IGNáCZ RÓZSA
Rézpénz Regény
II. Kötet
2011
NEGYEDIK RÉSZ
1 Tenyérnyi foltokban, vastagon omlik a hó. Fekete hófellegek ültek a falu felett, nyomasztó, sűrű fellegek és alattuk földre lapultan, összeszorulva, fojtott és izgatott várakozásban élt Márkusfalva napokon át. Ma reggelre kifakadt végre a fekete égi kelevény, s idegfeszültséget enyhítő feloldozó nagy fehér pelyhek hulltak az alacsony háztetőkre, a karcsú jegenyékre, kopasz tarlókra, fekete szántóföldekre, s mindenütt a szelíd dombhajlatokra a falu határában, köröskörül. A Háromszék megyei síkság kellős közepén fekszik ez a falu. Piroscserepes vidám házikóiban magyarok laknak: földmíves székelyek, Kiss-ek, Deákok, Butykák, Becsekek, a székely határőrvidék szabadszellemű büszke lakói, régi, kiváltságos katonaivadékok, vala-
mennyien. Úgynevezett „úri” birtok csak egyetlenegy van: a márkusfalvi Türje-Szászoké. Hófehérre meszelt, oszlopos, jegenyefás kúria, hatalmas gazdasági udvarok, kertek, gyümölcsösök, rétek, kaszálók, szántóföldek. Valamikor – még a földosztás előtt –, TürjeSzász Károly földbirtokosnak ötszáz hold földje volt és jókora erdőrésze, a falu távoli határában. „Az udvar”, így nevezik a falusiak a Türje-Szász-kúriát. „Nemzetes asszony”. Ez a cím illeti meg Türje-Szász Jozefát, az elhalt földesúr vénlány nénikéjét. Bernátony Balázsnét, azelőtt özvegy Türje-Szásznét már csak „nagyságos”-nak címezgetik. Aki olyan városias, mint Anyu, s olyan uracs férje van, hogy „örökkétig” hos�szú csőnadrágot visel, se kocsit nem hajt, se szekeret, a mezőn sohase látni ingujjra vetkőzve, se csizmásan, se térdig sárosan, aki meglett szép szál ember létére nem átallja szerszámládikát cipelni a hóna alatt, a mezőn leül a dolgozó emberek közé, szivarozik s az égvilágon semmit se dolgozik, csak föstöget – hát azt más cím nem illeti meg. Az naccságos, mint a brassói ügynök, aki varrógéppel, vagy traktorral kereskedik, s szóval bolondítja a szegény népet, s tán nem járt a kezébe még kapa se soha. A márkusfalvi székelyek lenézik egy kicsit Bernátony Balázst. – „Olyan – úrféle…” – mondják róla maguk között. Egyesek tudni vélik, hogy ennek előtte jó pár évtizeddel földbirtokos volt ő is, odaát, Nagybernátonban. Rendes, valóságos nemzetes földesúr volt a Balázs úr édesapja: nagybernátoni Bernátony Benedek. Vót. Hát arra a zsidó semmit se ad! A székely se igen. Most 6
micsodás, arról beszéljen! Föstöget! Hát az semmiség. Hitvánkodik, játszadozik, akár egy gyerek. S még pénzt vesz el a maga szórakozása után. Igaz, erősen ügyibe való képeket csinál. Becsek Andris bácsit akkurát úgy föstötte le ingujjban s harisnyásan, ahogy krumplit kapált. A gyerek is fölismerhette, még a bibircsók is ott ékeskedett, azon vörösen, ahogy a természet odatette az orra hegyére. De azért mégis semmittevő ember a Bernátony úr. Örökké utazik, kereng-bolyong idestova, mint a zsidóban a fájdalom. S miféle rossz gazda, Istenem! A földből ismét eladott. Igaz, székely ember vette meg, idevaló, s az csak haszon, ha a nép gyarapodik. Idehozott a faluba a nagyságos Balázs úr egy szekérderék komédiást. Osztán még feleszik azok az egész birtokot! Hírlik, hogy a leánkát, a kicsi Klárikát is színésznőnek akarja meneszteni. Hiába, no! Így jár az, aki árva. Így van ez, ahol az apa mostoha. Így, a márkusfalvi közvélemény… …A fellegek megállás nélkül ontják a havat. Méteres hótömeg borítja a Türje-kúria szürke palafödelét. Kint a nagy udvaron kipirult arccal, viháncolva lapátolják az utat a cselédleányok. Az alacsony sertésólak előtt hatalmas hókotróval kezében Deme Izsák, öreg béres hetvenkedik. Két süvölvény legénykét egzecíroztat keményen: – Az ajtó elől puccold a havat, hé, a mindenségedet! Megnyúvadnak odabé a malackák, ha nem sietünk! A hószakadás tetőzetig betemette az apró ólakat. A tehénistálló előtt a lantorna-papiros ablakig ér a hó. 7
Az udvar közepén, a kerekes kút zsindelyes födele majd leszakad a súlyos hótömeg alatt… Korhad, mállik, minden a gazdátlan gazdaságban. A nagyszalon felett leesett a tetőről néhány paladarab. A szabad helyen beomlik a hó, ellepi a padlást, s a szalon aranyosra pingált mennyezete vékony, hosszú csíkban, már nedvesedik. A tágas, téglapadlós konyhában vidám edényzörgés közt, kipirult arccal, harsány hangon, testes szakácsné vezénykedik. Úgy hívják: Vilmika. Két fehérbóbitás, feketeruhás szobalányt vezényel a katonás szakácsné menyecske: – Ne ügyetlenkedj, te Biri, te! Forgasd azt a rudat ügyesen. Kend libatollal a kürtöskalácsot, hányszor mondjam már! Iparkodj, te bódogtalan! Biri pirongva keni olvasztott vajba mártott libatollal a kürtőskalács fénylő oldalát. Apróra vágott manduladarabkákkal szórja a kisült kalácsokat egy másik leány. A konyha mellett, kis sötét limlom kamrában, gyertya világa mellett Jozéfa nemzetes asszony tevékenykedik. Csipkezsabós fekete ruhát visel az öreg leány, fonnyadt nyakán fekete bársonyszalagra fűzött elefántcsontkereszt remeg. Ócska, ruhafoszlányokkal teletömött zsákban motoz. – Ó, ó – sopánkodik –, monogramokat akar! Hát hol találjak én Klárikának monogramokat? − Fölemeli a faggyúgyertyát, s a rongyoszsák sötét torkába világít. Csalódottan csóválja a fejét. Megfakult csipkék, ruhaszegők, selyemfoncsikák hullanak szerteszét. Párnahu8
zat akad kezébe. A mállott, elefántcsont-sárgává nyűtt lenvászon csücskében, domború hímzéssel készített, rózsaszín fonállal átszőtt, fehér monogram látható. Hármas monogram, három betű: „T. Sz. K.” TürjeSzász Klára. Így hívták az ő egyik ősanyját valamikor, éppen úgy, mint most Klárikát. Ezeket a gyönyörű hímzéseket még ő készítette, a néhai… Vajon miket gondolhatott, miket álmodhatott, akkor, száz éve tán, a hímzőráma fölött? Rég elporladt alakját képek őrzik odabent, a nagyebédlő falán, az ősök galériáján. Porrá lett keze nyomát ez a kis monogram, itt: „T. Sz. K.”. Milyen szépen fonódik egymásba a három betű… Ötágú, gombos végű, nemesi korona büszkélkedik a mállott párnahuzat sarkában, sötét rongyoszsák mélyén… Jozéfa elfogódva forgatja, tapogatja a rongydarabkát. Klári azt mondta, hogy keressen neki régi monogramokat, mert a monogram most újra divat, azt most a ruhán viselik elől, a szív fölött. Jelmezeket készítget Klárika, ahhoz a színdarabhoz, amit most tanulnak. …Az oszlopos tornác nyitott ajtajában öreg komondor bolhászkodik. Lompos szőrzetű agg férfiú Zsokó kutya. Fehér bundája piszkosszürkének látszik most a frissen esett hó vakító fénye mellett. Zsokó ambícióval kutatja a bundájában lappangó bolhákat, s közbe-közbe hosszan, izgatottan a hóesés felé szimatol… …A szalon fehér kandallója kellemes meleget áraszt. És a plüss karosszékek mélyén, konyakospoharakkal telt asztalkák mögött vidáman ülésezik a színtársulat. – A Kükülley koncessziója szerint – magyaráz Zoltán Gabi – mehetünk bárhová, Erdély bármelyik 9
városába. Ugyanaz az engedély szövege, mint volt a Gárdosé. Vagyis Bogdanascu atyánk kerületi beosztást még mindig nem csinált. – Ez azt jelenti – folytatja Bucsi –, hogy megette az egészet a fene. – Bosszús arccal mondja ezt. Az örök vidám, vörös arcú Bucsi rosszkedvű valamiért… – A helyzet az – szónokol tovább Gabi –, hogy a színi pálya Erdélyben a legalávalóbb mesterségek alá züllött. Tudomásom szerint ma hat államilag engedélyezett vándortársulat működik, Viszotay, Gelecsény… – Működik? – dörög bele Bucsi. − Szabad rablást folytat öregem. – Érthető – replikázik Gabi –, teljesen érthető. A koncessziók szerint mehetnek a társulatok bárhová, Erdély bármelyik városába. Így aztán előfordul, hogy ugyanazért a városért egyszerre több társulat is vetélkedik. Az kapja meg a helyhatósági engedélyt, amelyik többet fizet. A legközönségesebb licitálás folyik. – Licitálás? – vág közbe Bucsi. − Az még tisztességes dolog volna, kérlek. Marakodnak, egymás szemét ássák ki a különböző társulatok direktorai. Magyar magyar ellen denunciál. Irredenta feljelentések vannak napirenden. Ezt jelenti a szabad koncesszió! Az, hogy nincsenek szigorúan határolt játszási területek. Menjenek a magyarok a szabad pályákra – és vájják ki egymás szemét! Ez a román politika. De hát mit beszélek? Tudjuk ezt jól mindnyájan. – De most ne erről beszéljünk! – veszi át a szót Balázs. – Itt egy cél van, tisztelt színtársulat! Alapítani 10
egy jól felszerelt kis vándortársulatot, amely az összes érvényesülési lehetőségeket pompásan kimeríti. Nincs színikerület? Annyi baj legyen! Vannak összeköttetéseink. Ismeretségi köröm óriási. Segítek én nektek fiaim, segítek. Apropó! Az öreg honfi merre van? Hangosan felnevetnek. – Kükülley? – Átment Martonfalvára. Azt mondja, ott akar kezdeni. – Ott! Ugyan… – Ne bántsd! Hadd buzgólkodjék szegény. – Hát az frappáns volt, bátyám – szólt Gabi –, ahogy napok alatt előállítottad az öreg dirit. Megjegyzem: egészen kedves ember. Mondd, Bucsi, te már voltál nála: játszani is szokott? – Játszani? Na, igen, ha éppen színészhiány van. Szavalni szeret, öregem! De azt nagyon. – Lándorinak osztálytársa volt. – Igen! Emlegette is Lándori. Hát bizony nem valami hízelgő jelzők között, az igaz – folytatja Gabi. – „Ilyeneknek van koncessziójuk”, ezt mondta és meglehetősen megvető hangsúllyal. – Fiaim! – nevet fel Balázs. – A legjobb megoldás, ami adódott, ezt elismerhetitek. Társulat nélkül állt az öreg engedélyes, s egy vasa se volt új szervezkedéshez. Én szereztem Kükülleynek az engedélyéhez egy társulatot, hogy folytathassa az ipart. Nektek pedig vásároltam egy igazgatót. Persze, az öreg csak néma cégjegyző. Azt csinálhattok, ami jól esik. Láthatjátok, hogy egyelőre nem sok vizet zavar. Tulajdonképpen te 11
