II

NAXOS lemezajánló

2013/II.

Tartalom •

Virágok, gyümölcsök, tövisek (Mahler / Alsop)

•

Dudás a pokolban (Weinberger / Reynolds)

•

Egy sebes Csillagok háborúja (Holst / Lloyd-Jones)

•

Ravel, spanyolul (Ravel/ Slatkin)

•

Kacér futamok (Beethoven / Lisitsa)

•

Idealista irrealizmus (Weinberg / Lande)

•

Rántott zongora gung-baó mártásban (Chen Gang / Chen Jie)

•

Valami régi, valami új (Bottesini / Martin)

•

Újabb magyar Hollywoodból (Zádor / Smolij)

•

Alkalom szüli a tolvajt, avagy a mesterek dicsérete (Rossini / Fogliani)

•

Elgar – zongorán is jól mutat (Elgar / Wass)

•

Az újra felfedezett Delius (Delius / Hill)

•

Huszonnégy miatyánk (The King’s Singers: Pater Noster)

•

„A világ abszurd, tehát szép is lehetne” (Martinů / Fagen)

•

Az ős Kaján (Sibelius / Kajanus)

Virágok, gyümölcsök, tövisek Az

1888-as

esztendő

vízválasztónak

bizonyult

a

szimfónia műfajának akkor már lassan százhuszonöt éves

állva

alkotják a szimfónia

műfajában

(többnyire)

megszokott fölállást.

történetében. Schumann már bő három évtizede, Liszt két éve halott, s Brahms legutolsó szimfóniáját is pont két

S bármennyire pályakezdőnek tűnt is Gustav Mahler

esztendeje mutatták be, s már a hetediket vitte közönség

1888-ban,

elé az egyre népszerűbb Dvořák. De a műfaj megújulásra

alkotóként jelent meg, aki a mesterségbeli tudás minden

várt, s bár egy másik Anton, bizonyos Bruckner nevű

részletével pontosan tisztában volt és azt tudatosan

osztrák orgonista, hiába tartott ez idő tájt már a nyolcadik

alkalmazta is.

e

szimfóniában

gyakorlatilag

kiérlelt

szimfóniájánál, a nagyközönség nem igazán volt vevő A Naxos frissen megjelent lemezén, a Marin Alsop

ezekre az idő előtt érkezett remekművekre.

vezetette

Baltimore-i

Szimfonikusok

előadásában

Az áttörés harcos és dicsőséges feladata a Budapesten

találkozhatunk a művel. A felvétel a Zenekar öt évvel

állását

Gustav

ezelőtti koncertjén készült. Jó néhány felvétele alapján

Mahlerre maradt. A huszonnyolcadik életévébe lépő ifjú

azt hiszem, Alsop számára a leginkább kézenfekvő

titán addig csak viszonylag

ismert

korszak a XIX.-XX. század fordulója. Keze alatt a

az

íróasztalnak

zenekar impozáns biztonsággal szólaltatja meg az igényes

szimfóniáját

hónapokkal

művet,

éppen

komponista, gyártotta.

elfoglaló

alkotásait Ugyan

első

fiatal

muzsikusra, szűk körben

leginkább

hibátlanul

fölmutatva

annak

minden

fővárosunkban költözése előtt befejezte, a bemutató

posztromantikus árnyalatát. Élményszámba megy az a

rögös feladata új helyszínre maradt. Budapest így

könnyed játékosság, amivel a darabkezdő tétel finom és

gazdagodott

zenemű

idillikus hangulatát megteremtik. A második tétel

bemutatójának dicsőségével. (Persze ez a fogalmazás így

mahleresen groteszk és bumfordi karakterzenéje, a

kicsit kétes, ugyanis az ősbemutatón csúfosan megbukott

feszesen felhangzó népies scherzo iróniát sem nélkülözve

a darab.) S persze, mi más lehetett az új alkotás

szólal meg előadásukban. A második két tétel az első

elnevezése, mint a Titán.

kettőnek ellentéteként már nem annyira az életszeretetről

egy

(jóval

később)

elismert

és -igenlésről szól. Itt már sokkal nagyobb hangsúlyt Mahler „találmánya” nem volt igazán új: a programzene.

kapnak a mélyebb, tragikusabb és melankolikusabb

Talán annyiban mégis megváltoztatta a szokásokat, hogy

gondolatok.

nem egyszerű, rövid és jól értelmezhető természeti

rendelkeznek, akik – nyilván karmesterük instrukciói

képekre épített szimfóniáiban program gyanánt, hanem

nyomán – pontos frazeálással tudják megteremteni az

elhúzódó és sokkal mélyebb értelmű gondolatokat

Első szimfóniában ritkábban tetten érhető fájdalmat.

A

Baltimore-iak

remek

fúvósgárdával

igyekezett a zene nyelvével kifejezni. A D-dúr szimfónia alapvetően Jean Paul egyik regényére épült, s két fő

Az utolsó tétel drámaian apokaliptikus és a semmiből

részre oszlik. Az első a Virágok, gyümölcsök, tövisek a

fénylően újjáteremtő vízióit Alsop egyaránt impozáns

fiatalság idejéből, a második az Emberi komédia alcímet

módon építi fel. A darab itt kapja/érdemli meg igazán a

viseli. A részek önmagukban további két-két tételből

’Titán’ becenevet, ami akár Gustav Mahler ars poeticája

is lehetne.

Ahogy Tóth

Dénes egykor

népszerű

hangversenykalauzában írta: „…a nyugtalan, szertelen,

túlfűtött, nagyratörő intellektus, egy lelki válságok közt vergődő, tehetséges ember ábrázolása.” -Zéta-

Naxos 8.572207

Dudás a pokolban Az 1896-ban született Jaromír Weinberger neve eddig

sem kerüli el a megidézést (a nyitányban), a puccinis

semmit nem mondott számomra, Svanda, a dudás című

drámát előlegező hangzásból is kapunk (I. felvonás, 2.

operáját hallgatva azonban nagyon kíváncsi lettem a

jelenet). A történet egy cseh mondán alapul, egy korábbi

cseh-zsidó

zeneszerző-karmesterre.

operába (Vojtech Hrimaly: Svanda dudák) a cselekmény

Weinberger Prágában végzett, a népzene iránt is

a Moldva és a Volinka találkozásánál lévő faluból indul.

fogékony volt, Lipcsében Regernél tanult. Karmesterként

Babinsky, a rabló valós személy volt, aki egy szegény

számos nagyvárosban töltött be állást, 1922-ben az

lányt csábított el, gazdagokat fosztott ki Robin Hood,

Egyesült Államokban vállalt zeneszerzés-tanárságot két

vagy éppen Rózsa Sándor mintájára, népi hőssé, a

évre, visszatérve hazájába, bemutatták a Svanda, a dudás

szegények védelmezőjévé vált.

származású

című operáját. Weinberger operájának szövegkönyvét Milos Kares Az 1927-ben bemutatott darabja elsöprő sikert aratott,

készítette, meseszerű fordulatokkal is dúsítva a mondát, a

több mint 4000-szer játszották, nálunk majdnem pontosan

Vasszívű királynő, az ördög a két ellenpólus a tiszta

három évvel az első előadás után – német nyelvre is

falusi valóban fiatal asszonnyal, Doroteával szemben,

lefordították (jódliszerű zene, landler is szerepel a

Svanda mint falusi Orpheus szerepel, Babinsky a

műben), így a legismertebb cseh zeneszerzők egyike lett.

népmesei hős. A varázsló, a hóhér alakja is feltűnik a

1937-ben

Egyesült

mesebeli időkben játszódó, kétfelvonásos operában,

Államokba. Ő is szenvedett lelki bajoktól, 1967-ben

jelképként egy mandzsetta szolgál. Nemcsak Orpheusz,

öngyilkos lett.

de Faust is valahol az irodalmi-mitikus megfelelést

Londonba

költözött,

majd

az

kínálja fel. Bár több műfajban alkotott, operettet is írt, mégis egyoperás szerzőnek könyvelték el, noha négyet írt. A

Már a nyitány is izgalmas a szerteágazó zenei anyagával,

Svanda, a dudás remek zene, annak ellenére, hogy

a szlávos népies hangzással, a dudát imitáló zenei

rengeteg az áthallás, de ez nem zavaró, sőt helyenként

anyagon át a Prokofjevet idéző harmóniai fordulatokkal

humoros. Minden számban minimum egy olyan rész van,

(nyomokban). A fúga izgalmas a maga népiességével,

mely máshonnan ismerős, így a Moldvából, de Gershwin

hangszerelésével, egyszerűségével, hihetetlen humorával

(a második felvonás második jelenete előtt). A nyitány

cimborál az ördöggel, de szeretne lepaktálni. Hangja egy

vége

fergeteges

fokkal nazálisabb a kelleténél, lehet, hogy náthás volt az

kürtszólamban gazdag (daróc)szövettel találkozunk. A

előadás idején, ez a szín kifejezetten zavaró, ha egy

népies íz a következő áriában (és más helyeken) is jelen

basszus is énekel előtte-mellette-utána. Kicsit kópésabb

van, brahmsi magyar népzenei fordulatot is felfedezünk

lehetne ugyan, de ez legyen a legnagyobb hibája,

például az első jelenetben, de van polka, katonai induló (a

előadása azonban jó, élvezetes. Gyanítom, hogy Wagnert

szerző apja katonazenekarban oboázott). Az operettes

is énekel, manírjaiból ítélve, ez az operába még illik is. A

hangzás gyakori a darabban, hol nyilvánvalóan, hol

harmadik

kevéssé észrevehetően, a cirkuszzene, humoros fanfár

Monogramova, éneklése helyenként frenetikus, hihetetlen

sem hiányzik, de mintha a Borisz Godunov tablójának

pillanatokkal ajándékozza meg a közönséget, néha

egy apró ecsetvonása is megjelenne a harmadik

hamiskás, a hang néha kopott, gondolom, néha elfáradt.

jelenetben, vagy éppen Verdi érzelmes dallamvilága.

A Vasszívű királynét Larisa Kostyuk személyesíti meg,

felé

erőteljes

Richard

Strauss-i,

főszereplő

a

sötét

hangú

Tatiana

szintén nagyon jól, a két női hang valóban szlávos, ahogy Taps, fergeteges tánc, ördögtánc, színpadi zene, klezmer,

az ördögöt éneklő Alexander Teligáé, nála a végletes

pátosz, hősiesség, humor, mindez együtt van az operában.

magasság-mélység kiegyenlített. A többi szerepben is a

Ha egyetlen jelenetet kéne kiemelni, az első felvonás

megfelelő énekest halljuk.

harmadikját mutatnám be, itt sok minden történik a zenében, hihetetlenül jól felépített a szakasz, ötletes, még

A Wexford Festival Opera Chorus szolgáltatja a nép

színpadi látvány nélkül is pittoreszk. A muzsika

szerepét, a zeneszerző talán túl sok magas hangot írt a női

frenetikus, minden pillanatban szórakoztató, kinek a „ki

szólamba, ez kényelmetlen az együttes szopránjai

nyer ma” jelleg, a zenetörténeti kavalkád miatt, kinek a

számára,

hangszerelés (ilyen a táncok nem igazán odaillő kísérete),

nyilvánvaló az énekkar tolmácsolásában, és ez nem

a merész hangulati kifejezések miatt, más a dallamokat

kevés, elfeledjük a túlontúl magas hangok éneklésének

találná nagyszerűnek, a „pokolbeli víg nap” (mit víg, az

nehézségét. A Belorusz Nemzeti Filharmonikus Zenekart

ördög unatkozik, ezért szeretné megszólaltatni a dudát)

halljuk a felvételen, remekek, a hibákat nem illik taglalni

bemutatása frenetikus. Ez az opera él, hallgatni élvezet,

ilyen hőfokú előadás esetében (a többi közreműködőre is

és az élő felvételt hallgatva előadni is.

érvényes ez a kitétel). Julian Reynolds irányította az

és

hallatszik

is.

A

vidámság,

pezsgés

előadást, nyilvánvaló a leírtakból, hogy nagyszerűen. Matjaz

Robavs

énekli

Svanda

szerepét,

remekül,

Kivételes előadás született. Nagy élmény a lemez,

kifejezően, hangja kellemes, de különösebben nem szép.

sokszori meghallgatás után sem unja meg az ember,

Babinsky szerepében Ivan Choupenitch ha nem is

mindig fedez fel újat. Mindenkinek ajánlom. Lehotka Ildikó

Naxos 8.660146-47

Egy sebes Csillagok háborúja Feltehetően nincs olyan zenehallgató a Földön, de talán

hogy Holst addigra írt öt operát (pl. Savitri), tíz

egyetlen messzi-messzi galaxisban sem, ahol a Bolygók

nagyzenekari alkotást (pl. Somerset rapszódia), és igazi

első tételét meghallván ne kapnák fel a békés lények a

áttörést egyikkel sem ért el.

fejüket, hogy szemükkel a gonosz Vader nagyurat keressék.

1977

óta

olyannyira

celluloidra

és

A

Naprendszert

megörökítő

szvit

az

életmű

kompaktlemezbe égett a Holst-zene John Williams-

középpontjában áll, és még a törékeny hangzású, lírai

átirata, hogy valószínűleg a komolyzene alkonya után is

vallomás, az előzményként értelmezhető, Szent Pál-szvit

ez az ötnegyedes triola-tá-tá-titi-tá lüktetés fogja a

sem tud vele versenyre kelni. Pedig azt legalább játsszák

birodalmi szignált jelenteni.

vonósegyüttesek. Holst legtöbb bemutatója vagy kisebb sikert ért el, vagy annyit sem. Éppen ezért lepte meg

Holst szvitje szerencsére jól ismert, bár jóval ritkábban

magát az alkotót is a Bolygók hatalmas visszhangja. A

adják elő, mint azt a békés galaxislakók szeretnék. Ennek

háborúval alig megbirkózó Britannia magára ismert vajon

oka lehet, hogy hatalmas zenekart kell hozzá toborozni,

az egyetemes, égi kalendáriumban, a harcoló Marsban, a

ám viszonylag nehéz hozzá másik, hangulatában jó

viktoriánusan visszafogott Vénuszban, a föld egyhatodát

szvitet találni. Minden tétel egy saját, belső világ; más és

birodalmának tudó Jupiter fenségében, vagy éppen a 19.

más zenei utalással. A Mars Grieg Hegyi királyának

századdal leszámoló süllyedő Szaturnusz dühében? A

szigorú osztinátójával állítható párba, a Vénusz és a

Neptunusz misztikája pedig beleillett a kor békevágyába?

Neptunusz tételhez Debussy Nocturne-je társítható, a Merkúr mellé a Seherezádé-szvit, a Jupiter mellé pedig Glazunov 3. szimfóniája és Elgar „Pompa-indulói”. A párhuzamba állítható művek tehát nagyon változatosak,

A jelen felvételen David Lloyd-Jones karmester a

így marad annak ódiuma, hogy a koncert két felének

kanonikus előadásoktól eltérő tempókat és karaktereket

semmi köze nem lesz egymáshoz, pl. a Holst által

választott. A Marsot olyan gyorsan vezényli, hogy a

rajongott Haydn D-dúr zongoraversenye kifejezetten

trombita és a harsona szinte értelmezhetetlenül sebesen

tévedés lenne előtte, ahogy Mendelssohn mégoly

kell elzengje szólóját. A Vénusz némileg unalmasra,

gyönyörű Hebridákja is.

halkra és jellegtelenre sikeredett, ahogy a Neptunusz sem válik – a hatszólamú női kar ellenére sem – titkokat

Félreértés lenne természetesen a Bolygókat túlértékelni –

sejtetően erotikussá. A Szaturnusz ehhez képest olyan

körülbelül a vele egy korszakban zenekari köntöst kapó

aktív, dinamikus és szélsőséges, mintha nem is egy

Egy kiállítás képeivel egy kategória (minő véletlen, hogy

elbukott istenség temetné a múltat. A Jupiter birodalmi

Holst

pompája és a Merkúr vibráló szárnycsapása viszont

egyik

példaképe

Ravel…),

vagy

Nielsen

Temperamentumok című, 2. szimfóniájával. Jól hangzó

egyértelműen telitalálatok.

zene, erős retorikus éllel és könnyen dalolható témákkal. Mint szimfonikus szerkesztésű alkotás, vagy szimfonikus

A lemez egyik újdonsága a Plútó tétel – Holst egyik kései

költemény – gyengének számítana, azonban mint szvit

utódjának, Colin Matthewsnak a szerzeménye –, amelyet

zseniális, hiszen hét különböző zenei karaktert képes

nagyon ritkán szoktak előadni, a recenzens példának

felvonultatni

okáért egyetlen egyszer sem hallotta… A kifejezetten

és

működtetni.

Még

akkor

is,

ha

gyakorlatilag nem tesz mást, mint – fentebb láthattuk -

izgalmas

későromantikus Így írtok ti-t készít. Hogy 1916-ban, a

újraírásának világába tereli a hallgató zenei gondolatait.

bentlakásos,

fekvő

Mintha R2D2 és 3PO vezetnének űrhajókat, és Ben

zenetanárát, a svéd szülők angol gyermekét, Gustav

Kenobi még nem érkezett volna meg a helyszínre. A

Holstot milyen alkotói szándék vezérelte – nehéz lenne

kiadvány másik nagy dobása a Mesebeli trombitás

megfogalmazni. A Bolygókkal kapcsolatban az a furcsa,

szoprán-jelenet, amely Holst egy korai (1904) darabja.

elit

lánygimnázium

ágyban

kísérlet

az

első

tétel

John

Williams-i

Az 1912-es átdolgozás során is megmaradt a korai Holst-

harsonázott), a sikeres csillag-zenészt és a jövő

stílus, az a wagneriánus-debussyanus hangzás, amely a

nemzedékének utat mutató halhatatlan mestert. Bár, ez a

századelőn Elgart némileg leszámítva meghatározta az

triptichon erősen túlzó Holstra nézve, a két izgalmas

angol zeneiséget.

keretdarab miatt ezt az értelmezést is érdemes elfogadni. A Bolygók népszerűségén meg úgy sem tud változtatni

Holst három különböző portréját tartalmazza a lemez: a

semmi. Hallgassuk hát békével.

stílusát kereső rézfúvósét (Holst ugyanis eredetileg Windhager Ákos Naxos 8.555776

Ravel, spanyolul Maurice

Ravel

zenekari

műveinek

első

lemezét

törekedett arra, hogy színtiszta anyagot használjon, meg

hallgathatja meg az érdeklődő a Naxos 2011-ben rögzített

is jegyezte egyszer (talán tréfásan), ha valami arabost

lemezén, köztük három gyakrabban előadott darabbal. A

írna, az arabosabb lenne az eredetinél. Nos, spanyolos

válogatás a spanyol koloritot helyezi előtérbe, igen

zenéje tényleg remek, hangszerelése minden ízében

szerencsésen, két mű kivételével. Külön érdekesség, hogy

izgalmas és újszerű.

Ravel hányféle módon is képes a couleur locale-t előhívni a zenében, mennyire más és más a zeneszerző

Ravel művei közt kevésbé ismert a hegedűszólós Piéce

megfogalmazásában a zenei szempontból unikális nép

en forme de habanera, a hangzása kellemes, üdítő, némi

muzsikájának

sztereotip

mélabúval fűszerezett. A hegedűszólót Jennifer Gilberta

vonások, a kasztanyetta, a tüzes ritmus, de nem lehet

játssza, szépen, a kellő helyeken elhalóan, a vonó kicsit

elsiklani afölött, hogy mennyivel többet ad hozzá Ravel.

ugrik ilyenkor. Szintén kevéssé ismerjük a zongorára

előhívása.

Vannak

ugyan

készült Menuet antique-ot, mely (1895) Ravel stilizált A reneszánsz világi zenében, a bécsi klasszikában és a

tánczenéinek egyik szép példája, ahogy a Pavane egy

romantikában

törökös,

infánsnő halálára, úgy ez is az antik világot (no és a

janicsáros, vagy annak vélt zenei motívumok jelentették a

táncot) mutatja be az érdeklődőnek. Különösen izgalmas

különlegeset, a romantikában a távol-keleti színek, az

a menüettel kontrasztáló Trió, mind a hangulatot, mind a

impresszionisták már a dzsesszes elemeket is vittek

hangszerelést figyelve.

a

magyaros

(ungarescák),

zenéjükbe, de ezek a motívumok többnyire csak a sztereotip vonásokat tartalmazták. Ravel nagyon kedvelte

A Pavane egy infánsnő halálára című darab sok-sok

az egzotikumot, háza tele volt különleges tárgyakkal. Az

átiratot megélt, a zenekari, 1910-es változat talán a

anyai ágon félig baszk-spanyol zeneszerző maga sem

legszerencsésebb (az eredeti mű zongorára készült 1899-

ben). A hangulat különleges, a régmúlt korokat idézi,

de csak a nyitány készült el, ez is eredetileg zongorára

nosztalgiával vegyes melankóliát, hihetetlenül kifejezően.

(1898-ban) ahogy a lemezen hallható művek nagy része,

A méltán kedvelt mű áttört, szűrt hangzása egyfelől a

a hangszerelés itt is kiváló. A Bolero már-már kultikus

kecsességet,

mű, a hangszerelés iskolapéldája, az eksztázis zenei

törékenységet,

másfelől

a

távoli

ünnepélyességet megkapóan bemutatja be. Az 1905-ös

megjelentetése.

Miroirs zongoraciklus negyedik darabja az Alborada del

nagyszerűségéről, az egyetlen hosszú dallam különféle

gracioso, Ravel Gyagilev kérésére 1918-ban hangszerelte

hangszerek általi transzformációjáról, hálás mind a

a tételt egy balettnek. A darab remek, minden ízében

zenekarok, mind a balettosok számára. A Ravel szavaival

izgalmat tartogató, a hangzásvilág különös-különleges,

„zenekari crescendo” 1928-ban szólalt meg először, Ida

érdemes

A

Rubinstein balettművész közreműködésével (ő is kérte fel

készült,

Ravel egy darab komponálására), azóta is gyakran

lenne

négytételes

a

zenekaroknak

Spanyol

rapszódia

is

felfedezni.

1908-ban

legalábbis a zenekari változat, előzménye kétzongorás

Sokan,

sokat

írtak

a

Bolero

szerepel lemezeken, koncerteken.

kompozíció volt. A Spanyol rapszódiát tartják Ravel első Debussy is igen

A lemezen az Orchestre National de Lyon játszik, a

érdeklődött az Habanera iránt, el is kérte a partitúrát. A

karmester Leonard Slatkin. Ravel műveit nehéz rosszul

Prélude a la nuit (Előjáték az éjszakához) megkapó

játszani,

hangzásvilágával

négyhangos

hangszerelésnek, apró zenei mozzanatoknak, de igazán

(kétszer félhangos lépés közt egy egészhangos) motívum

jól nem sokan tolmácsolják, a felszín alatt azért sok

jellegzetes, mi több, a második és negyedik tételben is

minden rejtőzik. Leonard Slatkin elképzelései nagyon

megjelenik. A színes, zeneileg változatos Malaguena és

jók, a zenekar is, a karakterek kivétel nélkül azt hozzák,

az Habanera után egy mindent elsöprő zárás következik,

ami a részekre illik, és ami Slatkin képzelőerejét mutatja,

tüzes, fiesztahangulatot idéző (vajon Bernstein mennyire

az a lassítás-gyorsítás, a hangszínek keverése, egy-egy

szándékosan kölcsönözte West Side Storyja I Feel Pretty

szólam remek kiemelése. A hangszerszólók szinte kivétel

című tételébe a jellegzetes ritmikájú, mixtúrába öntött

nélkül nívósak, a hangszercsoportok pontosan, tisztán

motívumot).

szólalnak meg, nem a hangok lejátszására való törekvés a

igazán

jó zenekari

darabjának,

hódít,

az

ereszkedő

hiszen

adják

magukat,

köszönhetően

a

legfontosabb, az együttjáték is remek. A hangmérnök Bár a perzsa és a spanyol zene nem azonos, a lemezen

szintén kiváló munkát végzett: a sztereóhatás kiemeli

található Shéhérazade nyitány mégis illeszkedik a

helyenként a zenekari átmeneteket – és újra Keith

koncepcióba, a keleties színezet kellemesen kapcsolódik

Anderson

az impresszionista harmóniavilággal. Az ezeregyéjszaka

kísérőtanulmányért.

nevét

kell

megemlíteni

a

kiváló

meséi történetein alapuló Shéhérazade operának indult, Lehotka Ildikó Naxos 8.572887

Kacér futamok Boldogult zongoratanárommal egy briliáns beugrása után

(Schumann: Mindig túl komoly), és úgy tűnik még sosem

beszélgettem

szinte

félt (Schumann: Félelem és reszketés). Beethovenről is

emberfeletti memóriával és frissességgel minden darabot

arról,

hogy

miképp

képes

csak a Sors-szimfónia kezdő motívuma ugrik be neki (pl.

eredetien megszólaltatni. Csak somolygott és hívhattam

Beethoven: Allegro ma non troppo), olyannyira pusztán a

vissza a pincért egy újabb üveg borért. Végül a

gyors és hangos technika kap hangsúlyt nála, szemben a

legidiótább kérdést tettem fel neki: Mit tudsz, amitől

klasszicista dallameszmény és az egyensúly-kibillentés

neked könnyű zongorázni? Erre végre válaszolt: „A

beethoveni játékával.

zongorázásban semmi különös, főként nehéz nincs; jókor Lisitsa Bogányi Gergelyhez hasonló hihetetlen fürge

kell jó helyen legyen a kezed.”

ujjakat,

rugalmas

előadásmódot

és

nagyfokú

Azóta több évtized eltelt, ő már odafent zongorázik, én

könnyedséget kapott a sorstól ajándékba. Ám, ahogy

meg csak most ébredek rá lassan, hogy nem mondott el

Bogányinak is évtizedek kellettek ahhoz, hogy Chopinen

mindent. Mert nemcsak az idő és a hely a kérdéses a

kívül mást is értve-érezve adhasson elő, úgy még

billentyűsoron, hanem a megszólaltatás stílusa is. Sőt! Ő

Lisitsának is szüksége van jó néhány magánéleti

persze mindig azon poénkodott, hogy tudom-e mit

élményre. Azok hatására majd nemcsak a viharos drámát

játszom. Az összes válaszomat lesöpörte és nevetett.

és a gyors fugatót szólaltatja meg hitelesen, hanem a

Mert neki az volt a lényeg, hogy ki mit milyen stílusban

játékot is, az erotikát is, illetve a retorikus pátoszt is.

ad elő, ki mit ért a darabból. Ma már tudom, hogy ennél a kérdésnél válik el a műkedvelő és a művész. Az egyik

Oravecz Györgyhöz hasonlóan jól választotta meg a

regényes meséket (pl. mélytengeri bálnák tánca) költ az

jelenlegi

etüdhöz, a másik pedig tudja, hogy a dúrból a negyedik

Haláltáncát, amely a lemez egyértelmű csúcspontja. A

fok molljába átlépni csak kisebb tragédiában lehet. A

hatalmas fortissimókat, egyetemes emberiséget védő

kérdés örök, Bősze Ádám is erről faggatta a hallgatókat a

Dies irae – hangtömböket, szinte metálzene-izzású

Muzsikáló reggelben, hogy miről szól a zene? Mi a zene

csúcsokat Lisitsa nemcsak megszólaltatni képes, de

és a szöveg viszonya nem programzene esetén? Ha

lecsendesíteni is. A mitikus dráma leple alatt a történet

ezekre az alapvető kérdésekre tudnánk a választ, akkor a

két-három

Művészet aranykora köszöntene be – végre autentikus és

elkülöníthetően szólaltatja meg. A démonok egyre csak

releváns előadások születnének.

menetelnek, míg a démonvadász ül méla lesben – vagy

képességeinek

karakterét

megfelelő

darabot:

következetesen

és

Liszt

jól

ahogy ezt annak idején éppen ezzel a részlettel Ken Valentina Lisitsa zongora-lemeze is lehetőséget ad arra,

Russell a Lisztomaniában megjelenítette: Liszt így győzi

hogy ezeket a kérdéseket feltegyük. A 10. lemezsávon

le Wagnert.

(Schumann: Álmodozások) hallom először érzelmeket kifejezni. Ott hirtelen lelassul, immáron nem püföli a

Lisista hallhatóan élvezte a glisszandókat, nem lennék

zongorát, eltűntek a kopogó Steinway-hangok, a túlzúgás

meglepve ha néhányat csak kedvtelésből futtatott volna

sem fedi el az egyedi hangokat. Lisitsa előadására a

be. Érdekes, hogy itt, ennél a darabnál maradt néhány

nagyfokú

akkurátus

hamis hang a felvételen – ez is azt mutatja, hogy a

egyensúlyjáték, a pontos dallamtagolás és a lélegző

zongorajátékos kilépett a szép, szőke nő szerepből, és itt

ritmizálás. Ugyanakkor még nem ismeri fel a gúnyt (pl.

kereste meg a leginkább igaz zenei portréját. Pár évtized

Schumann: A gebe lovagja), nem mer játszani a zenével

és valóban meleg színekkel dolgozó, finom árnyalatokkal

pontosság

jellemző,

az

dolgozó rapszodosz válhat belőle. Windhager Ákos Naxos 8.572491

Idealista irrealizmus Vannak

esetek,

életpálya

Sosztakovics utat keresett és talált ahhoz, hogyan

önmagában is képes érzékeltetni és jelképezni azokat a

egyensúlyozzon a fenti követelményeknek való látszatos

korszakra és régióra jellemző vonásokat és változásokat,

megfelelés és a jelen borzalmaival szembeni hiteles

melyek kisebb-nagyobb mértékben ott húzódnak a

kiállás között, addig Weinberg erre nem tett kísérletet: öt

pályatársak sorsának alakulásában is. Jól látható, hogy

és fél évtizedes munkássága alatt jószerivel megmaradt a

például Dmitrij Sosztakovics pályafutása mindenekelőtt

rendszerhű, „megbízható elvtárs” kategóriájában. Innen

is ilyen szimbolikus tartalommal bír. Leegyszerűsítve: az

nézve érthető, hogy Sosztakovics művei – szimfóniái

ő

elsősorban –, milyen hamar utat találtak a „művelt

küzdelmét

amikor

a

egy

fasizmus

értelmiségi

és

a

kommunizmus

embertelensége ellen joggal nevezhetnénk a történelem

nyugati”

terrorjával szembeni nyílt vagy burkolt küzdelemnek is.

kulcsműveit még csak lemezre sem vették egészen a

Mieczysław Weinberg lengyel származású szovjet-orosz

közelmúlt

esztendőkig.

komponista az érem másik oldalát képezheti egy ilyen

rendszerhű

kortársánál,

összevetésben.

megkövetelt

De

nem

okvetlenül

a

megszokott

értelemben.

fülekhez,

valamiféle

dogma, irreális,

idealizmussá, A sztálinizmusnak a kultúra területén fokozottan jelen

szemben

Weinbergéivel

Hiszen

ahogyan

számos

úgy

Weinbergnél

ún.

szocialista

az naiv,

mondhatni

akinek

is

a

realizmus

primitíven

leegyszerűsítő

„idealista

irrealizmussá”

változik.

lévő, és a legszélsőségesebb formákban manifesztálódó politikai nyomása nem pusztán gátolta, de jószerivel

A Naxos nemrégiben piacra került kiadványain Weinberg

lehetetlenné

és

Hatodik (1963), Nyolcadik (1964) és Tizenkilencedik

értékmegőrző folytonosságát az értelmiség soraiban, s a

szimfóniája (1985) szerepel egy tervezett összkiadás

hatalom, ahol csak tudta, akadályozta, hogy a kortárs

részeként. Érdekes módon az e sorban utolsó, a Fényes

művészet a saját maga válaszaival reagáljon a történelem

május

újabb csapásaira. Magyarán, a történelemnek csupán

legbiztosabban az irányzatos művek közé, amennyiben

egyféle interpretációja létezett akkor és ott: a párté, a

nyíltan vállalja az „elkötelezett zene” dicstelen titulust. A

hatalomé, mely nem engedett utat sem az önsajnálatnak,

nagyzenekarra és gyermekkarra írt Hatodik csaknem

sem a történelmi események szimbolikus pozícióba

ugyanilyen

emelésének, s ezáltal a történelem sokkja okozta

mivoltát. Az énekes szólistákra, vegyeskarra és zenekarra

léthelyzetek átértelmezésének. Ehelyett – elsősorban saját

komponált Nyolcadik, mely lengyel nyelvű szövegeket

hatalmának megőrzése érdekében – minden eszközzel

dolgoz fel, már szinte mentes a nyílt ideológiai

egy

birodalmi-soviniszta

agitációtól vagy a torz politikai üzenettől. (Nehéz elhinni,

látásmódot próbált kikényszeríteni, a vörös terrorból

hogy egy ilyen remekül megírt műnek 2011-ig nem

pedig kommunista üdvtörténetet igyekezett kreálni,

létezett lemezfelvétele.)

tette

patetikus,

a

nemzedékek

nacionalista,

értékteremtő

hozzárendelve a kiérdemesült pártvezérek mindenki számára

példaértékű

hagiográfiáját.

Ám

amíg

melléknevet

hordozó

bizonyossággal

kompozíció

hordozza

sorolható

rendszerbarát

Tény, hogy mindenkori orosz értelmiséget a történelem

menekülés, a történelem megvetése helyett mélyen a

során rendre megfosztották – a század középső

profán, mindennapi történelembe ágyazódjanak. Ennek

évtizedeiben egészében, a nyolcvanas években pedig

az elgondolásnak a mentén Weinberg minduntalan

részben – attól, amit sajátosan kelet-európai attitűdje

érthetőségre

valósággal

alkotó

problémátlannak tűnő szimfóniái erre látszanak példaként

önsajnálattól, s ennek művészi lecsapódásától. Valamint

szolgálni: szinte süt belőlük a gyökértelen, oktalan,

attól, hogy a történéseket egy metahistorikus világképbe

papírízű optimizmus, a valós tartalom nélküli, üres

emelve vonja le a tanulságokat, lévén, hogy egy kelet-

derűlátás. A Nyolcadik szimfónia ezért tűnik másnak,

európai

és

jobbnak a többinél, mert olyan irodalmi terepen mozog –

az

jelesül

megkövetelt

ember

borzalmak

számára

sokaságából

volna

a

tőle:

az

szerencsétlenségek

következik,

hogy

törekvő

Julian

zenéje,

Tuwim

a

lengyel

néha

poéta

zavaróan

érzékeny

eseményeknek történelmen túli értelmet követeljen. A

költészetében –, mely önmagából is képes valódi, hiteles

korabeli műalkotások így arra kényszerültek, hogy a

művészi értéket közvetíteni. Balázs Miklós

Naxos 8.572779 ; 8.572873 ; 8.572752

Rántott zongora gung-baó mártásban Ha az ember ütős keleti feelinget keres, akkor vagy

Ennek a lemeznek az az egyik nagy erénye, hogy nem

nekiesik Puccini Pillangókisasszonyának, esetleg Busoni

akar többet nyújtani, mint amit a címe sugall: kellemes

Turandotjának, vagy végső nekifutásként talán Lehár A

háttérzene kínai propagandafilmekhez, illetve a Mennyei

mosoly országának. Az európai szimfonikus kultúra

Pagoda négycsillagos kínai étteremben a főfogások

csúcsát képviselő, de a mesés távol couleur locale-ját is

között.

felmutató művei sokszor elegendőnek bizonyulnak

kiemelhetnénk a megformálás plasztikusságát, a Cortot-

egzotikus zenei ízek iránti szomjúságunk kielégítésére.

hoz képesti újraértelmezését, a Cziffrával szembeni

De hát mi lenne a világgal, ha csupán ezek a művek

sallangmentességét, de Ji Csen billentése felett, körött és

reprezentálnák a vidám kínai földműves dalát? Jackie

alatt zajlik valami, amit nem lehet nem hallani. Ha a

Chan korában is születnie kell egy autentikus, ízig-vérig

Sárga-folyó zongoraverseny első tételében Grieg-, az

távol-keleti zenének! Bruce Lee még hollywoodi dzsessz-

utolsóban meg Gershwin-utalásokra bukkanunk, akkor

sztenderdekre és némi Rózsa Miklós-utánérzetekre ropta

feltehetően egyben bennünk élő zenei Rorschach-teszt

tomboló ököltáncát Chuck Norrisszal, de új hősöknek új

áldozatai vagyunk. Az is befogadói attitűdünk korlátait

dal dukál. Nos, ezzel lep meg bennünket a jelen lemez,

jelzi, ha az európai hagyományok szerinti versenymű-

amelyen nem kevesebb, mint hét közreműködő által

szerkezetet várva nem tudunk mit kezdeni a négytételes

dalba szedett zongoraversenyek hallhatóak.

forradalmi himnusszal. Vidám, álmodozó, kissé vidám,

Artur

Schnabel

zongorajátéka

esetén

végül a lelkes Nagy menetelés – így írható le a

vagyis

zongoraverseny négy tételének karaktere. Persze, ha

párttörténetnek, addig A pillangók szerelmesei nem jelöli

meghallgatjuk a Youtube Symphony-t, akkor sem kapjuk

ki ennyire egyértelműen saját medrét. Pedig ez a meder

meg a klasszika karaktereit – de akkor is, miért éppen az

lehetne egy önreflexióval dúsított elbeszélésmód, de

egyik

sajnos nem válik azzá, nem találja gátját. Sajnos, a

legkonzervatívabb

műfaj,

a

zongoraverseny

szenvedi el ezt a meghurcoltatást?

megmarad

legáltalánosabb

politikai

nyugati

felhangú

zenei

Kína-közhelyek

zenei

megfogalmazását nyújtja. Változatosan, ízlésesen, de a Amíg Sárga-folyó koncert még egyértelmű Mao-imázs,

stílusrétegek között olyan hirtelen váltással, ahogy a

addig A pillangók szerelmesei zongoraversenyben már

csípős mártáshoz az édes húst mártja a séfünk.

van egy csipetnyi Teng-Hsziao Ping Nyugat felé nyitásából, Amerikával való partneri kiegyezésével, és a

Persze, miért is ne fordítsuk meg ezt a játékot. Két vidám,

kulturális forradalom utáni fellélegzésből. Ezzel együtt

jól

sem

zenei

látványos és bombasztikus zongoraversenyt hallhatunk,

horizontján. Az egytételesként megírt „liszti formát”

amelyek kellő keleties érzetet keltenek bennünk. Az Új-

követő versenymű már egy szép, de neofita lelkesedésű,

Zélandi Szimfonikusok pedig a lehető legnagyobb

hősi-szerelmi film kísérőzenéje lehetne. Igaz, a Tigris és

ínyencséggel, és némi malíciával szolgáltatják a hátteret.

Sárkány zenéje egy fokkal korszerűbb volt. Ennek a

Aztán a végén meg abbahagyják, hogy egy kellemes

zenének éppen látszólagos rafináltsága és igényessége a

gung-baós barbecuet ehessenek.

merészkedik

túl

Copland

Rodeójának

játszható,

nagyobb

elmélyedést

nem

igénylő,

gyengéje, amíg a Sárga-folyó ott folyik, ahol akar – Windhager Ákos Naxos 8.570607

Valami régi, valami új Hárman kellettek ahhoz, hogy összerakják, s végül tető

zeneszerző munkásságának bemutatásáért – egyébiránt öt

alá hozzák e gyászmise teljes partitúráját: Josep Prats,

CD-t is készített elkészített már a Naxos égisze alatt,

Peter Broadbent és Thomas Martin. Utóbbi vette a

melyek Bottesini nagybőgőre írt, az utóbbi évekre szinte

bátorságot, hogy lemezre is vegye a darabot. Noha

teljesen elfeledett műveit tárják a lemezvásárlók elé.

Thomas Martin nem karmester – pláne nem „született” dirigens – ezen a felvételen valamiért mégis ő vezényel.

Egy nagymise azonban más eset. Így nem árt, ha az

A Bottesini-életmű felszínre hozásában elévülhetetlen

embernek egy énekes szólistákat, nagyzenekart és teljes

érdemeket szerzett muzsikus mind kutatóként, mind

vegyeskart foglalkoztató alkotás eldirigálásához van

gordonművészként

elegendő

rengeteget

fáradozott

az

olasz

karmesteri

tapasztalata.

Martinnak

nyilvánvalóan nincs, ennek ellenére – felteszem érdemei

ugyan tapasztalata a nagy apparátusra írott művek terén –

elismeréseként –, ő irányíthatja ez előadást. A kisebb

több mint egy tucat operát írt –, az egyetemes

kockázat végett egy „vérprofi” zenekart szerződtetett a

zenetörténetben mégis bőgősként tette le a névjegyét,

kiadó: a Londoni Filharmonikusokat és egy kétségkívül

mint az a komponista, aki virtuóz művek sorát

lelkes, amúgy jó erőkből álló, mégis félamatőrnek

komponálta a hangszerre, ezzel mintegy a legdivatosabb

mondható énekkart: a Joyful Company of Singers névre

szóló-instrumentumok mellé emelve a sokak által

hallgató formációt. A szólistákat is gondosan válogatták,

lenézett, megmosolygott, bumfordi gordont.

az ő teljesítményükre nem lehet panasz. Ez a Requiem azonban különös mű. Nem nevezném Azonban a mű… különös egy darab. Egy olasz szerző

mindjárt remekdarabnak, de kétségkívül van számos

műve, mégis híján van minden olaszos sztereotípiától.

ihletett

Nincs benne annyi szenvedély, mint első pillantásra

szerkesztett, komplex mű. Érződik belőle, hogy tudatosan

gondolnánk, nincs annyi pátosz és tragikum, mint amit

tart távolságot a kor olaszos-operás stíljétól és inkább egy

első látásra remélünk. Bottesini Requiemje egy higgadt,

befelé

méltóságteljesen hömpölygő, inkább lírai mint drámai

karmesterrel, aki nagyobb rutinnal rendelkezvén képes

erejű halotti mise. Közelebb áll Brahms vagy Dvořák

volna szigorúan összefogni a kezében összefutó szálakat,

hasonló műfajú darabjaihoz, semmint Verdiéhez, noha

talán még többre lenne képes. Akár remekmű is lehetne.

időben és térben csekély távolságok választják el

Meglehet, egyszer majd az is lesz.

pillanata,

forduló,

összességében

poétikus

arcot

pedig

mutat.

példásan

Egy

jobb

Bottesini darabját a nagy honfitársétól. Különös egy darab… Mert egy olyan szerző munkája, akinek volt

Balázs Miklós

Naxos 8.572994

Újabb magyar Hollywoodból Zádor Jenő zeneszerzői stílusát úgy jellemezte, hogy

műveiben, semmi sokkolót, annál inkább a zeneszerzői

„pontosan a Traviata és a Lulu között van”, műveit az

mesterség tökéletes birtoklására utaló megoldásokat,

akkori közönségnek írta, nem a leszármazottainak, tudta,

például az ellenpontozás művészetét. Zádor egyike

hogy stílusa nem a legdivatosabb. Zádor darabjai úgy

azoknak zeneszerzőknek, akik az Egyesült Államokba

tonálisak, hogy a hangzásvilágban azért benne van a XX.

emigráltak, filmzeneírásból, filmzenék hangszereléséből

századra jellemző – talán – keménység, a ritmika, a

tartották fenn magukat, és vártak a jó sorsra, ami persze

magyaros motívumok, a forma azonban maradt a

nem jött el. Korngold, Rózsa Miklós (a Ben Hurhoz írt

konvencionálisnál,

zenéjét Zádor hangszerelte), Waxman az Államokban,

nem

találunk

semmi

szokatlant

Honegger és Milhaud Európában írta a filmzenéket (ők

Izgalmas a Moderato energico a tercekkel variáló nyitó

ketten nem csak ebből éltek), nem véletlen, hogy a

ütemeivel, az állhatatos tempótartással, a nagyszerű

magyar, Amerikába kivándorolt zeneszerzők szinte

fokozással. Ebben a tételben is a nagyobb súlyokat

kivétel nélkül becsempészték műveikbe a magyaros

keveslem, itt a hangok hosszát lehetett volna tenutósabbra

jellemzőket, no, nem a mozizenékbe. Zádor műveiről

venni. A nyolc rövid tételből álló Tanulmányok

kaphatunk egy rövid összefoglalót a Naxos lemezén, a

zenekarra

MÁV

sokrétűségével, beleértve a dzsesszes vonalat is (Song),

Szimfonikusok

játszanak

Mariusz

Smolij

vezényletével, Hadady László az Oboaverseny szólistája.

című

mű

nagyszerű

a

karakterek

kiemelkedik a Prelude, a szakasz már a tizenkétfokúság felé mutat, ahogy a következő tétel is) nagyon jók a

A zeneszerző 1975-ös, a hagyományoknak megfelelően

hangszerelésbeli ötletek, a hangulati megoldások (a téma

háromtételes oboaversenye kellemes, de nem véletlen,

többféle feldolgozása, más tempók, remekbe szabott

hogy nem játsszák naphosszat. Adott egy jellegzetes

hangszerelés) fantasztikusak. Igazi mester tételét halljuk,

ritmusképlet, mely szinte végigvonul az ABA formájú

hasonlóan a Capricciosóhoz, itt a változatos karakterek, a

tételen, a dallam különös különleges, a középrész sokkal

játékosság többszöri meghallgatásra készteti a hallgatót.

izgalmasabb, annak ellenére, hogy az A rész dallama

Bartókos a politonális, szívfájdító dallamú Introduktion, a

fordításokban is megjelenik (nem tehetek róla, de mind

tétel folytatásaként a kesernyés Scherzo kissé vegyes

az oboa, mind a ritmus a szép emlékű Kórház a város

stílusú.

szélén-t juttatja eszembe). A lassú tétel dallama kellemes,

Decrescendo,

jellegzetes

szerkesztésmódját,

a

visszatérésben

a

vonósok

rövid

Bartókos

a

VII.

érdemes

tétel

is

(Crescendo

megfigyelni

hangzásvilágát

a

–

tétel

(mixtúrák,

motívumvonulata. A záró tétel haragos-játékos karaktere

skálaszeletek, a téma többféle bemutatása). Izgalmas,

egyedi,

szintén többrétű a címnek megfelelően a kicsit diabolikus

Hadady

László

nagyon

jól,

érzékletesen

tolmácsolja a művet. Az 1954-ben komponált Elégia és

Potpourri.

tánc kellemes a fülnek, jellegzetesek a témák, nem

hangzásvilágot soroltat.

A

záró

Rapsodia

is

többféle,

sajátos

hiányzik a magyaros stílus sem, kifejező a pasztorális hangulat, (magyar) filmzeneszerű a tétel, szép szólókkal

Zádor Jenő zenéjét érdemes megismerni, annak ellenére,

szólal meg a lemezen. A tánc karakteres, ritmikus, az

hogy nem soroltatott be a legnagyobb zeneszerzők közé.

előadásban el tudtam volna képzelni féktelenebb játékot.

Tisztességes darabokat komponált, értő módon, néha felfelcsillan az isteni szikra. Zádor jól párosította a

A vonósokra írt 1954-es Divertimento I. tétele két

neoklasszikus stílust a magyaros ízekkel, a hollywoodi

jellegzetes témát hoz, mindkettő jól variálható. Az

filmek zenéjével, de csak ízlésesen, megfűszerezve sok-

Allegro moderato sem mentes a filmzenei megoldástól és

sok érdekességgel, ebből a szempontból egyedinek is

a magyaros zenétől. Igen jól szerkesztett a ritmikus téma

mondható művészete. A MÁV Zenekar játéka kifejező, a

előtti imitációs rész, Zádor különleges jól emeli be az

hangzás tiszta, szép szólókat hallhatunk. Mariusz Smolij,

imitációt műveibe. Az Andantino példa arra, hogy Zádor

ha nem is kiaknázta a Zádor-zene mélyét, de tartalmas

sem térhetett le a bartóki ösvényről, sőt egy csipetnyi

dolgokat kért a zenekartól, jó tempókkal, kicsit középen

Samuel Barbert is kapunk, hőfokban, harmóniákban.

maradva a hangerővel, az agogikai finomságokkal.

Lehotka ldikó Naxos 8.572549

Alkalom szüli a tolvajt, avagy a mesterek dicsérete Ha jól számolom, már a negyedik olyan Naxos-lemezről

a zűrös 1812-es évben ez már a hatodik (!) premierje volt.

adhatok hírt, amely a németországi Bad Wildbadban zajló

Ekkora hajtás mellett érthető módon a bevált klisékre

Rossini-fesztivál valamely élő produkcióját tartalmazza.

támaszkodott, s följegyezték róla azt is, hogy potom

Ennyi lemez után az ember automatikusan rááll a helyi

tizenegy nap alatt végzett a másfél órás opera

Kursaal speciális akusztikai viszonyaira, szinte már a

komponálásával.

nyitány első hangjainál tudja, hol járunk.

ujjgyakorlat, mert az Alkalom szüli a tolvajt így is jó

De

mégsem

szimpla

rutinos

néhány újítással sikerült feldobnia. Nekem a „Voi la A helyzet később az énekesek megszólalásával sem

sposa!” kezdetű, játékos ellenpontokkal teletűzdelt

változik jelentősen. A szólisták mind a tisztességes

szoprán-bariton duett a kedvencem.

másodosztályból kerülnek ki, ami nyilván a fesztivál anyagi lehetőségeinek pontos leképezése. Mint ahogy

A szellemes és izgalmas modulációkkal dúsított nyitányra

Antonino Foglianit, a fesztivál egyik leggyakrabban

az utókor gyanakodva kaphatja fel a fejét. Hát persze, A

foglalkoztatott dirigensét sem a világ legkeresettebb

sevillai borbély viharzenéje, csak kicsit más hangnemben.

pálcamesterei

számon.

Ugyanakkor

Mivel ez utóbbi a későbbi, a plágiumot majd ott

minden

alkalommal

kiálthatnánk. De persze, ez abban az időben megszokott

üzembiztosan, értő módon szólal meg Rossini muzsikája.

dolog volt. Don Parmenione áriája és jelenetei Doktor

Nem rendít meg, nem érzem utolérhetetlennek, de

Bartoloéra hajaznak, minden tisztességes buffobasszus

becsületes és igényes előadás. Mester mondanám, ha a

ilyen jópofa szerepre vágyik. Berenice szólama virtuóz

szónak nem lenne idehaza pejoratív értelme. A mester a

koloratúrszopránok után sikolt, Alberto grófé a nagy

nagyvilágban a rendszer biztos és nélkülözhetetlen

legatókat

fogaskereke. No, pontosan ilyen Foglianiék Rossini-

cselekmény kedvesen üde, picit „dedós”, de hát a

fesztiválja.

színpadi dramaturgia még nagyon gyerekcipőben járt.

Maestro

között

Fogliani

tartjuk

keze

alatt

énekelni

tudó

lírai

tenoroké

lehet.

A

Két úr, összebarátkozva egy fogadóban véletlenül Tulajdonképpen már az is izgalmas, hogy 1989-ben a

elcserélik

Stuttgart-Karlsruhe-Strassbourg

háromszög

a

bőröndjüket.

A

huncutabbik

álnéven

mértani

bejelentkezik a másik menyasszonyánál, aki viszont a

közepénél vajon miért pont Rossininek alapítottak

komornáját küldi a találkára maga helyett. Persze a végén

fesztivált, de ezt ma már nem igazán érdemes feszegetni.

mindenki megleli az illő párját.

A Rossini-fesztivál él és virul, s a Naxos – dicséretesen – időről időre szemezget az elhangzott előadásokból.

A Bad Wildbad-i fesztivál remek mestereket alkalmaz a szólistaként

is.

Közös

tulajdonságuk,

hogy

bár

2005-ben a Magyarországon (vélhetően) sosem játszott

egyikükből sem lesz világsztár, de mindannyian magas

operája ment a Mesternek, az Alkalom szüli a tolvajt.

mércét hoznak üzembiztosan. Előadásmódjuk tökéletesen

Fiatalkori zsenge, igaz, ez már a nyolcadik bemutatott

alkalmas egy ismeretlen opera alakjainak élvezetes

operája. Más ennyi idősen már nagyszakállú bácsika,

megismeréséhez. Wildbad-i specialitás egyébként, hogy a

Rossini alig múlt húsz esztendős. Az is igaz, hogy abban

világ minden tájáról toboroznak énekeseket. Berenice

bravúrkoloratúra feladatát kicsit guturális hangképzéssel,

sorakoztatja fel. Persze a bookletből kitűnik, hogy a

de technikailag hibátlan kivitelezéssel kapjuk a grúz

szerepkör

Elizaveta Martirosyantól. Javára írandó továbbá a

megszemélyesítenie. A kisebb szerepekben görög, olasz

lemezen is könnyedén átsütő humora. Tenorpartnere az

és katalán szólisták közreműködnek, valamennyien

izlandi Garðar Thór Cortes volt. Szép hangszín, biztos

pontosan illeszkedve a főhősök által megteremtett

magasság

atmoszférához.

és

kicsit

elkent

koloratúrák

jellemzik.

összes

jelentős

figuráját

sikerült

már

Mentségére, a komponista rendesen adott feladatot neki is. Az olasz Gianpiero Ruggeri elementáris komédiás, a

Az Alkalom szüli a tolvajt méltatlanul elfeledett opera,

karakter

pedig

összes

lehetséges

árnyalatát

eminensen

minden

adva

benne

egy

jó

előadáshoz.

Mestermunka! -ZétaNaxos 8.660314-15

Elgar – zongorán is jól mutat A jelen Elgar-lemez címe félrevezető. Igaz ugyan, hogy a

Stanford és társaik közül miért éppen őt ismerjük

zeneszerző Edward Elgar, és az is, hogy a muzsika egy

egyedül.

zongora nevű hangszer hangján szólal meg – mégis, a

anyagkezelése kifejezett örömet okoz a hallgatónak.

Tudása,

igényessége,

és

változatos

lényeg maradt ki a címből. Az, hogy ezen a lemezen biedermeier Elgar-miniatűrök szórakoztatják a hallgatót!

Az Enigma-változatokat Richter János mutatta be, s

Az Ashley Wass által összeállított CD első felében olyan

ehhez az előadáshoz köthető az újkori angol zenetörténet

zongoradarab-gyöngyszemek rejlenek, amelyeket fülünk,

kezdete. A későbbiekben Toscanini által „meggyalázott”

agyunk szívesen fogad be. A műfajt nehéz megállapítani,

zenekari

nyolc karakterdarab, dal szöveg nélkül, vagy még

hagyományos

másképp zsánerkép. Mire végighallgatjuk – mindössze

változatok sokasságára és egy záró fúgára épül. Elgar az

félóra! – , már réges-rég a zeneszerző rajongói táborába

első

tartozunk. Nehéz elmagyarázni, hogy nyolc, kis, könnyű

megfelelően írta meg a darabot. Második körben minden

szösszenet miért is olyan nagy szám. Ha az ember járatos

egyes változatnak adott egy-egy rövidítést tartalmazó

Schubert, Chopin vagy Brahms zongoradarabjai között,

alcímet,

akkor

romantikus

monogramjait véljük felfedezni, pl. az első változat:

zongoramuzsikáról. Elgar azonban nem kél velük birokra,

C.A.E. - Elgar felesége lenne. Ezt a munkafázist sokan

nem tesz úgy, mintha többet tudna náluk a zongorázás

abban látják igazolva, hogy az egyes változatoknak

terén. Viszont az is kiderül, hogy Ketelbey, Sullivan,

nemcsak zenei, hanem attitűdbeli karakterük is van. A

van

valódi

benyomása

a

mű

körben

keletkezése

maga

is

variáció-kompozíció ennek

amelyekben

a

klasszikus

ma

Elgar

legendás. egy

A

témára,

alapszabálynak

ismerőseinek

harmadik körben azonban Elgar a témát átdolgozta egy

zongorán, hogy mindenki a zenekar színeit várja el –

titokzatos dallammal. Ezáltal a témában minden brit

igazi kihívás. Wass billentése, lendülete és ritmizálása

három hazafias angol dalt vél felismerni, a God save the

kétséget kizáróan nagy pianistát rejt, ám valójában

Queent, a Rule Britanniát avagy a Auld Lang Syne-t.

megkerülte a feladatot. A korábbi zongoradarabok

Nagy valószínűséggel egyik dal sem azonosítható a

igényes stílusában, ötórai tea partyra alkalmas előadást

témával,

és

nyújt nekünk. Merthogy – felismerte ő is a nagy enigmát

beleérthetősége jelentős szerepet játszik az Engima-

– az ismert zenekari mű zenekari hangzását nem ő kell

változatok máig tartó népszerűségében.

adja, hanem mi, a befogadók biztosítjuk emlékképeink

de

az

ezekkel

való

egyneműsége

alapján a műnek. Így Wass játszhat könnyeden, szépen, Az Engima valóban az egyik legismertebb angol zene,

csilingelően, mi dübörgő mélyrezeket és üstdobokat

ráadásul mindenki ismeri a zenekari változatot, filmes

vélünk majd hallani.

felhasználtsága következtében még azok is, akik egy koncerten sem hallották. Ashley Wass magasra tette tehát

Elgar tehát szórakoztat, gyönyörködtet,

a lécet – úgy eljátszani egy zenekari művet egy száll

Egyszóval: Elgar zongorán is jól mutat.

elvarázsol.

Windhager Ákos Naxos 8.570166

Az újra felfedezett Delius Frederick Delius azon brit zeneszerzők közé tartozik,

a szerzővel kapcsolatos képzettársítás és sztereotípia,

akikről szólva kis kockázattal kijelenthető: még jó ideig

melyeket feltárva kirajzolódik, hogy az angol zeneszerző

munkát szolgáltat a kor és a téma elkötelezett kutatóinak,

művei olykor csakugyan rászolgáltak a feledésre és a

jelesül

angol

kárhozatra – néha azonban nem. Más szóval: Delius

posztromantikus muzsika világát kívánják feltérképezni.

egyes művei nagyon is megérdemlik az újrafelfedezést.

A XIX, század utolsó évtizedétől a XX. század ’30-as

Az általános, közkeletű vélekedés vele kapcsolatban,

éveiig aktív Delius ennek a korszaknak egy meghatározó

hogy muzsikája bágyadt, erőtlen, hiányzik belőle a

figurája is lehetne, ha művei jobban beépültek volna a

vitalitás és a drámai erő, mások szerint a humor és a

kánonba Nagy-Britannia határain túl is. Merthogy tény

küzdelem is. Ez annak ellenére valamelyest jogos vádnak

ami tény: Delius munkássága, úgy tetszik, napjainkban is

tetszik, hogy szinte mindig akad ellenpélda, vagyis egy-

a méla britek belügye, s alig tapasztani érdeklődést az

egy darabjában Delius bizonyosságot tesz afelől, hogy

deliusi oeuvre után a brit államhatárokon túl. Ez azonban

nagyon is van humora (lásd például: Brigg Fair), van

nem kell, hogy elriassza a lemezvásárlót, hiszen még a

drámai érzéke (A Village Romeo and Juliet), van élénk

korszak felületes ismerői számára is tudott dolog néhány,

képzelőereje (Sea Drift) és a nagy formákban, valamint a

azoknak,

akik

a

Britten

előtti

nagy apparátust kívánó munkákban is megtalálja a helyét

legtöbb művét újfent lemezre vették, gondoljunk csak Sir

(A Mass of Life), még ha művészetének alaptónusa

Charles Mackerras walesi ciklusára vagy Vernon

vitathatatlanul

Handley londoni lemezeire, azonban föltűnő, hogy ezen

az

„őszies”,

kontemplatív,

epikus

színezetű zenei „beszédmód” és modor.

felvételek jószerivel csak a brit szigeteken belül váltottak ki osztatlan elismerést az ítészek és lemezvásárló

Frederick Delius zeneműveinek sora mindemellett egy

közönség köréből. A Naxos idén megjelent lemezei

feltűnően önreflexív lajstromot hív elő, amennyiben a

viszont csak részben készültek Angliában; az Appalachia

darabjai sok esetben a szerző adott élethelyzetére vagy

és a Sea Drift ugyanis stílszerűen amerikai (floridai)

származására referálnak. Német gyökereire, és az

rögzítés

„újgermán” filozófia iránti érdeklődésére – Schopenhauer

dirigenssel, Stefan Sanderlinggel… Ha akarom, ez a tény

és Nietzsche munkái értendők ide – a legjobb példa az itt

is azt mutatja, hogy Delius zenéje, ha lassan is, de kezd a

tárgyalt A Mass of Life, az amerikai évekre reflektál a

nemzetközi kánonban is gyökeret verni.

egy

nem

kimondottan

Delius-specialista

pompás Appalachia, a Párizsban töltött korszakot pedig a Paris: The Song of a Great City című kompozíció

Kivált annak tudatában értékes tényező a fenti kitétel,

illusztrálja a leghitelesebben.

hogy magas minőségű előadásokról kell beszámolnunk. Mind a Bournemouth-ban felvett A Mass of Life,

Jóllehet sokak számára úgy tetszik, Deliust nem kell

valamint a Prelude and Idyll, mind pedig a Florida

minduntalan újra felfedezni, hiszen a húszas évektől

Orchestra és a Master Chorale of Tampa Bay

fogva

a

közreműködésével készült Appalachia és Sea Drift kiváló

és

produkciók. Minden esetben egy jól felkészített, tisztán

megszakítatlan. A ’20-as évektől az ’50-es esztendők

és sallangmentesen játszó zenekarról és egy dicséretes

végéig elsősorban Sir Thomas Beecham volt Delius

összhangot

műveinek nagy pártfogója. Maga Beecham számos

kórusteljesítményről beszélhetünk. Ha az új évezredben

alkalommal rögzítette lemezre Delius legszebb műveit,

Delius kulcsművei mellett a kevésbé ismert alkotások is

sőt több darabjának a játszópartitúráját is a karmester

ilyen színvonalú előadásokban kerülnek a hallgató elé,

szerkesztette és rendezte sajtó alá a szifilisztől lebénult és

akkor

vakká lett komponista helyett. A századközéptől fogva is

újrafelfedezésről.

folyamatosan

műveiből

–

a

készülnek

recepció

lemezfelvételek

tehát

folyamatos

megütő,

csakugyan

gondosan

összerakott,

beszélhetünk

majd

remek

valódi

akadtak hosszabb-rövidebb korszakok, amikor Delius Balázs Miklós Naxos 8572764 ; 8572861-62

Huszonnégy Miatyánk

A népszerű internetes kvízjátékban, a Honfoglalóban a

Naxosnál tavaly év végén megjelent kiadvány (az itt

meglehetős gyakorisággal feldobódó zenei kérdések

szóba kerülő Pater Noster) az első lemez, melynek már

között már találkozhatunk a King’s Singers nevével is. Ez

valamennyi

nyilván nem jelenti azt, hogy az énekegyüttes létének

baritonszólamot.

ismerete

feltétlenül

hozzátartozik

az

trackjén

ő

abszolválja

a

magasabb

általános

műveltséghez, viszont utal arra: vannak, kik úgy

Az album koncepciója briliánsan egyszerű: a gregorián

gondolják, a lexikális tudását próbára tevő játékos már el

ének keretezte anyagban a Miatyánkot megzenésítő,

tudja helyezni valahol a hat énekes alkotta csapatot.

valamint annak szellemiségében fogant kórusművek

Vagyis: hallott már róluk.

hangzanak el. Amennyire otthonosan mozog az együttes az

egyházi

darabok

között,

és

amennyire

nagy

Ezzel szerencsére vagyunk így jó páran. Mi több: nem

repertoárral bír ezen a téren, csoda, hogy csak most álltak

csak róluk hallottunk, hanem produkcióikat is ismerjük,

elő

felvételekről és hangversenyekről egyaránt. És aligha

szerkesztésben is észrevehető, bátran helyeztek egymás

túlzok, ha azt mondom, negatív kritika legfeljebb műsor-

mellé akár több évszázados különbséggel keletkezett

összeállításukat éri olykor (bár azt is inkább neheztelés,

darabokat – Josquin és William Harris, Hassler és

mint bírálat formájában); előadásaik és lemezeik kapcsán

Stravinsky, Lassus és Duruflé, Palestrina és Tavener,

a világ különböző lapjaiban megjelenő beszámolókban és

Victoria és Bernstein békében megfér egymás mellett,

a kritikákban immár több évtizede csak ismétlődnek és

úgy, hogy a hallgató nem észlel semmiféle törést,

halmozódnak a pozitív jelzők.

ingadozást az első és az utolsó track közötti íven. Talán

egy

ilyen

kollekcióval.

Tapasztalatuk

a

csak Poulenc – pont a műsor közepén felhangzó – Szent Nálunk sincs ez másképp, azonban a dicséretek között

Ferenc-imái tűnnek ki a homogén közegből, részben a

rendre felbukkan egy, a hazai és az angol énekes kultúrát

nyelv miatt, de inkább a többi mű hangszereléséhez

érintő gondolatfutam, miszerint lám, a szigetországban

képest ködösebb, füstösebb, légiesebb szövetük révén.

nem okoz gondot, ha egy éppen elbúcsúzó King’s Singer helyére keresnek megfelelő képességű énekest – a

A könnyedség – immár a lemez egészére vonatkoztatva –

basszustól a kontratenorig bármilyen hangfajban azonnal,

kicsit a hangzásban is tetten érhető, ugyanis a felvételen a

zökkenőmentesen megoldható a váltás.

magas hangok dominálnak, a keverésnél a mélyebb szólamokat némileg hátrébb szorította a hangmérnöki

Nos, ez a tétel látszik megdőlni most, ugyanis csapat

munka. No, nem olyan mértékben, hogy felboruljon az

legújabb tagja, a 19 évet lehúzó Philip Lawsont tavaly

egyensúly, vagy sérüljön az összhang, és nem annyira,

váltó Christopher Bruerton új-zélandi…De van egy olyan

hogy az album meghallgatása után ne a közhelyes,

érzésem, hogy szabályt erősítő kivételről van szó, a Kiwi

viszont gyönyörűen alliteráló ötletes összeállítás valamint

boy feltételezhetően nem jobb híján került be a

a makulátlan megszólalás panelek jussanak eszünkbe.

hatosfogatba. Az előző CD-jük (Royal Rhymes &

Vagy éppen – a lényegre figyelve – az, hogy

Rounds) készítésébe menet közben kapcsolódott be, így a

„Sanctificetur nomen tuum”. SzJ

Naxos 8.572987

„A világ abszurd, tehát szép is lehetne” Magyarországon

koncertteremben

Martinů e CD-n található Negyedik szimfóniája világos,

Martinů-előadást. Pedig Bartók cseh kortársa a huszadik

derűs, játékos zene. Mindkét zenekari alkotásában

századi zeneszerzés ritka, derűs csoportjához tartozik –

találhatunk ugyan kisebb feszültségeket, sőt olykor

komoly gyászművei ellenére is. Több esetben is a magyar

drámai crescendók süvítenek el a fülünk mellett, vagy

mesterrel egy helyen, időben és regiszterben kereste a

éppen szekvenciák és ritmusosztinátók törnek be az idilli

választ a kortársi zenére. A maguk előtti romantikus

térbe, de mindegyik „zajforrás” előbb-utóbb békében

hagyományt éppúgy folytatták, amennyire elvetették; a

oldódik

népzenével védekeznek Sztravinszkij ellen, s végül

„könnyűzeneisége” és az amerikai közönségnek tett

mindketten ugyanakkor tartózkodtak az USÁ-ban a

egyszerűsítése ellenére is, bőven alkalmazza a gúny,

világháború elől menekülve. A stílusuk ennek ellenére

szarkazmus és kétfenekű paródia eszközét az őszinte

mégis lényegében különbözik, nemcsak azért mert

félelemkiáltáson túl. Martinůnál ezt azonban nem

Martinů

szimfonikus

találjuk. Az ő világa idilli – noha abszurd. Abszurd

hagyományait írta újra (azaz ott folytatta, ahol Dvořák

bukfencei könnyedek, derűsek és éppannyira komolyak,

abbahagyta), hanem mert franciás zenei kötődése révén

amennyire az előadás során sikerülnek. De az abszurd

mégis úgy rászokott a sztravinszkiji neoklasszicizmusra,

elemekkel mégis a vágyott idill-alapregisztert menti át a

hogy élete végig rabja maradt.

szerző.

Martinů 2. szimfóniája akkor és ott íródik, amikor és ahol

Az Ukrán Nemzeti Szimfonikusok előadása is egy nagy

Bartók

Cleveland).

ívű, könnyed kosztümös románcot feltételez. Többször is

Mindketten egy-egy alapítvány felkérésére dolgoznak,

Prokofjevet keres a fülünk, aztán később legyintve

mindketten beemelik zenéjük esszenciáját, alkalmaznak

megállapítjuk, hogy minden csak John Williams Harry

népdalimitációkat és gesztusok révén még az elődök

Potter-zenéjéből oly ismerős. A zene nagy előnye tehát,

előtti briliáns tisztelgés sem marad ki. Ráadásul, a két

hogy korszerű tudott maradni és nemzeti. Még ha egy

szerző politikai hitvallásának is tekinthetőek az éppen

mai hallgató számára nem ér fel egy vallomással, ha

fogalmazott művek; Martinů Csehszlovákia születésének

Dvořák-idézetet hall, mégis érzékelhető a romantikus

huszadik

megszállására

cseh zeneiség életereje. Arthur Fagen ugyan alig ismeri

emlékezik, Bartók pedig a harmadjára csonkított, és

fel a Martinů-partitúra szellemességét, ritmikai és főként

éppen háborúba szédült

teljes

a

alig

hallhatunk

szívvel

Concerto-t

az

elődje

kottázza

évfordulójára

és

(1943,

német

fel.

Bartók

Concertója,

minden

vélt

Magyarországra. Martinů

dallami játékait, lendületes előadása egy ligadöntő

szimfóniája egyenes beszéd, a táncos-indulós zenék a

kviddics-meccs izgalmát kelti. Pedig Martinů sokkal

cseh lét dinamizmusát sugallják; Bartók Concertója

indiviualistább zenét írt, sokkal inkább kamarazenét

sokszorosan

belső

szerzett, jóval több spontaneitást bízott a zenekari

utalásrendszerrel, amely révén messze túlemelkedik

zongorára, mint ami a lemezen megszólaló nagytömbök

bármiféle politikai horizonton.

harsány sziluettjéből kiolvasható;

összetett

beszéd,

olyan

autentikus.

Fagen

harsány

a felvétel mégis

tömegkezelése

ugyanis

Martinůnak egy el nem felejthető oldalát állítja elénk: az

amerikai szimfóniaszerzőt (ugyanis tényleg csak az

Martinů legszebb

pillanatai pedig még

ebben a

Államokban szerzett szimfóniát, méghozzá öt év alatt

bombasztikus előadásban is megmaradnak. Ez pedig

nem kevesebb mint hatot), aki a győztes szuperhatalom

főként a magyar hallgatóknak fog feltűnni: a 4. szimfónia

győzelmét zengi világgá.

3. tételének hatalmas vonós Largójában – ha sikerül egy rövid ideig nem meghallani Sosztakovics Ötödikjét, akkor felrémlik távolról Bartók – igaz, egy sci-fibe oltva. Windhager Ákos

Naxos 8.553349

Az ős Kaján A félszeg nyugati kánon úgy szólongatja Robert Kajanus

pohos

e nyolcvan éve – a rímek ősi hajnalán – született

kalendáriumnak hittünk hajdanán, mondja meg az, mi a

lemezeit, mint a Sibelius-kultusz bűvös, mágikus

dolgunk, mi végre bujdosik az ember e hideg Földön.

ősforrását, ahonnan minden érpatak fakad, s dagad széles,

Azért nem nézünk bele soha a bűvész kalapjába, nem

vad folyammá a XX. század olyan nagy pálcamestereinek

lesünk be a táltos vegykonyhájába, s azért nem nyúlunk a

kezén, mint például Colin Davis vagy Simon Rattle. Az

messziről jött koldus piszkos málhájához. Jobb, ha nem

agg hősi legendák sajátja, hogy addig élnek és hatnak,

tudjuk, mi van ott. Hagyjuk a tényeket pihenni.

amíg

valaki

meg

nem

bizonyosodik

a

krónikáknak,

úgy,

akár

a

mindentudó

puszta

tényszerűségük felől, mert utána, hozzon a vizsgálat

Valaha a hanglemez több volt, mint manapság. Valóság

bármily

immár

volt. Volt úgy, hogy úri muri, volt, hogy léha

kénytelenek vagyunk a tudomány vagy a historikum

cselédlányok titkos játéka, s volt, hogy nemzeti ügy,

porladó szférájába lefokozni még a legrímesebb heroikus

államérdek – ezek az ó idők unt regéi megint, a boldog

epopeiát is. A legendák példásan összekongó, pogány

békekorból. Így volt a finnek nemzeti ügye egykoron

zenéje nem kérdés-kutatás tárgya, a valóság az.

Jean Sibelius is, mint ember, mint művész, s a művei

várt

vagy

váratlan

eredményt,

ugyancsak. Tekintélyes állami életjáradékkal és jól De a cudar álmokban elkopott regéinkre, mint Nagy

megérdemelt,

Nemzeti Illúzióinkra éppúgy szükségünk van, mint a

vakációval. Megesett akkoriban, hogy a finn kormány

mindennapi kenyérre, a boros asztalra, s arra, amit a tejbe

ötvenezer márkát sem sajnált folyósítani az English

aprítunk. Nem illő kérdeni jöttének miértjét, hisz, hogy

Columbia lemeztársaság számára, hogy lemezre kerüljön

köztük van, itt, velünk, és hat: evidencia. Vannak

nemzeti zeneszerzőjük dallamdús Első és Második

legendák,

újra

szimfóniája. A dirigenst pedig maga a komponista

elmesélnünk, s vannak lemezek, melyeket sosem kellene

választotta ki kétes tehetségű pályatársa, ivócimborája és

újra hallanunk. Talán elég lenne hinni a vastag, vén,

országos kebelbarátja személyében. Így érkezett Robert

amiket

épp

ezért

sosem

kellene

három

évtizedes,

háborítatlan

kései

Kajanus

Londonba:

bíbor-palástban,

Keletről.

zúg a torna, amint hallom, a Szent Kelet kicifrált, vesztett

Zeneszerszámmal, dalosan.

boldogsága ez.

Öt éve már, hogy Sibelius egykor oly hangos és elfoglalt,

Aztán vége a dalnak. A beteg, fonnyadt Kajanus egy évre

nagy lantja kicsorbult, húrjaszakadt, s hangot nem ad; sok

rá meghal. Kihuny a szigorú tekintet, s nincs, aki

volt, sok volt immár a jóból, sok volt a bűn, meglehet. De

befejezze, amit elkezdett. Pedig nyögve kínálja törött

azt az egyet sose mondta: Uram, én már többet nem

lantját. E lantot, melyet holtában elejtett, ifjú titánok

iszom – hisz ivott eleget. 1930-at írtak a naptárak. Május

veszik föl s szorítják hevült keblükhöz: Koussevitzky,

volt, madárdalos, friss tavasz. Már épült az Abbey Road-i

Ormándy, Beecham és így a sor tovább. Azután jön

híres hangbarlang, de még nem lehetett beköltözni. Így a

Karajan és jön Bernstein, s születik pár buja, új, nagy dal.

Királyi Filharmónia Zenekara a westminsteri Central

Leróják mind folttalan hűségüket és ájult tiszteletüket a

Hallt szállta meg három napra, hogy lemezre rögzítse az

pogánykirály előtt. A nagy zeneszerző mindannyiuk fejét

e-moll szimfóniát, néhány éjre rá pedig a D-dúrt. Az

megsimítja, de sosem szeret már úgy senkit, mint a vén

eredménnyel mind a finn kormány, mind a zeneszerző

kacért, a szesztestvért, a korhely, svindlis Kajanust.

felettébb elégedett volt, így a nemes projekt nem ért véget. Két év futott el, mikor már az EMI stúdiója is

Ez a gyalázatos jelen. Ma már olyan idegen a fülnek ez az

fogadásra készen állt, visszatért Kajanus a brit fővárosba

agg, gúnytalan-komoly, primitív kacaj, ez az ódon, avítt,

s a Londoni Szimfonikusokkal folytatta a munkát: a

avult szónoklat. Máshoz vagyunk szokva: kimeszelt,

tervek már a teljes szimfóniaciklusról szóltak, s volt talán

hideg, fehér falakhoz, olyanhoz, ami meddő, kisajtolt,

egy-két nóta is – néhány kisebb zenekari darab. A

nem ahhoz, hogy valaki táncol és birkóz a véres asztalon

Harmadik és az Ötödik szimfónia is dobozba kerül 1932

dermedt-vidoran. Az ős Kaján bujdosik, harcol velem:

nyarán. Kajanus duhaj legény, fülembe nótáz: gyors,

Sibelius az én fülemben már nem izzó, pogány nóta,

heves tempókkal, nyersen, éretlenül, naivan muzsikál.

hanem gyertya, feszület és komorság. Ma már tudom,

Vállán bíbor, húzza boros kedvvel, paripásan. Áll a bál és

honnan fújnak a boszorkányos, forró szelek, mert elzúgott már az ős Bizony felettem – s Kaján nem cimborám nekem. Ezt tették a legendák velem. Balázs Miklós

Naxos 8.111393 ; 8.111394 ; 8.111395

Kiadja a Mevex Kft. * Felelős kiadó: Urbán János * Felelős szerkesztő: Balázs Miklós * Képek: Naxos.com