Jelen kiadvány tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját

Állattartás I.

1

www.huro-cbc.eu

www.hungary-romania-cbc.eu

Jelen kiadvány tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját.

2

ÁLLATTARTÁS I.

DR. GYÖRKÖS ISTVÁN DR. FORGÓ ISTVÁN Dr. VÁGVÖLGYI SÁNDOR

Nyíregyházi Főiskola Nyíregyháza, 2011.

1

TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS ............................................................................................................................. 5 1. Gazdasági állatok szaporítása................................................................................................. 6 1.1.Természetes és mesterséges szaporítás ............................................................................ 6 1.2. Ivar- és tenyészérettség ................................................................................................... 6 1.3. Az ivarzás fogalma, elnevezései ..................................................................................... 7 1.4. Az ivarzás jelei ................................................................................................................ 7 1.5. Az ivarzás tartama ........................................................................................................... 8 1.6. Az ivarzás rendellenességei ............................................................................................ 8 2. A gazdasági állatok elhelyezési módjai ................................................................................. 9 2.1. Az elhelyezéssel szembeni követelmények..................................................................... 9 2.2. Zárt, kötött és kötetlen tartás ........................................................................................... 9 2.3. Nyitott, kötetlen tartásmód ............................................................................................ 10 2.4. Szabad tartásmód........................................................................................................... 10 2.5. Gazdasági állatfajok jellemző tartásmódjai................................................................... 11 3.1. Az ápolás és gondozás célja, követelményei ................................................................ 12 3.2. Rendszeres ápolási munkák .......................................................................................... 12 3.3. Időszakos ápolási munkák ............................................................................................. 13 4. Az állatokkal való bánásmód alapelvei, az állattartás általános állatvédelmi szabályai ...... 14 4.1. A bánásmód célja, alapelve ........................................................................................... 14 4.2. Az állattartás általános állatvédelmi szabályai .............................................................. 15 4.3. A bánásmód alapelvei gazdasági állatfajonként............................................................ 16 4.4. Az állatok szállításának állatvédelmi követelményei.................................................... 17 5.1. Az állat környezetének fogalomköre............................................................................. 17 5.2. Környezeti tényezők ...................................................................................................... 18 5.3. Az istálló mikroklímája ................................................................................................. 19 5.4. Az istálló szellőztetése .................................................................................................. 20 6. A környezetvédelem szükségessége, lehetséges módjai ...................................................... 21 6.1. A környezetvédelem jelentősége ................................................................................... 21 6.2. A trágyakezelés módszerei ............................................................................................ 22 6.3. Hullák és hulladékok ártalmatlanná tétele .................................................................... 23 6.4. Kártevők elleni védekezés ............................................................................................. 23 7. A zöldtakarmányok .............................................................................................................. 23 7.1. Általános jellemzőik ...................................................................................................... 23 7.2. Csoportosításuk ............................................................................................................. 24 7.3. A gyep növényi összetétele, hasznosítási lehetőségek .................................................. 24 7.4. Fűféle zöldtakarmányok (silókukorica, kukoricacsalamádé, rozs, zab, cirok) ............. 25 8. Szántóföldi zöldtakarmányok ............................................................................................... 25 8.1. Pillangósvirágú zöldtakarmányok (lucerna, vöröshere, bíborhere) .............................. 25 8.2. Őszi- és tavaszi takarmánykeverékek ........................................................................... 26 8.3. Leveles zöldtakarmányok (repce, napraforgó) .............................................................. 27 9. Gyökér-, gumós- és egyéb lédús takarmányok .................................................................... 27 9.1. Általános jellemzők ....................................................................................................... 27 9.2. Gyökértakarmányok (takarmányrépa, murokrépa, cukorrépa) ..................................... 27 9.3. Gumós takarmányok (burgonya) ................................................................................... 27 9.4. Húsos termések (takarmánytök) .................................................................................... 28 10. Erjesztett takarmányok ....................................................................................................... 28 10.1. Általános jellemzők ..................................................................................................... 28 10.2. Erjesztett (silózott) takarmányok (silókukorica szilázs, lucerna-, és fűszenázs) ........ 28

2

11. Szénák ................................................................................................................................ 28 11.1. Általános jellemzők ..................................................................................................... 28 11.2. Réti szénák .................................................................................................................. 29 11.3. Pillangós szénák .......................................................................................................... 29 12. Magvak, mint abraktakarmányok ....................................................................................... 29 12.1. Általános jellemzők ..................................................................................................... 29 12.2. Gabonamagvak (kukorica, búza, árpa, rozs, zab)........................................................ 30 12.3. Hüvelyes magvak (borsó, szója) ................................................................................. 30 12.4. Olajos magvak (napraforgó, repce) ............................................................................. 31 13. Melléktermékek .................................................................................................................. 31 13.1. Szántóföldi melléktermékek (szalmák, kukoricaszár, leveles répafej) ....................... 31 13.2. Malomipari melléktermékek (korpa, ocsú) ................................................................. 32 13.3. Olajipari melléktermékek (extrahált darák) ................................................................ 32 13.4. Szeszgyári melléktermékek (moslék, élesztő) ............................................................ 33 13.5. Konzervgyári melléktermékek .................................................................................... 33 14. A melléktermékek jelentősége a takarmányozásban .......................................................... 33 14.1. Cukoripari melléktermékek (nedves és szárított répaszelet, melasz) .......................... 33 14.2. Az állati eredetű melléktermékek általános jellemzői................................................. 34 14.3. A tejfeldolgozás melléktermékei (sovány tejpor, savó, savópor) ............................... 34 14.4. A halfeldolgozás melléktermékei (halliszt)................................................................. 34 14.5. Egyéb állati eredetű melléktermékek (takarmányzsír, tojás) ...................................... 34 15. Ipari abrakkeverékek és takarmánykiegészítők.................................................................. 35 15.1. Premixek (vitamin, ásványi anyag) ............................................................................. 35 15.2. Koncentrátumok .......................................................................................................... 35 15.3. Tápok ........................................................................................................................... 35 15.4. Takarmánykiegészítők (fehérje, ásványi anyag, vitamin) ........................................... 35 16. Legeltetési módok .............................................................................................................. 36 16.1. A legelő jelentősége .................................................................................................... 36 16.2. A legeltetési módok (szabad, pányvás, adagolt) ......................................................... 36 16.3. A legelő berendezései.................................................................................................. 37 16.4. Az állatok előkészítése a legeltetésre .......................................................................... 38 17. Szénakészítés ...................................................................................................................... 39 17.1. A szénakészítés előnyei, szükségessége...................................................................... 39 17.2. Természetes szénakészítési eljárások (renden szárítás, állványon szárítás) ............... 39 17.3. Mesterséges szénakészítési eljárások (hideglevegős vagy szellőztetéses, forrólevegős)39 18. Takarmányok silózása ........................................................................................................ 40 18.1. A silózás előnyei ......................................................................................................... 40 18.2. Az erjeszthetőséget befolyásoló tényezők................................................................... 41 18.3. A silózás gyakorlati végrehajtása ................................................................................ 41 18.4. Szenázs készítés ......................................................................................................... 42 18.5. Silózás adalékanyagokkal ........................................................................................... 43 18.6. Silótípusok ................................................................................................................... 44 19. Takarmányelőkészítési módok ........................................................................................... 44 19.1. A takarmányelőkészítés céljai ..................................................................................... 44 19.2. A tömegtakarmányok előkészítése (szecskázás, szeletelés, főzés, áztatás) ................ 44 19.3. Abraktakarmányok előkészítése (darálás, pörkölés, pelyhesítés) ............................... 45 19.4. Egyéb előkészítési munkák ......................................................................................... 45 20. Etetési, itatási módok, rendek ............................................................................................ 46 20.1. A takarmányfogyasztás mértékétől függő etetési módok ........................................... 46 20.2. A takarmányfogyasztás módja szerinti etetés ............................................................. 46

3

20.3. Az etetés rendje ........................................................................................................... 47 20.4. Itatás ............................................................................................................................ 47 Felhasznált irodalom ................................................................................................................ 48

4

BEVEZETÉS A gazdasági állatfajok széles köréből kiadványunkban azokkal a legfontosabb madár- és emlősfajokkal és fajtákkal foglalkozunk, amelyek hasznosítása fontos gazdálkodásunkban. Az adott állatállomány fenntartásához hozzátartozik a szaporítással kapcsolatos ismeretanyag éppen úgy, mint a legfontosabb háziállatfajok elhelyezési-tartási módszereinek áttekintése. Új elemként jelennek meg a korszerű állattartás általános elvei között az állatvédelmi és környezetvédelmi szempontok, melyeket az állatok ápolási, gondozási ismereteiben, az állatokkal való bánásmód alapelveiben, az állat környezeti tényezőinek áttekintésében, valamint az állattartás környezetének védelmével foglalkozó témakörben foglaltunk össze. Korszerű állattartás nem létezhet a megfelelő takarmányozási ismeretanyag nélkül, melynek alapja a legfontosabb takarmányfélék, mint a zöldtakarmányok, gyökérgumós- és lédús takarmányok, erjesztett takarmányok, szénafélék, abraktakarmányok (magvak), a különféle melléktermékek ismerete, az ipari abrakkeverékek és takarmány kiegészítők, a legeltetési módszerek, továbbá a legfontosabb szárításos és erjesztéses takarmánytartósítási módszerek, valamint a takarmányok előkészítési és etetési eljárásainak áttekintése. A különféle takarmányok felhasználását és értékesülését a gazdasági állatfajok számára a takarmányok összetétele, halmazállapota és az etetés módszere jelentősen befolyásolja. Alapvetően az az eljárás, hogy az állatot visszük a takarmányhoz (legeltetés), vagy a takarmányt az állathoz (istállózó tartásmódban). Ezek a meghatározó takarmányozási módszerek lényeges hatással vannak a takarmányozás költségeire is. A fenntartható állattartási technológiák alkalmazásával érvényesíteni kell az állategészségügyi és fogyasztóvédelmi követelményeket is, melyek az őshonos állatfajtáktól az intenzíven termelő hibridekig minden gazdasági állatfajtára vonatkoznak. Ezért az alkalmazott takarmányozást, az etetett jó minőségű takarmányok összetételét, adagolását az állatfajták alapvető igényeinek megfelelően kell kiválasztani, hogy a termelési cél szerint kiváló minőségű, adott esetben bio minősítésű, különböző szermaradványoktól mentes állati eredetű élelmiszer-alapanyagot tudjunk előállítani.

5

1. Gazdasági állatok szaporítása 1.1.Természetes és mesterséges szaporítás Gazdasági állataink tenyésztésének gazdaságosságát döntő mértékben befolyásolja az élve született, egészséges utódok száma. Egy-egy állattenyésztési ágazat termelése tehát annál gazdaságosabb lesz, minél több utód születik adott időszakon belül. A szaporítás során az állatokat termékenyíteni kell. A gazdasági állatokat mesterséges, illetve természetes úton termékenyítik, vannak fajok, melyeket mindkét módszerrel szaporítják. Egyes állatfajokat, mint a szarvasmarha és a pulyka, főként mesterségesen, a sertést, juhot, kecskét, nyulat és baromfit természetes úton és mesterségesen, míg pl. a lovat alapvetően természetes úton termékenyítik. Adott állatfaj szaporítása a tenyésztési program része, melynek keretében termékenyítés előtt kijelölik, azaz párosítják egymáshoz a megfelelő hím- és nőivarú állatokat. Ezután kerülhet sor természetes úton, párzással történő, vagy mesterséges úton végzett termékenyítésükre. A nemesítésben mindig figyelembe kell venni, hogy a szaporodási tulajdonságok általában negatív genetikai kapcsolatban vannak sok termelési tulajdonsággal, azaz minél nagyobb termelésre késztetjük gazdasági állatainkat, annál több nehézséggel kell szembenéznünk szaporításuk fejlesztési területein. 1.2. Ivar- és tenyészérettség Az egészen fiatal állatok párzani nem képesek, mert ivarszerveik még fejletlenek, szaporításra alkalmatlanok és csak bizonyos életkorban fejlődnek ki annyira, hogy ivarsejteket termeljenek. Ha ezt a kort elérték az állatok, akkor azokat ivarérettnek mondjuk. A növendék állatokat ezért ivar szerint korán el kell egymástól különítenünk. A korai tenyésztésbe vétel, a szaporítás a növendék állatokat fejlődésükben akadályozza, csökötté, visszamaradottá teszi, ezért háziállatainkat hátrányos következmények nélkül csak akkor vehetjük tenyésztésbe, ha kellően fejlettek és rendszerint elérték teljes fejlettségük kétharmadát. Ezt az időpontot tenyészérettségnek nevezzük. Nem ajánlatos azonban sokat várni a tenyésztésbe vétellel, mert romolhatnak a termékenységi eredmények, főként a nőivarú állatok nehezebb fogamzása miatt. Ivar-és tenyészérettségüket háziállataink általában a következő életkorban érik el: a lovak ivarérése 16-18 hónaposan kezdődik, tenyészérettségüket 2 éves kor felett érik el, ami hidegvérűeknél és póniknál 2-3 éves kort jelent, melegvérű lovaknál a teljesítmény értékelés és versenyeztetés miatt ez rendszerint kitolódik és 3-4 éves életkort jelent. A szarvasmarha fajták 5-6 hónaposan ivarérettek, tenyészérettségüket fajtától függően 15-24 hónapos korukban érik el. A juhok ivarérése 6-8 hónaposan kezdődik, tenyészérettségük fajtától függően 7-12 hónapos korban van. A kecske ivarérése 5-7 hónapos korra kezdődik és 7-10 hónapos korában vehető tenyésztésbe. A sertésfajták ivarérése nagyon változó, 5-17 hónapos életkorban lehet, az európai fajták 80-90 kg elérésekor ivarérettek, kocasüldőik 7-8 hónaposan, a kansüldők 8 hónaposan vehetők tenyésztésbe. A baromfifajok közül a tyúkfélék 4-5 hónaposan ivarérettek és 5-6 hónaposan tenyészérettek, a lúdfajták 35-38 hetesen ivarérettek és 40-45 hetes korban tenyészérettek, a kacsák 18 hetes kortól ivarérettek és 20-30 hetes életkortól válnak tenyészéretté, a pulykatojók ivarérése 16 hetes, a bakoké 24-26 hetes korban kezdődik, de tenyészéretté 28-30 hetes korban válnak, a gyöngytyúk általában 22

6

hetes korban válik ivaréretté és 25 hetesen veszik tenyésztésbe. Az ivar- és tenyészérettség az egyes fajoknál változó lehet fajtáktól, életkortól, súlytól és ivartól függően is. 1.3. Az ivarzás fogalma, elnevezései A nőivarú gazdasági állatok csak bizonyos időszakonként és rövid ideig tartó alkalommal hajlandók párzásra. Ezt a párzási hajlamot ivarzásnak nevezzük. A hímekre ez a szakaszosság nem jellemző. Az ivarzást a kancánál sárlásnak, az üszőknél és teheneknél folyatásnak, ivarzásnak, a jerkéknél és anyajuhoknál berregésnek, üzekedésnek, a kecskénél üzekedésnek, a sertésnél búgásnak, görgésnek nevezzük. A baromfifajok tojóinál külön elnevezéseknek nincs jelentősége. Az ivarzás akkor jelentkezik, amikor a petefészekből érett pete válik le. A háziállat fajok többségében az ivarzásban évszaki változások, szezonalitás is megfigyelhető, különösen tavasszal és ősszel, amikor az ivarzás tüneteit az adott állományból a szokásosnál több állat mutathatja. A szezonalitást, a genetikai képességeken túl, külső környezeti tényezők, alapvetően a nappalok hosszának változásai és a hőmérséklet változásai okozzák. Az ivarzás élettani belső és külső tünetei fokozatosan fejlődnek ki és a tetőponthoz érve bizonyos ideig tartósan ezen a szinten maradnak, majd hirtelen szűnnek meg. A megfelelő takarmányozás, a szabad mozgás, kedvező klimatikus feltételek, az állat jó egészsége, a hím állat jelenléte élénkíti, a gyenge takarmányozás, az állandó istállózás, az elhízás, betegség, vagy a bő tejelés tompítja az ivarzás tüneteit.

1.4. Az ivarzás jelei Az ivarzás tünetei közé tartozik az állat viselkedésének, a mindennapostól eltérő, szokatlan megváltozása, párzásra való hajlandósága, külső nemi szerveinek jellegzetes változásai kíséretében. A nőivarú állatok ilyenkor a szokásosnál izgatottabbak, társaikat gyakran ugrálják és tűrik társaik ugrálását, gyakori vizelési ingert mutatnak. A szarvasmarhák viselkedése a gondozó emberrel szemben is megváltozik, könnyen állják az ember érintését, nehezen irányíthatóak és kezelhetőségük is jóval nehezebbé válik. Tejhozamuk csökken és a tejük összetétele is megváltozik. Jellemző a külső nemi szervek, a péra duzzadása, vérbősége, pirosabb színe, a hüvelyből gyakran megfigyelhető váladékkifolyás is. Az ivarzás kezdetén lévő tehenek, üszők társaikat ugrálják, az ivarzás végén lévők, rendszerint a termékenyíthetők jobban tűrik társaik ugrálását, ezeknél a pérarésből bőséges, rendszerint víztiszta nyálka ürül. A kanca sárlásának jellemző tünetei: a csikló mutogatása az ún. villogás, a farok aljára tapadó ivarzási nyálka az ún. cérnázás, és a gyakori vizelési inger. A kanca ménnel próbáltatva nem rúg, kész a mén felvételére, megáll, farkát felemeli és félretartja, a mén felugrását tűri. A juhoknál az ivarzás tünetei gyakran nem kifejezettek, a pérarésből kevés nyálka ürül, a péra rózsaszín változást mutat, az ivarzók, főleg a tüszőrepedés közelében lévők tűrik a kereső kosok ugrálását, ami alapján kiválogathatók a nyájból a tenyészkosokkal való pároztatáshoz. A kecske üzekedése a juhokénál hosszabb ideig tart és kifejezettebb tüneteket mutat. A nőstények a bakokat rendszerint az ivarzás második felében, a tüszőrepedés körüli időben veszik fel, fogamzó képességük jó. A sertés ivarzási tünetei közé tartozik a tűrési reflex kifejezett megjelenése, a duzzadt péra és nyálka ürülés a hüvelyből. Az optimális termékenyítéshez megbízható segítséget ad az ivarzási tünetek jellegzetes megjelenése, a kocák megfigyelése és a termékenyítésre alkalmatlan, ún. kereső kanok használata.

7

1.5. Az ivarzás tartama Az ivarzás időtartamát, ismétlődését tekintve a kanca sárlása 2-7, legtöbbször 3-5 napig tart, 21 naponta ismétlődik és ellés után a 9. napon megfigyelhető újra. Tehénnél az ivarzás 1-2 napig tart, 21 naponta ismétlődik és ellés után rendszerint a 21. napon figyelhető meg újra. A jerkék és anyajuhok berregése átlagosan 24-36 óráig tart, 17 nap múlva ismétlődhet, ellés után 30-36 nappal mutatkozik ismét, de gyakran a szoptatás időtartamától függően több ciklus is kimaradhat. A kecske üzekedése a juhénál hosszabb, 1-3 napig tarthat, átlagosan 21 naponként ismétlődik és ellés után a 8-14. napon az állat újra ivarzik.

1.6. Az ivarzás rendellenességei Az ivarzás megfelelő lefolyása csak háziállataink többségénél történik normális rend szerint, hiszen a termelésre irányuló intenzív szelekció eredményeként sokszor háttérbe szorultak a szaporodási tulajdonságok a tenyészkiválasztás során, és gyakorta rendellenes ivarzás tapasztalható az egyes fajták ivari viselkedésében. Az ivarzás normális lefolyása helyett leggyakrabban a következő rendellenességekkel találkozhatunk. Kancáknál gyakori az ivarzás elmaradása főként a téli hónapokban, vagy betegség alatt. A csendes ivarzás esetében a nemi szerveken észlelhetők a jellegzetes elváltozások, de a sárlás viselkedési jeleit nem mutatja a kanca. Az ivarzási düh fokozott ivarzási tünetekkel, főként rendellenes viselkedéssel jár, és az idegrendszer kóros elváltozása okozza. A szarvasmarha ismétlődő ivarzása (tünetmentes meddősége) is rendellenes, amennyiben szabályosan ivarzik, de ezt követően háromszor termékenyítve sem fogamzik. További rendellenességek a csendes ivarzás, amikor az állat ivarzás közben nem mutat látható tüneteket, ezért termékenyítése rendszerint elmarad. Az ivarzás kihagyása esetében a szabályosan ivarzó tehenek egy vagy több ivarzása kimarad. Az ivarzás elmaradásáról akkor beszélünk, amikor az ivarérett üszőknél, vagy ellés után teheneknél elmarad az ivarzás. A ráivarzás a vemhesség alatt következhet be, az elhúzódó ivarzás esetében az ivarzás 2-3 napig tart, a véres ivarzáskor az ivarzást követő 15- 30 óra múlva véres- nyálkás kifolyás észlelhető, míg a fokozott ivarzás erősödő tünetekben nyilvánul meg. Juhoknál és kecskéknél, természetszerű körülmények között tartott állományokban is, gyakrabban többnyire csendes ivarzással találkozunk. Sertéseknél előforduló ivarzási rendellenességek a tünetmentes csendes ivarzás, az ivarzás elmaradása és a kocasüldők késői ivarzása, a takarmány gombatoxinos fertőződése okozta visszaivarzás, vagy elmaradt ivarzás, továbbá az ismétlődő ivarzás, amelyet nem követ fogamzás és a szabálytalanul ismétlődő ivarzás. A gazdasági állatok szaporítási mutatóinak javítása alapvető gazdasági érdek, ezért a termékenyítés folyamatát végig figyelemmel kell kísérni, és azt a megfelelő módokon segíteni kell. Ebben a munkában a részfolyamatok időzítése meghatározó jelentőségű az optimális időben végzett termékenyítés elvégzéséhez, különben kimarad egy teljes ciklus, annak hátrányos következményeivel együtt. Az ivarzási rendellenességek felderítésére, okainak megszüntetésére mindezek fokozottan érvényesek. Egyes rendellenességek megelőzhetők, gyógyíthatók, míg több esetben meg kell fontolni a gyógyíthatatlan állat selejtezését, ami sok esetben hizlalását jelenti. Fontos szaporítási feladat az állatállomány naponta visszatérő, rendszeres ellenőrzése, melynek során az ivarzási tüneteket mutató egyedeket alaposan megfigyeljük, kiválasztjuk, azonosítjuk és megjelöljük, szükség esetén elkülönítjük. Az ellenőrzések célja, hogy egyes nőivarú állatok lehetőleg teljes ivarzási ciklusát megfigyeljük és megállapítsuk annak normális, vagy rendellenes jellegét annak érdekében, hogy az állat 8

optimális állapotban termékenyíthető legyen természetes, vagy mesterséges úton. Kereső bika, kos, vagy bak alkalmazásával az ivarzók nagyobb biztonsággal választhatók ki ember jelenlétében és ezek olyan festékpatronos technikával is elláthatók, amellyel az ivarzókat megjelölik. Az egy- két napig tartó festékes (zsírkrétás) megjelölést a gondozónak is el kell végeznie, amely segít az ivarzók elkülönítésében a termékenyítés (pároztatás) elvégzéséhez. Mindezzel szaporításra alkalmasnak minősítjük az állatot. A megfigyelésekről készített rendszeres és pontos feljegyzések, sok esetben számítógépes regisztrációval együtt, segítik az eredményes termékenyítéseket és a szükséges szaporodásbiológiai állatorvosi kezeléseket.

2. A gazdasági állatok elhelyezési módjai 2.1. Az elhelyezéssel szembeni követelmények Az állatok gazdaságos termelésének alapvető feltétele legfontosabb biológiai igényeik kielégítése, melynek meghatározó tényezője az elhelyezés, hiszen gazdasági állataink jelentős része korlátozott területen, szűk kifutóban, istállóban, istállórészen, vagy éppen ketrecben éli le sokszor egész életét. Minél jobban megközelíti a biológiai igények kielégítése az adott fajba, fajtába, hasznosítási csoportba tartozó állat genetikai képességeit és veszi figyelembe ivarhoz és életkorhoz kötött adottságait, az annál gazdaságosabban termel. Gazdasági állatainkat ezért úgy kell elhelyezni és tartani, hogy képességeiknek megfelelően termelhessenek, élettani igényeik és az alkalmazott tartástechnológia összhangban legyen, a tartási rendszer viszonylag olcsó legyen kialakításában és használatában, biztosítsa az állatok életszükségleteit, állat-és környezetvédelmi szempontból fenntartható legyen, feleljen meg a legfontosabb állategészségügyi és fogyasztóvédelmi, tűzbiztonsági és balesetvédelmi előírásoknak. Az elhelyezés meghatározza az állatok gondozási, táplálóanyag ellátási és a klimatikus tényezők elleni védelmének lehetőségeit, termelési életmódjának legfontosabb környezetét, ezért olyannak kell lennie, hogy használata során az állatok szervezete a lehetőségekhez képest edzett, ellenálló, egészséges legyen.

2.2. Zárt, kötött és kötetlen tartás A zárt tartásmódra jellemző a határoló falakkal teljesen zárt istállóépület, természetes és mesterséges megvilágítással, szellőztető- és szükség esetén fűtésrendszerrel felszerelt, kiszolgáló helyiségekkel ellátott építmény. A benne elhelyezett állatok az egész termelési időszak alatt vagy több évig is az épületben tartózkodnak, takarmányellátásuk, az almozás és trágyaeltávolítás az épülethez kötött. Az állatok ellátása lehet kézi erőre alapozott és részben, vagy esetenként teljesen gépesített. Utóbbi esetekben – különösen a baromfi- és sertéstartásban – egész évben folyamatos, egyenletes, programozott termelés és kiegyenlített termékminőség valósítható meg. A koncentráció és a szakosítás a gépi eszközök és berendezések optimális kihasználását teszi lehetővé, kedvező önköltséggel. A zárt kötött tartásmódban – főként lovak és szarvasmarhák, ritkábban kecskék tartásában – az állatokat tartósan az etetőjászol alá helyezett konzolokhoz kötik. Az állat férőhelye az ún. állás, a lekötéssel együtt megfelelő álló- és fekvőhelyet és korlátozott mozgást biztosít az állat számára. 9

A zárt kötetlen tartásmódban az állatok szabadon közlekedhetnek a számukra elkerített területen, annak pihenő-, etető- és itatórészein. A pihenőrész almozott, ami lehet mélyalom, amikor a kissé lemélyített, közös pihenőtéren a keletkezett trágyára naponta friss almot terítenek, melyet csak évente néhány alkalommal távolítanak el. A kötetlen pihenőboxos tartásmódban csőkorláttal határolt és almozott padozatú pihenő rekeszeket építenek be, rendszerint soros elrendezésben, főként szarvasmarhák számára, ahol az állatok napközben pihenhetnek. A trágya a közlekedő utakon és az épülethez rendszerint kapcsolódó, kerítéssel határolt kifutókban halmozódik fel, amit időszakonként gépesített módszerrel eltávolítanak. A pihenőboxos tartásmód a korszerűbb változat, mert az állatok fekvőhelye jól tisztán tartható. Tenyészlovak elhelyezésére is gyakran alkalmaznak zárt, kötetlen, boxos tartásmódot, deszkafalú boxokkal. Az egyedi elhelyezésben csak időszakosan tartózkodnak az állatok és az csak pihenésükre szolgál. Az alom nélküli tartásmódokban az állatok betonból, fából, műanyagból, vagy fémből készült, különböző kialakítású rácspadozaton tartózkodnak, pihennek, és a keletkezett trágya a padozat alatt lévő csatornába kerül, ahonnét gyakrabban gépesített megoldással, vagy vízöblítéssel gyűjtőaknába távolítják el. A rácsok kiképzését úgy kell megoldani, hogy az az állatokon ne okozzon sérüléseket. Annak ellenére, hogy a rácspadló a legtisztább tartásmód, ha megfelelően használják, az állatok számára mégsem túl kényelmes megoldás. Minden esetben kedvezőbb, ha az állatok alkalmanként tömör, rugalmas (földes) padozaton mozoghatnak, pihenhetnek, baromfi esetén még ülőrudak elhelyezése előnyös. Az alom nélküli, ketreces tartásmódok főként a kisállatok tartásában és az ún. iparszerű állattartás rendszereiben elterjedtek. Minden esetben az állatfaj, fajta, hasznosítási mód követelményeihez kell méretezni a ketreceket, az állatvédelmi szabályok fokozott figyelembevételével. A ketrecsorok több emelet magasságban is elhelyezhetők, ha kezelésük, áttekintésük megvalósítható. Fontos, hogy a bennük csoportosan elhelyezett állatok láthassák egymást és ne legyenek zsúfoltan elhelyezve. A ketreces tartásmód az istállóépület egységnyi alapterületére vetítve jó helykihasználást tesz lehetővé, jól gépesíthető, a légtér klimatizálható.

2.3. Nyitott, kötetlen tartásmód A nyitott, kötetlen tartásmódban az állatok rendszerint három oldalról zárt, tetővel ellátott épületben tartózkodnak, melyhez karámmal kerített kifutó csatlakozik. Az állatok pihenőhelye mélyalom, rendszeres alomterítéssel, takarmányozásuk az istálló szélén vagy a kifutóban lévő etető úton elhelyezett etető vályúkból és központi itatókból történik, amelyek többnyire fedettek. Az épületek lehetnek állandó és könnyűszerkezetes építmények, melyeknél a megfelelő tájolással biztosítják a szél és csapadék elleni védelmet. Fontos, hogy a terület csatornázva legyen és kiépített kiszolgáló úttal legyen ellátva. Ez a tartásmód főleg olyan nagy állatok elhelyezésére szolgálhat, melyek jól bírják a szélsőséges időjárás változásokat, vagy az őshonos fajták tartására, melyek jó ellenálló képességgel bírnak. 2.4. Szabad tartásmód Az épület nélküli kötetlen tartásmód vagy szabad tartás esetében az állatokat kerítéssel határolt, vagy szabad legelő területen helyezzük el, ahol védelmükre, pihenésükre rendszerint könnyűszerkezetes, egyszerű építmények, ólak szolgálnak. Az építmények alapterületét az állomány nagyságához kell méretezni és lehetnek időszaki, vagy állandó jellegűek. Az épületekben az állatok pihenőhelyét rendszeresen almozni kell. Ez általában mélyalom, amit

10

naponta frissítenek és hosszabb időszak elteltével elszállítanak, helyét fertőtlenítik és újra almozzák. Ezt a tartásmódot, mint természetszerű elhelyezést gyakran alkalmazzák az őshonos fajok és fajták tartásában, és az ökológiai állattartás rendszereiben a háziállatfajok többségénél, míg az intenzív kultúrfajták tartásában nem jellemző elhelyezési módszer. E tartásmódnak a szélsőséges formája az ún. rideg tartás, melyben egyes, olyan őshonos juh-, sertés-, vagy szarvasmarha-fajtákat tartottak minimális védelmet nyújtó környezeti viszonyok között, melyek jól és tartósan alkalmazkodtak a szélsőséges időjárási körülményekhez is. Fontos azonban, hogy a szabad tartás alkalmazása során is érvényesíteni kell a környezet védelmét és az így tartott állatokat is rendszeresen ellenőrizni kell, és el kell látni azokat kiegészítő takarmányokkal is.

2.5. Gazdasági állatfajok jellemző tartásmódjai Gazdasági állatfajok tartásában a legelterjedtebb és jellemző elhelyezési módok a következők. Lovak tartásában a zárt, kötött és boxos, a zárt kötetlen mélyalmos, a nyitott, kötetlen és az épület nélküli szabad tartás is elterjedt. Növendék és tenyészállatok elhelyezésére gyakran a zárt és nyitott, kötetlen elhelyezés szolgál, melyben az állatok pihenőhelyét almozzák. Az épület kifutóval, bekerített legelővel van kiegészítve. Meg kell jegyezni, hogy a lovak alapvető igénye a mozgás, ezért a felsorolt zárt tartásmódok szinte mindig kiegészítendők valamilyen mozgáslehetőséget biztosító egyéb megoldással. Tejelő szarvasmarhákat egyre kevésbé tartanak zárt, kötött tartásban, elterjedtebb a zárt, kötetlen mélyalmos és leginkább pihenőboxos tartásuk. Az állatok ebben a tartásmódban az épület közlekedő-trágyázó terein tartózkodnak, takarmányt fogyasztanak és pihenéskor a pihenőboxokban fekszenek. A pihenőhelyen álló, vagy a trágyázóhelyen fekvő tehenek a technológia hibáit jelzik. Az újszülött borjak a föcstejitatás alatt egyedi, almos ketrecben, vagy anyjukkal, almos álláson, elletőboxban kerülnek elhelyezésre. Az itatásos borjak elhelyezése részben zárt, kötetlen almos tartásban, 12-15 férőhelyes, részben almos rekeszekben, részben épület nélküli, egyedi, almos ólban történik. Növendékek és tenyészüszők leggyakoribb tartásmódja a zárt, vagy félig nyitott kötetlen, mélyalmos, nagycsoportos elhelyezés, 20-50 férőhelyes rekeszekben. Hízómarhák tartásában a zárt, kötött és almozott, a zárt, kötetlen, almozott és rácspadlós változatok használatosak, továbbá a nyitott, kötetlen és a legeltetéses szabad tartás is terjed, mint természetszerű, költségtakarékos módszer. Juhok elhelyezésére a zárt, kötetlen, mélyalmos és legeltetéssel kombinált tartásmód a legelterjedtebb, a növendékek, kosok és anyák, valamint a hízóbárányok esetén a nyitott, kötetlen tartásmód megfelelő. A kecskék a szabad mozgást még a juhoknál is jobban igénylik, legeltetéssel és zárt, kötetlen, mélyalmos elhelyezési lehetőséggel kiegészítve. A sertéstartásban az elletésre és malacnevelésre rendszerint zárt, kötetlen, boxos, részben almozott tartásmódot használnak. Kocák elhelyezésére zárt vagy nyitott, csoportos, almos, kifutóval kombinált tartásmódot, kanok esetében megfelelő a zárt, vagy nyitott, kötetlen, egyedi boksz, kifutóval kiegészítve. Növendékek, hízók tartására a zárt, vagy nyitott, csoportos, kifutóval kiegészített épületek alkalmasak. Kedvező feltételek esetén a sertések épület nélküli, egyszerű ólakban való szabad, természetszerű tartása is megfelelő és terjedő módszer. A baromfitartásban a csibenevelésre a zárt, csoportos, almozott, védett elhelyezés megfelelő, tojástermelésre és broiler hízlalásra részben zárt, mélyalmos, részben zárt, ketreces technológiákat alkalmaznak. Nem intenzív fajták, őshonos, kettős hasznú fajták tartásában a

11

zárt, csoportos, kifutós elhelyezés a leggyakoribb. Terjed ólas (vándorólas) szabad tartásuk is, esetenként elkerített szabad területen. Pulykanevelésre a zárt, csoportos, almos elhelyezés, hízlalásra a zárt, csoportos, mélyalmos, kifutós elhelyezés a megfelelő tartásmód. Ludak és kacsák nevelésére a zárt, csoportos, almos elhelyezés, hízlalására részben zárt egyedi, részben nyitott, vagy épület nélküli szabadtartás, csoportos, kifutós elhelyezés a megfelelő, lehetőleg fürdővíz biztosítása mellett. A gyöngytyúk nevelésére a zárt, csoportos, almos tartás, kifejlett állatok tartására a zárt, dróthálóval fedett kifutóval kombinált csoportos elhelyezés megfelelő. A faj alapvető élettani igénye a repülés, ezért tartásmódjában erre célszerű lehetőséget biztosítani. Nyitott, vagy szabad tartásuk tavasztól őszig tanyai viszonyok között lehetséges.

3. A gazdasági állatok ápolása, gondozása

3.1. Az ápolás és gondozás célja, követelményei A háziasítás több mint 10 000 éves történelme során az ember a mintegy 40 000 emlős és madárfajból csak 40-50 fajt háziasított, a vadállatokból háziállattá vált fajok közül ennél is jóval kevesebb a gazdasági, haszonállatfajok száma. Ez utóbbiak tartásában elsődleges szempont a gazdasági haszon. A folyamat következtében állataink öröklött viselkedése részben megváltozott, szelíddé és kezelhetővé váltak, testnagyságuk növekedett, alkatuk és szervezetük változott, ivarszerveik mérete és aktivitása is növekedett, életképességük és ellenálló képességük csökkent. Termelő képességük viszont jelentősen megnőtt és mindezek a tulajdonságok eltérő hasznosítású fajtákban jelentek meg. A megváltozott gazdasági állatfajták az ember felelős gondoskodása nélkül tartósan nem tudnak fennmaradni, ezért a jó gazda gondosságával kell ápolni őket, rendszeres gondozást igényelnek, különben ellenálló képességük, egészségük és termelésük romlik, ami gazdasági veszteséggel is jár. A gondozónak ismernie kell a tartott állatfajhoz, fajtához és az egyedhez öröklötten kötött, arra jellemző jellegzetességeit, az adott állat és állatcsoport igényeit, hogy azok egészségesen termelhessenek és szaporodhassanak. Az egészséges állatra jellemző viselkedés, ha elevenen mozog, élénk tekintetű, környezetére figyel, megfelelő kondícióban van, kültakarója, külleme is egészséges, rendellenes elváltozások nélküli. Egészségének fenntartásához, betegségeinek megelőzéséhez állapotát napi rendszerességgel meg kell szemlélni és ellenőrizni kell (erre még külterjes, legeltetéses körülmények között is szükség van), mert csak így lehet az egészségi állapotában, küllemében bekövetkezett kisebb változásokat, rendellenességeket nyomon követni és még idejében kezelni, megelőzni. A gazdasági állatok természetes igénye tehát, hogy rendszeres ápolásra szorulnak. Adott fajtól, fajtától és hasznosítástól függően ápolási munkák lehetnek folyamatosan ismétlődőek és időszakosak. 3.2. Rendszeres ápolási munkák Rendszeres ápolási munkák közé tartozik: A napi általános egészségi ellenőrzés elvégzése, melynek során megszemléljük az állat teljes küllemét, viselkedését, mozgását, lehetőleg takarmány-fogyasztását, aktuális kondícióját. Szükség esetén az állatokat mozgatni, jártatni kell,védeni a szélsőséges időjárás hatásaitól. A beteg állat elkülönítve és a csoportjában is 12

külön gondozást igényel, pl. a bőr-, szőr- és pataápolás lovaknál a napi teendők közé tartozik, más fajoknál a kültakaró és a végtagok, valamint a lábvégek ellenőrzése indokolt, amikor a szennyeződéseket, sérüléseket, rendellenességeket figyeljük meg és szükség esetén kezeljük. Fontos az állatokkal való kapcsolat során a megfelelően jó emberi bánásmód kifejezése. Érdemes az állatokat a rendszeres és időszakos ápolási munkákhoz előzetesen is hozzászoktatni, különösen az egyes rögzítési, megfogási módokhoz, gépek zajához, stb. Előnyös, ha hozzászoknak gondozóikhoz is.

3.3. Időszakos ápolási munkák Minden állatfaj tartásában szükség van az állatok oltására, egyéb gyógykezelések elvégzésére, mely munkákat a lehető legkevesebb stressz okozásával, szakszerűen és gyorsan kell elvégezni. Ehhez az állatokat kézzel, vagy megfelelő eszközökkel kíméletesen rögzíteni kell, és szükség esetén gondoskodni kell a fájdalom csillapításáról és az utókezelésekről is. A szarvasmarhatartásban az újszülött borjak általános egészségügyi ellenőrzése, a köldökcsonk fertőtlenítése, a borjú felszárítása, a megfelelő klíma és száraz alom, valamint a kolosztrum itatásának biztosítása 1 órán belül a legfontosabb feladat, ami kiegészül súlyméréssel és egyedi ENAR számmal való megjelöléssel (nyakra kötött táblával és műanyag füljelzővel). A szarvtalanítás 5-7 napos korban vegyszeres, vagy 2-4 hetes korban elektromos módszerrel történhet. Borjaknál és növendékek esetében szükséges az előírt vakcinázások és a rovarok elleni védekezés elvégzése. A borjak súlymérésére választáskor és termékenyítésig 2 havonta kerül sor. Bikaborjak ivartalanítása hazánkban nem szokásos. Az üszőknél a fattyúbimbók eltávolítása állatorvosi ellenőrzéssel végzett alkalmi teendő. Tehenek szarvának kurtítására, csonkolására (a sérülésveszély elkerülésére) rendszerint késő ősztől kora tavaszig, hideg időben kerülhet sor, kalodában rögzített állaton, állatorvosi ellenőrzés mellet. A műveletet rendszerint ún. magzatdaraboló zsinórral végzik, az esetleges vérzést elsütéssel kell csillapítani és fertőtleníteni is kell. A tehenek lábvég-ápolására évente 2 alkalommal van szükség, amely megfelelő felszerelést és szakértelmet igényel. A művelethez az állatokat kalodában kell rögzíteni, amikor körmeiket szabályozzák és a szükséges végtagkezeléseket is elvégzik. Tenyészbikáknál fokozottabb gondossággal kell a körmöket ápolni, esetenként évente 3 alkalommal is, hiszen a spermavételhez szükséges ugróképességük függ tőle. Kalodában való gondos, sérülésmentes rögzítésük körültekintést kíván. Kedvező és nagyon szükséges ápolási munka a bikák napi jártatása, ami kézi- és gépi úton is végezhető, amelyhez a rendelkezésre álló berendezésbe az állatokat szakképzett módszerrel be kell vezetni. Húsmarhák kezelésére rendszerint rovarirtás, vérvétel, egészségügyi kezelések, termékenyítés, szállítás és megjelölés céljából kerülhet sor. Az ápolási munkák között legfontosabb az évente, kalodában elvégzett körömápolás, szükség esetén a szarvcsonkítás, fiatal korban a szarvtalanítás és a rovarok elleni védekezés, mely utóbbi történhet takarmány adalék etetésével, vagy az állatok testfelületére juttatott irtószerrel. A lovak bőr, szőr és pataápolása az egészségük fenntartása miatt szükséges. Ehhez a műveletsorhoz meg kell a lovat kötni. Ha ezt nem naponta végzik el, akkor is gyakran és rendszeresen szükség van rá. A bőr ápolásához szalmacsutak, kefe és vakaró használata, a hosszúszőrök ápolásához fésű szükséges. A pataápolás tisztításból, szabályozásból és zsírozásból, olajozásból tevődik ki, a patkolásra 6-8 hetenként van szükség, amely külön szakértelmet igényel. Szükség lehet alkalmanként a lovak fürdetésére és nyírására is. A juhok állományszintű csülökápolására rendszerint a tavaszi és őszi időszakban van szükség, amikor a körmök szabályozását és az esetleges lábvégbetegségek kezelését el kell

13

végezni. A művelet végezhető speciális kalodában és gyakorlott módszerrel, kézi erővel is, melynél a birkát megfordítva fel kell ültetni, hogy végtagjai szabaddá váljanak. A munka kiegészülhet áthajtó lábfürösztéssel fertőtlenítőszeres medencén, három hétig, heti 1 alkalommal. Legelőre hajtás előtt, március-áprilisban történik, a gyapjú nyírása kézi, vagy gépi módszerrel, száraz, napos időben. A juhok terelése, karámba szorítása, megfogása és kezelése gondos gyakorlatot kíván. Nyírás után 10-14 nap múlva kerül sor a juhok paraziták elleni fertőtlenítő fürösztésére. A fürdető medencében a 18-20 °C -os fürdető szerben rövid időre teljesen el kell az állatoknak merülniük, hogy a fertőtlenítőszer a fejüket is érje. A kecskék ápolásában a betegségek megelőzésének, az alapos ellenőrzésnek nagy szerepe van a technikai környezet, a legelő és a takarmányozás esetleges káros hatásainak kivédésében. A szakértelmet igénylő körömápolást évente legalább 3 alkalommal el kell végezni, melyhez speciális eszközök szükségesek. Ehhez a kecskéket hozzá kell szoktatni. A sertéstartásban az újszülött malacok gondozása a köldökzsinór elroncsolásából, fertőtlenítéséből, a metsző- és szemfogak lecsípéséből, szükség esetén a farok kurtításából és a malacok felszárításából, valamint a koca alá helyezéséből áll. El kell távolítani az alomból az elhalt malacokat a magzatburkokkal együtt. A kan malacok ivartalanítására a legkedvezőbb időpont a 12-15. életnap. A malacok megfogását és rögzítését biztos kézzel kell végezni. A baromfitartásban a naposcsibék kezelése különös gondosságot igényel, melynek során biztosítani kell a fajtára előírt és kívánt elhelyezést, hőmérsékletet és takarmányozást. A betegség megelőző vakcinázást az állatorvos által előírt program alapján kell végezni itatással, vagy permetezéssel. Oltások esetén ügyelni kell a stressz csökkentésére az állatok megfogásakor. Egyes cégek előírhatják a csibék csőrkurtítását az esetleg fellépő tollcsipkedés ellen. Az elektromos kauterrel a csibék alsó és felső csőrkávájának harmadát vágják le, rendszerint a 12- 15. élethéten. A művelet a mélyalmos tartásban kisebb, a ketreces elhelyezésben nagyobb stresszt okoz 3-4 napig az állatok takarmány felvételében. A lúdtartásban különös gonddal kell ügyelni az alomanyag tisztán tartására, különösen fiatal és hízólibák elhelyezésében. Májelőállítás és tolltermelés során a libák tömését és fosztását kíméletesen, az állatvédelmi és élettani szempontok figyelembe vételével kell elvégezni.

4. Az állatokkal való bánásmód alapelvei, az állattartás általános állatvédelmi szabályai 4.1. A bánásmód célja, alapelve Az ember sok tapasztalatot halmozott fel a gazdasági állatok tenyésztése, tartása, gondozása, ápolása, egyszóval az állatokkal való bánásmód területén, melyet a különböző tudományos eredmények tovább bővítenek. Az ember és a rábízott gazdasági állatok együttélésének eredményessége attól függ, hogy az ember, erkölcsi felelőssége alapján, tudja e biztosítani az állatok, - mint érezni, szenvedni és örülni képes élőlények - komfortérzetét, jó közérzetét, vagyis jóllétét. Ehhez jó környezeti feltételek, szakmai felkészültség és megfelelő gazdasági érdekek szükségesek. A gazdasági állatok életének környezeti feltételeit mindig valamilyen technológia határozza meg, melynek irányítója az ember. A környezeti feltételeket meghatározó technológiának lehetőleg olyannak kell lennie, hogy összhangban legyen az állatok fontosabb igényeivel, így számukra megfelelően jó létet, azaz jó ellátást, jólétet biztosítson. A jóllét tehát az állat jó közérzetét, komfort érzetét jelöli, a jólét pedig a megfelelő környezetét. Az előző nem mérhető könnyen, de a gondozó által mégis biztosan megállapítható az állat viselkedésében mutatkozó közérzete, ha az nyugodt, egészséges, természetesen viselkedik, pihen, vagy takarmányt fogyaszt, vagy éppen stressz állapotban 14

van, beteg. A környezet meghatározó tényezői viszont jól szabályozhatók és mérhetők. Mindkét tényezőcsoport tehát jól ellenőrizhető. Az összefoglalóan egy szóval is kifejezett állatjólét és az állatitermék-előállítás között szoros az összefüggés. Az állatokkal való bánásmód legfontosabb alapelve, hogy az embernek mindig a jó gazda felelős gondosságával kell bánnia a rábízott állatokkal és kerülnie kell azt, hogy szükségtelen szenvedésüket okozza. Az adott technológia tehát egyes elemeiben sem lehet állatkínzó hatású. Adott technológia állatvédelmi értékelésében egyetlen technológiai elem elégtelensége a teljes technológiai rendszert alkalmatlanná teheti állattartásra. A gondozó felelőssége többirányú is lehet, és többek között az előállított termékek fogyasztóival szemben is érvényesülnie kell. Az állatokkal való bánásmód alapvető elveiről útmutatást nyújt az 1998. évi XXVIII. tv., valamint végrehajtási rendeleteinek sora, valamint a 41/1997. (V.28) FM rendelet az állat-egészségügyi szabályzat kiadásáról. A jó gazda gondossága, mint az állattartóval szemben támasztott követelmény állandó felügyeletet, kíméletet, határozottságot, elővigyázatosságot, a higiéniai szabályok betartását, megfelelő szakmai jártasságot jelent. Az állat tartójának biztosítania kell az állat szükségleteinek megfelelő életfeltételeket, technológiát. Gondoskodik az állat fajának, fajtájának, hasznosításának, fejlettségének és élettani állapotának megfelelő elhelyezéséről, takarmány- és ivóvíz- ellátásáról, alapvető viselkedési igényeiről. Az állattartónak az állatkímélő technológiát kell előnyben részesítenie, gondoskodnia kell a megfelelő hőmérsékletről, páratartalomról és szellőztetésről. Védenie kell az állatokat a szélsőséges időjárás hatásaitól is legelőn, kifutókban, istállóban, ketrecben egyaránt, hogy azok megfelelő védelmet találjanak a hőség, szél, csapadék és hideg ellen. Mindez pl. klimatizált istállóban nagyon pontosan beállított környezeti tényezőket jelenthet. Az állatokkal szembeni kíméletnek nemcsak tartásukban, hanem szállításuk idején és vágásuk alkalmával is érvényesülnie kell. Az állat tartójának tartós megjelöléssel kell ellátnia jószágait, hogy azok egyedisége hivatalosan is érvényesülhessen. Ennek segítségével követhető az állat egyedisége a termékpályán is egészen a fogyasztókig. Lovat a tenyésztési szabályok szerinti egyedi jelöléssel, szarvasmarhát a 62/1997. (IX.10.) FM rendelet szerint egyedi számot tartalmazó ENAR füljelzővel, juhot és kecskét hasonló módon, sertést vagy egyedileg, vagy csoport részeként kell megjelölni, fülcsipkézéssel, számozással. Terjed az állattartásban az elektronikus mikrojelzők alkalmazása, melyeket bőr alá tartósan behelyeznek és segítségükkel az állat egyedi száma bármikor leolvasható a megfelelő érzékelő alkalmazásával.

4.2. Az állattartás általános állatvédelmi szabályai Az állattartás általános állatvédelmi szabályai, alapvető követelményei a következők: 1. A tartásmód legyen kényelmes és adjon védelmet az állatnak. Legyen tiszta a pihenőhelye. Legalább akkora legyen a férőhelye, hogy az állat nehézség nélkül keljen, feküdjön, magát tisztíthassa. Az állattal érintkező környezeti anyagok ártalmatlanok, könnyen tisztíthatók, fertőtleníthetők és érintésvédelmi szempontból biztonságosak legyenek. Az állattartó épület léghőmérséklete, páratartalma és pormentessége feleljen meg az állat igényeinek. Legyen lehetőség az ürülék, az el nem fogyasztott takarmány eltávolítására, a rovarok és rágcsálók elleni védekezésre. 2. A napi etetések, itatások száma feleljen meg az állat korának, súlyának megfelelő mennyiségű és minőségű takarmánnyal és ivóvízzel. Az etető- és itató berendezésekhez minden állatnak rendszeresen hozzá kell férnie, azok ne okozzanak sérülést és minden

15

körülmények között működniük kell. Az egy légtérben tartott állatokat egyszerre kell megetetni. 3. Az állatnak legyen bizonyos mozgási szabadsága. A mozgást tilos úgy korlátozni, hogy az szenvedést okozzon. A korlátozott helyen is lehetőséget kell adni, hogy az állat élettani- és viselkedési szükségleteit kielégíthesse. Az egyes állatfajokra vonatkozó minimális férőhely szükségleteket az állatvédelmi törvény végrehajtási utasításai előírják. 4. Az állatok legalább látás, szaglás és hallás útján társaikkal érintkezhessenek. Tehát nem választhatók el a ketrecek tömör válaszfalakkal egymástól. 5. Természetes viselkedésformáikat gyakorolhassák. Ennek legmegfelelőbb formája a szabad mozgás, vagy legeltetés rendszeres biztosítása, lovaknál a szabad mozgás, szarvasmarháknál legalább a kifutós tartás, nyugodt pihenőhely a kérődzésre, juhoknál és kecskéknél a legeltetés, sertéseknél a turkálás, dagonyázás, tisztálkodás, baromfiaknál a kapirgálás, tollászkodás, vízi szárnyasoknál a fürdés lehetősége. 6. Még zárt tartásban is fontos a naponta legalább 8 óra természetes fény biztosítása. 7. A padozatok simák, de csúszásmentesek legyenek. 8. Az állatokat naponta legalább egyszer ellenőrizni kell. 9. Az állatot nem szabad kínozni és kerülni kell azokat a beavatkozásokat, melyek szükségtelen fájdalmát okozzák. 10. A vészhelyzeteket meg kell előzni és hatékonyan elhárítani. Ilyenek a tűz, elektromos áram, természeti károk, egyéb tényezők okozta veszélyes hatások elhárítása.

4.3. A bánásmód alapelvei gazdasági állatfajonként Az állatvédelmi követelményeknek az állatok elhelyezésén kívül fékezésük és rögzítésük, szállításuk és vágásuk esetén is érvényesülniük kell. A ló kezelésekor szemből közelítünk, megszólítjuk és megérintjük, fontos a nyugodt és határozott bánásmód, a hirtelen mozdulatok kerülendők. Folyamatosan figyelni kell az állat viselkedését, jelzéseit. Nyugodtabb állatot kötőfékkel, az ingerlékenyebbet ajakszorító „pipával” fékezhetjük, ami egy 20-40 cm hosszú farúd puha kötélből álló hurokkal. Az állat fektetése, kötélzet segítségével végezhető, különböző döntési módszerekkel és rögzítéssel. Az álló helyzetben végezhető beavatkozásokat különféle kalodák alkalmazásával lehet végrehajtani. Szarvasmarha kezeléséhez is érvényesek az általános bánásmódra vonatkozó szempontok, elsősorban a döfést, nekiszorítást és rúgást kell elkerülnünk. Részben a kötőfékkel való fékezés, vagy ún. orrfogó kapocs alkalmazása, részben a kezelőállásban, vagy kezelő folyosóban történő rögzítés nyújthat megfelelő biztonságot embernek és állatnak egyaránt. Bikák orrkarikába kapcsolható vezető rúddal mozgathatók biztonságosan. Sertések kezelése során a harapásuktól, feldöntéstől, rúgástól kell óvakodnunk, ezért lehetőleg nyugodtan és határozottan kell bánnunk velük, egy vagy több segédkező igénybevételével. Jó kezelési lehetőséget ad a mérlegelés. Sokszor a gondozó nyugtató hangja és az állat hátának vakarása, vagy megérintése is elegendő, rövid időre orrfogó hurok és üres, tiszta vályúba való bedöntés és rögzítés is megfelelő lehet. Juhok és kecskék fékezése során döféstől és feldöntéstől kell óvakodni. Rendszerint jó bánásmód mellett kezelhetők és szarvuknál lekötve, helyesen ültetve, vagy elfektetve rögzíthetők, esetenként kezelő állásba szoríthatók rövid időre. Mindig fontos az állattal való nyugodt és határozott bánásmód és előnyös, ha a kezelésben az állat által ismert gondozó is részt vesz.

16

A baromfifélékkel való bánásmód esetében is előnyös, ha az állatok ismerik a kezelést végző gondozót. Zárt és szabad tartásban egyaránt kerülendő, ha idegen személyek indokolatlanul az állatok közelébe kerülnek, mert azok stresszhelyzetbe kerülhetnek. Baromfi rögzítésekor előnyös fogás egyik kézzel a szárnytövét megfogni, másik kézzel a lábait összeszorítani.

4.4. Az állatok szállításának állatvédelmi követelményei Európai Uniós célkitűzés az élő állatok szállításának távolságát a lehető legrövidebbre korlátozni, mert a szállítás sok állat szenvedését okozza, és elhullásukhoz is vezethet. Ezért az élő állatok szállítási szabályai szigorúbbá váltak. Az állatokat csak tiszta és fertőtlenített szállítóeszközön lehet továbbítani, amely mentes veszélyforrásoktól és nem okozhat sérülést és szenvedést az állatoknak. A padozatnak hézag- és csúszásmentesnek kell lennie. A szállítóeszközt úgy kell kialakítani, hogy az könnyen tisztítható, szökésbiztos legyen és védje az állatokat a szélsőséges időjárástól. Kellően szellőztethető módon kell kialakítani. Az állatokat úgy kell elhelyezni, hogy azok természetes testhelyzetben mozoghassanak, vagy pihenhessenek és eközben egymást ne akadályozzák. Nagyállatokat úgy kell lekötni, hogy el ne szabadulhassanak, meg ne fulladhassanak és megfelelő mozgásuk biztosítva legyen evéshez, iváshoz és lefekvéshez. Nagyállatok esetében a 8 órás, baromfiak esetében a 12 órás szállítás után gondoskodni kell az állatok etetéséről, itatásáról és pihentetéséről. 24 órát meghaladó szállítás esetén a szarvasmarhák, lovak, juhok, kecskék és sertések mellé szakszerű gondozó kísérőt kell biztosítani, aki ellenőrzi az állatok egészségi állapotát. Az állatok szállítása alatt egészségre ártalmatlan alomanyagot kell használni. Vemhes, sérült állatok nem szállíthatók. Sérült állatot gyógykezelni kell. Az állatok ki- és berakodásakor a szükséges eszközöket kell használni és türelmesen, kíméletesen kell eljárni. Az állat-egészségügyi szabályzat 1 sz. mellékletének 11 sz. függeléke tartalmazza az egyes állatfajok számára az előírt minimális férőhely szükségleteket. Az állatok vágóhídon belüli mozgatása is kíméletet és gondosságot igényel, ahol megfelelő elkülönítésükről és szükség esetén elszállásolásukról, 12 óra elteltével itatásukról és mérsékelt etetésükről is gondoskodni kell. Mozgatásuk során kerülni kell a sérüléseket, a különböző kényszerítő eszközök okozta káros hatásokat és a szükségtelen szenvedésüket. Követelmény, hogy kábításuk és leölésük gyors és eredményes legyen, melynél csak az adott fajra engedélyezett módszereket lehet alkalmazni. Az e területen dolgozóknak megfelelő szakmai ismeretekkel és gyakorlattal kell rendelkezniük.

5. Az állat környezetének jellemzői

5.1. Az állat környezetének fogalomköre Az élő szervezet, így a gazdasági állat szervezetének működését, fennmaradását, fejlődését meghatározó tényezők összességét nevezzük környezetnek. Az állat és környezete között kölcsönhatások rendszere áll fenn. A környezetben jelen vannak a legfontosabb tényezők, mint a víz, táplálék, levegő, klimatikus elemek, napfény, növények, állatok és az ember, de egyúttal maga az állat is környezet-átalakító tényező. Ugyanakkor az állat szervezetének 17

egyes sejtjére a többi sejt, mint környezet is hatással van, befolyásolja működését, ezért beszélhetünk a szervezet belső környezeti tényezőiről is. A gazdasági állatok környezetét a háziasítás során a természetes viszonyok mellett mindinkább a mesterséges, ember alakította tényezők határozzák meg. Korábban az állatok környezete főleg természeti hatásoktól függött, míg napjainkban inkább a mesterséges környezeti tényezőktől. Túlnyomó részben természeti tényezőkkel való kölcsönhatások eredményeként alakultak ki a hagyományos gazdasági állatfajták, az őshonos fajták, tájfajták, melyek a szélsőséges természeti hatásokkal szemben ellenállók, azokat könnyebben túlélők, mert tartósan alkalmazkodtak azokhoz a viszonyokhoz. Gazdasági értéküket is ez jelenti. Az intenzív kultúrfajták viszont inkább a mesterséges technológia alkotta környezettel (épület, különböző berendezések, gépek, mesterséges klíma és padozatok, takarmányok, stb.) kerültek rendszeres kölcsönhatásba, melyek igényeiket jobban kiszolgálják, miközben ellenálló képességük csökkent, de gazdasági értéküket jelentő termelőképességük viszont megnőtt. Attól függően, hogy milyen típusú környezeti tényezők vannak túlsúlyban benne, az adott állattenyésztési technológia lehet külterjes (extenzív, pl. az ökológiai állattartás, szabadtartás), félintenzív, (pl. az ún. hagyományos állattartás) és intenzív, mint (pl. az iparszerű állattartás). Egyéb környezeti tényezők mellet mindegyik állattartási rendszerben mégis a legmeghatározóbb az ember tevékenysége. Az állatok termelőképességének növekedése igényli a tartási, takarmányozási környezeti feltételek optimális biztosítását. A nagyobb termelőképesség együtt jár a környezettel szemben támasztott nagyobb igényekkel, melyeket az ember törekszik kielégíteni.

5.2. Környezeti tényezők Az állat életterét meghatározó élettelen, külső környezeti tényezők a légkör, a talaj és a víz. A légköri változások folyamatosak, melyhez az állat tartósan képes alkalmazkodni (akklimatizáció) és a hirtelen változásokhoz is (akkomodáció). Az ilyen jellegű alkalmazkodás növeli az állatok ellenálló képességét. A légköri hatások frontátvonulások során érvényesülnek. Az időjárás a légkör alsó rétegeiben bekövetkező jelenségek (hőmérséklet, páratartalom, légnyomás) összhatásának állapota. Az éghajlat nagyobb földrajzi egység időjárása. Az éghajlat és időjárás a takarmánytermeléssel együtt meghatározó tényezői egy térség gazdasági állattartásának. A léghőmérséklet és annak ingadozása, nagyobb szélső értékei jelentősen igénybe veszik az állatok ellenálló képességét, ezekre termeléscsökkenéssel reagálnak, de ezek a klimatikus tényezők összefüggésben vannak egyes légző- és mozgásszervi betegségek, vagy fertőző betegségek kialakulásával és terjedésével is. A levegő páratartalma a hőmérséklettől függ. A levegő nagy relatív páratartalma a magas hőmérséklet káros hatásait fokozza, alacsony hőmérséklet esetén nő a szervezet hőleadása, ez meghűléshez, izületi betegséghez vezethet. A napsugárzás hatására a talajfelszín közeli levegőréteg melegebb, mint a felette lévő, ami ellentétes hőmérsékleti rétegződést jelent mint az istállókban, ahol a padozat fölötti levegő a leghidegebb, ahol az állatok tartózkodnak. A napsugárzás az istállók mikroklímáját is befolyásolja, és hatással van a szellőztetés rendszerének hatékonyságára is. Kémiai és biológiai hatása elsősorban az ibolyántúli (UV) sugárzásnak van az állati szervezetre, fokozza a bőrpigment képződését, a kevésbé pigmentált bőrfelületen gyulladásokat okozhat ( pl. világos bőrű sertéseknél).

18

Az időjárás elemei között a szél irányát és erősségét az állattartó épületek tervezésénél figyelembe kell venni és szerepe van az istállók szigetelésének és szellőzésének kialakításában is. Az éghajlati elemek között a frontok változásainak is hatása van az állatok szervezetére. A melegfronti hatásokat az állatok napokkal korábban megérzik, nyugtalanok lesznek, a vérnyomásuk nő, a vér pH-ja savasodik, nő a pulzus és légzésszám, az ingerküszöb csökken, a reflexidő pedig nő. A hidegfront hatása annak elmúltával tapasztalható az állatok szervezetére, anyagcseréjük aktivitása csökken, görcskészségük fokozódhat, gyakoribbá válhat a vetélés és kólikás megbetegedés, csökkenhet a tehenek ivarzási aktivitása. A talaj, mint környezeti tényező összetételével, termékenységével, kötöttségével, hőgazdálkodásával részben közvetlenül, részben a termesztett takarmányokon, legelőkön keresztül van jelentős hatással az állat szervezetére. Állathigiéniai szempontból a nedves talajokon kevésbé célszerű kifutós istállót létesíteni és ezeken a parazitás fertőzések gyakorisága is nagyobb. A talaj kémiai összetétele, makro- és mikroelem-tartalmának hiányai a takarmányok etetése útján hiánybetegségeket, mérgezéseket okozhatnak, ezért a takarmányok vizsgálata alapján pótlólag kell a szükséges adalék anyagokat bejuttatni a takarmányadagokba. A víz az élet egyik alapeleme a környezetben, mely a talajban, annak felszínén és a légkörben állandó mozgásban van. Az állatok számára alkalmas ivóvíz jó ízű, színtelen, szagtalan, hőfoka 8- 12 °C, nem túl kemény a benne oldott sók miatt, míg a lágy esővizet csak szükségből fogyasztják. A felszíni talajvíz mintegy 6-8 m mélységből nyerhető és csak rendszeres ellenőrzéssel alkalmas itatásra. A jobb minőségű víz az ún. artézi kutakból nyerhető. A felszíni álló-, vagy folyóvizekben több szerves és kevesebb szervetlen anyag található, itatásra csak alkalmanként használhatók. Az állati szervezet vízigényét tartósan csak az ivóvíz elégíti ki, melyet kiegészít a takarmányokban lévő ún. vegetációs víz. Az élő környezeti tényezők közé tartoznak a növények, melyek a takarmányozás útján az állatok életfenntartásának és termelésének tápanyag-szükségletét biztosítják. Ezek nemcsak tápláló-, hanem mérgező anyagokat (pl. toxinokat) is tartalmaznak. Az állatok is jelentős környezeti tényezők a különböző mikroorganizmusoktól kezdve a rovarokon, vagy madarakon át a kis- és nagyemlősökig, melyek állataink környezetében és szervezetében részt vesznek a termelési folyamatban pozitív és negatív hatásaikkal. A takarmány élettani és gazdasági szempontból különösen fontos tényező a gazdasági állatok hasznosításában. A takarmányozás legtermészetesebb formája a legeltetés, de intenzív állattartás nem képzelhető el intenzív takarmányozás nélkül, mely során az egyes fajták termelési tápanyag-szükségleteit optimális összetételben és adagolással kell az állat számára biztosítani. Végezetül a legfontosabb környezeti tényező maga az ember, aki az állatok hasznosítását irányítja, és felelős bánásmódjával befolyásolja. Az ember ellenőrzése alatt tarthatja a környezeti tényezők jelentős részét és az állatok igényeinek, valamint a termelési szükségleteknek megfelelően alakíthatja, módosíthatja azokat.

5.3. Az istálló mikroklímája Az istálló mikroklímája különösen fontos a gazdasági állatok számára, közvetlenül hat szervezetükre, hiszen a külső környezeti tényezők nagy része csak közvetett hatásában érvényesül. A mikroklíma legfontosabb összetevői a következők. A hőmérséklet, melynek optimális szintje és tűréshatárt jelentő szélső értékei fajtól, fajtától, életkortól, termelési állapottól, hasznosítástól függően változók lehetnek. Törekedni

19

kell a szükséges belső istállóhőmérséklet fenntartására, ami az épület szigetelésével, a megfelelő nyílászárók használatával, a lehetséges állatlétszám fenntartásával, almozással, szükség esetén terem-, vagy helyi fűtéssel lehetséges. A baromfi és az újszülött, fiatal állatok különösen érzékenyek az alacsony és túlzottan magas hőmérsékletre, mert hőszabályozásuk még kialakulatlan. A hidegben az állatok több mozgást és takarmány kiegészítést igényelnek. A túlzott meleg az állatok többségét még jobban megviseli, jelentős lehet termeléscsökkenésük, ezért árnyékolásról, esetenként szellőztetéses, vízpárás hűtésükről is gondoskodni kell. A páratartalom kívánatos értéke általában 60-80 %. Összefüggésben van a léghőmérséklettel, mert 20 °C és 75% még kedvező lehet, de ugyanez a páratartalom 30 °Con már fülledt levegőt okoz. A nagy nedvességtartalom mind a magas, mind az alacsony hőmérséklet káros hatásait fokozza. A légmozgás optimális értéke a semleges hőmérsékleti zónában általában 0,05-0,3 m/s. A megnövekedett légáramlás a magas hőmérsékleten kedvező, általában azonban az állatok a huzat hatásait nehezen viselik el, ezért ezt kerülni kell. A levegő összetétele és szennyezettsége szempontjából a megengedettnél több szén-dioxid, ammónia-, kénhidrogén-, por- és csíraszennyezettség káros hatású. Az elfogadható felső értékek szén-dioxid esetén 0,2-0,3 tf %, ammónia esetén 0,01-0,025 tf %, kénhidrogén esetén 0,01tf %, a porszennyezettség esetén 100- 200 porszem/ml. A csíraszennyezettség forrása lehet az állat, sőt az ember is, de a takarmánypor is lehet csírahordozó, különösen a padozat, az alom és a berendezési eszközök felületein. A baktérium- és gombacsíra mennyisége, összetétele változó, a megfelelő tisztaság fenntartása, a szellőztetés és fertőtlenítés jelentősen csökkenti a levegő csíraszámát. A megvilágítás kedvező az állatok életfolyamataira, különösen a természetes fény és az állatfajok többsége legalább 8 órás világosságot igényel. Kedvező, ha az istálló falfelületének legalább 8-10 %-a az ablakfelület. Különböző fajok istállóiban általában a 40-60 lux fényerősség a megfelelő, a megvilágítás hossza a tartásmód és hasznosítás függvénye. Az istállótér zajterhelése változó, ami az üzemelő gépektől és az állatoktól is származhat. Az alkalmanként elfogadható, mérsékelt zajszint 30-65 decibel, amit pl. a takarmányozás 5-20 decibellel is növelhet rövid ideig. Ezt a zajterhelést az állatok idegrendszeri károsodások nélkül tartósabban már nem viselik el és nyugtalansággal, termeléscsökkenéssel reagálnak.

5.4. Az istálló szellőztetése Az istálló szellőztetésére a belső léghőmérséklet fenntartása, a fölösleges pára és káros gázok, valamint a káros por- és csíratartalom eltávolítása miatt van szükség. A szellőztetés lehet természetes a nyílászárók, tetőszellőzők kialakítása segítségével, és mesterséges a légcserét biztosító ventilátorok és szellőzőcsatornák beépítésével. A ventilátorok használata során követelmény, hogy az istálló minden részében egyformán cseréljék a levegőt, gazdaságosak legyenek és ne legyenek túl zajosak. A szellőztetés rendszerei lehetnek elszívásosak és túlnyomásosak. Az állatok számára fontos az épület kiegyenlített szellőztetése. A szükséges mennyiségű légcserét a levegő hőmérséklete, pára- és gáztartalma alapján határozzák meg a betelepített állatok igényeinek megfelelően.

20

6. A környezetvédelem szükségessége, lehetséges módjai 6.1. A környezetvédelem jelentősége Egy földrajzi térségben az állattartás kölcsönhatásban van a környezetével. Kedvezőtlen, ha adott körzetben olyan kihasználatlan legelő területek, takarmánytermő területek vannak, amelyeket gazdasági állatok hasznosíthatnának, különösen, ha ezek más módon nem hasznosíthatóak megfelelően. Az elvadult növényzetű, elhanyagolt legelő- és szántó területeken káros gyomok (parlagfű) és más környezetet is károsító növények, állatok terjedhetnek el ellenőrzés nélkül. De az is hátrányos lehet a környezet állapotára, ha a környezeti feltételektől idegen állatfajokat telepítenek egy térségbe, vagy ha a környezeti feltételeknek megfelelő, de túl nagy létszámú állatállományt tartanak adott területen, melynek takarmányozási és egyéb feltételei hiányoznak. Optimális esetben az állati termék előállítás a környezetével tartósan összhangba kerülhet. Az állattartás környezete jelentős részben természeti környezet is, amely nem ellentétes az állattartás környezetével, hanem harmonikus kapcsolatba kerülhet azzal, és így mindkettő együtt ellenőrizendő és védelemre szorul. Az állattartás akkor érheti el célját, ha az állati termékeket elfogadható áron, jó minőségben és lényeges környezetkárosítás nélkül képes fenntartható módon megtermelni. A környezetvédelem jelentősége az állattartásban úgy összegezhető, hogy az ember az állatitermék-előállítás környezeti feltételeit tartósan igyekszik fenntartani, beleértve a természeti és emberi környezetet is, és úgy gazdálkodik ezekkel az erőforrásokkal, hogy közben óvja is azokat, nemcsak mint az élelmiszertermelés lehetőségeit, hanem mint az ember életlehetőségeit és kulturális örökségét is. A mai állattartás valójában növekvő mértékben koncentrált termék előállítást jelent, amely többé-kevésbé terheli a környezetét. Az állattartásból származó légszennyezés, ha nem is túl jelentős, a szén-dioxid, ammónia, kénhidrogén, por és csíra kibocsátásból adódik, mely a megfelelő állatlétszámmal, állathigiéniai intézkedésekkel, szűrő rendszerekkel és a klimatikus viszonyok figyelembe vételével tartható alacsony szinten. A talajszennyezés súlyosabb és tartósabb környezeti károsodást jelenthet, melynek oka lehet, ha a területen zsúfolt az állomány elhelyezése, a legelők használata, vagy a megengedhetőnél több szerves trágya, műtrágya és hígtrágya kerül a talajba, ami a talajok nitrátosodását, elsavanyodását okozhatja, vagy az üzemeltetés során mosó- és fertőtlenítő anyagok, üzemanyag kerül a talaj rétegeibe. Ezek az idegen anyagok nemcsak a talajéletet és a talaj termőképességét rontják sokszor hosszú évtizedekre, hanem a növények részben fel is veszik ezeknek az anyagoknak a koncentrált bomlástermékeit, és a takarmányok útján visszakerülhetnek az állatok szervezetébe és megjelenhetnek az állati eredetű élelmiszerekben is. Az ökológiai állattartás kiemelt célja ennek a folyamatnak a megakadályozása. A környezet vízkészleteinek szennyezése elsősorban a felszíni talajvizeket, folyó- és állóvizeket szennyezheti, ha a trágyakezelés gondatlansága miatt sok nitráttartalmú szerves anyag kerül a környező vizekbe, vagy a technológiai mosó- fertőtlenítő víz tisztítatlanul kerül a talajvízbe, vagy egyéb élővizekbe. A talajvíz szennyezése különösen az itatásra használt kutakat veszélyezteti, mert ilyenkor az állatok egészségén keresztül a fogyasztó egészsége is veszélybe kerülhet.

21

6.2. A trágyakezelés módszerei Az almos trágya kezelése. A különböző gazdasági állatok tartása során az istállókban és a kifutókban jelentős mennyiségű almos trágya keletkezik. Alomanyagként a szalmafélék a legjobbak a nagyállatok tartásánál, de alomként, főleg a kisállatok tartásában fűrészport, szalmaszecskát, faforgácsot, vagy ezek keverékét és homokot is használnak, melyek már nehezebben kezelhetők és szerves trágya értékük is kevesebb. A trágyával szennyezett almot rendszerint naponta cserélni kell és friss alomanyaggal pótolni. Nagyállatok tartásánál ez a művelet részben kézi úton végezhető, részben jól gépesíthető. Az istállóból összegyűjtött almos trágyát gyakran az istállók végében lévő ideiglenes tárolókban tárolják rövid ideig, majd beton padozatú és oldalfalú, oldalról is zárt, esetleg áthajtós rendszerű tárolókba rakják, ahol fóliás fedését is biztosítani lehet. Az így tárolt almos trágya csurgalékvizét megfelelő csatornával külön aknába lehet vezetni, ahonnét azt kiszivattyúzva időszakosan üríteni lehet. Ilyen módon az almos trágya a környezeti levegőt, talajt és vizet nem terheli káros módon. Az így tárolt trágyában olyan mértékű önmelegedés következik be, amely szinte valamennyi fertőző betegség kórokozóját elpusztítja. A szántóföldre alkalmas időben kiszállítható és a bizonyos mértékig összeérett trágya szórógéppel kijuttatható, és gyorsan talajba forgatható. Fontos, hogy az almos trágya az istálló és a tárolók közvetlen környezetét se szennyezhesse és a rakodások szóródás mentesen történjenek. A mélyalmos tartásmódokban naponta kell az elhasznált, szennyezett almot frissíteni, száraz, tiszta alomanyaggal felszórva vékony rétegben a régit. Az így kezelt mélyalom a termelési szakasz befejeztével, vagy időszakonként trágyatárolóba, vagy közvetlen kiszórásra kerülhet. Hasonlóan kezelik a rácspadozatos tartásban keletkezett alom nélküli trágyát is. Fontos követelmény, hogy az almos trágya közé nem kerülhetnek egyéb anyagok, mint állati hullák, gyógyszerek, vegyszerek, növényvédő szerek, vagy műanyagok és egyéb veszélyes hulladéknak minősülő anyagok, tárgyak sem. Nem engedhető meg az almos trágya szabad területen, gödörben, árokban való tárolása, mert az szennyezi a környezetet. A hígtrágya kezelése. A hígtrágya az almozás nélküli tartásban keletkező folyékony halmazállapotú melléktermék, amely az állatok bélsarából és vizeletéből, technológiai vízből és elcsurgó ivóvízből áll. A hígtrágya jelentős felmelegedése elmarad (téli hőmérséklete 7- 8 °C, a nyári pedig 17- 20 °C közötti). A trágyában lévő kórokozók ilyen körülmények között hosszú ideig fertőzőképesek maradnak. A hígtrágya mindazokat a kórokozókat tartalmazza, melyekkel az adott állatállomány fertőzött volt. Ezek közül az egyik legáltalánosabb a szalmonella. A keletkezett hígtrágya összetétele állatfajonként eltérő. A hígtrágyakezelés annak istállóban való gyűjtését, eltávolítását, hasznosításra való előkészítését és hasznosítását jelenti. A rácspadozatok alatt összegyűlt hígtrágya folyamatosan és szakaszosan, gravitációsan, vagy vízöblítéssel távolítható el az istállóból, ahonnét tároló medencébe kerül. A szakaszos eltávolításnál a trágyában túlsúlyba kerülnek az anaerob baktériumok és az ilyen módon tárolt trágya az istálló levegőjét is jobban szennyezi. A hígtrágya további kezelése történhet homogenizálással, azaz levegőztető keveréssel és szűréses fázisbontással, azaz a szilárd és híg rész szétválasztásával, valamint biológiai kezeléssel, azaz anaerob, vagy aerob bakteriális kezeléssel és derítéssel, semlegesítéssel. A trágyában lévő esetleges nehézfém-, toxin- és fertőzőanyag-tartalom, valamint a többféle bűzös vegyület miatt a hígtrágyát ajánlatos legalább 1 hétig tartó kezelés és tárolás után kijuttatni a felhasználás területére. Legelőre juttatva a legeltetést csak 2 hónap után ajánlatos kezdeni.

22

6.3. Hullák és hulladékok ártalmatlanná tétele Az állattartásból keletkezett hullák, hulladékok ártalmatlanná tehetők: – nagynyomású gőzzel, főzéssel, vagy vegyszeres kezeléssel, – hulladéktemetőben, – hullaemésztő veremben, – állathulla égetőben. Állathullát, állati eredetű hulladékot feldolgozni csak az Állatifehérje Takarmányokat Előállító Vállalat, hatósági engedéllyel bíró vegyipari vállalat jogosult. Az állattartó helyen elhullott állatot azonnal el kell szállítani és konténerben tárolni további szállításáig. Az elhullás okát állatorvos állapítja meg. A helyét fertőtleníteni kell. Az ilyen állattetem csak hatóságilag engedélyezett helyen és módon helyezhető el és tehető ártalmatlanná.

6.4. Kártevők elleni védekezés A kártevők elleni védekezés alatt elsősorban rovarok és rágcsálók irtását értjük. Ezek az élősködők nyugtalanítják az állatokat, sérüléseket, fertőzéseket, különféle betegségeket okozhatnak és a takarmányok minőségét is rontják. Rovarirtásra csak olyan szerek használhatók, melyek nem károsítják az állatok egészségét és az állati eredetű élelmiszerekben nem jelennek meg. Használatosak a mechanikai, kémiai és biológiai irtási módszerek. Többféle vérszívó légyfaj ellen hatásos szerek a Diklorfosz és Dibrom 0,5 %-os vizes oldata, a Stomoxin, a Dixol, legyek ellen a Neo-Mustox Forte, a Diklorfosz, kullancsok ellen a Bentocid, a Tetocid, a Neocidol. A rágcsálók irtása megelőző és mentesítő jellegű lehet. A legelterjedtebbek a különböző mechanikai és vegyszeres módszerek. Bevált gyakorlat a csalétkek speciális dobozokban való kihelyezése. Rendszeresen ellenőrizni kell a kihelyezett csalétkek mennyiségét és az irtás eredményességét is meg kell ítélni.

7. A zöldtakarmányok 7.1. Általános jellemzőik A zöldtakarmány etetés sok előnnyel jár. Nem jelentkezik tartósítási költség, nagy (75-85%) víztartalmuk miatt kedvezőek a tejelő állatok számára. Igás és sportlovakkal korlátozott mértékben etessük. A pillangós zöldtakarmányok 18-25 sza% fehérjét tartalmaznak. Legtöbb zöldtakarmány keményítőben vagy cukorban gazdag. A növény korának változásával a kémiai összetétele is változik. Nő a nyersrost tartalma, csökken a fehérje tartalma. A zöldtakarmányok gazdag karotinforrások, K-vitamin tartalmuk magas. Ásványianyagok közül Ca és K tartalmuk magas, P főleg a fűfélékben kevés. Etethetők legeltetve vagy kaszált zöldtakarmányként.

23

7.2. Csoportosításuk – Legelők. – Szántóföldi zöldtakarmányok. – Pillangós zöldtakarmányok. – Keverék zöldtakarmányok. – Őszi keverékek. – Tavaszi keverékek. – Leveles zöldtakarmányok.

7.3. A gyep növényi összetétele, hasznosítási lehetőségek Az egészséges állatnak és az olcsó állati termék előállításának kulcsa a legeltetés. Természetszerű tartásról beszélhetünk akkor, ha az állatok jelenléte a legelőn állandó és az megfelelő minőségű, táplálóanyag tartalmú és kellő mennyiségű füvet biztosít számukra. – A legeltetett állatok egészségi állapota kedvezőbb, a legeltetés előnyösen hat a szív, a tüdő fejlődésére, az ellési rendellenességek ritkábbak, jobb lesz a vemhesülési arány is. – A legeltetett állatok környezetében lévő fertőző csírák száma az ultraibolya sugárzás baktériumölő hatása miatt jóval kisebb a zárt tartástechnológiákhoz viszonyítva. – A legelő tekinthető a legolcsóbb takarmánybázisnak és higiéniai szempontból a legkedvezőbb tartózkodási helynek. Bizonyított az is, hogy a szakszerűen legeltetett állatok hasznos élettartama jelentősen meghosszabbodik. – A szabadban nevelt és tartott egyedek várhatóan jó konstitúciójúak lesznek, mely a szaporaságban és a hasznos élettartamban jelentkezik pozitívan. Az állat igénye szerint legelhet és válogathat a számára teljes értékű fűből. – Élénkebb a legelő állatok anyagcseréje, jó az étvágyuk, több emésztőnedvet termelnek és megfelelő a bélműködésük is. – A legelő növényzetének 69 %-a gyógyhatású (több mint 500 faj) és kb. 200 emberi étkezésre is alkalmas növény található rajtuk, ami fölöslegessé teszi a legelőn a takarmány kiegészítők és vitaminok alkalmazását (az intenzíven termelő állományokat kivéve). A legelő növényzete kedvező étrendi hatású és a gyógynövények hatására az egészségi állapot is megfelelő, az állataink gyógyszerektől mentesen tarthatók a legelőkön. – A legelő ezen kívül az állatok számára kellemes komfortérzetet biztosít, melyet zárt tartásban, mesterséges körülmények között nem tudunk kialakítani. A legelőfű biztosítja a legértékesebb vegetatív vizet az állat számára. – A hústermelő- és a tejelő állományok takarmányszükségletének jelentős részét kielégíti a gyepek fűtermése. Szakszerű legeltetési technológia használatakor jelentősen csökkenhetnek a juhtartók költségei, pl. a legelőfű betakarítási, szállítási, raktározási költségei, a kiegészítő takarmányozás költségei nem merülnek fel. Legelőtípusok: – Állandó legelők az ősgyepek, szántóföldön telepített gyepek. Az ősgyepek termésének minőségét a talaj, az ökológia a gyepgazdálkodás színvonala határozza meg. Síkvidéki, dombvidéki és lápi legelőket különböztetünk meg. – Mesterséges gyep telepítésekor a talaj-csapadék viszonyok mellett figyelemmel kell lenni a felhasználási célra is, legelőt vagy kaszálót telepítünk.

24

– Az alkalmi legelőket juhokkal, húsmarhával, növendékmarhával célszerű legeltetni. A szarvasmarhák energiaszükségletét kielégíti a kukoricatarló. A gabonatarlót inkább csak a juhok képesek hasznosítani. A gabonatarlók árvakelése, nagyobb szemveszteség esetén már növendékmarhákkal is legeltethető. Burgonya- és répatarló inkább a juhok legelője. Feltörés előtt álló pillangósok juhokkal és marhákkal is legeltethetők. A felfúvódás veszélye fennáll. – Alkalmi legelők továbbá az útszélek, árokpartok, töltésoldalak, erdők alja, vásártér, melyeket juhokkal, esetleg növendékmarhákkal legeltethetünk. A legeltetésre az állatokat és a legelőt is fel kell készíteni. A legelő állat kihajtása és a legeltetés fokozatos átmenettel kezdhető meg. Erre a fokozatosságra a bendőmikrobák alkalmazkodása miatt van nagy szükség. A legeltetés idejét 1-1,5 óráról fokozatosan növeljük, még az istállóban kaszált zöldtakarmányt etessünk. A takarmányváltás 10-15 napos legyen. Külön gondot kell fordítani az ásványianyag ellátásra (↓Ca, Mg, ↑K).

7.4. Fűféle zöldtakarmányok (silókukorica, kukoricacsalamádé, rozs, zab, cirok) Fűféle zöldtakarmányok. Fehérjetartalmuk alacsony, cukortartalmuk magas. Silókukorica, melyet zölden ritkábban, inkább silózva erjesztett takarmányként etetünk. Egységnyi területről vele lehet a legnagyobb mennyiségű NE-t (1:NE=nettó energia) nyerni. Táplálóértékét szárazanyag-tartalma határozza meg. Éréskor a nyersrost-tartalom csökken a csőben a keményítő növekedése miatt, ez növeli az emészthetőséget. A silókukoricát silózás esetén min. 30% szárazanyag-tartalomnál takarítsuk be. Zöldtakarmány céljára korábban is lehet, de tejesérés előtt nem célszerű. Növendékmarhákkal, tehenekkel, hízómarhákkal, lovakkal etethető zöldtakarmány, adagja tehénnek 40-60 kg, lónak 20-25 kg, juhnak 2-3 kg. A silócirok, cukorcirok gyenge talajokon is elfogadható zöldtermésre képes. Cukortartalmuk a szárazanyag 30-40%-át is elérheti. Viaszérés után a nyersrost-tartalmuk nő, minőségük csökken. Zöldtakarmányként tejeséréstől etethetők, silózni 28-30% szárazanyag tartalom alatt nem célszerű. Etetése a zöld silókukoricához hasonlóan történik. A rozs a legkorábbi zöldtakarmányunk. Kalászhányásig jó minőséget ad. A szarvasmarha és a ló szívesen fogyasztja. Kalászhányás után gyorsan vénül, minősége csökken, sok nitrátot képes felvenni. A zabot legeltetni és kaszált zöldként etetni is lehet. Virágzás után gyorsan vénül, sok karotint tartalmaz. Az árpát zöld állapotban nem fogyasztja olyan szívesen a szarvasmarha és a ló sem, mint a rozsot vagy a zabot. Ezért zölden etetése a gyakorlatban ritka. A mohar (muhar) bugahányásig jól etethető, utána a szőrös bugája miatt sem a ló, sem a szarvasmarha nem fogyasztja szívesen. A köles kedvelt zöldtakarmány, mivel levélben gazdag, szára későn fásodik el.

8. Szántóföldi zöldtakarmányok 8.1. Pillangósvirágú zöldtakarmányok (lucerna, vöröshere, bíborhere) A lucernafélék közül a legelterjedtebb a kékvirágú lucerna. Évelő, 4-5 évig meghagyható. Zöldbimbós állapotban etessük. Ekkor 19-20% szárazanyagot, szárazanyagában 19-20 25

nyersfehérje, 26-28% nyersrost található. Karotin tartalma magas, foszforban szegény. Antinutritív anyagai a szaponinok, fitoösztogének. Szarvasmarha, juh, ló kedvelt takarmánya, zsenge állapotban sertéssel is etethető. A komlós lucernának és a sárkerep lucernának a gyepekben van nagyobb jelentősége. A herefélék közül a vöröshere a legfontosabb. A lucernánál fehérjetartalma kisebb, gyorsabban vénül, puffasztó hatása azzal megegyezik. Fitoösztogéneket tartalmaz, lisztharmattal, rozsdagombával fertőzött vöröshere az állatokat is megbetegítheti. A virágzás kezdetéig etessük. A bíborhere a legkorábbi pillangós zöldtakarmány, gyorsan vénül. A nyersrost- tartalma megnő, a növény szőrei megkeményednek, ezért a virágzás kezdetéig etessük. Juhoknál és lovaknál emésztési zavarokat is okozhat, mivel szőrképleteiből 5 cm-es golyócskákat képez a belekben.

8.2. Őszi- és tavaszi takarmánykeverékek Őszi keverékek A keszthelyi keverék a legkorábbi keverék zöldtakarmány. Rozsból és káposztarepcéből áll. A repce virágzásáig célszerű feletetni, mivel mustárolaj glikozidjai ízhibát okozhatnak a tejben. A rozsos szöszös bükkönyt korábban, a kalászhányásig fel kell etetni. A búzás pannon bükköny a rozsos bükkönynél későbbi, lassabban vénül. Ízletesebb, mivel a pannon bükkönynek dúsabb a levélzete, kevésbé szőrözött. A Legány-féle keverék búzából, árpából vagy rozsból, valamint bükkönyből és bíborheréből áll. Fehérjében gazdag, mivel a három alkotó növényfaj közül kettő pillangós. A kérődzők és a ló is szívesen fogyasztja. Értékes keverék lehet a borsó valamilyen támasztónövénnyel, pl. az árpás, búzás vagy rozsos borsó. Tavaszi keverékek A zabos bükköny júniusban ad etethető takarmányt. A bükköny bimbós állapotában etessük. A zabos borsó a zabos bükkönynél nagyobb termést ad. A lucerna első és második kaszálása között etethető. A borsós kukoricacsalamádét a borsó virágzásakor etessük. Hosszabb ideig ad jó minőséget. A szarvasmarha és a ló is kedveli. A borsós napraforgó-csalamádé gyengébb talajokon termeszthető. Etetése a napraforgó tányérjának fejlődésekor a legjobb. Később gyorsan fásodik. A szójás silókukorica a silókukoricánál 30-40%-kal több fehérjét tartalmaz. Késői szójafajtával társítsuk a közepes érésű silókukoricát. Szarvasmarha és ló kedvelt zöldtakarmánya. Etetése a kukorica tejesérésénél történjen. A füves here hazánkban a legnagyobb területen termesztett. Pillangós alkotója a hereféléken kívül a lucerna vagy több pillangós keveréke is lehet. Pázsitfű alkotója az angol perje, vörös csenkesz, réti komócsin. A pillangós, fűféle aránya 1:1. Etetése a kalász vagy bugahányás kezdetén történik. Nem puffasztó hatású, étvágy szerint etethető.

26

8.3. Leveles zöldtakarmányok (repce, napraforgó) A káposztarepce, réparepce virágzásig kevés mustárolajglikozidot tartalmaznak. Virágzás után etetve tejízhibát okoznak. A réparepcét, mivel szőrösebb, kevésbé fogyasztják szívesen az állatok. A kérődzők takarmányai. A napraforgó fiatalon etetve közepes minőségű zöldtakarmány. Ott termeszthető, ahol a kukorica hozamai nagyon alacsonyak. Etetése az állomány maximum 30%-ának virágzásáig lehetséges, később gyorsan fásodik.

9. Gyökér-, gumós- és egyéb lédús takarmányok 9.1. Általános jellemzők Víztartalmuk magas (70-90%), tejelő állatokkal javasolt etetni, mivel kedvező hatásúak a tejtermelésre. A nagy víztartalom nehezíti a tartósítást. Fehérjetartalmuk kevés, zsírt, rostot tartalmaznak, keményítő és cukortartalmuk esetenként jelentős (burgonya, répa). Kálium tartalmuk magas, földszennyezettség miatt célszerű mosás után etetni.

9.2. Gyökértakarmányok (takarmányrépa, murokrépa, cukorrépa) A takarmányrépa a silókukorica előtt a kérődzők fő tömegtakarmánya volt. A kukoricánál kisebb az energia-tartalma, több kézimunkát igényel, tartósítása, tárolása nehezebb. Szárazanyag tartalma 9-13%, cukortartalma 30-40 szárazanyag%, nyersrostja kevés, de jól emészthető az alacsony lignin tartalom miatt. Nyersfehérje tartalma 1-1,7 szárazanyag%. Kérődzők főbb takarmánya, adagja tehénnek maximálisan 40 kg, lónak 10-20 kg, sertésnek 26 kg/nap. A cukorrépa energia-tartalma magasabb, nagyobb a cukortartalma (65-70 szárazanyag%), mint a takarmányrépáé. Szarvasmarhák maximális napi adagja 10-15 kg, mivel a cukorból képződő sok szerves sav csökkenti a bendő pH-t, csökken a rostemésztés. Lóval 15-20 kg, sertéssel 4-6 kg/nap etethető. A murokrépa a karotinszükséglet fedezése érdekében etethető. Karotintartalma 80-200 mg/kg. Szarvasmarha, ló sertés is szívesen fogyasztja, maximális adagja 15-20 kg/nap. Sertésnél a burgonya fele helyettesíthető vele.

9.3. Gumós takarmányok (burgonya) A burgonyából hazánkban az emberi fogyasztásra nem alkalmas tételek kerülnek takarmányozásra. Szárazanyag-tartalma 10-19%, ennek 80-90%-a keményítő. Fehérjetartalma kicsi. Szolanin nevű alkaloida tartalmára a sertés és a ló érzékenyek, ezért főzve etessük. A sertés a nyers burgonya keményítőjét rosszul hasznosítja. Napi adagja a sertés súlyától függően 2-10 kg. Tehénnek maximálisan 10-15 kg/nap lehet a napi adagja, mert tej mellékízt adhat. A hízómarhák 20-25 kg, a lovak 20-25 kg főtt burgonyát kaphatnak naponta.

27

9.4. Húsos termések (takarmánytök) A szarvasmarha, ló, juh, sertés kedvező kiegészítő takarmánya. Kiváló étrendi hatása van. Cukortartalma 3,5 % körüli, karotin tartalma 0,3-1,3 mg/100g.

10. Erjesztett takarmányok 10.1. Általános jellemzők Hazánkban is széles körben elterjedt tartósítási mód az erjesztés vagy silózás, melynek lényege, hogy a takarmánynövény felületén található baktériumok a növény szénhidrátjaiból szerves savakat (tejsav, ecetsav, propionsav) állítanak elő levegőtlen körülmények között, amelyek a pH csökkenés miatt konzerválják a takarmányt. A silózás során a növényi szénhidrátok egy részéből szerves savak keletkeznek. A savak legnagyobb része tejsav legyen, mivel az a szilázs jó minőségű, amelyben a szervessav-tartalom 70%-a tejsav, az ecetsav aránya nem több, mint 30%. Vajsavat nem, vagy csak nyomokban tartalmaz. Az etethető mennyiséget kérődzőknél a savtartalma határozza meg. A bendőben lévő receptorok érzékelik a felvett sav mennyiségét és a kritikus szint elérésekor leállítják a takarmány felvételt. Az együregű gyomrú állatoknál a szilázs rosttartalma korlátozza a felvehető maximális mennyiséget. Az erjesztés során csökken a fehérjetartalom is. A baktériumok egy része képes a fehérjét is bontani, melynek mértéke a 20-25%-ot is elérheti. A karotintartalom is csökken.

10.2. Erjesztett (silózott) takarmányok (silókukorica szilázs, lucerna-, és fűszenázs) A szilázs minőségét a fejlődési állapot jelentősen befolyásolja. Pillangósok és fűfélék esetén a korral nő a nyersrost mennyisége, romlik az emészthetőség, ez a kukoricánál a csőhányad növekedése miatt fordított. A baromfiféléken kívül minden állatfajjal etethetők. Fiatal borjúval is etethető 5-6 hetes kortól. A szarvasmarha monodiétás takarmányozásának egyik alapja a szilázs. Kisebb mennyiségű szilázst a zöldtakarmány mellett is etethetünk, fenntartja a megfelelő bendőműködést. A juhokkal csak a jó minőségű szilázst etessük, mivel a juh igényes a szilázs minőségével szemben, a rosszul erjedt, gyenge szilázst a juhászatban ne használjuk fel. Növendék juh adagja 1-2 kg, kifejlett juh 2-4 kg/nap. Lovakkal jó minőségű szilázsból 10-15 kg etethető naponta. A kis nyersrost-tartalmú, zsenge növényből készült szilázsból a sertés is szívesen fogyaszt, a koca maximálisan 6-8 kg-ot, a hízó 1-3 kg-ot naponta. A sertés nagy szervessav adagot képes elviselni, korlátozó tényező a szilázs rosttartalma.

11. Szénák 11.1. Általános jellemzők A szénák zöldtakarmányokból szárítás útján készített tartósított takarmányok. Kérődzőkkel, lovakkal és nyulakkal etetjük. Táplálóanyagot adnak a szervezet számára, nyersrostot,

28

melyből szervessavak képződnek. A pillangósszénák a fehérjeellátáshoz is hozzájárulnak. Megteremtik a bendőben a zavartalan mikroba-tevékenység feltételeit. Aktív rágásra, kérődzésre, nyáltermelésre késztetnek. A strukturális hatékonyságuknál fogva helyettesíthetők takarmányszalmával, 2-3 cm szecskahosszúságú kukoricaszilázzsal vagy lucerna-, fűszenázzsal. A szalma csak kisebb mennyiségben etethető, emészthetősége kisebb. Tápláló értéküket több tényező befolyásolja. A növény kora a kaszáláskor, melyre a zöldbimbós állapot, a kalászolás, valamint a bugahányás a megfelelő időpont. A szénakészítés módja is jelentősen csökkentheti a beltartalmat. A hagyományos renden szárítás kedvezőtlenebb a beltartalmi mutatókra, mint pl. a szárító-tároló pajta. Szénakészítés ideje alatti időjárás: az esős idő növeli a veszteségeket, a karotintartalom 6070%-a lebomlik, ugyanakkor D3-vitamin képződik a napon szárítás alatt a szénában. 11.2. Réti szénák A réti széna a fűszénák közé tartozik, minősége nagyban függ az alkotó növényfajoktól. A fűfélék mellett pillangósok is megtalálhatók a gyepekben, melyek minőségjavító összetevők. A termőhelyi viszonyok befolyásolják a széna minőségét. Az első kaszáláskor kapjuk az anyaszénát, a további kaszálások a sarjúszénát adják. Az őszi sarjúszéna jobb minőségű a nyárinál, mivel magasabb a nyersrost-tartama. A kérődzők és a lovak kedvelt takarmánya. Tehenekkel 3-5 kg, hízó-, növendékmarhákkal 2-3 kg, lóval 3-5 kg, juhokkal 0,5-1,5 kg/nap mennyiségben etethető. Szántóföldi zöldtakarmányok közül a moharból készült széna keményebb szárú, a lovak takarmánya, a kölesszénát a szarvasmarha is szívesen fogyasztja. Szudáni cirokfű szénája fiatalon kaszálva ad jó minőséget.

11.3. Pillangós szénák A legtöbb széna lucernából készül. Fehérjetartalma virágzás előtti kaszálás és jó időjárás mellett elérheti a 20%-ot. Ca-tartalma magas. A vöröshereszéna és a baltacimszéna fehérjetartalma kisebb. Elsősorban szarvasmarha takarmányai, a vörösherszéna lovaknál néha puffasztó hatású lehet. A bíborhere széna virágzás előtt ad megfelelő minőséget, később szőrözött, mely rontja az emészthetőségét. Csillagfürtből a későn vénülő sárga, édes változat alkalmas széna készítésre.

12. Magvak, mint abraktakarmányok 12.1. Általános jellemzők A magvak minősége, etethetősége függ a szövettani felépítésüktől is. A csírák sok olajat tartalmaznak, az endospermium tartalmazza a legtöbb, az állatok számára hasznosítható energiát (keményítőtartalom). A maghéj, pelyvatartalom a rosttartalmukat növeli, esetenként

29

már az emészthetőséget rontja. Emészthetőségük meghaladja a 80%-ot. Sok keményítőt tartalmaznak, egyesekben a fehérje- és az olajtartalom magas. Foszforban gazdagok.

12.2. Gabonamagvak (kukorica, búza, árpa, rozs, zab) A kukorica a legnagyobb mennyiségben etetett abraktakarmányunk. Az abrakbázis 70%-át adja. Energiatartalma magas, 60% keményítőt, 4% nyerszsírt tartalmaz. Fehérjetartalma kicsi (6-7%), melynek minősége is gyenge, aminosav-összetétele a gabonamagvak közül a legrosszabb. Sárga festékanyaga értékes. A tápokban a legnagyobb részarányú. Mennyiségét nagy energiatartalma miatt, pl. 60-70 kg fölötti sertések tápjában korlátozni kell, mivel zsírosít. Teheneknél lágyítja a tejzsírt és a vajat is. Sertéseknél is lágyítja a zsírt. Jó vagy túlkondícióban lévő lovak abrakjában is korlátozni kell mennyiségét. A fuzáriumtoxintartalmuk gyakorta magas, megvizsgálása ezért javasolt. A fuzárium-toxinnal fertőzött kukoricatételek etetése termelés visszaesést, káros ösztrogén hatást eredményezhet. A búza szintén értékes gabonamagvunk. Korábban csak emberi fogyasztásra termesztették, mára vannak kifejezetten takarmányozási célú fajtái, melyeknek kicsi a sikértartalma. A gabonamagvak közül legnagyobb a fehérjetartalma, a szárazanyag 13,5-14,5%-a. Lizin- és triptofántartalma kicsi. Rost és zsírtartalma is alacsony. Valamennyi állatfaj szívesen fogyasztja, a tyúkok legjobban kedvelik. A sertéstápban a nagyobb búza arány a zsírtartalmat csökkenti, a szalonna fehérebb, keményebb lesz. Az árpát pelyvalevelek borítják, ezért nagyobb a nyersrost-tartalma. Takarmányozási célra inkább az őszi árpát használjuk. A tavaszi árpát söripari felhasználásra termesztjük, a söripar számára nem megfelelő tételek takarmányozhatók. Nyersfehérje tartalma a búza és a kukorica közötti, lizinben szegény. Valamennyi állatfaj szívesen fogyasztja, a baromfifélék gyengébben értékesítik. Sertésnél csökkenti a fehéráru mennyiségét, vékonyabbá, keményebbé és világosabbá teszi a szalonnát. Az igáslovaknál helyettesítheti a zabot. A zabot szintén pelyvalevelek borítják, ezért nyersrost-tartalma 10-12% is lehet, mely csökkenti táplálóanyagai emészthetőségét. Fehérjetartalma 10-11%, közepes értékű, lizinben, treoninban szegény. Nyerszsírtartalma 4-4,5%, mely értékes, sok benne a telítetlen linol-, linolénsav. Nyálkaanyag-tartalma miatt emésztőszervi betegségben szenvedő állatokkal jól etethető. Elsősorban lovakkal, tenyészhímekkel etetjük, de nyulakkal, kocákkal is hasznosan etethető. Baromfiféléknek, rosttartalma miatt, mennyiségét korlátozni szükséges. A rozsot a többi gabonaféle között kisebb értékűnek tekintik. Több antinutritív anyagként viselkedő szénhidrátot (pentozánokat) tart. Összetételében a búzához áll legközelebb. Sertéshízlalásban eredményesen használható. Javítja a szalonna minőségét, azonban egyik faj abrakjába se keverjük 25-30%-nál nagyobb mennyiségben, mert rosszabb íze miatt csökkenti a takarmány felvételt. Az ivari életre kedvező, ezért a tenyészhímekkel, anyajuhokkal is etetik.

12.3. Hüvelyes magvak (borsó, szója) A borsó hazánkban nagy területen termesztett. 26-27 % nyersfehérje tartalmú, lizinben gazdag, metioninban, triptofánban szegényebb. Sertések tápjába 15-20%-ban keverhető, valamennyi fajjal etethető, a szalonnát keményíti. Teheneknél napi 1-1,5 kg fölött keményíti, morzsalékonnyá teszi a vajat.

30

A szójabab a legértékesebb hüvelyes magvunk. Fehérjetartalma 35-38%, emellett 15-18% kedvező zsírsav-összetételű olajat tartalmaz. Hőkezelni szükséges, 110-120 oC-on 15-30 perces pirítás vagy pelyhesítés, puffasztás, extrudálás semlegesíti antinutritív anyagait. Aminosav-összetétele értékes, sok lizin és treonin van benne. Baromfihízlalásban és a 60 kg alatti sertések hízlalásában eredményesen etethető. Nagyobb súlyú sertésnél növeli a fehéráru mennyiségét, lágyítja a szalonnát. Borjakkal és tehenekkel is etethető. Teheneknek korlátozni kell a mennyiségét, mivel olajtartalma nem kedvező a bendőbaktériumok számára, így csökkenhet a rostemésztés hatékonysága.

12.4. Olajos magvak (napraforgó, repce) A napraforgó a legnagyobb területen termesztett olajnövényünk. Takarmányozásra csak az olajgyártásra alkalmatlan tételeket használják fel. Olajtartalma 50% fölötti is lehet, nyersfehérje tartalma 13-18%, kevés lizint tartalmaz. Vastag héja miatt rosttartalma 25-28% is lehet, rostjai rosszul emészthetők. A repce 40-43% olajat tartalmaz. Nyersfehérje-tartalma 20-25%, mely értékes összetételű. A hagyományos fajták olajának 50%-a erukasav volt, mely kellemetlen halízt eredményezett, mustárolaj-glikozidokat is tartalmazott. Nemesítés eredményeképpen a takarmányozásban a duplanullás (00) repcéket termesztik, melyek erukasav és mustárolaj-glikozid tartalmuk gyakorlatilag nulla. Ezen hibridek minden fajjal etethetők. Sertéssel etetve növeli a fehéráru mennyiségét, lágyítja a szalonnát. Kérődzőkkel is korlátozottan etethető, magas olajtartalma miatt rontja a rostemésztést. Baromfitápokba 4-5%-ban keverhető.

13. Melléktermékek 13.1. Szántóföldi melléktermékek (szalmák, kukoricaszár, leveles répafej) A fűféle szalmák közül a gabonafélék szalmái állnak legnagyobb mennyiségben rendelkezésre. A tavaszi szalmák értékesebbek az őszi kalászosok szalmáinál. Az árpaszalma NE-tartalma (NE1=Nettó energia) nagyobb, mint a búza vagy rozs szalmáé. A tavaszi árpa szalma etetése javasolható. A búzaszalma emészthetősége gyenge, a lovak a rostját kimondottan rosszul értékesítik. A zabszalma a legjobb minőségű szalmaféleség, a kérődzők és a lovak is szívesen fogyasztják. A rozsszalma hasonlóan gyenge minőségű, mint a búzaszalma. A kölesszalma levélben gazdag, a lovak szívesen fogyasztják. A kukoricaszár nagy mennyiségben rendelkezésre álló szalmaféle. A késői érésű hibridek szalmája értékesebb a kisebb nyersrost tartalmuk miatt. A kukoricaszár betakarításkori nedvességartalma 50-60%, etetését vagy legeltetését minél hamarabb meg kell kezdeni. Időben betakarítva a gabonaszalmáknál értékesebb, kevesebb rostot, lignint, 30-40%-kal több NE-t (NE1=Nettó energia) tartalmaz. Legolcsóbban legeltetéssel hasznosítható. Tartósítható erjesztéssel is, de az optimálisnál magasabb nyersrost tartalma miatt pl. nedves répaszelettel kell keverni. Nehezen tömöríthető, a nedvesen bálázott kukoricaszár könnyen penészedik.

31

13.2. Malomipari melléktermékek (korpa, ocsú) A korpák a héjrészek mellett a maghéj alatt lévő fehérjében és zsírokban gazdag aleuronréteg egy részét is tartalmazzák. A kiőrléstől függően 16-18% nyersfehérje, 8-14% nyersrost található bennük. Magas a K- és P- valamint a Mn- és Zn- tartalmuk. A foszfor fele fitinhez kötött. Tejelő tehenekkel, sertéssel etethető. Sertéssel a magas rosttartalma miatt korlátozottan etethető, 60 kg feletti hízók takarmányában nagyobb arányban szerepelhet, a kukorica mennyisége csökkenthető vele. Legnagyobb mennyiségben a búzakorpa áll rendelkezésre. Az árpakorpa, zabkorpa, kukoricakorpa a búzánál kisebb nyersfehérjetartalmú. A rozskorpa nyersfehérje tartalma azonos a búzáéval. A borsókorpa nyersfehérjetartalma megegyezik a búzáéval, nyersrost-tartalma 20%, ezért inkább kérődzőkkel etessük. A takarmánylisztek nyersfehérje- és nyersrost-tartalma kisebb a korpáknál, több energiát tartalmaznak. A búza-takarmánylisztnek a nyersfehérje, a rozs-takarmánylisztnek az energiatartalma magasabb az átlagosnál, melyeket sorrendben az árpa-takarmányliszt, rizstakarmányliszt, kukorica-takarmányliszt követ. A borsó-takarmányliszt nyersfehérjetartalma 20-22%. Valamennyi állatfajjal etethetők. A csírákat magasabb olajtartalmuk miatt az őrlés során elkülönítik. Az el nem távolított csíraolajok rontják az őrlés és az őrölt áru minőségét. A kukoricacsírában 15-20% nyerszsír található. A búzacsíra nyerszsír-tartalma 6-8%, nyersfehérje-tartalma 26-29%. Gazdagok Evitaminban és foszforban. A malomipari feldolgozás előtt tisztítják a magvakat, mely során a léha, törött, aszott szemeket és a gyommagvakat elkülönítik. Ezek arányától függően takarmányértékük jelentősen változik. A gyommagvak között lehetnek mérgezőek is ezért ezeket a tételeket elővigyázatosan kell etetni.

13.3. Olajipari melléktermékek (extrahált darák) A legértékesebb olajipari melléktermék az extrahált szójadara, melynek nyersfehérje tartalma 42-50%. Fehérjéjének összetétele megegyezik a szójababbal. Nyerszsír-tartalma 12%. Az olaj kinyerés után pirítják a szójababot. Valamennyi állatfaj kedveli. Hazánk extahált szójadara igényét már csak export tételek bevonásával lehet kielégíteni, ennek következtében az ára magas. Jellemzően a fiatal növendékekkel, sertéssel, tejelő tehenekkel etetik. Az extahált napraforgódara áll a legnagyobb mennyiségben rendelkezésre hazánkban. Nyersfehérje-tartalma 34-40%, nyersrost-tartalma 12-22% közötti, minőségtől, napraforgó tételtől függően. Nyersrost-tartalma miatt inkább a kérődzőkkel és lovakkal etetik. A kisebb rosttartalmú tételek – melyeknél a nyersrost tartalom 10-14% – a sertésekkel, baromfival, nyúllal is etethetők. Sertések takarmányba maximum 8%-ban keverhető, ennél nagyobb arányban rontja a többi táplálóanyag emészthetőségét. Extrahált repcedarából szintén jelentős mennyiség áll rendelkezésre. Nyersfehérjetartalma 34-40%, nyerszsír-tartalma 1-2%, nyersrost-tartalma 12-15% között alakul. A 00 repcéből készült extrahált repcedara a monogasztrikus állatokkal is etethető, hőkezeléssel etetése biztonságosabb.

32

13.4. Szeszgyári melléktermékek (moslék, élesztő) A keletkező melléktermékekben minden összetevő megtalálható, ami nem erjedt alkohollá. Az alkohol lepárlása után visszamaradó termék a szeszgyári moslék, melynek szárazanyagtartalma 6-8%. Nyersfehérje-tartalma magasabb, mint a kiinduló terméké, mert benne felhalmozódnak az élesztők fehérjéi. Az erjesztés során nagyobb mennyiségben képzőnek a B-vitamin csoportba tartozó vitaminok. A moslékok közül a kukorica és gabonamoslék értékesebb, a burgonya-, répa-, gyümölcsmoslékok gyengébb összetételűek. Elsősorban szarvasmarhákkal etetik. Sertéssel a kisebb rosttartalmú moslék etethető (gyümölcsmoslék kivételével). Adagja szarvasmarháknak napi 20-50 kg, sertéseknek napi 2-3 kg. Könnyen romlanak, ezért a higiéniára, a vályúk tisztítására fokozottan ügyelni kell. Sűrített szeszmoslék a vinasz. A melaszmoslék 70%-os szárazanyag-tartalomra való sűrítésével állítják elő. Nyersfehérje-tartalma 21%, a szarvasmarha takarmányozásban használják. A szárított szeszmoslék abrakszerű, korpához hasonló, de nagyobb nyersfehérje-tartalmú. Szarvasmarha abrakkeverékbe 15-20%-ban, sertésébe 5-6%-ban keverhető. Az alkohol lepárlása után keletkező szeszélesztő és a sörélesztő is 45-48% nyersfehérjetartalmú, értékes aminosav-összetételű takarmányok. Szárított formában kerülnek értékesítésre. Minden állatfajjal etethetők.

13.5. Konzervgyári melléktermékek A paradicsomtörköly a paradicsommag és héjrészeit tartalmazza. Kérődzőkkel etethető, mert nyersrost-tartalma magas. Adagja teheneknek és hízómarháknak napi 15-20 kg lehet. Az almatörköly a héj-, mag- és bélrészeket tartalmazza. Szintén a kérődzők takarmánya. Tehenek, hízómarhák 20-25 kg/nap, juhok 2-3 kg/nap adagban fogyaszthatják. A csemegekukorica feldolgozása során a csuhé levelek és a csutka maradnak vissza. A szénhidrát-tartalma magas, silózható, adalékkén is használható. A szállítása hosszabb távra nem gazdaságos, mivel víztartalma magas.

14. A melléktermékek jelentősége a takarmányozásban 14.1. Cukoripari melléktermékek (nedves és szárított répaszelet, melasz) A répacukor gyártása során értékes melléktermékek képződnek, magas cukortartalommal rendelkeznek, melyet már gazdaságosan kivonni nem lehet. Az utóbbi években a cukorrépatermesztés és a cukorgyártás volumene is lecsökkent, így a melléktermékek etetése sem jellemző nagy mennyiségben. A cukorgyártás során a következő melléktermékek képződnek: nedves vagy szárított cukorgyári répaszelet és a melasz. A nedves cukorgyári répaszelet szárazanyag-tartalma kétszeri préselés után is csak 1415%, nyersfehérje tartalma kicsi. Szárazanyagának nagy része répacukor, kevés, de jól emészthető rostot is tartalmaz. Elsősorban a kérődzők és lovak takarmánya. Lovakkal a nagy nedvesség-tartalom miatt a napi maximálisan etethető adag 10-15 kg. Tehenek és hízómarhák

33

40-60 kg-ot is elfogyaszthatnak naponta. Problémát a nagy tömeg és nedvességtartalom miatt a nagy távolságokra történő szállítás és a tárolás jelenthet. A szárított cukorrépaszelet elállítása a magas energiaárak miatt drága. Kitűnő minőségű takarmány. A baromfiféléken kívül minden állatfajjal etethető. A melasz 75-80% szárazanyag tartalmú, sűrűn folyó melléktermék. A szárazanyag fele répacukor. Nyersfehérje-tartalma 10% körüli, de az nem fehérjéből, hanem amid anyagokból áll, amit a kérődzők hasznosítanak jól. Kifejlett szarvasmarha 1-2 kg-ot is fogyaszthat naponta. Nagyobb testű sertések 0,5-0,7 kg-ot, a lovak szoktatás után 1-2 kg-ot fogyaszthat belőle naponta. Nehezen silózható takarmányok silózásának elősegítésére is használható, mivel könnyen emelhető vele az erjeszthető cukortartalom. A takarmányipar a tápok granulálásakor azok szilárdságának növelésére használja.

14.2. Az állati eredetű melléktermékek általános jellemzői Nagy a fehérjetartalmuk, fehérjéjük biológiai értéke magas, az állat igényeihez legközelebb állnak. Elsősorban a fiatal, intenzíven növekvő állatok takarmányai. Jól hasznosítható kalcium- és foszfortartalmuk is jelentős. A-, D- és B12-vitaminok gazdag forrásai. 14.3. A tejfeldolgozás melléktermékei (sovány tejpor, savó, savópor) A sovány tejport a fölözött tej szárítása útján állítják elő, abrakkeverékek, tejpótlók komponense lehet. A savó és a savópor a sajt és a túró gyártása során visszamaradó melléktermékek. Zsír és fehérjetartalmuk minimális (0,3, ill. 1%), B-csoportba tartozó vitaminokban (riboflavin, pantoténsav, niacin) ugyanakkor gazdagok. A savót főleg sertéshizlalásban használják 2-4 l/nap adagban. A savópor szintén szerepeltethető tápokban illetve tejpótló tápszerekben.

14.4. A halfeldolgozás melléktermékei (halliszt) A halliszt teljes halakból vagy hal vágóhídi melléktermékekből készül zsírtalanítást, szárítást követően. Minőségét befolyásolja az alapanyagban lévő halak faja, a lehalászás helye, a teljes halak és a melléktermékek aránya és a feldolgozás módja. Fehérjetartalma magas, 65-75%, gazdag lizinben és metioninban, sok B-csoportba tartozó vitamint, 2-3% foszfort, 4-5% kalciumot tartalmaz. Az első osztályú termék sótartalma maximum 2-3%, zsírtartalma maximum 10%. Nagyobb arányú etetése a termékben ízhibát okozhat.

14.5. Egyéb állati eredetű melléktermékek (takarmányzsír, tojás) A takarmányzsír vágóhidakon képződő melléktermék. Zsírtartalma 96-98%, minőségét frissessége alapvetően meghatározza. Peroxid-száma 25, savszáma 50 alatti kell, hogy legyen. A tápokba egy menetben is bekeverhető, vagy felületnövelt gabonával keverten zsírpor formájában etethető. Elsősorban energia-kiegészítő, minőségét zsírsav-összetétele is befolyásolja. 34

15. Ipari abrakkeverékek és takarmánykiegészítők 15.1. Premixek (vitamin, ásványi anyag) Vitamin premixek: vitamin, illetve vitaminok és készítményeik vivőanyagokkal alkotott keverékei. Mikroelem premix: mikroelem illetve mikroelemek és készítményeik vivőanyagokkal alkotott keverékei. Gyógypremix: állatgyógyászati készítmények vivőanyagokkal alkotott keveréke. Egységes premix: vitamin- és mikroelem készítmények vivőanyagokkal alkotott keveréke, amely tartalmazhat állatgyógyászati készítményeket, valamint egyéb adalékanyagokat is. Komplett premix: vitamin-, mikroelem-, makroelem- esetleg/és aminosav-készítmények vivőanyagokkal alkotott keveréke, amely tartalmazhat állatgyógyászati készítményeket és egyéb adalékanyagokat is. 15.2. Koncentrátumok Koncentrátum: vitamin-, mikroelem-, makroelem- esetleg/és aminosav készítmények, fehérjetakarmányok keveréke, amely takarmány adalékanyagokat és gyógyhatású készítményeket is tartalmazhat.

15.3. Tápok Olyan teljes táplálóanyag-tartalmú takarmánykeverék, amely az állatok energia-, fehérje-, nyomelem-, aminosav- és vitaminszükségletét teljes mértékben kielégíti, más abrakféleséggel kiegészíteni az együregű gyomrú állatok esetében nem kell. A kérődzők számára készült tápok esetében az alap takarmányként adott tömegtakarmányok beltartalmát figyelembe véve kell meghatároznunk a táp napi mennyiségét.

15.4. Takarmánykiegészítők (fehérje, ásványi anyag, vitamin) A növényi eredetű aminosavak hasznosulása az állat szervezetében nem tökéletes, köszönhetően az alacsony lizin és metionin tartalmuknak. Amennyiben ezeket az aminosavakat szintetikusan elállított forrásból pótoljuk, elkerülhető a drága állati fehérje etetése (valamint az állati eredetű takarmányok egyéb hátrányos következményei). A vegyipar nagyüzemi méretekben gyárt lizint, metionint, treonint és triptofánt. Takarmány kiegészítőként DL-metionint kaphatunk, mivel ipari úton elállítva D és L izomerje is képződik. Kérődzők esetében a metionin a limitáló aminosav. Az oltógyomorba juttatva növeli a tejtermelést a megnövelt metionin adag, de a bendőben lebomlik, így hatása nem mutatható ki. Védett aminosavként – hidroxi-metil-metionon – már javítja a metionin ellátást. A probiotikumok élő mikrobákat tartalmazó takarmány kiegészítők, amelyek azúton fejtik ki az állatra jótékony hatásukat, hogy javítják a bélflóra egyensúlyát. A leggyakrabban alkalmazott probiotikus csírák: Lactobacillus spp., Enterococcus faecium, Bacillus toyoi,

35

Bacillus subtilis. Néhány gomba is használható, pl. Aspergillus oryzae, Saccharomyces cerevisiae. A prebiotikumok optimalizálják a vastagbélben zajló fermentációs folyamatokat. Erre kiválóan alkalmasak a sertés által nem emészthető oligoszacharidok. Gyakorlatban is alkalmazzák a frukto-oligoszacaharidokat (FOS) és a mannán-oligoszacharidokat. A prebiotikumok révén többletenergia nyerhető a fermentáció során keletkező illó zsírsavakból. Ez a többletenergia a sertések esetében elérheti a napi szükséglet 10 %-át is. Ha egyazon készítményben alkalmazzuk a probiotikumokat és a prebiotikumokat a szimbotikum elnevezés a használatos. A savanyítók takarmány-, illetve ivóvíz savanyítók – melyek tulajdonképpen szerves savak – alkalmazásával a gyomor- és a béltartalom savanyítására nyílik lehetőség. Előnyös alkalmazásuk, mivel a patogén baktériumok pH-optimuma 6,5-7,5 közötti, míg a szervezet számára előnyös baktériumok rendkívül jól tűrik a savas közeget. Alkalmazásuk jelentősége az antibiotikumok használatának korlátozása miatt különösen megnövekedett. Legelőnyösebben a rövid szénláncú savak (tej-, ecet-, propion- és hangyasav), valamint egyes gyümölcssavak (citrom-, alma-, fumár- és borkősav) használhatók. Kedvező ízhatásuk miatt javul a takarmányfelvétel, csökkentik a takarmányok puffer-kapacitását, javul az emészthetőség, támogatják a probiotikumok hatását. Enzimek: A sertéstakarmányok 50-60 %-a szénhidrát, amelyen belül cukrok, oligo- és poliszacharidok különböztethetők meg. A poliszacharidok jelentős részét a keményítő alkotja, de egyes takarmányokban (búza, árpa, rozs) a nem keményítő poliszacharidok (NSP = nonstarch-polysaccharides) részaránya is jelentős (10-20 %). Ezeket a sertés nem képes megemészteni. Mindamellett, hogy ezek a poliszacharidok emészthetetlenek, jelentős mennyiségű fehérjét, zsírt és keményítőt tesznek hozzáférhetetlenné az emésztőenzimek számára. NSP-bontó enzimek használatával javul a szénhidrát-emésztés és hozzáférhetővé válnak az eddig blokkolt egyéb táplálóanyagok is.

16. Legeltetési módok 16.1. A legelő jelentősége A fűfogyasztó állatfajok számára a legelő adja a legtermészetesebb tápanyagellátást, az állatok általános egészségi állapotára kedvező és a legolcsóbb takarmányozási lehetőség. 16.2. A legeltetési módok (szabad, pányvás, adagolt) A legelőterületek nagysága, alakja, terméshozama valamint a rendelkezésre álló munkaerő alapján a következő legeltetési módok valamelyik használható (a korszerűség alapján, javasolt sorrendben): – Pányvás legeltetés. – Kosarazó legeltetés. – Szabad legeltetés. – Szabad láb alóli legeltetés. – Szakaszos legeltetés. – Adagolt szakaszos legeltetés. – Sávosan adagolt legeltetés.

36

A hagyományos és egyedi jellegű pányvás legeltetéskor az állatot 4-5 m hosszú lánccal kötik egy földbe vert karóhoz. A karót naponta 5-6 alkalommal is át kell helyezni, ami nagyon munkaigényessé teszi ezt az eljárást. Kisgazdaságokban, 1-2 állat legeltetésekor, töltésoldalak, árokpartok legeltetésékor alkalmazható eljárás. A kosarazó legeltetés a múltban, míg a pásztoroló legeltetés napjainkban a juhoknál a legelterjedtebb legeltetési mód. Hagyományosan négyzet vagy téglalap alakú vesszőből font karámokat „kosarakat” képeznek, melyet naponta többször át kell telepíteni. A nagyobb fűhozamú gyepterületek legeltethető ilyen módon kisebb létszámú juhállománnyal. A legelterjedtebb legeltetési forma napjainkban a szabad legeltetés és a szabad láb alóli legeltetés. A szabad legeltetés rendszertelen gyephasználatot jelent, mely esetben a gyep termésének függvényében az állatok vagy éhesek maradnak nagy területek bejárása mellett, vagy a tiprással, válogatással, túllegeléssel okoznak károkat. A szabad láb alóli legeltetéskor az állatokat a pásztor a kutyája segítségével tereli, így az állatok kénytelenek a lábuk alól legelni, nem szóródnak szét a legelőn. Mind a szabad, mind a szabad láb alóli legeltetési mód esetén azzal a problémával kell számolni, hogy az állandó legeltetés miatt a legelő növényzete nem képes megfelelő mértékben újrasarjadzni, az állatok csak a számukra legkedveltebb növényeket legelik le, így a legelő növényállományát lerontják. A szakaszos legeltetés lényege, hogy a legelőterület előre meghatározott, körülkerített szakaszát teljesen lelegeltetjük, utána másik kijelölt területre hajtjuk az állatokat. Egy szakaszt 4-6 napig legeltessünk. A szakaszok nagysága a legeltetni kívánt állatok számától és a gyep eltartó képességétől függ. A szakaszok kialakításánál célszerű figyelembe venni a természetes határokat − vízfolyás, árok, fasor − is, valamint, hogy a legelőt ápoló és a termést betakarító gépekkel a szakaszokat meg lehessen közelíteni, be lehessen oda hajtani. A szabad legeltetéssel szemben 25-30%-kal nagyobb a terméshozam, 20-23%-kal kisebb a taposási veszteség, kedvezőbb a legelő botanikai összetétele is a legelők szakaszolásakor. Az adagolt szakaszos legeltetéskor az állomány számára akkora területet kell kijelölni, amely meghatározott ideig biztosítja annak takarmányszükségletét. Ez lehet egy egész szakasz, vagy műveleti egység, vagy ezekből elkülönített ½, 1, 2, 3, 4, 5 vagy több napi adag. A sávosan adagolt szakaszos legeltetéskor a legelő füvét sávosan adjuk az állatoknak áthelyezhető villanypásztor segítségével 40-60-80-100 cm-es szélességben. Minél magasabb a gyepnövényzet, annál keskenyebb sáv kialakítása célravezető. Alkalmazásakor a taposási veszteség csökkenthető, az állatok a már lelegelt területre trágyáznak, így nem szennyezik a frissen adagolt területet. A korszerűbb adagolt szakaszos legeltetési eljárásokkal egyre kisebb mértékű lesz a legelőn a taposási, tiprási veszteség, nagyobb hozammal, könnyebb gyepkezeléssel, kíméletesebb gyepterheléssel számolhatunk.

16.3. A legelő berendezései A legelők berendezési között találkozunk a kerítésekkel, melyek a legelőszakaszokat vagy az épületek körüli területeket határolják le. A legelőszakaszokat napjainkban villanypásztorral határoljuk. Fontos elemei a kerítéseknek a kapuk. A legelőszakaszokon el kell helyeznünk etető és itatóvályúkat valamint a szálastakarmány etetését lehetővé tevő szénarácsokat (1. ábra) és a nyalósó kihelyezését szolgáló sózókat is. Nagyobb legelőterületeken kezelőkarámokat és kezelőfolyosókat szoktak létesíteni, amelyben az állatok körmözése, gyógykezelés, vemhesítése, vizsgálata, csoportosítása egyaránt elvégezhető.

37

38

1. ábra: Szénarács (Fotó: Forgó István) 16.4. Az állatok előkészítése a legeltetésre Közvetlenül a legelőre hajtás előtt az állatokat csoportokra kell osztani (gulya, csorda, nyáj). Ellenőrizzük az egyedi jelzések meglétét, épségét. A mérlegelést ekkor végezhetjük, eredményét a legeltetési naplóba vezetjük fel. Az állatokat fokozatosan szoktassuk hozzá a klímaváltozáshoz és a legeltetés nagyobb, rendszeres igénybevételéhez. Ezt a szoktatást 1-2 hetes legeltetés előtti jártatással elvégezhetjük. Fokozatos átmenetről kell gondoskodni a zöldtakarmányozásban is. A legelőre hajtás első két hetében adjunk az állatoknak az istállóban és a legelőn is megfelelő szárazanyag-tartalmú takarmányt (széna vagy szalma). Ezzel elkerülhetjük vagy csökkenthetjük a „legelési hasmenés” kialakulását és biztosítjuk a rost szükségletet. Célszerű az abrakkeverékben mész vagy más mikroelem kiegészítést adni a kihajtás környékén. Lépfenével és sercegő üszökkel fertőzött területeken a legelőre hajtás előtt a szarvasmarhákat vakcinázni szükséges.

16.5. A legelő hasznosítása kaszálással A legelőket abban az esetben szoktuk kaszálni, ha a tavaszi első növedéket bizonyosan nem tudjuk legeltetve megetetni. Az őszi növedék kaszálására ritkán kerül sor, csupán öntözés mellett vagy nagyon csapadékos években. A kaszálókénti hasznosítás feltétele, hogy a legelő szakaszhatárai lehetővé tegyék a nagy méretű munkagépek hatékony mozgását, ezért a szakaszok nagysága (ha azok állandó kerítéssel vannak körülvéve) legalább 8-10 ha legyen. A kaszálás után szénát vagy savanyítva tartósított szenázst, szilázst készíthetünk a legelő füvéből. Jó minőséget a bugahányás előtt betakarítva érhetünk el.

17. Szénakészítés 17.1. A szénakészítés előnyei, szükségessége A zöldtakarmányok legősibb tartósítási módja a szárítás, melynek eredményeként szénát nyerünk. A szénakészítés természetes módja csak napenergiát használ fel, a mesterséges szárítási módok levegőáramoltatással vagy hőenergia segítségével vonják ki a vizet a zöldtakarmányból. Szénakészítésre a vékony szárú növények, a fűfélék és a pillangósok alkalmasak. A kaszálást pillangósok esetén zöldbimbós állapotban, fűfélék esetén pedig akkor kell megkezdeni, amikor a virágzat még hasban van (még nem bomlott ki). Beállott lucernásban az első kaszálás április végére, május elejére, a második kaszálás június közepére, végére, a harmadik július végére, a negyedik kaszálás, pedig augusztus végére, szeptember elejére esik. A virágzás elején kaszált lucerna adja a legtöbb emészthető tápanyagot, a kaszálással évente 39

egyszer célszerű megvárni a teljes virágzást, mivel a rizómákban a tartalék tápanyagok ekkor halmozódnak fel. A késői kaszálás nagy szénatömeget ad, de az elvénült növények takarmányértéke jóval kisebb a korábban betakarított szénánál. A kaszálást minden esetben meg kell kezdeni, ha a növények alsó levelei sárgulnak, száradnak.

17.2. Természetes szénakészítési eljárások (renden szárítás, állványon szárítás) A renden szárítás során a lekaszált zöldtakarmányt addig forgatjuk, szárítjuk, míg el nem éri a kazalozhatóság vagy bálázhatóság nedvességtartalmát. Nagyban befolyásolja az időjárás, valamint az előzőekben említett veszteségek nagymértékű fellépésével is számolni kell (a karotinveszteség jelentős). A hagyományos renden szárításkor, amikor a széna nedvességtartalma 30-40%-ra csökken, boglyákba gyűjtik. A boglyákat néhány nap további szikkasztás után beszállítják, és petrencébe rakják. A petrencéből a széna kazalozását akkor lehet megkezdeni, ha legfeljebb már csak langyos a széna. A kézzel megrakott kazlakat szalmával fedik és köteleken függő nehezékkel terhelik le. Ennek az eljárásnak nagy a kézimunkaerő szükséglete, kisgazdaságokban alkalmazható. A renden szárításnál sokkal körülményesebb és kézimunka igényesebb a szénanyárson, svéd állványon, finn nyárson vagy a gúla alakú szárítóállványon történő szénakészítés. Az állványokon jobb minőségű széna készíthető, szinte fonnyasztás nélkül, kevesebb veszteséggel.

17.3. Mesterséges szénakészítési eljárások (hideglevegős vagy szellőztetéses, forrólevegős) Mesterséges szénakészítési eljárások közé a hideg- és meleg levegős szellőztetéses kazalos, a toronyban történő és a szárító-tároló pajtában történő szénaszárítást soroljuk. A szénatornyok hideg és meleg levegő befúvására is alkalmas ventillátorból, befúvó csőből, központi légcsatornából, felső betároló, töltő berendezésből és takarmány elosztó berendezésből állnak. A 35-50 %-os nedvességtartalmú fonnyasztott takarmányt a toronyhoz szállítják, szecskázzák és befújják. A tornyokat rétegesen maximum 5-6 m rétegvastagságban kell tölteni. Egy-egy réteg töltése között 5-6 napi szellőztetésre van szükség. Oldalfalakkal ellátott szárító-tároló pajtákban kiváló minőségű széna készíthető. Nagy beruházás igényű, teljesen gépesíthető. A kaszált zöldtakarmányt maximum 45%-os szárazanyag-tartalommal tárolhatjuk be szeletelőkéses rend-felszedő- szállító kocsikkal. A beszállítás után egy fogadógaratba kerül, ahonnan a szecskát a dobóventillátor és a teleszkópos csövű takarmányelosztó a pajtában egyenletesen szétteríti. Kedvezőtlen időben a pajta rácspadlóján keresztül meleg levegőt fújhatunk a takarmány belsejébe. A kazlak készülhetnek egydugósoros vagy háromdugósoros kivitelben. A kazal vázához axiálventilátor csatlakozik. A ventilátor a levegőt a központi légcsatornán és a szellőzőkürtőkön át a kazalba nyomja. Az áthaladó levegő a takarmányt átszellőzteti, szárítja. Az egydugósoros kazlak (2. ábra) a háromdugósoros kazlakkal szemben egyszerűbb felépítésűek, velük 50%-os nedvességtartalmú lucerna is szárítható. Szélességük 5 m, a kazlak hamarabb megrakhatók, intenzívebb az átszellőztetés. Nagy nedvességtartalmú pillangósszéna szárításakor a szellőztetést éjjel-nappal 1-2 órás szünetekkel, még párás, esős időben is folytatni kell mindaddig, amíg a nedvességtartalom 40% alá nem csökken.

40

2. ábra: Vámosi-féle egydugósoros kazal (Forrás: Schmidt, 1993.) A kazlakban a szárítás történhet előmelegített levegővel is. Az elve és a technikai háttere megegyezik a hideg levegős szellőztetéses szárításéval. A környezet levegőjénél 5-10 oC-kal melegebb levegőt fújnak a kazalba. Lehetővé teszi a lucerna egy napi fonnyasztás utáni kazalozását.

18. Takarmányok silózása 18.1. A silózás előnyei Az erjesztéses tartósítás előnyei közé sorolható, hogy kevésbé függ az időjárástól, mint a szénakészítés; a szilázs készítése és etetése egyaránt könnyen és jól gépesíthető; valamint kisebb táplálóanyag veszteséggel tartósíthatók így a takarmányok. Erjesztéses tartósítással szilázst vagy szenázst készíthetünk. Szilázsnak nevezzük a 2540% közötti szárazanyag-tatalommal kaszált, szecskázott és besilózott zöldtermésből készült tartósított takarmányt. A szenázs 35-50%-os szárazanyag-tartalmú zöldtermésből készült, renden fonnyasztott, majd erjesztett takarmány. A gyepfűből vagy pillangós növényekből készült erjesztett szilázs vagy szenázs anaerob (levegőtől mentes) körülmények között zajló mikrobás tevékenység eredménye. Az erjesztés során a takarmányt a növényi légzés és a káros mikrobás tevékenység eredményeként érhetik veszteségek, melyeket minimális szintre kell szorítani. A veszteségeket akkor tudjuk elkerülni, ha a besilózott takarmány fermentálható szénhidrátjaiból minél hamarabb olyan nagy mennyiségű tejsav keletkezik, amely a szilázs pH értékét annyira lecsökkenti, hogy abban a káros vajsavtermelő és rothasztó mikrobák nem találnak számukra megfelelő életfeltételeket.

18.2. Az erjeszthetőséget befolyásoló tényezők

41

A takarmányok erjeszthetőségét jelentősen befolyásolja a növények összetétele, melyet a faj, fajta, az alkalmazott termesztéstechnológia (tápanyag utánpótlás) határoz meg. A magas fehérjetartalom rontja az erjeszthetőséget. Ennek oka, hogy a fehérjék bomlása közben keletkező NH3 szerves savakat köt le, ezzel lassítja a kritikus pH elérését, a pH csökkenés ütemét. A N-műtrágyázás során 70 kg/ha dózis nem zavarja a silózást, a 140 kg/ha hatóanyag dózis már nehezíti, a fehérjék nagyobb mennyisége miatt. A szénhidrát tartalom azért elengedhetetlen, mert a tartósító hatást kifejtő szerves savak a szénhidrátokból keletkeznek. Az egyes növények szénhidrát tartalma eltérő, melyet befolyásol az időjárás – napos időben nagyobb a szénhidrát-tartalom – a napszak (délután és este betakarítva több az erjeszthető szénhidrát-tartalom). A silózáshoz szükséges legalább 7-8%-os szénhidrát-tartalom, amely a pázsitfű-félékben minden esetben rendelkezésre áll. A lucernában a vegetáció előrehaladtával csökken a szénhidrát-tartalom, emellett a magas fehérjetartalom nehezíti az erjedést. A takarmányok pufferkapacitása: a silózandó növényekben sok, a pH gyors csökkenését gátló anyag van, pl. Ca, Mg, K, NH3, természetes növényi szerves savak. Pufferkapacitásnak azt a g-ban mért tejsav mennyiséget értjük, amely a silózandó takarmány 1 kg-nyi szárazanyagának pH-ját 4,0-re csökkenti. A könnyen erjeszthető növények (silókukorica) szénhidrát tartalma magas, pufferkapacitás értéke alacsony, míg a nehezen erjeszthető, nagy fehérjetartalmú pillangós zöldtakarmányok esetében a szénhidrát tartalom alacsony, a pufferkapacitás érték viszont magas. A szárazanyag-tartalom: az erjedés 10-70%-os szárazanyag tartalom között végbemehet. A magasabb szárazanyag-tartalom javítja az erjeszthetőséget; a szárazanyag-tartalmat fonnyasztással, nagy szárazanyag-tartalmú adalékanyag bekeverésével tudjuk növelni. A szárazanyag-tartalom 35%-ig történő emelése serkenti a tejsavképződést, 40% fölött a tömörítés már nem tökéletes, ekkor nőhet a tartósítási veszteség. 18.3. A silózás gyakorlati végrehajtása A silótérbe hordott takarmányban összetett folyamatok játszódnak le. A betakarítást követően a növény nem hal el, hanem lélegzik, ehhez a saját szénhidrátjait használja fel. A légzés csak addig tart, ameddig van elegendő oxigén a silótérben, mely időtartam jól tömörített silókban 1-2 nap. A silózás első szakasza az önmelegedés szakasza, melynek hossza 1-2 nap és 1-2 hét között változhat. A jól tömörített silóban a hőmérséklet 3-5 oC-kal növekszik, a nagy szárazanyag-tartalommal silózott, nem jól tömörített silókban viszont a hőmérséklet meghaladhatja az 50 oC-t is. Kezdetben a tejsavtermelő baktériumok, az aerob mikoorganizmusok és a kóli-aerogénes mikrobák szaporodnak fel. Ezek közül a körülmények leginkább a kóli-aerogénes baktériumoknak kedveznek, ezért az erjedés kezdetén leginkább ecetsav képződik (ezért hívták korábban ecetsav-képzés szakaszának is). Az együtt szaporodó kóli-aerogénes és tejsavképző baktériumok tevékenysége folyamán a csökkenő pH és a tejsavképző baktériumok működése gátolja a kóli-csoport baktériumainak működését, fejlődésük leáll. Minél hamarabb következik ez be, annál kisebb lesz az erjedésből adódó veszteség. A tejsav baktériumok 12-48 óra alatt már leállítják a kóli-csoport baktériumainak tevékenységét. Az erjedés következő szakasza a főerjedés vagy a tejsavképzés szakasza. Amennyiben elegendő szénhidrát áll rendelkezésre, úgy 2-3 nap alatt annyi tejsav termelődhet, hogy az alacsony pH-érték a tejsavtermelő baktériumok működését is leállíthatja. Ha az erjedés feltételei nem megfelelőek, akkor ez a szakasz 10-14 napra is elhúzódhat. Amikor a silótérben olyan alacsony pH-t mérhetünk, ahol az egyébként anaerob körülmények között működni

42

képes mikrobák sem képesek működni, következik a mikrobás lecsillapodás szakasza. Az ilyen szilázst stabilnak nevezzük. Amikor nem sikerül a kritikus pH-t elérni, másodlagos erjedési folyamatok indulnak be. Ebben a szakaszban elsősorban vajsavtermelő baktériumok működnek. A kritikus pH-t 2-3 héten belül el kell érni, mert ellenkező esetben beindul a vajsavtermelő baktériumok tevékenysége. A vajsav a tejvasnál gyengébb sav, tehát termelődésekor a szilázs pH-ja emelkedni fog, emellett az energia- és fehérjetartalom is csökken. A kritikus pH elérésekor a stabil szilázs, amelynek levegőtől való elzárása tökéletes, akár évekig tárolható. A silótér megbontásakor törekedni kell arra, hogy a felület vágva legyen, minél kisebb felületen érintkezzen a levegővel. Szakszerűen silómaróval kell a szilázst vagy szenázst a silótérből kitermelni, majd lehetőleg légmentesen fóliával visszazárni. A megbontást követően utóerjedés indul meg a takarmányban, melynek mértéke a bejutott levegő mennyiségével arányosan növekszik. Az utóerjedés folyamán a nem fermentált szénhidrátok és a tejsav erjed el. Ez kedvező feltételeket termet a penészgombák és a rothasztó baktériumok működésének. Az utóerjedés jelentős hőtermeléssel is jár. Az utóerjedést speciális savkeverékek felületre történő kipermetezésével korlátozhatjuk. A savkeverékek szorbinsavból, propionsavból, tejsavból és ecetsavból állnak.

18.4. Szenázs készítés A szilázs készítéssel szemben a következő előnyökkel jár a szenázs előállítása: – kevesebb az erjedési veszteség, nincs lécsurgás, – a kisebb ecetsav-tartalom miatt az állatok több szárazanyagot hajlandók elfogyasztani, mint a szilázsból, – rostjainak strukturális hatékonysága jobb, így a szénát helyettesítheti a takarmányokban. A szilázs nagyobb nedvességtartalmú, melyből a kérődzők kb. 4 kg szárazanyagot fogyasztanak, míg a kisebb nedvességtartalmú szenázsból 9-11 kg-ot is elfogyaszthatnak. Hátrányai közé sorolhatjuk, hogy: – az időjárástól jelentősen függ, rossz, esős időben a légzési és kilúgzási veszteség nagy lehet, – megnőhet a karotinveszteség, – a nagyobb szárazanyag-tartalom miatt romlik a tömöríthetőség, az utóerjedés fellépésének esélye nagyobb, – a többmenetes készítés nagyobb költséget jelent a gazdálkodóknak. 18.5. Silózás adalékanyagokkal Az adalékok egy csoportjával a tejsavtermelő baktériumok életfeltételeit javítjuk, más anyagokkal a káros mikrobákat zárjuk ki az erjedésből. Kémiai tartósításról akkor beszélünk, ha az összes mikroba működését megszüntetjük a takarmányban. Történhet: – Szénhidrát-tartalmú anyagok adagolásával, – Biológiai tartósítószerek adagolásával, – Savak adagolásával. A stabil szilázs előállításához szükséges mennyiségű szénhidrátot pótlólag adagoljuk a növényi szecska közé. Nagy szénhidrát-tartalmú adalékok a melasz és a gabonamagvak.

43

Melaszból közepesen erjeszthető növényekhez (fűfélék) 2-3%, nehezen erjeszthető növényekhez (pillangósok) 5-6% mennyiséget kell keverni. A gyakorlatban vagy a szecskázógépre szerelt adagolóval, vagy a silótérbe hordott szecska felületére permetezve lehet kijuttatni. Lényeges, hogy minden 20-30 cm-es rétegre kerüljön melasz. A gabonamagvakból nagyobb mennyiséget kell a silóhoz keverni, mert az erjeszthető szénhidrát-tartalmuk kisebb, a szénhidrátjaik nagyobb része nem fermentálható keményítő. Szárazkeverékes silózási eljárás keretében juttatják ki, a zöldtakarmány szárazanyagtartalmától függően 12-20% mennyiségben. A száraz keveréket 40-60% gabonadarából és 6040% nagy szárazanyag-tartalmú komponensből állítják össze (szárított répaszelet, kukoricacsutka-dara, szalmaliszt). A gyakorlatban szervestrágya-szóró kocsival beszállított szecskázott zöldtakarmány tetejére terítik a szárazdarát, majd a silótérbe ürítve összekeverednek a komponensek. A biológiailag ható szerves anyagok legtöbbször baktériumkultúrák. A silózandó takarmányra kijuttatott homofermentatív tejsavbaktérium-kultúra csökkenti az erjedési veszteségeket és javítja a szilázs minőségét. Azokat a készítményeket nevezzük biológiai tartósítóknak, amelyek homofermentatív tejsavtermelő baktériumkultúrát, enzimpreparátumot és esetenként szénhidrátszubsztrátot tartalmaznak. Leggyakrabban alkalmazott baktérium fajok a Lactobacillus plantarum, Lactobacillus acidophilus, Pediococcus acidilactici. A baktériumkultúrát legegyszerűbben a járvaszecskázó gépre szerelt adagolóval tudjuk a növény felületére juttatni. Fontos, hogy tartalmazzon a növény elegendő erjeszthető szénhidrátot, mert ellenkező esetben a kezelés eredménytelen maradhat. Az eljárás kombinálható a szénhidrátpótló adalékok kijuttatásával is. A savak adagolásának célja, hogy a pH-t olyan szintre csökkentsük, amelyen a tejsavtermelő baktériumok még működnek, de a káros mikrobák már nem. Ide sorolható a nagyobb mennyiségben alkalmazott savak eredményeként létrejött kémiai tartósítás is. Az erjedést szerves és szervetlen savakkal egyaránt tudjuk befolyásolni. A szervetlen savak adagolása a veszélyessége és korrozív tulajdonságai miatt a gyakorlatban nagyon ritkán alkalmazott. Kénsavat, sósavat és foszforsavat, valamint ezek keverékeit használták a tartósítás során. A szerves savak közül a hangyasavat, az ecetsavat, a propionsavat, az akrilsavat és sóit, a tejsavat, a szorbinsavat valamint a benzoesavat alkalmazzák. Ezek közül a propionsav és a hangyasav terjedt el leginkább. Mérsékli a növényi légzést, pH 4,0-ig a tejsavtermelő baktériumok működését nem gátolja. A szárazanyag-tartalom és a pufferkapacitás függvényében 1,3-6 kg/tonna zöldtakarmány mennyiségben használható. Napjainkban már inkább a Ca-, Al- és Na-formiátot tartalmazó sóikat alkalmazzák. Az ecetsavas kezelés a takarmány-felvételt csökkenti. A propionsav a hangyasavnál gyengébb sav, ezért nagyobb dózisban kell kijuttatni, ami a használatát drágává teszi. Fungicid hatása miatt gátolja az élesztő és penészgombák működését, ezért a gyakorlatban javasolható a megbontott silófalak propionsavas oldattal való permetezése.

18.6. Silótípusok A telepi adottságoktól függően a következő silótípusokban készíthetünk szilázst vagy szenázst. Közvetlenül a föld felszínére összehordott és betaposott halom vagy dombsilók; hasonlóak ezekhez a földbe ásott gödörben készített silók. Falközi silóként készíthetünk szilázst szalmabála falak között. A leggyakoribb silótér típus a beton támfalakkal határolt

44

falközi siló. Szenázsokat a legkorszerűbb technológiák szerint fóliába csomagolt hengerbálákban készítenek.

19. Takarmányelőkészítési módok 19.1. A takarmányelőkészítés céljai A takarmányok előkészítésével több célt is elérhetünk, mivel az előkészítés után javulhat a táplálóanyagok emészthetősége, növekszik a takarmányfelvétel, az antinutritív anyagok semlegesítődhetnek, javulhat a takarmány ízletessége és lehetővé tesszük a kiosztás gépesítését is. A takarmányok kiosztását megelőzi a vályúk, jászlak tisztítása. A takarmány receptúra szerinti mennyiségű tömeg- és abraktakarmányokat vagy keverőkocsiba helyezzük, vagy a jászolba juttatjuk ki. A keverés helyes sorrendje a szálastakarmányok, szénák, szalmák után a szilászok, szenázsok. Ezeket követik az abrakfélék premixxel vagy koncentrátummal kiegészítve. A takarmányok érzékszervi minősítésekor a nem jellemző, kellemetlen szagokat, színt (penészek) könnyen felismerjük. A takarmány ne legyen földdel, porral szennyezett. Az itatás nagyobb telepeken automata itatókkal megoldott, ezeknek napi tisztítását ellenőrzését kell elvégezni. Kisüzemben az itatást a takarmányféleségtől és a külső hőmérséklettől függően naponta 3-5 alkalommal kell elvégezni. A ló különösen igényes a tiszta vízre, a juhok a csörgedező vizet kedvelik. Élettanilag nem kedvező a kúthideg víz itatása, a kissé állott langyos víz felelne meg erre a célra.

19.2. A tömegtakarmányok előkészítése (szecskázás, szeletelés, főzés, áztatás) Szecskázás A szálas- és zöldtakarmányokat készítik így elő etetésre. Megkönnyíti a szállítást és a gépi kiosztást. Az elvénült zöldtakarmányt és az ilyen szénát szecskázva szívesebben fogyasztják az állatok. A szecskázás a kémiai feltárás előfeltétele is. A szecska mérete szarvasmarhánál 36 cm, lónál 2-3 cm hosszúságú legyen. A sertésnek szánt zöldet 0,5-1 cm hosszúságúra szecskázzák vagy pépesítik. Szeletelés A gyökér- és gumós takarmányok előkészítési módja, megkönnyíti a rágást, különösen a szarvasmarha esetében. Lehetővé teszi a gyökér- és gumós takarmányok más takarmánnyal való összekeverését, az emészthetőséget viszont nem javítja. Pépesítés A gyökér- és gumós-, illetve kabakos- takarmányok jobban feltárhatók pépesítéssel, mint szeleteléssel. Pépesítés után jobban elkeverhetőek az abrakfélékkel. A zöld pillangóst pépesítik a sertés- vagy a baromfifélék számára. Javítja a tápanyagok emészthetőségét. Főzés 45

Főzéssel régebben a hüvelyes magvakat készítették elő etetésre, illetve a burgonya főzése kisüzemekben hagyományosan napjainkban is folyik. Főzéssel az antinutritív anyagokat (pl. a burgonya szolaninját) semlegesítjük a takarmányban.

19.3. Abraktakarmányok előkészítése (darálás, pörkölés, pelyhesítés) Őrlés Szálas- és abraktakarmányokat egyaránt őrölhetünk. A szálastakarmányok őrlése felszakítja a sejtfalakat, így a sejttartalom emésztése könnyebbé válik az együregű gyomrú állatoknál, sőt növeli a takarmányfelvételt is. Kérődzőknél a tömegtakarmányok őrlése csökkenti a bendőben tartózkodás idejét, ezért romlik az emészthetőség, azonban nőhet a szárazanyag-felvétel. Hőkezelés Hőkezelési eljárások közé tartozik a pörkölés. Pörkölés során a szemes terményt (árpát) 150 o C-on barnulásig hőkezelik. A malacok szívesen fogyasztják, mert a pörkölés során az árpa édeskés ízt kap, azonban a fehérjék és a vitaminok károsodnak a hőkezelés alatt. A szójadara extrahálás utáni hőkezelése a pirítás, a tripszin-inhibitorok inaktiválása céljából. 120 oC-on 15-40 percig végzik nedves körülmények között. A pelyhesítést egyre gyakrabban alkalmazzák a takarmány üzemek. Pelyhesítéskor a magvakat 110-120 oC-on gőzzel felpuhítják, majd hengerpárok között lapítják. Utolsó műveletként hűtik és szárítják. Hatására megnő a takarmány aktív felülete, az enzimek nagyobb felületen tudják bontani összetevőit.

19.4. Egyéb előkészítési munkák Az extrudálás során a magas hőmérsékletű és nagy nyomáson lévő takarmánydarát, mely megömlött, hirtelen szabad levegőre helyezik, így szivacsos szerkezet kap. A puffasztás elve megegyezik az extrudálással, de itt nem darát hőkezelnek, hanem az ép magvakat. A magvakat zárt térben hevítik, majd hirtelen felnyitják a teret, ekkor a magvak eredeti térfogatuk többszörösére duzzadnak. Hatására hasonló aktív felületnövekedés tapasztalható, mint a pelyhesítéskor. Ritkábban alkalmazott eljárás a mikronizálás. Mikronizálás során infravörös sugarakkal kezelik a magvakat, ahol a mag belsejében a vízből gőz keletkezik, mely szétrobbantja a magvakat. A hőkezelés előnyös eredménye, hogy a magvak zselatinálódnak, a keményítőt az amiláz könnyebben tudja bontani. Leginkább a kukorica, cirok, árpa emészthetőségét tudják ezen eljárások javítani. A hüvelyes magvakban lévő antinutritív anyagok inaktiválódnak. Kérődzők számára is előnyösek a hőkezelési eljárások, mivel hatásukra csökken a keményítő és a fehérjék bendőbeli lebontásának üteme. Széles körű alkalmazásuknak a magas energiaárak szabnak korlátot. Roppantással a gabonamagvakat tárjuk fel. Egymással szemben forgó hengerpárok között a magvak kilapulnak, a fermentációs vagy emésztési folyamatok során hatékonyabban értékesülnek. A kérődzőknek készített tápokban nem kívánatosak a liszt finomságú részek, ezért itt is alkalmazzák. A lovak számára szintén roppantani szokták a zabot.

46

A darálás leggyakrabban kalapácsos darálóval történik. A darák szemcsenagyságát a rosták lyukméretének változtatásával állítják. A keveréktakarmány gyártó üzemek általában darálást végeznek a malmi eljárásokkal szemben, mivel nagyobb kapacitásúak és kisebb költséggel üzemeltethetőek. A termékenyítési időszakra való felkészülés (flushing) idején csíráztatott magvak etetésével a csírában felszabaduló vitaminok és egyéb anyagok miatt kedvezőbb ivarzási és termékenyülési eredményeket tapasztalhatunk. A csíráztatást hordókban, kádakban végzik, kisebb tételeknél. Ügyelni kell a befülledés, penészedés megakadályozására. Mosással a talajjal, porral szennyezett takarmányokat tisztítjuk meg. A gyökér- és gumóstakarmányokat a szeletelés, pépesítés előtt célszerű mosni. Megakadályozhatjuk nagyobb mennyiségű föld megevését, a bendő elhomokosodást. Nagyon poros gabonamagvakat kis tételekben etetés előtt ajánlott megmosni.

20. Etetési, itatási módok, rendek 20.1. A takarmányfogyasztás mértékétől függő etetési módok Az étvágy szerinti vagy ad libitum etetést a hízóállatoknál (hízósertés, brojler csirke) alkalmazhatunk, ahol a maximális tömeggyarapodás kihasználása a cél. A tenyésztésre szánt állományokban (pl. üszőborjú) egyes laptakarmányokat adhatunk ad libitum (rétiszéna, lucernaszéna), de az abrakot korlátozni kell. Adagoltan a termelő és tenyészállományokat, azok növendékeit etessük, hiszen a belszervek elzsírosodása a szaporodás-biológiára van kedvezőtlen hatással; a termelő állományok túletetése gazdasági kárt és a szervezet felesleges túlterhelését okozza, az aluletetés pedig termeléscsökkenéshez vezet.

20.2. A takarmányfogyasztás módja szerinti etetés Etethetjük az állatokat száraz takarmányokkal, fűfélékkel, valamint nedves takarmányokkal. A sertéstartásban a szárazetetés, a nedvesített táp etetése és a nagy víztartalmú moslék etetése is gyakorlat. A kérődzőket leggyakrabban szénákkal, szenázzsal, szilázzsal és abrakfélékkel etetjük. 20.3. Az etetés rendje A tejelő szarvasmarha esetében a gyakorlat a teljes takarmánykeverék (TMR, mix) etetése. A TMR1 (TMR1=Total Mix Ration=teljes takarmány keverék) készítésekor a szénák, szalmák után a szenázst, majd a szilázst helyezik a kocsiba folyamatos keverés mellett. Ezt az abrakfélék, premix vagy koncentrátum felöntése, illetve az egyéb kiegészítők (élesztők, karotin, cukorpótlás, melasz) bekeverése követ. Lovak etetésekor a szénaféleségeket kövesse az abrak. Ne tudjon abrakból hirtelen nagy mennyiséget fogyasztani a ló. A gyomrában rétegesen kell elhelyezkednie a takarmányféleségeknek.

47

A juhok esetében az etetési sorrend a lóhoz hasonló. A tavaszi időszakban a legelőre való szoktatáskor a reggelt széna vagy szalma etetéssel kezdik, amit a kihajtás és a legelőfű fogyasztása követ.

20.4. Itatás A szükséges ivóvíz mennyiségét befolyásolja az állatok termelése, életkora, a környezet hőmérséklete, a felvett szárazanyag mennyisége (1. táblázat).

Faj Szarvasmarha Juh Ló Sertés Baromfi Nyúl

1. táblázat: Gazdasági állatok vízszükséglete, vízfogyasztása Fajlagos vízfogyasztás (l/kg sza.) Napi vízfogyasztás (l) 4-6 2-3 2-3 2,5-3 2-2,5 2

40-100 2-4 20-25 6-15 0,2-0,3 0,2-0,3

48

FELHASZNÁLT IRODALOM 1. Bedő S. (1993): Juhtenyésztés. GATE, Gödöllő, 1-203 p. 2. Forgó I. (2008): Juh- és kecsketenyésztés. In: Horváthné Révész Á. (szerk.) Az állattenyésztés gyakorlata. FVM Vidékfejlesztési, Képzési és Szaktanácsadási Intézet, Budapest. 119-205. o. (ISBN 978-963-9675-48-3) 3. Forgó I. (2009): Gyepgazdálkodás. (főiskolai jegyzet) Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyháza, 95. o. 4. Forgó I., Técsy L. (2010): Takarmányozástan. (főiskolai jegyzet) Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyháza, 123. o. (ISBN 9786155097-06-05) 5. Szabó F. (szerk.) (2004): Általános állattenyésztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 460. 6. Veress L., Bedő S., Lovas L., Mucsi I., Lengyel A., Zomborszky Z. (1995): Juhtenyésztés. In. Horn P. (szerk.) Állattenyésztés 1. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 305-442. 7. Yousefi V., Kóbor J. (2002): Juhtenyésztők kézikönyve. Szaktudás Kiadó Ház, Budapest, 1-294.

49