Jer 43,8-13; 44,1-30; 45,1-5 Egyiptomban „És szóla az Úr Jeremiásnak Táfnesben, mondván: Végy a kezedbe nagy köveket, és rejtsd el azokat a sárba, a téglaégetőkemenczébe, a mely a Faraó házának ajtajában van Táfnesben, a Júdabeli emberek szeme láttára. És ezt mondd nékik: Ezt mondja a Seregek Ura, az Izráel Istene: Ímé, én elküldök és felhozom Nabukodonozort, a babiloni királyt, az én szolgámat, és az ő székét e kövekre teszem, melyeket elrejtettem, és azokra vonja fel az ő sátorát. És betör, és megveri Égyiptom földét, a ki halálra való, halálra, és a ki rabságra, rabságra, és a ki fegyverre, fegyverre jut. És tüzet gyújtok Égyiptom isteneinek házaiban, és felégeti azokat, és foglyokká teszi őket, és magára ölti Égyiptom földét, miképen a pásztor magára ölti ruháját, és kimegy onnan békességgel. És Bethsemesnek, a mely Égyiptom földében van, faragott képeit lerontja: és Égyiptom isteneinek házait tűzzel felégeti. Az a szó, a mely lőn Jeremiáshoz, minden Júdabeliek felől, a kik laknak vala Égyiptom földében, a kik laknak vala Migdolban, Táfnesben, Nófban és Pátrosz földében, mondván: Ezt mondja a Seregek Ura, az Izráel Istene: Ti láttátok mindazt a veszedelmet, melyet ráhoztam volt Jeruzsálemre és Júdának minden városaira, és ímé, azok most pusztává lettek, és senki sem lakozik bennök. Az ő gonoszságokért, a melyet cselekedtek, hogy felingereljenek engem, elmenvén, hogy áldozatot vigyenek és szolgáljanak az idegen isteneknek, a kiket ők nem ismernek vala, sem ti, sem a ti atyáitok. És elküldöttem hozzátok minden szolgámat, a prófétákat, és pedig jó reggel küldém el, mondván: Kérlek, ne cselekedjétek ez útálatos dolgot, a mit gyűlölök. De nem hallgattak, és a fülöket sem hajtották arra, hogy megtérjenek az ő gonoszságokból, és idegen isteneknek ne áldozzanak. Azért kiömlött az én bosszúm és az én haragom, és felgerjedt Júda városaiban és Jeruzsálem utczáin, és pusztasággá és sivataggá lőnek mind e napig. Most azért ezt mondja az Úr, a Seregek Istene, az Izráel Istene: Miért szereztek nagy veszedelmet a ti lelketek ellen, hogy kipusztítsatok közületek férfit és asszonyt, gyermeket és csecsemőt Júda kebeléből, hogy magatoknak még csak maradékot se hagyjatok; Ingerelvén engem a ti kezeitek alkotásaival, áldozván az idegen isteneknek Égyiptom földén, a melyre ti tartózkodni jöttetek be, hogy veszedelmet szerezzetek magatoknak, és hogy átokban és gyalázatban legyetek e földnek minden nemzeténél? Vajjon elfelejtkeztetek-é a ti atyáitok gonoszságairól és a Júda királyainak gonoszságairól és az ő feleségeiknek gonoszságairól és a ti gonoszságaitokról, a ti feleségeiteknek gonoszságairól, a melyeket Júdának földén cselekedtetek és Jeruzsálemnek utczáin? Nem alázták meg magokat mind e mai napig se, és nem féltek, sem az én törvényem szerint nem jártak, sem az én parancsolataim szerint, a melyeket előtökbe és a ti atyáitok elébe adtam. Azért ezt mondja a Seregek Ura, az Izráel Istene: Ímé, én ellenetek fordítom orczámat veszedelemre, és hogy az egész Júdát kipusztítsam. És felveszem Júdának maradékát, a kik magok elé tűzték, hogy bemennek Égyiptom földére, hogy ott lakozzanak, és mindnyájan megemésztetnek Égyiptom földén, elesnek fegyver miatt, megemésztetnek éhség miatt, kicsinytől fogva nagyig: fegyver és éhség miatt halnak meg, és átokká, csudává, szidalommá és gyalázattá lesznek. És megfenyítem azokat, a kik Égyiptom földében lakoznak, miképen megfenyítettem a Jeruzsálembelieket fegyverrel, éhséggel és döghalállal. És a Júda maradékai közül, a kik ide jöttek, hogy Égyiptom földében tartózkodjanak, senki sem menekül és szabadul meg, hogy visszatérjen Júdának földébe, a hova lelkök hajtja őket, hogy oda visszatérjenek és ott lakozzanak; mert nem térnek vissza, hanem csak a kik menekülnek.
És felelének Jeremiásnak mindama férfiak, a kik tudják vala, hogy az ő feleségeik az idegen isteneknek áldozának, és mindazok az asszonyok, a kik ott állnak vala nagy tömegben, és az egész nép, a mely Égyiptom földén, Pátroszban lakozik vala, mondván: Abban a dologban, a mi végett szóltál nékünk az Úr nevében, nem hallgatunk reád; Hanem csak azt cselekeszszük, a mit mi a mi szánkkal fogadtunk, hogy füstölő áldozatot viszünk az ég királynéjának, és néki italáldozattal áldozunk, miképen cselekedtünk mi és a mi atyáink és a mi királyaink és a mi fejedelmeink Júda városaiban és Jeruzsálemnek utczáin, mert akkor beteltünk kenyérrel, és jó dolgunk volt, és semmi rosszat nem láttunk. De a mióta nem áldozunk többé az ég királynéjának füstöléssel, és nem viszünk néki italáldozatot: mindenben szűkölködünk, és fegyver és éhség miatt emésztetünk. És hogyha mi az ég királynéjának füstölve áldozunk és néki italáldozatot viszünk: vajjon a mi férjeink híre nélkül csinálunk-é néki béleseket, hogy őt tiszteljük, és néki itali áldozatot vigyünk? Szóla azért Jeremiás az egész népnek, a férfiaknak és az asszonyoknak és az egész népnek, a kik e szót felelték néki, mondván: Avagy a jó illatról, a melyet Júda városaiban és Jeruzsálem utczáin füstöltetek ti és a ti atyáitok, a ti királyaitok és a ti fejedelmeitek és a föld népe: nem arról emlékezett-é meg az Úr, és nem az jutott-é néki eszébe? És nem szenvedhette tovább az Úr a ti cselekedeteitek gonoszságát, az útálatosságok miatt, a melyeket cselekedtetek, és pusztasággá lett a ti földetek és csudává és átokká, annyira, hogy senki sem lakja mind e napig, A miatt, hogy füstölve áldoztatok, és vétkeztetek az Úr ellen, és nem hallgattatok az Úr szavára, és az ő törvénye és az ő parancsolatai és az ő tanúbizonyságai szerint nem jártatok, azért következett ti reátok ez a veszedelem mind e napig. Monda továbbá Jeremiás az egész népnek és az összes asszonyoknak: Halljátok meg az Úr szavát mind, ti Júdabeliek, kik Égyiptom földén vagytok. Ezt mondja a Seregek Ura, az Izráel Istene, mondván: Ti és a ti feleségeitek szóltatok a ti szájatokkal, és végbevittétek a ti kezeitekkel, mondván: Bizonyára teljesítjük a mi fogadásainkat, a melyeket fogadtunk az ég királynéjának, hogy füstölve áldozzunk, és néki italáldozatot vigyünk. Megerősítvén megerősítettétek a ti fogadásaitokat, és megcselekedvén megcselekedtétek a ti fogadásaitokat. Azért halljátok meg az Úr szavát mind, ti Júdabeliek, a kik Égyiptom földében lakoztok: Ímé, én az én nagy nevemre megesküdtem, azt mondja az Úr, hogy egyetlen Júdabeli férfiú szája sem fogja az én nevemet kiejteni, mondván: Él az Úr Isten, egész Égyiptom földén! Ímé, én vigyázok reájok az ő kárukra és nem javukra, és megemésztetik Júdának minden férfia, a kik Égyiptom földén vannak, fegyver miatt, éhség miatt, mígnem mind elfogynak. De a kik a fegyvertől megszabadulnak, visszatérnek Égyiptom földéről Júdának földére, szám szerint kevesen, és mind megtudják Júdának maradékai, a kik bementek Égyiptom földébe, hogy ott tartózkodjanak: melyik szó teljesedik be, az enyém-é vagy az övék? És ez lesz néktek a jel, azt mondja az Úr, hogy én meglátogatlak titeket ezen a helyen, hogy megtudjátok, hogy bizonyára megállanak az én beszédeim a reátok következendő veszedelem felől. Ezt mondja az Úr: Ímé, én odaadom Faraó Ofrát, Égyiptom királyát az ő ellenségeinek kezébe és az ő lelkét keresők kezébe, miképen odaadtam Sedékiást, a Júda királyát Nabukodonozornak, a babiloni királynak, az ő ellenségének és az ő lelkét keresőnek kezébe. Az a szó, a melyet Jeremiás próféta szóla Báruknak, Néria fiának, mikor ő könyvbe írá e szókat Jeremiás szájából, Jójákimnak, Jósiás, Júdabeli király fiának negyedik esztendejében, mondván: Ezt mondja az Úr, Izráel Istene, te néked, Báruk: Ezt mondottad: Jaj mostan nékem, mert az Úr az én bánatomra fájdalmat adott, elfáradtam az én fohászkodásomban, és nyugodalmat nem találtam. Ezt mondd néki: Ezt mondja az Úr: Ímé, a kiket én felépítettem, elrontom, és a kiket én beplántáltam, kiszaggatom, és
pedig az egész földön. És te kivánsz-é magadnak nagyokat? Ne kivánj; mert ímé én veszedelmet bocsátok minden testre, ezt mondja az Úr, és a te lelkedet zsákmányul adom néked, minden helyen, a hová elmégy.” Bevezetés Csak egy pár mondatban az előzményekről. Isten figyelmeztetése ellenére az a csekély maradék, akit Nabukodonozor király meghagyott Jeruzsálem ostroma és pusztulása után, elmegy Egyiptomba. Hiába kérte az Úr, hiába figyelmeztette őket, hiába ígérte meg, hogy ha otthon maradnak, akkor semmi bántódásuk nem lesz, ők úgy gondolták, hogy biztonságosabb Egyiptomban, és elment az egész nép Egyiptomba. Sőt mi több, magukkal hurcolták Jeremiás prófétát és Bárukot is. Amikor beértek Egyiptomnak első nagyobb városába, ahogy itt olvastuk, szólott az Úr Jeremiás prófétához. És mint olyan sokszor, most is egy jelképes cselekedetet kellett véghezvinnie a prófétának. Azt mondta neki az Úr, hogy vegyen nagy köveket, és a Fáraó házával átellenben van egy téglavető kemence, tegye bele a nagy köveket a sárba, dugja a sár alá. Majd jelentse ki az egész nép füle hallatára, hogy ide fog jönni Nabukodonozor király, ezekre a kövekre teszi a székét, és itt vonja fel az ő sátorát, és Isten egész Egyiptomot Nabukodonozor kezébe adja. Utolér, ami elől menekülünk Vonjunk le egy néhány szellemi tanulságot ebből a magunk számára. Először is azt, hogy az Úr azt mondta - a rész vége felé is olvastuk -, hogy ez lesz a jel, hogy Ő mindezt véghezviszi, hogy ezt a maradékot, akik engedetlenek voltak, kipusztítja, hogy eljön Nabukodonozor, és megöli a Fáraó Ofrát, átkutatja az egész országot, és megöli Egyiptomban a Júdabelieket, és csak egy kis maradék menekül meg. Mi ebből a mi számunkra a tanulság? Az, hogy akitől menekülni akartak, és akitől féltek, ugyanaz a Nabukodonozor éri őket utol Egyiptomban. Emlékszünk, miért nem maradtak Júda földjén Isten biztatása ellenére? Mert azt mondták, hogy félünk Nabukodonozortól, itt elér bennünket Nabukodonozor keze. Az Úr azt mondta, hogy ne féljenek tőlük, mert Ő velük lesz, jóakaróvá teszi őket. Nem! Ők jobban bíztak Egyiptomban, Egyiptom királyában, mint Isten szavában. De akitől, és amitől féltek, az érte őket ott utol. Mert mitől féltek? Hogy kipusztít bennünket Nabukodonozor, hogy éhség, és harc, veszedelem következik ránk. De ugyanaz, amitől féltek otthon, és úgy gondolták, hogy nem éri el őket Egyiptomban, az fogja őket ott utolérni. Vagyis, ha mi úgy gondoljuk, hogy van az életünkben valami nehéz, félelmetes dolog, és mi jobban bízunk egy emberileg biztosabb megoldásban, mint amit az Úr mond (ami szemmel láthatólag bizonytalan, de mégis az Úr mondja), szóval, ha mi jobban bízunk emberi megoldásokban, mindig megcsúfol bennünket az Úr. Az fog utolérni, ami elől menekülni akartunk, ami elől mi akartunk magunknak menedéket keresni. Ez történt Júdával is. Miért vezet az Úr különös utakon? És a másik tanulság az, hogy mi nem tudjuk megőrizni magunkat, akármilyen biztosítékot keresünk is. Úgy gondolkoztak ezek a Júdabeliek, hogy ők egy kicsi, maroknyi nép. De ott van a hatalmas Egyiptom, majd a hatalmas Egyiptom, a Fáraó megvédi őket Nabukodonozortól. Nem, mi nem tudjuk megőrizni magunkat, és senki ember fia nem tud bennünket megőrizni. Ha nem az Úrra bízzuk magunkat, úgyis utolér bennünket a veszedelem. Az Úr keze a legbiztosabb kéz és megoldás. Igaz, valaki azt mondhatná, hogy miért cselekszik így az Úr? Miért mondja itt ennek a maroknyi népnek, hogy maradj itt a te földeden, máskor meg Ábrahámnak azt mondta, hogy eredj ki a te földedről, és a te rokonságod közül arra a földre, amit én mutatok neked. Hogy lehet megtudni Isten akaratát, hiszen egyszer azt mondja: eredj ki, egyszer azt mondja: maradj ott?
Ez nem lehet így általánosságban megmondani, mert az Úr úgy vezet, ahogy akar, ahogy Ő jónak látja. De egy biztosan látszik, ha összehasonlítjuk Ábrahámot életét ezzel az eseménnyel: hogy általában az Úr olyat mond, ami az emberi gondolkozás és mérték szerint esztelenség. Olyan különös dolgokat mond az Úr, ami a testünknek és a lelkünknek kényelmetlen. Ábrahámnak sokkal jobb volt a rokonsága között Úr-Kaszdimban, egy biztos városban, jó helyen. És azt mondja neki az Úr: menj ki a bizonytalanba. Izrael maradékának meg sokkal biztosabbnak látszott, ha elmegy Egyiptom védelmébe, és az Úr azt mondja neki: maradj itt a bizonytalanban. Miért teszi ezt az Úr? Mert aki az Ő népe, azt Isten mindig úgy vezeti, hogy nyilvánvalóvá legyen, hogy a mi oltalmunk egyedül csak Istentől van. Olyan körülmények között vezet az Úr, ahol nyilvánvaló válik, hogy ezt csak az Úr tudta így megtenni, ez nem emberi erő. Nem így tett Isten mindig az Ő népével? Például, amikor Gedeon idejében harminckétezer ember elment a harcba, azt mondta az Úr: ez a nép túl sok. Még dicsekednének velem szemben, hogy ők szereztek győzelmet. Menjen el e nép egy része, majd menjen el a nép más része. Harminckétezerből maradt háromszáz ember. Azt mondja: most már győzhetnek, mert most már nem fognak dicsekedni, most már emberileg lehetetlenség győzni háromszáz emberrel egy olyan hadsereggel szemben, amely ellepte a földet, olyan nagy sokasága volt (száma nem volt). Most már lehetetlenség győzni, és most már kezükbe adom az ellenséget, mert most már nem fognak dicsekedni. Így vagyunk mi is, testvérek. Bennünket, hívő embereket is így járat Isten, mindig olyan úton visz, hogy ne mondhassuk sem mi, sem más, hogy „Hát persz, hogy megáldotta és megőrizte Isten az életünket, hiszen ilyen vagy olyan lehetőségeink voltak”. Minden lehetőséget kivesz az Úr a kezünkből, hogy csak egy lehetőség maradjon: egyedül Ő. Ítéletet tart az Úr Azt mondotta az Úr, hogy amikor majd Nabukodonozor megveri Egyiptomot, akkor „tüzet gyújtok Egyiptom isteneinek házaiban, és felégeti azokat, és foglyokká teszi őket [...] és Egyiptom faragott képeit lerontja: és Egyiptom isteneinek házait tűzzel felégeti” (43,12-13). Ez a másik dolog: Isten Egyiptom bálványistenei felett is ítéletet tart. Tudjuk, hogy nem csak Egyiptom bálványistenei felett, majd a következőkben láthatjuk, hogy ez után minden rész egy népről fog szólni: először Egyiptomról, aztán a környező népekről, hogy az Úr minden nép istene felett ítéletet tart. Majd végül Nabukodonozor fölött és az ő istene fölött is, aki által megítélte az egészet. De tudjuk mi ebben a szembeötlő? Hogy hol kezdte el Isten az ítéletet, ki volt az első nemzet? Az Ő népe! Első Jeruzsálem volt, mert Jeruzsálembe is bálványisteneket vittek be, az ég királynőjének áldoztak – olvastuk ebben a részben is. És hogy mondja az Újszövetségben az Ige? Az ítélet az Isten házán kezdődik. Lehet, hogy sokszor fel vagyunk háborodva, hogy milyen istentelenség van ebben a világban, és hogy miért nem ítél már az Úr. Tudjuk, hol kezdi az Úr most is az ítéletet? Az Ő házán, rajtunk kezdi. A mi életünkben nem tűr meg semmi tisztátalanságot Isten. Semmit! Ott kezdi el az Úr, hogy senki ne mondhassa, hogy Isten a saját népével kivételezett. Csak úgy kivételezik velünk, hogy még szigorúbb, mint másokhoz. Kegyelmes és irgalmas hozzánk, de szent Isten is, és nem csak az irgalmát, de a szentségét is megmutatja rajtunk. Rajtunk kezdődik el az ítélet, s azután jöhetnek a többi népek, és minden bálványistent, minden bűnt megítél. A világban is megítél minden istentelenséget, semmit nem hagy az Úr ítélet nélkül. De rajtunk kezdődik el, és ezt jó, ha figyelembe vesszük! Megkeres Aztán, még egy érdekes kifejezés van itt. A Károli fordításban úgy van, hogy amikor bemegy Egyiptomba, magára ölti Egyiptom földét, miképpen a pásztor magára ölti ruháját. De minden más fordításban, amit megnéztem, úgy van, hogy „kitetvezi”. Mint amikor a tetű benne van a ruhában, kitetvezi Egyiptom földét, miképpen a pásztor kitetvezi a subáját. Na, ez is egy
érdekes kép. Miért tetvezi ki a pásztor a subáját? És hogyan teszi ezt? A tetvek a pásztort gyötrik, attól meg kell szabadulni. A tetvek elbújnak a subának a szőrszálai közé, de a pásztor egyenként kikeresi mindet. Mit jelent ez a kép? Ezzel azt mondja az Úr: nézzétek, Júda maradéka. Azt gondoljátok, hogy ti el tudtok bújni a nagy Egyiptomban, hogy ti el tudtok keveredni a nagy egyiptomi nép között? Utánatok megyek, és akárhová elbújtok, kiszedlek benneteket, mint a pásztor a tetvet az ő subájából, és egy sem marad el. Hát el tudunk mi bújni az Úr keze elől? Azt gondoljuk – ahogy mondja egy zsoltár is -, hogy ha átrepülök a tenger túlsó partjára, a hajnal szárnyaira kelnék, el lehet menekülni Isten elől? Nem. Ott is a Te kezed vezérelne engem, és ha az égbe szállok fel, ha a pokolra megyek le, akárhová megy az ember, nem lehet elbújni az Isten keze elől! Utánunk nyúl. De nemcsak Júdát fogja megkeresni, hanem Egyiptomban is megkeres minden bálványistent, és ott is ítéletet tart az Úr, kipusztít mindent, ami káros az Ő szemeiben. Látunk valamit – tanulunk-e belőle? A 44. részben arról olvastunk, hogy olyan végtelen nagy Istennek a szeretete, hogy ehhez a néphez, amelyik sorozatosan engedetlenkedett, még Egyiptomban is szólt. Nemcsak, amikor a köveket lerakta Jeremiás, hanem egy bizonyos idő múltán ismét szólott Jeremiás által az Úr ehhez a néphez. Nem tudom, volna-e ember, aki ennyi engedetlenség után még szóba állna egy ilyen néppel. Isten olyan kegyelmes volt, hogy szólt hozzájuk; megmondott nekik mindent, mi hogyan fog bekövetkezni. Nézzünk meg mire is hívta fel Isten az Ő népének a figyelmét. Hát először arról beszélt nekik, hogy, ugye ti láttátok mindazt a veszedelmet, amelyet ráhoztam Jeruzsálemre (44,2). Láttátok, hiszen onnan menekültetek el, és most elfelejtettétek? Ugye azt is hallottátok, hogy az Úr a veszedelem előtt évtizedekkel hirdette, hogy mi fog következni Jeruzsálemre, és ugye elhozta az Úr; és most nem hiszitek, hogy rátok is el fogja hozni? Hát ennyire esztelenek vagytok, hogy láttatok, tapasztaltatok valamit, és mégsem hisztek? És tudjuk az Igéből, hogy minél többet mutat nekünk az Úr, annál súlyosabb az ítélet, ha nem engedelmeskedünk. Most hadd ugorjak időben egy kicsit, éppen oda, ahol Nabukodonozort megítélte az Úr, azt a királyt, akit most eszközül használt. Mert neki is végül meg kellett látni Dániel, Sidrák, Misák idejében, hogy az Úr az élő Isten, és nincs más. És akkor jött az ő unokája, Belsazár király. És amikor az Úr edényeiből ivott, amit annak idején vittek el Jeruzsálemből, megjelent a kéz írása a falon. Mit mondott az Úr neki ezzel? Azt, hogy az a kéz ítéletül jelent meg, és az írás – hogy így mondjam – a „rögtönítélő bíróságnak” ítélete volt. Ezért még azon az éjszakán megölték Balsazár királyt. Azt mondta neki Dániel próféta: te láttad mindazt, amit Isten tett a te atyáddal, Nabukodonozorral. És noha ezt láttad, mégis ezt tetted, amit tettél. Így van ez a nép is: noha látta, hogy mit tett Isten Jeruzsálemben, a szeme előtt játszódott le, mégis képes volt szembefordulni az Úrral. Most magunk felé legyen kérdés, mindannyiunknak: mi mennyit látunk az Úr csodáiból? Mennyi kijelentett Igénk van? Mennyi, mennyi csodán és Isten gondoskodó szeretetén, kegyelmén mentünk keresztül? Mennyit mutatott nekünk az Úr abból, hogy az Ő szava mindörökké megáll? És éppen ezért súlyosabb a felelősségünk, hogy ha mond valamit az Úr, hogy engedelmeskedünk-e annak, vagy nem. Amikor elmondta Jeremiás próféta ezt a népnek, akkor a nép így felelt: „Abban a dologban, a mi végett szóltál nékünk az Úr nevében, nem hallgatunk reád” (44,16). Hát ez megdöbbentő! Ilyet nagyon ritkán lehet olvasni még az Igében is, mert általában azért az ember úgy van, hogy azt mondja, „igen, igen”, és aztán nem cselekszi az Úr akaratát. Vagy nem mond semmit, gondol magában valamit, és nem cselekszi az Úr akaratát. De ez a nép odaállott Jeremiás elé, és azt mondta: te szóltál nekünk az Úr nevében, és vedd tudomásul, nem
hallgatunk rád. Ez már nyílt lázadás Isten ellen! Ez már teljesen olyan, mint a sátáni dolog, sátáni szellem. Ezek az emberek teljesen elvesztették a józan ítélőképességüket. Gonosz úton indul ... Érdekes megfigyelni, hogyan és milyen körülmények között mondták ezt. „És felelének Jeremiásnak mindama férfiak, a kik tudják vala, hogy az ő feleségeik az idegen isteneknek áldozának, és mindazok az asszonyok, a kik ott állnak vala nagy tömegben, és az egész nép, a mely Egyiptom földén, Pátrószban lakozik vala...” (44,15). Vagyis tovább folytatták, elsősorban az asszonyok, a bálványistennek az áldozatot, de úgy, hogy tudtak róluk a férfiak is, és úgy olvastuk itt, hogy az asszonyok ott állottak nagy tömegben. Kik alkották ezt a nagy tömeget? Hogy olvastuk, hány ember menekült el, mennyi volt a maradék? Mindig azt mondták Jeremiásnak is, hogy látod a te szemeddel is, milyen kevesen vagyunk. Egy maroknyi ember volt. Akkor miért volt ott nagy tömeg? Együtt jöttek az egyiptomiakkal! Jöttek az egyiptomiak is, és erősítették őket. Na, ez az, mikor megtették az egyik rossz lépést, hogy elmentek Egyiptomba, ott aztán a romlás még fokozottabb mértékben elindult. Egyiptomtól már csak ilyen biztatást kaptak, hogy nehogy engedelmeskedjetek az Úrnak. Ez most is így van. Ha egy hívő ember az engedetlenség útjára lép, és elmegy egy olyan úton vagy olyan környezetbe, ami nem az Úr útja, onnan igen nehéz visszatérni. Az elején sokkal könnyebb, de amikor valaki sorozatosan engedetlenkedik, eljuthat egy olyan pontig, amikor ilyenek közé kerül, mint ezek az egyiptomiak, hogy csak abban erősítik, hogy: Ne hallgassatok az Úrra, áldozzatok csak tovább a ti bálványisteneiteknek! ... megtéveszti a látszat ... És meg is indokolták ezek az emberek, hogy miért áldoznak ők tovább az ég királynőjének, és miért nem hallgatnak az Úr szavára. „Hanem csak azt cselekeszszük, a mit mi a mi szánkkal fogadtunk, hogy füstölő áldozatot viszünk az ég királynéjának, és néki italáldozattal áldozunk, miképen cselekedtünk mi és a mi atyáink és a mi királyaink és a mi fejedelmeink Júda városaiban, és Jeruzsálemnek utczáin, mert akkor beteltünk kenyérrel, és jó dolgunk volt, és semmi rosszat nem láttunk. De a mióta nem áldozunk többé az ég királynéjának füstöléssel, és nem viszünk néki italáldozatot: mindenben szűkölködünk, és fegyver és éhség miatt emésztetünk” (44,17-18). Ez is megdöbbentő. Ennyire elhomályosodott a látásuk? Hát ennyire esztelenek lettek, hogy ennyire visszájáról látják a dolgokat? Mert hát egy bizonyos szemszögből, egy rossz szemszögből nézve nekik igazuk volt, hogy amíg ők Jeruzsálemben voltak, és a bálványisteneknek, az ég királynőjének áldoztak, nem volt semmi bajuk. Akkor egyszer csak jött az Úr, és azt mondta: ezt hagyjátok abba, mert ha nem hagyjátok abba, jön Nabukodonozor király. És így voltak, akik abbahagyták. Jött Nabukodonozor, mert a sok gonoszság csak megmaradt Jeruzsálemben, és elpusztult Jeruzsálem. Eközben nem áldoztak az ég királynőjének, és azt szűrték le magukban, hogy mindez a veszedelem azért van rajtunk, mert nem vittünk áldozatot az ég királynőjének. De most már áldozni fogunk. Testvérek, mi ebből a tanulság a mi számunkra most? Most is az ember nézheti ilyen fonákul az életnek az eseményeit, mint ez a maroknyi kis júdai csapat. És sokszor még a hívő embert is megtéveszti a látszat, mint ahogy ezt a népet megtévesztette a látszat. Mert úgy gondolkoznak a hitetlen emberek, hogy na, nézzétek meg a hívőket, akik az Úrnak áldoznak. Jó azoknak? Hát mivel jobb nekik, mint nekünk? Még rosszabb nekik, szegényebbek, megvetettebbek, szerencsétlenebbek, betegek, vagy még betegebbek, mint mi. És tényleg így van, az Úr a világ nemtelenjeit, megvetettjeit, a senkiket, a semmiket választotta ki. Nem sokan vagytok közületek nemesek, nem sokan hatalmasok - senkik vagyunk. Így néz ki kívülről. És akkor azt mondják nekünk: na, nézd meg a világiakat, na, nézd meg! Hát haladnak, dolgoznak, pénzük van, hírnevük van, élik boldogan az ő világukat. Semmi bajuk
nincsen. Tehát mi a következtetés? Hagyjuk az Urat, áldozzunk e világnak, áldozzunk a bálványoknak! Ugyanúgy, ahogy ez a nép mondta. Például itt van a 73. zsoltár, amikor még Isten gyermekét is megtévesztette a látszat. Azt mondja: „Mert irigykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó szerencséjét. Mert halálukig nincsenek kínjaik, és az ő erejük állandó. A halandók nyomorúságában nincs részök, és emberekkel nem ostoroztatnak. […] A kövérség miatt kinn ülnek az ő szemeik … Gúnyolódnak, és gonoszságot szólnak; elnyomásról beszélnek […] Az égre tátogatják szájokat... Mint tudhatná ezt az Isten, van-é a Magasságosban értelem? Ímé, ezek gonoszok, és örök biztonságban vagyont gyűjtenek! Bizony hiába tartottam én tisztán szívemet, és mostam ártatlanságban kezeimet; Mert nyomorgattatom minden napon, és ostoroztatom minden reggel! Gondolkodom, hogy ezt megérthessem; de nehéz dolog ez szemeiben. Mígnem bemenék az Isten szent helyébe: megértém azoknak sorsát. Bizony síkos földön helyezted el őket; pusztaságokra vetetted ki őket. Mind elpusztulnak egy szempillantásban! Elvesznek, elenyésznek… Mint az álmot, ha felserkenünk: te Uram, ha felserkensz, úgy veted meg képöket.” (Zsolt 73,3-5.7-9.11-14.17-20). ... és aratja a következményeket És így lett ezzel a maradékkal is. Akik azt gondolták, hogy az ég királynőjének kell áldozni, akkor lesz jó dolguk. Eljött a nap, amikor tényleg eljött Nabukodonozor király, felvonta az ő sátorát, és vége lett Egyiptomnak is, és vége lett nekik is. „Síkos föld.” És eljön az idő, amikor majd az Úr ítéletet tart. Nem eddig van az élet, ameddig a földi lét van, ez csak egy nagyon rövid kis szakasz. Eljön az idő majd, amikor az Úr ítéletet tart, és akkor meglátszik, hogy bizony Uram, ha te felserkensz, akkor egy szempillantásban elpusztulnak. Akkor majd meglátszik, hogy különbség van a között, aki az Úrra bízta az életét, és a között, aki az e világ istenében, a bálványistenekben, a pénzben, meg egyebekben, emberi segítségben bízott. Jeremiás azt mondta erre a népnek, hogy hát éppen e miatt jött a veszedelem rátok. Hát nem veszitek észre, hogy e miatt jött Jeruzsálem pusztulása, mert az ég királynéjának áldoztok? Most ti ezt akarjátok folytatni? De a nép azt mondta: nem, Jeremiás, rád nem hallgatunk. Mi fogadást tettünk, hogy az ég királynénak áldozunk, és mi a mi fogadásunkat megtartjuk. Jeremiás egy szóval sem mondta nekik, hogy ne tartsátok meg a fogadalmat. Fogadtátok, tartsátok meg, de következménye lesz. Úgy gondolom, nekünk sem dolgunk, hogy lebeszéljük egymást, vagy másvalakit, ha rossz dolgokat akar megtenni. Csak fel kell hívni a figyelmet, hogy mi lesz a következménye. Isten is ezt teszi. Következménye lesz minden rossz dolognak. Amit vet az ember, azt aratja is. De egyet mondott az Úr nekik. És én ezt látom a legsúlyosabb következménynek: „…Ímé, én az én nagy nevemre megesküdtem, azt mondja az Úr, hogy egyetlen Júdabeli férfiú szája sem fogja az én nevemet kiejteni, mondván: Él az Úr Isten, egész Egyiptom földén!” (44,26). Tudjuk, hogy mit jelent ez? És most különösen, hogy a mi számunkra mit jelent ez? Ha valaki az ajkára veszi a bálványok nevét, és a bálványoknak áldozik, Isten nem engedi, hogy az ajkára vegye az Isten nevét, az Ő nevét. Mert, hogy mondja a Korinthusi levélben? Mi közössége van világosságnak sötétséggel? Mi egyezése van Krisztusnak Béliállal? Mi köze a hívőnek hitetlenhez? Jó - azt mondja az Úr -, rendben van. Ha ti választottatok, hogy a bálványoknak áldoztok, akkor menjetek, de az én nevemet nem fogjátok ajkatokra venni. Vagyis, ez azt jelenti a mostani időben is, hogy Isten világos válaszút elé állít bennünket: vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák, és teremjetek romlott gyümölcsöt, de azt Isten nem engedi meg, hogy az Ő nevét vegyük az ajkunkra, kezünkkel pedig áldozunk a bálványoknak. És ezt tették Egyiptomban is. Rendben van, döntöttetek, de többet nem vehetitek szátokra az én nevemet! Úgy látom, hogy jelent ez még mást is. Jelenti azt is, hogy olyan hirtelen fog rájuk törni a veszedelem, hogy nem lesz idejük még az Úr nevét segítségül sem hívni. És ez így szokott
lenni, Testvérek, hogy aki tudatlan, és mindig úgy van, hogy majd döntök, de tudatlanságból tesi, annak Isten ad kegyelmet még a veszedelem előtt, hogy még legyen ideje gondolkodni, és az Úr nevét segítségül hívni. De aki készakarva, sorozatos engedetlenséggel szembefordul az Úrral, arra olyan hirtelen jön a veszedelem, hogy nem lesz ideje. Maradék a maradékból Aztán még valamit. A maradékból egy piciny maradékot meghagy az Úr Egyiptomban. Nem mind az összes pusztul el. És tudjuk, hogy miért hagyja meg az Úr azt a kis maradékot? Hogy tanúbizonyság legyen: „…és mind megtudják Júdának maradékai, a kik bementek Egyiptom földébe, hogy ott tartózkodjanak: melyik szó teljesedik be, az enyém-é vagy az övék?” (44,28). Tehát meghagy az Úr néhány embert tanúnak, hogy igazolják, kinek a szava teljesedik be: a népnek a szava, hogy most már majd jó dolguk lesz, mert az ég királynőjének áldoznak, vagy Isten szava, hogy nem lesz jó dolgotok. Hát ezek is tanúk. Meg ugye a tanítványok is tanúk voltak: lesztek nekem tanúim. Csak míg a tanítványok és a mai hívő nép az Úr feltámadásának és kegyelmének a tanúja, addig ez a maradék az Úr ítéletének, az igazságos ítéletének lesz a tanúja. Azt hiszem, nem mindegy, hogy a mi életünk miben tanúskodik az Úrról. Az Úr neve mindenhogy megdicsőül akár a kegyelemben, akár az ítéletben, de nekünk nem mindegy, hogy az Úr kegyelmének vagy az Úr ítéletének leszünk tanúi. Ez nem mindegy. Még egy dolgot jó, hogy ha meggondolunk. Úgy néz ki a dolog, hogy ez a nép még Egyiptomnak a veszedelmére is volt az ő engedetlenségével. Nem akarok okoskodni és túlmenni azon, amit Isten az Ő Igéjében kijelent, de ha itt megfigyeljük, hogy mit mond Isten? Azt mondja, hogy: „És ez lesz nektek a jel, azt mondja az Úr, hogy én meglátogatlak titeket ezen a helyen, hogy megtudjátok, hogy bizonyára megállanak az én beszédeim a reátok következendő veszedelem felől. Ezt mondja az Úr: Ímé, én odaadom Faraó Ofrát, Egyiptom királyát az ő ellenségeinek kezébe és az ő lelkét keresők kezébe…” És odaadom Egyiptomot Nabukodonozornak, hogy tetvezze ki, mint a subát kitetvezi a pásztor. Áldásul volt ez a nép Egyiptomban? Nem volt áldásul. Amikor Isten mondta Józsefnek, hogy menj be Egyiptomba, és amikor mondta Jákóbnak, hogy menj le Egyiptomba, áldásul volt akkor? Áldásul volt. Most nem volt áldásul. Most ítéletet vittek Egyiptomba. És így van a mi életünk is, testvérek. Ha odamegyünk, vagy ottmaradunk, ahova az Úr tesz, áldásul vagyunk. Ha nem oda megyünk, és nem ott maradunk, az Úr megítél bennünket, és akkor az életünk nem áldás, hanem inkább még romlására van azoknak is, akik közé megyünk. Mint itt mondja az Úr. Üzenet Báruknak Befejezésül egy néhány gondolatban még a 45. részről szeretnék szólni. Bárukról van itt szó, Jeremiásnak erről a hű íródeákjáról, aki leírta Jeremiás minden szavát, aki megírta ezt a könyvet is, amit mi olvasunk, akit elhurcoltak Jeremiással együtt. Ő is látta mindezt a nyomorúságot és veszedelmet. Amit figyelembe kell vennünk, az az, amit itt olvastunk ebben a részben, hogy szólott az Úr Báruknak, amikor Báruk panaszkodott, hogy jaj, most nekem, mert az Úr az én bánatomra fájdalmat adott, elfáradtam az én fohászkodásomban, és nyugalmat nem találtam. Ezt az ígéretet, hogy ne kívánj magadnak semmit, de én a te lelkedet zsákmányul adom neked, minden helyen ahova mégy, ezt az Úr időben nem ekkor mondta Báruknak. Megfigyeltük, hogy mikor mondta? Azt olvastuk, hogy Jojákimnak, Jósiás Júdabeli király fiának negyedik esztendejében. Emlékszünk még, mikor volt ez? A 36. részben, ami azzal kezdődik, hogy lőn Jojákimnak, a Jósiás fiának, Júda királyának negyedik esztendejében [tehát, ahogy itt volt] is szóla az Úr Jeremiásnak, hogy szóljon Báruknak, és írjon le mindent könyvbe. Mit kellett leírni Báruknak? Mindazt, amit olvastunk a Jeremiás könyvében: csupa ítéletet, csupa veszedelmet, ami jön Jeruzsálemre. És mikor ezt Báruk írta, akkor nyögött, és akkor
jajgatott, hogy jaj nekem, mert az Úr az én bánatomra fájdalmat adott, és elfáradtam fohászkodásomban, és nyugalmat nem találok. Majd egy év múlva, az ötödik esztendőben, olvashatunk róla, hogy felállott Báruk, és a templomban felolvasta a könyvet. Később Jojákim királyhoz került a könyv, a Jósiás fiához, és mit csinált Jojákim király a könyvvel? Emlékszünk még? Olvastak egy oldalt, levágta késsel, bedobta a tűzbe. Még egy oldalt, be a tűzbe. Végül az egész könyvet behajította a tűzbe. És mit mondtak Jeremiás prófétának és Báruknak a király emberei? Gyorsan menekülj el, rejtőzz el. És az Úr elrejtette őket. És mennyi minden történt még azután Jeremiással és Bárukkal! Tulajdonképpen azután jött a szenvedésüknek a legjava, és most idekerültek. Nem véletlen, hogy ide tette Báruk ezt a neki adott kijelentést, ezt a pici, rövid 45. részt. Nem véletlen, hogy ide tette. Úgy gondolom, itt ért el a mélypontra az ő életük. Hogy nem elég az a szenvedés, ami ott volt Jeruzsálemben, hanem még itt Egyiptomban is látni kell, hogy a kis maradék hogy pusztul el az engedetlensége miatt! És nem véletlen, hogy eszébe jutott Báruknak, hogy mit mondott nekem az Úr évekkel ezelőtt. Hát Sedékiás király is uralkodott még tizenegy évig, előtte volt még Joákin király, és az előtt volt még Joákim. Eszébe jutott, hogy jóval előtte mit mondott az Úr: „Te kívánsz magadnak nagyokat?” Ígéretünk van! Most fordítsuk le a mi nyelvünkre. Testvérek, mi mit kívánunk magunknak? Békés, boldog földi életet, ahol semmi baj, semmi veszedelem nem ér bennünket? Ahol minden úgy megy, ahogy legjobban szeretnénk? Jó család, jó feleség, jó gyerekek, jó szomszédok, jó gyülekezet. Ahol mindenki azt lesi, hogy nekünk mi a bajunk, bánatunk, azonnal mindenki segít rajtunk, és soha senki még csak egy rossz szót sem mond nekünk. Ugye, ezt szeretnénk mi? És azt mondja az Úr: Ezt kívánod te? Kívánsz te magadnak? Ne kívánj! Nézzük csak, mit mond az Úr? Én ímé veszedelmet bocsájtok minden testre - ezt mondja az Úr. S tegyen kivételt Isten az Ő népével? Hogy majd ama napon azt mondhassa az ördög, hogy: Kivételt tettél. Könnyű volt nekik hívőnek lenni! Mint, ahogy Jób esetében mondta, hogy Jóbnak könnyű, hogy fél téged, hát megáldottad mindennel. Majd azt mondaná az ördög: hát könnyű volt a hívőknek, nekik jó volt minden ezen a földön. Nem, az Úr nem így cselekszik… Ne kívánjuk mi ilyet! Legyen csak a mi életünk olyan, amilyennek az Úr akarja. Legyen csak a mi életünkben is baj és nyomorúság. Van egy ígéretünk, ami nem volt senki másnak, ahogy Báruknak, Jeremiásnak, vagy a szerecsen Ebed-Meleknek, neki is volt egy ilyen ígérete. Tehát az Úr népének volt egy ilyen ígérete, ez az ígéret: „A te lelkedet zsákmányul adom neked minden helyen, ahova elmégy.” Mindegy, hova megyünk, milyen veszedelembe. Összeomlik Jeruzsálem, jön Nabukodonozor király, elvisznek bennünket Izmáel emberei? Most a maradék fog elpusztulni Egyiptomban? Ide jön Nabukodonozor, és itt fogja feldúlni az országot? Mindegy. Akárhová megyünk, akármilyen körülmények közé, nekünk van egy biztatásunk, mégpedig több mint Báruknak volt. Báruknak mi volt a biztatás? Lelkedet ajándékba adom, vagyis, hogy megőrzöm az életedet. Nekünk ettől nagyobb biztatás van. Ezt még felolvasnám, és ezzel be is fejezném. Kicsoda szakaszt el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság? Szorongattatás? Üldözés? Éhség? Meztelenség? Veszedelem? Vagy fegyver-é? Ez eddig hét. És jön még tíz dolog. Összesen tizenhét. Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket a mi Urunk, az Istennek szeretetétől, amely van a mi Urunk, Jézus Krisztusban (Róm 8,35-39). Ámen. Debrecen, 1988. április 20.
