Jelen kiadvány tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját

Állattartás II.

1

www.huro-cbc.eu

www.hungary-romania-cbc.eu

Jelen kiadvány tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját.

2

ÁLLATTARTÁS II.

DR. GYÖRKÖS ISTVÁN DR. FORGÓ ISTVÁN DR. VÁGVÖLGYI SÁNDOR

Nyíregyházi Főiskola Nyíregyháza, 2011.

3

TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS ............................................................................................................................. 5 1.1. Az emésztőkészülék fogalma és funkciója...................................................................... 6 1.2. Az előbél felépítése és járulékos mirigyei....................................................................... 6 1.3. A középbél felépítése és járulékos mirigyei .................................................................... 6 1.4. Az utóbél felépítése ......................................................................................................... 7 1.5. A házimadarak emésztőkészülékének sajátosságai ......................................................... 7 1.6. Az éhség és az étvágy jelentősége................................................................................... 7 1.7. A szájban történő emésztés ............................................................................................. 7 1.8. Emésztés a közép- és utóbélben ...................................................................................... 8 1.9. Emésztés az együregű gyomorban .................................................................................. 8 1.10. Emésztés a többüregű gyomorban................................................................................. 8 1.11. A madarak emésztésének jellegzetességei .................................................................... 9 2. Az emlősök és madarak ivarszerveinek felépítése és működése ........................................... 9 2. 1. A nőivarú állatok ivarszerveinek felépítése ................................................................... 9 2.2. A petefészek működése ................................................................................................. 10 2.3. A hímivarú állatok ivarszerveinek felépítése és működése .......................................... 11 3. A tejmirigy felépítése és a tejtermelés élettana .................................................................... 11 3.1. A tejmirigy fogalma, funkciója, helyeződése................................................................ 11 3.2. A tejmirigy felépítése .................................................................................................... 12 3.3. A tejelválasztás .............................................................................................................. 12 3.4. A tejleadás ..................................................................................................................... 13 4. A takarmányok kémiai összetétele ....................................................................................... 13 4.1. Víz- és szárazanyag-tartalom ........................................................................................ 13 4.2. Szerves anyagok (zsírok, szénhidrátok, nyersrost, fehérjék, vitaminok) ...................... 15 4.3. A takarmányok szervetlen anyagai (makroelemek és mikroelemek)............................ 18 5. A takarmányok emészthetősége, táplálóértéke, értékesülése ............................................... 19 5.1. A takarmányok emészthetőségét befolyásoló (állattól és takarmánytól függő) tényezők19 5.2. A takarmányok táplálóértékének és a táplálóanyagok arányának kifejezése ................ 20 6. A legfontosabb értékmérő tulajdonságok ............................................................................. 21 6.1. Az értékmérő tulajdonság fogalma ............................................................................... 21 6.2. Külső értékmérők .......................................................................................................... 21 6.3. Belső értékmérők........................................................................................................... 22 7. A gazdasági állatok szaporításának alapjai .......................................................................... 24 7.1. A pároztatás fogalma, funkciója.................................................................................... 24 7.2. A pároztatás módjai:...................................................................................................... 24 7.3. A mesterséges termékenyítés ........................................................................................ 24 7.4. A vemhesség jelei, megállapításának módszerei .......................................................... 25 7.5. A vemhesség időtartama ............................................................................................... 25 7.6. Az ellés szakaszai .......................................................................................................... 25 7.7. Az elléshez szükséges eszközök ................................................................................... 25 8. A gazdasági állatok nemesítésének módszerei..................................................................... 26 8.1. A nemesítés célkitűzései ............................................................................................... 26 8.2. Fajtatiszta tenyésztés ..................................................................................................... 27 8.3. Keresztezés .................................................................................................................... 27 8.4. Tenyészállat előállító keresztezés ................................................................................. 27 8.5. Haszonállat előállító keresztezés ................................................................................... 28 9. A fertőző betegségek megelőzésének lehetőségei, a bejelentési kötelezettség szabályai .... 28 4

9.1. A fertőző betegség, járvány fogalma............................................................................. 28 9.2. A fertőző betegségek megelőzésének lehetőségei ........................................................ 29 9.3. Az immunitás szerepe ................................................................................................... 29 9.4. A fertőtlenítés fogalma, módszerei ............................................................................... 30 9.5. A bejelentési kötelezettség ............................................................................................ 30 10. Fejési rendszerek, a szakszerű és higiénikus fejés, a tejkezelés gépei ............................... 31 10.1. A helyben fejő berendezések....................................................................................... 31 10.2. Az istálló tejvezetékes berendezések .......................................................................... 32 10.3. Fejőházi berendezések................................................................................................. 32 10.4. A fejés munkaműveletei .............................................................................................. 33 10.5. A tejkezelés gépei (szűrők, hűtők, tárolók) ................................................................. 34 11. Tejtermelő tehenek takarmányozása és tartása .................................................................. 34 11.1. A tejtermelő tehén takarmány igénye.......................................................................... 34 11.2. Az évszakonként változó takarmányozás .................................................................... 34 11.3. Monodiétás takarmányozás ......................................................................................... 35 11.4. Kombinált takarmányozás ........................................................................................... 35 11.5. A tehenek csoportosítása ............................................................................................. 36 11.6. A négyfázisú takarmányozás ....................................................................................... 36 11.7. A tehenek ivóvíz ellátása............................................................................................. 36 11.8. A tehenek elhelyezése ................................................................................................. 37 12. Szarvasmarhák hízlalása .................................................................................................... 37 12.1. A hízlalás célja és jelentősége ..................................................................................... 37 12.2. Hízlalási módok........................................................................................................... 38 12.3. Hízómarhák takarmányozása ...................................................................................... 39 12.4. A hízómarhák elhelyezése ........................................................................................... 39 13. Szarvasmarha fajták származásának, küllemének, belső értékmérőinek, hasznosításának jellemzése ................................................................................................................................. 40 13.1. Kettős hasznosítású fajta ............................................................................................. 40 13.2. Tejhasznú fajta ............................................................................................................ 40 13.3. Húshasznú fajták ......................................................................................................... 41 14. A sertéshízlalás jellemzői ................................................................................................... 42 14.1. A hízlalást befolyásoló tényezők................................................................................. 42 14.2. A hízlalási módok........................................................................................................ 42 14.3. A hízók takarmányozása ............................................................................................. 43 14.4. A hízók elhelyezése ..................................................................................................... 44 15. Sertésfajták külleme és belső értékmérő tulajdonságai ...................................................... 44 15.1. A magyar nagy fehér fajta ........................................................................................... 44 15.2. A magyar lapály sertésfajta ......................................................................................... 44 15.3. A duroc fajta ................................................................................................................ 45 15.4. A pietrain fajta ............................................................................................................. 45 15.5. Egyéb fajták, hibridek ................................................................................................. 45 16. Bárányok hízlalása ............................................................................................................. 45 16.1. A bárányhízlalás módszerei ........................................................................................ 45 16.2. A hízóbárányok takarmányozása ................................................................................ 46 16.3. A hízóbárányok elhelyezése ........................................................................................ 46 17. Juhfajták külleme és belső értékmérő tulajdonságai .......................................................... 47 17.1. A magyar fésüsmerinó ................................................................................................ 47 17.2. Húsjuh fajták ............................................................................................................... 47 17.3. Egyéb fajták................................................................................................................. 48 18. Pecsenyecsirkék nevelése ................................................................................................... 48 5

18.1. A brojler hízlalás jelentősége, fogalmai ...................................................................... 48 18.2. Elhelyezés.................................................................................................................... 49 18.3. A környezet szabályozása ........................................................................................... 49 18.4. Takarmányozás............................................................................................................ 49 18.5. Az állatok gondozása .................................................................................................. 50 18.6. Hízlalás szabadtartásban ............................................................................................. 50 19. Az árutojás termelése ......................................................................................................... 50 19.1. Tojóállományok elhelyezése ....................................................................................... 50 19.2. Környezetszabályozás ..................................................................................................... 51 19.3. Takarmányozás............................................................................................................ 51 19.4. A tojások gyűjtése és tárolása ..................................................................................... 52 20. Baromfi fajták és hibridek .................................................................................................. 52 20.1. A baromfifajták hasznosítása, elnevezései .................................................................. 52 20.2. A vegyes hasznú tyúkfajták......................................................................................... 53 20.3. A tojóhibrid ................................................................................................................. 53 20.4. Húshibridek ................................................................................................................. 53 20.5. Őshonos fajták ............................................................................................................. 53 20.6. Pulykahibridek ............................................................................................................ 54 20.7. Lúdfajták ..................................................................................................................... 54 20.8. Kacsafajták .................................................................................................................. 54 Felhasznált irodalom ................................................................................................................ 55

6

BEVEZETÉS A gazdasági állatok hasznosítása érdekében nem nélkülözhetők a madarak- és emlősök emésztőkészülékének felépítésével és működésével kapcsolatos ismeretek, továbbá az ivarszervek és a tejmirigy felépítéséről és működéséről tájékoztató ismeretanyag sem, hiszen mindhárom témakör minden gazdasági állatfaj élettanát felöleli. A termelés-élettani fejezetekhez illeszkedik a takarmányok kémiai összetételét, valamint emészthetőségét, táplálóértékét taglaló fejezet, hiszen alapvető gazdasági kérdés is, hogy egységnyi abraktakarmányból mennyi élősúlyhozam állítható elő bármelyik gazdasági állatfaj haszonvételében. Az állattenyésztés alapjait bemutató fejezetekben áttekintjük azokat a legfontosabb értékmérő tulajdonságokat, melyekre a tenyészkiválasztás (szelekció) irányulhat, amelyeket az egyes állatfajok szaporítási és nemesítési módszereinek alkalmazása során kiemelten kell kezelnünk. Tájékoztatást nyújtunk az állattartásban nagy jelentőségű állategészségügyi követelmények alkalmazásáról, különös tekintettel a betegségek megelőzésében fontos immunbiológiai tényezőkre, a fertőtlenítés szabályrendszerére és a bejelentési szabályok alkalmazására. Ismertetjük a gazdasági állatfajok alapvető hasznosítási típusaiba tartozó állatfajtákat a legfontosabb igénytelenebb változatoktól az igényesebb fajtákig és hibridekig, valamint ezek jellemző hasznosításainak módozatait. Bemutatjuk a tejtermelő állatállományokban használatos fejési rendszereket a tejtermelő tehenek takarmányozását, a szarvasmarhák hízlalási módszereit, illetve az alapvető hasznosítási eljárásokban bevált szarvasmarha fajtákat. Ismertetjük a legfontosabb sertésfajtákat és hízlalási módszereket, valamint a juhfajtákat és bárányhízlalási eljárásokat, továbbá azokat a baromfifajtákat és hibrideket, melyek a bemutatott árutojás-termelési és pecsenyecsirke-nevelési technológiákban eredményesen hasznosíthatók.

5

1. Az emlősök és madarak emésztőkészülékének felépítése, emésztése

1.1. Az emésztőkészülék fogalma és funkciója Azt a szervrendszert nevezzük készüléknek, melynek felépítése eltérő egységekből áll, de ezek azonos funkciót szolgálnak. Az emlősök és madarak emésztőkészüléke a szájnyílástól a végbélnyílásig terjedő emésztőcsőből és a járulékos mirigyekből áll. Az emésztőcső elő-, közép-, és utóbél szakaszokból áll, a kapcsolódó mirigyek váladéka kivezető csövön jut az emésztőcsőbe, ahol a tápanyagok a bélcső mozgásai és enzimes bontás következtében építőelemeikre bomlanak, majd felszívódva az ideg- és hormonrendszer által irányított anyagcsere folyamatokon keresztül anyagot és energiát szolgáltatnak az élethez. Emlős háziállatoknál az előbél a száj- és garatüregből, nyelőcsőből és gyomorból áll, a középbél, vagy vékonybél szakaszai az epésbél, éhbél és csípőbél, az utóbél, vagy vastagbél szakaszai a vakbél, remesebél és a végbélnyílással záródó végbél.

1.2. Az előbél felépítése és járulékos mirigyei Az előbélben a táplálék felvétele és előkészítése, a középbélben a kémiai bontása, az utóbélben az emésztetlen anyagok sűrítése és eltávolítása folyik. A szájüreget a kemény- és lágyszájpadlás, az ajkak, a szájrés, szájtornác, a pofák és szájfenék, valamint a garatszoros határolja. Benne található a nyelv, melyen szemölcsök, ízlelőbimbók vannak és a fogak, melyek metszőfogak, szemfogak, előzápfogak és zápfogak lehetnek. A tejfogak rövidebbek és gyengébbek, mint a maradó fogak. A szájban nyálkamirigyek és nagy nyálmirigyek, mint a fültőmirigy, az áll alatti- és a nyelv alatti mirigy találhatók. A garatüregből nyílások vezetnek az emésztő- légző-, és halló járatok felé. A garatüreg hátulsó, alsó kijárata a gégébe vezet, ami felett a nyelőcső bejárata található. A száj- és garatüregben találhatók még nyiroktüszők, a mandulák. A nyelőcső a rekeszizmon keresztül a hasüregben a gyomorba nyílik. A gyomor a lenyelt táplálékot összegyűjti, tárolja, mirigyeinek emésztőnedveivel bontja és a belekbe továbbítja. Együregű gyomra van a lónak, sertésnek és húsevőknek, többüregű a szarvasmarhának, juhnak, kecskének és teveféléknek. A többüregű gyomorban három: a bendő, recésgyomor és a leveles gyomor csak előgyomrok, az igazi gyomor az oltógyomor. Az előgyomrok felaprítják és feltárják, az oltógyomor mirigyeivel már emészti is a táplálékot.

1.3. A középbél felépítése és járulékos mirigyei A közép-, vagy vékonybél epésbél szakaszába vezetnek a járulékos mirigyek, a máj és hasnyálmirigy csövei. Az éhbél a leghosszabb vékonybél szakasz, melyen bélfodrok és kacsok találhatók. A végső rövid vékonybél szakasz a csípőbél. A vékonybélre jellemzők a bélhámon lévő, felszívódást segítő bélbolyhok.

6

1.4. Az utóbél felépítése A vastagbél rövidebb és vastagabb szakasz, mint a vékonybél. Itt a víz felszívódásával az emésztetlen anyagok bélsárrá sűrűsödnek, majd kiürülnek. Az utóbél kezdeti szakasza a vakbél, lóban jelentős űrméretű. A hosszabb szakaszú remesebél lóban kettős U alakú tág és szűk remesét képez. Szarvasmarhában spirális korong alakú, sertésben kúpot formál. A végbél rövid vastagbél szakasz, mely a végbélnyílással a külvilágra nyílik. A középbél járulékos, lebenyes felépítésű mirigyei a máj és a hasnyálmirigy. A májban termelt epe a máj felületén lévő epehólyagban tárolódik. A háziállatok közül a galambnak és a lónak nincs epehólyagja. A hasnyálmirigy váladékát az epésbélbe üríti.

1.5. A házimadarak emésztőkészülékének sajátosságai A madaraknak nincs lágy szájpadlásuk, emésztőcsövük első szakaszát szájgaratüregnek nevezzük. A szájnyílást fajra jellemző alsó- és felső csőrkáva határolja. A nyelv erős és izmos, papillákkal fedett. Az ízlelőbimbók nem a nyelven, hanem az üreg falán találhatók. A madarak nyálmirigyei a szájpadláson, a nyelv- és szájfenéken és a szájszögletben találhatók. A nyelőcső tágulata a begy izmos falú zsák, mely a táplálék rövid raktározására és felpuhítására szolgál. A madaraknak több üregű összetett gyomruk van. A vékonybél szakaszai az emlősökéhez hasonlóan is feloszthatók, de a gyakorlatban felső és alsó szakaszra is bonthatók. A kettő határán van a szikbéljárat maradványa. A vastagbél-szakaszban a vakbél kettősfalú, tágulékony zsák, a remesevégbél rövid tágulata a kloáka, ahol nyirokszerv található, és ide nyílnak a húgy- és ondóvezetékek, tojókban a bal oldali petevezető. A bélcső teljes hosszában bolyhokkal borított. A máj és hasnyálmirigy is két lebenyre tagolt.

1.6. Az éhség és az étvágy jelentősége Az emésztés előtt a táplálék felvételét megelőzi az éhség és az étvágy érzete. Az éhséget a gyomor üressége, összehúzódásai, a vér glükóz, aminosav és zsírsav szintjeinek csökkenése, a szövetek energiahiánya váltja ki, melyet az állat a jellemző táplálék felvételével csillapít. Az éhség mennyiségi, az étvágy minőségi igény. A jóllakottság érzete megszünteti a táplálék felvételét. A szomjúság ingere a szervezet folyadéktereinek beszűkülése, csökkenő nyálelválasztással jár. A felvett tápanyagok emésztését az emésztőkészülék mirigyeinek enzimjei végzik. Az emésztés folyamán a táplálék anyagai építőelemeikre hasadnak, hidrolizálnak. Így a fehérjék aminosavakra, a szénhidrátok egyszerű cukrokra, a zsírok glicerinre és zsírsavakra bomlanak. Ezek a kis molekulák szívódnak fel.

1.7. A szájban történő emésztés A szájüregben a táplálék falattá formálódik és nyállal keveredik. A falat kezdeti nyelése akaratlagos, továbbítása már reflexes folyamat. A gyomorban a táplálék rétegződik, pH-ja nő, és gyomormozgások útján hagyja el a gyomrot. A gyomornedv pepszinogénje inaktív 7

előenzim, sósav által aktiválódik. A szervezet védekező reflexe a hányás, amikor a táplálék külvilágra kerül.

1.8. Emésztés a közép- és utóbélben A vékonybél mozgásai alatt a táplálék emésztését a bél, a hasnyálmirigy és a máj enzimjei végzik. A fehérjék aminosavakká való bontását a gyomornedv kezdi és a bélnedv enzimjei fejezi be. A szénhidrátok emésztése a nyál hatásával kezdődik, és az epésbélben folyik le. A zsírok emésztése a középbélben kezdődik, a gyomorban és az epésbélben. A vastagbélnedv már csak bakteriális enzimeket tartalmaz. 1.9. Emésztés az együregű gyomorban Az együregű gyomor szerepe az emésztésben a tárolás, enzimek segítségével megkezdi az emésztést, csökkenti a veszélyét annak, hogy mérgező anyagok jussanak a bélrendszerbe, a gyomorfal gasztrin enzimet termel és a vörösvérsejtek termeléséhez is hozzájárul, valamint a víz egy részét és más kismolekulájú anyagokat, mint alkohol, gyógyszerek, felszívja. A gyomor mozgásait segítő simaizmok spontán aktivitással rendelkeznek. Ez alól kivételt képez a kérődzők előgyomra és a madarak zúzógyomra. Az üres gyomor éhség összehúzódásokat mutat, a telt gyomorra az élénk mozgás, perisztaltika jellemző. A gyomor ürülését – kivéve a lóét – a gyomorszáj ürege és az epésbél ürege között fennálló nyomáskülönbség okozza. A gyomor kiürülését sertésben idegi és kémiai ingerek szabályozzák. A hányás a szervezet rendkívül fontos védekező mechanizmusa, reflexes folyamat, a sertés könnyen hány. Sertésben a gyomornedv sósavja elpusztítja a takarmánnyal bekerült mikroszervezeteket. Együregű összetett gyomrában termelődő nyálka enzimeket nem tartalmaz, de a termelődő előenzimeket a sósav enzimformává alakítja. Mivel a sertés gyomornedvében szénhidrátemésztő enzimek nincsenek, ezt a funkciót a nyállal a gyomorba került amiláz enzim, másrészt a takarmány növényi sejtjeiből kiszabadult mikroorganizmusok szénhidrátbontó enzimjei végzik. A fiatal malacok gyomorsava sósavhiányos és inkább tejsavat tartalmaz, ami nem védi úgy a fiatal állatokat a kóli fertőzéstől, mint az idősebbeket. A malacok gyomrában is bőségesen termelődik rennin, ami a tejkazeint alvasztja és emésztését megkezdi, az emésztést pedig a baktériumok által termelt tejsav biztosítja. A ló és sertés sajátossága, hogy gyomrukban mikrobás úton szénhidrátbontás folyik, végterméke tejsav. A ló nem képes hányni.

1.10. Emésztés a többüregű gyomorban Kérődzők fiatal egyedeinek gyomrában rennin termelődik, mely a tejet megalvasztja. A kérődzők emésztésének jellegzetessége a kérődzés, melyre naponta kb. 6-8 szor kerül sor, periódusonként 40-50 percig tart. Szakaszai: a.) felkérődzés, b.) újbóli megrágás, c.) újbóli benyálazás, d.) újbóli lenyelés. Kérődzők esetében hányásról nem beszélhetünk. Szopós álatokban a nyelőcső vályú zárt, ezért a tej azon közvetlenül az oltógyomorba jut, mely reflexes folyamat. Ha az állat túl gyorsan iszik, akkor ez nem záródik megfelelően és a tej az előgyomrokba jutva káros bomlásnak indul. Az előgyomrokban mikrobás erjedés következtében a takarmány tápanyagai felbomlanak, majd a bélrendszer enzimjei segítségével 8

a tovább bontott és elemeikre esett tápanyagok felszívódnak. Az emésztést segíti a bélrendszer mozgása, a hasnyálmirigy emésztőnedv (hasnyál) termelése, melyben szénhidrát-, fehérje- és zsírbontó enzimek is vannak, valamint a máj által termelt epe (a vékonybél második legfontosabb emésztőnedve), főként a zsírok emésztésében. 1.11. A madarak emésztésének jellegzetességei A madarak emésztésének sajátosságai közé tartozik, hogy a lenyelt táplálékot bizonyos ideig begyükben tárolják. A magvakat a nyál és előenzimek puhítják, a mirigyes gyomor sósavas pepszines tartalmával találkoznak, a zúzógyomor péppé aprítja. A bélcsatorna további szakaszaiban az emésztés folyamatai lényegében hasonlóan zajlanak, mint az emlősöknél. A szervezet legfontosabb mirigye a máj, amely részt vesz a köztes anyagcserében, zsírokat, vérplazma fehérjéket termel és keményítőt, zsírt, fehérjét, vitaminokat, mikroelemeket raktároz.

2. Az emlősök és madarak ivarszerveinek felépítése és működése 2. 1. A nőivarú állatok ivarszerveinek felépítése A petefészkek közvetlenül a medenceüreg bejárata előtt helyeződnek, alakjuk fajra jellemző, felületükön tüszők és sárgatestek láthatók. Az érett petesejtek a tüszőfal repedése után jutnak a petevezetőbe, a tüszőből kialakuló sárgatest fajonként eltérő méretű és színű. A petevezetők vékony falú csövek, belső faluk csillós nyálkahártya, tölcsérrel a petefészek mellet nyílnak a hasüregbe, a tölcsér alatti tágulatuk az ún. ampulla, ezután a petevezető szűkül. A méh az embrió, majd a magzat fejlődését biztosító szerv, nyaka, teste és szarvai vannak, melyekhez csatlakoznak a petevezetők. A méhnyak csatorna csak ivarzáskor és elléskor nyitott. A méhet belül nyálkahártya, kívül savóshártya borítja, középen erős izomzat található. A méh jellegzetes képletei a méhpogácsák, melyek vemhesség alatt a méhlepény kialakításában vesznek részt. A méh falának nyálkahártyája a fejlődő magzat táplálását szolgálja. A nőivarú állatok párzószerve a hüvely, mely egyes állatoknál párzás után rövid ideig az ondót is tárolja. A hüvelyt a hüvelytornáctól a szűzhártya választja el, melynek tövében a húgycső nyílása található. A szeméremtest, vagy péra ajkai határolják a hüvelytornác nyílását. A péraajkak alsó részén helyeződik el a csikló, amely a hímvesszővel homológ szerv. A hüvelytornác falában lévő ún. Bartolini-féle mirigyek váladéka ivarzáskor kerül a hüvelybe. A nőivarú állat nemi működése ciklikus, melyet a petefészek változó fázisai, a tüszőfázis és sárgatestfázis szabályoznak. A petefészektüszők érési foka szerint megkülönböztetünk elsődleges, másodlagos, harmadlagos és ún. Graaf-féle tüszőket, melyekben a petesejt osztódik, érik és alkalmassá válik a leválásra, amikor a tüszőből kiszabadul. A tüszőfolyadék nyomására és hormonhatásra reped fel a tüsző és jut a petesejt a petevezető tölcséres részébe. A sárgatestfázis alatt a megrepedt tüsző összeesik, üregét vér, majd zsírszerű anyag és sárga színű lutein tölti ki. A méhben a petefészek két fázisának megfelelő hormonhatásra egy-egy sejtszaporodási és mirigy-kiválasztási fejlődési szakasz folyik le. Ha nincs termékenyülés ez a szövetfejlődés és a sárgatest visszaalakul, ha létrejön, akkor a zigóta a méhbe jutva annak falába ágyazódik és a mirigykiválasztás szakaszában a magzat fejlődését méhtej és a vérből szűrt tápanyagok biztosítják. 9

Az embriót fokozatosan a magzating (amnion), majd a savósburok (chorion) veszi körül, melyek közé a húgytömlő (allantois) alakul ki. A savóshártya és a méh között méhlepény fejlődik ki (placenta), amely a vemhesség alatt ellátja a magzatot tápanyagokkal és a salakanyagokat eltávolítja. A tojómadarak ivarszervei között a petefészek páros, fürtös szerv, a jobb oldali kikeléstől hanyatlik. Az aktív petefészek tüszői szikszemcséket tartalmaznak. A növekvő petesejtben a szik szaporodik, de hólyag alakú tüszők nem fejlődnek ki. Ovuláció során az érett petesejt, ami a tojás sárgájának felel meg, a felszakadt tüszőből a petevezető tölcsérébe kerül. A felrepedt tüsző helyén sárgatest nem alakul ki. A madarak petevezetője hosszú, kanyargós, tágulékony, a kloakáig terjed. Szakaszai: a.) tölcsér, b.) a tojásfehérjét termelő hosszabb rész, c.) a szoros szűkület, d.) a méh vagy héjmirigy, ahol a mészhéj képződik és e.) a kloakába nyíló hüvely. A petevezető tehát nemcsak a petesejt továbbítására szolgál, hanem mirigyei segítségével a tojás képződésére is. A szaporodás szabályozásában belső hormonális és idegrendszeri irányítás, valamint külső tényezők működnek közre. Ez utóbbiak között legfontosabbak a fény, hőmérséklet és a takarmány. A nőstény, vagy tojó elsődleges ivarjellegét a petefészek petesejt termelése határozza meg. A nemre jellemző egyéb vonások, küllemben, működésben és viselkedésben a másodlagos ivarjelleget határozzák meg. A gazdasági állatok ivarérettsége, majd tenyészérettsége elsősorban a faj és fajta hatásai. Az agyalapi mirigy (hipofízis) az ivarérettség kezdetétől szabályozó hormonokat termel. A tüszőérést az ún follikulus stimuláló hormon, FSH, a sárgatest képzést az ún. luteinizáló hormon, LH és az ún. Leydig-féle sejtek működését stimuláló hormon, ICSH, a tejmirigy kiválasztó működését serkentő hormon a prolaktin, PRL. Az agyalapi mirigykiválasztás és a nemi mirigyek működése kölcsönhatásban van.

2.2. A petefészek működése A petefészek működése során a tüszőérés folyamán hormontermelés indul meg. Ezek az ösztrogének és gesztagének, melyek a tüszőfalban termelődnek és a célszervekhez a vérkeringéssel jutnak el, majd a májban elvesztik hatásukat és a vizelettel kiürülnek. Az ösztrogének azoknak a szteroid vegyületeknek gyűjtőneve, melyek még ivartalanított, vagy fejletlen állatban is ivarzást váltanak ki, a nemi szervek fokozott vérellátását és növekedését idézik elő. A gesztagének fő képviselője a sárgatest szteroid hormonja a progeszteron, mely a nemi szervek mirigykiválasztását indítja be. A petefészekben androgének is termelődnek, melyek ösztrogénekké alakulnak, serkentik a tüszők kialakulását. Az ősivarsejtek petesejtekké való átalakulását oogenezisnek nevezük. A nemi ciklust a neurohormonális rendszer szabályozza. A megfelelő külső ingerek, mint fény, hő, takarmány hormontermelést indítanak a központi idegrendszer adott központjaiban, melyek az FSH, LH hormonok kiválasztását szabályozzák, ezek pedig a petefészek működésére hatnak. Külön beszélhetünk a petefészek, a petevezető, a méh, a méhnyak és a hüvely ciklusáról. Így a hormonok a női ivarszerveket szinkronizálva, szabályozzák azok működésének időrendjét és sorrendjét. A szabályozásban további hormonok is részt vesznek. A háziállatok többsége évente többször ivarzik, a két ivarzás közötti időközt ciklusnak nevezik.

10

2.3. A hímivarú állatok ivarszerveinek felépítése és működése A hím ivarszervek feladata spermiumok termelése és érlelése, a járulékos mirigyek váladékával keverve ondó termelése, majd a párzószerv útján a női nemi utakba juttatása. A here (testis) emlősöknél a herezacskóban, mint páros szerv helyezkedik el, ondósejteket és hormont is termel. Lebenyekre tagozódik, melyben herecsatornácskák vannak, belső faluk csírahámja termeli a hím csírasejteket. A mellettük lévő dajkasejtek az érett spermiumokat tárolják. A csatornák közti szövetben lévő Leydig-féle sejtek termelik a tesztoszteron hormont. Az ondósejtek csövecskéken jutnak a mellékherékbe. A hím ivarsejtek képződése a spermiogenezis, melynek során a here-csatornácskákban lévő őssejtekből, spermatogoniumokból osztódással, ivarérett korban spermiogoniumok, majd elsőrendű spermatociták és másodrendű spermatociták, majd spermidák fejlődnek. A már ilyenkorra haploid kromoszóma készletű spermida az ún. Sertoli sejtben érési folyamton megy át, kialakul sejtmag tartalmú feji része, rajta az enzim tartalmú acrosoma (melynek segítségével jut be a spermium a petesejtbe), a középső, mitokondriumot tartalmazó rész és a mozgást segítő farki rész. Az ondóvezető a mellékherecső folytatásaként jut a húgycső kezdetéhez, végső szakaszában mirigyek találhatók. Az ondó kilövellésekor a hosszanti és körkörös izomréteg a járulékos nemi mirigyekkel együttműködve az ondót a húgycsőbe juttatja. A herezacskó a hasfal kitüremkedése, a hasüregből a lágyékcsatornán át leszálló heréket, azok ereit, idegeit és az ondóvezetőt tartalmazza. Ide csatlakozik a hasizomból származó hererázó izom is. A herékhez térő vezetékeket az ondózsinór egyesíti, mely a herék hűtésében is szerepet játszik, így azok a belső testhőmérsékletnél hűvösebbek, ami a spermiumok éréséhez szükséges. A járulékos nemi mirigyek a húgycső medencei szakaszához csatlakozva váladékukkal az ondóplazmát termelik, segítik a sejtek életképességét, mozgását, továbbjutását. Az ondóvezetőben működik még a dülmirigy (prostata) és az un. Cowper mirigyek is. A húgycső a húgyhólyag nyakától indulva a hímvessző végén nyílik a külvilágra. A hím állatok párzószerve a hímvessző, melyben a kétoldali merevedő test a húgycsövet fogja körül. A hímvessző végén a külön merevedő képességű makk található, merevedését vérrel való telítődése okozza. A hímvesszőt a hasfalhoz fűző bőrredő a tasak. Az ondó a here által termelt spermiumok és a járulékos nemi mirigyek váladékának elegye, mennyisége, sejtszáma, pH-ja fajonként változó. A hímek elsődleges nemi jellegét a here adja. Szteroid hormonjainak, az androgéneknek a termelése a Leydig-féle sejtekben történik, hatásuk a másodlagos nemi jelleget, a szexuális viselkedést tartja fenn. Idegrendszeri irányítását a köztiagy végzi, külső és belső ingerek hatására. A hím nemi aktivitás reflexjellegű. A spermiogenezis és szexuális viselkedés folyamatos. A hím madarakban az agyalapi mirigy FSH és LH hormonja szabályozza a spermiogenezist és hat a másodlagos nemi jellegre.

3. A tejmirigy felépítése és a tejtermelés élettana 3.1. A tejmirigy fogalma, funkciója, helyeződése A tejmirigy az utódok táplálására szolgáló tej kiválasztására alakult képződmény, mely céljának megfelelően csak alkalmanként működik természetes környezeti viszonyok között. Gazdasági állataink tejtermelése a nemesítés hatására nőtt és egyes fajoknál az utódok ellátásán kívül emberi fogyasztásra is tartósan felhasználjuk. 11

A tejmirigy módosult verejtékmirigy, a legnagyobb bőrmirigy, váladéka a tej és elsősorban az újszülött táplálására szolgál, funkcionálisan a nemi szervek elkülönült része. Kérődzőkben tőgynek, lónál, sertésnél emlőnek nevezzük. Felületét finom, szőrözött bőr fedi, a bőr a bimbókon vastagabb és csupasz. A bőr alatt nincs zsírtartalom, a tőgyben viszont igen. A bőr alatt a vérerek, nyirokcsomók a felületi pólyában vannak, mely alatt a mély pólya található a függesztő szalagokkal, melyek a tejmirigyet tartják. Az egyes mirigytesteket a kötőszöveti tok elhatárolja, tehénnél tőgynegyedekre osztja. A tejmirigyek lehetnek lágyéktáji, hasi és mellkasi helyeződésűek. A tejmirigyek szarvasmarhánál a lágyék és utóhas tájékán, lovon és kiskérődzőknél a lágyéktájon, sertésnél a hastájon is megtalálhatók. Szarvasmarhánál a hátulsó tőgynegyedek fejlettebbek az elülsőknél. Kiskérődzőkben és lovon csak a lágyéktájon fejlődtek ki. A sertés tejmirigyei több önálló mirigytestből állnak, a koca csecsbimbóin három bimbócsatorna található, melyek mindegyike önálló mirigytestből ered. A juhok tőgye két mirigytestből áll. A kanca tejmirigye ugyan négy mirigytestből áll, azonban két közös csecsbimbóban lévő, két bimbócsatornába nyílik.

3.2. A tejmirigy felépítése A tejmirigy felépítését tekintve testéről és a bimbókról beszélünk. A mirigytest kötőszövetbe ágyazott mirigyszövet, ez a működő állomány termeli a tejet. A tőgy mirigyei csöves bogyós mirigyek, melyben a mirigy végkamrákat összehúzódásra alkalmas kosár- és alapsejtek fonják körül. A mirigy végkamrákból kiinduló csövecskék tejutakká egyesülve a tejmedencébe torkollanak. A tejmedence részben a bimbóban is folytatódik. A tejmirigy bimbója is fajra jellemző alakú és hosszúságú, egyes fajokban hengeres, míg más fajokban lapított, benne bimbócsatorna és a simaizmok által kialakított záróizom működik. A tőgy vér- és nyirokerekkel, ideghálózattal átszőtt. A tőgy artériája a lágyékcsatornán át fut a tőgyhöz, közben a hasfal és a tőgy között két ágra oszlik, a vénák az artériákkal párhuzamosan haladnak. Születéskor fejletlen, mindkét nemben azonos fejlődésű, azonban a nemi hormonok hatására csak a nőivarú állatokban fejlődik ki tejtermelésre alkalmassá és csak ivaréréskor kezd növekedni az ivarzás hatására. Működő szerkezete a vemhesség folyamán alakul ki. Vemhesség alatt a hipofízis és a méhlepény hormonjainak hatására a petefészekben és a méhlepényben ösztrogén hormonok termelődnek és ezek megindítják a tejmirigy kötő- és támasztó szöveti állományának, csőrendszerének kialakulását, majd a hasonlóan termelődő progeszteron hormon hatására megszaporodik a tőgy mirigyállománya, de az ilyenkor még nem működik. A tejmirigy szerkezeti fejlődését mammogenezisnek nevezzük.

3.3. A tejelválasztás A tejmirigy működése, a tejelválasztás közvetlenül ellés után indul meg, ez a tejképződés időszaka. A tejtermelés időszakában, a laktáció alatt folyamatos a tejképződés, a tejelválasztás. A tejelválasztásra ható hipofízis hormon a prolaktin, melynek leadását gátolja a progeszteron hormon, melynek szintje a vemhesség alatt fokozatosan nő. A vemhesség végére az ösztrogén : progeszteron arány az ösztrogének javára eltolódik, megszűnik a prolaktin gátlás és beindul a prolaktin termelése, melynek hatására megkezdődik a tejmirigy kiválasztása. A folyamatos tejtermeléshez a prolaktin hormon optimális vérplazma koncentrációja szükséges. Lónál, sertésnél, kérődzőknél azonban a hasonló hatású 12

növekedési, szomatotróf hormon tartja fenn a tejelválasztást. A tejelválasztási folyamatot nevezzük laktogenezisnek, ami összefügg a laktopoezissel, a tejprodukciót fenntartó élettani rendszerrel. A folyamatos tejtermelés alatt intenzív szénhidrát-anyagcsere áll fenn, a tejcukorszintézis mértéke a tejmennyiséget is behatárolja. A folyamat közben a tejmirigy hámja is gyorsan újraképződik a növekedési hormon hatására, különösen a fejést követő 2030 perc alatt. A gyakrabban fejt állatokban nagyobb mértékű az ilyen felújulás. A tej a két fejés közötti időszakban folyamatosan képződik. Ha a tejmirigy alveolusaiban a felgyülemlett tej hatására megnő a nyomás és az nagyobb lesz, mint a környező vérnyomás, akkor átmenetileg a tejelválasztás megszűnik. A tej folyamatos elválasztása mellett a tejmirigy tároló, raktározó szerv. A laktáció az anyaállat tejelési időszaka.

3.4. A tejleadás A tejleadás (ejekció) során a tőgy bőrének mosással, szopással, fejéssel történő ingerlésére, valamint a folyamat előtt jellemző hanghatásokra kialakuló feltételes reflexek hatásaként, idegrendszeri vezérléssel, megnő a vér oxitocin hormonszintje, ami a vérárammal a tőgy kosársejtjeihez jutva azokat összehúzza és a keletkezett tej a tejutakon és tejmedencén át a bimbón keresztül, a fejés szívó hatására, külvilágra kerül. Az oxitocin hatása tehénben csak 47 percig tart, mert azt az oxitocináz enzim hatástalanítja. A fejés alatti tejleadás nyugodt körülményeket kíván. Amennyiben az állatot időközben kellemetlen, gátló ingerek érik, ezek hatására megnő vérének adrenalin szintje, melynek következtében a tőgy korábban kitágult vérerei beszűkülnek, a mirigy petyhüdté válik, azt nem lehet kifejni. Ezt a folyamatot nevezzük tejvisszatartásnak. A gátló hatás elmúltával a tejleadás csak akkor indul meg újra 810 percen belül, ha elegendő oxitocin van az állat vérében. A termelt tej (lac) összetételének több mint 80 %-a víz, benne jelentős mennyiségben fehérjék (kazein, szérumalbumin, globulinok), szénhidrátok (tejcukor), zsírok, ásványi anyagok és vitaminok vannak. Az ásványi anyagok a vérből kerülnek a tejbe, közülük a legfontosabb a Ca, melynek 75 % a kazeinhez kötődik.

4. A takarmányok kémiai összetétele 4.1. Víz- és szárazanyag-tartalom Takarmányoknak azokat az anyagokat vagy keverékeket nevezzük, amely tápláló hatású vegyületeket tartalmaznak és az ember egészségének veszélyeztetése nélkül a haszonállatokkal etethetünk. Táplálóanyag: A takarmányok szerves és szervetlen alkotóelemei, amelyek az állati szervezet szempontjából élettani hatással rendelkeznek. A takarmányok két fő összetevőre, szárazanyagra és vízre oszthatók fel. A 1. ábra a takarmányok kémiai összetételét mutatja.

13

1. ábra: A takarmányok kémiai összetétele (Forrás: Schmidt J. 1995. alapján módosítva) A víz és szárazanyag-tartalom meghatározása 105 0C-on szárítószekrényben történik. A takarmányok víztartalma fontos az életfolyamatok fenntartásában, annak ellenére, hogy energiatartalma nincsen. A vízre az emésztéshez, felszívódáshoz, a test felépítéshez, a termeléshez, a kiválasztáshoz, a hőszabályozáshoz van szüksége az állatnak. A takarmányok víztartalma eltérő. A legtöbb vizet – 92-93% – a nedves keményítőgyári és szeszgyári moslékok tartalmazzák A zöldtakarmányok víztartalma is jelentős, 77-80%. A magvak, abrakfélék kevés vizet – 10-13% – tartalmaznak. A szénák, szalmák víztartalma szintén alacsony, 12-13%. A takarmányokban lévő vizet vegetációs víznek nevezzük, mely befolyásolja az ivóvízszükségletet. A lédús takarmányok fogyasztásakor az ivóvízszükséglet 70-80%-kal is csökkenhet. A víztartalom hatással van a takarmányok etethetőségére, energiatartalmára, a tárolhatóságra egyaránt. A szárazanyag a takarmányok táplálóanyagainak összessége. Ide tartoznak a szerves és a szervetlen összetevők egyaránt. A takarmányok energiatartalmát a szerves anyagok mennyisége és összetétele határozza meg. A szerves anyagokban találhatók a szervezet felépítéséhez és a termeléshez fontos fehérjék, zsírok, szénhidrátok és vitaminok. A takarmány víz- és szárazanyag-tartalma függ a takarmányféleségtől, attól, hogy lédúsvagy száraz takarmányról van szó. Függ a növény fejlődési stádiumától, mivel a zsenge növény 95 % vizet, a beérett már csak 15-30 % vizet tartalmaz. Továbbá függ a speciális kezelésektől, pl. szárítás, fonnyasztás. NPN1=nem fehérje eredetű nitrogén 14

A víz- és szárazanyag-tartalom befolyásolja: – A takarmány tápláló értékét. A lédús takarmányé kisebb, a száraz takarmányé azonban más tényezőktől is függ – a terimés-takarmány kis tápláló értékű, míg a koncentrált takarmány nagy–, ezért változó a tápláló értékük. – A takarmány tárolhatóságát, mivel a nagy víztartalmú 80-90% vizet tartalmazó takarmány megecetesedhet, ha fehérjében is gazdagok megrothadnak, a 20-40% vizet tartalmazó szálas takarmányok megpenészedhetnek. 60-75% víztartalom és kellően tömörített aprított takarmányok esetében kedvező tejsavas erjedés zajlik le. – A takarmány étrendi hatását, mivel a lédús takarmány könnyebben emészthető a szárazzal szemben. – A takarmány szállíthatóságát.

4.2. Szerves anyagok (zsírok, szénhidrátok, nyersrost, fehérjék, vitaminok) Zsírok A takarmány zsírtartalmát a Soxhlet-féle extrahálással állapítjuk meg. A kivont anyag a nyerszsír. A nyerszsírban valódi zsírok, viaszok, illóolajok, színanyagok vannak. Értékesek, mivel nagyon magas, 39 kJ/g az energiatartalmuk. A szervezetben a fölös táplálóanyagok zsírrá alakulnak, a bőr alatt, a hasűrben, az izomrostok között tárolódnak. A zsírok a glicerinnek (3 értékű alkohol) és zsírsavaknak az észterei. A zsírsavak lehetnek telített illetve telítetlenek zsírsavak. Telített zsírsavak a palmitinsav, sztearinsav, melyek a sertészsírban fordulnak elő. Kettős kötéseket nem tartalmaznak. A telített állati zsírok szobahőmérsékleten szilárdak. Telítetlen zsírsavak a linolsav, linolénsav, arachidonsav, pl. a kacsazsírban vannak jelen. A telítetlen zsírsavak glicerinhez kapcsolódva egy vagy több kettős kötést tartalmaznak. A növényi olajokban a telítetlen olajsav és linolsav dominálnak, szobahőmérsékleten többnyire folyékonyak. Élettanilag értékesebbek, mint a telített zsírsavak. A telítetlen zsírsavak az állati szervezetben nem vagy nem kellő mennyiségben képződnek, ezért nélkülözhetetlen, azaz esszenciális zsírsavaknak is nevezzük. Az esszenciális zsírsavakat F-vitaminnak is nevezzük. Hiányukban májelzsírosodás, szaporodási zavarok, növekedési zavar, csökkent ellenálló képesség léphet fel. Az esszenciális zsírsavakat főleg az együregű gyomrú állatok (sertés, baromfi) igénylik. Az a legelőnyösebb, ha a takarmány energiatartalmának 1-2 %-a linolsavból ered. Fontos a zsírsavak egymáshoz viszonyított aránya is, mivel sok telített zsírsav esetén relatív linolsavhiány merül fel. Szénhidrátok A cukrok- és poliszacharidok tartoznak ebbe a csoportba. A cukrok a legkönnyebben emészthető szerves anyagok. A monogasztrikus állatok emésztőtraktusában könnyen felszívódnak. A kérődzők előgyomraiban a mikroorganizmusok szerves savakká és gáznemű anyagokká erjesztik. Legjobban az újszülött állatok igénylik, mert a keményítőt még nem tudják emészteni. A kérődzők esetében rontják a rostkihasználást. Minden takarmányban előfordulnak, gabonamagvakban akár 60%-ban is jelen vannak. Mono-, di- és poliszacharidokat különböztetünk meg. Monoszacharidok közé tartozik a glükóz (szőlőcukor), a fruktóz (gyümölcscukor) és a galaktóz, amely a tejcukor alkotója. Diszacharidok közé tartozik a szacharóz vagy répacukor, melyet egy glükóz és egy fruktóz alkotja. Répában, cirokban, kukoricában és az ezekből készült szilázsokban található. 15

A laktóz vagy tejcukor egy glükózból és egy galaktózból áll. Az egyetlen állati cukor, csak a tejben fordul elő. Az újszülött állatokban a kedvező bél pH kialakításában van szerepe. Növeli az ellenállóképességet. A maltóz vagy malátacukor két molekula glükózból áll. Keményítőből és dextrinből hő hatására, emésztéskor enzimek hatására képződik. Az állatok édeskés íze miatt szeretik, a begyulladt széna, pörkölt árpa tartalmazza. A poliszacharidok nagy molekulasúlyúak, nem édesek, nem kristályosodnak és csak komponenseikre bomolva erjednek. Ide tartozik a keményítő, a dextrinek, az inulin, a glikogén és a vegyes polioszacharidok. A sejtek számára energiaforrásként szolgálnak. A keményítő glükózpolimer, vízben nem oldódik, csirizesedik. Több száz glükóz molekulából áll. Enzim hatására alkotóira, glükózokra bomlik. A gabonamagvak 50-60%-a, míg a burgonya szerves anyagainak 90%-a keményítő. A dextrinek keményítő bomlástermékek, pörkölés, széna begyulladás esetén keletkeznek. Az inulin fruktózpolimer. Kedvezően befolyásolja a bélflóra összetételét, a csicsókában található. A glikogént állati keményítőnek is nevezik, csak az állatok szervezetében van jelen. A vegyes poliszacharidok közé a pektinek és a nyálkák sorolhatók. Megtalálhatóak a rizsben, répában, birsben, répaszeletben. A nagy pektintartalmú takarmányok a rágás és a benyálazás során elnyálkásodnak és vékonyan bevonják az emésztőtraktus falát. Ez a diétikus hatás. Nyersrost A növényi sejtfalban annak szilárdságát adja. Alkotói a cellulóz, hemicellulóz, a lignin és egyes növényeknél a pektin. A nyersrost Henneberg-Stohmann (1859) meghatározása szerint az az anyag ami híg savban (H2SO4) és lúgban (KOH) való főzés és szűrés után oldhatatlan állapotban marad vissza. A nyersrost legfontosabb anyagai: – A cellulóz glükóz molekulákból álló poliszacharid. Növényekben, alacsonyabb rendű állatokban és véglényekben fordul elő. – A hemicellulóz főleg pentózokból és hexózokból áll. Kémiai kezelések és enzimek hatására könnyen bomlik, jól emészthető. A fiatal növények legfontosabb rostanyaga. A monogasztrikus (együregű, egyszerű gyomrú) állatok gyomrukban nem tudják megemészteni a rostalkotókat. Az előgyomrok mikroorganizmusai a minőségtől függően 6570%-át feltárják, így hasznosíthatóvá válik. A rost feltárt, felszívódásra képes és ténylegesen felszívódó hányada az emészthető rost, míg a bélsárral távozó emésztetlen hányad az emészthetetlen rost. A kérődzők előgyomraikban a nyersrost 60-70%-át akkor emésztik meg, ha az nem tartalmaz sok lignint. A monogasztrikus állatok vastag- és vakbelében folyik nyersrost emésztés. A ló 50-55%ban, a nyúl 20-25%-ban, a sertés 15-20%-ban, a baromfi pár %-ban emészti a nyersrostot. A nyersrost emészthetőségét befolyásolja a takarmány könnyen emészthető szénhidrát-tartalma, a nyersrost összetétele, lignintartalma; az emésztőrendszer baktérium flórája; a takarmánynövények faja, fejlettségi foka. Fontos, hogy mind a túl kevés, mind a túl sok rost is csökkenti a takarmány emészthetőségét. Ismerjük a nyersrost strukturális hatását és hatékonyságát. Az etetett rostnak szerkezettel kell rendelkeznie, nem elég csupán a rostot összmennyiségében megetetni, hanem – a baromfiféléket és a sertést kivéve – a rostnak minimum 20-25 mm-es hosszúságúnak kell lennie. Csak így tudja kifejteni a gyomor- bélrendszerben jótékony hatását. Fehérjék A nitrogéntartalmú anyagokat együttesen nyersfehérjének nevezzük. Két fő csoportra oszthatók, ezek a fehérjék és az amid anyagok. A takarmány nyersfehérje-tartalma magába foglalja: 16

– a fehérjéket és fehérjeszerű vegyületeket, – a nitrogéntartalmú szervetlen vegyületeket, – nitrogéntartalmú glükozidákat, alkaloidákat. A fehérjék a takarmányok legfontosabb táplálóanyagai, mivel a szervezet minden sejtje tartalmaz fehérjét, fontos részét adják az állati szervezetnek is. Fehérjét az állat csak fehérjéből tud felépíteni! Ezért a monogasztrikus állatok takarmányának mindig tartalmazniuk kell fehérjét, illetve megfelelő mennyiségben aminosavakat. Fehérjehiány esetén csökken a termelés, az ellenálló képesség. Közös vonásuk, hogy nitrogént tartalmaznak. Ennek a nitrogéntartalomnak a 6,25-szoros szorzata adja a takarmány nyersfehérje-tartalmát. A fehérjék alapvető építőkövei az aminosavak. Zömmel rövid szénláncú zsírsavak (ecetsav, vajsav, propionsav) származékai. Egy vagy két -NH2 (amino-gyököt), illetve COOH (karboxil-gyököt) tartalmaznak. Rendszerint fehér, kristályos, legtöbbször vízben oldódó vegyületek. A takarmányokban 24-féle aminosav fordul elő. Ezeknek egy részét a szervezet elő tudja állítani más táplálóanyagokból, ezeket nélkülözhető aminosavaknak nevezzük. Egy részüket viszont a szervezet nem képes szintetizálni, ezeket életfontosságú vagy nélkülözhetetlen vagy esszenciális aminosavaknak nevezzük. 12 esszenciális aminosavat ismerünk, melyek a következők: arginin, hisztidin, izoleucin, leucin, lizin, metionin, fenilalanin, treonin, triptofán, valin, glicin és a prolin. Az életfontos aminosavak között vannak limitáló aminosavak, melyek a takarmányokban az állat szükségletéhez viszonyítva kisebb mennyiségben vannak jelen. Az együregű gyomrú állatok közül is a baromfi-félék (főként a tyúk és a pulyka) a legigényesebbek az aminosav-ellátásra. Takarmányukban mind a 12 esszenciális aminosavnak szerepelni kell. Az állat fehérjeszintézisének mértékét mindig a takarmányban legszűkösebben előforduló aminosav határozza meg. Ezeket az aminosavakat limitáló aminosavaknak nevezzük (Liebig-féle minimum törvény). Főbb limitáló aminosavak malacoknál : 1. lizin, 2. metionin, 3. triptofán, treonin; baromfinál : 1. metionin, 2. lizin, 3. triptofán, treonin. A lizint, metionint, treonint és a triptofánt már ipari úton is előállítják takarmányozási célra. Aminosav kiegészítésnél a következőket tartsuk szem előtt: – A túlzott kiegészítés pazarlás, valamint fehérje mérgezés léphet fel. – Egymást pótolhatják, pl. a cisztin a metionint pótolhatja a kérődzőknél. – Egyesek antagonistái egymásnak, pl. leucin – izoleucin, leucin – valin. – Túlzott adagolás esetén másik válik limitálóvá. A kérődző állatok emésztési sajátosságai miatt az aminosav-ellátásuk sajátságos. A bendőbeli fehérje-szintetizálás folyamán a mikrobafehérjékben minden esszenciális aminosav képződik, melyre a kérődzőnek szüksége van. Ugyanakkor előgyomraikban a mikroorganizmusok a fehérjéket ammóniára bontják. A takarmányok eredeti esszenciális aminosavai többségükben el sem jutnak az oltógyomorig és a belekig, a felszívódásig. Ezért fiatal kérődzők nevelése során a 15 %-nál nagyobb nyersfehérje-tartalmú takarmányok etetése esetén célszerű az esszenciális aminosavakat védeni az által, hogy késleltetjük mikrobás lebontásukat, így nagyobb hányaduk jut el a belekig. Ezt különböző felületi védő anyagokkal érjük el és bypass fehérjének nevezzük. Amennyiben az állat takarmányából akár egyetlen esszenciális aminosav is hiányzik vagy kisebb mennyiségben van jelen, az termelés csökkenésben jelentkezik. A takarmány biológiai értéke a fehérjék aminosav-összetételétől függ. Biológiailag az a legértékesebb fehérje, amelynek aminosav garnitúrája megegyezik az állati termék aminosavösszetételével. A fehérje biológiai értéke annál nagyobb, minél több esszenciális aminosavat tartalmaz, valamint az aminosavak egymáshoz viszonyított aránya minél inkább megközelíti a 17

szervezet vagy az állati termék aminosav arányait. A biológiai érték főleg lizin- és metionintartalomtól, valamint ennek a két aminosavnak az egymáshoz viszonyított arányától függ. Ez az arány általában 1:1, illetve 6:1 között ingadozik.

4.3. A takarmányok szervetlen anyagai (makroelemek és mikroelemek) Kalcium (Ca) A kalcium 98%-a a csontokban van. Jelentős a tojáshéj Ca-tartalma, a tojásképződéshez nagy mennyiség szükséges. Idegrendszer, izomzat, enzimek működését befolyásolja. Felszívódásához D-vitaminra van szükség. Vitaminhiánykor a csontokból mozgósítja az állat a Ca-t, következménye fiatal korban angolkór, idősebb korban csontlágyulás lehet. Sok kalciumot tartalmaznak a zöldtakarmányok, pillangósok, szilázsok, szenázsok, szénák. Pótlását takarmánymésszel végezzük. Figyelembe kell azonban venni, hogy a P-tartalmú ásványianyag-kiegészítők is tartalmaznak Ca-ot. Foszfor (P) A foszfor legnagyobb része, kb. 80 %-a kalcium-foszfát formájában a csontokban található. 20%-a a lágy szervekben található, pl. ATP-ben. Fontos szerepe van a sav-bázis egyensúly fenntartásában. A P-hiánynál lassul az állatok fejlődése, ivari zavarok lépnek föl, csontképződési rendellenességek fordulhatnak elő. Foszforban gazdag takarmányok a korpák, olajipari melléktermékek. A foszfor egy része a növényekben fitinhez kötött formában van jelen, melyet a fitáz enzim hasít le. A baromfi és a sertés kevésbé hasznosítja, ezért a tápjaikat fitázzal egészíthetik ki. A kalcium és a foszfor hasznosulása függ az állat korától, a Ca-P mennyiségétől. A fiatal állat mindkettőt jobban hasznosítja. Ha kevesebb a Ca és a P mennyisége az állat jobban hasznosítja azokat. A Ca:P arány minden állatfajnál és korcsoportnál más. Minél jobban eltér az optimumtól, annál inkább romlik a hasznosulás, annál nagyobb mennyiségű D-vitamin szükséges a felszívódáshoz. Az ásványianyag-kiegészítőkben adott foszfor hasznosulása annál jobb, minél kevesebb a kalcium mennyisége. A nátrium (Na) és a klór (Cl) A Na az extracelluláris térben található, a Cl az extra- és intracelluláris térben egyaránt jelen van, a pufferrendszerek alkotórészei. A szervezetben nem raktározódnak. A növényi eredetű takarmányokban kevés található belőlük, ezért pótlásuk szükséges. Jó forrásaik az állati eredetű takarmányok. Nátrium-klorid (NaCl), nyalósó, porsó formájában keverhető az abrakhoz, a takarmány ízletességét javítja, növeli a napi felvehető takarmány mennyiségét. Hiányukban romlik a takarmány értékesülés, csökken a termelés, romlik az étvágy, romlik a fehérje-, energia- és Ca-értékesülés, durvább lehet a szőrzet. Hiánytüneteik baromfinál tollcsipkedés, kannibalizmus lehet, míg sertésnél allotriophagia (nyalakodás) alakulhat ki. Túladagolásával mérgezést idézünk elő, főleg sertés, baromfi érzékeny rá. Magnézium (Mg) A magnézium 70%-a a csontokban, 30%-a a májban, testnedvekben részben ionos, részben fehérjéhez kötött formában van jelen. Anyagforgalomban szorosan kapcsolódik a Ca, P és a K anyagforgalmához. Forrásai a zöldtakarmányok, zöldlisztek, húsliszt, búzakorpa, szárított élesztő. A takarmányok a szükségletnél nagyobb mennyiségben tartalmazzák, de felszívódása gyenge, kifejlett korban 20%, fiatal korban is csak 70-80%-os. 18

Hiánya Magyarországon ritka. Hiányában baromfinál tojáshéjképződési zavar lép fel. Mg-Ca interakció miatt idegingerlékenység, tetánia fordulhat elő. Legelőkön a tavaszi időszakban, nagy fűtermés és műtrágyázás esetén léphet fel a fűtetánia. Vas (Fe) A mikroelemek közül legnagyobb mennyiségben a vas fordul elő a szervezetben, szerepe is sokrétű. Legnagyobb mennyiségben a hemoglobinban és a mioglobinban található (78%). A vastartalmú citokróm a terminális oxidációhoz szükséges. Enzimalkotó elem. A szervezetből nem ürül ki, a széteső vörösvértestek vasát a szervezet újrahasznosítja. A vas 20%-a ferritinben, 2-3%-a a transzferrinben található. A transzferrin veszi fel és szállítja a vérben a vasat, míg a vérképző szervekben található a ferritin. A kifejlett korú állatok vasszükségletét a takarmányok fedezik, de a tej alig tartalmaz vasat. A malacok szegényes vaskészlettel születnek, ezért itt a vaspótlásról szájon át vagy injekció formájában gondoskodni kell. Forrásai a zöld leveles növények, olajos magvak, hüvelyesek, halliszt, húsliszt. Réz (Cu) A vas beépülését segíti a hemoglobinba, enzimalkotórész pl. urikáz, citokrómoxidáz, valamint a szőrzet, gyapjú színének kialakulásában vesz részt. Felszívódását a Ca, Zn, Mo, Cd, Fe, SO4 gátolja. A homoktalajokon termelt takarmányok lehetnek rézhiányosak. A réz felszívódása rossz, a sok N rézhiányt idéz elő (huminsav, lápos talaj). Hiányában főleg szarvasmarhánál meddőség alakulhat ki. Nem specifikus tünetei: az anaemia (vérszegénység), növekedési zavarok, pigment hiány, emésztési zavarok, szívizom-elfajulás. Pótlása rézszulfáttal (CuSO4) történhet. Jód (I) A szervezet jód-készletének 75%-a a pajzsmirigyben lévő tirozinhoz kötött, hormonalkotó. A visszafogott jódellátás a hízlalásban, a megemelt jódellátás a tejtermelésben kedvezőbb. Szerepe van a sejtanyagcserében, növekedésben, az idegrendszer fejlődésében, a szaporodásban és a szőr- és szaruképletek fejlődésében. Hiánya ritka, de súlyos (tájkóros betegség) szaporodásbiológiai zavarok, golyva kialakulását okozza. Pótlása jódozott sóval vagy elemi J szublimálással történhet.

5. A takarmányok emészthetősége, táplálóértéke, értékesülése 5.1. A takarmányok emészthetőségét befolyásoló (állattól és takarmánytól függő) tényezők

Éhségérzet: időszakosan jelentkező kellemetlen érzés. Rontja a közérzetet, a termelést, a takarmányértékesítést. Válogatás nélküli táplálékfelvételre ösztönöz. Oka: glükóznak, zsírsavaknak és az aminosavaknak a szervezet víztereiben beálló csökkenése. Az egyensúlyi állapot felbomlása jelzést ad a hipotalamusznak, hogy meg kell kezdeni a takarmány-felvételt. Étvágy: Kellemes érzés, amely a táplálék, válogatással történő felvételre ösztönöz. Kialakulásáért a hipotalamusz éhségcentruma a felelős. Étkesség: étvágytól független, kedvező egyedi tulajdonság, mely az állatot nagy takarmányadag felvételére ösztönzi.

19

Kialakításában fontos szerepe van: – vérmérsékletnek, – pszichikai állapotnak, – emésztőnedv-elválasztásnak, – az emésztőnedvek összetételének, – az emésztőszervrendszer beidegzettségének, – az egészségi állapotnak, és a – a termelés irányának, mértékének. Takarmányfogyasztás: mértékét az egészséges állatban elsősorban az éhség, az étvágy, és az étkesség, stb. szabja meg. Belső tényezők: – Táplálóanyag-szükséglet – Vemhesség (az elején falánk az állat, mely később csökken) Külső tényezők: – A takarmány előkészítettsége, ízletessége, emészthetősége, tisztasága, fizikai szerkezete – Az etetések száma, módja, – A környezet nyugalma, – A levegő hőmérséklete és páratartalma. A nagy termelőképességű állatokkal jól emészthető, koncentrált takarmányokat míg a gyenge termelékenységű állatokkal rostban gazdag terimés takarmányokat etessünk! 5.2. A takarmányok táplálóértékének és a táplálóanyagok arányának kifejezése A táplálóérték a takarmányban lévő zsír, szénhidrát, fehérje és szárazanyag mennyiségétől, egymáshoz viszonyított arányától és ezen tápanyagok emészthető arányától függ. Takarmányértékesülés A termelés költségeinek 50-70 %-át a takarmányozás teszi ki! A takarmányértékesítő képesség a következő tényezőktől függ: – Fajta, – Egyediség, – Kor, – Nem, – Vérmérséklet, – Elhelyezés. A takarmányértékesítő képesség javítható: – Okszerű takarmányozással, – Genetikai munkával, – Jászlak, vályúk kialakításával, méretezésével, – Megfelelő takarmányadaggal, hiszen az ad libitum etetés luxusfogyasztással jár. Régen többféle mutatóval fejezték ki a takarmányértékesítést: – Daraérték, Energiaértékesítés, – Kukoricaérték hasznosulás, – Keményítőérték hasznosulás. 20

Napjainkban használt mutatók: – Fajlagos takarmány felhasználás (1 kg tömeggyarapodásra jutó takarmány felhasználás). – Fajlagos takarmányköltség (gyakorlatilag a fajlagos takarmány-felhasználás pénzben kifejezve).

6. A legfontosabb értékmérő tulajdonságok 6.1. Az értékmérő tulajdonság fogalma A gazdasági állatok nemesítésének célja a fajra, fajtára, hasznosításra jellemző értékmérő tulajdonságok fejlesztése. Értékmérő tulajdonságok alatt olyan öröklődő tulajdonságokat értünk, melyek meghatározzák az állattenyésztési és hasznosítási értékét. Ily módon az értékmérő tulajdonságok együtt döntik el az egyed és az adott állatállomány gazdasági értékét és a nemesítő munka hatékonyságát.

6.2. Külső értékmérők A külső, általános értékmérő tulajdonságok közé soroljuk a fejlettséget, a küllemet, a kondíciót és hasznos élettartamot. A fejlettség az állat fajának, fajtájának, hasznosítási típusának, életkorának, nemének megfelelő alkati tulajdonságcsoport, melyben a kültakaró, a testarányok, a testfelépítés, a testsúly, az egészségi állapot és a viselkedés meghatározó tényezők. A fejlettség a növekedés és fejlődés kölcsönhatásaként életkorhoz, az életkor szakaszos növekedéséhez és fejlődéséhez kötött tulajdonság, ezért jól megítélhető, hogy az újszülött, a tejet fogyasztó, a növendék, az ivarérett, tenyészérett és kifejlett állat milyen mértékben felel meg az adott tenyésztési kívánalmaknak. A kifejlett, felnőtt állat fejlettsége már biztonsággal megítélhető, de az újszülött állatok fejlettsége is jó megbízhatósággal megállapítható. A megfelelő fejlettség eléréséből az állat kívánatos növekedési és fejlődési állapotára következtetünk, amely tartási, tenyésztési alkalmasságát is meghatározza, ellenkező esetekben célszerű selejtezni. A fejlettség szoros összefüggésben van az állat típusával is. A típus a testalkati és élettani bélyegek összességét jelenti, amely az állatot bizonyos termelési feladatok elvégzésére képesíti. Szerepe van benne a testnagyságnak, az anyagcseretípusnak, a testfelépítésnek, a testalkatnak és hormonális tulajdonságoknak is. A küllem, az állat megjelenése, az egyes testrészek felépítése fontos tenyésztési, hasznosítási tulajdonság, melyet minden fajta esetében bírálnak. A bírálat alapelve, hogy segítse a fajta és típus jellegzetességeinek értékelését, a küllemi tulajdonságok javítását és tegye lehetővé a küllemi tulajdonságok értékelésének számítógépes feldolgozását a hatékony teljesítményvizsgálat és szelekció érdekében. A küllem meghatározó tényezője az ivarjelleg, nevezetesen az elsődleges ivarjelleget meghatározó ivarszervek állapota, jellegzetességei, valamint a másodlagos hím és női ivarjellegek viselkedésben és a küllem alkati jegyeiben meglévő jellegei, melyek a két ivart testsúlyban, testméretekben, megjelenésében egymástól megkülönböztetik. A küllem bírálatára az állat tenyésztésbevételét megelőzően több alkalommal kerül sor a megbízható tenyésztési értékelés érdekében, miután a küllemi tulajdonságok a termelési jellemzőkkel is összefüggésben vannak. Az állatot állásban és 21

mozgásban értékelik, megmérik jellemző testméreteit, megbírálják az egyes testtájait és a küllem mutatta összbenyomást, mint típusjellemzőket. A bírálat különös tekintettel van nemcsak az állat testrészeinek, testarányainak és megjelenésének külső alakulására, hanem azok küllemben mutatkozó és szükséges működésére is, amit az un. funkcionális küllem elnevezéssel határoznak meg. Azt fejezi ki, hogy egy, vagy az összes küllemi tulajdonság működésében milyen hatékonyan segíti a termelési tulajdonságokat a tenyészcélnak megfelelően, ezért a küllemnek nemcsak a szép, hanem a jó követelményének is meg kell felelnie. A küllem mindig valamilyen biológiai működésnek a megjelenése a test, testrészek alakjában és azok felszínén. Az alak és testforma tehát nem önmagukban vannak, hanem azok valamilyen funkció külső megjelenései. Működés és annak alakja összetartoznak. Elterjedt a háziállatfajok többségének küllemi értékelésében a pontozásos bírálat, melyben az egyes testrészekre pontokat adnak, melyek mindig egy- egy fajtára jellemző skála szélső értékei közötti értékek eloszlását tükrözik. Leggyakoribb a 9 pontos skála egyes küllemi tulajdonságoknál. A skála pontjai meghatározott testméret értékeket jelentenek minden bírálandó küllemi tulajdonságra. A kondíció, vagy erőnlét a tápláltsági állapot, izmoltság függvénye. A megfelelő tápláltság kedvező az állat szervezetének életfolyamataira, a soványság, vagy az elhízás nem. A sovány, vagy elhízott állat sem jól termelni, sem hatékonyan szaporodni nem képes. Ismerünk tenyészkondíciót, amikor a tenyészállatok kondícióját értékeljük, hasznosítási kondíciót, melynél a hasznosításba, hízlalásra, stb. fogott állatok erőnlétét bíráljuk el, kiállítási kondíciót, mely a kiállításra került állatok jellemző kondícióját értékeli, versenykondíciót, főként lovaknál, hízó- és gyenge kondíciót, mely valójában a kondíció szélső értékeit bírálja. A kondíció állapotát a takarmányozás, tartásmód, gondozás és a mozgás, munka alapvetően befolyásolja. Értékelése pontozásos módszerrel történik a gyenge és a túlzott kondíció szélső értékei közötti skálán. A hosszú, hasznos élettartam fontos az állat élet-teljesítményének megállapításában, melyben a funkcionális küllemi tulajdonságok fontosak, de nemcsak a külső, hanem már olyan belső tulajdonságok szerepe is jelentős benne, mint az ellenálló képesség, vagy technológiai tűrőképesség. Kifejezi az állat élete során elért legjellemzőbb termelési eredményeit.

6.3. Belső értékmérők A belső értékmérő tulajdonságok közvetlenül a tenyészcélnak megfelelő hasznosítással, termeléssel kapcsolatosak. Ezek állatfajonként, fajtánként változnak. A tejtermelő képesség a laktáció, vagy laktációk alatt termelt tej és tejalkotórészek, mint fehérje, zsír, szénhidrátok, ásványi anyagok mennyisége. Mennyisége, összetétele mérhető időegységenként, pl. naponta, havonta, évente, vagy a laktáció alatt is. Fontos a termelés laktáció alatt mérhető megoszlása, hogy az állat milyen hosszú ideig képes magas termelési szintet tartani, amit perzisztenciának nevezünk. A termelés hatékonysága szempontjából nem a híg, hanem a hasznos szárazanyagban gazdag tejminőség termelése a kívánatos. A tej összetétele fajra jellemző, mennyisége tág határok között változik, teljes értékű emberi és állati táplálék. A kérődző fajok között kialakultak speciális tejtermelő fajták, de a sertés, ló, vagy húsmarha fajták utódainak nevelésében is nagy jelentősége van az anyák tejtermelésének. A tejtermelés anyai tulajdonság. Törekedni kell rá, hogy a genetikailag lehetséges tejtermelő képességet minél jobban meg lehessen közelíteni adott technológiában.

22

A hústermelő képesség genetikailag jól öröklődő tulajdonság, összefügg a típussal, izmoltsággal, testalkattal is. Gazdaságilag az egyik legfontosabb tulajdonság. Elsősorban a növésben lévő, fiatal állatok hústermelése a leghatékonyabb, de különböző életkorú állatok esetén is jelentősége van magas táplálóanyag-tartalma miatt. A hústermelés tartama terjedhet a születéstől felnőtt korig, de a hízlalási idő változó lehet. A hústermelés intenzitása az adott időegység alatt termelt húsmennyiséget jelenti, a hústermelés kapacitása a hízott állatból kitermelhető összes húsmennyiséget jelöli. Azoknak a hústermelő fajtáknak kedvező a tartása, melyek hústermelése intenzív és megfelelő kapacitásúak elzsírosodásuk előtt, tehát színhús termelésük nagy. A hízlalás eredményét alapjában a napi súlygyarapodás és takarmányértékesítés határozza meg. A súlygyarapodás időegység alatt elért testsúly növekedés, lehet naponta, havonta és más időszak alatt mérni. A takarmányértékesítés azt fejezi ki, hogy az állat 1 kg élőhús előállításához mennyi abrakot használt fel. A vágóérték valójában a vágott test hasznosanyag-tartalma, gyakorlatban a hasított test hús-, zsír- és csonttartalmát fejezi ki. Minél vékonyabb csontozata van adott fajtának, annál nagyobb a zsíroshús hozama. A hús minősége annak érettségét, összetételét, szennyezettségét jelenti. Összefüggésben van a hús színével, halmazállapotával, rosttartalmával és víztartalmával. A tojástermelő képesség baromfifajok időegység alatt termelt tojásmennyiségét és minőségét jelenti. Meghatározó a tojások nagysága, súlya, száma, és belső összetevőkre vonatkozó minőségi jellemzői. Tenyésztojásoknál a termékenység, keltethetőség is értékmérő tulajdonság. A gyapjútermelő képesség, a gyapjú iránti kereslet csökkenésével, vesztett jelentőségéből. Elsősorban a juhtenyésztésben van határozó szerepe. A gyapjú mennyisége és minősége fajtától, annak testméreteitől, tartásmódtól és a takarmányozástól függ. A gyapjútermelő képességet meghatározza a tavaszi nyírás után mért nyersgyapjú tömege. A minőség több összetevő függvénye, bonitálással állapítják meg. A takarmányhasznosítás, vagy értékesítés nemcsak hízlalásnál fontos tulajdonság, hanem haszonállataink mindegyikénél fontos ismerni, hogy mennyi takarmányt, táplálóanyagot használt fel adott termék fajlagos előállítására. Kifejezi, hogy mennyi az adott termékegységre felhasznált takarmány mennyisége pl. 1 kg súlygyarapodásra, 1 db tojás előállítására, vagy 1kg máj előállítására, stb.. Az állat súlya, kora, anyagcsere típusa és az alkalmazott technológia befolyásolja. A koraérés az állat gyors fejlődését jelenti és a termelésben növekvő jelentősége van, mert korábban lehet termelésbe, tenyésztésre fogni az állatot. Nem a leggyorsabb, hanem az optimális fejlődésre törekszünk ennél a tulajdonságnál. A termékenység az ivarérett állatok azon tulajdonsága, hogy termékenyülésre, termékenyítésre képesek. A szaporaság a tenyészérett nőivarú állatoknak az a tulajdonsága, amely a fajra, fajtára, életkorra, típusra jellemző optimális számú ivadék világra hozatalában nyilvánul meg, adott időszakon belül. Mindkét tulajdonság összefügg. Fontos mutatószám az első termékenyítés ideje, a fogamzás %-a, a vemhesüléshez szükséges termékenyítések száma, az elléstől a fogamzásig eltelt idő és az ellések között eltelt idő. Az egészség, mint értékmérő tulajdonság fajtól, fajtától, életkortól, egyedtől függő jellemző és a mai termelési viszonyok között jelentősége nagy. Figyelembe kell venni termelési, állatvédelmi és fogyasztóvédelmi szempontból is. Befolyásolja az állat alkata (konstitúció), kondíciója, hajlamossága (diszpozíció) egyes betegségekre, ellenálló- és alkalmazkodó képessége. A betegségek megelőzésének az egészség megőrzésében kiemelt jelentősége van.

23

7. A gazdasági állatok szaporításának alapjai

7.1. A pároztatás fogalma, funkciója A szaporítás az állatok pároztatásával és, vagy mesterséges termékenyítésével történhet. A szaporítás folyamatában mind az anyaállatot, mind pedig az utódot a termékenyüléstől kezdve a vemhességen át az ellésig, az újszülött állat megszületéséig, fokozott figyelemmel és ellenőrzéssel kell kísérni, mert a többfázisú folyamat természetes és egyben kockázatos is mindkettő számára, hiszen csak így kerülhetjük el azoknak a rendellenességeknek a többségét, amelyek időközben kialakulhatnak és veszélyeztetik a szaporítás hatékonyságát. Pároztatás folyamán megtörténik az állatok párzása. Nőivarú állatoknál az ivarzás tetőzése jeleként megjelenik a tűrési reflex, amikor hajlandók a párzásra. A hímivarú állat ezt próbaugrásokkal ellenőrzi, majd bevezeti hímvesszőjét a hüvelybe és megtörténik a lemagzás, amikor a spermát a női nemi utakba juttatja.

7.2. A pároztatás módjai: a.) vadpározatás, amikor szabályozás nélkül együtt tartják a hím állatokat a nőivarúakkal, ilyenkor az ujszülött származása bizonytalan, b.) csoportos pározatásnál egy-egy kiválasztott hímet, vagy felváltva több hímet engednek a nőstények csoportjába, egyéb módon nem szabályozzák a szaporodásukat, c.) háremszerű pároztatásnál egy hím állat tartósan, családszerűen együtt van a nőstények csoportjával (legeltetéses juh-, szarvasmarha-tartásban gyakori), d.) a kézből való pároztatás az apaállatot jobban kíméli, kihasználása jobb, mert az apaállathoz vezetik fedeztetésre az ivarzó nőstényeket. A lótenyésztésben elterjedt módszer.

7.3. A mesterséges termékenyítés A mesterséges termékenyítéskor a párzás mellőzésével az ondót művi úton juttatják az ivarzó nőstény méhébe. A folyamat szakaszai az ondóvétellel kezdődnek, melynek során a külön elhelyezett apaállatot ivarzó nőstényre, társára ugratják és a hímvesszőt kettősfalú műhüvelybe vezetik, ahol az állat lemagzik. A gyűjtött ondót laboratóriumban megvizsgálják, értékelik, higítják és mélyhűtve tárolják. A hűtőközeg -196 oC fokos cseppfolyós nitrogén, ami gyakorlatilag korlátlan ideig tárolhatóvá teszi a szaporító anyagot. Egy hím állattól akár több ezer utód nyerhető ellenőrzött körülmények között. A megfelelő igazolások mellett a szaporítóanyag-forgalom nemzetközi szinten általánossá vált több gazdasági állatfaj szaporításában. A termékenyülés a petevezető tölcséres része alatti ampullában történik, ami 6-24 órát vesz igénybe és osztódás után kialakul a zigóta. További osztódások során csíraállapotba kerül, és a megtermékenyüléstől számított 3- 4 (lovaknál 5-6) napon belül lejut a méhbe. A mesterséges termékenyítés biotechnológiai módszere a szarvasmarha fajban elterjedt, a juh- és sertésfajban még részlegesen használt, lovaknál kísérleti módszernek tekinthető. Az egy apaállatra jutó nőstények száma a módszerrel jelentősen növelhető, sőt az embrió további átültetésével az egy értékes anyaállatra jutó utódok száma is megnövelhető. 24

7.4. A vemhesség jelei, megállapításának módszerei Amennyiben az ivarzás elmarad, az vemhességre utalhat. A hosszabb ivarzás kimaradás növeli a valószínűséget, de átlagosan 10-20 % lehet egyes kérődző fajoknál a vissza nem ivarzó, de nem vemhes állatok aránya. Ezért a vizsgálatnak gazdasági jelentősége van. A külső, hüvely nyálkahártya vizsgálat mellett rendszerint belső, rektális vizsgálatra is szükség van. Üszőknél az 5-6, a teheneknél a 8-10. héten a méh helyeződése, nagysága, a méhszarvak részaránytalansága, a méhfal tapintata alapján eldönthető a vemhesség. További lehetőséget adhat a hormon- és ultrahangos vizsgálat. A vemhesség jelei közül legfontosabb a magzatburok, a magzat és a méhgombok észlelése a rektális vizsgálat alatt tapintással. Kanca esetében a korai szakaszban, a 35. naptól a vemhesség hüvely- és végbélvizsgálattal, a vemhes méhszarv kitapintásával, a 120. naptól vérszérumból és vizeletből teszteléssel állapítható meg a vemhesség. Kocák vemhessége a 28-34. napon ultrahangos készülékkel 95 %-os biztonsággal megállapítható. Juhoknál a 60. napon, kecskéknél a 40. naptól hasonló műszeres vizsgálattal, 90%-os biztonsággal eldönthető a vemhesség. 7.5. A vemhesség időtartama A vemhesség időtartama fajonként eltérő, szarvasmarhánál átlagosan 285 nap, lónál átlagosan 335 nap, juhnál 150 nap, sertésnél átlagosan 115 nap, kecskénél átlagosan 150 nap. 7.6. Az ellés szakaszai Az ellés közeledtére a péra kipirosodik, megduzzad és ellazul, a hüvelyből üvegszerű, nyúlós váladék ürül, a medence szalagjai ellazulnak. A tőgy mirigyállománya megszaporodik, megduzzad, megindul a föcstej termelése. Az ellés előkészítő, megnyílási, kitolási és utószakaszra osztható. Az előkészítő szakasz már az ellés előtt elkezdődik, eredményeképpen a szülőút beszűrődik és tágulékony lesz, az állat nyugtalanná válik. A megnyílási, vagy tágulási szakaszban az állat nyugtalansága fokozódik, gyakran erőlködik, kevés bélsarat, vizeletet ürít. A magzat és a magzatburkok a méh összehúzódásainak és a hasprés hatására a méhszájat megnyitva kifelé mozognak, a vízhólyag megjelenik a külvilágon, majd a magzatvízzel megjelenik a lábhólyag, benne a magzat lábvégeivel. A megnyílási stádium teheneknél, kocáknál 3-6 óráig tart. A kitolási szakasz alatt a magzat beigazodott a medencebejáratba, az anya tolófájdalmai erősödnek, ennek eredményeként a magzat áthalad a csontos medencén és a külvilágra kerül. Az állatok többsége inkább oldalán fekve ellik, de az álló helyzet sem ritka. Legnagyobb akadályt a fej és a vállöv jelenti a szülőútban. A kitolási stádium teheneknél 1-3 óráig, juhoknál 2-3 óráig tarthat. Az ellés utószakasza alatt a fájások enyhébbek, majd erősödnek és segítik a magzatburkok eltávolítását. 7.7. Az elléshez szükséges eszközök Az ellésre általában ellető istálló, fertőtleníthető állás, tágas boksz a legalkalmasabb, ahol az ellő állatot körbe lehet járni, hozzá lehet megfelelően férni segítségnyújtás alkalmával. Az elletés eszközeihez tartozik a puha elletőkötél, a köldök roncsolásához szükséges emaszkulátor, köldökcsonk fertőtlenítésre szolgáló fertőtlenítő, hidegvizes vödör, száraz 25

törlőruha, fertőtlenítőszer, a magzatburok eltávolítására szolgáló eszközök, mérleg, az újszülött szükséges elszállítására szolgáló eszköz.

8. A gazdasági állatok nemesítésének módszerei

8.1. A nemesítés célkitűzései A gazdasági állatok nemesítését mindig valamilyen tenyésztési célkitűzés elérése érdekében végezzük. A tenyészcél rendszerint valamilyen haszonérték elérése, de többnyire nem az egyednél, hanem az adott állatcsoportban, állatpopulációban, melynek alapja a populáció változékonysága, bizonyos kiválasztott tulajdonságaik varianciája. A számunkra kedvezőket kiválasztjuk, a kedvezőtleneket selejtezzük. A folyamat során a biológiai, genetikai előrehaladással együtt mindig mérlegelni kell a gazdasági lehetőségeket is. A nemesítés, vagy tenyésztés folyamán meg kell határozni az állományból az egyes állat, vagy állatcsoport adott tulajdonságokra vonatkozó tenyészértékét, az utódokban megjelenő átörökítő képességét, becslési módszerekkel, mely az ősök és oldalági rokonok, a saját teljesítmény és az ivadékok teljesítménye alapján történik. A tenyészállatok valódi értékét utódcsoportjuk értékelése alapján lehet legmegbízhatóbban megállapítani. A szelekció az a kiválasztó módszer, melynek során a tenyészértékek segítségével kijelöljük azokat az állatokat, állatcsoportokat, amelyeket a tenyésztési célnak megfelelően nemesítünk. A tenyészkiválasztás, vagy szelekció lehet egy- vagy többirányú (amikor pl. a szarvasmarha tejtermelésére, vagy hústermelésére, vagy mindkettőre nemesítünk), egyedre és csoportra irányuló (az utóbbi esetben alkalmazunk populáció genetikai módszereket), közvetlen és közvetett ( a közvetlen, amikor a kiválasztás adott tulajdonságra irányul és azt javítja, a közvetett, amikor két összefüggő tulajdonságból az egyiket javítjuk és a kapcsoltság révén a másik is javul). Kontraszelekcióban a tulajdonságok romlása következik be. A közvetett szelekcióban ez akkor fordulhat elő, amikor a kapcsolt tulajdonságok negatív összefüggéseit nem vesszük figyelembe. A nemesítendő tulajdonságokat figyelembe vehetjük egymás után (tandem), vagy párhuzamosan (szimultán) is. Az utódokban mért genetikai előrehaladás az a teljesítmény, amennyivel adott öröklött tulajdonságban szüleiket felülmúlják. A szelekciós előrehaladás kevés tulajdonság bevonásával gyorsabb, több tulajdonságnál lassabb lehet. A nemesítés alatt figyelembe kell venni a tulajdonságok örökölhetőségén kívül azok egymáshoz való viszonyát is. Így pl. szarvasmarhában a tejtermelés és hústermelés tulajdonságai, vagy a pulykafélék hús- és tojástermelési tulajdonságai között ellentétes hatások érvényesülnek. Más termelési tulajdonságok között pozitív kapcsoltság lehet. A nemesítés során alkalmazott tenyésztési módszerek, valójában genetikai fejlesztési eljárások, melynek elvégzésével szaporítjuk az így tovább tenyésztésre kiválasztott tenyészállatokat. A két nem ezt követő egyedi kijelölése a párosítás, melyre külön programot készítenek és végül ezt követi a nőivarú állatok termékenyítése a kijelölt hím állattal természetes, vagy mesterséges úton. A gyakorlatban alkalmazott tenyésztési eljárások a fajtatiszta tenyésztés és a keresztezések.

26

8.2. Fajtatiszta tenyésztés A fajtatiszta tenyésztés az a tenyésztési eljárás, amikor az egymással párosítandó egyedeket azonos fajtából választjuk ki. Módszerei közé tartozik a vérfrissítés, amit akkor alkalmazunk, amikor a genetikai előrehaladás nem kielégítő és ilyenkor más, idegen tenyészetből származó, azonos fajtájú apaállatot állítunk be. Beltenyésztés során egymással rokonságban lévő egyedeket párosítunk annak érdekében, hogy egy- egy tulajdonságot jobban rögzítsünk az állományban. A módszer alkalmazása kellő körültekintést igényel, mert számolni kell hátrányos tulajdonságok rögzülésével is. Különbséget teszünk egyenesági - és oldalági rokonság között. Rokonság az, ha két, vagy több állat származási kapcsolatban van. A rokontenyésztés az a párosítási eljárás, amikor a következő nemzedék leendő szülei mindegyikének 5 nemzedéken belül közös őse van. A beltenyésztés fokát a beltenyésztési együttható fejezi ki. A rokontenyésztés egyik formája a vérvonaltenyésztés, amikor egy kiváló tulajdonságokkal rendelkező vonalalapítóval (rendszerint apaállattal) a hasonló környezeti viszonyok között kialakított állományt közelebbi rokonságba hozunk anélkül, hogy az állomány más egyedekkel rokonságba kerülne. Optimális formája a vonaltenyésztés, melynek lényege a változékonyság korlátozása a fajtán belül, melynek egyedei a kimagasló értékű őssel rokonságban vannak. A változékonyság a kedvező és kedvezőtlen tulajdonságok szóródása bizonyos értékek között. A vonal általában túlmegy az adott tenyészet határain, míg a család (egy kiváló anyaállatra visszavezethető rokonság) általában egy gazdaságra, tenyészetre korlátozódik. Kultúrfajtáink előállításában, fenntartásában és fejlesztésében rendszeresen alkalmazott tenyésztési módszerek. 8.3. Keresztezés Keresztezés alatt azt értjük, amikor a párosítandó szülők eltérő fajtához tartoznak. A keresztezés során értékes tenyészállatot, vagy haszonállatot állítunk elő. Az így előállított utódok általában felülmúlják szüleiket. Ezt a jelenséget heterózishatásnak (hibridhatásnak) nevezzük. Ez a másik, széles körben elterjedt nemesítési eljárás alapvetően lehet tenyészállat előállító és haszonállat előállító keresztezés. 8.4. Tenyészállat előállító keresztezés A tenyészállat-előállító keresztezés lehet cseppvér keresztezés, amikor egy adott fajtával meg vagyunk elégedve, de egy-egy tulajdonságát javítani akarjuk, ilyenkor a javítás céljából egy alkalommal idegen fajtájú hímmel pároztatunk, majd az utódokat újra az eredeti fajtával pároztatjuk. A tenyészállatok előállítása során fajtaátalakító keresztezésre akkor van szükség, amikor a fajtát új igényeknek megfelelően átalakítjuk és a nőstényeket az új követelményeknek megfelelő hímekkel párosítjuk. Az átalakulás fokról fokra, hosszabb időszak alatt, nemzedékenként jön létre, majd az új tulajdonságokat fajtatiszta tenyésztéssel rögzítjük az állományban. Az új fajtát előállító keresztezés célja, hogy egy, két, vagy több fajta kiváló tulajdonságait egy új fajtába egyesítse. A kultúrfajták többsége így keletkezett 510 vagy több nemzedék után. Hosszú tenyésztési folyamat eredménye, amikor küllemi és termelési tulajdonságaiban bizonyos mértékig egységes állomány, új fajta jön létre. Az ilyen fajtára mindig jellemző az is, hogy többnyire alkalmazkodott (adaptáció) a kitenyésztése alatt meghatározó környezeti feltételekhez is. 27

8.5. Haszonállat előállító keresztezés A haszonállat előállító keresztezés célja, hogy az árutermelő üzemeknek jó termelőképességű, a piaci igényeknek megfelelő, egyöntetű haszonállatokat minél gazdaságosabban állítson elő. Főként vágóállatok előállításánál alkalmazzák. Az egyöntetűség elérése érdekében szükséges, hogy a szülők fajtatiszták legyenek. A közvetlen haszonállat előállító keresztezéssel csak vágóállatokat állítanak elő., ezeket nem szaporítják tovább. Ez a legáltalánosabb és legegyszerűbb módja a haszonállatok előállításának. A közvetett haszonelőállító keresztezés alkalmazásával a keresztezett nőivarú egyedek egy részét bevonják a továbbtenyésztésbe, a többit értékesítik. Elterjedt módszere a váltogató keresztezés, melyben az apa mindig fajtatiszta, míg az anyaállomány két fajta keresztezéséből származik. Ezeket a nőivarú egyedeket egyik, majd másik fajtába tartozó hímekkel felváltva pároztatják. Ilyen példa a sertéstenyésztésben, hogy a mangalica és berkshire keresztezésből származó kocákat mangalica kannal termékenyítették meg, az ebből a keresztezésből származó kocákat berkshire kannal termékenyítették, majd az így született kocákat ismét mangalicával. A rotációs keresztezés hasonlít a váltogató keresztezésre azzal az eltéréssel, hogy itt kettőnél több fajtához tartozó apaállat szerepel szabályosan ismétlődő sorrendben. A fajhibrid-előállító keresztezés módszere, hogy az eltérő, de egymással közeli rokonságban lévő fajú állatokat pároztatják. Ilyen a ló és a szamár keresztezéséből előállított öszvér. A hibridizáció célja haszonállatok előállítása, nem azok szaporítása, miután a keletkező utódok sokszor terméketlenek, vagy számítani lehet leromlásukra. Ilyen esetekben a heterózis hatás kihasználása kiemelt nemesítési feladat. A korszerű módszerekkel végzett hibridizáció alapvetően fajtákat használ fel keresztezési programjaiban. Ezek minél messzebb vannak egymástól genetikai szerkezetükben, annál erősebb lehet a heterózis mértéke adott termelési tulajdonságokban.

9. A fertőző betegségek megelőzésének lehetőségei, a bejelentési kötelezettség szabályai

9.1. A fertőző betegség, járvány fogalma Fertőző betegségnek nevezünk minden olyan kórformát, mely során egy alacsonyabb rendű kórokozó egy magasabbrendű szervezetet megbetegít és abban kóros folyamatot indít meg. A kórokozó lehet baktérium, klamídia, vírus és egyéb kórokozó. A fertőző betegség kialakulásának feltétele, hogy a fertőző kórokozó bejusson a szervezetbe (expozíció) és a fertőzött fogékony legyen a kórokozó iránt (diszpozíció). A feltétlen kórokozók minden fogékony szervezetet megbetegítenek, a feltételes kórokozók csak hajlamosító tényezők hatására, a szervezet ellenálló képességének csökkenése következtében okoznak betegséget. A fertőző betegség akkor válik járvánnyá, ha nagy a kórokozó képesség foka és a kórokozó állatról állatra, állományról állományra nagy terjedő képességgel terjed. A járvány térbeli terjedése szerint lehet kisebb méretű endémia egy-egy jól körülhatárolható állományban, lehet epidémia, ha egy vidéken egyik állományról a másikra terjed és lehet pandémia, amikor a járvány földrészeket érint.

28

9.2. A fertőző betegségek megelőzésének lehetőségei Már a telep létesítésekor figyelembe kell venni a járványvédelmi igényeket, a tervezéskor a betelepítendő állatállomány járványvédelmi követelményeit is ismerni kell, biztosítani kell a járványvédelem tárgyi feltételeit, melyek részei az állategészségügyi technológiának. Ide tartozik a tartós kerítés létesítése, az épületek telepítése, az egységes úthálózat kialakítása, az ún. fekete-fehér rendszer kialakítása, elkülönítési lehetőségek kiépítése, a fertőtlenítés eszközeinek és gépeinek beszerzése, az állatállomány járványvédelmi sajátosságainak ismerete, az állati hullák, hulladékok kezelése, tárolása és ártalmatlanná tétele, a személyi feltételek, szakképzettség megléte. Legfontosabb feladat a behurcolás megakadályozása. A következő általános járványvédelmi szabályokat be kell tartani: – az istállók egyszerre való ürítése, betelepítése, takarítása, fertőtlenítése, – az egyes csoportok elkülönített tartása, – a különböző állatfajok elkülönítése, – az állattartó telep zártságának megőrzése, fertőtlenítő szőnyeg használata, a személy- és – teherforgalom csökkentése, – a vadon élő állatok, madarak és rágcsálók távoltartása, – az idegen állományból származó állatok karanténozása, ismételt vizsgálata, – a tenyésztojások szakszerű gyűjtése, fertőtlenítése, tárolása, eredetük ellenőrzése, – a keltetőkre és a naposbaromfi szállítására vonatkozó szabályok betartása, – az elhullott állatok állati termékek, hulladékok szakszerű kezelése, megsemmisítése, – az emberek egészségének védelme, különös tekintettel az állatról emberre terjedő betegségekre az ún. zoonózisokra.

9.3. Az immunitás szerepe A megelőzésben az állatok ellenálló képessége, immunbiológiai állapota is fontos tényező. Az immunitás a szervezet védettségét jelenti. A passzív immunitás kialakítható mesterségesen, az adott kórokozóval szemben termelt immunsavó adagolásával és kialakulhat természetesen, a magzati korban is. Az anyai ellenanyagok egyes fajokban a méhlepényen átjutva a magzatba jutnak, melyek ily módon anyai, passzív immunitással jönnek a világra. Háziállataink többségének placentáján nem jutnak át az ellenanyagok, így ezek az anya föcstejével, kolosztrumával veszik fel azokat az immunglobulinokat, melyeket az anyai szervezet termelt. Ennek ellenanyag tartalma az ellés idején a legmagasabb, ezt követően gyorsan csökken, ezért van jelentősége annak, hogy az újszülött születését követően 1-2 órán belül föcstejhez jusson. Madarakban a tojás szikanyaga biztosítja az anyai immunitást (szikimmunitás). Az anyai ellenanyagok jelenléte emlősökben és madarakban akadályozza a fiatal állat immunválaszának kialakulását. Aktív immunizálás során az elölt, vagy csökkentett életképességű kórokozót tartalmazó vakcinát juttatjuk a szervezetbe, hogy abban humorális és celluláris immunitást alakítsunk ki. Az immunválasz egyik formája szerint ha az ellenanyagok a vérsavóban vannak, az a humorális, ha viszont egyéb más sejtcsoportok játszanak szerepet, akkor celluláris immunitásról beszélhetünk. Vannak olyan vírusok által előidézett betegségek, melyekkel szemben az immunitás nagyfokú és tartós, mint pl. a sertéspestis, míg más betegségekkel szemben szerzett immunitás gyengébb és nem olyan tartós, mint pl. a vírusos borjúbetegségek. 29

A természetes ellenálló képességnek nagy jelentősége van a fertőző betegségek megelőzésében, hiszen az állat naponta ki van téve olyan fertőző hatásoknak, melyek ellen a vér normális ellenanyagai védelmet nyújtanak. Ezek a normális ellenanyagok az egészséges, felnőtt állat vérében nagyobb mennyiségben jelen vannak és általános védelmet jelentenek, nem speciális anyagokkal szemben termelődnek, nagy molekulájú globulinok, melyek a kórokozó antigéneket körülveszik.

9.4. A fertőtlenítés fogalma, módszerei Fertőtlenítésen a kórokozó mikroorganizmusok vegetatív alakjainak elölését értjük. Alkalmazásának célja a fertőzések, járványos betegségek behurcolásának megakadályozása, a környezetben lévő kórokozók elpusztítása. A csíramentesítés az összes élő mikroorganizmus elpusztítása. A fertőző betegségek kezelése esetén a fertőtlenítési útmutató alapján kell eljárni. A következő fertőtlenítési, csírátlanítási eljárásokat alkalmazzák: mechanikus úton való csírátlanítás, fizikai eljárásokon alapuló fertőtlenítés, vegyszerekkel való fertőtlenítés és biológiai fertőtlenítés. A mechanikai csírátlanítás alapvetően a víz és levegő szűrését jelenti. A fertőtlenítés fizikai eljárásai között a hideghatás nem hatékony, mert nem pusztítja el a kórokozók többségét, csak szaporodásukat akadályozza. A magasabb hőmérséklet viszont hatással van a kórokozók többségére. Általában a nedves melegre érzékenyebbek, mint a száraz melegre, a spórákra a kiszáradás nem hatékony. A meleg baktériumölő hatása hőmérséklet, nyomás és időtartam függvénye. Száraz hővel mentesíthetők a laboratóriumi eszközök, leégetéssel csíramentesíthetők a nem gyúlékony felületek. Kifőzéskor a 100 °C-on, 5 percig tartó fertőtlenítés a spórákat nem öli el, jó hatásfokú a gőzborotvák alkalmazása, vagy az autoklávok használata, melyek túlnyomásos gőzzel működnek. A textíliák forró gőzzel, vasalással fertőtleníthetők. A sugárzással történő fertőtlenítés általános lehetősége a napsugárzás, UV sugárzás és a germicidlámpák gamma sugárzása. A vegyszeres fertőtlenítés történhet gázzal, ilyen a formaldehid, etilén-oxid, metil-bromid. Általában 4-6 órát vesz igénybe, külön készülékeket igényel és mérgező anyagokat használ, de nem igényel magas hőt és hatékonysága jó. Folyékony szerek a lúgok, savak, klórtartalmú szerek, aldehidek, jodoforok és fenolszármazékok. A légnemű (aerosol) fertőtlenítés szerei között a hipokloritok, glikolok, tejsav, jodoforok használatosak. A biológiai fertőtlenítés aerob és anaerob módszerei ismertek. Ilyen folyamatok zajlanak a szerves anyagok érlelése, komposztálása során.

9.5. A bejelentési kötelezettség Ha egy állatállományban fertőző betegség, vagy annak gyanúja felmerül, azt az állategészségügyi hatóságoknak be kell jelenteni. Az állatot tartó személy és üzem esetében mindazok kötelesek a bejelentést megtenni, akik az állatok felügyeletét, őrzését, gondozását, ápolását, felvásárlását, levágását, vagy az állati hullák ártalmatlanná tételét foglalkozás szerűen látják el, vagy akik az állatokkal érintkeznek. A bejelentést a hatósági állatorvosnál, vagy a helyi polgármesteri hivatalban lehet megtenni. A bejelentés különösen fontos a bejelentési kötelezettség alá eső betegségeknél, mert annak elmulasztása büntetéssel és a kártérítési igény elvesztésével jár. A továbbiakban felsorolt, nagy állat-egészségügyi

30

jelentőségű fertőző betegségek az 1995. évi XCI. sz. törvény hatálya alá tartozó, bejelentési kötelezettségű állatbetegségek. 1. Ragadós száj- és körömfájás, 2. hólyagos szájgyulladás, 3. sertések hólyagos betegsége (SVD), 4. keleti marhavész, 5. kiskérődzők pestise, 6. szarvasmarhák ragadós tüdőlobja, 7. bőrcsomósodáskór, 8. Rift-völgyi láz, 9. kék nyelv betegség, 10 juhhimlő és kecskehimlő, 11. afrikai lópestis, 12. afrikai sertéspestis, 13. klasszikus sertéspestis, 14. madárinfluenza. 15. baromfipestis, 16. szarvasmarha gümőkór, 17. fertőző sertésbénulás, 18 veszettség, 19. takonykór, 20. tenyészbénaság, 21. lovak fertőző kevésvérűsége, 22. lovak vírus okozta járványos agy- és gerincvelő- gyulladásai, 23. nyulak vérzéses betegsége, 24. mézelő méhek nyúlós és enyhébb költésrothadása, 25. szarvasmarhák szivacsos agyvelőbántalma (BSE), 26. sertések szaporító és légzőszervi tünetegyüttese (PRRS), 27. brucellózis, 28. kacsapestis (kacsák vírusos bélgyulladása), 29. Aujeszky- betegség, 30. lépfene, 31. rühösség, 32. szarvasmarhák enzootikus leukózisa, 33. pontyfélék tavaszi virémiája, 34. pisztrángfélék fertőző vérképzőszervi elhalása.

10. Fejési rendszerek, a szakszerű és higiénikus fejés, a tejkezelés gépei 10.1. A helyben fejő berendezések A nemzetközi szabványok szerint a fejőberendezések sajtáros és tankos működésűek lehetnek. A sajtáros fejőkészülékből a tej a vákuumhálózathoz csatlakoztatott tartályba folyik. Ez a tartály lehet tankos, vagy kannás- sajtáros mobil fejőgép, amikor egy, vagy több fejőkészülékből a tej a kerekekkel ellátott, fejési és szállítási célra szolgáló tankba folyik. Fejéskor a tankot a vákuumhálózathoz csatlakoztatják. 31

Tejvezetékes fejőberendezésnél a tej a fejőkészülékből a kétfunkciójú tejvezetékbe kerül. A tejvezeték a fejővákuum szállításában és a tej tejleválasztóhoz való szállításában vesz részt. Ide tartoznak a tejmérő üveghengerrel ellátott berendezések, melyekben az üvegtartály a vákuumellátását központi vezetékről kapja. A tej leengedhető a tartályból a tejvezetéken a tejleválasztóba, ahonnét szivattyú továbbítja a hűtőtartályba. Továbbá ide sorolhatók az elkülönített fejővákuum vezetékkel ellátott berendezések, melyekben a tőgybimbó alatti vákuum levegője és a tej a kollektorban válik szét, így a levegőt és tejet külön vezetéken szállítják. A sajtáros, a tankos és tejvezetékes fejőberendezéseket általában kötötten tartott tehenek istállóiban használják. A sajtáros gépek lehetnek stabilak és mobil rendszerek, melyeket kisüzemekben és a nagyüzemek beteg- és ellető istállóiban használnak.

10.2. Az istálló tejvezetékes berendezések Az istálló tejvezetékes berendezéseknél a tejszállítás gépesített, a tej a kifejéstől számított 2-5 perc alatt hűtőbe kerül. Ezeket a gépeket 150-200 férőhelyig alkalmazzák, vagy kis tehenészetekben 30-80 férőhelyig. Az ilyen berendezések vákuum és légtechnikai szempontokból kevésbé megbízhatók és tisztításuk körülményes. A tejleválasztókban történik a tej és a szállító levegő szétválasztása. Lehetnek zsilipes (szelepes) és szivattyús rendszerűek. A zsilipes leválasztóban erősítő pulzátor, a szivattyús rendszerben tejszivattyú működik. A tejvezetékes rendszerek hátránya, hogy a tejet 1,5-1,7 m szintkülönbséggel kell a tejvezetékbe juttatni, vákuumingadozással működnek és a fejőnek kényelmetlen helyzetben kell a teheneket kifejni. A tejvezetékes rendszerekben a tejleválasztó és a vákuumhálózat közé biztonsági folyadékleválasztót is elhelyeznek arra az esetre, amikor a tejleválasztó meghibásodik.

10.3. Fejőházi berendezések A fejőházi fejőberendezések a tejvezetékes rendszerektől alapvető működésükben nem különböznek. A fejőházi fejőberendezésekkel az erre a célra kialakított fejőteremben lévő fejőállásokban fejik a teheneket. A fejőállások típusai lehetnek: – párhuzamos, – soros (tandem), – körforgó (karusszel), – fejőrobot. A fejőházi berendezések előnye, hogy a fejés eszközei koncentrálhatók, a fejés tisztán végezhető, a fejők kényelmesen dolgozhatnak és nincs a vezetékben vákuumingadozás. A párhuzamos fejőállásban a tehenek a fejőállásra merőlegesen helyezkednek el, azokat csoportosan hajtják be, a teheneket hátulról fejik. A soros fejőállásban a tehenek egymás mögött vannak, a fejő oldalról dolgozik. Az állásokat egy-egy be- és kieresztő kapuval látták el. A halszálkás fejőállásban a tehenek 3060 fokos szöget zárnak be a fejőfolyosóval. A kapukat távvezérléssel működtetik. A polygon és trigon fejőállások négy-, ill. háromszög elrendezésűek. A szokásosnál nagyobb helyigényűek, ezért kevésbé elterjedtek. A körforgó fejőállások síneken és kerekeken, körgyűrűn helyezkednek el, az állásokat gép mozgatja. A karusszelek fejőállásai is lehetnek tandem, halszálkás és radiális elrendezésűek a körgyűrűn való elhelyezkedésük alapján. A berendezések kiválasztását meghatározhatja az 32

állomány nagysága, a fejési idő, a fejők személyi összetétele, az abrakolás rendszere, vagy a meglévő épületek kialakítása. Új, korszerű megoldás a fejőfolyosón egyenes pályán mozgó, karos mechanizmussal ellátott robot. A robot utánozza a fejők munkáját. A gép a tehenek melletti fejőaknában lévő tandem fejőállások előtt mozog sínpályán. Előre meghatározott programja szerint, amelyik állásba tehén érkezik, azt a robot felkeresi és elvégzi a szükséges műveleteket. A robot a tehenek azonosító száma alapján működik. A robotok ma még a kis- és középüzemek gépei, már hazánkban is működnek. A tehenek tereléséhez széles körben használnak mechanikus, vagy elektromos meghajtású zsúfoló kapukat, melyek működtetéséhez az egyes tehéncsoportokat a fejőterem előtti elővárakozóba kell felhajtani. A fejés hatékonysága sok tényező függvénye lehet. A sajtáros fejésnél egy dolgozó általában 10-24 fejőkészüléket kezel, a fejőállásokban viszont egy tehén fejésére 25-30 másodperc áll rendelkezésre. Nagyon lényeges a fejők szakképzettsége és türelme.

10.4. A fejés munkaműveletei A szakszerű, higiénikus fejés, a következőkben ismertetett, több alapműveletből áll. – A tőgytisztítás célja egyrészt a tiszta tőgyfelület elérése, másrészt a tehén előkészítése a gyors tejleadásra. A tőgyet 40-45 °C -os, fertőtlenítőszeres vízzel tisztítjuk. – A tőgytörlés célja a tőgy szárazra törlése, mely a bimbónyílástól tart fölfelé és a tehén előkészítése a gyors fejésre. – A tőgy ellenőrzésének és az első tejsugarak kifejésének célja a baktériumdús első tejsugarak elkülönítése, a tőggyulladás meglétének ellenőrzése és a fejés előkészítése. A tejsugarakat tőgynegyedenként fejjük, és a tejet ellenőrizzük. A beteg tőgynegyedeket külön kell fejni. – A fejőkészülék felhelyezése és az ezt megelőző tőgymosás között kedvező, ha 1,5 perc eltelik. A fejőkészüléket csak jól előkészített és száraz tőgyre szabad feltenni. A felhelyezés módja függ a fejőgép típusától és a tehén tőgyalakulásától. A felhelyezést a kollektort fogva a legtávolabbi bimbón kezdjük. – Fejőkészülék eligazításakor a készüléket kissé előre és lefelé húzzuk és ellenőrizzük a tejfolyást. Ha 5-10 másodpercen belül az nem indul meg, akkor rossz volt a tőgy előkészítése. – A gépi utófejés célja a teljes kifejés elősegítése. Az enyhe tejfolyás esetén az utófejést a gép meghúzásával és tőgymasszázzsal végezzük. A tejtípusú állományok fejésekor a stabil fejővákuum, a megfelelően beállított pulzálás, a jól beállított készüléklevevő és kisméretű fejőgumi esetén nem szükséges az utófejés. A szükség esetén, de későn végzett utófejés káros vakfejéshez vezet. – A fejőkészülék levételekor a hosszú tejtömlőt a kollektor előtt 30-40 cm-el lenyomjuk, elzárjuk a kollektorcsapot, vagy a tömlőzárat és a készülék tapadása megszűntével az levehető. A készüléklevevő automata a készüléket önműködően leveszi és az állat alól kifordítva felhúzza. – A bimbóvégek fertőtlenítésének célja egyrészt a bimbócsatornába bejutó baktériumok megakadályozása, másrészt a tőgybimbók bőrének kezelése.

33

10.5. A tejkezelés gépei (szűrők, hűtők, tárolók) A tej kezelése a termelő helyen szűrésből, hűtésből és tárolásból áll az elszállításig, amely rendszerint naponta történik a tejfeldolgozó üzembe. A legtöbb fejőgépen ún. csőszűrőket alkalmaznak melyeket párhuzamosan és sorban lehet elhelyezni. A soros elhelyezésű szűrők hatékonysága jobb. Általában 500-5000 liter tej fejése után célszerű a szűrőbetéteket cserélni. A szűrés akkor eredményes, ha közvetlenül fejés után végezzük. A tej minőségi átvétele a tej fajsúlyának, zsírtartalmának, fizikai tisztaságának, savfokának és bakteriológiai tisztaságának ellenőrzésére terjed ki. A hűtés a tejkezelés legfontosabb művelete. A tejet fejés után azonnal, de legkésőbb 2 órán belül 4-5 °C -ra kell hűteni. A vízhűtés nem elég hatékony, mert csak 10-15 fokra képes a tejet lehűteni és az nem elegendő, mert az így hűtött tej hosszabb ideig nem tárolható. A nagyobb gazdaságokban az automatizált hűtőtárolók, vagy átfolyásos rendszerű tejhűtők a gazdaságosak. A hűtőtartályos tejhűtéssel a napi tejmennyiség megfelelő űrtartalmú, fedeles hűtő-tárolóba kerül. Vízhűtésnél átfolyó hőcserélőt is üzemeltetnek. A jégakkumulátoros hűtőrendszernél hűtőaggregátor elpárologtatja a vizet és hőcserélővel, jegesvíz-szivattyúval megfelelően lehűti a tejet, ami szigetelt falú tárolóba kerül. Tejhűtésre hasznának speciális tejhűtő tartályokat is, melyek hűtés közben keverik a tejet. Az ilyen tartályok kialakítása tisztíthatóságukat megkönnyíti.

11. Tejtermelő tehenek takarmányozása és tartása 11.1. A tejtermelő tehén takarmány igénye Az elmúlt évtizedekben jelentősen megnőtt a tejelő tehenek tejtermelése, ami a takarmányozási igényeket is megnövelte. A nagy termelés jelentősen igénybe veszi a tehenek szervezetét. A laktáció elején a tehén a magas tejtermelése alatt több mint 4 kg szárazanyagot képes leadni. A tehén létfenntartó takarmány-igényét elsősorban élősúlya határozza meg. 1000 kg élősúlyra a tehén 20-30 kg szárazanyagot és 4-6 kg nyersrostot vesz fel, jelentős ásványianyag-felvétel mellett. A létfenntartó szükségleten felül a tejtermelésre adagolt táplálóanyag szükséglet függ a termelt tej mennyiségétől és összetételétől, a vemhesség állapotától és az életkortól. Azt a tömegtakarmányból álló mennyiséget, amely a létfenntartáson felül még bizonyos szintű termelést is szolgál, alaptakarmánynak nevezzük.

11.2. Az évszakonként változó takarmányozás Az évszakonként változó takarmányozás során változik az alaptakarmányok összetétele is. Nyáron, zöldtakarmányok etetésével 10-15 kg tej termeléséhez, télen rendszerint 7-9 kg tej termeléséhez szükséges táplálóanyag-mennyiséget tudunk biztosítani a létfenntartáson felül a teheneknek az alaptakarmányban. Télen általában a rendelkezésre álló takarmány készletet, nyáron folyamatos zöldtakarmány ellátást tekintve, a várható hozamot és a takarmánynövények minőségét kell figyelembe venni. Törekedni kell arra, hogy a szükségesnél nagyobb takarmányváltásokat elkerüljük. A tehenek jó étvágya és megfelelő fogyasztása a különböző étrendi hatású 34

takarmányok etetésével érhető el, melyek az emésztést, a takarmányok feldolgozását is segítik és hatékonyabbá teszik a termelést. Figyelembe kell továbbá venni a tehenek takarmányfelvevő képességét is, hiszen a nagytermelésű tehenek az alaptakarmányon felül pótabrakot is kapnak. A tejelési pótabrak összetételének fehérje koncentrációja 20-22 %. Ebben az esetben 1 kg tej termeléséhez szükséges tápanyagok 0,5 kg pótabraknak felelnek meg. A hagyományos, évszakhoz igazodó takarmányozás nyáron legelőre, vagy termesztett zöldtakarmányokra alapozott, télen tartósított takarmányokból áll. Kettős hasznú, vagy magyar tarka állományok takarmányozása gyakran így történik. A legeltetéses megoldás azonban sokszor nem valósítható meg a legelők gyenge minősége, vagy a nagyobb távolságok miatt. Helyette általában a nyári takarmány-ellátás szántóföldi takarmányokra alapozódik. Tavasszal legkorábban az őszi takarmány keverékek etethetők, ilyenek a rozsos, búzás és ősziárpás keverékek. A tavasszal vethető takarmány keverékek a napraforgós, szudánifüves, borsós keverék. Előnyös a rövid tenyészidejű kukorica fajták felhasználása is, kedvező lehet a napraforgós csalamádé, pillangóssal együtt. Az ilyen keverékeket akkor kell felhasználni, amikor a támasztónövény már elegendő tömeget képes adni. A pillangósok közül a legfontosabb a lucerna és a vöröshere. A pillangósok tartósíthatók zölden silózva, szenázsként, szénaként és szárítva lisztként is. A zöld kukorica csalamádéként és silókukoricaként is etethető. Kedvező takarmányértéke van a szudáni cirokfűnek is. A hagyományos nyári takarmányozás előnye a természetszerű tápanyag ellátás, a zöldtakarmányok tejelést serkentő hatása, változatos és jó étrendi hatása, valamint alacsony költsége. Hátránya, hogy nem biztosít egyenletes takarmányozást, ezért nagyobb tehénállományokban is csak kiegészítést jelent. A különböző melléktermékek, ipari hulladék takarmányok alkalmi felhasználást biztosíthatnak.

11.3. Monodiétás takarmányozás A monodiétás takarmányozás az évszakonként változó takarmányozás felváltására alakult ki. A konzervált takarmányokból állandó összetételű takarmánykeverék állítható össze, amely egész évben egyenletes takarmány ellátást nyújt, kiosztása jól gépesíthető. Hátránya, hogy sok takarmánytároló teret igényel és étrendi szempontból nem biztosít változatosságot. A tejtermelő tehenek táplálóanyag igényét mindig az aktuális igényeiknek megfelelő pontos számítások alapján kell összeállítani. A gyakorlatban alkalmazott monodietikus takarmányozási módszerek a következők. Kizárólag szilázsra lapozott takarmányozás, mely rost-, ásványianyag- és vitamin-kiegészítést igényel. A kukorica szilázsra és lucernaszénára lapozott takarmányozás megegyezik a téli takarmány ellátással. A 33-35 % szárazanyag-tartalommal betakarított teljes kukoricát 2-3 cm. szecskamérettel aprítva jó minőségű szilázs készíthető. A szilázsra és szenázsra alapozott monodietikus takarmányozás kukoricanövény szilázsból és lucerna-, vagy fűszenázsból áll.

11.4. Kombinált takarmányozás A száraz takarmányokra alapozott monodiéta komponenseit szárítva aprítják, összekeverik és pogácsát, vagy pelletet készítenek belőle. Sokszor kedvezőtlen az ilyen takarmány kis 35

szecskamérete. A kombinált monodiéta rendszerint silókukorica szilázson alapszik, nyáron is etetik, csupán zöldtakarmányokkal egészítik ki. A takarmányadag mindig tartalmaz lucerna-, vagy rétiszéna és adalékanyag, premix kiegészítést is.

11.5. A tehenek csoportosítása A teheneket tejtermelésük alapján rendszerint kis-, közepes, és nagytejű, valamint szárazonálló csoportokra osztják, melyek takarmány-összetétele is különbözik és összefüggésben van laktációs állapotukkal is. A tejtermelő tehenek termelése a laktáció során változik. Az ellést követően a tejtermelés gyorsan nő, az 5-8. héten eléri a csúcspontját, néhány hétig azonos szinten marad, majd fokozatosan csökken a laktáció végéig. A tehenek vemhességük 7. hónapjától elapasztásra kerülnek. Ilyenkor a szárazonállás alatt tápanyagigényük lényegesen kisebb, mint korábban volt. A laktáció elején a tehenek a növekvő termelés mellet kondíciót veszítenek, fogynak, a közepén és a végén kondíciójuk javul, híznak.

11.6. A négyfázisú takarmányozás Ez alapján alakították ki a tehenek négyfázisú takarmányozását. Az első szakasz az elléstől a laktáció 11-13. hetéig tart, a tejtermelés ebben a szakaszban ér csúcspontjára. A tehenek napi adagjában a tejtermelési nettóenergia tartalomnak legalább 45 %-a jó minőségű tömegtakarmányokból kell, hogy álljon és a takarmányadag szárazanyag tartama érje el a 1617 %-ot. Kedvező, ha a tehenek testsúly vesztesége ilyenkor naponta nem több 1 kg-nál, az egész szakaszban pedig a súlyveszteségük nem haladja meg a 40-50 kg-ot. Nagy gondot jelent ebben a szakaszban a tehenek energia- és fehérjeellátása, mert azt csak az élettani igényeik szerint fokozatosan lehet fejleszteni súlyos egészségkárosodásuk nélkül. A második szakasz a laktáció 24. hetéig tart, a tehenek tömegtakarmány fogyasztása megnő, tejtermelésük csökkenni kezd és a takarmányadag már fedezi tejtermelésüket. A napi adag tejtermelési nettó energiájának ekkorra már csak 45 %-a származzon abraktakarmányból és 55%-ot tegyen ki a tömegtakarmányok energiája. A laktáció harmadik szakasza a laktáció 44. hetéig, elapasztásig tart. Ebben a szakaszban a nettó energiabevitelnek már csak 25 %-a legyen az abrak, a többit a tömegtakarmányok adják. Elegendő, ha a takarmány szárazanyagának 12 %-a tartalmaz fehérjét. A kevesebb tej termelése mellett a tehén a felvett táplálóanyagokat vehemnövelésre és kondíciójának növelésére fordítja. Az elapasztás idejére a tehenek 10-15 kg körüli mennyiségre csökkentik tejtermelésüket. A fejés és a takarmányozás csökkentésével néhány nap alatt a tehenek elapasztanak. A takarmányozás alapja, hogy a tehenek csak életfenntartásra és vehemépítésre elegendő tápanyag-ellátást kapjanak. A tömegtakarmányabrak aránya 80:20 lehet. A szárazonállási időszakot takarmányozási szempontból célszerű két szakaszra bontani. Ügyelni kell arra, hogy a tehenek elhízását elkerüljük az ellési nehézségek miatt, de ásványianyag- és vitaminellátásukról fokozottan gondoskodni kell. 11.7. A tehenek ivóvíz ellátása A tehenek vízfogyasztása függ a takarmányozástól, időjárástól és az alkalmazott itatási módszertől is. A fogyasztás 15-20 kg tejtermelés mellett átlagosan 30-40 liter lehet, de 36

jelentősen ingadozhat. Az ivóvíznek a 12-15 °C-os, tiszta, fertőző anyagoktól, káros anyagoktól mentesnek kell lennie. Az itatás történhet itató vályúból és önitatóból, melyeknél a golyós, szelepes, vagy a nyílt vízterű szelepes változatok biztosítják ad libitum folyamatosan a szarvasmarhák vízigényét.

11.8. A tehenek elhelyezése A tehenek elhelyezése lehet zárt kötött, zárt kötetlen és nyitott kötetlen megoldású. A zárt tartás zárt épületet jelent, melyet lehetőleg természetes szellőztetési megoldásokkal szellőztetni kell a megfelelő légcsere ellátás érdekében. Minden munkaművelettel a tehénhez kell menni, míg kötetlen tartásban az etető, itató, vagy fejési helyeket a tehenek maguk is felkereshetik. A zárt, kötött tartásmódban – mely takarmányellátó útra, tehénállásokra és kezelő, vagy trágyafolyosóra tagozódik – a lánccal, vagy kötéllel lekötött tehenek hosszú (250-300 cm), középhosszú (180-240 cm) és rövid (160-190 cm) álláson tartózkodnak. Általában a középhosszú állások felelnek meg legjobban a tehenek komfort-igényeinek és a munkaszervezési feltételeknek is. Az ilyen állásokban az alom elszennyeződése nehezen akadályozható meg, melyre többféle mechanikus és elektromos megoldást is kipróbáltak. A rövid állás szintje azonos az etetőút szintmagasságával, ezért a Grábner-lánccal, vagy nyakkerettel rögzített tehenek feje és nyakának nagy része beér az etetőútra, így biztosítva elegendő férőhelyet az állatoknak. A tehenek etetése az etetőúton lévő jászlakba, etetőtérre, vagy etető asztalra történik kézi-, gépi-, vagy kombinált módszerrel, a trágya eltávolítása a kezelőútról, rendszerint gépesített módon végezhető. A kötött tartásnak ez a változata nagyon kevés mozgáslehetőséget biztosít a teheneknek. Előnyös, ha évente a nyári hónapokban több alkalommal hosszabb rövidebb ideig a teheneket elengedve a közeli karámba hajtják, ahol azok napokig mozoghatnak. Ez az elhelyezési módszer sok kézimunka erőt igényel A zárt kötetlen tartásban a tehenek zárt épületben, mélyalmon, vagy pihenőboxban tartózkodnak, melyek átlagos mérete 1,2 x 2,5 m., melyekbe rendszeresen almoznak. A boxok kialakítása, belépésgátló cső felszerelése segíthet a tehenek pihenőhelyét tisztán tartani. A mélyalom frissítése naponta szükséges, cseréjét hosszabb időszakok után végzik. A tehenek etetése etető utakról végezhető gépesített megoldásokkal, a kitrágyázás a trágyázó utakon üzemeltetett trágyakihúzó berendezésekkel történhet. Használnak traktoros tolólapos, lehúzólapos megoldásokat is. Fontos, hogy az épületek munkagéppel átjárhatók legyenek. A nyitott, kötetlen tartás esetén az épület részben, vagy félig nyitott és a tehenek szabadon mozoghatnak az előző technológiához hasonló belső téren, vagy az épülethez csatlakozó bekerített kifutók között. Ez a korszerűbb megoldás már több mozgáslehetőséget ad a teheneknek, etetésük gyakran a kifutók hosszában elhelyezett, fedett etető jászlakból történik.

12. Szarvasmarhák hízlalása 12.1. A hízlalás célja és jelentősége Az évente egy főre jutó marhahús fogyasztása hazánkban nem haladja meg a 2-3 kg-ot, melynek fokozatos növekedése kívánatos volna, különösen a jó minőségű marhahúsfélék választékának növekedésével a hazai értékesítésű piacokon. 37

A szarvasmarha állományból a megtermelhető hús mennyisége alapvetően a hízlalás céljára rendelkezésre álló borjúszaporulattól függ. A hízlalás alapanyagát főként borjak, választott növendék bikák, tinók, üszők adják. Kiváló alapanyagot jelentenek az egyhasznú húsmarha fajták, a hagyományos kettőshasznú és őshonos fajták, de a tejelő fajták tenyésztésre nem használt, vagy selejtezett egyedeitől is megfelelő hústermelés várható. A megtermelt hús mennyisége annál kisebb, minél kisebb az állatok vágáskori testsúlya, a fiatal állatok húsának minősége mindig kedvezőbb, mint az idősebb, vagy nagyobb végsúlyra hízlalt marháké. A marhahús minősége javítható a takarmányok minőségének javításával, ez azonban jelentősen emelheti az előállítás költségét.

12.2. Hízlalási módok A marhahízlalásban a legeltetéses tartás és takarmányozás –alacsonyabb költségei miatt– hagyományosan és ma is a legelterjedtebb eljárás maradt. A tejelő tehénállomány 20-25 %-át évente selejtezik, tehát a selejt tehenek hústermelése is jelentős tényező. A hízlalási módok alapvetően a hízóalapanyag ivarától, hízóba állítási, valamint végső életkorától és súlyától függenek. Fehér húsú borjak hízlalásának célja jól izmolt, kevés faggyút tartalmazó, kiváló minőségű hízott borjú előállítása. Korábban a föcstejes időszaktól kezdődő 10-12 hetes hízlalás során a borjakat 90-120 kg súlyig hízlalták, ma azonban ez a hízlalási mód hosszabb ideig tart és a borjakat 150-200 kg-ig hízlalják. A takarmányozás kezdetben tejjel, fölözött tejjel, majd ún. indító borjútápokkal történik, mert a szálastakarmányokban és abrakban lévő vas a hús színét sötétíti, ezért olyan technológiát alkalmaznak, melyben ilyen takarmányokat nem etetnek, a borjakat rendszerint rácspadozatú ketrecben, alom nélkül tartják, ami már bizonyos mértékben állatkínzó technológiának minősül. Legjobb húsminőség teljes tejjel érhető el, melyből a borjak fogyasztása naponta 9-13 liter, napi 1200 g súlygyarapodás mellett. A kétfázisú takarmányozás alatt kezdetben tejjel, vagy inkább tejpótlóval, utána indítótáppal etetik a borjakat. Az ún. baby-beef hízlalással főként a korán érő, kisebb testű, de nagy növekedési intenzitású fajták (pl. hereford, aberdeen angus ) borjait hízlalják. Hazai fajtáink hízlalása ezzel a módszerrel nem gazdaságos. Lényege, hogy átmenetet képez a borjúhízlalás és növendék hízlalás között. Az állatokat kezdetben teljes- és fölözött tejjel, majd abrakkal és fehérjedús tömegtakarmánnyal hízlalják általában 350-400 kg súlyig, 1300 g átlagos napi súlygyarapodással. A hízlalás költségeit főként az abrakköltségek teszik ki. A növendék bikák hízlalásával a fiatal állatok növekedési esélyét és takarmányértékesítését érdemes kihasználni. Húsborjakat anyatehenes tartásban, születésüktől kezdve szoptatással nevelnek választásukig. Egyéb hasznosítású borjakat választásig tejpótlóval és szokásos módon nevelnek növendék korukig és 6-8 hónapos kortól, 200-250 kg súlytól hízlalótelepen folytatják hízlalásukat, egészen akár 550-600 kg súlyig, 16-18 hónapos korukig. Intenzív hízlalással korábban, 14-15 hónapos korra is kedvező súlyt érhetnek el, de ez már nagyon költséges megoldás. Növendék bikák tömegtakarmányokra alapozott hízlalása 500-600 kg végsúlyig szokásos, 22 % fehérje koncentráció figyelembe vételével. Legfontosabb takarmányok a kukorica szilázs, lucerna szenázs, legelőfű, egyéb zöldtakarmányok, kiegészítésként melléktermékek, takarmányszalmák, kukoricaszár. Fontos tényező a takarmányok minősége, mert ez a takarmányfogyasztást befolyásolja. Növendék bikák intenzív hízlalását koncentrált takarmányadagok és azokban sok tápanyag jellemzi. Az abrakos hízlalás alapja a kukorica, hízótápként, gazdasági abrakkeverékként, 38

vagy abrakos koncentrátumként etetve. Jól hasznosítható a kukoricacső zúzalék, takarmányrépa, takarmánybúza, szemescirok. Fontos szempont, hogy a takarmányadag lehetőleg a hízlalás második fázisában szálas kiegészítést is tartalmazzon. A napi abrakmennyiség a hízlalás kezdetén 4, majd 7, végül 8-9 kg is lehet. A napi testsúlygyarapodás 1300-1400 g. A selejtezett üszők hízlalása üsző előhasználattal (egyszeri elletéssel) gazdaságosabb, amikor a növésben lévő üszőket még tenyészérettségük előtt leelletik, majd tovább nevelik. Hízlalásuk 450 kg –ig történik, meddő üszők esetén 500 kg is lehet. A takarmányozás alapja a viszonylag olcsó tömegtakarmányok etetése, súlygyarapodásuk 800-900 g lehet. A tinóhízlalás, amikor az 5-6 hónapos bikaborjakat ivartalanítják, hazánkban kevésbé terjedt el. Lehet egy, vagy kétnyaras legeltetéssel és befejező hízlalással kiegészítve istállóban, koncentráltabb takarmányozással. A selejtezett tehenek feljavítása főként az első, vagy második laktáció alatt selejtezett tehenek hízlalása esetén 100-150 kg többletet jelenthet, míg az ennél idősebb tehenek érdemben alig javítanak kondíciójukon, húsuk emberi fogyasztásra nem használatos. Takarmányozásuk általában olcsó tömegtakarmányokon alapul.

12.3. Hízómarhák takarmányozása A hízómarhák napi tápanyag-szükséglete az életfenntartásra és növekedésre fordítódik. A takarmányozást gazdasági szempontok irányítják. A nagyobb gyarapodás általában rövidebb hízlalási idővel és nagyobb ráfordítással párosul. A súlygyarapodást és tápanyag szükségletet a következő tényezők befolyásolják: kifejlettkori élősúly (a később érő fajták gyarapodása nagyobb), az ivar a (bikák gyarapodása nagyobb), a fajta és típus (a nagyrámájú fajták jobb gyarapodásúak), a hízlalási végsúly és kompenzációs növekedés. Kompenzációs növekedésnek nevezzük, amikor a növekedés egy fázisában a fejlődési hiányt a következő fázisban az állatok pótolni képesek. A hízlalási módszer általában a növendékkor elején legeltetés és a végén intenzívebb hízlalás. A módszer megválasztása a piaci igényektől függ, az abrak-tömegtakarmány aránya 10:90 -től 90:10-re változtatható. A vérmérséklet is meghatározó tényező, mert a nyugodtabb állatok jobban gyarapszanak. 12.4. A hízómarhák elhelyezése Vágóborjak előállításánál az itatásos borjak elhelyezéséhez hasonló csoportos tartást célszerű alkalmazni. A nagyobb súlyra történő hízlalást egy- és két szakaszban lehet végezni. A két szakasz lehet utónevelés, vagy előhízlalás és utóhízlalás. Az első szakasz történhet legelőn is, a borjak születési idejétől, a legelő minőségétől és a piaci igényektől függően, de az istállós hízlaláshoz képest általában kedvezőtlenebb eredményt ad. Az egyszakaszos hízlalásban az állatokat korlátozott területen helyezzük el. Az egyszakaszos hízlalás és az utóhízlalás történhet épület nélkül, karámokban és épületben, hízómarha istállókban. Az utóbbiak lehetnek kötött és kötetlen tartásúak. Az építmények és karámok kialakításánál nagyon fontos szempont azok vízrendezése, árkolása, csatornázása. Mélyebb fekvésű területen létesített karámokban gyakran pihenődombokat, magaslatokat is létesítenek. A kiscsoportos elhelyezésben 10-20 állat, nagycsoportban 20-50 állat kerül egy csoportba.

39

A karámos hízlalás alacsony ráfordítást igényel, de az állatok ki vannak téve az időjárás viszontagságainak. Jobb megoldás, ha a karám egy része tetővel, szilárd burkolattal rendelkezik. Épületben való elhelyezésnél a hízómarhákat olcsó kivitelű, egyszerű kialakítású épületekben célszerű tartani, ahol előnyös a padozat almozása, rendszerint mélyalmos változattal. A kötött tartásmód nehezebben gépesíthető, több kézimunka erőt igényel, de az állatok nyugodtabbak és jobban gyarapodnak ilyen viszonyok között. Kötetlen tartásban a hízómarhákat általában kis csoportokban helyezzük el. Előnye a jobb térkihasználás, hátránya a zsúfoltság. Optimálisnak a 12-14 egyedből álló csoport tekinthető. A csoportos tartásban beton rácspadozaton is tartják a hízómarhákat, mely alatt vízöblítéses, vagy mechanikus trágya eltávolítás működik. A más szarvasmarhatartó létesítményekben alkalmazott etető, itató, kitrágyázó berendezéseket itt is eredménnyel hasznosítani lehet. A zárt rendszerű istállók rácspadlóval, pihenőboxokkal is készülnek, de ez költséges megoldás. A mélyalmos elhelyezés olcsóbb. A nyitott rendszerben az épülethez kifutók csatlakoznak.

13. Szarvasmarha fajták származásának, küllemének, belső értékmérőinek, hasznosításának jellemzése 13.1. Kettős hasznosítású fajta A magyar tarka fajta kettős hasznosítású, kialakításában a XIX. sz -tól kezdve a hazai magyar szürke, borzderes, svájci pirostarka, holland fajták fokozatos átkeresztezése révén a svájci szimentáli fajta vett részt meghatározó módon és a fajtaátalakító keresztezés eredményeként kialakult a szimentáli jellegű, de finomabb csontozatú, kevésbé izmolt magyar tarka fajta. Országos elterjedésében a korában általánosan elterjedt magyar szürke fajtát váltotta a hazai nemesítésben. Színe szabálytalan tarka, alapszíne sárga, vagy vörös. A fej, a has, lábvégek, a tőgy rendszerint fehér, de az eltérő színeződés nem hiba. Tőgyalakulása gömbtőgy, esetenként részaránytalan, gyakoribbak a szabálytalan tőgybimbók. Középkorán érő fajta, az üszők 380420 kg súlyban, 18-20 hónapos korban vehetők tenyésztésbe. A tehenek élősúlya 600-700 kg. Értékmérő tulajdonságai közül a növekedési erélye közepes, alkalmazkodó képessége, edzettsége jó, egyes tulajdonságai nemesítéssel jól fejleszthetők. Tejtermelése közepes, átlagosan 3800-4000 kg 4 % körüli zsírtartalommal, hústermelése jó, húsminősége kiváló. Tulajdonságai alapján tisztavérben való fenntartása ígéretes, mert tej- és hústermelő képessége hatékonyan növelhető, de az intenzív fajtákhoz viszonyítva kevésbé igényes, a gépesített nagyüzemi tartásra kevésbé alkalmas, viszont a hagyományos tartásban, különösen legeltetéssel kombinálva jól termeltethető. Változékonysága és alkalmazkodó képessége révén jól felhasználható húsmarha keresztezési programokban. Szelekció hatására hústermelése kiváló lehet, növekedési erélye, húsformái, vágóértéke és húsminősége révén. A fajtával kettős hasznosításban, istállózó és legeltetéses tartásban, kisüzemekben gazdaságos termelés érhető el. Hazai állománya növekvőben van. 13.2. Tejhasznú fajta A holstein-fríz fajtát az USA-ban és Kanadában, európai kettőshasznú feketetarka lapály fajtából tenyésztették ki. Nemesítésében az egyedülállóan nagy mennyiségű tej termelése és a jó fejhetőség alapvető cél volt, így ezekben a tulajdonságokban a fajta kiváló. Az ivari 40

koraérés szelekciós cél, az üszők 15-16 hónapos korban, 380 kg súlyban vehetők tenyésztésbe, a tehenek rámásak, élősúlyuk átlagosan 650-750 kg, a fajta testnagysága kissé növekszik. A fajta küllemére jellemző a fehér alapon szabálytalan fekete, vagy vörös foltok adta tarkázottság. A fekete tarka változat az elterjedtebb, ez áll intenzívebb szelekció alatt, melynek következtében átlagos laktációs teljesítménye meghaladja a vöröstarka változat hasonló értékeit. Küllemét a tejelő típus felépítése jellemzi, szervezete finom, tőgyalakulása teknőtőgy, a hasfalra felhúzódó, lábvégeinek ellenálló képessége gyengébb, vérmérséklete élénk, jól kezelhető iparszerű tartásban is. Értékmérő tulajdonságai közül a 8000 kg-ot meghaladó laktációs tejtermelése kiváló, állományszinten is képes 10000 kg feletti laktációs teljesítményre, a tej zsírtartalma 3,5-3,7 %, hústermelése gyenge. A fajta a tartásmóddal, klímával szemben nem túl igényes, a takarmányozással szemben viszont igen. Tejtermelésében önfeláldozó, ivari koraérése kedvező, középkorán érő fajta, szaporodási mutatói közepesek, ellenálló képessége közepes. Hasznosításában a fogyasztói tej előállítása az elsődleges, az iparszerű, nagyüzemi tejtermelésben kiváló fajta, szaporodó képességét, ellenálló képességét, hasznos élettartamát szelekcióval érdemes tovább javítani. A fajta hazánk meghatározó tejtermelő fajtája.

13.3. Húshasznú fajták A hereford húsmarha kinemesítése Angliában történt és kialakult az USA-ban egy nagyobb testű változata is. A világ legelterjedtebb kistestű húsmarha fajtája. Küllemére jellemző, hogy színe mélyvörös, az állatok feje, martájéka, mellkasának és hastájékának alja, végtagjai fehérek. Feje arányos, széles homlokkal és orrtájékkal, mellkasa telt és mély, háta és ágyéka széles és egyenes, combjai teltek és izmosak, de nem gömbölyded formájúak. Terjed szarvatlan változata is, lábai rövidek. A fajta középnagy, vagy kistestű. A tehenek élősúlya 550-750 kg, törzse igen széles, tégla alakú, elülső része erősen fejlett. Értékmérői között fontos igénytelensége a tartással, takarmányozással szemben, gyenge minőségű legelőkön is megél, szaporasága kedvező, könnyen ellik, jó kondíciótartó, nyugodt vérmérsékletű fajta. Borjúnevelő képessége tejtermelésben gyengébb, húsa hamar faggyúsodik, ezért nagy súlyra nem hízlalható, szaru- és kötőhártya gyulladásra érzékeny. A hegyi tarka fajtákkal való keresztezései jó eredményeket adtak. Hazánkban állománya a korábbi nagyobb létszámról lecsökkent. A limousin húsmarha fajta Dél-Nyugat Európából, Közép-Franciaország tenyészkörzeteiből származik, eredetileg vegyes hasznosítású volt, majd mindinkább javították húsformáit, mely tulajdonság adja mindig piacképes igazi értékét. Küllemét jellemzi élénkvörös színe, mely a szutyak és a szemek körül, a has alján és a lábakon általában világosabb, feje rövid, széles homlokkal, előre ívelő, vékony szarvakkal. Széles, jól izmolt szügy, lapocka és dongás mellkas jellemzi, háta széles, barázdált, fara kitűnően izmolt, combjai teltek, csontozata finom és szilárd. Élénk vérmérsékletű, viszonylag igénytelen és könnyen ellő fajta. Gyarapodásban elmarad a nagytestű húsmarha fajtáktól. Vágóértéke, húskitermelése, különösen vékony csontozata miatt jó. Tiszta vérben és húsfajtákkal való keresztezésekben hasznosítják. A magyar szürke szarvasmarha származása primigenius eredetű, podóliai jellegű állományra utal. Egyes típusai más fajtákkal való rokonságát mutatják, mint a maremann, chianina, romagnola. Eredete nem teljesen tisztázott, lehet hogy a honfoglaláskor, vagy annak későbbi hullámai alatt került a Kárpát-medencébe és több száz éves tenyésztői munka alakította ki. A késő középkortól már jelentős állománya volt és meghatározó hústermelést 41

jelentett, majd mint igásmarha adott kiváló hasznosítási lehetőséget, a második világháború után állománya csökkent, kisebb populációja géntartalékként maradt meg, ami mára megsokszorozódott, létszáma eléri az országos hústehén-állomány 10 %-át. A fajta küllemében az ezüstszürke és sötét daruszín is előfordul. A bikák „kormosak”, szemük körül sötét karikát viselnek. A tehenek szarva legalább 70 cm, a bikáké kissé rövidebb, a szarv többnyire fehér, a vége fekete. A borjak pirók színűek. A fajta középnagy testű, a tehenek élősúlya 500-600 kg, a bikák 750-1000 kg súlyúak. A test elülső része rámás, izmolt, a hátulsó része izomszegény. A fajtán belül több típusváltozat is kialakult. Igénytelen, tehenei könnyen ellenek, borjúnevelő képességük kiváló. Vágási kitermelése viszonylag gyenge, húsminősége jó. Hasznosítása gyenge minőségű legelőkön, szélsőséges körülmények között megfelelő eredményt ad, húshasznú fajtákkal való keresztezésekben eredményes , húskitermelése jelentősen javítható, és mint őshonos fajta jelentős értéket képvisel. Állománya ígéretes módon növekszik.

14. A sertéshízlalás jellemzői 14.1. A hízlalást befolyásoló tényezők A hízlalást befolyásoló belső tényezők a fajta, az egyed, az életkor és ivar, míg a külső tényezők a takarmányozás, falkalétszám, elhelyezés és stresszmentes gondozás. A hízlalni kívánt fajta igényei, értékmérő tulajdonságai a teljes hízlalási technológiát meghatározzák. Így egyes hagyományos fajták teljesítményében a szaporodási tulajdonságok, az intenzív fajták, vagy hibridek esetében a húsmennyiségi, vagy húsminőségi jellemzők, a stressztűrő képesség, takarmányértékesítés, a meghatározók. Az egyedi tulajdonságokból eredő különbségek mutatkozhatnak a növekedésben, takarmány-értékesítésben, ellenálló képességben, igényességben, ezért a hízóállat csoport kiegyenlítettségére törekedni kell, melyben lehetőleg az azonos korú állatokat helyezzük adott csoportba. A kanmalacok ivartalanítását választás előtt kell elvégezni. Jelentős tényező a takarmányozás, melynek a fajta adott igényeihez kell igazodnia, a takarmány lehet saját abrakkeverék és vásárolt. Rendszeresen ellenőrizni kell a takarmány fogyasztását, a veszteséget és az állatok gyarapodását. A csoportosításkor lényeges a falkanagyság, melynek növelésével csökken a sertések takarmányfogyasztása és súlygyarapodása, ezért az ideális falkanagyság 13-15 sertés. Nyitott tartásban, kifutóban a 15-20- as csoportok is megfelelőek, kisüzemekben 10-es falkák is előnyösek. Az egy hízóra jutó fajlagos alapterület 0,4- 0,6.Az elhelyezés meghatározó tényezője a takarmányfogyasztás, takarmányértékesítés segítése, az egy állatra jutó alapterület biztosítása. Különösen a sűrű benépesítés okozta zsúfoltság vezet stressz kialakulásához, mely a húsmennyiséget és a minőséget is rontja. A takarmány változtatás okozta stressz elkerülésére legalább egyhetes és fokozatos átállásra van szükség egyik takarmányféléről a másikra.

14.2. A hízlalási módok A hízlalási módok alapvetően a végtermék vágósertés minőségétől függenek, így megkülönbözetünk 4-6 hetes, 5-10 kg-os pecsenyemalacot, könnyű- és nehézsúlyban vágott 42

süldőt (40-60, ill. 60-80 kg), 80-90 kg-os baconsertést, valamint 100-110 kg-os sonkasertést és 110 kg felett vágott tőkesertést. A sonkasertés előállítására elsősorban a középkorai érésű, kedvező húsarányokat adó fajták alkalmasak. Fő cél, hogy a vágott felek színhús aránya meghaladja az 50 %-ot. A hús értékesíthető speciális sonka készítmények és tőkehús formájában. A tőkesertéseket általában 110-120 kg súly elérésekor, vagy nem sokkal e súly fölött vágják. A minél nagyobb színhúsarány elérését EUROP minősítéssel ösztönzik. Ez a hízlalási mód a frisshús előállításban növekvő részarányú. A nagy növekedési erélyű és kapacitású fajták és hibridek minőségüket jelentős részben ennél a kategóriánál is megőrzik. A tőkesertés felhasználása ipari célra (töltelékáru és felvágott) és darabolt kiszerelésben történik.

14.3. A hízók takarmányozása A hízók takarmányozása összefüggésben van a sertések növekedésének intenzitásával, mely az életkorral változik. A növekedés ütemét a súlygyarapodás és annak összetétele, a fehérje és zsírbeépülés, követi. A napi fehérjebeépülés 70-80 kg között éri el a maximumát, majd fokozatosan csökken, és a zsírbeépülés növekszik. Nőivarúak korábban kezdenek zsírosodni, mint a kanok. A takarmány összetételének meghatározásában fontos tényezők a fehérjék és aminosavak emészthetősége, az etetett fehérje ideális aminosav-összetétele, az emészthető foszfortartalom és a takarmány-összetevők húsminőségre gyakorolt hatása. A hízlalás első szakasza a 25-30 kg-os süldők hízóba állítása és hízlalása 60 kg súlyig. Jellemzője a nagy növekedési erély, jelentéktelen zsír beépítésével. Az emészthető energiatartalom takarmány kg-onként legalább 13,5 MJ. A hízlalás második szakasza 60 kg-tól végsúlyig tart, melyben csökken a növekedés és növekszik a zsírbeépülés. A takarmányozás kizárólag abrakból, vagy kombinált módon egyéb melléktermékekből, soványtej, savó, stb. állhat. Legkedvezőbb az étvágy szerinti, ad libitum takarmányozás, adagolt etetésnél csökken a súlygyarapodás, de kedvező lehet a takarmány értékesítése. Etetési módok. Étvágy szerinti etetésnél nagy napi súlygyarapodás érhető el, de luxusfogyasztással, takarmány kiszórással is számolni kell. Adagolt etetésnél ezek a hátrányok elmaradnak, de kisebb az elérhető gyarapodás és több munkát igényel. A hízlalás elején inkább az étvágy szerinti, a végén az adagolt módszer a kedvezőbb. Általában vályús és önetetős etetési módszert alkalmaznak. Vályús etetésnél többféle, száraz és nedves, vagy folyékony takarmányokat etethetnek, rendszerint jól mérhető adagokban, amikor a takarmány 1:3, vagy nagyobb arányban tartalmaz vizet. Hátránya, hogy több munkát igényel és az etetési időket is pontosabban be kell tartani. Víz itatására 15 sertésenként kell itatót felszerelni. Az önetetéses módszer alapvetően száraz dara, vagy granulátum etetésére alkalmas módszer, nincs adagolt etetés és az itatás is önitatókból történik. Az önetető 1 méterére általában 15-20 hízót számolnak. Nedves darás etetésnél a tápot 1:1, vagy 1:2 arányban keverjük vízzel, savóval, moslékkal. Jobb takarmány értékesüléssel jár és többféle takarmány is etethető ezzel a módszerrel. A kombinált etetés vályú és önetető együttes alkalmazását jelenti. A 30-40 kg-os hízók napi táp adagja 1,5 kg, 90-100 kg súlynál 3-3,2 kg. Házi abrakkeverékből hasonló fogyasztással számolnak, de nagyobb mennyiségi ingadozással.

43

14.4. A hízók elhelyezése A hízók elhelyezése történhet hagyományos, vagy félintenzív technológiákban, melyekben egyszerű, félig nyitott épületeket használnak, betonozott, almos padozatú pihenő és almozatlan trágyázótérrel. A rekeszek nagysága a falkák egyedszámától függ. Korszerű a zárt, részleges, vagy teljes rácspadozatos , önetetővel ellátott tartás, mely tiszta elhelyezést biztosít a hízóknak. A hízlaló istállót ajánlatos egyszerre tölteni és üríteni. Szükséges a hízók étvágyának, viselkedésének, bélsarának ellenőrzése, hogy a szükséges intézkedéseket időben meg lehessen tenni. A szállítás szervezettséget igényel, egy tehergépkocsin legfeljebb 15-18 db 100- 120 kg hízó szállítható.

15. Sertésfajták külleme és belső értékmérő tulajdonságai 15.1. A magyar nagy fehér fajta A magyar nagy fehér hússertés már hagyományosan is korszerű fajtánk, kitenyésztésében az angol és svéd nagy fehér sertésfajtákat is felhasználták. A fajta a hazai keresztezett koca állomány többségével rokonsági kapcsolatban van, melyet szilárd szervezete, kedvező hízlalási és vágási teljesítménye is indokol. Küllemének jellemzője a halvány rózsaszínű, pigmentmentes bőr, fehér, sima szőrtakaró, körmei viaszsárgák, törzse hosszú, keresztmetszete ovális, inkább mély, feje arányos, homloka közepesen széles, fülei felfelé előreállóak. Háta feszes, fara jól izmolt, combjai terjedelmesek, mélyek, lábszerkezete szabályos, ivarjellege kifejezett. Legalább 7-7 csecsbimbó jellemzi. Testarányai, növekedési intenzitása és kapacitása szerint későn érő típus. Tenyésztésbe vételének optimális ideje a 260-280 napos kor, a hízók átlagos napi súlygyarapodása 800-900 g. Egy kg élősúlyt 2,6 kg abrakból állít elő. A fajta szapora, jó malacnevelő, nagy növekedési erélyű, jó takarmányértékesítő és szilárd szervezetű, hústermelő képessége jó, húsminősége igen jó, általában nem stresszérzékeny. Keresztezésekben főként anyai tulajdonságait hasznosítják.

15.2. A magyar lapály sertésfajta A magyar lapály fajta nemesítésében a svéd, német és holland lapály fajtákat is felhasználták. A hazai körülményekhez alkalmazkodott fajta. Szőrtakarója fehér, sima lefutású, finom szálú, bőre pigmentmentes, halvány rózsaszínű, körmei viaszsárgák, feje, törzse és végtagjai arányosak, fejének profilja egyenes, vagy enyhén tört, fülei előrehajlók, lógók, arányosak. Törzse hosszú, dongás, háta gyakran hajlott, fara hosszú, combjai mélyek, lábszerkezete jó, gyakori a hibás köröm, másodlagos ivarjellege nem túl kifejezett. A fajtában követelmény legalább 7-7 csecsbimbó megléte. A fajta a későn érő fejlődési típusba tartozik, reprodukciós teljesítménye kiváló, hízási mutatói megfelelőek, a vékony szalonnát jól örökíti, húsminősége, stressz-érzékenysége javításra szorul. Keresztezésekben anyai partnerként használják.

44

15.3. A duroc fajta A duroc sertést az USA-ban nemesítették ki Spanyolországból származó fajták és a tamworth fajta felhasználásával. Jellemzője a barnásvörös szőrzet, az enyhén pigmentált bőr. A szőre lehet világosabb és sötétebb árnyalatú is, sima lefutású, néha borzolt, túrókarimája, szaruképletei palaszürkék. Erőteljes, gyakran burkolt fej, közel derékszögű profil, merev tartású, szem felé hajló fülek jellemzik. Törzse középhosszú, háta feszes, enyhén ívelt, jól izmolt. A comb széles és mély, a far enyhén csapott, a mellkas hengeres, a csecsszám 6-6. Gyakori hiba a meredek lábállás. Kocáinak tejtermelése nem megfelelő, malacnevelő képessége rossz. Növekedési erélye és takarmányértékesítő képessége jó közepes, stressztűrő képessége kiváló, húsminősége is nagyon jó, magas izomrostok közötti zsírtartalommal. Tenyésztési programokban ez utóbbi tulajdonságai miatt szerepel, főként végtermék előállító kanok kinemesítésében. Középkorai érésű típusba tartozik. 15.4. A pietrain fajta A belga származású pietrain sertés bőre szabálytalan tarka, fehér testfelületén pigmentált foltok találhatók, szőre fehér és fekete, átfedésekben szürkés, finom szálú, sima lefutású. Előfordulnak hiányos szőrzetű egyedek is. A tarkasága több színárnyalatú lehet. Feje könnyű. Profilja enyhén hajlott, homloka széles, fülei fel- és előreállók. A nyak jól izmolt, középhosszú, széles mar, hát és ágyék jellemzi, izomzata feltűnően fejlett, háta feszes, egyenes, csontozata finom, a végtagok túlizmoltak. Törzse hosszú, hengeres, inkább széles. A fajta szaporasága, malacnevelő képessége gyenge, csecsszáma 6-6, környezettűrése gyenge és rendkívül stresszérzékeny. Nem hajlamos az elzsírosodásra, vágóértéke, a nagy színhúskihozatal miatt kiváló. Tenyésztési programokban végtermék előállító apai partnerként hasznosítják. 15.5. Egyéb fajták, hibridek Egyéb korszerű sertésfajták közé tartozik a hampshire, jó keresztezési kombinálódó képessége miatt és a különböző intenzív lapály fajták. A sertéshibridek közül hazai nemesítésűek a KA-HYB hibridsertés, a Hungahib és a Tetra S sertéshibrid. Hazai forgalomban szereplő külföldi sertés hibridek a Seghers és a Dalland sertéshibrid. A hazai hibridek nagyobb végsúlyig (115 kg-ig) is eredményesen hízlalhatók anélkül, hogy hízási és vágási teljesítményük érdemben romlana. A Magyarországon forgalmazott hibridek jó szaporasági és hízékonysági teljesítménye mögött magas genetikai értékű tulajdonságok vannak.

16. Bárányok hízlalása 16.1. A bárányhízlalás módszerei A hazai, hagyományosan igen visszafogott juhhús-fogyasztás, jó minőségű termékek esetében nem indokolt, de különösen nem igazolható az ízletes és kiváló minőségű bárányhúsra vonatkozóan, melynek termelése így többnyire a jelentősen időszakos exportpiachoz kötött. 45

A bárányok hízlalásának alapvető módjai a tejesbárány hízlalás és a pecsenyebárány hízlalás. A tejesbárány hízlalás módszerével főleg juhtejjel, 8-9 hetes életkorra a bárányok 14-18 kg-ot érnek el. Rendszerint kevés granulált báránytápot is etetnek a tej mellett. A tejesbárány, megfelelő takarmányozás mellett, jól izmolt, kellően telt húsformákat mutat. Húsa ízletes, porhanyós. Felhasználása főleg szezonálisan, húsvéti időszakban szokásos, rendszerint exportra. A bárányokat 5-6 hetes korban, 10-12 kg súlyban érdemes elválasztani, és hízóba állítani. Azonos csoportból a nagyobb súlyban választott bárányok kedvezőbb súlygyarapodást érhetnek el. A kosbárányokat nem kell ivartalanítani, mert ivarérés előtt, 140-150 napos korban értékesítésre kerülnek. A jerkebárányok általában 120 napos korig hízlalhatók gazdaságosan. A pecsenyebárány hízlalás módszerével könnyebb és nehezebb súlyú pecsenyebárányokat állítanak elő. A könnyebb bárányok 28-35 kg súlyúak, gyorshízlalásuk 20-150 napos korban befejeződik. A nehezebb bárányok 150 naposnál idősebbek és 35 kg körül van a súlyuk.

16.2. A hízóbárányok takarmányozása Az eredeti technológia szerint a 40-60-as csoportokban tartott bárányokat kizárólag granulált táppal etették, de a táp 10-12 %-os nyersrost-tartalmát hosszabb ideig nem viselik az állatok, szálastakarmányra is szükségük van. Főleg hízlalás végén jelentkezik a fokozottabb rostigény, ilyenkor a hízóbárányok almozása is korlátozható. A hízlalás fontos tényezője, hogy a hagyományos 3-4 hónapos választás helyett korán kell elválasztani a bárányokat, lehetőleg a 35- 42. nap körül, amikor már születési súlyuk 2,5-3 szorosát elérik és 10-12 kg súlyban vannak. A bárányoknak már a 14. naptól ugyanazt a tápot kell adni, amit a későbbi hízlalás alatt kapnak. A báránytáp rendszerint 2-3% karbamidot és 20-30% lucernalisztet tartalmaz és mintegy 250-350 g napi súlygyarapodást tesz lehetővé. A bárányok a granulált tápból 20 %-al többet fogyasztanak, mint a finomra őrölt változatából. A gyorsan növő bárányok a csontképzéshez sok Ca-ot és P-t igényelnek és a táp Ca:P arányát 2:1- re kell beállítani. A bárányok életük első 100 napjában a fehérjét 40-44%-os, később 15-20 %-os hatékonysággal építik be a szervezetükbe, ezért a fajlagos súlygyarapodás növelésében az életkor szerepe nem hanyagolható el. A kosbárányok kissé jobban gyarapszanak, mint a jerkebárányok, fajlagos takarmány felhasználásuk is kedvezőbb. A tápok nyersfehérje-tartalma el kell hogy érje a 1617 %-ot, energia koncentrációja lehetőleg ne haladja meg a 65 %-ot. Növendékbárányok nagyobb testsúlyra történő hízlalása esetén intenzív módon etetett tömegtakarmánnyal állítják elő a 40-45 kg súlyú bárányokat, a hagyományos 3 hónapos választással. A bárányok már a szoptatás alatt anyjukkal a legelőre járnak. Gyenge legelőn, vagy a hízlalás végén indokolt abrak kiegészítésük is. A kései bárányokkal a legelőfű mellett szilázst és szénát is etetnek. Általában ennél a hízlalási formánál már rossz az állatok takarmány hasznosítása, a 4. hónap után már nő a beépített faggyú mennyisége és csökken a fehérje-értékesülése is. Mindezek ellenére az olcsó takarmányok etetésével mégis gazdaságos lehet ez a hízlalási módszer.

16.3. A hízóbárányok elhelyezése Hízóbárányok részére jól világítható és szellőztethető épületek alkalmasak, melyekben 2540-es csoportok alakíthatók ki, 0,5- 0,6 fajlagos alapterület igénnyel számolnak. Alkalmasak bárányhízlalásra a három oldalukon zárt épületek is, melyekben az oldalfalakon és a tetőben is 46

szellőztetési lehetőségek vannak. Az elegendő takarmányfelvételhez szükséges a napi 12-14 órás megvilágítás. Az épületekben a falkák rekeszekkel választhatók el egymástól. Előnyös, ha külön kos- és jerkebárány falkákat alakítanak ki hízlaláshoz. A rekeszekbe etetővályúkat, vagy önetetőket helyeznek el és a friss ivóvíz állandó biztosítása is fontos. A rekeszek pihenőtere általában mélyalmos, ritka esetben rácspadozatos is lehet, ekkor azonban zárt tartásról beszélhetünk.

17. Juhfajták külleme és belső értékmérő tulajdonságai 17.1. A magyar fésüsmerinó A merinó fajtacsoportot Spanyolországban tenyésztették ki és onnét terjedt el az egész világon, hazánkba 1770-től került a negretti vonalból származó posztógyapjas állomány, a fésüsgyapjas típus csak 1940-től, keresztezések hatására alakult ki. A magyar fésüsmerinó vegyes hasznosítású fajta. A többnyire gyapjú-hús és hús-gyapjú típusú állományokban alapvető cél a szaporaság és báránynevelő képesség javítása. A hús-típus piaci előnye jobb. Az anyák feje középhosszú, a kosoké durvább, a homlok széles és kissé domború. Az anyák többsége szarvatlan, a kosok szarvatlanok, vagy csigaszarvat viselnek, a fülek közepes nagyságúak. A váll kötött, a mar, hát és ágyék közepes hosszúságú és izmoltságú. A fajta jellemzője a mérsékelt dongásság és közepes mélységű szügy. A tőgy arányos és közepesen fejlett, a far közepesen széles, rövid és enyhén lejtős, a végtagok közepesen hosszúak és mérsékelten izmoltak, a combok közepesen teltek. A bunda fehér színű és fürtös szerkezetű. Értékmérői: az anyák átlagsúlya 45 kg, a kosoké 70-90 kg, szaporasága 100-150 %, tejtermelése az 5-6 hónapos laktáció alatt megfelelő, az anyák gyapjútermelése 3,5- 6 kg, a kosoké 9-12 kg, a gyapjúszálak fürthosszúsága 6-9 cm, a gyapjúszálak átmérője 21-26 mikron.

17.2. Húsjuh fajták A suffolk egyhasznú húsfajta, végtermék előállító apai partnerként használják keresztezésekben. Nagytestű, élénk vérmérsékletű, kiváló húsformájú, nagynövésű, erős csontozatú fajta. Feje kerekített, szája jellegzetesen széles, szarvatlan, szőrtakarója finomszálú, fekete, homloka széles, orrháta domború, fülei nagyok, lelógóak, lábai középhosszúak. Törzse igen mély, dongás és jól izmolt, a mar, hát és ágyék széles és izmos. A gyapjú szálfinomsága 2838 mikron. A texel egyhasznú húsfajta Hollandiából származik, jellemzője, hogy elülső része is jól izmolt, húskitermelése az egyik legjobb a világon (60% körüli), húsa kevésbé faggyús. Keresztezésekben végtermék előállító apai partnerként hasznosítják. A fajta közepesen nagytestű, erőteljes csontozatú, feje középhosszú, széles, homloka szögletes, szarvatlan, fülei közepesen nagyok, oldalt állók, középhosszú nyaka jól izmolt, mellkasa széles és dongás, a mar, a hát és a combok jól izmoltak, gyapja fehér, szálfinomsága 36-38 mikron.

47

17.3. Egyéb fajták Egyéb fajták közé tartoznak hazánkban az őshonos, a tejhasznú és szapora fajták. Az őshonos racka fehér és fekete színben fordul elő, nemesítésének célja a fajta fenntartása. A fajta jellegzetessége a pödrött szarv, bundája durva, szálfinomsága 120-200 mikron. A cigája őshonos fajta, nemesítésének célja a fajta fenntartása. Jellegzetessége a sötét színű, gyapjú nélküli feje, az anyák szarvatlanok és fehér bundájúak, melynek szálfinomsága 16-40 mikron. Az őshonos cikta fajta génmegőrzése is fontos nemesítési cél. A fajta jellegzetessége az igen finom szervezet, az anyák szarvatlanok, a testet tincsekben alácsüngő, fehér gyapjú fedi, melynek szálfinomsága 27-35 mikron. Az őshonos gyimesi racka tenyésztésének célja a fajta megőrzése. Jellegzetessége fehér, ún. kevert bundája, de a feje és végtagjai gyakran sötétebbek, az anyák egy része szarvatlan, végtagjai hosszúak, csontozata erős. A tejhasznú fajták között jelentősek az awassi, melynek gyapja fehér, feje és lábvégei barnásak, jellegzetessége a zsírfarok, a brit tejelő, melyet hazai keresztezésekben használnak, a keletfríz, melynek növekedési és szaporodási tulajdonságai is jók és a lacaune, melyben a tejtermelés mellett a hústermelés tulajdonságai is figyelemre méltók. A felsorolt fajták átlagos tejtermelése az első laktációban 80- 100 kg. A szaporaságra tenyésztett fajták közül az ausztrál booroola merinó a magyar merinónál kisebb, lassúbb fejlődésű, finomgyapjas, bőven tejelő és igen szapora fajta, 200 % fölötti bárányozási aránnyal. Gyakori hibája a rövid törzs és a csapott far. Tőgye mirigyes és terjedelmes. A szapora merinó fajtát a booroola és a merinó felhasználásával tenyésztették ki. A nemesítés célja volt a kisebb testsúly és a szaporaság elérése. A jerkék másfél-két éves korban tenyészérettek, az anyák 7- 9 havonta újra ellenek, szaporulatuk általában két bárány. Az anyák negyedik, ötödik ellés idején érik el kifejlettségüket. Tőgyük mirigyes, jól fejlett, a tőgybimbók szabályos illesztésűek.

18. Pecsenyecsirkék nevelése 18.1. A brojler hízlalás jelentősége, fogalmai A baromfi-termékek világszerte tapasztalható előretörése a hibridizációnak köszönhető, mellyel nemcsak a baromfifajták szaporaságát lehetett növelni, hanem hústermelését is. A broilercsirke, kedvező ára mellett, az egészséges táplálkozásban is jelentős szerepet tölt be. Az egy főre jutó baromfihús fogyasztás évente 20-23 kg közötti, növekvő tendenciájú. A tyúkfélék elnevezésében a naposcsibe a 48 óránál nem idősebb, a csirke a nevelésre, hízlalásra fogott 8-10 héttől nem idősebb, a tyúk és kakas a 20 hétnél idősebb állatot jelöli. A baromfi hústermelő képességét a növekedési erély genetikai képessége, a kifejlettkori súly, az ivar, a takarmányozás, a klimatikus viszonyok, a tartásmód és a vágási tulajdonságok határozzák meg. A hímivarúak átlagosan 20-22 % -al nagyobb teljesítményre képesek. Az ivar szerint elkülönített hízlalás az egyöntetű termékek előállítása miatt is fontos piaci követelmény. A pecsenyecsirke –hízlalás eredményességét befolyásoló lényeges tényezők: – a hízlaló épületek kialakítása, – az éves kibocsátás nagysága, – az épületek előkészítése, takarítása, fertőtlenítése, a vakcinázási program, – a naposcsibék minősége, – a telepítési sűrűség, – a takarmányozás, 48

– a világítási program, a klimatizálás, – a vágóállatok elszállítása. 18.2. Elhelyezés A hízlalás zárt épületben, mélyalmos és ketreces tartásban történhet. A ketreces tartás költséges és többnyire természetellenes megoldás. A vágókapacitás azért fontos, mert az egyszerre meghízlalt állatokat rendszerint egyszerre is kell levágni. Az évi kibocsátást a hízlalási, takarítási és fertőtlenítési idő határozza meg. Célszerű legalább két hetet biztosítani a turnusok között. A rövidebb (6 hetes) hízlalási idő nagyobb éves húskibocsátást tesz lehetővé, kisebb átlagos vágósúllyal, de nagyobb takarítási és fűtési ráfordítással. A naposcsibe minőségét az egészséges szülőpártól származó, jó minőségű keltető tojások, a szakszerű keltetés és a jól elvégzett napos szállítás határozza meg. A szállítási hőmérséklet 24 °C és 75 % relatív páratartalom. A higiéniai követelmények vonatkoznak a takarításra és fertőtlenítésre, a telepi általános higiéniára, a betegségmegelőzésre és vakcinázásra, továbbá az elhullott állatok eltávolítására. Takarításkor, miután az állatokat elszállították, a falakat, a berendezési tárgyakat szétszedve mosni és fertőtleníteni kell, el kell az almot szállítani és helyét is fertőtleníteni kell. A vakcinázás történhet itatással, vagy permetezéssel és aktív védettséget biztosít a fertőző betegségek ellen. A csibék elhelyezése kedvező esetben 8-10 cm szecskázott szalmán, vagy gyaluforgácson történik, ami száraz, por és penészmentes. Fontos, hogy az etetők és itatók ne kerüljenek a műanya alá. Napos korban 1000 csibére legalább 6 kúpos itatót kell számítani, és ahogy a csirkék növekednek, az itató kapacitást is növelni kell. A fogadó terem hőmérséklete 29 °C, műanyás fűtésnél 25 °C. A műanya alatt 4-5 m sugarú körben csibegyűrűt célszerű elhelyezni, ahová 800- 1000 db csibét helyezhetünk. Mélyalmos tartásnál a fajlagos megengedhető élősúly 30-34 kg, a fajlagos telepítési sűrűség 20 db, vágósúlynál 12 db.

18.3. A környezet szabályozása A környezet szabályozásának fontos eleme a klimatizálási program, melyben az ólhőmérséklet hízlalás alatt 29-30 fokról 21 fokra csökken, ami a műanyás fűtéstől is függ. A kedvező relatív páratartalom 50-75 % közötti, de 75 % fölé nem mehet. Legkedvezőbb szellőztetési mód az alagútszellőztetés, melyet szondás érzékelőkkel szabályoznak. A világítási program általában a 23 órás világítást és az egy órás sötét periódust alkalmazza, de eredményes lehet a kevesebb világítás is. A sötét periódus a 4-14. életnap közötti kritikus csontosodást segíti. Növekvő világítási programot alkalmaznak vegyes ivar hízlalásakor, vagy zárt és nyitott ólban, egymást követően végzett hízlaláskor. A váltakozó világítási programban rövidebb és hosszabb szakaszok vannak. A fény intenzitása a kezdeti 20-30 lux-ról csökken fokozatosan. 18.4. Takarmányozás A broilerhízlalás legnagyobb költsége a takarmányköltség, ezért fontos, hogy lehetőleg optimális összetételű tápokat etessünk a jobb takarmány értékesülés és nagyobb súlygyarapodás érdekében. A takarmány fő összetevői: a fehérje, energia, ásványi anyagok, vitaminok és létfontosságú aminosavak között meg kell a helyes arányokat találni. 49

A takarmányozás gazdaságos tápsora az alapanyagok minőségétől, árától, a vágóáru ivarától, genetikai igényétől, korától függ. 1,6- 2,5 kg-ra történő hízlaláskor indító (0-10 nap), nevelő (11-24 nap) és befejező (24-vágásig) tápot etetnek ad libitum, 23-20 között csökkenő nyersfehérje %-al. A broilerek folyamatos ivóvíz-ellátást, minden kg testsúlynövekedéshez 4 liter vizet igényelnek. Etetéshez köretetőket alkalmaznak. Lényeges az etetők és itatók üzemelésének pontos beállítása, valamint folyamatos tisztán tartása.

18.5. Az állatok gondozása Az állatok gondozása a rendszeres állomány ellenőrzésből, a sérült, elhullott állatok eltávolításából és hullaégetőben való megsemmisítéséből, a szükséges állategészségügyi, higiéniai ellenőrzésből és kezelésekből, a technológiai programok üzemelésének ellenőrzéséből, a hibák elhárításából tevődik össze. A vakcinázással aktív védettséget biztosítunk a csibéknek a leggyakrabban előforduló és veszélyes betegségek ellen, így baromfipestis, fertőző bronchitis és Gumboro betegség ellen. Valójában az állatok teljes ellátásának folyamatos biztosítása, természetes viselkedésük fenntartása a legfontosabb. A vágásra kész állomány rakodását, szállítását meg kell szervezni. Vágás előtt 7 nappal vissza kell térni a 23 órás világításra és már előtte át kell állni a gyógyszermentes táp etetésére. A vágás előtt 8-10 órával az etetést meg kell szüntetni, itatni viszont berakodásig kell a csibéket. Összefogásnál előnyös a csökkentett, vagy kék fényes világítás. Az állatokat két lábuknál (nem combjuknál) kell óvatosan megfogni és ketrecbe helyezni. Kerülni kell a ketrecek zsúfoltságát, szélsőséges időjárásban végzett szállításnál védelemről is gondoskodni kell.

18.6. Hízlalás szabadtartásban A szabadtartásos baromfihús-termelés környezeti terhelése kisebb, mint az iparszerű tartásé, ugyanakkor terület igénye nagyobb, higiéniai és járványvédelmi szempontból kockázatosabb elhelyezési módszer. A háromhetes előnevelés céljára az ablakokkal ellátott, természetes világítású helyiség megfelelő. Az 5-9 hétig tartó utónevelésre a kifutóval kerített egyszerű épületek alkalmasak. Ellenőrzött formájában bio-baromfihús előállítására alkalmas. Végtermék a 8 hétig hízlalt, 1,2 kg-os rántani való csirke és a 12 hétig hízlalt, 2 kg-os tanyasi csirke. A hosszabb hízlalási idő miatt a lassúbb növekedésű, hagyományos fajták beállítása a célszerű, melyek viszont jobb ízű húst szolgáltatnak, mint a broilerek.

19. Az árutojás termelése 19.1. Tojóállományok elhelyezése Az egyfázisos rendszerben a tyúkok a felnevelési helyükön tojnak (ezt hazánkban nem használják), a kétfázisos eljárásban 17-19 hetes jércéket telepítenek a tojóházba. A jércék felnevelése több kockázattal jár, végezhető 5-6 hetes korig előneveléssel és ettől kezdve beólazásig utóneveléssel. A nevelés alatt mélyalmon nevelt jércék kerülhetnek később mélyalomra és ketrecbe, a ketrecben neveltek csak ketrecbe. A padozatos nevelés lehet 50

mélyalmos, részleges rácspadló (drótrácsos) és rácspadlós. Az alkalmazott világítási technológia mellett, ablakos épületben pótvilágítási programmal az ivarérés és tojástermelés befolyásolható. A csőrkurtítást egyhetes korban célszerű elvégezni a tollcsipkedés, kannibalizmus és tojásevés akadályozására. A tojóállományok 75 %-át egy-, vagy kétszintes ketrecben nevelik, általában teremfűtéssel. Zsúfolt tartásban a köröm- és tarajkurtítást is elvégzik, ami állatvédelmi szempontból kifogásolható. Az adott fajtára előírt takarmányozási, kezelési technológiát kell betartani. A tojóházba való áttelepítésnél törekedni kell az állatok gondos, kevés stresszel járó kezelésére. Ezen előzetes B-vitamin itatással, vagy az időpont megválasztásával lehet segíteni. A tojóházak padozatos, ketreces és alternatív rendszerek lehetnek. A padozatos tojótyúk tartás egyik félintenzív változatában a mélyalmos tartásban, melyet kifutóval is kiegészítenek, a tojások erősen szennyeződnek. A tartás tartozékai az ülőrudak és tojófészkek. A részben rácspadlós változatban a padozat 60 %-át borítja rács, a többi mélyalmos kaparótér. Az etetők és itatók a rács fölé kerülnek. A tojófészkek egyediek, vagy automatikusak lehetnek, egy fészekre 4 tojóval számolunk. A tojásokat kézi szedésnél naponta legalább kétszer, melegben háromszor össze kell gyűjteni. A reggeli villanygyújtás utáni 2-3 órában a legnagyobb a tojások gyakorisága, a napi mennyiség 40 %-a. Este a tojófészkeket villanyoltás előtt le kell zárni és csak reggel kinyitni. A kedvező teremhőmérséklet 18 °C körüli, amit nyáron szellőztetéssel is biztosítani kell. A fajlagos férőhelyigény típus és elhelyezés függvénye. A ketreces tojótyúk tartás a legelterjedtebb, mert fajlagos alapterületen a legtöbb állat ebben helyezhető el, higiénikus viszonyok alakíthatók ki, a tojások tiszták, az állatok ellátása és a tojások gyűjtése gépesített, az állatok könnyebben ellenőrizhetők és kisebb az állatok fajlagos takarmány fogyasztása, automata etetőrendszerrel, szelepes itatókkal, a lejtős fenékrács végében tojásgyűjtő szalaggal és trágyaszánnal is felszerelhető. A rendszert állatvédelmi szempontból sok kritika éri, több európai országban betiltották, vagy az üzemeltetőket a zsúfoltság csökkentésére és a tojók komfortigényeinek betartására kötelezték. A zárt tartási módokban a fajtára előírt világítási és takarmányozási programot kell végrehajtani. A szabad tartásban a tyúkok szabadon járnak ki és be az istállóban és a tágas kifutókban. A leggazdaságosabb a 2000-3000 db-os állomány, a kedvező fajlagos alapterület épületben 7 tojótyúk, a kifutókban egy hektárra 1000 tojótyúk.

19.2. Környezetszabályozás A tojótyúkok környezetét meghatározó hőmérséklet, páratartalom, légcsere, világítás változásait a tartott fajta igényeinek megfelelő program szerint kell végrehajtani.

19.3. Takarmányozás A tojótyúkok takarmányozása is alapvetően a fajta igényeitől függ. A könnyű testű tojóhibridek 19., a középnehezek 20 hetes korukig jércetápot kapnak, ezután térnek át a tojótáp etetésére. Ekkor a legnagyobb a tyúkok fehérjeigénye, mert még növekednek, de ezen belül az aminosav-ellátásukat is pontosan ki kell elégíteni, különösen metioninból, cisztinből és lizinből. A tyúkok a termelés előrehaladtával kevesebb fehérjét igényelnek a tápban, amit ad libitum kapnak. A tápok koncentrációját a tojók takarmányfogyasztása és termelése alapján 51

kell beállítani. A takarmányfogyasztás a termeléstől, a tyúkok élősúlyától, a hőmérséklettől és a mozgási lehetőségektől függ. Különösen fontos a mészigény fedezése, mert ennek 30-40 %a származik a csontokból. A tojótáp mellett etetett kagylóhéjdara javítja a tojáshéj minőségét. Az ivóvíz-ellátásnak folyamatosnak kell lennie, hiszen 48 órás vízhiány már részleges vedlést és termeléscsökkenést okoz. A legfontosabb tojástermelési mutatók: az életkor az első tojás megtojásakor, az első termelési héten az 5 %-os termelés elérése, az 50 %-os termelés elérése és a csúcstermelés elérése. Költségtakarékosságból szükség lehet második tojástermelési ciklus beállítására, amit csak zárt, ablaktalan és programozható világítású épületben lehet elvégezni. Általában 9-10 havi tojástermelés után a tyúkokat vedletik, ami kíméletes módszerrel történik. A 4 hetes nyugalmi időszak 10 napos takarmány megvonással kezdődik, majd a 11. naptól teljes adag zúzott gabonát etetnek folyamatos vízellátás és 8 órára csökkentett világítás mellett. 4 hét után a világítási időt 16 órára emelik és áttérnek tojótáp etetésére. A szakszerűen vedletett állományban a selejtezés nem több 5 %-nál.

19.4. A tojások gyűjtése és tárolása A következő ciklus rövidebb, 7-9 hónap, de már az első tojások is megfelelő méretűek. A tojások gyűjtésére a padozatos tartásnál leírtak érvényesek, automata fészkeknél, gépesítés mellett kézi összegyűjtésre nincs szükség. Az összegyűjtött tojások az istálló légterén kívül lévő osztályozóra kerülnek, ahol súlykategóriák alapján csomagolhatók és raktárban legfeljebb 16 °C -on, 80 % relatív páratartalom mellett korlátozott ideig tárolhatók. Az alternatív tojástermelési rendszerekben a szabadtartás, vagy fedett szérűskert, szemben a zsúfolt, különleges takarmányozású, nagyobb gyógyszer felhasználású ketreces, zárt tartással, növekvő térhódítású, ahol a tyúkok nem kaphatnak gyógyszereket, hozamfokozókat és betegségeket megelőző készítményeket, terület igénye viszont jóval nagyobb, de márkázott biotojás előállítására alkalmas. Az ilyen ökológiai tartásmódban a teljes termelési folyamatot, annak takarmányozási viszonyait ellenőrzik, az állatok gyógykezelése szigorúbb szabályok szerint történik és a betegségek megelőzése nagyobb figyelmet kap.

20. Baromfi fajták és hibridek 20.1. A baromfifajták hasznosítása, elnevezései A hasznosítási célból kinemesített tyúk-, pulyka-, lúd-, vagy kacsfajták lehetnek tojó-, vagy húsfajták, különleges hasznosítású (máj, toll) és vegyes hasznú fajták. A hasznosítás miatt az egyes fajták, még a fajon belül is, jelentősen eltérnek egymástól küllemükben, típusukban és termelési jellemzőikben egyaránt. Az őshonos, hagyományos fajtákhoz képest a korszerű fajták termelő képessége sokkal nagyobb, egységnyi takarmányból több tojást, húst, májat állítanak elő, de ellenálló képességük a természetes környezettel szemben kisebb lett, ezért ellenőrzött, védett környezeti feltételeket igényelnek. A tyúkfélék elnevezése szerint a 48 óránál nem idősebb a naposcsibe, 8-10 hétig csirke, 10 héttől ivarérésig növendék, a hímivarú növendék a kakas, a nőivarú a jérce, a hímivar kifejletten kakas, a nőivar a tojó. 52

20.2. A vegyes hasznú tyúkfajták A vegyes hasznú tyúkfajták közül a new hampshire 1948-tól került hazánkba nemesítésre. A vörös rhode island egyik változata, egységes gesztenyevörös színű, jó húsformákat mutat, élénk vérmérsékletű, hamar ivarérett, gyorsan tollasodó fajta. A nagyüzemek kedvelt tojóállományaként és kisüzemekben is elterjedt, a ketreces tartást nehezen viseli, növekedési erélye jó, ellenálló, ma is tenyésztik. Kialakított vonalai kisebb testűek, nagy tojástermelő képességgel, mely értékmérők miatt tojóhibridek kialakításában is felhasználják. A tyúkok súlya 2,5-3,2 kg, a kakasoké 3,2-4,2 kg, éves tojáshozama 180-230 db barna héjú, 56-61 g-os tojás, a kakasokkal a 8. hétre hízlalással 1 kg súly érhető el 2,5 kg takarmányfogyasztással. Hasonlóan vegyes hasznú a plymouth fajta, melynek fehér változata a hibrid előállításban is felhasználásra kerül. Tojói 3- 3,5 kg, kakasai 3,6-4,5 kg súlyúak, éves tojástermelése 150-170 db. 59-64 g-os, tojás. 20.3. A tojóhibrid A legfontosabb tojóhibridek a következőek: 1. leghorn típusú, fehér tojást termelő hibridek, mint pl. a Shaver Starcross 288-as tojóhibrid. 2, A barna héjú tojást termelő hibridek közül elterjedt a Bábolna tetra SL, a Bábolna Harco, a Hy- Line Brown. A tetra- SL barna héjú tojást termelő tyúkhibrid, apai vonala vörös, anyai vonala fehér, a hibrid jércék sárga, a kakasok fehér színűek. A hibrid a tojóidőszak végén 2,5 kg, kiváló életképességű, nevelés alatti elhullása 3-5 %, éves tojástermelése 260-270 db 62 gos tojás. A fajta kakasainak fiatalkori növekedése igen jó, versenyképesek a new hampshire kakasokkal, 8 hetes korra 1 kg súlyt érnek el 2,5 kg takarmányfelvétellel, ezért háztáji tartásba is kihelyezhetők.

20.4. Húshibridek Hazai nemesítésű húshibrid nincs. A húshibridek, mint az arbor-acres, a ross, a hybro-G, vagy a shaver starbro két, vagy háromvonalas hibridek. Az arbor-acres az USA-ban nemesített háromvonalas hibrid, fenntartója a Bábolna Rt., pecsenyecsirkéi fehérek, 6-7 hét alatt vegyes ivarban 2-2,5 kg- ra híznak, a 8. hétre elérik a 3 kg-ot. 1 kg súlygyarapodásra 1,8 -2,1 kg takarmányt használnak fel, hízlalás alatti kiesésük nem haladja meg a 4 %-ot. 20.5. Őshonos fajták Az őshonos tyúkfajták közül a fehér, sárga és kendermagos magyar tyúk számít jelentősnek, valamint az erdélyi kopasznyakú tyúk, mely fehér, fekete, kendermagos, vörös és sárga változatban fordul elő. Az őshonos fajták jól kielégítik az ökológiai tartásrendszer feltételeit, ellenállók, jelentős mennyiségű természetes táplálékon tarthatók, tojástermelésük kielégítő, húsminőségük, húsuk ízletessége kiváló. A legelterjedtebb a sárga magyar változat, a kakasok 2,8-3, a tyúkok 2,3-2,5 kg súlyúak, átlagos tojástermelésük 200 db évente. A kopasznyakú kakasai 3, tojói 2,5 kg súlyúak és kiváló tojók. A pulyka, elnevezései szerint lehet napospipe, ha 48 óránál fiatalabb, kispulyka 3 hetes korig, a növendék pulyka 3 hetesnél idősebb, de még nem tenyészérett, a pecsenyepulyka, vagy broilerpulyka a 3 hétnél idősebb, hízlalásra fogott 53

állat, a gigantpulyka a 10 kg feletti pecsenyepulyka, a hím állat neve bak, vagy kakas, a női ivaré tojó. 20.6. Pulykahibridek A végtermék pulykahibridek eltérő anyai és apai tulajdonságú vonalak keresztezéséből származnak, nagy termelésük csak a végtermékben jelentkezik, ezért tovább nem szaporítják. Követelmény a 12-14 hetes korra elért 3,7 kg feletti súly és az 1 kg gyarapodáshoz elért 2,72,8 kg takarmányfelvétel, a fehér szín, erős lábszerkezet, valamint a kiváló comb- és mellizomzat. A középnagy testű B.U.T. 8 és B.U.T. Big 5 kakasai 20 hetes korban 11 kg-ot, tojói 7,7 kg-ot érnek el. A nagytestű B.U.T. Big 6-os kakasai 15,9, tojói 10,7 kg-ot érnek el 20 hetesen. A ludak közül a naposliba 48 óránál nem idősebb, kisliba 4 hetes korig, pecsenyeliba 8 hetes korig, növendék liba 8 hetes kortól felnőtt korig, kifejletten a hím állat neve gúnár, a nőivaré tojó. 20.7. Lúdfajták A lúdfajták közül a májtermelésre nemesített középnagy és nagytestűek jelentősek, melyek igen jól híznak és nagy májat növelnek, szaporaságuk azonban gyenge közepes. A fehér landeszi lúdfajta nagytestű, háta barna, hasaalja fehér és értékes tollat ad, májtermelése jó, minősége kiváló. A szürke landeszi fajta tojáshozama mérsékelt, színes tollazata nem elsőrendű minőségű, azonban kifejezetten libamájtermelésre nemesített fajta, genetikai képessége 800-900 g máj, ebből a hazai lúdhízlalásban intenzív töméssel 600-700 g-ot érnek el. Hazai nemesítésű májtermelő fajta még a babati szürke landi (májtermelése 700-800 g) és a hibridek között a babati májhibrid lúd (májtermelése 600-700 g) és a kolos szürke lúdhibrid (májtermelése 650-700 g). Hústípusú lúdfajták az emdeni lúd, a pomerániai lúd és a kolos fehér lúd. Közülük az emdeni tojástermelése magasabb, 35-40 db, a kolos fehér fajta hús- és tolltermelése kiemelkedő. A tojástermelésre és szaporaságra szelektált fajták az olasz lúd, a rajnamenti lúd és a hortobágyi fehér lúd. Az első kettő tojástermelése elérheti az 50-60 db-ot, míg az olasz lúdból kinemesített hortobágyi fehér fajta termelése szélsőséges viszonyok között is jól érvényesül. 20.8. Kacsafajták A kacsafélék közül a 48 óránál nem idősebb a naposkacsa, 3 hetes korig kiskacsa, vagy előnevelt kacsa, a hízott, 45-50 napos a pecsenyekacsa, 8 hetes kor fölött fejlettkorig növendék. A hím állat neve gácsér, a nőneműé tojó. A pekingi kacsa vegyes hasznú, egyedülállóan jó gazdasági fajta, egyesíti a hús- és tojástermelési tulajdonságokat. A Kínából származó fajtát az USA-ban nemesítették ki. Nagytestű vonalai kiemelkedő húsformájúak, 7 hetesen 3,5 kg súlyúak, anyai vonalai sokkal kisebbek, de 200 db feletti tojáshozamra képesek. Hazai tenyésztésű a hortobágyi pekingi kacsa fajta, jó vágótulajdonságokkal rendelkezik, tojáshozama 150-170 db 80-90 g-os tojás. Hasonló modern kacsafajta az aylesbury, a hibridek közül a cherry valley Super M-2, a seddin vital és a szarvasi K 94-es kacsahibrid említésre méltó. A mulárd kacsa a házikacsa tojó és pézsmaréce gácsér keresztezése, tehát fajhibrid, továbbszaporítani nem lehet. Ezeknek az utódoknak a májtermelése igen jó, töméses hízlalásra kiválóak. 54

Felhasznált irodalom Baltay M. (1983): Magyarországi sertésfajták és hibridek.118-126., Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Bárdos L. (szerk.) (2003): Az anatómia és az állatélettan alapjai. AgrOktat Alapítvány, Gödöllő. Guba S. (szerk.) (1985): A szarvasmarha tenyésztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Hegedűs M., Schmidt J., Rafai P. (1998): Állati eredetű melléktermékek feldolgozása. Mezőgazda Kiadó. Budapest. Holdas S., Gippert T., Zagyva L. (1996): Kisállattartás épületei és eszközei. Agroinform Kiadóház, Budapest. Horn P. (szerk.) (2000): Állattenyésztés 3. 141-157.,230-246. Mezőgazda Kiadó. Budapest. Horn P. (1978): Tyúktenyésztés. 76-88. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Husvéth F. (szerk.) (2000): A gazdasági állatok élettana az anatómia alapjaival. 325-605., Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Kovács F. (1990): Állathigiénia.111-136., Mezőgazdasági Kiadó,Budapest. Mucsi I. (szerk.) (1997): Juhtenyésztés -és tartás. 30-50., 199-200., Mezőgazda Kiadó, Budapest. Pálffy D. (1980): Lúdárutermelés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Schmidt J. (1995): Gazdasági állataink takarmányozása.163-167.Mezőgazda Kiadó, Budapest. Szabó F. (szerk.) (2005): Húsmarhatenyésztés. 55-73., Mezőgazda Kiadó, Budapest. Tóth L., Bak J. (2001): A minőségi tejtermelés technikája.55-70.,76-93., 162-170., Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest. Szalay I. (2002): Régi magyar baromfifajták. Mezőgazda kiadó, Budapest. Szenci O. (1984): A háziállatok szaporodása. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Vattamány G. (2004): Baromfitenyésztés. Nyíregyházi Főiskola, Nyíregyháza. (főiskolai jegyzet) Vattamány G. (1994): Általános Állattenyésztés és takarmányozás. Nyíregyházi Főiskola. (főiskolai jegyzet) Várkonyi J., Áts E.-né (2000): Kecsketenyésztés kisgazdaságokban. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Várnagy L. (szerk.) (2002): Állategészség-védelem. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Zöldág L. (szerk.) (2008): Állatorvosi genetika és állattenyésztés. Szent István Egyetem. Budapest. Novotniné Dankó G., Faigl V. (2009): Kihívások a juh faj szaporodásbiológiai kezelésében. Állattenyésztés és takarmányozás, 58.6. 539-548.

55