Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és tompa ütésre ijedsz, ha el nem is ér kínáld mazsolával az égi fiút!

Jaj, ha a medve halkan tördeli ágak jég-süvegét, és tompa ütésre ijedsz, ha el nem is ér – kínáld mazsolával az égi fiút! Hiszen Õ vagyok én, velem évszakok néma vallomása hozza neked a mindenség vigasz-szavait, és távoli ütése a sorsnak tõled eledelt kér. (Tarpatak, 1990. november)

9. ÚSZÓ KARODON TISZA HULLÁMA Ezüst húrozású nyárfán távolba zúgó dallamot játszik – gyerekzsibongáson átszáll – esteledése a nyári Tiszának. Vízparttól a legszélsõ házig visszhangzik százezrével a nádszál, Tiszai Pacsirta énekel, fölötte gólya szárnya, apró lepel, hangtalan suhan, mint csónakos, át a víz és ég közötti réven, szellõktõl a folyó hólyagos, kócos fûzfáit s árnyait nézem. Sodrával közelít felém, a part öreg gyökér-lábai áznak, s kél a hold pacsirtám cikázó s elnyugvó szemén. 10. CSÍPÕD NYÁRFÁK TENGERÖBLE Erdõbõl a füves tisztást adta neked a nyíri nyár, nekem pedig egy Õz-istennõ félvad, ropogó ájulását. No és gyors kergetõzést – fonalát fûzve a szerelem aranyvesszõ-tûjébe! Ligetek, folyók és dombok, holdas arccal hogy ragyogtok!

201

11. ROSKADÁSIG AZ OLTÁR A hétvége szelíd meleggel tenyerébe burkolt és elhelyezett egy nagy határú falusi reggel lila fátyolú fái alá. Onnan a déli, szûrt nyugalom jácint-parazsas hegyre röpített, az õszrõl ottmaradt dióhalom fogadnak adott édes ropogást. Látod, õsztõl tavaszig tart már, egyidõs barna bõrû dióbéllel, roskadásig megrakott az oltár, szerelemnek szólít közelgõ éjjel. 13. ÉNEK A VÁRAKOZÁSRÓL Nedves kendõvel megtörli homlokát a nyár, erõs szál fénnyel szõ esõt a hegyi magány. Jajból, sóhajból több fogyott el az ajkainkról, mint föllélegzõ erdõk párálló kékjei. Szálfák titkos résein nyit ablakot az ég, az elzárt reményt könnyû ujja élesztgeti. Tudom, a kivonulások költeménye szól idegroncs város agyonroncsolt álmairól. Rontó korszakok idegen mocskát leporolni, majd eligazítani az elnyûvött ruhát. Egymás szemének harangvirágos tisztásán félrevert holnapot, nyugvó csöndet ragyogtatni át. Bükkfák, fenyvesek közt az élõ éledni jár, halálon innen zubog az erdõ és sudár. Árnyékból, mélybõl sóhajtanak erek, források, ki merné tudni, mit rejtegetnek még nekünk? Zúgó katedrálisok, levegõ-oszlopok! bejáratuknál – zarándokok – hogy nézdelünk.

202

Tiszta évszakra ajkunkon mosoly mióta vár? Fogcsikorgatás, álmunkban is, hogy szûnne már. Utód-kráterek vizén gyöngyöket szór a Nap, Úszunk, úszunk, létünk gyöngédsége megsegít. Már átfaragnánk tanúinkat, a kopjafákat, s borús házak ráncolt, homlok-ormos díszeit. Úszunk, úszunk, létünk gyöngédsége megsegít. 14. CRO-MAGNON TÜNDÉRE Rád bízom, rád bíztam azt a délutánt; Mennyi elfecsérelt és utált Hím-nõs kaland csalt lépre addig is! Keleti bõröd szilajsága vonzott, Jöttem hozzád, férfi, a trónja fosztott, Lettél ajándékom, súlyos álomi dísz. Földjáró léptek tigrise vagy, Afrika szült vagy kárpáti omlott agyag, Hóvirág arcod enyém marad. Bejártam érted végzeted termeit, Belsõ várkastélyod szépsége nyílt, Vétkeink küszöbén zuhanva át! Azok a férfifogó csápok, a tiéid, Borukat életem aranykelyhébe mérik, Köszöntik bennem az elsõ királyt. Omló hajad éjjel-fekete, foganásom tündére, te, rúgtat öledben jövõnk gyermeke. Jégoszlató szemed öröme árad, Szépanyám szüli meg ükunokámat.

203

15. ÚJ KÖNYV LAPJAI MIKOR MEGNYITTATTAK Vakíts, asszonyom! Te és Fiad tündöklõ hegyorom, délközi tündérkert északi jeges hegyfokon! Jaj, napok összecsukódnak, ha letekint rátok a holnap, bokros hegyaljban jártok, otthonotok dagasztó sár. De kettõs tornyai vagytok a templomnak, ha föltekint rátok a holnap, s örömtõl sírva nyugszik reátok nézve minden zarándok. Tudjátok-e, mitõl vagyok nyugodt? Mint gyermek szemében a tik-takok, várok titokkal nyíló holnapot. (Tormás születése, 1991. november 15. emlékére)

18. KETTÕS HELYSZÍN Mintha gazdája egyik zsebébõl másikba tenné névjegyét, a vonat a Tiszáról úgy hozott és tett le Somogy kékellõ hegyén. Tikkasztó semmittevéssel vár a nyárközépi délután, háztetõk fölött hullámzik így fészkérõl tovaszálló madár. Kettõs helyszínû sorsvonal! Gyökerekbe áradó életfény, s az életfényben – szárnyaló pordarab! Mégiscsak egy törzs rokon levelei, hajladozunk együtt közös ágon; erre is, arra is érkezésre váró, viharzást csitító dajka-álom.

204

Szédülés halántéktáji gócban, remény rendezetlen otthonokban amerre Hold lopakszik – s kéken lobban. Emitt: csontfaló sírok várakozása, méltóságát örökítse mégis másra, amott: alkohol borul a kocsma-lápra; virraszt magában az éjszakai lámpa. Fehéren nyílik a kaktusz lángja, himnusz nyilall sárvert rapszódiákba, meggy-láva ömlik fákról, forró nyarak vére, kapaszkodj meg, te vándor, az itt-lét peremébe. Áll az éjszaka, ki-ki csöndes. Jó volna átkarolni a vállad, lépni könnyen kékellõ parton, holdfénybõl bontani egy-egy ágat. Ágacskám! Ágam! Álmom álmaid védi, életed építi, így jó élni, válladban ajkam, szemedben arcom, melleden örömben, csöndesen alszom. Lehessen fáink ingó tornyai alatt nyugovó pihenésem! Vigyázó szemmel nézzek közelre, távol a virágzó holnapot féltsem. Lekaszált szérûn a szalmakötegek – mondod, az én hajamnak mása, mondod, homlokomnak bölcsessége a Hold megnyugvó sugárzása. Mondod, rezzenéstelen, magas a nyárfa, és az egész Alföld homályba burkolása közös pillanatunk megtartó párja, s a borító sötét is: a kedvesség hulláma. Kavarog a szó – tüzünk parazsát fújja a szél! Fújja feléd. Hozza felém. Távoli jelenlétedtõl izzik a szén. Gyökérben áramló életfény! Életfényben szárnyaló pordarab! Kettõs a helyszín, s a hely – egy marad.

205

19. URAM, MÉG NEM VAGYUNK MÉLTÓK A lélek ûrjét némaság-pillérek boltozzák, áldott, különös ajándék-idõk, az arcvonások… lassan kinyílnak… nyárvégi rózsák, s a száj szegletérõl Isten kegyelme dönt. Mintha csak gyermekkoromban, akarna valamit velem az elõkészítetlen holnap, érzem, végigjárt termek után ajtót valaki nyit, s az égtájak sarkai hozzám szólnak. Egyik lábbal a földön, másik lábbal a vízen, nyilatlan megnyílik a kézben ama könyv. Uram, még nem vagyunk méltók, hitemben úgy hiszem, hogy áldj minket, vagy fölénk ítéletet dörögj. 26. HAJNALBAN SZÜLETETT BÍBOR – 24 lélegzettel! – Ma már nem tudjuk, századok mit rejtettek arcodban el. Kis Nomád, szívós Tej-kufár, mégis apád már megénekel. Háromszor hurkolta nyakad a vértõl duzzadó zsinór! „Életed velünk egybeforr” – kecses kis száddal könnyedén kiáltottad ki annyiszor. Dolgodat már tesz; kis arcod hajlítod, hol várod a hangot, afelé! Emberarcú babszem! – S a babszemben a bab-szemek! – Tengermélybõl a még vak szem pislog már álmos életet. Ó, tündöklõ keleti arc! „Fajtaidegen!” – mondja anyád is! Hozz tavaszunkra zivatart! Lásd meg! – Érted jön ez a nyár is! Kedves! Csak lakj jól! Ásíts!

206

Századok kigyöngyült cseppje vagy, fölfakasztott magyar oázis. Élni akar és tejet harap: fölhangzó minden „o-ád” is. (1993. június 5-én)

27. A KERESZTSÉG HAJNALÁN Kis csápjai a folyónak kanyarulattal óvnak, Magyar Jordán, vadvirágok lila bóbitái vadméhek csókolják nyár-rogyásig, Magyar Jordán, szikkadt partodon fekete asszony kézen fogva kisfiút vezet, hatalmas nyárfák ezüst pajzsa tartja az égkék mennyezetet, Magyar Jordán, egyetlen cseppel kicsiny megváltód kereszteled. Szõlõk távoli rendje szabályoz, fehér toronnyal ring az akácos, a kisgyerek, a lila virágos, néked áldoz, néked áldoz, kék szemében tó virágzik, tó-virágban vadméh ázik nyár-rogyásig, nyár-rogyásig, Magyar Jordán. (Salföld, 1993. nyár)

28. A HÁRS Mély ráncaidban, mit vésõ nem illethetett soha, hulló függönyök súlyos redõi omolnak le, õrizvén mégis koronás törzsed méltóságát.

207

Te fiatalka! Egy emberöltõ csak annyihoz elég, hogy benõdd bölcsõ- és sírhelyünk nem tágas udvarát, s lombjaid fészekként ringassák augusztus csillagait. Pelék, mókusok könnyedsége barna fonállal olykor át-meg átférceli szürkülõ ágaid, míg alattad büszkélkedik tüzével, ki ültetett, az ember, s ivadéka. Csöndes szóval adózunk mégis hûst adó koronád mordulásának, ha vitorlaként te vagy az elsõ, ki hírül adod a készülõ szeleket, záporokat s fellegeket. 34. SZÜLESS KÖZÉNK, TORDA KISDED! Éber álom éjjelében pillantástól tetten érten szkíta távol bölcs táltosa hozzánk suhan ifjú fényben. – Fiam, fiam, két part között, az ott élet, ez itt halál, ám egy ladik némán köszönt, és szótlan csöndje megtalál. – Parittyáktól vetett égbolt, lovainkkal tenger rét folyt, merrõl a Nap fölpirkadott sátrak között ifjú nép volt. Torda táltos szikkadt napon lépett homoktûz talajon egyedül a Teremtõvel, fürkész szemmel, mégis vakon. Nem tudta még, mi sors vár rá, békéjét hogy földúlhatná: csupa játék, csupa álom miként válhat kín-haraggá?

208

Hallotta a harangszókat! Székelyföldi siratókat! Somogyvárnál síró fohászt! Látott népet – s belerokkant. Mégis szólott földi jókat: gyertek, gyertek földi jobbak! Vezessétek véreimet, át a hegyen, õsök, holtak! Induljatok irtott földre, fogadjátok ott örökbe mind, aki lép szövetségre; kopjátoknak kopjafa lesz ott a bére, ott a bére! Mégis mondom, induljatok, Nyugaton hunynak csillagok, foglaljátok el helyetek, Nap és Isten nektek ragyog! – Fiam, fiam, két part között, az ott élet, ez itt halál, ám egy ladik némán köszönt, és szótlan csöndje megtalál. – – Teremtõ tenger terein szívdobogásod tamtamol; lenyugvó, csöndes lépteim hozzád vezetnek szótlanul. – Anyád vére már csordogál, szeme véreset könnyezik; itt az élet, ott a halál, lesik szíved veréseit. – Szüless közénk, Torda kisded, lódítsd tovább lépteinket, elmaradunk, ha nem küldesz, lobogónk lesz kisded inged. Novemberi napos égbolt; diófából hány vércsepp folyt, vércseppje a leveleknek: lankadatlan õszi fényfolt.

209

Virradatod közénk várjuk; kõtengerben, kövek ájult kopásában – lélek vágy-kép; Isten nyomán örök árnyék! – várjuk csak föltámadásunk. – Fiam, fiam, két part között, az ott élet, ez itt halál, ám egy ladik némán köszönt, és szótlan csöndje megtalál. – (Torda fiamnak, aki 1994. november 20-án megszületett)

210

Sem emlék, sem való Sem emlék, sem való

(J. Gy. egy újabb megíratlan verse) Ellesni azt a madárhangot, ami reggel kezdi és bírja még az alkonyati szürkületben is, az Újszülött trilláit fûzi rügyek tûfejébe s a fáradt déli órán át is kókadtan üzen, hogy este még a csönddel elvegyülve hangot adjon, csip, csip, csip, csip, túlérett virrasztásainknak is. Istenem! Példának hogy adtad ezt a dallamot! Hogy bíbor égalj várva vár a szürkület mögött, levendulásba hogy hanyatlik sárga asztag árnya – s egy kisfiú az iszapparton szedi lábait, siet haza paraszti kunyhó asztalához, s nem tudja már sem emlék, sem való, mi csordul itt: a tej az égen, vagy a hold az asztal síkjain. Tudom, tudom, mulandósággal küszködik, ki él, de múlhatatlanul, miként a magas csillagok, s a mélybe veti hálóját a tiszta Isten-ember, hogy csillagokként, emberistenek, ragyogjatok. (1991. március)

Tisza-nagyrév Idézet minden e tájon, idézi a múltat, mosolygón, várón, a révi fûzfasort, nyárfást, akácost, a sétát, legényes, lányos nevetést, planéták ciriphangolásos útját, a lisztpor égbolt-zsákos éjébõl gyûjtött bíbor szikrázást augusztusban, s káposzták homokba fulladt szomját, ha megosztják testvérként egy-egy csepp vizüket – tikkadt nyárban gazda-kézre vár az a szikpart. Idézet a csont a földben, a kõnyom –, – a sápi határból az õsi templom –, búzamagpor valahai magtárból, nád közt, sásban, ha süllõ ficánkol, a varsák spiráljaiban a harcsák – fatálakban ahogy õket pucolják –,

211

s a nép, ha szalmatûzként kilángol, ma is úgy, mint évezred távolából; s a remény öthegyû iskola-tornyot ácsol, ha õs-gondokra visszagondol. Idézet itt a most születõ gyermek, idézet, ha ásol zöldséges vermet, hátrálsz az idõ-határos cserépig, cserépre karcoló õsmama-kézig, hal-párban a fajtád nemzetségéig, õk mind, õk mind a holnapodat kérik számon: mint számvevõ juhász darabka bárányt bojtár után szerteballagva, ökröt! bivalyost! folyón a szálfákat! Példát õk tetõled kérnek – hazádnak. (1993. augusztus 22. az iskola felavatására)

Csokonai Nagyréven Füzek álmát Tisza partján esem éjjel tutajon. De a felhõ-lepe barnán komorul már hajnalon. Jön a hajnal, verebekkel, jön a sármány, aranyos, maradok még kese kedvvel, öröm-útnak pora mos.

Életre-halálra! 1. GIUSEPPE UNGARETTI HALÁSZHÁLÓJA Ha akarod, Ungaretti járt itt, szavad hálója partra vonva tõle színpompázik. Sírásodban is nyomot hagy a dacos jajkiáltás, mint vonszoló halász lépte hold-fájdalmú iszapparton.

212

2. ÉLETRE-HALÁLRA Pillanat, fölnyitod szempillámat. Halál, lezárod szemhéjamat. 3. IHLET Derítsd fel azt a napfelkeltét, mi benned fénylik föl naponta. Honnan és mi végre telik meg szíved kagylója gyönggyel. Batyudat ki csomózta, hogy kés nélkül oldozod és szórod áldásaid. 4. MEGPILLANTÁS Látod a szerelmes víz remegését, szolgáló nádas hajladozását, a királynõi uszályt suhanó kacsa pár kivonulása nyomán – – ezüstös lombokat, narancsos fényben elpirulni – – ––

Leánderek szigetén

Krétán, 1994 nyarán

1. LEÁNDEREK SZIGETÉN Leszáll az ég, de a tenger kékebb, lisztporos maszkot vesz föl alkonyi nap, sóhajt a föld, hajnalka kékell, szakadék árnyán bíbor tündériszap;

213

kaktusz kardlapoz felhõtlen eget, mormol a forrás, medence nyílik, fürödnek nimfák s gyermekistenek, vakít a víz közöt, vakít a kõ, utakat õriz örök-árny barlangokba, szélnek útjába saját szeszélye nõ, lasszót kerekít s tengerre visszadobja; nincsen kopár hegyfok, kõzetét kéreg-fátylukkal olajfák ne fészkelnék, nincs szikla, hogy ösvény ne lépne eléd, s vízmosta platánok a fény dárdáinak sortüze elé pajzsukat tartják, születés, nevetés, irtás, tisztás, lombok narancs-ökleivel, kecskepajták – fekete bölcsesség türelmével –, suhanó tavasz söpri át szigeted; lepke véred még hány nyarat érlel, hogy teleidre újra bebábozódj és hazát õrizzen az õsi bozót?! 2. SZKÍTA DAL – KRÉTÁRÓL Ne kövess, távolból is légy velem, közeledben is messzirõl szólok – déli tenger ha fénytelen s a szél hozza el Afrika fényét. Tudod, a tajték, az a fogsor, tudod, a szél égövi nyár; egy akác döbbenete vár, susog otthoni partjainkról. 3. A TENGER KÖLYKE Elõbb kavicsokat parti hullámokba, utóbb becézve-mormolva a partot, majd belegázolva bokáig s visszafutva tajték fröccsenéseitõl,

214

hasig vízbe könyöklõn, s újra belegázolva, visszafutva, cseppjeit a szájról letörülve és nyalogatva.

Hálókkal csomózott bárkák Hálók csomói csöndesen nyugszanak a tajtékos part védett öblû hajóiban, földrészek térképeit távoli felhõraj sötéten hozza a haragvó égboltra; simogat itt az öbölben a hullám, virágzás-fehéren állnak a bárkák. Micsoda súly, kõnyomaték köti láncok verõdõ rezgéseivel õket a parthoz! Karéjban a kõnyomatékok gombaserege nagyapák csomókkal koptatott imazsámolyai! Térdelnek lent az alkonyatban bárkák, áldod õket az Utolsó Vacsora illatával. Térdelnek néma bárkák, hálóik végre, végre pihennek életet és halált.

215

Berci bohóc nótába fog (Emlékezz a gyermekre!)

A benti világban Benti világ kapujában hogyha lehajtom aludni fejem, kicsoda dörömböl? Benti világ lila rétjein, hogyha magányosan ültem a vízpart fái alatt, hányszor jártam? Benti világban elúsznak a túlsó – inneni – partra lármák, veszekedések. Benti világban az ácsok arany kopácsaimtól palotám épül. Benti világra kinyílik az én szemem is: kicsoda vezetget minket ott a homályban? Benti világban kincsek kis búvóhelyeit újra meg újra mivélünk kicsoda osztja meg? Benti világból tör fel a forrás: mossa a durva, a nappali dolgoktól sebesült kicsi lelket. Benti világban az élet éjrõl-éjre kinyíló palota-ablak: tavi békákkal Dióhéj Szépe fürdik a tóban.

Téli átváltozások Kék volt az ég a híd felett, nagyzsákú hajnal érkezett. Zsákja váratlan megrepedt, szórt ránk nagytollú pelyheket. Aztán a felhõk ólmosan fölénk fakultak ormosan és az ólmot megrostálva zúdult ránk a jeges kása.

216

Lettem volna már komondor, aki a hóban barangol, hempereg és repül, mászik az olvadás beálltáig. Kerge nyúllal kérget rágnék, s mint a farkast, óvna árnyék. Mégis lettem árva rigó, zúzos fagyban földre bukó, megrepedt a fészkem fala, körülvett a hó rohama. Nincs virradat, nincsen éjfél, meddig zuhog ez a nagy tél? Ereszünkön nõ a jégcsap, vízcsapunk is csupa jéghab. Lapátolni kell a havat – s korcsolyázni a híd alatt!

Harangjáték januárban Bontsd ki a befalazott tornyokat, bongjon benne barnán a sok harang. Hasítsd a hóba-merült hallgatást, angyal-tüdõvel fújd a harsonát. Tömött félelmû téli éj tapad köréd. Mérd szét meleg szavaidat. Szirmokat szitáló szép kezeden virágok álmait fölfedezem. Bontsd ki a barna bongást szíveden, én majd a Nap fényével színezem.

217

Berci bohóc nótába fog Berci bohóc porondra lép, ruhája mint a tarka rét, pipacs-piros, ibolya-kék. Nótába fog, bukfencet vet, tréfálkozik, kendõt lenget, könnyet ejt és megnevettet. Hókuszpókusz, a varázslat madarat hoz, több mint százat, ránk röppenti valahányat. Vállamra szállt, nézd, az egyik, turbékol itt kikeletig, tollászkodik a kis boldog, éjszakánként szuszog, hortyog.

Ráolvasó újszülöttre Mikor az útra érsz, elsõ stoppod vegyen fel, mikor káromolnak, szakadjon le cserfes nyelvük, mikor leköpdöznek, száradjon ki göthös torkuk, mikor a csikóvas vas lábossal elvágtat, tûz nélkül a konyhácskád akkor maradjon csak. (Villõ Napnak áldozásakor, 1972 nyarán)

Édua, kunbõrû kislány Édua, kunbõrû kislány, Édua, fekete kristály, Isten tenyerén mérleg, tenyered könyvéhez térj meg.

Botond, az újszülött Évezredek ránca rajta, élt már mennyit csöppnyi arca, mosolyában tréfa bujkál, bölcsen indul keresztútnál.

218

Jégesõ sámánja „Szomjas a föld, esõ, szomjas a virág, esõ, itasd meg a földet, a füvet, a fát, esõ, szomjas a szilvafa, esõ, szomjas a tenyerem, esõ, megitatom a mackóimat, esõ, esõt csinálok helyetted, esõ! Jaj, jaj, ne törd össze a házat, esõ, ne törd le a szilvafa ágait, esõ, ne törd össze az ablakot, esõ, ne dobáld jéggel a cicát, esõ, elpusztítalak, esõ, csitulj le, esõ, ne verd be a padlást, esõ, mindnyájan félünk tõled, esõ, ne áraszd el a szobát, esõ, ne gyere be a küszöb alatt, esõ, menj vissza, esõ, menj vissza, mert én csináltalak, esõ! Tálkába szedem a jégdarabokat, esõ, hûtõbe rakom a jégdarabokat, esõ, menj vissza, mert megdobállak a jégdarabokkal, esõ, letörlöm az ablakot, hogy lássalak, esõ, elpusztítalak, esõ.” (Édua mondta, 3 évesen)

Júliusi dúdoló Szemében ég az ég, szemében víz a víz, szemében izzik július virága, csöppje is. Szemében ég az ég, szemében víz a víz, szemén a tarka árnyék álmok csöndjébe visz.

219

Villõ születésnapjára Kis furulyádon játszik az ujjad, mint apád keze kemény, lágy betûkön, nyomomat erdõn te nem keresed, de utamat mégis el nem kerülöd. Búzavirágszemû királyleány, búzavirágot becéznek dallamok, imbolyog szép hajad kis kévéje, július fényes tábláin fölragyog. Milyen esõzuhogások után szárad a könnycsepp füvön, leveleken? És repcemezõ széles mosolyát m’ért bûvölöd a Nappal közösen?

Az út Cserreg a jegenyefa, ciripel a fû, csiripel a por, tó halasodik nem messze. Út sarasodik, seb varasodik, útjaiban él a vándor, tovább lábol nyár porából.

Ez a legény! Gél, gél, mendegél, gél, gél, regél, mesél ez a legény. Kocs-, kocs-, kacsa megy a kocsiút szélén! Csib-, csib-, csibe csíp a fûbe, csikorgó féknél!

220

Gél, gél, mendegél, gél, gél, regél, mesél ez a legény. A a autóút almában a kukacút, f f reflektoroz a féregfej, k k karambol: kõre esett a kukacos alma! Gél, gél, mendegél, gél, gél, regél, mesél ez a legény. Él! Él! Ú-, ú-, út! Hú-, hú-, huhubagoly! Hu-hu-hu! A kutya hu-hu-hu!

221

Nagyrévi séta, este Végtelen az út, Tiszánk partjára fut, esti lángján az alkony zsolozsmát morzsol, s a nem-tudhatod sodrásaiba jut. Védtelen vagy magad, szirmot belõled is tiszta láng fakaszt, szelek hajója visz, s a ki-tudja-holban jóság karjának ad. És védtelenek õk, Holddal bevetett mezõk, a zsúfolt kis családok, gyerek-kacajjal benõtt mindenütt-van palánkok; köztük távolba látok. Végtelennek határt egy csöppség szeme szánt, parcelláz napot-árnyat, s „köréje gyûlnek mind” a határtalan tárgyak.

222

Megmentett tisztásaink Bozótok, loncos indák éneke Önveszély: a képességek sokfelé ágazó leáldozása!

Nyomaimat, csak nyomaimat látod, soha az agancsos homlokot, soha célkereszten a gyanútlan tekintetet, de átváltozok egy szelet kenyérré, de megtalálsz a lágy érintés pillanatában, gyógyfüvek serkenõ növésében; a szarvassá változott megváltónak csak nyomait látod, csak nyomait õrzöd.

Mégis, mégis a nyárban pipacsot érint a nyelvem s fölveti fejét a vetés, ha árad túlcsordult kedvem, ágyast az érintetlen erdõ tisztása ad elheverednem s el nem árul a lecsörgõ avar sem, soha a nyomaimat pásztázó fény, – de fölismer mindig vágyakozó kín és sóhajok imája.

T. B.

Ének ez. Régiek, õsök szelleme átjárta dallam. Égre törõ fák titkos villámát hordja a homlok agancsa s a paták röptét le nem húzzák a sár rejtett hurkai s a téli hó éppúgy õrzi csöndes látogatásaim, ahogy nyomaimat a nyári szél se fújja el a homokpart virágzó fái alatt.

Harc a füst-sárkánnyal Apám füstje – eregetés sapkaforgója aranypihés mellkas fölött a beszûrõdõ délelõtt csapásain huszárkodva, seregek ezüst sereglése foszlódik pergõ gyermekmúlt pillanat-képein. Az elsõ szédülés – pikkelyeivel legyintett meg a füst-hüllõ, váratlan, szégyenemmel elhúzódva, magamhoz térve hosszú-hosszú tûzszünetet rendelve el. Aztán dohszag, Kossuth és szegénység egyszerre itatta át tüdõm és életem, hanyatt vert, magához rántott és fogva tart sárkány szippantásaival, köhögéseivel.

223

Az örökös szomjúság legüdítõbb csillapítója: az önerõforrás.

224

Symphonia – egyre rekedtebb hangszálakon kúszva a feketedõ tüdõcsúcsokig, zsuppanva tovább, a szív billentyûit bénítva lassan és egyszer véglegesen. Már válok magam is sárkány-pofává, parányi tüzek lángjait izzítva és húnyatva tûz megadással füst-zászlókat föladott várfokaimra, emlékezve a sárkányölõ egyre haloványabb lándzsájára!

Ördögök estélye Ma, hogy újra áttörte melegével a tél sáncait a kisütõ nap, még az éjjeli álom szárad a délután havas földjei fölött, az éjjeli álmot nem feledi aki él. Csillárok, ragyogás, boltosodó terem és arcok, táncok, átkaroló karok, kacajok között a selymek fénye, szemek borittas csillogása – majd a lassuló pillanat és karmokat növesztenek jól ápolt körmök és pozsgás arcok pofacsontjai megnyúlnak és a bõrt már nem simogatja az ujjhegy, barnamedvék, sakálok durva szõrzetét tekinted és fenyegetõn – mint kép a képben – a színpad táncosai úsznak, úsznak feléd, tengeri szörnyek, az akvárium üvegfalát nem törve át, hátrálsz, mint gyermekkorodban túlerõvel szemben – féllepedõnyi üres falat keresve –, de orrodat nedves orr böki fel, pajkosan: légy magad is durva állat! Fenyeget ez a csilláros, boltíves terem, lököd félre a mézeskalácsos asztalokat, kopognak már székek csavarjai esésükben, tükörsima padlón gurulnak, sokasodnak, másznak, pókok, hangyák, ezerlábúak õk, s jaj, keresik, közelítik kisdedek ágyát, te pedig buksz mancsok, paták, trappok alá, tenyereddel fogd vissza e pestisi hordát, bojtár-ujjaidtól csak gyarapodnak a kondák, jaj, kedvesed arcán mámoros pírra bunda ül, oda az ország, oda a jóság.

S ereinkben már fények ereje kószál – fojtogató teleink karmai visszahúzódtak, s madaraink közt oszthatod is mátyásnapi sípjaikat, s benned is elkezd hajtani az a megõrzött, tavalyi fûszál. (1996. február l6.)

Citerás szent

Nagy megoldások hajszolása könnyen eltapossa parányi sikereidet is.

Vége van itt ama farsangos zeneszónak, magára õrült támad így, kit angyalai már sosem óvnak, ördögök estélyérõl nincs menekülni hová. Csak a csillár, a csillár fölötti tér még tapodatlan õrhelye lobog elõtted – föl, föl, szabadulva nyílegyenest, s erõdet visszanyered! S porladó tömbnek nyomaként hull szét az álcasereg, s él, Aki él. Bomlik a pokoli népség, visszairamlik a sáskautánzatok árja, arc-puha, emberi szép kacagást ölt ott maradottak csöndes csapata, szökik a pohár koccintásra.

Pogány fejedelmek vére csörgedez ereimben, kik belecsorgatták életüket Isten zokogó kelyhébe! Véres szándokaim zabolázom, vágtató lelkem ne törje át palánkjaitok rosszindulattal cövekelt évezredes falát. Köznapi Ararátok lejtõin zuhanok, lábainál szent hegyeknek forrásaim: sóhajok. Citerás szent a szentem: jöjjön csak síppal, hegedûvel, magamra soha ne hagyjon, Uramhoz ha szerelmem ível!

225

Talpra állítanak – õk, az egészséges mondatok, amelyekkel félredobhatod a gondolkodás megszokott mankóit is.

Lehetnék Dávid, Ekhnaton, Francesco dala birtokom – Nap-bátyához vidáman fordulok, táncolunk, csöndes farkasok.

Csillag – a homályban Március, Március, bocsánatos lelkû Március, bolyong hazátlan bérünk ma is: az emberjuss; kísértõ száll föl – szennyes füst: nyálkás szenny, korok korma arcod ifjúságát csókolja, ezernyolcszáz-negyvennyolcas hamvasságodat lepi be alattomos esztendeink képmutató lepleibe, emlékeinken – seb, kísértõinknek billoga marhabélyeg – egyetlen napunk sem volt soha várandós lelkünknek szülõszoba... de volt munkásõrcsuha, gumibotok, kordonok, ütlegek, rendõrkapualj-rémek rettegés teli oduja, megaláztatások ostroma, lesütött szempillák, mint gúlába tett dzsidák Világosa!

226

Az ép mondatszerkezet tartópilléreire – fölépülhet jellemed is.

Március, Március, bocsánatos lelkû Március, bolyong hazátlan bérünk ma is: az emberjuss; láttál te mégis mécseket, szív fölött tüntetõ kokárdát, asszonyt, kézen fogott gyermeket, s a zsoldosok agresszszívébe naponta belopódzott az öngyûlölet... Moly rág itt mindent ma is, moly eszi szegények rongyait, átlyuggatott az igaz, a hamis, de 56-os zászlainkon véráldozatok fénye vakít! Vasvári lépte, Petõfi lángja Jókai mosolya, Táncsics óvatos, tántorgó háládata – nem ilyen tavaszról álmodott, hol a lelkek szirma életeink ágaira ráfagyott. Március, Március, bocsánatos lelkû Március, csillag – a homályban, fény – várakozásban; oszlató szél, áldó vihar évszázadok vágyaival – az isteni juss. (1998. Március Idusára)

227

Ne keressd a végleteket, mert az ép jellemhez amennyi azokból szükséges, azt sosem veszítheted el!

Virágvasárnap mámorában Virágvasárnap, forgatag, hallják szavad, Názáreti, ifjú vagy még, lobog hajad, szemed kék villámként veti közénk az ég parancsait, fóliák sem õrzik szavad, durva fába oltó anyag, fogadnak lélek-társaid. A lépteid, a lépteid, ki látta nem felejtheti! Jeruzsálem vak tereit átlebegted, Názáreti! Eszméletét vesztette mind, ki járt veled, majd követett, a jobbik sors kezeddel int s hangod jobbító förgeteg! Zugárusok, zsoldossereg fegyvert s áruját elveti, mögéd tolong, elõdbe leng, mennyei, te Názáreti! Így volt, láttam. S az alkonyat égboltja fölötted dördült, szava elcsuklott, elakadt s a szív könnyekkel könnyült. Jeruzsálem, végítélet, torkunkon a fojtó gombóc; Menny ajtaját nyitván kéred: bírjuk igéd! Az utolsót! Halljuk máig minduntalan: „Miért, miért, Uram..., Uram!” – Míg egyetlen tisztátalan a Föld zugában megbújik nem ragyog, nem, fényes Utam.

228

(A kárpátmedencei magyar ifjúság táboroztatásának alkalmából, 1996)

Végre, végre árad megnyomorított nép apraja-nagyja – mi végre? – föl, föl Csíksomlyó szent hegyére. Körül a szekerekkel nyikorgó táj, s mint gyermek kapaszkodik a saroglyán – csüng Mária-dalos emlékeiden, ki oszlopos fáid alatt megpihen. Megérte! Szülõk és nagyszülõk kisajtolt verejtéke öntözte ezt az ifjúságot, míg kart karba, énekszót énekszóba öltve jövõnk útjának nekivág most. Végre, végre, öltözve tarka ünneplõbe jönnek táncolva körbe ezerszer áldott gyermekek, kezükben kendõk lengenek könnyeinket letörölve. Végre, végre, mily látomás ez? Hány évszázad álmodta meg? Nincsen táltos, sem vátesz, ki széthullt magvait népeinek remélte volna egybe gyûlni! Lám, a Székelyföld köldöke tápereit magához még begyûjti, s vissza parancsként lükteti: bárha reményünk csak volna gyûszûnyi, nem szabad elgyöngülni!

Nem elég jónak, de erõsnek kell lenned, hogy rossz sugallatok játékszere ne lehess!

Csíksomlyó, Székelyföld köldöke

229

Csíksomlyó! Székelyföld köldöke! Most esküszünk – Isten velünk! – földünk bérceire: vélük magasodunk erkölcsben, tettben, akaratban – szívünkön eskü zárja kattan –, de fûszálainknak, pillangóinknak, megõrzött táncainknak, szavainknak sem szabad soha vesznie. Õrizve õrzõk maradunk, élve éltetjük tovább maradék vérünk zuhatagát – magunk erejébõl mi magunk, mi magunk.

A sok feladat – akárcsak egyetlen sikeres megoldásának a reményét is kétségessé teheti.

A síkság írnoka

230

1. Mint lábadozni vágyó testünk-lelkünk zuhan-ájul a régi nyavalyákba – ragyogást sejttetõ tavaszra úgy csap le hóhullámú fagyok szárnya, tegnap még tekintetünk kristályait tisztásainkon csillantotta a hegy karéja, völgyek selyme, hegyek csipkéi – zsurlók lapultak lábunkhoz alélva; démoni gyöngyeit ma ismét szórja dühös fellegek óriás rostája – asszonyom hajában az ékszer fagyhalál-kopogás növendék fákra! Meddig még ez a zötykölõs és gyilkos idõ? A nemlétbe ragadtatásig? S megbékélünk-e önmagunkkal, békénkre mikor már senki se számít? Hajnalkák, liánok mégis sarjadnak, villámsújtotta nyárfánk is virágzik, mézelõ anyaöl a föld, a rét s folyónk is dagad, dagad áradásig.

töltések kanyarjaiban bekerítõ felhõraj robog át, ragyogtat a tarlók üstökén már-már a Nap is koronát; de – végre! – elõbb szemerkélve, majd tengerrobajjal vezényel rohamot a Síkság Ura házszegletre, tetõre, fára, bokorra, sötét fénnyel. Áztató, áradó május! Vártunk és várunk életünk szeszélye – szédülj, pihenj és kábulj csillagnyugalmú estéink oltalmazó fészkébe.

Aki nem keres, maga is elvész!

2. Készül a zápor hullani földjeinkre, nyílik a szirmok szelekkel áradó kedve, futnak hozzájuk rétek útjai,

3. Ki Az, ki mindünk nyugalmát õrzi kéretlenül? Kinek szívébe hazának csillagárny települ? Termõ tavaszunk árendása virrasztó békák évszakában visszaadni készül örökét: fecskék cikázó hajnalát. Tiszával áradnak szavai, álmodja népe dalait, akárha õsei mormolnák dallamait – hangjukkal hasít éjszakák felhõi közé távolba térõ csillag-utat! Ki Õ? Kinek betûit körmölöm? Milyen írnok szavaitól lobban lángra virrasztásaim lámpása?

231

Mondatséták – hová, Kihez vezettek el?

Az Õ – akárha Én s az Én akárha Bárki lenne – Kinek bárkája úszik egyre illatözönnel elegyedve? Istenem, csak szóljunk hozzád fohászokkal és imákkal – Földünk Fiát földi útján fényességgel vezesd által! 4. Csöndesen, partról a túli partra s folyónkra nézel; réven átkelõk batyuja derekukat veri leapadva, szemük várja az otthont, áttetszõ fényükben suhognak part menti fák, gyermekdaloktól ittasul a szellõ; Istenem, elõtted néma párban megáll az idõ vendége lassan – sodorhatatlan’ a sodró árban.

Tiszazug vigasztalója „ne maradjak piszkos, rozsdás, hanem legyek ragyogó, fényes ekevas az Úr kezében!” BERECZ ERZSÉBET SKOLASZTIKA /1898 XI. 12. – 1932 X. 21./ A magyarországi ST. BENEDEK LEÁNYAI TÁRSASÁG alapító perjelnõje

Kishúgunk, ki lettél Tiszazug napfénye, Nyúlós felhõ borítja még tekintetünk, Titkon kerekíted jóságunk szõlejét Metszõ mosolyoddal! Lelked száll föl, árad virradati páránk Habjaival, föl, föl ébredõ nap õszi Lobogásának ezer sugarához Pusztáink homokján! Magam is, õszi lélek, jöttem az õszbõl, Õszi szinekben hordom az isteni fényt, Téged is Tiszánkhoz õszi út röpített, Életfánk virága!

232

Súlyos kicsi élet! Rád gondolni nem más – Ólmokat olvasztó Tiszatáj napfénye, Fájdalmak angyala, te, örömeinknek Szárnysuhogását hoztad az Alföld Szikkadt rögjeire. Hányszor láttad vízbemerült leveleknek Sárga csónakjait délre leúszni, az Elmúlás szigeteit meg-megkerülve, Örök Út szomjasa! Szívedig hányszor hasított a bíborral, Zölddel föllobogózott homokhát esti Harangszója! Mulatós, boldog népeink Szüreti oltárán! Fölhólyagzott, lila ujjbegyeken hányszor Nyugodott el hûs ajkad borogatása, S indulatos szíveinknek megnyitottad Békénk nagykapuját!

Van-e egyáltalán barát, felebarát, akit még nem árultál el folytonos másokhoz fordulásaiddal?!

Lelked mintha volna sûrû mézek mása, Lassítja késhegynyi utamat tehozzád, De imáid röpítnek fohászon túli Bizonyosságunkhoz.

Látod, újra és újra éhes a lélek ÁBC-d betûire, szavaid Sátánt Kidöntõ árterének hullámaiban Újulhat vetésünk. Látjuk még lebbenni fehér ingedet, Vigasztaló, halljuk suttogni hangodat, Te súlyos kicsi élet! Minket már könnyen Emelsz tenyeredre, Isten mosolyában Fürösztöd meg néped. (Istvánújfalu, 1996 X. 13.)

233

Mozgásformák az állítmányokban – a mondat mozdulatai.

Tiszazugi nyár 1. Mégis a fecske az ereszaljra visszaszáll... epertõl, ribizkétõl kifeslõ rózsa a száj, évõdik, táncol elõttem a nyár... vízparti asszony lejtõk hajlatán. Zöld lomb ha rezzen, szellõ lopakszik, páráll még, de fulladásos a nyárfás szik. Villám céloz, buzogányát a zápor elénk veti, szívünkben mégis alkonyulnak az indulatok... fû-tengerek kicsiny „Elm-tüzei” kertünk végében lángoló pipacsok. Selyemzöld szõlõkacsok – hány kapaszkodási vágy készül az õszre, õrizve magát. Taníts meg, Alföld, õsi sír, századok temetõhelye, ragaszkodó élet, tapasztott házfal, élni miképpen kellene! 2. Domborul zöldre a zöld, almalevélre alma hajol, ágak hegye az égre emel tõrt, mennydörgést görget a szél valahol. Hullámtaréjként villan a fecske, könnyként az esõ megered, csepp a cseppre, gyermekét az anyja röpülni hagyja, akác-szél bondul, szikföld harangja. Mint valami székesegyházban apróbb harangok, fecskék, cinkék, rigók miséjét kottázza a dalnok. Szemléllek, Alföld, benned a megmaradt nép Ázsia tengerébõl a lecsillapult tajték, nyugodni vágyik, megmaradni, nem álmodik, de álmait õrzi kert, ház, állat századokig.

234

mint vadászatra induló hal, áldozatát bekerítõ, már levonulóban a zápor, de vissza-visszanyilaz s megrázkódnak nagy viharától a bokrok, a fák, a falak, riadt madáranyák sikolya mennydörgéssel versenyez: „A fészket, a fészket soha ne érje baj, se fergeteg!” Megbúvok benned, Alföld, hatalmas tenyérnyi fészekalj, megférünk rajtad mindannyian – múltak, jövõk rajaival.

Vízfelületek: a folyó még mindig „futótükör” – de az állótükör sem mindig pocsolya!

3. Különös, különös kanyarulattal jár mifelénk a felhõ,

4. Az elsõ éjszaka sötétsége, lámpátlan, csak a hold fényessége... a templomtorony s a Tisza iránya... keresõ talpak tétovasága. Csuklyába temette arcát, a falu volt a társtalanság, nem volt, aki szólítsa õt, csillagok párkányára könyökölt. Mégis, árvaságának asszonya kilátott a sötétség útjaira... Roskatag házhoz vezetett minket s a zsupptetõ elénk szalmát hintett. Egy-egy nyárfa magassága, óramutató homálya percegte ott a szellõ-idõt, mérte még a mérhetõt.

235

A pocsolya – fölszárad. Az esõtartály – megtelik.

Talán ha akkor sejtelem se volt, hogy révbe érkezett vándor hajónk, talán akkor egy bölcs kuvik ha tudta már, csuklya alatt mosolygó arcok sora vár. 5. Hegyes szuronyú darazsak, hozzánk visszatérõk, parányi ulánusok, vértjük fekete-sárga, szembeszállna mind ember-hatalmú túlerõvel, sejtfalu falvaikat õrzik élet-halálra. Lám, civódások földje ez, békétlenekkel megbékélten, derûvel fájom kínjaid, hogy hozzád tértem. Gonoszság lapul minden árpa-toklász szúrásában, az „enyém-tiéd-övé” szomorú fuldoklásában. Egymást fojtogatja a büszke élni vágyó, panasztalan, akit legjobban sújt a század, a szívét, a lelkét a jó szónak kitáró visszahõköl a túlerõtõl, mely fondorlatokkal támad. Mégis Alföld, Tiszazug, benned leltem világot a világban, barázdált arcú néped jövõért kiáltó vágyában. (Nagyrév, 1997. július)

Veled lélegzik most a nyár Torda fiamnak, 1995

Emlékszel még? Már hideg volt a város falai, tornyai alatt, lábad még alig dörömbölt a méh belsõ hártyáin életjelet. Vércseppre vércseppek – küldted hírnökeid, hogy nyissuk föl záradat – délután fölsírt a kisded! – s a ráhajló Nap mosolyban fürdetett.

236

nyaraidat nyarak sorával sarcold, magad is majd fészkedre visszatérhess, áldjon Nyár Keresztje, te örök éhes!

Pihenni csak és ragyogni Tormás fiamnak

Az ember végül is úgy pihen az ágyban, álom és jóllakottság ha éri párban, mint gyermek, anyjára végre rátaláltan, csitulnak a lankadatlan háborgások s ti messzi dolgok tõlem már messze álltok, jönnek, jönnek felém a Három Királyok, bárha a lehulló csillagot, – mint gyermek – zománcként mi az ég kelyhérõl lepergett: fölvetném égni földieknek, égieknek.

Az égbolt mennyi változása tükrözõdik – akár egyetlen vízgyûjtõ hordóban is.

Már az elsõ nyár borítja be arcod, fecskék szárnyai pengetik testvérré fogadó perceik:

Pannon nyár Ági feleségemnek szeretettel

Csöndes öröm szivárog ki szelek rostáján – napsugár cirógatása, körben a lenyugvó vulkán-láva hajlatain már pannon méz pereg. Pincesorok – fehér kuvaszok – õrzik – haj! – régi regéknek óborait, sólymokat röptet a déli Bakony s csobogó patakot pántol a kõhíd. Kedvesem, itt vagy, és csöndesedik zaklatott életek vulkán-morgása, tündérek sóhaja csak melegít évmilliók hosszú lélegzetében, vitorlánkba fogjuk halk szeleit s hajnal-kék hullámain kikötünk.

237

Nem feltétlenül hû, de légy éber önmagadhoz!

Vallon õsz Várady Lajos Úrnak, Liège-ben

Loppal az év utolsó harmadában fölbukkansz, nyár, a napsugárban – vallon városban rád találtam. Vereslõ õsz. Nyest szalad, ág ropog, vereslõ folyó vizében konok, fürdõzõ, fehér szárnyasok. Zöld lombok alatt már sárga halomban hamvad a nyár ellobbantott tüze itt, fáradt felhõk hozzák el a télt is, látod-e hótól roskadozó szeleit? Bõröd alatt még tengerek új ize sós delek eltûnt napjait õrzi. Visszaköszön most télben a nyár s nyárban a tél, ez a kései, õszi.

Eljegyzett már a tél A hó, a pergés, a hullás, a sûrû és apró pelyheit a tél szitálja és elfelejt a perc fehér múlása és rád szorul szikrázó égi gyûrû és, és csupán egyetlen gyûrûs ujj vagy, mutat, matat veled múlhatatlan kéz, majd a mindenség szívére ejt, buktat, a hóesésben csillogásod elvész. S a fenyvesek – megõszült madártollak, lejtõk kékes síkjain kavarognak, hamvad az õszi láng, a téllel ég el, s a falvakban menedéket kap árva ciprusok sora, védi õket kertek árnya, forrasztva eggyé a fagyhozó éggel.

238

Tüskés koponyahéjak, gesztenyehullás ideje jött, tudja az õsz, cseréli magát a teremtõ föld, váltani buzdit, roggyant terheitõl szabadulni még a lecsüngõ, lomha esõsuhogást is. Merre remegtet minket az év szele most? Hova vet összesereglõ felhõk csapatos vonulása? Mit hoz, kicsiny ország, rád ez a szárnyas búcsú, tisztul e fenyveseidben egek mocskos lepedõje? Csörgedezik kicsi forrás, Gyermek-Rubicon, ki lépi át? Jósoknak játék, ezüstfonatú ugrókötél. Csörren a rejtek, nyest védi bújtatott fészkét, tüntet az ifjú, a gyermek, a vén elorzott jövõjéért. Messzi vidék szomorú sikolyát veri vissza a Vár tornyainak harang-zokogása Budán. Feleljetek Pozsony, Brassó, Gyergyó, Szabadka tornyai, vajúdva is csak egy jövõt kívánunk kihordani!

Isten! Te magadat folytonosan bizonyítod. Én pedig téged – de ritkán.

Sikolyokkal jött el az õsz

Vajúdj ország, vajúdj folyó, vajúdásodtól rendül az égbolt, hallom az eggyé állt fagy dördülõ dörömbölését, már le a tengerekig repedetlen siklik a korcsolyaút, néma, befagyott szájjal is jégvirágaid vagyunk.

Északi õsz (Uppsala, 1995)

A Dóm mögött folyó hajlik a házak ablakához, gyerek szalad, nem tudja még jövõje gondjait. Ó, gondtalan hegyek, õsi sziklák, új életek, fenyvesektõl a fenyõlécekig kicsi otthonok rideg, de szerelmes fészkére ébredek.

239

Javíts, –, –, hogy pontról pontra pontosítsd a munkád ívét.

Fönt a halmok, dombok alatt fejedelmek vén csontjai ébrednek napra nap, ha szõke mókusok játszótereken – hullám-kék felhõk társai – hintákon ringanak. Súgjad, északi föld, a titkodat nekem – ezüstfényû éjszakáid törött cserepû virágai közt hány ölelés terem? Hány halált, összeroskadást szenved a védtelen? Hány sírkõ, hány gyász árboca ferdül a hajótörött végzeten? Erik, Linné és Bergman városa, templomok falai, milyen tudást birtokoltok kivallani? Ki nyitja föl a szelencét, házak, kertek titkait, gyermek – a holnapok milyen vonzása alakít?! Itt járok lecsüngõ fáid lombja alatt, ferde, õszi napsugarak tûi vakítanak, lehet, nem látok már hazámig el, de énvelem a nyár, az õsz még kitelel. Van még szó, mit súgok néked, szerelmem, õsz, váraddal együtt bevettelek,

240

rabom nem vagy s rabod nem vagyok én, de életért, életekért lobog az északi fény.

rád is, rám is szelencéje a fényes múltnak egyszer csak majd egyet kattan. A Dóm mögött folyó hajlik a házak oldalához, gyerek szalad, nem tudja még jövõje gondjait. Õsi sziklák, új életek, ó, gondtalan hegyek, kicsi otthonok rideg, de szerelmes fészkére ébredek.

Aprószentek hetében Hó hull, véd vetést, földeket, beborít várost, falvakat, de ki óv kisemmizetteket? jövõjükbõl kiforgatottakat?

Kisimult mondatfeszültségek – lélekáram-szolgáltatás.

Látod, a gyertya lángja moccanatlan s a füst, a füst csak fölfelé száll egy alakban,

Mécs, gyertya gyullad – Betlehem kísért jászolok körül, születik kicsi védtelen, világot kap örökül. Védjük õt, lélekben patyolat fehérre váltak – angyalok, e zúzos télben otthonosak, mi pusztuló pusztíthatatlanok. (Zoárd unokámnak, 1997 január 3.)

241

A terhétõl megszabadult paripa pihenni nem áll meg, de vágtába fog, még üres szekerét is elragadja!

Utazók hazája, Dalmácia

242

Társaim a szóban. Közöseim a végzetes vonzású vágyban. Mondják: a szó elõttiben. Mondom: a szó utániban... Szélbe vetett matrózkaland. Albatrosz-lebegés Észak és Dél két végletû szárnyalásában. Apály és dagály örökkön örökké – létünk kincse, kulcsa és szótára: az Öröklét ellopott mondathullámai, kötõszó-karcsapásai. Tenger és Dalmácia. Sós karolású fenség, Mediterránum! Terra, Föld, Nappal-nász! Este is: ölelõ fogva tartó! Szerelmek, gyermekek, fegyverek – hajónk árbockosarában Istenek fényûzõ csillagaira bízva. Sziklák szigetekké szakadó kopársága, Dalmácia. Csatornák békéje, lila öbleid fenyõ-, iszapés magzat-illata, Dalmácia. Kövek, üregek képzelet-mosta, áradás-lyuggatta partjai, Dalmácia. Pag szigete, Zára, Utazók Hazája! Szirtjeid kopaszságán trombitavirágok kapaszkodása. Leánderek selymes leányka-szája. Sókristályaidtól kékellõ kaktuszok, kardosak. Víz-mélyeid mohó kagylói, szivárvány-zárú állkapcsok, a szépség lakatjai. Itt és most hova indul a Képzelet Újszületõ Fia táncos lépteivel? Kicsi Gyermek, nézd távolok kékséget tékozló kincseit... Nézd az élet fegyvereket zabolázó, mégis lángra kapó örömét! Így juthatsz el a jövendõ csókjainak bogozatlan titkaihoz, kicsi Ember! Tûz, Ég, Föld, Víz – tombolj, égjél, lassulj, szárnyalj! Fönt-lent: Tánc. Halaké, csillagoké. Soraikba belépve lobogjon tûz-ég-föld-víz lelked – rokonárnyú táncos társaival! Tánc – vonz. Tánc – tép. Táncba tapaszt múlandó sár – és táncba tapaszt – – –, Aki el sose múlik! Nappal-nász! Éjjel-láz! Albatrosz-lebegés. Apály és dagály, Társaim. Nyomtalan lépések a virradat-sima parton. És a Sárkány mormoló kérõdzése, horkanásai és horkolása, dörgölõdzve sziklák esti nyugalmához. Az Öröklét ellopott mondatai! Ellesett öblök bekezdései a Szigetvilág eposzából.

Gyermekidõ, te aranykor! Ó, kicsi gyermekeim, ti a való világ virágai vagytok s nem rabjai – mint még a szeszélyes patak is, noha unos-untalan serkenti – az Idõ-malom Perc-lapátainak. – Idefigyelni se tudtam már eme daktilusokra –, nyílt szívû gyermekek így vezetik az Aranykor fényeire struccként homokba bújó apjukat: lássunk mi is visszahozatlan gyermeki létünk félvad-félnemes pillantásaival. A kicsiny elme hogyan birkózik meg tél és tavasz, nyár és õsz különbségeivel: hóra topog ki a zoknipapucsban, futna tovább, jeges úton csúszna, dehogy tudja még, magas láz és tüsszögés miért is várna rá? S a víz, a slag kígyójával birokra ha kél, s tetõtõl talpig leönti az õt, vajon mitõl riadna vissza, sziszegéstõl, marástól? Dehogy! Csak és csakis anyja tenyerétõl, apja sakál-parancsaitól. S az út? Ösvény! Vezeti õt, ha egyedül is. Micsoda találkozások! Csúszások, bukások, fölkelések! Sármaszatos ünneplõruhák, ti mesélhetnétek kiapadhatatlan kalandozásairól! Mily magabiztos pásztora õ a világ ki-befürkészett csoda dolgainak. Jaj, csak az a nem várt visszatoloncolás sose volna!

Életünk mégis folyók deltája – százfelé szakadva is elér egyetlen tengerárba.

Gyermekünnep és gyermek-gyász: táncvarázs Vénusznak, hadi-bábjáték vérverejtékkel Marsnak, Szaturnusznak vérzõ szakadék, seb-városok, Jupiternek a szemlézés fájdalma... Utazók hazája, Dalmácia – Mi és Ti: pusztíthatatlanok, kirabolhatatlanok, Hermész gyermekei!

243

A mondatok sója – mint növényeknek a földé – a lélek tisztasága.

S a kicsiny lélek nagy jóságai: füvet a csigának, magot a madárnak, esõt a virágnak, virágot a fának, s papának-mamának napsugár-tenyérrel reggeli simogatást – szeretet-mutató jelzi újra-újra a Lélek-óra legszebb kondulásait. Itt még az éjjeli csillagok is mesehõsök, tündérek, sárkányok lakhelyei: kacsalábon forgó vár a Fiastyúk, nyilazó hõs Orion, s szarvas ugrik elõre, agancsa között bölcsõben hozza a megszületett Fényt. Gyermekidõ, te idõt is visszavonó! Ki kezében nyugszik a gyeplõd? Lassú vagy viharos, kopogós és selymes lépteidet nem méri az óránk.

Hangok árja – leterítesz I. Érzék – érintés – közelítés vágya – eligazodás (a vaknak). Érés – gyümölcsre fordulás – termõvé válás – értékké válás: az Én a Te számára érik – a Te számára értékes. Ér – kint: életre hozó termékenyítés – a termékennyé válás és alakulás legparányibb elõkészítõje, közvetítõje (sziklák közül FÖNT-rõl – a hegyrõl – LE-felé, termékenyülésre váró völgyek, síkságok felé – („Értõl az Óceánig.”) Ér – bent: a szív és a test közvetítõje, a legparányibb létáramlás medre, benne – egész helyett rész! – élettel, vérrel: õshordozó a testben! II. S a reciprok: az Ûr! Szó-bokraival: ürítés, ürülés, üresség. Ûr, hiány, szakadék, semmi... De még mindig meder: ha ûrmérték, akkor befogadó, meghatározó, elosztó és elhelyezõ – visszatalál Eredete fenségéhez – az Érhez (Óceánhoz, ten-gerhez, Ten-hez, Is-tenhez!)

244

III. Ne folytassuk: mit rejt az ír, a gyógyítás, az írástudás, a visszaállító, az újra egésszé alakító, az egészségessé tevõ, az írt adni tudó! Mit rejt az Írás – a Jó Hír, az Evangélium – a javasemberek ír-adása? Mit az Írás Örökké tevõ Ereje! Miért érezzük az Irnok nyugalmát az egyiptomiak

IV. Miért az É, az Û után az Í misztériuma? Talán éppen õ az Í – a fiú? A harmadik? I.N.R.I. A népmesék diadalmasa éppen itt? Hangok sugallatai! Ó, te – i – a többes szám jelzése! Micsoda visszaáramlás az Eredet írmagjához! Írmagunk, mi magunk; hát megmaradtunk! Megmaradás és megmarkolás... A Magvetõ markából hová is hullottunk. V. Érintés! Értelem! Intés! Õsök! Isten! Õrzés! Õrangyalok! Õrzõk! Uram! (Ki érzi áramló téralkotását a hangoknak? Ki õrzi?) Áradás, hömpöly, kiáradás, hangok árja – leterítesz! Nyüszítek a fenség dadogásával. Ír – gyógyítás; irgalom.

Irányított jel

Augusztusi éj, / rólunk leváló élet, / ó, almahéj! (Alföldi haiku)

szobrán? Vagy a magyarok Anonimusában?! (Pár-darab az egyetemes összmûvészetben!) Igék igricei...

Imádság. Játék. Az I és a J közé feszített húr. Fölforrósodott vesszõ a Vers. Irányított Jel. Imádság. Játék.

Imádkozó kezed Parányi gótikus templom imádkozó kezed, könnyedén szökik föl és ostromol eget, az ujjak részletét szóval kimondani már nincs erõm, még nincs erõm: csak tenyeremben tartani.

245

Megmentett igék (Följegyzés, 1988 márciusából)

– Az nem lehet, hogy még a Szemed is az enyém?! – Bármilyen bûn nyom, csak Én háríthatom el rólad. Átkarollak és fölsegítelek. – Karnyújtásnál közelebb vagy hozzám, akár a bûn legmélyén is. Szólíts és fölsegítelek. – Nem csak Én tartalak Téged. Ha kinyújtott karomban nem kapaszkodsz meg, elhagylak végleg benneteket. Mert – a Titok! – ti tartotok engem meg számotokra! Nélkületek csak sírásom volna a Kezdet és a Vég. – Miképpen Téged Én, Te is úgy emelsz föl Engem napról-napra, pillanatról pillanatra. – Ki Bennem él, Annak szárnyai sebezhetetlenek.

Szállásunk, szárnyalásunk I. Õ személyes közlésével teszi magával közössé azt, akit közösségébe emel. Közlésében éppen ezért a Közte és a fogékony lélek közötti ûr, üresség, szakadék töröltetik el! A Jó hír éppen így számolja fel a lélek magányos sötétségét – s avat bennünket a Fény gyermekeivé. II. Mi a nyelv? Ige? (Ígéret? Igézet?) Közlés? Vagy pedig egylényegû Kimondójával? A kérdés: nyelvünk lehet-e egylényegû a Kimondójával? Ha egylényegû – ráhagyatkozhatunk. Ha tudunk és bátorkodunk hagyatkozni, Rá hagyatkoztunk-e? III. Magunkba szállás – szállás magunkban.

246

IV. Szállás: közös szállásunk Vele. De közös szállásunk, szárnyalásunk röptetõ helye, középpontja is!

V. Közeli röpülések: szállást erõsítõ, építõ céllal. Távoli röpülések: ragadozás, élelemszerzés. Magasba szállás: a szállás védelme, õrzése.

Létrája szent hegyünknek (Bolyki Istvánnak barátsággal a POMÁZI SZALON avatási ünnepén)

Pilis, partra vonszolt, hegyekké nõtt vitorlása a múlt idõnek! Szikla-árbocos, szelekbe fogott, ledönthetetlen gálya! Pilis, õrálló szarvasoknak bérce, Urak asztala, Barátok halma, Prédikálószék, ártatlanságunk Bölcsõje, kevélységünk Ormánya! Pomáz, nem kapuja, de fölhágó létrája Szent Hegyünknek, ezüstös Dera – Ariadné fonala; Vaskapu – a tû foka, melyen Theseusnak át kell jutnia; Pilis, nemzetmúltunk Ithakája – rejtelmes Holdvilág-erõd – árkaid labirintusában gyõzzük csak újra s újra legyõzni a Bikafejû Bûnt! Õrtálló gályánk! Évszakok Noé-bárkája, ködben pirosló nyúlszem és csipkebogyó, hó-árban széncinke s gyémántos Feketekõ! Látod-e azt a fellegek közötti ütközetet, hol teérted csatázik unokával az õs és õssel az unoka – s békülõ mozdulatukban Ezüstheggyé, Aranyvölggyé, Zengõdombbá szelídülnek Észak Villámai s Disznai – és Cseresznyésvölgyben õzek legelésznek csöndben.

247

Pilis Hungarorum Pilis dombjai, völgyei, forrásai isszák a napfény hétputtonyú óborát, sziklák, erdõk, tisztások õrzik ó-idõk viharos vágtáit, Árpád lassú, pontos léptei mérték ki itt szálláshelyének vonalait, s a templom-felverõk hegyeink fájából faragták keresztjeik. S az ártér! Még emlékezik szerb kereskedõk menekülõ hajóira. S az ég! Templomtornyok ívelõ magasába feszíti idõtlenségét. Zúdul áradatban honvisszafoglalók házat emelõ verejtéke a vállon, csipkebogyó, mandula, dió édes szerelmû zamatán aprónép erõsödik. Pendülnek húrok, kobzok, hegedûk, lantok; szamarak, kecskék, mókusok, pintyek, rigók, vörösbegyek az õslakók, s a népek, mint hullámzó Duna-ág: torkolló források, csobogva mordulók, lettünk itt együtt – csöndes magyarok, elûzöttek és bejövõk, idõktõl sodort szõttesek, idõtlenül ragyogók! Pilis, te csorduló kehely római katonák asztalán, Pilis, te Pálos-rendiek erdõket visszhangzó fogadalma, Pilis, te hajók vontatókötelén vonszolt néprakomány, népeid éhét oszlató, te hungarus anyaföld, Pilis, te vadak sétáló szabadsága, szárnyaló méhek fák odvaiba rejtett édessége, Petõfi fiatal

248

mélabúja, õrtálló sziklák nyugvó pillantása, malomkövek fájdalma, gyermekek kacagó fogainak õrleménye.

Pilisi kószálások (Ágnesnek, családi sétáink emlékére)

Avarhalmok árkaiban kutyánk hegymenetben, jutottunk egyre fentebb sziklarések égboltjáig, napsugarak indáival oszlopromokra mászó gyermeksereg zsongása dobogtatta dombjainkat, szakadék-szédülettel álltuk hegy-élen a szelet, s ha jött a tél, szánkónk lejtõk hosszát szállta meg, és mennyi-mennyi pihenés, csodálkozás, ragyogás fogadott erdeink tisztásain: összefutó utak egymáshoz térdeplõ áhítatában!

Magyar magyarral találkozik (Duma István András csángóföldi költõ barátomnak)

Köszönnek nekem „jó estét”, köszönök vissza „haza-é”. Visszatér Kárpát vándora, griffmadárháton té s tova. Asszony szólja, huncut szeme: „megjárta-e?” Mondom: „meg e”. Áldással vár csángó vándor: „Szûz Mária adjon százszor!”

249

Megállít egy kõ-bálványka: kövek között vagyok árva, Isten tett le e helyemre, ügyelek az én népemre. Klézse népe, Szeret népe, barátomnak élet-fénye! Hosszú utunk – csak egy helyben járást mintáz szeretetben – századokat átívelõ életünk – az õstisztelõ. (Külsõrekecsin, 1998. aug. 6.)

250

Harmadik könyv

TALÁN A SZÍV MARAD… Versfordítások

Az utolsó kamasz férfi dala Kamasz-Szamojéd dal

Lotz Jánosra emlékezve, Kabdebó Lórántnak tisztelõ szeretettel

Hol vándoroltam, fekete hegyeim – fekszenek mögöttem. Vándorolt földem, sarjadó, aranyos füveim – elveszõben. Fekete hegyeim – fekszenek mögöttem. Fehér hegycsúcsaim – maradnak mögöttem. Erõsségeink – fekszenek mögöttem. Nagy nemzetségem mögött elmaradva fekszem. Véreim nyomán vándorolva fekszem. Hol halaim fogtam, tavaim – fekszenek mögöttem, nem látom õket immár. Fekszenek ház-oszlopaim – elrohadtak. Durva kéreg-ingeim mind összeszáradtak, elhagytak.

Taurinus Stauromachia részlet

Ott, hol kertek alatt a gyümölcsfák sok faja díszlik, és a virágok ezer szine nyitja mosoly’gva szemét ránk, hol tavaszok jöttén a’ szép majoránna elõbúj’ s versenyt illatozik tûzpír- s patyolatszinü rózsa, hol koszorúval körbe övedzi a tarka lugast is – ott biz’ ezer fiatal gyakorolja magát a porondon!

251

Vlagyimir Majakovszkij (Oroszország)

Hallgassátok! Hallgassátok! Hiszen ha kigyúlnak a csillagok, jelzik-e – valakinek szükséges ez? jelzik-e – valaki óhajtja õket? jelzik-e – valaki aranynak látja e köpéseket? És a déli por förgetegébe rokkanva fölrobban valaki az Isten elé, fél, hogy lekési, eres kezeit csókolva kéri – lehessen azonnal csillag – esküszik – csillagtalanul a kín kibírhatatlan! És késõbb járkál izgatottan, látszatra nyugodt. Valakihez szól: „Hiszen neked nem kell most semmi? Nem szörnyû ez? Nos?” Hallgassátok! Hiszen ha kigyúlnak a csillagok, jelzik-e – valaki óhajtja õket? jelzik-e – szükséges mindez, hogy esténként a tetõk közén bepillantson egy csillag? (1913)

252

Fernando Pessoa – Ricardo Reis (Portugália)

Gyûlölve-szeretve Gyûlölve-szeretve, de Krisztusként soha, Mint más régiekben, benned úgy hiszek. Többnek-kevesebbnek nem tartalak Náluk, csupán a legfiatalabbnak. De gyûlölöm mindazokat s taszítom, Kik az egyenlõknél elõbbre tartnak. Csak úgy szeretlek, ha sem óriásabb, Sem törpébb önmagadnál nem vagy. Szomorú Isten, szükségem van Rád, Kultuszban, Panteonban helyed nem volt. Rangosabb, tisztább nem vagy bármelyiknél, Mindenre volt isten, csak Terád – nem. Krisztus-imádók, gondoljátok meg, Az élet sokszoros, a nap mindig más. Mi is csak sokszorozódva létezünk, Igazzá, önmagunkká így leszünk.

Isten Néha, magamban hordva – Isten vagyok, Egy személyben az Úr, a hívõ, az ima, Az elefántcsont-ikon, Isten egy pillanata. Máskor semmi, csak tagadója vagyok Istenemnek, akiért lelkem száll, Nézek egy boltozatot, Ami üres éggel vár.

Ó, Istenem… Isten, ó, Istenem! Én félreértem azt, Aki én vagyok! És az, aki lennék, Tõlem távol él, hol lényem szabad, Messzire indul és nélkülem lép.

253

Istenek, erõk… Istenek, erõk, bölcseletek, hitek, Eh, mennyi magyarázat, semmi eredmény! Lábam a parton keresztbe raktam, Állva se több mint ferdén.

Túl Istenen I. A MÉLYSÉG Tekintlek, Tejút, körbe, Felejtek látva-látni, Mintha csak belém döfne A látvány, mily parányi – A földön folyni, szállni? Üres volna itt minden – Gondolatom héja is, – Magam s benne világom – Minek még magva sincsen. Elvész a Lét, a levés, Gondolatnak – szám vagyok, Szorzatnak mégis kevés, Lét s Eszme s Lélek nem oszt Engem Földhöz s Éghez… Csak hajlít Istenéhez. II. AZ ELMENÕ Elment, de nincs Mikor-ja Sem Miértje, sem Sorja… A Nem-ismert – az sodrás, De Benne – nincs hasonmás… Hatalmas, de Méretlen, Léttelen, de meglepõ… Nyoma van Mindenekben, Isten árnya, elmenõ…

254

III. AZ ISTEN HANGJA Ragyog egy hang az éjben… A Túl szívébõl hallgatom… Te vagyok és a minden. Az örömben a borzalom, Kihunyt fáklyáját félem, De Õ visz át világokon. Eszme és Név hamvadoz’, De segít a hang: A világ Magva benned én vagyok. Komorhullámú fénypalást – Visszhangozok s áradok Istenhez a mélységen át. IV. AZ ALÁHULLÁS A világ ideáiról Ki leszédül… Abban a mélység ûrje forr Maga és Helye Nélkül… Önmaga üres, Csak a káosz, Ahogy Lénynek véli magát… Járatlan lépcsõsor a válasz, Vízió, de nem látni át… Túl Istenen! Nyugodt sötétségek… Az Ismeretlen fénye… Minden értelmezés más, Lélek, A megfejtésnek vége… (1913)

255

Fernando Pessoa (Portugália)

Emlékoszlop A név hatalmas, az ember parányi, Én, tékozló hajós, Diego Cao, Az emlékoszlopot a parton állni Hagytam, s szállt velem a hajó. Istent kísért a lélek – s a mû torzó, Ez az oszlop szélnek s égnek a jel, Hogy munkám merész – de a rész csak mottó, És a mûért Isten felel. A gigászi és való tengerárnak Négy pajzs tanítja’*: ha elõdbe áll Görög vagy római – lehet véges hab, De végtelen – a portugál. S a csúcs keresztje mondja ki: bár lelkem Lázas hajóutak felé lökött, Mégis az Isten nyugalmában leltem Föllelni vágyott kikötõt. (1918. szeptember 13.)

* Az Emlékoszlop fejének négy oldalára a portugál címerpajzsot faragták.

256

Az idõk

(részletek) I. ÉJSZAKA Egyikük hajóját a tengeren Elragadta a végtelen. Másik kapott királyi engedélyt Keresni elveszett fivért. Hit és kaland indította A ködbe fúló végtelen habokra. Múlt az idõ. Nem adta vissza már Õket a tengerhatár Hazájuknak, bármi volt is ok, Útjukat fedte titok. A harmadik hiába kért, Hogy útra keljen, királyi engedélyt. *** Hallják a szolgák, ahogy föl-le jár. Fogoly a vár fokán. Látják-nézik kiszikkadt termetét, Szeme bár lázban ég, A szûkülõ tekintetet, Kutatva a tiltott, kék végtelent. *** Uram! A két fivér, Neveink viselõ – Dicsõség és Erõ – Elhajóztak az öröktõl való Tengeren; s az a jó, Ami lelket hõssé tehet, Õvelük fölkerekedett. Vágyunk keresni õket tengeren, El, e hitvány fogságból el, Keresni azt, akik vagyunk, magunk Távolában; nyújtjuk karunk Föl istenhez, sóvár lázunk. De Isten megtagadja indulásunk.

257

II. VIHAR Mi fekszik a tengermélyben nyúghatlan? A vágy az: Portugália. Mely kívánság taszít a magasba? Az akarás óhajtása. Ez és a sejtés, az éji pompa… De már ahol a szél sirámol, Villám, Isten fénytornya ragyogja Sóhajtását tengerárnyból. III. NYUGALOM Mi partról szól a hullám, Hogy meg nem található, Bár kutatja hány hajó? Hullámok alábukván nem ragadják föl soha? Tenger partját csapdosó Hangjának hol van hona? Sehol-mindenhol partja, Tudható hallomásból, Szökik a látomástól. Hajó, armada, flotta Célját föl nem lelheti, S a tenger ostromától szemük magánnyal teli. De vannak még oly rések A Túlnani Világra, Amelyre rátalálva A tenger rétje fényt vet. Sziget sejlik, rejtõzõ, A Szerencse Szigete, Ûzött király menhelye, Bûvölt életét megõrzõ. (1934 telén)

258

Giuseppe Ungaretti (Itália)

Nép Menekült a pálmák csordája el s a végtelen hold a szikkadt éjszakán A zártabb éjjeli idõ gyászruhás teknõce még matat Egy szín nem tartja magát A kétely részegült gyöngye oszlatni kezdi a hajnalt és a pillanat parazsát lábainál Új szél-rikoltások már nyüzsgölõdnek Hegyek között elveszett harsonák méhkasai Régi tükrök, gyertek ti rejtett víz-zugok És miközben tornyosuló havak éles palántái immár díszítik õseim sokat látott láthatárát fényes nyugalomban sorjáznak vitorlák Ó hazám, mennyi korszakod ébred föl véremben Keményen lépsz és énekelsz kiéhezett tenger fölött

259

Vég Hisz magában, vajh, s az igazságban, ki nem remél?

Álom Hullám alatt tört meg a kétkedés hajnal rablója visszajön Színezüst röppályán párában lángol minden arc délibábja Kazlakig ér a zajok sodra De már a tó menti ontánafa kérge jelzi hajnal van Alvástól ébredésig röpke fény az álomkép

Salvatore Quasimodo (Itália)

Anyaföldemhez Dagadtan tör be az álomba a Nap, és kiabálnak a fák, kalandos ez a virradat, felhúzott horgonnyal hajózol s édes tengeri évszakok erjesztik meg a születendõ partokat. Én itt fölkelek s egy másik föld és az ének ingatag kegyelmének betege vagyok, bennem emberek s halottak szeretete csírázik.

260

az én bûnöm újultan kizöldell, de karja, mint a levegõ ágaidnál, mint elhagyatottságba zárt nõknek a szomorúság, kiket az idõ nem érint meg, csak engem hámoz és sápaszt.

Én olvadok beléd: templomfal hûvössége nyugszik szívemben: angyalok csupasz lépteit hallgatják ott a sötétben.

Szó Te nevetsz, hogy szótagonként fogyasztom magam s dongázok egeket, dombokat és kék sövényt körém, szilfák susogását s aggódó vizek hangjait; hogy ifjúságom verem át a fényesség elsüllyesztett felhõivel, színeivel. Tudlak. A beléd habarodott szépség emeli melled, mélyül ágyékodnál, s szeméremdombodra félénken, lágy mozdulattal terül, s a formák összhangjában újra legördül tíz kagylótól ékes lábfejedig. Enyém ha leszel, mégis: szó vagy nekem és szomorúság.

Hozzám új ártatlanságért leszálló Áldott volt ma éjszakán a te hangod, idõnkben hozzám új ártatlanságért leszálló, mert megszomorított üdvök születését szenvedem. Reszkettél fehéren, karod fölemelve; s benned én megnyugodtam az én kis vérben összegyûjtött életemmel, feledtem a végsõkig fölcsigázott éneket, az asszonnyal, ki elhárította rólam a fátummal sújtott fa fájdalmát, az enyémet.

261

Fehérvasárnap ámenje Uram, te voltál árulóm se: kínok zsellérese lettem, elsõszülötted. (1930)

Halott gém A meleg ingoványban, átdöfve a sárban, a rovaroknak üdvösség, de nekem fáj az a halott gém. Fényektõl és zajoktól emésztõdöm; nyomorú kapcsok közé verve idõrõl-idõre föltör egy sóhaj, egy elfelejtett. Kegyelem, nehogy egy nap majd emlékezetembõl kivesszen az a hang s a jelenések. (1932–34 között)

Fûzfák surrogó ágaira Miképpen bugyogott szánkból az ének szívünkre taposó idegen talp ellenére, terek fagykemény fûszálain otthagyott halottak között, bárány jajgatású kisdedek, s a fekete kiáltású anya mellett, aki akarta látni távírópóznára feszített fiát? Lantjainkat fûzfák surrogó ágaira fogadalomból mi is fölakasztottuk, kókadtan ingadoztak szomorú szélben.

262

Levél Ez a kimozdíthatatlan csönd az utcán, és a szél ahogyan most érzéketlen siklik alacsonyan a holt avarban vagy száll újra föl idegen zászlók színeihez… talán a félelem, hogy mondhatok-e még neked egy szót, mielõtt az ég bezárulna valahol egy más nap fölött, legrútabb bûnünk a tunyaság talán… Az élet nem e szörnyû, sötét szívverésben lüktet, nem a szánalomban, nem több a vér játékánál, ahol a halál kivirágzik. Ó, édes gazellám, téged szitává lõtt falnál a megvillanó sortûz muskátlijára emlékeztetlek. Lehet, most már halál sem ad vigaszt az élõnek, szerelem okozta halál?

1944. január 19. Egy klasszikus édes versét olvasom néked, keleti földek folyópartjainál, lugasok, sátrak között született szavak – mily keserûen és vigasztalan zuhannak vissza most ebbe a mélységes-mély háborús éjszakába, hol senki nem járja már be a halál angyalainak égboltját, és a szél lökéseinek robaja hallik, a magasban a loggiákat szétválasztó vaslemezeket ahogy rázza, és fölszáll a kutyák melankóliája, ahogy üvöltenek veteményeskertekbõl a kihalt utcák õrjáratainak föl-fölsüvítõ karabély-lövéseire. Valaki él. Valaki él talán. De mi mégis itt, bezárva az õsi ének hallgatásába, keresünk egy jelet, mely túlnõ az életen, a föld titokzatos jóslatát, hol még sírboltok romjai között is fölveti virágát a gyümölcstelen fû.

263

A hó Alkonyodik már: elhagytok minket ismét, ó, ti drága látványai a földnek, fasorok, állatok, katonaköpenybe pólyált szegény emberek és zokogástól terméketlen méhû édesanyák. És a hó a mezõkrõl ránk világít mint a hold. Ó, halottaink. Homlokomon dörömböltök és ütitek a szívem. Üvöltsön legalább hát valaki e csöndben, eltemetettek fehér gyûrûjében.

Egyik nap a másik után Egyik nap a másik után: átkos szótagokkal és vérrel és arannyal. Fölismerlek feleim, szörnyei a földnek. Harapásaitokra bukott el a részvét, és a tiszta kereszt rég elhagyott minket. Elízium mezõire már nem juthatunk vissza. Emelünk sírhalmokat lábbal tiport rétjein a tengerpartnak, de nem síremlékek egyikét a hõsök jeléül. Minket már a halál többször megkísértett, leveleknek olyan ütése hallatszott a levegõben, mint gyümölcstelen puszta Sirokko-viharban felhõkre ha fölszáll a mocsári szárcsa.

Talán a szív marad

264

Hársfák fanyar illatai elmerülnek az esõs éjszakában. Semmivé foszlik örömeinknek tombolása, évada, ez már a lesújtó villám harapása. Résnyire nyitva marad még az egykedvûség, egy szótag emléke, egy mozdulaté, csak éppen úgy, mint párás ködökben szárnyak lassú röpülése. Te még vársz, nem tudom mire; én a vesztemre talán, a döntõ órára, mely fölidézné a kezdetet vagy a véget: egyazon sors immár. Itt a tûzvészek füstje feketén szárítja még a torkot. Ha tudod, felejtsd el ízét annak a kínnak, s a félelemnek. Mi szavaktól fáradunk már, meggyalázott vizekrõl szállnak megint föl, talán a szív marad meg nekünk, talán a szív…

A téli éjszaka Még a téli éjszaka hódoltsága, még a város sötét tornyának fojtott ütése, még a folyót mélységbe taszító ködök, még a páfrányok, még tüskék. Ó, pajtásom, elveszejtetted a szíved: síkságaink nem nyitnak már többé számunkra teret. Itt könnyezel földedért a némaságban: s harapod csak szivárványos zsebkendõdet farkasok fogaival: föl ne ébreszd, ki melletted szúny, a legénykét, a verem mélyében a mezítlábast. Senki se merje idézni anyánkat, senki, mesélve álmot nekünk az otthonról.

Magas Bergamo várából Hallottad kakas kiáltását levegõben, tornyokon túl, bástyák mellvédén is túl, fagyosak oly fénytõl, amit nem ismertél, az élet villámgyors kiáltását, és zárkák hangjainak susogását és az õrjárat madárrikoltását még virradat elõtt. És szót magadért nem ejtettél: jutott neked csupán rövid sugarú kör: és hallgatott az antilop a kócsaggal gonosz füst leheletébe bezárva, hírnökei egy épp most született világnak. És a februári hold a föld felé nyitott haladásban, én neked nem több már, mint saját csöndjében a fölgyúlt emlék formája. Te is a vár ciprusai közt haladsz zajtalan, és itt a zöldben lecsöndesül a fiatal halottak haragvása, és már-már öröm a túlvilági részvét. (1943–1947 között)

265

DÉL SIRATÁSA A te színed, a vörös hold a széllel, a nagy hótakaróé. Észak asszonyáé… Az én szívem is immár ezeken a végeken, e ködfelhõs vízeknek mélyében él. Elfeledtem a tengert, a Szicília partjaitól szorított súlyos kagylót, utak mentén szekerek egyhangú énekét, hol szentjánoskenyérfa remeg tarlók füstjeiben, feledtem gémek és darvak vonulását a zöld levegõben itt Lombardia magason sík földjein és folyóin már. De hazája sorsát az ember mindenütt kiáltja. Többé senki sem húz vissza Délre. Ó, Dél megunta, hogy halottait vonszolja maláriás mocsaraiból a partra, elege van a magányból, elege a láncokból, elege van ajkára kanyarult kétségbeesett káromkodásaiból, melyek halált kiáltottak kútjaik visszhangjaiba, melyek saját szíveibõl a vért kiitták. Hegyek közé ezért húzódnak vissza gyermekei, a lovakat csillag-csoroszlyák elé hajtják falni akácvirágot a piros csapások mentén, és újból pirosak, még mindig pirosak, ma ismét. Többé senki sem húz vissza Délre. És ez a télbe belerokkant este még a miénk, és én neked ismételgetem szelídségeim és düheim ütközetének végleteit, szeretet híján a szerelem siratását. (1946-1948 között)

Gabriela Mistral (Brazilia)

Bistolfi keresztje

266

Kereszt, amelyre senki nem néz, s érzi minden, Látatlan bizonyosság, miképp egy erõs hegy: Föléd hajolva alszunk s rólad indulunk el, Karod ringat minket s árnyékod füröszt meg.

Képzelt ágyunkat mámor vetette meg, mégis A Te vad szöged és csupasz gerendád várt ott. Elhittük, hogy szabadon futunk réttõl-rétig, De gúzsodból senki még alá nem szállott. Megfrissül minden embervértõl az a fa, Föléd hajolva, örökségem – atyám sebe, Az öt átütõ szög – halálom pillanata. Hazugságok nappalaink és éjszakáink! Rád vagyunk hurkolva, mint anyára gyermeke, Elsõ sírásunktól végsõ haláltusánkig.

Szerafim archimenda (Bulgária)

A Gyóntatónál Ne, Atyám, ne fékezz meg engem, ha hozzád fordulok megint, megkeményedett az én lelkem, újra a régi bûn szorít! Ki gyakran megzavarom békéd, mert az enyém zavarodott... Itt könnyeim elhagyom végképp s újjászülten szabadulok. Milyen könnyen a bûnös terhet a vállamról leemeled! Mert szereteted és figyelmed orvosol bûnt, keserveket! De téged hamar elfelejtelek és ismételten vétkezem, bár így a halhatatlan lelket sárba fullasztja szégyenem. És akkor nekem mi marad még: csak hozzád indulok megint, koldulom a sírás kegyelmét, a Kenyeret, a krisztusit. Vétkeim ismét belém tépnek, hangos tort csapnak szívemen. De a csöndes szomjúság éget – a béke mézét add nekem.

267

Lábaidnál megbánón állok, hatalmadban reménykedem. Szememben a hit világol, könyörület nem kenyerem. De büntess meg! Tüzes szablyáddal te a gonoszt belõlem irtsd! S ha a szív nyögne fájdalmában, én szeretem parancsaid! A kínban nyugalmat találok, szörnyû szavadban – békét, s pusztulásomban – új világot, már újjászületve végképp.

Blaga Dimitrova (Bulgária)

Vágyódás Nem a szárnyak alá, de szárnyalásra. Nem takaró alá, de kitárulkozásra. Nem valaki háta mögé, megbúvásra, de neki a szélnek, viharban ázva. (1958, Szófia)

Hó-fuga Féktelen fuga-görgeteg, kéthangú, kétarcú hó. Fehérség és sötét õserõ. Kegyetlenség és kedves finomság. Mesényi csoda és rútság. Gyerekkor és õsz öregség. Tánc és dermedtség. Szépség és vakultság. Álom és fehér halál. Kétértelmû, kétlelkû hó. Ki tud téged legyõzni? Egy gyermek a játszótéren fogja a pamutot és gyúrja. Olvad a jegeces hó az átfagyott ujjacskák között.

268

(1973)

Tiltott tenger 59. Kezdetben vala a szó, és legvégül a szótlanság? Enyém a halál, ahogy a gyermeké sosem lehet. Tiltott tenger, a képzeletünk elõl betiltatott, olyan mint tûznek a szélfúvás. Szavaim, enyéim, nyílt tengerem. Beléje vetem magamat, a szó a torkomon, mint kõ-súly a nyakon, lehúz, lehúz – bedugaszolt palackot, hogy fölússzak a szóban. Igék, ti idõtörött igék, én árváim-igék, jussatok el valami partra, kapaszkodjatok a meredélyen. Igék, hajókötelékbe fonódottak, akasztófa hurkába fûzöttek, igék, hajtogatottak s egyre hajtogatottak, túlkántáltak, mint a dadogók iskolájában. Igék, ti csigák, akik hazátlanok, kúsztok a falakon fölfelé a mennyezetig, egyre a mennyezetig. Igék, kínokra gyógyír-növények, igék, tövestõl tépett fák, ösvények fölött ti átlököttek a beomló másik partra. Igék, mutogatósak, mint a süketnémák, hogy kifejezzétek TENGER-ENGEM-RENDEM. Igék, leheletemmel írva a vízre.

269

Tiltott tenger, szavaim által át akarlak törni, bejutni legbensõbb beleidhez, irgalmadba és nyugalmadba gabalyodva, a mélybe, a mélybe, egészen az aljig, hogy kiemelhessek egy tenyér eget. Tenger, te békíthetetlen, légy példa elõttem, hogyan vethessem ki magamból a múlandót és a tisztátalant. Te tenger, légy az én mértékegységem. Szomjúhozom a szót, a sóst, a szomort: SÓS-SZOMOR-SZILAJ SZÓ. Ha még a szót is megtiltják nekem, a halált én elfogadom, hogy fölszabadítsam a szó föltámadását ama napon. (1974 nyarán)

Sztefan Canev (Bulgária)

Poéta ha megszületik Poéta ha megszületik, öreg reteszét szétnyitja az ég, küszöbre szelíden térdel az Isten – egy új mindenséggel újul meg minden, poéta ha megszületik. Poéta ha megszületik, hóhérok a rozsdás fejszét odahozzák, fenõköveikre hajolva dúdolnak – lesz tennivalója, nehéz, a bakónak, poéta ha megszületik.

270

Poéta ha megszületik, szokráteszi bölcsek koporsókat törnek, sípcsontokon és csigolyákon a harsona fú – halottaiért jön a második eljövetel, poéta ha megszületik. Poéta ha megszületik, haraggal a szívben fölébred a gyermek, felöltve az ünnepi díszt, tüzes a futás: a nászra, vagy csak a gyászra szól a hívás? poéta ha megszületik. Poéta ha megszületik, anya sír a homályba, kendõt vet hajára, szörnyedve tekinti, a pólya kihûlve – anyák sose szülnek saját örömükre, poéta ha megszületik.

John F. Donne (Írország)

Krisztus, a külvárosi rókával I. Üdvözlésünkre õ mindig módot talált, egyszerû mosollyal, nem sunyin, nem rókásan, egyenesen, bármi volt is – ember-isten, Isten-ember, Krisztus – de ott élt. Majdhogynem rettegett, loboncos, lányos arc, divatos szakáll, s nõies ujjai egy láncszerû, tüskékkel körbenõtt szívre mutattak, s összezárt, vékony ajkai a fájdalom felé csalogattak minket. II. Jövõjét tudta-e? amikor vére forrón simítja majd a mestergerendát, tudta-e, hogy sírboltjának hatalmas sziklazára könnyen nyílik majd, mint egy szavait felénk lehelõ verseskönyv? Ha tudta volna – akkor szenvedése csak szórejtvény, akár reményeink, ha nem tudta volna, akkor esze csak, mint a miénk;

271

feldúlt vibrálással – akkor ott értelmen túli butaság volt a fájdalom ölelése – hová követjük õt, szöveghûen – ott bizalmunk megnyugszik, néma, kitárult és döbbent. III. Hallottam leányom fájdalmas kiáltását, szemeit rám szögezve, ahol álltam, kórházi ágyánál, aggodalmaim abroncsában; fesz lepedõk, éjjeli lámpák és lázak, sírásba fúló lágy fájdalmak, s hosszú alagútfolyosó lefelé, hol a hús hamuszín nyugvása ellent feszül a csontnak. IV. Nézz rá most! Ez a föltámadás elõtti szájhõs kamasz az állatok királya, mester-árny az éj árnyai közt, veszteségeinken túl lapítva. Láttam én rókát taszítva szemétként kocsikerék alá, majd onnan föltámadva üvölteni a ganéjban: nem dicsõség ez, de engedelmesség, a Hold szenvedésének útja s az évszakoktól szenvedõ égé. Ember-isten, Isten-ember, Krisztus, külvárosi serteperte – aki eltáncolta a rémes táncot, a vér-dzsigget, mindnyájunk figyelmeztetésére akasztották föl, orrát még meg-megbökik az intellektus ágai.

A csönd Meglestem egy fölöttünk áthaladó üstököst, ami ezer év elteltével sem fog többé áthaladni: láttam a csillagrajt s egyszerre az ember tákolta lim-lomokat sodródni az égen át; de teljesség s félelemmel vegyes csodálat töltött be e kimondhatatlan éjszakával. Valahol föld-szürkeségben ugatott

272

egy kutya, mielõtt elnémult, beszívtam a csillagrajt s a csöndet s álldogálásomat peremén a világnak, ahogy a csönd szétomolt a szférák zenéjének megszólalása elõtt, miképp zenekar hangol a hangszerek harca s a nagy szimfóniakopogtatás elõtt az ajtón, vagy miképp a növény- s állat-csönd végképp kimerül, ha ember-kiáltás harsan a domb mögül.

Pedro Tamen (Portugál)

Adelinához, 1987 Igen, lágy az idõ, az algák fogynak, Szõlõ töpped, fogy a tennivaló. Tüzét élvezd a kialudt lángoknak, Tömeg sehol, puszta fölött maró Csípés, amilyen vagy, látod olyannak. Borítékol mindent párapecséttel, Hogy ami nincs, rejtett párja legyél, A létezés fölött neked igér Örök szófûzést örök süketséggel. Adelina, oly rég, hogy láttalak, A legyöngült idõben elfeledtem És össze is zavartam magamat, Rendre ajtót s kilincset tévesztettem. Jaj, Adelina, kialudt a lámpás, Mit nekünk gyújtottál valamikor – Valamikor egy eltévedt pillantás Óráján, melyben más idõ honolt. Nem a kéj és nem is az elveszettség Gyönyöre, nem a sziklás partokon Érett hajnal mustja kell, nincsen mentség Az elkárhozásra, szokásjogon Félni az agóniától, ezzel rég Nem élek – semmi mást már nem kívánok, Mint kolbászt kenyérrel s egy kupica Itallal – csak ennyi irgalmasságot Vess egy volt augusztus napjaira.

273

Nincsen a szamárnak ennyi türelme, Ölebekben a bolha kevesebb S szukákban a szukálkodási hajlam, Nincs egy rét, ahol a csikó legelne, Nincs rozsmezõ érlelni kenyeret – Csak megvetés, félelem, düh és kõ van.

Festõ a tükörnél reggelente Füledbõl tisztítsd ki törvényeink nyers sziszegését, falaknak simogasd tiszta érdességét, torkodon öntsd le csöndben töltött évek szeszét: színtiszta levegõ illatát; meztelenül. Aztán ujjongj, szemed legyen színek foglalata, évmilliárdok szédítõ tülekedései, ahogy életeddel összeforrnak. Élj lassan. Eméssz csak. És várakozz. Téged senki se vár, de Te várakozol. Késõbb karod, amit fölemelsz vásznad homályos tisztaságához, az inverziót vázolja föl teremtve: a szabadságét, az önkénytelen érintetlenségét, a forrást, ami elbitangolt ménes szérûjét idézi, nyomában záporillatú fény, (a könny utáni), az összegzõ – ahol semmi sem semmi már és tisztábban énekel az elbujdosott madár. Szutor Ágnesnek, feleségemnek, megismerésünk alkalmából ajánlott fordításom

A homokot mondom… A homokot mondom, a ködök fehérjét, egy-két kinyújtott ujjat, futó lábat és beszélõ követ. Tudta a teremtõ ujj, hogy egy napon talán a hollók elmennek s egy másikon a semmi egyensúlya következik – arccal-egymáson leülepedve tenger és föld akkor majd egyesül.

274

Szavaid távol vannak Szavaid távol vannak, ahogy távolból nézem rejtett fényét a napnak a vágy lomb-sûrûjében. Távolabbi már innen az én szavam, mint onnan: a bronzot itt érintem és oda túlról dobban. Fényedhez oly közel vagy, s nem érzem én tiédet: bõrünk még egy, s a hold ad csak fehér melegséget. Meleg a harmat este, a nap ha hull a napra, gyöngéd lelemény nedve, szerelmünk távirata.

Mintha fa volna… Másszunk föl, mintha fa volna, az igazságra, a miénkre, az enyémre, a tiédre, a magunkéra; mintha messzirõl látnánk, felgyûrt ing a szõrös mellre gombolva, talán apánk, talán mosolygás. Nem adatik nekünk már se mezõ, se verseny, csak lóra szállva éget a sarkantyú, a végben bevégzett végzet, a szégyenünk; az arc a tükörben naponta lassan változik. Mintha fa volna, de nincs gyümölcse, bája, nincs a haj szabad hullámait simító kéz, csak cefre dõl a nyitott, bolond résen át. Mintha fa volna, de végben a kezdet, se több, se kevesebb kín – csak magyarázat.

275

A lapon, a leírt szavakban… A lapon, a leírt szavakban, a sorakozó betûkben, mit nem olvastam, és abban is, amit meggondolatlan kimondasz, mint aki vermet álcáz, és a szunnyadó macskában is ott a fal tetején, és ha mások megvalósult szerelmében ruhák siklanak le a földre, és a tágra nyitott, figyelõ szemben is, és a beteg szelekben, lábam elõtt az üresen hagyott papírban is, és a megszomorított, betegesen meleg kézben, az ajtók közt surranó, óvatlan mozdulatban is, és a csalánok erõs zöldjében, a szemöldök sima ováljában is, és a szándékok temetõjében, a töményen sorjázó eseményekben, az egyenletes lépésekben is ím ragozhatóan, ím itt vagyok, mint ragozható ige.

Ernesto Rodrigues (Portugália)

Egy térbe ejtett rózsa Egy térbe ejtett rózsa nem is vörös csak sárga szerettem én illatát a sárgát a rózsának Ciripp cirippje tagolja át telítetlen hold sötétjét az elképedt vörös holdat és teljes ijedtségét s a rózsa vöröset lobbant vágyaimtól nyerve fényét

276

Egy térkitöltõ rózsa tücskök tüzétõl tüzesen

THE INVISEBLE PALACE (A láthatatlan palota) (Turcsány Péter versei angolul)

Born in Budapest (1951 – ), Turcsány interrupted his High School studies at the age of eighteen in 1969 supporting himself as a newspaper vendor, after which he turned to land surveying. His varied interests eventually took him to the directorship of an amateur acting group. After a qualifying examination he was admitted to the Economics University of Budapest, where he received a degree in Sociology. Starting with 1980, he gained employment as sociologist at the Values Research Laboratory of the Hungarian Institute of Sociology. He subsequently received a Soros stipend from the Hungarian Academy of Sciences in 1985-86. As Communism begin to unravel, Turcsány got closer and closer to literature, his true calling. First, he worked as organizer of Public Education in Tahitótfalu situated along the Danube North of Budapest, but 1988 already saw him as member of the Editorial Board of Isis Publishers. Just one year later he founded Kráter Publishers, and has been acting as its Director ever since. He also functions as Editor-in-Chief of the periodical Polisz [Polis, (The City)]. Turcsány’s poetry returns to the „Miracle Stag” theme in a novel, unexpected way as in the poem „Song of Thickets and Draggletailed Tendrils,” in which a concern for the health of Planet Earth turns into an ecological meditation, replete with the image of the Stag as symbol of the Savior. The sociologist inside the poet offers up a prayer for the captives of alcoholism. He is a master of the Alcaeic form, essential to Hungarian poetry since Dániel Berzseny (q.v. in Vol. I.) His volumes include Tarisznya [Knapsack] (1982), Testamentum [Testament] (1986), Fekete-piros füzetek [Black-white Notebook] (1989), Colosseum [Colusseum] (1993), Teleszkóp [Telescope] (1993), and Megmentett tisztásaink [Our Rescued Meadows] (1995).

277

Song of Thickets and Draggletailed Tendrils (Bozótok, loncsos indák éneke) You see but my footprints, the mere traces I leave, never the antlered forehead; never ever do you spy the trusting glance through your hunting rifle’s telescope, but I can change into a slice of bread – you can find me in the moment of a tender touch, or in the surging growth of medicinal herbs. You see but my footprints, the hollow traces of the Savior turned into Stag. For this is a song. A melody permeated by the spirit of the ancients. The antlers of my forehead carry the secret lightening of skyward-stretching trees – the thick, hidden knots in the mud cannot drag down the soaring flight of my hooves – the snows of winter retain the proof of my quiet visits; nor does the summer wind blow them away under the blossoming trees of sandy banks. And yet – when my surging mood spills over, my tongue licks the poppies in the heat of summer and the sewed grain starts to stick its head out from beneath the soil; meadows of still untouched forests give me a lair to rest; the rattle of heath and fallen leaves never betrays me, nor will the light that trails all my footprints. But prayers of yearning torment and silent sighs will recognize me always. Adam Makkai

Prayer for the Prisoners of Alcohol (Fohász az alkohol foglyaiért)

278

People of the Booze – you, who hover over flat bottles hiding in side-pockets of clerks’ briefcases, you, who emerge from secret window-caves in editorial offices like fairies meting out kisses, or in small privately owned taverns, where the bartender refills your glass unasked; oh you, confidentially murmuring, busy male-bond around rum, slivovitz, moonshine and brandy bottles with the shameful ersatz of espresso coffee’s grains stuck between the teeth behind your stinking breath; oh you, metal-flasks in the pockets of tattered

army-fatigues, in who knows how many wars, before and after who knows how many battles…; in the teeth-rattling chilly compartments of trains dashing through the snow-covered region when the „heart strengthening” bottle makes its rounds, and that of which fewer stories are told: the mouthfuls of booze of light-weight dizziness of irresponsible kisses, the speedy tempo of the shaming sickness from stomach to the mouth and back spewing filth on shirts and trousers, or the splitting head-aches stronger than any regret; time riddled with holes, the paralysis of time dripping away; the rat-race of gourmets’ tastes, and the numbness of the gums followed by the rinsing of one’s palate – oh, you brotherhood of Hell! You, orifice of Hell! Man, like a drop of booze, starts to whirr and to eddy until he disappears in momentarily comforting, but devouring depths. Be You, Beloved Balance – between the snail’s gait-speed of collapsing into ourselves and the drift of floating amid the clouds – You be our quiet rhythm of walking-steps and of evenly beating wings – now and forever! Adam Makkai

The invisible palace (A láthatatlan palota) One palace ‘s being built by everyone unbeknown to himself. With basements and with grilled and grated nooks; with towerchambers swaying into clouds. And no one else, but he shall build all that, each to and for himself. He ‘ll even choose the colour of his bricks alone, even the grades of his stairs shall be adjusted to his walk. Whoever stays below, forever creeps and crawls and never lifts his head, he’ll drag on his existence, like a mole.

279

Whoever trains his fate to fight, to battle, shall form around him great arena rings to battle with his ever changing foes. Whoever stays in his own easychair and lives on tales and swoons on songs of birds, the Lord shall grant all that for him, provided he has patience infinitely and humbleness to make him back away, when he must. Who wets the pebbled ways of the parks of his life with delirious brews, shall slide into the mud; and if, he takes to water, the rolling waves of extasies and fevers will slap his boat. In everyone a palace waits its mason! We’re slavedrivers and princes of ourselves simultaneously. Don’t let the change be done by anyone. The first movement of your birth, the way you cried, the first twitch of yoursmile will make you the Sheperd of Existence. Herd the flock of your minutes to the pasture of eternity. (Istvan Gyöngyös, 5. May. 2002)

280

Emlékeztetõ „A szakkörben Péter karmesteri mozdulatokkal a táblára pingálja Sólyommadarát. A szavak keresztül repülnek a táblán. Péter verset mond. (...) Péter megszámlálhatatlanul egy. (...) Nekem Péter minden megnyilvánulása élmény. Még bontatlan, félig még öntudatlan egész. Azt hiszem a költészet nem más, mint ennek az élménynek a tudása, megismerése, elsajátítása. Számomra legalábbis ez a legfontosabb.” (Regõs János, rendezõ, iskolatárs, Irodalmi est bevezetõjébõl, 1976)

A Tarisznya kötetrõl Kétségtelen a kapcsolat Turcsány versei s az amerikai beatköltõk között, akiknek mozgalma a csavargóromantika utolsó divatját jegyzi, de hiba volna pusztán a beatköltõk utánérzésének tartani Turcsány költészetét. Ha a hagyományokat kutatjuk, föllelhetõ könyvén a közvetlen elõdök ujjanyoma: az eltûnt fenegyerekek Szentjóbi Tamás, Barta Richárd kivetettség-érzete, s a Magyar Mûhely körül csoportosult új avantgárd-imamalom poétikája is sokban befolyásolta e versek fogalmazási módját, de rálelhetünk a sorok között a régebbi múltra is, a kuruc kor verselõinek nyers táj- és környezetfestõ készségére, szókimondó bátorságára. (...) Nemcsak technikai megoldások kapcsolják Turcsányt a kuruc költészethez, hanem a szegénylegény-sors vállalása is. Vannak költõk, akiket a nyugalom, a biztonság, az elmélyülés lehetõségének hiánya nem akadályoz észrevehetõen tehetségük kibontásában. Turcsány Péter ilyen, mondhatni szerencsés alkat. Szinte szemérmetlenül költõ. Mohó örömmel, gátlások nélkül fejezi ki magát, nemigen válogat az eszközökben, a legolcsóbb sláger-közhelyektõl a legbonyolultabb szó- és utalás-fordulatokig minden megtalálható verseiben, ha azoknak csak a legkisebb mértékben is hasznukat látja, képes velük önmagát kifejezni. Az önismeret, az önkifejezés Turcsány verseinek központi, hogy ne mondjam, vezérlõ elve. (...) Új szín Turcsány könyve, a Petõfi óta egyre jobban eltûnõben levõ költõi gátlástalansághoz kísérel meg visszatérni benne a szerzõ, s el kell ismerni, nem sikertelenül. Oláh János, Népszava, l983. április 9.

Kötetét a szerint válogatta, hogy a versek sorából kitûnjék: sokféle hangon tud megszólalni. S ez a sokféleség illik is szertelen költõi alkatához. Meglepõ e rengeteg út felé tájékozódó lírikus esetében, hogy legerõteljesebb verseit épp akkor írja, amikor szigorú formákba szorítja közlendõjét: tehetségérõl a szonettek vallanak legmeggyõzõbben. Más rímes verseiben is megállítanak olykor olvasás közben nyelvi telitalálatok, bár ez az anyanyelvét jól ismerõ költõ sokszor még csak keresi az eredetiséget.

281

Kötetlen formájú mûvei a gondolattársítás szabadságával élve néha új összefüggésekre ébresztenek rá, máskor a versek dinamizmusa megkapó. Érdemes ezt a könyvet egyhuzamban végigolvasni, a versértõ így érezhet rá legjobban Turcsány kísérletezõ kedvvel teli lírájának értékeire. Csontos Sándor, Tükör, 1983. április 24. Édesanyámnak, 1967. õsz

282

Nem hiszem, hogy könyvkiadóinkat irodalomtörténeti szempontok vezérelnék akkor, amikor termékeny és kiforrott költõknek csak egy-másfél évtized után teszik lehetõvé az elsõ kötet megjelenését. Mégis, ennek a kiadói gyakorlatnak, amely szinte átoksúlyként nehezedik a pályakezdõkre, bizonyos esetekben megvan az az irodalomtörténeti haszna, hogy a kritikus az elsõ kötetben mindjárt érett és változatos életmû-antológiát vehet a kezébe. Ez a helyzet Turcsány Péter kötetével is, amelyet a Magvetõ Kiadó 1982-ben jelentetett meg. Mivel az egyes versek alatt nincs jelezve keletkezésük dátuma, fejlõdésrajzot nemigen lehet rekonstruálni belõlük. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy ha nem is az idõ rétegeiben, hanem a költõi alkotásmód változataiban felfedezhetünk elkülönülõ csoportokat. Ezek azonban állandó egymásra hatásban vannak a kötet szerkezetében, amelynek sajátos pulzálását talán úgy lehetne legjobban meghatározni, hogy egy-egy összegezõ igényû nagy vers, illetve verscsoport valamely építõeleme hirtelen önállósodik, megmutatja elemi természetét, hogy azután új szintézis épüljön belõle. A kötet verseit olvasva az ember rögtön rákényszerül, hogy õs-közegébe, az élõ nyelvbe emelje át a szövegeket: mondani, mondogatni kell õket, és szemünk helyett egyre inkább fülünket tenni tanújává e költeménynek: hiszen ezeknek még leggyakrabban használt alapeleme a szójáték sem lettriete, hanem akusztikus fogantatású. A költõ maga akusztémáknak hívja ezeket az építõelemeket, amelyek nem annyira a meghökkentést és az általa elérhetõ tömörítést szolgálják, hanem a nyelvbõl varázsolják elõ a minimális költõi effektusként hasznosítható asszociációkat; arra a mágikus mezõre merészkednek, ahol fonetika és szemantika összefügg. Összefügg, persze abban az értelemben, ahogy annak költõi hasznosítására utat mutatott például Szabédi László. (...) Turcsány költészete olyan, mint az egyik versében megidézett Vörösmartyféle hangafasíp, Hadadúr, e magyar Orpheusz bûvös szerszáma, amely a természeti hangzások ezernyi lehetõségébõl, a nyelv mélyébõl teremti meg ütemeit. Szabadvers, idõmérték vagy nyugat-európai versrendszer emlék- és idézetformában érezhetõ ezen ütemek alatt, mindig csak annyira, hogy mechanikus érvényesülésük ne gátolja a sor akusztikus összképét. (...) Nemcsak a magyar múlt, Zrínyi, Berzsenyi, Vörösmarty, Ady, József Attila értõje és szak-társa, hanem a mai ország mélyeinek vándora, pokolbugyrainak kutatója, azon kevesek egyike, akik hitellel írhatják le a „nemzet” szót.

A kötet egyik legmegrázóbb verse, az Illyéshez intézett (Hadnagyi üzenet, 1977). Ebben olyanformán rajzolja meg az „utolsó magyar” és a „kokárdás suhancok” összetartozását és a köztük lévõ szakadékot, a vállalandó feladat azonosságát és a cselekvési tér végzetes különbségét, hogy kötetnyi tanulmánnyal felér mai líránk helyzetérõl; a vers vége pedig a maga dacos „eburafakó”-jával mindennek ellenére a vállalás, a folytatás mellett dönt. Illyés egyik legszebb versének (Szekszárd felé) a parafrázisa a kötet cím nélküli kezdõverse. Az összetartozást rögtön nyilvánvalóvá teszi a kivételesen pontosan végigvitt ritmizálás, csupán az Illyésnél négy sorba tördelt szakaszok változtak itt kétsorossá. Hosszú az út és puhít az esõ, az aszfalt nyálkás béke-temetõ, esõvel szemben egyedül megyek, csak ez van, ez a végtelen menet… Döntõ pontokon azonban végrehajtott változtatásokat: a hatodik párvers után rímelõ csonka szakasz következik, ott, ahol tematikailag is felezésrõl van szól: pulyák bogár-rajzású szemei, mellecskék látva-rajzú hegei, a féltüdõt sebészkés metszi ki. Illyésnél Árpád-népét folytatja a vonaton döcögõ terhes kisasszony, s a költõ arra gondol, hogy talán egyszer, magzat korában úgy nézhette õt Babits, mint most õ ezt a jövendõ kis embert; a vers az eljövendõ, megszületendõ gyerek körül forog, a költõ-narrátor csak közvetíti a látványt. Turcsány Péternél születés helyett halál az eljövendõ, az országút végtelen csíkját rovó költõ felelõssége tehát fokozottabb. Neki kell tudomást vennie arról, amit elhallgatnak, képviselõjévé lenni azoknak, akikrõl mindenki elfeledkezett, szószólójává lenni a némáknak. A nemzeti élet folyamatossága alapjaiban veszélybe került, a biológiai automatizmusban sem lehet már bízni; és számítani kell a mindent felpuhító esõre. A szociográfiai felfedezõ utak költõi lecsapódása sohasem szürkül egyszerû leírássá. Ha majd egyszer megjelennek a költõ szociográfiái, könnyûszerrel felfedezhetjük egy-egy utalása hátterét, de ez sohasem szükséges a vers alapvetõ megértéséhez. Az a lírai én, az a költõi image, amely a költemények mögül kirajzolódik, elegendõ támaszt kap a fülszöveg önéletrajzi adataitól: „1951-ben születtem Budán. Tizennyolc éves koromtól vidéki kiszállásokon dolgoztam a Földmérõ és Talajvizsgáló Intézetnél és a Geofizikai Intézetnél. Késõbb amatõr rendezõként, szociológiai munkatársként, gyerekszakkörökben poétikaoktatóként dolgoztam.” Ugyanis a kötet legjelentõsebb verseiben ez a kollektívvé magasztosított költõi én szólal meg, amelyet a Berzsenyi-, és Vörösmarty-ódák vátesz-

283

szerepébõl ismerünk. Ez a szerep persze magába olvasztotta, de törés nélkül azokat a korábbi attitûdöket, amelyek a szembenállás kamaszos formáit választották, noha az elhúzódó megjelenés miatt az a fejlõdés helyenként zavaró egymásmellettiségnek, indokolatlan hangnemváltásnak tûnhet. A kötet nagy ódái (Oda a szipogó esõhöz, Fülledt házban huzat), hallatlan energiával röpítik a verset a megszólalás, korábbi költõknél a „lanthangolás” bevezetõ toposzától a nemzeti sorskérdésig. El tud-e indulni a száj, sûrûl-e felhõkké torokban a hang, tud-e zuhogni í az ú-ba fejjel lefelé, tócsákba, kutakba, a gondolatjel aszfaltjára az i hang cseppje? Kezdetben látszólag csupán az anyanyelv költészetben felhasználható hangrendi lehetõségeit latolgatva, hogy azután, vörösmartysan fejezze be: Mert ízben, csontban, izületben csak halálos rák van, szab a rothadásban végsõ küllemet, rendületlen. Hazádnak, ó magyar, légy híve; bár az hontalan, kinek gyásza van, de szava, hatalma nincsen. Ezekben az ódákban nem mond le a szójátékok sokértelmû kiaknázásá-ról. Azonban e szójátékok már olyan kulcsszerepet kapnak, mint amilyent a Vico-i feltételezett orfikus õsköltészetben játszhattak. Például a Fülledt házban huzat azon részében, ahol az ország-csavargóként megismert falvak kántáló felsorolása után (ez a szekvencia Oláh Jánost – joggal – a régi magyar költészetre emlékeztette), hirtelen váltással vállalja a szenvedõkkel való azonosulást, és tipográfiailag is kiemelve olyan szójátékot alkalmaz, amely egyenesen a Bibliából való: a gyermekszületésbe belehaló Ráchel és a gyászoló Jákob vetélkedését, hogyan is nevezzék Benjámint, a „fájdalom gyermekét”. De inkább köhögöm asztmáitok, krákogom káromkodásaitok a békákkal hasztalan, bicegem bénaságotok „BÉNI – BÁNATOS”

284

áthûlöm hülyeségeitek nem gyámolítom gyávaságaitok nem gyarapítom gyarlóságaitok…

(...) Jósolni nehéz. De úgy hiszem, hogy e kötet kiküzdött, saját hangja az ódán túl más költõi mûfajok meghódítására, szintetikus alkotások létrehozására teszi alkalmassá a Tarisznya költõjét. Szörényi László, Az árokba lesodort õsz beszél, 1984, Mozgó világ (Az erdeti cím alapján, a szerk.)

Tagadhatatlan: Turcsány Péter korának gyermeke. Csatazaj hiányát, éjjelek odvaiba szorult nappalok bezártságát panaszolja, azt, hogy a legyek cefrének nézték, hogy vannak, akik „szembekötõsdit, elködösítõsdit akarnak játszani vele. A líra zsebkizárásáról beszél, összehugyozza a fákat, a tûzfalakat, mecscsek gólzaját, dzsessz-dob hangját csavarja föl a rádióban, ritmust dúdol a gitárra, kigombolt farmerben üldögél a kijelölt, tilos terület egyik szikláján. Fityiszt mutat a halálra vált komolyságnak. Mester-grimasz, Mester-maszk címet ad a szonett-koszorúnak s a szonett-koszorút záró költeménynek. Szemmel látható élvezettel játszik a nyelvvel. (...) Sok szállal kapcsolódik Turcsány az itt egyszerûen népi eredeztetésûnek mondható, erõs tájélménnyel, természetélménnyel bíró, a nemzet-problematikát középpontba állító költõi hagyományhoz is. Verseinek szcenikája, környezete, tájvilága az utazásos jelleg következtében is erõsen kötõdik a magyar vidék színteréhez. Otthonos ott is, ahol „tanyák ablakai / harapják / ... a kéket”, ahol „A faluszélt / jegenyesor pántolja”, ahol „legyek / híznak dagadtra párolgó lepényeken / s pihennek tehenek rózsaszín szemhéjain” a „vakondtúrásnyi földkunyhóknak, / a bevezetetlen víznek, / a láb alól eltett, MEGÖLT, kivizsgálatlan ügyeknek…” a világában. Tájleíró darabjai annál is érdekesebbek, mert nem hasonlíthatók sem az ötvenes éveknek az érzékszervekkel fölfogható képet a költõi alkotás kizárólagos normájává avató tájfestõ verseihez, de a látomásos szimbolizmus tájképeihez sem, amelyekben a külsõ valóság teljesen elveszíti önállóságát, s a táj csupán a lélek belsõ világának tárgyiasítására szolgál. Turcsány versei valahol e két pólus között mozognak, leginkább pár évvel idõsebb pályatársa, Szöllõsi Zoltán törekvéseivel rokoníthatóak. Sztrádák, hegyek címû költeményében például a szókapcsolatok hirtelen, éles elvágásai, a vers rövid, öt kétsoros egységekre tördelése, a hajló, görbülõ, szabálytalan vonalak, az erõteljese, éles színek, a költemény sietõs elõrehaladása nyilvánvalóan a belsõ tépettség tárgyiasítására szolgál, de az sem tagadható, hogy a táj részben elkülönült, saját mivoltában is szerepet kap a versben. (...) A tájélmény mellett a népi eredeztetésû lírahagyomány egy másik állandó sajátsága, a nemzet sorsának középpontba állítása, féltõ figyelemmel kísérése is karakteresen része Turcsány költészetének, a magyarság-kérdéskör soksok, végsõ soron Adyra visszavezethetõ ágaboga, hangsúlya, hangszíne található meg verseiben. A kelet-nyugat közöttiség épp úgy, mint a „Hintik hitvány szavak porba a himnuszt” keserûsége, a „soha még szétszórva vakond nép ennyire nem volt” nemzetféltõ aggódása, az „Anyám / enyém: / hazám. /Fallak / leomlok / földeden.” – extatikus, szerelmes eltökéltsége. (...)

285

Szintézis lehetõségérõl szóltam Turcsány Péter verseivel kapcsolatban, méghozzá jelentõs arányú szintézis lehetõségérõl. Olyanról, amely nemzeti problematikát és plebejus demokratizmust, nyugtalan veszélyérzékelést és magafeledt gyönyörködni tudást, játékos, hajlékony nyelvet, pátosztalan mindennapiságot és erõteljes közösségi nosztalgiákat ötvöz egybe magas esztétikai színvonalon. Lehetõségrõl és nem megvalósulásról, hisz egy ilyen szintézis – gyanítom –, csak az évek (évtizedek) önépítés egymásutánjának az eredményeként jöhet létre. Addig is becsüljük meg a részeredményeket, Turcsány Péter részeredményeit is. Nyilassy Balázs, 1983. Kossoth rádió, Fiatalok Stúdiója

Turcsány Péter évtizednél hosszabb alkotói korszakának „legjava verseit” közreadó elsõ kötetét, a Tarisznyát rendkívül élénk kritikai visszhang fogadta, mely sokkal inkább mondható kedvezõnek, semmint elmarasztalónak. Harmadrangú költészet lenne hát az övé? Ellenkezõleg! Mi hát a baj? A baj az, hogy e lap hasábjain is nyolc-tíz éves teljesítményeivel érdemelte ki a gyakorta már-már sértõ vállveregetést, míg a költõi megszólalás határán sikerrel egyensúlyozó, azt megújító kísérleteit, az Akusztémákat és a Sorvázlatokat a legtöbbször már-már ízléstelen ingerültségbe torkolló értetlenség fogadta. Ám ne az ingerültség szavait szaporítsuk, hanem lássunk! Lássuk egyik elátkozott remekét, a Jegyzet címû akusztémáját! pör – röpül ül psss sitten pisil stt-stt-stt – pszt! pszt! pszt! õk: kövön! övön alul ütik õk-et, ecetera!

286

A címbõl is következõen gyors, ugyanakkor lényegretörõ, az idõ – megeshet, a történelmi idõ – hiányában részleteiben megörökíthetetlen h e l y z e t lejegyzésére történt itt kísérlet. A lejegyzés hogyanja, azaz a mû kompozíciós rendje láthatóan néhány mássalhangzó, nem pedig szavaknak mágikus ismételgetése és módosítása által jött létre. Hang-költészet. Avantgárd, netán neo? Korántsem! Turcsány Péter az MTA Irodalomtudományi Intézetének Idõ és hírnév címmel megjelentetett kötetében közzétett tanulmányával bizonyította, hogy a csak fonémák szintjén valósuló szerkezet a magyar költészetnek Zrínyi Miklós óta sajátja. Ehhez az úthoz tér vissza Turcsány, összehangozván az általa is fordított Hlebnyikovnak az orosz költészetet megújító kísérleteivel. Egyetlen hangzócsoport (és csak másodlagos szó! de egyelõre maradjunk a vizsgálatnak e megszokottabb szintjén!) a vers felütése, de micsoda felütés! A XX. század egyik leghatalmasabb víziójának, Kafka Perének megidézése ez, ámde egy olyan köznyelvi változattal (Per helyett pör), amely egyszeriben „intellektuálisból” konkréttá, magyarrá és százszorosan megtörténtté fordít-

ja azt, ami a századelõn csupán elvont lehetõség volt. No, de ezt tette a történelem is! Errõl Rajk László születése 75. évfordulójának évében már elfeledkezni! – egyszerre megbocsáthatatlan és ugyanakkor a vers témaválasztását igazoló eljárás! A mû a felejteni akaró, a néhány kritikusa személyében már értetlen közösséget emlékezteti és ezáltal azzá lesz, aminek Lukács György az irodalmat tartotta: az emberiség emlékezetévé. Természetesen nem egyszerûen Rajk Lászlóról és társairól esik itt szó, hanem egy egész korszak torz valósága jut a köznyelvhez képest is el-eltorzuló szóhoz. Így e versének hangja is, mint költészetében nem elõször, – értõ kritikusának, Szörényi Lászlónak kifejezésével élve: – „személy fölötti hang”, a történelem hangja. Ennek megszólaltatására pedig Vörösmarty Mihály óta alig-alig van példa a magyar költészetben. (...) És amiként a vers egy szó felbontásával indul (röpül – ül) akként azzal is közelít befejezéséhez. A „kövön!” felkiáltásról, a releváció üvöltése ez, az indulat leszakítja a szókezdõ „k”-t: „övön alul ütik õket”. Páratlanul hatalmas sor! Mert miközben a jelenidejûsége által idõtlenné és ezáltal mûvé tett helyzet brutális konkrétsággal jelenik meg, a konkrét megjelenítés köznyelvi fordulata egyben minõsíti is a helyzetet: A szerkezet szimmetriáját, melynek centrumában a csitító pisszegés áll, egy újabb kettészakadó szó (õk-et) leszakadt felének új akusztikus környezetbe való sodródása (etcetera!) teljesíti be. Az irodalmi Per köznyelvi „pör”-ré fordult s látszólag enyhített Kafka víziójának tragikus végzetén. Ott kivégzés, itt csak börtön. Ez a börtön azonban brutalitások övön aluli gyötrelmes ütéseknek nemcsak színhelye, hanem egyben a megidézett kegyetlenség nyitánya is. A folytatásra épp csak utal a költõ: „ecetera!” Csak utal, mert úgy tûnik, hogy Turcsány Péter hisz. Hisz az emberiség mégsem romló, költészetével is megerõsített emlékezetében, hiszen a történelem és a történtek további fölidézésétõl tartózkodik. Utal: ahogyan csak egy sietõs, börtönbõl kicsempészett levél hemzseghet utalásoktól és rövidítésektõl. És remél is. Reméli, hogy az iszonyat elmúlt, múlttá merevült, tehát mûvé tehetõ, csak mûként, emlékeztetõül jelenvaló. Így verse valóban egy egész történelmi és ezáltal irodalmi korszak elmúltát véglegesíti és ennyiben ünnepi költészet: az elmúlás ünnepéé. Az iszonyat múltának ünnepi pillanata e vers akkor is, ha ezt a legtöbb kritikusnak nem nagyon akaródzott észrevenni... Erdei János: Az elmúlás ünnepe és hercege, 1983

A Testamentum kötetrõl „Hálát adok az istennek, hogy megérhettem a fiam testamentumát, ez a kötet valóban csodálatos, különösen számomra: személy szerint gyermekkoruk óta ismerem a szereplõket. A többi vers is remek. A könyv itt van az ágyamnál, mint a Bibliát, úgy ütöm fel esténkét elalvás elõtt – elmennek a szomorú gondolatok. Isten különös kegyelme, megérhettem 1986 október 23-át, ti. akkor

287

jelent meg a könyv, az enyém úgy van dedikálva is. A sors különös játéka, október 31-én, halottak estéjén volt Testamentum címmel Péter elõadóestje, nagy sikerrel.” (Turcsány Pálné, Lia néni levele Ádám Tibornénak, 1986 november 22.)

Dante az Emberi színjátékban az emberiség nagyjain kívül sorra látogatta saját kortársait is a túlvilág színterein, felsorolásában a keresztény világrend hierarchikus osztályozása segítette. Egyetemes érvénnyel. Én csupán egy nemzedéknyi sors evilági útjait és lehetõségeit kívántam megvilágítani. Hazai érvénnyel. Felosztásom nem értékelõ felosztás. Kölcsönöztem a kereszténység „bugyrainak” (elsõ három rész) és „tisztítótüzének” (negyedik rész) fogalmát, s az ötödik részben kimondatlanul „paradicsomi” életpillanatok felvillantását kíséreltem meg, valamint az élethátterek józanító világosságát is láttatni szerettem volna. Sikerült, ahogy sikerült. De felosztásomban inkább a pogány „lenti- és fenti világ” hierarchizálatlan ellentéte izgatott. Ezt megélt életünkben érzem jelenlévõnek. Életünk mindennapi gyakorlata vált pokollá, itt van meg a törekvés a megtisztulásra és történhet meg a fenti-, s túli világ csak pillanatokra észlelhetõ váratlan realitása, sõt (keresztény fogalommal megnevezve) egyetlen realitása, a kegyelem. Turcsány Péter: Utószó, azaz levél Szelényi Iván tanáromhoz (A kötetben nem jelent meg.)

288

E kötettel a költõ – mint ahogy a cím is sugallja, összegezni kíván. Nem csupán egyéni sors áttekintése és értékelése ez, hanem egy nemzedéké is, pontosabban az ifjúság egy rétegének múltját és jelenlegi közérzetét kísérli meg lírájában visszatükrözni. Ennek a nemzedéknek a szellemi formálódásában nagy szerepe volt a hatvanas évek elején Nyugat-Európában kiteljesedõ beat-mozgalomnak, majd pedig az 1968-as diáklázadásoknak. Ilyen szempontból tehát egy világjelenség hullámaként jelentek meg õk is, de – más történelmi és társadalmi környezetben lévén – jobban foglalkoztatta õket saját nemzetük helyzete, mint akár a francia, olasz vagy amerikai fiatalokat. Tudtommal nem fordult elõ más országban, hogy a mozgalom szimbolikus magját a múlt század történelmébõl választották volna, mint ahogy nálunk az 1948-49-es forradalom és szabadságharc és Petõfi alakja vált jelképpé. (...) Ezek a tudatosan vállalt hatások legjobban a kötet gerincét alkotó címadó ciklusban, az elõhangból, öt énekbõl és utóhangból álló Testamentumban mutatkoznak meg. Az elõhang címe (Üvöltés elõtt) ötletesen idézi a beat-

költészet klasszikus mûvét, Ginsberg Üvöltés-ét. Ginsberg módszere szerint jár el a költõ: epikus élményanyagot épít versbe, a felsorolást, mint eszközt alkalmazva. Emberi jellemek és sorsok jelennek meg, tûnnek el, majd buknak föl megint, állandó mozgásban, kavalkádban, mígnem összegezõ képet kapunk egy nemzedék egészének a jellegérõl. A módszer tehát ugyanaz, de a Testamentumban ezek közül a kavargó arcok közül többet hosszabb idõre elkap a kamera, egyénítettebbek a figurák. Ami már a mozgalom sajátos magyar jellegébõl – a nemzeti múlthoz való kötõdésbõl – fakad: itt-ott romantikus felhangok is találhatók, nemcsak a címadó ciklusban, de a kötet egészében is. (...) Egyes versekben olyan líra kibontakozását látom lehetségesnek, amely jelenkori költészetünkben ritka és szükség viszont lenne rá: Budapest, a nagyváros tûnik föl bennük, a „népi szürrealizmus” képalkotásával megjelenítve, s a nagyvárosi „modern” és a népköltészet képeinek sajátságos ötvözete egy városi mítosz megteremtésének a lehetõségét hordozza (például a Füstmúzsa, „A város peremén”, a Zápor dimenziója vagy a Nyúlbogyó-ciklus néhány darabja (...) A manapság fiatal költõknél eluralkodó befelé-fordulás, nihilizmus, versformákba való meneküléssel szemben Turcsány Péternél mindig ott van a változtatás szándéka. Eltékozolt nemzedékrõl szól, széthullott mozgalomról ír – az elpocsékolt embersorsok, a megtört lendület számára mind fájdalmas élmény, s állandóan érezzük benne az aktivitást és az eszmék utáni vágyat. Hangsúlyos verseiben a közösségi szemlélet, a mi-tudat. Fõleg a Testamentum c. ciklusban gyakran vált át a hang az egyes szám személyeibõl a többes szám elsõ személyébe, a mi-be, s nem hiszem, hogy csupán a ginsbergi modellt követné ezzel, hanem ez saját költõi szemlélete is. Dorogi Katalin lektori jelentése, 1983. február

A versekbõl azt vélem kiolvasni, hogy a gyûjtemény szerzõje inkább v é g r e n d e l k e z õ h e l y z e t ben, mint végrendelkezõ korban érzi magát. Ez esetben a „Testamentum” jelképesen értendõ: a költõ – felmérve maga körül a világot, s ebben a maga helyét, úgy érzi, hogy lezárul egy szakasz, s kezdõdik vagy nem kezdõdik egy új. A szerzõ érzi a váltást, de még nem tud elszakadni a távozótól, s nem tudja meghatározni az újat. A „már nem és még nem” emberi-lírai állapotában van. Hogy mi az, amitõl távolodni látszik? ami egyre inkább, mint emlék él benne? amihez nosztalgia köti, de amirõl tudja, hogy szétszakadozó immár? A Testamentum-ciklus név-utalásai (amelyeket felismerek) alapján lehet következtetni erre. Józsa Péter, Pap Éva, Szelényi, Halász Péter, a szamizdat említése: arról az 1956-hoz még kapcsolódó, de inkább 1968ban élesedõ s hetvenes években felerõsödõ szellemiségrõl s ennek képviselõirõl van szó, amely és akik valamiképpen konfliktusos helyzetbe kerültek a létezõ szocializmussal. Van, aki közülük meghalt, van, aki nyugatra távozott, s van, aki ma is élesztgeti ezt a keserves tüzet. Turcsány Péter egész ciklusa (s a gyûjtemény más versei is) a távolodás, a visszaemlékezés motívumait nyújtják, de hozzáfûz az egész ciklushoz egy „utóhangot”, amelyben a mégis-vállalás, az újra-vállalás hangja válik dominálóvá: „Jöhet még a tavasz, / hol tankra tank

289

szavaz; / hol rácsot rázni: a / jog, s demokrácia. / Bányák, börtönök… / Vastüskés ördögök… / Kábított vadak, / idomított csapat… / Élõnek az élõ / ûzötten üzeni: –/ nem lehet, nem lehet / nem újra kezdeni.” (...) Pándi Pál lektori jelentése, Budapest, 1983. május 25.

Mint nemzedékének legtöbb tagja, Turcsány Péter is késõn jutott kötethez: harmincegy éves volt, amikor elsõ verseskötete, a Tarisznya megjelent a Magvetõnél. (Máig sajnálom, hogy nem szerepeltettük a Ne mondj le semmirõl címû antológiában, jórészt az én hibámból). A kései kötet kedvezõ visszhangot keltett, a kritika Turcsányt korosztálya legeredetibb, legígéretesebb költõi közé sorolta, fõként poétikai ujításait-kísérleteit dicsérte. – A Testamentum a költõ azóta írt verseinek vékony gyûjteménye. Az új kötet gerince kétségkívül a címadó hosszú vers; ebben Turcsány a villoni módszer keretéhez nyúl vissza: ha nem is hagyatkozik, villoneszk hangon sorra veszi barátait, elmondja, mi történt az utóbbi években azokkal a fiúkkal, lányokkal, akikkel együtt indult, akikhez közös eszmények, indulatok, remények fûzték. A leltár nem valami szívderítõ: sok a félbetört pálya, halál, elbujdosás, elhallgatás (jórészt mûvészjelöltekrõl van szó) –, de a számbavétel sajnos, éppen így igaz és tanulságos. Turcsány néhány szóval is érzékletesen jellemez, a nosztalgikus emlékezés nem akadályozza a fájdalmasironikus nemzedéki kritikát, talán az önkritikát sem. Réz Pál lektori jelentése, Budapest, 1983. július 26.

Keserû, nyomott, ingerült versek sorakoznak ebben a gyûjteményben. Ha a lírai jellegét akarnám meghatározni, akkor leginkább a plebejus avantgardizmus kívánkozik ide, nem kevés József Attila-i inspirációval. Tartalmilag, hangulatilag itt nem valamiféle markáns, népi magatartás jelenti magát, hanem a társadalomkívüliségnek egy változata, amely telve bizalmatlansággal, gyanakvással a társadalom-belüliség iránt, de ami egyben mély és leleplezett vágyat is érzékeltet – a plebejus avantgardista módján elképzelt társadalom után. A Csöndes üdvözlet indító versként határozza meg ezt a magatartást: „nálunk fegyvert letévõ kezekkel szõjük a hiénák szemfedõjét. / Nézd fegyverek és repülõk / párhuzamba állított sorát, / bemért napjaidra nézz, / honodban tiltott garabonciás.” Pándi Pál második lektori jelentése, Budapest, 1985. április 29.

290

Politikai vakság „társadalom kívüliséget” emlegetni épp azzal a költõvel kapcsolatban, aki Testamentumának azóta alaposan „meglektorált” részletében elítélõleg nyilatkozik mind az „ellenzékrõl”, ellenzék jeligére adagolják a lelki aszpirint nagy a hatalom éhe; mind az „ellenzék” születésénél bábáskodó „budapesti iskoláról” és környezetérõl Míg nyalogattak sebeket nem általuk! csak általunk – Atlantisz született. Végezetül: hogy mindez nem olcsó apoteózissal, hanem egy nagyon szigorú morális szemlélettel párosul, az magától értetõdõ, az irodalom értõ, ismerõi számára. Ez a szemlélet nem „kívül van a társadalmon”, hanem épp költõi által van jelen a társadalomban! Erdei János levele Illyés Endréhez, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgtójához, 1985 november

A Testamentum címût költemény a beatköltészetre emlékeztetõ tárgyilagos kíméletlenséggel számlálja elõ a pusztuló fiatal életek, szándékok már-már egyhangúan ismétlõdõ s egyre megrendítõbb tragédiáját, „rím- és pokolbugyrokban” énekelve. Tóth Károly, Somogy, 1996. július-augusztu

Elõzõ verseskötetének tematikai és stiláris gazdagsága már-már zavarbaejtõ sokfélesége után Turcsány ezúttal is változatos versformákban, virtuóz technikával vall önmagáról, de elsõsorban nemzedékérõl, a „társadalmi léghiányban” szenvedõ „holdkóros ifjúság”-ról, mely „szilánkjaira hullva szét”, nem találja, mert nem kaphatja meg méltó helyét a társadalomban. Errõl szól a kötet nagy verse, a több részbõl álló, Gingsberg Üvöltés-ére emlékeztetõ Testamentum, melyben kortársainak, barátainak, szerelmeinek állít emléket, azoknak a jobb sorsra érdemes, értékes fiataloknak, akiknek sorsa különféle sikertelen beilleszkedési próbálkozások után kudarcba jutott: öngyilkosok, narkósok, ideggyógyászati osztályok lakói, disszidensek (országon kívül és hazán belül) vagy éppen kilátástalan, semmit sem érõ munkahelyeken robotolók. A szinte leltárszerû névsorolvasásra emlékeztetõ felsorolásában megrázó képekkel bontakozik ki egy útját vesztett nemzedék tragédiája. Kárhozottak lázadása címû sodró, nagylélegzetû versét is ez a hang hatja át, ám egész történelmünkre Szent Imrétõl Gellérten keresztül Bartókig vonuló

291

mártírok és kárhozottak idejére vonatkoztatva. A politikus, társadalmi méretekben gondolkodó költõ szólal meg a két József Attila versre (A város peremén, Számvetés) írt, de napjaink gondjait erõteljesen megmutató költeményeiben. Nem hiányoznak e gyûjteménybõl sem az akusztémák, a Turcsányra annyira jellemzõ, hangutánzásra, nyelvi játékra épülõ versek (Néma versek, Zsákból kihullt képeik), amelyekben a nyelvet szinte elemire bontva önfeledten és mégis fegyelmezetten játszik. Könyvtárak Értesítõje, 1986

A Karámtalanok tervezett kötetrõl

A hivatkozott költemények a Málya és pehely címû kötetben jelentek meg Ahogy elõzõ kötetébõl (Testamentum, 1986), úgy a mostani kéziratból is a címadó ciklus emelendõ ki, amely köré szervezõdik, szerkesztõdik a teljes anyag. Abban – a színjátékok ellenére – mintegy a szabadvers gondolati ritmusában hömpölyögve szólaltatta meg nemzedékének polifon közlendõit – a Karámtalanokban tisztultabban, kiszélesítve és mélyebbre hatolva, egyszersmind az általánosítás magasabb fokán önti versbe ezúttal nem is egy, de több nemzedék történelemszemléletének, létértelmezésének és -érzékelésének, a társadalmi kihívásokra adott válaszainak a többszólamúságát. Ez a „krónika” persze igen bonyolult, nehezen megközelíthetõ, sok esetben csak sejtetõ szimbólum- és metaforarendszerekbe ágyazódik, elõzõ köteténél „költõibb” dikcióval és metaforikával. A primér indulatok explikálása helyett átszûrve és áttételesen érzékíti meg Turcsány Péter a maga és mások hangulatait, élményeit, tapasztalatait, úgy, hogy lehetõleg kerülje „az önkifejezés nárcizmusát”. Helyette sajátos hõst teremt (ha már Bolond Istók nem születhet újra, legyen a neve „Kor-Hely Hermész”) a „nincsben”, az „iszapbirokban” fuldokló „társak” mellé: (Erõ kell, kedv és akarat a gondban, ezek híjával magam is bolyongtam. Korunk helyét a nincsben – írja tollam. (XXIII. Júniusi zsoltár) Alaphangulata mindenesetre az elátkozottságé, hiszen ez a Kor-Hely Hermész számára teremtett-adott világ valamiképpen és végsõ soron a „Kõ”é, a „SAS”-é s a „kígyó”-é. Még akkor is, ha a személy számára egy-egy pillanatra felvillantja a menekedés esélyét: Ne félj a pillanattól, meglátod végre bûnödet. Felfoghatatlan jóság kerít köréd mentõövet. (Citeraszó)

292

A domináns azonban mégis „az éjszaka fej ijedelme” vagy éppen „a fájdalomb cédrusként eget verve”. A Karámtalanok címû ciklust olyan versek keretezik, melyek mûvészi élmények vagy utazások ihletésére születtek. Turcsány joggal szólhat Kassák nevében arról, hogy „pozõrök transzavantgárdjaitól habosak a kultúra arzénes süteményei”, hiszen õ maga rendkívüli gonddal, fegyelmezettséggel és beleérzéssel kapcsolódik irodalmi-kulturális hagyományainkhoz. Dorogi Katalin, Budapest, 1987. október 15.

A Mázsa és pehely kötetrõl Olvasom a Mázsa és pehely idõmértékes, könnyed és mégis szívünkre nehezedõ sorait. Nem figyelmeztetés-e számunkra, hogy a költészet szépségében ismét politikum rejtezik? Ez ugyanis azt jelenti, hogy 1989 álságos forradalmai elvesztették hitelüket az emberek szemében. S eszembe jut Gabriel Garcia Marquez csípõs megjegyzése térségünkrõl: ha nem térünk észhez, akkor nem dél-amerikanizálódni, hanem afrikanizálódni fogunk. Turcsány Péter költészete mentes a pesszimizmustól. A Székelyföldi január vagy a Fogarastól a Tátra-csúcsig címû költeményeiben megjelenik a magyarság kárpát-medencei létének nagyszerû csodája, az, amelyet szolgálunk és amely minket szolgál: „a csecsemõ jövõ”. Nyugtalan, vajúdó térség ez. A megsemmisülés súlyát éppúgy érezzük, mint a történelem tágas porondja fölött repülõ akrobata könnyed erejét. A hazatérés dadogásában pedig választ kapunk arra az életérzésre, amelynek eluralkodása zsarnokságot szülhet: Mi készül itt? Forgószelébe mily fondorlat fon? Mióta lökõdünk – zöld posztón biliárdgolyók – szét? Dühhé mióta torzul a lágy vonás az arcon: egymás szavától ne értsük a megsegítõ morzét. Önmagad föl nem adhatod! – hallok parancsot, távolból fegyelmez intés: ne, ne panaszkodj! Tökéletes program lehet ez számunkra. Mert a panaszkodás még sohasem szült sem tettet, sem hõst. Tamáska Péter: A csecsemõ jövõ, Magyar Fórum, 1996. június 11.

Gyûjteményes kötetnek is fölfogható Turcsány Péter kötete: a Mázsa és pehelyben öt korábbi verseskönyv, valamint korábban nem közölt versek, illetve a Kiegészítõ írások címû rövid prózai rész kap benne helyet. Elsõ pillantásra az érzékelhetõ világot a maga realitásában „hagyományosan” bemutatónak tûnnek a versek, aztán a kompozíció által egyre többször érzékelhetõ egyfajta disszonancia, majd az is kiderül: az egyes elemek sem minõsíthetõek

293

a ráismerhetõség szempontjából egyértelmûnek. Azaz: a vers tulajdonképp bármikor kinyílik, kinyílhat a megnevezhetetlenre, amikor is nyilvánvaló lesz a tárgyi és a megfoghatatlan közötti következetes átjárhatóság. A versek létrejöttéhez szükséges termékenyítõ feszültségek közül talán elsõsorban a bent és a kint eltérésbõl adódó emelhetõ ki. A benti világ érzékeny teljesség. Ez vetül(ne) rá a kintre, de ennek számára az érzékenység és a teljesség is idegen. A feszültséget eredményezi/fokozza az is, hogy tudható: a belsõ világ nem hagyható magára, noha a belõle való kiköltözést, a magára hagyást a külsõ örömmel üdvözölné – illetve annak érdekében állandó kényszert alkalmaz. Lehet, hogy a (belsõ) leépülésétõl („Itt sokan, sokan végzetesen váltak semmilyenné”) való félelem rémisztõ következtetésekhez vezet, de a széttörés, szétesés végsõ esélyét és praxisát az én nagy erõfeszítéssel igyekszik elhárítani. A versek kötetektõl független, folyamatos számozása is ennek a fel nem adásért folytatott küzdelemnek a benyomását erõsíti. Mintha végtelen szalagként létezõ, soha véget nem érõ folyamatról volna szó, egymás helyébe lépõ, egymást váltó/cserélõ elõzményekrõl és következményekrõl. (...) Jólesik egyetértõleg (s nem kizárólag!) olvasni szempontokat nemegyszer kizáróan érvényesíteni akaró, érvényesítõi irodalmi életünkben a Kiegészítõ írások sorait: „mintha magam is elhittem volna a legalávalóbb rágalmat a magyar költészet hagyományaival szemben, miszerint többes számú gondjaink jelentkezése a lírában: elavult, modernségellenes, sõt dilettáns költõi magatartást feltételez?!” Turcsány Péter azt mondja, ezt nem érdemes hinni, „Mert a költemény nem feledheti el és nem felejtheti azt a népet és kort (korszakot), amelybõl vétetett”. Tóth Károly, Somogy, 1996. július-augusztus

A Megmentett tisztásaink kötetrõl

294

Új verseskötetében, a Megmentett tisztásainkban van egy vers, Csurgói szállás, 1969 a címe, amelyben arcképet rajzol magáról, éppen arra az idõre – tizennyolc éves korára – emlékezve, amikor ez a kalandos, látszólag céltalan pálya elindult: „Jõ, mint a kutya csöndesen, / Ilyenkor rúgnak a lelkén, / Kérdeni röstell, így a rend, / Féli a durvát, s az maga is.” A következõ szakaszban aláhúzással emeli ki a „céltalan” szót: „Munkája mozdul, fürgén, / Láthatóan céltalan, / Pirulna fûzbokor ággá, / Okot nem remél, tiltva van.” Az ellentétes tulajdonságok – gyöngédség és toporzékoló harag – fölsorolása az utolsó versszakba sûrûsödik: „Érintsed olykor szép szóval, / Feléd csóválja nagy szemét, / Elfutós félelmét oldozd, / Vagy nyíltan láncold, úgy hergeld!” A kötet legfrissebb verseiben pedig (a Pilis-Hungarorum ciklusban) arról ad hírt, hogy hátat fordított a fõvárosnak, Budapestrõl kiköltözött Pomázra, a hegyek közé, ahol „Pilis dombjai, völgyei, forrásai / isszák a napfény hétputtonyú / óborát, sziklák, erdõk, tisztások / õrzik óidõk viharos vágtáit…” Elsõ verseskötete, a Tarisznya 1982-ben jelent meg, s vele a nyolcvanas évek elején induló fiatal költõnemzedék sorába lépett. A korabeli kritika (KulcsárSzabó Ernõ) tizenkét verseskötetet – közte Turcsány könyvét is – egybemarkol-

va a magyar líra újabb változását érzékelte, az „új szenzibilitás felé” tett lépést regisztrálta. A nagy mesterek – Weöres, Illyés, Vas, Kálnoky, Nemes Nagy – folytathatatlanok, mondta a kritikus, a vallomásos líra, a „küldetéshitû” költészet ideje lejárt, a fiatalok „egyfajta új érzékenység” követõi, a jövõ az úgynevezett „szerepvesztõ” líráé. A Turcsány Péterrel nagyjában együtt indulók közül a jellemzés talán leginkább Géczi Jánosra és Györe Balázsra maradt érvényes, maga Turcsány költészete ma már szemmel láthatóan más úton jár. Új verseskötete tanúsága szerint – ha líráját alkalmanként meg is érintik a szövegelvû versalkotás formái – nem a szövegköltészet folytatója és híve, nem követi a „költészeti dezillúziót”, nem ír „roncsolt” verseket, líráját nem a „költõi szerepvesztés” hangulata jellemzi. Ellenkezõleg. Mintha az elsõ verseskötet megjelenése óta eltelt idõ, az elmúlt csaknem másfél évtizedes út valamiféle „visszatérést” érlelt volna meg benne (s nemcsak benne!) a tradicionálisnak mondott lírai értékekhez, a magyar költészet hagyományaihoz. Turcsány Péter ma – hogy egyetlen névvel jelezzük ezt a változást – szemmel láthatóan az illyési magatartáshoz von-zódik. A költõ új kötetében az 1995 és 1998 között írt verseket, a négy év termését, a mintegy félszáz költeményt négy ciklusban rendezte el. A szakrális értékek vonzzák: ország, haza, nép, nemzet, család. Van, amikor berzsenyis keserûséggel borong („Itt járok lecsüngõ fáid / lombja alatt, / ferde, õszi napsugarak tûi / vakítanak, / lehet, nem látok már / hazámig el”); van, amikor Kölcsey fájdalma tölti el („honunkban legyünk kivert hontalan, / magyart itt nem magyar temet”). A nép történelmi fenyegetettségét kiáltja világgá („Moly rág itt mindent / ma is”, „oda az ország, oda a jóság”); s akár személyes vallomásaiba, létérzékelésébe, akár természeti képeibe, tájleírásaiba közéleti gondjait, rossz közérzetének okait vegyíti: a „kihajtó igénynélküliséget”, a „kihasználtság lassú szúját”, a megalkuvásra való hajlandóságot ostorozza. „Nem dúvad, nem pacsirta most, de hallgatag / az ember, s furmány keres kiutat –”. (...) Turcsány Péter kiváló formakultúrájú költõ. Hangja, mondatépítése változatos. Ismeri a klasszikus formákat, nem mond le a rímrõl, a verszenérõl, a ritmusról, a dallamról. Van nemes dikciója, de tud lágy és könnyed lenne. Hangjában õsi, kalevalai rétegek is fölbukkannak. Gondot fordít a vers megformálására, nem köznapi, hanem strukturált nyelven beszél. A tört, befejezetlen mondat itt épp úgy a vershatás eszköze, mint a körmondat vagy az archaikus hatást keltõ, hátravetett birtokos jelzõs szerkezet. Kedveli a többrészes, ciklusos versépítményeket. Hisz a hang, a szó erejében, bár szélsõséges nyelvi ötleteivel nem mindig tudunk azonosulni (Hangok árja – leterítesz). Van a kötet végén egy meghökkentõ „négykezes”. A ciklust ketten írták: egy moldvai, csángó-magyar népköltõ, a klézsei Duma István András és Turcsány Péter. Az egyik verset egyikük, a másikat másikuk írta találkozásuk alkalmával a helyszínen. Meghökkentõ, a gondolatnak és képzeletnek egyaránt szárnyat adó ötlet. És egyben híradás, fájdalmas vallomás egy kicsiny magyar népcsoport létérõl és megállíthatatlan pusztulásáról. Sikolyuk még idehallatszik: „Életünkben amit teszünk, / Mind csak emberek legyünk.” Tüskés Tibor: Megmentett tisztásaink, Lyukas óra, 1999

295

296

A színpadon három dobogó. Kubusok. Négyzet, téglalap és síkidom. Fekete háttér elõtt, fekete zongora, hófehér fogsorral. A Költõ diaképe kinagyítva függ a falon. Állandóságot sugall, vajon sugallhatnak e ilyen állandóság-érzést a versek? Mindenesetre a nézõtéren alig marad üres szék. A Költõ „in media res” kezd. Négyzetre emeli magát. Félig ül, aztán félig áll a kubuson. Sebbellobbal mondja verseit, dobja, veti, tolja magától a nézõtérre az egymás mellé rendelt szavakat. A lehetõségbõl kitermelt ok, értelem s általa kívánt sorrendû szavakat. Nyalka, hetyke, fickós, magabiztos. Színészi hév hozza mozgásba tagjait. Olykor pózra emlékeztetõn. De hiszen az egyszerûség is póz. Csak a melegség, a közvetlenség teheti tartóssá a hatást. A költõ megingás nélküli. Memoriter zúdulnak egymásra a versek, rímek, hangok. Dob… dob fel. .. földob… Dobogó… Dobó… Dobál… Dob. Szóragyogások, megfacsart értelmû szavak. Játszanak, amint kiveti õket, kikergeti magából, mint térre a vad játékra áhító ficsúrokat, gyerekeket. Hím- és nõnemû alakokat. Kivelõzött szavakat. Utcáról és szalonokból felszedett szavakat. Utcáról szedett, leporolt szavakat. Kétkedõ és szabadba törõket, választ keresõket… A költõ tétje a túlélés. Túléltetés, a versek túléltetésének megkísértése. A holnapra elrendelt szavak, sorok örökítése. A hazugság kiûzetésének megkísértése. Az igazmondás befogadásának állandósulása. Nagy a tét… Közben remeg a rím, zümmög, berreg, kurrog. Halálkomoly játékos izgés-mozgás uralja a színt. „knn, knn, künn kínlódik egy bogár, hideg jégre le-leszáll… grr, grr… tnn, tnn, tûnik a tû… fff, fff, fütyfürütty.” Hangutánzók fehér galacsinjaival dobálódzik. Pózok kísérik, hajtják õket. De hiszen az egyszerûség is póz! Tiszta áhítat kell, áhítja… Mit áhít még a költõ? Megméretés általi megértést, a nem feledhetõ egyetlen szó kimondását. Átlép a téglalap kubusra. „Még holtom elõtt tépjetek szét, ne lesse senki örökségét…” Jézust idéz! Még inkább Krisztust, a minduntalan Példát. A jóság gonosszá kovászosított alakját. A visszaélést szenvedi benne. Az asztalra reklámnak kitett Bibliát. A magamutogató hólyagszónokok gusztustalan testét taszítja, Trianont sértõ szerelmet vet – mint magot – semmibe. „Hazát magának senki sem hazudhat” (költõ, mondd hát az igazat…). Krisztusi alakja sovány, meggyötört, a szúrt fénytõl felnagyulnak sebei. Keresztet cipel, megdöccen a rímkereszt (a keresztrím), ugrasz, hogy elkapod, ha hullik. Ám dõlten megáll, s mereven néz a ráhullatott fényen túli sötétbe. Van-e most köztes érzete, vagy csak a versben él (bujdokol)? S kenyér, víz, bor, s ágy számára nem létezõ fogalmak?! Felesége nyakán talál végre nyugtató pontot. Nézi hosszan, hozzá beszél, a szemhéján hintázik, merész lengéssel pördül újra vissza. Múltba vérzik most minden szó. Zsarnokdöntõ fejsze valamennyi. ütések a múlt bõrkabátján, a bõröv kabátlapjára csapó csattanása ijeszt. Gyermekként az erkélyrõl látta a Gonoszt. Az ember a költõ gondolatára vágyik, amint ül és hallgat. Azért ül, azért hallgat, hogy behálózzák a költõ szópókjai. A sekély kéjt kívánja elûzetni véle, a sokasodó népbutító igét, semmitmondó gügyögést. „Egyre kilátástalanabb / szép szavaink / távoli sorsa / … Egyre veszélyesbb / lehetõsége a kontár / lazulásnak.” Olykor népdalcseppek csöppje fürdet, máskor balladaméz csordul akaratlan akarattal. Olykor elúszik a széphangzás uszályán, az ütem

tetemén, a rímcsapda egérfogójába csöppen. Belefeledkezik a zenébe, játszik a szó. Weöres, Kosztolányi szép játékait dobálja szét önzetlenül. Ám karcosabbakat, racionálisabbakat, észnél-tartóbbakat. Fürtönfogókat. Pulóverét már a földre vetette. Inge fehér gyolcsában ágál. Krisztusi jövõhöz járuló gyolcsban, magát feszíti, s már elbitangolt tekintete a feleség nyakáról. Nemi szervek vad kavalkádja tüzel gonoszemésztõ tûzzel. Dús emlõk, kemény farok, csípõk csapódnak tenyerébe zamatos almaként. Gondolatkövei fejbe kólintanak. Durván magánéletedbe avatkozik, magángondolataival. Csontvázzá vetkõzteti szóalakját. Botránkozz, ha mersz… Pörölj, perlõiddel, ha tudsz. Gondolat-fogságban mozdulni képtelen rab vagy. Ám a fül hirtelen becsõdöl. Elég… Nem tudom emészteni az iménti szépet. Költõ, hagyd ízlelnem szószépséged, gondolatzamatod. Ne robogj! Hagyj idõt az emésztésre. De a költõ megállíthatatlan. Már nincs a földön, csupán a síkidom tartja leheletfinoman a talpát. Rá sem nehezedik. Nyúlik a magasba, csontos keze az égbe kotorász, nyitott tenyérrel. A szünet után fáradt. Harmadik órája tombolnak az igék, alanyok, állítmányok, kijelentések, megállapítások, kétségek. Emelõdik keze újra az ég felé, mint könyörgõ koldusé. Mintha pelyhet emelne, nézd Uram, mily magasba tartom, látod é akarásom? Másik kezében mázsás súllyal nehezedik a kötet, amelybõl most már olvas. Föntrõl csorgatott fény mossa az arcát. Szenvedély rágta teste, már alig látszik, fölélte önmagát. (A forradalom fölfalja önmaga gyermekeit…) De minden új dal kezdetén felemelõdik a hangja. Mint utolsó erõvel felemelt fej. Kétségbeesetten kapaszkodik a holnap megmaradásának ámításába. A mindörökké élés babonás hitébe. A kifejezhetetlen kétségbeesésével fordul, körbe jár. A szó, amiben minden egyesül, kínozza belülrõl, belepusztul, a kétségbeesett akarat löki még tova, a pódium szélére, ahol csak az elhullás póza várja. Elnémul. Felesége indul, felé közelít, hogy énekhangon szóljon a fájó hitveshez, hogy föltámassza elhullásából, hogy szerelmes dalával életre hívja. Székely, csángó magyar parasztasszony sirató éneke egyszál magában csodatévõ. A gyolcsingbe csavart test újra mozdul, testmaradékát asszonya testmelegébe ágyazza. Éjfél közelít. A „kapcsos könyv” becsukva. Szerbantali gyógyító versek lapulnak benne minden baj orvosságaként. Wágner Tibor: Emlékképek és gondolatok Turcsány Péter elõadóestjén, Buda, Szkéné színpad, 1995. október.

Az elsõsorban költõként jelentõs, de fordítóként, szerkesztõként, könyvkiadóként, némi túlzással irodalmi, kulturális organizátorként is országosan ismert Turcsány Péter legújabb – negyedik – verseskönyve az elmúlt négy esztendõ termését fogja össze. A szép kiállású, gondosan szerkesztett, F. Varga Ágnes grafikáival illusztrált Megmentett tisztásaink, ahogy a szerzõ hangsúlyozottan rögzíti: lélekkulcs. Lélekkulcs a költõhöz, de kulcs az örök emberi lélekhez is, hiszen örök témákat és érzéseket fogalmaz meg s jár körül Turcsány Péter; személyiséggé fölmutatva élményeit, tehát az életet is vállalva, történelmi szorításokkal szembenézve vall földrajzi és szellemi hazáról, szerelemrõl, szenvedésrõl, örömrõl, hiányról és beteljesülésrõl.

297

Vallomása önmagáról és mûvészetérõl – ars poeticája – az immár végképp felnõtté vált férfi szigorú számvetése is: „Világra szabadított s szabadult vágyak forgatják meg kívánságaink keretét, s ekképp megõrzött (Megmentett) szavak (tisz-tásaink) gyûjthetik csak egybe s õrizhetik meg társaimat, barátaimat: embernek, magyarnak s Isten gyermekeinek egyaránt.” (...) Kaiser László: Megmentett tisztásaink, 1999.

298

Keresõ Elsõ könyv

EMELKEDJ, ATLANTISZ! Újabb versek, 1998–2003

Emelkedj, Atlantisz! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .6

Tûzimádó gyermekkorom

Tûzimádó gyermekkorom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .8 Táltos-homlok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .9 Életnyitány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .10 Kamasz-scherzók, 1968–2001 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .11 1. DOBOKRA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .11 2. IL TROVATORE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .12 Petõfi Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .13

Vérrózsabokrok esztendeje

Ezerkilencszázkilencvenkilenc, te napkelte! . . . . . . . . . . . . . . . . . .15 Szivárvány-boltú kapu… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .16 Kertjeinket dér lepi már . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .17 Pálfalvai szüret . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .19 Északi otthonosság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .20 Hazatérõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .20 A lírikus sétája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 1. SASHEGYI SÁNDOR, 1990–1995 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 2. TEMETÕINK ÁRVASÁGA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 4. IMÁINK TESTVÉRISÉGE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 3. TIBORCOK HÛSÉGE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 Heródesi tavasz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .22 Vérrózsabokrok esztendeje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .23 Csángó ballada . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .24

A világkerék pályamódosítása

A világkerék pályamódosítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .25 Évezredváltó pirkadat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .26 Moldvai magyar Passió . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .27 A Sâbâoani bazilika udvarán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .29 Jegenyefenyõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .30 Az ismeretlen vándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .32 Friuli ciprusai alatt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .34

Szimbólumunk: a kert

Szimbólumunk: a kert . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .36 Tiszamenti Pünkösd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .36 Napfogyatkozásunk gyertyalángja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .37

299

Legyen meg a Te akaratod . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .39 A Tiszazug feltámadása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .40 Tiszazug hullámai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .41 Tiszazugi hálaadás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .42 Opálsötét lobbanás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .43 Bábeli árvíz támad . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .43 Szem és szív . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .44 Kikötõ-avatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .45

Istennek vadlúdraja

Istennek vadlúdraja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .47 Kérdések, márványba vésve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .48 Húsvéti levél a Kedveshez . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .48 Pólusok, szélcsend – magvetõvel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .49 Rilke – nyomokban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .50 Duinó õrlelkéhez . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .51 Osztályrészed: arcok kinyílt virága . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .51 Advent ideje, Szûzanya! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .52 Jászol és kereszt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .53 Karácsony esti vágyak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .53

A láthatatlan palota

A láthatatlan palota . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .55 Tizenhárman az Istenszéken . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .56 Kalotaszegi szárnycsapások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .56 Magyarvalkói fohász . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .58 Mezõségi kérdések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .59 Visszatérsz-e, nyugalmam szárnycsapása? . . . . . . . . . . . . . . . . . . .59 A költészet búcsúja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .60 A hûtlen! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .60 Ezrednyitányi rajtnál . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .60 Júdások Isten õrhelyein . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .61 1702. Szilveszter-éj . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .62 Homokvihar az õsi földön . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .63 Bronzfekete Nagypéntekünk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .64

Somlóhegy évzáró vadlibái

Somlóhegy évzáró vadlibái . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .65 Karámba fogott bika-éjjelek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .65 Kacagásod vízesésében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .67 Belsõ tavaszunk áradása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .67 Az öregség szimfóniája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .68 Májusi tündérfakadás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .68 Fehér madár a templom keresztjén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .69 Szászvárosi jelenés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .70 Új középkor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .70

300

A kegyelmi kontempláció esélyeirõl

Olvasólámpa 1-4 Az írás kegyelmi állapotai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .71 A csönd elvétele . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .72 A tavasz evangéliuma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .73 Májusi áhítat, mindörökre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .75

Második könyv

A JÓSÁG KÖNYÖRTELENSÉGE (Kiemelt versek, 1967–1998)

Az ifjúkor hordalékai Szabadságunk: zsebkendõnyi! Õszi kérdés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .78 Exhumálás, 1967 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .78 Anyám . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .79 Egyoldalú párbeszéd – a Galambról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .80 Halott lázadók ünnepén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .80 A csehországi változásokra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .81 Patanyomba ékelt vers, 1969 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .81 „ F á j j o n a F ö l d n e k ! ” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .81 Magyar Jeanne d’Arc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .82 Martinovics megíratlan levele . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .82 Ostor volna az én szavam . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .83 Zsebkendõbe törölt vádak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .83 Penge a pengén Elugatta a csöndet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .84 Domb . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .84 Fohász egy fához . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .84 Penge a pengén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .85 Mint embert a kereszt... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .85 Mona-hajú Fák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .85 Csillagverem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .86 Éjszaka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .86 Ezen a reggel’ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .86 Tánc-oltár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .87 Szikla és virág . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .88 Tátrai kép . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .89 Vérehulló hajnal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .89 Tékozló–töredék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .89 Nem érzem benne . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .90 Én nem szórhatom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .90 Mária, te menekülj! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .90

301

Mona asztaláról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .91 Beismerem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .91 Oly védtelen a lány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .91 Lobogjon gyertya értünk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .92 Égi álom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .93 Gallyak, lánnyal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .93 Esti kérelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .93 Szénaillat, kék folyópart . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .94 Ezüstfekete fénytörésben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .94 Sötét a hegy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .95 Szó-ikonok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .95

Tarisznya

302

Áll a tükörben az arc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .96 Dohány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .97 Szarvas lépdel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .97 Villanások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .98 Országúti csavargó siralma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .98 Akár a hazám . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .100 Kocsispanasz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .100 Sólyomzsoltár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .101 Grimaszk (Részletek kettõs szonett-koszorúból) . . . . . . . . . . . . . . . .101 ÓRA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .101 CIPÕ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .102 MESTER–GRIMASZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .102 ÍRÓGÉP . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .102 ALBUM . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .103 ZENÉLÕ KRISZTUSKÉP . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .103 GITÁR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .103 RÁDIÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .104 RÉZPOHÁR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .104 KULACS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .105 Memento ’68, Európa (Hobó-fogó) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .105 Köhögés három tételben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .106 Sztrádák, hegyek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .106 A lépés geometriája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .107 Gellért hordalékai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .107 Esõs porté . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .108 Vétóm és sóhajom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .108 Triptichon Hungarorum . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .109 1. „MI MÁRIÁNK” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .109 2. PUSKÍN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .109 3. FEKETE SZALAGRA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .110 Óda a szipogó esõhöz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .111 Pohárköszöntõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .112 Arthur vissza se néz! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .114 Suhanc vésõ: Illyés Gyula szobra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .115

Hazát magadnak nem hazudhatsz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .116 Õrültek városa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .117 Eszelõs sírásó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .118 Fülledt házban huzat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .119 A szavak tánca . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .122 Memento Urbis (I. rész) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .123

Vesztesek mérlegén

Számvetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .124 Pergetõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .126 Valahol fáradt tájakon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .127 Szarvas térdel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .128 Rigóének a városligetben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .128 Testamentum (Részletek) I–III. rész . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .130 Chorus Rerum Gestarum . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .138 IV–V. rész . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .140 A szobor, 1981 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .146 Végkiárusítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .148 Kárhozottak lázadása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .150 Körös-parti kettõs koan . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .152 Csöndes üdvözlet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .153 „A város peremén” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .154 A vesztesek mérlegén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .155 Áttörés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .156 Megérkezés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .158

Mázsa és pehely Mázsa és pehely Mázsa és pehely . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .159 Sebek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .159 Zarándoklás ez mióta . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .160 Dal a T-hangról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .160 Nap-testû hegedûmet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .160 Karámtalanok

1. KARÁMTALANOK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .161 6. A KÓRUS NÉMASÁGA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .162 8. GYERTYÁK A NYÁRBAN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .162 11. SAS-KÖRÖMRE LEVELEDZETT KÍGYÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .163 13. MA MÉG A HOLDHOZ... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .164 14. A TÖRTÉNET KEZDETE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .165 15. A TÖRTÉNET SZÉTSZAKADÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .167 17. VIRÁGVASÁRNAP . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .168 20. CITERASZÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .169 23. JÚNIUSI ZSOLTÁR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .170

303

30. HÁTORSZÁGI CSÖNDES RAPSZÓDIA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .172 31. A TÛZ ELJÖVETELE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .173

A szeretet gyûrûzései A szeretet gyûrûzései (Részletek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .175 1. KÉK VOLT AZ ESTE ÉS SÖTÉT . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .175 3. ADJ URAM VIGASZTALÁST A SÍRÓ SZEMNEK1 . . . . . . . . . . . . . .175 4. ADJ URAM SZÁLLÁST AZOKNAK, AKIK ELMENNEK . . . . . . . . . .175 5. SZERELMÜNK ZAKLATOTT BOGLYÁIBÓL . . . . . . . . . . . . . . . . . .176 6. BOGLYÁK, CSOKROK, KICSI SZÁLAK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .176 7. MÁRCIUS, BÚCSÚZTATLAK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .176

9. NAGYPÉNTEK, MÁR VÁRTALAK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .177 13. NEM CSILLAPUL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .177 14. A TÖRTÉNET VISSZATÉRÉSE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .177 23. A SZERETET GYÛRÛZÉSEI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .179

Anyám . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .180 (Amit lányának írt) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .180 (Aki a sírást...) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .181 Háttérbõl néz a gyermek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .181 Romok kicsi hölgye, te vagy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .182 A Duna üzenete A Duna üzenete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .183 A nagyvilág kálváriáján . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .184 Csolt-Mágori elégia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .185 Mi így emlékezünk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .186 Az utolsó napokból V. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .187 A barlang visszavétele . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .189 1989 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .190 Székelyföldi január . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .190 Megmaradásunk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .191 A zsarnokság kísértete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .192 A hazatérés dadogása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .197

304

Várakozások Cantus Adventus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .199 Ex libris . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .199 Várakozások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .200 1. ÉBRED AZ ÕSZI SUGÁRZÁS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .200 8. HOMLOKODON A TÁTRA CSÖNDJE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .200 9. ÚSZÓ KARODON TISZA HULLÁMA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .201 10. CSÍPÕD NYÁRFÁK TENGERÖBLE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .201 11. ROSKADÁSIG AZ OLTÁR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .202 13. ÉNEK A VÁRAKOZÁSRÓL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .202 14. CRO-MAGNON TÜNDÉRE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .203 15. ÚJ KÖNYV LAPJAI MIKOR MEGNYITTATTAK . . . . . . . . . . . . . . .204 18. KETTÕS HELYSZÍN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .204

19. URAM, MÉG NEM VAGYUNK MÉLTÓK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .206 26. HAJNALBAN SZÜLETETT BÍBOR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .206 27. A KERESZTÉNYSÉG HAJNALÁN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .207 28. A HÁRS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .207 34. SZÜLESS KÖZÉNK, TORDA KISDED! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .208 Sem emlék, sem való Sem emlék, sem való . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .211 Tisza-nagyrév . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .211 Csokonai Nagyréven . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .212 Életre-halálra! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .212 1. GIUSEPPE UNGARETTI HALÁSZHÁLÓJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . .212 2. ÉLETRE-HALÁLRA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .213 3. IHLET . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .213 4. MEGPILLANTÁS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .213 Leánderek szigetén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .213 1. LEÁNDEREK SZIGETÉN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .213 2. SZKÍTA DAL – KRÉTÁRÓL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .214 3. A TENGER KÖLYKE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .214 Hálókkal csomózott bárkák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .215 Berci bohóc nótába fog A benti világban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .216 Téli átváltozások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .216 Harangjáték januárban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .217 Berci bohóc nótába fog . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .218 Ráolvasó újszülöttre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .218 Édua, kunbõrû kislány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .218 Botond, az újszülött . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .218 Jégesõ sámánja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .219 Júliusi dúdoló . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .219 Villõ születésnapjára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .220 Az út . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .220 Ez a legény! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .220 Nagyrévi séta, este . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .222

Megmentett tisztásaink

Bozótok, loncos indák éneke . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .223 Ördögök estélye . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .224 Citerás szent . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .225 Csillag – a homályban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .226 Virágvasárnap mámorában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .228 Csíksomlyó, Székelyföld köldöke . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .229 A síkság írnoka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .230 Tiszazug vigasztalója . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .232 Tiszazugi nyár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .234 Veled lélegzik most a nyár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .236

305

Pihenni csak és ragyogni . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .237 Pannon nyár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .237 Vallon õsz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .238 Eljegyzett már a tél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .238 Sikolyokkal jött el az õsz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .239 Északi õsz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .239 Aprószentek hetében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .241 Utazók hazája, Dalmácia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .242 Gyermekidõ, te aranykor! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .243 Hangok árja – leterítesz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .244 Irányított jel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .245 Imádkozó kezed . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .245 Megmentett igék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .246 Szállásunk, szárnyalásunk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .246 Létrája szent hegyünknek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .247 Pilis Hungarorum . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .248 Pilisi kószálások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .249 Magyar magyarral találkozik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .249

Harmadik könyv

TALÁN A SZÍV MARAD… Versfordítások

Az utolsó kamasz férfi dala . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .251 Taurinus Stauromachia részlet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .251 Majakovszkij, V. Hallgassátok! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .252 Pessoa, F. – Reis R. Gyûlölve-szeretve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .253 Isten . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .253 Ó, Istenem… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .253 Istenek, erõk… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .255 Túl Istenen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .255 I. A MÉLYSÉG . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .254 II. AZ ELMENÕ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .254 III. AZ ISTEN HANGJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .255 IV. AZ ALÁHULLÁS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .255

306

Pessoa, F. Emlékoszlop . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .256 Az idõk (részletek) 257 I. ÉJSZAKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .257 II. VIHAR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .258 III. NYUGALOM . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .258 Ungaretti, G. Nép . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .259 Vég . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .259 Álom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .259

Quasimodo, S. Anyaföldemhez . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .260 Szó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .261 Hozzám új ártatlanságért leszálló . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .261 Fehérvasárnap ámenje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .262 Halott gém . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .262 Fûzfák surrogó ágaira . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .262 Levél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .263 1944. január 19. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .263 A hó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .264 Egyik nap a másik után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .264 Talán a szív marad . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .264 A téli éjszaka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .265 Magas Bergamo várából . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .265 DÉL SIRATÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .266 Mistral, G. Bistolfi keresztje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .266 Archimenda, Sz. A Gyóntatónál . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .267 Dimitrova, B. Vágyódás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .268 Hó-fuga . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .268 Tiltott tenger . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .269 Canev, Sz. Poéta ha megszületik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .270 Donne, J. F. Krisztus, a külvárosi rókával . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .271 A csönd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .272 Tamen, P. Adelinához, 1987 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .273 Festõ a tükörnél reggelente . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .274 A homokot mondom… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .274 Szavaid távol vannak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .275 Mintha fa volna… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .275 A lapon, a leírt szavakban… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .275

THE INVISEBLE PALACE (Turcsány Péter versei angolul)

Born in Budapest (1951 – )... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .277 Song of Thickets and Draggletailed Tendrils . . . . . . . . . . . . . . . .278 Prayer for the Prisoners of Alcohol . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .278 The invisible palace . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .279

Emlékeztetõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .281 A margón található verseket a Leonardo versrajz-vázlatai, a Sorvázlatok, a Nyúlbogyó-ciklus, a Mementó ’68 Európa, a Karcolás-vázlatok és a Sarkadi mondatséták darabjai közül válogatta a költõ. A táblaborítón a Máglya-játék és a Fölemelt bikavér címû versek olvashatók.

307

TURCSÁNY PÉTER 1951. mácius 5-én született Budapesten, 6 gyermek édesapja. Felesége 1991-tõl Szutor Ágnes. 1996-tól Pomázon és nyaranta Nagyréven élnek. M Hosszabb ideig tagja volt az MTA Irodalmi Tudományi Intézet szemiotikai és verstani kutatócsoportjának, majd az MTA Szociológiai Intézet Értékkutató Mûhelyének és dolgozott a Magyar Népmûvelési Intézet számára is. M Ösztöndíjat nyert a Soros Alapítványtól, a Lakitelek Alapítványtól és a NKÖM Nemzeti Kulturális Alaptól. M 1997-ben a Lakitelek Alapítvány Kölcsey-díját és 2000. õszén a Pest Megyei Önkormányzat Milleniumi pályázatának megosztott irodalmi különdíját kapta meg. 1988-tól kis megszakítással a PoLíSz címû irodalmi lap alapítója és fõszerkesztõje, 1991-tõl a Kráter Mûhely Egyesület könyvkiadóvezetõje, majd 1998-tól elnöke. 1999-tõl a kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének (ITÁSZ) ügyvezetõ elnöke.

308

Emelkedj, Atlantisz! Turcsány Péter hármaskönyve Új és kiemelt versek és mûfordítások Az irodalomszervezõi és könyvkiadói munkája által közismert, Kölcsey-díjas költõ, Turcsány Péter negyedik verseskötetében folytatja a Megmentetett tisztásaink címû 1997-es kötetében kialakított egzisztenciális, természet-közeli és nemzeti önismeretünket szolgáló lírai hangot. Az Emelkedj, Atlantisz! ugyanakkor a második kötetében megjelentetett Testamentum címû nemzedéki epika ezrednyitó folytatása is. A nemzedék, amely „Gúlába össze-, föl- / sem állhatott. / Az ország testén való osztozásnál / dobogóra sem juthatott” – mégis jövõnk letéteményese lett: „S ott van csitult vadságaink nyomán / az ujjait szétvetõ, a tárulkozó kéz- és karmozdulat: / maga mögé vetve magot – a jövõ felé úgy mutat!” Új verseiben a fenyegetõen áradó Tisza, a Szabadka környéki Palics, a Szeretmenti csángóvidék impressziói éppúgy megformálódnak, mint az olaszországi Aquilea történelmének magyar vonatkozásai, vagy akár Domokos Pál Péter, illetve Németh László költõi átéléssel ábrázolt belsõ vívódásai. A Szimbólumunk a kert címû versében Dylan Thomasszal együtt vallja: „Metaforám az ember”. Turcsány Péter költészete a gyermekkori, a családi és a tájvidéki (tiszazugi, Pilisvidéki s születését tekintve fõvárosi) értékek korszerû megszólaltatására is példa. A jóság könyörtelensége címû lírai visszatekintése montázs a költõ félévszázados életterérõl, életútjából, lelki-szellemi alakulásairól: lázadás és építkezés egysége. Korábbi verseskönyveinek nagyszabású összefoglalója. Egzisztenciális szabadságszeretet, a nemzetlétében máig veszélyeztetett magyarság sorstudatának kimondása, örök zeneiség és látomásos poézis kerül – Turcsány személyiségét is megmutató – egységbe ebben a zárt ciklusokba és al-ciklusokba rendezett költemény-világban. A mûfordítói munkáit szintén válogatva bemutató Talán a szív marad… címû ciklus szertetekintõ világirodalmi mohósággal hordja közénk a várakozás és a remény (Virágvasárnap ádventje) elpusztíthatatlan himnuszait. Turcsány Péter az 1999-ben megjelentetett V. Hlebnyikov: A tükrök kacagása címû fordításkötete után ismét a XX. század költészetének nagy megújítóival vállal rokonságot, a föld bármely részérõl is érkeztek õk: Itáliából Ungarettivel és Qasimodoval, Portugáliából Pessoával és Tamennel, Chilébõl Mistrallal, Írországból John F. Donnal, Bulgáriából Blaga Dimitrovával, Szerafin atyával és Oroszországból az I. világháború elõtti Majakovszkijjal. Költeményeikbõl olyan panorámát állított össze, amely egységben mutatja fel a modern ember válságokban megszületõ új arcát. A kötet a világ- és a magyar-irodalom nagy, összegzõ verseskönyveinek társa.

309

TURCSÁNY PÉTER

KÖTETEI:

Tarisznya,

1982, MAGVETÕ

Testamentum,

1986, SZÉPIRODALMI

Mázsa és pehely, 1995, ANTOLÓGIA

Megmentett tisztásaink, 1998, KRÁTER

Velemir Hlebnyikov: Tükrök kacagása (Mûfordítások), 1999, KRÁTER

A mérleg közepén

(Tanulmánykötet), 2001, KRÁTER

Antológiák:

Madárúton, Versmondók könyve, Válasz évkönyv I–II., Magyarokhoz és más válogatások

310

VÁRJUK

MEGRENDELÉSEIT:

2013 Pomáz, Búzavirág utca 2. Tel./fax: (26) 328-491 Mobil: (20) 915-3234 E-mail: [email protected]

www.krater.hu