Juhász László A felszámolási eljárások egyes gyakorlati kérdései 1. 2.
3. 4. 5. 6. 7. 8.
Tartalom A gyakorlat és a felszámolási szabályozás 1.1. Igazolási kérelem a bejelentkezési határidő elmulasztása miatt 1.2. A hitelezői igények besorolása A vagyon értékesítésével kapcsolatos kérdések 2.1. A hitelezői egyetértés megszerzése 2.2. A becsérték és az irányár 2.3. A beszámítással kapcsolatos kérdések A felszámolás és végrehajtás viszonya 3.1. A zálogtárgy végrehajtó általi értékesítése esetén a hitelező poziciója 3.2. felszámoló díjának megállapítása végrehajtói értékesítés esetén Az “értékesítés költsége” fogalom értelmezése 4.1. A beruházások elszámolása 4.2. A zálogjogosult kielégítése más bevételből A többségi befolyással rendelkező tag fogalma, a biztosított követelés keletkezésének időpontja Az “esedékesség” fogalma a felszámolási költségnek minősülő munkavállalói követeléseknél Csődegyezségben vállalt kötelezettség megszűnése A hitelezői választmánnyal kapcsolatos egyes kérdések 8.1. A hitelezői választmány és a választmányt létrehozó hitelezők 8.2. A szavazatok számítása engedményezés esetében 1. A gyakorlat és a felszámolási szabályozás
A felszámolási eljárás szabályai az utóbbi időben lényegesen nem változtak, mégis több olyan kérdés van, amelyben a bíróságok döntései a gyakorlatot módosították vagy egyértelművé tették. Ebben az anyagban összegyűjtöttem azokat a legfontosabb döntéseket, amelyeket egyes vitás kérdések eldöntésénél figyelembe kell venni. (A cikk alapja a FOE 2014 szeptemberi értekezletén Csőke Andreával közösen tartott előadás anyaga, kiegészítve az azóta megjelent kiemelkedő jelentőségű döntésekkel.)
1.1. Igazolási kérelem a bejelentkezési határidő elmulasztása miatt A gyakorlatban még mindig ellentétes álláspontok fogalmazódnak meg a hitelezői igény bejelentési határidő jogi minősítését illetően. A többségi vélemény szerint a 40 napos határidő eljárásjogi határidő, elmulasztása esetén igazolási kérelem terjeszthető elő. Más álláspont szerint viszont a bejelentési határidő anyagi jogi határidő ennek minden következményével együtt (Pécsi Ítélőtábla Fpkhf. IV. 30.441/2011/2.). Ezt a vitát gyakorlatilag eldöntötte a Kúria Gfv.VII.30.310/2013/11. számú határozata, amely az igazolási kérelem elbírálásának a kérdését elemzi, ezzel de facto a 40 napos határidő eljárásjogi jellegét ismeri el. A gyakorlatban a hitelezők a felszámolónak jelentik be a követelésüket és késedelem esetén az igazolási kérelmet is. Ezzel kapcsolatban a Kúria – egyetértve a másodfokú bíróság álláspontjával – kifejtette, hogy a félnek minősülő felszámolónak nincs joga arra, hogy a
Cstv-ben szabályozott törvényi határidő másik fél által történt elmulasztása miatt igazolási kérelmet bíráljon el, azaz döntést hozzon arról, hogy a hitelezői igény bejelentésére megállapított 40 napos határidő elmulasztása a hitelező önhibáján kívül történt-e. A felszámolónak ilyen esetben - ha nem kell a jogvesztő határidő letelte miatt elutasítania a bejelentett igény nyilvántartásba vételét - tájékoztatnia kell a hitelezőt arról, hogy követelését a 40 napos igénybejelentési határidőn túl érkezett hitelezői igények között tartja nyilván és vizsgálja a követelését, egyidejűleg az igazolási kérelmet a saját - erre irányuló nyilatkozatával együtt a bíróságnak kell megküldenie a kérelem elbírálása érdekében. Az igazolási kérelem bíróságnak történő megküldésével a felszámoló nem várhatja meg a bejelentett pénzkövetelés érdemi vizsgálatának a befejezését. A felszámolási eljárás lefolytatására előírt határidőkre is tekintettel ugyanis mielőbb tisztázni kell, hogy kinek az igényét kell határidőben bejelentett hitelezői igényként, és kiét határidőn túl érkezettként nyilvántartásba venni. A Pp. 107. § (1) bekezdésében található szubjektív és objektív határidők számításánál azonban az eljárás sajátosságaira tekintettel, az igazolási kérelem felszámolóhoz történő benyújtásának időpontját (az igazolási kérelem hozzá való megérkezésének időpontját) kell figyelembe venni.
1.2.A hitelezői igények besorolása A gyakorlatban vita merült fel abban a kérdésben is, hogy a hitelezőnek meg kell-e jelölnie azt, hogy a követelését a Cstv. mely pontjába kéri besorolni. A Cstv. ezt a kérdést nem szabályozza. A Kúria a Gfv.VII.30.337/2013/4. számú döntésében kimondta, hogy a felszámolóhoz benyújtott hitelezői igénybejelentésben a hitelezőnek nem kell kötelezően meghatároznia, hogy melyik pontba kéri besorolni az igényét, ennek elmaradása tehát nem eredményezheti azt, hogy a felszámoló ne a jogszabályokban meghatározott rendelkezéseknek megfelelően sorolja be a követelést. Ez az álláspont teljesen logikus, a felszámolónak ugyanis hivatalból a Cstv. 46.§ (5) bek. előírása alapján kell a besorolást elvégeznie. Amennyiben a hitelező nem ért egyet a felszámoló besorolásával, kifogással támadhatja meg a felszámoló döntését. A gyakorlat szigorodását jelzi, hogy a fenti döntés értelmében a hitelezőnek igénybejelentésével egyidőben - be kell csatolnia azokat az iratokat, amelyek megalapozzák igénye törvénynek megfelelő besorolását. A Cstv. szigorú határidőket szab a hitelezői igény érvényesítéséhez. Ahhoz, hogy az adóssal szemben követeléssel rendelkező személy a felszámolási eljárásban hitelezővé váljon, a Cstv. rendelkezéseinek megfelelően be kell jelentenie a hitelezői igényét - valamennyi azt igazoló okirat becsatolásával együtt -, és be kell fizetnie a nyilvántartásba vételi díjat is. Ha a hitelező az általános kielégítési sorrendnél kedvezőbb helyzetbe kíván kerülni, a privilegizált helyzetet biztosító iratokat is határidőn belül át kell adnia a felszámoló részére, figyelemmel a besorolás és kielégítés tekintetében a felszámolót terhelő határidőkre és a többi hitelező érdekeire is [Cstv. 46. § (6) bekezdés, 49. § (2) bekezdés, 49/D. §]. A zálogjoggal biztosított hitelezői igény bejelentése és a biztosítékokkal kapcsolatos iratok felszámolóhoz történő bejelentése tekintetében az alábbi lehetőségek állnak fenn: a) A hitelezőnek a követelésére és annak biztosítékaira vonatkozóan a 40 napos határidőben kell becsatolnia az iratokat a felszámolóhoz, ebben az esetben kerülhet sor a Cstv. 49/D.§-a
alapján a kielégítésére a határidőn belül benyújtott, nem biztosított követeléssel rendelkező hitelezőket megelőzően. b) Ha a követelésre vonatkozóan határidőben, a biztosítékok tekintetében pedig határidőn túl történik meg a bejelentés, akkor a követelést nem biztosított, de határidőn belül bejelentett hitelezői igényként kell nyilvántartásba venni. c) Amennyiben a hitelező határidőn belül bejelenti az igényét, de csak a jogvesztő határidőn túl nyújtja be a privilegizált kielégítésre alapul szolgáló bizonyítékait, akkor a hitelezői pozícióját, s annak az addig benyújtott iratokon alapuló kielégítési rangsorát nyilvánvalóan nem veszíti el, csupán az előnyösebb besoroláshoz való jogát nem érvényesítheti. A biztosított hitelezői pozícióhoz tehát mindenképpen a 40 napos határidőn belül kell a biztosítékkal kapcsolatos iratokat is becsatolni, hiszen már a b) pont szerinti esetben sem kaphat privilegizált kielégítést a hitelező.
2. A vagyon értékesítésével kapcsolatos kérdések 2.1. A hitelezői egyetértés megszerzése A Cstv. 49/A.§ (5) bekezdése, és a 49/B.§ (7) bekezdése tartalmazza azt a lehetőséget, hogy a felszámoló eltérjen a nyilvános értékesítés szabályaitól. E két esetben a zálogtárgyat a zálogjogosult hitelező részére oly módon értékesítheti, hogy a zálogjogosult hitelezőnek nem kell kifizetnie a vételárat, hanem beszámíthatja az adásvételből eredő vételár tartozását az adóssal szembeni követelésébe (hitelezői igényébe). Az általános szabályoktól való eltérésre a hitelezői választmány, illetve választmány hiányában az annak létrehozására az 5/A.§ (4) bekezdése szerint jogosult hitelezők egyetértésével van lehetőség. A Kúriának a Gfv.VII.30.280/2013/4. számú ügyben több, a vagyon értékesítésével kapcsolatos kérdésben kellett döntenie. Először abban kellett állást foglalnia, hogy milyen módon kell beszereznie a felszámolónak a hitelezők egyetértését a pályázaton kívüli értékesítéshez? Lehetséges-e ez ráutaló magatartással - azaz olyan módon, hogy ha nem tiltakozik a tájékoztatásban foglalt tervezett értékesítés ellen a hitelező, akkor azt az azzal való egyetértésnek kell tekinteni -, vagy pedig kifejezett hitelezői nyilatkozat szükséges az egyetértés megállapításához. A Kúria jogi álláspontja szerint az egyetértési jog gyakorlására lehetőség van úgy is, hogy a hitelezők ráutaló magatartással juttatják kifejezésre: egyetértenek a felszámoló által közöltekkel. Tulajdonképpen “egyet nem értésüket” kell kifejezniük a felszámoló felé a Cstv. szerint meghatározott hitelezői arányban, ebben az esetben ugyanis nem értékesíthet a felszámoló a zálogjogosult részére beszámítással. A felszámolónak azonban az egyetértés megszerzéséhez a hitelezőkkel ismertetnie kell mindazokat a feltételeket, amelyek a hitelezők kielégítését érinthetik (elsősorban a becsértéket, a vevő által kifizetendő összegeket, a fizetési határidőket), s csak ebben az esetben állapítható meg az – amennyiben a Cstv. 5/A.§ (4) bekezdése szerinti arányban a hitelezők nem tiltakoznak az értékesítés tartalma és formája ellen -, hogy a hitelezők egyetértettek a felszámoló intézkedésével. Ennek azért van jelentősége, mert adott esetben a hitelezők egy elméleti – a Cstv-nek megfelelő – értelmű tájékoztatás ellen nem tiltakoznak, ugyanakkor ha ismerik a kielégítésüket is érintő értékesítési feltételeket, akkor lehet, hogy azzal nem értenek egyet. 2.2. A becsérték és az irányár
A felszámoló felelőssége minél magasabb értéken értékesíteni az adós vagyontárgyát, ezért – függetlenül az esetleges igazságügyi szakértői véleményben megállapított értéktől – joga van azt magasabb értéken meghirdetni. Ha ezen az értéken, illetve a becsértéken, vagy a tovább csökkentett irányáron sem sikerül értékesíteni, akkor – amennyiben a törvényben előírt feltételek fennállnak – joga van a zálogjogosult részére azt értékesíteni, azonban ilyen esetben nem értékesítheti a zálogtárgyat az igazságügyi szakértői véleményben meghatározott forgalmi értéknél alacsonyabb értéken. A becsérték az a forgalmi érték, amelyen eladási szándék esetén az ingatlan az értékelés időpontjában értékesíthető lenne, feltételezve a megfelelő hirdetést, a felek jólértesültségét és körültekintését. A felszámolónak ebből a forgalmi értékből kell kiindulnia akkor, amikor értékesíteni kívánja a vagyontárgyat (ezt támasztja alá a Cstv. 49.§ (2) bekezdésében szabályozott, a becsérték vizsgálatával kapcsolatos eljárás). Ha a megállapított becsértéken a vagyontárgy értékesíthetetlen, akkor a felszámolónak újra kell értékelnie a vagyontárgyat, meg kell állapítania az új becsértéket, s erről – ha az eljárásban működik - a hitelezői választmányt is tájékoztatnia kell (Cstv. 49.§ (2) bekezdés). A Kúria álláspontja szerint nem vehető figyelembe a Cstv. 49/A.§ (5) bekezdése és 49/B.§ (7) bekezdése esetén a felszámoló által hivatkozott menekülési érték a becsérték meghatározásakor. A menekülési érték az ingatlanértékelés során megállapított olyan érték, melyen az ingatlan a kötelezett nemfizetése esetén – kényszerértékesítés során – viszonylag rövid időn belül értékesíthető. Jóllehet a Cstv.49.§ (2) bekezdése szerint a felszámolónak az értékesítést 100 napon belül meg kell kezdenie, de a felszámolási eljárásban nincs a viszonylag rövid időn belüli értékesítési kényszer, a Cstv. 52.§ (2) bekezdése a felszámolás kezdő időpontjától számított két év elteltével írja elő a felszámolási zárómérleg elkészítésének kötelezettségét. Az előzőekben írtak szerint tehát a felszámoló sikertelen értékesítés esetén a becsérték alatt is meghatározhatja az irányárat, azonban ha a zálogjogosult hitelező nem a rendes értékesítési eljárás során (pályázat, árverés) vásárol - ahol a beszámítás kizárt, tehát a vételárat meg kell fizetnie -, hanem a beszámítási lehetőség érvényesítésével szerzi meg a vagyontárgy tulajdonjogát, akkor számolnia kell azzal, hogy a becsértéken kell a vagyontárgyat megvásárolnia, s ehhez képest élhet beszámítási jogával. Ha a hitelező vásárolni kíván alacsonyabb áron, akkor azt megteheti a felszámoló által meghirdetett nyilvános értékesítésen. Amennyiben azonban a Cstv. 49/A.§ (5) bekezdése, illetve a 49/B.§ (7) bekezdése alapján beszámítással kívánja egészben vagy részben rendezni a vételárat, akkor a csökkentett vételár nem vehető figyelembe, kétszeres kedvezményre ugyanis nem tarthat igényt. 2.3. A beszámítással kapcsolatos kérdések A Kúria a Gfv.VII.30.280/2013/4. számú határozatban kifejtett álláspontja szerint téves az a jogértelmezés, hogy a Cstv. 49/A.§ (5) bekezdés első mondatában a rPtk. 256.§ (1) bekezdésére történt hivatkozás nem a hitelezői igények kielégítésének sorrendjére vonatkozik, ezért a tulajdont szerző zálogjogosultnak a szerződéskötést követően az értékesítés és állagmegóvás költségét, díját, valamint a vételár és a követelések közötti különbözetet kell csak megfizetnie, a rangsorban őt megelőző zálogjogosult hitelező igénye kielégítésére nem köteles. A Cstv. ugyanis nem tartalmaz szabályt arra vonatkozóan, hogy a zálogjogosultak kielégítési sorrendje a Ptk-ban meghatározott kielégítési rendtől eltérő lenne, sőt a zálogjogosult hitelezők kielégítésének rendjét tartalmazó Cstv. 49/D. §, és 57.§ (1) bekezdés b) pontja kiemelik, hogy a Ptk. kielégítési sorrendjét a zálogtárgyból való kielégítés során be kell tartani. Téves az az álláspont, hogy az adásvételi lehetőséggel élő zálogjogosult hitelezőt a
zálogjog bejegyzésének sorrendjében megelőző hitelezők elveszítsék a zálogjoggal biztosított kielégítési elsőbbségüket a vagyontárgyból pusztán azért, mert egy mögöttük álló zálogjogosult meg kívánja vásárolni az ingatlant beszámítással. Különösen azért nem lehet másként értékelni a rendelkezést, mert egy hitelező csak a vagyontárgy értéke erejéig minősül biztosított követeléssel rendelkező hitelezőnek. Ha a vagyontárgyat megvásárló zálogjogosult hitelező csak második, vagy harmadik (stb.) helyi zálogjogosult, követelése csak addig minősül biztosítottnak, ameddig az őt megelőző hitelezők igényén felül a vagyontárgy értéke még az ő követelésére is kiterjed. Beszámítani is csak azt a követelését (követelésrészét) jogosult, amely biztosított, azaz a vagyontárgy értéke azt még fedezi (az előtte álló hitelezők követelésén felül), mert csak ilyen összegű követelés erejéig minősül zálogjoggal biztosított hitelezőnek. A Kúria álláspontja szerint egyebekben azért nem tartalmazza a Cstv. 49/A.§ (5) bekezdése a tulajdont szerző zálogjogosult kötelezettségei között az őt megelőző zálogjogosultak igénye kielégítésének kötelezettségét, mert ez a Ptk. szabályaiból következik [rPtk.256.§ (1) bekezdése, új Ptk. 5:118-5:122.§]. Az adásvételi lehetőséggel élő zálogjogosultnak tehát “a vételár és a követelése közötti különbözet” címén meg kell fizetnie: a.) a költségeket és a felszámoló díját, ezen felül b.) az őt megelőző zálogjogosultak privilegizált igényét (tőke, ügyleti kamat, költség), valamint, ha a vagyontárgy értéke meghaladja az így kifizetett összegeket és az általa beszámított hitelezői igényt, akkor c.) a vagyontárgy értékéből még fennmaradó részt is. A zálogjoggal biztosított követelés késedelmi kamatának besorolásával kapcsolatban a Kúria a Legfelsőbb Bíróság Gfv.X.30.191/2009/4. számú döntésében kifejtett álláspontját tartotta fenn, kimondva, hogy a zálogjoggal biztosított követelések kielégítését tartalmazó Cstv. 49/D.§-a a kielégítési rangsor része, ezért a késedelmi kamat, késedelmi pótlék, pótlék és bírság jogcímeken fennálló követeléseket – függetlenül attól, hogy milyen tőkekövetelés alapján keletkeztek, milyen módon biztosították – a tőkétől elkülönítve a Cstv. 57.§ (1) bekezdés g) pontjába kell sorolni.”
3. A felszámolás és végrehajtás viszonya 3.1. A zálogtárgy végrehajtó általi értékesítése esetén a hitelező poziciója A Cstv. 38. § (1) bekezdése kimondja, hogy az adós ellen a felszámolás kezdő időpontjában folyamatban lévő - a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos - végrehajtási eljárásokat a végrehajtást foganatosító bíróságnak (hatóságnak) haladéktalanul meg kell szüntetni, a lefoglalt vagyontárgyakat és a befolyt, a végrehajtás költségeinek levonása után fennmaradó, de még ki nem fizetett pénzeszközöket a kijelölt felszámolónak kell átadni. A Kúriának a Gfv.VII.30.356/2013/4. számú ügyben abban a jogkérdésben kellett állást foglalnia, hogy amennyiben a végrehajtás során már értékesítésre került a zálogtárgy, és helyébe pénzösszeg került, akkor a kiutalást megelőzően megindult felszámolásban a zálogjoggal biztosított követelés hitelezőjét privilegizált kielégítés illeti-e meg, a Cstv. 49/D.§-a alapján jogosult-e a végrehajtótól átvett összeg tekintetében a felszámolási költségeket megelőző kifizetésre.
A Kúria ebben az ügyben azt az álláspontot foglalta el, hogy ebben az esetben a hitelező privilegizált hitelezőnek minősül. A felszámoló álláspontja, mely szerint a zálogtárgynak fizikailag is meg kell lennie a felszámolás kezdő időpontjában ahhoz, hogy a hitelező követelését zálogjoggal biztosított igényként lehessen figyelembe venni, szintén helytálló. A jelen eljárásban vizsgált esetben azonban a végrehajtási eljárásban a zálogtárgy helyébe az érte kapott pénzösszeg lépett, amely a felszámolás kezdő időpontjában a végrehajtónál megvolt, s azt a felszámoló részére át is adta. Figyelemmel a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (rPtk.) 251.§ (1) bekezdésében és a 259-260.§-ában írtakra, a zálogtárgyból befolyt pénzösszeg elsődlegesen a zálogjogosult kielégítését szolgálja. A jogosult zálogjogból fakadó kielégítési elsőbbségi joga nem szűnik meg a zálogtárgy végrehajtó által történt értékesítésével, csak akkor, ha a végrehajtás során a befolyt összegből a zálogjogosult igényét egészben vagy részben kielégítették. Miután a végrehajtási eljárásban a vagyon felosztására nem került sor a felszámolás megindulása miatt, a fennmaradt kielégítési elsőbbségi jog a zálogtárgy értékesítéséből befolyt összegre vonatkozóan a jogosultat megilleti a Cstv. 49/D.§-a alapján, ha hitelezővé vált a felszámolási eljárásban. 3.2. A felszámoló díjának megállapítása végrehajtói értékesítés esetén A következő eldöntendő jogkérdés az volt, hogy a Cstv. 49/D.§ (1) bekezdése alapján joga van-e a felszámolónak a felszámolói díjat érvényesíteni a végrehajtótól átvett pénzösszeggel szemben. A konkrét ügyben az eljárás megindításakor hatályban volt Cstv. 49/D.§ (1) bekezdése a felszámoló által történő értékesítéshez, illetve zálogjoggal biztosított követelés esetén a követelés behajtásához kötötte azt a lehetőséget, hogy a befolyt összegből a felszámoló a nettó vételár, illetve a behajtott összeg 5%-ának megfelelő mértékű felszámolói díjat levonhasson. A Kúria álláspontja szerint a felszámoló a végrehajtótól átvett összeggel szemben közvetlenül nem érvényesítheti a felszámolói díjat, mert részéről nem történt értékesítés és zálogjoggal biztosított követelés behajtása sem. A zálogtárgy értékesítését a végrehajtó végezte, a felszámoló csak a végrehajtóval szembeni követelést érvényesítette – tőle kapta meg az összeget -, ezért a felszámolói díjat csak a Cstv. 57.§ (1) bekezdés a) pontja szerinti felszámolási költségként, az általános szabályok szerint (59.§ (1) bekezdése) számolva érvényesítheti az adós vagyonával szemben.”
4. Az “értékesítés költsége” fogalom értelmezése 4.1. A beruházások elszámolása A Cstv. 49/D. § (1) bekezdése értelmében a zálogtárgy értékesítése esetén a felszámoló a zálogtárgy értékesítése során befolyt vételárból kizárólag a zálogtárgy megőrzésének, állagmegóvásának, értékesítésének költségeit (követelésen alapuló zálogjog esetén a követelés behajtásából származó bevételből a behajtás költségeit), valamint a nettó vételár (a követelés behajtásából származó bevétel) 5%-ának megfelelő mértékű felszámolói díjat vonhatja le, a fennmaradó összeget pedig haladéktalanul az értékesített zálogtárgyat terhelő, zálogjoggal biztosított követelés (tőke, szerződéses kamat, költségek) kielégítésére köteles fordítani, több jogosult esetén a Ptk. 5:118-5:122. §-ában meghatározott kielégítési sorrend figyelembevételével.
A szigorú szabályok ellenére kialakulhatnak olyan helyzetek, amikor a felszámoló kénytelen kisebb- nagyobb beruházást eszközölni ahhoz, hogy a vagyontárgy értékesíthető legyen. A Kúria Gfv.VII.30.273/2013/5 számú döntésében kiterjesztő értelmezést elfogadva kimondta, hogy a felszámolónak lehetősége van arra, hogy az adós tulajdonát képező ingatlanon végzett, a karbantartás, állagmegóvás körét meghaladó munkálatokkal kapcsolatos ráfordításokat - ha a zálogjoggal terhelt vagyontárgy értékesítése ezek hiányában nem lehetséges - a Cstv. 49/D.§ (1) bekezdése szerinti költségként elszámolja, ha azok az ingatlan forgalmi értékét növelték, s ekként az értékesítési árban megjelentek, vagyis a magasabb vételár révén a hitelezők is többhöz jutnak. Ebbe a körbe beletartozik - a “beruházás” fogalmát tágan értelmezve - az is, hogy a felszámoló bizonyos vagyontárgyat megvásárol, s az így felmerült kiadások ugyancsak elszámolhatóak a Cstv. 49/D.§ (1) bekezdése szerinti költségként. Célszerű ilyen esetben a viták elkerülése érdekében a zálogjogosult hitelezőkkel a kiadások körét előzetesen egyeztetni. 4.2. A zálogjogosult kielégítése más bevételből Nagyon érdekes jogkérdésben foglalt állást a Kúria a Gfv. VII. 30.212/2014/10 számú határozatában. Egy 2005-ben indult felszámolási eljárásban a zálogjoggal biztosított követeléssel rendelkező hitelező bejelentette az igényét. A hitelező a követelését ingatlant terhelő jelzálogjoggal biztosította és az adós teljes vagyonára vagyont terhelő zálogjogot kötött ki a felszámolási eljárás iránti kérelem benyújtását megelőző 1 évvel. A felszámolás kezdő időpontja előtt a hitelező a hitelszerződést felmondta, felhívta az adóst tartozása megfizetésére. A felszámoló a hitelező követelését a Cstv. 57.§ (1) bekezdés b) pontjában vette nyilvántartásba azzal, hogy az akkor hatályos szabályozás szerint a hitelező ún. régi zálogjoga alapján a befolyt vételár – költségekkel csökkentett – 50 %-át kizárólag a hitelezőnek kell kifizetni. A felszámolás során történt értékesítést követően a hitelező részleges kielégítést kapott, majd a felszámoló tájékoztatta, hogy a vagyont terhelő zálogjoga alapján neki járó összeget azért nem fizette ki számára, mert azt a felszámoló által folytatott termelésbe visszaforgatta. A hitelező ez ellen a tájékoztatás ellen nem nyújtott be kifogást. A felszámoló által végzett termelő tevékenység azonban veszteséges volt, ezért annak végleges befejezését követően a zálogjogos hitelező Cstv. 49/D.§ (1) bekezdése alapján ki nem elégített követelésére nem maradt pénz. A felszámolási eljárás tartama alatt nagy összegű adóvisszatérítésre vált jogosulttá az adós, melyből befolyt összegből a felszámoló a ki nem elégített, Cstv. 49/D.§ (1) bekezdése szerinti követelést fizette ki. Ezt sérelmezve nyújtott be kifogást az egyik felszámolási költség követeléssel rendelkező hitelező. A jogerős végzésben a bíróság a kifogásnak helyt adott és arra kötelezte a felszámolót, hogy a zálogjogosult hitelezőnek (jogutódának) már kifizetett összeg visszaszerzése érdekében járjon el. Az volt az álláspontja, hogy a vagyont terhelő zálogjoggal biztosított követelés esetén a zálogjog azokra a vagyontárgyakra áll fenn, amelyek a zálogjoggal biztosított szerződés megszűnésének (felmondásának) időpontjában az adós tulajdonában állnak. A megszűnést követően a tulajdonába kerülő vagyontárgyakra a zálogjog már nem terjed ki. A zálogjoggal biztosított követelés jogosultját a zálogtárgy értékesítéséből befolyt vételárból kell kifizetni, ha erre nem kerül sor, akkor az adóshoz utóbb, más forrásból befolyó összegből a zálogjogosult hitelező igénye nem egyenlíthető ki.
A felszámoló, és a zálogjogosult hitelező, mint beavatkozó felülvizsgálati kérelme folytán eljárt Kúria a jogerős végzést hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatva a kifogást elutasította. A vagyont terhelő zálogjog részletes elemzését követően kifejtette, hogy ha a biztosított jogviszonyból eredő követelés már korábban lejárttá vált, akkor a kielégítés megnyílta időpontjában meglévő vagyontárgyakon áll fenn a zálogjog. Ha a felszámolás tette a követelést lejárttá, akkor csak a felszámolás kezdő időpontjában meglévő vagyontárgyak értékét lehet figyelembe venni a vagyont terhelő zálogjoggal rendelkező zálogjogosult követelésének kielégítésénél. Ebből következően, amennyiben a felszámoló az adós olyan vagyontárgyát értékesíti a Cstv. 49.§-a alapján, amelyen a vagyont terhelő zálogjog fennállt, a befolyt vételár – a Cstv. 49/D.§ (1) bekezdése értelmében – elsősorban a vagyont terhelő zálogjog jogosultjának a kielégítésére kell, hogy szolgáljon. Amennyiben azonban az adós a továbbfolytatott termelésben felhasználta azokat az ingóságait (alapanyag, készlet), amelyen a vagyont terhelő zálogjog fennállt, a hitelező kielégítési igénye nem az egyes megtermelt vagyontárgyak értékesítésekor, hanem a vagyon teljes terjedelmében, vagy nagyobb részletében történő értékesítése után készített közbenső mérleghez, vagy zárómérleghez készített szöveges jelentésben részletezett elszámolás alapján, a bíróság határozatával válik esedékessé. Csak így állapítható meg ugyanis az, hogy az értékesített termékek létrehozásához milyen arányban használtak fel olyan alapanyagokat, amelyeken a hitelezőnek vagyont terhelő zálogjoga állt fenn. Az elszámolás alapjául a felszámolás kezdő időpontjában meglévő, vagyont terhelő zálogjoggal terhelt vagyontárgyak értéke szolgál. A Cstv. 49/D.§ (1) bekezdése szerint főszabályként a zálogtárgy vételárából “kizárólag” a zálogjoggal biztosított követelés egyenlíthető ki, tehát elsődlegesen “abból” kell a követelést kielégíteni. Ha a felszámoló a zálogjoggal biztosított követeléssel rendelkező hitelező kifejezett előzetes hozzájárulása nélkül a zálogtárgy értékesítéséből befolyt vételárat nem a mindenki mást megelőző kielégítésre jogosult “régi zálogjogos” követelés kifizetésére használta fel, és utóbb az adós más – zálogjoggal nem terhelt – vagyontárgyának értékesítéséből, követelésének behajtásából valamilyen összeg befolyik, a régi zálogjoggal rendelkező hitelező jogosult ebből a neki járó, ki nem egyenlített összeg erejéig kielégítést kapni. Ebből következően nem csak a zálogtárgy értékesítéséből befolyt bevételből, hanem addig a bevétel összegig, illetve annak 50 %-áig illeti meg a zálogjogosult hitelezőt a privilegizált pozíció. Ez a Cstv. szigorú kielégítési sorrendre vonatkozó szabályából következik. Ez a jog független attól, hogy az értékesítést követően a kifizetésre a felszámolási eljárás tartama alatt mikor kerül sor, figyelemmel arra is, hogy az eljárásban alkalmazandó Cstv. 49/D.§ (1) bekezdése nem tartalmaz konkrét határidőt a zálogjogosult részére történő kifizetésre.
5. A többségi befolyással rendelkező tag fogalma, a biztosított követelés keletkezésének időpontja A Cstv. 49/D.§ (5) bekezdésének az első mondata úgy rendelkezik, hogy a gazdálkodó szervezet többségi befolyással (rPtk. 685/B.§) rendelkező tagja (részvényese) van kizárva a privilegizált kielégítés jogából. A gyakorlatban abban a kérdésben merült fel vita, hogy miként kell a többségi befolyás mértékét megállapítani. A Kúria a Gfv.VII.30.236/2013/7.számú ügyben úgy foglalt állást, hogy a Cstv. 49/D.§ (5) bekezdése
azzal, hogy a Ptk.685/B.§-ára utal a többségi befolyás meghatározása körében, nem csak a közvetlen tagokat, hanem - a meghatározó befolyás megfogalmazásával, amely a többségi befolyás egyik formája - a közvetett tagsági jogokkal rendelkezőket is ki kívánta zárni a privilegizált kielégítés jogából. Ezzel ellentétes álláspont esetén a tagnak csupán egy másik, általa teljes mértékben ellenőrzött társaságot kellene közbeiktatnia az adós és maga közé ahhoz, hogy a zálogjogát (privilegizált kielégítését) érvényesíteni tudja az adóssal szemben. A “többségi befolyással rendelkező tag” fogalmába ezért beletartoznak nem csak a közvetlen, hanem a közvetett tagsági jogokkal rendelkező személyek is, figyelemmel a rPtk. 685/B.§ (3) bekezdésében foglaltakra. A fenti ügyben releváns második jogkérdés az volt, hogy a Cstv. 49/D.§ (5) bekezdése szerinti feltétel, mely szerint “a zálogjoggal biztosított követelés a fizetésképtelenséggel fenyegetõ helyzet bekövetkeztét követően keletkezett”, hogyan értendő, ha időben elválik egymástól a követelés és a biztosíték létrejötte. A Kúria álláspontja szerint a Cstv.49/D.§ kizárólag csak a biztosított követelések felszámolási eljárás során történő besorolásáról, kielégítéséről rendelkezik. E rendelkezés szempontjából tehát nem az a lényeges, hogy a követelés maga mikor keletkezett, hanem az, hogy mikor vált biztosítotti követeléssé.
6. Az “esedékesség” fogalma a felszámolási költségnek minősülő munkavállalói követeléseknél Egy stratégiailag kiemelt gazdálkodó szervezet felszámolása esetén – ahol közel ezer dolgozónak mondtak fel – felmerült az a jogkérdés, hogy miként kell értelmezni a Cstv. 58.§ (1) bekezdésének “esedékesség” fogalmát. A hitelezők szélesebb körének érdekeit is szem előtt tartva, a felszámolás megindulásának következtében tömegesen megszűnő munkaviszonyokból eredő, felszámolási költségek közé sorolt munkabérigényeket egységében kell-e szemlélni és amennyiben nem elegendő az adós vagyona az ebbe a csoportba sorolt tartozások teljes kifizetésére, a hitelezők között arányosan kell-e szétosztani a fedezetül szolgáló összeget, vagy pedig csak az anyagi jogi szabályokat figyelembe véve kell a kifizetést teljesíteni. Az nem vitatott, hogy a Cstv. 57.§ (1) bekezdés a) pontjába sorolt felszámolási költségek kielégítése között, amelyeket a (2) bekezdés részletez, nincs a törvény által meghatározott sorrendiség. A jogalkotó feltehetően abból indult ki, hogy a felszámolási költségek kielégítésére az adós vagyonának elegendőnek kell lennie, ha viszont nem elég, akkor az egyszerűsített felszámolás szabályai szerint kell az eljárást befejezni [Cstv. 63/B. §.]. Csak két esetben biztosította a jogalkotó a ki nem elégített felszámolási költségek (részleges) megtérítését: a Bérgarancia Alapról szóló 1994. évi XVI. törvény módosított szabályai szerint a munkabéreket bizonyos korlátok között a Nemzeti Foglalkoztatási Alap bérgarancia alaprészéből kapott támogatással lehet kiegyenlíteni, valamint a felszámoló díját – attól függően, hogy milyen módon fejeződik be a felszámolási eljárás – különböző számlákról lehet kifizetni, végső soron azonban az állam azok kielégítéséért korlátozott felelősséget vállal [Cstv. 59. § (3)-(5) bek.]. Az adott esetben az adósnak van meghatározott összegű vagyona, amelyből a munkavállalók részleges kielégítésére sor kerülhet, azonban a meglévő összeg nem elegendő valamennyi, a munkaviszony felszámolás megindulása miatt történt megszűnése folytán keletkezett munkavállalói követelés teljes kielégítésére.
Az ítélőtábla a jogerős végzésben kifejtette, hogy a stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetek esetén a vizsgált körben nincsenek az általános eljárásokra vonatkozó szabályoktól eltérő rendelkezések, s a jogszabályi rendelkezés egy jogalanyra történő eltérő alkalmazása a törvény előtti egyenlőséget, a jogállam alapjait sértené. Ezért önmagában nincs jelentősége annak, hogy az adóst a Kormány stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetnek minősítette, illetve, hogy valójában hány munkavállalót érint a felülvizsgálati eljárás eredménye. A Kúria a Gfv.VII.30.187/2014/5. számú határozatában azonban kifejtette, a vitatott jogkérdés megítélésénél figyelembe kell venni, hogy az eljárásban még alkalmazandó, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 5. §-a szerint a munkaviszonnyal kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani, s a követelmény megtartása nem járhat más munkavállaló jogainak megsértésével vagy csorbításával – ahogy arra a felszámoló a felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott. Az Alaptörvény 28. cikkében található a bírói jogértelmezés kereteit meghatározó alapelv értelmében a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelõ, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak. A felszámolás megindulásával a gazdasági tevékenység ésszerű befejezése során a felszámolónak meg kell szüntetnie a munkavállalók munkaviszonyát (Cstv. 46.§ (2) bekezdés és 47.§ (5) bekezdés). A munkavállalókkal kötött megállapodásokból, illetve a munkajog speciális szabályaiból következően a felszámoló egységes, a munkavállalók egy csoportjára irányuló döntésének a folyamatos végrehajtása folytán (a munkavállalók ABC sorrendben történt értesítése, illetve az eltérő felmondási időtartamok következtében) a munkaviszonyok különböző időpontban szűnhettek meg, s ebből eredően az adóssal szemben más és más időpontban váltak anyagi jogi szempontból esedékessé az ugyanazon döntés megvalósításán alapuló, a munkaviszony megszüntetéséből eredő követelések. A Kúria álláspontja szerint a felszámolónak a dolgozók munkaviszonyának megszüntetése iránti intézkedése gyakorlati megvalósításának időtartama, illetve az Mt. rendelkezései, vagy egyéb akadályozó körülmények (például a felmondás kézbesítésének elhúzódása), nem változtatnak azon a tényen, hogy egy felszámolói intézkedésről, és annak a következményeiről van szó. Ezért az egy felszámolói intézkedésen alapuló munkavállalói követeléseket, az Alaptörvény idézett rendelkezéseiből és az Mt. szabályaiból következően, egységben kell kezelni. A józan ésszel, a közjóval, a jogszabály erkölcsös céljának követelményével lenne ellentétes az az értelmezés, amelynek eredményeként egy munkavállaló azért nem jutna kielégítéshez az adós vagyonából, mert hátrább található nevének kezdőbetűje az ABC-ben és ezért később kapta kézhez a munkaviszonya megszüntetéséről szóló okiratot, vagy hosszabb ideje állt munkaviszonyban az adósnál, ebből következően csak később szűnt meg a munkaviszonya, és ezért vált anyagi jogilag később esedékessé az adóssal szembeni követelése. A Kúria jogértelmezése szerint tehát az egy felszámolói intézkedésből eredő, és a felszámolási költségek között nyilvántartott munkavállalói igények – függetlenül attól, hogy ténylegesen mikor váltak anyagi jogi szempontból esedékessé – a Cstv. 58.§ (1) bekezdése értelmezése szempontjából egy időpontban esedékessé váltnak minősülnek. (Megjegyzi azonban a Kúria,…. nem vonhatók be ebbe a csoportba azok a munkaviszonyból eredő követelések, amelyek még a felszámolás kezdő időpontja előtt keletkeztek, mert azok
nem a felszámoló munkaviszony megszüntetése iránti tevékenységének eredményeként jöttek létre.) A Legfelsőbb Bíróság BH1996.553. számú eseti döntésében kifejtett álláspontját, mely szerint az azonos időpontban esedékessé váló felszámolási költségeket az esedékességkor a követelések arányában kell felosztani, a Kúria fenntartja, tehát a felszámolónak az adós rendelkezésre álló vagyonát a fenti értelemben vett azonos esedékességű hitelezői igények között követelésarányosan kell felosztania. 7. Csődegyezségben vállalt kötelezettség megszűnése A Kúriának a Gfv.VII.30.376/2013/6. sz alatt hozott végzésében iránymutatást kellett adnia abban a kérdésben, hogy a csődegyezség jóváhagyásával mi lesz az elengedett követelések sorsa, illetve az hogyan hat ki a dologi zálogkötelezett tűrési kötelezettségére. A Kúria elsődlegesen azt vizsgálta meg, hogy a Cstv. szabályait is figyelembe véve megszünteti-e a csődegyezség jóváhagyása, illetve a jogerősen jóváhagyott csődegyezség alapján történt teljesítés a személyes adós által a hitelezővel kötött szerződésben vállalt kötelezettséget. A jogerősen jóváhagyott csődegyezség hatálya alatt a hitelező a csődegyezséget kötött adóstól valóban csak a csődegyezségben megállapított és az adóst annak alapján terhelő összeget követelheti. Az adóssal szemben a csődegyezség nem teljesítése miatt utóbb esetleg meginduló felszámolási eljárásban azonban a hitelező bejelentheti a korábbi csődeljárásban bejelentett, elismert vagy nem vitatott azt a követelését, amely nem térült meg (Cstv. 28.§ (3) bekezdés). A Cstv-nek ebből a rendelkezéséből egyértelműen megállapítható, hogy a hitelezők követelése a csődegyezség jóváhagyásával kötelmi jogi szempontból nem szűnik meg, csak az egyezségben meghatározott összegen felüli követelésük adóssal szembeni érvényesíthetőségének a joga szűnik meg. Ebből eredően az egyezségben meghatározott összegen felüli követelés behajtása érdekében a hitelezők nem érvényesíthetik az adóssal szemben a biztosítékaikat sem. Amint azt a Kúria a Pfv.VII.20.199/2012/8. számú határozatában is kifejtette, “ha a Cstv. szabályainak megfelelően létrejött kényszeregyezséget az adós az abban foglaltak szerint teljesíti, akkor a kötelezettsége teljesítettnek minősül akkor is, ha a csődegyezségben meghatározott összeg kisebb a hitelező eredeti követelésénél. Ilyen esetben a biztosítékkal rendelkező hitelező sem élhet a biztosíték nyújtotta jogosítványokkal, követelésének – a szabályos csődegyezségnek megfelelően történt - kielégítésével a biztosíték is megszűnik.” Figyelemmel kell lenni azonban a felszámolási eljárás speciális szabályaira is. A Cstv. 27.§ (2) bekezdés d) pontjának és a 28.§ (3) bekezdésének együttes értelmezéséből következően ugyanis a csődegyezség nem teljesítése miatt bármelyik hitelező kérelmére kezdeményezhető a felszámolási eljárás és a megindult felszámolásban a hitelező a teljes, a csődeljárásban bejelentett, ki nem egyenlített követelését érvényesítheti az adóssal szemben. A hitelező teljes követelése tehát nem szűnik meg az adóssal szemben egészen addig, amíg a csődegyezségben vállalt valamennyi kötelezettségét, valamennyi hitelezőjével szemben nem teljesítette. A Kúria jogi álláspontja szerint tehát a csődegyezségben foglalt, s annak alapján teljesített hitelezői követelés-rész a hitelezőnek történt teljesítés következtében szűnik meg. A csődegyezség folytán elengedett hitelezői követelés-rész pedig akkor és annak folytán szűnik meg, ha az adós a csődegyezséget minden tekintetben teljesítette valamennyi, a csődegyezség hatálya alá eső hitelezője felé, s ezért a Cstv. 27.§ (2) bekezdés d) pontja, illetve 28.§ (3)
bekezdése alapján már nem áll fenn a lehetőség ezen követelés-részek törvény szerinti érvényesítésére. A másik vizsgálandó kérdés az volt a perben, hogy a csődegyezségre tekintettel a biztosítékok érvényesíthetősége meddig áll fenn. A személyi és dologi kötelezettség szétválásakor a személyes kötelezett tartozásának mértéke erejéig köteles a dologi kötelezett tűrni, hogy a zálogtárgyból a jogosult a személyes kötelezett tartozása értékének erejéig kielégítést keressen. A Ptk. 251.§ (3) bekezdése a zálogtárggyal való felelősség terjedelmét ahhoz a követeléshez igazította, amelynek a biztosítékául szolgál a zálogjog. A Ptk. 259. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a zálogjog akkor szűnik meg, ha a követelés megszűnik. A fent kifejtetteknek megfelelően a hitelező követelése a csődegyezség valamennyi, csődegyezség hatálya alá tartozó hitelező követelése teljesítésének az igazolásáig a személyes kötelezett adóssal szemben nem szűnik meg, fennmarad, csak az egyezségben elengedett részében a követelés a személyes kötelezett adóssal szemben nem érvényesíthető. A dologi kötelezettel szemben azonban a személyes adós kötelezettségének megszűnéséig nincs ilyen érvényesíthetőségi korlát. A csődegyezségnek a kötelezettség megszűnéséig fennálló végrehajthatóságot korlátozó hatálya a személyes kötelezettel szembeni lejárt követelés esetén, a Cstv. szabályai szerint, a dologi kötelezettre nem hat ki, a személyes kötelezett csődeljárásának ez a kedvezménye a dologi kötelezettet nem illeti meg -, ebből következően a hitelező követelését biztosító zálogjog a követelés fennállása miatt érvényesíthető a dologi kötelezettel szemben. A dologi kötelezett felszámolási eljárásában, ha a zálogtárgy értékesítéséig a személyes kötelezett csődegyezségének a teljes terjedelmű teljesítése még nem történt meg – azaz az egyezségben meghatározott kötelezettség feletti rész nem szűnt meg -, akkor a felszámolónak a hitelező kielégítésénél az eredeti követelésnek megfelelő összeget kell figyelembe vennie, és a dologi biztosíték értékesítéséből befolyt összegből a hitelezőt a Cstv. 49/D.§ (1) bekezdése szerint – a zálogtárgy értéke erejéig – haladéktalanul, annak alapján kell kielégítenie. Ha a csődegyezség teljes terjedelmű teljesítése előtt a dologi kötelezett felszámolási eljárásában a zálogtárgyat értékesítik, és az abból befolyt vételárból a Cstv. szabályai szerint a felszámoló a jogosult hitelezőt kifizeti, akkor a dologi kötelezett felszámolási eljárásában a zálogjogosult hitelezőnek már nincs további igénye. Ugyanakkor ezt a teljesítést a személyes kötelezett adós csődegyezsége teljesítésének a vizsgálatakor figyelembe kell venni. Ha azonban a csődegyezség teljes terjedelmű teljesítése nem történt meg a zálogtárgynak a dologi kötelezett felszámolásában történt értékesítéséig, akkor a zálogjogosult követelése nem csökken le.” 8. A hitelezői választmánnyal kapcsolatos egyes kérdések 8.1. A hitelezői választmány és a választmányt létrehozó hitelezők A Kúria előtt folyamatban volt Gfv.VII.30.015/2014/3.sz. ügyben a bíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy az adóssal összefonódásban álló hitelezők miként vehetnek részt a választmányban, illetve állást kellett foglalnia az egymással összefonódásban álló hitelezők által alapított választmányról. A Kúria a döntésében Cstv. fogalmainak megfelelő használata érdekében kiemelte, hogy a hitelezői választmányt létrehozó (működtető) hitelezők nem azonosak a hitelezői választmánnyal. A hitelezői választmányt a hitelezők érdekeik védelmére és képviseletük ellátása érdekében alakítják (Cstv.5/A.§ (1) bekezdés). A Cstv. 5/A.§ (5) bekezdésében foglalt egyértelmű rendelkezések alapján megállapítható, hogy a hitelezői választmány, a hitelezői
választmányt működtető hitelezők által maguk közül választott képviseleti csoport, legalább 3, legfeljebb 7 taggal. A Cstv. 5/A.§ (7) bekezdése szerint az adóssal összefonódásban álló hitelezők a választmányi tagságból vannak kizárva (hitelezői választmányt működtető hitelezőként részt vehetnek a választmány alakításában és működtetésében), a hitelezők számának megállapításakor – az arány számításához - tehát figyelembe kell venni őket. A felszámoló a hitelezői igény bejelentésekor nem vizsgálhatja, hogy a hitelezők milyen kapcsolatban állnak egymással. Ha a hitelezői igény fennáll, és a nyilvántartásba vételi díjat befizették, a követelést nyilvántartásba kell vennie. A felszámolónak ugyancsak nincs lehetősége arra sem, hogy a már nyilvántartásba vett hitelezőtől engedményezéssel megszerzett követelés új jogosultjának a többi hitelezőhöz való viszonyát vizsgálja. A Cstv. 5/A.§-a nem tartalmaz arra vonatkozóan rendelkezést, hogy az egymással tulajdonosi vagy egyéb kapcsolatban álló hitelezők ki lennének zárva hitelezői választmány alakításából. A törvény még az adóssal kapcsolatban álló hitelezőket is csak a választmányi tagságból zárja ki, a hitelezői választmány alakításából azonban nem. 8.2. A szavazatok számítása engedményezés esetében A Kúria rámutat arra is, hogy a felszámolás kezdő időpontját követően a felszámoló által nyilvántartásba vett több hitelezői igény megszerzésével az azt megszerző hitelező annyi hitelezőnek minősül, ahány nyilvántartásba vett követelést megszerzett. A Cstv. 5/A.§ (4) bekezdése szerint ugyanis a választmány megalakításának a feltétele, hogy azt legalább a 28.§ (2) bekezdésének f) pontja szerint bejelentkezett hitelezők egyharmada hozza létre. Ha tehát a hitelezőként történő nyilvántartásba vételére sor került, a már nyilvántartásba vett hitelező jogutódja jogosult a hitelezői választmány létrehozásában részt venni, ezért ha több követelést is megszerzett, akkor több jogelőd nevében jár el. Ebből következően tehát nincs jelentősége annak, hogy maga, vagy a vele szoros kapcsolatban álló más szervezetek válnak jogutódaivá a bejelentett hitelezői igényeknek. A szavazat számlálásakor – Cstv. 5/A. § (4) bekezdésében foglaltak alapján - azt kell figyelembe venni, hogy a felszámoló eredetileg hány hitelezőt vett nyilvántartásba. Amennyiben az eredetileg nyilvántartásba vett hitelezők számának alapul vételével számított hitelezők egyharmada hozza létre a hitelezői választmányt, s ők rendelkeznek az egyezségkötésre jogosult hitelezői követelések legalább egyharmadával, a hitelezői választmányt szabályszerűen megalakítottnak kell tekinteni. A választmány megalakításakor azonban ügyelni kell arra, hogy a választmányban legalább 3 hitelező részt vegyen (Cstv. 5/A.§ (4)-(5) bekezdés), mert a törvénynek a tagság számára vonatkozó rendelkezése miatt nem alkalmazható a jogutódlással kapcsolatban az előzőekben kifejtett levezetés.
