J. GOLDENLANE EDDIG MEGJELENT KÖNYVEI A szélhámos és a varázsló (Valhalla kiadó) Isteni Balhé Papírtigris
J. GOLDENLANE
FARKASTESTVÉR
BEHOLDER KIADÓ BUDAPEST, 2002 Írta: Goldman Júlia Copyright © Goldman Júlia, 2002 All rights reserved.
A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható Borítóterv: Boros-Szikszai Grafikai Stúdió Cover art copyright © by Zoltán Boros & Gábor Szikszai
ISBN 963 9399 25 6
Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134 Felelős kiadó: Mázán Zsolt, Tibor Miklós Felelős szerkesztő: Dani Zoltán
Korrektor: Katona Renáta, Sándor Miklós Tördelés: Dikó István Készítette azAlföldi Nyomda Rt. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Készült 2002-ben – Ezt keresed, cicababa? – Aha! Idedobnád? Most mit ragozzam, marha vagyok, hogy elfelejtkeztem a kocsikulcsról! – Biztos a tiéd, kicsike? – Persze, láthattátok, annál az asztalnál ültem, ahol találtátok! Általában bent hagyom az autóban, de ennek a lepukkadt, út menti büfének a parkolója túl forgalmas az ilyesmihez. – Nagyon akarod, bébi? – Nagyon, nagyon akarod, cicuska? Ezeknek elment az eszük? – Most szórakoztok velem? Ide vele, haver, vagy baj lesz! – vesztem el a türelmem, és közelebb is lépek, de a menő bőrszerkóba csomagolt pasasok nem ijednek meg tőlem. Bár magas vagyok, magasabb az átlagnál, de mégis csak egy gizda, vékony nő, egyedül, míg ők négyen állnak velem szemben, izmaik láthatóan duzzadnak a szteroidoktól. Nem érzik úgy, hogy félniük kéne tőlem. Kicsit hátrálnak, szétszóródnak, meglengetik a magasban a kulcsot, élesen felcsilingel a fém. – Ha akarod, kérjed szépen! – No, kérjed szépen, nagyon szépen, bébi! Ezek tényleg öngyilkosok akarnak lenni! Körbenézek, egyedül vagyunk a teraszon, csak a kőkorlát alatt, olyan négy-öt méter mélységben haladó betonútról hallatszik fel a gyér forgalom zaja. Még alatta meredek hegyoldal, itt majdnem a tengerig ér a bokros-fás meredély, és nagyon, nagyon mély, nem hangzik ide a hullámok morgása. Szóval, sehol senki, és az alkonyat is nekem kedvez. A szürke félhomályban alig lehet látni, a büfé épülete felől pedig csak pár nyomorult neon igyekszik fényt csempészni a közeledő éjszakába. Bent zene szól, az ott szórakozó vendégek sem figyelnek ránk. Leszegem a fejem, elmosolyodom, csak hogy megmutassam fogaimat. Kezem ökölbe zárom, lassú, szándékosan lassú léptekkel indulok a négy fickó felé. – Szépen kérem. És most utoljára. Ide a kulcsomat! Eredendően is mély hangom megkarcosodik, de a fickók nem érzik meg a veszélyt. – Ugyan, kislány, te csak kérjél szépen, a fenyegetődzést hagyd ránk! – nevet rám magabiztosan az egyik, ő lehet a főnök. Büdös a lehelete, de nem csoda,
csak abban a negyedórában, amíg én vacsoráztam, vagy két feles whiskyt lehajtott. A társai dettó. És ezek akarnak megállni előttem? Pusztán megszokásból felpislantok az égre, a hold sehol, sebaj! Egyedül is boldogulni fogok! További vacakolás nélkül felkapok egy széket, meglengetem az orruk előtt. – Háromnál ölök. Tehát, egy... – Te, ez a csaj lökött! – nevet fel az egyik. – Ja, és milyen szakadt! – válaszol a másik. – ...kettő... – Na, gyere, cica! – Gyere csak, jól el fogunk mi szórakozni együtt! – ...három! És megyek. Borul az utamban álló asztal, szétrebbennek a székek, a kezemben tartott példány pedig egyenesen repül, méghozzá a kulcsomat eltulajdonító pasas felé. Éppen hogy csak felugrik, de még mindig nem sejt semmit. Mielőtt elérném, odadobja a cuccot az egyik haverjának, aki készen áll tovább passzolni, és közben nevet, élvezi a príma mókát. Nem vetődöm a kulcs után, hiábavaló vadászat lenne, négyen vannak egy ellen, körbevesznek, jó eséllyel addig szórakoznak velem, amíg kedvük tartja. De hát nem muszáj nekem velük játszanom az általuk kitalált játékot, miért ne folytatódhatna az affér az én szabályaim szerint? Még egyet lépek előre, és lazán, nyitott tenyérrel fellököm az egyik srácot. Elterül a padlón, ő már nem számít, a következőt könyökkel küldöm neki a korlátnak, test csattan testen, vér freccsen valahonnan az arcomba, még egy alak lehanyatlik, már csak egy áll velem szemben, szeme tágra nyílik. – Hogy az a... – csodálkozik seperc alatt szerteszórt haverjait látva. – A kulcsomat! – csattanok fel, és előrenyújtom a jobbom, miközben alig odafigyelve lenyalom az ajkamra freccsent vércseppeket. – Hogy az a – ismétli, de nem adok neki időt befejezni a mondatot. Már megyek, hosszú léptekkel, nyúlok, hogy elvegyem, ami az enyém, hogy törjem a csontot, szakadjanak az inak, és folyjon a vér, részegítsen édes illata! Az utolsó pillanatban cselekszik, nagy ívben áthajítja a kulcsot a korláton, le, a betonút felé. – Itt a kulcsod, te kurva! – kiáltja, de már nem figyelek rá. Nem gondolkodom, az automatika visz, a kulcs az enyém, kell nekem, nem hagyom veszni! Hosszú ugrással vágódom a csillogó ragyogással repülő fémvacak után, testem felfekszik a levegőbe, fülembe zúg a zuhanás szele. Semmi nem számít, csak a célt látom, és még az ugrás emelkedő ágában vagyok, amikor elérem vágyaim tárgyát, mancsomba tapad a kulcs. Aztán észhez térek. Mit is csinálok éppen? Repülök, de nem lévén madár, ez nem tart sokáig, vészesen közeledik a talaj, méghozzá egy betonúttal súlyosbítva. Úgy-ahogy tompítom az esést, így is
érzem, hogy a váltamban valami eltört, de nincs időm tüzetesebben megszemlélni a kárt. Gurulok tovább, le az útról, a semmibe nyíló, majdnem szakadék meredekségű hegyoldalon. Fák, bokrok ágai kapnak utánam, jót karmolnak arcomba, hátamba. Feslik a pólóm, szakad a bőröm, kézzel-lábbal igyekszem megállítani magam, egyelőre teljesen eredménytelenül. Végül maga a hegy könyörül meg rajtam, a soros bukfenc után arccal előre érkezem egy sétányra. Kavicsár száll az égbe becsapódásom nyomán, egy pillanatra azt sem tudom, mi történt, a következőben pedig fellángol testemben a fájdalom. Hatalmasat nyögök, szememet könnyek futják el, aztán csak heverek, tehetetlenül és nyomorultul. Eh, csak ennyire vagyok képes? Nehézkesen megmozdítom a fejem. Amennyire látok, az éjszaka még megvan, immár csillagokból is csak annyit vonultat fel, mint amennyi illendő tőle. A fájdalom lassan szelídül vállamban, térdemben, hát megtámaszkodom két öklömön, és felemelkedem. Kiköpök egy marék kavicsot, pár fogat, lassan normalizálódik helyzetem. Valami rendezett sétányon heverészek éppen, igen, ez egy üdülőfalu, illetve kicsit odébb, a tenger partján van egy üdülőfalu... Itt tarthatok, amikor valahonnan lépéseket hallok, aztán hirtelen előttem terem egy kisfiú. – Hú, ez nagyon frankó volt! – hajol az arcomba, megcsap a jellegzetes gyerekszag. – Ekkorát esni még senkit sem láttam, csak a filmekben! A néni kaszkadőr? – Nem... – nyögöm kötelességtudóan, majd feltérdelek, elmaszatolom arcomon a vért, a koszt, a könnyeket. – Akkor miért ugrott le? – Hülyeségből... – motyogom. Kinyitom az öklöm, a kulcs benne van. Zsebembe gyömöszölöm, aztán kisöpröm szürke tincseimet a homlokomból. A fejem ragad a vértől, bőven jut belőle eredendően fehér pólómra, világos farmernadrágomra is. – Akkor is tök jó volt, majd elmesélem otthon a bátyámnak. Ő mindig azt mondja, hogy a filmeken ez csak trükk, de most már láttam, meg lehet csinálni élőben is! Gyanakodva nézek fel a srácra. Hány éves lehet, tíz, tizenkettő? – Meg ne próbáld utánam csinálni! Trükk, és ráadásul nagyon nehéz! – De... – kezdené megszeppenten haragvó hangomtól, ám ekkor végre segítséget kapok, befut az édesanyja, fiatal, jól öltözött nő. – Azonnal menj arrébb, hagyd békén a nénit! – húzza hátrább a kölyköt, aztán sajnos velem kezd el foglalkozni. – Hogy érzi magát? Jaj, de buta kérdés, hatalmasat zuhant, hogy érezhetné magát! Ne mozduljon, mindjárt hívok mentőt! – Ne! – kiáltok fel, ne, mentő az nem kell nekem! – De hát csupa vér az arca, és a lába is milyen szögben áll! Odasandítok, milyen szögben? Nos, természetesen természetellenesben,
hát két kézzel megragadom, és a helyére rántom. Ismét rámszakad a fájdalom, legszívesebben ordítanék, de nem lehet. Normálisnak, sőt, egészségesnek kell kinéznem, különben orvost hívnak! – Semmi bajom, nem zuhantam, csak csúsztam. Az útról. A vér meg csak a karcolások miatt van, ezek a vacak bokrok megtéptek! – magyarázom, és mivel látom az asszony szemében a kétkedést, hát talpra állok. Elhatározni könnyű, megtenni szinte lehetetlen. Próbálkozásomat látva a nő kezét nyújtja, és ez már elég, hogy felemelkedjek. Aztán kicsit még rátámaszkodom, pár mély lélegzetvétellel normálissá szelídítem szívem veszett kalimpálását. – Jól vagyok – jelentem ki határozottan, leginkább saját magam meggyőzésére, és elindulok. Törött lábam húzom, bordáimba minden lépésnél fájdalom nyilall, de megyek. Felfelé, ahonnan jöttem. Dolgom van odafent! – Biztosan ne hívjak orvost' – hallom magam mögött a nő hitetlenkedő hangját. – Biztosan! – kiáltok vissza, és rendületlenül menetelek felfelé. Egyszer meg is csúszom, négykézlábra esek. de aztán ismét talpra tornázom magam. Tovább! Azok a mocskos suhancok, a piszok állatok, a szemét dögök, ezt nem fogják megúszni! Hogy képzelték, hogy packázhatnak velem? Feltépem a hasukat, átharapom a torkuk, megölöm őket! Egy örökkévalóság, míg visszaérek az útig, pedig csak pár perc telhetett el zuhanásom óta. Talán annyi sem. Felpillantok, a büfé teraszának korlátjánál ott áll a négy fickó, szépen sorban, és döbbent pofival lefelé bámulnak. Kicsit én is megállok, mély lélegzetet veszek, nézem őket, erőt gyűjtök. A pillanatnyi nyugalomban józan eszem is szóhoz jut, és veszettül tiltakozik. Semmi értelme arcukba szakasztani fájdalom szította haragomat, a kulcs megvan, a többi mindegy. Taplók, de ezt mién pont én magyarázzam el nekik? És ezzel a normális énemnek szentelt, kurta pillanat el is múlik, a szerpentin kanyarulatában kocsi fordul be, reflektora végigsöpri az utat, lecsap rám, a ragyogó fény körülöleli tépett, véres alakomat. A sötétséget odafentről kémlelő pacákok pedig észrevesznek, és szinte azonnal elkapja őket a frász, sarkon fordulnak, és eltűnnek a korlát mögött. Lelkemben magasra a szökik a láz, előlem senki sem menekülhet! Hosszú léptekkel bicegek át az úton, a teraszra vivő lépcsőn már kocogok. Odafent senki sincs, de még látom a fekete alakokat odabent, ahogy a parkoló felé rohannak. Nem vacakolok, futok én is, teljes erőből, át a büfén. A vendégek talán utánam fordulnak, kit érdekel? A parkolót az épülettől elválasztó vaskorláton könnyedén átugrom, de így is elkések, egy vörös sportkocsi, fedélzetén a négy fickóval, éppen akkor indul. Gondolkodás nélkül lépek a gyorsuló autó elé. Nem áll meg, térdemet elkapja a lökhárító, rázuhanok a motorháztetőre, fejemmel töröm be a szélvédőt, nem is teljesen önszántamból. Az autó hirtelen fékezéssel megáll, legurulok a földre, elfekszem a meleg betonon. Tovább!
Tenyeremre támaszkodva emelkedem fel, vér folyik a szemembe, vöröses maszatokon át látom, hogy ismét elindul mellettem a vérpiros karosszéria. Gyerünk, tovább, utánuk! Nem menekülhetnek előlem, ölni akarok! Nos, pillanatokon belül tisztázódik, nem menekülni akarnak. A böhönc fémmonstrum teli pofával nekem jön, áthajt rajtam. Még érzem, hogy a homlokom csattan a lökhárítón, majd az első gumiabroncs ripityára zúzza a felkarom, aztán elmosódik az élet. De nyilván csak kurta pillanatokra, mert arra térek magamhoz, hogy futó léptek torpannak meg mellettem, és valaki felordít. – Orvost! Orvost gyorsan! „Ne!” tiltakoznék, de egyelőre csak némi nyöszörgésre futja. – Hívják a mentőket! – kiabál az első hang, aztán lábak újabb dobogása, és még néhány bámészkodó mellé csapódik. – Te jó ég, ez borzalmas! – Én valaki az elsősegélyhez? – Egyáltalán, él még szerencsétlen? Naná, hogy élek! Ezt prezentálandó kinyitom a szemem. – Ne mozduljon, a mentő már úton van! – biztat egy, az arcomba hajoló, idegen arc. Átfókuszálok a tiszta égre, keresem a holdat. – Hol... Hol vannak... – Csend, mondani akar valamit! – tágítja körülöttem a kört az idegen. Könyökre tornázom magam, a bámészkodók pedig elhallgatnak, a beálló csendben mindenki hallja a hangom. – Hol vannak azok a mocskok? – lihegem, aztán vért köpök, közönségem hitetlenkedve felzsong. – Pihenjen, ne törődjön azokkal a huligánokkal! – Széttört a kocsijuk, nem tudnak elmenni! – Nyugodjon meg, kihívtuk a rendőröket! Megnyugodni? Ezerrel felzúg a fülemben az adrenalin hajtotta vér, a zsaruk említéséből új erőt merítek. Ha valakivel nem akarok találkozni, akkor az a hivatalos közeg. Kösz, nekem elegem van belőlük! Ismét megpróbálom összeszedni magam, és újra indul az elpusztíthatatlan gépezet. Emelem a fejem, megtámaszkodom vérmaszatos tenyeremen, magam alá húzom a lábam. – Ne mozduljon! Lehet, hogy súlyos belső sérülései vannak! – fogna vissza az idegen férfi, de úgy lököm felre, hogy elveszti az egyensúlyát, lehuppan a betonra. – Megölöm őket! És tovább! A lábamban ég a tűz, a szemem előtt szikrák csillognak, minden lélegzetvétel fáj, és vér folyik az államon. De felemelkedem, és belebámulok az engem bámulók arcába. Tágra nyílt szemek lesik mutatványom, pislogás nélkül nézek vissza, meghőkölnek tekintettem látásától. Tágul a kör, a segítőkész szavak elapadnak, mindenki nézi a csodát
Nem érdekel, fejem körbe kapom, a srácot keresem, aki áthajtott ra|tam vérpiros kocsijával. Jól láttam az arcát, egy hosszú pillanatig összekapaszkodott a szemünk, amikor elcsapott. Az övé hideg volt, az enyémben talán zöld lángok égtek, nem számít, túléltem. Vajon ő is túléli haragomat? Könnyen meglelem. A parkoló másik oldalán áll, kocsija felkenődve az országútra kivezető, éles kanyar külső ívére. Társai körbeveszik, hadonászva magyaráz, és felém kapja a fejét, amikor ránézek. Pusztuljon! Elébb még bicegő, tört ritmusú léptekkel indulok felé, szempillám sem rebben, fogva tartom rémült tekintetét, aztán gyorsul a tempó, ahogy összeforrnak a csontok, múlik a fájdalom. Tőle jó kétlépésnyire torpanok csak meg, mély levegőt veszek, megérzem szagát, amelybe az agresszió mellé vegyül a töprengés és az aggodalom is, hát várok, nem ugrok neki a torkának. Várok, mert eszembe jut az az átkozott éjszaka, akkor is ölni akartam, most hátha másként alakul, mégis másként alakul a játék, hátha, hátha... A pillanat megfeszül, ő veszti el előbb a fejét. – Hülye liba, mi a fenének ugrottál elém! – ordítja, mire elszakad bennem valami. Könnyen ütök, csattan az öklöm az állán, nyikkanás nélkül lehanyatlik. És most már tényleg félelmetes csend nehezedik ránk, az emberek tátott szájjal bámulnak, és önkéntelenül is félrehúzódnak mellőlem. Körbepillantok, félelem rebben a szemek mélyén, félelem tőlem és a hihetetlentől. Látszik rajtuk, nem tudnak mit kezdeni alvadt vér mocskolta ruhámmal, a tekintetemben csillogó zöld fényekkel. Nem tudják összeegyeztetni a kocsi elütötte halottat a most előttük álló, dühében már lassan vicsorgó alakkal. – Eh, fenébe, jöjjenek azok a zsaruk! – csattanok fel hirtelen, ezt sem fogom megúszni! El innen, mielőtt kitör a pánik! Sarkon fordulok, és visszasietek a kocsimhoz, aztán oldalához dőlve, karba font kézzel várom be a yardot. * * * Egy rendőrautó és egy mentő érkezik, lehunyt szemhéjamon keresztül is érzékelem a kék fények tompa lüktetését. A zsaruk szétszóródnak, kérdezősködni kezdenek, és az orvosok sem engem abajgatnak, szerencsére jut nekik más feladat; az általam leütött srácot veszik gondjaikba, visszaédesgetik az öntudatát. Aztán bevágják a mentőbe, és már viszik is a kórházba, állkapocstörés, agyrázkódás, ilyesmik fognak a kórlapjára kerülni. Közben a rendőrpár is végez a vendégek, meg a maradék három vagány kikérdezésével, és végre időt tud szakítani rám is, mindketten felém indulnak. Gyanakodva, szemembe kócolódott tincseimen keresztül szemlélem őket. A bizalmatlanság kölcsönös, hiszen ők egyelőre még csak a vagányok által elmesélt verzióját ismerik az estének, tehát komoly előítéletekkel és fegyvereiken nyugtatott kézzel közelítenek meg.
– Az iratait! – vakkantja felém a fiatalabb, láthatóan minden rosszra felkészülten. Vajon mindent elhitt, amit meséltek rólam? Lassan behajolok a kocsi leeresztett ablakán, kiveszem a jogsimat, és felényújtom. Óvatosan átveszi, futólag megszemléli, aztán átadja a papírt a társának. Az már alaposabban megvizsgálja, majd rámnéz, összeszűkült szemmel méreget. Ő idősebb, és ez reménnyel tölti el a szívem. Ő bizonyosan fenntartásokkal hallgatta a sportkocsis fickók meséjét. – A kisasszony Christina Hunter? – szólal meg végül, és közben kutatón az arcomba néz. Kellemesen mély hangja és szolid dezodorszaga van. – Igen – bólintok. A zsaru picit habozik, aztán csak felteszi a szokott kérdést – Esetleg... rokona Karl Huntemek? Elmerengve bólintok. – Az apám. A zsaru pár pillanatig emésztgeti a hallottakat, végül ő is bólint – Nos... ismerem az édesapját – mondja csendesen, aztán kis szünet után hivatalosabb hangon folytatja. – Elmondaná, hogy pontosan mi történt' – Hazafelé tartottam, és közben beültem ebbe a büfébe vacsorázni. Ez a négy srác pedig belémkötött. Elvették az ittfelejtett kulcsomat. Bennem meg kicsit felszaladt a pumpa, és talán valamivel agresszívebben reagáltam a kelleténél. Ennyi – foglalom össze az eseményeket tömören. Ez tulajdonképpen igaz. Agresszív voltam, agresszívebb a kelleténél. De ez alkalommal nem magamtól, kiprovokálták belőlem! És nem öltem meg senkit! Nem tettem semmi visszafordíthatatlant? Élnek, azok a törött csontok meg csak összeforrnak! Én legalábbis ezzel védekezem magam előtt, és nyilván az idős zsaru is talál nekem valami mentséget, mert kis habozás után visszaadja irataimat Fiatalabb társa ugyan közbeszólna, de az öreg leinti, és tovább kérdez. – Megsérült? – Nem – mosolyodom el, remélhetőleg őszintén. – Ez csak horzsolás – simítom végig a homlokomra száradt vért. A zsaru ezt a hazugságot is elhiszi, nem mintha hihető lenne, egyszerűen csak, mert Karl Hunter lánya mondja. – Nos... holnap majd legyen olyan kedves bejönni a rendőrségre, elintézni a formaságokat. Holnap majd feltehetőleg tisztábban látjuk mi is az eseményeket, és a benti kollégák majd megteszik a megfelelő intézkedéseket – mosolyodik el kényszeredetten. Tehát mossa kezeit, és a főnökeire hagyja, döntsenek belátásuk szerint. Köszönöm, apám! – Akkor most elmehetek? – kérdem, és bár a fiatal tiltakozna, de az idősebb bólint. – Elmehet. És... a jövőben legyen óvatosabb, kisasszony! – Ámen – suttogom, de már csak magamnak.
Habozás nélkül besiklom a kocsiba, felcsapom a fényszórót, nekifeszülök a gázpedálnak, és lelépek. Ezerrel vágok neki a szerpentinnek, a lehúzott ablakon besüvölt a szél. Ordítson csak, ha már én nem üvölthetem bele minden bánatom a végtelen éjszakába! Az este közben végleg kiszorítja a nappalt, az ég még két árnyalattal komorabb lesz, de sebaj! Hol van ez még a hangulatomtól? És ráadásképpen még az állkapcsom is iszonyúan fáj, ahogy szépen, sorban újranőnek a zuhanás után kitört fogaim. * * * Alig negyedóra múlva beérek a városba, a narancsszín neonlámpák fölém hajolnak, és magával ragad a forgalom. Nehéz benzingőz terpeszkedik a nappali forróságot visszasugárzó utcák felett, fülledt az éjszaka, és büdös is. Csak akkor lazul egy kicsit a tüdőmre telepedő nyomás, amikor kiérek a lakótelepre. Égig érő betonszörnyek magasodnak fölém, keskeny, parkolókkal szegélyezett utakon gördülök végig, gigászi épületek közé rejtett, kitaposott füvű játszóterek, padcsontvázakkal ékes járdák kísérnek. Körülbelül egy vigasztaló van a látványban; ez még egy atomtámadás után sem fog rosszabbul kinézni. Sóhajtva parkolóhelyet keresek a lakásomat rejtő panelkaptár közelében, aztán leállítom a motort. A tömbház kapuja előtt pár srác lebzsel. Néhányan a padok támláján ülnek, néhányan motorjaik nyergében feszítenek, mindannyian divatos bőrcuccokat hordanak. Érdeklődve figyelik érkezésemet, fémszegecses ruháikon megvillan a fény, a szájuk sarkában lógó cigikből magasra száll a füst. Nem fukarkodnak a megjegyzésekkel, míg áthaladok közöttük. – Nahát, srácok, tuti lemaradtunk valami tápos tömegverekedésről! Benne lesz az esti híradókban, ugye? – szegezi nekem a kérdést az egyik. – Hol az a fodrász, aki ilyen eszméletlen, tépett frizurát csinál? Nekem is kell egy ilyen, bár a hozzá tartozó művér–festés egy kicsit túlzás, nem? – mélázik a másik. – Á, dehogy, nem tudtad, hogy megint divat a szakadt, kopott farmer meg a betört orr? – jegyzi meg a harmadik. Valaki még füttyent is egyet a háttérben. – Ó, hagyjátok abba! – szakad ki belőlem, és megállok, feléjük fordulok. Mára kezd elegem lenni a világból, kezem lassan ökölbe szorul. – Jó, jó, Chris, nem kell mindent mellre szívni! – védekezik az előlépő Ricardo, a bandavezér – Te már eredendően ezt a dizájnt választottad a katalógusból, hát mit szívassunk vele? – Dögölj meg! – mordulok rá, csak a lelkem mélyén marad egy tüske, igaza van a srácnak. – Dögöljetek meg! – Kérésed parancs, élünk és halunk érted! – válaszol Ricardo. Társai szemtelen pofával bólogatnak mellé. Tulajdonképpen jó fejek. Fél éve ismertem meg őket, már a beköltözésemet követő első napon, és bár én nem erőltettem, de megdöbbentő sebességgel
haverjaim lettek. Ha akarnám, talán már bandatag is lehetnék, de persze eszemben sincs rájuk hozni a nyomomban loholó halált. Így részemről fenntartásokkal fogadom közeledésüket, ők pedig rendszeresen nem néznek hülyének, amivel nagyjából egyedül állnak milliós szülővárosomban. Ezenfelül pedig jó érzékük van hozzá, hogy mikor nem érdemes ingerelni. Most is világosan látják, hogy morc a hangulatom, hát nem cikiznek tovább. – De komolyan, ha valaki állat beléd kötött, csak add meg a címet, és holnapra törlesztjük a számlát! – biztosít a lovagias Ricardo. Kedves tőle, de én nem szorulok rá, hogy bérmunkába adjam a problémáimat. Én már törlesztettem... – Kösz, nincs rá szükségem, bár ha nagyon segíteni akartok, elvihetitek az autómosóba a kocsimat. Ez nektek való munka, és a gépre is ráfér egy kis fényezés! – mosolyodom el gúnyosan, aztán bemegyek a lépcsőházba. – Ahogy elnézem, egy komplett motor- és alvázcsere is ráférne, de hát milyen állapotban is lehetne egy nő vezette autó! – kiabál utánam Ricardo, aki már csak pozíciója miatt sem hagyhat bármi beszólást megválaszolatlanul. Így elkerülendő a végtelen szópárbajt, némán teszem be magam mögött a kaput. Feketén ölel körül a panelház penészszagú sötétsége. * * * Persze sem a lift, sem a világítás nem működik, így gyalog és kriptasötétben vagyok kénytelen felcaplatni a nyolcadikra. Előkapom a lábtörlő alól a kulcsot, és benyitok. A kellemes, otthoni szagok megnyugtatnak, mindössze a mosogató felől áramlik valami gyanús illat, de ezt is megszoktam már. Lerúgom sarumat, levetkőzöm, és kis hezitálás után a „nagyon szennyes” kupacba dobom véres, szakadt ruháimat. Aztán beállok a tus alá, és megeresztem a hideg vizet. Nem nagy a lakásom. Egy szoba, plusz egy fürdőszoba, meg egy aprócska konyha. De minek is több? Ez is alig van bebútorozva. A szobában egy agyonszaggatott matrac, rémálmaim nyomán tépett karomnyomokkal, egy pokróc, meg a szanaszét szórt ruháim. Ja, meg a konyhában áll egy asztal két székkel. De tényleg ez minden. Tusolás után megszemlélem délutáni ámokfutásom nyomait. Már nem sok látszik az egészből, csak pár fehér heg. Hamarosan azok is be fognak olvadni a régebbi sérüléseim után maradt sebhelyek közé. Azt, hogy a fejemmel mi lett, azt nem nézhetem meg. Nincs tükröm. De úgy általában, mit is mutathatna? Magas, girhes nő, szokatlanul széles vállal, hosszú végtagokkal. Az arcomra tehető legpozitívabb jelző még az, hogy „érdekes”. A hajam szürkésbarna, a szemem meg lehetetlenül sötétzöld, jobb pillanataimban talán kicsit csillogó. Hát érdemes ezt nézni? Nem nagyon. Ez volt az egyik döntő érv, amikor kidobtam a tükröt a lakásból. A beköltözésemet követő első fél percben. Bár ennek vannak hátrányai is, most például csak az ujjaimmal tapogathatom
végig, hogy mi maradt a fejemből, de hamarosan elégedetten hagyhatom abba a vizsgálódást; megvan, épen, egészben, és egyelőre a helyén. Ezen túljutva felkapom a hálóingnek használt mauglis pólómat, aztán kicaplatok a konyhába. Pusztán megszokásból bekukkantok a hűtőbe, de persze semmi változás. Minden megvan benne, legfeljebb egy kicsit tovább ért az a darabka sajt. A túró meg mintha menekülne mellőle... No, mindegy. Az tény, hogy mindketten nagyon büdösek, hát becsapom a hűtőt, és kiveszek egy félkilós marhahúskonzervet az asztal alatti nejlonzsákból. Aztán eszem, gyorsan, mohón. A harmadik konzerv után abbahagyom. Nem mintha jóllaknék, egyszerűen egy napra elég ennyi tartósítószer. Az esti rutinprogram végén gyors, gépies fogmosás következik, aztán leoltom a villanyokat, és ledőlök matracomra. Magamra rángatom a pokrócot, és megpróbálok elaludni. Sokáig forgolódom, de aztán elmosódik körülöttem a szoba, friss illatok csapnak az orromba. Avarszag, az éjszakai erdő aromája. Fenyegető sötét vesz körül, a bozótban árnyak lapulnak, zöld szemek villannak meg. És megmozdul az éjszaka, farkasok lendülnek elő a semmiből, utánam vetik magukat. Futnék, de mély sárban gázolok, lassú minden mozdulat. A félelemtől megbicsaklik a lábam, már lépni is alig tudok. „Várj meg!” sziszegi mögöttem egy fájdalmasan ismerős hang, nem is olyan messziről. „Soha!” kiáltanám, de valami összeszorítja a torkom. Saját nyögdécselésemre ébredek. Uramatyám! Ez mindig így lesz? Hát sosem feledem el azt az átkozott, átkozott éjszakát? Letörlöm homlokomról az izzadtságot, aztán fordulok egyet. És szemembe vág az ablakon besütő, ezüstös holdfény. Holdtestvér, mit akarsz még?! Ujjaim karmokká görbülnek, ahogy belebámulok a vékonyka sarlóba. A matrac szövete nem sokáig tart ki, szakadás éles hangja reccsen, és ez visszahoz a valóságba. Elkapom szemem a holdról, felpattanok, és elkezdek sétálni. Fel és le, oda és vissza, monoton, gyors ütemben. Pár forduló után megállok, nagyot csapok a levegőbe. Eh, ennek az éjszakának már úgyis lőttek! Hát felöltözöm, lábszárközépig érő, laza vászonnadrágot és nálam két számmal nagyobb pólót veszek. Sarum szíjával vacakolok egy kicsit, idegességemben persze görcsre kötöm, de nincs türelmem kiigazítani, jó lesz így is! Aztán távozom. A kulcsot bevágom a helyére, a lábtörlő alá, és futok, le, a földszintre. Ricardóék már elkotródtak a kapualjból, de ez nem csoda. Talán hajnali kettő vagy három felé járhat az idő. Odakint fejbe vág a hűs, tiszta levegő, de ez sem érdekel. Futva indulok neki a világnak, hamarosan hátrébb húzódnak a panelépületek, fák borulnak fölém, a lábam alatti betont felváltja az apró szemű kavics. Kihalt, megtépett parkban rohanok, sötét árnyakként suhannak el mellettem a vak lámpaoszlopok. Aztán nagy sokára megállok, lihegve támaszkodom neki egy pad betonoldalának. Lassan letörlöm az arcomról az izzadságot, és végre körül tudok nézni.
Füleim körberadaroznak, beleszimatolok a levegőbe. Saját szagomon túl érzem az éjszakai város vad illatát, hallom a park másik oldalán álló diszkókból kiszüremlő, monoton ütemű zenét. Ott most is zajlik az élet. Nos, igazából ez nem érdekel. Lelkem ugyan nem nyugodott meg, de talán elfáradtam annyira, hogy aludni tudjak. Megfordulok, és zsebre vágott kézzel elindulok hazafelé a kihalt sétányon. Felsandítok az égre, Holdtestvér még mindig csúfondárosan vigyorog rám. Essen beléd a fene, hogy hagynál már egyszer és mindörökre békét nekem! Persze nem veszi komolyan fenyegetésemet, játékosan el-elbújik a fák lombjai között, de aztán újból és újból előbukkan, rám nevet. Sarumba kavics szorul, beletörődötten megállok, leguggolok, kipiszkálom. Aztán úgy maradok, kétrét görnyedve. A langyos levegő olajszagot hoz, nem is gyengén. Lassan körbenézek, és észreveszek egy motort a sétány mellett, a bozótba döntve. Nocsak, gondolom, miközben óvatosan odasétálok. Lehet, hogy az imént olyan vak voltam, hogy lazán elrohantam mellette? Vagy csak most került ide? Ujjam hegyével megérinteném a kis, piros robogó motorját, de az utolsó pillanatban megállítom a kezemet. Innen is érzem, hogy forró. Tehát nemrég még járt. És vajon hol lehet a tulaj? Körbenézek, a bokrok titokzatosan sustorognak, minden rosszat ígérve. Holdtestvér nem bírja a feszültséget, felhőfüggönyt von ezüst arca elé, magamra hagy. Jellemző! Ha valamiben segíthetne, akkor nyomban eltűnik! Lehajolok még egyszer a gép mellé, és körbeszimatolok a földön. Nem kell nagyon megerőltetnem magamat, hogy megérezzem a vérszagot, tarkómon feláll a szőr. Talán ha fél másodpercet tétovázom, aztán a földre szorítom az arcom, mélyen belélegzem a vér illatát, és elindulok a nyomában. Persze, semmi közöm hozzá, de érdekel, miféle nagyragadozók vadászgatnak a lakásom közvetlen közelében. Leszegett fejjel, mélyen előredőlve követem az édes illatot, néha megállok, és hallgatózom. Füleim önkéntelenül is meghegyesednek, felerősítve az éjszaka neszeit, ujjaim végén előbb csak megvastagodnak a körmök, majd szürke karmokká nyúlnak. Ajkam magabiztos mosolyra húzom, nyelvem végigfut csillogó fogsoromon, amikor végre megérzem, közel a zsákmány. A bozót kitisztul előttem, apró tisztás szegélyére érkezem. Beleolvadok a bokrokba, egy vagyok a sötétséggel, ahogy megállok, és figyelni kezdek. Odakint a letaposott, kikopott gyepen három fazon ver egy negyediket. Tompa nyögések, csattanások, vérszag. Ismétlem, semmi közöm hozzá, csak szemlélődöm. Kis idő múlva Holdtestvér előbújik a felhők közül, vele egyszerre lépek ki a bokrok takarásából. Senki sem vesz észre. Tompán felmordulok, a három fazon egyszerre fordul felém. De tudom, érzem, nem látnak semmit, vakok, süketek, senkik hozzám képest! Árnyék
vagyok az ezüstös holdfényben, könnyedén lépek az egyik mellé, elkapom a nyakát, lelököm a földre, hasába térdelek, ököllel vágom arcon. Hegyesedő szemfogaim szétfeszítik megnyúló állkapcsomat, ám mielőtt átharapnám a torkát, egyik társa magához tér, oldalamra vág a kezében tartott bottal. Fordulok, elsöpröm, hasad a pólóm, ahogy nem evilági izmaim megfeszülnek. Ketten akaszkodnak rám, kés villan, egyet lecsapok, a másik belémmar a fegyverrel, újra és újra, a fájdalom meglassít, de végül elkapom és eltöröm a kezét. Kiált, majd elhallgat, ahogy arcul csapom, Holdtestvér biztatóan rámkacsint, aztán hirtelen eltűnik a felhők között. Egyedül maradok a tisztáson, egyedül a néma csendben. Mit is csináltam, nézek végig hökkenten a gyepen heverő testeken, ám mielőtt belegondolhatnék, gyomromba markol a fájdalom. Szememet elfutják a könnyek. Karikává görnyedek, elvesztem az egyensúlyom. Összerogyok, kínomban belemarok a kiszikkadt anyaföldbe, fűcsomók maradnak az ujjaim közölt. Görcsös mozdulatokkal tapogatom a hasam, igen, tényleg gyomron szúrtak. No, nem sokszor, talán négyszer, az ötödik az tényleg csak egy karcolás! Kevés ez elpusztíthatatlan testem elpusztításához! Nem kell sokat várnom, hamarosan enyhül a fájdalom, lassan elapad a sebekből szivárgó vér. Végül hanyatt fekszem, és hagyom, hogy a langyos, esti szél felszárítsa a könnyeimet. Mit is csináltam? Nehézkesen felülök, körbenézek. Négyen fekszenek körülöttem, négy eszméletlen, vagy talán halott ember. Dühösen lököm talpra magam, idegesen járok körbe közöttük, de mindnek lüktet a pulzusa, légzésük bár nem egyenletes, de van. Még nem történt semmi visszafordíthatatlan! De holnap? Mit fognak holnap mesélni? Látták a karomon kiütköző szőrt, karmaim és agyaraim? Látták nem evilági arcom, vagy csak egy sötét alakot, aki letarolta őket? És a negyedik? Gyorsan odalépek mellé, ő is eszméletlen. Most eszméletlen, de végig az volt? Dühösen töröm a fejem, mintha rémlene, amikor kiléptem a bokrok közül, még magánál volt, sőt, figyelt és észrevett! Mellé térdelek, még egyszer megvizsgálom, immár sokkal figyelmesebben. Fiatal, vöröses hajú férfi, tulajdonképpen nagyon érdekes illatú, és nyilván jóképű is, ha éppen nincs felig agyonverve. Jelenleg viszont embernek is alig néz ki, az egyik lábát kissé szétverték, ruháját összemocskolta az orrából, szájából szivárgó vér. Megérintem a nyakát, aztán hosszan, hosszan nézem az arcát. Vörös a szemöldöke, sőt a szempillái is. És vajon milyen lehet a tekintete? Igen, egy pillanatra felém fordult, akkor ezüst villant benne, a hold ragyogásának visszfénye, de milyen lehet nappal? Jó lenne megnézni alaposan, hogy láthassam mögötte a lelkét is, és úgy sejtem – talán érdekesen idegesítő illatából, vagy pusztán Holdtestvér suttog a fülembe, ki tudhatja? – hogy lenne időm alaposan megszemlélni, ő hosszan, hosszan nem kapná el a tekintetét, ha egyszer összetalálkozna a pillantásunk...
Eh, ez színtiszta ostobaság, megkoronázása a mai napi veszettségemnek, egy eszméletlen fickó felett arról álmodozni, hogy milyen lehet a szeme! Illetve négy eszméletlen fickó van jelen, akikből hármat én csaptam le, tehát nincs mese, cselekednem kell, méghozzá ember módra, józan ésszel! Ennek jegyében gyorsan felegyenesedem, és immár teljesen hideg fejjel átkutatom áldozataimat. Papírokat nem találok náluk, ám az egyik fickó belső zsebében telefont lelek. Nohát, nohát! Kicsit megszaglászom az arcát, tisztán érződik az izzadságszag alatt valami finom, márkás arcvíz illata. Hát, kutya legyek, méghozzá palotapincsi, ha ez egy egyszerű, útmenti vagány! Persze, nekem ugyan mindegy! A pólómon keresztül megfogva felveszem a mobilt, és hívom a mentőket. Gyorsan megadom nekik a négy beteges fickó koordinátáit, megemlítem, hogy akár a zsarukat is hozhatják, aztán figyelmen kívül hagyva a fiatal leányhang szerény személyem iránti érdeklődését, bontom a vonalat. Lassan kocogva távozom. Ami most jön, az már nem rám tartozik. Ma már többet foglalkoztam a zsarukkal, mint ami egészséges, még egyszer nem óhajtok összefutni velük. Hagyom, hogy elnyeljen az éjszaka. * * * (hétfő reggel) Másnap későn kelek, nyomott kedvvel, és kicsit összetörten. Mit is csináltam tegnap? Lassan felderengenek az emlékek, a fémes csíkot húzva repülő kulcs, verekedés a parkolóban, majd este a park, a vérszag, a hold ezüst fénye. A részletek nem érdekelnek. Azok nélkül is utálom magam! A másik oldalamra fordulok, és fejemre húzom a takarót. No, de hát az élet nem áll meg, nekem ma például rendőrségre kell mennem, jut eszembe rövid önmarcangolás után. Így végül csak összekapom magam. A reggelit mellőzőm, aztán jelképes mosakodás, majd tiszta pólót meg nadrágot húzok, és lekocogok a ház elé. Ahol megtörik lendületem, és egy ideig tanácstalanul ácsorgok egy üres parkolóhely előtt. Pedig fix, hogy tegnap este itt tettem le a Fordot! Tuti! De sehol semmi. Mögöttem két hátitáskás kisiskolás siet el, kicsit arrébb nagymama küllemű öregasszony sétáltat valami ölebet. A kutya megugat, de nem törődöm vele, gazdája elrángatja a közelemből. Körbekémlelek, ám nem és nem látom meg jellegzetes kocsimat a parkoló autók hosszú sorában. Nos, nagyon úgy tűnik, hogy ellopták. Megvonom a vállam. És? Mi értékes volt benne? Aztán megfagy a vér az ereimben A kazettám! A kedvenc! Mit kedvenc, az egyetlen! A piszok autótolvaj, hogy a nyüvek nyúvasszák meg! De hát mit lehet itt tenni? Jól ismerem a zsaruk statisztikáit, a lopott kocsik közül lényegében csak az kerül meg, amit a tulaj hajlandó visszavásárolni. Én nem tartozom ezek közé. Amúgy is, valljuk meg őszintén, az a kocsi nem volt
több, mint egy nagy rakás ócskavas! És momentán nem sietek sehova. Meg milyen egészséges dolog is a gyaloglás! Erőszakoltan könnyed léptekkel távozom, majd hamarosan futásra váltok. Amíg el nem hagyom a lakótelepet, addig még csak megy a dolog, de amint beljebb érek! Körülzsong a tömeg. A levegő megtelik az emberek szagával, izzadtság, dezodorok, benzinbűz, meg különféle illatszerek dús repertoárja vonul el érzékeny orrom előtt, fülemet megtömi a fecsegés, az autók monoton hörgése. Magas házak alatt, csicsás üzletek előtt rohanok el, és igyekszem nem észrevenni mellettem futó tükörképemet a neonizzással villogó kirakatokban. Ragyognak a reklámfények, megszédít a város. Erős hányingerrel küzdök, mire elérem a fő-fő zsaruszékhelyt. Légkondival tartósított hideg fogad bent. Körbenézek a vadítóan modem, kék-fehérben játszó előtérben, aztán határozott léptekkel odasétálok a porta szerepét betöltő pulthoz. Nincs sor, egy egyenruhás nő szinte azonnal felém fordul. Gyorsan előadom mondókámat, hogy egy tegnap esti incidens, meg formaságok, és igyekszem közben kedvesen mosolyogni. Hiába strapálom magam, ennyi erővel egy turmixgépből is megpróbálhatnék emberi érzelmeket kicsikarni. A nő szenvtelenül néz rám. – Neve? – kérdi unott hangon, miközben megigazgatja kontyát. – Christina Hunter – felelek bátortalanul, de a szokott kérdés elmarad, ő nem hoz összefüggésbe az apámmal, tulajdonképpen örülök neki. Aztán magával ragad a hivatal gépezete. A nő megmondja, hogy hova kell mennem, kit kell keresnem. Megköszönöm, és otthagyom. Szórakozottan beállok a liftre várók közé, de amikor kinyílik a fülke ajtaja, gyorsan meggondolom magamat. Tükörfalú üvegkalicka, teletömve emberekkel! Köszönöm, ebből nem kérek! És nincs is olyan magasan az a tizenkettedik! Hát hagyom a francba a liftet, és nekivágok a kihalt lépcsőháznak. Senkivel sem találkozom felfelé menet, lépteim visszhangot vetve kongnak a falak között. Amikor felérek, kicsit bóklászom a pasztellszínű folyosókon, de gyorsan meglelem a lenti nő által említett szobát. Határozottan kopogok, és választ sem várva belépek. Első, ami feltűnik, a szemközti ablak mögött díszlő panoráma, a távolság, a kéklő messzeség. Ebből a magasságból nem hogy elviselhető, de szinte szép a város, a toronyházak rengetege mögött megcsillanó tenger, balra meg a látóhatárt elzáró hegyek! Ám egy pillanatnyi kihagyás után visszatérek a jelenbe, és felmérem a szoba maradékát. Ultramodern bútorok, az íróasztalon monitor, mögötte civil ruhás, de katonafrizurát viselő pasas. Nyakkendője pedánsan megkötve, zakója kigombolva, ahogy kell. Hökkenten néz rám, én felvillantok egy mosolyt, és megpróbálom a lehető legkisebbre összehúzni a szemfogaimat. – Jó napot! Egy tegnap esti ööö... baleset ügyében jöttem, a portáról irányítottak ide! – kezdem. Bizonytalanul méreget, idegesítően szúrós a pillantása. Van egy olyan
gyanúm, hogy kemény fickó lehet. Vajon hajlandó lesz annyit szépíteni a tegnap történteken, hogy baj nélkül megússzam? – Jó napot – biccent felém, aztán elhadarja a nevét. Én is előadom a részleteket, erre felderül, láthatóan leesett neki, hogy mit akarok. Műanyagba bugyolált aktát vesz elő, és hellyel kínál az asztal ezen oldalán, egy középkényelmes forgószékben, majd nagyon hivatalosan folytatja. Felveszi adataimat, aztán nekilát gépbe verni a vallomásom. – Hát, először is ottfelejtettem a kulcsom a büfé teraszán. A kocsimnál vettem csak észre, és rögtön visszafordultam érte – kezdek bele óvatosan a sztoriba. – Akkor a négy fiatalember már ott volt. – Ott. – És náluk volt a kulcs. – Náluk. – Hogyan viselkedtek? – kérdi a pasas, és kedvesen rám mosolyodik. Kicsit mérlegelem a helyzetet, beleszámolva ezt a gesztust is, aztán úgy döntök, megpróbálom egy kicsit barátságosabbra színezni a meglehetősen dicstelen történetet. – Elég agresszíven viselkedtek! – dobom be merészen. – Esetleg kötekedtek? – kérdi, még mindig kedves arccal. – Igen. – Azt is mondhatnánk, hogy egyértelműen provokálták magát. Picit belegondolok. – Tulajdonképpen mondhatnánk. – Tettlegesen, igaz? – Igaz – bólintok elszántan, még ez is igaz, bár már csak a megfelelő szemszögből nézve. – A fejem felett dobálództak a kulccsal, és közben szidták az anyámat. – Akkor azt írom, hogy tettlegesen provokálták, és közben sértegették, mondjuk egyértelműen rasszista módon, rendben? Rendben. Rasszizmusról ugyan szó sem volt, ám sejtem, miért ezt a kitételt használja. Ez manapság a legdurvább pont, amivel az egyszerű huliganizmust és randalírozást súlyosbítani lehet. De a fickó habozás nélkül írja be ezt is a gépbe. Azaz csal, többet is, mint amire szükségem van, sőt annál is többet, mint amit pusztán az apám említésére megtennének értem. Furcsa, hogy valaki ennyire jót akar nekem! – És a parkolóban? Vajon meddig terjed az ürge jóindulata? Visszafoghatatlan vágyat érzek, hogy kipróbáljam! – Már elindultak, én pedig integetve igyekeztem megállítani őket, kifejezetten nem az útjukba állva. A sofőr viszont félrerántotta a kormányt, elcsapott, majd továbbment, és ha nem kenődik fel a kanyar külső ívére, akkor el is húz a fenébe – dobom be, de szeme sem rebben.
– Tehát szándékos gázolás cserbenhagyással, igaz? – Igaz – bólintok, immár kissé aggódva, ennyi segítőkészség már gyanús. – De utána én voltam a hibás! Amikor végül szembekerültem vele, elvesztettem a hidegvérem, és leütöttem. Ez tényleg az én hibám! – visszakozom, ám hiába. – Ezt talán nem kéne ennyire részletezni – javasolja az ürge, én meg egyre rosszabbul érzem magam. Ám mit lehet itt tenni? Ráhagyom, és utána már nincs probléma, az általam unalomig ismert procedúra befejeződik. A pasas kitölt még pár hivatalos rublikát, végül kinyomtatja, és a kezembe adja a kész irományt. – Kérem, olvassa át, és ha nincs kifogása, akkor írja alá. Itt – mutatja. Mivel frusztrál a szitu, nem vacakolok sokat, helyből alákaparintom a nevem. Aztán visszanyújtom a lapokat. Hökkenten néz. – Biztos mindennel egyetért, ami benne van? – kérdi. – Igen – biccentek, és fel is állok Most már ne akarjon visszakozni, ha eddig az én érdekemben hazudott! – Tehát elolvasta, hogy Joel Park feljelentette önt gyilkossági kísérletért. Pislantok kettőt. Ezt nem varrják a nyakamba, szó sem volt ott gyilkossági kísérletről, csak pofán vágtam a srácot, hát megvonom a vállam. – És? Ez nyilvánvalóan baromság, több tanú igazolhatja. Én bízom a rendőrségben – teszem még hozzá kényszeredetten, és elhatározom, hogyha még egy ilyen nyálas baromság kicsúszik a számon, akkor kint leköpöm magam. – Persze, de... tudja, hogy ki az a Joel Park? – Nem, de hát a törvény előtt mindenki egyenlő, igaz? – folytatom kedélyesen. Mit leköpöm! Felpofozom! – Noigen. De Joel Park, akinek ön eltörte az állkapcsát, igen... hm, hírhedt üzletemberekkel áll rokonságban. Az édesapja egy jó nevű mulató társtulajdonosa, egyik nagybátyjának pedig a szórakoztatóipar egyéb területein vannak érdekeltségei. Erős a gyanúnk, hogy nem teljesen törvényes dolgokkal is foglalkoznak, de sajnos bizonyítékunk nincs rá. Erre csak azért szeretném felhívni a figyelmét, mert megeshet, hogy a fiatalember a saját módszereivel akar majd érvényt szerezni vélt igazának... Ez esetben, kérem, habozás nélkül forduljon hozzánk! Meg fogjuk védeni! – fejezi be mosolyogva a kis szentbeszédet, és ő is feláll, jelezve, hogy vége a mulatságnak, mehetek a fenébe. Nekem viszont hirtelen nem annyira sürgős. Visszahuppanok a székbe. – Szóval azt akarják, hogy én legyek az adócsalás, amivel elkapják Al Caponét – mordulok rá összevont szemöldökkel. Angyali vigyorom közben valahol elmarad. Tehát innen fúj a szél! A tüsihajú öltönyös elsőre nem érti, aztán nagyon zavarba jön. Az eddigi műbőr bűzt elnyomja idegességének szaga. –Ne gondolja... – De gondolom! – vágok ingerülten a szavába. – Miért ne? Adott ez a Park nevű gengsztercsalád, akiknél még a dadus is utcalányokat futtat, de bizonyíték
nincs. Körbezsongják őket a kopók, ám hiába. És ekkor jövök én, belekötök a fickóba, aki erre bizony megmorcul. Maguk egy kicsit rásegítenek, és úgy intézik, hogy én hótisztán kerüljek ki a buliból, ezzel tovább mogorvítva a teljes rokonságot. Akik, ha eleget hergelik őket, hát a saját kezükbe veszik az ügyet. De mégis, mire számítanak? – emelem fel egy kicsit a hangom – Hogy majd tetten érhetik a kedves papát, amint éppen a vért nyaldossa le egy baltáról az én felszeletelt tetemem mellett? Ezután szónoki hatásszünetet tanok. A fickó gyorsan úrrá lesz idegességén, mosolya ismét felragyog. – Magának remek a fantáziája, de higgye el, rémeket lát! – Jaj, ne nézzen hülyének, arra allergiás vagyok! – csapok az asztalra. – Jól ismerem én a zsaruk eszejárását! – Ebben nem kételkedem. Ismerem az édesapját. Sőt, tisztelem – mondja meredek témaváltással, és most az érzelmeimre játszik, ez világos. – De éppen ezért több lojalitást vártam el öntől – néz rám metsző tekintettel. Most meg talán az igazságérzetemre akar hatni, ki tudja. – Lojalitás? Fenébe vele, nem akarok belekeveredni! – Tehát vegyük fel újra a jegyzőkönyvet? A kiszállt rendőrök és a büfében dolgozó pincérek vallomása alapján? Beharapom a szám szélét, világos az alku. Nem rángatnak a bíróságra, de cserébe én vagyok az ementáli sajt az egérfogóban. – Rendben, rendben, megdumált – dőlök hátra mogorván, és durcásan összefűzöm magam előtt a karomat. Idegesít, hogy bepaliztak. – Higgye el, vigyázunk magára! Ha akarja, akár rendőri védelem alá is helyezzük – kecsegtet. Felhorkanok, aztán kirúgom magam alól a széket, rátámaszkodom az asztalra, hogy beleremeg a monitor. – Na még csak az kéne! Köszönöm, tudok magamra vigyázni. És mivel kimaradni úgysem tudok a buliból, hát oké, csinálják. De javaslom, hogy legyenek résen, ha el akarják kapni a fickót, mert ha bajba kerülök, és nem lesznek a közelben, akkor nem garantálom, hogy vallomásképes állapotban kapják meg a tagot. Rohadt könnyen elvesztem a fejem, ha megijesztenek! Ezzel választ sem várva távozom. Nagyot csapódik mögöttem az ajtó, aztán mégis meggondolom magam, és visszafordulok elolvasni a névtáblát. „Inez Copparialo főhadnagy”. Hm, az Inez az nem női név? Mindegy, jó lesz megjegyezni a pasast. Lesz még vele nézeteltérésem! Piszok zsaroló! Elmélázva kocogok le a lépcsőn, még mindig az iménti párbeszéden filózva. Világos, hogy a főhadnagy úr Parkra, méghozzá az idősebb Parkra vadászik, és semmi köze sincs piti csetepaték körülötti huzavonákhoz. Hisz nem közzsaru őkelme, hanem saját szobával rendelkező nagykutya. Ám végül rövid merengés után megbocsátom neki, hogy fel akar használni a munkájában. Jó üzlet volt ez nekem! Végül is, én szinte semmit sem kockáztatok! Park papának nagyon korán kell kelnie, ha el akar intéztetni. Mert mi van, ha
küld néhány verőlegényt? Hát istenem, megvernek! Volt már rá példa! Csak az zavar egy kicsit, hogy az egésznek nincs sok értelme. Mert a főhadnagyocska úgyis pofára esik, hisz manapság már a bérvetés is csak egy jól működd szolgáltatás, és nem fog bizonyíték maradni a megbízóról. De most, hogy túlestem az első felháborodáson, már ez sem olyan nagy gond. Hát vállat vonok, és hagyom az életnek, hogy történjen. Zsebre vágott kézzel fordulok, nem is tudom, hányadik emeleten. Aztán földbe gyökerezik a lábam. A lépcsőház nyitva hagyott ajtaja mögött ismerős arcot veszek észre. Közelebb lépek, és az ajtófélfa takarásában óvatosan benézek. A dohányfüstös előtérben, a sarokba állított kávéautomata mellett, népes társaság beszélget. Civilek, egyenruhások egyaránt. Kopaszodó, mosolygós férfi viszi a szót, kezében műanyag pohárral magyaráz. Csillogó tekintetek figyelik, elbeszélése végén nevetés hangzik fel. Tágra nyílt szemmel bámulom. Ki kéne menni, beszélni vele, szólal meg bennem a bűntudat. Már majdnem elhatározom magam, amikor apám felnéz, észrevesz. Egyetlen pillanatra találkozik a tekintetünk. Aztán azonnal sarkon fordulok, és már futok is. Le, de nagyon gyorsan, emelet követ emeletet, hármasával veszem a lépcsőfokokat. Egy fordulóban megcsúszom, elkapom a korlátot, aztán tovább! Amint leérek, átfutok az előcsarnokon, kifelé innen a szabadba! Az ajtóban fellökök valakit, talán bocsánatot is kérek, de rohanok tovább. Csak pár utcasarokkal odébb torpanok meg. Lihegve görnyedek neki egy trafik hátsó oldalának. Aztán veszek pár mély levegőt, és kiegyenesedem. Barom vagyok, állapítom meg szinte azonnal. Értelmesebben is reagálhattam volna! Bár tulajdonképpen nem is tudtam, hogy a városban van, mentegetődzöm, ami azért roppant gyenge kifogás. Tuti, hogy személyesen a sors intézte ezt a találkozást! Tálcán nyújtotta a lehetőséget a kibékülésre! Én meg elcsesztem! De hát a fene essen bele, semmit sem lehet helyrehozhatatlanul elszúrni! Hát összekaparom bátorságomat, felvetem a fejem, és elhatározom, hogy visszamegyek apámhoz! És mondjuk, ráköszönök. Kezdetnek ez sem rossz. Fél lépést tudok megtenni, amikor végre eljut a tudatomig a trafik elé kitett újság főcíme. „Három csavargót vert meg a titokzatos ismeretlen! Milyen köröknek állt érdekében elintézni Lui Vangot?” És alatta baromi nagy kép egy kitaposott füvű tisztáson heverő négy eszméletlen fickóról. Megdermedek, agyamban forrásnak indul a víz. Ez hogyan kerülhetett bele egy ma délelőtti újságba? Ki az a Lui Vang? Ki járt ott, aki képet készíthetett? Belekeveredtem? Vajon mibe? És minden istenekre, hagytam valami nyomot magam mögött? Majdnem pánikba esem, karmaim belevájnak a tenyerembe. A fájdalom kicsit észhez térít. Nyugi, még nincs semmi baj! Majd, ha lesz, majd akkor ráérek kétségbeesni. Hát ártatlan tekintettel odalépek a trafik elé, és veszek egy
lapot. Lassan sétálva távozom. Rám sem bagóznak! A legközelebbi sarkon befordulok, aztán megállok, és elolvasom a cikket. Emberek kerülgetnek, valaki meg is lök, de most nem tud zavarni. Leköt az újság Kiderül, hogy Lui Vang újságírói álnév. Méghozzá a kezemben szorongatott sajtótermék egyik sztárújságírójához tartozik. Picit felkapom a fejem, és elolvasom a fejlécet. Aha, szóval a Herald munkatársa, ezért siettek annyira megírni az esetet! Saját kutyájuk kölke az áldozat! Akit tegnap este bizony nagyon megvertek. Illetve megverték volna, de valaki közbelépett, így túlélte. Most „közelebbről meg nem nevezett helyen” tartózkodik, „állapota kielégítő”. És ezúton keresi megmentőjét interjúkészítés céljából. Anyukáját szórakozzon velem! Fenének hiányzik a nyilvánosság! Inkább az érdekel, hogy mi maradt a három verőemberből. Hamarosan megnyugodhatok, mindhárman „előzetes letartóztatásban” vannak. Tehát nem a hullaházban. Ez tulajdonképpen módfelett megnyugtató. És vajon ki készítette a képet? De erről hallgatnak, azaz nyilván a zsaruktól lopták. Arról viszont bőbeszédűen írnak, hogy Lui Vang holmi totál becsületes kokainnepperek, meg az őket támogató angyali ártatlanságú, de amúgy érdekes alvilági kapcsolatokkal rendelkező üzletemberek körül szaglászott. A konklúzió levonását a tisztelt nagyérdeműre hagyják. Világos. Aki a síneken sétál, azt előbb-utóbb elüti a vonat, állapítom meg. ha már így bátorítanak rá, hogy véleményt formáljak. Más szavakkal, a tegnap este látott, vörös szempillájú, furcsa szagú férfi most ugyan megúszta, de hamarosan úgyis kikészítik! A maffia nem válogat az eszközökben, nem felejt, és nem bocsát meg. Kár a fickóért! Hm, vajon milyen színű lehet a szeme? Talán kék, vagy esetleg egyenesen zöld, és biztosan csillogó, mint éjszaka a tenger, ha telihold fénylik felette. Összerezzenek, visszatérek a való világba. Eh, hát nem mindegy? Csipetnyi mázlival soha többé nem fogok vele találkozni! Ideges mozdulatokkal összegyűröm a lapot, és bevágom a legközelebbi kukába. Hisz nekem most dolgom van! Visszasietek a rendőrségre, és felszaladok a lépcsőn. Gyorsan felérek az emeletre, ahol az apámat láttam, ám hiába, már nincs itt. Kicsit még körbenézek a szinten, de nem találom meg. Kérdezősködni meg nem merek Szomorúan távcsőm. Ma is elcsesztem valamit, pedig még dél sincs! A nap további részét lényegében semmittevéssel töltöm, kicsit csavargok a városban, illetve inkább a környékén. Lévén gyalog, nemigen mehetek messzebbre, így is már sötétedik, mire hazaérek. A lakótelep csöndes, az út menti játszótér is majdnem kihalt, legfeljebb az éjszakának nekiinduló fiatalokat lehet látni, akik kis csoportokban jókedvűen tartanak valamely szórakozóhely felé. Szóval az est átlagos, mint ahogy a magam mögött tudott nap is. Beesek a lépcsőházba. A negyediken festenek, ezt azonnal kiszagolom a levegőből, aztán mást se,
mindent elnyom a hígító agresszív gyilkos aromájú szaga, és nagyon csípi a szemem. Hármasával véve a lépcsőfokokat sietek fel a nyolcadikra, hogy mihamarabb tisztább levegőhöz jussak, és már venném ki a lábtörlő alól a kulcsot, amikor feltűnik, hogy nincs ott. Megnézem még egyszer, jó alaposan. De nem derül ki, hogy hülye vagyok, a kulcs tényleg nincs a helyén. Picit körbeszaglászom, de esélytelen vagyok, csak a szemem lábad könnybe a lépcsőházat uraló vegyszerszagban. Bárki is járt itt, az illatáról nem fogom azonosítani. De vannak más módszerek is, bölcselkedem, aztán rátapasztom a fülem az ajtóra, és hallgatózom egy kicsit. Egy ideig semmi, aztán meghallok valami kis neszt. Valaki odabent szuszog! Méghozzá szép egyenletesen, nyugodtan! Megáll az ész! Tehát amíg távol voltam, addig valami gazember ellopta a lakásomat! Most pedig bent alussza az igazak álmát! Felháborító! És felpörög a meg sosem álló motor, ujjaim karmokká görbülnek, testemen kiütközik a szőr, termetem megnő, tartásom kissé meggörnyed, eddig laza ruhámat megfeszítik a kidagadó izmok. Orrom megnyúlik, füleim kihegyesednek. Mindez pár pillanat műve csupán, aztán szétrúgom az ajtót. Még el sem hal a csattanás, amikor már ugrom, egyenesen a matracomon heverő férfialakra. De ő is gyors, emberfelettien gyors. Felébred, és még a levegőben vagyok, amikor gyomron rúg. Elszállok, mint a győzelmi zászló, bele egyenesen a konyhaajtóba. Az pozdorjává zúzódik, és meghinti üvegcserepekkel a hátam. Azonnal talpon termek, és ismét nekilendülök. A másik már féltérden van, felkészülten vár. Összeakaszkodunk. Agyarai mohón keresik a torkom, fél kézzel tartom távol a pofáját, másikkal a mellkasát tépem. Elébb csak farmerkabátja foszlik, aztán már a bundája is. Véres szőrpamacsok szállnak szerteszét, fojtott morgásunk megtölti a szobát. Ő közben fogást talál a torkomon, eltart magától, majd elrúg. Megint elszállok, a fal tövében koppanok, vakolat porzik a fejemre. Mellső lábaimra támaszkodom, és ugráshoz feszítem izmaimat, ő féltérden állva vár. De nem megyek neki. Csak nézem. Nagydarab, nagyobb nálam is. Fekete pofájában fehér agyarak villognak, széles mancsát szürke karmok ékítik. Sörénye fekete, bár most pár vércsík mocskolja. Farmerdzsekit, sötét izomtrikót és fekete bermudát visel. Ziláltan áll rajta a cucc, a kabátját már lényegében széttéptem, és a többi holmiját is erősen átszabtam. Ő is csak néz, torkában lassan elhal a morgás. Én is kezdek megnyugodni. Veszek pár mély lélegzetet, lassan lesimul szürke sörényem. Tenyeremre támaszkodva felállok, ő is követi mozdulataimat, és már vigyorog. – Te semmit sem változtál... – csóválja a fejét, loboncos, fekete haja lustán követi a mozdulatot. – Te őrült! – jegyzem meg, kicsit még mogorva vagyok, nem szeretem, ha a frászt hozzák rám. Közelebb lépek, és ököllel mellkason vágnám, de elkapja a kezem, és
magához ránt. Szorosan összeölelkezünk, aztán felkap a levegőbe, megforgat. Elfelejtett emlékeket idéz illata, belebámulok az arcába, és magukkal ragadnak a régen volt esztendők, minden csodáikkal együtt. – Jó téged újra látni, húgocskám! – Isten hozott itthon, bátyuskám! * * * Christian az egyetlen testvérem. Az, hogy a bátyám, és nem az öcsém, az cirka fél percen múlt, és ez fényesen bizonyítja, hogy már akkor is ő volt az erőszakosabb. Nem hagyta, hogy én lássam meg először ezt a ragyogó napvilágot! Legalábbis az én teóriám ez. Ő mindent tagad. A szüleink emberek. Nem állítom, hogy „normálisak”, hogy „átlagosak”, sem nem hogy „közönségesek”, de emberek. Bár mindkettőjük vére átkozott. Mindketten magukban hordozzák a lehetőségét annak, ami én vagyok. Apám esetében erre a legjobb bizonyíték maga Charlie bácsi. És anyám családjában is suttognak pletykákat farkastermészetű ősökről. De rajtuk ez valahogy nem jön ki. Mondom, ők emberek. Az, hogy mi bátyámmal, mi miért lettünk mások... Ki tudja? Talán, mert teliholdkor születtünk Persze, nem biztos, hogy ez az ok, lehet, hogy ez már következmény, lehet, hogy valahol másutt dőlt el a dolog. Tényleg nem tudom. Bár, gyereknek mi is majdnem normálisak voltunk. Jó, egy kicsit talán elevenebbek a többieknél, kicsit talán agresszívebbek, de nem lényegesen. Az biztos, hogy nagyon keveset betegeskedtünk, de hol van az az anya, aki emiatt aggódik? Másban nemigen tűntünk ki. Vagy csak nem emlékszem rá? Talán furcsa, de nehéz életem első szakaszára visszagondolnom. Olyan lehetetlen még elképzelni is, hogy emberi, teljesen emberi életet éltem? Aztán persze eljött az a nap, amikor véglegesen lezárult ez a korszak, amikor – életünkben először – négylábra ereszkedtünk. Talán tizenhárom évesek, ha voltunk. Én csak úgy emlékszem rá, mint a változás éjszakájára. Mert bizony sok minden, sőt, minden megváltozott akkor. Kora este volt, vérvörös nyári alkony. A nap szégyenlősen pirulva bukott bele a város felett kavargó szmogba, az ég vele átellenes felén már felfelé kapaszkodott a hold. A bátyámmal kint csavarogtunk a síneken, a pályaudvar mögött. Már hazafelé tartottunk, elég késő volt. Szembejött egy kutya. Nagy, keverék állat. A kutyák sose kedveltek minket. Az állatoknak jók az ösztöneik, általában megérzik, hogy valami nem stimmel velünk. Ez is megugatott, aztán meg is támadott minket. Iszonyúan széttéptük. Máig élesen emlékszem a véres cafatok borította salakra, a töltést körüllengő friss vérszagra. Arról nincs elképzelésem, hogy miképp lehet elfogadni azt, amikor az ember keze lassan manccsá változik, hogy testén bunda ütközik ki. Nem tudom, átlagember erre mit lépne. Szerintem mi nevetségesen egyszerűen
beletörődtünk. Bár ez lehet, hogy beépített reakció. Igen, végül is érthető lenne. A szervezetnek valahogy védekeznie kell, hogy ne őrüljön bele azonnal. Mondom, mi az első csodálkozás után már természetesnek vettük, és nagyon élveztük. Végigtomboltuk az éjszakát. Mint akik elvesztették az eszüket. Csavarogtunk, futottunk négy lábon, megugattuk Holdtestvért, friss erőnket fitogtatva kertekbe másztunk be, és minden szembejövő macskát megkergettünk. Mondom, mint akik megvesztek. Szigorú fogadalmat tettünk, hogy megőrizzük közös titkunkat, aztán a következő percben meg már arról álmodoztunk, hogy világhíresek leszünk. Ezer módját eszeltük ki, hogy miképpen gazdagodhatnánk meg, hogyan játszhatnánk ki a társadalom emberre méretezett szabályait Csak hajnaltájban értünk haza. Csapzottan, szakadt ruhákban, fáradtan és jókedvűen. Apánk és anyánk a teraszon ültek, az asztal mellett, és reggeliztek. És ott volt Charlie bácsi is. Máig nem tudom, honnan tudta, hogy aznap fel kell keresnie minket. De ott volt, és ezzel véget is ért pünkösdi királyságunk. * * * Ám ez már régóta csak a múlt, az idő eltelt azóta, és sok újabb változást hozott. Már vagy fél esztendeje nem láttuk egymást Christiannal. Hát most csak gyönyörködöm benne, ahogy letesz, eltol magától, és mélyzölden csillogó szemekkel néz. Mivel nem szívesen gondolok az elmúlt, magányos hónapokra, inkább nekikezdek kérdezősködni. – Hol jártál? Mit láttál? Miért jöttél haza? Ugye itthon maradsz? És általában, mik a terveid? – Hosszú! – vigyorodik el, és kihúzza magát. Már ebből sejthetem, hogy mindenféle győzelmek és diadalok hosszú sorával fog traktálni, de mindegy, most még dicsekvését is szívesen hallgatnám. – Rajta! – biztatom, és lekuporodom a matracra. – Ne itt! – mordul fel, és undorral körbeint – Szűk ez a lakás, meg büdös is! Mit szólnál, ha együtt vacsoráznánk valahol? – Remek! – nevetek rá, és összefut a számban a nyál. Gyorsan összekészülünk, annál is inkább, mert ő már kész van, és nekem is csak pólót kell cserélnem. Persze kedvenc bátyám ezt sem bírja türelemmel. – Asszonynép! Nem kell annyit piperészkedni! Siessünk! – nógat idegesen. Közben néhányszor kipislog az ablakon. Azt kell hinnem, aggódik, hogy esetleg valaki megzavar minket. Esetleg hajszolja valaki, vagy inkább ő vadászik? Fene se tudhatja, de majd elmondja, miről van szó! – Fél évig remekül megvoltál nélkülem! Most várhatsz pár pillanatot! Egyébként is, nem kellett volna megpróbálnod feltépni a hasamat, és akkor még jó lenne a ruhám! – vágok vissza könnyedén.
Ő csak felmordul, aztán pillanatnyi habozás után mégis ellazítja izmait, megdörzsöli a tarkóját. – Ebbe ne menjünk bele – legyint. – Teljesen széttépted a vállam! És most őszintén, ha nem én vagyok itt, hanem bárki... ember. Kicsit zavarba jövök. – Rajtad kívül senki sem olyan pimasz ezen a földrészen, hogy miután betör egy lakásba, utána ott aludjon! – vágom ki magamat, aztán, mivel közben elkészültem, kiviharzom az ajtón. Bátyám hümmögve követ, majd bezárja lakásomat. A kulcsot megszokott mozdulattal suvasztja be a lábtörlő alá. Egy emelettel lentebb, a hetediken, alacsony, középkorú nő bámulja levonulásunkat. – Nagy zaj hallatszott a lakásából! Mi történt?– kérdi köszönés helyett. Egyszerre fordulunk egymás felé bátyámmal. Ő összevonja szemöldökét, pillantása azt kérdi, kipofozza-e a képből az asszonyt vagy hagyja nekem, de megfázom a fejem, hisz az öreglány világom nincs velünk egy súlycsoportban. – Semmi érdekes. Felborult a szekrény – mentegetődzöm közben. – Szekrény? Már megint? – kérdez tovább az asszony, de ebbe nincs kedvem belemenni. – Viszontlátásra! – vágom el a beszélgetés fonalát, és tovább kocogunk lefelé. – Te, ki volt ez a bányarém? – kérdi bátyám, pár emelettel lejjebb. – Honnan tudnám? Már itt lakott, amikor beköltöztem. Néha feljön, és becsenget, ha túl hangosan nyüszítek álmomban, és megkér, hogy dobjam már ki a kutyám. Christian erre elkomorodik. – Gyakran vannak rossz álmaid? – kérdi szigorú tekintettel. – Ó, csak teliholdkor – vonok vállat könnyedén, és úgy teszek, mintha ez igaz lenne. Ő meg úgy tesz, mintha elhinné. Lent már sötétlila alkonyat fogad, meg persze a neonlámpák narancs fénye. A lakótelep kihalt, csak megkésett családapák sietnek hazafelé. Az éjszaka önjelölt urai, a fiatalokból álló galerik még sehol sincsenek. Például Ricardóékba sem futunk bele, amit egyáltalán nem bánok. Amikor kilépünk a kapun, reménykedve nézek szét. – Ugye, nem gyalog vagy? – kérdem, miközben a parkoló kocsikat fixírozom. – Nem hát! – húzza ki magát bátyám, aztán rámutat egy közelben ácsorgó, nyitott terepjáróra. – Ehhez mit szólsz, te kóbor eb? Elkerekedett szemmel bámulom meg a nagydarab, és persze fekete Land Rovert. Csupa gallytörő rács, meg felső fényszóró, és más macsó csicsák! – Izé... Vezethetném? – kérdem bátortalanul. – Frászt! Nem fogod ezt is összetörni! – mordul rám, és beül a sofőrülésre. – Fogadjunk, most is totálkáros a kocsid.
No, igen, Christian fixa ideája, hogy nem tudok vezetni! – Nem totálkáros. Most ellopták – húzom fel az orrom, és magam is bekászálódom. Aztán bátyám hátradobja széttépett kabátját, felcsapja az ezerwattos fényszórókat, belövi a magnót (szuperheavy metál, naná, mi mást is hallgatna), majd az őrá jellemző, sportos stílusban indít, és kifarol a forgalomba. Magam kényelmesen elhelyezkedem az ülésen, bár valahogy nem találom a helyemet. Talán mert szokatlan a kocsi. Új-illatú. Kicsit mocorgok, de aztán magával ragad a sebesség. Összemosódik körülöttünk az utca. Christian nem szívbajos, ráadásul teljesen tisztában van vele, hogy jól vezet. Ennek köszönhetően észveszejtő helyzetekbe hajszolja a kocsit. Engem, persze, ez csipetnyit sem zavar, hisz nekem sincs mit féltenem. Így általában remekül szórakozom mellette, legalábbis régebben nagyon imádtam itt ülni az anyósülésen. De most valahogy nem megy. Izgágán mocorgok az amúgy kényelmes kocsiban. Valami zavar. Valami idegesít. Kellemetlen érzés kúszik fel a hátamon, és finoman megborzongat a hideg. Aztán, miközben ráfordulunk a városból kifelé vivő útra, ez a rossz érzés határozott viszketéssé növi ki magát, olyannyira, hogy már nem hagyhatom figyelmen kívül. Mi a fene lehet az oka? Előrehajolok, és a lábam között benézek az ülés alá, de nincs ott semmi furcsa. Aztán oldalra fordulok, és kibámulok az autóból, de semmi extra, csak a kocsi mellett rohanó betonút Ezt már bátyám se hagyja szó nélkül. – Valami bajod van? – Valami nem stimmel itt – morgom az orrom alá, és hátranézek, hátha ott a hiba. – Úgy közelebbről mire gondolsz? – Nem tudom. Csak hányingerem van, meg viszket a tarkóm! – Tehát terhes vagy, és nem mosakszol rendesen. Értem, ezek szerint itthon is zajlott az élet – bólogat megértően. Lehülyézem, rámhagyja. Ezen túlesvén hátrafordulok, feltérdelek, majd lehajlok, hogy a hátsó ülés alá is benézhessek. Kicsit forgatom a fejem, és már éppen feladnám, amikor valami furcsa ötlik a szemembe. Bátyám ülése mellett, épp elérhetően, a kézifék mellé rejtve egy puska lapul Megragadom, felemelem, és közben visszahuppanok a helyemre. – Ez mi? – kérdem, meglehetősen vádló hangon. – Vadászpuska. Lennél olyan kedves visszafogottabban hadonászni vele? Épp most kap szívinfarktust a mögöttünk jövő kocsi sofőrje Hátrasandítok, de igazából nem érdekel a pacák. Még nem fordult bele az árokba! Inkább ölbe veszem a fegyvert, és felpattintom a tust. Két pöpec ezüstgolyóval nézhetek szembe. Kiver a verejték – Hát te megvesztél! – szakad ki belőlem, amikor végre levegőhöz jutok – Ezüstre töltött puskával szaladgálsz? Meguntad az életed? És ha véletlen elsül?
Ha megsebez? Egyáltalán, tudsz vele bánni? – Nyugi! – int rendre bátyám, és jobbjával kicsavarja a kezemből a fegyvert. Aztán visszacsukja a tárat, és gondosan visszateszi az egészet a kézifék mellé. – Nyugi? És mégis, ki ellen készülsz vele? – hepciázom tovább. – Akárki ellen! Fogd fel vésztartaléknak. Sosem tudhatod mikor jön jól egy ilyen játékszer! – magyarázza nagyképűen, mintha ő tudná – És egyébként is, jól értek hozzá. Sőt ha nem maradsz nyugton. be is mutatom az alfeleden! – Bolhás korcs! – mordulok rá, és elhúzódom a puska közeléből. – Tetűfészek! – Rüh-raktár! – Palotapincsi! Egy kicsit még elcivódunk, persze enyém az utolsó szó, aztán csend telepszik közénk. Most már módfelett érdekel, hogy hol lopta a napot, amíg én itthon depresszióztam! És vajh, mi végre hord magánál fegyvert? Régebben nem volt ilyen szokása! Meg hát apánk nem is engedte. Ő kevés kérdésben makacsolta meg magát, de akkor nem lehetett vele ellenkezni. Így nem kaptunk puskát, se játékot, se valódit, étkezés előtt kezet kellett mosnunk, és nem mehettünk zsarunak. Legalábbis, míg gyerekek voltunk, addig erősen tiltotta. De bezzeg most már érett felnőttek vagyunk, nézek végig bátyámon. Aki fegyvert hord, ezüstre töltve, és száz alá nem lassít hajtűkanyarban sem. Ő sem lesz már normális, vakarom meg a már lassan beforrt karmolásnyomokat a hasamon. Közben elhagyjuk a várost, és felfelé tartunk, egy, a tengerbe siető folyócska völgyében. Azaz egyik oldalt sziklafal, a másikon szakadék. Jó mély. Bátyám vezetési stílusának köszönhetően ezt egészen közelről megszemlélhetem, kocsink gyakran sodródik az út mellett futó fémkorlát közvetlen közelébe. Tekintetem gond nélkül furakszik át a sötéten, és remekül látom ám a lent lapuló éles szirteket. De nincs kedvem ilyen piti dolgokon idegeskedni, van gondolkodnivalóm elég! Hogy meddig merengek, nem tudom, egyszer csak, talán mindössze pár perc száguldás után, megérkezünk. Bátyám lekanyarodik, szűk mellékúton suhanunk, majd hamarosan felcsillan előttünk egy sima tükrű hegyi tavacska. Körülötte diszkrét, a hegyoldalba olvadó épületek lapulnak, amelyeket ügyesen elhelyezett lámpák világítanak meg, fényeik játékosan csillognak a tóban. Egy vendéglő parkolójába állunk be. Az épület ugyan kicsi, ám hatalmas, barátságosan fényes terasz tartozik hozzá, ami mélyen a víz fölé nyúlik. Magam kipattanok a kocsiból, és mosolyogva szemlélődöm. Szép a táj, jó szagú, meleg, és ami a fő, nem egyedül vagyok benne! Mellettem bátyám kászálódik ki a kocsiból. Megbámulom a srácot, megszokott mozdulatai megnyugtatnak. Hogy mennyire hiányzott az elmúlt fél esztendőben! Ó, hogy mennyire szoros szálak kötnek össze minket! De épp ezért immár nem nagy csoda, hogy ismét itt van. A külön töltött napok mostanra már
nem jelentenek többet, mint valami huszadrangú rémálom, hisz most már megint együtt vagyunk, készen minden mulatságra... – Min bambulsz? – rezzent fel Christian hangja. – Semmin. Menjünk! – legyintek, majd hirtelen felindulásból arcon csókolom. Christian hökkenten tűri, épp csak egy jelképes pofonnal hessent odébb. Foggal kapok a kézfeje után, ő a vállamba kapaszkodik, nagyot ránt rajtam, egy pillanatra összeakaszkodunk, aztán nevetve ellököm magam tőle. Ő is mosolyog, majd megrázza a fejét, elindul, egyenesen a teraszra vezető, széles lépcsőt veszi célba. Felkocogunk, majd megállunk, tekintetem végigsiklik a vendéglőn. Fehér abroszos asztalok, közöttük pálmafák meg más cserepes növények, csendes zene, és sok–sok fény. Előkelő hely! Ez már abból is látszik, hogy azonnal előttünk terem egy idősebb pincér. – Parancsolnak valamit? – Vacsoráznánk – válaszolja bátyám. – Ha tudna adni egy félreeső asztalt valahol a korlát közelében... A pincér alig sértően végigmér minket. Sem én (póló, vászonnadrág, saru), sem bátyám (izomtrikó, bermuda, sportcipő) nem illik ide, de aztán mégis bebocsáttatást nyerünk. – Kérem, fáradjanak utánam! – vezet el minket a büszke léptű alkalmazott. Kedves kis asztalt kapunk egy dézsában kókadozó pálmaféle takarásában, közvetlenül a víz mellett, a terasz sarkában. Kicsit zavar a tudat, hogy nyilván bunkó újgazdagnak néztek, de aztán leköt a rendelés. Természetesen bifszteket kérünk, dupla adagot. – Köretnek mit hozhatok hozzá? – érdeklődik a rezzenéstelen arcú pincér. Én vállat vonok, bátyám megkérdi, mit ajánl ő, és vita nélkül elfogadja. – Milyen italt óhajtanak? – Tejet! – válaszoljuk egyszerre, aztán összenevetünk. Az alkalmazott megbotránkozik, de nem kritizálja választásunk. Majd végre elhúz az épület irányába, mi pedig magunkra maradunk. – Rajta, mesélj, hol jártál? – kérdem, és rákönyökölök az asztalra. – Dél-Amerikában! – vágja ki büszkén. – Ó – csodálkozom el. Ez sok mindent megmagyarázna, de persze nem kezdek el töprengeni, amikor kérdezhetek is. – Pontosabban? – A dzsungelben, húgocskám, az Amazonas partján – válaszolja, és tekintete elkalandozik, hangja selymessé szelídül. – El nem tudod képzelni milyen csodás is az! Heteket kóborolhatsz anélkül, hogy akár csak egyetlen, emberre utaló nyomot is látnál. És közben körülzsong az élet minden mozog, minden friss illatú és titokzatos! A fák az égig érnek, és nincs semmi törvény, amit meg kéne tartani – magyarázza elragadtatottan. Szavait szeme csillogása követi, épp úgy, mint amikor valaha, nagyon régen, karácsonyi ajándékáról, a piros, távirányíthatós kisautóról mesélt. Magam
viszont nem dőlök be, és nem hagyom, hogy magával sodorjon elragadtatása. – Csak ennyi? – kérdem, lebiggyesztett ajakkal. – Csak? – visszhangozza, és látszik az arcán, most cibáltam le a hetedik mennyországból. – Mi kell még ezen felül? Kipling összes regénye unalmas gyerekmatiné az én kalandjaimhoz képest! Tudod, milyen csodásakat vadásztam? – Aha. És ebből lett kocsid – szúrom közbe faarccal, csak hogy ne higgye, megúszta a magyarázkodást. – Oké, ha ennyire piszkálja a csőröd, hát közben testőrködtem egy kicsit. Arrafelé néha szükség van nehézfiúkra – magyarázza. – Tehát beálltál a kokainmaffiába – fordítok, és érdeklődve várom, letagadja, vagy nem? Ám ő csak vállat von, majd rámmosolyog, és rezzenéstelen pofával hamukázásba kezd. – No, és egyszer meg az esett, hogy lefelé csorogtunk a folyón. Négyen voltunk, és szinte semmi cucc. A tábor már egészen közel volt, amikor egy alattomos, víz alatti ág felborított minket – indít egy abszolút nem ideillő mesét. Azaz lerázna. Nevetséges. Hogy én majd annyiban hagyom! – És amikor beleborultatok, vizes lett az összes kokain, és erre kidobtak – szúrom közbe. Ő észre sem veszi, hogy megszólaltam, lazán mesél tovább. – Na, persze, azonnal jöttek a kajmánok. De ne úgy képzeld el, mint valami filmben, hogy hosszan közelít, acsarkodik, és istennek sem harapna bele a főhősbe! Egy frászt! Némán siklik, centivel a víz alatt, aztán már zabál is. Én persze észrevettem, hogy jön, de későn. Az egyik srácot elkapta, a másik kettő meg erre úgy elkezdett tempózni a part felé, mintha az olimpiai százat akarná megnyerni. De én persze visszafordultam. Nem is annyira a fickó miatt, egyszerűen csak a buliért. Elkaptam a dögöt, és belemartam a hasába. Erre elengedte a pasast, megjegyzem, annak akkor már mindegy volt, és nekem jött. Rohadt hajlékonyak ám ezek a krokodilfélék! Simán karikává görnyedt, és majd leharapta a fél lábam. Elkaptam az állkapcsát, és szétfeszítettem, erre végre frászt kapott, menekülni kezdett. Én meg felúsztam a felszínre, mert már nagyon hiányzott a friss levegő, ő közben lelépett, így nem lett belőle cipő, ami neki jó, és nekem sem baj, arrafelé általában mezítláb jártam. – És gépfegyverrel, meg ezüstre töltött puskával... – A többiek persze kint idegeskedtek, meg kiabáltak, hogy másszak már ki. Eléggé nevetségesek voltak, ahogy a folyó fölé lógó faágakon csüggtek, mint holmi majmok. De fenének volt kedve elveszíteni a csónakot... – ...meg a kokaint... – ...így lehalásztam a ladikot, és kivontattam a partra. Utána visszarimánkodtam őket a vízre, és továbbmentünk. – A táborban pedig várt rátok a fő maffiafőnök, és jól főbe lőtt titeket, hogy eláztattátok a finom kis kokszot – fejezem be a mesét. Christian mogorván felhorkan, tekintete mélyzölden villan.
– Ha neked úgy tetszik, hát legyen – hagyja rám, és türelmetlenül mordul egyet. Feltehetőleg a pincért hiányolja, akinek az érkezése, többek között, felmenthetné a magyarázkodás alól. Hát felemeli a fejét, körbenéz. És nyilván észrevesz valami oda nem illőt, szeme résnyire szűkül, fogai elővillannak. Követem pillantását, és mintegy véletlenül, kezem az ölembe hullik, az abrosz takarása alatt pedig elővillannak karmaim. De semmi furcsát nem látok. A parkolóban kocsik állnak, köröttük néma csend. A tó is nyugodt, monoton hullámzása alig hallatszik, elnyomja a halk zene, a teraszon üldögélő emberek fecsegése. Az esti szél jó szagú, hiányzik belőle a város örökkön benzinbűzű lehelete. – Mi van? – kérdem suttogva, alig mozgó ajkakkal Christian felém fordul, elvigyorodik. – Lenne kedved velem vadászni? „Lenne kedved velem vadászni?” – vet bennem visszhangot a mondat, édes emlékeket ébresztve lelkemben. * * * Hideg éjszaka. A fák csupasz ágai között Holdtestvér kacag puha mancsom alatt meg-megroppan a hó. Az erdő csendes, az illatok tiszták. Futok, futunk, előttünk menekül a zsákmány. Vadászat? Rohanás, a hirtelen elénk vágódó ágak kerülgetése, át mindenen, bozótoson, árkokon, tisztásokon, amerre az előttünk futó vad vezet. Porzik a lábunk alatt a hó! Mögöttünk elmarad a világ, a civilizáció, minden, és végtelenül egyszerűvé olvad az élet. Vagyok én, a zsákmány és a köztünk feszülő távolság. Ebből áll az univerzum, az összes felesleges sallang már a semmibe veszett, emléke is tovatűnt. Vadászat... Hiába élesek az emlékek, az igazság az, hogy csak pár alkalommal szöktünk ki a városszéli erdőkbe meghajtani egy-egy nyulat, felverni pár fácánt vagy más vadat. Aztán Charlie bácsi véget vetett a mulatságnak. – Megtiltom!Ha még egyszer észreveszem, hogy kilógtok, szétverem a pofátokat! – közölte, és morgott is hozzá. Megjegyzem, szerintem direkt hagyta, hogy tiltása ellenére is néhányszor azért elmenjünk vadászni, csak hogy ezt is megtanuljuk, de azt persze nem hagyhatta, hogy rászokjunk. És ha valamit igazán tiltott, azt meg kellett tartani! A változás éjszakája óta ő nevelt minket. Akkor, azon a reggelen egyszerűen csak kihívott a kert végébe, és ott, az öreg fák árnyékában közölte, hogy innentől kezdve jobb, ha nem ellenkezünk vele. – És miért nem? – kérdezte bátyám, felvetett fejjel, büszkén. Magabiztosságát új titkunknak köszönhette, és közben cinkosan rám kacsintott. Magam már előre élveztem, hogy milyen remek móka lesz ráijeszteni az öregre egy jó kis farkasmorgással!
– Mert én vagyok a tapasztaltabb – közölte Charlie bácsi, és helyből pofon vágta. Addig még senki sem ütött meg minket. Christian egy pillanatra meghökkent, aztán elfutotta a düh. Felmordult, és karmokká görbültek az ujjai. De az öreg nem lepődött meg, egyszerűen visszamorgott. – Te is? – szakadt fel belőlem önkéntelenül a csodálkozás. – Hát mások is? Nem hittem volna! Charlie bácsi biccentett. – Ez az első lecke. Ti még csak tudatlan kölykök vagytok, akik felét sem hinnék a világ ezer csodájának. De majd én megtanítlak titeket mindenre – mosolygott ránk, és felvillantotta agyarait. Nem kellett tovább bizonygatnia, hogy ő a főnök. Elhittük. De az első hónapokban ezt nem dörgölte az orrunk alá többet. Inkább játszótárs volt, jó barát, meg is szoktuk gyorsan az új helyzetet. Csodás, új világ tárult akkor a szemünk elé, ő pedig segített megismerni farkastermészetünket. Ő tanított meg minket annak korlátaira is. – Három dologtól kell igazán félnünk – magyarázta egy alkalommal. Fülledt nyár volt, a ken végében heverésztünk, a fák árnyékában. Szél se rezdült, a hőség tompa súllyal nehezedett ránk. – Először is, féljétek az ezüstöt – kezdte számolni az ujjain. Az oldalán hevert, a könyökére támaszkodva. Kedvenc, skótkockás inge hasig ki volt gombolva, ujja könyökig felgyűrve, amellett csak kopott farmert viselt. Szandálja kicsit távolabb hevert övtáskája mellett. Ezer ránccal barázdált arcán látszott, hogy már hetven felett jár, de a szeme fiatalosan csillogott, és a szikár testében feszülő erőt egy húszéves is megirigyelhette volna. – Tehát ez úgy van, mint a rémmesékben – szóltam közbe, és nagyot ásítva nyújtózkodtam egyet. Akkor nagyon kölykök voltunk még, talán ha tizennégy évesek. Én például még copfban hordtam a hajamat. – Úgy. Bár nem feltétlenül halálos, ha ezüsttel meglőnek, de nincs több esélyed, mintha ember lennél, és közönséges golyó találna – magyarázta az öreg. – Aha – bólintottam, aztán átgördültem a hasamra. Az államat megtámasztottam a fűben, és félig lehunyt szemmel figyelni kezdtem egy motoszka kis hangyát az orrom előtt. Még ahhoz is lusta voltam, hogy elaludjak. – A következő veszedelem a fajtánk többi tagja – folytatta Charlie bácsi, és közben megemelte egy kicsit a lábát, és finoman oldalba rúgta bátyámat – Mondom, a többiek. Christian átgördült a másik oldalára, horkanva ébredt, és első ijedtségében nagyot csapott a levegőbe. – Igen? – kérdezte aztán zavartan. – Ne aludj, ha fontos dolgokról beszélek! – feddte meg Charlie bácsi. – Nem aludtam! – nézett rá teljesen őszintén bátyám. Hiába, akkor már volt mögöttünk pár év iskolarutin. – Hogyne, csak az én fülem csengett, amikor horkolást hallottam felőled! –
mordult fel az öreg, és szeme körül megfeszültek a szarkalábak. De aztán legyintett, és folytatta. – Tehát, mint említettem, féljétek a mi fajtánkat! – Miért? Nem kéne örülni annak, ha valaki hasonló hozzánk? – kérdeztem rá. Közben a szemem előtt rohangászó, apró kis vöröshangya talált valamit, csápjaival megfogta, és elkezdte cibálni. – Pont ezért kell félni tőlük, mert hasonlóak hozzánk! Épp oly gyilkos természetűek, mint mi! – De hát mi jól elvagyunk egymással! – vetette közbe a bátyám. – Még elvagyunk. Még kölykök vagytok. De fel fogtok nőni! – válaszolta Charlie bácsi, és tekintete elkalandozott a fák koronája felé. – Nem tudom elképzelni, hogy összevesszünk! Kivétel talán, hogy melyikünk kapja a nagyobb darab húst a vacsoránál – nevettem bátyámra – Hát pont erről van szó, kicsi Chris, hát pont erről! – suttogta az öreg semmibe révedő tekintettel, aztán rám nézett, és ő is elnevette magát – De igazad van, ez messzire vezet, és még nincs itt az ideje! Tehát, az első két pont megvan, az ezüst és a többiek. De a legveszedelmesebb a harmadik – Aha – motyogtam. Közben feltűnt még egy hangya, egy nagy fekete, és észrevette a kis vöröst. – A harmadik veszély pedig ti magatok vagytok. Óvakodjatok a saját lelketek sötétségétől! Mert él bennetek egy farkas és egy ember. Önmagában mindkettő jő, de együtt, keveredve, romlásba döntenek titeket! – Miért lenne baj, ha néha egy kicsit farkas vagyok, néha meg ember? – kérdezett rá bátyám. Magam alig figyeltem, mert közben a fekete hangya nekiment a másiknak, és el akarta venni tőle a zsákmányát. – Nem lehetsz kicsit farkas! Döntened kell! Vagy ez, vagy az! Nem élhetsz két életet! Elvonulhatsz az erdőbe, vadászhatsz, ölhetsz, lehetsz farkas. De akkor gyengeségnek számít a megértés, a kegyelem, a lágyszívűség. Vagy maradhatsz embernek, de akkor nem intézheted az ügyeidet a nyers erő törvénye szerint, nem ölhetsz, nem harcolhatsz puszta karmokkal az igazadért! – magyarázta az öreg csendesen, fél kézzel gesztikulálva. A fűcsomó mélyén zajló küzdelem közben véget ért, a fekete hangya megmarta a vöröset, majd felkapta annak összegörnyedt holttestét, és elindult vele a boly felé. – Mikor kell döntenünk? – kapcsolódtam vissza a társalgásba. – Mihamarabb. Christian rám nézett. – Nem lenne rossz farkasnak lenni! Tiszta izgi lehet! – De nincs többé rajzfilmnézés, se tej, se marhahús. És soha többet nem használhatjuk az új motorjainkat – vetettem ellent. – Meggyőztél. Maradunk embernek! – biccenten a bátyám, és komoly pofát vágva visszanézett Charlie bácsira. – Legyen! De akkor éljetek is úgy, mint az emberek! – bólintott rá az öreg.
Így a dolgok a régi kerékvágásban mentek tovább. Például nem jártunk vadászni, ellenben nem kerülhettük az iskolát (olyan nagyon). Charlie bácsi tovább tanított minket, habár ezentúl gyakran eltűnt, néha hetekre is. De mindig visszajött, és éltük tovább életünket. Szép idő volt az, nagyon szép! Csak a vége, a vége, amikor azon az átkozott éjszakán... * * * – Nos? – ránt vissza a valóságba Christian hangja. Kettőt pislantok, de gyorsan visszatérek a múltból. Persze, az volt a kérdés, hogy „Lenne kedved velem vadászni?” Hogyne lenne! – Oké. Mire? – kérdem mosolyogva. – Látod azt a fehér Opelt? A parkoló utolsó előtti helyén – mondja bátyám, de nem néz oda. Magam is csak futó pillantással ellenőrzöm, valóban, megvan a kocsi. – Nem vagyok vak. Nyugodtan lépj tovább! – Ül benne egy pasas. Én kipiszkálom onnan, te addig széttéped a kocsi gumiját – javasolja Christian. – Túlbonyolítod. Odamegyek, leeresztem az olajat, és szétverem a fickó pofáját, ha ellenkezik. – Húgocskám, a pasas nincs egyedül! A mögöttünk lévő asztalnál ülő páros is hozzá tartozik, meg az a dohányzó pali a parton. – Utánad jött a teljes kokainmaffia? – csodálkozom a szemébe. – És ha igen? – von vállat kényszeredetten bátyám, és unott pofával leplezi idegességét. De nem előlem, én érzem ám izzadságszagán, hogy kissé aggódik. – Oké. Akkor mondjuk az tetszene-e, hogy kimegyek a mosdóba, kimászom az ablakon, aztán a kocsi mögé osonok, és ha látom, hogy a sofőr távozik, akkor feltépem az egyik hátsó kereket? – Tetszene! – mosolyodik rám, de a feszültség ettől még nem oldódik az arcán. – Adj két percet! – kérem, aztán felpattanok az asztal mellől, és beslattyogok az épületbe. A házban lévő terem kicsi és porszagú a teraszhoz képest. Megsárgult csipkefüggönyök fedik a fél falat beborító ablakokat, a padló síkos márvány. A szemközti oldalon bárpult magaslik, mögötte fáradtnak tűnő alkalmazott lebzsel. Mindezt csak futólag vettem szemügyre, és gyorsan eltűnök a „Hölgyek” feliratú ajtó mögött. WC-illatosító szagú világba érkezem Az előtérben balkézről a fülkék faborítású ajtajai nyílnak, jobbra két mosdókagyló árválkodik. Felettük a falat tükör fedi, egészen a plafonig. Nem nézek bele, szigorúan balra fordított fejjel elosonok mellette, egészen a folyosó végén nyíló bukóablakig. Közben orrom megnyugtat, egyedül vagyok a helyiségben. Az ablakot leakasztani, és kimászni rajta gyerekjáték A ház mögé érkezem,
töredezett betonjárdára, előttem félig-meddig gondozott kert terül el Rövid hallgatózás, de sehol senki. Meggörnyedve osonok a parkoló felé. A ház sarkán megállok, kikémlelek. Egyelőre csendes a terep. Hát mászom tovább, immár majdnem négy lábon, gondosan ügyelve, hogy az árnyak eltakarjanak. Hamarosan elérem a bátyám által mutatott Opelt és meglapulok a közelében terpeszkedő díszbokor mögött. Aztán várok. Nem tudom, mennyi telt el az általam kért két percből, gyanítom, hogy sok, ha nem mind, de a sofőr még a helyén van. Vajon Christian hogyan akarja elcsábítani innen? Ezt meg kellett volna kérdeznem, bár igazából mindegy is. És ha kell, elbánok ezzel a magányos pacákkal! Itt tarthatok, amikor csörömpölés riaszt fel. A terasz felé kapom a pillantásomat, de semmi extra, a várt látvány fogad. Odafenn Christian verekszik a két pasassal, akik a mögöttünk lévő asztalnál ültek. Aha, tehát ez az elterelő manőver! Mondhatnám, hogy kézenfekvő. De ezek után miért kell még a kocsijukat is kicsinálni, gondolom unottan, és elnyomok egy ásítást. Odafenn asztalok törnek, meg tányérok, továbbá női sikolyok vegyülnek a pofonok csattanásai közé. Christian láthatóan nem veszi komolyan az egészet, néha hagyja, hogy ellenfelei is szóhoz, akarom mondani, ütéshez jussanak, és ilyenkor látványosan rosszul is lesz. Aztán persze vissza-visszaüt. Nagydarab, csupaizom teste táncos könnyedséggel mozog, én látom, hogy nem jelentene neki problémát fél perc alatt lerendezni a két fickót. Az Opel sofőrje is sejthet valami effélét, mert nem sokáig bírja tétlenül nézni a show–t. Az ülése mellől rövid csövű fegyvert kap elő, aztán kipattan a kocsiból. Futva indul a terasz felé, még az ajtót is nyitva hagyja maga mögött. Kicsit elszorul a torkom, bátyám ezüstre töltött puskája jut az eszembe, karmaim maguktól villannak elő. Habozás nélkül ugrom a pasas után. Szép ívű repülés végén landolok a hátán, súlyom alatt összerogy, de sajnos kiált is. Tarkón csapom, aztán kotrok vissza az árnyékba. A teraszon pár ordítás harsan, valahonnan, a part felől, futó lépteket hallok. Még kötelességtudóan belemarok az egyik kerékbe, a levegő sikoltva tódul ki karmom nyomán, aztán derékszögben meggörnyedve futok a parkoló mellett, a terasz felé. Szemközt bátyám érkezik, szintén futva, pontosan a Land Rovernél találkozunk. – Tűnés innen! – javallja Christian, és bevetődik a kormány mögé. Szinte azonnal felbőg a motor, a kerekek sikoltva tiltakoznak a hirtelen indulás ellen. Magam már menet közben vágódom be, pofával előre érkezem, aztán egy ideig moccanni sem tudok, csak a lendület csap hol jobbra, hol balra. Örült tempóban menekülünk, csak tudnám, mi elől! – Lazíts már! Szétkaptam azt a rohadt kereket! – kiabálom, és lassan ülő helyzetbe tornázom magamat. – De mért ütötted le azt a pacákot? – förmed rám Christian. – Önszorgalomból. Baj? – kérdem, miközben a keskeny kis mellékúton suhanunk, kábé ezerrel.
– Felesleges volt. – Szerintem meg fegyveres! – vágok vissza, aztán beverem a fejem a karosszériába. – Lassíts már, te korcs! – Nézz már hátra, te öleb! – kiabál, és ráfordul a városba vivő útra, mellettünk felvillan a szakadék. Magam engedelmesen hátrasandítok, szemembe vág egy fényszórópár. – Volt egy másik kocsijuk is – magyarázkodik bátyám, aztán továbbra is marad sietős. De igazából ezzel együtt sem értem a dolgot. Mit árthat nekünk pár piti maffiózó? Ám ekkor fegyverropogás töri szét a csendet, meg a szélvédőnket is. Értetlenkedve hátra fordulok, de nem tévedtem, a torkolattűz a mögöttünk rohanó kocsi ablakában villog. És innentől nem érdekelnek az észérvek, elborul az agyam. – Széttépem őket! – hördülök fel habzó pofával, és komolyan gondolom. Feltérdelek az ülésen, karmaim belemélyednek a támlába. Izmaim megfeszülnek, és összeszűkült szemmel méregetem a távolságot. Ha elég közel érnek, én ugrom, ez fix, és utána jaj nekik! De bátyám tisztességgel tapossa a gázt, a rosszfiúk egyelőre túl távol vannak, így nincs lehetőségem öngyilkosnak lenni. A pillanatnyi habozás alatt szóhoz jut a józan eszem is, hát meggondolom magam, és tervet váltok. Jobbommal a kézifék mellé rejtett puska után nyúlok. – Ne ezüsttel! – hörgi Christian. – A kesztyűtartóban van normális pisztoly! – javasolja, és kiló nyolcvannal száguld bele egy kanyarba, amit szerintem feleekkora tempóra terveztek. Én visszafordulok, letépem a kesztyűtartó műanyag fedelét, és előkapom a fegyvert. Nem túlzottan értek hozzá, de hát apám szolgálati pisztolyát egy párszor elcsórtuk, így legalább az alapokkal tisztában vagyok. Kibiztosítom a kis fémvackot, majd beleeresztem a tárat a mögöttünk loholó kocsi fényszórói közé. Hogy talál, vagy sem, azt nem tudom, mindenesetre üldözőnk hirtelen hátrább marad, de nem véglegesen. Immár tisztes távolból, de továbbra is követ. És ismét felugat egy géppisztoly. Valami feltépi a vállam, és pofámba vág a vérszag. Az én vérem szaga! – A tartaléktár is a kesztyűtartóban van – jegyzi meg bátyám, nekem több se kell, már kotrok is utána. Még fejjel előre lógok a tárat keresve, amikor újabb golyók kopognak közöttünk. Christian felkiált, aztán a kocsi meglódul. Egy ideig kacsázunk, végül nagy csattanással szakítjuk át az út mellett futó szalagkorlátot. Én ekkortájt mászom elő a pedálok mellől, és iszonyú látvány tárul a szemem elé. Mintha végtelenül lelassítva látnék mindene az út elszakad alólunk, aztán megnyílik alattunk a végtelen sötétség. Lehet, hogy kiáltok, mindenesetre az biztos, hogy elrúgom magam az ülésről. Aztán megtapasztalom, hogy mi is az a szabadesés! Felzúg a fülemben a szél, a pillanat örökkön tart. És nagyon hirtelen ér véget.
Egyszer csak nekicsattanok egy sziklának, ami a semmiből bukik elő. Az ösztöneim működnek, megpróbálom tompítani az esést, így csak az egyik oldalamat töröm össze. Aztán gurulok lefelé, át- meg átbucskázva a fejemen, széles sávban vérfoltokat hagyva magam mögött. Felettem hatalmas, fekete tömeg csúszik, majdnem elgázol, de egy szirt megdobja kocsinkat, és az a fejem felett repül el, aztán alattam gurul tovább. Húsz karmom belevág a sziklába, nem akarok rázuhanni a karosszériára, de hiába küzdök, mancsaim alatt meglódulnak a kövek, kavicsok. Aztán lassan véget ér az őrült rodeó. Zuhanásom csúszássá szelídül, majd megállok, és egy pillanatra belém vág a fájdalom. A golyó nyoma, a zuhanás után széttört csontok, a kövek által lenyúzott bőr. Ám mielőtt felvonyíthatnék, iszonyú csattanás vág földhöz. Alattam a hegyoldalban, nem is olyan messze, felrobban a kocsink. A lángok felém csapnak, de nem érnek el, ám a légnyomás megsüketít. Hát csak heverek a sziklán, bénán, és talán kicsit félholtan. Az idő telik, a lángok visszábbhúzódnak, és hamarosan konstatálom, hogy a világ nem ért véget. Megkísérlem a lehetetlent, és felemelem a fejem. – Kushadj! – suttogja (kiáltja?) bátyám, aki tőlem nem is olyan messze fekszik, elképesztően kicsavarodott végtagokkal. Érzem hangjában a fájdalmat, és szeretnék mellémászni, megnézni, mennyire súlyosak a sebei, de engedelmeskedem neki. Visszahajtom a fejem, és várok. Összeszorított szemhéjam alól könnyek szivárognak, de nem mozdulok. Aztán, nagy sokára, valaki vállon simít. Christian az, mellettem térdel. Arca, teste kormos, ruháját csak az alvadt vér tartja rajta. Szemében könnyek csillognak, de légzése már egyenletes. – Belőled sem lenne jó fotómodell! – motyogja, aztán felnéz, körbekémlel – Menjünk! Nem tiltakozom, bár még minden porcikám fáj. Talpra emelkedem, bátyám segít, aztán bicegve elindulunk valamerre a fekete éjszakában. – Fotómodell? – kérdem, miközben a vállára támaszkodva sántikálok. – Vinniük kell bizonyítékot a főnöküknek, hogy tényleg meghaltunk. Szóval szerintem lefotóztak minket. – Aha – bólogatok, aztán rekedtesen felkuncogok. – Kár, hogy soha sem láthatom azokat a képeket! Pedig érdekelne, hogy hogyan nézek ki holtan! Christian elmosolyodik, de aztán fájdalmas grimaszba rándul az arca. Magam is fájok, különösen a combom viseli nehezen a túrát. Azt hiszem, eltört. – Muszáj sietnünk? – kérdem. – A zsaruk miatt – válaszolja bátyám, én meg rábólintok. Ez így igaz, az már nem lenne szerencsés, ha a helyszínelők is holtan látnának minket. Pláne, mivel sokukat ismerem. Hát megyünk, szerencsére lefelé. A köves hegyoldal nagyon járhatatlan, néha megcsúszunk, gurulunk, és újra felszakadnak alig gyógyult sebeink. Aztán elérjük a folyócskát. Holdtestvér arca töredezve tükröződik vissza a vízben.
Christian belegázol a zöldesfekete árba, középen sem ér a dereka fölé. Meggörnyed, belemossa a pofáját a csobogó hullámokba, majd felemeli a fejét, megrázza fekete sörényét, aztán lassú mozdulatokkal vizet mer a vállára, mellkasára. Utánagázolok, és én is lemosom magamról a mocskot. A messzi tenger felől finom, sóillatú szellő kerekedik, magával sodorja a minket körüllengő vérszagot. Mikor végre már nem érezzük magunkon a küzdelem és a tűz bűzét, kigázolunk a partra. Kicsavarom a hajamból a vizet, felnézek a ragyogó csillagokra. Természetes, mély csend vesz minket körül, amit csak néha tör meg valami állat motozása. Ezek az apró zajok aztán végig visszhangoznak a meredek hegyoldalon, a kopár sziklák között. – És neked jó, ha halottnak hisznek – jegyzem meg csendesen. Bátyám, aki egy széles sziklapadon hasal, rábólint. – Így békén hagynak egy ideig. Aztán a hátára gördül, maga is belebámul a csillagok közé. – Ezért hagytad, hogy a másik kocsi utánunk tudjon jönni – jegyzem meg. – Igen – bólint erre is Christian. – Már a városból követett minket a két kocsi. Aztán eljátszottuk nekik azt a kis jelenetet a vendéglőben, de arra tényleg ügyeltem, hogy utánunk tudjanak jönni, amíg „menekülünk”. És bíztam benne, hogy halálba hajszolnak minket. Így ez nekik egy peches, de sikeres akció volt, ergo: hihető. – Ha a városban is rajtad voltak, akkor ismerik a lakásomat, lenyomozhatják apáékat... – jegyzem meg csendesen. – Nem számít, tudják ki vagyok. De mondom, ha holtnak hisznek, akkor nem pazarolják arra az erejüket, hogy a hozzátartozóimat piszkálják. A kokainmaffia bár mindenható, de nem dolgozik ok nélkül – válaszol és csúfosan elvigyorodik. – Akkor sem értem, miért vezetted őket hozzám, az meg kifejezetten dühít, hogy csak utólag voltál olyan kedves beavatni a részletekbe! – morgom csendesen. Christian vállat von, de nem válaszol. Tehát egyetért velem, ő is tudja, hogy ezt elszúrta, köszönhetően szokásos nemtörődömségének, ám ezt csak akkor fogja bevallani, ha kényszerítem rá. De minek tennék ilyet? Így biccentek, és ezzel részemről lezártam a kérdést. Bátyám megnyugodva fújja ki a levegőt, aztán feltérdel, meggörbíti a hátát, megropogtatja a csontjait, majd talpra áll. Minden mozdulata azt súgja, menjünk, de én még szeretnék egy kicsit szárítkozni a kellemesen fújó szellőben. – Szóval, tényleg maffiatag lettél. Ez azért övön aluli, ha belegondolok! – Maffiatag! – horkan fel. – Frászt! Nem lenne méltó apához, hogy a fia bűnöző legyen! Egyszerűen egy kicsit beépültem közéjük, kiismertem őket, ráadásul egy jót csavarogtam a dzsungelben. Aztán, amikor meguntam az egészet, hazajöttem. És véletlenül nálam maradt egy táskányi pénz. Ennyi az egész! – magyarázkodik, és zöld szeme versenyt villog a folyó hullámaival. Láthatóan büszke magára, de nagyon! Rámosolygok, hagy örüljön.
– Ügyes vagy! És mennyit nyúltál le tőlük? – Sokat, de nem eleget! Arra még futja, hogy holnap vegyek egy új kocsit, de ezzel vége. Biccentve veszek tudomást a tényről, aztán belerázom a hajam az ismét feltámadó szélbe. Köröttem vízcseppek kopognak a köveken, karikákat rajzolnak a hullámokra. – Helyes! – Nem volt nagy ügy, épp csak egy kicsit verekedni kellett érte – vigyorog, majd mellém lép, átkarolja a vállam, és arcomhoz dörzsöli az orrát. – De most már vége – suttogja a fülembe. – Ha halottnak hisznek, békén fognak hagyni. – Reméljük! – mosolygok rá, aztán én is megölelem. Most tiszta–szagú, és ennek örülök, ez azt jelenti, hogy tényleg túl vagyunk a nehezén. Gyengéden megcsókolom a vállát, utána ellépek mellőle, és végignézek a völgyön. – Hol éjszakázunk? Fáradt vagyok sokat mászkálni! Ő erre csak biccent, és mivel ezzel átadtam megint az irányítást, hát négylábra ereszkedik, és nekiindul lefelé, a város irányába. Magam követem. Ruháink roncsai ott maradnak, de ez ugyan kit zavar? Puha mancsainkon zaj nélkül osonunk a sziklafalak mentén. Alattunk a folyó, messze fent az országút. Bátyám nem sokáig vezet, bár tudom, ilyenkor az időt számolni megtévesztő, a farkaslábak csak úgy falják a távolságot. Egy kiugró sziklaplató alatt állunk meg. A kövek között mélyedés nyílik, akár barlangocskának is nevezhetnénk. Néhány csenevész bokor takarja a bejáratát. Christian beoson, pár pillanat múlva követem. Aztán leheveredünk a hűs kövekre, és elnyom minket az álom. * * * (kedd este) Körülfog a sötét. Farkas vagyok, futok, talán menekülök. Mögöttem fényszórópár világít, még lövések is dörrennek, de nem ettől felek. Álmomban könnyen lehagyom a nyomomban rohanó kocsit, és innentől magam vagyok. Sziklák között suhanok, hosszú ugrásokkal, kecsesen és gyorsan. Aztán valami megvillan előttem. Valami titokzatos, zöld csillanás, csak egy pillanatra. Megtorpanok, lekushadok a földre. Farkam reszket az idegességtől, orrom egyenesen az előbbi villanás felé mutat. És a sötétből előemelkedik egy másik farkas. Hatalmas hím, tépett, kopott bundája fakó színű, agyarai félelmetesek. Szeme zölden villog. Nem várom be, fordulok, és menekülök vissza, ahonnan jöttem. „Ne fuss, kicsi Chris!” hallom magam mögött oly jól ismert, suttogó, rekedtes hangját, de nem állok meg. Nem akarok veled találkozni, hát nem lehet ezt megérteni? Hamarosan szembejön a kocsi, amit az imént hagytam le, de kit érdekel!
Megpróbálok elsuhanni mellette, ám a szoros szűk, közel kényszerülök hozzá, nagyon közel. Fegyver dörren, valami megüt, hogy megbicsaklik a lábam, aztán a további lövések a földre sújtanak. Fekszem, számból vér szivárog. Félig lehunyt szemem elé egy csizmás láb lép. „Nem is nehéz elkapni őket!” kacag valaki, én pedig utolsó erőmből felvonyítok Christian ébreszt. Puha orra vállon bök, szeme aggódva csillan meg a barlang felhomályában. Zavartan felemelem a fejem. Álmom tovaszáll, és egy pillanat múlva már nem is értem, mi volt annyira borzalmas benne. Ásítok egy nagyot, és ez bátyámat is megnyugtatja, ellép mellőlem, körbenéz. Odakint tompák a fények, de meleg van, hát inkább alkonyat lehet ez, mint virradat. Azaz az egész napot átaludtuk. Hiába, kegyetlen volt tegnap az a zuhanás, a mohón belénk maró sziklák, a csattogó golyók? És amint idáig jutok, üres gyomromat megfordítja az éhség. Bátyám közben odébb sétál, kileselkedik a külvilágba, majd visszanéz. Menni akar, nyilván ő is éhes. Hát felállok, nyújtózkodom egy jót, majd ránézek; tőlem mehetünk. Ő bólint, éppen csak orrhegye rezdül meg a mozdulattól, majd kilép a barlangból. Hang nélkül, az árnyékokat kihasználva osonunk el a sziklák takarásában. Messze felettünk a betonút fut, kocsik is járnak, de nem hiszem, hogy bárki észrevenne minket. Az alkonyi szürkeség elrejti árnyunkat. Mire orromba csap a civilizáció szaga, addigra már sötét van, éjszaka. Felkapaszkodunk a szurdokból, aztán lefelé haladunk. Alattunk ragyog a város, mint valami hihetetlenül szikrázó drágakövekkel telerakott ékszeres doboz, mögötte a tenger fekete tömege sötétlik. Hamarosan beérünk a házak közé. Düledezett kerítések, elhagyott épületek magasodnak fölénk. Valahonnan gyereksírás hallatszik, távolabb autó gördül el. Nem állunk meg, kocogunk tovább, míg egyre kevesebb lesz körülöttünk az árnyék. Ez már jobb környék, itt van közvilágítás. Ócska bérházak közrefogta sikátorokba kényszerülünk, nem lenne jó, ha meglátnának minket. Bár engem kutyának néznének. Bundám szürke, a pofámat meg egy fehéres folt díszíti, mintha valami szánhúzó-beütésű korcs lennék. Persze méretben nagyobb vagyok, mint az északi kutyák bármelyike, de még mindig jobban el tudom magamat adni ebnek, mint bátyám, aki határozottan fekete, és teljesen farkas küllemű. Igaz, hogy ikrek vagyunk, de nem igazán hasonlítunk egymásra, szögezem le, miközben újabb sikátor nyílik meg előttünk, vizeletszagú, fülledt levegőjű. Egy szemeteskonténer mellett, nagy papírkupac alól szuszogás hallatszik. Megtorpanok, hisz nekünk ruha kellene, de bátyám tovább üget. Hamarosan egy bezárt kocsma előtt lelünk egy másik embert. Alkoholszagú, öntudatlanul fekszik a betonon. Christian megszaglássza, majd körbenéz, feltérdel, megtámasztja tenyerét a langyos betonon. – Ez nekem jó lesz – suttogja, és gyorsan vetkőztetni kezdi a figurát. Az meg se rezdül, míg bátyám lehúzza róla a nadrágot, meg a szakadozott, ballon szerű
kabátot. Aztán undorodó grimasszal az arcán felveszi a koszos, összeizzadt ruhákat. Inggel vagy pláne cipővel nem vacakol, hisz a dzsungelben is mezítláb járt, nem? – Gyere! – int végül, én pedig felzárkózom mellé. A frissen zsákmányolt göncök iszonyúan büdösek, de cserében immár szalonképesek vagyunk. Az utcára már úgy lépünk ki, mint kopott hajléktalan és nagytermetű kutyája. Bátyám hosszú léptekkel indul, én ügetve követem, fejem egyvonalban van a combjával. Néha-néha elhúz mellettünk egy-egy autó, meg néhány gyalogos, ez utóbbiak többsége lesütött tekintettel menekül át előlünk az utca túloldalára. Hamarosan elkezdem furcsállni útirányunkat, majd az egyik saroknál megtorpanok. Nem arra lakom, amerre bátyám fordult! – Nyugi! – magyarázza Christian fojtott hangon. – Most összeszedjük a pénzt, amit még az érkezésemkor rejtettem el, aztán veszünk kaját, és csak utána megyünk haza. Erre gyorsan felzárkózom mellé, mivel ez értelmesen hangzik. Ám véletlenül sem kell csalódnom bátyámban, hamarosan kiderül, ismételten eszetlenséget fogunk csinálni, már ahogy azt ő általában szokta. A következő utcában ordítóan hangos szórakozóhely neonfényei csillognak, előtte kis társaságokban fiatalok lebzselnek, cigarettafüst és alkoholszag lengi őket körül. Zavartan pislogok, annyira hülye még Christian sem lehet, hogy egy ilyen helyre bemenjen, de hiába sandítok fel rá, hosszú, kimért lépteivel egyenesen a bejárat felé tart. Ebből így vagy úgy, de nagy verekedés lesz. – Nem, idegeskedj, húgocskám, nem balhét csinálni megyünk, csak elhozni azt, ami a miénk! – szólal meg hirtelen, de közben nem áll meg. Dühösen felmorranok, hogy a fenébe fogunk mi ide balhé nélkül bejutni, ám Christian nem frászol, haditerve a szokásos. – Én megpróbálok bemenni, de nem biztos, hogy hagyják, szóval neked kéne berohanni, és elhozni a cuccot. Az emeleti férfivécében rejtettem el a pénzt, a hátsó fülke víztartálya mögött. Szagról biztosan megleled, tegnap jártam itt. Ha megvan, szedj fel engem is. Vagy a bárpultnál leszek, vagy itt kint verekszem a kidobókkal – magyarázza, és még a szája szélét is megnyalintja az élvezettől. Méghogy nem balhét csinálni megyünk! De ezen dühöngenem kár, és még káromkodni sem tudok, farkasformám erősen korlátozza kommunikációs képességemet. Amúgy is, Christiant nehéz lebeszélni soros agyatlanságáról. Így inkább arra koncentrálok, hogy nekem ide most be kell mennem. Hát, rajta! Könnyedén futásra váltok, elhagyom bátyám, majd ügyesen elszlalomozgatok a kint lebzselő ifjoncok között, végül pedig elsuhanok a pénztár mellett. Mögöttem meglepett kiáltások, kurta káromkodások hangzanak fel és persze Christian kiabál. – Hé, blöki, gyere vissza, kutyuskám! Blöki? Ezért még kap a pofájára, morranok fel, és elnyel a szórakozóhely
pokla. Dübörgő zene, melyben elvész a majomfecsegés, tarka fények által át– meg átszőtt, fekete sötétség, tömör bűz, amiben a cigarettán és izzadtságon kívül még számtalan szag keveredik kibogozhatatlan egyveleggé, és emberek, rengeteg ember! Két lábon csak úgy tudnék átjutni köztük, ha a könyökömmel törnék magamnak utat, farkasként kicsit jobb a helyzetem. Kerülgetem a lábakat, néhanéha vállal meglökve egy-egy combot. A terem szemközti oldalához tartok, ahol vaslépcső visz fel a galériára. Odafent lényegesen ritkásabban vannak, így könnyen megtalálom a vécét. Gond nélkül odajutok, és egy kilépő fickó lába között besurranok a mocskos, vizeletszagú helyiségbe. A levegő nehéz, páratelt, mancsaim alatt nyirkos nyálka fedi a töredezett csempéjű padlót. Az előtérben csak egy alak támasztja a falat, szeme homályos, mint a mosdó feletti tükrök. Részeg, vagy valahogy máshogy ütötte ki magát, nekem mindegy. Orrommal meglököm a következő ajtót, bejutok a fülkék elé. Kicsit lejjebb húzom a fejem, belesekszem a lenti, mintegy arasznyi résen. Szemem is megerősíti az orrom által közölt infót, sehol senki. Megfordulok, de ebből a szögből a részeg sem lát, hát nyugodtan két lábra állok. Kicsit összedörzsölöm a kezem, mellesleg teljesen feleslegesen strapálom magam, ettől még totál koszos marad, aztán benyitok az utolsó fülkébe. Körbeszimatolok, majdnem könnybe lábad a szemem az erős bűztől. De a tartály fémláncos lehúzóján, vagy inkább kicsit felette, megérzem azt az agresszív hímszagot, amely általában bátyámat kísérni szokta. Fellépek a csésze peremére, és bekotrok a tartály mögé. Egy köteg pénzt és egy helyes kis pisztolyt lelek hanyagul belecsavarva valami papírlapba, amely szinte azonnal szétfoszlik érintésem nyomán. Hát ez remek! És ezeket most hogyan fogom innen kivinni? Merthogy a számban nem, az tuti! Mogorván lépek ki a fülkéből, velem szemben nyílik az ajtó, pálmafákat ringató pólójú fickó tántorog be a helyiségbe. Villámnál gyorsabban rejtem a hátam mögé a fegyvert meg a pénzt, nem hiszem, hogy észreveszi, ám mégis két lépés között megdermed, leejti az állát. – Hú, izé... – kezdeményez beszélgetést. Mit bámul ez rajtam? Aztán beugrik, persze, hiszen most éppen meztelen vagyok. – Helló! – vigyorgok rá fesztelenül, bár nem teljesen őszintén. – Igazad van, attól tartok, elszúrtam az ajtót, és ez a férfi részleg, igaz? – Aha.. – Hát, akkor én megyek! – intek felé kedélyesen, és fél kézzel magam mögött tartva bátyám holmiját, elsuhanok a fickó mellett. Gyorsan rácsapom az ajtót is, aztán csak megállok, fülelek egy kicsit. Rövid csend után hallom, ahogy a pasas továbbtántorog, és végül megnyikordul az egyik fülke ajtaja. Remek!
Mosolyogva elfordulok egyenesen a részeg felé, aki még mindig a falat támasztja, ám szemében immár ismét pislákol az értelem. Engem néz, és néha nagyot nyel, rázza a fejét. Kicsit élvezem a hatást, amit keltek, aztán felvillantom csillogó fogsorom, meglengetem bátyám pénzét az orra előtt. – Megvenném az inged! – De... Nem várom végig a tekervényesnek induló mondatot, előveszem a pisztolyt is a hátam mögül, és ráfogom. – Ide azzal az inggel, haver, és örülj, hogy a nadrágod nem kell! Lassú mozdulatokkal vetkőzni kezd, nincs türelmem végigvárni, fel kézzel segítek neki. Szerteszét szállnak a gombok, de mindegy, nem tervezem huzamosabban hordani a cuccot. Amint a pasas kész van, kicsavarom a kezéből a rongyot, és gyorsan felügyeskedem magamra, majd átadok a fickónak egy bankót a nálam őrzött kötegből. Számomra világos, hogy túlfizettem, a fószer viszont részeg, azaz kiszámíthatatlan. Kiabálva szidja az anyámat, pedig ő aztán igazán nem tehet semmiről! Ő minden igyekezetével azon volt, hogy úrinőt faragjon belőlem, rajtam múlt, hogy nem sikerült neki. Mert be kell látnom, nem sikerült. Mindegy, spongyát rá! A részeg fickó haragja elől kimenekülök a kint tomboló pokolba. Az ordító zaj ismételten eltömi a fülem, a fények villódzása megvakít. Nagy lélegzetet veszek, egy pillanatra becsukom a szemem, nekitapasztom a hátam a hideg falnak. Aztán tovább! Az ing alig ér a csípőm alá, és gombmentességének köszönhetően elöl is kissé felületesen takar, hát hüledező tekintetek kísérnek, ahogy elindulok. néhányan még megjegyzéseket is tesznek rám. Nem érdekelnek, sietős dolgom van. A lépcső tetején megállok, lepillantok, és teljes megdöbbenésemre a bárpultnál tolongó tömegben észreveszem a bátyámat. Tehát azzal az indokkal, hogy a kutyáját akarja kihozni, mégiscsak befutott! Befutott és egészen tűrhetően érzi magát, egy magas széken ül, és egy vörös hajú, nagyon részeg nőt kábít. A fenébe vele! Lerohanok a lépcsőn szétlökdösve a felfelé igyekvőket. Bevetem magam a lenti tömegbe, a tumultus szétnyílik előttem, talán szemem szikrázása, talán lendületem miatt. Vagy talán mert egy pisztoly van a kezemben, amit a bárpultnál kibiztosítok, majd oldalról bátyám halántékához emelem. – Dögölj meg, te rühes eb! – ordítom ezzel együtt, és komolyan megfontolom, hogy meghúzzam a ravaszt. Ám egyszerűen nincs rá időm, Christian villámnál gyorsabban perdül meg, egyik kezével elveszi a fegyvert, a másikkal gyomron vág. Ütése nyomán visszazúgok az emberek közé, és elterülök a földön, magammal rántva pár önfeledten táncoló alakot. A következő pillanatban viszont már talpon vagyok, közvetlenül bátyám mellett, aki a hasamba nyomja a fegyvercsövet, ám közben
az arcán átfut a felismerés, és ezzel együtt a meghökkenés is. – Most mi a fene bajod van? – Tudod, hogy rohadtul utálom az ilyen zajos helyeket! – kiabálok. Feleslegesen, a zenének csúfolt bömbölés elnyom minden más hangot. – És akkor már muszáj engem lepuffantani, mint egy rühes kutyát? – Miért pont ide rejtetted el a cuccod? Egy egyszerű csomagmegőrző is megtette volna! – Pisztolyt nem viszünk csomagmegőrzőbe, pici húgocskám! És ez nem olyan rossz hely, és nem is akarok sokáig maradni, csak még felszedem ezt a csajt! – magyarázkodik, aztán az eddig főzött, dögös vöröshöz fordul, és bemutat. – Na, ez a húgom. – Csini a rucid! – dicsér bátyám egy éjszakára választott kedvese, amitől nem csökken haragom. – Kint várok rád, öt perced van! – gyömöszölöm a pénzt Christian fegyvert tartó kezébe, majd távozom. Dühödten töröm át magam a kijáratig. Az emberek kitérnek előlem, egy pasas van csak, aki megkockáztatja az ismerkedést. Nagyjából odáig jut, hogy „helló, szépség”, amikor a falhoz csapom. A bejáratnál lebzselő kidobók között felemelt fejjel vágok át, egyik sem mer belémkötni, bár amikor kiérek, valaki füttyent egyet. – Klassz a bugyid! – kiabálja utánam egy hang, ami világosan mutatja, hogy a ruhaként hordott ing mégiscsak elegendően hosszú. Hiszen az ipse nem látta, hogy nincs rajtam bugyi, ergo, nem láthatott semmit. Igaz? És persze, mindegy az egész! Odakint csak az első sarokig futok, ott aztán egy elegendően árnyas kapualjban letépem magamról az idegenszagú rongyot, és ismét négy lábra ereszkedem. Majd visszaóvakodom, de csak és kizárólag az árnyékok rejtekében. Végül megállok az utca túloldalán, egy nagyobb kocsi alatt elheveredem, és a mancsaimra fektetett orral várok. Nem sokat, Christian tartja az öt percet, hamarosan megjelenik a vörös nőt támogatva. Ez megőrült, mi a fenét akar kezdeni ezzel a totál részeg csajjal? – No, megvan a kutyád? – kérdi az egyik kidobó, mire engedelmesen kimászom a kocsi alól, és ügyesen megmutatom magam. Profin csinálom, még a nyelvem is kilógatom egy kicsit, hogy kedélyesebbnek tűnjek. Jó vagyok, minek köszönhetően zűr nélkül hagyjuk el a terepet, és már éppen véglegesen megnyugodnék, amikor kiabálás harsan mögöttünk. – Hé, te strici, mit képzelsz magadról! Hátra sem pislantok, világos, hogy nem nekem szóltak, hanem a bátyámnak. Ám Christian sem veszi magára a megszólítást, békésen megy tovább. – Nem hallod, te görény? Állj meg! Felsandítok bátyámra, kivillantom a fogaimat. Mi a fenét csinálhatott odabent?
– Nyugi, csak a csaj fiúja. Biztos nem csinál balhét, merthogy zsaru – magyarázza nekem, aztán óvatosan leülteti a nőt egy útba eső padra, és megfordul. – Mi a fenét akarsz még, haver? Megmondtam már a pultnál, hogy hagyj békén! – Ha leszállsz a nőmről, akkor békén hagyunk. De ha nem, akkor nagyon meg leszel verve! És utána hosszan rohadsz majd a sitten, amiért megütöttél egy rendőrt! – fenyegetődzik az utánunk loholó fickó, aki lehet, hogy zsaru, ám feltehetőleg a korruptabb, hatalmával visszaélő fajtából való. Emellett pedig erős gyerek, könnyű kabátja alatt fegyvert is sejtek, talán kést, de valószínűbben botot. Hat társa van, ahogy gyorsan utána számolok, hasonló kaliberűek mind. Tehát már itt is van a verekedés, vélekedem, és kényelmesen leheveredem a pad mellé, a kikopott gyepre. Aztán unottan végighallgatom, ahogy a pasasok elmondják Christiant mindennek, ami undorító ezen a féltekén. Közben óvatosan körbe is veszik bátyámat, kezükbe simulnak a fegyverek Hát igen, itt verekedés lesz, méghozzá igen nagy. Ezt Christian is így látja, tehát jókedvűen mosolyog, és lazán ácsorog a lassan bezáródó gyűrűben, de nem várja be rohamukat Hirtelen, mintha rugók repítenék, ugrik, ökle a legközelebbi fickó pofájában csattan. A többiek nekimennek, pillantok alatt teljes lesz a káosz. Pillanatok alatt de csak pillanatokig, mert aztán bátyám kiválik a gomolyagból, és rendet tesz. Egy fickót elfektet, másik kettőt röppályára állít, majd a megmaradt négyből hármat könnyedén megfutamít. Az egyetlen maradék viszont nem fel, szemében vörös tűz ég, ki tudja, mi lobbantotta lángra? A szaga alapján azt mondanám, talán valami drog, de mindegy is, a lényeg, hogy láncra erősített vasdarabbal védekezik, nem is ügyetlenül. Ütése néhányszor telibe kapja Christian odalát és nyilván eltöri pár bordáját is. Bátyám meggörnyed a fájdalomtól, de végül elkapja a láncot, magához rántja a pasast. És bár csak vékony sarlóként, de fénylik felettünk a hold, Christian keze összezáródik a fickó nyakán, torkából morgás tör fel, karmai könnyen siklanak elő a semmiből, fogain megvillan Holdtestvér ezüst ragyogása. De ekkor már ott vagyok mellette. Nem vesz észre, láthatóan magával ragadta a fájdalom és a düh, hát a bokájába harapok, alig visszafogva erőmet. Azonnal elfeledkezik a pasasról, aki nyüszítve kotor el a sötétségbe, de ez akkor már egyikünket sem érdekel. Holdtestvér felénk fordítja ragyogó arcát, vér íze fut szét a számban, nem számít, hogy a testvérem vére. Christian felmordul, pofája már farkasé, termetén feszül az eleddig laza ballonkabát. Szélesre tátja állkapcsát, fogsora félelmetes, mint maga a halál. Én elengedem a bokáját, lekushadok, és félrefordított fejjel mutatom neki; az én agyaraim is veszedelmesek, ne akarjon velem küzdeni! Aztán megfagy a kép, csak fojtott morgásunk töri meg a csendet, de az is egyre halkabban. Végül Christian hátralép, megrázza a fejét. Kiegyenesedik, hátralöki a szemébe hullt tincseket. Mellkasomban megenyhül a nyomás,
magam is hátrálok egy kicsit, aztán lassan lesimul a sörényem. – Bocs – motyogja bátyám, majd zavartan körbenéz. – Igazad van. Menjünk! Ezzel elindul, immár egy pillanatra sem törődve a nővel, akiért az imént megverekedett. Én meg aztán pláne nem foglalkozom a kis vörössel, aki hortyogva alszik a padon, kocogva követem bátyámat. De a lelkem még nem nyugodott meg. Christian megharapta volna azt a fickót, ha nem szólok közbe! Meggyilkolta volna! Lehet, hogy neki már nincsenek gátlásai az emberöléssel szemben? * * * – Nem szabad gyilkolni! Sem embert, sem farkast – magyarázza Charlie bácsi, nem is egyszer. Sok más mindennel együtt, ezt is elmondta egy párszor. Először nem igazán vettük komolyan az ilyen intelmeit, oda sem figyelve bólogattunk, aztán később már untuk, de végül eljött az az idő is, amikor már nem fogadtuk el vita nélkül. – Miért? – kérdezett vissza egy napon bátyám. Akkor épp az egyik hegyi tavacskánál lógtunk, egy szúnyoglakta, de épp ezért ember nem járta, mocsaras részén a vízpartnak. – Csak. Ez törvény – válaszolta Charlie bácsi. A parton guggolt, és látszólag minden figyelmét lekötötte a hullámok játéka. Bátyám belegázolt a tóba, de csak pár lépést, épp hogy kiérjen az öreg ütőtávolságából, aztán felé fordult, csípőre tette a kezét. – De mire jó egy ilyen törvény? Nem hinném, hogy félnem kéne bármi összecsapástól, hát akkor miért nem harcolhatok, akár halálig? – ismételte meg kérdését. Kamaszosan nyurga alakja köré glóriát font a vízen csillogó napfény. Charlie bácsi ránézett, de nem tűnt dühösnek. – Persze, általában nincs félnivalód! Az embereknél erősebb vagy, ők nem vehetik fel a versenyt a te farkasfogaid meg karmaid ellen! Farkas sem győzhet le könnyen, hisz segítségedre van ellene emberi eszed és ravaszságod! És mindehhez társul még a gyilkolás vágya, amely ott él mindannyiunk lelkében, és ami minden harcban erőt ad. Holdtestvér ajándéka. De pont ez a baj! Könnyen megeshet, hogy rákapsz az ölés ízére, és nincs, ami visszatartson, hisz erősebb vagy áldozataidnál! Könnyen vérengző vadállattá válhatsz, tömeggyilkossá. Arra való ez a parancs, hogy mindez ne történjen meg. Mert semmi mást nem állíthatsz a ragadozóösztöneiddel szembe, mint emberi elme alkotta szabályokat! Érted? Bátyám beharapta az ajkát, aztán belerúgott a vízbe. Ezernyi csillogó cseppecske követte mozdulatát. – Értem – morogta. – Ezt én is értem – szóltam közbe. Addig kacsázásra való kavicsokat keresgéltem a parton, de most odamentem hozzájuk, és letelepedtem az öreg mellé.
– Az világos, hogy ez a szabály az ellen való, hogy ne legyünk vérengző fenevadak – folytattam. – De azt nem értem, hogy miért nem lehetünk vérengző fenevadak, ha egyszer ezt diktálják az ösztöneink? – kérdeztem. – Mert ha sokat ölsz, kicsi Chris, akkor felfigyelnek rád, és ha tömegben kezdenek rád vadászni, akkor véged. Sok lúd még titeket is legyőz! – magyarázta Charlie bácsi, miközben rámnézett, és gyengéden megsimogatta a fejem. – Ami meg a ragadozóösztönök által diktált dolgokat illeti... Mi nem azért maradtunk fent, mert az ösztöneinkre hallgattunk, sem nem mert az emberi eszünket követtük. A mi túlélésünk kulcsa az egyensúly lelkünk két fele között! –Aha. Tehát ennek a „ne ölj” szabálynak is az az értelme, hogy „ne ölj, de ha már megtetted, legalább lelkiismeret-furdalásod legyen, és ne akarj még egyszer ölni” – mondtam elmélázva. Az öreg felmordult. – Úgy értelmezed a szabályokat, ahogy akarod, de ha megszeged bármelyiket is, én megtéplek, és abban nem lesz köszönet! – morogta, de aztán ennyiben hagyta, és visszafordult a víztükör felé. Így utólag úgy érzem, hogy akkor nagyon a fején találtam a szöget. Hisz már Charlie bácsi élete is azt mutatta, hogy igenis néha lehet ölni. Ő harcolt a második világháborúban. Lengyelország lerohanásának a másnapján már úton volt Varsóba, hogy „végre beverjen egy-két náci pofát”. Ő legalábbis így mesélte, és állítólag végigpartizánkodta egész Európát. Hogy az azt követő fél évszázadban mit csinált, arról igazából soha sem mesélt, de elejtett megjegyzései, meg kedves anekdotái arra engedtek következtetni, hogy utána is gyakran látogatta a háború dúlta vidékeket. Tehát nyilván élvezte, de legalábbis kihasználta azokat az alkalmakat, amikor legálisan ölhetett, bár soha sem volt hivatásos katona. És bátyám az elmúlt fél évben mit csinált? Pontosan ugyanezt! Ellógott a dzsungelbe, kicsit verekedett, nyilván gyilkolt is... Tehát ez még nem baj, mentegetem magamban Christiant. Ettől még válhat olyanná, mint Charlie bácsi, ami egyáltalán nem valami fenyegető jövő! Meg egyáltalán! A „ne ölj” csak egyike a szabályoknak, és nem is a legfontosabb! * * * – Álljunk meg egy kicsit! – rezzent fel Christian hangja. Pár sarokkal már odébb vagyunk, ami ugyan még nem jelenti a biztonságot, de legalább átmenetileg csend van és nyugalom. Bátyám leül az útpadkára, én körbenézek, beleszimatolok a levegőbe. Ám egyelőre tényleg nem fenyeget semmi veszedelem. Ennek ellenére fülem hegyezve várom végig, ahogy Christian felhajtja a nadrágja szárát, és megvizsgálja harapásom nyomát a bokáján. Szégyenkezve lesütöm a szemem, valóban elég csúf de már heged, és pár nap múlva nyoma sem lesz. Bátyám is erre az elhatározásra juthat, mert legyint, feláll, és tovább
megy. Talán kicsit biceg, de nem vészes, nyugtatgatom magam, és utána kocogok. – Tényleg bocs. Egy kicsit elvesztettem a fejem – motyogja Christian. – Akklimatizálódnom kell még. Elvégre ez nem a dzsungel! Helyeslően vakkantok egyet, és barátilag csóválom a farkam megbocsátásom jeléül. Erre bátyám is elmosolyodik, aztán hegyezni kezdi a fülét. Akkor már én is hallom, valami tompa morgás közeledik. Beleszimatolok a szélbe, rossz szagokat sodor, a sarkon pedig befordul egy motor. Belebámulok a fényszórójába, látni persze semmit sem látok, mégis érzem, a közeledő gép nem sok jót hoz a számunkra. – A fenébe, szerinted utánunk jöttek? – kérdi Christian, válaszként én már futok is. Mögöttünk újabb két motor fordul be az utcába, majd megkésve még egy. Könnyen lehet, hogy az elmenekült fickók jöttek vissza. Vagy talán a zsaru kihívta a céget, és már itt is vannak a cimborái. Vagy valaki más. Valaki, aki talán nem is akar nekünk semmi rosszat Ám biztosan nem tud semmi rosszat tenni, ha nem ér utol minket! E megfontolás alapján hosszú ugrásokkal futok a közeledő motorokkal ellentétes irányban. Teljes erejéből rohanó bátyám hamarosan leelőz. Négy lábon ugyan lényegesen gyorsabb vagyok nála, de hagyom, hogy ő vezessen, nekem nincs kedvem gondolkodni menekülésünk útirányán. Végül is, most ő kevert minket bajba! Hát loholok Christian mögött. Az utcán futunk, a házak tövében, mögöttünk felpörögnek a motorok, aztán egy kosárlabda-pálya drótkerítése következik. Bátyám majomügyességgel lendül át rajta, én egyetlen, hosszú ugrással veszem az akadályt, üldözőink kerülni kényszerülnek. Átrobogunk a palánkok alatt, aztán újabb kerítés, mögötte újabb betonúttal, melyen túl dohszagú, roskatag házak tornyosulnak. Halott szemű lámpák magasodnak fölénk, egyedül Holdtestvér szűkmarkúan szórt fénye ezüstözi a megkopott épületeket. Bátyám körbekémlel, aztán int, és átvágunk az úton. Távolabbról gépzaj közeledik, behúzódunk egy kapualjba Az utcába befordul egy hatalmas motor, méghozzá egyenesen egy rendőrmasina. Majdnem leesik az állam, de nincs lehetőségem alaposabban megszemlélni, eggyéválok a lábam előtt halmozódó szeméttel. Christian mellém lapul, lélegzetét sem hallom, olyan csendesen. Tanult valami a dzsungelben állapítom meg elismerően, míg a járgány elgördül előttünk. És bár a nyeregben ülő férfi buzgón meresztgeti a szemét, de nem lát belőlünk többet, mint pár mocskos rongycsomót. Hamar eltűnik, de mi még hosszan lapulunk. Feleslegesen, teljes a csend. Ennek ellenére talán fél óra is letelik, mire előmászunk, és az ellenkező irányba nekivágunk a városnak. Hosszúra nyúlta mai nap, kicsit fáradtnak érzem magam, meg éhes is vagyok, és ez türelmetlenné tesz. Előrekocogok, mutatom az utat. – Megyek már! – morogja bátyám, és már futtában szedegeti ki a hajába
ragadt szemetet. – Hülye zsaru! Apa idejében azért nem voltak ennyire állatok, igaz? Helyeslően vakkantok, bár lehet, hogy csak az elfogódottság, meg a nosztalgia miatt látom így. Aztán, mivel bátyám bokáján a megerőltetés miatt felszakad harapásom nyoma, hát sétára váltunk. * * * Innentől már simábban mennek a dolgok. Egy nonstopban bátyám levadászik három kiló marhahúst, én az üzlet előtt ülve várok rá. Mellettem szerelmespár enyeleg egy frissen vásárolt jégkrém felett. Mivel úgy hiszik, magukban vannak, hát elég közvetlen stílusban. Magamban pirulok, míg párbeszédüket hallgatom, aztán már idegesít fesztelenségük. Szerencsére hamarosan előkerül bátyám, hóna alatt egy tömött, kellemesen vérszagú nejlonzacskóval, és lelépünk. Nemsokára beérünk a lakótelep toronyházai közé. A lépcsőházam bejáratától nem messze Ricardóék ökörködnek, közöttük valami nyitott sportkocsi parkol, fekete alapon vörös mintával díszített jószág. Mivel momentán semmi dolgom nincs velük, és az is ráér, hogy Christiant bemutassam nekik, hát rájuk sem figyelve fordulok be a kapualjba, de bátyám hirtelen megtorpan. Beleszimatol a levegőbe, és most már én is érzem, a kocsi felől fújó szél az én illatommal terhes. Egyszerre fordulunk Christiannal. És én már látom, a felcsicsázott kocsi az enyém, illetve talán jobb lenne úgy mondani, hogy az én ellopott Fordomat alakította át valaki, de a felismerhetetlenségig. Mindegy, holnap majd megbeszélem Ricardóval az egészet, most fáradt vagyok, és éhes! Ám bátyám, aki nem ismeri a srácokat, és fogalma sincs az előzményekről, csak annyit lát, hogy idegenek lógnak egy autó körül, amit én feltehetőleg sokat használtam. És azt tudja, hogy a kocsimat ellopták. Hogy milyen következtetésre jut ezekből a premisszákból, az világos, és mivel a tettek embere, hát már indul is Ricardóék felé. Csípőre tett kézzel, ringó járással, ami arra hivatott, hogy mindenkivel éreztesse, megjött a dzsungel ura! Kopott ballonkabátban, hóna alatt egy nejlontáskával, és mezítláb. Véres bokával. Csoda, ha Ricardóék nem igazán veszik komolyan? – Akarsz valamit, haver? – kérdi egyikük, a szőkés Steve. – Szép ez a kocsi – válaszolja bátyám, majd megáll, és leplezetlenül mustrálgatja az autót. Van rajta mit nézni! Az elmúlt pár napban megdöbbentő változásokon esett át. Tetejét leszedték, így egészen pofás, nyitott sportkocsi fazont kapott. A karosszériáját is átfestették, a vadi új, fekete alapot szemkápráztató kép fedi. A motorháztetőn sárkány terpeszkedik, tátott pofája tüzet fúj a szellőzőrács felé. A lángok a lámpák alatt elfordulnak, és vörös hullámaik beborítják az autó oldalát. – Ja, jó kocsi – mondja Ricardo, és előrelép. – Kié? – kérdi a bátyám.
– A barátnőmé. Neked semmi közöd hozzá. Christian nem így ítélheti meg, keze ökölbe szorul. Én nagyot vakkantok a háta mögött, mert amilyen hülye, képes lenne itt szétverni a srácokat. A nagy semmiért! De hangom hallatán összerezzen, ki józanodik. Megfordul, rámnéz, aztán vissza Ricardóra. Aztán megint rám. – Valami baj van, haver? – kérdi a fekete hajú Rob oldalról, és keze a zsebébe süllyed. Azt hiszem, ott kést hord, de ennek, ezen az estén, már nem lesz jelentősége. Christian elmosolyodik, és biccent egyet. – Jó kocsi. Biztos illik a barátnődhöz – vigyorog, aztán hátat fordít nekik, és besétál a házba. Kocogva követem, és leelőzöm a lépcsőn felfelé tartva. Amint lakásom elé érünk, felguggolok, és már kapom is elő a kulcsot a lábtörlő alól, nyitom az ajtót. – Ne gyújts villanyt! – figyelmeztetem bátyámat – Nem lenne jó, ha Ricardóék észrevennék, hogy valaki van a lakásomban! Christian fülig érő vigyorral lép be mögöttem. – Aha. Szóval, ez a... ez a Ricardo a fiúd. – Frászt! Csak haver! – morgom, és eltűnök a fürdőszobában. – Nekem megmondhatod! – hallom bátyám hangját a konyhából. – Meg is mondanám. De tényleg nincs köztünk semmi! – kérem ki magamnak a feltételezést – Tényleg? – Tényleg! – morgom. – Kár – motyogja bátyám szomorkásan, közben tányérokkal csörömpöl aztán vizet enged a mosogatókagylóba. Én is megnyitom a csapot, lemosom a tenyerem meg a lábam. Iszonyú mocskos ám az utca betonja! Aztán gyorsan öltözöm, és átsietek a konyhába. Kedves látvány fogad, bátyuskám a mosogatóvályú előtt áll, és méla undorral löbböli a tányérokat. – Mikor költöztél ide? – kérdi mogorván. – Közvetlenül azután, hogy te leléptél. Azaz már lassan fél éve – számolok utána gyorsan. – Miért? – Csak tudni akartam, milyen idős a kosz, amit ezekről a cuccokról vakarászom. Bár ennyi idő alatt le is rohadhatott volna róluk a trutyi! – dohogja, és közben folyamatosan rosszkedvű. Vállat vonok, lelke rajta! Aztán felkapom kitaposott, csupa lyuk sportcipőmet. Bizony, bizony; nagy kár, hogy a sarumat elvesztettem a tegnapi autós rodeó alkalmával! – Én leugrom, beszélek a srácokkal. – Siess! – kér még bátyám, aztán bevágódik mögöttem az ajtó. Sietek. Lekocogok a földszintre, kiosonok a hátsó ajtón, majd megkerülöm tömböt. Aztán meghökkenten, ám jókedvűen köszöntöm Ricardóékat. – Sziasztok srácok! – Szia Chris! – vigyorog rám a bandavezér, és a többiek is olyan pofát
vágnak, mint ami a szülinapi ajándékának a csomagolópapírját bontogató gyerek szüleinek a sajátja. – Gondolom, észrevetted, hogy eltűnt a kocsid – kezdi Ricardo. – Észre – jegyzem meg, és összevonom a szemöldököm. – Nos, mi vettük kölcsön, hogy egy kicsit feltuningoljuk. Hiszen te mondtad, elvihetjük mosatni, mi meg gondoltuk, ennél egy kicsit többet is tehetnénk. Íme az eredmény! – int széles mozdulattal, és félreáll a kocsi elől. Én pedig kötelességtudóan meghökkenek, elvégre ezt várják tőlem mind. – Hu – mondom végül és odasétálok a csodamasinához. – Ez az én kocsim? – Aha – büszkélkedik Ricardo. – És a külseje semmi a belsejéhez képest. Csacsa csodát tett a motorral! Az említett, két méter magas, csupaszeplő srác zavartan vigyorog, a többiek is büszkén feszítenek. Végignézek rajtuk, nálam alig fiatalabb, tizennyolc-húsz éves kölykök, akik valami érthetetlen oknál fogva kedvelnek. Pedig alig ismerjük egymást! Bár lehet, hogy épp ez az oka rokonszenvüknek... – Kipróbálhatom? – kérdem bátortalanul, mire Ricardo nagyvonalúan bólint. – Hisz a tied! Bepattanok a kormány mögé. Máris nagyot tetszik az autó nyitott volta! Remek dolog ám, hogy az embernek nem kell az ajtóval szöszölnie! Majd valaki a kezembe nyomja a kulcsot. Indítok, a kocsi felmorran. A hangja alapján kamionnak tartanám, és amikor lefarolok a járdáról, a zaj csak fokozódik. Aztán nekivágok az éjszakának. A járgány tisztességgel gyorsul, és mire futok egy kört, még a hangjával is megbarátkozom. Egy hibája van csak, hogy visszarakták rá a tükröket. De ez a legkevesebb, majd holnap leszedem őket! Addig is úgy állítom be, hogy a lehető legkevésbé zavarjanak. Hamarosan visszaérek a srácok közé, aztán felveszem egyiküket-másikukat, és még sok kört lenyomok. Fenemód élvezem a mulatságot! Végül véget vetek a bulinak, holmi holnapi munkára és koránkelésre hivatkozva, ők meg megértően hümmögnek, de szerintem egy szót sem hisznek az egészből. Leparkolom a kocsit, kiszállok, elbúcsúzom tőlük, és már mennék is fel, amikor Ricardo utánamszól. – Egy pillanatra még, Chris! Megtorpanok, és engedelmesen visszafordulok. –Mi van? A kapubejáró kongón visszhangozza szavaimat. Ricardo utánamkocog, megáll mellettem, és bizalmasan közel hajol. – Van egy kis probléma. Rob bátyja mondta, hogy egy fazon felbérelte őket. Egy kis verésre. Tudod, ők csinálnak ilyet is... – Aha – motyogom bátorítólag, de nem értem, mire akar kilyukadni – És téged akartak kicsináltatni – néz mélyen a szemembe a srác Azonnal felvillan bennem egy név. Joel Park A sértett maffiózócsemete a piros sportkocsiból. Máris a nyakamon lenne a papája?
– Tehát számíthatok néhány verőlegényre? – Dehogy! – legyint Ricardo nagyképűen. – Elintéztem, hogy visszamondják a megbízást! Ez ugyan rontja a hírnevüket, de érted mindent, Chris! Csak lehet, hogy esetleg valaki más jön. – Kösz, hogy figyelmeztettél! – mosolygok rá. Bár, persze, ez majdnem mindegy. Nincs okom félni holmi verőlegényektől, simán elbánok akárkivel! Csak Christian ne legyen a közelben, amikor jön a kamikaze-kommandó, mert ő nem csak szétverné, de esetleg le is gyilkolná őket! És akkora balhét azért nem akarok. Inez főhadnagy úr megneheztelne érte! – Semmiség! És jó mulatást a kocsival! – legyint Ricardo, a nagyfiú – Kösz! – intek neki búcsút, és otthagyom a mocsokszagú kapualjban. Felkocogok, a lakásomban a várt látvány fogad. Christian már alszik, jókora, fekete farkasteste elfoglalja matracom nagyobb felét. A konyhán látszik, hogy meg is vacsorázott, az asztalon egy merő vér tányér hever. Kés vagy villa sehol. De hagyott nekem is húst, ami rendes tőle Hát gyorsan kajálok, aztán átsettenkedem a fürdőszobába, és megmosakszom. Hiába igyekszem csendes lenni, bátyám füle radarként fordul utánam, és biztos vagyok benne, hogyha valami gyanús zajt keltenék, akkor azonnal fel is ébredne. Ám semmi olyat nem teszek, amivel felzavarnám. Mosakodás után előkotrom mauglis hálópólómat, aztán leheveredem bátyám mellé. Fejemet a nyakára hajtom, és hamarosan elalszom. Nem álmodom semmit. Először azóta az átkozott éjszaka óta. * * * (szerda reggel) Másnap arra eszmélek, hogy valaki kirántja a fejem alól a párnát. Tehát Christian felkelt, állapítom meg félálomban, miközben kobakom nagyot koppan a matracon. Ezt támasztja alá a fürdőszobából szivárgó zaj is. Azaz most mos arcot. Igazából nem érdekel, én még fáradt vagyok, igyekszem visszaaludni. Eltompulnak a zajok, bár még hallom, ahogy áttrappol a konyhába. Ott kinyitja a hűtőt, majd fojtottan káromkodik. – Húgocskám, ez mióta rohad itt? – kérdi végül. – A sajt vagy a túró? – kérdem, de nem nyitom ki a szemem. – Fene se tudná megmondani erről a két amorf kupacról, hogy melyik mi volt friss korában! – horkan fel a bátyám, és idegesnek hallatszik. – Mit tudom én. És alszom! Ne zavarj! – motyogom, majd a fejemre húzom a pokrócot. Christian becsapja a hűtőajtót, aztán áttrappol a kamrába. Hosszan szimatolgat odabent, de nyilván semmi ehetőt nem talál, mert megint felmordul. Aztán visszamegy a fürdőszobába. Ismét vízcsobogás, majd kotorászás hallatszik. A fogmosópoharam csattanva esik le a földre. Így nem lehet aludni!
Dühösen a másik oldalamra fordulok, és a fülemre tapasztom a kezem. Ennek ellenére prímán hallom ám bátyám következő kitörését. – Hol tartod a fogkrémet? Hol is? – A kád belső peremén, balkézről. – Ott csak egy rég kiszáradt, agyonpréselt tubus van! – Na, az a fogkrém, miszter Tarzan! És én még mindig alszom! – horkanok fel, immár teljesen éberen. De persze eszemben sincs felkelni. Christian morog, majd elpancsikál. Aztán hamarosan bejön a szobába, és feltornyosodik a matrac mellett. Kinyitom a szemem, lelököm a takarót, és felnézek rá. – Mi kell még? – morgom megadóan. Bátyám csípőre tett kézzel áll felettem, a tegnap zsákmányolt, halálszagú nadrágjában, és ideges. – Ez egy lepratanya! – De nincsenek benne kajmánok! – mutatok rá otthonom egy előnyös vonására. – Továbbá se kaja, se semmi! – horkan fel, aztán lecsendesedik, a hajába túr, lehajtja a fejét. – Menjünk haza! – javasolja fáradtan. – Én itt itthon vagyok – ülök fel, teljesen éberen és frissen, szemem résnyire húzódik. – Én viszont nem. És már hosszú hónapok óta hazavágyom. Na, gyere! – nyúl a karom után, és felhúz a földről. Feltápászkodom, majd elvonulok a fürdőszobába. Szorgosan teszek-veszek, de utánamjön, betölti a kis helyiség ajtaját. – Egyáltalán, beszéltél már azóta anyáékkal? – kérdi mogorván. Valahogy nagyon zavarba jövök. Lesütöm a szemem, elszöszölök a törülközővel. – Hát... nem nagyon. De pár napja láttam apát! Lehet, hogy még mindig itt van a városban, – Akkor lehet, hogy otthon találjuk! Hazamegyünk! – dönt, és nekiindul Tiltakozásnak láthatóan semmi helye. Gyorsan ruhát kapok magamra, és kocogva követem. Csak a ház előtt érem utol. Eddig töretlen lendület vitte, most viszont tanácstalanul áll és mit tesz isten, pont újjászületett kocsim előtt. – Gyere! – pattanok be a kormány mögé. – Ha menni akarunk, hát menjünk! – vetem oda határozottan. – Hát, ha biztos vagy benne, hogy ezzel gyorsabb, mint gyalog... – hagyja rám, aztán csak beszáll, bár korántsem annyira lelkesen, mint én. – Izé... nem vezethetném? – Frászt! Ha csotrogánynak tartod, akkor minek akarnál a kormánya mögé kerülni? – Mérsékelné a halálfélelmemet, ha nem te ülnél a volánnál! – mosolyog rám kényszeredetten, aztán tüntetően előkotorja a biztonsági övet. Ám annyira azért nincs oda, hogy be is kapcsolja. Indítok, a járgány felbőg,
és nekivágunk a városnak. Szinte oda sem figyelve vezetek, de most tényleg rábízhatom magam az automatikára, hisz hazafelé tartok! Álmomban is odatalálnék! Mint akkor, tavasszal... * * * Kora március volt, a hó már olvadt, de a tél még nem engedte ki szorító jégmarkából a világot. Az eget mocsokszürke felhőtakaró borította, a napnak nyoma sem volt sehol. A kopár fák, mint megannyi csontváz meredeztek az út mentén, csupasz ágaik között a halálról suttogott a szél. Magam épp hazafelé tartottam, és nem ügyeltem oda. Valami más járt a fejemben, és egyszer csak arra ébredtem, hogy leparkolok a házunk előtt. Dermedten ültem a kormányba kapaszkodva, és nem tudtam a szemem levenni az épületről. Arról az épületről, ahol gyerek voltam, ahol éltem, játszottam, nevettem és sírtam annyi éven át... De akkor, kora tavasszal lehangolóan hideg volt minden. A kerítés téglaoszlopai még nem vetették le fehér hósipkáikat, a köztük feszülő vaskerítés rúdjai bántóan feketének tűntek mellettük. Az előkert is kopott volt. Mocskos, megroskadt hóbuckák váltakoztak a fekete földdel, még az öreg fenyő is szürkének tetszett. A ház mellett álló diófa fekete ágai élesen rajzolódtak ki a kopottszürke égen, mintha átkot szóró szerzetes felemelt, csontos kezei lenek volna. A ház némán gubbasztott, minden ablakát leeresztett redőnyök védték. Falán, mint öregember kézfején az erek, vadszőlőágak kapaszkodtak. Halottnak tűnt nekem az egész épület, az akkor még oly friss tragédia sírkövének, intő mementónak! Pár másodperc után beletapostam a gázba, és elmenekültem. * * * Most, hogy ismét hazafelé tartok, felébred a szívemben a félelem, hogy ebből a találkozásból sem fog semmi jó kisülni. De hát fenébe a rossz előérzetekkel! Hisz most a bátyámmal vagyok, és nyár van, igazi, napfényes, forró nyár, mi baj is várna ránk? És valóban, amint befordulunk az utcánkba, azonnal a feltámadnak a gyerekkori emlékeim, de most csak a kellemesek, a fájók valahol meghúzódnak agyam hátsó felében, mintha félnék a napfényt. Leparkolok, majd kikászálódunk a kocsiból. Fejünk felett barátságosan bólogat a diófa. Most a ház sem tűnik fenyegetőnek. Mintha lélegezne, úgy hullámzik az oldalán a smaragdzöld levéltakaró, redőnnyel fedett ablakai inkább alvót idéznek, mint holtat. Bátyám előresiet, lenyomja a kertkapu kilincsét, de persze az zárva van. Nem esik kétségbe, sőt, jókedvűen felém nevet, aztán gyakorlott mozdulatokkal felkapaszkodik a kapu melletti oszlopra, és átlendül a kertbe. Rutinosan követem, nem először csináljuk mi ezt!
Christian végigkocog a kavicsokkal kirakott ösvényen az ajtóig, aztán lehajol, felhajtja a lábtörlőt. Láthatóan eszébe sem jut, hogy esetleg nem lesz ott a kulcs! Bármennyit is volt távol, az élet ilyen lényeges alappillérei csak nem változtak meg! És persze, nem téved, a kulcs a helyén. Benyit, és belép a házba. Az előszoba nagy, balról faborítású beépített szekrény ajtaja, jobbra átjáró a garázsba. Christian átsiet a helyiségen, tovább, a nappaliba – Hahó! – kiáltja kötelességtudóan, pedig nyilvánvaló, hogy nincs itthon senki. Nem is vár választ, továbbsiet, eltűnik a szemem elől. Én csendesen követem. Amint belépek, azonnal az orromba csapnak a megszokott illatok. Kicsit talán fakón, porosan, de lényegében változatlanul. Álmodozva sétálok át a nappaliba. Hatalmas helyiség, a ház teljes hátsó frontját elfoglalja. A kert felé eső fala végig földig érő üvegablak. Az előszobával azonos oldalon még két ajtó nyílik belőle, egy a konyhába, egy apám dolgozószobájába. A harmadik falon lépcső kapaszkodik fel az emeletre, még látom bátyámat eltűnni odafenn. Magam kósza tekintettel körülnézek. Lényegében semmi sem változott, és ez így van jól! Lassú léptekkel átsétálok a nappalin, felhúzom a redőnyöket, kinyitom az ajtót, és kilépek a rózsaillatú teraszra. Körbenézek, és önkéntelenül is elmosolyodom. A kert ezer színben táncol, virágai szertelen örömmel nyílnak, millió édes illattal híva a napsugarak közön villódzó rovarokat. Könnyű szívvel lépek vissza a házba. Az alig érezhető huzat anyám illatszerét sodorja felém, gyengén, de felismerhetően. Nemrég mehettek el legfeljebb tegnap, de valószínűbb, hogy ma reggel. Nem is tudom, hogy örüljek, vagy szomorkodjam, hogy elkerültük egymást. Gondolataimból csattogó léptek zavarnak fel. Bátyám kocog le az emeletről, immár saját nadrágjában, fehér pólóban, bár még mindig mezítláb. – Nemrég mehettek el, a fürdőszobájuk még nedves illatú. – Aha – bólintok, és rá sem figyelve átmegyek a konyhába. Első utam a hűtőládához vezet. Belekukkantok, és rögtön megnyugszom. Az alján még árválkodik pár mirelit csirke. Visszacsukom a tetejét és besétálok bátyámhoz a nappaliba. – És, hogyan tovább? – kérdem. – Lehet, hogy már hazaértek. Hívjuk fel őket! – javasolta bátyám, és belehuppan az egyik fotelba. Az ötlet tetszik, hát odasétálok a sarokban megbúvó asztalkán dekkoló telefonhoz, felkapom, és odaviszem bátyámhoz – Rajta! – biztatom, és az ölébe ejtem a készüléket – Miért én? Én találtam ki, te hívod őket! – tiltakozik. – Te találtad ki, én hoztam a telefont te hívod őket! – vágok vissza. – Én találtam ki, te hoztad a telcsit, én tárcsázok, te beszélsz! – osztja újra a feladatokat. Morcosan elfordulok. – Nekem most igazán nincs kedvem beszélni velük. – Szerinted még nagyon haragszanak? – teszi fel a bátortalan kérdést
Christian. Felé fordulok, megvonom a vállam. – Nem tudom. Mondom, hogy nem szoktam velük beszélni. Bátyám mogorván az asztalra csapja az eddig ölében tartott készüléket, és talpra pattan. – Egyáltalán, tudják már? – szegezi nekem hitetlenkedve a kérdést. Ismét megvonom a vállam. – Hát... nem hülyék! Csak rájöttek! Christian felnéz a plafonra, fojtottan felmordul. – Te csak nem azt akarod mondani, hogy azóta egyáltalán nem beszéltél velük? – kérdi karcos suttogással. Hangja csak úgy feszül a hitetlenkedő indulattól, de még visszafogja magát. – Miért, te talán igen? – kérdezek vissza, immár én is emelt hangon, és lassan felborzolódik a sörényem. Nem akarok emlékezni arra az átkozott, átkozott éjszakára! Bátyám rámvillantja fogait. – Hé, én Dél-Amerikában voltam. A dzsungelben azért nincs minden sarkon egy telefonfülke! – védekezik, és teste lassan meggörnyed, arca előrenyúlik. – Neked az csak ne legyen mentség, hogy ijedtedben elszaladtál a földgömb átellenes oldalára! – kiabálom, miközben ujjaim karommá görbülnek. Kicsit hátrébb is lépek, tartásom már nekem is púpos, pofám majdnem farkasé. – És az talán jobb, hogy valaki féléves mosatlan alá temeti magát élve, és szennyes ruhák kupacai között depressziózik? – vág vissza Christian hörgő hangon, és kilép a fotel mellől, hogy legyen helye támadni. Tekintetünk összekapcsolódik, morgásunk immár jól hallható. Kimeresztett karmokkal méregetjük egymást, lassan oldalazva, lesve, hogy mikor vét hibát a másik, mikor villan fel egy sikeres támadás lehetősége. Ám a pillanat késik, és lassan a tudatára ébredünk, hogy mit is cselekszünk. Morgásunk elhal, feszültségünk lassan bár, de oldódik. Sörényünk lesimul, és hamarosan visszanyerjük emberi arcunkat. – Hát... – szólal meg végül bátyám, őrá oly kevéssé jellemző, csendes hangon. – Mi lenne, ha írnánk nekik egy levelet? – vet fel egy ostoba javaslatot. Mindössze az szól az ötlet mellett, hogy kompromisszum a jelenlegi problémánkra. – Aha – bólintok tétován. – Jó tipp! És már sietek is át apánk dolgozószobájába. Asztalának fiókjában találok papírt, felkapok egy tollat is, és viszem vissza Christianhoz. – Mondjuk, hogy megjöttél, meg én is itthon vagyok... – javaslom, aztán leölök az asztalhoz, és magam elé fektetem a papírt. Bátyám mellém áll, kicsit töpreng a fehér lapot fodrozva. – Mondjuk, írd az, hogy „Sziasztok! Christian hazajött, és ...ööö... jól van Én is megvagyok, hazaköltöztem.” – Hazaköltöztem? – vágok közbe, de azonnal megbánom. Hisz mi mást is csinálnék?
– Aha. És... szerintem ennyi elég is. Lehet, hogy kicsit rövid, de tömör! – bizonygatja komolyan Christian. – Igen – bólogatok buzgón. – A lényeg benne van! – Igen. A lényeg, az benne van! Aztán aláírjuk, hogy „Chris meg kicsi Chris”, és elrohanok borítékért. Mire visszaérek, bátyám már felforgatta az előszobát. A beépített szekrény nyitva, a padlón mindenféle cipők hevernek enyhe lábszagot árasztva. Bátyám viszont már nem mezítlábas, egy régi szandálját csatolja éppen lábára. – Elmegyek, és feladom a levelet, meg elintézek pár apróságot. Délre visszajövök. Addig, ha főznél valamit... Nagylelkűen bólintok. – Főzök! Mi az nekem! És akár a kocsimat is elviheted! – tetézem meg nagylelkűen ajánlatomat. – Á, nem kell. Autót is veszek! – legyint bátyám, és kiviharzik. Az ajtót a huzat csapja be helyette. Magam felnevetek, aztán ábrándos léptekkel visszasétálok a nappaliba. Megállok a helyiség közepén, és veszek egy mély lélegzetet, az itthoni illatokkal terhes levegőből. Mit cifrázzam, vonyítani van kedvem örömömben. Nem fogom vissza magamat, beleremeg a csillár. * * * Egy ideig csak kószálok fel és alá a házban, élvezem, hogy ismét itthon vagyok. A bátyám által kirámolt cipőket visszagyömöszölöm a helyükre, majd felslattyogok az emeletre. A főzéssel még igazán ráérek, van időm délig, temérdek! A lépcső kedves kis helyiségbe vezet, ahol régebben egy csudazöld pálmabokor foglalta a helyet, de az már nincs itt. Hiánya megnöveli a szobácskát, de egyben sivárrá is teszi. Mindegy majd beszerzek valami idevaló salátát, vonok vállat, és tovább megyek. Nekivágok a folyosónak, ahonnan kétoldalt a hálószobák nyílnak. Sorra járom mindet, felhúzom a redőnyöket, kinyitom az ablakokat. A régi tárgyak, a megszokott illatok békés hangulatba ringatnak, táncolni van kedvem. A folyosó végén megtorpanok. Az utolsó ajtó a vendégszobáé, de gyakorlatilag Charlie bácsi lakott itt, már amikor éppen ezen a földrészen tartózkodott. Habozva nyúlok a kilincs felé, és már majdnem rákulcsolom a kezem, amikor fényes rézfelületén megvillan valami. Valami furcsa, valami veszélyes, de a sárga fém tükrében nem lehet látni, mi az. Riadtan fordulok sarkon, ám nincs mögöttem senki. Csak a kongón üres folyosó, a kétoldalt nyíló ajtók, a csend. Lehet, hogy csak a szemem játszott velem, fordulok ismét az ajtó felé. Összevont szemöldökkel vizsgálom a kilincs csillogó rézfelületét, de a villanás nem ismétlődik. Ám a figyelmeztetés így is
egyértelmű. Nem nyitok be, hanem gyors elhatározással letakarodom az emeletről, és kisietek a kertbe. A körülzsongó élet ismét megnyugtat, elűzi fájó emlékeimet, enyhíti lelkiismeret-furdalásomat. Sétálgatok a fák alatt, és örömmel keresem fel a régi zugokat. Nem is tudom, mennyi idő telik el, hirtelen idegen autó zúgása riaszt fel. A kocsi lassan jön, majd a ház előtt parkol. Tehát bátyám már itt is van! Besietek a házba, át a nappalin, ki az előszobába, és már éppen nyitnám az ajtót, amikor hirtelen felhangzik a kapucsengő jellegzetes csörömpölése. Megdermedek; tehát idegen érkezett. Egy pillanatra elővillannak a szemfogaim, ha az illetőnek ellenséges szándékai vannak, nagyon meg fogja járni, én az életem árán is megvédem az otthonom! De persze ilyesmin töprengeni színtiszta paranoia, elvégre ez a huszadik század vége, a civilizáció fénykora! Lendületesen ajtót nyitok, majd kinézek az utcára, a kertkapu előtt álló látogatómra. Nem, nem zöld a szeme, hanem kék, mélységesen mélykék. Ragyogó, tiszta kék, amit csak kiemel vörös szemöldöke, rozsdaszőke haja. Ez az első impresszió, ami tudatosul bennem, amit aztán követ a többi. Igen, ő az a férfi, akit vasárnap éjjel majdnem agyonvertek, a Lui Vang nevű újságíró. Kiszárad a szám, nyelek egy nagyot, és meg kell támaszkodnom az ajtófélfán. Hogyan talált meg? – Jó napot, Christina Huntert keresem! – köszönt kedvesen mosolyogva, látszólag nem észrevéve zavarom. Világos nadrágot hord, és fehér inget, ami a meleg dacára is nyakig be van gombolva Arcán lassan gyógyuló véraláfutás, bal lábán járógipsz emlékeztet utolsó találkozásunk részleteire. Kicsit megerőltetem a szemem, de nem tévedtem, egyedül ült a kocsijában. Tehát törött lábbal vezet, és ezen felül is eltökélt, fémszínű botra támaszkodva áll a kertkapu előtt. – Christina Huntert? – kérdezek rá elhalóan, amint magamhoz térek annyira, hogy meg merjek szólalni. – Igen. A nevem Lui Vang, újságíró vagyok – feleli a fickó, és már mutatja is az igazolványát. Hogyan, hogy a fenébe talált meg? A földre szegem a fejem, aztán ismét ránézek, de kerülöm a tekintetét. Hogyan tovább? Ám a habozás, mint mindig, most is felszítja lelkemben a haragot, tán csak nem félek tőle! Határozottság álcája mögé rejtem a zavarom, és felvetem a fejem. – Én lennék Christina Hunter – köpöm oda kihívóan, lekapom a kapukulcsot az ajtófélfa melletti kis pocokról, és kimegyek elé. Hideg udvariassággal tessékelem be, orromba vág már ismert, meglehetősen jellegzetes illata, ahogy ellép mellettem. Nálam talán egy árnyalattal alacsonyabb lehet, és közelről nézve egyáltalán nem fenyegető. – Örülök, hogy találkoztunk! – mosolyog kedvesen, aztán besántikál a házba. Odabent hellyel kínálom a nappali egyik foteljában, én vele szemben huppanok
le egy székbe. – Nos, mit akar? – kezdem a társalgást, pengeéles hangon. De sehogy sem reagál a kihívásra, mosolya meg se rezdül. – Hoztam pár fényképet, talán érdekli önt – válaszolja kedvesen, és oldaltáskájából előkotor két képet. Lefekteti elém az asztalra, szép rendben, egymás mellé. Aztán hagyja, hogy megszemléljem őket. Nos, az egyiken egy égő kocsi látszik felülnézetből. Előtte, a lángok által megvilágított sziklákon, két emberi test fekszik. Mindkettő meglehetősen kifacsarodott tagokkal, és bár a kép életlen, mégis sejthető, hogy a köveket mocskoló feketés trutymó nem paradicsomlé, hanem vér, meg esetleg húscafatok. A másik kép ugyanon készülhetett, de kicsit később. A kocsi már kiégett, a terepet valami fényszóró világíthatja meg. És hiányzik a két holttest. Pislogva felnézek, igyekszem közömbös pofát vágni. – Nem szépek. Ha részletesebb műkritikára vágyik, rossz helyre jött – összegzem véleményem, és egyelőre nem merek a szemébe nézni. Ha rájött... De nem, nem jöhetett rá, édes Holdtestvérem, ugye ez a fickó nem tud semmit? Ám bárhogyan is fohászkodom, valamit csak sejthet a pasas. – Van okom azt hinni, hogy a képen lévő két holttest közül az egyik maga – jegyzi meg, és kedvesen mosolyog hozzá. – Ha a kép alapján azonosított, akkor minden tiszteletem a szemének. Ezek a fotók meglehetősen szemcsések! – vágok viasza gyorsan, de magam sem gondolom komolyan, hogy egy ilyen gyerekes érv bármire is jó lenne. – Ó, a képek épp csak felkellették a kíváncsiságomat! De van rá tanú, hogy maga és a bátyja, Christian Hunter, hétfő este beszálltak abba fekete Land Roverbe, amelynek a maradéka a képeken látható – válaszolja mosolyogva. Az agyam közben gőzerővel jár. Az világos, hogy nem a vasárnap esti kis testgyakorlás ügyében keresett meg az ürge, talán azt sem tudja, hogy nekem köszönheti, hogy még él – mit él, virgonckodik!–, olyannyira, hogy még zaklathat is. Nem, a fickó más szálon talált rám, ha lehet, még veszedelmesebb szálon. Gyilkos haragom magasra szökik. Holdtestvér ezüst színű titkánál nincs értékesebb kincsem, nem oszthatom meg senkivel! – Ne zavartassa magát, nyugodtan beszéljen érthetően! – javaslom hát, és hátradőlök, aztán félig leeresztett szempillákkal várom meséjét. Kedvem lenne megölni, függetlenül attól, hogy megtudta-e rólam az igazat, vagy sem, ám amikor egy pillanatra a szemébe nézek, mégiscsak megrettent tekintetének mélységesen mély kékje. Zavart haraggal félre kapom a pillantásom, ő látszólag semmit sem vesz észre, kedvesen beszélni kezd. – Pedig nem bonyolult történet! A képeken látható terepjáró hétfő este zuhant bele a harmincnégyes út menti szakadékba, úgy tizenegy tájban. Fél tucatnyi tanú van, hogy a Sao Étteremből indult utolsó útjára, méghozzá elég viharos körülmények között. A vendégek vallomása alapján remek fantomkép készült
két utasáról. De sajnos, a zsaruk nem találták meg a két személyt a kocsi roncsai mellett, pedig esküdöztek nekem égre-földre, hogy nagyon keresték. Ám tegnap a kezembe került ez a fotó, ahol még megvan a két test. Hát mire gondolhat ilyenkor egy mezei újságíró? – teszi fel a költői kérdést. – Na, mire? – bátorítom, és nem merem felemelni a fejem. Még a szemébe kéne néznem, még észrevenné a lelkemben dúló vihart. – Maffia-leszámolásra – veti oda könnyedén, és ez a fordulat annyira meglep, hogy felnézek rá. – Tessék? – kérdezek vissza, ő rám pillant, mire már fordul is tovább a fejem. – Megmagyarázná? – Kérem! – hagyja rám, könnyedén. – Tegyük fel, hogy van valaki, aki a rendőrségnek dolgozik. Mondjuk beépülve a maffiába. Ám sajnos lebukik, oda az inkognitója. Mit lehet ilyenkor tenni? Az egyik trükk, hogy hagyják, az illetőt szép látványosan meghalni. Teszem azt, fognak egy terepjárót, és műanyag babákkal a szakadékba borítják. Lehetőleg olyan körülmények között, hogy a maffia megnyugodhasson, sikerült megszabadulniuk a célponttól. Az emberünket pedig csendesen kimentik, és beutalják egy sehol sincs magánklinikára, ahol új arcot kap, meg új személyiséget – magyarázza csendesen. És nem tűnik idegesnek, rendíthetetlen nyugalommal várja válaszomat. Egy ideig csodálkozom, a kis példabeszéd nem akar a helyére kerülni. – Ugye, nem rám gondol? – kérdem végül, meglehetősen hülyén, egyelőre zavaromról is elfeledkezve. – Dehogy! – nevet rám, szemében megvillan a kékség. Gyorsan félrekapom a fejem, ő nyugodtan folytatja. – A bátyjáról van szó – jelenti be, én meg úgy érzem, mintha orral rohantam volna neki egy betonfalnak. – A rendőrség által készített fantomkép alapján könnyen megtudtam, hogy kicsoda, és gondoltam, felkeresem, hátha beszélhetek vele! – fejezi be a mesélést, és aztán könnyedén hátradől. Vár. Tehát szerinte Christian egy maffiába beépített, majd egy rendőrségi akció keretében félretolt titkosügynök. Naná, én meg a télapó vagyok, méteres szakállal! A fickó hülye, ha elhiszi, hogy bátyámra fontos, és pláne titkos feladatokat mer bízni bárki is, aki öt perce ismeri. Ám más oldalról nincs hiba, higgye csak, addig legalább nem keres más magyarázatot! Végtelenül megnyugtat, hogy nem sejt semmit a számomra egyetlen lényeges kérdésről, hát lazán felnézek, és könnyedén megrázom a fejem. – Hiába fáradt, nincs interjú! – vágom el a beszélgetés fonalát – Christian külföldön nyaral, és köszöni, jól van! – Ugyan, már a verebek is azt csiripelik, különösen a rendőrség környékén, hogy hazajött Kolumbiából! – legyint fölényesen. – Milyen verebek? – nézek nagyot. – Szakmai titok – süti le a szemét szégyenlősen, és közben megingathatatlanul mosolyog. Aha, tehát van neki ismerőse a zsaruk között, de a
maffiában is, hisz különben honnan szerezte meg a halálunkról készült fotót amit a minket üldöző gengszterek készítettek. De hát nem mindegy? – Nos, szerintem sok marhaságot összehordott, de lelke rajta. Még ha igaza lenne, akkor sem adnám ki magának a bátyámat! – pattanok fel a fotelból, aztán gyors léptekkel a előszoba ajtajához megyek, és szélesre tárom. – Nekünk semmi dolgunk nem lehet egymással! – Biztos ebben? – kérdezi csendesen, miközben feláll, és most ő néz a szemembe. És most, most végre összeszedem magam annyira, hogy nem kapom el a fejem. Mély, mélyen kék a tekintete, végigkarmolja a hátam, megborzongat. Zabolátlan lelkem nekifeszül végtelen nyugalmának, és magasra csap, mint ahogy a tenger is az égre szórja haragját, ha nekiszalad a part köveinek. Nem jön zavarba, nem ijeszti meg fénylő, zöld tekintetem. Talán nem is veszi észre, hogy miről van szó, talán csak puszta udvariasságból várja szótlanul válaszomat. Vagy talán mégis érzi a közöttünk felizzó feszültséget, a szememben lángoló kihívó érdeklődést, mert hosszan, nagyon hosszan néz, mozdulatlanul, megingathatatlan magabiztossággal. Én vagyok az, aki végül elfordítja a fejét. – Menjen – suttogom, összeszorított fogakkal. – Jó – biccent, és ő nem veszi le rólam a tekintetét. – Ám, ha mégis szüksége lenne segítségre, higgye el, nyugodtan számíthat rám. Elég régóta benne vagyok már ebben az ügyben – mosolyog rám fanyarul, és botjával sokatmondóan megütögeti a lábán lévő gipszcsizmát. Aztán, mintha erről jutna eszébe, elkomorodik. – Elnézést, nem adna egy pohár vizet? Nagyon meleg van... Ezer hátsó szándékot képzelek azonnal a kérés mögé, de azért kurtán biccentek. Ellököm magam az ajtófélfától, majdnem futva sietek ki a konyhába. El innen, el a társaságából! És egyébként mit is tehetne talpig gipszben, amit én ne hallanék meg, még a zubogó vízcsap mellett is! Lehet, hogy az ő szeme kibírhatatlanul nyugodt, de az én fülem sem piskóta! Gyorsan töltök egy pohár vizet. Közben rendületlenül fülelek, de semmi gyanús nem hallatszik a szobából. Mikor visszaérek, még mindig változatlan tartásban ácsorog a fotel mellett, botjára támaszkodva. – Köszönöm! – veszi át hálásan mosolyogva a poharat, és egy hajtásra fenékig üríti. – És ha esetleg a kedves bátyja meggondolná magát, itt a névjegyem! – nyújt át egy cetlit. Biccentve zsebre vágom, bár nem hiszem, hogy még ebben az életben szükségem lesz rá. Nem akarok többet találkozni vele, nem akarom látni még egyszer ezt a mélyen kék szempárt! Szó nélkül terelem ki a pasast a házból. A konyha ablakából lesem végig, ahogy ügyetlenkedve beszáll kocsijába, majd óvatosan indít, és olyan hússzal
döcögve eltűnik az utcában. Tehát ez volt Lui Vang, azaz a nagybetűs Nyilvánosság. Ám személyétől eltekintve is érdekes dolgokat tudtam meg tőle, gondolom, miközben kirontok a konyhába, és előkapok egy csirkét a hűtőládából. Merthogy ezek szerint bátyám a rendőrség által szponzorált akció keretén belül lopott egy táska pénzt a kolumbiai kokainmaffiától. Hogy mit fog kapni tőlem a pofájára, ha hazaeszi a fene, teszem még hozzá dühösen, és első mérgemben kés használata nélkül szakítom ketté a szerencsétlen szárnyas jégtömbbé fagyott tetemét. * * * Charlie bácsinak határozott véleménye volt a nyilvánosságról. – Kerüljétek! – intett mindig minket. – Á, pedig milyen klassz lenne világhíresnek lenni! – válaszolta egyszer bátyám. A teraszon üldögéltünk, terített asztal mellett. Tányérjainkon nagy halomban álltak a lecsupaszított csirkecsontok, aminek köszönhetően mindhárman meglehetősen békés hangulatban voltunk. – Ne hidd! – válaszolta Charlie bácsi, és hátradőlt, hogy megreccsent a nádfonatú szék. – A többség nem hinne neked, néhányan talán istenítenének, de bizonyosan lennének olyanok is, akik elkezdenének vadászni rád. Nem lenne jó móka! Épp ezért, szinte a legfontosabb szabályunk az, hogy kerüld a nyilvánosságot! Járj az árnyékban, és soha ne fecsegj farkastermészetedről! – Ez marhaság – motyogtam ásítozva. – Kizárt, hogy ezt mindenki megtartotta volna, annyi éven át! Ha pedig már úgyis kiszivárogtak a titkaink, akkor nem mindegy? – Igen, kiszivárogtak a titkaink, olyannyira, hogy a gyengéinket is ismerik az emberek, bár csak legendák formájában. De éppen ezért nem mindegy, hogy vadásznak rád, vagy nem! – válaszolta lassan. – Pár ember, kit zavar! – legyintett nagyzolva bátyám, és felkapott egy csontot a tányérjáról. Reccsenve harapta ketté, majd lusta jóllakottsággal kiszürcsölte belőle a velőt. Charlie bácsi félig lehunyt szemmel figyelte. – Ezüstre töltött fegyverekre gondolj, kölyök, ne holmi légpuskákra. – motyogta, már majdnem félálomban. – Arról nem is beszélve, hogy eljönnének a többiek is... Itt lecsuklott a feje, és elaludt. Magam határozottan megrúgom a székét, hogy horkanva felriadt. – Miféle többiek? – kérdeztem mohón. Dühösen nézett rám, de válaszolt. A fontos kérdésekre mindig válaszolt. – A mi fajtánk. Közülünk senki épeszű nem akarja, hogy ismert legyen a létünk, az imént említett okok miatt. És ha valamelyikünk megszegi a nyilvánosság kerüléséről szóló szabályt, az hamarosan azon veheti észre magát, hogy vagy fél tucat hozzá hasonló árny kajtat utána. És el is kapják. Nem
hagyhatjuk, hogy egy ostoba miatt bajba kerüljön a faj! Magam is csináltam már ilyet – magyarázta, aztán megint lecsukta a szemét de én akkorra már teljesen felébredtem. – Mikor? Hol? – A hatvanas években, Kanadában. – Meséld el! – kérte bátyám, pedig már ő is majdnem aludt. – Semmi érdekes. Egy fickó megőrült, és elkezdett emberre vadászni. A hetedik halott után már nagyon idegesen kereste a rendőrség, a bulvársajtó meg „emberfarkast” emlegetett. Én csak véletlenül hallottam róla, de azonnal odautaztam. Nem voltam egyedül, akkor már voltak ott páran hasonló céllal. Nagy vadászat volt, felkergettük a veszett ebet a hegyekbe. Jól ismerte a környéket, napokig a bolondját járatta velünk, de aztán széttéptük. – Ó, fantasztikus lehetett! Elképzelem, ahogy egy fél tucatnyi farkas hajt egy menekülőt a sötét erdőben, hegyen-völgyön át... – álmodozott bátyám, csillogó szemekkel. – És mi lett aztán? – Nincs aztán. Hazajöttem – vont vállat Charlie bácsi, és nagyot nyújtózkodott. – És a többiek? Azt mondtad, többen vadásztatok! Velük mi lett, ők most hol vannak? – kérdeztem, engem inkább ez izgatott. – Mit tudom én, mi lett velük! – mordult rám idegesen az öreg. – Nem tartjátok a kapcsolatot? Csak úgy elszéledtetek? – hitetlenkedtem. – Igen – vont vállat Charlie bácsi. – Nem volt már okunk, hogy együtt maradjunk! Én mindig is szerettem egyedül járni, és valószínűleg a többiek is így voltak vele. Jegyezzétek meg, ha kell, ha a túlélés diktálja, gyorsan összeverődik egy falka, de amint elmúlik az ok, ami összehoz minket, mindenki megy a maga útján tovább. Egyszerűen ostobaság lenne a kelleténél többet együtt maradni. Ezzel nagyon nőne a kockázat, hogy oktalan felindulásból széttépjük egymást! És most hagyjatok aludni! – morogta még, majd tüntetően lehunyta a szemét. Hamarosan ő is meg bátyám is egyenletesen szuszogva aludt. Én viszont nem tudtam lepihenni. Lesétáltam a kertbe, elnyúltam a puha fűben, de nem jött álom a szememre. A „többieken” gondolkodtam, elképzeltem, mifélék lehetnek, milyen lenne velük találkozni. Bíztam benne, hogy hamarosan összefutok egy másik, hozzám hasonlóval. Hiába. Soha nem találkoztam még magamfajtával, leszámítva Charlie bácsit és bátyámat. * * * Nos, főzni nem tudok. Ez tény. Ám magamnak, meg Christiannak összeütni valami ehetőt... Hát, ahhoz nem kell nagy szakácstudomány! Először is kettétépem a jéggé fagyott csirkéket, szám szerint négyet, majd bepaterolom őket a mikróba, csak hogy egy kicsit felengedjenek. Aztán
előkotrom a legnagyobb, öblös serpenyőnket, és rávágom a gázra. Maximumra tekerem a lángot, nincs kedvem sokat vacakolni az egésszel. Majd belenyomok a tepsibe egy nagy kupac zsírt, és megvárom, míg nagyjából felolvad. Utána kikapom a mikróból a húst, ami még mindig színtiszta jég, de fene bánja, és egyszerűen beleejtem a serpenyőbe. A kifreccsenő zsír az égig csapna, de előrelátó módon kezem ügyében tartok egy fedőt, amit a megfelelő pillanatban rá is csapok a tepsire. És utána már csak várnom kell. Hát nekitámaszkodom a párkánynak, kinézek az ablakon. Az üveg elválaszt a kinti szagoktól, és az utca zajait is megtompítja. A látvány sem érdekes, átlagos, hétköznapi koradélután tesped odakint a cirka negyven fokos melegben. Pár perces bámészkodás után elteker a szomszéd kölyök csupa csicsa versenybringáján, kicsit később egy veréb száll a házunk előtti fenyőre. Picit ugrabugrál, aztán tovarebben. Csend és nyugalom marad mögötte. Nem csoda, ha hamar megunom a várakozást, és visszafordulok a kaja felé. Rövid hezitálás után késznek nyilvánítom, és elzárom alatta a lángot. A külseje már nyilván odaégett, a belseje tutira nyers maradt, tehát biztosan finom lesz. Túlesvén a főzés kellemetlen procedúráján kivonulok a teraszra. Gutaütött meleg fogad odakint, szinte azonnal álmossá tesz. Félretolom a nádfonatú székeket, hogy legyen helyem, és leheveredem a forró kőre. Kéjesen kinyújtózkodom, élvezem a napfényt. A meleg ellankasztja izmaim, oldja feszültségem. Ásítva a másik oldalamra gördülök, félig leeresztett szemhéjam mögül szemlélem a kertet, majd a tiszta kék, vakító eget. Talán el is alszom. Kocsimorgás ébreszt, és közvetlen utána dobhártyaszaggatóan sikító fékcsikorgás. Ez már fix, hogy Christian! De nem sietek elé, még a szemem se nyitom ki. Hisz most éppen dühös vagyok rá, ha jól emlékszem. Így némán várok, míg bátyuskám bejön, és nem felelek, amikor messzehangzóan hellózik. Még valami olyat is mond, hogy „itt isteni illatok vannak!” Majd fotel nyekken, talán valami csomagot dobott bele, mert közvetlen utána hallom szandálja csattogását is, ahogy kitrappol a konyhába, aztán a lépcső alá. Ott engem szólít, nyilván azt hiszi, hogy fent vagyok, de nem vezetem nyomra. Nem is kell, következő útja a teraszra vezet. – Szia húgocskám! – köszön mosolyogva. Magam lassan felülök, aztán fél térdre emelkedem. Bal mancsommal megtámaszkodom a kövön, jobbom lazán magam elé emelem. Ebből a testhelyzetből egy ugrással elérhetem a nyakát, ha úgy hozza a kedvem. De meg szó sincs ilyesmiről, mindössze egy szúrós pillantást vetek rá, összeszűkült szemmel. Ő láthatóan meghökken, kicsit hátralép, és értetlenül néz. – Mi van? – kérdi minden rosszra készen, és nagyon csodálkozva. – Miért nem mondtad meg, hogy zsarunak mentél? – kérdem halkan. – Nem akartalak felidegesíteni – válaszolja habozás nélkül, és teljesen őszintén. Világos, nem mer hamukázni, látja rajtam, hogy akkor kitörne a balhé. – Nem nyert, ideges vagyok. Apa ezerszer megtiltotta!
– Persze – válaszolja, és kicsit lazít a tartásán. – De azok után, hogy... Szóval, azok után, amit tettünk, volt némi lelkiismeret-furdalásom, meg eléggé dühös is voltam, és elhatároztam, hogy segítek a zsaruknak. Bementem, és közöltem Olsennel, hogy részemről szívesen tennék egy kirándulást DélAmerikában, Dirak ottani kapcsolatait kifürkészni, ő meg végül elfogadta, hogy nekik dolgozzak. Bólintok, aztán leülök a bal sarkamra, és rátámasztom az állam a felhúzott jobb térdemre. – Azért ez nagyon egyszerűen hangzik – motyogom. Christian vállat von, majd maga is letelepszik a kőre. Most már teljesen nyugodt ő is, hisz világos, hogy elvonult a vihar. És valóban, már nem vagyok dühös, ebben a melegben nem könnyű ám haragot tartani! – Jó, nem volt ilyen egyszerű. Napokig győzködtem, mire rávettem, hogy beutaljon egy kommandós csapat mellé, kiképződni, azzal az ígérettel, hogyha ott megfelelek, akkor kiküld Kolumbiába. Szerintem nem is vette komolyan az egészet, de a srácok főnöke nagyon jókat jelenthetett rólam. Nem csoda, feltételezem elég meggyőző voltam, amikor az első edzésen lepofoztam mindenkit a színről! Szóval, végül csak elengedtek – magyarázkodik nagyvonalúan. Hm. Szóval gyorstalpaló kommandóskiképzésen vett részt. Hm. Bár jól hangzó duma, de nem vagyok hajlandó helyből bedőlni minden marhaságnak, amit bátyuskám fecseg. Ám tegyük fel, a fele igaz. Vagy legalább a harmada. Akkor is kétségtelen, hogy Christian bizonyos mértékig beverekedte magát a rendőrségre, képletesen és szó szerint értve egyaránt. – A balesetünkben is benne voltak a zsaruk? – faggatom hát tovább. – Nem! – rázza meg a fejét határozottan. – Már semmi közöm hozzájuk! – Miért szálltál ki? – Mert kiszállítottak! – morogja, és pillanatra megfeszül a szája széle. – Úgymint? – Ööö... főbe lőttek – válaszolja kicsit zavartan, én meg csendesen nézem, és várom, hogy elmondja a teljes mesét. – A maffiózók valahogyan rájöttek, hogy tégla vagyok, és ők igazán egyszerűen intézik a dolgokat. Na, szóval kint sétáltam a dzsungelben, amikor egyszer csak valaki tarkón lőtt! – morogja kurtán, és zavartan nyakára simítja a kezét, aztán hátracsúsztatja ujjait, loboncos, fekete haja alá. Ahol, ezek szerint, ott lapul egy újabb sebhely. – És te erre hazajöttél, és kiszálltál a buliból. De akkor mi volt ez a nyomorú baleset? Miért akartak megölni, ha egyszer már halottnak hittek? – kötözködöm. Christian dühösen felhorkan, majd legyint. – Nem igazán úgy történt, hogy én csak spontán hazajöttem! Mikor összekaptam magamat, nem az volt az első gondolatom, hogy fülem-farkam behúzva elszaladjak! – tiltakozik enyhe felháborodással. Fenntartások nélkül hiszek neki. Nem, nem szaladós fajta. Inkább ideges, hirtelen haragú típus, mint én. Mint
mi mindnyájan. – Hm. Tudod mi volt Charlie bácsi véleménye a bosszúról – suttogom lehajtott fejjel. És szinte megráz a név, amit fél év óta nem mertem kiejteni. – Tudom. „A bosszú az egyik legostobább emberi szokás” – idézi bátyám az öreget, kifejezéstelen hangon, szinte hadarva. – De ez nem olyan egyszerű, ha az ember hirtelen azzal tér magához a dzsungel kellős közepén, hogy őt lelőtték! Fene tudja, hány napot feküdtem eszméletlenül a sárban, fejemben egy golyóval, és amikor magamhoz tértem, akkor először azt sem tudtam, mi a nevem! Napokon át csak kószáltam a vadonban, emlékek és célok nélkül! Úgy éltem, mint egy állat! Csoda, hogy amikor végre eszembe jutott, hogy ki vagyok, és hogyan kerültem oda, akkor kicsit ideges lettem? – védekezik emelt hangon. És keze közben ökölbe szorul, szeme összeszűkül, láthatóan mély indulatokat kavarnak fel benne az emlékek. Szomorúan elmosolyodom. Megértem én őt, jobban, mint bárki ezen a földtekén. A testvérem. És egyébként is, nálam jobban ki tudhatná, hogy mire képesek az elszabadult indulatok! Kicsit előredőlök, és megsimítom az arcát, vállát. – Oké. Bizonyosan azt tetted, amit tenned kellett – bólintok, mire elmosolyodik, és megkönnyebbülten sóhajt. – Kösz – biccent hálásan. – Szóval, kicsit szétcsaptam közöttük, meg lenyúltam a pénzt. A végén pedig hazajöttem, hogy személyesen intézzem el Dirak megmaradt embereit – magyarázza nyugodt hangon. Kicsit elmélázom, emésztgetem a hallottakat. Ez a „kicsit szétcsaptam” ez sok vért és sok halált jelent. Az meg, hogy hazajött folytatni a bosszúállást... – Tovább akarsz vadászni itthon? – Persze! Sok érdekes dolgot megtudtam Kolumbiában, hiszen nem véletlenül eresztettek golyót a fejembe! – vigyorodik el, és fölényesen folytatja. – De megbánják még, hogy belém kötöttek! – Na és ha valaki felelősségre von, hogy hogyan élhetsz még? Nevetve közlöd vele, hogy lazán túléltél egy tarkólövést? Ez finoman szólva is eszetlen baromság! – Először is, a szemtanúk már nem élnek – villantja fel ragadozófogait. – Másodszor a maffiózók már tudják, hogy nem sikerült eltenniük láb alól, és ha eddig nem csodálkoztak, ezután már lesz más bajuk. A többi érdeklődőnek meg majd beadok valami mesét, hiszen messze van innen Kolumbia! – legyint bátyám, a nagyvonalú. Könnyelmű, felelőtlen, eszetlen. Ám ezzel együtt sem elképzelhetetlen, hogy megússza lelepleződés nélkül, vélem, aztán eszembe jut valami más. Lui Vang azt mondta, Christian hazatértét már „a verebek is csiripelik” a rendőrök körében. – Tehát a maffia tudja, hogy élsz, eddig oké. És a zsaruk? – Szerintem ők is! Mondom, hogy zajosan álltam bosszút, miután kiiktattak – von vállat bátyám, és szégyenlősen lehajtja a fejét. Világos, hibázott, és ő erről nem szeret beszélni.
– Könnyelmű vagy! – vetem a szemére. – Ezek szerint a főbe lövésed, meg a tegnapi rodeó ellenére mindenki tökéletesen tisztában van vele, hogy még nem haltál meg, és hogy feltehetőleg sok rosszat tudsz a helyi kokainmaffiáról. Nyilvánvalóan vadásznak rád, tehát meg kéne lapulnod, és nem lenne szabad olyan helyeken mutatkoznod, ahol kereshetnek, vagy akár csak feltűnhetsz valakinek. Első körben ezt a házat kéne messze kerülnöd! Christian dühösen felmordul. – Frászt! Nem fogok nyomorultul dekkolni valahol, amíg elrendeződnek az ügyek! Ki tudja, meddig húzódik még, és nincs kedvem határozatlan időre feladni a normális életet, már amennyire az én esetemben szó lehet normális életről! És hidd el, igazán nem félek, nekem nem tudnak ártani! – Neked nem! De a rokonaidnak? Apáékra nem gondolsz? – Á, apáról mindenki tudja, hogy visszavonult, meg nem is él a városban, igaz? – legyint nagyvonalúan. – Nem, tudomásom szerint azóta nem költöztek haza, kint laknak a nyaralóban – morgom csendesen; a szüleinkkel szemben az én lelkiismeretem sem hótiszta. – Szóval, ők csak nem keverednek bele – intézi el a kérdést nagyvonalúan bátyám, és kihúzza magát. – Téged meg nem féltelek! – nevet rám végül és játékosan megfricskázná az orromat. Természetesen kivédem a mozdulatot, másik kezemmel meg könnyedén visszaütök, de ő is számít valami ilyesmire. Pár pillanat múlva már a terasz kövén gurulva birkózunk, halálos komolysággal. Fogaim a torkát keresik, átgördülünk egymáson, és leesünk a terasz melletti virágágyásba. Én kerülök alulra, immár végleg, Christian egyik kezével fojtogat, másik karjával jobbomat csavarja. Ellazítom az izmaimat, jelezve, győzött, részemről vége a játéknak, mire elenged, és lassan feltápászkodik rólam. Arcán ragyog a győztest megillető büszkeség. – Na, gyere kajálni! – mondja végül, miközben hátrasöpri csatakos tincseit. A keze után nyúlok, ő engedelmesen felhúz. Pár felületes mozdulattal leverem magamról a port, Christian is szentel fél másodpercet külseje rendbetételére, aztán besétálunk a házba. Bátyám szorgosan felkapja a fotelban terpeszkedő, jókora bevásárlószatyrot, és elkezdi a tartalmát berámolni a hűtőkbe. Magam tányérokat veszek elő, és megterítek a teraszon. Nem véletlenül feledkezem el az evőeszközről. Majd hozom a kaját, aztán nekilátunk. Seperc alatt lenyomjuk az adagunkat, aztán hátradőlünk, és szemléljük a világot, ami ilyenkor, evés után, megnyugtatóan békés. Végül Christian töri meg a csendet. –Honnan tudtad meg, hogy közöm volt a zsarukhoz? – kérdi, de közben csak a szeme sarkából mer rám nézni. Feleslegesen ideges, nem bosszant érdeklődése. – Itt járt egy firkász, bizonyos Lui Vang. Képeket mutatott a balesetünkről,
olyat is, amin rajta vagyunk, olyat is, amin nem. A zsaruk fantomképei alapján talált ránk, és fixa ideája, hogy a fakabátok szervezték meg az akciót, hogy téged eltüntessenek. Riportot akar veled csinálni, vagy valami ilyesmi – tájékoztatom szűkszavúan bátyámat Nem akarok túl sokat beszélni a témáról, szemem előtt így is felidéződik egy mélykék szempár, amelynek tisztaságát nem bírta el a tekintetem. Zavartan megdörzsölöm az orrom, ám szerencsére bátyám ebből semmit sem vesz észre. Felvonja a szemöldökét, majd legyint. – A hülye – közli végül tömör véleményét – Nana! Azért nincs annyira messze az igazságtól! És egyébként is, elég határozott figurának néz ki, aki nem fogja annyiban hagyni a kérdést – intem bátyámat. Hirtelen felháborít, hogy senkinek tartja a kékszemű újságírót. – Megeszem a szandálomat csatostól, ha valaha rájön bármi fontosra! – legyint Christian, majd lecsukja a szemét, jelezve, részéről lezárta a témát. Nekem viszont még van mondanivalóm. – Biztos vagy benne, hogy egyedül akarsz fel és alá kommandózni a városban, immár mint ismert maffiacélpont? – Kiben bízhatnék meg? – kérdez vissza, aztán csendesebben hozzáteszi. – Mármint rajtad kívül. Nos, ezt invitálásnak fogom fel, és nem habozok elfogadni. – Persze, én itt vagyok, és segítek. De nem gondolod, hogy jelentkezned kéne a rendőrségen is? Benne voltak, ahogy belekeveredtél, talán kimászni is segítenek. Azt mondtad, Olsen vett fel... – Aha. Ő – biccent bátyám. Olef Olsent mindketten jól ismerjük, apa jobbkeze volt hajdanán, márpedig, ha apa megbízott benne, akkor megbízható. Arról nem is beszélve, hogy a fickó a jelenlegi rendőrfőnöknek is a bizalmasa. – Beszélj vele. Szerintem tud segíteni. – Hé, ha megint jelentkezem, akkor megint zsaru leszek. Akarod? – tiltakozik bátyám. Nos, ez jó kérdés. Bár már úgyis tudják Christianról, hogy él. Minek tartsák gyávának? Persze, azzal sem ér sokat, ha bátornak hiszik, és megint főbe lövik. – Én nem akarok semmit. Csak jó ötletnek tartanám, hogy bevonjunk néhány hozzáértő személyt is. – Jó, majd meggondolom – von vállat bátyám, és ezzel ő túl van a problémán. És tényleg, lényegében ezt is megbeszéltük. Szórakozottan megvakarom a fülem tövét, és elnyomok egy ásítást. – Mi lenne, ha lemennénk a leanderek tövébe, szundítani egy kicsit? – javaslom, és úgy lesz. * * * Sötét forróság borul rám. Körbenézek, és a látvány összeszorítja a szívem. A
kert kopár, a fák fekete ágai kusza mintát vetnek a sötétkék égre. Mint akkor, télen. A ház felé indulok tétova léptekkel. A terasz kövét üvegszilánkok borítják, az ajtó betörve, orromba vág a füstszag. Félve lépek be a nappaliba. A várt látvány fogad, kiégett bútorok, korommal mocskolt falak. Mint akkor. Kétségbeesett, pedig énem józan fele figyelmeztet, ez egyszer már megtörtént, most csak álmodom. – Anyu! Apu! – kiáltok, mint ahogy a magányos farkaskölyök sír a szülei után, de hiába várok választ. Ám hirtelen, kint, a közben elsötétült udvaron megmoccan valami. Valami fekete, valami fenyegető. Bukdácsolva kezdek menekülni előle, újra és újra megbotlok a romokban. A lépcső felé tartok. Alig sikerül felkapaszkodnom az emeletre, iszonyú rettegés ólmozza lábam. Amikor feljutok, nekivágok a folyosónak. Nem nézek hátra, de tudom, mögöttem jön az a valami. Nekiesek az egyik ajtónak, lenyomom a kilincset, de zárva. Elküzdöm magam a következő ajtóig, de az se nyílik, se a többi. Botladozva botorkálok végig a sötét folyosón, lábam egyre nehezebb, a félelem egyre inkább úrrá lesz szívemen. Végül elérem az utolsó ajtót. Rézkilincse csillagmód sziporkázik, szinte hív. Próba nélkül is tudom, hogy ez az ajtó nyitva van, mégis megtorpanok előtte, és várok egy végtelen pillanatot. – Gyere, kicsi Chris! Ne félj, én megvédlek! – hallom a jól ismert hangot bentről, beleborzongok. – Nem! – sikoltok, aztán sarkon fordulok. A sarokba szorított állat végtelen elkeseredésével vetem magam a feketeségre, ami a nyomomban csörtet. Hirtelen felemelem a fejem, és egy pillanatig nem értem a körülöttem derengő alkonyi fényeket, a szelíd szellősusogást, a békét. A bozótban árny villan, odakapom tekintetem, és egy szívdobbanásnyi időre felismerni vélem Charlie bácsi szikár alakját. Karmaim belemélyednek a gyepbe, de aztán elmúlik a káprázat. Visszafordulok, ám ekkor már Christian is ébren van. Idegesen keresi a veszélyt, ami megrémisztett, de nem lát semmi fenyegetőt, hát lassan lesimul sörénye. Csend van. Nyárdélután. – Nyugi, csak rosszat álmodtam – suttogom. Rámnéz, talán mondani akar valamit, végül csak megsimogat, aztán visszaheveredik. Megvárom, míg elalszik, de magam már nem érzek fáradtságot. Hamarosan feltápászkodom. Lassú mozdulatokkal megropogtatom ízületeimet, felfrissítem vérkeringésem. Bátyám nyugodt szuszogással alszik, nincs szívem még egyszer felkelteni. Csendesen elosonok mellőle. Átvágok a kihalt házon, ami persze nincs kiégve. Fél év telt el azóta, apáék már régen megcsináltatták! Szandált húzok, aztán kikocogok az utcára. Végül is,
ha hazaköltözöm – és igen, bátor vagyok, stramm kis farkaskölyök, hazaköltözöm, akkor el kell hoznom a holmimat régi odúmból. Közben kiérek az utcára. Kocsim mellett sötétkék, platós Nissan terepjáró parkol, úgy látszik, bátyám nem márkahű, mindössze macsó hím, de hát ezt mindig is tudtam róla. Nem is bámészkodom sokáig, bevágódom frissen kapott, ex-Ford típusú sportkocsimba, és nekivágok a városnak. Tempósan vezetek, bátran cikkcakkolok a forgalomban. A múltkori baleset alkalmából már láttam minden borzalmat, amit autóból látni lehet, nem hiszem, hogy még ebben az életben valaha félni fogok holmi snassz karamboltól. Hát repülök, ahogy az utak örök lüktetése engedi, mögöttem néha dudakoncert zeng, néha csak szimpla káromkodások. Mire kiérek a lakótelepre, már majdnem este van. A nap cafrangos, lila felhőkbe takaródzva lapul a nyugati láthatáron, gyenge fényét csak a legmagasabb emeletek ablakai verik vissza, és hamarosan már azok sem. A járdán parkolok, majd felkocogok az emeletre. Kulcs a helyén, gyanakvás nélkül nyitok be. És rámszakad az ég. Egy százhúsz kilós, tar fejű pacák formájában, állapítom meg, amint odáig jutok, hogy szétnézzek. De persze előtte még bevágom a fickót a konyhába. No de sebaj, unalomra semmi ok, jön egy másik, azt tökön rúgnám, de sajnos az utolsó pillanatban védekezik, így csak a combján csattan talpam. Hátrál fél lépést, és most végre tényleg van időm szétnézni. De csak ketten vannak, fegyvertelen hústömegek. Joel Park papájának a verőlegényei. Gondolom. Momentán csak a játékos kedélyű sportkocsi-tulajdonos rokonsága haragszik rám annyira, hogy ki akarjon klopfoltatni. Azt hiszem. Ám hosszas merengésre nincs idő, a fickók elszánták magukat, hogy ma este szórakoztatni fognak. – Most szétverünk, te kurva! – közli az egyik tényszerűen, (az, amelyikkel a konyhát töröltem fel), és kedvesen nekem jönnek. Kitáncolok közülük. Nincs esélyük, ez világos. Ők hatalmas, mindent összeroppantó erejükért vaskos izomkötegekkel, hájjal és mindenek felett súllyal fizettek. Nehezek, lassúak, otrombák. Az én erőm viszont... az én erőm valahol a misztikumban, a csodában, a nagy semmiben leledzik; Holdtestvér őrzi ezüst mosolyában, farkasok éjféli vonyításában feszül, nem húsban vagy vérben. Én vadász vagyok, gyors és kegyetlen, aki ölni születea, aki vágyja a kiontott vért, különösen, ha ragyogva fényes az éjszaka, holdtöltekor... Eh, karmaim és fogaim nélkül is senkik hozzám képest! Ostoba önteltséggel támadnak rám, és újra meg újra nagyot csattan testükön öklöm, könyököm, térdem. Mivel nem akarok farkas módon harcolni, ahhoz túl sok a fény, hát aránylag sokáig tan a küzdelem, talán két-három percig is. Aztán békésen elfekszenek a padlón. Letörlöm a homlokomról az izzadtságot, és szétnézek. Nos, kéglimben a szokottnál is kaotikusabb állapotok uralkodnak, és nem csak az iménti testgyakorlás miatt.
Nem, itt bizony módszeres dúlást folytatott ez a két vadbarom. Az ablakokat betörték, (a konyhaajtó üvege is hiányzik, de az akkor halt meg, amikor szeretett bátyám nekivágott), a matracomat felhasogatták, habszivacsa most beteríti a szobát, a konyhaasztalt szétverték, a tányérjaimat a földhöz csapdosták. Tök mindegy, úgyis költözöm! Túrok egy kicsit a szoba padlóját borító rongyok között, míg elő nem kerül kedves, mauglis hálóingem, a pacákok ezer szerencséjére egyben. Aztán átmegyek a fürdőszobába – a kagyló összetörve, a kád pereme szintúgy és lekapom a feltehetőleg véletlenül épen hagyott fogasról a törülközőmet. Aranyos, bár talán kicsit giccses darab, két kölyökfarkas cibálja rajta egymást, nagyon a szívemhez nőtt. Viszont más nemigen akadhat még itt, amire szükségem lenne, hát távozom. Kis habozással nem zárom a pacákokra az ajtót, pedig megérdemelnék! De úgyis kitörnének, hát minek fáradjak? Ásítozva szaladok le a poshadt szagú lépcsőházban, és azon gondolkodom, hogy kajálni kéne valamit. Testmozgás után mindig megéhezem! * * * Odalent fejbe vág a friss, esti levegő ahogy kilépek a mocskos beton kapualjból. Az árnyak már megszürkültek, de ez a sötét csak átmeneti, a sárga neonlámpák már kezdenek ébredezni. Kocsimhoz sietnék, ám a járda menti pad mellől egy ember fekete sziluettje válik el, felém lép. Mozgásáról ismerem fel Ricardót. – Helló! – köszöntöm kedvesen a bandavezért, és megállok, felé fordulok. – Szia Chris! Milyen a kocsi? – Remek! – mosolyodom el. – Aha – motyogja, és ő feszült, ordít minden mozdulatából – Elintézted a két látogatódat? A világ fordul meg körülöttem! Úgy látszik, ez a kígyók napja, méghozzá a keblemen melengetett hüllőké. Kezdve reggel Lui Vanggal, aki nekem köszönheti, hogy csak egy gipszet kell hordania, és cserébe a családom után szaglászik, folytatva Christiannal, akiről ma kiderült, hogy zsaru – sőt halott zsaru, de ebbe most ne menjünk bele és most Ricardo vágja a képembe, hogy tudott a rám váró verőlegényekről, de nem szólt. Halál a piszokra! – Kösz, szétvertem a pofájukat, mint ahogy azokét is szívesen szétverném, akik nem figyelmeztetik bajba siető barátjukat! – sziszegem felé, és ökölbe szorul a kezem. – Figyelmeztettelek. Tegnap este. Ezenfelül pedig itt voltam a közelben, segíteni, ha kell, bár tudtam, hogy feleslegesen. Régóta sejtem, jól tudsz verekedni! Amúgy meg, ha nem lettél volna képes elintézni két ilyen amatőrt, akkor nem lennél alkalmas, hogy beszállj egy klassz buliba. – Buliba? – komorulok el.
Említettem már, hogy nem kedvelem, ha megkérdezésem nélkül gondoskodnak a szórakoztatásomról? – Aha. Nagy üzlet. Kemény emberek kellenek hozzá. Szeretném, ha beszállnál – magyarázza búgó hangon, mint egy olasz dezodorreklám. – Értem. Tehát ezért kaptam a kocsit. Menjetek a leprába! – mordulok fel, és felévágom a slusszkulcsot, amit rutinosan elkap. Aztán már lépnék is el mellőle, de nem hagyja. Megfogja a karom, és erősen megszorítja. – Nem! A kocsi az ajándék volt, ez meg üzlet! – gyömöszöli vissza a kezembe a kulcsot. – Ezért pénz jár! Nem sok, de nincs is vele sok munka. És tudom, hogy le vagy égve. Benne vagy? – kérdi, és mellesleg abszolút szívdöglesztően néz rám éjfekete szemeivel. Van hozzá tehetsége, ez kétségtelen. – Miről van szó? – kérdem, immár kissé nyugodtabban. Abban igaza van, hogy le vagyok égve, ezen az sem változtatott, hogy Christian hazajött, ő ugyan remek társ, ha meg kell lopni, teszem azt, egy kokainmaffiát, de sanda gyanúm, hogy nem lenne türelme gondoskodni a mindennapos megélhetésünkről. Nem az a fajta! És egyébként is, valahol, a házak rengetegén túl, a lámpák fénye mögött már felkelt a hold, minden porcikámban érzem! Vágyom a veszélyt! – Nem veszélyes! – ábrándít ki azonnal Ricardo. – Egy ismerős pacák ma találkozóra megy. Elméletileg egyedül, épp úgy, ahogy beszélgetőpartnere is. Ám az élet kegyetlen, az emberek csalfák. Mi van, ha az a másik társaságot hoz? Ezért kellünk mi, néhány megbízható figura, aki feltűnésmentesen a közelben dekkol, és ha kitörne valami balhé, akkor közbelép. Ez az egész – fejezi be, és közben elengedi a kezem. – Könnyed esti séta, korai ágybabújással? – összegzem a hallottakat. – Feltehetőleg. – És ha balhé lesz? – Nem féltelek! – legyint, és ezzel szóról szóra idézi bátyámat, aki a délután pont ugyanezzel nyugtatgatott. Hogyhogy nem féltenek? Hogyhogy nem vagyok a számukra drága kincs, akit óvni kell? Miért nem bánnak velem úgy, ahogy egy gyenge, védtelen nővel bánni szoktak? Ám persze ez tiszta sületlenség. Azért nem tartanak védtelen nőnek, mert nem vagyok az. Ilyen egyszerű. A kérdés csak az, hogy ezt ki is akarom használni, vagy nem annyira? – Akkor sem tetszik az ötlet, hogy bajba kerülhetek – kéretem magam egy kicsit. – Bajba? Te? Hisz egy karcolás sincs rajtad, holott a rádküldött két pacák ijesztően nagydarab volt! – Nem, azok a fickók megnyugtatóan fegyvertelenek voltak. Áll ez erre a bulira is? – kérdem. Ricardo hátralép, vállat von.
– Oké, ha nem akarod, nem akarod! És zsebre vágja a kezét, majd tüntetően elnéz a fejem felett. Dühösen felmordulok. Miért ne akarnám? – Mikor lesz a buli? – Ma. Most. – Oké – biccentek, és kocsimhoz lépek, Ricardo félreérti mozdulatomat – Elviszlek – ajánlja fel azonnal. Behajolok a kocsiba, combom nekisimul a váz oldalán futó sárkánylángnak, tökéletesen érzem forró melegét. Kísérteties ez az éjszaka, pedig még el sem kezdődött! De nem kell mindenütt csodát látni, világos, hogy csak a napon melegedett fel a fém a délután folyamán. Mindegy. Az ülés alá gyömöszölöm a lakásból kimentett kincseimet, aztán megfordulok, rámosolygok Ricardóra. – Akkor rajta! És valóban. Pár perc múlva már az olaszos srác motorjáról szemlélhetem az aludni térő várost. Tempósan repesztünk valamerre, házak közötti járdákon, a park ösvényein rövidítve az utat. Holdtestvér, a csalfa, vigyorogva követi száguldásunk. Pedig már nehézkesebb, mint pár napja volt, már nem olyan kis filigrán kifli! Hamarosan felére telik, majd tovább dagad, míg végül teljes arcát megmutatja a világnak, és akkor már nehéz lesz ellenállni hívó szavának. De most? Most honnan volt ereje belecsábítani ebbe a mulatságba? Vagy nem is ő tehet róla, magam keresem a veszélyt és csak rákenem a felelősséget? Végül is mindegy, hisz Ricardo megmondta, abszolút nyugalmas este vár ránk, épp csak a biztonság miatt kell ott lennünk. Hát, úgy legyen! Hamar megérkezünk egy kopott házak közötti térre, és itt már várnak ránk. A késelős Rob, a nagydarab Csacsa, meg a többiek. Az általában velük járó hölgykoszorú sehol, én vagyok az egyetlen lány közöttük. Tehát csak valami veszélyesebb balhé vár ránk! Ennek ellenére kitörő örömmel fogadnak, de a kölcsönös üdvözlések után megfagy a hangulat, láthatóan idegesek. Rám is gyorsan átragad a feszültség, kicsit félrevonulok tőlük, a falat támasztva bámészkodom. Kis várakozás után kocsi gördül az amúgy kihalt térre, középmenő Merci. Türelmes lassúsággal araszol közelebb, ahogy látom, ketten ülnek benne. Az autó megáll, Ricardo szokott, laza járásával odaslattyog, lehajol a közben lehúzódó ablakhoz. Füleim önkéntelenül is meghegyesednek, de semmit sem tudok elcsípni a beszélgetésből, mindössze Ricardo ismert hangszínét sikerül elkülönítenem a mercis pasas dörmögésétől. A tárgyalás nem sokáig tart, a kocsi hamarosan elhúz, Ricardo visszajön hozzánk. – Gyerünk! – adja ki a parancsot, mire lovagjai motorra kapnak, és nekivágunk az éjszakának. Én ismételten a főnök mögött ülök a vasparipán. A központ felé tartunk, és hamarosan kiderül, úti célunk az egyik öreg park, ami még elkerülte, hogy bevásárlóközpontot vagy irodaházat emeljenek a helyén. A srácok
szétszóródnak, gyorsan elvesztem őket, majd egy pad mellett Ricardo is megáll. Lassan lekászálódom a nyeregből, szétnézek. Porszagú, fülledt este van, a benzingőzben meggyötört fák kókadtan bólogatnak a lanyha szellőben. – Ott lesz a találkozó! – suttogja Ricardo idegesen, és a pad mögötti bozótra mutat. Odalépek, és kileselkedem a lombok közül. Kihalt parkoló látványa fogad, egyelőre egy fekete macska uralja a terepet. És bár halk vagyok, de a szél neki kedvez, észrevesz. Összerezzen, felvillantja fogait, miközben háta púposra görbül, de persze nem őrült, és a kis bemutató után secperc alatt elkotródik, mögötte csak a nappali forróságot visszaverő asztalt marad. – Egy bő óra múlva kezdődik a mulatság. Dekkolj itt, aztán majd utána felszedlek! – fejezi be eligazításomat Ricardo, majd csendesen elhúz. Már amennyiben ezer köbcenti felett csendességről beszélhetünk egy Kawasaki esetében. Egy bő óra? Körbesétálok, de semmi érdekest nem lelek. A szél összevissza jár, így hamarosan majdnem mindenkiről tudom, hogy hol lapul. A gyengén szálló illatok arra engednek következtetni, hogy aránylag messze vannak, de hát nagy a parkoló is. Rövidke terepszemlém után leheveredem a padra, és alvást mímelek. Ez megnyugtat. Az idő lassan mászik, és bár igyekszem olyan laza lenni, amennyire csak tudok, de holmi halvány feszültség hamarosan befészkeli magát a gerincembe. Amikor úgy érzem, letelt az idő, felkászálódom a padról. Pár könnyed lépéssel befurakszom a bozótba, és meglapulok. Még minden csendes, de nem hiszek a csalfa éjszakának, néha csukott szemmel felemelem a fejem, körbeszimatolok. És megnyílik előttem a sötétség. Érzem a növények tövében lapuló állatkákat, gyíkokat, meg apró kis rágcsálókat, hallom egy eltévedt sündisznó motozását, a levegőben csapongó denevérek szárnysusogását. Még minden békés. Még. Aztán az egészet széttöri egy, a sétányon csörtető ember által csapott zaj. A fickó szentségtörően hangos, ahogy a kavicsok csikorognak a cipője alatt, ahogy ruhája zizeg, lélegzete fújtat. Kilesek, és hamarosan észreveszem a pacákot. Alacsony, de kigyúrt fickó, bőrszerkót visel, és cigarettabűz öleli körül. A padnál áll meg, körbenéz, majd köp, és megtörli a homlokát. Feltehetőleg az ellen embere. Vajon hányan lehetnek, és vajon hányat vettek észre a srácok közül? És vajon mennyire veszik komolyan magukat? Nos, azonnal kiderül, hogy nagyon. A pasas pisztolyt vesz elő a zsebéből és macsós mozdulatokkal ellenőrzi. A gerincemben érzem a fém sziszegését, ahogy matat vele. Ám egyelőre nem szándékozik használni, visszateszi a zsebébe, majd nehézkes sóhajjal benyomul a bozótba. Eggyé válok a szikkadt fűcsomókkal. A pasas közvetlenül felettem áll, és kicsit előre dől, hogy kilásson a parkolóra. Rövid ideig lesekszik, közben egy felzavart pókocska a vállára
ereszkedik. Ám a pasas vak, nem veszi észre. Vagy nagyon leköti a kinti semmi bámulása. És milyen iszonyúan büdös! Aztán csak visszább vonul. Kotorászik a zsebében, majd öngyújtót vesz elő, meg cigit. Nem akarok hinni a szememnek, de ő komolyan gondolja, hogy rá fog gyújtani! Oly hirtelen vágódik fel a kis sárga láng, hogy összerezzenek. A pasas ugyan takarja a fényt, és aztán az égő cigi parazsát is, no de akkor is rém feltűnő. Nem vadász ez, csak egy szerencsétlen pancser! Magam részéről beletörődöm, hogy vele együtt kell végigdekkolnom a találkozót. Hát visszafordulok a parkoló felé, és tovább fülelek. Jóval azelőtt, hogy meglátnám, észreveszem a közeledő Mercit. Óvatos, vadat cserkésző ragadozókra jellemző lassúsággal oson be a parkolóba, majd megáll, és vár. Társa, sötétzöld Volvo, a másik irányból érkezik, és a Mercitől tisztes távolságban parkol le. Majd ajtók nyílnak, és a két kocsiból két sötét öltönyös fazon vág neki az éjszakának, hogy találkozzanak. Nem érdekelnek igazán, hamarosan visszafordítom a figyelmemet a vállam felett leselkedő pasasra. Az illető már eldobta és eltaposta a cigarettát, most a szagok alapján rohamosan izzad, és feltehetőleg a fegyvert markolássza a zsebében. Ha előveszi, le fogom ütni, döntök, és ez jobb kedvre hangol. Ám erre sajnos nem kerül sor, mert ismét felcsikordul a kavics, és újabb versenyző érkezik. Nem az izzadós pacák haverja, mert a fazon sietve beguggol a pad mögé. De akkor kinek dolgozhat? Odakint csak két fél tárgyal, vagy nem? Mindegy, akármi is a magyarázat, az tény, hogy a másik pasas itt van. Már látom is, aránylag fiatal fickó lehet, arcát teljes terjedelmében szőr borítja, valami a borosta és a szakáll között. Amúgy vászonnadrágot meg inget hord, plusz kezeiben nyálkásodik egy fényképezőgép. Érdekes! Ám mielőtt eldönteném, hogy mihez kezdjek vele, a bőrszerkós pasas cselekvésre szánja el magát. Előugrik a pad mögül, körülbelül olyan kecsesen, mint egy lábát tört víziló, és elkapja a félszakállas karját. – Mit keresel itt, hapsikám? – kérdi sziszegve. A megtámadott aránylag jól viseli az atrocitást, bár kicsit elsápad. – Kérem, ne bántson! – könyörög. – Vigye minden pénzem, a gépet is akár, de ne bántson! Hangjában reszket a félelem, ami módfelett hízeleg támadójának. Ám én jól érzem, hogy a szagába nem vegyül új árnyalat, pedig a rettegés mindig kiérződik az emberi illatból. A fickó játszana? Ám a bőrszerkós pasas beveszi a mesét. – Adod, de mennyire! – hörren fel, és kicsavarja áldozata kezéből a gépet Közben ad neki még egy pofont is, hogy a félszakállas elterül, és ha már kézre esik, akkor bele is rúg. A földre került pasas jól viseli a gyűrődést, odébb gördül, majd talpra pattan, és már fut is. Gyakorlott szimat lehet! Gyakorlott? Hm... Közben a bőrszerkós pasas elégedetten törölgeti a homlokát, és majdnem
kicsattan a büszkeségtől, hogy megfutamította a pasast. Kis túlzással úgy döntök, hogy immár nagyon útjában áll cselekvésemnek. Ez legalábbis elégséges indok a megverésére, hát kígyómód mögé osonok. Nem vesz észre, csak akkor fordulna meg, amikor már felegyenesedtem mögötte, de akkor már késő. Lecsapom, mint vak a poharat Beleszédül karjaimba, én meg óvatosan nekitámasztom a padnak. Nem pocsékolom az időt a kizsebelésére, mindössze a földre hullott fotómasinát kapom fel, és már futok is a félszakállas után, bár egyelőre még terv nélkül. Nem tudom, mi lenne a helyes, ha én is megverném, vagy ha inkább elégtételt adnék neki az őt ért atrocitás miatt. De jó lenne akárcsak haloványan sejteni is, hogy mi történik körülöttem! Ám ez hiú ábránd, hát fejtörés helyett maradok annál, amihez értek. Azaz futok a zsákmány után. A pasas csikorgó léptei vezetnek, majd a szél jóvoltából már illatát is érzem. Elhagyjuk a parkot, és már befordul az első sarkon, amikor meglátom. Ő is észrevesz, és szaporábbra veszi lépteit, ám utánakiáltok. – Uram! Ezt elhagyta! – és magasra emelem a fényképezőgépet. Ez meglepetésként érheti, női hangom meg megnyugtatja, így megáll, megfordul. És én már döntöttem; egyelőre maradok Ricardo érdekeinek védelmezője, elvégre róla legalább tudom, hogy nem olyan nagyon nagy gazember. Hát libegve odakocogok a félszakállashoz, és átnyújtom a gépet. Gyanakvás nélkül veszi át, és amíg ez leköti fél kezét, addig könnyen letámadom. Alkaromat nekivetem a torkának, és nekiszorítom a málladozó vakolatú falhoz, másik kezem lefogja a karját – Ide a filmet! – sziszegem. A fényképezőgép koppanva hull a földre, és most megérzem a fickó félelemszagát – Tessék? – kérdi idegesen suttogva. Mélybarna szemeiben megdöbbenés tükröződik, szinte megszánom. – A filmet, ami a gépben volt! – parancsolok rá azért határozottan, és egy kicsit jobban nekinyomom a falnak. Nem kell sokat magyarázkodnom, ért engem. – Mennyit adjak, hogy elengedjen? Hujjé, imhol az első alkalom, hogy meg akarnak vesztegetni! A helyzet jobb kedvre hangol mert mit tagadjam, amúgy nem sok élvezetet lelek egy védtelen férfi brutalizálásában. – Bocs, de meggyőződésből dolgozom – válaszolom sajnálkozó mosoly kíséretében, ami annyira meglepi, hogy nem is próbálkozik tovább. Lassú mozdulattal a zsebébe nyúl és elővesz egy fekete dobozkát, tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik. Aztán zavartan pislant kettőt, és félrenéz. Hisz ki lenne képes állni az én szemem látását, ha Holdtestvér ragyogásának visszfénye csillog a mélyén? Talán csak egy mélykék tekintetű, elszánt lelkű férfi, villan fel bennem hirtelen,
de elhessentem a gondolatot. Nem ide való. Egy pillanatra végtelen fáradtság vesz rajtam erőt, aztán zavartalanul folytatom, amit elkezdtem. Átveszem a fickótól a filmet, majd hátralépek. – Viszlát! – intek neki, és megvárom, míg elhátrál a legközelebbi sarokig, ahol eltűnik. Elcsesztem, vagy nem? Felnézek a csillagtalan égre, de Holdtestvér sehol, azaz nincs kitől tanácsot kémem. Ám mindegy, már túl vagyok rajta! Ilyesmiken elmélkedve slattyogok vissza. Eredeti leshelyemet elkerülöm, nincs kedvem még akár egy pillantást is vetni a bőrszerkós pancserre, inkább körbejárom nagy ívben a parkolót a Ricardót rejtő bozótosig. Közben ímmelámmal bujkálok is, elvégre vagy fél tucatnyi különböző hovatartozású őrszem mellett visz az utam. Elégedettséggel tölt el, hogy egyik sem vesz észre. Ricardo tápos motorja mellett dekkol, és idegesen rágcsálja a körmeit, amikor rátörök. Illetve odaosonok mögé. – Hé! – suttogom halkan. Mint a villám, úgy pördül meg, de nem üt le. –A frászt hozod rám! Mit császkálsz el a helyedről? – sziszegi idegesen. – Á, ott nyugi van. Jött egy ismeretlen pasas, de leütöttem, azóta csend és béke – suttogom, és nem teszek említést a fotósról. – Oké. Most már úgy látszik, megúsztuk. Bár tele van a park idegen bozótharcosokkal – felel, és belekémlel a sötétbe. – Szerintem ők sem akarnak balhét – vonok vállat, és mintha engem igazolna, két ajtócsapódás hallatszik a távolból, majd felmorran két motor. A találkozó véget ért. Ricardo még kivár, amíg a kocsik elhajtanak, aztán feláll, megmozgatja a lábait. – No, menjünk – legyint, amikor hirtelen kiáltás harsan, nem is messze. Ricardo megdermed, a beálló csendben jól hallatszik egy lövés, majd újabb kiáltások. – A fenébe! – káromkodik az olaszos külsejű és temperamentumú srác, és már rúgja is be a motorját. Röptiben szállok fel a masinára, mert ugyanabból a mozdulatból már ki is lő. Bozóton száguldunk át, padok és szemeteskukák suhannak el mellettünk. Most már nagy a lárma, máshonnan is motorbőgés hallatszik, úgy látszik, jönnek a többiek is. Hamarosan elérjük a balhé középpontját. A többitől semmiben sem különböző, sárga füvű kis tisztáson a szőkés Steve verekszik három idegen fazonnal. Illetve ez eufemizmus volt a javából, arról van szó, hogy hárman verik szegény fiút, de nagyon, és a földön is hever egy eszméletlen – lelőtt? – test. Ricardo lassítás nélkül száguld át a harcmezőn, szétrebbenti a pacákokat. Én a megfelelő pillanatban levetődöm motorjáról, és sikktelenül landolok az egyik verőlegény pofáján. Lecsapom, és már talpon is vagyok. – Idejében! – lihegi Steve, és megtörli az arcát. Futó pillantást vetek felé, bal karja bénán lóg, nyaka véres. – Ki lőtt? – kérdem, de közben elfordulok tőle.
Hisz dehogy van vége! A tisztás szélén ekkor tűnik fel két újabb pacák, és a Ricardo által letaroltak is kezdenek felkászálódni! – Ők. Rám. De saját haverjukat találták el – magyarázza Steve, aztán ütéseket hallok felőle. Nem foglalkozhatom vele, van saját bajom, az egyik pacák engem akar, és láthatóan halva. Nekimegyek. Térden rúgom, ő gyomron vág. Én bírom jobban a strapát, ő megszédül, nekem kutya bajom. Kap két ütést, aztán már neki is mindegy. Közben egyre újabb fickók tűnnek fel, sokan vannak ezek nagyon, és hiába jön még pár motoros srác, a küzdelem meglehetősen egyenlőtlennek tűnik. Túlerőben az ellen, le kéne lépni! Ám nincs rá időm. Eszméletét vesztett ellenfelem helyett kapok újat. Pofán csapom, hogy elterül, közben valaki kurta vasbottal leveri a vesém. Fájdalmamban összegörnyedek, erre egy másik arcon rúg. Elkapom a lábát, és nagyot csavarok rajta, könnyeim fátylán át látom, hogy összeesik. Jajgatása belevész a mellettem elsuhanó motor dübörgésébe. – Gyere Chris! – kiáltja Ricardo, de mikor felé lépnék, valaki vállon ragad, és tarkón vág. Összecsuklom, talán el is vesztem az eszméletemet pár pillanatra. Arra térek magamhoz, hogy valaki a hajamnál fogva tartja a fejem, és módszeresen pofoz. A fájdalom megőrjít, erőt merítek belőle, és mellkason vágom az ipsét, hogy hallhatóan beszakadnak a bordái. Felállok, körülöttem már majdnem vége a bulinak, csak páran vannak talpon, egyik sem közülünk való. Pár tétova lépést teszek a legközelebbi bokor irányába, menekülni, ordítja bennem a józan ész, de ekkor valaki hátulról a lábszáramra vág egy bottal. Térdre esem, és elszakad bennem valami. Felvetem a fejem, és ordítok egy iszonyatosat. Nem is próbálom titkolni, hogy nem emberi torokból. Kiáltásom visszhangot vet, Holdtestvér mosolya átvillan a felhők mögül. „Harcolj!” – suttogja. „Én adtam neked az erőt, hát harcolj, és győzz, farkaskölyök!”, biztat, és nem hiába. Magasra lángol bennem a gyilkos düh, ölni akarok! Még látom, hogy egy pillanatra mindenki megdermed körülöttem, aztán elborul az elmém. Törött lábszárcsontjaim ellenére talpra pattanok, majd megragadom a mögöttem álló pasast, aki az imént ütött, fejem fölé emelem, aztán hozzávágom egyik társához. Az megtántorodik, de mielőtt elesne, már mellette vagyok, és egyetlen ütéssel összetöröm az állát, az orrát. Mögülem valaki rámlő, közvetlen közelről. A golyók felhasítják a hátam, de hiába, a fájdalom már nem fog vissza, csak őrjöngésem szítja tovább. Felé fordulok, és alulról felfelé sújtva feltépem a hasát. Sikoltva terül el, de még földet sem ér, amikor én már új ellenfelet keresek magamnak. Ám hiába, már menekülnek. A legközelebbi után ugrom, mellső mancsommal végighasítom a combját, hogy karmom megcsikordul a csontján, majd már lendülök is tovább. Valaki felbukik előttem, szemében őrült félelemmel felém vág, de loncsos bundám felfogja az ütés nagyját. A fickó torka felé kapok a fogammal, és egyetlen, gyors harapással feltépem a nyakát. Aztán
tovább! Körülölel a vérszag, félemberi, farkasfejű alakomra Holdtestvér terít ezüst köpenyt. És ölök, ahogy a dobhártyám mögött monotonon lüktető nyomás parancsolja. * * * Jóval éjfél után térek magamhoz, egy mocskos, sötét sikátorban. Térdem remeg, hát nekivetem a hátam a mellettem rozsdálló szemeteskonténernek. Lassan lecsúszom a földre, nehezen veszem a levegőt, és minden porcikám fáj. Úristen, mit tettem már megint! De nem merem végiggondolni. Várok, míg testem reszketése elmúlik, aztán lassú, nehéz mozdulatokkal feltápászkodom. Tántorgó léptekkel indulok valamerre. Fogalmam sincs róla, hogy hol lehetek. Elérem az utcácska végét, szerencsére nem valami forgalmas útra nyílik. Szakadt ruhámban, alvadt vérrel loncsos hajammal nagy feltűnést keltenék, még ilyen hajnali órában is! A következő mellékutcába befordulok, és egy ideig még találomra választom, hogy a következő sarkon merre menjek. Majd tétova lépéseim hamarosan határozottabbá válnak, már tudom, hogy hol járok, és nem is olyan messze kocsimtól. A fájdalom is elül testemben, a fáradtság pedig elnyomja a lelkiismeretemet. Betonházak tövében osonva, a rejtőzködésre alkalmas árnyakat kihasználva jutok el végül lakásomig, amely előtt autóm parkol. Fáradtan támaszkodom oldalának, miközben önkéntelenül is felmérem, hogy esett-e benne valami kár. De nem, épen megvan. Kicsit habozok, aztán mielőtt beszállnék, letöröm a külső visszapillantó tükröt, és bevágom a kocsi hátuljába. Most nincs bátorságom belenézni! Behuppanok a volán mögé, és a belső tükröt is megfordítom, aztán lassan indítok. Óvatosan lefarolok a járdáról, és elindulok hazafelé. Feltűnésmentesen vezetek, sehol sem lépve át a megengedett sebességhatárt. A táblák javallta tanácsokat is betartom, továbbá több, mint figyelmes vagyok azokkal a kevesekkel, akik ilyenkor még közlekednek. Mintha számítana, hogy most már vigyázok a körülöttem létezőkre. Nagyon késő bánat! Fiatalokkal megrakott kocsi gördül el mellettem az egyik lámpánál. Rám nevetnek, megszórnak megjegyzéseikkel, és megállás nélkül hajtanak át a piroson. Lesütöm a szemem, nem akarok rájuk nézni. Szégyenlem magam, mintha valami stigma lenne rám ütve. Nem tartozom közéjük. És soha nem is tartozhatok. Másnak születtem, és az ő érdekükben remélem, hogy ezt soha sem fogják megtudni. Amint a lámpa zöldre vált, megyek tovább. Csendesen parkolok a házunk előtt, a konyhaablakban fel-felvillanó szürkéskék fények arra utalnak, hogy bátyám tévézik. Kikászálódom a kocsiból, előkotrom az ülés alól a régi otthonomból elhozott holmimat, aztán nagyot sóhajtva bemegyek.
Christian nem néz rám, teljes figyelmét leköti valami reklámféle. Megállok a nappali ajtajában, és egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyt. Aztán halkan megköszörülöm a torkom. Bátyám csatornát vált, de szerencsére a felvillanó időjárás-jelentéstől már el tud szakadni. – Hol csavarogtál? – kérdi halkan, és szomorkásán rám néz. Orrcimpái kitágulnak, ahogy beleszimatol az engem körüllengő vérszagba. – Csak a holmimat hoztam el... – motyogom szégyenkezve, és bizonyítékképpen felmutatom törülközőmet, meg a mauglis pólóm. Christian nem reagál, csak még egyszer végigmér. Véres, szakadozott ruhámon jól kivehető egy golyó ütötte lyuk, meg késszúrások és vágások is. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy bátyám kitalálja, mit csináltam. – Charlie bácsi most nagyon megtépne – jelenti be végül, és visszafordul a tévé felé. A csinos bemondónő éppen negédes mosollyal nyugtatgatja a tisztelt nagyérdeműt, hogy egy ideig még marad a gutaütötte meleg, de a hétvégére jön egy hidegfront, és nagy viharok várhatók. Tessék kihasználni az elkövetkező napokat, akik strandolni vágynak, azok most tegyék! – Azt hittem, a mai estét együtt töltjük – szólal meg nagy sokára bátyám. – Mondjuk, kimegyünk valamelyik tóra, némi hideg élelemmel, és hajnalig haza sem jövünk. De amikor felébredtem, már nem voltál sehol Hát leültem a tévé elé, és egyre idegesebben vártalak vissza! – Délben még azt mondtad, hogy engem nem feltesz – idézem fel csendesen. – Nem téged féltettelek! – csap a fotel karfájára, aztán dühösen kikapcsolja a tévét, ma|d felpattan, és kisiet a teraszra. Utánanézek, ahogy vállas alakját elnyeli a sötét, aztán nagyot sóhajtok, és felvánszorgok az emeletre. A ruháimat ledobálom a szobámban, és belépek a fürdőszobánkba Egy pillantást vetek a helyiség másik oldalán lévő ajtóra. Az bátyám szobájába visz, mi ketten osztozunk a helyiségen, anyáéknak van sajátjuk, a folyosó másik oldalán, a hálójuk mellett. Odalépek a csaphoz, és megengedem a vizet. Tétován felnézek, a tükörből egy fenevad néz vissza. Szélesre tátja farkaspofáját, és őrjöngve üvölt. Nem hallom hangját, és nem is félek tőle. Ő az üveg másik oldalán van. De fáj látnom, hogy mit tart rólam a tükör, hát megfogom, és a fal felé fordítom. Aztán lassú mozdulatokkal elkezdek tisztálkodni. * * * No igen, a tükör, és nem csak ami a fürdőszobánkban van, de minden fénylő felület, ami képes játszani a képekkel... Elsőnek akkor hallottam róla, amikor vezetni tanultunk bátyámmal. Persze teljesen illegálisan. Charlie bácsi szerzett egy leselejtezett katonai dzsipet, kifejezetten azért, hogy mi tanulhassunk, kivitt minket az ember nem járta, poros, hegyi földutakra, aztán átadta a kormányt. Ennyi volt az egész. Jó kis kocsi volt, bár a kezdetek kezdetén még igazán ki kellett húznom
magamat, hogy jól kilássak. Mellettem az öreg ült, és nem szólt bele, mit szerencsétlenkedem. A szűk hátsó ülésen bátyám virgonckodott, ő bezzeg gyakran előrehajolva, éles szemmel kritizálta minden mozdulatomat. Aztán Charlie bácsi megálljt intett, jelezve, az én szakaszom véget ért. – No, add át! – csapott le rám rögtön türelmetlen bátyám. – Eleget bénáztál, most én jövök! – Nyugi már! – motyogtam, miközben átmásztam a hátsó ülésre. – Jobban ment volna, ha van tükör! Méltatlankodásomat tulajdonképpen senkinek sem szántam, de Charlie bácsi meghallotta. – Az én kocsijaimon sosem volt tükör, és nektek is ajánlom, hogy tanuljatok meg nélküle vezetni! – szólt közbe. Bátyám addigra már elöl ült, épp indított, és ez nagyon lekötötte. Elengedte az öreg megjegyzését a füle mellen. De én, akire hosszú, unalmas rázkódás várt, míg Christian kitombolja magát, örömmel fogadtam minden beszédtémát. – Miért? Az én kocsimon lesz tükör. Szabály van rá, ha jól tudom! – Szabály, az van – bólintott Charlie bácsi, de nem nézett rám, fél szemmel az utat figyelte, fél szemmel meg bátyámat. – De veszélyes móka csak úgy kiszolgáltatni magadat a fény játékának! – Ugyan, miért lenne az? Mi veszélyes lehet egy tükörben? – Semmi, csak amit benne látsz – vont vállat az öreg, és ez éppen elég volt, hogy felkeltse a kíváncsiságomat. – Magyarázd meg! – követeltem, és megráncigáltam a haját. Szórakozott mozdulattal félresöpört, de eleget tett kérésemnek. – Nézd, neked, nekünk, jó a szemünk. Emberi szem. Sokkal többet lát, mint egy farkasszem. Látja a színeket, a formákat, a teret. Jóval többet mesélhet neked a külvilágról, mint az orrod vagy a füled, pedig azok épp oly élesek, mintha farkas lennél. De a szemed a legjobb érzékszerved, hát az agyad leginkább a látvány adta információra támaszkodik. És épp ezért a képek tudják a leginkább becsapni. A tükör, illetve minden fényvisszaverő felület pedig ura a képeknek. Úgy játszik a fénnyel, ahogy kedve szottyan. És épp ezért könnyen megtéveszt, becsap! Én nem szeretem a tükröket! Néha határozottan félek tőlük, pedig igazából nem árthatnak! – fejezte be elmerengve, aztán egy kicsit előrehajolt, és félrehúzta a kormányt. Így is éppen csak elkerültük, hogy belezúgjunk az árokba. Elgondolkodtam a hallottakon, olyannyira, hogy még azt is kihagytam, hogy megszóljam bátyámat a vezetési hiba miatt. – De hát az emberek is a szemüket használják, ők miért nem félik a tükröket? – kérdeztem. – Nem félik, de ők is különleges erőt tulajdonítanak neki! Például, azt tartják, hogy a vámpírok nem látszódnak a tükörben, meg sok mesében szó esik mindenféle messzelátó meg beszélő varázstükrökről. – Ez csak legenda! Vámpírok nincsenek is!
– Ezt pont te mondod? – nézett rám Charlie bácsi, és felvillantotta farkasfogait. Nem fenyegetőleg, csak célzásként. Azonnal értettem belőle, és elszégyelltem magamat. Hogyan is merhetek én kételkedni bármi természetfelettiben? Ám azt egy pillanatig sem hittem, hogy én valaha félni fogok a tükröktől És nem is volt rá okom, egészen addig az átkozott, átkozott éjszakáig… * * * (csütörtök reggel) Hidegről és halálról álmodom, de a részletek elrebbennek, mikor ébredezni kezdek. Álmosan nyújtózkodom, és háborítatlanul élvezem puha ágyikómat, meg az ablakon beözönlő napfényt. Aztán már csak megszokásból megfordulok, és egy pillantást vetek az órára. Számlapját valami nekitámasztott cetli fedi, így nem látom az időt. Ásítva felülök, és elveszem a papírlapot. Már dél lenne? Aztán felébredek annyira, hogy észrevegyem, a cetlin írás vagyon. Kibetűzöm a macskakaparást. „Délután jövök addig is vigyázz magadra, kicsi Chris! Szeretlek.” Megszaglászom, és bátyám megszokott illata mosolyt csal ajkamra. Lerakom a lapot, aztán kicsattogok a fürdőszobába. Első pillantásom a tükörre esik; még mindig a falnak van támasztva. Megfogom és visszafordítom. Saját magamat láthatom benne, frissen és üdén. Ám nem elégszem meg ennyivel. Két kézzel rátámaszkodom a mosdókagylóra, és mélyen a tükörre meredve szuggerálom látványt, elő akarom idézni a tegnapi képet. Szembe kell tudnom nézni vele! De a szörnypofa nem jön elő, csak valami halovány telihold, meg esetleg pár futó farkas, hideg hómezőkön. Aztán nagyot sóhajtok, és erre felolvad a kép. Tehát minden szempontból magam vagyok. Gyorsan és alaposan megmosakszom, és miközben az arcomat szappanozom, szigorú fogadalmat teszek; ez a nap a józan ész és a méla unalom nevében fog eltelni! Ennek kapcsán még szárítkozás közben átmegyek bátyám szobájába, aztán magamra csavarom a törülközőt, és bemászom az ágya alá. Itt mozog egy parketta, és régebben mindig itt tartotta a dugipénzét. Most sem csalatkozom, a maroknyi üregben pár bankó lapul. Egyiket elveszem, aztán visszatérek a szobámba. Itt sajnos vissza kell emlékeznem néhány pillanat erejéig a tegnapra, mivel még mindig az ágyam előtt hever szakadozott, véres ruhám. Lekucorodom mellé, és előkeresem a filmet, amit tegnap vettem el attól a fotós figurától. Közben a kezembe akad Lui Vang névjegye is. Hosszú volt a tegnapi nap! Rövid habozás után úgy döntök, hogy nem dobom ki a firkász címét, így feltápászkodom, és belököm a kártyát asztalom fiókjába. Utána felnyalábolom a ruhák roncsait, és kivágom az egészet a fürdőszobai szemetesbe.
Mindezen takarítás jellegű munkák után felöltözöm, nagyméretű pólót és laza sortot veszek, majd előkotrom övtáskámat, és belerejtem a filmet meg a bankjegyet. Aztán lecsattogok a földszintre. Itt sincs senki, állapítom meg, ahogy körbenézek a nappaliban. Átvonulok a konyhába, és szemrevételezem a hűtőt. Bátyám tegnapi bevásárlásának köszönhetően barátságos látvány tárul a szemem elé. Kis hezitálás után döntök reggelim mibenlétéről. Vágok magamnak egy vastag szelet sonkát, bőségesen megkenem zsírral, aztán ráborítok egy fél pohár tejfölt. Másik kezembe egy literes tejesdobozt kapok, hüvelykujjam karmával lyukat ütök belé, és e módon felszerelkezve nekidőlök a konyhaablak párkányának. Étkezés közben szemlélődöm, de az utca, a tegnapihoz hasonló módon, üres és csendes. Bátyám Nissanja sehol, nyilván azzal ment el. Reggelimet majszolgatva bámészkodom tovább, de nem történik semmi. Álmos idő van odakint, forró, nyári nap! Aztán kinyílik a szemközti ház ajtaja, és kipattog egy piros, pöttyös labda. Közvetlen utána megjelenik a két kissrác is. Az idősebbik, talán tíz éves lehet, felkapja a labdát, még visszaint, és elindulnak az utca végén álló játszótér felé, de gyorsan irányt módosítanak, ahogy észreveszik a kocsimat. Magam sietve lenyelem, ami még a kajámból maradt, aztán kinyitom az ablakot. – Sziasztok, srácok! – köszönök ki nevetve. Meghökkenten fordulnak felém, aztán felderül az arcuk. – Szia, kicsi Chris! – köszön a nagyobb kimérten. A kisebb, hat és hét között, látványosabban lelkesedik. – Szia! Már azt hittük, sose jössz vissza! – mondja, és lélegzetvétel nélkül folytatja. – Ez a te kocsid? – Aha – válaszolok, aztán felülök a párkányra, majd kihuppanok a kertbe Mezítlábas talpamat kellemesen csiklandozza a langyos anyaföld, ahogy átvágok a kerítésig, amin egy mozdulattal átlendülök. – Na látod, hogy még nem nőtt fel! – énekeli a kisebb a mutatványomat bátyja felé fordulva. – A felnőttek nem szoktak kerítéseken átmászkálni! Anyu megmondta! – Jó, de nem lehet gyerek! Nagyon öreg. Elmúlt húszéves is! – magyarázza komolyan az idősebb, mintha ott sem lennék. Türelmesen megvárom, míg eldöntik a kérdést. Nem kis megkönnyebbülésemre végül „nagyfiú” besorolást kapok, amit bizonyos tekintetben még hízelgőnek is tekinthetek. Mindezek után természetesen lovagiasan felajánlom, hogy elviszem őket egy körre a kocsimon. Lelkesen másznak be a hátsó ülésre, magam mérsékeltebb tempóban követem őket. Elhelyezkedem a volán mögött, aztán gondosan és látványosan becsatolom a biztonsági övet. Körbenézek, megigazítom a visszapillantó tükröt – már a belsőt, a külsőt, ugye, elhamarkodottságomban letörtem és végül
óvatosan indítok. A srácok élvezik a száguldást, pedig nem megyek gyorsan. A kereszteződésekben meg kifejezetten csigatempóra váltok, és csak alapos körbenézés után vágok át rajtuk. De a nyitott, széljárta kocsiban többnek érződik a sebesség. Az idősebb közben mindenféle műszaki adatokról faggat, szó esik lóerőkről és űrtartalomról, ő módfelett magabiztos a témában, én meg nem akarok lemaradni mögötte, hát hantázok valamit, és amikor nagyon sarokba szorít, még konkrét adatokat is hajlandó vagyok mondani. Közben csendesen imádkozom, hogy kegyes hazugságaim ne okozzanak később galibát. A kisebb srácot más problémák érdeklik. – A sárkány tud repülni? – int a motorházon díszlő képre. – Nem – válaszolom határozottan. – De hát van szárnya! – Igen, de... de még kicsi. Majd ha megnő. – De ugye nem eteted spenóttal, hogy nagy legyen? Szerintem a fagyitól is meg lehet nőni, bár anyu ezt nem hiszi! – magyarázza. Értem a célzást. Hát megnyugtatom, hogy sárkánynak sosem adnék spenótot, mert azt én sem kedvelem, majd megállunk egy büfé előtt, és veszek három csokis jégkrémet. A kocsinak dőlve fogyasztjuk el, ők lelkesednek érte, én nem annyira. Felfordul tőle a gyomrom, sose bírtam jól az édességet. De legalább példát mutatok, hogy miképp kell lassan enni a fagyit, megelőzendő a torokgyulladást. Aztán hazafuvarozom őket. – Majd nézd meg a kiscicáinkat! – invitál a kisebb, amikor megállunk, és kikászálódnak – Igen, három kiscicánk van! Egy mamacica hozta őket, és a kert végében csinált nekik fészket. Anyu ki akarta dobni őket, de aztán maradhattak! Gyere, nézd meg őket! Kiscicák Nos, utálom a macskákat. Büdös, agresszív dögök! Bár igaz, velem szemben minden állat agresszív, és nem is ok nélkül, hát lehet, hogy a macskáknak is van jobbik énje, csak előlem titkolják. És ugye nem nevelhetem fajgyűlöletre a jövő nemzedékét! Ám ezzel együtt sem vágyom megnézni pár undok kis szőrgombócot. – Sajnálom, de allergiás vagyok a macskaszőrre. Ha megnézném, egész nap tüsszögnöm kéne – mentegetődzöm zavartan. – Mégiscsak felnőtt! – legyint koravén mozdulattal az idősebb, és ezt persze nem hagyhatom. Hát fogadok velük, hogy képes vagyok egy ujjon megpörgetni a labdájukat, és meg is nyerem, minek következtében hajlandók korengedménnyel visszahelyezni az eggyel fiatalabb kategóriába. Majd elbúcsúznak, a nagyobb a hóna alá csapja a labdát, és elindulnak a játszótér felé – Te! – fordul még vissza a kisebbik. – Charlie bácsi is vissza fog jönni?
– Buta! – inti meg azonnal az idősebb. – Charlie bácsi meghalt, és a holtak soha sem jönnek vissza! Anyu mondta! Hosszú, fáradt pillantást vetek rájuk, aztán nekidőlök a sárkánylángoknak, és karba fonom a kezem. – Charlie bácsi meghalt. És soha többet nem fog visszajönni – közlöm velük komoly hangon. Közben házunk emeleti ablakában, abban, amelyik az öreg szobájához tartozik, megvillan a napfény; de úgy teszek, mintha nem látnám. – És miért halt meg? – kérdi a kisebb srác. – Öreg volt – hazudom a szemükbe, aztán elmosolyodom, és ellököm magam a kocsitól – De most már menjetek! Ismételt búcsúzkodás következik, aztán végül távoznak. Én visszamászom a kertbe, majd onnan a konyhába, ahogy kifelé is jöttem. – Charlie bácsi! – morgom magamnak – Annyi csodáról meséltél nekünk! Véletlen lenne, hogy sose emlegettél hazajáró lelkeket? – teszem fel a kérdést a falaknak, amik persze némán hallgatnak. De nem is kell szólniuk, tudom a választ Charlie bácsi soha, semmit sem tett véletlenül. * * * A srácokkal tett kirándulásom után türelmesen várom bátyámat. Mintegy fél percig. Persze, nem jön meg, tehát nyitva áll előttem a lehetőség hogy ma is hasznossá tegyem magamat. Hát cipőt húzok, majd megigazítom övtáskámat, aztán belerobbanok a nagyvilágba. És igaza volt a kissrácnak, sárkányom igenis repül ahogy a legfőbb zsaruszékhely felé tartok. Nem mintha olyan veszettül vágynék a sarki hidegre légkondizott toronyházba, de nagyon érdekel, hogy mi lehet azon a tekercs filmen, amit tegnap zsákmányoltam. Az persze világos, hogy nem bízhatom rá egy kommersz fotósra, filmelőhívással foglalkozó ismerősöm meg csak egy van. Ez az illető pedig, mint ismerőseim túlnyomó többsége, zsaru. Hát leparkolok a rendőrpalota előtt, majd komoly képpel besietek. Közepes a nyüzsgés, senki sem állít meg, ahogy eltűnök a lépcsőház ajtajában. A harmadikig kocogok fel, aztán bevetem magam az emeleti kísértetkastélyába. Különféle, extrábbnál extrább laborok lapulnak ezen a szinten, nem semmi a hely! Vegyszerszag ingerli az orrom, a falon fekete-vörös piktogramok figyelmeztetnek a tíz csapás minden borzalmára, úgymint tűz-, méreg-és robbanásveszély, dohányozni tilos és atomvillanás, már ha jól értem a kis ábrát. Rövid bámészkodás után elkapok egy átsiető figurát. Az illető nő, haja szigorú kontyban, szemén sokdioptriás szemüveg, füle mögött ceruza, kezében vaskos dosszié. – Elnézést, Dodót keresem... – Háromszázhuszonöt. És ne zavarja, ha sokáig akar élni – közli
kifejezéstelen hangon hadarva a nő, aztán tovasiet. – Kösz – suttogom utána, majd megkeresem az említett szobát. Az egyik folyosó végén lelem meg, ajtaján újabb, rejtélyes ábrácskák sorjáznak. Meg se próbálom megfejteni őket, inkább bekopogok. – Nem érek rá! – süvölt ki egy agresszív hang. – Szia Dodo! Kösz az érdeklődést, én is jól vagyok! – válaszolom kedvesen. Odabentről csörömpölés hallatszik. – Kicsi Chris?! – Nyert! Megmondanád, hogy mit kell tennem, ha látni akarom azt az undok pofádat? – Várj! – hangzik a válasz, majd újabb csörömpölés, amit vízcsobogás követ. Hamarosan kivágódik az ajtó, és Dodo kipislog a nagyvilágba. Apró kis fickó, nálam nem sokkal idősebb, és jó fej. Momentán homlokára tolt, vadítóan modern – infra? ultra? – szemüveget visel, földig érő laborköpenyt meg két gumikesztyűt. Alakja köré kísérteties horroraurát von a helyiségből kisugárzó vérvörös fény. – Szia, kicsi Chris! Azt mesélték... eh, sok mindent meséltek rólad, de mindegy, hogy vagy? – nevet rám, miközben lerángatja, majd a háta mögé vágja kesztyűjét. – Virulok – válaszolom visszafogottan, és ő már csukja is be az ajtót maga mögött, majd zsebre vágja a szemüveget, és beterel a társalgóba. Ez a szoba is boszorkánykonyhára emlékeztet. Középen fotelek vannak egy dohányzóasztalka körül, ez eddig oké, de a sarokban mosogatókagyló áll, mellette pult, és azon különféle, groteszkebbnél groteszkebb üvegkacatok száradnak. Kicsit odébb jókora lombikban fekete lötty sötétlik. Dodo gyorsan kezet mos, aztán felkapja a lombikot. – Kávét? – kérdi, és már tölt is magának. – Kösz, még mindig nem! – No, mesélj, mit csináltál? – kérdi és kezében csészéjével lehuppan az egyik öblös fotelbe. Magam is letelepszem. – Semmit. Nem csináltam semmit. – Szóval, csak úgy egyszerűen, otthon ültél, mint a jó kislányok? Ezt ne akard nekem bemesélni, nem vagy te olyan alkat! – mordul fel. – Megviselt Charlie bácsi halála – komorulok el, és ő máris visszatáncol. – Bocs! És részvétem... Aztán rövid csend telepszik ránk, amit végül én török meg. – Á, hagyjuk! Tegnap hazaköltöztem, és most már minden a régi kerékvágásban halad! – Az Úr irgalmazzon akkor nekünk! – emeli égnek a tekintetét, majd visszatér a földre, és vet rám egy fancsali vigyort. – Tudod mit, ne cifrázd, mi kell? – Hát... – Ne add az ártatlant, nem az én két szép szememért kerestél fel! De ha
megint robbanóanyagra van szükséged, akkor kereken megmondom, hogy frászt! Már nem az apád a főnök, feleennyiért is repülnék! – fed meg, és erre elmosolyodom. – Csak egy apróságot akarok kérni! – veszem elő a filmet, majd elépöckölöm az asztalon. – Előhívnád? Elkapja a kis fekete gurigát, körbeforgatja fürge ujjai között, majd rámnéz. – Szexfotók! Terhelő bizonyíték a miniszterelnök ellen? Maffialeszámolás élesben? Esetleg fényt kapott, kénsavban ázott, majd megrágta a kutya, és ezért nem viheted közönséges laborba? – érdeklődik szigorú hangon. – Egyik sem. Egyszerűen bizalmas. – Aha. Hát, végül is, amit a bátyádról mesélnek, annak alapján még azt is megérteném, hogy nálatok az egyszerű családi fotókkal is bizalmasan kell bánni – csóválja a fejét. Lelkem mélyén felháborodom, van aki még nem tudja széles e határban, hogy Christian titkosügynök volt, amíg le nem lőtték? – Dodo kedves, ne gondolkodj, csak csináld meg! – biztatom. – Ó, persze! Jól van, kisasszony, holnapra kész! – vágja zsebre a filmet, aztán felhajtja kávéját. – Köszönöm! – mosolygok rá őszintén. – Nincs mit! És üdvözlöm az apádat! – Átadom! – ígérem felelőtlenül, aztán talpra kecmergek. Dodo fürgén felpattan, majd búcsút int, és eltűnik laborja irányába. Merengve nézek utána. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet neki adni a filmet? Hisz fogalmam sincs, mi van rajta, és abban biztos lehetek, hogy ő el fog gondolkodni raja! És nem hülye a srác! Ám ez is késő bánat, vonok vállat, aztán kislattyogok a társalgóból. Elmélázva megyek ki a lépcsőházba, de még mielőtt nekivágnék a lefelé vivő útnak, ajtócsapódást, majd közvetlenül utána sietős lépéseket hallok. A hang a magasból jön, valahonnan a főnökök szintjéről. Megtorpanok, fellesekszem, de végül az orrom adja meg a választ, a huzat nekem kedvez. Bizony, Christian csattog lefelé! Persze, hisz ki az ördög kerüli itt rajtunk kívül azt a rohadt, tükörfalú liftet? Hát megállok, nekitámaszkodom a falnak, és bevárom. Alig két emeletre van tőlem, amikor észrevesz, megtorpan. Hallom, ahogy szimatol, majd megkönnyebbülten felsóhajt. – A frászt hozod rám! – köszönt, miközben lekocog mellém. – Bár persze gondolhattam volna, hisz ki az ördög kerüli itt rajtunk kívül azt a rohadt, tükörfalú liftet? – von vállat. – Neked is szia. Mit kerestél odafenn? – Olsennel beszéltem. Közben elindulunk lefelé. – És? – Semmi. Közöltem vele, hogy itthon vagyok, épen és egészben, és folytatni akarom ott a melót, ahol abbahagytam, ő erre azt mondta, hogy utálja, de
nagyon, hogy állandóan kész helyzet elé állítom, szememre vetette, hogy épp oly önfejű vagyok, mint az apám, majd többé-kevésbé az áldását adta rám. – És biztosan bölcs dolog volt itt felkeresni? Mindenki orra előtt? – Ugyan, ki nem tudja még, hogy neki dolgozom? – sóhajt, és ebben igazat kell neki adnom. – És te? Beharapom a szám szélét, számítottam a kérdésre, de egy pillanatig nem tudom, mit válaszoljak. Aztán merész húzással úgy döntök, maradok az igazságnál. – Hoztam egy filmet Dodónak. – Filmet? Miről? – kérdi gyanakodva. – A tegnap estéről. Christian megtorpan, majd megragadja a vállam, és maga felé ránt. – Te megvesztél? – horkan fel ingerülten. – Van egy filmed arról, hogy... hogy mit csináltál tegnap este, és te ezt a filmet nem téped apró cafatokra, hanem előhívatod? Egy ismerőssel? Nem emlékszel, mit mondott Charlie bácsi erről? „Járj az árnyékban, és soha ne fecsegj farkastermészetedről!” – idézi az öreget nagy hangon, és közben alaposan megráz. Dühösen félrelököm a kezét, és felmordulok. – Ne nézz hülyének! Azok a képek nem rólam vannak! A balhé kitörése előtt készültek, és esetleg megtudhatom belőlük, hogy miért, meg kivel verekedtem! – válaszolom, bár azért ennyi eredményt nem várok az egésztől. Christian egy ideig némán bámul, aztán nem tép szét, csak lassan megcsóválja a fejét. – Én szeretett húgocskám! Tegnap még arról volt szó, hogy én bajban vagyok, és te segítesz kimásznom. Ehhez képest van egy olyan gyanúm, hogy a nyomomban loholó kokainmaffia kedves cserkészcsapat, ha összevetjük a te körülötted zsongó káosszal Erre csak elmosolyodom, és vállat vonok – Túlliheged! – Úgy legyen! – hagyja rám bátyám, aztán elindul lefelé. Lassú léptekkel követem. Odakint megtorpanás nélkül kocsija felé indul, én kicsit habozom, majd odakocogok sárkányomhoz. Tempósan indítok, és a parkoló kijáratánál mellé állok Christiannak, aki lusta pislogással lesi, mikor fordulhatna már ki. De összefüggő autóoszlop vonul előttünk, se vége, se hossza – Mi van, fickókám, nem megy a járgány? Tudod, azt a jobboldali pedált kéne taposni, ott, a lábadnál! – kiáltok át neki hanyagul – Káprázik a szemem, vagy tényleg nőt látok a volán mögött? – kérdez vissza vigyorogva, és teker egy kicsit magnója hangerején. Feldübörög a heavy metál, de már nem törődöm vele. Kihasználva az előttem nyíló, kólásdoboz méretű rést, kilövök. Fékek csikorognak, dudák sikoltanak fel, de mindegy. Egy gyors pillantás a véletlenül épp jó irányba beállított tükörre: bátyám kék Nissanja is kifordul, és fel kerékkel a járdán félig az úton, de jön. Azért sem fog leelőzni! Sárkányom remekül gyorsul, észveszejtő tempóban
cikcakkolok, a Nissan egy kicsit lemarad. Aztán az egyik lámpánál bátyám új sávot nyit, és elhúz mellettem. Nincs más lehetőségem, átvágok a villamossínekre, ott most nincs tömeg, csak egy böhönc sárga közeledik szemből. Mielőtt eldózerolna, visszapasszírozom kocsimat a hagyományos módon közlekedők közé, majd a mögöttem felzengő dudakoncerttel nem törődve bevágok egy mellékutcába. Közben csendben imádkozom. hogy az általam tervezett útirány valóban rövidítés legyen. Parkoló kocsik hosszú sora mellett húzok el, és derékszögű kanyarokat veszek, olyan kiló ötvennel. Csikorog a kézifék, hörög a motor. Ám minden hiába, mikor befordulok az utcánkba, bátyám Nissanja már a házunk előtt parkol. Csekély elégtétel, hogy mellette egy zsarukocsi áll, te tején villódzik a kék fény. Hát lassúra váltok, és illedelmesen leparkolok mögöttük. Aztán csendesen figyelem az eseményeket. Christian a fakabátokkal tárgyal, és igyekszik meggyőzni őket, hogy neki még szüksége van a jogsijára, amit egyáltalán nem szerencsejátékon nyert. Érvként először a nevét hozza fel, aztán, mikor láthatóvá válik, hogy ez kevés lesz, hát megtámasztja még néhány bankóval is kérését. A zsaruk kis töprengés után ezt már elfogadják, és elégedetten elhajtanak. Fejcsóválva szállok ki a kocsimból. – Pfuj korrupció, pfuj bűnözők! – közlöm megvetően. – Vajon mennyit kaszál az a maffiózó, aki kiadta a parancsot a legyilkolásodra? Christian mogorván megdörzsöli a tarkóját. – Ha majd hozzáteszi azt, amit még tőlem kap, ha találkozunk, akkor ki fog derülni, hogy nem járt jól! – veti oda foghegyről, és bemasírozik a házba. Hümmögve követem. Bátyuskám mindig is elég gyakorlatiasan szemlélte a világot, és általában nem zavartatta magát holmi elvek meg erkölcsök miatt. Ezt én sosem helyeseltem, de persze ettől még lehet igaza, merengek, míg betrappolok a házba. Első utam a konyhába visz, hisz éhes vagyok, és filozófiát csócsálva nem lehet jóllakni. Vágok pár szelet szalonnát, megpirítom a saját zsírjában, majd mellé dobok néhány darabka sonkát is. Aztán az egészre ráütöm azt a tízegynéhány tojást, ami a hűtőben dekkol. Nem sütöm át teljesen, még félnyersen lekapom a tűzről, aztán az egész négyujjnyi vastag, rezgő kocsonyát kiborítom egy tálra, majd terítek a teraszon. Közben hallom, hogy bátyám odafent tusol, de mire elkészülök, addigra ő is előkerül. Angyali egyetértésben lapátoljuk be a kaját, majd nagyot szusszanva hátradőlünk a nádfonatú székekben, és csendesen szemléljük a világot. Ami, tulajdonképpen, nagyon szép. – Mi lenne, ha lemennénk a tengerre, és úsznánk egy nagyot? – javasolja végül Christian. Rápislantok, látszólag tök közömbösen bámulja a kertet, de érzem, a szeme sarkából engem fixíroz. Sanda gyanú éled lelkemben, nem mezei kirándulást
szervez. Nyilván valami nagyobb szabású mulatságra készül, amire talán egyenesen Olef kéne meg ma reggel, amikor találkoztak. Ám ezzel együtt is, sőt, kifejezetten ezzel együtt, miért is ne ugranék fejest vakon a semmibe? – Jó ötlet! – hagyom rá. Aztán csak hallgatjuk a csendet, a kert neszeit. Késő délutánra jár már az idő, a fák lombjai között álmosítóan susog a szél. Szerintem ez a leglustább napszak. Ám végül csak feltápászkodom, és összeszedem a tányérjainkat. Közben feminizmusom is felébred, és csúf dolgokat gondol bátyámról, aki lám, igazi férfi, legalábbis lazán rám hagyja a konyhai robotot. Már a mosogató előtt csörömpölök, és épp azon hezitálok, hogy megengedjem-e a vizet, vagy hagyjam a melót holnap reggelre, amikor megszólal a telefon. – Vedd fel, én dolgozom! – kiáltok ki bátyámnak, aki mély morgással felel, de végül megmozdul, és elcammog a telefonig. Én ezzel párhuzamosan úgy döntök, hogy a mosatlan edény egy kicsit még nyugodtan várhat, és az ajtóból leselkedve figyelem, ahogy Christian felveszi a kagylót. – Halló? Én vagyok.. Ja, hogy kicsi Christ keresi. Adom – mondja, majd rámnéz. – Téged keresnek. – Kicsoda? – érdeklődöm, míg besietek a szobába. – Tudom is én! Hát merek érdeklődni a magánügyeid iránt? – nyomja a kezembe a kagylót, aztán lehuppan az egyik fotelbe. És még hogy nem érdeklődik a magánügyeim iránt! Tökéletesen látom ám, hogy már hegyesednek is a fülei, azt meg tapasztalatból tudom, hogy remek a hallása! De nem szólom meg kíváncsiskodása miatt. Igazából sosem voltak titkaink egymás előtt. – Halló? – szólok bele a készülékbe, aztán rögtön magához térít a fülembe suttogó férfihang. – Szia Chris, illetve kicsi Chris, vagy mi a franc! Én vagyok az, Ricardo. Izé, hogy vagy? Pillanatra megfagy az ereimben a vér. Mit akarhat? Talán látott tegnap este valamit? Nem hiszem, hisz ha jól emlékszem, hamar lelépett. – Szia Ricardo. Kösz, én jól vagyok Te? – Én is oké. Meg a srácok is. Csak... Te, találkozhatnánk? – kéri. Átüt a hangján az idegesség, úgy tippelnék, bajban lehet. – Hol, mikor? – Most ráérsz? Vetek egy gyors pillantást bátyámra, aki széles mozdulatokkal rázza a fejét jobbra és balra. – Ráérek – fordulok vissza a telefon felé. – Akkor a Négy Pálmában várlak. Rendben? – Megyek. – Kösz! Szia! – Szia – teszem le lassan a kagylót, majd Christian felé fordulok, és
sajnálkozva elmosolyodom. – Bocs, bátyuskám! Hallhattad, valahol szükség van rám! – Tegnap is velük voltál? – kérdi, én meg csak biccentek. Ezen egy kicsit elmélázik, ám gyorsan dönt – Oké. De veled megyek. És utána irány a tenger! Már hozom is a törülközőmet. Ha addig ellógsz, átharapom a torkod! – pattan fel a fotelból, és felsiet az emeletre. Türelmesen várom meg. Egy cseppet sem bánom, hogy elkísér, valahogy nagyobb biztonságban érzem magam mellette. Nem mintha bármi komolyabb baj érhetne egyedül, de mégis, jobb együtt. Ketten simán legyaluljuk a Ricardót fenyegető veszélyt, vagy esetleg magát Ricardót, ahogy alakul. Mert bizony aggódom, hogy mit akarhat az olaszos srác! Lehet, hogy szemtanúja volt tegnapi őrjöngésemnek, és azt akarja számon kérni rajtam? Meg a farkasfejet és a loboncos bundát... Ki tudja? És ez esetben valahogy rá kell vennünk, hogy hallgasson. De vajon meddig mehetünk el a meggyőzés eszközeiben? Hm. Vajon Charlie bácsi mit csinálna a helyünkben? Ő nyilván nem finomkodna, ha már egyszer a célt kitűzte maga elé. Ha el kell hallgattatni, akkor el kell hallgattatni. Csak egy a hiba, én kedvelem a srácot, és egyszerűen nem akarom megölni. Olyannyira, hogy nem is fogom, döntök, és ehhez már csak az kell, hogy ne is kényszerítsen rá. Christian léptei zavarnak meg, bátyuskám harcra készen trappol lefelé. Vállán rikító narancs törülköző, fején napszemüveg, lábán strandpapucs. Még begyűri fekete pólóját hasonszín sortjába, aztán felszegett fejjel nekivág az előszobának. – Gyere húgocskám, tudjuk le a pasast, aztán tengerre fel! Én meg megyek, követem, még azt is zokszó nélkül fogadva, hogy a Nissannal megyünk, és ő vezet. Mivel fogalma sincs a Ricardo által említett kocsma koordinátáiról, navigálok is. Hamarosan a központ szegélyén járunk, majd letérünk a lakótelep felé, ahol az elmúlt fél esztendőben laktam. Közben, mivel nem köt le a vezetés, háborítatlanul gyönyörködöm az egyre sötétedő égben, mely csodás hátteret ad a magasba törő toronyházaknak. Meg más előnyei is vannak, hogy nem én nyomom a gázt. Az egyik piros lámpánál kipattanok a kocsiból. – Várj! – intek vissza Christiannak, majd kikocogok az álló autók között a járdára, és a sarki trafikban veszek egy esti újságot. Aztán visszasietek a Nissanba, kényelmesen elhelyezkedem az anyósülésen, és belemélyedek a lapba. A harmadik oldalon lelem meg, amit keresek. „Bandaháború a belvárosi parkban! Két halott, több súlyos sebesült!” hirdeti a cím. Érdeklődve olvasom végig a cikket. „Verekedés”, oké, „ismeretlen okkal” nem vártam többet, aztán végre jön az áldozatok listája. Az egyik hulla golyótól,
az nem az én lelkemet terheli, a másiknak átharapták a torkát. További hárman az intenziven fekszenek, szintén kutya marta sérülésekkel. „A harapásnyomok alapján bullmasztif vagy más, nagy termetű eb” közli a jólértesült újság, majd hosszas kirohanás a harci kutyák ellen. Szegény ebek! Tehetnek is róla, hogy mire tenyésztik őket! A többi, könnyű sérült „előzetes letartóztatásban”, és az újságíró reménykedik benne, hogy a rendőrség elébb rájön, hogy mi a fene is történhetett, és csak utána sújt le a törvény keze, lehetőleg a valódi bűnösökre. Ámen. Leeresztem a lapot, és elgondolkodom. Nos, nem fáj annyira, mint tegnap féltem, hogy fájni fog. Nem, semmi különöset nem érzek. Sőt, lelkem cinikusabb fele szinte elvárta, hogy ma ellenfeleim haláláról kapjak hírt. Megengedek magamnak egy fanyar félmosolyt. Nos, nem először öltem tegnap este! Régtől gyilkos vagyok, már születésem pillanatában tudni lehetett, hogy ez lesz belőlem. Benne van a véremben. Félig ragadozó vagyok. Mint Christian. Vagy mint Charlie bácsi. Mint mi mindnyájan. Régtől tanulok együtt élni a gondolattal... * * * Esztendőkkel ezelőtt történt, hogy először szembe kerültem a kérdéssel, bár akkor még korántsem ennyire drasztikusan. Egyszerűen egy délután ottragadtam a tévé előtt. Unalmasan szürke nap volt, kint deres hideg, bent kellemes meleg, gőzerővel ment a fűtés. bátyám valahol a kertek alatt kujtorgott, én meg félálomban bámultam a képernyőt. Így eshetett, hogy meg néztem egy katolikus félórát. Mondanom sem kell, nem kaptam vallásos nevelést, de a műsor kapcsán egy és más szöget ütött a fejemben. Hát felkocogtam az emeletre, Charlie bácsihoz. Kopogás nélkül rontottam be a szobájába, és rögtön nekiszegeztem az engem érdeklő kérdést. – Mi a sátán teremtményei vagyunk? Az öreg hökkenten nézett rám. Az ablak előtt álló asztal lapján ült törökülésben, körülötte egy szétszedett vadászpuska darabjai hevertek. Beléptemkor épp egy fémkütyüt vizsgálgatott nagy figyelemmel a gyér fényben. Most leeresztette, rám nézett. – Nem vagyunk a sátán teremtményei – válaszolta határozottan, és visszamerült munkájába. – Amikor azt kérdeztük, hogy honnan származunk, akkor azt mondtad, hogy nem tudod Akkor hogyan állíthatod, hogy nem az ördög teremtett minket? – akadékoskodtam tovább. Rámnézett, sóhajtott egyet, és megint leengedte a kezében lévő vacakot. – Nem tudom, hogy honnan származunk, de pontosan ennyire nem tudom azt sem, hogy létezik-e a sátán, vagy ez is csak egy a sok majomhalandzsa közül.
Miért pont abban kéne hinnem, hogy az ördög teremtett minket, amikor százszámra hallottam már legendákat az őseink eredetéről? Vagy egyáltalán, miért választanám ki bármelyik legendát is, mi okból tarthatnám igazabbnak az egyik mesét, mint a másikat? – érvelt, és kedvesen rám mosolygott. – Ó, nem így értettem. Azt akartam kérdezni, hogy mi valóban a gonosz teremtményei vagyunk-e, függetlenül attól, hogy azt a gonoszt most sátánnak hívják, vagy nem – rágtam tovább a fülét. Charlie bácsi mogorván felhorkant. – Hogyhogy gonosz? Mihez képest? Nincs értelme abszolút jóról és gonoszról beszélni. Neked jó, ha megeszel egy nyulat, a nyúlnak nem. Ahhoz, hogy gonoszról beszélhessünk, ahhoz valakinek a szemszögéből kell nézni a dolgokat. És ha a mi szemszögünkből nézed, akkor a mi teremtőnk nagyon jó volt. Hisz nélküle most nem lennénk itt! De mondom, először is kell egy cél, amit el akarsz érni, és amikor azt mondod valamire, hogy „jó”, akkor semmi többet nem teszel, mint ehhez a célhoz való viszonyát jellemzed – magyarázta lassú gesztusokkal. – De... Azért te azt helyesnek érzed, hogy mi... Szóval... – kerestem a szavakat, aztán újrakezdtem. – Én néha nagyon elvesztem a fejemet, és olyankor elég durva dolgokat szoktam csinálni. Néha csak úgy berágok valamire, és tiszta ideges leszek, és ölni lenne kedvem. Akkor nem igazán nézem, hogy nagyobbat harapok-e a kelleténél, vagy hogy kit ütök meg. Ha ilyenkor csak Christian, vagy te vagy a közelben, akkor nincs is ezzel semmi baj, de bele se merek gondolni, hogy mi lenne akkor, ha ez az iskolában törne rám, vagy... vagy valahol, valami embertömegben! – magyarázkodtam. Charlie bácsi felvonta a szemöldökét. – Mi lenne? Ölnél – válaszolta magától értetődően. Egy pillanatra értetlenül néztem rá, hihetetlen volt ez a nyugodt beletörődés azok után, hogy ezerszer is elismételte már nekünk; embert és farkast ölni nem szabad. De komolyan nézett rám, és nem folytatta. Szomorúan lehorgasztottam a fejem. – Tehát mégis a sátán teremtményei vagyunk! – szögeztem le. Az öreg dühösen fújta ki a levegőt, de csendesen magyarázott tovább. – Kicsi Chris, te emberi értékrend szerint nevelkedtél, a huszadik századi nyugati civilizáció normái szerint! És e szerint az értékrend szerint, ha valaki pusztán felindulásból elkezdi lemészárolni a közelében lévőket, akkor az az illető őrült, akinek elmegyógyintézetben a helye. A mi fajtánkkal viszont a lelkünkbe zárt farkasnak köszönhetően, igen könnyen megeshet, hogy elborul az agyunk, és ölni vágyunk! Tehát emberi szemszögből nézve mi mindannyian zártosztályra való tömeggyilkosok vagyunk! De miért lenne helyes az emberi értékrendet használni miránk, akik annyira különbözőek vagyunk az emberektől? – mondta, és tartott egy kis szünetet, hogy legyen időm megérteni a lényeget, majd folytatta. – Arról nem is beszélve, hogy maga az emberi norma sem homogén valami!
Hisz például mennyire messze esik a modem, „civilizált”-nak tartott szemlélet a kannibálok szokásaitól! Sőt, igazából mi egészen közel vagyunk az előbbihez, mert legalább megpróbálunk úrrá lenni gyilkos ösztöneinken – magyarázta, és lényegében egyet kellett vele értenem. Ám nem nyugodtam meg a lelkem mélyéig. – De azért ha belegondolsz, nem érzed úgy hogy jobb lenne, ha nem is létezne a mi fajtánk' – kérdeztem elmerengve. – Van joga élni azoknak, akik minden pillanatban magukkal hordozzák a halált? Egy pillanatra értetlenül nézett rám, aztán előredőlt, és lassan, tagoltan felelt. – Kicsi Chris! Pontosan azoknak van joguk élni, akik képesek rá!– mondta csendesen suttogással. És akkor, legbelül a lelkem mélyén, egy röpke pillanatra megéreztem valami nagyon tiszta igazságot. Ahogy a fehér, téli fények körberajzolták törökülésben ülő alakját, valahogy nagyon ősinek, nagyon természetesnek tűnt mindaz, amit mondott. – Aha. Talán értem. Majd elgondolkodom még rajta – motyogtam. És már bántam, hogy megszólaltam, szavaim úgy fújták el a megvilágosodás magasztos pillanatát, mint ahogy vihar oltja el a gyertyalángot. De Charlie bácsi, úgy látszik, ezt nem vette észre. – Helyes, gondolkodj el rajta! Elvégre meg kell tanulnod hogy lelked fele ragadozó gyilkos. Akik képtelenek ezt elfogadni közülünk, azok csúnyán végzik! – fenyegetett meg baljóslatúan csendes hangon. Én pedig megpróbáltam megemészteni a hallottakat. Évekbe telt, de azt hiszem, sikerük. És közben reszketve vártam a pillanatot, amikor valaki meghal a kezeim között. Nos, fél esztendeje ez is megtörtént. Öltem. Nem is egyszer. És pár napja már úgy érzem, hogy túléltem. Méghozzá ép elmével. Mondd, Charlie bácsi, lehet, hogy lassan már felnőttnek tekinthetem magam? * * * Hátradőlök, és nagyot sóhajtok, aztán összehajtom az újságot. Kocsink csendesen suhan a forgalomban, mellettünk reklámfények égnek, felettünk csillog a kora alkonyat. Becsukom a szemem, és elhessegetem fájó gondolataimat. Bátyám közben fél szemmel belekukkant a lapba, aztán maga elé veszi, és vezetés közben bele-beleolvas. Végül ő is leengedi az újságot. – ”Nem szabad gyilkolni! Sem embert, sem farkast.” Így mondta Charlie bácsi, ha jól emlékszem – jegyzi meg csendesen. Felnézek, és eltöprengek, hogy erre mit lehet válaszolni. – Jól emlékszel – hagyom végül rá, aztán csak folytatom. – Tegnap este Ricardo hívott, hogy segítsek biztosítani egy találkozót. – Kik között? – kérdez közbe bátyám. Vállat vonok.
– Ki tudja. – Rákérdezhettél volna! – mordul fel Christian. – Nem mindegy a magunkfajtának, hogy miféle darázsfészekbe tenyerelünk bele? – biggyesztem le az ajkam. – Elmentem. Ott volt az egész motoros banda, meg jó páran a másik részről is. – És persze kitört a balhé – szól közbe ismételten bátyám. – Nem – rázom meg a fejem. – Nem, zavartalanul lement a találkozó. Utána lehetett valami baj, nem is tudom mi. Egyszer csak benne voltam egy tüchtig kis verekedésben. És túl sokat ütöttek, elborult az agyam. Ennyi, és bocs – fejezem be. Christian tompán morog, nem tetszik neki az egész, ez messze látszik róla. – És most mit akar az a szépfiú? – böki ki végül. – Hallhattad, beszélni velem – válaszolok, aztán hátrahajtom a fejem, és félig lehunyom szemem. Bátyám felvonja a szemöldökét, ahogy rámsandít, de aztán elmosolyodik. – Jó. Ami történt, az megtörtént – mondja lassan, és megbocsátása megtöri lelkiismeretem utolsó próbálkozását, hogy nyomorultul érezzem magam. – A sráccal meg beszélünk. És széttépem, ha megint valami ocsmányságba akarja belehajszolni az én szegény, ártatlan kis húgocskámat – fejezi be vitát nem tűrő határozottsággal Christian. Tehát bátyám mellettem áll, de hát mi mást is csinálna? És ennek a fényében már nem érzem szükségesnek bizonygatni igazamat. – Na, azért nem teljesen Ricardo hibája a tegnapi nap, én is lehettem volna elővigyázatosabb... – jegyzem meg, de nem mentegetem tovább az olaszos bandavezért. Hisz hamarosan ki fog derülni, hogy mit akar, és bizony lehet, hogy megint valami disznóságot. * * * Szerencsénkre találunk parkolóhelyet a Négy Pálma előtt, bár alig nagyobbat, mint egy gyufásskatulya. Bátyám óvatosan beállítja a kocsit, aztán fürgén kipattan a járgányból. Sietve követem, egyszerre lépünk be a kocsmába. Azonnal pofán csap a tűrhetetlenül erős füstszag, az alkoholbűz, és a csehó közönségének szemcsípő izzadtsága. Christian megköszörüli a torkát, magam is köhöghetnékemmel küzdök, de végül legyűröm. Közben észreveszem Ricardót is, a srác egy sarokasztalnál üldögél, és láthatóan megkönnyebbül, amint észrevesz engem. Aztán, amikor leesik neki, hogy nem vagyok egyedül, ismét elsápad. Mindezzel cseppet sem törődve lépek oda az asztalához, és leülök. – Szia Ricardo! Ő a bátyám, Christian. Chris, ő Ricardo – celebrálom a bemutatást, miközben bátyám is leül. – Helló! – motyogja a bandavezér, majd nehézkesen feláll – Mit hozzak
nektek inni? – Amit magadnak – mondom gyorsan, megelőzve bátyámat, aki már majdnem kiböki, hogy „semmit”. Nem mintha én alkoholra vágynék, egyszerűen csak egy menő motoros banda főnökével szemben ezt megköveteli a protokoll, és én nem akarom feleslegesen megbántani a srácot. Ricardo számára is természetes, hogy iszunk, nem is veszi észre Christian meghökkenését, elsántikál a bárpultig, és rendel három feles tequilát. Ahogy visszajön, még egyszer megszemlélem, de nem kétséges, bal lábán, a térde felett, kötést rejt ruhája. Ha nem lenne ilyen tömör bűz idebent, talán még az alvadt vér szagát is érezném, de így is kétségtelen: megsebesült tegnap. Leülni is nehézkesen ül le, aztán elénk tolja poharainkat, és kényszeredetten rám mosolyog. – Nos, mit akarsz? – kérdem türelmetlenül, de nem válaszol azonnal. Időhúzásképpen cigit, gyufát kotor elő, rágyújt. Önkéntelenül is összerezzenek, amikor felvillan az apró lángnyelv, tánca egyszerre taszít és vonz, nem tudom leemelni róla tekintetemet. De gyorsan ellobban a kis, narancs ragyogású fény, és én visszatérek a valóságba. Ricardo mélyen leszívja a füstöt, ám láthatóan nem nyugszik meg tőle. – Örülök, hogy épen megúsztad – mondja végül kényszeredetten. – Nem neked köszönhetem! Nagyon gyorsan leléptél! – vágok vissza. Ricardo nem felel, lehajtja a fejét, és szégyenkezik. Tehát így történt, tényleg elhúzott. Alig bírom visszafojtani megkönnyebbült sóhajomat. Nem buktam le előtte, és ez máris mérsékli rosszkedvemet. Nem úgy bátyámét, akiben most tudatosul, hogy Ricardo engem cserbenhagyott. De még mielőtt ezen felháborodva valami ostobaságot csinálna, békítőleg megfogom lassan ökölbe szoruló kezét az asztal alatt. – Nyugi! – suttogom, aztán Ricardo felé fordulok. – Szóval, mit akarsz a bocsánatkérésen túl? A srác egy mozdulattal felhajtja italát, aztán nagy levegőt vesz. – Segítséget szeretnék tőled kérni. – Megint? Netalántán megint valami könnyű kis buli, csekély pénzért? – Most az a problémád, hogy nem fizettem? – fakad ki, majd rongyos bankókat kotor ki a zsebéből, és elém vágja őket az asztalra. Christian jól hallhatóan felmordul, de egy futó mozdulattal rávillantom a fogaimat, és ez visszafogja. – Nem a pénzzel van problémám – morgom csendesen, miközben azért elteszem az asztalon heverő bankjegyeket. Megszenvedtem értük. – Nézd Chris! A tegnapról van szó. Oké, leléptem, amikor túl meleg lett a helyzet, de nem mondhatod, hogy rád se bagóztam volna! Megpróbáltalak felszedni, bocs, hogy nem sikerült, de közben az egyik állat belémvágta a kését, nem igazán maradhattam tovább! A többiek is leléptek, aztán már csak később derült ki, hogy Steve nincs sehol. Ma utánajártam, begyűjtötték a zsaruk, a rendőrségi kórházban van. És ki kéne hozni – fejezi be, majd rámnéz, fáradt,
kérő tekintettel. – Miért én kaparjam ki a zsaruk kezéből? – motyogom. – Mert az apád lánya vagy. Biztosan van a zsaruk közön valami ismerősöd – vágja hozzám Ricardo, aztán vár. Lassan emésztgetem mondókáját, csúf összefüggések vázolódnak fel előttem. Christian az, aki kimondja őket. – Nézd, haver! Én nem szeretem azokat, akik cserbenhagyják a barátaikat Nem igazán korrekt eljárás. Te tegnap legalább két haverodat a szarban hagytad, egyikük a zsaruk kezei közön végezte, kicsi Chris, ezer szerencsédre, megúszta. És neked ezek után még van pofád a segítségünket kérni? Tudod, valahogy úgy érzem, hogy eleve azért szervezted be a húgom, hogy ha utólag valami balhé lesz, akkor majd ő kihúz téged belőle! – morogja, és látom a szemén, hogy lassan, de biztosan megy fel benne a pumpa. Ricardo beharapja a szája szélét, de nem hajtja le a fejét, állja bátyám zölden lobogó tekintetét. – Sajnálom, hogy így látod – közli kurtán. Christian erre valószínűleg az arcába vágná az asztalt, de mielőtt megmozdulhatna, elkapom a kezét – Hagyd! Egy röpke pillanatig egymás szemébe nézünk, aztán bátyám dühös szusszanással kifújja az eddig bent tartott levegőt, maid felpattan, és szó nélkül távozik. – Ideges típus – morogja Ricardo, és szemével követi Christian megtermett alakját, míg az ki nem lép a kocsmából. – Az. De a bátyám. És hajlamos vagyok magam is úgy gondolni, ahogy ő mondta – felelem csendesen. Ricardo kétségbeesetten rám néz. – Lehet, hogy azért is hívtalak, mert zsarucsemete vagy. Oké, higgy amit akarsz! De nem ez volt az első szempont. – Hanem az, hogy jól verekszem? Amit meglehetősen ocsmány módon próbáltál ki? – idézem fel magamban a két verőlegényt, akikről elfelejtett szólni a szépfiú. Ricardo nem veszi a szívére megjegyzésemet, vállat von, és folytatja. – Akár. De mindegy. Steve kórházban van, és börtönbe fog kerülni. A zsaruk, ha akarják, akármit rávernek Akiket a másik féltől begyűjtöttek, azokkal óvatosabban kell majd bánniuk, hát Steve lesz az, akin majd példát statuálnak. Ez biztos. – Miért, ki az a másik fél, akinek az embereit nem lehet megbüntetni? – teszem fel a kérdést. Ricardo rám néz, majd szomorú félmosolyra húzza az ajkát. – Nepperfélék. Ennyi elég? Mert többet nem tudok. Röpke csend ereszkedik közénk, aztán fáradtan felállok. – Nem akarok ilyesmibe belekeveredni, és félek tőle, hogy már túlzottan is belekevertél. Szia – válaszolok, aztán már csak puszta udvariasságból felhajtom italomat.
A gyomrom tripla szaltót vet de szervezetem, mint mindig most is gyorsan legyűri a belédiktált mérget. Egyenes léptekkel hagyom el a csehót. Kint nagyot szívok a friss levegőből. Bátyám már a kocsiban ül, nem váratom tovább, beszállok. – Miben maradtatok? – kérdi indítás közben. – Nem segítek neki – válaszolom határozottan. – Miért? – kérdi bátyám. – Mert nem igazán akarok – vonok vállat. – Olyan ciki lenne most azért házalni, hogy a srácot kiengedjék! Hisz az összes szóba jöhető nagykutyát messze kerültem az elmúlt fél évben. Most ezért látogassam meg őket ismét? – magyarázkodom unottan, és nem hiszem, hogy ennél többet kellene mondanom bátyám meggyőzésére. Hisz az imént majdnem megverte Ricardót, világos, hogy nem nagyon szimpatizál a sráccal! De Christian hümmögve fogadja érveimet. – Tudod, nem szeretem azokat, akik cserbenhagyják a haverjaikat – mondja végül csendesen, miközben besorol a belső sávba. Kicsit kiakadok rajta, mi ez a gyors köpönyegfordítás? – Te lemaradtál róla, úgyhogy megmondom, kábítószeres buli van a háttérben! A mi családunk pedig egyszer már megjárta valami gyanúsan hasonló üggyel, és nincs rá szükség, hogy újból megismétlődjön a téli balhé. Nem akarom ismét a fejünkre hozni a vihart! Arról nem is beszélve, hogy ezt te már megtetted helyettem. Egy családban elég egy ember, akire haragszik a maffia! – morgom felé, de minden érvem falra hányt borsó, Christian továbbra sem ért velem egyet. – Belekeveredtél – zárja le a témát, és innentől tüntetően a vezetésre figyel. Én meg enyhe sértődöttséggel hallgatok, miközben elhagyjuk a várost. * * * Ahogy megfogyatkoznak körülöttünk a házak, lassan felolvad a lelkemben a harag és a feszültség. Hisz most mégiscsak egy kellemes mulatság vár ránk, Ricardo kérésének felülvizsgálatát pedig holnap reggel is megejthetem. Minek addig idegeskedni miatta? Hát csodálom az alkonyat utáni eget, élvezem a száguldás szelét. Hamar kiérünk a tengerpartra, és befurakszik az orromba a sószag, a tenger lehellete. Nem a város alatt lévő, homokos öblök felé tartunk, Christian az elhagyatottabb részek felé tart. Arrafelé, ahol a tenger a hegyek lábát mossa, ahol a part meredeken szakad bele a vízbe, és örökkön habzó pofájú hullámok tajtékoznak a sokfogú sziklák között .Tudni illik – és amint idáig érek magamban, elfojtok egy feltörő félmosolyt – arrafelé „lélekemelően alacsony a turista per négyzetméter arány”, ahogy annak idején, sok–sok éve ezt Christian kifejtette, és számunkra ez a döntő szempont. Ám megdöbbentő módon nem a szokott helyen térünk le a betonútról.
Érdeklődve felvonom a szemöldököm, átsandítok bátyámra, aki csak egy könnyű félmosollyal válaszol. Aha, tehát jól sejtettem, Olef bízta meg valamivel. Vagy, ami még valószínűbb, Olefnél megtudott valamit, és most a saját szakállára akar egy kicsit akciózni. Hát, bizonyosan remek este elé nézünk! Némán várom végig, amíg elérünk egy, a többitől semmiben sem különböző földutat, ahol végül Christian lefordul. Nem sokat haladunk rajta, amikor bátyám megáll, kiszáll. Felvont szemöldökkel kérdezek rá, hogyan tovább, beleszimatol a sós szélbe. – Vedd át a volánt, én majd mutatom az utat – feleli, aztán bedobálja a ruháit a hátsó ülésre, és négy lábra ereszkedik, szimatolgatni kezd a földön. Magam átkecmergek a kormány mögé, addigra talál valami nyomot, amit leszegett orral követni kezd. Beindítom a motort, és tisztes távolságot tartva indulok utána. Kívülről röhejes látványt nyújthatunk, vagy még inkább furcsát: egy böhöm nagy, fekete dög, mögötte egy engedelmesen lassú terepjáró. De errefelé kihalt a part, úgy hiszem, senkinek sem szúrunk szemet. Így megyünk el pár leágazás mellett, jutunk el egészen a partig, ahol Christian még szaglászik egy kicsit, aztán két lábra áll. Magam leállítom a motort, körbenézek, szemem, orrom, fülem monoton módon faggatja a közeledő éjszakát Bátyám figyelmesen nézelődve vár egy kicsit, aztán elégedetten elmosolyodik, odalép a sziklák szegélyére. – Gyere! – int, nekem pedig nem kell több biztatás. Gyorsan lerúgom a cipőmet, és kikocogok az előttünk tátongó meredély szélére. Hajamba kap a szél. Alattam monoton hangon dübörög a víz, fejem felett sírósan sikongatnak a sirályok, és mindent elnyom a sószag. A közelgő éj lassan feketére festi az eget, de a tenger messzi hullámai még meg-megtörik a gyenge fényeket. Bátyám rámnéz, felnevet. Bármién is jöttünk ki, bizonyosan nem lehet veszedelmes, és ettől még jobb kedvem kerekedik. – Ugrunk? – kérdi Christian, és lemutat a lassan sötétbe vesző mélységbe. – Kösz, nem! Én már ugrottam ezen a héten, kocsistól mindenestől, nem vágyom ismétlésre! – Gyáva korcs! – suttogja bátyám megvetően vigyorogva, majd pár lépést hátrál, hogy legyen helye nekifutni. És nehogy már ő jobb legyen nálam bármiben is! Egyszerre lendülünk, egyszerre zuhanunk bele a semmibe. Gyomrom a szokott módon összefacsarodik, de mi ez a hétfő esti zuhanáshoz képest! Gyorsan véget ér, mint maga az élet. Egyszerre csapnak össze a fejünk felett a hullámok. Pár erőteljes tempóval a felszínre küzdöm magam, aztán friss levegőt veszek. A szám telemegy vízzel, sebaj, kiköhögöm, majd bátyám után nézek. Akkor bukkan ki mellettem. – A fenébe, hogy rogyna rá az ég, de magasról! – káromkodik, és körülötte
sötéten habzik fel a víz. Vér? Nem látom a szürkületben, és az orrom is vak, eltömi a só. – Mi van? – kérdem, és mellé úszom. – Valami felvágta a lábam – sziszeg bátyám, és a part felé tart. Valahogy oda nincs kedvem követni, nagy hullámok csapkodják itt a magasba szökő kőfalat! De bátyám erőteljes mozdulatokkal arrafelé tempózik. Nem baj, nem lehet komoly a sérülése, ha így bírja, mentegetem magam, ám azért szemmel tartom, amíg eléri az egyik sziklát, és nem törődve annak ezer borotvapengével cakkozott felületével, felkapaszkodik rá. Aztán leül, és megvizsgálja a lábát. Azt bizony csúf vágás ékíti, a térde alól indul lefelé, végigfut a bokájáig, és okádja a vért. Christian könnyes szemmel szitkozódik, csípheti a só, de nagyon. – Bátyuskára, ha jól emlékszem, errefelé meglehetősen sima a tengerfenék – bölcselkedem a vízben evickélve. – Legalábbis pár éve még az volt, és az valószínűden, hogy azóta sziklák nőttek volna ki belőle. – Lári-fári! – horkan fel ingerülten. – Valami csak felvágta a lábam! És ebben igaza van. Hát nagy levegőt veszek, és lebukom a víz alá. Azonnal megszelídül fülemben a tengermorgás, és a sószagot is mintha elvágták volna. Bár kinyitom a szemem, de a lenyugvó nap sugarai már kint sem adnak sok fényt, amit itt a víz még tovább szűr. Tompa csendben, félvakon úszom lefelé. Hamarosan elérem a tenger fenekét. A kinti, zord sziklafallal ellentétben homokos-kavicsos, aránylag nem sok növény meg állat él rajta. Körül tempózom, bármi furcsaság után kutatva, ami felhasíthatta bátyám lábát. Nem először keresgélek a tengerfenéken, régen kagylókért, tengerisün csontvázakért kutattuk át kedvenc öbleink homokját, nem is kevésszer. Már lassan elfogy a levegőm, amikor észreveszek valamit. A felszínre lököm magam, ismét teleszívom a tüdőmet éltető oxigénnel, és megint lebukok Határozott csapásokkal úszom az imént észrevett tárgy felé. Először csak valami ormótlan sziklának tűnik, aztán felsejlenek a részletek is. Ez bizony egy autó, méghozzá valami nagyobbforma személygépkocsi. A fény szinte észrevehetően fogy, hát egészen közel úszom a roncshoz. Orral előre van beszorulva a kövek közé, fara magasba emelkedik, ott sérthette meg magát a bátyám. Amúgy nincs nagyon összetörve, sőt, még üvege sem szakadt be. A motorház fölé lebegek, szeretném megnézni, mi van az utastérben Egészen közel nyomom az orrom a szélvédőhöz, egy ideig így sem látok mást, csak szürke sötétséget. Aztán az üveghez lebeg egy felpuffadt, kimeredt szemű arc. Aha. Az talán túlzás, hogy hidegen hagy a látvány, de igazából nem kapok tőle frászt. Csak egy hulla, és ebben a kérdésben maradéktalanul osztom Charlie bácsi nézetét: „Ami az egyik oldalról nézve holttest, az a másik oldalról szemlélve vacsora.” Hát idegeskedés nélkül körbetempózom a kocsit, hogy megtudjam, hány halott ül benne. De csak egy. Itt elfogy a levegőm, így fellököm magam a felszínre.
– Találtál valamit? – kérdi odakintről bátyám, aki változatlan pózban ül a sziklán, és fájlalja a lábát. – Aha – köhögöm, és pár mély lélegzettel megpróbálom megszelídíteni össze-vissza rúgkapáló szívemet. – Autó. Egy hullával. Tök izgi! Gyere be! – Ugye, nem poénkodsz? – kérdez vissza reménykedve bátyám. – Frászt! – köpöm felé, és ismét lebukok. Megint leúszom a kocsiig a kísérteties csendben. Körbetempózom, memorizálom rendszámát, típusát, színét. Aztán felúszom újabb levegőadagért. Mikor kiemelem a fejem a hullámokból, Christian már mellettem van. – Mutasd! – szól rám, és már merülünk is. Kevés az időnk, fogy a fény! Lent bátyám is azzal kezdi, hogy megszemléli a hullát, ez eddig rendben. De utána nekilát kinyitni a kocsit, amit nem fogadok osztatlan lelkesedéssel! Szerencsére az ajtó be lehet szorulva, Christian felhagy a feszegetésével, és feltempózik a felszínre. Fekete lobonca fésültnek tűnik a víz sodrásában, lábszárán, a gyorsan gyógyuló sebből már alig szivárog a vér. Kint rögtön letámadom. – Muszáj hullát gyaláznunk? – kérdem vádló hangon, míg a sót pislogom ki enyhén könnyező szememből. – Érdekelnek a részletek – válaszol, és már megy is vissza. Szívesen a figyelmébe ajánlanám, hogy most nem a világ végén van, ide ki lehet hívni a rendőröket, akikre az ilyen móka tartozik, de nincs rá időm, hát merülök utána. Mire utolérem, már kinyitotta a hátsó ajtót, és most bent motoz a kocsiban. Én a csomagtartóhoz úszom, és megpróbálom kinyitni. Szerencsére nincs zárva, erőlködés nélkül megy, ám sajnos semmi érdekeset nem lelek odabent. Pótkerék, szerszámosláda, meg egy ideges halacska, ez az egész. És már nagyon sötét van, az orromig is alig látok. Csalódottan fellököm magam a felszínre, hamarosan nagyot csobban a víz, és megjelenik bátyám feje is. Tekintete zölden csillan, nyilván az én szemem is hasonló, kísérteties fényekkel villog már. Hiába, ha rosszak a fényviszonyok, önkéntelenül is farkasszemre váltunk. De ez most keveset segít, odalent hamarosan halott sötét lesz. – Semmi, és már alig látok – lihegem. Feltett szándékom, hogy nem megyek vissza, elegem van a búvárkodásból. Mi vagyok én, farkas vagy fóka? Ám bátyám lelkes. – Még lemegyek, és megmotozom – közli, majd elmerül. Lelke rajta! Felfekszem a lassan megszelídülő hullámok hátára, és élvezem, hogy szabadon lélegezhetek. Fejem felett a feketén kék ég, alattam a kéken fekete tenger. Végtelen békességgel ölel körül a sötétség, monoton egyhangúsággal ringat a víz. Még az sem borzol bele tökéletes nyugalmamba, hogy tőlem alig pár méterre bátyám egy soknapos vízihullát taperol. Majd abbahagyja! Ám nagyon sok idő eltelik, mire végre a felszínre bukik, és prüszkölő
lélegzetével megtöri a hullámok lassú ritmusú csobogását. – Nos? – kérdem, és úszni kezdek a part felé. – Semmi – felel, aztán lassú tempókkal követ. Kiúszunk a partra, és felkapaszkodunk a köveken, keresünk egy nagyobb sziklát, amin elférünk mindketten. Kényelmesen elheveredünk, aztán csak hagyjuk, hogy a fáradtság felolvadjon tagjainkban. – Oké, mesélj – szusszanok végül, és kényelmesen nyújtózkodom, hasra fordulok, nekiszorítom arcom a még meleg köveknek. – Na, délelőtt voltam Olefnél – kezd magyarázkodásba bátyám. – Míg beszéltünk, kapott egy telefonhívást. Szép udvariasan félrevonultam bámulni az ablakból a panorámát, és hagytam, hogy beszéljen. Ő virágnyelven társalgott, de a vonal másik végén nyíltan beszélt valami rendőr. Hogy a keresett kocsit a tengerparton látták, a tizennyolcas kilométerkőnél fordult le egy földútra. És hogy amúgy semmi, de keresik tovább. Na, mire gondoltam erre én? – Arra, hogy mi lesz vacsorára – vágok közbe, majd szemtelen pofával folytatom. – Vagy talán tévednék? – Hülye vagy! – legyint Christian. – Arra gondoltam, hogy a tengerpartra vezető összes földút lényegében zsákutca. Aki idejön, az nem átutazik, az itt akar csinálni valamit. Aminek akár nyomai is maradhattak. Szóval, gondoltam, jó ötlet idejönni. És teljesen igazam volt, hiszen megtaláltuk a kocsit! – feszíti meg büszkén a mellkasát. Meg kell valljam, ez esetben joggal. Tényleg logikus volt kijönni, és jó a srác orra is! Olyan pontosan meglelte a kocsi vízbe fordulásának a helyét, hogy még rá is ugrott a roncsra. Szóval, ez szép volt, de vajon mire lesz jó? – És most hogyan tovább? – kérdem érdeklődve. Christian zavartan pislog, tuti, hogy erre még nem gondolt. – Hát, holnap majd körbeszimatolok a városban, és megtudom, hogy ki volt ez a fickó. – Az persze az eszedbe sem jutott, hogy szólj Olefnek, igaz? Picit felhorkan, tehát tényleg nem. – Jó, jó, ha muszáj, akkor holnap szólok neki! – Muszáj. Merthogy ez egy hulla, amiről értesíteni kell a zsarukat! – De kicsi Chris! Elfeledkezel róla, hogy én most már zsaru vagyok? – háborodik fel bátyám. És tényleg. Zsaru. Testestől, lelkestől. Apja, anyja állandóan tiltotta, továbbá a nap huszonnégy órájában láthatta, hogy milyen keserves meló is ez, de Christian pici gyerekkorától erre vágyott. Tudom, hisz a testvére vagyok, és átérzem minden gondját-baját, már csak azért is, mert a legtöbbön osztozunk. – Zsaru vagy. Tehát tartanod kell magad a törvényhez, azaz be kell jelentened, ha hullát találsz – vágok vissza. – Jó, jó, majd intézkedem! – húzza el a száját. – Legyen! – hagyom rá, majd lassan talpra állok. Lustán kinyújtózkodom, megropogtatom csontjaimat, aztán végigfuttatom
tekintetem a láthatáron. Semmi érdekes, csak a langyos sötétség. A tengert se látom, pedig itt van alattam, és változatlan intenzitással morog. A szél már lecsendesült, ám nyilván felhős az ég, a csillagok csak itt-ott látszanak. A hold sehol. Elfordulok a víztől, felnézek a felettünk tornyosuló sziklafalra. Meredek, és ez a gondolat kellemes emlékeket ébreszt bennem. Lenézek bátyámra, aztán lassan elvigyorodom. – Menjünk! – biccentek felfelé. Christian lustán talpra kászálódik, de engem ugyan nem csap be! Minden izmán látszik, hogy készen áll a versenyre. És mint ahogy lefelé jövet, most is egyszerre lendülünk neki. Itt ugyan nagyon meredek a part, majdhogynem függőleges, de tele van repedésekkel, nem igazán nehéz rajta felkapaszkodni. Már ha az ember – ember? – farkaskarmokat visel az ujjai végén, és mellesleg nem evilági izmok repítik felfelé. Mindent összevetve, megmászni az errefelé meghúzódó kis öblök falát magában nem érdekes kihívás, tehát versenyként űzzük, amióta csak az eszemet tudom. Mint most is. Az első ugrásom majd másfél méter magasba lendít, karmaim belevágnak a sziklába, ahogy megkapaszkodom. Aztán tovább! Feljebb és feljebb lököm magam, bár az első pillanat után már fájnak az ujjaim, de kit érdekel! Szemembe izzadság csorog, fejemre kőpor szitál, lélegzetem ki-kihagy. Mellettem bátyám zihál, és a hangokból ítélve nincs nagyon lemaradva. Persze végül kiderül, hogy én vagyok a jobb. Bár talán csak egy másodperccel, de én érem el hamarabb a szirt tetejét, és mire bátyám felkapaszkodik, addigra már talpon vagyok, és tiszta szívemből vigyorgok. – Meglustultál, bátyuskám! – Csak tapintatosságból hagytalak nyerni – motyogja, de persze ezt nem hiszem. Ilyet sose tenne! – Lehet, hogy nem bírod elviselni, de jobb vagyok! – nevetek rá, ám nem felel. Letörli homlokáról az izzadságot, aztán odabattyog a kocsihoz. Lassú mozdulatokkal előveszi rikító narancsszín törülközőjét, és rövid alibiszárítkozásba kezd, aztán felkapkodja levetett ruháit. Engem nem kötnek ilyen evilági dolgok, nedves rongyaim majd megszáradnak, hát lazán belerázom a hajam a sötétségbe, majd beszállok a kocsiba, és kényelmesen elhelyezkedem az ülésen. Aztán csak csendben nézelődöm, ahogy elindulunk haza. A hamarosan feltűnő város kipufogógáz-szaggal és neonfényekkel fogad. * * * Mikor leparkolunk a házunk előtt, Christian azonnal besiet, én lassabban mászom elő a Nissanból. Már indulnék befelé, amikor megakad a szemem kocsimon, pontosabban annak a motorháztetején terpeszkedő sárkányon. Biztos,
hogy Steve öccse festette, ő szokott ilyeneket csinálni... És mit tagadjam, szomorkás érzés csúszik fel a torkomig, egyszerűen megszánom a kölyköt. Ha Ricardo ma igazat beszélt, akkor a gyerek még sokáig nem fogja látni a bátyját. Világos, ha másén nem, hát legalább miatta meg kell próbálnom kikaparni a zsaruk kezei közül a szőkés Steve-et, döntök, és ez ismét megnyugtat. De, mint ahogy ma este ezt már egyszer leszögeztem magamban, ez egy holnapi probléma, hát további hezitálás nélkül besietek a házba. Első utam a konyhába visz. Rövid terepszemle után úgy döntök, húst fogunk vacsizni, méghozzá nyersen, és bevágok a mikróba egy, a hűtőládából találomra választott csomagot. Amíg megolvad, felkocogok fürödni. A fürdőszobánk persze már foglalt, de nem szívbajoskodom, lazán benyitok. Keresetlen szavakkal hessegetem ki a tus alól bátyámat, aki mogorván felesel, és hangzatos szónoklatban ítéli el a sietséget, meg úgy mellesleg az asszonyi nemet. Majd törülközőjébe csavarja magát, és egy római szenátort megszégyenítő büszkeséggel távozik. Részemről ügyet sem vetek rá, komótosan elpiperészkedem, utána hosszan szemezek a tükörrel. De semmi, csak saját, szépnek nem nevezhető, ám általam már megszokott arcom. És ezen nincs mit csodálkozni, ma nagyon jó kislány voltam. Sem a lelkiismeretem, sem nem Holdtestvér, de még maga Charlie bácsi sem vethet a szememre semmit! Ettől jókedvre hangolva, emelt fejjel sietek le a földszintre. Közben bátyám rácáfolva férfi mivoltára, celebrálta a vacsorát. A húst kivette a mikróból, szeletekre vágta, tányérra tette, és két villa, meg két literes tej kíséretében kivitte a teraszra. További vacakolás nélkül nekilátunk a kajának, és egy ideig nem hallatszik más, mint csontok ropogása, meg némi csámcsogás. – Holnap mit csinálsz? – kérdi kicsit később bátyám, miközben az utolsó szeletet csavarja fel a villájára. – Elhozom a filmet Dodótól. Ennyi. Továbbá lustálkodom, meg esetleg hajlandó vagyok főzni is valamit – vonogatom a vállam. Hol van még a holnap! – Én bemegyek a rendőrségre, és bejelentem a vízihullát. Meg van más elintéznivalóm is. Ja, és valakinek el kéne menni a boltba! – teszi még hozzá, teljesen ártatlan hangon. – Én tök csóró vagyok! – hárítom a melót, de nem úszom meg ilyen könnyen. – Ó, észrevettem ám, hogy lenyúltad az ágy alól a dugipénzem felét! Szóval, ezzel ne etess! – Oké – adom meg magam, aztán nagyot ásítok. – Mikor kelsz? – Kilenc felé. – Majd ébressz fel! – motyogom fáradtan, aztán felállok, és felcammogok a szobámba Mielőtt leheverednék, még kinyitom a fürdőszoba ajtaját, aztán végignyúlok az ágyamon. Hamarosan hallom, ahogy Christian is feljön a lépcsőn, bemegy a szobájába, majd ő is kinyitja a közös fürdőnk felé eső ajtaját. – Jó éjt, kicsi Chris! – dünnyögi, aztán nagyot szusszan, és szerintem már
alszik is – Jó éjt – hagyom rá, és magam is mély, álomtalan alvásba merülök. * * * (péntek reggel) Másnap arra kelek, hogy Christian rázza a vállam. – Ébresztő, álomszuszék! Öt perc múlva kilenc! – Naaa! – morgom, és kedvetlenül a fejemre húzom a takarót, minek következtében fedetlenné válik a lábfejem. Az én kedves bátyuskám meg nem habozik kihasználni az alkalmat, jót harap a bokámba. Mint a villám, rántom fel a lábam, és teljes erőmből rúgok, de csak bele a nagy semmibe. Christian már az ajtóban vigyorog. – Te bolhás dög! – szitkozódom, és hozzávágom a párnámat, ám bátyám persze könnyedén elhajol. – Húgocskám, téged még egy macska is könnyen megkergethetne ilyenkor reggeltájt! Még be sem fejezi, mikor már talpon vagyok, és nekiugrom. Ellöki magát az ajtófélfától, és végigfut a folyosón. Szorosan a nyomában rohanok, de csak a lépcsőn érem utol. Habozás nélkül vetődöm a nyakába, összekapaszkodva gurulunk le, a lépcsőfokok végigkopognak a gerincemen, bordáimon. Mit sem törődve a fájdalommal kapaszkodom bátyámba, aki megpróbál lefejteni magáról, majd morogva, hörögve birkózunk tovább a nappali hideg márványpadlóján. Hősiesen küzdök, de végül persze Christian kétvállra fektet, és jelképesen átharapja a torkom. Utána elégedetten talpra kászálódik, és engem is felsegít. – Reggelizzünk! – javasolja, majd kivonul a konyhába. Lelkesen követem, aztán engedelmesen asszisztálok neki a hűtő kifosztásában. Ő a jobb, elragadja előlem a sajtot, meg a maradék sonkát, így kénytelen vagyok beérni pár kővé fagyott csirkecombbal. Nem vacakolok a felolvasztásukkal, megeszem jegestől–csontostól, és mellé zsírt kanalazok. Még mielőtt befejezném, bátyám a távozás hímes mezejére lép. – Vigyázz magadra, húgocskám, este jövök! – kiált még vissza az ajtóból, aztán felmorran a Nissan motorja, és Christian kilép a reggelből. Én is sietek, hisz ma sok dolgom van. Fürdés közben számba veszem őket, és úgy döntök, hogy a legkellemetlenebbel kezdem. Meglátogatom Steve-et. * * * A börtönkórház nem tartozik a város nevezetességei közé, fantáziátlan, fehér épület, sok ráccsal és sok zsaruval. Párszor már jártam itt, de ahogy végiggondolom, sosem tetszett a hely. És mostani látogatásom alatt sem fogom megkedvelni, merengek, miközben konszolidált tempóban befordulok az
utcájába. Pöpec módon parkolok, ráadásul olyan helyen, ahol szabad, aztán besietek az épületbe. Fertőtlenítő szagú előtérbe érkezem, amelynek túlsó oldalán masszív, fegyveresekkel őrzött ajtó vezet tovább. Ám a közelébe sem jutok, a portás azonnal leszólít. – Nincs látogatás! Megtorpanok, és rácsokkal megerősített kalitkája felé fordulok. A fickó láthatóan a helyzet magaslatán trónol, feszül rajta az egyenruha, az arcáról gőg és felsőbbrendűség sugárzik. Hullanyugodtan odasétálok hozzá, és rákönyökölök a pultra. – Én úgy tudom, tíztől be lehet menni. – Még nincs tíz óra! – feleli zordan. Oldalt pillantok, a bejárattal szemközti falra felakasztott órára. – Két perc múlva tíz – jegyzem meg. – Két perc múlva bemehet! – válaszolja, és van egy olyan érzésem, hogy Napóleon sem lehetett ennyire tudatában hatalmának – Ez börtön, itt rendnek kell lennie! Végigmérem arcát, hideg szemét, de ez nem tesz jót a lelkemnek. Ökölbe kell zárnom a kezem, hogy előbukó karmaim ne szakítsák fel a pult műanyagát, talán fel is morranok. És nagyon gyorsan távozom. Szinte futva érek ki az utcára, és meg sem állok a szemközti oldalon rozsdálló biciklitartóig. Ott aztán belekapaszkodom a hideg vasba, és kitöltöm szerencsétlenen a dühöm. Megadóan hajlik, amerre csak tekerem, aztán persze a kezemben marad. Idegesen körbenézek, de senki sem bámul, hát elejtem a letört vasdarabot, és úgy teszek, mint aki éppen csak erre sétál. Visszafogott tombolásom másik eredménye, hogy immár nyugodt vagyok, bár lehet, hogy mosolyom egyelőre még vicsornak hat. Kifújom a levegőt, letörlöm a homlokomról az izzadságot, aztán lassú lépésekkel visszamegyek a kórházba. Másodjára már türelmesebben veszem az akadályt, faarccal tűröm, hogy a portás elszöszöljön a papírjaim felett. Sokáig vacakol, és valami kifogást keres, hogy kivághasson, de nincs szerencséje. Meglehetős pontossággal tisztában vagyok a jogaimmal és a kórház rendszabályaival, továbbá fapofával hazudok, amit éppen kell. És végül persze bejutok. Egy őr kíséretében vághatok neki az épületnek, ami újabb problémát jelent, mivel a fiatal fegyveres habozás nélkül lecövekel a lift előtt, és megnyomja a hívógombot. A fülke halk súrlódással érkezik, majd szélesre tátja pofáját, hogy felzabáljon minket. Az őr előre enged, pattanásig feszült idegekkel lépek be, és beállok a sarokba. A fegyveres is jön, aztán megnyomja az egyik gombot, az ajtó bezárul mögöttünk. Szorosra zárom a szemem, de ez sem sokat segít. Érzékeny orromnak köszönhetően nem tudok megfeledkezni a tényről, hogy alig egy könyöknyire tőlem egy idegen férfi áll, a lift enyhe himbálása pedig arra figyelmeztet
monoton állandósággal, hogy cselekvési terem alig karnyújtásnyira terjed ki. Egy örökkévalóság múlva enged csak el a fém jeges ölelése. Hideg kórházfolyosóra kerültünk, lépteinket elnyeli a pvc-padló. A levegőben sűrű fertőtlenítőaroma úszik, de ez sem tudja teljesen elnyomni a különféle betegségek lázcsatakos szagát. Kétoldalt üvegfalú, de pókhálófinom ráccsal biztosított helyiségek nyílnak, bent emberek fekszenek, körülöttük monitorok villódznak, gépek morognak. A fegyveres végül megáll egy ajtó előtt, kulcsot vesz elő, és beenged. – Nincs sok ideje. Siessen – javasolja. Egy kórházban ez még elfogadható tanács lenne. Mondom lenne, ha orvos adná. Ám így sem érdemes kekeckednem, az őrnek is van tekintélye, bár nem az általa képviselt tudás, hanem csak a fegyverei, meg a mögötte álló törvény miatt. Némán lépek el mellette. Bent Steve fekszik fehér arccal, karjából infúzió indul, nyakán kötés, lába gipszben. Önkéntelenül is az jut eszembe, hogy normális esetben nekem is így kellene most kinéznem, vagy talán még rosszabbul. – Szia! – köszönök halkan, mire felnéz, és lassan bár, de felismer. – Bocs, de odakint azt mondtam, hogy a menyasszonyod vagyok – mosolyodom el halványan, aztán az ágya mellé lépek, lehajolok, és úgy teszek, mintha megcsókolnám. Hideg és gyógyszerízű az ajka, mégis végiglibabőrözik a hátam a furcsa, szokatlan érintéstől. Steve nem jön zavarba, lassan elmosolyodik. – Szia Chris! Vártalak. Ricardo üzent tegnap, hogy ma be fogsz jönni – suttogja erőtlen hangon. Lelkem elborul, ezek szerint a csúcspofátlan bandavezér biztosra vette, hogy meg tud dumálni. Sziklaszilárdan elhatározom, hogy erről még elbeszélgetek a sráccal, akár pár pofon erejéig is, de ez nem mostani probléma. Most igyekszem kedves maradni, hisz nagybeteggel beszélek. Meg egyébként is, ittlétem legfőbb célja az, hogy lelket öntsek belé. – Szarul nézel ki, fiú! – biztatom hát – Ja. De te megúsztad – mér végig lassú fejmozdulattal. – Aha, de látnád az oldalamat! Több rajta a kék folt, mint az ép felület! – hazudom őszinte tekintettel. Ám Steve-et nem könnyű lerázni. – Engem gyorsan lecsaptak, te akkor még talpon voltál. De később mintha még láttalak volna... – mondja, és nyitva hagyja a mondatot. – Lehet, hogy láttál. Amíg lehetett, maradtam, de nem segíthettem rajtad, és hamarosan le kellett lépnem – felelem, és bár hangom együttérző, de a fejem hideg, hisz kegyetlen titkot őrzök. Semmiképpen sem hagyhatom, hogy bárki is gyanakodni kezdjen. – Ha úgy érzed, hogy cserbenhagytalak, akkor bocsánat – teszem még hozzá halkan. Steve fancsali vigyorra húzza a száját. – Nem érzem úgy; hogy cserbenhagytál volna– feleli, aztán elnéz a másik
irányba, és sokkal halkabban folytatja. – Vigyél ki! Kurtán biccentek, bár ő ezt nem láthatja. – Kihozlak. Bízz bennem, haveri becsszóra kihozlak! – fogadkozom, és komolyan is gondolom. – Kösz – válaszol, majd visszafordul felém. És ezzel, azt hiszem, mindent megbeszéltünk. – Ha valami egyebet esetleg még tehetek érted... – kérdem még, de csak megrázza a fejét. – Kösz, nem kell semmi. Tom tegnap is meglátogatott meg holnap is jönni fog, és ő hoz mindent, amit kell, meg lehet. Bólintok, tehát az öccse ittjárt. Az egyik monitor tükrében apró sárkányt látok áttekeregni, talán csak a szemem káprázik. Az mindenesetre biztos, hogy nekem nincs más tennivalóm, mint csalni, hazudni és persze vesztegetni, hogy Steve kikerüljön innen. – Akkor szia. Sok a dolgom – biccentek, és ő is elköszön. Kint az őr rögtön elindulna velem kifelé, de leintem. – Egy pillanat! – emelem fel a kezem, és szétnézek. A folyosó végében pult rekeszt le egy kis részt, körülötte rendőrtisztek meg fehérköpenyes fickók beszélgetnek Bár nem látok közöttük ismerős arcot, de feléjük indulok. Erre megélénkülnek, mire odaérek, az egyik zsaru már a pulton támaszkodik, de persze nem szólítana meg semmi pénzért. – Jó napot. A nevem Christina Hunter – mutatkozom be, és hagyok nekik időt, hogy felfogják, mire akartam célozni. Az egyik idősebb pasasnak esik le leghamarabb, hogy az apám lánya vagyok, kedvesen rám mosolyog. – Tehetünk valamit a kisasszonyért? – Hát, nem nagyon – vonok vállat, és megengedek magamnak egy barátságos mosolyt. – Csak az egyik barátomat látogattam meg. Itt fekszik a háromnegyvenkettesben, Steve Beltnek hívják. Szegény srác jól belekeveredett valamibe, remélem, hamar kiengedik – fejezem be, aztán várok. Lehet, hogy ezt finomabban kellett volna csinálnom, lehet, hogy ennek nem ez a módja, de tőlem ennyi telik. Így is érzem, hogy elvörösödöm, és csak azért nem rohanok el, mert tartozom a szőkés Steve-nek annyival, hogy megpróbálom elviselhetővé tenni számára az itt töltendő időt. Ám az idősebb zsaru megértő. Nyilván nem először kérnek tőle ilyesmit. – Bizonyosan hamar kiengedik a barátját. De ne aggódjon érte amíg itt van, ez végül is csak egy kórház, nem börtön! – biztat mosolyogva. Remélem, hogy ezt azt jelenti, majd odafigyel a srácra. Remélem. Ám megbizonyosodni erről nincs lehetőségem, hát elmormolok egy kurta „Köszönöm!”-öt, aztán sarkon fordulok, és gyors lépésekkel elmenekülök. – A lift arra van! – kapja el a karom már a lépcső közelében a mellém leosztott őr, akinek a létezéséről eddigre meg is feledkeztem. Mint a villám fordulok felé, és egy kurta mozdulattal kitépem a karom a szorításából. Önkéntelenül is a fegyvere után nyúl, de félúton megakad a keze.
Egy hosszú pillanatra végtelen csend nehezedik ránk, amit végül én török meg. – Lépcsőn megyünk! – jegyzem meg halkan. Még csak nem is fenyegető hangsúllyal. Tekintetünk összekapcsolódik, átível rajta a bennem imént felgyülemlett feszültség, de csak röpke másodpercekre. És nem lepődöm meg, amikor az őr elkapja a szemét, majd lassan biccent, és elindul a lépcső felé. Nem, nem lepődöm meg. Az ő tekintetében csak értetlenséget láttam, azt viszont tudom, hogy az én szemem zölden lángol, ha a lelkem fűti az indulat, hogy messze fénylik belőle, ragadozó vagyok Tudom, hogy az emberek nem szeretik ezt nézni. Ezt is Charlie bácsi mondta. * * * – Emberek közt élsz, hát próbálj meg úgy viselkedni, mintha ember lennél! – intett minket gyakorta. Ezt én még csak elfogadtam, de Christian sokszor kötözködött vele ebben a kérdésben. – Most, például, mi a bajod? – tört ki egyszer, amikor kicsónakáztunk az egyik, hegyek közé szorított tavacska vizére. – Most? Most például az a bajom, hogy majd kitépted annak a szerencsétlen pasasnak a karját! – morgott az öreg, és nekifeszült az evezőknek. – Hé, ő kezdte! Örüljön, hogy nem vertem meg! – méltatlankodott Christian, tizenöt életévének teljes öntudatával. – Tisztára lila lett az agyam, ahogy sipákolt! – Na! – szóltam közbe, bár engem senki sem kérdezett – Azért azt meg kell jegyeznem, hogy amikor elvittük mellette a csónakot, akkor majdnem lelöktük a stégről. Ennyiben esetleg hibásak vagyunk! – fejtegettem tudálékosan, de bátyám olyan pillantást vetett rám, hogy jobbnak láttam elhallgatni. – Akár volt rá okod, akár nem, nem verheted meg! Emberek között éltek, nem a vadonban! Nem teheted meg, hogy megtéped, aki idegesít! – érvelt Charlie bácsi, majd óvatosan beemelte az evezőket a csónakba. Egyre lassulva siklottunk a víz játékos tükrén, köröttünk hegyek álltak őrt, felettünk madarak sírtak. Kora tavasz volt, hűs, de már virágok illatával terhes. – Ez így tök szar! – csapott a levegőbe bátyám. – Nekem állandóan szívnom kell amiatt, hogy félig farkasnak születtem? Csak titkolódzni, meg meglapulni, ebből állna az életünk? Hát semmi hasznom sincs belőle, hogy fél kézzel meg tudok ölni egy embert? Ez egyszerűen nem igazság! Charlie bácsi mogorván felhorkant, és rávillantotta a fogait. – Ezer előnye van, hogy annak születtél aminek, és épp így ezer hátránya is! Hogy mennyire használod ki, az csak rajtad múlik! De semmiképpen sem engedheted szabadjára az indulataidat, mert akkor rövid életű leszel ezen a földön! – De, Charlie bácsi! – szóltam közbe bátortalanul – Amikor odajöttél a pasas
kiabálására, hogy elsimítsd a balhét akkor te is majdnem megtépted azt a fickót! Nem értem, miért háborodsz fel, hogy Christian is ugyanígy viselkedett! – Kicsi Chris, a hangsúly a „majdnem”-en van. Én nem bántottam, de ő elhitte, hogy bántani fogom, ha sokat kekeckedik. És ez a lényeg! Ez a legegyszerűbb módja, hogy érvényesítsd az akaratodat az emberek között! Itt sokat sejtetően elhallgatott, de persze nem hagytam annyiban. – Úgymint? – kérdeztem, és szórakozottan belekalamoltam tóba, hogy összetörjem a benne tükröződő tájat. Az öreg egy pillanatig hallgatott, aztán sokkal nyugodtabb hangon folytatta. – Láttatok már kutyákat egymásra morogni? Acsarkodnak, el is döntik a vitás kérdést, de egyáltalán nem biztos, hogy meg is verekszenek. Christian szemöldöke magasra szaladt. – Azt javaslod, hogy az emberi civilizációba való jobb beilleszkedés végett... ööö... acsarkodjunk? – kérdezett közbe hitetlenkedve. – Igen! Acsarkodjatok, de ember módra! Éreztessétek velük, hogy ti erősebbek vagytok, hogy megverhetitek őket, ha akarjátok. – És ez működik? – kérdezte bátyám. – Persze! Ha nem hiszitek, próbáljátok ki! Az emberek ugyan nagyon büszkék rá, hogy ők civilizáltak, de azért a felszín alatt élnek még a régi ösztönök! És ebben nektek nagy az előnyötök. Elég egyetlen, hosszú ragadozópillantás, hogy a nyomorú majmoknak az inába szálljon a bátorságuk – nevette el magát. – Hiszi a piszi! – morogta bátyám, de az öreg nem győzködte tovább, csak vállat vont, aztán egy laza mozdulattal belelökte a vízbe. Christian elmerült, majd hamarosan előkerült, és prüszkölve a csónak felé tempózott. Charlie bácsi meg, csupán a egyenlőség nevében, engem is beleborított a tóba. Én már számítottam valami ilyesmire, megkapaszkodtam a karjában, és magammal rántottam. A gyorsan kibontakozó, remek vízi csatában pedig a civilizáció-kontra-ösztönök vita jelentéktelen aprósággá zsugorodott ahhoz a problémához képest, hogy mikor jutok végre levegőhöz. Azt viszont jól megjegyeztem, hogy a szememben látszik való énem, tehát óvatosnak kell lennem ezzel kapcsolatban is. Ám a tükrökről szóló tanítás után már nem tűnt furcsának ez sem. A régi közhely szerint a szem a lélek tükre, nem? Miért csodálkoznék rajta, hogy az én tekintetemben egy vérengző fenevad üvölt, ha elragad az indulat? *
*
*
Amint kijutok a börtönkórházból, hálát adok az égnek, hogy túléltem, majd bepattanok sárkányomba, és elsöprők a helyszínről. Nem sok kell hozzá, hogy megnyugodjak, hogy a vállamat, fejemet simogató napsugár mosolyt csaljon az ajkamra.
Eh, végül is nem nagy ügy kijuttatni valakit az előzetesből! Picit hazudni kell hozzá, csalni, könyörögni, vesztegetni, végső esetben pedig rácsokat fűrészelni, verekedni és futni, ezek nagy részéhez pedig tűrhetően értek! Még ma kihozom a srácot! Tehát irány a rendőrpalota! Ásítozva sorolok be a mazsolák közé, persze ma is csak csupa nyugdíjas nagyanyó közlekedik, igyekszem feltűnésmentesen beolvadni közéjük, így hát van időm végiggondolni a részleteket. Kihez menjek legelőször? Nos, mondjuk Dodóhoz. Nem mintha a laboros srác bármit is tehetne értem, egyszerűen csak érdekel, hogy mire jutott a filmmel. Pár perc alatt végzek, ennyit igazán várhat Steve a rácsok mögött, ettől még nem penészedik meg, vélekedem, és ennyi elég is lelkem megnyugtatásához. A kocsit leteszem a parkolóban, majd futva sietek fel a harmadikra, ahol könnyedén meglelem Dodo folyosó végi laborját, és bekopogok. – Most nem! – kiabál ki, de hát munka közben mást várni tőle nem lehet. Megszállott a fickó, ez talán az egyik legszimpatikusabb vonása. – Ki vágyik látni a te borostás pofádat! Egyszerűen lökd ki a képeket a küszöb alatt, és én már itt sem vagyok! – biztatom. – Te vagy az, kicsi Chris? – kérdez ki. – Naná, majd a Télapó! – Jaj, hát nem tudsz várni egy keveset? – nyivákol, de aztán még végtelen perceket töltök unalmas ácsorgással. Közben hallom, hogy odabent zörög, meg még beszél is valakivel, akinek a hangját nem tudom kivenni, tehát nyilván egy telefonkészülék másik oldalán lóg az illető, majd végül, nagy sokára, csak kitárul az a fránya ajtó. Dodo most is fehér köpenyt visel, és most is vaksin pislog, ahogy előbukkan laborja pokolbéli vörösségéből. – Gyere! – lép ki ideges orrdörzsölés után, és karon is ragad. – Csak a képekért jöttem... – kezdeném, de közbevág. – Gyere már! És közben meredten leszegi a fejét, az istennek sem nézne a szemembe. Ahogy beterel a társalgóba, kezdek aggódni, hogy esetleg tényleg valami nagyon perverz dolog volt azon a filmen! Azért lecsüccsenek, és érdeklődve várom, hogy mit ad elő. De csak szerencsétlenkedik a kávés lombikkal, aztán leül velem szemben. – Izé, hogy vagy? – kérdi, nekem meg leesik az állam. – Jól. Az idő pedig gyönyörű, mielőtt rátérnél a kettes számú társalgási témára. Mi a bajod? – Semmi! – visszakozik, és picit vörösödik is, izzadságszaga egy árnyalatnyit elmélyül – Jaj, Dodo, a hamukázás neked sose ment! Ha semmi bajod sincs, akkor add a képeket, még sok dolgom van. Ha problémád támadt, akkor szívesen tartom a vállam, hogy kisírd magad. Ha meg én bántottalak volna meg, akkor ne kertelj, vágd a pofámba!
– Nincs semmi baj! – biztosít, és lapos pillantást vet az ajtó felé. Vár valakit? – Akkor add a képeket – felelem, és két tenyérrel rátámaszkodom a combjaimra. Aztán magam is várok, elég sokat. – Volt velük egy kis probléma... – kezdi végül, én meg nagyot sóhajtva hátradőlök a fotelben. – Ne kímélj! – Ööö... – Eddig értem. Aztán? Letörli a homlokáról az izzadtságot, és ismét nekivágna, amikor hirtelen segítséget kap. Kivágódik a társalgó ajtaja, és belép Olef Olsen, minden narkóügyek legfőbb atyaúristene. A pasas normál középkorú férfi, párhuzamosan kopaszodik és őszül, talán pocakosodik is, ám egyelőre még jól tartja magát. Ha ideges, akkor dohányzik, de ezenkívül pedáns életet él, esténként rendszeresen kocog és két gyereke meg kedves felesége van, aki remek steaket tud sütni. Nos, részemről ennyit tudok a fickóról, no meg hogy apám megbízott benne. Most feldúltnak tűnik, szája sarkában frissen gyújtott cigaretta füstöl. – No végre! – sóhajt Dodo, és láthatóan megkönnyebbül, de nem kerülheti el gyilkos pillantásom. Tehát az imént az öreget riasztotta telefonon! A piszok áruló, hogy csőbe húzott! Mert itt bizony nagy vihar várható, aminek én leszek a szenvedő alanya, ez világosan látszik. Bár nem tudom, mivel érdemeltem ki a megtiszteltetést. – Szia, kicsi Chris, régen láttalak! – köszönt közben Olef és lerogy egy fotelbe, velem szemben. – Szia – motyogom, majd csendesen várom a folytatást. Nos, nem teszi próbára türelmemet, azonnal belevág. – Mi a jó bús fenét csináltok ti a bátyáddal? – szegezi nekem a kérdést. – Hé, Chris a te beosztottad, hogy ő mibe keveredett, azt neked kell tudnod! – tiltakozom kapásból, bár lilám sincs, mire megy ki ez a játék. – Nem, Chris nem az én beosztottam! Tegnap itt járt, hogy visszakönyörögje magát, de megmondtam neki, hogy szó sem lehet róla! – Nem vetted vissza? – csodálkozom, bátyám mintha mást mesélt volna. – Nem! – De hát fél éve te voltál, aki megbízott benne, ha jól hallottam – motyogom, mire dühösen felmordul. – Jobb, ha nem emlékeztetsz rá, életem legnagyobb tévedése volt! Érthetetlen módon, talán pillanatnyi elmezavar miatt belementem, hogy DélAmerikába utazzon, alig két hónapos kiképzés után mélyvízbe dobtam. És keservesen megbántam! Borzalmas volt közölni a szüleitekkel a halálhírét, amikor azt hittük, kivégezték! Nem vagyok hajlandó még egyszer végigcsinálni! – Hát, végül is érthető – bólogatok. – Ennek ellenére mit hallok ma reggel? Azt, hogy tegnap este, strandolás
közben talált egy hullát. Sőt, találtatok! Egy olyan partszakaszon, ahol szakképzett hegymászókon kívül esetleg egy szárnyas hegyi kecskének van esélye leereszkedni. És bátyád állítása szerint ti tegnap „fürödni” mentetek oda! Itt lélegzetet vesz, hát van lehetőségem közbevágni. – Becsszóra így volt... – Persze, teljesen véletlenül leltétek meg a koronatanúmat akit közel egy hete keres az összes emberem! Aha. Tehát egy kiiktatott koronatanút találtunk tegnap. Érdekes. – Nem véletlen volt. Chris hallott valami pletykát – védekezem lazán. Aztán hallgatok. Illetve hallgatunk, mivel Olef sem szólal meg, talán még vár tőlem valamit. Hiába, tényleg nem tudok többet. Így őszinte sajnálkozással vonhatom meg a vállam, mire nagyot sóhajt. – Rendben, lépjünk tovább! Talán azokról a szülinapi fotókról hajlandó vagy beszélni, amelyeket tegnap hoztál előhívatni, és amelyeken legkedvesebb narkóneppereim láthatók! Ezzel kivág zakója zsebéből egy vaskos borítékot az asztalra. Fekete-fehér képek csúsznak ki belőle, megpróbálom a lehető kevésbé feltűnő módon meglesni őket, de csak a felsőt látom, és abból is csak pár amorf foltot. Közben Olef válaszra vár, hát felnézek rá, vállat vonok. – Oké, nem szülinapi fotók – hagyom rá. Nagyot sóhajt, és visszavesz a hangerejéből. – Legalább apátok tudja, hogy mit csináltok? – Persze! – bólogatok buzgón, remélve, ez elég lesz a kijutáshoz. Ám frászt, zsaruval beszélek, ez seperc alatt kiderül. – Tudja ám a jó fenét! Amikor bátyádat tegnap megkérdeztem, ő is esküdözött, hogy Karl beleegyezésével csináljátok azt amit, ám amikor ma reggel felhívtam az öregfiút, megvallotta, hogy vagy fél éve felé se néztetek! Nos, ez igaz, nagyon is, hát kicsit zavarba jövök Olef nyugodt lélekkel hagy szenvedni, naná, hogy nem segítene! Hirtelen semmi okos nem jut az eszembe. Hát óvatosan a boríték felé nyúlok, és mivel senki sem szól rám, kiveszem belőle a képeket. Lassú megfontoltsággal szemlélem meg őket, nem mintha a tartalmuk annyira érdekes lenne, egyszerűen csak az időt húzom. A fotókról ismerős éjszaka köszön rám vissza, egy Merci meg egy Volvo, két pasas, külön-külön, majd egymással tárgyalva, teljes alakban, meg portréként is. Lassan szolid tisztelet ébred a szívemben a fotós iránt, nem lehetett semmi a találkozót körülvevő dupla gyűrűbe bejutni, és megcsinálni ezeket a képeket! Ki a fene lehet? Biztos megszállott ő is, épeszű ember kerüli a maffiát. De nincs időm ilyesmiken töprengeni, hát az asztalra ejtem a képeket, és felnézek. Olef türelmesen vár. Cigijét közben elnyomta, bár a levegő ettől még belélegezhetetlenül füstszagú maradt, torkomat feltörekvő köhögés marja. – Oké. Mi kell? – kérdem végül kényszeredetten. – Hol készültek a képek? Mikor? – kezdi sorolni az őt érdeklő kérdéseket. – Szerda este volt egy találkozó. A belvárosi parkban. Emlékszel, ahol egy
bandaháborúban meghalt két ember – kezdem lassan, és egy pillanatra felrémlik bennem a vérszag. – Ki volt a fotós? – Én... – hazudom, meglehetősen kevés határozottsággal. De hát azt mégsem mondhatom, hogy egy idegen férfiból vertem ki ezt a nyomorult filmet! – Mi a fenét kerestél te ott? Ez meg végképp jó kérdés! – Fogalmam sincs róla! – sóhajtok, a változatosság kedvéért most teljesen őszintén. Olef tekintete elborul, nagyot csap az asztalra. – Nem és nem! Elegem van belőletek! Már akkor bolond voltam, hogy egyáltalán szóba álltam Chrisszel, és még bolondabb, hogy elküldtem Kolumbiába! – De hát életben maradt, itt van, és virul! – tiltakozom, ám ezzel csak olajat öntök a tűzre. – Nagyon is virul! – csattan fel Olef – Olyannyira, hogy további eszement őrültségeket tervez! Immár veled együtt! – Persze, persze, ő eszement, de ezért ne rám haragudj! Én egyébként is teljesen civil vagyok, azt teszek, amit akarok! – húzom fel az orrom. – Nem és nem! Civil vagy, de ez nem azt jelenti, hogy azt tehetsz, ami az eszedbe jut! A zsaruk munkájához nincs közöd, nem keveredhetsz bele egy rendőrségi akcióba! – kiabálja kedélyesen, mire már én is megemelem a hangom. – Igen? Akkor ugorj be a tizenkettediken Inez főhadnagyhoz, és kérdezd meg tőle, hogy áll egy bizonyos Park nevű kuplerájtulajdonos elleni bizonyítékok gyűjtögetésében! Merthogy ő habozás nélkül engem lógatott be csalinak a pasas elé! Napok óta arra vár, hogy a fószer megveressen, és akkor ő jól lecsukathassa! Dühösen fújok egyet kifakadásom végén, aztán megint csend, de ez alkalommal nem én vagyok az, aki nem jut szóhoz. – Kihasználtak? – kérdi végül Olef zavartan. – Ki, mint a huzat! Ráadásul cégbeliek! – És adódtak ebből kellemetlenségeid? – Hát attól függ – vonok vállat könnyedén. – Te kellemetlenségnek tartod, ha két bazi nagydarab ürge megpróbál agyonverni? Olef értetlenül pislog, aztán feldob egy logikus kérdést. – Tettél feljelentést? – Ööö... Elfelejtettem – vallom meg hökkenten, és ezzel már el is vesztettem pillanatnyi fölényemet. – Elfelejtetted? – visszhangozza hitetlenkedve Olef és elborul az arca. – Hát ez az, amiről beszélek! Örült vagy, felelőtlen, meggondolatlan és merész! És ezt ráadásul a város legjobban szervezett bandái körül csinálod! A leghatározottabban megtiltom, hogy tovább kockáztasd az életed! Ha
megtudom, hogy akár a kisujjadat is megmozdítottad ez ügyben, ha csak a közelébe is kerülsz a munkámnak, szavamra mondom, nem törődöm apáddal, és lecsukatlak! A börtönben legalább biztonságban leszel! – fejezi be, és nagyot szusszanva talpra löki magát. – És most tűnés, ne is lássalak többet, világos? Világos, a fejmosás véget ért. A kapott instrukciók tiszták, elmehetek, sőt, lehetőleg úgy menjek el, hogy vissza sem jövök. Gyorsan el is indulok, ám az ajtóban eszembe jut valami. Leginkább a „börtön” szóról. Így csak megállok, majd lassan visszafordulok. – Ööö... izé... – kezdem bátortalanul. – Mit akarsz még, kicsi Chris – horkan fel dühösen Olef. – Szívességet kérni – bököm ki merészen. – Szívességet? Még ezek után szívességet mersz kérni? – mereszt rám nagy szemeket, mire csak felizzik lelkemben valami. – Jó, ne nevezzük szívességnek, legyen alku – morranok fel, szemem résnyire szűkül, kezem merészen csípőre teszem. – Békén hagyom a munkátokat, sőt, megkísérlem bátyámat is lebeszélni az öngyilkos akciókról. Nem mondom, hogy könnyű lesz, te is ismered Christ, de pont ezért tudnod kell, mekkora melót vállalok fel ezzel! Ám rendben, megteszem. De cserébe kell a segítséged! Szavaimat nagy csend követi. No igen, a narkóügyek érinthetetlen magasságokban trónoló főnöke már elszokhatott tőle, hogy zsarolják. – Miféle segítségről lenne szó? – Az egyik barátom, egy jó barátom nagy bajban van. Szerdán, azon a bizonyos találkozón velem volt, sokat segített, nélküle nem lennének meg ezek a képek. Ám hála helyett mit kapott? Elkapták a zsaruk, le akarják sittelni, de nagyon szeretne szabadlábon védekezni. Te kihozhatnád – jelentem ki végtelen merészséggel. – Micsoda? – háborodik fel Olef. – Ezt komolyan gondolod? – kérdezi, mire elszántan biccentek. – Komolyan Olef végigmér, tekintetünk találkozik pár végtelen pillanatra, egymásnak feszül két haragvó szempár, végül ő az, aki elfordítja a fejét. Mikor ismét rámnéz, már inkább fáradt a tekintete, mint dühös, szomorúságot vagy még inkább beletörődést olvasok ki a szeméből. – Jó, megnézem mit tehetek! Holnap délben keress fel az irodámban. De ennek az az ára, hogy leszálltok a narkóügyekről, és békén hagyjátok a maffiát, világos? – jelenti ki végül, aztán határozott léptekkel elindul kifelé. Az utolsó pillanatban rebbenek félre előle, kisiet mellettem az ajtón. – A srác neve Steve Belt! – kiáltom még utána, de nem válaszol. Ennek ellenére biztos vagyok benne, meg fogja próbálni. És ezért cserébe csak annyit kell tennem, hogy nem teszek semmit! Igazán remek! Egyszerűbben megúsztam, mint hittem volna! Elégedetten elmosolyodom, és közben mellesleg egy könnyed mozdulattal
elkapom Dodo felkarját, amint az éppen kisurranna mellettem az ajtón. – Várj csak egy percet! – vigyorgok rá, bemutatva harminckét, ragyogóan fehér fogam – Na, kicsi Chris, ne légy morc! – mentegetődzik, és a folyosó felé pislog, ahol eltűnhetne – Csak a munkámat végeztem, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni! – A munkádba beletartozik az is, hogyha egy jóbarátod kér tőled valamit, akkor rögtön rohansz árulkodni? – vonom felelősségre zord hangon, és kicsit hátra lököm, a szoba belseje felé. Könnyen megtehetem, erősebb vagyok nála. – Ez nem árulkodás volt! Olef régóta kergeti ezt a két ürgét, meg kellett neki mutatnom a képeket! – védekezik, és hátrálni kezd. Megyek utána lassú, ringó léptekkel. – Tegnap diszkréciót kértem! – Nem, te szívességet kértél! És amiben tudtam, segítettem is! – Ó, értem! – húzom még szélesebbre mosolyom. – Akkor segíts még egy kicsit! Ki az a két figura, aki rajta van a képeken? – Nem... – kezdene neki, de ekkor eléri a falat. Nyugodtan lépek utána, kezem megtámasztom a válla mellett, arcom közel hajol az arcához, tekintetünk találkozik Nem állja sokáig zöld szemem látását, lesüti a fejét. – Ha megmondom, szent a béke? – kérdi csendesen. – Persze! – A volvós pacák gúnyneve Leonardo, ő manapság Dirak első embere. – John Diraké? – szökik magasba a szemöldököm. – Én azt hittem, sitten van. Még úgy kábé ezer évig. – Talán egy hónapja sincs, hogy felmentették – legyint Dodo kesernyésen elhúzva a száját. – Ma már ismét a habtiszta üzletember álcája alól irányítja a város fél alvilágát De elkapjuk még egyszer! Mondjuk, ha ilyen ütemben loholunk a nyomában, akkor körülbelül egy fél évszázad múlva! – Aha, tehát az ő embere találkozott szerdán... Kivel is? – A másik, a Mercis nevét nem tudom, őt Carlos kíséretében látták egypárszor. – Ki az a Carlos? – Carlos Marcia a legújabb keresztapa, frissen importálva egyenesen Kolumbiából. Tudod, amíg Dirak sitten volt, kicsit összeomlott a hálózata. Az űr kitöltésére érkezett meg Carlos. Nem tudjuk, mennyire vetette meg a lábát. Lehet, hogy egyenrangú félként tárgyal a visszatérő Dirakkal, de az is lehet, hogy felajánlotta nelki a szolgálatait. És ez egy érdekes kérdés, Olef erre szeretné tudni a választ. – Értem – biccentek, és tényleg. – Akkor most elengednél? – érdeklődik Dodo, és lefejti a kezem a torkáról. Magam észre sem vettem, mikor kulcsoltam át a nyakát, hát zavartan elengedem, majd hátrálok pár lépést.
– Persze... Bocs! És kösz a segítséget! – De ugye nem akarod semmi eszementségre felhasználni, amit tőlem hallottál? – Á, dehogy – rázom a fejem, de már máshol járok. Dirak szabad. Él és virul. Meg főbe löveti a bátyámat. Nem mintha Christian nem érdemelné meg, de mégis! – Olefnek megígérted, hogy nyugton maradsz! – rezzent vissza a valóságba Dodo hangja. És persze, igaza van. Steve szabadsága múlik azon, hogy ne csináljak hülyeséget! – Megígértem, és megtartom! – bólintok komolyan, majd rövid búcsúzás után távozom. És nem tagadhatom, fenemód jó a kedvem! Az a piszok Steve nagy mázlista! Alig fél órája ígértem meg neki, hogy kihozom, és már el is intéztem! Hát nem remek? Szavamra, kedvem kerekedik megcsókolni az egyik üvegajtóban szembe jövő tükörképemet, és még az sem esik nagyon rosszul, hogy az üveg zölden izzó farkasszemmel és loboncos bundával ábrázol. Ilyen vagyok, nincs mit tagadni, és egyébként pedig reszkess világ! Persze, az élet tökéletes pillanatai nem tartanak túl sokáig. Ez speciel a lift melletti kávéautomatáig bírja, ahol is kiáltás rezzent vissza a rózsaszín fellegek közül. – Szia, kicsi Chris, ezer éve nem láttalak! – búgja egy hang a hátam mögött, én pedig reflexből fordulok, a kezem ökölbe szorul, de aztán felismerem a nagydarab, szőke pasast, aki mögöttem nyomul. – Ó, látom, még mindig előbb ütsz, és csak aztán nézed meg, hogy kit tettél ártalmatlanná, nagylány! – folytatja a fickó a kedélyeskedést, én meg összeszedem magam annyira, hogy barátságosan elmosolyodjak. – Szia, Hans. Látom, jól vagy – motyogom, és ahogy közben végigmérem, meg kell állapítanom, hogy tényleg. Sajnos. Avagy szerencsére, ahonnan nézzük – Ja, remekül. Már nem is látszik, melyik karom tört el, igaz? – nyújtja elém megszemlélésre a fent említett végtagokat. Közben meg is feszíti izmait, így akár gyönyörködhetnék is benne, hogy milyen pompásan kigyúrt, csupaizom fickó. De nem gyönyörködöm, inkább visszafogom a hányingeremet. – Tényleg, most már megint tök jól nézel ki – jegyzem meg, és közben azon gondolkodom, hogy miért nem vágom a pofájába a haragomat, mondjuk a teljes kávéautomatával együtt? Nos, a válasz egyszerűen csak az, hogy ennél egy árnyalattal büszkébb vagyok. Orrom ég felé fordításának ára pedig heves émelygés, merthogy esetlegesen még hosszú másodpercekig el kell viselnem a pasast. – Aha. És te mit csinálsz mostanában? – társalog, fülig eresztett vigyorral, bizalmasan közel húzódva. – Vagyok – morgom kurtán, és hátrálok fél lépést. Nyomul ám utánam a fickó, minden kommandósok gyöngye!
– És a régi terved? Hogy testőr leszel? – Kinőttem. – Ez jópofa! – kacag, pedig nem viccnek szántam. – No, remélem még találkozunk, de most sietnem kell. Most kezdődik a szolgálatom! – büszkélkedik, és látványosan igazgatja a vállán átvetett fegyvertokot. – Nem lenne kedved találkozni velem valamikor? Megihatnánk együtt egy málnaszörpöt! Oké? Az ajánlat pofátlansága egy pillanatra a torkomra forrasztja a szuszt, de gyorsan magamhoz térek. – Kösz, Hans, de nincs sok időm. Jó lövöldözést – zárom le kurtán a társalgást, és mielőtt válaszolhatna, már sarkon is pördülök, és eltűnök a lépcsőházban. – Szia, kicsi Chris! – visszhangzik még mögöttem zengő hangja, aztán szerencsére lerázom. Épp csak a hányinger kerülget, aminek köszönhetően kilóhússzal zúgok ki a parkolóból. * * * Veszetten száguldok át a városon, célom az egyik gigantomán élelmiszerbolt. Parkolójában sárkányomat bevásárlókocsira váltom, majd még mindig magamban dühöngve nekilátok a vadászatnak. Csak a mirelites pultnál veszem észre, hogy figyelnek. Oda sem kell fordulnom, a tarkómban bizsereg fel az érzés, valaki néz, kutató tekintettel, és sok-sok rosszakarattal. Talán csak egy pillanatra törik meg a mozdulatom, aztán már nyúlok is tovább, az eredendően kiszemelt, jéggé fagyott szárnyasért. Nyugodtan beemelem a kocsiba, aztán még vagy négyet, csak ahogy eddig is csináltam, majd továbblököm a kocsit. Most mit idegeskedjek? Néha el szoktam gondolkodni, vajon tényleg én vonzom a bajt, vagy minden embernek ugyanennyi esélye van balhéba keveredni, és én csak annyiban különbözöm tőlük, hogy én észre is veszem a rám leső veszélyt, és hát persze bele is tenyerelek azonnal. Mert egyik oldalról ugye én igen agresszív alkat vagyok, és ez feltehetőleg kívülről is látszik rajtam, és kiváltja a verekedhetnéket a hozzám hasonlatosan agresszív alkatokból. Másrészről viszont megeshet, mindenkinek az élete nyüzsög a lehetőségtől, hogy verekedjen, késeljen, lövöldözzön, és kocsikat fordítson az szakadékba, éppen csak én – a többséggel ellentétben – ki is használom ezeket a lehetőségeket. Mert kihasználom! Ennek jegyében megállok az egyik kutyakajás gúla mellett, és észrevétlen hátralesek, hogy ki néz. Nos, egy fekete bőrkabátos férfi, aki látszólag éppen a mosószereket csodálja, de amúgy messze ordít róla az ölnivágyás. Na, ugye, hogy nem tévedtem!
Tudom, néha az emberek is észreveszik, hogy valaki figyeli őket, de az én érzékeim egyszerűen becsaphatatlanok. Az én orrom mindig megérzi a harag, a düh, a gyűlölet szagát, az én izmaim maguktól feszülnek, ha küzdeni kell, vagy akár csak a küzdelem legcsekélyebb lehetősége felmerül. És ez látszik is rajtam, hát csoda, ha gyakorta van lehetőségem verekedni? Röviden szólva, én nem csak keresem a bajt, de meg is találom, pusztán ösztönből, gondolkodás nélkül. Kösz Holdtestvér! Végezvén az élet, a világmindenség, meg minden más kérdés megválaszolásával, nagyot sóhajtok, és nekifeszülök a bevásárlókocsinak. Átverekszem magam a pénztáron (képletesen értve), majd körbenézek a parkolóban, hogy vajon hol intézhetném el az engem kifele is szorgalmasan követő fószert (mindenféle képletesség nélkül). Nos, úgy tűnik, nagyszabású móka vár rám, mert míg a sárkányomhoz tolom a kocsit, az engem figyelő pasas is célba vesz egy autót. Sötétített üvege ellenére is jól látom ám, hogy odabent már hárman ülnek. Vajon kocsival is követnek majd? Követnek bizony, méghozzá szépen, óvatosan, a lámpáknál le-lemaradva. Ám semmi fenyegetőt nem tesznek. Hiába, nincs rá lehetőségük, egy tömött főúton nem szerencsés balhét csinálni. Így hát letérek a semmi felé, gyorsan magam mögött hagyom a forgalmas környéket. A sötét ablakú lerázhatatlanul követ. No, lássuk, mit akarhatnak titokzatos utasai! A következő kereszteződésben lelassítok, majd meg is állok. Előkotrok egy térképet az ülés mellől, és alaposan belemélyedek. Hallom, hogy mögöttem megáll egy kocsi, majd doromboló motorral vár. Én is várok. Az idő telik, elnyomok egy ásítást, és buzgón tovább fürkészem London metrójáratainak szép, színes vonalakkal telerajzolt térképét. Hát ezek annyira töketlenek, hogy egy ilyen király alkalmat elszalasztanának? De nem, szerencsére ennél egy árnyalattal profibb bűnözők ragadtak rám. Kocsiajtó csattan, lépések kopognak, majd az anyósülés felől behajol egy figura. – Segíthetek? – kérdi ezerkarátos mosollyal, majd behuppan a kocsiba, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, az oldalamhoz nyom egy pisztolyt. – Nyugi! – suttogja, de feleslegesen strapálja magát, kettőnk közül nem én vagyok ideges. – Indíts, csak feltűnésmentesen, egyenesen előre, a következő kereszteződésnél pedig balra! – parancsolja, még mindig halk hangon. – Bemondhatod a végső úticélt is, jól kiigazodom a városban – javaslom segítőkészen, de erre csak a bordáim közé nyomja a fegyvert. – Kuss, különben halott vagy! – Jó, jó, nem kell ennyire kiakadni! – hagyom rá, és teszem, amit mond. Indítok, mögöttünk felélénkül a rosszfiúk kocsija is, nekivágunk a városnak. Némán. Pedig jó lenne beszélgetni egy kicsit a mellettem izzadó pasassal, különben nehéz lesz megtudni, mi a fenét akarnak tőlem. Ám kapcsolatunk nem
jut el ebbe a stádiumba, a bőrruhás, és minden bizonnyal csúcsmenő vagány megelégszik azzal, hogy kurta parancsszavakkal navigál. A század első feléből ittfelejtett ipartelepek felé tartunk, elhagyott utcákon, magas téglakerítések határolta telkek között. Végül valami gyárfeleség udvarára fordulunk be, a pergő vakolatú épületek ölelte, gazzal felvert betonplaccon pedig menő sportkocsi terpeszkedik. Az autónak dőlve lezsernél lezserebb tartásban, fénylő melegítős pacák unatkozik, szája sarkában cigaretta fityeg. A fickó már egy közepes gengszterfilmből is kilógna pojácaságával, ám nincs mese, itt ő fogja játszani a főszerepet. Én meg hányni fogok. Bár egyelőre mással kecsegtet az oldalamhoz fegyvert fogó pasas. – Állj, és szép lassan szállj ki! Semmi felelőtlenség, mert szétlövöm a lábad! Aha, tehát csak kibújt a szög a zsákból, a lábam kell neki. Lesandítok, és azonnal átérzem a fenyegetés súlyát; kedves, szívemhez nőtt szandált viselek éppen, kár lenne érte! Így engedelmesen megállítom sárkányomat, és kihuppanok a betonra. Még rá is mosolygok a melegítős pasasra. Grátisz, hiszen ezt nem mondták. – Tehát te vagy az a Christina Hunter – mér végig az ürge, és elfelejt bemutatkozni. – Én vagyok – hagyom rá, ezt felesleges lenne tagadni. – Te bántottad a fiam. – Ó, tehát maga Joel Park papája, a kupitulajdonos! – esik le végre, és a felismerés őszinte örömre húzza a számat. Persze, nem hagynak sokáig örülni. – Ne legyen jó a kedved, én nem szoktam kesztyűs kézzel bánni azokkal, akik megverik a fiam! – fenyeget a pasas. – Na és azokkal, akik megverik a fiát, meg a maga által küldött első két verőlegény? Plusz, ha jól emlékszem, a srác kocsijának szélvédőjét is betörtem, méghozzá egyenesen a fejemmel!– teszem hozzá büszkén, és a szemem sarkából végigmérem az épületeket. Vajon hol lapul a nagyszerű Inez hadnagy, aki erre a gonosztevőre vadászik, és aki ehhez engem használ csalinak? Persze a kérdés költői, fix, hogy a környező épületekben senki sem rejtőzködik, a fel-feltámadó szél csak némi patkányszagot vág az orromba, meg az évek alatt felgyülemlett port. – Kár úgy tenned, mintha nem félnél, kicsike! A barátaim nagyon szomorúak, hogy bántottad a fiam, és azt hiszem, nem fogom tudni megakadályozni, hogy pozdorjává zúzzák a kezed – int közben Park papa a bőrcuccos fickók felé, akik szép lassan kezdenek körbe venni. Aggodalom nélkül mérem fel őket. Nos, sajnálatos tény, hogy négy ember szemtől szemben már meg tud verni. Kis szerencsével akár három is. Már ha nem használom közben nem evilági karmaimat, csillogó farkasfogsorom. Mert ha Holdtestvér is velem harcol, akkor nincs ember, aki megálljon ellenem, ez biztos, minthogy az is, hogy fényes nappal nem fogok ehhez a megoldáshoz fordulni. Nem ez a módja a nézeteltérések diszkrét elsikálásának!
De nem is muszáj nekem szemtől szemben felvenni velük a harcot! – Oké, csak leveszem a szandimat. Azért kár lenne – sóhajtok mártírként, aztán lehajolok, kioldani sarum szíját. Előre bukó hajam rejtekében meghegyesedik a fülem, a látszólagos könnyedség mögött feszülten hallgatódzom, de semmi. Nem mozdulnak meg az alatt a pár másodperc alatt, amíg leveszem a szandálom. Aztán még kétrét görnyedve az egyikhez hozzá is vágom, a másik irányba lendülök, az ott álló ürgét földre lököm, és így már könnyen kitörök gyűrűjükből. Fel a kocsijuk tetejére, onnan le a betonra, aztán pedig uzsgyi, bevágódom két komor téglaépület közön sötétlő sikátorba. És futok. Különösebb fülelés nélkül hallom, hogy üldözőbe vettek. A sarkon picit hátrapislantok, így már azt is tudom, mind a négyen. Hát akkor gyerünk! Megnyújtom lépteimet, élvezem a száguldást, mezítelen talpam magától megtalálja a helyes utat, a sarkokon érzésből fordulok Néha elhagyott udvarokon vágunk át, néha szemeteskonténerek, ócska vasvázak állnak az utamba, ilyenkor kúszom-mászom, mikor mit követel az élet. Tovább! Nagy ez az ipartelep, elhagyott sikátorainak útvesztőjében sosem érnek utol! Pedig próbálkoznak, lihegésük egyre erősödik, no nem mintha közelednének, egyszerűen csak nekik fogy az erejük. Nekem nem. De visszafogom a tempóm, nem rázom le őket, csak tovább csalom, egyre messzebb a lezser melegítős főnöküktől. Nem veszik észre, hogy csak játszom, lazán megszívják az egészet. És ezek tartják magukat vadásznak? Amikor már elegendőnek érzem a távolságot a hátrahagyott sportkocsitól, befordulok az egyik épületbe. Rozsdás lépcső visz egyre feljebb, nyikorog az egész alkotmány, lépéseimnek hamarosan visszhangja támad, itt van a négy nagyfiú is. Talán a harmadik emeletig vezetem őket, vagy a negyedikig, a fordulókban elsuhanó ablakokon prímán látom, a miénkkel hasonlatos épület magasodik a szomszédban. A két háztömb közön széles a szakadék, ember nem ugorhatja át. A következő emeleten teljes erőmből nekifutok az ablaknak. Csörömpölve törik az üveg, változó testem által szétszaggatott ruhám a semmibe hullik, majd újból beszakad egy ablak, és négy puha mancsom már földet is ér a másik oldalon. Picit visszapillantok, a négyek még le vannak maradva egy emelettel, hamarosan felérnek, szembesülnek a betört üveggel, felmérik a távolságot.. Remélem, van annyi józan eszük, hogy nem próbálják meg, és talán azzal is újabb másodperceket nyerek, míg a mélységet fürkészik a hullámat keresve. És ugyan, Holdtestvérem, hol leszek én már akkor? Ha már emberként is lehagytam őket, farkaslábaimnak a poros nyomát sem érik utol! Különösen, ha rohanok, és bizony rohanok, elnyújtott, hosszú ugrásokkal, vissza a sportkocsihoz, orrom vezet, nem tévedek el. A tágas udvaron semmi sem változott, legfeljebb Park papa gyújtott új cigire, amit változatlan tartásban, kocsijának támaszkodva szív, néha rá-rápillant mobiljára. Az időt lesi, vagy hívást vár, hogy a négyek befejezték a mókát? Mindegy!
Kicsit visszahúzódom, az árnyék rejtekében két lábra emelkedem, ledörzsölöm tenyeremről a mocskot, aztán kilépek az udvarra. Csupasz bőröm simogatja a napfény, könnyű mozdulattal megvakarom a nyakam, majd figyelmeztetően köhintek egyet. A pasas felém kapja a fejét, aztán úgy marad, leesett állal, tágra nyílt szemekkel. Igazán röhejes, hát szélesen elmosolyodom, megmutatva jól fejlett szemfogaimat. – Na, most már nyugodtan beszélhetünk! – nevetek rá, de nem jut szóhoz, hát lazán folytatom. – Először is, sajnálom, ami a fiaddal esett. Azt is, ami az embereiddel. És azt is sajnálni fogom, ami majd azokkal az embereiddel fog történni, akiket majd holnap, meg holnapután küldesz utánam Eddig érthető? Aztán megállok, nem sokkal előtte, csípőre tett kézzel, hanyag terpeszben, és kis szünetet hagyok neki, hogy utolérjen. Pár pillanat múlva mozogni kezd a szája, majd nemsokára már hangokat is képes kiadni. – Te... te meztelen vagy... Egy kurta pillantást vetek a ragyogó égre. – Igen. És ha már így szóba hoztad, ide a melegítőfelsőd, de gyorsan! – utasítom, majd hirtelen előrenyúlok, be a kocsi nyitott ablakán, az ülésre készített feszítővasért. Gondolom, a kezemet akarták vele szétverni, de hát egy ilyen vacak klasszul univerzális, bárki kézbe foghatja, és vagánykodhat vele. Én is! – Ide azzal a ronggyal, vagy megmogorvulok! – lengetem meg az orra előtt a vasrudat. – Persze, azonnal... – nyögi, kapkodva vetkőzni kezd, én meg folytatom, ahol megszakított. – Tehát, nem félek az embereidtől, és nem azért, mert kevesek hozzám, és soha sem lesznek képesek megverni. Én azért nem félek tőlük, mert én nem tudok félni. Alapban kimaradt belőlem ez az érzés, talán anyámnál kéne reklamálni, fene se tudja – vonom meg a vállam, és felteszem a lábam kocsija gumijára, könyökkel megtámaszkodom a térdemen. Meztelen talpamnak jólesik az érintés, az meg egyáltalán nem gond, hogy a fószer még két árnyalatot sápad. – De hol... hol vannak a fiúk? – kérdi akadozva, míg lecibálja magáról az izzadságtól bűzlő melegítőfelsőjét, ami alól egy koszos atléta kerül napvilágra. – Ó, minek leragadni a részleteknél, amikor fontos dolgokról beszélek? Amikor legutoljára láttam a srácokat, éppen az árnyékukkal fogócskáztak. Ha megunják, majd visszajönnek – legyintek, majd kitépem a kezéből a rongyot, magamra húzom. – Most pedig ide a nadrágod! – De hát... – Félmeztelenül mégsem flangálhatok a városban! Ide azt a vackot, mielőtt begorombulok! – Igenis... – lehelli, és tovább vetkőzik. – Szóval, küldhetsz utánam embereket, én meg betört fejjel visszaküldöm őket, ezzel egy ideig eljátszhatunk, de vajon minek? – folytatom a nagymenő dumát, meglóbálva a kezemben tartott pajszert. – Én inkább azt javaslom, hagyd
a fenébe! Részemről hajlandó vagyok az egészről elfeledkezni, ráadásul a zsaruknak sem doblak fel súlyos testi sértés és gyilkossági kísérlet vádjával! – Gyilkosság? – csodálkozik, és a kocsija oldalára teríti a levetett nadrágot. – Gyilkosság, nemi erőszak, kézszétverés, biciklilopás, mit tudom én! Bármit örömmel a nyakadba varrnak, én meg, ha sokat idegesítesz, bármit tanúsítok nekik. A gatyád nem kell, csak a nadrág, az is elég büdös! Tehát, ott tartottunk, hogyha még egyszer a szemem elé kerülsz, akkor istenesen elbánok veled. Világos? – emelem meg a hangom, és lekapom a kocsiról a melegítőalsóját. A pasas tágra nyílt szemekkel, értetlenül bámul. Tálán el kéne neki magyarázni az egészet még egyszer, de valahogy nincs hozzá kedvem. Sarkon fordulok, leejtem a pajszert, a nadrágot már menet közben cibálom magamra. A futás előtt eldobott szandálomért még teszek egy kitérőt, de hátra sem nézve, sietős, gyors lépésekkel. Amint megvan, beejtem a hátsó ülésre, aztán magam is behuppanok a sárkányomba, kezem ráfonódik a kormányra. El innen! Mezítelen talpam nekifeszül a gáznak, elhúzok a képből. – Te repedt sarkú lotyó, kis ribanc, rohadt kurva, mocskos... mocskos disznó! – visszhangzik mögöttem az udvar; ahogy a kupitulajdonos visszanyeri az állatok közül őt kiemelő, emberi kiváltságát: az értelmes beszédet. * * * Konszolidált tempóban zúgok be az utcánkba, és óvatos fékezéssel pattintom fel a kocsit a járdára, a házunk előtt. Amint leáll a motor, fülembe vág a csend. Minden kihalt, csak a nyári hőség tombol az aszfalt felett. Kikászálódom, eligazgatom Park papa melegítőjét magamon, ölembe kapkodom a lassan olvadó mireliteket, majd megszemlélem a házunk előtt álló idegen autót. Nahát, mit keres ez itt? Szemöldökfelvonva pásztázom végig az utcát de semmi sem mozdul. Vajon hol lehetnek a kocsi utasai? A választ az orrom adja meg, amikor a kulccsal való vacakolás ürügyével kicsit megszimatolom a kertkapu kilincsét tehát két ismeretlen fickó bement a házba, méghozzá egyedül, senki rokon nem kísérte őket Na, mibe fogadjunk, hogy rosszat akarnak? Ezen koncepció jegyében csendesen sietek fel a házhoz, a fal takarásában kicsit várok, majd, hogy semmi sem mozdul, megkerülöm az épületet. A hátsó fronton már fülem is segít, bátyám szobájának nyitva hagyott ablakából olyasféle zajok hallatszódnak, mint például egy könyvespolc felborulása. Az újabb furcsaság újabb barázdákat von a homlokomra. Itt bizony valami csúf dolog történik. A teraszon álló asztalra lepakolom a kezemben tartott mirelit húsokat, aztán részben a borostyánágakba kapaszkodva, részben a puszta vakolatba meresztett karmokkal felmászom az emeletig, és bekukucskálok Christian szobájába. Majd némi megrökönyödéssel veszem tudomásul, hogy két öltönyös ürge éppen módszeresen dúlja a helyiséget. Borogatják a polcokat, fiókokat, már eddigi
ténykedésük is sosem látott kupit eredményezett. Holott ez a szoba túlélt már egyet és mást! Párat pislogok, majd hangtalanul felhúzom magam, és kényelmesen, lovaglóülésben elhelyezkedem a párkányon. De a pasasok nem vesznek észre, csak tovább pakolnak. Megköszörülöm a torkom. Riadtan fordulnak felém, majd elkerekedik a szemük. No igen, eleganciám hagy maga mögött némi kivetnivalót. Nincs mit szépíteni a dolgon, a kupitulajdonos Park papa suhogós melegítője rohadtul slamposan állhat rajtam! – Helló! – mosolygok rájuk azért zavartalan kedvességgel. – Keresnek valamit? Esetleg segíthetnék? Vagy inkább távoznának? Mondjuk, még mielőtt háromig számolok? – ajánlok fel nekik helyből több alternatívát. Láthatóan egyik sem nyeri el a tetszésüket. – Maga... Maga mit csinál itt? – Nos, én úgy nagyjából itt lakom. Most maguk jönnek! Mit keresnek az én hülye bátyám gatyói között? – Nos... Nos, mi a rendőrségtől jöttünk! – vágja ki a bátrabb, és elő is vesz egy igazolványt, meglebegteti az orrom előtt, ám mielőtt megvizsgálhatnám, már el is teszi. De nincs is itt szükség különösebb vizsgálatra, a pasas szagán érződik, hogy hazudik Vagy legalábbis nem teljesen mond igazat. – Zsaruk? Az klassz! Mindjárt behívom az apám, vele majd megbeszélhetik a részleteket! Tudják, az öreg kint vár a kocsiban, amíg nem szólok neki. Azt hittük, holmi őrült betörők rabolják ki éppen az otthonunkat, de hát szerencsére nem ez a helyzet! – lököm a sódert édes ártatlansággal, és könnyedén behuppanok a szobába, ringó léptekkel indulok az ajtó felé. Egyenesen a két pasas között. Nem engednek el, egyszerre lépnek, egyik mellém, a másik az ajtó elé. – Ugyan, kérem, ne zavarja a tisztelt édesapját! Mi már megyünk is! – javasolja a felém közeledő, és ráfogna a kezemre. Nem hagyom, kifordulok, utánam fordul, szemem szemét keresi, táncolunk, mezítelen talpam puhán talál fogást a lábunk alatt szétszórt kacatok között. Nem zsaru, legalábbis nem elit, civil ruhás nyomozó. Azok mind ismerik annyira az apámat, hogy tudják, nem lenne hajlandó kint dekkolni egy kocsiban, míg a házában esetleg idegenek járnak. – Ki vele, mit kerestek? – kérdem, nyelvem végigfut az ajkamon, itt hamarosan verekedés lesz. – Semmi lényegeset, kisasszony – nyúl a kezem után. Nem éri el. – Adok fél percet. Ha nem tudjátok megmagyarázni, mit csináltatok, baj lesz. Fenyegetésem nem hatja meg őket, az egyik fegyvert vesz elő, a másik közelebb lép, hogy megragadhasson. Persze, széttéphetném őket. Ez ellen egyeden érv szól, az iménti dúlás során a padlóra borították bátyám Playboy-gyűjteményét, talpunk alatt egymást érik a félmeztelen nők. Ha pedig ezeknek a vacak újságoknak baja esik, ami nem elkerülhető, ha felettük hirtelen
felindulásból kibelezek két embert, akkor Christian megöl, méghozzá jóval alaposabban, mint ahogy ez a két fickó kinyírhat. Rövid habozás után elvetem a trancsír lehetőségét, hagyom, hogy az egyik megragadja a kezem, a másik pedig rámfogja a pisztolyt. – Nem akarunk balhét, ha okos kislány leszel, megúszod baj nélkül! – Okos? Tiszta zseni vagyok! Mi a pálya? – A tegnap esd kirándulásotok érdekel! Hova tettétek a cuccot? A tegnapi kirándulásunk? – A vízihullalesre gondolsz? – Tényleg okos vagy! – hagyja rám az egyik, holott ehhez igazán nem kellett nagy ész, és erősen megcsavarja a karom. – Hol az anyag? Kezd fájni a macera, az agyam ezerrel pörög. Miféle anyagról beszélnek ezek? – Az anyag? Az jó helyen van! – Leadtátok a zsaruknak? – kérdezi a másik, méghozzá idegesen. Vajon mi a fenéről van szó? – A zsaruk teljesen képben vannak! – hagyom rá, ebből nem lehet nagy baj. – A fenébe! – sziszegi a fegyveres, a másik haraggal rázza a fejét – Nyugi, a csaj csak blöfföl! De ezt nem eteted meg velünk kicsike! Megragadja a hajam, hátrafeszíti a fejem. Hm. Kicsit mérlegelem a helyzetet, majd úgy döntök, ez még messze nem olyan borzalmas, mint bátyám tombolása lenne, ha összevérezném a lábam előtt kényeskedve elnyúló Július Szépét. – Szavamra, leadtuk, nincs nálam! Puff egy pofon. Kezd elegem lenni a fószerból. Abból is, aki a karomat csavarja hátra, meg abból is, aki pofoz – Rajta, beszélj! –Ez a bátyám sara, verjétek őt! – szakad ki belőlem teljesen őszintén. Még egy ütés. Ami sok, az sok! Szemem résnyire szűkül, lassan már a legteljesebb jóindulattal sem fogom tudni életben hagyni ezt a két pojácát! – Ugye, a papád sem várakozik a ház előtt? – Naná, már tutira bent van a kertben, és hamarosan szétlövi a seggeteket! – Ez is csak blöff, nem dőlünk be neki – sziszegi az egyik, a másik a pofámba hajol, és üvölt, pedig nagyothalló, az aztán nem vagyok! – Halljam, hol az a kurva lemez? – A kocsimban – felelem habozás nélkül. Még mindig fogalmam sincs, miről beszél, de ez végre valami olyasmi, amiről tudom, hogy befér egy kocsiba, sőt, azt is sejtem, miféle helyeken lehet jól elrejteni. – A kesztyűtartóban van, de nem rendesen, hanem a titkos rekeszben. Mivel a kesztyűtartóm dupla fedelű – dobok be mindent, amit a századelős kémfilmekből tanultam. – Ne gyere nekünk ilyen ócska szöveggel! Majd adok neked leócskázni ezt a remek ötletet! – Szavamra, megmutatom, ha kell! – erősködöm, miközben csak csavarja a karom az a marha. Ebből emberhalál lesz!
– Jó, lemegyünk. Itt leszek szorosan mögötted, és lelőlek, ha átversz, világos? Semmi hirtelen mozdulat, és imádkozz, hogy az apád ne legyen a közelben, mert szétlövöm a fejed, mielőtt hozzád szólna! – Menjünk – hagyom rá, és valóban imádkozom, hogy ne fussunk össze apámmal. Iszonyatos letolást kapnék tőle, amién már megint védtelen embereket molesztálok! Közben az egyik pasas megragadja a vállam, hátracsavarja a kezem, előre löki a fejem, és a hajamba markolva vezetni kezd. – Indulj kifele, rajta! – parancsolja, és jót taszít rajtam. Kiszerencsétlenkedünk a folyosóra, egyik pasas hátulról tart, a másik előttem siet, ennél fegyver is van. Közben van időm gondolkodni. Mert mint ahogy délelőtt, most sem az a kérdés, hogy legyőzöm–e őket, hanem csak az, ők túlélik-e győzelmemet? Ez pedig jórészt az én önuralmamon múlik, illetve az ő belátásukon. Vajon milyen gyorsan fogják fel, hogy engem nem érdemes ingerelni? Közben elérjük a lépcsőt, és itt már sehol egy playmate, azaz szabad a pálya. A következő lépésnél kicsit megbicsaklik a lábam, a mögöttem nyomuló pasas meg elég hülye, hogy meglökjön. Hagyom magam, sőt, beledőlök a lökésbe, a mögöttem lévő elveszti az egyensúlyát, az előttünk siető fegyverest meg egyszerűen letaroljuk. Együtt bukfencezünk le a nappaliba, ők elterülnek, én könnyen talpra pattanok, és már megyek is, tovább! A szoba közepére lendülök, szétlököm a két fotelt, az asztalkát lábbal taszajtom arrébb, hamarosan kell majd a hely! A berendezés szerteszét száll, felkapom a fejem, vajon a két öltönyös talpra állt-e már? Nos, talpra. Félgőzzel, sántikálva, és bár kezükben fegyver, de szemük nem a lelkesedéstől csillog. – Ide, srácok, gyerünk, hol az a fene nagy buzgalom, amivel a hajam cibáltátok? – nevetek rájuk, szélesre húzva a szám, megmutatva csillogó fogsorom. – Te rohadt kurva! – kiabál az egyik, a másik a pisztollyal hadonászik. – Idejössz, vagy lelőlek, érted? – Értem – biccentek, aztán megállok, hogy jó célpontot kínáljak. – Mondom... – Mondom, értem! Lőj! Lőj le! Az otthonomban, fényes nappal! Ez egy jó negyed, pillanatokon belül itt lesznek a zsaruk! Imádni fognak. Ők is meg a börtönőrök is, amiért megölted Karl Hunter lányát! – magyarázom, és még közelebb is megyek, de ügyelve arra, hogy legyen egérútjuk, ne vágjam el őket az ajtótól. Vajon mikor jönnek rá, hogy el kell futniuk? – Te, én tényleg lelőlek! – Inkább menj vissza a főnöködhöz, és mondd meg neki, hogy a cucc a zsaruknál van! Merthogy ott van! Ha nem hiszed, lőj le, és vidd el a balhét a gyilkosságért! – kiabálom vissza. Ötven-ötvenben fogadnék, hogy a pasas tényleg lepuffant. – De tényleg...
– Ne pofázz, hanem csináld, nem hallod! – kiabálok, kezdem elveszteni a türelmem! Hosszú léptekkel felé indulok. – Lőj le, vagy fuss el, mert különben én megöllek, érted, te ostoba majom! Közeledtemre megijed, és az ajtó felé sandít, de mielőtt elindulhatna, a társa, akire eddig nem figyeltem, mellélép, kicsavarta a kezéből a fegyvert, és ő a másik megoldást választja. Nagyot csattan a világ, valami megüti a combom. Fekete árnyék rebben a szememre, és innen már nem igazán szólhatok bele az eseményekbe, visz a düh, a fájdalom, az ösztön. Lépnék, de arccal előre elesek, és hiába igyekszem feltápászkodni, sebesült combom nem engedelmeskedik, csak fáj, mintha tűz égne benne! De kevés ez, hogy megállítson engem, négykézláb vonszolom magam előre, széles vércsíkot hagyva magam mögött a padlón. – Meghaltok! – hörgöm közben, hajam a szemembe hull felvetem a fejem, tekintetem találkozik az engem lelövő pasas tekintetével. Csak egy kurta pillanatig bámul, aztán elkapja a pánik. Fut, társát rángatva, és nem tudok utánuk menni, béna a lábam! A zsákmány menekül, és gyenge vagyok beérni. Most már nem haboznak, most már erősen túlcsordult az a bizonyos pohár, csapódik az ajtó, pár pillanat múlva felmorran a kocsijuk, és aztán már csak a tompa illatuk marad utánuk, meg a forró fájdalom a lábamban. Négykézláb mászok el a falig, nekivetem a hátam, felhúzom a lábam, és szenvedek. Lelkemben lassan csillapodik a tűz, testem kicsit gyorsabban talál vissza a megszokott kerékvágásba, és változatlanul fáj. Hát megérte ennek a két gazembernek az élete ezt a fájdalmat? Hát nem lett volna egyszerűbb megölni őket, széttépni a húst, érezni a vér édes ízét, törni a csontot, ahogy Holdtestvérem suttogta végig a fülembe? Persze, ez ostoba kérdés, nem szabad ölni, sem embert, sem farkast, az én testem pedig hamarabb meggyógyul, mint ahogy ők visszaérnek a főnökük elé, aki úgyis elégedetlen lesz az eredménnyel, és talán visszaküldi őket, a következő találkozás pedig ki tudja, hogy alakul majd? Ha egyáltalán van főnökük, ha visszaküldi őket, ha találkozom velük... Mindegy! Majd lesz valahogy, küzdöm magam talpra, aztán kibicegek a teraszra. Ledőlök a fonó kőre, és pihenek. Hamarosan enyhül a fájdalom, gyorsan gyógyuló testem kilöki magából a golyót. A szerkezet működik, még sosem hagyott cserben! Aztán csak örülök annak, hogy élek, hogy erről senki sem akar lebeszélni, és hogy csend van körülöttem. Amikor ezt a programpontot kimerítettem, betrógerolom az itt rothadó kajákat a mélyhűtőbe, aztán megállok a konyha ablakában, nézem az utca csendjét. De semmi sem mozdul, hosszú, hosszú ideig. Tehát a lövés ellenére sem hívta ki senki a rendőröket. Nagy szerencse, nem tudom, mit mondhattam volna nekik. Ám mielőtt túlzottan megnyugodnék, csak érkezik egy idegen kocsi. Ismerős masina, már járt itt egyszer. Finoman fékez a házunk előtt, majd Lui Vang száll
ki belőle, a gipszbe zárt lábú firkász. Megáll, nekem háttal, kicsit szemléli a szemközti házat, miközben egy fényképezőgéppel vacakol, aztán hirtelen fordul, gyors pillantással méri fel otthonom homlokzatát. Vaku ugyan nem villan, a gépet meg sem emeli, mégis ijedten húzódom be a fal takarásába. Csak az orrom hegyét dugva elő lesekszem ki az ablakon, amíg az újságíró mindent látó, hidegkék szeme a házat pásztázza. Feszültség gyűlik a torkomban, és bár tudom, ez marhaság, mégis félek tőle, hogy észrevett. Mi a fenét keres itt? Nem tudhat a lövöldözésről, hiszen a zsaruk sem jöttek ki! Vagy többet tud a zsaruknál? Talán ezeket a lemezvadászokat követte, talán valami mást, talán számtalan informátora adott neki tippet, ki tudja? De mi lesz, ha becsönget, ha megint beszélni akar velem? Ha újra bele kell néznem abba a felháborítóan nyugodt szempárba! Ám szerencsém van, az újságíró rövid szemlélődés után elfordul visszaül a kocsijába, és elhajt. Megnyugodva fújom ki a levegőt, de feszültségem csak akkor enged, amikor autójának mormogása véglegesen belevész a nyárdélután csendjébe. * * * Aztán csak várom, hogy Christian kegyeskedik-e végre feltűnni. Lenne mit megbeszélnünk! Hogy volt pofája az mondani, hogy visszavették zsarunak, amikor ez egyszerűen nem igaz? És az is tuti, hogy ezt a két őrült lemezvadászt is ő szabadította a nyakamba, ami miatt persze megint én szívtam, hogy a fene esne bele! De hiába várok, Christian nem jön, hát mivel éhes vagyok, eszem, majd jön egy jól megérdemelt zuhany, és egy garnitúra tiszta ruha Aztán elnyúlok a nappaliban, a kanapén. Forgolódom, nyújtózkodom, végül legyűr az álom. Sötét erdőben futok, lábam felveri a friss, tavaszillatú földet. Köröttem a falka, néha látom fel-felvillanni szürke bundájukat, érzem biztonságot sugárzó szaguk. Aztán hirtelen változik a táj, már sziklák között rohanok, az életemért. A lábam előtt végtelen szakadék nyílik, felnyüszítek: hol vagytok, testvérkéim? Ám a sötétség nem válaszol, meg kellene fordulnom, hogy szembenézzek üldözőmmel, de nincs hozzá bátorságom, inkább az ébredésbe menekülök. Lassan, nehezen térek magamhoz, odakint már szürkén ragyogó alkonyat uralkodik. Félig leeresztett szemhéjjal nézelődöm, a függöny csipkéje mégtovább szűri a látványt. Bár, igazából nincs is mit megszűrnie. Semmi sem történik. Unalmas nyári este. De a kintről beszivárgó fűszeres illatok ezer titokról mesélnek, és végleg elűzik álmomat. Kicsattogok a konyhába, előkapok egy liter tejet, és lassan kortyolgatva beállok az ablakba. A lámpák narancs izzásán túl már felkelt a hold, elhízott sarlója nevetésre húzza a szám szélét. Érkező bátyám kocsijának veszett fékcsikorgása ránt vissza a valóságba. Merthogy Christian a változatosság kedvéért eszetlenül tapossa a gázt,
Nissanja bevágódik sárkányom mellé, és aztán még vagy fél lépést csúszik, egy hajszálra állva meg a kerítés téglaoszlopa előtt. Aha, méricskélem magamban a mutatvány értékét, miközben bátyám feltépi, a huzat pedig becsapja a bejárati ajtót, és Christian már be is esik a konyhába. – Mi a vacsora? – köszön udvariasan, majd választ sem várva intézkedik is, fejjel előre bedől a hűtőbe. – Neked is szia. Látom jó a kedved. – Jó bizony! – lihegi ki a dermesztő hidegből. – Akkor én majd elrontom. Beszéltem Oleffel. Pillanatra dermedt csend, majd már hátrál is ki a frigóból, de olyan gyorsan, hogy még a fejét is beveri. – Te, figyelj, az nem mind úgy van, ahogy ő mondja! – Persze, pici bátyuskám, biztosan a te verziód az igaz! – vigyorgok rá angyalian, aztán elkomorul a pillantásom, és felkapom a véletlenül éppen kézre eső konyhakést. – Kapsz fél percet, hogy megmagyarázd! – Na, az úgy volt, hogy bementem hozzá újból felvenni a melót, és jót elbeszélgettünk, apáék felől érdeklődön, meg minden más apróság, tudod hogy van ez! – tárja szét idegesen a karját, miközben tovább hátrál a nappali felé. Kezemben a jó arasznyi pengéjű haleffel követem. – Mindent tudok, csak azt nem, miért hazudtad azt, hogy visszavett! És még tíz másodperced van megmagyarázni! – Nem hazudtam neked! Olef végül ugyan kidobott, de előtte nagyon barátságos volt, és azt mondta, hogyha elvégezném a rendes zsarasulit, akkor semmi akadálya nem lenne annak, hogy felvegyen, én meg úgy voltam vele, azt a vacak akadémiát amúgy is meg akartam csinálni, meg majd az ősszel be is iratkozom, tehát ez inkább csak amolyan formaság, azaz nyugodtan rendőrnek számíthatom magam addig is! – hadarja gyorsan, én pedig egyre tágabbra kerekedő szemmel hallgatom. De nincs mese, a fülem nem szokott becsapni, bátyám mindezt komolyan gondolja! Vagy legalábbis annyit komolyan gondol, hogy engem ez majd megnyugtat. Hát ilyen nincs! Felháborodásomban nem találok szavakat, aztán meg már nincs is értelme keresni őket. Christian kihasználva elképedésem, jót rúg az egyik fotelbe, és míg én kikerülöm a felém csúszó bútordarabot, a nyakamba ugrik. Szakadnak a ruhák, villan a kés, de kicsavarja a kezemből, hogy messze száll, egyszerre ugrunk utána, ő a gyorsabb. Teperek vissza, mancsom megcsúszik egy vértócsában, bátyám beszorít a sarokba. – Na, gyere csak, húgocskám, majd megmutatom, ki kekeckedhet egy igazi rendőrrel! – hív látszólag hulla komolyan, kezében a véres késsel, de látom, a szeme nevet. Kicsit mérlegelem a helyzetet, megnedvesítem kiszáradt ajkamat, aztán a hirtelen felvillanó lehetőség magával ragad. Balra vágódom a teraszajtó felé, és el is érem, mindössze az oldalamat vágja fel a penge. Kint aztán rohanok,
befordulok a leanderek közé, majd egy pillanattal később elgáncsolom a hasonlatosan őrült tempóban érkező Christiant. Bátyám félelmetes dupla szaltóval terül el. Természetesen fejjel fog talajt, és sajnálatosan a gesztenyefa törzsén. A kés messze száll, nem megyek utána, csak leguggolok, és megvárom, míg Christian magához tér. Nem tart soká, hamarosan mocorogni kezd, aztán lassan összeszedi szétcsúszott végtagjait, törökülésbe kucorodik, mancsa közé fogja előre lógatott fejét – A fenébe, ez kemény volt... – nyöszörgi sírós hangon. – Akár az élet! – sóhajtok együttérzőn, majd magam is leülök a fűbe, lenyalogatom az alkaromról a vén. Hosszú karcolás tűnik elő, nem is vettem észre, hogy ott is megvágtam magam! – A fenébe, most órákig agyrázkódásom lesz! – nyüszög tovább Christian. – Á, nem tart az addig, öt percen belül jól leszel! – biztatom, aztán csak odamászom hozzá, fülébe szuszogok, megnyalogatom a nyakát meg a homlokát a friss seb körül. De tényleg semmi komoly, a csont már összeforrt, a többi meg még annyit sem számít! – Amúgy mit beszéltél Oleffel? – kérdi, én meg engedelmesen mesélni kezdek. – Nem sokat. Éppen csak becsületszóra megfogadtam, hogy egyikünk sem fog belekontárkodni a zsaruk dolgába, és hogy közelébe sem kerülünk semmiféle narkóneppernek! Christian bambán felnéz. – Azt értem, hogy hülye vagy. De az én nevemben miért ígérgetsz marhaságokat? – Azért a srácért, akit ki kell hoznom a sittről. Az ő szabadságának az ára a mi tétlenségünk. Így egyeztem meg Oleffel. – A fenébe! Mikor jön ki a gyerek? – Nem tudom. Pár nap, egy hét... – A fenébe! Akkor most napokig még Olef elől is titkolnunk kell, mit csinálunk! – Az nem jutott eszedbe, hogy akkor most pár napig nem csinálunk semmit? Csodálkozva néz rám, láthatóan nem. – De húgocskám, nyomon vagyok! Ilyen picire attól, hogy megszerezzek egy csomó, csúcsfontosságú anyagot, amit Olef embere gyűjtött mielőtt vízihullát csináltak belőle! Aha, tehát azon a lemezen, amit a délután rajtam kerestek, „csúcsfontosságú anyag” van. És erről eszembe jut valami más is. – Gyere! – nyújtom a kezem Christiannak, aki nehézkesen feltápászkodik – Együnk valamit, aztán majd segítek rendet csinálni a szobádban! Bátyám erre megtorpan, és gyanakodva összehúzza a szemöldökét. – Jól hallottam, a „rend” kifejezést használtad? És te ezt „csinálni” akarod? Ráadásképpen az én szobámban? Hát te megvesztél, de nekem nem kell ettől még melléd veszni! A szobámban rend van, semmiféle pakolásra nincs ott
szükség! – Akkor pofázz, ha láttad! – intem kedvesen, mire elfeledkezik az agyrázkódásáról, és kocogva eltűnik a szobája irányában. Az ajtóban érem utol, meredten áll, arcán a legteljesebb kétségbeesés. Elsiklom mellette, aztán nulla intenzitással pakolászni kezdek. Picit félrerugdosom az útból a szétszóródott könyveket és újságokat, megemelem a ledőlt polcot, majd mivel nincs hova tenni, visszaejtem. – Ugye, nem te csináltad? – jut végre szóhoz bátyám. – Használd az orrod, te kóbor kutya! Teszi, négykézlábra ereszkedik, aztán arcát a padlóhoz szorítva felméri a terepet. Segítőkészen félreállok előle, amikor a fürdőszoba felé indul, még az ajtót is kinyitom neki. Ott is hosszan szöszöl, meg a szobámban is, végül kiköt a szennyestartónál, amiből kihalássza Park papa véres nadrágját. – Oké, ketten voltak, dühösek, és nem verted őket meg valami oknál fogva, de hol jött be ez a harmadik, miért vérezted össze a nadrágját, és mi a fenét akart itt ez a bagázs? – Fából van az orrod? A harmadik nem járt itt! – Akkor miért hoztál ide egy idegen rongyot? Ráadásul egy ilyen viselteset? – Egy kupitulajdonosról cibáltam le, aki meg akart veretni, mert megkarcoltam a fia sportkocsiját, de végül megegyeztünk! – magyarázom lazán, Christian zavartan hallgatja. Aztán megrázza a fejét. – Ez nekem most túl bonyolult. Lépjünk tovább. Ki és miért dúlta fel a Playboy-gyűjteményem? Na igen, témánál vagyunk. – Fogalmam sincs! A két öltönyös pasas valami lemezt keresett, aztán lelőttek, és hazamentek vacsorázni! – Ó! Ennyi. Hiába várok, nem folytatja. – Na, most te jössz a magyarázkodással! – intem, mire sóhajtva visszaejti a rongyokat a szennyestartóba, feláll, és visszasétál a szobájába. – A vízihulla zsaruknak dolgozott... – Ő volt Olef koronatanúja! – kotyogok közbe, de Christian megállás nélkül folytatja. – ...és állítólag volt nála valami bizonyíték a legnagyobbak ellen. – Dirak és Carlos – szólok közbe újra, ami már sok a bátyámnak. – Ha tudsz mindent, minek pofáztatsz itt? – kéri ki magának. – Mert te sokkal jobban tudod! – hízelgek neki, majd ártatlanul folytatom. – Talán csak annyit tennék még hozzá, hogy a két nagyfőnök embereinek a találkozóját lestem meg a minap! Megint sikerül meglepnem. – Milyen találkozót? – szalad az égbe a szemöldöke. – Hát volt egy találkozó Leonardo, meg ennek a Carlosnak az embere között, amin részt vettem – válaszolok magától értetődő hangon.
– Részt vettél? – kérdez vissza Christian hitetlenkedve. – Ja. Tudod, ahová az a Ricardo nevű pasas szervezett be. Mi voltunk ott testőrként, Carlos oldalán. Amikor szétlőve jöttem haza, akkor velük buliztam. – Amióta visszaértem Dél-Amerikából, gyakorta jössz haza szétlőve. Lényegesen gyakrabban, mint régen – szúr egyet Christian, sanda pillantást vetve a véres göncöket tartalmazó szennyestartóra, ám csak legyintek. – Régebben kislány voltam. Mostanra, veled együtt, felnőttem. Miért, azt hiszed, csak neked van jogod főbe lövetned magad? Nekem miért ne lenne szabad? – vágok vissza könnyedén. – Oké, rendben, neked is jogod van hülyének lenni! – visszakozik bátyám, én meg visszatérek a kezdetekhez. – Tehát, ha jól látom, a két nagykutya alkudozik, ám felettük, mint Damoklesz kardja, vízihullánk lemeze lebeg. – Vízihullánk virtuális lemeze, vincsije, naplója, mikrofilmje. Senki nem tudja, hol tartotta az általa összegyűjtött bizonyítékokat – igazít ki Christian. – Nem is biztos, hogy az anyag létezik, bár mindenhol keresik. Még az ágyneműtartómban is! – vet egy szomorú pillantást feldúlt fekhelyére, majd lemondón legyint. – Vacsorázzunk meg! Az ötlet jó, lesereglünk, majd pár nagyobbacska húsdarab leragadozása után kiülünk a teraszra. Az esti levegő megtelik vérszaggal, a tarka sötétség körülölel minket. – Kár, hogy hagytad őket ellógni – szólal meg aztán nagy sokára bátyám, az utolsó mócsingokat csócsálva. – Ezek nagyfiúk voltak, elszántak, és elég profik. Nem mertem velük összeverekedni, mert nem bíztam benne, hogy időben elfutnak. Nem akartam embert ölni – védekezem, többé-kevésbé valós okokkal – Na. mindegy! Akkor nincs mis hátra, muszáj betörnünk a vízihulla lakásába! – jelenti ki Christian mártírhangon. Hát ez nem lehet igaz! – Bátyuskám, te helyből olyan hülye vagy, mint más nekifutásból! Hogyhogy muszáj betörnünk? – Valamit ma este is kell csinálnunk, nem? És ne válaszold azt, hogy aludjunk, mert nekem most nincs hol! – Azt se tudjuk, hol lakott a pasas! – tiltakozom, de hiába. – Én tudom! Utánakérdeztem a cégnél! – büszkélkedik sosem tapasztalt mértékű előrelátásával. – Tudod, Olef titkárnője, akivel a múltkor ismerkedtem meg, tök jó csaj, és ami fő, mindent tud a főnöke munkájáról! Már párszor dumáltunk, és azt hiszem, jó benyomást tettem rá – dicsekszik nevetséges gőggel, de a szeme sarkából engem les, vajon a torkának ugrom, vagy nem? Nos, nem, mindössze felfordul a gyomrom, ma már másodszor A szőke félisten, Hans is milyen ragacsosan tette nekem a szépet délelőtt... – Pfuj, kímélj meg a részletektől! – Pedig...
– Azt mondtam, nem érdekel! – csattanok fel, Christian meg engedelmesen továbblapoz. – Szóval, tőle megtudtam, hogy hol a lakása a vízihullánknak, meg hogy a zsaruk ma jártak ott, és hogy lezárták az egészet. És erre rögtön az jutott az eszembe, hogy mi is benézhetnénk. – Tehát, ha jól értem, ahelyett, hogy megpróbálunk bevágódni Olefnél, még teszünk egy lapáttal a tűzre, némi illegális behatolással. – Ugyan, a fene se fogja észrevenni, hogy ott jártunk! – De mégis, mi a franc keresnivalónk van ott? Szerinted mi az, amit a zsaruk ezer műszerrel nem találtak meg, mi meg észrevennénk? – Körbe akarok szimatolni! – mordul fel, és látom, sziklaszilárd makacssággal ragaszkodik eme rögeszméjéhez. Vajon őrüljek mellé, vagy ne annyira? Dilemmám elodázásában a telefon segít. Megcsörren, kiváló indokot adva, hogy távozzam. – Felveszem! – pattanok talpra, bátyám csendesen bólint, aztán belekezd a vacsora utáni romeltakarításba. Magam felkapom a kagylót, és vígan belehallózom. – Jó hallani a hangodat, egy szem leánygyermekem! Hogy vagy? – nyit anyám, én meg majdnem elejtem a telefont rég hallott hangja hallatán. – Kösz, jól – nyögöm. – Hát testvérbátyád? Ő is a közelben tartózkodik? – érdeklődik tovább rezzenéstelenül szerető szülőm. Christian épp ekkor lép be a teraszról, karjaiban a mocskos tányérokkal, és persze hallgatódzik. Minek következtében kerekre nyílik a szeme, maid a földre ejti a kacatokat, ahogy felismeri anyánk hangját. Csörömpölve törik ezer darabra a két tányér. – Tehát a közelben tartózkodik – állapítja meg anyám, sok száz kilométer távolságból, megdönthetetlen bizonyossággal. – Talán vele válthatnék pár szót, ha már te nem vagy túl beszédes kedvedben, kicsi Chris. – Persze – motyogom, nem észrevéve Christian őrült fejrázását. Hangtalanul vicsorogva nyújtom felé a kagylót, ő pedig jön, mint ahogy elítélt lép a bitó alá. – Szia, anyu – köszön bele a kagylóba, magam biztos távolba húzódóm, de fülem megnyúlik, hogy azért mindent halljak. – Tehát életben vagy! – szögezi le megnyugodva anyánk. – Hát arra sem voltál képes, hogy egy lapot küldj, hogy nincs semmi bajod? Apáddal nagyon aggódtunk, amikor azt hallottuk, hogy Kolumbiában meggyilkolt a maffia! – Eh... gondoltam, hogy szólok, de nem volt rá időm... – mentegetődzik bátyám, aki amúgy nagy spíler, de nem anyánkkal szemben! – Méghogy gondoltál! Jutunk is mi az eszedbe! Na, adom apádat, ő is akar veletek beszélni! – fejezi be anyánk, aztán tényleg adja. – Szervusztok – köszön atyánk, mi engedelmesen motyogunk valamit. — Megkaptuk a leveleteket, és ezenfelül még felhívott Olef, meg a fél
szomszédság, mely szerint ismét hazatértetek. Úgyhogy anyátoknak az az ötlete támadt, hogy felkeresünk titeket. Azért szólunk, hogy ne érjen meglepetésként, és nem azért, hogy szétspricceljetek a szélrózsa minden irányába, világos? Szóval holnap délelőtt érkezünk! Addig legyetek jók! Vagy legalábbis ne csináljatok semmi égbekiáltó bolondságot! – fejezi be atyánk, aki jól ismer minket, majd kölcsönös köszönés után bontja a vonalat. Magunk maradunk az éjszakával, meg a széttört tányérokkal. Kicsit téblábolok, nem tudok magammal mit kezdeni, hát odasétálok a padlót borító cserepekhez. A lábammal rugdosom őket félre az útból, Christian valami hasonlatosan hasznos pótcselekvésbe menekül. Ha jól látom, a függöny rojtjait rendezgeti kimeresztett, tíz karommal. Aztán csak túllép az ősök okozta megrázkódtatáson. – No, ha eltakarítottad azokat a vackokat, mehetünk – Megvesztél? Nem megyünk sehova, hanem itthon maradunk, és ember módra töltjük az estét! – csattanok fel. – Ha maradsz, a te bajod! Én megyek! – jelenti ki. – Frászt mész! – Az utamba akarsz állni? – kérdi hökkenten, majd kihúzza magát, sőt, még fogsorát is megmutatja. Nem úgy tűnik, mint aki nekem fog esni, hisz ki a fene akarna közvetlen vacsora után verekedni? Inkább csak eltökéltségét fitogtatja, no meg bemutatja amúgy remek izmait, agyarait. Valóban pompás látványt nyújt a fiú, és valóban elég hülye hozzá, hogy elmenjen egyedül is. Akkor meg már jobb, ha vele vagyok, és igyekszem visszafogni. – Oké, ha annyira odavagy, akkor nem bánom, menjünk. De előtte elmosogatsz! Te! – adok ultimátumot, amit elfogad. Míg odalent löbböli a sok napja száradó, mocskos edényeket, én felkocogok, és elpiperészkedem. Végül is most emberek közé megyünk, nem nézhetek ki úgy, mint egy madárijesztő! Kis habozás után egy kényelmesen laza vászonnadrágot húzok, amolyan lábszárközépig érő fazont. Mellé ujjatlan trikót veszek, majd átmeneti elmezavaromban előkotrok egy vérvörös csatot, és feltűzöm a hajam. Az eredményt kritikus szemmel vizsgálom meg az egyelőre engedelmesen engem mutató tükörben. Nem vagyok szép, ezt ismételten meg kell állapítanom. A hajam meg kifejezetten pocsék. Szürke, egyenes szálú, szerteszét álló. Frizuraképtelen. Egyszer megmogorvultam rá, és végigmentem rajta nullás géppel. Egy hét múlva visszanőtt, ilyenre. Azaz vállig érő semmilyenre. Hosszabbra nyúlni meg egyszerűen nem hajlandó, épp úgy, mint bátyám borostája, ami olyan másfél milliben határozta meg a saját hosszát, és Christian tinédzser kora óta akkora. Kivéve a borotválkozást követő másfél órában. Merthogy ennyi idő kell neki a kiserkenéshez. Csoda, hogy bátyuskám aránylag ritkán szőrteleníti az arcát? Ezen merengve a fejemen felejtem a csatot, és lemegyek. Christian nagyra
meresztett szemmel bámulja meg szokatlan eleganciámat. – Nem buliba megyünk, hanem... – Tudom, tudom, betörni, lopni, rabolni, a zsaruknak keresztbe tenni, a maffiózókból hülyét csinálni, és végül begyűjteni a jól megérdemelt fejlövést. Részemről kész vagyok! – perdülök meg a tengelyem körül, és édesen mosolyogva kilibbenek az előszobába. Valami nyilván az agyamra ment a fürdőszobában, de nem bánom. A hold nevet, székesre eresztve az elmúlt napokban oly karcsúcska sarlóját, magam visszakacagok rá, aztán jól összeveszek Christiannal, hogy melyikünk kocsijával menjünk. Némi morgás, pózolás és acsarkodás után megegyezünk, hogy a Nissannal, aztán feltámad köröttünk a szél, hogy újabb mulatságba repítsen. *
*
*
(péntek éjszaka) Megkopott belvárosi negyedben járunk. Christian megtörten bóklászik az egyirányúsított utcák káoszában, aztán parkolóhelyet keres, hasonmód szerencsétlenkedve. Magam szidom, de csak szőrmentén, pusztán a piszkálódás öröme miatt. Sikerül annyira felbosszantanom, hogy végül végtelen merészséggel leparkol egy, a kocsinknál árnyalatnyival kisebb helyen, majd gyalogosan, szótlanul vezet célunk felé. Hámló vakolatú, savanyú szagú lépcsőházba fordul be, mindenfele magyarázkodás nélkül. Követem, majd némán settenkedünk felfelé, ügyelve, hogy ne nagyon tűnjön fel senkinek ittlétünk. Ezen koncepció jegyében villanyt sem gyújtunk, a magányos izzók sötét szemmel figyelik tevékenységünket Már ha látnak. Mert én ugyan nem, csupán orromra és fülemre hagyatkozva követem Christiant, aki meglehetősen siet. Kettesével szedve a fokokat loholok utána, és amikor utolérem, suttogva társalgást kezdeményezek. – Itt lakik? – nyitok egy hülye kérdéssel. – Nem – vakkant vissza bátyám. Nahát! – Akkor mit keresünk itt? – kérdem, immár hangosabban. – A tetőt. – Miért? – Mert onnan feltűnésmentesen át lehet jutni a szomszéd ház tetejére Annak az épületnek az ajtaját figyelik a zsaruk – magyarázkodik Christian, majd megáll, mivel elérte a tető csapóajtaját. Nekifeszül, de az be lehet ragadva, mert másodszorra is neki kell vetnie a vállát, mire enged. A csattanás ezer visszhangot vet a lépcsőházban Ennyit az eddigi csendességről. Bátyám eltűnik odafent, magam követem, azon dohogva, hogy ezek szerint
még valami atletikus bravúrt is vár tőlem. Hisz át kell másznunk valami szomszéd háztetőre! Mi vagyok én, macska? Mikor átlépek az ajtón, meg kell állapítanom, hogy az nem beragadva, de bezárva volt. A zárszerkezet ujjnyi vastag vasalkatrészei, mint valami nyíló virág, törtek, görbültek szét, ahogy bátyám az imént félresöpörte az útból az akadályt. Ezt jelenti a feltűnésmentesség? Odafent kátránypapírral fedett világ fogad, eklektikus összevisszaságban kéményekkel meg vaskacatokkal tarkítva, és látszólag ötletszerűen hol alacsonyabb, hol magasabb a födém. Mintha elhagyott építkezési területen járnék. – Hol az a szomszéd ház? – kérdem. Bátyám a tető magasított peremén áll, és engedelmesen mutat le a semmibe. – Ott! Mellékapaszkodom, aztán kihagy a lélegzetem. A lábam mellett feneketlen mélység nyílik, legalján kétsávos betonút a hozzá tartozó járdával, miegymással. A másik oldalon a mienkhez hasonló, bár pár méterrel alacsonyabb épület roskadozik. – És hogy akarsz oda átjutni? – kérdem, miközben az itt fent igen élénk szél igyekszik szétcibálni a hajamat. – Átugrunk! Valami hasonló választ vártam, de azért elképedek, és megpróbálom felmérni, hogy mégis mennyire kéne tudnom repülni az általa javasolt mutatványhoz. – Te megvesztél! Eszemben sincs halálugrani! – tiltakozom végül, végezvén számításaimmal. – Ugyan, semmiség! – vigyorog. – Ha akarod, megyek előre, és elkaplak a másik oldalon! – Helyes, menj előre, és vigyél kötelet is! Én majd átmászom! – Nincs kötelünk! – jegyzi meg, belőlem meg kitör a méreg. – Tök felelőtlen vagy! Tudtad, hogy itt akarunk átmenni, nem? Ha lenne kötelünk, akkor csak az egyikünknek kéne kockáztatnia az életét! De neked nincs annyi eszed, hogy ennyire előre gondolkodj! Fogadjunk, meg sem fordult a fejecskédben, hogy egyikünk lazán mászhatna! És ami még rosszabb, nem szóltál nekem, hogy mit tervezel! Pedig nekem eszembe jutott volna! – magyarázom, míg meg nem unja. – Szia – köszön el, és helyből ugrik. Ökölbe szorul a kezem, de szerencsére épen érkezik a másik oldalon. Vállán átfordulva tompítja az esést, aztán feláll, leporolja magát. – Jössz, vagy megvársz, te elkényeztetett palotapincsi? – kiabál vissza. – Megyek! – felelem habozás nélkül, aztán tényleg. Lerúgom a szandálomat, hátrálok pár lépést, és nekifutok. Sikítani van kedvem, ahogy a gyomromba markol a zuhanás, de nem teszem. Csattanva érkezem bátyám mellé, és alaposan megütöm magam. Egy kicsit lehunyom a
szemem, és veszek pár mély lélegzetet, de amint lenyugszom, felnézek, és fölényesen rámosolygok Christianra. – Nem azért arénáztam, mert nem tudok átjönni, hanem azért, mert hülyének tartalak, és felelőtlennek. – Ja, az más! – hagyja rám, és elégedetten elfordul. Én még egyszer végigmérem, hogy mit ugrottam át, és elismerően gratulálok magamnak. Ezzel párhuzamosan jut az eszembe, hogy vajon visszafelé merre megyünk? Mert itt felfelé ugrani nem lehet! Tehát ittragadtunk, és nem távozhatunk, csak a ház kapujában dekkoló zsaruk tekintetének figyelő kereszttüzében! De miért pont most jut ez az eszembe? Ki is prédikált az imént a felelőtlenségről és az előrelátás hiányáról? Ám nincs senki, aki ezt szememre vesse, Holdtestvér a felhők hajkurászásával van elfoglalva, Christian ki tudja, mivel. Érdeklődve figyelem, ahogy a tető peremén hasal, és szemlélődik, majd int, hogy menjek oda. Engedelmesen melléheveredek, elvégre most már tényleg teljes értékű társa vagyok a hülyeségben, nincs jogom kritizálni az elképzeléseit. Mely elképzelések szokásosan nagyvonalúak és eszementek. – Itt leereszkedünk arra az erkélyre, és ha nem tévedek, akkor a vízihullánk lakásába jutunk be az ablakon keresztül – És ha tévedsz? – Akkor hosszan fogunk magyarázkodni egy álmából felzavart honpolgárnak, hogy mit keresünk a hálószobájában. – Hosszan és eredménytelenül – teszem még hozzá, aztán előreindulok Christian kezébe kapaszkodva kezdek ereszkedésbe, mezítelen lábujjaim kétségbeesetten keresnek bármit, amin megtámaszkodhatnak. Szerencsére az épület ódon, azaz számtalan csicsás tiráda ékíti, ám ezer vihar verte vakolata meglehetősen omlatag, és egyáltalán nem kínál biztonságos támasztékot. Mikor már kezdem feladni, csak elérek valamit a lábammal, aztán fél kézzel eleresztem bátyámat, és kapaszkodót keresek. Nem találok mást, csak a puszta vakolatot, így jobb híján a téglákba eresztem bele karmaimat. És tovább! A fentről köpésnyinek sem látszó három-négy méter megtétele vagy ugyanennyi percbe kerül, de végül leérek az erkélyre. Talpalatnyian szűk teljesen betöltöm, ám nem törődöm a kényelmetlenséggel, örömmel törlöm le a homlokomon gyöngyöző verejtéket, és a benne oldott kőport. – Én ugrok, kapj el! – sziszegi fentről Christian és mielőtt tiltakozhatnék, tényleg lelendül. Épp csak arra van időm, hogy mélyen kihajoljak, és már össze is kulcsolódik kezünk. Megránt, ahogy megfogom meglehetősen jelentős tömegének zuhanását, majdnem kiesek, de aztán megfeszülnek izmaim, és megtartom testvéremet. Christian egy kicsit himbálódzik a semmiben, mely tevékenység végeztével felkapaszkodik mellém. – Megvesztél – közlöm vele tárgyilagosan, és nagyon, de nagyon halkan. – Vessz velem! – suttogja válaszként a fülembe, aztán belöki az erkélyajtót.
A jó illatú nyáréjszaka után éles a kontraszt, vegyszerszagú szobácskába csöppenünk. Ez rögtön reménnyel tölt el, nyilván jó helyen járunk. Feltehetőleg csak nemrég távoztak a nyomolvasó zsaruk, ha egyszer a lakásból még nem szellőzőn ki különféle pacsulijaik bűze! – És most? – kérdem Christiant, aki csípőre tett kézzel szemlélődik. – Most szétnézünk – közli, aztán átmegy a másik szobába. Én az ellenkező oldalon nyíló ajtón át távozom, ami egy konyhába vezet. A kamrából kiérződik az ottfelejtett kaják rothadása, a sarokban hűtő zümmög. A sötétséget csak az ablakon beszivárgó holdfény oszlatja, már ahogy képes rá. Bátyám utasításának megfelelően szétnézek, leginkább az orrommal. Megállapítom, hogy itt nagyon régen takarítottak, hogy legutóbb valami fűfélét főzött a vízihullánk, és hogy az azóta itt sertepertélő zsaruk egyike elhagyott egy tenyérbevaló, nyomrögzítő nejlontasakot. Felszedem az asztal alá hullott kis vackot, és reménykedve kinyitom, hátha valami érdekes szagú lapul benne, de csalatkoznom kell, üres. Hát visszateszem, ahonnan felvettem, és visszamegyek az első szobába. A másik ajtón Christian érkezik, láthatóan rosszkedvűen. Nyilván ő sem talált semmi érdemlegeset, azaz éppen az imént szembesült vele, hogy semmi értelme sem volt idejönnünk. Vajon ez mennyire viselte meg? Ölni van kedve? Most rögtön? Engem? Ám mielőtt ez kiderülhetne, valami apró nesz zavar meg minket. Bátyám füle már hegyesedik, és magam is hallom, valaki jön felfelé a lépcsőházban. Az illető nem siet, és furcsán egyenetlenek a léptei. Kérdőn nézek Christianra, aki csak megragadja a kezem, és behúz a szomszéd szobába, ahol aztán meglapulunk az ajtó két oldalán. Bőven van időnk elhelyezkedni, az illető odakint nagyon lassan közeledik, aztán még a zárral is hosszan elvacakol. A hangok alapján nem kulcsot használ! Fém karistolódik fémen, a végtelen csendet éktelen hangossággal törve össze, hogy feláll a hátamon a szőr. Amikor benyit, akkor már tudom, kicsoda. A hirtelen támadt huzat orromba hozza illatát; ez Lui Vang, a veszettkék szemű és gipszbe zárt lábú firkász. Ma már másodjára. Vajon én utánam lohol, vagy a véletlen sodort össze minket ismét? Míg ezen töröm a fejem, heves integetéssel igyekszem lebeszélni az ajtó másik oldalán lapuló bátyámat arról, hogy miszlikbe szaggassa a számára idegen alakot. Hangtalanul és értetlenkedve vicsorog vissza, magam csak ökölbezárt kézzel fenyegetem; ha hozzá nyúl a pasashoz, akkor megmogorvulok, és kicibálom abból a tetves bundájából! Komolyan vesz, és visszalapul, lesekedni kezd. Mivel a másik szobából távolodó gipszcsizmakopogás hallatszik, magam is veszem a bátorságot, hogy kidugjam az orrom hegyét biztos fedezékem mögül. Aztán csak lógok az ajtófélfa mellett, Christiannal együtt, testünk a falhoz tapad, szemünk a szomszéd szoba sötétjét kémleli. Van mit néznünk!
Lui Vang odaát szerfelett titokzatos tevékenységbe kezd. Elébb apró zseblámpát izzít be, majd négykézláb tapogatódzva keres valamit a padlón. Mikor megtalálja, elégedetten bólint, aztán feszítővasat vesz elő gipszcsizmája rejtekéből, és nekilát felszedni a parkettát. A falécek reccsenve adják meg magukat, éles fülemnek mind egy-egy puskalövés. Alattuk résféle nyílik, ahonnan aztán Lui Vang kiszed a hangja alapján finom selyempapírba csomagolt, meghatározhatatlan szagú izét, és zakója belső zsebébe rejti. Aztán szépen visszateszi a kifeszegetett parkettákat, de ekkor én már hallom, nem lesz ideje megpucolni a helyszínről, a lépcsőházban lépések kopognak. Többen jönnek, és lényegesen halkabban, mint az újságíró tette, aki már csak akkor veszi észre őket, amikor berúgják az ajtót. Mert bizony berúgják, és besereglenek, szám szerint négyen. Ketten felrántják a földről Lui Vangot, egy az ajtót biztosítja, egy meg főnököt játszik. Nem is igazán csodálkozom, hogy ismerős a figura, szaga alapján könnyű azonosítanom, ma ő már belém lőtt egy golyót. És ez nem volt neki elég egy napra, ez a pasas nem kispályás játékos, a délutánihoz hasonlatos agresszivitással esik neki az újságírónak. – Oké, haver, ki vele, mit találtál? Ez egy jó kérdés, és szívesen meghallgatnám rá a választ de az ajtó másik oldalán Christian már alig bír magával. Verekedjünk, formázza szája hangtalanul. Végül is, miért ne? Odakint éppen ekkor csattan egy pofon, feltehetőleg az átmenetileg féllábú újságíró arcán, és ez véglegesen eldönti a kérdést. Ha kétszer kell annak a fegyveres fafejnek elmagyarázni a leckét mely szerint vegyen vissza az arcából, mivel vannak nála nagyobb ragadozók is ennek a városnak a dzsungelében, akkor legyen, részemről készen állok az anyag újbóli átismétlésére! – Verekedjünk – sziszegem tehát, amit bátyuskámnak sosem kell kétszer mondani. Kilendül a szoba közepére, és szétcsap az ismeretlenek között. Magam visszafogottabban követem, az általa hagyott romok eltakarítását vállalván magamra. Egy pasas nekem szédül Christian balkezes pofonja nyomán, ezt továbbsegítem az ájulásba, aztán utána ugrok annak, amelyik az ajtón át akar lelécelni. Leütöm, majd még épp időben tápászkodom fel róla, hogy lássam, bátyám már Lui Vang fojtogatásánál tart. Vállánál fogva rántom hátra, és még az is lehet, hogy beleeresztem a karmom hirtelen felindulásomban. – Őt ne! Christian furcsálkodva tápászkodik fel a padlóról, ahova hirtelen lendületem lökte, aztán kiköpi a szájában összegyűlt vért. – Ő Lui Vang – magyarázkodom. – Aki járt nálunk, a firkász! Nem kell agyonverni, mert megírja cikknek, aztán jön a balhé – fejtem ki gyorsan, remélve, bátyám felfogja érveim. – Köszönöm megtisztelő véleményét, Christina kisasszony – vigyorodik el csúfosan bemutatása hallatán Lui Vang, aztán még félhangosan hozzáteszi: – A
mindig jókor érkező őrangyal. Felkapom a fejem, de mielőtt végiggondolhatnám, mire célzott, bátyám közbepofázik. – Ha annyira odavagy, nem verem agyon – von vállat morcosan, aztán az újságíróra mordul. – Na, ide azzal a kacattal, amit kiszedtél a parketta alól, aztán mehetsz! – Sajnálom, nem adhatom, mivel szükségem van arra a „kacatra” – feleli Lui Vang egyszerűen, és véleményem szerint halált megvető bátorsággal. Még csak nem is pislog közben, ahogy bátyám szemébe néz, melyben már égnek is a zöld lángok. Itt baj lesz! Ám mielőtt ismét elfajulhatna a dolog, közbeszólok. – Nyughass! – rángatom odébb Christiant, éppen ütésre emelkedő karjánál fogva. – Beszéljük meg ember módra! – Mit beszéljünk? – csattan fel bátyám, és dühösen felvillantja fogait, ahogy lefejti karmom a csuklójáról. Vöröslő csíkok maradnak a bőrén, így tulajdonképpen érthető, hogy ideges, és az is, hogy immár kicsit üvölt. – Legelébb is látni akarom, mit mart fel ez a firkász, aztán majd eldöntöm, hogy megtarthatja-e! Te csak ne ugass bele, ebben az akcióban én vagyok a főnök! De erre már az én szememben is fellángolnak a zöld fények. – Meg is látszik rajta! Hülyeséget hülyeségre halmozunk, kezdve a kötéllel, folytatva a halálugrásoddal, arról nem is beszélve, hogy még emiatt a négy kiklopfolt pasas miatt is el kell majd vinnünk a balhét! – háborodok fel hirtelen haraggal. – Azt hiszed, te jobban csináltad volna? – sziszegi bátyám, és résnyire szűkül a szeme. Leszegett feje, mély légzése is arról árulkodik, immár harcra kész, de az én lelkemet az a ma esti ezer frász fűti, amit volt kedves rámhozni, hát eszembe sincs meghátrálni! – Nincs okom azt hinni, hogy bármiben is rosszabb lennék nálad – felelem csendesen, és tekintetünk összekapcsolódik. Némán lessük egymást, a szavak ideje lejárt, immár azt a kis hibát keressük a másik mozdulataiban, amit kihasználva nekilendülhetünk. Ölni vágyom! És már majdnem ugrom, amikor egy hideg, és teljesen józan hang szól közbe. – Biztos, hogy ezt a kérdést most kell megvitatni? A felcsendülő szavakkal egyidőben pedig egy tenyér emelkedik a szemem elé, elzárva előlem bátyám zölden égő pillantását A hangszín egy kurta pillanatra mintha apámat idézné, de gyorsan magamhoz térek, ez Lui Vang. És hiába játszanak fekete árnyékok a szobában, elrejtve engem, Christiant, gyilkos haragunk és Holdtestvér ajándékának szemmel látható nyomait, az újságíró végtelenkék szeme a sötétségben is hidegen fénylik, higgadtsága lehűti lelkem. Szégyenkezve sütöm le tekintetem, és Christian is meghőköl egy pillanatra. Aztán persze felveti a fejét, és fölényesen elmosolyodik – Mindig jó tisztában lenni azzal, ki a vezér – szögezi le
Tétova bólintással adok neki igazat. * * * – A falkát az különbözteti meg a csürhétől, hogy vezére van, akire hallgatnak a tagok! – mondta ezerszer is Charlie bácsi. Persze elhittük, és hosszan az sem volt kérdéses, hogy a mi falkánknak ki a főnöke. Ám emlékszem, egy idő után ez már nem volt annyira magától értetődő. Egyszer, voltunk vagy tizenhét évesek, egy nyári délutánon ki akartunk menni a tengerpartra. Én meg Christian. Charlie bácsi viszont a kert hátsó felében aludt, a leanderbokrok tövében. Mi egy ideig hülyéskedtünk, meg téptük egymást, de amikor ráuntunk, csak felébresztettünk. – Most nagy a meleg! Majd pár óra múlva! – rázott le minket, fel sem nézve, félálomban. – Hé, ketten menni akarunk, te egyedül maradni. Leszavaztunk! – okvetlenkedett bátyám. – Frászt, itt nincs demokrácia! Én vagyok a főnök, és azt mondtam, hogy ebben a gutaütött hőségben nem megyünk a partra! Christian viszont éppen nem volt túl békülékeny hangulatában. – Miért lennél te a főnök? – csattant fel mogorván. – Mert én vagyok köztetek a legtapasztaltabb – mordult fel Charlie bácsi, de akkor már felült, megropogtatta csontjait. – Ez nem igazság! – kotyogtam közbe. – Így én sosem lehetek vezér! – Már miért is ne? – nézett rám hökkenten az öreg. – Mert te mindig tapasztaltabb leszel nálunk, hisz sokkal öregebb vagy! Nem igazság, hogy amikor vén, remegő csontú félhulla leszel, akkor még mindig parancsolgathatsz nekünk! – Ugyan már! – horkant fel, aztán nekilátott elmagyarázni. – A falkának nem az a vezére, aki a legvénebb, hanem, aki a legerősebb. Bár az erőbe sok minden beleszámít, többek között a tapasztalat is. Meg az ügyesség, a szemfülesség, minden, ami az életbenmaradáshoz kell. Egyszerűen csak azért, mert a vezér ereje a teljes falka túlélésének a záloga. Világos? – Világos – bólogattam buzgón, így már tetszett. De Christian még tovább lépett. – És ha én már vagyok olyan erős, mint te? – húzta ki csupa izom testét. – Ha erősebb vagy, akkor te vagy a vezér – jelentette ki Charlie bácsi. Christian zavartan vonta össze a szemöldökét, tiltakozásra számított, nem arra, hogy ráhagyják. – Csak így? – Nem „csak így”! Bizonyítanod kell! – nevetett rá az öreg, aztán felvetette a fejét, és megmutatta szemfogait. – Győzz le! – köpte oda bátyámnak. Zavart csend ereszkedett közénk. Charlie bácsi szemében büszkén és
tekintélyt parancsolóan lángoltak a zöld fények. Magam mukkanni sem mertem, és örültem, hogy nem énrám néz így. Christian is hosszan feszengett, végül elnevette magát – De hát ezerszer megverekedtünk már, és volt, hogy legyőztelek! Nem is mindig hagytad magad! – nyögte, de az öreg nem hagyta ennyiben. – Ha ilyen biztos vagy az erődben, rajta! Győzz le még egyszer! – sziszegte, miközben felemelkedett. Lassan állt talpra, minden mozdulatot hangsúlyozva, megfeszítve izmait. Szemét egy pillanatra sem vette le bátyámról, aki hamarosan elfordította a fejét. – Nem mondtam komolyan! – visszakozott gyorsan, aztán pár lépést hátrált, és kényszeredetten elvigyorodott. De Charlie bácsi még hosszan nézte, mielőtt ő is elmosolyodott. – Persze. És most hagyjatok aludni! – morgott, és visszaheveredett. Christian még kicsit téblábolt, aztán, mikor úgy érezte elmúlt a veszély, csak felvetette a fejét. – De nyugi, öreg, egyszer még megverekszünk azért a vezérségért, és le is győzlek! – kiáltotta büszkén, ám persze futásra készen. – Bizonyosan így lesz – suttogta Charlie bácsi, olyan halkan, hogy nem is voltam benne biztos, jól hallom-e. De jól hallottam, ő így gondolta. Aztán kicsit másképp alakult. * * * Abban viszont maradéktalanul igaza volt az öregnek, hogy minden farkascsapat élére kell egy vezér, még akkor is, ha az a csapat mindössze kéttagú. Így, bár örülök neki, hogy Lui Vang megzavart minket, és nem téptük egymást cafatokra a jelenlétében, de igazából nem értek vele egyet. Tényleg el kéne döntenünk Christiannal, hogy melyikünk hülyeségeit követjük! Ám talán tényleg nem most... – Lehet, hogy jó tudni, ki a vezér, de azt még jobb lenne, hogy ezek négyen voltak-e, vagy valaki még les ránk kívül! – zavar meg elmélkedésemben az újságíró, bátyám megjegyzésére válaszolva. Még mielőtt elgondolkodhatnék, hogy vajon igaza van-e, vagy nem, már szimatolok is, ám a könnyű huzat megnyugtat, hármasban vagyunk. – Egyedül vagyunk – jegyzi meg bátyám is, aztán hallgat, fél szemmel engem fixírozva. Nincs mit válaszolnom, és amúgy is félek, hogy ha megszólalnék, akkor újrakezdenénk a veszekedést. Így marad a csend. Hosszan, túl hosszan míg végül a még gipszében is nyughatatlan Lui Vang megelégeli. – Jó, akkor azt javasolnám, hogy a kisasszony maradjon itt, várja be a rendőröket, mi meg addig elmehetnénk hozzám, ahol át tudom nézni és le tudom
másolni az itt talált anyagot. Ha megvan ami nekem kell, a többit szívesen a rendőrség rendelkezésére bocsátom. – A rendőrség? – vonja fel a szemöldökét bátyám. – Tudod, a cég, aminek suttyomban dolgozol – vetem közbe feléledt szemtelenséggel. – Tudom! – horkan fel bátyám, aztán elmereng. Szerintem neki eddig eszébe sem jutott, hogy értesíteni kellene a zsarukat. Mint ahogy mély meggyőződésem szerint azon sem töprengett eddig, hogy mi lesz a négy leütött egyénnel. Nos. amíg harcképesek voltak, magam sem filóztam ilyen távoli kérdéseken, de most, hogy itt fekszenek a lábam előtt, már más a helyzet. És nekem lényegében nincs ellenemre, hogy bevonjunk néhány hozzáértő embert is. Bátyám is hasonlatosan vélekedhet, mert megtörten bólint. – Oké, hívd a zsarukat! Mi meg menjünk! – int Lui Vang felé. – Frászt! – állok elé. – Szó sem lehet róla, hogy én vigyem el a balhét! Te akartál idejönni, tehát te magyarázod meg az elősereglő rendőröknek, hogy mi a fenét kerestünk itt! – Á, te is beadhatsz nekik valamit! – legyint bátyám, de nem hagyom magam. – Ó, rendben – mosolygok rá angyalian, aztán övön alul ütök. – Ideadnád a slusszkulcsodat? – Azt meg minek? – csodálkozik nagyot. – Valahogy haza kell mennem! – csodálkozom vissza. – Menj gyalog! – vágja hozzám, mire csak Lui Vang felé fordulok, sóhajtok egy nagyot. – Na látja, ez a bátyám! Csipetnyi lovagiasság sem szorult belé, ellenben a kocsiját, azt veszettül félti! Elvárja tőlem, hogy egyedül menjek haza, éjnek évadján! Két kézzel taszajtana bele az életveszélybe! Hisz a mai viszonyok mellen még taxit fogni sem tanácsos egy magányos nőnek éjszaka – adom elő a nagyjelenetet, amibe bátyám feltehetőleg csak azért nem pofázik közbe, mert levegőt sem kap a megdöbbenéstől. – Nem próbálná meg meggyőzni, hogy inkább ő maradjon itt, én meg mehetnék magával? – fejezem be mosolyogva, és bátran az újságíróra nézek. Kék szeme visszamosolyog, a mélységéből sugárzó megrendíthetetlen nyugalom, mely első alkalommal úgy feldühített, most inkább jókedvre derít. Tisztán érzem, tudja, hogy hazudok, hogy csak hamukáztam, hogy frászt félek én a sötétségtől, és mégis, biztos vagyok benne, mellém fog állni És tényleg. – Valóban helyesebb lenne, ha egy rendőr, vagy legalábbis egy volt rendőr menne le a kapu előtt őrködő kocsihoz. A kollégák mindig jól megértik egymást! Mi pedig a kisasszonnyal közben diszkréten távozhatnánk! – jelenti ki Lui Vang, és közben kedvesen mosolyog rám. Christian álla pedig a padlón landol. Totális elképedésében szóhoz sem jut, aztán lassanként valami csúf gyanú ráncolja össze a homlokát.
– Oké, maradok zsarukat várni, ti csak menjetek! – hagyja ránk végül szokatlan engedékenységgel. – Köszönöm! – nevetek rá őszintén, aztán Lui Vang felé fordulok – Mehetünk! * * * Teljes sötétben kocogunk le a lépcsőházban. Illetve, fenéket, kocogásról szó nincs. Lui Vang, köszönhetően gipszének, mindössze vánszorog, hát csigalassan haladunk, de végül minden lépcsőház eléri a föld szintjét! Mikor leérünk, tétován megtorpanok. – Ha a ház előtt zsaruk leselkednek...– kezdem, és nyitva hagyom a mondatot. De nem is kell befejeznem, Lui Vuig már mutatja is az utat. – Erre! – int, és tovább indul lefelé. Nyilván erről jött, a pince fémajtaja nyitva, odabentről az enyészet szaga árad, hogy feláll a tarkómon a szőr. Ám Lui Vang nem tétovázik, előveszi aprócska zseblámpáját, és nekivág a sötétségnek. És ha ő meri, akkor nekem aztán pláne semmi félnivalóm, nyugtatgatom magam, és halk léptekkel követem. Odabent fullasztó bűz fogad minket, továbbá ronggyá aszott papírdobozok, agyonporosodott, gyanús tartalmú ládák meg csonttá kopott bicklivázak. Mindez kaotikus összevisszaságban felhalmozva a falak mentén, továbbá, remek orrom szerint, még vagy fél tucatnyi mumifikálódó patkányhulla igyekszik békésen átvészelni az örökkévalóságot az eldugottabb zugokban. A padló beton, mezítlábas talpam fázik érintésétől. A középen szabadon hagyott sávban megyünk egymás mögött, az újságíró leginkább csak a lábunk alá világít. Neki nyilván kell a fény, hogy tudja, hova lépjen, de engem zavar. Ez a zseblámpa leginkább arra jó, hogy kiemelje a köröttünk dagadó sötétséget, jobb lenne nélküle! Közben elérjük a pince hátsó falát, ahol újabb ajtó nyílik. Lui Vang már majdnem belöki, amikor kurta huzat támad, és idegen illatot sodor felém. – Állj! – suttogom halkan, és megfogom a kezét. – Baj van? – kérdi csendesen, de engedelmeskedik, sőt, még a fényt is kioltja. Eltelik a szívem hálával, miközben feléledő érzékszerveim körbepásztázzák a megnyugtató sötétséget. – Nem – rázom meg a fejemet, hogy hajam lengése ismét felkavarja a levegőt, és az eltespedő szagokat. – Nem, csak zajt hallottam odaátról. – Ez az ajtó egy folyosóra nyílik, ami a szomszéd ház pincéjébe vezet. Amikor megérkeztem, még üres volt. De persze valahol annak a négy verőembernek is be kellett jönnie – magyarázza halkan. – Lehet, hogy hátrahagytak valakit – fejezem be gondolatmenetét. – Megnézem! Talán utánamszólna, de nem adok rá neki lehetőséget. Ellépek mellette, a
langyos sötétségben érzem, ahogy a csípőm elsiklik a dereka közelében, aztán az ajtóra tapasztom a kezem. Nehezen mozdul, és bár nem hangtalanul, de enged. Éles fülem egetverő sikoltásnak érzi a nyekkenést, ahogy kinyílik, hát utána meglapulok, és hallgatózom egy kicsit. Zaj semmi, ám kis várakozás után cigarettabűzt hoz felém a játékos huzat. Magamban megköszönöm ajándékát, aztán legörnyedek, és előrenyújtva orromat osonni kezdek a dohányzó ember felé. Valami folyosófélén megyek, mely párat fordul, majd kiszélesedik. Innen már látom a cigarettaparázs vöröses izzását, és hallom a hozzá tartozó ember lélegzetvételét. Halk léptekkel osonok mellé, félig-meddig négy lábon. Vadat cserkészek be, minden mozdulatom megfontolt, és végtelenül lassú. Nem mutatja jelét, hogy észrevett volna, tovább füstöl, és néha nagyot sóhajtva órájára néz, amelyben ilyenkor halovány zölden izzanak fel a számok. Magamba szívok minden kis részletet, még közelebb osonok. Nem én választom a megfelelő pillanatot, lábam magától visz, talpra pattanok, mintha rugó lökne. Nyekkenni sem bír, ahogy fekete árnyam fölé tornyosodik, kezét felkapná, de későn. Leütöm, mielőtt bármit is tehetne ellenem. Nem hagyom, hogy eldőljön, óvatos mozdulattal fektetem a földre. Aztán visszalapulok, és még egy ideig ugrásra készen lesem, van-e még valaki a közelben. De nem, a pince immár csendes, áporodott szagát mindössze az ájult alak mellett izzó cigarettaparázs füstje zavarja meg. Mellső mancsommal dörzsölöm el, és aztán már tényleg végtelenül egyedül vagyok. Viszont Lui Vang feltehetőleg vár rám, hát félrehúzom a leütött testet, majd elindulok vissza. Immár ember módra megyek, nem osonó vadként, észre is vesz, amikor mellé érek. – Tévedtem. Nem volt ott senki. Tiszta a levegő – mondom, mire megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. – Szerencsére! Felelőtlenség volt előre menni! És ha várt volna odaát valaki? Ha bejövetelkor itt hagytak volna egy őrszemet? – Klasszul meg tudom magam védeni! – vonom fel az orrom, atyáskodása egyszerűen sért. – Éveken át jártam önvédelmi edzésekre! – Ez nem igaz – rázza meg a fejét megfellebbezhetetlen bizonyossággal Lui Vangt és farkasszemeimnek köszönhetően a teljes sötétség ellenére is tisztán látom komoly kifejezésű arcát, megalkuvást nem tűrő, feketén kék tekintetét. Persze igaza van, hivatalosan sosem tanultam verekedni, ám az, hogy ezt ő is tudja, sőt, a szememre veti lódításom, körülbelül úgy hat rám, mintha orral szaladtam volna neki egy falnak. Egy semmiből előtűnő, kemény falnak. Az ilyesmi pedig megmogorvít. Ám mielőtt égig csaphatna dühöm, és megmondanám neki, hogy kit okítson, elmosolyodik, és szégyenkezve vállat von. – Elnézést! Szakmai ártalom! – kér bocsánatot, és elfordul, felkattintja a zseblámpát. Az előcsapó fénykéve elfújja lelkemben a farkas árnyékát, kicsit
meghőkölök, aztán engedelmesen és immár higgadtan követem bicegő lépteit. – Szakmai ártalom? Az, hogy kötözködik, vagy az, hogy mindenbe beleüti az orrát? – Az, hogy nem kedvelem, ha hazudnak, és az, hogy mindennek utánajárok – javít ki. – Én legalábbis szeretném ezt hinni. Aha. Megeshet, hogy ez a pasas egy korrekt firkász? Csodának tartanám! De nem akarom tovább feszíteni a húrt, így inkább hallgatok. Közben elérjük a lecsapott fazont, illetve az őt rejtő szemétkupacot, ám Lui Vang megtorpanás nélkül biceg tovább, feltehetőleg nem vett észre semmit. Hamarosan kiérünk az utcára, a nyáréjszaka kellemes illatokkal köszönt Megtorpanok, szippantok egy jót a friss levegőből, még el is mosolyodom. Lui Vang megállás nélkül biceg át az utca másik oldalára, ahol egy beugróban parkol a kocsija. Kinyitja az ajtót, és már a sofőrülésre ülne, amikor észbe kapok, odafutok mellé. – Szívesen vezetek, ha szabad! – Nem zavarja, hogy mezítláb van? – kérdi zavartalanul, és tök komolyan. Picit meghőkölök, és leesne az állam, de ahogy tengerkéknél kékebb szemébe nézek, még erre se futja erőmből. – Nem tegeződhetnénk? – kérdem végül igen csendesen. – Köszönöm a megtiszteltetést – válaszolja az újságíró, aki feltehetőleg rutinból jól nevelt, majd továbblép, bár csak elméleti síkon. – Tehát biztos, hogy vezetni akarsz? – Persze! – biccentek visszatért magabiztossággal. – A mezítlábasság sokkal kevésbé zavaró, mint egy gipszcsizma. – Ez igaz – hagyja rám, és átsétál az autó másik oldalára. Magam elégedetten huppanok be a kormány mögé, és amíg mellémkászálódik, felmérem a műszerfalat. Régi típusú Volkswagen, nem lesz vele baj! Lui Vang becsapja az ajtót átadja a kulcsot, bemondja a lakcímét, és már indulhatunk is! Egyelőre nagyon csendesen és óvatosan, szeretném bebizonyítani neki, hogy nem döntött rosszul, mikor a kezembe adta a volánt: jól és biztonságosan vezetek! Míg én ezzel vagyok elfoglalva, Lui Vang sem tétlenkedik. Füzetet vesz elő, tollat, majd azt a micsodát is, amit a vízihulla lakásáról csórt el. Lefejti róla a papírcsomagolást, most már látszik, közönséges, műanyag dobozos CD-lemez, aztán jól megnézi magának. Persze túl sötét van, hogy emberi szemeivel bármit is lásson rajta, de azért az orra elé emeli, buzgón vizsgálgatja. Nyilván jut is valamire, mert néha tudálékosan hümmög egy kicsit. Én semmi érdekeset nem látok. – Mi az? – kérdem végül, és legalább a műanyag fedélre írt szöveget igyekszem elolvasni. Reménytelen, a felettünk elsuhanó lámpák kergette árnyékok tökéletesen olvashatatlanná teszik a filccel írt betűket. – Feltehetőleg néhány szerződés másolata, talán pár tucatnyi bűnöző elérhetősége, kapcsolatai. Meg remélhetőleg képek, néhány csúf bűntényről –
teszi még hozzá elégedetten. – Jó véres képek, igaz? – morranok fel. – Az teszi kelendővé a lapot, nem? – kérdez vissza, de olyan hangsúllyal, hogy nem tudom eldönteni, komolyan beszél, vagy csak kigúnyol. Tekintetünk egy pillanatra összeakad, meghőkölök a kékség mélyén táncoló jókedvtől. – Kettőnk közül nem nekem kell tudni, mi tesz kelendővé egy lapot! – kapom vissza az út felé a fejem, majd tovább lépek. – Ismerted a vízihullát? – Azt a férfit, aki meghalt ezekért az adatokért? – kérdez vissza, én pedig már megint orral futok neki egy szembejövő falnak. Hisz az imént affektáltam a véres fotókkal, most meg profánabb vagyok egy sokszoros hullarablónál! – Bocsánat. Meg részvétem – nyögöm ki. – Ismertem, bár csak futólag. A múlt héten találkoztam vele, és hosszan beszéltünk. Én kerestem meg, és bár eleinte nem volt túl közlékeny, de végül csak elmesélte, hogy aggódik, és rám bízta ezt, ha vele valami történne – emeli meg a cuccot. Aha, gondolom okosan, aztán gyorsan témát váltok. – És kik ellen gyűjtött bizonyítékokat az ürge? – A legnagyobb gazemberekről. – Carlos Marcia vagy John Dirak? – dobom be merészen, nem is teljesen üres blöffként. – Carlos – válaszolja az újságíró, és elkezdi elpakolni kacatjait. – Akkor ő ölette meg? – Feltehetőleg. – És ő küldte azokat az embereket is, akik rajtunk ütöttek a lakásban, igaz? – Igaz. Neki nagyon kellenek ezek az adatok, komoly erőkkel keresteti. Ma egész nap ezekkel a fickókkal bújócskáztam, részben mert érdekelt, ők mit csinálnak, részben meg mert őket az érdekelte, én mit csinálok! – jegyzi meg, majd hirtelen rámnéz, kék szeme kutatón fúródik tekintetembe. Elkapom a fejem. – Aha – hagyom rá, tehát így került a házunk elé, nem sokkal azután, hogy engem combon lőttek, de erről nem akarok beszélni, inkább tovább kérdezek. – Ez a Carlos vagy ki, most átveszi a piacot? – Ő most uralja a piacot – igazít helyre Lui Vang. – Persze, nem stabilan, mert Dirak ismét szabad, és ha élnek még a régi összeköttetései, akkor hamarosan ismét nyeregben lesz! – Én igazából nem tudok túl sokat erről az egészről, de ha tudnál mondani valamit... – fordítom felé a fejem, és egy pillanatra ismét találkozik a tekintetünk. Az övé nevet. – Na, és melyik verziót meséljem el, a jó véreset vagy a másikat? – A véreset majd elolvasom holnap az általad irt vezércikkből, most halljam a másikat! – Ezt megkaptam – biccent elismerően, majd megadóan felsóhajt. –
Rendben, vázolhatom a dolog főbb vonalait. Bár nehezen hiszem, hogy pont te ne tudnál semmit. A családod nyakig benne van! – Annál fontosabb lenne tudnom, hogy miben! – vágok vissza, aztán csak taposom a gázt, tekerem a kormányt, míg az újságíró összeszedi a gondolatait. – A részletekben nem akarok elveszni, mert akkor reggelig itt ülnénk – kezdi végül. – Adva van egy új főnök, a neve Carlos Marcia, és ugye a régi kokainkirály John Dirak. Az előbbi egyenesen Kolumbiából érkezett, amikor az utóbbi vizsgálati fogságba került. Akkortájt a helyi kokainpiac az összeomlással fenyegetett, és ez nem volt a dél-amerikai bárók ínyére, hát saját emberüket bízták meg a drog terítésével. Megtehették, konkurenciájuk nem volt, mivel alig fél éve Dirak bandáját majdnem teljesen felszámolta a rendőrség. Összehangolt akció volt, de erre nyilván emlékszel... – hal el a hangja. Emlékszem! – Hagyjuk! – mordulok fel, átkozott, átkozott legyen az az éjszaka, meg az azutáni is! Lelkem egy pillanatra elfutja a tehetetlen düh, és mire feleszmélek, azt kell látnom, hogy padlógázzal robogunk egy gyorsan felénk tartó kereszteződés felé. Utolsó pillanatban kapcsolok, aztán jön egy kézifékes fordulás, ami után megkísérlem egyenesben tartani az ide-oda rángató kocsit. Ennyit a jó benyomásokról, meg arról, hogy biztonságosan vezetek! – A francba! – sziszegek ingerülten, zavarban vagyok. Szeretnék Lui Vangnál bevágódni, de eleddig mindössze hülyeségemnek adtam számos jelét. – Bocsánat, hogy szóba hoztam! – mentegetődzik a férfi, miközben két kézzel fixálja helyzetét az ide-oda himbálódzó fedélzeten. Felé pillantok, de most nem néz vissza. Tehát ezt is tudja rólam. Mint eddig mindent. Vagy jól tud úgy tenni, mint aki mindent tud. Ebből még baj lehet, vélem, és közben sikerül visszafognom a megbokrosodott autót, és lelassítok civilizált, embernek való sebességre. – Nem ügy! – vonok vállat tettetett könnyedséggel. – Meséld tovább, figyelek! – Nos. Diraknak jó ügyvédjei vannak, sok pénze, úrrá lett a helyzeten. Most megint szabad, és immár azon dolgozik, hogy visszaszerezze az őt megillető piacot. Ha sikerül megegyeznie Carlosszal, akkor reszkessen minden tisztességes polgár, mert a rendőrség teljesen tehetetlen lesz egyesített erejükkel szemben. Ám szerencsére úgy tűnik, nem tudnak együttműködni. A héten volt egy előzetes találkozó, de verekedésbe fulladt, és ez nem a békés megegyezés felé mutat. – Hanem, mi felé? – kérdem, nem is igazán kiszáradt torokkal. – Bandaháború, maffia-leszámolás, ilyesmik. Állítólag Dirak mostanában a kolumbiaiakkal tárgyal, és ha a maga oldalára állítja őket, akkor Carlos Marciának vége. Ha elveszti támogatóit, akkor nem jósolok sok időt neki. – Dirak kinyíratja? – Feltehetőleg igen. Ha nem is személyesen, de legalábbis közvetetten. Nem
csodálkoznék, ha feldobna egy csomó bizonyítékot a zsaruknak, és velük végeztetné el a piszkos munkát. A rendőrségen teljes a készültség, ők is érzik, közel vannak Carlos letartóztatásához, és szerintem hamarosan el is kapják. Vagy nem, akkor viszont harc lesz az alvilágon belül, amit Carlos Marcia el fog veszíteni. Na, és innen jön a véres verzió, de ennek a részlete it inkább megírnám, és majd holnap elolvashatod a vezércikkben! – zárja le, mire dühösen felhorkanok. De mielőtt elmagyaráznám neki, hogy kit is cikizzen, rámnéz, feketén kék szeme jókedvűen csillan, nehéz vele haragot tartani. Magamba fojtom az epés megjegyzéseket, és inkább elgondolkodom. – És mit tehet a jelen helyzetben egy törvénytisztelő civil? – kérdezek rá kis szünet után. – Én például riportokat készítek, és cikkeket írok. Néha azt hiszem, ez már valami. – Aha! – vonulok vissza, és innentől látszatra a vezetésre koncentrálok Magamban viszont a hallottakon merengek. Mi Ricardóékkal Carlosék mellett álltunk, mikor az Dirak emberével, Leonardóval tárgyak. Ha Carlost kivégzi az alvilág, akkor a szemtelen bandavezérnek és haverjainak is baja eshet! Szólni kéne nekik, szálljanak ki! Holnap feltétlenül beszélek velük! Amit meg én tehetnék, mint törvénytisztelő civil, hát, az nem is olyan kevés! Illetve, egyszerűen semmi, hiszen Olef pont ma reggel tiltott el minket a Christiant főbe lövő gazemberek összefogdosásától. Húzós probléma, de mire jutok, megérkezünk. Toronymagas házak között keresek parkolóhelyet. Lui Vang magabiztosan navigál, így hamarosan letehetjük a tragacsot, és gyalog vágunk neki a világnak. Az újságíró kulcsokkal vacakol, és mire elérjük az otthonához tartozó, hamuszürkén ásító kapualjat, elővarázsolja a megfelelőt. Benyit, udvariasan előreenged, majd utánam biceg. – Arra van a lift! – Hányadikra megyünk? – kérdem látszólag közömbösen, bár magamban sejtem, még ha az elsőre, még akkor is pimaszság lenne a gipszcsizmás újságírót lépcsőmászásra kérni. – A tizennegyedikre. Világos. Hát rajta! A fülke döccenve megáll én nagy levegőt veszek, és halálra szántan belépek. Némán ácsorgunk, ahogy a lift ránk zárja fémajtaját, és némán várjuk ki a megérkezést. Amit, mint az várható is volt, megélek. Ennek ellenére sietve elhagyom a cellaszerű helyiséget, aztán csak nézelődöm a kihalt, büdös, sötét folyosón Lui Vang fényt csihol a kapcsolóból, aztán összevont szemöldökkel mered rám. – Rosszul vagy? – Frászt! – rázom meg a fejem, és elmosolyodom, mutatva, minden oké. Szégyellném, ha nyamvadtak tartana, aki még egy kis lifthimbálódzástól is
kikészül. Ám nem adja jelét megvetésnek, csak végigbiceg a folyosón, majd kinyitja lakása ajtaját, felcsapja a benti villanyt. És természetesen előreenged. Lehunyt szemmel lépek be, hogy tisztábban érezzem az illatokat. A legerősebb közülük valami füstölő enyhén torokkarmolászó aromája. Ez alatt teafű, valami dezodorféle, és talán még némi vegyszer- és szappanszag az, ami még kivehető. Összességében igen kellemes, bár némi szellőztetés ráférne az egészre! – Helyezd kényelembe magad, én főzök egy teát – javallja Lui Vang, és mutatja, merre menjek. Míg ő a konyhában szöszöl, alaposan szétnézek. A nappali alig bútorozott, mindössze egy íróasztal áll a sarokban, rajta az elmaradhatatlan számítógéppel, meg két fotel és egy kisasztal árválkodik még odabent. Mindezek felett többé-kevésbé rend uralkodik, leszámítva az asztalon halmozódó irat- és újságkupacokat. A falon hatalmas kínai legyező, a padlón vastag szőnyeg, keleti mintás, puhasága jólesik mezítelen talpamnak. Aztán eszembe jut, hogy az utca betonja után nyilván igen mocskos lehet a lábam, és sietve letakarodom a szőnyegről. – Nem baj, ha ablakot nyitok? – kiáltok ki a konyhába. – Érezd magad otthon – válaszol a szokásos közhellyel, amit komolyan veszek, és kitárom az ablakot. Friss illatok áradnak be, meg a huncut, éjszakai szellő. Innen fentről, szép a város. Persze, hisz nem látszik más belőle, mint számtalan apró fénypötty, ide nem ér fel lármája, benzinbűze, és a sötétség eltakarja mocskát! Holdtestvér is így gondolhatja, jókedvűen hintázik az égen, és szavamra, rámkacsint. Visszakacsintok, aztán mélyen kihajolok, beszívom a friss levegőt, és hagyom, hogy a hajammal játsszon a szél. Nem tudom, meddig lógok kifelé. Mikorra észhez térek, és visszahúzódom az előttem terpeszkedő semmi fölül, Lui Vang már bent van a szobában. Kezében tálca, szép porcelán teáskannával, festett csészékkel, arcán őszinte meghökkenés. – Hát tériszonyod, az nincs – szögezi le végül, amiről nem óhajtok vitát nyitni. Ma már ugrottam, sok emelet magasságban, egyik háztetőről a másikra, mára elegem van a tériszony-témából! – Te meg keletmániás vagy – vágok vissza, és körbeintek. – Gyerekkoromban egy kínai étterem felett laktunk. Egy és más rám ragadt – Mondjuk a neved is, igaz? – kérdezek tovább. – Aha, az újságírói álnevem is. De megszoktam már, az ismerőseim is Luinak szólítanak – legyint, aztán kitölti a teát. – Cukrot? – Kösz, nem! – rázom a fejem, aztán lehuppanok az egyik fotelbe, és elveszem a felém nyújtott csészét. Mit mondjak, nem szeretem a teát, mint ahogy a kávét, a málnaszörpöt és a tequilát sem szeretem. Ennek ellenére igyekszem jó képet vágni hozzá, és apró kortyokban legyűröm a fanyar, fűaromájú italt. Lui Vang velem szemben
ugyanezt teszi, majd haditervet ácsol. – Nem lesz vele gond – ütögeti meg az asztalra kikészített műanyag CD– dobozt, amit a vízihulla lakásában szerzett. – Remélhetőleg valami értelmes, olvasható formában van, akkor meg nem ügy lemásolni. Ha kész, viheted az eredetit, rendben? – Tökéletes! – hagyom rá a számomra teljesen lila dumát, aztán akkor is okosan szemlélődöm, amikor tényleg cselekedni kezd. A dolog tényleg egyszerűen kezdődik, miután feleteti a géppel a lemezt, nekilát megnézni a tartalmát, és cirka másfeledikre meg is találja ennek a megfelelő módját. Az egész ha két percig tart, ami az én számítógépes ismereteim szerint szép eredmény. Ám amikor ezen a stádiumon túlvagyunk, akkor a fickó egyszerűen odaragad a képernyőhöz, érdeklődve böngészi a képeket. Ez már engem is érdekel valamennyire, hát a válla felen odahajolva figyelek. Nos, a számláló tanulsága szerint több mint kétszáz fotóból lehet válogatni, de Lui Vang ilyesmit nem tesz, ő válogatás nélkül mindet látni akarja. Pedig nem olyan érdekesek, főleg mindenféle pasasokat ábrázolnak, amint azok jönnek, mennek, kezet ráznak. Néha ölnek és halnak, de nem ez a jellemző. Az összhatás unalmas, alig győzöm visszafogni ásíthatnékomat. Bezzeg az újságíró! Neki ez lehet a földi paradicsom, feszülten figyel, és a szaga szerint is rohadtul koncentrál. Hm, nem is szag, inkább illat. Olyan torokkarmolászó, izgató, kicsit nehéz, de mégis olyan könnyed... Olyan izé! Sajnálom, az emberi nyelv egyszerűen csődöt mond, ha az illatok kerülnek szóba. Lui Vang szaga mindenesetre megfogalmazhatatlanul egyedi, és tagadhatatlanul kellemes Feláll tőle a tarkómon a szőr! Mélyebben veszem a következő lélegzetet, hogy mindent pontosan erezzek, de ekkor a férfi hirtelen felém kapja a fejét. Közvetlen közelről csodálkozhatok bele lehetetlenül kék szemébe, aztán már hátra is lépek. – Izé, ezek a képek annyira nem érdekelnek, meg látod, már könnyezik is attól a vacak monitortól a szemem! – mentegetődzök sűrű pislogással, mintha bárki is számon kért volna rajtam bármit is. De legalább igazat mondok, tényleg nem bírom a szemem előtt villódzó gépfényeket. Rövid, zavaró csend nehezedik ránk, aminek a végén csak felvillan az a barátságos fény az újságíró tekintetében. – Igazad van, nézelődni ráérek később is, máris lemásolom az egészet. Addig ülj le nyugodtan, vagy ha akarod, csinálok még egy teát! A teát visszautasítom, aztán tényleg visszavonulok, elnyel az egyik fotel puha mélye. A fenébe! Tuti, hogy meghallotta, ahogy ott szimatolgattam a nyaka körül, tiszta ciki! Biztos, hogy őrültnek tart, esetleg... De nem, erről szó nem lehet, az igazat nem tudhatja! Közben Lui Vang ismét a gépre koncentrál, én a hátát nézem, biztonságos távolból. Aztán egyre távolabbról és távolabbról, ahogy a fáradtság, meg a
számítógép monoton morgása lefogja a szemem. Szikrázóan holdfényes, langyos, jó szagú éjszaka borul fölém. Tavaszi erdőben loholok, fejem le-leszegve követem a nyomot, ami még friss. Barát hagyta, ez világos, néha fel-felvakkantok örömömben. Hamarosan beérem, hamarosan találkozunk, és az jó lesz! Ám egy tisztás szegélyén új, szintén ismerős illat csapása keresztezi az utam. Felmered a tarkómon a szőr, és megdermedek. Az erdő megfagy köröttem, kuvik rikolt, végtelen pillanatokig várok. Aztán megrezdül előttem a bokor, és előlép az a másik farkas, a szürke, kopott bundás, minden álmom kísérője. Kiáltva ébredek. – Mi? – kapja fel a fejét velem szemben Lui Vang. A szemközti fotelben ül zavartan, és laposakat pislog, feltehetőleg őt is elnyomta az álom. Az asztalkán újabb adag tea és a CD, az ablakon túl már megszürkült a koromfekete éjszaka. – Ööö... – motyogom, reményeim szerint értelmesen. – Jó reggelt – nyögi ki végül az újságíró, mire válaszként én is morgok valamit, majd feltápászkodom, megmozgatom a vállam, megropogtatom a gerincem. Lui Vang is nehézkesen ébred, minden mozdulatán látszik, hogy ő is alaposan elgémberedett a fotelben. Meg amúgy sem tűnik teljesen magánál lévőnek, alig bírja elnyomni a feltörő ásítást, és félvakon a tea felé tapogatódzik. Odatolom neki, iszik pár kortyot, amitől végre felébred. – Tessék, a bátyád örülni fog neki – adja a kezembe a vízihulla szupertitkos lemezét. Elveszem, és közben nagyon megszánom a töredezett mozdulatokkal feltápászkodó férfit. – Felkelthettél volna, amikor kész lettél, nem kellett volna a fotelben aludnod. – Nem említetted, hogy sietnél valahova. Nekem meg nem volt hozzá szívem, hogy felzavarjalak, olyan békésen aludtál... – magyarázkodik, aztán elhal a hangja, zavartan félrenéz, legyint. – Persze, nem ügy – hagyom rá, és megpróbálok előkotorni egy barátságos mosolyt. Azt hiszem, jól sikerül, Lui Vang legalábbis kedves vigyorral viszonozza próbálkozásom. – Egy teát vagy egy reggelit? – Nem, most már sietnék – rázom a fejem, miközben a hónom alá csapom a zsákmányt. Remélem, bátyuskám tényleg örülni fog neki, merthogy én nem lettem tőle boldogabb, az biztos! – Elvigyelek? – ajánlja fel közben Lui Vang, az udvarias. – Nem kell, szeretek gyalogolni! – Akkor legalább egy cipőt adok, mezítláb hideg van! – Á, úgysem lenne jó! – tiltakozom, és csak próbaképpen az előszobában katonás rendben sorakozó cipők egyikéhez hozzámérem a lábam. Valóban nem lenne jó. Az tény, hogy az én lábam negyvenes, de az övé legalább
negyvenkettes, ha nem több. – Hát akkor... – nyit ajtót habozva –, akkor viszontlátásra, Christina! – Chris, vagy ha a bátyám is jelen van, akkor kicsi Chris – lépek ki, aztán megfordulok, és még utoljára a szemébe nézek. Most nem rettent meg kéksége, talán csak azért, mert most meglehetősen álmosan pislog. – Jó, akkor szia, kicsi Chris! – mosolyodik el, és még egy kicsit tanácstalanul állunk, mire észbe kapok. Sarkon fordulok, és megcélzom a lépcsőházat. Frissen, jókedvűen rohanok le, odakint szürke, hűvös, ám ragyogva fényes, forró nap ígéretével terhes hajnal fogad. Felvetem az orrom, beleszimatolok az ébredő város levegőjébe, aztán elmosolyodom, és habozás nélkül nekivágok az utcáknak, egyenesen hazafelé. Pár perc múlva kocogásra váltok, nem is azért, mert annyira sietnék, egyszerűen csak mert örömmel tölt el a mozgás. * * * (szombat reggel) Napfelkeltére érek haza. Lihegve csapom be magam mögött az ajtót, aztán még mindig nagyokat lélegezve besietek a nappaliba. Christian a tévé előtt döglik, talán aludt is, az viszont bizonyos, hogy hangos érkezésem felverte álmából. – Itt van a cucc, légy vele boldog! – ejtem az ölébe azt a hülye, műanyagba dobozolt lemezt, aztán kitáncolok a konyhába. – He? – vakkantja, és nem tesz olyan benyomást, mint aki magánál van. – Hogy végeztél a zsarukkal? – kérdem, miközben előkapok egy literes tejet, karmommal meglékelem, és magamba döntöm. – Elintéztem őket – mormogja bátyám. – A hullákat is elástad? – nyomulok vissza a nappaliba, aztán egy kicsit várok, hagyok neki időt magához térni. – Ne hülyülj! – fedd meg, és kinyújtózkodik, hogy belereccsen a fotel. – Beszéltem velük, és mindent rákentem Olefre. Nem nagyon abajgattak, de attól tartok, ma beszélnem kell az öregfiúval. Hát te jól mulattál? – kérdi, és érdeklődve félrefordítja a fejét. – Mulatni? Hol, mivel, kivel? – csodálkozom vissza, mire csak pimaszul elvigyorodik. – Hát a pasassal! – Pasassal? – A firkásszal! Na, ne add az ártatlant, én sem vagyok vak! Láttam, hogy milyen szemeket meresztett rád, meg különben is, már hajnal van! Mi tartott eddig, pici húgom? Hökkenten kapom fel a fejem az övön aluli célzásra, aztán elfut a méreg. – Dögölj meg! – horkantok, és megragadom, majd földig rántom a fotel háttámláját. A bútor megadóan hanyatt vágódik, bátyám sikktelen
hátrabukfenccel kigördül belőle. Ám félteni nem kell, már talpra is pattan, és hátrál pár lépést. – Kötekedni akarsz? Na gyere, gyere csak, húgocskám! – vigyorog, mint egy idült alkoholista, és kezével hívón int, miközben felváltva helyezi bal, illetve jobb lábára a testsúlyát. Tisztára, mint egy idegbeteg bokszoló. – Te csak ne erősködj, mert szétcincállak! – hördülök fel, aztán hozzávágom az épp kézre eső telefonos asztalkát, a készülékkel együtt. Bátyám rutinosan félrehajol, a cucc reccsenve törik ripityára a padlón, de ezzel már nem törődöm. Magára hagyom Christiant a romokkal együtt, és felszaladok a lépcsőn. Egyenesen a fürdőszobába rontok, ahol felületesen megmosakszom. Bár már hajnali hat felé jár, de eszemben sincs ébren maradni. Minek kellene együtt kelnem a nappal? Elvégre én éjszakai ragadozó vagyok, vagy mifene! És egyébként is, nincs olyan napszak, amikor ne esne jól egy kis szundikálás. Ezen ideológiával felvértezve magamra kapom mauglis hálóingemet, és elvackolódom az ágyamban. Félálomban még eszembe jut, hogy hisz ma délelőttre várjuk a szüleinket, és talán rendet kéne tenni, mielőtt megérkeznek, meg kitakarítani, de aztán elalszom. * * * A szüleim. Karl és Regina Hunter. Nos, zsaruk mind a ketten. A cégnél ismerkedtek meg, hogy pontos legyek, együtt járőröztek néhány éven át. Jó páros voltak, ez bizonyos. Már csak azért is, mert ott volt nekik Charlie bácsi. Az öreg pontos családi státuszát tekintve apám nagybátyja, és bár fiatalabb éveiben fel és alá kószált a világban, de gyakran hazajött, és igenis tartotta a kapcsolatot a rokonsággal. Sosem házasodott meg, papír szerint gyerekei sem voltak, így nem csoda, hogy fiaként szerette unokaöccsét, és igyekezett egyengetni a karrierjét is. Hát segített neki a munkájában, és szerintem remekül bevált zsarunak. Hisz ha ő valakinek a nyomába eredt, azt megtalálta, ha pedig valakivel összeverekedett, azt legyőzte. Tette mindezt az árnyékban, a szüleimre hagyva a dicsőséget. Ezen tények ismeretében nem csodálkozom, hogy apámék párosa kitűnt sikerességével. Bár meggyőződésem, Charlie bácsi nélkül is jók lettek volna. Mindketten kedvelik a... a vadászatot Ezenfelül mindketten temperamentumos, lendületes emberek, akik könnyen dühbe gurulnak, de szerencsére könnyen ki is engesztelhetők. Azt is mondhatnám, hogy összeillenek. Aztán össze is házasodtak. Innen-onnan összeszedett félmondatok alapján úgy sejtem, Charlie bácsi beszélt velük előtte. Feltehetőleg felhívta a figyelmüket arra, hogy veszélyes egybekelniük A gyerekek miatt. Merthogy esetleg... esetleg olyanok lesznek, mint mi. Hisz anyám és apám ereiben is
csörgedezik némi farkasvér, ennek pont Charlie bácsi járt utána, mély alapossággal. Sanda gyanúm, hogy ő nem bánta egy cseppet sem szüleim házasságát, ha nem tisztelném, még azt is elképzelhetőnek tartanám, hogy holmi kerítőnői szerepet is játszott. De tisztelem, hát nem tartom így. Az viszont biztos, hogy anyai ágon is vannak gyanús őseim, apai ágon pláne, és hogy Charlie bácsi figyelmeztette ennek veszélyére a szüleimet Ennek ellenére egybekeltek. Néha csodálom őket a bátorságukért. Amikor megszülettünk, anyám feladta a munkát, és visszavonult, hogy az ő szavaival élve, „nekünk szentelje az életét” (Bár meg kell jegyeznem, hogy visszavonulás ide vagy oda, mai napig fegyvert tartanak az éjjeliszekrény felső fiókjában. Mindketten. ) Apámat meg előléptették nyomozóvá. Mi szépen cseperedtünk, ő pedig lassan feljebb araszolgatott a hierarchiában,míg pár esztendeje kinevezték a város minden zsarujának legfőbb főnökévé. Jó időszak volt az, tényleg jól éltünk. Különösen mi, Christiannal. Időnk nagy részét még Charlie bácsival töltöttük, de igazából már túl voltunk a legfontosabb leckéken, hát inkább csak loptuk a napot, és kerültük az iskolát. Mindez tartott addig, amíg befejeztük a középsulit. Utána már kaotikusabb időszak következett. Mivel szüleink elvárták tőlünk, hogy egyetemre menjünk, hát megtettük. Majd több-kevesebb sikerrel, úgy is mondhatnám, hellyel-közzel átbukdácsoltunk pár féléven. De nem volt nekünk való az egész! Részemről jól emlékszem egy esetre, mikor vizsga közben, hirtelen felindulásból, ripityára törtem a táblát, vagy ott volt bátyám, aki egyetlen előadásra sem ment be, mondván, idegbajt kap már a gondolattól is, hogy közékeveredik másfélszáz embernek, akikkel együtt bezsúfolják egyetlen terembe. Mondom, az egyetem nem volt nekünk való, bár a középsulinál valamivel egyszerűbb volt ellógni az egészet. Csak hát ennek megvoltak a maga következményei is. Mondhatni, nem igen jeleskedtünk tanulmányainkban, inkább bősz semmittevéssel múlattuk az időt. De már ez sem volt az igazi! Charlie bácsi sem volt már mellettünk olyan gyakran. Sűrűn járt el azzal a felkiáltással, hogy megállunk mi már a saját lábunkon is, de a gyakorlat ezt nem és nem igazolta. Néha alkalmi munkát vállaltunk, ami érdekes színt hozott amúgy sem túl egyhangú életünkbe. Például amikor Christian éjjeliőrnek ment. Pechére pont akkor ellenőrizték, amikor a rábízott terület hátsó fertályán patkányokat hajkurászott. El tudom képzelni, milyen képet vágott a felügyelő, amikor bátyámból csak pár darab leszórt ruhát talált! Christian röpült, hogy a lába sem érte a földet. Mint én, amikor egy benzinkútnál ablakot mostam, és pár idegeskedő (és szexuálisan túlfűtött) kamionsofőrnek szétvertem az arcát. A nagyobb balhéinkat persze elsimították szüleim, de látszott rajtuk, hogy egyre inkább aggódnak énünk, és talán elegük is volt esetlenségünkből. A családi kedélyekre mindenesetre rendesen rányomták a bélyegüket ezen események. Bátyám néha felvetette, hogy hagyjuk már a nyűglődést, ő zsarunak menne szíve szerint, de szüleim ezt határozottan tiltották. Minek még tovább
szítani bennünk az agressziót, érveltek, amit el kellett fogadnunk. Aztán következett John Dirak letartóztatása, majd a merénylet apám ellen, és végül az az átkozott éjszaka... * * * Könnyű az álmom, és kellemes is, most nem kísértenek a múlt rémei. Valami motoszkálás zajára ébredek, ám tudatalattim úgy dönt, nem vagyok veszélyben, nem kell felkelnem. De hamarosan valami gyenge, ám ismerős illat kúszik az orromba. Anyu? Pislogva ébredek, automatikusan körberadarozó füleim gyorsan bemérik a zajt a folyosó másik oldaláról, a szüleim fürdőszobájából hallatszik. Lassan feltápászkodom, és átkukkantok bátyám szobájába. Itt ugyan valaki felületesen rendet tett a barbár hordák dúlása után, de jelenleg Christian nincs az ágyában, csak az illatokon érzem, nemrég távozhatott. Odaát megint megcsörren valami, hát nagy levegőt veszek, és nekivágok. Az ajtófélfáig jutok, aztán csak téblábolok, nézem anyámat A mosógéppel vacakol, de talán ha fél másodpercig figyelhetem, amikor felnéz. Ezer éve nem láttuk egymást, és mondhatom, elég feldúltan váltunk el! Most szavam sincs, bár sejtem, talán köszönni kéne vagy valami, ám ráhagyom, törje meg ő a csendet. Amit persze hamarosan megtesz. – Te jó ég, mikor mostad utoljára ezt a hálóinget?! – mutat vádlón, a hasamon táncoló Mauglira. – Hááát... – Ide vele! Aztán menj le, és segíts Chrisnek elkészíteni a reggelit! – hangzanak anyám első szavai a hosszú távollét után. Gyorsan kibújok a hálóingnek használt pólóból aztán sietve elkotródom. Mellőzve a mosdást magamra kapok valamit, és lekocogok. A dolgozószoba nyitott ajtaja előtt igyekszem minél gyorsabban elslisszolni egy kurta „helló”-val köszöntve apámat, aki bent sertepertél. – Neked is jó reggelt! – szól utánam, de egyelőre ennyivel megelégszik. Én is. Egy pillantást vetek a telefonasztalkára, amit tegnap összetörtem, de már ismét talpon áll, csak éppen mankóra szorul mint holmi háborús hős. Két jókora enciklopédia támasztja megrokkant lábait. Tehát ezt is elintézte valaki, épp úgy; mint ahogy a padlón ilyen-olyan okoknál fogva szétkenődött vért is felmosták – a feltehetőleg anyámhoz tartozó – gondos kezek Megnyugodva vonulok ki a konyhába, ahol Christian szerencsétlenkedik – Összekészítettem a tányérokat meg a csészéket Te kihordhatod őket meg a kaját – sózná rám a munkát helyből. – Oké, de akkor te főzöd a teát. – Nem! – rázza a fejét határozottan. – Te főzöd a teát, és kiviszed a tányérokat. És egye fene, enyém a kajakihordás – alkudozik.
– Elboronálod a kaját meg a tányérokat, én viszem az evőeszközöket, és elintézem a teát – teszek új ajánlatot. – Jó, de akkor te törlöd le az asztalt! Ennyiben maradunk. És miután kicentiztük a ránk váró munkát, nekilátunk elvégezni. Jól megy, mire kész leszünk vele, őseink is előkerülnek. Aztán kiülünk a teraszra, és reggelizünk. Részemről veszek pár szelet sonkát, aztán lopva anyámra nézek, és nagyot sóhajtva egy szelet kenyeret is. Bátyuskám, a stréber, persze megelőz, elragadván a legkisebb darabot, nekem marad a második legkisebb. Tejet töltök, majd úgy ítélve meg, hogy immár civilizált, ember jellegű a tányéromon felhalmozott kajakupac, nekilátok enni. – Vegyetek a paprikából is, abban sok a C-vitamin. Lefogadom, amíg nem voltunk itthon, csak húst ettetek, pedig az egyhangú táplálkozás nagyon egészségtelen – szól rám azonnal anyám. No, igen. Vannak dolgok, amik nem változnak. Meggyőződésem, hogy ha ötvenéves leszek, akkor is pontosan ugyanúgy fog bánni velem, mint ahogy ötéves koromban bánt! Felsandítok, Christian épp akkor szel magának pár hajszálvékony szeletet a paprikából. Nem karommal, késsel. A maradék – és igen nagydarab! – csonkot elragadom, aztán megadóan rágcsálom a szerencsétlen fűfélét a kenyér mellé. Ám a neheze még csak most jön, ez világosan érződik a levegő szagán. De egy ideig marad a csend és nyugalom, már a kenyérszeletem felét elcsócsálom a nagy csendben, mire apám végre megszólal. – No, ha már ilyen szépen együtt a család, megbeszélhetnénk néhány fontosabb kérdést! – Nem a mi hibánk, tényleg, mi csak jót akartunk, de aztán... – kezdek kapásból mentegetődzni, de anyám leint. – Még azt sem tudod, mit akar mondani az apád! Nem tudom, de sejtem. Amikor utoljára találkoztunk, nem igazán beszéltünk semmiről, csak elrohantunk, bele a nagyvilágba. Nyilvánvaló, hogy mindent el kell nekik mondanunk, hisz jobb későn, mint soha. Meg hát bocsánatot kell kérnünk a történtekért, nem mintha egy bocsánatkéréssel jóvá lehetne tenni, amit tettünk. Az is világos, hogy vállalnunk kell a következményeket. Fél éve futunk bátyámmal, tovább menekülni nem lehet. De nem is ez a baj, nem az esetleges retorzióktól félek. Egyszerűen csak... Egyszerűen csak nem akarok arra az átkozott éjszakára gondolni! Itt tartok, amikor bátyám kezében csattanva törik el a kés, felkapom a fejem, tekintetünk összevillan. Lassan hunynak ki a zöld fények a szemében, látszik rajta, minden erejével azon van, hogy nyugodt maradjon. Végül sikerül neki, az én légzésem is lecsillapodik. Ránézek a szüleimre, rendben. Beszéljünk a múltról! – Beszéljünk a jövőről! – kezdi apám, és mielőtt túlzottan meghökkennék,
folytatja is. – Mit terveztek hosszú távon? A kérdés koppan, mögötte csend marad. Na, erre nem számítottam. Átsandítok bátyámra, megvakarja az orrát, világos, ezen még nem gondolkodott. Ahogy én sem. Azt sem tudom, mit tervezek holnapra! Hát csak hallgatok, rágom a kenyeret, nem mintha lenne rajta mit rágni! Egyetlen állkapocsmozdulatomra szanaszét szakad, elolvad a nyelvemen, mintha nem is ennék semmit! – Nem igazán gondolkodtam még ezen... – jelentem végül ki óvatosan. Christian pedig azonnal mellém áll. – Muszáj ezt most megbeszélnünk? – Mikor máskor, egyetlen fiam? Bármiben lefogadom, hogy negyedórán belül elrohantok, valami nagyon fontos elrohanni való után! – tárja szét a kezét apám. – De hát mit kell ezen beszélni? Majd elleszünk valahogy? Ne aggódjatok értünk! – védekezem, mintha bármit számítana. – Olyan nagy baj, hogy aggódom a gyerekeimért? – jön anyám a régi szöveggel. – Ugyan, anyu, felnőttek vagyunk, és én például már részt vettem egy teljesen komoly küldetésen, Kolumbiában! – veti be Christian. – Főbe is lőttek! – mutat rá anyám, és rossz szokása szerint már megint igaza van. – És egyébként is, az anyátok vagyok, nem nézhetem tétlenül, hogy tönkreteszitek magatokat! – Nem tesszük tönkre magunkat – tiltakozom minden meggyőződés nélkül –, és egyébként is, majd kialakulnak a dolgok! – teszem még hozzá nagyon hülyén. Ez a szöveg sosem jött be, anyám most is elveszti a türelmét és nem törődve apám óvatosságra intő pillantásával, felemeli a hangját, ingerülten folytatja. – A dolgok nem alakulnak, alakítani kell őket! Nem élhettek egyik napról a másikra, úgy, mint... És megakad a hangja, félbehagyja a mondatot. Picit várok, aztán megpróbálom magam befejezni. Charlie bácsira gondol? Miért ne élhetnénk úgy mint ő, mi olyat csinált, amit ne tehetnénk meg mi is? Aztán továbbszaladnak a gondolataim. Charlie bácsi élete semmiképpen sem nevezhető normálisnak. Állandóan utazott, nem volt semmije. Tényleg semmije, nemhogy ház vagy kocsi, de még váltóruhája se nagyon akadt, mindössze pár régi kacatot őrizgetett a folyosó végi szoba szekrényében. Sehova sem volt bejelentve, sosem volt hivatalos munkaviszonya, összes papírja kimerült néhány hamis útlevélben, amire akkor volt szüksége, ha nagy ritkán repülőre ült. Ha végiggondolom, semmiféle hivatalos kapcsolata nem volt az emberi civilizációval. Persze, nem is igényelte holmi majmok bábáskodását, ő jól megállt a maga lábán. Ahogy én is megállhatok. Hiszen lábam van, nem is csak kettő! Lássuk be, nekem nincs okom félni ettől a jövőtől, de el tudom hinni, hogy anyám hideglelést kap, ha belegondol.
– Na, jó, beszéljünk a jövőről... – sóhajtok, és zavaromban újabb paprikát szelek fel. Ez alkalommal karommal, de gyorsan ellensúlyozva a hibát helyből be is gyömöszölöm a számba, majd jókedélyűen csócsálni kezdem, mintha legelni olyan hej-de-jó, vagy legalábbis normális dolog lenne. – Rendben, tehát? – kérdi apám. Csend. – Én ősszel beiratkozom a zsaruképzőbe – dobja be végül bátyám merészen, és közben vet rám egy aggódó pillantást. Nem hagyhatom cserben! – Én is! – teszem hát hozzá gyorsan, részben mert ez olyan tervszerű, másrészt pedig nem hagyhatom, hogy Christian egyedül vigye el a balhét. Ám a szülői égiháború nem tör ki, az ötlet meglepően barátságos fogadtatásra talál. – Ez egy jó ötlet! – jelend ki atyánk, és még anyánk is rábólint. – És még segíteni is tudunk! Mondjuk abban, hogy felvegyenek titeket, és talán azt sem lehetetlen elintézni, hogy ne rúgjanak ki az első héten. Már ha valami minimális együttműködést tanúsítotok, és nem haragítjátok magatokra az összes rendőrségi fejest felelőtlen, ostoba magánakciókkal. Na, vajon honnan tudtam, hogy ide fogunk kilyukadni?! – Nézd papa, az elmúlt pár napban valóban csináltunk néhány hülyeségnek tűnő dolgot, de szavamra... – Ne mentegetőddz! Pontosan tudjuk, mit csináltatok! Betörni egy rendőrség által lezárt lakásba, és szétjárni az összes, esetleg még fellelhető nyomot, ez még azt is alulmúlja, hogy egy éjszakán át nem jelentitek be a fürdőzés közben talált holttestet! – Igen, ilyesmi is volt... – hagyja rájuk bátyám. – De ma mindent szépen elsikálunk! Délelőtt van egy találkozónk Oleffel, és ügyesen, ember módra lezárjuk az egészet! – Így lesz! – fogadkozom én is. – A nyár maradék részében meg, mondjuk, felmegyünk a hegyekbe, és kikapcsolódunk, mielőtt jön a suli! – magyarázom angyali ártatlansággal. Szüleink egy pillanatra elméláznak a hallottakon, mire bátyám – sínen vagyunk! – tovább löki a sódert. – Én már régóta szeretnék valami rendszert vinni az életembe, és a zsaru– meló, akarom mondani a zsarutanonckodás, legalább érdekel! Az olyan... Olyan jó! Itt egy kicsit megakad, hogyan is tovább, de gyorsan a segítségére sietek, rámeredek apám karórájára. – Jé, már majdnem tíz óra! El fogunk késni! – Igen, igen! Olef vár minket, szóval, sajnos, azt hiszem, most rohanunk! – dobja be a végszót bátyám, és a karfára kulcsolja a kezét, jelezve, menne már. De arcán teljesen őszintének hat a szomorúság, hogy nem maradhat, és én is hasonlatos pofát vágva pattanok talpra.
Szüleink összenéznek, megrázzák a fejüket. – Persze, beszéljetek vele! Tegyétek, amit jónak láttok! – lágyul meg apám arca, mint aki nem is várt tőlünk mást. – Egy pillanatig sem ringattuk magunkat hamis illúziókba, mely szerint megfogadjátok a tanácsainkat! – mondja anyánk is, nagyjából olyan hangsúllyal, ami csak a nagy drámák főhősnőinek sajátja, és ez végre feloldja a hangulatot. – Menjetek! – bocsátanak el minket, mi pedig élünk a lehetőséggel. A lépcsőn felfelé kocogva Christian színpadiasan megtörli a homlokát – Ez kemény volt. – Rosszabbra számítottam. – Én is. De az röhej, hogy visszazavarnának az iskolába! – Ne elégedetlenkedj! Az is nagy haladás, hogy el tudnak képzelni minket rendőrnek! És lehet, hogy ebben a témában még lenne mit tanulnunk! Zsarunak lenni nem könnyű meló! – okvetetlenkedem. – Lári-fári! Gyakorlat kérdése az egész! Egyébként is, részemről elmúltam huszonegy, és képes vagyok magam irányítani az életemet! – Bizonyos szempontból feltétlenül! – bólogatok, és nem teszem hozzá, hogy bizonyos szempontból talán nem annyira. – De az tény, hogy semmi kedvem visszamenni a suliba! – szögezem le magam is, ahogy elérem az ajtómat, ám Christian már alig figyel rám. – Ja – lép be a szobájába, és eltűnik a szemem elől. Hogy negyed pillanat múlva ismét találkozzunk a fürdőszobánkban. Ó igen, számtalan reggel kezdődött már hasonlatosan! Mondhatni, mindegyik, amikor egyszerre kellett készülődnünk, így ismert koreográfia szerint zajlik az affér. – Én vagyok az első! – zavarnám ki hullakomoly arccal. – Frászt! – ugat le, és rám vicsorog. – Ne játszd a kemény legényt, én vagyok az erősebb, te kis keverék korcs! – húzom ki magam, és felvillantom a karmaimat. Válaszként csak meglegyint, de kivédem, aztán összeakaszkodunk. Hörögve, kaffogva esünk be a zuhanyzóba, ahol aztán hosszan küzdünk részben egymás, részben a ránk tekeredő műanyag függöny ellen. Végül ez utóbbi lesz a vesztes, nagyot csattanva leszakad, beterít minket. Átmenetileg előnyösebb helyzetbe kerülök, és már épp átharapnám bátyám torkát, amikor egy lépés reccsen a lépcső legalsó fokán. Seperc alatt vége a verekedésnek, talpra pattanunk, majd extra gyors készülődésbe kezdünk. Még csak az kéne, hogy így találjanak! Míg fogat mosok, bátyám öltözik, aztán kilök a kagyló elől, és arcot mos. Még csenek egy korty vizet, hogy kiöblítsem a szám, közben fésűt ragadok, és beletépek a hajamba. Egyszer, többre nincs idő, mert Christian már kész is. Karon ragad, és távozunk, hátra hagyva a fürdőszoba romjait. Atyánkkal már a folyosón futunk össze. – Meg sem merem kérdezni, mi volt az a zaj. Ugye, valami feldőlt? – találgat, miközben rutinosan félrehúzódik előlünk.
– A szennyestartó! – A fogmosópoharak! – válaszoljuk egyszerre. – Ó, nyilván! – hagyja ránk atyánk méltóságteljesen, mi pedig elviharzunk mellette. – Legyetek jók! – int még utánunk, amit engedelmes „persze” felkiáltásokkal nyugtázunk, és lerobogunk a lépcsőn. A nappaliban néma csend, átviharzunk, és már cipőhúzás közben köszönünk el anyánktól, majd választ sem várva leözönlünk a kertbe. – Láttam a kocsijaitokat, és nem lelkesedem éne, hogy ennyire feltűnő járgányokkal szaladgáljatok! – kiabál utánunk anyánk a konyhaablakból. – Azért legalább vezessetek óvatosan, és eszetekbe ne jusson versenyezni! Apátok már eleget blamálta magát a közlekedésrendészeten, amikor a múltkor visszakönyörögte a jogsitokat! – hoz fel egy körülbelül hároméves esetet, majd megszemléli távozásunk. Ennek következtében megfogadjuk tanácsát. Engedelmes lassúsággal indítunk, és kigördülünk az utcára. Egészen az első sarokig tartjuk a konszolidált tempót, aztán bátyám mellém sorol. – Már amikor először láttam a kocsidat, tudtam, hogy baj lesz belőle! Túl csicsás! – kiabál át. – De legalább halad, nem úgy, mint egyesek díszterepjárója! – taposok a gázba, aztán észveszejtő tempóban vágunk neki a rendőrségre vezető útnak. Élvezem a száguldást, a reggel összes feszültségét levezeti a jobb lábam, ahogy a padlóig löki a gázt. Jó a kedvem! A fene hitte volna, hogy így hiányoztak a szüleim! Meg úgy általában a normális élet. * * * Persze Christian lesz az első, de nem nagyon, éppen csak előttem fordul be a zsaruszékház elé. És pusztán csak azért, mert az utolsó pillanatban győz bennem a jóérzés, és nem vágok át a zöldövezeten, ami az út és a parkoló között húzódik. Aztán már kocogunk is fel Olef szobájába, de mielőtt belökném irodája előterének ajtaját, bátyám elkapja a nyakam, és hátraránt. – Várj!–sziszegi. – Mire, te... – Csitt! – vág a szavamba, majd fülét az ajtóra tapasztva hallgatódzik. Arcán hamarosan széles vigyor terül szét. – Na, mi van? – türelmetlenkedem. – Bent van a titkárnője! –És? – Hülye vagy? – csodálkozik bátyám. – Tök jó csaj, és kedvel, szóval maradj kint, és olyan öt-tíz perc múlva gyere csak be, világos?
– Nem – morgom, de már csak az ajtónak, Christian eltűnik nőzni. Kicsit tanácstalanul ácsorgok, de hát mit lehet itt tenni? Semmit. Lejjebb megyek egy emeletet, és leülök a kávéautomata mellé. Kényelmes, puha a szék, lógázom a lábam, unatkozom. Szombat lévén nincs nagy forgalom, ilyenkor már csak a megszállottak üldözik a bűnt. Van néhány ismerős közöttük, akik rámköszönnek, őket öröm viszontlátni. És persze van néhány, akit nem. – Nahát, nagylány, te mostantól mindennapos vendég vagy itt? – köszön rám Hans, a nagydarab kommandós, aki pechemre éppen erre jár. – Helló – köszönök vissza mérsékelt lelkesedéssel, aztán, mintegy véletlenül, másfelé nézek, mint aki keres valakit az egyik folyosó mélyén. Ám ez kevés, a pasas nem lép le. – Jó, hogy látlak! Tegnap, amikor feltűntél, eszembe jutott valami, ami talán érdekelhet! – Gondolod? – kérdem szkeptikusan, és egye fene, ránézek. Ragacsos vigyorral honorálja figyelmemet, aztán lehuppan mellém, és bizalmasan közelebb hajol. – Tudod, régebben említetted, hogy szívesen lennél testőr! Tény, hogy valaha voltak ilyen elképzeléseim, és most sem állítanám, hogy nincsenek meg hozzá a fizikai adottságaim. Éppen csak abbéli hitem rendült meg, hogy én bármi másra is tudom ezen adottságokat használni, mint pusztításra. – Már letettem róla! – Na, de ez gyerekjáték! Nem is testőrködés, inkább csak felügyelés! – győzköd tovább. – Pár hete egy régről ismerős hölgy keresett meg. Özvegy, egyedül él egy szép, nagy házban, és nem mer elutazni, mert fel, hogy kirabolják. Állítólag sok az ezüstneműje, vagy mi a fene! – mosolyodik el, mintha valami vicceset mondott volna, aztán folytatja. – Kéne neki valaki, aki néhány alkalommal ottaludna, míg ő meglátogatja távolba szakadt rokonait! Javasoltam neki, hogy forduljon egy testőrcéghez, de azt mondja, nem akar idegent ereszteni a házba. És hogy nem is igazi testőr kell neki, csak jó lenne, ha egy talpraesett, fiatal hölgy legalább egy éjszakára beköltözne. Ez az egész! Hát nem ideális nyári meló egy magadfajta, határozott, önálló lánynak? – De hát én is csak idegen vagyok neki, nem? – szúr szemet egy logikai baki, de Hans kivágja magát. – Téged egy ismerőse ajánl! No, fogadd el, nagylány! Szép zsebpénzt kapnál érte, és nincs vele se meló, se kockázat! – duruzsolja, és megpróbál a szemembe nézni. Én meg megpróbálok nem a szemébe nézni, ezzel egy ideig elvagyunk. Nagyon szeretném lerázni a pasast, és persze eszemben sincs elfogadni az általa ajánlott munkát, leginkább azért, mert ő ajánlja. Ám nem tudom, hogy szabadulhatnék meg tőle anélkül, hogy büszkeségem csorbát szenvedne. És persze anélkül, hogy ronggyá karmolnám az arcát.
Ám Hans az, aki a lelkemben dúló háborút a legkevésbé érzékeli. – Itt van az öreg hölgy névjegye – csúsztatja bele a kezembe a kis papírcetlit, amit rutinból a zsebembe gyűrök. – És ha ma este ráérsz, szívesen elvinnélek a Szivárványba, beszélgethetnénk egy jót! Hiszen mi barátok vagyunk, sőt... – hal el a hangja, és közelebb hajol. Felvillantom a fogaimat, ahogy hátrébb húzódom, a nyilvánvaló célzás sért! Nekem aztán semmi beszélgetnivalóm nincs ezzel a nagyra pumpált, szőke zseb-félistennel, nekem réges-régen elegem van belőle! – Kösz, Hans, de nem hiszem, hogy ráérek! – vágom ki magam, aztán felpattanok. Fenébe a pasassal! Veszett tempóban húzok el, fel a lépcsőn, egyenesen Olef szobájába. Kopogás nélkül nyitom ki az ajtót, majd a látványtól visszahőkölök. A szobában tudniillik éppen Christian csókolódzik egy csinos, fiatal nővel. – Bocsánat – lépek ki, becsukom az ajtót, majd udvariasan kopogok. – Szabad! – hangzik hamarosan a válasz, mire ismét belépek. A nőn látszik, hogy éppen csak rendbe szedte magát, feszes mosollyal ül a helyén, bátyám mellette áll, és ölni készen izzanak szemében a zöld fények. De nincs lehetősége felkoncolni, mert ekkor bebocsáttatást nyerünk a legbelső szentélybe. * * * Olef Olsen irodája kedvesen régimódi, és kellemesen belakott-szagú. Hátul földig érő ablakok, meg monumentális íróasztal, a pasas mögötte trónol, nekünk már csak állóhely jut. Hát állunk, várunk. Részemről a lábujjamat fixírozom, hátha ad valami okos tippet, de persze hallgat a kis pimasz! Ez a meló rám vár! Így felvetem a fejem, és udvariasan köszönök. – A fene esne beléd, kicsi Chris! Tegnap nem ebben állapodtunk meg! – válaszol az üdvözlésre Olef, és nagyot csap az asztalra. – Mi a fenét kerestetek ti az emberem lakásán? Na de lássuk be, ez gyenge próbálkozás lemosni minket a színről bátyám már emeli is magasra azt a vacak lemezt, a vízihulla örökségét. – Ezt kerestük! – vigyorog veszett büszkeséggel ragyog az arca – Mi az?– mordul fel Olef mire gyorsan magyarázkodni kezdek. – Teljesen friss, hullatitkos bizonyítékok Carlos ellen, amit az embered gyűjtött, mielőtt elkapták. Csomó fontos adat, meg képek meg miegymás! És mellé biztatóan vigyorgok, de a várt örömteli fogadtatás elmarad. Olef arcán elmélyülnek a ráncok. – Ezekre a képekre gondolsz, igaz? – kérdi vészjóslóan, és felénk fordítja számítógépe monitorát. Pislogva nézek szembe az új kihívással. A monitorról a Herald netes kiadása néz rám vissza, középen hatalmas képpel, amin egy hulla látszódik. Alatta
csinos kis cikk, még lejjebb az ismerős aláírás, szinte rám nevetnek a betűk, ezt Lui Vang csinálta. – Ennyit a ti „hullatitkos” bizonyítékaitokról! – ránt vissza a földre Olef ordítása. – Hiszen ezt már az internetről is le lehet tölteni! – Na igen, ennek a világnak ez a tempója – nyögi ki Christian, és gyilkos pillantást vet rám. – Meg hát, amit mi hoztunk, az a teljes verzió, a netre nem került fel minden. Azt hiszem... – védekezem. – De mégis, nem tudnátok megmagyarázni, ez a firkász hogy a fenébe szerezte meg és tette fel? A figyelő tanúsága szerint hajnali hatkor! Nos, úgy szerezte meg, hogy előbb kikönyörögte a vízihullától, aztán bátyám nem vette el tőle, én meg még segítettem is neki elboronálni azt a négy rosszfiút, aki tiltakozott. Felrakni meg nyilván addig rakta fel, míg én a foteljában aludtam, méghozzá „békésen”, már ahogy ő kifejezte magát. – Bocs Olef a húgom kicsit szétszórt mostanság! – Te csak ne szólj semmit, két napja sincs, hogy felhívtam a figyelmedet, lesittellek, ha nem hagyod békén a munkámat! – támad ismét Olef Christian meg persze emelt hangon védekezik. Nos, ez engem nem érdekel. Kihasználva, hogy átmenetileg senki sem figyel rám, nekikezdek elolvasni a cikket a még mindig felém fordított monitorról. Teljesen leköt a remek, érdekfeszítő és nem is olyan nagyon vérszagú írás, egyszer csak azon veszem észre magam, hogy nagy a csend. Felpislogok, mind a ketten engem néznek. Kicsit elmosolyodom, semmi hatás. – Sajnálom – nyögöm ki végül, mivel ezt várják tőlem, de az az igazság, hogy nem is annyira. Sőt, szinte úgy örülök a kékszemű férfi legújabb, minden állat földre hullajtó dobásának, mintha egy csapatban játszanánk. – Hagyjuk! – sóhajt Olef. – Ami már megtörtént, azon nem nagyon tudunk segíteni. A jövőre nézve viszont... Apátok említette, hogy beiratkoznátok az akadémiára. Nos, azt akár már elintézettnek is vehetitek, hogy felvettek titeket, és a jövő héten majd utánajárok, hogy valami ösztöndíjat is kapjatok. De ennek a feltétele, hogy most már tényleg leálltok! És most nem tréfálok! Ha még egyszer az utamba kerültök... – és itt elhal a hangja, mert levegőt kell vennie. Én meg hallgatok. Nem merek még egy ígéretet tenni. A múltkorit hipergyorsan szegtem meg. Bezzeg bátyám! Neki aztán nincsenek gátlásai! – Ne aggódj, most már tényleg kiszállunk! Nem akarjuk elpuskázni a lehetőséget, hogy hivatalosan is zsaruk lehetünk! De tényleg! Óvatosan sandítok át felé, az arca őszinte. Kedvem lenne beleszimatolni a levegőbe, mert pusztán a szememnek nem hiszek. Ám Olef sokkal jóhiszeműbb. Vagy talán csak belefáradt a szélmalomharcba? – Rendben. Most még hiszek nektek. De ha most is csalódnom kell, akkor nincs pardon! Ezzel feláll az asztal mögül, megdörzsöli a szemét, és elindul, hogy
kikísérjen minket. – Kicsi Chris, te pedig különösen szedd össze magad! Elintéztem, hogy a barátodat átmenetileg szabadlábra helyezzék, de ne hálálkodj! – int le, pedig már épp a nyakába ugranék. – Inkább szerezz neki egy jó ügyvédet, szüksége lesz rá! – Köszönöm! – biccentek hálásan, aztán már kifelé megyünk, de valami még az eszembe jut, félig hátrafordulva kérdezek. – Mikor említette először neked apám, hogy szeretnénk bejutni az akadémiára? – Nemrég. Talán négy vagy öt hónapja vetette fel, hogy két helyet tartalékoljunk nektek. Akkor még hivatalban volt. De csak ma reggel fixálta, hogy tényleg be akartok iratkozni – von vállat Olef, de aztán már nem foglakozik velünk. Kint már várja egy öltönyös, fiatal férfi, aktatáskás, nyakkendős pasas, azt köszönti visszafogott lelkesedéssel, majd mosolyogva betessékeli. Az ajtó becsapódik, maradok én, meg a végtelen elképedés. Tehát az őseim már hónapokkal ezelőtt megtették a megfelelő lépéseket, hogy bekerüljünk a suliba. Itt összeesküvés történt kérem, pontosan az én fejem felett, és nem vettem belőle észre semmit! Fél évig tengettem az életemet tökéletes semmittevéssel aztán e hét elején megjött a bátyám. Azóta részt vettem autós üldözéssel egybekötött céllövészeten, (ahol én voltam a nyúl), maffiatalálkozón és vízihulla-lesen, továbbá lógtam a nagy semmiben két baromira magas toronyház között a levegőben, és többször kilyuggatták a bőrömet, mint az eltelt huszonegy évben összesen! Úgy is mondhatnám, azóta zajlik az élet, de mi ez azon két óra eseményeihez képest, amióta a szüleim ismét betették a lábukat a városba! – Na, gyere, te kotorékeb! – ránt vissza a bátyám a valóságba, méghozzá a hajamnál fogva. – Bolhafészek! – kedveskedem, de már csak a hátának, mert Christian tempósan nekivág a világnak. Még egy pillantást vetek a titkárnő felé, ő nem néz rám, leszegett fejjel rendezget valami iratokat. Csinos arc, festett haj és vérszín körmök, diszkrét, ám jó anyagú ruha. Bátyám sem lehet olyan hülye, hogy azt higgye, ez egy tartós kapcsolat lesz! De nincs időm sokat filózni a kérdésen, Christian már a lépcsőházban csattog. Felzárkózom mellé, aztán könnyű léptekkel kocogunk lefelé, talán még dudorászom is. – Mit csinálsz délután? – kérdi hirtelen bátyám az egyik fordulóban. – Menjünk ki a partra? – kérdezek vissza, és tovább sietek lefelé. Végtelen ez a lépcsőház! – Van jobb tippem! Inkább látogassuk meg ezt a fazont! – vesz elő a far– zsebéből egy gyűrött lapot. Átveszem, megszemlélem, közben meg is állok. Szabvány körözési ív, jó minőségű képpel. Középkorú férfi, részemről nem láttam még. Automatikusan végigfutok az adatokon, ismeretlen név, sosem hallott cím.
– Mién kéne meglátogatnunk ezt a pasast? – Emlékszel arra a négy fickóra, akiket este találtunk a vízihullánk lakásában? – Én inkább úgy mondanám, ők találtak minket. De emlékszem. – No, azok már előzetesben csücsülnek, a zsaruk tisztázták a személyazonosságukat. Ez a pasas meg egy régebbi balhéból ismerősük. Feltehetőleg a főnökük, mellesleg Carlos egyik embere. Meg kellene látogatni. – Megvesztél? – horkantok fel, majd elejtem a lapot, és helyette marokra kapom bátyám pólóját, olyan nyakmagasságban. – Ehhez nekünk nincs közünk! Fél perce sincs, hogy esküdöztél Olefinek, kiszállunk az egészből! – Persze, de előtte beszéltem a titkárnőjével, tőle ez a tipp – vigyorog bátyám, figyelmen kívül hagyva, hogy karmos kezem alig pár centire nyugszik az ütőerétől. – Na, gyere velem, jó móka lesz! – Frászt! Szépen cafatokra szaggatod ezt a vackot, és elfelejted, hogy létezik, világos?! – rángatom meg a ruháját. Várakozásommal ellentétben nem mogorvul meg, nem vicsorog, nem is lök le a lépcsőn. Mindössze elkomorodik. – Akkor még egyszer megkérdezem, mit akarsz csinálni ma délután? – sziszegi vészjósló hangsúllyal. – Eh, akármit! – legyintek, amihez előbb el kell engednem, de nem számít, nem lendül támadásba. – Inkább semmit, mint hogy belekontárkodjam valamibe, amitől iszonyúan eltiltottak! És egyébként is, nem akarom elszúrni, hogy most éppen hagynak zsarunak menni! – Én sem akarom elszúrni, de gondolj bele! Mit fogunk csinálni a nyáron? Semmit? És a teliholdas estéken? És ha felidegesítenek a boltban, az utcán, akárhol? Ha kirobban belőlünk a visszafojtott indulat? – magyarázza lendületesen. – Elmehetünk a hegyekbe, valami néptelenebb vidékre... – védekezem kevés meggyőződéssel. – Eh, minek futni, ha harcolhatunk is? – villan fel bátyám szemében ismételten a lelkesedés. – Elfelejted, hogy engem főbe lőtt valaki? Hogy nekem még dolgom van velük? – Ahogy Charlie bácsi is mondta, a bosszú... –... a legostobább emberi szokások egyike, emlékszem! – torkoll le indulatosan. – De nem csak ezt mondta! Vagy te semmit sem tanultál abból amit mesélt, és abból, ahogy... meghalt? Felszisszenek, és már ütök is, de számít rá, elkapja ökölbe zárt kezem, megszorítja, visszafogja. Megteheti, erősebb nálam. Megpróbálom kiszabadítani magam, de nem megy, hát előredőlök, kivicsorítom a fogam. Ő is hozzám hajol, majdnem összeér az orrunk, szemében lángolnak a zöld fények. – Kicsi húgom, nekünk a vérünkben van a vadászat! – suttogja. – Nekünk muszáj követni valami nyomot, érezni a zsákmány félelmét, a szívének lüktető dobolását, és azután a vér szétterülő illatát, miután feltépjük az ütőerét, miután
utolértük, miután megöltük! A vérünkben van! – Kergess nyulakat, korcs! Tudod, hogy nem szabad embert ölni! Kinek hiszed magad, hogy halálra ítélsz bárkit is? – sziszegem vissza, és állom a tekintetét. – Ki vagy, hogy jogod van elvenni életeket, legyen az akár a legocsmányabb tömeggyilkos élete is? – Kicsi húgom, itt nem az a kérdés, hogy ölök, vagy nem! Itt az a kérdés, hogy kit ölök, érted? – fejezi be, aztán ellök magától Megtántorodok, de gyorsan visszanyerem az egyensúlyomat. Leszegem a fejem, és most ugorhatnék, hogy aztán egymást tépve guruljunk le a lépcsőn, de nem teszem. Lihegek egy kicsit, mintha az imént harcoltam volna, és fáradt is vagyok, nem tudom, mitől. Eltelik pár másodperc. Mire felnézek, már sokkal nyugodtabb vagyok. – Akkor? – kérdem, és tekintetem rászegeződik bátyám arcára. Most komoly, most nem tréfál, most... most fontos dolgokról beszélt, amiket már én is átgondoltam párszor. És sejtem, hogy most igaza van. – Á, ne baromkodjunk! Itt most nem arról van szó, hogy megváltsuk magunkat! – neveti el magát hirtelen, és helyrezökken a kép, igen, ő Christian, a bátyám, durva becslés szerint kilencven kilónyi színfelelőtlenség, csipetnyi hebehurgyasággal megfűszerezve. – Hanem? – Figyelj, erről a pasasról tudnak a zsaruk, reggel meg is látogatták. Csak épp elkéstek. Feltúrták a kéglijét, még a szőnyeg alá is benéztek, de a fazon sehol. Mi szépen odamehetnénk szagmintát venni, aztán már loholhatnánk is az ipse nyomában! – Egészen addig a parkolóhelyig, ahol beszállt a kocsijába! – A kocsiját megtalálták, és ne mondd azt, hogy akkor az első buszmegállóig! – Már épp a nyelvemen volt... – Mert te mindenben csak a rosszat látod! – ugat le. – De ez tiszta ügy, és szó nincs benne ölésről! Olyan dolog, amiben tényleg segíthetünk a zsaruknak, de legalábbis nem ártunk, ha megpróbáljuk! És utána még mindig békés dögunalomban tölthetjük a nyarat, amelynek a végén bevonulunk a jól megérdemelt zsaruképzőbe! Gyere! – fejezi be az agyam főzését, aztán felkapja az általam elejtett körözési ívet, a zsebébe gyűri, majd karon ragad, és húzni kezd. Egy ideig spontán hagyom, aztán már mellette kocogok. Igaza van, felkeresni egy címet, ahol már senki sem található; ez tényleg apróság, tényleg nem árthat! És tényleg nagyobb kedvem van hozzá, mint lógatni a nyelvem az unalomtól! * * * Fél óra múlva még mindig megadó engedelmességgel gurulok sárkányommal bátyám Nissanja mögött. Sokemeletes, rogyadozó bérházak közön kerengünk, a
magas falak börtönében megszorul a meleg, fullaszt a hőség. Porszagú, fülledt, szombat délután. A levadászandó pasas itt lakik a közelben, ezzel nincs gond. Épp csak parkolóhelyet nem találunk az istennek se! Hirtelen elvesztem a türelmemet, és rátenyerelek a dudára. A kihalt utcácskában szentségtörően éles visszhangot vet a kürtszó. Bátyám hátra sem fordul, mindössze egy nemzetközi kézjellel adja tudtomra, hogy mi a véleménye rólam. Hülye eb! Ő van elöl, mivel ő futott jobb időt a zsarutoronytól, és ez azt jelenti, hogy ha találunk egy helyet, akkor ő fog rá előbb lecsapni. Tényleg dögöljön meg! A következő sarkon másfelé fordulok. – A kapu előtt várj meg, ha bemégy nélkülem, megöllek! – kiabálok még utána, de nem várom meg, hogy válaszoljon, padlógázzal elsöprök. Cikkcakkolok még pár végtelen percig, aztán beállok egy kapubejáróba. Igen, jól látom, ott van az ajtón egy baromi nagy megállni tilos, de momentán herótom van a kresztől, a rendtől, és általában az egész civilizációtól. Hát habozás nélkül leteszem a kocsit a tilosban, majd kipattanok a tűzforró aszfaltra, és kocogva sietek a pasas lakása felé. Bérház, mint a többi, kopott és büdös. De legalább hűs a lépcsőháza! Bemegyek, kicsit kifújom magam, aztán felsietek az elsőre. Bátyámat itt lelnem, de ehelyett csak egy zárját vesztett, szabadon lifegő ajtót találok Fájából szálkák porzanak ott, ahol Christian benyomta az egészet. Körbenézek, de semmi mozgás. Akármekkora zajjal is járt bátyám bevonulása, láthatóan nem bolygatta meg a sziesztázó negyed békéjét. Vagy az ittlakók már megtanulták, hogy vannak olyan dolgok, amibe nem jó beleavatkozni. Belököm a funkcióját vesztett ajtót, és belépek. Por- és mocsokszag fogad, a lépcsőházhoz hasonlatosan büdös. – Megnyúzlak! – közlöm a gyéren bútorozott, üres szobával – Sajnos nem hallottam, amikor azt mondtad, hogy várjalak meg – hazudja bátyám a bal oldali ajtó mögül. Nem habozok utána menni, mütyür ablakú, nyirkos szagú fürdőszobába érkezem. – Tetves öleb! – Bolhamenhely! – vág vissza, aztán elmerül a szennyestartóból kirámolt ruhák között. Ő hosszan szimatolgat, memorizálja az illatot, én épp csak beleszagolok, aztán visszamegyek az előző helyiségbe. Megállok a szoba közepén, becsukom a szemem. Pillanatok alatt megszokom az illatokat, és hamarosan megtelik zajjal a csendes délután. Valahol a szomszédban tévét néznek, másutt valaki horkol kintről bágyadt madárfütty hallatszik. De a levegő áll, új szagokat nem ének Kitárom az ablakot, félig kövezett, félig füves-gazos belső udvarra nyílik Régebben talán házak ölelték körül a kis teret, mára csak három oldalról
magasodnak épületek, a negyedik oldalon mindemre egy embermagas téglakerítés, azon túl újabb bérház. Átsietek a konyhába, és egyenesen az ablakhoz megyek Kinyitom, aztán odaszorítom az orromat a párkányhoz. Apró szagmorzsákat lelek csak, de ennyi is elég, hogy mosolyra húzza a szám. Csúf fogvillogtató mosolyra. Gyerünk! Kipattanok az ablak alatt futó függőfolyosóra, aztán kétrét görnyedve futok pár lépést. Néhány ajtó, ablak marad el mögöttem, aztán orrom megálljt int, és a korlát felé fordítja az arcom. Áthuppanok rajta, puhán érkezem a kopott kövekre. Bár engem segítenek mellső mancsaim, de egy embernek is veszélytelen zuhanás, alig három méter! Féltérden maradok, ahogy érkeztem, és tüzetesen átvizsgálom a talajt. A kövek repedéseiben moha nő, a kis zugok ismerős illatokat őriznek. Tovább! Át az udvaron, a fal felé! Immár puha földön futok. Ami fentről gaznak és fűnek rémlett, közelről inkább elhanyagolt veteményes, bal kézre egy földszinti ajtó mellett pad, azon öregasszony szunyókál. Csak futólag veszem észre, hogy talán felébreszthettem, de még akkor sem fordulok felé, mikor utánam szól. – Ne tapossa ki a karalábét, maga huligán! – motyogja, aztán még csendesebben folytatja. – Mint az a reggeli pernahajder! És még bátyám is erre fog jönni, villan fel bennem egy pillanatra, de nem állok meg. Nyomon vagyok! Tovább! A kerítésen éles az illat, a pasas talán lehorzsolta a tenyerét a durva téglákon. Átlendülök, alig érintve az akadályt. Újabb udvar, egyenesen visz a nyom. Ajtó, lépcsőház, alagsor és megint udvar. Tiszta rókavár ez a negyed, megkopott épületei, mint a dzsungel, a falak közön őrzött titkok, mint a fák lombjában megbújó árnyék, az itt élő emberek mint a délszaki világ furcsa állatsereglete... És ebben a rengetegben én vagyok az a vadász, akire már nem vadásznak! Lépcső lefelé, újabb ajtó, immár zárva. Erőm tudatában lököm be, alig ügyelve a csendességre. Odabent vakolatlan falak, áporodott levegő fogad, alkoholszag, meg felhalmozott ládák a falak mellett. Raktár? Az egyik rekeszbe belekukkantok, és nem csodálkozom, hogy üres sörösüvegekkel van tele. Lengőajtó visz tovább, talán valami kocsmába, vagy más lebujba. Pillanatra fülelek, odaátról halk zene és valamivel hangosabb emberi beszéd szűrődik ki. Belesekszem, nesztelenül. A széles, asztalokkal és székekkel zsúfolt pincehelyiséget halvány fényszórók világítják meg, pár ablak nyílik csak a plafon alatt, azokat is fekete karton fedi. Mellettem bárpult, szemközt jelképes színpad, amin most magányos nőszemély álldogál. Ruháját mindössze egy maréknyi flitter alkotja, haja loboncos és nagyon szőke. Vele szemben, lent, egy pasas ül az egyik asztalnál, a szöszi táncosnő vele vitatkozik. – Sztriptízelj magad, ha jobban tudod! – Nyugi, cicus, csak azt mondtam, rázd egy kicsit jobban a segged! Mögöttem halk szusszanás, jól érzem, ahogy a puha lélegzet végigsimítja a
tarkóm, vállam. – Mit látsz? – suttogja bátyám, mire visszább húzódom. – Egy bárszöszi vitatkozik valami főnökkel. Nem nagy hely, de sokszagú! – magyarázkodom. – Ne add fel! – biztat bátyám, aztán ellép mellettem, belöki a lengőajtót. Nem is igyekszik titkolni ittlétét, lassú, komótos léptekkel megy be, majd megáll, és csípőre tett kézzel körülnéz. Nesztelenül libbenek utána, mint az árnyék. Nem túl nagy a terem, de a szegletei a sötétbe vesznek. Tekintetem az árnyakat lesi, miközben beleszimatolok a lomhán áramló levegőbe. – Maguk meg mit keresnek itt? – csattan fel a férfi, aki eddig a szöszivel vitatkozott. Hangjára megrebben a sötét, az egyik boxból pár nagydarab fazon sorjázik elő. Egyelőre messze vannak, kár velük foglalkozni! – Jobbra ajtó – sziszegi bátyám a fogai között, de közben nem néz rám, az új fiúkat méregeti. Esélyeket latolgat. – Sietek! – biztosítom, aztán elindulok az általa jelzett irányba. Csak pár lépés után bontakozik ki előttem a kopott ajtó, mögötte mosdóhelyiséget szagolok, meg valami máshoz tartozó, de hasonlóan undorító bűzt is. – Azonnal távozzanak! – folytatja közben a főnök, aztán óvatosabbra vált. – Ki küldte magukat? Christian nem válaszol, csak közelebb sétál, lassú, ringó léptekkel, felvetett fejjel. A kezét egy pillanatra sem venné el a csípőjétől. Maga mögött hagyja az asztalokat, aztán a színpad előtt szabadon hagyott, csekély kis hely közepén megáll. Nem látom az arcát, de tudom, hogy mosolyog. Ám ez már nem az én dolgom, nekem a pasast kell előkerítenem, aki feltehetőleg ezen az ajtón át távozott. Legalábbis mintha ismét érezném az illatát! Hát megyek, tovább, magam mögött hagyva Christiant, verekedjen, ha kedve ezt diktálja! Az ajtó mögött csempézett, nyirkos folyosó, jobbra kis piktogramok utalnak rá, hogy a férfi, illetve a női részleg merre található. Én a harmadik, névtelen ajtót választom, penészszagú pince, sok mocsok, a padlón szétdobált matracok és pokrócok igazítanak el a helyiség rendeltetéséről. Most is vagy négy csavargószagú fazon alszik bent, érkezésemre lassan és zavarodottan, de felébrednek, feltápászkodnak. Bevágódom közéjük, szétrebbennek. Az egyik nagyot káromkodik, ennyi időbe kerül utolérnem és leteper nem, de szaga útbaigazít, nem őt keresem. Tovább! Két másik alak mozdul, céljuk a szemközti oldalon nyíló ajtó, ami a huzat alapján talán az utcára visz. Nem hagyom őket menekülni, egyiket félrelököm, a másik karját megragadom. Valahonnan elővillan egy bicska, vérszag freccsen szét, fél kézzel védekezem, a másikkal emberemet tartom, akinek szaga ismerős, a fél negyeden keresztül loholtam utána.
A fickó persze szabadulna, előbb az anyámat emlegeti, kapcsolatba hozva mindenféle csúf nyavalyákkal, aztán rólam mondja meg a véleményét, ami cseppet sem hízelgő. Nem érdekel, derekánál fogva elrántom az ajtó elől, így szabad menekülési útvonalat nyitva a bicskásnak meg a haverjának. Menekülnek is, magam maradok a zsákmánnyal, akit immár könnyedén leütök. De fenét van vége a mókának, minden porcikámban érzem, most jön a neheze! Hát habozás nélkül dobom fel a vállamra a levadászott gonosztevőt, aztán távozom, visszafelé. A kocsmában a várt látvány fogad. A szöszi sikítozik, a bátyám verekszik, a vele szemben álló nagyfiúk meg szívnak. Hogyan tovább? Az világos, hogy arra nem távozhatunk, amerről jöttünk, mivel a lengőajtón éppen ekkor sereglik be egy újabb adag pasas. Talán a zajra kerültek elő, talán valaki már szétkürtölte a riadót, fene se tudja. És a fenét se érdekel! A lényeg, hogy az új fiúk nem fegyvertelenek, van ám náluk golfütő, pajszer, bokszer, házi eszkábálású atombomba, miegymás. Céljukat sem kell sokat találgatni, feltehetőleg minket akarnak kidobni. Felkoncolni, kibelezni, főbe lőni. Mondtam már, hogy utálom, ha én vagyok az, akit űznek? Szemem körbe amely villan, van még egy ajtó, jól láthatóan egyenesen az utcára visz. – Tűnés innen, te korcs! – kiabálom, és célba veszem a feltételezhető főbejáratot. Christian rám se bagózik. Őfarkassága éppen elemében érti magát, hisz verekedhet! Üt ököllel, könyökkel, és amint az orra elől kidőlnek, fordul, hogy a veséjét, tarkóját támadó pasast is a földdel tegye egyenlővé. Közben oldalról rúg belé valaki, ettől kicsit megszédül, de gond egy szál se, cselből meggörnyed, mint aki mindjárt elájul, és mivel izomagy ellenfele bedől neki – hisz ki lenne az, akit az ő rúgása nem szédít meg! – hát kényelmesen, alulról vághatja gyomron. Ám a móka nem ér véget, vannak itt számosan, bátyám pedig, arcán halovány mosollyal veti magát közéjük. Nekem pedig ezen a kavalkádon kell átvágnom, vállamon egy eszméletlen pasassal! Megpróbálok az asztalok között kerülni, de egy rosszfelé elszállt pasas pont mellettem landol, széket, asztalt borítva. Elvesztem az egyensúlyomat, betemet a fazon meg a berendezés. Hát ebből elegem van! Határozott, de nem elsietett mozdulattal emelkedem talpra. Reszkessen, aki az utamba áll! Lerázom magamról a bútorokat, majd egy kézreeső széket pályára állítok a színpadon sikítozó szöszi felé, ultramagas visongása kezd az idegeimre menni! Azt már nem látom, hogy eltaláltam-e, azt is épp csak felfogom, hogy elhallgatott, és elindulok bátyám felé. Hogy mit fog kapni az arcára! Nekem félig háttal áll, épp most szórta szét az eddig őt verőket, a pillanatnyi szünetben ajkát nyalogatja, és várja a lengőajtón át beözönlött, az előbbieknél lényegesen jobban felfegyverzett nehézfiúk rohamát. Ám mielőtt azok nekironthatnának, odaérek én.
– Elegem van! – hörgöm farkasmély morgással, és elkapom a grabancát. – He? – csodálkozik, és egy pillanatig nem érti, mi történik vele. Szorosan megkapaszkodom tarkójánál a bundájába, és erősen megrázom. – Eddig verekedtünk, mostantól menekülünk! – sziszegek a pofájába közvetlen közelről. Rámmered, és valószínűleg valami nagyon csúfat láthat a szerbemben, mert rögtön meghunyászkodik. – Csak még egy picit... – ellenkezne csendesen, de frászt! Nem várom meg, míg befejezi a mondatot, elindulok kifelé, magam után vonszolva őt is. – Megvan a pasas, itt már nincs semmi keresnivalónk! – szögezem le, ő meg kurtán felhorkan. – Jó, jó, megyek már, ha elengednél, te korcs! – Bolhabusz! – vágok vissza, de aztán elengedem. Becsörtetek az asztalok közé, ahol az eszméletlen ürgét hagytam. Gyorsan meglelem, fellendítem a vállamra. Mikor felegyenesedem, pillantásom a nehézfiúkra esik. Megdermedten állnak, kezükben az ölésre való szerszámok, szemükben végtelen megrökönyödés. Na ja, az imént a fülénél fogva hurcoltam el előlük a flaszter legyőzhetetlen bajnokát. Lehet, hogy ez meglepte őket? Azért azt egy pillanatig sem hiszem, hogy már megúsztuk volna. Igen, most jön a dolog „menekülés” része. Gondolataimból Christian rebbent fel, ahogy berúgja az utcára vivő ajtót. * * * Őrült mód futva érünk ki a forró, kihalt utcára. A meleg arcon vág, hogy megtántorodom, megtorpanok. Szétnézek, de mind jobbra, mind balra a nagy semmi. Parkoló autók hosszú sora, szemközt kirakatok, kocsmák, odébb egy night club cégére kínál agyafúrt örömöket. Most pang minden, ebben a gutaütött hőségben semmi sem mozdul, semmi sem él. Leszámítva természetesen engem, meg Christiant. Meg a mögöttünk loholó vadember-hordát. – Erre! – kiáltja bátyám, és behuppan egy nyitott tetős autóba, ami leginkább úgy néz ki, mint egy leselejtezett katonai dzsip. Naná, hogy nem adná alább, a nagyfiú alá nagymenő kocsi illik! És, érdekes módon, a kocsmasoron parkoló autók nagy része az ő ízlésének megfelelően macsó és vagány. – Gyere már! – kiabál tovább, miközben karmos mancsával feltépi az önindító műanyag borítását. Összerezzenek, és további hezitálás nélkül megyek. A vállamon hintázó eszméletlen pasast bedobom hátra, aztán bemászom az anyósülésre. Épp időben érkezem, bátyám már indít is. Padlógázzal koccanunk neki az előttünk parkoló kocsinak. Beverem a homlokomat a szélvédőbe, a felhasadó seb bőven megszórja vérrel az üveget meg a műszerfalat.
Bátyám káromkodik, aztán újra indít, immár óvatosabban. Kiszlalomozunk a parkoló kocsik közül, miközben valaki mellénk ugrik, és be akar szállni. Közvetlen módon intem, hogy ne tegye, vérző orral bukik le a betonra. Aztán bátyám beletapos a gázba, és immár mindössze egy könnyed autós fogócskát kell túlélnünk. Nem ügy, Christian eszementen vezet, a sarkokon ötletszerűen fordul, és nem kímél senkit. Mivel forgalom nincs ebben a gutaütött melegben, ez leginkább azt jelenti, hogy nem kímél engem. Több púpot begyűjtök nemesebb testrészemre, mire képes vagyok stabilizálni helyzetemet az ülésen. Amint ezzel megvagyok, hátrasandítok, de mögöttünk már nem jön senki. Ezek szerint leráztuk a kocsmabelieket, méghozzá lövöldözés és szakadékba fordulás nélkül. Remek! – Lassabban, te rongyszőnyeg! – Még ennél is? – kérdez vissza hitetlenkedve bátyám, és közben idiótákat idéző arckifejezéssel vigyorog. Tényleg, mint egy idült elmebeteg! – Elhagytuk őket, hova sietsz? – morgok rá, és megtapogatom az oldalam, ahol nem is olyan rég megkéseltek. A seb már beforrt, de mi mást is vártam? – Jól van, kicsi húgom, mindjárt lemegyek öregasszonyosba! – biztat Christian, és ezzel végül megbékélek. – És most? – kérdem rövid vakaródzás után, mivel módfelett érdekel, Christian hogyan képzeli a közeljövőt. – Most letartóztatjuk! – vigyorodik el a kérdezett, és farmerkabátjának egyik zsebéből elővarázsol egy valódi, teljes mértékben hivatalos bilincset. Aztán nem törődve azzal, hogy még mindig száz felett száguldunk, hátrafordul, és megkísérli előhalászni a magunkkal hozott tagot. Fél kézzel. – Figyelj egy kicsit az útra, te kotorékeb! Ez ráér később is! – fakadok ki, ám hiába. – Fenét ér rá! Kölyökkorom óta arra vágyom, hogy megbilincseljek egy bűnözőt! – tiltakozik Christian, és a másik kezével is elengedni a kormányt, hogy teljes figyelmével erre a bonyolult műveletre koncentrálhasson. – Ha olyan régóta vársz, várhatnál még egy kicsit! – sikoltom, és megragadom a volánt. Ügyesen elkerülök egy szemeteskukát meg két lámpaoszlopot és egy járókelőt, közben bátyám rákattintja a karperecet az alélt fickó csuklóira. Majd visszaejti a pasast az ülés mögé, és szerfelett elégedett kifejezéssel elhessint a kormány mellől. Visszavonulok az ülésemre, durcásan összefonom magam előtt a karom. – Na és most? – ismétlem meg a kérdést – Hááát... – kezdené tétován Christian, de közbeugatok. – Hát igen, most valamit csinálni kéne a taggal! – Mit szólnál hozzá, ha kitennénk egy szemeteskukába, aztán felhívnánk a zsarukat, hogy hol találják? – Jobb lenne nem csak úgy a vakvilágban elhagyni a fazont! – Passzoljuk le személyesen, és gyűjtsük be az érte járó letolást?
– Azt talán nem, de... de talán át lehetne adni valakinek kéz alatt, aki továbbadja... – elmélkedem félhangosan. – Úgymint? – érdeklődik bátyám rezzenéstelen arccal – Lui Vang! – ugrik be az újságíró. – Ó, erre akár magam is gondolhattam volna – jegyzi meg pimaszul Christian, és még mindig fapofával néz ki a fejéből. – Most mi vele a bajod? – csattanok fel, mire bátyám tágra nyílt szemekkel visszakozik. – Semmi! Semmi az égvilágon! – Na, azért! Irány a legközelebbi telefon! Vágyam villámgyorsan teljesül, midőn bátyám másik farzsebéből mobil jószágot húz elő. Megütközve meredek a műanyag vacakra. Christian fölényesen vigyorog elképedésemen. – Pár napja szereztem! A városban szükség van rá, nem lófrálhatok csak úgy, mint a dzsungelben! – Ja, persze! – hagyom rá, hasonló hangsúllyal, mint ahogy ő Lui Vang
nevének emlegetésébe törődött bele. Aztán átveszem a kis vackot, és már tárcsáznék, amikor leesik, hogy nem tudom ám fejből az újságíró számát. A névjegyét meg már ezer éve elhagytam! – Benne van a telefonszáma – szól közbe bátyám zavaromat látva, és persze úgy tesz, mintha teljes figyelmével a vezetésre koncentrálna, zúg körülöttünk a szél. – He? Te meg mi a fenének kódoltad be a firkászt? – Ó, csak úgy! Gondoltam, még szükség lesz rá, azok után, hogy vele töltötted a múlt éjszakát – vigyorog, én meg elkapom a nyakát. – Ezt kikérem magamnak! – sziszegem a pofájába, és gátlástalanul vicsorgok. A kocsi kileng, de bátyám elemében van, miközben fél kézzel engem tart távol, a másikkal kikerüli mindazt, aminek nem jó nekiszaladni százas tempóban. – Céloztam én bármire is? – védekezik közben. Fülig érő vigyorral! – Nekem úgy tűnt! – És? Zavar? – Igen, zavar, hogy itt kerítőnősködsz köröttem! Nem áll jól neked a szerep, bátyuskám! – eresztem el végül a nyakát, méghozzá oly lendületesen, hogy nekicsattan a karosszériának. – Hogyhogy kerítőnősködöm? Csak mert tettem egy holdfényhalvány, senkisem-érti, kis célzást? Ami alig volt több, mint hogy egy félmondatban emlegetlek egy hímnemű egyeddel? – Na, és amikor Ricardót emlegetted, mint a fiúmat? Vele is összeboronáltál volna, seperc alatt! – Na, ő legalább jó srácnak tűnik! – Akkor költözz vele össze!
– Hülye! – mordul fel, aztán orron legyintene. Foggal kapok utána a kezének, agyaraim nyomán friss vér fakad ujjain, mire felhorkan. – Frigid szuka! – Szexmániás kan! – vágok vissza, de aztán már nem törődöm zsörtölődésével, a telefonnal foglalkozom. Tárcsázom, a vonal – vonal? éter! – másik végén a telefon kicseng párszor, majd a kis hangszóró fülembe tolmácsolja az újságíró jellegzetes hangját. – Halló, itt Lui Vang. – Itt meg Christina Hunter! Bocs, hogy zavarlak, de adódott egy kis problémám. Szükségem lenne rád! Mármint egy újságíróra! – magyarázkodom gyorsan, mielőtt félreértene. Aztán hökkenten felkapom a fejem. Na, tessék, mikor volt nekem ennyire léha a fantáziám? Agyamra ment a bátyám! Aki mellesleg épp végtelen gondossággal nyalogatja az ujjain futó, hajszálvékony karcolásokat, miközben tüntetően csak és kizárólag az útra figyel. – Kérlek. Miről van szó? – érdeklődik Lui Vang egy másik dimenzióból. – Nem telefontéma. Találkozhatnánk? Mondjuk valami elhagyatott helyen? – Rendben. Mit javasolsz? – A régi kőbánya – suttogja közbe Christian. – Miért pont a régi kőbánya? – kekeckedem, félrefordulva a telefontól. – Mert közel van – válaszol bátyám, és sajnos, igazat kell neki adnom. Nem egészséges dolog egy lopott kocsival sokat flangálni a városban. Pláne, ha a lopott kocsi fedélzetén egy lopott bűnöző is tartózkodik! Így továbbítom a randi helyét az újságírónak, aki megígéri, hogy fel órán belül ott lesz, és bontja a vonalat. – Na, tessék! – adom vissza a készüléket Christiannak. – Elintéztem! Persze, arról szó nincs, hogy bármit megköszönjön nekem, éppen csak morog valamit az orra alá, amiből leginkább a „lüke firkász” kitételt értem meg, de csak azért sem háborodom fel rajta. Inkább elkászálódom az ülésen, rendbe szedem ruhámat, kikötöm és újra fűzöm sarum összecsomósodott szíját. Mire végzek a piperészkedéssel és ismét jut időm pár pillantást vetni a köröttünk rohanó világra, már magunk mögött hagytuk a várost. * * * Vagy tízperces ámokfutás után gyommal felvert betonplaccra fordulunk be. A tér szélte-hossza végtelennek tetszik, a feleltünk tornyosuló hegy mellett törpének tűnnek az elhagyott gyárépületek, szétrozsdált acélvázak, járműmaradványok. Itt régebben bánya működölt, még ma is jól kivehető a hegy testébe vágott, csontfehér seb. Ezen a téren gigászi járművek forgolódtak, rakodtak, és hordták szét a fehér köveket, egészen addig, míg érdekes kőkacatok nem kerültek elő a mélyből, minek következtében állami határozattal elhessentették innen a
bányatulajdonosokat. Mára mindössze a munkagépek derékvastag gumijainak lenyomatát őrzi a beton, mint ahogy a hajdani ős lények sárba köveseden lábnyomát vigyázta sok millió éven át a felettünk trónoló hegy. Bátyám leállítja a kocsit, végtelen csend nehezedik ránk. Magunk vagyunk, leszámítva az éles napfényt, és az őt kísérő, olyan négy-öt tucat, játékos kedvű Celsius-fokot. Megtörlöm a homlokom, elmaszatolva a rászáradt vért. Izzadok, mint a kutya! Árnyék csak a kocsi alatt, kedvem mellé lapul. – Hülye találkahelyet adtál meg, te korcs! – lihegem, és megrázom a fejem, hogy legalább a hajam felkavaró levegő enyhítsen egy kicsit a melegen. – Itt halálra fogjuk unni magunkat! – Unatkozzon, akinek kedve van rá! – vigyorodik el Christian, és sikkes ugrással távozik a kocsiból. – Én visszasétálok a saját járgányomhoz, este majd otthon találkozunk! – nevet rám mindentudóan, és nekivág a semminek. Körös-körül, amerre a szem ellát, csak a fehéren ragyogó hegy; az elhagyott bánya, sivár pusztaság. Christiant mindez hidegen hagyja, hosszú léptekkel megy, keze zsebében, vállán farmerdzsekije. – Hé, te javasoltad ezt a helyet, nem lóghatsz el! – Akadályozd meg, ha tudod! – Dögölj meg, ha itthagysz! – Nem teszem meg neked ezt szívességet! – kiált vissza, és közben meg se fordul. Nyilvánvaló, hogy nem tudok benne részvétet ébreszteni nyomorú helyzetemet ecsetelve, hát stratégiát váltok. – Rohadt messze a város! – Nem ügy. – Ronggyá izzadsz, mire beérsz. – Kibírom. Ebben igaza van, tényleg nem fog belehalni abba a tízegynéhány kilométerbe. Mint ahogy én is túlélem, ha egyedül kell várakoznom fél órát. – Jó sétát! – Jó randit! – kiált még vissza, aztán kocogásra vált. Kezem ökölbe szorul, de végül nem megyek utána megtépni. Csak nézem, ahogy fekete alakja feloldódik a fehér pusztaság felett remegő melegben. Aztán átkászálódom a volán mögé, és várok. Hullaunalom minden, és ráadásképpen pokoli a meleg. Hátul az elalélt bűnöző verejtékezik, a mozdulatlan levegőnek köszönhetően tökéletesen érzem bűzét. Magam is izzadok, laza cuccaim hozzámtapadnak, hajam homlokomra ragad. Lecsúszom az ülésen, becsukom a szemem, és lihegek, de ez sem enyhíti a meleget. Minden valószínűség szerint rohadt egy fél óra vár rám! És ebben messzemenőleg igazam lesz. Hamarosan tompa morgásra figyelek fel. Kinyitom a szemem, körbenézek, de semmi sem mozdul. Aztán megismétlődik a zaj, lomhán, fenyegetően. Kihúzom magam, és beleszimatolok a világba, orrom pedig megadja a választ.
A tespedt, fülledt levegő halványan bár, de esőszagot hoz! És mintha csak lelepleződésére várt volna, a hegy mögül jókora, szürke felhő bukik át. Mit szürke, fekete! Esőterhes pamacsai szétterjednek az égen, és a feltámadó szél immár határozottan nedvességről mesél. Hajaj! Körbenézek, de a tér még mindig kihalt. Búvóhely után kutatnék, ám hiába, az omladozó raktárépületek nem vonzanak, más meg nincs a környéken. Közben a ragyogó napot is felzabálja az éjfekete felhő, a fél égen elterpeszkedik, és láthatóan futja még az ambíciójából; ő az egész világot akarja! Ideges kézzel indítok, de hiába. A bátyám karmai által átfésült vezetékekből nem tudok szikrát csiholni. Kész rejtély, hogy neki hogyan sikerült. Az világosan látszik, hogy nekem sehogy sem fog, hát felhagyok a meddő próbálkozással, és nagyot csapok a műszerfalra. Beleroggyan. Na, ezzel a tragaccsal sem fogok innen eltűzni! De bátyám is hülye volt, hogy pont ide jött! Csekély vigasszal tölt el, hogy ő meg hazafele menet közben fog megázni. Itt tarthatok az elmélkedésben, amikor megérkezik az első esőcsepp, akit aztán számtalan, fékevesztett kedélyű társa követ. Hamarosan víz dobol a motorháztetőn, a kormányon, a fejemen. Aztán csengve-bongva kettészakítja az eget az első villám. Összerezzenek, karmaimmal belekapaszkodom a ülésbe és a karosszériába. A fenébe! A mennydörgés hosszan visszhangzik fülemben, bár az is lehet, hogy csak a dobhártyám mögött lüktető vér koncertezik – abszolút grátisz – őrült, pergő ritmust dobolva. Gyors elhatározással kipattanok a kocsiból, és lekuporodom a földre Szívem szerint egyenesen bemásznék a dzsip alá, ott legalább nem áznék meg, de mégsem fogadhatom az alváz alatt az ide tartó Lui Vangot? Így egyszerűen csak nekivetem a hátam az ajtónak, jobbommal a széles kerékbe kapaszkodom, ballal felhúzott lábaimat ölelem át. Arcomat ráfektetem a térdemre, szemem becsukom, és arra gondolok, hogy otthon vagyok, mondjuk a pihe-puha ágyikómban, jó, száraz takarók között és nincs is más gondom, mint minél alaposabban kipihenni magamat. Fejem felett pedig villámfényekkel bömböl a vihar, sikolt a szél és a megveszett esőcseppek örömmel vetik bele magukat őrült táncába, hogy aztán halálra zúzzák törékeny testüket a betonon, nem hagyva más mementót maguk mögött, mint egy múlandó, szivárványos buborékot a tócsák felszínén. Nem tudom kizárni a tudatomból a tomboló égiháborút! Nem hallom meg, hogy autó közeleg, egyszer csak kinyitom a szemem, és azt veszem észre, hogy előttem alig pár méterre ott áll Lui Wang ismert járgánya. Az újságíró pedig bent ül, és egyenesen engem szemlél. Feltápászkodom, az alkarommal törlöm le az arcomat, ami ettől ugyan nem lesz szárazabb, de legalább lelkem megnyugszik; én próbálkoztam! Nekidőlök a kocsinak, és karba fonom a kezem. Lui Vang továbbra is érdeklődve szemléli csapzott árnyamat, égbe szalad
vörös szemöldöke, tekintetének kékje leginkább tanácstalanságot sugall. Végül elszánja magát, kinyitja az ajtót. Elébb nejlonba bugyolált gipszcsizmáját rakja ki, aztán a másik lábát, végül egy széles, fekete esernyő következik. Mindezen előkészületek után kiszáll, mellém biceg, majd kötelességtudóan fölém tartja az ernyőt. – Szervusz, Christi... Chris! – Helló! – vigyorgok rá, szívem szerint kedélyesen. De lehet, hogy nem sikerül tökéletesen a felhőtlen jókedv látszatát keltenem. Lui Vang mindenesetre elkomorodik, aztán lassan előrenyújtja szabad balját, és végighúzza a homlokomon a mutatóujját. Utána csak némán szemléli a rátapadt, rózsaszínes vizet. Persze, az eső nyilván kioldotta a hajamba ragadt vért. Kicsit sóhajtok, várom kéretlen véleményét, esetleges kérdéseit. De nem, a pasas nem támad le. Csak tartja felettem az ernyőt, mellesleg teljesen feleslegesen, mivel az eső, köszönhetően a szélnek, vízszintesen esik, hol jobbról, hol balról. Lui Vang pedig, akinek beletört a nyelve a megszólításomba, mert nem sajnálta volna az időt kimondani a teljes nevemet, szóval a pasas nem siet, csak áll, és vár. Ázunk. – Hoztam egy tagot – bökök a dzsip hátsó ülésére. Az újságíró odanéz, aztán bólint. – Ronald Night. Carlos embere. Reggel óta keresi a rendőrség – sorolja, persze fejből. – Hogy került ide? – Véletlenül összefutottam vele. – A homlokoddal? – kérdez, aztán legyint. – Jó, rendben, itt van. Miért hívtál? – Le kéne adni a zsaruknak, de úgy, hogy az én nevem fel se merüljön Közben csinálhatsz vele interjút, írhatsz belőle cikket, ami jólesik! – biztatom. Érdekes, eddig fel sem merült bennem, hogy nem fog segíteni! Ám nincs is okom ebben kételkedni. – Rendben, segítek! Megfognád az ernyőt? – nyomja a kezembe a nyelét, majd behajol a kocsiba, és a karosszéria mellé húzza a még mindig megbízhatóan eszméletlen bűnözőt. Aztán fogást keres rajta, hogy kiemelhesse a kocsiból, de ezt már nem nézhetem szó nélkül. – Megfognád? – passzolom vissza az ernyőt, és amikor engedelmesen átveszi, a vállamra emelem a pasast. – Tudom, ez lovagiatlan, de rajtam nincs gipsz! – magyarázkodom közben, ő meg nem tiltakozik. Bicegve megkerül, és kinyitja kocsija hátsó ajtaját. – Te súlyemelőnek készültél? – kérdi közben hitetlenkedve. – Ki is dicsekedett a múltkor, hogy perfekt az életemből? – vágok vissza, mire elmosolyodik. – Rendben, igazad van! Bocsánat!
És mellé égkéken izzik a szeme, hideg nyugalma most nem szítja, inkább csitítja lelkem lángolását. – Nem ügy! – mosolyodom hát el, miközben betuszkolom az ájult tagot a hátsó ülésre. – És kösz, hogy ezt elintézed helyettem! – Semmiség! – biccent, aztán kocsim felé fordul, és kis habozás után folytatja. – Elvigyelek? Egy nyitott dzsip nem a legideálisabb ebben az időjárásban! Magam is megszemlélem a kocsit, és igazat adok neki. Egy nyitott, lopott és ráadásul lerobbant dzsip valóban nem a legideálisabb járgány! – Elvihetsz! Lui Vang erre is csak biccent, aztán kérés nélkül is rámhagyja a volánt. Körbebicegi a kocsit, elteszi az ernyőt, és beül. Eddigre én már felizzítottam a motort, aztán lágyan indítok, és nekivágunk a viharnak. A szélvédő körülbelül úgy néz ki, mint egy patakfenék alulról, azaz nulla kilátást kínál, ezenfelül fel-fellobbanó villámok kápráztatják a szemem. Míg én az időjárással vagyok elfoglalva, Lui Vang hosszú szöszmötélésbe kezd. Először is elővesz a kesztyűtartóból egy mütyür törülközőt, és felém nyújtja. – Kösz, nekem már tényleg mindegy! – hárítom el, amit csodálkozó szemmel, ám némán vesz tudomásul, majd megdörzsöli vörös haját, szeplős arcát. Ezek után törülköző balra el, azaz kisimítja, és a háta mögé teríti az ülés támlájára. Aztán előhúzza táskáját, abból noteszt és tollat ránt, majd firkálgatni kezd. Csak kurta, és számomra kiolvashatatlan szavakat, legalábbis én egy betűt sem tudok kivenni macskakaparásából, pedig át-átsandítok felé. Írás közben gyakorta felnéz, tollat rágcsál, az ujjaival dobol, szeme a semmibe réved. Egyszóval, a gondolkodás minden látványos jelét felvonultatja. Hamar megunom. – Oké, essünk túl a kérdéseken! – Tessék? – pislog nagyokat, aztán észreveszi, hogy mellette ülök a kocsiban. – Te újságíró vagy, sztorihajszoló firkász, neked nem az lenne a feladatod, hogy vérszívó kullancs módjára rátapadj az áldozataidra, és halálba kergesd őket a kérdéseiddel? – Köszönöm a szakmámról alkotott, objektív és előítéletmentes képet, ám attól tartok, csalódást kell okoznom. – Nem kérdezel? – Nem – feleli egyszerűen, én meg tényleg elcsodálkozom. – Feltételezem, erre van valami logikus magyarázatod... Nagyot sóhajt, az ölébe ejti a noteszt és a tollat, majd felém fordul. – Rendben, vegyük sorra, mit kérdezhetnék. Mondjuk azt, hogy honnan szedted elő ezt a pasast – kezdi számolni az ujjain. – A válasz az lenne, hogy Carlos egyik csehójában, esetleg a maffiavezér valamely másik emberének a lakásán. Aztán megkérdezhetném, hogy hogyan találtál rá, erre vagy egy besúgóra hivatkoznál, akit nem nevezhetsz meg, vagy megvonnád a vállad, és a
szemembe hazudnád, hogy pusztán szerencséd volt. Aztán érdeklődhetnék, hogy hogyan kaptad el, de erre a kérdésre már válaszolt a homlokodon csepegő, meg a ruhádra alvadt vér – fejezi be, aztán rámmosolyog. – És most őszintén, sokat tévedek? Nagyon mást mondanál? – Nem – felelem csendesen. Három velem kapcsolatos kérdésből háromra eltalálta a választ! Félelmetes! – No, hát ezért nem érdemes feltenni ezeket a kérdéseket! – legyint, és visszaveszi kezébe noteszát, tollát. Taposom a gázt, alattam tócsa gyűlik, átázott, rámtapadt ruháimban kibe jár a hideg. Fázom. Hirtelen kurta villanás vonzza magához tekintetem. Az az átkozott tükör! Lehet, hogy csak a villámok visszfényével játszik, lehet hogy nem, mindenesetre elegem van belőle, befordítom, aztán nagyot szusszanok. – Eddig oké. És melyek azok a kérdések, amelyek érdemes lenne feltenni? – zavarom meg ismét a mellettem ülő újságírót. Megint felnéz, aztán jókedvűen elmosolyodik. – Az érdekes kérdés úgy hangzik, hogy „miért” – felel, majd hátradől, összefonja a kezét a tarkója mögött. – A hol, hogyan, mikor, kivel... ezek nem fontos kérdések. Persze, a nagyközönséget ez is érdekli, megírni ezt is meg lehet, sőt, a kép teljessé tételéhez ezt is meg kell írni, ám ennek ellenére ezek csak apróságok, lényegtelen részletek minden történetben. Ami igazán érdekes, az a „miért”. De általában ezt is felesleges feltenni. Legtöbbször a kérdezett maga sincs tisztában a válasszal – hal el a hangja, én meg némán várok tovább. Feltételezem, most valami újságírói ars poétikát hallgatok, és bár érdekes, de hozzáfűznivalóm nincs. Én nem ezt kérdeztem. Aztán Lui Vang hirtelen elneveti magát, és elveszi a kezét a tarkójáról – Oké, mindjárt leszállok a filozófia szürkén gomolygó és tökéletesen átláthatatlan fellegei közül! Na szóval, jelen, konkrét esetben az érdekes kérdés úgy hangzik, hogy Christina Hunter, huszonegy esztendős, munka és foglalkozás nélküli hajadon, miért tölti az idejét körözött kábítószernepperek összefogdosásával? Na, puff! Kellett nekem biztatni a figurát? Megdörzsölöm az orrom, aztán vállat vonok. – Rokoni összetartás – felelem, elvégre valamit mondanom kell. – Persze, apád, anyád rendőr, nekik jó okuk van ilyesmit csinálni. De te nem vagy zsaru, csak leszel, ha majd elvégzed az iskolát. Addig civilnek számítasz, és senki sem vár el tőled ilyesmit! – ellenkezik, én meg csak ámulok. Ki nem tud még arról ebben a tetves városban, hogy bátyámmal együtt iskolába internáltak minket? – Gyakorlok a szakmára – vigyorodom el kényszeredetten. – Tegyük fel, hogy ezt elhiszem – sóhajt, olyan hangsúllyal, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy nem hiszi, aztán látszólag témát vált. – A tegnapi találkozásunk után felmerült bennem a kérdés, hogy hogyan
jutottál be abba a lakásába. Mert a pincén át nem, hiszen ott nem ismerted a járást, és az ajtón át sem, mivel a zsaruk nem láttak. Ennek könnyű volt utánajárni. Visszamentem a helyszínre szétnézni, és véletlenül belehallgattam egy meglehetősen szabadszájú házmester panaszaiba. Az illető a postásnak sírta el, hogy lám, milyen a közbiztonság, valami huligán tegnap felfeszítette a tetőre vivő ajtót, amit most meg kell csináltatnia. Feltettem magamnak a logikus kérdést, vajon miért akar valaki felmenni egy omladozó bérház tetejére? Voltak tippjeim, így amíg a házmester panaszkodott, én csendesen felóvakodtam, és megszemléltem a feltört ajtót, majd a tetőt is Jó rálátás nyílt a szomszéd házra, de már éppen azon voltam, hogy elvetem az ötletet, hisz a két ház közötti szakadékon való átjutás egy gyakorlott, jó felszereléssel rendelkező alpinistának is becsületére vált volna. Ám amikor távoztam a tetőtől, belebotlottam egy női szandálba – jelenti be, én meg ismét úgy érzem, hogy teljes tempóban nekifutottam egy helyre kis betonfalnak. Persze, a szandálomat otthagytam, hogy biztosabban fogjak talajt a nagy ugrás után, és aztán végig mezítláb korzóztam, egész éjszaka. Ami persze feltűnt a firkásznak, miért is ne tűnt volna! Innen már könnyedén levonhatja a következtetést: jártam azon a tetőn. Megköszörülöm a torkom. Lui Vang kivár, aztán, mivel én ugyan nem akarok megszólalni, kíméletlenül folytatja. – És akkor most ismét feltenném az előbbi kérdést, csak még egy kicsit konkrétabban: a fent említett Christina Hunter mi okból vállal mintegy tucat méternyi szabad repülést a kilencedik emelet magasságában? Az a Christina Hunter, aki nem tanult sem légtornászatot, sem sárkányrepülést, ezenfelül pedig még csak szárnyai sincsenek – szúr még egyet, aztán tényleg elhallgat. Választ vár. Hiába, engem leköt, hogy tekerem a kormányt, taposom a gázt. Aztán csak megszólalok. – Kalandvágy? – kérdem kínosan vigyorogva. – Ilyen mértékben már inkább halálvágynak nevezném! – mordul fel, és még a szemöldökét is összehúzza. – Akkor passz! – vonok vállat mogorván. – Kár, pedig ez lenne a legérdekesebb az egész sztoriban! – sóhajt, mire felcsörömpöl bennem a vészjelző. – Remek, tehát szívesen élve boncolnál, hogy összehozz egy kis színes hírt az újság belső oldalainak egyikére! – fakadok ki, és közben arra gondolok, mi lesz, ha ez a pasas rájön a válaszra; hogy azért nem féltem az életemet, mert nincs mitől féltenem?! – Sejtettem, hogy így fogsz reagálni! – legyint, aztán hátradől, kézbe veszi noteszát, tollát. – Ezért is nem akartam felhozni a dolgot, de hát te provokáltad ki, hogy beszéljünk róla! Egyszerűen nem lenne tisztességes, ha most dühödben leharapnád a fejem – sóhajtja szomorkás hangon, kék tekintete rámvillan, megborzolja a hátamon a szőrt.
Félrekapom a fejem, visszameredek az útra. Hosszúra nyúlik a csend, idegesen rágcsálom a szám szélét. Lui Vang visszamerül jegyzetei közé. Ám mikor eloszlik feszültségem, ismét megzavarom. – Miért gondolod, hogy pont az én indítékaimat kell feszegetni ebben az ügyben? – kérdem nagyon, nagyon csendesen, még mindig csak és kizárólag előre figyelve. – Megérzés. Egyszerűen az a gyanúm, hogy e mögött van a sztori lényege, a legérdekesebb momentum. Te egy borzalmasan érdekes nő vagy... Mármint újságírói szempontból! – magyarázza gyorsan, majdnemhogy zavartan, aztán rövid hallgatás után vállat von. – Persze lehet, hogy tévedek, nem ez lenne az első alkalom. Mindenesetre most az érdekel a legjobban, hogy te hogyan illesz ebbe az amúgy is nagyon zavaros képbe. És nyugodtan küldj el a búsba, ha úgy érzed, ezen érdeklődésem élve boncolás. – Vedd úgy, hogy megtörtént – válaszolok, és hiába az eső, látom ám, hogy abban a nyomorú, külső tükörben dühöngve vonyít egy farkas. Neki ez kevés, ő többet várna tőlem... Nem nézek oda, ismét ránkszakad a csend. A villámok mormolása is elhalt, az eső is csendesedik. Elvonult a vihar. Ami pedig mögötte maradt... Eh, fenébe az egésszel! Tényleg csak egy szimatoló újságíró hiányzik még nekem! Van elég bajom nélküle is! Ingerülten összeszorítom a fogsorom, elsuhanunk az első házak mellett. – Hova vigyelek? – kérdem, és remélem, nem érződik ki a hangomból az indulat. – Ahova te mégy. Aztán már magam is boldogulok – felel az újságíró. Előttem épp pirosra vált egy lámpa, nem habozok kihasználni az alkalmat. – Akkor viszlát! – állítom le a motort, és kilököm az ajtót. Kipattanok a gőzölgő betonra, egyenesen egy tócsa kellős közepébe, és elhúzok. Úgy; hogy közben hátra sem nézek. * * * (szombat este) Szeretem a nyári viharok után maradó, friss és fűszeres illatú levegőt Olyan tiszta, olyan pormentes! Továbbá szeretem a nedvességet gőzölgő, langyos betont, a felhők mögül előbukkanó, pazarkék eget, a felragyogó napfényt, és a fák levelein hintázó, messze sziporkázó vízcseppek milliárdjainak csillogását. Így nem csoda, hogy igen gyorsan megbékélek a világgal, mivel az most éppen ilyesmikkel kedveskedik nekem. Könnyű szívvel szippantok mélyeket a részegítő illatokból, hallgatom a megélénkülő madárdalt, és elhatározom, hogy amint telefonközelbe érek, felhívom Lui Vangot, és nagyon bocsánatot kérek tőle udvariatlan távozásomért. Amint ezt így eldöntöm magamban, rögtön kocogásra is váltok, hogy mihamarabb elérjem azt a bizonyos telefont. Illetve, mindenekelőtt
sárkányomat, mely aztán majd hazarepít. Ám amint befordulok az utcába, ahol autómat hagytam, ismét pofára ejt az élet. Merthogy kocsimnak hűlt helyét lelem csak. A minap valami nagyon hasonló esett meg velem, ám valahogy nem hiszek benne, hogy most is csak a mókás kedvű Ricardo és társai akarnak meglepni. De nem ám! Körbeforgok az üres helyen, ahol autóm állt, de nincs itt. Mindössze a baromi nagy „megállni tilos” mosolyog le a kapubejáróról. Aha. Ezek szerint feltételezhetem, hogy most éppen államilag lopták el a kocsimat, és majd a megfelelő büntetés leszurkolása után vissza is kapom. De nem ma, ma már késő van, holnap meg vasárnap, amikor a hivatal gőzerővel alszik. Kurtán káromkodom, aztán vállat vonok, és tovább kocogok. Majd hétfőn elintézem a dolgot! Kocsi híján Ricardóék törzshelye felé veszem az irányt. Nem nagy kitérő, és talán rávehetem a banda valamelyik tagját, hogy hazavigyen! Arról nem is beszélve, hogy figyelmeztetnem kell őket; azon a maffiatalálkán olyan dologba ütötték az orrukat, amibe nem kellett volna. Hamarosan az eget szántó betonépületek között futok. Közben a könnyű szél felszárítja lábam előtt a tócsákat, az alkonyat pedig szürkére festi a tájat, ami ettől ugyan komorabb lesz, de nem fenyegetőbb. A vihar után előszivárgó illatok pedig határozottan megnyugtatnak, minden rendben van, az élet itt is zavartalanul halad tovább. Ricardóékat nem lelem a házunk előtt, hát tovább kocogok, kedvenc játszóterük irányába. A csorba peremű homokozó, festékét vesztett mászóka, nyikorgó hinták birodalma nappal a kisgyerekeké, éjjel viszont a nagyobbak uralják a terepet; a banda most is itt lebzsel. Egy padot ülnek körül, páran a támlán, páran motorjaik nyergében, a nagydarab Csacsa meg egy közeli lámpaoszlopot támaszt méla unalommal, és persze cigizik. Ricardo ül középen, koromfekete, fémszegecses bőrszerkóban, lába a pad ülőrészén, baljával egy szőke csajt ölel. Lillának hívják a lányt, ha jól emlékszem. Nohát, nem is tudtam, hogy együtt járnak! Már ha együtt járnak, az ő köreikben aztán igazán nehéz ebben kiigazodni! – Szia Chris! – rikoltja már messziről Ron, a többiek is lelkesen hellóznak. Ricardo egyenesen fülig ereszti vigyorát. – Isten vagy, Chris! Reggel kiengedték Steve-et! Körbenézek, de a szőke srác sehol. – Akkor hol lóg? – Otthon. Még fájlalja egy kicsit a lábát, úgyhogy fekszik, de azt ígérte, holnap eljön velünk kocsmázni. Megünnepeljük a szabadulását, neked is ott a helyed! – biztat, és arrébbtolja a csajt, majd maga is félrecsusszan, hogy én is elférjek a pad támláján. Azaz a trónus lépcsőjén, ha nem fizikailag, hanem társadalmilag szemléljük a felajánlón helyet. De nincs kedvem elvegyülni közöttük, maradok állva, biztos távolságban. – Örülök, hogy Steve oké, de amúgy plafonon az agyam – térek át jövetelem
céljára. – Bántottak? Tehetünk érted valamit?– kérdi azonnal Ricardo, aki tökéletesen tisztában van vele, hogy tartozik nekem, továbbá a maga módján lovag. – Tehettek. Kopjatok el Carlos Marcia mellől, mielőtt nagyfiúk koptatnak le titeket! Ricardo elkomorul, talpra pattan, és egy mozdulattal csendre inti felháborodásában épp felfortyanni vágyó népét. Aztán hozzámfordul. – Gyere, Chris, látogassuk meg Steve-et. Biztos örül, ha láthat! – Oké – hagyom rá. A srác még visszafordul, és hosszú, szenvedélyes csókkal búcsúzik Lillától. Ők ugyan egy pillanatig sem szégyenlik magukat – ha jól ismerem korosztályom erkölcseit, az lenne szégyen, ha szégyellnék!–, én viszont zavarba jövök. Elkapom a fejem, és úgy teszek, mintha a rozsdás láncú hinta valami észveszejtően érdekes látványosság lenne. Remek füleimnek köszönhetően így is tökéletesen tudom követni az aktust. Megfeszül nyakam két ínja. – A Dupla Whiskyben találkozunk, éjfélre ott leszek! – bocsátja el népét Ricardo, miután elbúcsúzott a csajtól, aztán felpattan közelben legelésző motorjára, és engem is hellyel kínál a nyeregben. Mögé ülök, belekapaszkodom a hideg vasba, és kilövünk. A bandavezér kötelességének érzi, hogy vagányabb legyen a legnagyobb vagánynál is, hátsó kerékre kapott járgánnyal fordulunk az első sarkon, aztán elnyel minket a sűrűsödő alkony. Hideg szél cibálja a hajam, és fázom még itt-ott nedves ruháimban, de persze nem szólok. Amúgy sem megyünk messzire, Steve is a lakótelepen lakik, egy, a többitől szemernyit sem különböző betonszörnyben. Az épület előtt pár srác beszélget, jöttünkre felnéznek, de nem keltjük fel érdeklődésüket, hamar elfordulnak, folyatják a fecsegést. Amint lépéstempóra lassítunk, leugrok a nyeregből, és a lépcsőn állva várom meg, míg Ricardo leteszi a motort. Aztán együtt sietünk fel a harmadikra. A bandavezér rátenyerel a csengőre, közben megereszt felém egy negédes mosolyt. – Itthon vannak az ősei is, légy nyugis. Az örege úgy tudja, motorbalesete volt. – Oké, hullanyugis leszek! – bólogatok, aztán kitárul az ajtó, tömény főzelékszaggal árasztva el minket. Felprüszkölök, majd fancsali arccal lépek el az engedelmesen félreálló Tom mellett. A tizensok éves srác Steve öccse, mellesleg jó nevű falfirkász, ám most leginkább egy megzavart gyereknek tűnik. Halovány mosollyal köszönt minket, míg betömörülünk a zsebkendőnyi előszobába. Ricardo hangosan csókolomozik a nagyszobában tévéző ősök felé, én csendesebben morgok valami udvariasat. Nem vagyok benne bizonyos, hogy észrevették jövetelünket, leköti őket a műsor.
Tom mutatja az utat a szűk folyosón Steve szobája felé. A helyiség kicsi, lázszagú, és kommersz stílusú bútorokkal van telezsúfolva, úgymint ágy, szekrény, íróasztal. A falon poszterek: dögös énekesnők, feketébe öltözött sztárok. Steve az ágyában fekszik, jöttünkre épp csak kinyitja a szemét. Láthatóan rosszul van, sápadtságában fehérebb, mint a tapéta, ami már alaposan megsárgult a sok év alatt rárakódott kosztól, de láttunkra elmosolyodik. – Szia Chris! Nagy vagy! – Ugye? – büszkélkedik Ricardo, mintha ez az ő érdeme lenne, aztán félreáll, nekitámaszkodik a falnak, és karba fonja kezét. – Nem vagy túl rajta! – csillapítom a beteg amúgy sem égig érő jókedvét. – Van ügyvéded? – Majd lopnak a srácok! – mosolyodik el csendesen Steve. – Marha! – intem le, aztán megadom neki a velünk szemközt lakó ügyvéd számát. Apámék régi ismerőse, remélhetőleg ezt az ügyet is elboronálja. – Ha rám hivatkozol, foglalkozni fog veled, de drága lesz! – intem még, mire csak vállat von. – Majd szerzek pénzt. – Aha, és honnan veszed majd az ügyvédet az ebből adódó problémákhoz? – kérdezek vissza. Ostoba gyerek, hát nem érti, hogy bajban van, hogy komolyabban kéne viselkednie, hogy csak egy élete van, és az is mennyivel törékenyebb, mint mondjuk az én elpusztíthatatlan testem?! De nem érti, vagy legalábbis jól adja, hogy ő menő vagány, akit az ilyesmi nem hat meg. – Ó, Chris, úgy beszélsz, mint az anyám! Ne aggódj értem, és ne fárassz ezzel az ostoba dumával! – legyint. Hökkenten döbbenek rá, hogy igaza van, magam is leginkább saját anyámat ismerem fel aggódásomban, és ez megijeszt, kezem ökölbe szorul, és nehéz a következő lélegzet. Pláne ebben a szűk szobában, ahol négyen zsúfolódunk össze, és ahol lassan már csípi a szemem az összetorlódott izzadságbűz meg egyéb szagok. – Azért gondold át, amit pofáztam! – búcsúzom, és gyorsan kihátrálok a helyiségből, aztán végigsietek a folyosón. Ki innen! Tom követ, nyitogatja nekem az ajtókat, Ricardo viszont egyelőre nem jön. Amennyire oda tudok figyelni, még beszél pár szót a beteggel, komolyhalk hangon, de ezt én már odakint várom meg. Homlokom a falhoz támasztom, szemem behunyom, a lépcsőház hidege lehiggaszt. Mikor felnézek, Tommal találkozik a pillantásom. A srác vizsgáló tekintettel néz, és már majdnem megszólal, amikor feltűnik az ajtóban Ricardo. – Na, mehetünk – int, és nekivág lefelé a lépcsőnek. Nekem viszont beszélnivalóm van vele, amin jobb lenne mihamarabb túlesni. – Ricardo! Várj! – szaladok utána, és a fordulóban utol is érem. — Ne lógj el, még nem úsztad meg! – Igen? – fordul felém, és szélesre ereszti vigyorát.
– Carlost nemrég halálra ítélték. Vesznie kell, minden emberével egyetemben. Szálljatok ki, amíg lehet! – magyarázom. Bár ez így nem teljesen igaz, de szeretném megijeszteni a bandavezért. – Ugyan már, mi csak a szélén táncolunk ennek a bulinak! – Aztán majd veletek statuálnak példát! Szálljatok ki! – horkanok fel, ingerültségemet messze visszhangozza a lépcsőház. – Nyugi... – csillapítana Ricardo, és megfogja a csuklómat, amivel csak tovább szítja haragom. Utálom, ha lefognak, vagy általában, ha idegenek hozzám érnek! Kurta mozdulattal szabadítom ki a kezem, aztán megragadom a srác nyakát. – Hát hiába pofázok neked? Szálljatok ki, ha szerettek élni, ez nem a ti bulitok! – kiáltok, de a bandavezér meg se rezzen, és nem válaszol. Aztán csak hallgatok, nehezen véve a lélegzetet. Nézem a szemét, a halovány, lépcsőházi világításban sötét a tekintete. És az enyém milyen lehet? Zölden izzó? Ricardo lassan fordítja félre a fejét, arcán ismét felvillan a kötelező vigyor. – Meggondolom, Chris – hagyja rám, aztán lefejti kezem bőrkabátjáról, és elindul lefelé. Hosszan nézek utána, míg el nem tűnik a fordulóban. Aztán megrázom a fejem, veszek pár lélegzetet. Hülye kölyök! Már épp indulnék, amikor utánam szólnak. – Chris! Felkapom a fejem, Tom áll a lépcsőn, nem sokkal felettem. – He? – Csak meg akartam köszönni, hogy segítettél a bátyámnak! – Én meg köszönöm a sárkányt a kocsimra. Fantasztikusan néz ki! – bókolok vissza. Fülig szalad a szája, szinte szégyenlősen süti le a szemét. – Tényleg? – Aha. – Akkor... Akkor gyere, mutatok valamit! Gyere! – ismétli, és kocogva indul lefelé a lépcsőn. Elszáguld mellettem, kis habozás után követem. A földszinten látom, hogy Ricardo már kint van, és épp motorját izzítja, de nem törődöm vele. Tom kulcsot halászik elő, majd kinyit egy jellegtelen fémajtót a lépcső aljában. Talán biciklitároló lehet, vagy valami ilyesmi. Felkattintja a villanyt, aztán kihátrál, betessékel: – Lépj be! Óvatosan teszem meg, egy pillanatra sem feledve, hogy a hátam mögé engedtem valakit, és azt is szem előtt tartva, hogy a helyiség, ahova belépek, feltehetőleg ablaktalan és szűk. Ám mikor szétnézek a gyengécske izzó sárgás fényében, elfeledem az ostoba aggódást. A kis helyiség üres, falait képek borítják. De miféle képek! Nem is köszönnek az odakint látható, önkéntes falfirkászok maszatolta
lidércnyomásokhoz! A baloldali falon kastély terpeszkedik, furcsa látószögből. Egyszerre lehet látni a falak alatti földeken dolgozó embereket, meg azt is, ahogy az udvaron lovasok állnak. Tán vendégek érkeztek, messzi hercegség fiai, akiket magas, aranyozott trónuson ülve fogad a király, a kastély ura. A falakat néhol megszakítva tornyok szöknek a magasba, egyik tetején holló tollászkodik, másik ablakában szomorú arcú királylány kémleli a messzeséget. A kép a fallal együtt fordul, szemközt erdő látható. A lombos fák között apró, szárnyas nőalakok röpködnek, a bozótban gyanús, vörös szempár izzik. A középen lévő tisztáson nagy a vigalom, kecskelábú, torz alak fújja kettős sípját, virágos hajú nimfák táncolnak rá légiesen könnyed táncot. A sarok után ismét változik a táj, keskeny, kavicsos part után tó látszik, szinte teljesen kékre festve a jobb oldali falat. A mélyben sellők úsznak versenyt kecses halakkal, a habok hátán vitorlás hajó siklik, árbocán zászlót lenget a szél. Felettük sirályok sírnak, és a vizet tükröző kékséggel ragyog az ég. Megakad a szavam, ahogy körbefordulok, ám amint éppen megjegyezném, hogy mennyire tetszik, tekintetem felsiklik a plafonra. A mennyezeten sárkány tekergődzik, szárnya, lábai kaotikusan állnak szerteszét, groteszk és mégis lenyűgöző pózba merevedve. Pofáját szélesre tátja, agyarai közül szikrázó lángokat prüszköl. Tekintetében magabiztosság, ő e vidék ura, az ő szava parancs, akarata törvény. Zavartan hátrálok fél lépést. Aztán csak elmosolyodom, hisz ez csak festett kép, és ráadásul nagyon szép. – Klassz – suttogom, Tom szélesen elvigyorodik. – Hát... próbálkoztam. – Félelmetes ez a sárkány! – A neve Kristály, és általában nem ennyire mogorva. Csak épp nem szereti, ha hozzá hasonlatosan veszedelmes szörnyetegek lépnek be az ő országába – bólogat a fiú, nekem torkomon akad a levegő. – Mennem kell! – perdülök sarkon. Majdnem hogy futva, nehezen véve a lélegzetet távozom a mesevilágból, ahol minden szép, mindenki nevet... és ahol nekem nincs hely. Hosszú léptekkel szelem át a lépcsőház előterét, odakint torpanok csak meg, a hűs, esőszagú utcán. Szétnézek, de a kép nem változott, az idegen srácok ugyanúgy trécselnek, mint jövetelünkkor, amúgy meg nyugis a terep. Ricardo motorja nyergében ül, rám vár. – Hazavihetlek, Chris? – ajánlja fel azonnal a lakótelep lovagja, én pedig biccentek. Motorra pattanok, aztán hazarepülünk. Már félúton is túl vagyunk, mikor elér a tudatomig, hogy mit láttam a negyedik falon, melyen át beléptem a kis kamrába. Oda felhőtlen, csillagteli eget rajzolt a kisfiú. Középen igézőn ragyogó teliholddal... * * *
Már alkonyodik, mikor hazaérek. Ricardótól kurtán búcsúzom, a bandavezér komoly arccal szemlélődik. Még nem járt itt. – Jó kis kégli! – Az ősöké. Akiknek köszönhetően Steve szabad – figyelmeztetem, mire bólint, aztán felmorran a gép. és Ricardo elhúz, mint a jól nevelt vadlibák. Mélán utánanézek, közben a szemem sarkából látom, hogy a konyha függönye meglebben. Feltételezem, anyám lesen ki, hogy miféle huligán randalíroz az utcában. Aztán gyorsan visszahúzódik, látva, hogy mindössze egyszem leánya érkezett. Nyilván nem örülne neki, ha megváratnám, hát besietek a kertkapun, majd belököm az ajtót. A házban tömény sülthússzag fogad, no meg a nappaliban újságot olvasó atyám. – Miért késtél? A vacsora már régen kész, csak rád vártunk! – Ööö, csak a kocsim... – mentegetődzöm, ám ekkor megjelenik anyám is. – Ki volt az a fiatalember, aki hazakísért? – kérdi, sokkal inkább reményteljes érdeklődéssel, mint felelősségre vonva. – Ó, csak egy haver! Nemrég ismerjük egymást! – magyarázkodom, mintha lenne miért, ám ez nem az én napom, családtagjaim ma összeesküdtek ellenem! – Ne hagyjátok, hogy elterelje a szót valami rózsaszín love-sztorival! – ordít be bátyám a teraszról. – Forszírozzátok csak még egy kicsit azt a kocsitémát! Tuti, hogy összetörte! – Nem törtem! – üvöltök vissza teljesen jogos felháborodással. – Úgyse dumálod ki magad! – lép be bátyám a nappaliba, és csúfosan vicsorog is. – Összetörted, mert béna vagy! – Béna a te jó... – hörgöm, és felé lendítem karmaim, de apám közbevág. – Anyátokról vagy jót, vagy semmit! – int, és családfői tekintélyét megerősítendő bátyám orrára csap az összetekert újsággal, majd én is kapok egy jelképes taslit. – Mars ki a teraszra, megöl az éhség! Christian felhorkan, de kikotródik, én némán követem. – Nos tehát, hol hagytad a kocsid? – kérdi apánk, mikor már megnyugtató méretű húshegyek tornyosodnak a tányérunkon. – A cégetek vitte el. Tilosban parkoltam. Bátyám nem szól, de látványosan forgatja a szemét, rázza fejét, jelezve, semmit sem hisz az egészből. Magam úgy teszek, mint akit tökéletesen leköt a kaja, nem is annyira Christian miatt, hanem mert félek, hogy apám megkérdezni, honnan vitték el az autót, aztán meg azt is, hogy mit kerestem én ott? Ám nem, ősöm végtelenül jóhiszemű, vagy egyszerűen csak nem akarja bolygatni a dolgot, rábólint a történetre. – Hát, van ez így. Legközelebb vigyázz jobban! Felnézek, és látom jól, hogy magában nincs túl a témán, de innentől magában folytatja a fejtörést. Vajon mire fog jutni? Anyám arcáról meg messze rí, hogy
szíve szerint a pasasról kérdezne, aki hazahozott, de ezt a témát meg én nem óhajtom megvitatni. A csendet bátyám töri meg, kéretlenül nekikezdve dél-amerikai kalandjainak elmesélésébe. Hamar belelendül a sztoriba, az ősök hüledezve hallgatják eszement cselekedeteit, nekem meggyőződésem, hogy ez a tizenhat éven aluliaknak szóló verzió, kifejezetten a szülők számára kitalálva. Ám a hangulat gyorsan oldódik, hamarosan azon veszem észre magam, hogy pikírt megjegyzéseket szúrok a beszámolóba, amiket bátyám csuklóból hárít, és mesél tovább. A kaja közben elfogy, az est éjszakába hajlik, az arcok árnyékokká mélyülnek. Mire Christian kifullad, már az orromig sem látok. – No, nekünk ideje lefeküdnünk, holnap visszautazunk! – áll fel apám. – Enyém a fürdőszoba! – kapcsol azonnal bátyám, és már talpon is van. Nem haboznék követni, de anyám elkapja a karom. – Chris segített teríteni, így helyénvaló lenne, hogy te meg a romeltakarításban segédkezzél, kicsi Chris! Megtorpanok, aztán beletörődöm a megmásíthatatlanba. – Jó, persze, helyénvaló! Alig eltúlzott heroizmussal elkezdem leszedni az asztalt. Apám eltűnik a dolgozószoba irányába, és az ajtót is magára csukja. Karjaimban a mosatlannal a konyhába vonulok. Kis habozás után nem oltom fel a villanyt, a kintről beszivárgó közvilágítás nekem bőven elég. Megeresztem a csapot, majd belekezdek az edények löbbölésébe. Egyhangú meló. Anyám mögöttem sertepertél, pakolászik, ő sem gyújt fényt. – Holnap elutaztok? – bököm ki az oldalamat furdaló kérdése, olyan két tányér után. – Igen – bólint anyám. Fekete árnya nekitámaszkodik a pultnak, fél szemmel őt méregetem, fél szemmel a lassan apadó mosatlanhalmot – Jó nekünk a nyaralóban! Fenének hiányzik a városi nyüzsgés! Ott tiszta a levegő, apád horgászik, néha evezünk... Jól vagyunk, és nektek is jobb, ha egy kicsit a saját lábatokra álltok... Hangja elhal, beharapom a szám szélét. Nem kétlem, hogy igazat mond, bár nehéz elhinnem, hogy egy szülő önként félrevonul, úgy érezvén, gyermeke immár önállóan is életképes. Sőt, nem hiszem, hogy ezt emberi szülő valaha belátná. De anyáék helyzete más, mint egy mezei ember-szülőnek. Ők elmennek, nem is annyira miattunk, de a saját érdekükben. Mert jobb, ha itthagynak minket. Biztonságosabb. Mert ha Christian feldühít, és pofán csapom, akkor legfeljebb visszaüt, de ha anyámmal teszem ugyanezt... Ökölbe szorul a kezem, az épp mosogatott villa tehetetlenül hajlik meg. Ideges mozdulattal egyenesíteném ki, de csak azt érem el, hogy eltörik a gyenge fém. Kukába vele! Anyám nem szól meg. Már végére érek a melónak, mikor apám előkerül a dolgozószobából.
– Elintéztem, hogy visszakapd a kocsid. Hétfő reggel jelentkezhetsz érte – közli, én meg csak ámulok. Szombat van, este tíz és tizenegy között. Úgy gondolnám, nem az efféle intézkedésekre legalkalmasabb idő. De apám előtt nincs lehetetlen! – Kösz! – vigyorodom el, és arcon csókolom. – Kicsit aggódom, hogy mi lesz veletek, ha magatokra maradtok! Legyetek egy kicsit megfontoltabbak, és lehetőleg minél gyakrabban adjatok életjelet! Mondjuk, kezdetnek nem lenne rossz, ha naponként egyszer telefonálnátok. – Persze, persze! – bólogatok buzgón, miközben kisétálunk a nappaliba. – De nem kell aggódnod, a nyáron csak elleszünk valahogy, utána meg suli... Tényleg, miért hagyjátok, hogy zsarunak menjünk? – vágok bele merészen és nyíltan az engem érdeklő témába. Szüleim megtorpannak, összenéznek, a majdnem tökéletes sötét ellenére is jól látom, vacillálnak a válasszal. Úgy sejtem, ez nekik sem lefutott téma, a finoman szálló illatok aggodalomról és elszántságról mesélnek... és ekkor anyám felkattintja a villanyt. Összerezzenek a hirtelen fényre, kósza megérzéseim pedig messze szaladnak. – Sokat gondolkodtunk rajta. Charlie mindig ellenezte, azt mondta, nem vagytok képesek fegyelmezni magatokat, nem nektek való a feljebbvalók iránti megkérdőjelezhetetlen engedelmesség. És persze mi is így láttuk. Most is az a véleményünk, hogy jobb lenne, ha valami szabadabb, kötetlenebb munkát választanátok! – magyarázza apám, aztán anya folytatja. – De ha makacsul ragaszkodtok ehhez a foglalkozáshoz, mi mást tehetnénk, mint hogy segítünk? Valamit csinálnotok kell, és végül is a rendőr-munkához lenne tehetségetek! Okosan bólogatok, és tényleg elgondolkodom. Charlie bácsinak igaza volt, nem való nekünk a fegyelem! De az ősöknek is igazuk van, csinálnunk kell valamit! És tényleg jó zsaruk lehetnénk! Legalábbis részemről tetszik, hogy engednek rendőrnek tanulni. Csak egyszerűen furcsa, hogy akkor döntöttek így, amikor már az öreg meghalt... Ha jól emlékszem, Olef azt mondta, apám pár hónapja kezdett intézkedni az ösztöndíj ügyében, azaz nem sokkal Charlie bácsi halála után. Miért nem akkor, amikor még élt? Vajon nem akarta megbántani az öreget azzal, hogy semmibe veszi a véleményét, esetleg tényleg azóta változott meg az álláspontja? Vagy egyszerűen csak félt Charlie bácsitól? Érdekes, ezen még sosem gondolkodtam. Az mindig is természetes volt, hogy az öreg szava parancs, nekem és Christiannak egyforma módon, no de hogy a szüleink hogy viszonyultak ehhez? Ők is feltétlen engedelmeskedtek neki? Talán nem, az viszont biztos, hogy nagyon komolyan vették tanácsait... Elmélkedésemben anyám zavar meg. Mellém lép, vállamra teszi a kezét. – Menj aludni, kicsi Chris! – Aha – felelek elmélázva, aztán észhez térek, elköszönök tőlük, és
felkocogok a lépcsőn. A fürdőszobánk üres, Christian oly mélyen alszik az ágyában, mint aki megdöglött. Hálóruhát öltök, és magam is lefekszem. Álmomban újra találkozom a jól ismert árnnyal. Valami kibetonozott téren állok, mikor feltűnik a szürke, kopott bundás farkas. Szeme zölden csillog, agyarai félelmetesek, izmai feszülnek. Egy pillanatra habozik, ahogy meglát, talán mondani akar valamit, de nem várom be. Ugrok, lapos ívben, egyenesen neki, fogaim a torkát keresik, karmaim beletépnek vén testébe. Kígyóként védekezik, gyors, és fáj a harapása, de nem érdekel, győzni akarok, meguntam az örök menekülést! Hát tovább! Gyors mozdulattal tépem fel a torkát, és végre megérzem vére édes ízét! Aztán túlzottan is, tele lesz vele a szám, az orrom, és már nem is tudok a másikra, a harcra figyelni, mert egyszerűen nem kapok levegőt! Fuldoklom! Prüszkölve, krahácsolva ébredek, tele a pofám az ágy szivacsával A francba! Nehezen térek magamhoz, lassan jut el a tudatomig, hogy ronggyá téptem a lepedőt, felhasítottam az ágy huzatját, és alaposan összerágcsáltam a belsejét. Na, pont ez kellett! A másik szobában zöld tekintet villan, de nem ijeszt meg, csak bátyám az. Nem csoda, hogy felébresztettem, biztosan nagy zajjal járt a trancsír. – Oké, nyugszom már! – morgom át neki, aztán lecibálom magamról a mauglis pólót, bemászom az ágy alá, megvackolok a takarómból, összegömbölyödöm, és ismét elalszom. * * * (vasárnap reggel) Arra ébredek, hogy piszok bátyám rángat. – Ébresztő, bolhazsák, apáék már készülődnek, és nem fognak örülni, ha így találnak az ágy alatt, mint egy kivert kutyát! És nem csak szóban inzultál, de tettlegesen is, hátsó lábamnál fogva húz kifelé a vackomról. Csak addig tűröm, míg fel nem ébredek, ami kerek fél másodpercet jelent, aztán hátravetett fejjel a karja felé kapok, mire elenged. Akkor már talpon vagyok, gyors fordulás, és teljes erőből nekiugrom a hasának. Nehéz vagyok, farkasként is, hát megtántorodik, elveszti az egyensúlyát, olyannyira, hogy hanyatt vágódik, és szerencsés módon beveri a fejét az ajtófélfába. Majd annak rendje és módja szerint elveszti az eszméletét. Remek! Pár pillanat alatt magához tér, de én már a hasán fekszem. Lábammal a gyomrában és az ágyékán térdelek, egyik kezemmel a mellkasán támaszkodom, a másikkal torkát fogom, karmaim veszedelmesen közel pihennek ütőeréhez. Mosolyom angyali. – Nos, kedves bátyuskám! Akkor beszélgessünk! Legelébb is kérj bocsánatot, hogy ilyen durván ébresztettél, hogy tegnap a kocsim összetörésével
vádoltál, és égettél az ősök előtt, legvégül pedig azt szeretném hallani, szépen csengő, tiszta szavakkal, hogy én egy remek csaj vagyok, és te nagyon örülsz, hogy a testvéredként tisztelhetsz! – Pedigré nem kéne, visszamenőlegesen nyolc generációra? – válaszol, amiből kitűnik, nem érzi fenyegetve magát. – Akkor elmondom még egyszer... – kezdeném, de lehetőségem már nincs rá. Christian a levegőbe löki csípőjét, kezével a meg a torkom után kap, és sikeresen lelök magáról. Ám alapvetően esélye sincs, erejének nagy részét felkentem az ajtófélfára, ami még mindig iszamos bátyám vérétől. Hja, csúnyán megvághatta a fejét az éles szegély! Így végül lebirkózom, bár veszetten védekezik, de mielőtt alaposan felpofozhatnám, anyánk hangja süvölt ránk: – Azonnal hagyjátok abba! Mozdulat közben dermedünk meg, tele kapjuk a fejünket. A szobám ajtajában áll, jól szabott vászonnadrágban, könnyű blézerben, és fiatalabbnak látszik a koránál. Nyitván már útra kész, nyilván már mennének. Talán egyenesen elköszönni jött fel. És nem szereti, ha túlzottan belelovaljuk magunkat a harcba, ha vérünk folyik egyszerű játék közben – Azonnal hagyjátok abba! – ismétli, de még mindig nem mozdulunk Csak nézzük összeszűkült szemmel, esélyeket és távolságokat latolgatva. Anyánk pedig olvas a szemrezdüléseinkből, jobbja önkéntelenül is a bal hónalja felé mozdul. Ismerem ezt a mozdulatot apától és anyától is, a fegyvert keresik vele, amely oly hosszú éveken át volt megbízható társuk. Ösztönösen értenyúlnak, ha baj van, ha veszélyben érzik magukat, függetlenül attól, hogy náluk van a pisztoly, vagy sem. Megrezzenek, felkelek bátyámról. – Bocs, anyu! – Bocs! – visszhangozza Christian, és már el is tűnünk a fürdőszobánkban. Én mosakszom, buzgón dörzsölve magamra a szappant, közben bátyám kikaparja a nagyobb vardarabokat a hajából. Végül félrehessent, és a tus alá löki a fejét. A végeredményt kurta pillantással ellenőrzi a tükörben, majd megfogja, és határozott mozdulattal a fal felé fordítja az álnok üveglapot. Együtt öltözünk, a folyosóra is egyszerre lépünk. – Nyomorék! – Molytanya! De csak egy pillanatig méregetjük egymást haraggal, aztán felnevetünk, Christian játékosan beleborzol a hajamba, én meg hozzádörzsölöm az orrom a vállához, a nyaka hajlatába. Magához ölel, szent a béke! Odalent pedig belecsöppenünk a „szülők távozása” című monstre színjátékba. Szerencsére már csak az utolsó előtti jelenetbe Apám bőröndjeiket trógerolja ki a kocsiba, anyánk aggodalmas arccal böngész egy listát, abból
próbálva rájönni, most éppen mit felejtenek itt. Jöttünkre feledi feladatát, és nekilát jó tanácsokkal ellátni minket – Ne feledjétek égve a gázt, nyitva a csapot, felkapcsolva a villanyt. A pénzügyeket ugyan a bank intézi, de mindig tegyétek el a számlakivonatot, hogyha később baj adódna, utána lehessen nézni, ki és mikor tévedett! Mindig öltözzetek fel rendesen, ne dőljetek be a kánikulának, ilyenkor a legkönnyebb megfázni! Elegendő, ha jéggel isszátok az üdítőt és már el is kaptatok egy jó kis torokgyulladást! Az ajtót zártátok, idegenekkel ne álljatok szóba! – Leginkább ízért ne, hogy véletlen felindulásból le ne tépjétek a fejüket – szól közbe atyánk, aki a szónoklat második felét az ajtóban állva hallgatta végig. Igen, ő határozottan realistábban látja a helyzetet, mint anyánk, akit néha totálisan elvakít a szülői szeretet. – És persze legyetek jók! – köszönnek el a szokott frázissal, majd kikísérjük őket a kocsihoz. Ott még egy utolsó környi köszöngetés, búcsúpuszik, aztán beülnek, és elhajtanak. Mi meg csak állunk a küszöbön, és nézzük, ahogy széles Volvójuk megfontolt tempóban távolodik. Mondom, állunk és nézünk, mint két istenesen jó gyermek, de amint a kocsi kifordul a sarkon... – Indulhat a buli! – rikoltja bátyám, majd oldalba lök, hogy majdnem legurulok a lépcsőn. – Halál rád, te korcs! – üvöltök vissza, aztán űzőbe veszem. Merthogy fut, át a házon, ki a teraszra, a kertbe. Csak a gyepen érem utol, ahol aztán rendesen egymásnak megyünk. Szakad rajtunk a ruha, ahogy megfeszülnek nem evilági izmaink, tépett szőr száll a levegőben, acsargó morgásunk messze hallatszik. A móka mintegy fel percig tart, bátyámnak ennyi időbe kerül, míg a földre teper. – Szóval, mondd szépen utánam, „a bátyám jó fej, és teljesen legyőzhetetlen is” – A bátyám seggfej, és teljesen meggyőzhetetlen is eme egyszerű tényről! – Hát, ezen még csiszolni kell, de átmenetileg megteszi! – nyugszik bele, majd nagyot szusszanva legördül rólam. Némán fekszünk a füvön, hanyatt, széttárt karokkal. – Na, hogyan tovább? – nyögöm végül. – Én bemegyek a cégbe. – Oké, szóval te csajozni akarsz. – Frászt, csak össze akarok szedni néhány fontos infót. – Vasárnap? – Az élet vasárnap sem áll meg! Érdekel, mit vallott a pasas, akit tegnap sittre vágtunk. – Megmondom én, ha nem élhetsz nélküle! Azt vallotta, hogy két eszement fazon rátört a kocsmában, ahol ő békésen iszogatott, szétverték a berendezést a biztonsági őrök fején, majd őt betoloncolták egy kocsiba, és elrabolták. – Na, ezt legalább senki sem fogja neki elhinni! – legyint bátyám.
– Csak apáék fülébe ne jusson! – Nem fog. Hisz most mentek el! – Hah, de nem örökre! – Mindegy! – gördül a hasára Christian, aztán négykézlábra löki magát. – Bemegyek, körbeszimatolok. Abból baj nem lehet. – Abból nem! Csak ha aztán elmégy akciózni valami eszement oknál fogva... – Az én okaim nem eszementek! – csattan fel. – Engem főbe lőttek! Az ilyesmi mindig felidegesíti az embert! – Oké, oké, legyen! Azért ha valami bulit tervezel estére, ne felejts itthon engem se! – kiabálok, de már csak a hátának, mert közben feláll, és visszamegy a házba. Hamarosan hallom, hogy távozik, sikítanak a Nissan kerekei. Erről jut eszembe, hogy én ma gyalog vagyok. A francba! No, mindegy, hisz hova akarnék elmenni? A költőinek szánt kérdésre helyből vagy fél tucatnyi választ adok, úgy néz ki, ezt a napot sem szentelhetem a pihenésnek. Szerencsére. Összes tennivalóim közül pedig Lui Vang felhívását veszem előre. Tegnap este ugyan elfeledkeztem róla, nagy volt a családi felhajtás, de most sem késő! Frissen pattanok talpra, és befutok a nappaliba. Az enciklopédiákkal megerősített telefonasztalka nyögve nyugtázza érkezésem, nem törődöm vele, felkapom a kagylót. Aztán állok, mint borjú az új kapu előtt, mert persze még mindig nem tudom legkedvencebb újságíróm számát. De megvan a névjegye, még legelső találkozásunkkor adta. Sprint az emeletre, ahol aztán belemerülök a szobámban tomboló káoszba. A rendetlenség elszántan kél velem birokra, tompán fel-felmorranva veszem fel a harcot. Lehet, hogy rendet kéne tenni, merül fel bennem a sanda gyanú. Bizony, lehet. Legalább az ajtófélfát lemoshatnám, amit bátyám vére mocskol. Viszont az már úgyis megalvadt, tehát ezt sem kell elsietni! Ez meg is nyugtat, úgyhogy tovább folyatom a szisztematikus dúlást a telefonszám után. Hamarosan előkerül a keresett papírfecni, aztán, ha már itt vagyok, embernek való ruhát is kotrok magamnak, a bátyámmal való kis testgyakorlás közben elamortizálódott helyett. Átöltözés után pedig sprint a földszintre. Lecsapok a telefonra, az állványa összedől, a készüléket megmentem. Tárcsázok, aztán hallgatom a futás miatt gyorsabb tempóra válton szívem tompa lüktetését – Halló, itt Lui Vang – szólal meg végül a kagyló – Szia, kicsi Chris vagyok! Bocsánatot szeretnék kérni. Tudod hogy tegnap csak úgy otthagytalak, pont amikor épp nekem tettél szívességet. Tényleg szégyenlem magam, remélem, nem haragudtál meg nagyon! – hadarom egyszuszra. Kurta hallgatás a válasz, szinte látom, ahogy égbe szökik a pasas vörös szemöldöke. Végül csak megszólal: – Nem haragudtam meg. Kicsit meghökkentem, de ha ilyen a
temperamentumod, akkor ilyen. Felejtsük el az egészet! – Felejtsük! – sóhajtok, aztán meg én hallgatok. Olyan hülye dolog ez, mondanivalóm már nincs, de ha csak úgy letenném, az ostobaságnak tűnne. Szerencsére nem nyúlik kínosan hosszúvá a hallgatás, az újságírónak még van témája. – Mint tegnap említettem, megtaláltam a szandálodat egy háztetőn. Ha gondolod, elviszem neked. – Ó, inkább beugrok érte! – kapok gyorsan a lehetőségen. – Mikor vagy otthon? – Azt hiszem, lényegében egész délután. – Akkor felkereslek! – Rendben, várni foglak! Immár elégedetten bontom a vonalat, aztán elgondolkodom, hogy mi legyen a következő lépés. Nem kell sokat töprengenem, gyorsan döntök. Legelébb is felkeresem azt az öregasszonyt, akit Hans említett, aki testőr– félét keres. Bár gyűlölöm a nagydarab, szőke kommandóst, de ebben a ragyogó reggelben erős bennem az elhatározás, hogy én bizony normális, azaz nem farkasféle életet akarok élni! Na jó, nem annyira normálisat, mint anyám képzeli, de legalább olyat, hogy egy kis kozmetikázással neki is el lehessen adni! Efelé pedig ügyes lépés, ha fel tudok mutatni némi önálló keresetet! Tehát megkeresem az öreglány névjegyét. Margaret Nightingale-nek hívják, a neve mellé biggyesztett három betű tanúsága szerint özvegy. Többet nem tudok meg róla a kis papírdarabról, pedig még meg is szimatolom. Feleslegesen, csak a saját szagom érződik rajta. Vállat vonok, majd kiderül, miféle nőszemély. A kontaktust telefonon veszem fel, miközben a kicsengéseket számolom, szórakozottan rugdosom a szétesett telefonasztalka darabjait Mire felveszik, már össze is tereltem őket a sarokba. – Igen? – csattan egy katonás hang. – Ööö... Christina Hunter vagyok, és Margaret Nightingale-lel szeretnék... – hal el a hangom, de a nő közbevág. – Ó, kedveském, én vagyok az! Mi okból keres? – kérdi előbbi hidegségével szöges ellentétben álló, mézédes hangon. – Hans Dela adta meg az ön számát, hogy kellene valaki, aki felügyelne a házára pár napra. – Igen, igen, így van! Jelentkezne, kedveském? – Hát... – Remek! Mikor beszélhetnénk meg a részleteket? Remélem, mihamarabb ráér, mivel nekem több sürgős dolgom lenne! – Hát, akár most is odamehetek – jegyzem meg félénken, elvégre vasárnap délelőtt van, amihez nem illik egy ilyen látogatás. De Margaret Nightingale még csak el sem gondolkodik. – Remek, kedveském! Várom! És ezzel vége a beszélgetésnek. Kicsit elmélázok, miféle nőszemély, aki
ilyen tempót diktál, aztán arra a következtetésre jutok, hogy ettől akár még szimpatikus is lehet. Csak valami rossz érzés mászkál a hátamon, ami azt súgja, nem fogom kedvelni. De mondom, ez csak megérzés, hát hagyom a francba. Gyorsan összekapom magam, és pár perc múlva már az utcán vagyok, futva indulok az öreglányhoz. * * * Nem lakik messze, gyorsan odaérek. Az utolsó darabon sétára váltok, csak hogy megszáradjon az izzadtságtól csatakos hajam. Közben fejforgatva bámészkodom, errefelé nem nagyon szoktam járni. Konzervatív környék, hatalmas, villának is beillő polgárházak lapulnak a gondozott kertek mélyén, virágszag és gazdagság uralkodik errefelé. Évszázados fák, és feltehetőleg hasonlatosan koros mentalitás jellemzi a negyedet. Biztos, hogy van nekem itt bármi keresnivalóm? Kovácsoltvas kerítés előtt állok meg, aztán megszemlélem a diszkrét borostyánköpenyt viselő kétszintes házat. Kastélyt. Palotát. Na, ha nekem lenne egy ilyenem, megeshet, hogy én is félnék itthagyni! Kicsit bámészkodom, lejjebb huzigálom rövidnadrágom szárát, hogy ideillően jól neveltnek tűnjön, és megkísérlek barátian elmosolyodni. Ellenőrzöm a sárgaréz névtáblát, majd megállapítom, nem tévedés, ide jöttem. Aztán megbököm a csengőt. Nem kell sokat várnom, idősödő nő lép ki az ajtón, majd habozás nélkül megindul a kapu felé. Ruhája régimódi, hosszú szoknya, elegáns, ám visszafogott blézerrel, alig őszülő haja határozott vonású arcot fog körül. Olyan embernek tűnik, aki nem szereti, ha ellenkeznek vele. És nyilván nem is hagyja, keményen koppanó léptei legalábbis ezt súgják nekem. Csontfogójú, fémveretes botját inkább csak az öregség jelképeként hordhatja, szüksége bizonyosan nincs rá. És nem tűnik olyannak, mint aki félni szokott. – Maga Christina Hunter? – kérdezi, amikor a kapuhoz ér. A hangja kedves, de közben olyan szemekkel méreget, hogy feláll a hátamon a szőr – Igen – Ó, remek! Jöjjön be, kedveském! – mosolyodik el, és kulcsot kotor, ajtót nyit. Közben megállás nélkül fecseg. – Ne csodálkozzon, hogy ilyen hirtelen fogadom! Hisz magát Hans ajánlotta. Régóta ismerem, az édesanyja jó barátnőm volt. Sokat találkoztunk, egyszer együtt utaztunk szafarira. Akkor még élt a drága férjem! Hol van az már! Vigyázzon, kedveském, magas a küszöb! Szóval, Hanst kisfiú kora óta ismerem. Angyali kisgyerek volt! De hagyjuk! – legyint, épp időben. Nem óhajtom meghallgatni, milyen angyali volt gyereknek az a bunkó seggfej! Közben beérünk a házba, az öregasszony előreenged. Már ajtónyitáskor megcsapja az orrom a bent terjengő, megfakult levendulaillat, beljebb ehhez
még némi por és csipetnyi öregségszag társul. Az előszoba faburkolatos hodály, zavartan lelököm a cipőmet. – Hagyja csak, hetente kétszer jár a takarítónő. Más személyzetet viszont nem tartok. Nem kedvelem az idegeneket. No, menjen be, kedveském! A második ajtón balra! Követem utasításait, nappaliszerűségbe nyitok be. A teremben csillog a fény, részben a földig érő, kertre nyíló ablakok, részben a falakra aggatott tükrök jóvoltából. A berendezés fene előkelő, valami századelős stílusban. Balra még egy zongora is terpeszkedik, rajta fekete-fehér, megkopott fotó. Ezüst keretben. Az üveges szekrényben is ezüst ragyog, az oldalt álló asztalon pedig két gyertyatartó áll, szintén ezüstből. Akarom én ezt a munkát? Ám mielőtt nagyon belemerülhetnék a kérdés elemzésébe, csattanó fújást hallok oldalról. Azonnal pördülök, kezem már ökölben, szemem résnyire szűkül, úgy kémleli, kivel kell harcolnom. De persze senkivel. Az egyik világos huzatú fotel öléből hallatszik a hang, ahol egy szőrpamacs jellegű, hófehér macska áll, illetve most éppen húsz körmén pipiskedik. Háta púpos, és így, teméntelen szőrét felborzolva, eredeti méretének legalább kétszeresének mutatja magát. Hangtalanul bámulom, mély lélegzeteket véve, hogy megérezzem, majd jól megjegyezzem szagát. A jelenet talán két másodpercig tart, aztán a macska egy kecses ugrással elhagyja a fotelt, és a nyitott ablakon át eltűnik a kert irányába turbó tempóban! – Ó, ne ijedjen meg, ez csak Kisasszony! Nagyon kényeskedő kis jószág, és ő sem kedveli az idegeneket! De aranyos és ragaszkodó, remélem, hamar megbarátkoznak! Kötve hiszem! Méghogy aranyos kis jószág, frászt! Agresszív pamutgombolyag! – Üljön le, kedveském, hozok teát, aztán megbeszélhetjük a részleteket! – Köszönöm, én nem... – ellenkeznék, hogy utálom a teát, de a nő észre sem vesz, hosszú léptekkel eltűnik az egyik ajtó mögött. Mit lehet itt tenni? Óvatosan letelepedek az egyik fotelbe. Olyanba, ahonnan nem látszanak a tükrök, és amely egyformán messze van a nagyobb ezüsttárgyaktól, illetve a helytől, ahol az imént még a macska ült. Szerencsére legalább a dögöcske szagát nem érzem már, mindent elnyom az erős levendulaillat. Megdörzsölöm az orrom, várok. Hamarosan visszatér az öreglány széles ezüsttálcát egyensúlyozva. Gyanakodva szemlélem, ahogy leteszi, majd kitölti az italt. – Hány cukorral? – kérdi, és mire kinyögném, hogy tisztán, már két kockát bele is ejt a csészémbe. – Köszönöm, elég! – sóhajtok beletörődötten, aztán hagyom, hogy az egészet a kezembe nyomja. Párszor megkeverintem a fűszagú italt az óvatosan két ujjam közé csippentett kis kanállal, aztán gyorsan leteszem a kis vackot. Hát ez sem alpakkából van!
Oda sem figyelve a nadrágomba dörzsölöm az ujjam hegyét, hogy mihamarabb szabaduljak az ezüst kellemetlen, égető érintésétől, aztán csak gubbasztok, és várok. – Nos, kedveském, nagy szerencse, hogy jelentkezett! Egyik, vidéken lakó barátnőm pont a múlt héten betegedett meg, és nagyon szeretném meglátogatni, de egy napba nem fér bele! – kezdi az öreglány, én meg kétkedve felvonom a szemöldökömet. Hans nem valami rokonlátogatásról dumált? Persze, miért pont ő lenne precíz, illetve tökmindegy, vélem, és nem szólok közbe. – Tehát, ha ráér, én holnap elutaznék. Magának úgy sötétedéskor kellene legkésőbb ideérnie, felkapcsolni pár villanyt, bejárni a házat, és ittaludni. Reggel pedig el is mehet, attól nem félek, hogy napközben betörnének – magyarázza, én buzgón és némán bólogatok. – Fent kapna egy szép szobát, és majd megmutatom, hogyan kell beállítani a riasztót. Nem hiszem, hogy valami baj lenne, de csak a biztonság miatt örülnék annak, ha nem kellene üresen itthagynom ezt a szép, régi házat! Amióta a férjem és a fiam is itthagyott... – hal el a hangja, és itt meg nem illendő közbeszólni. – Részvétem – morgom az orrom alá, de nem figyel rám. Tekintete a zongora felé kalandozik el, az azon álló képet nézi. De csak pár kurta pillanatig, aztán ott folytatja, ahol az imént abbahagyta. – Jöjjön, kedvesként, megmutatom a szobáját! És már talpon is van, már siet is kifelé Gyorsan leteszem az érintetlen csészét. aztán utána indulok, érdeklődve pislogok szerteszét. Tiszta kísértetkastély ez a ház, tele ezüsttel, és mindenhol érződik a macska jelenléte is! Ám egyelőre bölcsen magambafojtom az engem vezető ember számára érthetetlen aggályaimat, és követem a nőt, aki folyamatosan beszél. Elébb a díjazásomról, aztán a már említett riasztóról, aminek a beállítását meg is mutatja az útbaeső bejárati ajtónál. Aztán felmegyünk a falburkolatú lépcsőházban, végigvezet a galérián, majd betessékel egy ajtón. Belépek, érdeklődve körbenézek. Meglepetésemre kellemes helyiség. Se tükör, se ezüstnemű, ellenben nagy ablak, egyenesen egy zöldellő famatuzsálemre, azon felül meg puha szőrmeszőnyeg, faburkolat, a sarokba állított, párnáktól roskadozó ágy. Ráadásképp az egész megnyugtató, sötétes árnyalatokban játszik. – Tehát annyi lenne a dolgom, itt vagyok, ebben a szobában, és ha valami baj van, akkor felhívom a rendőrséget? – kérdezek rá, hogy fixáljam a dolog leginkább érdeklő részét. – Pontosan! Nos, ez egészen jól hangzik. – Azt hiszem, elfogadom a munkát. – Remek, kedveském! Szóval, holnap jöjjön, legkésőbb sötétedéskor. Én már reggel elmegyek, tehát addig már nem találkozunk, itt vannak a kulcsok, majd a
héten visszaadja, addig is vigyázzon magára, kedveském – áld még meg az öreglány sietősen, aztán búcsúzás, jókívánságok, és kikísér az utcára. A kapu felé menet már nem is beszél, és amint kilépek a kertből, megszűnök számára létezni. Hosszan nézek utána, ahogy visszasiet a házba, energikus, fiatalságot idéző lépteivel. Hát ez nő úgy lerohant, hogy nyikkanni sem volt lehetőségem! Nem nagyon lehet vele ellenkezni, az biztos! Még mindig a találkozáson elmélkedve vágok neki a városnak. A bent töltött fél óra alatt vagy négyszer felhozta, hogy nem szereti az idegeneket, és közben negédesen kedves volt velem, az idegennel. Megállás nélkül beszélt a korabeli hölgyek túlzott szívélyességével, akiktől oly nehéz megszabadulni, mert még mindig hozzátesznek egy fél mondatot a búcsúzkodáshoz, ám Margaret Nightingale láthatóan örült, hogy immár távozom, és nem húzta sokáig az elköszönést. Persze, ez mind csak lényegtelen apróság! Nyilván az a sok ezüstnemű ment az agyamra, ami között végigvezetett! Nincs itt semmi baj, csak egy energikus öreglány, aki kicsit más világban él, mint én! És még ha valami nem stimmel a háttérben, akkor is, mi bajom eshet nekem? Mi veszély fenyegethetne engem? Hát hagyom a fenébe a töprengést, hisz van egyéb és jóval kellemesebb tennivalóm! Felsandítok a napra, dél már régen elmúlt, azaz Lui Vang vár rám! Kocogásra váltok, ne várjon hiába minden újságírók legkéktekintetűbb gyöngye! * * * Még félúton sem vagyok, amikor a feltámadó szél esőszagot sodor az orromba. Gyorsabb tempóra kapcsolok, hosszú lépésekkel futok az egyre kihaltabb utcákon, megázni nincs kedvem. Rohanás közben fél szemmel az eget lesem, az egyre gyűlő fellegek gyorsan sötétre festik a ragyogó nyárdélutánt, hamarosan eltakarják a napot. De hát nem vagyok már olyan messze, kis szerencsével talán hamarabb megérkezem, mint ahogy kitörne Ugyanekkor villám cikázik át az égen, a felhők egyszerűen kiröhögnek. Ennyit a kis szerencséről! Aztán megdördül a világmindenség, a viharos szél arcomba vágja a port, majd kitör az égiháború. A vihar kitesz magáért, istenesen nekikezd, függőleges vízfüggöny szakad körém, és megbízhatóan eltakar mindent, ami egy karnyújtásnál távolabb van. Fedezék után néznék, de mire beérek egy üzlet eresze alá, már ronggyá is ázom. Alaposan megrázom a fejem, a víz szerteszét száll a hajamból, aztán kilesek a nagyvilágba. Odakint minden változatlan, nem csillapodik az eső és a szél, a vihar az orrom előtt tombol, messze hirdetvén, bár ideje kevés, de azalatt bármit megtehet! Csurom víz ruhámban kilel a hideg. Amikor nagyon megunom a reszketést, és erre nem kell sokat várni,
nekivágok a világnak. Lassan kocogva, egyáltalán nem sietős léptekkel. Minek rohanjak, ennél vizesebb már nem leszek! Még a tócsákat sem kerülgetem, mit nekem víz! Nemsokára megenyhül az idő, és mikor befordulok az újságíró lakásának utcájába, mintegy varázsütésre kiderül az ég. A felhők messze úsznak, bátortalan napfény cirógatja a vállam. Az eső még szemerkél, de csak tesséklássék módon. Világos, az elmúlt negyedórában tökéletesen elázatott most már minek strapálná magát? Felcsengetek Lui Vanghoz, aztán belököm a felzümmögő ajtót és felkocogok a tizennegyedikre. Már épp tenyerelnék a csengőre, mikor nyílik a lakás ajtaja. Rámzúdul a már érzett, fűszeres füstölőszag, a küszöbön pedig ott áll Lui Vang. – Hello! – köszönök rá, és a lehetőségekhez képest bájosan elmosolyodom. Kicsit visszahőköl, ahogy meglát sáros-vizes ruháimban, tocsogó szandálban. – Szervusz – felel végül jól nevelten, majd félreáll, hogy beléphessek. – Idejövet egy kicsit megáztam – magyarázkodom kurtán, majd kis habozás után becsörtetek a lakásba. Lábam nyomán helyre kis tócsák maradnak, így a szobába nem lépek be. Lui Vang becsukja az ajtót, ketten már betöltjük a szűk előszobát. – Valóban úgy tűnsz, mit aki kissé megázott – szögezi le, majd eloldalaz mellettem, a szoba felé. – Jól emlékszem, a múltkor visszautasítottad a felajánlott törülközőt, most viszont könyörögve kérlek, fogadd el, mert különben életem végéig lelkiismeret furdalásom lesz, hogy miattam haltál meg tüdőgyulladásban! – Tüdőgyulladás kizárva, de legyen! És pusztán csak a kedvedért egy öltözetnyi száraz ruhát is elfogadok! – hagyom rá nagylelkűen. – Semmiség. A fürdőszoba... – mutatná, de nem várom meg, már be is nyitok a szappanszagot őrző ajtón, belibbenek a fürdőbe. Legelébb a mosdókagyló fölött lógó, hatalmas tükör kapja el a tekintetem. Elszántan meredek bele, de nem mutat mást, mint a valóságot. Úgy nézek ki, mint egy kivert kutya. Akire ráöntöttek egy vödör mosogatólét. Aztán körbeforgok, szemlélődöm egy kicsit. Halvány színű csempék, széles kád, a falra rögzített polcon néhány flakon és tubus. Bal kézről egy beépített szekrény fehér zsalus ajtaja, továbbá jellegzetes szappan- és dezodorbűz, ami alatt alig érzem meg az itt élő férfi immár ismerős illatát. – Törülközőt balra találsz a szekrényben, ugyanonnan választhatsz száraz ruhát is, ha úgy látod jónak – szól még utánam Lui Vang, majd kibiceg, rámcsukja az ajtót. Gyorsan ledobálom vizes gönceimet, végigdörzsölöm a testem egy törülközővel. Mivel jószagú, ezért nem sietem el a dolgot, alaposan megszárítkozom. Utána felmérem, miféle ruhák közül is válogathatnék. Nos, az újságíró körülbelül olyan termetű, mint én, de nem lelkesedhet a lezser cuccokért, ezek a holmik nekem túl passzentosak! Így végül a kellemesen puha és szintén finom illatú fürdőköpenyt választom. Beleburkolódzom, megkötöm az
övét, majd pipiskedve szemlélem meg magam a tükörben. Igen, elég jól áll ahhoz, hogy megjelenhessek benne az égkék szemek ragyogása előtt, döntök, és elégedetten elhagyom a fürdőszobát. Lui Vang légzése a nappaliból hallatszik, hát arra veszem az irányt. Amikor belépek, épp teát tölt. Jöttömre felnéz, pár pillanatig szemlél, de immár nyilvánvalóan szalonképes vagyok, kedvesen rámmosolyog. – Teát? – Kösz, nem kérek. Az az igazság, nem szeretem a teát – vallom meg. – Ha gondolod, főzhetek kávét is. – Azt sem szeretem. De nem is vagyok szomjas – teszem még hozzá gyorsan, mielőtt újra próbálkozna valamivel. – És bocs, hogy csak így a nyakadba szakadtam, de tegnap elvitték az autómat, így most gyalog járok, és elkapott a vihar. – Hát, ha nincs autó, akkor talán egy szandált felajánlhatok – mosolyodik el, és a másik fotelben heverő zacskóra mutat. Felkapom, belekukkantok, de semmi váratlan. A szandál, ami letettem, mielőtt átugrottam volna az egyik háztetőről a másikra. A szandál, mely gálád módon árulóm lett. Nincs rajta sok néznivaló, és miután megszemléltem, már csak ácsorgok, meglehetősen tanácstalanul. A tegnapelőtti éjszakáról nincs kedvem beszélni, de valamit csinálnom kell, amíg ismét viselhetővé válnak a ruháim. Már ha addig nem dobnak ki Habozásom az újságírónak is szemet szúr, és ő nem vacakol sokat a kérdéssel. – Nyugodtan ülj le, állva csak nem várhatod végig, míg megszáradnak a ruháid! – Igaz! – hagyom rá, leejtem a földre a szandálos zacsit, és elfoglalom helyét a fotelben. – Tényleg bocs, hogy így alakult, remélem, nem nagyon zavarok. – Nincs semmi dolgom. Várok egy telefont, de addig ráérek. Ám, ha te sietsz, akkor akár ki is vasalhatjuk a holmidat, hogy gyorsabban megszáradjon! – ajánlja fel, amit kegyesen elfogadok. A vasalódeszka felállításában segédkezem, elvégre gipszcsizmában az ilyesmi kicsit körülményes, de aztán visszahuppanok a fotelbe, és felhúzott lábakkal nézem, ahogy az újságíró, arcán megingathatatlan türelemmel kivasalja a pólóm és sortom. Ügyesen csinálja, láthatóan nagy gyakorlata van a dologban, amiről eszembe jut valami, és mivel a hosszú csend alatt van időm összeszedni a bátorságomat, szóba is hozom – Te sokkal háziasabb vagy, mint én! A vasalást, gondolom, mindig rád hagyja a barátnőd – dobom be merészen, és közben igyekszem nagyon ártatlan pofát vágni. Hisz nincs ebben a kérdésben semmi cikis, pusztán csak érdeklődöm! Ám az újságíró aránylag hosszan hallgat, mire végre válaszol. – Nincs barátnőm
Aha, derülök fel. és mivel a férfi nem néz rám, megkockáztatok még egy lépést – Nincs barátnőd? Furcsa, pedig normális srácnak tűnsz, akit nyilván kedvelnek a nők. Miért nem horgonyoztál le senki mellett? Huh, kint van! Nagyon örülök neki. de ekkor Lui Vang rámnéz, kék szemében a végtelen, kedvem lenne elsüllyedni. – Nem rajtam állt! – legyint végül, és ismét visszafordul a vasalnivaló felé. – Tudod, nehéz elviselni az én életstílusomat! Az utolsó barátnőm akkor hagyott el, amikor este tízkor, egy vele töltött, elegáns vacsora kellős közepén távoztam pár pillanatra, és csak reggel négykor kerültem elő, méghozzá teljesen lehorzsolt arccal, véres ruhában. Őszintén felkacagok. – Na, ez már velem is megesett párszor! – rázom meg a fejem, aztán észbe kapok. – Mármint... mármint, hogy kihagytam egy-egy éjszakát, na, érted. Te akkor miért nem maradtál vele? – kérdem gyorsan, pusztán figyelemelterelésből. Picit felnéz rám, bármire megesküdnék, hogy könnyen átlát rajtam, de látszólag zavartalanul válaszol. – Eredendően csak az étterem ruhatárába mentem, ahová egy régi ismerősöm hívott ki. Nevezhetjük informátornak is, bár nem szeretem ezt a kifejezést, olyan személytelenül hangzik. Nos, volt egy jó tippje, minek következtében elébb végig kellett járnunk pár kocsmát, de végül megtaláltuk azt az embert, akit akkor már régóta meg akartam szólaltatni. Hosszan elbeszélgettünk, de utána ránktörte az ajtót a pasas konkurenciája, és kevesen múlt, hogy el tudtunk menekülni. Jó cikk lett belőle, de a barátnőm elhagyott. Hülye kis liba lehetett! Csak azért ejteni egy fickót, mert az kicsit megszállott! Ráadásul nem is feltétlenül halálos a mániája! Én ugyan meg sem haragudnék a pasasomra, ha elhúzna egy kicsit verekedni! Ennek gyorsan hangot is adok. – Affekta kis csaj lehetett, ha még ennyit sem volt képes tolerálni! – No igen, vannak ilyen csajok. Meg olyanok is, akik esténként háztetőkön ugrálnak, a kilencedik emelet magasságában, szabadidejükben pedig körözött bűnözőkre vadásznak. Felkapom a fejem, a célzás nyilvánvaló, de csak azért sem vagyok hajlandó ebbe az utcába belemenni. – Tényleg, mi len a pasassal, akit tegnap passzoltam át? Csináltál vele interjút? – kérdem, hogy eltereljem a szót. – Elvittem az egyik orvos ismerősömhöz, és megpróbáltuk eszméletre téríteni. Nem nagyon ment, félrebeszélt, és szédülésről panaszkodott. Úgyhogy végül be kellett vinni a kórházba. Kegyetlen napszúrást kapott! – magyarázza az újságíró, én meg szeretnék nem jelen lenni egy kicsit. Persze, a régi kőfejtőben dögmeleg volt, ezerrel ragyogott a nap. Le kellett volna takarni valamivel a pasast, hajadonfőtt nem csoda, ha napszúrást kapott. De hát ez a lehetőség egyszerűen az eszembe sem jutott, mivel velem ilyesmi
nem fordulhat elő. – Bocsánat, hogy potyára rángattalak ki hozzá – morgom lehajtott fejjel. – Nem probléma, ez mindig benne van a pakliban! – hagyja rám, én pedig hálásan tovább evezek kevésbé kínos témák felé. – Milyen újságírónak lenni? – kísérlem meg érdektelen fecsegésbe fojtani beszélgetésünket. Nagy szemeket mereszt, majd vállat von. – Köszönöm, én már megszoktam. – Mesélj valamit a Heraldról! – kérem. – Nem rossz hely, különösen, ha az ember jó barátságban van a főnökével. Így aztán nincsenek gondjaim a lappal, elvagyunk egymás mellett. Hagyják, hogy a saját rögeszméimmel vacakoljak. – Ami most éppen a maffia. – Majdnem mindegy, mi! – biggyeszti le az ajkát, aztán elmélázva folytatja. – Az ember néha belebotlik valamibe, ami ami megtetszik neki. Nem feltétlenül valami nagy szenzációra gondolok, csak valami érdekesre. Amiben megérzi a sztorit. Aztán utánajár, esetleg közben párszor arcába csapják az ajtót, néha megpróbálják megverni, de általában megússza. És aztán megírja. – Vadászat – suttogom magam elé, saját rögeszméimnek adva át a teret. – Akár annak is nevezhetjük – hagyja rám, és úgy tesz, mintha nem is érdekelné a kérdés. De a hangja elárulja, amiről az imént beszélt, az az élete. Hát nem épeszű. Megszállott. És nincs mese, ennek ellenére egyre szimpatikusabb illetve frászt, kifejezetten ezért még sokkal szimpatikusabb. Ismerem be magam előtt, miközben a szemem sarkából lesem, ahogy elmerülten vasalja a ruhámat. Ám nem mereng sokat felnéz, elvigyorodik. – Na, szóval a Heraldban hagyják hogy menjek a saját fejem után, és ez jó – jelenti ki, majd folytatja a munkát. Magam elgondolkodom egy pillanatra. – Én az hittem, te diktálsz! A te helyzetedben! – bököm ki végül. – Milyen helyzetemben? – néz nagyot. – Te végül is egy hírhedt újságíró vagy. Illetve híres – helyesbítek rögtön, mivel látom, hogy elborul az arca. – Köszönöm, hogy ily nagy mértékben ügyelsz az árnyalatokra! – mordul fel, aztán pillanatra abbahagyja a munkát, felnéz rám. – A hírnév nem feltétlenül jár előjogokkal, kellemetlenségem viszont már teméntelen volt vele. Például, hogy ne menjek messzire, gyakran megesik, hogy egyesek rajtam élik ki a szakma iránt érzett előítéleteiket. – Bocs, többet nem teszem! – emelem magasba megadóan két kezem, mire csak legyint, és folytatja a munkát. – És nekem igenis tetszik, amit csinálsz! A vízihulla anyagából írt cikk a neten például istenire sikerült! – magyarázom, elvégre valahogy a tudtára kell adnom, hogy pozitív érzelmekkel viseltetek iránta, és miért ne dicsérném a munkáját?
– Végül leadtátok a rendőrségnek az eredeti anyagot, igaz? – Le – felelem kurtán, és elborul az arcom, amit persze észrevesz az égkék szempár. – Remélem, nem lett belőle baj, hogy egy része már benne volt a napi sajtóban! Igyekeztem úgy összeállítani a cikket, hogy ne tegyen keresztbe nagyon a nyomozóknak! Ha ennek ellenére kellemetlenséged adódott volna... – Dehogy! Olef nagyon örült így is! – hazudom lazán, ő meg elhiszi. Talán elhiszi. Kételkedni nincs ideje, ránkcsengetnek. Leteszi a vasalót, majd kurta bocsánatkéréssel felkapja helyette a telefont, és eltűnik a konyha felé. Picit habozok, majd csak belefülelek a csendbe. Nos, Lui Vang higgadt hangon beszél, könnyed társalgási stílusban. Világos, ezt szánja nekem, hiszen tudja, hogy ebből én még mindent hallok. Ellenben a vonal másik végén tartózkodó, számomra ismeretlen és módfelett ideges férfinak nincsenek ilyen gátlásai. – Mindenben igazad volt, Lui, ma este Carlosék csinálni fognak valamit a Cliffben, pont, ahogy te is gondoltad! – nyit lelkesen, mire az újságíró diszkrét elégedettséggel válaszol. – Ez igazán remek! Feltétlenül ott leszek én is. – Ne légy marha! Biztos életveszély! Ha észreveszik, hogy a közelbe merjük tolni az orrunkat, garantáltan keresztüllőnek! – No, ezt majd valahogy megoldjuk, de érdekelnek a részletek, tehát csak felkeresem őket – löki a jól hangzó sódert az újságíró, habozás nélkül. – Ha teljesen őrült vagy, akkor talán lehetne pár képet készíteni a távolból, mondjuk a környező házak tetejéről, de én nem tanácsolom. – Ezt majd megbeszéljük személyesen. Érted megyek. – Komplett hülye vagy, és ne feledd, törött a lábad, jobb, ha én vezetek! – Nem, nekem még van egy kis dolgom, tehát mindenképpen kocsival megyek. Egy órán belül ott vagyok – ígéri a férfi, majd leteszi a kagylót, és visszajön a szobába. Mire belép, én már angyalian mosolygok, teljesen emberi ábrázattal – Ezt a hívást vártad? – Igen – feleli, és ennyiben hagyja a kérdést. Világos, nem akar engem is beavatni, hogy miféle szupertitkos és életveszélyes találkára készül már megint! Pedig lenne kedvem elkísérni, biztos jó buli lesz, csak éppen hogyan vehetném erre rá? Hisz elméletileg fogalmam sincs, mit beszélt az előbb azzal az idegen hanggal! – És akkor most? – Semmi most. A ruhád mindjárt megszárad, utána pedig hazaviszlek, ha nem bánod. Értem. Tehát ez az a másik program, amit még le akar tudni a Carlosékkal való randi előtt. De én igazán nem az a fajta nő vagyok, akit a jelentősebb verekedések előtt szépen biztonságba kell helyezni!
– Szerintem a ruhám száraz ne vacakolj vele tovább! – ragadom ki a cuccom az éppen újra lecsapni készülő vasaló alól, majd hátat fordítok a férfinak, megoldom a fürdőköpeny övét, és már öltözöm is. – És nem kell hazavinni. Már csak azért sem, mert nincs otthon semmi dolgom. – Gondoltam, esteledik, és talán jó lenne, ha sötétedés előtt hazaérnél. Tudod, hisz manapság még taxit fogni sem tanácsos éjnek évadján egy magányos nőnek – jön szóról szóra idézve azt a süket dumát, amit pár napja én adtam elő bátyám pofára ejtése végett. Villámként fordulok, a pólót az utolsó pillanatban rángatva magamra, a fürdőköpeny megadóan a földre hullik. Látom, hogy Lui Vang nem gondolja komolyan, de hideg tekintetének pofátlan nyugalma most határozottan felidegesít. – Ez hülye szöveg, én sosem féltem az éjszakától, és te se akard beadni, hogy annyira féltenél! – csattanok fel, ám hiába. A kék szemek még csak egy pislantás erejéig sem zökkennek ki végtelen nyugalmukból, az újságíró sietség nélkül mellém biceg, felveszi a földről a fürdőköpenyt, gondosan az alkarjára teríti, rámnéz. – Megtudhatnám, mi történt abban a pár pillanatban, amíg én telefonáltam? Mitől lettél hirtelen ilyen ideges? – Nem vagyok ideges! – emelem meg a hangom, ő felvonja vöröses szemöldökét. – Ennek ellenére idegesnek tűnsz. Ám legyen, ahogy akarod, ha nem hazafelé mész, akkor elviszlek máshova, vagy ha gyalogolni vágysz, az ellen sincs kifogásom. De most, sajnos, dolgom van. – Persze, dolgod van! – morranok fel, orrom szélesre tágul az indulattól. – Gondolom, megint mégy a maffiózók közé, újból megveretni magad! – Nem, semmi ilyesmi... – védekezne értetlenül, de közbevágok. – Ja, persze, vasárnap este a parkban is csak... És ijedten elhal a hangom, jujj, ezt nem kellett volna! Egy pillanatra nagy a csend, hidegen csillan fel a kék tekintet, utána az újságíró sarkon fordul, és elbiceg. Gyors, kopogó léptekkel, egyenesen a fürdőszobába, ahonnan aztán hallom, ahogy megnyikordul a szekrényajtó, amit a kivitt fürdőköpeny suhogása követ. Ajaj! Elcsesztem? – Izé... Bocsánat, nem úgy gondoltam... Illetve semmire sem gondoltam... Illetve... – magyarázkodom esetlenül, ahogy Lui Vang ismét előkerül a fürdőszobából. Nem szólal meg, de nem is kell ilyesmivel fáradnia, az illatán érzem, egyfelé járnak a gondolataink. Az a piros robogó vasárnap, a sétány szélén eldőlve, amire felfigyeltem. Pont egy hete, a lakásomhoz közeli parkban. Keskeny volt a hold, a langyos szél benzinszagot hozott, aztán vér illatát. Hárman voltak, akiket megvertem, több késszúrást kaptam közben. Cserében egy idegennek nem törték el a másik
sípcsontját is. Rossz volt másnap felkelnem. Az esetről már másnap cikk jelent meg, amelyben Lui Vang kereste az illetőt, akinek köszönhetően elkerülte a péppé verést. Aztán eljött hozzánk, de nem miattam, a bátyámmal akart beszélni maffiaügyben. Amikor később összefutottunk a vízihulla lakásában, akkor azzal fogadott, hogy „a mindig jókor érkező mentőangyal”. Akkor is verték. Illetve verték volna. Felismert? De hogyan, miről? És ha igen, miért nem hozza szóba? Mert nem hozza szóba, csak hallgat, és néz azzal az átkozottul hideg tekintetével! Eh, hogy utálom ezt az egész szembekötősdit! – A fene essen beléd! Miért nem kérdezel? Hisz újságíró vagy! – török ki hirtelen, és ökölbe zárul a kezem. Lui Vang kicsit megrezzen, de azonnal kapcsol, tudja, miről beszélek. Komor az arca, halk a hangja, ahogy válaszol. – Már kérdeztem. Vezércikkben! Ha arra nem válaszoltál, akkor miért bántanálak azzal, hogy felhozom a témát? Nyilván jó okod van rá, hogy kerüld a nyilvánosságot, és én ezt tiszteletben tartom! Ez a legkevesebb, amit megtehetek, azok után... azok után, amit neked köszönhetek! – fejezi be, és félrefordul. Elnéz mellettem, aztán az íróasztalhoz biceg, pakolni kezd egy fekete kézitáskába, lassú, szisztematikus mozdulatokkal. Zavarban van? – Hát, igazából nincs semmi okom titkolódzni. Csak a feltűnést kerülném – válaszolok csendesen, immár megjuhászkodva. – Nem szeretném, ha cikk lenne belőlem! – Ezt már mondtad. Úgy lesz, ahogy te akarod – ígéri komoly képpel. Ostobaság, de feltétel nélkül hiszek neki. Pár napja csak horkantottam volna, hogy „hazug firkász”, és talán neki is estem volna, most viszont ilyesmi az eszembe se jut. Megnyugtat ígérete, hát pár pillanat múlva ellazítom az izmaim, lehuppanok a fotelbe. – Amúgy mit kerestél ott? – kérdem, immár igaz kíváncsisággal, szélesen mosolyogva. – Valaki pár érdekes információt ígért. Hazudott – von vállat, és már megint nem néz rám. Nem csodálom, hogy nem szívesen beszél róla, hát gyorsan továbbevezek. – És mikor jöttél rá, hogy én voltam? Ez nagyon érdekel, véleményem szerint nem láthatott belőlem többet, mint valami fekete árnyat. A hangom sem hallotta, csak egy fél mondat erejéig, de az is inkább morgás volt, mint beszéd. Azt meg helyből elvetem, hogy a szagomat megérezte volna. Ember! – Amikor a bátyádat kerestem. Ajtót nyitottál, aztán kijöttél, hogy beengedj a kertkapun. Na, akkor ismertelek fel. Hitetlenkedve rázom a fejem. – Hé, nagyon sötét volt a parkban! Kizárt, hogy láttad volna az arcom. – Nem is az arcod volt ismerős, hanem a járásod.
– A járásom? – visszhangzom hitetlenkedve. – Igen. A parkban jól láttam az alakodat, ahogy kisétáltál a bokrok közül. A házatoknál is kijöttél elém, és akkor már sejtettem, hogy te voltál az. Azért még tettem egy próbát, és a beszélgetés végén kértem egy pohár vizet. Kimentél a konyhába, meg visszajöttél. Jól megnéztelek, biztos voltam benne, hogy nem tévedek. Nagyon jellegzetes a járásod – teszi még hozzá. – Hogy érted azt, hogy jellegzetes? Lui Vang abbahagyja a pakolászást, félrehajtja a fejét, és pár másodpercet gondolkodik. Feltételezem azon, hogyan öntse szavakba azt, ami legjobb esetben is csak megérzésként ölthetett alakot benne. Ráncokat von homlokára a probléma. – Meglehetősen hosszúkat lépsz, és majdhogynem vontatott lassúsággal – kezdi végül, eltöprengő hangon. – Ezenfelül nem csak a csípőd ring, de a felsőtested is, sőt, még a fejed is jobbra-balra forgatod egy kicsit a lépéseid ütemére. Mintha folytonosan azt lesned, hogy mozdul-e valami a közeledben. Összességében teljesen úgy mozogsz, mint valami nagyragadozó – fejezi be. Ímhol száguld felém az újabb betonfal! Egyenesen az orromnak, mint ahogy már többször is éreztem Lui Vang egy-egy váratlan megjegyzésének következtében. Most még a szám is kiszárad. Mi van, ha sejt valamit? – Tessék? – kérdem suttogva, és megköszörülöm a torkom, hogy oldjam hangom hirtelen jött rekedtségét – Oké, bocsánat, tényleg elcsépelt hasonlat volt! – visszakozik szinte azonnal. – Egyszerűen csak szép a mozgásod! – teszi még hozzá lazán. És ezt is komolyan mondja, ráadásul minden előzetes figyelmeztetés nélkül! Újabb betonfal! Hogy velem kapcsolatban valaki a „szép” jelzőt használja?! Eszméletlen! Míg én igyekszem ezen túltenni magam, Lui Wang befejezi a pakolást, láthatóan készen áll az esti kalandra. Rámnéz, vár egy kicsit, és jó lenne vele menni, több okból is, de most már nincs bátorságom megkérni, vigyen magával. Ám ő is tudja, mi jár a fejemben. – Ma este Carlos emberei lépnek valamit, és én ott leszek. Akarsz velem jönni? Felragyog a mosolyom, felpattanok a fotelből. – Persze! – Hé, ez veszélyes! – hőköl meg lelkesedésem látva, de én csak legyintek, míg másik kezemmel már a szandálomat csatolom fel. – Nekem mondod, aki esténként kilenc emelet magasságban ugrál a háztetők között, és szabad óráiban körözött kábítószernepperek összefogdosásával múlatja az időt? – Ott a pont. Gyerünk! – int az ajtó felé, és megyünk. Még a lift sem ijeszt meg, bátran belépek fémkalickájába, és szemébe nevetek pisla fényeinek. A mosolyom nem kopik meg a földszintig sem, ahol
aztán lelkesen kivágódom a szabadba, majd kérdés nélkül behuppanok az újságíró kocsijának volánja mögé. Lui Vang éppen csak be tud mellém ülni, ajtaja még nyitva, amikor indítok. Ezerrel vágok neki az utcának, végigszlalomozgatok pár mazsola között, végül hajszálra elhúzva egy szemeteskuka és egy stoptábla között kiszabadulok a körútra. Mellettem Lui Vang szkeptikusan bekapcsolja a biztonsági övet. – Biztosan te akarsz vezetni? – kérdi, de már más hangsúllyal, mint legelső alkalommal. – Tudod, nem mintha kritizálni mernélek, hisz mi közöm hozzá, hogy te rendszeresen, gondolkodás nélkül a halál szemébe nevetsz, de egy sofőr számára nem ez a legideálisabb mentalitás! Néha határozottan félek melletted az anyósülésen! – A bátyámhoz képest megszeppent tanuló vagyok! – szerénykedem, aztán igyekszem odafigyelni a forgalomra. Most nem lenne jó összetörni a kocsit, most sajnálnám a pasast, aki mellettem ül. Aki esetleg, velem ellentétben, belehalna. Ám hiába, nem tudok az útra koncentrálni. Tán a nyitott ablakon besüvöltő szél részegít, tán az égről lemosolygó, immár határozottan kövérkés Holdtestvér fénye viszi az eszem. Vonyítani támad kedvem. * * * (vasárnap este) A belváros szegélyén állunk meg, magasba törő házak közé beszorított, kis kerthelyiség a célunk. Parkolóhely persze se égen, se földön, de nincs is rá szükségünk. – Menj egy kört a háztömb körül, mire visszaérsz, itt leszek Frankkel együtt! – utasít Lui Vang, majd nyitja az ajtót, és kilép az aszfaltra. Engedelmesen bólintok, aztán beletaposok a gázba, és otthagyom az út szélén. Ám még a sarok előtt, hirtelen elhatározással megfordítom a tükröt, és úgy állítom, hogy lássam belőle kedvenc újságírómat. De csak pár pillanatig gyönyörködhetem benne, aztán daliás alakja kibiceg a képből. Megy a kocsmába, azért a Frankért. Akiről mindössze annyit tudok, hogy valami haver, és hogy ő telefonált a ma esti mulatsággal kapcsolatban. De nem is érdekel több, a lényeg, hogy ma este jó móka vár rám! Ábrándosan dudolászva vezetek, és vak vagyok a forgalomra, köröttem zeng a megszokott dudakoncert. Ennek ellenére épen érek vissza a kocsma elé, ahol valóban ott vár a gipszcsizmás újságíró, meg egy másik fazon. Kissé mintha ismerősnek tűnne, ám mielőtt ezt végiggondolhatnám, bezuttyan hátra, Lui Vang mellém kecmereg, aztán celebrálta a bemutatást. – Frank Alon, fényképész, Christina Hunter, civil zsaru. Vagy valami efféle – legyint még, aztán matatni kezd kacatjai között. – Örvendek a szerencsének – udvariaskodik a fickó, és a hangja is gyanúsan ismerős.
Beleszimatolok a levegőbe, de nem sikerül elkülönítenem az illatát a lehúzott ablakokon át beáramló benzingőzős melegtől, hát merész elhatározással még egyszer megkísértem a visszapillantó tükör ördögét, és úgy állítom, hogy látszódjon a pasas. Loboncos haj, már-már szakállnak nevezhető borosta, ami mögött elvesznek a finomabb vonások. No meg élénken csillogó, kutató tekintet. Ő is engem fixál, ő is az emlékei között keresgél. És ő a jobb, látom, ahogy felszikrázik a szemében a felismerés. – Te, Lui, álljunk meg valahol! – böki vállon újságírómat. A fenébe, itt baj lesz. – Miért? – értetlenkedik Lui Vang, majd, hogy nem kap választ, neki is leeshet valami. – Rendben! Chris, hajts be a parkba, a második leágazás jobbra, ott lesz hely megállni! – utasít tömören. Én meg, mit tehetnék, engedelmeskedem. És ahogy lefordulunk az állatkertet övező parkon át vivő utacskára, már tudom, honnan ismerős ez a Frank! Arról az átok találkozóról! Tőle vettem el a filmet, amit aztán előhivattam Dodóval, és ami miatt az első letolást kaptam a narkóügyi atyaúristen Oleftől. Ó, hogy a lepra esne belé! Fák borulnak fölénk, és itt sokkal gyengébb a világítás, mint az alig pár méterrel mögöttünk maradt körúton. Nem vacakolok helykereséssel, felpattintom a kocsit a járdára, holott ez itt nagyon tilos. Majdnem a bokrok között landolunk, és még jár a motor, mikor feltépem az ajtót – Nyugodtan beszéljetek meg mindent! – mordulok, és már ki is szálltam. El innen, a fenébe! Ennyit a ma esti kellemes mulatságról! Majdnem futok, mire beérek a bokrok közé, aztán meg már nem kell ügyelnem a látszatra. Jó rohanni egy kicsit, hallani a lábam alatt csikorgó köveket, a fejem felett sikongó denevéreket. Pár pillanat is elég, hogy lehiggadjak, hogy összeszedjem magam, és hogy ennek kapcsán meg is álljak. Mondhatom, marha vagyok! Oké, ismer a pasas, és épp most el is mond mindent Lui Vangnak. Ám mi az a minden? Ott voltam, elvettem tőle a filmet. De például nem vertem senkit agyon. Illetve, azt ő nem látta... Remélhetőleg... Azt viszont biztosan nem tudhatják, hogy mit kerestem ott, mit csináltam a filmmel! Most pedig szépen, emberhez méltó módon visszamegyek, és megmondom nekik. Ennyi az egész! Felvetett fejjel, büszke lépésekkel indulok vissza, elhatározásom sziklaszilárd. Fejem felett, a fák lombja közül Holdtestvér kukucskál, de ehhez most igazán nincs semmi köze, köröttem bokrok takarják a panorámát. Csendes és elhagyott a park, mindössze a körút forgalma zsong ide. Határozottságom hosszan kitart, épp csak akkor törik meg egy kicsit lépteim ritmusa, amikor már elég közel vagyok, hogy átszűrődjenek az éjszakán a két férfi beszédhangjai. Fülem önkéntelenül is megnyújtja a kíváncsiság. – Mondom, hogy ő volt, ilyesmiben nem szoktam tévedni! – hallom meg a Frank nevű figura hangját. És mit tesz isten, borzalmasan érdekel Lui Vang válasza! Hát csendesen
lépek még kettőt a kocsi felé, és buzgón hegyezem füleimet. – Nem kétlem, hogy ott volt, ha egyszer láttad. Azt viszont nem hiszem, hogy Carlos embere lenne. – Biztos, hogy a motoros bandával jött! Tehát legalábbis gyanús – érvel a másik. Csendesen megállok, fél lépéssel behúzódom a bokrok közé, és megvárom a választ. – Gyanús? Frank, az apját majdnem megölte Dirak egyik elszabadult alvezére, a bátyjáról meg hosszan az a hír járta, hogy Kolumbiában elintézték, szintén a maffia emberei. Kötve hiszem, hogy bármelyik oldalnak is dolgozna! Ha valaki, akkor ő biztosan a rendőrség érdekeit képviseli! – De azt mondtad, semmit sem találtál arról, hogy Karl Hunter lányát is beszervezték volna! Csak a fiát, a nő teljesen független a hivataltól, leszámítva, hogy hamarosan zsaruképzőbe megy! Te mondtad! – Így igaz – hagyja rá Lui Vang, én meg egyik elképedésből a másikba esek. Hát, az újságíró nagyon szerény volt, amikor egy alkalommal azt mondta, szeret utánajárni a dolgoknak! Az én életemnek nem csak utánajárt, de alaposan bele is mászott! Óvatosan teszek még pár lépést a kocsi felé, majd térdre ereszkedem, és tenyeremmel megtámaszkodom a délutáni zivatar után még nedves talajon. Orrom kissé előrenyúlik, a könnyű szél segít bemérni, hol áll a két pasas, a fülem meg beáll a hangok irányába. – Azt mondod, ő volt, aki leszedte rólad a verőlegényeket múlt vasárnap – hallatszik kis szünet után Frank hangja. – Igen. – És még ez sem gyanús? Azok Carloshoz tartoztak, mi van, ha a lány is neki dolgozik. Épp csak megjátszották, hogy agyon akarnak verni, aztán jött a nő, te meg bedőltél! A legócskább trükknek! – Ez megeshet, de semmi sem támasztja alá, csak a te meglódult fantáziád. Én láttam másnap, mi maradt abból a három fickóból. Nem látszatból verte meg őket! – Oké, lehet, hogy az én fantáziám meglódult, a te szemed viszont dioptriákat vakult! Akárhogy is nézem, észveszejtő felelőtlenség magunkkal vinni? – Márpedig örülnék, ha jönne! – De minek, Lui, mi a fészkes fekete fenének? – csattan fel Frank, majd hosszabb csend következik, amit csak a körút forgalmának idehallatszó zaja tölt ki. – Egyszerűen szeretném minél jobban megismerni. Borzalmasan idegesít, hogy nem látom a cselekedeteinek a mozgatórugóit. Egy fekete doboz az a nő! – Méghogy fekete doboz! – horkan fel a másik. – Megáll az eszem, Lui! Pedig eddig egészen meggyőzően immúnisnak mutatkoztál a nőkre! Pont most kell bezsonganod, amikor... – Leállnál? – csattan fel Lui Vang olyan határozottan, hogy még én is
összerezzenek. A másik pedig úgy elhallgat, mintha elvágták volna. – Frank, válasszuk külön a szakmát és a magánéletet! Ha azt mondom, a nőre oda kell figyelni, mert bomba sztori van benne, akkor higgy nekem! Abban is biztos lehetsz, hogy rájövök, hol van elrejtve a szenzáció, és összeszedem róla az anyagot, ha a pokolba kell érte menni, akkor is. Ez a szakmám. Legfeljebb a végén nem írom meg. De ez már a magánéletem, ami felett nem óhajtok vitát nyitni. Világos? Hujjé, de mennyire! Hirtelen hangyák tucatjai kezdenek el masírozgatni fel és alá a hátamon, és ellenállhatatlan ingen érzek a vakaródzásra. Brrr! Gyorsan visszavonulok, mielőtt valami önkéntelen mozdulattal elárulnám magamat. Aztán, amint biztos távolságba kerülök, nem tartóztatom meg tovább magam, alaposan megdörzsölöm a fülem tövét, meg az orrom, a vállam és amennyire elérem, a hátam közepét is. Csak ezek után vagyok képes tiszta fejjel végiggondolni, mit hallottam. Nos, kedvenc újságíróm vakon és tucatszor megforgatva beletalált a százas körbe. Valóban bomba sztori lapul bennem. Továbbá eddigi tapasztalataim azt támasztják alá, hogy Lui Vang nem szokott a levegőbe beszélni. Ha azt mondja, megtalálja a szenzációt, akkor az úgy van. Ennek fényében leghelyesebb lenne, ha most sarkon fordulnék, és hazáig meg sem állnék. És soha, de soha többé nem állnék szóba a figurával! Mert még a végén tényleg rájön, miféle titkot őrzök, és akkor lehet, hogy megkell ölnöm... De fenébe a sok okoskodással! Hisz azt is mondta, lehet, hogy nem írja meg. Magánéletileg. És legyünk őszinték, a dolog ezen része meg engem érdekel, de immár fenemód! Tehát miért ne adhatnék neki lehetőséget, hogy megismerjen? És hiába szólal meg bennem egy bátortalan hangocska, hogyha megismer, akkor feltehetőleg iszonyodni fog tőlem, ha nem gyűlölni, ledorongolom a piszok ünneprontót, és optimista jövőképekkel felvértezve visszamegyek a kocsihoz. Mit megyek, egyenesen csörtetek. Nem is hallok már egy szót sem a két férfi társalgásából. Amikor odaérek, békésen ácsorognak, támasztják az autót, majd alaposan megszemlélnek. Szinte megbámulnak. Ja, persze, leskelődés közben sármaszatos lett a mancsom, aztán a vakaródzás során mindenem. Nem ügy! – Ne nézzetek, csak elestem egy kicsit, bele egy tócsába, de semmi baj. A filmet sajnálom, tényleg visszaadnám, de egy szerencsétlen véletlen következtében Olef Olsen elkobozta. Talán vissza lehet tőle szerezni, bár én nem szívesen háborgatnám ezzel. Ha pedig emiatt úgy érzitek, nem vagyok elég megbízható, hogy elvigyetek ma este, nem gond. Menjetek nyugodtan, én innen könnyen hazajutok! – legyintek engedékenyen, aztán megállok, enyhe terpeszben, csípőre tett kézzel, és felvetett fejjel várom a reakciókat. Nos, Lui Vangnak éppen csak a szeme rebben. Esetleg, ha nagyon akarom, még belemagyarázhatok egy elégedett kis mosolyt a szája szegletébe, de ez minden. Frank látványosabban csodálkozik, majd vet egy kérdő pillantást az újságíróra. De az nem szólal meg, hát a fotós nagyot sóhajt, és beletörődik a megváltoztathatatlanba.
– Ha Lui azt mondja, jöhetsz, akkor jöhetsz! – legyint, mire elégedett mosollyal becsüccsenek a volán mögé. A két férfi is beül, indulhat a móka! – Nos, Lui, merre? – kérdem könnyedén. – Most már egyenesen a Cliffbe. Válasz helyett csak beletaposok a gázba. A kocsi megugrik, könnyen és gyorsan siklok vissza a forgalomba. Jó a kedvem! Alig figyelek oda, amikor egy megszokott mozdulattal a semmi felé fordítom a visszapillantó tükröt. * * * A Cliff parkolóház. Ronda betonmonstrum a központ szegélyén, gyakorta elhúztam már mellette, bent még nem jártam. Odafele menet Lui Vang haditervet kovácsol. – Még egy bő óránk van. A harmadik emeleten történnek majd a dolgok, ha történnek, ez a legrizikósabb megfigyelőpont. Bőven elég, ha egyikünk bemegy; és megpróbál minél többet megtudni. Ez ugye egy ember. A másik, illetve másik kettő a szemközti ház tetejéről igyekszik készíteni pár jó képet. Onnan, ni! – mutatja, miközben bekanyarodunk a Cliff utcájába. Nyugodt környék csendes. Kérés nélkül is megállok, szétnézek. A parkolóház szürke tömbjét, illetve az újságíró által mutatott épületet jól megnézem magamnak, de nem kerüli el figyelmemet semmi, lassú pillantásom precízen méri fel a terepet. A vadászmezőt. – A képkészítés a biztonságosabb része a munkának – folytatja Lui Vang. – Én sajnos félig nyomorék vagyok, tehát attól tartok, ez rám marad. Frank, tiéd az életveszély a Cliffben. – Kösz, épp valami ilyesmire vágytam! – morog a fotós, és amúgy is gondterheltnek látszik. – És én? – szólok közbe. – Te velem jössz a tetőre, lapulni – jelenti be Lui Vang. Elhúzom a szám szélét. – Muszáj? – nyögöm ki önkéntelenül. – Miért, nagyobb kedved lenne belemászni a közepébe? – kérdez vissza. – Hát, igen – sóhajtok vágyakozva. Nem azért jöttem, hogy biztos távolságból megszemléljek néhány gyanús figurát! Bár más oldalról az is elég izgalommal kecsegtet, hogy együtt lapulhatok két órán át a fickóval. Kettesben! Közben a pasas fel szemmel végigmér, aztán hirtelen hátrafordul Frankhoz. – Akkor te szállsz ki fotózni, mi megyünk be a Cliffbe. Én elsőre el sem hiszem, mit jelent ez, ellenben a fotós álla azonnal leesik. – Mién mennétek ketten? Ráadásul te a gipszes lábaddal! Elment az eszed! Belegondolnál egy pillanatra, hogy az életedről van szó? – Belegondoltam – mordul fel Lui Vang. A fotós jól láthatóan meg akar szólalni, de aztán úgy marad, félig nyitott
szájjal, értetlen arccal. Majd hirtelen dönt, és további ellenkezés nélkül kiszáll. Magával rámolja táskáját, gyors, ingerült mozdulatait aggodalom-szag kíséri. – Vigyázz magadra, Lui! – köszön, majd ránkcsapja az ajtót. És ezzel kettesben maradok az újságíróval. – Mehetünk! – int, majd könnyedén hátradől. A szemem sarkából lesem mozdulatait, míg begördülünk a parkolóház bejárójára. Mintha valami hatalmas vadállat tátott pofája nyelne el minket. A kinti illatok vas és olajszaggal keverednek, a város szikrázó reklámfényeit pisla neonok váltják fel, alig lehet látni. De nincs is mit szemlélni, legfeljebb a csupasz betonfalakat, meg falak tövében felejtett papírszemetet. A portán könnyen átjutunk, a szolgálatban lévő fickó nem túl sok figyelmet szentel nekünk. Aztán csigalassú tempóban felkúszunk a harmadikra. A kocsi hangját ezerszeresen dübörgi vissza a betonépület. – Arra, hátrébb parkolj le! – utasít Lui Vang. Szó nélkül engedelmeskedem, aztán leállítom a motort. Belefülelek a csendbe, de elveszek fenekeden mélységében. Mindössze az újságíró lélegzetének neszét hallom, meg a saját magam csapta zajt. A leeresztett ablakokon besurran a huzat, de semmi érdekeset nem érzek ki belőle. Egyedül vagyunk. Izzadt tenyeremet beledörzsölöm a nadrágomba, és szusszanok egy kicsit. – Attól tartok, hosszú lesz – morogja Lui Vang, mintegy válaszul. – Aha – felelek határozatlanul, és nem nézek rá. Egy pillantást vetek a feljáró felé, ahol mi is bejöttünk. Kihalt és csendes. Mellette a lift fénye pislákol, még amellett a lépcsőház fekete torka ásít. Sehol senki. Tekintetem elszalad a másik oldalra is, de semmi. Az emeletet szegélyező betonkáván túl a város fényei égnek, Holdtestvér sehol. – És persze lehet, hogy nem történik semmi. Bár jó füles volt, és Frank más forrásból is hasonlót hallott, de hát semmi sem biztos. – Nem ügy – legyintek, és végre rá merek nézni az újságíróra, bár egyelőre még csak a szemem sarkából. Valami kis diktafonnal szöszöl, kazettát tesz bele, majd beállítja a masinát. – Elég kőkorinak tűnik nekem ez az egész – nyögöm ki. – Mármint? És rámnéz, könnyed természetességgel. – Hát ennél azért lényegesen jobb módja is van, ha valaki le akar hallgatni egy beszélgetést – magyarázom széles gesztusokkal. – Igen. De én nem lehallgatni akarom őket. Nekem nem bizonyíték kell, én csak át akarom látni a városbeli helyzetet, tudni arról hol, mi történik. Könnyen lehet, hogy nem fog sikerülni a felvétel. Ha mondjuk az átellenes oldalon állnak meg, akkor nem hogy egy szót sem fogunk érteni társalgásukból, de még a gesztusaikat sem láthatjuk. – De akkor miért vagyunk most itt? – csodálkozom el. Vállat von.
– Lehet, hogy történik valami. Persze valószínűbb, hogy nem. Az biztos, hogy én feleslegesen nagy kockázatot vállalok – feleli lassan, majd gyorsan, könnyedén kérdez vissza. – És te? – Én mi? – hökkenek meg. – Te miért vagy itt? – ismétli, és néz, szemében végtelen a kékség. – Hááát... – megdörzsölöm az orrom, de nem jut közben semmi értelmes az eszembe – Oké, egy-egy. Én sem tudom. Illetve, legyen egy-null, mert te legalább sejted – hagyom rá. – Kezdem azt hinni, akkor is a semmiért ugrottál, amikor elhagytad a szandálodat – sóhajt, de erre nem válaszolok. Elnézek a lejáró meg a lift felé, de minden kihalt, a másik oldalon ugyanez. Néma éjszaka. Lui Vang közben beállítja a magnót, elhelyezi maga mellé, majd szórakozott mozdulattal visszafordítja a tükröt normális állásába. De bele sem pislant. – Gondolom, te nem szoktad sokat mérlegelni a veszélyt, igaz, Chris? – kérdi közben. – Nem – hagyom rá, aztán hallgatunk egy kicsit. Előre szaladnak a gondolataim, végül csak kérdezek magam is. – Te már kerültél bajba ilyesféle akciók során? – Egyszer – ütögeti meg csendesen a gipszét. Odanézek, de nem a gipszes, hanem a másik lába vonzza magához tekintetemet, az egészséges. Kicsit felhúzva tartja, szürke színű vászonnadrágja néhol követi teste vonalát, néhol hullámokba szalad, és elmossa a részleteket. Vagy csak a tompa fények játéka csalja meg a szemem? Idegesen kapom el a tekintetem, valami megcsillan a tükörben, de mire odanéznék, semmibe foszlik. Káprázat. Kifordítom az üveget. – Zavar? – kérdi Lui Vang. – Dehogy! – hazudom gyorsan. – Pedig észrevettem, ha vezetsz, akkor is elfordítod – veti a szememre. – Babonaságból – védekezem, kevés meggyőződéssel. Tekintetem körbesiklik, a feljáró csendes, lift, lépcsőház dettó. Nem szívesen maradnék ennél a témánál, ám mivel nem jut jobb az eszembe, hallgatok. A pasas is ezt teszi, szemléli az éjszakát. Én meg őt. Illetve, ez nem igaz, legfeljebb csak lesekszem egy kicsit felé, azon ürüggyel, hogy a másik oldalon parkoló autókat nézem, meg a mögöttük csillogó panorámát. A város éjszakai fényeit. Ha jól emlékszem, azt mondta a fotósnak, hogy meg akar ismerni. Frank meg valami olyasmit válaszolt, hogy eddig immunis volt a nőkre, ám pont most nem. Ez így, együtt, elég egyértelműnek tűnik. Valahogy a tudtára kéne adnom, hogy nekem is szimpatikus. Mi lenne, ha könnyed eleganciával a karjára ejteném a kezem? Alig fél araszra van a sebváltótól, egész rövid kis mozdulat lenne. De mi van, ha valamit félreértettem?!
Mi van, ha tényleg csak egy megoldandó problémának tart, egy aktív sakkfeladványnak? Amilyen esze meg szeme van, könnyen lehet, hogy valóban úgy lát át az embereken, mint más az üvegen, és kiszúrta, hogy velem valami nem stimmel. Képes rá! És egyszerűen csak tudni akarja, mit titkolok. Hisz ez a szakmája! Csak ennyi, attól teljesen függetlenül, hogy nőnemű vagyok! Ez esetben igazán kínos lenne, ha a nyakába ugranék! Nem tudnám megmagyarázni, és utána egy életre meglenne rólam a véleménye. Amúgy is, nem szeretnék a szemében holmi buta kiscsajnak tűnni, akinek máson se jár az esze! Ciki lenne! Már maga az ötlet megborzongat. Szemem körbejár, feljáró, lift, lépcsőház, panoráma. Csend és nyugalom. Várok, hosszan és némán. Már sok idő eltelhetett. Kezem ökölbe zárom, majd elengedem, aztán a vállam izmai jönnek, majd a nyakam. Ezer kis tű döf belém a mozdulatok nyomán, elgémberedtem a hosszú várakozásban. Kicsit megmozgatom a lábam is. A balt felhúzom, a jobbat kinyújtom. El a gázpedál mellett, a fickó felé. Ez mégsem nyakábaugrás! Csak nyújtózkodom! Lepillantok, a sötét ellenére jól látom Lui Vang nadrágjának matt szürkéjét. Kicsit még odébbtolom a lábam, most alig egy centire lehetek tőle. Így. Ha akar valamit, már nem kell sokat mozdulnia. Ha hozzám ér, és nem kapja el azonnal a lábát, azt nyugodtan célzásnak vehetem. Ha meg elkapja, akkor nem történt semmi, igaz? Felé pislantok, ő visszanéz, majd továbbfordul. A lába nem moccan. Elfordulok, feljáró, lift, lépcsőház. Semmi mozgás. Várok, türelmesen. Lehet, hogy beszélni kéne? Nos, ha zavarja a csend, majd megszólal, nekem jó így. Nem szólal, nem mozdul. Visszafordul, a következő lélegzete mélyebb az előzőeknél. Mellkasa kicsit megemelkedik, az ing néhány redője kisimul majd újra meggyűrődik, ahogy kifújja a levegőt. A csipetnyi légmozgás felém sodorja illatát. Határozottan kellemes, a tarkóm belebizsereg. Aztán végre megmozdul a lába. Érzem, ahogy halványan a szőrszálaimhoz ér nadrágjának vászna. Ennyi nem több, ám ez is elég, hogy magasba szökjön a vérnyomásom. Ez már érintés? Vagy esetleg nem is érzi, hogy hozzámért? Meglehet, hisz az én meztelen bőröm jóval érzékenyebb, mint az ő ruhája. Tehát még mindig ott vagyunk, ahol voltunk. De ha mégsem? Mi van, ha ezt jelzésnek szánta? Ha erre nekem reagálnom kéne? Nos, legyen, ha még egy ideig nem mozdul akkor hajlandó vagyok még fél centivel közelebb húzódni hozzá, döntök, és nem tudom kiverni a fejemből, hogy egyszerűen csak hülyét csinálok magamból. Mitől hiszem, hogy neki is hasonlók járnak a fejében? Ha akarna valamit, nem vacakolna fél centiken, hanem megmondaná! Hisz jól ért a szavakhoz, és nyilván nagyobb tapasztalata van efféle dolgokban is, mint nekem. Hülye vagyok! Ám nem húzom vissza a lábam, amiben furcsa bizsergés csúszik egyre
feljebb. Pedig ez még csak a ruhája! Hirtelen, mintha kürt szólalna meg, felpittyeg egy kvarcóra. Nem rezzenek össze, épp csak a fejem kapom oda. Lui Vang megszemléli a magának figyelmet követelő idő múlását, majd egyben megmozgatja a lábát is. Egy pillanatra valóban hozzámér, de azonnal visszahúzódik. A fenébe! – Tizenegy – közli még, és megköszörüli a hosszú hallgatás után karcossá vált hangját. – Már? – csodálkozom el. Most akart valamit, vagy nem? – Hogyhogy már? Nekem vagy háromszor ennyinek tűnt ez az óra! – Hát, lehet – vonok vállat Lejáró, lift, lépcsőház, panoráma a másik oldalon. – Sosem szerettem várakozni. Nekem kínszenvedés volt minden óra, amit végig kellett ülni, már az iskolában is. Lényegesen türelmesebb vagy nálam! – szögezi le végül. – Lehet – felelek, de nincs kedvem visszamélyedni a hallgatásba, hát mondok még valamit, ami épp eszembe jut. – Bár ez nem türelem, szerintem. Hisz valami izgalmasra várunk, nem? Mi járhat a fejében? Ő is rajtam gondolkodik, vagy valami egészen máson? – Pontosan ezt hívják türelemnek. Nyugton ülve várni valami izgalmasra. Természetesen igaza van. – Á, dehogy! Ha az ember tudja, hogy valami jó vár rá, akkor már várni sem rossz. A türelem pedig a rossz dolgok elviseléséhez kell – fecsegek. Muszáj nekem hülyét csinálnom magamból előtte? – Így is fel lehet fogni. Az viszont biztos, hogy ez a várakozás itt végtelenül unalmas és hosszú. Teljesen elgémberedett a lábam. Azt hiszem kiszállok egy kicsit, és megmozgatom. Ez most célzás, vagy sem? –Jó ötlet! – és ezzel kipattanok a kocsiból. A hirtelen mozdulat széttöri a várakozás lusta unalmát, önfeledten nyújtózkodom, majd csinálok pár guggolást, bár csak óvatosan, nincs sok helyem. Közvetlen mellettünk vérvörös Audi parkol, fémjének hidege megborzol, ahol véletlenül hozzáérek. A másik oldalon Lui Vang sétál, csak pár lépést, aztán fordul, megint megy, megint fordul. Vöröses haját meg-megkócolja a huzat, belefeledkezem a bámulásába, amikor épp háttal van nekem. A fordulóban felvillan arcéle, de csak egy pillanatra, aztán elkapom a szemem. Lejáró, lift, lépcsőház, panoráma, minden rendben. Zavartan visszaülök. Hamarosan a fickó is beszáll, kedélyesen rámmosolyog. – Teljesen hülye vagyok – közli könnyedén. – Elfelejtettem említeni, de hallgathatunk zenét, ha van kedved. – Nincs – bököm ki, hisz a zaj csak elnyomná a közeledő kocsi hangját, és ezt nem akarom. Mire utána gondolok, hogy miféle szőrszálhasogatás is ez, már késő.
– Kérlek – hagyja rám a neheztelés vagy furcsálkodás legkisebb jele nélkül. – Nem is szoktál zenét hallgatni? – De, persze, csak ide most nem illik! – védekezem, de ezt magam is kevésnek érzem. – A múlt vasárnap ellopták a kocsimat, ócskavas volt, nem is érdekelt a dolog, amíg eszembe nem jutott, hogy benne volt a kedvenc kazettám. Na, akkor ideges lettem! Milyen gyenge sztori! Nem is sztori, csak újabb hülyeség. – Ellopták a kocsid? Akkor honnan van az a sárkánnyal díszített csodamasinád, amit a múltkor láttam a házatok előtt? – Hát... Na, szóval nem ellopták, hanem a barátaim vették kölcsön, hogy egy kicsit felspécizzék. Ajándéknak szánták. Úgyhogy most ezzel járok. Illetve jártam, amíg el nem vitette a jard. Mert tilosban parkoltam – fintorodom el, Lui Vang megértően bólint, de nem válaszol. Nos, erről a témáról ennyit. De nem mélyül el a csend, a következő pillanatban – lejáró, lift, lépcsőház, panoráma – halk hangot hallok feldübörögni. Egy kocsi jön felfelé. – Itt vannak – suttogom, orrcimpáim önkéntelenül is kitágulnak, pedig még nem érezhetem az új illatot. Lui Vang felkapja a fejét, és fülel egy kicsit, míg ő is meghallja, hogy valaki jön. De akkor már az első emeletnél jár a közeledő autó. – Nem hiszem, hogy ők azok – rázza meg végül a fejét ám a nyakán megfeszíti az izmokat a feszültség. A feljáróból hamarosan piros személygépkocsi bukkan elő, majd lassítás nélkül megy tovább, felfelé. Kifújom a levegőt. – Honnan tudtad, hogy nem erre a kocsira vártunk? – szegezem a kérdést az újságírónak – Frank biztosan telefonál, ha látja befordulni őket a parkolóházba – von vállat, majd szégyenkezve elmosolyodik, mintha maga is szükségesnek érezné mentegetni magát tökéletességéért – Biztos felismeri a kocsijukat? – zsörtölődöm még egy kicsit, mire újabb vállvonás a válasz. – Remélhetőleg. Persze, semmi sem biztos. – És ha nem, és itt találnak minket? – Majd úgy teszünk, mint egy csókolódzó szerelmespár – vigyorog rám. – Akkor feltehetőleg nem zavarnak, hanem feljebb mennek egy emeletet. – Aha – nyögöm, és remélhetőleg nem pirulok. – De ez esetben teljesen feleslegesen ücsörgünk most itt, úgyhogy jobban örülnék, ha nem így alakulna – teszi még hozzá gyorsan. Nos, lelke rajta. Én igenis örülnék, ha úgy kéne tennünk, mintha egy csókolódzó szerelmespár lennénk. Simán megérne a dolog nemhogy két óra, de két nap folyamatos várakozást is, úgyhogy rögtön annak kezdek el szurkolni, hogy a maffiózók kocsit váltsanak, Frank szenderüljön mély álomba, és apadjon el a térerő, de örökre! Mert akkor... – lejáró, lift, lépcsőház, panoráma – ...mert
akkor áttenné a karját a vállamon, a másikat meg mondjuk a combomra simítaná, hozzám hajolna, összeérne az ajkunk... Na kész, világvége. Mégiscsak jobb lett volna, ha még az este elején elfutok, akkor most puha ágyikóm magányában álmodozhatnék mindenféle hülyeségről, és nem fenyegetne a veszély, hogy totál blamálom magam a pasas előtt! De azért jó lenne, ha nem szólalna meg a telefon... Ám ez az este nem az enyém, alig negyedóra múlva géphang töri meg a csendet. Lui Vang felveszi, de nem szól bele. Az arca megfeszül, ám már enélkül is tudom, itt vannak. Odalent kocsi hajt a feljáróba. Égnek áll a hátamon a szőr fenyegető dörmögésétől. – Jönnek – teszi el Lui Vang a készüléket. Hegyezem a fülem, és már biztos vagyok benne, mindössze egy kocsi. Többet nem tudok kivenni, a betonfalak gátlástalanul megtáncoltatják a hangokat. – Húzódjunk le! – suttogja Lui Vang, és már teszem is. Könnyedén belapulok a kormány és a pedálok közötti, igen szűk helyre, szemem helyett immár végleg orromra és fülemre támaszkodva figyelek tovább. Lui Vang szorosan mellettem dekkol, illata inkább feszültséget árul el, nem félelmet. Az autó felér, morgása fenyegető, betölti a teret. A kanyarban csikordulnak a kerekek, friss kipufogógáz árad szét. Fényszóró pászmája terül el fölöttünk, eggyéválok a mozdulatlan üléssel, a kocsi fémjével, a padlóval. Majd lustán tovagördül a fény, és hallom, ahogy továbbfordul az idegen autó, robaja ismét dörmögéssé szelídül. A hang távolodásával hal el bennem a feszültség. Továbbmennek? – A fenébe! – sziszeg az újságíró, és már kezében a mobil. – Frank, feljebb mentek! A választ alig értem, ezek a mütyür gépmasinák eszméletlenül torzítják a hangot. – Igen, látom a fényeiket, most vannak az ötödik, hatodik, a fenébe, már a hetediken, arra már egyáltalán nem látok rá – válaszolja a fotós, majd kis szünet után még hozzáteszi: – Fent vannak a tetőn. – Akkor már te sem látsz semmit? – Semmit. A képeknek lőttek. – A hangnak is. Azért várj, hátha lefelé még adódik valami!–morogja idegesen Lui Vang, majd visszakászálódik az ülésre. – Tehát lőttek az egésznek? – szúrom közbe gyorsan. – Láthattad! – sóhajt. – Valamiért mégsem a harmadikon lesznek, hanem a tetőn. Azaz potyára várakoztunk – szögezi le, de már mosolyog. Fancsali, rosszkedvű mosollyal, de mosolyog. – Nem lehetne fölmennünk? – Nem. Majdnem biztos, hogy őrzik a feljárót, és ha valami moccan,
felszívódnak. Nem, ez ugrott! – Dehogy ugrott! Felmegyek! – döntök, és már pattanok is ki a kocsiból – De...! – kiáltana utánam az újságíró, ám én már messze járok. – Ne aggódj, és maradj a kocsiban. Lehet, hogy gyorsan kell távoznunk! – szólok még vissza, de már futok a lépcsőház felé. A hosszú lapulás után jólesik a mozgás, ereimben feldübörög a vér, hisz éjszaka van, a zsákmány közel, Holdtestvér pedig nevet, érzem minden porcikámban. Vadászat! Besuhanok a lépcsőház sötétjébe, a félemeleten magányos neoncső világít, és addig semmi mozgás. Orrom szerint a forduló után sincs senki. A falhoz lapulva kocogok fel, talpam alig csap zajt. Ám hegyesedő füleimnek ez is felér egy dobszólóval. A fordulóban meglapulok, majd leveszem a cipőm. Talpam rásimul a hideg betonra, orromba poshadt vizeletbűzt hoz a huzat. Tovább vetkőzöm, nadrág, póló, remélem Lui Vang nem jön utánam, mellső mancsom a következő lépcsőre fektetem, kurta ugrásokkal suhanok tovább. A következő emeleten csend fogad és mozdulatlanság. Szemem félig lehunyom, zöld csillanása könnyen árulóm lehet, hegyes orrom, fülem buzgón fürkészi az éjszakát. Tovább! Újabb emeletek és újabbak, a következő a tető, a lépcsőn lesiető, friss illatok ezt jelentik. A falhoz lapulva osonok fel, egy vagyok az árnyékkal, amelyet örök mozdulatlanságra kárhoztat a falra szögezett neon kékes fénye. Odafent szabadon száll a szél, viharos hullámai szétcincálják az illatokat. Denevérek repülnek vele, visongásuk fáj a fülemnek, odébb emberi szó dörmögése hallatszik. Tőlem nem messze magányos figura posztol, alakját elrejti a sötét, de nem előlem! Figyelmét megosztja a kocsilejáró, a lépcső és a lift közön. Mindössze két ugrás lenne az első parkoló kocsiig, két hosszú, elnyúlt farkasugrás, de nyílt terepen. Észrevenne. Ám ha félrenéz, csak egyszer is, megyek. Várom a pillanatot, lábaim megfeszülnek, mint a rugó, idegességemben még toporgok is, apró, épp csak észrevehető lépésekkel. A figura oldaltnéz, bennem elszakad a feszültség, ugrok, és még egyszer. Hogy észrevesz-e, vagy sem, nincs időm megvárni, már osonok is a kocsik között, alatt, tovább, a másik oldalon hangoskodó emberek felé. Már hallom, férfi beszél, hangsúlyából ítélve parancsol, és hamarosan elég közel vagyok, hogy szavakra essenek szét a hangok. – ...visszafelé. Te mégy a Sziporkába, ott is minden tiszta, tiéd a másik kocsi, és a Marinába szállítasz, neked elég hatra visszaérni. Ha valahol balhé van, azonnal szóltok, világos? A csattanó kérdésre engedelmes válaszok érkeznek, összesen három másik férfitól. Közben lábak dobognak, sok, több mint három pár, és nehézkes szuszogás jelzi, itt bizony pakolnak. Egy központi kocsiból három másikba. Közelebb húzódom, érezni akarom a szagukat, de itt, a földtől alig fél araszra
mindent elnyom a benzinbűz. Átsuhanok az egyik szomszédos kocsi alá. A csomagtartó nyilván nyitva, ember lép mellé, a kaszni megnyekken, a férfi visszamegy, talán újabb csomagén. Lesem a lábakat, középen elegáns, fekete cipő várakozik, körötte sportosabb fazonok sürgölődnek, egy helyütt farmernadrág szára villan a képbe. Orrom centiről centire kúszik közelebb, majd a kerék mellett kileselkszem a külvilágba. Fekete nadrág támaszkodik egy hasonlatosan éjszínű, elegáns limuzinnak, melynek hátsó ajtaja nyitva, onnan emelnek ki valamit a hangyamód szorgoskodó pasasok. Valamit, aminek furcsa illata van, nagyon furcsa. Tüsszögni támad kedvem tőle. Óvatosan visszább húzódom, veszek egy mély lélegzetet. És most mi lesz? A válasz gyorsan érkezik, ajtó csapódik, majd nyílik és csapódik, sokszor. Ezek mennek? Hujjé, de mennyire, a fejem felett felmorran egy motor, első meglepetésemben majdnem meghalok. Másik kettő-három kocsi is elindul, nem túl messze. Mi lesz, ha elhajtanak a fejem fölül? Mi lenne? Maradok! Csak nem gyanús nekik egy helyes kis korcs eb? Csinos szürke folttal a pofáján! Naná, miért is tűnne fel nekik egy rendőrkutyákat megszégyenítő engedelmességgel lapuló, farkasméretű dög! De nincs időm filózni, a kocsi nekilendül, ha nem cselekszem, hamarosan eltűnik a fejem fölül a fedezék! Hanyatt lököm magam, a következő mutatványhoz pedig ujjak kellenek, méghozzá karmos, erős ujjak. A semmiből kerülnek elő, mancsom megnyúlik, a következő pillanatban már az alváz után kapok, és belekapaszkodom. Nyekken a fém, ahogy karmaim belevájnak, testem felhúzom, és már megyünk is. Amennyire látom, mögöttünk-előttünk másik kocsi halad. Hát remek, ittrekedtem, de meddig? Semmi kedvem sincs végigvonszoltatni magam a városon! Persze, hiszen közben Lui Vang halálra idegeskedné magát a kocsiban! Esetleg kiszállna, meglelné a ruhámat, és onnantól kezdve isten se tudja, mit csinálna! Nyilván valamiféle balhét. Itt tarthatok, mikor meglódul az autó, túl vagyunk az első fordulón. Kicsit lemarad a mögöttünk jövő, oké, akkor a következő félemeleten kiszállok! Izmaim feszülnek, a pofámba olaj csöpög. Lehet, hogy halálosan megmartam a fémmasinát? Még egy félemeletet bírj ki, te dög! Odakint felerősödnek, majd elhalványulnak a fények, a gumi síkok, a motor hörög, fordulunk. Eleresztem az alvázt, elsiklik felőlem a fém, gurulok, és a következő pillanatban már négy lábon állok, irány a fal fedezéke. Fényszóró vág felém, jön a következő autó. Vicsorogva húzódom el, majd gyors ugrásokkal szembe megyek a kocsikaravánnak. Elsiklanak mellettem az autók, egy metálzöld és egy ezüst villanás, már túl is vagyok rajta. De csak akkor merek megállni, amikor bérek az emeletre. Olajmocskos mancsaim remegnek, kapkodva szedem a levegőt. Tovább!
Hosszú ugrásokkal rohanok, immár a lépcsőházban, a ruhám felé. Gyorsan elérem, majd kapkodva öltözöm. Még nem hal el az autók dübörgése odalent, amikor kiesem a harmadik szint porszagú csendjébe. Itt minden változatlan, Lui Vang sehol, kocsija némán dekkol. Futva indulok felé. – Gyorsan, menjünk! – kiáltom. Az újságíró a semmiből kerül elő, méghozzá pontosan a mellettünk parkoló vörös karosszéria, meg a mi kocsink közül. – Hol a fenében...– kezdené, de leintem. – Elmentek, négy kocsi, egy valami Sziporkába, egy a Marinába, a másik kettőről viszont fogalmam sincs, szóval, jó lenne, ha követni tudnánk őket! – magyarázom, és már huppannék be a volán mögé, de az újságíró útban van, pont a kocsi ajtaja előtt áll, megtorpanásra kényszerít. – Lassabban! Mi történt? – Pakoltak, ki egy limuzinból, bele más kocsikba. Sokan, egy fekete cipős irányításával. Engedj, és menjünk! – türelmetlenkedem toporogva. Nyomon vagyok, friss nyomon, és el akarom érni a zsákmányt, meglesni, hova megy, majd mikor a legkevésbé számít rá torkon ragadni, és... Ám az újságíró nem ideges, nem siet, és nem áll félre. – Hova menjünk? – kérdi idegtépő nyugalommal. Bennem pedig elszakad valami, hát ki ő, hogy az utamba áll?! És már lépek is előre, hogy félretaszítsam, és menjek, fussak a nyomon, ahogy az ereimben lüktető vér parancsolja. Tovább! Ám még mielőtt fellökhetném, Lui Vang a csuklómra kulcsolja a kezét. Nem erősen, nem fenyegetően, csak határozottan. Érintése hideg, fogása biztos, a tenyere nem izzad. Megtorpanok, és hirtelen nem is tudom, mit csináljak, megbénít a mozdulat. Tekintetem ijedten rebben az arcára, kék szeme foglyulejti tekintetem. – Nyugalom! – int csendesen. – Nem kell elkapkodni, gondoljuk meg, mit csinálunk! Ez egy veszélyes játék! És csend nehezedik ránk, hosszú másodpercekre, bénító csend. – Tehát, azt mondod, pakoltak. Mit? – kérdi végül az újságíró, és még mindig nem engedi a kezem. – Szí... – kezdeném, de hirtelen bennem szorulnak a szavak. Azt mégsem mondhatom, hogy „színes illatú csomagokat”. De akkor mit mondjak? – Csomagokat – nyögöm ki végül, és lehajtom a fejem. Mitől van olyan érzésem, hogy már megint hülyét csinálok magamból? Ám ezt a kérdést senki meg nem válaszolhatja, hát csak várok, és hallgatom a csendet. Mely hosszúra nyúlik, sőt, szélesen elterpeszkedik. Sokára nézek fel, bele egyenesen az újságíró arcába. Ott áll előttem, arca az arcomtól alig egy araszra, és ő nyugodt. – Olajos az orrod – közli végül, majd, mivel nem reagálok, folytatja. –
Alapvetően nem bánnám, ha megosztanád velem, mit csináltál azután, hogy eszeveszetten utána szaladtál egy kocsinyi gyilkoláshoz szokott maffiózónak. Mit is? Jó lenne, ha végre összeszedném magam, és ember módra válaszolnék! – Felosontam a tetőre. Meglapultam a kocsik között, és közelebb mentem, egészen hátra. Egy pacák ugyan őrködött, de kikerültem. Valami limuzin körül ügyködött vagy fél tucatnyi pasas, az autók alatt kúszva közelítettem meg őket. Egy fekete nadrágos irányításával pakoltak valami csomagokat, amiket nem láttam. A főnök közben utasításokat osztogatott, csak a végét hallottam. Egyik emberét a Sziporkába küldte, a másikat a Marinába. Gondolom, kocsistól. Gondolom, szétszállították a holmit, amit most hoztak a limóval. Ha utánuk mentünk volna, követhettük volna a másik két autót is – fejezem be csendesen, immár teljesen higgadtan. Bezzeg Lui Vang csak most kezd el ideges lenni! Elengedi a kezem, kurta mozdulattal a hajába túr. – Kész indiántörténet! – csattan fel. – Christina, szeretném felhívni a figyelmed, hogy nem vagy se Winnetou, se Csingacsguk, hogy hasmánt kúszva közelítsd meg az ellenség táborát, és kihallgasd a beszélgetésüket! Mi lett volna, ha észrevesznek? – Nem vettek észre – válaszolom csendesen, tekintetünk összekapcsolódik, belemerülök mélykék szemének végtelenségébe. Most ő fordul el hamarabb, sóhajt, legyint. – Két kocsit úgysem tudtunk volna egyszerre követni, arról nem is beszélve, hogy ennek aztán már tényleg semmi értelme sem lenne – szólal meg végül. – Nyilván Carlos más kocsmáiba mentek. Majd holnap végigjárom a helyeket Frankkel együtt. Most pedig beszélek vele. Te nyugodtan szedd addig rendbe magad – ezzel ad egy zsebkendőt, majd elbiceg, telefonál. Nem figyelem mit, inkább behuppanok a kormány mögé, megtörlöm az orrom és az állam. Már nincs kedvem utánafutni a maffiózóknak, most épp ostobának érzem magam, és ez megvisel. De mire beszáll mellém, erőt veszek magamon, és kedélyesen rámosolygok. Ő barátian visszamosolyog, sőt elvigyorodik. – Hülye babona ez a tükörkerülés – rázza meg a fejét, majd kiveszi a kezemből a zsebkendőt, és pár mozdulatul megtörli az arcom. Mielőtt elájulnék a bizalmas-bizsergető érintéstől, abbahagyja, legyint. – Oké, feladom. Otthon talán próbálkozz vízzel, szappannal. – Igenis – suttogom, és ha remeg is a hangom, Lui Vang már nem figyel rá. – Menjünk, Frank nyilván már halálra idegeskedte magát! Menjünk! Vár a világ, a kocsi pedig repít. Olyan tempóban száguldunk el a lejáró elé helyezett sebességkorlátozó tábla mellett, hogyha akarnám, sem tudnám elolvasni, mit javall. De nem is akarom. Kiszáguldunk, mögöttünk marad a büdös, olajszagú betonmonstrum. Az utcán már vár minket Frank, engedelmesen leállok, beszáll hátra. Nem
zavar, sőt, nem érdekel. Odafenn ragyog a hold, nevet az éjszaka, édes illata messze viszi eszem, dühöm, feloldja lelkem ezer kis csomóját. Mellettem csodatévő szent ember ül, aki olyasmire képes, amire még sosem láttam példát. Kezének érintésével megfékezte megfékezhetetlen ámokfutásom! * * * A betonszörnyből való távozásunk után első feladatként engedelmesen hazafuvarozom Frankot. A két pasas közben izgalmas, holdbéli társalgással múlatja az időt. Megbeszélik mi történt, majd eltervezik a másnapot. Profi összeesküvők, félszavakból is értik egymást. Kocsmaneveket hajigálnak, megtippelik, hova mehetett a másik két kocsi. – Egy limuzin ment be, négy tucatautó ki. Ez nagy osztást jelent – vélekedik Frank. – Szerintem a Rampot ürítették ki – feleli Lui Vang, és nincs okom kételkedni véleményében. Leginkább azért, mert szavát sem értem. – Akkor félhetnek nagyon! – Van rá okuk. Gondolj csak a tengerparton történtekre! És a társalgás ebben a szellemben folytatódik. Ha összeszedném magam, nyilván ki tudnék belőle hámozni valamit, de nincs hozzá kedvem. Én most éppen szerelemes vagyok, és a felismerés boldoggá tesz. Továbbá ezerillatú nyáréjszakában vezetek, mellettem szívem választott lovagja, mit kérhetnék még az élettől? Például, hogy Frank kiszálljon, de amikor megérkezünk az otthonát rejtő panelkaptár elé, akkor megteszi. És attól kezdve kettesben vagyok Lui Vanggal. Ám hosszan hallgatok, jól meggondolom, milyen módon nyissak társalgást. – Hova vigyelek? – kezdem végül, alapos megfontolás után. – Menjünk hozzátok, onnan én már hazavezetek! – feleli, aztán megint hallgatunk. Elég hosszan ahhoz, hogy türelmetlenségem legyőzze aggodalmamat, és megszólaljak. – Nos? – kezdem elmésen a társalgást. – Mit nos? – Elégedett vagy az eredménnyel? – Nagyjából igen. Holnap mozgalmas napom lesz, sok mindennek utána kell járnom. – Én nem erre gondoltam – ellenkezem. – Hanem? – Hanem arra, hogy én hogyan vizsgáztam – bököm ki nagy merészen. – Vizsgáztál? – Egész este volt egy olyan érzésem, hogy éppen megfigyelnek, jól szerepeltem? – kérdem. Hisz mikor kihallgattam, amit Frankkel beszélt, akkor mondott valamit, hogy engem akar megfigyelni. És miért ne állíthatnám be úgy
a dolgokat, mintha erre magamtól jöttem volna rá? – Eszemben sem volt vizsgáztatni téged! – tiltakozik Ajaj, lehet, hogy valamit félreértettem? – Bár persze, ha már itt voltál, megfigyeltem, mit csinálsz – teszi még hozzá. – És? – kérdem feléledt reménnyel, de ekkor már nem merek ránézni. Meredten figyeltem az utat, amint az egy lelkiismeretes sofőrtől el is várható. – És? Nos, hogy őszinte legyek, még sosem találkoztam olyan nővel, aki képes lett volna egy óra huszonnégy percen át csendben maradni, és várni. Méghozzá úgy várni, hogy közben semmivel sem matat, nem sóhajtozik, nem piszkálja a körmét, ruháját, kacatjait, hanem egyszerűen figyel. Lenyűgöző volt – közli végül. Méghogy nem vizsgáztatott! Percre pontosan tudni, mennyit vártunk arra a nyomorult kocsira, nem semmi! A véleménye pedig mosolyt csal az arcomra. Amit gyorsan tovaűz következő megjegyzése. – Az pedig egyenesen félelmetes volt, amikor elrohantál a kocsik után. Egy pillanatra sem mérlegelted, milyen veszélyes! Ez vagy észveszejtő felelőtlenség, vagy... – kezd neki, de nem folytatja. – Vagy? – nyögöm kiszáradó torokkal, és befordulok az utcánkba. – Nincs vagy! – rázza meg a fejét – A legtöbb ember kiszámítható, a legtöbb emberen kiigazodom. Rajtad nem. Fogalmam sincs, mi lesz a következő cselekedeted, és fogalmam sincs, miért éppen az. És sokat adnék érte, ha követni tudnálak! Leveszem a lábam a gázról. Megérkeztünk. Fizikailag haza, átvitt értelemben. Nos, mindegy Lui Vang rezzenéstelen tekintettel és nagyon komolyan néz, én visszanézek. Sötét van a kocsiban, ám az illatok a legmélyebb sötétben is világosan beszélnek. Édes a levegő a leheletétől, ám mozdulni nem merek. Peregnek a másodpercek. – Úgy látom, megérkeztünk – töri meg végül a csendet. – Igen – sóhajtom. Kelletlenül kászálódom ki a kocsiból, odakint fejbe vág az éjszaka friss levegője. Nem lehetek olyan marha, hogy egy ilyen alkalmat elszalasszak! Gyorsan megkerülöm a kocsit, teszek pár lépést a kapunk felé, aztán csak megtorpanok, megfordulok. Lui Vang lassú mozdulatokkal száll ki, gipsze fehéren tündököl a neonlámpák narancs fényében. Tálán mondani kéne valamit? De mit? Mi nem hangzik ostobán? Vágy legalább félig értelmesen! – Izé, holnap... Nos, eddig jutok, de nincs ötletem folytatni. Átteszem a súlyt a másik lábamra, és igyekszem felvillantani egy normálisnak ható mosolyt. Velem szemben, alig fél lépésnyire, Lui Vang áll. Aztán különösebb habozás nélkül megteszi azt az elátkozott fél lépést, óvatosan átkarol, és nagyon, nagyon finoman megcsókol. Csak a sokévi rutinnak köszönhető, hogy talpon tudok maradni. De megszédülni megszédülök, olyan
furcsa, olyan jó az illata, olyan puha az ajkának az érintése, olyan csiklandozó, ahogy a vállamra kulcsolja a kezét. Aztán eszembe jut, hogy ki vagyok, kéretlenül is előjönnek az emlékek, a vérnyomásom megduplázódik, izmaim megfeszülnek. Helyből hátrálok vagy négy lépést, neki egyenesen a kertkapunk oszlopának, kezem hátracsapom, karmom beleszalad a puha téglába. Lui Vang végtelen értetlenséggel bámul, aztán leszegi a fejét. – Elnézést, azt hittem...! Elnézést kérek, bocsánat! – hadarja, majd gyors lépésekkel átbiceg a kocsi másik oldalára. Már kinyitja a sofőrülés ajtaját, amikor végre meg bírok szólalni. – Lui... – Igen? – néz fel. Ó, uram istenem, csak fél mondatot, csak fél, értelmes mondatot tudjak kinyögni, mielőtt elmegy, végleg elmegy, mielőtt elfelejt engem! – Ööö... nem lenne kedved holnap nálam vacsorázni? – javaslom, majd meghökkenek. Ez a remek, emberszerűen civilizált ötlet tényleg nekem jutott az eszembe? – Lenne kedvem! – mosolyodik el Lui Vang. – Bár figyelmeztetnem kell téged, hogy problémás vacsoravendég vagyok. Nem eszem húst. Hajlandó vagy egy vegetáriánus részére is főzni? – Nem probléma! – legyintek, aztán eljut a tudatomig, hogy mit mondtam. Ám meghátrálni már nem lehet, ez a lavina már elindult. – Akkor hányra jöhetek? – kérdi Lui Vang. – Ahogy neked jó! – Tehát mondjuk nyolckor? – Nyolckor – ismétlem, aztán csak nézem, ahogy elköszön, beül, és elhajt. Percek telnek el, mire el merem engedni az oszlopot, ami eddig megbízhatóan támasztott. És jutalmul mit kapott? Tíz vadállati karom lenyomata vésődött testébe, lábánál téglapor narancssárgája maszatolódik. Igen, ez roppant jellemző rám. Ám nem és nem! Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ne tudnék változtatni! * * * Nem hiszem, hogy sokat kéne magyarázni, miért nem volt sem nekem, sem bátyámnak egyeden egy bizalmas barátja sem. Már egymáson és Charlie bácsin kívül. Hogy haverok sem nagyon akadtak, az talán a véletlen műve. Mindenesetre úgy alakult, hogy kettesben nőttünk fel Charlie bácsi felügyelete alatt, és senki emberfia nem barátkozott velünk. Ez hosszú ideig nem is zavart. Nem hiányzott senki, hármasban igen remek társaságot alkottunk. Jókedvű, harmonikus és végtelenül zárt társaságot. Na de aztán elkezdtünk serdülni, és ezzel kapcsolatosan elkezdtünk érdeklődni a másik nem iránt.
Hogy Christian hogyan élte ki ezen irányú vágyait, arról sosem tájékoztatott. Nem mintha nem próbált volna dicsekedni, de én nem hallgattam meg. Úgyhogy hosszan, nagyon hosszan nem beszéltünk ilyesmiről. Ő általában látványosan utána fordult a lányoknak, és néha eltűnt, egy-egy estére, később éjszakára, de hogy ténylegesen mit csinált, arról fogalmam sem volt. Semmi mást nem titkoltunk egymás elől, ezt viszont nagyon. Nem tudom miért, azt hiszem, mindössze így alakult. Részemről egyszerűen nem akartam beszélni a kudarcaimról. Illetve, mit kudarcok! Mindössze egyetlen egyszer estem pofára! Merthogy többször próbálkozni sem mertem. Hogy honnan került elő az a bizonyos srác nem is emlékszem. Azt hiszem, a suli kosárlabda csapatának volt oszlopos tagja, vagy valami hasonló A sors úgy hozta, hogy párszor hazakísért. Én örültem a dolognak. Addigra már – mint a huszadik század tévénéző gyermeke – rengeteg izgalmas dolgot tudtam a szexről, szerelemről; na ja, hogy érdekelt részletesebben is! Az utolsó alkalommal egészen későn értünk haza. Sötétedett, tavasz volt, friss illatú, langyos tavasz. Minden úgy történt, ahogy a nagy könyvben meg van írva, némi széptevés után megcsókolt. Én meg beleeresztettem a karmaimat a vállába. Nem dühből, nem haraggal! Nem akartam bántani! Tényleg! Ösztönösen nyúltak meg a körmeim, nem is igazán téptem bele a húsába, épp csak megkarcoltam. Kiáltva ugrott hátra. Aztán csak bámult rám, rémesen ijedt tekintettel. Én valami ostoba mentegetődzést próbáltam eldadogni, majd hirtelen elkapott a pánik, és berohantam. Többet nem találkoztunk. Fogalmam sincs, mi lett vele, hogyan magyarázta végül a vállán futó sebhelyeket. Én nem is akartam emlékezni az esetre. És ennek kapcsán befészkelődött az aggodalom a lelkembe, lehet, hogy ez mindig így lesz? Lehet, hogy a szerelmet nem nekem találták ki, hogy ahhoz embernek kell lenni, teljesen embernek? Nos, ha egy serdülő lánynak szexuális problémái vannak, feltételezem, az anyjához fordul. Én viszont mit kérdezhettem volna tőle? „Mondd, anyu, veled is megesett már, hogy pusztán kedveskedésből véresre karmoltad apu hátát, és kedved lett volna átharapni a torkát?” Nem, nyilvánvaló volt, hogy ember ebben nem adhat tanácsot. Hát maradt Charlie bácsi. Levélhullató, késő nyár volt, mikorra összeszedtem a bátorságom, és feltettem a kérdést. – A mi fajtánk is szokott szerelmes lenni? – Hát persze! De te még fiatal vagy, hogy kölykeid legyenek, egyelőre ne feküdj össze senkivel! – felelte könnyedén, oda sem figyelve az öreg. Azt hiszem, elpirultam. – Nem arra gondoltam, hogy lefekszem valakivel, hanem hogy beleszeretek! – nyögtem ki. Őszinte tekintettel nézett vissza.
– Mi a különbség? – Hát... – háborodtam fel tizennégy életévem ártatlanságával, de igazából nem tudtam felelni. Charlie bácsi egy ideig várt, aztán megveregette a vállam. – Tudod, nem kell ezt ennyire túlbonyolítani! – kezdett el magyarázni. – A faj nem halhat ki, ez a lényege az egésznek. A szex arra való, hogy gyerekek szülessenek, a kérdés további ragozása felesleges. A szerelem már csak hab a tortán. Nem rossz, de a lényeg szempontjából kihagyható – vont vállat. Valószínűleg nem tudtam palástolni a megrökönyödésemet. Ám Charlie bácsi nem óhajtott további magyarázattal szolgálni, hát igyekeztem visszaterelni a társalgást a számomra érdekes dolgok felé. – Tehát... megeshet, hogy találok egy nekem való fiút? Szélesen elvigyorodott, majd megrázta a fejét. – Hát miért ne, kicsi Chris? A te véred erős, világos, hogy sok gyereket meg tudsz szülni, akik öröklik az erődet. És ez látszik is rajtad! Hidd el, találkozol majd férfiakkal, akik ezt észreveszik, akik hozzád méltóan erősek, és maguk is erős kölyköket akarnak. Bizonyos vagyok benne, hogy a megfelelő időben lesz valami fickó, nem is akármilyen, aki az apja lesz a gyerekeidnek. És mi mást akarhatnál? A kérdést költőinek szánta, és magam sem óhajtottam megválaszolni. Talán felesleges részleteznem, hogy egy tizennégy éves leány rózsaszín álmai nem vágnak össze az öreg által felfestett hiperrealista képpel. Ám mindent összevetve megnyugtatott a véleménye. Tehát majd lesz valami, csak ki kell várni! A dolog gyerekszülés része meg határozottan a frászt hozta rám, hát innen kezdve már nem erőltettem annyira az egészet. Nem mondom, hogy kerültem volna a srácokat, de kezdeményezni nem mertem. No és bizakodva vártam, hogy feltűnjön a Charlie bácsi által megjövendölt, hozzám méltó férfi. Az évek teltek, ám a fehér paripás herceg késett, részemről pedig egyre türelmetlenebb lettem. Lassan meggyőződésemmé vált – részben osztálytársnőim beszélgetésébe belehallgatva, részben a tévét és rádiót figyelve – hogy ezen a földtekén én vagyok az utolsó tizenhatnál idősebb szűzleány. A dolog kezdett feszélyezni. És amikor már ott tartottam, hogy mindegy ki, csak jöjjön már, akkor belépett életembe a nagy Ő. Na, erősnek erős volt. Mármint fizikai értelemben. Majdnem két méteres, kigyúrt, csupa izom test, germánosan szőke, kurta hajjal, továbbá huszonnégy karátos, letörhetetlen mosollyal. Foglalkozása is fenemód imponált, kommandós volt a drága, méghozzá a legelitebb fajtából. És ráadásképpen tálcán nyújtotta nekem az élet; hivatalból kénytelen volt beköltözni hozzánk. Hans Dela azok közé a testőrök közé tartozott, akiket apám mellé rendeltek. Hogy megvédjék, ő eredendően tiltakozott ellene, de Olef elintézte a feje felett. Féltették, hogyne feltették volna! John Dirak akkor került előzetes letartóztatásba, a tárgyalása még el sem kezdődött, de fenekestül felbolydult a
város, a sajtó cikkezett, a polgárok ujjongtak – a maffia bosszút fogadott. Apám ennek ellenére nem akart idegent ereszteni a házba, jórészt a gyerekei miatt, ám végül beletörődött, hogy folyamatosan őrizzék. Többek között az imént felvázolt, szőke félisten. Eszméletlenül belezúgtam! Utólag már az a véleményem, hogy egy lelkiismeretes testőr nem kezdeményez viszonyt a megvédendő személy lányával. Ám Hans magabiztosságába bőven belefért, hogy teendőinek ellátása mellett még feszítsen is előttem, aminek jutalmaképpen áhítatosan felnéztem rá. Megtehettem, magasabb volt nálam, ellentétben a legtöbb pasassal, akivel összehozott a sors. Ez is megért egy pontot azon a listán, hogy miért szeretnék leesni a lábamról, lehetőleg egyenesen a karjaiba. Majd ez meg is történt, én pedig egy életre meggyűlöltem a fickót. Mozgalmas egy éjszaka volt, az biztos! Átkozott, elátkozott, hideg, januári éjszaka. Arasznyi hó borult a világra, az ember lehelete szikrázott a már majdnem teli hold ezüst fényében. Apámék valami zsarumulatságra mentek, persze testőrökkel, Hans pedig nálunk maradt, kötelességből. Charlie bácsi éppen Alaszkában kódorgott, bátyám valahol a kertek alatt csavargott, tökéletes volt az alkalom egy szerelmi légyotthoz. Nos, minden tiszteletem azon költőké, akik csodás képekkel, elragadtatott hangon festik le a testi szerelem kisebb-nagyobb csodáit. Biztos igazuk van. Velük biztos így esett. Nekik nyilván nem kellett arra figyelniük, hogy közben ne tépjék apró cafatokra a partnerüket. Én viszont egyadta frászban voltam végig, hogy elő ne csússzanak karmaim, hogy bele ne mélyesszem fogam az oly ingerlően közel lévő férfinyakba. Borzalmas volt. De túléltem minden hiba nélkül, és túlélte Hans is, hála önuralmamnak. Ám ő nem vette észre, hogy mennyire semmin múlt az élete! Nem, ő a végén vigyorogva hanyatt feküdt, majd feltette a lehető legrosszabb kérdést: – Ugye jó volt, nagylány? Elborult az agyam. Épp csak arra volt még erőm, hogy felpattanjak, mielőtt szétverem az arcát. – Ja! – mordultam oda, és kirohantam a fürdőszobába. Becsaptam magam mögött az ajtót, nekitámaszkodtam a falnak, és megkíséreltem összeszedni magam Amúgy sem túl stabil lelki egyensúlyom épp a holdban járt, karmommal ütemesen csikorgattam a csempét, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy nem feltétlen muszáj megölnöm a szobámban tartózkodó pasast. Hogy közben megérkezett bátyám, azt nem vettem észre. Ő sem engem. Fáradt volt, beesett az ágyába, és részéről aludt volna, ha bele nem nézek a tükörbe. De véletlenül belenéztem. Csak egy kurta pillanatra! Habzó pofájú, sem emberre, sem farkasra nem hasonlító fenevad bömbölt odaát. Ma már nem ijednék meg tőle, számtalanszor láttam hasonlót az elmúlt fél évben, de ez volt az első rémlátomás, amivel a tükör megörvendeztetett. Kiáltottam és ütöttem, az üveg ezer szilánkot vetve robbant szét.
Egy hiba volt csak ezzel; a fürdőszoba két oldalán lévő két szobában két olyan pasas dekkolt, akik egy ijedt kiáltásra azonnal harcra készen pattannak talpra. Megtörtént ez is. Hans pisztolyt rántott, ám amúgy igen hiányos öltözetben robbant be a fürdőszobába, a másik oldalon bátyám érkezett kurta pizsamájában, továbbá tíz éles karommal és négy jólfejlett tépő foggal felszerelve. És nem habozott sokat, amikor azt látta, hogy a fürdőszobában egy meztelen, ám fegyveres férfi terrorizálja a húgát. Mert ő ezt látta. Hans meg azt, hogy egy lángoló szemű őrült tépi fel az ajtót, és jön, mint a halál. Összeverekedtek. Veszett dühvel próbáltam szétpofozni őket, végtelen másodpercekbe telt, míg sikerült. És amint felismerték egymást, rögtön magyarázatot követeltek. Tőlem! Én pedig elszaladtam. Lerobogtam a lépcsőn, feltéptem az ajtót, és rohantam. A kerítést már farkasként ugrottam ám, aztán csak futottam. Neki a hideg, szikrázó éjszakának. Egyedül, mindössze Holdtestvér kísért nyugodt, ezüst fénnyel világítva az utat. Fel, a hegyekbe. Hansot aznap este mentő vitte el, törött kézzel és komoly agyrázkódással. Christiant már nem találták ott, ő szintén megpucolt a helyszínről, amint rájött, hogy mi történt. Utánam futott, de ő előrelátóbb volt, hozott meleg ruhát, hogy ne szögezzen farkasbundámba a hideg. Ám ember lépteivel csak hajnaltájt ért utol. Majdnem megtéptem, de aztán valahogy csak megbékéltünk egymással. Elmeséltem neki dicstelen kalandomat, ő pedig nem nevetett ki, inkább Hansot gúnyolta, meg általában az „egész agyalágyult majombagázs”-t. Aztán, ha már ott volt, sztorizott a saját kalandjaiból, engem vigasztalandó először maga is kudarcait emlegetve. Féléjszakás kalandok, bárok és lokálok, könnyű nők, csattanó pofonok. Megnevettetett. Végül jól szórakoztunk fehér hegyoldalakon sétálva, egymás szavába vágva fecsegtünk a szexről, és a hozzá kapcsolódó, csekélyke tapasztalatainkról. Jó volt. Délre értünk haza. De akkor az apánk már az intenzíven feküdt, tüdőlövéssel. * * * Eh, de ez már nem tartozik ide, rázom meg a fejem. Hansot a múlt héten láttam először azóta, és mit mondjak, immár csipetnyi szimpátiát sem érzek iránta. Hogy ő ott folytatná, ahol abbahagytuk. Nos, ez az ő baja, ő fog pofára esni. Én immár másba vagyok fülig szerelmes, egy égkék szemű, végtelen türelmű, éles eszű, tökéletes és átmenetileg féllábú férfiba Aki holnap vacsorázni jön hozzám! Álmodozva libbenek be a házba, ám azonnal visszarángat a földre a feltámadó huzat. Idegen illatot hoz, de rögtön meg is nyugtat, bátyám is itt van a közelben. Csukott szemmel szimatolok, majd benyitok apánk dolgozószobájába. A széles íróasztalon olvasólámpa ég, körötte két, ármányos terveket forraló fickó gubbaszt. Legalábbis bátyám pillantásából azt olvasom ki, hogy valami
végtelenül titkos összeesküvést zavartam meg. A másik, idegen pasas szenvtelen arccal, a meghökkenés legkisebb jele nélkül emeli rám tekintetét. Jól karbantartott negyvenesnek néz ki, és a meleg ellenére zakót visel. Gyanúsan lecsúszott válltömésekkel. – Helló, bátyuskám! Miféle csínyen töröd megint azt a szép, buksi fejed? – köszönök kedélyesen. Christian rám bámul, és ő elfelejt köszönni. – Hát te meg hol jártál? Úgy néz ki az arcod, mint amin áthajtott egy kocsi! – morog, majd az idegen felé fordul. – Ez a húgom, tudod – magyarázza olyan hangon, mintha lecsúszott, alkoholista rokonát mentegetné az ismeretlen előtt. És ezzel a részéről celebrálta a bemutatást is. – Ha konspirálsz, ne hagyj ki belőle, mert megyek apánkhoz árulkodni! Ezt nyugodtan tekintheted fenyegetésnek is! – válaszolom fesztelenül, de ezt már az idegen sem tűrheti szó nélkül. – Kisasszony, higgye el, az Ön édesapja már tud mindenről! És megkérhetném, hogy hagyjon minket dolgozni? Szemem tágra nyílik, de nincs mese, jól hallottam, itt valaki munkát emlegetett, méghozzá a bátyámmal kapcsolatban! Tehát világvége várható, vagy legalábbis főbe lövés, idézem fel legutóbbi küldetését, majd elvigyorodom. – Jó, már megyek is! De aztán ne fussatok hozzám segítségért ha bajban lesztek! – emelem égnek kényeskedve az orrom, majd távozom, még mindig fél centivel a padló felett. Bátyám hüledezik, az idegen faarca mögé zárja érzelmeit. Én meg rájuk csapom az ajtót, és felsietek. Egyenesen a fürdőszobába, ahol a tükörbe meredve megszemlélem, miért néz ki úgy az arcom, mint amin áthajtott egy kocsi. Nos, leginkább azért, mert egy autó alvázából olaj csorgott az orromra, amit aztán egy zsebkendővel tökéletesen elmázoltam. Lui Vang bizonyosan komoly szimpátiát érez irányomban, ha képes volt így megcsókolni, vonom le a konzekvenciát, majd ábrándosan megnyalogatom az ajkam, ott, ahol a pasas ajka hozzámért. Végül dudolászva beállok a tus alá. Aztán eszembe jut, hogy előbb talán le kellett volna vetkőzni, hát megteszem, szétszórom immár vizes ruháimat, jut belőle mindenhova. Alapos mosakodás után buzgó fogmosás következik, holnap jó benyomást szeretnék tenni a fickóra! A tükör immár megmakacsolja magát, és mindenféle fekete árnyakkal kedveskedik, de jelen helyzetben egyszerűen nem vagyok hajlandó frászt kapni tőle. Nyelvet öltök az üvegre, és befordítom a fal felé. Az összes tükör megpukkadhat, Hans Dela pedig dögöljön meg! Sőt, Holdtestvér is simán fejre állhat, momentán nem érdekel. Szerelmes vagyok! Vakon fésülök frizurát magamnak, majd öltözni kezdek. Szekrényem mélyéről túrok ruhát, sosem hordott szoknyák, finom selyemblúzok között keresek megfelelőt. Vajon mi tetszene leginkább az oly remek ízléssel megáldott újságírónak? Végül egy haloványkék, ujjatlan ruhánál maradok, bő szoknyája magasba
száll, ahogy megperdülök. Csinos topánkát választok mellé, majd einstandolom anyám ittfelejtett sminkkészletét, és nekilátok kifesteni magam. Már majdnem kész vagyok, mikor odalent csapódik az ajtó, majd felzúg egy autó az utcában. Aha, tehát a titokzatos idegen távozott, merengek, és mégsem a diszkrét, rózsaszínes, hanem az agresszíven vörös rúzs mellett döntök. Hamarosan bátyám léptei kopognak a lépcsőn. Amint felér, rögtön kiabálni kezd. – Muszáj volt megzavarnod minket, te korcs? – üvöltözik. Micsoda közönséges egy pasas! – Minek hozod haza konspirálni, te rühes eb? – kiabálok vissza kedélyesen. – Amúgy ki volt a pasas? – A főnököm! – Nahát, nem tudtam, hogy neked olyan is van! – csodálkozom szívbőljövőn. Bátyám belép a fürdőszobába, és válaszra nyitja a száját. Majd úgy marad. – Te megvesztél – szögezi le, amint túljut a látványom okozta sokkon. – Nem tetszik? – kérdem, és megpördülök a tengelyem körül. A szoknya engedelmesen a magasba száll, láthatóvá téve, hogy eleganciám nem felületes; a ruhához illő csipkebugyit húztam. Bátyám kicsit meghal a látványtól. – Hova készülsz? – hörgi elhaló hangon. – Hát nem mindegy hova? A lényeg, hogy kivel! – A motoros vagány vagy a firkász? – kérdi felelősségre vonón, majd angyali mosolyom láttán dönt. – Tehát a firkász. Te is jóba tudsz belezúgni! – méltatlankodik. – De mennyire jóba! Holnap randizom vele! Ma este maffiózólesen voltunk, a Cliffben. Édes kettesben, tudod, milyen romantikus egy parkolóház? Azok a tompa fények, a könnyű szél, ahogy a papírszemetet terelgeti a betonon! Ah, édes szerelem! Aztán jöttek a rosszfiúk, és jól meglestük őket. Egy nagy, fekete limuzinnal érkeztek, és kis fehér csomagocskákat rakodtak át belőle, négy másik kocsiba. Na mit gondolsz, mi volt a csomagokban? – Ööö... – válaszolja bátyám, és nem tűnik úgy, mint aki követi elbeszélésem. Nem zavartatom magam, rávezetem a megoldásra. – Olyan illata volt, hogy repülni lett volna kedvem tőle! – Koksz? – tippel. – Vagy valami más, ám hozzá hasonlatosan drog. Mindegy, a cuccot széthordták. Lui szerint immár nem merik használni a régi raktáraikat, és ezért kiürítik azokat. Ez a szállítmány minden valószínűség szerint a Rampból valódobom be merészen a fél füllel hallott nevet. Bátyám ettől végre megelevenedik, és rögtön átmegy bosszúsba. – A francba! Pont most terveztük el, hogy holnap este rajtaütünk azon a gyártelepen! De ezek szerint erről lemaradtunk! – Mint a borravaló, bátyuskám! Ám nincs hiba, szerencsére én hallottam, hova mentek azok a kocsik!
– Hova? – derül fel. – Az imént nem megmondtam, hogy ne gyertek hozzám segítségért, ha elakadtok? – kérdem kényeskedve. Bátyám visszavicsorog, és beleereszti a karmait az ajtófélfába. Pedig az aztán igazán nem tehet semmiről! – Na jó, elmondok mindent, amit tudok, hiszen testvérek között nincs helye a titkolódzásnak! – szánom meg végül, ám ettől sem lesz boldogabb. – És cserébe azt kéred, hogy mondjam el, ki a pasas, aki az imént itt volt, igaz? – Nem is vagy olyan reménytelen eset, te nyomorék korcs! – Rongyszőnyegpótlék! – vág vissza, de aztán csak mesélni kezd. – A figura neve Lane Aratto. Ő annak a csapatnak a főnöke, ahova bekerültem, még a télen. Tudod, ahol kiképeztek, mielőtt Dél-Amerikába mentem. Amikor hazajöttem, nála is bejelentkeztem, és most félig-meddig megint a kommandóhoz tartozom. – Kommandó? – visszhangzom hitetlenkedve, majd elnevetem magam. – Hülye csitri! – morog rám bátyám, és gőgösen felhúzza az orrát. – Ha jól emlékszem, alig huszonnégy órája tettük le a nagyesküt apánknak és Olefnek is, hogy őszig a rendőrség közelébe sem megyünk – intem, ahogy el tudom fojtani nevethetnékemet. – Azt ígértük, hogy nem csinálunk agyatlan magánakciókat. De ugye egy szervezett kommandó részeként, annak főnökének a tudtával cselekedni, az nem agyatlan magánakció – védekezik. Mert, hogy ilyen fickó a bátyám. Ha kivágják a főkapun, visszamegy a hátsó ajtón a zsarukhoz. – És apánk tényleg tudja? – érdeklődöm. – Ismered! Biztosan sejti! – Ó, biztosan! – emelem égnek a tekintetem, arcom angyali ártatlanságot sugall. Christian nem bírja sokáig nézni, lezárja a témát. – Erről ennyit. Most te jössz, hova mentek azok a kocsik? – Az egyik a Sziporkába – felelem. Christian meg sem szólal, nyilván várja a folytatást. Ám hiába, így végül csak megmukkan. – És? – Mit és? Gyerünk, kapj fel valami göncöt, de elegánsát ám, a Sziporka előkelő hely! Még alig múlt egy; ha sietünk, odaérünk a zárás előtt, és körbeszimatolhatunk! Persze, csak ha van kedved – teszem még hozzá, ám tudom a választ. – Hogyne lenne! – vigyorodik el bátyám, és már megy is öltözködni. A szobája közepén torpan meg, és fordul vissza. – Hé, álljon meg a menet! – mutat rám gyanakodva. – Semmi duma a megfontoltságról, se prédikáció a felelőtlenség káros hatásairól vagy a zsaruk
köreinek tiszteletben tartásáról? Csak úgy, egyszerűen bele a közepébe? Biztos jól érzed magad, húgocskám? – Persze, csak siess már! – torkollom le – Jót tett neked a pasas – vélekedik, de már csak magának, aztán villámként öltözik, szakadásmentes farmert meg egy egészen szalonképes inget ölt magára, végül még egy sosem használt zakót is a váltan kanyarít! Röhejesen néz ki benne, de visszafogom magam, és nem teszek megjegyzéseket. Öt perc múlva már a Nissannal repülünk, bele a holdfényes éjszakába. * * * Rohadtul drága hely ám a Sziporka, csupa színes fény, diszkrét zene, alulról megvilágított üveg táncparkett, és sok-sok bonyolult koktélt tartalmazó itallap. Ez utóbbit hosszan megszemlélem, amint sikerül elvegyülnünk a hely nívós közönségében. Mert hát sikerül, nem is rosszul. Bátyám ügyesen adja az úriembert, visszafogottan szemlélődik, senkit sem akar felpofozni, és udvariasan faggatja a pincért a bizarrnál bizarrabb fantázianevek által jelölt löttyökről. Végül egy Kék madarat és egy Kaliforniai nyaralást rendelünk, minek jutalmaképp végre lekopik a buzgó alkalmazott – Nos, hogyan tovább? – dől előre Christian, és tettre készen megtámaszkodik a szék karfáján. Elnézek a zenekar felé, majd vállat vonok. – Mit tudom én! – Mindenféle terv nélkül jöttünk ide? – hüledezik bátyám. – Esett már hasonló a családban – mosolygok rá bocsánatkérően. Ám Christiant nem lehet zavarba hozni. – Oké, akkor átveszem az irányítást! – húzza ki magát. – Először is, kiszúrunk valami gyanús pasast, megkörnyékezed, és megpróbálsz valami drogot venni tőle. Ha rááll, akkor kicsalod, én utánatok osonok, odakint pedig kiszedjük belőle, hogy hol van a cucc. Tetszik? – Nem, de rajta, csináljuk! Mutass egy alvilági figurát! – intek körbe a selyeminges, kinyalt fickók, és a mütyürke szoknyát, kivágott felsőt viselő nők csőcselékén. – Az a kopaszodó, a bárpultnál – választ bátyám habozás nélkül. – Rendben, megyek! És már teszem is. Tényleg eszem vesztettem! Ez lenne a szerelem? No, de lehet is értelmes dolgokról gondolkodni, ha az ember előtt állandóan egy végtelen kékségű szempár lebeg? Közben mellé libbenek a menőn öltözött és nagyon kopasz, középkorú fickónak, édesen rámosolygok, majd feltornázom magam az egyik bárszékre. – Helló! – mosolygok a megtermett figurára, és gátlástalanul mellé könyökölök a pulton.
– Mi van, pici? – mér fel, és a szagán érzem, már azt latolgatja, milyen lehetek meztelenül. Nem számít, mire jut, egy másik férfi idevágó véleménye sokkal inkább érdekelne, de Lui társaságát holnap nyolcig nélkülözni vagyok kénytelen, sajnos. – Mi lenne, ha meginnánk egy italt? – kérdem, mivel úgy hallottam valahol, a bárpultnál ezzel a formulával ismerkednek az emberek. Még egyszer végigmér, majd ragacsos mosolyra búzza az ajkát. – Mit rendeljek? – Amit magadnak! – bökök a pohara felé, amiben barnás, és undorítóan alkoholszagú izé lötyög. – Dupla whisky, tisztán? – kérdi hitetlenkedve. – A kedvencem! – hagyom rá, mire magába fojtja kétkedését, és rendel belőle, majd agyam főzésébe kezd. – Még nem láttalak itt, picike. – Ó, ritkán járok erre! De ma nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, és olyan unalmas lett volna egyedül tölteni az estét, no meg az éjszakát, hát beugrottam – fecsegek könnyedén, igyekszem kedvesen pislogni. Az az igazság, tippem sincs, hogy hogyan kéne illendően felvezetni, hogy neppernek nézem, hát egyelőre hagyom, hogy az események sodorjanak. Ennek értelmében nem tépem szét a kopasz fickót, amikor bizalmasan megveregeti a kezem. – Én sem kedvelem a magányt. Ennyiben jól összeillünk, igaz? – Persze! – hagyom rá. Nagy tapló ez a fószer, Lui nyilván sokkal elegánsabban csinálná! Lehet hogy holnap el kéne mennem vele egy hasonló helyre? Közben megérkezik a whisky a fickó is kézbe emeli a sajátját, tósztot mond. – Rád és rám... azaz kettőnkre – búgja, és helyből felhajtja az italt. Én is a kezembe kapom, és megkísérlem kecsesen tartani, illetve társalogni egy kicsit felette, de nem megy. Alighogy kinyitom a szám, már köhöghetnékem is támad, szemkaparóan büdös a kis lötty. Nem is vacakolok vele sokat, én is egyben lehajtom, csak hogy minél rövidebb ideig kelljen elviselnem közelségét. – Hm, te aztán nem hezitálsz sokat! Mindenütt ilyen a tempód? – kérdi a fószer álmélkodva, és rondán nevet mellé. – Ilyen a tempóm! – hagyom rá, ezzel is telik az idő – Iszunk még egyet? Végül is, ha kicsit részegebb lesz, csak könnyebben boldogulok vele! – Igyunk! – hagyja rám, és ismét int a pincérnek. Kél újabb ital jön, kurta koccintás után lehajtjuk. – Te gyakorló alkoholista vagy? – Nem szoktam inni, de ha gondolod, csak a kedvedért jöhet még egy! Vajon mennyi kell a pasasnak, hogy engedékenyre puhuljon? Mivel én semmit sem érzek az alkohol mérgező hatásából, mindössze apró, rövid kis émelygést, amikor felhajtom, hát csak tippelni tudok. Még egy belefér!
– Remélem, ezt nem akarod húzóra! – csóválja a fejét, ahogy megjön a következő kör. – Miért ne? – kacérkodom. – Persze, ha nem bírod... Ezzel a felvezetéssel persze bírja. – Akár még egyet is! – büszkélkedik, és nagyon egyenesen ül. Lehet, hogy még bele kéne tölteni még egyet, hogy kidőljön? – Legyen! A pincér fejcsóválva tölt, és immár el sem teszi az üveget, csak picit hátra lép, érdeklődve szemléli az eseményeket. Ezt is felhajtjuk. Összehúzott szemmel méregetem a pasast. Az arca mintha egy kicsit pirosabb lenne, és immár határozottan a combomon támaszkodik. Undorítóan izzad a tenyere, nem úgy, mint Luinak, akinek bezzeg egyetlen érintésétől feláll a tarkómon a szőr. – Ha akarod, még ihatunk! – nevet rám. – Biztos nem lesz sok? – Amíg te bírod, addig én is! Ezt kötve hiszem, de azért hagyom, hogy rendeljen még. A pincér mellé hozzácsapódik a társa, és remek fülemnek köszönhetően a zene csapta zajban is meghallom, arra fogadnak, melyikünk fog előbb kidőlni. Iszunk. – Még két dupla whiskyt! – csap a pultra a pasas. – Nem hiszem, hogy jó ötlet! – tolom el tőle a poharat – De, ha én mondom! Velem nem szoktak ellenkezni, igaz, pici? – és felém hajol, hogy összenyálazza a pofámat. Kitérek előle, aztán elkapom, ahogy leszédülne a székről. – Te, én igazából csak egy kis kokaint akartam tőled venni! – magyarázkodom közben, de nem figyel rám. – Ha iszom, akkor iszol, és aztán hazaviszlek a Jaguáromban, jó? – javasolja, én meg eltartom magamtól, mivel nagyon büdös. Aggódva tekintek körbe, segítségén kutatva. Bátyám persze fütyül rám, és a parketten táncoló csajokat bámulja, egyetlen elérhető elem a két pincér a bárpult mögött. – Mit lehet ezzel ilyenkor csinálni? – kérdem, méghozzá azt, aki rám fogadott, remélve, ő most éppen kedvel engem. – Talán azt javasolnám, támassza a pultra. – Kösz a tippet! – mosolygok rá egy kurta pillanatra, majd felemelem a fickót a székére, és együttes erővel elrendezzük, hogy ne dőljön el. – Maga nagyon jól bírja az italt! – dicsér közben. – Azt bírom, ezért vagyok kénytelen erősebb szerekhez fordulni. Nem tudna tippet adni, hol vehetnék egy kis kokszot? – dobom be, de erre csak sajnálkozva mosolyog. – Sajnálom, ebben nem segíthetek. Nos, ha nem, akkor nem. Minek erőltessem a dolgot, ha nem megy? Hisz
mennyivel egyszerűbb visszamenni a bátyámhoz azzal, hogy ez a terv nem jött be, találjon ki valami okosabbat. Már indulnék, amikor a másik oldalamról valaki megszólít. – Kisasszony! Rögtön magamra veszem a megszólítást, csinos, kék selyemruhám indokolttá teszi, hogy lekisasszonyozzanak. Remélhetőleg Luinak is tetszeni fog! – Igen? – nézek az új pasasra. Feketén ragyogó öltönyt visel, melyet majdnem szétfeszít széles mellkasa. – Az imént nem biztos, hogy jól hallottam, de... – és elhal a hangja. Mellélépek, egészen közel, és rámosolygok. A mögötte csillogó tükörfalban ellenőrzöm, hogy tényleg nem vicsorról van szó, hanem édes, női mosolyról. Muszáj gyakorolnom, holnap szükségem lesz rá! – Talán tudna segíteni? – Talán tudnék! Lehet, hogy választ vár, én csak biztatóan mosolygok, majd mikor megunom, akkor is csak éppen intek. – Hát rajta! Segítsen! Zavartan körbenéz, majd dönt. – Jöjjön!– nyújtja a karját. Belekapaszkodom, és hagyom, hogy kivezessen. Igyekszem hozzá igazítani a lépteimet, de emelt sarkú topánkában kicsit furcsa a járás. Lehet, hagy holnap mégis egy snassz sarut húzok, elegancia ide vagy oda, hiszen nagyon hülyén nézne ki, ha lépten-nyomon orra buknék randizás közben! Míg ezen filózom, elhagyjuk a mulatót, és befordulunk a nem sokkal mellette nyíló, sötétebb utcába. Isteni, ennél jobb helyet nem is választhatott volna az ürge! Ezzel együtt merül fel bennem, hogy talán nem is nepper a szerencsétlen, csak egy mezei szatír, aki mindössze meg akar erőszakolni. Ám e tekintetben gyorsan megnyugtat. – Tehát, egy gramm kokain egy lepedő. Mennyi kell? – Adjon négy grammot, azzal egy ideig elleszek – felelem könnyedén. A pénz nem számít. Nem tervezek fizetni. Feltéve, ha idejében megérkezik bátyám. Ám hiába lesek ki az utcára, Christian sehol. Vajon felfogta, hogy követnie kellett, annak ellenére, hogy nem az ő általa megjelölt maffiózóval távoztam? – Oké, adom – mondja közben az ürge, és zakója belső zsebébe nyúl, majd mielőtt olyan nagyon tiltakozhatnék, elővesz egy bilincset, és rámkattintja. Felvont szemöldökkel meredek magam előtt összeláncolt csuklóimra. Nahát! Majd felnézek a pacákra, magyarázatot várva. – Illegális drogkereskedelemben való részvétel alapos gyanújával letartóztatom – indokolja tettét, majd karon ragad, hogy elvezessen. Christian ezt a pillanatot választja, hogy elibünk pottyanjon a tetőről. – Állj meg haver, mancsokat fel, arccal a falnak! Gyorsan! – parancsolja, és nem érti, hogy szavainak miért nincs foganatja, hát folytatja a nagymenő dumát.
– Ha nem engedelmeskedsz, a húgom lelő. Fegyver van nála! – fenyegetődzik, és sürgetve rám néz, tegyek már valamit. Barátian mosolyogva az orra elé tolom összebilincselt csuklómat. – Az ürge zsaru – magyarázkodom mellé. Christian leejti az állát. A rendőr közben magához tér, és fegyvert húz. – Tehát, ahogy az imént mondtad, kezeket fel, arccal a falnak. És mögötted ott a társam, szintén fegyverrel – teszi még hozzá, mire a sikátorból előkerül még egy árny. No igen, a zsaruk párban járnak. Az újonnan jött fakabát gyorsan a falhoz tereli bátyámat, aki megdöbbenésében tűri az atrocitást. – Hogy lehettél hülye egy zsarut kifogni? – szid közben engem. – A te ötleted volt, hogy menjek oda valakihez! – feleselek. – Kuss! – igyekszik visszafogni minket az egyes számú rendőr, kevés sikerrel. – De én nem ezt az ürgét mondtam, hanem a másikat! – morog bátyám. – Az tisztességes bűnözőnek nézett ki! – Sajnálom, az hamarabb leamortizálódott, mint hogy szóba hozhattam volna neki a témát! – Mondom, kuss! – ismétli az egyes számú, és a falhoz löki Christiant, aki erre épp csak felmordul. Normális körülmények közön habozás nélkül leütné azt az idegent, aki ily bizalmas módon mer bánni vele, de most épp rám haragszik, és ez leköti a fiút. – És ha már eljöttél egy zsaruval, mién hagytad, hogy megbilincseljen? – értetlenkedik tovább, arccal a falnak, míg a közeg kiforgatja a zsebeit. – Mién ne hagytam volna, hogy megbilincseljen? Gondoltam, majd jössz, és jól kimagyarázol. Amúgy rajta, mondd meg neki ki vagy; és mit keresel itt! – Majd akkor magyarázkodom, ha jónak látom! – dörren rám, csak hogy ne legyen igazam, majd hátratekeri a fejét, és megpróbál az őt motozó zsaru szemébe nézni. – Oké, fiúk, én is a céghez tartozom, most már leszállhattok rólam! – Nincs nála igazolvány – közli a kettes számú fakabát a társával. – Majd bent igazolod magad, haver – morogja a másik, és láthatóan nem hisz Christiannak. – Ó, a fene vigye el! – káromkodom, és hirtelen elmegy a kedvem az egésztől. Őrszoba, hivatalos macerák, miegymás. Ismerve a cég tempóját tutira lekésem a holnapi randimat! Mit fog szólni Lui, ha nem talál otthon? – Miért nem hoztad d a papírjaidat, te hülye korcs! – Mert fenemód siettettél, te keverék eb! – Azonnal hagyjátok abba a pofázást! – emeli fel a hangját az egyes számú rendőr, aztán bilincs kerül bátyám kezére is. Csekély elégtétel, hogy neki hátracsavarták a kezét, míg az enyém elöl van, ami azért jóval kényelmesebb. Ám a tényen nem változtat, a két zsaru elvezet minket. Persze, megverhetnénk őket, de ugyan minek? Így is, úgy is eljut az eset
híre apánk fülébe, tehát a fejmosást nem kerülhetjük el. Szomorú. Vajon megengedik majd, hogy a fogdából telefonáljak égszín tekintetű szerelmemnek? Biztos. És igen, az, hogy letartóztattak, az egy jó indok, azzal nem ciki felhívni. Nem tűnik úgy, hogy csak a hangját szeretném hallani. Én ilyesmiken merengek, rózsaszín fellegek között járva, miközben a kocsijuk felé terelnek a zsaruk, ellenben bátyám jelen van, tompán hörög, és ezenfelül figyel is. A sarok előtt felkapja a fejét, megtorpan. A mögötte törtető zsaru felkenődik széles hátára, de nem foglalkozik vele. – A sarkon túl sokan várnak... – sziszegi, szeme résnyire szűkül. – Mozgás! – lök rajta nagyot a rend türelmetlen őre Bátyám kilép a sarok takarásából, majd helyből hasra a vágódik. Jól teszi, így elkerüli a semmiből érkező ütést, ami a mögötte nyomuló zsaru pofáján csattan. Erre megelevenednek a rendőrök, fegyver után kapnak, de késő, sokan álltak lesben a sarok mögött, és most gyorsan körbevesznek minket. Egyik lábamról másikra helyezve a súlyt szemlélődöm, míg az újonnan jöttek szétverik a két rendőrt, akik letartóztatottak minket. Velem szinte senki sem törődik, mindössze egy behemót pasas akar lelökni a földre, de előle kitérek, és alattomosan elgáncsolom. Aztán kihátrálok a fal mellé. Nem akarok verekedni, tönkremenne belé a ruhám, aminek nem örülnék. Hisz holnap jelenésem van benne? Christian is passzív, leginkább azért, mert földön fekve, hátra bilincselt kézzel nehéz aktívnak lenni. Így, ha már a teste tehetetlen, hát a fejét használja. Azaz, ha láb kerül a közelébe, izomból belefejel, tekintet nélkül az illető végtag hovatartozására. Ám mindez kevés, az újonnan jöttek se perc alatt szétverik a két zsarut, majd mind a négyünket megragadnak, és toloncolni kezdenek, több fegyver is felvillan, acélszag keveredik a verekedés fakasztotta izzadságbűzbe. Hamarosan egy betonpadlójú, ablaktalan garázsban találom magam. Vagy négy kocsi parkol a jókora teremben, belőle kettő ponyvával letakarva, de még így is sok a szabad hely. Mi az utcáról jöttünk be, szemközt ajtó nyílik, ki tudja, hova. Az arctalan idegenek közül pedig végre kiválik egy figura, hogy megmagyarázza a minket ért atrocitást. – Haver, tudod-e, hogy nagy szarban vagy? – hajol az egyes számú zsaruhoz. Az a földön fekszik, hátán két verőlegénnyel, de a válasza inkább dühös, mint aggódó. – Te vagy szarban, nagyfiú! – Figyelj, mi nem szeretjük a konkurenciát, különösen, ha az betolakodik a területünkre! Ki küldött? Tehát az újak a Sziporka lojális alkalmazottjai, és ők is bevették a két zsaru játékát, mely szerint ők nepperek. Azaz a fakabátok tényleg bajban vannak, ideje közbelépni! – Hé, fiúk, ez tök érdekes, de nem szedné ezt le rólam valaki? – emelem feléjük összebilincselt kezem.
Mindenki rámnéz. Merthogy eddig a kutya sem figyelt rám, egyszerűen otthagytak a garázs közepén, ellenben a két zsaruval és bátyámmal, akiket szépen, egyentávolságra lefektettek a betonra. – Na, figyeljetek, nekem lilám sincs róla, mit csináltok, én csak egy kis kokót akartam venni! Erre már ti vagytok a másodikok, akik molesztáltok! Szóval mennék, bár ha van nálatok anyag, akkor előbb még vásárolnék is. Szabad? – érdeklődöm, továbbra is tartva magam a Christian által kijelölt meséhez. Nos, a többség hülyének néz. – A húgom. Idült, és napok óta elvonási tünetei vannak. Én nem várnám meg, míg dühöngeni kezd – mellékel hozzám használati utasítást bátyám. – Szóval ti csak vásárolnátok? – kérdi a főnökszerű pasas. – Vásárolnánk, és mennénk – helyesbít Christian. – Ők tényleg csak kuncsaftok, hallottam, ahogy a kiscsaj vásárolni akart Lopeztől, csak éppen az a barom kiütötte magát, mielőtt az üzletre tértek volna – veti oda az egyik maffiózó. A vezér szeme összeszűkül, szinte látom, hogy csikorognak odabent a fogaskerekek, pedig ez aztán képzavar a javából. Úgy sejtem, azt mérlegeli, mennyire fontos az üzleti jó híre, érdemes-e két vevőt likvidálni azért, amit eddig láttak. – Tehát ti Lopez kuncsaftjai vagytok? – kérdi végül, alapos megfontolás után. – Aha! Én már a Jaguárjában is ültem! – dobom be merészen, mire a főnök mindent tudón bólint – Rendben, mehettek. De ha fecsegni mertek! – emeli fel a hangját, és fenyegetően ökölbe zárja a kezét. Christian – színészi képességeihez képest – jól adja, hogy megszeppent – Persze, már itt sem vagyunk, sőt, itt sem voltunk! – bizonygatja, mire a vezér int, szedjék le rólunk a bilincset. Az egyik pasas fél kézzel fegyverébe kapaszkodva megmotozza a zsarukat, majd mikor megleli a kulcsot, talpra rántja Christiant, és leszedi az acélkarperecet róla. Vajon van-e annyi esze bátyuskámnak, hogy megvárja, míg engem is eloldoznak? Nos, azonnal kiderül, hogy nincs. Bátyám, amint megszabadul, már cselekszik is. Elkapja a fickó nyakát kicsavarja a kezéből a fegyvert, és már maga elé is rántotta pajzsnak. Két lépéssel behátrál a falhoz, a frissen zsákmányolt fegyvert túsza halántékához nyomja. – Oké fiúk, fegyvert letenni, arccal a földre! – szavalja komolyan. Körberöhögik. – Hé, te gyerek, nagyon megjárod, ha ugrálni mersz. Engedd el a fiút és vissza a földre! – egyenesedik fel a zsaru mellől a főnök – Ha nem engedelmeskedtek, szétloccsantom a haverotok fejét! – keménykedik Christian.
– Ha nem engedelmeskedsz, keresztüllövöm a húgod! – kontrázik a főnök, és rámemeli a pisztolyát. Ó, anyám, sóhajtok magamban. Nem hagyhatom, hogy főbe lőjenek, hisz akkor lekésem a holnapi randimat! Segélykérőn nézek bátyámra, töretlenül bízva, hogy kitalál valami okosat. Ám Christian persze nem cáfol rá természetére. – Egy cseppet sem aggódom a húgom miatt! Hamarabb fegyverez le, mint ahogy meghúznád a ravaszt, és akármelyik emberedet szétveri, még összebilincselt kézzel is! – Hasra, vagy kipróbálom, mennyire golyóálló a kislány feje! – ugat megszeppenés nélkül a főnök. Hirtelen valami apró kis inger kezd motoszkálni a nyelőcsövemben, arra biztatva, töröljem fel a fickó terjedelmes arcával a betont. – Jó, próbáld ki! – hagyja rá bátyám, az én szerető testvérem. – Sőt, fogadhatunk is rá! – Mármint? – kérdi gyanakodva a főnök, és résnyire szűkül a szeme. – Ha van embered, aki meg tudja verni az én összebilincselt kezű kishúgomat, akkor leteszem a fegyvert, és megadom magam. – Christian! – háborodok fel tágra nyílt szemekkel. Bátyám megakadás nélkül folytatja. – Ha viszont az én testvérkém győz, akkor ti teszitek le a fegyvert! – vágja ki, és büszkén néz körbe ajánlatának hatását szemlélve. – Chris, megöllek! – jelentem ki, és alig kapok levegőt a felháborodástól. A többi jelenlévő sem egyöntetűen elragadtatott, ám lassacskán a főnök arcán megjelenik egy csúf gonosz kis mosoly. Világos, most jutott el odáig, hogyha veszít az embere, akkor nem kell megtartania a szavát. Ha meg nyer, az ugye tuti jó neki. – Rendben, gyerek. Ha a húgod is benne van, hogy ronggyá verjék, én nem bánom! – Soha! – morgom az orrom alatt, míg Christian nagy hangon biztosítja, hogy a húga örül, ha laposra klopfolhatja a helyiségben tartózkodó kőagyú barmok egyikét. – Akkor megegyeztünk! Ronez! – hívja egyik emberét a főnök, majd kicsit lejjebb ereszti a pisztolyát, és érdeklődve várja a fejleményeket. Én még vetek egy gyors, reménykedő pillantást a bátyám felé. Hátha felvillan a szemében valami kis szikra, engem biztosítandó, hogy egy nagyon szuper terv apró mellékzöngéjeként kell csak összebilincselt kézzel verekednem, és nem is igazán, mert mindjárt eldózerolja a rosszfiúkat. Ám Christian tekintetében csupáncsak színtiszta őrület lobog, megveszett, zöld lángokkal, mint általában. Jó, tehát nekem most tényleg el kell intéznem a nálam kissé magasabb, Jóval testesebb, izmosabb és büdösebb pasast, akit Roneznek neveznek. – Chris, ezt megkeserülöd! – sziszegem még egyetlen testvéremnek, majd visszafordulok ellenfelem felé, és immár osztatlan figyelemmel mérem fel a mozgását.
Medveszerű. Mit medve, inkább életunt sziklaomlás, völgybe ért lavina, vihar ledöntötte mamutfenyő. Esetlegesen dugó az autópályán. Lassú léptekkel közeledik felém, illő távolságban megáll, rámvigyorog, majd megfeszíti mellizmait. Premier plánban bámulhatom meg a látványt, csak egy farmermellényt visel, alatta semmit, klasszul látszanak kidolgozott, kötélszerű Izmai. De hiába strapálja magát szegényke, labdába sem rúghat Lui arányos, görög istenszobrokat megszégyenítő termete mellett! Kurta mozdulattal lerúgom a cipőmet, szemem egy pillanatra sem veszem le ellenfelemről. – Meghalsz, kislány! – nevet rám biztatóan, majd tekintete végigtáncol a közönségünkön. Merthogy immár ilyesmink is van, az eleddig munkájukat végző maffiózók mintegy varázsütésre változnak át vérre és mulatságra szomjas csőcselékké. Kihúzódnak a fal felé, elegendő helyet hagyva nekünk a pankrációhoz. Ám ez momentán nem érdekel. – Nézd, Ronez, van egy ötletem. Add fel, és akkor mindketten jól járunk! Nem fecséreljük az időnket, és te még néhány bordatörést is megúszhatsz! Na, hogy tetszik? – javaslom neki barátian. – Kislány, te a fél fogamra is kevés vagy! De tudod mit, csak a fél kezem fogom használni, oké? – Az eszed használd, tökfej! Mit gondolsz, miért merek ellened kiállni összeláncolt kézzel? – kiáltok át neki, hátha elgondolkodik. Ám dőreség ebben bízni! Felvetésem ugyan meghökkend, de magabiztosságából nem veszít – Blöffölsz? Dögölj meg! És nekemjön. Mint egy gyorsvonat. Illetve, gyors a fenéket! Kilépek, rúgok, és meg sem várva az eredményt, már odébb is táncolok. Ő hasmánt érkezik, és nagyon gyorsan talpra pattan. Értetlenül letörli a szája sarkán kiserkent vért, aztán vet rám egy nagyon csúf pillantást. Lehet hogy sejt már valamit? Most már óvatosabban közelít meg, és lazán elfeledkezik róla, hogy az imént még azt ígérte, fél kézzel ver laposra. Testsúlyát hol egyik, hol másik lábára helyezve méricskéli, mikor ugorjon. Szeme világítótornyokat megszégyenítő csillanással adja tudtomra, mikor érik meg benne a döntés. Világosan arra számít, ismét megpróbálok kitérni előle, hát nem ezt teszem. Én is felé lendülök, összebilincselt kezem gyomrában csattan. Az ütés ereje egy bikát is letaglózna. De nem ám a velem szemben álló, jól fejlett szarvasmarhát! A pasas lélegzete ugyan kimarad, de a keze ettől nem áll meg. Csillagokat szikráztató pofont kapok, hogy elvesztem az egyensúlyom. Gúzsba kötött kezemmel nem tudom tompítani az esést, nagyot csattanok a betonon, ám rögtön gördülök is tovább, és szinte azonnal talpon vagyok. Az orrom vérzik, és lehet, hogy valami elrepedt az állkapcsom környékén. – Feladod, kislány? – vigyorog rám az ürge, amint levegőhöz jut.
És ami még borzalmasabb, folytatom magamban a kár felmérést, figyelmen kívül hagyva a pasas nagymenőnek szánt dumáját, a ruhám felhasadt a vállamon, sarkam körül lifeg belőle egy sáv, egy másik az oldalamat verdesi. És fellángol örökkön parázsló lelkem. Miben fogok holnap megjelenni? – Ez volt az egyetlen normális ruhám! – sziszegem, és leszegem a fejem. Némán ugrom, nem számít rám, nincs ideje kitérni, védekezni. Összekötött kezem előrelendül, a bilincs kurta fémláncát huroknak használva átvetem a fején, majd megrántom. A fém engedelmesen megfeszül a tarkóján, hátralököm a testsúlyom, hogy a pasas elveszítse egyensúlyát, majd mikor meginog, a fejemmel előre vágok. Nem ájul el elsőre, még üt néhányat, kicsit leszakad a vesém, repednek a bordáim. De nem tud szabadulni kezeim hurkából, másodszor is lecsapok rá. Homlokom sajog, ahogy ismét nekicsattan betonfejének. Hallom, ahogy összetörik az orra, vér fröccsen az arcomba. Újból lefejelem, aztán vége. Lihegve engedem el, kicsúszik a karjaim közül, elterül a földön. Még egy hosszú pillantást szentelek neki, majd mikor megbizonyosodom felőle, hogy megnyugtatóan eszméletlen, felvetem a fejem, hogy felmérjem győzelmem hatását. Megdöbbenésre számítok, csodálkozásra, értetlenkedésre, de csalódnom kell. Immár senki sem figyel rám, sőt! A maffiózóból közönséggé vedlett pacákok most leginkább egy megriasztott baromfiudvar lakóinak tűnnek. Fel sem tudom mérni, ki, miért, merre szalad, mit csinál. A káosz közepében pedig ott áll bátyám, és arcán üdvözült mosollyal verekszik. Fegyverét, túszát már elhagyta valahol, puszta kézzel vág rendet az őt felkoncolni vágyó csőcselékben. Kihátrálok a falig, megtámaszkodom, majd csendesen regenerálódom egy kicsit. Közben elgondolkodva bámulom bátyámat. Hát, be kell vallanom, én igenis egy gyenge nő vagyok hozzá képest. Engem három-négy rosszindulatú melák már legyűrhet, Christiannal viszont semmiféle túlerő nem bír; elég ügyesen mozog, hogy egyszerre csak két-három alak férjen hozzá, és elég kitartó, hogy akár órákig bírja ezt a halálos táncot. Illetve, ellenfeleinek halálos, számára inkább szórakoztató. Most is csak mulatságból verekszik, hisz kézháttal, ököllel üt. Ha komolyan venné, karommal és foggal harcolna. Mivel nem így teszi, megesik, hogy kiütött ellenfelei újból talpra kászálódnak, és ismétlésre kényszerítik, de láthatóan nem bánja, hogy tovább tart a móka. Én viszont pár perc alatt elunom. A levegőt immár normális tempóban szedem, az oldalam sajgása is alábbhagy, semmi sem köt a támaszt nyújtó betonfalhoz. Ellököm magam a hideg kőtől, és nekilátok feltűnésmentesen körbenézni a garázsban. Az egyik, ponyvával letakart kocsiban felismerem a parkolóházban látott egyik masinát. Szórakozottan körbenézek, de mindenkit leköt bátyám grátisz műsorszáma. A maffiózók verekszenek, a két zsaru meg lapul, közvetlen
felettük tombol a vihar. Helyes! Felhajtom a ponyvát a kocsi hátuljáról, majd kinyitom a csomagtartót A makacs zár ugyan tiltakozik, mondván, őt kulcsra zárták, és egyébként is, szuperbiztonsági típus, de egy gyors mozdulattal eltöröm a kis pimasz nyelvét. Odabent egy masszív bőrtáska lapul, ki sem kell nyitnom, tudom mi van benne. Prüszkölnöm kell a rámtörő illatok miatt. Megdörzsölöm az orrom, majd összebilincselt kezembe kapom a táskát és kicipelem a garázs közepére. Ott már minden csendes, a rosszfiúk vízszintesben, bátyám közöttük pózol, keze csípőjén, arcáról földöntúli öröm és végtelen büszkeség sugárzik Látványosan nem veszem észre, a földön fekvő zsarukhoz megyek, leteszem a táskát, majd melléguggolok az egyes számúnak. – Leszednéd végre rólam ezt a vackot? – nyújtom neki oda összebilincselt kezem. A fakabát gyors, ideges pillantást vet bátyámra, majd rám, ám végül előszed egy kulcsot, és megszabadít a fém kényelmetlen ölelésétől. Azonnal talpra pattanok, és immár nem törődve a zsarupárral, bátyámhoz sétálok. – Te kóbor tetűfészek, te nyomorék korcs, te bolhatanya! Kikaparom a szemed, átharapom a torkod, és kicibállak abból a rühes bundádból, te...! Itt levegőt kell vennem, amit bátyám persze kihasznál. – Csak nem haragszol? – ugat közbe meghökkenten. – De haragszom, miszter zseni! – No de miért? – csodálkozik tovább, és zavartan hátra lép Picit megtorpanok, de nincs mese, komolyan nem érti. – Azért, mert habozás nélkül és rád jellemző eszetlenséggel odadobtál verekedni, összekötött kézzel egy nálam kétszer nagyobb verőlegény elé! – Na de hát lazán lecsaptad! És egyébként is, azt hittem, örülsz neki! – Örülök? Minek? – Hát hogy te is verekedhetsz, meg jól megmutathatod nekik, hogy mit érnek a gyenge nőkről alkotott sztereotípiák! Tényleg, csak a kedvedben akartam járni! – mentegeti magát, miközben folyamatosan hátrál előlem. – De én nem akarok senkinek semmit megmutatni! Merthogy én, veled ellentétben, nem vagyok tele mindenféle kisebbségi érzésekkel! – Akkor miért akarsz állandóan laposra verni engem? – hátrál, én kiabálva követem. – Nem akarlak megverni, lüke korcs! – Akkor lennél oly kedves tartani a két lépés távolságot? – mordul rám, és hirtelen megtorpan, sőt előrelép, hogy majdnem beleverem az orrom a mellkasába. Felrántom ökölbe zárt kezem, de mielőtt szétverném az arcát, elkapja a csuklóm. – Na, ne sértődj meg, húgocskám! – mosolyog rám, szemében őszinte bocsánatkéréssel. Ám a békülékeny hang ellenére acélként szorítja a csuklóm, sokkal erősebb acélként, mint az imént a bilincs.
– Tényleg nem akartalak megbántani! Felejtsük el az egészet! – kérlel. – Felejtsük? – horkanok fel. – Felejtsük, és inkább gondolj másra! Gondolj arra, hogy nyár van, szerelemillatú éjszaka, hogy az élet szép, és holnap randid van azzal a lüke fir... akarom mondani azzal a stramm újságíróval! Lui említése tényleg ellágyítja a szívem, ellazítom ökölbe zárt kezem, ám a dolog nem tetszik nekem. – Megvesztél? Mire akarsz kilyukadni? – Semmire, szeretett húgocskám! Épp csak gondolj bele, hogy addig a randiig is el kell tölteni az időt, és ha már ilyen jól összejöttünk, akár elmehetnénk a másik helyre is! Ugye, megmondod, hogy hova ment az a másik kocsi?! Aha, tehát innen fúj a szél! – Mit érek a randival, tönkrement az utolsó rongyom is, amit felvehetnék! – mordulok rá, és végigmérem magam. Nos, a ruhám valóban nem áll a helyzet magaslatán, immár nemcsak bugyim csipkés voltát sejteti, de azt is, hogy a melltartóról teljesen elfelejtkeztem. Milyen ciki! – Majd holnap veszel egy új meg csinos ruhát, húgocskám! Adok rá pénzt, sőt, elkísérlek! – igyekszik megvesztegetni bátyám, gyorssegélyként meg a vállamra teríti zakóját. Szorosra fogom magamon, majd megenyhültebben nézek rá. – Na jó, te tűzcsapok réme! – Rühfészek. – A kocsi a Marinába ment. – Irány a kikötő! – rikoltja bátyám, és fülig szalad a szája. Belémkarol, édes kettesben hagyjuk el a letarolt garázst Illetve, elhagynánk, de egy bátortalan hang utánunk szól. – Elnézést.. Egyszerre perdülünk meg bátyámmal, szemébe nézünk a két zsarunak, akik épp most kecmeregnek fel a földről. – Elnézést, de most mi legyen? – kérdi az egyes szám. Ó, róluk teljesen elfeledkeztem! De bátyám is zavartan néz, majd vállat von. – Hát zsaruk vagytok, nem? Ismeritek az ilyenkor szokásos eljárást! Erősítést kell hívni, ezeket a figurákat begyűjteni, a táskában lévő drogot lefoglalni! Rajta! Mire vártok? – Rendben, ...uram — felel tétován a kettes szám, kicsit habozva bátyám megszólítása előtt. – Akkor viszlát! És ezzel még egyszer nekirugaszkodunk a távozásnak, de az most sem sikerül. – Ti vagytok a Hunter testvérek? – szól utánunk a kettes szám. Ismét egyszerre fordulunk, de most én felelek. – Honnan veszed?
Utálnám elveszteni az inkognitómat. Ha apánk, esetleg Olef megtudja, mit csináltunk ma este, abból oltári letolás lesz, esetlegesen még a zsaruképző is ugrik, amit azért nagyon sajnálnék! – Csak gondolom, összevágtok azzal, amit rólatok pletykálnak – von vállat kettes szám. – Pletykálnak? – ugat közbe Christian. – Napok óta rólatok beszél az egész jard – bólogat egyes szám. Bátyám arcán szétterül a büszke elégedettség, én kicsit óvatosabb vagyok. – Mégis, mit beszélnek rólunk? Ha anyagyilkos hírünket költik, az azért nem a legjobb reklám. – Azt mondják, be akarjátok fejezni, amit az apátok elkezdett, és sittre fogjátok vágni Dirakot. – Sittre is vágjuk, sajátkezűleg, kihagyva a sok korrupt nagykutyát! – vigyorodik el Christian, simán magára vállalva a szerepet, amit már annyian eljátszottak Robin Hood óta. – A fickó a kezünkben van, a másik kokainkirállyal együtt! Egy pillanatra lehunyom a szemem, és szorosabbra fogom magamon a kölcsönkapott zakót. Muszáj az én bátyámnak felelőtlenségén és hülyeségén túl még ostobán nagyképűnek is lennie? Ám a zsaruk másként fogadják a fickós, macsó dumát, visszavigyorognak, és mindent tudón bólogatnak. – Nektek szurkolunk! – Csak így tovább! Itt is piszokul jók voltatok! – Semmiség! – aratja le a dicsőséget Christian, miközben büszke tartásban pózol. – És ha kérhetnék egy szívességet, ne nagyon emlegessétek, hogy itt jártunk! – Oké! – Meglesz! – bólogatnak engedelmesen a zsaruk, majd immár végre elhagyhatjuk a terepet. A kocsi felé sétálva azon filózom, hogy jelen helyzetben mégiscsak bejött bátyám macsósága, ezek a fickók a tenyeréből ettek, és ráadásképpen még fel is néztek rá. Érdekes. Lehet, hogy nem mindenki látja őrült, vak, kamikáze repülésnek azt, amit csinálunk? Vajon mit pletykálnak még rólunk? Hol lehetne ezt megérdeklődni? A válasz egyértelmű, egy szakmájának elkötelezett újságíró nyilván követi az eseményeket. Tehát holnap erről fogom faggatni Luit. Erről is. Bár nem biztos, hogy szakmai kérdésekkel kell kezdenem, amikor még azt sem tudom róla, hogy mi volt az óvodai jele. Annyi más, szintén lényeges aprósággal együtt. Közben beülünk a kocsiba, bátyám indít, és csak két utcával később jut eszembe, hogy a cipőmet már megint a tett színhelyén hagytam. Na mindegy, a két zsarunak csak lesz annyi esze, hogy elsuvasszák, legyintek magamban, majd letekerem az ablakot, kihajtom a fejem a jó illatú, részegítő éjszakába, és hagyom, hogy a szél elfújja ostoba gondolataimat.
* * * Feketén borulnak fölénk a kikötő ősöreg épületei. A tenger lusta morgással lapul az út mellett, felettünk Holdtestvér mosolyog szélesre eresztett szájjal. Más társaságunk nincs, három felé jár az idő, ilyenkor senki sem jár erre. Csak én, meg a hold, meg a tenger. Meg a bátyám. Kopott, lerobbant épület előtt hajtunk el, melyen foghíjas neonfelirat hirdeti, ez itt a Marina névre hallgató kikötői csehó, majd egy mellékutca sötétségében megállunk. Semmi jóra sem számítva körbenézek, beleszimatolok a levegőbe. Ahogy vártam, semmi jó sem szaglik ki a hűs, tengeri szélből, csak olaj, vas, benzin- és emberbűz. – Legalább két kocsi, alig negyedórája. És sok ember – összegzi bátyám a helyzetet. Bólintva adok neki igazat. Itt várnak minket. Hát ne várjanak hiába! – Gyerünk! – nyitom ki a kocsiajtót. Mivel cipőm elvesztettem, és a ruhám sem igazán szalonképes, nem érzek olthatatlan vágyat emberek közé menni. Legalábbis emberként semmiképpen. Hát lelököm az ülésre bátyám zakóját meg selyemruhám maradékát, és kiszállok. Odakint mellső mancsom ér először aszfaltot, majd utána huppanok. Megrázom magam, vakaródzom is egy kicsit, aztán előre kocogok pár lépést. Mögöttem bátyám bezárja a kocsit, aztán megigazítja a gallérját. Ami persze ettől még csálé marad, de nincs lehetőségem cikizni, hát maradok néma. – Oké, én bemegyek, és szétpofozom őket. Te addig keresd meg a cuccot! Vakkantással közlöm a dologról a véleményem, de nem figyel rám, csak legyint. – Ne aggódj! Mi bajom lehetne? Tényleg, mi is? Az biztos, hogy a fejében már nem sok kárt tehetnek, a többire meg csak vigyáz! Hát nekivágunk az éjszakának, hogy szétverjünk még egy adag gazembert. Hátulról közelítjük meg a csehót, sötét sikátor vezet minket. Felugrom egy szemeteskonténerre, onnan tovább, egy magasabb téglakerítésre, majd a következő lendülettel már fenn vagyok a háztetőn. Felettem ragyogó csillagok, alattam a rothadó szemétszagú mellékutca. Lapulva osonok a ferde palacserepeken, mintha nem is léteznék. Bátyám a sikátor közepén sétál, fehér inge messze világít. Észre fogják venni, sőt, már észre is vették! A csehó hátsó ablakában valami mozdul, valami tompán pukkan. Christian meginog, majd földre csuklik. Zavartan megtorpanok, hozzálapulok a tető hűs palalapjaihoz. Most mi történt? Lelőtték? Beleszimatolok a sikátor állon levegőjébe, mintha vérszag lebegne felfelé. Idegesen toporgok egy kicsit. Lehet, hogy bajban van? Igazi bajban? Le kéne mennem hozzá! Ám mielőtt cselekedhetnék, kinyílik a csehó ajtaja, fekete árnyak sorjáznak
elő. Hatan. Kettő hátul marad fedezni a négyet, akik bátyám mellé osonnak. – Halott? – suttogja egy hang. – Mitől élne, seggfej! – érkezik az ingerült, ám csendes válasz. Mitől halna meg, kontrázok magamban. Felettem Holdtestvér nevet, lénye ezüstként szikrázik bátyám mozdulatlan testén. Lentről ideges párbeszéd hangjai szivárognak fel. – Na, fogjuk meg, és vigyük, mielőtt valaki észrevesz! – Mit ugrálsz, ki venne észre? – A főnök mondta, hogy a Sziporkában ketten ütöttek rajtuk, egy fickó meg egy csaj. – Zsarupár? – És ha igen? – Zsarut ölni cikis! – Hát fogd már meg, és pucoljuk el innen! – Oké, ne izgulj már! A négyből két árny bátyám fejéhez lép, megragadják a karját, és megemelik. A másik kettő nem piszkolja be magát kétkezi munkával, ők továbbra is csak holmi fegyvernek látszó tárgyakkal pásztázzák a sötétséget. Kiszárad a szám idegességemben, lehet, hogy most tennem kéne valamit? Lent megindul a halottas menet a csehó felé, én meg idefent megbökök karmos mancsommal egy palacserepet. Gyorsan megadja magát a gravitációnak, leszánkázik a ferde tetőn, majd nagy zajjal lehullik az utca betonjára. A csörrenésre szétrebben a négy nagyfiú. Bátyámat eldobják, és bevágódnak a fal mellé, a kukák fedezékébe. Aztán csak várunk, ők lent, én fent. A percek a tőlük megszokott, kényelmes tempóban kocognak tova. Épp csak a szemem mozog, no meg orrom hegye, miközben felmérem, mi történik odalent. Nos, semmi, mindössze hat gyilkos reszket a falak tövében. De egy idő után megunják, elfojtott lélegzetük előelőtör, térdük meg-megreccsen. – Látsz valamit, Jo? – suttogja egyikük. – Minden csendes. Ezen még elrágódnak egy darabig, de végül elfogadják, hogy a véletlen verte le a cserepet. Pancserek! Kettő visszasorol bátyám mellé, a maradék négy pisztolyával hadonászik. Én már osonnék is tovább valami újabb zajt csapni, de nincs rá szükség. Amint a két rosszfiú megragadja Christian kezét, bátyám felélénkül, és olyan mozdulatot tesz, mintha tapsolni akarna. A karjába kapaszkodó maffiózók lefejelik egymást, majd elalélnak. A további fejleményeket nem várom meg, ugrom. Egyenesen egy bátyám felé emelkedő fegyvercsőre. Elkapom a hozzá tartozó kezet, elsodorom az embert, majd már lendülök is tovább. Két hosszú ugrás, egy kurta fejmozdulat, és még egy ember összecsuklik. Aztán futok tovább, míg elérem a fal mélysötét árnyékát. Ott megtorpanok, és
fordulok, hogy még egyszer végigfussak a küzdők között, újból lerántva egyet a földre, de erre már nincs szükség. Odakint már csak három alak maradt talpon, amiből az egyik a bátyám. Ebből pedig simán következik, hogy a másik kettő hamarosan el fog feküdni. Tehát nekem ott már semmi dolgom, ellenben hívogatón ásít felém a csehó félig nyitva hagyott ajtaja. Eszemben sincs ellenállni hívásának, beosonok. Hűs falak emelkednek fölém, majd egy lépcső vezet fel és le. Beleszimatolok az állott ételbűz megfáradt pamacsaiba, közöttük haloványan felismerek valami nem idevalóan friss, prüszköltető illatot. Követem az orrom, lefele futok, a pinceajtó fölön izzó, magányos lámpa fényében, árnyékom utolér, majd elém vág. A pince nyirkos és rothad, magasra stócolt ládák labirintusát rejti. Ariadné fonala helyett megteszik a levegőben lebegő illatfoszlányok, vezetnek, mintha zsinóron húznának a cél felé. Jókora láda előtt torpanok meg, majd körbejárom, megbizonyosodom róla, hogy jó helyre érkeztem, és hogy farkasként nincs tovább Hát két lábra emelkedem, sőt, magasra tornyosodom, farkasfejű embertestem fölégörnyed a ládának. Karmos mancsaimnak nem akadály a korhadó fa, szilánkokra hasad, belsejében táska. Ma már láttam hasonlót. Megragadom, aztán veszek pár mély lélegzetet. Hagyom, hogy a feszültség, mely eddig súlyos csomóként nyomta a gyomrom, szétoszoljon. Pár perc múlva aránylag higgadtan, tiszta fejjel állok a nyirkos, betonpadlós pincében. A hideg térít magamhoz, libabőr szalad végig testemen. Meztelen vagyok, de nem zavar, sosem zavart. Szorosabbra fonom ujjaimat a táska fogóján, és elindulok vissza. Elvakít a holdfény, ahogy kilépek a sikátorba, hunyorognom kell, hát megállok. tenyeremmel ernyőzöm el a szemem. Odakint masszív vérszag terpeszkedik, a földön hat test fekszik, immár mozdulatlanul. Bátyám közöttük áll, nyitott tenyeréből vér csöpög. Nem vesz észre, Holdtestvér felé fordítja az arcát. Nem akarom megzavarni a néma párbeszédet, megvárom míg bátyám összerezzen, és visszatér a földre. Átlépem a lábam előtt heverő testet, és odasétálok hozzá. – Tessék! – nyújtom át a táskát, miközben mély lélegzetet veszek a levegőből. Halálszag lebeg a sikátor felet. Megfordul velem a világ, orrom megfeszül az indulattól. Christian éppen csak a szemembe néz, majd tovafordul, beletúr a hajába. Vér tapasztja össze kusza tincseit. – Figyelj, ezek rámlőttek! Nem válaszolok, csak nézek rá. Épp csak elejtem a táskát, amiért jöttünk. – Most mit akarsz, húgocskám? Ezek ölni akartak, itt a lyuk az ingemen, közvetlen a szívem felett! Megharcoltam velük, és sajnálom, de megszaladt a kezem! Hidd el, vigyázni akartam rájuk, hisz csak emberek, akikre vigyázni kell, nem én tehetek róla, hogy így alakult. Ők erőltették! – magyarázkodik, és kerüli a tekintetem.
A lelkem mélyén érzem, igaza van, de a vérszag, a halál közelsége felborzolja a bundámat. Egyszerűen nem akarom megérteni, miről beszél, csak azt látom, hogy még mindig harcra kész. – Nem szabad ölni. – Milyen alapon vádolsz? Te akartál idejönni! – szorítja ökölbe a kezét, és végre rámnéz. Szemében szikrát vet a holdfény. – Te meg örömmel kísértél! – vágok vissza, és hátrálok fél lépést. – Te sem cselekedtél volna másképp hasonló helyzetben, semmit sincs jogod számon kérni rajtam! – vicsorog rám. Tompa morgással válaszolok, majd óvatosan oldalt lépek. Christian utánam fordul, és ő is lép, hogy neki kedvezőbb szögből fogadhassa támadásom. Fogainkat villogtatva, karommá görbült ujjakkal oldalazunk, körbe, a fekvő testek között. Jól érzem, többségük ugyan lélegzik, de legalább az egyik halott. Megvadít a mezítelen talpamra tapadó vér. Aztán hirtelen megenyhül a halántékom mögötti nyomás, egyik pillanatról a másikra térek magamhoz, ahogy belépek a háztömbök árnyékába, ahogy az épületek eltakarják előlem Holdtestvér mosolyát. És hirtelen oly elképesztően groteszk, amit teszek! Hogy mozdulatlan testek között lépkedek, és hogy éppen azon vagyok, bátyám is melléjük feküdjön. Megállok, lassan leeresztem a kezem. Christian is megtorpan, majd ő is felegyenesedik, megáll. Nézzük egymást, felettunk ragyog a hold, közöttünk emberek fekszenek. Bátortalanul elmosolyodom, jelezve, nem gondoltam komolyan, de megmarad közöttünk valami apró, rossz érzés. Önkéntelenül is egy rég elmúlt nap jut az eszembe, a maihoz igen hasonlatos. Átkozott legyen a holdfényes éjszaka! Ez is, de méginkább az. * * * Átkozott legyen, ezerszer is átkozott az a nap és az az éjszaka! Ócska, szürke, januári hajnallal virradt ránk, apámat kórházban találta, anyámat könnyek között. Délben értünk haza Christiannal, de akkor már nagyon késő volt. A nappali kiégett, fekete roncsai fogadtak, mi értetlenül rontottunk be, de nem találtunk odabent senkit. Apám egyedül volt, amikor lecsaptak rá, csak anyám állt mellette. Dörögtek a fegyverek, és meghalt két ember. De akkor apám már találatot kapott, ujjnyival a szíve mellett. Valaki gyújtóbombát dobott a házba, a betört ablakok csorba üvegfogai mögött fellángolt a mohó tűz. Így történt, az utcában álló rendőrkocsiban posztoló két zsaru így mesélte. Őket anyám riasztotta, mikor a támadók elmenekültek. Fehér arccal hallgattuk a beszámolót, aztán a kórházba rohantunk. Közben egy pillanatra sem tudtam kiverni a fejemből, hogy az egész az én hibám. Hisz Hans azért nem védhette meg őket, mert épp agyrázkódással feküdt
a szobámban. És meggyőződésem volt, miattam került oda, függetlenül attól, hogy végül is a bátyám ütötte le. Az orvosok semmit sem tudtak mondani, és nem engedtek minket apánk mellé. Anyánk az intenzív előtti váróteremben ült, árnyékos, kisírt szemmel. Christian ökölbe szorított kézzel dühöngött, majd elrohant. Én maradtam, bár már nem igazán lehetett rám szükség, a kórházat vagy félszáz ember biztosította. De nem bírtam elmenni. Végtelen lassúsággal vánszorogtak az órák, fel és alá sétáltam, hosszú, lendületes léptekkel, magamban csendesen őrjöngve. Karmaim véres félholdakat martak a tenyerembe, de nem fáradtam bele a céltalan sétába, fel és alá, fel és alá, a három lépés hosszú folyosón. Este bátyám érkezett, csatakos hajjal, lihegve, és félrevont az egyik sarokba. – Megvan! – Hogyan csináltad? Nem tévedsz? – Nem tévedek. Azonosították a két holttestet. A zsaruk tudják, hogy kinek dolgoztak, de várnak, mert még nincs elég bizonyíték. Megtudtam tőlük, hova kell menni az illetőért! – Rajta! – ragadtam karon, és már majdnem kiléptünk a fémkeretes üvegajtón, amikor anyánk utánunk szólt. – Hova mentek? Megtorpantunk, felé fordítottuk az arcunk. – Sétálni! – Mindjárt visszajövünk! – hazudtuk, de anyánk átlátott rajtunk. – Ne avatkozzatok bele! Ez a rendőrség dolga! – Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – nyugtatgattam, de nem értem el vele semmit. Felállt, hogy visszafogjon minket, de egyszerre léptünk felé, leszegett fejjel, mire visszahőkölt. Balja önkéntelenül is a fegyver után nyúlt, de nem volt rajta a hónaljtok. – Vigyázzatok magatokra... – suttogta még zavartan, de csak a semminek, mi már nem figyeltünk rá. Lerohantunk a parkolóba, aztán kocsiba vágtuk magunkat, és hazasöpörtünk. Épp csak fekete gúnyát húzni, meg felfegyverkezni apánk íróasztalának fiókjából. Felettünk telihold ragyogott, fénylett a hideg, januári éjszaka. Gyors, határozott léptekkel nyomultunk be a házba, ám odabent meghőköltünk. A kiégett nappaliban Charlie bácsi várt minket. – Most mit néztek? Az éjszakai géppel jöttem. Volt egy olyan gyanúm, hogy szükség lesz rám. Bár amint látom, elkéstem – intett körbe könnyedén, és felállt a fotel elszenesedett maradványairól, amin eddig terpeszkedett. Hideg volt a szobában, a kitört ablakok nem állták útját a fagyos télnek, ennek ellenére az öreg megszokott, hasig kigombolt, kockás ingét viselte, kikopott farmernadrágjával, szandállal. Szarkalábas szemeivel nyugodtan méregetett minket. Tétova lépésekkel óvakodtunk beljebb.
– No, helyezzétek kényelembe magatokat, és meséljetek! – intett körbe. – A zsarukkal már beszéltem, hallottam, hogy apátok az intenzíven. De gondolom, ti többet tudtok. – Nem voltunk itthon – suttogtam megszeppenten. – De tudjuk ki csinálta! Dirak egyik alvezére járt itt az embereivel együtt. Nem ez az első gyilkosság, amit nem tudnak rábizonyítani. De most ráfaragott. Elintézzük! – mosolyodott el bátyám, gonosz, zord mosollyal, és lustán kimeresztette a karmait. – Mit akartok csinálni? – vonta össze a szemöldökét Charlie bácsi. – Megölni! – köpte oda Christian, én meg gyors bólintással támogattam. – Gondolkodj, bolond kölyök! – rázta meg a fejét az öreg. – Ma este Holdtestvér teljes arcát fordítja a világnak, most ezüst fénye árnyékolja a szemed, ne hagyd neki, hogy tetteidet is irányítsa! Most édes a vér, most ölni szeretnél, de holnap felkel a nap, és akkor már másként fogsz látni mindent! Most jó ötletnek tűnhet, hogy gyilkolj, de feledd egy pillanatra az indulataidat, és gondolkodj! Minek ölnéd meg azokat, akik innen elmenekültek? – Hogyhogy minek? – csodálkozott el Christian. – Nézz körbe, mi maradt utánuk! – intett végig a szoba romjain. – Két halott maradt utánuk – szögezte le tárgyilagosan az öreg. – Kevés, ha apa is meghal! – sziszegtem. Érthetetlen módon nem érdekeltek az érvei, feszítette testem a gyűlölet, a tehetetlen düh. – És ha még vagy fél tucatnyi ember meghal, akkor az elég? Segít az valamit? Pillanatra meghőköltem, de bátyám kisegített. – Én nyugodtabb lennék azzal a tudattal, hogy a gyilkosok halottak! – lépett mellém, és felvillantotta hófehér fogait. – Miféle gyilkosok? Itt harc volt, tiszta harc, amit az idegenek elvesztettek, miért kéne még ehhez bármit hozzátenni' – Hogyhogy tiszta harc? Rátörtek az apámra! – Aki számított arra, hogy rátörnek azok után, hogy letartóztatta Dirakot! – morogta az öreg, és megfeszültek az izmai. – Nem számít! Holtan akarom látni, aki rálőtt az apámra! – kiáltotta Christian Charlie bácsi egy pillanatra lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet. Bizonyos vagyok benne, hogy tudta, mi következik, és talán azt is sejtette, hogy nem sokat tehet ellene, hogy az ő útját is korlátok szegik, melyeket nem léphet át. Nem az ő hibája, hogy nem sikerült észhez térítenie minket, ő próbálkozott, de egy bizonyos határon túl nem hátrálhatott meg. Hát kivicsorította a fogait, és ránk emelte tekintetét. Végtelenül félelmetes volt, ahogy ott állt. Tarkóján már borzolódott a szőr, szemében zöld lángok villogtak. Ha magam lettem volna vele szemben, biztos, hogy meghátráltam volna, de nem voltam egyedül. Christian nem félt, merészen előrelépett.
– Én bosszút akarok állni! – vicsorogta. – A bosszú az egyik legostobább emberi szokás! Nem jó bolygatni a befejezett harcokat, nem érdemes a múlton túl sokat töprengeni, ha vesztettél. A jövővel kell foglalkozni, az fontosabb! – Hát maradj ki belőle, ha már öreg vagy hozzá, hogy harcolj! – hördült fel bátyám, és sarkon fordult, hogy menjen. Habozás nélkül követtem, és már majdnem kiléptünk az ajtón, amikor az öreg utánunk szólt. – Állj! Csattant a hangja, mint az ostor, nem lehetett nem engedelmeskedni neki. Bátyámmal egyszerre torpantunk meg, egyszerre fordultunk vissza. Kimeresztett karmokkal állt a romos szoba közepén, farkasfogai villogtak, mint odakint a hó. Szemében zöld fény égett, fenyegető, lidérces, zöld fény. Meghőköltem, de bátyám nem. Előrelépett, és morgott, bár csak tompán. Hosszú percekig méregették egymást, mire Charlie bácsi megszólalt. – Jó – suttogta, furcsán rekedt hangon. – Elmegyünk, és megöljük azt az embert, ha már annyira szomjaztok a vérre. De úgy intézzük, ahogy az ilyen ügyeket intézni kell, és csak őt öljük meg! És én vagyok a vezér! – Persze! – suttogtam, és azonnal el is mosolyodtam. Jobb volt így, sokkal jobb, mint az akarata ellen tenni. Ám bátyám csak nagy sokára szólalt meg, mintha komolyan mérlegelte volna a lehetőségeket – Jó. Te vagy a vezér – felelte végül, és nem értettem, mit kellett ezen gondolkodnia. Hátul osontunk ki, farkasként, és nekivágtunk az éjszakának. Charlie bácsi vezetett minket őt pedig egyenesen Holdtestvér, aki fénylő, teli arccal ragyogott a zeniten. Ezüst fénye megtisztította a sötétséget, elhalványította a csillagok pislákolását. Ura volt a világnak, melyre gőgösen, magasból tekintett le, és idelent csak mi álltunk ezüstfényű kegyében. Vadászat! Amerre mentünk, némává vált a világ. A madarak mélyebbre lapultak fészkükben, a kutyák farkukat behúzva osontak odúik mélyére, és csak sokkal elhaladtunk után sírták el félelmüket a holdnak, mely nem válaszolt nekik. Még emberrel sem találkoztunk, pedig nem volt olyan nagyon késő, és egyáltalán nem igyekeztünk kerülni őket. Nyílegyenesen vágtunk át a városon, fel, a hegyek felé. Egy külvárosi villa volt a célunk. Charlie bácsi egyetlen fejmozdulatával adott parancsára jobbról kerültem meg a téglafalú kertet, és hátulról osontam be. Két őrszemet vettem észre rövid lapulás után, az egyik közel volt, a másik mögött zöldszemű árny kushadt. Egyszerre mozdultam bátyámmal. Felmagasodtam az őr mögött, és egyetlen csapással a földre sújtottam. Ugyanekkor csattanás hallatszott valahonnan elölről, és kialudtak a ház fényei. A bokrok levéltelen csontvázát használva fedezékként közelebb kúsztam. – Kiment a biztosíték, mindenki a helyére! – hangzott fel odabent a parancs,
mikor a fehérre festett falhoz lapultam. Bátyámat már elvesztettem szem elől, de nem zavart hiánya. Felnyúltam a felettem húzódó erkély pereméig, és felhúztam magam. Görnyedt, farkasfejű árnyékot vetett alakom az üvegre a hold tiszta fényében, benyomtam az erkélyajtót. Odabent nem volt senki, hát továbbmentem. Szobáról szobára jártam be az emeletet, ám mindösszesen csak egy férfival találkoztam. Az egyik fordulóban botlottunk egymásba. Tisztán láttam a szemében az őrülettel határos félelmet, mikor felfogta, miféle szörnyszülött áll vele szemben, de cselekedni már nem volt ideje. Olyan könnyű volt megütni, olyan engedelmesen szakadt a gyenge hús félelmetes karmaim alatt! Hamarabb halt meg, mint ahogy kiálthatott volna. Megrészegített kiömlő vérének édes illata, és akkor már nem számított, mit keresünk mi itt, miért jöttünk, és mit parancsolt Charlie bácsi indulásunk előtt. Ölni akartam! De odafent már nem volt senki, hát lementem a földszintre. A lépcsőn két kitekert nyakú alak hevert, átléptem felettük, és körbeszimatoltam. Az előtér felől is éreztem a halál szagát, és némi mozgást sejtettem a garázslejáró felől. Arra indultam el, de mire odaértem, meghalt az ott motozó testőr is. És még mindig nem kiáltott senki. A garázsból suttogást hallottam, tovább osontam, és meglapultam félig nyitott ajtajában. Nagy, alacsony mennyezetű helység volt, és csak a másik oldalán állt egy magányos kocsi. Nyitva lévő ajtajának köszönhetően halovány fény derengett odabent. A kocsi mellett öltönyös fickó reszketett, előtte bátyám acsargott. – Jó kutya, nyugi, nyugalom! – suttogta a fickó, leginkább talán magának Lassú mozdulattal óvakodott a kocsi nyitott ajtaja felé, de alig tett egy negyed lépést, amikor Christian a lába felé kapott. A fickó nadrágja aprót sikkantva hasadt, de bátyám nem harapott végzeteset, a pasas lábát nem is karcolta. – Nyugi! – lehellte a fickó, és mozdulatlanná merevedett. Négylábra ereszkedtem, és besompolyogtam Christian mellé. Az idegen tágra meresztett szemmel bámult rám, és láthatóan kezdett igazán kétségbeesni. Bátyám ki is használta fokozódó rémületét, felé lépett, fogai a fickó kezétől alig ujjnyira csattantak össze. Az ijedtében arrébb lépett, de ott meg én morogtam meg. Lassú határozottsággal tereltük a sarok felé. Mire nekiszorult a hideg betonfalnak, már gyöngyözött az izzadtság a homlokán – Hé, valaki! – emelte fel a hangját. – Itt vagyok, feladtam, csak hívja már vissza valaki ezeket a dögöket! Mindössze Christian tompa morgása felelt szavára, míg én ugrásra készültem. Akkor szakadt el benne a feszültség, amikor elrugaszkodtam. Ordítva vetette magát előre, és az oldalamra sújtott a maga mellől felkapott autópumpával. Ütése elsodort, de Christian ellen már nem tehetett semmit, bátyám teljes erejéből ráharapott csuklójára. Reccsenve tört el az ízület, a fickó a földre zuhant, de Christian nem tépte fel a torkát, ismét eltávolodott, lassan elkezdte körbejárni. – Segítség! – ordított a fickó, mire bátyám belemart a bokájába. De még
mindig nem fejezte be, ismét eltávolodott tőle, vicsorgó morgással. Édes, részegítő vérszag terjedt szét, tovavitte maradék eszem is, pusztítatni akartam! Talpra löktem magam, hogy kivegyem a részem a gyilkolásból, de megtántorodtam, oldalamba szúró fájdalom csapott. Mire visszanyertem az egyensúlyomat, már ott volt Charlie bácsi. Szürke alakja hangtalanul tornyosult fel az ajtóban, szeme egyeden villanásával felfogta, mi történik odabent. Nem habozott cselekedni, belépett, és mielőtt bátyám magakadályozhatta volna, lecsapó tenyerével összezúzta a fickó koponyáját. Félelmes csend nehezedett közénk. Az öreg sietség nélkül felegyenesedett, és immár emberszemmel még egyszer végignézett a garázson. Bátyám karmai lassan nyúltak ujjakká, én is két lábra álltam. Pár mozdulattal megtapogattam mezítelen oldalam, de csak azt állapítottam meg, amit már addig is sejtettem; pár bordám elrepedt, talán el is tört, amikor oldalba vágtak a pumpával. Hát nagyot szusszanva a hideg falhoz dőltem, hogy kivárjam azt a pár végtelen percet, míg csontom összeforr. Christiant viszont nem fogta vissza fájdalom, amint talpra állt, máris felcsattant. – Miért avatkoztál bele? – Senki nem érdemelheti ki azt, hogy a halála előtt úgy játsszanak vele, mint macska az egérrel! Mindössze azért jöttünk, hogy megöljük. Megtörtént. Mi számon kérni valód lenne még rajtam? – sziszegte az öreg, de bátyám nem hallgatott szavára. – Az én zsákmányom volt, és én nem engedtem meg, hogy hozzányúlj! – őrjöngött. – Neked pedig eszedbe sem jutott megtartani a parancsomat, mely szerint más nem halhat meg rajta kívül! Azt hiszem, ezzel kiegyenlítettem a számlát. Mi számonkérnivalód lenne még rajtam? – emelte fel a hangját Charlie bácsi is. – Miért kéne nekem engedelmeskednem neked, öreg? – Ha ezt akarod számon kérni rajtam, erre is megfelelek, de vigyázz, kölyök! Abba te belehalsz! – Rajta, öreg, gyere, nem félek tőled! És akkor már mindketten harcra készen álltak egymással szemben, farkasfejű, bundás testűket feszítette az indulat. – Hé! – szóltam közbe megdöbbenésemben. Oly hirtelen történt, oly érthetetlen volt, hogy meg akarnak verekedni! Egyszerre kapták felém a fejüket, ahogy megszólaltam, egyszerre villant rám a két mélyzöld szempár. Úgy néztek rám, mintha először látnának, nehéz volt lélegzetük, tekintetük égette mezítelen bőröm. És hirtelen minden a helyére került. Kicsit kihúztam magam, kényelmesen lassú mozdulattal hátrasöpörtem rendetlen tincseimet a homlokomból. Még talán el is mosolyodtam, halvány csalóka félmosollyal. – Bocsánat, hogy közbeszóltam! Nyugodtan beszéljétek meg egymással ha
valami gondotok van. Én megvárom... megvárom, mi lesz a vége – tettem még hozzá suttogó, mély hangon. Egyszerre kapták el rólam a tekintetüket, egyszerre fordultak egymás felé, torkukból tompa morgás tört elő. Készen álltak a párviadalra. Kényelmesen visszadőltem a falhoz, és látszólag közömbösen, félig lehunyt szemmel végigmértem őket. Christian félelmetesen nézett ki csillogó fogaival, hatalmas termetével. Fénylő sörénye majdnem a plafont súrolta, meggörnyedten is két méter fölé magasodott. Káprázatos izmainak tánca megigézett, csodálni kellett, ahogy óvatosan megpróbált ellenfele oldalába kerülni. Ereje és forró, fiatal vére tette szinte legyőzhetetlenné. Vele szemben kicsinek és kopottnak tűnt az öreg, kinek nem dagadtak oly messzirelátszóan az izmai, és néhol tenyérnyi felületen hiányzott testéről a szőr. De tudtam, hogy azokon a helyeken régi sebek hegei húzódnak, régi harcok nyomai. Túlélt harcok nyomai. Ezer küzdelem tapasztalata csiszolta tökéletesre mozdulatait, melyekkel utána fordult Christiannak nyugodtan és biztosan, mint maga a halál. Türelme megingathatatlannak tűnt, résnyire szűkült szeme mindent látott, gyakorlott teste pedig nem habozott cselekedni, amikor hibát vett észre ellenfele mozdulatában. Oly hirtelen ugrottak egymásnak, hogy nem is láttam, miért pont akkor szakadt fel a feszültség. Egyszer csak egymásba akaszkodtak, és onnantól gyorsan peregtek az események. Szakadt a hús, törtek a csontok. Vér fröcskölt mindenhova, és két acsargó farkaspofa kereste a torkot amit feltéphet. Földre zuhantak, Christian került alulra, még egyszer ellökte ellenfelét, de Charlie belekapaszkodott a karjába. Átfordultak egymáson, ismét az öreg került felülre, karmos mancsa lecsapott, és összetörte Christian bordáit, majd Charlie felemelte a fejét, hogy átharapja ellenfele torkát. Olyan fenségesen nézett ki, ahogy a legyőzött ellenfele fölé magasodott! Szemében ragyogott a zöld fény, a győzelem csillogása, tartása büszke volt, ereje messze fénylett. És a következő pillanatban már csak azt láttam, hogy egy farkasfejű fenevad tornyosodik az egyetlen testvérem felett, és meg akarja ölni. – Neeeee! – sikoltottam, és már repültem is előre. Karcsú farkastestem könnyen szelte át a távolságot, és midőn bármit is meggondolhattam volna, már ott voltam. Láttam Charlie bácsi szemében a megdöbbenést, az a pillanat elfelejthetetlenül az elmémbe égett, aztán elsodortam. Beleakaszkodtam, a földre zuhantunk, fordultunk még egyet a hideg betonon, aztán feltéptem a torkát. Még megpróbált ütni egyet, de már erre is kevés volt az ereje. Aztán meghalt. Értetlenül, lassan tápászkodtam fel a lassan hűlő testről. Ostobán körbenéztem, nem értettem semmit. Pofámból vérrel keveredett nyál csöpögött, szívem veszettül tombolt a hirtelen megerőltetés után. Bátyám felé fordultam, segélykérően, de nem láttam mást a tekintetében, mint iszonyú félelmet. Fél
kezével a kitüremkedő beleit fogta vissza, a másikkal odébblökte magát, hogy minél távolabb kerüljön tőlem. Ez a mozdulat volt az, ami megérttette velem, hogy mit tettem. Nehézkesen talpra álltam, és előbb tétova, majd egyre gyorsuló léptekkel elfutottam. * * * (hétfő reggel) Sziporkázó fényekkel köszönt a reggel. Lustán nyújtózkodom ágyamban, élvezem a fény simogatását, a kert finom illatait, tudatom lomhán mocorog valahol, tőlem nagyon messze, és még ahhoz is fáradt, hogy figyelmet követeljen magának. Tudja, úgyis megkapja, amint felébredek, és erre nem is kell olyan sokat várni. Pislogva eszmélek, megdörzsölöm az arcom, majd megkísérlem értelmes történetté összefésülni az elmémben kavargó, kusza emlékkockákat. Hamarosan ráncokat von homlokomra a felismerés, tegnap már megint valami nagyon ocsmány dolog történt. De egy ilyen szép napot nem lehet depresszióval kezdeni! A tegnap csak rémálom volt, a régmúlt pedig... Nos, az már régen elmúlt! A jövő viszont még csak most jön, és eszméletlen dolgokkal kecsegtet! Talpra pattanok, nyújtózkodom egy utolsót, és ezzel részemről letudtam a reggelt. Átmegyek a fürdőszobába, vetek egy pillantást a tükörre, és ismételten megállapítom, nem ártana valami agyafúrt frizurába rendezni a hajam, ha már randevúra készülök. Fogom a fésűt, kicsit szerencsétlenkedem, majd belátom, hogy reménytelen eset vagyok. Ebből a hajból legfeljebb nullás géppel lehetne kihozni valami extrát. Hát hagyom az egészet, megtöltöm vízzel a fogmosópoharamat, és átsétálok bátyámhoz. Christian teljes terjedelmében kihasználja ágyát, ahogy hanyatt fekve alszik, és lényegében minden oldalról lelóg róla. Takaróját ügyesen legyőzte, a szerencsétlen pokróc az ágy alatt dekkolva várja sorsa jobbra fordulását. Picit gyönyörködöm testvérkém kék pöttyös, nyári pizsamájában, aztán nyakába öntöm a magammal hozott vizet. Rutinosan kilépek a rúgása elől, majd eldobom a poharat, és ébredező bátyám nyakába ugrom. Gyors pankráció következik, minek során lezuhanunk az ágyról, de hát Christian esélytelenül nyomorult így, félálomban, hát végül lebirkózom. Kényelmesen elhelyezkedem széles hátán, majd megvárom, míg felébred. – Arrr... – nyögi hamarosan, amit kis jóakarattal értelmes reakciónak minősítek. – Jó reggelt, bátyuskám! – Hol? – Kinek alul, kinek felül! Ne mondd, hogy még aludni lenne kedved! Ki az ágyból, egy-kettő! – kommandírozom, mire résnyire nyitja a szemet.
– Ha jól látom, az ágy elhagyásán már túlvagyok. Ezzel a feje alá húzza a rongyszőnyeget, és folytatná a durmolást. Ha hagynám. – Hahó, álomszuszék, ébresztő! Ma rengeteg dolgunk van! – Például? – kérdez vissza, de nem nyitja ki közben a szemét. – Például megígérted nekem, hogy elviszel vásárolni! Na, erre felébred. – Mit ígértem? – hüledezik Válaszra nyitom a számat, ám megszólalni már nincs időm, felbolydul alattam a föld. Bátyám könnyedén négy lábra löki magát hogy legurulok róla, majd nekem esik, és végül kétvállra fektet. – Tehát, mit ígértem, te molyos bolhazsák! – Azt, hogy elviszel venni nekem egy ruhát – felelem halált megvető bátorsággal. – Ahelyett, amit a te hibádból téptek le rólam tegnap este – teszem még hozzá, és ezzel megmentem nyomorú életemet. A tegnap említésére bátyám elkomorodik. – Adok pénzt, menj egyedül. – Nem tudok, a jardon van a kocsim. – Akkor elviszlek érte! – Persze, hogy elviszel érte, de előbb elkísérsz ruhát venni! Szükségem van egy jó ízlésű, objektív pasasra, aki ellenőrzi, hogy valóban hordható, csinos, divatos ruhát választok! – És rám gondoltál? – szörnyed el Christian, szemében megvillan az aggodalom. – Biztos jól vagy, kicsi húgom? – teszi nyakamra kézfejét, testhőmérsékletem ellenőrzése céljából. – Hogyne lennék jól, te bolhafészek! – lököm el előbb a kezét, majd teljes terjedelmében leborítom magamról, és talpra kecmergek. – Jól vagyok, és nagyon szépen kérlek, hogy gyere velem vásárolni! Na? Bátyám beharapja a szája szélét, majd bólint. – Oké, te tetűtanya, elkísérlek! Elvégre csak nem hagyhatom, hogy a kishúgomnak valami baja essék egy áruház reklámdömpinges, marketinguralta poklában! Örömömben nyakába ugrom, még egy kicsit verekszünk, majd a szokásos reggeli háború következik. Első csatánkat a fürdőszobában vívjuk, leginkább a stratégiailag felmérhetetlen értékű, zuhany alatti pozícióért, majd a hűtő előtt küzdünk meg az utolsó darab szalonnáért, és fél liter enyhén savanyú tejért. Végül kocsiba vágjuk magunkat, és elnavigálom bátyámat egy meglehetősen elegáns üzletközpontba. Christian passzívan tűri, hogy egzecírozgassam, engedelmes kutya módjára sétál mögöttem zsebre dugott kézzel és végtelenül elborult arccal. Teljes tartása tükrözi az undort, amit a majmokkal zsúfolt, csillogó fényekkel és rengeteg giccsel telepakolt hely iránt érez. Én is el tudnék képzelni kellemesebb környezetet, ám nem hagyom magam eltántorítani célomtól, nekem egy hullaelegáns, totálisan nőies gönc kell. Leginkább azért,
hogy a kiszemelt, égkék szemű férfi letépje rólam! Ám egyelőre még a ruha felvételénél tartunk, és nem is túl gyorsan jutunk tovább. Kiszúrok egy megfelelő üzletet, majd belépek a csupa üveg meg mattszürke polcok közé. Fél tucat eladónő ugrik nekünk, első rohamukat könnyen visszaverjük. Bátyám lecsüccsen egy sarokba húzott székre, én eltűnök a próbafülkében egy megfelelőnek tűnő ronggyal. Kis szerencsétlenkedés után magamra öltöm, majd kimegyek, és Christian értékítéletét kérem. – Tökéletes – közli tömören, én pedig nem vitatkozom. Hisz női agyam által modellezhetetlen férfi-ízléséért hoztam, botorság lenne nem hallgatni rá! Ám mivel a ruha, bonyolult szabásának köszönhetően, hónaljban kicsit szorít, hát visszavonulok a fülke háborítatlan magányába, és kipróbálok egy másikat. – Jól áll – intézi el egyetlen legyintéssel a göncöt Christian. De én elégedetlen vagyok a színével, és más árnyalatban nem tartják, hát ismét cserélek, egy harmadikra. – Igazán csinos. Vedd meg, és menjünk – vélekedik bátyám, mire kicsit kiakadok. – Szerintem te ki se nyitod a szemed, csak mondasz valami, hogy minél hamarabb befejezzük! – csattanok fel. – Dehogy! – hőköl meg, ám nekem meggyőződésem, hogy épp csak a hangomra ébredt fel, amúgy eddig békésen szundikált. – Akkor részletes kritikát kérek! – Izé... jól kiemeli a melled! – Ez esetben szó sem lehet róla. A mellem nem szép – érvelek, őzre a gondolataimat kitalálni vágyó eladónők már hozzák is a következő darabokat – Hidd el, gyönyörű a melled! – tiltakozna bátyám, de nem hallgatom meg. Én csak tudom, hogy hol nem vagyok csinos! Újabb váltás. – Isteni! Takarja a melled meg a combod, és jó a színe is – hadarja Christian, amikor kilépek a próbafülkéből. Tuti, hogy ezt az egy mondatot biflázta, amíg én öltöztem! – A combom jó, mostanában divat az izmos láb, kár takarni – adom meg neki a kegyelemdöfést, és visszavonulok egy újabb ruhával. Hallom, hogy odakint hörög, de nem zavartatom magam. – Meg se szólalj, amíg nem nézed meg! – perdülök elé, amint kész vagyok. Beharapott szájjal szemlél, homlokára ráncokat von a tanácstalanság – Ez ugye ugyanaz, mint amit elsőre próbáltál? – kérdi bátortalanul amint végez a fejtöréssel. – Tökfilkó, ennek egész más a szabása derékban! – intem le fölényesen, ám megjegyzése szöget út a fejemben, és visszakérem a harmadik ruhát újra próbálásra. De tényleg nagyon kiemeli a mellem, és amúgy is hülyén áll, tehát kérek egy újabbat – Nézd meg közelebbről, mielőtt véleményt nyilvánítanál! – állok bátyám elé
Christian kelletlenül feltápászkodik, majd körbejár. Kis szemlélődés után az árcédula felkelti az érdeklődését. Hüledezve szemléli tartalmát, majd leméri, hány arasz hosszú a gönc, előbb csak elöl, majd hátul is. Az eredmény elképeszti. – Két és fél tenyérnyi rongyért képesek ennyit elkérni?! – Ne az árát nézd, hanem, hogy hogyan áll! – Pocsék! – szögezi le határozottan. Kelletlenül bújok ki a ruhából, ez tulajdonképpen tetszett. Nincs is kedvem másikat próbálni, felkapom saját gönceimet, majd tanácstalanul ácsorgok a kikért modellek előtt. – Nem tudok dönteni! – sóhajtok végül. – Talán ha egy újabbat felpróbálnék... – vetem fel bátortalanul, mire Christian felhördül. – Azt már nem! Ezzel odalép a legközelebbi polchoz, lekapja az első ruhát, ami a kezébe kerül, felületesen hozzámméri, majd bólint, és odafordul az eladók kissé már meglankadt hadához. – Ezt kérjük! – lebegteti meg a rongyot a feje felett, aztán a pénztárhoz lép, és fizet. Békés egyetértésben távozunk, aztán az üzletház kijárata előtt összeveszünk, de végül meggyőzöm, el kell vinnie az autómért, hiszen megígérte. Így elvisz a telepre, ahol a zsaruk begyűjtik a tilosban parkoló kocsikat, de ezzel végére is ér lovagiasság-tartalékainak. – Innen egyedül is klasszul boldogulsz, engem vár a kommandó! – felkiáltással elhúz, egyedül hagyva a magas téglafal előtt, a döglesztő nyármelegben – Tűzcsapvitéz! – kiabálok még kocsija után, majd vállat vonok, és bevonulok a telepre. Odabent minden gördülékenyen megy. Nevem megvallása után a hivatalnok oly kedves velem, mintha édestestvére lennék. Sűrű bocsánatkérések közepette mentegetődzik, hogy elvitték a kocsimat, majd jóakaratúan figyelmeztet, hogyha kiragasztanám a szélvédőre a megkülönböztető matricát, akkor többet nem fordulna elő ilyen malőr. – Micsoda? – értetlenkedem, mire újabb fél tucatnyi bocsánatkérés következik, külön kiemelve, hogy ugye, ő nem az az ember, aki beleszól a rendőrség belső embereinek a munkájába. Belső emberek? Mármint a biztonsági csoport, akiknek a belső korrupció leleplezése lenne a feladatuk? Vagy valamely másik különleges osztály tagjának néz? Mit hazudhatott össze az apám, hogy visszakapjam a kocsimat? Nos, helyből azt mondanám, semmit, mivel apám nem szokott hazudni. Tehát, marad a teljes nemértés. De mindez csak addig foglalkoztat, míg meg nem látom kedves sárkányomat, aztán elfeledkezem mindenről, és örömmel bepattanok a kormány mögé. Félkézzel még lazán alákaparintom a nevem egy nagyon hivatalos
papírnak, mely szerint hiánytalanul átvettem a gépem, és már mehetek is. A forró nyár messze száll, ahogy sárkányom nekiugrik a világnak, hűs szél repeszt köröttem. Taposom a gázt, a vezetés, mint mindig, most is megajándékoz a szabadság illúziójával. * * * Hazafelé menet több boltba is beugrok, legelébb is egy könyves házba szakácskönyvért, majd a vacsora további kellékeit szerzem be egy zöldségesnél és egy ábécében. A hentes kimarad, őszinte sajnálatomra. De hát ma este olyan tettre készülök, amivel még sosem próbálkoztam: vegetáriánus vacsorát fogok főzni. Reszkess, te nyomorú mindenség! Otthon bevetem magam a konyhába, és nekilátok a világ megváltásának Egész jól megy, bár a helyiség hamarosan hasonlatossá válik egy atomháború sújtotta övezethez. A különféle gazok elmés trükkökkel igyekeznek kifogni rajtam, nem is túlzottan sikertelenül. A főzőcske elkezdése után alig egy órával vágom a szemétbe tevékenységem első gyümölcsét, amit aztán még számosan követnek. Délután hat körül fékcsikorgás hangzik fel a ház elől, majd ajtó csapódik, és hamarosan betolakszik a képbe Christian. – Te jó Isten, mi történik itt? – szimatol bele a levegőbe, majd lecövekel a konyha küszöbén, és magasba szaladt szemöldökkel néz körbe. Amúgy nyakig sáros, csurom izzadt, és ráadásul még lőporfüst is szaglik belőle. Tuti, valami szupertitkos dolgot művelt ma délután a drágalátos kommandójával egyetemben. – Főzök. Ne csodálkozz, inkább mesélj, mitől olyan a szagod, mint egy felrobbant lőporraktárnak? – Gyakorlatoztam. – Mit gyakorlatoztál, te keverék eb? – Akcióra készülünk! – adja tudtomra csillogó szemmel – Nagyon titkos, nem pofázhatok róla minden jöttment, pletykás nőszemélynek, úgyhogy ne is beszéljünk róla. Ez a saláta mit keres itt? – kap fel aztán egy kézre eső zöldfélét. – Nem saláta, karfiol! Ehető, sőt, rántva nagyon finom – ragadom ki a karmai közül szerencsétlen gizgazt, és szavaim igazolására a kezébe nyomom a szakácskönyvet. Christian értetlenül bámulja a szakirodalmat, majd laza mozdulattal bevágja a sarokba. – Ezt velem nem eteted meg! – Ki akarja a te torkodon legyömöszölni ezt az ínyencfalatot? Ha elfelejtened volna, randira készülök, pasast hívtam vacsira, neki főzök. – Meghibbantál, de jól áll neked – összegzi véleményét bátyám, majd kilép a felé szálló konyhakés elől. – Azt hiszem, nem zavarok tovább. Sürgős dolgom van, nagyon messze, és igen hosszan. Reggeltájt jövök, addig fejezzétek be a
hancúrozást! – fenyeget meg gutaütötten vigyorogva, majd sietve elhúz a fürdőszoba irányába. Hallom, ahogy megereszti a tust, majd viharos készülődés után látványosan távozik. Részemről ugyan szívesen faggatnám arról a bizonyos szupertitkos akcióról, amire készülnek, de nincs rá módom, lekötnek szakácsnői teendőim. A sajtmártás felrobbanni készül, a karfiol odaég, és még a natúr vízben fövő tojás is gyanúsan viselkedik. Hirtelen azt sem tudom, mihez kapjak, a káosz lassan maga alá temet. Azért hősiesen küzdök, ám csekély eredménnyel. Hét húszkor még semmi sincs kész, ellenben huszonötkor szénné ég a rántott karfiol, harminckettőkor meghal a párolni feltett kelbimbó, és rá fel perccel berobban a mikróban felejtett kiskanál. Szerencsére tűz nem üt ki, csak egy natúr rövidzárlattal kell megküzdenem, ami nem probléma. Negyvenkor elkezdek kétségbeesni, negyvenötkor úgy döntök, hogy most vagy soha, ötvenötre pedig világossá válik, hogy most nem. Leülök a romok közé, lógázom a lábam, elmélkedem az emberi múlandóságról. Nyolckor kocsi hajt be az utcába, finoman megáll a ház előtt, majd megszólal a kapucsengő. Mártírokat megszégyenítő elszántsággal indulok ajtót nyitni. A kaja sehol, az új ruhámat még ki sem csomagoltam, a hajam szénakazlat idéz, öltözetem madárijesztőt. Az előszobatükörből farkasfejű fenevad morog meg, lazán rávicsorgok, majd mély lélegzetet veszek, és kinyitom az ajtót. * * * Lui világos nadrágban, fehér ingben és könnyű, nyári zakóban ácsorog a kertajtó előtt. Lábán gipsz, kezében egy, ki tudja, mit rejtő nejlonzacskó, arcán őszinte, könnyű mosoly. Elésietek, kinyitom neki a kaput. – Ne kérdezz semmit! – morgom az orrom alá, míg bevezetem a házba. – Kérlek – hagyja rám, és lehet, hogy hülyének néz, de nem mutatja. Szolgálatkészen megáll a nappaliban, és érdeklődve beleszimatol a levegőbe. – Ha jól sejtem, nekem, mint vacsoravendégnek, illenék megjegyeznem, hogy felséges illatok terjengnek, de attól tartok, nem hinnéd el nekem – néz rám bocsánatkérőn. – Leégett? – Leégett. Továbbá felrobbant, kicsapta a biztosítékot, és most ragacsos trutyit képez a tűzhelyen – bólintok rá megtörten. – Ha lehetek őszinte, nem vártam mást – jegyzi meg, majd rögtön tovább is lép. – Ez esetben meghívhatlak valahova? – Remek ötlet! – derülök fel – Átöltözöm és mehetünk! – vigyorgok rá biztatóan, de mielőtt felszaladnék az emeletre, még utánam szól. – Egy pillanat! Csak hogy túlessünk az est kellemetlenebbnek ígérkező részén, előbb még átadnám ezt — nyújtja felém a nejlonzacskót – Ha nem
tévedek, ez a tiéd. Elfogadom, belekukkantok, majd lehuppanok a szerencsés módon elegendően közel lévő fotelbe. A zacsi egy kecses női cipőt tartalmaz, azt amit tegnap este a Sziporka mögötti garázsban hagytam. Eszméletlen! – Hogy került hozzád? – sóhajtom erőtlenül. – Nos, tegnap, miután elváltunk, még dolgoztam egy kicsit, ám mielőtt lefeküdtem volna, felhívott egy barátom, és közölte, hogy a rendőrség épp most száll ki a Sziporkába – kezdi mesélni a történteket – Mivel előtte pont te említetted a helyet, mint a szállítmányok egyik végállomását, gondoltam érdekes lehet. A zsarukkal együtt értem ki, kicsit körbenézni, és sikerült beszélnem azzal a két rendőrrel, aki leadta a riasztást. Bár igyekeztek kitérni a kérdésem elől, de azért megtudtam tőlük, hogy te jártál ott a bátyáddal, és kettesben likvidáltátok a mulatót őrző fegyvereseket.– Kissé meghökkentem, majd némi rábeszélésre megkaptam a cipődet. Gondoltam szükséged lehet rá, és mivel épp hozzád készültem... Úgy látszik, ez a feladat már csak rám hárul, kedves Hamupipőke! – nevet rám, amitől rögtön felbátorodom. Leejtem a zacsit, talpra pattanok, és belekezdek egy nagyobb volumenű magyarázkodásba. – Hát, az tegnap este úgy volt, hogy... – Mindegy hogy volt! – vág közbe, és magrázza a fejét – Ne hazudj, nem éri meg, egyszerűen nem érdekel. Feladtam, hogy kövessem mit, és pláne miért csinálsz. Megelégszem azzal, hogy nézek és csodálkozom – közölte. Zavaromban megdörzsölöm az orrom, és nem igazán tudok mit felelni, de szerencsére nem is vár tőlem választ. Közelebb lép, átölel. Forró az érintése, megcsiklandoz tetőtől talpig. Aztán hosszan csókolódzunk, amit részemről passzívan tűrök. Ostoba gondolataimat hosszan, nagyon hosszan elnyomja Lui illata, de sajnos, nem örökké! Nem könnyű felejteni a tegnapot! Mikor már nagyon követelődzik a lelkiismeretem, kicsit hátrahúzom a fejem, elszakadok Lui ajkaitól. – És a Marinában? – Mi van a Marinával? – kérdez vissza, hangjában az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül. – Ott mi történt? – Ott voltál, nem? Hosszan megfontolom a választ, és addig is a vállára hajtom a fejem. Ez rém kényelmes, és megvan az az előnye is, hogy nem kell mélykék, őszinteséget követelően tiszta szemébe néznem. Beszuszogom az illatát, de mielőtt teljesen megvesznék tőle, válaszolok. – Ott voltam. – Ott tűzharc volt, verekedés, és végül egy kisebb razzia – kezd azonnal mesélni Lui. – Feltehetőleg egy konkurens banda ütött rajtuk, legalábbis a rendőrök így vélekednek. Részemről kicsit előttük értem a helyszínre, így vethettem egy pillantást a terepre, és nekem is vannak elképzeléseim, mi
történhetett. Valakik rajtaütöttek a helyen, ez biztos, kicsalták az embereket, és egyszerűen szétverték őket, méghozzá nagyon gyorsan. Ezt abból gondolom, hogy még a fegyvereiket sem volt idejük használni, legfeljebb egy lövés dörrenhetett el. Aztán a támadók megkeresték a szállítmányt, előzékenyen lerakták a pincelejáróban, és felhívták az ügyeletet. Tehát verekedés tényleg volt, konkurens banda nem – fejezi be. – Miért nem csinálhatták, mondjuk Dirak emberei? – érdeklődöm kiszáradt szájjal és csukott szemmel, még mindig a vállán támasztva az állam. – Mert hiánytalanul otthagyták az anyagot – magyaráz Lui, anélkül, hogy felemelné a hangját. – Egy hivatásos bűnöző nem passzol le feleslegesen egy vagyont a zsaruknak, bizonyítéknak az ott talált mennyiség fele is bőven sok lett volna. Aztán, ha ez valóban egy konkurens banda rajtaütése lett volna, akkor nem bánnak ennyire kesztyűs kézzel az ott talált emberekkel. Mindössze egyikük halt meg, a többiek gyakorlatilag pár zúzódással, csonttöréssel megúszták. A maffia módszere nem az ököl, hanem minimum a kés, de inkább a lőfegyver. Továbbá nagyon hamar riasztották a rendőrséget, mintha egyáltalán nem érdekelné őket, hogy lesz-e idejük elmenekülni. Pech, ezekre nem gondoltunk. – Ha nem konkurencia, akkor ki csinálta szerinted? – kérdem csendesen. – Holnap majd utánanézek, hogy járt-e arra a rendőrség valamelyik terroristaelhárító csapata. Ha igen, akkor tiszta ügy, ha nem... Akkor majd meglátjuk. Te mit gondolsz, mi történt? – kérdez vissza könnyedén. – Az imént még azt mondtad, feladtad, már nem akarod követni, mit csinálok! – Tehát te csináltad? – csavar egyet szavaimon, és felém fordul, a szemembe néz. – Nem... – tagadok, csekély határozottsággal, és igyekszem másfelé fordítani az arcom. Biztos vagyok benne, hogy tisztán látja, hazudok. A kezem ökölbe szorul a férfi háta mögött, de hirtelen felenged a nyomás, Lui elmosolyodik. – Az imént említetted, öltöznél! – lép el mellőlem. – Siess! Minél hamarabb indulunk, annál hamarabb megérkezünk. Farkaséhes vagyok! Megrándul az arcom utolsó szavaira, de aztán gyorsan összeszedem magam. – Mindjárt jövök, te addig helyezd magad kényelembe! – ajánlom, majd felviharzom a lépcsőn. Bevetem magam a fürdőszobába, és veszett tempóban nekilátok készülődni. Zuhany, fogmosás, fésülködés, seperc alatt túlesek a rutinműveleteken, majd jön a bátyám által választott ruha szemrevételezése. Rikítóan vörös, eléggé passzentos, és alig combközépig ér, váll helyett ujjnyi széles pántocskák tartják. Helyből az jut eszembe, hogy én még emberként is túl szőrös vagyok egy ilyen viseléséhez. De ez van, kapom magamra a cuccot, majd gyorsan befordítom a tükröt, a benne acsarkodó farkasfalkával egyetemben, és rohanok le. Lui az egyik fotelben ül, a kertet nézi, érkezésemre vet egy pillantást az órájára.
– Négy pert, huszonnyolc másodperc. Garantált rekord a leggyorsabb női készülődésben – közli tárgyilagosan. – Hogyan csináltad? – Kapkodva. Te mindig méred az időt? – vágok vissza. – Általában odafigyelek az órámra, ha már viselem. De talán menjünk! – kászálódik talpra egész ügyesen, gipsze alig akadályozza. Hát megyünk, és el is jutunk a ház elé, ahol aztán új probléma merül fel az utcán parkoló két kocsi képében. – Menjünk a sárkánnyal – javaslom gondolkodás nélkül, és csak aztán jut eszembe, milyen messze vezet ez a fél mondat. Mert ugye, ha itthagyja a saját autóját, akkor ide vissza kell jönnie, és ha visszajön, akkor mondjuk behívhatom egy kávéra, ami ugyan nincs itthon, de ez úgysem számít, hisz ha bejön, akkor nem inni jön be, hanem... Ám Luin nem látszik, hogy ilyen mélységig belegondolna egy egyszerű kocsiválasztásba. – Jó. Úgyis te vezetsz – hagyja rám, és rosszkedvűen lesandít fehér csizmájára. Én meg bepattanok a volán mögé, aztán repülünk. – Hova megyünk? – kérdem, de csak pár sarok múlva. – Ha ragaszkodsz egy romantikus, gyertyafényes vacsorához, akkor mihamarabb sorolj be balra, tudok a közelben egy elegáns éttermet. De ha jól sejtem, te jobban örülnél neki, hogyha valahol felvennénk két pizzát a fedélzetre, aztán kimennénk, mondjuk a tengerpartra. – Irány a tenger! – hagyom rá, és tempósan jobbra sorolok. Felzeng pár duda, Lui beköti magát, majd zavartalanul elnavigál egy olasz étterem elé. Mivel hely már csak a tilosban van, én a kocsiban maradok, az újságíróra hagyva a vadászatot, csak annyit szögezek le, hogy én nem vagyok vegetáriánus, amit meghökkenés nélkül vesz tudomásul, majd bebiceg, hogy hamarosan előkerüljön két paradicsomszagú, lapos dobozzal. Aztán tényleg irány a tengerpart! * * * Nem oda megyünk, ahova én jártam ki annak idején bátyámmal meg Charlie bácsival, most Lui irányít. A város alatt fordulunk ki a tengerhez, poros kis utacska végén parkolunk, egy náddal körbenőtt deszkakerítés egyre nyúló árnyékában, aztán a pizzásdobozokkal felszerelkezve kisétálunk a partra. Ahogy elhagyom a kerítés szélárnyékát, arcomba csap a tengeri levegő. Megállok, felmérem a környéket. Majdnem egyedül vagyunk, odébb pár megkésett fürdőző pakolászik, a másik oldalon pár kissrác labdázik a puha homokban. A város morgását is csak akkor hallom, ha kifejezetten ráfülelek, de nem vagyok bolond beengedni a hangoskodó civilizációt meghitt magányunkba. Lui picit áll mögöttem, aztán nekivág a partnak. A föveny feletti, gazzal benőtt homokbuckák mögött vasbeton alapok húzódnak meg, egy régen
félbehagyott építkezés maradványai, az újságíró egyenesen odatart. Leül az egyik betonkávára, óvatosan eligazgatja gipszes lábát, a pizzásdobozokat leteszi maga mellé. Gyorsan odakocogok hozzá, felettünk sírnak a sirályok. – Te nem szoktál erre járni, igaz? – kérdez, és hunyorogva felnéz rám, vakítja a mögöttem lenyugvó nap fénye. – Nem, bátyámmal északabbra jártunk fürdőzni – hagyom rá. Elmélázik, kétkedve felvonja a szemöldökét – Arra nagyon sziklás a part – jegyzi meg végül. Hát, tény ami tény, az a partszakasz valóban kicsit járhatatlan. Mármint egy embernek. – Ismerni kell, hogy hol vannak a lejárók – nagyképűsködöm, ami most bejön. – Elhiszem, hogy ismered. Ha jól tudom, arrafelé találtátok meg azt a vízihullát is. Rábiccentek, aztán elfordulok azzal az indokkal, hogy a tenger végtelenségében gyönyörködöm. Addig sem kell a szemébe néznem, illetve a hosszú hallgatás csak ráébreszti, nem kedvelem ezt a témát. – Jó, hagyjuk, igazad van, tényleg nem kéne ilyenkor is a munkáról beszélnem! – találja ki a gondolataimat, mire gyorsan visszafordulok, leülök mellé a betonra. Nem közvetlen mellé, de elég közel, hogy kicsit felém dőlve megcsókolhasson. De sajnos nem teszi meg, inkább elmerengve vizsgálgatja a lábam. Lenézek magam is, de nincs rajta semmi feltűnő vagy különleges. Legfeljebb a cipőm, kecses, magas sarkú példány, ami mostanra már telement homokkal. Lerúgom, felnézek. – Sokat szoktál mezítláb járni, igaz? – Igaz. Kár tagadni, látszik a talpamon. – Ez minek a nyoma? – kérdez tovább, és előrehajol, végigfuttatja a mutatóujját a lábszáramon, egy régi, ki tudja hol szerzett seb fehér karcolássá kopott helyén. Éget az érintése, kiráz a hideg. – Valami karcolás. Talán a Cliffből vagy a Sziporkából. Ne is emlegessük! – Fátylat rá! Fátylat rá. De akkor meg miről beszéljünk? Kénytelen vagyok szembenézni a ténnyel, ha hallgatnom kell arról, amiről pedig hallgatnom kell, akkor lényegében az időjárás marad az egyetlen társalgási témánk. Merthogy már a másik egészségi állapota is kínos kérdéseket eredményezhet. Tehát hallgatunk. Hosszan. Mélyen belélegzem a tenger sószagát, bámulom a naplementét. Odébb befejezi a pakolást a család, a srácok is abba hagyták a labdázást. Nyilván valami nézeteltérésük adódhatott, mert ketten egymást tépik, át meg átfordulva a homokban, a többiek meg körbe állják őket hangosan szurkolnak. Jó nekik.
– Szeretsz röplabdázni? – jön hirtelen egy újabb kérdés, amire az égnek szalad szemöldököm. – Sose próbáltam! – Akkor verekedni szeretsz – szögezi le Lui, majd felé kapott, értetlen tekintetem láttán vállat von. – Különben miért bámulod ilyen érdeklődéssel, ahogy két gyerek bunyózik? Ha mondjuk azt kizárjuk, hogy betegesen szadista vagy, amit helyből megteszek. – Kedves tőled! – hagyom rá, de a kék szemek követelődzve rámszegeződnek, magyarázkodásra kényszerítenek. – Oké, szeretek verekedni. De nem komolyan, csak úgy, szórakozásból! Ez még nem baj, igaz? Csak egy rossz szokás, semmi több! – Épp mint a tükörkerülés – bólint Lui, én meg újból frászt kapok. – Ez most honnan jutott az eszedbe? – vonom felelősségre totálisan ledöbbenve. – Semmi, csak gyűjtöm a veled kapcsolatos furcsaságokat. Mint a tükrök mellőzése, a veszélyérzet teljes hiánya, férfias hobbik meg egyéb apróságok, amikkel egyelőre nem tudok mit kezdeni. – Mit lehetne ezekkel kezdeni? – nézek nagyot, és igyekszem úgy tűnni, mint aki épp felháborodik. – Ilyen vagyok, kész! Minek ezeket gyűjteni? – Érdekel, milyen vagy! Mondtam már tegnap is, nem tudok rajtad kiigazodni. Baj, ha próbálkozom? Igen, baj, mert ha rájössz valamire, akkor lehet, hogy meg kell halnod, amit nem akarok, ostoba ember! Illetve, dehogy ostoba. Hisz épp ez a gond! – Délután azt mondtad, már nem érdekel – vetem fel, és óvatosan meg– piszkálgatom az egyik pizzásdobozt. Nem mintha éhes lennék, de hátha elterelhetem vele a szót erről a témáról. Persze az élet nem ilyen egyszerű. – Csak azt mondtam, nem faggatlak, és nem ragaszkodom hozzá, hogy mindenféle hazugságokat találj ki a kedvemért– igazít helyre a precíz újságíró. – De gondolkodni szabad, ugye? – kérdi. Most az egész randit ezzel fogjuk tölteni? Teljesen kiábrándító! – Tudod, mit mondok én? Most érdekellek téged, mert nem igazodsz ki rajtam, de amint úgy érzed, értesz, azonnal ejteni fogsz, és mégy tovább – mordulok fel. Lui nagyot sóhajt, és égnek emeli hasonszín tekintetét, mielőtt válaszolna. – Először is, általános vélemény szerint a nőket nem lehet megérteni, tehát ez nem fenyeget minket. Másodszor pedig, még el sem kezdtünk semmit, minek azonnal a végét emlegetni? – tárja szét értetlenül a kezét, majd még halkabban hozzáteszi. – Na, ez legalább tipikusan nőies volt! Fel is kapom a fejem. – Hogyhogy „legalább”? Azt akarod mondani, hogy általában nem vagyok nőies? – Egy csipetnyit sem – mondja, egyenesen bele a két szemembe, és közben láthatóan nem félti az életét.
– Ha a vezetési stílusomat akarod kritizálni... – Nem akarom kritizálni. A női vezetőkről közszájon forgó vélemény mindössze egy olcsó sztereotípia, nem számít semmit sem. Még csak nem is arra gondoltam, hogy szeretsz verekedni, hisz valóban mindenkinek lehetnek hülye szokásai. De akár csak a mai estéből fel tudnék sorolni fél tucat apróságot, amit átlag nő sosem tenne. – Rajta! – bízatom, ám ismételten rá kell döbbennem, hogy Lui nem a bátyám, aki hetet-havat összefecseg, és a felére maga sem emlékszik, ha számon kérem rajta. – Először is, sosem láttam még senkit sem, aki miniszoknyában, magas sarkú cipőben kettesével veszi a lépcsőfokokat, te pedig ezt tetted, amikor kijöttünk a házatokból, és lesiettél a kertkapuhoz. Aztán, amikor megérkeztünk ide, te kiléptél a kerítés mögül, és megálltál kisterpeszben. A bal kezedet lazán ökölbe szorítottad, és úgy néztél körbe, mint westernhős, ha belép a csehóba. Mint aki teljesen komoly lehetőségként számít rá, hogy esetleg verekednie kell. Alaposan megszemlélted a partot, az embereket, és mikor meggyőződtél róla, hogy semmi veszély nem fenyeget, csak akkor lazítottad el a kezed. Aztán hezitálás nélkül leültél a betonra, pedig ez nem csak összekoszolhatja, de ki is szakíthatja a ruhádat, ami láthatóan új. – Hé, miért kéne féltenem a ruhámat? – háborodok fel, mire Lui csak legyint. – Nem kell féltened, csak éppen a nők nagy része odafigyel arra, hogy elegáns és csinos maradjon, még a leglehetetlenebb helyzetekben is. Te láthatóan fontolóra sem vetted ezt a kérdést. De rendben, lépjünk rajtat túl, írjuk a lezserség számlájára. Ám az megint csak nem természetes, hogy félpercenként körbenézel, még talán a szélbe is beleszimatolsz, hogy változott-e valami. Van valami különösebb okod azt hinni, hogy valaki rajtunk akar ütni, vagy nálad ez a megszokott készültségi fok? Nem tudom, tisztában vagy-e vele, de mindig figyelsz, állandóan harcra kész vagy ami szintén nem tipikusan női vonás. Honnan ez a rutin? Jó kérdés. Megválaszolhatatlan. Ám egyre erősödik bennem a gyanú, hogy Lui Vang, az éles eszű és remek megfigyelőképességgel megáldott újságíró meg fogja válaszolni ezt a kérdést is, a többivel együtt. És akkor mi lesz? – Ilyen a beállítottságom – vonok vállat, és ez nem hazugság. – Meg ne feledd, apám alig gyógyult fel egy tüdőlövésből, bátyám is majdnem meghalt Kolumbiában, szerintem nem csoda, hogy egy kicsit feszült vagyok. – Kicsit? – visszhangozza értetlenül. – Épp csak mint egy hegedűhúr, Christina. Egy hegedűhúr, közvetlenül elpattanás előtt. Néha komolyan megijedek, úgy ég a tűz a szemedben. Ami egyébként gyönyörű, soha sem láttam még hasonlóan mélyzöld árnyalatot senkinél – teszi még hozzá, és ezt már nem felelősségre vonó hangon, hanem kedvesen, ahogy bókolni illik. Igen, észrevette, hogy nem akarok erről beszélni, és témát váltott, konstatálom magamban. Nem ostoba, egyáltalán nem. Bizonyosan rá fog jönni mindenre. Talán ha most közölném vele, hogy nem óhajtom többet látni, talán
akkor még megmenthetném az életét. De lehet, hogy csak tovább szítanám a kíváncsiságát. Nagyon úgy tűnik, már nem tehetek semmit, már sehogy sem állíthatom meg. De könyörgöm, édes mosolyú Holdtestvér, mién kéne megölni mindenkit, aki tudja a titkot? Mit árthat nekünk egyetlen ember? Egy ember, akinek az a munkája, hogy zsonglőrködik az információval... Bizonyosan épp oly ügyesen használja ki tudását, mint ahogy rájön mindenre. De miért kéne feltételeznem, hogy rosszat akar nekem? Elnézek oldalt, a hold ezüst félkorongja mozdulatlan lebeg a tenger felett. Mit félkorong, majdnem háromnegyedére telt már, hamarosan megmutatja teljes arcát, fényével befonja a világot. Hamarosan eljön az én éjszakám. Mit fogok akkor csinálni? – Most tartunk öt percnél – rezzent össze Lui hangja. – Mi öt perc? – Öt perce bámulod a holdat, lényegében pislogás nélkül. Min gondolkodsz? – Öt perc? – értetlenkedem zavartan, nekem egy kurta pillanatnak tűnt. – Nyolc-negyvenkettőkor tettem egy megjegyzést a szemedre, mire kinéztél oldalra, és úgy maradtál. Most nyolc-negyvenhét van. De ha elmélkedni támadt kedved, folytasd nyugodtan, engem nem zavar a csend. – Eh, inkább együnk! – sóhajtok, belefáradva a hiábavaló tépődésbe. – Együnk – hagyja rám, de nem nyúl a kaja felé. Én sem. Nem vagyok annyira éhes, hogy a számba vegyek egy paradicsomtrutymós tésztadarabot. Ergo, a pizzák nyugodtan tovább rohadnak a dobozukban, felettünk pedig újból elterpeszkedik a csend. Kár, hogy Lui lába be van gipszelve, különben szépen, kézenfogva sétálgathatnánk a parton, az alkonyatban. Az olyan romantikus lenne, vagy mi a fene. Szomorkásán sóhajtok, Lui lába gipszben van. Ránézek, kék szeméből messze sugárzik a jókedv. – Néha úgy viselkedsz, hogy a legmegveszekedettebb motoros vagány is csak félénk báránykának tűnik melletted, néha meg olyan édesen esetlen vagy, mint egy nagyra nőtt kamaszlány! – nevet rám, aztán közelebb húzódik, átkarol. Ülünk egymás mellett a tengerparton, a lebukó nap pazar színekbe öltözteti a világot, a sirályok teljes erőbedobással küzdenek a szélben, hogy könnyed szárnyalásukkal teljessé tegyék a romantikus idillt. Tök feleslegesen. Akár a Cliff betonszörnyetegének a gyomrában is csücsülhetnénk így, egymás mellett, vállamon ennek a jó szagú férfinak karjával. Nem hinném, hogy észrevenném a különbséget! Csak a hold... De nem, nem tisztességes Holdtestvérre kenni, ami nem az ő hibája. Azt hiszem, nem csak velem, de általában minden emberrel úgy van, ha valamire nagyon nem akar gondolni, akkor az tutira az eszébe jut. Például, ha egy nő éppen egy pasassal kettesben üldögél egy nehezen indult de jól alakuló randi kellős közepén, akkor az nem szeret azon merengeni, hogy az együtt töltött órák
előbb vagy utóbb, de véget érnek. Én sem akarok ilyesmivel foglalkozni, de gondolataim önkéntelenül errefelé Indulnak, a tudatalattim pedig – a mocsok! – rögtön felpasszolja a tudatosba halaszthatatlan tennivalóim listáját. Meddig is érek én rá? Christian azt ígérte, ma nem otthon éjszakázik, eddig rendben, ám ekkor beugrik, hogy ennek ellenére én máris elkéstem. – Ó, hogy az a fészkes fekete fene... – káromkodom hirtelen, és mire észreveszem, hogy hangosan, addigra már Lui elenged. – Mi a baj? Ránézek, kék szemében teljes értetlenség. – Ó, hogy szakadna rá az ég! – sóhajtok, és lehorgasztom a fejem. – Én ma estére elígértem magam! – Hova? – kérdi, egészen számonkérő hangon, mire felpislantok, az arca is csak csupa nemtetszést sugall. – Ma estére munkát vállaltam! – Elveszett bizonyítékok összeszedése, vagy talán már megint egy elkódorgott bűnözőt kell elfognod? – kérdi élesen, és választ sem várva folytatja. – Christina, erre a feladatra van egy külön cég, rendőrségnek hívják, és ha nem is áll mindig feladata magaslatán, de tűrhetően boldogul nélküled is! – Nem zsarumeló, civil ügy – sóhajtok. – Egy öreglánynak azt ígértem, vigyázok a házára ma éjszaka sötétedéstől, amíg ő valami barátnőjét látogatja! Ó, a fenébe! Totál blamázs! Hogy lehettem olyan hülye, hogy egész nap nem jutott az eszembe, illetve ha már így alakult, miért nem tudtam még pár óráig elfelejteni? Lui is igen szerencsétlen pofát vág, de csak pár pillanatra, aztán működésbe lépnek a jól belénevelt reflexek, halvány mosoly mögé rejti rosszkedvét, elhúzza a szája szélét. – Gondolom, már nem tudsz rátelefonálni, hogy lemond az egészet. – Reggel elutazott – sóhajtok. – Bár talán nem is muszáj odamennem. Ha semmi balhé nem történik, akkor nincs is rám szükség. Meg se tudná, hogy nem éjszakáztam ott – vetem fel bátortalanul, és biztatást várva Luira pislogok. Potyára, hidegen kék szeme minden, csak nem biztató. – És ha valami történik? Ne kockáztasd meg! Persze, tudom, te nem félsz semmiféle következményektől, és azt sem állítom, hogy én annyira örülök annak, hogy most el kell rohannod, de ha így alakult, akkor nem lehet mit tenni! És holnap is találkozhatunk! – Biztos? – pattanok talpra, immár sokkal lelkesebben. – Mármint, ráérsz? – Majd úgy alakítom! – legyint, és ő is talpra áll, bár nehézkesen, minden mozdulatából süt a rosszkedv. – Tényleg ne haragudj, én vagyok a hülye! – szögezem le, ennek megerősítésére még meg is csókolom. De ezzel sem húzhatom sokáig az elválást, Lui pár pillanat múlva eltol magától. – Menj nyugodtan!
– De te... Elviszlek a kocsidig, ez a minimum! – Nem kell, egészen biztos, hogy már így is késésben vagy! Én majd fogok egy taxit! – Persze – sóhajtok szomorúan, aztán rövid téblábolás után sarkon fordulok, és futva indulok sárkányomhoz. Már majdnem ott vagyok, amikor észbe kapok, megállok, visszanézek. Lui, a tökéletes, ott áll a betonkáva mellett fehér gipszében, megemelt kezében ottfelejtett cipőm. Mit lehet itt tenni? Visszakocogok, átveszem. – Ez van! – válaszolok a kék szemek nem teljesen gúnymentes csillogására, és immár végleg távozom. A kocsiba az ajtó kitárása nélkül pattanok be, padlógázzal indítok. Dühömet a pedálokon töltöm ki, magam mögött hagyok mindenkit, aki él és mozog az éjszakában. Egyedül Holdtestvér követ lerázhatatlanul. * * * Már majdnem kilenc, mire befordulok a platánfákkal árnyas utcácskába, az öreg hölgy háza elé. Leállítom a motort, majd kiszállok, és fél lábon egyensúlyozgatva felügyeskedem cipőimet. Aztán megtörik sietségem, valami furcsa érzés bök oldalba, rezzent össze. Résnyire szűkült szemmel fordulok körbe, keresem az okát. De sehol semmi. A fák lombja susogva bólogat a langyos, nyáresti szélben, néha meg-megcsillantva a fent ragyogó csillagokat. Az utca kihalt, végében magányos lámpa szórja barátságos, narancs fényét, az illatok tiszták, csak a harmatos fű és a hűlő beton szagát érzem. Valami baj lenne? Amint felteszem a kérdést, azonnal el is múlik a rossz érzés, de már nem sietős benyitnom a fémindákkal díszített kapun, már nem olyan sürgős végigsétálni a mögötte nyíló, kavicsos ösvényen a hatalmas, fekete házig. Időhúzásképpen megnézem, van-e a kocsiban valami gönc, amit felvehetnék vörös, alkalmi ruhám helyett, de ez tényleg csak üres indokkeresés. Tudom, hogy nincs nálam tartalék rongy ennyire előrelátó sosem voltam Az is csoda, hogy a kulcsok nálam vannak. Illetve, ez is inkább trehányságomnak köszönhető, hiszen amikor megkaptam a kulcscsomót, azonnal bevágtam a kesztyűtartóba, amit azóta sem takarítottam ki. Épp úgy mint ahogy az elmúlt fél évben soha, tehát most is ott van milliónyi más, lassan elemésztődő kacattal együtt. Sietség nélkül veszem elő, lassan, szerteszét nézelődve nyitom ki a kaput, sétálok fel a házig. Nézem a lassan fölém magasodó épületet a szélben zörgő faágakat. Kémlelem az éjszakát árnyait faggatom, aztán hirtelen véget ér a néma kérdezősködés, ahogy elérem a ház ajtaját és belépek.
Nyikorogva csukódik be mögöttem az ajtó, fölém borul az előtér magas, faburkolatos mennyezete. Nem zavar a sötét, sem az idegen környezet de kis habozás után csak felcsapom a villanyt. Mindössze azért, mert az öreglány kifejezetten kérte. Persze, hogy a ház ne tűnjön elhagyatottnak. Egész ittlétemnek ez az egyetlen indoka! A fény szétárad, a barátságos sötét tovalebben. Óvatosan lépek el a földig érő tükör előtt, de nincs mit félnem, csendes és engedelmes az üveg, csak egy girhes, gyanakvó tekintetű, komor, és rohadtul elegáns, tűzvörös ruhát viselő nőt mutat. A levegő tűrhetetlenül levendulaszagú, az éles illat minden mást elnyom. Prüszkölni támad kedvem. Beállítom a riasztót, aztán felkocogok a lépcsőn. Az öreg fokok megmegreccsennek karcsú topánkám alatt. Odafent végigsietek a galérián, próbaképpen benyitok az egyik ajtón. Villany fel, körbenézek. Valami társalgónak berendezett szoba, masszív, régi bútorok, semmi izgalmas vagy érdekes. Ki a folyosóra, újabb ajtó, de ez zárva van. Még egyszer nekidőlök, de ettől sem nyílik ki. Lelke rajta! Ezzel pedig teljesítettem feladatomat, döntök, lecsapkodom a fényeket, és bevonulok a szobámba. Bent mindjárt jobb, alábbhagy feszültségem, és a hátamon masírozgató hangyahadnak is pihenjt vezérel valaki. Kicsit körbenézek, de semmi különleges. Mogyoróbarna faborítás fedi a falat, a sarokban kecses kis asztal áll, a falon festett olajkép, valami parkot ábrázol, sok zöld és sárga árnyalattal. Nem bámészkodom sokat, ledobom a kulcsot az asztalkára, kinyitom az ablakot. Megtehetem, az öreglány múltkor azt mondta, a riasztó csak a földszinti ablakokat, ajtókat védi. És tényleg, semmi sem történik, amikor kitárom. Szemközt velem vénségesen vén gesztenyefa szuszog, táncoló levelei között langyos szél bújócskázik. A látvány határozottan megnyugtat. Lerúgom a cipőmet, ruhástól elnyúlok a puha ágyon. Nagy marha voltam, hogy elfelejtettem pizsamát meg törülközőt hozni! Bár, a helyzet jelenlegi állása mellett az is szép, hogy nem felejtettem el idejönni! Aztán csak heverek, várom, hogy álom jöjjön a szememre. De nem, gondolataim nem hagynak nyugodni, állandóan betolakszik a képbe egy mélykék tekintet, meg a hozzá tartozó férfi. Most mit csinálhat? Hülyének néz? Nagyon? Tényleg ráér majd holnap? És mivel fogjuk tölteni az időt? Legjobb lenne elvonulni valami nyugodt helyre, ahol senki sem zavar. Ahol összebújhatnánk, csókolódzhatnánk, miegymás... Hosszan, szokatlanul hosszan forgolódom, álmodozom. Azt hiszem, sok idő eltelik, és talán már egy kicsit el is szenderedem, amikor valami felriaszt. Valami nyekken, valami morran, valami megzavarja nyugalmam. Csak nincs itt valami rendben! Hangtalanul gördülök le az ágyról, árnyékként emelkedem fel, belefülelek az éjszakába. Semmi. Az ajtóhoz lépek, lehelethalkan kinyitom. A túloldalt semmi sem lapul, csak a kormos sötétség, az állott por és levendulabűz. Kisurranok,
behajtom magam mögött az ajtót. A galéria csendes, semmi sem moccan. Tökéletes a sötét, a leengedett redőnyök féltékenyen őrzik az ablakokat, egy icipici fénysugár sem óvakodhat be. Kezem végigfuttatom a fakorláton, alattam ásít az egyemeletnyi mélység. Beleszagolok, és lehunyom a szemem. A fülem körbefordul, a csend felszakadozik. Lent egy óra kattogva számolja a lassan múló perceket, odébb szú perceg a fában, odakint sziszeg a szél, és neki-nekifeszül a tiltakozó redőnyöknek. Meggörnyedve, hosszú léptekkel indulok el a korlát mellett. A lépcsőfokok tompán hallgatnak, ahogy óvatosan leosonok. Mezítelen talpamat csiklandozza a dús szőnyeg, orrom körbefordul, a huzat figyelmesen megmutatja neki a keresett irányt. Megtalálom az ajtót, mely abba a szobába vezet, ahol a múltkor teáztunk. Odabent hideg a sötétség, és mindent ural az ezüst hátborzongató szaga. Átvágok a bútorok között, és lassan felhúzom a teraszajtó redőnyét. Csendesen jár, nyomában beárad a tiszta holdfény. Figyelmesen körülnézek, de nem lelek változást legutóbbi itt jártam óta. Hosszú léptekkel körbejárok a falak mentén, megszemlélem az üveges szekrénykékben tárolt ezüst díszeket. A zongoránál megállok, előregörnyedve, hosszan szemlélem a képet, amire a múltkor kurta intéssel utalt az öreg hölgy. A fia, aki rég meghalt. A kép elmosódott, szemcsés. Mosolygó, fiatal férfi áll a kamera előtt, kezében vadászpuska, lába egy leterített oroszlán nyakán nyugszik. Az ég lehetetlenül világos, nyilván a forró, afrikai nap fakította meg. Vizsgálódásomban apró reccsenés zavar meg. Sarkon perdülök, és szembenézek az ajtóban álló macskával. Sárga tekintetéből végtelen gyűlölet sugárzik, de tisztában van az erőviszonyokkal, hang nélkül megfordul, és eltűnik a sötétben. Csak ingerlő szagát hagyja hátra, amiből nem hiányzik a fenyegetés. Nem megyek utána, én nem haragszom rá. Tovább mélyül a sötétség, valami halk hangot hallok az előtér felől de semmi légmozgás, hát kinyitom a teraszajtót. Most sem szólal meg a riasztó, amin akár el is gondolkodhatnék, de nem teszem, éjszaka van, ragyog a hold! A nyitott ajtón besurranó, hűs, ezerszagú levegő elvonja figyelmem, viszi az eszem. Odakint öreg kert hívogat ezer csodát ígérve mindannak, akinek van szeme, illetve orra és füle hozzá, hogy megfejtse a vibráló sötétség titkait. Kilépek a még langyos kőre, körbeszimatolok. Felettem ragyog Holdtestvér, fénye biztat, hát nem habozom tovább. Felugrom a terasz széles márványkorlátjára, guggolva szemlélődöm, majd lehuppanok a nedves fűbe Elkerülöm a kövekkel kirakott utat, a bozótban siklom előre, a kert szíve felé. Hatalmas, öreg tölgyfa borul fölém barátságosan bólogatva. Mosolyogva nézek fel rá, tisztelettel köszöntöm, és tovább osonok. „Légy óvatos, kis vadász” súgja utánam, és nem vagyok bolond nem megfogadni tanácsát. Négykézlábra ereszkedem, tenyeremnek jólesik a göröngyös talaj érintése. Bozótosban suhanok előre, hangtalanul, mint a néma sötétség, ám vörös ruhámban valószínűleg messze világítok. Már épp meg–
állnék, hogy levegyem, amikor csattan felettem a levegő. A földre kushadok, felettem apró árnyék rebben fel az ágakról, majd nem messze ismét leszáll, felkuvikol. Mit keresel itt, halálmadár? Lapulok a fűben, a bozót takarásában, csukott szemmel szimatolok. A talaj mentén rossz illatok gördülnek előre, körbevesznek, megborzolják tarkómon a szőrt. Befúrom orrom a fűcsomók közé, hátha rájövök, mi ez a bűz, de a levegő megmoccan, a rothadás szaga tovább hömpölyög. Előre nyújtom a nyelvem, megnyalintok egy göröngyöt. Rossz az íze. Centiről centire mozdulok előre. A bokrok között hatalmas, fekete tömb magaslik, valami fészer, vagy talán elhagyott garázs, ki tudja. Ajtaja előtt magasra törnek a gazcsomók, nem gyakran járhatnak erre emberek. Kicsit felemelem a fejem, hogy közelebbről is megszemléljem az egészet, amikor valami megcsikordul mögöttem. Perdülök, és azonnal hasra is vágom magam. A gaz fölém hajol, harmatcseppekkel szór meg. Sehol semmi. Aztán újra hallom a hangot, és már tudom, mi az. Valaki meglökte a teraszajtó lapját, esetleg kinyitott egy ablakot. De az olajozatlan sarokvasak elárulták. Rajta, nézzünk az illető szemébe! Laposan kúszva indulok vissza a már ismerős bokrok között, jó ugrásnyira attól a nyomtól, amit idefele jövet hagytam. Ha valaki követne, csúnya meglepetésben lesz része! Ám sehol senki, a kert nyugodt, hamarosan feltűnik a ház fenyegető körvonala. Felettem susog a vén tölgy, törzsének takarásában felállok, beleszimatolok a felsőbb légáramlatokba is. Levendulaszagot hoz a szél. Nekitámaszkodom a fa mélyen barázdált, meleg kérgének, érintése megnyugtat. Valaki a másik oldalt mozog, de hangos és esetlen, minden lépését tisztán hallom. „Most” suttogja a szél, és ugrom a következő fa felé. Az új fedezék csekélyke, csak oldalvást férek el mögötte. Tovább! Nagylevelű bozót jön, ágai között siklok, majd újabb ugrás. „Erre!” hív Holdtestvér ezüst fénye, és már tudom, hol vagyok, felmagaslik előttem a gesztenyefa széles törzse. Gondolkodás nélkül mászom fel rajta, ügyelve, ne mélyesszem bele túlságosan a karmaimat. Hisz ő sem bánt! Az ágak között aztán meglapulok, egy ritmusban lélegzem a fával, ága vagyok csupán, nem létező fenevad a lombok takarásában. Hosszan várok, lent él a sötétség, aztán kint, az utcán kocsi indul, gyorsan távolodik. Már nem érzem a másikat, aki megzavart. Lassan felenged feszültségem, és ennek kapcsán visszatér énem józanabbik fele. Mi a fene történt itt? Tekintetem végigfut az előttem terpeszkedő, széles, vastag faágon, mely egyenesen szobám nyitott ablakáig visz. Könnyű lenne végigmenni rajta, be, a házba, és elfelejteni ezt az egész agyatlan mászkálást a kertben. Könnyű, de nem feltétlenül helyes. Bár engem arra rendeltek ide, hogy megvédjem ennek a háznak az értékeit, tehát a helyem bent van, de aki itt járt, az nem az ezüstneműért jött! Ha egyáltalán járt itt valaki. Hiszen bekapcsoltam a riasztót, ám a sziréna
meg sem nyikkant. Mondjuk, akkor sem, amikor kinyitottam a teraszajtót. Tehát lehet, hogy eleve rosszul kapcsoltam be, ami logikus lenne, tekintve technikai antizsenialitásomat. Ám ezzel együtt is, honnan veszem, hogy járt itt bárki is? Lehet, hogy csak az érzékeim játszottak velem, ezüst fény a sötétségben, kiszámíthatatlan Holdtestvérem újabb mókája... Kicsit mérlegelem a lehetőségeket, de hamar megunom az üres tépődést. Mit vacakolok itt, sehova sem vezet ez az ostoba bújócskázás a gondolatokkal! Átkozott ez a ház, tiszta ügy! Nyilván a régmúlt árnyai kísértenek benne, talán holtak szellemei járják, akiknek nem evilági érintését én megérzem, mint általában az állatok is látják hallják szagolják a visszajáró lelkeket. Nem vágyom a társaságukat, de félni sem vagyok hajlandó holmi testetlen fenyegetéstől! Lemászom a fáról, és elvackolok a kerítés menti bozótban. Van olyan kényelmes, mint a benti ágy, és immár nagyon fáradt vagyok, gyorsan elnyom az álom. És nem, tényleg nem félek. Nekem nincs miért. * * * (kedd reggel) A másnap ragyogó napfénnyel köszönt. Szemem vakítja a csillogás, hosszan nyújtózkodom a bokrok rejtekében, majd végre felébredek. Dalolnak a madarak, tombol a nyár, a könnyű szél finoman libegteti a leveleket. Jócskán benne járhatunk már a délelőttben. Felkelek, aztán álmosan pislogva megkeresem a gesztenyefát, és visszamászom a szobámba. A tegnap éjszakából mindössze valami kellemetlen kis érzés maradt hátra, csak mint egy apró tüske, amitől könnyen megszabadulhat az ember. Merengve méregetem a történtek súlyát, mely könnyűnek találtatik az arany ragyogásban. Már nem értem, mitől estem tegnap pánikba. Talán a fullasztó meleg vagy az idegen környezet ment az agyamra. De mindegy is, már nem érdekel! Itt nekem már semmi dolgom! Felmarom a pénzt, és örökre távozom, ennyi az egész! Felkapom a cipőm, kinyitom az ajtót, és végigsietek a galérián. Odalent egyenesen a riasztóhoz megyek. Nincs vele gond, szépen be van állítva, ahogy én hagytam. Csak éppen nincs bekapcsolva, mert azt a pöcköt elfelejtettem megnyomni. Hát, ez van. Azért a biztonság kedvéért még meg is szaglászom, hogy nem nyúlt-e hozzá valaki, és kapcsolta ki, de sajnos semmit sem érzek rajta, csak a házban mindenütt elterpeszkedő levendulaillatot. Eh, nem mindegy? Könnyű léptekkel indulok kifelé, amikor még valami az eszembe jut. Sarkon fordulok, végigsietek a folyosón. A szalon... Óvatosan bedugom az orrom hegyét a helyiségbe. De nincs bent senki. Tétován belépek, lassan körbenézek. A zongora tetejéről büszke tekintettel néz rám a tegnap megcsodált fiatalember, a tükrök megsokszorozzák a szétpakolt ezüsttárgyakat. Határozott léptekkel a nyitva hagyott teraszajtóhoz megyek, és alaposan megvizsgálom. És itt, a beáramló levegő folyamatos mozgása mentén
már nem csapja be az orrom a levendulaszag, tisztán megérzem az öregasszony illatát a fán. Felegyenesedem, ökölbe szorul a kezem. Tehát itt járt, méghozzá azután, hogy én kinyitottam ezt az ajtót! Nem utazott el, nem két napra utazott el, este visszajött, nyilván kocsiját hallottam meg félálomban, bejött, kikapcsolva a riasztót, utánam indult, nem is sokkal lemaradva, aztán megállt itt, az ajtóban... Megszédülök, egy pillanatra tisztán érzem, éjszaka van, langyos sötét, odakint kuvik kiált, itt pedig egy öregasszony áll, kezében puskával, és vár... Kinyitom a szemem, a látomás tovalebben. És, mi van, ha itt áll, és vár? Mire várhat? Jócskán pszichopata, ha azért fogadott testőrt, hogy aztán vadászhasson rá a kertben! Őrült, agyatlan, beteg, mint ahogy már elsőre éreztem, nincs vele valami rendben, de mit is lehet várni Hans ismerőseitől! Hülye voltam, csúcshülye, hogy elfogadtam egy általa ajánlott munkát! Megrázkódom, és már futok is, hogy mihamarabb magam mögött hagyjam az egészet! Ki a házból, a kerítés kapujával nem is vesződöm, simán átlendülök a magas rácson, és már kint is vagyok az utcán! Behuppanok sárkányomba, megsimítom a kormányt, a megszokott érintés megnyugtatja a lelkem. Magam mellé ejtem cipőmet, és nekivágok a városnak. Szikrázik a délelőtt, a nyár forró és tiszta, még az arcomba csapó szél is meleg. Soha, soha nem fogok ide visszatérni! Aztán kellemesebb dolgok jutnak az eszembe elűzve az éjszaka árnyait. A tegnap, a tengerpart, égkék szemek ragyogása, egyéb léha gondolatok. Amint hazaérek, felhívom Luit, döntök menet közben, majd beletaposok a gázba. Elmosódik körülöttem a világ. * * * Házunk előtt böhöm nagy, fekete limuzin parkol, elé kanyarodom, és behúzom a kéziféket. Kicsit még csúszik a sárkány, aztán megáll. Sietve kiszállok, de ekkor megszólítanak. – Hunter kisasszony? Érdeklődve felpislantok, nagydarab figura feszeng kocsim mellett. Alaposan végigmérem, tekintetem zavarba hozza. Nyakkendőjével matat, majd lezser zakóját igazgatja. Eleganciája láthatóan feszélyezi úgy áll rajta az amúgy menőnek szánt öltöny, mint tehénen a gatya. Végül ez az a momentum, ami miatt felismerem. A legutóbb suhogós melegítőt viselt, sportcipőt, repedt sarkú lotyónak nevezett, nem kisasszonynak, és neheztelt nagyon, merthogy énmiattam kócolódott össze féltett fiacskájának a haja. Az a stílus jobban ment neki! – A kupitulajdonos Park papa, megáll az eszem! Mi a fene evett ide? – nyitok baráti közvetlenséggel. A figura kínosan elmosolyodik, és mindent megtesz, hogy kedvesen nézzen rám. Az összhatás félelmetes, majdnem kipukkad belőlem a nevetés.
– Az embereim... Az embereim miatt jöttem... Azt hiszem a fiúk kicsit eltúlozták a dolgot, amikor a múltkor találkoztunk Én csak beszélni szerettem volna önnel, ők meg rögtön verekedtek volna, no, ilyenek ezek a mai fiúk! De megkapták érte a magukét, rendesen megkapták. Nagyon felháborított, hogy így bántak önnel, tényleg felháborított! – hadarja gyorsan, gondolkodás nélkül Ez utóbbit, mármint a gondolkodási, amúgy sem nézem ki belőle, hát nagyon érdekel, mire akar kilyukadni. – Fátylat rájuk, és örüljenek, hogy nem halotti leplet. Részemről nincs harag, épp csak ne kerüljenek még egyszer az utamba! – ajánlom, és kicsit odébblépek. Égeti a talpam a napon felforrósodott beton. – Remek, ez nagyon jó! De én még többet is ajánlanék! – kecsegtet. – Mi lehet ennél több? – kérdezem talányosan, mire elmosolyodik, mint egy szájon lőtt víziló. – Munka! Munkát ajánlanék! Kevés olyan pasast ismerek, aki egyszerre négy emberemet is le tudja rázni. Nőt egyet se. Kevesen vannak ilyenek, nagyon kevesen. Az ilyen ember sokat ér! Nem kétlem, de nem is izgat fel a téma. Éppen ma este dolgoztam, és nem jó az ilyesmit túlzásba vinni! – Haver, belelóg a kezed a bilibe! – legyintek, és már indulnék befelé, de az ürge elszántan elém áll. – Nem átlagos dologról beszélek, különleges ügyről, különleges pénzért! És amúgy is, az ilyesminek a megtárgyalására nem jó az utca, jöjjön, szálljon be, elviszem, ha megy valahova, és közben mindent megbeszélünk. – Nem megyek sehova, épp megérkeztem. – Na, legyen jó, szánjon rám fél órát, mi az magának! A limuzinban van pezsgő, iszik egy pohárral, és mire befejezte, már ki is szállhat! – csábít, amit még nem vennék komolyan, no de a kocsiból kiszállingózó, fekete öltönyös figurákat annál inkább! Nagyon menő legények, ez leginkább azon látszik, hogy nem akarnak annak látszani. Csak kiszállnak, és diszkréten, ám igen határozottan körbe állnak, mindössze a kocsi felé hagyva nyitva az utat. Mellettük duplán pojácának tűnik az erőltetetten lezser Park papa. – Oké, az ilyen meghívásnak nem lehet ellenállni! – mérem őket végig, nem mintha aggasztana nyilvánvaló felfegyverzettségük vagy túlerejük, egyszerűen csak kezd érdekelni, mi állhat eme kis látogatás hátterében. – Iszom egy pezsgőt, de arra már nem vagyok hajlandó, hogy az épp kéznél lévő új óvszert is rajtam próbáld ki, oké? – szegezem neki mutatóujjam Park papa mellkasának, aki nem tud felelni. Nem várom meg, míg ismét szóhoz jut, beülök a limuzinba. Az egyik fekete öltönyös előzékenyen mosolyogva ajtót nyit nekem. – Na nézd már, egy kulturált gorilla! Olvasni is tudsz? – érdeklődöm tőle kedélyesen, ám ennek már nem örül, határozott mozdulattal betaszajt, aztán beül utánam, és ránkcsukja az ajtót. Mivel épp jókedvemben kap el, még a kezét sem
harapom le az atrocitás miatt. Kényelmesen elhelyezkedem, a másik oldalamra is jut ember, micsoda csoda! Velem szemben Park papa ül, és idegeskedik. Mellette is ott ülnek a nagyfiúk, némán és zordan. – No, halljuk a mesét! – kérdem, de a pasas kitér. – Pezsgőt? – kínál, és kinyitja a középen lévő hűtő ajtaját, miközben apró döccenéssel elindul az autó. – Ha kocsiban alkoholt iszom, mindig hánynom kell – utasítom el udvariasan a figyelmességet, és mezítelen talpammal csukom be az ajtócskát. Mert persze a cipőmet már megint elhagytam, bár most a saját kocsimban, tehát feltehetőleg Lui közreműködése nélkül is meg fog kerülni. És nem ez az egyetlen hiányossága megjelenésemnek, vörös alkalmi ruhámnak nem tett jót a bozótban éjszakázás, tépett és sáros, épp úgy, mint a frizurám. Nos, ez van! Kedélyes pillantást vetek a jobbomon ülő marcona felé, nem vesz észre. Balra fordulok, a látvány változatlan. Szemben az idősebb Park izzad, pedig idebent kitesz magáért a légkondi. Hogy mekkora verekedés lesz ennek az egésznek a vége! Ábrándosan megnyalom az ajkam, a testmozgás esélye tagadhatatlanul feldob. Ám még békés a kép. – No, hova megyünk? – kérdem kis szünet után. – Egy barátomhoz. Itt lakik a közelben, mindjárt megérkezünk! Nagy befolyású ember, de igazán, nála mindent megbeszélhetünk! Nagy ember, hatalmas! – fecseg a fószer. Nyilván szüksége van rá, hogy valahogy oldja a feszültségét, nekem nincsenek ilyen problémáim. Felkönyökölök a háttámlára, lábamat a szemközti ülésre dobom a pasasok közé, és félig lehunyom a szemem. Bár a légkondicionálás állandóan cseréli a levegőt, mégis biztosan érzem, a nagyfiúk nem idegesek. Akkor pedig nekem sem kell még készültségben állnom, még nincs itt a balhé ideje. Odakint lassan elmarad a város, a hegyek közön kanyargunk, meredek falú szurdok mellett. Az út a hegyoldalhoz tapad, néhol alagútba torkollik, néha merész ívű hídon vág át a lent rohanó folyócska másik oldalára. Egyre magasabbra kapaszkodunk, teljesen bedugul a fülem, amit buzgó nyeldekléssel igyekszem ellensúlyozni. Fehér sziklák között fordulunk le a főútról, csinos tábla adja tudtunkra, immár magánterületen járunk. A jól karbantartott betonút szinte az égnek fordul nagy igyekezetében, hogy mihamarabb felvezessen minket a hegytetőre, hajtűkanyarjaiban megszemlélhetem az alattunk tátongó mélységet. Elnyomok egy ásítást. A csúcs közelében kapu állja az utunk, de automatikusan kinyílik, beállhatunk a széles, kibetonozott udvarra. Fejforgatva szállok ki, hajamba azonnal belemarkol a szél. Magasan vagyunk, fehér sziklák között. Kerítés, ha van is, bizonyosan alacsonyabban, nem korlátozza a pazar kilátást.
Messze, a távolban ragyog a tenger, a másik oldalon kétszintes, hófehér ház terpeszkedik. Ha jól mérem fel a helyzetet, egy kifinomult ízlésű milliomos otthonába csöppentem. Ebből nagyon nagy verekedés lesz. – Erre fáradjon, kisasszony! – tessékel Park papa, és olyan büszkén méregeti a környék rám tett hatását, mintha az övé lenne a birtok. Ami persze kizárt, ő ehhez nagyon kisfiú. Nézelődve követem, be az épületbe, majd fel egy márványlépcsőn. Mögöttem engedelmes ebek módjára loholnak a testőrök, arcuk merev, tekintetük komoly. Fehér színben játszó, jókora teraszra lépünk ki. A szél itt már visszafogottabban garázdálkodik, a korlát mentén virágos dézsák állnak fenyőkkel, virágzó gazokkal, kúszónövényekkel állva útját ámokfutásának. Középen kristálykék medence, mellette asztal, fehérre festett, fonott karosszékekkel, hófehér napernyővel. Az asztal mellett pedig terepszínű – azaz fehér – öltönyös, jóképű ürge terpeszkedik, az a bizonyos déli típus. Kezében koktélos pohár, mögötte fekete gorillák. Jöttünkre feláll, és színpadias gesztussal széttárja a kezét. – Hát megjöttél, amigo, és lám, elhoztad a gyönyörű hölgyet! Park papa, az amigo, zavartan toporog, és hülyén vigyorog hozzá. – Igen, főnök, minden rendben! – Eh, csak szólíts a keresztnevemen, amigo, közöttünk immár nincs helye formaságoknak! Park fehérre sápad a végtelen megtiszteltetéstől – Köszönöm, Carlos! – lehelli, és szinte várom, hogy térdre vesse magát a nagy ember előtt, vagy akár egyenesen megnyalogassa a cipőtalpát. Ám a keresztapa nem foglalkozik tovább vele, hisz itt vagyok neki én. – Örülök, hogy végre megismerhetem, Hunter kisasszony! Micsoda megtiszteltetés! – Az – hagyom rá, de azt már nem teszem hozzá, hogy én is örülök a találkozásnak. Az az igazság, hogy ez nem fedné teljesen a valóságot. Mert, tulajdonképpen, egyáltalán nem örülök. Hogyan fogom eltussolni a figyelem ily kereszttüzében álló ember cafatokra tépését? Nos, sehogy, azaz nem lenne jó cafatokra tépni. De akkor hogyan jutok ki innen élve? – Jöjjön közelebb, üljön le! – tessékel a férfi, látszólag nem észrevéve zavaromat. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam, nevem Carlos Marcia. – Christina Hunter – felek automatikusan, aztán közelebb lépek, és leülök a fehér karosszékbe, amit felajánl. – Ne haragudj, Carlos, de... – szól közbe Park papa, ám a maffiafőnök egy intéssel elhallgattatja. – Elmehetsz – bocsátja el, oda sem nézve. A szólított kicsit habozik, de mielőtt megszólalhatna, főnöke felemeli a hangját.
– Azt mondtam, elmehetsz! Most! Szavainak pedig nyomatékot ad a megmozduló, fekete gorillahad. Az idősebb Park seperc alatt eltakarodik a színről. Maradok én, a napfény, a kósza szél, no meg a város alvilágának egyik leghatalmasabb ura. – Bocsásson meg, hogy pont ezzel a pojácával küldettem magáért, de arra gondoltam, hogy őt talán könnyebben meghallgatja, mintha valamely másik, önnek idegen emberemet küldtem volna – magyarázkodik. Igaza van, jól csőbe húzott. Ezt a balekot magamtól követtem, míg bárki mást habozás nélkül laposra vertem volna. – Hagyjuk, túléltem, itt vagyok. De vajon miért? – Beszélni szerettem volna önnel, megfelelően nyugodt körülmények között – magyarázza, miközben leül velem szemben az asztalhoz, és mellesleg rutinosan felvillant egy ezerkarátos mosolyt. Jóképű, középkorú fickó, délies, kreol bőrrel, sötét hajjal. Nem látszik rajta, hogy sokszoros gyilkos. Embereit kurta kézjelekkel utasítgatja, a testőrök távolabb húzódnak – Beszéljünk! – vigyorgok rá, és lazán hátradőlök. Közben kezembe jéghideg koktélospoharat nyom a maffiavezér egyik pincér küllemű tettestársa, nem lehet panaszom a kiszolgálásra. Valamit akarnak tőlem, ez világos! – Nos, nem tudom, hallott-e róla, de a napokban nagy kár ért. Nagyon nagy kár. Sok pénzt vesztettem, ami még a kisebb baj, hisz pénzem van. De presztízst és bizalmat is vesztettem, amivel már jóval inkább csínján kell bánnia minden üzletembernek! – szónokol, majd rám pillant, választ vár. – Szomorú – felelek, és leteszem a zavaróan hideg poharat a benne ágaskodó, napernyőnek álcázott szívószállal egyetemben. Kellemetlenül alkoholszagú. – De azt hiszem, erről ön is hallott! Embereim úgy tájékoztattak, maga is jelen volt, mikor egyik mulatómba betört a rendőrség, és megzavarták az üzletmenetet. – Meg lefoglaltak vagy két kiló álomport – szúrom közbe, mielőtt végleg elveszek a szóvirágok között. Elnézően mosolyog rám, mint tigris a vacsorájára. – Valóban, így történt. Ha jól tudom, a bátyja is ott volt, és ő jelentékeny szerepet játszott eme szomorú akcióban. – Nem csak Christian, de én is jelentékeny szerepet játszottam! – szúrom közbe gyorsan. Utálnám, ha bátyuskám egymaga aratna le minden babért! Rólam se feledkezzen meg senki, én is jelen voltam, én is küzdöttem, és vele szemben én áldozatot is hoztam! Legjobb alkalmi ruhám szakadt cafatokra a Sziporka mögötti garázsban! – Megeshet! – bólint biztatóan, és még mindig nem tűnik idegesnek. – Ám, ha nem haragszik, most mégis a bátyja miatt szeretnék magával beszélni! Erre nem felelek, csak beletörődötten legyintek. Beszéljünk arról a féleszű bolhazsákról! – Ha jól tudom, Christian Hunter ismét felvette a kapcsolatot a rendőrség azon kommandójával, amelyikhez kolumbiai utazása előtt is tartozott. Ezt
felelőtlenségnek tartom! – Én is! – bólogatok buzgón, szóról szóra egyetértek vele, aminek ő nagyon örül. – Ez esetben nyilván számíthatok a segítségére! – derül fel. – Miben? – vonom össze a szemöldököm. – Meg kéne győzni kedves testvérét, hogy meglehetősen veszélyes akcióra készülnek, amiből jobb, ha kimarad. Önkéntelenül felkacagok. – Nincs az az isten, aki erről meggyőzi a bátyámat! – Én mégis úgy gondoltam, hogy ha édes húga kéri, akkor talán engedékenyebb lesz! – Ha erre akar rávenni, tegyen le róla! Abban bármikor benne lennék, hogy puszta kézzel megállítsak egy teljes sebességgel rohanó gyorsvonatot, de vagyok annyira épeszű, hogy ne álljak Christian útjába, ha soros őrültségét készül megvalósítani! – szögezem le határozottan. A fickót nem győzöm meg, tovább szélesíti mosolyát, kezeit összefűzi maga előtt, és kicsit előredől. – Talán, ha megfelelő összeggel honorálnám a fáradozását... – Nem! – vágok közbe ellentmondást nem tűrő hangon. – Ez az ösvény nem vezet sehova, beszéljünk másról! – Attól tartok, kisasszony, hogy nincs tisztában az erőviszonyokkal! – sóhajt szánakozón, majd int, egy gorillája kiválik a többi közül. – Maga talán el sem tudja képzelni, mennyi csúf dolog történhet egy fiatal, csinos lánnyal, ha kettesben hagyják egy gátlástalan és egyáltalán nem úri emberrel! Érdeklődve felvonom a szemöldököm, de be kell látnom, nyilván igaza van. Az én rózsaszín leánylelkem valóban nem ilyesfajta mocskon edződött. Azért kicsit oldalt sandítok, felmérem a közeledő, szagából ítélve erősen dohányos gorillát, de semmi váratlan. Az ürge labdába sem rúghat Lui mellett! – Azért lehet, hogy én is tudok meglepetést okozni neki! – vigyorodom el hirtelen, majd gyorsan felpattanok, két könnyű lépés, és már szembenállók a fickóval, talán ha egy araszra tőle. És valóban, már ezzel megleptem, szeme új utasítást várva rebben a főnökére, ennyi kihagyás nekem bőven elég, hogy elkapjam a nyakát. Mutatóujjam rásimul az állára, erővel magam felé fordítom a fejét, szemébe nézek. Aztán csak állok, várok. Izzad a bőre, rossz a lehellete. Nem teszek semmit, ő sem érti, mit akarok, előbb engedelmesen néz, aztán már zavarja tekintetem, amit egy kurta pislogás erejéig sem török meg. Igyekszik felrehúzni a fejét, de ehhez gyenge, hiába próbálkozik. Esélytelen. Tehetetlensége és zöld szemem látása hamarosan felidegesíti, pontosan érzem a pillanatot, amikor elveszti a fejét. Fegyvert ránt, én ugyanakkor ellököm, magam is hátrálok fel lépést, de még nem jött el ennek az ideje, a nagy Carlos egyelőre még mást akar.
– Állj! – kiáltja hát közbe, majd még valamilyen, nem emberi spanyol tál– szólásban hadar egy keveset, amiből sajnos egy szót sem értek. De a gorilla hallgat rá, elteszi a fegyvert. Seperc alatt visszasiet a helyére, és megdermed, a testőrökre jellemző, tizenegyest váró pózban. Még vetek rá egy pillantást, aztán visszafordulok a fehér öltönyös Carloshoz. Súlyom egyik lábamon, kezem csípőn. – Nos, nem hiszem, hogy pusztán nyers erővel bármire rávehetne – jegyzem meg hanyagul, ami ugyan túlzás, de nem olyan nagyon, és egyébként is jól hangzik. – Bizonyos ebben? Ha maga nem is akarja rábeszélni a bátyját, hogy ne üsse az orrát olyan dolgokba, amihez semmi köze, én képes leszek meggyőzni. Legfeljebb el kell küldenem neki az ön egyik fülét. Az ilyesmi a legmakacsabb családtagokat is meggyőzi! Kivéve az én bátyámat, aki vagy veszett őrjöngéssel vagy kurta vállvonással reagálna az ajándék fülre, de nem tenne le eszement ötleteinek a megvalósításáról. – Hagyjuk a füleimet, és térjünk vissza a realitások talajára – kérem széttárt kézzel, majd visszasétálok az asztalhoz, lehuppanok a székembe. – Nincs az az erő, ami meggyőzheti bátyámat, ha egyszer igazán a fejébe vett valamit, ez megfellebbezhetetlen tény. Tudom, elégszer tapasztaltam. Ostoba, szűk látókörű, makacs, felelőtlen és hebrencs pasas, ha elhatározta, hogy kiirtja a város alvilágát, akkor az úgy lesz! Erre mérget vehet! A maga helyben én csomagolnék, és hazamennék Kolumbiába. A nagy Carlos összeszűkült szemmel hallgatja végig véleményem, és nem veszi komolyan baráti tanácsaimat. Sőt, engem sem vesz komolyan, lazán hibbantnak tart, ez világos. Valószínűleg azt szokta meg, hogy tárgyalópartnerei ennél a stádiumnál már reszketnek, mint a nyárfalevél. – Azt hiszi, édesapja magas pozíciója megvédi magát? Karl Hunter hónapokkal ezelőtt visszavonult. Nekem nem ellenfél. – Nem hát! Magának a bátyám az ellenfele. Meg én! – dőlök előre, és megnyalintom az ajkam. Meghátrál a szememben fellobbanó tűz elől, mint ahogy gorillája sem bírta hosszan nézni zöld tekintetem, és dönt a sorsomról. Látszik az arcán, hogy elhatározta magát; a tárgyalás ideje lejárt, most jönnek a tettek. Lazán rátámaszkodom az asztalra, mezítelen talpam nekifeszül a kőnek. Kész vagyok ugrani, ütni és ölni, vagy akár meghalni is. Bár ez utóbbira csak perceket vagyok hajlandó szánni. Aztán fel fogok állni, és folytatom, ott, ahol abbahagytam. Tudom, ilyen a természetem! Még egyszer megnyalom a szám, aztán gyorsan kijózanodom a hirtelen jött mámorból. Feltűnésmentesség, ismételgetem magamban, feltűnésmentesség. Hisz nincs vesztenivalóm, a fülemet egyszer már Christian is letépte, remekül visszanőtt, most sem lesz másként. Estére meg úgyis bezárnak, tehát gond nélkül távozhatok. Ha kell, méter vastag betonfalak közül is. Azaz egyetlen kényes
pont a titok, amit őrzök, szögezem le magamban, és már arra készülök, elviseljem, ha majd kiütnek. Remélem, sikerülni fog, remélem, nem vesztem el végleg a fejem! Ám aggódnom kár. A keresztapa jóval nagyvonalúbb annál, minthogy piti verekedéssel mocskolja be házának teraszát. Valahol, a zöldfélék mögött pukkan valami, fémdarázs csíp a vállamba. Gondolkodás nélkül kapok a kis tüske után, és kirántom a testemből, de lassabb vagyok a rákent vegyszernél. Megbillen a világ, majd kissé elhomályosodik. Az asztal pereme után kapok, ami hirtelen nincs sehol, koppan a fejem a köveken. Ám eszméletem nem távozik, távolról bár, de követem az eseményeket. Valakik karon fognak, felettem harang zúg, talán emberi beszéd. Két támaszom megindul, tehetetlenül vonszolódom közöttük. Lábamat sértik a kövek, megpróbálom lépkedésre bírni őket, de nem engedelmeskednek. Haraggal tölt el tehetetlenségem tudata, de a következő pillanatban már tovább is száll ez az érzés, marad a fájdalom, ami a tüdőm körül tombol. Aztán lassan normalizálódik a helyzet. Mellkasomban elcsitul a tűz, látásom kitisztul. Meg tudom állapítani, hogy most léptünk ki a házból, és egyenesen egy fekete kocsi felé tartunk. Behajtogatnak a hátsó ülésre, ismét beszédhangokat hallok. Megfeszítve koncentrálok, le akarom dönteni a falakat, amelyeket az elmém köré vont az az átkozott méreg! – Ne aggódj, még legalább negyvennyolc órán át eszméletlen lesz! – hallom és értem egy idegen szavait, majd elindul a kocsi. Számolom a váltásokat, már hármasban vagyunk, mikor meglódít az első hajtűkanyar. Fejem engedelmesen oldalra bicsaklik, fekete zakó akadályozza meg, hogy eldőljek. Aztán csak fekszem a napmeleg, férfi és fegyverolaj szagú anyagon. Hallom, hogy leérünk a közútra. Résnyire kinyitom a szemem. A limuzinban ülök, köröttem vagy négy gorilla. Az elöl ülőkkel együtt hat. Nem érdekelnek, figyelmemet leköti egy tompa, szürke világosságfolt. Üvegezett tetőablak, realizálódik bennem lassan. Arra lehetne távozni... Kicsit még várok, hagy tisztuljon testem, de az ilyesmire nekem sosem volt sok időre szükségem. Nemcsak golyó és kés nem tud kárt tenni bennem, engem megmérgezni sem lehet. Ennek előnyeit nem kell ecsetelnem, hátrányai pedig nincsenek olyan számosan. Én sosem fogok berúgni, sosem lesz értelme kábítószerhez menekülnöm, és nem hatnak rám a gyógyszerek. Nagy ügy; beteg sem leszek soha! Köszönöm ajándékod, Holdtestvér! Közben telnek a hosszú percek, aztán úgy döntök, itt a távozás ideje. Köröttem álmosan ásítoznak a gorillák, a kocsi monoton tempóban halad, minden lusta és mozdulatlan. Belerobbanok a világba. Felfelé lököm magam, ököllel előre, egyenesen bele a napfénytetőbe. A törés- és golyóálló üveg ezer szilánkra hullik, felsőtestem akadálytalanul jut át rajta. Egy pillanatra megállok derékig a kocsiban, majd letámasztom a tenyerem, és felhúzódzkodom. Alulról meglepett kiáltások harsannak, épp csak elmosolyodom, és már megyek is tovább.
Bármilyen nagy is a limuzin, elég instabil dolog a tetején guggolni, pláne százas tempónál. Karmaim megkapaszkodnak, tovább húzom magam a gép hátulja felé. Mögöttünk békazöld kocsi nyomakszik, nem habozom, ugrok, és szerencsés módon landolok a motorháztetején. Egy pillanatra összeakad tekintetem a sofőrrel, aki irigylésre méltóan masszív idegrendszerrel rendelkezik, nem kap szívinfarktust, mindössze rátapos a fékre. A lassulás felkenne a szélvédőre, de engem nem lehet úgy kezelni, mint egy eltévedt szúnyogot, aki szó nélkül elmázolódik az üvegen. Mancsom beleakasztom a kocsi tetejébe, és már fenn is vagyok. Kicsit keresem az egyensúlyom, de, hála az égnek, megvan, minden más tartozékommal együtt, úgymint két kéz, egy fej, és húsz karom. Ujjaim belehasítanak a fémbe, csikorog és szakad, mint a vaj, de végül meg tudok kapaszkodni. Kürt hangja riaszt, felpillantok, mögöttünk baromi nagy kamion magasodik fel, tölti be a képet. Tovább! Elrugaszkodom, mellső mancsaimmal szerencsésen megkapaszkodom a monstrum hűtőrácsán. Még örülni sincs időm, mikor megérkezik a testem is, és beágyazódik a fémbordák közé. Pár pillanatig csak csillagokat látok, aztán már színes ködöcskéket is. Közben persze függeszkedve elindulok jobbra. Arra található a sofőrüléshez tartozó ajtó, nem? Pontosan egy saroknyira... Már épp túlvagyok a fordulón, mikor kanyarodunk, fél kezem megcsúszik, elereszti a fémet. Kilengek a szakadék fölé, jó mély. Alighogy ezt konstatálom, ismét egyenesbe áll a gép, visszakenődök a kocsi oldalára, folytathatom a mászást. Tovább! De itt már könnyű dolgom van, elég belekapaszkodnom az ajtóba. Nem ügy, az ablak le van engedve, jó fogást kínál. Hát jót fogok rajta, majd felhúzódzkodom, és benézek a fülkébe. Halálra vált sofőr néz rám vissza. – Taposson a gázba! – ordítom neki, miközben támasztékot keresek a lábamnak. – Mi? – Rendőrség, lefoglalom a kocsit! Taposson a gázba, kövesse a fekete limuzint! – Igenis... – lehelli a kövérkés, verejtéktől fénylő arcú pasas, és engedelmeskedik. A békazöld eltűnik a képből, immár közvetlenül a maffiózók kocsija mögött gurulunk, nem is sokkal lemaradva. Stabilizálom a helyzetemet, szusszanok egy kicsit, ám mielőtt felmérném becses testemen esett károkat, feltűnik, hogy fékezünk. – Ne álljon meg! Tovább! – De az a limuzin is fékez – védekezik a sofőr. Előre pillantok, igaza van. A fekete koporsóhoz hasonlatos gép féklámpái kísérteties vörössel égnek, tempója gyorsan lassul. Meg akarnak állni? Akkor nagy fogócska elé nézek! Meredek ez a szurdok, de egy halálra vált gazember könnyen találhat magának egérutat lefelé. Hogy fogom mind a hatot
összefogdosni? – Akkor told meg őket! – De... – Neki a hátuljának, ne habozz! A cégem megtéríti a károd! – adok újabb utasításokat, bele sem gondolva, mit beszélek. Merthogy mindet akarom, mind a hatot, akik ellenem tettek, lehetőleg élve, de azt sem bánom, ha holtan. – Nem tudná megmutatni az igazolványát? – akadékoskodik közben a sofőr. – A táskámban maradt, a kocsiban! Élet-halálról van szó, ne legyen kicsinyes, nyomja a gázt! Mit számít egy összetört karosszéria, el kell őket kapni! – Hát... – pislog a pasas, majd csak beletapos a gázba. A kamion meglódul, majd nagyot csattan a világ, ahogy elérjük és origamivá hajtogatjuk a limuzin hátsó lökhárítóját. Szakad a fém, bömbölnek a motorok, rázkódik a mindenség. A nagyfiúk odabent rendesen megdöbbenhetnek, de nem haboznak cselekedni. A limó is gyorsul, igyekszik elszakadni tőlünk. – Utánuk! – kiáltom, de már nem kell könyörögnöm. A köpcös, középkorú férfi szemében megcsillan valami, a száján át vesz nagy levegőt, és magától nehézkedik a gázra. Vadászat! Ő is érzi, vadat kergetünk, és el fogjuk kapni, alattunk félelmetes lóerők tombolnak. Érzi, hogy most ő a vadász, fut a zsákmány után, ami nem menekülhet. Talán az ő szájában is szétfut a vér édes íze. Persze álmodozni lehet, de nem célszerű, ha az ember épp egy száz felett döngető kamion oldalába kapaszkodik, és előtte maffiózókkal megrakott kocsi menekül. A második ütközésre észhez térnek a gorillák, és cselekednek is. Megjelenik egy fej a széttört tetőablak helyén, ami még nem lenne vészes, de fegyver is tartozik hozzá. Golyók kopognak körülöttünk, és bár egy sem talál el semmi említésre méltót, a sofőr rátapos a fékre – Ezek lőnek! – sikoltja. – Naná, hogy lőnek, nem a gyerekmatinéban vagyunk! Mássz arrébb, átveszem! – parancsolok, és elindulok felfelé. Benyomakodni a széles ablakon nem ügy hogy arccal előre érkezem, az sem zavar. De hogy egyenesen a pasas ölébe, az már egy kicsit túlzás. – Adj helyet! – követetem, és fel kézzel megragadom a kormányt. A kamion kacsázni kezd, megpattan a sziklafal felőli padkán, majd elvisz pár méternyi szalagkorlátot a másik oldalon. De többé-kevésbé az úton marad, én pedig végre nyeregben vagyok. A pasas átgurul a másik ülésre, én meg padlóig nyomom a gázt. – Vezetett már kamiont? – nyöszörgi. – Nem. – Akkor elmondanám az alapokat… – kezdi az angolosan hidegvérű fickó, ám ekkor ismét tüzet nyitnak ránk. A sofőr eltűnik az ülések közön, én kicsit lehúzódom, de nem fékezek. Felmagasodunk a limuzin mögött, aztán elkapjuk a hátsóját. A tetőablakból
kikandikáló fickó elveszti az egyensúlyát, az utolsó golyókat a tiszta, kék ég kapja, majd a gorilla eltűnik, a limó pedig gyorsítani, majd egyenesen előzni kezd. Ráragadok. – Kiket üldözünk? – nyög hátul a sofőr. A maffiózók után én is kikerülöm a mazsola mód totyogó Audit, majd visszaszedem a böhöm nagy kormányt, és közben csak egy „Veszélyes kanyar” táblát teszek magamévá. – Kokainmaffia! – társalkodom mellékesen, majd berobogunk az előre jelzett kanyarba. Ez veszélyes? Akkor micsoda a limóból kikapaszkodó, immár gépfegyveres fickó? – Úgy, mint a Bond filmekben? – Pontosan – lehellem, és a limuzint követve újabb előzésbe kezdek, nem törődve a szemközt közeledő ámokfutókkal. Az utolsó pillanatban sorolok be a limó mögé, és még meg is koccantom, de a kilógó gorilla megtámaszkodik, aztán felém emeli gépfegyverét. Aknavetőjét, sugárágyúját, hogy a fene igazodik ki ezek között a vackok között! – Akkor maga titkosügynök? – Olyasmi. Bukj le! – javaslom, de mielőtt engedelmeskedhetne, már meg is szór minket egy sorozat. A szélvédő egyszerre távozik a téridő minden irányába, részemről fél kézzel a kormányba kapaszkodom, fel kézzel a szemem fogom be. Nem mintha nem bírnám a látványt, egyszerűen csak átmenetileg szeretném elkerülni a megvakulást. Ám csukott szemmel tartani az utat elég nehéz, pláne, ha az kanyarog. Utolsó pillanatban pislogok ki, elkerüljük a szakadékot, felszusszanhatok. A limó kis előnyhöz jut, de nem adom fel. Száguldunk tovább, pofámba csap az ellenszél, nyomása vakoskodásra kényszerít. Néha azért résnyire kinyitom a szemem, amúgy nagyrészt érzésből tekerem a kormányt. – Tessék! – nyom az orromra egy napszemüveget a semmiből előkeveredett sofőr. Tehát még él, nyitom ki a szemem, mérem fel, hol járunk. Még az úton, azaz minden oké. Előttünk lohol a fekete kocsi, újabb gépfegyversorozatot köp ránk. Túléljük. – Van egy önvédelmi pisztolyom! – büszkélkedik a pasas. – Kell? – Ide vele! – hagyom rá, mire kotorászni kezd az ülések alatt. Nem törődöm vele, nekikoccantom a kamiont az ismét érintésközeibe került limuzinnak. Megrázkódunk, odalent tárat cserél a soros gorilla. Meddig kell még törni azt az átok karosszériát, hogy lerohadjon a motorjuk? És, más oldalról, ha lerohad, akkor megállnak, és következik a fogócska, amit eredendően el akartam kerülni. Manuálisan loholni hat felfegyverzett testőr után nem egy leányálom! Közben a sofőr előszed valami pisztolyszerű tárgyat, az ölembe ejti, majd rutinosan lebukik az újabb sorozat elöl. Gondolkodás nélkül viszonzom a tüzet, pedig lassan itt lenne az ideje a fejtörésnek. Mi a fenét csinálok én itt? Azon túl, hogy tökéletesen leamortizálok egy semmiben sem vétkes kamiont...
– Szólhatok a kollégáimnak? – hallom a sofőr hangját hátulról. – Tőlem! – hagyom rá, és kicsit visszafogok a tempóból. Jól teszem, már megint lőnek ránk, bár most ismét csak pisztollyal. Lehet, hogy kifogytak a munícióból? Közben a sofőr lehalászik valami adóvevőszerűséget, majd élénk társalgásba kezd. – Igen, megvagyok... Persze, jövök, mögöttetek alig tíz percre, de nem ezért szólok. Képzeljétek, egy zsaru lefoglalta a kamiont, és most egy gengszterekkel megrakott kocsit üldözünk.... Nem ittam, tuti gengszterek. Hallod, ez egy lövés volt! Na, szóval nem hiszem, hogy estére elérném a határt, ha jól sejtem, a hűtővíz tartályát már eltalálták, hamarosan leég a motor... Nem gáz, a zsarucsaj azt mondta, kifizetnek... Igen, egy bomba nő, vörös ruhában, szőke hajjal... Úgy kapaszkodott be a kamionba, oldalról. Totál, mint a filmeken... Nem álmodom, mondom, hogy bombázó! Elhűlten hallgatom. Még hogy bombázó? Én? Hát ez isteni! Az már kevésbé, hogy le fog égni a motor. Ám fecsegése nyomán zseniális ötlet fogalmazódik meg bennem. – Azt mondod, előttünk vannak? – Ja. Bébé azt mondja, most hagyták el a negyvenkettes kilométerkövet, azaz ebben a tempóban kevesebb, mint tíz perc alatt beérjük őket. Mondjam nekik, hogy álljanak félre? Nehéz lesz megelőzni két megrakott kocsit! Két kocsi, előttünk az úton. Végigfuttatom magamban, mi van még a városig. A nagy híd! – Ne húzódjanak félre! Menjenek a viaduktig, a másik oldalán álljanak meg, és torlaszolják el az utat. A szembejövőket azonnal állítsák le, a mi irányunkban engedjenek át mindenkit, egészen addig, míg jön a fekete limó! Oké? – hadarom, és kicsit visszafogom a tempót. A limó megugrik, nem számít, fusson csak! Jó csapda várja, majdnem tökéletes! A közeledő viadukt hosszú, a legnagyobb a lenti patakocskán átívelő hidak közül. Alatta vagy harminc méternyi sziklás mélység, ott tűnjenek el előlem, ha tudnak! Elégedett mosoly játszik az ajkamon, míg a sofőr továbbítja utasításaimat a társainak. Kicsit kekeckednek, de kiragadom az adóvevőt a pasas kezéből. – Christina Hunter vagyok, a rendőrség különleges ügyosztályáról. Torlaszolják el az utat, különben elvesztem egy régóta körözött bűnöző nyomát! Ha nem teszik meg, sittre vágom magukat, habozás nélkül! – fenyegetődzöm, és magam is megijedek magamtól. Apám, hogy fogom én ezt megmagyarázni neked? Ám a sofőrök hisznek nekem, ez a lényeg. Alattunk fogy az út, immár nem számolatlan. Szorgosan lesem a kilométerek elmaradását jelző táblákat, hamarosan elérjük a hidat. Előttünk a limuzin fut, immár békésen, nem köp ránk halált. Nem hiszem, hogy megunták, valószínűbb, hogy már nincs töltött fegyverük. Vagy talán ők is terveznek valamit, talán ők is cselre készülnek...
Mindegy! Tovább! Az út újra fordul, a kanyar mögött kiszélesedik a kép. Előttünk a viadukt! Összeszűkült szemmel meredek előre, de nem kell csalódnom A másik oldalon kocsik tömörülnek össze, elöl egy keresztbe fordult, nagy kamion áll. A pálya addig tiszta, a híd üres. A limuzin berobog, majd fékez, láthatóan fordulni akar, elslisszolni mellettünk. Azt már nem! Beletaposok a gázba, majd kicsit balra rántom a kormányt, és teljes erőből behúzom a kéziféket. Sárkányom reakciója erre az lenne, hogy engedelmesen keresztbe áll, de most egy kamiont vezetek, nem személygépkocsit. A böhönc megremeg, lassan fordulni kezd, alig veszítve sebességéből. Veszett tempóban, féloldalasan csúszunk a híd szája felé. Ha elvétjük, abból nagy zuhanás lesz, villan át az agyamon, de nincs időm kétségbeesni. Kapkodva igyekszem csinálni valamit, a másodpercek összefolynak, majd megbillen alattam a gép. Csúszás közben oldalára dől, jobb híján a kormányba kapaszkodom, lábam beakad a gázba, a motor felpörög, majd lefullad. Csattanó döccenéssel állunk meg, isten sem tudja, hol. Az oldalára fordult sofőrfülkében teljes a felfordulás, idegen végtagok keverednek lehulló papírszeméttel, egy elszabadult flakon bokán vág, társa térdemre önti sörszagú tartalmát, napszemüvegem búcsú nélkül hullik alá. Kétségbeesetten igyekszem megtartani magam, majd belebukok a káoszba, egyenesen a bal fenéken távozni vágyó fegyver után. Szerencsém van, elcsípem a szökevényt, és ezután már semmi sem állhat az utamba! Kikapaszkodom az ablakon. Amikor bemásztam rajta, még függőlegesen állt, illetve állt a fenét, százhússzal rohant az egész monstrummal együtt. Most békésen hever az egész gép, teljesen elállva az utat, beleakadva a híd kétoldali korlátjába. Kitornázom magam, talpra pattanok a naptól forró fémen, és felmérem a terepet. A limuzin a híd közepén áll, utasai már kisorjáztak a betonra, épp menekülni készülnek. Habozás nélkül belelövök a levegőbe – Állj! – ordítok, és lövök még egyet. Ha jól sejtem, az utolsót, mi lesz, ha ismétlésre kényszerítenek? Ám férfias fellépésemnek megvan az eredménye! A rosszfiúk megtorpannak, visszanéznek. Innentől enyém a világ! – Hasra, terpesztett lábbal, Most, rögtön. Hé, fiú, ne oldalazz a korlát felé, ha kiugrasz, kiskanállal sem kaparlak össze! Azt mondtam hasra, gyorsan! – kiabálom az ilyenkor szokásos séma szerint. Apámtól tanultam! Igazi zsaru sem csinálhatná jobban! A fekete gorillák habozva, de végül engedelmeskednek, elhevernek a forró betonon. Mikor mind fekszik, magam is leugrom a kamion tekintélyt parancsoló magaslatáról, odafutok hozzájuk. Két kézzel fogom rájuk az amúgy töltetlen fegyvert. Mindegy, ezzel is sakkban lehet őket tartani, a nagyfiúk moccanni sem mernek.
Eddig remek. És most mi lesz? Ám mielőtt kétségbeeshetnék, sofőröm dugja elő a fejét halott kamionjából. – Hívjam a rendőröket? – Igen! – derülök fel a remek ötlet hallatán. Elvégre tényleg itt az ideje, hogy közbelépjen néhány hozzáértő ember, és megpróbáljanak kihúzni a slamasztikából! – Hívd a céget! – Igenis! – vigyorodik el a sofőr, majd eltűnik a kocsi belsejében. Remélhetőleg hamarosan megjönnek a zsaruk, addig pedig nincs mit tennem, várok, kezemben a töltetlen fegyverrel, a lábaim előtt hat nehézfiúval. A híd két oldalán közben gyűlik a dugó, köröttem viharos szél táncol, felettem ragyog a nap. Előttem izzadnak a maffiózók. Várjuk a rendőröket. * * * Nagyon hamar meghallom a helikopter kattogását, aztán még sokat kell várnom, hogy fel is tűnjön a gép. A szurdokban jön, a tenger felől, és tőlünk tisztes távolságban megáll a levegőben. – Tegye le a fegyvert! – kiabál ki belőle valaki hangosbeszélőn át. Be sem kell fejeznie, tudom a dolgom. Leteszem a pisztolyt, majd kicsit távolabb hasra fekszem, ahogy azt ilyenkor illik minden jól nevelt fegyveres huligánnak. A fémszöcske még óvatosan megkerül minket, majd puhán landol a viadukt közepe táján. Alig érnek le talpai, amikor fegyvereket szorongató pasasok sorjáznak ki belőle, és megszállják a környék stratégiailag fontos pontjait. Arcukat maszk fedi, ruhájuk egyen, precizitásuk félelmetes. Mikor biztosítva érzik a terepet, elkezdik begyűjteni a társaságot. Persze, velem kezdik, de mielőtt megbilincselhetnének, más parancsot kapnak a fejem felett, és csak odavezetnek a helikopterhez. Megpróbálom minél kisebbre húzni magam, ahogy bekocogunk a még járó légcsavar alá, köröttem kavarog a levegő. Tisztára, mint egy turmixgépben! A fülkéből civil ruhás férfi hajol felém, meg sem döbbenek, amikor felismerem a tegnapelőtt esti látogatónkat. Lane Aratto, akiről csak annyit tudok, hogy Christian főnöke. – Üdvözlöm, Christina Hunter! – kiabálja kedélyesen. Hangját megszűri és eltorzítja a járó motor. – Nekem öröm, hogy találkoztunk! – Megmondaná, hogy mi a fene történt itt? – ragad karon, és közelebb húz. Így már nem kell teli torokkal üvöltenie, meghallom akkor is, ha csak spontán kiabál. – Nos, ez egy hosszú történet... – kezdenék bele, ám ekkor valami elvonja a figyelmét. A híd város felőli oldalán fekete furgon nyomakszik át a kordonon, majd megáll, és újabb adag szuperzsarut ömleszt ki magából. Christian főnöke pár
pillanatig bámulja őket, majd kiugrik a helikopterből. – Maradjon itt, még beszélni akarok magával! El ne mozduljon, hallja! – fenyeget még, aztán megy; emberei közé vegyül, utasításokat osztogat. Vagy valami mást csinál, én nem igazodom ki a körötte kuszán rohangáló fegyvereseken. Csak várok, ahogy meghagyta. És lényegében nem is mozdulok. Épp csak egy kicsit oldalazok arrébb, hogy kikerüljek a fejem felett forgó légcsavar alól. Aztán bámészkodom. A gorillákat begyűjtik, a forgalmi dugót megszüntetik, és a maradék problémákat is gond nélkül elsikálják. Remek fickók! Ezen véleményem nagyjából addig tart, amíg az egyik álarcos mozgása érdekesen ismerősnek nem tűnik. – Christian! – kiáltok meglepetten, amint felismerem szeretett testvéremet. Bátyám meghallja a nevét, észrevesz, majd helyből elfeledkezik nyilván igen fontos feladatáról, és hanyagul hozzám sétál. – Szia, húgocskám! Szép kis ribilliót csináltál! – Saját mancsúlag elkaptam hat nagyon gonosz maffiózót, mi velem a baj? – Ne félj, sokan és sokszor fel fogják neked sorolni, mi a különbség a megfontolt rendőrmeló és a hibbant ámokfutás között! – Te ne ugass nekem megfontoltságról, te tűzcsapvitéz! Ha tudni akarod, csak és kizárólag miattad keveredtem ebbe a balhéba! – védekezem, ám mielőtt részletesen elmesélhetném a velem történteket, utasítás harsan, ami ugyan nekem nem mond semmit, Christian viszont idegesen összerezzen tőle. – Ezt még megbeszéljük! – fenyeget, és már rohan is. Hülye kóborkutya! Morcosan nézek utána. Leginkább azért haragszom rá, mert igaza van. Tényleg nagyon nagy letolást fogok kapni, esetlegesen ennél többet is. Vajon miféle károkat okoztam, míg őrült mód végigsepertünk a limuzin nyomában? Ezen elmélkedem, karba font kézzel bámulva a nem látszó tenger felé, amikor megérzem, hogy néznek. Lassan fordulok meg, agresszíven keresve az engem fodrozó tekintetet, aztán leejtem az állam. A híd előtti kavalkád szélén személygépkocsi áll, oldalának ismerős férfialak támaszkodik. Világos nadrágban, fehér ingben, lábán hetyke gipsszel. Lui Vang, a minden fontos eseménynél jelen lévő újságíró! Pont ő kell nekem, ő majd jól megvigasztal, mosolyodom el, és további habozás nélkül odakocogok hozzá. Aztán megtorpanok, kedvem lenne megölelni, de hát nem biztos, hogy ő ennek annyira örülne, pláne itt, mindenkinek a szeme előtt, hát zavartan várok, míg végül elmosolyodik. – Hát te meg mit keresel itt? – Én a kamionnal jöttem! – bökök hátra könnyedén – És te? – Én dolgozom – von vállat. – Egy taxis adta a fülest, hogy állítólag nagy a felfordulás errefelé, hát kihajtottam. Reggel nem hívtál, így volt szabadidőm, gondoltam, csinálok valami hasznosat, amíg újra találkozhatunk. Bár, amikor
egy másik sávon elcsíptem, hogy állítólag egy vörös ruhás nő elrabolt egy kamiont, és ámokfutást rendez, miközben egy fekete kocsiból lőnek rá, akkor már sejtettem, hogy rólad van szó. – Nem tehetek róla, hogy így alakult! – mentegetődzöm, de csak legyint. – Nyilvánvalóan tehetsz róla, de az a bolond, aki nem látja első pillanatban, hogy nem vagy beszámítható, és kekeckedni mer veled! – foglalja össze tömören a rólam alkotott véleményét. Helyes, sejtettem én, hogy méltó a szerelmemre! – Nos, pontosan így történt. Kekeckedni kezdtek velem! – bólogatok. – Mi lenne, ha valami nyugodtabb helyen beszélnénk meg a részleteket! Felderülök, és már épp felajánlanám, hogy hazaviszem, amikor eszembe jut, hogy nem mehetek sehova. Rosszkedvűen átsandítok a helikopter mellé. Már ott áll bátyám főnöke, és ugyan az embereivel beszél, de szerintem nem feledkezett meg rólam. – Nem vagyok szabad, az az ürge ragaszkodik hozzám! – bökök felé. Lui elnéz a szöcske felé, majd elmosolyodik. – Ó, persze, Lane Aratto személyesen óhajtja intézni az ügyet! Sejthettem volna! – Megtiltotta, hogy elmenjek. Attól tartok, hosszan nem fogok tudni elszabadulni tőle! Ki akar hallgatni, vagy valami hasonló – morgom az orrom alá. Lui egy kicsit töpreng, majd elhatározásra jut, megereszt egy gúnyos félmosolyt. – Várj, mindjárt beszélek vele erről! – paskolja meg a vállam, aztán felveti a fejét, és megy. Mint egy igazi hős, rendíthetetlen bátorsággal, mindenre elszántan, alig– alig bicegve hófehér gipszében. Tekintetemmel követem, majd felmérem azt a bizonyos Lane Arattót, latolgatom az esélyeket. Bár végtelenül bízom lovagomban, mégis aggódva nézek a közelgő párviadal elé. Bátyám főnöke határozottan mutat kősziklás vonásokat, vajon Lui mit tud tenni ellene? Nos, kezdetnek ráköszön, mire a kommandósok hős vezére határozottan elszürkül. Aztán Lui hosszas beszédbe kezd. Hogy mit mond, azt nem hallom, a légcsavar kattogása mindent elnyom, hát a gesztusokból igyekszem kiolvasni, mi történhet. Az égkék szemű újságíró lendületesen magyaráz valamit néha felém bökve, de folyamatosan a másik szemébe nézve. Aratto megszakítás nélkül rázza a fejét, ám tiltakozása egyre lanyhul. Mikor szóhoz jut, előbb az égnek emeli két kezét, majd határozott gesztusokkal beszél, nem túl sokáig. Lui gyorsan visszaveszi a szót, és széles mozdulatokkal folytatja a kőszikla puhítását. Az egész küzdelem ha három percig tart, és természetesen a kommandós főnök vereségével ér véget. Aratto megtörten bólint, Lui még elköszön, majd sarkon fordul, és visszabiceg hozzám. Arcán laza mosoly, még rám is kacsint, majd mikor mellém ér, gálánsan int a kocsi felé.
– Hölgyem, mehetünk! – Hogyan csináltad? – sóhajtok lenyűgözve. – Szakmai titok! – magyarázkodik szemlesütve. – Bár meg kell jegyeznem, csodát tenni én sem tudok. Mindössze egy órát tudtam belőle kisajtolni, hogy egy kicsit rendbe szedd magad, aztán vár az irodájában – teszi még hozzá, majd ajtót nyit nekem. Természetesen a volán oldalán. Tehát még egy óráig elodázhatom a problémát, nyugszom meg, és behuppanok a kocsiba, majd türelmesen megvárom, míg Lui körbebiceg, mellém ül. És pusztán rutinból elfordítja felőlem a tükröt. Eszméletlen pasas! Nem felejt, odafigyel, és ráadásképpen türelmesen kíváncsi. Kiváltképp ez utóbbi a veszedelmes párosítás! Mi lesz, ha rájön, villan fel bennem egy pillanatra, de most nem vagyok hajlandó ezzel foglalkozni! – Hova? – kérdem gyorsan és szolgálatkészen, messze hessentve rossz érzéseimet. – Hozzád. Feltételezem, meg szeretnél mosakodni, talán ruhát is válthatnál... Nem mintha ez nem tetszene, továbbra is remekül áll rajtad, félre ne érts, de számomra úgy tűnik, némileg elhasználódon tegnap óta – magyarázza gyorsan. Természetesen igaza van, hát bólintok, és elindítom az autót. A kamion után barátságosan közel van a talaj, és miután kifurakszunk a viadukt körülötti tumultusból, gyorsan ellazulok. A vezetés mindig megnyugtat, és az is remek, hogy közben senki sem lő rám. Lui szokásához híven nem kérdezősködik, hogy mi történt, nyilván jól tudja, talán nálam is jobban. Magába fordul, előbb jegyzetfüzetét bámulva elmélkedik, majd elővesz egy fényképezőgépet, és kicseréli benne a filmet. Mozdulatai nyomán kósza ötlet fogalmazódik meg bennem. – Lui, neked ugye vannak fotóid a jelesebb maffiózókról? Hökkenten kapja fel a fejét, de habozás nélkül válaszol. – Igen. – Látni akarom őket! Menjünk hozzád! – Christina, szerintem a kapcsolatunk már eljutott abba a stádiumba, hogy nem kell a bélyeggyűjteményemre hivatkozni, ha fel akarsz jönni! – vet rám egy kétértelmű, egy fenét, teljesen egyértelmű pillantást, aztán visszafordul a fényképezőgép felé. – Amúgy persze mehetünk hozzám, ha érdekel egy alvilági ki kicsoda. – Érdekel, nagyon is! Ma délelőtt Carlosként mutatkozott be nekem egy figura, és szeretném tudni, ő volt, vagy nem annyira? Ez fontos, és egy órába nem fér bele, hogy mindkét lakást megjárjuk. Menjünk hozzád, piperészkedni nálad is piperészkedhetek! – szögezem le határozottan. – Carlos? – vonja fel a szemöldökét, aztán visszamélyed gondolataiba. Fejcsóválva töpreng, én meg végleg megnyugszom. Minden rendben, a pasas nyilvánvalóan a helyzet magaslatán áll, és bizonyosan mindent elintéz, amit ilyenkor el kell intézni. Például gondolkodik
helyettem. Tehát nekem már semmi dolgom, döntök, és innentől maradéktalanul a száguldásra koncentrálok. * * * Fékcsikorgatva állunk meg a toronyház előtt. Tempósan hagyom el a járgány, berontok az épületbe. Amíg Lui utánam biceg, halált megvető bátorsággal liftet hívok. Megérkezik a fülke, és már majdnem beszállok, amikor az újságíró a vállamra teszi a kezét. – Ha jól emlékszem, a múltkor rosszul lettél tőle! – Most nem leszek! – perdülök be, és rátenyerelek a tizennégyes emelet gombjára. Aztán beállok a sarokba, a hátam nekivetem a hideg fémnek, és Lui szemébe nézek, végtelen kékségébe képzelem az eget, a határtalan szabadságot. Nem fordítja el a tekintetét, ő is az én szemem fürkészi, isten sem tudja, mit lát bele. Nem leszek rosszul, élve érkezünk meg az immár otthonosan jó szagú lakásba. Egyenesen a fürdőszoba felé veszem az irányt, Lui lepakol, majd kivonul a konyhába. Ledobálom a cuccaimat, beállok a zuhany alá, aztán kilépek alóla, mert az újságíró valamit kiabál. – Tessék? – Azt kérdeztem, éhes vagy-e? – ismétli odakint, közvetlenül a fürdőszoba előtt. Hezitálás nélkül nyitom ki az ajtót, megrázom a hajam, kitörlöm a szememből a vizet – Én éhes vagyok, de vajon te tudsz-e főzni? – kérdezek vissza könnyedén, és csak aztán veszem észre, hogy valami nem stimmel. Lui nagyra nyílt szemekkel bámul. Zavartan hátra pislantok, de semmi extra, nincs mögöttem más, mint egy snassz fürdőszoba. Aztán a ruháim láttán beugrik. Persze, hiszen meztelen vagyok! – Már zuhanyoztam, de ha zavar... – nyúlok a törülköző felé, mire Lui is magához tér. – Nem zavar, érezd magad otthon! – mentegetődzik sietve. – A főzés miatt pedig ne aggódj, rutinos agglegény vagyok! Melyik pizzafutárt hívjam? – Azt, ahol létezik triplasonkás-extrahúsos változat! – vigyorgok rá, aztán rácsapom az ajtót, és visszavonulok a tus alá. Gyorsan elkészülök, törölközöm, majd felkapom a bugyim, és Lui egyik lezserebb ingét, de mielőtt kimennék hozzá, még egyszer megvizsgálom magam a tükörben. A kamionsofőr azt mondta, szőke bombázó. Nem is túlzón olyan sokat! Odakint kedvesem éppen teázik, és egy nagy kartondobozzal szöszöl. Fényképekkel teli borítékokat rendezget benne, majd az egyiket a kezembe nyomja. – Carlos Marcia, személyesen.
Lehuppanok a szemközti fotelbe, belekotrok az anyagba. Kreol bőrű, fekete hajú férfi mosolyog rám a képekről. Egy helyen fekete limuzinba száll, máskor csak féloldalasan látszik, öltönyös emberekkel beszélget, kezében pezsgőspohár, megint odébb egy lefogott embert pofoz. Egy maffiafőnök mindennapjai, ez lehetne a montázs címe. A fotók hátoldalán odafirkált szavak, dátumok, rövidített utalások. Arról nincs kép, ahogy éppen Christina Huntert igyekszik megvesztegetni, de ezen kívül nem sok minden hiányozhat. – Ő az – bólogatok. – Reggel értem küldte egy emberét. Elmentem hozzá. Előbb rá akart venni, hogy beszéljem le bátyámat valami nagyon csúnya akcióról, amiről mellesleg semmit sem tudok, aztán meg túsznak akart tartani. Ellógtam – összegzem délelőtti kalandomat. Lui bólogat, majd tenyerébe hajtja az állát, eltöpreng. Hosszúra nyúlik a szünet, de nem bánom. Bárki másnak mondtam volna el ugyanezt, most meg kéne hallgatnom egy prédikációt a józan észről és megfontoltságról. Mennyivel jobb a csend! Azért hamar elunom a tétlenséget, visszateszem a képkupacot a dobozba, aztán elkezdek benne kotorászni. Hamar megsejtem, rend van odabent. A borítékokon pár szóban feltüntetve a tartalmuk, sorrendjük sem véletlen. Belebelekukkantok egyik másikba, elolvasgatom a címüket. Aztán az egyiknél megdermedek. „Christina” hirdeti a felirat az egyik borítékon. Felpillantok, Lui még mindig messze jár, hát óvatosan kiveszem a képeket, átnézem őket. Egy képen Ricardóval tárgyalok, ez annak a peches találkának az estéje, amikor elvesztettem a fejem. Egy sorozaton a házunk látszik, csak hosszas szemlélődésre esik le, én az a maszat vagyok, aki éppen elhúzódik a konyhaablakból. Ezt nyilván akkor csinálta rólam, amikor a két elszánt lemezvadász szétverte a bátyám szobáját, és aztán ő is odajött, puszta kíváncsiságból. A következő fotó homályos, láthatóan egy üvegajtón át készült. Karba font kézzel állok, farmerben, dzsekiben, és bár az arcom csak félig látszik, az így is nyilvánvaló, hogy épp ölni van kedvem. A hátteret nem ismerem fel. Hol készülhetett? – Az az első – rezzent össze Lui hangja. – Mi első? – Az első képem rólad. Fél éve készült a kórházban, ahova apádat vitték be, tüdőlövéssel. – Ott voltál? – kérdem csendesen, kiszáradt torokkal. Átkozott legyen az az éjszaka! – Ott. Akkor láttalak először. Sosem fogom elfelejteni! – Mert? – kérdezek tovább, és félek a választól. Lui hátradől, elnéz a semmibe. – Úgy kezdődött, hogy a főnök akart egy interjút az apáddal. Merthogy merénylet a rendőrfőnök ellen, ez a címlapra kívánkozik. Kéretlenül is a
nyakamba sózta, úgyhogy mentem, és végül csak bejutottam a kórházba, bár akkor oda újságírónak éppen tilos volt belépni. Az egyik hátsó lépcsőn át érkeztem, és gyorsan megtaláltam az intenzív előtti várótermet. Te már ott voltál. Fel és alá jártál, hosszú, fenyegető léptekkel, a kezed minden fordulónál ökölbe szorult. Mint egy ketrecbe zárt vadállat. Azzal a különbséggel, hogy egy tomboló, frissen befogott bengáli tigris játékos kiscicának tűnt volna melletted. Csak néztem, és csodálkoztam. Forduló követett fordulót, nem fáradtál, nem lassultak a lépteid. Mint akit kimeríthetetlen energiák hajtanak, mindig tovább! Tovább és tovább! Kicsit elhallgat, de nem mereng sokat, rám néz, folytatja a sztorit. – Aztán megjött a bátyád. Valamit beszéltetek, és már mentetek is. Az anyátok ott maradt, és mit mondjak, ideális volt a helyzet. Riport a szerető feleséggel, több nem is kell egy exkluzív cikkhez. Megszerezhettem volna – bólint, és ismét rövid szünetet tart. – De nem szerezted – szúrom közbe, nagyon csendesen. Félek. – Nem – rázza meg a fejét. – Volt egy olyan érzésem, hogy sokkal jobb anyag lenne abból, amit ti fogtok csinálni. Te és a bátyád. Tudod, néha megszólal az emberben valami, és azt mondja, ott a szenzáció, mozdulj utána, ne hagyd ki! Úgy sejtettem, hogy a kórházban semmi érdekes sem fog történni, hát utánatok mentem. Kocsival követtelek titeket, egészen a házatokig. Biztos voltam benne, hogy hamarosan továbbmentek valahová, és ott lett a sztori. Emlékszem, kísérteties egy éjszaka volt, teliholdas és hideg. Hajnalig vártam, de nem jöttetek ki, legalábbis elöl nem. Meglehetősen rosszkedvűen mentem haza. A riport ugrott, és ráadásul megtudtam, hogy este leégett Dirak legkedvesebb bérgyilkosának a háza, mert valakik rajtaütöttek, és szabályszerűen kivégezték. És én erről is lemaradtam. Nyugodtan állíthatom, az az éjszaka volt eddigi pályafutásom legnagyobb kudarca – Ezért nem fogod elfelejteni? – Nem. Ami megragadt bennem aznap este, az te voltál. Ahogy lépkedtél, oda és vissza azon a rövid kis folyosón, mint maga a megtestesült feszültség, azt nem fogom elfelejteni. Félelmetes volt. Nem csoda, ha a múlt vasárnap azonnal felismertem a járásodat. – Nem – hagyom rá, aztán visszalököm a képeimet a borítékba, elmélázom. Átkozott legyen az az éjszaka! – Remélem, nem haragszol, hogy ismeretlenül is meglestelek. Bocsánat, ha megbántottalak volna ezzel a történettel – kéri Lui, talán félreértve hosszú hallgatásom. – Nem haragszom! – visszakozom gyorsan, és tovább mentegetődznék, de ekkor megszólal a csengő. – Egy pillanat! – morogja, aztán megy ajtót nyitni. Magam maradok, de mielőtt elgondolkodhatnék a hallottakon, az előszobában felharsan Frank hangja – Helló, Lui! El nem fogod hinni, mi történt a negyvenkettes úton. Totális
szenzáció! – magyarázza kedvesem meghitt tettestársa, és folyamatosan ömlik belőle a szó, ahogy leveszi cipőjét, majd elindul befelé. – Carlos hat emberét letartóztatták, és nem is akárhogyan! Filmbe ülő autós üldözés volt, lövöldözéssel, ahogy kell. Halálos áldozat nincs, de páran kórházba kerültek, még ma felkeresem őket. Egy kamion hajtotta meg a maffiózókat, és nem fogod elhinni, ki vezette azt a kamiont! – lelkendezik, és körülbelül ekkor belép a szobába. Szóra nyitott szájjal dermed meg, bámul rám. Kínosan elmosolyodom, zavaromban felhúzom a lábam, lejjebb huzigálom az ingem. Mivel ettől sem élénkül meg, barátságosan integetek neki. – Szia! – Gondolhattam volna... – sóhajtja nagy sokára, majd ránéz kedvesemre. – Már az is gyanús volt, hogy nem voltál kint, amikor megérkeztem a viadukthoz. Gondolom, már megvan a riportod is... Lui erre csak elkomorodik, majd karon ragadja barátját. – Gyere, Frank, csinálok neked egy kávét! – húzza el a konyha felé – Várj, mindjárt jövünk! – szól még nekem vissza, majd magukra csukja az ajtót. Nos, hallgatódzni nem illik. Nem is hallgatódzom! Csak egy kicsit hegyezem a fülem... – Hogyan szerezted meg a nőt? Fogadok, most a város minden zsaruja őt akarja! – álmélkodik odakint Frank, csendes, visszafogott hangon. Lui szintén halkan válaszol. – Lane Aratto engedélyével hoztam el. – Mivel vetted rá, hogy elengedje? – Megmondtam neki, hogy cikket írok a Sane-ügyből, ha nem ad a nőnek lélegzetnyi szünetet. – Nem vagy eszeden! Azt a pasast nem lehet zsarolni! – Mindenkit lehet zsarolni, csak egyeseket kicsit nehezebb. De nem erről akartam beszélni veled. – Hanem? Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem írsz az esetről cikket? – De, pontosan. – Oké, Lui, lazíts egy kicsit! Ülj le szépen, és gondolkodjunk egy cseppet. Legyünk nagyvonalúak, és tekintsünk el attól, hogy a főnök letépi a fejed, ha semmi nem jelenik meg az esetről az újságban. Azon is lépjünk át, hogy ezzel a húzással kihagyod az év legjobb botrányát, rendben. Illetve fenéket rendben, de hajlandó vagyok elfogadni, hogy inkább mással foglalkozol. De akkor foglalkozz mással! Ha nem akarod megírni a témát, mit keres itt a csaj? – Jól van, Frank, most te lazíts, ülj le, miegymás! Először is, ne lépjünk át azon, hogy a főnök letépi a fejem, mert ennek nem igazán örülnék. – Mit akarsz tenni ellene? – Megírjuk az esetet! – Az imént még azt mondtad... – ...hogy nem írjuk meg az egészet, és ez így is lesz. Most menj be a
szerkesztőségbe, és pötyögj le valami hamukát az esti számba. Hogy hat maffiózót letartóztattak egy átfogó, titkos, rendőrségi akció keretében. Méltasd a zsarukat, csinálj riportot az üldözős hajsza sebesültjeivel, satöbbi, satöbbi, satöbbi... Itt van a film, ezen jó képek vannak a helyszínről, majdnem egyszerre értem oda a kommandóval, kedvedre válogathatsz. – A főnök ezt nem eszi meg. – Nem hát! Ezért odamégy hozzá, és a fülébe súgod, hogy Lane Aratto nagy akcióra készül a szervezett bűnözés ellen, és elmondod neki a mai ügy hátterét is, mely szerint reggel Carlos elraboltatta Christina Huntert, hogy megzsarolja vele a bátyját. Mivel őt választotta célpontnak, majdnem biztos, hogy Christian Hunter kulcsszerepet kap a fent említett rendőrségi akcióban. Én pedig mellette leszek, méghozzá a húga segítségével. De ezt csak akkor tudom megtenni, ha most még nem rukkolunk ki a szenzációval. A végén persze megírjuk a teljes sztorit, és a Herald példányszáma megduplázódik, meg minden más rózsaszín mese. Oké? – Ha valóban így lesz, akkor igen. De ha ez csak a főnök szédítésére kitalált duma, akkor... – Így történt, ahogy mondtam, és az is majdnem biztos, hogy Lane Aratto készül valamire. – A dolog ezen részében nem kételkedem. Az érdekel, hogy a végén megírjuk, vagy nem? És hosszú csönd nehezedik rájuk. Lélegzetvisszafojtva várom Lui válaszát. – Megígértem Christinának, hogy a rá vonatkozó részekről hallgatok. A többit persze megírjuk – feleli a férfi, akit szeretek. Megnyugodva kiengedem a levegőt. Bolond voltam, hogy kételkedtem! – Tekintve, hogy ez a nő mindenben nyakig benne van, meglehetősen csekélyke lesz az a bizonyos maradék! – morog Frank. – Megeshet, de azért ne aggódj. Ha ott leszek Carlos letartóztatásánál, az mindenképpen megér egy vezércikket, még ha némely részleteket homályban hagyunk, akkor is. Most menj, írd meg, amit mondtam, és húzd el a mézesmadzagot a főnök orra előtt. – Te meg maradsz akciózni, mi? – zsörtölődik tovább a pasas. – Én nem bánnám, ha szerepet cserélnénk. Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy veszélyes belekeveredni egy éles rendőrségi akcióba, kiváltképpen, ha valakinek eltört a lába! Ám Lui immár nyeregben van, csuklóból hárít. – Először is, a lábam nem törött, csak repedt. Másodszor, már kezdek beleszokni. Harmadszor pedig azt mondta a doki, hogy a jövő héten leszedik ezt a vackot! – A doki azt mondta, hogy esetleg leszedik, ha addig kíméled. De te nem kíméled! És hát persze azt a jövő hetet meg is kell élni! – akadékoskodik a pasas, de ezt már a mennyeiek sem tűrik szótlanul. Felzengenek az ég harsonái, momentán az ajtócsengő képében, jelezvén, megjött az Úr küldötte sarokba
szorított kedvesem megmentésére. – Bocs, Frank, de ez a pizzafutár lesz. Úgyhogy szedd össze magad, és menj! – nyitja ki Lui a konyhaajtót. Gyorsan lehajtom a fejem, mintha a fotós ládában keresgélnék valamit és igyekszem minél emberibb külsőt ölteni. Nem bukok le, a fiúk el vannak foglalva egymással. – De gondold meg, Lui. .. – Meggondoltam! Köszönöm a jó tanácsot, örülök, hogy mellettem állsz ezekben a nehéz pillanatokban, de most már mehetsz! – tereli kifelé kedvesem Franket, aki láthatóan maradna még. – Kávét ígértél! – Ajánlom a sarki büfét! Viszlát, dolgom van, fél órán belül vár Aratto, és addig még ebédelni is akarok! Ezzel Lui kikíséri, ajtót nyit neki, és egyben átveszi a pizzákat is, majd kizárja lakásából a nemkívánatos tömegeket. Visszabiceg, kezembe nyomja a dobozom. Ingerlően fűszeres illatú kaja, ráadásul az én ízlésemnek túlzottan paradicsomos. Két ujjal lecsippentek a tetejéről egy darabka sonkát, letörlöm róla a trutyit a tészta szélén, és bekapom a falatot. Majd a következőt is. Lui leül velem szemben, ám mielőtt enni kezdene, előkaparja valahonnan a tévé távirányítóját. A fémdobozból kiszabaduló dzsinn nem habozik az ölünkbe borítani a világot. – Muszáj? – nyafogom, mire rám sem néz, csak kattogtat egy sort. – Még a végén lemaradunk az isteni Shirley Mimről – magyarázza, majd megállapodik egy hírközlő csatornán. – Ki az a Shirley Mim? – Komolyan kérded? Te vagy az utolsó ebben a világmindenségben, aki még nem hallott róla! A híradósok új üdvöskéje. De ne légy türelmeden, pillanatokon belül megláthatod! – biztat, majd fél szemmel a képernyőre tapadva elkezd enni. Pedig nincs mit nézni a masinán, snassz, megszokott képekkel traktál a gép. Itt egy földcsuszamlás, ott egy halálos baleset, plusz az elmaradhatatlan polgárháborúval kombinált diktatúramegdöntés, most épp valahol Afrika mélyén. Unottan csócsálom a kajám, aztán egyszer csak felkapom a fejem. Aranyszőke, csupamosoly nő libben a képbe, villantja rám tökéletes mosolyát. – Jó napot, kedves nézőink, Shirley Mim vagyok, és a negyvenkettes főút mellől jelentkezem – hadarja, majd gyorsan összefoglalja, milyen filmbe illő autós üldözésnek lehettek tanúi a ma délelőtt arra haladók. Közben negédesen vigyorog, affektál, és ráadásul úgy állítja be az esetet, mintha valami jó móka lett volna az egész, nem egy vérgőzös ámokfutás. Összességében nagyon idegesít, leginkább azzal, hogy teljes mértékben képes lekötni a máskor oly visszafogott Lui figyelmét. – Kíváncsi vagyok, élőben is ilyen hamvas-e a mosolya – morgom az orrom alá
– Nem vagyok hajlandó bemutatni neked. Nagyon utálnád, teljesen üresfejű liba – felel az újságíró, de tovább bámulja a dögös macát. – Tényleg liba? – Aha De bezzeg a fickó, aki a szövegeit írja! – húzza ki magát büszkén. Nagyot nézek. – Csak nem te? – De, néha én is. Ezt például lényegében én követtem el – szerénykedik. – Mikor? Hisz végig veled voltam! – Telefonáltam nekik, mielőtt észrevettél volna. Leadtam az eset főbb pontjait, meg hogy kikkel érdemes interjút csinálni. Hát nem eszméletlen a pasas, merengek, és immár magam is jobban odafigyelek a páratlanul objektív, és meglepően széles látókörrel összeállított beszámolóra. Nagyon tetszik, különösen ahogy elveszi a dolog élét; fátylat borít a tragédiára, és igyekszik optimistán hozzáállni a kérdéshez. Aztán még a csinibaba is eltűnik, és átadja a helyét a kamionsofőrnek, akinek összetörtem a kocsiját. A gömbölyded pasas izzad, idegeskedik, de aztán belejön, széles gesztusokkal magyarázza a nem mindennapi akciót, amiben volt szerencséje tevékenyen részt venni. Vigyorogva hallgatom, és amikor ahhoz a részhez ér, hogy a vörös ruhás titkosügynök szétlőtte a menekülő limuzin hátsó kerekeit, akkor még el is nevetem magam. Mikor véget ér az összeállítás, megdöbbenve veszem észre, hogy elfogytak a sonkadarabok a pizzám tetejéről Mindegy; úgyis mennünk kell. Ám Lui alapos ember, gyorsan átkapcsol egy másik adóra, ahol szintén híreket mondanak, csak épp egy olyan nyelven, amit nem értek. – Hátha átvette valamelyik külföldi hírügynökség. Meg amúgy sem árt tudni, mi történik a szomszédban – magyarázkodik legkedvencebb újságíróm, és immár teljes figyelmét a bábeli nyelvű közleményeknek szenteli. Én egy ideig szemezek a pizzám maradékával, de aztán ejtem az egészet. – Mi az a Sane-ügy? – kérdem inkább, mindenféle bevezetés nélkül Lui zavartan kapja felém a fejét, könnyedén vállat vonok. – Oké, hallgatództam, bocs. Mi az a Sane-ügy? Az újságíró kicsit tétovázik, majd visszafordul a képernyő felé. De már nem oda figyel, nekem mesél. – Egyszer a kommandó elvétette a házszámot. A túszejtő terrorista helyett a szomszédos fittness-stúdiót szállták meg. Képzelheted a lányok megdöbbenését, amikor beözönlött közéjük húsz, álarcot viselő fegyveres! Aztán végül szerencsésen végződött az eset elkapták a túszejtőt, és közben senki sem sebesült meg, így végül el tudták tussolni az ügyet. Én sokáig gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e, mivel elég jó anyagot sikerült összegyűjtenem róla. De hát ezek szerint marad az asztalfiókban. Amúgy is elvesztette már az aktualitását! Ezzel vállat von, aztán tovább bámulja a tévét, illetve inkább valami kicsit a
képernyő felett. Nyilván most pörgeti vissza a konyhában lezajlott beszélgetést. Ez legalábbis jellemző lenne, vélekedem, és amikor megszólal, akkor bizonyítékot is kapok rá, hogy így van. – Nehéz dolog kétfelé lojálisnak lenni. Hosszú távon lehetetlen. De majd kitalálok valamit! – legyint, aztán az órára pillant. – Már csak tíz percünk maradt, menjünk. Lekattintja a tévét, eltünteti a pizzásdobozokat, és távozunk. Természetesen én vezetek, de ő navigál, nekem lilám sincs róla, hol található Lane Aratto irodája. És miközben tekerem a kormányt, elgondolkodom azon, amit arról a fél évvel ezelőtti napról mesélt. Szóval már régen ismer, látott, sőt, megnézett magának. Furcsa, hogy neki is rossz élményei kötődnek ahhoz a naphoz, hogy ő sem felejtheti azt az átkozott éjszakát! Illetve nem is az éjszakát, hanem engem... Átkozott, átkozott éjszaka volt! De talán nem is annyira... * * * Lane Aratto irodája előtt kicsit megtorpanok, de Lui különösebb habozás nélkül kinyitja az ajtót, és belök a farkasverembe. – Késtetek! – dörren ránk köszönés helyett egy erélyes hang. Nagyot nyelek, és körbenézek Szemközt velem asztal, mögötte ül Lane Aratto, a kommandósok főnöke, és nagyon zordan néz. Ez egyelőre leköti, de úgy érzem, hamarosan szakít egy kis időt az élveboncolásomnál. Szintén az asztal közelében, de kicsit oldalt Olef Olsen gubbaszt egy kényelmetlen, támlás széken. Az ő tekintete sem ígér semmi jót. Mögöttük, az ajtóval szemközti falon nyíló ablak mellett idegen férfi ül. Arca árnyékban marad, és ez tagadhatatlanul fenyegetővé teszi jelenlétét. Önkéntelenül is mélyet lélegzek, hogy megkóstoljam illatát, és bár sokan vannak bent, mégis kiérzek valami határozott és agresszív aromát a levegőből. Ez egy hosszú pillanatra felborzolja a tarkómon a szőrt, így bátyámat kicsit később veszem észre. Pedig tőlem alig egy karnyújtásnyira ül, illetve inkább terpeszkedik egy széles fotelben. A többiekkel szemben ő gátlástalanul vigyorog, és ettől sokkal jobb kedvem lesz. Vele és Luival együtt immár mi is hárman vagyunk a három zsaru ellen, az esélyek kiegyenlítettnek tűnnek. Bátran felemelem a fejem, és elmésen válaszolok Lane Aratto szemrehányására. – Azért késtünk, mert forgalmi dugó volt! – Nem számít – legyint nagyvonalúan a főnök, majd kedvesem felé fordul – Jelen megbeszélés nem tartozik a sajtó általam mélyen tisztelt képviselőire. Lenne oly kedves magunkra hagyni minket, Lui Vang – kéri, enyhén vitriolos hangon. Fel is megy bennem a pumpa. – Lui velem jött, és...
Ám mielőtt belelovallnám magam, kedvesem a csuklómra kulcsolja a kezét. Finom érintése azonnal elhallgattat. – Hagyd, Christina! Lane Arattónak, természetesen, messzemenőkig igaza van. Majd kint várok. Még találkozunk, uraim! – köszön el könnyedén, és magamra hagy. Immár három kettő a felállás, és sajnos nekik. No, de milyen kettő, pislantok bátyám felé, aki épp akkor nyom el egy állkapocsropogtató ásítást, és elfelejti csillogó fogai elé emelni a kezét. – Oké, kicsi Chris, mesélj! – sóhajt Olef. Kicsit téblábolok, a szobában már nincs szék, zavartan markomba gyűröm új sortom szegélyét. Idejövet vettük Luival... Ám az álmodozás nem vezet sehova! – Na, szóval a fene az egész rendőrségbe, hogy szabadon hagy garázdálkodni olyan pasasokat, mint Carlos! – nyitok támadással, és mellé fenyegetőnek szánt kisterpeszbe állok. – Fényes nappal ellopatott a házunk elől, aztán kényszerlátogatást tettem a villájában. Előbb azt akarta, hogy beszéljem le a bátyámat valami ostoba, macsó, hősiesen eszement kommandós akcióról, amit persze tutira ti terveztek, majd megfenyegetett, hogy túsznak tart, és részletekben szállít le nektek, ha nem azt teszitek, amit kér! Kitörésem nem vált ki semmi reakciót a fapofájú hármakból, épp csak nekilátnak kérdezni. Kik jöttek értem, hányan, mi volt a kocsi rendszáma, merre mentünk, milyen ruhát viselt Carlos, hol találkoztunk, voltak-e jelen mások, mit mondott szó szerint, fenyegetőnek tűnt-e, vagy nem annyira, hogyan ért véget a beszélgetés, hogyan sikerült meglépnem. Főleg Aratto kérdez, meg néha Olef, a harmadik csak hallgat, ám mégis az ő nézése az, ami megizzaszt. Különösen az utolsó kérdéseknél. – Belémlőttek valami tüskét, amitől megszédültem. – Elvesztetted az eszméleted? – Nem. Illetve talán. Egy kicsit. Nem tudom! – Meddig voltál cselekvésképtelen? – Nagyjából, amíg harmadik sebességbe váltott a kocsi – idézem fel magamban a motorzúgást. – És utána? – Ott volt a napfénytető, gondoltam, megyek – vonok vállat, és ez végre érzelmeket csal kikérdezőim tekintetébe. Olef kezébe temeti az arcát, úgy fohászkodik az ég felé, Lane Aratto megrázza a fejét, még a néma idegen is beharapja a szája szélét. – Én megmondtam, hogy nem fog értelmes magyarázatot adni! – szólal meg hirtelen a bátyám, belépésem óta először. – Kicsi korától nyughatatlan, már a bölcsőből is állandóan meg akart lépni. Eszetlenül kimászott, és nem törődött vele, hogy fejre esik. Megjegyzem, a következmények jól láthatóak. Így volt becsszóra, meg lehet kérdezni az apánkat! A jelenlévők már épp szóra nyitnák a szájukat, mikor a volt főnök említésére megdermed minden. Tapintható feszültség terjed szét a szoba levegőjében. Az ex-beosztottak mély levegőt vesznek, és visszafogják, amit már épp kinyögtek
volna. Köszönettel nézek bátyámra, ezt jól csinálta, bár persze a jellemzésemén még kapni fog a pofájára! – Rendben, a többit tudjuk – sóhajt végül Aratto. – Azt hiszem, a továbbiakban tudjuk nélkülözni... – kezd finoman kivágni, amikor Christian újra közbe pofázik. – Szerintem nem szabad halogatni az akciót, még ma este meg kell szállni Carlos villáját, és letartóztatni, akit bent találunk! – Chris! – csattan fel Olef azonnal, ez az akció nyilván titok, amiről nem szabad fecsegni. És bátyám is nyilván csak azén rángatta elő sietve, hogy nehogy kidobjanak, és ezzel kimaradjak a bulival járó, feltehetőleg teljesen életveszélyes tűzharcból. Hát nem kedves? – Ugyan, fiúk! – legyintek. – Azt ti sem gondolhattátok, hogy pont az én lepcses pofájú bátyuskám fogja vissza magát! Egyébként pedig, ha azt tervezitek, hogy Chris ügyesen beoson, és kinyitja nektek az ajtót, akkor lenne egy alternatív javaslatom. Nagy csend nehezedik a szobára, feltehetőleg beletrafáltam. Könnyű volt, Lui említette Franknek, hogy Christian feltehetőleg kulcsfigura a készülő akcióban. – Nos, lényegében valami hasonlót tervezünk – szólal meg hirtelen a harmadik, név nélküli férfi. – És természetesen nagyon köszönjük a lehetőséget, hogy egy civil megosztja velünk az elképzeléseit. Karcos, mogorva hangja van, de érdekes módon nem emeli ázsióját a szememben, sőt, határozottan szertefoszlatja az eddig kialakult elképzeléseimet. Ez is csak egy macsó hím, semmi több! – A civilről jut eszembe! – csapok a homlokomra, mintha tényleg úgy lenne. – Olef, utánanéztél már annak a főhadnagynak, aki a Park-papát akarja elfogni, méghozzá engem használva csalinak? Mivel ma reggel megbizonyosodhattam róla, hogy az elképzelései fabatkát sem érnek, a vén strici él és virul! Sőt, szerintem most van karrierje csúcsán, hiszen maga a nagy Carlos alkalmazza kifutófiúként! – Már beszéltem a főhadnaggyal – nyöszörgi Olef, és veszi a lapot. – Továbbá szerintem nem baj, ha elmondod a javaslatod, engem nem zavar, hogy civil vagy! Kedves öreg fiú, és még csak nem is rasszista! – Kösz. Tehát, arra gondoltam, hogy tiszta felelőtlenség Christ bárhova is odaengedni felügyelet nélkül. Biztos elszúrja! De persze, ha vele mehetnék... – Nem! – fojtja belém a szót Lane Aratto, ám bátyám azonnal átveszi a földre hullott zászlót. – Én már az elején megmondtam, amikor rám sóztátok a feladatot, hogy a húgocskámmal együtt jobban meg tudnám csinálni! – Ezt a feladatot nem rád sóztuk, hanem kikönyörögted – szögezi le főnöke. – Bőven sok egy embert életveszélybe küldeni! –Á, a bátyámért nem kár! – legyintek közömbösen. – Én meg majd vigyázok magamra!
– Azt sem tudod, kicsi Chris, hogy mi a terv! – ugat le Olef; de Christian ismét a segítségemre siet. – Arról van szó, hogy a hátsó oldalon keresztül behatolunk a... – Elég! – csattan fel Aratto. Minden megfagy a szobában. A pasas kis hatásszünetet tart, majd higgadtabban folytatja: – Szó sem lehet róla, hogy egy kiképzetlen civil belekeveredjen az akciónkba! – Még akkor sem, ha az a civil én vagyok? – jegyzem meg bátortalanul. – Akkor sem. – Még akkor sem, ha az apám megengedi? Ezen már elgondolkodik. – Akkor sem. – De azért abból nem lehet baj, ha valaki felhívja, és a tanácsát kéri, nem? – dobja be bátyám, és mellé felvillantja leglehengerlőbb mosolyát. Lane Aratto megtörten sóhajt. – Végül is... felhívhatjuk. Mintegy varázsütésre minden szem Olef felé fordul, aki hökkenten veszi tudomásul, hogy hirtelen a figyelem középpontjába került. Aztán morogva feltápászkodik. – Már megyek is. És teszi. Eltűnik a szomszéd szobában, és látványosan magára csukja az ajtót. Nem is hallok mindent, csak az ő szavait, a telefon túlvégén beszélő apám hangja már nem jut el hozzám. Így a fél párbeszédből kell kitalálnom, mi történhet, de ez jól megy. Mikor Olef visszajön, fülig érő mosollyal fogadom. – Tulajdonképpen, bizonyos szempontból Karlnak nincs kifogása az ellen, hogy a lánya is a közelben legyen, amikor letartóztatjuk Carlost – nyögi hosszas hallgatás után. Égi kinyilatkoztatást hallottunk, ez világosan látszik a jelenlévők arcán. Meg az is, hogy nem lelkesednek ex-főnökük engedékenységének. – Nos... – jut végül szóhoz Lane Aratto. – Végül is, a radarkocsiban ülve egy civil és végigkövetheti az akciót – közli óvatosan, a többi nagykutya rábólint, egyedül én vagyok, aki tiltakoznék, de engem meg bátyám ránt hátra. – A radarkocsi, az tök jó lesz neki! És az is, ha saját kocsival jön, és nem idegesíti a fiúkat halálra a furgonban! – bizonygatja, ám a hangján keresztül érzem, ez csak hamuka, és nem nekem szól, hanem a nagyfiúknak. Akik szépen be is dőlnek, majd átvonulnak a szomszédos vetítőbe, ahol a kommandó várakozik, hogy megtartsák a végső eligazítást a nagybetűs „Akció” kapcsán. Magam engedelmesen lemaradok, elvégre ez nem nekem szól, csendesen nézem, ahogy figyelemre sem méltatva eltűnnek, épp csak bátyám torpan meg mellettem egy pillanatra. – Menj előre! – suttogja a fülembe, hogy más nem hallhatja. – Az Expressz parkolójában várj, két zöld furgonnal jövünk, ragadj ránk, majd amikor jelt
adok, szakadj le! És nyugi, ezt is együtt fogjuk csinálni! Világos, együtt fogjuk csinálni, hisz összetartozunk. Christian jó fej, nem hagy ki semmi mókából, ám kénytelen ehhez átejteni a teljes kommandót. Felesleges is lenne győzködni őket! Nekik ez munka és életveszély, nekem szórakozás. Ők fizetésért, és esetleg talán elvekért csinálják, én csak úgy. Illetve, ahogy testvérem mondta pár napja, nekünk muszáj futni, rohanni, harcolni, hisz Holdtestvér fénye messze ragyog, ezek az éjszakák már túl fényesek a nyugodt alváshoz! Hát gyerünk, tovább! * * * (kedd este) Kivharzom az épületből, az előtérben elsodorva a nyugodtan várakozó Luit. – Még egy kicsit maradj meg jó szokásod mellett, és ne kérdezősködj, mindjárt magyarázkodom! – vetem neki oda, ahogy magammal ragadom. Bevágódunk a kocsijába, kényelmesen elterpeszkedem a volán mögött, majd beizzítom a gépet. – Gondolom, érdekes dolgok történtek – jegyzi meg kedvesem. – De mennyire, hogy érdekesek! – vigyorgok, kikanyarodom a parkolóból, és már épp széles gesztusokkal kísért magyarázkodásba kezdenék, de leint. – A hangulatodból ítélve nyilván lényegesebb fejmosás nélkül megúsztad a kamikáze-rodeót, sőt, megosztották veled a nagy Carlos elfogásának tervét is. Talán még valami mellékszerepet is kisírtál magadnak... – mereng, majd arcom látva gyorsan pontosít. – Egy nagyon kicsi mellékszerepet, de az nem tetszik neked, hát kitaláltál valami mást. Eddigi tetteidhez hasonlóan nagyvonalút és eszetlent. – Ööö... nagyjából – csodálkozom el. Honnan találta ki? Félelmetes. Ám, más oldalról büszkeséggel tölt el a tudat, hogy egy ilyen fickó figyelemre méltat. Engem! – Nos, tényleg ma szállják meg Carlos villáját – kezdek részletes magyarázkodásba, amint elég levegőm összegyűlik hozzá. – A bátyám előre megy, és beengedi őket, vagy valami hasonló. Engem be akartak suvasztani valami radarkocsiba, persze nem kértem belőle. De Chris megígérte, hogy maga mellé csempész, és együtt csináljuk az egészet. Úgyhogy sértődötten elrohantam, és most követni fogjuk őket – fejezem be, majd nekivágunk a városnak. Most még a világ végén vagyunk, egy nem túl reklámozott főhadiszálláson, aminek eddig a létéről sem tudtam, a bátyám által megbeszélt találka helye innen kicsit messze van, sietnem kell. – Tehát, ha jól vettem ki szavaidból, bátyád egy különlegesen nehéz feladatot kapott, amiben te társulsz hozzá, vállalva minden veszélyt, sőt, azzal súlyosbítva az ő helyzetét, hogy rólad az akció koordinátora sem tud.
– Hát, igen – hagyom rá. Vajon most jön a fejmosás? – Christina, miért nem bungee-jumpingolsz? Vagy barlangászol, vitorlázol, sárkányrepülsz, jársz vadvízi túrákra, mit tudom én? Jól levezetné a felesleges energiádat, és ráadásul fele annyira sem veszélyes, mint felvetett fejjel belegyalogolni egy lőcsatába. Merthogy most valami ilyesmire készülsz, ha szabad felhívnom a figyelmedet. – Megtiltod? – vágok vissza élesen. Tőle vártam a legkevésbé, hogy ilyen hülyeségekkel traktáljon! – Szívem szerint megtiltanám! – sóhajt mélyet. – Mondhatom, szép! Márpedig nem fogsz lebeszélni róla! Felnőtt vagyok, tudom, mit csinálok! – Nem kétlem, hogy felnőtt vagy; még azt sem, hogy tudod mit csinálsz, ám mindezekkel együtt nagyon sajátságos szemszögből látod a világot. Például teljesen vak vagy az életveszélyre. Már eddig is észveszejtő dolgokat láttam tőled. Képes vagy sok emelet magasan átugrani egy kétsávos út felett a szomszéd házra, képes vagy mindössze a bátyáddal kettesben végigverekedni magad profi maffiózók kocsmáin, vagy akár fegyvertelenül belopakodsz a beszélgető kokaincsempészek közé, hogy kihallgasd őket. Erre mind képes voltál, és érdekes módon mind túlélted, de ha belegondolok, mekkora esélyed volt rá, hát utólag is kilel a hideg. Ez viszont túltesz mindegyiken! Tényleg nem érzed, hogy amire most készülsz, az gyakorlatilag egy rafinált öngyilkosság? Nos, sok szempontból igaza van. Tényleg életveszélyes mókára készülök. Épp csak egy dolgot nem tud, vetem fel a tekintetem az égre. Holdtestvér majdnem elgurul nagy jókedvében... Meg végtelen elhízott– ságában! Még talán öt nap, és koronggá teljesedik nem is oly rég még vékonyka sarlója. – Tudom, hogy igazad van. De muszáj megcsinálnom! – nézek vissza Luira, és igyekszem kedvesen elmosolyodni. Hosszan gondolkodik a válaszon, és közben rém komolyan figyel. – Miért? – teszi fel végül a kérdést. Az általa egyetlen érdekesnek nevezett kérdést, amiről egy nem is oly régi beszélgetésünkkor azt mondta, nem érdemes feltenni, mert az emberek többsége nem tudja rá a választ. Én is csak sejtem. Az viszont biztos, hogy neki sejtenie sem lenne szabad! – Muszáj megcsinálnom – ismétlem. – Talán, majd később megérted – húzom el a szám, és meredten bámulok előre, az alattunk elsuhanó útra. Hosszú a csend, és egy idő után aggódni kezdek. Lehet, hogy megharagudott? Ám alig merül fel bennem a kérdés, azonnal meg is szólal, méghozzá könnyed, társalgási hangon, abszolút barátságosan. – Ha feltétlenül szükségesnek érzed, hogy részt vegyél ebben az akcióban, természetesen nem állok az utadba. – Köszönöm! – sóhajtok megnyugodva. Hiába, ezt a fickót nekem találták ki! – Meg aztán – folytatja Lui nekem nincs sok alapom tiltakozni az ilyesmi ellen. Nyilván engem is bolondnak néznek az ismerőseim, amikor túlzottan
beleélem magam valami megírandó sztoriba. Ó, tehát bolondnak néz! Ám mindegy, a lényeg, hogy mehetek a saját fejem után. Elhiszi, hogy tényleg nem fogom túlzottan betörni. Hát szigorúan megfogadom magamban, hogy nagyon fogok vigyázni magamra. Közben elérjük a bevásárlócsarnokot, melynek parkolójában várakoznom kell, pontosabban lapulni. Behajtok, leállítom a motort, aztán csak figyelem az alkony furcsa színeiben pompázó világot. A közeli épületből neonfény világít, fejem felett felizzanak a narancs lámpák. A döglesztő meleg nagyját odébbsodorja a könnyű, esti szellő, de azért marad belőle elég, hogy izzadságcseppeket csaljon a homlokomra. Mellettem Lui fényképezőgépével matat, majd jegyzetfüzetét veszi elő. Lám, ismét itt ülünk a kocsijában, és várakozunk. Lehet, hogy mire nagymama leszek, nem is fogok belőle másra emlékezni? „Tudjátok, gyerekek, volt egy nagyon rendes fiú” mesélem majd az unokáknak. „Mindig együtt mentünk gengszterlesre, órákat várakoztunk egymás mellett a kocsiban.” Édes lesz. Épp csak egy gond van ezekkel az unokákkal. Elébb gyerekek kellenek... Gondolataimat a bátyám által beharangozott két furgon zavarja meg. Szépen, egymás után gurulnak el a parkoló lejárója mellett, sötétzöld tömegük még itt is beleolvad az éjszakába. Az erdőben nyilván észrevehetetlen. Rájuk ragadok. Bár nem túl egyszerű úgy követni őket a gyérülő forgalomban, hogy ne tűnjek fel nekik, de nem reménytelen a helyzetem, mert a hátsó kocsit bátyám vezeti, örök cinkosom. Kár, hogy nem tudott megadni egy, a célhoz közelebbi találkapontot, de hát igazából nem ismerem a helyet, ahova tartunk. Valahova, Carlos villájának a közelébe. Így most gurulok utánuk, és igyekszem semmivé válni. Ha észrevesznek, legfeljebb azt hazudom, Lui akart egy exkluzív riportot, és annak a megszerzésében segítek neki. Ám szerencsésen elkerülöm a semmi jóval sem kecsegtető magyarázkodást. Kiérünk a városból, elhagyjuk a viaduktot, ami így, holdfényben egyszerűen kísérteties. Vagy csak a mai emlékek tükröződnek vissza rajta? Robogunk a kanyargós szerpentinen. Az egyik oldalvölgyecskénél bátyám kinyúl megpöckölni a tükröt, közben balra int a mutatóujjával. Egysávos mellékút nyílik a völgy oldalában, lassítok, lekanyarodunk. Visszafogott tempóban vágok neki a szuroksötét hegyoldalnak, amit le– hetetlen árnyakkal népesít be kocsink fényszórója. Közben néha tekergetem a fejem, megpróbálok kilesni az út mentén girbegurbán nőtt fák közül. Az a fehér magas lehet a csúcs, ahol a villa áll. Jó, tehát közel vagyunk, de az apró szurdok rossz oldalán. Hogy fogunk átjutni? Lui belekotor a kesztyűtartóba, hamarosan térképet és zseblámpát vesz elő. – Ha jól sejtem, itt vagyunk. Itt van Carlos rezidenciája, ez az út meg... Igen, itt átvág a völgy másik oldalára, de aztán elkanyarodik – összegzi helyzetünket. – Tehát? – Mit beszéltél meg a bátyáddal?
– Hát. Igazából semmit. Az hiszem, az lenne a legjobb, ha a lehető legközelebb mennénk a villához. – Akkor hamarosan jön egy híd, annak a másik oldalán kell megállnunk. Ha valóban ezt várja tőled a bátyád – szögezi le szemrehányón. – Ezt várja, tuti, folyékonyan olvasok a gondolataiban! Egyébként is, mit idegeskedsz? Legfeljebb kimaradunk a buliból, és megspórolok egy garantáltan életveszélyes akciót. – Azt tényleg nem bánnám, ha valami módon kimaradnál az egészből! Ennek az eltévedéses megoldásnak épp csak az a hátránya, hogy én meg lemaradnék Carlos letartóztatásáról... – morogja, aztán elszégyelli magát. – Bocs, ez önző volt. – Az. De legalább őszinte – mosolygok vissza. Határozottan megnyugtat a tudat, hogy az általam kedvelt férfinak is vannak kényszerképzetei. Nem olyan masszívak, mint nekem, de vannak. Közben feltűnik az előre jelzett híd. Átgurulunk, majd félreállott, leállítom a gépet. A fényszóró kialszik, kettős erővel ragyog fel felettünk a hold széles arca. Kilépek a langyos, földszagú éjszakába. Megrohannak az erdő illatai, becsukott szemmel válogatom szét őket. Lui is kiszáll, átbiceg az út másik oldalára, felnéz a tőlünk nem messze magasodó sziklafalra. Ott, afölött állhat valahol a villa... Nem sokat kell várakoznom, mikor meghallom a közeledő lépteket. Valaki az erdőben jön, sőt, rohan, mint az őrült. A szél hamarosan az orromba hozza bátyám illatát. Gondolhattam volna! Christian pár pillanat múlva kiesik a bokrok közül. Mattszürke ruhában, vállán apró hátizsákkal, egyik fülében mütyür adóvevővel. – Eddig oké, itt vagyok a fal tövében, megkezdem a felmászást – suttogja, feltehetőleg annak a bizonyos radarkocsinak szánva szavait, majd füléhez nyúlva kikapcsolja a huszadik század csodáját. – Szia, te bolhazsák! – Erre nincs időnk, azt hiszik, már odébb vagyok fél kilométerrel – int bele a fekete éjszakába. – Gyere, fussunk! – Előtte nem lenne kedved elmondani, mit akarsz csinálni? – Majd futás közben! – lihegi bátyám, és már rángatna is magával, de lecövekelek. –Várj! És ezzel együtt Lui is kilép az út túloldalán növő bokrok takarásából. – Részemről sem bánnám, ha tudnám, mit fogtok csinálni! Christian meghökkenve fordul sötétből előbicegő alakja felé, biztos vagyok benne, eddig, a nagy rohanásban, észre sem vette. Aztán már majdnem kinyögi, hogy az újságírónak semmi köze hozzá, amikor megrántom a karját. – Ebben Lui is benne van! És cikket akar Carlos letartóztatásáról, szóval légy közlékenyebb! – Oké, húgocskám, oké! Tehát, első pont, a villa tele van fontos
bizonyítékokkal, amiket az ürge megsemmisít, ha hagyunk rá időt. De nem hagyunk. Mi ketten beosonunk, és kinyírjuk a riasztót, mire a többiek lerohanják a házat, és letartóztatják Carlost. Happy end. – Hogy osonunk be? – A hegycsúcs egyik oldala megbízhatóan járhatatlan, ember számára legalábbis tutira. Ott mászunk fel. Van felszerelésünk is! – billenti meg a hátán lógó zsákot. Kétkedve hallgatom a tervet, nem is annyira magam, de inkább Lui miatt aggódva. Én tudom, hogy nem ügy, ami ránk vár. Ő vajon hogy érzi? Átsandítok rá, ám arcán csak a feszült figyelem tükröződik. – A végén a főbejáraton át távozik a rabszállító furgon? – kérdi hideg hangon. – Aha. – Rendben. Akkor ott találkozunk. Ott megcsinálom a riportot Carlosszal – jelenti ki, és furcsán idegen a hangja. Azt hiszem, most dolgozik, és ilyenkor nem igazán törődik a világgal. Ez jó, remélhetőleg így értem sem fog annyira aggódni! Ám mielőtt ezzel jól megnyugtatnám magam, még elkapja a csuklóm, és visszahúz, pedig már indulnék az előre siető bátyám mögött. – Nagyon vigyázz magadra! – mondja komoly hangon, még egyszer a szemembe nézve, mélykék tekintete épp úgy éget, mint Holdtestvér ezüst fénye, majd kicsúszik kezem a kezéből. Bátyám léptei már távolodnak az erdőben, hát magam is nekilendülök. – Vigyázok! – ígérem még a vállam felett hátravetve, hangom továbbsodorja a mögöttem táncoló szél, de nincs időm hosszabb búcsúra, a Christian verte zaj már alig hallatszik a bozótban. Rohanok utána. Hatalmas lépésekkel fut előttem, el-elhajolva az ágak elől, nem emberi tempóban. Nem szakadok el tőle, bár nem látom, merre járunk. Orrom, fülem segít, a hold pedig itt-ott csak megvilágítja a hegyoldalt, ahol loholunk. Hamarosan óvatosabbra vált bátyám, észreveszem, hogy a közelben az egyik furgon parkol. Talán ez a rádiós kocsi, ahol nekem is dekkolnom kéne, villan át a gondolat, míg tovább futok. A terep meredekebbre vált, felmagaslik előttünk a sziklafal. Lihegve állok meg alatta, felemelem a fejem, és felmérem új ellenfelem. Szikrázik a holdfényben, majdnem fehéren ragyog. De szinte teljesen függőleges, sőt, néhol úgy tűnik, egyenesen homorú. Talán nem veszik észre fentről, hogy valaki itt próbálkozik. Bátyám közben beletúr a csomagjába, és hozzámvág egy szürke, hosszú ujjú tréningfelsőszerűséget. – Neked loptam. Fényelnyelős, de golyófogónak nem használnám – magyarázza, miközben elővesz egy fegyvert, az övébe löki, majd hanyagul bevágja a gazba a hátizsákot. – Nem abban van a hegymászó cucc?
– Kinek van arra szüksége? – jön a logikus válasz, és bátyám nekilendül a járhatatlan sziklafalnak. Felkapom a felsőt, lerúgom a cipőm, és további késlekedés nélkül követem. Karmaim alatt port köp a szikla, de bírja a súlyomat. Már a második fogásnál tudom, hogy nem lesz itt semmi baj, gond nélkül felmászunk. Beérem bátyámat, aki szokatlanul óvatosan halad, és el is hagyom, de megragadja a bokám, visszaránt. – Hé! – sziszegem, és bele is rúgok, bár alig találom el. – Csendesen! – figyelmeztet, mire elszégyellem magam. Eddig úgy robogtam előre, mint egy gőzmozdony. Így tutira észrevesznek odafent! Visszafogom a tempót, immár óvatosabban választom a soros kapaszkodót, és szinte alig marok bele a sziklába. Mellettem bátyám kapaszkodik. Már a harmadánál tarthatunk a távnak, amikor hirtelen ötlettől vezérelve visszakapcsolja az életet a fülhallgatóba. – Eddig oké – súgja bele. Ragyog felettünk a holdfény. Megállok egy pillanatra és Christian felé fordítom a fülem, a válasz érdekel. – Mi történt? Hosszan néma volt az adód! – aggódik valahol egy férfi. Nyilván a rádiós kocsiban, ahol most nekem is dekkolnom kéne. – Nem tudom, mi volt, én sem hallottalak – füllent Christian. – Innen lentről mintha két alak látszódna – jön a válasz, de már Lane Arattótól – Biztos minden oké? – Persze. A másik a húgom. Odaát felbömböl egy oroszlán. – Micsodaaa? – harsogja az állatok (és mellesleg minden kommandósok) királya, majd pattogó utasításokkal árasztja el szegény bátyámat, aki persze nem bírja sokáig a rohamot. Könnyű mozdulattal kikapja a füléből az adót, és fél kézzel csimpaszkodva a sziklába, átadja nekem. Átveszem, és megpróbálom a fülembe passzírozni, persze nem sikerül, így kénytelen vagyok kézzel tartani, miközben leomlik az egyik lábtámaszom is. Félig a levegőben lógva hallgatom, ahogy Lane Aratto lefújja az egész akciót. – Nyugi, főnök! – suttogom, amint elhallgat, nyilván a rekedtségtől. – Eddig minden rendben, csak a hegymászó cuccal volt gond. Úgyhogy azt lent hagytuk, de nincs probléma, még tíz perc, és fent vagyunk. – Gyertek le! Vége! – Mondom, hogy nem a felszereléssel mászunk, nincs kötelünk! Lefele csak ugorva hagyhatjuk el ezt a sziklafalat! Nos, ez persze részben nem igaz, részben pedig zsarolás, de nincs módomban válogatni az eszközök között. Kicsit hallgat a készülék, majd ismét meghallom a főnök immár higgadt hangját. – Jelentést! – Egyes rendben.
– Kettes rendben. – Hármas rendben – hangzik fel három idegen hang. Ezt jó hallani. Érteni ugyan nem értem, de hallani jó. Aztán mivel hosszan hallgat az éter, zseb híján a fogaim közé veszem az apró adóvevőt, és folyatom a mászást, mielőtt bátyám végleg eltűnik a szemem elől. A sötét bársonyosan suttog, fák lombja hajladozik odalent, szél sír a sziklák között, és mindenek felett ott kacag Holdtestvér, finom, ezüstösen csilingelő hangon. Bár lehet, hogy ez utóbbit már csak hallucinálom. Könnyen felérek a sziklafal tetejére, épp csak megizzadok egy kicsit. Odafent minden átmenet nélkül vált át lankás domboldalba a táj, gyér fűcsomók hajladoznak rajta, ahogy meg-megélénkül a szél. Odébb, olyan tíz, tizenöt méterre fehér fal magasodik, rajta szögesdrót. Egyentávolságonként betonoszlopok szakítják meg, és úgy sejtem, odaát emberek járőröznek. Nyilván a napközben megismert, fekete öltönyös fickók. Vagy valami hasonló népség. Félig még a semmi felett lógva szemlélődöm tovább. Bátyám sehol, pedig talán ha fél perccel hamarabb ért fel, mint én. De most nem látom, hát tanácstalanul bámészkodom egy kicsit, majd hirtelen ötlettől vezérelve tenyerembe köpöm az adóvevőt, és ismét a fülemhez szorítom. – Fent hogyan tovább? – faggatom az étert, a válasz nem késik. – A bal saroktól számított tizennegyedik oszlop környéke vakfolt, a falat pásztázó kamerák egyike sem veszi. Ezt jó tudni. – Más lényeges apróságok? – Majd folyamatosan irányítlak, kicsi Chris – felel a rádiós fickó hangja. – Odafent van egy helikopterünk. Belefülelek a levegőbe, de majdnem néma csend. Persze, hisz az adóvevő miatt gyakorlatilag kénytelen vagyok befogni az egyik fülem. Leveszem a kis vackot, és ismét élettel telik meg az éjszaka. Igen, valóban van egy helikopterszerű valami jó magasan, a bal vállam felett, bár annyi zajt sem csap, mint egy kiscica. Ezzel együtt merül fel bennem a kérdés, mi éri meg jobban, az, hogy irányítanak, vagy az, hogy akadálytalanul használhatom mind a két fülem és két kezem. Habozás nélkül döntök. – Kösz, nem kell több segítség – búcsúzom a civilizációtól, és mivel nincs hova tennem, a mélybe ejtem az adóvevőt Hallom, ahogy porrá törik odalent. Nos, nem biztos, hogy ez volt a legértelmesebb dolog, amit tehettem, de immár túl vagyok rajta, mehetek. Tovább! A tizennegyedik oszlop nincs messze, türelmesen megvárom, míg a másik oldalon járó őrök elég messzire eltávolodnak, aztán elrugaszkodom. Négy hosszú ugrás, majd még egy, és túl vagyok a kerítésen. Testem még emberé, de fejem farkasfej, ahogy beleszimatolok a levegőbe. Egyelőre minden csendes. A járőr fordul, eltűnök a sötétben.
Egy idegen épület fehér fala mellett osonok, majd szürke betonon lapulva csúszók tovább. A ház felől fények villannak, kacagás hallatszik. A teraszon mozog valami. Ott, ahol reggel a nagy Carlosszal találkoztam. Zajtalanul jutok el a villa falának tövébe, majd lekushadok az árnyékba, ahogy léptek kopogását hozza a szél. Fegyveres őrpáros sétál el mellettem, talán ha két karnyújtásnyira. Amikor eltűnnek, a sarok mögött felemelkedem, és megkapaszkodom a terasz szélében. Semmibe sem kerül felhúzni magam, hamarosan már a korlátot díszítő, hatalmas cserepű gazok között hasalok. Előttem kékes fénnyel izzik a medence, mellette pár emberalak mozog. Carlos keresztapa, meg két, meglehetősen ledér hölgy koktélozgat a fehér asztal mellett, amit most titokzatos, kék ragyogással világít meg a fénylő víz. Gorillákat nem látok, pedig bizonyosan ide is jutott belőlük pár. Mindegy. Lapulok, várok. Bátyámnak nyomát sem hozza a szél, ám bízom benne, ez egyszer valami értelmeset csinál. Mondjuk, kikapcsolja az áramot, vagy valami hasonló módon megbénítja a ház védelmi rendszerét, hogy a többiek nyugodtan bejöhessenek. Elvégre, ez lenne a terv, nem? Én csak bónuszként lapulok itt, és mellesleg, ha odalent kitör a zűrzavar, akkor leütöm a célpontot. Ez minden! Miután ezt így leszögezem magamban, nagyot szusszanok, és tovább bámulom az éjszakát. Az idő telik, Holdtestvér nehézkesen továbbgördül az égen, a csillagok engedelmesen semmivé fosztanak közeledtére. A fal tövében, odalent, egerek motoznak, fejem felett a nyughatatlan szél tépi a növényeket. Lusta minden, de a látszólagos nyugalom alatt mozgalmas dolgok történnek. A kapu környékén megnyekken valami, aztán lábakat hallok lopakodni, amott mintha egy árny görnyedne, a másik oldalról pedig idegen ember félelemszagát hozza a szél. Megjött a nagybecsű kommandó, vagy ez a motoszkálás hozzátartozik a ház mindennapjaihoz? Mélyet szippantok a levegőből, fülem körberadaroz. A furcsa zajok nem szűnnek. Aztán hirtelen csattan a éjszaka, felugat egy fegyver. Valaki kiált, egy másik hang parancsot ordít, és a háttérben tisztán hallok egy farkasmorgást. Nyilván bátyám lepleződött le. Tehát helyben vagyunk, itt pillanatokon belül ki fog törni a legteljesebb pánik. Ezt a fehér öltönyös, és talán enyhén spicces Carlos is sejti. A gorillái után kiált, és futva indul a ház felé. Nem hagyhatom, hogy lelépjen! Gondolkodás nélkül, lapos ugrással vetődöm előre. Elgémberedett izmaimba ezer kis tű szúr, ám nincs időm fájni, repít a frász, a lendület, az ösztön. Tovább! A zsákmány a medence szélén fut, és a ház felé tart, amikor nekicsattanok. Mindketten elvesztjük az egyensúlyunkat, majd összekapaszkodva belezuhanunk a vízbe. Alattunk szilánkokra törik a túlvilági csillogású víztükör, elnyel minket a kék ragyogás. Carlos bolondul kapálódzik, a felszín felé törne, de elkapom és visszarántom, majd mikor újra felfelé indulna, belekapaszkodom, lehúzom a mélybe. Kéken zárul össze köröttünk hideg, a lenti fényszóróknak köszönhetően kísértetiesen csillog a néma víztömeg. Ellenfelemből nem látok mást, csak egy fehér
maszatot, mely eszetlenül kapálódzik, örvény cibálja a hajam. Aztán lecsendesül a pasas mozgása, megritkulnak a szájából feltörő buborékok felhői. Immár gond nélkül legyűröm, ám a móka még nem én véget. Átkozott csapda ez a medence, hogyan fogok kijutni belőle? Felnézek, de csak saját tükörképem látom a víz felszínének ragyogásában. Meg talán farkasok rohanását, holdfényes, téli tájat, amely visszhangzik a vadászüvöltésektől. Ki innen! Pár tempóval odaúszok a medence széléhez, hónom alatt az egyre gyengébben kapálódzó Carlosszal. Őt lököm először felfelé, gondolván, rá talán nem lőnek, aztán magam is megyek. Prüszkölve veszek levegőt, míg kigurítom a pasas testét a partra. Felettem lövés csattan, már bukok is vissza, aztán pár métert tempózok a fal mentén. Lekucorodom a medence alján, majd teljes erővel felfelé lököm magam. Kirobbanok a vízből, körülöttem szikrázó vízcseppek kavalkádja száll az ég felé, és hullik vissza a földre. A parton vagyok, de már nincs időm elfutni. Monoton ütemű kopogás vet visszhangot fülemben, tam-tam-tam. Végtelenül vontatott módon érkezik az első golyó, és belecsattan a hasamba. Kilépnék, de lassú vagyok, mint ahogy rémálmaimban is beleragad a lábam a sárba, visszahúz valami ragacsos, undorító erő. Látom, ahogy a golyók egymás után feltűnnek, végigdobolnak a testemen. Megrázkódom az ütemre, aztán lassan kicsúszik a lábam alól a talaj. Zuhanok, előttem megnyílik a kék víztükör. Eszembe jut, hogy tulajdonképpen nem is vettem mély levegőt, hogyan fogom kibírni lent, aztán rádöbbenek, hogy ez már nem számít. Csodálkozva bámulom, ahogy a sebeimből kigomolygó, vöröses fekete felhő összemocskolja a víz tiszta kék ragyogását, és lassan belesüllyedek az öntudatlanságba. * * * Megszédül körülöttem a feketeség újból és újból, pókháló ragad az arcomba, és hideg, hideg minden. Zuhanok. Vagy csak lassan aláhullok a tátongó sötétbe? Avarszag keveredik a csenddel, ragacsos nyálka tapad mezítelen lábamra. Tétova árnyak táncolnak szemem előtt, takarják a holdfényt. Hol vagy, Holdtestvér? Miért nem ragyogsz odafent, a világ felett, csillagok között, hirdetve hatalmad? Miért nem nyúlsz utánam a semmibe, miért nem segítesz? Felettem fák göcsörtös csontvázai meredeznek, sötét karmok a sötét ég előtt, alattam süppedős avarszőnyeg rothad. Hanyatt fekszem a földön, nehéz minden lélegzet. Fáj! Mozdulnék, de nem tudok, kiáltanék, de rekedt suttogásra sem futja erőmből. Farkastestvérek, hol vagytok? Távolról üvöltés visszhangzik, talán csak képzeletem játszik velem. Megnyílik alattam a föld, a friss hasadék szélén gyökérdarabok merednek szerteszét, mint csorba fogak, közöttük szél lebegteti az ősrégi, szakadozott
pókhálókat. Dögszag árad a talaj tátott pofájából, lassan kezdek el csúszni a torka felé. Lábam alatt elszabadul egy göröngy, térdem belebicsaklik a mélybe. Araszról araszra csusszanok előre, véres foltokat hagyva magam mögött az avaron. Már a csípőm is belehajlik a semmibe, de a lábam még mindig nem ér le, szabadon lebeg a gödör sötétjében. Felnézek, felettem szél recsegteti a fákat. Zöld szempár villan az avar felett, érzem, hogy egy farkas árnya közelebb lép. Nem, nem kell odanéznem, tudom ki az. Szürke, kopott bundáját ezer közül megismerném. Túl sokszor láttam rémálmaimban, számtalanszor lépett elő a semmiből, pont így, ahogy most is. Ő az, elárulja szemének ragyogása, fogainak fehér csillanása. Most is itt van, mit csodálkoznék? De most nem tudok elfutni előle... – Add a kezed! – sziszegi. Hozzám beszél? – Add a kezed, kicsi Chris! A kezem? A gondolat nyomán tétován megmoccantom a tenyerem, véres avart morzsolnak az ujjaim. Mit kéne tennem? – Add a kezed, kicsi Chris, mielőtt elnyel a mélység, mielőtt belezuhansz! Zuhanok? Hova? És miért ne? Lehunyom a szemem, árnyak rebbennek körém, húznak lefelé. – Ne add fel, bolond kölyök, add a kezed! Lejjebb csusszanok, eltűnik a biztos támasz a derekam alól. De nem, nem üres semmi van odalent, inkább valami ragadós, nyúlós sár. Körülöleli a lábam, rátapad a combomra, hideg tapintása megborzol. Kinyitom a szemem. – Add a kezed! – ...segíts... A lábfejem már nem is érzem, és a zsibbadás elindul felfelé, elébb a tér dem fájdalma szűnik, majd a combom, csípőm következik.. – Segítek! ...hogy aztán a derekamat is körbevegye a hideg érzéketlenség. Nem! Mozdul a karom, nem is tudom, honnan az erő, de mennem kell rajta! Tovább! Összesimul a tenyerünk, megszorít, és jó érezni a keze melegét. Megránt, és kint vagyok. Fájdalom csap belém, könnyet csal a szemembe de mindegy, fájjon csak. Azt jelenti, még élek! Megkísérlem a lehetetlent, megtámaszkodom, és felülök. Beszélnem kell vele! * * * – Charlie bácsi! – Mi van? – értetlenkedik egy hang. – Charlie bácsi?
– Nincs itt – közli kötelességtudóan bátyám, majd a kezembe nyom egy flakon tejet. – Ezt idd meg. Jót fog tenni. Pislogva nézek körbe. Az ágyamban fekszem, a szobámban. A megszokott bútorokat sárgás árnyékokkal szabdalja fel az olvasólámpám barátságos fénye. Odakint, a leeresztett redőnyön túl, tombol az ítéletidő, behallatszik a szél nyögése, az esőcseppek dobolása. Ez rendben lenne. Az ágy szélén pedig Christian ül, és teljes erejét leköti, hogy ne látszódjék rajta a megkönnyebbülés. A számhoz emelem a tejesdobozt, és iszom belőle. Felét majdnem a nyakamba öntöm, remeg a kezem. Bátyám megtámaszt. – Rám hoztad a frászt. Tök úgy néztél ki, mint aki meghalt. Még a szíved sem vert, én legalábbis nem éreztem a pulzusodat. Már éppen elhatároztam, hogy szólok anyáéknak, hátha tudnak valamit segíteni. – Kösz, most már jól vagyok – nyögöm, hangom rekedtebb egy árnyalattal a szokottnál. A szemem még riadtan jár körbe, de a nyirkos törzsű fák, a vérragacsos avar, a halálszagú erdő sehol. Charlie bácsi megmondta, hogy segít. Kihúzott. Ha jól sejtem, egyenesen a halál torkából. Megborzongok, aztán gyorsan bátyámra összpontosítok. – Hogy kerültem haza? – kérdem, részben mert érdekel, részben mert amíg a választ hallgatom, addig sem kell kísértetekkel hadakoznom. – Nagy meló volt, de persze elboronáltam! – húzza ki magát Christian, aztán mesélni kezd, az ő szokott stílusában. – Miután felértünk, kicsináltam a kamerákat meg a riasztót, beengedtem a srácokat, aztán meg gondoltam, lenézek a garázsba, nehogy valaki kilógjon valami kocsival. Egy napra elég egy autós üldözés azon a rohadt szerpentinen, és azt te már teljesítetted a délelőtt. Tehát lementem a garázsba. – Nem volt odarendelve másvalaki? Már tudod, ha egyszer kommandósok terve, én azt hinném, gondoltak rá! – szólok közbe, csak hogy kötekedjek. Feledni akarom a rothadó avar szagát! – Persze, persze, de hát két zöldfülű srácra osztották, gondoltam, segítek nekik! – legyint bátyám, a vérprofi. – Szóval, lementem, de ott már volt valaki. Bunyóztunk egy jót, aztán sajnos elővette a fegyverét, és belémlőtt. Nekem persze meg se kottyant, de a házat fellármázta – magyarázkodik, és közben felhúzza a pólóját, az események demonstrálása végett. Friss, vörös sebhely terpeszkedik az oldalán, olyan vesemagasságban. – Csinos! – Majd nézd meg magad, a tieidhez képest semmi! – Jó, majd megnézem – fancsalodom el, nincs sok kedvem hozzá. Hideg kúszik a lábam felé... Na nem, ezzel nem játszunk! – Aztán persze kitört a fejetlenség, mindenki eszetlenül rohangált fel és alá, meg lövöldözőn mindenre, ami mozog – folytatja Christian, én meg erősen rákoncentrálok. – Gondoltam, utánanézek, mi történt az én kis húgocskámmal abban a nagy káoszban. Mit tesz isten, a balhé közepében találtalak meg. Még láttam, hogy egy rosszindulatú ürge belédereszti a tárat, te meg belecsobbansz a
medencébe. Gyorsan odakocogtam, hidegre tettem a fickót meg a haverjait. Percekig is eltartott, nagyon aktívak voltak, és hát élve akartam őket. Azt hittem, mikor befejeztem, hogy te már régen rajtam röhögsz, de nem! Mikorra kifektettem a srácokat, te még mindig a vízen lebegtél, mozdulatlanul, arccal előre, és tiszta vér volt az egész medence. Na, akkor gondoltam először arra, hogy esetleg valami baj van. Hát, mit tehetnék én még ehhez hozzá? Íme, a bátyám! – Kihalásztalak, adtam pár taslit, de semmi. Csak folyt a vér belőled. De akkor már jöttek a srácok. Gyorsan belecsavartalak a pólómba, hogy ne légy annyira feltűnő, aztán a vállamra kaptalak, és kiloholtam a kapuig. Mázlim volt, épp akkor ért oda a firkász a kocsijával. Kérdezte, hogy mi van veled, de csak odébblöktem, és bedobtalak az autóba. Aztán elhúztam. – Odébblökted? – kérdem hitetlenkedve. Tapasztalataim szerint, ha a bátyám odébblök valamit, akkor az felkenődik a falra! Ő is sejti, hogy rosszat mondott, zavartan kezd el magyarázkodni. – Nem is volt igazán lökés! Csak egy kis taszajtás! Egy iciri-picirit megböktem! Leginkább gondolatban. Merthogy kézzel hozzá sem értem! És persze lábbal sem! – hadarja elboruló tekintetemet látva. – Oké, oké, folytasd! – Na, szóval elhúztam veled, hogy ne nyílt színen térj magadhoz, nagyközönség előtt. De te nem akartál magadhoz térni. Csak nyöszörögtél meg vért köhögtél. Hazahoztalak, befektettelek az ágyba, és már-már aggódni is kezdtem. De aztán szerencsére összeszedted magad. Tessék, itt vannak a trófeák! – kapja le az ágy melletti asztalkáról a fogmosópoharamat Furcsán zörög, és ahogy átveszem, majd elejtem, olyan váratlanul nehéz. Belekukkantok, alvadt vérrel borított, amorf formájú fémkacatok vannak benne. – Ez mi? – Kereken tizenkét darab kilenc milliméteres. Majdnem a fél tár, ráadásul puha fejű, tuti gyilkos fajták! – vágja ki büszkén – Mind benned volt, úgy néztél ki, mint egy selejtes tésztaszűrő Aztán elkezdted kiizzadni őket. Nagy meló volt mindet kihalászni az ágyból, de megvan! Nos, megvan. Megvagyok. Merengve bámulom az erősen viseltes golyókat, aztán visszateszem a fogmosópoharat az asztalkára – Idehoznád a telefont? Beszélni szeretnék Luival. Meg kell nyugtatnom, gondolom, aggódik értem! – Az nem kifejezés! Az a pasas totál belédzúgott, kicsi Chris! Tíz perccel a megérkezésünk után már itt volt. Hogy hogyan, az kész rejtély. Ragaszkodott hozzá, hogy lásson, amit persze nem hagyhattam neki. Eszméletlenül fel akart hozzád jönni, alig bírtam leszerelni. Most lent vár. – Miért nem ezzel kezdted? – csattanok fel. – Hívd fel, te kutyamenhely töltelék! – Hé, lassabban, húgocskám! Én itt küzdök érted, és ez a hála? Lesheted, mikor halászlak ki legközelebb, ha vízbe lőnek! – húzza fel a bátyám az orrát, és
gőgösen feláll az ágy mellől. Lassú, lusta léptekkel indul az ajtó felé, mint aki immár teljesen leírt engem, és abszolút nem érdeklődik irántam. A felsőteste együtt ring a csípőjével, vállán a póló anyagán át is jól láthatóan táncolnak az izmok. Nézem, és belefeledkezem a pillanatba. A minden porcikájából sugárzó, emberfeletti erőbe, a mozdulatait kísérő harmóniába. – Várj! – kiáltok utána, már amikor megfogja a kilincset, hogy kilépjen. – Igen? – fordul hátra érdeklődve. – Christian, te mit csinálnál, ha meghalnék? – kérdem hirtelen elhatározással. Magasba szalad a szemöldöke, aztán vállat von. – Megkeresném azt, aki megölt, feltépném a hasát, és megfojtanám a beleivel. – Nem, nem arra gondoltam, ha megölnek! – rázom meg a fejem. – Tegyük fel, egyszerűen meghalok! Csak úgy! – Christina, te nem halhatsz meg „csak úgy”. Te... Te vérfarkas vagy! – néz rám értetlenül, majd kilép a szobából, és rámcsukja az ajtót. * * * Rengeteg minden összetorlódik a fejemben bátyám távozása után, és ráadásképpen túl fáradt vagyok koncentrálni, de azért próbálkozom. Ám mielőtt bármi eredményre is juthatnék, olyasmi történik, amihez hasonlót sosem tapasztaltam röpke életemben. Kopognak a szobám ajtaján! Tehát nem betörni próbálják, nem dörömbölnek rajta, sem nem kaparásznak, hanem kopognak, ahogy civilizált emberektől azt el is lehet várni. Azaz itt van Lui! – Szabad! – kiáltom ki, és már nyílik az ajtó, amikor a szemembe ötlik a kisasztalon álló fogmosópohár. Benne tizenkét használt golyóval! Utolsó pillanatban kapom fel az egészet, és bevágom a takaróm alá, olyan csípő magasságba. És te jó ég, pólót kéne váltanom, mivel bátyám nemtörődömségének köszönhetően még mindig azt a ruhát viselem, amiben elkezdtem az estét. Illetve, annak a ruhának szakadozott, alvadt vérrel kérgesített roncsait. De erre tényleg nincs idő, már be is lép Lui Vang, életem legutóbbi szakaszának értelme. – Szervusz, Christina! – Helló! – mosolygok rá töretlenül, állig betakarva, és buzgón remélve, hogy semmi sem fog feltűnni neki. És valóban, egyelőre csak futó pillantást szentel nekem, majd mikor látja, hogy még élek, csendesen beteszi maga mögött az ajtót, aztán körbenéz. Nos, szobámban nem a rózsaszín dominál, sem nem tüllök és csipkék. Szerintem ilyesmire nem is számít, tehát ez eddig oké. Ám ahogy követem tekintetét, kilel a hideg. Az ajtófélfa tövén vér szánd, bátyám fejéről kenődött oda pár napja, már nem is tudom, mi kapcsán. Az ágy lábán kaparászásnyomok,
és bár a szék szinte eltűnik a ráborított szennyes ruhák, illetve egyéb kacatok alatt, de az a része szabadon áll, ahol megrágcsáltam a támláját, sok évvel ezelőtt. Ezer egyéb apróságról nem is beszélve! – Egyedi a szobád... – összegzi elhűlten a benyomásait Lui. Vajon mi mindent vett észre, és vajon mi minden következtetést von le a látottakból? – Bocs a rumliért, már napok óta nincs időm takarítani – mentegetőd– zöm, mintha jól nevelt asszonyszemély lennék. – Napok? Hónapok! De persze mindegy, nem számít! – rázza meg gyorsan a fejét, és közelebb biceg. – Az a lényeg, hogy egyben vagy! Azok alapján, hogy mivel próbált nyugtatgatni a bátyád, már attól féltem, hogy apró cafatokra lőttek! – Semmi cafatok – szögezem le, és még magasabbra húzom a takarót. Igazat beszélek, cafatokról szó sem volt! Bár kisebb folytonossági hiányokkal, de nagyjából egyben voltam végig. – Ez megnyugtató. Mi a bajod? – kérdi, és mellesleg leül az ágy szélére. A rugók megnyekkennek, a csípőmnél felborul a fogmosópohár. – Semmi bajom – mosolygok ártatlanul, miközben a tizenkét golyó könnyed sétára indul a derekam alatt. – Ha jól hallottam, te fogtad el Carlost, de aztán beleestél a medencébe. Láttam, félelmetesen véres volt a vize. Valaki azt mondta, belelőttek – meséli, miközben baljával megfogja a kezem. Csiklandozóan édes az érintése. – Nem kell elhinni minden pletykát. Te mit csináltál? – igyekszem elevezni a veszedelmes vizekről, miközben azért megpróbálom kiélvezni az együttlét minden pillanatát, amúgy meg óvatos mocorgással igyekszem kitessékelni magam alól a tizenkét, felderítő kedvű golyót. – Megvan a riportod? – fojtom vigyorba a derekam környékén felcsapó fájdalmat. – Megvan. Már le is adtam. Hol sérültél meg? – Komolyan sehol. Hogyhogy leadtad? Bátyám azt mondta, alig utána tíz perccel értél be, honnan volt rá időd? – A csapat helikopterével jöttem vissza. Ha nem volt komoly a sérülés, akkor miért vesztetted el az eszméletedet? – Csak futó kis szédülés volt, mondom, hogy semmi komoly! – tiltakozom határozott kézmozdulattal, ami megrengeti az ágy alsóbb régióit. A tizenkettek ezt bátorításnak veszik, és elkezdenek befurakodni a hátamba. – Mi lenne, ha elmesélnéd az egészet? Lui megrázza a fejét, majd figyelmeztetés nélkül szájon csókol, ami újabb lendületet ad az alattam tomboló halálbrigádnak. – Sajnálom, hogy nem akarod elmesélni, veled mi történt, ám legyen – sóhajt kedvesen, látszólag észre sem véve szenvedésem, szórakozottan megsimogatja az arcom, és nekilát a sztorinak. – Amikor felértem a villához, az első szembejövő a bátyád volt. A vállán cipelte a te eszméletlen, vizes és véres,
tetemszerű testedet, és figyelmen kívül hagyva a történtekre vonatkozó érdeklődésemet, elvitte a kocsimat. Hát felhívtam egy taxis ismerősömet, és megkértem, hogy próbálják megtudni, hova tart. Miután ezen túlvoltam, megcsináltam az interjút. Rövid lett, de képekkel megtoldva megtölti a második oldalt – magyarázza. Könnyen és lazán, mintha ez amolyan magától értetődő lenne. Hogy jön kifele a kommandó, a megbilincselt, szintén csurom víz főmaffiózóval, ő meg leállítja őket, és csinál egy riportot. És mellesleg, valami érthetetlen módon, immár közelebb van, mint amikor beszélni kezdett, egyik keze a vállamon, a másikkal meg lazán letámaszkodik az ágyon, a csípőm mellett. Érintése nyomán röpke pillanatra elfeledkezem futó, takaró alatti kellemetlenségeimről, és már épp előre hajolnék, hogy a pasas nyakába fúrjam a fejem, beleszimatoljak édes izzadságszagába, amikor ismét bevillan, egy mészárszéket idéző póló van rajtam, amit igazán nem lenne bölcs dolog megmutatni neki! – És aztán? – kérdem hát, elég zavartan, és még erősebben belekapaszkodom a lecsusszanni készülő takaróba. – Aztán a taxisok hívtak, hogy megvan a kocsi, a város felé tan, és éppen ámokot fut. Ismételten megkértem őket, hogy ne veszítsék el, majd bekéredzkedtem a kommandósok helikopterébe, azzal az indokkal, hogy feltennék néhány, a rendőrséget népszerűsítő kérdést Lane Arattónak. Aztán az utolsó szakaszt taxival tettem meg. Nem maradhattam le nagyon a bátyádtól, legfeljebb olyan tizenkét perccel utána érhettem ide. Megpróbáltam feljönni hozzád, ő tiltakozott, javasoltam a mentők kihívását, mire életveszélyesen megfenyegetett. Mivel túl felindultnak tűnt ahhoz, hogy normálisan lehessen vele beszélni, hát visszavonultam, és úgy döntöttem, adok neki negyedórát lehiggadni. Közben felhívtam egy sebész ismerősömet, és megkértem, álljon készen. De erre, szerencsére, már nincs szükség. – Szerencsére – nyöszörgöm, és tovább kapaszkodom a takaróba, csurom vér pólóm álcázandó. Hát sebészre, arra tényleg nincs szükségem! – Azért nem bánnám, ha elmondanád, mi történt. – Semmi említésre méltó! – hazudom a szemébe, mintha ezt csakúgy lehetne. Pont neki! – Ne nézz vaknak, látom, hogy valami nem stimmel. Közben a légnyomás által megnyomorított, csontjaimon cafrangos szélűre szétkenődött golyók tovább farigcsálják a derekam, hátam. Nincs mese, két tűz közé kerültem, mert elölről meg Lui közeledik, gyanúsan céltudatosan. Pedig közben az arca komoly marad, és a hangja sem lágyul el. – Van némi lelkiismeret-furdalásom, hogy hagytalak belemenni ebbe az őrültségbe. Mondd meg, mi a baj, hátha tudok segíteni! Ezzel egyidejűleg óvatosan megfogja a takarómat, és megpróbálja lejjebb húzni. Én meg nem hagyom, ezzel kicsit elvagyunk. – Csak szeretném látni, hogy tényleg egyben vagy! – kérlel. – Egyben vagyok, csak egy kicsit alulöltözött! Nem bírod ki a mai estét
pucér nők látása nélkül? – Semmiféle pucér nő nem érdekel, azt akarom tudni, pontosan hogyan sebesültél meg, és ha nem vagy hajlandó megmondani, kénytelen vagyok megnézni! – Nem vagyok hajlandó megmutatni, jogom van szemérmesnek lenni! – Délután minden voltál, amikor zuhanyozás közben mindössze félmillió vízcseppbe öltözve kinyitottad a fürdőszobaajtót, csak szemérmes nem! Zsákutca. – Megütöttem az oldalam! – váltok vonalat. – Akkor mitől vöröslött az a veszett nagy medence? – kérdi Lui, és égkék szeméből eltűnnek a barátságos, megnyugtató színárnyalatok. Igyekszem előle hátrébb húzódni, beolvadni az ágyba, de ez ellen meg az alattam randalírozó golyók miatt lehetetlen. És hirtelen megfeszülnek az izmaim, a tehetetlenség, mint mindig, most is felébreszti a testemben élő ragadozót. Mit vacakolok itt, amikor egyetlen mozdulatommal felkenhetném a falra? Mién hiszi, hogy kellemetlenkedhet velem, amikor oldom egyeden csapásával megölhetném!? – Hagyj már békén, te majom! – szisszenek fel, és szemem résnyire szűkül Azonnal hátrahőköl, arcán egy pillanatra átvillan a megdöbbenés. – Elnézést! Aztán vár, kutatva szemlél, keresi a tekintetem. Nem fordítom el a fejem, bátran belenézek jégkék szemébe, szememben zölden izzik a harag, pillantásunk összekulcsolódik. Aztán csak várok, mélyen véve a lélegzetet, érezve és éreztetve erőmet. Feszülnek az izmaim, és mintha csak engem biztatna, odakint új lendületet vesz a szél, gyorsan kopogó esőcseppekkel megsorozva a redőnyt. Hát ki ő, hogy az utamba mer állni?! Lui értetlenül vár, majd hirtelen elhatározással feláll. – Talán tényleg jobb lesz, ha hagylak pihenni. Majd talán holnap felhívlak! – biccent, és már megy is. Moccanni sem tudok, nemhogy utána szólni, és már be is teszi maga mögött az ajtót. Hát, elment. És nem kell sok ész hozzá, hogy lássam, nagyon elment. De nem, csakazértis nem és nem, nem hagyhatom elveszni életem egyetlen normális momentumát! Dühödten pattanok ki az ágyból, és egyetlen mozdulattal lesöpröm a hátamra ragadt golyókat, hogy szerteszét szállnak a szobában, majd letépem a pólóm. Kurta pillantást vetek a hasamra, de csak azt látom rajta, amit bátyám előre jelzett. Kérgesre alvadt, repedezett, rozsdaszín vérfoltok váltakoznak friss sebhelyekkel. Nincs rajta mit szemlélni. Előkapok egy tiszta pólót, magamra cibálom, a bugyimat már a félig nyitott ajtóban ügyeskedem fel, és már futok is. – Lui, várj! – Igen? – szól vissza a lépcső közepéről. – Hülye vagyok, tényleg ne haragudj, nem akartalak megbántani, becsszóra! – hadarom, és épp csak megtorpanok a lépcső tetején. De elkapom a korlátot,
így megkímélem az újságírót attól, hogy a nyakába essek. Lui felnéz rám, tekintete mint a jég. – Láthatod, semmi bajom! – perdülök meg gyorsan a tengelyem körül, aztán, mielőtt megszemlélhetné a részleteket is, lekocogok mellé a lépcsőn, és egészen, egészen közel hozzá megállok. Orrom talán pár centire az orrától, belélegzem az általa kifújt levegőt. – Vetkőzzek is, vagy ma este hivatkozhatok fejfájásra, ami jogos, ha azt vesszük, hogy majdnem belelőttek Carlos úszómedencéjébe? – kérdem még, és hiába a könnyednek szánt duma, a hangom beleremeg. Ám a vihar baj nélkül elvonul, a kék szemek hamarosan megenyhülnek, Lui megrázza a fejét. – Te tökéletesen hülye vagy, de legalább ép – suttogja, majd elmosolyodik. – Igazad van, én viselkedtem ostobán. Bizonyosan van rá okod, ha nem beszélsz valamiről, legközelebb majd igyekszem nem kérni olyat, amit nem akarsz, bármennyire eszetlennek is tűnik a tiltakozásod. Szavai hallatán pár centivel felemelkedem a talaj fölé, és a nyakába vetem magam. Önfeledt ölelkezésünk addig tart, míg orromba nem tolakodik bátyám szaga. Füleim automatikusan utána fordulnak az illatnak, és bemérik, hol lélegzik Christian. Nos, közvetlenül a lépcső alatt. Hülye kukkoló!Hogy van pofája belecsörtetni egy ilyen romantikus nagyjelentbe! Ám tény ami tény, a golyókkal felszórt ágyam valóban nem ideális terep visszavonulni előle, az esetlegesen előkerülő, lilás sebhelyek pedig csak újabb okot adnának Luinak megválaszolhatatlan kérdések felvetésére. – Akkor ma kérlek, hagyj pihenni, majd holnap találkozunk – szakadok el a férfitől, akit tulajdonképpen egészen szerelemszerűen szeretek. – És ne hívj taxit, a bátyám szívesen hazavisz. Mondom, hazavisz! – emelem fel a hangom az utolsó mondatnál, mivel odalent felmordul valami mogorva és durcás. – Jó. Mit szólnál, ha holnap reggel eljönnék érted, és elvinnélek kirándulni? Elcsodálkozom, ez most honnan jutón az eszébe? – Kirándulni? Hova? – Valahova, ahol nincs telefon, azaz ahol Lane Aratto nem érhet utol, hogy számon kérje rajtad a ma estét. Lehengerlő érv. Hiába, Lui képes odafigyelni minden, Lane Aratto-féle apróságra, amiről én hajlamos lennék nagyvonalúan elfeledkezni! – Remek lesz! Gyere, hajnalban várlak! Aztán elbúcsúzunk, részemről olyan gyengéden, amennyire csak képes vagyok, és végül végignézem, ahogy az újságíró lebiceg a lépcsőn. Amint eltűnik a szemem elől, lecsüccsenek az egyik felső fokra, és ábrándosan becsukom a szemem. Hallgatom, ahogy odalent távozáshoz készülődik a két srác. Lui kedvesen bizonygatja, hogy egyedül is elboldogul nem akarja fárasztani a nap megpróbáltatásai által nyilván elgyötört bátyámat. Tompán, ám határozottan felmordulok, mire Christian habozás nélkül, könnyed hangon jegyzi meg, hogy neki a mai nap meg se kottyant, és szívesen elfuvarozza bárhova azt a férfit, aki képes volt felkelteni pasasgyűlölő húgocskája
érdeklődését Megállj, te bolhazsák, kapsz még a pofádra! Végül ajtó csukódik, felmordul bátyám terepjárójának motorja. A hangokból ítélve a járgány repülőrajttal indul, elképzelem, ahogy Lui sztoikus arckifejezéssel megkapaszkodik az ülés mellett, és mellesleg baráti hangon társalgást kezdeményez. Vajon miről? Ám ennyire nem ismerem. Lehet, hogy meg se szólal, lehet, hogy mondjuk csak álmodozik a holnapról. Bár miért is tenné? Mién venne engem olyan nagyon komolyan, akiről érdemes álmodozni? Hisz ő egy végtelen éleslátással megáldott, elképesztően józan pasas, én meg...Vajon mit tarthat rólam? Átkulcsolom és magamhoz ölelem a lábam, a térdeim közé hajtom a fejem, és megpróbálom kitalálni a választ. Közben elhal a kocsi morgása, végleg egyedül maradok az emlékeimmel. * * * Hideg van. Odakint felélénkül a vihar, eső veri az ablakokat, mennydörgés morran, mint dühös, óriás oroszlán. Fázósan megdörzsölöm a karom, majd lábszáram, aztán talpra állok. Gyors, egyszerű mozdulattal, amin nem látszik, hogy nem is oly rég még holtan lebegtem egy kéken ragyogó medence vizében. Épp csak pár apró tűszúrás fut végig a lábamon, de azt is mindössze a hosszú, mozdulatlan ücsörgésnek köszönhetem. Elnézek felfelé, a fal fehéren szürke maszatára narancs csíkot fest a szobámból kiszűrendő lámpafény. Oda minek visszamenni? A szétszóródott golyók, a vérragacsos ágynemű közé... Inkább lefele indulok, tétova elhatározással. Nincs mit csinálnom. Ahhoz fáradt vagyok, hogy valamibe belevágjak, de álmosnak mégsem érzem magam. A lépcsőfokok nem nyekkennek könnyű lépteim alatt, a ház csendes neszekkel gubbaszt, kirekesztve a tomboló vihar káoszát. Jöhetne már a bátyám! Megállok a lépcső aljában, rátámaszkodom a korlátra, elbámészkodom. Sötét van, mindössze odakint lobban el néha-néha egy villám, titokzatos árnyakat rebbentve meg a hallgatag, porszagú bútorok között. A lépcső tetején valami reccsen, odakint a fáradhatatlan szél feszül neki újból és újból a lomboknak. A fák nyögnek, de nem adják meg magukat. Christian már legalább egy órája elment, mi a fenét csinálhat? Nyilván elcsavargott valahova, és persze messze feledte, hogy én itthon várom. Esetleg pont azén nem jön, mert így akar bosszút állni rajtam, hogy elvitettem vele Luit. Igazán gyerekes. Igazán felnőhetne már! Lassú léptekkel a fekete, árnyakkal népes nappali közepére sétálok, a kő hidegen tapad a talpamhoz. Megborzongok, hűs lehelet szalad végig a hátamon.
Lehet, hogy fel kéne vennem egy zoknit... Odakint elmélyül a sötét, talán csak azért, hogy minden eddiginél élesebb villám szaladjon át az égen, egy kurta pillanatra kékes fénybe vonva a világot. Kékes, ragyogó derengés, a víz hidege, a zuhanás, a rothadó erdő, fenyegető, idegen szagok... Megborzongok, fenébe a világgal, és már fordulnék, hogy felmenjek a szobámba, amikor valami zavaró mozdulat villan meg a szemem sarkában. Odakapom a fejem, de semmi. Kint a szél szava szerint hajolnak, sírnak a bokrok, de mást nem látok. Nincs ott senki. Azért hosszan, felemelt fejjel, összeszűkült szemmel figyelem azt a pontot, ahol az imént még volt valami, valami furcsa, valami oda nem illő. Újabb villám táncol át az égen, egy pillanatra tisztán látszik, hogy nincs ott semmi, de aztán végleg kialszik a ritmustalanul lüktető ragyogás, és a feketeség rejtekében ismét megrezdül valami. Kezem megtámasztom az egyik fotel támláján, hátam meggörnyed, orrom előrenyúlik. Önkéntelenül is beleszimatolok a levegőbe, pedig nem érezhetem a szagát, akármi is van odakint. Elválaszt tőle az üveg, az egész falat betöltő ablak. Elválaszt vagy összeköt? Kint valami vöröses moccan, valahol a bokrok között. Vagy inkább előttük, valami határozatlan formájú, bizonytalan körvonalú dolog. Kimeredt karmokkal kapaszkodom a fotelbe, hasad a gyenge plüss, előbukkan a támla szivacsos húsa. A kert bokrai előtt körvonalakat ölt a mozgás, a vörös kockás ing mellett már felismerhető a kopott furnér, a villámok kék ragyogásának szünetében zölden csillan meg egy szempár. Hiába lehetetlen, tisztán érzem már a szagát is, és az orromnak hiszek. Sosem csapott be, nem úgy, mint a szemem, ami könnyen megszédül a fény tarka villogásában. Be is hunyom, a világ azonnal megváltoztatja felém fordított arcát. Fülem könnyen kiszűri a kinti bömbölésből az önmagával súrlódó anyag hangját, a könnyű, jeges huzat pontosan tájékoztat arról, hogy mennyire közeledik a kint mozgó alak. Most érhette el a terasz szélét, most lép fel a kőre, és bár szandáljának neszét nem hallom, mégis bizonyos vagyok benne, már közvetlen az ablak előtt áll, épp csak a másik oldalon. Aztán belép. Koppan a lépte a szoba kövén, illata az arcomba vág, majd hallom, ahogy ruhája nekisúrlódik a fotel plüssének. – Szervusz, Charlie bácsi. – Szia, kicsi Chris! Nem, nem merem kinyitni a szemem, félek eltűnne, felek kiderülne, hogy csak a képzeletem játszik velem. Ezer kísértő rémálomban igyekeztem elfutni előle, de most, hogy esetleg itt van, most nem akarom, hogy elmenjen. Várok, a csendet mindössze lélegzetem töri meg, és talán egy másik, csendesebb, de igenis valóságos nesz. Van velem valaki a szobában, tökéletesen érzem! – Itt vagy? – kérdem félve, mire valami határozottan orron pöcköl.
Önkéntelenül is kinyitom a szemem, felhörrenve utána kapok a kéznek, és csak akkor döbbenek rá, mit tettem, amikor megragadom. De az öreg nem hagy időt bámészkodni, könnyen kiszabadítja a karját, és pofon is vágna, ha hagynám. Elhajolok, és oldalról ütöm mellkason, hogy csak úgy csattan. De közben egy leheletnyi pillanatra fedezetlenül hagyom a torkom, amit boszorkányos gyorsasággal elkap. Mozdulatlanná dermedek, jelezve, győzött, aztán egyszerre nevetünk fel. Megragadja a derekam, magasba emel, megforgat, majd szorosan átölel. Betölti az orrom rég érzett, ezer kedves emléket idéző illata. Belekapaszkodom a vállába, és nem is tudom, mennyi idő telik el, mire összeszedem a bátorságom, hogy megszólal jak. De hát beszélnem kell vele, és világos, hogy miről! – Ne haragudj rám, Charlie bácsi! – Miért haragudnék? – kérdez vissza könnyedén, pedig bizonyosan érti, mire gondolok. – Hát tudod... Amit tettem. Hidd el, nem akartam! – Eh, mit számit, akartad-e, vagy sem! Jól tetted, ez a lényeg! Nem hiszek a fülemnek, kinyitom a szemem, kicsit hátrahajtok, hogy mélyzöld szemébe nézhessek. – De hát...! – És? – kérdez vissza könnyedén. – Már amikor megszülettetek, tudtam, hogy egy nap majd meg kell harcolnom valamelyikőtökkel! Így volt jó! És mivel látja az arcomon, hogy nem énem, hát ismét orron pöcköl. – Bolond kölyök, nem számít, hogy pont te voltál az! Ha pár évvel később kapaszkodom össze Chrisszel, amikor már elég erős a megmérettetéshez, akkor lehet, hogy ő győz le. És akkor most őt kéne vigasztalgatnom, és az ő szemében rezegnének ezek a nagy, visszafogott könnycseppek, ami azért mennyivel rosszabb lenne! Elvégre egy srác nem bőghet! – Na de az más lett volna! – tiltakozom. – Akkor ő legyőz téged, rendesen, párviadalban! Én nem ezt tettem, csak nekiugrottam, akkor, amikor nem is figyeltél rám, amikor sebesülten feküdtél, és lehetőséged sem volt védekezni! Ez nem volt tisztességes! – érvelek elszántan magam ellen, miközben buzgón igyekszem visszaszipogni azokat a bizonyos könnycseppeket. Az igaz, hogy egy srác nem bőghet, de én meg mégannyira sem! – Kit érdekel, mi tisztességes? Hasznos volt, ez a lényeg! – magyarázza közben Charlie bácsi, látszólag észre sem véve küszködésem. – Figyelj, kicsi Chris, mi értelme lett volna annak, ha én győzök? Mi volt még nekem hátra? Pár év, talán egy évtized? Előbb vagy utóbb, de a mi fajtánk is megöregszik, ránk sem vár más, mint kihulló fogak, kicsorbuló karmok, megereszkedő izmok! Gondolj bele, mi minden volt már akkor is mögöttem! Ezer és ezer küzdelem, számtalan megharcolt csata, mind egy-egy göröngy a sírhalomhoz! A többiről nem is beszélve! Sok mindenre volt időm, hidd el! Magam sem tudom, hány gyerekem van szerteszét a világban, és öreg koromra még ennél is többet
kaptam, felnevelhettelek titeket. Én már nyugodtan elmehetek, sem a vérem, sem a tudásom nem vész el velem együtt! De a bátyádnak mindez még előtte van, ő most indul el azon az úton, amit én már végigjártam. Világos, hogy nem halhatott meg csak azért, mert pár évvel, esetlegesen csak pár hónappal a kelleténél hamarabb hívott ki! Abban a harcban nem nyerhettem, és ez így volt jó! Így élhet tovább a család, a nemzetség, a faj! Buzgón bólogatva jelzem, megértem miről beszél, de szólni nem merek, mert akkor esetleg mégis kitörne belőlem a sírás. Aztán szorosan belekapaszkodom, és csak sokára merem kinyitni a szám. – Értem, hogy nem ölhetted meg Christ, de... de nem térhettél volna ki előle? Biztos nem tartottunk volna éne gyávának! Annyira hiányzol, annyira nehéz nélküled! – Nem térhettem ki! – mordul fel az öreg, hogy összerezzenek. – Ha elkerülöm azt a küzdelmet, talán sosem tanuljátok meg, mire vagytok képesek. Hogy mit jelent az, ha elszabadulnak az indulataitok, ha elveszítitek a kontrollt magatok felett. Így egy életre megjegyeztétek, hogy minden pillanatban vigyáznotok kell magatokra, és azokra is, akik veletek élnek, akik fontosak számotokra. Így megértettétek, hogy milyen végtelen erő lapul a testetekben. Túl sok ahhoz, hogy óvatlanul lehessen vele bánni. Ez volt az utolsó lecke – hal el a hangja, aztán hirtelen kérdez vissza. – Emlékszel még az elsőre? Csak egy pillanatig töröm a fejem. – Azt mondtad, hogy kölykök vagyunk, akik felét sem hinnék a világ ezer csodájának. És hogy te majd megtanítasz minket. – Igen, ez volt a kezdet. És most? – Most... Lehet, hogy már nem vagyunk annyira kölykök, ám az biztos, hogy még a felét sem láttuk a világ ezer csodájának! – sóhajtok. – De majd megtapasztaljátok! Ehhez én már nem kellek! Éljetek, amíg lehet! Tiétek a világ! – Ezt néha úgy nem érzem... – Pedig tudod, milyen szép vagy, kicsi Chris, milyen gyönyörűen szép? Erős és fiatal, kész minden vadászatra. Élj! Soha ne add fel, és soha ne kételkedj benne, hogy képes vagy rá, légy ravasz, mint az ember, és harcolj farkas módra, ha úgy hozza a sors, legyen az életed teljes és fénylő, mint nyáréjszakákon Holdtestvér ezüst arca! Kicsit eltol magától, mosolyogva megnéz, szemében táncol a zöld ragyogás. Hát nem mindegy minden? Itt van, ki tudja, meddig, ez a fontos! Átölelem, magához húzza a derekam. Megcsókol, visszacsókolom, foga végigszalad a nyakamon, megborzol a kedveskedő karcolás, karmaim kimerednek, ahogy megkapaszkodom benne. Inge szakad, de nem számít, Charlie nem is szisszen, neki nem fáj, sosem fájt egy kósza kis karmolás. Teste az én testem mása, mint ahogy erejéhez hasonlatosan megzabolázhatatlan az én erőm is, mintha egymás tükörképei lennénk. Testvérek, testvérei a fénylő holdnak...
– Most már mennem kell! – suttogja fülembe, és elszakad tőlem. – Ne! – kiáltom, és utánakapok, de kicsúszik a kezeim közül. Könnyű, követhetetlenül gyors mozdulattal lép az ablak üvege felé. Az egyik pillanatban még itt van, a következőben pedig sehol, épp csak távolodó hátát láthatom még a kint hajladozó bokrok közön. A vöröses maszat megrebben a lecsapó villám fényében, és gyorsabban távolodik tőlem, mint hogy szemmel követni lehessen. – Ne! – kiáltok, és gondolkodás nélkül lendülök előre. Ezer szilánkra robban szét a földig érő üvegtábla, ahogy beleugrom, arcomba vág a vihar, szél kavarta esőcseppek keverednek az ég felé szálló üvegszilánkokkal, millió sziporka csillag. Kiesek a terasz kövén gyűlő tócsák közé, egy hosszú ugrással huppanok le a gyepre, és végtelen másodpercek telnek el, mire felfogom, már sehol sincs az árny, akit követnék. Lihegve rogyok térdre, eső mossa el könnyeimet, ahogy az égnek emelem a fejem, és hosszan, elnyújtva felüvöltök. Hangom elkeveredik a mennydörgéssel, mellső mancsom karmai beleszaladnak a nedves földbe, miközben elsírom bánatom a villámok szabdalta felhők mögött rejtőzködő Holdtestvéremnek. * * * (szerda reggel) Arra ébredek, hogy valaki ütemesen ráz. – Még öt percet! – motyogom magam elé, és befordulnék a falhoz, de bátyám nem ismer sem istent, sem embert, megfogja a lábam, és leránt az ágyról. – Ébresztő, te öleb, hasadra süt a nap! – kedélyeskedik közben, és ügyesen kitér karmos mancsom csapása elől. – Talpra, egy-kettő, itt a hátizsákod, pakolj, mosakodj, öltözz, de legfőképpen siess! – Milyen hátizsák? – értetlenkedem, és felülök, megdörzsölöm az arcom Hol is vagyok? – Hátra való hátizsák! Ne akard beadni, hogy még sosem láttál hasonlót! – Miről beszélsz? – jutok el abba stádiumba, hogy képes vagyok kinyitni a szemem. Mi is történt tegnap este? Valami fontos... – Rólad beszélek, kicsi húgocskám! Veszed észre, hogy milyen aggasztóan viselkedsz mostanában? És most még csak nem is arra gondolok, hogy belelöveted magad a legfőbb gengszter úszómedencéjébe! – Hanem mire? – kérdezek vissza talányosan, miközben megkísérlem elkapni azokat a kósza emlékfoszlányokat, amiket a „medence” szó ébreszt bennem. – Hanem mondjuk arra, hogy hajnaltájban hazajövök, és mi fogad? Üvegszilánkmező a nappaliban, továbbá egy enyhén megkergült húg a kertben. És hogy mekkora hisztit csaptál, amíg ágyba dugtalak! Mi a fenét csináltál azon túl, hogy vonyítottad a holdat? – kérdi felelősségre vonó hangon, és Holdtestvér említésére végre beugrik a tegnap. A kék medence, vérvörös foltok a fehér köveken, fekete árnyak a
villámfényes éjszakában. Ám mielőtt magukkal ragadna az emlékek és érzések áradata, megkapaszkodom az egyetlen biztos pontban. Az általam szeretett férfi kirándulást ígért mára! – Lui már itt van? – pattanok talpra teljesen ébren, és felkapom az üres hátizsákot – Olyan két perce érkezett, de ennyi idő alatt vagy háromszor az idegeimre ment. Letarolta a konyhát, magáévá tette a telefont, és közben folyamatosan az után érdeklődött, hogy mitől tört be a nappali ablaka. – És mit mondtál neki? – Kitértem a válasz elől, mivel fogalmam sincs, mi történt tegnap! Nahát, ennyi önmérsékletet nem tételeztem volna fel bátyámról. – Jó, akkor lemegyek, és megmondom neki, hogy véletlenül belelöktem a fotelt az üvegbe. – Várj! – kapja el a karom Christian, mivel futva elindulnék lefele. – Előbb mosakodj meg, és általában, szedd össze magad! – Jó, jó! – dohogok, és csak utána döbbenek rá, most az egyszer igaza van. Szakadozott, a tegnapi esőtől még nedves-sáros pólóm alig-alig takarja vérmocskos testem. Ejtem a hátizsákot, és bevágódom a fürdőszobába. – Ja, és felsöpörhetnéd ezeket a vackokat! – dob utánam Christian egy szétpasszírozódott golyót, amit az imént piszkált ki mezítelen talpából. – Én tisztességgel összeszedtem őket tegnap, most rajtad a sor! – Persze, persze! – hagyom rá, és beállok a tus alá, míg ő eltűnik a szobájában, és buzgó pakolászásba kezd. Fél szemmel ki-kilesek rá, miközben lemosom magamról a vért és a sarat. Rém gyanúsan viselkedik, egy, az enyémhez fenemód hasonló hátizsákba gyömöszöl bele mindenféle kacatokat, nagy átéléssel. – Hé, te is jössz? – szegezem neki a kérdést, mikor kilépek a tus alól. – Miért csak neked jutna ki a jóból? – Lui tudja? – vonom össze a szemöldököm, és a törülköző felé nyúlok. – Naná! – feleli magától értetődően bátyám, majd hátára kapja a megtömött zsákot. – Egyébként, amikor nem siet, akkor egészen jó fej az ürge. Tegnap, mikor elvittem, még meglátogattuk a főnököt. – Mit csináltatok? – szörnyedek el. – Elugrattunk Arattóhoz. Lui ötlete volt, ő javasolta, hogy valahogy ki kéne téged dumálni a tegnapi balhéból. Szóval, odamentünk. Te, ennek az ürgének félelmetes szövege van! Én csak lestem, de mielőtt kettőt pislanthattam volna, a főnök már kenyérre volt kenve. Még ő ajánlotta, hogy ma pihenjünk, te meg én, a nehéz akció után, és külön megköszönte a te értékes részvételedet. – Na ugye, hogy remek pasas? – húzom ki magam diadalmasan, és nekikezdek fésülködni. – Csak azt nem értem, mit eszik rajtad – mélázik el bátyám, és későn hajol el a hajkefe elől. – Dögölj meg, te habzó szájú, veszett eb! – kiabálom, de már csak az üres
szobának, mivel Christian hirtelen nagyon sietősre vált. Hamarosan hallom, ahogy ledübörög a lépcsőn. Ostoba pasas! Nyilvánvalóan az irigység beszél belőle, mikor volt neki akár csak egy feleennyire jó nője, mint amilyen remek fickó Lui? Nem is törődöm vele tovább, leköt a készülődés A fürdőben gyorsan végzek, aztán öltözés. Eredendően sincs fogalmam arról, hogy mit én Lui a „kirándulás” kifejezés alatt, ezt még tovább súlyosbítja bátyám jelenléte, tehát mindenre felkészülök. Laza, túraképes farmer, katonazöld, hosszú ujjú ing, a hátizsákba pedig egy fehér póló kerül, meg egy sort, és egy fürdőruha. Aztán megtörik a lendületem, megállok, kezemben a laposka tatyóval. Mi mást lenne még értelme vinni? Kicsit töprengek, aztán döntök. Kilépek a szobámból, végigsietek a folyosón. Az utolsó ajtóhoz tartok, habozás nélkül nyitom ki. Bent porszag fogad, látszik, hogy rég nem járt itt senki. Kinyitom az ablakot, aztán azt a szekrényt, ahol Charlie bácsi a fegyvereit tartotta. Nem kell sokat keresgélnem, itt rend van, gyorsan megtalálom a kopott nyelű vadászkést. Tokostól bedobom a hátizsákomba, aztán már megyek is. Lui vár! Az ajtót nyitva hagyom magam mögött, hadd szellőzzön a szoba. Odalent könnyű huzat és kósza teafűszag fogad. Idegesen torpanok meg a lépcső aljában, felmérem a terepet. A teraszra nyíló ablak üvege nagyjából egyenletesen oszlik el a nappali padlóján, a terasz kövem, és a fotelek díszpárnái között, de egy-egy szikrázó szilánkja szülte mindenhonnan visszamosolyog rám, bárhova fordítom is a fejem. A káosz közepe táján Lui áll, hóna alatt a telefon, a kagyló a fülén, és buzgón magyaráz. Közben észrevesz, kedvesen int, biztosítja a vonal másik végén tartózkodó személyt, hogy minden el lesz boronálva, miközben szabad kezével előkotor egy nejlonzacskót, és hozzám vágja. Belekukucskálok, a menetrend szerinti cipőpár kuksol benne, mint ahogy azt már kedvesemtől megszokhattam. – Ez meg honnan van? – kérdem felvont szemöldökkel. – Természetesen leírjuk az adóból – válaszolja a telefonnak, és kifele mutogat, az előszoba irányába. Nem értem, de azért bólintok, és felkapom a kényelmes, kitaposott és mellesleg ősrégi sportcipőmet. Ily módon biztosítva a talpam a kósza üvegdarabokkal szemben, nekivágok, hogy reggelit szerezzek magamnak. De mielőtt elérném a konyhát, a legnagyobb megrökönyödésemre szembejön Frank, hóna alatt egy újsággal. – Hol tartjátok a termoszt? – szegezi nekem köszönés nélkül, ám mielőtt válaszolhatnék, bátyám kedélyesen kiüvölt a kamrából. – Nem fogja tudni! Semmit sem tud, ami a konyhával kapcsolatos, még a hűtőt is csak vakvezető kutyával képes megtalálni! A mosogatót még úgy sem! – Kösz a reklámot, bolhazsák! A termosz a legfelső polcon van, balra, a többi, sosem használt konyhai ketyerével együtt. – Ja, blöffölni én is tudok! – fölényeskedik Christian, aztán elnémul. Tehát
megtalálta. Elégedetten lépnék tovább a reggeliszerzésben, de Frank még nem végzett velem. – Mindjárt megyünk, addig olvasgasd ezt! – nyomja a kezembe az újságot, majd visszatér a konyhába. Habozás nélkül hagyom a kaját, és fellapozom a reggeli Heraldot. A második oldalon baromi nagy kép mosolyog rám, „elfogták a kolumbiai kokainbárót” hirdeti a cím öles betűkkel. Belemerülök az olvasásba. Az első flekk végén tarthatok, amikor valaki alám tol egy széket. Engedelmesen lecsüccsenek, és tovább olvasok. Nem mintha olyan nagyon érdekes lenne, megélni sokkal mozgalmasabb volt, de hát ezt Lui Vang írta, minden újságírók legtökéletesebbike. – Klassz! – nézek fel mosolyogva a végén. Lui előttem áll, és kis meghajlással fogadja a bókot. – Semmiség. Az ablakot meg elintéztem. – Igen? – Tudod, van egy ismerősöm, akinek a cége mindenféle ház körüli munkákat elvégez. Ha ide adod a kulcsot, még ma beüvegezik, meg mellesleg kicsit ki is takarítanak. Ez nagyon tetszik, már kocogok is a kulcsért. Közben eszembe jut, hogy miket mesélt odafent a bátyám. – Hallom, tegnap este még benéztetek Lane Arattóhoz. Mit intéztetek nála? – kiabálok vissza az előszobából. – Pár apróságot – biceg utánam Lui. – Most már talán nem akarja letépni a fejedet a tegnap miatt. Azon sajnálkozott egy kicsit, hogy kificamítottad a lábad, de jobbulást kíván, és pár napig nem bánja, ha nem jelentkezel nála. Ó, tehát kificamítottam a lábam. Ez nagyon kényelmes, és ráadásul megmagyarázza, miért kellett a bátyámnak a vállán kivinnie a kocsiig. Persze, messze nem tökéletes mese, de jobbat magam sem tudnék kitalálni. – Tehát ma kirándulunk – szögezem le, és végre meglelem a kulcsot. Gondolkodás nélkül Lui gondjaira bízom, de akkor már megérkeznek a barbár hordák a konyha felől. Élen a bátyám, degeszre tömött hátizsákkal, mögötte a termosszal és fotóstáskával felszerelt Frank. – Igen, ma kirándulunk! – ragad karon Lui, és kiözönlünk a nagyvilágba. Miközben begyömöszölődöm bátyám Nissanjának a hátsó ülésére, csúf gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Bizonyos, hogy könnyed szórakozásra készül ez a horda? Lane Aratto áldásával? Legalábbis gyanús! Ám végül is mindegy, döntök, amikor Lui mellém ül, és mintegy mellesleg a vállára hajtom a fejem. Aztán Christian indít, és az unalomig megszokott módon, repülőrajttal elhagyjuk az otthonunkat. * * *
A város gyorsan elmarad, a hegyeknek tartunk, kacskaringós, másfél sávos utakon. Merengve bámulom az ablak mögött elsuhanó tájat, a kiégett, meredek hegyoldalakat, a lassan, de biztosan közeledő sziklás csúcsokat Az emelkedés átlag tíz percenként eldugítja a fülem, ilyenkor buzgón nyeldeklem és ásítozom, hogy visszaszerezzem az uralmat érzékszerveim felett. Néha, a változatosság kedvéért, áthajtunk egy-egy apró falvacskán, a fehérre meszelt falak szinte súrolták a karosszériái, a ránk magasodó házak ablakaiból virágok hajolnak fölénk. Kocsinkat érdeklődve bámulják meg a helyiek. Errefelé az emberek hagyományosan birkákból éltek, egészen a közelmúltig. Ám mostanában inkább a tengerpartról elkódorgott turistákból meg feltehetőleg mikrochipek gyártásából tengetik egyhangú, ám a prospekusokban idillinek bélyegzett életüket. Lehet, hogy bennünk is üzletet sejtenek. Hiába, megállás nélkül hajtunk tovább. És bár a semmittevés alapvetően kellemes elfoglaltság, erre is rá lehet unni. Különösen, ha negyven fok fölé emelkedik a hőmérséklet Márpedig a kocsiban ez történik. – Oké, mi a haditerv? – bököm ki, amikor már unom az egyhangú izzadást. – Oltári nagy balhét csapunk! – összegzi bátyám a rám váró nap programját a maga stílusában. Felháborodottan horkantok egy aprót. – Lui, kirándulást ígértél! – Az is lesz – szól közbe Frank. – Az öregek, a gyerekek, a nők és a betegek kirándulnak. – Az igazi férfiak pedig hadba vonulnak! – kontrázik Christian. – Én is igazi férfi vagyok! – csapok hatalmasat ülésének támlájára. – Az imént még azért vontál felelősségre, hogy kirándulást ígértem, most meg nem akarsz menni! – rázza meg a fejét Lui. – Könyörgöm, döntsd el mit akarsz! És hidd el, hogy úgy lesz! – Legelőször is azt akarom, hogy valaki világosítson fel a részletekről! – követelem gondolkodás nélkül, ám igen határozottan. – A mai nap fő programja egy álarcosbál! – böki ki Frank, mely kinyilatkoztatás után mindenki hallgat egy sort. – Tehát lesz kirándulás, hadba vonulás meg egy álarcosbál! Oké, eddig értem, de még nem látom kristálytisztán a lényeget! Nyugodtan mondjátok tovább! – A bált a nagy John Dirak adja, a város immár egyetlen szabadlábon lévő maffiafőnöke! – sóhajtja ábrándosan a bátyám, és megnyalintja a szája szélét. – Azt ünnepli, hogy Carlosnak lőttek, és fogadja az ennek kapcsán hűbérúr nélkül maradt gazemberek hódolatát. – Aha. Mi keresnivalónk van nekünk ott? Christian erre csak szélesen elmosolyodik, majd ökölbe zárja jobbját, és jelentőségteljesen üt egy aprót a műszerfalra, hogy belereccsen a műanyag.
Sejtem, hogy ez nagyjából mit jelenthet, arról viszont lilám sincs, hogyan viszonyul ehhez az általam eleddig normálisnak tartott Lui? Ám az érintett nem reagál bátyám gesztusára, tehát, legalábbis magában, tisztázta már a kérdést. Akkor pedig nekem sincs min felháborodni! – Értem. Hogyan fogunk bejutni? – Nos, ez hivatalosan egy réges-rég meghirdetett, szép és előkelő jótékonysági rendezvény, ahol nemes célokra adakozik az előkelő vendégsereg – veszi át a szót Lui. – Az ilyesmire mindig kap meghívót minden nagyobb újság. Tehát én a főbejáraton át érkezem, és természetesen nem fogják kidobni az engem kísérő hölgyet sem. – Ez lennék én – kotyogok közbe. – De mi lesz az én hülyécske bátyámmal? Kicsit nagy ahhoz, hogy megpróbáljuk retikülként becsempészni! – Engem te ne félts! – horkan fel Christian, és megkísérel hátranyúlva megragadni. Elsiklok előle, a kezére vágok, aztán már nem foglalkozhat tovább velem, mert tempósan közeledik egy hajtűkanyar. Bevesszük. – Mi ma délután beszivárgunk – jelenti be Frank. Vajon ez alatt mit ért? – Amíg ti önfeledten kirándultok, addig mi belógunk – folytatja Christian. – Szépen elrejtőzünk egy biztos ponton. Este ti megérkeztek, körbeudvaroljátok a gazembereket, Frank képeket készít, meg ami még belefér. Én meg fedezlek benneteket! – teszi még hozzá, és oly büszke, mintha a koronaékszereket bízta volna rá átmeneti megőrzésre az angol királynő. – Az atyaúristen és Lane Aratto áldásával, igaz? – kérdezek rá, hogy jól értettem-e az egész mesét – Lényegében igen – bólint rá Lui, és ő nem tűnik elragadtatottnak a törvény és rend hivatalos őreinek támogatásától. Hátradőlök, sőt, befészkelődöm az újságíró mellé, és végiggondolom a hallottakat. Tehát ma este bálozni megyek. Érdekes lesz elvegyülni a felső tízezerben. De hát bátyám majd fedez, és remélhetőleg lesz egy csendes zug, ahova a végén majd elsuvasztjuk a hullákat. Ez eddig rendben is lenne, de vajon mi a célunk? Beállunk a Dirakot istenítő tömegbe? Vagy inkább letartóztatjuk? Egyáltalán, van bármi ilyesmihez jogunk? Vagy talán felkoncolni készülünk a nagy maffiavezért? És mi lesz a törvényességgel, a joggal, no meg főleg az igazsággal, hogy más, idejétmúlt közhelyeket ne is említsek! Mindegy, ez majd kiderül, és egyébként is, Lui ott lesz mellettem, és gondolkodik, ha már elkerülhetetlen. Addig is kirándulunk, ami a környezetet szemlélve hegymászást jelent, esetleg tavi evezést. Tehát mindenképpen jó mókát. Ami kapcsán persze felmerül, hogy az általam annyira kedvelt, ám gipszcsizmás lábú férfi, hogyan képzeli az ilyesmiben való részvételt, de ez már egy másik probléma. Közben széles völgy tárul fel előttünk, hamarosan egy vidám kedvű patak mellett suhanunk, a másik oldalon egymást érik a panziók meg a kiadó szobák.
Előttünk káprázatos, a turistacsalogató magazinokból jól ismert panoráma feszít teljes életnagyságban. Fehér házakból álló falu, felette erdős hegyek, még afelett hófoltokkal tarkított, szürke sziklák merednek az ég felé. Plusz ragyogó, nyári napfény. Levelezőlapon rém giccsesen hat, erre jól emlékszem. Élőben szép. Gondolataimat bátyám szakítja meg, amikor lassítás nélkül bekanyarodik az útba eső benzinkúthoz, majd teljes erejével ránehezedik a fékre. Megállunk, mintegy fél centire az előttünk tankoló metálkék csodamasina lökhárítója mögött. Tulajdonosa kicsit meghal, de legalább nem akar kötekedni. Christian kipattan a kocsiból, és intézkedni kezd, Lui pedig egy kurta bocsánatkéréssel távozik a fedélzetről. Hosszan bámulok utána. A bolt sarkáig megy, ott behúzódik az árnyékba, majd telefont húz, és kapcsolatba lép a nagyvilággal. Visszafogott gesztusokkal beszél, fehér inge minden mozdulatára megvillan az árnyék szürkeségében. Jó nézni. Nekem legalábbis tetszik. Mikor kicsit odébb fordítom a fejem, látom, hogy bátyám már bent van az üvegfalú, unalomig szupermodern boltban. Egyik keze a csípőjén, a másikkal hanyagul a pénztáros pultra támaszkodik, és feltehetőleg fecseg. Még pontosabban a szőkített-szőke, dögös mosolyú kiszolgálóleányzót főzi. Nos, ha belefeledkezik, akkor ez nagyon sokáig eltarthat. Visszafordulok Lui felé, és sóhajtok egy aprót. – Lakik errefelé egy ismerőse, akinél majd átöltözhettek, vele beszél – szólal meg hirtelen Frank. Megrezzenek, és alaposabban szemügyre veszem a fickót. Emlékszem az első találkozásunkra, az első benyomásaimra. Azon az átkozott találkán futottunk össze. Nagyon borostás volt, és nagyon elszánt, belógott a kettős gyűrűbe, hogy megnézze, valóban találkozik a két maffiavezér embere, és hogy lássa, ha esetleg történne valami. Nem történt semmi, ő elment, én utána, és elvettem tőle a filmet, amit csinált. Aztán vérbe borult az az este is... Eh, ez rég elmúlt? – Szeretnék bocsánatot kérni tőled! – bököm ki, miközben messze hessentem a régmúlt árnyait. – Miért? – néz nagyot. – Azért, mert belekontárkodtam a munkátokba. Azért, mert Lui esetleg miattam nem fogja megírni az egész esetet. Eltátja a száját, aztán felnevet, legyint. – Nem számít! Úgyis írni fog valamit, és úgyis begyűjt vele minden elképzelhető elismerést! Lehetetlenül mázlista a pasas! Sőt, szinte örülök, hogy közbejöttél te, így legalább neki is kijut egy kicsit a problémákból. Már ha nem haragszol a megfogalmazásén. – Már hogy problémának neveztél? Nem ügy! Én is szégyenlem egy kicsit magam, hogy így feldúltam a békességet körülötte. – Békesség? – csodálkozik – Álmodsz! Lui körül sosem volt békesség, menetrendszerint belekeveredik minden nagyobb balhéba. Tavaly ott voltak az
embercsempészek, előtte a szektások, közben meg egy pszichopata sorozatgyilkos és egy autótolvaj banda – számolja az ujjain, majd vállat von. – Lui sosem képes nyugton maradni, mindenütt ott kell lennie. Sportot űz abból, hogy mindenhova elsőként érkezzen. Bármi is történik ebben az átkozott városban, neki muszáj látnia. Ebből adódóan soha nem alszik, mindig készenlétben a telefonja, és zsebében a slusszkulcs. Néha meg kifejezetten elveszíti a józan eszét, és őrült módon belemászik a legteljesebb életveszélybe, pusztán kíváncsiságból. Meghökkenten hallgatom. Ilyen lenne az általam megismert, visszafogott, kedves, józan Lui? Illetve, pontosítsunk, fene tudja, milyen, csak azt tudhatom, hogy ilyennek látja őt Frank. Azaz egy – feltehetőleg – normális ember vagánynak és eszetlennek tartja, míg én megfontoltnak és konzervatívnak. Talán csak azért, mert én viszont tényleg eszetlen vagyok hozzá képest! De ha így van, akkor rólam mit tarthat Frank? Huh, ebbe jobb bele sem gondolni! Arról nem is beszélve, hogy ez nem Frankkel kezdődik, aki képes volt mindössze azért kijátszani vagy fél tucatnyi őrszemet, hogy lássa két maffiavezér találkozását. Mert vegyünk egy képzeletbeli hivatalnokot, egy igazi kispolgárt, aki felelőtlen bolondnak tartja Franket, azt a Franket, aki csodálja Luit a vagánysága miatt, én pedig még őszerinte is képtelen vagyok észrevenni az életveszélyt, ezt maga mondta, nem sokkal az előtt, hogy belelőttek Carlos medencéjébe. És a sor nem velem ér véget, vetek egy pillantást bátyám felé, aki már két mancsa között tartja a szőke lány kezét, és lükén vigyorogva feszíti mellkasának remek izmait. Szóval, visszakanyarodva az alapkérdéshez, megállapíthatom, hogy minden relatív, továbbá Lui igenis visszafogott és megfontolt! Legalábbis hozzám képest. És ha már ide eljutottam, akkor ezen véleményemnek hangot is adok. – Szerintem nem őrült, és nem is eszetlen. Frank rám mered, majd megrázza a fejét. – Te normálisnak tanod, például, hogy valaki törött lábbal vezet? Én sosem próbáltam, de nem hiszem, hogy könnyű lenne. Ám Lui már múlt hétfőn volánhoz ült. Kértem, járjon taxival, hisz ismer egy csomó sofőrt, szívességből fuvarozták volna, de ő azt mondta, hogy nem hajlandó mindig taxira várni, azt meg mégsem kérheti, hogy egy kocsi folyamatosan a háza előtt álljon. Erre felajánlottam, hogy majd én vezetek helyette, és én akár be is költözhetek hozzá átmenetileg, volt már rá példa. De ezt sem hagyta, mondván, van nekem jobb dolgom, mint mellette dekkolni. Tehát vezet. Törött lábbal. – Nem törött. Csak elrepedt – védem kedvesem, bevetve a konyhaajtón át kihallgatott érvet. – Na, megtalálta a zsák a foltját! – legyint erre, és tüntetően előre fordul. Ezen picit elgondolkodom, majd önkéntelenül is elmosolyodom. Ez nagy bók volt! Bizonyos szemszögből nézve... Közben Lui befejezi a telefonálást, visszabiceg, beül mellém. – Elintézted? – kérdem, csak azért, hogy beszéljek.
– Persze. Mire várunk még? Vetek egy pillantást a bolt felé. Nos, arra várunk, hogy bátyámnak vajon sikerül-e annyira tüzetesen megszemlélnie a szőke leányzó fülbevalóját, hogy közben észrevétlenül letaperolhassa a mellét. Na, ebből elég! – Egy pillanat! – huppanok ki a kocsiból, és beszáguldok a boltba. A lusta fotocella épp csak félrerántja előttem az ajtót, beviharzom, majd égnek emelt kezekkel szentségelni kezdek. – Te strici! Nem megmondtam, hogy a tegnapi vörös ribanc volt az utolsó? Ha még egyszer félrekefélsz, szétverem a pofád, de disznó! Bátyám úgy néz rám, mint ahogy jó ízlésű elmeorvos szemlélhet egy különösen extrém kényszerképzetekkel rendelkező bolondot. – Hiába bámulsz, te balek! Láttam, hogy le akartad smárolni a kis muffot! Christian végre magához tér, és a szemén látom, most dönt, felkoncoljon, vagy ne? Aztán egy pillanatra elvigyorodik, de csak azért, hogy utána vészjóslóan elboruljon az arca. – Hé, ne jártasd itt a szád, nem csináltam semmit, csak fizettem! – Fizettél, persze! Közben meg a mellét taperoltad! – És te talán jobb vagy? Tudom ám, mit szoktál csinálni, amíg melózom! A legjobb haverommal! Én sem vagyok hülye! Kis ribanc! – Rohadt strici! Nem azért szültem neked három gyereket, hogy állandóan a kocsmában lógj, meg prostik után kajtass! – A gyerekeket ne keverd bele! Isten sem tudja, ki az apjuk, merthogy nem én, az tuti! És mellé persze ingerülten hadonászunk, tágra feszíti orrlyukunk a játszott indulat, kidagadnak nyakunkon az erek. A kiszolgálólányka – tizennyolcon túl, de az életen még innen – szemében lelkesen csillogó borzalommal hallgatja a kibontakozó családi drámát. – Na gyere, te strici! – ragadom meg bátyám karját, és kicibálom. Ő persze kiszabadítja magát, és közben rendesen szidja közös anyánkat. Alig bírom visszafogni a röhögésem. Szerencsére gyorsan kijutunk a benzinszagú szabadba. Összenevetünk, Christian a hajamba tép, én sípcsontom rúgom, tisztán kedveskedésből. Aztán bepattanok Lui mellé. Bátyám bicegve követ. – Gyerünk! Vár az álarcosbál! És repülünk tovább! * * * Nekiszaladunk a hegyeknek, és már magasan a völgy felett járunk, amikor bátyám lassabbra fogja az iramot. – Valahol itt kell lennie egy Mária-szobornak – vélekedik Lui, és természetesen itt is van, olyan fél percen belül megállunk mellette. Kiszállok, Frank még atyai jótanácsokkal látja el az általam kedveit férfit, legfőképpen lábának kímélésére hívva fel a figyelmét. Lui életük óvására
szólítja fel a kocsiban maradó párost, aztán elhajtanak. Rövid ideig nézek utánuk, aztán lefele fordulok. Alattunk a völgy, erdős-árnyas hegyoldal, szívmelengetően embermentes és jó szagú. – Ott, látod azt a házat, nem sokkal a falu felett? – mutat lefelé Lui, és kezét követve kiválasztok egy fehér maszatot a többi közül. – Oda megyünk Nagyon könnyű lesz, legfeljebb hat kilométer, majdnem végig enyhe lejtő. De nem akartam többet vállalni a lábammal – vet egy rosszkedvű pillantást a gipszére. – Biztos klassz lesz! – hagyom rá, és ezzel elindulunk. A szobor mellett ösvény nyílik lefelé, én előresietek, és hamarosan beleveszek az erdőbe. Napfény táncol a lábam előtt, fáradhatatlan hangú madarak mesélnek a lombok életéről, a kék levegőégről, halk szél cibálja a hajam, és elém hordja a szemem elől rejtve maradó, sötét zugok ezerillatú titkait. Néha lehunyom a szemem, fülelek és szimatolok, mozdulatlanná dermedve, magasba emelt orral. A meleg beszivárog a ruhám alá, hamarosan megizzadok, de nem bánom, számolatlan sok csoda hív. A lábam nem fárad, és muszáj minden érdekes illatnak, furcsa hangnak a nyomába erednem, le-letérve az ösvényről, ősöreg fák odvába belesve, vízmosások kövein ugrálva, vagy a sűrű bozótba befurakodva. Nem is tudom, mennyi idő telik el, mire feltűnik a mögöttem kopogó, egyenetlen ritmusú lépések hangja. Elszégyellem magam, hisz teljesen elfeledkeztem róla! Hát felhagyok a bóklászással, lecsüccsenek egy nagyobb sziklára, és bevárom. – Bocs, hogy előrerohantam! – mentegetődzöm, ahogy kilép a fák közül. – Örülök, hogy jól érzed magad! Sejtettem, hogy tetszeni fog a túrázás, annak ellenére, hogy városi lány vagy! Lecsusszanok a szikláról, mellé szegődöm lassú sétájában. – Imádom az erdőt! – szögezem le, aztán csak megyünk. Picit sóhajtozik közöttünk a csend, mindössze Lui gipszcsizmája kopog lassú egyenletességgel. Megnyugtat a zsongó erdő, a semmittevés, de valami azt súgja, ez nem fog örökre tartani. Hisz este, szokott program, megyünk maffiózólesre. És a gondolat nyomán rámszakad az egész világ. – Mennyi időnk van még az esti mókáig? – nyögöm, előre félve a választ. – Nagyjából nyolc óránk – feleli Lui, a precíz. – És tulajdonképpen mi a fenét akarunk ott csinálni? – sóhajtok, és belerúgok egy lábra eső fadarabocskába. Engedelmesen bebucskázik a bokrok közé, Lui egy pillanatra utánanéz, aztán felém fordul. – Én természetesen beszélgetni akarok, sokan lesznek ott, akikkel érdemes. Te meg mondjuk megismerkedhetsz az emberrel, aki meg akarta öletni az apádat. Már ha ez érdekel. Aztán hazamegyünk. – Ennyi? Nem hiszem! A bátyám sosem menne bele egy ilyen rózsaszín, esti sétába! Lui kicsit habozik, majd bólint. – Nem ennyi. Nem csak mulatni megyünk.
– Mindjárt gondoltam! Tehát verekedni fogunk, bizonyítékot gyűjteni, katasztrófákat meggátolni, esetlegesen kivégezzük Dirakot. Vagy valami ilyesmit, igaz? – vigyorodom el, mire Lui is elmosolyodik, de csak egy pillanatra. – Beszélnem kell a Leonardónak nevezett gazemberrel, Dirak bizalmasával, és meg kell próbálnom meggyőzni, hogy tegyen vallomást a főnöke ellen. Értem. De hiába mérlegelgetem a hallottakat, nem tűnik az egész olyan vészesnek, mint amilyen komolysággal Lui előadja. – Ezt kérte tőled tegnap este Lane Aratto? – Ő és egy másik rendőrségi ember. A harmadik, aki jelen volt a kihallgatásomnál, ugrik be hirtelen. Nem mintha számítana. – Jó, tehát ma este beszélsz Leonardóval, és ráveszed, hogy árulja el a főnökét. – Nem lesz ilyen egyszerű! Beszélek vele, és megpróbálom rávenni, hogy legalább tárgyaljon a rendőrökkel. Sok bizonyíték van ellene, de nem biztos, hogy hajlik az alkura. – És ha nem? Majd együtt menekülünk, igaz? – nevetek fel, kicsit talán kényszeredetten, aztán zavarom leplezendő, kicsit letérek a kitaposott ösvényről, fák és bokrok ágai között hajladozva haladok a ritkás napfényfoltok között. Lui komoran rámnéz, szemének kékjét el-eltakarja a levelek zöldje. – Christina, tudom, hogy nincs érzéked az életveszély iránt, hát felhívom a figyelmedet, hogy a város legbefolyásosabb gazemberének készülünk keresztbe tenni! Picit gondolj bele, ez mit jelent. Picit belegondolok, és közben visszatérek Lui mellé az ösvényre. Vajon mennyire veszélyes egy ilyen móka? Persze, számomra szemernyit sem, de Luinak észveszejtően, hisz az a Leonardónak becézett gengszter az általam annyira kedvelt újságíró bármely rossz megjegyzésére reagálhat úgy, hogy főbe lövi. Más oldalról, miért tenne Lui akár egy rossz megjegyzést is, nem? Ha pedig ő nem szabadítja el a poklot, akkor... Akkor ezt még mindig megteheti az én szeretett bátyám! – Chris mennyit tud? – A részleteket talán nem. A jelenlétemben csak annyit mondtak el neki, hogy rám kell vigyáznia, és nem hiszem, hogy ennél több információt rá merne bízni bárki is. – Hát rá nem is szabad! – szögezem le határozottan, aztán erről valami beugrik. – És rám? – Lane Aratto szerint rád se – biccent Lui, aztán megrázza a fejét, tekintetében meglágyul a végtelen kékség. – De én nem akarok neked hazudni. Most már mindent tudsz! – Köszönöm! – mosolyodom el hálásan, aztán az jut eszembe, én folyamatosan hazudok neki. De erre nem jó gondolni, hát gyorsan tovább terelem a szót – És erre az egészre Lane Aratto adott utasítást?
– Igen – vonja össze a szemöldökét Lui, és most tényleg rosszkedvűnek látszik. – Mi ezzel a baj? Szerintem nem olyan nagy hátrány, ha legalább a rendőrség nem akar nekünk keresztbe tenni! – biztatom. – Persze. De nem szeretem, amikor kihasználnak! Arról nem is beszélve, hogy már éppen elégszer tettem szívességet a rendőröknek. – Akkor miért vállaltad? – Nem nagyon lehetett kikerülni. Részben le akartam kötelezni Lane Arattót, hogy kedvesebb legyen veled, részben meg ott volt a bátyád, és őt nehéz volt visszafogni. Helyből azt akarta, hogy ha már itt vagyunk, akkor kutassuk át a házat, és persze tartóztassuk le Dirakot is egy füst alatt. Aha, tehát most már nem csak a fő haditervet tudom, hanem azt is, hogy Christian mit fog szólózni, agyatlanul és teljesen önfejűen. – Na igen, Christ nehéz visszafogni – sóhajtok. Micsoda balhé lesz este! – Valóban. Tegnapig azt hittem, nem ismerek nálad felelőtlenebb embert. Most már tudom, a bátyád messze leköröz. Érdeklődve felkapom a fejem. Tehát, mint ahogy én Frankkel beszéltem, úgy Lui is rájött, hogy miféle sorrendbe vagyunk rendezhetők, éppen csak ő a lánc másik oldalára csodálkozott rá. – De ezt most hagyjuk, a délután még a miénk, csak este kell szembenéznünk a halállal – húzza el a száját kesernyésen Lui, aztán oldalra int, ahol a bokrok mögött egy kellemesen mohos szagú, kis tisztás tűnik fel – üljünk le, kicsit elfáradtam! Rábiccentek és előre sietek, lecsüccsenek az árnyék és a napfény határán, aztán bevárom, lassan biceg ki a fák közül, aztán óvatosan leül hozzám egészen közel, felhúzza a lábát. És közben engem néz, végtelen kékség, mint maga a ragyogó, nyári égbolt. Hirtelen megszédülök, becsukom a szemem, és kényelmesen elfekszem a fűben. De nem tudom feledni, hogy itt van velem, hallom a lélegzetvételét, érzem az illatát. Aztán megérint. Csak az ujja hegyével, valahol a derekam környékén. Majdnem meghalok, egy pillanatra minden izmom harcra készen feszül meg, aztán erőszakkal lazítani próbálok. Mintha ez lehetséges lenne! Lui pedig nem adja fel, immár beóvakodik az ingem alá, és óvatosan cirógatja a hasam. Nem rossz. Ám mire igazán élvezni kezdeném a helyzetet, villámként vág belém a felismerés. Ez a pasas le akar velem feküdni! Te jó ég! És nem csak úgy általában, majd, valamikor, hanem határozottan itt és most! Segítség! Anyám, hol vagy? Mintha rugók löknének, már félig talpon is vagyok, szemem ijedten rebben körbe. merre lehetne elfutni. Bármerre, az erdő csendes. Semerre, hisz itt van Lui. De mielőtt igazán pánikba esnék, ügyesen eltereli a figyelmemet. – Ezeket hol szerezted? Nagyon hasonlítanak a lábszáradon futó sebhelyhez – simítja végig ismét az ujjaival a hasam. Fehér hegeket keresztez az útja, az ott az egyik tegnapi golyó nyoma, az a másik farkasharapás, talán bátyám, talán
még Charlie bácsi, a következő karmolásszerű, bár lehet, hogy késszúrás. Szeretem a testem, hisz szinte mindent képes túlélni. Lényegében nyomtalanul. Csak ezek a fehér hegek maradnak, alig észrevehető, világos vonalak a bőrömön. Megszoktam őket, de elhiszem, hogy idegesítő lehet annak, aki először látja. – Ifjabb éveimben belegyalogoltam egy ablakba. Nem lett belőle baj, de a nyoma megmaradt – felelem, mintha ez igaz lenne. – Belegyalogoltál egy ablakba? Úgy, mint tegnap a nappalitokban? Juhéjj, jön a betonfal! Hát most mit lehet erre válaszolni? – Igen. – Jól összevagdalhatott. Az a másik, a régi – teszi hozzá gyorsan, és nem veszi el a kezét a bőrömről. – De tegnap szerencsés voltál. Egy karcolás sincs rajtad. Carlos letartóztatásánál is valami más volt a baj, nem az, hogy megsebesültél, igaz? – kérdi, és ezzel együtt a szemembe néz. Visszanézek, tengermély kékség táncol a tekintetében, már nem szédülök bele, de nem is felelek semmit. Nincs mit mondanom. Biztos, igen, teljesen biztos, hogy egy nap rájön mindenre. Hogy akkor mi lesz? Fene tudja! De most őszintén, muszáj, hogy az a bizonyos nap pont a mai legyen? Hát hallgatok, és most magam is tudom, hogy sokáig. Lui nem könnyíti meg a helyzetem, nem szólal meg. Bár úgy is felfoghatjuk, hogy nem szegez nekem újabb, kényelmetlen kérdéseket. Mindössze szórakozottan simogat, részben a derekamat, részben a csípőm. Vár. A hosszú, részemről több okból is feszült csendet hirtelen felzizzenő zaj töri meg. Azonnal fordulok, félig hason, félig a tenyereimre támaszkodva lesek be a ritkásan álló fák közé, keresem a mozgást, ami megtörte az erdő monoton, susogó harmóniáját. Nem kell sokat meresztenem a szemem, már érzem is, a bozótban valami nagyobb állat jár. A szél nekem kedvez, nem érezheti meg a jelenlétem, én pedig már tökéletesen tudom, hol van, mit csinál. Finom az illata, borzolja hátamon a szőrt. Állkapcsom megremeg, ujjaim nekifeszülnek a talajnak. Két ugrás lenne a bokorig, aztán még egy, de az már a föld közelébe lekushadva, mert hisz a bozót zöld-arany mintája egy vastagabb ágat rejt, olyan derékmagasan. De alatta át lehetne bújni, és akkor már semmibe sem kerülne elkapni... – Mit vettél észre? – kérdi Lui értetlenül, és az emberi hang elrebbenti a vadat. Pár pillanatig meredten bámulom az erdőt, aztán rádöbbenek, mit csináltam az előbb. – Egy mókust. Egy mókust láttam – sóhajtom, és ellazulnak az izmaim. Nos, ez van. Fáradtan eresztem le a fejem, támasztom meg az állam a fűcsomók között. Olyan vagyok, amilyen, ezen nem lehet segíteni. – Jó, elhiszem, mókus volt, bár én semmit sem láttam. De most őszintén, miért kell egy mókus feltűnésére így reagálni? Mintha ugrani akarnál, mintha... Nincs is rá jó hasonlat? – húzódik közelebb Lui, és a vállamra teszi a kezét,
megsimítja a tarkómat. – Tegnap este is pontosan így viselkedtél. Szó szerint megijedtem tőled. Ahogy fellángolt az meseszép, zöld szemed, ahogy ökölbe szorult a kezed. Azt hittem, mindjárt nekem ugrasz. Mintha... Mintha ölni akartál volna. Amikor kiléptem az ajtódon, arra gondoltam, talán az lenne a legjobb, ha soha többet nem találkoznánk. Félelmetes volt Igen, néha határozottan félelmetes vagy, ijesztő és félelmetes. Nos, ez teljesen igaz. Ijesztő vagyok és félelmetes, ilyennek születtem. De fenébe az egésszel! Végtelen határozottsággal megtámaszkodom a karomon, és Lui felé fordulok. – Muszáj ezt pont most megbeszélni? És halált megvető bátorsággal a vállára kulcsolom a kezem, sőt, közelebb is húzódom egy kicsit. Nem is megy nehezen, amint megtörténik, már nem is értem, miért tűnt ez olyan nagyon lehetetlennek még egy pillanattal ezelőtt is. – Nem muszáj Semmi sem muszáj! – hagyja rám, és még el is mosolyodik. Közelebb húz, megcsókolja a vállam. Belefúrom az orrom a nyaka hajlatába, csak hogy jobban érezzem az illatát. A világ pedig engedelmesen hátrébb húzódik, és hagyja, hogy megfeledkezzem róla. * * * Fekszem a fűben. Az állam a vállára támasztom, féloldalasan, lélegzete ritmusára emelkedik és süllyed mellkasán átvetett karom. Nézem az arcát, érzem az illatát. Csukott szemhéja mögé képzelem a szemét. Szellő sem moccan. Fekszem a fűben. * * * Harrisonéknak nagy, gondozott kertjük van, és három meglehetősen eleven gyermekük. Ez legalábbis az első benyomásom, ahogy késő délután – megfáradva a túra különféle viszontagságaitól – belépünk a repkénnyel futtatott, hátsó kapun. Magas, öreg fák vonnak árnyékukba, alattunk puha gyep nyújtózkodik, a körbejáró illatok szerint pedig még egy virágágyás is lehet valahol a közelben. Távolabb egy legfeljebb négyszer hatos medence, meg a fent említett három gyermek, akik épp egy sámliról ugrálnak talpast a tiszta vízbe. Jöttünkre felhagynak a mókával, elénk rohannak, hangosan „Lui bácsizva”, amitől rámjön a nevethetnék. Amúgy is felhőtlen jókedvvel szemlélődöm, és persze a föld felett járok, mintegy másfél-két centivel. A szeretőmnek szegődött Lui viszont zavarba jön a gyerekhad támadásától, és szüleik felől érdeklődik. Amint megtudja, hogy az anyjuk bent van a házban, gyorsan a nyakamba sózza az ifjoncokat, és elmenekül, mondván, ő majd beszél vele, hogy megjöttünk, én addig várjak. Utána nézek, egészen, míg ki nem biceg a látómezőmből, aztán alaposabban
megszemlélem a gyerekeket. Ehhez féltérdre ereszkedem, csak hogy könnyebben a szemükbe tudjak nézni. Két srác, meg egy kislány, vízszagúak és momentán kissé talán megszeppentek. Letenyerelek a földre, rájuk mosolygok, és igyekszem minél barátságosabb lenni. Nem is kell nagyon erőlködnöm, jelen hangulatomban ez jól megy. – Játsszunk! – javasolja hamarosan a legbátrabb. – Macskázzunk! – teszi hozzá a másik. Mi a fenét jönnek ezek a kölykök állandóan azokkal a szúrós szagú szőrcsomókkal! – Oké, macskázzunk! Mik a szabályok? – Mi dobjuk a labdát, a néni meg megpróbálja elkapni. Anyádat nénizd, te taknyos! – Mehet! – biccentek. Aztán egy ideig esetlenkedem, de hamar megunom, és elkapom a piros alapon fehér pöttyös jószágot. – Most a néni dobja! – Frászt! Na, ezen elgondolkodnak, végül a legidősebb elhatározásra jut. – Ha nem játszik, akkor tessék visszaadni a labdánkat! – Vegyétek el, ha tudjátok! – emelem a magasba vágyaik pöttyös tárgyát. A következő pillanatban három kölyök birkózik rajtam. Egyik a karom cibálja, a másik a lábamat, a harmadik a hajamba kapaszkodik. Hagyom, hadd szórakozzanak, épp csak a labdához ragaszkodom, de ahhoz nagyon. Természetesen nem tudják megszerezni, bár sikeresen földre döntenek, megtaposnak, és végigrángatnak a gyepen. Aztán a medence közelébe sodródunk, ami nem szerencsés, mert ott már megüthetik magukat a betonon, hát különösebb kekeckedés nélkül hagyom, hogy beleborítsanak a vízbe. Prüszkölve emelkedem talpra, pont akkor, amikor Lui visszaér egy negyvenesnek tippelt nő kíséretében. – Te jó ég, mit csináltatok?! – csapja össze a kezét szertartásosan a családanya. – Csak játszottunk – felelem reflexből, bár úgy sejtem, jelen esetben a kérdés nem nekem szólt. Aztán kimászom a vízből, kicsavarom az ingem, és túlesek a bemutatkozás procedúráján is. Lui beszél helyettem, ügyesen menteget, egy óvatlan pillanatban pedig a fülembe csókol, és ég felé emelt tekintettel kéri rám az istenek áldását. Amit meg is kapok, hisz hamarosan visszavonulhatok egy fürdőszobába, és mire rendbeszedetten előkerülök, már vacsorára invitálnak. Az asztalon ugyan gyanúsan sok gazféle terpeszkedik, de hamarosan előkerül a háziasszony egy nagy tál sült hússal, úgyhogy ez is rendben van. Míg eszünk, megtudom, hogy a férje éppen úton van, de holnapra hazaér, a sor végén élő szomszéd válik, és hogy az újfajta, gyümölcsös joghurt tényleg jót tesz az ember bőrének. Megadóan hallgatok, és leginkább Luiban gyönyörködöm, aki viszont teljesen átéli az asszony problémáit, sőt, frappáns
közbeszólásokkal fejezi ki együttérzését. Közben a legidősebb gyermek fogpiszkálókkal dobál. Mikor megunom, rámordulok, amit bátorításnak vesz, de mielőtt nyakamba borítaná a borsot, anyja felfigyel rá, és zord hangon rendre inti. Műsora után pedig elvonulunk Luival, hogy felkészüljünk az est nagy eseményére. – Tudod, jó ismerősöm ennek a jelmezkölcsönzőnek a tulaja. Grátisz küldött neked egy Sába királynőjét, ezt meg én választottam – nyitja ki a papírdobozt. Értetlenül veszem kezembe a szarvakkal díszített sisakot. – Viking lány – magyarázza Lui. Előszedem a jelmez többi kellékét is, mondhatom, nagyon autentikust Alig térdig érő bőrnadrág, elöl fűzős ing, bőrzeke. Plusz féllábszárig érő bőrcsizma, mit tesz isten, pont az én méretem. Bár ez nem olyan nagy csoda, kedvesem igazán ismerheti a cipőimet. – Fenébe Sába királynőjével – vetem felre a csupa selyem, gyöngyökkel kivarrt holmit, és magamra kapkodom a vikinges cuccot. Végül vállamra vetem a műanyag szekercét, és beállok a tükör elé, ami most végtelen szeszélyében éppen engem mutat, mindenfele szörnypofák nélkül. – Na, milyen? – Amilyennek képzeltem. Félelmetes! – nyomja a fejembe Lui a sisakot, aztán hátrál pár lépést, és lecsüccsen egy fal menti székre. Ezt most dicséretnek szánta, vagy nem? Visszafordulok a tükör felé, összevonom a szemöldököm, még vicsorítok is egy kicsit. Tényleg félelmetes. Hát barátian elmosolyodom, és lábhoz eresztem a szekercét, majd ismét alaposan megszemlélem az összhatást. De hiába lazítok, valami meghatározhatatlan, ám igen vészjósló momentum megmarad. Talán a szemem mélyén csillog a gyilkolni kész düh, esetleg a tartásom sugall fenyegetést, fene tudja. És fenét érdekel, ilyen vagyok, kész! – Mehetünk! – perdülök sarkon, nézek kedvesem szemébe. Lui komolyan bámul vissza, és már levegőt is vesz a megszólaláshoz, amikor közbevágok. – Ha most felteszed a „jobb lenne, ha mégis kimaradnál ebből” lemezt, akkor megöllek! Menni akarok! Szomorkásán elmosolyodik, vet rám egy féloldalas pillantást. – Muszáj menned, ugye? Mint ahogy Carlos letartóztatását sem tudtad kihagyni, sem a cliffbeli leselkedést, sem a többi eszetlenséget, igaz? – kérdi. – Igaz – sóhajtok, muszáj. Hisz telik a hold, és ragyog az éjszaka, nem lehet ilyenkor aludni! – Akkor menjünk – hagyja rám, és határozott mozdulattal talpra áll. – Köszönöm! – mosolyodom el őszinte hálával. Rendes tőle, hogy nem kényszerít fele sem igaz magyarázatok összehantázására. Csak az a baj, hogy magától is rá fog jönni mindenre... Megrázom a fejem, erre nem akarok gondolni. – Előre, és ne félts, hisz egy viking harcos legyőzhetetlen! – pörgetem meg a
fejem felett a műbaltát, majdnem leverve a csillárt. – Persze, csak élve odajussunk, aztán már semmi sem állhat az utadba! – rázza vigyorogva a fejét Lui, és előreenged. Már kilépek az ajtón, amikor vissza szólok. – És a te jelmezed? – Én előlépek angol diplomatává! – húz elő egy monoklit, meg egy fehér kendőt, amit gyakorlottan belegyömöszöl zakója zsebébe. Ebben maradunk, illetve ebben megyünk. Álarcosbálba! * * * (szerda este) A kölcsön kapott kocsi jól gyorsul, ahogy nekivágunk az alkonyainak. Lui jegyzetfüzetével vacakol, én meg romantikus gondolatokkal kergetőzöm. Például, hogy frank már nyilván valami biztos helyen lapul, Christian meg... Nos, Christian tulajdonképpen akármit csinálhat. Na igen, ez az est is biztosan verekedésbe fullad! Túl kerek már a hold, túl éles a fénye! Vadászni csábít... Megigazgatom a bőrzeke alá becsúsztatott kést, megvan. Remélem, Lui nem vette észre, amikor eltettem, ő biztos nem örülne neki, pedig jól jöhet még. Nem mintha karmaim nem lennének erősebbek az acélnál, éppen csak az egyiket nyilvánosan is lehet használni, míg a másikat nem annyira, igaz? A visszapillantó tükörben zöld csillanás helyesel, egyetértően rábólintok, de aztán elfordítom a fénylő felületet. Ezen igazán nem sértődhet meg az öreg, hiszen ezt is ő tanította! Nem sokat tekergünk a kacskaringós, hegyi utakon, hamarosan elérjük Dirak villájának kerítését. Az épület gőgösen elzárkózik a világtól, öreg fák és magas betonfal őrzi magányát, óvja a tulajdonost a kíváncsi tekintetektől. A törtető konkurenciától pedig a kerítés mentén egyentávolságra felállított őrtornyokban posztoló fegyveresek. Ez, kérem egy komoly erőd, nem holmi luxusvilla, aminek a medencéjébe a múltkor befektettem magam! Ide bejutni sem olyan egyszerű, nemsokára hatalmas, kovácsoltvas kapu áll elénk. Kedélyesen belevigyorgok a rám meredő kamerába, aztán Lui a kezembe nyomja a meghívóját, mire megnyílik előttünk az út. De még hosszú perceket autózunk a kanyargó, virágok szegte betonon, míg elérjük a kivilágított házat. Mit házat, sokemeletes, barokkosan csicsás kastélyt! Amint megállunk a főbejárat előtt, szolgálatkész alkalmazott ugrik mellénk, kinyitja előttem az ajtót, majd udvariasan felajánlja, hogy elviszi a kocsinkat. Királynőket megszégyenítő gesztussal ejtem a kezébe a slusszkulcsot, és karomat nyújtom Luinak, aki bicegve felvezet a magasba futó lépcsősoron. Odafent kulturált pofájú, ám kézi fémdetektorral felszerelt gorilla vizsgálja át a vendégsereget. Szerencsére igen lankadtan, pár ügyes lépéssel sikerült úgy táncolnom, hogy ne vegye észre Charlie bácsi kését. Utálnám, ha le kéne adni a ruhatárban. Családi ereklye!
Ám semmi balhé, átsiklok az ellenőrzésen, részben ügyességem miatt, részben mert a gorilla inkább Luira koncentrál, a veszett hírű, és ezek szerint jobb körökben arcról is ismerős újságíróra. Ám feleslegesen, még kamerát sem talál nála, pedig alaposan végigvizsgálja a detektorral. Lui sztoikus nyugalommal tűri, és végül könnyed biccentéssel nyugtázza, hogy bemehetünk. Belépünk a kapun, átsodródunk az előtérben megsűrűsödött tömegen, majd beszabadulunk a kastélyba. Mert valóban kastély ez az épület, a falak festményekkel vannak teleaggatva, és szélesre nyitott, rézkilincses ajtók választják el egymástól a különböző színű tapétával egyedivé tett, régiesen berendezett szalonokat. Mindössze néhány biztonsági kamerát sikerül kiszúrnom, mint a huszadik század gyermekét. No meg a légkondicionálást, ami már most kezdi lejegelni a lábam! De minden más korhű, hiszem hosszú perceken át. Aztán feltűnnek a mindenütt ott lebzselő, fekete öltönyös testőrök. Fogadok, nekik sem párbajtőr lapul a zakójuk alatt! És persze körbezsong minket a tarka vendégsereg. Emberbűz, büdös pacsulikkal súlyosbítva, meg a folyamatos fecsegés ricsaja, ráadásul valahol zene is nyüszít, borzalmas az egész. Mindezen felül pedig tombol az álarcosbál, egzotikusabbnál egzotikusabb, tarka selyemruhák libegnek el előttem, meg mindenféle nagyképű hős és sztár, akinek a gúnyáját örömmel ölti fel mindenfele átlaghalandó. Hánynom kell. Ezzel szemben Lui láthatóan otthonosan érzi magát. Legelőször is levadászik két pohár pezsgőt egy mellettünk elsodródó pincér tálcájáról, és az egyiket a kezembe nyomja. – Utálom az alkoholt – jegyzem meg, mire elnézően elmosolyodik. – Nem kell innod. Csak tartsd magad előtt, és mosolyogj angyalian. Így lehet beleolvadni egy fogadás csőcselékébe. Aha, tehát ez a feltűnésmentességhez kell. Hát falhoz támasztom műanyag baltámat, megragadom helyette az álcapezsgőt, felöltök egy kedélyes mosolyt, majd hagyom, hogy Lui vezessen. – Mivel kezdünk? – kérdem, miközben a következő ajtóban megállunk. – Bemutatkozunk azoknak, akik számítanak – válaszol Lui, és felemelt fejjel a tömeget fürkészi. – Úgymint? – érdeklődnék, de ekkor az újságíró megtalálja, akit keres, határozott léptekkel kezd húzni az egyik sarokban beszélgető, középkorú pasasok felé. Az ürgék bizonyosan nagykutyák, hiszen láthatólag fütyülnek az álarcosbálra, ruhájuk a lehető legelegánsabb, sötét öltöny. – Milyen remek ez az est! – áll melléjük az újságíró, a férfiak lassan fordulnak felénk, egyik odébb lép, és már látom, ki áll a társaság középpontjában. – Üdvözlöm, Lui Vang! – köszön ránk negédes mosollyal a tévéből jól ismert arc, John Dirak, megfordul körülöttem a világ – Igazán örülök, hogy jól érzi magát, remélem, így semmi rosszat nem fog írni erről az ártatlan kis mulatságról! – nevet ránk, fogai csillogó fehérek, szeme éjfekete. Veszek egy
mély lélegzetet, hogy a szagát is megérezzem, de a cigarettabűz és a drága arcszeszek elnyomnak mindent. Közben Lui kedélyesen társalkodik a város immár egyetlen maffiavezérével. – Nos, remélem, adódik valami kisebb botrány, amit megírva felkerülhetek az első oldalra, de ha ezt megtagadja tőlem az élet, akkor kénytelen leszek beérni egy rövidhírrel a társadalmi események rovatában. Szavai nyomán udvariasan elmosolyodnak a sötét ruhás férfiak. – Ha nem haragszik, én mégis jobban örülnék egy diszkrét rövidhírnek, mint az első oldal csalóka dicsőségének! – Kérem! Végül is, ez valóban nem több, mint egy jótékonysági est! – hagyja rájuk az újságíró. Talpnyalás. Határozottan ez a szó jut az eszembe a viselkedéséről. Jaj, Lui, muszáj ezt? – Tetszik ez az álláspont, remélem, nem veti el a későbbiekben sem. És talán a vendégek között mégis talál valami témát, hiszen sok fontos embert meghívtam mára... – küldene el minket a búsba Dirak, de Lui ekkor a homlokára csap, és a látványos gesztus álcázása mellett könnyen a szavába vág. – Ó, de udvariatlan is vagyok! Hiszen még be sem mutattam önnek a hölgyet, aki ma este elkísért! – rázza a fejét, aztán felre lép előlem, immár ott állok a férfiak között. – Uraim, Christina Hunter. Csak ennyit mond, de többre nincs is szükség, a levegő megfagy Láthatóan mindenki tudja, ki az a Christina Hunter. Illetve, és ekkor végre elmosolyodom, gúnyos kis mosollyal, azt hiszik, tudják, de mit tudhatnak ők rólam, Holdtestvérről, az éjszakáról, rebbenő árnyék az ezüst fényben... Előrelépek, a pezsgős poharat tartó kezem lehanyatlik, földre csurog az alkoholszagú lé, nem érdekel, szemem a másik gyilkos szemét keresi, hangom mély és karcos. – Örülök, hogy találkoztunk, John Dirak. Régóta szerettem volna már megismerni, de valahogy sosem volt rá lehetőségem! – mosolygok rá, magasra húzom ajkam – hadd látszódjanak a fogaim! és tekintetünk találkozik. A férfi szeme fekete, nagyon fekete, sötétsége megdöbbent, de nem szédülök bele, láttam én már ennél sötétebbet is! – Nos, én is módfelett örvendek – biccent könnyedén Dirak, és nem néz félre. – Ám, ha nem haragszanak, sajnos nekem még számtalan megbeszélni valóm van – rázna le minket, de nem mozdulok. Még nem fejeztük be, még a szemembe néz, és én nem fogom elfordítani a fejem! Láthatóan ő sem, hát rajta, tovább! Lássuk, meddig bírja zöld tekintetem látását! Ám hiába az elhatározás, mert ekkor Lui karon ragad, és egyszerűen hátra húz. – Akkor mi már nem is zavarunk! – mentegetődzik, és vezetni kezd. Az első lépést megteszem, leginkább mert megdöbbent tettlegessége, de aztán már nem hagyom magam.
– Eressz! – tépem ki a karom a kezéből, de ő csak átfogja a vállam, tovább terel, a fülembe suttog. – Ne csinálj botrányt! Hangja hideg, parancsoló, oldalról elkapom égkék szeme pillantását, magasra csap lelkemben a harag. Kilépek öleléséből, de immár magamtól is megyek, hosszú, dühödt lépésekkel, célom a legközelebbi ajtó. Ki innen! Az ajtón túl újabb terem, de ez a szabadba nyílik, kisietek az éjszakába. Valami teraszra érkezem, a korlátig rohanok, ott nekitámaszkodom a hideg kőnek, felnézek az égre. Itt máris jobb, ide alig hallatszik ki a benti zsivaj. Kicsit odébb csicsás szökőkút táncol, mellette italokkal és szendvicsekkel megrakott asztalok, és bár itt is éles fények égnek, de erre már kevesebb vendég téved, és azok szaga is belevész a jó illatú éjszakába. Alig fél tucatnyi hosszú ugrásra pedig ősöreg fák állnak, büszkén és szótlanul, lombjuk árnyéka messze rettenti a tarka fényeket. Hosszan, hosszan nézem a kertet, az éjszakát, a hold ezüst korongját, mely már majdnem teljes. Aztán hirtelen ott van mellettem Lui is. De csak áll, picit felé pislantok, féloldalra hajtott fejjel fürkészi az arcom. – Jól vagy? – Minek szóltál bele? – Mibe szóltam bele? – kérdez vissza. Hidegen, csendesen, indulatoktól mentes hangon. És csak ekkor térek teljesen magamhoz, szakítom el tekintetem a bársonyfekete égről. Mibe is? Szégyenkezve lehajtom a fejem. – Izé... Semmi. Semmibe – sóhajtok, aztán csak ránézek. – Csak... Csak nem örültem neki, hogy farokbehúzva elkotródtunk, amikor csettintett a méltóságos Dirak úr! – magyarázkodom kelletlenül. – Semmi okunk nem volt ott maradni! – rázza a fejét Lui megingathatatlan türelemmel. – Meg féltem, hogy túlfeszíted a húrt. Úgy viselkedtél, mint aki megveszett! Puff, még egy betonfal, bele a pofámba! – Mi? Mit mondtál, megveszni? – Igen, megveszést mondtam! – hagyja rám. – De talán a „tökéletes megőrülés” is helytálló lenne. Nem mondom, számítottam rá, hogy kicsit kihívó leszel, ami nem is lett volna baj, de te messze túlszárnyaltad az elképzeléseimet! – Nem csináltam semmit! – védekezem, kevés meggyőződéssel. – Semmit? Amint bemutattalak, már mentél is előre, folyamatosan a szemébe nézve. Olyan voltál, mint egy élő hadüzenet! Még a poharadat is a földre ejtetted volna, ha nem kapom el! – teszi elém a széles korlátra az üres üvegpoharat. Beharapom az ajkam, hogy került ez hozzá? Én nem emlékszem, hogy elvette volna. Tényleg megvesztem pár pillanatra? – Bocs. Csak kicsit felhúztam magam – mentegetődzöm. – Egyáltalán, miért kellett szóba állnunk velük? – nyöszörgöm nyűgösen. – Egyrészt illendő. Másrészt így legalább már tudják, mit keresek itt.
– He? – kérdem, lehetőség szerint értelmesen. – Ezek után hihetik azt, hogy csak téged akartalak bemutatni apád ellenségének, azaz nem kell nekik tovább törni a fejüket, mi a valódi célom. Ez pedig nagyon hasznos a számunkra! Persze. Igaza van, mint általában. Ezt meg is mondom neki, mire csak megrázza a fejét. – Hagyd el! Sétáljunk egyet a kertben! – hív, és a szemén látom, túl vagyok a nehezén. Örömmel követem. Körbejárjuk a szökőkutat, aztán kavicsos sétányokon tekergünk, de nem távolodunk el nagyon a kastélytól. Végül visszamegyünk az egyik teraszra, leülünk, Lui pedig két pohár ásványvizet hoz a közeli bárpulttól. Lassan lefetyelem a jéghideg, citromkarikával díszített italt, aztán hirtelen megvillan valami a szemem szegletében. Hökkenten fordulok oda, de nem tévedtem, a kert felől Christian közeledik. Lassú ügetésben, egészen a terasz lépcsőjéig, ahol lépésre vált. Nyelve lóg, lompos farkát ütemesen csóválja, és amúgy is igyekszik minél barátságosabb pofát vágni. Persze észrevesz, de tüntetően rám sem bagózik, inkább elcselleng a vendégek között. Nem kell sokat lófrálnia, míg talál pár neki tetsző balekot. – De édes kutyus! – sóhajtja egy tarka szárnyú, erősen festett szemű pillangó. – És milyen nagy! Szerinted milyen fajta? – kontrázik a társaságában ácsorgó, nagyon spiccesnek tűnő Seherezádé. Christian persze több biztatást már nem is vár, odadörgöli a fejét a pillangó lábához, és ha már ott van, megpróbál belesni annak miniszoknyája alá. – Na, feldöntesz, kutyuska! – kacag a nő, és megvakargatja bátyám nyakát. – Egész aranyos vagy, kispofa! Hol a gazdid? – gügyög neki Seherezádé is, hát Christian lábat vált, és megkísérli belefúrni az orrát a keleti selymek és slafrok kavalkádja alá. Közben meg lelkesen csóválja a farkát, és csillog a szemében a jókedv. A perverz disznó! Szívem szerint odamennék hozzá, és jól felpofoznám, de vajon mit szólna hozzá a mellenem ülő férfi? – Lui, Frank végül is hol van? – kérdem hirtelen. – Nem tudom. – Csak azon gondolkodom, hogy ha esetleg a hülye bátyám otthagyja, akkor talán veszélybe kerül – vetem fel, miközben a szóban forgó „hülye báty” éppen négy tappancsát feldobva dögönyözted magát a két nővel. De szeme résnyire nyílik, rámvillan a zöld tekintet. – Frank tud vigyázni magára – jegyzi meg Lui, és Christian ismét becsukja a szemét, de én nem nyugszom meg ennyitől. – Ha elcsavargott mellőle, letépem a fülét! – rázom meg ökölbe zárt kezem, mire bátyám hasra fordul. De többet várni tőle dőreség, nem szakad el az őt kényeztető párostól, nyelvlógatva élvezi, hogy a füle tövét vakargatják. – Christina, annyira még a bátyád sem lehet felelőtlenül ostoba, hogy csak úgy otthagyja valahol!
– De mennyire, hogy lehet! – kontrázok, mire Christian nehézkesen ülésbe tornázza magát, majd hatalmasat ásít. Hófehér agyarai jelentőségteljesen megcsillannak az éjszakában. Na jó, hagyjuk ezt a témát. Annál is inkább, mivel Lui sem tulajdonít nagy jelentőséget a kérdésnek, más jár a fejében. – Frank miatt kevésbé aggódom, mint például érted!– int le, és az órájára pillant. – Lassan itt az ideje, hogy megkeressem Leonardót. Te addig mit csinálsz? – Én addig mondjuk melletted sétálok, mosolyogva, kezemben pezsgőspohárral – szögezem le gyorsan. – Miért is akarnál kimaradni az életveszélyből, igaz? – áll talpra Lui, gyorsan követem, mellé sorolok. Bátyám is érdeklődve mozgatja meg a fülét az „életveszély” szó hallatán. – Nem hagylak egyedül belerohanni a veszélybe! – húzom fel az orrom. – Rendben, gyere, de pezsgőt nem kapsz, mert még azt is magadra öntenéd! – szögezi le Lui, aztán a karját nyújtja, visszavezet az álarcosbál forgatagába. Mögöttünk, mint fekete árnyék, hatalmas farkas, az én egyetlen testvérem kocog. * * * Amint belépünk az épületbe, ismét körülölel a tömeg, emberszag és alkoholbűz, zene és fecsegés. Lesütöm a szemem, erősen belekapaszkodom Luiba, és hagyom, hogy vezessen. Mert ő persze fel sem veszi a körülöttünk zsongó káoszt, céltudatosan tör előre. Néha-néha megáll, odaköszön pár ismerősnek, vált velük néhány kedves szót, ám mindenhonnan hamarabb elbúcsúzik, mint hogy túlzottan elfajulna a helyzet. Magam mindössze sétálok mellette, végtelen passzivitásom csak akkor rebben tova, amikor Christian, aki eddig nyugisan követett, hirtelen eltűnik az egyik asztalt fedő, földig érő abrosz alatt. Idegesen pillantok körbe, mi elől menekül, de semmi veszedelmeset nem veszek észre. Ám mielőtt továbblépnék, Lui megérinti a könyököm. – Odanézz! Engedelmesen nézek, majd majdnem összerogyok, amikor két álarcos banditában felismerem a szüleimet. – Hát ilyen nincs! Mit keresnek itt? – Talán mulatni jöttek – von vállat kevés meggyőződéssel Lui, majd vesz egy mélyebb lélegzetet, ahogy megszületik a lelkében az elhatározás – Nos, lehet, hogy szégyen, de nem ismerem személyesen a volt rendőrfőnököt. Bemutatnál? Leesik az állam. – Muszáj? – nyögöm önkéntelenül. – Nem hiszem, hogy elkerülhetjük – sóhajt, és legnagyobb megdöbbenésemre halovány aggodalom-szag üti meg az orrom. Luit idegesíti,
hogy beszélnie kell a szüleimmel? Persze, nincs egyedül. – Dehogyisnem, elkerülhetjük! Ott az ajtó, kifele! – javaslom, és indulnék is, de a férfi karon fog, visszahúz. – Muszáj odamennünk, már észrevettek minket. És tényleg, apám engem néz álarca rejtekéből, anyám meg egyenesen csípőre tett kézzel szemlél. Na jó, nézzünk szembe velük! Felöltöm legkislányosabb mosolyomat, és merészen odamegyek hozzájuk. – Sziasztok! – köszönök vidoran, aztán bemutatom az engem kísérő férfit. – Lui Vang, újságíró. Lui, ők a szüleim. Őseim kedélyesen veszik tudomásul a tényt. – Lui Vang? – emelkedik a magasba apám szemöldöke. – Emlékszem a fojtogatós sorozatgyilkosról út cikkeire, fiatalember, mondhatom, sokat rontott velük a rendőrségről alkotott összképen. Csak így, bele a férfi arcába, akinél én már napok óta igyekszem bevágódni! De anyám még rosszabb! – Ugyan, Karl, azok nagyon remek cikkek voltak, én mindet elolvastam, és tényleg tetszenek! – bizonygatja, majd Lui felé fordul. – Azt hallottam, pár napja maga is ott volt a mi kislányunkkal, amikor olyan felelőtlenül részt vett Carlos Marcia letartóztatásában, érdekes véletlen, hogy most is együtt vannak! Nos, az „ő kislányuk” ennek hallatán szeretne elsüllyedni. – Valóban, így alakult – válaszol Lui visszafogottan, és szavamra, lényegesebben feszélyezettebbnek tűnik, mint amikor, alig fél órája, a város legrettegettebb maffiavezérével beszélt! – Tulajdonképpen örülök neki! Jó, ha van mellette valaki, aki visszafogja, hiszen néha olyan felelőtlenül meggondolatlan! Így anyám. Na, ide már tényleg csak a nagyharang hiányzik, és seperc alatt összeadna a pasassal! – Mi a fenét kerestek itt? – vetem magam gyorsan közbe, mielőtt esetleg szóba hozza óvodáskori képeimet vagy az esküvői menüt. – A rendőrségi árvák alapjának a nevében jöttünk. Amióta nyugdíjba vonultam, több időm van az ilyen karitatív szervezetekre! – hamukázik atyám, és megigazgatja övét. A széles bőrcsíkon két jókora játékpisztoly lóg, de a mozdulat nyomán meglibben zekéje, látom, rajta a hónaljtok. Tehát nem én voltam az egyetlen, akinél csődöt mondott a fémdetektoros ajtóőr. – Meg reménykedtünk, hogy összefutunk veletek is – bólogat anyám, gyors ellenőrzés, ő sem fegyvertelen. Egyáltalán, volt bárki, akit lekapcsoltak az ajtóban fegyverviselés címén? – Christiant nem láttad? – Nem látom – szögezem le gyorsan, és ez igaz. Nem látom, csak hallom, ahogy a közeli asztal alatt szuszog, és azt is csak sejtem, hogy magában jót röhög rajtam. De nem buktatom le a piszok dögöt, nagy letolást kapna. Anyám mindig is embernek szeretett látni minket. – Talán a kertben kódorog... – hagyom nyitva a mondatot, de feleslegesen hamukázom, az őseim perfektek
belőlünk – Persze, a kertben! – legyint anyám, és vet rám egy lesújtó pillantást, majd elmosolyodik, és ismét Lui felé fordul. – És, meg lehet tudni, hogy mivel foglalkozik mostanában, fiatalember? Erre pedig nem lehet azt mondani, hogy éppen egy alig hivatalos vádalkut igyekszik kötni Dirak belső emberével, teljesen grátisz, ami közben megeshet, hogy agyon fogják verni. No, de erre a kérdésre nem is nekem kell válaszolnom, és szerencsére Lui még ezt is képes szalonképesen megfogalmazni. – Nos, mostanában leginkább a szervezett bűnözés elleni küzdelemről igyekszem átfogó képet rajzolni, ami minden valószínűség szerint kedvezőbb lesz, mint amit a kedves férje által említett cikksorozat sugallt, elvégre a rendőrség maffia- és drogügyben tett erőfeszítései lényegesen jobban koordináltak, és ennek kapcsán határozottan hatékonyabbak is, mint amilyeneket a fojtogatós sorozatgyilkos elfogásán dolgozó nyomozócsoportnál tapasztalhattam – válaszolja. Egy szuszra, megakadás nélkül. Büszkén villanok körbe, az ősök ugyan nem maradtak le túlzottan, de azért hagyok nekik pár másodpercet a felzárkózásra – Igen, Lui ezen dolgozik, és ezért nekünk most még beszélnünk kell pár emberrel! Szóval... – pislantok a szabadságot jelentő ajtó felé, és mázlim van, megkapom az áldást a távozásra. – Akkor nem is tartóztatunk titeket tovább! Hiába, az ember kénytelen belátni ötven után, hogy már csak akadálynak jó! – sóhajtja anyám, és apám is búcsúzik. – Menjetek! De azért szakítsatok időt a télikert megtekintésére – jegyzi még meg, szemem értetlenül tágul kétszeresére, mit akar ezzel, de csak komor, kurta magyarázatot kapok. – Merthogy gyönyörű. De a hangja hideg és zord, nem így szokott beszélni a gyönyörű dolgokról. Ám kérdezni nincs idő, Lui udvariasan elköszön, majd távozunk. Elgondolkodva kísérem az ajtóig, és csak a kővetkező teremben szólalok meg. – Lui, keressük meg azt a télikertet! – Nem kell keresni. Hátul van, amikor sétáltunk, láttam, bár csak távolról. Miért, szerinted mit akart mondani az apád? – Nem tudom. Nem tudom, de sejtem. És a fene essen beléjük, hát nem képesek most is egy lépéssel előttünk járni? Hiába a lila rizsa az ötven évről meg a rendőrségi árvákról, tuti, hogy ők többet tudnak a Luira rásózott feladatról, mint amit én valaha sejteni fogok! Észveszejtő dolgokra képesek az ember ősei! Csodálkozó fejcsóválással kísérem Luit, és hamarosan bizonyosságot szerzek csúf gyanúmról, amikor is a télikert előtt, egy kókadozó pálma törzse mögül elénk lép egy lomha medve. – Lui, jó, hogy idetévedtetek végre! – dohogja felhúzva az arcát teljesen fedő álarcot, bundája alól fényképezőgép kerül elő. – Mi van, Frank?
– Leonardo már vagy egy órája bent van a télikertben, és rátok vár. Nem hiszem, hogy még sokáig bírja türelemmel! – magyarázza az általam kedvelt férfi tettestársa, Lui arca elborul. – Miért nem szóltál? – Szóltam! Elküldtem értetek Christ, nem talált meg titeket? Összeszűkült szemmel fordulok, mögöttünk egy fekete árny beleolvad az éjszakába, csak egy kurta, zöld csillanást hagyva maga mögött. „Bolhás korcs” formázza a szám hangtalanul, aztán felhagyok az árnyékkal folytatott, egyoldalú fecsejjel, és visszatérek a civilizált társalgási formákhoz. – Akkor most bemegyünk? – érdeklődöm aggodalmasan. Frank vállat von, Lui állához emelt ököllel töpreng, végül megrázza a fejét. – Kénytelenek vagyunk bemenni! Hát legyen, tovább! – Frank, te hátra maradsz, és ha mi bajba kerülünk, akkor segítséget hozol – közli Lui a haditervet. – Christina apja a nagyteremben van, a legjobb, ha egyenesen hozzá mégy, ő biztosan tudja értesíteni a házban tartózkodó rendőröket. – De minden aprósággal ne rohanj hozzájuk! – kérem még, hiszen milyen ciki is, ha segítséget kell kérnem tőlük! – Mit nevezel apróságnak? – érdeklődik Frank, ráérezvén a lényegre. – Ha mondjuk már koncolnak titeket, az nagyobb bajnak számít? – A te értékítéletedre bízom! – legyint nagyvonalúan Lui, majd kinyitja a télikert ajtaját. – És Frank, ne csinálj felelőtlen ostobaságokat! – Bagoly mondja... – hallom még, ahogy besietek az újságíró után a télikertbe. Körbenézek, magasra nőtt saláták néznek rám vissza, széles leveleiken zsíros izzadságként ül és ragyogó cseppekben gyűlik a víz, monotonon kopogva hullik alá a trágyaszagú földre. Beleszimatolok a páratelt levegőbe, ezerféle finom aromát választok szét, bár hiába strapálja magát a sok egzotikus gaz, mindezen aromák alapja a masszív fűszag, ami itt minden más, értelmes illatot elnyom. Elfintorodom, aztán még visszapillantok, mielőtt hagynám magam mögött becsukódni az ajtót. Nem kell sokat várnom, a minket követő, fekete árny már be is surran, eltűnik a bokrok között. Nincs könnyű dolga, mert itt mindenfelé ügyesen elhelyezett lámpák égnek, szépen kiemelve a különböző, rondábbnál rondább virágokat, és egészen a fold közelébe száműzve a megnyugtató, biztonságos sötétséget. Szóval, itt kéne meglelni ezt a Leonardót. – Gyere! – fog kézen Lui, és jobbra-balra nézelődve nekivág az egyik, kaviccsal felszórt ösvénynek. Belemerülünk a mesterséges dzsungelbe. Engedelmesen követem, mélyeket lélegezve, de nem kell sokat keresnünk a soros gazembert, hamarosan megleljük egy kis lugasban. Nos, vannak olyan bűnözők, akik első ránézésre teljesen ártatlan, tisztességes
embernek tűnnek. A szóban forgó Leonardo nem ilyen. Szavamra, még talán én is megijednék tőle, ha hirtelen elém lépne egy árnyékos sikátorból. Mélyen ülő szemek, erős borosta, szerteszét álló fogak. Bár nyilván az a pár pohár szesz is rontja a képet, amit a lehellete alapján megivott a közelmúltban. – Jó estét! – udvariaskodik Lui, és leül a pasassal szembe, a kis asztal másik oldalára, de hiába strapálja magát. – Te meg ki a halál vagy? – mordul rá durván Leonardo. Pillanatra kedvem lenne alaposan pofán csapni, de aztán hagyom. Inkább csak állok a lugas bejáratánál, szemlélődöm, bele-beleszimatolok a tespedő levegőbe. Várok és vigyázok, hogy ne lephesse meg senki a két beszélgető felet. – Lui Vang vagyok. – Az újságíró? – kerekedik el a fószer szeme. – Nem az újság miatt vagyok itt. Tegnap Lane Aratto kért meg, hogy jöjjek el, és nézzek szét egy kicsit. Beszéljek pár emberrel. – Tele a ház zsarukkal! Miért civilt küldtek, he? – Ne aggódjon, én most Olef Olsen nevében beszélek, méghozzá nagyon szabadon. Egy civil elfelejthet pár kellemetlen rendszabályt, amit minden rendőr kénytelen megtartani. Leonardo összeszűkült szemmel hallgatja az érveket, aztán lebiggyeszti az ajkát. – Mi az ajánlat? – A szokásos. Az ügyészségnek szüksége van egy erős tanúvallomásra, hogy Dirak végleg rács mögé kerüljön, cserébe pedig ejtik ön ellen a vádat, továbbá védelmet, új arcot, új életet kínálnak. – Ó, értem – bólint Leonardo, buzgósága egy eminens tanulót idéz. – A részletek? – Én nem tudom a részleteket – rázza meg a fejét pillanatnyi habozás után Lui, a szemén látom, veszélyt érez. Beleszimatolok a levegőbe, de hiába, csak virágszagot érzek, meg a nedvesség undok nyálkája kúszik fel az orromba. De fülem még itt is megbízhatóan segít, valahol ajtó csapódik, több is, a huzat megmozgatja a párás levegőt. – Ez pedig nekem kevés, mondj többet – horkan fel közben Leonardo. – Ez már nem az én feladatom! – szögezi le gyorsan Lui, és felállna, de a pasas megragadja az asztalra támaszkodó kezét. – Várj, firkász! – emeli meg a hangját, ám ennek ellenére is tökéletesen hallom, megtelik emberekkel a környék. – Mire várnék? Részemről befejeztem – visszakozik Lui, de a fickó nem engedi, szorosan tartja a karját. – A válaszra várj! Meg kell gondolnom! Másik lábamra helyezem a súlyt, idegesen körbe pillantok. – Lui, mennünk kell! – Nem érdekel a válasz sem? – kérdi Leonardo, csúfan elmosolyodva, és
másik kézzel is ráfog Lui karjára. – Nem – feleli Lui, és igyekszik kiszabadítani a kezét, már majdnem dulakodnak. Eh, hát mire várok még? És már lépek, hogy szakadjon a feszültség, törjön az a kéz, ami veszedelembe húzza a szeretett férfit, ám Lui rámnéz, kék szeme most erőszakoltan nyugodt, visszarettent végtelensége. – Menj előre, Christina! Ez parancs, amit nem szándékozom megtartani, de sarkon perdülök, mivel mögöttem nagyot reccsen az egyik saláta. Kezem ökölben, a dzsungel fölém borul, emberek csörtetnek benne. Sok ösvényen jönnek, láthatóan ismerős nekik a terep. – Christina, ez csapda, menj már! – ismétli Lui. – Nem – fordulok vissza felé, őt még mindig fogva tartja Leonardo. Megteheti, hiszen erős ember, de azért ahhoz gyenge, hogy velem felvehesse a versenyt. Egyszerűen vállon ragadom, majd bependerítem a lugas mélyére, aztán Lui mellé állok, biztatóan elmosolyodom. – Nem hagylak itt – súgom jókedvűen a fülébe, aztán már ha akarnám, se tehetném, körülvesznek minket a fekete öltönyös idegenek. Fegyverek villannak, Leonardo nehéz mozdulattal tápászkodik fel az asztal alól, letörli a szája szegletében összegyűlt vért. – Ezt nem úszod meg szárazon, te kis ribanc! – sziszegi, és hozzám lép. Felkészülten várom, lássuk, mire képes, ám hirtelen Lui elém kerül, közénk áll. – Hagyd, Leonardo, erre nincs időd! Hideg hangja nem csak a pasast hőkölteti meg, én is kijózanodom. Nem, nem hagyhatom, hogy itt verekedés legyen, abba Lui bizonyosan belehalna. Túl sok az ember, legtöbbjüknek kezében pisztoly. De hát nem is kell nekem semmit se csinálni, Frank már biztosan elsietett segítségért, meg hát Christian is itt lófrál valahol, ha nagy a baj, majd közbelép! Nekem semmi más dolgom nincs, mint nyugton maradni, illetve megvédeni az általam annyira kedvelt újságírót! Aki jelenleg igenis bajban van, mivel Leonardo az első meghökkenés után összeszűkült szemmel lép mellé, megragadja az ingét. – Miért nincs nekem időm összetörni az arcodat, te mocskos firkász? – Dirak már biztosan türelmetlen. Már egy órája vársz ránk itt, a főnököd pedig nyilván ideges, hogy azóta nem jelentkezel, tekintve, miféle feladatot bízott rád – feleli Lui, a legcsekélyebb idegesség nélkül. Leonardo csúfan elvigyorodik. – Na, mifélét? – Megvárni a rendőrség emberét, aztán amikor az illető megjelenik, hozzá kísérni. Csak tudod, ha sokat késel, Dirak talán arra fog gondolni, mégis inkább átálltál. Én a helyedben ezt nem kockáztatnám meg. Leonardo felmordul, arcáról eltűnik a vigyor. De győz az esze, hiszen csak nem véletlenül lett Dirak bizalmas embere. Ellöki Luit, int az embereinek, aki
körbesereglenek minket. – Tényleg pimasz vagy, firkász, de vegyél vissza az arcodból a főnök előtt! – Nem aggódom miatta, tudom, mit akar tőlem – feleli Lui, aztán kis szünetet hagy, de Leonardo nem felel, hát folytatja. – Vagy te ezen még nem gondolkodtál el? Ennyire ostoba lennél? A feltett kérdésre nincs válasz, egy fickó megragadja a karom, hátra csavarja, vezetni kezd. Előttem Luit kísérik hasonló módon, köztünk Leonardo. Elhagyjuk a télikertet, de nem az egyik fényesen megvilágított ajtón, hanem egy diszkréten megbújó kijáraton át. Pinceszagú betonfolyosón haladunk, fejünk felett nyirkos cseppeket izzadó vascsövek futnak. A helyiségben kísértetiesen visszhangzik Lui halk hangja. – Mert szerinted, Leonardo, Dirak miért akarja tudni, ki a rendőrség embere, aki vádalkut ajánl neked? Hogy őszinte legyek, ez aztán neki teljesen mindegy, mint ahogy az is világos, hogy semmi, de semmi oka sincs egy rendőrségi emberrel beszélgetni. Hogy mit akar velem, az ezek után könnyen kitalálható – mondja könnyedén, és a következő szünet már meghozza az eredményt, Leonardo megszólal. – Na, mit akar veled? – kérdi mogorván. – Megölni – veti oda Lui, és kicsit hátra is fordul, hogy a fickó szemébe nézhessen, arcán gúnyos mosoly. Picit megtorpanunk, utána Leonardo int, Luit előre lökik, megyünk tovább. – Nem foglak sajnálni, firkász. – Nem is lesz rá időd – folytatja Lui könnyedén, és most nem hagy időt, azonnal magyarázza is. – Mert aztán az egészet rád kenik, és feldobnak a zsaruknak. Sokat tudsz, Leonardo, és ami még rosszabb, a zsaruk is sokat tudnak rólad. Most még nemet mondtál a vádalkura, de legközelebb? Gyenge láncszem vagy, akitől jobb mihamarabb megszabadulni. Ez az alkalom pedig egyenesen tökéletes. Miközben én győzködtelek, te elvesztened a fejed, és lelőttél, ezt a mesét a zsaruk habozás nélkül el fogják hinni, és nem ismétlik meg az ajánlatot. Kár érted. Az utolsó szó koppan, aztán csend marad, nagy csend, amit csak a folyamatos, sustorgó léptek törnek meg. Lui már nem szólal meg, ha jól sejtem, mindent elmondott, amit akart, Leonardo meg nyilván a hallottakat emésztgeti. Közben elhagyjuk a folyosót, lépcsőn megyünk felfelé, ezt sem a nagyközönségnek szánták, a fal csupasz beton. Odafent apró helyiség, és újabb ajtó, ahol Lui határozottan megtorpan, és ha ez a stratégia, akkor rajta! Magam is megállok, márpedig, ha én megállok, azt komolyan kell venni, hátamra felkenődik pár gorilla. Előttem Lui megfordul, látom égkék szemét, de most nem engem néz, Leonardo tekintetét igyekszik elkapni. – Ha továbbmegyünk, akkor mind a kettőnknek vége. Aztán csend, hosszú és ideges. Állunk. Leonardo erősen verejtékezik, érzem a szagán, hogy nagyon aggódik. Amit Lui előadott, az tiszta és érthető volt. Valószínűleg igaz is. De most valahogy nem tudok örülni az újságíró végtelen
éleslátásának, amivel ezt mind kikövetkeztette. Most félek. Mert ha ez így igaz, akkor minket meg akarnak majd ölni. Én pedig nem fogom hagyni, bármi áron megvédem a férfit, akit igenis szeretek. Túl fogjuk élni. Túl fogjuk élni, hiszen ki állhatna meg előttem, ha Holdtestvér ereje segít? Igen, túl fogjuk élni, de közben jó eséllyel fény derül a sötét titokra, amit eddig sikerült megőriznem. És utána? Mi lesz utána? Ó, hát nem lehetne ezt elkerülni valahogy? Hol késik Frank, hol kódorog a bátyám? – Tehát azt javaslod, firkász, hogy ne menjünk tovább. És mit javasolsz még? – szólal meg nagy sokára Leonardo, ami akár azt is jelentheti, hogy Lui meggyőzte, ám ettől még nem oldódik gyomromban a csomó, még nem vagyunk túl a nehezén. Lui válasz helyett csak körbeint a fejével, a célzás világos, ez nem a gorillák fülének való, ezzel óvatosan kell bánni. – Kifelé! Várjatok meg az ajtó előtt! – küldi el a búsba őket Leonardo. De ahogy vártam, az emberek nem mozdulnak. – Mondom, várjatok kint! Semmi, kezem lassan ökölbe szorul. – Azt mondtam, kifelé! – kiabál immár Leonardo – Sajnálom, főnök. Dirak úr azt mondta, mindenképpen kísérjük elé a zsaruk emberét. Veled együtt, főnök – szólal meg az egyik, és a fegyverek megemelkednek, immár nem csak engem és az újságírót tartva sakkban. Tehát nem úszhatjuk meg. De talán Frank, esetleg bátyám időben közbelép, imádkozom magamban, miközben csak beterelnek minket az utolsó ajtón is. Szép szobába jutunk, puha szőnyeg, csinos selyemtapéta, néhány klasszikus stílusú karosszék, egy asztal a fal mentén Az összhatást mindössze a sötét öltönyös, hullaelegáns Dirak rontja, aki hű gorilláinak körében vár ránk. – Micsoda véletlen, hogy újra találkozunk! – köszönti Luit, aztán rám is vet egy pillantást. Leonardóról tudomást sem vesz. – Kár, hogy nem tartotta magát távol ettől a szenzációtól, hiányozni fognak azok az éles hangvételű cikkei! – Majd lesz más, aki megírja őket – hagyja rá Lui, és bár hangja, arca nyugodt, de az illata, az elárulja. Fél, tulajdonképpen fél, és ez iszonyú haragra hangol. Hát kik ezek a pojácák, senkik, ostoba majmok, mit képzelnek magukról, hogy fenyegetni mernek engem és a kedvesemet! Ráadásul pont ezen az éjszakán, mely már majdnem teljesen Holdtestvéré! Tisztán érzem, valahol, az ablakon túl izzik éles fénye, ezüst ragyogásában káprázik a szemem, és kiszárad a szám. Érzem hatalmát, hatalmunkat, és nehéz nemet mondanom hívó szavára. Mire várok még, miért hagyom ellenségemet nem létező hatalmát fitogtatni, miért nem harcolok, ha egyszer én vagyok az erősebb? De nem, erre gondolnom sem szabad, ez semmi jóra sem vezet! Várnom kell, hátha megjön Frank, Christian vagy akárki, és megóv attól, hogy ismét öljek, ismét emberek pusztuljanak karmos mancsaim között, és hogy eláruljam való
énemet Lui előtt! Hát veszek egy mély lélegzetet, pillanatra még a szemem is lehunyom. Amikor ismét szétnézek, már nyugodt vagyok. Nem úgy Leonardo! – Figyelj főnök, ez a firkász sokat beszélt, de én egy pillanatra sem hiszem, hogy igazat! Azt magyarázta... – Tudom, hogy mit magyarázott, Leo, és van egy rossz hírem – néz emberére Dirak, arcán őszintének ható szánalom. – Igaza volt. Szóról szóra igaza volt! Leonardo nagyot nyel, széttárt kézzel magyarázni kezd. – De főnök, régóta dolgozom neked... – Túl régóta, csak hogy Lui Vangot idézzem – vet egy kedélyes pillantást az újságíróra Dirak, majd ismét Leonardo felé fordul, még oda is lép hozzá. – Túl sokat tudsz, és túl sokat tudnak rólad a rendőrök. Ezek után... – Zsaruk – szól közbe hirtelen Lui, minden szem rászegeződik. Diraké kifejezetten csodálkozva, és nincs egyedül, én sem értem, miért számít ez bármit is. – Nem a rendőrök, hanem a zsaruk kifejezést használtam – folytatja Lui a beálló csendben. – Csak a pontosság kedvéért – szögezi le, Dirak pedig ellép Leonardo mellől az újságíró elé, aki megakadás nélkül folytatja: – Az pedig, hogy mi jön ezek után, nos, az nem tartozik civilekre. – Ki számít itt civilnek? – kérdez vissza a maffiavezér, ajkain halovány mosollyal. – Hunter kisasszony – dobja be könnyedén Lui. Pislognom kell, úgy zavarba jövök, erre nem számítottam. Mert lássuk be, nekem ez csak játék, én csak egy titkot veszthetek. Egy súlyos titkot, de semmi többet. Ezzel szemben Lui most veszélyben tudja az életét, valós veszélyben, és mégis, min töri magát? Azon, hogy engem kimentsen! Szívem szerint hálásan megcsókolnám, ám erre itt most nincs lehetőség. Mert ha ő engem ment, akkor rám marad a dolog azon része, hogy vele törődjek, sőt, nem is csak vele, hanem inkább kettőnkkel, mert én bizony nem hagyom elveszni azt a csekély lehetőséget, hogy esetleg, talán később még egyszer átölel, úgy, mint ma délután... Eh, fenébe a világgal, nem félem sötét fenyegetését! A helyzet világos; semmiképpen sem hagyhatom, hogy Luinak baja essék, mint ahogy titkom is meg kell őriznem, leginkább azért, hogy ne gyűlöljön meg, hogy ne féljen még egyszer megcsókolni, átölelni, szeretni engem. Nehéz, majdnem lehetetlen feladat, de meg fogom próbálni, mert mindent akarok, kompromisszum nélkül, ez az éjszaka már majdnem az enyém, sikerülni fog, döntök, és keskenyre szorítja ajkam az indulat. Körülöttem pedig folytatódik a küzdelem Dirak és Lui között. – Maga szerint a kisasszony civil? Pont ő, a rendőrfőnök lánya? – értetlenkedik a maffiavezér. – Csak és kifejezetten ő. Őt jobb lenne kihagyni ebből. – Csak mert esetleg az édesapja...
– A bátyja – szól közbe ismét Lui, amivel ismét meglep mindenkit a szobában. Dirak sem érti. – Mi van a bátyjával? – kérdi magasba szaladt szemöldökkel. – Van egy remek montázsom Christian Hunterről – kezd el magyarázkodni Lui. – Carlos Marcia letartóztatásának az éjszakáján készítettem. Annak a Carlosnak, akinek az emberei állítólag kivégezték Kolumbiában. De félmunkát végeztek, csak felidegesíteni sikerült, úgyhogy visszajött, és pontot tett a történet végére. Ki akarja próbálni, milyen, amikor a húgát bosszulja meg? Hm, érdekes eszmefuttatás, és ráadásul teljesen korrekt. Christian nem is olyan rég azt mondta nekem, hogyha meghalnék, megkeresné, aki megölt, és megfojtaná a beleivel. Persze Dirak ezt nem tudja. – Jól értem, most valami őrült fegyverbolonddal fenyegetsz, firkász? – kérdez rá, majdnemhogy undorodva. – Christian Hunter valóban őrült – folytatja Lui, és csak egyetérteni tudok vele. – Olyan fajta, aki nem mérlegeli a következményeket. Nem csak visszajött Dél-Amerikából, de azóta kocsistól szakadékba fordult itthon, és túlélte, aztán végiglátogatta Carlos kocsmáit, csak hogy összeszedjen némi elrejtett kokaint. Ja, és ezt mindenféle hivatalos támogatás nélkül, sőt, Olef Olsen határozott tilalma ellen tette. Őrült idealista, akit nem kötnek rendszabályok, aki fütyül a törvényre, és ebben nagyon különbözik az apjától. Én nem ölném meg a húgát. Nos, Lui, mint mindent, ezt is kristálytisztán látja, sőt, képes úgy előadni, hogy még Dirak is belegondol a lehetőségbe. Nem hiszem, hogy el is hiszi, de belegondol, legalábbis a homlokán megjelenik a töprengés vonta első barázda, az újságíró pedig nem habozik tovább ütni a vasat. – Engedje el Christinát. Úgysem fog tanúvallomást tenni, annál jobban félti az életét. Ráadásul semmit sem látott, és ha most átviteti a szomszéd szobába, akkor semmit sem fog látni. Holnap reggel pedig elengedi, és kész! Magának úgyis lesz vagy fél tucatnyi tanúja, akik eskü alatt vallják, saját szemükkel látták a történteket! – fejezi be. Dirak pedig lassan, végtelenül lassan bólint egyet. – Tegyük fel, hogy igaza van, Lui Vang – jegyzi meg hezitálva, majd felém fordul. – De vajon a kisasszony is felfogja, hogy hallgatnia kell, mert hogyha beszél, akkor már másnap meghal? Hülye kérdés. Egy pillantás Lui felé, a kék szemek szinte könyörögnek, használjam ki a lehetőséget, meneküljek! Persze, most úgy kéne tenni, mintha félnék, sírni és nyöszörögni egy kicsit, és akkor talán, esetleg tényleg elengednének. Na de erről szó sem lehet! És bár fáj, hogy porrá zúzom a Lui által szépen felépített tervet, ám ennek ellenére egyetlen szóval megadom neki a kegyelemdöfést. – Frászt! A bejelentést mély csend követi, már nem is merek Luira nézni, végtelenkék szemében ég a fájdalom és a szemrehányás, amit nem bírok látni. Inkább Dirak
felé fordulok, még el is mosolyodom. – Tudja, hogy nem kímélheti meg az életemet. Hallgasson a józan eszére, ha elenged, csak annyit ér el vele hogy holnap a bátyám nem magában jön felégetni ezt a kastélyt, hanem én is elkísérem! Én is ott ültem abban a kocsiban, ami a szakadékba borult, én is ott voltam Carlos letartóztatásánál, és előtte azokat a kocsmákat sem egyedül járta végig Christian! Itt most engem is meg kell ölnie! – követelem, szememben lángol Holdtestvér fényének ragyogása, tekintetem találkozik a maffiavezér tekintetével, összeakaszkodunk. Fekete kútba nézek, mélyén tiszta csillogás, nem homályosítja sem félelem, sem ostobaság, ő is érzi a kihívást, nem hátrál meg. Hosszan állja szemem zöld lángolását, de nem könnyezek, nem fordulok el, mert győznöm kell, tovább! És nincs, aki ezen a földön megálljon előttem, Dirak előbb csak pislog párat, majd óvatosan megrázza a fejét, félrenéz. – Kár magáért, Christina Hunter. De tényleg nem hagyhatom életben – suttogja, nekem vagy talán magának, mindegy. Aztán gyorsan sarkon fordul, a következő szavalt már embereinek szánja. – Minden megy tovább az eredeti terv szerint. A nagyteremben leszek, ha kész vagytok, azonnal szóljatok! Viszontlátásra! – köszön még hadarva, de hátra sem néz, megy, fut, fusson! Most nem mehetek utána, leginkább, mert az egyik gorilla hátracsavarja a karom, aztán félrehúz, hogy a többieknek legyen elég helye. Leonardo küzd, pedig nem is az ő életéről van szó, megpróbál kiszabadulni, ketten tartják vissza, méghozzá sikeresen. Mögöttem is áll egy ember, egy meg Luit tartja, összesen négyen vannak. Nem sok, a többiek követik a maffiavezért, lépteik lassan elhalnak a szomszéd szobában. Kicsit várunk, hogy végleg egyedül maradjunk, hogy a nagy Diraknak legyen alibije. Persze, lent lesz a bálon, emberek között, amikor idefent kivégeznek minket! Lassan telnek a másodpercek, izzadság fut le a halántékomon. Hol van Frank, hol van Christian? Nos, nagyon úgy néz ki, nekik már nem lesz lehetőségük közbe lépni, a mi időnk lejárt. Az utolsó perc semmiben sem különbözik társaitól, egyszerűen csak a Luit tartó gorilla kedvesem fejéhez emeli a pisztolyt, és kicsit hátralép, hogy a szétcsapódó vér majd ne szennyezze be a ruháját. Lassú a pillanat, ahogy megfeszül a fegyvert tartó kéz, elrugaszkodom, semmit sem számít, hogy valaki visszafogna, a pisztoly elsül belém vágódik a nem nekem szánt golyó. Arccal előre esem a padlóra, és hirtelen fellángol örök kísérőm, a fájdalom. Aztán már nagyon gyorsan történnek a dolgok. Testem feszíti az indulat, talpon vagyok, megragadom a fegyveres ruháját, és falhoz vágom, hogy pozdorjává zúzódik a koponyája. Tovább! Fordulok, a felém mozduló férfit tenyérrel lököm vissza, kezem nyomán beszakad a szegycsontja, szétpasszírozódik a tüdeje, a harmadikat könyököm küldi a padlóra, végleg, a negyedik fegyvert rántana, de Charlie bácsi kése beleszalad a szivébe, az ajtóhoz szögezi holttestét.
És vér csapódik az arcomba, vér mocskolja a falakat, vér folyik a padlón, vérfoltok a ruhámon, vérszag terjed a levegőben, szétfut számban édes íze... Nem! A lábam megroggyan, tétova léptekkel tántorgok az ablakig, kinyitom, vérmaszat marad a kilincsen, kihajolok az éjszakába, és magamba szívom tiszta illatát. Aztán csak állok a párkánynak támaszkodva, behunyt szemmel, mindössze a fülem követi a benti eseményeket. Egy végtelen pillanatig még nagy a csend, aztán Leonardo mozdul, megcsúszik a parkettán, de eléri az egyik ajtót. Futva távozik, kopogó léptei gyorsan elhalnak, kettesben maradunk Luival, aki a másik oldalt áll. Hallom, hogy nekitámaszkodik a falnak, ruhája hozzá-hozzásúrlódik a tapétához. Nehéz a légzése, és nem csak neki. Várunk, hosszan, szótlanul. Nem fordulok el az ablaktól. Aztán megint nyílik egy ajtó, a huzat megmozgatja a vérszagot, megcsap a pincebűz, belép Frank. Döbbenten megáll, felméri a mészárszéket, nyel egy nagyot. – Lui, jól vagy? – kérdi aggódva, amint meg tud szólalni. – Igen – feleli a kérdezett, olyan hangon, ami világossá teszi, hogy nem. De még most sem felejti, hogy újságíró. – Frank, csinálj pár képet, jó? Én most egy kicsit... egy kicsit pihennék – kéri csendesen, aztán kis szünet után mellém biceg. Mögöttem csattog a kamera, Lui mellettem áll, a vállamra teszi a kezét. Összerezzenek, felé fordítom az arcom. Keze a nyakamhoz csúszik, letörli a vért az államról, elmaszatolja az arcomon, félresöpri szemembe hullt tincseimet, vérrel ragacsozza össze a hajam, homlokom. Kék szeme végtelen üresség, nem látok benne semmit, talán csak, mert semmit sem akarok látni. Kicsit előrehajolok, megcsókolom, visszacsókol, lassan elolvad számban a vér íze. – Így is szeretsz? – kérdem, ostoba kérdés, hiszen sosem mondta, hogy szeretne, se így, se úgy. – Így is szeretlek – hagyja rám, és nem tudom, mire gondol. Aztán hirtelen véget ér az egész, és ismét itt vagyok, két lábbal a földön, méghozzá egy vérmocskos szobában, négy holt és két eleven ember között. Elfordulok a holdszínű éjszakától, vissza a valóság felé. Semmi váratlan nem tárul a szemem elé. A hullák még megvannak, közöttük egy álarcát vesztett és nagyon borostás medve áll, kezében fényképezőgép, és buzgón fotóz. Közben kicsit káromkodik, később már kérdez. – Ki a fene csinálta ezt a mészárszéket, és mi a fenének? Ez ocsmányabb, mint az a rohadt vonatbaleset volt tavaly, és véresebb, mint egy Drakula-összes! Mi a fene történt itt, Lui? A kérdezett mellettem áll, a hangja már csaknem normális, ahogy válaszol. – Dirak tudta, hogy ma valaki beszélni fog Leonardóval. A télikert csak csapda volt, ahonnan idevezettek, majd megpróbáltak kivégezni minket. Nem sikerült nekik... – hal el a hangja, tétova pillantást vet rám, aztán a holtakra. – Nem sikerült? Ez nem kifejezés! – rázza a fejét Frank egyre inkább
értetlenül. – Lui, én régóta vagyok a szakmában, de ilyen mészárszéket még nem fotóztam! Ki csinálta, és hogyan? A kérdés csattan, Lui merengve nézi a falon folyó vért, közbevágok, mielőtt túlzottan elgondolkodna a kérdésen. – Én csináltam. Volt egy késem, amit nem vettek el, és amikor azzal voltak elfoglalva, hogy Luit főbe lőjék, akkor volt lehetőségem használni is. Mázlim volt – rázom a fejem, aztán hirtelen átmegyek támadásba. – Mázlim volt, hogy sikerült, hogy élek, hogy Lui él, nem volt sok esélyünk, és mindez miért? Mert te késtél! Hol a fenében lógtál, míg mi itt az életünkén harcoltunk? – csattanok fel a végén. – Én jöttem, ahogy tudtam! – védekezik Frank. – De már a télikertnél megállított két feketeöltönyös. Hogy mit akartak, az már nem derült ki, mert eszméletlen szerencsém volt, egy megvadult kutya keveredett oda valahogyan, és a keletkező káoszból már sikerült meglépnem, fel ezen a lépcsőn, és most itt vagyok. – Ez azt jelenti, nem szóltál senkinek, csak egyszerűen utánunk jöttél, bele az életveszélybe? – kérdez közbe hitetlenül Lui, és végre leveszi a szemét a földön fekvő holtakról, a szerteszét csapódott vérről. Jó ez így, ezek szerint jelenleg túl van azon a kérdésen, hogy mi történt! Persze, biztos vagyok benne, később visszatér még rá, elvégre nem ostoba, rá fog jönni, hogy itt valami nem stimmel, még úgy is, ha nem is látott semmit – nem láthatott semmit, ó, Holdtestvérem, ugye nem látott semmit, én nagyon vigyáztam, ugye nem vétettem el! – de ez a holnap problémája. Most megnyugtat, hogy túl vagyunk a témán, haloványan elmosolyodom, és várom Frank magyarázatát. Ami meglehetősen tömör. – Nem volt rá időm, hogy szóljak – von vállat a pasas. Fapofával, szemrezzenés nélkül, medvének öltözve négy hulla között, kezében elmaradhatatlan fényképezőgépével. Isten hozott a klubban, jó barátom, őrültek, gyilkosok és felelőtlen, hebrencs, önveszélyes elmebetegek között! Vélem én, és Lui is hasonlatosan láthatja, legyint, és továbblép, illetve biceg. Hiszen még nem én véget a móka! – Jó, spongyát rá, ami megtörtént, azon nem lehet segíteni, és most még sok dolgunk van. Először is riasztani kell a rendőröket. Ez itt rájuk tartozik, és az is fontos, hogy ők érjék utol hamarabb a menekülő Leonardót, ne Dirak emberei. Azaz gyerünk! – int az egyik ajtó felé, és indul is. Világos, az igazi hajsza most kezdődik, gyerünk, tovább! Már lépek, amikor tompa morranás szól utánam. Megtorpanok, a télikertbe vezető folyosó fekete torkában zöld szempár villan. Mi a fenét akarhat bátyám? Arccal felé fordulok, aztán visszanézek, a távozó két férfi után. – Lui, jobb, ha én itt maradok, és biztosítom a helyszínt! Kedvesem már a szemközti ajtóból fordul vissza, értetlenül néz rám. – Mit kell ezen biztosítani?
Hát körülbelül semmit, de jobb nem jut az eszembe hirtelen. – Nem hagyhatunk négy hullát őrizetlenül! – Nem fognak elszökni a zsaruk elől! – szögezi le Lui, már megint remekül látva a lényeget, de mivel csak nem mozdulok, csendesebben folytatja. – Nem örülnék neki, ha egyedül itt maradnál! Már majdnem kibököm, hogy engem nincs miért félteni, aztán csak elharapom a kibukni készülő mondatot. – Ne aggódj, nem lesz baj! Rövid szünet, hosszú sóhaj, majd Lui megértően fejet hajt. – Jó, ha maradni akarsz, akkor maradjunk. Frank egyedül is... – Nem! – vágok közbe idegesen. – Menj nyugodtan! A végén még lemaradsz a lényegről, és akkor szerencsétlen Leonardóról még egy poszthumusz cikk sem jelenik meg! – dobom be kétségbeesetten, és a „cikk” kifejezés meghozza az eredményt, Lui égkék szeme elvész a végtelenben. – Igazad van. Majd lent találkozunk, ha megjön a híradós stáb – morogja még, aztán megy, viszi a saját kényszerképzete, magam maradok négy halottal. Illetve, nem teljesen magam, a szemközti ajtón véres pofájú, éjfekete farkas suhan be a szobába. Tekintete lomhán körbe jár, de most már egyedül vagyunk, hát megropogtatja csontjait, és lassan két lábra áll, magasra tornyosodik. Pofája félig-meddig még farkas, teste inkább emberi, csak épp majd két méter magas, és foltokban szőrcsomók borítják. Rámvillantja a fogait, szemrebbenés nélkül állom tekintetét. A fiú láthatóan ideges, de hát nincs ezzel egyedül, és nekem még okom is van haragudni rá! – Mi van, bátyuskám, most mit akarsz? – nyitok ingerülten, rövid hallgatás után. – És hol a fenében késtél, amikor szükség lett volna rád? – Itt, szükség, rám? – kérdez vissza lomha nyugalommal. – Hiszen itt egyedül is rendet tettél, nem kellenem én ide! Egyedül is elbírsz négy emberrel, vagy talán többen is voltak, de szeszélyed miatt most csak négyet öltél meg? – köpi oda, szemében lángol a zöld fény. Most a halottakért akar felelősségre vonni? Pont ő? – Ne gyere ezzel a szöveggel, egyetlen testvérem! – lépek elé, lassú, vontatott léptekkel, ökölbe zárt kézzel. – Véres a pofád, vajon mit tettél azzal a kettővel, aki Frankot tartóztatta fel? – Azok még élnek! És Frank sem tud semmi olyat, amiért meg kellene halnia! – vicsorog rám Christian, megfordul körülöttem a világ. – Mi? – Ne csodálkozz, kicsi húgom, és ne nézz hülyének! Vagy talán elfelejtetted volna? Mindig járj az árnyékban, és soha ne fecsegj farkastermészetedről! – sziszegi, és körbeint. – Ezt nem emberkézzel csináltad! Ha pedig Lui látott, akkor meg kell halnia, hamarabb, mint ahogy továbbadhatná a titkot! – Lui nem látott semmit, túl gyors volt minden, véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna! – védekezem habzó pofával, és nagyon, nagyon szeretném hinni, hogy igazat mondok.
– Meg kell halnia! – ismétli Christian, és nem hátrál meg. Orrunk már majdnem összeér, könnyű huzat mozgatja meg körülöttünk a vérszagot, ölni támad kedvem. – Lui nem tud semmit! Nyisd ki a szemed, bátyuskám, én itt ököllel és késsel harcoltam, nem karommal és fogakkal! – tépem ki fel kézzel oda sem nézve, az ajtó lapjából Charlie bácsi vadászkését. Az eddig fához szegezett holttest a lábaink elé dől, nem is vesszük észre. Csak a fegyver számít, amit marokra fogva emelek Christian orra elé, készen akár arra is, hogy beleállítsam a nyakába. Ám erre nincs szükség, bátyám mindenféle tettlegesség nélkül is meghőköl, a csodálkozás nagyra nyitja a szemeit. Magam várok, harcra készen, de nem, Christian nem támad, csak áll, alakja szemmel láthatóan megy össze, eltűnnek testéről a szőrcsomók, aztán óvatosan előrenyújtja ujjait, végigsimítja a kés pengéjét. – Ez Charlie bácsi kése.. Hogyan került hozzád? – kérdi, hangjában nyoma sincs a pillanatokkal ezelőtt még lobogó ölni vágyásnak, csak a puszta értetlenséget hallom ki belőle. – Kivettem a szekrényéből – magyarázkodom kelletlenül. Christian nem válaszol. Várunk, most nem igazán akarok a szemébe nézni, de ő is zavarban van, a kurta másodpercek sietve futnak tovább. Mi maradunk. – Hidd el, nagyon vigyáztam, emberarccal harcoltam, nem farkasként! – sóhajtok végül. – Én is emlékszem Charlie bácsi szavaira, Lui előtt meg kifejezetten igyekszem ember lenni, hiszen hogyan is szerethetne egy farkast, egy fenevadat? Hidd el, nem látott semmit! – magyarázom csendesen. Bátyám lassan bólint, visszamosolyog. – Hát, ha te mondod, biztosan úgy van! – hagyja rám. – És bocs, hogy kicsit ingerültebben kérdeztem a kelleténél, de hát ez a vérszag... – int körbe bocsánatkérőn, én pedig örömmel orron csókolom. – Bolhazsák! – Patkányok réme! Hajamba túr, játékosan a keze felé kapok, fogam fel is sérti a bőrét, mire kicsit ellök, nincs itt semmi baj! Gyorsan megtörlöm a kést, és elteszem, közben Christian az ajtókat szimatolgatja végig. – Miért volt ez a Leonardo ennyire fontos nektek is, meg Diraknak is? – kérdi, amikor megleli a fickó szagnyomát a padlón. – Lui azért jött ide, mert Aratto megbízta, hogy kössön vádalkut vele – magyarázom a bennfentesek magabiztosságával. Christian tágra nyílt szemmel emeli fel a fejét a parkettáról, ahol eddig szimatolgatott. – Erről nekem miért nem szólt senki? – Mert mindenkinek van annyi esze, hogy ne bízzon rád fontos titkokat! – Aha – morogja morcosan, aztán tovább keresi a nyomot. – És ez a Leonardo megpucolt innen – éri el végül az ajtót, ahol a gengszter távozott.
– Így igaz – hagyom rá. Hümmögve talpra áll, kicsit még töpreng, aztán megosztja velem a fejtörés eredményét. – Jobb lenne, ha mi érnénk utol, nem Dirak emberei. – Gondolod, hogy... – Mi dolgunk lenne itt? – vigyorodik el gúnyosan. – Persze, ha annyira találkozni akarsz a hamarosan megérkező zsarukkal... – Gyerünk! – vágom rá habozás nélkül. És tovább! Christian fut elöl, én utána loholok, végig egy tapétával fedett folyosón, falikarok tompa fényében. Sehol senki, de a szőnyegen egymás után véres lábnyomok, amiket könnyű követni. Forduló és újabb folyosó, szembe jön egy csontrészeg Csipkerózsika, bátyám gálánsan falhoz támasztja, elsuhanok mellette, orrom fordul, belököm a soros ajtót. Lépcső lefelé, a földszintre nyíló ajtót egyszerre érjük el, meglapulunk két oldalán. Bátyám tenyérrel nyitja ki, én beperdülök, kezemben a kés, de semmi vészes, csak egy kis tálalóhelyiség, szép, nagy, elfüggönyözött ajtóval, ami már egyenesen a báli forgatagba visz, a kárpiton véres tenyérnyom, tovább! Nem habozok, már indulok is, de hirtelen Christian megragadja a ruhám, visszahúz az ajtóból. – Mi van? – kérdem értetlenül. – Legyen tied a kés, de akkor nekem kell a vadászpuska, mind a nyolc ezüstgolyóval! – vágja ki mindenféle bevezetés nélkül, ellentmondást nem tűrő hangon. Tehát neki kell a puska. Nem csoda, már akkor is volt nála egy hasonló jószág, amikor hazaérkezett. Csak az aztán árokba borult, pontosabban szakadékba esett velünk együtt. Hát vigye csak Charlie bácsi puskáját, én azzal úgysem tudok bánni! – Rendben, ha nekem hagyod az indiai sakk-készletet! – Jó, de akkor enyém a jaguárbőr meg az angyalos ezüstszelence, mindenestől! – Kivéve az egyik elefántcsont karperecet! – alkuszom határozott hangon. – Hogy melyik, azt te választhatod ki! – teszem még hozzá engedékenyen, Christian rábólint. – Áll az alku! – sziszegi, és még kezet is rázunk a megállapodásra, aztán már menne is tovább, be a terembe, de ekkor én ragadom meg a haját, és húzom vissza. – Mi van még? – csodálkozik d. – Ébresztő, patkányvadász, bár ez egy álarcosbál, de meztelenül még itt sem jelenhetsz meg! Zavartan pislog, aztán beletúr a hajába. – Jó, jó – dohogja, majd pillanatnyi gondolkodás után letépi az egyik ablak elől a földig érő függönyt. Hosszú, vérvörös rongy szép aranyrojttokkal. Bátyám
maga köré tekeri, megcsomózza a derekán, majd kérdőn néz rám. – Római szenátornak elmegy, nem? Kritikusan végigmérem, széles válla megtartja a sebtiben összedobott jelmezt, ami alig takarja kidolgozott mellizmait. Lent meg nagyjából lábszárközépig ér, prímán látni engedi Christian szintén igen látványos vádliját, mezítelen lábfejét. Na, de ez van! – Hát persze, római szenátornak egyszerűen kiváló! – hagyom rá, és belépek a bálterembe. Tovább, a zsákmány után! A világ meg vesszen meg. * * * És ismét itt vagyok az álarcos tömegben, csak immár nem a visszafogott Lui, hanem őrült bátyám kísér, aki még talán nálam is jobban undorodik a büdös, zajos csőcseléktől. Követjük a nyomot, ami itt már lényegében követheteden. Leonardo szaga, sőt, még a cipőjére kenődött vér illata is belevész a pacsulik és emberi izzadtság bűzébe. Az orrunk már semmit sem ér, maradnak az emberi lehetőségek, fejforgatva törünk előre a tömegben, kerülgetjük a jelmezeseket. – Nézd meg azt az ajtót! – int bátyám, ő a másik irányba indul, ügyesen kikerül egy szembe jövő, ezeréves jósnőt, ám ezzel együtt rálép egy mezei király palástjára. – Elnézést! – motyogja, aztán tovább csörtet, nem figyelhetem, van saját bajom. Egy spicces Pókember megpróbál behálózni, ijedtemben támadásnak vélem, ahogy átkarolna, és földre küldöm, mielőtt megszólalhatna, aztán szabadkozva segítem talpra. – Ó, gyönyörű hölgy, nem tesz semmi! – vígasztal, a többit nem várom meg, kilépek mellőle, a sarokból szemlélődő fekete öltönyös gorilla tekintete elől behúzódom King-Kong széles válla mögé, fedezékében elérem a svédasztalt, ami alá gyorsan bemenekülök. A hosszú abrosz rejtekében négykézláb mászva sietek a megjelölt ajtóig, kipislogok, és mivel tiszta a levegő, ki is mászom. – Nahát, itt még hadi ösvényen járó indiánok is vannak? Méghozzá milyen remek művér-sminkkel! – kacag rám a tányérjára szedett, véres steak szelet felett Drakula, szavaira felfigyel egy itt lebzselő seriff. – Indiánok? Hohó, hol az a rézbőrű, majd kilyukasztom a bőrét! – Én igazán nem... – szólnék közbe, és igyekszem feltűnés nélkül megszaglászni az ajtó környékét, vajon járt-e erre egy véres cipőtalpú, Leonardónak nevezett gazember, ám ha ez olyan egyszerű lenne! – Hohó, megvagy, apacs harcos! – ragad vállon a seriff, és maga felé fordít. – Nahát, hiszen ez egy csinos indián lányka! – Viking! – igazítom helyre, de hát már régen elhagytam szarvassisakomat, amivel állításomat igazolhatnám, így tényleg indiánnak nézhetnek, amit az
alkoholos lehelletű seriff meg is tesz. – Indián kislány, hol a wigwamod? – Otthon hagytam! – védekezem, és kiszabadítom magam az öleléséből, de nem léphetek az ajtó mellé, Drakula is itt van a nyakamon. – Ha viking, akkor nem az ön hatásköre, seriff! Rossz évszázad! – magyarázza, és közben kedélyesen nekitámaszkodik az ajtófélfának. Most hogyan fogom én azt végigszaglászni? – Izé, mi lenne, ha hozna nekem egy italt? – dobom be merészen, és tagadhatatlanul jól csinálom, Drakula biccent, és elindul, de a seriff ezt rögtön biztatásnak veszi. – Mégis indián leszel, kislány! És ha már ilyen remekül összetartozunk, akár le is léphetnénk, mielőtt az a vérszívó visszatér! És komolyan gondolja! Anyám, hol vagy? Vagy még inkább Lui, Lui, te minden újságírók gyöngye, mit kell ilyenkor csinálni, mármint szigorúan civilizált keretek közön, elvetve a mindig kézre eső, fizikai erőn alapuló megoldásokat. Persze semmi épeszű nem jut az eszembe, ráadásul a terem másik feléből hívó vakkantás hangzik fel, bátyám megtalálta a nyomot, mennem kell! – Ma este nem érek rá! – szabadkozom kedvesen, remélve, ez már megteszi. Nos, nem, a seriff az utamba állva folytatná a főzésem. – No, csak sétálni egyet a szökőkút körül, mi van abban? – mosolyog, és beszélne még, de itt elvesztem a türelmem. Gyorsan elgáncsolom, begurítom a svédasztal alá, a közeledő Drakulát éppen csak meglököm, hogy a nyakába dőljön a nekem hozott vörösbor, majd sűrűn ismételgetett „jujj, de sajnálom”-ok közepette ellibbenek a minket bámuló hét törpe előtt, és kikotródom a káoszból. Átvergődöm a másik ajtóig, pipiskedve keresem bátyámat, az egyik ablaknál lelem meg vörös tógás alakját. Mire mellé érek, már mászik kifelé. – Biztos erre ment? – mászom utána, huppanok ki a nyirkos gyepre. Válaszra sem méltat, csak megy tovább, szorosan a fal mellett osonva. Már én is érzem, jó nyomon. Aztán vissza az épületbe, méghozzá valami pinceablakszerűn keresztül, be egy kis, kivilágítatlan helyiségbe, aminek fémajtaja résnyire nyitva van. Christian óvatosan lesekedik ki, én alig lemaradva követem, egyszerre mérjük fel a terepet. Hatalmas garázs, tele jobbnál jobb kocsikkal, izzó neonfény; a levegő nehéz a benzin fojtogató bűzétől, bár mintha némi vér- és lőporszag is keveredne bele. Itt valakik lövöldöztek, tuti jó helyen járunk. Ám mielőtt alaposabban is megszemlélhetném a helyzetet, bátyám megunja a dekkolást. Belöki az ajtót, gerinckarmoló csikorgással nyílik, és Christian már be is vetődik a legközelebbi kocsi fedezékébe. Én pár pillanattal lemaradva követem, jutalmul az én fülem mellett süvölt el az eredetileg neki szánt golyó. – Add meg magad! – kiabál valaki ismeretlen hangon, kis habozás után nem veszem magamra a felszólítást.
Belapulok bátyám mellé, nagy szemeket meresztve kérdem, hogyan tovább? Csak int, hogy én balra, és ő már megy is jobbra. Nekifeszítem a tenyerem az aszfaltozott padlónak, és tovább! – Be vagy kerítve, gyere elő! – kiabál közben valaki. – Nem akarunk megölni! Ez módfelett megnyugtató. Az már kevésbé, hogy nem tudom bemérni a fickó pontos helyét, a hangfogós, alacsonyított mennyezet megsüketít, elnyel minden értelmes visszhangot. Így fülelés helyett inkább lehasalok, és szétnézek a kocsik alatt. Főként kerekeket látok, meg lábakat, jó sokat. Nagyobb a tömeg, mint odabent a bálon! Mit keresnek ezek itt? A kérdésre a választ a következő autó mögött lelem meg, elmázolódott vértócsa áll alatta, belőle nyomok vezetnek, nem habozok követni őket. – Gyere elő, különben kénytelenek leszünk megölni! – nyomja közben a szöveget változatlan stílusban az idegen, elengedem a fülem mellett, a közelben van valami sokkal érdekesebb hallanivaló. – Hallgass el! – leheli halotthalkan egy ideges hang, a választ nem értem, óvatosan közelebb csúszom, méghozzá a soros autó alváza alatt. – Kuss, vagy lelőlek! – suttogja tovább az ideges ismeretlen, megnyugtató hang válaszol rá. – Ha elsütöd a fegyvert, akkor megtalálnak a haverjaid. Ez nem lehet igaz, ez Lui! Kicsit előretolom az orrom, kikukucskálok a felettem terpeszkedő autó gumija mellett. De nem tévedtem, tényleg elszánt kedvesem lapul a kerék másik oldalán, vele szemben pedig Leonardo dekkol, kicsit vérző lábbal, kezében fegyverrel. – Mondom, kuss, firkász! Nem érdekel a szöveged! – És hogyan akarsz távozni innen? Mármint a rendőrség segítsége nélkül. – Nincs szükségem a zsarukra! – Dirak ejtett téged, nincs jövőd, ha nem állsz át a másik oldalra! – magyarázza Lui suttogva, mire Leonardo még két árnyalatot idegesedik. Előretolja a pisztolyt, egyenesen kedvesem nyakához, és csak úgy szaglik a frásztól. – Hagyd abba, hallod? – sziszegi, és közben szabad kezével megragadja Lui ingét is. Fogalmam sincs, mit akar kezdeni vele, ám kifinomult női intuícióm azt súgja, itt az ideje közbelépni. – Helló srácok! – kúszom elő az alváz alól, és kedélyesen körbevigyorgok. Leonardo kifejezetten rosszul lesz a látványomtól, azonmód rámfogja a fegyverét is, Lui éppen csak elmosolyodik. – Már kezdtelek hiányolni, Christina! Itt percekkel ezelőtt eldördült az első lövés, hol késtél ennyit? – kérdi gúnyosan, és kedvesen kisöpri olajos, véres tincseimet a homlokomból, tiszta szeretettel néz égkék szeme. – Meg kellett várnom a bátyámat, és ő olyan hosszan piperészkedett! – kenek
mindent Christianra, neki úgyis mindegy. – Te hogy kerültél ide, neked nem a zsarukat kellene riasztanod? – Azt Frank egyedül is meg tudja tenni, szóval arra gondoltam, utána jövök Leonardónak. Kézenfekvő ötlet. Agyatlan, de kézenfekvő, elvégre én is itt lapulok, és nem odafent szürcsölgetem a potya málnaszörpöt. – De honnan tudtad, hogy itt találod? – Ha én menekülni akarnék valahonnan, akkor először a garázs felé próbálkoznék – magyarázza, és piszokul igaza van már megint. Nincs mese, szeretem a fickót! Ezzel szemben Leonardo meg akarja ölni. – Hogyan került ide ez a ribanc is, firkász? – hadonászik a fegyverrel az általam kedvelt férfi orra előtt, amint szóhoz jut megdöbbenéséből. Mindössze fél pillanatig bírom a látványt, aztán kicsavarom a kezéből a pisztolyt. Sajnos kicsit határozottabban a kelleténél, eltörik bele néhány ujja, szemét elfutják a könnyek, és ráadásul nagyot kiált. – Csendesen! – inteném, de már késő, sok láb jár körülöttünk, most szinte egyszerre torpannak meg, változtatnak irányt. A kezemmel intek Lui felé, hogy lapuljon, majd könyökömön mászva araszolok előre, a kocsi orra mentén kipislogok a nagyvilágba. Semmit sem látok, csak egy újabb sornyi parkoló kocsit, de hallom, valaki a közelben jár. Már ugráshoz feszítem az izmaimat, amikor az illető megtorpan, nagyot nyekken, és elterül a padlón. A feje pont az orrom előtt koppan az aszfalton, érdeklődve szimatolom meg, mitől ájult el? A válasz magától értetődő. – Bolhamenhely! – suttogok be a közeli kocsi alá, mire vörös tógás szenátor mászik közénk, teljessé téve a csapatot. – Helló mindenkinek! Mi az ábra, mit csinálunk, és mi az esély, hogy túl is fogjuk élni? – Jelenleg éppen Leonardót igyekszem meggyőzni, hogy tegyen vallomást Dirak ellen – magyarázza Lui. – Kinek van szüksége egy maffiózó vallomására? – csodálkozik bátyám tágra nyíló szemekkel. – A fenti mészárszéket úgyis a fő keresztapa nyakába varrják, én meg itt lelövöm ezt a mocskot, és a húgommal majd tanúsítjátok, hogy önvédelem volt! – veszi elő vörös tógájából a ki tudja, honnan zsákmányolt pisztolyát, és már emeli is a fehérre sápadó Leonardo fejéhez, amikor visszarántom a kezét. – Lassabban, bátyuskám! – suttogom idegesen. – Ha lelövöd, a kint mászkáló rosszfiúk meghallják! – Éppen meg is fojthatom... – készségeskedik Christian, de akkor Leonardo már nagyon rosszul van. – Nem ölhettek meg csak úgy! – Te csak ne szólj bele ebbe! – intem le, és mégis hagyom, hogy bátyám a torkára kulcsolja a kezét.
– Lui Vang, ezt nem hagyhatja! – nyögi a szerencsétlen pasas, mire kedvesem csak legyint. – Én már odafent elmagyaráztam Diraknak, hogy miért nem érdemes Christian Hunterrel ellenkezni, nem vagyok bolond most a te életedért összeveszni vele! – szögezi le, és csak égkék szeme végtelenségében látom, hogy tulajdonképpen élvezi a mókát. Christian meg leplezetlen elégedettséggel szorítja egyre jobban. Leonardo nyakát, aki ugyan még igyekszik mondani valamit, de hangja elvész bátyám mancsai közön. Egy idő után már csak némán tátog, és igyekszik lefejteni magáról Christian kezét. Esélytelenül. Nem bírom sokáig nézni vergődését. – Te, Lui, az imént még mondani akart valamit! – Én nem vettem észre. – Én sem! – bizonygatja bátyám is. – De, ha mondom! Szerintem meg lehetne vele egyezni! – Hosszan győzködtem, de nem kért belőlem! – tiltakozik Lui, és Christian sem lelkes. – Már olyan jó fogást utáltam rajta! – Akkor sem fojthatod meg! Gondolj bele, mit szólna apánk! Ez pedig adu ász, Christian már el is engedi Leonardót. A pasas hörögve bukik a padlóra, bátyám érdeklődve hajol mellé. – Szóval halljam, mit is mondtál azzal a vádalkuval kapcsolatban? Leonardónak pedig igenis príma életösztöne van! – Elfogadom... – nyögi, amint elég levegője összegyűlik hozzá. Christian elégedetten vigyorog körbe, de nem sokáig örülhet. – Tehát most ki kell jutnunk innen – lép tovább a tennivalók listájában Lui. – Itt sokan... – lihegi Leonardo, bátyám kedélyesen hátba veregeti. – Nyugi, mindet elsikáljuk! Élve kiviszünk innen, erre szavamat adom! – Chris, ugye látod, hogy ellőtték a lábát, meg hát Lui is gipszben van, nem tudnak futni. Bicegni is alig! – intem, mielőtt túlzottan belemelegedne, ám nem tudom megtörni lelkesedését – Mi ketten viszont tudunk futni. Szóval, most lövöldözünk egy kicsit, amikor elfogy a golyó, nekiugrunk, és kifutunk a szabadba. A rosszfiúk utánunk, és utána már csak egy kedves fogócska vár ránk a kertben. Lui meg a koronatanújával itt dekkol, és bevárja a céget, amit már biztosan riasztott Frank! Ellenvetés? – kérdez még körbe. Részemről nem ellenkezem, Lui majd megteszi helyettem! Ám nem, most valamiért nem hajlandó elvinni a balhét, és közölni a bátyámmal, hogy mekkora marhaságot is mondott. – Nincs ellenvetésem, ha Christinának tetszik az ötlet. Mindenki rámnéz, nagyon rosszul érzem magam. Luira pislogok, kék szemében töprengő kíváncsiság. Most azt akarja kipróbálni, erre is igent mondok-e? De hát nem mondhatok nemet, ragyog a hold, viszi az eszem, itt bent
pedig sok gyilkos kering körülöttünk, el kell őket csalni a sebesült társaim mellől! – Nem tetszik az ötlet, de nem jut jobb az eszembe, csináljuk! Tiltakozásra számítok, de kedvesem csak halványan rábiccent, mintha ezt várta volna, Leonardo meg nyikkanni sem mer. Bátyám pedig már cselekszik is. Két fegyvere van, egyiket most zsákmányolta, a másikat már hamarabb, nálam csak Leonardo pisztolya. Szerencsére az egyszerre elsülő három fegyvercső is nagy hangzavart csap. Részemről szorosra zárt szemmel, a minket rejtő kocsi motorháza mögé behúzódva lövöldözök, leginkább a mennyezetre, Christian ennél kissé aktívabb. Már az első golyók után felpattan a kocsi tetejére, szétlövi pár parkoló autó ablakát, aztán egy fénycsövet, és végül a tűzjelző herkentyűt. Vízpermet szakad a nyakunkba, bátyám fütyül rá, két kezében egy-egy pisztollyal kalimpálva leugrik a betonra, és mindenfele lövöldözve elkezd futni a kijárat felé. Közben lőnek rá. Hát, ez van. Kivágódom fedezékemből, futok magam is, közben egy ideig rángatom a ravaszt, aztán szerencsére elfogy a munícióm. Megkönnyebbülten vágom be a fegyvert egy mellettem felemelkedő gorilla gyomrába, aztán kikerülöm és elgáncsolom a társát, végül pedig élve elérem a kijáratot. Kint is nagy a hajcihő, villognak a rendőrkocsik jellegzetes fényei, mögöttem meg fékevesztett lövöldözéstől visszhangzik a garázs. Merre lehetne elfutni? Christian a széles betonúton szalad, nyomába eredek, hirtelen kocsi vágódik elénk, meg sem döbbenek, hogy egy álarcát vesztett bandita vezeti, az apám. – Szálljatok be! – szól ki a lehúzott ablakon, de feleslegesen, Christian már nyitja az ajtót, én meg a sarkát taposva nyomulok. Beesünk a hátsó ülésre. Nekilendül az autó, elmaradnak a rendőrfények, de nem vagyunk egyedül, mögöttünk hamarosan vérre éhes fényszórópár libben a képbe. – Húzódjatok le! – int minket anyám elölről, majd hátrafordul, és egy teljes tárat beleereszt a mögöttünk nyomuló kocsiba. Az első golyó a mi hátsó ablakunkat söpri el, a második és a harmadik a minket követő kocsi jobb, illetve bal gumijába vágódik, aztán jön a bal és jobb fényszóró, az idegen autó besodródik az út menti bozótosba. Az utolsó golyót a levegőég kapja, hogy anyám tárat cserélhessen. Megteszi. – Honnan kerültetek ide? – kérdi Christian, amint elhal fülében a fegyverdörgés. Hülye kérdés! – Aggódtam értetek – jön anyám a régi szöveggel. – A cég már kint van, most veszik körbe a garázst, mert állítólag ott lapul Leonardo, akit élve ki kell hozni. De már bement érte a kommandó, ott már semmi szükség nem volt ránk – teszi hozzá apám. – Bementek érte? – nyögöm. – És Lui, tudjátok, hogy bent van Lui is? – Lui Vang? Nagyon szimpatikus fiatalember, tudod-e, kicsi Chris? –
társalkodik anyám, de immár előrefordulva, kezével támasztva magát az egymást érő kanyarokban. – Rendes ember, igaz? – Nagyon rendes, de vajon él-e még? – kiabálok, miközben lehuppanunk az útról, elhagyott erdőben suhanunk. – Bizonyosan él, és nyilván épen kikerül onnan, elvégre az eddigi riportjaiba sem halt bele – hagyja rám apám, és hidegvérűen kerülgeti a szembe jövő, őrült sebességgel rohanó fákat. – Bár ahhoz képest, hogy milyen híre van, nagyon visszafogottan viselkedett, amikor bemutattad. tulajdonképpen alig beszélt! – Merthogy nem hagytátok szóhoz jutni! És ezenfelül is totál blamáltatok a pasas előtt! – tiltakozom, de ezt már bátyám is unja, beletenyerel az arcomba, lenyom az ülés alá. – Hagyjuk már kicsi Chris rózsaszín álmait a mesebeli hercegről, aki fehér gipszben érkezett érte! Hova megyünk? – Nos, a legjobb lenne, ha hazamennénk! – javasolja anyám, ám apám reálisabban látja a világot, és szerencsére most ő vezet. – Dirak eltűnt. Persze, még nem lehetne letartóztatni, nincs semmi ellene, de azért nem örülnék neki, ha végleg lelépne! – Tehát? – érdeklődik bátyám, egyre szélesedő mosollyal. – Van itt a közelben egy kis reptere, helikopterhangárral, meg ilyesmik – dobja be tök közömbösen atyám, elkezdek frászt kapni. – Szeretném megjegyezni, nem örülök neki, hogy így alakult! – kontrázik anyám, csak hogy ő se essen ki a hagyományos szerepéből. – Nem kell minden áron megakadályoznotok, hogy elmenjen! – De azért nem lenne kellemes, ha külföldre szökne! Sok munkám van benne, hogy rács mögé kerüljön! – veszi vissza a szót apám. Nem hiszek a füleimnek, de nem vagyok ezzel egyedül. – És akkor most ezt nekünk tényleg szabad? – hitetlenkedik Christian. – Bizonyos ésszerű keretek közön! – Tehát letartóztathatjuk? – igyekszik tisztázni azoknak az „ésszerű kereteknek” a mibenlétét Christian. – Le. De felkoncolni tilos! – int minket zord atyánk, és legnagyobb megdöbbenés, ez alkalommal anyánk az engedékenyebb. – Ne szökjön el! – szögezi le, szavait hirtelen csend követi, zavartan magyarázkodik. – Aki egyszer megkísérelte meggyilkoltatni az apátokat, annak másodszor is eszébe juthat! A mondat koppan, megfeszül a nyakam, ahogy belegondolok. Dirak nem menekülhet, ezt ebben a pillanatban döntöm el, szemem Christian felé villan, zöld tekintet felel, megegyeztünk! Aztán bátyám előredől, rávigyorog anyámra, majd a másik oldalra fordul. – A részletek? – kérdi, mire apám nekikezd az eligazításnak, ahogy azt annyi éven át csinálta. – Dirak az úton megy, és nagy előnye van. Ha jól sejtem, mi most sokat rövidítettünk, de az erdőben nem mehetünk a hangárig, az utolsó szakaszon
futnotok kell. Tartsatok nagyjából keletnek, észre fogjátok venni a leszállópályát! – Nem ügy! – vigyorodom el. Az erdő közben valóban változik, bokrok tűnnek fel egyre sűrűbben, majd apám kénytelen megállni, immár összefüggő zöld fal állja el előttünk az utat. – Legyetek jók! – búcsúztatnak minket szüleink a megszokott frázissal, és véget ér a családi idill, kiesünk az erdőbe, körülölel az éjszaka. Fülem körbefordul, egy hosszú pillanatot várok, aztán megindulok. Christian előttem fut, hosszú lépésekkel kerülgeti a fákat, és könnyen megleli a legrövidebb utat a bozótosok áglabirintusában. Mögötte nem sokkal lemaradva loholok, aztán hátra int, megtorpan, eggyé válok a sötéttel. Óvatosan tolom előre az orrom, a bozótos véget ér, előttünk kis meredély, alatta tisztás, vízszintesre gyalult gyep, a levegőben olajszagú felhő terpeszkedik. A túloldalt szélesre tátott pofájú épület, a gyep közepén hatalmas szöcske, apró helikopter áll. Oldalról kocsi érkezik, Christianra pillantok, tovább! Egyszerre ugrunk le a meredélyen, a puha gyepen könnyen talajt fogok, és már futok is a helikopter mellett fékező kocsi felé. Az autó megáll, sötét öltönyös férfiak szállnak ki belőle, és nem haboznak tüzet nyitni. Bátyám előttem fut, ráadásul az ő vörös tógája jóval feltűnőbb, mint az én vikinges szerelésem, így ő kapja a sorozat nagyját, apró nyikkanással felbukik, bucskázik még párat, aztán elterül. Nem is lassítok, hosszú ugrással lépek át mozdulatlan teste felett, aztán már ott vagyok a kocsinál. Villan a karmom, valaki kiált, vérszag nyomja el a kipufogógáz bűzét, pár pillanat alatt magam maradok, aki tud, az már menekül! Nem mozdulok az eltűnő emberek után, egy valakit keresek, és a helikopterbe bekapaszkodó férfiban felismerem Dirakot. Tovább! A gép felé indulok, valaki még rámlő, levágódom a kocsi fedezékébe, félig hason, félig négy lábon mászom előre. Közben Dirak magára zárja a fém-üveg ajtót, felberreg a gép. Az orvlövész ekkor elhallgat, majd nagyot kiált, mögötte vörös árnyék, egy megtépázott római szenátor emelkedik fel. – Mozdulj már! – kiáltja bátyám. – Hova? – ordítok vissza, a gyorsuló rotor kavarja a levegőt, bömbölése elnyomja a hangokat. – Dirak nem léphet le! – De hát már megtette! – intek a magasba pattanó szöcske felé, ám hiába. Bátyám már fut, és látszik rajta, komolyan gondolja. A felemelkedő helikopter alatt elrugaszkodik az anyaföldtől, és eléri a szöcske lábát. És ha ő igen, akkor én méginkább! Gondolkodás nélkül nekifutok, aztán ugrom, de még így is csak éppen elkapom Christian bokáját. És megbillen a világ, a föld gyorsan távolodik, gyomrom felfordul, aztán már csak azt veszem észre, hogy lógok a csillagok között, közvetlenül Holdtestvér mellett, illetve nem sokkal egy veszettül forgó légcsavar alatt.
– Hülye vagy! – ordítom, és elkezdek felfelé kapaszkodni bátyám testén. – Ne karommal! – ordít vissza Christian, majd felhúzza két lábát, megkönnyítve nekem, hogy átfogjak a helikopter talpára. Megteszem. Aztán csak kapaszkodom bátyám mellett, magasan az erdő, a hegyek és a fellegek felett. – Hogy a fenébe fogunk innen lejutni? – Nyugi, én komplex kiképzést kaptam! – fölényeskedik Christian, és már mászik is feljebb, lábával átkulcsolja a gép talpát. – Tanultam helikoptert vezetni, simán leteszem ezt a gépet! Aha. Jobb híján elhiszem, leginkább azért, mert más alternatívát nem látok a kaland túlélésére, aztán átfogok a szöcske másik talpára. Merthogy Christian már a széles üvegű ajtó előtt kapaszkodik, azaz nekem marad a másik oldal. Tempósan mászom, ülő helyzetbe tornázom magam a talpon, majd tovább! Akkor húzom félre a gép felém eső ajtaját, amikor Dirak mellkason lövi az ellentétes oldalról bemászó Christiant. Bátyám nyekkenve eltűnik, de a pánikba esett maffiavezér még utánaküldi a teljes tárat. Magamban számolom a golyókat, majd amikor elfogynak, beülök a gépbe. – Helló! – ordítom kedélyesen, és behúzom az ajtót. Nagy a huzat! Ám hiába vagyok udvarias, csak egy őrült ordítást kapok válaszul. Dirak habozás nélkül rám fogja a fegyverét, és engem is lelőne, de a pisztoly üresen csattan. Magamban gratulálok az előrelátásomért, aztán kicsavarom a kezéből az immár funkcióját veszett fémdarabot. – Christina Hunter vagyok, emlékszik, igaz? – társalkodom tovább, torokszakadtából ordítva. – A rohadt életbe! Kinyírom, aki életben hagyott! – üvölt vissza Dirak. – Ne strapáld magad, én már megtettem! – legyintek könnyedén, elvégre nincs más dolgom, mint megvárni Christiant. Hiszen amíg nincs itt, nem likvidálhatom a tagot, aki a gépet vezeti! Dirak pedig nem ostoba, gyorsan ráérez helyzeti előnyére. – Ne hidd, hogy velem könnyű dolgod lesz! Ez a helikopter oda megy, ahova én akarom, ha bármi másra akarsz kényszeríteni, akkor úgy csapódunk bele a földbe, hogy a kedves papád egy kiskanálnyit sem kapar össze belőled! – Kár lenne frászt hozni az öregre! Menjünk, ahova te akarod! – hagyom rá nagyvonalúan. Hol a fenében késik Christian? – Azt hiszed, nem merlek bántani? – néz rám gyanakodva Dirak. – Ne bízz ebben, az apád sem tudott ellenem semmit sem elérni, a bátyádat pedig az imént lőttem le! Soha többet nem fogod látni! – Nincs nekem akkora mázlim! – sóhajtok, és szomorkásan elmosolyodom, majd kicsit elrendezgetem bőrzekém maradékát. Dirak hitetlenkedve néz vissza hideg, fekete szemével, aztán megrázza a fejét. – Őrült vagy, ezt már akkor láttam, amikor az a pimasz újságíró bemutatott, de azért túsznak jó leszel! Add ide azt a kést, amit az imént megigazgattál!
Megigazgattam? – Nem lehet. Családi örökség! És hidd el, neked sem hozna szerencsét, mert egy rohadtul dühös visszajáró lelket is kapnál mellé, aki megkeserítené az életedet! Én sem mindig jövök ki vele egyszerűen, pedig engem ráadásképpen még kedvel is! – magyarázom, hosszan és alaposan, mivel valamivel el kell ütnöm az időt. Rohadt bátyám meg persze nyilván a helikopter talpán heverve lustálkodik! – Visszajáró lélek? – néz nagyot Dirak, aztán elkacagja magát, fekete szemében fehéren csillan fel a jókedv. – Te hiszel az ilyen természetfeletti baromságokban? – Itt-ott, nyomokban, egy-egy pici, csipetnyi részében. Talán – teszem még hozzá gyorsan, és kipislantok az ablakon. Holdtestvér jókedvűen nevet rám, itt fent, az ő égi birodalmában tisztább a fénye, szebb a ragyogása. Határozottan kedvem támad vonyítani neki egy kicsit! Ám egyelőre kénytelen vagyok a mellettem ülő emberrel társalogni. – Te tényleg őrült vagy – szögezi le Dirak. – De nem baj, legalább elszórakoztatsz, amíg megérkezünk! Mesélj még a visszajáró lelkekről! Picit sóhajtok, mit lehet erről mesélni, ám ekkor végre apró mordulást hallok a szemközti, még mindig nyitott ajtó felől. – Nos, ha érdekelnek a visszajáró lelkek, akkor nézz ki az éjszakába, pillanatokon belül találkozhatsz eggyel! – mutatok az ajtóra. Odafordul, éppen jókor, hogy szembenézzen bátyám felemelkedő fejével. A srác nehezen viselte a megpróbáltatásokat, az arca csupa vér, haja és ruhája is ragad a vörös trutymótól, mellé pedig mogorván vicsorog. De mielőtt Dirak szívinfarktust kapna a látványtól, jót csapok a tarkójára, hogy elalél. – Ezt miért csináltad? – mászik be bátyám, akinek persze semmi sem elég jó. – Rohadtul untam már lökni neki a süket dumát! Igazán igyekezhettél volna! – Igyekeztem – morogja, aztán beül. Nos, ez egy kicsi helikopter, maximum két emberre tervezték, így hárman elég szűkösen férünk el, még azzal együtt is, hogy a középen préselődő Dirak éppen a tudatán kívül tartózkodik. Bátyám azért zavartalanul elhelyezkedik, felkenődöm az ajtóra. – Ha eddig is igyekeztél, akkor most se habozz, menjünk vissza! Földet akarok a talpam alatt! – kiabálok nyűgösen. – Ne idegesíts! Koncentrálok! – üvölt vissza bátyám, és tényleg. Szemöldökráncolva bámulja a műszerfalat, majd próbaként megbök egy kallantyút. A gép azonnal reagál, felsüvölt egy fültépő hang, megremeg alattunk a világ. Bátyám gyorsan visszacsapja a megpiszkált kütyüt, aztán új kísérletbe fog. Lassan, de biztosan elkezdünk forogni. – Azt mondtad, tudsz helikoptert vezetni! – méltatlankodom. – Tudok! Csak éppen nem ilyen modellen tanultam. Ezen van egy csomó ismeretlen bigyó! – túr a hajába, maszatolja el homlokán a vért, amit aztán szétken a műszerfal különböző herkentyűin.
Határozottan instabilabbá válik a helyzetünk. – Követelem, hogy szállj le! – üvöltök, és rácsapok az üvegre, ami engedelmesen bepókhálósodik ütésem nyomán. – Mindjárt, mindjárt! Csak ne verd szét a gépet! – ordít vissza Christian, és tovább szerencsétlenkedik. Kipislantok, párapamacsok suhannak el mellettünk az éjszakában, Holdtestvér viszlátot int, és remek szememnek köszönhetően már azt is látom, közeledik az anyaföld. – Mi lenne, ha kiugornánk? – dobja be bátyám kínosan vigyorogva. – Nem és nem! Azt mondtad, tudsz helikoptert vezetni, ebbe szerintem beletartozik a sima leszállás! Nem ugrom! – Pedig, ha jól látom, hamarosan egy tó felett leszünk – feleli Christian, és felhagy a műszerfal birizgálásával, inkább kihajol, szemléli a lehetőségeinket. Én is kinézek, miféle tó? Persze, semmiféle, egy felduzzasztott patak, még annál a medencénél is kisebb, mint amibe a múltkor belelőttek, eszembe sincs belepottyanni! Ám hiába az elhatározás, lelkem ösztönösebb része már a lehetőségeket latolgatja. Ha nem sokkal a gát elé esnék, talán meg lehetne úszni. – És Dirak, mi lesz vele? – kérdem. – Élve ígértük! – Élve leszállítjuk! Én vele ugrom! – dönt bátyám, és már át is fogja a maffiavezér derekát, magához öleli, aztán visszahajol a mélység fölé, várja a megfelelő pillanatot. Amit nem véthetek el én sem! Elcsúsztatom magam mellett az ajtót, kiállok a gép talpára. Fejem felett őrülten kavarja a levegőt a rotor, mindhiába, süllyedünk, vagy találóbb lenne azt mondanom, zuhanunk, mint egy átlagos repülési képességekkel megáldott kavics. Alattunk az éjszakai erdő maszatja, de kicsit odébb vízfelszínen tükröződik Holdtestvér töredezett arca, az ott a cél. Összeszűkült szemmel méregetem a távolságot, körülöttem táncolnak a csillagok, lábam alatt veszettül kacsázik a fémszöcske, aztán úgy döntök, itt az idő. Tovább! Talpast ugrom a semmibe, felsüvölt a szél, a helikopter eltűnik balfenéken, mellettem másik árny esik, vörös rongydarab lebben mögötte, aztán becsapódom. Pár pillanattal később fogom fel, hogy szerencsém volt, és nem a talajba, hanem a vízbe. A felduzzasztott patak köves fenekén persze eltörik mind a két lábam, de kicsire nem adok! Prüszkölve lököm magam a felszínre, pár pillanatnyi félelmetes csend után bátyám feje is előbukkan, láthatóan egy darabban. Mély levegőt veszek, aztán kiúszom a partra. Négykézláb mászom ki a köveken, aztán elheveredek a kavicsos talajon, arccal a földön pihenek. – Na, ugye, hogy nem volt nagy ügy? – büszkélkedik bátyám, amint jut levegője a megszólaláshoz. – Ha meg tudnék mozdulni, megölnélek – szögezem le, és tovább fekszem, mozdulatlanul.
Christian is pihen, valahol a távolban felrobban a földbe csapódó helikopterünk, aztán végre tényleg csend lesz. Behunyom a szemem, aludni próbálok. Majdnem sikerül, aztán eszembe jut Lui. Vajon mit csinálhat? És már tápászkodom is fel, nekem dolgom van! Tovább! Közben bátyám is éledezik, megszemléli a magával hozott Dirakot, pulzusát keresi, nyakát szimatolgatja. Az ürge nyilván túlélte, mert Christian elégedetten sóhajt, leteszi a földre, majd piperészkedni kezd. A függöny, mely indulásként még kiválóan megfelelt egy római szenátor tógájának, immár csak ágyékkötőnek megy el. Bátyám legalábbis büszkén derekára köti, majd vállára veti az eszméletlen Dirakot, és emígyen felszerelve elindul visszafelé. Kocogva. Picit megdörzsölöm az orrom, elrendezgetem magamon viking jelmezem maradványait, különösen ügyelve a késemre, aztán kocogok utána. Jó tíz perc múlva lelünk egy utat, még rá tizenöt perccel belefutunk a minket kereső zsarukba. Még pontosabban a kommandósok egyik fekete furgonja jön szembe, hunyorognom kell a reflektor fényében. Kezemmel árnyékolom a szemem, amikor a kocsi megáll, kivágódnak belőle a nagyfiúk. És hát ismét elkap minket a gépszíj! – Igazoljátok magatokat! – kiáltja az egyik a szokott koreográfia szerint, miközben vagy fél tucatnyi fegyvercső szegeződik ránk nagy hirtelen. Mogorván összeráncolom a homlokom. – Te, Chris, ezeknek ismerniük kellene téged! Ezekkel dolgozol együtt, nem? – Nem, ez egy másik csapat! – szimatol bele a szélbe bátyám, a kocsi nyitott ajtajainak a fedezékében lapuló emberek szagát ízlelgetve. – Kezeket fel, és arccal a földre! – idegeskednek azok változatlan intenzitással, ám Christian most nincs mókás kedvében. – Anyátokkal szórakozzatok! Egész este fel és alá loholtam, nincs kedvem még a saját cégemmel is összebalhézni! – morogja, és mellé premier plánban feszíti remek izmait, sőt még a fogait is felvillantja. De nem ezért ússzuk meg. – Hagyjátok, ismerem őket – szól egy hang hátulról, és nincs szerencsém, ez bizony Hans, a kommandósok szőke félistene. És már jön is, arcán a letörölhetetlen mosoly, modora mint egy tipróláncosnak. – Szia, kicsi Chris, milyen érdekes, hogy összefutottunk! – Aha – morgom, és kikotródom a fényszórók ragyogásából, elslisszolnék a kocsi felé. Persze, Hans már ott is van mellettem, lendülete töretlen, lelkesedése a régi. – Mostanában egyre gyakrabban találkozunk, de azért nem olyan gyakran, mint szeretném! – Szegény te – hagyom rá, és mennék tovább, csakhogy elállja az utat a kocsi felé. De most fáradt vagyok az egészhez, így egyszerűen félretolom az útból a szőke félistent, felkenődik a furgon oldalára. – Hagyjuk a tiszteletköröket, hosszú napom volt. Ez itt Dirak, csináljatok vele amit akartok, minket meg vigyetek vissza a kastélyhoz! Ezzel ellépek mellette, félrehúzom a furgon oldalsó ajtaját. Hans persze
utánam fordulna, és már szóra nyitja a száját, amikor közénk lép bátyám, és a pasas kezébe ejti Dirak testét. – Na, szóval ez a gyanúsított, akire vigyáznod kell, az meg ott a húgom, akit hagyj békén! – mellékel még hozzá használati utasítást, és egy pillanatra kivillantja a fogait. Hans metsző tekintettel válaszol, bizonyosan neki is az a régi, átkozott éjszaka jut az eszébe, amikor bátyám úgy megverte. De hiába, ezek az emlékek már csak az ő lelkében szítják fel a lángokat, csak az ő keze szorul ökölbe, bennem mindössze halovány szomorúság támad fel, és az se túl erősen. Még Christian sem veszi fel a kihívást, jelen helyzetben talán túl elhasznált az ilyen pózolgatáshoz, vagy esetleg életében először észből dönt, nem izomból. Egyszerűen otthagyja a szőke félistent, hozzám lép. Gyorsan beülök a kocsiba, bátyám mellém huppan, lopva megfogom és megszorítom a kezét. Kicsit rámmosolyodik, zöld tekintetében barátságos fények villannak, aztán lehunyja a szemét, hátradől, és nagyot szusszan. Hans kicsit még téblábol, de tüntetően nem nézek rá, hát kiadja a megfelelő parancsokat, aztán ő is beül, az első ülésre. És megyünk vissza, a kastélyba. * * * (csütörtök reggel) Már hajnalodik, mikor visszaérünk a kastély kertjébe, tompa fények maszatolódnak a párapamacsos szürkeségben, az épület komoran gubbaszt az évszázados fák között. A szökőkút körül rendőrautók állnak, odébb pár mentő meg egy híradós furgon, köröttük buzgó egyenruhások, no meg megfáradt jelmezesek csellengenek. Az utóbbiak egy része még részeg, a többség már másnapos. Magam is fáradtan lépek ki a nyirkos gyepre a kommandósok kocsijából élni sem nagyon van kedvem. Unottan körbepillantok, aztán észreveszem Luit, amint éppen felénk biceg, és ez csak mosolyt csal az ajkamra Odakocogok hozzá, és határozottan átölelem, majd alaposan és látványosan megcsókolom. Közben a szemem sarkából hátralesek, de jól sejtettem, Hans minket néz a furgon sofőrüléséből. Nézzen csak, és pukkadjon meg! Végül Lui az, aki eltol magától, őt kicsit feszélyezi a tömeg. – Végre megjöttél, már aggódtam éned! Hallottam, végül ti hoztátok vissza Dirakot. – Ott van – bökök magam mögé. – Csinálhatsz vele interjút, már magához tért – magyarázom, és egyelőre Lui megelégszik ennyivel, elbiceg a furgon felé. Aztán csak nézem, ahogy Hans megpróbálja elküldeni a búsba, persze eredménytelenül. Hogy végül sikerül-e beszélnie Dirakkal, azt már nem tudom meg, a semmiből pár öltönyös figura kerül elő, a maffiavezér ügyvédei, és teljes lesz a fejetlenség. Többen beszélnek egyszerre, Olef Olsen érkezik valahonnan,
a háttérben bátyám igyekszik elsunnyogni, de belefut Lane Arattóba, neki magyarázkodik kínosan mosolyogva, közben Lui győzködi az őt visszatartó egyenruhásokat, hogy neki is joga van jelen lenni. Egy ideig békésen nézem a szolidan tomboló káoszt, aztán engem is utolér a civilizáció. – Ha jól látom, megsebesült, jöjjön, már felállítottunk egy elsősegélysátrat! – lép mellém egy orvos mindenféle különösebb magyarázkodás nélkül, a vállamra terít egy pokrócot, és már vezetne is. – Nincs semmi bajom, csak beestem a bozótba, és kicsit lehorzsoltam a bőröm! – tiltakozom, hiába. – De hiszen maga Christina Hunter, igaz? – Igaz. Nagy baj? – kérdem félénken. – Azt mesélik, maga meg a bátyja lezuhant egy helikopterrel! Feltétlenül meg kell vizsgálnom! – Mondom, hogy jól érzem magam! – Attól még lehet agyrázkódása! A pulzusát! – ragadja meg a csuklóm, és fáradtan beletörődöm a megváltoztathatatlanba. Lehajtott fejjel elkísérem abba a bizonyos elsősegélysátorba, és hagyom, hogy kedvére vizsgálódjon, de csak azt állapítja meg, amit már régről tudok, kutya bajom sincs. Azért kapok egy sokktalanító injekciót, csak hogy értelmet nyerjen az egész herce-hurca, és végül távozhatok. A szer nyilván valami altatót is tartalmaz, ásítozva bolyongok egy kicsit, végül lecsüccsenek a terasz szélére, szorosan magamra tekerem a pokrócot, és láblógatva nézelődöm. Luit keresem, de már nem lelem meg a furgont, ami idehozott, és a mellette vitatkozó alakokat is elnyelte a hajnali pára. Nem érdekel, hova tűntek, egyedül kedvesemet hiányolom. Talán valahol a híradósok között lehet, tippelek, és arrafelé fordulok, megpróbálom megtalálni az öreg fák alatt dolgozó stábban. Aztán észre is veszem, amint egy dögös, szőke macával trécsel. Azonnal elrebben fásult nemtörődömségem, és összevont szemmel mérem fel a kis ribancot. Hamarosan felismerem, ez az a bizonyos Shirly Mim, a „híradósok új üdvöskéje”, ahogy Lui bemutatta. Akinek a szövegeit írja. Meg azt is mondta, hogy egy buta liba. Azért szigorú arccal figyelem, ahogy kedvesem széles gesztusokkal magyaráz a buzgón bólogató szőkének. Nyilván szakmai kérdésekről beszélnek. Nyilván. De akkor miért ejti az a ribanc Lui vállára hosszú ujjú, vörös karmú kezét? Dühösen felmorranok, lelököm magamról a pokrócot, és már indulok is, hogy kitekerjem a nyakát, amikor valaki megszólít. – Christina Hunter! Megfordulok, a teraszon ismerős-idegen férfi közeledik. Az a bizonyos harmadik, aki Lane Aratto és Olef Olsen mellen részt vett a kihallgatásomon. Az a mély hangú, erős szagú alak. – He? – vakkantom oda neki, nagyon udvariatlanul és nagyon mogorván.
– Szeretnék önnel beszélni! – Most éppen ezt teszi – világosítom fel, de nem kapja fel a vizet. Mellém huppan a gyepre, aztán megáll, tőlem olyan két lépésre. – Az estéről szeretnék kérdezni. Még most, a hivatalos kihallgatás előtt. Négyszemközt – hajol felém bizalmaskodva. Ha azt hiszi, ezzel levesz a lábamról, akkor nagyon téved! – Azt akarja, hogy ne diktáljam jegyzőkönyvbe, hogy zsaruszakértők helyett Lui Vangot küldte ide tárgyalni Leonardóval? Hogy ne említsem, maga életveszélybe sodort egy civilt? – morgok, és agresszíven előrelököm az állam. De még ez sem idegesíti fel, védekezve maga elé emeli két tenyerét, és barátságosan elmosolyodik. – Amikor pár napja a Carlos elleni akciót szerveztük, ön még teljes mellszélességgel azt az álláspontot képviselte, hogy szeretne benne részt venni. Civilként. – Az más. Akkor rólam volt szó – horkanok fel. – Igen, akkor magáról volt szó, és maga tényleg más – néz mélyen a szemembe. Megfagy a vérem, ökölbe szorul a kezem. – Tudja, jól ismertem Charlie Huntert – folytatja halkan. – Barátom volt. Illetve... Mindegy, sokat köszönhetek neki. Ő említette egyszer, hogy maga és a bátyja... – és itt végleg elhal a hangja. Kicsit félredöntöm a fejem, résnyire nyitott szemmel fürkészem az arcát. Tiszta az illata, nem olyan, mint annak, aki éppen hazudik. Az arca is őszinte, már amennyire a pirkadat szürke fényében ezt látni lehet... Talán... – Mit akar tőlem? – kérdem, immár csendesebben. Hűs szellő szalad át köztünk, fázósan összefonom a kezem a mellkasom előtt. – Már semmit. Nem akartam a saját munkámmal terhelni önöket, de Carlos elfogásában sokat segítettek, így arra gondoltam, talán itt is tehetnek valamit. Nem mertem volna embert küldeni ide, ez túl veszélyes volt. Kihozni egy potenciális koronatanút, akiről sejtik, hogy kiugrani készül, ez százból egyszer sem szokott sikerülni. Önök túlélték. Hogy közben bajba sodortam egy civilt, egy valóban civilt, azért elnézést kérek. – Megbocsátva – biccentek kurtán. És nem teszem hozzá, hogy máskor felejtsen el. Ne tegye, ki tudja, mit hoz a holnap, ki tudja, mi minden jöhet még jól... – Köszönöm. Szóval, a hivatalos vallomása miatt szerettem volna önnel beszélni – tér vissza a kiindulóponthoz, de aztán nem beszél. Csak hallgat, vár. Kis hezitálás után döntök. – Nem voltam itt. Nem látszik rajta, hogy megdöbbenne, megértően bólint. – Úgy lesz. Pontosabban, így volt. A bátyja? – Talán ő sem.
– Világos! Köszönöm a megértését! Ha bármit tehetek még önért, kérem, keressen fel az irodámban! Ezzel zubbonyába nyúl, és elővesz egy névjegyet. Elfogadom, de rá sem nézek, csak begyűröm szakadozott jelmezem zsebébe, Charlie bácsi kése mellé. Ugye, nem rontottam el semmit?De néma ez a hajnal, szürke, és nagyon, de nagyon hideg szagú. A pasas köszön és távozik, én visszafordulok Lui felé. A szőke ribanc már nincs mellette, egy kamerával flörtöl, angyali mosollyal meséli neki az éjszaka részleteit. Kedvesem távolabb áll, a képen kívül. Hosszú, fáradt léptekkel sétálok mellé. Amint észrevesz, elém jön, átöleli a vállam. – Gyere, most már van időm, elmesélheted, hogy mi történt, miután eltűntél a bátyáddal együtt a golyózáporban! – mosolyog rám, de ehhez végképp nincs elég erőm. – Majd elmesélem. Később. Most menjünk haza – kérem csendesen, ő pedig nem ellenkezik. Csak akkor hökken meg, amikor rá hagyom a volánt, és elvackolódom a hátsó ülésen. – Christina, biztosan jól vagy? Mit lehet erre mondani? Hogy hosszú volt az éjszaka, túl sok minden történt, és hogy a legtöbbre nem akarok emlékezni? De mit bonyolítsam... – Jól vagyok. Csak elfáradtam. Menjünk haza. – Ahogy akarod! – törődik végül bele, aztán a kormány mögé ül, és távozunk. A kastély kapujában ugyan megállít minket egy rendőr, de épp csak bekukkant, és már mehetünk is tovább. Nekivágunk a hajnali fényben fürdő utaknak. A hegyek büszkén magasodnak fölénk, a kocsi megadóan kanyarog az oldalukban. Forgalom semmi, a levegő hűs és tiszta. Félálomban zötykölődöm, néha-néha pislogok csak ki a szemhéjam mögül. Lui némán, komoly arccal vezet. Mit fogok neki mesélni? De ehhez most tényleg fáradt vagyok. Tényleg hosszú volt az éjszaka, és ráadásképpen már véget ért. Lenyugodott a hold, ezüst fénye immár nem hajt, nem űz tovább, nem sorvasztja lelkem a gyilkolás iránti kielégíthetetlen vággyal, már nem lüktet bennem csillogó ereje. Elfáradtam. Hát alszom, fejem neki-nekicsapódik a karosszériának. Hazafelé tartunk. * * * Sok furcsát álmodom, gengszterek arca kavarog a holdfényben, fekete tekintet kutat utánam az ezüst ragyogásban, és vér mocskolja a tiszta éjszakát, rengeteg vér. Mindez összefüggéstelenül, kockánként változó helyszíneken és nagyon homályosan. Így igazából megkönnyebbülök, amikor bátyám felkelt, bár természetesen nehezen ébredek és mogorván.
– Dögölj meg, te ázott bolhafészek! – Dögölj meg te! Ez a te telefonod, engem senki épeszű nem keres délelőtt! És tényleg, valami cseng. Mondjuk a telefon. Fejemre húzom a takarót. – Vedd már fel! – nyöszörög bátyám a szomszéd szobában, hangszínéből ítélve a párnája alól. – Pestis és döghalál! – morgom, de feltápászkodom. Nekimegyek szobám ajtajának, majd kinyitom, kiesek a folyosóra. Végigdülöngélek a fal mentén, és legurulok a lépcsőn. Négy mancsra érkezem, felvinnyogok, majd kicsit várok, míg beforr az orrom, aztán feltápászkodom, és immár majdnem ébren megállok a telefon előtt. Cseng. Agresszív ordítással követel magának figyelmet. Nem is ő, hanem valaki a vonal túlsó végén, aki immár minimum a tizenkettedik csengetésnél tart. Nem hétnél lenne illendő abbahagyni? De mindegy, nem hagyja abba a tizenharmadikra és tizennegyedikre sem. Elnyomok egy ásítást, és felveszem a kagylót. – He? – Jó reggelt! Maga az Christina, igaz? A mély, határozott női hangra összerezzenek. – Én vagyok. – Úgy örülök, hogy végre elértem, kedveském! Már napok óta keresem! Hol járt? – kérdezi Margaret Nightingale. De mi köze hozzá? Vele már mindent elintéztem, nem? Aztán leesik, hogy nem ám! Terveztem, de aztán elraboltak, meg kirándulni voltam, és végül egy álarcosbálon is. – Izé, kicsit sok dolgom volt, elnézést! – Semmi probléma, bár azt hittem, legalább felhív, hogy elmondja, mi történt, amikor nálam éjszakázott. De mindegy nem baj, hogy így alakult, éppen csak a kulcsaimat szeretném visszakapni! – Persze! – bólogatok kevés meggyőződéssel, és elnyomok egy ásítást. – Meg ki is fizetném! Mondjuk, már ma eljöhetne, rendben? – Hát... – Rendben, akkor ma délután várom! És ez nem egyszerű kijelentés, ez inkább parancsnak hangzik legalábbis vitatkozni nem lehet vele, mivel a nő lerakja a telefont. Délután? Kinézek az ablakon, olyan kettő felé járhat. És jé, valaki megcsinálta az üveget! Persze, Lui ismerőse, akit rászabadított a házra. Talán ezért száll mindenfelé a friss takarítás illata? Nyilván. Leteszem a kagylót, kicsit még ásítozom, de sokat töprengeni nincs időm. – Reggelit! – harsan fel a lépcső tetejéről bátyám álmos kommandója, mire összefut a nyál a számban. Hát nekikezdek az előttem álló napnak. Húst dobok a mikróba, tálalok a teraszon. Christian az egyik nádfonatú székben üldögélve ébredezik, de igazából csak akkor nyitja ki a szemét, amikor feltornyozom a tányérján a félig már főtt,
félig még fagyott marhaszeleteket. Jó étvággyal látunk neki, seperc alatt eltakarítjuk a kaját. Aztán csak lustán nyújtózkodunk, élvezzük a kellemes meleget meg a jóllakottságot. – Hajnalban halálra kerestelek, hova tűntél? – sóhajt végül Christian. – Elfáradtam, és Lui haza hozott – vonok vállat. – Aha. Ezzel egy ideig kifúj a társalgás, hosszú csend ásítozik közöttünk, amit végül én török meg, találva egy újabb közös témát. – Ősökkel találkoztál hajnalban? – Nem – rázza a fejét Christian lustán. – Azt hiszem, hamar leléptek. Hivatalosan meg nem is vettek részt az akcióban, legalábbis Aratto valami ilyesmire utalt, ha jól értettem. – Hm, talán fel kellene őket hívni... – vetem fel óvatosan, mire bátyám kipislog a szemhéja mögül. – Minek? Hiszen tegnap találkoztunk, látták, hogy jól vagyunk! – Az még az előtt volt, hogy lezuhantunk volna a helikopterrel! – Á, biztosan hallották, hogy mi hoztuk be Dirakot, szerintem nem aggódnak értünk! Mondja ő. Én meg egy pillanatig sem hiszem, de legyen, ráhagyom bátyámra. Aztán csend, amit egy idő után megunok, jót nyújtózkodom, és nekivágok a konyhai robotnak. Összeszedem a tányérokat, behordom őket, majd némi hezitálás után nem mosogatok el. Mindehhez bátyám csendesen asszisztál, munkám végeztével pedig belök apám dolgozószobájába. A csukott ajtón át! – Először enyém a fürdőszoba! – rikoltja mellé, és már szalad is felfelé. A tapló! Rohanok utána, rátöröm az ajtót, majd két fogmosópohár, egy szappan és egy wc-ülőke segítségével megverekszünk. A végső vesztes a szennyestartó, amibe Christian olyan szerencsétlenül esik bele, hogy ripityára töri. Felsegítem, sziszegve sajnáltat ja magát, aztán csak megmosakszunk és felöltözünk. – Ma mit akarsz csinálni? – kérdi, miközben lekocogunk a földszintre. – Miért, te mit akarsz csinálni? – vonom össze a szemöldököm, minden rosszra készen. – Szeretném megjegyezni, hogy tegnap lesitteltük a városban fellelhető utolsó keresztapát, ma nyugodtan lazíthatunk! – Én sem akarok melózni!Azt tervezem, hogy felmegyünk a hegyekbe, levadászunk valamit, esetleg verekszünk egy kicsit, és mondjuk úszunk a tavak egyikében! – javasolja, elmerülten rábólintok. Tetszik a program, és nincs más dolgom. Reggel, amikor elváltunk, Lui azt mondta, hogy ma nem ér rá, de majd holnap felkeres. Végtelen fáradtságomban ráhagytam, így holnapig tényleg szabad vagyok. – Gyerünk, te bolhafészek! Nem készülődünk sokat, mindössze magamhoz veszem a vadászkésem, aztán már megyek is. Christian sem vacakol, csak új puskáját hozza, egy
pokrócba csavarva. Hangosan kinevetem. – Az meg minek? – Jól jöhet még! – rázza meg a fejét, és bedobja a cuccot a Nissan hátsó ülésére. – Nem harcolni megyünk, bátyuskám! És nem is azzal a kocsival! Én akarok vezetni! Ezen aztán jól elvitatkozunk, elcsattan pár pofon, míg Christian egy véletlen túlcsúszott mozdulata nekivág a kerítés egyik téglaoszlopának, amin csúnyán betörik a fejem. Felszisszenek, egy pillanatra bátyám is megdermed, aztán mellém térdel, megtámaszt. – Bocs, nem akartam! – mentegetődzik, miközben felsegít a betonról, és tényleg bánhatja az engem ért atrocitást, mert nagylelkű ajánlatot tesz: – Ha akarod, mehetünk a te tragacsoddal! – Kösz, kicsit szédülök hozzá, tiéd a volán! – tápászkodom fel, és alig– alig támaszkodva rá eltántorgok a terepjárójáig. Beül mellém, indít, nekivágunk a világnak. Egy ideig leköt a szemem előtt táncoló csillagok kavalkádja, de aztán hamarosan jobban leszek. Kicsit később, amikor már nem is szédülök, előveszem a kesztyűtartóba száműzött visszapillantót, és ellenőrzöm a frizurámat. Borzalmas! Hosszas vakaródzással kidörzsölöm belőle a vardarabokat, nem lesz sokkal jobb. Ejtem a tükröt. – Kerüljünk négyes út felé! – Minek? – Arra lakik az ex-munkaadóm, akinek egy éjszakán át vigyáztam a házára. Vissza kell neki vinnem a kulcsokat. – Oké! – hagyja rám Christian nagyot sóhajtva. Bemondom a címet, lefordulunk az egyik mellékutcába, izzik felettünk a kora délutáni hőség. Sehol semmi izgalmas. Ásítva hátradőlök, kicsit napozom, de hamar beleunok, inkább előveszem a késem, szépen megtörlöm, lekapargatom a markolatára száradt vardarabokat. Rendezgetem a tegnap esti emlékeket, aztán a még azelőttieket. Gondolkodom. Bátyám fél szemmel engem néz, arca töprengő. Kicsit várok, de aztán csak az ölembe ejtem a pengét. – Te hányszor beszéltél már vele? – kérdem mindenféle bevezetés nélkül. Christian összerezzen, de azonnal kapcsol. – Mármint... Mármint azóta? – Igen. – Csak egyszer. Bólintva veszem tudomásul a választ, és nem fűzök hozzá semmit. Rá sem nézek bátyámra, tovább tisztogatom a kést. Magától kezd el magyarázkodni. – Ott voltam főbe lőve, aztán meg elkezdtem levadászni azokat, akik kicsináltak. Egyiket a másik után. Eredetileg a határon vágtunk volna át, engem az út elején kivégeztek. De közülük sem érkezett meg senki! Mindet megöltem, csak valahogy ettől nem lett sokkal jobb, többet akartam, több vért és több
halálhörgést – csap a kormányra, hogy belenyekken a szerencséden műanyag. – Gondoltam, továbbmegyek, és megölöm a főnököket is. Ám mielőtt nekikezdhettem volna, jött Charlie bácsi, és jól megmondta a véleményét. Hogy nem ezért nevelt hosszú évek munkájával, és szedjem össze magam, szégyen, hogy nem tudok túllépni egy piti tarkólövésen. Meg még mondott pár apróságot. Szóval, hazajöttem. – Aha – kommentálom a történetet. Nem igazán tudok mit hozzátenni, és nincs is valami nagy kedvem tovább forszírozni az egészet. Megtörtént, kész-passz, így, és nyilván jól. Hisz benne van az öreg keze! Mit fűzhetnék még hozzá? Ám bátyám láthatóan nem akar még továbblépni, őt igenis foglalkoztatja ez a dolog. – Aznap este, amikor belelőttek Carlos medencéjébe, te is találkoztál vele, igaz? – Igaz. Elnézek oldalra, mellettünk némán suhannak el a napon felforrósodott falak, remeg az aszfalt felett a meleg levegő. Beleszimatolok, megtölti orrom a benzingőz. Nincs kedvem erről beszélni. Talán majd, később. De az agyam nem áll le, gondolataim maradnak a témánál. Visszafordulok a bátyám felé, elmerengek a szavain. Sejtettem, hogy őt is megkereste az öreg, ezek szerint akkor, amikor bajban volt. Amikor elhomályosította a lelkét az ölnivágyás, amikor már semmi szabályt nem akart megtartani. És ha nem jelent volna meg? Vagy ha Christian nem hallgat rá? Mi lett volna akkor, mi kényszeríthette volna rá bátyámat, hogy visszatérjen a normális, emberi életbe? Hülye kérdés, Christiant semmire sem lehet kényszeríteni, és nincs ezzel egyedül. – Téged nem zavar, hogy nekünk nincsenek korlátaink? – kérdem hirtelen, őszinte érdeklődéssel. – He? – vakkantja zavartan, láthatóan máson törte a fejét. – Gondolj bele, mi szinte mindent megtehetünk, amihez kedvünk van! Nekünk nem ügy kocsistól beborulni egy szakadékba, keresztülgyalogolni egy lőcsatán, követni és elkapni valakit. Senki és semmi sem állhat az utunkba, ha egyszer elhatározunk valamit, minket nem lehet fenyegetni, megölni, megcsonkítani! – magyarázom, bátyám végtelen csodálkozással néz rám vissza. – Ha nem haragszol, ez engem egy cseppet sem zavar! – De belegondoltál valaha is, mit jelent ez? Teljesen közveszélyesek vagyunk, mert nincs semmi okunk óvatosnak lenni. Nekünk semmi szabályt nem kell betartanunk! – Charlie bácsi számtalan szabályt tanított nekünk! – tiltakozik felém fordulva, belenézek zölden égő szemébe. – Charlie bácsi meghalt – mondom. – Bármi is történt azóta, ő akkor is meghalt. Ki fog ránk felügyelni, hogy tényleg betartjuk-e azokat a szabályokat? – kérdezek tovább, de bátyám egy kézlegyintéssel elintézi világrengető
problémáimat. – Majd vigyázol magadra, hisz erre is megtanított, ha pedig elvéted a dolgokat, természet ősanyánk így vagy úgy de leselejtez! Lehet, hogy egy emberhez képest sokat megtehetünk, de azért nekünk is van mitől félnünk! – szögezi le. – Mutass nekem bármit is, amitől félnem kéne! – morgom magam elé, mire az orrom alá tolja ökölbe zárt mancsát. Hát, lehet benne valami. És amúgy is, ez csak szócséplés, ami általában sehova sem vezet. Ásítva elfordulok, jelezvén, innentől nem érdekel a téma. Visszafordulok a mellettünk elrohanó épületek felé, és még egy utolsót ásítok, megropogtatom állkapcsomat. Aztán csak bámulom az utca forgatagát, a köröttem zsongó civilizációt. * * * Szokásos módon veszett tempóban, kézifékkel fordulunk be az álmos, csendes kis utcácskába, ahol Margaret Nightingale lakik. Az öreg fák érdeklődve ingatják a fejüket, ahogy leparkolunk az öreglány háza előtt. – Biztos ide jöttünk? – kérdi szemöldökráncolva Christian, és nem akaródzik neki kiszállni a kocsiból. – Aha – felelek szűkszavúan, és magam is mozdulatlanul szemlélődöm. De nyugodt a környék. Fülledt nyárdélután terpeszkedik felettünk, lusta szellő jár, és vakít a napfény. Mint általában. – Ez nekem nagyon nem tetszik! – fintorodik el bátyám. – Viszket tőle a fülem töve! – Erre jó orvosság a rendszeres tisztálkodás – vágok vissza, és kiszállok a forró betonra. Kicsit nyújtózkodom, közben Christian is kikászálódik a volán mögül. Hosszasan szemlélődik, felméri a terepet, és megcsóválja a fejét. – Rajta, essünk túl az egészen mihamarabb, aztán húzzunk el innen! Már éppen válaszolnék valami csípőset, amikor eszembe jut az itt töltött éjszaka. Akkor én is ezt éreztem, hát nincs jogom leugatni a bátyámat. Lehet, hogy van benne valami, bizonytalanodom el egy pillanatra, aztán csak megnyomom a csengőt. De még hosszan kell várnunk, és ez alkalommal még csak nem is ember nyit ajtót. – Jöjjenek be! – hallatszik az öreglány géphangja a csengő alatti hangszóróból, aztán kedélyes csilingelés adja tudtunkra, a kertkapu nyitva áll Belököm, majd csak megállok, hátrafordulok. – Ha idegesít a hely, nem kell bejönnöd, egyedül is elsikálom az ügyet! – Nem idegesít! És nem hagylak egyedül bemenni! – morran vissza, és persze követ, sőt, megelőz a köves sétányon, a ház ajtaját már ő nyitja ki. Résnyire, majd óvatosan beleszimatol a feltámadó huzatba. Elfintorodik,
ahogy megcsapja a levendulaszag, megdörzsöli a nyakát, belép. Fölénk borul a faburkolatos terem, hűs levegője megborzongatja a kinti meleghez szokott bőröm. Christian kicsit körbejár, az egész alakos tükörre fogvicsorgatva morran rá, aztán alaposan megvakarja a fülét. Csak akkor hagyja abba, amikor odafent megint léptek koppannak. A hirtelen feltámadó huzat megsúgja; az öregasszony az. A karzat felé fordulok, megnyúlik a pillanat. Mintha lassított filmet néznék, végtelen a másodperc, ahogy a nő kilép a fal takarásából. Tisztán látom, ahogy előreemeli a maga mellett tartott puskát, és célba vesz. Mint akkor este, a terasz ajtajában, gondolom, tulajdonképpen a legkisebb meghökkenés nélkül. Vajon most mi lesz, kérdem még magamtól, de nem tudom a választ. Lehet, hogy lépnem kéne valamit? Aztán véget ér a végtelen pillanat, Christian oldalról érkezik, feldönt, és beterít, mint a hegyomlás, a puska elsül, és hirtelen ismét itt találom magam, ebben a sablonos, mindig önmagát ismétlő világban. – A fotel mögé! – kiáltom, és már el is rugaszkodom. Fél kézzel bátyámat is magammal rántom, aki nélkülem nem érné el a fedezéket. Mancsomra nedvesség kenődik, de csak akkor hiszek az ujjaimnak, amikor az orrom is megerősíti a tényt, Christiant eltalálták. Ennek ellenére persze most is ő a főnök. – Át az ablakon! – sziszegi, és indulna is, de megcsúszik a parkettán. Ismét elsül mögöttünk a puska, felporzik mellettem a padló, de megúszom sértetlenül. Ha normális vadászfegyverről van szó, akkor most kell töltenie, villan át rajtam, aztán előrelendülök, bele a csukott ablakba. Persze, ha valami spéci, nagyüzemi gyilkolásra kitalált sorozatlövő, akkor nagyon megszívhatom, de ennek már nincs jelentősége. Köröttem törik az üveg, a szilánkok cakkosra szabják arcom, kezem, de túljutok az akadályon. Ügyesen landolok a kert puha gyepén, és már gördülök is arrébb, hogy bátyámnak is legyen helye földet érni. De még két hosszú szívdobbanásnyi idő eltelik, mire Christian is kiesik az ablakon. Ügyetlenül ér földet, talán kezét is eltöri, aztán nehézkes mozdulattal löki magát a fal mellé, fedezékbe. – A francba! – nyög eltorzult arccal, és a mellkasára szorítja ép jobbját. Kicsit szusszanok, kihasználom a röpke szünetet, és igyekszem kipislogni a szememből a vért. De bátyám mást már nem mond, pedig cselekednünk kéne, az öreglány fél perc alatt újra töltheti a fegyverét! – Gyere! – súgom hát, és mivel Christian majdnem elveszti az egyensúlyát felállás közben, hát megragadom a karját, és magam után húzom. A fal mellett osonunk, Itt nem eshet bajunk, és innen nincs messze a ház lapuja. Ott csak végig kell futnunk a sétányon, át a kerítésen, és már a kocsiban is vagyunk! Nos, ezt végiggondolni könnyű, megcsinálni nem annyira. – Fáj! – nyavalyog bátyám tőle szokatlan módon, aztán köhögve fuldoklik. Tüdőn lőtték volna? Az pech, azzal percekig is haldokolhat! – Gyere, mindjárt kint vagyunk! – biztatom, és magam előtt lököm ki a
sétányra. Újabb lövés csattan, ugrom, és testemmel fedezem bátyámat, miközben végigrohanunk a kavicsokon. Rohanunk, egy frászt, tántorgunk! A kerítésnél nem habozok, szétrúgom a zárat, aztán megragadom Christian nyakát, és bependerítem az egyik kőoszlop takarásába. Magam a másik mögé ugrom, és igyekszem minél kisebbre összehúzni magam. Második lövés nem csattan, azaz még egy golyó lesekszik ránk. A kocsi innen legalább három ugrás, beindítani és eltűnni sok idő, bőven több, mint meghúzni a ravaszt, bár talán kevesebb, mint ami az újra töltéshez kell, számolgatom magamban. De ekkor már tudom, nagy baj van. Christian fehéredő arccal támaszkodik az átellenes kőoszlophoz, lélegzete hörgő, szája szegletéből folyik a vér. Eh, nincs időm vacakolni, tovább! Átlendülök bátyám mellé, de nem vele foglalkozom, a zsebeit forgatom ki. – Kell a kulcs! – kérem, de nem felel. Szerencsére magamtól is meglelem a kis fémvackot. Habozás nélkül ugrom a kocsi felé, zúg a fülem mellett a levegő. Újabb ugrás, és még egy, aztán bevágódom a karosszéria takarásába. De ez csalóka fedezék, az acélmagos golyó úgy átviszi, mint kés a vajat. Bár, immár szinte biztos vagyok benne, ezek a golyók nem acélból vannak... Hasmánt lapulva nyitom ki az ajtót, ellököm magara a forró betontól, beslisszolok a kormány mögé. Indítok, a gép engedelmesen felmorran. A lehetőségekhez képest lapulva kormányzok, élesen fékezek, aztán még mindig apróra húzva magam kinyitom a másik ülés felőli ajtót. – Gyere! Gyere már! – kiabálok ki bátyámnak, aki továbbra is mozdulatlanul támaszkodik az oszlop oldalának. – Hallod, gyere! – könyörgök, már majdnem sírva, aztán nekiindulok, hogy kimenjek érte. De szerencsénk van, Christian felnéz, majd még egy utolsó erőfeszítéssel beesik a kocsiba. Nem habozok tovább, beletaposok a gázba, a világ meglódul alattunk. Bátyám nehézkes, akadozó mozdulatokkal fészkelődik el az ülésen, és majdnem kiesik, amíg becsukja maga mellett az ajtót. – Nyugi, megúsztuk! – biztatom, miközben eltűnik mögöttünk az átkozott ház, a hazug mód csendes és nyugodt utca. – Éget! – nyöszörög bátyám, és karmossá görbült ujjakkal szakítja fel mellkasán a ruhát, majd a húst is. – Hagyd abba! – kiabálok neki, de hiába, talán nem is hallja a hangom. Belemar a mellkasán sötétlő sebbe, arcát torz fintorba húzza a fájdalom. De újra nekiveselkedik, hogy megszabaduljon a golyótól. Persze, hisz az ezüstnek még az érintése is éget! – Hagyd abba! Kórházba megyünk, kiszedik az orvosok! – kiabálom, és fél kézzel igyekszem lefogni, mielőtt teljesen kibelezi magát. Hiába, Christian erős, sokkal erősebb nálam, félrelök, hogy fejemmel berepesztem az oldalsó ablakot, aztán újra megkísérel szabadulni a testét égető
fájdalomtól. Felszaladunk a járdára, és míg egyik kezemmel megpróbálok visszanavigálni az útra, a másikkal halántékon ütöm. Megszédül, de ez kevés neki. Nem üthetek újra, dudaszó követei magának figyelmet, szemből felénk tart egy kocsi. Éppen csak kikerülöm, közben fél kézzel lefogva Christiant. De kiszabadítja magát, és ismét belemar a mellkasába. Reccsen a csont, aztán felvillan valami sápadt, holdszín csillogás a vörös húsban. Megragadom az amorf, égetően forró fémdarabot, és habozás nélkül kivágom a beton ablakon. Bátyám nagyot kiált, aztán elernyed a teste. Elájult, meghalt? Tovább, te átkozott világ, tovább! Felpörgetem a motort, a sebességmérő kileng. Pillanatok alatt magunk mögött hagyjuk a józan eszem, és onnantól már semmi sem gátol meg az ámokfutásban. Fél kezem a dudán, jobbom padlóhoz tapasztja a gázpedált, tekintetem szigorúan előrevetem, nem merek bátyám felé nézni. Végtelen hosszú évszázadok telnek el, mire befordulok a kórház parkolójába. Csikorogva fékezek, hajszálra az épp kifele induló mentő előtt. Nem ütközünk össze, de nincs időm hálát adni a csodáért, kipattanok a kocsiból. – Egy rendőrtiszt megsebesült, tüdőlövés! Orvost! Ez utóbbit már felesleges is hozzátennem, a gépezet beindul. Hordágyat hoznak, felpakolják rá Christiant. Eszetlenül rohannék utánuk, de egy alak elkapja a karom. – Álljon félre, mennünk kell! – mondja valaki, akit úgy lökök el, hogy elterül a betonon. Aztán észbe kapok, hisz ez egy orvos! – Azonnal – hebegem, és botladozva visszaülök a volán mögé. Félreállok a kocsival, a mentő szirénázva nekivág a városnak, én bátyám után futok. A lift az orrom előtt csapódik be, habozás nélkül vágok neki a lépcsőháznak. Hamarabb felérek, mint a felvonó fülkéje, eltolják előttem Christiant. Arca sápadt, kezébe már most infúzió fut, körötte fehér ruhás alakok nyüzsögnek. Aztán becsukódik mögöttük a fehér lengőajtó, és bár én oda is bemennék, de valaki elém áll. – A műtő steril! Persze. A műtő steril. Hirtelen hamvad el lelkem lendülete, egyik percről a másikra érzem úgy, le kell ülnöm, különben összecsuklom. A nővér odavezet az egyik fal menti székhez, aztán megkérdezi, milyen a behozott beteg vércsoportja, illetve tudok-e valami gyógyszerallergiáról. – Nem lehet altatni – suttogom, tényleg nem lehet, no nem allergia miatt, csak úgy, egyszerűen képtelenség, és kész. De csak pár pillanat múlva gondolok bele, mit jelent ez. Lecsukom a szemem, a nővér magamra hagy. Édes Holdtestvérem, csak most segíts, csak most az egyetlen egyszer! Nem érzem, mennyi idő telik el, hirtelen idegen alak ül mellém. Nehezen fogom fel, hogy hozzám beszél, hogy tőlem akar valamit. Összeszedem magam, és végül megértem, zsaru, aki a történtek iránt érdeklődik. Akadozva
válaszolgatok. – Christian Hunter... Igen, a fia. Ránk lőttek, az utcán... Nem tudom, ki... Csak mentünk a kocsival, és ránk lőttek... Mondom, hogy nem tudom, ki! – csattanok fel hirtelen, a zsaru meghőköl. Csak most nézem meg magamnak, fiatal, őszinte tekintetű férfi. – Elnézést, fel kellett vennem az adataikat! De ennyi elég lesz, a többit majd később! Itt várja meg a műtét végét? – Persze... Aztán magamra hagy. Becsukom a szemem, nekidöntöm a halántékom a hideg csempéjű falnak. Édes Holdtestvérem, csak most az egyszer... * * * Estébe hajlik a délután, mire véget ér a műtét. – Megtettünk mindent, amit lehet – magyarázza nekem a fáradt, vörösre égett szemű orvos, míg megszabadul maszkjától, kesztyűitől. – Csúnya seb, a golyó átment a tüdőn, horzsolta a szívet is. Ha éjfélig magához tér, akkor van remény. – És ha nem? – kérdem éles hangon. – Majd meglátjuk. Pokoli volt, hogy nem lehetett altatni, és a fájdalomcsillapítóval is voltak problémák. Majd meglátjuk. Menjen haza, és pihenje ki magát! És ne haragudjon, már várnak rám! Ezzel magamra hagy a hideg, neonfényes folyosón. Természetesen nem megyek haza, csak állok az üvegezett falú szoba előtt. Bátyám majdnem mozdulatlanul fekszik odabent, néha-néha moccan csak meg a mellkasán átvetett kötés, ahogy újból és újból levegőt vesz. Félelmetesen ritkán! Karjából infúzió lóg ki, feje felett gépek villódznak. Arca sápadt és elgyötört, sosem láttam még ilyennek. De hát megmondta az orvos, pokoli volt! Hisz bátyámat nem lehet elaltatni, és nem hat rá semmiféle fájdalomcsillapító! A teste – testem mása – könnyen gyűr le minden vegyszert, könnyen és válogatás nélkül, nem törődve azzal, méreg vagy gyógyszer! Éppencsak az ezüst, Holdtestvér fényének földi mása ejthet rajta komoly sebet. De hát ezt is túlélheti, igaz? Így várok mozdulatlanul, folyamatosan lesve a bátyám minden rezdülését, és a rákötött gépek jelzéseit. Az ügyeletes nővér mintegy félóránként kér meg, hogy üljek le, vagy akár menjek haza, másodjára már nem is válaszolok neki. Csak várok, kőarccal, komoran és némán. A változások lassan jönnek, de figyelmemet semmi sem kerülheti el. Christian lélegzete előbb egyenletessé szelídül, majd lassan felgyorsul, eléri a normális tempót. A feje feletti monitor is szép, egyforma görbéket rajzol immár. Nem sokkal ezután megremegnek az ujjai, kicsit később marokra zárja őket. Aztán a szája széle rezdül meg, felvillannak, majd eltűnnek fehér agyarai, és végül a szempillája is megmozdul. Félrenézek, a folyosó végi óra pontosan éjfélt mutat.
– Felébredt – közlöm a nővérrel, aki nem akar hinni nekem. Mellém siet, bebámul a szobába. Magam is visszanézek bátyám felé, a szeme már nyitva. Lassan, végtelenül lassan fordítja felénk a fejét. Zöldes szikra csillan pupillája mélyén, tekintetünk összekapcsolódik, aztán becsukja a szemét. – Szólok az orvosnak! – siet el a nővér, de nem törődöm vele. Lehajtom a fejem, és elsétálok a legközelebbi székig. Leroskadok, és mozdulatlanul várom végig, ahogy a megérkező orvos megvizsgálja Christiant. – Nos? – kérdem, mikor már távozni készül. – Az ön bátyja nagyon szerencsés! Káprázatosan erős szervezettel rendelkezik, soha nem láttam még ilyen tempójú javulást! – ingatja a fejét hitetlenkedve, de ez nem érdekel. – Beszélhetnék vele? A doki elképed. – Ő is magát akarta látni, amint meg tudott szólalni, legalábbis a maga nevét suttogta, de ezt nem engedhetem meg! – Muszáj! – ragadom meg fehér köpenyét, és majdnem meg is rázom. Tekintetem elkapja a tekintetét, szememben fellángolnak a zöld fények. Az orvos nem bírja sokáig. – Rendben, rendben, három perc, érti? És az ő életével játszik, ezt ne feledje! – Persze! – mosolyodom el, és már sietek is bátyám betegágya mellé. Óvatosan lépek be, csak akkor vesz észre, amikor már teljesen mellette állok. Előbb az orrcimpái rezzennek meg, aztán kinyitja a szemét. – Ne beszélj sokat! Árt! – kérem, és igyekszem kedvesen elmosolyodni. – Megölted? – suttogja elhaló hangon. – Kit? – A nőt. – Nem. – Akkor menj, és öld meg! Megrázom a fejem. – Nem. Nem szabad ölni. Nem tehetem meg. – Ezüsttel lőtt. Tudd mindent, meg kell halnia. – Most, hogy már ismerjük, nem veszélyes. Egy öregasszony! – Egy vadász! Öld meg! – emeli fel bátyám a hangját, és a kezem után nyúl. Hidegek az ujjai. – Nem gyilkolhatok! – Ő a gyilkos! Látod, mit tett velem, ezt akarod magadnak is? Öld meg! Még ma! – követeli, és karmai beleszaladnak a tenyerembe. – Nem hagyhatlak itt egyedül! – védekezem kétségbeesetten, de nem hagy szóhoz jutni. – Öld meg! – emeli fel a hangját, és már ülne is fel, mozdul a teste, megbillen az infúziós állvány, mellkasán megfeszül a fehér kötés... – Megölöm! – kiáltok, mire visszahanyatlik. Sietve folytatom, hadaró suttogással, egész közel hajolva a füléhez. – Megölöm, hallod, megölöm! Te
csak maradj, pihenj, bízd rám, ügyes leszek és gyors, meg fog halni! – Holdtestvérre? – Holdtestvérre! – Légy óvatos! – suttogja még, aztán elengedi a kezem, kimerülten lehunyja a szemét. – Óvatos leszek, ne félj! Csak pihenj, a doki szerint holnapra már jól leszel! Majd elmegyünk vadászni, meg minden! – biztatom ajkamat be-beharapva, de már nem hallja. Alszik. Lassan kihátrálok, csendesen teszem be magam mögött az ajtót. Aztán nekiszorítom a homlokom a hideg üvegnek. Nem szabad ölni, sem embert, sem farkast. És a bátyámat, őt talán szabad?! Egy védtelen öregasszony Gyenge és lassú, nem ellenfél, nem harc lenne, mint minden eddigi gyilkosság, ami a lelkemet terheli, hanem tiszta ölés. Fenét, hisz ezüstre töltött fegyvere van! Nem védtelen! Felkapom a fejemet, ökölbe zárom a kezem. Lusta vércsepp gördül ki tenyeremből, apró kis fájdalom. Bátyám karmának nyoma, ez lassan gyógyul majd be, talán órákig is eltart majd. Hisz ami Holdtestvértől való, az árthat nekem! De ezt már Charlie bácsi is elmondta, három dologtól kell félnem: saját magamtól, a hozzám hasonlóktól és az ezüsttől... Megperdülök, gyors, hosszú léptekkel kezdek járni fel és alá, gyakran fordulva, újból és újból ökölbe záruló kézzel. Nem törődöm a halvány fájdalommal, és nagyon, nagyon hosszan tart, míg döntök. De döntök. Megígértem, Holdtestvérre! Felnézek, aztán odasietek a folyosó végén álló nyilvános telefonhoz. Beletömök egy csomó aprót, és gyorsan tárcsázok, mielőtt meggondolnám magam. A készülék vagy tucatszor kicseng, mire felveszik. Álmos hang káromkodik a fülembe, a köszönés mellőzésével adva tudtomra, mit tart arról, aki éjfél után telefonál. – Nyugi, Ricardo, csak én vagyok, kicsi Chris! – Kicsi Chris? – visszhangozza a nevemet kifejezéstelenül a motoros vagány. – Mi kell? – Segítségre van szükségem! Most! Nagyon fontos, érted? Kicsi szünet, állkapocs csattan odaát, mintha Ricardo ásított volna, de a hamarosan felcsendüld hangja már tiszta. – Számíthatsz rám. Mit kell tenni? – Találkoznunk kell, de én nem mehetek, gyertek ide. Ne csak te, hanem még néhányan a srácok közül. Csak olyan, akinek sok ráérő ideje van, és nem ijed meg a saját árnyékától. – Ez a banda minden tagjára áll. Hova menjünk? Megadom a kórház nevét, meg hogy bátyámat keressék, aztán bontom a vonalat, de nem teszem le a kagylót. Újabb szám, újból kicseng a készülék, de most csak háromszor.
– Halló, in Lui Vang beszél – szólal meg aztán kedvesem álmos, de érezhetően tettre kész hangja. – Szia. – Christina? – hökken meg. – Valami baj van? – Igen. Figyelj, ismersz egy Margaret Nightingale nevű nőt? Rövid szünet, szinte látom, hogy összehúzza vörös szemöldökét, végigpörgeti ismerőseinek hosszú listáját. – Nem ismerem. – És utána tudnál járni, hogy kicsoda? – Mi érdekel róla? – kérdi a csodálkozás legkisebb jele nélkül, immár teljesen ébren. – Minden! Hol született, hol élt, mit csinált, mi a munkája, volt-e családja, minden. – Minden? Mikorra? – Most! – kérem, amire Lui már nem tud visszafogni egy hosszú sóhajt. – Rendben, Christina, megpróbálom, amit tudok, bár szerintem a rendőrségi ismerőseid többet tehetnek az ügyben. – Nem fordulhatok a zsarukhoz! – suttogom, és beharapom a szám szélét. Hisz nagyon gyanús lenne, ha valaki olyan iránt érdeklődnék, aki utána pár nappal esetleg meghal... De mi lesz, ha Lui nem segít? – Nagy baj történt? – Nem annyira. Velem semmi! Csak a bátyám... Nem részletezem tovább, nem tudnék mit mondani. – Nos? Mi történt? – kérdi Lui immár türelmetlenebbül. – Most nem beszélhetek! Majd holnap, jó? Holnap megmagyarázom! A vonal másik végén hosszú csend, majd újabb sóhaj. – Nem jó, de rendben, holnap délelőtt felkereslek, addigra meglesz minden, amit kérsz. Tudok valami másban segíteni? – kérdi még kötelességtudóan Lui, minden férfiak gyöngye, mire nagyon megsajnálom. – Ne haragudj, hogy felkeltettelek! Holnap majd beszélünk, oké? – Persze! És vigyázz magadra, jó? – kérlel még, aztán bontjuk a vonalat. De még mindig nem vagyok túl a nehezén. Veszek egy nagy lélegzetet, és újra tárcsázok, miközben igyekszem felkészülni arra, hogy könnyed és bohém legyen a hangom. – Egyetlen lányom, éjfél is elmúlt, miféle katasztrófa történt, amit nem tudsz önerőből megoldani? – köszönt anyám álmos hangja, amint bemutatkozom. – Semmiség! Épp csak Christiant kicsit meglőtték, ennyi! – felelek a lehető legunottabb hangsúllyal. – Biztos nincs baj? – kérdi gyanakodva. – Á, semmi! Mindössze az a gond, hogy véletlenül kórházba is került vele! Szóval, ha holnap hívnak az orvosok, ne essetek kétségbe! – De tényleg semmi komoly?
– Mondom, hogy semmit. Csak szóltam, ez már ba|? – Dehogy! Meglátogassuk holnap? – Ne! – sikoltok bele a telefonba, aztán észbe kapok. – Csak feleslegesen égetnétek Christ egy nagyszabású szülői felvonulással! Meg szerintem reggelre már ki is lóg valahogyan, bár én igyekszem rávenni, hogy pár napig még szimuláljon. Csak hogy ne legyen túl gyanús! – magyarázkodom. – Ne járjunk utána, hogy máshova vigyék? Biztos el lehetne kenni valahogy az egészet! Szívesen segítünk! – Tudom, de nincs rá szükségünk! Elintézem magam! És bocs a zavarásért! – mosolygok, aztán végre letehetem a kagylót. Azt hiszem, minden fontos dolgot elintéztem. Legalábbis több nem jut az eszembe. Hát leülök az egyik fiú melletti székre, és várok. Talán ha fél órát, vagy annyit sem, mikor megérkeznek Ricardóék. A csúcsvagányt két társa kíséri, a nagydarab Csacsa meg a késes Rob, mindhárman bőrszerkóban, hónuk alatt motoros sisak, arcukon flegma unalom. Nem látszik, hogy álmosak lennének, nem tűnnek idegesnek, és igyekeznek szolídak maradni. Ennek ellenére az ügyeletes nővér szívinfarktust kap tőlük. – Ide nem jöhetnek be idegenek! – állna eléjük, de akkor már ott vagyok én is, és biztosítom a nőt, hogy a három srác nem idegen. Aztán odébb húzódunk, Ricardóék körbevesznek. – Mi a gond? – kérdi a bandavezér. – Meglőtték a bátyámat. Ott fekszik – intek a szoba felé – Túl fogja élni, és hamarosan kiengedik. De addig tehetetlen. Ha utána jönnek, megölhetik. Én nem maradhatok itt vigyázni rá, nektek kéne, ha vállaljátok. – Miért kell kihagyni a zsarukat? – kérdi Rob, és nem néz rám, az ügyeletes nővért fixírozza. – Csak. A zsaruk nem tudhatják, ki lőtt, nem mondhatom meg nekik, világos? – csattanok fel. – Oké, világos! – nyugtatgat Ricardo. – De nekünk ugathatsz róla, ugye? – Feltehetőleg egy öregasszony. Kedves, nagymamaküllemű nő, csupa mosoly. Nincs az a zsaru, aki elhinné róla, hogy gyilkos. – Tehát egy öreg nő, és senki más? – kérdi hitetlenkedve Csacsa. – Másról nem tudok – pontosítok – De lehet, hogy van társa is. És az a gyanúm, nem fél a következményektől, nem akar elmenekülni, csak jön, mint a kamikáze. Értitek? – Nem tegnap szabadultunk a kisdedóvóból, minden klappol! – Jó. Folyamatosan kellene őrizni, egyszerre legalább két ember... – Ne cakkozd, mondom, hogy rajta vagyunk! – vigyorog rám magabiztosan Ricardo, és egészen közel tolja az arcát. – Helyes! Legkésőbb holnap délben jelentkezem, addig bírjátok ki nélkülem! – Ez is menni fog, kicsi Chris! – nevetnek rám, aztán nagymenő módon kezet fogunk, pár kötelező, trágárabb beszólással biztosítjuk egymást a kölcsönös
nagyrabecsülésünkről, aztán megyek. Még egy pillantást vetek bátyámra, de alszik, tényleg semmi dolgom sincs már itt. Sietve vágok neki a lépcsőháznak, de egy emelettel lentebb meggondolom magam, és beugrom a mosdóba. Ezer fekete árnyékot fest mögém a tükör, nem törődöm vele, csak ledörzsölöm arcomról, nyakamról a vérfoltokat. Pár marék vízzel felfrissítem magam, két mozdulat a ruhámnak is jár, de ennyi már elég is! Nem szépségversenyre megyek, mindössze el akarom kerülni, hogy két utcasarkon belül letartóztassanak! A kórház ajtajában megállok egy pillanatra, beleszippantok a hűs, esti levegőbe. Aztán eszembe jut, hogy ideális célpont vagyok magam mögött a kivilágított kapuval. Gyorsan oldalt lépek, a fal mellé, és összeszűkült szemmel mérem fel a környéket. Semmi furcsa, semmi szokatlan. Átlagos éjszaka. Csak éppen most minden árnyékban ott lapulhat az ezüst fegyverű halál! Felpillantok a holdra, elfutja szívem a harag. Árnyékból árnyékba lapulva, a parkoló kocsik fedezékét kihasználva suhanok el bátyám Nissanjáig. Eljátszom a gondolattal, hogy beülök, de gyorsan elvetem, odabent túl könnyű célpontot kínálnék! Hát csak kiveszem, és lábamra csatolom a késem, aztán Christian ezüstre töltött puskája következik. A kerekek mellen guggolva ellenőrzöm a tárat, de rendben lévőnek tűnik. Persze, nem igazán értek hozzá, de a semminél jobb. Most arra kell számítanom, hogy távolról támadnak rám, tehát kell egy messzehordó fegyver is. Marokra kapom, úgy-ahogy ráterítem a pokrócot, ami eddig is takarta, aztán otthagyom a kocsit. Gyorsan letérek a kivilágított utakról, hamarosan mellékutcák félsötétje borul rám. Holdtestvér ugyan megezüstözi az árnyékokat, de ez is jobb, mint a neonragyogású, forgalmas főutak! Néhol görnyedten, néha nagy ugrásokkal haladok hazafelé, át-átvágva elhagyott udvarokon, kihalt parkokon. A sötét az én cinkosom, ha valaki követni akarna, nehéz dolga van! Gyakran megállok, szimatolok és fülelek. Néha léptek kongnak fel, ilyenkor eltűnök az árnyékban. Fekete alak siet el előttem, nem vesz észre. Elfordul a következő a sarkon, kivárok, megyek tovább. Szemem körbejár, fülem utána fordul a sikongó denevéreknek, orrom hol magasra vetem, hol az út porába túrom, friss illatok után kutatva. Végtelen hosszan tart, mire feltűnik a jól ismert utca, mire hazaérek. De ez talán még veszélyesebb, mint a város vadonja! Sokáig várok a kerítések mellett lapulva, de semmi sem mozdul, látszólag nem les rám senki. Hát megkerülöm az épületet, hátul, a szomszéd kertjén át osonok be. A leanderek árnyékukba fogadnak, körbenézek, sehol senki. Türelmesen szemlélődöm tovább, az életem múlik rajta, minek sietnék? Mikor biztonságosnak ítélem, beosonok a házba. Szobáról szobára járom végig, hosszan meglapulva az ajtók mellett. De minden csendes Nem gyújtok
fényt, amikor végzek, és minimálisra szorítom az esti mosdást, mindössze a kagylóból merítve hozzá pár marék vizet. A tus alatt túl süket lennék, bárki rámtörhetne! Mikor végzek, fogom fegyvereimet, visszamegyek a kertbe, és elrejtőzöm a bokrok között. A hold ragyog, de hiába csábít, most túl fáradt vagyok játszani vele az ő véres játékait. Összegömbölyödöm, és elalszom. De nem nyugodt az álom, minden nesz felrebbent, minden kósza illat figyelmet követel magának. Hisz meg akarom élni a reggelt! * * * A megszürkülő éjszaka ébreszt, meg a hajnali madárdal. Hosszan szimatolok, de a harmat megül az éjszaka illatain, szinte semmit sem érzek. A ragyogva kelő nap elől a házba menekülök. Leeresztem a redőnyöket, hogy az esetlegesen kint lesekvő vadász ne vehessen célba, ám ennek ellenére kerülöm az ablakokat, ügyelek, hogy mindig a falak takarásában maradjak. Odafent rendbe szedem magam, hosszúszárú nadrágot veszek, hogy elfedje a lábamra szíjazott kést, majd kezemhez készített puskával reggelizem, de csak pár falatot. Akármelyik pillanatban rámszakadhat az ég, és nem jó elnehezedve, teli hassal futni, ugrani, harcolni. Aztán várok, néma türelemmel. Az idő lassan telik, egy-egy pillanatra el is szundítok, elvégre hosszú volt a tegnap, ám teljes éberséggel pattanok talpra, amikor kocsi fékez a házunk előtt. A konyhaablakból lesekszem ki, de csak Lui érkezett. Belököm a puskát a nappali díványa alá, kicsit még körbenézek a résnyire nyitón ajtóból, aztán kitárom, de csak akkor, amikor kedvesem már a lépcsőn biceg felfelé. – Szervusz, Christina! – köszönt, és meg is ölelne, de kitérek előle. – Menjünk be! – kérem, és beterelem. Csak akkor nyugszom meg egy kicsit, amikor becsukódik mögöttünk az ajtó. Beleszimatolok a levegőbe, de semmi sem változott abban a két másodpercben, míg kint jártam. Bevezetem Luit a nappaliba. – Mi a baj? – kérdi, tekintete immár felhős, és nem ül le. – Mesélj a nőről! – Született 1935-ben, Indiában. Brit katonacsalád, úri neveltetés. 1962-ben házasodott, férje Henry Nightingale, aki anakronisztikus módon Afrika-kutató és vadász. Több szafari, egy fiúgyermek, boldog békeidők – sorolja, mint aki valami betanult leckét mond fel. – Aztán 84 telén, egy ausztriai vadászbalesetben meghalt a fia. Véletlenül elsült a puskája, és a felismerhetetlenségig szétroncsolta a fejét. Másnap a férje, valamilyen érthetetlen indoknál fogva nekivágott az Alpoknak, és eltűnt. A nő idegösszeroppanást kapott, szanatóriumban kezelték. Az volt a kényszerképzete, hogy farkasok tépik szét. Később meggyógyult, és itt telepedett le. Négy éve
testőrt fogadott, mondván, fél az éjszakában. Az illető rá két napra eltűnt, de nem lett belőle rendőrségi ügy. Azóta magányos. Sokat jótékonykodik, buzgó katolikus. Nagy vagyona van, örököseként mindenféle alapítványokat jelölt meg, lényegében senkinek sem származna jelentős anyagi haszna a halálából. Kéthetente teát ad, hozzá hasonlatos vénkisasszonyoknak, ezenfelül gyakran részt vesz mindenféle jótékonysági rendezvényeken. Röviden ennyi. Milyen részletek érdekelnének még? Összevont szemöldökkel hallgatom, és nem nyugtat meg, amit mesél. Vajon a mi fajtánkkal akadt össze az öregasszony fia az Alpokban? Logikusnak tűnik, de bizonyosságot nem szerezhetek. Nem is sejtem, hol élnek még hozzám hasonlók. Charlie bácsi talán tudta... De nem beszélt róla, hát nyilván nem tartotta fontosnak. És lényegében nem is az! Mit számít, mi történt, az a lényeg, hogy van itt valaki, aki sokat tud rólunk, és elég elszánt cselekedni. Hogy bosszúból vagy bármi másért, ez tényleg nem érdekes! – Kösz, ez elég lesz, nem hinném, hogy bármit még hozzá kéne tenni ehhez! – sóhajtok, és lerogyok az egyik fotelbe. Lui velem szembe ül le, óvatosan kinyújtja gipszes lábát, aztán tettre készen megtámaszkodik a combjain. – Akkor most te jössz! Mi történt tegnap, ami miatt éjfél után felhívtál, és tönkretetted az éjszakám maradékát? Remek kérdés! De mit is mesélhetnék erről, mi az, ami még elmondható, és ráadásképpen kerek egészet alkot, nem árulkodik az elhallgatott részek felől. Mi az, amit el tudok hitetni kedvesemmel? Nos, elég reménytelen a helyzetem! Oldalt nézek, a redőny nem mozdul, sehol semmi változás, talán biztonságban vagyunk. – A bátyám megsebesült. Rálőttek – mondok végül valamit, ami igaz. Valamit, amit nem tudok folytatni. – Komoly? – Nem, túléli! – Ennek a nőnek volt hozzá valami köze? – kérdez tovább Lui, gyorsan és határozottan. Egy pillanatra a szemébe nézek, megijeszt a máskor oly nagyon megnyugtató, égkék tekintet. Most hideg és célratörő. Láttam már tőle ilyet, tudom, most meg akar tudni valamit. Ez a munkája. – Nem. Illetve talán – nyögöm, és sejtem, nem lehetek valami meggyőző. – Nem tudom! – Hol támadtak rátok? – kérdez tovább Lui zavartalanul, és türelmesen vár a válaszra. – A kocsiban... – hazudom ugyanazt, amit a zsarunak is hazudtam. – Hova mentetek? – Mi ez, kihallgatás? – csattanok fel, leginkább azért, mert nem tudok mit felelni. Lui kicsit vár, de nem vonul vissza. – Christina, látom, hogy félsz, és ez nagyon megijeszt! Te, aki habozás
nélkül vállaltad, hogy bátyáddal kettesben megrohamozod Carlos villáját, te, aki gondolkodás nélkül álltál John Dirak embereinek fegyvere elé! El sem tudom képzelni, mi történhetett, mi az, ami még téged is aggódásra késztet! – Nem aggódom! – Akkor miért vannak leeresztve a redőnyök, és miért fordulsz körbe átlag hat másodpercenként, mint aki minden pillanatban támadástól tan? Tényleg ezt tenném? Meglehet... – Jó, tényleg megijesztett, hogy mi történt a bátyámmal! Nem hittem volna, hogy pont neki baja esik! – nyögöm ki, aztán hosszan várok. Lui némán figyel, aztán hirtelen a combjára csap, hátradől a fotelben. – Rendben, elfogadom, legyen! – hagyja rám, de a hangsúlyok arra utalnak, dehogy fogadja! – Köszönöm! – sütöm le a tekintetem, és közben az jár a fejemben, meddig játszhatom én ezt a játékot? Mikor un bele állandó hazugságaimba, mikor dönt úgy, hogy nem kér belőlem? Ki tudja, mennyi időm van még, mielőtt elhagy! Mert biztosan elhagy, biztosan nem tűri, hogy érthetetlen okoknál fogva hazudozzak neki! Hirtelen elhatározással talpra pattanok, odalépek mellé, befurakodom a karjai közé. Habozás nélkül átölel, óvatosan az ölébe ülök, aztán csak kapaszkodom bele. Addig sem látja az arcom, amíg a vállára hajtom a fejem, és most nem is kérdez. Apró nesz rezzent fel, talán csak a szél fut neki a redőnynek, talán más. Felkapom a fejem, fülem utána fordul a zajnak, de semmit sem sikerül elcsípnie, magunk vagyunk. Eh, magunk a fenéket! Fekete árnyak kísértik a lelkem, és nem is a megszokottak; ahogy Lui mondta, félek, és már maga a felismerés is iszonyú haragra hangol. Hát ki vagyok én, hogy nyomorultul bujkáljak, hogy hazudjak és reszkessek, holmi öregasszony miatt? Hát miért ajándékozott meg Holdtestvér erejének szikrázó fénycseppjeivel, ha nem azért, hogy harcoljak és győzzek, mindig és mindenhol? Határozottan lefejtem magamról Lui karjait, talpra állok, kezem ökölben. – Oké, tudom, hülyének tartasz, vagy még rosszabbnak, de ne haragudj rám! Ez egy régi ügy, semmi köze sincs a maffiózókhoz, se máshoz, csak rám tartozik, meg a bátyámra. De ma lezárom! Holnap pedig elmondok mindent, megmagyarázom az egészet! – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon, és egy pillanatra úgy érzem, tényleg ilyen egyszerűen megoldható ez a probléma. Hogy holnap tényleg odaállok elé, és elmondom, hogy... Hogy? Hogy vérszomjas szörnyszülött vagyok, gyilkolásra született vadász? Tényleg ezt akarom? – Rendben. Holnapig tudok várni – bólint Lui, és bár nem mondja, de úgy érzem, ebben az is benne van, hogy tovább nem. Holnap tényleg mindent el kell majd mondanom. De a holnap még messze van, és ugyan miért is ne hihetném, hogy baj nélkül
túlélem? – Utána meg fogjuk magunkat, és felmegyünk a hegyekbe, most már tényleg kirándulni, jó? Tudok egy csomó klassz helyet, ha ráérsz, tőlem hetekre is maradhatunk! Itthagyjuk az egész várost, Christian is nyugodtan lábadozhat magában, más meg pláne nem köt ide! Lui erre is rábólint, feláll a fotelből. – Akkor ma én is elintézem a függő ügyeimet, aztán kiveszek két hét szabadságot, és elutazunk valahova. Te meg addig is vigyázz magadra, aki a bátyádra rálőtt, az veled sem lesz kedves! – Ne félts! – nevetek rá, és hálásan a nyakába borulok. – Szívem szerint veled maradnék, de gondolom, ezt nem hagynád, igaz? – kérdi, mire tétován bólintok, hát nem erőlteti. – Szóval, vigyázz magadra, holnap reggel érted jövök. Jó? Jó, sőt tökéletes. Hosszan búcsúzkodunk, és tényleg könnyű a kedvem, amikor kilép az ajtón, tényleg elhiszem, hogy ma mindent elintézhetek. Hosszan integetek a kocsija után, aztán megerősített szívvel visszavonulok a házba. Felkapom a kanapé alól a puskát, ellenőrzöm a tárat, természetesen rendben van. És mást vinni felesleges, hisz mindössze ölni megyek. Lelkiismeretem ugyan ágál, de letorkollom, ennek így kell lennie! Nem én kezdtem ezt a háborút, a nő maga vágott bele, hát viselje a következményeket! Ölni megyek! Épp csak észnél kell lennem, hisz ez egyszer számító, okos ellenfelem van. Ember, ravasz és agyafúrt, akit nem lehet egyszerűen lerohanni, mint egy ostoba nyulat. Valaki, aki tudja, hogy miféle vadász vagyok. Hiszen az a nő kifejezetten engem akart testőrének, és amikor megjelentem nála, ügyesen letesztelt. Tükrök közé vezetett, ezüstöt nyomott a kezembe, és megmutatta a macskáját is. Pontosan tudta, mit akar, én pedig voltam ostoba, és ezer aprósággal árultam el, miféle vagyok. És amint bizonyosságot szerzett, cselekedett is. Meg akart ölni, már az első este, amikor nála éjszakáztam. Csak azért nem sikerült neki, mert kimentem a házból, a megérzéseim vezettek, az ösztön, és talán Holdtestvér. Úgy látszik, a kertbe nem volt mersze követni. Hát magához csalt még egyszer a kulcsok visszaadásával, és ha nem bátyámmal megyek, hanem egyedül, akkor meghaltam volna. De hogyan talált rám? Hanson keresztül üzent. Vajon a szőke kommandós tudta, hogy kifejezetten csak én kellek az öreglánynak, vagy többeknek is szólt? Egyáltalán, mennyit tudhatott a nő terveiről? Lehet, hogy sokat. Margaret Nightingale említette, hogy jóban volt a germán félistenke édesanyjával. Vajon ez mit takar? Megrázom a fejem, és döntök, először Hansot keresem fel talán hajlandó lesz megválaszolni ezeket a kérdéseket, illetve, ami még ennél is fontosabb, meg kell tudnom, hogy ő mennyit sejt Holdtestvér ezüst titkából! Tehát először hozzá megyek, aztán az öreglányhoz! Amint ezt eldöntöm, indulok is. Egyenesen a ház előtt parkoló
sárkányomhoz sietek, habozás nélkül beszállok, és indulok. Nem akarok a falak mentén osonva közlekedni, nem vagyok hajlandó tovább bujkálni u ját félelmem árnyai elől! Nem és nem vagyok lesipuskás orvvadász, nem félek odaállni senki elé, és számon kérni rajta az igazamat! A fene essen bele, itt most nem én vagyok az, akinek szégyellnie kell magát! * * * Hans a város egyik legrégebbi lakótelepén lakik, ezt véletlenül tudom. A házszámra is emlékszem, az emeletet meg majd csak kitalálom! Leparkolok az épület előtt, és kis habozás után nem viszem magammal a puskát. Most beszélgetni megyek, nem harcolni! Bekocogok a lépcsőházba, aztán a levelesládákról elolvasom, pontosan hol is lakik a kommandósok szőke gyöngye. Habozás nélkül sietek fel az ajtajáig. Ott kicsit még megtorpanok, még egy utolsót szippantok a lépcsőház hideg és festékszagú levegőjéből, aztán bekopogok. Ököllel. Nem sokat kell várnom, kinyílik az ajtó. Hans bermudában, trikóban, mezítlábasan áll a küszöbön, arcán átvillan a meghökkenés, majd szélesen elmosolyodik. Vállát kiemeli, a hasát behúzza, és úgy általában, felveszi a germán félisten pózt. – Szia, nagylány! Ez aztán a meglepetés! Gyere be! – áll félre az ajtóból Minden izmom feszül, ahogy belépek a lakásba, először járok itt. Erős dezodorszag, és igen, fegyverolaj bűze uralja a levegőt, félelmetesen tiszta egyvelegben. Itt nagyon gyakran szoktak takarítani. Meg is van a nyoma, az előszoba padlója csillog a tisztaságtól. Hans előreenged a következő ajtóban, a nappaliban is rideg, elvágólagos rend uralkodik. – Mesélj, nagylány, mién jöttél? – Lenne pár kérdésem. – Csak ennyi? Pedig már reménykedtem, hogy engem akarsz látni! Apád balesete után úgy eltávolodtunk egymástól! – Nem baleset volt! – mordulok fel, mire kicsit meghőköl, de aztán megint felvillan az ezerkarátos mosoly Kiszámított mozdulatul simítja hátra amúgy feszes vigyázban álló, alig centis haját. – Mindegy, rég volt, beszéljünk másról! – terel közben a szoba közepe felé – Ülj le! Hozzak egy italt? – Kösz, ne! – felelek, és nem ülök le. – Na, mi ez a mogorvaság! Hisz mi barátok vagyunk! Sőt... – hal el a hangja, és mellém lép, vállamra teszi a kezét. Kígyómozdulatul lépek ki előle. És nekem még fél éve is tetszett ez a pasas! Ez bizony nagyon siralmas! – Margaret Nightingale-ről szeretnék veled beszélni. A nőről, akihez beajánlottál munkára! – Valami baj van vele? Nem vagy elégedett? Pedig tudom, sokat fizet – lép utánam. – És azt is tudod, hogy alig négy éve fogadott egy testőrt, aki seperc alatt
eltűnt? – csattanok fel, és nem hátrálok tovább. Hans belebámul szikrázó szemembe, aztán megrázza a fejét. – Igen, de nem lett belőle ügy. Mi vele a baj? – Hogy mi vele a baj? Semmi több, mint hogy lelőtte a testvéremet! – szakad ki belőlem. A szőke félisten haragvón összevonja a szemöldökét. – Hé, a yardon azt mondtad, nem láttad a támadót! – Ezt te honnan tudod? – borul el az arcom, és a kezem már ökölben Tegnap beszéltem egy zsaruval, erre emlékszem, azóta meg nem háborgattak, ez talán apám, talán a név nélküli kommandós főnök érdeme, Így vagy úgy, de nyilván ezt az ügyet is eltussolják, mint ahogy Dirak letartóztatásában való szerepünket sem verik nagydobra. Akkor meg honnan hallhatott róla Hans? – Csak... Utánakérdeztem – legyint zavartan, aztán mellém lép. Megérzem lélegzete szagát, bőrömet égeti közelsége. – De mindegy is! A lényeg, ha az öreglányt vádolod, akkor ezt mondd a zsaruknak! Ők majd intézkednek! Vagy azért jöttél, hogy én vegyem kézbe az ügyet? Általában nem szoktam ilyet csinálni, de érted még ezt is, kicsi Chris! – hajol közel bizalmaskodva. Hátrálok fél lépést. – Nem azért jöttem, hogy tőled szívességet kérjek, magam is el tudom intézni! Inkább azt magyarázd meg, miért ajánlottad fel pont nekem ezt a munkát! – Mi van ezen magyaráznivaló? Csak neked akartam jót, az öreglány sokat fizet! – Vaknak nézel? – csattanok fel. – Ne akard nekem bemesélni, hogy semmit sem hallottál róla! Anyád állítólag jóban volt vele, talán még rólunk is beszélt neki! Vagy esetleg nálad kérdezett utánunk? Mert utánunk kérdezett, ebben biztos vagyok! Az fel sem merült benned, hogy miért érdeklődik, miért vagyunk neki fontosak? Ezek után ne hivatkozz arra, hogy nekem akartál jót! Ostoba vagy, Hans, de ne akard beadni, hogy ennyire! Megrándul a szája széle, de legyűri haragját, és még egyszer, bár immár nagyon erőltetetten, elvigyorodik. – Oké, lehet, hogy egy kicsit zűrös a nő előélete, de nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni! Egyébként is, mit kockáztattál, itt vagyok melletted én! Tőlem akármikor kérhetsz segítséget! – Ismétlem, nem kell a segítséged; sőt, semmi sem kell tőled! – szorul ökölbe a kezem. De most már ő sem higgadt, ő is felemeli a hangját. – Akkor nem értem, mit akarsz itt, nagylány? És közben a szemembe néz, egyszerre csábító és fenyegető tekintettel. Nem félek tőle, és nem is vonz magához. – Talán semmit. Mindössze keresem, hogy kik felelősek a bátyám elleni támadásért! – sziszegem, és hirtelen közel tolom az arcom az arcához. Nem hőköl meg.
– Hát keresd őket máshol! – csattan fel, és megragadja a vállam. – A bátyád ezerszer is megérdemelte azt a golyót, hallod? Az az ostoba taknyos túl sok mindenbe beleütötte az orrát! Nagynak hitte magát, csak mert véletlenül ott lehetett néhány piti maffiózó bekasztlizásánál, és mással sem törődött, mint hogy hogyan hajtsa a lányokat! Nem csoda, ha valaki megelégelte! Még örülök is neki, hogy megkapta a magáét, nekem is kedvem lett volna megleckéztetni egy kicsit, miután... – is itt elhal a hangja, talán dühében, talán csak rádöbbenvén, már eddig is túl sokat mondott. De nem kell folytatnia, értem én, miféle féreg rágja a lelkét! – Fejezd csak be, tudom, mit akartál mondani! – kiabálok, és megragadom a kezét, amivel a vállamat rángatja. – Azok után, hogy könnyedén szétverte az arcod, eltörte a kezed, januárban, nálunk! Mert a te nagyszerűségedbe nem fér bele, hogy valaki legyőzzön, méghozzá különösebb nehézség nélkül! Elszürkül, és válaszra nyitja a száját, de azt már nem akarom meghallgatni. Már így is túl messzire mentem, már így is túl forró itt a levegő! Lehet, hogy gyűlöli a bátyám, lehet, hogy engem sem kedvel, talán szívesen tenne ellenünk, de nem ez számít. Az világos, hogy nem tudott az öregasszony szándékairól, legalábbis a lényeget nem tudja, akkor nem merne így beszélni velem, akkor félné haragom. A többi nem fontos, a bosszú nem tesz boldoggá, hát ki innen, mielőtt túl késő lesz, mielőtt elvesztem a fejem, mielőtt vér mocskolja az oly kínosan tiszta padlót! De nem hagy távozni, visszahúz, a karomnál fogva. – Állj meg, nagylány! Azt hiszed, hogy csak úgy faképnél hagyhatsz? Engem nem szoktak a nők csak úgy elhagyni! – emeli fel a hangját, és magához ránt, megszorít. – Eressz! – sziszegem, karom reszket az indulattól, és leszegem a fejem. Nem, nem merek ránézni, mert akkor itt elszabadulna a pokol! De megragadja az állam, maga felé fordítja az arcom. Harag csillog a szemében, egészen meghökkentően tiszta, őszinte harag. – Tudom, hogy összefeküdtél azzal a firkásszal, nagylány! Mit eszel rajta, he? Miben jobb ő nálam? Szerintem te egy rohadt jó nőcske vagy, miért nem vagyok jó neked én? És fojtogat az ölelése, és érzem a lehelletének bűzét, ahogy közelebb hajol, hogy megcsókoljon. Elég! Szétszakad a mindenség, elszabadulnak az indulataim. Közvetlen közelről vágom gyomron, a csattanás visszhangot vet a kis szobában. Kiszabadítom magam, de utánamnyúl. Arcán fájdalom és döbbenet tükröződik. Fájdalom, döbbenet és düh. De hát hogy állhatna meg előttem, hogyan is képzeli, hogy gátat vethet az én őrjöngésemnek? Ütök, talán kettőt is, és ellököm magamtól. Belezuhan a fal menti szekrénybe, törik az üveg, recseg a fa. Szédülten tápászkodik fel, egy pillanatra megállok, hogy levegőhöz jussak. Nehéz a lélegzet, de felszakad a nyomás a tüdőmben, és onnan már csak egy
lépés, hogy a józan eszem is megszólalhasson. Ki innen! Ki, mielőtt ölök! Az első mozdulat ólomnehéz, de megteszem. A bátyámnak szüksége van rám, itt nem segíthetek neki, odakint Lui vár, és általában, a normális élet. Ki innen! Megbotlok a nappali küszöbében, de túljutok az ajtón. Gyorsuló léptekkel tántorgok végig az előszoba szűk folyosóján, tenyerem többször megtámasztom a falon, de megőrzöm az egyensúlyom. Már a kilincs felé nyúlok, amikor felcsattan mögöttem Hans hangja. – Nagylány! Önkéntelenül fordulok, de elkések. Csak azt látom, hogy ott áll a nappali ajtajában, orra-szája vérzik, kezében fegyver. Mindössze egy, egyetlen egy golyó csapódik mellkasomnak, neki nincs szüksége többre, jól céloz. Szívem görcsbe rándul, torkomat elszorítja a légszomj. Vérem szerteszét freccsen, aztán végigzuhanok a padlón. Miért tart a nappalijában hangtompítóval felszerelt pisztolyt, villan át rajtam a megdöbbenés, aztán elmosódik a parketta mintája, feketévé olvad a világ. A fájdalom hullámokban érkezik, előbb csak a mellkasomat akarja összemorzsolni, aztán végigszalad a testemen, görcsbe rántja az izmaim. Egyszer, kétszer, sokszor. Szívem küzd, újból és újból megkísérli szétpumpálni az életet jelentő vért az ereimbe, mindhiába. Vörös tócsa gyűlik alám. De pusztuljon a világ, és reszkessen előttem, mert nem tud nekem ár– tani! Én legyőzhetetlen vagyok mindaddig, míg Holdtestvérem ereje segít, amihez képest gyenge faforgács az acél, és csupán papírmasé a legkeményebb szikla is. Én nem halhatok meg „csak úgy”, rám szellemalakok vigyáznak, és akárhányszor taszít is le az emberi rosszakarat, saját vakmerőségem vagy akár a véletlen a túlvilágba, az én testem mindig megtalálja a visszautat a hold ezüst fénye mentén! Múlnak a végtelen másodpercek, lassan levegő szivárog a tüdőmbe, lassan enyhülnek a fájdalom rohamai. Szívem vergődésén túl immár más zajok is eljutnak hozzám. Valaki átlép rajtam, elfojtott káromkodás hangzik fel, ajtók csapódnak. Magam alá húzom a kezem, tenyeremet megtámasztom a vérmocskos parkettán, az arcom mellett. Hans tőlem nem messze csomagol, bőrönd nyekken, aztán megint átlép felettem. Felemelem a fejem. Semmit sem látok, kipislogom szememből a könnyeket. Itt áll, tőlem alig két karnyújtásra, és cipőt húz. – Hans... – suttogom, és a szavak mellett sötét, nyállal keveredett vér bukik ki a számból. Megdermed, felém fordul, és láthatóan nem érti, mi történik. – Hans! – ismétlem, immár határozottabban. Szólni próbál, de csak valami dadogásra futja erejéből. Hátrál pár lépést, megremeg a keze. Megfeszítem a karom, és végtelen lassúsággal felemelkedem. A lábam nehezen moccan, de sikerül magam alá húznom. Aztán feltérdelek, és
megtámaszkodom a falon. Tenyerem megcsúszik, véres nyom marad mögötte. Tovább! Felállok, bár tántorogva, de majdnem egyenesen. Pólómat vér ragasztja a hasamhoz. Mindegy! Felemelem a fejem, szemébe nézek Hansnak. Fehér az arca, kereken tág szemmel bámul, és reszket. – Meghaltál! – suttogja. – Lelőttelek, meghaltál! – ismétli, immár követelődzve. Mintha számon kérné rajtam, miért élek még. Eh! Letörlöm az államról a vért, kihúzom magamat. Testem ekkor löki ki magából a golyót. A kis fémvacak beleakad a pólómba, de aztán koppanva leesik a földre. Átlépek rajta. – Nincs szerencséd, Hans! – suttogom, de már nem rekedt a hangom. – Elhiszem, hogy fogalmad sem volt róla, mit akart tőlem az öregasszony, még azt is elhiszem, hogy nem akartál nekem több rosszat, mint amit minden féltékeny férfi kíván az őt elhagyó nőnek. De nincs szerencséd! Véletlenül belekeveredtél egy olyan játékba, ahol te nagyon kisfiú vagy! És hibáztál, végzetesen hibáztál! Közelebb lépek hozzá, ő remegve hátrál. Megyek utána, lassú, nyugodt tempóban. Szemem fogva tartja szemét, nem futhat el. Megmozgatom az ujjaimat, karmaim észrevétlen megnyúlnak. És immár egymagas vagyok vele, sőt, fölé emelkedem, fogaim szétfeszítik állkapcsomat, megfeszül testemen a vértől kérges ruha. Hans hátrál, míg el nem éri a falat. Tovább nem mehet, hát moccanni sem mer, csak fél. Elé lépek, karmos mancsommal megtámaszkodom a feje mellett a falon. A másik kezemmel a vállát fogom meg, de csak óvatosan, nem is szorítok rajta, érintésem nyomán mégis megremeg a nyomorult majom. Hosszú orromat szimatolva közelebb dugom a nyakához, csak hogy jobban érezzem félelme édes, mámorító szagát. Amikor nedves orrom nyakához ér, elveszti a fejét, nagyot kiált, megpróbál ellökni. De nem szabadulhat tőlem, még csak meg sem billent, pedig teljes ereje benne van a mozdulatban. Senki hozzám képest, és ezt már ő is tudja, szemében őrült fények villannak meg, a tehetetlenség és a halálfélelem. Mosolyra húzom a szám, megmutatva agyaraimat, élvezem remegését, de aztán hirtelen véget ér a móka, a nyomorult elájul. Egyszerűen összecsuklik, elterül a lábam előtt. Elégedetten nézek le rá, de ahhoz már nincs kedvem, hogy mellé guggoljak, és befejezzem a játékot. Sőt, ahhoz sincs, hogy még egyszer hozzáérjek. Elhátrálok mellőle, lélegzetem hamarosan visszatér normális ritmusába. Kézfejemről lassan tűnik el a szőr, tenyerembe törlöm arcom verejtékét. Eh, mit is csinálok itt? Körbeperdülök, de sehol semmi mozgás. Csak vér, nagyon sok vér, a padlón meg a falakon is. Az én vérem. Hol lehet a fegyver, amivel meglőttek? De nem látom, és nincs kedvem keresni. El innen, minél gyorsabban! Óvatosan kinyitom a bejárati ajtót, és kilesek. Sehol senki, az illatok tiszták, épp csak a lakásból sodorja ki a vér őrjítő szagát a huzat. Ki innen! A második lépés után elkap a pánik, és messze repít. Végigrohanok a lépcsőházon, behuppanok a kocsimba, padlógázzal indítok.
Csak sok utcával arrébb tér vissza józan eszem. Mit tettem már megint! Miféle ostobaság hozott ide, miért hittem azt, hogy pont Hansszal, ezzel a nagyképű zsebistenséggel sikerül majd értelmes módon szót váltani! Mit akartam hallani, mi fontosat mondhatott volna, még ha segíteni akar, akkor is? Aztán lassan megnyugszom. Amit kellett, megtudtam, ami történt... Nem bánom! Jobb így, hogy ezt végleg lezártam, tisztább és egyszerűbb. És nem félek a következményektől, egyszerűen nincs mién félnem Hanstól. Gyenge volt, vagy legalábbis nálam gyengébb, és most nem fizikai erőre gondolok. Hogy is mondta Charlie bácsi? Élni pontosan azoknak van joguk, akik képesek rá. Nos, Hans nem volt rá képes, és kész! Láttam a szemében az őrülettel határos félelmet, és ez valahogy biztosít arról, hogy soha többet nem fog az utamba állni. Helyes! Le is zárom magamban a kérdést, mindössze egy apróság marad tüskeként a lelkemben. Mi lesz holnap, amikor Luinak mondom el mindezt? Tényleg be akarom avatni a titokba, tényleg azt akarom, hogy az ő szemében is felizzon az a végtelen félelem? De nem, Lui ennél sokkal többet ér, bizonyosan fel fogja tudni dolgozni ezt is! Vagy nem? De ezen majd gondolkodom, most van fontosabb dolgom! Találkoznom kell azzal az emberrel, aki meg akarta ölni a bátyámat. * * * Óvatosan fordulok be az utcába, ahol Margaret Nightingale lakik. Lassan óvakodom előre sárkányommal, érzékszerveim pattanásig feszülnek. De semmi rendkívüli sem fogad. Csendes és békés minden, mint ahogy tegnap is az volt. Vajon ma is vérbe fullad ez a nagy nyugalom? Leállítom a gépet a nő háza előtt, lassan kiszállok. Nem felejtem a kocsiban a puskát, a róla lógó takaró épp csak sejtetni engedni, halálos eszközt cipelek a kezemben. Fejforgatva sétálok a kapu elé, körbenézek, beleszimatolok a levegőbe. Egy fehér személyautó döcög el az egyik keresztutcában, és talán meg is áll valahol a sarkon túl, azonfelül sehol semmi, kocsi sem jár, ember sem moccan, csak a nap ragyog, alig túl a zeniten. Tegnap azt ígértem bátyámnak, megölöm ezt a nőt. Persze, csak azért mondtam, hogy megnyugtassam, az ő kedvéért esküdöztem Holdtestvérre, minden meggyőződésem ellen. Nem ölhetek meg valakit, csak úgy! De azóta eltelt egy éjszaka, egy rettegéssel töltött, félelmes éjszaka, és egy hasonló hajnal. Nem vágyom ilyen éjszakákra, és ha ez nyugalmam ára, hát ölni is kész vagyok! Egyébként is, nem én kezdtem, ő támadt rám és bátyámra, teljesen ok nélkül! Elvégre mit tehetünk róla, hogy sok éve megölte valaki a fiát! Ha megölte... Ám ennek ellenére sem ronthatok rá egy öregasszonyra, nem osonhatok a háta mögé, és nem ölhetem meg úgy, mint ahogy megfojtok egy nyulat! Igenis
beszélni fogok vele, mint ember az emberrel, és legalább megkísérlem békésen lezárni a kérdést! Persze, Hansszal is ezt akartam, aztán mi lett belőle! De mindegy, próbálkozni muszáj! Ezzel a sziklaszilárd elhatározással csöngetek be a kapun. Hosszú csend felel, csak a szél lebegted a leveleket a fákon. Összehúzott szemmel méregetem a ház redőnyös ablakait, az ajtót, a padlást, mindent. Hiába, semmi sem mozdul, sehol sem nyílik apró rés, amin át fegyvert foghat rám valaki. Újból csengetek, megint semmi. A meleg izzadságcseppeket csal a halántékomra, nem törlöm le a nedvességet. Még egyszer csengetek, de immár nem várok sokat. Ha nem enged be, hát megyek a magam erejéből! Nehézség nélkül átlendülök a kerítésen Kissé görnyedten futva sietek be a fák árnyékába, a ház mellett-mögött zöldellő, öreg parkba. Szellő moccan, beleszimatolok, sehol semmi Meglapulok a gazban, figyelem a házat. Nem mozdul. Óvatosan indulok körbe, fél szemem az ablakokon, a másik a kertet kémleli. Gally nem reccsen lábam alatt, a levelek jó fedezéket nyújtanak, a csend végtelen. Elérem a ház hátulját, itt is minden néma és kihalt. Minden redőny lent, minden ajtó és ablak zárva. Újabb szellő moccan, most a kert túlsó vége felől. Furcsa, rossz illatokkal terhes, de mire rájöhetnék, mi is az, alábbhagy a levegő mozgása, elvesztem a szagot. Ember nem jár erre, az biztos. Vajon bemenjek a házba? Nos, azt mindennek értékelheti, csak épp megbékélési kísérletnek nem! A riasztóról nem is beszélve! Mi van, ha elutazott, én betörök, a zsaruk meg elkapnak. Tiszta ciki, apám meg leharapja a fejemet! Míg gondolkodom, megint megmozdul a szél, és megint elkap az a furcsa illat. Valami gonosz és fenyegető! A legjobb lesz utánajárni, vélem, és elindulok hátrafelé. Legutóbb éjszaka jártam itt, akkor félelmes volt a sötét, amit csak Hold testvér mosolya enyhített valamelyest. Most ragyog a napfény, de a kísérteties érzések maradnak. Feketeség motoz a lelkemben, ahogy közelebb és közelebb érek a hátsó fészerhez. De hát nincs ott semmi, legalábbis nem mozdul, és hangot sem ad. Talán csak az orrom csal meg? Ám mielőtt felemelkednék a gazból, hogy közelebb sétáljak, újból megérzem a szagot, és most már fel is ismerem. Ez a halál bűze, a rothadásé, a pusztulás földszagú aromája. Megtorpanok, hirtelen nagyon nem akaródzik továbbmenni. Akkor este is itt fordultam vissza... De hát közelebb kell egyáltalán mennem? Az öregasszony nincs itt, tisztán érzem, talán elutazott, talán fél, talán már nem is tervez ellenünk semmi! Megfordulok, és továbbra is óvatosan, de immár sietve távozom. Hátra sem nézek, ahogy átmászom a kerítésen, csak beülök a kocsiba, és eltűnök a fenébe. Sose kelljen visszajönnöm ide! * * *
Hazafelé menet beugrom a kórházba, hogy megnézzem, vajh él-e még bátyám, illetve őrzik-e őt hű testőrei, de meghökkentő hír fogad. – Christian Hunter? Hazament – közli velem a portán egy kedves mosolyú hölgy. – Talán fél órája. Emlékszem, a barátai kísérték – és itt helytelenítve összevonja a szemöldökét, mintha valami nagyon ördögi dologról lenne szó. – Közben magánál volt? – tudakolom meglepetten. – Elég sápadtnak tűnt, meg támogatták is, de nem volt maradása! – legyint a nő, mint aki régről ismeri az ilyenfajta betegeket. – Aláírattunk vele egy papírt, hogy saját felelőségére távozik, de hát erőszakkal nem tarthattuk bent! Ez igaz, bátyám ellen mit sem ér az erőszak. Annál is inkább, mivel régi ereje visszatérni látszik. A történtek alapján legalábbis arra kell gondolnom, hogy immár egészséges, vagy legalábbis annak tartja magát. De hát ez nem nagy csoda, elvégre ezüst ide vagy oda, csak Holdtestvér ereje feszíti az ő testét is! Azért kissé aggódva tartok hazafelé, és sietnék is, ám hála a délutáni csúcsforgalomnak, már öt is elmúlik, mire hazaérek. Alig tudok leparkolni, a ház előtt, bátyám Nissanja mellett, még vagy fél tucatnyi dögösnél dögösebb motor feszít. Legalább Ricardo tartja a szavát, és vigyáz Christianra, vélekedem, és még hálás is vagyok. Egészen addig, míg be nem lépek a lakásba! Nos, üdvrivalgás fogad, meg tömény alkoholszag. – Helló, hugicám, képzeld, azt hiszem, sikerült berúgnom! – rikkant bátyám, amint meglát, majd visszahanyatlik a fotelbe. A mellkasán átvetett kötés itt-ott átsejlik pólóján, lába az asztalon, ölében igen részeg, lila hajú leányzó ül Fekszik, alszik, mit tudom én! A társaság többi tagja is igazán szétcsúszott képet mutat, körbeülik a nappali asztalát, fiúk és lányok vegyesen, mind a bandából. Némelyiknek nem is jut szék, így a földön terpeszkednek a foteleknek vetett háttal, az asztalon pedig üres és félig telt üvegek serege áll őrt. Ha jól látom, a ház teljes alkoholkészlete, leszámítva talán a fürdőszobában dekkoló arcszeszt. – A bátyád jó fej! – köszönt akadozó nyelvvel Ricardo, aki a Christiannal szemközti székben ül, és láthatóan problémái vannak az értelmes beszéddel. Nekem is. Csak állok az ajtóban, és keresem a szavakat. – Azt mondtátok, vigyáztok a bátyámra, nem azt, hogy leitatjátok! – találok végül néhány, az alkalomhoz illő kifejezést. – Vigyázunk! – bukkan fel egy pillanatra Rob feje az egyik fotel karfája mögül, aztán visszahanyatlik a padlóra, és alszik tovább. – Csak közben klasszul töltjük az időt! – teszi hozzá Christian, aki így másodikra, nem is tűnik annyira kiütöttnek. Bár kicsit talán spicces, de azt hiszem, inkább csak játssza a részeget. Na, még szép, akkor sem állt fejre, amikor fogadásból húzóra ivott meg egy üveg vodkát. Akkor is csak kicsit megszédült, és végül is egy nyomorult ezüstgolyó nem tehette annyira taccsra az immunrendszerét, hogy enyhe émelygésnél többet ártson neki bármi alkoholféle. És nini, a fotel szegletében, jól elrejtve, de azért a keze ügyében, valami
pisztoly lapul! Tehát csak megérintették kósza lelkét a történtek, és felelőtlenség ide, nagyképűség oda, aggódik. Na de, hogy rászabadította a házra az egész bandát! – Hülye korcs! – sziszegem, mire csak kacsint egy aprót, és szemével a kezemben szorongatott, pokrócba burkolt puska felé int. Megrázom a fejem, és csak az ujjam hegyével jelzem, várjon, majd mesélek, ez túl bonyolult ahhoz, hogy csak így, mindenki feje felett beszéljek róla. Pedig a többiek megbízhatóan részegek, és feltehetőleg észre sem veszik a néma párbeszédet. – Gyere, kicsi Chris, és igyunk! – biztat Steve, barátnője pedig szolgálatkészen a kezembe nyom egy üveget. Idegenkedve fogom meg, szemkaparóan büdös! – Még csak hat óra van – fancsalodok el, és kinézek a ragyogó délutánba. – Ez napjában kétszer megesik! – vígasztal Ricardo, hát nincs mese, protokollból meghúzom az üveget. – És ha már itt vagy, csinálhatnál kaját... – sóhajt bátyám, majd egyszerűen behúzódik az ölében tartott lány válla mögé villámló tekintetem elől. Egy pillanatig tétovázom, öljek vagy ne, aztán megrázom a fejem. A kezemben tartott puskát lazán becsúsztatom a kanapé alá, majd irány a konyha! A Luitól tanult trükköt alkalmazva pizzát rendelek, bátyámnak meg összeütök pár szelet alig odaégett húst. Aztán félrehordom az üres üvegeket, megbontom a teliket, zenét teszek fel, és segítek megkeresni a tévé távirányítóját, mivel a bagázs férfitagjai érdeklődnek az esti röplabdameccs eredménye iránt. Szóval, jól adom a háziasszonyt. És közben minden furcsa neszre felkapom a fejem, gyakorta szimatolok bele a néha–néha feltámadó huzatba, és ilyenkor ellenőrzöm azt is, megvan–e még a lábamra szíjazott kés. De a zajok nem fenyegetőek, az illatok sem mesélnek veszélyről, a fegyver pedig türelemmel lapul a helyén. A társaság teljes nyugalomban issza át magát a holnapba. * * * Nyűgösen ébredek, legnagyobb megdöbbenésemre a nappaliban. Érdeklődve felülök, közbenézek a barbár hordák dúlásának nyomain, aztán visszahanyatlok a kanapéra. Igen, halványan rémlik, Ricardóék sokáig maradtak, hajnalban távoztak csak, és mellesleg felélték a ház alkohol- és tejtartalékait. És ennyire emlékezni elég is, elmegy a kedvem a felkeléstől. Egyszerűen nem vágyom szembesülni a mögöttük maradt kuplerájjal! Aztán valami reccsen odafent, és engem már repít is a frász. Legördülök a kanapéról, magamhoz rántom az alatta dekkoló puskát, és harcra készen megcélzom vele a lépcsőfeljárót. Majd felismerem, és ennek kapcsán nem lövöm le Christiant. Félmeztelenül, nagyokat ásítva botorkál lefelé, de amikor megmoccanok,
belé is visszatér az élet. Átveti magát a lépcső korlátján, könnyedén érkezik négy mancsára, és már ugrana is, amikor feltűnik neki, csak én vagyok az. – A fenével szórakozz! – hördül fel, aztán nehézkesen talpra áll, és fájdalmasan fintorogva megtapogatja a mellkasán átvetett kötést. – Nem szórakozásból csinálom – mordulok vissza, de ebbe most nem megy bele, más érdekli. – Miért nem lőtted le? – Mert nem találtam meg. Nem nyitott ajtót. Szerintem ott sem volt. – magyarázkodom rosszkedvűen, Christiannak meg leesik az álla. – Hé, ez komoly? Nem nyitott ajtót, és ez neked elég? Fogadok, nem is akartad igazán elkapni! Szerencséd, hogy jókedvem van, különben kicibálnálak abból a tetves bundádból! – mérgelődik, de tényleg inkább hitetlenkedve, mint dühösen. – Sok mindenre képes vagyok, de előre eltervezetten gyilkolni nem! Pláne nem egy öregasszonyt! – Te csak ne keress helyette kifogásokat! A kor nem mentség! És add ide a puskámat, ha már nem vagy hajlandó használni! – csavarja ki a kezemből a fegyvert, majd a hóna alá csapja, és elvonul a konyhába reggelit szerezni. Utána indulok, és már éppen szóra nyitnám a szám, amikor megint zaj hallatszik fentről. Elképedve fordulok a lépcső felé, ahol legnagyobb megrökönyödésemre megjelenik a lilás hajú lány. Az, aki tegnap bátyám ölében ült, és akinek a neve most nem jut az eszembe, holott már láttam párszor a bandával. Bátyám egyik ingét viseli, lassan lépked lefelé, majd halványan rámmosolyog, amikor észreveszi, hogy figyelem. – Szia! Chris már lent van? Nem kapok levegőt, mindössze a kezemmel intek tétován, hogy igen, a konyhában keresse. – Kösz! – mosolyog, és bátyám után megy. Christian az utolsó pillanatban csúsztatja be a gáztűzhely mögé a puskát, aztán szélesen vigyorogva átöleli a lányt. – Húgocskám, nem akarsz letusolni? Most szabad a fürdőszoba! – veti még oda nekem a lány válla felett, aztán nem foglalkozik tovább velem, elvan a nővel. Továbbra is levegő után kapkodva szédülök ki a teraszra. Lehuppanok az egyik nádfonatú székbe, aztán csak ingatom a fejem. De hamarosan szélesre szalad vigyorom, és nem bárom megállni, füleim hegyesre nyúlnak így pedig remekül hallom ám, miféle sületlen bókokkal igyekszik bátyám megnyerni a hölgy kegyeit. Illetve, azt már megnyerte, most inkább további kapcsolatukat próbálja saját szája íze szerint rendezni. Azaz semmi kötöttség, éljen a szabad szerelem, de ha valamikor a jövő héten felhívlak, akkor ugye ráérsz, csillagocskám? A hölgy kegyes, és talán ráér, csak a fiúja meg ne tudja, mert akkor esetleg
verekedni óhajt. Christian ebben a mulatságban is szívesen benne van, ennek örömére hosszan csókolódznak, aztán a nő felmegy, felöltözik, és távozik. Én meg csak lógázom a lábam, és tiszta szívemből vigyorgok bátyámon. Akkor sem tudom visszafogni magam, amikor végül megjelenik a teraszon egy nagy tányérnyi szalonnával. – Ne is kezdj bele, nem érdekel! – Mi nem érdekel? – néz nagyot, és leül velem szemben. – Az éjszakád! Egyszerűen nem akarom hallani, hogy milyen remek teljesítményt nyújtottál, és az sem izgat, mi volt a nő véleménye rólad! – Pedig... – kezdene bele végtelen önelégültséggel, de leugatom. – Mondom, hogy nem érdekel! Beszéljünk másról! – Jó, beszéljünk másról. Eljössz velem megkeresni és megölni az öregasszonyt, vagy rám hagyod a melót? Felkapom a fejem, a szemébe nézek, de nem, nem ég benne az őrület zöld lángja, ez egy komoly kérdés. – Nem lehetne beszélni vele először? – kérdezek vissza rosszkedvűen, és erre már dühösen felvillantja a fogait. – Nem akar beszélni, nem tudod megérteni? Csak ölni akar, én meg nem akarok meghalni, hát mit kell ezen beszélni? – Nem szabad ölni, sem embert, sem farkast! – emelem meg a hangom. – És fecsegni a farkastermészetedről, azt szabad? Nem hagyhatjuk, hogy valaki ismerje a titkot! – vág vissza, és ingerülten a levegőbe csap. – A végén még Luit is nekem kell majd kinyírnom, amikor végül rájön mindenre! Még be sem fejezi, amikor ráborítom az asztalt. – Ha hozzányúlsz, megöllek! – Persze, neked mindent szabad! Az öregasszony csak vadásszon ránk nyugodtan, egy újságíró is mindent tudhat, de ha hozzányúlok, te megölsz! Végül is, Charlie bácsit is te fojtottad meg, ez neked igazán semmiség! – köpi felém, mancsán megvillannak a karmok, agyarait fenyegetően rámvicsorítja. – Átkozott! – sziszegem, és ugrom. Mozdul, de elkésik, összeakaszkodunk, törik a csont és fröcsköl a vér, az övé és az enyém egyaránt. Szemem előtt fekete köd, ölni akarok, pedig tudom, nincs esélyem, ő az erősebb, félig feltépi a torkom, megszédülök, de szerencsém van, véletlen mozdulattal felszakítom a mellkasát védő kötést. Tovább! Mancsom megszalad, bele a még gyógyuló sebbe, felkiált, és eltaszít, kushadva menekülne, de hiába, gyorsabb vagyok... Nem is tudom, mi hozza vissza a józan eszem. Talán a szemében felvillanó felelem, pontosan ugyanaz a fény, ami Charlie bácsi szemében is felizzott, ott és akkor, ugyanilyen helyzetben... – Ne... Ne haragudj, bocsánat! – hátrálok négy mancson, egészen a terasz széléig, és nehezen veszem a levegőt. Lihegve biccent, de nem szól, vért köhög fel. – Bocs, én voltam ostobán tapintatlan! – nyögi ki, amint rendbe jön annyira,
hogy beszélni tudjon. Aztán óvatosan feltápászkodik, eloldalog a ház felé, és hallom, ahogy felbotladozik a lépcsőn. Csak amikor elhalnak a zajok, csak akkor szakad fel belőlem a megkönnyebbült sóhaj. Megtapogatom a nyakam, érzem a bátyám foga tépte sebet, de azt is, hogy hamarosan semmi nyom nem marad utána. Lassú, fáradt mozdulatokkal felállítom az asztalt, helyükre tolom a székeket, eltakarítom a kaja romjait. Míg én rendezkedem, bátyám odafent készülődik, és hamarosan lejön. Óvatosan belépek a nappaliba, de megállok az ajtóban, nem akarom feleslegesen ingerelni. Némán nézem végig, ahogy cipőt húz, majd előszedi a puskáját, és betekeri a pokrócba. Már az ajtóban van, mikor visszaszól. – Tudom, hogy Charlie bácsi is elmondta pár embernek a titkot, tehát, ha úgy döntesz, Lui tudhat róla, nem szólok bele. Te ismered. De a nőt megölöm! Kurtán biccentek, nincs kedvem ellenkezni. Mozdulatlanul várom végig, ahogy elhal kocsijának hangja az utca végében, és még utána is hosszan ácsorgok, keserű emlékeken töprengve. Végül összeszedem magam, felmegyek, összekészülődöm, még azt is elhatározom, hogy rendet teszek, de végül csak lehuppanok az egyik fotelbe, és megvárom Luit. * * * Még be sem lép a lakásba, amikor már tudom, nagy baj van. Lassan lépked, túlzón húzza a gipszes lábát, és a szeme... A szeme komor és fenyegető, mint a beboruló égbolt. Vagy inkább fáradt és kétségbeesett? – Szia... – kísérlek meg vidáman köszönni, de nem hiszem, hogy jól sikerül. – Szervusz, Christina! – sóhajtja, és belép mellettem a házba. Fel sem veszi a bent tomboló rendetlenséget, mindössze lesöpri az egyik fotelből az ottfelejtett pizzásdobozokat, és nehézkesen leül. Lassú léptekkel megyek utána, és kis habozás után lecsüccsenek a szemközti fotel karfájára. Aztán hosszúra nyúlik a csend. – Valami baj van, ugye? – kérdem végül. – Így is lehet mondani – biccent komoran, de nem kezd el magyarázkodni. Miért is kezdene, hisz én ígértem neki hosszú mesét, én fogadkoztam tegnap, hogy ma választ adok a kérdéseire! De vajon mit mondhatnék? Hogy ma reggel véletlen felindulásból majdnem széttéptem a bátyámat, aki aztán egy ezüstre töltött puskával távozott, hogy megöljön egy kedves, sokat jótékonykodó, tiszteletre méltó öreg hölgyet? Nem, ezt nem lehet elmondani, hát csak hallgatok. – Tegnap nagyon aggódtam éned, hogy valami ostobaságot csinálsz. így miután elmentem, felhívtam egy ismerősömet, egy magánnyomozót. Megkértem, vigyázzon rád, mert talán veszélyben vagy. Mivel köszönhet nekem pár szívességet, három legjobb emberét állította rád, akik felváltva követtek.
Kiszárad a szám, meg kell kapaszkodnom a fotel plüssében, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. – Először egy lakótelepi háztömbhöz hajtottál, majd alig tíz perc múlva úgy rohantál el, mint akit maga az ördög kerget – folytatja kíméletlenül, aztán csak rámnéz. – Biztos nem akarsz róla te beszélni? Nem, biztosan nem. – Kár. A nyomozó nem ment fel, hisz rád kellett vigyáznia, de a címet felírta, így este utánaérdekődhettem, történt-e ott valami érdekes. Történt. Az egyik lakó megőrült, tisztán és szó szerint elborult az elméje. Mentők szállították el délután, a szomszéd még valami fegyverdörrenést is hallott. A férfi azóta sokkos állapotban van, és az orvosok nem bíznak benne, hogy valaha javulni fog az állapota. A neve Hans Dela. Ismered, hisz a télen hosszan testőrködött nálatok. Persze. Ismerem. De ezek szerint félnem már nem kell tőle. – Aztán elmentél Margaret Nightingale-hez. Nem találtad otthon, mert elutazott, miután felfogadott két testőrt. Nem tudok visszafogni egy fanyar mosolyt, tehát Christian feleslegesen megy oda. De ez végül is mindegy. Tudom, nem adja fel, akárhova fut is a nő, utána fog menni, és megöli. És aztán megint nem lesz senki, aki tudja a titkot. Illetve, van valaki, aki talán már gyanakszik. – Erről sem akarsz beszélni, igaz? – kérdi Lui, én pedig visszatérek a valóságba. – Mit tehetnék én ehhez hozzá? Lui keze ökölbe szorul, megvillan a szeme. – Christina, az a nő nem mer veled találkozni, holott két profi testőr vigyáz rá! Miért fél tőled ennyire? És erre sincs válasz. Illetve van, gyilkos vagyok, őrjöngő, vérre szomjas fenevad, a nő tudja, ezért fél tőlem, de hogyan is lehetne ezt elmondani? Méghozzá éppen annak a férfinak, akit szeretek! Hát azt akarom, hogy megőrüljön, ahogy Hans is megőrült, végleg és menthetetlenül? Nem, nem mondhatom el... – Figyelj, Christina, nem tagadom, talán azért is tetszettél meg nekem annyira, mert szinte tapinthatóan ott lebegett körülötted valami furcsa fenyegetés, valami titokzatos érzés, ami megkülönböztet minden nőtől, akivel eddig találkoztam. De ahelyett, hogy megismertelek volna, ahelyett csak gyűlnek a furcsaságok! Tudod, hogy ez micsoda? – húz elő a zsebéből valami fémfélét, és felém dobja. Persze, hogy tudom, kapom el fél kézzel a kis vackot. Kilenc milliméteres golyó, belém lőtték, szétkenődött a csontjaimon, aztán a bátyám kiszedte. – Az ismerősöm, aki megcsinálta az ablakotokat, és mellesleg ki is takarított, ő találta. Volt belőle egy maréknyi a szobádban. Miért leled kedved használt golyók gyűjtésében? Nem, nem lelem a kedvem benne, mások ragaszkodtak hozzá, mondhatnám, hogy rámtukmálták, pedig én tényleg nem akartam. Hosszú és hideg volt az az
éjszaka is... – Tegnap beszéltem Lane Arattóval, aki fél nap alatt képes volt tökéletesen elfelejteni, hogy te jelen voltál Carlos, illetve Dirak letartóztatásánál, és engem is heveny amnéziára biztatott. Ki intézte ezt el, és főleg miért? Ráadásul ennyire gyorsan! Miért ragaszkodsz, a bátyáddal együtt, ennyire a háttérben maradáshoz, és miért partner ebben a rendőrség? Még a saját irataik között sincs nyoma a jelenléteteknek! Tulajdonképpen ez is jó hír. De ezekre a kérdésekre sem válaszolhatok. – Aztán jártam a hullaházban, ahova azt a négyet vitték, akik ki akartak minket végezni. Emlékszel, igaz? Akkor, ott, míg én nagyjából addig jutottam, hogy akkor most tényleg le fognak lőni, azalatt te megöltél négy embert. Puszta kézzel megöltél négy felfegyverzett, gyakorlott gyilkost! Később beszéltem erről egy szakértővel. Aztán még eggyel, hátha az első tévedett, majd még eggyel és még eggyel. Feleslegesen, majdnem szóról szóra ugyanazt mondták. Ilyen nincs. Nem létezik. Ember erre nem lehet képes! A rám fegyvert fogó gorillát még csak-csak félrelökhetted, hogy senkit se találjon el az a golyó, erre még van magyarázat. De beszakítani egy ember mellkasát úgy, hogy a gerince is széttörik, ahhoz minimum egy légkalapács kell! Te puszta kézzel csináltad. Kezemért nyúl, felfelé fordítja tenyeremet, végigsimítja az ujjaival. – Ezzel a kézzel, ezzel a karcsú, látszólag nem túl erős kézzel. Mire vagy még képes vele? Szét tudnál verni egy betonfalat is, igaz? Igaz. Visszahúzom a kezem, nem válaszolok. Nincs mit. – Amikor a garázsban lapultunk Leonardóval, könnyen megtaláltál minket, épp úgy, ahogy a bátyád is. Pedig ott sokan kutattak utánunk, de ti mindenkit megelőztetek. Majd pedig belegyalogoltatok vagy tucatnyi fegyver tüzébe. Hezitálás nélkül. Jó, ez talán az én hibám is, én hagytam, csináljatok, amit akartok, rettenetesen kíváncsi voltam rá, hol a határa a vakmerőségeteknek. Most már azt hiszem, ez nem vakmerőség. Ti pontosan tudjátok, hogy nem eshet bajotok, ezért vállaltok gondolkodás nélkül bármit, amibe mások bizonyosan belehalnának. Mi az, ami miatt nektek nem kell félnetek semmitől, Christina? Aztán megint csend. Nem töröm meg. – Könyörgöm, mondj valamit! Legalább hazudj, mint ahogy folyamatosan tetted az elmúlt napokban, amikor valamilyen ezekhez hasonló, megválaszolhatatlan kérdés merült fel! Legalább próbálj megnyugtatni! És ahogy a szemébe nézek, abba a ragyogó, mese kék szempárba, hát nem is szemrehányást olvasok ki belőle, hanem inkább szomorúságot. Lehet, hogy tényleg elhinné, ha hazudnék neki valamit, talán egyszerűen csak hinni akar nekem, bármi módon bizonyosságot szerezni afelől, hogy minden rendben van velem. Talán tényleg mondanom kéne valamit, valami megnyugtató, ostoba hazugságot. Képtelen vagyok rá. – Sajnálom, Lui – ez minden, amit ki tudok nyögni, és leszegem a fejem. Akkor sem nézek fel, amikor feláll, akkor sem, amikor becsapódik mögötte
az ajtó. Csak nagyon sokára szedem össze magam, gyűjtök erőt ahhoz, hogy megmozduljak, és akkor sem megyek messze, mindössze a legközelebbi falig. Hatalmasat ütök ököllel a faborításra, hogy belereccsen, de nem törődöm vele, még egyet ütök, és még egyet. Már az első felsebzi a kezem, de a fájdalom nem fog vissza. Pusztuljon a világ, vesszen minden, ami elém mer kerülni! Ölni van kedvem. * * * Christian késő délután érkezik haza, akkorra már lecsillapul őrjöngésem. A földön ülve fogadom, fel sem nézek, amikor belép. Ő sem szószátyárkodik, vet egy pillantást a nappali szétvert falára, aztán az ökleimre, amelyen még mindig ott sötétlenek az alvadt vérfoltok, és nagyjából tisztában is van mindennel. Leül mellém, a fotelnek veti a hátát – Lui elhagyott – szólalok meg végül, és nem óhajtok tovább magyarázkodni. Szerencsére bátyám sem kérdez, csak tétován a kezem felé nyúl. Zavartan végigmorzsolja az ujjaimat, jólesik az érintése. Aztán csak ücsörgünk, és nagyot hallgatunk. – Nem öltem meg. Elutazott.– jelenti ki kicsit később Christian. – Akkor? – Majd utána megyek. Nem hagyom futni. Rábólintok. Aztán hallgatunk tovább. Nekem ez most jól megy, szívem szerint ebben az életben nem moccannék meg többet! Bátyámnak ez persze nem fekszik. – Éhes vagyok – sóhajt fel kis idő múlva, és izeg-mozog is mellé. Nem bírja sokáig egy helyben, sosem bírta. – Egyél – hagyom rá. Részemről egy falatot sem bírnék legyömöszölni a torkomon. Így mozdulatlan nézem végig, ahogy Christian feltápászkodik, és kimegy a konyhába, hogy valami ehetőt összeüssön magának. Hallom, ahogy a mikróval szerencsétlenkedik, meg valami fagyott szárnyast szid. Aztán finom, gyomorkordító illatok töltik be a légteret, és világfájdalom ide, halálvágy oda, rájövök, hogy iszonyúan éhes vagyok. Addig sem bírom, míg a kaja elkészül, hamarabb kimegyek a konyhába, és segítek Christiannak teríteni. Végül asztalhoz ülünk, és eszünk. – Nem lenne kedved sétálni ma este egyet? – reszkíroz meg később egy kérdést bátyám, miután hosszan, lopva fürkészte az arcomat. – Pont ma este? – kérdem csodálkozva. Nem kell magyarázkodnom, bátyám is követi Holdtestvér útját az égen, mely ma éjszaka lesz a legfényesebb. Telihold. A mi éjszakánk... – Tényleg csak sétálni! Nem bajba keveredni, egyáltalán senki élővel sem szeretnék találkozni, hiszen nem szeretnék ölni! Csak akarok neked mutatni
valamit. Hosszan mérlegelem az ajánlatot, aminek a felét sem hiszem el. Illetve a felét elhiszem, bátyám mutatni akar valamit. Végül is, miért ne? Hát nem tök mindegy, mit csinálok? Lui elhagyott... – Menjünk! – lököm magam talpra, aztán kifejezéstelen arccal végignézem Christian készülődését. De nem kerít nagy feneket az egésznek, nem hoz se puskát, se más fegyvert. Már nincs mitől félnünk. Odakint habozás nélkül beül a terepjárójába. Na, ennyit arról, hogy séta! De nem kötözködöm, és igazából nem is érdekel, hova megyünk. Csak nézem a fáradt alkonyatot, az utca felen szálló porfelhőt, a forró nap után tikkadt, ám lassan életre kelő várost. Még akkor sem szólalok meg, amikor a kocsi befordul abba az utcába. – Megérkeztünk, gyere! – hív bátyám, miután leparkol Margaret Nightingale háza előtt. Kicsit habozok, kicsit méregetem a megnyúlt árnyékokat, aztán vállat vonok, és kiszállok. Fogalmam sincs, hogy mit keresünk mi itt, de mind– egy is. Még ez is jobb, mint otthon ücsörögni, és fájó emlékeket kergetni egy férfiről, aki... – Gyere már! – sziszegi bátyám, és átlendül a kerítésen. Megyek utána, gondolkodás nélkül. Christian óvatosan halad, gyakorta meg-megállva, bele-beleszagolva a megfáradt illatokba. A napfény csak pár, narancsosra kopott csíkban mer beóvakodni a fák közé, levél se rezdül, még a fűszálak sem hajladoznak. A levegő fülledt, szinte fojtogat a meleg. Aztán megérzem azt az illatot. Pillanatra megállok, összevonom a szemöldököm, de Christian egyenesen a fészer felé tart, óvatosan, ám határozottan. Kis habozás után követem, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy helyesen cselekszünk. De hát nehogy már ne legyek ott mellette, amikor bajba kerül! Miért is ne harcolnék az oldalán, ha úgy hozza a sors, és mién is ne ölnék, ha már ily tökéletes gyilkológépet kaptam test helyett? Mit számít már, mi lesz, miért is törekednék értelmes, emberi életet élni? Közben bátyám eléri és megkerüli a fészert, lekushad a derékig érő gazban. Engedelmesen mellé guggolok, szemem, fülem körbejár, egyedül vagyunk. Csak az az átkozott bűz ne lenne, feláll a hátamon a szőr! Christian is fintorog, de láthatóan tudja, mit csinál. Szaglássza egy kicsit a talajt, aztán ásni kezd. Széles mancsaival gyorsan halad, annál is inkább, mert laza a föld. Ezt frissen bolygatták, talán épp ma délután, amikor először járt itt, akkor még a nőt keresve. Nem kell sokat várnom, amíg egy fehér koponya bukik ki a fekete földből. – Tessék, nézd meg! – nyújtja felém bátyám. Óvatosan veszem át, nem mintha undorodnék tőle, egyszerűen csak nem látom értelmét az egésznek. Aztán tüzetesebben is megszemlélem az első pillantásra emberi koponyát. Feltűnően hegyesek a fogai, különösen a szemfoga, az majdnem agyar, és furcsán nyújtott az állkapcsa is.
– A nőnek volt egy testőre – suttogom, és nem veszem le a szemem a sárgás, kopott csontról. – Eltűnt, talán négy éve. Azóta sem került elő. – Amikor itt jártam, alaposan körbeszimatoltam a házat, és megtaláltam... ezt – bök a koponya felé. – Csak azért akartam neked is megmutatni, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásod. Nem öregasszony, hanem vadász Gyilkos, mint te vagy én. A nyomunkban jár, talán akkor fogott szimatot, amikor fél éve feldúltuk az apánkra rálövő merénylő házát, vagy talán Hans egy elejtett megjegyzése vezette nyomra, aminek a jelentőségét az a pojáca nem is fogta fel. Bárhogy is volt, régtől vadászik ránk! – A fiát közülünk ölte meg valaki. – És? Nem mi voltunk azok, és azt gyanítom, nem is ő – int a csontra. – És vajon hova vezetne, ha pusztán vérszomjból megölne minket is? Jobb lenne neki? A bosszú, még ha néha meg is akadályozza, hogy újabb, hasonló szerencsétlenségek essenek meg, de semmiképpen sem tesz boldoggá! – rázza még meg a fejét, és ebben igazat kell neki adnom. Ezt Charlie bácsi is mondta. Illetve nem, Charlie bácsi azt mondta, a bosszú az egyik legostobább emberi szokások egyike. Igaza volt. Neki is és Christiannak is. A nő ostoba, és gyilkos. De ez még mindig kevés, ettől még én is gyilkos maradok! Ám ezen nem lehet segíteni, ezzel együtt kell élnem! – Temesd vissza! Temesd vissza, és felejtsük el, ez az ösvény nem vezet sehova! – nyomom vissza bátyám kezébe a koponyát, aztán megvárom, míg betemeti a gödröt. Nem akarok vele foglalkozni, bár tudom, bátyám nem zárta le a kérdést. Utána fog menni a nőnek, és... És? Hát nem mindegy, mi lesz? Együtt osonunk ki a kertből. Mire kiérünk az utcára, már égnek a neonok. Hűs szellő szalad végig a beton mentén, megsimítja a lábam, mély lélegzetet veszek az esti illatokból. Megtölti orrom a város bonyolult, ezer aromával terhes szaga, de most végtelenül büdösnek érzem. Elfintorodott, muszáj nekem ezt szagolnom? Charlie bácsi meghalt, Lui elhagyott, mi más köt még ide? Minek akarnék még tovább elmerülni ebben a zajos, büdös majomhordában, miért kellene nekem embernek lenni? El innen, el a hegyekbe, minél hamarabb, annál jobb, hiszen én farkasként is élhetek, és mennyivel egyszerűbb a farkasok életét élni! Jobb lesz, ha elmegyek, döntök, és szilárdan elhatározom, holnap távozom innen, méghozzá hosszú, hosszú időre. Talán örökre. Nem lesz tőle jobb kedvem. – És most hova? – kérdi bátyám, és szórakozottan beindítja a motort. Felé pislantok, a szemén látom, nagyon nincs jelen. Feltehetőleg ő is távoli gondolatokkal kergetődzik. Nem válaszolok, a kocsi felmorran, különösebb hezitálás nélkül hagyjuk magunk mögött az elátkozott házat. Nem nézem, merre megyünk, gondolataimban már a hegyek között járok, messze a várostól. Talán valamelyik tavacska közelébe kellene mennem, az
mind kellemes hely, bár arrafelé emberek is élnek. Vagy válasszam inkább a legjárhatatlanabb, legsziklásabb csúcsokat, ahol bizonyosan egyedül lehetek? – Ne menjünk még haza, járjunk egy kicsit körbe! – kérem hirtelen, Christian pedig engedelmesen bólint. Kedvem szottyan még egyszer végigcsavarogni a poros, benzinszagú utcákon, hisz talán soha többet nem jövök vissza. Elmélázva szemlélem a mellettünk elsuhanó épületeket, az ismerős környéket. Aztán csak tekergünk, bátyám cél nélkül fordul a sarkokon. – Hamarosan felkel a hold – jegyzi meg, ki tudja, mennyi idő múlva. Tudom, mire gondol. Az elmúlt fél esztendő teliholdas estéit fent a hegyekben töltöttem, egy régi barlang legmélyén reszketve. Féltem bármilyen élőlény közelében lenni, nehogy széttépjem az ezüst fény szemkápráztató ragyogásában. De most, most nincs kedvem bujkálni, most elegem van a világból e nélkül is! – Nem érdekel – válaszolok hosszú hallgatás után. És tényleg így érzem! Most nem félek belenézni a teliholdba, sőt, most szinte vágyom a látását. Nevess rám Holdtestvér, felejtesd velem ezt az utolsó csalódást, ezüst fényed mossa el annak az égkék szempárnak az emlékét is! Tovább! Utca követ utcát, köröttünk lanyhul a forgalom, a lebukó nap narancsszínűre festi a várost. Az éjszaka illatai felélednek, a tarkómon feláll a szőr. És valahol, messze, az ég alján, felkel a hold... * * * Telihold. Az én éjszakám! A nap belevész vörös ragyogásába, leszáll az éj, felfénylenek a csillagok. Nincs sötét, a világra bőkezűen folyik Holdtestvér ezüst fénye, elmossa és mégis kiélezi a tárgyak körvonalát, minden mozgást kihangsúlyoz és magába rejt, tompa ragyogása betölti a feketeséget. Ez az én éjszakám! Magam mögött hagyom minden fájdalmam, könnyű a szívem, ahogy bátyám mellett ülök a kocsiban. A szél kellemesen simogatja az arcom, fejem felett a faágak engedelmesen hajlanak-foszlanak szét, hogy mindig láthassam a hold teli korongját, amit nem takarhat el előlem senki és semmi. A levegő meleg, bársonyos érintésű, az illatok tiszták. – Hova megyünk? – kérdem, amikor végül kedvem szottyan megszólalni, és elgyönyörködöm a hangomban. – Ricardóékhoz. Ma valami buli lesz, vagy hasonló! – felel Christian hosszú szünet után, majd hajamba túr. Kézfejéhez dörzsölöm az arcom, szeretettel nézek zöld szemébe, orron fricskáz, ujjai után kapok, együtt nevetünk fel, hangunk hallatán elnémul a világ. Ez a mi éjszakánk! – Jó, menjünk! – hagyom rá.
Menjünk, miért ne? Holdtestvér helyeslően bólint, miért ne tennék meg ma este bármit, amire kedvem szottyan? Ez az én éjszakám, nem kell semmitől sem félnem! Ha úgy gondolom, akár emberek közé is mehetek, nem? Ricardóékkal biztosan jó mulatságot csapunk! A kocsi finoman suhan az aszfalt felett, és döccenő nélkül áll meg, amikor megérkezünk a panelházak közé. Nem nyitok ajtót, csak kiszállok, a mozdulat könnyű és jólesik. Az épületek komoran hajolnak fölém, pillanatra kivicsorítom a fogam, mire meghőkölnek, és engedelmesen hátrébb húzódnak. Helyes! A játszótéren pedig vár a teljes banda, lányok és fiúk vegyesen. Jöttünkre elénk sereglenek, jókedvűen köszöntenek. Nem igazán figyelek, mit beszélnek, éppen csak a hangszín érdekel, ami kedves és barátságos. A szagukon is érződik, barátnak tartanak, nem ellenségnek, és ez így éppen megfelel nekem. Végül még Ricardo is leszáll padtámla-trónusáról, elénk jön, megveregeti bátyám hátát, majd félrevonja. Magam maradok a srácok között. Talán kérdezgetnek, bizonyosan válaszolgatok, tréfáim nyomán nevetnek, de nem bolondak az utamba állni, amikor megunom társaságukat. Kicsit odébb sétálok, pár pillanatig szórakozottan követek egy éjjeli lepkét, majd egy csenevész fa vonja magára a figyelmemet, hosszan bámulom susogó leveleit, és a lombok között táncoló holdfényt. Fémes csikorgás zavar meg, lustán odafordulok, de semmi különleges. Kicsit távolabb, az egyik nyikorgó hintában ülve Tom vár valamire, a kisfiú, akinek saját kastélya van, és egy Kristály nevű sárkány várja haza. Picit elmélkedem, aztán csak közelebb sétálok hozzá, lassú, unott léptekkel. Most éppen valami máshoz lenne kedvem, és a fejem felett visongó denevérek is kezdenek idegesíteni! – Gyönyörű ez a teliholdas éjszaka! – köszönt a gyerek, de nem figyelek rá, az eget kémlelem, majd amikor az egyik sikoltozó bőregér túl közel merészkedik, utánakapok. Könnyű mozdulattal kapaszkodom fel a hinta korlátjára, nyekken a gyenge fém, onnan kurta ugrás, semmiség elérni ezeket a kis nyivákolókat. Karmos mancsom hajszállal a kis állat mellet suhan el. Könnyedén érek földet az elrugaszkodás után fél pillanattal, és nem próbálkozom újra. A denevérek ebből is értenek, szétrebbennek, elnyeli őket az éjszaka. Elégedetten nézek le Tomra, aki közvetlenül előttem ül a hintában, szemében szivárvány játszik. – Valóban gyönyörű ez a teliholdas éjszaka! – hagyom rá, mivel éppen kedvem van megszólalni. – Örülök, hogy itt vagytok! – folytatja a gyerek, csilingelő hangon. – Azt hiszem, a banda valami verekedésre készül, de te meg a bátyád majd vigyáztok a srácokra, hogy ne essen bajuk, igaz? – Persze! – nevetek rá, lustán ökölbe zárom, majd elernyesztem fényes karmú öklöm, belegyűrök a hintát tartó vasoszlopba, örömmel büszkélkedem el
nem evilági erőmmel. Ez az éjszaka az enyém! A gyerek nem hökken meg, és én ezt nem tanom furcsának, szivárványszín szemei nyilván többet megmutattak már neki a világból életének kurta másfél évtizedében, mint amit az egyszerű majmok egy évszázad alatt láthatnak. A zsigereimben érzem, hogy így van, és a részletek nem érdekelnek, most éppen nincs kedvem komoly dolgokon gondolkodni. – Köszönöm! – hajt fejet közben, de nem válaszolok neki, hallgatom az éjszaka neszeit. Mielőtt beleunnék a susogó csendbe, bátyám szólít a tér másik oldaláról. Sietség nélkül odasétálok, aztán fél lábbal fellépek a padra, ami körül a srácok kupaktanácsot tartanak. – Mi van? – Apró probléma, de elsikáljuk! – nyugtat meg Christian, aki a közeli lámpaoszlopot támasztja, miközben Holdtestvérrel szemez, ajka szegletében kaján mosoly. – Van egy konkurens banda, akik egyre inkább az utunkba állnak – magyarázza Ricardo lazán. – Ma este akarjuk rendezni a kérdést, a Négy Pálma mögötti kosárlabdapályán. Jöttök? Bátyámra pislantok, nemtörődöm módon vállat von, de szemében égnek a zöld fények. – Miért ne mennénk? Miért ne? Épp az imént kértek meg, hogy vigyázzak a srácokra, és amúgy is, nincs kedvem maradni! Gyerünk, tovább! Felzúgnak a motorok, kis habozás után Ricardót intem magam mellé. Inkább mögötte utazom, mint bátyám mellett a kocsiban, pillanatnyi szeszélyem így kívánja! És nem is csalatkozom a választásban, motoros lovagom kellően merész ma esti hangulatomhoz, néha egy kerékre kapja a járgányt, a sarkokon élesen fordul, és a legrövidebb utat választja. A park fái között tekergünk, később a házak közötti, nem igazán használt, szűk utcácskákon, a motornál alig szélesebb átjárókon bújva át. Mire megérkezünk, Christian már ott van, később befut a banda többi tagja is. Unottan várom őket egy göcsörtös törzsű, öreg fának támaszkodva, miközben a gyökerei között motozó sünt szemlélem. Egy ideig leköt, de aztán ezt is megunom, felmorranok, mire az állat megdermed, és gombóccá gömbölyödik. Helyes, ne is mozduljon, amíg itt vagyok, meguntam hallgatni lábának topogását! – Azt hiszem, mi érkeztünk előbb! – hallom valahonnan Ricardo hangját, elszakadok a fatörzstől, megszemlélem azt a kosárlabdapályát. Teljesen kihalt, betonja meleg, felette tisztán ragyog Holdtestvér. Elsőnek bújok be a drótháló szakadásán, mögöttem a többiek. Egyenesen a betonplacc közepére sétálok, zsebre vágom a kezem, felnézek az égre. Mellettem egyik oldalt Christian jön, a másikon Ricardo. Várunk a langyos betonon. Sokáig, de nem zavar az idő múlása, tudom, hamarosan
feltűnik a zsákmány. A hold tovább gördül, felkapaszkodik a zenitre, tőle távol megmozdul az éjszaka. Valami moccan a házak rejtekében, az ezüst fény jól kirajzolja az ott közeledő alakokat. Cigarettaszagú, bőrkabátos fickók jelennek meg, egyik a másik után sorjázik elő a sötétségből. Óvatosan közelednek, a levegő lassan megtelik az idegesség aromájával. Mélyen beszívom és élvezem a félelem édes illatát, még el is vigyorodom, csak hogy látszódjanak a fogaim. Bátyámra pislantok még, féloldalasan, ő is mosolyog, még a szája szélét is megnyalja. Idegen hang szólít vissza a valóságba. – Hé, kölykök, tűnjetek el innen! – kiáltja az egyik újonnan jön. Borostás, büdös kis fickó, velem egymagas, de lényegesen súlyosabb. És ő akar megállni előttem? Bátyám mogorván felmorran, szempillám rezdülésével kérem pillanatnyi nyugalomra, apró vicsorral felel; legyen, de ne húzzam sokáig az időt, ő verekedni akar! Eszemben sincs elrontani a mulatságát, mivel magam is úgy érzem, egy kis pofozkodás emelne a kedélyemen, és hát miért is ne verhetnénk meg ezt a két tucat majmot, aki volt elég bolond elénk állni? Így habozás nélkül eléjük sétálok, ringó csípővel, lebiggyesztett ajakkal. – Ti tűnjetek el, ha élni akartok! – nevetek rájuk, Holdtestvérem velem nevet. De az idegen süket hallani a hangját. – Csak nem hiszed, hogy megijedek egy nőtől? – Megijedni? Nem lesz rá időd! – suttogom édesen. – Akár összebilincselt kézzel is meg tudnálak ölni, méghozzá olyan gyorsan, hogy észre se vennéd, mi történik! Ne állj az utamba, te korcs! – mosolygok rá csendesen, közelebb lépek, karom a nyaka köré fonom, találkozik a tekintetünk. Zavartan néz, de nem bírja zöld szemem lángolását. Hátralépne, ám nincs kedvem hagyni, kezem immár lerázhatatlan béklyóként kulcsolódik a nyakára. Beszívom aggodalma illatát, hozzásimulok, szemem szemét kémleli, felvillannak a fogaim, élvezem lassan feltámadó félelmét, és érzem, hamarosan elszakad benne a húr, hamarosan támadni fog. Remek! Ez tuti jó móka lesz. Verekedni fogunk! Egy pillanatra eszembe jut egy kisfiú szivárványszín szeme, és erről egy általam tett ígéret. Hát jó, közben majd megpróbálok vigyázni a srácokra, ha már egyszer ezt mondtam neki, elvégre nem szeretném, ha utána rosszat mesélne rólam Kristálynak. De lehet, hogy mégsem tartom meg a szavam. Majd kialakul. Majd lesz valahogy, a lényeg, hogy jól érezzem magam. Ez az én éjszakám, ma nekem mindent szabad, amit csak szeszélyem megkíván, utamba ne álljon senki, és reszkessen a világ, mert ma én vagyok az ura! Egyetlen egy szabályt kell megtartanom, és azt sem a külvilág kényszeríti rám, magam szabom magamnak, saját akaratomból: ölni nem fogok. Hogy is nézhetnék még egyszer tükörbe, ha még ezt sem tudnám megtartani?
* * * * * * * Belenézek a tükörbe, egy gyilkos néz rám vissza. Szemem sem rebben, megszoktam már a látványát. Bennem él a farkas. Illetve dehogy, én magam vagyok a farkas, a mindig ölni kész ragadozó, épp úgy, mint ahogy én vagyok az ember is, aki mindezt megfogalmazni képes. De az vesse rám az első követ, akinek a lelkében nem élnek állati ösztönök, aki sosem vágyik ütni és talán ölni is, ha hajtja a vágy valami után, ha emberi korlátai tehetetlenségre kényszerítik, vagy ha egy sötét utcasarkon szemtől szemben találja magát a halállal. Bár ki tudja, lehet, hogy mégis a teljes elzárkózás a legjobb módszer. Lehet, hogy felejtenem kellene lelkem egyik felét? Lehet, de képtelen vagyok rá. Az én utam nem a tagadás, hanem az egyensúly Amit nehéz megtalálni, még nehezebb megtartani, és ráadásképpen még kételyek is kísérnek, hogy bizonyosan nem tértem-e le valamerre? De kételyek ide vagy oda, próbálkozni muszáj, hisz különben miért élnék? Felemelem a törülközőt, és szárazra dörgölöm az arcom, a testem. Jólesik a tisztaság érzése, bőröm kellemesen cirógatja a ruha, amit magamra öltök. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, igenis csinos vagyok, aztán kilibbenek a fürdőszobából. Jókedvűen kocogok le a földszintre. Megállok az erkélyajtó előtt, kinézek a kertbe. Az arany ezer színében játszanak a lombok, a lusta szél meg-megcibálja a leveleket, de azok még nem engednek neki. Még nincs itt az ő ideje, de nem türelmetlen, tudja, nemsokára megadják neki magukat a fák, és engedelmesen levetkezik nyári ruháikat, csupasz testtel állva a jeges tekintetű nagyúr, a hideg tél elé. De még meleg van, még langyos és cirógató a szél, még játékos napfényfoltok táncolnak a kert megfáradt, ám még mindig zöld gyepén. Lecsüccsenek az egyik fotelbe, kényelmesen hátradőlök, feldobom a lábam a kisasztalra. Puhán huppan az újsághalmon, sarokkal húzom közelebb az egyiket. Nem kell kinyitni, természetesen ott van kihajtva, ahol egy kéthasábos cikk Dirak első tárgyalásával foglalkozik. Már vagy fél tucatszor elolvastam, mint a többit is, amit feltehetőleg figyelmes bátyám gyűjtött össze nekem, és helyezett el diszkréten a szobám egyik sarkában. Tegnap azonnal észrevettem, amint hazaértem, és tulajdonképpen nem dühített fel a jelenlétük. Még az este szépen elolvastam mindazt, amit Lui Vang írt az elmúlt két hónapban. Carlos és Dirak letartóztatása, tárgyalások, sajtótájékoztatók, kisebb-nagyobb korrupciós botrányok, egy undorító kéjgyilkosság és egy zsarolási ügy részletei... Önkéntelenül is elmosolyodom, az égkék szemű férfi nem lopta a napot, míg én a hegyek között csavarogtam! Előkotrom az utolsó lapot, a semmitmondóan rövid kis cikk pirossal van bekeretezve. Tárgyilagos hangon tudósít, hogy Margaret Nightingale-t elítélték
gyilkosságért. Régebben felfogadott testőrének a csontjait találták meg a kertjében, lakossági bejelentés nyomán. Bevallotta tettét, de magyarázattal nem szolgált, indítékát talán örökre homály fedi... Magamban mély főhajtással tisztelgek bátyám előtt, biztos, hogy ő intézte így, aztán erről eszembe jut valami más. Leejtem az újságot, és magamhoz húzom a telefont. Visszatekerem az üzenetrögzítőt, és ismét meghallgatom a két üzenetet Nem mintha nem tudnám már őket kívülről, csak időt akarok nyerni, míg eldöntöm, mit válaszoljak rájuk. Hátrahajtom a fejem, lehunyom a szemem. A gép nekikezd munkájának, felcsendül bátyám hetyke hangja. – Helló, te molytanya! Jól eltűztél, én pedig meguntalak várni, leléptem egy kutatócsoporttal. Ausztráliába mennek, a sivatagba, mindenféle rovart gyűjteni, meg gizgazokat megfigyelni, vagy valami hasonló. Betegség miatt sürgősen kerestek egy sivatagértő vezetőt, aki egyben biztonsági emberük is lesz, én meg elvállaltam. Ne dumálj közbe, persze, hogy nem értek a sivataghoz, de majd belejövök. Ha jól emlékszem, novemberben érünk vissza, vagy esetleg decemberben, pontosan nem tudom! A suliban majd ments ki, és semmiképp se hagyd, hogy kirúgjanak azért a pár hónap igazolatlan hiányzásért, hisz különben hogy lesz belőlem zsaru? Te meg vigyázz magadra, majd ősszel találkozunk! Halványan elmosolyodom, bátyám nem változott semmit sem! Kicsit ugyan csalódtam, amikor hazatérve nem találtam itthon, a szagokból Ítélve talán ha két héttel kerültük el egymást, de végül is majdnem mindegy! Majd visszajön, legyintek magamban. A suliból persze nyilván kivágják, de majd visszanyomul valahogy a zsaruk közé, nem féltem. A gép sziszeg és sípol, felhangzik a következő üzenet. A csendes férfihang hallatán végigsöpör a hátamon a hideg, és rögtön melegem is lesz. – Szervusz Christina! Bocsáss meg, hogy zavarlak, de jó lenne, ha visszahívnál, szeretnék veled beszélni. Ennyi. A magnó kattan, a szalag megáll. Mit akarsz Lui, te felejthetetlenül égkék szemű, édes érintésű férfi? Kinyitom a szemem, előredőlök, felveszem a kagylót. Kicsit habozok, majd nagy levegőt veszek, tárcsázok. A telefon kicseng, harmadikra felveszik. – Halló... – nyögöm, szándékaim szerint határozottan és nyugodt felsőbbséggel. – Christina? – csodálkozik el Lui, de azonnal személytelen, udvarias hangra vált, messze űzve reményeimet. – Szervusz! Már több mint két hónapja nem hallottam felőled, még a bátyád sem tudott semmit mondani rólad, mi van veled? – Megvagyok – visszakozom, nincs kedvem beszélni a büszke hegyekről, az árnyas, biztonságos barlangról, az éjek és nappalok monoton váltakozásáról, a vadászatokról. – Kerestél, azért hívtalak. – Szeretnék veled beszélni. Személyesen. Ráérnél valamikor? Kicsit hallgatok. A rövid, üres mondatok nem biztatnak semmi jóval.
– Most ráérek. Ha akarsz valamit, akkor most eljöhetsz hozzám. – Jó. Máris indulok – hagyja rám, és leteszi. Mozdulatlanul állok még hosszú perceken át, míg végül helyére kerül a kagyló. Odakint feltámad a szél, és egy levél mégis megadja magát követelődző sürgetésének. Nézem, hogy hullik alá, míg végül elpihen a terasz melletti rózsaágyásokban. * * * Lui szokatlanul élesen fékez a ház előtt, de amikor kilesek a konyhaablakból, meglátom az okát. Immár nem viseli gipszét, nem biceg. Energikus, gyors léptekkel kocog fel a kapu előtti pár lépcsőfokon, de mire csenget, már magam is ott vagyok. Zavartan nyitok ajtót, szolgálatkészen félreállok, és betessékelem a nappaliba. De bent már nem siet, alaposan végigmér, rég látott, égkék szeme zavarba hoz, édes illata összeszorítja a torkom. – Szervusz, Christina! Biccentek, aztán csak leülünk a nappaliban. – Olvastam a cikkeidet. Tetszenek – kísérlek meg fecsegni egy kicsit, mire csak kurtán biccent. – Kösz – hagyja rám, és láthatóan nem érdekli a téma. Hát, világos, ez így nem fog menni, vágjunk bele a közepébe! – Miért akartál beszélni velem? – Hoztam pár képet. Ó, mint a legelső látogatása alkalmával! Akkor rám hozta a frászt, fotókat mutogatott a szerencsétlen módon szakadékba zuhant kocsinkról, meg a mellette heverő testekről. Most vajon miféle érdekességet tartogat nekem? Nos, szemcsés, elnagyolt, fekete-fehér képeket. Nehezen társítok jelentést az amorf foltokhoz, de lassan alakok bontakoznak ki a maszatok közül Az egyiken én látszom, félig felül–, félig hátulnézetből, viking jelmezben, mellettem bátyám, rajta nincs ruha. A másik kép valami sötétebb helyen készült, szintén felülről. Fekete foltok között fényes csillanás, egy ragyogó szempár néz a kamerába. Farkasszempár... Az asztalra ejtem a két képet, felnézek Luira. – Legutolsó találkozásunk alkalmával nem válaszoltál a kérdéseimre, és amikor legközelebb kerestelek, már nem is voltál a városban – kezd magyarázkodni. – A bátyáddal beszéltem párszor, de ő sem tudott rólad semmit, és őt nem akartam túlzottan zaklatni, ezért magam voltam kénytelen utánanézni pár dolognak. Például nagyon érdekelt, hogyan halt meg az a négy ember, akiket Dirak a kivégzésünkre rendelt, ezért megszereztem a kastély biztonsági kameráinak az aznap esti anyagát. Persze, abban a szobában nem készült felvétel. Diraknak volt annyi esze, hogy nem csinált képeket arról, ahogy meggyilkoltat két embert, de a szomszédos helyiségekben működött a kamera.
Végignéztem az ott felvett anyagokat, hátha találok valamit. És találtam is – bök a két képre, és már sejtem, mire akar kilyukadni – Mit? – kérdem azért tettetett könnyedséggel, mintha nem tudnám, miről beszél, és kerülöm a végtelenül kék szemek tekintetét. – Itt világosan látszik, hogy az egyik ajtón keresztül távozol, méghozzá a bátyáddal együtt. De olyan kép nincs, ahol Christian bemegy abba a szobába. Mindenkit megtaláltam, aki belép és kilép, kivétel a bátyád. Ő csak kifele jön. Illetve, van még egy elmosódott kép valami árnyékról, ami bemegy. De az nem ember, inkább egy nagy kutya... – hal el a hangja, és kérdőn rám néz. De ekkor már nem reszketek, nem félek, nem habozok. Eldöntöttem, fent a hegyekben eldöntöttem, nem mondom el neki, nem őrjítem bele, nem hozom rá a vészt, ami velem jár! Tehát hazudnom kell, méghozzá jól, mert a kék szemek mindent látón fürkésznek. Hát rezzenéstelenül nézek vissza, kicsit még el is mosolyodom. – Hülye vagy, Lui! Chris az ablakon mászott be. – Persze, magam is gondoltam rá! – védekezik felemelt kézzel, teljesen őszintén tágra nyílt szemekkel. – Csak éppen volt ott még egy csomó furcsaság, végiggondoltam őket, mindenféle megoldásokat kerestem. Tudod, ha az ember nem és nem talál értelmes választ a kérdéseire, eljátszik mindenféle ostoba ötlettel. Itt van például ez – nyúl a zakójának a belső zsebébe, marokba simuló valamit vesz elő, és mielőtt látnám, mi az, már felém is dobja. Ösztönösen elkapom, aztán még abból a mozdulatból el is ejtem, és azonnal felpattanok; a fotel, amelyben eddig ültem, lendületből nekicsapódik a falnak . – Ez mi volt? – kérdem szinte kiáltva, ég a tenyeremben a fájdalom! Lui sietség nélkül áll talpra, felveszi a földre ejtett apróságot. – Ez a nagyapám cigarettatárcája. Tömör ezüst. Ezüst. Ezt csak így mondja, egyszerűen, fel sem emeli a hangját. És utána már nem szól, nem kérdez, nem szegez nekem további bizonyítékokat. Csak áll és vár, kék szemében végtelen kíváncsiság, előttem pedig elmosódik a világ. Lelkemben fellángol Holdtestvérem ajándéka, a gyilkolás soha ki nem hunyó lángja. Kezem ökölbe zárul, torkomból önkéntelenül is tompa morgás tör elő, szemem összeszűkül. – Átkozott majom! – sziszegem, és már megyek. Ki innen, el, mielőtt apró cafatokra tépem az ostobát! Kilincs használata nélkül nyitom ki az ajtót, faforgács száll, nem törődöm vele. Odakint behuppanok sárkányomba, padlógázzal indítok, és még az utcában száz fölé pörög a sebességmérő. Aztán teljes erőből beletaposok a fékbe. Hát ennyi telik tőlem? Elfutni tudok, vagy ütni, más lehetőséget nem ismerek? Határozott mozdulattal lököm rükvercbe a sebváltót, és visszagurulok egészen a házunkig. Lui a kapuban vár, zsebre vágott kézzel. Amikor megállok, kérés nélkül is beszáll. Még be sem csukja az ajtót, mikor indítok, és nekivágunk a városnak. Céltalanul tekergek, ötletszerűen fordulva a sarkokon. Nem az útra
figyelek, Inkább töröm a fejem. Hogyan tovább? Az elmúlt két hónapban, farkasként sokat töprengtem ezen. Persze, nem közvetlenül azután, hogy elszaladtam, az elején nem számoltam a napok és éjek változását, csak vadásztam, ha éhes voltam, és aludtam, ha a fáradtság lefogta a szemem, de aztán az emlékek visszatértek. Visszatértek, és nem hagytak nyugodni, újra és újra végigfutottam a történteken, megoldást kerestem, és végül arra jutottam, jobb, ha többet nem találkozom Luival, nem válaszolom meg az általa feltett kérdéseket. Amikor pedig már nem fájt ez a döntés, akkor visszajöttem. Ám itthon közben tovább szaladt az élet! Már nincs mit mondanom, Lui tudja az igazat, még ha nem is hiszi. A kérdés már másként hangzik; bizonyítékot adok rá, hogy hihesse a hihetetlent, vagy inkább megölöm? És ez ismét egy olyan kérdés, amit nem tudok megválaszolni, így csak hallgatok Végül Lui az, aki megelégeli a csendet. – Azután, hogy utoljára beszéltünk, miért mentél el? – Miért maradtam volna? – Aggódtam érted, és nem tudtalak elérni, senki sem tudott rólad semmit. Legalább felhívhattál volna! – sóhajt, én pedig zavartan pislogok párat. Aggódott? Azok után, hogy rámcsapta az ajtót? – Nem akartalak felhívni, gondoltam, nem is akarsz hallani rólam, azután, hogy elhagytál... – védekezem bátortalanul, és meghökkenek, hogy bocsánatot kér. – Elnézést, akkor tényleg feldühítettél. Nagyon gyűlölöm, ha valaki titkolódzik Egyszerűen semmi értelme nincsen; ha valamire kíváncsi vagyok, azt előbb-utóbb úgyis megtudom! – vonja össze a szemöldökét mogorván. – És most is úgy érzem, sokkal egyszerűbb lenne, ha elmondanád, miről van szó! Lehet, hogy nem hiszed, lehet, hogy ostobán hangzik, de nem akartalak elhagyni, és most sem akarlak, ha nem kényszerítesz rá. Mert szeretlek, de vajon kit szeretek? – néz rám, szemének kékje végtelen. – Bizonyos dolgokat nem lehet elmondani! – nyögöm kétségbeesetten. – Bolondnak tartanál éne, és egyébként is, csak életveszélybe sodornálak! Hidd el, jobb lenne neked, ha elfelejtenél! – Hidd el, magam is meg tudom ítélni, hogy mi a jobb nekem! Az elmúlt két hónapot például nem élveztem túlzottan! – vágja ki ingerülten, beharapom a szám szélét. Én is így voltam ezzel. – Ha elmondanék mindent, akkor nem hiszem, hogy még látni akarnál ebben az életben. – De legalább jó okom lenne rá, nem pusztán ostoba félreértésből hagynálak el! És csend. – Ne félts engem, Christina! – sóhajt végül fáradtan. – Ha magadat nem félted, akkor engem ugyan miért? Persze, nem bírnám végigcsinálni mindazt,
amit te túléltél, én meghalnék, ha belelőnének egy medencébe, de hidd el, jól tudom, mi az, ami árthat nekem, és mi az, ami nem! Tudni akarom rólad az igazat, és én nem fogok beleőrülni, mint az a másik, aki szintén lelőtt téged, és ezért cserébe te halálra rémítened. Az elmúlt hetekben sokat gondolkodtam ezen, sok időbe telt, míg hajlandó voltam elfogadni a lehetetlent, mint egyetlen megoldást a körülötted tapasztalt más lehetetlenségekre, de túl vagyok rajta. Ha elküldesz, végleg és örökre, jó, elmegyek, és elfelejtem az egészet. Ha nem, akkor viszont rajta, mondd el nekem, mién égette meg a tenyeredet az az ezüsttárca! És aztán majd meglátjuk, mi lesz utána... Elhal a hangja, csak a szemem szegletéből merek felé pislogni. És én ezen filóztam hónapokon át, amit ő fél percben összefoglalt, sőt, én még mindig ezen töprengek! Holott így, általa előadva, milyen egyszerű is ez a kérdés! Illetve, tényleg ilyen egyszerű? Közben kiérünk a városból, felfelé kacskaringózunk a meredek hegyoldalban. A szakadék néhol egészen az út mellé simul, a másik oldalon égnek szökik a sziklafal. A forgalom gyér, ilyenkor, késő délután nem jár erre senki. Én sem igazán tudom, mit keresünk errefelé. Az egyik kanyarban kifordulok a külső ívre. Itt széles a padka, kényelmesen elfér rajta egy parkoló autó. Leállítom sárkányomat, és kiszállok a gyommal felvert, töredezett betonra. Tőlem pár lépésnyire térdig érő kőkorlát választja el az utat a mélységtől. Itt-ott némi szemét, amúgy porszagú csend üli meg a hegyoldalt. Felpattanok az alacsony korlátra, lenézek a völgybe. Messze odalent terpeszkedik a város, bár minket már árnyékába vont a hegy, de lent a toronyházakon még megtörik a lemenő nap fénye, a csillogást csak a felszuszogott benzingőz és por fellegei szűrik. Mögötte végtelen kékség, két árnyalatát maszatos csík választja el,'ahol a tenger összeér az éggel. Szép, de tanácsot nem adhat a lent nyüzsgő élet. Mit tegyek, te ragyogó fényű világ? A helyzet egyértelmű, valaki rájött a titokra. Sejti Holdtestvér ezüstszínű titkát, amit halandó embernek jobb nem sejtenie. Mit csináljak? Charlie bácsi nyilván... De hát fenébe Charlie bácsival! Feltámad bennem a harag, orrlyukaim megfeszülnek az indulattól. Fenébe ezzel az ostoba vacakolással! Ez a döntés az enyém, nem bújhatok ki alóla, ez a felelősség az én vállam nyomja! De épp ezért, úgy döntök, ahogy jónak látom, hisz én viselem a következményeket! És immár egyáltalán nem akarok elfutni. – Jó, elmondok mindent – szólalok meg, nem fordulva el az alkonyat vérvörös fényében fürdő várostól. – Elmondok mindent, őszintén és kihagyások nélkül, és nem érdekel, mihez kezdesz vele. Ne hidd el, ha nem akarod, vagy tarts érte bolondnak, egyre megy. Ha szenzációnak érzed, írd meg, nem foglak megakadályozni benne; ha meggyűlölsz érte, és soha többé nem akarsz látni, azt
is elfogadom. Elmondok mindent. Ezzel gyorsan sarkon fordulok, belenézek a férfi komoly szemébe. Lui az autónak támaszkodva áll, kezét mellkasán összefűzve, és lassan bólint. – Reméltem, hogy ezt választod! – mosolyog rám, szemében meglágyul a jeges kékség. Árnyalatnyit talán magam is elmosolyodom, jó ez így, aztán visszafordulok a mélység felé. Emberszemmel nézve nyilván szédítő. Én nem szédülök. Nem hív és nem taszít a lábam előtt megnyíló semmi, de jó felemelni a fejem, mélyen belélegezni a távolság tiszta illatát. És hirtelen annyira könnyűvé válik az egész, annyira nevetségesnek tűnik az elmúlt hetek, hónapok nyűglődése, az értelmeden kergetődzés a fájó emlékekkel! Fenébe velük, és tovább! Még egy pillantást vetek a lábaim előtt heverő világra, majd visszafordulok, büszkén felemelem a fejem, és nekikezdek a hosszú mesének. – Én farkasok testvére vagyok...
