Írta: Sherry Gammon a mű eredeti címe:

Írta: Sherry Gammon a mű eredeti címe:

Ezt a könyvet ajánlom: A bétaolvasóimnak, hálából minden segítségükért és a csodálatos javaslatokért. A családomnak; Ti teszitek gyönyörűvé az életemet. És legfőképpen az édesapámnak, a Mennyben.

Mielőtt elérhettem volna élettelen testét, Alan megragadta az államat, és felrántott, hogy csak a lábujjaim érték a földet; megkínzott tüdőm levegő után könyörgött. Nyálas száját végighúzva a nyakamon azt mormolta: – Olyan sokat vártam arra, hogy megkapjalak, hogy attól félek, nem tudok majd olyan sokáig uralkodni magamon, mint reméltem. Elhallgatott és szorosan behunyta szemét, mielőtt ismét a földre ejtett volna. – Nem, Alan, még egy kicsit várnod kell a bosszúra – mondta magának, miközben a hajamat simogatta. – De talán egy kis kóstoló nem árt meg. – Az arcához rántotta a fejemet, és undorító ajka az enyémre tapadt. Valami elpattant bennem. Ha meg kell halnom, akkor harc közben halok meg, így aztán küzdeni kezdtem. Végigszántottam körmeimmel az arcán, feltéptem a bőrét, és miközben hüvelykujjamat a szemébe nyomtam, lábamat keményen felrántottam a két combja között az ágyékához. Megtántorodott és rám zuhant, földre szegezve összevert testemet. Súlya megnyomta amúgy is sajgó bordáimat, és felsikoltottam. Alan kiáltozása azonban elnyomta az enyémet; komoly fájdalmat okoztam neki. Karmoltam, haraptam és ütöttem, ahol értem, szemernyit sem fogtam vissza magamat. Még mindig a jól elhelyezett rúgástól szédülve, trágárságok mérföldhosszú litániájába kezdett, miközben

kiszabadultam, és kényszerítettem magam, hogy összevert testemmel a konyha padlóján a pisztoly felé kússzak. Már majdnem elértem a fiókot, amikor fektében elkapta a lábamat, és visszahúzott. Visszanéztem izzadt arcára, mely most a körmeimnek hála sebes és véres volt. Vészjóslóan bámult. – Ezért. Fizetni. Fogsz.

– Ez totál szánalmas! – Az ember azt hinné, tényleg egy suta középiskolás végzős vagyok, nem pedig osztályelső MET1- ügynök. Most mégis itt ültem nevetségesen túlméretezett íróasztalom mögött, és egy olcsó golyóstollat pörgetve nyavalyogtam bátorságom hiánya miatt. – Szedd már össze magad, Seth, és szólítsd le a csajt! Visszahajítottam a tollat az asztalfiókba, amit aztán betoltam, hogy csak úgy csattant. Önkorholásom azonban mit sem ért. Képtelen voltam rá. Ha az életem múlik rajta, akkor sem tudom összeszedni a bátorságom, hogy randira hívjam Maggie Brownt. Az ablakhoz mentem, és összeráncolt szemöldökkel pillantottam le a linóleumon csattogó, ütött-kopott cowboy- csizmákra. Magamtól aligha ezt a lábbelit választom, de legalább megfelelő rejtekhelyet biztosítottak az oldalfegyverem számára. A középiskolában mégsem mászkálhatok hónom alá szíjazott pisztollyal.. Oké, fókuszálj! Lehet, hogy meg kéne próbálnom előbb csak úgy csevegni vele, feltéve, ha előbb nem harapom le a nyelvemet. Míg számba vettem a bénábbnál bénább eshetőségeket, tekintetem végigvándorolt a lehangoló környezeten. Igazi régimódi állami iroda volt. A szoba MET: Mobile Enforcement Team; Az Amerikai Egyesült Államok DEA (Drug Enforcement Administration, Kábítószer-ellenes Hivatal) rendőri szervének alegysége. Fő feladata a kábítószer-csempészés és terjesztés meg akadályozása, és a kábítószerrel kapcsolatos szervezett bűnözés elleni küzdelem 1

közepén hidegen és élettelenül terpeszkedő irdatlan íróasztalon kívül csak egy rozsdás, szürke irattartó szekrény gubbasztott megtömve a sarokban, egy ferdén nekitámasztott, szürke műbőr székkel. Egy hihetetlenül ósdi laptop – amely hiszed vagy sem, de szintén szürke volt – zümmögött az asztal jobb oldalán, a távolabbi sarokban. Az egyetlen színes folt az asztal közepén álló félig üres, kék-piros diétás kólás doboz volt. Szerencsére csak ritkán kellett az irodába bemennem. New York állam északi részén dolgoztam a MET-tel, vagyis a mobil kábítószer-ellenes csoporttal. A DEA speciális egységeként a feladatunk, hogy együttműködve a helyi hatósággal segítsünk felszámolni a városokban a kábítószer-kereskedelmet. Az elmúlt öt hónapban, inkognitóban, magamat diáknak kiadva dolgoztam a Port Faré High középiskolában. Port Fare-ben emelkedőben volt a heroint használók száma, és csak a múlt nyáron hárman haltak meg túladagolásban. A dílerek erősebbre, és ezért addiktívabbra keverték, egyúttal olcsóbban kínálták. Az én feladatom az volt, hogy haverkodjak össze a népszerű kölykökkel, derítsem ki, kik használják a drogot, és kitől szerzik be. Ez azt jelentette, hogy a napjaim nagyobbik részét az iskola pompon–lányainak kapitányával és sleppjével kellett töltenem. Vagyonomnak köszönhetően, a klikkjével egyetemben, hamar a köreibe fogadott. Hillary tipikus törtető volt, egy felszínes liba. Hamar kiderítettem, hogy nem használ heroint, de a barátai egy részével kapcsolatban már nem voltam ilyen biztos. Az iskolában rajtam kívül három másik ügynök dolgozott még. Egyikük a különféle sportcsapatokkal foglalkozott, a másik az iskola ismert kábítószereseit figyelte meg, a harmadik pedig kóbor ügynök volt. Az ő feladata az volt, hogy csendben beleolvadjon a háttérbe. Utáltam megtéveszteni a diákokat, de a dílereket meg kellett állítani, mielőtt még több ember veszti életét. Azzal

nyugtattam a lelkiismeretemet, hogy azt mondogattam magamnak: nem a gyerekekre vadászunk, akik a cuccot használják; nekünk az ellátójuk kell. Az ügy voltaképpen múlt télen kezdődött. Syracuse közelében dolgoztam a csoportparancsnokommal, Booker Gattó-val. Egy különösen gátlástalan drogdíler után szaglásztunk, megpróbáltunk rájönni, ki a beszállítója. A szemétláda munkamódszere az volt, hogy a helyi általános iskolák körül ólálkodott, és cukorkát és más nyalánkságokat turbózott fel kábítószerekkel, majd megkínálta a gyerekeket, hogy függőséget alakítson ki bennük. Kilenc kölyök halt meg, mielőtt sikerült egy helyi biliárdszalonban kirobbant tűzharcban lelőni. Egy ügynököt elvesztettünk aznap. Feleség és két kisgyerek maradt utána. A halott díler ujjlenyomatai és fogsora semmilyen eredményt nem hoztak. Kiléte a sírba veszett vele együtt, és simán John Doe2 néven temettük el. Booker gyanúsnak találta az esetet, és elzáratta az aktát a nyilvánosság elől, hogy megóvja a csapatot a bosszútól. Soha nem jöttünk rá, ki volt a beszállítója, de sikerült megállítanunk a heroin beáramlását a területre, legalább időlegesen. Sajnos a közelben egy másik rohadék ólálkodott, hogy betöltse az űrt. Az utcán az a szóbeszéd járta, hogy Rochester a nehezen megfogható beszállítónk bázisa, pontosabban Port Faré közössége. Az én városom. Amióta jelentkeztem a feladatra a középiskolában, megismertem ezeket a gyerekeket. Többnyire rendes gyerekek voltak, kicsit elveszettek, de összessé gében mégis jó csoportot alkottak. Személyes küldetésemnek tekintettem, hogy elkapjam a börtöntölteléket, még ha ez is az utolsó, amit életemben teszek. Gondolataim a középiskoláról visszavittek a másik problémámhoz. Maggie-hez. Nem passzolt az iskolai 2

A nevet ismeretlen személyek azonosítására használják.

küldetésemhez, és ritkán – vagyishogy, soha nem voltam elég bátor, hogy megszólítsam. A néhány alkalommal, amikor belefutottam a folyosón, a nyelvem mintha akkorára duzzadt volna, mint egy kisebb bálna, és lényegében elzárta az oxigén elől az agyamat. Múlt héten ünnepelte a tizennyolcadik születésnapját, de vajon sikerült kinyögnöm, hogy „Boldog szülinapot”, amikor megláttam tanulni a könyvtárban? Nem. Mielőtt megint belelendülhettem volna az önmarcangolásba, kinyílt az irodaajtó és besétált csapatparancsnokom és legjobb barátom, Booker. Nem, több volt ő, mint barát; a testvéremnek tekintettem. Kinevettem fekete, teljes egyenruhájában, amelyet kiegészített a derekáról lógó, bőrtokban pihenő Glock pisztoly. Utáltam a gyapjúegyenruhát, túlságosan viszketett benne az ember. Szerencsére a jelenlegi küldetésem uniformisának megfelelt a farmer és a póló, természetesen a csizmákkal együtt. – Mi a helyzet, Book? – Visszamentem az asztalhoz és leültem; a műbőrborítású szék tiltakozva nyikorgott. – Új nyomon indulhatunk el a heroin hálózattal kapcsolatban. Eddig ez a legígéretesebb. – Booker becsapta maga mögött az ajtót, amitől megremegett az ablak. Felnyitott egy vékony irattartó borítékot, kivett három fotót, és a legfelsőt az asztalomra hajította. – Ez itt Félix Hoffman – mondta Booker, megkopogtatva az ápolatlan, csimbókos vörös hajú, ragyás képű férfi fotóját. – Kisstílű bűnöző mérföld hosszú lajstrommal, főleg marihuána–terjesztés, de úgy tűnik, új ambíciói vannak. Látták az Applegate Parkban múlt héten, amint két új pasassal beszélget. – Felteszem, azt nem tudjuk, kik ezek az új pasasok. – A fényképen szereplő férfi igazi patkánynak látszott. Határozottan nem olyasvalaki, akivel szívesen összefutnék egy sötét sikátorban a Glock pisztolyom nélkül.

– Nem. De az a hír járja, hogy befolyásos kapcsolatuk van. – Szürke asztalom sarkára telepedett. – Emlékszel a múlt heti Applegate parki késelésre? – Bólintottam, mire folytatta: – Colé a hozzá kirendelt orvos. Ma reggel felhívott, amikor a lány felébredt a kómából, és átmentem, hogy kikérdezzem. Letette az aktát, és elővett mellzsebéből egy kis kék noteszt, végigpörgette a lapokat. – Michelle Stringernek hívják, tizennyolc éves – csak néhány évvel fiatalabb nálad, kölyök. – Booker megcsóválta fejét. – Azért ment a parkba, hogy egy kis füvet szerezzen, de új barátainkba botlott. Szimplán Biliként és Alánként mutatkoztak be neki, és megpróbáltál rávenni, hogy vegyen tőlük egy kis heroint. Michelle azt mondta, nem érdekli a dolog, de ez az Alán ragaszkodott hozzá, hogy próbálja ki. Azt mondta neki, hogy csak a jó cuccot árulja, és a lány nem fogja megbánni. Elkezdte lökdösni. – Booker szeme elsötétült. Cseppet sem tolerálta a nőket bántalmazó férfiakat. Mindenféleképpen érthető, különösen azok után, amiken keresztülment. – De úgy tűnik, Stringer kisasszony két danos feketeöves – mondta Booker. – Jó pár rúgást bevitt, mielőtt ez az Alan nevű fickó előhúzott egy gyöngyház nyelű kést a nadrágjából. Belökte a lányt az autójukba. – Milyen autóba? – Kihúztam magam a székben, és a korábban pörgetett toll után nyúltam, és elővettem egy sárga papírt az asztalfiókból. – Bézs – mondta Booker, a szemét forgatva. – Ez aztán leszűkíti a kört. – Hátradőltem, és az asztalra pöcköltem a tollat. – A lány azt mondta, rozsdafoltok is voltak rajta – tette hozzá Booker, és valamit írt a noteszbe. – Ms. Stringer azt állította, hogy Alan kábelkötegelővel összekötözte a kezét, és teljesen begerjedt attól, hogy vagdosta őt, azt mondta, ha akarja, el tudja érni, hogy órákig sikoltozzon, mielőtt meghal.

– A fickó igazi... sármőr – mondtam, elharapva egy durva beszólást. – Miután végzett a lánnyal, szó szerint kirúgták az utca szélére, és otthagyták meghalni. Nem sokkal később egy kutyáját sétáltató idős úr megtalálta, és hívta a 911-et. Valószínűleg ez az egyetlen oka, hogy még mindig életben van a lány, valamint az, hogy amikor bevitték, Colé volt az ügyeletes. Nem hiszem, hogy másként túlélte volna. Az a fickó egy csodatévő. – Mi a helyzet a másik fickóval? Bill a neve, ugye? – A lány figyelmét főleg Alán meg a kése kötötte le. Annyit azért elmondott, hogy Bili nem örült túlságosan annak, hogy Alan elővette a kését. A két fickó hevesen vitatkozott, de Alán eltökélte, hogy megbünteti a lányt a rúgásokért. Amikor Alán megfenyegette Billt, hogy őt is felkoncolja, ha nem fogja be a száját, a vitának lényegében vége szakadt. – Tudott személyleírást adni? – Úgy saccolja, hogy Alan 180-185 cm magas lehet, Bill pedig néhány centiméterrel alacsonyabb. Mindkét férfi fekete, műszálas inget és nadrágot viselt, és Alan csillogó, fekete bokacsizmát vett fel hozzá, ezüstszínű cipzárral. – Annyi biztos, hogy nem divatdiktátorok – mondtam. – Mi a helyzet a haj- és szemszínükkel? – Mindkettőnek hátranyalt, piszkosszőke haja volt. Ami a szemüket illeti, a véreres vajon színnek minősül? – ráncolta a homlokát. – Vagyis be voltak lőve. – Ez nem volt szokatlan; a legtöbb díler kábítószer-árusításból fedezte a függőségét. – Még valami? – Csak annyi, hogy Alan egy hüvelyk hosszú ezüstdugót viselt a jobb fülcimpájába lőve. – Booker becsukta a noteszt, és visszatömködte a zsebébe. – Hajlandó együtt dolgozni a rendőrségi fantomkép– rajzolóval, amint jobban lesz? – Reméltem, hogy ez lesz az az áttörés, amire vártunk. – Igen, végigfuttatom a rajzot az aktákon, talán lesz

egyezés. – Az asztalomra csúsztatta a következő fotót. – Ismerd meg Barbara Brownt! Ez a régi jogosítványkép az egyetlen, ami van róla. Próbálok előásni valami frissebbet – mondta Booker, majd beleivott mostanra felmelegedett kólámba. Elfintorodva tette le ismét. – Nem hallottál még a jégről, kölyök? – Ügyet sem vetettem rá, inkább a nő fotóját vettem szemügyre. A kék szemek ismerősnek tűntek. – Úgy tűnik, remete életmódot folytat – mondta Booker. – Még azt sem tudjuk biztosan, hogyan is kapcsolódik mind ehhez. De azt tudjuk, hogy Hoffman napi szinten átjárt hozzá az elmúlt pár hétben, és nem üres kézzel. – Kábítószer? – kérdeztem, átfutva a fotó alatti információkat. Azok szerint csak huszonöt éves volt, amikor a fénykép készült, mégis idősebbnek látszott. Nemigen törődtem vele, mert csak egy igazolványkép volt, azok pedig soha nem voltak előnyösek. – Ebben sem vagyunk biztosak. Néha teli bevásárlószatyrokkal érkezik, és egy óra múlva üres kézzel távozik. Máskor csak egy üveg vodkával jön, amikor viszont elmegy, nála vannak a korábbi, tömött szatyrok. Megfordult a fejünkben, hogy bevigyük kikérdezni, mielőtt még észrevettük volna a parkban azokkal a fickókkal. Most abban reménykedünk, hogy elvezet majd hozzájuk. Valami azt súgja nekem, ők azok a nagystílű játékosok, akiket keresünk. – Miért vagy olyan biztos benne, hogy kábítószeres kapcsolat van közte és Barbara Brown között? Lehet, hogy Hoffman a fiúja. – Nem kételkedtem Booker szavában, csak sajnáltam az asszonyt. – Miatta. – Az asztalomra ejtette az utolsó fotót az aktából. – Ma... – Maggie. – Kihúztam magam, fölemeltem a fényképet. – Ismerem. Végzős a Port Faré High-ban. Mi köze neki ehhez? – Ő ennek a nőnek a lánya? – Már a kérdés előtt tudtam a választ. A két szempárból ugyanaz a fájdalmas

tekintet sugárzott. – Aha. Külsőre tankönyvi eset. Sovány, kiugró csontokkal, szeme körül karikákkal. A heroin chic3 mintapéldánya lehetne. – Tévedsz Maggie-vel kapcsolatban. Ő fantasztikus lány. A tanulmányi átlaga színjeles, és legtöbbször az ebédszünetet is a könyvtárban tölti. Senki nem említette, hogy az anyja kábítószerekkel élne, de azt hallottam, hogy iszik. – Ez enyhe ki fejezés volt. Egyszer hallottam, hogy Maggie exe, Zack Finkle az öltözőben azt mondja pár srácnak, hogy a lány anyja egy komplett alkoholista. – Lehet, hogy tévedek, de vess egy pillantást a fotóra, kölyök! Valami nincs rendben vele. Szórakozottan végigsimítottam hüvelykujjammal Maggie arcát a fényes, nyolcszor tíz hüvelyk nagyságú fotón, mielőtt észrevettem volna, hogy Booker engem figyel. Meleg kólámért nyúltam és beleittam. Fúj. Booker szélesen elvigyorodott. – Tehát tetszik a csaj? – Nem... én... hát, helyes. A többi diák is őszintén kedveli. Valójában múlt hétig egy kellemetlen sráccal járt, aki egyfolytában a miatt nyavalygott, hogy Maggie túl jó kislány a fűhöz. Állítólag ezért szakítottak. Őszintén kétlem, hogy Maggie heroinnal lőné magát. Vagy kokainnal – tettem hozzá, megelőzve Bookert. – Zavartnak tűnik, amikor beszélsz vele? Megköszörültem a torkomat. – Még nem igazán beszéltem vele. – Lesütöttem a szemem, hogy elrejtsem aggodalmas pillantásomat. – Ideges leszel a közelében, mi? Bizonyára szerelmes vagy. Kölyökszerelem. – Fogd be, Booker! – Kölyök, egy mesterrel állsz szemben. A következőket Divatirányzat, vékony, sápadt, beteges külsejű, karikás szemű modellekkel, egyik leghíresebb példája Kate Moss a Calvin Klein kampányában. 3

kell csinálnod, tapasztalatlan barátom: tréfálkozz vele, húzd egy kicsit, tudod, nevettesd meg! Intézd úgy, hogy ő legyen ideges a te közeledben. Ez a módja a hölgyek meghódításának, barátom! – Mindezt az a fickó mondja, akinek évek óta nem volt egy árva randija sem. – Mert úgy döntöttem, hogy nem randizom. – Na persze – nevettem. – Nézd, Maggie egyszerűen kedves lánynak tűnik. Rossz belegondolni, hogy köze lehet ehhez a katyvaszhoz. – Megint pörgetni kezdtem a tollat, és reméltem, hogy a füllentésem nem rí le rólam. – Azt hiszem, jobb, ha felkötöd a gatyád. A küldetésedhez írom a lányt. Vegyél vissza kicsit a kölykökből, akikkel jelen leg dolgozol, és fókuszálj Brown kisasszonyra! Legyen ő az új legjobb barátod! Valami folyik a házában, és azt csak az idő döntheti el, vajon neki is köze van-e hozzá vagy sem. Hátradöntöttem a fejemet, és felnyögtem. Booker nevetett. – Tökéletesen megbízom benned. – Visszacsúsztatta az aktába a fényképeket, és letette az asztalra. – Az viszont biztos, hogy nagyon sovány. Gondolod, hogy anorexiás? – Nem tudom, talán. – Hívd randira! Ráférne egy kiadós étel... vagy akár három is. És ha már ott vagy, ellenőrizd a karját, nincsenek-e rajta szúrásnyomok! – És mégis, szerinted hogyan csináljam? „Hé, Maggie, kérsz egy hambit? Ó, és amúgy nem bánod, ha megnézem, nincsenek-e rajtad szúrásnyomok?” – Majd kitalálsz valamit. – Fölkelt és az ajtó felé indult. – Még valami, kölyök: légy nagyon óvatos! – figyelmeztetett komolyan. – Még csak tizenhét éves, vagyis belépő a dutyiba. Megdobtam a tollal, és csak hüvelyknyire vétettem el a fejét. – Egy hete töltötte be a tizennyolcat. – Booker nevetett, és kisietett az ajtón. Visszaroskadtam a székembe, és émelyítő érzés tört

rám. Maggie nem lehet drogos, ugye? Frusztráltan megdörgöltem az arcomat, lenéztem a csinos, szomorú kék szemű lány fényképére, és azért imádkoztam, hogy partnerem és régi jó barátom tévedjen. De ritkán szokott tévedni.

– Ez totál szánalmas! – Sajnos az, hogy ismét végighúztam a fésűt a hajamon, semmit nem segített rajta. Az unalmas, barna tincsek élettelenül hullottak a hátamra. Szigorúan véve persze a haj halott, az enyém azonban még halottabbnak tűnt. Óvatosan letettem a keskeny fésűt avokádó zöld mosdónk szélére. A fürdőszoba túl kicsi volt, hogy elférjen egy fürdőszobai asztal, ezért a retró mosdónak két funkciót is el kellett látnia. – Kíváncsi vagyok, Hillarynek van-e bármelyik nap gondja a hajával – mondtam a mosdó fölötti csorba tükörből bámuló tükörképemnek. – Valószínűleg nem. – Hillary volt a pompon lányok kapitánya az iskolámban, a Port Faré High–ban, és minden fiú nedves álma. Egészségére. Én sem voltam csúnya lány. Egész csinos szemem volt. Kék színe majdhogynem szép, a sötét karikák ellenére is, amiket a késő éjszakába nyúló tanulásnak köszönhettem. Helyes orrom volt: egyenes, rövid, még ha a vége kicsit turcsi is, a bőröm viszont legalább tiszta, ezen a héten legalábbis. Ismét a hajamba túrtam, hátha sikerül valami életet be leverni. Hiába. A mosdó peremére ejtettem a kezem, megfeledkezve az ott egyensúlyozó fésűről, ami belepottyant a rózsaszín vécébe. Újabb remek nap unalmas életemben. Kihalásztam a fésűt, lúgot öntöttem rá, majd a mosdóban hagytam ázni. Hajgumit húztam

élettelen hajamra, és a szobámba mentem. Egyetlen télikabátom varrása karácsony előtt felfeslett a hátán, így aztán rétegesen kellett öltözködnöm, hogy ne fázzak. Trikót és két pólót húztam, majd felkaptam bézs pulóveremet az ágyról, és a konyhába indultam, hogy ebédet csomagoljak magamnak. Fölmarkoltam a billegő konyhaasztalról a postát, és a szemetes mellett átlapoztam. – Hm, reklámposta. – Az egyiket nekem címezték: Maggie Brown. Lehet, hogy most nyert 1 000 000 dollárt! – Hűha, a gondjaimnak vége. – A rozoga narancssárga szemetesbe dobtam a borítékot, és mielőtt folytattam volna a válogatást, elővettem a szekrényből a mogyoróvajat és a maradék kenyeret. A következő levél az anyámnak szólt. Barbara Brown, szeretettel meghívjuk A Hónap Bora klubunkba. Hívja a 1800... – Ó, persze, pont, amire szüksége van. – Konfettivé téptem a meghívót, és az egymillió dolláros reklám mellé dobtam. A megmaradt posta a rég esedékes villanyszámla volt. – A fenébe. – Az ütött-kopott csöpögtető mellé tettem, hogy emlékeztessem magam, hogy suli után írjak egy csekket. Egyetlen szelet kenyér maradt, ebből szendvicset csináltam az anyámnak. Ha valakinek szüksége volt élelemre, az ő volt. Telepakoltam a táskámat, és odamentem csontvázalakjához, mely a heverőn feküdt, próbálta kialudni a múlt éjjeli vacsorát: egy üveg vodkát. Hátrasöpörtem egy összetapadt ősz tincset idő előtt ráncossá vált arcából – senki nem gondolta volna, hogy még csak harmincnégy éves – és megpusziltam az arcát, amit sosem tettem volna meg, ha ébren van. – Szeret... Szia, Anyu. – El akartam mondani neki, hogy szeretem, de az otthonunkat nem tette biztonságos hellyé az érzelmek kimutatására, és még akkor is képtelen voltam rá, amikor aludt. Már kiskoromban megtanultam, hogy mélyen eltemessem az érzéseimet, és hogy ne sírjak előtte.

Ha el kellett volna viselnem a gúnyolódását, amikor megmutatom valódi érzéseimet, abba belehaltam volna. Eszembe jutott, mi volt hétéves koromban. Leestem egy almafáról, és eltörtem a karomat. A kukacos almák halmán fekve sikoltoztam fájdalmamban, és az anyám pillanatokon belül mellettem termett. – Fogd be! Szégyent hozol rám. – Sérült karomnál fogva felrántott, és berángatott a házba. – Hagyd abba a sírást, és eredj aludni! Emlékeztem, hogy letöröltem az arcomról a könnyeket, és kényszerítettem magam, hogy abbahagyjam a sírást. – Nagyon fáj a karom. – Helyes. Talán ez majd megtanít arra, hogy jobban vigyázz, te picsogó. Két nappal később az iskolai védőnő észrevette a szünetben bedagadt, formátlan karomat, és két órán keresztül próbálta telefonon elérni az anyámat, de ő nem vette föl, ezért a vészhelyzetben hívható személyként megadott szomszéd vitt el autóval a kórházba. Kiderült, hogy a karom két helyen eltört. És miért nem vette föl az anyám a telefont? Kiütötte folyékony ebédje. A gyámhatóság másnap felbukkant az otthonunkban. Az anyám addigra kijózanodott, és kidumálta magát a bajból, de miután elmentek, nekem esett. – Még egy ilyen húzás, és úgy beváglak egy gyerekotthonba, mint a pinty, akkor aztán nem lógsz tovább a nyakamon! – Attól fogva a párnámnak tartogattam minden könnyemet. Leráztam magamról az emlékeket, megfordultam, és gyorsan körülnéztem a szobán, hogy meggyőződjek róla: nincs semmi, amiben elbotolhatna, és amire ráeshetne. Csendesen becsuktam rozzant, kék konténerházunk ajtaját, és összehúztam magamon ósdi pulóveremet, amikor átfújt rajta a csípős szél. – Uh! – Alig vártam a tavaszt, New York állam északi részén szépsége ellenére brutális volt a tél. Az iskola közel volt, alig tizenkét percre, ha futottam,

márpedig a téli hónapokban általában ezt tettem. Ez volt az első nap a karácsonyi szünet után, és alig vártam, hogy visszazökkenjek a mindennapokba. Amikor a házunkhoz közeli parkhoz értem, egy sportos, piros Lexus ISF húzott mellém. A szívem kihagyott egy ütemet. Felismertem az autót, és könnyedén kiszúrtam volna tömegben is, jóképű tulajdonosával együtt. Seth Prescott: gyönyörű autó, gyönyörű haj, gyönyörű... most komolyan, mi nem gyönyörű rajta? Még a mindig hordott, kopott, barna cowboy csizmát is szívdöglesztővé tette. Valami sznob magán iskolából jelentkezett át a Port Faré High-ba a múlt nyáron, és komolyan belezúgtam, mint minden más lány is a suliban. Tudtam, hogy nem az én súlycsoportom, de ez nem akadályozott meg abban, hogy beleszőjem az ábrándjaimba. Úgy hallottam, egyedül él, amióta a szülei meghaltak. Nem semmi egy olyan sráctól, aki még csak tizennyolc éves. – Elvigyelek? – Szívbomlasztó mosolyt villantott fel, s közben egy fuvallat belekapott vállig érő, barna hajába és az arcába fújta a selymes fürtöket. Zöld szeme ragyogott, a füle mögé simította a haját és nevetett. Igen, átkozottul szívdöglesztő volt. Elképzeltem, milyen képet vágna Hillary, ha Seth autójában látna. Megfizethetetlen. Gyorsan elhessegettem az ábrándot. – Nem, kösz. – A gondolat, hogy beszélgetést próbáljak folytatni Mr. Magas Cukorfalattal, még ha csak öt percre is, több volt, mint amennyivel ilyen kora reggel elbírtam volna. Inkább gyalogolok. Kifújta a levegőt, mintha eddig benntartotta volna, aztán elhajtott. Nem sokkal később, mikor átvágtam a parkolón, az exem, Zack Finkle gördült el mellettem rozsdás Chevyjében. Gyorsan a földre sütöttem tekintetemet. Dudált, pontosabban dudajátékot mutatott be, miközben parkolóhelyet keresett, és közben végig tüsi, szőke haját igazgatta. Az autóból valami zene áradt, és ahogy sebességet váltott, megtúráztatta a motort. Valami számomra is homályos okból integettem neki, de el kellett

fojtanom egy szájbiggyesztést. Zack mosolygott, és kacsintott fakószürke szemével. Beteg. Két hónapos együtt járás után szakítottunk. Ragaszkodott hozzá, hogy feküdjünk le. Én meg ragaszkodtam ahhoz, hogy ne. Én győztem. Átvágva az utolsó autósorok között majdnem elcsapott egy élénksárga Mini Cooper, amit nem más vezetett, mint Hillary Jeffers: gyönyörű pompon lány, minden szempontból tökéletes. Tökéletes haj, tökéletes bőr, tökéletes ruhák és tökéletes pomponok. Rám egy pillantást sem vetett. Nem csoda, ritkán vette tudomásul a létezésemet. Ezzel ki tudtam egyezni. Zack természetesen bukott rá, de Hillary csak Sethre hajtott – és ki hibáztathatta volna érte? így sem kételkedtem benne, hogy egy nap megszerzi majd magának, ravasz kis féreg volt. A családjának jelentős hatalma volt a közösségben, vagyis a megfelelő körökben forgolódtak. Hillary bármennyire is vágyott Sethre, a hatalom és a pénz még jobban vonzotta. Zack főnyeremény lehetett a számára. A tornaterem ajtaján keresztül mentem a főépületbe, és egyenesen a szekrényemhez siettem. Útközben belefutottam Karen Mayesbe. Ő is magas, gyönyörű pompon lány volt, de Karen Hillary tökéletes ellentéte volt – vagyis kedves. Kellemes melege lehetett hosszú, piros pulóverében és fekete cicanadrágjában. – Helló, Maggie, jól telt a karácsony? – Mosolya ragyogott ébenfekete arcában, akárcsak a csillogó fehér hajráf is a hajában. – Igen, és a tiéd? – Klassz volt. A családommal Utah-ba mentünk síelni egy hétre. Szuper volt. Jártál valaha arra? – Nem. – És síelni sem síeltem soha. Miután megküzdöttem a szekrénykódommal, kinyitottam az ajtót, és betettem a plusz könyveket. Karen óvatosan a könyveim mögé csúsztatta a

pomponjait, és becsukta az ajtót. Az ő szekrénye tele volt a pompon csapat kellékeivel, és nem sok hely maradt a kékarany pomponoknak, így aztán hagytam, hadd tartsa őket az enyémben. – Köszönöm, hogy használhatom a szekrényedet. Gondolom, butaság ennyire kényesnek lenni a pomponokra, csak némelyik másik lány rém undok, ha nem tökéletesek. – Kétségtelenül Hillaryre gondolt. – Kaptál valami mókásat karácsonyra? – Ó, tudod, csak a szokásos uncsi dolgokat. – Semmit. – Igen, de azoktól az unalmas karácsonyoktól igazán nagyok a nagy karácsonyok, nem gondolod? – Lehalkította a hangját. – Képzeld! A szünetben kaptam egy e-mailt Mrs. Connortól. B4-t fogok kapni! Korábban segítettem neki ebédszünetben az irodalomleckékkel. D-t kapott, és kitették volna a pompon csapatból, ha nem képes C-re feltornázni. – Ez nagyszerű! – Kösz a segítséget! Nem is tudom, hány ebédet hagytál ki, hogy segíts. Valójában nem sokat. Nem mintha túl sokszor hoztam volna magammal ebédet. – Hé, van egy plusz fánkom. Kéred? – Meglóbálta felém a barna papírzacskót. – Nem pótolja a kihagyott ebédeket, de kezdetnek megteszi. – Biztos vagy benne? – Megpróbáltam nemtörődömnek tűnni, bár ki voltam éhezve. – Persze. – Egy cukormázas fánkot vett ki a kis zacskóból. Később találkozunk! – Köszi. – Mohón a számba tömtem a fánkot. Csodálatos íze volt. Persze, amilyen éhes voltam, még a karton is finomnak tűnt volna. Miután a cukor maradékát is lenyaltam az ujjaimról, az első órám felé vettem az irányt, ami modern mitológia volt. Az Egyesült Államokban az osztályzatok a legrosszabb F- től a legjobb A-ig terjednek. 4

Port Faré High kilencven perces blokkokra osztotta az órákat. Minden tantárgy kétnaponta ismétlődött, ami nagy előny volt a számomra, mert utáltam a matekot. Másfelől viszont szörnyen fájdalmas lehetett, ha az ember unalmas tanárt fogott ki. Ebben az esetben a modern mitológia tanárát, dr. Boret, vagy, ahogy a diákok ismerték: dr. Uncsit. Nem csak rémesen unalmas volt, de bizarr is. Az önjelölt különc, sovány, inas férfi volt ritkás, ősz szakállal. Illett kócos, ősz hajához, amit bőrszíjjal kötött lófarokba. Gallér nélküli ingeket viselt, és mivel az iskola kikötötte, hogy a férfi tanároknak nyakkendőt kell hordaniuk, egyet csomózatlanul a nyakára tekert. Mindennap szandált viselt. Semmi, sem zápor, sem ónos eső, sem hó nem tudta eltántorítani idétlen Birkenstock szandáljaitól. Ha ez nem lett volna elég rossz, örökké furcsa szag lengte körül. Igyekeztem kerülni a közelségét. Öt-hat rajongója az első padokban ült, itta a szavait, míg az osztály többi része az alvással küzdött. Az én kedvenc helyem a terem jobb hátsó sarka volt, ahol észrevétlenül ücsöröghettem. Az óra előtt beültem szokásos asztalom mögé, és a jegyzetfüzetembe firkálgattam, elvesztem gondolataimban. Annyira, hogy észre sem vettem, ki ült le mellém. – Szia, ismét. – Rögtön felismertem a mély, meleg hangot, és odafordulva Seth csodálatos szemébe néztem. Hosszú ujjú, sárga csíkos pólót viselt és egy kopott Levi’s farmert. Körül néztem, hogy lássam, kihez beszél, de azt vettem észre, hogy senki nincs a közelben. – Szia...? – Nem akartam, hogy kérdésnek hangozzon, el is pirultam. - Maggie Brown, igaz? – Óvatosan bólintottam. – Hol laksz? Miért akarta tudni? – Miért? – Udvariatlannak hangzott, pedig nem volt szándékomban annak lenni. Talán jobb lett volna a bólogatásnál maradnom.

A kezem rögtön egy elszabadult, ernyedt tincshez ugrott, és már-már csavargatni kezdtem a hajamat két ujjam között, ahogy idegességemben szoktam. Szerencsére még időben rajtakaptam magamat, és leengedtem a kezemet. – Észrevettem, hogy ma gyalog jöttél suliba, pedig elég hideg van kint. Szeretnéd, ha reggelente elvinnélek? A házam az Ivy Circle-ön van. A közelében laksz? Hol máshol lakna ez a gyönyörűség, ha nem a város gazdagabbik felében? – Sajnálom, a Main Streeten lakom, az Applegate Parknál. De azért kösz. Fölemelte a kezét, és a fülem mögé simította a hajtincset. Ujjai melegen cirógatták hideg államat, és ismét megborzongtam. – Nem akkora kerülő. Ha szeretnéd, fel tudlak venni – mondta mosolyogva. Ösztönösen elgondolkoztam azon, miért ilyen kedves. Mit akart? Igaz, hogy láttam már a suliban, de sosem lógtunk együtt, még csak nem is beszélgettünk soha. – Próbálok formába jönni a tavaszi tornaversenyre. – Oké, ez ordas nagy hazugság volt. – De azért kösz. A szemén láttam, hogy még győzködne, de ekkor Hillary jelent meg a semmiből, és átkarolta a nyakát. Rózsaszín miniszoknyát és fehér blúzt viselt. Rejtély volt számomra, hogy nem fagy meg. – Jó reggelt, szépségem! – mosolygott Hillary, miközben Seth megfordult és felállt. Átfutott az agyamon, én is ilyen elvarázsoltan nézek-e a srácra, mint Hillary. – Segítenél a mitológialeckében? Múlt éjjel nem hívtál vissza, te rosszaság. Kerülsz engem? – Durcásan lebiggyesztette ajkát, és átkarolta Seth derekát. – Bocs, Hillary. Dolgom volt, kiment a fejemből. – Megbocsátom, ha óra előtt átjössz és segítesz. – Ismét huncutul csücsörített, majd megfordult. Seth megvert kutyaként követte, de előtte még visszafordult hozzám, és azt suttogta: – Később még beszélünk. Oké, fura. Fogalmam sem volt, hogy tudja a nevemet. A jelek szerint Hillary jó mélyen belévájta már a karmait.

Csak füttyentett, Seth pedig ugrott. Kíváncsi voltam, vajon szeretni fog-e engem valaha is egy srác ennyire. – Talán ha olyan testalkatom lenne, mint Hillarynek – morogtam az orrom alatt. Valójában élveztem a szingliéletet, amióta szakítottam Zackkel. Senki nem kényszerített rá, hogy kompromisszumokat kössek olyasmikkel kapcsolatban, amiket akartam vagy éppen nem akartam. Míg jártunk, Zack folyton megpróbált rávenni, hogy igyák alkoholt. Kösz, nem. Egész életemben egy alkoholistával élve bőven volt okom kerülni a cuccot. Arra is megpróbált rábeszélni, hogy füvezzek, ami az én szótáramban ugyanaz volt, mint az alkohol, csak még pusztítóbb. A kedvenc foglalatossága azonban az volt, hogy rádumáljon a szexre... természetesen vele. Haha. Álmodik a nyomor. Undor futott végig rajtam, ahogy eszembe jutottak nedves, ügyetlen csókjai. Amióta szakítottunk, megpróbáltam rájönni, egyáltalán miért jártam vele. Gondolom, a magány miatt. Most azonban, hogy szabaddá váltam, a magány nem tűnt olyan borzasztónak. Határtalanul szerettem a függetlenségemet. Megfogadtam, hogy soha többet nem hagyom, hogy egy fiú pórázon vezessen. Felvilágosult nő voltam, akinek nem volt szüksége fiúra ahhoz, hogy boldog legyen. Dr. Boré csak nyomta és nyomta a szöveget. Úgy éreztem, az órának sosem lesz már vége. Hogy enyhítsem a kínlódást, elővettem az új órarendemet, és átnéztem a változásokat. Minden nagyjából olyan volt, mint az előző szemeszterben, leszámítva, hogy a negyedik órában felvettem a főzést, és a közösségi tevékenységek órát a második helyre kellett tennem. A közösségi tevékenységek, vagyis a KT a kedvenc tárgyam volt. A középiskolás diákok átmentek Hunter Hillsbe, a helyi általános iskolába, és egy órán át

különféleképpen segítettek az ottani tanítónak. Én az érzelmileg hiányt szenvedő gyerekekkel dolgoztam. A fél osztály gyermekotthonból került ki, és máris kimondhatatlan szörnyűségeket éltek meg fiatal életük során. A KT a nap fénypontja volt számomra. Sőt, ha őszinte akartam lenni, az életem fénypontja is. Ott elevenebbnek éreztem magam, mint bárhol máshol. Önként megmutattam ezeknek a gyerekeknek az igazi énemet, amit másnak nem mertem. Felszabadító érzés volt, és az igazat megvallva, többet kaptam tőlük, mint amennyit képes lehettem volna tenni értük. Kicsöngettek, és ez felrázott az ábrándozásomból. Mivel az általános iskolába kötelező volt autós csoportokba rendeződni, a KT terme felé rohantam, hogy kiderítsem, kivel utazom. – Hé, Maggie, milyen volt a karácsonyi szünet? Melody Winkmyer. Harmadik óta ismertük egymást, de ritkán lógtunk együtt. Alacsony lány volt, talán 155-160 cm magas, és dús, rövid, göndör barna haja volt. Arca mindig piros volt, mintha most futotta volna le a maratonit. Ördögien gyeplabdázott. – Hallottad a legutóbbi hírt? – Pletyka. Melodynak már biztos doktorija van belőle. Annyi bizonyos, hogy minden kiről tudott valamit. – Mark és Debbie szakítottak. Ez új volt. Tízedik óta egy pár voltak, és mindenki azt hitte, suli után összeházasodnak. – Debbie és a családja hajókázni mentek a karácsonyi szünetben, és találkozott egy mexikói fickóval. Eljegyezték egymást. – Ne már. – Debbie maga mondta. A szülei totál ki vannak kelve magukból. – Melody arca fénylett az izgatottságtól. Kényelmetlen érzésem támadt tőle. – Hogy viseli Mark? – Kedveltem Markot, rendes srác volt. Bizonyára nehéz neki. – Hát, ma nem jött suliba. – Melody szélesen mosolygott. Éppen témát váltottam volna, amikor Hillary viharzott el mellettem. Seth egyenesen előttünk ment.

Kétségtelenül őt akarta utolérni. Melody összevonta szemöldökét. – Azok ketten még együtt vannak? – Hillary elérte Sethet, és belekarolt. Hátra rázta eper szőke haját, száz méteres körzetben magára vonva minden férfi tekintetét. Hátra kellett húznom a fejem, ha nem akartam, hogy arcon vágjon. Melody homlokán elmélyültek a ráncok, és hangosan azt suttogta: – Nem számít. Randizik valaha is olyan közönséges emberekkel, mint amilyen én vagyok? – Rengeteg fiú van még rajta kívül. Zack meg én szakítottunk. – Kösz, nem, túlságosan taperolós. – Igaz. Nem igazán tisztelte a másik személyes terét, különösen, ha az a másik nő volt. – Hallottam, hogy Seth fésűt tart a hátsó zsebében, hátha a drágalátos haja összekócolódik – súgta hangosan. Reméltem, hogy Sethet túlságosan leköti, hogy Hillaryre csorgassa a nyálát, és nem hallja Melodyt, bár ehhez süketnek kellett volna lennie. – Azt is hallottam, hogy órák között a mosdóba megy ellenőrizni a séróját. A lányok csak azért kedvelik, mert szívdöglesztő. Lefogadom, hogy a személyisége rémes. – És tudtad, hogy Hillary megváltoztatta az órarendjét, hogy minden órájuk közös legyen? – Nem ismerem jól, de rendesnek tűnik. – Melody az égnek emelte a tekintetét, és megvádolt, hogy bele vagyok esve Sethbe, majd elrohant egy másik barátnőjéhez. Előresiettem, szeretettem volna a tömeg előtt odaérni. A KT terme dugig volt. Hátrafurakodtam, vártam, hogy beosszanak egy autóba. A tanárnő, Miss. Coy bejött és megpróbált rendet teremteni. Alacsony, halk szavú nő volt, és több próbát tett, hogy lecsendesítse a termet. Végül egy techno–bubus segített neki felállítani egy mikrofont. Ettől csak rosszabb lett. Erőtlen hangja minduntalan eltorzult a hangosítóban. Felé hajoltam, hátha akkor jobban hallom. – A legtöbben közületek a tavalyi f...vben is felvettétek ezt az ó...t, és ugyan...kkal az em...rekkel szeretne u...zni.

Néhányan az.. .bán újak vagytok, vagy órát cser.. .tetek. Kinek nincs sof...je ebben a félév...? – A kezem és négy másik föl emelkedett. Mielőtt Miss. Coy önkénteseket szólíthatott volna, Seth Prescott felé fordult és mondott valamit. Seth? Sejtelmem sem volt, hogy feliratkozott KT-ra. Nem olyan típusnak tűnt: hogy egy jóképű, látszólag csak magával törődő srác gyerekekkel dolgozzon? Gyorsan megszidtam magam, amiért igazságtalanul megítéltem. Az utóbbi időben túlságosan sokszor mondtam elhamarkodottan ítéletet másokról, és újévi fogadalmam az lesz, hogy ebből visszaveszek. Kezdhetem épp most is. Nem ítélkezem, mondogattam magamban. Miss. Coy válaszolt valamit Sethnek, mielőtt ismét rendre szólította fel az osztályt. – Ki tud... elv...ni ...? – Elhadarta a négy másik diák nevét, mire kilencen jelentkeztek, és a tanárnő szétosztotta közöttük a neveket. – Maggie Br..., te majd tel mész. A hangja megint eltorzult, és lehetetlen volt megérteni. Folytatta. – Ezek a be...tások az egész fél...re von...koznak – tette hozzá szigorúan. Fölemeltem a kezem, hogy rákérdezzek, mi lett a sorsom, amikor Seth bukkant fel mellettem a semmiből. – Kész vagy, Maggie? – Seth megcsörgette előttem a slusszkulcsot. Úgy bámultam rá, mintha elment volna az esze. Csak nem mellé osztott be Miss. Coy? – Attól tartok, az egész félévre a nyakadon maradtam. Hallottad, mit mondott a sofőrcseréről. Miért ajánlkozott önként, hogy elvisz? Az arckifejezésem árulkodó lehetett, mert hozzátette: – Azt hiszem, mindketten Mrs. Mathews osztályában vagyunk a Hunter Hillsben, igaz? Halkan felnyögtem, és bólintottam. Ez volt a válaszom. Mi az ördögről beszélhetnénk az oda úton? Hajzseléről? Bizonyára adhatna pár tippet. Az ő haja mindig remekül festett, még akkor is, ha a szél az arcába fújta. Vállamra vettem a táskámat, udvariasan mosolyogtam, és követtem a parkolóba.

Sarki szél fújt be vékony pulóverembe, amikor kinyitotta nekem az ajtót, és levegő után kaptam. Seth rekordidő alatt megkerülte az autót, beugrott, feltekerte a fűtést és rám irányította a szellőztetőt. – Tényleg melegebb kabátot kéne hordanod – mondta. – Tüdőgyulladást kaphatsz, ha csak abban flangálsz. – Az autójának fekete bőrülései voltak. Gyönyörű volt és hideg. Örültem, hogy a fűtés jól működik. – Szeretem ezt a pulóvert – motyogtam vacogó fogaimon keresztül. Nem mintha lett volna más választásom. A hozzá hasonló gazdagoknak sejtelmük sincs... Már megint ítélkezel, Maggie. Elmosolyodtam, összehúztam magamon a pulóvert, és kizártam a negatív gondolatokat. Nemsokára feszengő csend telepedett ránk. Sem ő, sem én nem tudtuk, mit is mondhatnánk. Közelebb húzódtam az ajtóhoz, miközben gyors pillantást vetettem rá. Meglepett, hogy úgy szorítja a kormánykereket, hogy az ujjbütykei elfehéredtek. Kinéztem az útra, hogy nem jégen megyünk-e. Tisztának láttam. Végül Seth törte meg a csendet. – Miért vagy tőlem ideges? – Arcán most már halvány mosoly látszott. – Mellesleg, az ülés közepére csúszhatnál, úgy kényelmesebb. – Így is kényelmes, köszi. Valójában a kartámasz nyomta a csípőmet, jelentős fájdalmat okozva. Kicsit fészkelődtem, de csak rosszabb lett. – Hillary nem jár erre az órára veled? – Kétségbeesetten próbáltam témát váltani: – Nem, a pompon lányok edzését a második órára tették. Le kellett adnia a KT-t. – Halkan kuncogott, és az a gyanúm támadt, hogy hallotta a folyosón Melodyt. Rémesen kínos. Csak amikor megállt az iskola előtt, vettem észre, hogy az ujjaim belegabalyodtak a hajamba. Seth rám nézett és mosolygott. Elvörösödve szabadítottam ki ujjaimat. Seth kiugrott és megkerülte az autót, hogy kinyissa nekem az ajtót, mielőtt kiszállhatnék.

– Köszönöm a fuvart. Biccentett. – Ez a második félévem itt. Ez meg a kedvenc órám. – Nekem is – mondtam döbbenten. – Neked miért? – Őszintének tűnt, mintha tényleg érdekelné, amit mondok. – A gyerekek szeretnek, és nem érdekli őket, milyen ruhát hordasz. – Vékony, kopott pulóveremre gondoltam. – És az sem érdekli őket, milyen a hajad. – Ezzel a hiúságát céloztam meg. Egy töredék másodpercre elmosolyodott. – Szeretnek, és azt akarják, hogy te is szeresd őket, feltétel nélkül. Ez... – Elhallgattam, ahogy a megfelelő szót kerestem. – Tiszta szeretet. – Igen, tiszta szeretet. – Én sem mondhattam volna jobban. Ez volt az egyetlen hely, ahol úgy éreztem, hogy szeretnek, csak engem akarnak. Az anyám egészen biztosan nem szeretett. Legalábbis semmilyen módon nem mutatta ki. Gyerekként azután vágyakoztam, hogy az ölébe vegyen és mesét mondjon nekem, vagy megfésülje a hajamat és szépnek nevezzen. Soha nem tette. Soha nem ölelt meg vagy takart be éjszakára, és soha nem főzött vacsorát vagy bármi mást. Gonosz természete volt, és amikor elromlott a kedve, kegyetlen szavakkal szúrt szíven. Hideg, távolságtartó asszony volt, aki túl sokat piált. Másfél éve megváltoztak a dolgok, és rosszabbra fordultak. Már alig-alig volt józan, és ritkán hagyta el a házat. A szavai új, kegyetlen élt kaptak. A lelkembe hasítottak, és bizonyos napokon darabokra is tépték. Ilyen szavak voltak ezek: tűnj a szemem elől, te lustaság, semmit nem vagy képes rendesen megcsinálni, téged még szeretni sem lehet. És a kedvencem: örökbe kellett volna adnom téged, amikor volt rá lehetőségem. Ahogy az iskola kapujához közeledtünk, eszembe jutott kedvenc Victor Hugó regényemből, A nyomorultakból egy

részlet. „Jean Valjeanra nem sütött a nap, számára nem voltak igazak a szép nyári délutánok, a sugaras ég, a friss áprilisi hajnalok.” Teljesen elveszve a fájdalmamban nem éreztem a szemembe gyűlő könnyeket, míg az egyik csepp ki nem csordult. Seth gyengéden maga felé fordított. – Mi a baj? – A szemembe nézett; mintha lelkem sötét mélyére fúrta volna tekintetét. Ujjai gyengéden végigsimítottak az arcomon, letörölte a könnycseppet. Letagadhatatlan gyengédség lengte körül, és a szívem megdobbant. A reakciója teljesen váratlanul ért. Egy pillanatig csak habogtam, nem tudtam, mit mondjak. Meséljek neki a nyomorúságos életemről, elmagyarázzam, mennyire szeretet nélkül élek, vagy, hogy mennyire megértem ezeket a gyerekeket, és amit éreznek? A biztonságos választ adtam, mint mindig. Nem mutattam ki az érzéseimet, bezártam őket, mások nem bánthatnak, ha semmit nem tudnak rólad. – A hideg levegő csípi a szememet. Nyilvánvalóan nem vette be a béna kifogásomat, de a javára írandó, hogy nem szólt semmit. Kinyitotta előttem az iskolaajtót, és végigvezetett a folyosón. Sírtam? Mi a fene bajom van? Biztos PMS5! Néhány lépéssel lemaradtam Seth mögött, titokban megszárítgattam az arcomat, és fejben végigpörgettem a naptárat. Az osztályterem közelébe érve kilestem a válla mellett, és huszonkét lelkesen várakozó mosolyt pillantottam meg, kis kerubarcuk az üveghez tapadt, aztán az ajtó kivágódott. Kitódultak, a nyakunkba ugrottak, és mindkettőnket a földre húztak. Meglepett, hogyan fogadják Sethet. A jelek szerint épp annyira szerették, mint engem. Zane, egy szelíd, szőke kisfiú a térdemre ült. – Miért jöttél ilyen korán, Miss. Maggie? – Meg kellett változtatnom az órarendemet. 5

Premenstruációs szindróma.

– Hűha, a két kedvenc tanítónk egyszerre – ujjongott Noah, egy nagy, barna szemű, kedves kiskölyök. – Én vagyok a legszerencsésebb fiú a világon! – Mosolyogva nézte, ahogy Seth fölsegít a padlóról. – Tudjátok, ez mit jelent – mondta Elise, egy gyönyörű, göndör, szőke hajú kislány. – Mit? – kérdezte Seth. – Azt jelenti, hogy össze kell házasodnotok. – Keze mögé rejtette vihogását, több másik kislánnyal együtt, miközben néhányan kántálni kezdtek. – Csókold meg! Csókold meg! Seth hangosan felkacagott, a karjába kapott, és mielőtt tiltakozhattam volna, cuppanós puszit nyomott az arcomra. Hű, a kölnije mennyei! Nevettem, a lányok éljeneztek, a fiúk pedig öklendezést imitáltak. Amikor a gyerekek tanítója, Mrs. Mathews, egy hosszú, selymes fekete hajú, magas, középkorú koreai nő kijött a folyosóra és visszaterelte őket, Seth végre elengedett. – Jól van, gyerekek, nyugalom! – A hangja, mint mindig, szelíden csengett. – Erre az órára Mr. Seth is itt van velünk Miss. Maggie-vel együtt. Mivel több hétig nem voltak látogató tanítóink, hogy felolvassanak, két csoportra fogunk válni egy-egy meséhez. – Gyorsan szétosztotta a gyereksereget, és a csoportokat a terem két átellenes végébe küldte. Harrison, egy kedves, vörös hajú fiú, több könyvet is kiválasztott nekem olvasásra, miközben a gyerekek babzsákokba vagy kis szőnyegekre telepedtek. Noah az ölembe fészkelte magát, és az arcomat kezdte simogatni. Repült az idő. Időnként hallottam, hogy Seth eltúlzott hangsúllyal olvas fel egy-egy sort, mire a gyerekek gurultak a nevetéstől. Megpróbáltam nem rápillantani, a szememet még is mintha láthatatlan erő vonzotta volna oda. Ragyogott. Úgy tűnt, otthon érzi magát a kis elsősökkel, akik közül hárman is az ölébe másztak. Megdöbbentett személyiségének ez az oldala. Az óra felénél Mrs. Mathews megkért, hogy cseréljünk helyet, hogy a gyerekek egyenlő időt tudjanak velünk

tölteni, bár Noah ragaszkodott hozzá, hogy velem maradhasson. Sethre pillantottam, amikor átvágtunk a szobán. Mosolygott és rám kacsintott. Lehajtottam a fejem, arcom legalább négy féle vörös árnyalatban játszott, és gondolataimba gyanakvás kúszott. Miért viselkedett így? Csak nem azt képzelte, hogy egy újabb toll leszek a kalapjában? Elise megrángatta a karomat. – Mi a baj, Miss. Maggie? Észre sem vettem, hogy az arcom rosszalló fintorba torzult. Elhessegettem a negatív gondolatokat, és olvasni kezdtem az új csoportomnak. Az óra végén rossz érzéseim Sethtel kapcsolatban csak nem teljesen megszűntek, addig, amíg nem karolta át a vállamat, ahogy a folyosón elindultunk az autója felé. Fagyos pillantást vetve rá elhúzódtam tőle. – Bocsánat – mondta egy mosollyal küszködve. – Az autóm erre van. – Körülnéztem, és észrevettem, hogy rossz folyosóra fordultam rá. Kurtán biccentettem, és a helyes ajtó felé vettem az irányt, szégyellvén gyerekes reakciómat. Némán beültem az autóba, és kínzó csendben hajtottunk vissza a középiskolába. Ha nem tudtam volna jobban, megesküdtem volna, hogy éppolyan ideges, mint én. Megköszörültem a torkomat, és ahogy a sulihoz közeledtünk, megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni. – A gyerekek igazán szeretnek téged – mondtam. – Igen, biztos azért, mert olyan szívdöglesztő vagyok – ugratott. Gondolom... reméltem. Jaj, Melody! – Tudod, meglep, hogy elférünk hárman az autódban. – Hárman? Úgy hiszem, csak ketten vagyunk. – Én, te és a túlméretezett egód. Az három. – Kiugrottam, mielőtt az autó teljesen megállt volna, és becsaptam magam mögött az ajtót. Megpróbáltam elfojtani bűntudatomat, bár fogalmam sincs, miért voltam bűntudatos. Melody kritizálta, nem én. – Szívesen – kiáltotta oda a hátamnak.

Csak azért, mert valami kedveset tett, az nem jelentette azt, hogy egoista is, érveltem, még mindig sértett büszkeségemet pátyolgatva. Később, ebédnél, átvágtam a menzán a könyvtár felé. A helyet romlott étel és használt zokni szaga lengte be, nem a legvonzóbb illatok egy ebédlőben. Negyven hosszú, szürke műanyag asztal és a hozzájuk tartozó padok osztották a termet sorokra. A mennyezeten egyenlő távolságban egymástól tucatnyi zümmögő neonfény világított, és a terem közepén három fekete szemetes gubbasztott az asztalok között, emelve a környezet fényét. Seth és Hillary szokásos asztaluknál, a terem elejében bújtak össze vihogások és tréfálkozások közepette. Seth egyszer sem nézett felém, amit nem bántam. Kinek van szüksége egy arrogáns sznobra az életében? Volt elég gondom anélkül is, hogy őt is a listára írtam volna, beleértve a hangot a fejemben, amely azzal nyaggatott, hogy helytelen volt elítélnem. Befoghatta volna végre. Hazaérve a sunyi szomszédot, Mr. Hoffmant láttam az út túloldaláról, amint kopott, szürke lakókocsijához sétál vissza. Azt gyanítottam, hogy a délutánt az anyám és egy üveg vodka társaságában töltötte, ami az elmúlt három hétben túlságosan is rendszeresen bekövetkezett. Kinyitottam az ajtót, és amikor anyámat a kanapén találtam, eszméletlenül, levontam a következtetést, hogy igazam volt. Anyámnak sok barátja jött látogatóba, míg rá nem jöttem, hogy a kevéske pénzét akarják kiszedni belőle. Miután a bankba mentem és egy csekkes számlát nyitottam, letéttel, és elrejtettem a csekk-könyvet, az állítólagos barátok elmaradoztak. Hoffmant leszámítva. Néhány hónapja költözött be, és hamar összebarátkoztak. Engem a hideg rázott a fickótól. Elkezdtem kitakarítani a házat, hogy ne kelljen a gyomromat mardosó éhségre figyelnem. Zsebkendőnyi lakókocsink egy icipici nappali–ebédlő–konyha

kombinációból állt. A kevéske, össze nem illő bútorzat helyrehozhatatlanul el volt nyűve. Egy barna kanapé roskadozott középen, egy kék, kar nélküli karosszék, egy rozoga konyhaasztal és két ingatag, összecsukható szék mellett, amik messze alulmaradtak a legrosszabb állapotú adománybútorokkal szemben is. A lakókocsi hátuljában kapott helyet a mikrochip méretű fürdőszoba, azzal szemben pedig két, egy méterszer két méteres hálószoba. Anyám ritkán használta a sajátját, nappal és éjszakánként is inkább a kanapén feküdt kiütve. A padlót mindenütt hideg, barna linóleum borította, amit üres piásüvegek és papír zsebkendők tarkítottak. A csupasz és unalmas falakon fehér vakolat, nagyrészt mert nem volt pénzünk a feldíszítésükre. Én gombostűkkel néhány régi, bézs párnahuzatot szögeztem a magas, keskeny ablakokra, hogy ne lássanak be. Lázas takarításomnak meglett az eredménye. Nyolcvan három centet találtam a szék lelapult ülése alatt. Befejeztem a házimat, és a boltba rohantam, hogy vegyek az előző napi kenyérből. Az ebédszünetet többnyire a könyvtárban tanulva töltöttem, így nem kellett néznem, hogyan esznek a többiek, ma azonban másként volt. Vittem magammal egy mogyoróvajas szendvicset, és a menzán ettem Melody mellett, aki még mások előtt megkért, üljek mellé. Mindennap fájt a fejem az éhségtől, ezen a napon azonban a feszültségtől hasogatott a fejem, ahogy kénytelen voltam hallgatni Melody bárgyú pletykálását. Számos kísérletet tettem a téma megváltoztatására, de végül feladtam. Olyan volt, mint egy csontot rágó kutya. Próbáltam hangosan rágni száraz kenyeremet és ropogós mogyoróvajamat. A hangja azonban így is áthatolt a fehér zajon. – Hillary azt mondta, Sethtel mész KT-re. – Melody beszéd közben megigazította fekete pöttyös blúzát. – Hányszor igazította meg a séróját a szépfiú? – Vállat vontam, visszahajoltam az ebédem fölé. – Próbálsz kedves lenni és inkább nem mondani semmit, de tudod, hogy

igazam van. Nézz csak rájuk! A tökéletes pár. Néhány asztallal odébb ültek, és reméltem, ezúttal nem hallják Melodyt. Nem mertem odanézni, inkább csak némán bólintottam, és tovább bámultam száraz kenyeremet. – Ott ülnek, és soha nem beszélnek senkivel, aki nem tartozik a kis klikkjükbe. Azt hiszik, jobbak nálunk, csak mert gazdagok és szépek. – Hangosan felhorkantott. – Tök beképzeltek. Mintha mi nem is léteznénk. Kényelmetlenül feszengtem, és azon töprengtem, mondjak-e valamit Sethről és arról, mennyire szerette a KT-s gyerekeket, vagy, hogy rengeteg gyerekkel láttam már együtt lógni, nem csak a menőkkel. De nem szóltam semmit. Legyűrtem a maradék szendvicset, és összeszedtem a cuccaimat. – Mennem kell, Melody. Köszönöm, hogy mellém ültél ma. – Egy része annak, amit mondott, igaz lehetett, mégsem tudtam kiverni a fejemből, milyen volt Seth előző nap a gyerekekkel. Siettem a főzőórára, megkönnyebbülten, hogy meg szabadulhatok Melodytól. A főzőóra előnye az volt, hogy az ember megehette, amit elkészített, és amilyen éhes voltam mindig, még, a saját főztömet is hajlandó voltam megenni. A tanterem az ebédlőhöz közel volt, és korai távozásomnak köszönhetően tíz perccel korábban értem oda. A hátsó sarokban asztalt választottam magamnak, és reméltem, hogy a tanár nem tartozik azok közé, akik maguk akarják megszabni az ültetési rendet. A tanterem hatalmas volt. Tizenkét kétszemélyes asztal foglalta el az egyik felét, a másik oldalában pedig tizenkét fehér tűzhely állt, mindegyiktől balra kis pulttal, hátul négy rozsdamentes acél hűtővel. A terem hamarosan megtelt. Több barátom is megállt az asztalom mellett, hogy megkérdezze, milyen volt a karácsony. Mivel mindenki párt választott, mielőtt bejött volna, egyedül ültem az asztalnál, amikor a tanár megérkezett. Reméltem, hogy olyasvalakit oszt mellém, aki

jobban főz nálam. – Jól van, mindenki üljön le! – A tanárnő, Mrs. Gianchi energikus olasz nő volt, kontyba tűzött, sötét hajjal, amit több csat rögzített. Meleg, barátságos mosolya volt, arca rózsásan ragyogott, valószínűleg a teremben található sütők hőjétől. Már korábban is láttam a folyosón virágos kötényeiben, és általában csinosan is festettek, ma azonban csíkos ruhát viselt, és a kettő kombinációjától fájt a szemem. – Jó napot! – Felállt egy kis fellépőre, hogy mindenki lássa filigrán alakját. – Ma fejest ugrunk a főzésbe egy egyszerű leckével a cukorkakészítésről. – Elmagyarázta, hogyan keverjük össze a hozzávalókat, és hogy írjuk fel a különböző hőmérsékletek hatását melegítés közben a cukorkeverékre. A tűzhelyekhez vezetett minket, és párokra osztotta az embereket. Amikor hozzámért. Még mindig nem volt partnerem. – Ez meg hogy lehet? – vette elő a noteszét. – Erre az órára páros számú diák jelentkezett. – Mielőtt megtalálta volna a listát, Seth bukkant fel a semmiből, a frászt hozva rám. – Sajnálom, hogy késtem – mondta vigyorogva. Ez nem lehet igaz. Most már három óránk volt együtt. – Hát itt vagy – mondta Mrs. Gianchi, becsukva a noteszát. – Föltartottak. Nem fog még egyszer előfordulni. – Rám nézett, és halkan hozzátette: – Be kellett lőnöm a sérómat. – Az arcom lángba borult, és elfordítottam a tekintetem. – Legyél Maggie párja! Szélesen elmosolyodott Mrs. Gianchi parancsát hallva. Hátat fordítottam, ő meg mögém állt, túlságosan is közel. Néhány arasznyival odébb húzódtam, remélve, hogy nem veszi észre. De észrevette, és közelebb jött. Az a halvány benyomásom támadt, hogy flörtöl velem. Keresztbefontam a karomat, és megvetettem a lábamat a padlón. Ha azt hiszi, még egy arasznyit engedek, el kell gázolnia.

Tekintetemet a tanárnőre szegeztem, mégis éreztem, hogy Seth pillantása a tarkómat égeti. Mrs. Gianchi átadta az utasításokat, és ahogy a kis pulthoz leptem, véletlenül Sethbe ütköztem. Még mindig levegőnek nézve elkezdtem kimérni és a lábosba önteni a hozzávalókat. – Szeretnéd, hogy segítsek, vagy inkább álljak itt és nézzek ki jól? – kérdezte. Odaadtam neki a receptet, és intettem, hogy folytassa. Olyan gyorsan öntött és mért, hogy nehezem re esett követni. Egyikünk sem szólt, miközben cukorkeverékünk hőmérséklete lassan nőtt. Mr. Uncsi órája is izgalmasabb volt ennél... nos, talán mégsem volt annyira rossz. Szerencsére Mrs. Gianchi félbeszakította céltalan izgulásunkat. – Fiúk-lányok, ne felejtsetek el minden hőmérsékletpontnál egy keveset hideg vízbe cseppenteni a keverékből, és felírni az eredményt a munkalapra! Egy örökkévalóság múlva a hülye keverék végre elérte a 110 °C-ot, az első teszthőmérsékletet. Egy kanál cukros anyagot kimertem a lábosból, és éppen a hideg vízzel teli pohárba pottyantottam volna, amikor egy nagyon is ismerős hang megriasztott, és kiöntöttem a folyékony cukrot. – Seth, mit tettél előző életedben, hogy azzal sújtott a sors, hogy ő legyen a párod? – Hillary. Farmert és cuki, fekete szőrmebéléses dzsekit viselt, melynek fehér gallérja ragyogóvá varázsolta alabástrom bőrét. Még soha nem éreztem ilyen rondának magam. Felületes pillantást vetett rám, és keresztbefonta karját a melle előtt. A tökéletes melle előtt. Én is gyorsan keresztbefontam a karomat a nem annyira tökéletes mellem előtt, mintha hatalmas titok lenne, hogy az Úristen elfelejtett cicit adni nekem. – Egyébként csinos pulcsi – tette hozzá. – Csak úgy ordít róla a csöviség. – Elég volt, Hillary. – Seth összevonta szemöldökét, és rám nézett. Meglepett, hogy leállította Hillaryt. Lenyűgöző, bár Hillaryt cseppet sem zavarta, mert csak hátravetette a

haját, és magához húzta Seth arcát. – A füzetem még mindig az autódban van múlt éjjel óta. Komolyan dorombolt, ahogy ujjaival felsétált a srác karján. – Szükségem van, rá a töri órámhoz. Ideadod a kulcsodat? – Ma reggel a táskámba tettem a füzetedet. Várj meg itt, hozom. Hillary és én mindketten azt néztük, hogy sétál vissza az asztalához és túr bele a táskájába. Hirtelen visszafordult felém. – Nem vagytok egy súlycsoportban, csajszi. – Halkan beszélt, arca megfeszült. – De még ha randira is hívna, csak egyetlen oka lenne. A te fajtád csak játékszer az ilyen fiúknak, mint ő. Szellemes visszavágáson törtem a fejem, de nem jutott eszembe semmi, így inkább visszafordultam a hőmérő felé, 157,2 °C-ot mutatott. Na persze, a nyomi keverék most meg túl gyorsan melegedett. Minden tesztpontot kihagytunk közben. Lehúztam a lábost a tűzről, és ekkor ért oda Seth a piros füzettel. Hillary a hóna alá csapta, és távoztában csókot dobott neki. – Tönkrement. – Visszacsaptam a lábost a tűzhelyre, mire a tartalma szertefröccsent. – Ha az üresfejű csajod nem szakított volna félbe minket, nem buktunk volna meg ezen a főző órán. Most majd F-et kapunk a feladatra. – Ha agyonütnek, akkor sem értettem volna, miért bosszantott föl engem ez a két ember. Seth állkapcsa megfeszült. – Hillary rajta van az él– tanulók listáján, úgyhogy ennyit az üresfejűségről, és nem a csajom. Tudasd majd Melodyval is, rendben? Felkapta a cukorka munkalapját, beírta a válaszokat, és visszalökte elém a papírt, azt morogva, hogy valami közbejött és telefonálnia kell. Megfordult és kiviharzott az ajtón anélkül, hogy bármi mást mondott volna. Mrs. Gianchi hozzám sietett. – Sethnek mi baja? – Vállat vontam, igyekeztem nem bűntudatos képet vágni. A tanárnő felvette a munkalapot

és elmosolyodott. – Olyan rendes fiú és milyen szépen ír! Jézusom, még a felnőtteket is totál elkápráztatta. – A munkalap helyesnek tűnik. Ha feltakarítottad ezt a rendetlenséget, elmehetsz – mutatott a tűzhelyre fröccsent cukorkára. Elsétált, hagyta, hadd dagonyázzak nyomorúságomban. Az óra végéig a megkeményedett vacakot takarítottam el. Hazafelé visszajátszottam Seth dühös szavait a főzőórán, és megsértődtem. Melody volt a rossz. Én semmit nem mondtam róla. Ugyanakkor nem is állítottam le Melodyt, amikor őt meg Hillaryt cikizte, és nevettem egy-két megjegyzésén. Akármennyire is próbáltam megnyugtatni a lelkiismeretemet, szörnyen éreztem magam. Korábban már voltam hamis pletykák szenvedő alanya, és bár hazugságok voltak, mégis fájtak. Megesküdtem, hogy ha Melody legközelebb Sethről kezd beszélni, megmondom a magamét. A döntésem segített kicsit a bűntudatomon, és gyorsítottam lépteimen. Hideg volt. Hazaértem, és hosszú, forró zuhanyt vettem, hogy felmelegítsem átfagyott testemet. Az anyám már elfogyasztotta a napi piaadagját, és ájultan hevert a kanapén. Eszembe jutott, hogy ágyba dughatnám, de az utolsó két alkalommal, amikor megpróbáltam, elég csúnya véraláfutásokat szereztem. Nehezen kezelhető részeg volt. Néha jobb volt nem piszkálni az alvó oroszlánt.

Mivel egy tízoldalas mitológiadolgozat függött kardként a fejem fölött, vasárnap reggel korán fölkeltem, és míg az anyám aludt, a könyvtárba mentem. Választhattam volna tíz óra közösségi szolgálatot is, amit Boré ajánlott fel azoknak, akik nem akartak esszét írni, de autó nélkül nem volt ilyen választásom. Többször elmondta, hogy foglalkoznunk kell a közösségünk kel. Hogy Bore-t idézzem: „Közösségük szükségletei nem mitologikusak.” Remek ötlet, csak számomra még több otthontól távol töltött időt jelentett, mivel nem volt számítógépünk. Sietségemben véletlenül kilukasztottam nagylábujjammal elnyűtt, kék tornacipőm orrát. Remek. Gyorsan megkötöttem a tönkrement cipő fűzőjét, és főleg megszokásból elköszöntem az anyámtól. Még mindig az előző napi vodkát aludta ki és rápihent az aznapi menetre. Meg sem moccant. Bár tudtam, hogy nem venne rólam tudomást amúgy sem, a szívem így is megsajdult. Elnyomtam az érzést, és távoztam. A fagyos reggel csontrepesztően hideg széllel köszöntött, ahogy leléptem a tornácról, egyenesen a latyakba. – Fúj! – Kiráztam a mocskot a cipőmből, és elcammogtam, a nulla fok alatti motivációnak köszönhetően rekordidő alatt téve meg a távot. Míg a helyi gyerekjótékonysági szervezetekkel kapcsolatos információk után kutattam, szemem megakadt az információs pult fölé akasztott naptáron. Január kilencedike. Az életem tizenhárom éve változott

meg mindörökre. Emlékeztem rá, hogy a nagymamám és én a konyhában voltunk. Sárga masnit kötött a hajamba, hogy passzoljon a fehér és sárga százszorszépekkel díszített kék ruhához, amit varrt nekem. Egy széken ülve izegtem–mozogtam. A helyiségben frissen sütött keksz illata terjengett, és szörnyen vágytam egyre. – Maradj nyugton, szívem! – mondta, áthúzva a selymes szalagot a copfomon, és masnira kötötte. – Tessék, tökéletes. – Leugrottam a székről, és körbepörögtem. A ruhának bő szoknyája volt, és amikor megperdültem, nagy körben szétterült. – Nagyon tetszik, nagyi. Köszönöm szépen! Imádnivaló. – Odarohantam hozzá, és átöleltem. – Imádnivaló? Micsoda nagy szó egy ilyen kicsi lánynak. Fölnéztem kék szemébe, és néztem, ahogy a mosolya kifakul. Tenyerébe fogta az államat, és megcsókolta a homlokomat. – Gondolom, jó dolog, hogy érett vagy a négy és fél évedhez képest. Elővett egy papír zsebkendőt a zsebéből, és megtörölte a szemét. – Jól van, Maggie hercegnő. Szaladj, keresd meg nagyapádat! Mondd meg neki, hogy az anyukád bármelyik pillanatban itt lehet. – Még utoljára megpördültem, és elszaladtam, hogy megkeressem a papát. – És semmi sütizés! Elrontod az étvágyadat – tette hozzá. A nagyapámat a fürdőszobában találtam, épp befejezte a borotválkozást. – Hűha, hát nem te vagy a legédesebb kis hercegnő az egész világon? – Köszi, papa. Anyu úton van. Miért jön át? – A kád szélére ültem, és néztem, ahogy megkötötte a nyakkendőjét. – Néhány napja volt a huszonegyedik születésnapja, nem emlékszel? Vacsorázni megyünk, hogy megünnepeljük. – Rám nézett. – Mi a baj, Maggie? – Muszáj megint anyuval maradnom? – Amikor kicsi voltam, ritkán láttam, és amikor mégis eljött látogatóba,

ők hárman általában veszekedni kezdtek. A nagyapám azt követelte, hogy viselkedjen felelősségteljesebben, nekem pedig egy-két napig vele kellett maradnom. A nagymamám előkészített nekem egy hátizsákot, müzlit, mogyoróvajat, lekvárt és kenyeret csomagolt. Megtanította, hogyan csináljak szendvicset, és gyakoroltatta velem, hogyan öntsem a müzlit egy tálba és keverjem össze tejjel. Persze az anyukámnál általában vizet kellett beleöntenem, mert nem volt tej. Anyu utálta, ha a nappalijában játszottam a játékaimmal, és gyakran száműzött a hálószobába. – Ne legyél láb alatt! – parancsolta. Az időm nagy részét egyedül töltöttem a babáim társaságában. Néhány nap múlva a nagyszüleim ránk néztek, megint nagyot veszekedtek, én pedig visszamentem velük, amíg az anyám ismét fel nem bukkant és nem kezdődött újból az egész körforgás. – Ma nem, hercegnőm. – Bánat ült ki az arcára, ahogy az anyámról beszélt, és rossz érzésem támadt, amiért bármit is mondtam. – Hé, mit szólsz egy vajkaramellás cukorkához? Felém nyújtott egy rongyos cukorkahengert, hogy vegyek belőle egyet. – Mama mérges lesz, ha vacsora előtt eszem egyet. – Mindig a vajkaramellás Lifesavers cukorkával csábítgatott, én pedig mindig engedtem a kísértésnek. – Nem mondom el neki, ha te sem – suttogta. – Hallottam, Harry – szólt rá a nagymamám a másik szobából. – Elrontod az étvágyát. – Igen, drágám – mondta, és egy kacsintás kíséretében adott nekem egyet. A számba dobtam a cukorkát, és addig szopogattam, míg teljesen elolvadt. Az anyám néhány perccel később érkezett meg, bűzlött az alkoholtól. Akkor nem tudtam, mi az a szag, csak azt, hogy furcsa. Mind beszálltunk az autóba, a nagyszüleim előre, én pedig a gyerekülésben az anyukám mellett hátul. Az étterembe menet egy biztosítás nélküli részeg vezető

belénk rohant; a nagyszüleim azonnal szörnyethaltak. Én,a gyerekülésnek hála nem sérültem meg; az anyám azonban nem kötötte be magát, és kirepült az autóból. A jobb lába és a gerince megsérült, és sosem épült fel teljesen belőlük. A kevés biztosítási pénzből, ami a nagyszüleim után járt, megvette a lakókocsit, amely jelenleg az otthonunk volt. Nem tudom, különben hogyan éltük volna túl. Nem volt sok, de a miénk. Gyakran elgondolkodtam azon, hogyan alakultak volna a dolgok, ha nincs a baleset. Összeszedtem néhány könyvet, és visszamentem a dolgozatomat írni. Ostobaság volt a múlton rágódni, csak rossz kedvem lett tőle. Dél körül a könyvtárosok elkezdték megteríteni az asztalokat a konferenciateremben az ebédhez. Jól voltam, amíg be nem hozták az ételt. Az illatától szinte megvesztem. Mielőtt elindultam volna, a kenyér maradékából szendvicset készítettem az anyámnak, és előző nap ebéd óta semmit nem ettem. Mivel nem bírtam már tovább elviselni az ínycsiklandó illatokat, a táskámba gyűrtem a holmimat és elmenekültem. A szél kíméletlenül ostromolt, nehéz volt talpon maradni. A sarokra érve lerogytam a buszmegálló padjára, és fejemet kimerültén, szédülve a térdemre hajtottam. Valahogy több ennivalót kell a házba csempésznem, anélkül hogy az anyám tudomást szerezne róla. Ha túl sokat költenék a pénzéből ételre, megszidna az önzőségem miatt, de az éhségből fakadó fejfájások és most ez a szédülés már egyszerűen nevetséges volt. Hallottam, hogy egy autó áll meg a buszmegálló mellett. Túl gyenge voltam, hogy fölnézzek, továbbra is lehajtva tartottam a fejemet. – Jól vagy? – Seth volt az. Hihetetlen. – Jól vagyok. Csak a buszt várom. – Nem emeltem föl a fejem, nem vettem a fáradtságot, hogy ránézzek. Meglepett, hogy egyáltalán megállt. Alig beszéltünk a hét eleji főzőórán történt cukorkafiaskó óta.

– Sokáig kell várnod. Ez a busz nem jár hétvégén. – Föl néztem a busztáblára. Persze egy „csak munkanapokon” jelzésű busz volt. Behunytam a szemem, és egyre jobban kóválygó fejemet tenyerembe ejtettem. – Gyere! – Némán megjelent mellettem, és mielőtt vitába szánhattam volna vele, már át is karolta a derekamat. – Szörnyen nézel ki. Hadd vigyelek haza! – Kértem a véleményed a ruházatomról? – Próbáltam csípősen visszavágni, de szédülésem miatt inkább bután hangzott a kérdés. – Nem erre gondoltam. Az arcod. Rémesen fest. Fölkaptam a fejem az övéhez. Seth kiugró arccsontjait már ismertem, épp elégszer csorgattam utánuk a nyálamat. Ma enyhén rózsásak voltak, talán a hidegtől. Ettől meleg, barátságos színe lett az arcának. Ekkor figyeltem meg először jobban a száját. Határozottan csókolnivaló volt telt alsó ajkával, míg a felső úgy kunkorodott, mint Ámor íja. Erős vágy támadt bennem, hogy fölemeljem a kezem és... Kicsit hátrébb szökkentem, és megráztam a fejem, hogy helyükre tegyem a gondolataimat. Szörnyen szükségem volt valami kajára. Seth nevetett. – Ez nem hangzott valami jól. – Úgy értettem, sápadt vagy. Hadd vigyelek haza! – mondta, és pulóverem ujját a könyököm fölé húzta. – Mit csinálsz? – húztam ki a karomat meleg markából. – Csak ellenőriztem a pulzusodat, hogy életben vagy-e még – nevetett. – Azt hiszem, az emberek pulzusát a csuklójukon szokták mérni. – Ó, persze. Bocs. Nem voltam olyan jó emberélettanból. Az autója felé kormányozott. Elhúzódtam. – Nincs szükségem fuvarra, kösz. Tényleg jól vagyok – mondtam, majd egy széllökés visszafújt a karjaiba. – Látom. Túl erőtlen voltam és túlságosan szédültem, hogy

küzdjek ellene. Hagytam, hogy az autójához vezessen. Kinyitotta, és egy pillanatig csak álltam és vívódtam. – Kérlek, szállj be, Maggie! Lenyűgöző: tényleg aggodalmasnak tűnt. Úgy döntöttem, könnyebb a büszkeséget egy meleg napon megőrizni, és beültem az autóba. Akárcsak korábban, most is felém fordította a szellőztetőnyílást, és feltekerte a hőmérsékletet. A lakókocsinkat sosem éreztem ilyen melegnek. – Köszi. – Nem vagyok benne biztos, hogy értette a félig fagyott ajkaim között átszűrődő szót. Kezemet a fűtés elé tartottam, így a meleg levegő befújt vékony pulóverem ujjába, kiolvasztva fagyott testemet. Csodálatos érzés volt. Seth nem tett egyetlen megjegyzést sem a pulcsimra vagy a tornacipőm orrán a lyukra, bár ez talán csak annak volt köszönhető, hogy a cipőmet taktikusan az ülés alá húztam. Vagy az is lehet, hogy egy nagyon rendes fickó, és nem kéne ennyire szigorúnak lennem vele szemben. – Elég meleg? – Tűzrakáson kívül nem tudtam elképzelni, mit tehetne még, hogy melegebbé tegye az autót. Miközben megköszöntem, megcsapta orromat a feltűnő illat az autóban. – Miért érzek ételszagot? – Ebédet viszek néhány helyi nyugdíjasnak. Az első gondolatom az volt, hogy miért, aztán eszembe jutott a mitológialecke. Biztos úgy döntött, hogy a közösségi szolgálatot választja. – Biztos jól vagy? Mit ettél reggelire? Megérintette a homlokomat, mire libabőrös lettem. – Reggel siettem és elfelejtettem enni. – A hazugságok csak gyűltek. Különben sem kell tudnia a családi problémáinkról. – Ha adok egy ebédet, megeszed? – nézett rám kétkedve. Remek, azt hiszi, anorexiás vagyok. Hát jó, akár alá is játszhatok az anorexiapletykáknak. A ruháim már csak

lógtak rajtam, és az iskola folyosóján hallottam, hogy összesúgnak mögöttem. – Kösz, nem, majd később eszem. – Tudod, ezeknek az ebédeknek nincs gazdája, és ha nem eszed meg, pocsékba mennek. – Milyen kedves, megpróbálja evésre biztatni az anorexiást. Elfojtottam a nevetésemet. – Te miért nem eszed meg? – kérdeztem tőle. – Én már ettem – mondta. – Tessék! – A hátsó ülésről el vett két hungarocell dobozt, és elém tartotta őket. – Választhatsz: csirkés vagy marhahúsos szendvics. – Úgy mondta fel a menüt, mintha egy brosúrából olvasná. – Választhatsz párolt vegyes zöldséget is vagy sajtos brokkolit, és egy brownie-t. – Megint meglengette előttem a kis fehér dobozokat, mire a gyomrom hangosan megkordult. Uh! Megköszöntem és elvettem az egyiket, kényszerítve magam, hogy ímmel-ámmal eszegessek ahelyett, hogy mélyen belélegezném az illatát. Elviselhetetlenül éhes voltam. – Még két állomás van, ha neked megfelel. Útba esnek. Jól emlékszem, hogy azt mondtad, a park mellett laksz? – kérdezte, éppen, amikor hatalmasat haraptam a csirkés szendvicsbe. Lőttek az ímmel-ámmal majszolás tervének. Csak bólintani tudtam. – Az első ebédet egy Frank McSheehy nevű úrnak visszük. A második világháborúban lesérült, és manapság nehezére esik mozogni. Három hónapja elesett és eltört a csípője, most pedig ideiglenesen kerekesszékben van. Még valami: szeret beszélni. Én figyelmeztettelek. – kacsintott, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Az isten szerelmére, Maggie, szedd össze magad! Egy kicsi, leharcolt házikó elé hajtottunk a Front Streeten. Egy törékeny külsejű férfi, gondolom, Mr. McSheehy ült az utcára néző ablaknál, és minket várt. Amikor a tornáchoz értünk, kinyitotta az ajtót. Kis emberke volt, és majdhogynem elveszett a nagy tolókocsiban.

Néhány fehér hajszál táncolt a feje körül a szélben, és vastag, fekete keretes szemüvegétől rovarszerűen dülledtnek tűnt a szeme. – Jó napot, őrangyalom! – Kinyújtotta kezét, és melegen megrázta Seth kezét. – Ki ez a szépség melletted, egy gyakornok angyal? – Megfogta a kezem és gyengéden megszorította. – Maggie a barátom, bár tény, hogy hasznos lenne egy segítő mondta, – Maggie, ő itt Mr. McSheehy, szintén a barátom. – Gyertek, üljetek le egy pillanatra! – Bevezetett minket, és egy dohányzóasztalra mutatott a nappaliban. – Éppen a háborús fényképeimet nézegettem. – A kis asztalon több fotóalbum hevert kinyitva. – Megígérem, hogy nem tartalak fel tíz percnél tovább. Még ebédet kell vinned Miss. Ethelnek, igaz? – Seth bólintott. Seth és én leültünk egy kicsi, kirojtosodott kanapéra, miközben Mr. McSheehy több oldalt megmutogatott az albumjából. A második világháborúban megkapta a Bíbor Szív kitüntetést, amire roppant büszke volt. Megosztotta velünk a fotókat, amiket aznap készített, amikor az amerikaiak felszabadították a guseni koncentrációs tábort. – Ez a kép 1945 májusában készült. Ez itt én vagyok – mondta a jóképű, fiatal katonára mutatva. – A szakaszom bevonult az ausztriai Gusen táborba. Aznap, amikor megérkeztünk, több ezer halottat kellett tömegsírba temetnünk, és körülbelül háromszázan utána haltak meg. Nem csak éhen haltak, de szörnyű tífuszjárvány is tombolt a táborban. Egy fényképet csúsztatott át az asztalon felém, rajta egy kocsin hullák halma. Az emberek úgy néztek ki, akár bőrrel bevont csontvázak. A szívem elszorult. – A konyhában nem volt ennivaló. A raktárban találtunk néhány szem krumplit, és abból főztünk híg levest, hogy megetessük őket. Zabból kovásztalan kenyeret is sikerült sütnünk. Az ellenség barbár volt. Több tízezer zsidó halt meg Gusenben, de a népünk önteltté vált. –

Nyomatékosan szúrta ujját a levegőbe, kihúzva magát a rozoga tolókocsiban. – Úgy tűnik, elfelejtettük, hogy van, amiért érdemes meghalni, és első helyen a felebarátunk áll. Annak az ára, hogy efféle gonoszságtól megmentsük Isten gyermekeit – emelte fel a talicskára halmozott tetemek fotóját soha nem lehet magas ennek a katonának. A története megérintette a lelkemet, és most először éreztem kapcsolódást a múlthoz. Megesküdtem, hogy soha nem felejtem el, amit Frank McSheehy és a bajtársai tettek azon a napon Ausztriában. Néhány további történet után Seth felállt. – Mr. McSheehy mennünk kell Miss. Ethelhez. – Seth megfogta a könyökömet, és az ajtó felé vezetett. – Mit szólna hozzá, ha jövő szombaton az ön ebédjét hoznánk ki utoljára, és akkor még többet meg tudna osztani velünk a tapasztalataiból? – Ó, nem. Te, egy jóképű legény egy gyönyörű ifjú leánnyal – biccentett felém. – Nem kell azt hallgatnod, hogy egy vénember a rég letűnt napokról papol. – Szeretnék többet hallani. – A szememből kiolvashatta az őszinteséget, mert vidáman beleegyezett, hogy jövő héten újabb kis történelemleckére jelentkezzünk nála. Sietős búcsú után Miss. Ethel házához autóztunk. – Szomorú, hogy az idősek közül olyan sokakkal nem törődnek, vagy szükségtelenül öregotthonba paterolják őket. Sokuk még mindig nagyon sokat tud adni – mondtam, ahogy végighajtottunk egy kanyargós, keskeny utcán. – Pontosan így érzek én is – mondta Seth. Fojtogatott a bűntudat amiatt, hogy elhamarkodottan pálcát törtem fölötte. Lassan kezdtem a saját anyámmá változni, és ezt eddig a pillanatig fel sem ismertem. Gyomrom összeszorult, és ezúttal nem az éhségtől. A következő állomás egy viharvert zöld ház volt a Ridgemonton. Egy mély ráncokkal szabdalt arcú, egyenetlenül vágott hajú asszony – Miss. Ethel, ahogy Seth mondta várt az ablakában. Mr. McSheehyvel ellentétben

azonban mérgesnek tűnt. – Általában hangosabban ugat, mint amekkorát harap. – Riadtan néztem Sethre, mire felkuncogott. – Ne aggódj, megvédelek! – Késtél! Biztos megint azzal a vén dumás McSheehyvel beszéltél. – Széles csípőjére tette kezét, és dühös pillantást vetett Sethre, ahogy beléptünk szerény otthonába. Seth rámosolygott, mire az öregasszony összepréselt ajka akaratlanul is mosolyra húzódott. Kifakult narancssárga otthonkája zsebébe süllyesztette kezét, és ismét komorságot erőltetett a szájára. – Sajnálom, Miss. Ethel. Tudja mit? Következő szombaton az ön ebédjét hozzuk el elsőként. – Úgy mán jó lesz – mondta, és rám nézett. – Ni, csak, ki ez a csinoska a nagy, kék szemekkel? – Ő Maggie. – Seth átkarolta a derekamat, míg válaszolt. Ez meglepett. De jó érzés is volt. – Maggie, Miss. Ethel. – Mielőtt egy szót is szólhattam volna, Miss. Ethel szeme összeszűkült. – Te aztán sovány kislány vagy. Lefogadom, hogy erőfeszítés nélkül ketté tudnám roppantani a vékony kulcscsontodat. Olyan anorexiás vagy? – Nem vagyok anorexiás, csak filigrán. – Ennyit az anorexiapletykák táplálásáról. Visszasétáltam az ajtóhoz, és megálltam, várva, hogy elinduljunk. – Tudod, kisasszonyka, a fiúk nem szeretik a sovány lányokat ölelgetni és csókolgatni. Az uram, Jack, Isten nyugosztalja – érintette meg ráncos jobb kezével homlokát, mell kasát és vállait, mielőtt folytatta volna –, mindig azt mondta, a férfiak nem szeretnek piszkafákat ölelgetni és csókolgatni. Azt mondta, azokat a lányokat jobb megszorongatni, akiknek csontjain van egy kis hús, és jobb muri is. – Csintalanul felkacagott. – Nem olyan harapósak, mert nem éhesek állandóan, mint a kórólányok. Elszörnyedtem, és arcom lángvörösbe borult. Seth

javára írandó, hogy az övé is. Az öregasszony zavartalanul folytatta: – Szereted ilyen soványan csókolgatni, Seth? – Még nem csókoltam meg, Miss. Ethel. – Vörös arcán most széles vigyor terült el. Mikor nyílik meg végre a föld, hogy elnyeljen? Azt mondta,„még”? – Miért nem, fiam? – Őszintén meglepettnek tűnt. – Olyan meleg fickó vagy? – Nem viszolyogva kérdezte, pusztán kíváncsian. – Nem, Miss. Ethel. – Az idétlen vigyor nem hagyta el az arcát. – Nagyon is heteroszexuális vagyok. – Miss. Ethel a jelek szerint nem ismerte a szót, mert szemöldöke zavartan összeugrott. – A lányokat szeretem – tette hozzá megnyugtatóan Seth. – Akkó’ mire vársz? – Nem hagyta, hogy válaszoljon. – Túl sovány neked, mi? Mondom, fiam, egy kis házi koszt, és rögvest kikerekedik, ahol csak köll, ha érted, mire gondolok– mondta féloldalas vigyorral. – Tökéletesen egyetértek. Köszönöm a tanácsot. Kétségbeesetten szerettem volna távozni. – Menjetek, és ne felejtsd, jövő szombaton McSheehy előtt gyere ide! – Seth bólintott, és puszit nyomott az arcára. – Hozod Csontit is? – Kíváncsi voltam, mikor hagy fel a szapulásommal. – Jöhet ő is. Talán inkább a Burger–palotába kéne vinnem, hátha fel tudom hizlalni, mielőtt megcsókolom. – Viszlát! – Kinyitottam az ajtót és kirohantam az autó hoz. Hazáig futottam volna, ha tudom, hol vagyunk. Ehelyett csak bevetettem magam az ülésre, becsatoltam az övét, és keresztbefontam karomat. Seth lazán az ülésébe siklott. – Figyelmeztettelek, hogy igazi sárkány. – Mi a helyzet a védelemmel, amit megígértél, mielőtt bementünk volna? – Nem volt olyan rossz. Aggódott, milyen sovány vagy. Tényleg úgy nézel ki, mint akit erőfeszítés nélkül ketté

lehetne roppantani. – Amikor az ajtó után nyúltam, szelíden megfogta a karomat. Visszanéztem rá, hogy követeljem: engedjen ki az autóból, de az arcom valahogy pár centire került az övétől, és a közelsége belém fojtotta a szót. A közelsége és a mindent elsöprő vágy, hogy megcsókoljam. Meg voltam őrülve, ez kétségtelen. Mi az ördögért akarnék megcsókolni egy srácot, akitől a falra mászom? – Maggie, sajnálom. – Tekintete az enyémbe mélyedt, és elakadt a szavam. Bólintottam, és térdeim közé szorítottam kezeimet, hogy ne húzzam magamhoz a száját. – Hazaviszlek. Némán ültem, és lecsitítottam légzésemet. Pár perccel később megérkeztünk a parkhoz. – Jól van, innen merre kell menni? – Tegyél itt ki, koszi! Szükségem van az edzésre. – Maggie, kérlek, mondd meg, hol laksz? Hideg van. Hadd vigyelek haza! – Mondtam már. Azon gondolkodom, hogy jelentkezem a tavaszi tornaversenyre. Formában kell lennem. – Egy pillanatra átfutott az agyamon, mit érdekel engem, mit gondol rólam. Ennek ellenére a pirosnál fogtam a táskámat és kiugrottam. – Tessék! – A hátsó ülésről odaadta az utolsó ebédet. – Akár a tiéd is lehet – mondta homlokát ráncolva. Haboztam, de az éhség győzött. Elvettem, megköszöntem, majd a park közepére sétáltam, és nyújtani kezdtem, ahogyan azoktól a kölyköktől láttam, akik tényleg a tornacsapatban voltak, míg Seth el nem gurult. Vártam néhány percet, aztán hazasétáltam. – Hol voltál? – Az anyám beszéde túlságosan is ismerős módon kásás volt. Átfordult felém, véreres szemével fölnézett rám, és pislogott, hogy jobban lásson, majd visszagördült és elájult. Hoztam egy takarót a szobámból, és betakartam. A közvélekedés ellenére az alkohol csökkenti a test hőt. A hű tőbe tettem az ebédet, kivettem

a differenciálszámítás–könyvemet a táskámból, és elindultam az értetlenség hosszú, fárasztó útján. Utálom a matekot. A nap hátralévő részét és az este felét, a házi feladatommal való küzdelemmel töltöttem. Nem egyszer kötöttem csomót a hajamra. Tényleg abba kéne hagynom a tincseim tekergetését. Egy különösen agyzsibbasztó probléma után feladtam, becsaptam a könyvet, és a sírással küszködve átlöktem az asztal túloldalára. – Lefogadom, hogy Seth érti ezt a maszlagot. – Kihez beszélsz? – Meglepetésemre az anyám felült a kanapén. Mivel nem tudtam, evett-e már ma, elővettem az ebédet a hűtőből, és egy tányérra tettem, mielőtt átnyújtottam volna neki. – Mi ez? – Étel. – Még mindig bosszús voltam az differenciálszámítás leckém miatt, ezért morcosán válaszoltam, ami nem volt jó ötlet. – Mi ettél ma? – kérdeztem szelídebben, félve, hogy felingerlem. Akkor evés helyett inni fog; ami megint csak nem jó. Semmi közöd hozzá. – Szavai még kásásak voltak. – Ki az anya kettőnk közül? Én! – Anya, kérlek, egyél! – Visszalökte felém az ételt, mire a fele a földre borult. Uh. – Túl sokat iszol. – Bosszúsan feltakarítottam az ételt, amit most már a padló mocska borított, és vonakodva kidobtam. Tapasztalatból tudtam, hogy nincs értelme egy részeggel vitatkozni. – Gyere ide, kisasszony! – Ahogy kezdett feltápászkodni, a szemei szétcsúsztak, és visszahuppant a kanapéra. – Semmi közöd hozzá, mit csinálok az életemmel. – Pont ezt mondom, hogy semmit nem csinálsz az életeddel azon kívül, hogy eliszod. Fölkelsz, és rögtön berúgsz. Amint kezdenél kijózanodni, megint inni kezdesz. Ez nem igazán élet, anya. Nem figyeltem a „ne vitatkozz részeggel” tanácsra, de először Seth, aztán a matek, most meg ez. Mennyit bír el

egy lány egyetlen nap? – Te hálátlan kölyök. Én fizettem a házért, és én fizetek az ételért is. Te csak egy pióca vagy, te szeretetre sem érdemes senki! Kifelé a házamból! – Gondoltam, megemlítem neki, hogy nem ő fizetett az ételért, hanem az állam, de mi értelme lett volna? Fogtam a pulóveremet, lakáskulcsomat, és kirohantam, magamat korholva, amiért leálltam vitatkozni vele. A felhők alacsonyan csüngtek az éjszakai égbolton, takarójuk segített fagypont fölött tartani a hőmérsékletet. Kint 7,2 °C volt, nem túl rossz ahhoz képest, hogy tél közepe volt és háromnegyed tizenegy. Felhúztam a pulóveremet, és a parkhoz sétáltam, mert tudtam, hogy az ki van világítva. Az én lepukkant környékemen a város nem vesződött a közvilágítással. Miután egy órán át sétáltam a parkban, megnyugodtam, és sikerült elhessegetnem a keserű szavakat, amiket az anyám vágott a fejemhez. Beteg volt, és annak, amit mondott, nem lenne szabad felkavarnia. Nem gondolta komolyan. Legalább is ezzel nyugtattam magamat. Az évek során az Applegate Park vált a kedvenc menedékemmé. Nyáron a magas, lombos fák árnyéka hűsített, télen pedig felfogták valamelyest a szelet, amint az végigsüvített csupasz ágaik között. Sajnos az elmúlt két évben ez lett az a hely, ahol kábítószert lehetett vásárolni, ezért éjszaka elég félelmetessé vált. Ezen kívül a párocskák Mekkája volt, akik csókolózni jártak ide még a tél kellős közepén is. A fák között átvágva nem egy ölelkező párt kellett kikerülnöm. Eltűnődtem, vajon Seth is épp csókcsatát vív-e Hillaryvel valahol. Őt nyilvánvalóan senki nem vádolhatta azzal, hogy egy szeretetre sem érdemes senki. Egy padra rogytam, és gondolataim visszalebegtek Seth puha, telt ajkához, amint rám mosolygott ma délután, átható, zöld szeméhez... Szemek! Mintha tűt szúrtak volna belém. Egy tetőtől talpig feketébe öltözött férfi bámult a fák közül. Haját

hátrazselézte, és a lámpa fénye megcsillant a jobb fülcimpájába lőtt dugótól. Anyámmal lehetett egykorú, bár az arcán tükröződő érzelem minden volt csak nem atyai. Mobilján beszélt, de akárkivel társalgott is, nem jutott neki teljes figyelem, mert az rám irányult. Pillantása végigsiklott a testemen, miközben folyamatosan nyalogatta az ajkát, mintha csak azon töprengene, milyen ízem van. Csak én voltam a parkban egyedül, teljesen egyedül. Senki nem venné észre, ha eltűnnék. Napokba telne, mire az anyám kijózanodna annyira, hogy rájöjjön, hogy nem mentem haza. A szívem veszettül kalimpált, és féltem, hogy a puszta rettegéstől kirobban a helyéről. Megfordult a fejemben, hogy sikoltozni kezdek, azonban a furcsán öltözött férfi csak nézett, szóval talán csak túlreagálom a dolgot. Felpattantam, és sietve elindultam a park leg közelebbi kijárata felé, az ellenkező irányba. Követni kezdett. Már éppen futásnak eredtem volna, amikor valaki hátulról megragadta a karomat. Hangom a torkomra fagyott, és nem bírtam sikoltani. Meglepetésemre azonban nem az ijesztő pasas kapott el. Hanem Seth Prescott. – Sajnálom, hogy késtem, szívem. Köszönöm, hogy meg vártál. – Karjaiba húzott és halkan a fülembe súgta: – Egy feketébe öltözött férfi követ téged. Csinálj úgy, mintha együtt volnánk! – Mi?– próbáltam eltaszigálni, csakhogy túlságosan erősen reszkettem. Közelebb húzott magához, és száját ismét a fülemhez tapasztotta. – Ha nem vennéd észre, nem a párokat nézi, ha nem csak téged. Azt hiszi, egyedül vagy, és ezért könnyű prédának számítasz. Talán, ha azt hiszi, együtt vagyunk, elmegy. Honnan tudta, mit gondolt a zsíros hajú perverz? És ha téved? Volt B terve? Én a futásra szavaztam. Seth a nyakamra szorította ajkát, és lágyan puszilgatni kezdte. Teljesen ledermedve álltam.

– Ez szánalmas próbálkozás, Maggie. Ölelj át, és legalább csinálj úgy, mintha élveznéd – sziszegte a fülembe. Lassan az inge és a dzsekije közé csúsztattam kezem és átkaroltam. Meglepett, milyen izmos a teste. Miközben a válla felé csúsztattam tenyeremet, kitapintottam a hátizmait. Éreztem ingén keresztülsütő melegét, és eközben mindvégig a nyakamat és az államat cirógatták ajkai. Lassan behunytam a szemem, hogy teljesebb legyen az illúzió. – Látod őt? Mit csinál? – Seth hangja melegen, halkan vibrált a fülemben. Kinyitottam a szememet, és visszatértem a valóságba. – Visszahúzódott a fák közé, de még mindig minket bámul. Seth még valamit kérdezett, de a hangját elfojtotta a bőröm, ezért nem értettem. Felé fordítottam az arcomat, hogy meg kérjem, ismételje el, és rádöbbentem, hogy a szánk majdnem összeér. Csókolóznunk kell. Nem volt más kiút. Minden egyéb idétlennek látszott volna. A szájára tapasztottam a számat. Ajka puhán és melegen, bár kissé habozva tapadt az enyémre. Hihetetlenül ostobának éreztem magam. Seth nyilvánvalóan nem akart valóban megcsókolni. Egyáltalán mi a csudáért akarna ez a szívtipró srác megcsókolni? Kezdtem elhúzódni, de a keze a hajamba túrt. Gyengéden tartotta az arcomat, miközben szája ismét óvatosan siklani kezdett az enyémen. Csodálatos érzés volt. Beleszédültem, ahogy szorosabban hozzábújtam, hogy tovább tartson a káprázat. Hosszú pillanatok múlva elhúzódott. Nem nyitottam ki a szememet, csak a számba szívtam alsó ajkát, hogy még utoljára megízleljem. Mikor ráébredtem, milyen sokáig volt csukva a szemem, gyorsan felnéztem, és láttam, hogy rám mosolyog. Elhűltem. – Elment? – Hüvelykujjával végigsimított arcomon. Gondolataimat ismét a fekete ruhás férfira fordítottam, és körülnéztem. – Nem, még mindig minket figyel, de most

már az északnyugati kijárat felé indult. – Akkor jobb, ha folytatjuk a színjátékot. – Mielőtt válaszolhattam volna, szája ismét az enyémre tapadt, és ezúttal tagadhatatlan mohóság költözött a csókjába. Nehezemre esett megőrizni a nyugalmamat. Ha nem lett volna olyan finom és nem árasztott volna olyan elképesztő melegséget... Zack csókjai sosem ébresztettek bennem ilyen érzéseket. Seth lassan megforgatott minket, míg nem került szembe az északnyugati kapuval. Ajka egy pillanatra sem hagyta el az enyémet, miközben tekintete a parkot pásztázta. Végül elszakadt tőlem. – Azt hiszem, elment. Gyere, a biztonság kedvéért haza kísérlek – mondta, és tenyerembe csúsztatta kezét. – Merre van a házad? – Nem, jól vagyok. – Kiszabadítottam a kezemet, meg próbáltam visszanyerni hidegvéremet. – Az ellenkező irányba indult, mint amerre a házam van. Különben is csak öt percre lakom innen. Szia! – Maggie, két lehetőség van: vagy hagyod, hogy hazavigyelek, vagy a belegyezésed nélkül követlek. Vagyis nem mész ínyedül. – A parktól keletre lakom, ő pedig északnyugatra indult. Nem lesz semmi bajom. – És ha visszafordul? Hallottál a lányról, akit megkéseltek és az egyik olyan épület előtt hagytak meghalni, igaz? – A park melletti elhagyatott épületek sorára mutatott. Grrr! Igaza volt. A suliban mostanában az ő sztorija volt a téma. Ráadásul majdnem éjfélre járt, határozottan nem volt biztonságos egyedül az utcán. – Jól van. – Farmerem zsebébe dugtam a kezemet, és sietősen hazafelé indultam. 168 cm magas testem nem jelentett kihívást Mr. Száznyolcvannyolc Centinek. Könnyedén beért. – Mi ez a nagy sietség? – kérdezte. Lassítottam, kicsit, nem akartam olyan hülyének tűnni, mint amilyennek éreztem magam. Amikor a mi sarkunkra értem, megpördültem, hogy szembe nézzek vele.

– Mit kerestél a parkban? Randid volt? – Például Hillaryvel? – Nem, csak egy barátommal voltam. – Szép kis semmit mondó válasz. Biztos próbálja az összes opciót nyitva hagyni. – Ez az én utcám, köszi, hogy hazakísértél. Holnap találkozunk a suliban – hadartam levegőt sem véve. Csodaszámba ment volna már az is, ha megérti, mit mondtam. Ismét elindultam, ő pedig tovább követett. – Tényleg – szóltam hátra a vállam fölött.– Köszönöm, hogy segítettél a parkban, te vagy a megmentőm. – Szívesen bármikor. Nos, nem akármikor. Remélem, elég okos vagy, hogy ne császkálj többet éjfélkor a parkban. – Megfordultam, és dühösen meredtem rá. Csintalan mosolyt villantott rám, és megfogta a karomat. – Maggie, kérlek, engedd meg, hogy hazakísérjelek – egészen hazáig. Szemmel láthatóan nem adta fel. – Jól van. Köszönöm. – Nem volt választásom. Visszagyűrtem zsebembe kezemet, és továbbsétáltam. Nem szólalt meg, amíg a lakókocsimhoz nem értünk. – Az igazság az, hogy bíztam egy jó éjt pusziban, tudod, a park meg az egyebek után. Elengedtem a fülem mellett, és ismét gyorsítottam a lépteimen. Néhány lépés után végigpörgettem magamban a válaszokat, és önelégült képpel fordultam vissza. – Sajnálom, nincs elég hideg, hogy megcsókoljalak. Zavartnak tűnt. – Oké, ezt nem értem. Mi köze a hidegnek a megcsókolásomhoz? – Egyszerű, a Phlegethón folyónak is be kell fagynia, mi előtt újra megcsókollak. – Dr. Boré büszke lehetett volna mitológiai utalásomra. Seth azonban csak hátravetette a fejét és nevetett. – Örülök, hogy viccesnek találod.

Szelíden, de határozottan tenyerébe fogta az államat. – nagyon is fogadkoznék, hölgyem. Csak nem idézett tévesen Shakespeare-t itt nekem? – Figyeltem, ahogy a csókomat ízlelgetted a parkban, Maggie. Legalább annyira élvezted, mint én. Mindketten tudjuk. – Hangja halkan, lágyan, izgatóan morajlott. Kirántottam államat a kezéből, és felgyalogoltam a tornácunkra vezető ösvényen. – Előbb-utóbb, Maggie, az ajkaink ismét találkoznak. Személy szerint az előbbre voksolnék. Megpördültem, és majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. – Miért gondolják a hozzád hasonló srácok, hogy minden lány smárolni akar velük? Fel nem foghatom. A játékos vigyor eltűnt az arcáról. – Nem kértelek, hogy smárolj velem, Maggie. Jó éjt! – Ahogy elsétált, belém szúrt a bűntudat. A házam biztonságában hátamat a csukott ajtónak vetve földre csúsztam, és tenyerembe temettem az arcomat. Nem volt okom kegyetlennek lenni. Az anyámnak igaza volt. Szeretetre sem érdemes senki voltam. – Visszajöttél? – Megdöbbentett, hogy még mindig ébren találom az anyámat. Furcsán csengett a hangja. Talán csalódott volt, amiért visszatértem. – Igen. – Szerencsére a lámpa nem égett. Nem akartam megmagyarázni neki, miért pirultam el. – Eredj az ágyadba! Holnap iskola. Jézusom, az anyám a legkülönösebb időpontot szúrta ki magának, hogy anyáskodjon. Kényszerítettem fáradt testemet, hogy felkeljen, és a fürdőszobába indultam, hogy lemossam Seth csókjait és elfelejtsem az egész éjszakát. De végigmentem a kis átjárón, el a fürdőszoba mellett, és egyenesen a szobámba 6Mintha

„A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.” - William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi (fordította: Arany János). 6

mentem, majd belezuhantam az ágyamba. Nem bírtam kiverni a fejemből Sethet. Végigsimítottam ajkamon, és emlékeztem. Elég! – Átfordultam, és kényszerítettem magam, hogy elaludjak. Sajnos Seth körül keringő gondolataim nem értek véget. Ő maradt álmaim középpontjában. Másnap reggel szinte örömmel üdvözöltem az ébresztőóra rettenetes hangját.

– Itt van a fantomkép a férfiról, aki megtámadta Michelle Stringert. – Booker az asztalomra tette a rajzot, miközben a reggelimet, egy tálkányi mézes-mogyorós Cheeriost kanalaztam. – Hmm, guszta, kölyök – jegyezte meg szárazon. – Nem mintha lenne időm meleg reggelit készíteni. Suliba kell mennem és elvégeznem a munkám, ellentétben egyesekkel. – A megszottyadt, puffasztott karikákra néztem. Boldog leszek, ha végre vége ennek a küldetésnek. – Egy napon majd a saját csapatodnak parancsolsz, és akkor majd te mondhatod meg, mi legyen. – Booker letett egy bögrét a tálkám mellé. – Hogy megmutassam, a szívem a helyén van, csináltam neked a híres–nevezetes forró csokimból. Mélyen belélegeztem a bögréből felszálló édes, csokoládéillatú gőzt. – Hetes számú recept? – Mernék-e ennél szerényebbet hozni? – Leült, és fekete, kemény talpú cipőjét az íróasztalom sarkára tette. Sugárzó mosoly terült szét arcán, ahogy a meleg italt ízlelgettem. – Készen állsz arra, hogy megoszd velem a titkos összetevőt? – kérdeztem kortyolgatás közben. Nem. – Még szélesebben vigyorgott. – Szóval, hasonlít a rajz a tegnap éjjel a parkban látott fickóra? – kérdezte a képre mutatva. A fickó arcát tanulmányoztam. – Nehéz megmondani.

Elég sötét volt, és egyedül volt. Ms. Stringer nem azt mondta, hogy ketten vannak? – Igen, de ez nem jelenti, hogy nem üzletelhetnek egyedül. – Jogos. A kábítószeres közösségnek nem volt problémája egymás hátba szúrásával. – Láttad, hogy ez a pasas keresztülmegy a parkon, de tanúja voltál bármilyen kábítószeres ügyletnek? – Egynek sem. – Fölnevettem. – Mindenesetre a parkban tegnap éjjel mászkáló emberek többsége nem igazán a lebegésre hajtott. Vagy legalábbis nem a drogok útján. Jó sok smárolás folyt arra. Amint meglátta Maggiet, megváltozott a viselkedése. A fák között maradt, mintha egy védtelen állatot cserkészne be és folyton a száját nyalogatta. Undorodva toltam el magamtól a reggelimet. – Éppen felé sétáltam, amikor telefonhívást kapott. Dühös volt, és minduntalan azt mondta a beszélgetőpartnerének, hogy „nem”, és hogy ő a főnök, és eközben mindvégig Maggie-t bámulta. Fölkeltem és az ablakhoz sétáltam, rákönyököltem a párkányra. – Azt mondta, itt ez a jó csaj, egyedül, neki pedig vannak szükségletei. – Megfeszült az állam. – Egyfolytában mosolygott és vakarózott. Booker odajött hozzám, és megveregette a vállamat. – Maggie jól van, Seth. Te gondoskodtál erről. – Le kellett volna tartóztatnom. – Milyen címen? Mert egy csinos lányt bámult? – Booker felnevetett. – Akkor téged is le kéne tartóztatnom. Biztos vagyok benne, hogy te is épp eléggé bámultad Ms. Brownt. – Garantálom, hogy az én gondolataim nem voltak buják. Csak beszélni akartam vele. Ő azonban... – Nincs kétségem afelől, hogy a gondolataid patyolat tiszták voltak, Prédikátor fia7 – mondta Booker, és 7

„Son of a Preacher Man”, Dusty Springfield klasszikussá vált dala

visszasétált az asztalomhoz. Az apám többek között káplánként szolgált a légi erőnél, és ahogy felnőttünk, Booker egyfolytában ezt a régi Dusty Springfield dalt énekelte nekem. – Ez a fickó biztos valami lúzer volt, aki abban reménykedett, hogy bezsákolhat egy csajt. Nincs értelme befeszülnöd rajta. Tudtam, hogy Booker megpróbálja elbagatellizálni az incidenst. Amíg nincsen bizonyítékunk az ellenkezőjére, nem akarta, hogy ezen rágódjunk. Jó öreg Booker. Mindig a világ megmentésén fáradozik. – Erről jut eszembe. – Összehúztam a szememet. – Nem működik. – Mi nem működik? – A terv, amit arra szőttél, hogy... hogyan is fogalmaztál? Meghódítsam a hölgyet? Ez még tőled is nyálas, Booker. – Mi nem működik? Biztos rosszul csinálod – mondta játékosan. – Azt mondtad, hogy nevettessem meg, hogy őt tegyem idegessé. Nos, hát, nem nevet a vicceimen. Inkább csak még feszültebb lesz tőlük. Bár azt hiszem, tényleg ideges. Van ez a cuki szokása, hogy a haját csavargatja... – Bookerre pillantottam. Rázkódott a nevetéstől. Elmosolyodtam. – Tegnap éjjel végül is megcsókoltam – ismertem be. – Kétszer is. – Látod, nem akarom az orrod alá dörgölni, de én meg mondtam. – Ragyogott a büszkeségtől. – De utána dühös lett rám. – Biztos pocsékul csókolsz. Visszacsókolt, vagy végig borsódzott a háta? – Jól csókolok, kösz szépen. És igen, visszacsókolt. Sőt, ő csókolt meg először – dicsekedtem. – De nem hiszem, hogy pasit szeretne. Talán inkább a barátjává kéne válnom. – Nem, nem, nem. Igazán jól haladsz, kölyök. Meg kéne... Szerencsére, a kopogtatás az irodaajtón idő előtt elvágta

Booker szerelmi tanácsadását. Egy magas, szőke nő sétált be MET–egyenruhában. – Hé, Connie! Mi az ábra? – Százados, azt mondta, értesítsük, ha ugyanolyan metódussal történt késelésre kerül sor, mint Michelle Stringeré. – Booker lassan bólintott, és Connie egy papírlapot nyújtott át neki. – Egy huszonnégy éves,Tammy Byrne-ként azonosított nőt találtak hajnali két óra után az Applegate Park közelében álló lakatlan épületek mögött. Több késszúrás volt rajta, csaknem ugyanolyanok, mint Ms. Stringeren. Nem élte túl, százados. – Megerőszakolták? – Nehéz megmondani. A teste össze-vissza van ugyan vagdosva, de a törvényszéki orvos szakértők szerint nem. Uram, a testet a The Democrat and Chronicle egyik újságírónője találta meg. Ő és egy fotós éppen az Applegate Park kábítószerügyeinek erősödéséről szóló tényfeltáró cikken dolgoztak. Már benne van a reggeli lapokban. Egy kis nejlonzacskóval együtt átadta a jelentést Bookernek. – Ezt a test alatt találtuk. Nem tudtunk ujjlenyomatot nyerni róla. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy a bűntett helyszínéhez tartozik, de azt gondoltam, látni akarja. – Kösz, Connie. – Booker becsukta az ajtót, és átolvasta a jelentést. – Mi van a zacskóban? Booker megforgatta a zacskót, és gyorsan előhúzta bal mellzsebéből a noteszát. – Úgy emlékszem, a Michelle Stringert megtámadó fickó jobb fülcimpájában egy ezüstdugó volt – mondta, jegyzetei között lapozgatva. – Egy ezüstdugó? – Elvettem Bookertől a zacskót. – A tegnap éjjel a parkban látott fickónak is volt egy ezüst piercing a fülében. – Visszalöktem Booker kezébe, és szinte beletántorodtam hideg műbőr székembe. Rákönyököltem az asztalomra, és arcomat a kezembe temettem. – Book! Ha nem maradok a park körül a megfigyelés után...

– Tudom, kölyök, tudom. Nézd, jobb lenne, ha indulnál az iskolába. Beszélek a csapattal, és a tett színhelyére indulok, meglátom, találok-e bármit. – Veled megyek – mondtam, és megperzseltem a torkomat, ahogy felhajtottam a forró csokoládé maradékát. – Seth, el fogsz késni az isk... – Nem megyek. Ez a gyilkosság is a feladathoz tartozik. – Talán. Lehet, hogy ez egy független gyilkosság. Nem tudjuk biztosan, hogy a fickó része-e a kábítószeres nyomozásnak. – Akkor miért jársz utána? Miért nem hagyod, hogy a helyi rendőrök foglalkozzanak vele? – Ezzel megfogtam, és ezt ő is tudta. – Oké, rendben – mondta, és zsebébe csúsztatta az ezüst dugót. – Amint ennek a gyilkosságnak a híre eljut az iskolába, rengeteg pletyka kap majd szárnyra. Szeretném, ha te és a csapat nyitva tartanátok a fületeket a nap hátralevő részében. – Ha be tudjuk ezt fejezni a suli vége előtt, megyek. A másik három ügynök is nyitva tarthatja a fülét. – Seth, nem gondolod, hogy Maggie-nek szüksége lesz valakire, akire támaszkodhat, amikor tudomást szerez erről? Nem is gondoltam rá, hogyan reagálna. Biztosan meg rázza majd a dolog. – Menjünk, hogy még időben visszaérjek az órára. – Felpattantam, lekaptam dzsekimet az iratszekrény tetejéről, és az ajtóhoz siettem. – Gondolom, amikor végzünk, írnom kell egy levelet az inazgatónak, miért késett ma a kicsi Sethy a suliból – mondta Booker, mire oldalba könyököltem. – Uff! – nevetett az oldalát dörgölve. Én ugrottam ki hamarabb az autóból. A tett színhelyének méretétől felfordult a gyomrom. Tammy Byrne nem adta olcsón az életét. Booker köszönt az ügy vezetőnyomozójának. – Michaels nyomozó – üdvözölte kézfogással. Izzadt a tenyerem, ezért én inkább csak biccentettem. – Olvastam

az előzetes jelentését. Kiderített bármi újabbat? – Csak annyit, hogy az áldozatot nem erőszakolták meg – mondta Michaels, és megmutatta Bookernek az előzetes boncolási jegyzőkönyvet. – Az arcához nem nyúltak, de a testét összevagdosták. Nem véletlenszerű vágások voltak, százados. Ez a fickó ismeri az anatómiát. – Mint például egy orvos? – kérdeztem, bár el nem tudtam képzelni, hogy valaki, aki éveket tölt az orvosi iskolában, mindent eldobjon, azért hogy gyilkos lehessen. – Nem feltétlenül. Az öregem gazda volt, és például mi vágtuk le a teheneinket, csirkéinket. Ezek a vágások precízek, de durvák voltak, nem olyan mesteriek, mint egy sebészé. Talán a ragadozónk farmer vagy mészáros. – Jó ötlet. Lefuttatok egy keresést, vannak-e a környéken erőszakos múltú farmerek vagy mészárosok – mondta Booker. – Szóljon, ha új nyomra bukkan! Körülnézünk kicsit. Átbújtunk a sárga rendőrségi kordon alatt, és körülnéztünk a környéken, de nem találtunk semmi újat. Hihetetlen volt a vér mennyisége, és reménykedtem, hogy a rohadék csak a halál beállta után szabdalta fel a szerencsétlen áldozatát. Máskülönben Ms. Byrne rettenetes szenvedést élhetett át. Megpróbáltam Maggie-t kizárni gondolataim közül, de nehéz volt. A vér, amin végigmentünk, könnyen az övé is lehetett volna. Lehetett volna ő is... – Hé, ülj le, mielőtt elájulsz! – Booker megfogta a karomat, és pár behorpadt kuka felé vezetett. – Tudom, hogy szeretnél itt lenni, Seth, de azt hiszem, el kellene indulnod az iskolába. Nem szeretném, ha összeesnél az esetleges bizonyítékon. Erőtlenül bólintottam. Farmerembe töröltem nyirkos tenyeremet, és Booker szerzett egy járőrautót, ami visszavitt a rendőrőrsre az autómért. Igaza volt. Itt semmi hasznomat nem veszik. Az iskolában kellett lennem. Látnom kellett Maggie-t.

Amikor kiléptem a zuhanyzóból, elhűltem az üvegajtón látható tükörképemtől. A fürdőszobai mérleg megerősítette félelmeimet: a testem 40,8 kilóra fogyott. Alakom inkább emlékeztetett egy fiúéra, mint egy lányéra. Mellkasomon a csontok úgy kiállta, hogy minden egyes bordát meg lehetett számolni. Nem csoda, hogy mindenki a lógó ruháimra tett megjegyzéseket. Undorító. Berúgtam a zuhanyajtót, törülközőt tekertem magam köré, és elmentem, hogy felöltözzek. Úgy döntöttem, felveszem az egyetlen elfogadható blúzomat és különleges alkalmakra tartogatott farmeremet, nem mintha olyanokból sok adódott volna az életemben. Bár iskolába talán túlságosan is díszes volt, ma senki nem téveszthet össze fiúval, még ha nincsenek is gömbölyded idomaim. Óvatosan az ágyra terítettem a ruhákat, és a szekrényhez mentem az egyik szomszédtól kapott sárga, zárt orrú, magas sarkú cipőért. Amikor viselte őket, elesett és eltörte a karját, ezért, félve, hogy én is hasonló sorsra jutok, még soha nem volt rajtam. Ma azonban úgy döntöttem, bátor leszek. Még olyan csinos is lehetek, mint Hillary. Talán. Miután tizenöt percig szenvedtem a hajammal, föladtam. Mégis hogyan lehet ilyen sima, unalmas valamit felturbózni? Szokásos módon lófarokba kötöttem,

hagytam, hogy élettelenül a hátamra lógjon, majd a szobámba siettem. Míg a krémszínű blúzt egy fehér pólóra húztam, észrevettem, hogy egy gombja hiányzik, ezért biztosítótűvel alulról megtűztem. Utána felhúztam a farmert, de csak lógott rajtam. Annyi súlyt veszítettem, mióta legutóbb felvettem, hogy most veszedelmesen lecsúszott a csípőmre. Előtúrtam egy elnyűtt övét, amit anyám viselt gyerekkoromban, és befűztem a farmerbe, remélve, hogy a blúzom elég hosszú, hogy elrejtse. A tükör igazolta gondolataimat: ha Hillary is lakókocsis csöves lenne, meg sem lehetne különböztetni minket. Milyen totálisan elkeserítő! Mivel már nem volt időm átöltözni, felcsatoltam a magas sarkút. Az legalább csinos volt. Felhúztam a pulóveremet, és kirohantam az ajtón. – Ó, szia, kis haver! – A küszöbön egy kis borzas kutya ült, szinte alig több egy sárgásbarna szőrcsomónál, a világ legkedvesebb barna szemeivel. Körbeugrált, és lelkesen csóválta a farkát. Lehajoltam, hagytam, hadd szaglássza meg a kezemet, mire megnyalt – jó jel -, és felemeltem. Az arcomat nyaldosta, miközben rongyos nyakörvén a bilétát kerestem. Emlékeztem, hogy egyszer már láttam a parkban szabadon rohangálni. – Jól van, kis haver, nyugi! – Önkéntelenül felnevetettem, ahogy a karomban ficánkolt. – Hol laksz? – A legédesebb szoprán vakkantással válaszolt, amit valaha hallottam. – Sajnálom, cukorfalat, de iskolába kell mennem. – Megöleltem, és letettem. Rögtön követni kezdett a sarokhoz. – Nem. – Toppantottam, hátha akkor eltántorítom. Fülét hegyezte, és félrehajtotta a fejét, mintha azt kérdezné, miért nem jöhet velem. – Túl forgalmas az utca. Még a végén elütnek. – Vakkantott, és visszacaplatott a lakókocsihoz. Felkuncogtam, és siettem az iskolába, ezúttal másik úton, mert nem akartam megkockáztatni, hogy Sethbe fussak. A kínos csókolózós incidens a parkban még mindig uralta gondolataimat.

Egész délelőtt sikerült elkerülnöm, és ebédkor is kitartott a szerencsém. Még nyoma sem volt Sethnek. Azon tűnődtem, egyek-e a könyvtárban, de ha a könyvtáros elkap, 6 hétre kitiltanak onnan. Halkan beosontam az ebédlőbe, leültem a hátsó sarokban, és elővettem fél szendvicsemet. Amikor Melody felém indult, felnyögtem. – Te nem az Applegate Park mellett laksz? – Lassan bólintottam, ő pedig elmosolyodott, és elém pottyantotta az asztalra a helyi lap, a The Democrat and Chronicle egyik példányát. Egy helybéli nőt holtan találtak az Applegate Park közelében. Tammy Byrne helyi lakost és főiskolai tanulót brutális késszúrásoktól holtan találták egy lakatlan épület mögött az Applegate Park közelében nem sokkal hajnali két óra után. A barátai utoljára éjfélkor látták, amikor Ms. Byrne hazaindult szokásos út vonalán, a parkon keresztül. Egy tanú egy feketébe öltözött férfit látott egész este a környéken bóklászni, de azt mondta, az illető Byrne-nel egy időben eltűnt. A család a következő nyilatkozatot tette: „Tammy gyönyörű, okos fiatal nő volt, aki egész életét mások segítésére fordította. Megkérünk mindenkit, aki olyan információval rendelkezik, ami segíthet a rendőrségnek elfogni a lányunk életét elrabló, gonosz személyt vagy személyeket, jelentkezzen!” A környéken lakók járjanak el körültekintően, amikor sötétedés után a parkba mennek! – El tudod hinni? Valakit a házadtól néhány háztömbre öltek meg múlt éjjel. Különös, nem? – Melody a vállam fölött áthajolva ismét hangosan felolvasta a cikket. Hányinger tört rám, kezem ökölbe szorult az újságon. Úgy éreztem, mint ha kiszívták volna a levegőt a tüdőmből.

Nekem kellett volna meghalnom. Ha Seth nem bukkant volna fel akkor, én lettem volna az a lány. –Bocs, Melody. Mennem... kell... elintézni valamit. – Agyamban összefüggéstelen gondolatok kergették egymást. – Úgy nézel ki, mint aki mindjárt kidobja a taccsot. Mi a baj? Nem foglalkoztam vele, kirohantam a teremből. Fogalmam sem volt, merre megyek, csak ki kellett jutnom a zsúfolt ebédlőből. Végigrohantam a folyosón, egyenesen bele Sethbe. – Jól vagy? – Szorosan megfogta a vállamat, és jól tette, mert ez volt az egyetlen oka annak, hogy nem estem össze a padlón. – Gondolom, hallottál a Tammy Byrne– gyilkosságról? Tágra nyílt szemmel bámultam rá, képtelen voltam megszólalni. – Maggie, minden rendben. Végy egy mély levegőt, lassan! Maggie, végy egy mély... – Nem hallottam semmi mást. Mintha iszapba süllyedtem volna, amikor váratlanul valami erős, meleg dolog kihúzott. Seth. Mellkasának támasztottam a homlokomat. A csodálatos, izmos mellkasának. – Mélyen, egyenletesen, Maggie! Még mindig a mellkasának dőlve bólintottam, mélyen beszívtam a levegőt, és néhány másodpercig bent tartottam, mielőtt lassan kifújtam volna. Megismételtem, és a fejem lassan kezdett kitisztulni. Hátrahúzódtam, de Seth még mindig szorosan tartotta a vállamat. – Ha nem jöttél volna a parkba, én lettem volna az áldozat. – Maggie, biztonságban vagy. – Kezét tarkómra csúsztatta, hüvelyujja az államon pihent. Fölnézem a szemébe, arcomon könnyek csorogtak le. – De Tammy Byrne halott. A családja soha nem látja többet, soha nem ölelheti meg újra. – Visszaborultam a mellkasára, és még hevesebben zokogtam. Seth a hajamat simogatta, és tovább ölelt, halk, megnyugtató szavakat mormolt. Néhány perc múltán nyugalmat erőltettem

magamra. Seth letörölte arcomról a könnyeket. – Sajnálom, nem kéne úgy bőgnöm, mint egy picsogó hülyének. – Szégyelltem gyerekes kitörésemet. Részvétet érezni valaki iránt, akivel még soha nem találkoztál, aligha hülyeség, Maggie – mondta. – Inkább együttérzésről árulkodik. – Köszönöm, hogy múlt éjjel segítettél. Nem igazán mondtam még. – Szóra sem érdemes. – Félresöpört egy kósza tincset az arcomból, mire gerincemen bizsergés futott végig, pillantásom pedig az ajkára tévedt. Újra mély lélegzetet vettem, hogy kiszellőztessem a fejemet. – Tudatnunk kell a rendőrséggel, hogy láttuk azt a férfit a parkban. Seth egyetértett velem, és kezét elvette az arcomról. Azonnal hiányozni kezdett megnyugtató érintése. – Iskola után hívom őket. Hátraléptem, hogy eltávolodjak tőle kicsit. Túlságosan megrohantak az érzelmek, és szükségem volt a térre. Nem vettem észre, hogy a lépcsőnél vagyunk, és lábam hátracsúszott egy fokot. Seth elkapta a derekamat, mielőtt leestem volna. Hillary pedig ebben a pillanatban fordult be a sarkon. Szeme összeszűkült, amikor megpillantott Seth karjában. Gyorsan kiegyenesedtem és elhúzódtam. Sajnos nem vettem észre, hogy a cipőm sarka letört, és ismét megbotlottam. Seth kapott el... már megint. – Zavarok? – lépett közelebb Hillary, és keze összeszorult táskájának szíján. Valószínűleg a nyakamat képzelte a helyére. – Nem. – Kiszabadítottam magam Seth karjaiból, és ismét megköszönve neki, levettem tönkrement cipőmet. Kihasználtam az alkalmat, hogy elmeneküljek, és berohantam a mosdóba. Bent befutottam az első nyitva álló vécébe, és lerogytam, még mindig a hányingert keltő érzésekkel küzdve. Szerencsétlen Tammy, tegnap éjjel nekem kellett volna meghalnom. Az én halálomat senki nem siratta volna meg. Könnyeim ismét eleredtek. Több mint félórámba telt, mire

ismét össze tudtam szedni magamat. Törött sarkú cipőmet babráltam, aztán feladtam, és kisántikáltam a vécéből. Meg lepetésemre nem voltam egyedül. A mosdónak támaszkodva Hillary állt, karjait keresztbefonva tökéletes mellei előtt. Elbotladoztam mellette a távolabbi mosdóhoz, hogy megmossam az arcomat. Azonnal lerohant. – Kezeket el Sethtől! Ha a tekintet ölne... Nem válaszoltam. – Miből gondolod, hogy lenyúlhatod előlem? – Megvetően mért végig. Ostobának éreztem magam. Igaza volt, de azért fájt hallani. – Na persze, ha megadod neki, amit akar, talán veled marad, amíg rá nem tör az unalom, amire a te esetedben nem kell szörnyen sokat várni – nézett végig rajtam ismét. Elvettem egy papírtörülközőt, a hideg vízbe tartottam, majd kicsavartam, mielőtt bedagadt szememre szorítottam volna. – Nem hajtok rá. Talán ő hajt énrám. Ez nem jutott még eszedbe? – Reméltem, hogy ezzel sikerül kicsit kiborítanom. Na, jó, nagyon. Bingó. Gondolt már rá, és zavarta is, éles nevetéséből ítélve nagyon is. Közelebb jött hozzám. – Mint már mondtam, ha megadod neki, amit akar, talán egy darabig még kitart melletted. Maggie, a hozzá hasonló srácok csak játszanak a magadfajta lányokkal, ha érted, mire gondolok. – Értettem. – De a hozzám hasonló jó lányokba lesznek szerelmesek. – Hadd tisztázzam. Azt mondod, a népszerű srácok a beképzelt, egoista, sznob csajokra buknak, igaz? – Szerettem volna olyan hangot megütni, mintha szegény, eltévelyedett lélekként csak információra éheznék, és ő az élet nagy rejtélyeibe avatna be. – Nem, te ostoba. A kurvás lányokkal játszadoznak, amíg meg nem unják, vagy el nem használják őket. Aztán elveszik a jó lányokat. Gondolom, ez megmagyarázza, miért veled jár pillanatnyilag és nem velem. Nyilvánvaló, hogy még nem áll készen a házasságra. Úgy értem, most komolyan, még

csak tizennyolc éves. – Szép volt, Maggie. Megpróbáltam valamit kezdeni az unalmas hajammal, de aztán feladtam, és megelégedtem azzal, hogy a szánalmas pulóveremet megigazítsam, mielőtt elfordultam volna, hogy kimenjek. Hillarynek egyéb tervei voltak. Az arcomba tolta a sajátját (, olyan közel, hogy éreztem savanyú leheletét.) Mit ehetett ebédre? – Ő az enyém, és egy hozzád hasonló, senki kis lakókocsis libának nulla esélye van egy hozzám hasonlóval szemben. Capice? – Akkor miért aggódsz? – Szeme felizzott a kérdésem hatására. Fenyegetőnek tűnt, sőt, kifejezetten gonosznak. Úgy döntöttem, megpróbálom elsimítani a dolgokat. – Nem érdekel Seth. Sekélyes és beképzelt, tökéletesen passzol hozzád. Az arcomra terülő önelégült vigyor ellenére tudtam, hogy ezek egyike sem igaz rá. – Csak barátok vagyunk, még azok sem, inkább csak ismerősök. Semmit nem jelent a számomra. – Bűntudat szúrt a szívembe, ahogy ezt mondtam, és ez jobban zavart, mint az, hogy Hillary a személyes terembe tolakodott. – Talán ha beverem a ronda képedet, akkor jobban emlékszel majd arra, hogy le kell szállnod róla. – A fenyegetőzése meglepett. Fogalmam sem volt, hogy a pompon lányok másokat vernének. Hillary hátrahúzta öklét, és az arcomra sújtott. Szerencsére évekig kerülgettem az anyám által felém hajított üres piásüvegeket, és ügyesen kitértem az ütés elől. Ökle a tükörnek ütközött és megrepesztette. – Te begolyóztál. – Az ajtó felé indultam, de elkapta a pulóveremet és visszapenderített. Megint meglendítette öklét, én pedig felrántottam a karomat, hogy kivédjem. Az ütés eltalálta az alkaromat, a helye sajgott. Mielőtt megint meg üthetett volna, a mosdó ajtaja kinyílt, és besétált az igazgatóhelyettes, Mrs.Volkel. Hillary azon nyomban elengedte a pulóveremet.

– Megkérdezhetem, hogy a két legjobb diákom mit keres ebben a mosdóban az ebédszünet alatt? Tudjátok mindketten, hogy ilyenkor kizárólag az ebédlő melletti mosdókat szabad használni, nem? – csípőre tette a kezét, és bosszúsan összeszorította a száját. – Jó napot, Mrs. Volkel. – Hillary majd’ elcsöppent, úgy mosolygott, csupa bűbáj volt. Szeméből teljesen eltűnt a gonosz csillogást. Lenyűgöző. – Nagyon tetszik a cipője. Új? – Hillary őszintén édesnek tűnt, amolyan beteges, kitekert módon. – Igen. – Mrs. Volkel ellazult, kezét leeresztette. – A Carmichaelsben vettem a karácsony utáni vásárukon. – Az drága hely, irigy vagyok. – Hillary hamis mosolyt villantott fel. Mrs. Volkel azonban bevette. Még tetszett is neki, hogy egy népszerű pompon lány szerint szép a cipője. Igazán szánalmas. Ahogy figyeltem, amint Hillary hálóját szövögeti, eszembe jutott, mikor tízedikbe jártunk. Ő és néhány barátja készítettek egy GeeksWeBe.com nevű internetes oldalt. Rosszindulatú fotókat posztolt a többi diákról, csípős megjegyzésekkel azokról, akik szerinte divat bakikat követtek el. Megbocsáthatatlannak számítottak a feltupírozott frufruk, a nadrágba gyűrt pólók és az övtáskák. Ha nem kellett volna eltüntetnie a honlapot, miután kiposztolta a szandáljához zoknit viselő természettudomány–tanár fotóját, az én pulóverem is felkerült volna a listára. Akkor is sikerült kibájolognia magát a felfüggesztésből azzal, hogy azt állította, ő csak a divatra érzéketleneknek akart segíteni. Na persze. – Maggie meg én is cipőgondok miatt vagyunk itt, Mrs. Volkel – mondta Hillary. Rábámultam, és azon tűnődtem, miféle hazugságot húzott elő a kalapjából a Kis Honlap– gazda. – Kitört a cipője sarka, és idehoztam, hátha valahogyan meg lehet javítani. Nem akartam, hogy a többi diák meglássa így. Még kigúnyolnák. Még jobban, úgy értem. – Ez fájt.

– Hillary, igazi példakép vagy a többi diák számára. – Mrs. Volkel úgy festett, mint aki menten sírva fakad. Én csak hányni szerettem volna. – Sikerült megjavítanod a cipőjét? – Megdörgölte bal szeme sarkát. – Nem, nem valami jó minőségű cipő. – Vagyis olcsó. – Nem lehet megjavítani. A jó hír, hogy könnyű pótolni. Majd nem ugyanilyen párat láttam egy diszkontüzlet kirakatában szombaton. Majd iskola után odaviszem Maggie-t – mondta, újabb hamis mosolyt villantva fel. – Utálnám, ha törött sarokkal kéne buszoznia. – Köszönöm a kedvességedet! – veregette meg Mrs. Volkel Hillary karját. Elegem volt, és sántikálni kezdtem az ajtó felé. – Várj egy percet! Tudja bármelyikőtök, hogyan tört el ez a tükör? – Hillaryre néztem, kíváncsi voltam a következő alakítására. – Sejtelmem sincs. Már törött volt, amikor bejöttünk. – Újabb tökéletes hazugság. Hillarynek egy arcizma sem rándult, semmi nem árulta el, hogy nem mondott igazat. Pénzt kéne kérnie ezért a műsorért. – Biztos az egyik kölyök volt a város rosszabbik feléből. – Kacsintottam, és hozzátettem: – Tudja, kicsodák. Mrs. Volkel feszengve pillantott rám. – Igen, ööö, nos, sosem tudjuk meg. Majd jelentem, hogy javítsák meg, mielőtt valaki megvágja magát a szilánkjaival. Hölgyeim, irány az óra! A csengő mindjárt megszólal. Kirohantam, szerettem volna odaérni a főzőórára, mielőtt megtelnének a folyosók és mindenki látná, hogyan botladozom. Hátraültem a szokásos sarokba, és megpróbáltam megfejteni, hogyan állt hirtelen a feje tetejére egyszerű, unalmas életem. – Hogy vagy? – kérdezte Seth váratlanul. Ez a srác jobb volt, mint ha lopakodó technológiát használt volna. Mintha csak a levegőből bukkant volna elő. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni – mondta Seth, és kezét az enyémre tette. Melege eszembe idézte, milyen forró volt a szája. Elhúztam a kezem, és úgy tettem, mintha a táskámban

keresnék valamit. – Jobban vagyok, kösz. – Gyorsan rámosolyogtam, és visszafordultam a táskához, hogy fenntartsam a látszatot. – Ez új szerelés? Tetszik. – Arcom lángba borult a bókra, és mélyebbre túrtam a táskámba. – Köszi. Nem. – Mi a helyzet a cipőddel? Meg tudtad javítani? – Nem, reménytelen. – Hadd vessek rá egy pillantást! – Ne aggódj miatta. Olcsó cipő – mondtam, mintha nem lenne baj, hogy most már csak egy pár cipőm maradt – és annak is kiszakadt az orra. – Maggie, a technikatanár egy zseni. Mindent meg tud javítani. Hadd szaladjak át hozzá, hátha tud vele valamit kezdeni. Nem volt mit veszítenem, ezért odaadtam neki a cipőt. Talán ha nincs itt, nem lesz rejtélyes módon a főzőpartnerem, mivel ezt eddig még nem sikerült elkerülnöm. Néztem, ahogy kiballag az ajtón, majd figyelmemet Mrs. Gianchi felé fordítottam. – Fiatalok, ma versenyt rendezünk. – Ismét egy napra forgós kötényben ült a székén. – A tűzhelyek mellé számos hozzávalót helyeztem el, és egy szakácskönyvet is, ha valaki használni szeretné. A feladatotok, hogy valami fantasztikus étellel álljatok elő. A kreálmányaitokat íz, tálalás és kreativitás szempontjából bíráljuk el. Végem van. A főzőtudományom jó esetben is szegényes volt. Az egyetlen reményem, ha tehetséges partnert találok. Körül néztem, megpróbáltam felidézni, ki teljesített jól az órákon. – Az ételnek egy órán belül teljesen készen kell lennie, a főzési idővel együtt! A sportszerűség érdekében neveket fogunk húzni, hogy megtudjuk, kikkel kerültök egy párba. Ha a családnevetek A–L betűkkel kezdődik, húzzatok a tálból egy nevet! Végre valami jó hír. Elég csekély volt az esélye annak, hogy Sethet húzom. A biztonság kedvéért hátrahúzódtam,

hogy csak akkor tegyek próbát, ha valaki más már kihúzta a nevét. Vártam és vártam, de senki nem húzta ki Seth nevét. Ez nem lehet igaz. Fiúmániás barátnőm, Julié meg én maradtunk csak, és én még mindig vártam. – Julié, a te partnered Erin Steel – mondta Mrs. Gianchi, a papír fecnit elolvasva. – Ami azt jelenti, Maggie, hogy a te partnered... – húzta ki az utolsó cédulát – Seth. – Némán formáltam ajkammal a szót, ahogy kiejtette. – Mrs. Gianchi, Seth nincs itt, akkor... – Visszajöttem. – Hangjára jólesően megremegett a térdem. – Nézd, a cipőd olyan, mint új korában – mondta, és odaadta nekem. Tényleg újnak nézett ki, sőt, még annál is jobban, meg sem lehetett mondani, hogy valaha is letört a sarka. Visszavettem a cipőt, és megtekergettem benne a lábfejemet, hogy kitart-e. Természetesen szilárdan tartott, mert volna mást tenni? – Köszi. – Mi a feladat? Egyébként hogy bundáztad meg, hogy megint egy párba osszanak minket? Csak nem megvesztegetted Mrs. Gianchit? – Játékosan összehúzta a szemét. Elengedtem a fülem mellett a két utolsó kérdését, és elmagyaráztam a feladatot. Az ember azt hihette volna, hogy az imént nyert egymillió dollárt. – Ez szuper! Azt csinálhatunk, amit akarunk. – Örültem, hogy ő izgalmasnak találta, mert az én hozzáállásom gyökeresen különbözött. Végignézte a hozzávalókat, és átlapozta a szakácskönyvet, majd félredobta. – Készen állsz egy kalandra? –Persze, miért is ne? – Mi más mehet még tönkre ma? Seth különböző méretű adagokba kezdte szétosztani a hozzávalókat. A tűzhelynek támaszkodtam, és körülnéztem, mit csinálnak a többiek. – Maggie, mi egy csapat vagyunk, emlékszel?

– Pocsék szakács vagyok. Különben sincs halvány segéd fogalmam sem, mit csinálsz. – Megmutatom. Mire végzünk, nemcsak hogy megnyerjük a versenyt, de mindent tudni fogsz a fokhagymáról, amit csak lehet – mondta, és felém nyújtott egy nagy, fehér, büdös gerezdet. – Azt hiszem, utálom a fokhagymát – húztam el a számat. Szélesen vigyorgott a fintorgásomon. – A mai nap után már nem fogod. – Elmondta, milyen fűszernövények milyen ételekhez passzolnak leginkább, és nagyon szenvedélyesen beszélt arról, hogyan kell rendesen megsütni a húst. Megtanultam, hogy előbb, kérget kell rá sütni, hogy megőrizzük a nedvességtartalmát, és hogyan használjam a húshőmérőt. – Jobb az íze, ha nem főzöd ronggyá mondta. Felvágtuk a répát és a hagymát, összekevertük a lisztet és a fűszernövények egy részét, és az egészet összekevertük, mielőtt a korábban barnára sütött, Seth szerint olcsó, steakre öntöttük volna. Mire végeztünk, a fejem úszott a rengeteg információtól, csoda, hogy nem folyt ki a fülemen. Azt vettem észre, hogy ha nem flörtöl, élvezem Seth társaságát. Nem egyszer annyira megnevettetett, hogy csorogtak a könnyek az arcomon. Tíz perccel a határidő előtt végeztünk. – Kóstold meg! – Megráztam a fejem. Fokhagymát nem. – Tessék, Maggie, szagold meg! – Kicsit beleszimatoltam a főztjébe, amíg ő tökéletesen elrendezte az ételt egy tányéron, egy kis petrezselyemzölddel téve fel az i-re a pontot. – A színe miatt, és hogy jobb legyen utána a lehelet – magyarázta. Az ételnek csodálatos illata volt. – Oké, oké, megkóstolom. – Seth kanállal kivett egy keveset és megetetett. Pompás íze volt. – Mmm! Minek fogod hívni? – Fogtam egy kanalat, és még egy falatot a számba lapátoltam. – Nem tudom eldönteni. Mit szólsz ahhoz, hogy „egy darabka mennyország”? Szerinted? Túl nagyzoló, mi? – Az biztos, hogy illik rá. Ez fantasztikus! – Még egy

falatot megettem. – Van egyéb ötleted rá? – Seth, Maggie, ti vagytok a következők – szólalt meg Mrs. Gianchi, belevágva a szavába. – Hadd lássuk, mit főztetek! Tálalás: csinos, Maggie. Maximális pontszám. Felhasználtátok az összes hozzávalót? Végignézett a pultunkon. – Helyes. Az igazi teszt azonban az íze lesz. – Seth átadott neki egy villát. – Annyi biztos, hogy finom az illata. – Kicsit harapott belőle. – Pompás. A hús hihetetlenül porhanyós. Kitaláltátok már az étel nevét? – Úgy döntöttem, hogy Maggie csókjának nevezem el – jelentette ki Seth büszkén. Arcomból kiszaladt minden szín, ahogy Mrs. Gianchi rám pillantott és elmosolyodott. – Hűha, kedvesem, te aztán remekül csókolhatsz. Ez az étel csodálatos. Maximális pontszám mindkettőtöknek. – A terem eleje felé indult, de közben tovább ingatta fejét ámulatában. – Nem hiszem el! Van fogalmad arról, milyen ciki volt ez? – Nem akartalak kínos helyzetbe hozni, Maggie. – A reakcióm zavarba ejtette. A fiúk szörnyen nehézfejűek bírnak lenni. – Jól van, felejtsük el! – Nem volt értelme vitatkozni vele. – Takarítsuk fel ezt a disznóólát, mielőtt kicsöngetnek! – El kellett ismernem, a név azért cuki volt. Legalább senki más nem hallotta. Amikor befejeztük, Mrs. Gianchi a székére telepedve összehívta az osztályt. – Jó munkát végeztetek ma. Büszke vagyok a kreativitásotokra. Néhányatoknak érdemes elgondolkoznia, nem akar-e a főzéssel foglalkozni a jövőben, néhányatoknak pedig továbbra is keményen kell dolgoznia egyéb tanulmányain. – Elmosolyodott. – A mai verseny győztesei Seth és Maggie, az általuk készített étel neve pedig... Ne, kérlek, ne mond ki hangosan, kérlek, csak azt ne! – Maggie csókja. Uh! Több fiú is Rittyentett, Seth pedig elvigyorodott.

Néhányan még hátba is veregették, mintha gratulálnának neki. Mikor lesz már vége a napnak? – A pultra kitettem néhány műanyag villát és tányért. Kifelé menet kóstoljátok meg Maggie csókját! Steve, ezt hallottam! Ha megpróbálod, egy hetes bezárásnak nézhetsz elébe. A srác szeplős arca elvörösödött. A legtöbb fiú az étel köré csoportosult, hogy megkóstolhassa. Amikor Steve is odament, Seth kettőnk közé állt, de ez nem akadályozta meg Steve-et abban, hogy csintalanul rám kacsintson. Seth egy tányérra tette az étel maradékát, és odaadta nekem, amikor a csengő megszólalt. – Bocs, amiért zavarba hoztalak, Maggie. Nem gondoltam, hogy az egész osztály előtt be fogja jelenteni. – Ördögi mosolya nem tűnt igazán bűnbánónak. Ahogy átvettem a tányért és kimentem, Hillary jutott az eszembe. Ha ez a fülébe jut, nekem végem. Megint másik útvonalon mentem haza, hogy elkerüljem Sethet. Ha próbált is megkeresni, én nem láttam. Mivel már nem engedhettük meg magunknak a telefont, egyenesen a fura szomszédunk, Mr. Hoffman lakókocsijához mentem, hogy az övét használjam. Egy örökkévalóságba telt, mire ajtót nyitott, és már épp feladtam volna, amikor kivágódott. – Használhatom a telefonját? Az ajtóban állt, orrát koszos, zöld ingujjába törölte, és végigmért. – Hát persze, cica. – Vakarózott, majd a zsebébe nyúlt a mobiljáért. Ahogy a kezembe tette, a szükségesnél hosszabb ideig a bőrömhöz ért. – Kit hívsz? Talán segíthetek. – Kacsintott vizenyős, sárga szemével. Undorító. – A rendőrséget kell hívnom – mondtam, mi után beütöttem a 911-et. Hoffman elhátrált, és behúzódott a konyhába. Gondolom, az utolsó, amit akart, hogy a

rendőrség a környékünkön szaglásszon. Nem egyszer láttam füvet árulni az Applegate Parkban. Biztos attól tartott, hogy házkutatást tartanak a lakókocsijában. Rövid beszélgetés után a diszpécser tájékoztatott, hogy már úton van egy rendőr. Letettem a telefont a tornác korlátjára, gyorsan megköszöntem Hoffmannak, és távoztam. Átöltöztem a melegítőmbe, és idegesen sétálni kezdtem fel-alá a nappaliban, míg várakoztam. A gondolatot, hogy iszákos anyámat a szobájába húzzam, félbeszakította egy finom kopogás az ajtón. Kinyitottam, és egy jóképű rendőrtisztet pillantottam meg, fekete zubbonyára a MET betűket hímezték. – Helló, Maggie Brownnal szeretnék beszélni. – Én vagyok – habogtam bután, és még mindig dülledt szemmel bámultam. Hihetetlenül jól nézett ki sötét, hullámos hajával és sötétbarna szemével. Széles válla arra engedett következtetni, hogy ez a fickó igazán komolyan veszi az edzést. Nem volt ugyan olyan magas, mint Seth, de azért elég magas így is. Alighanem ő volt a Földön az egyetlen, aki Sethtel versenyre kelhetett volna szívdöglesztésben. Vagyis majdnem. Szívtipró vigyort vetett rám, és a mosoly két oldalán feltűnő gödröcskékre csak egy szó létezett: HŰHA! – Bemehetek? – Elnézést, persze. Kérem. – Maggie, szedd össze magad! – Foglaljon helyet – mondtam, és az egyetlen szabad bútorra mutattam a helyiségben. Az anyámra pillantott, aki halkan horkolt a kanapén. – Köszönöm, inkább állok – mondta, és intett, hogy üljek le én. – Hozok egy széket a konyhából. – Visszafogtam száguldozó hormonjaimat, és átsurrantam a konyhától elválasztó egy méteren, hogy behozzam a legkevésbé rozoga székünket. Tollal a kézben kérdezgetni kezdett a parkban látott

férfiról, amit én a tőlem telhető legpontosabban válaszoltam meg, már amennyire emlékeztem. Aztán a faggatózás különös fordulatot vett. – Tizenegy harminc és éjfél között Mr. Prescott–tal együtt volt a parkban, igaz? – Ezt meg honnan tudja? – Közvetlenül az után jöttem ide, hogy beszéltem Mr. Prescott–tal. Azt mondta, önök ketten a parkban voltak, ami kor meglátták a szóban forgó férfit. – Komolyan bólintottam. – Az éjfél kicsit késői időpont ahhoz, hogy kint kószáljon, főleg, hogy másnap iskola meg minden. Hány éves is? Tizenhét? Helytelenítően nézett az anyámra. Remek, most a dögös rendőr azt képzeli, ő az apám. – Mit csinált ott olyan későn? Mivel nem akartam belemenni az anyámmal folytatott veszekedésbe, csak annyit mondtam: – Múlt héten töltöttem be a tizennyolcat. – Egy átlépett, kis határ, amit megkönnyebbüléssel ünnepeltem. Már nem kell aggódnom amiatt, hogy a gyámhatóság beleüti az orrát az életembe. Ezért nem választottam az ingyen ebédet az iskolában, mert féltem, ha kitöltőm a nyomtatványt, az állam emberei szaglászni kezdenek a házam körül. Nem lenne jó ötlet. – És Sethtel voltam. –Ő is elmúlt tizennyolc. – Seth valóban felelősségteljes fiatalembernek tűnik. Jó ízlése van a fiúk terén, Miss. Brown. – Mosolygott, és zsebébe nyúlt egy kis kártyáért. – Nem a fiúm – mondtam, kissé talán hevesen. – Csak egy barát. – Igazán? Hm. – Odaadta a névjegykártyáját, és megkért, hogy hívjam, ha bármi más eszembe jut. Megköszönte a segítségemet, mellzsebébe csúsztatta a tollát, és ismét anyámra pillantott a szeme sarkából. Gyorsan kinyitottam neki az ajtót, hogy kimehessen, és a tornácon a korábban látott kutyát pillantottam meg.

Tudtam, hogy hamar ki kell eszelnem valamit. Egy biléta nélküli kóbor kutya csak egy dolgot jelenthet: állatmenhelyet. – Hát itt vagy! Már mindenütt kerestelek, te rosszaság. Fölkaptam a kutyát, mire megnyalta az arcomat. A dögös rendőr nevetett. – Barátságos kiskutya, mi? – Megvakarta a kutya fejét. – Milyen fajta? Vállat vontam. – Valószínűleg csak egy keverék. A kutya a rendőr felé kapott. – Pontosan ezért szeretem inkább a macskákat – tette hozzá nevetve a férfi. – Van engedélye? Ebben a megyében csak engedéllyel rendelkező kutyát lehet tartani. A magáé? – Tovább vakarta a kutya fejét, bár a szőrgolyónak szemmel láthatóan ez nem tetszett. – Nem, de majd megmondom a tulajdonosának, amikor látom őket. – Ez nem volt hazugság. Ha megtalálom, kié, elmondom neki. – Ha akarja, elvihetem a menhelyre. Gondoskodunk róla, hogy megkapja az oltásokat, és ivartalaníthatjuk is. Ez a helyi menhely ingyenes szolgáltatása. – A kutya megint odakapott, mintha csak megértette volna, amit mondott. Okos kutyus. Most viszont hagyd abba, mert még elcipel magával. – Ez nem szükséges – mondtam. A rendőr bólintott és távozott. Lenéztem a kezemben tartott névjegykártyára, és azon töprengtem, miért gondolta azt Dögös biztos úr, hogy Seth meg én járunk. Vagyishogy: a szívdöglesztő rendőr százados volt. Egész pontosan Booker Gatto százados. Megráztam a fejemet. Most nincs szükségem arra, hogy fiúkkal és férfiakkal legyen tele a fejem. Egy tonna házi feladatom volt, és ha csak álmodozom a hímneműekről, legyenek bármilyen jóképűek, nem segít abban, hogy elvégezzem ezeket. A hűtőhöz mentem, kivettem a maradék Maggie csókját, és két tányérra osztottam az anyámnak meg magamnak.

Az enyémből egy kis részt papírtányérra kanalaztam a kutyának. Csak felhúzta az orrát az ételre, biztos még tele volt a hasa a korábban kifosztott kukáktól, és inkább összegömbölyödött a lábamnál, hogy szundítson egyet. Néhány percig a fülét vakartam, és egy néven gondolkoztam. – Mit szólsz a Brutushoz? – A kutya félrehajtotta a fejét. – Nem? Talán Herceg. Mit gondolsz, te kis szőrpamacs? Vagy tetszik a Herceg név? – A kutya mancsára ejtette borzas fejét. – Ez az! Pamacs. Tökéletes. Tetszik? – Hangosan felvakkantott. – Mivel nem beszélek kutyául, úgy sejtem, tetszik. Most házit kell csinálnom, Pamacs. Egy darabig magadban kell szórakoznod. Megacéloztam elmém egy újabb, számokkal vívott csatához, de csak miután meggyőződtem róla, hogy a ház összes ajtaja és ablaka zárva van.

– Mi ez a zaj? – emeltem fel a fejem az asztalról. Ahogy gondolataim kitisztultak, rájöttem, hogy az ébresztőóra rikoltozik a szobámból. 7 óra 13 perc volt, és az egész éjszakát ülve, vagyis inkább alva töltöttem a konyhaasztalnál. Az utolsó emlékem az volt, hogy kiengedtem a kutyát, amikor éjjel tizenegy körül kaparni kezdte az ajtót. Lassan fölálltam, nyújtózkodtam, hogy ellazítsam a csomókat a hátamban, és hevesen megdörzsöltem karomon a ráhajtott fejem vöröslő nyomát. Hallottam az anyám horkolását, ahogy elmentem a szobája előtt, hogy lekapcsoljam az ébresztőórámat. – Kösz, hogy hagytál egész éjjel az asztalnál aludni, anya – mondtam az ajtónak, és vagy milliomodszor tűnődtem el azon, törődik-e egyáltalán velem. Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem az iskolához. Húsz perccel később, amikor kirohantam az ajtón, Sethbe ütköztem. – Jó reggelt, szépségem! – Elszakítottam tekintetem szívdöglesztő, zöld szemétől, megigazítottam pulóveremet, és elindultam lefelé az utcán. – Kösz. Mit csinálsz itt? – kérdeztem, elhaladva Lexusa mellett. Hoztam egy kis reggelit. – Felém nyújtott egy dudorodó, barna zacskót, rajta Bagel–mennyország felirattal. – Már ettem – vagy olyasmi. – De azért köszi. – Finom illata volt. A Bagel–mennyország a diákok kedvenc helye

volt, és bár még sosem ettem ott, hallottam már róla. – Majd később megeszed – mondta, és a táskámba tömte a zacskót. – Ma nagyon hideg van. Várj itt, hozom az autómat! – Mielőtt visszautasíthattam volna, már el is ment, és néhány másodperccel később nyitott ajtóval mellém gurult. Úgy döntöttem, elfogadom a fuvart, inkább, mint hogy megfagyjak, és beültem. – Edd meg a bagelt8, amíg még meleg! A krémsajtos szinte elolvad a szájban. – Már ettem, emlékszel? – Lopva megszagoltam a meleg bagelt. Még a mennyországnak sem lehet ilyen finom illata. – Amilyen vékony vagy, nem árthat egy második reggeli. A hobbitok kétszer reggeliznek. – Ajkamba haraptam, hogy föl ne nevessek a hasonlaton. – Tudod, hobbitok? J. R. R. Tolkien? A Gyűrűk Ura? – Igen, ismerem a sztorit. – A Földön mindenki ismerte a sztorit. – Mindegy. – Valamit morgott az orra alatt holmi remek poénról, és visszanézett rám. – Miért vagy tőlem ideges? – Nem vagyok az. Miért kérdezed folyton? Felém hajolt, és szelíden megcibálta az ujjaimat. Már megint a hajamat csavargattam. – Mert valahányszor beszélek veled, ezt csinálod. Nem mintha bánnám. Aranyos. – Aranyos, hogy tekergetem a hajamat, vagy aranyos, hogy ideges leszek tőled? – Mindkettő. – Általában unalmamban csavargatom a hajamat, sajnálom, ha kiábrándítottalak. – Kifésültem a gubancokat, és gondolatban felpofoztam magamat. Szedd már össze magad, te lány! Megkönnyebbültem, hogy amikor a parkolóba hajtottunk, a hárpia Hillaryt nem láttam sehol. Kerek, lyukas közepű, élesztős tésztából készült péksütemény, amit sütés előtt, forró vízben fürösztenek meg. 8

Megköszöntem Sethnek a fuvart meg a bageleket, és magamban megfogadtam, hogy soha többet nem tekergetem a hajamat. A mosdóba rohantam, hogy felfaljam a bagelt. Az osztályteremben mégsem ehettem, miután ekkora hévvel bizonygattam, hogy nem vagyok éhes. Korholtam magam ostoba büszkeségem miatt, de előbb egy nagyot haraptam a finom bagelből. – Lassabban, csajszi! Úgy falod, mintha egy hete nem ettél volna. – Ó, nem! Melody. Másodperceken belül zanzásítva megtudtam a két új diákról mindent, és közben végigráncigált a folyosón a mitológiaórára. Bólogattam, és miközben fecsegett, bagelt tömtem a számba. A becsöngetésre léptünk a terembe. Melody az első sorba rohant, és Hillary mellé vágódott a padba. Szerencsétlenségemre Seth az utolsó szabadon maradt hely mellé ült. Az asztalra ejtettem a könyveimet, és a székbe rogytam. – Pszt. – Rá sem hederítettem. – Pszt – pisszegett ismét. Intett nekem, hogy hajoljak felé, és átfutott az agyamon, vajon most milyen kínzásnak akar alávetni. Arcomhoz nyúlt, és hüvelykujjával lassan végigsimított alsó ajkamon, mire elakadt a lélegzetem. Szájába vette ujját, és megnyalta, mire a vérem embertelen sebességgel kezdett száguldozni ereimben. Némán formálta a szót: – Sajtkrém , ami szerencsére segített visszanyerni hidegvéremet. Visszasúgtam: – Idegesítő – majd elfordultam. Szemem sarkából láttam, ahogy hangtalanul nevet. – Jó reggelt, embertársaim! – Ó, atyaég, Mr. Boré akkora kocka... – Egyik osztálytársatok hívta fel a figyelmemet rá – vigyorgott Boré Melodyra – hogy a tantárgy tantervében van egy elírás. Az áll benne, hogy vagy tíz óra közösségi szolgálatot kell vállalni, vagy tízoldalas esszét írnia a közösségi szolgálatról. Azonban ennek huszonöt oldalasnak kell lennie, nem tízoldalasnak. Az osztály, magamat is beleértve, egy emberként nyögött

fel. Honnan lesz időm egy huszonöt oldalas dolgozatra? Nehéz volt hosszú időszakokra magára hagynom az anyámat. Túl könnyen megsérülhetett. Néha még az iskolába járás is kihívást jelentett. Ezért nem vállaltam suli utáni munkát, bár elkelt volna a pénz. Egyszer felhoztam neki az ötletet, de megtiltotta, azt mondta, vannak kötelezettségeim otthon, és ő nem fog helyettem csinálni semmit, nem mintha ez bármikor is előfordult volna. Amikor az órának vége lett, még mindig ezen a híren rágódtam. Némán, lógó orral baktattam Seth autójához, remélve, hogy a KT felvidít. – Ugye nem még mindig a krémsajtos ügy miatt vagy bosszús? – Mi? – Tudod, Uncsi óráján. Még mindig haragszol rám? – Nem haragudtam, csak bosszankodtam. – Megjegyzése visszavitt az előző naphoz és az egész Hillaryvel kapcsolatos incidensig. – Tudod, hogy a szűnni nem akaró flörtölésedbe majdnem belehaltam tegnap? – Belehaltál? – Oké, ez talán túlzás. Hillary sarokba szorított a mosdóban, és azt mondta, tartsam távol magam tőled. Közölte, hogy az övé vagy, aztán megpróbált bemosni nekem egyet, kétszer is. Ha Mrs. Volkel nem sétál be, ki tudja, mit tett volna. – A pompon lányok nem ütnek meg másokat. Biztos vagy benne, hogy nem értetted félre? Felhúztam pulóverem ujját, és megmutattam a jókora véraláfutást az alkaromon, amit akkor szereztem, amikor hárítottam az ütését. Seth pillantása a foltra esett. – Világosan megmondtam neki, hogy csak barátok vagyunk, és ő is egyetértett, azt mondta, nem akar a középiskola utolsó évében elköteleződni. Fáj? – Gyengéden megmasszírozta a véraláfutás körül a sértetlen bőrt. – Talán ha nem flörtölnél egyfolytában, a lányok

elhinnék, amikor azt mondod, hogy csak barátságot akarsz. Már begurultunk az általános iskola parkolójába, mielőtt megszólalt volna. – Nem flörtölök, csak ha komolyan gondolom, Maggie, és akármit is gondolsz rólam, nem vezetem félre a lányokat. – Akkor az egész krémsajtos incidens dr. Boré óráján csak félreértés volt, és nem flörtölés? – Nem értettem, miért reagálok mindig túl mindent vele kapcsolatban. Általában elég laza voltam. Utáltam a konfrontációkat, és tőle ideges lettem, ezért minden apróságra rögtön ugrottam. Kinyitotta nekem az ajtót, és hozzám közel megállt, így nehezen tudtam csak kiszállni. Közé és az autó közé siklottam, és ott megtorpantam, képtelen voltam tovább mozdulni. Határozottan állt, egyenesen a szemembe nézett. Kissé nyugtalanító volt, hogy mást ne mondjak. Pillantása a számra siklott, és azt hittem, megcsókol. Ehelyett megrázta a fejét, és bement az épületbe, én meg követhettem. Mrs. Mathews azt javasolta, hogy játsszunk a gyerekekkel valamit, ők pedig a bújócska mellett döntöttek. Seth meg én nehezen találtunk búvóhelyet, mivel számottevően magasabbak voltunk, mint a rakás elsős. Egy kivételesen hosszú forduló után azt javasoltam, játsszunk valami mást. – Nem, Miss. Maggie – mondta Elise, lábujjhegyen szökdécselve. – Még egy utolsót, kérem. – Kérése meglepett, mert ő és még néhány gyerek az utolsó két körben már csak beszélgetett, ahelyett, hogy részt vett volna a játékban. Hamarosan az összes gyerek csatlakozott, és ugrándozva azt kántálták: „még egy utolsót”. Seth, önmagához híven csatlakozott hozzájuk, és aranyosan idétlenül szökdécselt. Muszáj volt nevetnem rajta. Oké, ha ezúttal ti hárman is elbújtok – mondtam, Elisere és a másik kettőre mutatva.

Harsány igen hangzott fel a harminc elsős és az egyetlen szívdöglesztő tizenkettedikes torkából. Harrison számolni kezdett, míg Noah a terem másik felébe vezette Sethet. Izgatottnak tűnt, ahogy azt magyarázta, hogy megtalálta a tökéletes búvóhelyet. – Miss. Maggie, te elbújhatsz ide. – Elise egy szekrényhez rángatott, amit nem vettem észre korábban, és betuszkolt. Színes papírok és különféle kézműves kellékek voltak benne egy túlméretezett festőállvánnyal egyetemben. – Van elég hely kettőnknek – mondtam, és oldalra húzódtam. Nem volt sok hely, bár egy elsősnek elég lett volna. Kuncogott. – Félek a sötétben. – Újabb kuncogással becsukta az ajtót. Néhány perccel később az ajtó kinyílt, és Sethet gyömöszölték be mellém. Az ajtó becsapódott. Seth meg én egymással szemben álltunk, egyikünk sem bírt moccanni sem. Ő halkan nevetett. – Örülök, hogy ezt viccesnek találod. De a lábamon állsz. Hihetetlenül izmos mellkasának ütköztem, és azonnal azt kívántam, bárcsak ne érintettem volna meg. Ki kellett jutnom, méghozzá gyorsan, és a kilincs után tapogatóztam. – Csak az idődet vesztegeted. Bezárták az ajtót. Megtaláltam a réz ajtógombot, és eszeveszetten rángatni kezdtem. Meg sem moccant. Éppen követelni kezdtem volna, hogy azon nyomban nyissák ki az ajtót, amikor Seth ujjai lágyan az ajkamhoz értek. – Csss, hallgasd csak! – Meleg lehelete az arcomat cirógatta. – Hallod őket? Itt vannak az ajtó előtt. Elhúztam számat a keze elől. – Egy hangot sem hallok. – És tényleg ki kell jutnom innen. – Tudni akarják, hogy csókolóztunk-e már, különösen Elise. Igazi romantikus lélek. – Sethet szemmel láthatóan mulattatta szorult helyzetünk. – Nem kéne csalódást okoznunk nekik. Olyan fiatalok. – Éreztem kezét az arcom köré simulni, és a szája olyan közel volt az enyémhez,

hogy szinte éreztem az ízét. – Csókolj meg, Maggie! – Hüvelykujjával végig simított ajkamon, és megismételte. – Csókolj meg! – Ajkai egy hajszálnyira voltak az enyémtől, hangja épp csak hallatszott. Visszafojtottam a lélegzetem, hiábavalóan próbáltam uralkodni magamon, a vágy túlságosan erős volt bennem. Akármilyen erősen is küzdöttem ellene, meg akartam csókolni. A gondolatra, hogy meleg száját az enyémen érezhetem, beleborzongtam a várakozásba. Feladom. Kezdtem felé hajolni... – Gyerekek, hol van Mr. Seth és Miss. Maggie? – szakította félbe összefüggéstelen gondolataimat Mrs. Mathews hangja. Seth azonnal elengedte az arcomat, miközben a gyerekek egymásra árulkodtak az ajtó előtt. – Elise és Noah bezárták őket a szekrénybe, mert azt akarták, hogy csókolózzanak – árulkodott Zane, és többen csatlakoztak hozzá. – Ó, te jó ég! Hol van a kulcs? – Néhány másodperccel később zörgött a zár, és kitárult az ajtó. Én voltam az első, aki kijutott. – Jól vagytok? – Mindketten bólintottunk. – Biztos? Maggie, neked teljesen vörös az arcod. – Seth szélesen elvigyorodott. Még hogy nem flörtöl? Na persze! – Jól vagyok, csak egy kicsit melegem van, ez minden – mondtam, és lesimítottam a hajamat. – Gyerekek, azon nyomban kérjetek bocsánatot, és ha még egyszer ilyesmit csináltok, a látogatótanárok nem jönnek többet. – A gyerekek gyorsan bocsánatot kértek, mint ahogy Mrs. Mathews is ismét. – Olvastok nekünk? – kérdezte Zane. – Lejárt az időnk. Sajnáljuk, mennünk kell – mondta Seth, és a gyerekek arcára kiült a csalódottság. – Amikor legközelebb jövünk, olvasunk egy kicsit, rendben? – Ha nem zártátok volna őket szekrénybe, jutott volna idő mesére. – Mrs. Mathews szigorúan pillantott Elise-re és kis csapatára. Elise Sethhez szaladt, és valamit súgott neki.

– Nem, de azért megpróbáltam – mondta. Mivel pontosan tudtam, mit kérdezett tőle Elise, kiviharzottam, hogy az autónál várjak. – Pontosan erről beszéltem korábban – mondtam, ahogy mögöttem átvágott a parkolón. – Bocs, ezt nem értem. – Kifordultunk a parkolóból, mire összeszedtem magam annyira, hogy beszélni tudjak anélkül, hogy elöntene a harag. – Mielőtt bementünk, azt mondtad, hogy a lányok félre értik, amit mondasz. – Igen. – „Csókolj meg”? – idéztem gúnytól csöpögő hangon. – Ebben a pillanatban? Nem hiszem, hogy jó ötlet, mivel vezetek. Szeretnéd, ha félreállnék, vagy tudsz várni addig, amíg az iskolába érünk? – Féloldalas vigyora több volt, mint amit el tudtam viselni. – Tessék, megint csináltad. Ez flörtölés. – Diadalmasan keresztbefontam a karomat. – Ezért hiszi azt Hillary, hogy ti ketten egy pár vagytok. – Igen, ez flörtölés volt. Viszont téged meg szeretnélek csókolni, őt pedig nem. Nem beszélhetett komolyan, igaz? Nem, döntöttem el, csak már megint flörtöl. – Honnan tudhatná Hillary, hogy csak húzod az agyát, ha egyszer így beszélsz vele? – Mondtam már, nem flörtölök vele. Csak veled. Mosolytalanul nézett rám. Miért mondja nekem ezeket? Mert a hozzá hasonló srácok csak játszanak a magadfajta lányokkal. Láttam magam előtt Hillaryt a mosdóban, ahogy megvetően méreget, és pontosan ezeket a szavakat mondta tegnap nekem. – Tudom, hogy nem olyan típusú lány vagyok, amilyennel járni szeretnél, szóval tartsd meg nyugodtan a játszmáidat Hillarynek. Engem senki nem fog kihasználni. – Hangom remegett a dühtől. Seth az iskola parkolójába kanyarodott, és erősen a fékre lépett. – Nem szeretem, ha olyasmivel vádolnak, amit el sem

követtem. – Szeme kísérteties zöld árnyalatra váltott, bár még így is teljesen szívdöglesztő volt. – Talán a többi srác az életedben csak egy dolgot akar tőled, de én nem. – Milyen többi srác? – Mégis mire célzott ezzel a meg jegyzéssel? – Zack? Nem vesződtem azzal, hogy kijavítsam. Kiszálltam az autóból, és becsaptam az ajtót. Ő szintúgy. – Minden srácot kizártál az életedből egyetlen idióta miatt. – Megfordult, és szinte átsuhant a parkolón. Futva követtem, hogy utolérjem. – Miért adjam fel az álmaimat egy pasiért? Csak azért, mert nincs pénzem és egy lakókocsiban lakom, nem jelenti azt, hogy a srácok elvehetnem tőlem bármit, amit csak akarnak. Mint mondtam, senki nem használhat ki engem. – Nem akarlak kihasználni Maggie, és csak hogy tudd: tisztában vagyok vele, hogyan érzel. – Ja, gondolom, rohadt kemény dolog jóképűen, gazdagon és népszerűén átbukdácsolni az életen. Lefogadom, hogy gyűlölsz reggel felkelni, tudván, hogy egy rakat ember van, akiről tudod, hogy megbízhatsz benne, és aki örül annak, hogy élsz. Hogyan birkózol meg ezzel? Lágyság költözött a szemébe, és félresöpört néhány elszabadult hajszálat az arcomból. – Nem olyan remek dolog, Maggie, mint ahogy gondolod. Sosem tudni, hogy valaki azért kedvel-e, mert népszerű vagy, vagy pedig mert igaz barát, különösen, miután megtudták, hogy van pénzed. A távolban berregett a csengő. Sarkon fordultam és némán a következő órámra mentem, faképnél hagyva Sethet, miközben a hó szállingózni kezdett. Az állandó flörtölését leszámítva valóban rendes srác volt. Nyugodtan meg kellett volna mondanom neki, hogy a flörtölése zavar. Miért kellett ilyen bunkónak lennem vele? Amint hazaértem, a zuhany alá ugrottam, hogy felmelegedjek. A hideg a csontomig hatolt, és a forró víz kellemes volt,

ahogy kiolvasztott. A zuhanyzó falának dőltem, és hagytam, hogy a vízcseppek az arcomat fürösszék. A forró víz hideg szívemet is felmelegítette. Gonosz, kegyetlen ember vagyok, aki nem érdemel szeretetet.

Szétreped a fejem. – Rácsaptam az ébresztőórára, elhallgattatva a szörnyű csörgést, miközben az elmúlt éjszaka emléke átsöpört rajtam. Álomba sírtam magam. Óvatosan kiemeltem lüktető fejemet az ágyból, és lenyeltem pár szem aszpirint, mielőtt kitöltöttem volna egy tálka müzlit és szárazon megettem volna. Negyvenöt perc múlva búcsút mormoltam anyámnak, amit ő elengedett a füle mellett, ahogy becsoszogott a fürdő szobába, bizonyára ő is aszpirint keresett a másnaposságára. Éjszaka valamikor jégvihar tombolt, és jó fél centis jégkérget vont a hóra, ami belepte a várost. Mintha Isten öltöztette volna fel a földet, minden faágra csillogó glazúrt vont. Gyönyörű volt. És ami a legfontosabb, a hó keményre fagyott, és a lábam nem lett vizes, amíg beértem az iskolába. Reggeli kocogásom fürgére sikeredett, a jég hangosan ropogott talpam alatt. Amikor tizenöt perccel később beszaladtam a terembe, a differenciálszámítás-tanár, Mr. Googolo helyett Volkel igazgatóhelyettes állt elöl. Élénk szilvaszínű ruhát és hozzá illő cipőt viselt. – Osztály, mindenki foglalja el a helyét! Steve, ha büntetést akarsz, akkor nyugodtan csináld még egyszer. – A fiú rögtön a székébe huppant. – Úgy tűnik, Mr. Googolo autójának az ajtaja befagyott, ezért kicsit késni fog.

Megkért, hogy végeztessem el veletek a 184. oldalon lévő feladatot. Majd tesztet fog íratni veletek, ezért javaslom, az időt tanulással, és ne beszélgetéssel töltsétek. Remek. Már a legutóbbi leckénél is segítségre volt szükségem, most pedig még az új feladatot is meg kell fejtenem. Kinyitottam a könyvet; mintha japánul írták volna. Balra fordultam. – Steve, érted ezt? – Megrázta a fejét. Julié előttem ült, göndör, vörös haját tekergetve. Megkocogtattam a vállát. – Te érted a leckét? – Nem. Sethtől kéne segítséget kérned – mondta felém fordulva. – Ő nagyon jó matekból. – Savanyú képem láttán csak nevetett. – Nem bírod? Szerintem nagyon cuki. – Pillantása Steve-re villant, aki bosszúsan nézett rá, mire Julié rögtön visszafordult. Néhány hiábavaló próbálkozás után, hogy felfogjam a leckét, feladtam, és firkálni kezdtem. A jelek szerint nem én voltam az egyetlen, akinek gondja támadt. Néhány perccel később Julié somolyogva egy vonalas füzetlapot csúsztatott nekem. A tetejére ezt írta: A Port Faré High legdögösebb pasijai. Nevetnem kellett. Még sosem találkoztam senkivel, aki annyira oda lett volna a fiúkért, mint Julié. Öt fiút sorolt fel, és minden név mellé odaírt egy dögösségi faktort jelző számot. Seth neve volt az első. Julié tizenkettőt adott neki az egytől tízig terjedő skálán. Én úgy véltem, ez kicsit alacsony. A listán Steve volt a következő, tíz ponttal. Jövő héten alighanem lejjebb csúszik majd, amikor Julié érdeklődése másik srác felé fordul. Julié rövid üzenetben kérdezte az alján, hogy egyetértek-e vagy sem. Örültem a figyelmem elterelésének, és leírtam a válaszaimat. A legtöbb választásával egyetértettem, de Seth számát huszonháromra emeltem. Nem mintha valaha is látná. Jobban éreztem magam tőle, miután előző nap olyan szemét módon bántam vele. Még néhány nevet írtam a listára, és kicsit hangosan kuncogtam. Mrs. Volkel odajött hozzám, mielőtt

visszaadhattam volna a papírt. – Van valami gond, Miss. Brown? – Nem értem a feladatot – mondtam, és félénken a táskámba süllyesztettem a papírt. Elvette a könyvet, végiglapozta, és gyorsan visszaadta. – Miss. Brown, Seth Prescott kiváló matematikából. Javaslom, hívja fel és kérje a segítségét. – Elmosolyodott, és hozzátette: – és hacsak nem akarja, hogy megosszam az osztállyal a levelet, amit Julie-val ide-oda adogattak, jobb, ha nem látom meg többet. – Igenis, Mrs. Volkel. – Visszatértem a firkálgatáshoz, és próbáltam nem Sethre és a dögösségi helyezésére gondolni. Végignéztem az ebédlőn, hogy egy barátságos arcot találjak, akivel eltölthetem az ebédidőt. Melody tőlem balra ült egy távoli asztalnál. Azonnal jobbra néztem, hátha megpillantok valaki mást. Sajnos az a másvalaki Zack volt. Amikor a nevemen szólított, összerezzentem. Nem néztem rá, hátha kiosonhatok, mielőtt utolérne. Nem jártam sikerrel. Mellém húzódott, és karját a derekam köré fonta. – Gyere ide, és menj bele a játékba! – mondta. Szúrós pillantást vetettem rá. – Kérlek, ha ezt megteszed, nem kérek több szívességet tőled. – Mit tegyek meg? – Fogd be, majd később elmagyarázom. Kövesd az utasításaimat, Magget! – Fölpillantva láttam, hogy egyenesen Seth felé vezet. Előző napi, gyerekes kitörésem után semmi kedvem nem volt testközelből találkozni vele. A helyzetet csak kínosabbá tette, hogy Pompon Tökély kisasszony is ott feszített mellette. – Azt hiszed, van esélyed Hillarynél? Nézd meg, kivel van suttogtam, és szórakozottan csavargattam az arcom melletti tincseket. – Spanyolórán nem úgy tűnt, mintha emlékezne rá. Sőt, alig tudtam távol tartani magamtól. – Kidüllesztette mellkasát, aztán összevonta szemöldökét. – És ne

tekergesd a hajadat! Úgy nézel ki tőle, mint egy elmebeteg. – Némán leejtettem a kezemet. – Steve Boyer azt mondja, hogy Hillary meg Seth csak haverok. Melody szerint kamatyolnak. – Miért kell ilyen mocskosnak beállítanod? – Megpróbáltam az oldalába könyökölni. Fogása szorosabb lett. – Nem mindenki olyan prűd, mint te. – Nem leszek attól prűd, hogy várni akarok még a szexszel. – Bla-bla-bla, hagyd a prédikációt, Magget! Egy életre elegendőt hallottam már belőle. Nem volt értelme beszélni vele. Zack, velejéig nárcisztikus volt. A baseballcsapat sztárjaként, míg jártunk, mindig emlékeztetett a különleges képességeire. Ki hitte volna, hogy akad bárki, aki számon akarja tartani az ütéseinek és bázisfutásainak számát, és az RBI–t9, akármi is legyen az? Meglepő módon randira hívott. Nem igazán azonos körökben forogtunk. Most már bántam, hogy valaha is jártam vele, és azt is, hogy bármit is megosztottam vele az életemről. Ezt a hibát nem követem el még egyszer.– Hillary – szólalt meg Zack, ahogy közelebb értünk hozzájuk. – Ismered a barátnőmet, Maggo... ööö... Maggie– t, igaz? – Ennek nem lehetett jó vége. Próbáltam elhúzódni, de még szorosabban fogott. – Légyszi – sziszegte a fülembe. Keresztbefontam a karomat, és hallgattam. Komolyan, meg kéne vizsgáltatnom a fejemet. – Hallottam, hogy újra összejöttetek. Fura, mert Maggie mindenkinek azt mondja, hogy még a téli szünet alatt szakítottatok – beszélt Hillary egyenesen Zacknek, abban a reményben, hogy én ettől eltűnők.– Egy kis félreértés. – Mosolygott, és megpuszilta az arcomat. Zsebre dugtam a kezem, hogy le ne töröljem a RBI = runs batted in, vagyis minden sikeres ütés, aminek következtében a játékos pontot szerez. 9

nyálát. Undorító. – Múlt éjjel kibékültünk. – Megrántotta a derekamat, mire mosolyt erőltettem az ajkamra. Seth szeme összeszűkült, de nem szólt semmit. – Van kedved neked meg Sethnek dupla randira jönni a hétvégi téli fesztiválra? – kérdezte Zack. Mielőtt még észbe kaphattam volna, eltátottam a számat. Ez volt a terve– Persze, mókásan hangzik – mondta Seth. Felém fordult, a szám még mindig tátva volt. Szélesen elvigyorodott, és Hillary karcsú válla köré kanyarította karját, aki ragyogott. Valahogy ki kellett vágnom magam ebből a kínos helyzetből. – Nem megy. Egy hosszú esszét kell írnom mitológiából, és muszáj elkezdenem. Hamarosan be kell adni. – Még, hat hétig nem kell beadni. Rengeteg időd van – mondta Zack, és a derekamba csípett. Úgy éreztem, vereséget szenvedtem. Agyam teljesen ki ürült. – Jól van – Nem akarok udvariatlan lenni, de ebédelni megyünk. Majd később találkozunk – mondta Hillary, Sethbe karolva, és kárörvendően nézett rám. Tényleg nem bírom ezt a csajt. – Ti is velünk jöhettek, én fizetek. – A Hillary arcára kiülő kifejezés arra csábított, hogy elfogadjam Seth ajánlatát, és csak az tartott vissza, hogy akkor még egy órán át nézhetem, hogyan tapad rá Sethre. Zacknek azonban nem voltak fenntartásai az ingyen ebéddel kapcsolatban. – Remekül hangzik! Kitéptem magam a markából. – Nem, bocs. Dolgom van. Talán legközelebb. – Mielőtt bárki rákérdezhetett volna a terveimre, kirohantam az ebédlőből. – Majd hazafuvarozlak, bébi – kiáltotta át Zack a termen, ahogy kiiszkoltam az ajtón. Felnyögtem, egyenesen a könyvtárba mentem, és titokban elmajszoltam mogyoróvajas szendvicsemet, Washington Irving és Ichabod Crane biztonságos társaságában. Amikor a főzőórára értem, rögtön a Julié melletti üres székbe vetettem magam. Seth néhány másodperccel később lépett az osztályterembe. Julie–nak majdhogynem elcsöppent a nyála, ahogy a fiú elsétált az asztalunk mellett a terem végébe, ahol egy nagydarab, Dwayne nevű

srác ült. Aznap elmélet volt, vagyis nem kellett aggódnom amiatt, hogy Sethtel raknak párba főzni. Iskola után próbáltam az új útvonalon hazamenni, hátha elkerülhetem Zacket. Sajnos észrevett, ahogy átkocogtam a futópályán. – Ne olyan gyorsan, csajszi. – Körém fonta karját, az autójához rángatott, és szinte beletuszkolt. Az ő háza felé indult, nem az enyém irányába. – Hová megyünk? – Nyugi. – Megcsóválta a fejét, mintha szánalmas idióta lennék. – El akarom neked magyarázni az akciótervet. – Akciótervet? – A téli fesztiválra, te buta. – Ha tovább sértegetsz, sehová nem megyek veled. – A következő az alku: randizni akarok Hillaryvel, de ő csak olyan srácokra hajt, akik épp valaki mással vannak. Leszámítva Prescottot. – Keze megfeszült a kormánykeréken. – Szóval feldobja, ha ellophatja mások fiúit. Vad, mi? Befordult az utcájukba, és folytatta beteg agyrémének ecsetelését. – Szükségem van arra, hogy úgy tegyél, mintha újra járnánk. Nem kell tényleg járnunk, de persze, ha akarod, smárolhatunk. – Gonoszul elmosolyodott. – Undorító. – Még mindig ugyanolyan frigid vagy, mint voltál. – Én... – Csak gyere velem a téli fesztiválra – vágott közbe, ami másik bájos szokása volt -, csak a kezemet kell fognod. Ja, persze, mintha valaha is tartotta volna a szavát. – Látok néhány buktatót a tervedben. Az egyik, hogy tetszik neki Seth. Kettő, miért jutna eszébe egy hozzád hasonló perverzzel randizni, ha egyszer őt is megkaphatja? Három... – Hillary azt mondta, nem szereti Prescottot, csak kihasználja. Azt mondta, bárkit megkaphat mellé, csak senki meg ne tudja. Ezek voltak a pontos szavak, amik elhagyták azokat a szexi ajkait – mondta komisz mosollyal.

Undorodva néztem rá. – Maggot, van fogalmad róla, hány srác akarja lecsapni Prescott kezéről Hillaryt? Gondold el, micsoda hírnevet szerezhetnék, ha lenyúlnám Prescott nőjét! Mindenesetre nem hosszú távú kapcsolatban gondolkodom. Az a hír járja, hogy igazi kis csókolózós ribi. – A fiú fogalmazásmódja a legjobb indulattal nézve is tapló volt. Rejtély volt számomra, hogy kerülhetett az él tanulók közé. – Beteg vagy! Nem fogok segíteni, hogy kihasználd. – Ingyen adja, Maggot. Hogyan használhatsz ki valakit, aki maga adja oda magát? Különben meg valamiért téged nagyon rühell. – Arca elborult. – Ha Hilly azt hiszi, tőled csábított el, ki tudja, mi történhet? Különben meg, mit tettél, hogy ennyire megutált? – Semmit. Teljesen meg van kattanva. – Látnod kellett volna, milyen izgatott lett, amikor megmondtam neki, hogy megint járunk. Őrülten nyomult rám az ebédlőben, míg Prescott fel nem bukkant. Előtte fent kellett tartania a látszatot. Szüksége van rá.– Miért van szüksége rá? – Minél jobban megismertem Zacket és Hillaryt, annál inkább úgy gondoltam, hogy őket az Isten is egymásnak teremtette. – Gazdag, népszerű, és valamiért vonzódnak hozzá az emberek. Még a tanárok is egyenlőként bánnak vele, nem diákként. Nagy hatalma van a Port Faré High-ban, Maggot, és Hillary imádja a hatalmat. Hihetetlen kis manipulátor – vonta fel szemöldökét. Miért jártam én ezzel a fickóval? – Mit gondolsz, milyen hatással lesz ez a kis terved Sethre, ha rájön, hogy a barátnője csalja? – Az a pasas bármelyik lányt megkaphatja. Majd talál egy másikat, már persze, ha rájön. – És azt hiszed, én majd segítek, mert... – Mert barátok vagyunk – mosolygott sziruposan. Fagyosan néztem vissza rá. – Mert ha nem teszed, minden kinek elmondom, hogy lefeküdtél velem. – A szeme most olyan hideg volt, akár az enyém. Komolyan gondolta, amit

mondott, és még ha tagadnám is, a magot már elültette volna, és sokan kételkednének a szavamban. Ezért szerettem inkább egyedül lenni. Ezért nem bíztam senkiben. – Vulgáris vagy és undorító. Megérdemlitek egymást. – A következő stoptáblánál kiugrottam az autóból, és sétálni kezdtem a házam felé. Kidugta a fejét az ablakon, és utánam kiáltott: – Ezt vegyem igennek? Megpördültem, és egy pillanatig csak dühösen meredtem rá. Csapdában éreztem magam, mint oly sok mindennel az életemben. – Jól van, de az az utolsó alkalom, hogy bármit is leszek érted! Rohanni kezdtem, mielőtt eleredtek volna a könnyeim. Nem akartam megadni Zacknek az elégtételt, hogy sírni láthat. Percek múlva sétára lassítottam, és miközben az arcomat törölgettem, magamat szidtam, amiért elbőgtem magamat. Elegem volt Zackből és a csapdába esettség érzéséből. Nem voltam hajlandó hagyni, hogy tovább manipuláljon. Ha le akarja csapni Hillaryt Seth kezéről, tegye meg nélkülem. Majd holnap elmagyarázom az egészet Sethnek a KT–óra felé menet. Értelmes fiúnak tűnt. Hinni fog nekem. Legalábbis ezt reméltem. Mesélek majd neki a pletykákról, amiket Zack akar terjeszteni rólam, bár az iskola azt fogja hinni, hogy lefeküdtem Zackkel. Ez gond lehet, de együtt tudok éli vele, ha Seth tudja és elhiszi az igazságot. Rájöttem, hogy túlságosan is fontos számomra, mit gondol Seth. Ezért voltam olyan bunkó vele. Megpróbáltam elmarni, mielőtt fájdalmat okozhatna nekem. Milyen szánalmas. Az iskola legnépszerűbb fiújába zúgtam bele, mint minden lány. A flörtölése dacára soha nem fog igazán megszeretni. Zack kimondta az igazat. Seth bármelyik lányt megkaphatja. Egész biztosan nem kell beérnie egy lakókocsis libával. Megint kocogni kezdtem, részben hogy ne fázzak,

részben, hogy elfelejtsem, milyen buta vagyok. A lakókocsink még négy mérföldre volt. Rengeteg időm volt, hogy kiszellőztessem a fejem. Pulóverem kapucniját az arcomba húztam, hogy a szél ne ostorozza annyira a bőrömet. így aztán lehetetlen volt észrevennem a srácot a járdán, amíg kis híján el nem gázoltam. Oldalra tértem ki, hogy elkerüljem az összeütközést, aztán néztem, ahogy a táskám elrepül. – Bocsánat. Jól vagy? – Feltápászkodtam, és körülnéztem, túlélte-e a karambolt az áldozatom. Seth? Az egész világegyetem összeesküdött ellenem? Amikor felém lépett, észrevettem, hogy a kezében postai leveleket szorongat. – Jól vagyok. Mit keresel itt, engem követsz? – Kissé elmosolyodott. Láttam rajta, hogy még mindig bántja az előző napi keserű kifakadásom. Segített összeszedni táskám kiborult tartalmát. – Nem. Ööö... Zack meg én veszekedtünk, és úgy döntöttem, hazasétálok. Te itt laksz? Bólintott. Felnéztem a festői, emeletes, vörös téglaházra. Elakadt a lélegzetem. Az elejét nagy, fehér veranda ölelte körbe, két kiugró ablakfülkével; az egyik a földszinti, a másik talán az emeleti hálószobáé lehetett. A veranda mennyezetéről fahinta lógott, szinte könyörögve azért, hogy valaki üljön bele, egyik végében antik locsolókannával. A verandához egy farács csatlakozott, rajta tucatnyi rátekeredett, alvó inda, tavaszi virágáradatot ígérve. Számos magas, vén fa állt az udvarban, mindegyik leg alább két és fél méter magas, és mindet szunnyadó virágágyások ölelték körbe. Ez a kert kétségtelenül mindegyik másikat túlszárnyalja szépségben a tavaszi és nyári hónapokban. Seth piros Lexusa a kocsifelhajtón parkolt egy kopott kosárlabda karika mellett. Nem tudtam volna tökéletesebb házat elképzelni Seth számára. – Szóval Zack meg te megint összejöttetek? – Hangja hűvösen csengett. Elszakítottam tekintetemet a háztól, és

hideg szemébe néztem. Gondolataim azonnal visszasodródtak a parkban elcsattant csókhoz és a másikhoz, amire majdnem sor került a szekrényben. Muszáj volt mennem, és féket vet nem túlpörgött hormonjaimra. – Most nem érek rá beszélgetni, mennem kell. Szia! – Várj, elviszlek! – Arcvonásai épp az ellenkezőjéről árulkodtak. – Versenyre edzek, emlékszel? – Nem szólt többet, bár még akkor is figyelt, amikor befordultam a sarkon. Mielőtt megszólalhatott volna, már el is rohantam, mint a szél. Bocsánatot kellett volna kérnem tőle, és megfordult a fejemben, hogy visszamegyek, de aztán meggondoltam magamat. Hülyét csinálnék magamból, miután majdnem elgázoltam, vagy talán valami mentséget kerestem, mert egy gyáva kukac voltam? Valószínűleg az utóbbi. Az anyám állami csekkje előző nap érkezett meg, ezért megálltam, hogy bevásároljak. A sérült termékek részlegében találtam egy kis, kiszakadt zsák kutyakaját egy dollárért, és megvettem, hátha Pamacs visszajön. Amikor karomban már annyi minden volt, hogy szinte el sem tudtam vinni, folytattam az utamat hazafelé. A lakókocsit romokban találtam. Az anyám mindenhová hányt, csak a vécébe nem, így aztán a ház bűzlött az okádék és az alkohol keverékének szagától. Felmelegítettem neki egy kis csirkehúslevest, és odavittem neki az ágyához, amelyen félig eszmélet lenül hevert. – Tessék, anyu. Idd ki ezt! – Eredj innen, te buta liba! Úgy nézek ki, mint aki enni tud? – kérdezte csapkodva. Hátrahúzódtam, hogy ki ne öntse a levest. – Anyu, mikor ettél utoljára? Biztosan éhes vagy. – Tudok magamra vigyázni, te beképzelt, kis minden lében kanál! Kifelé! Letettem a levest az éjjeliszekrényre és kimentem. Ahogy kimentem, valami az ajtónak csapódott, minden bizonnyal

a leves volt az. Miután kitakarítottam a házat, órákig ültem a konyhaasztalnál a házi feladatom fölött, és csak éjfélkor fejeztem be. Átöltöztem a lefekvéshez, és átgondoltam a lehetőségeimet. Először is el kell felejtenem a Seth iránt táplált érzéseimet. Szóba sem jöhet, hogy beleszeressek. De megérdemelte, hogy tudjon Hillaryről és Zackről. Felidéztem sértéseimet, amiket a parkolóban vágtam a fejéhez, és eszembe jutott, mit mondott arról, hogy az emberek kihasználják, mert népszerű és gazdag. Zack és Hillary tökéletesen megfeleltek a leírásnak. Annyira el voltam foglalva magammal, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy másnak is lehetnek gondjai. Holnap megpróbálom helyrehozni, és meglátjuk, mennyire tudok önzetlen lenni – mormoltam, begombolva túl szűk pizsama felsőmet. – Azt is kiderítem, hogy ez csak bűntudat, vagy tényleg változtatni akarok.

Bill kis, rozzant nappalijuk falának pattogtatta a kosárlabdát, és röhögött, amikor az gellert kapva eltalálta a fivére fejét. – Hagyd abba, barom, vagy szétvagdosom az arcodat. – Alan az alagsori lakás mennyezetét tartó acéloszlopnak lökte a testvérét. Bill visszaverődött róla, és összerogyott a mocskos, zöld szőnyegen. – Hé, mi bújt beléd? – Bill felpattant, és beütött vállát dörzsölte, majd megigazította selymes, fekete ingét. – Unatkozom, az bújt belém, és éhes vagyok. – Amióta Alan megölte a főiskolás lányt, a rendőrség fokozott erőkkel volt jelen az utcákon. Nem mert kint mutatkozni, aggódott, hogy valaki a parkból felismerheti. – Bárcsak el tudnám maszkírozni magam, mint az öregünk. Ő igazi zseni ebben – mondta irigykedve Alan. Bill tudta, hogy az unalom kezdte kikezdeni a fivére idegeit. Nézte, ahogy Alan elővette a kését, és szeretettel végig simított a pengén, mielőtt a hegyével piszkálni kezdte volna a fogát. – Miért nem rendelünk pizzát? – vetette fel Bill, betette a kosárlabdát a szekrénybe, és felmarkolta az újságot. Tudni akarta, vannak-e újabb információk Alan legutóbbi bénázásáról. – Unom a pizzát – nyögte Alan. – Egy kábítószercsempész nagyágyú fia vagyok. Harry Dreser

fiának nem kéne házhoz szállított kaját ennie. Tobzódnom kéne a lóvéban, finom ételeket ennem és gyönyörű, fiatal lányokat taperolnom, nem itt gubbasztani ezen a patkányszaros szemétdombon. – Alan odébb rúgott egy üres Gatorades palackot, és a kanapéra rogyott. Sajnos apjuk csempészüzletére nehéz idők jártak. Először, és Alan számára ez volt a legfontosabb, a könyvelőjük elsikkasztotta a család pénzének tekintélyes részét, és csaknem elszegényedtek. El kellett adniuk a négy házukból hármat, hogy kifizessék üzlettársaikat, ha nem akarták, hogy megöljék őket. Az apja virágzó, százhuszonhárom embert foglalkoztató üzlete hét emberre apadt, akik közül hárman családtagok voltak. A veszteségek mérséklésére Harry elküldte Jeffery fivérüket New York állam északi részébe, Syracuse–ba, hogy új ügyfeleket hajtson fel. Arizonai szülővárosukban hemzsegtek a drogcsempészek, és mivel a megalázó sikkasztás mindenkinek az agyába égett, a dílerek inkább máshol vásárolták meg az árut, mert féltek, hogy a Dreserek lelépnek a pénzükkel. Jeffery nagy tévedésnek bizonyult; ideje nagy részét azzal töltötte, hogy általános iskolásokat célzott meg, azt állítva, könnyű zsákmányt jelentenek majd. Ó, rendben felépítette az üzletet, de olyan felháborodást váltott ki a közösségből, amilyenre még nem volt példa. Valaki beköpte, alighanem egy elégedetlen kábítószer-használó, és ennek folyományaként két rohadék MET–ügynök megölte Jefferyt. Halála ágynak döntötte az öreget, aki még mindig nem épült fel betegségéből. A múltban Bill és Alan az üzlet izomembereit jelentették, akik gondoskodtak róla, hogy az adósságokat megfizessék, a szájak pedig hallgassanak. Harry nem gondolta, hogy van eszük ennél többre. Most, hogy Jeffery meghalt, Harrynek nem volt más választása, mint hogy Rochesterbe küldje Billt, hátha helyére tudja rázni a család pénzügyeit. Alan decemberben csatlakozott hozzá, miután leülte

büntetését a helyi börtönben egy tizenöt éves lány véletlen megszúrásáért. Alan a koszos alagsori ablakhoz botorkált, és kilesett. – Gondolod, hogy Hoffman képes lesz elintézni az ügyeket a mi pesztrálásunk nélkül is? – kérdezett. Bill volt az, akinek be kellett tanítania a napi rutint, miután már sínen voltak a dolgok, aztán egy új területre mentek tovább New York államban. Csakhogy most nem tette meg. Lényegében alig csinált bármit is, mielőtt Alán felbukkant volna. Az öreg teljesen bepöccent, és megvonta a zsebpénzüket, amíg el nem végzik a munkát, ami ért elküldte őket. Alán nélkül sosem találtak volna rá Hoffmanra. A fickó tökéletes volt a munkára: lelkes volt, ostoba, és könnyen megfélemlíthető. Tekintélyes ügyféllistával rendelkezett, főleg fű tekintetében, de ezt könnyű volt orvosolni. Egy Kihasználót valami új kipróbálására rávenni ritkán jelentett kihívást.– Nem tudom, Hoffman kő ostoba – felelte Bill. Amíg Alán meg nem érkezett, Bili módszere az üzlet fellendítésére kimerült abban, hogy sikátorokban ólálkodott, csakhogy azokban nem lehetett új vásárlókra szert tenni. Az iskolákban igen. A diszkókban igen. Bárhol, ahol a fiatalok lógtak. Decembertől kezdve Alán Port Faré belterjes közösségére összpontosított, és háromszorosára növelte a forgalmat. Gondolatban átpörgette az új ügyfeleket, és büszkén elmosolyodott. Az öreg a jelek szerint tévedett Alannel kapcsolatban. Most ki a nyavalyás lúzer, fater? Alán végezte el az összes munkát, márpedig az nem volt könnyű. New York állam északi fele hideg volt, istentelenül hideg. Ráadásul mindenütt rendőrök járőröztek, talán a múlt nyári három túladagolásos halál miatt. Az is Bill hibája volt. Hányszor mondta neki Alán, hogy keverjen több töltelékanyagot a szerbe? Apjuk cucca erős volt és jó a híre, de Billnek sosem sikerült a keverékarányt eltalálnia. Ő volt a lúzer, nem Alan.

Mindemellett Alan a kényszeresség rabja volt. Bizonyíték: az az éjszaka a parkban. Amint megpillantotta a sovány, fiatal lányt, aki egyedül bóklászott, a megszállottjává vált. Nem csoda, mindig is gyengéje volt a fiatal és a szép. Ösztönösen megérezte, hogy a lány ellenállna. Imádta, amikor a csajok harcoltak. Amikor behunyta a szemét, szinte hallotta a lány könyörgését. Tarkóján felborzolódott a szőr. Ha a lány hülye fiúja nem bukkant volna fel, elkapta volna. Ehelyett kénytelen volt beérni egy főiskolás lánnyal. Utálta a főiskolásokat. Túl öregek, gondolta Alán, és ujjával végigsimított a kés pengéjén. Megint meg kell éleznie. A kis kaland a főiskolás lánnyal eltompította az élét. – Hé, ezt nézd! – emelte fel az újságot Bill. – Szombaton valami fesztivál lesz a városban. Egy csomóan ott lesznek, és mi is kimehetünk és könnyebben elkeveredhetünk közöttük. A tömegekben remekül fel lehet szívódni – mondta, remélve, hogy elterelheti a fivére figyelmét. Bill megkönnyebbült, amikor nem talált új információt a gyilkosságról. Elege volt abból, hogy mindig neki kell eltakarítania Alan mocskát. Egész életében utána takarított. A fivére felelőtlenül cselekedett, semmit nem gondolt át rendesen. Ritkán működött bármilyen terv, amit Alan agyalt ki. Gyerekként Billnek ezerféle tervet kellett kieszelnie, hogy kirántsa Alant a bajból. Bili meghamisította Alan jegyeiről a jelentést, hogy az öreg ne jöjjön rá, hogy tizenegyedikben megbukott angolból és tornából. Ő találta ki azt is, hogy a húguk szobájába rejtsék el az ötvenezer dollárt, hogy őt vádolják lopással, amikor valójában Alan volt a bűnös. A húguk jókora verést kapott érte, a kis elkényeztetett nyafka. Ahogy öregedtek, Alan gondjai is súlyosbodtak. Autólopás, testi sértés és tettlegesség, fegyveres rablás, hogy csak párat nevezzünk meg. Bill azonban mindig ott

volt, hogy meg mentse az irháját, és gondoskodott mindenről. Egyvalami volt, amit Bili képtelen volt kezelni: a fivére késmániáját, aminek az lett a vége, hogy Alan börtönbe került, mert megszúrt egy tizenöt éves lányt. Bili aznap verést kapott. A fájdalomra emlékezve összeszorult a gyomra. Alán kamaszként kis állatokat darabolt fel, és úgy feldühítette az apjukat, hogy az egy mészárszékre küldte dolgozni Alant, pedig még csak tizennégy éves volt. Harry azt remélte, hogy fia kinövi a késhez fűződő megszállottságát, ehelyett a probléma csak még súlyosabbá vált. Alan úgy távozott onnan, hogy nemhogy lemondott volna hobbijáról, de még tovább tökéletesítette. Tény, hogy képzettsége jól jött, amikor egy alattomos dílert kellett móresre tanítani, győzködte magát Bill, de amikor fiatal lányok kínzására és olykor meggyilkolására használta, egyszerűen gyomorforgató volt. Viszont Alan sosem erőszakolta meg őket; épp csak felkoncolta őket. Ahogyan Tammy Byrne–t is. Bill könyörgött neki, hogy ne menjen ki. Látta Alan szemében a nyugtalanságot, és felkészült a közelgő bajra. Amikor Alan visszatért, vér borította a ruháját, és nem volt hajlandó átöltözni. El akart lazulni, újra átélni az eseményt. Beteg. Billnek le kellett itatnia, mielőtt levehette volna a ruháit, hogy elégesse őket a mosogatóban. Ismét fertőtlenítenie kellett a kést. Alan megmentése egész napos, fárasztó, frusztráló munkává változott. – Szombatig becsavarodom. – Alan a hűtőhöz dübörgött, és felrántotta az ajtót. Üres volt. Ismét becsapta. – Tudod, mit akarok igazából? Bill megrázta a fejét. – Nem kockáztathatunk többet. Ha ezt elszúrjuk, az öreg elevenen megnyúz. – Gondolod, hogy nem tudom? – Alan a fivérére

vicsorgott. – Ki kell mennem, hogy lássak valamit a rusnya pofádon kívül is. Talán egy lágy női arcot. Amelyiknek hatalmas... – Alan – szakította félbe Bill testvére kéjsóvár gondolatait. – Ha várunk a fesztiválig, nagyot akaszthatunk. Ott nyüzsögni fognak a potenciális ügyfelek. – Legalábbis remélte. – Talán ott találsz egy helyes, fiatal pipit, akinek szüksége van segítségre az első alkalommal. Imádod, amikor az nekik az első. – Azt a lányt akarom a parkból. – Alan áthajította kését a lakáson; az majdnem nyolc centi mélyen a falba fúródott. Bill frusztráltan lecsapta az újságot, és ezzel letörte a kanapé mellett álló üvegasztal sarkát. Torkig volt. Ennek véget kell vetni. Ami elég, az elég. Végzett azzal, hogy elsimítsa Alan ballépéseit, és végzett a takarítással. Csak az apjuk volt képes irányítani Alant. Elővette zsebéből a mobilját. – Hívom apát. – Kössünk üzletet! – Alannek gyorsan kellett gondolkodnia. Rájött, hogy túl messzire ment a fivérével, és az utolsó dolog, amire szüksége volt, hogy Bill bevonja az öreget. – Visszamegyünk a parkba, és várjuk, hátha felbukkan a lány. Esküszöm, csak körbegurulunk autóval, még ki sem szállok, csak ha meglátom. Ha nincs ott, nem hozom fel még egyszer és elmegyek veled a fesztiválra szombaton. – Alannek nem fűlött igazán a foga a fesztiválozáshoz. Túl kockázatos. Mindenesetre remélte, hogy ez megbékíti az ostoba fivérét. Így is történt. Amikor Bill felsóhajtott, és visszatette telefonját nadrágja zsebébe, Alan elmosolyodott. – Rendben. – Alan tudta, hogy megnyerte a vitát. Ha egyszer valamit a fejébe vett, azt nem lehetett kiverni onnan. Azon ugyan eltűnődött, van-e még olyan ostoba lány, aki a legutóbbi incidens után egyedül merészkedik a parkba. De szombaton majd komolyan fellendítik az

üzletet.

– Drágám, megjöttem! – Hé, Booker, a konyhában vagyok! – Főzéssel foglalatoskodtam. Én így dolgoztam fel, vagy ebben az esetben, így felejtettem el az elmúlt napokat, legalább néhány órára. Még mindig magam előtt látom Maggie–t, ahogy azzal vádol, hogy csak kihasználom, arcára pedig rá van írva a bizalmatlanság. Arra a csodálatos kék szemű arcára... Ennyit a felejtésről. – Hahó, van itt valaki? – He? – felocsúdva ábrándozásomból Bookert pillantottam meg magam mellett, aki kezét lengette arcom előtt. Egy kopott 501-es farmert viselt és egy hosszú ujjú, sötétlila pulóveringet, alatta aranyszínű pólóval. – Már harmadszor kérdeztem, mit főzöl vacsorára. – Megcsóválta a fejét, az arcára eltúlzott szánakozás ült. – Ennek semmi köze az új feladatodhoz, ugye? – Maggie–hez? – kérdeztem félvállról, és megkavartam a szószt, mielőtt odaégett volna. –Kérlek, mondd, hogy ez az, aminek hiszem! – Booker fogott egy kanalat, és mert a szószból. Az orrához emelte és megszimatolta, mielőtt szájába kapta, és mámorosán felnyögött. – De az. Burgundi marha. Imádom a burgundi marhádat. – Sötétbarna szeme rögtön a konyhapult felé

fordult. Tudtam, mit keres. – Felejtsd el, Book. Már hozzákevertem, és el is raktam. – Örökké azért nyaggatott, hogy áruljam el, mi a titkos összetevő. Szerencsen dió. Meglepett, hogy még nem találta ki, általában ráhibázott. – Persze, tudod, mit kell tenned, hogy megszerezd. A forró csokoládé kivételes ínyenc szakértőjeként nagy élvezetet talált az új receptek kikísérletezésében. A személyes kedvencem a hetes számú volt, de a receptet nem volt hajlandó megosztani velem. Régi családi titok, mondta, de mind ketten tudtuk, hogy ez nem igaz. – Áll az alku? Egy pillanatig töprengeni látszott, aztán megrázta fejét. – Nincs üzlet, kölyök. Te vagy a jobb szakács kettőnk közül. Kell, hogy legyen egy recept, amivel lefőzhetlek. Nemtörődöm módon vállat vontam, és a szószba csúsztattam a húst. Csalódottan vonta össze szemöldökét, ahogy a gőz felszállt a serpenyőből és az orrához szállt. – Haver, mindjárt éhen halok. Mennyi idő, mire Colé ide ér? – Még egy kanállal vett a szószból, és még többet mormogott, ahogy mesterművem – kétség sem férhet hozzá – elárasztotta ízlelőbimbóit, és lecsúszott a torkán. – Húsz perc. Sózd meg kicsit a vadrizst, rendben? – Tehát, hogyan alakul az új feladatod? – Booker a bárpulthoz ment, és az egyik, általa ácsolt székre ült. Kiváló asztalos volt. Amikor két éve megvettem a házat, katasztrofális állapotban volt, és a következő másfél évet az átépítésével töltöttük. Valójában a munka oroszlánrésze Bookerre hárult, én inkább csak a tanítványa és a segédje voltam, de sokat tanultam. Fölvette a Bon Appétit főzőmagazin legújabb számát a még feldolgozatlan posta kupacából, és átlapozta. – Nem megy valami jól. Inkább csak elidegenítem Maggie–t. Azt hiszem, utál. – Az igazat megvallva, még mindig rossz kedvem volt tőle. Hogy tud egy csoportba sorolni az olyan tökfilkókkal, mint Zack? Az is furcsa volt, hogy megint összejöttek. Láttam, hogyan bánt vele Zack,

amikor legutóbb jártak, és hallottam, milyen durvaságokat mondott róla a tornaórán. Miért randizott egy komoly bizalmi gondokkal küszködő lány – márpedig a bizalom szemmel láthatóan nem könnyen jött Maggie–nél – egy olyan hazug görénnyel, mint Zack? Megkevertem a gombát és a hagymát, és letakartam a serpenyőt, hogy az egész össze rottyanjon. – Talán át kéne adnod Garrett Woolley–nak. – Ő volt a középiskolában a kóbor ügynök. – Ő szeretetreméltó fickó. – Talán néhány hét múlva. Nem mondok le olyan könnyen rólad. Te vagy a legjobb ügynököm, Seth. Tökéletesen megbízom... – Nevetve letette a magazint, és fölvett a leveleim közül egy gyűrött papírt. – Viccesnek találod a számláimat? Csak nevess nyugodtan! Ha már ott vagy, ki is fizethetnéd őket. – Odasétáltam, hogy megnézzem, mi ragadta meg a figyelmét. – Mintha szükséged lenne rá, hogy a számláidat fizessem – mondta. Nem volt szükségem rá, nagy részben hála neki. Miután a szüleim meghaltak, ő segített befektetni a biztosítási pénzt valami jövedelmező üzletbe. A fickó kétségtelenül igazi Midász király volt. Akkor is kényelmesen megélnék, ha soha többet nem kéne dolgoznom. Hangosan olvasni kezdett. – „A Port Faré High legdögösebb pasijai.” Úgy tűnik, te vagy az első, barátom. – Meg próbáltam kikapni a papírt a kezéből, de távolabb tartotta, ahol nem értem el. – Nézd! Egytől tízig lehet pontozni. Valaki tizenkettőt írt ide, kihúzta, és huszonháromra cserélte. Nem rossz, kölyök. Előrevetődtem, és ezúttal sikerült megkaparintanom a papírt. Elolvastam a listát, miközben Booker a vállam fölött áthajolva tanulmányozta. – Javíts ki, ha tévedek, de ezt a listát legalább két lány csinálta, feltételezve, hogy lányok voltak – ugratott. – Nézd csak az eltérő kézírást! – Az első öt névre mutatott, a tetején, majd az alsókra. Azonnal felismertem az egyik

kézírást. – Ez itt Maggie írásának tűnik – mutattam a lap alján néhány névre. – Úgy tűnik, ő értékelt huszonhárom pontra – mondta, és hátba vágott. – Te pedig azt állítottad, hogy utál. Tévedtél. – Nem értem. Maggie be sem tette ide a lábát. Hogy került ez a pultra? – leültem a székre, és megpróbáltam megfejteni. – Várj csak! Ma délután, amikor a postáért mentem, végigkocogott az utcán, és gyakorlatilag letarolt. Kiborult a táskája, és segítettem neki mindent összeszedni. Ez biztos a postám közé keveredett – mondtam és ismét átolvastam a listát. – Kopp, kopp. – Colé sétált be a hátsó ajtón, kezében a bagettel, amit a városi Little Pékségből kértem, hogy hozzon el. Úgy öltözött, mint mindig: kék műtősruhába és kopott bőrklumpába. – Itt a kenyér – mondta, és átadta a még mindig meleg, barna zacskót. Gyorsan végigmértem, látok-e rajta ragtapaszt. Ritka eset volt, amikor nem díszítette valamelyik testrészét tapasz. Ennek felfedezése játékká vált Booker meg köztem. Ott is volt: bal kéz, kisujj. Okosabb voltam annál, mint hogy rákérdezzek. Érzékeny volt az ügyetlenségére. Különben is, amint Booker észreveszi, kettőnk helyett is eleget fogja ugratni. – A vacsora húsz percen belül kész. Már csak a rizst kell megvárnunk. Hogy megy a munka? – Igen, doki, feltétlenül meséld el a Port Faré High legdögösebb pasijának meg nekem a napodat. – Booker nevetett, és megint elcsent egy falatot a vacsorából. – Azt hiszem, lemaradtam a poénról – mondta Colé. Booker megkínálta egy kanál szósszal, és odaadta a listát is. Cole lelkesen fogadta mindkettőt, és élvezettel nyögött fel, ahogy lenyelte a szószt. Valószínűleg ez volt aznap az első étkezése. Ha a szótárat felütnénk a munkamániás szónál, ez állna ott: „lásd Colé”. A legkedvesebb, legszelídebb ember volt, akit

csak ismertem. Általában véve határozott véleménye volt az életről és a világról, csak ezt nem erőszakosan hangoztatta. Ebben Booker ellentéte volt. Colé jelentette a nyugalmat Booker szenvedélye mellett. Bár mindkét férfinek rendkívüli munkamorálja volt, Booker tudta, hogyan játsszon, míg Colé csak ritkán tette. Nem emlékeztem az utolsó alkalomra, ami kor a kórházi göncön kívül mást láttam rajta. A különbségek ellenére Colé Bookerhez hasonlóan jó ember volt. Mindkettejükből csak úgy áradt az együttérzés, és tisztességükhöz nem fért kétség. Ezt a tulajdonságot csodáltam bennük leginkább. Az apámra emlékeztettek. Feddhetetlen volt. Amikor találkoztunk, Colé orvostanhallgató volt a Rochesteri Egyetemen. Volt egy biológia laborom, ami kifogott rajtam, és ő segített. Bemutattam Bookernek, és mi hárman hamar barátok lettünk. –Azt mondanám, hogy a középiskolában van néhány rajongód. Nem tűnik úgy, hogy a banketten partner nélkül maradsz – kuncogott Colé. – Ez jó, doki. Hé, ez új műtősruha? – csipkelődött Booker. Colé rá sem hederített. – Tudod, ki írta ezt? – N... – Igen – vágott közbe Booker. – Maggie, a lány, akibe bele van esve. Attól félek, a mi kis fiunk felnőtt. – Booker úgy tett, mintha letörölne egy könnycseppet. Colé becsületére legyen mondva, megpróbált nem mosolyogni. – Ez azért nem biztos. – Elvettem a kanalaikat. Ketten megették a szósz negyedét. – Mesélj róla! – kérte Colé, miközben Booker megterített. Éhesebb lehetett, mint gondoltam. Elővettem a tűzhely fölötti szekrényből egy üvegtálat, majd felszeleteltem néhány szilvaparadicsomot salátának. – Aranyos, okos, kedves. Látnod kéne az általános iskolás gyerekekkel! Valahányszor ott vagyunk, ragyogni kezd.

Imádják. Az ebédideje nagy részét arra áldozza, hogy más tanulóknak segítsen. Ó... Mi az? – Vigyorgásuk láttán összeráncoltam a homlokom. – Látnod kéne az arcodat! Szinte ragyogsz. Fáj kimondanom, de igazad van, Booker. A mi kis fiunk kezd felnőni – sóhajtott Colé. – Ha így folytatjátok, ma este magatoknak kell gondoskodnotok az ennivalóról – mondtam, és az asztalra tettem a kész salátát. – Én megleszek – mosolygott Booker. – Még maradt egy kis lasagném, amit felmelegíthetek. Colé azonban éhen fog halni. – Én is tudok gondoskodni magamról, köszönöm szépen. Colé kivett egy szelet paradicsomot a salátából, és a szájába tömte. – Igaz. Hallottam, hogy te és Ron jó barátok vagytok – jegyezte meg Booker ártatlanul, első jeleként annak, hogy vicc várható. Bookerről sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy ártatlan lett volna. Colé egy pillanatig tanulmányozta. – Oké, tudom, hogy bánni fogom, amiért megkérdeztem, de kicsoda Ron? – Colé a pultnak dőlt, és keresztbefonta karját mellkasán, teljes magasságában kihúzta magát. – Tudod, Ron, mint Ronald McDonald. Felnyögtem. Ez nagyon rossz volt. – Tudok főzni – mondta bizonytalanul Colé. – Doki, te vagy a világon az egyetlen ember, aki még a vizet is odaégetné. – Sosem égettem... oké, egyszer. Megbocsátod valaha? – Tönkretetted a kedvenc lábosomat. Ahogy folytatták a szurkálódást, én elrendeztem az asztalon a vacsorát, és örültem, hogy a zaklatásomnak egy időre vége szakadt. Amíg ettünk, Colé megosztotta velünk egy különösen vérfagyasztó bélműtét részleteit, amit aznap látott. Elővette tollát a zsebéből, és kézfejére lerajzolta a

béltraktust. Ez szokása volt, ha éppen nem volt papír kéznél. Booker teljesen elzöldült, aztán megkérdezte, nem beszélhetnénk-e valami másról. – Jól van, valaki múlt éjjel betört a házamba. Ez jobb, gyenge gyomrú barátom? – Miközben beszélt, még kiegészítette néhány részlettel a rajzot. – Honnan tudod? Ott hagytak valamit? – Hah. Van egy törött ablak és egy sor lábnyom, ami kivezet a hátsó ajtón. – Colé letette a tollat, és a hús maradékát a tányérjára kanalazta. Booker homlokráncolva meredt az immár üres tálra. – Amikor legutóbb nálad voltunk, volt egy franciaágyad, egy komódod és egy tizenegy hüvelykes fekete-fehér tévéd, ha nem tévedek. – Booker a mosogatóba tette tányérját, mielőtt előhalászott volna egy zacskó tejfölös-hagymás chipset a kamrából. – Nem sok időt töltök ott. Az egyetlen oka, amiért megvettem azt az átkozott házat, az, hogy azt mondtad, le kell írnom az adómból. Colé akkor vette meg a sárga új-angliai stílusú házat a Chestnut Lane-en, amikor két éve ez a város lett a tartózkodási helye. Jó üzletet csinált vele, mert az építője még csak a földszintet fejezte be, amikor elfogyott a pénze. Colé Booker segítségével szinte ingyen megvette. Lefogadom, hogy nem aludt ott többet egy tucat alkalomnál. A hat fiútestvérrel együtt felnőtt Colé gyűlölt egyedül lenni, ami a Port Faré kórházban sosem fordulhatott elő. – És csak hogy tud, színes tévé – mondta Colé, elhappolva a chipset Booker elől. – Legjobb lenne beüzemelni az egyik biztonsági rendszeremet. Azokat még sosem törték fel, mint tudod – mondta Booker, és visszaszerezte a chipset. Booker rendszerei csúcstechnológiásak voltak. Még sosem láttam ennyi tartalék riasztót. Igazi gyötrelem volt beszerelni őket. – Ha majd lesz, amit érdemes megvédeni,

beszereltetem. Akárki tört is be, nem vitt el semmit. – Biztos csak meleg helyre volt szükségük, ahol alhatnak. Kegyetlen telünk van – mondta Colé, és a hűtőhöz sétált. – Van valami desszerted, Seth? – Nem, bocs, kifutottam az időből. Holnap nagy irodalomdolgozatunk lesz, és a délután nagy részét magolással töltöttem. Azt hiszem, a fagyasztó felső polcán van egy jégkrém szendvics. Colé furcsa pillantást vetett rám, mielőtt kivette volna a fagyit. – Úgy hangzik, mintha meglehetősen komolyan vennéd ezt az egész iskolai küldetést. Magoltál? – Jó tantárgy – mentegetőztem. Fölnevetett. – Colé, hagyjuk magára dögös végzősünket, gyerünk ki és játszunk egy kör lovasat10. Le kell dolgoznunk a vacsorát! – mondta Booker. A kabátszekrényhez ment, és hátsó sarkából elővette a narancssárga kosárlabdát meg az egyik irhakabátomat. Colé felnyögött. – Csak ne kosárlabdát! Béna vagyok, és ezt te is tudod. – Összegyűrte a jégkrém papírját, a szemetes felé dobta, és elvétette. Booker nevetett, én összehúztam magam. Akármi volt is a sport, Cole-nak valahogy sikerült sérülést okoznia magának, olykor másnak is a játék során. – Jól van, majd dögöske meg én játszunk, te meg lehetsz a malac, és az első két betűt még el is engedjük. – Booker néhányszor körbepattogtatta a labdát, úgy tett, mintha kosárra dobna, majd megtorpant. – Vagy menjünk inkább az Applegate Parkba, és fussunk pár kört a futóösvényen! – Jó ötlet. Hozom a tornacipőmet az autóból. – Colé ki rohant az ajtón, mielőtt meggondolhattuk volna magunkat. Mindig a kocogás volt az egyetlen sport, amivel Kosárlabdajáték, amikor a játékosok megbeszélt sorrendben ugyanarról a helyről és ugyanolyan stílusban próbálnak kosárba találni. Aki elvéti a dobást, az angol „ló” (horse) betűinek egyikét kapja meg. Akinek először összegyűlnek a betűk, az lesz a „ló”. 10

Colé nem veszélyeztetett másokat. – Elképeszt, hogy egy ember, aki ennyire tehetségesen menti meg mások életét, képtelen a nélkül sportolni, hogy megölne valakit – jegyeztem meg, miközben Booker elrakta a labdát. Megdörgöltem egy gyógyulófélben lévő véraláfutást, ahol Colé véletlenül belém könyökölt, amikor kosárra dobtunk legutóbb. – Sportolni? Jézusom, a pasas sétálni is alig tud anélkül, hogy néhány öltésre ne lenne szüksége utána. – Mindketten nevettünk. – Láttad? Bal kéz, kisujj. – Bólintottam, Booker pedig megrázta a fejét. – Tehát, miért az Applegate Park? Miért nem a középiskola? – kérdeztem, és lecseréltem csizmámat. – Az ottani futópálya tízszer olyan jól meg van világítva, mint a parkban a keskeny futóösvény. – Nem tudom – vágta rá kicsit túlontúl gyorsan. – Csak van egy megérzésem.

Ez volt az első alkalom, hogy őszinte izgalmat láttam Uncsi Bore–on, bár ez a lelkesedés is az unalmas fajtából származott. Az óra első tíz percét azzal töltötte, hogy a vérfarkasokat övező tényekről és mítoszokról hablatyolt, olyan intenzitással, hogy már-már elgondolkoztam azon, nem hisz-e bennük. Amikor Dwayne a főzőóráról megpróbált ellentmondani neki valamiben, Boré egy hét büntetésre ítélte, mert képtelenséggel zavarta meg az órát. Furcsa, én azt hittem, a mitológia képtelenségekről szól. Miután megszidta Dwayne–t, unalmas üzemmódba kapcsolt, és már megint a szabadidő-autók gonoszságáról beszélt. Hogy mi köze volt a szabadidő-autóknak a mitológiához, azt nem fogtam fel ésszel. Az ember néha elgondolkozott, vajon hogyan működik a fickó agya. Kiszűrtem a mormogását, és inkább elismételtem magamban a kis beszédemet, amit Sethnek szántam. Amikor megszólalt a csengő, felpattantam a székemből, és a parkolóhoz rohantam, hátha megelőzhetem Sethet. Egész végig görcsölt a gyomrom. Nem voltam elég gyors. Már ott állt, gyönyörűen, nyitott ajtóval várt, csakhogy szokásos mosolyát most nem láttam. Kösz. – Elhagyott a bátorságom, és némán beültünk.

– Szívesen – mondta, bekapcsolta a rádiót, és maximumra tekerte a hangerőt. Hangos, agyzsibbasztó zenét hallgatva mentünk át az általános iskolába. Amint odaértünk, Seth besietett, és otthagyott engem a parkolóban. Csütörtökön nem jött iskolába, és a péntek egyszerűen megismételte a szerdát. Amikor az iskolába érkeztünk, nem siettem. Tudtam, hogy bent lesz, mielőtt kikászálódhatnék az autóból. – Gyerekek, foglaljatok helyet! Később gyűlés lesz, és az óra ma kicsit korábban fejeződik be – mondta Mrs. Mathews. Arra gondoltam, hogy rajzolhatnánk Mr. Sethnek és Miss. Maggienek, hogy megköszönjük a sok mókát, amiben idén részt vettek velünk. Izgatottan ficánkolni kezdtek, míg én összeszedtem a szekrényből a rajzeszközöket. Seth a terem közepén álló nagy asztal köré rendezte el a székeket. Amíg a gyerekek dolgoztak, mi az asztal körül jártunk, gondosan egymással szemben, úgy figyeltük őket. Sokan magukat rajzolták le mosolyogva vagy egy játékkal, míg mások a különböző tevékenységeket ábrázolták, amiben abban az évben részt vettek. Zane Sethet és engem rajzolt le, ahogyan könyvet olvasunk fel neki. – Amikor olvastok nekünk, szeretem azt képzelni, hogy te vagy az anyukám és Seth az apukám. Ez rossz? – Szívem fájdalmasan elszorult, miközben Zane elmagyarázta a képet. Már három örökbefogadó családnál is járt, hátha állandó családra lel, de eddig egyik sem működött. – Nem, Zane, ez csodálatos. – Hogy fájt a szívem ezekért a gyerekekért, ezekért az ártatlan áldozatokért, akik sosem kérték, hogy megszülessenek! Hosszan megöleltem, és tovább figyeltem a gyerekek munkáját. Amikor végeztek, Mrs. Mathews és én elkezdtük összeszedni a rajzeszközöket. Még nem láttam Elise képét,

és némán vártam a háttérben, míg elmagyarázta a rajzát Sethnek. – Ez itt Miss. Maggie – bizonygatta, egy nagyfejű, fele más szemű pálcikaemberre mutatva – Nem tudtam, melyik Miss. Maggie–t rajzoljam, ezért egy szomorú Miss. Maggie–t csináltam. – Hogy érted? – Seth kíváncsisága legalább olyan éles volt, mint az enyém. Közelebb húzódtam, és néhány lépés távolságból átlestem a válla fölött. Elise elgondolkodó angyalarccal csavargatni kezdte egyik göndör hajtincsét. – Mielőtt te és Miss. Maggie együtt jöttetek volna, másmilyen volt. A szeme először szomorú volt, de amikor elment, vidám lett. – Seth leült, és Elise az ölébe mászott, mielőtt folytatta volna. – De amikor te vele együtt jöttél az órára, a szeme végig vidám volt. Néha rád néz és mosolyog. Kínos. Szerettem volna beléfojtani a szót, de azt sem akartam, hogy látsszon, hogy hallgatóztam. – Innen tudtam, hogy szeret, és ezért csuktalak titeket a szekrénybe, hogy megcsókolhasd. – Szóval ez a rajz Maggie–t ábrázolja, mielőtt együtt kezdtünk volna ide járni. – Nem, ez ő ma. Már kétszer szomorú volt és sosem lesz vidám. Nem tetszik. Meg kellene próbálnod megint megcsókolni. Szeretnéd, ha becsuknálak a szekrénybe? – reménykedve nézett fel Sethre. – De meg kell ígérned, hogy nem mondod el Mrs. Mathewsnak. Azt mondta, ha még egyszer megcsináljuk, akkor szünetben le kell mosnunk az asztalokat játék helyett. Seth fölnevetett. – Kösz, nem, Elise. Miss. Maggie nem akarja, hogy megcsókoljam. – Dehogynem. – Elise őszintén döbbentnek tűnt, hogy Seth ilyesmit mondott. Gyorsan körülnéztem, hol van a tanítónő, remélvén, hogy félbeszakítja kis csevegésüket. Elise kis kezét Seth arcára tette, és a hatévesek őszinteségével nézett a szemébe. – Csak fél. – Jól van, Elise, mennünk kell. A látogató tanáraink ma

hamarabb elmehetnek. – Mrs. Mathews megfogta a kezét, és megköszönte Sethnek és nekem, hogy eljöttünk. Tényleg ilyen pocsékul festettem? Becsuktam az osztályterem ajtaját, és szótlanul az autóhoz mentem, bent hagytam Sethet, hadd tűzze fel az utolsó két rajzot is a faliújságra. Beszélnem kellett neki Hillaryről és Zackről. Nem voltam szomorú. Elise idegességet látott az arcomon, ez minden. Félre értette. Seth percekkel később ült be az autóba. Amikor elfordította a slusszkulcsot, hangos recsegés támadt, amit pattanás követett, mire összerezzentem. – Ez mi volt? – Épp most sütöttem ki a hangfalamat. Próbáltam elfojtani nevetésemet, bár meg mertem volna esküdni, hogy halvány vigyort láttam az arcán. Mély levegőt vettem. Meg kellett tennem. El kellett mondanom, amit Zackről és Hillaryről megtudtam. – Hétfőn nagyon bunkón viselkedtem, és sajnálom, amiért megsértettem az érzéseidet. – Várjunk csak! Nem ezt akartam mondani. Mi bajom? A jelek szerint volt még mondanivalóm, mert a bocsánatkérés csak úgy ömlött ki a számból. – Kényelmetlen számomra a flörtölés, és ezt kellett volna mondanom, ahelyett, hogy rád támadok. Nagyon kedves voltál hozzám, és szeretném, ha barátok lennénk. Remélem, ezt nem rontottam el. Nem kellett volna úgy elítélnem téged, ahogy tettem, és megint csak elnézést kérek. Döbbent csendben ült és engem bámult. Egy örökkévalóságnak tűnt. Végül megszólalt. – Én is sajnálom. Semmit nem lett volna szabad mondanom Zackről. Ha tudtam volna, hogy ti ketten megint jártok, nem szóltam volna semmit. – Zack meg én nem járunk. – Seth szeme összeszűkült, ahogy igyekeztem minél kíméletesebben elmesélni neki Zack tervét és hogy mit mondott Hillary. – Mondtam már, Hillary meg én csak barátok vagyunk, bár nem tudom, szeretném-e fenntartani a kapcsolatot. Zacké lehet, és még csak el sem kell mennie a téli

fesztiválra, hogy megkaphassa. – Zack azt mondta, ha nem megyek bele a tervébe, mindenkinek azt mondja majd, hogy lefeküdtem vele, ami hazugság. – Két ujjam már megint a hajamba csavarodott. Nem is vettem észre, csak amikor Seth pillantása a kezemre tévedt. – Nem hittem volna el neki. Többet érsz annál, mint hogy egy Zackhez hasonló lúzerre vesztegesd az életed, bár szeretném tudni, miért randiztál vele egyáltalán. – A fülem mögé simította a kósza tincset. Magam is számtalanszor föltettem magamnak ezt a kérdést. – Nem tudom, különben is, úgy csókol, mint egy nyálkás hal. Ha jobban belegondolok, a lehelete is halszagú. – Seth fölnevetett fintorgásom láttán. Elmosolyodtam. – Szóval, lehetünk barátok? – Igen, és ha megfeledkeznék magamról és flörtölni kezdenék, csak üss fejbe – mondta idétlenül vigyorogva. – Semmi kioktatás? – Tessék? – Tudod, arról, hogyan beszéltem veled a múltkor. Nem oktatsz ki? – Nincs semmi „Maggie, meg kéne tanulnod anélkül kifejezni magad, hogy negyedikesként viselkednél”, vagy valami hasonló? – Biztos vagyok benne, hogy magadat sokkal durvábban kioktattad, mint én valaha is képes lennék rá. Nem kéne ennyire szigorúnak lenned magadhoz! Kedves szavai hallatán elszégyelltem magam, mert tudtam, hogy nem érdemlem meg őket. – Mi legyen a téli fesztivállal? – Gondolom, jobb, ha megyünk, bár elkenni a halfiú száját tízszer olyan élvezetes lenne – mormolta. Teljes szívemből egyetértettem vele. – Maggie. – A szívem szakozott egyet, ahogy kiejtette a nevemet. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy ez a dupla randi visszatartja majd attól, hogy hazugságokat terjesszen rólad? – Vállat vontam, most nem akartam

belegondolni. Túl jó érzés volt, hogy megszűnt köztünk a feszültség. – Hé, éhes vagy? – Tudnék enni valamit. – Oké, éhezem, mint rendesen. – Mivel korán végeztünk, arra gondoltam, rövid kitérőt tehetnénk a Burger–palotába, meghívlak. Mit szólsz? – Gondolod, hogy van időnk egy második reggelire, Zsákos Frodo? Hátravetett fejjel nevetett. – Nagyon vicces, Csavardi Samu! – Nem tudtam nem észrevenni, milyen zölden csillant meg a szeme, amikor megkérdezte az átadóablaknál, mit szeretnék. Csak barátok vagytok, Maggie. Sajnos boldogságom rövid életű volt. Amikor fél órával később a biológiaórámra mentem, Melodyba és Hillarybe botlottam, akik a folyosón vihogtak. Melody rám nézett és tovább röhögcsélt. Hillary csak elhúzta a száját, és elment. – Maggie, gyere ide! – Melody szeme ragyogott. Biztos valami szaftos pletykát hallott Hillarytől, és meg akarta osztani, mielőtt szétfeszíti a titok. – Helló, Melody, hogy s mint? – Agyam távoli zugaiban kutattam valami kifogás után, miért kellett korán érkeznem az órára. – Nem fogod elhinni, amit Hillary mondott az imént! – Nem érdekel, mit mondott neked Hillary. – Elfordultam, hogy távozzak, de megfogta karomat, élénkrózsaszín körmeit a bicepszembe vájta. – Ő és Seth lefeküdtek. – Lehetetlen. – Azt mondta, hogy van egy oszlopos mahagóni ágya és... – Állj! Nem hiszem el, és nem akarok hallani sem róla. – Egyenesen Hillarytől hallottam – mondta sértődötten. – Miért mondta el neked, Melody? Nem vagytok olyan jó barátnők. Ennek nincs értelme. – Lehet, hogy nem vagyunk kebelbarátnők, de azért barátnők vagyunk. – Nem kicsit húzta fel magát a megjegyzésemen. – Tudja, hogy megőrzőm a titkait. –

Kinevettem. – Sok minden van, amit nem mondok el másoknak, Maggie. Meglepődnél, ha tudnád, mit mesélt Zack. – Ostobán rám vigyorgott, aztán elment. Nem akartam elhinni, amit Sethről mondott, vagy csak reméltem, hogy a végén majd a fiú engem választ. Miért tenné, főleg, ha Hillary megadta neki, amit én nem tudtam? Ismét cölibátust fogadtam, és miközben az osztályterem felé haladtam, azon töprengtem, mennyire lehet kényelmes az apácák ruhája. Délre a menza zsongott a Seth–Hillary pletykától. Zack egy asztalnál ült, látszólag mélyen gondolataiba merülve – talán életében most először. Drága, bő farmert viselt, ami félig lelógott a fenekéről, és egy szürke pólót, aminek elejére a Hollister szó volt írva. Milyen eredeti. Körülnéztem, hátha látom Sethet. Hillary és kis klikkje mellett ült, de csúnyán nézett Melodyra. Felém fordult, és halványan elmosolyodott. Visszamosolyogtam és integettem. Eltűnődtem, vajon menjek és beszéljek-e vele, mint barátja, de inkább úgy döntöttem, hogy kihúzom Zackből, mint mondott a pletykafészeknek rólam. – Milyen hazugságokat mondtál rólam Melodynak? – Táskámat nagy csattanással ledobtam az asztalra. Felpattant. – Nem tudom, miről beszélsz. – Egy szalvétába göngyölte megmaradt pizzáját, és a tálcára dobta. – Ha nem eszed meg, elkérhetem? – Totál szánalmas vagy, Maggot. Még tőled is mélyrepülés szemetet kunyerálni másoktól. – A közeli szemetesbe dobta a tálca tartalmát. Nem magamnak. A környékünkön van egy kóbor kutya. Neki kértem el. – Nem értettem, miért fáradok azzal, hogy kimagyarázzam magam egy szívtelen taplónál.

– Mint mondtam, szánalmas vagy. – Farmerjébe törölte kezét, és hátradőlt a széken. – Gondolom, hallottál Hillaryről és Sethről? – Igen, de ne higgy el mindent, amit hallasz! – Erre csak mordult egyet. – Ez azt jelenti, hogy a holnapi dupla randi lefújva, és nem kell aggódnom amiatt, hogy még több hazugságot terjesztesz rólam? Néhány pillanatig Hillaryt nézte, mielőtt válaszolt volna. – Valójában ez az egész pletyka jó hír. Ez azt jelenti, hogy a többi pletyka is igaz róla. – Miféle többi pletyka? – Túl sok volt, hogy mindet követni tudjam. – Hogy egy csókolózós ribi. Nyilvánvaló, hogy hajlandó smárolni, ha azzal a hülyével meg lefekszik. Szombaton leg alább egy kis csókcsatára kilátás van. – Zack lelkesedésétől felfordult a gyomrom. – Ha eltűnnénk a szombati fesztiválon, Sethnek kell hazavinnie. – Undorító vagy! – Fölálltam volna, de megragadta a pulóveremet. – Ne aggódj, jégkirálynő! Nem próbálkozna be nálad. Miért tenné? Millió lány közül válogathat, miért választana olyan lányt, akinél könyörögnie kell, hogy megkapja, amire szüksége van? Kiviharzottam az ebédlőből, de még hallottam, ahogy utánam kiáltja: – Holnap fél hétkor érted megyek, Jégcsap!

Szombat reggel könnyű reggelit készítettem az anyámnak. Még mindig fájt a gyomra. Csak egy szelet kenyeret engedélyeztem magamnak, és reméltem, a fesztiválon majd ételhez jutok. Megcsináltam a házimat, és hiábavalóan próbáltam el felejteni, hogy az egész estét Zackkel kell majd töltenem. Pontban fél hétkor dudált a házam előtt, és kivonszoltam magam. A nap rég lenyugodott, az éjszakai égbolt pedig borús volt, ami pont illett a hangulatomhoz. Gyorsan felhúztam a pulóverem cipzárját, és morcosán az autójához baktattam. – Siess már, rendben? Tizenöt perc múlva találkozunk velük a bejáratnál. – Amikor beültem, felnyögött. – Komolyan ezt a borzasztó pulóvert vetted fel? – Keresztbefontam a karomat, és nem szóltam semmit. Seth és Hillary a kapunál vártak minket. Seth a védjegyévé vált cowboy–csizmát viselte és egy sötétkék kapucnis pulóvert, amelynek hátára arannyal a Port Faré szavakat hímezték. Az iskola színei korábban sosem néztek ki ilyen jól. Seth rám mosolygott, és kopott farmerja zsebébe dugta kezét. Hillary fehér szőrmekabátot viselt és cuki khaki színű nadrágot. Haja selyemként keretezte gyönyörű arcát. A tökéletes pár.

Hillary két kézzel kapaszkodott Seth jobb karjába, és kárörvendően vigyorgott. Lesütöttem a szemem, és közelebb húzódtam Zackhez, szigorúan a meleg kedvéért. Megfogta a kezem, és jelentős erőfeszítésembe került, hogy ne rázkódjak össze. Majdnem sikerült. Szemem sarkából láttam, hogy Seth válla elfojtott nevetéstől rázkódik, és a földre mosolyogtam. Még soha nem jártam a téli ünnepségen. Varázslatos volt. A fákat kicsi, pislákoló, fehér fényekkel aggatták tele. Enyhe szellő kapaszkodott az ágakba, és úgy tűnt, mintha apró tündérek táncolnának a koronákban. Tíz sárga téglaépület állt a területen, néhány körül hatalmas zászlók lobogtak. Egy óriási Corvette–alakú transzparens csattogott az autó kiállításnak otthont adó épület fölött. A számat húztam a gondolatra, hogy oda is be kell mennünk. Az elvarázsolt kastély házát hátborzongató, bohócforma zászló díszítette. A büfék fölött egy óriási kólás üveget formázó transzparens függött. Zöld, rózsaszín és kék papírlampionok csüngtek a járda fölött vékony dróton. Úgy tűnt, csak lebegnek a levegőben. Kint is voltak karneváli játékok, noha bárki, aki elég őrült volt, hogy ki próbáljon egyet, biztosan súlyos fagyási sérüléseket szerezhetett. Zack és Seth is az autó kiállításra akartak menni először. Zacket hamar elbűvölték a csillogó automobilok, nem beszélve a hiányos öltözetű lányokról, akik mellettük feszítettek. Nem tudtam rájönni, mi közük volt a lányoknak az autókhoz, de Zacket boldoggá tették. És mivel a hely tömve volt emberekkel, nem kellett fognom a kezét, amitől meg én voltam boldog. Úgy éreztem, évek teltek el, mire kikeveredtünk a karneváli játékokkal és harsány játékkezelőkkel teli térre. Utóbbiak „tegyen próbát szerencséjével” kiáltással próbálták bódéikba csábítani a kuncsaftokat, milliárdnyi falról függő díjjal kecsegtetve őket.

Sajnos a tér sokkal alkalmasabb volt a kézfogásra. Zack meg is ragadta az enyémet, és megszorította. Megpróbáltam kiszabadulni, de szorosan fogott, és a vízi– pisztolyoshoz ráncigáit. – Jól van, fiatalember – mondta a kezelő, egy vízi– pisztolyt nyújtva Zacknek. – A játék célja, hogy lőj rá a vörös kupára. Minél több vizet juttatsz bele, annál nagyobb lesz a díj. Zack önelégülten a kupára célzott a zöld műanyagpisztollyal. – Ezt figyeljétek! Már második éve engem szavaznak meg a baseballcsapatban a „legértékesebb játékosnak”. Ez gyerekjáték lesz. – Bárcsak egy ötcentest kaptam volna, valahányszor ezt hallottam tőle! Atletikussága ellenére csak egy három hüvelyk nagyságú, rózsaszín malacot sikerült nyernie. Hillary lelkesen visított. – A rózsaszín a kedvenc színem, Zack! – Ó, hát ez aztán meg döbbentő! Zack gondolkodás nélkül odaadta neki, és elpirult, amikor Hillary arcon puszilta. Rosszindulatú vigyorral adta át nekem a pisztolyt, pontosan tudva, hogy szánalmas kudarcot fogok vallani. Amíg jártunk, többször rákényszerített, hogy a középiskolában elkísérjem a baseballpályára, hogy segítsek neki az ütéseket gyakorolni, és többször kupán dobtam a labdával, túlnyomórészt véletlenül. Durván kikaptam a kezéből a pisztolyt, és a célra tartottam. Formámhoz híven minden egyes lövést elvétettem. Egyetlen csepp sem jutott a hülye kupába. Zack élvezettel gúnyolódott rajtam, és Hillary természetesen nevetett bunkóságán. Ő volt a következő. – Nem is tudom, Zacky, még sosem csináltam ilyet korábban – mondta, és kitépte kezemből a pisztolyt. Zacky? Seth és én is csak a szemünket forgattuk erre. Még neki is sikerült jobban teljesítenie nálam, és nyert egy posztert valami ősrégi rock sztárról. Seth dühösen állt, keresztbefont karral, és egész idő alatt nem szólt egy szót

sem, legalábbis a szájával nem. Már-már azt vártam, hogy fejbe vágja Zacket. Nem tette. Kár. Miután Zack befejezte a megalázásomat a vízpisztolyokkal, egy másik játékhoz vezetett minket. Ez három egymásra tett fapalackból áll, és egy baseballlabdával kellett feldönteni őket. A játékvezető három baseball-labdát adott Zacknek. – Ezt figyeld! – Zack Hillaryre kacsintott. A lány elmosolyodott és a szempilláit rebegtette. Zacket szemmel láthatóan izgalomba hozta Hillary incselkedő pillantása, és mindhárom próbálkozásnál elhibázta a palackokat. – És maga, nagyfiú? – A játékkezelő hívogatóan Seth felé nyújtotta a labdákat, és rám mutatott. – Nem akar egy díjat nyerni a csinos kislánynak? – Ami azt illeti, de. – Seth fölvett egy labdát, átadott egy dollárt a fickónak, és célzott. Bumm! A három palack lényegében szerterobbant. – Jó erős a karja. Meg akarja próbálni egy nagyobb díjért? – Miért ne? – Seth még egy dollárt adott neki, elhajította a labdát, és újabb három palackot döntött le. Még háromszor megismételte diadalát, és bármilyen díjat választhatott cserébe. Megragadta a nagy plüsshalat, mely a feje fölött lógott, és nekem adta. Hillary vihogott. Seth hozzám hajolt, és a fülembe súgta. – Emlékeztet valaki re? És elég nagy, hogy két kézzel kelljen vinned, ha ügyes vagy. Hillary kettőnk közé férkőzött. – Seth, miért adtad neki? Az én randi partnerem vagy. – Bemutatta híres, ajakbiggyesztés homlokráncolását. – Van egy rózsaszín malacod, Hillary – mondta Seth szárazon. A lány meg akarta fogni a kezét, de elvétette, amikor Seth zsebre dugta. Hillary beérte a karjával. – Gyertek, együnk valamit! A hasamhoz szorítottam a halat, jó közel, hogy melegítsen. Zack mérgesen méregetett, de ártatlanul

néztem vissza rá. Elfordult és előrerontott. A büfésor zsúfolt volt. Zack, aki megpróbált imponálni Hillarynek, megengedte, hogy bármit válasszak magamnak vacsorára. Pepperonis pizzát kértem, mert két hatalmas szelet járt. Az egyetlen szabad ülőhely kint volt. Elfojtottam egy nyögést, ahogy kisétáltunk a csípős, éjszakai levegőbe. – Lefogadom, hogy most már azt kívánod, bárcsak normális kabátot viselnél – morgott Zack a fülembe. Seth letette az ételt az asztalra, és levette gyapjúkabátját, mely alól előbukkant hosszú ujjú, zöld inge és alatta egy fehér póló. Egy szó nélkül körém kanyarította a kapucnis kabátot. Megpróbáltam visszaadni, de biztosított arról, hogy egyáltalán nem fázik. Beledugtam a karomat a kabátba, és szorosan felcipzáraztam. Olyan illata volt, mint neki, határozottan kellemes. – Most már a kabátodat is megkapja? – nézett rá megvetően Hillary. – Miért, fázol? – kérdezte Seth nyersen. Hillary fölemelte a hamburgerét, és válasz nélkül kicsit harapott bele. Amikor végeztem, Seth felajánlotta, hogy még egy szeletet vesz nekem. Udvariasan visszautasítottam, bár kísértésbe estem, hogy elfogadjam és hazavigyem anyámnak. Zack Hillary mellé parkolta le magát, és az arcára kiülő kifejezésből ítélve úgy érezte, megfelelő az időzítés, hogy megtegye a lépést. Némán ültünk, miközben Hillary és Zack kuncogva csipegették ennivalójukat. A kezem öntudatlanul a hajamhoz emelkedett, és tekergetni kezdtem. – Abbahagynád, Maggot? – kérdezte Zack rám vicsorogva. Seth lecsapta diétás kóláját, és megköszörülte a torkát. – Maggie a neve. – Zack vállat vont, és tovább nyáladzott Hillaryre.

– Melyik autó volt a kedvenced? – Úgy döntöttem, meg próbálkozom a csevegéssel, hátha enyhít a feszültségen. – Nem volt ott a kedvenc autóm. Én SLR Roadster rajongó vagyok – mondta Seth, miután lenyelte az utolsó falat hot–dogot. – Egy mi? – Egy SLR Roadster. Bámulatos autó. – Szinte dorombolta a szavakat. – Láttál már élőben egyet? – kérdezte Zack. Az autókról folytatott beszélgetés visszacsalta zsákmányától, aki nem örült túlzottan ennek. – Vezettem is. – A Seth arcára kiülő mosoly megnevettetett. Hogy lehet ennyire lelkes valaki egy darab fém miatt? Hillary fészkelődni kezdett, míg a fiúk autókról beszéltek, nem mintha hibáztattam volna ezért. Egyáltalán nem állt szándékomban újra felszítani az egész autómániát. Hillary át karolta Zack vállát, és a haját kezdte babrálni. – Menjünk az elvarázsolt kastélyba – dorombolta a fülébe. Fölállt, és szinte érintetlen hamburgerét a szemetesbe dobta. Nem tudtam el hinni, hogy csak így eltékozolja az ételt, és gondolataim szerencsétlen anyámhoz szálltak vissza, aki ma éjjel nem evett egyebet egy száraz sajtos szendvicsnél. Hillary és Zack a bohócos transzparenssel díszített épület felé indultak. – Szeretnéd, ha hazavinnélek? – simogatta meg Seth a hajamat. Kellemes érzés volt, nagyon is. Túlságosan is. – Valahogy az az érzésem, nem vennék észre, ha távoznánk. – Még sosem jártam vidámparkban, és ha már itt vagyunk, akár lehetnénk vidámak is. – A hónom alá gyűrtem a kitömött halat, és az elvarázsolt kastély felé indultunk. Odabent Seth megfogta a kezemet, hogy átvezessen a tömegen. – Seth, itt a kabátod! Köszönöm, hogy kölcsönadtad. – Amikor visszaadtam a kabátot, feszültséget láttam az arcán.

– Mi a baj? – Nem tudom biztosan. Egész este olyan furcsa érzésem volt, mintha figyelnének. – Megpördült, a tömeget fürkészte. – Sok itt az ember. Biztos vagyok benne, hogy valaki épp minket néz. – Legalábbis őt mindenképpen. –Igaz. Tévedtem. – Elmosolyodott, derekamra tette a kezét hátul, és a tükörlabirintus felé irányított. – Biztos, hogy nem akarod felvenni ezt? – kérdezte Seth a kabátot felém nyújtva. – Csinos vagy kékben. – Seth rám kacsintott, és borzongás futott végig a gerincemen. – Ez veszedelmesen közel állt a flörtöléshez – mondtam remegő hangon. Seth föltartotta kezét, fejrázással, némán tanúsítva ártatlanságát. Aztán figyelmeztetés nélkül megfogta a karomat, és maga mögé húzott, mintha meg akarna védeni valamitől. – Kezdek kicsit paranoiás lenni – mondtam, és körülnéztem, történik-e körülöttünk valami szokatlan. – Bocs. – Nevetett. – Biztos túl sok diétás kólát ittam ma. A koffeintől kicsit zizzent lettem. Gyere! Ha ilyen, amikor kicsit zizzent, nem akarom megnézni, milyen, ha megiszik egy csésze kávét. Valószínűleg idegösszeroppanása lenne. Egy zöld zászlós fémpózna jelezte a tükörlabirintus bejáratát, valamint egy kaszásnak beöltözött alak. Zack és Hillary előttünk léptek be. – Tudni fogjátok... ha... amikor megtaláltátok a helyes kijáratot – magyarázta a zord kaszás síri hangon. – Ugyan ilyen pózna jelöli majd, piros zászlóval. Ha összezavarodtok, és nem találjátok a helyes kijáratot, ne aggódjatok. Én, előbb- utóbb megtalállak benneteket. Előlem nem rejtőzhettek el. – Sátáni kacajra fakadt. A tükrök megtévesztőek voltak. Nem egyszer beléjük rohantam, és elvétettem tükörnek hitt átjárókat. Együttérzés támadt bennem a szegény, labirintusban futkosó egerek iránt, akik a sajtot keresik.

Sethnek nem okozott gondot átmanőverezni a tükrök között, bár amikor hátranézett, ő is belerohant az egyikbe. Nemsokára pislákolni kezdtek a mennyezeti lámpák, és megszólalt a hangosbemondó. – A téli fesztivál tíz perc múlva zár. Kérjük, rendezetten hagyják el a parkot, köszönjük, hogy megtisztelték jelenlétükkel az idei fesztivált. Valahol befordultam, míg Seth nem. Nem láttam sehol. Baljós érzés kerített hatalmába, és úrrá lett rajtam a pánik. Ne légy nevetséges. Nem vagy már gyerek. – Miután megszidtam maga ostoba viselkedésemért, még néhányszor lefordultam, de csak még jobban belekeveredtem a labirintusba. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, senki más nem volt a közelemben, és a bizarr csend kísérteties volt. Befordultam egy sarkon, és rögtön megtorpantam. A parkban látott férfi állt közvetlenül előttem, ezúttal lila dugóval jobb fülcimpájában. Nem volt egyedül, mellette egy valamivel alacsonyabb, de ugyanúgy fenyegető alak állt. Csak ugyanolyan fekete, műszálas nadrágba és ingbe öltözve egy formának tűntek, leszámítva, hogy az alacsonyabbik fehér cipőt viselt fekete bokacsizma helyett. Durván véreres szemük felcsillant, és ugyanabban a pillanatban mindketten hátborzongatóan elvigyorodtak. Magam elé raktam az ostoba halat, mintha az megvédhetne. Tammy Byrne jutott az eszembe, és a térdem megroggyant. Nem tudtam sikoltani. Nem tudtam elrohanni. A magasabbik felém indult, és tükörbe ütközött. Nem előttem álltak. Csak a tükrök káprázata volt. Összeszedtem erőmet, és futásnak eredtem. – Seth! – Maggie, hol vagy? Minden rendben? – A hangja közelről, kétségbeesetten csengett. Megtorpantam és körülnéztem. – A parkban látott perverz a labirintusban van, és egy barátját is magával

hozta. Kérlek, segíts! Szemem sarkából megláttam valakit, és megpördültem. Ők voltak, ám ezúttal nem állt köztünk üveg. Felsikoltottam és szaladni kezdtem. Vállam fölött hátrapillantva láttam, hogy már csak néhány méterrel maradtak el mögöttem. Még néhányszor befordultam, és Sethbe futottam. Karjaiba omlottam. – Jól vagy? – Igen. Tűnjünk innen, gyorsan! – Fogd meg a kezem, és kapaszkodj! – mondta, miközben szinte átrepültünk a labirintuson a kijáratig. – Hogy jutottál át rajta ilyen könnyen? – kérdeztem idegesen. – Egy kis trükkel, amit évekkel ezelőtt tanultam. Ne a tükröket nézd, hanem a földet! Úgy nagyon egyszerű megtalálni az átjárókat – mondta, és kifújta magát. – Ezt nem tudtad volna megosztani velem, amikor bementünk? Lehajolt, felhúzta farmernadrágja szárát, majd meg dermedt, a kijárathoz ment, és kitépte tartójából a piros zászlós póznát. – Várj meg itt! – Azzal visszaindult a labirintusba. – Seth, ne! – De már el is tűnt. Fel-alá járkáltam, és a nevét szólítgattam. Nem válaszolt. Úgy éreztem, mintha már órák teltek volna el, amikor valójában csak másodpercek lehettek. Aztán meghallottam: több csörömpölő robaj, mintha a tükröket rombolta volna szét valaki. Seth ismét felbukkant a mobiltelefonjával és számos kis vágással a kezén. – Jól vagy? – Megvagyok. Meglógtak. – Csalódottnak látszott. Ó, igen, határozottan túl sok volt a koffein mára. – Hívtam a rendőrséget. Hamarosan itt lesznek – tette hozzá, és visszacsúsztatta telefonját a zsebébe. – Vérzel. – Kezembe fogtam a kezét, és letöröltem ujjbütykeiről az apró vércseppeket. – Csak bőrsérülések. Még kötszerre sincs szükségem –

mondta, ellegyintve hisztérikus hangomat. – Maggie! – Seth tenyerébe fogta arcomat. – Jól vagyok. Te viszont úgy festesz, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnél. – Hüvelykujjával megsimogatta az arcomat. Meg akartam csókolni. A gondolat elfojthatatlan erővel tört rám. Miért gondoltam ilyenkor arra, hogy megcsókolom? Komolyan segítségre volt szükségem. – Maggie? – Jól vagyok – mondtam, visszazökkenve a valóságba. Átnéztem a válla fölött, és megláttam, hogy a két férfi kirohan egy oldalajtón. – Ott vannak – mutattam. – Azon az ajtón mennek ki éppen. – Seth megfordult, hogy kövesse őket. – Ne! Kérlek, ne hagyj itt! Állkapcsa megfeszült, ahogy vonakodva megfordult, és egy pádhoz vezetett, hogy üljek le. Zack és Hillary oldalt álltak. A lány egy izmos egyetemista fiúval flörtölt, akinek bicepszére a kék póló ujja alatt a Buffalói Egyetem szavak voltak tetoválva. Zack szeme összeszűkült, amikor Hillary évődve rámosolygott a srácra. Istenem, ez a lány aztán nem semmi volt! Leültem a padra, miközben az emberek a romok felé rohantak. – Hány tükröt törtél szét? – Mondjuk azt, hogy egy darabig nem fogják használni a tükörlabirintust – mondta Seth félszeg vigyorral. Fel-alá járkált, egy pillanatra sem hagyva el az oldalamat. Húsz perccel később Gatto százados érkezett egy fiatal rendőrnővel. Seth melegen üdvözölte Gatto századost, megrázta a kezét. – Hogy vagy? – Kösz, jól. Bemutatom Whelks biztost. – Biccentettek egymás felé. – El tudnád mondani, pontosan mi történt itt? – kérdezte Gatto százados. Seth mindent elmagyarázott, bár kicsit homályos volt azt illetően, hány tükröt tört szét. Amikor Whelks rendőr

további részleteket akart, Gatto százados félbeszakította. – Mellékes, hány tükröt tört el, Whelks biztos. – Gatto százados felém fordította figyelmét. – Biztos vagy benne, hogy ugyanaz a fickó volt, mint a parkban? – Bólintottam. – Jó, hogy veled volt a fiúd. Rossz belegondolni, mi történhetett volna, ha egyedül lettél volna itt. Már letagadtam volna, hogy Seth a fiúm, de aztán úgy döntöttem, ez a többi fényében nem olyan lényeges. – Tegnapelőtt még egy gyilkosság történt a parknál. Persze az kábítószerhez köthető volt – mondta Whelks rendőr. – Nem akart kábítószert vásárolni, ugye? Ha nem tévedek, ez a második alkalom, hogy belefutott ezekbe a fickókba. – Tekintete rám szegeződött. – Nem kábítószerezem. – Nem tudtam elhinni, hogy képes volt ellenem fordítani a szituációt. – Maggie nem drogot próbált venni. A tükörlabirintuson mentünk át, de elszakadtunk egymástól, amikor az a két fickó felbukkant – csattant fel Seth. – Whelks, miért nem kérdezi ki a tanúkat? Majd én befejezem ezzel a kettővel – mondta Gatto százados. Whelks bólintott és távozott. Néztem, ahogy az egyetemistával viharosan flörtölő Hillary felé tart. – Bocs, szívem, de ő még újonc. Kicsit fellelkesült. Nem akart rosszat. Még néhány kérdést tett fel, aztán elvezette Sethet a törött tükrökig. Amikor végeztek, Seth visszajött hozzám. – Meg kéne keresnünk Zacket és Hillaryt – mondtam. Már nem voltak az elvarázsolt kastélyban, és most Whelks flörtölt az egyetemista sráccal. – Nézzünk körül odakint! Jól vagy? – kérdezte Seth. – Igen, jól vagyok. – Fogta a karomat, míg kisétáltunk. Javasolni akartam, hogy váljunk ketté, és keressük meg őket, de még be sem fejeztem a mondatomat, amikor már meg torpedózta az ötletet. – Nem, együtt maradunk. – Gyengéden a hátamra tette kezét, és megborzongtam. Komolyan féket kell vetnem a

reakcióimra vele kapcsolatban. Seth levetette kabátját, és ismét körém kanyarította. – Ne, Seth, jól vagyok. Összevonta szemöldökét, és a tekintetével szólított fel, hogy ne merjem levenni. Csendben felhúztam a cipzárt. Sikertelenül végigmentünk néhány épületen, míg végül a bejárat mellett, egy kis építménynél találtuk meg őket. Ajkuk össze volt tapadva, a kezeiknek sem szabtak gátat. – Fúj – jegyezte meg Seth. Nem vettek minket észre. Seth lehajolt, és odasúgta nekem, nehogy megzavarjuk őket: – Hazaviszlek. Meleg lehelete ismét jóleső borzongást váltott ki belőlem. Szorosabbra húzta körülöttem a kabátot. – Köszi. – Ledobtam a halat, és a szemetes felé rúgtam. Fölnéztem Sethre, hogy nem haragszik-e azért, ahogyan a díjával bánok. De nem bánta. Ő is belerúgott egyet. Amint az autójába szálltunk, ismét felcsavarta a fűtést, és felém irányította a meleg levegőt, mint legutóbb. Megnyomott egy kis gombot a műszerfalon, amit korábban nem láttam, és az ülésem hőt kezdett árasztani magából. Meglepődésemet látva Seth fölnevetett. – Kicseréltettem az ülést egy olyanra, amiben beépített fűtés van, amikor a hangfalaimat lecseréltem. Jól szuperál? – Igen, miért, a tiéd nem működik? – Csak az anyósülésnél cseréltettem ki – vetette oda fél vállról, mintha csak egy kiló kenyér megvásárlásáról beszélne. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem-e csak miattam cseréltette ki az ülést, de aztán magamra pirítottam, hogy vegyem már észre magamat. Miután legyűrtem önző gondolatomat, belefészkeltem magam a kellemesen meleg ülésbe. Seth útközben megállt, és vett két nagy turmixot, nekem csokoládésat, magának vaníliásat. Könnyű volt elbeszélgetni vele, és a lakókocsim előtt ültünk, bekapcsolt fűtéssel, két órán keresztül csak dumálva.

Mivel az anyámról való gondoskodás annyi energiámat felemésztette, nem szántam időt a szoros barátságok ápolására. Egészen addig fel sem tűnt, mennyi mindenről lemaradtam. Kínosan gyorsan végeztem a turmixszal, mire Seth nekem adta az övét, azt állítva, hogy nem olyan éhes, mint gondolta. Kinyitottam az autó ajtaját, és ahogy kiszálltam, levettem a kabátját. – Köszi a kabátot! – Miért nem tartod meg? Nekem több is van, különben is ez nagyon megy a kék szemedhez. – Tiltakozni akartam, de a szavamba vágott. – Maggie, kérlek, tartsd meg a kabátot! Nem bírom nézni, ahogy ebben a vékony... – majd gyorsan hozzá tette: -, de csinos pulóvert viseled nap, mint nap, miközben tudom, hogy fázol. Nekem még négy van a szekrényemben, és csak gyűlik rajtuk a por. – Mivel nem tudtam, hogyan szálljak vitába vele anélkül, hogy hálátlannak hangoznék, visszavettem. – Ha ettől jobban érzed magad, akkor megkeresheted a kabát árát. Elkelne a segítség az ebédkihordásban hétvégenként a nyugdíjasoknak. Csak napi két óra, és beszámíthatod mitológiánál esszé helyett. – Ez remek ötlet! – Ne nézz ilyen meglepetten! Olykor-olykor vannak jó ötleteim. – A szemembe húzta a kabát kapucniját, és nevetett. – Nem úgy értettem – mondtam, visszahúzva a kapucnit. – A házi olyan volt, mint egy hurok a nyakamban, és fogalmam sem volt, hogyan fejezzem be. Ha segíthetek az ebédek kel, az tökéletes megoldást jelentene. – Tudsz kezdeni már következő hétvégén? – Igen, és mindent köszönök, Seth. Igazi életmentő vagy. Jó éjszakát! – Az ajtóm felé fordultam. Seth követett. Értetlenül néztem vissza rá. – Mi a baj? – Nem hagyom, hogy egyedül menj be a házba.

Vaksötét van odabent. A támadók bent is meglapulhatnak, Maggie. Úgy tűnik, mágnesként vonzod őket, ha még nem vetted volna észre. – Voltaképpen már feltűnt. – Előbb bemegyek és körülnézek. Pánik tört rám. Pontosan tudtam, mit talál bent, és az nem a két bűnöző lesz, hanem az anyám, kiütve a patkánybarna kanapén, mellette egy üres vodkásüveg. – Seth, két órája ülünk itt. Mostanra már észrevettünk volna bármi gyanúsat. Különben is, az anyám bent van. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben. Bizonyára alszik, és ha felébresztjük, szörnyen morcos tud lenni nyolc óra alvás nélkül – nevettem idegesen. – Ha azt hiszed, hagylak egyedül bemenni azok után, ami történt, fontold meg még egyszer! – Szelíden félretolt, kivette kezemből a kulcsot, és lassan kinyitotta az ajtót. – Hol a kapcsoló? – Benyúltam mellette, és felkapcsoltam a lámpát. Összerezzentem, amikor az anyám felkapta kezét, hogy eltakarja szemét a fény elől. Egyik barátom sem látta még az anyámat, még Zack sem. – Kapcsold le azt a vackot! Nem látod, hogy aludni próbálok, te önző kölyök? – Lassan felült a kanapén. – Helló, Mrs. Brown. Hogy van? – Seth tökéletes úriember volt. Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld. – A nevem Seth Prescott. Maggie barátja vagyok az iskolából. Anyám megpróbált felkelni, de összeesett. Seth elkapta, és gyengéden visszaeresztette a kanapéra. Közben felgyűrődött kifakult, rózsaszín blúzának ujja. Anyám elrántotta a karját, és visszahúzta a blúz ujját. – Szóval Maggie barátja vagy, mi? Soha nem hozza ide a barátait. – Szeme becsukódott, ahogy próbálta visszanyerni egyensúlyát. Erőlködve kinyitotta ismét, és Sethre nézett. Néhány pillanatig furcsán rángott a szeme. – Hűha, te aztán jóképű fiú vagy! Mit akar egy ilyen srác Maggie-től? – Gyanakvás ült ki az arcára. – Miféle barát vagy te? Elvörösödtem. – Van néhány közös óránk, anyu.

– Hacsak nem tévedek, éjfélkor nincsenek órák. – Dupla randin voltunk. Én egy másik fiúval voltam, és Seth felajánlotta, hogy hazahoz. – A többi részletet nem volt szükséges megosztani vele. Elszörnyedésemre ismét megszólalt. – Igen, lefogadom, hogy így volt. Pontosan tudom, mit akarsz vele, fiatalember, és nem tévesztesz meg a csiszolt modoroddal sem. – Föltápászkodott a kanapéról, és a szobája felé sántikált. Megtorpant, és hátranézett Sethre. – Figyelmeztetlek! Ha teherbe esik, nem fogok még egy csecsemőről gondoskodni. A tenyerembe temettem arcomat, és elborzadva rogytam a padlóra. – Soha nem lennék tiszteletlen a lányával szemben, Mrs. Brown. Nagyszerű lány, ön pedig szerencsés, hogy az anyja lehet. – Hangja nem hagyott kétséget a haragja felől. Anyám felhorkant. – Ezt mondják mind, amíg meg nem kapják, amit akarnak, aztán a nyakadba szakad egy visítozó kiskölyök – bökött állával felém, és elfintorodott – ők pedig sehol. – Betántorgott a fürdőszobába, és becsukta az ajtót. Micsoda totális és mélységes megaláztatás! Seth hozzám lépett, és talpra állított. Képtelen voltam ránézni. Minden erőmre szükségem volt, hogy el ne sírjam magam. Seth állam alá csúsztatta hüvelykujját, és fölemelte az arcomat. – Nagyon sajnálom – mondtam, és megpróbáltam elhúzódni, csakhogy nem engedett. – Maggie, nem gondolta komolyan, amit mondott. Túl sokat ivott ma. Az alkohol beszél belőle. Már-már elmondtam neki, hogy anyám mindig ilyen, és hogy azt kívánja, bárcsak soha meg sem születtem volna, de képtelen voltam kipréselni a szavakat. Ehelyett magamra öltöttem legjobb hamis mosolyomat, és bólintottam. – Igazad van. Az alkohol valóban elködösíti az elmét. – Jobb, ha megyek – mondta, még mindig az arcomat

fogva. – Köszönöm a szép estét! A tükrös esetet meg Zacket és Hillaryt leszámítva – mondta fanyarul jól éreztem magam ma. – A számra nézett, miközben ujja szelíden körberajzolta alsó ajkamat. Hozzásimultam volna, ám ekkor elvette a kezét. – Az egész biztosan flörtölésnek számítana. Bocsánat. Hétfőn találkozunk. Dühös akartam lenni az anyámra kínos viselkedése miatt. Haragudni akartam Sethre, amiért többet tud rólam, mint amennyit bárkinek megengedtem, hogy lásson belőlem. Zackre és Hillaryre azért, amit velünk tettek ezen az éjszakán, de képtelen voltam rá. Seth kabátját a rozzant székre fektettem a szobámban, és a pizsamámba bújtam, majd fogmosás után visszavettem a kabátot. Mmm, még mindig az arcszesze illatát őrizte. – Te jó ég, mi van veled, te buta csaj? – Letéptem magamról a kabátot, és ismét a székre hajítottam. Nem akartam pasit és nem akartam azt sem, hogy egy srác kihasználjon. Szívem mélyén azonban tudtam, hogy Seth sosem tenne ilyet. Soha nem használna ki egy lányt. Nem hasonlított senkire, akit ismertem. Olyan ember volt, amilyen én szerettem volna lenni, és napról napra szerelmesebb lettem belé. Ám tudtam, hogy mivel fiú, vannak elvárásai, amiknek én nem fogok megfelelni. Nekem saját álmaim és vágyaim voltak. De ha titkon szerelmes vagyok belé, azzal nem ártok senkinek. A kabátért nyúltam, és magamhoz húztam. – Aha – kuncogtam. – Buta kiscsaj vagyok!

– Jó reggelt, Barry Bonds11! Hogy van ma a karod, bajnok? Igyekeztem tőlem telhetően figyelmen kívül hagyni Booker csipkelődését, és tovább lapozgattam a rendőrségi fotókat. Booker tántoríthatatlanul folytatta. – Huszonhárom tükör. Huszonhárom. Ez biztosan rekord. Van fogalmad róla, mit mond majd a főnök, ha megkapja a huszonhárom tükörről szóló számlát? Nem szeretnék a bőrödben lenni. – Vigyorgott, és belekortyolt a forró csokoládéba. – Legközelebb előhúzom a szolgálati fegyveremet és elmagyarázom a tömegnek, hogy nincs okuk félni, valójában egy MET–ügynök vagyok, inkognitóban, aki a helyi heroinista hálózatot próbálja felszámolni – mondtam szárazon. – Tudom, hogy ott voltak, Book. Akárhová mentem, éreztem, hogy valaki figyel minket. Bíznom kellett volna az ösztöneimben, és lelépnem, mielőtt bementünk volna az Elvarázsolt Kastélyba. – Segítettek a képek? Megdörgöltem fáradt szememet, megráztam a fejem, és az utolsó könyvet is becsaptam. – Semmi, nulla, zéró. Nem 11

Híres amerikai baseballjátékos.

tudom elhinni, hogy ezeknek a fickóknak nincs priuszuk. – Ebben a körzetben. Valószínűleg nem idevalósiak. Kiadtunk egy körözést az egész államban. Valaki majd csak felismeri őket. Booker fölvette Alan fantomképét, és elfintorodott. – Ilyen arcot csak egy anya találna szépnek. Ennek a fickónak semmi divatérzéke. Most komolyan, fekete műszál? – Letette bögréjét, és átlapozta a fotókat. – Talán nem olyan nagyban mázó dílerek, mint gondoltuk. Talán csak szeretnének azok lenni, mint Hoffman. – Hoffmanról jut eszembe, múlt éjjel találkoztam Maggie anyjával. Mielőtt megkérdeznéd, ellenőriztem, nincsenek-e rajta tűnyomok. A karja tiszta volt. – Te is tudod, hogy nem a kar az egyetlen hely, ahol tűszúrások lehetnek. Ott van a láb és... – Aligha vetkeztethettem le, Book. És hogy a következő kérdésedre is válaszoljak, a levegőben sem éreztem a szagát. Ha valaha is szívta a cuccot, jó régen lehetett. A falon vagy a kapcsolóknál sem láttam ragacsos, fekete lepedéket, és amennyire meg tudtam állapítani, máshol sem, és drogos kellékek sem hevertek szanaszét. – Amikor Maggie–vel beszéltem a Byrne–gyilkosság után, én sem láttam semmit – mondta Booker, és kortyolt a bögréből. – Az azonban feltűnt, hogy a hely úgy bűzlik, mint egy szeszfőzde. Maggie eléggé szégyellte. Rossz érzés volt. Hogyan szégyenítheti meg egy anya így a lányát, minden bűntudat nélkül? – Undorodva megráztam a fejemet. – Hogy alakul a viszonzatlan szerelem? – Booker felajánlott egy kortyot a bögréjéből. Finom volt. ízlik. Új recept? – Kikerülöd a kérdést? – Barátok vagyunk, és egyre közelebb kerülünk egymáshoz. – Csak ennyit voltam hajlandó mondani. Maggie–nek időre van szüksége. Tudok várni addig, amíg meg tanul bízni bennem. – Ha azt csinálod, amit mondtam, mostanra már a

tenyeredből kéne ennie. – Nem működött. Barátok vagyunk, és ez egyelőre elég. Lassan haladok. Ő... Booker teátrálisan ásított. – Amikor majd randizni kezdesz... ha valaha is lesz újabb randid, majd összevetjük a jegyzeteinket. Barátok vagyunk. Majd odáig is eljutunk. Érdemes rá várni, Book. Booker arca ellágyult. – Te tényleg nagyon belezúgtál, mi? Nem hiszem, hogy valaha is láttalak volna ennyire odáig lenni valakiért. – Visszavette a bögréjét. – Oké, elég a szerelmes dumából! Keressük meg ezt a két rohadékot, mielőtt bárki más megsérülne! Booker kirángatott a székemből, és leült ősrégi laptopom elé. Homlokát ráncolta, míg arra várt, hogy a gép betöltsön. – Jézusom, kölyök, még az ősembereknek is gyorsabb számítógépeik voltak ennél. – Ne is mondd! Próbálj meg jelentést írni azon a dinoszauruszon! Percekkel később már egy üzenetet írt az állam többi rendőrőrsének. Ez a két műszálas ruhás férfi már korábban is bajba keveredett. Az emberek nem lesznek egyik napról a másikra gonoszok. Hacsak nem tévedtem, ezeknek a fickóknak hosszú bűnöző múltja van, és eltökéltem, hogy feltárom.

Három hét telt el a téli fesztivál óta. Seth kivétel nélkül minden áldott reggel elvitt az iskolába és utána hazahozott. Amikor tiltakozni akartam, mondván, hogy minden izmomat elveszítem a sportversenyre, felajánlotta, hogy elvisz a konditermébe. – Ott súlyzózom – ez megmagyarázta bámulatos testét , de van egy futópályájuk is, ami nyitva áll a közönség előtt. Mehetünk együtt. Amúgy is szerettem volna egy kis kardiót is beépíteni az edzéseimbe. Nem tiltakoztam a fuvarok ellen. Valójában nem zavartak annyira az utóbbi időkben történt gyilkosságok és az egész Elvarázsolt Kastélyos incidens miatt. Különben is kellemes volt, hogy nem egyedül kellett az iskolába baktatnom meg vissza. Élveztem az ebédszállítást is az otthonukhoz kötött öregeknek. Mivel most már tagja voltam a Cser–Ebéd csapatnak, egyenruhát kellett viselnem. Farmerből és a Cser–Ebéd emblémájával – egy bal mellzsebre hímzett sonkás szendviccsel – díszített fehér pólóból állt. Seth azt mondta, ha akarom, nyugodtan viselhetem az iskolában is a farmert. Megkérdeztem, nem lesz-e dühös a tulaj, ha megteszem, de megnyugtatott, hogy a fickó egy drága öreg mackó, és nem szükséges a fejem fájdítanom miatta. – Mr. McSheehy csípője már majdnem meggyógyult – mondta Seth, ahogy a kis ház elé álltunk a Front Streeten.

Megkönnyebbülten hallottam, hogy javul az állapota. Az ebédjeimből átraktam egy kevés csirkét az övébe, remélve, hogy a plusz fehérje gyorsítja majd a gyógyulását. – Észrevetted, hogy múlt héten botot használt? – Bólintottam, Seth pedig átadta nekem McSheehy ebédjét. – Az is feltűnt, hogy beléd van zúgva? – Seth, McSheehy nyolcvanhét éves. Kétlem, hogy belém esett volna. Túl öreg. – Ha már nyolcvanhét éves az ember, nincsenek érzései? Kérdőn felvonta szemöldökét. – Majd figyeld meg, hogy viselkedik, amíg ott vagyunk. Mintha én nem is léteznék. – Megcsóváltam a fejemet, és felsétáltam az ajtóhoz. – Kettesben hagylak titeket, ha szeretnéd – mondta. Játékosan mellbe bokszoltam. Az ajtó kitárult, mielőtt még kopogtathattunk volna. Ott állt McSheehy, arcán széles vigyorral. – Helló, Maggie, csinos vagy ma. – Gyengéden megölelt. Hallottam Seth csendes nevetését, ahogy becsukta mögöttünk az ajtót. – Helló, Seth, hogy vagy? – Mr. McSheehy megrázta a kezét, közel sem olyan melegen, mint ahogy engem üdvözölt. – Áruld el, fiam, miért tartott ilyen sokáig, hogy idehozd ezt a bájos hölgyet? – Néhány székhez vezetett minket, és leültünk. – Kellemesebb látvány a szemnek, mint az öreg Sam. – Megveregette a kezemet, miközben Seth köhögött, hogy leplezze nevetését. – Kedvesem, kérlek, ne vedd sértésnek, de észrevettem, milyen szomorú állapotban van a cipőd. Szeretnék segíteni. A fenébe! Elfelejtettem a szék alá húzni a lábamat. Az öreg elővett egy kopott bőrerszényt, és pénzt bogarászott ki belőle. – Fiam, kérlek, vidd el új cipőt vásárolni, miután itt végeztetek! – Nem. – Gyengéden visszatoltam Mr. McSheehy kezét és erszényét. – De nagyon köszönöm. Terveztem, hogy új

cipőt veszek, csak még nem volt időm kimenni a plázába. – Szörnyen éreztem magam a hazugságtól, de inkább meghaltam volna, mint hogy pénzt fogadjak el egy kedves öregembertől, akinek így is alig volt miből megélnie. – Mr. McSheehy, ha itt végeztünk, rögtön elviszem bevásárolni. Jövő héten rá sem fog ismerni a lábára. – Jobb, ha indultok! Ma estére tizenöt-húsz centi havat jósolnak, és az a cipő nem bírja majd. Hiányoznál, ha megbetegednél, és nem tudnál meglátogatni – mondta, és gyengéden megveregette a kezemet. – A lányomra emlékeztetsz. Ő is bájos és kedves volt. Influenzában meghalt tizenhat éves korában – mondta könnyes szemmel. – De most már menjetek. Nyomás! – Azt hiszem, ez cáfolja a belezúgás-elméletedet – mondtam az autóba ülve. – Ez nagyon kedves volt. – Seth hajtűkanyart vett, és a házammal ellentétes irányba indult. – Azt hittem, ez volt az utolsó állomás, hová megyünk? – Még egyszer ellenőriztem a listát, hogy biztos legyek benne. – Hogy cipőt vegyünk neked. – Úgy nézett rám, mintha ennek nyilvánvalónak kellett volna lennie. – Nem hoztam pénzt. – Nem is volt pénzem. – Majd később megadod. – Seth – nyeltem nagyot. – Nem tudom... Lehúzódott az utca szélére. – Maggie, tudod, hogy én simán kifizethetem ezt, igaz? – tenyerébe vette az államat. – Kérlek, hadd segítsek, mint a barátod! Egy pillanatra elgondolkoztam. – Oké – emeltem fel ujjamat -, de csak ha hagyod, hogy ledolgozzam, mint a kabátot. Addig segítek neked ebédet vinni, amíg úgy nem érzed, hogy tisztességesen visszafizettem. – Megegyeztünk. – Elmosolyodott, és lassan az arcához húzta az arcomat, hogy megpuszilja. A szívem megbolondult. – Még mindig barátok vagyunk, igaz? – Csak bólintani tudtam, mivel a beszédre képtelen voltam.

– Jó, akkor menjünk bevásárolni! – Egy pillanatig még fogta az arcomat, mielőtt elengedett volna. Seth több cipőboltba is elcipelt az üzletházban – egyik drágább volt, mint a másik, és nem voltam hajlandó felpróbálni a cipőket. Végül föladta, és megkérdezte, melyik üzletet akarom megnézni. Egy diszkont cipőbolthoz rángattam, ahol egyszer gyerekként cipőt kaptam. A Tornacipős Ló. Az ajtó fölött nagy tábla lógott, rajta egy fekete paripa ágaskodott fehér, magas szárú tornacipőben. Sok évvel ez előtt egy szomszédunk hozott el ide, amikor a kislányának vásárolt. A bolt akkor „egyet fizet, kettőt vihet” akciót tartott, és az ingyen pár cipőt átengedte nekem, még azt is hagyta, hogy kiválasszam: csillogó, rózsaszín cipő volt fekete masnival. Addig hordtam, míg a talpa már nem csattogott séta közben, és lábujjaim nem véreztek a cipőorr nyomásától. – Maggie, ezek nem valami jó cipők. Egy évet is alig bírnak ki. – Megrázta a fejét, és megfordította a cipőket, hogy szemügyre vegye a talpukat. – De nézd! – mutattam egy elöregedett táblára a kirakatban. Ugyanolyannak tűnt, mint a sok évvel korábbi. Az a benyomásom támadt, hogy ez az „egyet fizet, kettőt vihet” akció elég gyakori. – Egy akció nem mindig jó üzlet. – Azt hiszem, azt akarod, hogy drága cipőt vegyek, hogy tovább segítsek neked ebédet hordani – ugrattam. – Hm, ez meg sem fordult a fejemben. Akkor tuti visszamegyünk a drága üzletbe! – Megígérem, addig segítek, amíg nem kezdődik el a főiskola. Biztos vagy benne, hogy a jótékonysági szervezetnél nem bánják? – Azt teszek, amit akarok. – Angyali mosollyal nézett rám. Ilyen arccal nem is kételkedtem benne. Felpróbáltam egy pár strapabíró barna cipőt. Nem volt különösebben csinos, de melegen és szárazon tartja majd lábamat.

Ezen a két leárazott, csúf rosszfiún sem az eső, nem a hó nem foghat ki. Ráadásul bonuszként olcsóbbak is voltak. Seth elhúzta a száját, mikor megmutattam neki a cipőt. A kirakatból kivett egy pár karcsú, fekete hótaposó csizmát. Miután felpróbáltam, hüvelykujjával mutatta, milyen remek. Ahogy visszaraktam a csúnya cipőt a dobozába, egy zoknikkal teli állvány felé sétált. Pillantásom egy fekete, pántos magas sarkúra esett, amely mellettem volt kirakva. Képtelen voltam ellenállni, gyorsan felpróbáltam. Olyan szépek voltak! Egy tükörhöz sétáltam, és kicsit felhúztam farmerem szárát, hogy jobban lássam. – Jól állnak neked, Maggie – szólalt meg Seth a hátam mögött. Megpördültem és elvesztettem az egyensúlyomat. – Bocs, nem akartalak megijeszteni. – Kinyújtotta karját, hogy megtámasszon. – Jól vagyok. – Egy székhez siettem, levettem a magas sarkút, és visszahúztam lyukas cipőmet. – Nem praktikus. Kétlem, hogy valaha is hordanám. – Néha ki kell mozdulnod a komfortzónádból. Nyugodtan engedd ki a hajad néha és kockáztass! Nem olyan ijesztő, mint gondolod, és sokkal szórakoztatóbb. – Olyan érzésem volt, hogy már nem cipőkről beszélünk. – Csak ezt a két párat szeretném, kösz. Mindkét pár cipőt a pénztárhoz vittem. A boltból kilépve Seth egy padhoz vezetett, és kivette a ronda barna cipőket a dobozból; elkínzott homlokráncolással nekem adta őket. Kinevettem, és cserébe átnyújtottam a lyukasakat. – Szabad? – kérdezte, és egy kuka fölé tartotta a cipőket. – Nem, már régóta megvannak. Jól szolgáltak. – Mire kellenek még mindig? – Jó papucs lesz belőlük. Ha hazamegyek a suliból és a cipőm vizes, felvehetem ezt. – Büszkén mosolyogtam gyakorlatias ötletemen. – És köszönöm szépen, Seth. Igazán nem kellett volna. – Szívesen, bár papucsot is vehettem volna neked.

Amikor megérkeztünk a házamhoz, nekem adta a maradék ebédeket. Hóna alá dugta a cipős dobozokat, és az ajtóhoz kísért. – Köszönöm a mai segítséget! – Nincs mit. Különben miért kell a segítségem az ebédek kihordásában? – Szeretem a társaságot. – Végigsimított a hajamon és játékosan felborzolta. – Egy barátom, Sam, segített korábban kihordani az ebédeket. Kilencvenkét éves és néhány hónapja szívrohama volt, utána meg már túl sok volt neki. Múltkor a fesztiválon találkoztál az unokájával, Bookerrel. Ő volt a nyomozó, aki kikérdezett minket. A helyes Booker Gatto nyomozó Seth barátja volt? Kicsi a világ. – Köszönök mindent még egyszer. Az ajtókeretnek támaszkodtam, és néztem, ahogy elhajt, azt kívánva, bárcsak ne jelentene nekem annyit. Nem akartam senkibe belehabarodni. Azt akartam, hogy csak barátok legyünk, akármennyire is sikoltozva követelőzött a szívem, hogy többet akar. Elhessegettem ostoba szívem sirámait, és bementem. Mindent vér borított.

– A nyu! – Követtem a vérnyomot a fürdőszobába, és nyögdécselve, egy kupacba rogyva találtam rá a vécé mellett. – Anyu, mi a baj? – A padlóra roskadtam, és karjaimba vettem törékeny testét, sebek után kutatva. – Mit gondolsz, mi a baj? – sziszegte. – Beteg vagyok, te hülye kölyök! Váratlanul vérpatak buggyant ki a száján és telepettyezte ruháimat. Mentővel érkeztünk a kórházba. Azonnal elsiettek az anyámmal, míg egy ápoló egy ijesztő váróterembe vezetett oldalt és ott hagyott. Egyedül maradtam, és három órán keresztül semmit nem tettem, csak néhány felfeslett varrást tépdestem a tajték zöld kanapén a bosszantóan pislákoló neonfény alatt. Ha valaki nem szól hozzám hamarosan, megbolondulok. – Helló, Dr. Colter vagyok. Ön jött Barbara Brownnal? – Felugrottam a felém lépő hosszú lábú orvos mély, bársonyos hangjára. Félre kellett hajtanom a fejem, hogy fölnézhessek az arcába. Barna bőrklumpát és a szeme kék színét kiemelő kék műtősruhát viselt. Aranyszőke haja lágyan keretezte szelíd arcát, és amikor közelebb lépett, néhány szeplőt vettem észre egyenesen az orrán, így jóképű, markáns arca fiatalosnak látszott. Álla alatt kis, kerek ragtapasz volt.

– Feltételezem, ön a lánya, Maggie, igaz? – Ismét bólintottam, és megráztam a kezét. – Néhány kérdést kell feltennem önnek, ha nem bánja. – Néhány rutinkérdéssel folytatta anyám egészségügyi kórtörténetéről, és ahogy válaszoltam, megjegyzéseket írt a kórlapjára. Aztán egyenesen rátért a probléma gyökerére. – Az anyjának gondjai vannak az itallal? – Igent suttogtam, és a földre szegeztem a tekintetem. – Milyen régóta? Mikor nem volt az anyámnak gondja az itallal? – Egész életemben ivott. A kanapéhoz vezetett és leültem. – Maggie, az ön édes anyjánál több komoly gyomorfekély alakult ki a gyomra nyálkahártyáján, amit az alkohol súlyosbít, ezért hányt vért. Attól félek, néhány napig bent kell tartanunk. Vérátömlesztést kell adnunk neki, és szeretném felvenni az elvonó programunkba, bár ő váltig állítja, hogy nincs problémája az ivással. Csak az álmaimban. Kényelmetlenül fészkelődtem a kanapén. – Abba sem egyezik bele, hogy további teszteket végezzünk el rajta. Szeretném ellenőrizni a mája és a hasnyálmirigye működését – mondta, és leült mellém. – A bőrszíne beteges, és attól félek, más egészségügyi problémái is vannak a fekélyeken kívül, amit kezelnünk kéne. A vizsgálatok nélkül nem tudjuk megfelelően ellátni. Beszélne vele az elkövetkező néhány napban, hogy engedje elvégezni a teszteket? – Persze, megpróbálom. – De tudtam, hogy anyám rám sem fog hallgatni. Az orvos a szobájához vezetett, és mielőtt távozott, elmondta, hogy anyámat benyugtatózták, és másnapig nem fog felébredni. Egy nővér egy párnát és egy takarót hozott nekem, valamint tiszta kórházi öltözéket, amibe átöltözhettem. A nagy rohanásban a kórházba elfelejtettem, hogy csurom vér a ruhám. Nagyon keveset aludtam az anyám ágya melletti székben, és másnap reggel a nappal együtt keltem.

A nap hátralevő részében a kórházban bóklásztam, a házira gondoltam, amit nem tudtam elvégezni, és néztem az anyámat, ahogy alszik. Valahányszor fölébredt, rám kiabált: „Vigyél ki ebből a leprafészekből!”. Dr. Colter vacsora előtt nem sokkal bejött, hogy megnézze. – Helló! Még nem tudtam beszélni anyuval a vizsgálatokról. A nap nagy részét átaludta. – A gyógyszer, amit kap, fáradékonnyá teszi. Remélem, holnap már elhagyhatjuk. – A vállamra tette a kezét, és szelíden megszorította. – Haza kéne mennie és aludnia, kimerültnek látszik. Van valami telefonszáma, amin elérhetjük? – Meg adtam a szomszéd Mr. Hoffman telefonszámát, és elvittem magammal a koszos ruhákat. A nap már majdnem eltűnt a láthatáron, és az égbolt narancssárga és vörös csíkokban ragyogott. Békésnek tűnt, és lassan sétáltam, hogy magamba igyam a látványt. Az ég hirtelen tinta feketére sötétült, és a békés érzés elillant, immár nem éreztem magam biztonságban. Szorosabban markoltam a zsákot, és folytattam az utamat hazafelé, testileg-lelkileg elcsigázva. – Helló, mit csinál itt egyedül? – Booker Gatto volt az a rendőrautójában. Úgy mosolygott rám, mintha régi ismerősök lennénk, noha tekintete végigfutott kórházi öltözékemen. – Csinos szerelés. A kórházban dolgozik? – Helló! – Hosszú történetemnek csak a rövid változatát adtam meg neki. – Meglátogattam valakit, és most hazafelé tartok. – Hogyan jut haza? – Busszal akartam menni, de otthon felejtettem a pénzemet. – Megfordult a fejemben, mekkora slamasztikába kerülhetek, ha hazudok egy rendőrtisztnek. – Azt hiszem, gyalogolok. – Miss. Brown, hazaviszem. Nem engedi a lelkiismeretem, hogy hagyjam egyedül hazagyalogolni. – Mivel már alig álltam a lábamon, örültem a felajánlásnak. Berogytam az autójába, és megpróbáltam nem elaludni a

szelíd ringatástól. – Hogy van közös barátunk? – kérdezte. Döbbenten néztem rá. – Seth Prescott – emlékeztetett. Biccentettem, gondolataim még a kórház körül jártak. – Igen, említette, hogy ismeri a maga nagyapját. Ugyanannál a jótékonysági szervezetnél önkéntesek, a Cser–Ebédnél. Booker nevetett. – A Cser–Ebéd Seth jótékonysági szervezete... – Az övé? – Igen. Az apja indította, és a halála után Seth vette át. Egy pöccintésre összeomlottam volna. Seth Prescott, egy középiskolás végzős a Cser–Ebéd tulajdonosa. Ó, nem. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy ma is segítenem kellett volna Sethnek. Nem tudtam felhívni, hogy bocsánatot kérjek, mert nem volt telefonunk, és még ha lett is volna, nem volt meg a száma. Pont, amikor már azt hittem, nem érezhetem rosszabbul magamat. Gatto százados és én még váltottunk pár szót, ragaszkodott hozzá, hogy tegeződjünk, és mostantól Bookernek nevezzem, majd kirakott a házamnál. A tornácon haboztam egy kicsit, semmi kedvem nem volt a rám váró disznóólhoz, de várt rám a házi feladat, és ha a küszöbön álldogálok, nem is lesz készen. Kinyitottam az ajtót, és azon nyomban be is akartam csapni újra. Büdösebb volt, mint amilyennek emlékeztem rá. Előrángattam a takarítószereket, és nekiláttam a sikálásnak. Szerencsére nem voltak szőnyegeink, különben két óránál jóval tovább tartott volna befejezni. Több óra megterhelő mateklecke után hajnali 2:20-kor végre ágyba másztam. Amikor néhány órával később az ébresztőóra 6:45-kor megszólalt, minden csepp önuralmamra szükség volt, hogy ne hajítsam keresztül a szobán. Amíg zuhanyoztam, gondolataim előterébe nemcsak az anyám, hanem Seth is

odatolakodott. Szörnyen félreismertem. Nagyszerű srác volt. Övé volt a Cser–Ebéd. Hány tizennyolc éves végzett jótékonysági munkát, nem, hogy tulajdonosa legyen egy jótékonysági szervezetnek? Miután felöltöztem, Mr. Hoffman házához indultam, hogy használjam a telefonját, de útközben Gertie-vel, az utca mifélén lakó idős szomszédasszonnyal futottam össze. Beengedte démoni macskáját, és engem is behívott egy frissen sült kekszre. Elmagyaráztam, hogy hívnom kell a kórházat, mire ragaszkodott hozzá, hogy használjam új mobilját, amit nem rég kapott ajándékba az unokáitól. Követtem, ahogy lassan becsoszogott. Ostoba macskája, amelyiket Lucifer névre kereszteltem, végig fújt rám. Otthona kisebb volt a miénknél, de kellemes volt ott a légkör. Az ínycsiklandozó csokis keksz illata bekúszott az orromba a macskaalom bűzével együtt. A szemem az állatra siklott, aki újra rám fújt. Kis, kézzel horgolt terítőcskék díszítették a széktámlákat, és egy nagyobb terítő a kanapé közepét borította be. A nappaliban és a konyhában több elnyűtt szőnyeg borította a padlót, és két antik lámpa árasztotta el rózsás fénnyel a szobát. A hűtő ajtaja nem is látszott Gertie gyerekeinek, unokáinak és három új csemetének rengeteg fényképétől. „A dédunokáim” magyarázta büszkén. Telefonáltam, és megköszöntem, hogy használhattam a telefont. – Tessék, kedvesem – nyomott a kezembe egy zacskó kekszet, ahogy elindultam kifelé. – Legyen szép napod az iskolában, és öltözz fel melegen! – Házi keksz. Utoljára akkor ettem ilyet, amikor a nagymamámmal sütöttünk a baleset reggelén. Visszarohantam ütött-kopott házamba, hogy befejezzem a készülődést. Épp végeztem a fogmosással, amikor valaki kopogtatott. A legrosszabbra számítottam, és szívem rögtön kalapálni kezdett.

Nyugalom, Maggie! Beszéltél a kórházzal, és az anyád jól van. Csitító szavaim ellenére olyan sebesen téptem fel az ajtót, hogy csoda, hogy nem repült le a zsanérjairól. – Seth. – Egy lépést tettem hátra. Egyáltalán nem számítottam rá. – Ma nem mész iskolába? – De. Hozom a cuccomat. – Fölkaptam a táskámat, és követtem az autóhoz. – A vasárnapi Cser–Ebéddel kapcsolatban... sajnálom, valami közbejött, és teljesen elfelejtettem. Most már kétszeresen is tartozom neked. – Ne butáskodj! Megértem. – Szörnyen érzem magam. Nincsen telefonunk, ezért nem tudtalak fölhívni, nem beszélve arról, hogy nincs is meg a számod. – Ne aggódj, Maggie, néha megesik, hogy közbejön valami. Minden rendben? – A, igen, minden rendben, tényleg. – Egy pillanatig haboztam, elmondjam-e neki, mi történt, de aztán elvetettem az ötletet. Túlságosan megalázó lett volna. Inkább témát váltottam. – Mr. McSheehy nem kérdezett a cipőkről? – Dehogynem. Azt hittem, táncra perdül, amikor megtudta, hogy két pár cipőt vettem neked. – Mindketten nevettünk, ahogy Seth halálpontosan utánozta Mr. McSheehyt. Jó volt a figyelemelterelés, még ha csak egy kurta pillanatig tartott is. – Nos – mondta Seth, kikászálódva az autóból. – Ebédnél találkozunk. – Elindult, majd visszafordult. – Biztos minden rendben? Zaklatottnak látszol, nem beszélve a sötét karikákról a szemed körül. Szelíden végigsimított szemem alatt mutatóujjával. – Kösz, hogy felhívod a figyelmemet arra, milyen szörnyen festek. – Játékosan eltoltam a kezét. – Hát persze, mire valók a barátok? – Múlt éjjel egy tonna differenciálszámítás házim volt, és azt hiszem, rossz tankönyvet kaptam. Az enyém japánul van írva.

– Imádom a differenciálszámítást! Majd segítek benne. – Senki nem imádja a differenciálszámítást, legalábbis senki, aki normális. Seth kuncogott. – Majd meglátod, mire végzek a korrepetálással, te is imádni fogod. Ha nem, addig csókollak kitartóan, amíg nem fog érdekelni a differenciálszámítás. – Most sem érdekel. És a jegyzőkönyv kedvéért: ez határozottan flörtölés volt. Seth ártatlanul vigyorgott, és az órájára indult. Az alváshiány és az anyám iránt érzett aggodalom miatt nehezemre esett az iskolára koncentrálni. Ebédidőre az idegeim már rongyosra foszladoztak. Az ebédlőt általában hangos kiáltozások és nevetés töltötték meg. Ma azonban halk suttogások és mormogások uralták. Idegesen leültem, és Sethre vártam. – Helló, Maggot! – Összerezzentem. A jelek szerint a hallgatásnak, amivel Zack büntetni akart, vége. Az asztal túloldalán lehuppant a székbe. – Szia. – nyeltem le kevésbé civilizált válaszomat. Idióta vigyor jelent meg az arcán, úgy nézett ki, mint aki majd meg hal, hogy elmondhasson valamit. – Mi van? – csúszott ki a számon türelmetlenül. Akár hagyhatom is, hogy elmondja, amit akar. Utána talán elhúzza a csíkot. – Hallom, hogy a piás muterod az elvonón van a kórházban, Maggot. Mielőtt reagálhattam volna, Zack Seth hathatós segítségével kirepült a székéből, aki fölemelte a levegőbe. Erőteljesen a talpára ejtette, mire Zack megbotlott és hátratántorodott. Seth követte. Hátrahúzta karját, majd öklével egyenesen Zack állkapcsára sújtott, aki átrepült egy asztal fölött, majd a fenekére esett. Meglepetésemre a közelben többen éljeneztek.

– A neve Maggie – mondta Seth, mielőtt visszapördült volna felém. – Beszélnünk kell – odakint. – Fölvettem a kabátom, ő pedig a hátamra tette a kezét, és kivezetett a parkolóba. – Azt hittem, barátok vagyunk. – Pillantásától helyben megdermedtem. – Azok vagyunk. – Elég torz elképzelésed van arról, mi a barátság, Maggie. Besétáltam az első órámra, ahol sarokba szorított Melody, és arról fecsegett végeláthatatlanul, hogy a barátom az elmúlt másfél napot a kórházban töltötte a beteg anyjával. Képtelen voltál tudatni velem? – Csak néhány hüvelyknyire állt tőlem, lehelete az arcomat érte, ahogy tovább mosta a fejemet. – Megemlíthetted volna ma reggel is, amikor fölvettelek, Maggie, de nem, csak ültél néma csendben, egy szó nélkül. Elfordult és a hajába túrt, mielőtt folytatta volna. – Az én elképzelésem a barátságról nem ez. Nem tudom, te minek hívnád. Neked talán kényelmes, de ez nem barátság. Akármi is, nem az, aminek szeretném. Talán semminek nem kéne lennünk. Nem bírtam elviselni mindennek a tetejébe még ezt is. Szemem könnyel telt meg, és felcsattantam. – Várj meg itt! Szerzek egy kést, a szívembe döfheted, és akkor túl leszel rajta. – Szeme kitágult, nem ezt a reakciót várta tőlem. – Sajnálom, én nem olyan vagyok, mint a pompon lány barátaid, akik bárkinek kiöntik a lelkűket, aki csak meghallgatja őket. – Könnyeim patakzottak, testemet düh rázta. El akartam menekülni, és meg fordultam, hogy elmenjek, amikor Seth megállított, és meleg mellkasához szorított. Ettől csak még hevesebben zokogtam. – Sajnálom. – Hangja ellágyult, ahogy a hajamat simogatta. – Nem akartam még tetézni a bajaidat. Ha beszélni szeretnél, itt vagyok. Már befejeztem, nem fogok úgy viselkedni, mint a falu bolondja. Jó érzés volt a karjaiban, hogy valakinek tényleg fontos vagyok. Meghallgatott, ítélkezés és kritizálás nélkül, csak

figyelt, míg én elmeséltem, mi történt az anyámmal. – Szeretnéd, ha iskola után elvinnélek a kórházba, hogy meglátogathasd? – Az remek lenne, köszönöm. – A csengő megszólalt, Seth pedig letörölt néhány könnycseppet az arcomról. – Tudtad, hogy Hillary és Zack szakítottak? – kérdezte, és megfogta a kezemet. – Kemény egy hétig jártak. Úgy tűnik, Hillary nem volt hajlandó lefeküdni Zackkel, ezért a srác ejtette. Hillary annyira ki van bukva, hogy minden lánynak azt meséli, hogy Zack meleg. – Seth fölnevetett. – Nem tud egy randit sem összehozni, lánnyal legalábbis. Azt hallottam, Rick Thompson a természettudományóráról el akarja hívni randira. – Uh, azt hittem, Ricknek ennél jobb ízlése van – mondtam. – Jobb, ha sietünk a főzőórára. Remélem, valami finomat főzünk. Nem volt időm ebédelni, mint tudod. Fontosabbnak éreztem, hogy hülyét csináljak magamból és egy barátomat sértegessem. – Szájához húzta a kezemet, és lágyan megcsókolta. Eltúlzott borzongást mímeltem. Nevetett, és megint megcsókolta a kezemet. – Tudod, hogy ez flörtölésnek számíthatna. Figyelmeztetésem süket fülekre talált, mert azt válaszolta: – Biztos vagyok benne. A sarkon befordulva baljós fogadóbizottság várt minket. – Mr. Prescott. –Volkel igazgatóhelyettes mellett Zack állt egy vörös foltot dédelgetve az arcán. – Zack Finkle azzal vádolja, hogy maga megütötte őt, de úgy tűnik, az ebédlőben senki nem látta, mi történt. Igaz ez? – Hitetlenkedve nézett Sethre, de mielőtt a fiú válaszolhatott volna, Hillary bukkant elő szinte a semmiből. – Én láttam az egészet, Mrs. Volkel. – Ajjajj, eszembe jutott, Mrs. Volkel mennyire odavan Hillaryért. Sethnek reszeltek. – Zack az ebédlőben bohóckodott, és a barátnőjével, Maggo...ie–vel flörtölt – mutatott rám gyilkos pillantással. – Megbotlott a saját lábában, és Seth

megpróbálta elkapni, de közben véletlenül megütötte az arcát. Zack az egészet kitalálta, mert szégyellte magát. Mrs. Volkel Zackhez fordult. – Mr. Finkle, egy hét eltiltás jár a hazugságért. – Zack és Seth tiltakozni kezdtek, de az igazgatóhelyettes mindkettejüket figyelmen kívül hagyva ingénél fogva visszarángatta Zacket az irodájába. Hillary egy szót sem szólt hozzánk, csak sarkon fordult és elsétált. Nem sok kétségem volt afelől, hogy így próbált meg jó pontokat szerezni Sethnél. – Fura – jegyezte meg Seth. Végigsétáltunk a folyosón, és Zack arckifejezésén tréfálkoztunk, amit akkor vágott, mikor átrepült az asztal fölött. Annyira nevettem, hogy belesajdult az oldalam. Az osztályterembe érve egy teszt várt minket, de étel nem. Kicsempésztem a táskámból az ebédemet, és megfeleztem Sethtel a szendvicset és a kekszeket. Megpróbálta visszautasítani, de csúnyán néztem rá. Pánikot mímelt, és elfogadta a szendvicset, keze megjátszott rettegésében remegett. Micsoda mókamester! Amikor az iskola után a kórházba mentünk, az autóúton utolért az alváshiány, és Seth kocsijában elnyomott az álom. – Maggie. – Valami meleg simított végig az orcámon. Felébredtem, az arca alig néhány centire volt az enyémtől. Belenéztem a szemébe, le a szájára, majd vissza. Ostoba tekintetem már megint az ajkára tévedt. – Bocs. – Elhúzódtam tőle. – Nem sokat aludtam az elmúlt néhány éjszakán. – Kicsusszantam az autóból és mélyen beszívtam a hideg, csípős levegőt, hogy kiszellőzzön a fejem. Amikor néhány perccel később besétáltam az anyám szobájába, azonnal fölismertem az arcára kiülő kifejezést: piára vágyott. – Szia, anyu, hogy vagy? – Esetlenül lehajoltam, hogy megöleljem, de magához híven eltaszított. – Mit gondolsz, hogy vagyok, te ostoba? – A sértéseit jól ismertem, de szégyelltem, hogy Sethnek is hallania kellett

őket. Azt reméltem, ha tudja, hogy nem kettesben vagyunk, jobban viselkedik. – Anyu, emlékszel Sethre? Egy darabig csak bámult rá, aztán bólintott. – Igen, igen, a jóképű fiú. Mit keresel itt? – Elhoztam Maggie-t önhöz. Aggódott. – Kíváncsi vagyok, mibe fog kerülni neki ez a kósza kedvesség. Várj csak, hadd találjam ki: csak a jóság vezérelt erre. Most már nem egyszerűen szarkasztikus volt, hanem egyenesen bunkó. – Anya – mondtam, és elöntött a szégyen. – Házi feladatom van, Maggie. A váróban tanulok, amíg nem akarsz indulni. Nem kell sietned – mondta, és kisétált. Az anyám az ajtó csukódását sem várta meg, mielőtt megint rázendített. – Maggie, túl jóképű. Hallgass rám, csak egyvalamit akar! Kösz, anyu. Te aztán tudod, hogyan adj önbizalmat. Az ablakhoz mentem, és a párkánynak dőltem. – Mikor engednek el? – Holnap. Miért? Azt tervezed, hogy a házamba engeded, amíg nem vagyok ott? – Összehúzta a szemét. – Te hülye... Dr. Colter lépett be, félbeszakítva a sértést. Észrevettem, hogy az orvos kissé biceg. – Jó napot, Maggie, hogy van? – Melegen mosolygott, és az anyámhoz sántikált. – Helló, dr. Colter! Jól vagyok, köszönöm. Megsérült a lába? – Ó, ja, igen. Semmiség. Kicsit kibicsaklott a bokám, amikor reggel kikeltem az ágyból – mondta vörösen lángoló fülekkel. – Csak egy ostoba baleset. – Az anyámhoz fordult. – Mrs. Brown, hogy érzi magát? – Italra vágyom, úgy érzem magam. – Anyám hangjában tapintható volt az idegesség. – Beszéltünk már erről. Az ivással fel kell hagynia, Mrs.

Brown, a szervezete nem visel el többet. Gondoljon Maggiere! – Mit gondol, miért iszom? – kérdezte anyám, és szorosan keresztbefonta a karját. Dr. Colter jóképű arcáról menten eltűnt a mosoly. – A vörösvérsejt–száma emelkedik. – Hangja hideg és hivatalos lett. – Ha tovább javul az állapota, már holnap hazaküldhetjük. – Most akarok menni. – Nem lenne bölcs döntés, Mrs. Brown. Lehet, hogy újabb vérátömlesztésre lesz szüksége, és ha most hazamegy, a hétvégére megint itt találhatja magát. – Anyám morgott valamit az orra alatt, amit nem értettem. Abból azonban, ahogy dr. Colter álla megfeszült, ő jól hallotta. – Fontolóra kéne vennie a rehabilitációs programunkat. Kiváló egységünk van itt... – Már mondtam, hogy nem megyek rehabra. Semmi bajom. Most húzzon el! Dr. Colter nem vitatkozott vele. Mi értelme lett volna? Ha anyám nem hajlandó segíteni saját magán, nincs a világon az a rehabilitációs program, ami segíthetne rajta. – Viszontlátásra, hölgyeim. – Amint kiment, az anyám megint nekem ugrott. – Ez nem azt jelenti, hogy te meg az a fiú bemehettek a há... – Itt az ideje bevenni a gyógyszereit, Mrs. Brown. – Egy fürge, fiatal ápolónő lépett be egy fecskendővel, és belenyomta az infúzió csövébe. – Helló, Natalie DeLyzer vagyok, és ma este én vigyázok az édesanyjára. Tartok tőle, hogy ettől a vegyszertől el fog álmosodni. Javasolom, hogy gyorsan búcsúzzon el tőle. – Anyám szemhéja már le is csukódott, ami kor félresöpörtem a haját a homlokából. Ki sem nyitotta a szemét, úgy lökött hátra. – Tűnj innen, kölyök! – A gyógyszer beszél belőle, kedvesem. Nem gondolja

komolyan. – Mivel nem volt kedvem ellentmondani neki, kimentem. Elegem volt abból, hogy egy olyan nőt szerettem, aki nem viszonozta. Sethhez mentem. Ő és dr. Colter a pihenőben beszélgettek. – Hé, ez nem tartott sokáig. Miattam nem kellett volna sietned. – Seth szemében kedvesség ült, még azután is, hogy az anyám olyan szörnyen viselkedett. – Adtak neki valamit, hogy könnyebben elaludjon. – Rá vártál? – mosolygott szélesen dr. Colter Sethre. – Ő az a lány, akiről meséltem, Maggie Brown. Maggie, ő itt Colé. – Igen, az édesanyja a páciensem. Haza kéne vinned ezt a csinos, ifjú hölgyet. Alvásra van szüksége. Szinte el sem mozdult az anyja mellől. – Úgy lesz. Később találkozunk, Colé. – Mindenkit ismersz a városban? – kérdeztem az autóhoz sétálva. – Ha egy dokit ismerek, akkor rögtön mindenkit? – Booker Gatto? – Ők aligha jelentenek mindenkit, Maggie. – Bookerről jut eszembe, múlt éjjel hazavitt a kórházból. Miért nem mondtad, hogy a Cser–Ebéd a te jótékonysági szervezeted? Szerényen vállat vont. – Nem tudom. – Mesélsz róla? – Jól van, amíg vacsorát csinálok. – A helyi Wegman’s élelmiszerboltba mentünk. Egy kocsit mindenféle étellel töltött meg, többek között sárga, piros és zöldpaprikával, hagymával, csirkemell filével, jázminrizzsel és paradicsom konzervvel. – Ezt mind egy étkezéshez? – Próbáltam nem rosszallóan nézni a hatalmas fokhagymafejre, amelyet a pénztár pultjára tett.

– A legtöbbje a spanyol rizshez kell, ami a kedvencem. És ne feledd: ezt most már szereted – mutatott a fokhagymára. Miután hazaértünk a lakókocsihoz, megkért, hogy keverjek össze mézet és vajat a barna kenyérhez, míg ő lázasan sürgölődött a rizses étel körül. – Hol van a fokhagymanyomód? – Egy kést adtam neki, mire az égnek emelte tekintetét. Néhány perccel később a sajtreszelőt kérte. Megint egy kést nyomtam a kezébe. Meg rázta a fejét. – Az én házamban kellett volna nekiállnunk. Amíg a hirtelen pirított csirkemellet a rizshez keverte, megterítettem. Illatosan sistergett a serpenyőben, és a gyomrom várakozóan megkordult. – Oké, elég a halogatásból, Mr. Kettős Mérce. Ki vele! – mondtam, és leültem a lakomához. – Kettős mérce? Hogyhogy? – Miután megkóstolta a rizsét, szemernyit szórt rá a sóból. – Azt akarod, hogy mindent elmondjak neked, ami az életemben történik, de azt elfelejtetted megemlíteni, hogy a te jótékonysági szervezeted ebédjeit szállítjuk ki. – Maggie, mindent magadban tartani, mert nem bízol senkiben, és nem dicsekedni az általad vezetett jótékonysági szervezettel két különböző dolog. – Lehetséges. – Hihetetlen, mennyire jól ismert máris. – Nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb. Ismerős. – Oké, a bal kéz végre tudomást szerzett a jobb kézről, szóval mesélj! – Az apám alapította a Cser–Ebédet, mert adni akart valamit a közösségnek, és azt hiszem, azt szerette volna, ha tisztában vagyok a körülöttem élők szükségleteivel. – Seth mindkettőnknek vágott egy-egy szelet kenyeret, mielőtt folytatta volna. – Úgy gondolta, vannak, akik nem kérnek az alamizsnából, és ha ingyen ebédet ajánlanak fel nekik, azt nem fogadják el, ezért a Cser–Ebéd nem ingyenes. Mr. McSheehy például a helyi iskolákban és szervezetekben tart előadást évente néhány alkalommal a második világháborús tapasztalatairól. Ahelyett, hogy

kifizetnék, az őt meghívó csoportok a Cser–Ebédnek adományozzák a pénzt, ami segít csökkenteni az ebédek költségeit. – Miss. Ethel babatakarókat horgol. Egy helyi olcsó boltba viszem őket, és amit a takarókkal keresnek, azt a Cser–Ebédnek adják. Néhányan egymásnak végeznek el különféle feladatokat – mondta, és mézes vajat kent a kenyérre. – Mások azzal segítenek, hogy eljönnek a boltba és elkészítik az ebédeket. Ahhoz, hogy valaki a Cser–Ebéd család tagja legyen, időt vagy szolgálatot kell adományoznia valaki másnak a közösségen belül. Mindegy, milyen kis tettel járul hozzá, maga a tett számít. Segítünk egymásnak. Soha senkit nem utasítottunk el, mert mindig van, amit az ember tenni tud azért, hogy megfeleljen. – Ez remek ötlet – mondtam, jókora adag mézes vajat kenve a kenyeremre. Mennyei íze volt. Az idősek imádják, mert ismét hasznosnak érezhetik magukat, és nincs bűntudatuk, amiért elfogadják az adományt, mert nem is az. Sokat tanultam, amíg az apámmal dolgoztam, és miután meghalt, legjobban úgy tudtam kifejezni az elismerésemet mindazon dolgok iránt, amiket megtanított nekem, hogy folytattam a Cser–Ebédet. Ámulva néztem. Fantasztikus srác. – Mi a baj? – Semmi – mondtam mosolyogva. Átnyúlt az asztal fölött, és megérintette a kezemet. – Azt hittem, már túlléptünk az egész kizárásosdin. – Kutyából sem lesz rögtön szalonna. – Amennyire tudom, te nem vagy kutya. – Felvonta a szemöldökét. – Arra gondoltam, hogy fantasztikus ember vagy. Tessék, most boldog vagy? – Igen – mondta önelégülten vigyorogva. – Fájt? – Szörnyen. – Színlelt fájdalommal fintorogtam. – Szeretnéd, ha adnék rá gyógy puszit? – Elképesztő! Javíthatatlan flörtölő vagy.

– Csak veled, Maggie – mondta. – Csak veled. Vacsora után megfogta a kezemet, míg kisétáltunk az autójához, és a szívem kihagyott egy ütemet, vagy talán hármat is. Már szinte fel sem tűnt. Már hozzászoktam testem túlzott reakcióihoz a jelenlétében. – A vacsora pompás volt, köszönöm. Biztos nem akarod egy részét hazavinni? Annyi maradt, hogy egy kisebbfajta hadsereget is jóllakathatnék belőle – mondtam, és elhúztam a kezemet, hogy a szívverésem megnyugodhasson. Oké, talán mégis feltűnt. – Biztos, tartsd csak meg! – A zsebembe dugtam a kezemet, és hideg járta át minden porcikámat. Seth felém nyúlt, felhúzta a kabát cipzárját, és fejemre rántotta a kapucnit. – Maggie, nem tetszik nekem, hogy egyedül alszol itt, most, hogy ezek a gyilkosságok folynak. – Seth, rendben leszek. Minden éjjel itt alszom, és soha nem történt semmi. – Miért nem töltőd az éjszakát nála... – Nem! – A szívem a torkomba ugrott. Tudtam. Még csak nem is randiztunk, és már elkezdődött. – Maggie, nem volt semmi hátsó szándékom vele. Ne reagáld túl! Ha ettől jobban érzed magad, alhatsz a házamban, én meg visszajövök ide aludni. – Az butaság lenne. Ott is egyedül lennék. Miért számít, milyen házban vagyok egyedül? – A gyilkosságok a városnak ezen a felén történtek, Maggie. Nem akartam célozgatni semmi másra. Lehetséges, hogy tényleg erre gondolt. – Bocs. De meg leszek. – Légy óvatos! Zárd be az ajtót és ellenőrizd az összes ablakot! – Elővette a mobilját, beütött néhány számot, majd a kezembe tette. – Tessék, fogadd el ezt! – Keze rögtön a számhoz ugrott. – Ha nem veszed el, a vállamra doblak, a házamba hurcollak és megkötözlek a pincében. Te döntesz – mondta elbűvölően. – Ha szükséged van rám, ha megijedsz, ha

valami különös érzés szállja meg a tested és úgy érzed, szeretnél beszélni valakivel – vonta fel szemöldökét -, akkor hívj! Beprogramoztam a gyorshívást, az egyes gombot, hogy rögtön a mobilomat hívja. – Ha most nálam a telefonod, hogyan hívjalak fel? – Ez egy kártyás telefon. A kórház ajándékboltjában vettem – mondta mintegy mellékesen. Elszégyelltem magam, amiért elhamarkodott következtetéseket vontam le. – Nem érdemlek ilyen barátot, mint te vagy. Tenyerébe fogta arcomat, és sokáig nézett a szemembe. Tarkómra csúsztatta a kezét, lassan maga felé húzott, és alig néhány centire a számtól megcirógatta arcomat egy puszival. – Reggel találkozunk – suttogta a bőrömnek. Ó, jaj. Most aztán bajban vagyok.

Másnap kora reggel betelefonáltam, hogy megkérdezzem, hogy van az anyám. A nővérke közölte, hogy kemény éjszakája volt, és Dr. Colter megváltoztatta a gyógyszeradagját, hátha az segíti átvészelni anyámnak az elvonási tüneteket. A doki péntekre akarta tolni az időpontot, amikor hazamehet. Anyám teljesen ki fog kelni magából. Amikor befejeztem a zuhanyzást, Seth hívott. – Még élsz? – Nagyjából. – Letöröltem arcomról a vizet. – Az élőholtak meglátogattak az éjszaka közepén, és remélem, nem bánod, ha vámpír a barátod. – Azt hallottam, nem olyan rosszak, ha az ember túl tudja magát tenni a vérszíváson. – Jó, siess, szomjas vagyok. Talán iskola előtt még egy kicsit majszolok belőled. – Amint a szavak elhagyták a számat, rájöttem, hogy flörtöltem vele. Én és a flörtölés – ez volt az első alkalom. – Hm, ez ígéret? Rádöbbentem, hogy nincs szellemes válasz a tarsolyomban, ezért gyorsan véget vetettem a beszélgetésnek, és befejeztem az öltözködést. Ahogy bekötöttem praktikus barna cipőm fűzőjét, Seth kopogott. – Gyere be! – Elmebeteg gyilkosok rohangálnak a városban, te pedig kikiabálsz, hogy „gyere be” anélkül, hogy tudnád, ki áll az ajtó előtt? – Becsukta maga mögött az ajtót, és

ellenőrizte, hogy zárva van-e a nappali ablaka. – Hallottam az autódat. – Hacsak nem látsz át az ajtón, nem lehettél biztos benne. – Á, ez az új vámpírképességeim egyike, a röntgenlátás. – Elégedetten mosolyogtam. – Lehetetlen. – Honnan tudod? Valamiféle vámpírrajongó vagy? – Úgy értettem, te vagy lehetetlen. Nevettem. – Hadd hozzam a táskám, és már mehetünk is. – Várj! – Elkapott a derekamnál fogva, és magához húzott. – Azt mondtad, ha sietek, akkor elmajszolsz. – Azt hittem, csak barátok vagyunk, Mr. Flört, vagy elfelejtetted? – Mi van, ha többet akarok barátságnál? Mi van, ha többé már nem működik a csak barátság? – Mosolytalanul előrehajolt, hogy megcsókoljon. De én nem akartam, igaz? Szerencsére vagy szerencsétlenségemre, valaki dörömbölni kezdett az ajtón, és megmentett a döntéstől. – Gyere be! – mondtam gépiesen. Seth elgyötört pillantást vetett rám, mire összehúztam magam. – Bocsi. A szomszéd, Mr. Hoffman lépett be szokásos vicsorával az arcán. – A kórház egész nap hívogatni fog? – Ez egészen biztosan nem az első alkalom volt, hogy amiatt panaszkodott, hogy üzeneteket kellett átvennie a részünkre. – Most már van mobilom, úgyhogy nem fogják többet háborgatni – nyugtattam meg. – Mikor jön haza az anyád? – Valószínűleg péntekig nem. – Tartozik nekem. – Halkan morgott. – Tartozik? Miért? – Mintha nem tudtam volna. Piáért. Mivel karácsony előtt kikapcsolták nálunk a telefont a be nem fizetett számlák miatt, anyám Hoffmant kérte meg, hogy vegye fel a

rendelést. Mindig hagytam a fickónak egy csekket a pontos összeggel, de az anyám megint megnövelhette a rendelése mértékét. Fogalmam sem volt, hogyan fizessem ki. – Tudod, az anyád az utóbbi időben kicsit kifogyott a vodkából, és vettem egy keveset neki. Azt mondta, ha megjön a csekk, egy kicsit levesz a kajapénzből, hogy visszafizesse – mondta, Sethre, majd rám nézve. Közelebb lépett, és hátra hőköltem. Alkoholtól és cigarettától bűzlött, undorító kombináció volt. – Egy ilyen csinos kis lányka, mint te, talán tudna olyan üzletet kötni velem, hogy az anyádnak ne kelljen annyit fizetnie – mormolta a fülembe, és ujját végighúzta a karomon. Seth keresztülvágott a szobán, és fél másodperc alatt a falhoz kente Mr. Hoffmant. – Kifelé! Soha többet ne merészeljen hozzáérni. Még csak rá se nézzen! Világos? – Mr. Hoffman szeme tágra nyílt. Szótlanul bólintott, majd egyensúlyát vesztve a földre csúszott. Mikor felkászálódott, Seth tárcájából egy köteg bankót adott neki. – Ez fedezi azt, amivel az anyja tartozik? – Hoffman biccentett, még mindig túlijedten, hogysem beszélni tudjon. – Húzzon innen! Ostobán éreztem magam. – Kösz. – Seth autójához indultam, és némán megálltam, vártam, hogy kinyissa az ajtót. – Az anyád... – Seth szeme ragyogóan zöldre váltott, arca lángolt a haragtól. Szemmel láthatóan önuralmával küzdött, és nem fejezte be a mondatot. Beletúrt a hajába, és minden további szó nélkül kinyitotta az autó ajtaját. Fülsiketítő csendben autóztunk el az iskoláig. Mint mindig, az én oldalamra sietett, mielőtt kiszállhattam volna. – Hogy csinálod ezt? – mosolyogtam rá, hátha oldani tudom a hangulatot. – Úgy mozogsz, mintha lopakodnál. Egyik pillanatban ott vagy, aztán egyszer csak már mellettem állsz. Nagyon hatásos. Tulajdonképpen sosem hallom, ahogy közlekedsz. Paff, hirtelen ott termesz.

– Nem paffolok – tiltakozott szárazon. Nagy erőfeszítéssel elfojtottam egy kuncogást. Elé ugrottam, és hátrafelé sétáltam, hogy lássam az arcát. – Csak nem varázspálcát rejtegetsz az ingujjadban? – folytattam. Seth feltörte inge ujját, hogy megmutassa, semmi nincs ott, bár én pompás alkarokat pillanthattam meg. Megfogta a vállamat, és átirányított egy csapat gyereken, akik elmentek mellettünk. – Seth, kérlek, ne hagyd, hogy Mr. Hoffman kiborítson! – Megtorpantam, nem akartam kockáztatni az összeütközést. – Egész életemben ilyen perverzekkel kellett megbirkóznom. Az ember megtanulja ignorálni őket. Úgy meredt rám, mintha elment volna az eszem. – Szerinted rendben volt, ami történt? – Nem, undorító volt, és feláll tőle a hátamon a szőr, de ilyen az élet. Semmit nem tehetek, muszáj elfogadnom. – Maggie, az élet nem ilyen. A szomszédod egy perverz. A legtöbb ember nem így él, és neked sem kéne. – Azt ugye tudod, hogy azért éhezel folyton, mert az anyád – nyomta meg maróan a szót – elissza a kajapénzt. – Beteg. Seth szelíden megrázott, és nagyot fújt, de lényegesen nyugodtabb volt. – És még te mondod, hogy én vagyok a fantasztikus. Nem hiszem. – Átkarolta a vállamat, gyengéden megcsókolta a homlokomat, majd együtt elindultunk mitológiaórára. Kicsit ideges voltam amiatt, hogy átkarolt, de egy részem túlságosan élvezte, és inkább nem szóltam miatta. Iskola után a kórházba vitt. Csak néhány percig maradtam. Anyu hihetetlenül goromba volt, és dühös, amiért tovább bent kellett maradnia. – Részegen jobban viselem – mondtam, ahogy távoztunk. Pénteken már nagyon szabadult volna. Egy baki miatt a papírokkal már majdnem este tíz volt, mire elhagyhattuk a kórházat. Seth vitt haza minket és segített bevinni az anyámat az ágyába, aki még mindig rendesen be volt gyógyszerezve, de ez nem

akadályozta meg abban, hogy Sethet sértegesse. Ő azonban nem válaszolt. – Köszönöm ezt is. Most már többel tartozom, mint amennyit vissza tudnék fizetni – mondtam és kikísértem. – Tudod, vezetem a számlát. Egy igencsak derekas csókkal tartozol eddig. Ne aggódj, még nem állok készen arra, hogy behajtsam... egyelőre. – Mikor is vontuk vissza a flörtölés–tilalmat? – Seth vállat vont, és megfordult, hogy távozzon. – Várj, visszaadom a telefont. Már nem lesz rá szükségem, köszönöm. – A zsebembe nyúltam, hogy előhúzzam. – Maggie, sokkal jobban érezném magam, ha legalább addig nálad lenne, amíg el nem kapju.. .kapják a gyilkosokat. Ne felejtsd el, hogy mindegyik gyilkosság a városnak ezen a felén történt! – emlékeztetett. Amint elment, egyenesen az ágyamhoz mentem. Az alváshiány volt a legnagyobb ellenfelem. Ha nem jutottam elég pihenéshez, ütődötten viselkedtem, ha nem épp egyenesen ésszerűtlenül. Szerencsére másnap szombat volt, ami két dolgot jelentett: reggel tovább alhattam, és ebédet szállíthattam Sethtel. Elmosolyodtam, állam alá gyűrtem kikopott, lila takarómat, és elnyomott az álom. Nem aludtam jól, többször felriadtam éjszaka és szaladtam, hogy ránézzek az anyámra. Reggel hatkor végül feladtam az alvást, és felöltöztem. Izgatottan láttam, hogy leesett a hó. Felvehetem az új csizmámat. Az időjárás-bemondó hamis ígéretei után, amikkel hetekig traktált bennünket, végre tisztességes hó esett. Felhúztam a csizmát, és elhánytam a havat a járdáról. Amikor végeztem, nekikezdtem Gertie szakaszának, és rábukkantam a tornácán a mélyen alvó Pamacsra. – Hé, kutyus, hűtlen lettél hozzám? – Szökellve rohant át a havon hozzám, és csaholva követelte, hogy vegyem föl. Gyorsan befejeztem a munkát, és visszavittem a házhoz. Seth azt javasolta, hogy vigyük magunkkal az ebédkihordásra, ami hatalmas balfogásnak bizonyult.

Kétszer annyi időbe telt végezni így, hogy közelharcot kellett vívnunk a kutyával, nehogy az ételhez férkőzzön. Általában nem zavart volna, hogy több időt kell töltenem Sethtel, de most, hogy az anyám frissen távozott a kórházból, aggódtam, amiért egyedül van otthon. Mire Seth kitett minket, már majdnem három óra volt. Pamacs kislisszolt az autó ajtaján, amint kinyitottam, és Gertie macskájának nyomába eredt. A potya kaját leszámítva láthatóan nem volt ínyére a kocsikázás. Berontottam a házba, és a plusz ebédeket, amiket Seth mindig nekem adott, az asztalra tettem. – Anyu, van nálam kaja, éhes vagy? – A kanapéra dobtam a kabátomat, és a szobámba rohantam, hogy leváltsam a csizmámat. A ház csupasz lábnak túl hideg volt, ezért felhúztam összetákolt papucsomat és a régi pulóveremet, mielőtt a konyhába mentem volna valami ételért. Anyámat az asztal mellett állva találtam, ahogy dühösen méregeti az ebédeket. – Szia, anyu! Hogy érzed magad? – Felhúztam a pulóver cipzárját a hideg miatt. Mit műveltél Mr. Hoffmannal? – A hangja jéghideg volt. Megtorpantam. – Azt mondta, hogy menjek el, és soha többet ne jöjjek vissza. – Gondolom, az első dolga az volt, hogy átment vodkáért. – Anyu, nincs már többé szükségünk rá. Te egyre jobban vagy. Már majdnem egy hete nem ittál. Meg tudod csinálni, anyu! Az orvos azt mo... – Nem. Érdekel. Mit. Mondott. Az orvos. Én döntöm el, mi a legjobb a számomra. – Akadozó légzése és vörös arca megijesztett. – Honnan van az a kabát? – A kabátra mutatott, amit Sethtől kaptam. – Fogtad a kevéske pénzünket, és magadra költötted, te önző kis dög? – Nem, Seth... nekem adta. – Ahogy kimondtam a szavakat, tudtam, hogy az ajándékát valami érzéki tartalommal ruházza majd fel. Szeme összeszűkült.

– És pontosan mit adtál Sethnek a kabátért cserébe? – Semmit, anyu, ő nem olyan. – Mind olyanok, ne áltasd magad! – Visszafordult az ebédekhez, és folytatta a faggatózást. – Mi a helyzet ezzel az étellel? Ezeket is ő adta, vagy azért vetted, mert túl lusta vagy főzni? Ezek drágák. Korábban soha nem szolgáltam fel neki Seth ebédjeit műanyag dobozban, hanem tányérra tettem ki. – Nem, nem kerültek semmibe, én... – Hazudsz! – Megragadta a dobozokat, és áthajította a nappalin, a tartalmuk szanaszét szóródott. – Anyu, azokért megdolgoztam. – Miközben elmagyaráztam neki Seth jótékonysági szervezetének működését, ő átvágott a szobán, és tizenöt centire tőlem megállt. – Te ostoba hülye! – Erősen arcul csapott. – Nem látod, mit művel? Kihasznál. Nem fogok még egy gyereket felnevelni, ha teherbe esel, érted? – Mivel még nem nyerte vissza teljesen az erejét, az asztalnak esett. – Nem fekszem le vele – mondtam az arcomat dörzsölve. – Hah! Láttam, hogy meregeted rá a szemed. Figyelmeztettelek, ifjú hölgy! Nem hozol még egy gyereket ebbe a házba, világos? Elrángatlak a klinikára és abortuszt csináltatsz, ahogy nekem is csináltatnom kellett volna veled. – Súlyosan belerogyott egy konyhai székbe. Hányingerem támadt a szavaitól, és azt mondtam magamnak, hogy az alkoholmegvonás okozza a borzasztó kedvét, de a szívem így is darabokra tört. Az ég szerelmére az anyám volt, hát semmit nem érzett irántam? – Az apádat egy bulin ismertem meg, ahová a barátnőimmel együtt mentem el. Csak tizenhat éves voltam. Hihetetlenül jóképű volt, akárcsak a te Sethed. – A szék támlájára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Sosem beszélt az apámról. Valahányszor kérdeztem róla, azt felelte, egy lúzer, és ejtette a témát. – Egész éjjel gin-tonikkal itatott. Nem emlékszem,

mennyit ittam, de sokat. Másnap reggel egy üzenetet találtam a párnámon. „Hé, Betty, köszönöm a nagyszerű éjszakát! Nem csak a nevemet tévesztette el, de még csak alá sem írta a levelet. – Anyám felhorkantott. – Sosem derítettem ki a nevét. Amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, már nem volt biztonságos abortuszra mennem. Szörnyen dühös voltam. Nem akartam gondoskodni egy buta csecsemőről. Akkor még csak nem is akartalak. – Fölkelt a kemény konyhaszékből, és lassan a kanapéhoz sántikált. Én, túl döbbent voltam, meg sem bírtam moccanni. – Mikor a szüleim rájöttek, hogy felcsináltak, lényegében bezártak. Nem ihattam, amíg meg nem születtél. Naponta megmosták a fejemet, kioktattak, hogy milyen veszélyekkel jár, ha terhesen piálok. Valami ismeretlen oknál fogva fontos voltál nekik. – Morgott valamit az orra alatt, és hitetlenkedve rázta meg fejét. – Úgy döntöttem, hogy örökbe adlak. A szüleim megszerveztek egy találkozót egy Debbie Watcher nevű szociális munkással. Nem sokkal volt idősebb nálam, talán csak öt évvel, és hamar összebarátkoztunk. – Elmosolyodott, ahogy régi barátnőjére emlékezett. Nem is emlékeztem, mikor láttam utoljára mosolyogni. Furcsa volt. – Az irodájában ültünk és órákig piás anekdotákat mondtunk egymásnak. Még egy nagy ünnepséget is terveztünk a születésed utánra. Nem téged ünnepeltünk volna, hanem a szabadságomat. Egész testemben émelyegtem. Azt hittem, a szíve mélyén szeret, és csak nehezére esik kimutatnia az érzelmeit, akárcsak nekem. Tévedtem. Még sosem éreztem magam ilyen tökéletesen magányosnak; senkinek nem voltam fontos. Egy nulla voltam, egy zéró, egy senki, akit még szeretni sem lehet, ahogy mindig is mondta. Képtelen voltam talpon maradni, térdre rogytam. Ó, Istenem, hadd haljak meg! – Tudod, miért nem adtalak örökbe, amikor megszülettél? – Úgy tűnt, az anyám még nem végzett a

földbe döngölésemmel. Folytatta, bár nem válaszoltam neki. – Egy nap Debbie meglátogatott. Egyike volt a keveseknek, akik eljöhettek hozzám. A szüleim megbíztak benne. – Röhögött. – Ivott, és elejtette, hogy ha megtartalak, állami segítséget kaphatok a felnevelésedre. – Csak ki kellett töltenem néhány nyomtatványt. Fogalmam sem volt, hogy ez ilyen egyszerű. Miután megszülettél, a pénzt arra használtam, hogy elköltözzek, végre megszabadultam a minden lében kanál szüleimtől. Hat hónappal később felfedezték, hogy megint piálok, és nagyot veszekedtünk. Beleegyeztem, hogy megkaphatnak téged, ha nem mondják el a gyámhatóságnak, és így továbbra is kapom a pénzem. Minden szépen működött, amíg meg nem haltak abban az ostoba balesetben. Te meg a nyakamba szakadtál egy tartós sántasággal együtt. – Dühösen meredt rám. Éreztem a könnyek szúrását a szememben, de a világ minden kincséért sem voltam hajlandó megadni neki azt az elégtételt, hogy sírni lásson. Zsibbadtan, némán feltakarítottam a földre dobott ételt. – Még két hónap, Maggie, aztán eltűnsz innen és az életemből. Már nem kell rád gondot viselnem. Csak púp voltál a hátamon, amióta csak megtudtam, hogy terhes vagyok, de hamarosan megszabadulok tőled. Elvesztettem a fejem. Akár az elvonási tünetek jöttek ki rajta, akár nem, elértem a tűréshatáromig. – Gondot viselni rám? Mikor viseltél valaha is gondot rám? – Föltápászkodtam a padlóról, és dühösen folytattam. – Jobban izgat a piád, mint én. Eladtál azért a hülye vodkásüvegért, amit egész nap dajkálsz! Valami megcsillant a szemében. Talán könnyek? Nem, az én anyám soha. – Én főzök. Én takarítok. Én duglak ágyba este. Kérlek, világosíts fel, mikor gondoskodtál valaha is rólam, vagy mikor szerettél egyáltalán? – Tűnj a házamból! – kiáltotta teli tüdőből. – Bánom, hogy megszültelek, te szerethetetlen senki! – Fölkapott egy poharat az asztalról, és felém hajította. Már fordultam,

hogy menjek, amikor eltalálta a vállamat. A hideg téli szél visszaűzött az ajtóhoz. Be akartam menni Seth kabátjáért, csakhogy nem volt az az isten, hogy én visszamenjek. Futni kezdtem, mit sem törődve azzal, hova, merre, csak szaladtam. El akartam rohanni mindentől és mindenkitől, és soha vissza sem jönni, magam mögött akartam hagyni nyomorúságos életemet. Havazni kezdett, súlyos, vizes pelyhekben, és hamarosan vacogni kezdtem. Hozzászoktam ahhoz, hogy Seth meleg autójában utazzak, és a testem elutasította a hideget, aminek ki tettem. Kényszerítettem magam, hogy tovább rohanjak, hogy megnöveljem a testhőmérsékletem. A lábam zsibbadni kezdett, mégis keményebben hajtottam őket. Könnyek csorogtak szememből, és akármilyen elszántan próbáltam leküzdeni őket, tovább folytak. Nem egyszer összeestem a földön, és levegő után kapkodtam, hogy oxigénhiányos tüdőmet megtöltsem. Amikor az anyám szavai által okozott fájdalom ismét kezdett elnyelni, talpra kényszerítettem magam, és ismét futásnak eredtem. Csak amikor befordultam az Ivy Circle sarkán, döbbentem rá, hol vagyok. Felszaladtam Seth tornácára, de nem kopogtam. Ehelyett csak álltam, hevesen zihálva. Miért jöttem ide? Seth nem szeretett. Én azonban szerettem, és nem csak ez: szükségem volt rá. Korábban soha nem volt szükségem senkire. Most azonban kellett, hogy valamiképpen összefércelje szétszaggatott lelkemet, amit az anyám olyan élvezettel pusztított el. Éreznem kellett a karjait magam körül. Szükségem volt... Az ajtó kitárult, és Seth meglepetten pillantott rám. – Maggie, mit... – Megragadott, és behúzott. A karjaiba vetettem magam. – Csókolj meg! – mondtam, és engem is megdöbbentett egyenességem. Seth visszatartott, és sokáig a szemembe bámult.

– Maggie, mi a baj? Történt valami az anyáddal? – Szemöldökét aggodalmasan ráncolta össze, nem vágytól égve. – Nem! Kérlek, csókolj meg! – Nem tehettem róla: könyörögtem neki. Milyen rettenetesen szánalmas! Megpróbáltam megérinteni az arcát, de ő testemhez szorította a kezemet. – Azok a férfiak üldöznek? – Nem. – Vereséget szenvedve a mellkasának támasztottam a fejemet. Tényleg teljesen egyedül voltam. Minden flörtölése csak az volt, ami: flörtölés. Hagytam magam beleszeretni valakibe, aki nem viszonozta, és soha nem is fogja viszonozni az érzéseimet. Az anyámnak igaza volt. Engem nem lehet szeretni. Egy senki vagyok. – Maggie, kérlek! – mondta a hajamat simogatva. – Mondd el, mi baj! Valami oknál fogva rázni kezdett. – Hagyd abba, miért rázol? – Fogaim vacogtak beszéd közben. – Nem én rázlak, te reszketsz. – Egész testem remegett. Seth a karjaiba emelt, és egy padhoz vitt, mely az ajtó mellett állt. A széléről lehúzott egy takarót, körém tekerte, és az ölébe vett. Erőteljesen dörgölte a hátamat, hogy fölmelegítsen. – Mi történt? Kérlek, Maggie, mostanra már tudnod kéne, hogy megbízhatsz bennem. – Nem bírtam abbahagyni a reszketést, úgy éreztem, álmodom. Minden forgott velem, csak a vállára ejtettem a fejemet. – Maggie! – Bosszúsnak hallottam a hangját. Megbízhatok benne? Itt valóban biztonságban éreztem magam vele. Még ha nem is szeret, a barátom. A szívem majd megszakadt a bánattól, és megint sírva fakadtam. Közelebb húzott magához. – Kérlek!– könyörgött, a fülembe suttogva. – Megbízhatsz bennem. Nem bírtam visszatartani, túl nagy volt a fájdalom. A keserű ocsmányság kiömlött a számon. Minden szörnyűséget elmondtam neki, amit az anyám mondott,

minden borzalmas sértést, azt is, hogy nem vagyok szeretetre méltó. Most már hevesebben zokogtam, fájdalmasan ziháltam. – Ez nem igaz, Maggie! – A hangjából sütő harag eltéveszthetetlen volt. Szelíden letörölte könnyeimet, és az arcomat is megsimogatta. – Mmm, a kezed... huh... nagyon... huh... meleg. – A tenyerébe hajtottam az arcomat, és megpróbáltam egyenletesen lélegezni. – Nem, Maggie, te vagy nagyon hideg. Felpattant, és felvitt a lépcsőn, keresztül egy hálószobán egy hatalmas fürdőszobába. Letett egy székre a legnagyobb kád mellé, amit valaha láttam. Kezdte megtölteni forró vízzel, miközben terjengő, fehér gőzfelhők táncoltak a levegőben. – Mit... huh... csinálsz? – Szédültem, és behunytam a szememet. – Forró fürdőt fogsz venni. A testhőmérsékleted csökken, és ismét fel kell tornáznunk. Szereted a habfürdőt? – Nem tudom, még... huh... soha, nem vettem fürdőt, legalábbis... huh... nem, emlékszem. A lakókocsiban... hu... zuhanyunk van. – A fogaim összekoccantak, lélegzetem még mindig szaggatott volt. Seth ismét összevonta a szemöldökét. – Bubik. A lányok szeretik a habfürdőt. Meg akartam kérdezni, ezt honnan tudja, és esetleg utalni arra, hogy ez szexista kijelentés volt, de erőm egyre fogyott. Arra is kíváncsi voltam, miért tartott habfürdőt a házban, de Hillary képe ebben a kádban több volt, mint amivel pillanatnyilag meg tudtam birkózni. Kizártam gondolataim közül. Letérdelt elém, kibontotta a takarót, és lehúzta rongyos pulóveremet. Mindkettőt az ajtó mellé hajította. – Hol van a kabát és az új cipőd, amit vettünk neked? – Vettünk? – Sietve... huh... távoztam. – Seth állkapcsa megfeszült, és levette cipőmet. Még mindig szédelegve a

fürdőszobai pultra támaszkodtam. Seth kigombolta az ingemet, és maga mellé húzott, hogy lehúzhassa, majd ismét nekitámasztott a pultnak. – Kimegyek az ajtó elé. Vedd le a farmeredet és a trikódat, és add ki nekem! Be tudsz egyedül mászni a kádba? – Igen – mondtam, fölegyenesedve, de szinte rögtön el is estem. Seth elkapta a derekamat. – Biztos vagy benne? – Nem igazán van... huh... választásom, nem? – A pultba kapaszkodva visszanyertem egyensúlyomat. Seth fölszedegette a már lehúzott, nedves holmikat, és kifelé menet becsukta az ajtót. Kezdtem lehámozni vizes farmeremet. Mivel reszkettem, a nadrág pedig elázott a hótól, a feladat nem volt könnyű. Az sem segített, hogy Seth tíz másodpercenként bekopogtatott, hogy megkérdezze, jól vagyok-e. Végül sikerült levennem maradék ruháimat, diszkréten kiadtam őket az ajtón, és bemásztam a habfürdőbe. Hangosan felszisszentem, ahogy a buborékhegyek közé ereszkedtem. A forró víz csípte a bőrömet, de nemsokára jóleső érzés foglalta el a fájdalom helyét. Nem emlékszem, hogy valaha is tapasztaltam hasonló kellemeset. Sethnek igaza lehet abban, hogy a lányok szeretik a habfürdőt. Ez a lány szerette. A reszketés lassan, nagyon lassan alábbhagyott, ahogy a testem fölmelegedett, noha a láb- és kézujjaim még mindig szúrtak. – Maggie, hogy vagy? – Jobban, köszönöm. – Légzésem ismét normális volt. – Van egy kis meleg húslevesem, amit be szeretnék vinni. elég a hab, hogy eltakarjon? – Igen. – Mélyebbre süllyedtem a kádban, amíg csak az arcom látszott ki belőle. Seth behunyt szemmel lépett be, és kukucskálás nélkül hozzám lépdelt, és átadta a bögre levest. – Köszönök mindent – mondtam, és elvettem tőle a

levest. – Szívesen. – Kifelé indult, és anélkül, hogy visszanézett volna, hozzátette: – Az anyádnak nincs igaza, Maggie, tudod ezt, ugye? Nem szóltam semmit. Nem mertem, nehogy megint sírva fakadjak. – Lent leszek, amikor végzel. Ha kihűl a víz, csak adj hozzá még egy kis forró vizet, és ne aludj el a kádban! Nem hiszem, hogy tetszene neked, ha ki kéne rángatnom onnan a pucér testedet, és szájból szájba lélegeztetnélek. – A hangjában határozottan érezni lehetett a humort, ahogy becsukta az ajtót. Kétszer eresztettem a kádba forró vizet, és kétszer kaptam rajta magamat azon, hogy elbóbiskolok. Úgy döntöttem, kiszállok, mielőtt Sethnek tényleg be kell törnie, hogy meg mentsen. Bár a fürdőszobát jól fűtötték, a levegő hidegebb volt a forró víznél, és rögtön cidrizni kezdtem megint. Ruha híján egy hatalmas törülközőbe burkolóztam. Nem bírtam abba hagyni az ásítozást. Félénken kinyitottam a hálószobába vezető ajtót, amin keresztül korábban behozott. Gyönyörű szoba volt. Az egyik fal mentén csodás antik szekrény állt, rézsútos, tükrös ajtókkal. A távolabbi falon ablakfülke nyílt, beépített kiülővel. A zabkásaszínű csipkefüggönyökön keresztül hosszú fénycsík vetődött be. Egy hatalmas antik rézágy állt a belső fal közepén. Meglehetősen magas volt, mellette kis falépcsővel, gondolom, a könnyebb bemászás érdekében. Selymes, mélyzöld takaró borította. Már a látványától nagyot ásítottam. Néhány percre ledőlök, amíg Seth vissza nem tér a ruháimmal. Kétlem, hogy bánná. – Fölmásztam a nagy ágyba, a törülközőt az ágy melletti székre dobtam, hogy ne vizezze be az ágyat, és a puha takaró alá kúsztam. Az ágy pontosan olyan puha volt, mint amilyennek kinézett, és belesüppedtem, bábként magam köré csavarva a takarót.

Csodás érzés volt. Váratlanul eszembe jutott, miért is vagyok ebben a nagy, pompás ágyban, és oldalamra hengeredve összehúztam magam, szorosan behunytam a szemem, és kizártam anyám hangját a fejemből. – Maggie! Maggie! – Valami megdörzsölte a karomat, és a nevemen szólongatott, de a hang nem hasonlított az anyáméra. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. – Seth! – Gyorsan felültem, mire a takaró lecsúszott vállamon, a csupasz vállamon. Sietve visszahúztam. – Meztelen vagyok! – Igen. – Seth csibészesen mosolygott. Leült az ágy szélére. – Miért, hogy... – Zavartan körülnéztem, és hirtelen minden visszatért. Visszaroskadtam az ágyra, és a fejemre húztam a takarót. – Hogy érzed magad? – Lehúzta a takarót az arcomról, hogy a szemem szabaddá váljon. – Meztelennek. – Szorosabban magamra csavartam a takarót. – Ez a te ágyad? – Aha. Tudom, hogy nem oszlopos mahagóni ágy, de szeretem. – Lágyan elmosolyodott. A pletykák róla és Hillaryről hazugságok voltak. – Mikor ettél utoljára? – Tegnap. Megettem a maradék rizst ebédre. – Néztem, ahogy az arca elsötétül haragjában. – Megkérdezhetem, miért? Mi van a két adag ebéddel, amit korábban adtam? – Anyu ki volt bukva. Azt hitte, az ő pénzén vettem őket, ezért áthajította a szobán. Seth némán fölkelt az ágyról, a szekrényből elővett egy melegítő fölsőt és hozzá egy nadrágot, majd az ágy lábához terítette. – A ruháid már majdnem megszáradtak. Vedd fel ezeket, melegen tartanak majd. Vacsora után majd átöltözhetsz a saját holmidba. – Ha az a melegítő illik rám, soha többet nem eszem. – Elmosolyodtam, remélvén, hogy az ő arcáról is eltűnik a

komor arckifejezés. Egy pár fehér zoknit is a melegítő mellé dobott. – A nadrágnak zsinóros a dereka, úgyhogy meg tudod húzni, hogy fent maradjon. – Arca ellágyult. – Mit szeretnél enni? Csirkét, csirkét vagy csirkét?– a fenébe, pedig már csirkében reménykedtem. – Összeroskadtam az ágyon, és csalódottságot színleltem. – Úgy tűnik, jobban vagy.

A mikor lesétáltam a lépcsőn, hogy vacsorát főzzek, Maggie jutott az eszembe, ahogy alig három órával ezelőtt az ajtómban állt. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne kapjam a karomba és csókoljam meg. Ott ácsorgott átázott, havas ruháiban, melyek alultáplált testéhez tapadtak, és védtelen, kék szeméből könnyek patakzottak végig sápadt, beesett arcán, és azért könyörgött, hogy csókoljam meg. Bensőmben minden azt kiáltotta: „Gyorsan, mielőtt meggondolja magát!” De nem tettem. – Ja, kitüntetést érdemlek. Azonban az utolsó dolog, amire neki szüksége volt, az az én smárolásom volt, nem mintha rosszul csókolnék. Vagyis nem hiszem. Úgy értem, még senki nem panaszkodott. Mindenesetre nem erre volt szüksége. Egy menedék kellett neki a vihar elől, egy hely, ahol biztonságban érezheti magát, és valaki, aki megnyugtathatja, hogy senki sem szerethetetlen. Azok a kegyetlen szavak fejbe kólintottak. Hogyan lehet egy anya ilyen szívtelen? Szerető otthonból érkezve nehezemre esett megérteni ezt a fokú kegyetlenséget egy szülő részéről. Az én anyám és apám bármit megtettek volna értem. Bizonyosan nem mi voltunk a tökéletes család, de tudtam, hogy szeretnek. Mindig. Bármi történjék is. Kivettem Maggie ruháit a szárítóból, és már elindultam fölfelé, hogy odaadjam neki, de aztán másként döntöttem. Az ösztöneim azt súgták, hogy bánta

azt a döntését, hogy idejött, és azt még inkább, hogy megosztotta velem, amit az anyja mondott. Ha most fölviszem neki a ruháját, kitalál valami béna indokot, miért kell elmennie, márpedig én nem voltam hajlandó elereszteni, amíg nem eszik valamennyit. Vagy inkább sokat. A pult végébe tettem a ruhákat, és fölvettem a csörgő telefont. – Helló, Seth, hogy van a lány? – Helló, Colé. – Miután Maggie–t a kádba dugtam, fölhívtam. Amikor reszketni kezdett, tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, mielőtt kihűlne. – Jobban. Addig nem tudtam megnyugodni, amíg be nem mentem. Mélyen aludt. Boldogan jelentem, hogy hamuszürke orcája immár rózsás. – Helyes, most valószínűleg aludni fog egy darabig. – Most ébren van. Adok neki vacsorát.– Tépelődtem, vajon fölébresszem-e, és ha a szeme alatt nincsenek a lila karikák, hagytam volna aludni. Éhezett. Fogalmam sem volt, hogyan képes működni attól a kevés tápláléktól, amit magához vett. Órákig agyaltam azon, hogyan diktálhatok bele több ételt, de nem jutott eszembe semmi, amitől ne szégyellte volna magát. A legzárkózottabb személy volt, akit csak ismertem. – Remek. Legyen fehérjében és zsírokban gazdag. A szerencsétlen kölyök csupa csont és bőr – mondta Colé, gondolataimat visszhangozva. – A serpenyőben sült csirkémet készítem el neki. Azt ettük szilveszterkor. Jól hangzik? – A szósz miatt döntöttem emellett. Nemcsak egy egész kocka vaj kellett hozzá, de egy-egy csésze kókusztej és tejszín is került bele, valamint egy kis szezámolaj. Kétségtelenül sok volt benne a kalória. Booker és Colé minden alkalommal panaszkodtak, amikor megfőztem. Degeszre zabálták magukat, aztán engem okoltak, amiért a következő héten rá kellett kapcsolniuk az edzésprogramjukban. – Az biztos, hogy az kicsit kikerekíti – nevetett. – És ne

feledd, amikor legközelebb valakit hipotermia fenyeget, nem szabad egy kád forró vízbe dobnod. Lassan melegítsd fel, lehetőleg a saját test hőddel. – Nem is tudom, Colé. Nem hiszem, hogy tetszett volna neki, ha megpróbáltam volna levetkőztetni, hogy együtt egy takaró alá bújjunk. Fölnevetett. – Világos, bár megpróbálkozhattál volna hő akkukkal és forró vizes palackokkal is. – Erre nem is gondoltam. – Nem akarlak lerázni, de megcsipogtattak. Ha szükséged van rám, hívj a mobilon! – Rendben. Kösz. – Ó, és még valami! Ha marad valami, tedd félre nekem! Kivettem a csirkemellet a pácból, amiben ázott, tányéron. Friss gyömbért tettem a vágódeszkára, és néhány szeletet vágtam a sárga gyökérből. – Az anyja nem érdemli meg – morogtam dühösen, és sikerült egy túl vastag szeletet levágnom, amivel majdnem az ujjamat is lenyisszantottam. Düh. Elfogott, valahányszor Barbara Brownra gondoltam. Ő aztán utálatos asszony volt. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy csak beteg, és nincs teljesen eszénél, de ahogy eszembe jutott Maggie a küszöbömön, összetört szívvel, reszketve, nehezemre esett objektívnek maradni. Kíváncsi voltam, vajon tud-e róla, hogy Maggie ösztöndíjat nyert Stanfordra, vagy, hogy a lánya lemondta, hogy inkább a helyi állami főiskolára járjon. Cseppet sem lepődtem meg, amikor Maggie elmesélte. – Hogyan gondoskodhatnék az anyámról, ha az ország másik felén vagyok? – kérdezte. Maggie az anyja szöges ellentéte volt. Bekaptam egy szelet piros paprikát. Maggie ekkor jött le lépcsőn túlméretezett ruháimban, feszélyezetten. A szürke melegítő fölső ujjait feltűrte, és az alja a combjáig lógott.

A melegítőnadrág lógott róla, és a fölső alatti dudorból ítélve alaposan fel kellett kötnie. Bár a nadrág szárait feltekerte, így is ráncolódott a bokája körül. Fantasztikusan nézett ki. Néztem, ahogy félénken lemerészkedik a lépcsőn, és szemügyre veszi környezetét. A háznak ezen a részén végeztük el Bookerrel a legtöbb felújítást. A sötét cseresznyefa korlátot és a kézzel faragott korlátoszlopokat igazán nehéz volt a lépcső mentén elhelyezni, de megérte a fáradságot. A lépcső elkanyarodott, és mindkét irányba nyitott volt. Jobbra a nappali volt. Booker egyik régi barátnője segített feldíszíteni. A szoba közepét egy degeszre tömött kanapé foglalta el, számos burgundi vörös plüsspárnával és egyik sarkán arany mikro szálas takaróval. Először nem tetszett a gondolat, hogy egy pokróc és egy rakás párna heverjen szanaszét, de miután a lány mindent elrendezett, egész csinosan festett. Egy kis kerek cseresznyefa asztal állt a kanapé jobb oldalán, rajta egy telefonnal és egy sárgaréz olvasólámpával, valamint egy jókora, hozzáillő férfiszék, ahogyan én hívtam, kicsit befelé fordítva. Egy üveglappal elválasztott kandalló fölött hatalmas, lapos képernyős tévé függött a falon. Nagyobb tévét akartam, csak hogy nem volt elég hely. A kandalló egyik oldalán cseresznyefa szekrény állt, díszes üvegajtóval, zsúfolásig tele DVD–vel. A távolabbi falból nyíló ablakfülkét félrehúzott burgundi vörös függöny keretezte. A nappali egy hatalmas konyhába torkollt a nagy lépcső aljában. A konyha volt a kedvenc helyiségem a fekete pala konyhapulttal, és a Booker által ácsolt magas, cseresznyefa szekrényekkel. Rengeteg réz– és ezüstedényem volt, valamint egy óriási kovácsoltvas serpenyő, amelyek a mennyezetről lógó gerendára voltak akasztva. Az egész úgy festett, mintha egy főszakácsra, nem pedig egy középiskolás végzősre

várna. A helyiség közepén nagy konyhasziget állt és négy fa bárszék sötét bőrüléssel. A beépített lámpák a mennyezeten és a szekrények felső peremén fényárba borították a konyhát. – Ez nagyon szép – mondta halkan. – Köszönöm. – Megmostam a csiperkéket, és a vágódeszkára tettem őket. – Csirke mellett döntöttem, remélem, nincs kifogásod ellene. – Lüke. – Ezt hallottam, Mags. – Ismét végigmértem. – Ezekben a göncökben igazi szexbomba vagy, nem? – Ja. Csak amíg lejöttem a lépcsődön, tízen kérték meg a kezemet. – Remélem, mindnek kosarat adtál! Te az enyém vagy. – Rámosolyogtam és felvontam a szemöldökömet, hogy felmérjem a hangulatát. Kíváncsi voltam, ismét felhúzta-e maga körül a falakat. Ebben mester volt. – Hagyd már, Seth. – Bizony felhúzta. – Bocs, nem akartam leharapni a fejedet. Csak nincs hangulatom az évődéshez. – Tessék! – Egy darab francia kenyeret adtam neki, amit korábban vettem. Felült egy székre és átszellemültségtől ragyogó arccal felfalta. Ahogy figyeltem, ismét elöntött a harag. Amint végzett vele, gyorsan még egy darabot adtam neki, amit ugyanilyen lelkesen fogyasztott el. Mellém állt, és fölvett egy vízi gesztenyét. – Hogyan segíthetek? – Sehogy, ülj csak le! Kérsz még kenyeret? – Az égnek emelte tekintetét. – Seth, jól vagyok. – Fölemelte karját, és megfeszítette, hogy megmutassa az izmait, pontosabban a mímelt izmait. – Kemény csaj vagyok, így van. – Lágyan megsimogattam az arcát. – Szereted a serpenyős csirkét? – Még sosem kóstoltam. A mi házunkban a müzli és a szendvics a menő – nevetett. Nem csatlakoztam hozzá.

Végignézett a pultra kirakott hozzávalókon. – Ezek mi csodák? – Fölemelte a kezében tartott fehér gumót. – Vízi gesztenyék. – Finomnak látszanak, és kérlek, ne bámulj úgy rám, mintha elolvadhatnék – mondta szelíden. – Segítek felszeletelni a zöldséget. Kivettem egy kést a pulton álló nagy késtartóból, és vonakodva átnyújtottam neki. – Nem fogom felvágni az ereimet, ha erre gondolsz. – Nem erre gondoltam, bár most, hogy mondod... – Játékosan összehúztam a szemem. – Nevetséges. – Nekilátott csak úgy, ahogy esik, úgy puffan alapon felaprítani a sárgarépát. – Hé, mit ártottak neked? – Tessék? Ezek csak répák. Kezem az övére tettem, és újabb sárgarépát raktam elé, majd fölé vezettem kezét a késsel, és türelmesen felvágtam. – Nem étvágygerjesztőbbek így? – kérdeztem, és megtisztogattam a kést. – Gyönyörűek – incselkedett velem. – Gondolod, hogy jobban érzik magukat attól, hogy szépen vágtad fel őket? – Néha nagyon szarkasztikus bírsz lenni. – Csak most vetted észre? – A főzés művészet, Maggie. A tálalás majdnem olyan fontos, mint az íz. Te átaludtad a főzőórát? – kérdeztem, és leöblítettem a kést, mielőtt folytattam volna. Tovább daraboltunk, szeleteltünk és csevegtünk a zöldségekről. Maggie a szüleimről és a halálukról kérdezett. – Az apám káplán volt a légierőnél, és sokat utaztunk, ezért a világon mindenhol éltem már. – Kihagytam, hogy ő és Booker apja mindketten ugyanannak a titkos egységnek a tagjai voltak. – Az anyám és apám Guatemalába ruccantak, hogy elbúcsúzzanak a szakaszától, mert nyugdíjba vonult, de sosem tértek haza. A gép műszaki hibás lett, és lezuhantak a Sierra Madre hegyvidékén. Nem

voltak túlélők. A családom és Bookeré elég közel állt egymáshoz. Egy darabig hozzá költöztem, amíg ismét talpra nem álltam. Igazi életmentő volt. Ő segített megvenni ezt a házat és tanított meg az ácsmesterségre. Együtt újítottuk fel. Jó terápia volt. – Mennyi ideig tartott feldolgozni? – Néhány évig – mondtam. Amikor megkérdezte, pontosan mikor haltak meg a szüleim, babrálni kezdtem, hangosan kihúzva és visszatolva a fiókokat, hátha húzhatom az időt, amíg valami jó fedő sztorit ki nem találok. Amikor dörzsölni kezdte a homlokát, megmenekültem a válaszadástól. Visszasegítettem a bárszékre, és ejtette a témát. – Lényegében készen vagyunk. Majd én befejezem. Többféle fűszerolajat öntöttem egy wokba. Amikor az olaj sisteregni kezdett a hőtől, hozzáadtam a csirkemell csíkokat, és körbepirítottam, mielőtt a zöldséget is beletettem volna. Hangosan sziszegtek, ahogy az olajba értek. Az edényből kigomolygó gőz és füst életre keltette aromájával a konyhát. Egy másik edénybe beleöntöttem a szósz hozzávalóit, amíg a többi sült. – Hol tanultál meg így főzni? – Amikor Franciaországban állomásoztunk, elmentem egy tanfolyamra. Miután visszatértem az Államokba, anyámmal még néhány órát vettem. Anyám belefáradt abba, hogy örökösen kémet játszom az apámmal, és azt akarta, ha egyéb hobbijaim is vannak, így együtt fizettünk be a főzőtanfolyamra, és feltámadt bennem a főzőszenvedély. Míg én befejeztem az ételt, Maggie ragaszkodott hozzá, hogy megterítsen. Amikor leült, kihúztam neki a széket, és közben lopva beleszagoltam a hajába. Kösz az etikett leckéket, anya. Maggie kétszer vett a vacsorából, és amikor végzett, kikanalazta a maradék szószt. Mindketten túlságosan jóllaktunk a desszerthez: egy kalóriákban és

szénhidrátban gazdag csokoládés kreálmányhoz, mely a hűtőben pihent. Majd később megesszük, vagy hazaküldöm vele a vacsora maradékával együtt. Sajnálom, Colé. Miután végeztünk, azt javasoltam, üljünk a tűz elé. Maggie a kanapén kucorodott össze, míg én a kandallóhoz mentem, és felkattintottam a rézkapcsolót a falon. A tűz pattogva életre kelt. Maggie fölnevetett. – Gondolom, nem voltál cserkész? – Muszáj imádni a gázkandalló kényelmét – mondtam, és mellételepedtem. Néhány percig némán ülve néztük az üveg mögött táncoló lángokat. Kétlem, hogy volt fogalma a bennem dúló lelki háborúról, ahogy azon tűnődtem, vajon átkaroljam–e. Idegesen elszántam magam, és keskeny válla köré kanyarítottam a karomat, közelebb húzva magamhoz. Nagy bakot lőttem. Az ujjai rögtön a hajába túrtak, és lázasan tekergetni kezdte a fürtjeit. Nem bántam a csavargatást, aranyosnak találtam, de tudtam, mit jelent: ideges, és valószínűleg nem amolyan „Juj, de jó, mindjárt megpróbál megcsókolni” módon. Sokkal inkább „Jaj, ne, mindjárt megpróbál megcsókolni” járhatott a fejében. A lányokhoz tényleg kéne egy használati útmutató. Az ostoba telefon felberregett, mielőtt végrehajthattam volna a nagy hadműveletet. Többször kicsengett, de nem mozdultam érte. – Nem veszed fel? – Nem, majd az üzenetrögzítő. Túl kényelmesen ülök. A gép válaszolt. – Helló, itt Seth. Kérlek, hagyj üzenetet! – Szia, Seth! – Maggie összerezzent a hangra. – Hilly vagyok. Hiányoztál. Bocs, amiért faképnél hagytalak a fesztiválon és leléptem Zackkel. Hazudott nekem, azt mondta, hogy te meg a lakókocsis liba... tudom, undorító gondolat. – Felvihogott. Hillary volt a küldetésem átka. Megkértem Bookert, nem tudnánk-e másik ügynökhöz kötni őt és a haverjait, de

nemet mondott, mondván, jó kapcsolat alakult ki közöttünk – legalábbis szerinte. Bár Hillary nem drogozott, voltak barátai, akik igen, köztük Zack. A fiú csak a füvezést vallotta be, de az iskolában terjengő újabb pletykák szerint ennél sokkal többet is kipróbált már. Reméltük, hogy ő lesz a dílerekhez vezető kulcs. – Mindenesetre észhez tértem. Rájöttem, hogy sosem tennéd, legalábbis nem vele. – Minél tovább fecsegett „Hilly”, annál sebesebben tekergette Maggie a haját. – Tudom, hogy csak barátok vagyunk meg minden, de a szüleim hétvégére elutaztak, és tök egyedül vagyok. Nagyon jólesne, ha át tudnál jönni, tudod, hogy legyen társaságom. Biztos vagyok benne, hogy ki tudnánk... – Elegem lett, és a faasztalon keresztülnyúlva kihúztam a telefont. – Teljesen el van tévedve. – Visszaültem, és bátran ismét átkaroltam Maggie–t. Kitépte ujjait a hajából – au, ez még nekem is fájt -, és el húzódott. – Tudod, Seth, te és Hillary összepasszoltok. – Fölállt, és a tűzhöz ment, kezét a lángok felé tartotta. – Ugyanolyan körökből származtok. Nektek... – Nem hiszem el! Kérlek, mond azt, hogy nem csinálod ezt velem! – Sikertelenül próbáltam megőrizni higgadtságomat. Úgy éreztem magam, mintha hetek türelmének és kemény munkájának gyümölcse robbanna fel az arcomba. Ahelyett, hogy közelebb kerültünk volna egymáshoz, még messzebb taszított. Tényleg azt javasolta, jöjjek össze Hillaryvel? – Mit csinálok? – kérdezte meglepődve reakciómon. Sejtelme sem volt, hogyan érzek. Hát nem ejtettem el utalásokat hetek óta? Egyet sem vett észre? Semmit nem érzett irántam barátságon kívül? Lehetetlen. Láttam, hogyan nézett rám, nem beszélve, mi történt korábban a bejárati ajtómnál. Ez már több volt, mint őrjítő.

– Most, hogy lecsillapodtál, megpróbálsz távolodni tőlem. Megint visszabújtál a magad emelte fal mögé. – Miről beszélsz? Nincsenek körülöttem falak. Kétségbeesetten dörgöltem arcomat. Ezt ő maga sem hiheti, nem? Oké, rendben. Ha bizonyítékra vágyik, megadhatom neki. – Ki a legjobb barátod, Maggie? – Felé indultam.– Kit hívsz fel hajnali háromkor, amikor beszélgetni szeretnél? Kiben bízol meg, amikor összetört a szíved? Nem felelt. Tudta, hogy igazam van, nem volt értelme tagadni. – Egy fal van körülötted – szavaim most már sebesen, dühösen szakadtak ki belőlem –, és amint valaki mögé lesne, még egy téglasort raksz rá, mint ma is. Amikor ideértél... – Arcom fájdalmasan eltorzult, és nem tudtam befejezni a mondatot. – Ki voltam borulva és eltúloztam a helyzetet. Valójában szégyellem is. Igazán, nem volt nagydolog. – Megpróbált nemtörődöm hangot megütni, csakhogy tudtam, hogy hazudik. Maggie profi volt önvédelemben. Nem akarta, hogy közel kerüljek hozzá. Nehéz élete volt, fájdalommal teli, és kétségtelenül bennem csak egy újabb embert látott, aki bánthatja. Valószínűleg úgy érezte, jobb elszakadni tőlem, mielőtt megsérülne. Alig bírtam elhinni, hogy tényleg azt gondolja magáról, hogy nem lehet szeretni. Folytatta. – Főleg az anyámra haragudtam, amiért áthajította az ebédet a szobán. Elég éhes voltam, és ha hagyom magam teljesen lemerülni, teljesen ésszerűtlenül viselkedem. – Hagyd abba! – Megragadtam a vállát, félve, hogy elszalad, ha nem teszem. – Nem bírom tovább titkolni! Nem csak a barátod akarok lenni! Szerelmes vagyok beléd! – Nem így képzeltem el, hogy megmondom neki. Valami sokkal romantikusabbról ábrándoztam. Buldózerként lehengerlő támadásom valószínűleg kiakasztja, de már nem tudtam visszaszívni, így inkább folytattam.

– Azt akarom, hogy én legyek, akire szükséged van, és akit felhívsz. Tudom, hogy tagadod, Maggie, de azt hiszem, te is így érzel. Esküszöm, hogy látom a szemedben, valahányszor rám nézel. Vallomásom úgy tűnt, teljesen kihúzta a lába alól a talajt. Tátott szájjal állt, és pillanatokig nem szólt. Ezek voltak életem leghosszabb másodpercei.

– Gyerünk, Maggie, valld be! Mégsem tudtam. Szám nem volt hajlandó megformálni a szavakat, melyeket egyszer sem mondtam ki fennhangon senkinek. Muszáj volt gyorsan tennem valamit, mert minden porcikámban éreztem, mi következik. Azt csináltam, amiben a legjobb voltam, ha sarokba szorítottak: visszavágtam. – Nem Hillary itt az egyetlen, akinek tévképzetei vannak.– Seth arca megfeszült. Keze lecsúszott vállamról, és felfordult a gyomrom, amiért fájdalmat okoztam neki. Fölkaptam ruháimat a pultról, és fölszaladtam a lépcsőn, hogy átöltözzek, észre sem vettem, hogy követ. Alig csuktam be a hálószoba ajtaját, amikor ismét kitárult. Kitépte kezemből a ruháimat, és az ágyra hajította. Meleg tenyerébe fogta arcomat, és magához húzott. – Azt mondod, nem számítok neked? – Nem. Barátok vagyunk, jó barátok. – Nagyot nyeltem, miután kiejtettem a szavakat a számon. – Tehát ha megcsókolnálak, az semmit nem jelentene számodra? – Olyan lenne, mint megcsókolni a bátyámat – suttogtam. –Tényleg? – Hüvelykujjával végigsimított államon, mire borzongás futott végig a hátamon. Elmosolyodott. – Had mutassam meg neked, ki az, akinek tévképzetei vannak, Maggie. Ó, és ha untatlak, nyugodtan

állíts le bármikor. – Előrehajolt, és mielőtt bármit mondhattam volna, foglyul ejtette a számat. Gondolatban tiltakozásul sikoltottam. A testem azonban fellázadt ellenem. Míg agyamban háború dúlt, karom szorosan a dereka köré fonódott. Erősen a számra tapasztotta ajkát, és közben hajamba túrt, magához ölelve engem. Ajka hihetetlenül puha és meleg volt, ahogy éhesen végigsimított bőrömön. Nem. Nem ezt akarod. Olyan lesz, mint az összes többi srác, kiáltozták gondolataim. Követelőzni fog. Ne bízz meg benne! Anyám kegyetlen szavai ismétlődtek a fejemben, és tudtam, hogy el kéne taszítanom magamtól. De nem tettem. Szívem vadul verdesett, a csókja pedig elárasztotta a lelkemet, és elvesztem. Ajka nem hagyta el az enyémet, mégis mindenütt éreztem a számon. Még soha nem éltem át ilyen csodálatosat. Tudtam, hogy drágán meg fogok fizetni azért, amiért megadtam magam, de boldogan vállaltam. Azt reméltem, soha nem ér véget a csókja. Reszelős sóhaj tört fel torkomból, mire Seth még közelebb húzott magához. Ahogy csontjaim egyenként elolvadtak, valahogyan még is erőt találtam, hogy állva maradjak. Mintha az egész világ megszűnt volna. Csak ő és én léteztünk, egyedül és együtt. Szívem és lelkem a tiszta boldogság tengerében úszott. Seth kezdett hátrahúzódni, csakhogy én még nem álltam készen erre, és nem lazítottam fogásomon. Visszahúzott magához, és ajkamra tapasztva száját a nevemet suttogta, ami tüzet lobbantott a szívemben. A lelkem úgy belegabalyodott, hogy fogalmam sem volt, hogyan élem túl, amikor elhagy. Amikor másodszor is hátralépett, nem állítottam meg. Fejemet meleg mellkasára ejtettem, és próbáltam lecsillapítani légzésemet. Magához ölelt, és ugyanúgy zihált, mint én.

– Érzem a szívverésedet a mellkasomon – suttogta. Én is éreztem az övét. Miután légzésem kicsit csillapult, fölemeltem a fejem, és belenéztem a szemébe. Most, hogy ismét képes voltam tisztán gondolkodni, éreztem, hogy föltámad a félelmem. – Kérlek, ne bánts! Ha rám untál, csak mondd meg! ígérem, hogy nem leszek pióca. – Sebezhetőnek és szánalmasnak tűnhettem, és soha még így nem utáltam magamat. Harcos voltam, nem pedig egy gyenge, tehetetlen ember. Nem volt szükségem senkire, különösen nem egy férfira, hogy boldoggá tegyen. Csakhogy nem voltam boldog. Egyedül voltam. Beteg voltam, és belefáradtam a magányba. És nagyon szerelmes voltam belé. Ez úgy megrémített, hogy szavakkal el sem tudom mondani. – Maggie – mondta a hajamat simogatva. – Nem fogok rád unni, és egyáltalán nem tervezlek megbántani, szándékosan legalábbis nem. De nem csak itt akarok lenni. – Gyengéden megcsókolta az ajkamat. – Hanem itt is. – Ajkával végigsimított homlokomon. – És a szívedben. Senkit nem szerettem még így. – Ezzel a vallomással ismét megcsókolt, és ez a csók éppolyan élvezetes volt, mint a legutóbbi. Amikor abbahagyta, megint elakadt a lélegzetem. – Nem áll szándékomban elengedni téged. – A szemét forgatta, mintha őrültnek hinne, amiért ilyesmire gondoltam. Meglátjuk. – Még mindig haza akarsz menni? – Megráztam a fejem. – Helyes. Menjünk le a tűzhöz! – Megfogta a kezemet, és levezetett a lépcsőn. Ültünk, néztük a táncoló lángokat, és egyikünk sem beszélt. Helyesnek éreztem azt, hogy a karjaiban vagyok. Fölnéztem rá, és elmosolyodtam. – Mire gondolsz? – Lágyan megsimogatta kézfejével az államat. – Arra gondoltam, milyen gyönyörű vagy. Összevonta a szemöldökét. – A nők gyönyörűek, nem a férfiak. Ők... nem is tudom, jóképűek vagy valami. De

biztos nem gyönyörűek. – Ha te mondod. – Végül is, ki vagyok én, hogy ezzel a gyönyörű teremtménnyel vitatkozzak? – Szeretlek, Maggie. – Tekintete lágy volt és meleg. Szerettem volna én is kimondani. Éreztem. Szerettem, már egy ideje szerelmes voltam belé, mégis legyűrt a félelem a kimondásától. Bólintottam, és bűntudat szorította össze a szívemet. Miért nem tudom megmondani ennek a srácnak, hogy szeretem, miután annyi mindent tett értem? Többször is bizonyította megbízhatóságát. Ám még a saját magam által keltett bűntudat sem tudott rávenni, hogy kimondjam. – Kezdjük el lebontani azokat a falakat! Mesélj el valamit magadról, amit senki nem tud! – Mit szeretnél tudni? – Idegesen fölemeltem a kezét, és összefontam ujjaimat az övével. – Meséld el az életed történetét! Mély lélegzetet vettem, nyugalmat parancsoltam magamra, és belefogtam életem unalmas karcolatába. Meséltem neki a veszekedésekről az anyám és a nagyszüleim között, és hogyan tanított meg a nagyanyám arra, hogy ételt készítsek magamnak és gondoskodjak magamról. – Nem emlékszem valami jól a nagyszüleimre, túl fiatal voltam, amikor meghaltak, de arra igen, hogy biztonságban éreztem magam velük. Az anyámmal sosem éreztem ilyesmit. Megosztottam vele az autóbaleset és anyám nonstop piálásának részleteit. Míg beszéltem, Seth az ajkához emelte összefűzött ujjainkat. – A nagymamám felkészítésének hála képes voltam túlélni az együttélést az anyámmal. Az elmúlt két évben a piálása rosszabbodott. Azt hiszem, ittasan jobban szeretem. Amikor józan, meglehetősen undok lesz. – Jólesett megosztani valakivel a történetemet, mintha hatalmas súlyt vettek volna le a vállamról. – Korábban senkinek nem meséltem az életemről,

felszabadító és egyben ijesztő érzés. Gyorsan, mondj te is magadról valami sötét titkot, hogy egyenlíts! Úgy értem, csak annyit tudok rólad, hogy egy szent vagy, aki jó cselekedeteket visz véghez, és megmenti a bajba jutott hölgyeket. – Nem vagyok szent, Maggie. Nekem is vannak csontvázak a szekrényemben. – Had találgassak, egyik vasárnap elaludtál, és lekésted a misét? – Nagyon vicces, hadd mutassam meg, mennyire! – A derekam után nyúlt, és csiklandozni kezdett. Felsikoltottam, és kiszabadítottam magam, leugrottam a kanapéról, ő meg a konyhába kergetett. Körberohantam a konyhaszigetet, és igyekeztem, hogy mindig közöttünk legyen, de nem tudtam versengeni hátborzongató gyorsaságával. Elkapott, és ismét az ajkához húzott. Ezúttal nem próbáltam meg ki szabadulni. – Miről is beszéltünk? – kérdeztem néhány pillanattal később. – Kit érdekel? – Megint csókolni kezdett, amikor rezgés zavart meg minket. Fölvette mobilját a konyhapultról. – Hillary az. Kitartó kis kullancs. – Várj, hadd vegyem fel én! – Még soha nem vettem észre benned ezt a szadista vonást. Tetszik. Kihangosítottam a telefont, és visszatettem a pultra. – Halló! – Ki az? – kérdezte a nyafogó hang a vonal másik végén. – Maggie Brown. Kivel beszélek? – Nyugodt maradtam, de Hillary hangja egyre nyugtalanabb lett. – Hillary vagyok. Miért te vetted fel Seth telefonját? – Vacsoráztunk a házában, és most... El vagyunk foglalva. Seth némán azt tátogta nekem: keresed magadnak a bajt, én pedig tovább kínoztam Hillaryt. – Különben mit akarsz? – Sethtel akarok beszélni, te lakókocsis liba! – Seth

mögém lépett, és körbefont karjaival. – Mmm, ez jó érzés. – Becsuktam a szemem, és a mellkasa melegéhez bújtam. – Mit mondtál? – Most már biztos volt. Hillary robbanni fog. Félig-meddig arra számítottam, hogy kinyúl a telefonból és megpofoz. Seth fölkapta a telefont. – Dolgunk van, Hilly, mennünk kell, szia! – Letette. – Kattant tyúk. – Megfogta a kezemet, és visszavezetett a kanapéhoz. – Szereted a régi filmeket? – Persze. A cseresznyefa szekrényhez ment, és kotorászni kezdett a DVD-i között. – Még nem láttam az eredeti Csillagok háborúja filmeket. – Régi filmekről beszélek, Maggie. Klasszikusokról, mint az Ének az esőben, a Philadelphiai történet vagy mit szólnál az Oklahomához? Egyikről sem hallottam soha. – Válassz egyet! Bízom az ízlésedben. Lehúztam a takarót a kanapé támlájáról, és magam köré csavartam, míg ő betette a DVD-lemezt a lejátszóba. Égnek emelte a szemét és azt mormolta az orra alatt: – Csillagok háborúja – majd ölébe húzta a lábamat, és masszírozni kezdte. Határozottan hozzá tudtam volna szokni ehhez. Valamikor az Ének az esőben közben elaludtam, és nem is ébredtem fel, míg meg nem hallottam, hogy egy férfi egy homokfutóról énekel, akármi legyen is az. Fejem egy párnán feküdt Seth mellett, ő pedig a kanapénak támasztotta tarkóját és halkan horkolt. Fölültem, mire felpattant a szeme. – Hé. – Fölnézett rám és elmosolyodott. – Azt hiszem, elaludtunk. – Én is azt hiszem – nevettem, megigazítva a túlméretezett melegítőt. – Mennyi az idő? – Három óra harminc. – Hajnali fél négy?

Bólintott. – Szeretnéd, ha hazavinnélek? Nem aggódik érted az anyád? – Beletúrt a hajamba. – Kétlem. Valószínűleg kizárt a házból, és nem hoztam magammal a kulcsomat sem. – Ha anyám kiütötte magát, akkor nem hallja meg, ha az ajtón kopogtatok. – Nyugodtan maradhatsz itt. Majd az egyik vendégszobában alszom. Különben is mindjárt reggel – mondta. Kicsit megfeszültem. – Még egy reteszt is fölszerelek a hálószobaajtóra, ha szeretnéd, és akkor nem kell a miatt aggódnod, hogy éjszaka beosonok, hogy csókot lopjak. – Megkockáztatom. – Fölemeltem a fejem, hogy megcsókoljam, de e helyett ásítottam. – Máris meguntál? – Bocs. Fölkapott, és felvitt a lépcsőn. – Tudok járni, Seth. Nem vagyok annyira fáradt. – Tudom. Csak egyszerűbb megcsókolni, ha viszlek. Gyorsan megpuszilta az orromat. – Nem hiszem el, hogy felcipelsz egy lépcsőn, és még csak ki sem fulladsz! – Megszorítottam a karját; az izmok kidagadtak markomban. – És néhány csókod mégis elég, hogy elakadjon a lélegzetem. Most képzeld el! – Akkor jobb, ha nem csókolózunk többet. Nem szeretnélek kifullasztani. – Szerencsére nem hallgatott rám. Letett az ágya mellé, és lehajolt, hogy lágyan megcsókoljon. – Jó éjt! – mondtam, hangom alig volt erősebb suttogásnál. Elfészkelődtem a kényelmes matracon, és lehunytam a szemem, arcomra mosoly vésődött. Valaki szeretett. Én, a szerethetetlen senki mégiscsak szerethető voltam.

– Mi is a cím? – kérdezte Alan. – Idegei azóta gyengék voltak, hogy korábban telefonhívást kaptak az apjuktól. Több kínlódással teli hónapba telt kideríteni, ki ölte meg a bátyjukat, Jefferyt, de most már tudták. Végre igazságot szolgáltatnak. Mivel a gyilkosság inkognitóban dolgozó MET– szemétládák egy folyó nyomozásának része volt, a gyilkosok kilétét zárolták a nyilvánosság elől. Harry Dresernek azonban így is volt eszköze, hogy elérje, amit akar. Végtére is a pénz beszél. Alan azon tűnődött, vajon most mennyire hangosan kellett beszélnie, és remélte, hogy nem az ő pénzalapjából fedezték, már ha maradt belőle bármi. A jelentés, amit az apjuk e-mailben küldött, azt állította, hogy három golyó ütötte át Jeffery testét. Az egyik a jobb lábszárába fúródott – a zsaru, aki kilőtte, egyelőre életben maradhat. A másik kettő egyszerre hatolt a szívébe, és szétszaggatta. A bűnös disznóknak, Booker Gatto századosnak és Seth Prescott detektívnek fizetniük kell. Méghozzá drágán. Fájdalmasan. Az apjuknak, Harrynek jelenleg csak kevés információja volt Prescottról, de biztosan mindent kiszimatol majd, amit csak lehetséges. Addig is Gatto lesz az első, aki bűnhődik,

és Alan tökéletesen kitervelte a bosszút. Hogy olyan nagy fájdalmat okozzanak, és olyan hosszúra nyújtsák, ahogy csak lehetséges, ő és a fivére elhatározták, hogy először a zsaru szeretteit ölik meg, egyiket a másik után. Alan nem csupán fájdalmat akart okozni a zsarunak, de félelmet is bele akart plántálni, egy egészséges adag paranoiával. Hamarosan Gatto és Prescott, bárhová mennek is, folyton azt lesik majd a válluk felett, mikor kerülnek ők sorra. A fivérek egy pillanatnyi békét sem akartak hagyni nekik, amíg lassan és fájdalmasan nem szolgáltatnak igazságot. A heroin üzlet várhat. Semmi nem állhat a Dreser család bosszújának útjába. – Ez az. Country Cottage Lane kilencvenhat. – Alan egy kis farmház stílusú épületre mutatott, körülötte fehér karókerítéssel. – Kapcsold ki a motort! Nem akarom, hogy hallja, hogy jövünk. Mindig mondtam, be kell olvadnunk a környezetbe. Beolvadni? Bilinek nevethetnékje támadt, ahogy a rozsdás Gremlin kétszer is felköhögve végre morogva megállt. Az autó úgy kilógott a környezetből, akár két mormon hittérítő egy rapkoncerten, mint ahogy az ostoba ruhák is, amiket Alan kényszerített rá. Még hogy a fekete műszál beolvad? Ja. És gondolom, az idióta lila dugó a füledben, az is beolvad a környezetbe, mi, tökfej? Alant nem lehetett azzal vádolni, hogy vág az esze, mint a borotva. – Fényt látok bent. Menjünk, nézzük meg, hátha... – Bill és Alan a ház falának simultak, amikor a hátsó ajtó kitárult. Egy öregember állt a küszöbön, barna kabátba bújt éppen. – A kukás holnap jön. Mindjárt visszamegyek – mondta reszelős hangon. – Vidd a botodat! – válaszolta egy idős asszony a házból. – Áruld el, Martha, hogyan használjam a botomat, ha közben cipelem a szemetest? – morogta a férfi, miközben

kabátját gombolta. – Hallottam, te makacs vénember. Vidd a botodat! – A keresztrejtvényeddel foglalkozz, asszony! – Az idős férfi ezúttal lehalkította hangját. Fölkapta a majdnem színükig telt kukát, és a botot egy kampóra akasztva hagyta a hátsó ajtó mellett. Alan a fivéréhez hajolt. – Muszáj imádni egy olyan fickót, aki nem hagyja, hogy egy ostoba liba utasítgassa. Kár, hogy meg kell ölnünk. – Azt hittem, apa azt mondta, az öreg özvegy. – Bill nyújtózkodott, próbált a házba lesni. – Úgy tűnik, a tata még megnyalja a sót. Még eggyel több ember a listán. – Alan Billre mosolygott, aki egyetértően bólintott. Az éjszakai égbolt kristálytiszta volt, és a telihold fénnyel árasztotta el a háztól az utcáig vezető keskeny ösvényt, ami sem Billnek, sem Alannek nem tetszett. Körbeosontak a ház fala mentén, hogy ne vegyék észre őket. Az öregember letette a járda szélére a kukát, majd sietve visszafordult a ház felé, olyan sebesen kacsázva, ahogyan csak a lába bírta. – Helló, Sámuel – szólalt meg Alan negédes hangon. Kilépett a ház árnyékából, mire az öreg hátraugrott. – A nevem George, nem Sámuel. – Kissé összerezzent, a két férfi összeillő ingjeit nézte. – Maguk valami tekeligában vannak? Bill nevetett. – Mondtam neked, hogy ezek idétlen göncök. – Az apjuk az álruhák mestere volt, így sikerült számos esetben megúsznia a letartóztatást, amikor inkognitóban rejtőzött. Ezt a képességet hiábavalóan próbálta átadni fiainak. – Fogd be! – volt Alan egyetlen védekezése. Remek visszavágás, tesó, gondolta Bill. Azonban nem volt idő veszekedni, most a bosszú ideje jött el. – Kik maguk? – kérdezte George Alanre hunyorogva. – Az egy bingózseton a fülcimpájában? – Megrázta a fejét és

úgy mormolta: – a telihold tényleg előcsalja a furcsa alakokat. – George visszafordult a háza felé. Alan elállta az útját. – Alan Dreser vagyok, és ő itt a testvérem, Bill. – George értetlenül bámult rájuk. – A fiú unokája bizonyára eldicsekedett azzal, hogyan ölte meg a bátyánkat, Jefferyt – vicsorgott Alan. – A fiú unokám? Nincs fiúunokám. Négy lányunokám van és hat lány dédunokám. – Az öreg megrázta a fejét, amikor eszébe jutott, milyen kevés idő jutott a fürdőszobában, amikor a lányok legutóbb meglátogatták. Különben is, mennyi sminkre van szüksége a kilenc-tíz éves lányoknak? – Jól van, fiúk, elég volt. Mit akarnak? Drogoztak? Nincs pénzem, ha azt akarnak. Bill csodálattal adózott az öreg tökösségének. Szinte kár, hogy meg kell ölniük. – Fura, hogy a drogokat említi. Épp a családi üzletet próbáltuk fellendíteni, amikor reggel telefonhívást kaptunk a drága öreg apánktól – mondta Bill. – Megpróbálta kideríteni, ki ölte meg a bátyánkat, és úgy tűnik, hogy a maga szemétláda unokája meg a haverja a bűnösök. Azért vagyunk itt, hogy egy kicsit bosszút álljunk. – Maguknak elment az eszük. Tűnjenek a birtokomról, mielőtt hívom a zsarukat! Bill haragja túlcsordult, és meglökte George-ot. Az öregember hátratántorodott, és a ház falának esett. Most már bánta, hogy nem hozta magával a botját. Kivételesen Alan volt az, aki megőrizte nyugalmát. Megveregette fivére vállát, és hátrahúzta. – Rendőrség? Ccc, ccc, Sámuel. Nem úgy érti, hogy hívja az unokáját? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Rendőrség? Unoka? George-nak ekkor jutott eszébe, hogy öreg barátja, Sam Gatto a Country Cottage Lane hatvankilencben lakik, és az unokája valóban valamiféle álruhás rendőr. A két bohóc bizonyára összekeverte a címeket. Nem először fordult elő. Állandóan Samnek címezett leveleket kapott. Ha az Egyesült Államok Postája

sem tudta eltalálni, ennek a két söpredéknek esélye sem volt. – Oké, csapjunk a közepébe! Gattónak és Prescottnak űzetniük kell azért, amit tettek, és a szeretteiknek is. Nem hagyjuk abba, amíg mindannyian meg nem döglötök. – Keserűség árnyéka kúszott Alan hangjába. – Mondom, fiúk, hibát követtetek el. – George óvatosan kiegyenesedett, már sejtette, merre tart a beszélgetés. – Jó próbálkozás, tata, de korábban kell felkelned ahhoz, hogy bolonddá tegyél egy Dresert – mondta Bili. – A családunk harminc éve üzletel sikeresen heroinnal, és egyikünk sem ült még miatta. – Bill kidüllesztette mellkasát. Heroin? George nagyot nyelt. – Figyeljenek ide, a nevem George, és a születésem napja óta az. Szeretnék látni a jogosítványomat? – Még egy lépést tett a ház felé. Alan nem tágított. – Elég volt a hazugságokból, Sámuel. Attól félek, itt az ideje, hogy meghalj. – Alán előkapta gyöngyház nyelű kését, megragadta az öregembert a kabátja gallérjánál fogva, és könyörtelenül a földre lökte. George fájdalmában felkiáltott, és amúgy is fájós csípőjéhez kapott. – Siess, Alan, mielőtt valaki meghallja a vén hülyét! – Drága tesó, tudod, hogy sosem sietem el a munkát. Akkor megfeküdné a gyomromat. – Alan gonosz kacagásban tört ki. Bill megrázta fejét. – Jól van, be ne rosálj nekem, de legközelebb nem sietünk! – mondta Alan leguggolva, és lassan végighúzta az ezüstös pengét az öregember nyakán. George vadul összerándult és fájdalmában felüvöltött. Bill lekuporodott, és a férfi szájára tapasztotta kezét, hogy elhallgattassa.

– Hadd üvöltsön! Annál élvezetesebb. – Alan vigyorogva George puha hasába döfte a kést, és élvezettel fürdött az öregből előtörő ordításokban. – Ez jobb, mint a kábítószer. Muszáj kipróbálnod! – Még egyszer élvezettel megforgatta a kést, aztán fekete nadrágjába törölte a recés kést, és átadta a fivérének. Bill nem szerette a késeket, jobb szeretett ököllel és léccel verekedni. Ezen az éjszakán azonban a vágy, hogy megbosszulja a fivére halálát, erősen munkált benne. Bill fogta a kést, és durván George oldalába döfte. – Senki nem úszhatja meg, ha Dresert öl – mondta Bill, és mélyebbre szúrt. – Nem vagyok Sámuel – suttogta az öregember, máris elgyengülve a vérveszteségtől. – George, George, hol vagy? – Egy ősz hajú, bolyhos, sárga fürdőköpenyt és hozzá illő papucsot viselő nő kerülte meg csoszogva a ház sarkát. Két kövér barna–fehér buldog kísérte, hasuk a földet söpörte, ahogy pórázaikon totyogtak. – George! – sikoltotta az öregasszony, amikor észrevette a két férfit elesett férje mellett. A kutyák ádázul vonítani kezdtek, és kirántva magukat az asszony kezéből, leszúrt gazdájuk felé loholtak. – Ajjaj, úgy tűnik, tényleg a rossz embert szúrtuk le – nevetett Alan kegyetlenül. Bill kihúzta a kést a remegő testből, és a fivérének adta. – De azért nem haragszol, ugye, George? Ott hagyták a földön, kínoktól üvöltve, és gyorsabban rohantak, semhogy két kikerekedett buldog elkaphatta volna őket.

Nehéz volt elhinni, mennyit javult az életem, amióta szerelmes lettem. A legszembetűnőbb változás az volt, hogy úgy ettem, mint egy király. Seth minden reggel csókkal és egy Bagelmennyországból származó zacskóval köszöntött, ebben a sorrendben. Ezen kívül, finom ebédeket készített nekünk, kerek perec megtagadva, hogy általa „menzai takarmánynak” nevezett ételt vegyen. Sajnos a délutánjaim így is unalmasak voltak. A házat takarítottam és az anyámról gondoskodtam, míg ő a Cser– Ebéddel foglalkozott. Hétkor aztán felbukkant, vacsorával mindannyiunk számára, bár az anyám ritkán evett velünk. Vacsora után leültünk és házit csináltunk, amíg elviselhetetlenné nem vált anyám rosszallása, aztán kimentünk Seth autójához és beszélgettünk. Vagyis, főleg beszélgettünk. Még nem tárgyaltuk meg, kinél hol húzódnak a határok. Nem volt rá szükség, Seth csak átölelt és csókolózott velem. Noha megkönnyebbültem, biztos voltam benne, hogy eljön az idő, mikor ez már nem okoz neki örömet. Rettegtem attól a beszélgetéstől. Valahányszor Sethtel voltam, a mobilomat az anyámnál hagytam, hátha szüksége van rám. De sosem hívott. Amióta négy hete elengedték a kórházból, az ivása egyre nagyobb méreteket öltött. Bosszúságomra Hoffman is egyre gyakrabban látogatta.

Eltűnődtem, van-e köztük valami romantikus kapcsolat, de már a gondolat is annyira visszataszító volt, hogy bele sem mertem gondolni. Anyám ijesztő ütemben fogyott, ami megrémített. Napról napra többet aludt. Amikor azt javasoltam neki, menjen orvoshoz, egyórás hegyi beszédbe kezdett, és ismét emlékeztetett engem arra, hogy ő az anyám, és két napra eltiltott Sethtől. Nem hoztam fel többet. Vasárnap Seth későn érkezett, hogy fölvegyen ebédkihordáshoz. Amikor Miss. Ethel házához értünk, ő már a tornácon állt egy élénkzöld melegítőben, arcán eszelős idegességgel. Dühösen Sethre meredt, és türelmetlenül rugdosta a korlátot. Világító narancssárga cipőit nehéz lett volna nem észrevenni. – Bocsánatot kérek, Miss. Ethel. Át kellett variálni a kiszállítási sorrendet... – A kifogások olyanok, mint a hónalj. Mindenkinek van, és mindegyik büdös. Az ajkamba haraptam, hogy föl ne nevessek. Miss. Ethel befejezett néhány horgolt takarót az olcsó bolt számára, és behívott magához, miközben felnyalábolta őket. – Nesze, itt vannak, határidő előtt. – Bájosak, Miss. Ethel. – Mosolyogtam, és átvettem tőle a takarókat, remélve, hogy ezzel elsimítom a dolgokat. – Ha már szóba került a bájos, jól festesz, kékszemű. – Gyakran szólított így. – Kezdesz felszedni magadra egy kis súlyt, mi? És az orcád is kirózsásodott. Mondtam neked, fiam, egy kis házi koszt kell neki, és takarosan kigömbölyödik. Lefogadom, hogy most csókolni is jobb muri – mondta kacsintva. – Sokkal jobb muri, Miss. Ethel. Köszönöm a javaslatot. Igaza volt. Híztam valamennyit, pontosabban hat kilót. A ruháim, amik általában csak lógtak rajtam, most jobban álltak. Még az alakom is nőiesebb lett, bár Hillaryhez képest ez nem volt semmi. Miss. Ethel nem az első volt, akinek feltűnt, hogy az arcom színt kapott, és azt is észrevettem, hogy a hajam egészségesebb. Szinte

ragyogott. A változások egy része kétségtelenül a szerelem számlájára volt írandó, de az sem ártott, hogy naponta háromszor rendesen étkeztem. Odakint Seth a karjaiba kapott, lábaim jó néhány hüvelykre lebegtek a föld fölött. – Gyere ide, felhizlalt csajom, és csókolj meg! – Némi finom csókolózás után visszaeresztett a földre. – Gondolod, hogy elhíztam? Nézd, milyen szoros már a farmerom. – Megcibáltam a derékrészt. Kevesebb, mint egy hüvelyknyi játéka volt. – Erre a buta kérdésre nem is válaszolok – vonta össze szemöldökét Seth, ahogy beszálltunk az autóba. – Csak arról van szó, hogy a farmerem még soha nem volt ilyen szűk, és furcsa érzés. – Továbbra sem vett tudomást a panaszkodásomról. – Akkor is szeretnél, ha százharminchat kilót nyomnék? – Lehajtottam a napellenzőt, és megnéztem az arcomat a tükörben. Felfújtam az arcomat, hogy elképzeljem, milyen lennék kövéren. Seth elkapta felfújt arcomat és maga felé fordította. – Beléd vagyok szerelmes, és nem ebbe a húscsomagolásba. Elismerem, csinos külső, bár még el tudna viselni kilenc kilót vagy többet, de mégiscsak a burkolata a valódnak. A lelkedet szeretem, aki valójában vagy, és ez a bájos test csupán egy gyönyörű ráadás. Ahogy megcsókolta a homlokomat, angyali arcán huncutság jelent meg. – Tudod, ha a matematikát vesszük – huh, ő meg a matek.. ha kiszámolnánk, hány négyzetcenti a felületed, és mindegyik négyzetcentire egy csók jutna, a jelenlegi súlyoddal mintegy tíz perc alatt meg is volnék. Ugyanakkor folytatta idétlen gondolatjátékát -, ha százharminchat kiló lennél, körülbelül egy hónapig tartana ugyanez. Ha kétszáz hetvenkettő kiló lennél alighanem évekig el lennék foglalva, és őszintén, még az agyam is beleizzad, de valószínűleg egész életemben csókolgatnom kellene téged, hogy végezzek. Tehát, mindegy, mekkora leszel, mindenképpen nyertesen

kerülök ki a dologból. Ejtettem a témát. – Van házid? – kérdezte, befordulva a sarkunkon. – Nem, én végeztem. Hát neked? – Igen, spanyol, de csak egy óráig fog tartani. Szeretnéd, ha kitennélek otthon, amíg megcsinálom? – Nem, van nálam egy könyv, amit Julié tukmált rám. Hadd hozzam, és majd olvasok, amíg te tanulsz. – Egy romantikus regény volt, nem a megszokott műfajom. Én inkább a történelmi regényeket kedveltem, de ez a könyv meglehetősen népszerű volt a suliban, és kíváncsi voltam, miért ez a nagy felhajtás. – Jól hangzik. Mi a címe? Megmondtam, mire felnyögött. – Mags, a vámpírok nem csillognak – mondta szárazon. – Seth, a vámpírok valójában nem is léteznek, te pedig azon akadsz fent, hogy ezek csillognak? – Megrázta a fejét. – Te pedig, gondolom, tényleg azt hiszed, hogy az emberek a valóságban az utcán sétálva spontán dalra fakadnak és táncolni kezdenek? – ugrattam, a szívének kedves musicalek miatt. – Azok a filmek klasszikusok. – Vele együtt formáltam a szavakat ajkammal. Amikor a házunkhoz értünk, beszaladtam, és Hoffmant anyám mellett ülve találtam, mindkettejüknek pia volt a kezében. Anyám néhány sértést vágott a fejemhez, miközben Hoffman szinte végigtapogatott a szemével. Fúj! Megragadtam a könyvet, és leléptem. Sethhez érve a kocsi feljárón Bookert találtuk, aki autója motorháztetőjére támaszkodott. – Szia, Booker, jó látni téged! – A két férfi köszönt, és meleg kézszorítással üdvözölték egymást. – Szia, Maggie! – Elmosolyodott, amikor Seth a derekam köré fonta a karját. – Hogy van az anyukád? – Ugyanúgy, kösz a kérdést. – Seth bevezetett minket a házba. Leültem egy bárszékre, miközben ők a konyhában

állva beszélgettek. – Hogy van Sam? – kérdezte Seth, és egy pohár házi limonádét töltött Bookernek. – Ezért vagyok itt. Újabb gyilkosság történt az éjjel. Ez a város keleti felén történt, a lakásom közelében. – Seth szeme összeszűkült, ahogy Booker elmondta az esetet. – A nagyapám egyik barátja, George Keifer, éjjel tizenegykor kivitte a szemetet. Amikor nem tért vissza, a felesége két elhízott buldogjával a sarkában kiment, hogy megkeresse. A ház mellett talált rá, két férfi hajolt éppen fekvő alakja fölé. Amikor a kutyák elszabadultak, elrohantak ők is. – Seth bevezette barátját a nappaliba, és leültek a kanapéra. – Többször megszúrták, és másodpercekkel a felesége érkezése után meghalt. – Booker beszéd közben megigazította a csípőjéről függő hatalmas pisztolyt. Az az érzésem támadt, hogy kettesben akarnak maradni, ezért kimentettem magam, és nekiláttam az ebédkészítésnek. Igyekeztem nagy zajt csapni az edényekkel, és nem hallgatózni, de még így is megütötte néhány szó a fülemet, mint a „bosszú” és a „kábítószer-kereskedelem”, olyan szavak, amiket nem akartam meghallani. Reméltem, hogy Booker nagyapja biztonságban van, mert mindez nem hangzott valami jól. Amikor végeztek, megkérdeztem Bookert, nincs-e kedve maradni ebédre. – Kösz, nem – mosolygott. – Szerencsés fickó vagy, Seth. El ne engedd a csajt! – Esély sincs rá – jelentette ki határozottan. Elpirultam, mire ők felkacagtak. Ebéd után a kanapén ültünk és házi csokis kekszet eszegettünk, amit előző éjjel sütöttünk. Seth nem hozta szóba Booker látogatását, de éreztem, hogy nyomasztja. Sam a barátja volt, és alighanem aggódott a biztonsága miatt. – Az volt a benyomásom, hogy Booker aggódik a nagypapája miatt. Minden rendben? – Csak kicsit aggódik, mert a gyilkosság olyan közel

történt az otthonához. Viszont mit szólnál egy filmhez? – váltott témát hirtelen. – Mondjuk valami ijesztőhöz? Alfréd Hitchcock Psychója? Megborzongtam. – Ijesztő film? Ez valami trükk, hogy rávegyél arra, hogy hozzád bújjak? – Remélem, hogy lophatok a film közben néhány fantasztikus csókot tőled. – Mintha lopnod kéne... Neked ingyen vannak. – Átöleltem a vállát. Feszült volt. Megfordult a fejemben, hogy tovább erőltessem a Booker–témát, de kissé álszent lett volna épp nekem faggatózni. Inkább a szájára tapadtam. Minél hosszabban csókolóztunk, a feszültség annál inkább kiolvadt testéből. – Oké, nézzünk Psychót! – mondta elfulladva. – Miért nem bújunk össze, és esetleg te is megijeszthetnél annyira, hogy megcsókoljalak ahelyett, hogy megnéznénk egy ijesztő filmet? – Szó sem lehet róla! Nagyszerű film. Szeretni fogod! – Baljóslatúan összedörzsölte a kezét. – Kétlem. Igazam volt. Mire a filmnek vége lett, idegroncs lettem. Az idő felében egy párna mögé bújtam, a másik felében meg azt kívántam, bárcsak a párna mögött lennék, és egyszer sem csókoltam meg Sethet. – Soha nem nézek meg még egy ilyen filmet – fogadkoztam. Seth utánozni kezdte a rettenetes zuhanyozós jelenet zenéjét, és kinevette feszült arckifejezésemet. – Te beteg vagy! – Mags, a Psycho egy klasszikus. Az egyik örökzöld, nagyfilm. Megborzongtam. – Ha már a Psychóról beszélünk, jobb, ha hazamegyek és megnézem, mi van az anyámmal – álltam fel a kanapéról. Akaratlanul is elmosolyodtam azon, ahogy próbálta elfojtani nevetését.

– Vége a játéknak, kölyök – mondta Booker, amikor visszaértünk az autóhoz. Délelőtt George Kiefer temetésén voltunk, és Booker teljesen kikészült. Gyűlölte a temetéseket. Csak arra szolgáltak, hogy mindenkit emlékeztessenek arra, amit elvesztett. Reméltük, hogy a szertartás előcsalogatja a gyilkosokat. De csak a gyászoló családtagok és a barátok jöttek el. – Milyen játéknak? – kapcsoltam be a rádiót, és kerestem valamit, ami megnyugtathatja Booker idegeit. – Megszereztem az engedélyt, hogy beszélhess Maggie– nek rólunk – mondta komolyan. – Miért? – Már vártam ezt és nagyon féltem tőle. Még nem álltam készen rá, hogy elmondjam neki. – Tudnia kell, mielőtt ez az egész ügy elszabadul. A dolgok kezdenek veszélyessé válni, Seth. Ezek a fickók meg akarnak ölni minket. Mielőtt Mr. Kiefer meghalt volna, elmondta a feleségének, hogy a támadói heroin árusok voltak és rajtunk akartak bosszút állni, nem élt elég hosszú ideig, hogy a nevüket elárulhatta volna, ezért még mindig nem tudtuk azonosítani őket. Az elégedetlen kábítószer kereskedők rendszeresen dicsekedtek azzal, hogy visszavágnak az őket letartóztató zsarunknak, de ez általában csak duma volt. Ez a kettő azonban a jelek szerint komolyan gondolta. – Booker, Maggie állandó megfigyelés alatt van. Beszéltem a városi rendőrfőnökkel, és kértem egy helyi nyomozót, aki vigyáz rá, amikor én éppen nem tudok. – A

rendőrfőnök készségesen beleegyezett. – Múlt nyáron a fiával kábítószer túladagolás végzett, és rendkívül támogató volt az ügyünkben. Azt akarta, hogy vigyük igazságszolgáltatás elé a két férfit, és bármit hajlandó volt megtenni ennek érdekében. – Kikészíted magadat, Seth. Minél tovább vársz vele, annál nehezebb lesz. – Pontosan mit mondjak neki? „Hé, Maggie, végig hazudtam neked. Valójában egy zsaru vagyok, pontosabban MET- ügynök. Ó, és még valami, azt gondoljuk, hogy az anyádnak is valamiféle köze van a heroin hálózathoz, szóval annak ellenére, hogy komoly gondjaid vannak a bizalommal, rá se ránts!” Nem voltam igazságos, mindez nem Booker hibája volt. Booker hangja ellágyult. – Ide hallgass, kölyök! Valamikor rá fog jönni. Különben is, ha most elmondod neki, átkutathatjuk a lakókocsijukat és tisztázhatjuk az anyját. – Az anyja nincs benne. Már mondtam. Egy alkoholista, vagyis egy szívtelen piás, de nem drogos. –Te tudod, én is tudom, de a főnök nem fogja bemondásra elhinni nekünk. Át kell kutatnunk a lakókocsit. – Bookernek még mindig akadtak kételyei Maggie anyjával kapcsolatban, de irántam való tiszteletből még halogatta a kikérdezését. Nagyon szerette volna átkutatni a lakókocsit, de nem szerzett házkutatási parancsot. Ezért hálás voltam neki. Booker témát váltott. – Csütörtökön autós megfigyelésünk lesz, most a tiéd az anyósülés. – Múltkor is én ültem az anyósülésen, és kaját is én vettem, kétszer is. Te sosem ülsz az anyósülésen? – Válaszul játékosan megkocogtatta századosi rangjelzését. Örömmel ejtettem a Maggie-vel kapcsolatos vitát, noha tudtam, hogy igaza van. Maggie–nek meg kell tudnia, de ha egy kicsit várunk, talán annyira őrülten belém szeret, hogy nyugodtan fogadja majd. – Valaki megint betört Colé házába, ma délután szerelek

be egy biztonsági rendszert nála. Még nem fejezte be az emeletet, úgyhogy gyors lesz – mondta Booker. – Elkelne a segítséged. – Azt hittem, nem akar riasztórendszert. Mi történt a szegény rászorulók megsegítésével? – Ellopták a tévéjét.

Az esti szülői értekezleteknek köszönhetően másnap elmaradt az iskola, ez pedig háromnapos hétvégét jelentett. Alig vártam. Elegem volt a leküzdhetetlen differenciálszámítás órámból. Minél később látok újra deriváltat, annál jobb. Hogy megünnepeljem a hosszú hétvégét, vasárnap késő estig nem voltam hajlandó tanulni a hétfői dolgozatra. Seth lehalkította a rádiót, ahogy a házunk elé értünk. – Rossz hírem van. Ma éjjel elmegyek a városból, és holnap délig nem jövök vissza. – Muszáj menned? – Sajnálom, de el kell intéznem pár dolgot, bár nem fogok szórakozni közben, ha ez vigasztal. – Amióta jártunk, ez volt a harmadik alkalom, hogy elment a városból, hogy elintézzen pár dolgot, bár soha nem mondta meg pontosan, mit. – Amíg nem vagyok, találj ki valami jópofát, amit csinálhatunk, amikor visszajövök. – Hozzám hajolt, és jó éjt-csókot adott. – Máris mész? – kérdeztem. Seth erőtlenül bólintott. – Rendben. Holnap találkozunk. – Kiszálltam, és kicsit erősen csaptam be az autó ajtaját. – Ne haragudj, Maggie! – mondta, letekerve az ablakot és áthajolva a bőrülés fölött. – Nem haragszom, csalódott vagyok. Szerettem volna veled lenni. – Ez jó dolog, nem?

Megfordulva megpillantottam forró mosolyát, és elolvadtam. – Igen, Pollyanna, ez jó dolog. – Azt hittem, átaludtad azt a filmet. – Megráztam a fejemet. – Megpróbállak majd hívni, szeretlek. Lógó orral bementem a házba, megbotlottam a padlón szerteszét hagyott piásüvegekben. Hoffman biztos megint átjött, mert még az anyám sem tudna egyedül ennyit inni. – Eltakarítottam az elhajított üvegeket, miközben halk hortyogás kísérte a munkámat, majd benéztem a hűtőbe, hogy evett-e valamit, és számos bontatlan üvegre bukkantam. Feltámadt bennem a kísértés, hogy kihajítsam, de nem akartam szembenézni anyám haragjával, amikor rájön, hogy eltűntek. Különben is csak még többet venne. Betakartam, a szobámba mentem, és a vámpírregényt bújtam, amíg el nem nyomott az álom. Másnap kora reggel arra ébredtem, hogy jéghideg a ház. Feltekertem a termosztátot, de nem kapcsolt be a kazán. – Tudom, hogy befizettem a villanyszámlát. – Megpróbálkoztam a lámpakapcsolóval is, de semmi nem történt. Kinyitottam a bejárati ajtót, és pillantásom a probléma gyökerére esett: az ajtófélfára tűzött élénksárga Szolgáltatás megszűnése papírra. Felhívtam az áramszolgáltatót, és tájékoztattak, hogy nem kapták meg a csekkemet, de boldogan újra indítják a szolgáltatást, amint egyenlítem a hátralékot. Az anyám biztosan elfelejtette föladni. Nem ez volt az első alkalom. Szerencsére volt egy gáztűzhelyünk. Bekapcsoltam az égőket és a sütőt. Legalább meleg lesz. Hogy még jobban felmelegedjek, fölvettem Seth kabátját, és mélyet lélegeztem. Mmm. – Még mindig éreztem az illatát rajta, bár kicsit elhalványult már. Miután megettem egy tál mézes Cheerios müzlit, az új kedvencemet, vonakodva elővettem a matematikakönyvemet. A tervem az volt, hogy amíg Seth távol van, tanulok, és amikor visszaér, a többi időt vele tölthetem.

Nemsokára odakint elszürkült az égbolt, és a lakókocsink is, így aztán lehetetlen volt haladni a munkával. A levegő is lehűlt. Az összes takarónkat az anyámra halmoztam, hogy melegen tartsam, és ugrándoztam egy kicsit, hogy felélénkítsem a vérkeringésemet. A telefon megszólalt, így megmenekültem a helyben futástól. – Helló, szépségem – szólalt meg a kellemes hang a vonal másik végén. – Harminc percre vagyok. Beugróm és felveszlek. – Ne, az anyám nem fizette be a villanyszámlát, és nincs áramunk. Találkozzunk a házadnál, muszáj mozognom, hogy melegen tartsam magam. – Maggie, nem akarom, hogy egyedül mászkálj odakint! A gyilkosok még mindig kint ólálkodnak valahol. Jaj, Istenem, néha már túlságosan is véd! – Minden támadás éjszaka történt. Most csak dél van – emlékeztettem. – Maggie, kérlek! – Seth, fázom. – Hozok... – Seth? – Telefonom akkumulátora bemondta az unalmast, és áram nélkül fel sem tudtam tölteni. Még egyszer megnéztem az anyámat, de a bőre meleg volt, mint egy pirítós. Elzártam a sütőt, a baleseteket elkerülendő, és távoztam. Seth eltúlzott reakciója kicsit idegessé tett. Nem egyszer éreztem azt, hogy valaki követ, ilyenkor meggyorsítottam lépteimet. Tíz perccel azután, hogy megérkeztem, csikorogva hajtott fel a kocsi feljáróra, és csúszkálva megállt. – Nem hallgatsz az emberre, mi? – Arcán felindultság látszott, ahogy átrepült a gyepen. – Jobban tetszenék fagyottan? – csattantam fel bosszúsan neandervölgyi hozzáállása miatt. – Jobban tetszel élve. – Megragadott és forró csókot nyomott a számra. Szívem azonnal ismerős táncba kezdett

a mellkasomban. Eltöprengtem: vajon minden vitánk így ér majd véget? Nagyon remélem. Érzésem szerint túl hamar elengedett, de a kedve vidámabb volt. – Sajnálom, aggódtam miattad. – Bezártam az ajtót és az ablakokat, ahogy mondtad. Különben is, a gyilkosok még nem törtek be egy otthonba sem, hogy megöljenek valakit. – Buta fiú. – Fáradtnak tűnsz. Egész éjjel egy másik lánnyal csókolóztál? – Finom próbálkozásom, hogy valamiféle vallomást csikarjak ki belőle, kudarcot vallott. – Bookerrel voltam – mondta! Sokatmondóan felvontam szemöldökömet, mire az égnek emelte tekintetét. Megfogtam a kezét, és a ház felé vezettem. – Ezt a beszélgetést bent is be tudjuk fejezni, mielőtt halálra fagyok. – Maggie, beszélnünk kell! Van valami, amit meg szeretnék beszélni veled. Egyenesen a konyhába rángattam, és lenyomtam egy székre. Megálltam előtte. – Tényleg hiányoztam? – Nem hagytam időt neki válaszolni: felnyújtóztam a nyakához, és végigcsókoltam. – Hiányoztál nekem – suttogtam a bőrének. Csodálatos illata volt, amiről eszembe jutott valami. – Emlékszel a kabátra, amit nekem ajándékoztál? – Valamit mormolt, ami igennek hangzott. – Alig érezlek rajta. Néhány órán át viselned kell, hogy megint finom legyen az illata! – Seth bólintott, és a szájához vont. Igen, hiányoztam neki. Nagy nehezen kiszabadultam karjaiból, és azt mondtam: Bárcsak ne csókolnál ilyen jól! – Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. – Hallgass végig! Ha úgy csókolnál, mint Zack, tudod, nyálasan és bénán – borzongtam meg akaratlanul -, nem akarnék egyfolytában veled csókolózni. És ha nem csókolóznék veled megállás nélkül, nem kéne kényszerítenem magamat arra, hogy abbahagyjam. – Azt hiszem, megfagyott az agyad. Ettél ma? – Igen. – A jelek szerint nem értékelte a logikámat.

– Nos, nem eleget. A pult mögé vezetett, és összedobtunk egy csirkesalátát magvakkal és áfonyával. Amíg ettünk, Seth felvette a kabátot, hogy „bebüdösítse”, ahogy ő mondta. Felajánlotta, hogy ráspriccel az arcszeszéből, de én tiltakoztam, mondván, hogy az illat a bőréből árad. Megittam a maradék tejet, és a bögrét a mosogatóba tettem. – Rá kéne néznünk az anyámra, talán már kijózanodott. – Csinálok neki egy szendvicset. – Fogta a csirkesalátát és kivett egy teljes kiőrlésű kenyeret a hűtőből. – Mit tettem, amivel kiérdemeltelek? – Hátulról átöleltem, arcomat sárga inge hátához szorítottam, miközben megcsinálta a szendvicset. – Épp ezen gondolkodtam én is. – Te is arra gondoltál, mivel érdemeltelek ki? – Most ezért a megjegyzésért meg kell csókolnod. – Felém fordult, és többször megnyalta az ajkát, míg csillogni nem kezdett a nyáltól. – Mit művelsz? – eltartottam magamtól az arcát. – Nyálassá és bénává teszem a csókjaimat, hogy ne kelljen kényszerítened magadat, hogy abbahagyd a csókolózást válaszolta ártatlanul. – Ne merészeld! – Gyorsan letöröltem a száját, mielőtt megcsókolhatott volna. – Minden mulatságomat elrontod. – Visszafordult a szendvicshez. Útközben hazafelé szemerkélni kezdett. Letekertem az ablakot, hogy beleszimatolhassak a nyirkos levegőbe. Mivel kint még mindig hideg volt, bekapcsoltam az ülésmelegítőt ahelyett, hogy föltekertem volna az ablakot. Seth nevetett. Megvontam a vállam. – Szeretem az esőt. – Gondolod, hogy az anyád ébren van? – Odaadta nekem az immár Seth szagú kabátot. Mmm. – Nem tudom. Ha igen, valószínűleg bosszantja, hogy nem vagyok ott, hogy sértegethessen – mondtam tréfásan,

bár mindketten tudtuk, hogy alighanem ez az igazság. – Maggie, olyan régóta bujkál az alkohol ködében, hogy már nem tudja, hogyan mutassa ki az érzéseit. – Seth ajkához emelte a kezemet. – Hmm – mormoltam se nem helyeslőn, se nem ellenkezve, és kicsit jobban letekertem az ablakot, mielőtt mélyebbre fészkeltem volna magam az ülésbe. Csendesen megálltunk a lakókocsink előtt. – Mi a baj? – Nyitva hagytad a hálószobaablakot? – Mutatott az ablakomra a lakókocsi oldalán. – Nem, nincs fűtés, miért hagytam volna... – Valaki biztos betört. Feltéptem az ajtót, de mielőtt kiszállhattam volna, Seth már az ajtóban volt és az utamat állta. – Maradj itt! – Ádáz hangsúlya nem hagyott kétséget afelől, hogy ez nem puszta javaslat volt. Lekuporodott, és megkerülte a lakókocsit, majd belesett a nyitott ablakon. Amikor visszajött a bejárathoz, elővette a mobilját. – Nem várok rád. Bemegyek. Siess! – Visszadugta mobilját a zsebébe, véget vetve ezzel a másik tiltakozásának, bárki is volt a vonal túloldalán. Az autóhoz jött. – Ne kövess! Érted? – Vízszintesbe engedte az utas ülést. – Húzd le a fejed! – Kérlek, ne menj be egyedül! Fittyet hányva kérésemre, becsukta az ajtót és elsietett. Futva a ház mögé került, útközben átugorva egy majdnem két méter magas kerítést. Pánikba estem, és óvatosan kimásztam az autóból. Egyenesen a bejárati ajtóhoz rohantam, és résnyire nyitottam. Meglepetésemre a két fickó fogadott a parkból. Miért nem tudok szabadulni ezektől a szánalmasan öltözött hülyéktől? – Lám, lám, lám. Ni, csak, kit látnak szemeim! – mondta a nagyobbik, és szélesre tárta az ajtót. Elvigyorodott, vagy talán vicsorgott. Nehéz volt megmondani. – Mit műveltek az anyámmal? – kérdeztem, letörölve arcomról az esőcseppeket.

– Ez a vén piás az anyád? – nevetett. – Kicsi a világ, mi, kiscsaj? – Végigsimított arcomon, és csettintett nyelvével, vigyora kiszélesedett. – Szörnyen szerettem volna találkozni veled. – Mi-mit keres itt? Mielőtt válaszolhatott volna nekem, Seth vetődött be a lakókocsi hátsó ablakán, kezében egy pisztollyal. – MET! Fel a kezekkel! – kiáltotta felém rohanva. Új barátom belemarkolt a hajamba, és megperdített, így hátam a mellkasához szorult. A fickó szaga önmagában elég lett volna, hogy megállítson egy kamiont. Nem hiányzott remegő gyomromnak. – A fiúd MET–ügynök? – sziszegte vészjóslóan a férfi a fülembe. – Nem, végzős a Port Faré High–ban – mondtam, kételkedve tulajdon szavaimban. Seth zsaru lenne? Nem, az nem lehet! – Mi a neved, te disznó? – kérdezte a férfi Sethet. – Seth Prescott nyomozó – válaszolta lassan. – Nyomozó? Micsoda? – Lelkem mélyéig megrendültem. A hajamba markoló kéz megfeszült, és felzokogtam fájdalmamban. Seth felém indult. – Ha még egy lépést teszel, a lány meghal. – Miközben a férfi beszélt, valami hideget és keményet éreztem meg a nyakamon. Egy hihetetlenül éles kést. Alig nyomta meg, az éle mégis felsértette a bőrömet. Seth a levegőbe emelte a kezét, pisztolya most a mennyezetre mutatott. – Ha ártasz neki, az lesz az utolsó tetted életedben. – Van fogalmad róla, ki vagyok? – A mocsok hangja játékosból rekedtre váltott. Seth a fejét rázta. – Alan vagyok, ő pedig a tesóm, Bill. Seth zavartnak tűnt. A nevek szemmel láthatólag semmit nem mondtak neki. – Nem? No és a Dreser? Ez a név már ismerős? – kérdezte a férfi nyálat fröcsögve.

Seth szeme elkerekedett. – Igen, gondoltam – jegyezte meg sötét elégedettséggel Bill. – És azt is lefogadom, hogy emlékszel rá, hogyan ölted meg a bátyánkat, Jefferyt? – Seth ismét megrázta a fejét. Bill hangosan felmordult. – Syracuse– ban ölted meg Chuckey biliárdszalonjában. Ez nem... – Bill elhallgatott, és elmosolyodott, amikor Seth arcára kiült a félelem. – Ó, igen. Mégis emlékszel, nagyon is. Maradj nyugton, Maggie, parancsoltam magamnak. Úgy éreztem magam, mintha egy álomban lennék, egy rémálomban, és bármelyik pillanatban egyedül ébredhetnék az ágyamban. Seth végzős volt, mint én, nem pedig MET... zsaru... ügynök... akárhogy is hívták ezeket. Elszakítottam a tekintetem Sethtől, és az anyámra néztem. Rendszertelenül, felületesen lélegzett, és kétségbeesetten szerettem volna megnézni, nem sérült-e meg. Engedjétek el, aztán beszélünk! – mondta Seth. Visszafordítottam figyelmemet a három férfira. Seth pisztolya most Hill fejére mutatott, de Alan minden mozdulatát figyelemmel kísérte. – Nem hinném, szemétláda! – Alan elengedte a hajamat, és jobban maga elé húzta a testemet. Seth sehogy sem tudott volna rálőni anélkül, hogy engem el ne talált volna, már persze, ha egyáltalán tudott lőni azzal a vacakkal. – A testvéretek heroint adott el tizenegy-tizenkét éves kölyköknek – mondta Seth, állkapcsán megfeszültek az izmok. – Ez egy szabad ország – vágott vissza Alán. Seth arca még feszültebb lett. – Szóval inkognitóban dolgozol a gimiben? – faggatta Alán. Gyilkosság? Kábítószer? Inkognitó? Seth rám nézett, nem szólt semmit, csak nézett. – Válaszolj, rohadék! – Alan a torkomnak feszítette a kést. Meleg vércsík gördült le a nyakamon. – Igen – nyögte ki Seth. Nem! Ő csak Seth, a legdögösebb srác a Port Faré Highban.

Jótékonysági szolgálatot vezet. Bámulatos szakács. Kedves és nagylelkű és... szeret... engem... – Hadd találjam ki: megbíztak vele, hogy tartsd a szemed ezen a csajon és a lepukkant muterján. – Alan az arcomhoz dörgölte pofáját és röhögött. – És lefogadom, hogy azt hiszi, hogy tényleg szerelmes vagy belé. – Mindkét görény nevetni kezdett, és Alan a fülembe sziszegte: – Az a tippem, hogy téged átvertek a palánkon, kiscsaj. Az a tippem, hogy a patkánynak igaza van. Remegni kezdtem. Csak egy küldetés része voltam? Ennyi volt? De persze volt benne ráció. Hát persze, hogy csak feladat voltam neki. Nevetséges volt arra gondolni, hogy valaha is többet jelenthettem neki. Bármelyik lányt meg kaphatta volna, nem ezt mondta Zack? Akkor miért szedne fel épp engem? Hacsak nem muszáj. A lakókocsis liba csak egy megbízás volt. Beleszerettem egy inkognitóban dolgozó rendőrbe, aki csak a munkáját végezte. Semmit nem jelen tettem a számára. – Maggie, ne hallgass rájuk! Csak szórakoznak veled. Kábítószerárusok, az apjuk pedig hírhedt csempész – könyörgött nekem Seth. De már késő volt. Tudtam, mi az igazság, és undorodtam magamtól. Milyen ostoba csaj vagyok valójában. Térdem megroggyant, és kezdtem összecsuklani. Alan szorosabban karolta át a derekamat, alig kaptam levegőt. – Engedjétek el, és talán meg tudunk egyezni! – alkudozott Seth. – Tedd le a pisztolyt és rúgd el! – mondta Alan, forró lélegzete a fülemet perzselte. Világos volt, hogy nem akar alkudni. Seth lassan letette a fegyvert, és végigrúgta a folyosón, el a két pasastól. – Nem volt okos húzás, zsarukám. – Bill, akinek homlokán verejték gyöngyözött, egy kis, ezüstszínű pisztolyt szegezett Sethre. – Te és a gennyláda haverod... – Sértését szirénák, rengeteg sziréna hangja szakította félbe. – Hagyd itt a lányt és húzzuk a csíkot! – szólt oda Alannek. – A lány nélkül nem. Arra vártam, hogy...

– Most megyünk, a lány nélkül, Alán. Nem tudunk meglépni, ha visszahúz minket. – És a fickó? Csak úgy életben hagyjuk? Szó sem lehet róla! – Igen, még nem fizetett meg azért, amit tett. De maradunk a tervnél. – Komolyan azt hiszitek, hogy hagyom, hogy elvigyétek a lányt? –vágott közbe Seth. – Pillanatokon belül tíz rendőrautó lesz itt. Nincs választási lehetőségetek. Engedjétek el! – Ha elengedjük a lányt, a fickó követni fog minket – mondta Alan. Megint lehajtotta a fejét, hideg orrát végighúzta a nyakamon, és beszívta az illatomat. A gyomrom felfordult. – Van egy jobb ötletem. Figyelemelterelésre van szükségünk, és tudom is, mi lenne a tökéletes – mondta Bill. – Ez volt az utolsó, amit hallottam, mert a fejem az ajtófélfának ütődött. A világ elsötétült előttem. – Maggie, ébredj, kérlek! – Seth hangja a mély, sötét gödörben, amelyben feküdtem, elért hozzám, és kihúzott. Éreztem ajkát a homlokomon, és csak aztán jutott el a tudatomig, hogy a földön fekszem. Mi az ördögöt keresek a padlón? Kinyitottam a szememet, és felültem. – Maggie, jól vagy? Minden egy hullámban, cunamiként visszatért. Seth zsaru volt vagy MET–ügynök vagy valami. – Hazudtál nekem – csak ezt tudtam mondani. – Beszélhetünk erről később? Meg kell vizsgálni téged. Van egy púp a fejeden. – Óvatosan kitapogattam sajgó fejemet. A púp nemcsak nagy volt, de nagyon érzékeny is. – Hol vannak azok a pasasok? – Elszeleltek. – Felindultságomat érzékelve elhúzódott tőlem. – Nem fognak messzire jutni. Most is, hogy beszélünk, a nyomukban van a rendőrállomány fele. A rendőrállomány... Elég! Elég volt! Az anyámhoz botorkáltam. Lélegzete szaggatott felhőkben szakadt ki belőle.

– Nem találtam rajta sérülést. Talán valami rossz anyag került a szervezetébe. – Anyag? – Ööö... kábítószer. Arra tippelek, heroin. – Míg beszélt a felpöndörödött linóleumot rugdosta, és nem nézett rám. – Lehet alkohol is, Maggie, de mint mondtam, az a kettő drogdíler. Tehát ezzel érdemelte ki egy girhes lány meg az alkesz anyja a saját, külön bejáratú zsaruját. Azt hitték, az anyám drogos. Seth a barátomnak állította be magát, hogy... Mit? Letartóztathassa? Nem. Nem erről volt szó. Azt már meg tette volna. Miért nem kérdezte ki anyámat, vagy próbálta legalább átkutatni a házat kábítószer után? Aztán fejbe kólintott a válasz. Mert az anyám egyszerűen csak a csali volt. Kihasználta. – És mit gondolsz, pontosan honnan lenne pénze kábítószerre? – Túl gyorsan ugrottam fel, és elszédültem. Seth utánam nyúlt, hogy megtámasszon. – Ne érj hozzám! Hazudtál nekem. Mondd meg az igazat! Ki vagy te, és mit akarsz tőlünk? – Inkognitóban dolgozó MET–ügynök vagyok. A mobil kábítószer ellenes csoport neve. Booker és én a kábítószer ellenes alegységhez tartozunk. A Port Faré High–ba utaltak ki, hogy derítsem ki, honnan jön a heroin. Olyan folyékonyan mondta, hogy biztosan ez volt az igazság. Így már világos volt, miért voltak ő és Booker olyan jó cimborák. Mindketten zsaruk voltak. – Az elmúlt nyolc-tíz hónapban a heroin használat mértéke felívelt Port Fare-ben. – Seth tekintete az arcomat fürkészte, megpróbált olvasni belőle. Nyugalmat erőltettem magamra, és nem engedtem teret a dühnek. – Azt hiszed, hogy az anyám díler? Drogos? – Hitetlenkedő hangomra megrándult az arca. Helyes. – Úgy érezzük, valamiképpen köze van az ügyhöz, bár még nem tudjuk, hogyan. De most nem a kisstílű dílerekre hajtunk, Maggie, mi a beszállítót akarjuk elkapni. Ez a kijelentés meg kellett volna, hogy nyugtasson? Ez

nem lehet. A rendőrség csalinak használta az anyámat, de miért kellett velem összebarátkozni? A következő gondolat egy negyvenkilós üllőként vágott mellbe. – Ugye azt hiszed, én is benne vagyok valahogyan az ügyben? Hallgatása fülsiketítő volt. Végül megszólalt: – Az elején talán egy kicsit így hittem, de már nem. – Ó, jól van, kösz. Jó tudni, hogy a fiúm viszonylag biztos benne, hogy nem vagyok drogos. – Leültem az anyám mellé, és tenyerembe temettem az arcomat. – Maggie, az érzéseimnek irántad semmi közük az ügyhöz. Megráztam a fejemet, és azon tűnődtem, hogy amit az imént mondott, nem csak újabb hazugság-e. – Tudod, mennyire fontos számomra a bizalom, mégsem tettél egyebet, mint hogy megtévesztettél. – Nem mondhattam el neked, Maggie. Inkognitóban voltam. Te is érintett vagy, igaz, közvetetten. Muszáj volt tudatlanságban tartanom téged. Része voltál a... Megbízásomnak. Abban a pillanatban a szívem tökéletesen összetört. Már abban a pillanatban tudnom kellett volna, hogy valami baj van, amikor elkezdett beszélgetni velem. Hát persze, hogy ez a gyönyörű férfi nem szerethette igazán a szerethetetlen senkit. Arra használt, hogy az anyám közelébe férkőzhessen. Én csak egy gyalog voltam. – Menj innen! – A hangom még számomra is furcsán csengett, mintha valaki más beszélt volna. – Kifelé és menj el! Hagyj engem, minket békén! – Maggie. Túlreagálod. Nyugodj meg! Miután az anyukádat a kórházba vittük és téged is megvizsgáltak, elmegyünk hozzám. Kell egy kis idő, hogy az agyad feldolgozza mindazt, ami történt. Minden kérdésedet megválaszolom – legalábbis, amit szabad... – Kifelé! Most. – Bátor voltam annak ellenére, hogy csak egy törékeny lány voltam egy nagy, fekete pisztolyt tartó

férfival szemben. A mentő érkezése szakította félbe dühkitörésemet. Berontottak, kérdéseket hadartak, és infúzióra kötötték az anyámat. Seth azt mondta nekik, hogy úgy gondolja, anyám valamilyen illegális kábítószer hatása alatt lehet. Nem vitatkoztam. Ahhoz túlságosan ki voltam akadva. – Miss. Brown, szeretne velünk jönni? – kérdezte a mentőautó vezetője, miután betolta a hordágyat. – Maggie, elviszlek – mondta Seth halkan. A mentőshöz fordultam. – Kérem, vigyen el innen! Kinéztem a mentőautó hátsó ablakán Seth arcára, ahogy elhajtottunk. Összetörtnek tűnt, de miért ne lett volna az? Az inkognitója odalett, és most kezdheti elölről a munkát egy másik ostoba, mit sem sejtő lánnyal. Ahogy elmentünk, Booker érkezett meg és szállt ki az autójából. Túl voltam a teljes kétségbeesésen, és képtelen voltam tovább visszatartani a könnyeimet.

Amíg Maggie eszméletlenül hevert a karjaimban, jelentettem a két férfi személyazonosságát, és kezdetét vette a vadászat, bár nem reménykedtem túlzottan. Ha csak egy kicsit is hasonlítanak az apjukra, nehéz lesz őket elcsípni. Az a férfi egy igazi kaméleon volt. Booker érkezett elsőként, és rögtön távozott is, hogy koordinálja a keresést. Most visszatért, alighanem, hogy megnézze Maggie–t, és kiderítse, pontosan mi történt. – Biztos vagy benne, hogy a Dreser fiúk voltak? Komoran bólintottam, miközben néztem, ahogy a mentő elhajt. Soha életemben nem fogom elfelejteni az elárultság pillantását Maggie szemében. Soha. – Azt hallottam, pénzgondjaik támadtak Arizonában, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire északra feljönnek. Persze Harry Dreser híres arról, hogy szembemegy az elvárásokkal. Ez nagy ügy, nagyobb, mint gondoltam. – Ha kábítószercsempészekről volt szó, Booker olyan volt, mint egy két lábon járó enciklopédia. Mindegyiket ismerte, mint ahogy a territóriumukat is. – Tehát a Syracuse–ban megölt díler Jeffery volt. – Undorodva megrázta a fejét. – Az egész család söpredék. Ez meg magyarázza, miért nem kaptunk eredményt, amikor megpróbáltuk azonosítani a testet. Valószínűleg a drága apuka lefizetett valakit, hogy törölje Jeffery aktáját, és még a fogászati adatai sem stimmeltek. Az olyan csempész nagykutyáknak, mint Dreser, kifogyhatatlan a

pénze, és elég beépített emberük van, hogy elrejtsék a nyomaikat. Rám pillantott. – Jól vagy? Nem bántottak, ugye? – Maggie tudja – mondtam, és a hajamba túrtam. – A Dreserek a házban voltak, amikor megérkeztünk. Elővettem a pisztolyomat. – Lelki szemeim előtt még mindig láttam a Maggie torkának szegeződő kést és a rajta végigcsorduló rubinvörös vércsíkot. A vágás csak felületi volt, de így is elémelyített. – Felteszem, nem viselte valami jól – mondta halkan Booker. – Kiakadt. Azt hiszi, ugyanúgy kihasználtam, mint Zack, azzal a különbséggel, hogy én nem próbáltam lefeküdni vele. Csak börtönbe akartam zárni őt meg az anyját. – Seth, nem ezt csináljuk, és ezt te is tudod. Minden rendbe jön. Adj neki egy kis időt! – Minden rendbe jön? Mint Lisával vagy Heatherrel? Vagy mi a helyzet Nikkolynnal? – Övön aluli ütés volt előhozakodni Booker korábbi barátnőivel. Rosszul éreztem magam, amint a szavak elhagyták a számat. – Bocs, haver. Ezt nem kellett volna mondanom. – Ugyan már! Mags szemernyit nem hasonlít Lisára vagy Heatherre, és határozottan nem olyan, mint Nikkolyn – mondta lazán, mintha ezek a nők nem tépték volna apró cafatokra a szívét. – Gondolod, hogy leleplez az iskolában? Felejtsd el, buta kérdés, persze, hogy nem. – Nem, nem fog. Hamarabb el kellett volna neki mondanom. Igazad volt. Én... – Booker rendőrségi rádiója szakította félbe a beszélgetésünket. – Gatto százados, Whelks rendőr vagyok. – A nő hangja recsegett a sztatikus zajban. – Sajnálom, uram, egérutat nyertek. Nem tudom, ki üvöltözött szerencsétlen Whelksszel többet, Booker vagy én. Mire végeztünk, könnyek között volt. Remek, még valami, ami bűntudatot kelthet bennem. – Ha befejeztétek a rendőröm szidását – szólalt meg a

főnök a rádióban –, szeretném hazaküldeni. Tizenöt órája van szolgálatban. A rendőrfőnök nem olyan asszony volt, akivel lehet kukoricázni. Úgy védelmezte a rendőreit, akár egy anya medve a bocsait. Miután bocsánatot kértünk, Booker az autómhoz kísért. Házkutatási parancsot kért Maggie lakására, és tudta, hogy nem akartam itt lenni, amikor megérkezik. – Telefonálok, és holnap exhumáltatom Jeffery testét. Le akarom ellenőrizni, csak a biztonság kedvéért. Alig figyeltem oda. Gondolataim Maggie körül forogtak. Ha elrontottam vele... Menj haza, majd hívlak, ha valami van! – Megszorította a bal vállamat. – Időre van szüksége, Seth. Sok mindent meg kell emésztenie. Minden rendben lesz, bízz bennem! – Nem. nem lesz rendben. Ezúttal nem.

A kórházban egy ápoló egy privát váróba kísért, ahol megpróbáltam összeszedni magamat. Amikor nem azon tűnődtem, mi történt az anyámmal, magam előtt láttam Sethet, ahogy pisztollyal a kezében áll a nappaliban. Hazudott és kihasznált. Nem volt jobb Zacknél. Legalább Zacknél a kezdetektől fogva ismertem az igazi természetét. Dr. Colter lépett a váróba, és megmentett az újabb kiborulástól. – Helló, Maggie! Kérem, foglaljon helyet! – Leültem egy zöld szék szélére. – El tudja magyarázni, pontosan mi történt? Gyorsan összefoglaltam, mi történt a lakókocsiban, ki hagyva az álruhás rendőrös részt. Nem fogom leleplezni Sethet, még ha ki is használt. Mire ahhoz a részhez értem, hogy a fejemet faltörő kosnak használták, már remegett a kezem. Térdeim közé szorítottam, hogy fékezzem a reszketést. – Mennyi ideig volt eszméletlen? – Mielőtt válaszolhattam volna, elővett műtősruhája mellzsebéből egy toll–lámpát, és ellenőrizte a szememet. – Szeretnék csinálni egy CT-t. Tapasztal szédülést, hányingert? – Nem, jól vagyok – leszámítva a gyilkos fejfájást -, nincs szükségem CT-re. Maggie, attól tartok, ragaszkodnom kell hozzá – mondta, fölemelve államat és megvizsgálva a vágást a nyakamon. Ez felületi sérülés. Egy nővér majd kitisztítja, és rak rá kenőcsöt. Mikor kapta az utolsó tetanuszoltását? – Vállat vontam. Kaptam valaha? – Jobb lesz, ha adunk egyet,

csak a biztonság kedvéért – mondta, és jegyzetelni kezdett a tenyerére. – Most pedig térjünk vissza az édesanyjára. A testén nem találtunk külsérelmi nyomot. Mikor látta utoljára ébren és magánál? El kellett gondolkodnom egy percre. – Amikor tegnap elmentem a suliba, nem volt még ébren. De amikor hazaértem, három üres piásüveg volt a padlón. Napközben bizonyára felébredt. – Három üres üveg? Képes ennyit inni? Vállat vontam. – Nem tudok róla. Talán átjött a szomszéd, Mr. Hoffman. – Maggie, az édesanyja kómában van, amit véleményem szerint a túlzott alkoholfogyasztás idézett elő. Az ő legyengült egészségi állapotában nem kell hozzá sok. A vérsejtszáma még mindig jó, és megvizsgálom a máját és a hasnyál mirigyét is, hogy ellenőrizzek pár dolgot, és szükség lesz egy agyi CT-re. Agyi CT? – Egy drogtesztet is szeretnék elvégezni, hogy biztosak legyünk benne, hogy nem kell más anyagokkal számolnunk. – Az anyám nem szed gyógyszereket. Ezt megmondtam a nővérnek is, amikor kitöltöttem a papírokat. – Maggie, a függőséggel rendelkezőknél nem ritka, hogy több is van belőlük. Csak szeretnék kizárni minden egyebet, így a lehető legjobb kezelést tudjuk biztosítani a számára – magyarázta el gyengéden. Miért gondolta hirtelen mindenki, hogy az anyám drogos? Ez kezdett nevetségessé válni. – Attól félek, az anyjának egy darabig itt kell maradnia. Menjen haza és próbáljon aludni! Még megvan nekünk az ön mobilszáma, igaz? – Igaz – válaszoltam erőtlenül. – Seth eljön önért? – Nem. – A kérdésre adott heves válasz hallatán tágra nyílt a szeme. Akkor jutott eszembe, hogy Seth barátja.

– Valami baj van? Úgy értem, nem történt semmi, amikor Seth elkergette azokat a férfiakat, ugye? – Idegesen babrált a kezében tartott irattartóval. Tudott Sethről? Amikor együtt láttam őket, úgy tűnt, elég jóban vannak. Csak higgadtan, Maggie. – Holnap nehéz dolgozata lesz. Majd hívom valamelyik barátnőmet – hebegtem. Rám emelte a tekintetét. Szeme zaklatottságról árulkodott. – Úgy sejtem, történt még valami Sethtel és a két férfival, amit nem mond el nekem – jegyezte meg nyugodtan. Tudta. Ebben a rohadt városban mindenki tud Sethről, csak én nem? – Tud róla meg Bookerről. – Egyszerű, világos kijelentés volt. – Néha segítek nekik egy-két ügyükben. – Maga is része a hazugságnak. – Nem igazán nevezném hazugságnak. Titoktartási... – Egy hazugság más néven ugyanúgy bűzlik, dr. Colter – mondtam éles hangon. – Igen, gondolom. – Szeretnék teljes drogtesztet csináltatni az anyámnak meg nekem. – Akár tisztázhatom is a dolgot, és akkor ezek a férfiak egyszer s mindenkorra eltűnhetnek az életemből. – Senki nem hiszi, hogy ön is benne van, Maggie. – Akkor is meg szeretném csináltatni. Mindenkinek minden kétségét el szeretném oszlatni. Bólintott. – Szörnyen sajnálom ezt az egészet, de meg van kötve a kezem. Ez egy titkos akció. Elegem volt erre a napra, és nem akartam többet beszélni erről a katyvaszról. – Láthatom az anyámat? – Persze. – Egy magánszobába kísért az intenzíven. Az anyám kicsinek és törékenynek tűnt a kórházi ágy közepén. Mindenféle drótok és csövek lógtak ki belőle, és felfelé fordított arcára oxigénmaszk tapadt. Szelíden megsimogattam a homlokát, és óvatosan ráhajolva, sírva fakadtam. Amikor összeszedtem magam, követtem dr. Coltert a

röntgenosztályra. Miután a CT és a drogteszt eredménye negatív lett, egészségesnek nyilvánított, és kaptam egy fájdalmas tetanuszinjekciót is. Megköszöntem neki, végigsiettem a csaknem üres folyosón, és lementem a szülészet várójába. Hajnali két óra volt, és nem voltam hajlandó hazasétálni, miután a házamnál belefutottam azokba a férfiakba. Néhány család várta idegesen az új rokont. Az örömkiáltások ellenére hálás voltam a társaságért. Kerestem egy barna plüss széket a sarokban, belekucorodtam, és szinte azonnal elnyomott az álom. Hosszú és nyomorúságos napom volt, és egy percig sem akartam tovább gondolkozni rajta. Másnap egész délelőtt felolvastam anyámnak a váróból eltulajdonított magazinokból. Elmém megtelt a hungarocell változatos felhasználásának rengeteg módozatával és azzal, hogyan főzzünk meg hálaadásra egy teljes hatfős menüt huszonöt dollárnál kevesebből. Gondolataimat lefoglalta, hogy vele voltam, és nem sok kapacitásom maradt arra, hogy Sethen törjem a fejemet. Amikor azonban később hazasétáltam, már más volt a helyzet. Alig értem haza, elvesztettem az önuralmamat és a padlóra rogytam. – Hülye! Ostoba hülye! Miért nem vigyáztam? Miért? – Oldalamra fordultam, és gyomromra szorítottam a kezemet. Olyan mélységesen és tökéletesen elárultnak éreztem magam, hogy az már fizikailag fájt. Aztán ismét előtört a düh. Fölkeltem a padlóról, és mindent kiszorítottam a szívemből az anyámon kívül. Egy percet sem vesztegetek többet arra, hogy Seth után sírjak. Én csak egy eszköz voltam neki, pont, és nem fog többet előfordulni. Megtanultam a leckét. A konyhába mentem; az asztalon egy ott hagyott házkutatási parancsot találtam. A rendőrség átkutatta a lakókocsimat. Ismét dühösnek és megalázottnak éreztem magam. Összegyűrtem a parancsot, a szemetesbe dobtam, és

kezdtem rendet rakni, közben pedig gondolatban összeírtam, mi mindenre lesz szükségünk, hogy biztonságban éljünk, végül egy ajtó– és néhány ablakzárra esett a választásom. Most már csak pénzre volt szükségem. Ez komoly gond volt. Körülnéztem a konyhában és a fürdőben, de teljesen üresek voltak, akárcsak a szobám. A kanapé párnája alatt találtam tizenegy centet. A szánalmas érméket a zsebembe dobtam, és frusztráltan leültem. Az egyetlen hely, ahol még nem néztem körül, az anyám szobája volt. Mindig megtiltotta, hogy bemenjek, kivéve, ha egy hosszú, ivással töltött nap után kellett besegítenem. Vajon volt pénze, amiről én nem tudtam? Mindegy, milyen kevés étel volt a házban, mindig úgy tűnt, piára van elég. Ugyanakkor talán azért tiltotta meg, hogy bemenjek, mert mégis drogozik, és nem akarta, hogy megtudjam. A gondolattól szinte megfagytam. Biztosan volt oka, ami ért Seth azt gondolta, hogy anyámnak is köze van ehhez az összevisszasághoz. Mély levegőt vettem, és úgy döntöttem, megnézem. Lassan besétáltam anyám menedékébe. A hosszú, keskeny szobában disznóól uralkodott. A rendrakás és takarítás határozottan nem volt erőssége. A hosszabbik fal mentén a szekrényajtóig nyúló, vetetlen ágy foglalta el a legtöbb helyet. Anyám csak úgy fekhetett bele, ha felülről belemászott, talán ezért választotta azt a legtöbb este, hogy inkább a kanapén alszik. A szekrény sarkánál rongyos sportcipő és egy tiszta lepedő volt összegyűrve. Az ágy mellett rozoga éjjeliszekrényen kis óra és egy veszedelmesen a peremén egyensúlyozó, törött lámpa állt. A szekrényhez csak oldalazva lehetett odaaraszolni. Egyszer felajánlottam neki, hogy átrendezem a szobát, hogy könnyebben tudjon mozogni benne. Azt mondta, foglalkozzak a saját dolgommal, és húzzak el. Keresni kezdtem, gyorsan felforgattam a fiókokat, de nem találtam semmit. A sarokban felhalmozott kis kupac

tiszta ruha sem tartogatott meglepetéseket, a csupasz éjjeliszekrény pedig csak az időmet fecsérelte. Az ágy alatt sem voltak rejtett kincsek, csak porcicák, rengeteg. Undorító. Már éppen feladtam volna, amikor eszembe jutott, hogy benézzek a matrac alá is. Amikor fölemeltem, nem a pénz zöldje ragadta meg a pillantásomat, hanem egy nagyalakú kartonboríték halvány sárgája. Előhúztam a matrac alól, és hangosan felolvastam a ráírt szót: „Végrendelet”. Nem értettem, miért volt végrendelete. Hiszen nem volt semmink. Kinyitottam a lezáratlan borítékot, és az ágyra szórtam a tartalmát. Négy kisebb, fehér boríték és egy húszdolláros bankjegy esett ki belőle. Alig hittem el, hogy végre valami jó is az utamba került. A zsebembe gyűrtem a pénzt, és minden egyebet gondosan visszatettem a matrac alá. Olyan gyorsan indultam a vaskereskedésbe, ahogyan csak a lábaimtól tellett. Elég pénzem volt, hogy mindegyik ablakra és az ajtóra is vegyek egy zárat, és két dollár hatvankét centem még maradt is. Megálltam az élelmiszerboltnál, és vásároltam egy előző napi kenyeret és egy névtelen márkájú mogyoróvajat. Megint aggódhatok, honnan teremtsek elő ételt most, hogy az életemből kikerült a Titkos ügynök Pasi. Rögtön nekiláttam felszerelni az ablakzárakat. Mivel nem voltak szerszámaim, kénytelen voltam improvizálni. Egy konyhakésből lett a csavarhúzó, és egy kő az udvarról pedig a takaros kalapács. Valahányszor megsirattam volna az engem ért veszteséget, kicsivel erősebben csavartam meg a kést. Az ablakzárakat csak negyvenöt percembe telt fölszerelni, nem is olyan rossz egy kezdőtől. Az ajtózárat hagytam utoljára. Noha sütött a nap, a szél meglehetősen hideg volt. Nem örültem, hogy ki kell nyitnom a bejárati ajtót, amíg a záron dolgozom, de muszáj volt megcsinálni. Még nem volt áramunk, és akárhogy is próbálkoztam, a

kis gáztűzhely nem volt alkalmas egy egész lakókocsi befűtésére. Miután egy órán keresztül szenvedtem az ostoba zár felszerelésével, szünetet tartottam. A konyhába mentem egy darab kenyérért, és hogy megmelengessem a kezemet a tűzhely lángja fölött. – Ez komoly? – Hátrafordulva Sethet láttam az ajtóban, a zár a tenyerén feküdt. – Bejöhetek, hogy beszélni tudjunk? – Itt nincs kábítószer. Az egész házat átkutattam, mint ahogy te meg a zsaru haverjaid is. Találtak bármit? – Megrázta a fejét. – Gondoltam. Most kifelé! Durva szavaimra összerezzent. Elszégyelltem magam, és lágyabban folytattam. – Nem tudom most ezt feldolgozni. Kérlek, ha valaha is számítottam neked, legalább egy kicsit, akkor menj el, és hagyj egyedül! Úgy nézett rám, mintha gyomron rúgtam volna. – Nem mondok le rólunk, Mags. Hagyok neked időt, de itt leszek, várlak. – Megfordult, fölvette szedett-vedett szerszámaimat, és kevesebb, mint két perc alatt felszerelte a zárat. Grrr. – Tényleg azt hiszed, hogy ez a zár távol tart bárkit, aki be akar jutni? – Hátrahúzta kabátja bal csücskét, és megvillantotta a barna tokban mellkasára szíjazott pisztolyt. Rájöttem, hogy ötven ajtózár sem állíthatna meg senkit, ha valaki tényleg be akar törni, és félelem fogott el. – Kifizettem a villanyszámlát. Az áramnak hétfőn dél körül vissza kell jönnie – mondta anélkül, hogy hátranézett volna. – Köszönöm – suttogtam, ahogy elsétált. Ezúttal nem tudtam gátat szabni a könnyeknek. A padlóra csúsztam, és szabadjára engedtem őket. Szerettem. Hogyan éljek nélküle? A kis önsajnálat-bulim után bezártam a házat, és a kórházba mentem. Most az anyámra koncentráltam. Lerogytam a hátradönthető székre az ágya mellett, a haját simogattam, és azért imádkoztam, hogy maradjon életben.

Valamennyire biztonságban éreztem magam mellette, bár sejtelmem sem volt, miért. Soha, sehogyan nem védett még meg. Mindenesetre így éreztem. Néhány órával később a személyzet elkezdte felszolgálni a vacsorát a többi betegnek, ezért úgy döntöttem, elindulok, mert a gyomrom túlságosan hangosan korgott. – Ne halj meg, anyu, kérlek, ne hagyj egyedül! – mondtam, gyengéden megcsókolva a homlokát. Kézfejemmel letöröltem könnyeimet, és távoztam. Az idő kicsit enyhült, ezért a hosszabbik úton mentem haza, főleg azért, hogy elodázzam a lakókocsim ürességét. Sok útba eső háznál már virághajtások kezdték áttörni a föld takarót, és az égbolt is királykék volt a szokásos New York állambeli ködös szürke helyett. Amikor elmentem a könyvtár mellett, úgy döntöttem, megállok, és kicsit utánanézek a heroinnak. A több száz témához sorolt könyv kicsit megrémített, és megkerestem a könyvtárost. Az információs pult mögött egy hátborzongató lány ült talpig feketében, beleértve a rúzsát is. A névtábláján a Bambi név állt. Kétszer is megnéztem, hogy biztos legyek benne. Volt egy olyan érzésem, hogy ha valaki tud bármit a kábítószerekről, az Bambi lesz. – Néhány könyvet szeretnék találni a heroinról. Valamit, amiben van egy-két ábra, és felsorolja a kábítószer mellékhatásait is. – Rendben – mondta mosolyogva. Miközben begépelte az információt a számítógépbe, elpukkantott egy rózsaszín rágó gumi-buborékot. – Erre vannak – mutatta, egy lépéssel előttem sétálva. – Nem igazán tudok sokat a kábítószeres világról – mondta, az orrgyűrűjét pöckölve. – Nem igazán nekem való, tudod? –Azonnal bűntudatom támadt, amiért profinak néztem. – Én a fantasybe vagyok totál beleesve, tudod, tündék meg tündérek. – Felhúzta a ruhaujját, és megmutatta alkarján a két tündérkét ábrázoló tetoválást. Megfordult, és láthattam a háta alsó részére varrt tündéres ribancrendszámot is. – Ez pedig a fiúm, Alex miatt – húzta

fel fekete nadrágja szárát. – Ő totál vérfarkasrajongó. – Bokája fölött ádáz küllemű vérfarkas ücsörgött, és az ő érdekében reméltem, hogy ő és Alex soha nem szakítanak. Bambi egy terebélyes szekcióhoz vezetett, ahol a különféle anyagokról szóló könyvek sorakoztak az alkoholtól kezdve a különféle drogokig. – Ismerős vagy valahonnan. A Port Faré High–ba jársz? – Igen, végzős vagyok. – Én korábban végeztem, decemberben – mondta büszkén. – Jól nézel ki. Nem szedtél fel pár kilót? – Egy keveset. – Miközben fecsegett, több könyvet is átlapoztam. Kellemes hangja volt, mély és kicsit rekedt, és amikor izgalomba jött, kicsit selypített. – Emlékszem, volt ez a rettentően dögös srác, aki nyáron költözött ide. Mi is volt a neve? – A homlokára csapott, ahogy próbált visszaemlékezni. – Azt hiszem, Seth volt. Seth Preston vagy valami ilyesmi. – Seth Prescott – mondtam halkan. – Prescott, ez az! Anyám, milyen jól nézett ki! Csábított a gondolat, hogy felkérem a karácsonyi táncra, de még csak tizennyolc volt. Én tizenkilenc vagyok. Októberben születtem – mutatott magára. – Szóval van egy ilyen aranyszabályom, hogy sose randizzak fiatalabbakkal. Alex húszéves. – Rekedten felsóhajtott, és elmosolyodott. – Az idősebb férfiak olyan, érted, érettebbek. Négy hete vagyunk együtt. Abszolút ő az igazi a számomra. Felhúzta nadrágszárát, és vágyakozva nézte meg ismét a vérfarkas-tetoválást. – Alexé a legmagasabb pontszám a Vérfarkas–szigeten a Burger palotában. – Értetlenül néztem rá. – Jaj istenem! Tudod, ez a legmenőbb videojáték vérfarkasokkal, amit valaha is csináltak. Oké, ebben a vérfarkasok kivételesen a jófiúk, és ha eljutsz a hatodik szintig, érted, alakváltók bukkannak fel, és segítenek a vérfarkasoknak legyőzni a boszorkánydémonokat, hogy felszabadítsák a szigetet. Innen tanult meg Alex mindent a vérfarkasokról és az alakváltókról, érted. –

Miközben beszélt, a szemfogába ültetett pici gyémánt megcsillant a fényben. Bambi információk kiapadhatatlan tárháza volt, és számos könyvet mutatott, ami segítségemre lehetett kutatásomban. Megköszöntem, a kölcsönző pulthoz vittem kincseimet, és hazamentem a zsákmánnyal. Legnagyobb örömömre Pamacs ült a küszöbön, amikor megérkeztem. – Pamacs, hol jártál? – Azonnal felugrott, boldogan csóválta egész hátsóját, amikor kinyitottam az ajtót. A kanapéra dobtam a könyveket, és felkaptam a kis szőrgombócot, puszikkal borítva el a buksiját. – Hiányoztál. Csak te maradtál nekem – mondtam selymes bundáját simogatva. – Rossz hetem volt, Pamacs. Kiderült, hogy Seth hazug kutya... hoppá, bocsánat. – Játékosan felborzoltam a szőrét. – Úgy értem, hazug görény. Szóval inkognitóban dolgozó zsaru. Ha ez nem lenne elég, az anyám megint kórházban van. – Visszafojtottam könnyeimet, és ismét a bundájába temettem az arcomat. Összeszedtem magam, majd letettem a kanapéra magam mellé, és beleástam magam a kábítószerek világába. A vacsorát kihagytam, főleg azért, hogy beosszam a kenyeret. Pamacs egész este mellettem maradt, és többször is az ölembe ugrott, és a földre lökte a könyveket. Visszaraktam, és még azzal is megfenyegettem, hogy kirakom, de aztán végre csendesen helyet foglalt a lábam mellett. Nem tartott sok időbe rájönni, miért gondolta Seth, hogy az anyám meg én drogosok vagyunk. Külsőre az összes tünetet mutattuk: kiugró arccsontok, sötét karikák a szem körül, sápadt bőr. Heroin divat, így hívta az egyik könyv ezt a kinézetet. Én éhenhalásnak neveztem. Kezdtem kis bűntudatot érezni, amiért úgy rádörrentem Sethre. Négy óra múlva félretettem a könyveket, kiengedtem éjszakára Pamacsot, és ágyba bújtam, de háromig nem

sikerült az álomnak legyőznie gondolataimat. A következő napokban Seth nem volt iskolában. Nem láttam, és nem utaztam vele KT–órára. Délutánjaimat a kórházban töltöttem az anyámmal, felolvastam neki. Dr. Colter tájékoztatott a rossz májműködéséről. Benyugtatózva tartották, hátha akkor gyorsabban gyógyul a teste. Féltek, ha ismét magához tér, akkor elmegy, és újból inni kezd. Az orvos azt is mondta, hogy anyám drogtesztje negatív volt reméltem, hogy ezt az információt Bookerrel és Sethtel is megosztotta. Amikor ismét otthon voltam, egyedül, a Sethtel kapcsolatos emlékek megtöltötték a gondolataimat és a szívemet. Az egyik különösen nehéz estén, amikor próbáltam valamit találni, ami lefoglalhatja az agyamat, veszedelmesen közel kerültem ahhoz, hogy elővegyem a diferenciálszámítás–tankönyvemet. Szerencsére eszembe jutottak az anyám matraca alá csúsztatott borítékok. Meg akartam nézni a végrendeletet, és hogy mi van a többi borítékban. Valószínűleg semmi, ám ekkor már teljesen kétségbe voltam esve. Egyenesen anyám szobájába mentem, és előhúztam a nagy borítékot, az ágyra szórva a tartalmát. Az első levél címe ez volt: Végrendelet. Magától értetődött, ezért félretettem. A másik három borítékon az én nevem állt. Az egyiken: Maggie, hét éves, a másikon: Maggie, tizenegy éves, az utolsón pedig, mely novemberi keltezésű volt, egy hónappal a születésnapom előtt, ez: Maggie, tizennyolc éves.

A Maggie, hét éves címzésű boríték megsárgult papírját több kerek folt csúfította el. Megkockáztattam a tippet, hogy vodkás poharak nyomai. Megfordítva a levelet azon tűnődtem, vajon fényképek vagy egy régi osztályozólap van-e benne. Nem emlékeztem rá, hogy abban az évben bármi jelentős történt volna velem. A fény felé tartottam a borítékot. Valamiféle levélnek tűnt, de nem tudtam kivenni a szavakat. Bűntudat tört rám, és megfordult a fejemben, hogy elrakjam a leveleket. Végül is semmi közöm nem volt hozzájuk. Ugyanakkor tényleg az én nevem volt rajtuk. A kíváncsiság győzött, és végigsimítottam ujjammal a lehajtáson. – Rendben, ha ki tudom nyitni anélkül, hogy tönkretenném a borítékot, elolvasom, ha nem, akkor elteszem. – Hoztam egy kést a konyhából, leültem a kanapéra, és óvatosan a lezárt szegély alá csúsztattam. Alig ütköztem ellenállásba, a boríték boldogan kinyílt nekem. Kicsalogattam a levelet, és rögtön felismertem az anyám kézírását. Drága, kicsi Maggie! Boldog hetedik születésnapot! Úgy döntöttem, minden szülinapodon írok egy levelet, ebben az évben kezdem. Odaadom, amikor tizennyolc éves leszel.

Az én anyukám is ezt csinálta, amikor felnőttem, és mindig nagy becsben tartottam azokat a leveleket. Bárcsak lenne pénzünk, hogy ajándékokat vegyünk ma neked! De mint általában, most sincs. Úgy döntöttem, a legjobb, amit adhatok, a szeretetem. Nem vagyok valami jó abban, hogy kimondjam, utoljára akkor tettem, amikor még totyogós voltál, de azért szeretlek. Olyan vidám, független gyerek vagy. Soha nem panaszkodsz, akkor sem, ha éhes vagy, és jól gondot viselsz rám, bár nem érdemlem meg. Nem vagyok jó anya, tudom, de most megváltoznak a dolgok. Soha többet nem látsz részegen. Soha többet nem költőm az utolsó dolcsinkat piára. Ez az én szülinapi ajándékom. Olyan sokat jelentesz nekem. Most már jobb lesz itt minden, kicsi lányom. Mielőtt inni kezdtem volna, rendes ember voltam, és ezt te is látni fogod. Jó életünk lesz. Szeretlek, örökké, Anyu Ezt az én anyám írta? Köpni-nyelni nem tudtam. Tényleg szeretett engem, legalábbis régen így volt. Felkaptam a második levelet, óvatosan kinyitottam, és falni kezdtem a szavakat. Boldog 11. születésnapot, Maggie! Hát, nem sikerült minden évben levelet írnom a születésnapodon, és nem sikerült abbahagynom a piálást sem. Kudarc minden fronton. Akárhogy próbálkozom, nem tudom abbahagyni. Idén minden megváltozik, Maggie. Egy alkoholistáknak fenntartott rehabilitációs központba iratkozom be. Találtam valakit, aki majd vigyáz rád, amíg én egy hónapig a központban vagyok. Igazán kedves nő, azt hiszem, kedvelni fogod. Egy ideje ismerem már, Mrs. Gianchinak hívják, és mentálhigiénés tanácsadó. Az ő szüleinek is gondjai voltak az alkohollal. Megérti, min megyünk keresztül, és tudom, hogy rábízhatom a legfontosabb dolgot az életemben – téged. Még sosem mondtam, de amikor megszülettél örökbe

akartalak adni. Meglepődtél? De amikor a nővér a karomba tett, képtelen voltam elengedni téged. Abban a pillanatban megfogadtam, hogy soha többet nem iszom, és eltökéltem, hogy jó anya leszek. Öt hónapig még józan is bírtam maradni, de aztán, amint látszik, elbuktam. Önzőség volt tőlem nem örökbe adni téged. Egy jó otthonban lenne a helyed, szerető szülők között, ahol elég az ennivaló, rendes ruhákban járhatsz és megkapod a szeretetet, amit megérdemelsz. Tudom, hogy néha kegyetlen dolgokat mondok. Annyira tele vagyok önutálattal, hogy néha kiömlik belőlem. Megvetendő vagyok, Maggie. Néha szeretném, ha neked is annyira fájna, mint nekem. Valahányszor csupa A-val teli osztályozólapokat hozol haza, nem ismerem el az eredményeidet, mert bűntudatom van, amiért teljesen egyedül kellett tanulnod, a részeges anyád segítsége nélkül. Nagyon sajnálom. Szánalmas példám ellenére gyönyörű a szíved. Látom, ahogy a többi gyerekkel játszol a környékről, és olyan vagy velük, mint egy kis anyuka. Segítesz nekik, amikor megsérülnek, felvidítod őket, amikor szomorúak. Azt teszed értük, amit nekem kellene tennem érted. A dolgok jobbra fordulnak. A következő szülinapodon rám sem fogsz ismerni. Jól fogunk szórakozni. Lehet, hogy nem lesz sok pénzünk, de jól érezzük majd magunkat. Te vagy az egyetlen jó dolog, amit valaha csináltam, édesem. Szeretlek, Anyu Négyszer olvastam el, és a szívem mindannyiszor szeretettel és dühvel telt meg. Miért nem mondta el nekem soha ezeket? Évekig elborított az üresség. A testem ételre áhítozott, de a lelkem is éhezett: arra, hogy szeressék. Annyira kétségbeesetten vágytam rá, hogy két évet Zackre áldoztam az életemből, remélve, hogy ki tudja tölteni az űrt, de csak még nagyobb szakadékot hagyott maga után. Egyszer már éreztem azt, hogy szeretnek. Seth szeretett. Sajnos ez sem volt igazi, csak egy buta lány kétségbeesett vágyakozása. Miért is bíztam meg benne?

Seth gondolata visszaterelt a levelekhez. Nem kellett volna elolvasnom őket. Az anyám legbensőbb érzéseit tartalmazták. Pontosan azért haragudtam Sethre, amit ezekkel a levelekkel csináltam: visszaéltem valakinek a bizalmával. Összeszedtem a maradék két levelet, és elraktam. Megígértem magamnak, hogy nem olvasom el az utolsót. Miután gondosan visszatettem őket a matracok közé, elővettem a házimat, és tanulni kezdtem. Béke töltött el, tudván, hogy anyám egykor szeretett, és ezt még a gonosz matekházi sem tudta elvenni tőlem. Az álom is kicsit könnyebben jött a szememre, mint az elmúlt napokban, mert az anyám leveleinek gondolata megmelengette a szívemet. De mindez nem tartott sokáig. – Miss. Brown? – kérdezte egy ismeretlen hang a telefonban. – Igen? – A mobilom csörgése vert fel békés álmomból. Szívem most vadul kalapált, a fülemben zúgó vértől alig hallottam. – A Port Faré Kórház recepciósa vagyok. Dr. Colter kért meg, hogy hívjam fel. Azt mondta, sürgősen vegye fel a doktor úrral a kapcsolatot. – Beszélhetek vele? – Azt akarja, hogy most megkeressem? Szörnyen elfoglalt vagyok. Fel kell vennem a telefont, üzeneteket kell hoznom–vinnem, és még egy csomó mindent kell csinálnom. Várnia kell holnapig. Ha látom dr. Coltert, szólok neki. Jó estét! – Letette. Ezt a nőt sem fenyegette a veszély, hogy a „hónap dolgozójaként” tüntetik ki. Felöltöztem és három perccel később már ki is léptem az ajtón. Két utcasaroknyira jártam, mikor egy rendőrautó ért mellém csikorogva, villogó fényekkel. Lemaradtam volna a kijárási tilalomról? Az autó ajtaja kinyílt, és Booker bújt ki. – Pontosan hova mész? Majdnem éjfél. Nem tudod, hogy

még mindig nem kaptuk el a fickókat, akik bántották az anyádat? – A kórházból telefonáltak, és dr. Colter beszélni akar velem. Valami baj van, muszáj az anyámhoz mennem – mondtam, cseppet sem udvariasan. – Épp most beszéltem Cole-lal és nem említett vészhelyzetet. Visszahívom. – Nem, most már látni akarom az anyámat. – Ahogy kezdtem elsétálni mellette, utánam nyúlt. – Ne érj hozzám! – Maggie. – Olyan képet vágott, mintha felpofoztam volna. – Ne viselkedj gyerekesen! Nem a mi hibánk, hogy ez történt. El kell végeznünk a munkánk, és sajnos te is belekeveredtél. Nem akartam vele megbeszélni sem Sethet, sem a drogos ügyet. – Csak látni akarom az anyámat. Booker tiltakozásaim ellenére elővette mobilját és orra alatt morogva beütötte a számokat. – Helló, Colé, Maggie velem van. Azt mondta... Igen, Seth Maggie-je. Nem, az utcán találtam, amint épp a kórházba rohant. Igen, felhívtam a figyelmét az időre, de valaki felhívta a kórházból, és azt mondta, hogy beszélni akarsz... Igen. – Booker átadta nekem a telefont. – Maggie, a recepciós hibázott – mondta dr. Colter. – Megkértem, hogy reggel hívja fel önt. Szerettem volna beszélni önnel az édesanyjáról. Meg kell vitatnunk valami fontosat. – Oké – mondtam, és mély levegőt vettem. Az orvos hangja nyugodt és szelíd volt, kicsit csillapodott az idegességem. – Köszönöm. Mit szólna a holnap délelőtt tíz órához? A kórházzal szemben van egy kávézó. – Rendben, a tíz óra jó lesz. – Kérje el Bookertől a magántelefonszámom, és hívjon bármikor! Még valami, kérem, vigyázzon! Ezek a drogdílerek komolyan gondolják. Szerencsénk volt az édesanyjával. Kétlem, hogy még egyszer ilyen mázlink lesz.

– Booker egy darab papírt adott át nekem egy telefonszámmal, úgy tűnt, az egész beszélgetést hallotta. – Hazaviszlek. – Megráztam a fejemet. – Sajnálom, nem gyalogolhatsz haza. – A házam felé nyújtotta a kezét, mire sétálni kezdtem. – Seth valóban szeret téged, tudod? – Hallgatásom ellenére folytatta. – Egész életében ismertem, és őszintén mondom, még sosem láttam olyan boldognak, mint amikor veled volt. Gyorsítottam lépteimen, ő pedig követett. – Ide figyelj, Börtön csali, csak a munkáját végezte. Próbáld magad az ő bőrébe képzelni! – csattant fel. – Börtön csali? Mi a fene! De hiszen már betöltöttem a tizennyolcat. – Azt hittük, drogfüggő vagy. Mit kellett volna tennünk, megkérdezni, kitől veszed a cuccot? Olyan sebesen pördültem meg, hogy ezzel megleptem, és hátralépett. Ha lehetséges lett volna spontán felrobbanni, akkor és ott megtettem volna. – Hogyan gondolhattátok azt, hogy függő vagyok? Soha nem kerültem bajba. – Maggie – mondta halkan, és a vállamra tette a kezét.– Sok jelét mutattad. Fogalmunk sem volt róla, hogy lassan éhen halsz. És a jegyzőkönyv kedvéért én voltam, aki gyanakodott rád. Seth rendíthetetlenül hitt az ártatlanságodban, és folyton azt mondta, hogy a tények nem állnak össze. Felhozta a magas osztályzataidat, és hogy másokat korrepetálsz irodalomból az ebédszünetben. – Fölnevetett. – A kezdetektől fogva beléd volt esve. Sajnálom, hogy nem hittem neki. Féltem, hogy könnyekben török ki, ezért elhúzódtam, és tovább sétáltam a házam felé. Három lépést sem tettem, amikor Booker újrakezdte. – Teljesen lesújtotta, hogy megbántott téged, és magát okolja. Hamarabb el akarta neked mondani, de amikor végre megkapta az engedélyt, félt attól, hogyan fogsz

reagálni rá. Azt remélte, mire megtudod, a szerelmetek annyira erős lesz, hogy megbocsátsz neki. Úgy tűnik, tévedett. A megjegyzése szíven döfött. Amikor az otthonomhoz értünk, hátra sem pillantva megköszöntem neki a kíséretet. – Maggie, akár tetszik, akár nem, az anyád valahogyan benne van az ügyben. – Colé nem említette, hogy az anyám drogtesztje negatív lett? – Nem, de ez jó hír. – Őszintén örülni látszott. – Mint ahogy az enyém is. Úgyhogy, te meg Seth leszállhattok rólunk. Mosolya eltűnt. – Kérlek, adj neki még egy esélyt! Belenéztem gyönyörű, barna szemébe. – Egész életemben nem bíztam senkiben. Senkim nem volt, akiben bízhattam volna. Megtanultam, hogy csak magamra támaszkodjak, senki másra, aztán, amikor végre egyszer mégis megteszem, hátba döfnek. – Ő sem tökéletes, Maggie, ezt elismerem. De ha azt hiszed, találsz majd egy tökéletes embert, akit szerethetsz, és akiben megbízhatsz, add fel a keresést, mert ilyen személy nem létezik. Jó éjszakát! – Megvárta, míg biztonságban beérek, aztán távozott csak. A szobámba mentem, olyan hangosra tekertem fel az ébresztőmet, amennyire csak tudtam, és gondolattalanul az ágyamra rogytam. Ma este nincs több gondolkodás. Másnap kora reggel a kórházba siettem, csak hogy egy új készüléket találjak az anyámra kötve. – Ez nem jelenthet jót. Háromnegyed tízkor lementem a lépcsőn és át az utcán a kávézóba. Dr. Colter, már két tányér tojással, és szalonnával várt. Az egyik maga előtt volt, a másik átellenben. – Vettem a bátorságot, és rendeltem önnek reggelit – mondta melegen. – Nem vagyok éhes, de azért köszönöm – mondtam. A tojások finomnak tűntek. Miután napokig nem ettem

egyebet, csak mogyoróvajas szendvicset, éheztem valami másra. – Muszáj megőriznie az erejét. Nem segít az anyján, ha a szomszéd ágyon köt ki. – Megint elmosolyodott, sötétkék szeme kedvesen ragyogott. Higgadtan álltam. – Maggie, nagyon sápadt, és azt hiszem, a súlyából is veszített. Kérem, üljön le és egyen egy kis reggelit! Megadtam magamat. – Köszönöm. – Leültem és hamar befaltam a reggelit. Jó érzés volt ismét meleg ételt a gyomromban érezni. Amikor végeztem, dr. Colter hozzánk intette a pincért, és még több ételt rendelt. – Ne, jól vagyok, egy falatot sem bírok enni többet. – Akár tíz tányérral is meg bírtam volna enni, de a büszkeségem ismét föltámadt. – Hazaviheti, hogy később megegye – mondta lazán. – Maggie, rátérek a tárgyra. Az édesanyja állapota romlott, és májátültetésre van szüksége, minél hamarabb, annál jobb. Szeretném a donorlistára tenni, amennyiben stabilizálni tudom az állapotát. A pincér még egy tányér ételt kihozott miközben dr. Colter tájékoztatott a különféle vizsgálatokról, amiket el kellett végezniük az anyámon, és hogy mit próbáltak elérni a gyógyszerekkel. Azt mondta, jelenleg a májátültetés az egyetlen opció. Rögtön eltoltam magamtól a tányért, a szagától rosszul lettem. Az orvos elvitette és becsomagoltatta. – Sajnos a jelenlegi állapotában nem elég erős, hogy túléljen egy transzplantációt. Ezért tartjuk benyugtatózva. Ha nem tennénk, hányinger, hányás és az állapotából fakadó extrém mentális zavarodottság kínozná. Amúgy is legyengült szervezetén túl nagy lenne a nyomás. Mindent megteszek, hogy segítsek rajta, és minden szakértőt felhívtam, aki csak eszembe jutott, hogy tanácsot kérjek tőlük – mondta frusztráltan.

Hátradőltem a székemben. – Felajánlhatom a számára a májam egy részét, amikor elég erős lesz? Emlékszem, hogy valahol azt olvasta, az ember élő májdonor is lehet. – Megtehetné, de őszintén szólva, Maggie, ön túl sovány. Nem hiszem, hogy az ön teste megbirkózna a feladattal. Még ha tökéletes is lenne az egyezés, nem adnám a beleegyezésemet, hogy donor lehessen. Bólintottam, tudtam, hogy valószínűleg igaza van. – Van az édesanyjának más közvetlen rokona? – Nem, csak én vagyok. – Nagyot nyeltem, és feltettem a kérdést, amire nem biztos, hogy akartam hallani a választ. – A problémái köthetők kábítószer-használathoz? – Az asztalra szegeztem a tekintetemet, képtelen voltam az orvos szemébe nézni. Meleg keze szelíden az enyémre borult, és fölpillantottam. – Nem, Maggie. Egy percig sem hiszem, hogy az édesanyja illegális kábítószereket használt. Az ő problémája az alkohol, ebben biztos vagyok. És igen, hogy megválaszoljam a következő kérdését, ma reggel Bookernek és Sethnek is elmondtam a véleményemet. – Köszönöm – mondtam halkan. – Van bármi, amiben segíthetek? – Miért lenne szükségem segítségre? – kérdeztem, és ki húztam kezem. – Van valami támogatása, ha a dolgok rosszra fordulnának? Tagja valamilyen támogató csoportnak? – Jól leszek. Nincs szükségem senkire – mondtam, makacsul előreszegve államat. Lehalkította a hangját. – Maggie, tudom, hogy Sethnek meg kellett volna... – Van még valami, dr. Colter? – Fölálltam, és betoltam a székemet. – Nem, egyelőre ez minden. – Hangosan kifújta a levegőt. – Jobban érezné magát, ha átadnám az édesanyját a kollégámnak, dr. Taylornak? Ránéztem, gyengéd vonásai között kutattam. – Nem,

szeretném, ha ön maradna az orvosa – suttogtam. – Ahogy kívánja. – Kurtán bólintott, átadta a becsomagolt ételt, és egy szó nélkül távozott. Visszarohantam az anyám szobájába, és feltűnt, milyen békés, ahogyan ott fekszik. – Szeretlek, anyu, ne add fel! – Olyan sokáig maradtam vele, ameddig csak tudtam. Amikor a nap már veszedelmesen alacsonyan függött az égen, távoztam, de nem jutottam messzire, mikor ismét egy járőrautó húzott mellém. – Biztosan várod a halált, Börtön csali – mondta Booker, szemmel láthatóan elkínzottan. – Szállj be, hazaviszlek. – Nem, kösz. Nincs kedvem ahhoz, hogy kioktass. – És nem tetszett a kis beceneve sem, amin hívott, de ezt a csatát valamelyik másik nap fogom megvívni. Booker ajka gonosz vigyorra húzódott. – Ha megígérem, hogy nem hozom fel, Akit Nem Szabad Megneveznünk-et, beszállsz? Tényleg azt hitte, hogy poénos a hülye vicce? Dacosan meg ráztam a fejemet. – Jól van, akkor letartóztatlak. – Leparkolt az autóval, és mielőtt még egy lépést tehettem volna, már mellettem is volt. Megragadta a karomat, és az autó felé húzott. – Mivel vádolsz? – Kitéptem karomat a szorításából, és büszke voltam arra, hogy nem ütöttem meg, pedig egy részemnek nagyon is kedve lett volna hozzá. – Hmm, hadd gondolkozzam! Mit szólsz lézengéshez és letartóztatással szemben tanúsított ellenállásnak? – Lézengés? Hazamegyek. Ez mitől lézengés? – Régóta zsaru vagyok, Maggie. Majd csak kitalálok valamit. – Hazugság lenne, és senki nem hinne neked. – Komoly? Acélos hírnevem van az őrsön, te pedig csak egy tinédzser vagy. Szerinted kinek hisznek majd? – Jól van – vágtam rá. – Hazavihetsz, feltéve, ha nem oktatsz ki.

– Jól van. – Udvariasan elmosolyodott, és kinyitotta előttem az ajtót, mint egy úriember. Becsatoltam az övét, és olyan közel ültem az ajtóhoz, amennyire csak tudtam. Booker halkan kuncogott. Szavához híven egyszer sem említette Sethet. Miután kitett, távozás előtt megint megvárta, míg beérek. Megmelegítettem a kávézóból hozott ételt, miközben agyamban az elmúlt hét ostoba döntéseit pörgettem újra.

– Szia, Maggie! – Dwayne volt az, az új főzőpartnerem. Seth átjelentkezett az összes közös óránkról. Először megkönnyebbültem, de most már nem voltam ebben olyan biztos. – Szia Dwayne, mit főzünk ma? – Reggelire megettem a maradék kenyeret és mogyoróvajat, és sejtelmem sem volt, mit csináljak most, hogy nem maradt pénzem. Anyám segélye még öt napig nem érkezik meg, és a szédülés meg az éhség fejfájásai kíméletlenül kínoztak. – Nem tudom, és egyébként szörnyen nézel ki. Szörnyen is éreztem magam, mivel ki tudja, mióta nem aludtam jól. Ha nem az anyámról és a lehetséges májátültetésről álmodtam, akkor Sethről. Amikor először megtudtam, hogy zsaru, álmaimban üldözött és megpróbált lelőni. Az elmúlt két napban azonban azt álmodtam, hogy megcsókol. A csókok olyan valóságosnak érződtek, hogy az éjszaka közepén sajgó szívvel ébredtem föl. Booker szavai is egyfolytában kísértettek. Kezdtem azt hinni, hogy túlreagáltam mindent... nem is kicsit. Seth MET-ügynök volt, és valamiért azt gyanították, hogy az anyám drogozik. Nem igazán volt választása. De tudni ezt és nem hagyni, hogy fájjon, két külön dolog volt. Ideje témát váltani. – Hallottam Melodytól, hogy tetszik neked az új lány, Allison. – Elmosolyodtam. – Allison? Melodyra vall, hogy összekever mindent.

Remélem, Karen nem hallotta. – Aggodalmasnak tűnt. – Karen, mármint a pompon lány Karen? Elpirult. – Aha. – Tudja, hogy tetszik neked? – Nem, de tegnap köszöntem neki a folyosón. – Tényleg büszke volt erre a középszerű eredményre. – Dwayne, ilyen tempóval évekbe telik, mire elhívod randizni. – Ismét lehajtotta fejét, és felnyögött. – Hé, tudtad, hogy csütörtökön iskolanap lesz? Karen is ott lesz, mint pompon lány. Menned kéne. Talán, el tudod hívni, randizni. – Ó, Maggie, nem érted, milyen vagyok, amikor a közelemben van. A tenyerem izzad, a szívem pedig olyan hangosan dobol, hogy alig hallok. Mi van, ha nemet mond? – Karját az asztalra fektette, és ráhajtotta a fejét. Szegény fickó. Hirtelen felkapta a fejét. – Várjunk csak, van egy ötletem! Velem jöhetnél az iskolanapra, így ha nemet mond, nem nézek ki úgy, mint egy lúzer. – Nem értelek. – Ha ott vagyunk, tudod, mint két barát, akik csak együtt lógnak, akkor lazán tudok viselkedni a közelében, tudod, „hé, Karen, mi a helyzet?” Aztán valami olyasmit mondhatnék, hogy „Nincs kedved valamikor fagyizni?” Azt fogja gondolni, hogy csak egy barátságos srác vagyok, nem nagy ügy. De ha egyedül vagyok, akkor azt gondolja rólam, hogy egy lúzer vagyok, akivel senki nem akar randizni, és csak kétségbe vagyok esve, és akkor ő sem jön el velem. Egyáltalán nem tudtam követni kitekert gondolatmenetét. Azt sem tudtam, hogy a fiúk ennyit agyalnak, mielőtt randira hívnak egy lányt. Teljesen szívfacsaró volt látni. – Persze, ha azt gondolod, működni fog. – Én egyáltalán nem hittem az eredményességében. – Köszi – mondta megkönnyebbült sóhajjal. – Csodálatos vagy, nem csoda, hogy Seth annyira maga alatt van nélküled. – Dwayne a tanárnő felé fordult, aki

megadta az utasításokat az aznapi leckéhez, a lasagnéhoz. Ahogy hazafelé sétáltam a maradékkal, gondolataim ismét Seth felé kanyarodtak. Ha nem voltam számára fontos, miért ismételgette annyit, hogy szeret? Egy kicsit biztosan kedvelt. Rendes fiú volt, szándékosan nem bántana meg. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy talán elrontottam a legjobb dolgot, ami valaha történt velem. Most már én is össze voltam zavarodva, épp annyira, mint amikor Dwayne-t és őrült randi terveit hallgattam. Lágy szellő borzolta a levegőt, ahogy másnap reggel az iskolába gyalogoltam. Melegnek éreztem, és mintha tavaszi jácintok illatát hordozta volna, ahogy körbesimogatott és a hajamba kavarodott. Mivel a szellőt élveztem, nem hallottam meg Pamacsot végigrohanni az utcán, amíg meg nem állt előttem, szoprán hangon ugatva. – Pamacs, merre jártál? – Felkaptam, mire izgatottan felmordult, és karjaimban ugrándozva igyekezett megnyalni az arcomat. – Hiányoztál. Megint Gertie házánál lógtál és a démonok által megszállott macskáját piszkáltad? – Egyet vakkantott, ami nyilvánvalóan igent jelentett. – Iskolába kell mennem. Jobb, ha visszamész Gertie-hez. – Gyors puszit nyomtam a kobakjára, és éppen letettem volna, amikor a nyakörvéhez tűzve egy százdollárost találtam. Körülnéztem, arra számítva, hogy Sethet fogom látni, de csak egy járőrautó parkolt a sarkon. Pamaccsal a karjaimban az autóhoz mentem, és Booker kezébe nyomtam a pénzt. – Maggie, tudod, ugye, hogy letartóztathatnálak megvesztegetésért? – somolygott, Pamacsot lesve. – Nem kérem ezt a pénzt, és tudom, hogy te tetted oda. – Nem, tévedsz. Semmi közöm hozzá – mondta önelégülten. – Elvitted végül ivartalanítani ezt a nyeszlett szőrgombócot? – Meg akarta simogatni Pamacs fejét, de a kutya megfordulva felé kapott.

– Jó fiú vagy, Pamacs. – Megszorongattam a kutyát. – Pamacs? – kérdezte Booker, és hangosan fölkacagott. – Pamacsnak nevezted el? Rá sem hederítettem, inkább a szóban forgó ügyre fordítottam a figyelmemet. Lehet, hogy nem ő tűzte a pénzt a kutya nyakörvéhez, de tudta, ki volt az. Mint ahogy én is tudtam. – Beadhatnád ezt a pénzt a talált tárgyak osztályára az őrsön. –Vigyorogtam, amiért túljártam az eszén. – Milyen rendes, becsületes polgár vagy, Maggie! Szállj be! – Kiugrott az autóból, és kinyitotta nekem a hátsó ajtót. – Mi? Nem próbállak megvesztegetni. Azt akarom, hogy vidd ezt a pénzt a talált tárgyak osztályára. – Nem volt időm erre. Sietnem kellett Mr. Googolo differenciáldolgozatára, és ő nem engedte a pótdolgozatokat. – Igen, tudom, csakhogy hatalmas mennyiségű papír munka jár a talált tárgyak bejegyzésével. Órákig is eltarthat, mindez száz dollár miatt, amiről mindketten tudjuk, hogy a gazdája nem fog jelentkezni érte – mondta. – Uhh! – Bosszúsan a zsebembe tömtem a pénzt és az iskolába indultam, elfeledve, hogy Pamacs még mindig a karomban van. – Maggie, add ide a kutyát! Nem viheted magaddal az iskolába. Visszaviszem a házadhoz. – Pamacsért nyúlt, mire védelmezően magam mögé tartottam a kutyát. – Ha megígérem, hogy nem sütöm meg egy tábortűz fölött, és nem eszem meg ebédre, ideadod? – kérdezte őszinte arccal. – Bár lehet, hogy ivartalanítom. Tudod te, hány kóbor kutya és macska rohangál? A probléma, jelentős részét meg tudnánk oldani egy gyors kis nyisszantással. – Pamacs hangosan megugatta Bookert, kiugrott a karomból, és visszarohant a házam felé. Booker kuncogott. – Okos kiskutyád van, Maggie. Sok szerencsét a matek dolgozattal! – kiáltotta utánam. Honnan tudott...? Vacak rendőrök.

Az egész incidens értékes perceimbe került, és most már rohannom kellett, nehogy elkéssek az óráról. Mr. Googolo épp becsukta az ajtót, amikor megérkeztem. – Tökéletes időzítés, Miss. Brown, szerencséje van, hogy elfelejtettem becsukni az ajtót. Valaki bizonyára vigyáz önre. Siessen, foglaljon helyet! – Még mindig lihegtem, és beletelt pár percbe, mire a dolgozatra tudtam koncentrálni. Összességében azt hiszem, egész jól teljesítettem. Nem én voltam az első, aki végzett, de nem is az utolsó. Életemben először vettem ebédet a menzán. Seth mindig azt sulykolta, hogy a menzás kaja nem igazi étel. El sem tudtam hinni, mennyi választási lehetőséget kínáltak. Két szelet pizzát vettem. Elég jó íze volt ahhoz képest, hogy nem számított igazi ételnek. A második szeletet egy szalvétába tekertem, hogy majd később megegyem, és éppen a táskámba csúsztattam, amikor Zack ült le mellém. – Ó, hadd találjam ki! A lakókocsid körül ólálkodó buta korcsnak tetted félre. – Menj el! És nem buta korcs. Egy mancsában több a stílus, mint neked az egész testedben. – Eltolakodtam mellette, és a folyosóra mentem, számba tömve az utolsó, túlságosan nagy pizza darabot. Sajnos követett, és még sajnálatosabb, hogy belefutottunk Sethbe és egy pattanásos tízedikesbe, Scottba. A szívem nagyot bukfencezett a mellkasomban. Fájdalmasan legyűrtem a túlméretezett falatot, és megpróbáltam nem megfulladni. – Mész a csütörtöki iskolanapra? – Nem válaszoltam Zack kérdésére, próbáltam nyálat nyelni a torkomba ékelődött pizza mellé. – Maggie, akarod, hogy együtt menjünk? Biztos be van lőve. Dühösen meredtem rá, és amikor torkom végre szabaddá vált, kijelentettem: – Már randim van. – Megfordultam, hogy távozzak, de elkapta a karomat és

visszarántott. Seth megfordult, amikor kihúztam karomat Zack markából. – Kivel? – kérdezte leereszkedően Zack. – Dwayne Wrightsszal. – Dwayne-nel mész az iskolanapra? – Gyomrom megremegett Seth hangjára. – Rendes srác, mi a baj ezzel? Seth kurtán fölnevetett. – Semmi. Úgy gondolom, Dwayne nagyszerű fickó. – Megfordultam és távoztam, mielőtt mást is mondhatott volna, bár elcsíptem, ahogy mormol valamit csebrekről és vödrökről. Mire csütörtök lett, az anyukám állapota nemhogy nem javult, hanem még romlott is, és bánat töltötte el a szívemet. Az ötlet, hogy elmenjek az iskolanapra és még vidámnak is tűnjek, nem harmonizált általános kedélyállapotommal. Ha Dwayne nem lett volna olyan lelkes, lemondtam volna. A jó időnek köszönhetően a rendezvényt az udvaron tartották, ami üdítő változatosságot jelentett a büdös tornaterem után. Dwayne ragaszkodott, hogy magasan a focipálya lelátóján üljünk, valószínűleg, hogy minél nagyobb távolság legyen közte és Karen között. Láttam magunk alatt a többi diákot, köztük, meglepetésemre, Sethet. Tíz sorral a pálya fölött ült. Amíg jártunk, sosem mentünk el egy iskolanapra sem. Biztosan új megbízást kapott, és kíváncsi voltam, ki az új célpont. Néztem, ahogy a pályán Hillary egyenesen Seth felé rázza a pomponjait. Némi elégtétellel töltött el, hogy ő szinte oda sem figyelt. Hillaryt nem kicsit felzaklatta a dolog, és akaratlanul is megmosolyogtam. Dwayne kedves látvány volt. Le sem vette a szemét Karenről, aki többször is mintha integetett volna nekünk, de nem voltam benne biztos, mert én meg főleg Sethet lestem. A műsor felénél Hillary fölszaladt a lépcsőn, megragadta Sethet a kezénél fogva, és igyekezett lerángatni a pályára.

A fiú kiszabadította magát a markából, és gyorsan a lelátó első sorába mászott át. Hillaryt nem rendítette meg a dolog: most egyenesen a képébe lengette a pomponokat. A műsor után lecibáltam Dwayne-t a pályára, egyenesen Karenhez. – Szia, Karen, remekül néztél ki ma! – Köszi, Maggie. Hogy vagy? Egy örökkévalóság óta nem dumáltunk. – Jól vagyok. – Leszámítva a széttört szívemet. – Ismered Dwaynet? Karen gondosan egy táskába dugta a pomponjait, és csillogó, kék sportcipőit barna surranóra cserélte. – Persze. Szia, Dwayne! – Karen elpirult, és idegesnek tűnt. Csak nem tetszik neki a srác? – Együtt járunk biológiára. Biztos nem vettél észre, hátul ülök. – Észrevettelek – mosolygott vissza a fiú, félénken. – Nem is tudtam, hogy te és Maggie jártok. – Karen arcán csalódottság látszott. Ez az egész jobban alakult, mint vártam. – Nem járunk – mondtam. Dwayne megdermedt, muszáj volt kicsit megböknöm. – Nem – mondta -, csak barátok vagyunk. – Tényleg? – mosolygott bátortalanul Karen. – Dwayne, mosdóba kell mennem. Mit szólnál hozzá, ha az autónál találkoznánk? Nem kell sietned. Biztos nagy lesz a sor. – A fiú bólintott. Karenhez fordultam. – Jó volt látni. Dwayne odaadta nekem a kocsi kulcsot, és alig várta, hogy lelépjek. Átvágtam néhány épület között, hogy hamarabb a parkolóba érjek. Zack bukkant fel a semmiből, úgy festett, mint aki egy hete nem aludt. Valószínűleg megint túl sokat edzett a baseballra. – Helló! – Átkarolt, de ellöktem a karját. – Remélem, nem haragszol még mindig a keddi ebéd miatt. Nem akartalak megsérteni. Tudod, milyen fura a humorom néha. – Némán sétáltam tovább. – Maggie, nem szép dolog sérelmeket dédelgetni. Hadd vigyelek haza! Megállhatunk

a Burger palotánál és vehetünk valamit enni a kutyádnak. Meglóbáltam előtte Dwayne kulcsait. – Ó, rendben, akkor elkísérlek az autóig. – Továbbra sem törődtem vele, sétáltam a diákpihenő felé, és csak annyi időre álltam meg, míg néhány könyvet kivettem a szekrényből. – Csinos vagy ma, Maggie. Igazán csinos. – Bizalmatlanságom nagyobb fokozatra kapcsolt. Valamiben sántikált. Korábban nem bókolt nekem. – Várj, valamit ki kell vennem a szekrényemből. Nem vártam, és folytattam az utamat, mintha ott sem lenne. – Na, adj esélyt, hogy bebizonyítsam: rendes srác vagyok. Nevetségesen lebiggyesztett szájjal elém ugrott. – Légyszi! – Mivel meglehetősen biztos voltam benne, hogy Dwayne még mindig Karennel beszél, megfordultam és némán követtem Zacket, bár hogy miért, sejtelmem sem volt. Biztosan jobban vágyom az emberi társaságra, mint gondoltam – nem mintha Zacket embernek lehetett volna tekinteni. Néhány lépésnyit előrerohant, és befordult a sarkon a szekrényéhez. Amikor utánamentem, a folyosón végignézve Sethet pillantottam meg. Hillary fonódott rá, arcuk csókban forrt össze. Visszaléptem, a falnak tántorodtam, lélegzetem elakadt. – Bocs, nem tudtam, hogy itt lesznek. Egész nap ezt csinálták. Kezd az idegeimre menni. – Átkarolta a vállamat és elvezetett onnan. Kábultságomban észre sem vettem, hova visz. Végigmentünk néhány folyosón, és befordultunk egy elhagyott osztályterembe. – Egész nap? – nyögtem ki végül. Ha belegondolok, hogy majdnem meggyőztem magam, hogy tévedtem vele kapcsolatban, és hogy tényleg törődött velem! – Igen. A pletykák szerint Hilly nála aludt éjjel. Zavar téged? Ti ketten szakítottatok, nem? Néhány pillanatba beletelt, mire rádöbbentem, hogy átkarolt és a hátamat dörgöli. – Hagyd abba! – Ellöktem,

és megfordultam, hogy távozzak. Nem akartam, hogy Zack tanúja legyen a kiborulásomnak. Egyéb tervei voltak. Megragadta a táskámat tartó kezemet és a hátam mögé csavarta a karomat, majd magához húzott. – Maggie, felejtsd el a fickót! Nem a te súlycsoportod. Te meg én sokkal logikusabb pár vagyunk. – Logikusabb? Mi szerint? Megragadta az arcomat, és elfintorodtam a fájdalomtól, ahogy ujjai a húsomba vájtak. Nyálas, büdös száját az enyémre tapasztotta. – Hagyd abba! – Félrekaptam a fejemet, és mellkason bokszoltam. Fogása nem veszített erejéből. – Nem. Vártam rád meg a hülye ideáidra, aztán elkezdtél járni vele és egyszerűen beadtad a derekad. Melody mindent elmondott. Hetekig szexeltél vele. Tartozol nekem, Maggie. – Buja vágy ködösítette el a szemét. – Melody téved. Nem csináltunk semmit. – Szabad karomat meglendítettem felé. Elkapta, és a hátam mögé csavarta, a másik mellé. Olyan érzés volt, mintha mindkettőt letépte volna. – Hazugság, Maggie. Bárki látja, hogy nézel rá. – Bal kezével ismét megfogta az arcomat, és puha száját ismét az enyémre próbálta szorítani. Ezúttal készen álltam. Felszabadult kezemmel meglendítettem a könyvekkel teli táskát, és erősen fejbe vertem, mire átesett néhány asztalon. Kirohantam az ajtón, egyenesen Dwayne autójához. Zack követett. Mielőtt bezárhattam volna magam az autóba, hátulról elkapott és durván a földre taszított. Felszisszentem, amikor éles fájdalom hasított a térdeimbe, és vércseppek szivárogtak át nadrágom jobb szárán. Segítséget keresve körülnéztem, de a parkoló elhagyatott volt. – Hónapokig eltűrtem az ártatlan szűzlány dumádat, amíg türelmesen vártam rád. – Én nem a „türelmesen” szót használtam volna. Inkább olyan volt minden egyes randi, mintha bírósági tárgyalásra mentem volna.

– Aztán fogod magad és lefekszel azzal a bohóccal, mennyi idő után is, Maggie? Három teljes hét? – Esküszöm, Zack, mi nem... – Fogd be! – A blúzomnál fogva felrántott, és egy közeli autóhoz nyomott. – Gyerünk, Maggie! Csókolj meg úgy, ahogyan őt! Megráztam a fejemet. – Kérlek, hagyd abba, Zack, kérlek, ne csináld! – Könnyek csorogtak végig feltartóztathatatlanul az arcomon. Pillanatokig dühösen méregetett, mintha azon töprengene, hogy mit tegyen, és nem tetszett, amit a szemében láttam. Lassan, nagyon lassan eleresztette az ingemet. – Undorító, lakókocsis szemét. Amúgy is biztos fertőző vagy. – Durván félrelökött. Ismét elestem, ezúttal az aszfaltra zuhanva felszakadt a farmerem jobb térde. Táskám kinyílt, és könyvek potyogtak szerteszét. Zack még egy utolsó pillantást vetett rám, aztán a földre köpött mellém, és elsétált. A földön ülve mellkasomhoz húztam térdem, és erősen átkaroltam, nem hagytam, hogy az agyam visszajátssza, ami az imént történt. Arra gondoltam, hogy bezárkózom az autóba, csakhogy a testem nem mozdult. De muszáj volt. Összeszedtem a holmimat, és éppen feltápászkodtam a földről, amikor Dwayne felbukkant. Angyalarcán fültől fülig érő vigyor ragyogott. Remek, talán izgatottabb lesz annál, hogy észrevegye zilált külsőmet. Gyorsan lesimítottam a hajamat. – Sikerült, én... mi történt veled? – Semmi. Elestem. Jól vagyok, tényleg – válaszoltam fél vállról. – Ez nem igaz, Maggie, mi történt? Valaki megütött? Miért vörös az arcod? – Nem, tényleg, nézz csak a térdemre! Elestem és elszakadt a farmerem. – Megmutattam a szakadást. Most már több vércsepp is akadt körülötte. – Dwayne, jól vagyok. Mesélj Karenről! Randira hívtad?

– Igen. – Ahogy válaszolt, a szemében még kételyt láttam. – Azt mondta, imádna egy randit. Nem egyszerűen igent mondott, azt mondta, imádná. – Miközben hazavitt, még többször átélte a pillanatot. – Maggie, szeretnél enni egy hamburgert vagy valamit? Még mindig korán van, és szeretném megköszönni a segítségedet. Ha ma nem jössz velem, sosem hívtam volna el Karent. Sokkal tartozom neked. – Nem tartozol nekem semmivel, a barátok ezt teszik: segítenek egymáson – mondtam, és felmentem a tornácunkra. – Ha tényleg így érzel, meghallgatnál, mielőtt bemész? – Igen. – Most vajon mi jön? Körülnézett, mintha biztos akarna lenni benne, hogy senki nem hallja. Nem volt jó jel. – Seth már egy ideje el akarta mondani neked, hogy álruhás ügynök, de félt, hogy ha el árulja, akkor szakítasz vele. – Kis szünetet tartott. – És tényleg szakítottál vele, szóval úgy tűnik, igaza volt. – Ezt már Bookertől is hallottam. Nem akartam még egyszer meghallgatni. Várjunk csak! – Te tudod? – Seth mesélt Dwayne-nek magáról, még sem vette a fáradságot, hogy nekem elmondja, csak amikor az anyámat majdnem megölték? Ismét feltámadt bennem a düh. – Maggie, néhány éve letartóztatta az apámat kábítószer vásárlásért. Seth meggyőzte a bírót, hogy börtön helyett küldje rehabilitációs programra. Két éve tiszta, és Bookernek hála állása is van. Rendesek voltak a családomhoz – mondta szerényen. – Az apám meg én próbálunk segíteni nekik kideríteni, ki látja el ezt a területet heroinnal. – Ó, Dwayne, fogalmam sem volt róla. – Nem akart becsapni téged, Maggie. – Kezdem úgy érezni, hogy igazad van. – Megkönnyebbülés volt ezt beismerni. Még mindig elárultnak éreztem magam, akármennyire is próbáltam küzdeni ez ellen, de a körülmények között meg tudtam

érteni, miért alakultak így a dolgok. Elköszöntem, és bementem, hogy kitaláljam, mit tegyek a katyvasszal, amit műveltem, de előbb néhányszor lezuhanyoztam, hogy lemossam magamról Zack érintését.

Mivel nem tudtam tovább aludni, ötkor felkeltem és ettem egy tál Cheerios müzlit tejjel. Úgy döntöttem, kihagyom az iskolát, és a kórházban töltöm a napot. Amúgy sem lenne sok értelme, az órákat mind eltörölték, és az egész napot a kábítószerrel és alkohollal való visszaélés veszélyeinek ecsetelésére szánták, vendégelőadókkal megspékelve. Engem aztán nem kellett a túlzott szerfogyasztással járó fájdalmakra megtanítani, első kézből ismertem ezeket. Ahogy megmostam az arcomat, négy sötét foltot vettem észre a bőrömön. – Mi a franc? – Közelebbről megszemlélve véraláfutásokat láttam ott, ahol Zack megragadta az arcomat. – Mit képzel magáról, ki ő? – Ezt nem ússza meg, ha rajtam múlik, semmiképp. A pulóverembe bújtam, és a kórházba indultam, de nem jutottam messzire... – Jó reggelt, Maggie! Azt hiszem, rossz irányba indultál az iskolába, nem beszélve arról, hogy csak másfél óra múlva kezdődik. – Booker. Te jó ég, ez a keselyű bizonyára az ajtóm előtt várja, hogy távozzak. – Hogyan adhatok be feljelentést, a rendőrség zaklatása miatt? Bizonyára van ellene valami törvény. – Igaz, a rendőrségi zaklatás törvénybe ütközik, de ismételten felhívom a figyelmet acélos hírnevemre a rendőrség kötelékén belül, szemben a te szavaddal, aki csak egyszerű kamasz vagy, aki ráadásul még iskolát is

kerül. Senki nem hinne neked. – Booker elvigyorodott, szemlátomást elégedetten, amiért felsőbbrendű szellemével sikerült túljárnia az eszemen. – Ráadásul nemrég végeztem el a jogot, és jól tájékozott vagyok a kiskapukat illetően. Soha nem tudnál érvényt szerezni a vádaknak. – Kiszállt az autóból, és elégedett vigyorral jóképű arcán kitárta előttem az ajtót. Nem tudom, miért gondoltam valaha, hogy ez a tenyérbemászó vigyorgás cuki. Ártatlan arccal néztem a szemébe. – Hm, hazug és ügyvéd. Milyen meglepő. – Hajnali hat óra, de gyorsan vág az eszed. Lenyűgöző. – Megkerülte az autót, és beszállt. – Jól van, feltételezem, hogy a kórházba tartottál? – Jönnöd kéne velem; talán akad majd egy mentőautó, aminek a nyomába eredhetsz. Elengedte füle mellett a csipkelődést. – És mivel nincs elég idő ahhoz, hogy megjárd a kórházat, igazam volt az iskolakerüléssel kapcsolatban? – Hm, másodlagos kérdésnek hangzik, biztos úr. – Letartóztathatnálak iskolakerülésért, tisztában vagy ezzel, Szarkasztikus kisasszony? Vállat vontam. – Megkérdezhetem, miért lógsz? A fél rendőrség itt lesz ma, hogy előadást tartsanak a... á, ne is törődj vele! – Ja, nem törődöm – mondtam halkan. – Az élet néha rossz lapokat oszt, tudod? A legjobbat kell kihoznunk belőle. – Oké, mire készül? Ez nem csak szimpla együttérzés volt. – Igaz – értettem egyet óvatosan. – Vegyük például Sethet. – Hát ebben sántikált. – Nem tökéletes és hibázik néha. Mint mindenki. – Azt hittem, az a szabály, hogy nem oktatsz ki Sethről, ha hagyom, hogy elvigyél. – Nem, az az alku a legutóbbi alkalomra szólt. Azok a feltételek most már nem érvényesek. Ez egy másik nap és másik alkalom.

Tiltakozni akartam, de végül nem tettem. Jogászagya biztosan kifundálna valami nyakatekert magyarázatot, hogy a tetteit igazolja. – Mint mondtam, Seth néha hibázik. Kétségtelenül hamarabb beszélnie kellett volna neked rólunk, és mi, akik szeretjük, el kell, hogy nézzük neki ezeket a hibákat, és meg kell próbálnunk megérteni, mit miért tett. – Rám pillantott. – – Egyébként valami rá van kenődve az arcodra. – Ez az egész „Seth hibázott” teória értelmetlen. – Óvatosan megdörzsöltem érzékeny véraláfutásaimat az arctörölgetés álcája alatt. – Akkor nem, ha megbocsátasz neki. – De, még akkor is, ha megbocsátok. Új barátnője van, Hillary Jeffers. Tegnap este csókolóztak az iskolanap után. – Szemembe könnyek gyűltek, és az ablak felé fordítottam az arcomat, hogy ne lássa. Booker megállt a kórház előtt, és a kezébe vette arcomat. Felszisszentem, ahogy ujjai a véraláfutásokhoz értek. Rögtön elengedett. – Hogy kerültek ezek a sérülések az arcodra? – Gyengéden ismét két kezébe fogta az arcomat, és nem hagyta, hogy elhúzódjak. Ide-oda forgatta a fejemet, és megvizsgálta a nyomokat. – Nem emlékszem. – Túlságosan szégyelltem magam, hogy elmagyarázzam, mi történt. Zack egy kicsit túlfűtött volt, ez minden. Különben is, már elhatároztam, hogy beszélek Mrs. Volkellel a történtekről. Különben is jobbnak éreztem ezt egy nővel megosztani. – Maggie, ezek a véraláfutások nem maguktól kerültek ide. – Kösz a fuvart. – Elhúztam a fejemet, és az ajtóhoz nyúltam, de elkapta a kezem. – Nem gondolod, hogy kicsit pökhendi dolog bizalomról és titoktartásról papolni, miközben olyan egyszerű dolgot nem magyarázol meg, mint ezek a véraláfutások? És hadd emlékeztesselek, hogy Sethnek tilos volt elmondania, legalábbis az elején.

Forgasd csak meg bennem a kést! Igen, őrülten aljas ügyvéd lenne belőle. – Maggie, nem tudom, miért csókolta meg Hillaryt. – Undorodva megrázta a fejét. – De biztosíthatlak, hogy nem az ő ötlete volt. Reménytelenül szerelmes beléd. Voltaképpen még soha nem láttam olyan szerencsétlennek, mint ebben az elmúlt két hétben, amit nélküled töltött. Ha a hajadat narancsszínűre festenéd, és egy csontot szúrnál át az orrodon, ő akkor is szeretne. – Mi van, ha olyan mélyen megbántottam, hogy nem bocsát meg nekem? – Esély sincs rá – mondta, hozzám hajolva, és megpuszilta a fejem búbját. – Beszélj vele! Tudom, hogy meg tudjátok ezt beszélni. Nézd csak, mennyire ellazultál a közelemben, Börtön csali! – Egy lélegzetelállítóan jóképű MET-ügynök az imént puszilta meg a fejedet, és meg sem rezzentél. – Szeretném, ha nem hívnál így, öreg! Tizennyolc éves vagyok – mormoltam, és kiszálltam az autóból. – Épp hogy csak – vigyorgott dévajul. Egyenesen az anyám kórtermébe mentem, ahol belefutottam Cole-ba. Úgy döntöttem, itt a legjobb alkalom, hogy részben helyrehozzam az okozott kárt. – Helló! Én, ööö... bocsánatkéréssel tartozom. Nincs rá más szó: hülyén viselkedtem, amióta csak rájöttem... Mindenre. – Körülnéztem, hogy a személyzet figyel-e. – Rengeteget tett értünk, dr. Colter, és hálás vagyok mindenért. – Nem kell megköszönnöd, és kérlek, hívj Cole-nak! – mondta kedvesen. – Szeretnék az édesanyádról beszélni veled, ha szabad. – Leültem a székbe, már előre féltem attól, mit fog mondani. – Stabilizálódott az állapota, bár még nem elég erős a májátültetéshez. – Colé, gondolod, hogy az anyám valaha is elég erős lesz a májátültetéshez? Habozott válaszolni. – Nem akarok hazudni azzal, hogy azt mondom, nem aggódom komolyan. Pillanatnyilag a

I

hasnyálmirigye aggaszt; az összeomlás jeleit mutatja. Minden esetre láttam már nála rosszabb állapotban lévő pácienseket is felépülni. Még nem adom fel. Felhívtam egy washingtoni kollégámat, aki fenomenális orvos. Ha valaki ki tud találni valamit, hogyan segítsünk az édesanyádon, az ő lesz. – Hátra dőltem a székben. – Ettél már ma? – Nem vagyok éhes, ne aggódj! Tegnap iskolába menet véletlenül találtam egy százdollárost. Képzeld csak el, mennyire meglepődtem! – Elég direkt – nevetett Colé -, de tényleg szeret téged. – Tekintete az arcomra esett. – Hogyan szerezted azokat a véraláfutásokat? – Á, csak kosz. – Fölemeltem a kezem, hogy eljátsszam, amint letörlöm. A hangosbemondó dübörögve elhívta Colet, mielőtt alaposabban megvizsgálhatta volna az arcomat. A szokásosnál később hagytam el a kórházat, és valahogyan képes voltam elkerülni Bookert. Colé szavai a szívemre nehezedtek, és ma este nem volt kedvem szócsatázni vele. Érzékeim teljes készültségben voltak, ahogy hazarohantam. Minden dühös kutyaugatásra, minden bagolyszárnysuhogásra felfigyeltem. Hazaérve besiettem, és azonnal bezártam magam mögött az ajtót. Készítettem egy szendvicset, és elővettem anyám utolsó levelét. Igyekeztem kiverni a fejemből, de nem tudtam tovább küzdeni a kíváncsiság ellen. Muszáj volt elolvasnom. A borítékra az idei év januárja volt dátumként felírva, és valamiért ezt volt a legnehezebb kinyitni. Sokáig bámultam rá, és próbáltam lebeszélni magamat az elolvasásáról, de aztán már nem bírtam tovább várni. Óvatosan kivettem a borítékból a levelet, és számos kis foltot fedeztem fel rajta. Talán könnyek nyomai lehettek, vagy véletlenül kifröccsentette rá a vodkáját. Az ágyára másztam, mély lélegzetet vettem, és olvasni kezdtem. Maggie! Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy meghaltam.

Ne gyászolj, jobb így. Nem akarom, hogy bánatot érezz miattam, csak megkönnyebbülést, mert már nem bánthatlak többet. Miután megszülettél, minden haragom befelé irányult. Haragudtam magamra a rossz választásaimért és a katyvaszért, amit az életemből csináltam. Milyen anya engedi át a gyerekét a szüleinek, hogy neveljék fel ők? Egyszerűbb volt részegen megbirkózni a bűntudattal. Ezért hát ittam. Rengeteget. Csakhogy nem segített. Kijózanodtam, és még mindig utáltam magamat. Idővel a haragomat feléd fordítottam. Láttam, hogy takarítasz, holott nekem kellett volna, és egyre nőtt a düh bennem. Főztél, és ettől mérges lettem. Gondoskodtál rólam, amikor részeg voltam, és ettől felbőszültem. Azt mondtam magamnak, hogy bírálsz engem, holott nem tetted. A harag addig nőtt bennem, míg már nem tudtam italba fojtani, és szabadjára eresztettem. Hideg, keserű, gyűlölködő szavakat vágtam a legártatlanabb ember fejéhez. A tiédhez. De még ezt is elviselted, soha nem feleseltél, soha nem lázadtál. Csak még keményebben próbáltál a kedvemben járni, pedig ÉN voltam az, akit nem lehet szeretni. Bárki, aki akár csak részben látta a szerető szívedet, tudja, mennyire megevet megvetendő vagyok. Múlt éjjel retenetes rettenetes veszekedésünk volt, és megint szörnyűségeket vágtam a fejedhez. Miután elmentél, megpróbáltam ájulásba inni magamat, hogy ne kelljen, gondolom a fájdalomra, amit a szemedben láttam, amikor kiléptél az ajtón. Nem használt. Ehelyett agódtam aggódtam, és azért imádkoztam, hogy biztonságban légy. Lefogadom, hogy nem tudtad, hogy szenteste az ágyadba bújtam és átöleltelek. Jó érzés volt megint átkarolni, ugyanakkor szöryn szörnyű is. Tudtam, hogy sovány vagy, addig mégsem volt fogalmam róla, mennyire lefogytál. Senkit nem hibáztathatok, csak magamat. Az összes pénzünket eliszom, mégsem mondok le a piáról. Azért írom ezt most nekem neked, mert félek, hogy nem húzom ki a tizenhe tizennyolcadik születésnapodig. Az

elmúlt hónapban sokszor fájt a hasam, és lényegében mindennap vért hánytam. Képes voltam ezt titokban tartani előtted. Jó vagyok a titkolózásban. Muszáj is annak lennem, mert egész életedben ezt csináltam. Minden esélyemet eljátszotam eljátszottam veled, és minden tekintetben csődtömeg vagyok. Múlt éjjel elolvastam a l l . születésnapodra írt levelet. Soha nem jutottam el a rehabra. Előtte való este totál leittam magamat, és két napig fel sem ébredtem. Milyen szánalmas vagyok... Mostanában van, amikor teljesen összezavarodom, és néha nagyon nehéz megtalálni a fürdőszobát. Tegnap kimentem, hogy feladjam az áramszámlát, és valahogyan Gertie házában kötöttem ki. Szerencsére segített hazajutnom, és csak hogy tudd, egész végig arról papolt, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen csodálatos ifjú hölgy a lányom. Oké, adok egy tanácsot. Tudom, arrogáns dolog tőlem, hogy tanácsot akarok adni. De azért itt van: akármivel sújt is az élet, soha ne add fel! Az élet kemény, és vannak alkalmak, amikor a dolgok legyőzhetetlennek tűnnek. El sem tudom mondani, hányszor hagytam abba az ivást. Az első néhány órában könnyű volt, de aztán megadtam magamat. Nem emlékszem, hogy kibírtam volna bármit. Lemondtam a szeretetről. Lemondtam az életről. Lemondtam magamról. A szüleim nem adták fel könnyen. Erősen próbáltak segíteni nekem, és soha nem adták fel a reményt, hogy egy napon majd legyűröm a próbatételeket. Tényleg nagyszerű szülők voltak, és azt kívánom, bárcsak ezt a haláluk előtt elmondhattam volna nekik. Remélem, rájuk ütsz, Maggie, és imádkozom, hogy megtaláld azt a szerelmet, mint ami köztük volt. Láttam, ahogy a szüleim megoldották a problémáikat, és soha nem mondtak le egy másról. Remélem, te sem éred be kevesebbel. Az anyám mindig azt mondogatta nekem: „Barbara, amikor rátalálsz az igazira, úgy szeresd, mintha az életed

múlna rajta.” Anyira annyira bele voltam csavarodva a piálásba, hogy soha nem láttam meg mást magamon és az azonalli azonnali kielégülésen kívül. Nincs messze a valóságtól azt mondani, hogy úgy szeretem a piát, mintha az életem múlna rajta. Vesztettem. Egyedül fogok meghalni, és csak egy hideg vodkásüveget ölelhetek magamhoz. Büszke vagyok rád, nagyon büszke. Szerencsés voltam vagyok, hogy az anyád lehetek, a te gyenge, elítélendő anyád. Mennem kell, megint kezdek rosszul lenni. Holnap írok még, megígérem. A mellkasomhoz szorítottam a levelet és mélyről felszakadó, szomorú könnyeket hullattam. Mintha minden fájdalmas pillanat, minden velem esett bánat kimosódott volna a lelkemből. Megállíthatatlanul zokogtam. Meglopva éreztem magamat. Ha az anyám nem esik át hamarosan egy májátültetésen, talán soha nem lesz semmilyen viszonyunk. Nagyon sokáig sírtam, fogalmam sem volt, mikor fogytak ki a könnyeim. Amikor reggel fölébredtem, a levelet a markomban tartottam összegyűrve, a párna még mindig nedves volt, és a fejem kíméletlenül hasogatott. A fürdőszobába vonszoltam fáradt testemet, hogy egy aszpirint keressek, legyűrtem egy kis reggelit, és kiültem a tornácra. Gyönyörű reggel volt. A nap, fényesen ragyogott, a rügyező fák fölém magasodtak, és a mókusok bizonytalanul bóklásztak a szomszéd kerítésének tetején. Leültem és néztem a természetet, miközben a nap melegével fürösztötte az arcomat, míg el nem múlt a fejfájásom. Többször visszatértem a levélhez, próbáltam nem elsírni magamat, de mindannyiszor kudarcot vallottam. Sethen is elgondolkodtam. Lemondtam róla. Amint nehézség került az utunkba, félredobtam őt. Most teljes szívemből bántam. Ideje volt továbblépni, túltenni magamat a történteken. Bár még mindig fájt, megértettem, miért titkolózott előttem. Akár egyetértettem vele, akár nem, a rendőrség

azt gondolta, hogy az anyámnak és nekem közünk van az ügyhöz, és Sethnek munkája volt. Rájöttem, hogy eleve azt vártam, hogy cserben fog hagyni, főleg mert mindenki így tett életemben. A nagyszüleimtől kezdve, akik meghaltak, bár nem önhibájukból, az anyámig, aki minden szempontból elhanyagolt. Olyan magasra tettem a tökéletesség lécét, hogy senki nem érhette el. És ezzel Hillary karjaiba taszítottam Sethet. De ezennel vége. Hillaryre élete legnagyobb balhéja várt. Úgy döntöttem, ideje szabadabban kifejezni érzelmeimet ahelyett, hogy visszafognám őket. Oké, ez talán kicsit túlzóan optimista hozzáállás volt. Időbe telik ezt az oldalamat megváltoztatni. Annyi biztos, hogy nem fogok megvadulni és mindenkinek a vállára borulni, de el kellett kezdenem lebontani a falakat. És mikor máskor, ha nem most? Fel akartam hívni Sethet, aztán rájöttem, jobb lesz személyesen találkozni. Felhúztam Cser–Ebéd farmeremet és a kék pólómat, ami Seth kedvence volt. Felvettem a tőle kapott kabátot is. Bár nem volt elég hideg hozzá, szerettem volna magam körül érezni, hogy bátorságot merítsek belőle. Rekordidő alatt a házához értem, de nem volt otthon. Azon tűnődtem, megvárjam-e, de aztán arra jutottam, ha most elmegyek, inamba száll a bátorságom. Leültem a verandán függő hintára, és két órán át vártam rá. Nem bukkant fel. Lassan hazasétáltam, és bánat szállta meg a szívemet. Ő és Hillary bizonyára együtt voltak. Szombaton és vasárnap még kétszer visszamentem; Seth még mindig sehol. Hétfőre eltökéltségem elolvadt. Visszahúzódtam a gubómba, és anyámhoz hasonlóan felhúztam falaimat. Hétfőn az út az iskolába inkább halálmenetnek érződött. Nemcsak Mrs. Volkellel kellett beszélnem Zackről, de Seth és Hillary is együtt lesznek, és a folyosón nevetgélnek, ölelkeznek és csókolóznak majd.

Alig tömködtem be fölös könyveimet a szekrényembe, amikor Dwayne elkapta a karomat, és lényegében kivonszolt. Megfordult és egyenesen a szemembe nézett. – Dwayne, mi a baj? Történt valami Karennel? – Jó magas lóról beszélsz, ha Sethről és a titkairól van szó, de mi a helyzet a te titkaiddal? – Fortyogott a haragtól. Furcsa volt; az arca általában kedves és ártatlan volt. – Miről beszélsz? – Ugyan már, Maggie! – Bosszúsan fölemelte a karját. – Jól van. Hogy került véraláfutás az arcodra? Hallgattam, ahogy egyre mélyebbre húzódtam a biztonságos zónámba. Dwayne tovább erőltette. – Az egész iskola azt beszéli, mi történt közted és Zack között. – Semmi nem történt köztünk – mondtam védekezően. – Ő és Hillary csapdát állítottak neked meg Sethnek. Véletlenül bele kellett botlanod Hillarybe, amikor épp Seth karjaiba ugrik, hogy megcsókolja. Biztos volt benne, amint rátapasztja a ribancszívókáját, a srác elfelejt téged. Aztán neked Zack karjaiba kellett volna menekülnöd vigasztalásért, és el tudod képzelni, mit tervezett tenni veled vigasztalás címén. – Nem így történt, legalábbis a vége. – Nem Seth csókolta meg Hillaryt, hanem fordítva. Nehéz szívem egyszeriben röpdösni kezdett. Talán mégsem veszítettem még el Sethet. – Tudom, hogy nem így történt. Mindenki tudja. – Hogyhogy mindenki tudja, mi történt? Zack biztos nem dicsekszik azzal, hogy felsült a kis tervével. – Melodytól, ki mástól? – Neki ki mondta el? – Zack. Melody péntek este bulit rendezett, és valaki piát csempészett be. – Ennyit az alkohollal való visszaélésről szóló előadásról. – Zack teljesen elázott, és alig bírt állni. Összehányta Melody kocsiját. Mindketten nevettünk. – Elmesélte Melodynak, hogy olyan erősen fogta az arcodat, hogy biztos benne, hogy ott maradt a nyoma. –

Ismét dühös pillantást vetett az arcomra. – Azt mondta, fejbe vágtad a könyvekkel teli táskáddal, mire ő elrepült. Tényleg? – Szája sarkában mosoly játszott. Visszamosolyogtam rá. – Azzal dicsekedett, milyen erővel lökött a földre téged, és hogy véres lett a farmered. Azt mondta, nem lepné meg, ha a térded tele lenne horzsolásokkal. – Néma maradtam. A térdem tényleg csúnyán felhorzsolódott, ahogy a csuklóm is. Lassan a kabát zsebébe csúsztattam a kezemet, hogy elrejtsem a bizonyítékot. – Ne fáradj vele, Maggie! Már láttam a horzsolásokat. Miért nem mondtad el? – Mert semmi nem történt, Dwayne. Miután bepöccent rám a parkolóban, elment. Mit mondtam volna? Hogy kicsit összevert? – Igen. Elmondta Melodynak, hogy megfordult a fejében, hogy... – Nem fejezte be a mondatot. Nem volt rá szükség. Láttam Zack szemében. – El kellett volna mondanod nekem, mint ahogy Sethnek is hamarabb kellett volna mesélni neked magáról. Zacknek szerencséje, hogy Seth egész hétvégén nem volt a városban. Ha megtudja, mi történt, teljesen kiakad majd. Szinte sajnálom Zacket, mi történik vele, ha Booker elkapja. – Ne mondd el nekik, légyszi! – Bookernek lényegében már elmondtam, legalábbis részben. Tegnap fölhívtam és üzenetet hagytam az üzenetrögzítőjén. Nem említettem Zack tervét, hogy... tudod. Gondoltam, jobb lesz személyesen. Tudod, Booker hogy be tud pöccenni. Sethtel van, úgyhogy ma reggelig nem hallgatja meg az üzenetet. – Mivel ma reggel senki nem kísért el az iskolába, arra tippeltem, hogy még egyikük sem tudja. – Sethnek is hagytál üzenetet? – Nem, csak Bookernek. Pénteken felhívott, és tudni akarta, miért van véraláfutás az arcodon. Azt mondtam, kiderítem, és biztos lehetsz benne, hogy elmondja Sethnek. – Az egész suli tudja? – Felnyögtem.

– Igen, végtére is Zack Melodynak fecsegte el, és ő mikor volt képes lakatot tenni a lepcses szájára? – Hogyan nézzek így a többiek szemébe? – Biztos van valahol egy szikla, ami alá bemászhatok. – Komolyan beszélsz? Mindenki kiközösítette Hillaryt és Zacket. Azt pletykálják, hogy Hillaryt elbocsájtják a pompon lányok közül, Zacket pedig kirúgják a baseballcsapatból. – Nem jó. Ez az egész ellenem fordul majd. Rajtam állnak majd bosszút. – Ne aggódj! Megvédelek, Maggie. – Átkarolt, és oldalról megszorított. – Köszi. – Reméltem, hogy elég lesz. Hangosan megdördült az ég, és villám villant. – Gyere, jobb, ha bemegyünk, mielőtt esni kezd. Ha bárki gorombáskodik veled, elkenem a száját. Mielőtt megkérdezhettem volna, csak viccel-e, csillogó járőrautó állt meg az iskola előtt. Booker. Mostanra megismertem az autóját. – Kérdezzük meg, mit derített ki Booker! – mondta Dwayne. – Nem akarom. – Dwayne észre sem vette, hogy megvetettem a lábamat, egyszerűen magával húzott a minket az autótól elválasztó kis fűfolton. Arra nem voltam felkészülve, ki száll ki az autóból Bookerrel.

Seth. Hétvégi bátorságom és eltökéltségem azonnal elillant. Seth megtorpant, szeme rám villant, aztán Dwayne-re. Elfordultam, hogy csak Dwayne lássa az arcomat, és azt suttogtam. – Ne most mondd el nekik, kérlek! – Seth megtudja, amint beteszi a lábát az iskolába – súgta vissza. – Légyszi! – könyörögtem neki halkan. – Rendben – morogta hangosan. – Hé, fiúk, kiderítettetek valamit? – kérdezte Dwayne, ahogy közelebb értünk. – Igen. – Booker rám nézett. – Biztosan hallani akarod, Börtön csali? Inkognitóban dolgozó ügynökökről és számos titokról lesz szó – ugratott. – Túlélem. – Szemem sarkából láttam, hogy Seth feje felém fordult. – Mint tudod, a két férfi az otthonodban a két Dreser fivér volt. Seth végre megszólalt. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Engedélyt adott. – Booker szigorú pillantást vetett rá. Seth nem válaszolt. Keresztbefonta karját, és Booker autójának motorháztetejére támaszkodott, majd intett barátjának, hogy folytassa. – Mint mondtam, a Dreser fivérek annak a dílernek az öccsei, akit Seth meg én öltünk meg hónapokkal ezelőtt. Dwayne, karold át Maggie-t, mielőtt elájul!

– Nem fogok elájulni – mondtam Dwayne-nek támaszkodva. Ezt már tudtam, és nem értettem, miért van rám ilyen hatással. – Maggie, a bátyjuk, Jeffery gyilkos volt. A kedvenc munkamódszere az volt, hogy a helyi általános iskolák környékén lógott, és fiatal gyerekeket vett rá, hogy vegyenek a kábítószerből. Ingyen kábszeres mintákat osztogatott, a magányosok barátjának képében tetszelgett, tudod, jó fej, nagylelkű figurát játszott. Megtett bármit, csak hogy visszajárjanak hozzá, amíg rá nem szoktatta őket a szerre. Végül kilenc gyerek haláláért volt felelős. Az egyikük csak tíz éves volt – mondta. – Parancsot kaptunk, hogy kutassuk fel és tartóztassuk le. Seth fészkelődni kezdett. Kétségtelenül nem akarta, hogy ezt a részét halljam a történetnek. – Egyik este fülest kaptunk, hogy egy helyi biliárdszalonban van. Amikor odaértünk, világosan látszott, hogy nem akar békésen velünk jönni. Az egyik asztal alól előhúzott egy lefűrészelt csövű AK-47-est, és az embereimet használta célpontként. Jeffery végül három golyóval a testében végezte, ebből kettő a mellkasába repült. Ha engem kérdezel, megspóroltunk az adófizetőknek egy csinos summát, ami a bírósági tárgyalásra és az elszállásolására ment volna el – mondta Booker szárazon. – Akkor sejtelmünk sem volt még, kicsoda Jeffery, amíg a testvérei be nem törtek a házadba... akármilyen okból is – tette hozzá feszengve. – Seth azt mondta, nem találtatok semmit a házamban – szólaltam meg merészen. – Nem, igazad van, és amíg nem találunk bizonyítékot, a feltételezéseimet is félreteszem. Ez az ártatlanság vélelme. Őszintén nézett rám. – Pénteken felvettem Sethet az iskolában és Arizonába repültünk egy nyom után. Harry Dresernek ott kellett volna lennie, és számos okból reméltük, hogy letartóztathatjuk, de a fő célunk ezzel a fia, Alan kifüstölése volt. Mire azonban Harry otthonához értünk, nyoma veszett. Úgy tűnik, közvetlenül az

érkezésünk előtt figyelmeztették. Csak néhány ruhát, egy kis széf tartalmát és a dzsipjét vitte magával. Nagy mennyiségű heroint találtunk, a piaci értéke félmillió dollár. A számítógépéről néhány e-mailt is sikerült leszednünk, ezek közül az egyik egy bizalmas rendőrségi jelentés volt a Jefferys lövöldözésről, amire valahogyan sikerült rátennie a kezét. – Egy másolatot Alannek is elküldött egy üzenettel, melyben ismételten kifejezésre juttatja vágyát, hogy Sethet, engem és a szeretteinket meggyilkolja. Sajnálatos módon ez rád nézve is veszélyt jelent, Maggie. És lehet, hogy képes vagy hazudni magadnak az érzéseidről a kölyökkel kapcsolatban – biccentett Seth felé -, de mindenki másként tudja. Csak azt remélem, kizökkensz ebből, mielőtt túl messzire mennél és elveszítenél mindent. Érted, amit mondok? A csengő megszólalt, és megmentett a választól. – Mennem kell – mondtam sietve. Booker elkínzottan felmordult. Alig néhány lépést tehettem, amikor Dwayne utánam szólt. – Maggie, hogyan szerezted azokat a véraláfutásokat az arcodon? Összerezzentem. Áruló. Seth azonnal mellettem termett, óvatosan tenyerébe vette az arcomat, és félrefordította, hogy megvizsgálhassa a véraláfutásokat. Arca elsötétült haragjában. Alig vettem észre, annyira lekötött a látvány, milyen puha a szája, milyen gyönyörű a szeme, milyen fantasztikus az illata. Amikor egyenesen a szemembe nézett, sutba dobtam az önuralmamat. Megcsókoltam. Valahol a távolban Booker azt morogta: – Épp ideje volt. Azután nem hallottam semmit, csak Sethet. Halk lélegzet vételét, ahogy magához húzott, ajkát, ahogy szenvedélyesen az enyémre szorult, sóhaját, ahogy számat még szorosabban rátapasztottam. Átölelte derekamat, és ezúttal én sóhajtottam fel, mit sem törődve azzal, mennyire hangos vagyok. Csodálatos

volt ismét a karjaiban lenni. Nem számított, ki akar megölni, csak az, hogy Seth vissza akart kapni. Csókjának édes sürgetése elárulta, hogy még mindig szeret, bár fájdalmat okoztam neki. Szívem hevesen vert, miközben szám határozottan kereste az övét. Hasonló erővel viszonozta a csókot. Teljesen belemerülve észre sem vettem, hogy a kezem a hajába túrt, ami nagyon hiányzott az elmúlt két hétben. Nem akartam, hogy bármi kétsége legyen az érzéseim felől. Egy hajszálnyira elszakítottam számat az övétől. – Szeretlek – suttogtam kifulladva. Tényleg kimondtam a szavakat. Felszabadító érzés volt. Visszahúzott a szájához, és még jobban belém feledkezve csókolt. Szédültem és szívem mintha felrobbant volna a mellkasomban. Minden sejtem a csókjára szomjazott. A világon sem mi más nem lehet ilyen hihetetlenül jó. Sajnos hamar elhúzódott, és mély lélegzetet vett, hogy összeszedje magát. Körülnéztem Booker és Dwayne után, de eltűntek. – Azt hittem, mindent elrontottam. – Seth a hajamba túrt és homlokát az enyémhez érintette. – Sajnálom, hogy olyan borzalmas dolgokat mondtam, és hogy olyan ostobán viselkedtem. Hiszen te csak segítettél és megvédtél. És szerettél. Idióta voltam. Nagyon sajnálom. Lágyan megcirógatta államat az ujjával, és a tarkómra csúsztatta a kezét. – Nem tudom megígérni, hogy nem lesz több titok, Maggie, ez a munkával együtt jár. De azt megígérem, hogy mindent elmondok, amit lehet, viszont neked meg nyitottabbnak kell lenned velem, rendben? – Megígérem. – Fölágaskodtam és ismét megcsókoltam. Miközben ajkam még az övére tapadt, azt mormolta: – Helyes. Áruld el, hogyan szerezted a véraláfutásokat! – Szóval erre ment ki az egész. – Maggie, csak tudni akarom, kit kell... megkérdeznem erről, nem mintha nem lenne elég jó tippem rá. – Rendben, csak ne itt. Később elmondom. – Megpróbáltam megint megcsókolni. Ő azonban megfogta a

kezemet, és a parkoló felé vezetett. – Hová megyünk? – Futottam, hogy lépést tartsak vele. – Az autómhoz. A házamba megyünk. – Nem lóghatok megint a suliból. – Hoppá, túl sokat árultam el. Megtorpant és megfordult. – Miért lógtál az iskolából? Elmosolyodtam. – Megmondom, amint a házadhoz értünk. – Ajka keskeny vonallá feszült. Megfogta a kezem, és folytatta az utat az autó felé, miközben mindvégig mormolt az orra alatt. Túl gyorsan vezetett. – Lassítanod kéne. Eleredt az eső. Különben is, megbírságolnak, ha ilyen gyorsan hajtasz. – Van egy rendőr barátom. Mire a házához értünk, már szakadt az eső. Seth kiemelt az autóból, egyenesen a karjaiba, és becipelt, miközben ajkaink nem váltak el egymástól. A konyhában magához szorított, még mindig csókolt, és sokáig egyikünk sem akart megmozdulni. Végül letett, de továbbra is átölelve tartotta a derekamat. – Van fogalmad róla, mennyire hiányzott már ez? – simogattam le arcáról az esőcseppeket. Halkan nevetett. – Meglehetősen jó fogalmam van róla. Megpróbáltam átölelni a derekát, de beleütköztem a vállára szíjazott pisztolytáskába. Ösztönösen hátraléptem. – Ezt elteszem. – Gyorsan lecsatolta a pisztolyt, és a tűzhely melletti konyhaszekrényhez indult. Kihúzott egy kis fiókot és lenyomta az alját. A szekrény egyik rekesze kipattant. – Hamis a feneke – mutatott a fiókra. – Kiváló hely a pisztolyaim elrejtésére. Több is volt neki? Nem kérdeztem rá. Volt, amit inkább nem akartam tudni, legalábbis egyelőre nem. – Láthatom, mielőtt elrakod? – Képzeletemben a fegyver hatalmas volt. Kíváncsi voltam, a félelmeim mennyire nagyították fel. – Persze – mondta óvatosan. Átnyújtott egy törülközőt, hogy szárítsam meg az arcomat és a hajamat, és letette

mellém a pultra a pisztolyt. – Ne aggódj, kivettem belőle a töltényeket – mutatta. Óvatosan, hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentve fölemeltem a fegyvert. – Az elmúlt néhány hétben minden este, vagyis minden reggel, amikor hazajövök, megtisztítom és kiveszem a töltényeket. – Hogy érted, hogy az elmúlt hetekben minden reggel? – kérdeztem, és óvatosan visszafektettem a pisztolyt. – Az autómban aludtam – vont vállat. Tátva maradt a szám. – Azt hitted, csak úgy elsétálok, és hagyom, hogy azok a bűnözők elkapjanak? Amikor azt mondtam, szeretlek, nem úgy értettem, hogy egy hétig vagy egy évig. Úgy értettem, örökké, a jó és rossz időkben is, akár esik, akár fúj. Tartósságra játszom, Mags. Azt reméltem, idővel te is ugyanúgy érzel majd és visszafogadsz. Alázattal visszabújtam az ölelésébe, és mellkasára fektettem a fejemet. – Valaki odafönt nagyon szerethet, ha egyszer az életembe küldött téged. Gondolom, jobb, ha mesélsz a munkádról – mondtam merészen. – Ha egy MET-ügynök lesz a szerelmem, valószínűleg többet kéne tudnom róla. Hacsak nem tartozik hozzá matek – figyelmeztettem. Nevetett. – Nem ígérek semmit. Az elején kezdem, hogy átlásd. Az apám káplán volt a hadseregben, ugyanakkor titkos ügynök is. – Egy kém? – kérdeztem lenyűgözve. – Igen. Ő és Booker apja, Clifford, ugyanabban az egységben szolgáltak. Clifford volt az apám tisztje és egyben legjobb barátja. Mondhatjuk, hogy Booker és az én barátságom családi hagyomány. Olyan számomra, akár a testvérem. – Vannak testvéreid? – Nem, az anyám csak nehezen esett teherbe, ezért, amikor végre megszülettem, magukon kívül voltak az örömtől. Amint járni tudtam, az apám megkezdte a kiképzésemet. – A kiképzésedet?

– Azt akarta, hogy én is hírszerző legyek, tudod, amolyan apa és fia párosként. Az őrületbe kergette vele az anyámat – nevetett. – Amikor hazaért a boltból, a konyha tele volt csapdákkal. – Ha jól értem, nem akarta, hogy kém legyél. – Nem, azt gondolta, az orvosi hivatás biztonságosabb. Én azonban, mint minden kisfiú, kém akartam lenni. Az apám lábasokat és serpenyőket tett le a konyha padlójára, és meg kellett kerülnöm őket anélkül, hogy hozzájuk értem volna. Ahogy idősebb lettem és a képességeim javultak, egyre közelebb tolta egymáshoz az edényeket. Amikor betöltöttem a tizenkettőt, buborékfóliát terített le a padlóra. Van fogalmad róla, milyen nehéz a buborékfólián végig menni anélkül, hogy zajt csapnál? – Megcsóválta a fejét. – Két és fél évembe telt, mire sikerült buborékpukkasztás nélkül, gyorsan és némán átkelnem rajta, vagyis paffolni, ahogy te mondod. Rendszeresen anyukám mögé lopóztunk és halálra rémítettük. Felkacagtam. – Sokat kellett költözködnötök így, hogy a katonaságnál voltatok? – Igen. Megnehezítette az iskolába járást, ezért magán tanáraim voltak. Anyámnak tetszett, mert így kiterjeszthette rám a befolyását az apámé helyett. Megtanított főzni, és Franciaországban főzőiskolába iratkoztunk fel. Miközben beszélt, észrevettem, hogy bal fülcimpáján egy kis anyajegy van. Miért nem vettem észre korábban? Nyújtóztam és megpusziltam. Megremegett. – Figyelsz rám? – Főzőiskolába iratkoztatok Franciaországban – ismételten. – Tizenhat évesen letettem az érettségit, és rögtön egyetemre mentem. Tizenkilenc évesen már elvégeztem az alapképzést. Hátrahúzódtam. – Hány éves vagy? – Huszonegy.

– Huszonegy éves vagy? – Ez zavar? – Nem. De miért hív Booker Börtön csalinak engem? Én tizennyolc vagyok. Nevetett. – Booker már csak ilyen. Biztosan nagyon kedvel, ha már becenevet ragasztott rád. – És milyen képzést végeztél? – Matematikát – mondta vonakodva. – A matek iránti vonzalmad több szempontból is perverz csóváltam a fejemet. – Gyere! Üljünk a kanapéra! – Megfogta a kezemet, és a nappaliba vezetett. – Te jó ég, leszakad a lábam. – Nem beszélve arról, hogy a térdem is fájt még a lökdösődéstől. Leültünk, és Seth az ölébe vette a lábamat. – Majd megmasszírozom. – Lehúzta a cipőmet, és dörgölni kezdte lábfejemet. – Te meg Booker bizonyára sok időt töltöttetek együtt, ahogy cseperedtetek. – Felsóhajtottam, amikor egy különösen kellemes pontot masszírozott meg a talpamon. – Igen, a családjaink között szoros volt a barátság. Amikor Booker tízéves volt, az apja rákban meghalt, és tizenhat éves korában az anyját és a nővérét megölték. – Hogy? – Elhűltem. – Betörés. A rablók azt hitték, hogy Bookert is megölték. Az apám épp arra járt, és rátalált. Épp hogy csak életben volt. Ha nem ment volna, akkor át, Booker meghalt volna. – Ez szörnyű! – Egy ideig élet és halál között lebegett. Végül felépült és hozzánk költözött. – Én akkor még csak kilenc éves voltam. Számomra ő volt az idősebb testvér. Amikor tizennyolc éves lett, apám intézkedett, és Booker apám parancsnoksága alá került a seregben. Apa egyszer azt mondta, még sosem találkozott Booknál tehetségesebbel. Csak Booker „mentsük meg a világot” mentalitása ijesztette meg, és hogy milyen

veszélyekbe volt képes belemenni, csak hogy megmentsen valakit. Booker velem volt, amikor megtudtam, hogy a szüleim meghaltak repülőgép-szerencsétlenségben. Tizenkilenc voltam akkor, épp végeztem az egyetemen. Booker azt tette értem, amit a szüleim tettek érte. Néhány évvel korábban a tervezettnél végzett a szolgálattal, és a DEA12-hoz került. Meggyőzött, hogy csatlakozzak hozzá, és mindketten a helyi MET-nél kötöttünk ki. Még mindig a DEA alá tartozunk, de a nyugat New York-i városokra összpontosítunk, mint amilyen Port Faré. – Nem tudtam, hogy itt ilyen komoly probléma a kábítószer. Úgy értem, ismerek fiatalokat, akik drogoznak, de azt nem gondoltam, hogy ez kiérdemelné a MET figyelmét. – Eszembe jutott Zack, aki arra próbált rávenni, hogy szívjak vele füvet. Amennyire tudtam, sosem váltott keményebb cuccra. – Amikor tavaly nyáron három heroinos halál volt, mind ketten el akartuk vállalni az ügyet. – Még mindig azt hiszed, hogy én meg az anyám benne vagyunk? – A szemébe néztem, hogy lássam a reakcióját. – Nem, te nem – mondta óvatosan. – Amikor Booker először megkért, hogy férkőzzek a közeledbe és nézzem meg, mit tudok kideríteni, megmondtam neki, hogy téved veled kapcsolatban. Úgy érezte, külsőleg megfelelsz a leírásnak, és azt akarta, hogy győződjek meg róla. Ráadásul erős jelek mutattak arra, hogy az anyádnak köze van az ügyhöz. – De nincs. Teljesen felforgattam a lakást. Sehol nem találtam kábítószert. Colé csinált egy drogtesztet, és negatív lett. – Akkor talán ő meg Hoffman csak barátok. – Hoffman drogdíler? – Így már érthető volt, miért gyanakodtak az anyámra. Megcsörrent a telefon, félbeszakítva kibékülésünket. 12

Drug Enforcement Administration, Kábítószer-ellenes Hivatal

– Pillanat. – Lenézett a mobiljára. – Booker az. Jobb, ha felveszem. – Szia, Book! Nem, még nem. Ó, tényleg – mondta. Arca elkomorult. – Értem. Még valami? – Hosszú szünet következett, és szeme többször is megvillant. – Köszönöm, hogy elmondtad, majd vigyázok... Nem, Booker, én szeretném. Jó. – Akármi történt is, nem volt jó. – Értelek. Vigyázz, hogy rendben menjen. Köszi – mondta, és határozottan összecsukta a telefont. – Minden rendben? Kiderített még valamit a Dreser fivérekről? – Nem, semmi újat. Úgy döntöttem, támogató leszek, és nem nyaggattam további információkért. – Szóval, neked is van kódneved? – ugrattam, hogy kicsit enyhítsek a hangulaton. – Kölyök. Booker világéletében így hívott. Nem segít, hogy emellett kölyökképem van. – És mi a helyzet Bookerrel? – Talán szerezhetek némi muníciót a következő alkalomra, amikor Börtön csalinak nevez. – Több különböző nevet is használt a küldetésekhez. Szereti megkeverni őket. A vezetékneve, a Gatto spanyolul és olaszul is macskát jelent, ezért szerette az olyan erős macskaneveket, mint a párduc vagy a fekete tigris. A fiúk folyton ugratták miatta. Cicusnak vagy Garfieldnak hívták, és úgy tettek, mintha elfelejtették volna a valódi kódnevét. Nem tartotta valami viccesnek. – Hmm, ezt jó tudni – mondtam, és gondolatban már a macskaneveket állítottam össze, amelyeket használni fogok. – Ne froclizd nagyon, Maggie – mondta Seth, olvasva az arckifejezésemből. – Komisz egy cica tud lenni. – Alig vártam, hogy ismét találkozzam Bookerrel. – Örülök, hogy nincsen több titkunk egymás előtt, Maggie. Ígérjük meg, hogy többet nem titkolunk el semmi fontosat egymás elől, legalábbis semmi személyeset. – Megígérem. – megmozgattam eltartott kisujjamat. –

Gyere, esküdjünk! – Az égnek emelte a szemét, ahogy összeakasztottuk kisujjunkat. – Ezek örökre szólnak, tudod. – Seth bólintott, és megcsókolta kisujjainkat, mintha csak megpecsételné az egyezséget. – Jól van, teszteljük ezt az esküt. Hogyan szerezted azokat a véraláfutásokat? – Megint behúztál a csőbe. Elfelejtetted említeni, hogy a MET-ügynökök ravaszak. – Hátravetett fejjel nevetett, hangja megtöltötte a szívemet. – Csütörtökön történt az iskolanap után. – Miközben meséltem, a lábszáramat nyomkodta. Még a talpmasszázsnál is csodálatosabb volt, és majdnem elfelejtettem, miről beszéltünk. – Koncentrálj, Maggie! – mondtam hangosan. – Hillary és Zack eltervelték, hogy épp akkor érjek a szekrényéhez, amikor Hillary megcsókol téged. Azt hitte, elég egy csók, és őrülten egymásba szerettek, nekem pedig még a létezésemet is elfelejted. Seth felhorkant. – Mintha bizony ez megtörténhetne. – Zack azt hitte, majd az ő karjaiba omlok vigasztalásért. – Vigasztalásért? Nem másért? – vonta fel a szemöldökét. – Oké, egy kicsivel többen reménykedett. Megfogta az arcomat, és megpróbált kényszeríteni, hogy megcsókoljam. Innen vannak a véraláfutások. – És aztán? – Követett a parkolóba, ahol tovább veszekedtünk. Meggyőztem, hogy távozzon, és lényegében ennyi a történet. – És mi a helyzet a térdeddel? – Olyan gyorsan rántotta fel farmerem szárát a térdem fölé, hogy nem volt időm elhúzni a lábamat. Amikor meglátta a vágásokat és horzsolásokat, elakadt a lélegzete. Még csúnyábbak voltak, mint aznap, amikor szereztem őket. – Dwayne – szisszentem fel halkan. Elrántottam a

lábamat, és a konyhába siettem. Seth követett. – Láthatom a karodat? – Megfordult a fejemben, hogy elrejtem, de minek fáradtam volna? – Azt hittem, nem tartjuk egymás előtt titokban a fontos dolgokat, Maggie. Én ezt fontosnak nevezném. – Nem, elmondtam, mi történt, kicsit elvesztette a kontrollját, de kezeltem a helyzetet és Mrs. Volkellel is beszélni akarok róla, szóval ez többé nem probléma. – Többé nem... és kicsit elvesztette a kontrollját? – kérdezte hitetlenkedve, ahogy fölemelte a karomat. – Azt hiszem, ez kicsivel több annál, mint hogy elvesztette a kontrollját. Elhátráltam, és legyűrtem a ruhám ujját. – Majdnem... – Hangos mennydörgés szakította félbe a mondatot. A fények felpislákoltak, majd kialudtak. Remek, nem látok semmit. – Előreléptem, de bevertem sérült térdemet egy bárszékbe. – Au. – Seth megfogta a kezemet, és amikor végre biztonságban álltam mellette, átkarolta a derekamat. – Hadd találjam ki, az apukád megtanított arra is, hogy láss a sötétben. – Nem akarok veszekedni – mondta, és magához szorított. – Seth, hadd mondjak valamit az egész Zackes ügyről! Azért nem részleteztem mindent, mert nem akarom, hogy bántsd. – Zackért aggódsz? – kérdezte hitetlenül. – Nem. – Beleborzongtam a gondolatba. – A miatt aggódtam, hogy te csinálsz vele valamit. Nem akarom a hátralévő életemet azzal tölteni, hogy minden második szerdán meglátogatlak az állami fegyházban. Nem egészen a házastársi látogatások járnak az eszemben, ha szórakozásról van szó. – Meglátogatnál a börtönben? – A világ végére elmennék érted. Borzalmas volt nélküled az elmúlt néhány hét. Majdnem minden éjjel veled álmodtam. – Hmm, mesélj az álmaidról! – mormolta a bőrömre

hajolva. Inkább megmutatom őket.

– Köszönöm, hogy reggel elvittél anyuhoz, borzasztóan néz ki. – Már korábban is láttam Cole-t, csodát művelni, Maggie. Ne add fel a reményt! – Találtam néhány levelet, amiket nekem írt. Ha akarod, te is elolvashatod őket. Azt írta, hogy szeret. Ezt valójában soha nem mondta ki, egyszer sem. – Tudom, hogy ez nem ugyanaz, de én nagyon szeretlek. – Talán nem ugyanaz, de csodálatos hallani. – Megszorítottam a kezét. – Szóval Nelson igazgató hagyta, hogy az összes órádat visszacseréld? Remélem, nem kellett használnod hozzá a pisztolyodat. – Hamiskásan elvigyorodott, ahogy a menza felé sétáltunk ebédelni. Pillantásom automatikusan Hillary szokásos asztalára tévedt. Zack mellett ült, akinek karja fel volt kötve. – Mit művelt Booker Zackkel? – Nevetnem kellett. – Nem kerülhet bajba rendőri túlkapás miatt? Book hozzá sem ért – mondta csalódottan. – Mint tegnap este mondtam, Zacket bevitték kihallgatni azzal kapcsolatban, amit veled művelt az iskolanap után. Aztán Booker félrevonta, és egyértelműen megmondta neki, hogy soha egy ujjal nem érhet hozzád, de mással sem. Zacket ráadásul ki rúgták a baseballcsapatból. Nem hiszem, hogy szegény öreg Zacknek jó napja volt. – Hangjában egy gramm sajnálat sem volt. Seth megpróbált rávenni, hogy jelentsem fel Zacket, de a visszavágástól félve megtagadtam. Erősködött, hogy fölöslegesen aggódom.

Nyilvánvalóan nem ismerte Zacket olyan jól, mint én. – Semmi baja nincs a karjának. Azt állítja, hogy edzésen húzta meg a könyökét. – Mindenkinek azt meséli, aki hajlandó meghallgatni, hogy azért lépett ki a csapatból, hogy a főiskolai edzések miatt kímélje a karját. – Seth undorodva meg rázta a fejét. – Hazug disznó. Múlt héten hallottam az edzőit beszélgetni. Amúgy is a kispadra akarták ültetni. Az utóbbi időben romlott a teljesítménye. Persze Hillarynek sikerült kivágnia magát a csávából, és azt állította, sejtelme sem volt róla, mit tervez veled Zack, bár a következő három meccsre felfüggesztették a pompon csapatból – mondta. – Itt is jön, nézd csak azt az ostoba vigyorát! Még soha nem hallottam Sethet ilyen dühösen beszélni másról, és meglepett. Belekaroltam, és szelíden az arcához érintettem az ajkamat. – Bocsánat. Olyan mélyen megbántottak téged, hogy nehéz elnéznem – mondta, és megsimogatta az államat. – Csókolj meg! – suttogtam. Meglepve nézett rám. – Ugye tudod, hogy ha megcsókollak, mindenki látni fog minket? – Zavarta, hogy ódzkodtam a nyilvános érzelem–kimutatástól, de soha nem erőltette a dolgot. – Csináld, mielőtt meggondolom magam, és magadra hagylak, hogy egyedül birkózz meg a gonosz pompon lánnyal! Karjaiba zárt, és fejemet a tenyerébe véve kendőzetlen szenvedéllyel tapadt a számra. Az ebédlő zengett a füttyögetéstől és tetszésnyilvánításoktól. – Pontosan hol rejtegetted eddig ezt a csókot? – fakadtam ki, amikor elhúzódott. – Ha hazaérünk, ismét elő kell csalnod, és talán a barátait is magával hozhatja – mondtam a szemöldökömet felvonva. – A reakciódból ítélve nem biztos, hogy jó ötlet. – Hagyd csak rám! Különben is, miért ne lógjunk el a suliból, hogy rögtön hazamenjünk? – Játszani kezdtem a

hajával. – Azt hiszem, épp eleget lógtál, nem? – Ünneprontó. – Teljesen megfeledkeztem Hillaryről. Gyorsan körülnéztem. Sehol nem láttam. Iskola után vonakodva elővettem a matekkönyvemet némi komoly differenciálszámítási korrepetálás céljából. Seth és én addig számoltunk, amíg végül el nem vettem a könyvet tőle, és könnyek között át nem hajítottam az asztalon. – Utálom a matekot! Soha többet nem használom az életben ezt a sületlenséget. Miért kell mindezt tudnom? Seth letörölte könnyeimet, és az ölébe húzott. – Eszembe jutott egy ígéret, amit nekem tettél a matekkal kapcsolatban. – A karjaiba fészkeltem magamat. – Miféle ígéret? – Hátrasimított a fülem mögé egy kósza hajtincset. – Azt mondtad: „Mire végzek a korrepetálással, te is imádni fogod a differenciálszámítást. Ha nem, addig csókollak kitartóan, amíg nem fog érdekelni a differenciálszámítás.” – Tényleg ezt mondtam? – évődött. – Valami ilyesmit. Azt akarom, hogy addig csókolj kitartóan, amíg már nem érdekel. Csókolj úgy, mint ma a suliban! – Azt hiszem, hosszú napunk volt és ideje lefeküdnünk. – Seth! – Elszörnyedést mímeltem a javaslata hallatán. – Nagyon vicces – mondta, megfogta a kezemet, és fölvezetett a lépcsőn. – Ez azt jelenti, hogy nem fogsz kitartóan csókolni addig, amíg el nem feledkezem a differenciálszámításról? – Ma nem. – Politikusnak kéne menned. Ők is sokat ígérgetnek, de keveset váltanak be. – Jó éjt, Maggie! Másnap reggel a levegőben gofri és odaégett szalonna semmivel sem összetéveszthető illata terjengett, a két kedvencem... leszámítva, hogy a szalonna odakapott.

Gyorsan fogat mostam és felöltöztem. Lekandikáltam a lépcső korlátja fölött, és láttam, amint Seth szürke kosaras sortban és kék DEA pólóban épp lekap egy gofrit a forró gofrisütőről. – Hú, de forró! – Egy tányérra dobta a gofrit, és megnyalta megégetett ujjait. Elfojtottam egy kuncogást, amikor a tűzhelyhez rohant és megpróbálta megmenteni az odaégett szalonnát. Hamar feladta, és a szemetesbe dobta, majd új szeletekkel újra nekifogott a sütésnek. Még soha nem láttam Sethet ennyire szétszórtnak és kétbalkezesnek. Leültem, úgy figyeltem. Észrevettem, hogy a matekkönyve nyitva hever az asztalon. Főzés közben egy matematikai problémán dolgozott, és hacsak nem tévedtem, még mindig azzal küzdött. A szalonna vadul sisteregni kezdett a tűzhelyen, és zsír– csepp fröcskölt a pólójára a serpenyőből. Elhúzta a bőrétől a pólót, és kihúzta a gofrisütőt, majd motyogva félretette. Feszülten hallgatóztam. – Ne már, diplomád van ebből. – Felemelt egy papír fecnit, és ujjával valamiféle matematikai képletet írt a levegőbe. Még mindig bosszúsan abbahagyta, hogy elővegyen egy tejszínhabos palackot és némi friss epret. Ahogy másodszor is odaégette a szalonnát és a buta differenciálszámítás-tankönyvvel vitatkozott, hogy biztosan hibás, ismét beleszerettem. Amikor a második adag szalonnát a mosogatóba öntötte, lementem a lépcsőn. – Most már tudod, én hogyan érzem magam. – Összerezzent a szavaimra. – Hé, még nem kéne fent lenned. Ágyba akartam vinni a reggelit. Van valamim a számodra. Néhány hete akartam odaadni, csak... – Túlságosan lefoglalt engem a kiborulás, ugye? – kérdeztem egy fintorral. Megfogta a kezemet, és visszavezetett a hálószobába, majd elővett a komódból egy sötétkék bársonydobozt. – Ezt neked csináltattam. A dobozban egy ezüst, szív alakú nyaklánc pihent,

benne két bámulatos, kék ékkővel, amelyek a szívet alkották. – Ez az oldal tanzanit, a te szerencseköved, a másik pedig zafír, ami az én szerencsekövem. Szétszedhető. – Erősen megnyomta a szív közepét, mire a nyaklánc kettévált, a két ékkő most egy–egy félszívet alkotott. Ismét összecsattintotta. – Ez vagyunk mi: külön– külön hiányosak, együtt pedig egészek. – Kivette a szelencéből a nyakláncot és a nyakamra kapcsolta. Az ékkövek mellkasom közepére kerültek, épp a szívem fölé. – Szerencse, hogy a köveink majdnem ugyanolyan színűek, nem? Fölemeltem a kék szívet. – Gyönyörű. Köszönöm. – Számat az övére tapasztottam. Amikor elhúzódott, végigfuttattam nyelvem hegyét az ajkán, hogy a csók végét is kiélvezzem. – Megőrjít, amikor ezt csinálod – nyögte, és ismét a számra szorította ajkát. Tetszett, ahogy eddig alakult a nap. – Csináltam gofrit eperrel és tejszínhabbal reggelire. A kedvenced, igaz? – kérdezte, és levezetett a lépcsőn. Minden finom volt, mármint az égett szalonna kivételével. Seth megmutatta a matematikaproblémát, amit nem tudott megfejteni, és megint azt magyarázta, hogy a könyv téved. Amikor rámutattam, hogy rosszul másolta át a problémát a papírra, olyan boldog volt, hogy az ember azt hitte volna, megnyerte a lottót. – Most, hogy megvolt a mai korrepetálásom, megyek zuhanyozni – mondta. Rendet raktam a konyhában, amíg elkészült, és többször lepillantottam a nyakláncomra. A konyhai fényektől még jobban sziporkázott. – Ígérem, hogy nem fog eltűnni. – Lejött a lépcsőn, csodásan festett kopott farmerjában és kék, félig kigombolt ingében. – Imádom. Nagyon szép. – Örülök, hogy tetszik. Gyere ide! Hadd mutassam meg

a biztonsági rendszert, amit Booker tervezett! Igazán lenyűgöző. A rendszer bonyolult volt, három tartalék riasztóval és két külön kóddal. Fogalmam sem volt, hogyan memorizáljam az összes számot. Megmutatta, hogyan programozzam be, és hogyan kerüljem meg az ablakokat, hogy ki tudjam nyitni őket a riasztó beindítása nélkül – ezt meg is tette, hogy az égett szalonnaszag ki tudjon menni. – Még soha senki nem törte fel a riasztói kódját -dicsekedett, miközben kinyitotta az utolsó ablakot. – Ami visszavezet a javaslatomhoz – mondta, és idegesen babrált ingujja gombjaival. – Ööö, amíg el nem kapják a Dresereket, Booker meg én... mindketten... úgy gondoljuk, biztonságosabb len ne, ha ööö... ide költöznél. Tudom, hogy valószínűleg kényelmetlen számodra az ötlet, Mags, de a lakókocsid nem biztonságos. Megköszörülte a torkát, és fel-alá járkálva folytatta. – Mint tudod, az apám káplán volt a hadseregben, és erős elveket nevelt belém, amiket nagy becsben tartok. Mindig úgy terveztem, hogy várok a szexszel, amíg meg nem nősülök, ezért ha amiatt aggódsz, hogy megpróbállak rávenni, hogy feküdj le velem, megígérhetem, hogy nem teszem. – Gyönyörű arca élénk rózsaszínre pirult. Amikor először mesélt arról, hogy az apja káplán volt, sejtettem már, hogy emiatt nem erőltette a testi kapcsolatot, de jó volt biztosan tudni. – Oké. Óvatosan rám pislantott. – Oké? Ennyi? – Megbízom benned. – Tökéletesen. Nem egyszer bizonyította már, hogy megbízható, és ideje volt ezt nekem is ki mutatnom. Hangosan kifújta a levegőt. – Köszönöm. Azt hiszem, jobb, ha megyünk és összecsomagoljuk a holmidat, aztán ide hozzuk. Elmosolyodtam. – Jobb lesz. – Jó érzés volt tudni, hogy néha ő is zavarba jön. Öt percembe telt összeszedni a ruháimat a lakókocsiból. Szépen belefértek két műanyag szatyorba. Az anyám

leveleit is begyűjtöttem és a kabátzsebembe gyűrtem. – Ennyi? – Hitetlenkedve nézett rám, miközben elvette tőlem a ruhákkal teli szatyrokat. – Azt hiszem, délután vásárolni megyünk. – Az égnek emeltem tekintetemet. – Gyere! A pláza felé kipanaszkodhatod magadat. Több nadrágot és hozzájuk passzoló felsőt választottunk ki. Meglepett, mennyire jó érzékkel párosította össze a holmikat. – Biztos vagy benne, hogy nem vagy meleg? – kérdeztem, amikor megpróbált egy pontosan megfelelő zöld árnyalatú blúzt találni. – Ez sztereotipizálás – mondta, és addig csókolt, míg teljesen elolvadtam. – Áruld el, megcsókolna így téged egy meleg srác? – Határozottan nem. – Egy ruhaállványba kapaszkodtam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Kiválasztott egy gyönyörű rózsaszín ruhát is alján és nyakrészén fekete szegéllyel és egy pár fekete, pántos magas sarkút. A cipő majdnem pont ugyanúgy nézett ki, mint amit megcsodáltam, amikor legutóbb a plázába hozott, csak ez jobb minőségű volt. – Szerettem volna neked valami különlegeset venni – mondta, és visszacsúsztatta bankkártyáját a tárcájába. A karjainkba tornyozott csomagokra néztem, és elfogott a bűntudat. – Muszáj munkát találnom, Seth. Nem élősködhetek rajtad. – Nem élősködsz, Maggie. – Megrázta a fejét. – Meg tudod érteni, hogyan érzek, legalább egy kicsit? Nem számít, amúgy sem hagyhatom magára annyi időre az anyámat – mondtam kétségbeesve. – Ha komolyan gondolod a munkakeresést, azt hiszem, megvan a tökéletes megoldás. Júniustól szükségünk lesz némi segítségre a papírmunkával a Cser–Ebédnél, és az irodában van egy szabad laptop. Hazaviheted, hogy otthon dolgozz. Az anyukáddal lehetsz, és még pénzt is kereshetsz vele. – Tökéletes lenne. – Egy kicsit túlságosan is tökéletes.

– Ugye, nem csak miattam találtad ki ezt az állást? – néztem rá gyanakodva. – Nem, a titkárnőnk gyereket vár. Nagy szívességet tennél vele, bár mi tagadás, van hátsó szándékom vele – mosolygott baljósan. – Mivel laptopot használsz majd, néha az én házamban is dolgozhatnál. És ígérem, jó főnök leszek, és ahányszor csak alkalmam nyílik rá, elvonom a figyelmedet a munkád – Hmm, ez szexuális zaklatásnak hangzik. Így van. Talán vissza kéne mennünk hozzám, és meg mutatom, hogyan terveztem elvonni a figyelmedet – mondta. A mobilja félbeszakított egy tökéletes csókot. Ismét elrendeztem a csomagokat a karomban, miközben Seth fölvette a telefont. – Változott a terv – mondta, és a zsebébe gyűrte a telefont. Az arcára kiülő kifejezést csak elragadtatással lehetett jellemezni. – Booker meghívott minket, hogy ebédeljünk vele és a nagyapjával, Sammel. Imádni fogod Samet. Ő is csöpög a szarkazmustól. A Country Cottage Lane-en jobbra fordultunk, és megálltunk a hatvankilences szám előtt. Gyönyörű, régi koloniál stílusú ház volt, szürke falakkal, fekete ablaktáblákkal és tiszteletet parancsoló, fehér oszlopokkal. Booker és valaki, aki a nagyapja, Sam lehetett, kint vártak minket. Eljött a macskaviccek ideje. – Legyél jó kislány, Maggie! – Az leszek. – Talán. – Jó napot, Börtön csali! – Booker hozzám lépett és meg ölelt. – Jól hallom, hogy a kölyökhöz költözöl? – Seth, te aztán nem árulsz zsákba macskát, máris elmondtad Bookernek? – kérdeztem, és megvakartam Booker füle tövét. Seth morgott valamit arról, hogy két másodpercig sem bírtam ki. Eleresztettem a fülem mellett. Ez mókás lesz. – Elmondtad neki? Elárultad a legjobb barátodat egy lánynak? – Még mindig te vagy a legjobb barátom, de ő az életem

szerelme. Előbb-utóbb úgyis kitalálta volna. – Nekem az utóbb jobban tetszett volna. – Ne haragudj, Booker! Később kiviszlek macskamentát legelni, ha megígéred, hogy délután morgás helyett dorombolsz inkább. Ezen még Seth is nevetett. – Szeretném, ha megismernéd a nagyapámat, Samet – mondta Booker, föl sem véve a csipkelődést. Kezet nyújtottam a törékenynek tűnő öregembernek, aki két tenyerébe zárta. – Nocsak. Booker nem tréfált, tényleg bombanő vagy. – Nagyapa! – Booker rögtön Sethhez fordult. – Esküszöm, sosem mondtam ilyet. Csak azt mondtam, hogy gyönyörű lány. Sam megszorította a kezemet. – Jól van, lehet, hogy kicsit cifráztam. Mit sem változtat a tényen. Egy nagy ebédlőbe vezetett, ahol üvegtányérokon felvágottakból és sajtokból álló, elegáns ebéd volt szervírozva. Kis tálkákban szószokat találtam, és egy vörös vászonnal bélelt fekete kosárban jókora zsömléket. Mindez egy díszes rózsafa asztalon állt. – Milyen szép asztal! – Végigsimítottam a peremén. Selyem simának éreztem. – Booker ácsolta – mondta Sam büszkén. – A legtöbb fa bútort a házban ő készítette. – Szép munka, Book – mondtam, a sarokban álló, szintén gyönyörű tálalószekrényhez lépve. A fát bámulatosan bonyolult részletek díszítették. Hónapokba telhetett kifaragni. – Köszönöm. Gyere, Börtön csali, együnk! – mondta Booker, akit zavarba hozott a rá irányuló figyelem. Ki gondolta volna, hogy Bookert is lehet kellemetlen helyzetbe hozni? – Tizennyolc éves vagyok, nem hívhatsz így – ültem le az asztalhoz. – Gondolod te – mosolygott. Ettünk, miközben Sam „Booker és Seth kalandjaival”

szórakoztatott bennünket, melyekben megörökítette a különféle küldetéseket, amiken az elmúlt két évben részt vettek. Néhány sztori vicces volt, de inkább veszélyesnek hangzottak. Seth megnyugtatott, hogy Sam csak túloz. Valahogy kételkedtem ebben. Ebéd után Sam azt javasolta Bookernek, vezessen körbe a házban. Booker része otthonos volt, Seth lakására emlékeztetett: gyönyörű volt, hívogató, semmiben sem hasonlított a lakókocsira. Minden szobában csodálatos fabútorok álltak, melyek nagy részét Booker készítette. Sam és a felesége az asszony halála előtt sokat utaztak, és a világ minden tájáról voltak emléktárgyai, például egy afrikai törzsi maszk Etiópiából, faklumpa Hollandiából és egy jáde Buddha-szobor Kínából. Lenyűgözőnek találtam. Bookernek jelentős fegyvergyűjteménye volt, amit egy nagy fali széfben tárolt, de a zárja elromlott, ezért nem tudta megmutatni nekem. Nem bántam. Ráadásul a legmodernebb biztonsági rendszerrel rendelkezett, amit valaha is láttam. – Még egy olyan kódot is be lehet állítani, ami áramot vezet az ajtókba és az ablakokba. Ha bárki be akarna törni, megrázza. Ezeramperes áramütést kapnak – túlozta el Sam. Legalábbis azt hiszem. Ez egyáltalán legális? Sam egy kijárathoz vezetett, és lementünk egy kőösvényen egy különálló garázsba a ház mögött. Sam kinyitotta az oldalajtót, és végigmentünk egy rövid folyosón, ahol két félelmetes szamuráj kard függött a falon. – Azok igaziak? Seth bólintott. – Japánból, nagyon élesek. A folyosó végén megálltunk, és Sam bejelentette: – És íme, a legféltettebb kincsem! – Sethre kacsintott, aki úgy nézett ki, mintha rögtön be akarná törni az ajtót. Sam lassan kinyitotta, és ott állt a legszebb autó, amit életemben láttam, sötét, füstös kék csoda, fekete, lehúzható tetővel. Azonnal tudtam, mi az.

– Ez lenne tehát a híres Roadster, igaz? – kérdeztem fölöslegesen. – Mercedes-Benz SLR McLaren Roadster – magyarázta Sam. – Milyen csodálatos kék árnyalat – mondtam, és megsimogattam a lökhárítót. – Digenite Blue Metallic – javított ki Seth és Sam egy emberként, csillogó szemmel. Köhögtem, hogy leplezzem nevetésemet. Booker nem fáradt azzal, hogy elrejtse horkantását. A jelek szerint nem osztozott az autóimádatban Sethtel és a nagyapjával. A garázs végében Booker asztalosszerszámai voltak, a fal mentén takarosan felhalmozott fahasábokkal. A szerszámok és a bálvány kocsi között egy ütött–kopott autóroncs állt. – Az micsoda? – Lehetetlen volt nem lenézni. A Roadster mellett a szegény öreg tragacs még rosszabbul festett. – Az Booker autója, egy 1983-as RH, vagyis Roncshalmaz, ha nem jöttél volna rá magadtól. – Sam összevonta a szemöldökét. – Egyszerű ember vagyok egyszerű ízléssel – mondta hősiesen Booker. – Inkább egyszerű ember egyszerű ronccsal – helyesbített Sam. – Nincs szükségem egy buta autóra, hogy a férfiasságomat bizonyítsam.

– Még jó, mert az az autó szinte ordítja, hogy nyomi – mondta Seth, és megvető pillantást vetett Bookerre. Sam egyetértően bólintott, majd egy kis fekete dobozt nyújtott Seth felé, és a Roadsterre mutatott. – Nem, Sam, nem akartam vezetni, csak szerettem volna megmutatni Maggie- nek. – Nem vezettem a szélütésem óta, és mint tudod, az autóknak nem tesz jót, ha sokáig állnak egy helyben. Kérlek, szívességet tennél vele. Seth némán bámulta a kis fekete dobozt, és nem voltam biztos benne, de egy pillanatra úgy láttam, mintha sírással küszködne. Végül Booker kikapta a kezéből, és az autóhoz ment. – Gyere, elviszlek egy körre! – Nem, majd én elviszem. – Booker rám vigyorgott, ahogy Seth sietve megfogta a kis dobozt és a jobb kezemet, és az autóhoz húzott. Megnyomott egy szögletes gombot az autó oldalán, mire az ajtó függőlegesen kinyílt. Az autó belseje szintén lenyűgöző volt. A barna bőrülések selymesnek érződtek, ahogy bemásztam a kétüléses utastérbe. Seth alighanem még a pontos színárnyalatot is meg tudta volna nevezni; nekem elég volt a barna. Az ülések között konzol látszott rengeteg zavarba ejtő gombbal és egy ezüst sebességváltóval. A sebességmérő számai kétszázhúszig futottak. Remélhetőleg kilométerben számolt. Félig-meddig arra számítottam, hogy James Bond előugrik valahonnan, és egy titkos küldetés céljára visszaköveteli az autóját. Seth felpattintotta a sebességváltó tetejét, és megnyomott egy gombot. Az autó életre kelt. Hűha! Komoly lóerőkkel rendelkezett, és még el sem indultunk. – Általában nincs szükség slusszkulcsra – magyarázta -, csak be kell gépelni egy kódot és elindul. Sam ezzel a gomb bal helyettesítette a billentyűket, mondván, hogy túl öreg már ahhoz, hogy még egy számot megjegyezzen Booker bonyolult riasztókódja mellett. – Ne maradjatok el sokáig! – ugratta Sethet Booker, ahogy lassan kitolattunk a garázsból. – Hallottam a

rádióban, hogy a Donald-hágót lezárták karbantartás miatt, ami azonban hol napig nem kezdődik el. – Mi volt ez az egész rejtélyes Donald-hágós üzenet? – Ott foghatjuk ezt a kicsikét, kinyithatjuk, és megnézhetjük, mije van. – Seth rám vigyorgott. Ó, jaj! Amint a Donald-hágóhoz értünk, kimászott, hogy meggyőződjön róla, nincs más az úton. Miután kétszer is ellenőrizte, visszaült, és megnyomott egy gombot, amivel lenyitotta a tetejét, majd becsatolta a biztonsági övét, és tövig nyomta a gázpedált. Fejem az ülésbe préselődött. Nem tudom, milyen gyorsan mentünk, de határozottan gyors volt. Az út menti gyomok és magas, elszáradt fűcsomók elmosódtak. Az út felénél megállította az autót és kiugrott. Mielőtt felocsúdhattam volna, már ki is nyitotta az ajtómat. – Te jössz. – Ó, ne! Az autóvezetés-órán meg azon az egy alkalmon kívül, amikor Zack lepukkant kocsiját kellett tavaly októberben vizsgára vinnem, a vezetési tapasztalataim a nullát közelítik. – Maggie, ilyen alkalom egyszer adódik az életben. Különben is, egy elhagyott úton vagyunk. Senkinek nem árthatsz. – Csak magunknak – motyogtam, és vonakodva kimásztam, hogy a vezetőüléshez kerüljek. Ahogy a puha bőrülésbe csusszantam, hatalom érzése fogott el. Úgy éreztem magam, mint James Bond. Kétszer is felpörgettem a motort, mielőtt a sebességváltóhoz nyúltam volna. Szemem sarkából láttam, hogy Seth nevetését próbálja leküzdeni. Gyorsan elindultunk, és öt másodpercen belül már hatvan mérföld per órával száguldottunk. Úgy léptük át a száz mérföld per órát, hogy észre sem vettem. – Maggie! – Seth hangjában határozottan pánikot hallottam. Már nem nevetett. – Tudod, milyen gyorsan mész? Rögtön levettem lábam a gázpedálról. – Ez az autó hihetetlen. Akarok egyet. – Még néhány mérföldet vezettem, aztán Seth azt javasolta, forduljunk

vissza. – Nem akarjuk, hogy Sam azt higgye, megléptünk a városból. Tudod az utat visszafelé? – Azt hiszem. Szeretnél megint vezetni? – Nem, nézni akarlak. Látnod kéne az arcodat! Megfordultam az autóval, és visszaindultam, még mindig kicsit gyorsan. – El kell ismernem, könnyű megérteni, miért vagy úgy oda ezért az autóért. Annyira jó vezetni, mintha csak siklanánk. – Ki gondolta volna, hogy valóságos „Richard Petty" vagyok? – Hatvan mérföld per órával siklasz. Talán le kéne lassítanod. – Ne aggódj, van egy rendőr barátom. – Hamarosan, érzésem szerint túl korán visszaértünk Booker garázsához. Azt hiszem, tényleg jobb lett volna lassítanom. – Hagyta, hogy vezesd? Biztos a szerelem – csipkelődött Booker. Mire kimásztam, Seth és Sam már az autót törölgették. Sam letörölte még az ujjlenyomataimat is, ahol megérintettem a lökhárítót, Seth pedig letakarította a sárhányót. – Mennyi ideig fog ez tartani? – kérdeztem Bookert. – Nem túl sokáig, „Magpie”13. Ezt a kis rituálét szinte tudományos szintre fejlesztették. Magpie? Hmm, lett egy új becenevem, amivel együtt tudtam élni. Minden jobban hangzott, mint a Börtön csali. Különben is, a nagyapám hívott Magpie-nak. Néztem, ahogy Seth szeretettel végigsimogatja az autót egy sárga törülközővel. –Mindig ilyen idétlen mosoly ül az arcodon, amikor figyeled? – Booker összeborzolta a hajamat. – Rossz cica – mondtam, és megpróbáltam lesimítani a hajamat. – Mindig ennyire bosszantó vagy, amikor másokkal beszélsz, vagy csak én vagyok ilyen szerencsés? – vontam föl szemöldökömet évődve. Mielőtt válaszolhatott volna, Seth mellettem termett. – Ha végeztél a csajom elcsábítására tett próbálkozásokkal, 13

Amerikai autóversenyző. Jelentése: szarka vagy szószátyár ember.

szeretném elvinni a kórházba az anyjához. – Mondtam már, barátom, nem harapok a börtön csalira. Talán ha tíz évvel idősebb volna – mondta, és hozzátette: – Le kell mondanod rólam, Magpie. Válaszul doromboltam, és még utoljára megvakartam a füle tövét, mielőtt elindultunk volna. – Mi a véleményed az autóról? Hát nem fantasztikus? – Nincsen párja. – Roadstert akartam, de akkoriban nyolc hónapos volt a várólista, ezért inkább a Lexust vettem meg. – Seth, az is nagyon szép autó – vitatkoztam. – Remek autó, ne érts félre! Csak azt kívánom, bárcsak vártam volna! Vannak dolgok, amikre megéri várni – mondta, és megcsókolta a kezemet. Az anyám rossz bőrben volt. Bőre drámaian elsárgult, és három gép pumpált sovány testébe bőséggel gyógyszereket, hogy valahogy felerősítsék a májátültetéshez. Törékenynek látszott, és nem maradhattunk sokáig. – Jól vagy? – kérdezte Seth, amikor visszaértünk a házába. – Azt hiszem. – Adott egy zsebkendőt. Megtöröltem az arcomat, és a zsebembe gyűrtem a papírt. Abból ítélve, milyen szabadon ömlöttek mostanában a könnyeim, hamarosan ismét szükségem lehet rá. – Szeretnéd látni a leveleket, amiket nekem írt? – Nagyon szeretném! A vacsorakészítéssel foglaltam le magamat, amíg ő a pultnál ült és a leveleket olvasta. Többször is vissza kellett pislognia a könnyeit közben. Végül hozzám lépve hátulról átölelt. Fejemet hátrahajtottam a mellkasára. – Tudom, hogy soha nem mondta ki hangosan, hogy szeret, de legalább leírta. Bár azt kívánom... – Én is azt kívánom, bárcsak hallhattad is volna a szavakat! – Én mindig mondani fogom a gyerekeinknek, hogy szeretem őket. Nem akarom, hogy egy percig is

kételkedjenek ebben. – A gyerekeinknek? Ez azt jelenti, hogy az életedet velem tervezed leélni? – Hát persze. – Nem mintha szeretnék élni nélküle. – Szeretlek, Mags. – Megcsókolta a fejem búbját, és szorosan átölelve tartott, míg a vacsoránk ki nem hűlt.

– Mit gondolsz, hogyan sikerült a dolgozatod? – kérdezte Seth, és kivette a könyveket a karomból, ahogy a biológiaórára sétáltunk. – Nem tudom. Bárcsak jobban értettem volna! Úgy érzem, csak leírom a számokat és a képleteket anélkül, hogy érteném, miért. – Ne aggódj, hamarosan a fejedben megszólal egy kis csengő, és látni fogod a teljes képet. – Ezt már egy ideje ígérgeted. Ha igaz lenne, mostanra már megtörtént volna. Különben is, soha nem mutattad még meg, hogyan hat egy az intenzív matek a mindennapi életemre. Teljesen haszontalan. – Ha szeretnéd, akár ebben a pillanatban is használhatom, hogy kiszámoljam a csókolnivaló nyakad lejtését. – Inkább csókold meg a csókolnivaló nyakamat! – Ez egy randi. Ma suli után, te, én és a nyakad. – Néztem, ahogy elsétál, miközben megszólalt az utolsó csengetés, és nem érdekelt, hogy kések az óráról. Tényleg szép látvány volt. A semmiből egy kéz csapott le durván a számra, és váratlanul valaki végigvonszolt a folyosón. A beteg nevetés a fülemben nagyon is világossá tette, ki az. Zack egy takarító szerekkel teli kamrába lökött, és becsukta mögöttünk az ajtót. Az ammónia és a por szaga elárasztotta a helyet, fuldokoltam tőle. – Mit művelsz? Engedj ki! – Határozott hangom dacára

remegtem, mint a nyárfalevél. – Nem vagy valami bátor a zsaru fiúd nélkül, aki megvédene. – Miről beszélsz? – próbáltam hazudni, de pocsékul. – Ne fáradj, Maggot! Mindent tudok róla. Amióta kirúgtak a csapattól, szereztem néhány új barátot. Hangja csöpögött a gyűlölettől, és mind felém irányult. – Csakhogy tudd, a fiúd csak egy dolgot akar tőled, és az nem az, amit én akartam – mondta széles vigyorral. – Egy nagy előléptetésért teper, és ennek a drog hálózatnak a felszámolása csak a trófea, amire szüksége van hozzá. Kihasznál, Maggot. Ráadásul nyerészkedő. Mit gondolsz, a rendőri fizetésből hogyan tudott olyan drága autót szerezni? – Te mi... – De Alannek és Billnek tervei vannak a szerelmes számára. – Nyálkás ujját végighúzta az arcomon. Elrántottam a fejemet. Azt is mondták, ha segítek, lestoppolhatlak. – Kicsoda Alan és Bill? – kérdeztem, és lenyeltem a torkomba toluló epét. – A Dreser fivérek, te hülye! Ne mondd, hogy Seth nem mesélt róluk! Bill azt mondta, hogy a drágalátos szeretőd átejtette a bátyjukat, Jefferyt és aztán hátba lőtte. Te aztán jól tudsz választani – mondta, a kabátomat megragadva, és magához rántott. Meg akart csókolni. Azt tettem, amit bármelyik lány tenne, aki egy dilissel egy kamrába zárva találja magát: teli torokból sikítottam. Az ajtó feltárult, és Mrs. Gianchi állt a küszöbön. – Megkérdezhetem, mi folyik itt? – kérdezte, és dühösen meredt Zackre. – Szerelmesek közti civódás, nem nagy ügy. Szakítani akarok vele, de kiakadt. – Nehezemre esik elhinnem, figyelembe véve a nemrég ön ellen tett feljelentést zaklatásról, Mr. Finkle. – Rám nézett. – Igazat mond? – Nem, és ő meg néhány haverja meg akarják ölni Seth

Prescottot. – Csak nem, Mr. Finkle? – mondta. – Azonnal menjen Mrs. Volkel irodájába! – Zack kirontott a helyiségből és végig rohant a folyosón. Mrs. Gianchi elővette a mobilját. – Seth, van egy kis gondunk. – Gyorsan elmondta neki, hol vagyunk, és Seth pillanatokon belül felbukkant. – Maggie. – Megragadta a karomat. Tágra nyílt szemmel néztem Mrs. Gianchira. – H-honnan tudta...? – Segítek a MET-nek az iskolai megbízásukban – mondta. Tátva maradt a szám. – Nem számít. Magyarázd el, mi történt Zackkel! Gyorsan elmeséltem, mit mondott Zack, bár agyam egy része azon kattogott, az iskolában még ki dolgozhat a MET-nek. – Ha a dílerekhez csapódott, az nem jelent jót – dörgölte meg halántékát Mrs. Gianchi. – Jobb, ha magadhoz viszed Maggie-t. Hívom Bookert és tájékoztatom. – Seth bólintott. – Légy óvatos, valami azt súgja, hogy Zack nem ment Emily Volkel irodájába. Valószínűleg kint van, figyel és vár. – Kösz, Holly. Amint hazaértünk, Seth betaszigált és azonnal beállította a riasztót. Felaggattam a kabátjainkat, míg ő a nappaliban járkált fel-alá. Többször is megállt és felém fordult, mintha mondani akarna valamit, majd meggondolta magát, és folytatta a járkálást. Tudtam, mi aggasztja Sethet: nem csak Zack újonnan szerzett tudása vele kapcsolatban. Leültettem a kanapéra, és hozzábújtam. Aggodalmasan nézett, amikor fölágaskodtam, hogy megcsókoljam. Éreztem, hogy testéből kiárad a feszültség, ahogy átkarol. – Szeretlek, és igen, tudom, hogy Zack hazudott veled kapcsolatban. Sóhajtott. – Köszönöm. – Holly? Szóval Mrs. Gianchi is nektek dolgozik. Azok az alkalmak, amikor a főző órán, rejtélyes módon párba kerültünk egy-egy feladatra, nem egyszerű véletlenek voltak, igaz?

– Sok szívességet kértem, hogy elnyerhessem a szívedet. Nem kockáztattam. – Elvigyorodott. – Holly esténként kábítószerrel és rehabilitációval kapcsolatos tanácsadást végez, és önként jelentkezett, hogy segítsen ebben az ügyben. A férje nyugdíjas MET-ügynök. – Nem csoda, hogy januárban megnyertük a főzőversenyt a Maggie csókjával. Bunda volt. – Bunda? Arra célzol, hogy nem vagyok mesterszakács? – Csiklandozni kezdett, és a padlón kötöttünk ki, hisztérikusan kacagva. Az ajtócsengő megszólalt, és mielőtt reagálhattunk volna rá, Booker sétált be. – Örülök, hogy ti ketten ilyen jól viselitek a dolgot – mondta homlokát ráncolva. – Szeretnétek, ha távoznék? – Igen – válaszoltuk mindketten, miközben Seth talpra állított. – Nem találjuk a kis görényt. – Booker a túlméretezett zöld karosszékbe vetette magát. – Mindenhol kerestem. – A szülei azt mondták, egész hétvégén nem lesz a városban, mert baseballmeccsre ment. Úgy tűnik, nem tudják, hogy Zacket kirúgták a csapatból. Seth, az a kölyök ostoba, ha azt hiszi, hogy azok a dílerek hűségesek lesznek hozzá. Megölik, amint megteszi, amit akarnak tőle. Balsejtelem árnyéka jelent meg Booker arcán. – Nekem is vannak rossz híreim. Holnapra idéztek be, hogy tanúskodjak a Biden-tárgyaláson. Hajnali hatkor repülök Albanyba. – Ez volt az első alkalom, hogy hallottam a tervéről. Csak nem úgy képzelte, hogy egyedül megy és engem meg itt hagy? – És nem, te nem jössz. A legbiztonságosabb hely a számodra ez. – Felkészült a reakciómra. Egy nagyon okos srácba voltam szerelmes, mert a reakcióm pontosan az volt, mint amire számított. – Nem maradok itt egyedül, felejtsd el! – Keresztbefontam karomat mellkasomon. – Amúgy ki ez a Biden? – Egy prostitúciós és droghálózatot működtetett Albany környékén. Én voltam az ügynök, aki letartóztatta.

Mellém ereszkedett. – Maggie, ez MET-es ügy. Nem jöhetsz. Sajnálom. Tudod, hogy elvinnélek, ha tudnálak. – Sam szeretne megint látni, Maggie. Szívesen látunk nálunk. – Köszi, Booker – mondtam nem túl lelkesen -, de itt maradok. – Nem tetszik a gondolat, hogy egyedül legyél itt. Jobb szeretném, ha Bookeréknél maradnál. – Azt hittem, a biztonsági rendszered tipptop. – Az. – És nem azt mondtad, hogy senki nem juthat be, anélkül, hogy a teljes MET felbukkanna a küszöbön? – De. – Megleszek – mondtam dacosan. – Ok – vágta rá talán túlságosan is könnyedén. – Szóval, hány haverodat fogod ráállítani, hogy figyeljék a házat? – Lehet, hogy a differenciálszámítás magas nekem, de nem vagyok hülye. Nagyot fújt. – Egyet, talán kettőt – vallotta be. – Talán Booker biztonsági rendszere nem olyan jó, mint állítjátok – jegyeztem meg. Booker nevetett. – Most megfogott, kölyök! Ennél még Fort Knoxnak is gyengébb a biztonsága. – Minden rendben lesz Maggie-vel – mondta, megint csak könnyedén, vagyis Booker lesz az, aki vigyáz majd rám. Seth egyikünkre sem reagált, inkább témát váltott. – Ha szépen megkérjük Bookert, holnap elvisz minket egy lőtérre és gyakorolhatod a célba lövést. Összehúztam magam. – Mi az ördögért akarnék ilyesmit tenni? – Jobb, mint megöletni magad – mondta Booker. Seth dühös pillantást vetett rá. – Semmi pisztoly – jelentettem ki határozottan. – Ez szigorúan önvédelmi. Mi van, ha valami miatt magatehetetlenné válok, és neked kell megvédened? Aljas húzás volt. Bármit megtettem volna, hogy

megvédjem, és ezt ő is tudta. – Oké, de lefogadom, hogy béna céllövő vagyok. Másnap reggel kilenckor Booker felvett minket, és elvitt a lőtérre. Seth megtanította, hogyan működik a pisztoly. Már elfelejtettem, milyen nehéz a fegyver, és miután a kezembe tette, több hüvelyknyire lehúzta a karomat. – Várj csak, amíg nem lősz vele – mondta. – Elég szépen vissza tud rúgni. – Akármit is jelentsen ez. Szégyelltem bevallani, hogy a lőfegyverekhez analfabéta vagyok. Ezért csak bólintottam. Booker nevetett. Stréber. – Maggie, előbb néhány szabály. Soha ne szegezd a pisztolyt másra! – utasított Seth. – Ez nem mond ellent az egész koncepciónak? Booker megint fölnevetett. Kezdett az idegeimre menni. Kinyújtottam rá a nyelvemet, de csak még hevesebben kacagott. Seth nem törődött vele. – Maggie, csak azt akarom mondani, jobb óvatosnak lenni. Mindig azt kell feltételezned, hogy a pisztoly meg van töltve. Még ha ki is vetted a tárat, és ellenőrizted a töltényűrt, hogy üres-e – mondta, és megmutatta az egyes részeket. – A pisztoly mindig mutasson a földre, amíg nem állsz készen a használatára. – Lefelé fordította a pisztoly csövét. – A pisztoly lefelé mutat, vettem. Először Seth és Booker lőttek felváltva a célpontra. Ők és a macsó egójuk azon versengtek, hogy ki tud magasabb pontszámot elérni. Férfiak. A célpont úgy volt beállítva, hogy véletlenszerűen mozogjon, és ezért nehezebb volt eltalálni. Több kör után Seth megnyomott egy kis, sárga gombot, és a két megviselt célpont egy-egy dróton előresiklott. Booker tíz ponttal nyert. – Ki kell várnod a megfelelő pillanatot, barátom. – Igenis, Jack Sparrow kapitány, vagy nagyon szerencsésnek kell lennem – mondta Seth morcosán. – Látod, itt teljesen elvétetted a célt – mutatott egy lyukra a célpont alatt egy hüvelyknyivel. – Még a legjobbak is hibáznak egyszer-egyszer –

mondta Booker még mindig diadalmámorban úszva. Én következtem. – Fordulj a céllal szembe, Maggie, és lassan, két kézzel emeld fel a pisztolyt! – Seth átnyúlt mögülem, és rendesen eligazgatta kezemet a fegyveren. Fölemeltem a fejem, és megcsókoltam az arcát. – Kétlem, hogy ez segítene, Maggie – mondta Booker. – De nem is árt. – Seth lekacsintott rám. Ismét a célpontra összpontosítottam, és úgy tartottam a pisztolyt, ahogy mutatta. – Jól van, most húzd meg a ravasz! – Behunytam a szememet, és meghúztam a ravaszt. A lövés ereje hátralökött Seth mellkasához, és teljesen elvétettem a célt. Booker megint nevetett. – Nem mehetne el? – Book, kérlek, hagyd abba! Nem segítesz. Sajnos Booker gúnyolódásának hiánya sem segített. Még néhány tucatszor lőttem, de minden egyes alkalommal elvétettem a célpontot. – Nem tudom megcsinálni. Emlékszel a téli fesztiválra meg a vízi pisztolyos játékra? Egy csepp vizet sem sikerült a kupába juttatnom. – Ez az egész hamar elkeserítővé vált. – Maggie, segít, ha nyitva tartod a szemedet – suttogta Seth a fülembe. Pillantásom Bookerre esett, aki hátat fordított nekünk. Válla rázkódott a nevetéstől. Haragosan néztem a célpontra, és nyitva tartva a szememet még utoljára rálőttem a célpontra. – Eltaláltam. Nézd! – Megnyomtam a sárga gombot, mire a célpont előresuhant. A papír sarkán kis szakadás látszott. Mosolyogtam. Seth szintén, Booker pedig röhögött. – Még sosem hallottam, hogy valaki belehalt volna egy felületi sérülésbe, de mindig van egy első alkalom. – Seth arcáról eltűnt a mosoly, és undor jelent meg rajta Booker szavai hallatán. – Többet kell gyakorolnom. Jobb lesz, ígérem. – Mert rosszabb már nem lehetek, gondoltam, letette a pisztolyt, és óvatosan elhátráltam. – Lejárt az időnk, Seth. Jobb, ha rendet rakunk. –

Booker hátba veregette. – Ne aggódj! Gondoskodunk róla, hogy egyikünk mindig vele legyen, amíg el nem kapjuk azt a két fickót. Az életünk árán is megvédjük. – Seth bólintott. – Mi a baj, Maggie? – Book átkarolta a vállamat, és megbökött. – Ne vedd a szívedre ezt a lövöldözést, sajnálom, hogy kinevettelek. – Soha nem fog sikerülni – panaszkodtam. – Dehogynem. Csak két dolgot tarts észben. Az egyik: várd ki a megfelelő pillanatot! – Elhallgatott, és szélesen elvigyorodott. Tudtam, hogy megbánom, ha rákérdezek, mégis megtettem. – És a másik? – Tartsd nyitva a szemed! – Ördögi vigyort villantott rám, mielőtt elment volna, hogy a felelősnek jelentse, hogy végeztünk. Magával vitte a pisztolyt. Seth a karjaiba vett, és a számra tapasztotta finom ajkait. – Inkább ezt csinálnám egész nap lövöldözés helyett. – Persze, csakhogy a csókolgatásom nem menti meg az életedet. – Nem mondtam meg neki, mekkorát téved. Megfogta a kezemet, és az autóhoz indultunk. Booker odakint várt ránk. – Nem hiszem, hogy bárki smárolt már a lőtéren. – Keresnünk kell neked egy nőt, Book – mondta Seth szárazon. – Csak arról győződj meg, kérlek, hogy tud-e bánni a pisztollyal. – Rácsaptam a karjára. – Hm, csak nem egy pillangó szállt le rám? – Körülnézett, mintha egy nem létező rovart keresne. Book, egyszer még megjárod – jegyezte meg Seth. Booker hátravetett fejjel kacagott.

– Kérlek, ne menj! – Seth köré fontam karomat, nem mintha lett volna erőm visszatartani. – Maggie, néhány nap múlva itthon leszek. Még hozzá sem nyúltál a házi feladatokhoz, amiket Mrs. Gianchi átküldött. Talán be tudod fejezni, ha nem vonom el a figyelmedet. – Szeretem, ahogy elvonod. – Megcsókoltam. – Meg kéne látogatnod Samet. Booker őt is bezárta. – Kösz, nem. Nem vagyok most vevő Book ugratására. – Lesimítottam barna pólóját, ahol csók közben meggyűrtem. – Kérlek, siess vissza! – Úgy lesz. Ne felejtsd el, senki kedvéért ne kapcsold ki a kódot! – Bólintottam. Ma már vagy ezredszerre mondta el. Egy túlságosan is sietős búcsúcsók után elment. Vonakodva összeszedtem a házi feladataimat, és az asztalhoz ültem. Sethnek igaza volt. Nélküle gyorsan befejeztem a leckéket, bár így korántsem volt olyan szórakoztató. Később Booker elvitt meglátogatni az anyámat, ami azonban csak még jobban elrontotta a kedvemet. Egy tányér húsleves után megpróbáltam régi filmeket nézni, de Seth nélkül nem volt az igazi. A következő nap ugyanilyen monoton módon telt, ráadásul esett is, ami nem segített borús kedvemen. Piszmogva próbáltam valami tennivalót találni. Kipucoltam a hűtőt, mindent leporoltam, amit csak lehetett, és a ház minden szobáját kiporszívóztam. Még a fürdőszobát is

kitakarítottam, ami biztos jele volt a nyomott kedélynek. Végül úgy döntöttem, habfürdőt veszek, hogy azzal üssem el az időt. Seth büszke lenne rám. Persze amint a kádba ereszkedtem, megszólalt a mobilom. – Szia, hiányzol – mondtam a buborékok tengerében ülve. – Te is hiányzol nekem. Mit csináltál nélkülem? Röviden elmeséltem neki unalmas reggelemet. – A házimat is befejeztem, és most egy kádnyi habban ülök, és azt kívánom, bárcsak itt lennél. Mikor jössz haza? – Holnap. Megpróbálom elérni a délelőtt tíz órás járatot. Sóhajtottam. – Maggie, hívd Bookert! Sam szeretne találkozni veled. – Talán felhívom. – Hűha, annyira neki voltam keseredve, hogy még Booker ugratását is hajlandó lettem volna elviselni. Igazán szomorú. – Holnap találkozunk. Szeretlek. – Letette, mielőtt válaszolhattam volna neki. Visszaraktam a telefont a kád szélére, és mélyen a habok közé süllyedtem. Pillanatokon belül ismét csörgött. – Szeretlek. – Én is szeretlek, de sajnálom, Börtön csali, túl fiatal vagy. – Nagyon vicces, Booker. Hogy vagy? – Kiemeltem egy marék habot, és a levegőbe fújtam a buborékokat. – Ami azt illeti, Sam ma nincs valami jól, és nekem munkába kell mennem. Azt reméltem, hogy itt tudod tölteni az éjszakát. – Persze. Mi a baja? – Nem tudom. Az elmúlt néhány napban szokatlanul fáradt és nyugtalan volt. Megpróbáltam rávenni, hogy menjen Cole-hoz, de azt mondja, kilencvenkét éves, és az ő korában normális a fáradtság. Mindenesetre nem kéne egyedül lennie. – Máris átmegyek. – Nem, majd felveszlek. – Nem akarod egyedül hagyni Samet. Különben is

tudom, hogy kint van egy ügynök. – Nem sokáig. A vihar nagy zűrt kavar, és elhívták, hogy segítsen a baleseteknél. Maggie, ne hagyd el a házat, amíg oda nem érek, megértetted? Tíz perc múlva ott leszek. – Jó, szia! – Kiugrottam a kádból, gyorsan felöltöztem, és egy táskába tömködtem néhány holmit. Akkor végeztem, amikor Booker autója felhajtott a kocsibejáróra. Beütöttem a kódot, és kinyitottam a bejárati ajtót, míg Booker lerázta esernyőjéről a vízcseppeket. Egyenruhában volt, beleértve egy kék MET-es esőkabátot és a hatalmas, ormótlan gumicsizmát. – Miért nyitottad ki az ajtót? – Mert udvariatlanság megvárakoztatni egy MET– ügynököt az esőben a küszöbön. Vízben összemennek, tudod? – Mi? – Azért nyitottam ki az ajtót, hogy beengedjelek. Be akartál jönni, nem? – Azt mondtuk, hogy senkinek ne nyisd ki az ajtót. Tudom Seth kódját. Magam is be tudom ütni. – Nem volt jó kedvében. – Bocsánat, nem gondoltam... – Pontosan, nem gondolkodtál. Hozd a cuccaidat! – Várj egy percet! Seth azt is mondta, hogy ne hagyjam el a házat. Honnan tudjam, hogy ez nem valami próba, Csizmás Kandúr? Állkapcsa megfeszült. – Ide hallgass, vicceske, ha nem kapod a holmidat és ugrasz be az autóba, de rögtön, letartóztatlak ba... – megköszörülte a torkát .. idegesítésért. – Átviharzott a szobán, lekapta a pultról a táskámat, és kikísért az autóhoz. Örültem, hogy a monszuneső kisebb viharrá csendesült. Komoran ültem, és az esőt szimatoltam. – Mi a baj? – kérdezte Booker. – Semmi. Igazi morgást hallatott.

– Jól van, na, hiányzik Seth. Most már boldog vagy? Az égnek emelte tekintetét. – Biztosan nehéz volt számodra ez a huszonnégy óra. Valójában harminc óra. Felhajtott a bejárójukra, és felém fordult. – Nem lett volna szabad elvesztenem a türelmemet, Maggie. Sam nincs jól, és ettől ideges vagyok. Nem veszíthetem el. – Tekintete megtelt fájdalommal. – Ne aggódj! – Gyorsan megöleltem. Besétálva, Samet a kanapé melletti fotelben találtuk. Egyáltalán nem volt jó bőrben. – Nagyapa, jól vagy? – Booker odarohant hozzá. – Túl sokat aggódsz. Jól vagyok. Az öregek hajlamosak üldögélni, tudod? – Az időjárás miatt a mentősök erősítést hívtak be, szóval, ha szeretnéd... – Szép napot, fiacskám – köszönt el tőle Sam némi éllel a hangjában. Booker megint elhadarta a szabályokat nekünk, és kifelé menet beállította a riasztót, közte az elektromos ablak védelmet is. – Hála istennek, hogy elment. Ideje bulizni. – Sam játékosan összedörgölte kezét. – Éhes vagy? – Majd én idehozom, Sam. Mit szeretnél? – Te is? Csak fáradt vagyok. Szóval mit akarsz enni? – kérdezte. Megpróbáltam valami egyszerűt kitalálni. – Mit szólsz egy mogyoróvajas-lekváros szendvicshez? – Összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit, csak felkelt a fotelből, és lassan a konyhába csoszogott, orra alatt morogva a választásom miatt. Megcsinálta a szendvicset, és egy tányérra tette. – Ha megbocsátasz, kimerített ennek a rendkívül munkaigényes ebédnek az elkészítése. Alvásra van szükségem. – Szarkazmusa Bookerre emlékeztetett, és majdnem fölnevettem. Megpróbáltam csevegni vele, de lényegében csak elmorrantotta a válaszait. Ebéd után felvetettem, hogy

kártyázzunk. – Tudsz unózni? – Biztos vagy benne, hogy az én öreg szívem elviseli az izgalmat? Azt reméltem, a játék közepén elalszol, és így én nyerek. – Végre egy mosoly. Az első két kört ő nyerte, de a harmadiknál nyugtalanság lett úrrá rajta, és a játék elhúzódott. Amikor Booker negyedszer is rácsörgött, Sam kioktatta arról, hogy ne féltse ennyire, míg végre Book mobilja lemerült. – Helyes. Végre nyugtunk lesz. – Miután a kártyajátékot befejeztük, Sam azt javasolta, pihenjünk a következő kör előtt. Lassan fölkelt, és a kanapéhoz sétált, majd lerogyott az egyik végébe. – Mit szólsz egy kis sétakocsikázáshoz a kórházba? Azt hiszem, szívrohamom van. – Nyugodtan beszélt, mintha csak arra kérne, hogy kiránduljunk. – Nem mehetünk el, Sam. Hívom Bookert. Arca kipirult, és most már erősen izzadt. – A telefonja lemerült. Különben is tudjuk, hogy valószínűleg belehalna, ha ebben az időben megpróbálna idejönni. – Kérlek, Maggie, így, hogy a mentősöknek erősítésre volt szükségük, gyorsabb lesz, ha te vezetsz – mondta, és ingéhez kapott. Pillantásom az ablakra villant. A kis vihar igazi monszunná terebélyesedett. – A kulcs a hátsó ajtó mellett lóg egy kampón. Hozd a Roadstert, és állj meg a ház előtt. Nem hiszem, hogy meg tudnám tenni az utat a hátsó garázsig. Megragadtam a fekete, szögletes kulcsot, és beütöttem a bonyolult kódot Booker biztonsági rendszerébe. Lerohantam az ösvényen a hátsó garázshoz, át a szűk átjárón, el a szamuráj kardok mellett a garázsba. Gyorsan megnyomta a garázsajtó–nyitót, és az autóhoz siettem. Mielőtt bemászhattam volna, valaki előugrott az árnyékokból. Lélegzetem elakadt. – Ez aztán könnyű volt – szólalt meg egy hang. Az egyik

Dreser fiú volt, az alacsonyabbik, kevésbé gazember kinézetű, nem mintha nagy különbség lett volna közöttük. Amit először észrevettem, az a bozontos szemöldökök alatt mélyen ülő, véreres szempár volt. Be volt lőve. Megláttam a szorosan a kezében tartott kis ezüst pisztolyt is. – Hol van Booker nagypapája? – Nincs itt – hazudtam. – Nem érezte jól magát, ezért Booker a kórházba vitte. – Óvatosan megpróbáltam a folyosó felé araszolni. – Még egy lépés, kiscsaj, és ebben a szempillantásban kinyírlak – mondta lágy és halálos hangon. Ráérősen megkerült, és száját nyalogatva mosolygott. Kezemet a zsebembe csúsztattam, és megfogtam a mobilomat. Csak Samre tudtam gondolni. Valahogyan segítséget kell szereznem a számára. De kit hívjak? – Tedd a kezed oda, ahol látom is! Ó, és add ide a mobilodat! – mondta Bill. – Nincs mobilom. – Ja, persze. Akkor mit szorongatsz a zsebedben? – csattant fel. – Add ide, azonnal! Kihúztam a kezemet a zsebemből, és átcsúsztattam a telefont a garázs padlóján. A lábánál állt meg, ő pedig széttaposta. – A kocsi kulcsot! – intett Bill. Odadobtam neki a dobozt, mire azt is a földre dobta, és felismerhetetlen műanyag- és áramkörhalmazzá zúzta. – Tudod, miért vagyok itt? – Nem válaszoltam. – Az apám azt akarja, bosszuljuk meg a tesónk halálát – mondta, és végigsimított ronda, fekete ingén. – Én meg Alan abban is bízunk, hogy egyúttal sikerül kicsit feltornáznunk a drága apucink heroin üzletét. Sok a lehetőség Port Fare-ben. Persze, ha Alan nem hagyja abba azoknak a lányoknak a megkéselését puszta élvezetből... – Undorodva megrázta a fejét. – Élvezetből? Csak ezért ölte meg azokat a lányokat? – Mit mondhatnék? Kegyetlen a késsel, mindig is az volt vont vállat. – Ha elkezdi bámulatos látvány. – Felfordult a gyomrom, és az autónak dőltem, azért

imádkozva, hogy Sam maradjon bent, és ne jöjjön ki utánam. – Alan megparancsolta, hogy öljem meg az öreget, Samet. Szörnyen ki fog bukni, amiért téged öllek meg helyette. Úgy gondolja, a legcsinosabb kis dög vagy, akit látott – vigyorgott. – Megnehezítetted, hogy a feladatunkra koncentráljon. Talán, ha elkerülsz az útból könnyebb lesz rávenni, hogy odafigyeljen. Emlékszel a parkra? Alan esküszik rá, hogy észrevetted. Nézte, ahogy ott ülsz egyedül, és szörnyen rád izgult. Amikor megtudtuk, hogy azzal a szemétláda zsaruval jársz, az hab volt a tortán. Megölhet, és a tetejébe még a zsernyáknak is fájdalmat okozhat. – Hideg futott végig a hátamon. Soha többé nem látom Sethet. A szörnyeteg felém indult. – Kérlek, kérlek, ne tedd! – könyörögtem. – Kíváncsi vagyok, vajon a tesóm, Jeffery könyörgött–e a MET-es haverjaidnak, mielőtt megölték. – A mosoly váratlanul eltűnt Bill arcáról. Ismét körözni kezdett körülöttem, ráncos nyelvét végigfuttatta ajkán. Tekintetem végigvándorolt a garázson, keresve, kutatva, hátha találok valamit, amivel megvédhetem magamat, de szívem mélyén tudtam, hogy hiábavaló erőfeszítés. Booker asztalosszerszámai mellett megláttam egy deszka végét. Bill követte a tekintetemet, és elindult, hogy felvegye a fadarabot. – Köszi, csajszi. Reméltem, hogy valami mást használhatok, mint a pisztolyom. – Fekete nadrágja zsebébe csúsztatta a pisztolyt. – Túl könnyű, ha érted, mire gondolok. Csak célzás, lövés, és vége a mókának. Jobban szeretett volna egy fadarabbal agyonverni? Az egyetlen reményem az volt, ha tovább tudom beszéltetni. Talán Booker megint visszatalál féltő énjéhez, és ránéz a nagyapjára. – A bátyád, Jeffery gyerekeket ölt – fakadt ki belőlem. Nem a legzseniálisabb mondat, amit az ember egy gyilkos fejéhez vághat, de agyam üres volt a rémülettől. Vörös szeme felizzott. – Van fogalmad arról, milyen

nehéz egy hírhedt drogcsempész fiának lenni? A nyomás őrületbe tudja kergetni az embert. Jefferynek ki kellett építenie az ügyfélkört, ha nem akarta elveszíteni a helyét a családi üzletben. Elege volt abból, hogy apuci verőlegénye legyen, mint Alan, meg én. Bill kabátujjával letörölte a homlokán kiütköző verítéket. – Jeffery beteg volt. Nem volt választása. Neki... az idegeivel volt valami baj. – Zsíros hajába túrt. – Nem tudta elviselni a stresszt. A gyerekek gyengék és könnyen manipulálhatók – rázta meg a fejét. – Jeffery gyáva volt. – Megpördülve Samet láttam az ajtónak támaszkodni, kezében az egyik szamuráj karddal. Szörnyen festett. Sápadt volt, arcán izzadtság csillogott. – A testvéred legalja ember volt. Gyerekeken élősködni beteg és perverz dolog. Megérdemelte a halált. – Te érdemled meg a halált, vén trottyos! – Bill dühösen Sam felé lendült. Az öreg fölemelte a kardot, mire a begőzölt gyilkos megtorpant. – Hazudtál, kiscsaj. – Tömpe ujjával megfenyegetett. – Te pedig, tata, túl gyenge vagy ahhoz, hogy megölj, úgyhogy tedd csak le szépen! – Ki van zárva. Tedd le te a fadarabodat és a pisztolyodat, aztán tárgyalhatunk! Bill röhögött. – Jobban belegondolva, tata, tetszik, hogy van benned spiritusz. Kár lenne azonnal megölni téged. Megmondom, mit fogok tenni. Hagyom, hogy még néhány percet élj, mert előbb a csajt nyírom ki. Megtapasztalhatod a fájdalmat, ami azzal jár, hogy egy szeretted meghal, aztán kiverem a szuszt egy hazugból – mondta megfeszülő arcizmokkal. – Tiszta nyereség – nekem legalábbis. És az idősek iránti tiszteletből a pisztolyommal foglak elintézni. Felém indult, de Sam közénk lépett. – Nincs üzlet. – A kardot még mindig Billre szegezte, de ceruza vékony karjai remegtek a súly alatt. Bill lassan közeledett felénk. – Nem tudod megtenni, öreg – válaszolt Bill. – A kardot is alig bírod fölemelni. – Ha nem tudlak megölni ezzel, miért izzadsz úgy? –

kérdezte dacosan Sam. – Szégyellem bevallani, de utálom a fájdalmat. Elképzelhetetlen, hogy azzal megölj. De még így is lehet egy szerencsés szúrásod. – Még egy lépést tett felénk. Sam karja végül nem bírta tovább, és kardja hegye a beton garázspadlónak koccant. Booker fájdalmas pillantása jutott az eszembe. Fejemben visszhangzott, amit mondott: „Nem veszíthetem el”. Muszáj volt tennem valamit. Ez a gazfickó nem ölheti meg Samet, ha rajtam múlik. – Várj! Ha hagyod, hogy visszamenjen, a tiéd leszek. Nem fogok harcolni – mondtam, remélve, hogy rááll az alkura. Lehet, hogy én szeretem a harcot – mondta Bill kegyetlen vigyorral. – Oké, akkor az utolsó leheletemig küzdeni fogok ellened. Ahogy akarod. – Akárhogyan akarom? – A Bill arcára terülő beteg vigyorból tudtam, hogy már nem a gyors halálomról beszél. Lelkem összeborzadt a rám váró szadista kínzás gondolatára. Mély lélegzetet vettem és azt suttogtam: – Igen. – Nem! – kiáltotta Sam. – Alan sajnálni fogja, hogy én jöttem helyette. Öreg, húzz innen! – Szó sem lehet róla, te görény. – Sam megint elém lépett és fölemelte a kardot. – Sam, Bookernek csak te maradtál. Kérlek, menj! – Egy vénember vagyok, Maggie. Az én időm lejárt. – Kérlek – ismételtem erőtlenül. – Megdöföm a karddal, te meg ugorj az autóba és menj! – Összetörte a kulcsot. Nem tudok. Különben sem megyek el nélküled. – Jó. Szaladj a házba! Fel tudom tartóztatni, ameddig bejutsz és beütöd a biztonsági kódot, beleértve az áramot. – Nem – könyörögtem. Rám sem hederített. – Már hívtam a rendőrséget. Bármelyik percben itt lehetnek. – Füleltem, de nem

hallottam szirénákat. Az időjárás mindenkit lelassíthatott. – Hé, öreg, hallom, amit mondasz. – Bill úgy nézett Samre, mintha valami ostoba barom lenne. – Kevesebb, mint két másodperc alatt ki tudlak nyírni téged meg a csajt – mondta, megveregetve zsebében a pisztolyt. – Valójában ez a bájos teremtés izgalmas gondolatokat ültetett el a fejemben. A lassú kínzás olyan szép halál – turbékolta. – Tedd le a kardot, vén hülye, és esküszöm, nem fogsz érezni semmit. – Nem hinném. Miért nem jössz és veszed el tőlem, te beszari? – Lehet, hogy egyszerűen csak használnom kéne a pisztolyomat, te makacs vén bolond. – Bill a pisztolyát babrálta, majd visszacsúsztatta a zsebébe. – Á, túl könnyű. Maradok a deszkánál, öreg. Bill felénk közelített, két lépést előre, egy lépést hátra, úgy játszott Sammel, mint macska az egérrel. Sam ismét fölemelte a kardot. Karjai azonnal remegni kezdtek a súlytól, és fél térdre rogyott. A kardért nyúltam, amikor Sam hátra nézett és rám kacsintott. Csel volt. Bill ránk vetette magát, a deszkát magasan a feje fölé emelte. Sam egy húszéves férfi erejével rántotta fel kardját, és Billbe döfte, átszúrva mellkasát. Bili a kardhoz kapott, miközben vér patakzott a sebből, és hangos, zsigerből felszakadó nyögéssel romlott ajkán az oldalára zuhant. Hevesen vergődött a földön, aztán légzése végre megszűnt. Sam szinte ugyanabban a pillanatban zuhant a földre. – Maggie, hívd a 911-et! – Azt hittem, már megtetted. – Hazudtam. Berohantam, és felkaptam a telefont, segítséget hívtam, míg visszamentem Samhez. – Tarts ki, kérlek, ne halj meg! Bookernek szüksége van rád. – A karjaimba vettem, könnyeim eláztatták az ingét. Újra elmeséltem neki, mit mondott korábban Booker, mintha a bűntudattal rá tudnám venni arra, hogy éljen. Booker két percen belül

megérkezett. Sietve elmagyaráztam, mi történt, miközben fölemelte Samet és a rendőrautóba tette. Aztán a tragacsához sietett, kivett a csomagtartójából egy kis pisztolyt, a kezembe nyomta, és rám parancsolt, hogy menjek be és maradjak ott. Végtelenül dühös volt, így nem ellenkeztem. Rögtön beállítottam a riasztót, és felhívtam Sethet.

A nappali padlóján ültem, magam mellett a pisztollyal, és szorosan térdem köré fonva karjaimat előre-hátra hintáztam. Hol van Seth? Miért nem veszi fel a hülye mobilját? Felhívtam a kórházat, hogy kiderítsem, mi történt Sammel, de dühösen kinyomtam, amikor a recepciós semmit nem akart elárulni. Csak miután hallottam kinyílni a hátsó ajtót, eszméltem rá, hogy besötétedett, és több óra eltelt már. Megragadtam a pisztolyt és egy szekrény mögé ugrottam. Ismerős árnyék lépett be az ajtón, egyenesen felém tartva, és a falhoz nyomott. Seth. A mellkasához bújtam. Egy kéz tapadt a számra, és elhallgattatott. – Van még valaki más a házban? – súgta a fülembe. Megráztam a fejemet, mire elengedett. – Hogyhogy már visszaértél? Miért nem hívtál? – Kiáltottam az arcába a kérdéseket. – A tárgyalás hamarabb ért véget, mint gondoltam, ezért egy korábbi járattal jöttem, hogy meglepjelek. Booker délután felhívott, és szólt, hogy Sammel vagy. Pontosan mi történt itt? – Pillantása a kezemben tartott pisztolyra esett, és gyorsan összefoglaltam neki az eseményeket. Még be sem fejeztem, már telefonált. Ugyanazt a kellemetlen recepcióst foghatta ki, mert orra alatt morogva lecsapta a telefont. – A hulla még mindig a garázsban van? – kérdezte az ajtó felé indulva.

– Nem, egy órája jött a halottkém. Mielőtt Seth többet kérdezhetett volna, Booker autója érkezett. Bejött és a kanapéra rogyott. Arcán nem látszott érzelem. – Hogy van Sam? – kérdezte Seth óvatosan. – Halott – válaszolta Booker hidegen. Néma könnyek között rogytam a földre. – Részvétem, Book. Maggie elmesélte, mi történt. Nem igazságos. Csodálatos ember volt. A szíve volt? – Booker nem válaszolt. – Maggie azt mondta, Dreser nem nyúlt egyikükhöz sem, Samnek hála. Megmentette az életüket. – Seth leült Booker mellé, és a vállára tette a kezét. Megpróbáltam felszárítani könnyeimet, de megállíthatatlanul csorogtak le arcomon. – Elmesélte azt is, miféle alkut próbált kötni azzal az alja gazemberrel? – Booker hangjában düh vibrált. – Árulj el nekem valamit, Maggie! Mit gondolsz, miféle ember a nagyapám? Miféle ember volt? – A hangjába kiülő keserűség eltéveszthetetlen volt. Sejtelmem sem volt, mire gondol. Miért haragudott rám? – Komolyan azt hiszed, hogy a nagyapám nyugodtan visszasétált volna a házba, és hagyta volna, hogy az az undorító féreg kénye–kedvére megkínozzon? – kérdezte durván Booker. Seth tekintete felém fordult. Össze voltam zavarodva, és nem tudtam felelni Booker haragjára. Csak Samet akartam életben tartani. – Egy csodálatos ember volt, egy jó ember, és nem érdemelte meg a halált! – kiáltotta. – Nem üzletelünk drogdílerekkel! Soha nem tartják meg a szavukat. Romlott, beteg férgek, akiket el kell pusztítani! – Book, ez nem igazságos. Maggie segíteni próbált. – Seth megkísérelt a barátja vigasztalása és a védelmezésem közti vékony mezsgyén egyensúlyozni. – Igazságos? Kábítószer miatt kellett eltemetnem az anyámat és a nővéremet. Most egy drogdíler jóvoltából a nagyapámat is el kell. Ez nem igazságos. Majd ha neked

kell el temetned Maggie-t – mutatott rám mérgesen -, majd ismét beszélünk arról, mi igazságos. Seth hozzám lépett, és felemelt a padlóról. – Talán jobb, ha megyünk. – Talán a barátnődnek meg kéne tanulnia hallgatni másokra. Mit mondtam, Maggie? Emlékszel egyáltalán rá, vagy túlságosan lefoglalt, hogy a miatt nyafogj, hogy teljes huszonnégy órája nem láttad Sethet? – Szavai a szívembe téptek. – Azt mondtam, ne hagyd el ezt a házat! Hogyan várhatod el, hogy megvédjelek, ha nem is hallgatsz rám? – Elég! – Seth átkarolt. Szeméből szó szerint áradt a harag. Lényegében kicibált az ajtón az autójához. Egész úton hazafelé hallgattam, túlságosan fel voltam zaklatva ahhoz, hogy beszélni tudjak. Úgy mentem be a házába, hogy úgy éreztem: az egész világ súlya a vállaimat nyomja, és már–már megtörtem. – Nagyon fáradt vagyok. Megyek aludni. Reggel találkozunk. Alig bírtam visszafojtani a könnyeimet, míg felrohantam a lépcsőn és bemásztam Seth magas ágyába. Fejemet egy párna alá fúrtam, könnyeim ismét szabadon folytak. Seth keze szinte azonnal a mellkasához húzta vállamat. – Segíteni akartam Samen. Azt hitte, szívrohama van, és félt, hogy ha hívjuk a 911 -et, Booker eszelősként fog hazavezetni... – És pontosan ez történt volna – szólt közbe Seth. – És az esőben könnyen balesetbe kerülhetett volna. Bólintottam. – Sam azt akarta, hogy vigyem el a kórházba. Esküszöm, ez az egyetlen oka, hogy elhagytam a házat. – Book nem úgy gondolta, Maggie. Fáj neki. Csak elképzelni tudom, milyen kínokon megy keresztül. Ha elveszítenélek... – Nem fejezte be a mondatot, inkább szorosabban magához ölelt. – A gondolkodását elködösítették korábbi tapasztalatai a dílerekkel és a függőkkel. Szenvedélyes ember, és ami a szívén, az a száján, nem mindig gondolkozik. Néha keményen oda tud mondogatni – mondta rosszallóan.

Néhány újabb sírásroham után elaludtam Seth karjában. Reggel Seth puha, fejem búbjára nyomott puszijaira ébredtem. – Jó reggelt! – mondtam, erőtlenül felmosolyogva rá. Gondolataim még mindig az előző nap történtek körül forogtak. Mosolygott, és az órára nézett: majdnem tizenegy óra volt. – Mennem kell a Cser–Ebédbe – mondta, és lassan elhúzódott. Ő már lezuhanyozott és felöltözött. – Én is megyek. – Maggie, szeretném, ha nem tennéd. Kérlek, hadd derítsem ki, vannak-e új fejlemények az ügyben! Remélhetőleg megtalálták az utolsó Dresert. A gyomrom összeszorult, ahogy megint eszembe jutott Sam. – Oké, majd főzök ebédre valami finomat, amíg nem vagy itt. – Nem volt kedvem veszekedni amiatt, hogy otthon kell maradnom. Valójában nem akartam elhagyni a ház biztonságát. Seth megmosta a fogát, amíg én a konyhában foglalatoskodtam. Észrevettem, hogy kint egy ügynök ül az autójában. Ásított, karját nyújtóztatta, alighanem megmacskásodott az egész éjszakás üldögéléstől. Seth búcsúzóul megcsókolt, de egy szóval sem említette, hogy maradjak bent – kétségkívül sejtette, hogy Booker előző napi szavai még nyomják a szívemet. A könnyeim ismét eleredtek, ahogy Samre gondoltam. Muszáj volt elfoglalnom magam valamivel. Képtelen voltam rá gondolni, legalábbis egy ideig nem. Túlságosan fájt. Az előző napi események miatt nem jutott lehetőségem meglátogatni az anyámat. Felhívtam a kórházat, a nővér azt mondta, hogy belázasodott, és néhány vizsgálatot végeznek el éppen, hogy megtudják, mi okozta a változást. Még több rossz hír. Felolvasztottam egy kis csirkét, bár cseppet sem voltam éhes. Előhalásztam Seth kedvenc paellareceptjét. Talán ha neki ízlik, én is szívesebben eszem. Míg a rizst pirítottam, megszólalt a telefon.

Bosszúságomra egy idegesítő tele marketinges volt. Próbáltam többször is megmondani neki, hogy kösz, nem, de a férfi kitartó volt, és nem kicsit nehéz felfogású. Végül sutba vágtam az udvariasságot, és lenyomtam a telefont, de így sem elég gyorsan. Az elfelejtett rizs megégett és az egész konyhát füst lepte el. Nyílt a hátsó ajtó, és a biztonsági rendszer pityegni kezdett. Booker lépett be és beütötte a kódot. – Nem is tudtam, hogy zsidó vagy. – Halványan mosolyogva kinyitotta a konyhaablakokat. – Tessék? Szörnyen festett, mintha egyáltalán nem aludt volna. A tűzhelyhez ment, és megkeverte a megfeketedett rizst. – Égő áldozat, nem? – Nagyon gyenge vicc volt, Booker – jegyeztem meg óvatosan. – Sajnálom, és nem a csodálatos viccemre céloztam. – Hozzám lépett, és gyengéden megfogta a vállamat. – Maggie, nem gondoltam komolyan azokat a szörnyűségeket, amiket mondtam. Csak belefáradtam a kábítószerek és a könyörtelen dílerek által okozott fájdalomba. – Gyötrődés torzította el arcát, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne sírjam el magam. – Colé azt mondta, amikor a műtőben felnyitották Sam mellkasát, a szíve súlyosan sérült volt. Nem volt esélye. Azt mondta, Samnek egy ideje kis infarktusai lehettek. – Letörölt egy könnyet az arcáról, és folytatta: – a nagyapámat ismerve lefogadom, hogy megkért, hogy vidd el a kórházba. – Bólintottam. – Valószínűleg aggódott, hogy balesetet szenvedek, amikor próbálok eljutni hozzá. – Szorosan behunyta a szemét és megcsóválta fejét. – Mint mondtam tegnap, elmesélte, hogyan próbáltad megmenteni, az egész alkut Dreserrel. – Szelíden megsimogatta az arcomat. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted. Van fogalmad róla, mennyi kínt okozott volna neked? – Szeme ismét lecsukódott, és homlokát az enyémhez szorította. – Megdöbbentesz, Maggie. Amikor azt

mondtam, nem vagyok elég erős, hogy elviseljem Sam elvesztését, nem arra gondoltam, hogy meg kéne halnod érte. – Tudom. Nem tudtam kiverni az arcodat a fejemből. Arra gondoltam, az egész családod meghalt. Nem igazságos. – Nem lett volna igazságos Sethtel szemben sem, ha elveszített volna téged. Nagyon szeret. Őszintén úgy gondolom, megőrült volna. – Átölelt, és együtt álltunk a füstös konyhában, osztozva a gyászon. – Gondolom, nincs egy nővéred, aki egy hihetetlenül jóképű férfit keres, akibe beleszerethetne? – kérdezte az arcát törölgetve. – Miért, ismersz egy hihetetlenül jóképű férfit, aki szerelembe akarna esni? – kérdeztem. Játékosan felnyögött. – Bocs, egyke vagyok. – A keservit! – A keservit? Vannak emberek, akik még használják ezt a kifejezést? Te aztán öreg vagy. – Nagyon vicces, Magpie. Gyere! Lássuk, helyrehozhatjuk–e ezt a szerencsétlenséget, amit ételként próbálsz eladni. Ráhúztam a konyharuhával, miközben ő a mosogatóba öntötte a rizst. Meglepett, hogy Booker majdnem olyan jó szakács, mint Seth. Az ebéd egész jó lett az égő áldozatos incidenst leszámítva. Amikor befejeztük a terítést, Seth is megérkezett. Book gyorsan átvágott a szobán, és a két férfi némán megölelte egy mást. Nem volt szükségük szavakra. Végül Booker törte meg a csendet, amikor bocsánatot akart kérni. Mondanom sem kell, Seth hallani sem akart róla. – Majd együtt túléljük, ahogy mindig. Két nappal később elmentünk a temetésre. Szívfacsaró volt. Samet jól ismerték a közösségben, és úgy tűnt, a városban mindenki eljött elbúcsúzni tőle. A

tömeg miatt, és mert sejtelmünk sem volt a megmaradt Dreser hollétéről, Seth és Colé nem mozdultak mellőlem. Szinte mulatságos volt, ahogy „dögös pasi” kíséretemmel együtt mozogtam. Tilos volt a mosdóba mennem, ezért egész reggel nem mertem semmit enni vagy inni, mégis vécéznem kellett. Hála az égnek, Mrs. Gianchi is felbukkant, és megmentett a kínos pillanatoktól. A szertartás alatt annyiszor elsírtam magam, hogy a bőr felrepedezett a szemem körül és vérezni kezdett. Booker teljesen összetört. Szerettem volna átölelni és megvigasztalni, de hogyan vigasztalsz meg valakit, aki az egész családját elveszítette? Booker úgy döntött, hogy a temetés szűk körű legyen. Csak néhányan néztük végig, ahogy Samet a sírba eresztik. A szertartás után áthívtuk Bookert Seth házába. Elhárította, mondván, még egy kicsit a hant mellett akar maradni. Mire hazaértünk, gondolataim már kóvályogtak. Seth és én némán, egymást átölelve ültünk a kanapén nagyon sokáig. – Hogy érzed magad? – kérdeztem, és megsimogattam feszült homlokát. Az elmúlt két napban teljesen lefoglalta, hogy Booker mellett legyen, hogy nem szakított időt arra, hogy maga is meggyászolja a veszteséget. Egész életében ismerte Samet, és a halála mélyen megérintette. – Jól vagyok. Nehéz elhinni, hogy elment. Olyan lelkesítő erő volt. Több energiája volt, mint a legtöbb fele ennyi idős embernek. Egy részem örül. Tudom, mennyire hiányzott neki a felesége, és próbálok arra gondolni, milyen szép lehet számukra a viszontlátás. – Bírom, amíg nem látom Booker arcát és a bánatot rajta – mondta, és könnyek öntötték el a szemét. Közel húztam magamhoz, és arra gondoltam, milyen nehéz lenne, ha elválasztana minket a halál. Reméltem, soha nem kell megtapasztalnunk, bár választott hivatásában az esélyek nem nekünk kedveztek. Miért nem lett belőle matektanár?

– Fáradtnak látszol, szeretnél szundítani egyet? – kérdezte Seth. Az elmúlt két napban nem sokat aludtam, inkább az anyám mellett töltöttem az időt. Az állapota rohamosan romlott. Amikor végre képes voltam elaludni, álmaimban a halott drogdíler kísértett. Megráztam a fejemet; csak semmi szundikálás. – Mit szólnál egy habfürdőhöz? – javasolta. Már kezdtem azt hinni, hogy ő van rákattanva a habfürdőre. – Megcsókolhatnál. Még egyszer sem csókoltál meg, mióta visszajöttünk. Ugye nem találkoztál egy másik nővel, míg odavoltál? – Mutatóujjammal végigsimítottam ajka körvonalán. – Vannak más nők is? – Arcán őszinte meglepetés látszott. – Ó, jó válasz. – Megcsókoltam az arcát. – Ezt magadtól találtad ki, vagy egy régi filmedből kölcsönözted? – Teljesen magamtól. – Seth átölelte a derekamat, és közelebb húzott magához. – Tudod, egy alapos csókolózás csodálatos figyelemelterelés lenne – mondta. Tovább puszilgattam a nyakát, fel a szájához, és lágyan megcsókoltam, mielőtt hátrahúzódva a szemébe néztem volna. – Habfürdő – mondtuk ki egyszerre. Megfogta a kezemet, és fölvezetett. A hosszú fürdő után Sethet az ablakfülke alatti padon ülve találtam a hálószobában. Fejét behunyt szemmel nyugtatta a függönyön. Odamentem hozzá, és az ölébe ültem, átkarolva a nyakát, míg végül könnyekre nem fakadt a karjaimban. Könnyei már elfogytak, amikor megcsörrent a telefon. – Hadd válaszoljon rá az üzenetrögzítő – mondta, miközben az arcát törölgettem. – Ne, várj, talán Booker az. Jobb, ha te veszed fel. – Vonakodva a telefonhoz mentem. – Helló, Maggie – mondta Colé komor hangon. – Tudom, hogy ma este hétkor akartál átjönni az anyukádhoz, de jobb lenne, ha kicsit hamarabb jönnél. Attól félek, nincs

valami jól. – Bólintottam a telefonnak, és némán letettem. Sethnek már kezében volt a kocsi kulcs, és rögtön a kórházba hajtottunk. Amikor odaértünk, kihagytuk a liftet és egyenesen felrohantunk a lépcsőn. Anyám szobájába lépve megragadott egy érzés, amit csak halálnak lehetett nevezni. Gépek sípoltak, figyelmeztető jelzések vijjogtak szüntelenül. Több ápoló és két orvos – egyikük Colé – sürgött anyám körül. Egyikük újjáélesztést végzett, mások gyógyszereket adtak be neki. Elszörnyedve néztem, ahogy árammal próbálják feléleszteni. Egy örökkévalóság után a vészjelzők végre elhallgattak, és a gépek ismét ritmikusan csipogtak. – Bárcsak ne kellett volna végignézned! – mondta Colé, beállítva az utolsó megfigyelő készüléket is. – Épp elég nehéz elviselni, hogy egy szerettünk kórházban van, de látni, ahogy dolgozunk rajtuk, traumatikus lehet. – Már nem sokáig fog élni, igaz? – A helyiség sarkában álló székbe rogytam. – Nem, sajnálom, Maggie, de kétlem, hogy túlélné az éjszakát. Lényegében minden szerve hanyatlik. Nem tudnád lekapcsolni a gyógyszerekről? Szeretnék még utoljára beszélni vele. – Hangom távolian csengett. Nem tudtam, mennyit bírok még elviselni. Az alvás, amire akkora szükségem lett volna, egy darabig még nem fog eljönni. – Tegnap már abbahagytuk az adagolásukat. Maggie, a kutatások azt mutatják, hogy a kómában lévő emberek hallanak minket. Beszélj nyugodtan hozzá. Volt mit mondanom neki, de a világon a legjobban azt szerettem volna, ha kimondja, hogy szeret. Hallani akartam a szót, amelyet csak néhányszor leírt nekem. Ezt nem mondtam el Cole-nak. Senki másnak sem. Mindenki kiment a kórteremből, még Seth is. Úgy tűnt, megérezte, hogy szükségem van rá, hogy egyedül legyek vele. Jobban ismert, mint a tulajdon anyám. Az ágyhoz

mentem, és óvatosan kezembe fogtam törékeny ujjait. Az erek átütöttek szinte átlátszó, megsárgult bőrén. – Anyu, hallasz? Szeretlek. – Szelíden megcsókoltam a kezét, de nem kaptam választ. Megint rimánkodtam, hogy nyissa ki a szemét. Még mindig semmi. Zsibbadtság telepedett a lelkemre, ahogy többször elismételtem könyörgésemet, míg végül föladtam és visszaültem. A gépek ütemes nesze minden perccel egyre idegesítőbbé vált. Csipogás, csipogás, csipogás. Újra meg újra meg újra. Nem tartott sok időbe, mire már az agyamra ment. A fülemre tapasztottam a kezemet. – Elég! – Maggie, haza kellene mennünk, aludni, szörnyen nézel ki mondta Seth, és megfogta a kezemet. – Kösz a bókot. – Szörnyen röstelltem korábbi kiáltásomat. – Nem láttalak bejönni. – Titkos ügynök vagyok, emlékszel? Paff. – Kacsintott, de ezúttal a szívem nem felelt. – Nem akarok menni. Mi van, ha felébred? Te elmehetsz. Jól leszek. – Összevonta szemöldökét és kiment, majd visszatért még egy székkel. Az enyém mellé húzta, és megfogta a kezemet. – „Elmehetsz.” Néha olyan nevetséges vagy – mondta, és a tenyerembe csókolt. Több órán át ültünk, semmiségekről csevegve, mert az állandó sípolástól lehetetlen volt aludni. Hajnali négykor a helyzet drámaian megváltozott. Anyám nyögni és vergődni kezdett az ágyon. Gyorsan mellé ugrottam, és óvatosan megfogtam a kezét. – Anyu, ki tudod nyitni a szemedet? – Hangosabban nyögött. Több perces unszolás után végre kinyílt a szeme. Szeme fehérje besárgult és vérerek futották be. Úgy tűnt, nehezére esik fókuszálni. – Szia, anyu, hogy vagy? – Szemem könnyel telt meg. Végre ébren volt. Érthetetlen mormogás hagyta el az ajkát, aztán ismét behunyta szemét. Félresöpörtem hajamat az arcomból. – Anyu, én vagyok,

Maggie. Ki tudod nyitni a szemedet? – Meee eee – suttogta erőtlenül. – Értetted, mit mondott, Seth? – néztem rá reménykedve. – Mit mondott? A pillantása elárulta, hogy nagyon is jól értette. Megrázta a fejét és azt mondta: – Nem. – Hazugság. – Anyu, szeretlek. – Könnyek csorogtak végig arcomon. Tudtam, hogy ettől csak feldühödik, de képtelen voltam gátat szabni nekik. – Menj el! – mondta hangosabban, és kirántotta kezét markomból. Ezúttal megértettem. Mintha minden levegőt kiszippantottak volna a tüdőmből, és hátratántorodtam. – Emlékezz, Colé azt mondta, hogy a mája már felmondta a szolgálatot – figyelmeztetett Seth. – Mérgeket enged a szervezetébe. Azt mondta, tévképzeteket okozhat, és ne feledkezz meg a gyógyszerekről sem, amiket belepumpáltak, mióta felvették. – Tudtam, hogy enyhíteni akarja a durva szavakat, amikkel anyám arcul csapott. – Anyu, szeretlek – könyörögtem neki. Nem válaszolt rá. Tudtam, hogy nem fogja kimondani, és a szívem milliónyi szilánkra tört. – Pia! – követelte. Jeget tettem a szájába, de rögtön kiköpte rám. – Nem, vodkát! Hülye! – Ezt tisztán, nagyon is világosan mondta. – Menj el! Seth ajka ismét a fülemre tapadt. – Maggie, az anyád beteg. Mennünk kéne. – Gyengéden húzni kezdett, de képtelen voltam elmenni. – Anyu, szeretlek. Kérlek, anyu, nem szeretsz? – könyörögtem neki könnyek között. A szemembe nézett, és egy pillanatra megláttam benne valamit. Bánatot, talán még szeretetet is. Szeretet volt, csak nem irántam. – A vodkát szeretem! Most hozz egy italt, vagy menj el! Ezek voltak az utolsó szavai. A megfigyelő készülékek még egyszer felvisítottak, ahogy a légzése elgyengült és nehézkessé vált. Colé és csapata rontott be, és fél órán

keresztül küzdöttek az életéért. Colé kérlelte Sethet, hogy vigyen ki a szobából, de könyörögtem neki, hadd maradjak, remélve, hogy anyám még visszanyeri az eszméletét, és kimondja a szót, amire akkora szükségem volt. Nem tette.

– Sajnálom, Maggie. Minden tőlem telhetőt megtettem. – Tudom, Colé. Köszönöm szépen. – Közönyösen megveregettem a kezét, és kisétáltam a kórteremből. Nem sírtam. A szívem keményre fagyott; semmi fájdalom nem jutott ki vagy be. Nem tudtam elhinni, mennyi papírmunkával járt valakinek a halála. Több óra eltelt, mire el tudtuk hagyni a kórházat. Később aznap Seth segített elrendezni a temetést. Mivel anyámnak nem voltak barátai, nem láttam értelmét egy nagy temetésnek. Másnap késő délutánra terveztem egy sír melletti szertartást, és persze Seth fizetett mindent. Agyam napközben minduntalan lejátszotta anyám utolsó szavait. Nem tudtam feltartóztatni, és nem is próbáltam. Seth úgy járkált körülöttem, mintha porcelánból lettem volna. A nap végére úrrá lett rajtam a kimerültség, és az alvás jelentette az egyedüli menedéket, legalábbis így véltem. Sajnos a két órában, amennyit aludnom sikerült, rémálmok gyötörtek, melyekben az anyám vodkát vedelve kinevetett és gyötört. Végül feladtam, és az éjszaka hátralevő részében Seth régi filmjeit néztem. A szertartás délután fél ötkor volt. A halottasházzal kapcsolatban álló lelkészt leszámítva Booker, Colé, Seth és én voltunk egyedül jelen. A pap néhány kedves szót mondott, aztán a gödörbe

eresztettük az anyámat. Agyam üres volt, szívem még mindig fagyott, és a szertartás alatt egy csepp könnyet sem hullattam. Az igazság az volt, hogy a szívem azóta nem sajgott, hogy a kórházban a szeretetéért könyörögtem. Valamint az elmúlt négy napban nem aludtam öt óránál többet egyhuzamban. Valójában élveztem is a zombi–zsibbadtságot. Nem akartam gondolkozni vagy érezni többet. Az érzelmeket és érzéseket túlértékelik. – Maggie, szeretnéd, ha adnék valamit, ami segít elaludni? Kimerültnek látszol. – Ásítottam, és lüktető fejemet megráztam Colé ajánlatára. – Szép szertartás volt. – Booker oldalról átölelt, és futólag megpuszilt. – Pocsékul festesz. Kérd meg a fiúdat, hogy vigyen haza és dugjon ágyba! Még az albínóknak is több szín van az arcában, és a sötét karikákat a szemed körül szóba sem akarom hozni. – Úgy tűnt, megriasztja az arcom. – Jó. Akkor ne hozd szóba, Garfield! Seth kézen fogott, úgy mentünk az autóhoz. Többször hangosan felkuncogtam. – Mi olyan vicces? – kérdezte Seth. – Fogalmam sincs – mondtam tovább kuncogva. Nem tudtam olvasni az arcából, de talán csak el volt mosódva. Tényleg szükségem volt némi alvásra. – Ma éjjel a házamban akarok aludni. – Nem vitatkozott, hanem egyenesen a lakó kocsihoz vitt. – Megyek, lefekszem. – Éreztem, hogy védelmem kezd elgyengülni, és egyedül akartam lenni, amikor végül leomlanak a falak. Különben is fájt a fejem, és nem bírtam abbahagyni az ásítozást. – Nem hagyhatlak itt egyedül, Maggie. Még mindig nem tudjuk, hol lehet Alan. Bólintottam. – Alhatsz a szobámban. Így fair, ha már egyszer én mindig a tiédben alszom. – Megint felkuncogtam, de az ő arca érzelemmentes maradt. Lassan anyám szobájába mentem, és azonnal rájöttem,

mekkora hibát követtem el. Amint becsukódott az ajtó, fagyott szívem megrepedezett, akár egy patak télutón, és rettenetes fájdalomhullámok futottak végig rajtam. Nem vesződtem azzal, hogy pizsamába bújjak, csak zokogva, összetört szívemhez kapva ledőltem az ágyba. Félig bomlott elmém újra meg újra lejátszotta az elmúlt hónapok történéseit: a meghiúsult támadást a parkban, a téli fesztivál tükörlabirintusát, Hillaryt, aki megpróbált megütni, és Zacket, amint keménykedik velem az iskolában. Láttam Bill Dresert, ahogy kileheli a lelkét, amikor testét átszúrta a szamuráj kard. Láttam összeesni Samet és Bookert kiabálni velem. Hallottam a kegyetlen, keserű szavakat, amikkel anyám nap, mint nap ostorozott. Mindennapos, részeg ájultságának kínzó emlékei, ahogy elesik, és folyton ordít velem. A fülemre szorítottam a kezemet, mintha azzal ki tudnám zárni a szavait, ám azok még mindig kristálytisztán csengtek a fülemben. Láttam a kórházban, a szertefutó csövekkel. Hallottam, ahogy haldoklása közben vodka, és nem én utánam kiált, beszívja utolsó, reszelős lélegzetét, és egyedül hagy, tökéletes magányban, és soha nem mondja ki, hogy szeret, csak az ostoba levelekben. Mégsem volt elég. Hallani akartam, hogy kimondja, nem, szükségem volt rá. Arcomra szorítottam a párnát, hátha azzal el tudom fojtani a fájdalmat, ehelyett alkohol szaga köszöntött. Ekkor döbbentem csak rá, hogy az egész ház bűzlik tőle. Itt élve ritkán tűnt fel, de most, hogy már egy ideje máshol laktam, rájöttem, hogy a szag mindent beterít. Anyám ágyát is átitatta, és felfordult a gyomrom tőle. Eszembe jutott, hogy a szekrény aljában láttam néhány tiszta lepedőt, és bár fájdalom gyötört, átmásztam az ágyon az ágynemű halomhoz. Fölemeltem a tartalék lepedőket a földről, mire félig üres vodkásüveg gurult ki alóluk, és megállapodott a lábamnál. Fölvettem és szórakozottan megpörgettem a kezemben. Markom

szorosra zárult a nyaka körül és behunytam a szememet. Ne legyen több fájdalom, könyörögtem. Kérlek, elég volt! Kis örömszikra izzott fel vérző szívemben. Seth. Szorosabbra zártam szememet, és láttam magam előtt mosolygó arcát, az iránta érzett szerelemmel teli, kedves szemét. A gyönyörű látomás során vérfelhőben robbant szét. Felsikoltottam, és a falhoz vágtam a piásüveget. Nem is vettem észre, milyen közel álltam a falhoz, amíg az üvegszilánkok és az alkohol cseppjei be nem terítettek. Térdemből kiszállt az erő, és a padlóra zuhantam. Az ajtót feltépték, és Seth, Booker és Colé álltak komoran a küszöbön. – Maggie, jól vagy? – kérdezte Seth. Megdermedve állt, nem jött a közelembe. – Ne erőltesd, Seth! – szólt Colé. Booker a levegőbe emelte kezét. – Ne erőltesse? Mit kéne tennünk, nézzük, ahogyan meghal! – Nem, Booker. De az erőszak nem válasz semmire. Hagynunk kell, hogy feldolgozza. Csak beszéljetek hozzá! Majd megállítjuk, ha veszélyessé válna – mondta Colé. Néztem, ahogy Booker dühösen hátraveti a fejét. Mi az ördögről beszéltek? Mit ne erőltessenek rám? Zavartan megráztam lüktető fejemet. Fagyott szívem most már teljesen kiolvadt, és fájdalommal, rengeteg fájdalommal árasztott el, és kétségbeesetten vágytam arra, hogy legyen vége. Kezdtem előre–hátra imbolyogni. Kicsit megnyugtatott. – Miért nem szeretett? Miért vagyok ennyire szerethetetlen? Mi a baj velem? Miért szerette jobban a piát nálam? – Öklömmel vertem a térdemet, és pergő sortűzként hadartam kérdéseimet. Nem hagytam, hogy válaszoljanak, folytattam. – Jó lány voltam. Főztem rá, mindennap takarítottam. Szorgalmasan tanultam az iskolában, és jó jegyeket kaptam, hátha ennek örülni fog. Soha nem okoztam

gondot. Nem ittam, nem drogoztam. Nem feküdtem le fiúkkal sem, hátha büszke lesz rám. Mégsem számítottam neki semmit. Tényleg, nem lehet, engem szeret... – Maggie, kérlek, ne csináld ezt! Én, szeretlek – mondta Seth. Zöld szemébe nézve könnyeket láttam. Fájdalmat okoztam neki szavaimmal, amit nem akartam megtenni. – Tényleg szeretsz, jobban, mint ahogy ő a piálást szerette. Bármit megtennél értem. Te... – Az életemet is odaadnám érted. – Egyetlen könnycsepp gördült le gyönyörű arcán, de még mindig nem jött közelebb. Lenéztem nedves ruháimra. Talán a szesz bűze taszítóbb volt, mint gondoltam. Ekkor vettem észre véres kezemet. Mindkét öklömet nagy üvegszilánkok, a törött vodkásüveg darabjai köré zártam. Fölpillantottam Sethre, aki lassan felém indult. Felé nyújtottam a kezemet, hogy megmutassam a vért. Az ágy mellett megtorpant. – Maggie, kérlek, tedd le az üveget! – kérlelt Seth. Ismét lenéztem a maroknyi üvegszilánkra, és megpróbáltam rájönni, miért nem fáj, ha megszorítom őket. Nagy vérfoltok festették be ruháimat és a padlót, mégsem éreztem egyebet a mellkasomat szúró fájdalomnál. – Miért nem szeretett az anyám annyira, hogy lemondjon erről? – Véres kezemet mellkasomhoz szorítva ismét öklömbe szorítottam a szilánkokat. Összezavarodtam, elhomályosult a látásom. Figyelj oda, te buta liba! – Elég, nem bírok többet elviselni! – mondtam magamnak, hogy lecsillapodjak, de már késő volt. Nemcsak az elmúlt hónapok káosza fojtogatott, de az is, hogy egy életen át mélyen elrejtettem érzéseimet, és most a feldolgozatlan dolgok visszatértek, hogy elemésszenek. Nem kaptam levegőt, a szoba vadul meglódult körülöttem. Gyomrom azzal fenyegetett, hogy kiöklendezi

tartalmát, és oldalvást a falnak zuhantam, miközben mindvégig szorongattam a szilánkokat. – Itt vagyok veled, Maggie. Mindig itt leszek veled – fogadta meg Seth. Hihetetlenül szomorú volt, és ettől még jobban összetört a szívem. – Maggie, add ide az üveget! – Colé közelebb lépett hozzám. Ha az üveget akarja, legyen. Nekem egyáltalán nem volt szükségem az anyámmal leélt élet szuvenírjeire. Olyan kedves volt a tekintete! Miért nem talált még valakit, akit elvehetett volna feleségül? – Maggie, kérlek! Mielőtt átadhattam volna a szilánkokat, valaki hátulról megragadott, hátracsavarta karjaimat, és a földre tepert. Booker. Seth átszökkent az ágyon, és ő meg Booker szétfeszegették ujjaimat és kivették a szilánkokat, mielőtt még több sérülést okozhattam volna magamnak. Seth a karjaiba húzott, hajamba temette arcát, és a nevemet ismételgette suttogva. – Hányni fogok – volt minden válaszom. Szám alatt szemetes jelent meg, és beváltottam ígéretemet. Seth mellkasának dőltem, és fejemet fölemelve a szemébe néztem, de ekkor megragadta figyelmemet egy nejlonzacskó sarka, mely a szekrény tetejéből kandikált ki. Booker felénk lépett, követte pillantásomat. Fölnyúlt, és felnyomta a szekrény tetejét. Piszkosfehér port tartalmazó nejlonzacskók zuhantak a nyakunkba. Kábítószer.

– Neee!- sikoltottam. Abban a pillanatban szúrást éreztem meg a bal csípőmben. Colé valamit belém injekciózott. A szoba akkor istenigazából forogni kezdett körülöttem, és fejem Seth vállára bukott. Minden fájdalom pillanatokon belül elmúlt.

– Egy darabig most aludni fog, Seth. Visszaviszem hozzád, és vele maradok, amíg te meg Booker beszéltek Hoffmannal. Bólintottam. Karjaimba kaptam Maggie-t, és miután Colé bekötözte a sebeit, az autóhoz vittem. Szerencsére a vágások nem voltak mélyek, és gyorsan begyógyulnak majd. A lelke sebeire ez már nem állt. Olyan kicsinek és könnyűnek tűnt a karjaimban, hogy nem akartam lerakni. De munkám volt, és Hoffman kivallatása olyasmi, amit szerettem volna személyesen intézni. Booker behívta a csapatot, még a kábítószervadász kutyákat is, és ismét felforgatták a lakókocsit, de nem találtak egyebet. A heroinos zacskókról három különböző, tiszta ujjlenyomatot sikerült nyerniük, és Booker azonnal megnézte őket a számítógéppel. Az egyik ujjlenyomat Hoffmané volt; amint megkaptuk az eredményeket, letartóztattuk. Egy másik egyezett Bill Dreserével, akitől a boncolás során vettünk mintát, de nem meglepő módon, nem került elő priusz. Az utolsó ujjlenyomat nem volt az adatbázisban. Booker azt gyanította, Harry Dreser arra használta kapcsolatait, hogy fiainak ujjlenyomatát minden nyilvántartásból törölje, hasonlóképpen, ahogyan a bátyjukkal, Jefferyvel is tette. Alannek még azok az ujjlenyomatai is eltűntek, amiket akkor vettek róla, mikor a börtönben volt. Barbara Brown ujjlenyomatai nem voltak a zacskókon, sem az

álmennyezet elemein. Reményt adott, hogy talán mégsem volt köze az ügyhöz. Amikor a hátsó ülésre fektettem Maggie-t, megmozdult. Még mindig nyugtalan volt, dacára a nagy adag nyugtatónak, amit Colé adott be neki. Megpusziltam a fejét. – Szeretlek, Mags – mondtam, és szorosan behunytam a szememet. – Ha átalussza az éjszakát, akár kettőt is, új életre kap. Durva alvásmegvonástól szenved – nyugtatott Colé. Nem szóltam semmit, csak az út közepén állva néztem, ahogy elhajtanak. – Gyere! Hoffman a vallatóban vár. Lássuk, mit tud mondani az a görény! – mondta Booker, a hátamra csapva. Nem mozdultam. Tekintetem a hátsó lámpákat követte, ahogyan eltűntek az utcán. – Colé a legjobb doki. Jó kezekben van – mondta halkan. Aggodalmam hamar dühbe fordult át, és mire az őrsre értünk, már teljes erővel tombolt. Olyan hevesen nyitottam be a vallatószobába, hogy az ajtó a falnak vágódott, mielőtt visszacsapódott volna. Megragadtam, és becsaptam magam mögött. Hoffman idegesen felugrott. A helyiség csupasz volt és egyszerű, csak három fém szék és egy ütött-kopott faasztal állt benne. Az egyik falat tükörablak foglalta el, mögüle legalább három ügynök nézett minket. – Húsz évre van kilátása – vetettem oda neki. – Javasolni fogom az ügyésznek, hogy a maximumot kapja. Szeretném, ha az utolsó lélegzetével egy szűk cella bűzét szívná be. Sittre vágom, érti? – Felé nyúltam, hogy talpra rántsam, és a falhoz vágjam. Kezdetnek megteszi. – Hé, Seth! A rendőrségi erőszak, akármennyire kiérdemelt, csak abban segít, hogy ez a fickó egy kézre pacsival távozzon. Ezt határozottan nem akarjuk. – Booker egy székbe nyomott, az asztallal Hoffman és köztünk. Hoffman hátradöntötte székét, és koszos cipőjét az asztalra tette. Tarkója mögött összekulcsolt kézzel, ravaszdi

mosollyal nézett ránk. Booker nevetett. – Ugyan, Hoffman. Nem úgy értettem, hogy helyezkedjen kényelembe. – A földre lökte Hoffman lábát. A lendülettől a fickó előrebillent. – Szóval, árulja el, honnan szerezte a kábítószert? – kérdezte Booker, és most ő tette fel az asztalra a lábát. – Milyen kábítószert? – kérdezte ostobán. –Tele van az ujjlenyomataival a cucc – hajoltam át az asztalon. – A magáé és két másik személyé. – Az egyik ujjlenyomat egy halottéval egyezett. Mondanom sem kell, őt már nem állít hatjuk bíróság elé. A másik ujjlenyomatra nem érkezett találat, vagyis csak maga egyedül fog lógni ezért. Hajlandó börtönben elrohadni a haverjáért? Szeme rémülten tágra nyílt. – Nem ismerem egyik Dresert sem. – A fickó teljesen hülye volt. Már csak ezért is szerettem volna letartóztatni. – Nem hiszem, hogy említettük volna, hogy Dresernek hívják hívta fel rá a figyelmet Booker. – Oké, fáradt vagyok, terítsük ki a kártyáinkat! Mondja el, mi köze Barbara Brownnak ehhez az egészhez, és hol van Dreser, aztán beszélünk az ügyésszel, hogy legyen elnéző. Hét évet letölt, talán ötöt, ha jó a magaviselete. Egy darabig józanul üldögélt. – Egy ilyen béna alkuért csak Barbaráról mesélek. Többet kell ajánlaniuk, ha Dreserről akarnak infót! – Választ várva Bookerre nézett. – Előbb halljuk, mit tud mondani Barbaráról, aztán majd döntök – mondta Booker, és bal mellzsebéből elővett egy jegyzettömböt és egy tollat. – Barbara egy alkesz volt – röhögött. – Egy senki piás, aki úgy bánt a gyerekével, mint a szeméttel. – Előrehajolt. – Atya ég, a kölyke mennyire dögös! Az a cuki kis pofika meg a hetyke kis dud... Már át is szökkentem az asztalon és a falnak nyomtam a nyomorult patkányt, mielőtt még Booker megállíthatott volna. Két ügynök rontott a szobába, és lerángattak róla. Booker kicibált a szobából. – Nem akarlak bent látni!

Menj haza Maggie-hez! Így semmi hasznodat nem veszem. – Ne, rendben vagyok, bocsánat. Most már uralkodni fogok magamon, ígérem. – Mély lélegzetet vettem, és kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak. Booker megrázta a fejét, és átkarolta a vállamat. – Menj haza, ez parancs! – Legjobb Marion Brando hangján hozzá tette: – Az én ajánlatomat nem fogja visszautasítani. – Halványan elmosolyodtam, napok óta először. – Bízz bennem! Igaza volt. Az egész ügyet kockára tenném, és muszáj volt elmennem. Hónapokig dolgoztunk ezen, és nem akartam tönkretenni az első komolyabb nyomot. Fogtam a kabátomat, beugrottam az autómba, és hazaindultam. Haza Maggie-hez. – Meddig fog még aludni? – Lecsaptam forró csokoládémat a palakő pultra, mire a bögre darabokra tört, és a gőzölgő folyadék szertefröccsent. Colé feltörölte a mocskot, míg Booker új csokoládét készített. – Épp most néztem rá. Kicsit már mocorog. Nem hiszem, hogy sokkal tovább aludna – mondta nyugodtan Colé. Mindig higgadtan beszélt. Kíváncsi voltam, vajon van-e, ami felzaklatja. – Már majdnem harminc órája tart – mondtam feleslegesen. – Ki van merülve és alvásra van szüksége, rengetegre – ismételte újból, ugyanazon a higgadt hangon, ami most már kezdett az idegeimre menni. – Pszichológusra lesz szüksége – mondta halkan Colé. – Elégé függött az anyjától. – Kiegyenesedtem a székben. – Rendben lesz, kemény lány. Az Al-Anonnak14 van egy remek programja, ami azt hiszem, segítene neki. Talán a legjobb lenne, ha mindketten mennétek, és figyelnétek, nem vetíti-e rád a függőségét. Ennél a pontnál 14

Alkoholisták családtagjait és barátait segítő szervezet.

emiatt kell aggódnunk. Booker letett elém egy zöld bögrét, és tőlem jobbra leült egy székre. – Örülök, hogy végre tisztázhatjuk az anyját. Azt hiszem, ez segíteni fog. Booker szavaival élve, Hoffman úgy énekelt, mint egy American Idol15 versenyző. Maggie-ék házát raktárnak használta. Átvitt egy üveg vodkát, amit kifizettetett Barbarával, ájulásig itatta, aztán eldugta a drogot a szekrénye tetejébe. Amikor le kellett szállítania egy csomagot, megismételte a műveletet, elvette, amire szüksége volt, és a többit szépen a rejtekhelyen hagyta. A tekintélyes priusza miatt nem akarta otthon tárolni a kábítószert, hátha a rendőrök rájönnek, hogy marihuánáról heroinra váltott. Egészen eddig okos kis üzletet vitt. Az emeletről érkező sikoly azonnal kiverte fejemből Hoffman és Dreser gondolatát. Maggie volt az. Még a következő lélegzetvétel előtt felértem a lépcső tetejére. Kitártam az ajtót, és az ágy közepén találtam Maggie-t, amint a kezére bámult. – Dilis vagyok, totál dilis. – Nem vagy dilis, Maggie, csak túlpörgetted magadat, és ez kikészített. – Megsimogattam a haját, hogy megnyugtassam. – Nem akartam megölni magamat, esküszöm. Nem is éreztem az üveget, mert ha éreztem volna, garantált, hogy abbahagytam volna. – Hallottam a hangján, hogy próbálja le küzdeni a kétségbeesést. – Sajnálom, Seth, nem érdemelted ezt még a tetejébe. – Teljesen megalázottan lehorgasztotta a fejét. – Egyikőtök sem érdemelte. Nagyon sajnálom. Colé ült le mellé. – Maggie, alig néhány óra alvással próbáltál működni. Ilyenkor az ember agya kiakad, és nem dolgozik rendesen. Mindazok után, amiken az utóbbi 15

Amerikai tehetségkutató tévéműsor.

időben keresztülmentél, ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy valami altatót fogadj el tőlem. Megdörgölte Maggie vállát. – Hány öltés lett? – kérdezte Maggie, és a géz egy kilógó szálát tépdeste. – Egy sem. A vágások, felületiek voltak. De elég bőségesen véreztél. Többször újra kellett kötnöm a kezedet. És Maggie, remélem, tudod, hogy nem Seth az egyetlen, aki szeret. Merem állítani, hogy ebben a házban mindenki szeret. – Gyengéden megcsókolta a homlokát. – Ó, és a fejfájás, ami alighanem gyötör, az én hibám. – Mosolyába bűntudat lopózott. – A gyógyszerkoktél mellékhatása, amit múlt éjjel adtam be, hogy aludni tudj. Általában narkotikus fejfájásnak nevezzük. – Múlt éjjel? Úgy érted, ma este? – kérdezte bizonytalanul. – Hány óra van? – Hajnali fél kettő... Több, mint harminc órát aludtál – mondta óvatosan Colé. – Harminc órára leszedáltál? – Nem, csak két injekciót adtam. Egyet az első éjjel, és egyet másnap reggel, mert még mindig kapálóztál és kiabáltál álmodban. A testednek ennyi pihenésre volt szüksége. – Maggie bebugyolált kezébe temette cékla piros arcát. – Ne aggódj, a fejfájás holnapra elmúlik – nyugtatta meg Colé. – Köszönöm – mormolta Maggie ujjain keresztül. Még mindig törékenynek látszott. Bárcsak tudtuk volna Alan hollétét! Szerettem volna magunk mögött tudni ezt az egész ügyet. Azt akartam, hogy Maggie tovább tudjon lépni az életében. Válla köré kanyarítva kék köpenyemet, kisegítettem az ágyból. – Gyere, készítek valami ennivalót, és hozok aszpirint, de először is muszáj átölelnem téged. – Azonnal a karjaimba olvadt.

– Szóval, pontosan mi volt a nejlonzacskókban? – Idegesen rángattam Seth fürdőköpenyének övét, nem akartam hallani a választ. – Jobbára heroin. – lehajtottam a fejem, miközben Booker folytatta: – Ujjlenyomatokat vettünk a zacskókról és a szekrény mennyezetéről is. Az anyukád ujjlenyomatai egyiken sem voltak rajta. – Tényleg? – A hír kicsit enyhítette a halála okozta meg rázkódtatást. – Tényleg. Hoffmanét azonban megtaláltuk, egy másikkal együtt, ami szerintünk Dreseré. Letartóztattuk Hoffmant, aki végül dalolt. – Booker rám villantotta jellegzetes vigyorát. – Azt mondta, addig itatta az anyádat vodkával, míg el nem aludt, aztán a szekrényébe dugta a drogot. Az anyád semmit nem tudott erről. Hoffman a házatokba rejtette el a cuccot, hogy ha bármikor lebukna, nála ne találjanak olyan kábítószert, ami a heroin hálózathoz köthetné. – Azt állította, fogalma sincs, hol van Dreser – mondta Seth. – Felajánlotta, hogy megpróbálja kideríteni, ha teljes védelmet biztosítunk a számára. – Igent mondtatok? – Nem teljes védelmet ígértünk. Háromtól öt évig terjedő szabadságvesztést, ha vádalkuban Dreser ellen fordul. Persze, ha börtönbe kerül, hat hónapon belül kinyírják, amiért egy csempész fia ellen tanúskodott. A

tolvajok nem szeretik a köpönyegforgatókat. – Seth közömbösen vállat vont. Az anyám nem volt benne az ügyletben. Hatalmas kő esett le a szívemről. Izgatottságomban az utolsó lépcsőfokokat túl gyorsan vettem, mire fejembe fájdalom hasított. – Oké. Gyilkos migrén. – Csinálok neked egy kis pirítóst – mondta Seth, miután leültem az asztalhoz. Booker és Colé mellém telepedtek. Úgy néztek rám, mintha bármelyike pillanatban felrobbanhatnék, és ha elfordítanák a tekintetüket, lemaradnának róla. Seth letette elém a pirítóst, a tejet és két szem aszpirint, valamint egy szalvétát. – Köszi. – Bevettem az aszpirint, és megettem a pirítóst, míg Seth csinált egy tojásrántottát. – Hm, láttatok az utóbbi időben valami jó filmet? – kérdeztem, miután megittam a tejet. Nyugtalanító volt, ahogy bámultak. Csak Seth nevetett föl. Letett egy nagy tányér rántottát az asztalra, és mellém húzott egy széket. – Hogy van a fejfájásod? – Még él és virul. – Perceken belül bekebeleztem, az egész tányér tojást. Seth még egy pohár tejet töltött nekem, azt is megittam. – Hű, azt hiszem, rendesen megéheztem. Az ember azt hinné, egy hete nem ettem, vagy legalábbis harminc órája. Egyedül én nevettem. Kicsit remegő kézzel letöröltem a tejbajszot a szám fölül. – Jól vagyok, fiúk, tényleg. Abba hagyhatjátok az aggódást – mondtam halkan. Colé közelebb húzódott, és megfogta a kezemet. – Sajnálom, hogy bámultalak, szakmai ártalom. – Óvatosan megszorította ujjaimat. – Mennem kell. Egy órán belül váltom dr. Taylort. – Megint megköszöntem neki a segítséget, ahogy Sethtel együtt kimentek az ajtón. – Nekem nem köszönöd meg, Magpie? – kérdezte Booker, és leült a Colé által üresen hagyott székbe. – Végül is, én voltam az, aki nem cicázott, és a földre tepert. Mindketten nevettünk a macskás utaláson. – Köszi,

Book! Eszembe jutott, hogy elmondjam neki, Cole-nak akartam adni az üvegszilánkokat, mielőtt a földre rántott volna, de úgy döntöttem, nem akarom soha többet szóba hozni a szégyellnivaló incidenst. A szemembe nézett. Mosolya ellenére még mindig szomorú volt a tekintete. A kezére tettem a kezemet. – Hogy vagy? – Kábé, ahogy te. – Lefogadom, hogy te nem diliztél be senki előtt. – Nem, azt nem tettem – nevetett ismét -, és csatlakozom ahhoz, amit Colé mondott fent. Kérlek, ne kételkedj benne, mennyire szeretünk. Szeretem a spirituszodat és a belső erődet. Azt az éjszakát leszámítva erős, fiatal nő vagy. – Hálás vagyok azért is, ahogyan Sethet szereted. Ő olyan nekem, mint az öcsém. Örülök, hogy vagy neki. – Végigsimított a hajamon, és ide-oda pöckölte, amitől ismét lüktetni kezdett a fejem. – Gondolom, akkor én pedig a bátyád vagyok. – A nagyon idegesítő bátyám. Óvatosan megfogta a kezemet. – Te meg én majd túltesszük magunkat ezen. Ha bármire szükséged van, kérlek, hívj! – Felállt, a karjaiba húzott és átölelt. – Szeretlek, Magpie. – Én is szeretlek téged, Book. – Amikor lehúzódott, meg fogtam a karját. – Megígérsz nekem valamit? – Bármit – mondta habozás nélkül. – Ígérd meg, hogy megvéded Sethet! Ígérd meg, hogy bármit megteszel, hogy életben tartsd, kivéve a saját életed feláldozását! Légy szíves! – Nincs szükség ilyen ígéretre – hárította el. – Tökéletesen képes magát megvédeni. De azt megígérhetem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy téged életben tartsalak. – Ígérd meg, hogy ha választanod kell az ő életének

megmentése és az enyém között, előbb őt véded meg! – Nem válaszolt a kérésemre. – Te érted, miért kérem ezt. – Neked van szükséged védelemre, nem Sethnek – ismételte. – Kérlek! – könyörögtem. Visszahúzott az ölelésébe, és hosszan magához szorított. A fülemhez tette száját, és belesúgta: – Ígérem. – Amikor elhúzódott, láttam, hogy az arcát törölgeti. Fölemeltem a kisujjamat. – Becsszó? A szemét forgatta. – Nem gondolod, hogy kicsit öreg vagyok már a gyerekes eskükhöz? – Soha nem vagy túl öreg egy kisujj-eskühöz. – Megmozgattam kisujjamat, ő pedig morgolódva beleakasztotta sajátját. – Ne feledd, ez örökre szól. Egy ilyen esküből nem lehet kihátrálni. – Soha nem hátrálok ki sem ígéretből, sem kisujjesküből– mondta, és próbálta nem elnevetni magát. Amikor leeresztettük kezünket, Seth lépett be. – Nekem is mennem kell – mondta Booker az ajtó felé indulva. – Hoffman fél órája megadta Dreser címét, és a parancsnok házkutatási parancsot adott ki a helyre. – Azt hiszem, egy hajnali három órás ébresztő jó lesz. – Elmosolyodott. – Örülök, hogy jobban vagy, Magpie! – Kifelé menet integetett a kisujjával. – Mi volt ez a kisujj-integetés? – kérdezte Seth és karjaiba vett. – Teljes szívemből és lelkemből szeretlek – mondtam, elengedve fülem mellett a kérdését. Magához szorított és megcsókolt. Lüktető fejem még erősebben sajgott, de nem bántam. – Szeretlek és mindig is szeretni foglak – fogadta meg. – Sajnálom, hogy ennyi mindenen keresztülmentél miattam az elmúlt napokban, jobbat érdemelsz. – Ásítottam. Hogyan lehetek fáradt harminc óra alvás után? – Ideje aludni. – Megfogta a kezemet, és fölvezetett a lépcsőn. Az ágyba másztam, és ahogy betakargatott, egy hosszú és gyengéd jó éjt csókra magamhoz húztam a fejét.

Másnap délig nem ébredtem fel, és ahogy Colé ígérte, addigra elmúlt a narkotikus fejfájásom is. Gyorsan lezuhanyoztam, és megmostam a fogamat. Jó érzés volt ismét tisztának lenni. Amikor lementem, Seth a konyhaasztalnál ült és házi feladatot csinált. – Jó reggelt! – húzott az ölébe. – Jó napot! – javítottam ki. – Át kell mennem az őrsre, hogy elintézzek egy kis papír munkát. Csak néhány óráig leszek távol. Colé már úton van, hogy veled legyen. Hogy van a fejfájásod? – Jól, és nincs szükségem pesztrára. – Fölálltam, és összefontam karomat. – Tudom, hogy nincs. – A kopogást a hátsó ajtón egy ismerős „Helló” követte. – Szia, Colé! – mondta Seth, és eltette a könyveit. – Hogy vagy, Maggie? – Nincs szükségem pesztrára. – Nevetett tiltakozásomon. Örültem, hogy ő legalább humorosnak találja. – Nem azért vagyok itt, hogy pesztráljalak. Szeretnélek gyorsan megvizsgálni, és levenni a kötéseket a kezedről. – Valamint beszélni szeretnék veled néhány dologról. Tökéletes ürügy volt Seth számára, hogy ne hagyjon egyedül, nehogy megint kiakadjak. Seth elköszönt, Colé pedig elővett egy sztetoszkópot kis fekete táskájából. Gyorsan megvizsgált, néhány kínos kérdést tett fel a mentális állapotomra vonatkozóan, aztán levette a kötést a kezemről, majd kevésbé feltűnőre cserélte, majd adott egy igazolást arról, hogy meggyógyultam. Miközben a blúzomat tűrtem be, észrevettem egy ragtapaszt a mutatóujján, ami előző éjjel nem volt ott. – Mit csináltál? – mutattam rá. – Ma reggel az ujjamra csuktam az autó ajtaját, és leszakadt a körmöm egy része – vont vállat. Felszisszentem. – Nem fáj – nyugtatott meg. – Maggie, szeretnék veled

beszélni valamiről. Először is, elnézést kérek, ha átlépnék bizonyos határokat. Néhány dolog, amit azon az éjszakán mondtál, nem akart kimenni a fejemből, és csak segíteni szeretnék. – Azt mondtad, hogy az idegösszeroppanásom javarészt alváshiányból eredt. – Azt hiszem, igen, de azt is hiszem, hogy más tényezők is közrejátszottak benne, például a több év érzelmi erőszak, amit elszenvedtél. – Jéghideg sztetoszkópját visszatette a táskájába, és előhúzott néhány brosúrát, egyet átnyújtott nekem. – Maggie, nehéz együtt élni egy függővel, és nem ritka, hogy valakinél érzelmi függőség alakuljon ki. Érzelmi függőség. Ismertem a kifejezést, egyszer tanultam róla tízedikben az egészségügyi órán. Átlapoztam a brosúrát, és rádöbbentem, hogy bár nem mutatom az összes jelet, néhányat biztosan: az igazi érzelmek leplezését vagy letagadását, önmagam szerethetetlennek érzékelését, a túl kemény önbírálást, vagy a hitet, hogy soha nem vagyok elég jó, a bizalmatlanságot. Oké, szóval egy kicsit tényleg érzelmileg függő voltam. – Láttam embereket, akik egész életükben némán szenvedtek – mondta Colé. – És láttam másokat, akik ugyanolyan függőségekbe menekültek, mint ami kialakította bennünk az érzelmi függést, hogy megpróbálják valahogyan feldolgozni a problémáikat. – Hallottál már az Al-Anonról? – Bólintottam. – Akkor tudod, hogy egy segítő csoport azoknak a családoknak, rokonoknak és barátoknak, akiknek életét befolyásolja valaki más alkoholizmusa. Van egy alcsoportja is, az Ala-teen, ami lényegében ugyanaz, csak tinédzserekre kihegyezve. Nem tudom, melyik érdekelne téged, szóval mindkettőhöz itt van egy-egy brosúra. Oké, totálisan meg vagyok alázva. – Maggie, nem akarom, hogy úgy éld le az életed, hogy azt hiszed, az anyád nem szeretett. Szeretett, nagyon is. A függősége elleplezte a valódi énjét. Semmit nem tudtál

volna tenni, hogy megváltoztasd. Azt csak ő tehette volna meg. Úgy érzem, ezek a csoportok segítenek majd megbékélned az anyáddal, és feldolgozni mindazt, ami történt veled, amíg felnőttél. Ne magadat hibáztasd az ő problémája miatt! – Tehát ha eljárok ezekre a gyűlésekre, nem fogok megint megkattanni? – kérdeztem, remélve, hogy nem gondol teljesen dilinyósnak. – Nem hiszem, hogy megint megkattannál, ahogy te fogalmaztál. Kimerültél, éppen eltemetted az anyádat, és mindehhez vegyük hozzá, mi mindenen mentél keresztül az elmúlt néhány hónapban – mondta. – Sok minden történt nagyon rövid idő alatt. Remélem, te és Seth haladéktalanul megbeszélitek egymás között. A kórházban szinte minden este vannak gyűlések, és azt hiszem, nagyon nagy segítségedre lehetnének. Egy pillanatig az arcát tanulmányoztam. – Attól félsz, hogy átviszem Sethre az érzelmi függőségemet, igaz? – Ez tanult mintázat. Nem lepne meg, ha ezt tennéd. Alighanem igaza volt. Nem akartam többet ilyen lenni. Kimerítő volt, eredményt nem hozott, és nyilvánvalóan nem volt egészséges. Meg kellett gyógyulnom, és ez tűnt a legjobb útnak hozzá. – Köszi, Colé. – Szívesen. Nos, Sethnek a kocsi feljárón van egy kosárlabdapalánkja, ami szinte várja, hogy kicsit megdöngessék. Mit szólnál egy kis célba dobáshoz? – Pocsékul kosarazom. – Helyes, én is. Seth és Booker minden alkalommal ronggyá vernek. Tökéletes páros leszünk – vigyorgott. – Jó tervnek tűnik. Hozom a cipőmet és kint találkozunk. Nem túlzott a képességeivel kapcsolatban. Mindkét játszmát elég jó előnnyel én nyertem. Jó érzés volt kint rohangálni, beszívni a meleg, tavaszi napfényt. Túl sokáig tartott a tél. Amikor első és egyetlen hárompontosomat bedobtam, Seth ért oda az autóval.

– Az én csajom. – A vállára emelt, és diadalmasan körbeügetett velem a kocsi feljárón. Megszólalt Colé mobilja, és gyorsan kimentette magát, talán örült, hogy nem kell Seth ellen játszania. – Mennyivel veszített? – kérdezte Seth, és leeresztett a földre. – Az első körben tíz ponttal, a másodikban tizenkettővel. Igazán szörnyen játszik. – Soha nem gondolnád, de hihetetlenül jó salsatáncos. Még Bookernél is jobb. – Salsatáncos? Kosárban két ballába van. Legalább egy tucatszor elbotlott bennük. – Tudom, hogy bizarr. Végre megértettem, hogyan kerültek rá a ragtapaszok, amiket az elmúlt hónapban láttam rajta. Hétfő reggelre állandó társamul szegődött a rossz előérzet. Aggódtam, milyen pletykákat terjesztett rólam Melody, és a feszültség nem csökkent, ahogy folytatódott az embervadászat Alan után. A házkutatás kudarc volt. Alan már kiköltözött a lakásból, és nem utalt rá nyom, hova mehetett. Booker elintézte, hogy Wilbur, egy óriási cserediák, vagyis álruhás, kisebb városméretű MET-ügynök, kísérjen el minden órámra, amire nem Sethtel együtt jártam. Book úgy gondolta, kevésbé lesz feltűnő, ha „Willy” körülöttem lóg, mintha Seth hirtelen minden órámon megjelenik. Valahányszor valaki közel jött hozzám, Willy város zárta sorait. Hogy ez mitől kevésbé feltűnő, azt fel nem foghattam. Jó érzés volt visszakapni valamiféle rendet az életembe. Több diák is részvétét nyilvánította anyám halála miatt, és ketten meghívtak, hogy menjek velük az Ala-teen gyűléseikre. Némi vigaszt nyújtott, hogy nem az én anyám volt az egyetlen, akinek gondjai voltak az itallal. – Szia, szépségem, elkísérhetlek ebédelni? – érkezett Seth, és mentett meg egyszemélyes kommandómtól.

– Igen, örülnék neki – mosolyogtam. – Köszi, később találkozunk! – mondtam Willynek. Mordult és lelépett. – Nem igazán... – Bőbeszédű? – Kuncognom kellett Seth szóhasználatán. – Jó megint, nevetni, látni, Maggie. Ebédre a menzából vásárolt, most először, bár egész idő alatt válogatott és morgolódott. – Tudnod kell róla, hogy Zack szülei jelentették az eltűnését. Booker megpróbálja rávenni a rendőrséget, hogy eltűnt személyként tartsák nyilván. Tizenkilenc éves, csellengőként nem sokat törődnének vele, de egy eltűnt személyről szóló jelentés, kutatást jelentene. Tudtad, hogy másodikban megbukott? – Sethnek nagy örömöt okozott ez a kis tény. – Booker ma bejön, hogy kikérdezze Zack néhány barátját. – Beleharapott pizzájába, és felnyögött. – Hé, Seth, hiányoztál az elmúlt hetekben. Minden rendben veled? – Hillary illegette magát az asztalunkhoz, és évődő mosolyt villantott rá. – Maggie-vel meg velem minden rendben. Kösz a kérdést – mosolygott vissza udvariasan. – Ó, szia, Maggie, észre sem vettelek. – Szándékos sértés. – Seth Prescott, igaz? – bukkant fel Booker a semmiből, teljes egyenruhában, jegyzettömbbel a kezében. Kétség nem fért hozzá: Booker amúgy is kivételesen jóképű férfi volt, de MET–egyenruhában egyenesen dögösen festett. – Gatto százados, hogy van? – A két férfi udvariasan kezet rázott. – És persze, hogy is felejthetném el ezt a szépséget? – Megfogta kezemet és megcsókolta. – Hogy van, Maggie? Valahányszor látom, egyre bájosabb. – Lopva rávigyorogtam. – Seth, maga aztán szerencsés fickó – mondta, és rám kacsintott. Hillary szeme úgy felizzott, mint, egy július 4.-i tűzijáték, pont, ahogy Booker akarta. – Szeretnék

magukkal Zachary Finkle-ről beszélni, ha lehet. – Helló, Gatto kapitány, emlékszik rám? Én jól emlékszem magára. Amúgy imádom az egyenruhás férfiakat. – Hillary lényegében dorombolt, ahogy belékarolt és hozzábújt. Felvillantotta hibátlan mosolyát, és tökéletes kék szemével pislogott rá. Nem tudtam elhinni, hogy képes ilyen szemérmetlenül flörtölni. – Ah, nem, bocsánat, ifjú hölgy, találkoztunk már? – Kelletlen arccal kihúzta Hillary markából a karját. Megjegyeztem, hogy soha ne lépjek rá Booker tyúkszemére, ördögien gonosz volt. Imádtam. – Igen, a téli fesztivál éjszakáján, nem emlékszik? Seth az ő nagy, erős izmaival széttörte az Elvarázsolt Kastély összes tükrét. – Tovább adagolta a részleteket, hogy beindítsa Booker emlékezetét, aki azonban ostobának tettette magát. Végül csak odadobott Hillarynek egy csontot, amin elrágódhat. – Várjon csak, emlékszem magára. Zachary Finkle-lel volt, igaz? – Hillary bólintott, arcán sunyi kifejezéssel, ami azt hirdette: „Hát persze, hogy emlékszik rám.” – Suzy, igaz? – Hillary szája tátva maradt. – Ja, nem az? Nancy? – Hillary sarkon fordult és kiviharzott az ebédlőből. Amint kiment az ajtón, mindhárman nevetésben törtünk ki. – Egy buta középiskolás lány, amint egy huszonnyolc éves, ámbár kétségtelenül jóképű férfival flörtöl – mondta, és megvetően megcsóválta a fejét. Súgott valamit Sethnek arról, hogy Hillary micsoda beképzelt kis taknyos, aki megérdemli, hogy kicsit a földre rángassák. Felkuncogtam. – Ezt nem kellett volna hallanod – mondta féloldalas mosollyal. – Találtál bármi nyomot, ami Zackhez vezethet? – kérdezte Seth. – Nem, olyan, mintha a föld nyelte volna el. – Booker leült az asztalhoz, és miután Seth pizzájába harapott,

elfintorodott. – Gondolod, hogy még életben van? – tettem föl a kérdést, ami bizonyára mindkettejük fejében megfordult, de féltek előttem kimondani. Seth óvatosan sandított rám. Mérgesen néztem vissza rá. – Gondolom, lehetséges, hogy halott – ismerte el Seth. – Ugyanakkor Dreser hanyag. Ha Zack halott lenne, mostanra már megtaláltuk volna a holttestét. – Milliónyi darabra szabdalva – tette hozzá Booker, és belekortyolt Seth diétás kólájába. Most Sethen volt a homlokráncolás sora. – Mi az? – kérdezte ártatlanul Booker. – Attól fél, hogy ki fogok akadni – mondtam szárazon. – Ó, bocs. – Booker zavartan az ingét kezdte el igazgatni, hogy elkerülje a tekintetemet. – Szeretném, ha elfelejtenétek a kis rohamomat. Jól vagyok, hagyjátok abba a védelmezésemet! – Jobb, ha megyek és kikérdezem néhány csapattársát. Majd beugrom hozzád, hogy elmondjam, mire jutottam – mondta Booker, amikor Hillary visszajött. – Hé, Mildred, beszélhetek önnel egy percet? – kiáltotta át Booker a termen. – Hillary. A nevem Hillary – visította vissza dühösen. – Ó, jól van, nem számít. – Booker megfordult és ránk vigyorgott. – Biztos vágyik a halálra – suttogtam, miközben a főző órára tartottunk. Óra előtt Mrs. Gianchi félrevont, és részvétét nyilvánította. – Maggie, tudtad, hogy háztartástant tanítottam az édesanyádnak, amikor középiskolás volt? Az ő szemét örökölted – mondta halkan. – Emlékszem, sűrű, barna haja soha nem volt zilált, és remek társaság volt. Igazán tudta, hogyan ragyogjon ki a többiek közül. Mikor teherbe esett veled, kimaradt az iskolából. – Egyszer egy levelében említett egy Mrs. Gianchit. Ön ajánlotta fel, hogy vigyáz rám, amikor gyerekkoromban rehabra ment?

– Igen, mindkét szülőm alkoholista volt, de kemény munkával leküzdötték. Házhoz járó tanácsadóként végzek önkéntes munkát a függőségből felépülők, és a családjaik számára. Nagyon szerettem volna anyádnak segíteni, Maggie. Végül teljesen kizárt az életéből. Szomorú voltam, amikor meg hallottam, hogy meghalt. – Megadta a mobilszámát, és azt mondta, nappal és éjjel is bármikor hívhatom, ha beszélni szeretnék valakivel. Amint hazaértünk, az asztalra dobtam házi feladataimat. Több óra munka várt rám, beleértve a kedvencemet, a differenciálszámítást is. Booker és Seth az asztalnál ülve végig a stratégiájukról beszéltek. Orromat a matekkönyvbe dugtam. A fülem azonban a beszélgetésükre figyelt. Néhány óra múlva Booker fölállt, macskamódra nyújtózott, és töltött magának egy pohár tejet. – Házi feladat. Örülök, hogy nincs kölyökképem. – Játékosan megcsipkedte Seth arcát. – Utálnék megint közép suliba járni. Milyen a tornaóra, kölyök? – Én szeretem a középiskolát – mondta Seth védekezően. – Szereztél új infókat az új barátnődtől? – Kitől? – Hillarytől. Booker nevetett. – Azt hiszi, hogy ti ketten egymásnak vagytok teremtve. – Totál el van tévedve. – Látta Zacket a plázánál egy rosszul öltözött fickóval beszélgetni, egy nappal azelőtt, hogy Maggie-re támadt volna az iskolában. – Gondolod, hogy megpróbálták beszervezni, hogy kábítószert áruljon? – kérdezte Seth. Felkaptam a fejemet – már nem kötött le a differenciálszámítás-házim, nem mintha valaha is érdekesnek találtam volna. – Nem tudom, talán rászokott a kábítószerre – vetette föl Booker. – Lehetséges. Ha igen, sajnálom a kis hülyét.

Booker bólintott, és a mosogatóba tette a poharat, mielőtt kihalászott volna egy kekszet a tárolóból. – Nos, gyerekek, mennem kell. Jó szórakozást a leckéhez! – Összeborzolta a hajamat. – Bosszantó vagy. – Téged pedig jó móka bosszantani, Magpie. – Kisujjamba akasztotta a saját ujját, és távozás előtt kicsit megszorította. Seth kikísérte az autóhoz, míg én eltettem a könyveimet. Az agyam ma estére már kisült. – Elárulod, mi ez a kisujj-ügy köztetek? – kérdezte Seth, mikor visszajött. – Seth, nincs semmi kisujj-ügy. – Book is ezt mondta, csakhogy ő sokkal jobban hazudik nálad. Kicsókolhatnám belőled a választ – fenyegetett meg, mintha ezzel tényleg félelmet kelthetett volna bennem. – Sikerülne – mondtam, és hozzábújtam -, ha lenne kisujj-ügy. – Gyorsan elfordultam és kettőt tüsszentettem. – Azt hiszem, kezdesz megfázni. Nincs csókolózás, alvásra van szükséged. – Hé, én akarok csókot. Ne mondd, hogy a nagy álruhás ügynök fél egy kis náthától – ugrattam, miközben fölvezetett a lépcsőn. – Ez az álruhás ügynök soha nem betegszik meg. – A karjaiba kapott. – Soha? – Ritkán – mondta. Seth megcsókolta a fejem búbját, míg én az állam alá gyűrtem a takarót. – Jó éjt! Mindig szeretni foglak, nátha ide vagy oda – nyugtatott meg szükségtelenül. – Jó éjt, csibém!

Szombatra a testem elveszítette a csatát, és csúnya náthám lett, ami hamar a mellkasomra húzódott. Kint eső zuhogott szüntelenül, amit eredetileg tavaszi zápornak jósolt az időjárás jelentés. Még hogy tavaszi zápor. Inkább veszett hurrikán. A fejemre húztam a takarót, és a matracba fészkeltem magam. – Maradj ágyban, Maggie! Igyekszem sietni a Cser–Ebéd kiszállítással. – Kikukucskáltam a takaró alól, és néztem, ahogy Seth egy pohár narancslevet tesz az éjjeliszekrényre a gyógyszereim mellé. – Hogy lehet egyszer meleg és napos, másnap meg hideg és esős? – szipogtam. – Isten hozott New York állam északi részén. – Megérintette a homlokomat. – Meggyőztem Bookert, hogy jöjjön velem, miután végzett némi papírmunkával. Miss. Ethelnél találkozunk. – Mindketten nevettünk. Egy adag Miss. Ethelből jót fog tenni Bookernek. – Nem hiszem, hogy vele is olyan jó móka lenne össze bújni. – Seth egyetértően bólintott. – Teljesen egyedül hagysz, bébiszitter nélkül? – Ha folytatod, szépségem, nyakadba öntöm ezt a narancslevet – fenyegetett meg, majd tüsszentett. Hm, azt hittem, te nem betegszel meg soha. – Jól vagyok. – Kabátzsebébe nyúlt, és elővett egy kis piros mobilt. – Új telefont vettem neked. Mindig legyen nálad, még akkor is, ha habfürdőt veszel – mondta évődve. – Á, szóval az új mobil a bébiszitterem. – A homlokára

tettem a kezemet, hogy megnézzem, nincs-e láza. – Ne idegeskedj, Maggie! – Nem idegeskedem, csak aggódom érted. – Emlékszel, hová rejtettem a pisztolyt? – kérdezte, és megigazította Cser–Ebédes ingét. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezzem, tényleg ennyire butának látszom-e, de aztán úgy döntöttem, hogy a gúny valószínűleg nem a legudvariasabb kezelési módja a helyzetnek, hiszen csak meg akar védeni. – A konyhaszekrényben a tűzhely mellett – mondtam angyali mosollyal. Oké, egy kicsit mégis gúnyos voltam. Válaszul felborzolta a hajamat. Miért csinálják ezek a pasik folyton ezt? – Bárcsak kicsit többet gyakoroltuk volna a lövést! Az a néhány alkalom nem sokat segített. Előző nap huszonnégy esetből egyszer sikerült eltalálnom a célt. Gyomrom összeszorult a gondolatra. – Siess vissza, és kérlek, légy óvatos! – mondtam, amikor távozott. Még mindig nagyon fáztam, ezért visszabújtam a paplan alá, és magam köré csavartam, de hiábavaló erőfeszítés volt. A testem képtelen volt felmelegedni. – Brrr, lefogadom, hogy megint elfelejtette föltekerni a fűtést. – Zoknit húztam, és megkerestem Seth egyik melegítőjét. Szerettem magam körül érezni, még ha csak az illata volt is velem. Az ágy egyik oszlopára akasztva várt, és mivel előző nap viselte, még mindig érződött rajta csodálatos illata. Mélyen belélegeztem, vagy legalábbis megpróbáltam, de e helyett köhögésben törtem ki. Buta nátha. Fölhúztam a túlméretezett melegítőt, és elülső zsebébe pottyantottam a mobilt. Beleképzeltem Sethet a fölsőbe, ha már nem érezhettem eldugult orrom miatt rajta. Mennydörgés szakította félbe ábrándozásomat. Az eső függőleges falként ömlött, az égboltot villámok szabdalták. Most hálás voltam a náthámnak, mert egyáltalán nem akartam volna kimenni ebbe az

égszakadásba. Lementem a lépcsőn, amikor újabb mennydörgés rázta meg a házat váratlanul. – Nyugalom, Mags, túlreagálod! Ez csak mennydörgés – mondtam fennhangon magamnak, nehogy megint kiboruljak. Fájdalom szorított markába, amikor eszembe jutott az anyám, de elhessegettem a gondolatot. Igyekeztem ritkábban elhárítani az érzelmeket, ahogyan a két Ala-teen gyűlésen tanácsolták, amiken Sethtel részt vettem, de még mindig ösztönösen ezt tettem. Megfogadtam, hogy miután fölmelegedtem kissé, jól kisírom magamat. – A biztonsági rendszer éles, és valaki figyeli a házat. – Kilestem a járőrautóra, hogy meggyőződjek róla. Miután pirítóst készítettem magamnak, fogtam Seth egyik főzőmagazinját, és egy székbe bújtam, hogy elolvassam. A Nyquilnek hála szinte azonnal elbóbiskoltam. Szörnyű vonításra ébredtem, ami mintha Pamacstól eredt volna. Az ablakhoz rohantam. Elszörnyedve láttam, hogy a földön fekszik, a vihar pedig könyörtelenül ostromolja. Szívem a gyomromba süllyedt. Első gondolatom az volt, hogy kirohanok és felkapom, de Seth és Booker intései villantak fel a fejemben. A mobil. Seth az első csörgésre fölvette. – Minden rendben? – A hangja feszült volt. – Igen, Pamacs kint van a járdán, és azt hiszem, megsérült. Ki kell mennem érte. – Nem tudom, Maggie. Hogyan került a házamhoz? Nézd meg, kint van-e még az ügynök! – Itt van. Az előbb néztem meg. Kérlek, Seth! Pamacsnak fájdalmai vannak. – Adj nekem néhány percet, amíg beszólok. Értesítik az ügynököt, hogy ki fogsz jönni. Légy óvatos! Nézz körül, mielőtt kimennél! Kétszer is ellenőriztem, ott van-e az ügynök. A heves esőtől nem láttam, ki az, de valaki ült az autóban.

Felhúztam ócska cipőmet, beütöttem a bonyolult biztonsági kódot, és kirohantam szőrös kis barátomhoz. – Pamacs! – Leguggoltam mellé, és megsimogattam bundáját. Nem mozdult, a szemét sem nyitotta ki. Láttam, hogy mellkasa zihálva megemelkedik, ahogy nyöszörögve feküdt. Alá csúsztattam a kezemet, és vért találtam. Alsó oldalán középen nagy seb tátongott. A mellkasomhoz szorítottam. – Ne, kérlek, ne halj meg! – Könnyeim elkeveredtek az esőcseppekkel. Az ügynök kiszállt az autóból és felém indult. – Megsérült, el kell vinnünk... – A szavak elhaltak torkomban, amikor nem az álruhás ügynök, hanem Alan szemébe néztem föl. – Szia, kiscsaj, bocs a korcsért. Muszáj volt valami drasztikushoz folyamodnom, hogy kikapcsold azt a masszív biztonsági rendszert. Alan terepszínű munkanadrágot viselt hozzá passzoló esőkabáttal. Hátára nagy vászonzsák volt szíjazva, ujjai szorosan markoltak egy véres, gyöngyház nyelű kést. A késre bámulva eszembe villantak azok a borzalmas késelős filmek, amikre Zack rángatott el múlt halloweenkor. Minden egyes filmben akadt egy buta lány, aki veszélyes helyzetbe sodorta magát, amiről az egész közönség tudta, hogy a halálához fog vezetni, és úgy is lett. Én voltam ez a buta lány. Egy mérföldről ki kellett volna szagolnom, hogy ez fog történni. És az ügynök, vele mi történt? Pillantásom az autóra rebbent, és iszonyodva vettem észre az utas ülésen összeesett alakot. Az eső dacára is láttam a kifacsarodott testét borító és az ablakra fröccsent vért. – Amint látod, nem tud a segítségedre sietni – mondta Alan, a tekintetemet követve. – Úgy tippelem, már bánja, hogy elaludt munka közben. – Közönyösen kabátjába törölte kését, és hátravetett fejjel nevetett. Minden szín kifutott az arcomból. – Ó, és emlékeztess, hogy

megköszönjem a diszpécsernek, amiért figyelmeztetett, hogy ki fogsz jönni a vakarékért. Sokat könnyített az életemen. – Közömbösen megragadta fejénél fogva Pamacsot, kitépte a karomból, és szemügyre vette a kutya alig mozgó testét. – Legfeljebb tíz perce van hátra. Megfordult, és nemtörődöm módon áthajította az udvaron. Pamacs teste élettelen rongybabaként nyaklott ide-oda. – Én is szeretem a kutyákat. Na, mindegy – vont vállat. Felpattantam, hogy elszaladjak, de Alan a hajamba markolt és visszarántott. – Állj csak meg, kislány, bemegyünk! – Arca brutális vigyorba torzult, és amikor sikoltani próbáltam, a számra tapasztotta kezét. – Tartogasd az erődet későbbre!– nyögte a fülembe. A kezébe karmoltam, vergődve próbáltam kiszabadulni, de erőfeszítéseim kudarcra voltak ítélve. Egy rúgással becsapta maga mögött az ajtót, és a konyhában álló fekete gránit pultnak taszított. Az ütés a bordáimat érte, és összegörnyedtem, nem kaptam levegőt. Vicsorogva nézett körül. – Szép kecója van a MET-es disznódnak. Biztosan leesik neki egy kis mellékes. – A konyharuhával letörölte az esőt az arcáról, és a hűtő melletti pultra hajította a vászonzsákot. Tompán koppant rajta. – Kár, hogy rögtön meg kell ölnöm. Klassz lenne, ha itt kéne élnie a feldarabolt tested emlékeivel, érted? Egy kar a szekrényben, egy lábujj a reggeli gyümölcslébe. Ugatva felröhögött, aztán arca elsötétült. – De mivel én vagyok az utolsó megmaradt Dreser fiú, az idő olyan luxus, amivel többé nem rendelkezem. Tehetetlenül a földre csúsztam, nedves arcomat a hűvös kőre szorítottam, és kétségbeesetten gondolkoztam valami terven. Valahogy figyelmeztetnem kell Sethet. Karomnál fogva talpra rántott. – Kelj föl! Nem gondolod komolyan, hogy küzdelem nélkül kinyírlak? Hallani akarom, ahogy sikoltozol és rimánkodsz! És hidd el nekem, rimánkodni fogsz. Továbbra is ernyedten lógtam, a padló felé csúsztam.

Ha meg akar ölni, én szemernyit sem segítek benne. Lábát a hátamba nyomta. Testemet megfeszítve vártam a döfést, de nem érkezett. – Nem, azt hiszem, várok, amíg visszaér a fiúd. – Elengedett, és zsebébe nyúlva öt sárga kábelkötegelőt vett elő. – Mindig legyen nálad kábelkötegelő – fogalmazta át a reklámot kegyetlen nevetéssel. – Megkötözöm, hogy láthassa, amint megöllek, centiméterenként, sikoltozások közepette, aztán őt is szétszabdalom. Egyikőtök sem hal meg, amíg nem végeztem. És jó sokára fogok végezni. Most pedig, mivel van egy kis időnk, amit elüthetünk, csinálj valami kaját nekem! Egész nap nem ettem, és ne is próbálj valami halálosat belekeverni, mert először mindent te fogsz megkóstolni. Leült egy bárszékre, hogy szemmel tarthasson. Gépiesen a hűtőhöz mentem, és kivettem a maradék Stroganoff-marhát, amit két hete főztem. Kis szerencsével ételmérgezést fog kapni. Megmelegítettem a mikróban, mielőtt letettem elé a tányért. – Előbb te – mutatott a marhára. Csak egy kicsit haraptam belé, féltem, hogy egy nagyobb falat megakadna a torkomon. Elégedetten fölvette a villát, és egy mozdulattal a felét a szájába lapátolta. Néhány állott kekszet adtam mellé, hátha ezzel is húzhatom az időt. Amikor egy pohár tejjel tértem vissza az asztalhoz, a Stroganoff marharagu már elfogyott. Remegő kézzel tettem a poharat az asztalra. –Mi ez? – fintorgott. – Tej. – Azt tudom, okos tojás. Nincs söröd? Megráztam a fejemet. Fölemelte a poharat, és egy hajtásra megitta a felét. – Gyere ide! – Megragadta a csuklómat, és az ölébe húzott. – Te jó ég, te aztán jó bőr vagy! – Nyálas száját végig húzta a nyakamon. – A szád teljesen megőrjít – mondta, és magához húzta a fejemet egy csókra.

Nem hinném. Mielőtt szája az enyémre tapadt volna, véletlenül az ölébe vertem le a maradék tejet. – Te kis hülye! – Lelökött, és kézzel próbálta feltörölni a tejet. – Bocs, hozok egy nedves konyharuhát, különben savanyú lesz, amikor megszárad. – A mosogatóhoz rohantam, és úgy tettem, mintha egy konyharuhát keresnék, de közben óvatosan kinyitottam a fiókot a pisztollyal. Csak ez a megoldás jutott eszembe. Meg tudod csinálni, Mags. Az ötlet elméletben jónak tűnt, csakhogy pocsék célzó képességemnek az utolsó mentsvárnak kellett lennie. Átfutott az agyamon, hogy fejbe vágom Seth egyik vasserpenyőjével, de így, hogy nézett, esélyem sem volt egyet észrevétlenül felkapni. Különben is, mi van, ha nem tudom elég erősen megütni? Ezzel gondolataim visszaszálltak a pisztolyhoz. Elég közel voltam. Ilyen távolságról nem véthetem el, nem igaz? Ahogy Alán megkerülte a pultot, gyorsan becsuktam a pisztolyt rejtő fiókot, és egy tiszta konyharuhát adtam neki. Egyik sarkára vizet engedett, és megdörgölte nadrágján a foltot. Mielőtt ismét a pisztoly után nyúlhattam volna, valaki bezörgetett a hátsó ajtón. Az ajtó üvegén át Zack bámult rám sötéten. Alan felmordult. Világos volt, hogy ő sem kedveli Zacket. A pisztoly most már nem jöhetett szóba. Annyira nem lehetek szerencsés, hogy mindkettejüket lepuffantsam. Ez egyre cifrább lett. Talán meg tudom győzni Zacket, hogy segítsen. Na, persze. Épp eléggé ismertem Zacket ahhoz, hogy tudjam, mi fog történni... hacsak nem húzhat belőle valahogyan hasznot. Akart engem. Megígérhetem neki, hogy megkaphat. Persze később mindenképpen visszalépek. Ahogy az ajtó felé indultam, imádkoztam, hogy Zackben legyen még egy mákszemnyi emberség.

– Beengedem – mondtam túlságosan is készségesen. – Gondolod, hogy elmegy, ha nem törődünk vele? – Alan az ajtóhoz indulva visszalökött a konyhába. Muszáj volt uralmat szereznem a helyzet fölött. Ha Zack lefoglalja Alant, meg tudom tenni. A plázába rohanok, ahol annyi az ember, hogy nem tud majd elkapni. Zack talán még az autóját is kölcsönadja. Oké, ez most már kezdett vágyálommá fejlődni. Tudatnom kellett Sethtel, mi történt. Tüsszentést mímelve megfordultam, a kapucnis melegítő fölső zsebébe dugtam a kezemet, és megragadtam a mobilt. Mivel nem volt sok időm, a 911 -et küldtem el neki SMS-ben, noha a kezem olyan erősen remegett, hogy kétszer kellett begépelnem, mielőtt elküldhettem. Mi van, ha úgy dönt, felhív, hogy mi a baj? Azonnal kikapcsoltam a telefont. Ha ez nem elég figyelmeztetés neki, akkor semmi. Mindez még azelőtt száguldott végig az agyamon, hogy Alan elérte volna az ajtót. A matekórán miért nem jár ilyen sebesen az agyam? – Helló, Maggot, rég láttalak – vicsorgott rám Zack. Alan átvágott a szobán, és kilesett az elülső ablakokon. – Kérlek, segíts! – suttogtam. – Meg fog ölni. Ha el tudnád terelni a figyelmét annyi időre, hogy kijussak és elrohanhassak az utca végéig, bármit megteszek. Bármit. – Eljátszottam a gondolattal, hogy gyorsan megcsókolom, hátha ez meggyőzi, de úgy döntöttem, nem segítene az ügyemen, ha elhánynám magamat. – Hát persze, Maggot, még az autómat is elviheted. – Szélesen elvigyorodott, és meglóbálta előttem a slusszkulcsot, épp csak annyira messze, hogy ne érjem el. – Végül is olyan sokat tettél értem. Azt akarja, hogy segítsek neki elmenekülni, Alan. Mit gondolsz, segítsek? – Szívem a torkomba ugrott Zack árulása hallatán. Reményem a túlélésre rohamosan fogyott. Alan átvágott a szobán, megragadta a melegítőt, és áthajított a szobán. – Senki nem fog segíteni neked. –

Megütöttem magam, végigcsúsztam a konyha padlóján, és csak akkor álltam meg, amikor bordáim a konyhaszigetnek ütköztek. Amúgy is érzékeny oldalamba éles fájdalom szúrt. – Miért vagy itt, Zack? Sethet kéne szemmel tartanod. – Alan tovább járkált az ablakok között. – Nyugi, nagyfiú, még az ebédek felét sem szállította ki. Jó egy óránk van, mielőtt végez. – Zack nyugodtan beszélt, de a keze remegett. Észrevettem, milyen sápadt, és mennyire lefogyott, mióta utoljára láttam. Zack heroint használt, én pedig akár halott is lehettem volna. Hozzám lépett és hajamnál fogva felrántott. A bordáim túlságosan sajogtak ahhoz, hogy egyenesen tudjak állni, ezért egyik oldalamra görnyedtem, hogy enyhítsek a fájdalmon. Örökké izzadó kezével végigsimított arcomon, és perverz vigyorra húzta a száját. – Miért segítesz neki? Egy gyilkos – mondtam, és összegörnyedtem a fájdalomtól. Alan feje felém fordult. – Jogom. Van. Megvédeni. A családomat! – Nyál fröccsent a szájából, ahogy felém rontott. Hátrahőköltem. – Álljunk csak meg, Alan! – szólalt meg Zack bátran. – Azt mondtad, ha segítek bejutni, az enyém lehet, mielőtt megölnéd. – Megtörölte orrát ruhaujjával, és folytatta: – Én meséltem a hülye kis kutyájáról, amit annyira szeret, és én hajtottam fel neked. Én figyeltem az elmúlt héten a házat, ahogy kérted és derítettem ki Seth időbeosztását. Nem én figyelmeztettelek, hogy lesz egy ügynök, akit el kell intézned, mielőtt bejutnál? És ki hívott fel, hogy szóljon, mikor van egyedül? Alan nem válaszolt, helyette az ablakhoz trappolt, de a tekintete végig rám szegeződött. Zack büszkén vigyorgott, mintha valódi hőstetteket hajtott volna végre. – Siess akkor, a zsaru barátja nemsokára visszaér, és meg akarom lepni. Ha végeztél, ne öld meg a csajt! Nekem is vannak terveim vele – mondta Alan mocskos vigyorral. – Segíthetek neked. Majd megkapom, miután megöltük

Sethet – szólt Zack reménykedve. – Ha esetleg tudnál adni egy kevés cuccot, hogy kibírjam, amíg nem végzünk... – Markolászni kezdte a karját. – Zack, kérlek, ne csináld ezt! – suttogtam. – Ez a fickó téged is megöl, miután kihasznált. Seth segíthet egy rehabilitációs közp... – Fogd be! – Zack pofon vágott, mire ismét a padlóra kerültem. Meleg vér csörgött végig ajkamon. Letöröltem. Zack letérdelt, és arcomba tolta a képét, úgy bámult rám, mintha valami undorító lény volnék. Megjátszott bátorsága ellenére sem tudta azonban elrejteni a szemébe kiülő rettegést. Aggódott, hogy mi van, ha igazam van. – Mondd meg neki, Alan, hogy hazudik! – Amikor Alan nem válaszolt, Zack tovább követelőzött: – Mondd meg neki, hogy nem fogsz megölni! – A repedés eltökéltségének páncélján egyre nőtt. Hajamba markolt és talpra rántott, majd erősen a pultnak taszított. Ezúttal hallottam bordáim reccsenését. Éles fájdalom szúrt belém, és nehezebbé vált a légzés, ha nem akartam, hogy gyötrő kín szaggassa bensőmet. Alan hozzánk lépett, és Zack lapockájára tette a kezét. – Drága fiacskám, túl sok veled a baj. – Zack nyakához csúsztatta hüvelykujját, és egyetlen, gyors mozdulattal eltörte a gégéjét. Zack levegő után kapva nyúlt felém. – Fejezd be! – könyörögtem. – Ahogy akarod, kiscsaj – mondta Alan közönyösen. Zsebébe nyúlt, előhúzta a kését, és Zack mellkasába döfte a szíve fölött, majd érzéketlenül a földre lökte a fiú holttestét. – Zack! – Mielőtt elérhettem volna élettelen testét, Alan megragadta az államat, és felrántott, hogy csak a lábujjaim érték a földet; megkínzott tüdőm levegő után könyörgött. Nyálas száját végighúzva nyakamon mormolta: – Olyan sokat vártam arra, hogy megkapjalak, hogy attól félek, nem tudok majd olyan sokáig uralkodni magamon, mint reméltem.

Elhallgatott és szorosan behunyta szemét, mielőtt ismét a földre ejtett volna. – Nem, Alan, még egy kicsit várnod kell a bosszúra – mondta magának, miközben a hajamat simogatta. – De talán egy kis kóstoló nem árt meg. – Az arcához rántotta a fejemet, és undorító ajka az enyémre tapadt. Valami elpattant bennem. Ha meg kell halnom, akkor harc közben halok meg, így aztán küzdeni kezdtem. Végigszántottam körmeimmel az arcán, feltéptem a bőrét, és miközben hüvelykujjamat a szemébe döftem, lábamat keményen felrántottam a két combja között az ágyékához. Megtántorodott és rám zuhant, földre szegezve összevert testemet. Súlya megnyomta amúgy is sajgó bordáimat, és felsikoltottam. Alan kiáltozása azonban elnyomta az enyémet; komoly fájdalmat okoztam neki. Karmoltam, haraptam és ütöttem, ahol értem, szemernyit sem fogtam vissza magamat. Még mindig a jól elhelyezett rúgástól szédülve trágárságok hosszú litániájába kezdett, miközben kiszabadultam, és kényszerítettem magam, hogy összevert testemmel a konyha padlóján a pisztoly felé kússzak. Már majdnem elértem a fiókot, amikor fektében elkapta a lábamat, és visszahúzott. Visszanéztem izzadt arcára, mely most a körmeimnek hála sebes és véres volt. Vészjóslóan bámult. – Ezért. Fizetni. Fogsz. – Bal térdzsebébe nyúlt, és előhúzott egy fecskendőt. -- Hadd lássuk, hogyan bírod, ha egy is speedball száguldozik az ereidben. – Fogával harapta le a fecskendő végéről a tű sapkát. Eszembe jutott, hogy Seth néhány napja mesélt nekem a speedballról. Heroin és kokain keveréke volt, mintha egy nem lett volna elég. – Csak a testemen keresztül. – Ó, még nem, csajszi, de kicsit kiveszi belőled a küzdést. Minden maradék erőmet összeszedve kiszabadítottam lábamat, és arcba rúgtam. Nyögve gurult odébb, vér

fröcskölt mindenfelé. Ziháltam, hogy enyhítsek a fájdalmon, és visszaaraszolva a szekrényhez benyúltam a titkos rekeszbe. Megragadtam a hideg acélpisztolyt, és összevert testemet oldalra fordítottam, hogy lássam Alant, aki a pultnak dőlt, és ruhaujjával a vért törölgette az arcáról. – Még jó, hogy szeretem a küzdelmet, különben már halott lennél. – Felém lépett, mire fölemeltem a pisztolyt. Vadul rángott a kezemben. – Felejtsd el, kiscsaj, Zack már elmondta, hogy egy tehénnel sem tudnád eltalálni a pajta falát. – Hátravetett fejjel röhögött. – Gondolom, akkor Zack ma kétszer tévedett. – Mielőtt meghúzhattam volna a ravaszt, egy alak ment el az ablak előtt, és elvonta annyi időre a figyelmemet, hogy Alan kirúghassa kezemből a pisztolyt. Végigcsúszott a konyhapadlón. – Úgy tűnik, a fiúd visszaért, ez kicsit változtat a terveimen. Kár, ez kezdett érdekessé válni. – A pultra dobta a fecskendőt, gyorsan feltépte a vászonzsákot, és kivett belőle valamit, ami jókora maroklőfegyvernek tűnt. Az ajtóhoz hátrált, és miközben arra várt, hogy Seth belépjen, letörölte az orrából még mindig patakzó vért. Ó, ne! Nem történhet így! – Seth! – sikoltottam, ahogy nyílt az ajtó. – Pisztolya van! Az ajtónyitás ereje a falhoz csapta Alant. Sajnos sikerült megőriznie egyensúlyát, és mindvégig fogta a pisztolyát. – Ha megmozdulsz, megölöm a kis barátnődet – mondta Alan, és rám szegezte a fegyvert. Seth mozdulatlanul állt az ajtóban. – Engedd el Maggie-t, és akkor életben hagylak! Alan nevetett. – Azt hiszem, most nálam az adu, te disznó. Gonosz pillantást vetett Sethre. – És a csajod lihegéséből ítélve vagy nagyon rám van izgulva, vagy épp megtelik a tüdeje vérrel. A disznótelepen néha láttam ilyet. Úgy tippelem, tizenöt, talán tizenhat perce van, mielőtt meghal.

– Beszéd közben Alan szeme nem mozdult Sethről. Nyilvánvaló volt, kit tekint veszélyesnek. Kihasználtam az alkalmat, hogy lassan odakússzak a pisztolyhoz, amit kirúgott a kezemből, és felvegyem. Seth úgy tűnt, rájött, mit akarok tenni, mert tovább beszéltette Alant, amíg én melegítőm zsebébe dugtam a fegyvert. Visszatértem eredeti helyzetembe, mielőtt Alan észrevette volna, hogy megmozdultam. Seth egy lépést tett Alan felé. – Jobb, ha megállsz – szólt rá Alan, és hátrahúzta pisztolyán a kakast. Seth ismét megtorpant. – Úgy tűnik, barátom patthelyzetben vagyunk. Tedd le a pisztolyodat! Most!- Alan egyenesen a fejemre célzott, mire Seth ledobta pisztolyát és elrúgta. – Térdre! – Seth Alan parancsára letérdelt. – Van nálad bilincs? – Seth bólintott. – Oké, bilincseld magad a hűtőajtóhoz! A kábelkötegelőt félreteszem a barátnőd számára. Le kellett lőnöm Alant. Még ha el is vétem, akkor is elegendő figyelem elterelést jelenthet, hogy Seth megmeneküljön. Tenyerembe vettem a pisztolyt, és ujjamat a ravaszra helyeztem. Ahogy kibiztosítottam, Booker rontott a házba, fegyverével Alanre célozva, aki csak nevetett. – Kösz, hogy beugrottál, jelentősen megkönnyítetted számomra a munkámat – mondta Alan. – Csinos kis fegyvered van. Az enyém nagyobb, és tudod, mit mondanak arról, hogy a méret a lényeg. – Igen, de ha tudja az ember, hogyan használja, a méret nem számít. És én tudom, hogyan használjam – tette hozzá Booker komisz mosollyal. – Most pedig tedd le a Luparát! – Á, ismered a fegyvereket! Akkor, gondolom, azt is tudod, hogy mindhármatokat meg tudlak ölni ennek a rosszfiúnak egyetlen lövésével. – A zsákjába nyúlt, immár Bookert tartva szemmel most, hogy Seth a hűtőajtóhoz volt bilincselve. Elővett egy második Luparát, és közelebb

húzódott Sethhez. – Képzeld el, mire lehetek képes kettővel – mondta nyugodtan Alan. Booker elharapott egy káromkodást, ahogy Alan felé lépett. – Ne, Booker! Megöli Sethet, mielőtt megállíthatnád. Kérlek, tedd, amit mond! – Booker nem törődött velem, és tovább közeledett Alan felé. – Emlékezz az ígéretedre, Booker! – Meg tudom csinálni, Maggie. Erre képeztek ki – mondta megfeszülő állal. – Kérlek! – könyörögtem, és feltápászkodtam a padlóról. – Kérlek! – Ó, milyen cuki, a fiúja életéért könyörög – gúnyolódott Alan. – Dobd el a pisztoly, és rúgd ide! – utasította Bookert. Bookerre néztem, és szinte láttam, ahogy az agya azon dolgozik, hogy valamiféle egérutat találjon a helyzetből. Lassan leeresztette a pisztolyát és elrúgta. Alan Sethtől balra lépett, ahogy a fegyver felé csúszott. Ez volt a megfelelő pillanat. Előhúztam a pisztolyt, gyorsan céloztam, és nyitva tartva a szememet meghúztam a ravaszt. Alan tágra nyílt szemmel bámult rám. Vér öntötte el arcát és fröcskölt ki száján, majd holtan rogyott össze a padlón. – A lövés ereje a szekrénynek vágott, és ahogy Seth a nevemet kiáltotta, minden elsötétült előttem.

– Teljesen fel fog épülni, ígérem. – Mintha Colé hangját hallottam volna. Hozzátette: – De nem egyik napról a másikra. Nagyon rossz bőrben volt. – Kösz a bókot, Colé. – Lassan kinyitottam a szememet. Szinte több erőmbe telt, mint amennyim volt. Egy kórházi ágyon feküdtem, és egy infúzió csöpögött a karomba. Bordáim is sajogtak. Fölemeltem a kezemet, és éreztem, ahogy egy majdnem slag vastagságú cső áll ki az oldalamból, és szörnyen fáj. – Maggie, hogy érzed magadat? – Seth simogatta meg a homlokomat. – Voltam már jobban is. – Megcsináltad, a két szeme között találtad el! Halott. – Nem volt szívem megmondani neki, hogy Alan hasára céloztam. – Megmentetted az életünket. Behunytam a szememet, még több alvásra vágytam. – Nem rossz, Magpie. – Booker hangja szólalt meg. – Ki gondolta volna, hogy képes vagy ilyen lövésre? – Lassan kinyújtottam rá a nyelvemet. Fölnevetett. – Érzel fájdalmat? – kérdezte Seth. A házban sokkal rosszabb volt. Most inkább fáradt vagyok. – Megint kinyitottam a szememet. – Ez azért van, mert tele vagy nyomva gyógyszerekkel – magyarázta Colé, miközben valamit beleinjekciózott a karomba vezető infúzióba. – Ettől is úgy fog fájni a fejem? – kérdeztem grimaszolva.

– Nem – nevetett. – Talán – ugratott. Reméltem, hogy csak viccelt. – Pamacs... – Igen, sajnálom, Mags. – mondta Seth, és megszorította a kezemet. A szegény, kedves Pamacs halott volt. – Van három törött bordád, az egyik át is szúrta a tüdődet, ami ettől összeesett. Az a cső, amit az oldaladban érzel, a folyadékot szívja le. Van egy kis koponyarepedésed is és több véraláfutásod. Jól összevertek – mondta Colé szelíden. – Látnod kellett volna a másik fickót – mosolyogtam. – Pontosan mi történt az arcával? – Megtámadott, ezért visszavágtam. Megkarmoltam az arcát, és belerúgtam a... ööö... – Azt hiszem, értem. Ügyes voltál – vigyorgott Booker, és óvatosan pacsit adott. Seth úgy nézett ki, mint akit hányinger kerülget. Megfogtam a kezét, és az ajkamhoz szorítottam. Booker mosolya csintalanná vált. – Szóval, Magpie, kíváncsi vagyok, mire céloztál, amikor lelőtted? – A gyomrára – ismertem be vonakodva, – és ne felejtsd el, Booker, a kíváncsiság a macska veszte lett. – Pimasz fráter. – Hadd találgassak: csak azért adtad át olyan könnyen a fegyveredet, mert volt még egy elrejtve nálad. Booker nevetett. – Egy kicsi, de erős pisztolyt viselek a lábszáramra szíjazva vész esetére. Vártam a megfelelő pillanatra, de úgy tűnik, megelőztél. – Én pedig tudtam, hogy Booker kint van, különben nem dobtam volna el az enyémet – tette hozzá Seth. Amikor a szekrénynek estem, már rájöttem, hogy egyikük sem mondott volna le olyan könnyen a fegyveréről, ha nem lett volna B-tervük. Egy ásítássorozat után Colé mindenkit kikergetett. – Aludnod kéne, Maggie, később majd visszajövünk. – Vitatkozni akartam, de elnyomott az álom.

– Kérlek, kérlek, ne tedd ezt velem! Nem mentem már így is épp elég szörnyűségen keresztül? Azt hittem, szeretsz! – Mags, túlreagálod – mondta Seth, kipakolva maradék holmimat is az autóból, majd letette őket Booker háza elé. – Túlreagálom? Oké, rendben. Költözz te Bookerhez! Majd én maradok a házadban. – Dacosan lehuppantam a motorháztetőre. – Mags, tudod, miért kell így lennie. – A karjaiba zárt. – Túl ínycsiklandó vagy. – Játékosan majszolni kezdte a nyakamat. – Épp elég nehéz visszafogni a kezemet, de ha éjszakáról éjszakára velem vagy, egyedül, meg fogok bolondulni. – Nekem is nehéz, de Bookerhez költözni azért kicsit drasztikus megoldás. Nem alhatnék a garázsban? – Az égnek emelte tekintetét. – Oké, és mit szólsz Colé lakásához? Nagy háza van. Lefogadom, hogy nem bánná, ha odaköltöznék. – Colé soha nincs otthon, a legtöbb éjszaka a kórházban alszik az orvosi szobában, vagyis egyedül lennél. Így kell lennie, amíg meg nem találjuk Harry Dresert. Vagyis akár örökké. Minden nyom és a heroin üzlet kilencven százaléka meghalt Alannel együtt. A METmegbízás a középiskolában hónap végén befejeződött, így idejük jut majd az elvarratlan szálak felgombolyítására.

Úgy döntöttem, hogy néhány órában önkéntes munkát vállalok a Cser–Ebédnél. Szükségem volt munkára. Erősebbnek éreztem magam tőle. Seth is könnyen beleegyezett, talán mert így könnyebben rajtam tudta tartani a szemét. Nem volt ínyére a gondolat, hogy Harry Dreser még szabadlábon van, ki tudja, hol, és talán bosszút forral. Arcomat a mellkasához szorítottam. – Meg fogok őrülni, ha itt kell laknom. – Amikor fölnevetett, fejem ugrált a mellkasán. -Visszaköltözhetnék a lakókocsiba. Már bebizonyítottam, hogy képes vagyok gondoskodni magamról. Booker beszerelhet egy elektromos sokkoló izét. – Tudtam, hogy a lakókocsi említése azt jelenti, hogy elvesztettem a vitát, de meg kellett próbálnom. Már többször végigmentünk ezen, de kétségbe voltam esve. Nem mintha nem kedveltem volna Bookert, mert nagyon is szerettem, de az állandó ugratásai az agyamra mentek. Seth megnyugtatott, hogy nem lesz olyan rossz, és megígérte, hogy Booker néhány nap múlva abba fogja hagyni. – Maggie – mondta komolyan. – Ha bármi történne veled, én őrülnék meg. Oké, megint beleszerettem ebbe a gyönyörű hapsiba. Így hogyan vitatkozzak vele? Beletörődtem sorsomba. – Jól van, maradok. – Kérdezted már, hogy kapta a Booker nevet? – kérdezte ördögi vigyorral. – Nem, elfelejtettem. – Helló, Magpie, vagy hívjalak lakótársnak? Már berendeztem a szobádat. Ugye, a rózsaszín a kedvenced? – Booker jól tudta, hogy nem az, már beszéltünk róla. – Vettem egy csipkés rózsaszín ágytakarót és hozzá való slingelt függönyt. Kételkedtem benne, hogy Booker egyáltalán tudja, mi az, hogy slingelt, ezért úgy döntöttem, belemegyek a játékba. – Ó, de jó! Később esetleg pattogtathatunk kukoricát, és kifesthetjük egymás lábkörmét is?

– Persze, de csak fekete körömlakkom van – figyelmeztetett, és felkapta holmim maradékát is a gyepről. Fütyörészve indult vissza a házba. Fekete, szőrös alak rohant felénk a füvön át. Megbotlott és bucskázott egyet, majd ismét négy talpra szökkent, mit sem törődve, az iménti eséssel. – Ez a te kutyusod? – A kis fekete Labrador felé léptem, és leguggoltam. A kiskutya az ölembe ugrott, és kutya puszikkal borította el arcomat. – Az enyém? Dehogy, én utálom a kutyákat – mondta megvetően Booker. – Ő a tiéd. Daisy May, ismerd meg a gazdidat, Magpie-t. Magpie, ő itt Daisy May. – Booker... – Nem Pamacs, de elég cuki ahhoz képest, hogy kutya – mondta félvállról. – És te fogod feltakarítani utána a tócsákat– tette hozzá. – Köszönöm, Booker. – Magamhoz szorítottam a kutyát. – Mindent visszaszívok, amit valaha mondtam rólad. – Na persze, holnapig – nevetett. – Beviszem a cuccodat a házba, mielőtt besötétedne. Gyere, bolhazsák, hagyjuk egyedül ezt a két turbékoló gerlicét! – Booker megfordult és belelépett egy friss kutya kakiba. – És ezért kedvelem jobban a macskákat. – Cipőjét a fűbe törölte, és ahogy bement, a „bolhás korcsra” morgott. – Remek, most bűntudatom lett. – Seth karjaiba bújtam. – Igazán remek fickó. Jobb, ha megyek. Holnap záró dolgozatunk lesz matekból, és szeretnék tanulni kicsit – ugratott. Nevettem és megcsókoltam. – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz bejönni és megnézni egyet a bugyuta régi filmjeid közül, amiket annyira szeretsz? – Az én filmjeim nem bugyuták – mondta. – Elég a dumából! Majd később megvitatjuk. – Az ajkamhoz húztam, és átöleltem. Sajnos nem elég sokára bontakozott ki. – Kétségbeesetten szükségem van egy hobbira. –

Tenyerei közé fogta az arcomat, és ismét ajkához húzott. Szinte éreztem, ahogy a vér száguldozik az ereimben. Percek múlva elhúzódott. – Egy nagyon nagy összpontosítást igénylő, időrabló, fizikailag megerőltető hobbira. Seth zöld szemébe nézve életemben először igazi boldogság töltötte meg a szívemet. Kezdtem megbékélni az anyámmal és érzelmi függőségemmel, hála az intenzív beszélgetéseknek Mrs. Gianchival. Egyes napok jobbak voltak, mások kevésbé, de tovább gyógyultam. Erősebbnek, elevenebbnek és saját sorsom urának éreztem magam, életemben most először. Úgy döntöttem, egy évvel elhalasztóm a főiskolát, és arra koncentrálok, hogy összeszedjem magamat. Olyan emberekkel osztottam meg az életemet, akik valóban szerettek, és támogattak. A jövőm fényesen alakult, és a világ legcsodálatosabb férfija tartott a karjaiban! Az élet ennél nem is lehetne jobb!