek gyógyították meg a fiát. - Salomé csalódottan legyintett. Szegény Claudia alig várta, hogy megossza valakivel a titkát, és mivel tudta, hogy egykor én is názáreti voltam... - Még most is az vagy - mondta Mária, majd a pocakjában növekvő gyermek miatt fészkelődött egy keveset. Szüksége volt egy kis időre, hogy megeméssze a hírt. Istennek bizonyára tervei voltak Claudiával, amikor hozzájuk küldte a beteg kisfiával, így Isa bebizonyíthatta Pilátusnak isteni képességeit. És ha végül úgy alakul, hogy Isa sorsáról Pilátus fog dönteni, aki remélhetőleg nem fogja elítélni azt az embert, aki visszaadta egyetlen fiának az egészségét. - Van még valami, nővérem - folytatta Salomé borúsan. -Amikor ott voltam, az a szörnyű Jonatán Annás és a veje meglátogatta Pilátust meg a mostohaapámat. Meg akarják vádolni Isát. - Ravaszkásan elmosolyodott. Amikor meghallottam, hogy bejelentik őket, könyörögtem Claudiának, hogy rejtsen el valahol, ahonnan kihallgathatom őket.
Salomé találékony volt, mint mindig, mosolygott Mária. - Pilátus nem akart foglalkozni az üggyel. Őt csak az érdekli, hogy a számára kedvező jelentés menjen Rómába, mert így esélye lehet arra, hogy megkapja az egyiptomi posztot, amire régóta vágyik. Mária hevesen dobogó szívvel hallgatta barátnőjét, aki így folytatta: - A mostohaapám, az a dölyfös Heródes azonban osztotta az ostoba papok véleményét, akik elhitették vele, hogy Isa a zsidók királyának nevezte magát, és ezzel veszélyezteti Heródes trónját. Mária hitetlenkedve csóválta a fejét. Ebből természetesen egy szó sem volt igaz, hiszen Isa nem vágyott földi királyságra. Az emberek szívének királya volt ő, hogy elhozza nekik Isten országát. Ehhez pedig nem volt szüksége holmi trónusra, ám Heródes annyira bizonytalan volt hatalmában, hogy könnyedén hitelt adott Kajafás és Annás szavainak. -A rejtekemből hallottam Pilátust, aki nem sokkal azután bement Claudiához. Azt mondta neki: „Kedvesem, félek, hogy a názáreti Isád sorsa megpecsételődött. A papok a fejét követelik, és még a Pászka ünnepe előtt börtönbe akarják csukatni." „De te megmented, ugye?" - kérdezte erre Claudia. - „Ugye?" Aztán nem hallottam semmit, és Pilátus kiment a szobából. Claudia azt mondta, a férje nem mert a szemébe nézni. 0, Mária, nagyon aggódik Isa miatt, akárcsak én. El kell őt vinned Jeruzsálemből. - Mit mondtál a mostohaapádnak, hova mész? - Úgy tudja, selymeket vásárolok - vont vállat Salomé. -Túlságosan lefoglalja a római utazás, nem érdekli, hol töltöm az éjszakát. Mária megpróbált gondolkodni. Előbb vár, míg Isa hazatér, aztán természetesen mindent el fog mesélni neki. Saloménak nem kellett kétszer mondani, szívesen beleegyezett, hogy náluk tölti az éjszakát, és ha kell, Isának is részletesen beszámol a történtekről. Délután nagy örömükre meglátogatta őket Mária, Isa édesanyja. - Nagy sötétséget látok a láthatáron, lányaim - mondta a nagy Mária. - Azért jöttem, hogy lássam a fiamat. Minden erőnkre és hitünkre szükségünk lesz a Pászka ünnepén. Jeruzsálemből aggasztó hírek érkeztek. Aznap reggel a városkapunál az előző napinál is nagyobb tömeg köszöntötte Isát és a názáretieket, ami nyugtalansággal töltötte el a római őröket. A názáretiek a templom elé gyülekeztek, ahol Isa hirdette az Igét és válaszolt az emberek kérdéseire. A főpap emberei ezúttal is megpróbáltak zavart kelteni. Aztán a pénzváltók és a kereskedők megjelenésével tovább fokozódott a feszültség, mire Isa a vérontás elkerülése végett a távozás mellett döntött. Késő este Betániában a tanítványok aggódva hallgatták Salomé beszámolóját, valamint a Jairustól származó információkat és a nagy Mária próféciáját. Isa azonban nagy nyugalommal beszélt a másnapi terveiről. Simon és Júdás, akik zélóta testvéreik társaságában töltötték a napot, szintén előálltak egy tervvel. - Elegen vagyunk ahhoz, hogy megküzdjünk az ellenségeiddel - mondta Simon. - Holnap nagy tömegek lesznek a templomnál, és ha elmondod nekik, hogy Isten országa felszabadítja a zsidókat a római elnyomás alól, mindenki melléd fog állni. - És milyen áron? - kérdezte Isa. - Sok ártatlan zsidó vérének kiontása árán? Nem, Simon, nem fogok lázadást szítani, és senkinek a vére ne száradjon rajtam. Hogyan bizonyíthatnám be, hogy Isten országa benne van minden férfiban és asszonyban, ha azt kérem tőlük, hogy a vérüket ontsák miatta? Hát nem értitek az Igaz Út lényegét, fivéreim? - Nélküled Út sincsen - csattant fel Péter, akit a többi tanítványnál is jobban megviselt az elmúlt napok feszültsége.
- Tévedsz, fivérem - felelte Isa. - Te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui nem vesznek rajta diadalmat. Péter és a tanítványai nem nyugodtak bele ezekbe a szavakba. Isa látta ezt, és felemelte kezeit. - Testvéreim, hallgassatok meg. Emlékezzetek arra, amit mondtam nektek, hogy Isten országa bennetek van, és azt senki sem veheti el tőletek. Azzal kitárta kezeit a tanítványai felé, és közösen elmondták az Úr Imáját.
Akkor este Isa magukra hagyta a tanítványait, és meglátogatta az édesanyját, Máriát. Utána jó éjszakát kívánt neki, és megkereste a feleségét. - Nem kell félned attól, ami történni fog, galambocska -vigasztalta. Mária elgondolkodva nézett rá. A tanítványai előtt Isa gyakran titokban tartotta látomásait, vele azonban szinte minden gondolatát megosztotta. Arn ezen az estén még Mária előtt is tartózkodónak mutatkozott. - Mit látsz, Isa? - kérdezte Mária halkan. - Azt, hogy a mennyei atyámnak nagy tervei vannak velem, és engedelmeskednem kell neki. - Azért, hogy beteljesedjen a prófécia? - Ez az 0 akarata. A prófécia szerint a messiást a saját népe fogja a halálba küldeni. - És Poncius Pilátus? - kérdezte Mária reménykedve. -Meggyógyítottad a fiát, így a saját szemével is láthatta, hogy ki vagy. Ez nem szerepel az Úr terveiben? - Hallgass ide, Mária. Istennek mindenkivel tervei vannak, de senkit sem kényszerít, hogy teljesítse akaratát. A jó atyához hasonlóan vezeti gyermekeit, de lehetőséget is ad nekik, hogy saját maguk válasszák meg útjukat. - Gondolod, hogy Poncius Pilátust is Isten küldte erre a helyre? - kérdezte Mária. - Igen - bólintott Isa. - Pilátust, az ő jó feleségét, a fiát... - És Istennek már nincs beleszólása Pilátus döntésébe? - Az Ur nem utasít bennünket, Mária - ingatta a fejét Isa. - Vezet bennünket, és mindenki maga választja meg mesterét, de Isten országában a lelkek üdvét kell szolgálni és nem kitüntetések után törekedni. A mennyek országa azokat illeti, akik Istent választják. Nem tudom, melyik mestert választja magának Poncius Pilátus, ha eljön az ideje. Mária feszült figyelemmel hallgatta férje szavait, hogy később pontosan be tudjon számolni róluk. - A főpap és a támogatói le akarnak tartóztatni... ez elől nincs menekvés - folytatta Isa. - De majd kérni fogjuk, hogy vigyenek Pilátus elé, és akkor megvédem magam, és a hitére meg a lelkiismeretére bízom a döntést. Fel kell készülnünk mindenre. Nem számít, mi történik... hagyjuk, hogy Isten országa éljen mibennünk, és ezen semmi sem változtathat, sem a császár, sem az elnyomók, de még a fájdalom sem. Még a halál sem. Késő éjszakáig beszélgettek a másnapi terveikről.
- Nem hagyhatnánk el Jeruzsálemet még ma? - kérdezte végül Mária. - Menjünk vissza Galileába, míg Kajafás és Annás talál magának valaki mást, akit üldözzön. - Te tudod a legjobban, hogy az emberek figyelik minden mozdulatunkat - felelte Isa kedvesen. - Példát kell, hogy mutassak nekik. Mária bólintva tudomásul vette Isa szavait, aki ezután elmesélte, miben állapodtak meg az édesanyjával. Arra jutottak, hogy túlságosan veszélyes lenne a templom elé menni, mert ha kitörne a zavargás, sok ártatlan ember megsérülne. Isa elsősorban a tanítványai miatt aggódott, hiszen Jairus-tól tudták, hogy a főpap az ő fejét akarta, nem a tanítvanyokét. Úgy döntött, hogy délután kimegy a hozzá legközelebb állókkal a József birtokán álló Getsemáne-kertbe, ahol mindenkinek külön-külön elmagyarázza a teendőit arra az esetre, ha hosszabb időre bebörtönzik, vagy netán a legrosszabb is bekövetkezik. Az éjszakát is Jeruzsálem szent ege alatt fogják tölteni. A letartóztatására is ott kerülne sor. - Feladod magad a templom embereinek? - csodálkozott Mária. - Nem, nem, ezt nem tehetem, hiszen akkor az emberek elveszítenék a belénk vetett hitüket. De gondoskodom róla, hogy a letartóztatásomra a várostól távol, minden vérontás és zavargás nélkül kerüljön sor. A mieink közül valaki „elárul" engem, és tudatja a hatóságokkal, hogy hol vagyok. Minden olyan gyorsan történt, gondolta Mária. - Ó, Isa, de ki lenne rá képes? A mieink közül kinek lenne gyomra ilyen szörnyűséget cselekedni? Péter és András biztosan nem. Fülöp vagy Bartolómeó sem. Az öcséd, Jakab pedig előbb ontaná ki a saját vérét, Simon pedig a másokét... És abban a pillanatban egyszerre mondták ki a nevet: -Júdás. -Most el kell mennem, galambocska - mondta Isa komoran. - Beszélnem kell Júdással, hogy elmondjam neki, azért esett rá a választásom, mert mind közül ő a legerősebb. Isa megcsókolta felesége arcát, majd felállt és távozott. Mária félelemtől elszoruló torokkal nézett utána.
Másnap délután Isa, a tizenkét kiválasztott és a Máriák összegyűltek, hogy elfogyasszák a közös vacsorát. A gyerekek Betániában maradtak, Lázárral és Mártával. Aztán Isa felkelt a vacsorától, levette a köpenyét, majd fogott egy vásznat, s a dereka köré kötötte. Aztán vizet töltött a medencébe, és nekilátott, hogy megmossa a tanítványok lábát, majd megtörölje a vászonnal, amelyet a dereka köré kötött. Elmagyarázta nekik, hogy ezáltal mindegyiküket Isten gyermekének ismeri el, akiknek az lesz a küldetésük, hogy hirdessék az O országát. - Mert példát adtam nektek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is aképpen cselekedjetek. És ma este új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek; amint én szeretlek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy názáretiek vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. Miután megmosta tanítványai lábát, Isa az asztalhoz vezette őket. Fogott egy kovásztalan kenyeret, hálát adott, megtörte, majd azt mondta: - Vegyétek és egyétek, ez az én testem. - Aztán vette a kelyhet, azt is megáldotta és körbeadta, mondván: - Ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakért kiontatik. Mária a többiekkel együtt szótlanul figyelte. Csak egyedül ő tudta teljes egészében, mi következik ezután. Amikor Júdás megkapja a jelet, feláll az asztaltól és elmegy Jairushoz, aki elviszi őt Kajafáshoz és Annáshoz, akiknek elárulja Isát. A hitelesség kedvéért Júdás harminc ezüstpénzt kér majd a papoktól, akiket elvezet Isához, távol a városban összegyűlt kiszámíthatatlan tömegektől, ahol könnyedén letartóztathatják.
Júdás és a többiek arcán is megmutatkoztak a feszültség jelei. Isa nem avatta be a tanítványokat a tervébe, mert tudta, hogy tiltakoznának ellene. Mária később megsiratta Júdást, és megvédte őt a többiekkel szemben, akik árulónak bélyegezték. Csakhogy akkor már túl késő volt Iskarioti Júdás számára, mert Isten magához vette. Isa ekkor Júdáshoz fordult és odanyújtotta a borba áztatott kenyeret, ezzel megadva neki a jelet. - Amit cselekszel, hamar cselekedjed - mondta Isa. Mária elszoruló szívvel nézte, ahogy Júdás elhagyja a szobát. Innen már nincs visszaút, gondolta. Isa anyjával együtt némán imádkoztak, hogy az Úr vigyázzon szeretett Isá-jukra. Senki sem sejtette előre, hogy ilyen nagy számban érkeznek az őrök. Késő éjszakára járt, amikor megérkezett Júdás, és vele együtt nagy sokaság, fegyverekkel és botokkal, a főpapoktól, az írástudóktól és a vénektől. Az asszonyok közben imádkozva virrasztottak, míg Mária Isával együtt várakozott. Péter felpattant a földről és kikapta az egyik fiatal katona kezéből a szablyát, majd megütötte a főpap szolgáját, Mál-kust, és levágta annak jobb fülét. - Tedd a hüvelyébe a szablyádat! - szólt rá Isa Péterre. -Avagy nem kell-e kiinnom a pohárt, amelyet az Atya adott a kezembe? - Aztán a főpap embereihez fordult, és megkérte őket, hogy tegyék el a fegyvereiket, mert nem akar vérontást. Málkushoz ment, aki térdre esett és köpenyével próbálta elállítani a vérzést. Isa a férfi fülére tette a kezét és ezt mondta: - Eleget szenvedtél. Amikor levette róla a kezét, a szolga füle meggyógyult, és a vérzés is elállt. Felemelte Málkust, mondván: - Mint egy rablóra, úgy jöttetek reám fegyverekkel és botokkal, hogy megfogjatok engem?! Miért? Naponta nálatok valék, és nem fogtatok meg engem, de szükség az, hogy az írások beteljesedjenek. Ekkor a főpap odaállt középre és megkérdezte: - Te vagy-é Krisztus, az áldott Isten Fia? - Én vagyok - felelte Isa egyszerűen. A tanítványok közül többen is nekiestek Júdásnak, de ő engedelmeskedett Isa utasításainak, és némán tűrte vádaskodásaikat. Szótalan csókkal illette Isa arcát, remélve, hogy a többiek megértik majd, mi volt a küldetése. Az egyik katona előrelépett, és közölte Isával az ellene felhozott vádakat, majd a főpap elé vezette.
Mária Magdolna a többi Máriával együtt késő éjszakáig virrasztott. Nem mentek túl közel a férfiakhoz, mert az veszélyes lett volna. Csendesen imádkoztak és vigasztalták egymást. Késő éjszaka volt, amikor a Kidron-völgyből egy fáklyás menet közeledett hozzájuk. A kis csoport két férfiből és egy alacsony nőből állt. Mária megismerte a heródesi hercegnőt, ezért odaszaladt és megölelte. Ekkor látta, hogy az egyszerű ruhát viselő fáklyás férfi a kék szemű római százados, akinek törött kezét Isa meggyógyította. - Nincs sok időnk, nővérem - szólt Salomé kifulladva. Látszott rajtuk, hogy sietve tették meg a hosszú utat. Az Antónia-erődből jövök. Claudia Procula küldött, és kéri, hogy adjam át üdvözletét. Mélységesen együtt érez veled a férjedet ért méltánytalanság miatt. Mária bólintott. Rettegve várta barátnője következő szavait. Ha a római helytartó felesége veszi a fáradságot, hogy kifejezze együttérzését, akkor bizonyára nagyobb a baj, mint gondolták.
- Isát reggel Pilátus elé állítják - folytatta Salomé. - De Pilátusra rettenetes nyomás nehezedik, hogy ítélje halálra Isát. Ó, Mária, hidd el, hogy nem akarja megtenni. Ő is tudja, hogy Isának köszönheti a fia gyógyulását, legalábbis a maga római módján igyekszik megbarátkozni a gondolattal. De az az ostoba mostohaapám Isa mielőbbi kivégzését sürgeti. Szombaton Rómába megy, és azt mondta Pilátusnak, hogy indulás előtt szeretné, ha megoldódna ez a „názáreti probléma". Mária, nagyon nagy a baj. Lehet, hogy kivégzik Isát. Még holnap. Túl gyorsan történt minden. A legrosszabb esetben is arra számítottak, hogy Isát börtönbe vetik, majd Heródes elé viszik, ahol megvédheti magát. Mindig sejtették, hogy bekövetkezik a legrosszabb, de nem most, nem ilyen gyorsan. - Claudia Procula azért küldött, hogy vigyünk magunkkal. Bennük megbízhatsz - mutatott Salomé a társaira. Mária felpillantott, és a fáklyás férfiben felismerte a Jairus házánál látott görögöt. - Elkísérnek arra a helyre, ahol fogva tartják Isát. Claudia gondoskodott róla, hogy hajnalig senki se zavarjon benneteket. Lehet, hogy ez az utolsó esélyed, hogy lássátok egymást, de sietnünk kell. Mária kért egy kis türelmet, és a nagy Máriához sietett. Tudta, hogy az idős asszony nem tudna lépést tartani velük, hogy időben odaérjenek Isához, de az iránta érzett tiszteletből felajánlotta neki, hogy ő menjen el helyette. Mária arcon csókolta fia feleségét. - Ezt add át a fiamnak, és mondd meg neki, hogy holnap ott leszek, akármi is történjen. Isten kísérjen utadon, lányom.
Mária és Salomé némán lépkedett a két férfi után, akik a város keleti végébe igyekeztek. Indulás előtt Mária még levette jellegzetes vörös fátylát, és Saloméhoz hasonlóan egy egyszerű fekete sálba burkolózott. - Küldtem valakit Mártához - tájékoztatta Salomé útközben. - Isa elmondta Claudia szolgájának, hogy látni szeretné a gyerekeket - mutatott a görögre. - Tudta, hogy ha el akarsz menni hozzá, nem lenne időd elmenni Betániába is. Mária gondolatai szélsebesen kergették egymást. Nem akarta, hogy Támár és János bármi szörnyűségnek is tanúja legyen, de tudta, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb, Isá-nak szüksége lesz rá, hogy még egyszer, utoljára láthassa a gyermekeit. A kis Jánost ugyanúgy a sajátjának tekintette, mint Támárt, és feltétel nélkül szerette őket. Mária némán imádkozott, de gondolkodni már nem jutott ideje, mert nemsokára megérkeztek arra a helyre, ahol Isát őrizték. Eddig a sötétség jótékonyan elrejtette őket, de még végig kellett menniük egy fáklyákkal megvilágított hosszú külső lépcsősoron is. A százados suttogva intette őket csendre, közben a görög körülnézett, majd leszaladt a lépcsőn és megadta a jelet. Salomé a lépcső tetején, a görög pedig az aljában maradt őrködni. Mária a százados kíséretében lesietett a lépcsőn, majd a börtön folyosójára értek. A férfi a fáklyával világította az utat, míg Mária igyekezett szorosan a nyomában maradni. Rettegve hallgatta a kétségbeesett fájdalomkiáltásokat. Teljes szívéből együtt érzett azokkal a szegény lelkekkel. A százados előhúzott tunikája alól egy kulcsot, és az ajtó zárjába csúsztatta, majd intett Máriának, hogy lépjen be a férje cellájába. Mária még évekkel később is hálásan gondolt vissza a római Claudia Proculára és Saloméra, akiknek rengeteg pénzükbe kerülhetett, hogy megvesztegessék az őröket, a kulcsról már nem is beszélve.
Máriának minden önuralmára szüksége volt, hogy ne sírjon fel Isa láttán. Megverték, kegyetlenül megverték. Szépséges arca tele volt zúzódásokkal, és amikor felállt, hogy átölelje feleségét, fájdalmasan megvonaglott. - Ki tette ezt veled? - suttogta Mária. - Kajafás és Annás emberei?
- Sss. Figyelj rám, Mária, mert kevés az időnk, és sok mindent el szeretnék mondani. Ne hibáztass senkit, mert az csak bosszúhoz vezetne. A megbocsátással közelebb kerülünk az Úrhoz, mi is ezt tanítjuk Izrael és a többi nép gyermekeinek. Add tovább ezt a tanítást mindenkinek, az én emlékezetemre. Ez már túl sok volt Mária számára. Isa máris úgy beszélt, mintha biztos lett volna a halálban. - Tegnap este a Getsemáne-kertben elmondtam az Úr imáját. Kértem őt, hogy ha az az Ő akarata, vegye el tőlem ezt a kelyhet. Nem tette, mert ez az Ő akarata. Nem érted, hogy ezt az utat kell bejárnunk? Az emberek csak akkor fogják megérteni Isten országának mibenlétét, ha példát is kapnak hozzá. És én leszek az a példa. Megmutatom nekik, hogy képes vagyok meghalni értük, és mindezUfélelem és fájdalom nélkül teszem. A mi Urunk megmutatta nekem a kelyhet, én pedig kiiszom. Elvégeztetett. Mária minden erejével próbálta visszafojtani zokogását, nehogy valaki meghallja őket. Isa tőle telhetően vigasztalta. - Erősnek kell lenned, galambom, mert te fogod tovább vinni a názáretiek tanításait, neked kell terjesztened a világban. A többiek is megteszik, amit tudnak, a vacsora után mindenkit elláttam utasításokkal, de egyedül te tudod, mi van az én szívemben és a fejemben, ezért a jövőben te fogod vezetni a népünket. És neked kell felnevelni a gyermekeinket. Mária összeszedte magát. Figyelnie kellett, nehogy bármit is elmulasszon Isa utolsó szavaiból. Később majd elsiratja, de most méltónak kell mutatkoznia Isa bizalmára. - Isa, te is tudod, hogy nem mindenki szeret engem. Egyesek nem fognak követni, és bár te mindig azt tanítottad nekik, hogy egyenlő félként viselkedjenek az asszonyokkal, félek, hogy ha te már nem leszel... ennek is vége. Hogyan értessem meg velük, hogy te választottál ki a vezetőjükké? - Sokat gondolkoztam ezen ma éjjel - felelte Isa. - Először is, nálad van A szeretet könyve. Mária biccentett. Isa sok időt szánt arra, hogy írásba foglalja a názáreti tanokat és az ő saját gondolatait. A többi tanítvány tudott róla, de Isa kizárólag Máriának mutatta meg a könyvet, melyet galileai házukban rejtettek el. - Mindig mondtam, hogy amíg ezen a földön vagyok, A szeretet könyve nem fogja meglátni a napvilágot, mert csak akkor válik teljessé, ha már nem leszek. - Életem minden napjának minden percében Isten újabb meg újabb dolgokat hozott a tudomásomra. Ahány emberrel csak találkoztam, mind tanított valami újat Istenről, és ezeket mind megírtam a könyvemben. Ha már nem leszek, vidd magaddal, és gondoskodj róla, hogy ez legyen a következő tanítások alapköve. Mária intett, hogy megértette. A szeretet könyve valóban gyönyörű emléket állított mindennek, amiért Isa élete során munkálkodott, és a követői számára is nagy megtiszteltetés lesz, ha tanulhatnak belőle. - Van még valami, Mária. Adok majd egy jelet az embereknek, amivel a tudomásukra hozom, hogy te vagy az én választott utódom. Ne félj, galambocska, mert tudtára adom a világnak, hogy te vagy az én szeretett tanítványom. Isa Mária hasára tette a kezét. Annyi mindent el akart még mondani. - Ennek a gyermeknek, a fiunknak az ereiben ugyanúgy próféták és királyok vére csörgedezik, akárcsak a lányunkéban. Az ő leszármazottaiknak kell átvenniük helyüket a világban, hogy A szeretet könyvének a szavai által hirdessék Isten országának eljövetelét, hogy békét és igazságot vigyenek az embereknek. - A kisbaba rugdosni kezdett Mária hasában, mintha egyetértését fejezné ki apja proféciájával. - Ennek a gyermeknek különleges küldetése lesz a nyugati szigeteken, ahol terjeszteni fogja az Igét. A nagybátyám, József már tudja, hogyan kell felnevelni. Bízzál benne, és ha a fiunk menni akar, engedd útjára. Mária nem tiltakozott ellene. József nagyszerű ember volt, bölcs és erős, és járatos volt a világban. Kereskedőként sokat utazott, és fiatalabb korában Isa is elkísérte néhány útjára, a Galliától nyugatra fekvő ködös
szigetekre. Egyszer elárulta Máriának, hogy volt egy olyan előérzete, mely szerint a názáretiek tanítása a vad, kék szemű szigetlakók között fog hódítani. - És a neve legyen Jesua-Dávid, a királyi vérvonal megalapítójának emlékére. A világ legnagyobb királyának a vére folyik majd az ereiben. - Sára-Támárral mi legyen? - kérdezte Mária. Isa szeretettel elmosolyodott a lánya nevének hallatán. - Maradjon veled, míg felnő, aztán hagyd, hogy maga válassza meg az útját. A te erődet örökölte. De láttam, hogy Izrael már nem lesz többé biztonságos a számotokra. József elvisz benneteket Egyiptomba, és ha akarnak, a többiek is elkísérhetnek benneteket. Alexandria nagyszerű hely a tanulásra, és a mieink biztonságban élhetnek ott. Eldöntheted, hogy ott maradtok, vagy tovább mentek valamelyik nyugati országba. Ezt rád bízom, Mária. Neked kell eldön-tened, mi a legjobb módja annak, hogy a názáretiek tanításai elterjedjenek a világban. Kövesd a szíved, és bízz Istenben, aki vezetni fogja lépteid. - És a kis Jánossal mi legyen? - kérdezte Mária. Bár Isa a sajátjaként nevelte, mindketten tudták, hogy a fiúnak más sorsot szánt az Úr. Isa tekintete elfelhősödött. - János még ebben a zsenge korban is igen erős akaratú és nyugtalan gyermek. Te vagy az anyja, irányítsd, de tudnod kell, hogy férfikézre is szüksége lesz, hogy lecsillapodjék. Péter és András nagyon szeretik, ezért ha idősebb lesz, bízd rájuk a nevelését. Mária is tisztában volt vele, hogy Péter és András egykor János követői voltak, és gyerekkoruk óta ismerték egymást. Ennélfogva a kis Jánosban egyaránt tisztelték a nagy próféta fiát és Isa mostohagyermekét. - Van még egy személy, akinek hálával és köszönettel tartozom - folytatta Isa. - Szeretném, ha elmondanád a római asszonynak, Claudia Proculának, hogy úgy hagytam el ezt a világot, hogy az adósa maradtam. Nagy áldozatot hozott, hogy idehozhasson téged, amit nem tudok eléggé meghálálni. Mondd meg neki, hogy ne ítélkezzen túl keményen a férje felett. Poncius Pilátusnak mestert kell választania, és úgy látom, rosszul fog dönteni. De a választása végül segít nekünk beteljesíteni Isten terveit. Isa adott még néhány szellemi és gyakorlati utasítást a feleségének, végül mondott neki néhány vigasztaló szót. - Légy erős, nem számít, mit hoz a holnap. Ne félts engem, mert én magam sem érzek félelmet. Örömmel kiiszom az Atya kelyhét, és mellette leszek a mennyeknek országában. Mária, vezesd a népünket, és ne félj. Soha nem feledd, hogy ki vagy. Királynő vagy, názáreti és a feleségem.
A hajnali órákban Mária összetörve botorkált végig a jeruzsálemi utcákon, Salomé nyomában. A hercegnőnek volt egy háza, melyben biztonságban lehettek, és a gyerekeket is ide hozatta. Míg Mária Mártára és a gyerekekre várt, Salomé elindult, hogy keressen valakit, akivel üzenetet küldhet Isa édesanyjának és a Getsemánéban maradt tanítványoknak. Claudiának szörnyű rémálma volt, testét ellepte a hideg veríték. Becsukta a szemét, ám a hangok továbbra is visszhangoztak a fejében. „Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették, Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették", harsogta a több száz, talán több ezer fős kórus. Jeruzsálem másik végében Claudia Procula minden izében átérezte a családjára nehezedő terhet. Egész éjjel nyugtalanul hánykolódott ágyában, és csak akkor merte álomra hajtani a fejét, amikor a görög rabszolga jelentette, hogy a názáreti feleségét sikeresen be-, majd kijuttatták a börtönből. A látvány még a hangoknál is rosszabb volt. Gyönyörű álomként indult, a gyerekek boldogan táncoltak a tavaszi napsütésben. Isa a kör közepén állt, körülötte fehér ruhába öltözött gyerekek. Pilo és Smedia is közöttük
voltak, a többiekkel együtt táncoltak és nevetgéltek. A domb most megtelt fehér ruhába öltözött, éneklő, nevető emberekkel. Az egyik emberben Praetoriust vélte felismerni, a századost, akinek Isa meggyógyította a törött kezét. A férfi akkor mesélte el gyógyulása történetét, miután hallott a Pilóról szóló mendemondákról. Amikor Claudia végre rádöbbent, hogy a mosolygó tömeg egytől egyig Isa által meggyógyított személyekből áll, a környezet hirtelen megváltozott. A tánc abbamaradt, az ég elsötétült, és felhangzott a kiabálás: „Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették, Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették". Tehetetlenül nézte, ahogy Pilo a földre zuhan, majd Isa föléje hajol. Mielőtt felébredt volna, még látta, ahogy Isa a karjaiba veszi az élettelen fiúcskát és magával viszi, miközben körülöttük sorra összecsuklanak az emberek. Aztán látta a férjét, aki kétségbeesve hívogatja a názáretit, de hiába. Az égboltot villám szelte át, a dombon folytatódott a kántálás. „Poncius Pilátus alatt keresztre feszítették." - Feszítsétek meg! - Ez új hang volt. Nem a rémálombeli hang, hanem az Antonia-erőd falain kívül harsant fel. - Feszítsétek meg! Claudia felkelt, hogy felöltözzön, amikor a görög berontott a szobájába. - Úrnőm, jöjjön azonnal, mielőtt még túl késő lenne. Az uram elfoglalta a bírói székét, a papok pedig halálos ítéletet követelnek. - Ezért kiabálnak odakinn? - Jókora csőcselék gyülekezik. A templom emberei egész éjszaka dolgozhattak, hogy összegyűjtsék őket. Gyorsan meg akarják hozni az ítéletet, nehogy a többi jeruzsálemi közbelépjen a názáreti érdekében. Claudia gyorsan felöltözött. Most nem törődött a cicomá-val, minél szerényebben akart megjelenni a bíróságon. A tükörbe nézve belehasított egy gondolat. - Hol van Pilo? Ugye, még nem ébredt fel? - Nem, úrnőm. Még ágyban van. - Jól van. Maradj mellette és vigyázz rá. Ha felébred, tartsd minél távolabb a falaktól. Nem akarom, hogy lássa, mi történik a városban. - Igenis, úrnőm - felelte a görög rabszolga. Claudia kirohant a szobából, hogy teljesítse élete legfontosabb küldetését.
A rögtönzött tárgyalóteremmé alakított zárt udvarba lépve Claudia Procula alig bírta leküzdeni kétségbeesését és undorát. Pilátus engedett a főpapoknak, akik abbéli félelmükben, hogy darabokra szedik őket az emberek, nem mertek belépni a nyilvános tárgyalóterembe, ám e fallal körbevett hely védelmet élvezett az egyre növekvő csőcselékkel szemben. Poncius Pilátus már elfoglalta magas római székét. Mögötte megbízható őrei, a kék szemű Praetorius és a durva természetű Longinus, akit Claudia ki nem állhatott. Egyik oldalán Kajafás és Annás, másik oldalán pedig Heródes küldötte foglalt helyet. Jairus, a templom küldötte nem volt jelen. A megkötözött, vérző názáreti Isa a lábuk előtt hevert. Claudia a függöny mögül nézte Isát, aki ekkor felnézett, mintha megérezte volna a jelenlétét. Tekintetük egy végtelennek tetsző pillanatig összefonódott, és Claudia lelkét ismét betöltötte az a tiszta szeretet és fény, mint amilyent akkor éjjel érzett, amikor a beteg Pilót Jairus házához vitték. Minél tovább érezni akarta ezt a szeretetet.
Vajon a többiek miért nem érzik? Hogyan lehetséges, hogy itt, ezen a zárt helyen nem érzik meg ennek a szent embernek a melegét? Megköszörülte a torkát, hogy figyelmeztesse férjét a jelenlétére, mire Pilátus felnézett és egy biccentéssel tudomásul vette, hogy ő is ott van. - Bocsássanak meg, uraim - mondta a helytartó, majd a feleségéhez ment. Claudia félrevonta, ám férje hamuszürke arcát látva egész testét átjárta a rémület. Pilátus homlokán és halántékán a kora reggeli óra ellenére kövér verejtékcseppek gyöngyöztek. - Nem lesz könnyű, Claudia - mondta Pilátus csendesen. - Poncius, nem engedheted meg, hogy megöljék ezt az embert. Te is tudod, hogy kicsoda ő. - Nem, nem tudom, hogy kicsoda - ingatta a fejét Pilátus. - És éppen ezért olyan nehéz ítélkezni felette. - De azt tudod, hogy csak jót cselekedett ezen a földön, és nem követett el semmit, ami büntetést érdemelne. - Lázadással való felbujtással vádolják, és ha bebizonyosodik, hogy a léte fenyegetést jelent Róma számára, nem hagyhatom életben. - De te is tudod, hogy ez nem igaz! Pilátus elfordította a fejét a feleségétől, majd nagyot sóhajtott. - Én is gyötrődöm, Claudia. Ez az ember szemben áll minden római törvénnyel. Sokféle filozófiát tanulmányoztam már, de képtelen vagyok megfejteni. A szívem és az ösztöneim azt súgják, ártatlan, és nem ítélhetek el egy ártatlant. - Akkor ne tedd! Miért olyan nehéz? Mentsd meg, megvan hozzá a hatalmad! Mentsd meg ezt az embert, aki visszaadta nekünk a fiunkat. Pilátus megtörölte izzadó homlokát. - Nem könnyű, mert Heródes azt akarja, hogy végezzék ki még ma, a korai órákban. - Heródes egy sakál. - Igen, de ez a sakál ma este Rómába utazik, és ha elégedetlen velem, sokat árthat. Ez az ember a vesztünket okozhatja, Claudia. Megéri? Megéri, hogy egy lázadó zsidó miatt feláldozzuk a jövőnket? - Nem lázadó! - kiáltott fel Claudia. Ekkor Heródes küldötte visszaszólította Pilátust a bírói székébe. Claudia megragadta férje karját. - Poncius, szörnyű rémálmom volt az éjszaka. Kérlek, mentsd meg ezt az embert, különben félek, hogy te és Pilo is veszélybe kerültök. Le fog sújtani ránk az Isten haragja. - Lehetséges, de melyik Isten haragja? Ne várd el tőlem, hogy higgyek a zsidók istenében. - Pilátus mélyen a felesége szemébe nézett. - Nem tudom, mit tegyek, Claudia, még sose voltam hasonló helyzetben. Ne hidd, hogy nem érzem át a helyzet súlyát. Azzal Pilátus visszatért székébe.
- A néped főpapjai hozattak ide, és a halálodat követelik -nézett Pilátus a názáretire. - Mit tettél? Te vagy-e a zsidók királya? Isa a szokásos nyugalmával válaszolt. Egy kívülálló nem is gondolta volna, hogy az élete múlik a szavain. - Ezt magadtól kérded, vagy azért, amit már úgyis tudsz rólam? Vagy mások állítják ezt rólam? - Válaszolj. Király vagy? Ha azt mondod, nem, visszaadlak a papoknak, hogy ítélkezzenek feletted a saját törvényeik szerint. Jonatán Annás felugrott. - A mi törvényeink szerint senkit sem ítélhetünk halálra, helytartó. Ezért jöttünk hozzád. Ha nem lenne veszélyes, sose merészeltünk volna zavarni ezzel az üggyel. Pilátus úgy tett, mintha meg se hallaná Annást. - A rab feleljen a kérdésre - mondta. Isa egyenesen Pilátusra nézett. Claudiának olyan érzése támadt, mintha észre sem vennék a körülöttük lévőket, mintha egy furcsa sorsjátékot játszanának, mely megváltoztatja a világ menetét. - Azért jöttem e világra, hogy megmutassam az embereknek Isten Útját, és tanúsítsam az igazságot. - Igazság. Mondd, názáreti, mi az igazság? - ébredt fel Pilátusban a filozófus. A két férfi hosszan nézett egymás szemébe, majd Pilátus elkapta Isáról a tekintetét, és a papokhoz fordult. - Megmondom, mi az igazság. Az igazság az, hogy semmi halálra való bűnt nem találtam ebben az emberben. Ekkor megérkezett Jairus, aki köszöntötte a főpapokat, majd a Pászka ünnepére hivatkozva elnézést kért Pilátustól a késésért. - Jól van, Jairus. - Pilátus megkönnyebbült a küldött láttán, akit a barátjának tudhatott. Egymás féltve őrzött titkáról is tudtak. - Most közöltem a fivéreiddel, hogy nem találtam semmi bűnt ebben az emberben, így nem ítélkezhetek felette. - Értem - bólintott Jairus komoran. - Te is tudod, mennyire veszélyes ez az ember - nézett rá Kajafás dühösen. Jairus a főpapra, majd Pilátusra nézett, és minden erejével igyekezett kerülni a fogoly tekintetét. - De hiszen húsvét van, fivéreim. A béke és igazság ideje a népünk számára - mondta. Aztán Pilátushoz fordult. -Tudod, mi a szokás ilyenkor? Pilátus kezdte érteni Jairus mesterkedését, és megragadta a lehetőséget. - Igen, természetesen. Ünnepenként egy foglyot szabadon bocsátok a sokaság kedvéért, ők válasszanak. Kivigyük hát ezt a foglyot, hogy megkérdezzük őket? - Kiváló! - mondta Jairus. Tudta, hogy Kajafást és Annást sikerült sarokba szorítani, és nem utasíthatják vissza a római nagylelkű ajánlatát. Azt is tudta, hogy a tömeg tele van a főpapok embereivel, sőt még néhány busásan megfizetett zsoldossal is, akik szükség esetén feltüzelik a népet a názáreti ellen. Jairus csak abban reménykedett, hogy
mostanra már a názáretiek is megérkeztek, és szép számban hoztak magukkal támogatókat. Pilátus intett a századosoknak, hogy vigyék ki a foglyot az erődfalra. Kajafás és Annás kimentette magát, mondván, hogy ezen a reggelen nem mutatkozhatnak a rómaiak társaságában, de megígérték, hogy visszatérnek, amint a nép meghozta a döntését. Pilátus gyanította, hogy a főpapok azért siettek el, hogy biztosítsák a tömeg támogatását, de semmit sem tehetett ellene. Jairus is elkapta a pillantását, és kimentette magát. Pilátus az egyre növekvő tömeg előtt így szólt: - Van egy szokásotok, mely szerint a húsvétotok tiszteletére szabadon kell bocsátanom egy foglyot. - Isát durván Pilátus mellé vonszolták, aki megütközött ezen a szükségtelen brutalitáson. - Elég legyen - sziszegte oda Longinusnak, majd a tömeghez fordult. - Szabadon bocsássam-e ezt az embert, a zsidók királyát? A tömeg mozgolódni kezdett, majd néhányan megpróbálták túlkiabálni egymást. - Nincs más királyunk, csak a Cézár! - kiáltotta valaki. -Bocsásd el Barabást, a zélótát! - kiáltotta egy másik hang. A tömegből sokan egyetértettek vele. - Bocsásd szabadon a názáretit! - hallatszott néhány hang. A főpapok azonban alaposan betanították az embereiket, és a Barabás szabadon bocsátását követelő hangok elnyomták a többiekét. - Barabás! Barabás! Barabás! - ordította egyre hangosab-ban a csőcselék. Pilátus kénytelen-kelletlen szabadon bocsátotta a nép által követelt foglyot. Barabás, a zélóta szabadon távozhatott, míg a názáreti Isát megkorbácsolásra ítélték. Amikor Pilátus lejött az erődfalról, Claudia Procula megállította. - Meg fogod ostoroztatni? - Hallgass, asszony! - csattant fel Pilátus, és durván félrerángatta feleségét. - Nyilvánosan megkorbácsoltatom; Longinus és Praetorius az én utasításomra nagy hűhót csap majd körülötte. Ez az utolsó esélyünk, hogy megmentsük az életét, és bízzunk benne, hogy ezáltal kielégítjük a nép vérszomját. Remélem, így sikerül elhallgattatni a megfeszítését követelő hangokat - sóhajtott fel a helytartó. - Csak ennyit tehetek, Claudia. - És ha nem elég? - Ne kérdezz, ha nem akarod tudni a választ. Claudia bólintott. - Poncius, kérnék még tőled valamit. Ennek az embernek családja van, a felesége és a gyerekei az erőd végében vannak. Halaszd el az ítélet végrehajtását egy rövid időre, hogy elbúcsúzhassanak egymástól. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy beszélhet a szeretteivel. Kérlek. - Feltartom őket, de nem sokáig - biccentett Pilátus. -Preatoriusszal odakísértetem a foglyot. Megbízható ember, ha a názáretiről van szó. Longinus addig előkészíti az oszlopot.
Poncius Pilátus betartotta az ígéretét, és engedélyezte Isá-nak, hogy egy rövid időre találkozhasson Máriával és a gyermekekkel. Isa megölelte a kis Jánost és Támárt, majd elmondta nekik, hogy nagyon bátran viselkednek, és kérte, hogy vigyázzanak az édesanyjukra. Búcsúzóul megcsókolta őket, mondván: - Emlékezzetek, kicsinyeim, bármi is történjék, én mindig veletek leszek. Amikor letelt az idejük, még egyszer, utoljára megölelte Mária Magdolnát.
- Hallgass rám, galambom. Ez nagyon fontos. Amikor elhagyom ezt a testet, nem szabad belém kapaszkodnod. Engedj el, és tudd, hogy lélekben mindig veled leszek. Csak csukd le a szemed, és én ott leszek. Mária a könnyein keresztül mosolyogni próbált, de nagyon nehezére esett bátornak mutatkoznia. Bár a szíve összetört, teste dermedt volt a félelemtől és a fájdalomtól, tudta, hogy nem szabad gyengének látszania. Az ereje lesz az utolsó ajándék, amit adhat Isának. Praetorius eljött Isáért. A százados kék szeme körül vörös karikák sötétlettek. Isa látta ezt, és megvigasztalta. - Tedd, amit tenned kell. - Bánni fogod még, hogy meggyógyítottad ezt a kezet -szólt a százados elcsukló hangon. - Nem - rázta meg Isa a fejét. - Jobb, ha a másik oldalon egy barátot tudok. Tudd, hogy megbocsátok neked. De kérlek, kaphatnánk még egy kis időt? Praetorius biccentett, és magukra hagyta őket. Isa a gyerekekhez fordult, és a szívére tette a kezét. - Emlékezzetek, mindig itt leszek. A kicsik ünnepélyesen bólintottak; János hatalmas fekete szeme komolyan nézett rá, a kis Támár könnyein át tekintett az apjára. Ezután Isa odasúgta Máriának: - Nem szabad, hogy lássák, mi történik velem. ígérd meg. És te se nézd végig. De a végén... Mária nem hagyta, hogy végigmondja, hanem szorosan magához ölelte, hogy örökké emlékezhessen erre a pillanatra. - Ott leszek melletted - súgta. - Bármi is történjék. - Köszönöm, Mária - mondta Isa, és gyengéden elhúzódott tőle. Utolsó szavait mosolyogva mondta, mintha csak néhány órára távozna. - Nem fogok hiányozni neked, mert nem megyek el. Jobb lesz, mint most, mert ezután már nem választhatnak el bennünket egymástól. - Mondd meg neki, hogy tudom. És Isa is tudja. És azt is mondd meg neki, hogy remélem, egy nap találkozunk és megköszönhetem mindazt, amit tett. A görög alázatosan bólintott, majd visszatért az úrnőjéhez. Máriának még az ostorozás előtt ki kellett juttatnia a kicsiket a hatalmas káoszból. Salomé biztonságos háza a közelben volt, ezért úgy döntött, odamegy, és megkéri Mártát, hogy vigye a gyerekeket Betániába. Isa anyja és a két idősebb Mária is a házban volt, de Márta közben Mária keresésére indult. Mária Magdolnának még be kellett számolnia Isa édesanyjának a délelőtt történtekről. Az idős Mária könnyes szemmel hallgatta, arca bölcsességet és együttérzést sugárzott. - Régóta tudja, hogy ez fog történni - mondta végül. Az asszonyok úgy döntöttek, hogy kimennek a csőcselék közé, és miután Jánost és Támárt Márta gondjaira bízzák, megkeresik Isát. Ha elítélik és még aznap keresztre feszítik, ott a helyük mellette. Mária megígérte neki. Utolsó óráiban Isa csak őt és az édesanyját akarta maga mellett tudni. Induláskor Mária a menyéhez lépett, és átadott neki egy a rangjához illő mélyvörös fátylat. - Ezt vedd fel, lányom. Názáreti vagy és királynő, most sokkal inkább, mint bármikor.
Mária Magdolna bólintott, és teste köré tekerte a fátylat. Tudta, hogy az élete soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt.
Claudia Procula görög rabszolgája kikísérte Máriát és a gyerekeket az erődből. Mária kérte, hogy találkozhasson Claudiával, hogy személyesen mondhasson köszönetet a segítségéért, ám a görög tagadóan intett a fejével. - Az úrnőmet mélységesen lesújtották a mai nap eseményei - mondta görögül. - Mindent megpróbált, hogy megmentse. - Feszítsétek meg! Feszítsétek meg! - kántálta a csőcselék. Pilátus undorodva és tehetetlenül szemlélte ezt a vérszomjas, rosszindulatú tömeget. Egy férfi előrelépett és egy pengeéles töviskoszorút vágott az oszlophoz kötözött Isához, akinek hátán mély sebek tátongtak. - Íme a koronád, ha már király vagy - ordította a férfi, mire a többiek gúnyosan felröhögtek. Praetorius eloldozta Isát, és már el akarta vinni őt az oszloptól, amikor Longinus felkapta a földről a töviskoszorút, és kegyetlenül vigyorogva Isa fejébe húzta. A tövisek feltépték feje tetején és homlokán a bőrét, s eleredő vére az arcába folyt. - Elég volt, Longinus! - förmedt rá Praetorius a társára. - Elpuhultál - röhögött fel a férfi durván. - Nem is élvezted ennek a zsidó királynak az ostorozását. - Ha még egyszer hozzáérsz, szétvágom a másik orcádat is - szólalt meg Praetorius jéghideg hangon. Pilátus megérezte emberei között a feszültséget, és közéjük lépett. Távol a csőcseléktől azt csinálnak egymással, amit akarnak, de most nem engedhette meg, hogy egymásnak essenek. - Nézzétek ezt az embert! - kiáltott fel Pilátus. - Azt mondtam, az embert, nem pedig a királyt. Mert mi gonoszt tett ez? Semmi halálra való bűnt nem találtam benne; megfenyítvén azért őt, elbocsátom! - Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt! - kezdte újra a tömeg a kántálást, mintha előre begyakorolták volna. Pilátust feldühítette a tömeg manipulálása. Kezét Isára tette és lehajolt hozzá. - Hallgass rám, názáreti - mondta halkan. - Ez az utolsó esélyed, hogy mentsd magad. Még egyszer kérdezem, te vagy a zsidók királya? Mert ha tagadod, a római törvény szerint semmi alapom megfeszíttetni téged. Hatalmamban áll szabadon bocsátani téged. - Az utolsó mondatot már kétségbeesett hangon mondta. Isa hosszan a helytartóra nézett. Mondd már. Mondd már ki, kérlek! Mintha Isa olvasott volna Poncius Pilátus gondolataiban. - Ezt nem tudom megkönnyíteni neked - suttogta. - Meg van írva a sorsunk, de neked most meg kell választanod a mesteredet. A tömegben elviselhetetlenné nőtt a feszültség. A názáreti szabadon bocsátását követelő hangokat elnyomta a főpapok által busásan megfizetett csőcselék hangja, és Pilátus idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Ekkor a balján valaki felkiáltott. Heródes, a galileai tetrarka követe volt az. - Mit akarsz? - förmedt rá Pilátus.
A férfi átadott neki egy Heródes pecsétjével ellátott tekercset. A római helytartó feltörte a viaszt és elolvasta: „Azonnal oldd meg ezt a názáreti ügyet, mert korán indulok Rómába, és kedvező jelentést szeretnék tenni a császárnak arról, ahogyan elbánsz a birodalma elleni fenyegetéssel". Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Pilátus újra elolvasta a tekercset, és látta, hogy véres... ahogy a keze is a názáreti vérétől vöröslött. Pilátus hívatott egy szolgát, és hozatott egy vízzel teli ezüsttálat, majd kezét a vízbe merítve lemosta róla a vért. - Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől, lássátok! -kiáltotta oda a tömegnek. - Feszítsétek meg a királyotokat, ha ez a szándékotok - mondta, majd kerülve Isa tekintetét, elviharzott az Antonia-erődbe. Ám ezzel még nem értek véget Poncius Pilátus megpróbáltatásai, ugyanis alig ért haza, máris megjelent nála Kajafás és néhány embere. - Nem volt elég erre a napra? - hördült fel Pilátus a főpap láttán. - Majdnem, uram - mosolygott Kajafás ravaszul. - Mit akarsz még tőlem? - A hagyomány szerint tennünk kell egy jelet a keresztre, hogy tudtára adjuk a világnak, milyen bűnt követett el az elítélt. Káromolta istent és a templomot, ezt írd a táblára. Pilátus behozatta a tábla megírásához szükséges kellékeket. - Azt írom rá, amiért elítéltem, nem azt, amit ti kértek tőlem. Ez a hagyomány. És az INRI betűket írta a táblára, alájuk pedig a jelentésüket: ,A názáreti Isa, a zsidók királya". Pilátus a szolgájára nézett. - Gondoskodj róla, hogy ezt szegezzék a fogoly fölé a keresztre. És mondd meg az írnoknak, hogy héberül és arámiul is írja le ugyanezt. - Én nem ezt mondtam! - tiltakozott Kajafás. - Ha már így döntöttél, akkor írd azt, hogy „Állítása szerint ő a zsidók királya", nehogy az emberek azt higgyék, mi is annak néztük. Pilátusnak egyszer s mindenkorra elege lett a főpapból és a mesterkedéseiből. - Amit írtam, leírtam - jelentette ki gúnyosan. Azzal sarkon fordult, és egész napra bezárkózott a lakosztályába. találni Mártát, hogy elküldjem vele a gyermekeimet és szeretett Isámmal lehessek a szenvedése óráiban - fohászkodott. - Mária! Mária, itt vagyok! - hallotta sógornője hangját pillanatokkal az imája után. Kinyitotta szemét és meglátta a feléje igyekvő Mártát. - A vörös fátyol van rajtad - jegyezte meg Márta, miután megölelték egymást. Nélküle nem találtalak volna meg. Mária a könnyeit nyeldeste, ám Márta jelenléte máris megnyugtatta. - Gyere, hercegnőm - kapta ölbe Márta a kis Támárt. - És te is, fiatalember - tette hozzá, és kézen fogta Jánost. Mária megölelte a gyerekeket, és megígérte nekik, hogy hamarosan ő is utánuk megy Betániába.
- Isten kísérjen utadon, húgom - súgta oda Márta. - Vigyázunk a kicsikre, míg hazajössz hozzánk. Megcsókolta sógornőjét, majd a gyerekekkel együtt ismét átvágott a tömegen.
A tömeg magával sodorta Máriát és a gyerekeket. Menet közben hallotta, hogy Isát halálra ítélték és már viszik is a Golgotára, hogy kivégezzék. Kétségbeesetten próbálta megkeresni Mártát, hogy rábízhassa a gyerekeket. Isa mellett volt a helye, ebben a végső órában ott akart lenni mellette. Es akkor meghallotta. A fejében olyan világosan csendült fel Isa hangja, mintha ott állt volna mellette: „Kérjetek, és megadatik nektek. Ilyen egyszerű. Csak kérnünk kell az Atyától, amit akarunk, és ő megadja szeretett gyermekeinek." Mária Magdolna szorosabban fogta gyermekei kezét, majd lecsukta szemét. - Drága Uram, kérlek, segíts nekem megMária Magdolnának sikerült párhuzamosan haladnia az ordibáló tömeggel, de Isához sehogy sem tudott közelebb kerülni. Valamivel távolabb észrevette a többi Máriát, és követte őket a Golgotára vezető kanyargós úton. Amikor a századosok feljutottak a Koponyák hegyére, már csak körülbelül száz méter választotta el Őket egymástól. Ott volt a meggyötört Isa, valamint a vörös fátyolba burkolt édesanyja, akit a többi Mária kísért el útjára. Az ösvényen is sokan voltak. Mária kikerülte a csőcseléket, letért az ösvényről és nekivágott a sziklás domboldalnak. Nem törődött az éles kövekkel és tüskékkel, a teste meg sem érezte mindezt. Oly elszántan igyekezett célja felé, hogy először fel sem tűnt neki, hogy az égbolt egyre jobban besötétedik. Megcsúszott egy sziklán, a sáljából leszakadt egy darab, egy tüskebokor csúnyán felsebezte a lábát. Amikor elesett, meghallotta a szögre lecsapó kalapács rettenetes hangját. Tudta, hogy az a hang egész életében kísérteni fogja. Önuralmát elveszítve kétségbeesetten világgá kiáltotta a lelkét mardosó fájdalmat. Már közel járt, semmi sem tarthatta vissza. Közben az ég elfeketedett és eleredt az eső, mintha az egész világ siratná ezt az országot, Isten fiát felszögezték a keresztfára.
Néhány pillanattal később eljutott a keresztfáig, és csatlakozott az anyósához meg a többi Máriához. Isa jobbján és balján még volt egy-egy elítélt, de ő csak Isát látta. Nem akarta látni a sebeit, ezért tekintetét az arcára függesztette, mely nyugodt és békés volt, szeme lecsukva. Az asszonyok imádkoztak az Úrhoz, hogy szabadítsa meg Isát a szenvedésektől. Mária körülnézett, de nem látott ismerős arcot maguk mögött... a nap folyamán a tanítványokkal sem találkozott. A rómaiak, Praetoriusszal az élen, távol tartották a tömeget a kivégzés helyszínétől. Mária egy néma fohásszal köszönetet mondott neki, amiért magukban lehetnek a kereszt lábánál. Isa szólni próbált, mire mindannyian megdermedtek. - Atyám... - suttogta - a te kezeidbe teszem le az én lelkem. - Aztán lehunyta szemét, és lágyan, de érthetően még hozzátette: - Bevégeztetett. - És akkor a feje előrecsuklott és elcsendesedett. Néma csend volt, senki sem mozdult. Akkor a nap meghomályosodott, és az ég teljesen elfeketedett. A levegőt megtöltötte a tömeg rémült kiabálása. Ám a feketeség csupán egy pillanatig tartott, utána mély szürkeség borult rájuk. Két katona Praetoriushoz lépett. - Parancsunk van, hogy siettessük a foglyok halálát, hogy a zsidó szombatig elvihessék a testüket.
Praetorius Isa élettelen testére nézett. - Ennek az embernek szükségtelen eltörni a lábát. Már halott. - Biztos vagy benne? - kérdezte az egyik katona. - Általában órákig, néha napokig is eltart, míg meghalnak a keresztfán. - Ez az ember halott - hördült fel Praetorius. - Ne érjetek hozzá. A két katona eléggé tapasztalt volt ahhoz, hogy ne ellenkezzenek a feljebbvalójukkal, így hát fogták a botjukat és a másik két fogolyhoz léptek, hogy eltörjék a lábukat. Praetoriust annyira lekötötték a tennivalói, hogy nem vette észre a keresztfa másik oldaláról közeledő Longinust, és már csak azt látta, hogy a társa a názáreti fogoly oldalába döfi a lándzsáját. Mária Magdolna felsikoltott. - Csak ellenőriztem - harsant fel Longinus röhögése. - De igazad volt. Halott. - A haragtól falfehér arcú Praetoriusra nézett. - Talán van valami kifogásod ellene? Praetorius szólásra nyitotta a száját, de visszafogta magát. - Nincs - mondta végül végtelen nyugalommal. - Örök életedre átkozott leszel azért, amit most tettél. - Vegyétek le ezt az embert! - parancsolta Praetorius. Egy futár Pilátus erődjéből azt az üzenetet hozta, hogy vegyék le a názáreti testét a keresztfáról, és adják át a családjának, hogy még napnyugta előtt eltemessék. Ez igen szokatlan volt, ugyanis a megfeszített áldozatokat rendszerint hetekig ott hagyták a kereszten. A názáreti Isa azonban más volt. József, Isa gazdag nagybátyja Jairusszal együtt bement Claudia Proculához az Antonia-erődbe, aki kieszközölte számukra az engedélyt, hogy azonnal magukkal vigyék a holttestet. A kereszthez érve József megvigasztalta Máriát, Isa édesanyját. - Még egyszer, utoljára a karomban akarom tartani a fiamat - mondta Mária, amikor a katonák levették Isát a keresztfáról. Praetorius felnyalábolta a tetemet és gyengéden Mária ölébe helyezte, aki keserves sírásra fakadt. Mária Magdolna melléje térdelt, mire Mária egyik kezével átkarolta menyét, a másikkal Isát ringatta.
Az egyik sírkertben, nem messze a Golgotától József vásárolt egy sírhelyet a családja számára. Ide vitték Isa holttestét a názáretiek. Nikodemus, József egyik fiatal munkása mirhát és aloét vitt a sírhoz, ahol Máriáék előkészítették Isa testét a temetésre. Mária, Isa anyja átadta a mirhával teli edényt Mária Magdolnának. - Egyedül téged illet ez a megtiszteltetés - mondta. Magdolna eleget tett özvegyi kötelezettségeinek, és amikor búcsúzóul homlokon csókolta Isát, a sírkamrában nagyon halkan ugyan, de hallani vélte a hangját: „Mindig veled leszek". Miután a názáreti asszonyok is búcsút vettek Isától, elhagyták a belső sírkamrát, amelynek bejáratát egy hatalmas sziklával zárták le. Sok férfi erejére volt szükség, míg kellőképpen le tudták zárni a sírkamra bejáratát. Utolsó feladatuk végeztével a kis csoport József házába ment, ahol Mária Magdolna kimerülten összecsuklott, és másnapig mély álomba zuhant. Szombat délután néhány apostol elment József házához, hogy találkozzon Magdolnával és az idősebb Máriáékkal. Ki-ki elmesélte az előző napi tapasztalatait, majd közösen gyászoltak és vigasztalták egymást. A
kétségbeesés ideje volt ez, ugyanakkor közelebb is kerültek egymáshoz. Még túl korai lett volna a jövőjükön gondolkozni, de egymás társasága gyógyírt jelentett sebzett leiküknek. Mária Magdolna aggódott Júdás miatt, aki Isa letartóztatása után eltűnt, és azóta senki sem látta. Jairus elmesélte, hogy este későn szörnyű állapotban talált rá. „Miért engem választottál erre a cselekedetre? Miért nekem kellett ekkorát vétkezni a népem ellen?" - kiabálta magából kikelve. Mária elmagyarázta a tanítványoknak, hogy Júdás Isa utasítására adta fel őt a főpapoknak. Az azonban mindenki számára világos volt, hogy odakinn a világban az emberek örökké árulónak fogják tekinteni Júdást. Mária imádkozott érte, és megfogadta, hogy amint lehetősége lesz rá, tisztázza a hűséges tanítvány szerepét. Sajnos Iskarioti Júdás képtelen volt elviselni, hogy a neve örök időkre összefonódik ura és mestere halálával, ezért a Sötétség Napján felakasztotta magát.
Mária Magdolna álmatlanul hánykolódott az ágyában. Túl sok kép és hang kavargott a fejében, de volt még valami. Először csak baljós érzése támadt, mire nyugtalanul felkelt és kiment a szobából. Még sötét éjszaka volt, a többiek mélyen aludtak. Aztán megértette. Nem is kellett látnia Isát, érezte, hogy beteljesedik a prófécia. A sírkamra, oda kell mennie. Valami történt azon helyen, ahová eltemették. Mária egy pillanatig habozott. Fel kellene ébreszteni Józsefet, vagy valamelyik tanítványt, hogy kísérje el. Esetleg Pétert? Nem, ez csak rád tartozik, visszhangzott fejében a hang. Fekete fátylába burkolózva kilopakodott a házból, majd futásnak ered és a temetőkertig meg sem állt. Hajnalodott, mire odaért, a nap vörösen izzott az ég alján. A halvány fényben Mária láthatta, hogy a sír bejárata elé állított kőtömböt - melyet közel egy tucatnyi férfinek sikerült csak odaállítania - valaki elmozdította a bejárat elől. Mária szíve a torkában dobogott félelmében. Amikor belépett a sírkamrába, látta, hogy Isa holtteste eltűnt. A kamrát azonban különös, földöntúli fény világította meg. Mária megtalálta az Isa testét borító fehér halotti leplet, melyen tisztán kivehetők voltak testének körvonalai. Mi történhetett? Vajon a főpapok az Isa iránti elvakult gyűlöletükben képesek voltak ellopni a holttestét? Mária a földre roskadt és keserves sírásra fakadt. Az első halovány napsugarak már megkezdték útjukat az égbolton, amikor megszólalt mögötte egy férfi: - Asszony, mit sírsz? Kit keresel? Mária nem nézett fel azonnal. Azt hitte, valamelyik kertész az, aztán eszébe jutott, hogy megkérdezi, hátha látott valamit. - Elvitték az uramat, és nem tudom, hová tették őt - felelte a könnyeit nyeldesve. - Ha tudod, hol van, könyörgök, áruld el nekem. - Mária - szólt ekkor az ismerős hang. Mária mozdulni sem mert. - Mária, itt vagyok. Mária megfordult és szemtől szembe találta magát Isával. A hajnali napsugarak megvilágították hófehér köntösbe bújtátott alakját, mely tökéletesen meggyógyult a sebektől. Isa gyengéden, mélységes szeretettel mosolygott Máriára. Mária elindult feléje, ám Isa feltartotta kezét és megállította. - Ne ragaszkodj hozzám, Mária - kérte kedvesen. - A földön lejárt az időm, de még nem mentem fel az Atyámhoz. Meg kellett adnom neked az első jelet. Most menj az én atyámfiaihoz és mondd nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.
Mária ünnepélyesen bólintott, testét a színtiszta jóság sugárzó fénye járta át. - Az én időm lejárt. Most eljött a te időd.
20.
Fejezet
Cháteau des Pommes Bleues 2005. július 2.
M
aureen kiült Péterrel a kertbe, Mária Magdolna kútjához. Maureen úgy döntött, kiviszi unokatestvérét a levegőre, távol a többiek figyelő tekintetétől. Péter sápadt, kialvatlan arcán mély nyomokat hagytak az elmúlt hét eseményei. Legalább tíz évet öregedett, és Maureennak feltűnt, hogy a halántékán ősz tincsek húzódtak szénfekete hajában. - Tudod, mi volt a legnehezebb? - suttogta Péter. Maureen a fejét rázta. Ő egy csodaként élte meg ezt az egészet, de azzal is tisztában volt, hogy Mária evangéliumának megismerése gyökeres változást hozhat Péter életében. Úgy tűnt, sok minden nem igaz abból, amiben addig hitt, amiért élt. - Nem tudom - felelte Maureen. Péter szeme vörös volt a fáradságtól. -Mi van akkor, ha... mi van akkor, ha kétezer évig semmibe vettük Jézus Krisztus végakaratát? Hiszen János evangéliumában mindvégig azt olvashattuk, hogy Jézus elsőként Mária Magdolnának jelent meg, és ezzel azt akarta a tudomásunkra hozni, hogy őt jelölte meg utódául? A sors iróniája, hogy Mária Magdolnát éppen Jézus nevében fosztották meg az őt megillető helyétől, pedig ő nemcsak apostol, hanem egyenesen az apostolok vezetője volt. Péter elhallgatott, megpróbált rendet teremteni a fejében dúló zűrzavarban. - „Ne ragaszkodj hozzám", ezt mondja neki Jézus. El tudod képzelni, mekkora jelentőséggel bír ez a mondat? Maureen a fejét rázta. - Az evangéliumokban úgy szerepel, hogy „Ne illess engem", azaz „ne érints meg engem". Az eredeti görög szövegben a „ragaszkodni" szó szerepelt, de mekkora különbség van a két szó között! Mennyi minden múlik egyetlen szón. De ezekben az evangéliumokban kétszer is felbukkan ez a szó. - Laikusként is értem, mi a különbség a „ne ragaszkodj hozzám" és a „ne érj hozzám" között. - Igen - bólogatott Péter hevesen. - Azt a „Ne illess en-gem"-et végül Mária Magdolna ellen fordították. Szó szerint. Mintha Krisztus ellökte volna magától, pedig ő csak azt akarta, hogy ne ragaszkodjon túlságosan az emlékéhez, és álljon a saját lábára. - Péter felsóhajtott. - Ez hatalmas felfedezés, Maureen. Maureen számára csak most kezdett kitisztulni Mária története. - Szerintem a nők ábrázolása is igen fontos mondta. - Pete, nem akarlak még jobban felzaklatni, de feltűnt neked, hogy a Szűzanyát a „nagy Máriának" nevezi? Nyilvánvaló, hogy ő is vezető szerepet játszik a népe életében. És ott van még a vörös fátyol... Péter megrázta a fejét, mintha így helyére kerülnének a gondolatai. - Tudod, egyszer azt hallottam, hogy a Vatikán utasítása szerint a Szűzanyát kizárólag fehérben és kékben szabad ábrázolni. A vörös fátyolban mindenki számára nyilvánvaló lett volna, hogy vezető szerepet tölt be a názáretiek között. Eddig ostobaságnak tartottam ezt az egészet. Azt hittem, a kék és fehér színek a tisztaságot hivatottak jelképezni. De most... Most már semmi sem egyértelmű.
Cape Cod, Massachusetts, 2005. július 2.
CAPE CODON, AZ ATLANTI-ÓCEÁN túlpartján Eli Wain-wright ingatlanmogul a fia hollétén töprengett, aki immár egy hete semmi életjelet nem adott magáról. Egy amerikai csoport Franciaországban tartózkodott, hogy ott ünnepeljék meg Keresztelő János napját, és a vezetőjük telefonon értesítette Elit, hogy Derek nem csatlakozott hozzájuk Párizsban. Eli megpróbált a fia fejével gondolkozni. Derek mindig is öntörvényű volt, ám azt persze tudta, mennyire fontos a küldetése. Csak annyi volt a dolga, hogy ragaszkodjon a tervükhöz, maradjon az Igazság Mesterének közelében, és tudjon meg minél többet arról, hogy merre jár, mit csinál, és legfőképpen miért teszi azt, amit tesz. Az amerikaiak a részletes beszámolójának birtokában kidolgoztak volna egy tervet a hatalom átvételére. Az utolsó találkozásuk alkalmával Dereknek nem volt ínyére, hogy az apja olyan ráérősen szándékozott elérni céljait. Eli nagy stratéga hírében állt, ám a fia igencsak híján volt a türelemnek és a tervezőkészségnek, pedig a Wain-wrightok ennek a két tulajdonságuknak köszönhették a milliárdjaikat. Délután Eli a felesége sikolyára riadt. Felpattant székéből és a bejárati ajtóhoz rohant, ahol a felesége minden ízében reszketve a padlóra rogyva zokogott. - Az isten szerelmére, Susan. Mi történt? Susan a hisztérikus sírás miatt képtelen volt szólni. Ekkor Eli észrevette mellette a FedEx-es csomagot. Kivette belőle a fából készült ékszerdobozt, majd felnyitotta a tetejét, és meglátta benne Derek yale-i osztálygyűrűjét. A gyűrűhöz a feladó mellékelte Derek Wainwright jobb mutatóujját is. Cháteau des Pommes Bleues, 2005. július 2.
MAUREEN MÉG NORMÁLIS körülmények között is rossz alvó volt, de az utóbbi hét eseményei annyira kimerítették, hogy minden éjjel álmatlanul hánykolódott az ágyában. Halk lépteket hallott a folyosón, mire gyorsan felült. Egy ideig mozdulni sem mert. Aztán arra gondolt, hogy hatalmas az a ház, talán a személyzet valamelyik tagja mászkál odakinn. Visszafeküdt és megpróbált aludni, de akkor egy gépkocsi motorjának a hangjára lett figyelmes. Az órájára pillantott: még csak hajnali három óra volt. Ki lehet az? Kikelt az ágyából és a bejáratra néző ablakhoz lépett. Gépiesen megdörgölte a szemét, hogy jobban lásson. A bérelt kocsijuk éppen akkor kanyarodott ki a cháteau kapuján; a kormánynál ülő férfi pontosan úgy nézett ki, mint Péter. Maureen átrohant az unokatestvére szobájába. Felkapcsolta a villanyt, és miután sehol sem találta Péter fekete táskáját, szemüvegét, Bibliáját és rózsafüzérét, rögtön tudta, hogy csakis ő lehetett az autóban ülő férfi. Mindent felforgatott, hátha talál tőle valami üzenetet. Egy levelet. Akármit. De hiába... Péter Healy atya elment.
Maureen megpróbált visszaemlékezni az elmúlt huszonnégy óra történéseire. Az utolsó beszélgetésükre a kútnál került sor, amikor Péter a „Ne ragaszkodj hozzám" szavak jelentőségéről beszélt neki. Szomorú volt, amit Maureen a héten átélt érzelmi megrázkódtatásnak és a kialvatlanságnak tudott be. Mi történhetett vele, hogy az éjszaka közepén nekivágott a világnak, és hová mehetett? Ez egyáltalán nem vall Péterre, hiszen addig sose
hagyta cserben Maureent, akin most kezdett elhatalmasodni a pánik. Ha elveszíti Pétert, senkije sem marad ezen a világon. Peter volt a családja, az egyetlen ember, akiben feltétel nélkül megbízott. - Reenie? Maureen összerezzent. Tammy az ajtóban állt és álmosan dörgölte a szemét. - Ne haragudj. Hallottam egy autót, aztán a mozgást. Hol van a padre? - Nem tudom - felelte Maureen. Magánkívül volt az aggodalomtól. - Pétert hallottad, elment. Nem tudom, miért, de elviharzott. A fenébe! Semmit sem értek! - Miért nem hívod fel a mobilján? - Mert nincs mobilja. - De igen - mondta Tammy döbbenten. - Biztos, hogy van, mert kétszer is láttam, amikor telefonált. Maureen teljesen összezavarodott. - Peter utálja a mobiltelefont. Nincs ideje a műszaki kü-tyükre, a mobiloktól pedig kifejezetten rosszul van. El sem tudod képzelni, hányszor kértem, hogy legalább vészhelyzet esetére vegyen egyet. - Maureen, én kétszer is láttam, hogy mobilon beszélt. Most, hogy jobban belegondolok, mindkét alkalommal a kocsiban ült. Nem szívesen mondom, de valami bűzlik Arques-ban. Maureen gyomra kezdett felfordulni. Látta Tammyn, hogy ő is ugyanarra gondolt, mint ő. - Gyere! - mondta Maureen, majd a barátnőjével a nyomában végigrohantak a kanyargós folyosókon, egészen Sinclair dolgozószobájáig. Az ajtó tárva-nyitva állt, pedig amióta ott őrizték a tekercseket, még akkor is bezárták az ajtót, ha volt benn valaki. Maureen nagyot nyelt, és belépett a sötét szobába. Amikor Tammy villanyt gyújtott, látták, hogy a mahagóni íróasztal teljesen üres. - Eltűntek - suttogta Maureen. Átkutatták a szobát, de hiába. A tekercsek, a sárga lapokra írt jegyzetek, de még a tollak is eltűntek. Egyedül az agyagedények maradtak, melyeket a sarokban helyeztek el, hogy ne legyenek útban. Ám azok is üresek voltak. Az igazi kincsnek nyoma veszett. A jelek szerint Péter Healy atya vitte el őket. Péter, akiben Maureen egész életében feltétel nélkül megbízott. - Maureen, megyek, megkeresem Roland-t. Várj meg itt, máris jövünk. Maureen kábán bólintott. Amikor Tammy, Roland és Bé-renger Sinclair belépett a dolgozószobába, ugyanabban a testhelyzetben üldögélt. - Mademoiselle Paschal - térdelt le Roland a kanapé mellé. - Sajnálom, hogy ilyen fájdalmas élményben van része. Maureen a hatalmas okcitánra nézett. Milyen csodálatos ember, gondolta később, amikor alkalma adódott minden részletében felidézni az eseményeket. Ellopják a népe legnagyobb kincsét, ő pedig Maureen miatt aggódik. Sokat tanult Roland-tói az igazi szeretetről, és megértette, miért nevezik les bonnes hommes-oknak, jó embereknek a katárokat.
- Ó, szóval Healy atya megválasztotta a mesterét - jegyezte meg Sinclair higgadtan. - Sejtettem, hogy ezt fogja tenni. Nagyon sajnálom, Maureen. - Ön tudta, hogy ez fog történni? - döbbent meg Maureen. - Igen, kedves - bólintott Sinclair. - Tudtuk, hogy az unokatestvére dolgozik valakinek, csak éppen az illető személy kilétében nem voltunk biztosak. - Mit beszél? - hitetlenkedett Maureen. - Azt akarja mondani, hogy Péter elárult engem? Hogy mindvégig elárult? - Nem ismerem Healy atya indítékait, de abban biztos voltam, hogy vezérli valami. Holnap estére feltehetően okosabbak leszünk. - Elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? - csattant fel Tammy ingerülten, és vádló tekintettel nézett Roland-ra. Sok mindent elhallgattál előlem - förmedt rá a nagydarab emberre. - A te érdekedben tettem, Tamara - vont vállat a férfi. -Tudod jól, hogy mindannyiunknak megvannak a titkaink. De most azt hiszem, eljött az ideje, hogy tisztán lássunk. Mademoiselle Paschal is megérdemli. Maureen ordítani tudott volna. Ez meg is látszott rajta, mert Roland gyengéden kézen fogta és ezt mondta: Jöjjön, mademoiselle, mutatok önnek valamit. Aztán a férfi Sinc-lairhez és Tammyhez fordult, és példátlan dolgot tett. - Bérenger, szóljon az inasnak, hogy főzzön nekünk egy jó adag kávét, aztán jöjjön utánunk a Nagymester termébe -utasította Sinclairt. - Tamara, te is velünk jöhetsz.
Végigmentek néhány folyosón, majd a cháteau egy olyan részébe értek, ahol Maureen még sohasem járt. - Egy kis ideig még legyen türelemmel, mademoiselle Paschal - szólalt meg Roland. - ígérem, válaszolok a kérdéseire, de előtte el kell magyaráznom néhány dolgot. - Rendben - felelte Maureen sután. Eszébe jutott a nap, amikor Dél-Kaliforniában megismerkedett Tammyvel. Annyira naiv volt... mintha nem is vele történt volna mindez. Tammy a Csodaországba tévedt Alice-hez hasonlította, ami most sokkal jobban illett rá, mint valaha, hiszen amióta belépett Sinclair birodalmába, az egész élete megváltozott. Roland a nyakláncán lévő kulccsal kinyitotta a hatalmas dupla ajtót, és miután mindannyian beléptek a terembe, kikapcsolta a riasztót. Maureen körülnézett a királyi pompával berendezett hatalmas és díszes helyiségben, melynek eleganciája a versailles-i és fontainebleau-i tróntermekkel vetekedett. Középen egy emelvényen két egyforma aranyozott karosszék állt, melynek bonyolult faragását kék almák díszítették. - Íme a szervezetünk szíve - mondta Roland. - A Kék Alma Társaságé, melynek tagjai a királyi, különösen a Sára-Támár vérvonal leszármazottai. A katárok ivadékaiként kötelességünk a lehető legtisztább formában őrizni hagyományainkat. Roland a trónusszerű székek mögé kísérte Maureenékat. A falon George de la Tour Mária Magdolna portréjához hasonló festmény lógott. Maureen Los Angelesben látta a képet, így rögtön feltűnt neki egy fontos különbség. - Bérenger már mesélt önnek de la Tour képeiről - mondta Roland. - Emlékszik, akkor azt mondta, hogy a művész egyik legfontosabb festménye eltűnt. Azt azonban elfelejtette megemlíteni, hogy a kép a világ szeme
elől valóban eltűnt, csak éppen mi őrizzük. - De la Tour is tagja volt a társaságunknak, és a Bűnbánó Magdolna a kereszttel című művét ránk hagyományozta. Maureen megcsodálta a festményt, melyen Mária Magdolna bal kezét a koponyán - vélhetően Keresztelő János koponyáján - nyugtatja, jobb kezében pedig egy keresztet tart és Krisztus arcába néz. - Ezt a festményt túlságosan veszélyes lett volna nyilvánosságra hozni, mivel az értő szemlélő számára nyilvánvaló, hogy mialatt bűnbánatot gyakorol első férje emlékére, szeretettel, sőt szerelemmel néz fel Jézusra, a második férjére. Roland a másik falhoz vezette a két nőt, melyen egy hatalmas festmény két vitatkozó szentet ábrázolt. - Tamara elmondja önnek a kép történetét - mosolygott Roland Tammyre. - A fiatalabb Dávid Teniers flamand művésznek tartozunk köszönettel érte - szólalt meg Tammy. - A címe: Szent Antal, a remete és Szent Pál a sivatagban. Nem az Újtesta-mentum-beli Szent Pálról, hanem egy helyi szentről van szó, aki történetesen szintén remete volt. Bérenger Sauniére, a Rennes-le-Cháteau-i plébános vásárolta a Társaság számára. Igen, ő is közénk tartozott. Maureen közelebbről is megtekintette a festményt, és azonnal észrevett rajta két ismerős elemet. - A kereszt meg a koponya - mutatott rájuk. - Ugy van - nézett rá Tammy elismerő mosollyal. - Ő itt Antal. A köpenye ujján egy „T" betűhöz hasonló jelet viselt, ami valójában a tau, vagyis a kereszt görög változata. Assisi Szent Ferenc révén vált népszerűvé. Antal itt A szeretet könyvéhői felpillant a keresztre. És nézd meg Pál kezét, látod az ^emlékezz Jánosra" gesztust? A barátjával azon vitatkoznak, hogy ki volt az első messiás, János vagy Jézus. Lábuknál könyvek és tekercsek hevernek, melyek azt jelzik, hogy sok anyagot kell figyelembe venni egy ilyen vitához. Nagyon fontos festményről van szó, valójában számunkra ez a két mű a legjelentősebb. A dombtetőn látható falu Rennes-leCháteau... na és ki van ott? - A pásztornő és a nyája - mosolygott Maureen. - Természetesen. Antal és Pál vitatkoznak, de a háttérben a pásztornő a várva várt személy érkezésére figyelmeztet, aki egy nap megtalálja Mária Magdolna evangéliumait. Akkor kiderül az igazság, és ellentmondások sem lesznek többé. Bérenger Sinclair csendben belépett a helyiségbe. - Meg akartam mutatni kegyednek ezeket a dolgokat, mademoiselle Paschal, hogy lássa, az én népem sose táplált gyűlöletet János követőivel szemben - mondta Roland. -Testvérek vagyunk, Mária Magdolna gyermekei, és békében akarunk élni egymással. - Sajnos János néhány követője igen fanatikus - szólalt meg ekkor Sinclair. - Kisebbségben vannak, de nagyon veszélyesek. Nagy hiba lenne lebecsülni őket, ennek Roland a megmondhatója. - Igaz - sötétült el Roland tekintete. - Mindig is a népem hite szerint éltem, szeretetet, megbocsátást és együttérzést tanúsítottam a környezetem iránt, akárcsak az apám. Mégis megölték - tette hozzá szomorúan. - De miért? - kérdezte Maureen. - Miért ölték meg az édesapját? - A családom hosszú ideje él ezen a vidéken, mademoiselle Paschal - felelte Roland. - Azt hiszem, ön nem is tudja, hogy a családnevem Gélis.
- Gélis? - Maureennak ismerősen csengett ez a név. Sinc-lairre nézett. - Az apám egy bizonyos monsieur Gélis-nek címezte a levelét. - Igen - bólintott Roland. - A nagyapámnak írta, aki akkoriban a Társaság Nagymestere volt. Most már kezdett összeállni a kép. Maureen előbb Rolandra, majd Sinclairre nézett. - Igen, kedves - válaszolta meg a skót Maureen kimondatlan kérdését. - Roland Gélis a Nagymesterünk, de annyira szerény, hogy sose árulta volna el. Hivatalosan ő a népünk vezetője, akárcsak annak idején az édesapja, azelőtt pedig a nagyapja. Nem szolgál engem, de én sem őt... Jézus törvényeihez híven együtt szolgáljuk az ügyet, akár a testvérek. - A Sinclair és a Gélis család már hosszú-hosszú ideje Magdolna szolgálatának szentelte életét. - Maureen, emlékszel, amikor Rennes-le-Cháteau-ban felmentünk a Magdala-toronyba, és meséltem neked arról a tizennyolcadik századi papról, akit meggyilkoltak? - kérdezte Tammy. - Antoine Gélis-nek hívták, Roland dédnagy-bátyja volt. - Miért érte ennyi erőszak a családját? - nézett Maureen az okcitánra. - Mert túl sokat tudunk. A dédnagybátyám egy fontos irat, A várva várt könyve című kézirat őrzője volt. Ebben a Társaság mintegy ezer évre visszamenőleg feljegyzett minden pásztornőt. A dokumentum rendkívül értékes volt a számunkra, mert a segítségével reméltük, hogy egyszer rátalálunk Mária Magdolna kincsére. Az Igazság Testvérisége ölt is miatta. Az apámnak is hasonló okokból kellett meghalnia. Akkor még nem tudtam, de Jean-Claude volt az informátoruk. Az apám fejét és jobb kezének mutatóujját egy kosárban küldték el nekem. Maureen megborzongott. - Mikor lesz vége ennek a vérontásnak? A tekercsek előkerültek, tehát mihez akarnak kezdeni? - Nem tudom - mondta Roland. - Az új vezérük mindenre képes. Az apámat is ő ölette meg. - Pár órája beszéltem a helyi hatóságokkal, azokkal, akik... hogy úgy mondjam, rokonszenveznek az ügyünkkel -tette hozzá Sinclair. - Maureen, még nem mondtuk önnek, de emlékszik Derek Wainwrightra? Az amerikaira? - A Thomas Jefferson-jelmezes pasira - magyarázta Tammy. - A régi barátomra. - Tammy szomorúan megcsóválta a fejét. Maureen bólintott. - Dereknek nyoma veszett. A szobája eléggé hátborzongató látványt nyújtott... - Sinclair úgy döntött, megkíméli Maureent a borzalmas részletektől. - Csúnya ügybe keveredett. A hatóságok úgy vélik, hogy az amerikai eltűnése után az Igazság Testvérisége egy ideig kénytelen lesz meghúzni magát. Jean-Claude valahol Párizsban bujkál, a vezérük pedig, valami angol, feltehetően visszatért Angliába. Egy ideig nem lesz hozzájuk szerencsénk, legalábbis nagyon remélem. - Most te jössz - nézett Maureen a barátnőjére. - Te sem mondtál el mindent. Sok időbe telt, de végül magamtól is rájöttem, hogy van köztetek valami - mutatott Tammyre és Roland-ra, akik szorosan egymás mellett álltak. Tamara jóízűen felnevetett. - Hát... tudod, mennyire szeretjük úgy elrejteni a dolgokat, hogy közben mindenki számára láthatóak legyenek mondta. - Mi a nevem?
Maureen a homlokát ráncolta. Vajon mi kerülte el a figyelmét? - Tammy. - Aztán megértette. - Tamara. Tamar-a. Istenem, hogy én mekkora ökör vagyok. - Nem, dehogy - nevetett Tammy. - Mária Magdolna lányának a nevét viselem. A húgomat Sarah-nak hívják. - De azt mondtad, Hollywoodban születtél! Vagy az is hazugság volt? - Nem, nem volt hazugság. És igen, Kaliforniában születtem, ott is nőttem fel. Az anyai nagyszüleim okcitánok és a Társaság tagjai voltak. Az anyám itt született Languedoc-ban, de miután nagy sikereket ért el Jean Cocteau egyik filmjének jelmeztervezőjeként, Los Angelesbe költözött. Megjegyzem, hogy a francia művész és filmrendező szintén tagja volt a Társaságnak. L.A.-ben az anyám megismerkedett az apámmal, és Amerikában maradt. Még kicsi voltam, amikor az anyai nagyanyám hozzánk költözött, és mondanom sem kell, nagyon is a hatása alá kerültem. Roland a két egymás mellé helyezett székre mutatott. -Nálunk Jézus tanításaihoz híven a nőket a férfiakkal egyenlő jogok illetik. A Társaságot egy Nagymester vezeti, de ott van mellette a Nagy Mária is. Én Tamarát választottam Máriámnak, és remélem, valahogy rá tudom venni, hogy költözzön Franciaországba, hogy életem részévé váljon. Roland átölelte Tammyt. - Még gondolkodom rajta - felelte Tammy kacéran. Ekkor két inas ezüsttálcán behozta a kávét. Roland megkérte őket, hogy tegyék le a helyiség végében álló konferenciaasztalra. Miután Tammy felszolgálta a többieknek a forró, fekete nedűt, Roland az asztal másik végén ülő Sinc-lairre nézett. - És most jöjjön az, amit Healy atyáról és a Magdolna evangéliumokról tudunk - kezdte Sinclair. - Előtte azonban szükségesnek láttuk, hogy megértse az itteni helyzetet. Maureen belekortyolt a forró, zamatos kávéba, majd Sinc-lairre nézett. - Az a helyzet, hogy mi engedtük meg az unokatestvérének, hogy elvigye a tekercseket. Maureen kis híján elejtette a csészéjét. - Hogyhogy megengedték? - Roland szándékosan nyitva hagyta a dolgozószoba ajtaját, ugyanis egy ideje gyanítottuk, hogy Healy atya el akarja juttatni a tekercseket a megbízójának. - Várjon! Miféle megbízóról beszél? Azt akarja mondani, hogy az én Péterem az egyháznak kémkedik? - Nem egészen - felelte Sinclair. Maureennak feltűnt Tammy feszült arca; ezek szerint ő is most hallja először ezeket az információkat. - Nem tudjuk, kinek a megbízásából kémkedett, ezért is tettük neki lehetővé, hogy elvigye a tekercseket. Egyelőre nem is aggódunk miattuk. Még nem. A bérelt autójukon van egy nyomkövető berendezés, melynek segítségével pontosan tudjuk, hol tartózkodik és merre tart. - És, merre tart? - kérdezte Tammy. - Rómába? - Szerintünk Párizsba - felelte Roland. - Maureen - fogta meg Sinclair a karját. - Sajnálom, hogy éppen tőlem kell hallania, de amióta Franciaországba érkeztek, az unokatestvére rendszeresen küld jelentéseket az egyházi elöljáróinak. Az is elképzelhető, hogy már egészen régóta jelent kegyedről.
Maureen úgy nézett Sinclairre, mintha arcul csapta volna. - Ez lehetetlen. Péter nem lenne rá képes. Ő nem. -Az elmúlt héten alkalmunk adódott jobban is megismerni őt, és higgye el, mi is alig akartuk elhinni róla, hogy kémkedik utánunk. Először azt hittük, csak az ön védelmében teszi, de végül rájöttünk, hogy a megbízói túlságosan is a markukban tartják, így a tekercsek tartalmának megismerését követően sem tudott szabadulni tőlük. - Nem válaszolt a kérdésemre: ön szerint a Vatikánnak dolgozott? Vagy a jezsuitáknak? Ki volt a megbízója? Sinclair visszaült a székébe. - Még nem tudom, de a római kapcsolataink hamarosan kiderítik. Meglepődne, ha tudná, milyen magas szinten is vannak embereink. Holnap estére, de legkésőbb holnap-utánra már okosabbak leszünk. Addig várjunk türelemmel. Maureen ivott még egy korty kávét, majd kifejezéstelen arccal a bűnbánó Mária Magdolnát ábrázoló portréra meredt. Alig huszonnégy órán belül választ kapott a kérdéseire.
Párizs, 2005. július 3.
PÉTER HEALY ATYA a végkimerülés határán volt, mire Párizsba érkezett. A hosszú, nyolc órás út feszült figyelmet követelt. Egyszer megállt, hogy összekészítse Maureen számára a csomagot, ami a vártnál több idó't vett igénybe. Nagyon nagy döntést kellett meghoznia, ami a maradék életerejét is kiszívta. Az értékes csomag Péter fekete utazótáskájában lapult. Marcel atya már várt rá a Notre-Dame egyik oldalbejáratánál, és intett, hogy lépjen be, majd a katedrális végébe kísérte és a díszes kóruspódium mögött benyitott egy ajtón. Péter belépett a szobába, ám Magnus O'Connor püspök helyett egy tekintélyes külsejű olasz bíborossal találta szemben magát. - Eminenciás uram - szólalt meg elakadó lélegzettel. -Kérem, bocsásson meg, de nem számítottam önre. - Igen, tudom, de Magnus püspök urat hiába várja. Ugy vélem, már így is eleget tett. - Az olasz bíboros kifejezéstelen arccal nyújtotta kezét a táskáért. - Feltételezem, elhozta a tekercseket. Péter bólintott. - Jól van. És most, fiam - mondta a bíboros, miután átvette Pétertől a táskát. - Beszélgessünk egy kicsit az elmúlt hetek eseményeiről. Vagy talán az elmúlt évek eseményeiről? Ezt az ön megítélésére bízom.
Cháteau des Pommes Bleues, 2005. július 3.
A CHÁTEAU-BAN EGÉSZ NAP lázas sürgés-forgás folyt. Sinclair és Roland franciául és okcitán nyelven beszélgettek egymás közt, illetve a szolgákkal, és rengeteg telefonbeszélgetést bonyolítottak le. Két alkalommal Maureen olaszul is hallotta beszélni Roland-t, de nem volt benne biztos, kérdezősködni pedig nem akart.
A médiaszobában megnézett néhányat Tammy munkáiból, de képtelen volt koncentrálni, és inkább visszament a szobájába. Tétlenül üldögélt, holott máskor eszeveszett jegyzetelésbe kezdett volna, hogy megörökítse a Magdolnaanyaggal kapcsolatos emlékeit. Péter árulása azonban annyira elkeserítette, hogy képtelen volt dolgozni. Bármi is volt az unokatestvére oka, egyetlen szó nélkül távozott, és ami a legrosszabb, a tekercseket is ellopta. Maureen tudta, hogy hosszú időbe telik, míg kiheveri ezt a csapást. A vacsoránál nemigen beszélgettek. Sinclair elárulta Mau-reennak, hogy fontos vendéget várnak, és Roland már ki is ment érte a carcassone-i magánrepülőtérre. Maureen egy néma bólintással tudomásul vette a híreket. Régen megtanulta már, hogy semmi értelme erőltetni a dolgokat, és a titkok is időben feltárulnak. Ez itt, Arquesban különösen igaz volt. Az azonban feltűnt neki, hogy Sinclair a szokásosnál is feszültebb. Nem sokkal azután, hogy bevonultak a dolgozószobába kávézni, megjelent egy inas és francia nyelven mondott valamit Sinclairnek. - Jól van. Megérkezett a vendégünk - jelentette be Tam-mynek és Maureennak. Roland bekísérte a szobába a hozzá hasonlóan impozáns termetű férfit, akiről lerítt arisztokrata származása, és látszott rajta, hogy igen befolyásos körökben mozog. Roland előrelépett. - Mademoiselle Paschal, mademoiselle Wisdom, nagy megtiszteltetés a számomra, hogy bemutathatom önöknek nagyra becsült barátunkat, DeCaro bíborost. DeCaro Maureennal, majd Tammyvel is kezet fogott. - Nagyon örvendek - mondta mosolyogva. - A hölgy az, akire oly régen vártunk? - mutatott Maureenra. Roland bólintott. - Bocsásson meg, jól hallottam, hogy ön bíboros? - kérdezte Maureen. - Ne tévessze meg az egyszerű öltözék - szólt Sinclair a háttérből. - DeCaro bíboros rendkívül nagy befolyással rendelkezik a Vatikánon belül. Azt hiszem, őeminenciája teljes neve talán ismerősebben fog csengeni. Tomas Francesco Borgia DeCaro... - Borgia? - kiáltott fel Tammy. A bíboros biccentett. - Őeminenciája négyszemközt szeretne beszélni mademoiselle Paschallal, ezért mi most magukra hagyjuk őket - jelentette be Roland. - Kérem, csengessenek, ha szükségük van valamire. Miután az ajtó becsukódott a kis társaság mögött, a bíboros intett Maureennak, hogy foglaljon helyet a mahagóni asztalnál, majd leült a vele szemközti székre. - Signorina Paschale, először is el akarom mondani önnek, hogy találkoztam az unokatestvérével. Maureen nem számított erre a hírre. - Hol van Peter? - kérdezte. - Úton Róma felé. Ma találkoztam vele Párizsban. Jól van, és a kéziratok is biztonságban vannak. - Mégis, hol vannak biztonságban? És ki vigyáz rájuk? Mi... - Türelem, ígérem minden kérdésére válaszolni fogok. De előtte mutatnék önnek valamit. A bíboros kivett az aktatáskájából néhány vörös irattartót. A címkéken az EDOUARD PAUL PASCHAL név volt olvasható.
- Az apám neve - nézett nagyot Maureen. - Igen, és ezekben az aktákban talál néhány fényképet az édesapjáról. Nagyon megrázó látványban lesz része. Maureen reszkető kezekkel kinyitotta a legfelső aktát, majd egyenként kézbe vette az apja sebhelyeiről készült fényképeket. - Az édesapjának stigmái voltak. Tudja, hogy ez mit jelent? A testén megmutatkoztak Krisztus sebei. A csuklóján, a lábán, valamint itt, az ötödik ponton, a bordák alatt, ahol Longinus lándzsát döfött a Mi Urunkba. Maureen zsibbadtan nézte a képeket. Huszonöt évnyi hiábavaló kutatás után végre magyarázatot kapott az apja állítólagos „betegségére". Kezdte érteni az anyja félelmeit és az egyház iránt táplált dühét. Ez az apja levelét is megmagyarázta, melyben a Gélis családtól próbált segítséget kérni a stigmái miatt. Nem akarta, hogy a kislánya is ugyanarra a sorsra jusson, mint ő. Maureen könnyes szemmel nézett a bíborosra. - Én... nekem mindenki azt mondta, hogy elmebajos volt, és önkezével vetett véget az életének. Az anyám azt mondta, megőrült. Nem tudtam, erről senki sem beszélt... DeCaro ünnepélyesen bólintott. - Sajnos sokan félreértették a kegyed édesapját - mondta. - Még azok is, akik segíthettek volna... a saját egyháza. És itt lép be a képbe az ön unokatestvére. Maureen minden izében borzongva hallgatta a bíborost. - A kegyed unokatestvére jó ember, signorina. Ne ítélje el a tetteiért. De ahhoz, hogy megértse az ide vezető eseményeket, vissza kell térnünk az ön gyerekkorába. Amikor az édesapján jelentkeztek a stigmák, a helyi pap megpróbált segíteni neki. Sajnos elmulasztotta jelenteni Rómának, hogy mi történt. Segíthettünk volna az apjának, de azok a papok a saját hatáskörükben veszélyesnek nyilvánították. Az egyházon belül létezik egy szélsőséges csoport, akik a saját szakállukra dolgoznak, és nagyon befolyásos barátokkal rendelkeznek. Erről én is csak most szereztem tudomást. A bíboros elmagyarázta Maureennak, hogy a csoportnak világszerte több tízezer embere munkálkodik az egyház ellen. Sőt, a Vatikánon belül egy csoport létrehozott egy szélsőséges árnyékszervezetet, mely minden eszközzel aláaknázza az egyház reformtörekvéseit. A szervezet egyik tagja, a fiatal, ír származású Magnus O'Connor egy Orleans melletti plébánián dolgozott, amikor Edouard Paschal a segítségét kérte. O'Connort megdöbbentették Paschal stigmái, ám a Jézusról és a társaságában lévő asszonyról szóló látomásai még ennél is nagyobb zavarba ejtették. Jelentette az ügyet a titkos társaságnak, melynek tagja volt, és Edouard Paschal öngyilkosságát követően ez az egyházon belüli árnyékszervezet folyamatosan figyeltette az özvegyét és a lányát. A kis Maureen Paschalnak már zsenge korában az édesapjához hasonló látomásai voltak. O'Connor meggyőzte az anyját, hogy távolítsa el a gyereket a Paschal családtól, ezért Bernadetté visszaköltözött Írországba, és a továbbiakban a leánykori nevét viselte. A lánya nevét is meg akarta változtatni, de a nyolcéves Maureen rendkívül akaratos egyéniség volt, és hallani sem akart róla. Kijelentette, hogy az ő neve Paschal, és az is marad. Az ekkor már püspökké szentelt Magnus O'Connornak kapóra jött, hogy a Paschal lány családjában is van egy pap. Amikor Pétert felvették a szemináriumba, O'Connor elmesélte neki, mi történt Edouard Paschallal, majd rávette, hogy tartsa rajta a szemét az unokahúgán és rendszeresen küldjön róla jelentéseket. - Azt akarja mondani, hogy az unokatestvérem már gyerekkorom óta figyel és jelentéseket küldözget rólam azoknak az embereknek? - szakította félbe Maureen a bíborost. - Igen, signorina, ez az igazság. Az atya védelmében azonban el kell mondanom, hogy mindvégig a kegyed iránti szeretet vezérelte. Ezek az emberek manipulálták, és azt a látszatot keltették, hogy a védelmére szorul. Nem tudott róla, hogy az ön édesapja hiába várt tőlük segítséget, és gyakorlatilag a halálba kergették.
A bíboros együtt érzően nézett Maureenra. - Biztos vagyok benne, hogy az unokatestvérét a létező legnemesebb szándékok vezérelték. A tekercseket is a jó cél érdekében akarta átadni az egyháznak. - De miért? Hiszen ismeri a tartalmukat! Akkor meg miért akarná elrejteni őket a világ elől? - Önnek túl kevés információ áll a rendelkezésére, ezért könnyen ítélkezhet elhamarkodottan. Jó okkal feltételezzük, hogy O'Connor püspök úr és szervezete nyomást gyakorolt rá, és megfenyegették, hogy ártani fognak önnek. Tudnia kell, hogy Róma sosem adná az áldását az efféle machinációkra. Az unokatestvére csak azért vitte magával a tekercseket, hogy cserébe biztonságban tudhassa önt. Maureen hatalmas megkönnyebbülést érzett. Péter mégsem árulta el, és ugyanolyan megbízható szövetségese volt, amilyennek megismerte. - Hogyan szereztek tudomást minderről? - kérdezte. - O'Connor ambiciózus ember, és a Mária evangéliumok révén akart feljebb lépni az egyházon belüli ranglétrán. így nagyobb befolyásra, ezáltal magasabb szintű titkokra is szert tehetett volna a szervezete számára. - DeCaro gúnyosan elmosolyodott. - Ne aggódjon. Most, hogy lelepleztük őket, hamarosan felszámoljuk a szervezetet, O'Connor és a társai pedig megkapják méltó büntetésüket. Maureent nem lepték meg a bíboros szavai, hiszen mindig is sejtette, hogy a katolikus egyházon belül az egész világot behálózó hírszerző hálózat működik. A világ egyik leggazdagabb szervezetéről lévén szó, a pénz nem jelentett akadályt. - Mi lesz a Mária-tekercsek sorsa? - kérdezte. - Őszintén szólva még nem tudom. Korunk és az egyházunk történetének legnagyobb felfedezéséről van szó, tehát amint megállapítjuk a hitelességét, a legmagasabb szinteken foglalkozunk velük. - Péter mesélt a tartalmukról? - Igen, beleolvastam a jegyzeteibe - bólintott a bíboros. -Ont talán meglepi, Signorina Paschale, de a Vatikánban nem arról szól az élet, hogy ezüsttrónusokon ülve egész nap összeesküvéseken törjük a fejünket viccelődött DeCaro. Maureen vele együtt nevetett. - Azt teheti, amit csak akar, és oda mehet, ahová a szíve és a lelkiismerete vezérli. Ha Isten önt választotta Mária szavainak felfedezésére, akkor senki sem állíthatja meg a szent feladatának teljesítésében. Az egyháznak nem áll szándékában elhallgattatni önt. A középkorban talán igen, de napjainkban nekünk is érdekünkben áll, hogy fennmaradjon a hitünk. Én személy szerint meg vagyok győződve róla, hogy Mária Magdolna evangéliumának segítségével új hívekre is szert tehetnénk, mivel általa a fiatalabb nemzedékek figyelmét is felkelthetnénk a vallás iránt. De -emelte fel DeCaro figyelmeztetően a kezét - én csak egy vagyok a sok közül, és nem szólhatok a többiek nevében. Az idő mindent megold. - És addig? Addig mi lesz? - Addig Mária Magdolna arques-i evangéliumát a Vatikán könyvtárában, Péter Healy atya felügyelete alatt fogjuk őrizni. - Péter Rómába költözik? - Igen, signorina Paschale. Ő fogja irányítani a hivatalos fordítókból álló szakértői csoportot. Nagy megtiszteltetés, de szerintünk rászolgált. Kegyedről sem feledkeztünk meg -mondta, és átadott Maureennak egy személyre szóló meghívót. - Rajta van a vatikáni közvetlen telefonszámom. Ha felkészült, szívesen vendégül látjuk. Örülnék, ha az ön szájából hallhatnám az idevezető utazásuk történetét. Ó, és amíg beszerelik a saját vonalát, ezen a számon az unokatestvérét is elérheti. Healy atya közvetlenül nekem fog dolgozni.
Maureen a meghívóra nézett. - Tomas Francesco Borgia DeCaro - olvasta fel hangosan. - Bocsásson meg a kíváncsiskodásért, de... - Igen, signorina - kacagott nagyot a bíboros. - Én is a vérvonal fia vagyok, ahogy kegyed a lánya. Meglepődne, ha tudná, hányan vagyunk ezen a világon. Csak tudnia kell, hol keresgéljen. - Nagy megtiszteltetésnek tekinteném, ha sétálna velem egy keveset. Tökéletes telihold van, gyönyörű látvány szólalt meg Sinclair a bíboros távozását követően. Maureen örömmel mondott igent a meghívásra. Az átélt kalandok összekovácsolták a kis csapatot, és Sinclair jelenléte biztonságot és nyugalmat árasztott, ráadásul kevés dolog vetekedhetett a délnyugat-franciaországi nyári éjszakák és a pompásan megvilágított Szentháromság-kert varázsával. Maureen részletesen beszámolt Sinclairnek a bíborossal folytatott beszélgetéséről, aki őszinte érdeklődéssel és figyelemmel hallgatta. - És most mihez kezd? - kérdezte, amikor Maureen befejezte. - Megírja a tapasztalatait? Hogyan fogja megosztani a világgal Mária evangéliumát? Maureen a Magdolna-kúthoz lépett, és ujjaival végigsimított a finom, hűvös márványon. - Még nem döntöttem el, milyen formában fogom megírni - mondta, és a szoborra nézett. - Bízom benne, hogy ő irányítani fogja a lépteimet, de annyit elárulok, hogy bármi is történjen, remélem, igazságot szolgáltatok neki. - Természetesen - mosolygott Sinclair. - Ebben szemernyi kétségem sincs. Nem véletlenül esett önre a választása. - Önre sem - nézett rá Maureen kedvesen. - Szerintem mindannyiunkat jó okkal választottak ki a szerepünkre. Önt, engem, Roland-t és Tammyt. És természetesen Healy atyát is. - Ezek szerint nem haragszik rá? - Nem, dehogy - felelte Sinclair. - Talán Péter rosszat cselekedett, de jó okkal tette. Tudja, a kincs felfedezése után nagyon álszent lennék, ha gyűlöletet táplálnék valamelyik embertársam iránt. Magdolna is együttérzésre és megbocsátásra buzdított bennünket. Ha mások is így éreznének, az egész világ jobb lenne. Ugye? Maureen csodálattal nézett fel Sinclairre. Életében először tökéletesen biztonságban érezte magát, és ezt neki köszönhette. - Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg, lord Sinclair. - Mit akar megköszönni, Maureen? - kérdezte a férfi, skó-tosan megnyomva az „r" hangokat. - Ezt - mutatott körbe Maureen. - Azt, hogy egy olyan világba nyerhettem betekintést, amilyenről mások még csak nem is álmodnak. Azt, hogy végre nem vagyok egyedül. - Soha többé nem leszel egyedül - fogta karon Sinclair a lányt, és elindult vele az ösvényen, be a rózsaillatú kertbe. - De ha megkérhetlek, ne hívj többé lord Sinclairnek. - Berry - mondta ki Maureen a férfi nevét, aki szenvedélyesen megcsókolta. Másnap reggel Maureen csomagot kapott, melyet egy nappal azelőtt, Párizsban adtak fel. Nem volt rajta feladó, de ő enélkül is tudta, ki küldte. Száz közül is felismerte volna Péter írását.
Izgatottan kinyitotta a dobozt. Már nem haragudott Péterre, bár ő ezt egyelőre nem tudta. Ha találkoznak, vár még rájuk egy suta bocsánatkérés, majd egy komoly beszélgetés, de Maureen biztos volt benne, hogy a kapcsolatukon ez mit sem változtat. Boldogan felsikkantott, amikor meglátta a doboz tartalmát. Péter lemásolta a Mária Magdolna evangéliumokról készült jegyzeteit. A piszkozatoktól a letisztázott fordításokig minden lap ott volt. A legfelső lapon a következő üzenet állt:
Drága Maureen! Ezeket rád bízom, míg lehetőségem lesz személyesen is elmagyarázni neked, hogy mi történt. Végül is te vagy a jogos őrzőjük, több jogod van hozzájuk, mint azoknak, akiknek kénytelen vagyok átadni az eredeti kéziratokat. Kérlek, add át köszönetemet a többieknek. Bízom benne, hogy hamarosan személyesen is bocsánatot kérhetek tőletek. Ígérem, mielőbb megkereslek. Péter
...Csak sok évvel később adódott alkalom, hogy személyesen is megköszönjem Claudia Proculának, amit Isáért tett. Poncius Pilátus tragédiája az volt, hogy végül hiába választotta meg a mesterét, ez nem szolgálta ambícióit. Isa kivégzését követően Heródes valóban elment Rómába, ahol addig duruzsolt Tiberius fülébe, míg a császár visszahívatta Pilátust Rómába és bíróság elé állíttatta júdeai kormányzása alatt elkövetett cselekedetei miatt. Pilátus helyett Heródes egyik unokatestvére vette át a helytartói teendőket. A tárgyaláson Pilátus ellen fordították a szavait. Egy levélben beszámolt Tiberiusnak Isa csodáiról, valamint a Sötétség napján történtekről, ám a rómaiak megfosztották rangjától és állásától, majd száműzetésre és a földjei elkobzására ítélték. Akkor is hasonló sorsra jutott volna, ha megkegyelmez Isának. Claudia Procula a legszörnyűbb időkben is hű maradt férjéhez. Elmesélte, hogy a kisfiúk néhány héttel Isa kivégzését követően meghalt. Nem volt rá magyarázat, a szemük előtt fogyott el belőle belőle az élet. Az elején Claudiának minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne a férjét okolja miatta, de azt is tudta, hogy Isa nem akarná ezt. Elég volt lehunynia a szemét, és máris látta maga előtt Isát, ahogyan meggyógyítja a fiát... így talált rá Isten országára. Ez a királyi vérből származó római asszony könnyedén magáévá tette a názáreti tanításokat, és haláláig azok szerint élte életét. Claudia Galliában töltötte gyermekkorát, ezért a házaspár odaköltözött. Pilátus élete hátralévő részében megpróbálta megérteni Isát és a tanításait. Claudia sokszor elmagyarázta neki, hogy római logikával nem megy semmire, ám ha a szívében ismét olyan lesz, akár egy kisgyerek, meg fogja érteni az igazságot. A gyermekek tiszták, nyitottak és őszinték. Kérdések nélkül elfogadják a jóságot és a hitet. Bár Pilátus másképp sajátította el az Igaz Utat, mint a felesége, a maga módján mégis sikerült megtérnie. Claudia elmesélte, hogy egy nappal azelőtt, hogy elhagyták Júdeát, Poncius Pilátus felkereste Kajafást és Annást a templomban, és a szent falak között a szemükbe nézett és megkérdezte tőlük, hogy Isten Fia volt-e vagy sem az, akit a halálba küldtek. Nem tudom, mi a legcsodálatosabb ebben a történetben; az, hogy Pilátus felkereste a papokat ezzel a kérdéssel, vagy az, hogy a főpapok bevallották, hogy szörnyű hibát követtek el. Miután Isa felment a mennybéli Atyához, többen is azt állították, hogy a követői távolították el a holttestét. Ezek az emberek a főpapok megbízásából cselekedtek, akik a megtorlástól való félelmükben nem akarták, hogy kiderüljön az igazság. Annás és Kajafás ezt is bevallotta. Pilátus elmondta a feleségének, hogy a főpapok őszinte bűnbánatot gyakoroltak, és földi életük végéig szenvedtek a tetteik miatt. Ha eljöttek volna hozzám, megosztottam volna velük a tanításainkat, és Isa nevében is megbocsátottam volna nekik. Mert amikor Isten országa beköltözik a szívünkbe, elmúlik minden szenvedés. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A SÖTÉT IDŐK KÖNYVE
21.
Fejezet
New Orleans 2005. augusztus 1.
Maureen beállt bérelt autójával a temető parkolójába. Edouard Paschal lánya ezúttal emelt fővel beléphetett a temető kapuján, hiszen a szerettei közül senki sem nyugodott többé a kitaszítottak között. Egy nagyon befolyásos olasz bíborosnak köszönhetően a kerítést áthelyezték oly módon, hogy immár az édesapja is megszentelt főidben nyugodhatott. Maureen már messziről látta a fehér márványból faragott sírkövet, melynek valaki egy rózsából és liliomból font pompás koszorút támasztott. A követ egy nagy aranyliliom díszítette, mely alá a következő feliratot vésték: EDOUARD PAUL PASCHAL MAUREEN SZERETETT ÉDESAPJA Maureen a sírkő mellé térdelt, és hosszan elbeszélgetett az apjával. Olyan mélységes béke járta át a lelkét, amilyent még sohasem tapasztalt. Kissé izgult a másnap miatt, de ez is jóleső érzés volt. New Orleansban egy ebéd keretén belül találkozni fog a Paschal-klán többi tagjával, végre személyesen is megismerheti nagynénjeit és unokatestvéreit. Utána Irországba repül, hogy meglátogassa a Healy családot. Péter ott fog várni rá. Bár telefonon többször is beszéltek, Péter Cháteau des Pommes Bleues-i távozása óta nem látták még egymást. Péternek az volt a kérése, hogy a tömegektől és a kíváncsi tekintetektől távol, Írországban találkozzanak, ahol nyugodtan beszélgethetnek, és Péter is beszámolhat az arques-i evangéliumok sorsáról. A lemenő nap sugarai beragyogták a francia negyedet. Maureen követte a szaxofon szívbemarkoló hangjait, melyek lustán lebegtek a délvidéki szellőben. Ahogy befordult a sarkon, meglátta a hosszú, fekete hajú muzsikust. Tekintetük egy pillanatra egymásba fonódott, majd James St. Clair Maureenra kacsintott.
Galway megye, Írország 2005 októbere
Az ír falvakban alkonyatkor mintha minden lelassulna, mintha a nap csendben átadná magát a csendnek. Maureennak szüksége volt erre a nyugalomra az elmúlt hónapok káosza után. Itt biztonságban érezhette magát, szívben és lélekben egyaránt. Az írást egyelőre későbbre halasztotta. Amúgy is túlságosan abszurdnak tűnt minden. Teljesíttette küldetését, bármilyen bizarr tervei is voltak vele a sorsnak. A feladatát bevégezve most boldogan szívta magába gyermekkora édes illatait, majd nyugovóra tért. Az éjszaka azonban nem telt el álomtalanul.
Máskor is tanúja volt egy ehhez hasonló jelenetnek, a régi asztal fölé görnyedő alaknak, a toll sebes percegésének. Ahogy Maureen az író válla fölött áthajolt, a lapok hirtelen azúrkék fényben kezdtek tündökölni. Az író egy ideig látszólag mozdulatlan volt, ám aztán megfordult, és a lámpa fényében megpillantotta az arcát. A lélegzete is elállt a látványtól. Almaiban egy-egy villanásnyi időre látta már ezt az arcot, de most úgy nézett rá, mint senki más. Maureen még soha életében nem látott ilyen szép férfit. Isa szeretetteli mosolya beragyogta Maureent, aki moccanatlanul nézett rá. - A lányom vagy, és nagy örömömet lelem benned - szólalt meg ekkor Isa dallamos hangján. - De a munkád még nem ért véget. Ekkor názáreti Isa, az Ember Fia egy újabb mosoly kíséretében visszafordult az asztalhoz. A lapok felragyogtak, a betűk indigókék és lila fényben úsztak a nehéz, vászonszerű papíron.
Maureen szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Bénultan bámulta, ahogy az a gyönyörű teremtés a lapokra mutat, majd egy végtelen pillanatig a szemébe nézett. Aztán Maureenhoz lépett és megállt előtte, majd szó nélkül lehajolt és egy atyai csókot nyomott a feje búbjára. Maureen verejtékben úszva ébredt. Égett a fejbőre, és any-nyira elkábult, hogy először azt sem tudta, hol van. Az éjjeliszekrényen álló órára pillantott, majd megrázta a fejét, hátha úgy kitisztulnak a gondolatai. A hajnal fényei lassan belopakodtak a függöny résein, de a telefonáláshoz még túl korán volt. Úgy döntött, még nem ébreszti fel Berryt. Később majd felhívja, és részletesen kifaggatja A szeretet könyve, Jézus Krisztus egyetlen és igazi evangéliumának feltételezett hollétéről.
Utószó Választ kerestem Pilátus kérdésére, és Marié Antoinette, Lucrezia Borgia, valamint egy első századbeli kelta királynő élettörténetének megismerésével végül eljutottam a Magdolna-vonalig. A Boudicca néven ismert kelta királynő állítólag az „Igazsággal a világ ellen!" (Ygwir erbyn y byd) csatakiáltással buzdította harcra katonáit. Felnőtt életem során én is ezekkel a szavakkal vágtam neki kalandokkal teli utamnak. Már nagyon régen elhatároztam, hogy felderítek néhány eddig el nem mondott történetet, melyekre gyakran az írástudók segítségével próbálták ráborítani a feledés vastag takaróját. Amint a hősnőm, Maureen is megjegyezte, „A történelem nem az, ami történt, hanem az, amit leírtak". Azt is tudjuk, hogy a ránk maradt történelmi „tényeket" olyan emberek írták, akik eleve elkötelezték magukat valamelyik politikai irányzat mellett. Emiatt már egészen fiatalon beleástam magam a különböző népek folklórjába, olyan történetek és legendák után kutatva, mely nem szerepelt a tankönyvek és a tudományos irodalom lapjain, hanem az ősi módon, szóban hagyományozták őket a ma emberére. ír származásom miatt egyébként is előszeretettel viseltetem az élő tradíciók iránt. Nemcsak a történelem eleddig ismeretlen szálainak felkutatása érdekelt, hanem még ennél is tovább léptem, és a nőknek a történelemben játszott szerepét kezdtem kutatni. Régen a nőket annyira sem becsülték, mint az állatokat, és azt állították róluk, hogy nincs lelkük! Hány meg hány csodálatos történet veszett homályba csak azért, mert senki sem tartotta érdemesnek megemlíteni őket. Az első évszázadban élő asszonyokra pedig ez különösen igaz volt. Ott vannak még azok a nők, akiket a befolyásuk és a politikában betöltött szerepük miatt már nem lehetett semmibe venni. A történelemkönyvekben őket gonosztevőkként, házasságtörő szajkókként, csalókként, sőt gyilkosokként szokták ábrázolni. Vajon igaz volt, vagy csupán a politikai propaganda lépett működésbe, hogy lejárassák őket, amiért mertek élni az intelligenciájukkal és a hatalmukkal? így kezdtem bele a hírhedt nőalakok Marié Antoinette, Lucrezia Borgia és Boudicca - élettörténetének megírásába. Mária Magdolna a számtalan rejtély miatt keltette fel a kíváncsiságomat. A keresztény társadalomban prostituáltként ábrázolták, mígnem a Vatikán tett néhány lagymatag kísérletet arra, hogy igazságot szolgáltasson neki. Ez volt a kiindulópontom. Mária Magdolnának azonban más tervei voltak velem. Egy sor visszatérő álmomban általa tanúja voltam Jézus kínszenvedésének és halálának. Ezeket az élményeket ugyanolyan intenzitással éltem meg, mint a hősnőm, Maureen, és hozzá hasonlóan a virginiai McLeantől a Szaharáig magam is kutatni kezdtem a Mária Magdolna-legendákat. Elzarándokoltam Masadába, Assisi utcáin kóboroltam, bejártam a francia katedrálisokat, majd Angliában és a sziklás skót szigeteken is kutattam utána. Az életem fenekestül felfordult, de rájöttem, hogy addig minden csak azért történt velem, hogy felkészítsen erre a csodálatos felfedezőútra. A véletlennek tűnő személyes és szakmai élmények hirtelen értelmet nyertek, és olyan családi titkokra derült fény, melyekről korábban álmodni sem mertem. Például az apai nagyszüleimről - a déli baptista nagyapámról és gyönyörű nagyanyámról - majdnem húsz évvel a haláluk után tudtam meg, hogy
elkötelezett szabadkőművesek voltak, és mindenféle titkos tevékenységet folytattak. Aztán az is kiderült, hogy a nagyanyám az egyik legősibb francia család sarja volt, ami nemcsak a kutatásaimat, hanem az egész életemet más irányba terelte. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a születésem dátuma összefüggésbe hozható egy Mária Magdolnával és a leszármazottaival kapcsolatos próféciával. Ezt a könyvemben Bérenger Sinclairen keresztül adtam vissza az olvasóknak. Ezek a személyes „véletlenek" képezték a kulcsát annak az ajtónak, melyen előttem sok kutató hiába kopogtatott. Nyugat-európai kutatásaim során több titkos társaság is bebocsátott szentélyeibe, és olyan kétezer éve féltve őrzött információk birtokába jutottam,, melyekről el sem tudtam volna képzelni, hogy léteznek. Nem állt szándékomban megkérdőjelezni egy milliárdnyi ember hitének alapjait, és olyan érzékeny témát sem akartam bolygatni, mint Jézus Krisztus vagy a hozzá közel álló személyekkel való kapcsolata. A hősnőmhöz hasonlóan azonban tudtam, hogy olykor nem magunk választjuk meg az ösvényt, melyre rálépünk, és amint Mária Magdolna szemszögéből is bepillantást nyertem az eddig el nem mondott történetbe, már nem volt visszaút. Azóta is megszállottként foglalkozom a témával, és biztos vagyok benne, hogy életem végéig nem fogom abbahagyni a kutatást. Az európai folklorisztika segítségével más szemszögből is megvizsgálhattam a Mária-rejtélyeket. Vegyük például Márk evangéliumának 16,9 versét: Mikor pedig reggel, a hétnek első napján feltámadott vala, megjelenek először Mária Magdalénának, a kiből hét ördögöt űzött ki vala. A történészek és bibliakutatók erre az egy mondatra alapozva megkérdőjelezték Mária elmeállapotát, sőt egész köteteket írtak arról, hogy elmebajos volt, netán démonok szállták meg. Márk sorai csak az arques-i evangéliumok megismerésével nyertek értelmet a számomra, ugyanis ott az olvasható, hogy miután valaki „hét ördög méreggel" akart végezni Máriával, Jézus meggyógyította őt. Egy olyan korban, amikor a nőket a férjük, apjuk vagy fivérük révén azonosították, az Újtestamentumban sehol sem találunk arra utalást, hogy Mária bárkinek is a felesége lenne, így a tudósok teljességgel kizárták azt a lehetőséget, hogy Jézus és Mária házasok lettek volna. A neve is felvetett néhány problémát, ugyanis kissé bonyolult lett volna, ha János özvegyeként és Jézus feleségeként emlegették volna, így végül maradt a Mária Magdolna vagy Mária Magdaléna. Magdolna ikonográfiáján is sokat törtem a fejem. Rejtélyes legendája ellenére a középkori és a reneszánsz meg a barokk festők egyik kedvenc alakja volt. Több száz Mária Magdolna portrét festettek már, és Caravaggiótól Botticelliig, majd Salvador Daliig és Jean Cocteau-ig minden neves művészt megihletett. Mindegyiken megtalálható a bűnbánatot jelképező koponya, az evangéliumokat szimbolizáló könyv, valamint a Jézus megkenésekor használt alabástromedény. És mindig vörös ruhában látható, mely színt az idők során a szajkókkal asz-szociálták. Meggyőződésem, hogy erre az ábrázolásmódra az európai titkos társaságok által megőrzött történetek végre választ adhatnak. Az én olvasatomban a koponya Jánost jelképezi, aki előtt Mária a halála napjáig bűnbánatot gyakorolt. A könyv a saját evangéliumára vagy Isa A szeretet könyve című munkájára utalhat, a vörös ruha és fátyol pedig a názáreti hagyományok szerint a királyi származású asz-szonyokat illette. Az Újtestamentum több más szereplőjével is foglalkoztam. Remélem, a hírhedt Salomé személye az olvasókat is ugyanúgy megragadja, ahogyan engem. Mária Magdolna szemszögéből nézve Keresztelő Jánost is más embernek látjuk. Nem állt szándékomban túlságosan keménynek ábrázolni őt. Mária és Isa is nagy prófétának tartotta, olyan embernek, aki a maga megalkuvást nem ismerő módján járta az útját, aki nem ismerte el a reformok szükségességét. Nem. én vagyok az első író, aki rámutat a János és Jézus követői között kialakult rivalizálásra, bár azzal tisztában vagyok, hogy sokakat meglep, hogy Máriát János feleségeként mutattam be. Nekem szó szerint évekbe telt, míg megemésztettem ezt az információt és képes voltam írni róla. János fiával a következő kötetemben fogok bővebben foglalkozni. Az új Magdolna-anyagot több különböző szemszögből is megvizsgáltam, olyan anyagokat olvastam hozzá, mint Claudia Procula első századbeli levelezése - ezt az Issana Press jóvoltából olvashattuk -, az Újtestamentum apokrif evangéliumainak több változata, korai egyházatyák írásai, néhány felejthető gnosztikus forrás, sőt még a holt-tengeri tekercsek is. Remélem, az olvasókat is további kutatásokra fogja ösztönözni ez a könyv, és kívánom, hogy nyitott szívvel és elmével fogadjanak minden részletet, ami új megvilágításba helyezi Jézus életét és korát.
Az évek során több vallás képviselőivel is beszéltem és vitatkoztam. Szerencsés vagyok, mert számos spirituális környezetből vannak barátaim, és a katolikus papoktól a lutheránus lelkészeken át a gyakorló gnosztikusokig, sőt pogány papnőkig mindenki készségesen segített a munkámban. Izraelben zsidó hittudósokkal és misztikusokkal, de a kereszténység szent helyeinek ortodox őrzőivel is módomban állt találkozni. Az apám baptista, a férjem hithű katolikus. Ezek a személyek egytől egyig hozzáadtak valamit a hitemhez és közvetett módon a könyvemhez is. A hitbéli különbözőségek ellenére mindegyikük megajándékozott azzal a tudattal, hogy szabadon, harag nélkül is kicserélhetjük egymással a gondolatainkat. Biztonsági okokból nem fedhetem fel a könyvem első számú forrását, de annyit elárulhatok, hogy a Mária Magdolna evangélium szövege egy eddig még ismeretlen kézirat részét képezi, mely rejtve maradt a nyilvánosság számára. Helyenként éltem a költői szabadság eszközeivel, és a jobb érthetőség és a stílus kedvéért átírtam. Óvnom kellett ezeket az információkat és őrzőit, ezért élményeimet kénytelen voltam regény formában megírni. Azonban hangsúlyozom, hogy a hősnőm kalandjai és természetfeletti élményei szinte kivétel nélkül az én tapasztalataimon alapulnak. Maureen és Tammy ugyanúgy jutott az információihoz, ahogyan jómagam. A hőseim kivétel nélkül a képzelet szülöttei, ugyanakkor a helyszíneket is megváltoztattam néhol. A Poussin által megörökített arques-i síremlék már nem létezik, mivel a helyi földbirtokosnak annyira elege lett a hívatlan látogatókból, hogy dinamittal felrobbantotta. A valóságban természetesen az evangéliumok fordítása is sokkal több időt venne igénybe. Már a nyomdai munkálatokra készülődtünk, amikor nyomtatásban is megjelent Júdás evangéliuma, és az olvasóim azonnal elárasztottak a leveleikkel. Bizonyítást nyert, hogy Júdás valóban nem „árulta el" Jézust, csupán teljesítette a barátja és mestere által rárótt feladatot. Mária Magdolnához hasonlóan Júdást is félreismerték, és szerintem éppen ideje, hogy valaki igazságot szolgáltasson neki. Ebben a kötetben megtettem minden tőlem telhetőt, hogy Júdást hű barátként, sőt hősként, Mária Magdolnát pedig feleségként, anyaként, lelki- és élettársként mutattam be a nagyérdeműnek. Kétezer év alatt számtalan elmélet látott napvilágot Mária Magdolnáról és gyermekeiről. Sokan vitatják Magdolna szerepét, de merem remélni, hogy mindannyiukat az igazság keresése vezérelte. Bízom benne, hogy egy nap, ha mindenre fény derül, ők is a testvérüknek fognak tekinteni. Igazsággal a világ ellen, mondhatjuk még most, kétezer évvel később is. KATHLEEN McGOWAN 2006. március 22. ANGYALOK VÁROSA
Et in Arcadia ego Útban Sión felé találkoztam egy nővel, Egy gyönyörű pásztornővel. 0 súgta meg titkon Et in Arcadia ego Keletre, a vörös hegyekbe mentem A kereszthez, ahol Isten embere, Szent Antal, a remete szóla: „Eredj innen, eredj innen", Isten titkát őrzöm én Aratás idején megpihentem kerestem a szőlő gyümölcsét a déli napsütésben megláttam őket a kék almákat, kék almákat Et in Arcadia ego Mária árnyékában ráleltem Isten titkaira
A gyűrű titka zenéjéből (Music of the Expected One), Finn MacCool. Zene és szöveg: Péter McGowan és Kathleen McGowan. Az eredeti szöveg és a zene megtalálható a www.theexpectedone.com címen.
Függelék A gyűrű titkában Isa az Olajfák-hegyén megtanítja követőinek az Úr imáját, amit a keresztények ma már a Miatyánkként ismernek. Rendkívül sokat elárul Isa életének utolsó hetéről, és a mai napig ez minden imádság példája a keresztények számára. A katárok Európában a „mint a mennyben, úgy a földön is" részt úgy értelmezték, hogy megpróbálták létrehozni a földi mennyországot (erről bővebben a következő kötetben). Mária Magdolnát követve égi jelképeket viseltek a testükön, általában ékszerek formájában, amint az Maureen gyűrűjén is látható. Ezzel arra utalnak, hogy sohasem válunk el Istentől. Később a férfiak a testükre tetováltatták ezeket a jelképeket, és Languedocban ma is találunk olyan templomokat, melyeknek falaira ehhez hasonló égi mintákat festettek.
A Jeruzsálembe érkésünket követő napon, a kiválasztottakkal és más követőinkkel felmentünk az Olajfákhegyére, ahol Isa megtanította nekünk az Úr imáját. Beszélt Saloméról és Jánosról, arról, hogy azok az események végül a mi vállunkat nyomják. Igazság tétetett? Nem, mert ártatlanok voltunk, bár sokan minket okoltak és elítéltek miattuk. Isa ezt mondta: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát nektek is a ti mennybéli Atyátok". Gyönyörű, méltóságteljes nap volt, és Isa szavai sokak szívéhez eljutottak. Akik hallották az imáját és megértették a tartalmát, örökre megváltoztak. Minden férfi és nő örökre megváltozik, ha felfogja azoknak a szavaknak az erejét, bölcsességét és isteni eredetét. Isa ezt tanította: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a fóldön is". Elmagyarázta Izrael gyermekeinek, hogy Isten országa a szívükben lakozik, ahonnan még a római elnyomóink sem vehetik el tőlünk. Megkaptuk Isten országának kulcsait, és hatalmunkban áll felépíteni a földi paradicsomot, hogy idelenn is ugyanolyan szép és isteni legyen minden, akár a mennyben. Isa azt akarta megértetni velünk, hogy az Atya olyan, akár egy jóakaratú szülő, aki szeret bennünket és a legjobbat akarja nekünk. Az Úr imájának egyik legfontosabb üzenete az, hogy tudjuk, Isten mindig velünk van. Amikor túlságosan fáj az emlékezés, gondolatban visszamegyek arra a napra és megfürdetem a lelkem az emlékekben, amikor Isa tudtul adta a világnak, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A SÖTÉT IDŐK KÖNYVE
A keresztre feszítést követően Izrael már nem volt biztonságos Isa családjának. Arimateai József intézkedett, hogy a várandós Mária Magdolnát és néhány közeli követőjüket eljuttassák Alexandriába. A város akkoriban az intellektuális és ezoterikus tanulás fellegváraként volt ismert. József rendkívül gazdag ember volt, és az egyik hajóján gyorsan kimenekítette Máriáékat a veszélyből. Mária Magdolna öröksége számos dél-franciaországi vidéken fennmaradt. Állítólag a provence-i Saint-Maximinla-Sainte-Baume városkában a tizenharmadik században előkerült egy szarkofág a maradványaival. A „Szent Maximin" névre több pályázó is akadt, többek között egy tizennegyedik századi trieri püspök is, a várost is róla nevezték el; ám az egyik legenda szerint amikor Magdolna Franciaországba érkezett, egy Maximin nevű tanítványa is elkísérte. A középkori Jacobus de Voraigne „Aranylegenda" című művében Maximinnak az a kérése, hogy temessék az asszony mellé, akitől élete során nagyon sok ihletet kapott. Ha elég mélyre ásunk, láthatjuk, hogy a középkorban és a reneszánsz idején számos művész ábrázolja együtt Magdolnát és Maximint. A kedvencem egy firenzei templomban látható freskó, de erről a következő kötetben többet is olvashatnak majd. A franciaországi kora keresztény legendák egyik jelentős alakja „az egyiptomi Sára", más néven „Sára, a cigánykirálynő". Ez a Sára a romák védőszentje, és a Camargue földközi-tengeri részén fekvő Saines-Maries-dela-Mer nevű falucskában meg lehet tekinteni a vele kapcsolatos ereklyéket. Minden évben, május végén a világ cigánysága egy hatalmas zarándoklattal szokta leróni tiszteletét ez előtt a kivételes gyógyító képességekkel megáldott rejtélyes Sára előtt. Egyesek szerint ez a Sára Isa és Magdolna lánya, de fontosnak tartom megjegyezni, hogy rajta kívül több más Sára is előfordul az Ujtestamentum-ban, például Sarai, az egyiptomi papnő és bábaasszony, sőt Salomét is szokták Sáraként emlegetni. A névhasonlóság miatt a kora keresztény szövegekben gyakran összekeverték a történeteket és eseményeket, ezért is olyan nehéz azonosítani a sok Máriát, János és Sárát. A gyűrű titka című kötetemben Tammy az egyiptomi/cigány Sáraként jelenik meg a jelmezbálon.
...Alexandriában József egy nagyszerű emberhez, egy Maximinus nevű rómaihoz vitt el bennünket. Megbíztam Józsefben, ezért a férfi római kapcsolatai ellenére sem kételkedtem benne. József hosszú évek óta kereskedett vele, és megbízott benne. A kimerültségtől és a kétségbeeséstől elcsigázottan érkeztünk meg Maximi-nushoz, aki nagyon kedvesen fogadott bennünket, és amint a szemébe néztem, rögtön tudtam, hogy mellette mindig biztonságban érezhetjük magunkat. A neve és születése jogán Maximinus római volt, ám sokat tanult az egyiptomiaktól, és hosszú, tartalmas beszélgetéseket folytattunk egymással. Az első napokban Maximinusnak az volt a legfőbb gondja, hogy biztonságban világra hozzam a gyermekem. Később megtudtam, hogy a felesége és elsőszülött kicsinye gyermekágyi lázban pusztult el. A szeretteink elvesztése feletti gyászunk tovább erősítette barátságunkat. Amikor elérkezett az idő, az ő jóvoltából Alexandria legjobb bábaasszonya segített nekem. Sarai, az egyiptomi papnő is - aki oly gyengéden és gonddal segítette világra fiamat - tagja lett egyre növekvő családomnak. Tanításaink gyökeret eresztettek és virágoztak az egyiptomi partokon, ahol bőséggel volt hely a szeretet és bölcsesség számára. Ezek kedves emlékek a szívemnek, mivel a gyönyörű fiam is ott jött világra, biztonságban és egészségben. Régi és új, megbízható barátaink és követőink is mellettünk voltak. Nincs is szentebb pillanat egy édesanya számára, mint amikor meglátja újszülött gyermeke arcát. Nemcsak engem, hanem a követőinket is elmondhatatlan boldogsággal töltötte el, hogy Isa tükörképét láthattuk meg benne. Nehéz szívvel hagytam el Alexandriát, de tudtam, hogy a sors más irányba akar vezetni.
Tudtam, hogy a tanításaink nem vesznek kárba, mivel több kiválasztottunk is ott maradt, és terjesztették Isa szavait. Vigaszképpen Egyiptom két legértékesebb kincse, Sarai, a papnő és a római Maximinus is velem tartott. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A SÖTÉT IDŐK KÖNYVE
A gyűrű titkában a könnyebb érthetőség kedvéért több személy- és helynevet a mai alakjában említettem. Például az első században a Galileai- és a Holttengereket más néven nevezték, azonban nem akartam összezavarni az olvasókat a régi neveikkel. A könyv egyes szereplőivel is hasonlóképpen jártam el. Veronika Mária és Salomé barátnője, a későbbi szent, aki a hatodik stációnál megtörli Krisztus arcát a kendőjével - neve eredetileg Berenice volt, a Veronika az „igaz kép"-ből ered. A könnyebb azonosíthatóság érdekében és azok kedvéért, akik ismerik a Veronika-legendát, döntöttem e név mellett. A Magdolna-trilógiában fontos szerepet fog játszani Szent Veronika és a kendője. Veronikáról többen is megírták, hogy hozzáment „egy keresztény hitre megtért" személyhez, akivel Rómába, majd később Franciaországba mentek, hogy ott terjesszék az Igét. Isa kínhalála után Praetorius, a kék szemű római katona az Ige katonája lett, és közösségünk egyik leghűségesebb tagját ismerhettük meg benne. Szeretettel fogadtuk, hiszen sokat tett értem, értünk a sötét napokban. Isa feltámadásának napján Praetorius is hallotta a hírt, és eljött hozzánk a sírkamrához. Akkor találkozott először názáreti nővérünkkel, Veronikával. Még a gyász óráiban is láthattam, ahogy bimbózni kezd közöttük a szerelem. Veronika a legjobb képességei szerint vezette be Praetoriust a názáreti tanításokba. Fiatalabb volt, mint én, de még nem ment férjhez. Az emberek már arról suttogtak, hogy talán örökre férj nélkül marad, ám ő kijelentette, hogy Isten szerint várnia kell, és minden kérőt visszautasított. Nagy ajándék volt az élettől, hogy szerető édesapja hitt a názáretiek tanításában, és nem kényszerítette bele lányát egy nem kívánt házasságba. Amikor meglátta Praetoriust, rögtön tudta, hogy megtalálta a férfit, akire egész életében várt. Sok csodát vittek véghez ők ketten, és fáradhatatlanul terjesztették az Igét. Nagy öröm volt számomra, amikor évekkel később újra láttam őket. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A SÖTÉT IDŐK KÖNYVE Longinus legendája messze kimagaslik a Krisztus kereszthalálát követő események közül, bár a századost gyakran hozzák összefüggésbe a lándzsával, mellyel átdöfte a már amúgy is sokat szenvedett Jézus oldalát. A lándzsáról is nagy számban születtek történetek, és sokan misztikus erőt tulajdonítottak neki. Állítólag Adolf Hitler megszállottan kerestette, mert meg volt győződve, hogy a lándzsa végtelen hatalmat és legyőzhetetlenségét biztosítana neki. Longinus azért vált híressé, mert megkapta méltó büntetését, amiért élete utolsó órájában is gyötörte Jézust. Néha „Longinus átka"-ként, vagy a „százados átka"-ként is emlegetik sorsát. Különösnek találhatják, hogy
Bernini Longinus-szobra a Szent Péter-bazilikában van kiállítva. Mária szavai talán segíthetnek megérteni, miért is emlékeznek rá ennyi tisztelettel. ...Még nem írtam a Longinusként ismert másik római századosról. Talán azért, mert számomra ő képviseli a legjobban a sötét időket. Longinus kemény ember volt, kegyetlen és szívtelen, szeme vak volt az igazságra és a fényre. Ennek ellenére ő is Isten gyermeke volt, ezért meg kellett bocsátanom neki, ahogyan Isa is megbocsátott neki még ott, a keresztfán. Isa arra tanított bennünket, hogy mindenkit meg lehet váltani, és azoknak kell adni a legtöbb szeretetet, akik a legnehezebben megválthatók. Próbára tétetünk ezzel, hiszen könnyű azt szeretni, aki viszontszeret bennünket. Ám sokkal nehezebb szeretetet nyújtani annak, aki gyűlölettel fordul el tőlünk, fájdalmat és bánatot okoz nekünk, és nem kér a szeretetünkből. Igazi próbatétel, hogy kiderüljön, képesek vagyunk a felebarátainkat is szeretni annyira, mint önmagunkat. Mert Isten mindenkit szeret, és ha azt akarjuk, hogy a földön is megvalósuljon a mennyország, akkor nekünk is azt kell tenni. A sötétség napját követően Praetoriustól hallottam, hogy Longinus megtébolyodott. Állandóan szembesülnie kellett kegyetlenségével, folyton maga előtt látta a szörnyű pillanatot, amikor lándzsáját Isa oldalába döfte. Amikor az ég elfeketedett, Longinus tudta, hogy önkezével pecsételte meg sorsát. Később Longinus Rómába ment, ahol felkutatta Pétert, Andrást és a fiamat. Valójában engem keresett, és amikor végre megtalált Galliában, teljesen megváltozott. Nyoma sem volt a kegyetlen katonának, éhezte a tudást és a fényt. Ilyen a szeretet és az ima ereje. Nincs olyan bukott ember, akit ne lehetne megmenteni a világ számára. Nagy öröm volt látni, ahogy Longinus az egyik legszorgalmasabb és legel-hivatottabb tanítványunkká vált. A szeretet tette őt ilyenné, ezért volt képes megváltozni. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A SÖTÉT IDŐK KÖNYVE Mária legidősebb fia, János József (a kis János) serdülőkorában Péterrel és Andrással Rómába ment. Ott találkozott Keresztelő János követőivel, és az élete örökre megváltozott. János életének története, az, ahogyan fel kell dolgoznia, hogy két nagyszerű prófétát is apjának tudhat, majd a végeredmény önmagában is megérdemel egy könyvet. Csak várják ki a végét. ...Nagyon nehezen írok erről, ahogyan az is nehéz volt, hogy végig kellett néznem, milyen férfivé lett a legidősebb fiam. Jó ember, erős és jókötésű, okos és gyors észjárású, ennek ellenére János követői teljesen elrontották. Az Isa elvesztése utáni gyászomban nem láttam előre, hogy ez történik. Nem számítottam János követőinek kitartására, sem pedig az Isa iránti mérhetetlengyűlöletükre. Nem hittem volna, hogy még Isa halála után is bosszúra szomjaznak. Ám ezek az emberek tűvé tették a világot János után, míg végül Rómában megtalálták. Addig duruzsoltak neki arról, hogy az egyetlen és igazi próféta, a Keresztelő fia, és Isa elorozta az örökségét, míg ő maga is elhitte. Addig ügyködtek, míg minden jót kiirtottak Jánosból, amit Isa beletáplált. Sok időbe telt, de sikerrel jártak. Amikor Péterrel és Andrással Rómába ment, még mindig szívből gyászolta Isát. Nála jobb apáról és tanítóról senki sem álmodhatott, és Isa már a csecsemő Jánost a legkedvesebb tanítványának nevezte. Abban reménykedett, hogy egy nap János vezető szerepet fog betölteni, és szorgalmasan hirdeti az Igét, ahogyan csak két nagy próféta fia teheti. Fel sem foghatom, mennyire megváltoztatták azt a tiszta szívű és lelkű gyermeket. Mekkora sötétség lehet ezekben az emberekben, hogy ennyi gyűlöletet csepegtettek a gyönyörű fiam szívébe? Kiforgatták az igazságot, és Isát hamis prófétának kiáltották ki, ezáltal megfosztották a fiamat az apjától, aki a sajátjaként szerette. János követői azonban még ennél is tovább mentek, és Isát a „gonosz papnak" nevezték, és tisztátalannak tartották, amiért nőül vett engem. A gyerekeit, János húgát és öccsét is ocsmány nevekkel illették.
Támár elment hozzá, hogy beszéljen vele, de ő nem volt hajlandó szóba állni vele és megtagadta. Biztos vagyok benne, hogy csupán János követőinek engedelmeskedett. A mi Támárunk oly szép, és prófétanői tisztaságának a híre a szigeteken túl is ismert. Az ő jelenlétében János visszatért régi önmagához, és észrevette, hogy nem mi, hanem azok az emberek a hazugok. Támár oly tökéletes, akár az apja, és a legnagyobb sötétséget is képes eloszlatni. Mindent elkövettem, hogy megértessem a fiammal, hogy Isa a sajátjaként szerette, és én is szeretem. De nem tudom, mi jár a fejében. Nem hallottam róla, amióta itt hagyott bennünket és visszatért Rómába. Az ottani forrásaim nagyon megfogyatkoztak, amióta Néró és a többiek lemészárolták az Igaz Utat járó férfiakat és nőket. Oly kevesen maradtak... De túl fogjuk élni. A tanításunk is túl fogja élni, mert a szeretet legyőzhetetlen. Csak annyit mondhatok, hogy ennyi éven át mindvégig imádkoztam, hogy a fiam lássa meg végre az igazságot, ahogyan Isa tanította neki. Az igazi apja vére azonban erősebbnek bizonyult, és ha a szemébe néztem, a másik János ítélkező és kemény arcát láttam benne, ami megrémiszt. A távozása óta minden este imádkoztam érte, hogy újra megérezze Isát az életében, és ne éljen többé abban a tudatban, hogy az anyja egy szajha volt. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA A SÖTÉT IDŐK KÖNYVE A szeretet könyvének tanítása a kereszténység egyik legjobban őrzött titka marad. A mai keresztények közül csak igen keveseknek van tudomásuk arról, hogy Jézus is írt egy evangéliumot. Talán nem véletlenül van ez így. A ka-tárokat, akik az utolsó ismert őrzői az eredeti kéziratoknak, melyeket még Mária Magdolna hozott magával Franciaországba, kegyetlenül üldözték miattuk. Amikor a tudósoktól azt hallom, hogy „nincsenek bizonyítékok ennek a kéziratnak a létezésére", vagy „semmi sem bizonyítja, hogy Mária Magdolna Franciaországba ment", csak azt mondhatom, hogy azért nincsenek bizonyítékok, mert több százezer embert, egy egész kultúrát szó szerint eltöröltek a föld színéről, hogy velük együtt a bizonyítékoknak is nyoma vesszen. A katárok ellen szabályszerű népirtás folyt. Eretneknek kiáltották ki őket, akik nemcsak biológiai, hanem spirituális értelemben is Jézus és Mária Magdolna leszármazottainak vallhatták magukat. A folytatásban teljes egészében olvashatják A szeretet könyvét. ...Az Isa által ránk hagyományozott könyv sok üzenetet és nagyszerű tanításokat tartalmaz, és magam is örömmel tanítottam belőle. A könyvet most az én gyönyörű-lányomra hagyom, hogy itt, Galliában folytathassa a munkáját. Bartolómeó és Fülöp készített belőle néhány másolatot. Megbíztam őket, hogy terjesszék Isa tanításait Isten országaiban azok között, akiknek fülük van a hallásra. Elete végén Isa azt kérte a tanítványaitól, hogy a legsötétebb időkben se szűnjenek meg szeretni egymást. Előre látta, hogy kemény napokat fogunk megélni, és sok akadállyal kell megküzdenünk, ezért újra meg újra elismételte: „Úgy mutassátok meg a világnak, hogy názáretiek vagytok, hogy szeretitek egymást". Tudom, hogy a jövő gyermekeinek sem lesz könnyű életük, és remélem, hogy a SZERETET segítségével megtalálják a sötétségből kivezető utat. Menjetek, Isten gyermekei, és az egymás iránti szeretettel adjátok hírül a világnak, hogy kik vagytok. MÁRIA MAGDOLNA ARQUES-I EVANGÉLIUMA (az utolsó mondatok)
