I. kiadja a Katolikus Ifjúsági Alapí tvány szerkesztették:

a n z i x

Fotó: Tornay M. Petra

m i l l e n n i u m i

a Millenniumi Kávéház folyóirata 2005/I. kiadja a Katolikus Ifjúsági Alapí tvány szerkesztették: Szécsi Imre Krabót Péter Pótári Mihály Mészáros Andrea Mészáros Lajos arculat és tipográfia: heribert c

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Régi történet Szécsi Imre Elmesélek egy szép, régi történetet. Valamikor még a békebeli idõkben történt, hogy egy vidéki nagyváros legnagyobb lapkiadó nyomdájába felvettek egy nagyon csinos, sudár termetû hölgyet, hogy az igazgató úr levelezését intézze. Az ifjú hölgy szépsége mindenkinek feltûnt. Amikor a hivatali kifutófiú elõször találkozott vele, megilletõdve nézett rá, és nagyon csodálkozott, hogy mit keres ez a csinos nõ az igazgató szobája elõtt. Legjobban azonban a nyomdász férfiak és az újságíró urak érdeklõdtek utána, nem értették, hogy-hogy nem találkoztak eddig ezzel a tüneménnyel. Késõbb azonban mindenki megszokta az incselkedésekre, udvarlásokra mindig elpiruló ifjú hölgy jelenlétét, és lassacskán olyan természetesnek hatott léte, mint az, hogy az újságnak minden nap meg kell jelennie a hétfõt kivéve. Juliska, mert így hívták ezt a kis tündért, igazán rendesen végezte munkáját. Az igazgató úr nagyon meg volt vele elégedve, sõt egy kicsit büszke is volt, hogy milyen szép titkárnõt kerített magának. Juliska reggelente, pontban 9 órakor gõzölgõ feketével várta fõnökét, az íróasztalon pedig gondosan helyezte el az aznap érkezett leveleket, melléjük meghatározott sorrendben tette le a konkurens újságok napi számait. Béke volt az irodában, béke volt a világban, béke volt a szívekben. Ahogyan telt-múlt az idõ, egyre feszültebben várta mindenki, hogy Juliska végül kit választ magának, melyik ifjú lovag csábításának enged majd, hiszen az nem járja, hogy ennyi dalia között nem talál magához illõ legényre. Azután csak az tûnt fel, hogy néha beszédbe elegyedett Jancsival, a hírdetési rovat vezetõjével. Kezdetben éppen csak rátekintettek a másikra, késõbb már szinte nézték egymást, és nemsokára az az idõ is eljött, amikor Jancsi, megpödörve bajuszát, hangos „Jó reggelt, Juliska kisasszony”-nyal köszöntötte az irodába lépõ fiatal titkárnõt. Ilyenkor nagyot dobbant a lány szíve, és elpirulva köszönt vissza, mert mi tagadás, tetszett neki ez a pirospozsgás szerkesztõ úr. Valahogyan jó volt ránézni, jó volt hallani a hangját, jól esett a közelében lenni. Ez idõtõl már nem az anyukája unszolására, nem a fizetés miatt, nem becsületbõl, az igazgató úrral kötött szerzõdés miatt járt dolgozni, hanem hogy láthassa Jancsit, érezhesse közelségét, hogy reggelente köszönjön neki, napközben halljon tõle valami kedveset. Addig-addig köszöngettek reggelente egymásnak, hogy végre az egyik forró, nyári vasárnap délután a Ligetben találták magukat. Mindketten túl voltak már az ebéden, és jól esett sétálni, beszélgetni. Mindkettõjükben ott bizsergett valami, amit a másik szavai, kacagásai, pillantásai váltottak ki: a nyíladozó szerelem, amely azon a vasárnap 3

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

délutánon visszavonhatatlanul beköltözött a két fiatal szívébe. Ezt ekkor még maguknak sem merték bevallani, de lelkük mélyén pontosan értették, mi történik velük. Juliska elmesélte, hogy szegény édesanyjával és két kisebb testvérével él együtt, édesapját három évvel ezelõtt veszítette el. Ács volt a szakmája, és Budán meg Pozsonyban dolgozott sokat. Nagyon értett a szakmájához, azért hívták a fõvárosba is, de baleset érte szegényt, 20 méter magasból leesett. Azóta rossz körülmények között élnek, ezért is biztatta édesanyja, menjen el dolgozni. Így került a lapkiadóhoz, édesapja egykori barátja ajánlotta be az igazgató úrnál. Erre Jancsi is elmesélte, hogy õ meg tanító édesapjával él, aki már elég idõs, és jövõre nyugdíjazzák. Két lánytestvére már férjhez ment, anyukája pedig hirtelen hunyt el, mindenszentekkor lesz egy éve. A beszélgetés közben néha összeért a válluk. Elõször megijedve húzódtak szét egymástól, de amikor látták az akaratlan sértés rémületét a másikon, egy kis mosolygással elütve az illetlen viselkedés okozta zavart, tovább sétáltak. A délután gyorsan elszállt, és mindketten a szerelem zavaros, de mégis jólesõ érzésével tértek nyugovóra. Másnap a nyomdában már úgy köszöntek és úgy néztek egymásra, mint akiknek féltett titkuk van. Ettõl a délutántól kezdve minden vasárnap sétáltak, de már nem csak a Ligetben, hanem a Tiszaparton végig hol a felsõvárosi, hol az alsóvárosi templom felé. Lassacskán kezdték szövögetni közös jövõjüket, hogy milyen szép is lenne egyszer körbeutazni ezt a nagy országot, meg eljutni Bécsbe és Párizsba. Ahogy telt az idõ, beköszöntött az õsz, jött a tél, és mikor újra kitavaszodott már érezték, hogy a Jóisten úgy összekötötte kettejüket, hogy nincs az az erõ, ami szét tudná választani õket egymástól. A két özvegy szülõ nagyon büszke volt, hogy milyen rendes társat talált gyermekük magának, és áldásukat adták a frigyre. Még az igazgató úr is megörült a hírnek, hiszen megnyugtató azt tudni, hogy legjobb alkalmazottjai házasságot kötnek, ami jól mutatja, hogy nem pusztán remekül mûködik az újság, hanem akik ott dolgoznak, azok is meg vannak elégedve. Hogy mi történt ezután? Azt pontosan nem tudni. Az esküvõ megtörtént a ferencesek templomában, még az újságban is megjelent a hír. Ebbõl az alkalomból a nyomda és lapkiadó összes dolgozóját lefényképezték az igazgató úrral együtt. Odaállították a fényképezõ masina elé a két család boldog hozzátartozóit is, és ezt a tablót közölték az újság vasárnapi, ünnepi számában. Valahogy eddig tartott a békesség, a jókedv is. Még a nyáron kitört a háború, Jancsit elvitték katonának, Juliska egyedül maradt otthon a szíve alatt megfogant kis élettel. Bár a háború évei alatt nagyon kelendõ volt az újság, azért az igazgató úr tudta, hogy ez a kereslet halálosan fenyegeti nem csak a lapját, hanem az egész vállalatot, az egész várost, az egész országot. A háború borzalmai elfeledtették a fiatal párral terveiket. Már nem az utazás, inkább a másik látásának vágya, a családi tûzhely melege foglalkoztatta mindkettejüket, mindhármójukat. Nagyon sokára ért véget a háború, de akkor Jancsi is hazatért a harcokból, megint nyugalom 4

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

és béke költözött zaklatott szívükbe. Bár nemsokára meghaltak szüleik is, mégis érezték, azért érdemes volt bízni, remélni. Van abban valami jó, valami meleg belenyugvás, hogy minden szörnyûség ellenére újra együtt vannak. Vasárnap délutánonként újra sétálni kezdtek, és rég elfelejtett terveik elõbújtak emlékeik mélyérõl. Késõbb megint jött egy háború, amely a megnövekedett családot végképp a feledésre kárhoztatta. Mi történt Juliskával, mi történt Jancsival, mi a gyerekekkel, már nem lehet tudni. Eltûntek, elvesztek, túlélték vagy belehaltak a háborúba, csak a magasságbeli tudja. Eltûnt a nyomda is, el az újság, mást olvasnak már jó ideje a város lakói, emléke is elveszett annak az esküvõi tablónak, amely figyelmeztetett egy régi újság dolgozóira, egy ifjú párra, akik a kiadónál dolgozhattak, az ünneplõ családra, és az igazgató úrra, aki büszkén nézett erre a néhány emberre. Az elmúlt hónapokban mégis történt valami furcsa. Mintha látták volna Juliskát és Jancsit, amint még ifjú házasként, titokban indultak el felfedezni ezt a nagy országot. Ott ültek a vonatban az ablak mellett, és csodálkozva nézték a sok embert, a száguldó tájat, a vonatokat, majd az állomás épületét. Aztán leszállhattak a vonatról, mert a Restiben kávézgatva még biztosan látták õket, és még a buszállomáson is feltûntek. Egymásra mosolyogva várták a buszt, hogy felszállva rá, folytassák ezt a régen eltervezet t, de csak most kezdõdöt t nászútat . Vajon, most hova veti õket a sors?

5

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Azért állok itt, mert így akartam… „…A legtöbb ember olyan helyzetben van, hogy ha azt kérdezzük tõle: »Miért van itt? Miért teszi ezt?« – azt kell felelnie: »Azért vagyok itt, mert az áradat, a vihar ide sodort, s azért teszem ezt-azt, mert rákényszerít a véletlen, meg a körülmények így kívánják.« – Az embereket (…) annyiféle benyomás ûzi, hajtja, hogy nagy részüket többnyire a körülmények áradata sodorja magával. De hogy élettelen tuskóként ragadjanak magukkal a hullámok, s mi még annyira se szabhassuk meg irányukat, hogy saját akaratunkból érjük el életünk bal vagy jobb partját, ily passzívan, ilyen tehetetlenül mégsem lenne szabad sodortatnia magát egy olyan lélekkel bíró lénynek, amilyen az ember. (…) Csodaképpen hangzik, ha egy férfi ezt mondhatja magáról: azért állok itt, mert így akartam; azért csinálom ezt, mert ez az akaratom!”* Tornay M. Petra A reformkori nagyok romantikus eszménye férfirõl, nõrõl, hõsiességrõl, erényrõl sokszor tûnik kissé naívnak, fennköltnek, amit az ember csak ifjúkorában ért, s utólag a saját életében is tapasztalatlan, fellengzõ és idealista elképzelésnek tart. A fenti szöveg is egyszerre magávalragadó és közben kissé megmosolyogtató is: szép ez, de az élet, ki-ki története bonyolultabb. Mégis, ha nem okoskodunk, hanem hagyjuk, hogy megérintsen a mondatok ereje, érezzük, hogy valami olyat tud Széchenyi, ami igaz, ami után mi is vágyódunk, és feltámadt sóvárgásunk, esetleg kellemetlen érzésünk saját sorsunkhoz való kényszeredett viszonyulásunk miatt arra mutat, hogy nem csak romantikus lobogás van itt a sorok mögött. (Ha csak romantikus lobogás volna, akkor is olyan lobogás, mely újraélesztette Magyarországot!...)

* Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához, Magvetõ, 1985. 53-54. o.

6

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Széchenyi e sorokat Döblingbõl írja idõsebb fiának 1857-ben. Egy zátonyra futott élet romjain tûnõdik? Nem. Hosszú, súlyos válság után Széchenyi újra összeszedte magát és ismét harcba állt, szövetségeséül akarja megnyerni fiát. Tudjuk, hogy legnagyobb közös akciójuk a Blick címû, Ferenc Józsefék politikai berendezkedését gúnyoló-feltáró röpirat Angliába csempészése és kiadása lesz, aminek nagy hatása a korabeli Európa közvéleményére ismeretes. Nem szívszorító-e vagy egyenesen nevetséges, hogy valaki az elmegyógyintézetbõl így kiáltson: itt állok, mert ezt akartam?! Mégis még sokkal szomorúbb, ha valaki saját kudarcai reménytelenségébõl így siránkozik: ezt tették velem és én mit sem tehetek… Az elsõ attitûd esélyt ad a felállásra, felelõsséget vállal saját döntéseiért, a szenvedést sajátjának tartja. A második semmi közösséget nem vállal a tulajdon sorsával, elszenvedi, ami ráméretett, de nincs köze hozzá, rákényszerül. Széchenyi naplóját, levelezését olvasva megdöbbent, hogy hogyan formálódik egyénisége. Nemcsak a fiatal, zabolázatlan Stefferl és a 40-es éveiben érett, elkötelezett férfi közti különbség szembetûnõ, hanem az a belsõ út, amelyen járva egyre világosabban megérti és vállalja hivatását és sorsát: saját „lételét” a hazának kell szentelje. Családja hagyományai mellett nemcsak Wesselényi hatása volt rá nézve sorsdöntõ, hanem szerelmes rajongása Seilern Cresence iránt és az a bûntudat, amit fiatalkori vétkei miatt hordozott. Erõs vágy élt benne, hogy valami nagyot tegyen, író, mûvész, kiváló hadvezér vagy jeles politikus legyen. Érezte, hogy sokra hivatott. Nagyvonalú gesztussal kezdi országgyûlési szereplését 1825-ben, amikor egész évi jövedelmét a felállítandó Tudományos Akadémiának ajánlja, és csak lassan lesz egyre világosabb elõtte, hogy aki valóban tenni akar a közért, annak hosszan elhúzódó küzdelemre, kicsinyes és sokszor megalázó helyzeteken át vezetõ útra kell számítania. Elõször meglepõdik rajta és bántja, amint hallja, ki miként magyarázza nagylelkû felajánlását. Elterjedt, hogy valójában meg akarja akadályozni, hogy az Akadémia megalakuljon, nehogy ki kelljen fizetnie a pénzt. A Hitel megjelenésekor sokan megszakítják vele a kapcsolatot s még elsõ fia születésekor is felsóhajtanak: „Adja Isten, hogy jobb hazafi legyen, mint atyja…” A Duna-szabályozásra kicsinyes huzavonák után kapja meg a pénzt, elszámoltatják, mikor másokat erre nem köteleznek, képtelen dolgokkal gyanúsítják, pletykák, rosszindulatú rágalmak, híresztelések veszik körül. Számtalanszor felteszi a kérdést naplójában: nem lenne-e bölcsebb felhagyni az egésszel, kivándorolni Amerikába, törökké lenni vagy csak saját magának élni? De mindig odajut, hogy nem tehet mást, mint amit a lelkiismerete mond, amit a haza érdeke kíván – amit meg tud tenni, azt meg kell tennie. Crescencenek, még mint rajongott-vágyott, de el nem érhetõ barátnõjének mondja, amit a maga számára is alaptörvénnyé tesz: egyedül az Istentõl kapott, teljesített kötelesség teszi az embert boldoggá, békéssé, ez az egyetlen biztos alap, amire építeni lehet. Hallatlan önmegtagadás és lemondás az élete évekig, különösen, amikor maga Crescence is félreérti. Mégis ezekben az években érik igazi férfivá. Ekkor tanul meg csendben és észre sem vétetve szolgálni, 7

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

hallgatva szenvedni, türelmesen tûrni, állhatatosan küzdeni, ezerszer újrakezdeni. Létrehozni bármit is sokkal több energia, mint azt tapasztalatlanul gondoljuk. Amint munkálkodni kezdünk, akkor látjuk, hogy hány kis lépésbõl, részletbõl épül valami teljessé. Csak az alkotó ember ismeri azt az ezernyi apróbb-nagyobb küzdelmet, szenvedést és terhet, amit magára kell vennie mindenkinek, ha valamit építeni akar. Széchenyi impulzív, tevékeny, energikus férfi, aki egy katona lendületével veti magát az ország ügyeibe. Néhány huszárvágással azonban nem lehet tartós eredményt elérni. Naplója õrzi belsõ vívódásait, sértettségeit, dühét, értetlenségét. Hiába tiszták a szándékai, hiába igyekszik a haza reformálására – mivel megkerülhetetlennek látja – a Habsburg-házzal egységben, nem kapja meg azt a bizalmat, amire szüksége lenne munkálkodásához. Ami azonban tényleges elkötelezettségét mutatja, az út, amelyre ezután lép, felülemelkedik a személyes megbántottságokon, mindenki megnyerésére törekszik, békít és provokál, lelkesít és alkalmazkodik. Árnyaltan, mélyen látja kora valóságát, folyton vizsgálja önnön szándékait, indítékait, érzéseit. Kíméletlen magához, következetesen tûzi ki céljait, és rendkívül állhatatos mindenben. Csak a Híd-ügyben, amirõl ismeretesen nagy országgyûlési küzdelmet nyert meg a hídadó bevezetésével, külön csaták zajlottak a pesti választott polgársággal, akik nem akarták az építendõ hidat fennhatóságuk alól kiengedni, s minden lehetséges módon ellene tettek, illetve a nádorral, aki pedig saját birtokán, Csepel szigetén szerette volna a hidat felépíttetni. Híd-részvényeket árul Angliában, bécsi bankárokat nyer meg, hogy befektetõi legyenek, ezerfelé küzd, míg végül gyõz - a Lánchíd a mai napig maradandó, jelképes alkotás. Ennek azonban nagy ára van. Mikor 12 év reménytelen várakozás után végre feleségül veheti Seilern Crescencet, két hét után magára kell hagynia, mert a pozsonyi országgyûlésen a híd-csata zajlik, úgy tûnik, hónapokig nem láthatják egymást. Levelezésükben nagyon szép az, ahogy ezt az áldozatot tudatosan és egymást erõsítve vállalják: Crescence azt írja egyszer Széchenyinek, mikor az nagyon nekikeseredve panaszolja egy levelében, hogy minden jószándéka ellenére értetlenség és rosszindulat veszi körül, hogy kevés ember érti, ismeri az igazi nagylelkûséget, nincs fogalma arról, hogy létezik nemes szándék és cselekedet, egyszerûen azért, mert maga nem így él. Elgondolkoztató, választást felkínáló vélekedés ez. Vagy sodortatni magamat, mint egy élettelen farönköt a víz, nézvén a többi farönkre, lám, mindenki így él… Vagy az életet és felelõsséget választani, ami azonban szenvedéssel, egyedülléttel, kevesek értésével jár együtt – igaz, a jó lelkiismerettel és a szenvedésnek értelmet adó reménnyel is. Elfelejtettük Czirákyt, Reviczkyt, Apponyit és sokakat, akik akadályozták, kinevették és elítélték Széchenyi tevékenységét. Nem maradt utánuk szinte semmi. De a Lánchíd áll, a vasút, a hajózás, a hitelintézetek mûködnek, az Akadémia él.

8

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Egy szerelmes Habsburg Bella gerant alii, tu felix Austria nube. Quae aliis nec Mars, dat tibi regna Venus.*

Dr. Bene Kálmán A Habsburg-ház évszázadokon átívelõ uralkodói sikereit magyarázták a mottóban idézett mondattal – ám én most nem a dinasztiát mesterien felépítõ, kitûnõen házasodó, bõséges gyermekáldással büszkélkedõ Habsburg császárok, királyok egyikérõl szeretnék mesélni. Egy szerelmes Habsburgról lesz szó – akirõl ezt a jelzõt sem a történelem, sem a róla szóló szépirodalom szinte soha nem írta le. Mi, magyarok többnyire kalapos királynak csúfoltuk (holott inkább mi voltunk vaskalaposok), s ha a nõkhöz fûzõdõ kapcsolatai egyáltalán szóba kerültek, akkor inkább az uralkodásának utolsó éveire jellemzõ fanyar románca az „öthercegnõ”-vel kerül bele egy-egy róla szóló történetbe, miképp két kitûnõ xx. századi drámánkban, Szomory Dezsõ és Németh László II. József-ében láttuk ezt. Az én József császárom nem ilyen. Nem csak élete utolsó éveiben lép elém. Mint a mesék Mátyás királya, álruhásan járja országát, mikor egy felvidéki kastélyban egy apja ravatalánál álló nõben rátalál arra, akirõl évek óta ábrándozott, akibe Rómában, egy karneváli éjszakán beleszeretett. Most tudja meg nevét a magyar lánynak: Szécsy Ilona grófnõ az, talán a legendás szépségû Szécsy Mária családjából, de ez az új találkozás is gyors elváláshoz vezet: a lány apját gyászolja, Józsefhez pedig futár érkezik Mária Terézia halálhírével. A továbbiakban megismerjük a trónra lépõ József uralkodását. Egy korszerû birodalmat akar építeni, s úgy tûnik, törekvéseinek legfõbb gátja * „Hadakozzanak mások, te boldog Ausztria csak házasodjál. Mit másoktól még Mars is megtagad, megadja neked Venus.”

9

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

a kiváltságait, hagyományait – s egyúttal önállóságát, nemzeti karakterét is megtartani kívánó Magyarország lesz. Mintha egy új, anti-Mózes született volna: nem egy a zsidó népbõl tûzzel-vassal a szolgaságot kiirtó, azt a Kánaánra érdemessé tevõ próféta, hanem egy új, korszerûbb birodalom, egy új Egyiptom megteremtõje. Itt most József-Mózes maga lett a fáraó, akinek egy harmincmilliós, egységes, felvilágosult Ausztria lebeg szeme elõtt, s aki ezért konok következetességgel mindent megtesz. Még a magyarokkal szemben is – holott szerelmes egy szép magyar grófnõbe, aki azzal a nem titkolt céllal költözött Bécsbe, hogy a szerelmes Habsburgot szerelme által térítse el céljaitól. A magyar nemesi-rendi ellenállást tehát egy udvari intrikákat is vállaló, a császár iránta érzett szerelmét politikai, hazafias célokra is kihasználni igyekvõ honleány képviseli ebben a mesében a legmélyebben. Hallgassunk csak bele „nagyjelenetükbe” a harmadik felvonás közepérõl:

10

József

Szegény, te mindig csak hazád ügyén Csüngsz, tépelõdöl. Hagyd azt férfiaknak. Szeretni, ez az asszony végzete. Gyülölni, vívni, férfi dolga…

Ilona

Nem szólok én hazám törvényirõl, Nem védem én tiport jogát; ahoz Zord férfiszó kell; igazad van; én Leány vagyok; de jól jegyezd meg ezt: Magyar leány; ki bár tudatlan, – egyet Tud, hogy honát szeretni kell. S ha még Jobban szeretne téged, mint szeret E szív. Kitépném, hogyha nem gyülölne; És volna rá okom, – van rá jogom. Hiszik s higgyék, hogy ágyasod vagyok, Egy Szécsy grófné, császár ágyasa! (…)

József

(kin Ilona beszédei alatt nagy küzdés és szembeötlõ változás ment át) Mit kivánsz? Boldogtalan, mily árt: szerelmedért? Egy életet? – Kevés! S mi könnyü és Mily édes volna odadobnom azt: Ölelni téged s együtt halni meg! De nem, te nemcsak életet kivánsz: Lelket kivánsz, mely istentõl magos, Nagy küldetést nyert: – hogy most ejtse el azt; Reményeket: hogy zúzza szét maga; Nagy terveket: hogy mondja, kártyavár; Húsz néma évnek minden gondolatját, Vágyát, vetését, amikor megért: Hogy vesse tûzbe s mondja – polyva volt! ..................................... te milliók üdvét, javát,

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Nagy léte szent jogát, mi mind reám Van bízva: – ezt kivánod! – Asszonyom, ezt Nem adhatom, mert nem enyém. – Hanem Hogy lásd, miképp mindent, mi magamé Kész néked adni szívem: – ím, amim Nagy drágaságom, legszebb koronám, Fõ kincsem, átadom: szerelmemet. Szerelmemet, tehozzád. Vidd, tiéd! Törd össze. Nem tartok reá jogot. Mindent odadtam. Én koldus levék; De élni fognak népeim s virul Hazám! És József a magyargyûlölõ udvar szeme elõtt, Ilona szalonjában tagadja meg szerelmüket és taszítja el magától a grófnõt, számûzvén azt magyarországi birtokaira. Szécsy Ilona erdélyi Zaránd megyei birtokára vonul vissza, ahol áldozatául esik Hóra martalócainak. A császár által megmentésére küldött Günther titkár (aki természetesen titokban és reménytelenül szintén szerelmes volt belé), mint az ilyen romantikus drámákban ez már lenni szokott, késõn érkezik. A védiratot Hóra széttépi, s miután Ilona öngyilkos lesz, az ifjú titkár ugyanazon szavakkal borul imádottja holttestére, miképp Az ember tragédiája Évája a halott rabszolgára. Figyeljük csak a negyedik felvonás tragikus végkifejletét: Günther Hóra Günther Hóra Günther Hóra

(A halottra borulva.) – Halva is mi szép! Szebb mintsem élve! Mert el nem taszít! Hát ez mit õrjöng? Kergessétek el! Óh, öljetek meg, irgalom ha van Még szívetekben! (Vad gúnnyal.)

Nem kivánsz-e mást?

Csak a halált. Adjátok meg neki, Amit kiván. A haldoklók utolsó Kérése szent a keresztyén elõtt. Pedig hisz az oláh is csak keresztyén!

Az utolsó felvonásban a hõsnõ után a címszereplõtõl is elbúcsúzunk. József visszavonja rendeleteit, szinte a halálos ágyán. Ez a bizonyos nevezetes tollvonás, ami a történelem-könyvekbõl is közismert, az én mesémben inkább elégikus, mintsem tragikus. József hosszú búcsújában bocsánatot kér halott szerelmétõl, s így összegzi a politikáját mindig is elhibázottnak tartó Kaunitz elõtt törekvéseit: 11

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Én nem cserélek, most se, senkivel; Eszméim élnek; – századév, amíg Érvényre jutnak. Megtisztulva, mert Sokban hibáztam, vétkezém. Talán Kiengesztelve bennök, amit én Nem bírtam egyeztetni: nemzetek S emberiség joga; most ismerem, Hogy mind a kettõ szent; s egyoldalú Volt harcom, ezt amannak szembetéve; Ezért bukom; nem mert gonosz valék, Csak mert a jót nem jól akartam. Az, Mi céljaimnak magva volt: megél S kihajt, gyümölcsét meghozandja még.

Így végzõdik ez a mesevázlat az én szerelmes Habsburgomról. Miért hívom az én József császáromnak? Mert ez a dráma, immár 140 évig az akadémia kézirattárában aludta álmát, s csak a múlt évben sikerült felébresztenem. Mert a magyar romantikus dráma egyik legszebb remekmûve ez a drámai pályamû, amelynek szerzõje ismeretlen. Hogy ki írhatta a József császár c. tragédiát, azt a nyájas olvasó is megsejtheti, ha figyelmesen vizsgálja a fenn közölt jeleneteket. De a rejtvény megfejtésében sokat segít, ha megkeresi a József császár. Madách Imre utolsó drámája? c. kötetet, melyet a Lazi Könyvkiadó adott ki Szegeden 2003-ban.

12

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Léphaft Pál karikatúrista, újságíró

Született: 1952. január 17., Nagybecskerek. – Autómechanikus mesterséget tanult (1967-70), az Újvidéki Egy. Bölcsészettud. Karának m. nyelv és irod. szakán végbizonyítványt szerzett (1976).Az Újvidéki Televízió magyar hírszerkesztõje (1977-87) és a Magyar Szó címû napilap újságírója (1977-87), majd szatirikus mellékletének, a Grimasznak a szerkesztõje (1996-tól). A valamikori Napló címû hetilap állandó munkatársa és szerkesztõségi tagja (1990-97). A Magyar Nemzet tiszteletdíjas karikaturistája (1992-tõl). A humor iránti vonzalma a karikatúrán kívül kifejezésre jutott abban is, hogy 1989-ben Heinermann Péterrel és Klemm Józseffel együtt létrehozta a Telepi Rádió nevû politikai kabarét, amely a délvidéki magyarság életében hiánypótló szerepet vállalt. A fiktív rádiómûsorban, amely a mindinkább fellángoló délszláv válságot vette célba a szatíra fegyverével, a szövegek társszerzõjeként és elõadójaként is szerepelt. 1998-tól a verbális humor színpadi elemekkel gazdagított változatának a LUK TV-nek az állandó tagja, ahol elsõsorban a kabaré vizuális megformálása a feladata, de szövegíró is, és elõadómûvészként is sikerrel szerepelt. Szövegei az általa szerkesztett Grimasz címû szatirikus mellékletben, a Napló címû hetilapban jelentek meg, de több ízben szerepelt a délvidéki és a magyarországi elektronikus médiában is. Lapunk e számában a Millenniumi Klubban is bemutatott karikatúrái közül találkozhatunk néhánnyal.

13

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Gondolatok a szabadságról A „szabadság” tematikája köré épült 2003 szeptemberében az egyházmegye hagyományos ifjúsági találkozója Szent Gellért napján. Az ennek keretében elhangzott kerekasztalbeszélgetésbõl dr. Somfai Béla és dr. Balogh Iván néhány gondolatát idézzük.

Somfai Béla SJ morálteológus, tanszékvezetõ egyetemi tanár

A szabadság bibliai vonatkozásairól Az Ószövetségben a zsidó lelkiség és társadalmi rend számára ismert a szabad ember fogalma. Ott a szabad egyszerûen annyit jelent, hogy nem rabszolga, vagy szolga. A társadalmi életben beszélnek a társadalom tagjainak különbözõ jogairól, így például a rabszolgákat, ha zsidók voltak, minden hét évben föl kellett szabadítani. A próféták nagyon élesen kritizálták azokat, akik mások jogainak megcsorbításával jövedelemhez, vagy gazdasági elõnyökhöz jutottak. Tehát lényegében a zsidó vallásban és társadalmi rendszerben a szabadság és jog egységbe tartozott. Az Újszövetségben a szabadság a bûn rabságából való megszabadulás, és az ószövetségi törvénytõl való szabaddá válás Szent Pál a Galata levélben beszél arról a szabadságról is, amely a Krisztusban kapott új élet gyümölcse: „többé nincs különbség szabad és rabszolga, férfi és nõ között, mindannyian Krisztus testében felszabadultunk mindentõl”. Az Újszövetségben ezen kívül egy másik, távolabbi fogalom is megjelenik, ez a végsõ felszabadulás a tér és idõ terheitõl, amikor Isten látására elindulunk. Így a halál is egy olyan állomás az ember életében, amely felszabadítja mindazoktól a megkötöttségektõl, amik a bûn következtében terhelnek bennünket. Az Újszövetségben ezen kívül szó esik a lelkiismeret szabadságáról is. 14

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Cselekvésrõl és elkötelezõdésrõl Erkölcsteológiai értelemben a szabadság fogalmát két megnyilvánulási formájában vizsgáljuk. Az egyik a cselekvés szabadsága, vagy ha úgy tetszik, a választás szabadsága különbözõ lehetõségek között – ez egy sajátosan emberi szabadság, amely céltalanná válhat, ha nincsen mögötte olyan élet- irány, ami a döntéshozatal, az elkötelezettség szabadságát jelenti, azt a már mélyebben megvalósuló emberi felszabadulást, amely lehetõvé teszi számunkra, hogy a hétköznapi élet kérdésein túllépve elkötelezzük magunkat távolabbi célokra. A szabadság ilyen irányú megnyilvánulásának legtökéletesebb formája az, ha egész életünket felölelõ döntéseket hozunk. Ilyen a társválasztás, a házasság és ilyen legfõképpen az Isten melletti vagy elleni végérvényes döntéshozatal, ami csak a halálunkban lehetséges.

A szabadság és a pokol összfüggéseirõl A kereszténység számára a szabadság különös jelentõséggel bír, hiszen ebben és az értelmes természetünkben nyilvánul meg legvilágosabban az, hogy az Isten képmására teremtettünk. Értékét és jelentõségét mi sem határozza meg jobban, mint a pokol lehetõsége. Isten szabadnak teremtett bennünket és nagyon tiszteli az embert úgy, ahogy megteremtette. Minden teremtménnyel így van, minden teremtményét tiszteli, és nem azért teremtette meg a világot, hogy újra és újra beleavatkozzék és átalakítsa azt a teremtett és kibontakozó világot, aminek a kibontakozásához megadta a lehetõséget. Így az ember szabadságának lényeges mozzanatára is az jellemzõ, hogy Isten noha üdvözíteni akar mindenkit, nem fogja magát ránk erõszakolni. Ezért az embernek megvan a lehetõsége arra, hogy az õ szeretetét visszautasítsa hosszú- és rövidtávon egyaránt. Míg a rövidtávú visszautasítás helyrehozható az emberi törékenység térben és idõben való meghatározottságában, a végleges döntés nem – ez a pokol. Mindez azonban bizonyos értelemben ütközik Isten üdvözítõ szándékával, ezért mi nem tudjuk, hogy van-e valaki a pokolban, vagy nincs. A lehetõségét tagadni nem szabad, és nem is lehet az emberi szabadság tagadása nélkül.

A fontos dolgok aprópénzre váltásáról A liberális társadalom számára elkerülhetetlen, hogy a közösség vallási és erkölcsi meggyõzõdése nem egységes. A jó és rossz közti különbség aprópénzre váltva vélemények egész skáláját rejti magában. Ennek következtében a konszenzus is kérdésessé válik, ezért igyekszik a mai törvényhozás az alkotmány szövegébõl kiindulni. A problémát azonban ez sem oldja meg . Akkor például, amikor az ENSZ alapokmánya elítélte a szexuális diszkriminációt még nem gondoltak arra, hogy ennek olyan következményei is lehetnek, mint például a homoszexuálisok 15

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

házasságának kérdése. Ez viszont már nemcsak a kapcsolatot kialakító személyeket érinti, hanem az egész társadalmat pl. a reprodukció szempontjából, és sok más szempontból is.

Az autóvásárlásról Ha a cselekvés szabadságának kérdését tesszük föl, akkor szükségszerûen korlátozott értelemben használjuk az emberi szabadság fogalmát és szerepét is, tudniillik mit tehet az, aki autót akar vásárolni? Végigmegy az üzleteken, mérlegeli, hogy mire van szüksége, mennyi pénze van, és ha talál egy megfelelõt, akkor megveszi és ezzel a kérdést lezárja, vagyis nem fog, vagy nem tud még egy autót vásárolni, bármennyire is szeretne. A legtöbb emberi választás a cselekvés szintjén ilyen. Ezen a szinten nem ritkán a haszonelvûség az irányadó, vagyis mi nekem a leghasznosabb az adott cselekvési lehetõségek közül. Az adott lehetõségek itt korlátozzák a cselekvés szabadságát.

A fordítás ördögérõl és a törvény (tórah) valódi jelentõségérõl Az Ószövetség törvényei nem parancsok abban az értelemben, ahogy mi használjuk a „parancs” szót. A tízparancsolat és a zsidó nép más törvényei, amivel a zsidók megkülönböztették magukat a környezõ pogány népektõl, nemzeti és vallási öntudatuk kifejezõeszközei voltak. Számukra ez egyféle program, vagy életterv volt, olyan elõírás-rendszer, amely az életüket meghatározza, amely az emberré válást, itt ebben az esetben a zsidó vallásos és nemzeti küldetés mivoltát próbálja meg összefoglalni. Ilyen értelemben igen, isteni eredetû, de ennek nem az a célja, hogy megkösse a cselekvési szabadságot, noha az is vele járt a törvény értelmezésében, hanem, hogy leírjon egy olyan sajátos életstílust, amelyen keresztül sajátos hivatásukat megvalósíthatják. Ennek már a görög fordításban is megváltozik kicsit az értelme, ezért például a farizeusok magyarázatát Jézus Krisztus következetesen visszautasítja, mert azok a törvény betûjét fontosabbnak tartották a törvény szelleménél, céljánál. Ez állandó összeütközésbe hozta õt és követõit a farizeusokkal. Még élesebben fennállt az ellentét azokkal, akik a törvényt a maguk érdekében, tehát a politikai céljaik, a gazdasági érdekeik szerint akarták kihasználni. Ma is igaz, hogy Isten parancsai nem azt a célt szolgálják, hogy megkössék az ember választási lehetõségeit, hanem, hogy egységes és mindenki számára érthetõ és elérhetõ magatartásmódot mutassanak. Elsõsorban életszemléletet, emberfelfogást és az Istennel való kapcsolat teljes kibontakoztatásának lehetõségét, tehát egy ideát állítanak elénk, vagyis olyan eszményképet, amelynek megvalósítása, saját körülményei között, minden ember feladata. A cselekvés szabadságának kérdése mögött tehát ez a kettõs jelentés áll. Ez nagyon lényeges, mert a katekizmustól a homíliákig minden a legegyszerûbb vonalat követi, így sokszor mi is csak annyit mondunk ezekkel a 16

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

kérdésekkel kapcsolatban: Itt a parancs, tegyétek meg! Ez nem ilyen egyszerû. A keresztény felfogásban az erkölcsi élet kihívás, és nem egy biztosan kikövezett út, amelyrõl letérni halált jelent. Ez az út igazából nincs kikövezve és nincs pontosan, csak nagy vonalakban megjelölve. Mindenkinek meg kell alkotnia saját életútját.

Korrupcióról és harakirirõl A korrupciónak a legnagyobb fokát tükrözi az a felfogás, hogy mindenki, aki teheti az lop, csal, hazudik ott és akkor, ahol lehet. Ez a meggyõzõdés él a magyar társadalomban, ami a közfelfogást jobban tükrözi, mint a valóságot, legalábbis remélem. Szó volt itt japán üzletemberekrõl, akikrõl kiderült, hogy a kézfogásuk, az ígéretük nem volt elég ahhoz, hogy visszafizessék tartozásukat, vagy megtartsák szóbeli megállapodásukat. Számukra az öngyilkosság, a harakiri maradt az egyetlen megoldás. Ma is az.

Arról, hogy szabadok-e ma Magyarországon az emberek Igen, vannak Magyarországon is szabad emberek, hiszen erkölcsileg a szabadság lényeges feltétele az, hogy aki cselekszik, az tudja, hogy mit miért tesz; tudatában legyen annak, hogy ezért felelõs a közösség és a másik személy elõtt is. Tehát a szabadság ilyen értelmû megnyilvánulási módja együtt jár a felelõsségtudattal. Együtt jár még bizonyos célszerûséggel is. Ha valaki nincs egy mélyebb, hosszabb lejáratú elkötelezettség birtokában, akkor a döntés, a választás és cselekvés szabadságában rendszertelenné válik. A célja mindenkinek az, hogy birtokba vegye magát, hogy tudja azt, hogy mit akar kezdeni önmagával és az életével, és ezt a célt rendezett és célszerûen beállított cselekvés-választás rendszerbe helyezze bele. Ha tudod, hogy mit akarsz kezdeni magaddal, a megfelelõ eszközöket birtokba veszed és felelõsen használod, akkor szabad vagy.

A legnagyobb diktatúráról Olyan diktatúráról nincs tapasztalatunk, amely egy felelõs és igazságos hatalom megvalósítását tûzné ki maga elé (egyébként elvileg lehetséges lenne ilyen is). Nagyobb diktatúra nincs, mint a törvényes társadalmi rend, amelyben mindenki megkapja a jutalmát vagy a büntetését, ezt már a

17

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

görögök is megállapították, erre szükség van, ez az igazságos társadalmi rend, amelyben a törvény diktál.

A szabadság abszolút voltáról Az egyedüli abszolút a létezésben: Isten. Dicsõségének minden alá van vetve, így az emberi szabadság gyakorlása is. Ez nem azt jelenti, hogy megtagadható, ellenkezõleg: kötelességként nehezedik ránk, hogy képességeinket kibontakoztassuk. Ez mindig az emberi szabadság megvalósítása már, ami azt jelenti, hogy mindig marad befejezetlen feladat, ameddig élünk, és ez is hozzátartozik az emberhez és az önmagáról kialakított tudatának helyességéhez, és mindig figyelembe kell venni ezt a korlátot, amikor a mások iránti felelõsségünk súlyát mérlegeljük.

Végezetül arról, hogy nincs szabadság bátorság nélkül

Balog Iván szociológus, a Szegedi Tudományegyetem tanára

A szabadság kétféle megközelítésérõl Szociológusként sokat foglalkoztam Bibó István munkásságával, akinél az egyik alapvetõ érték a szabadság. Nem akarok kimondottan Bibóra hivatkozni, de nem empírikus és „kérdõívezõs” szociológusként azt tudom mondani, hogy kétféle szabadságról lehet beszélni: negatívról és pozitívról. A negatív szabadság az egyrészt jelenti azt, hogy mindent szabad, ami nem tilos, másrészt jelenti a mások, az idegen uralom alóli mentességet. Ez a szabadság önmagában nagyon kevés. Ennek párosulnia kell a pozitív szabadsággal, vagyis azzal, hogy az ember képes alakítani a világot, amelyben él – ez egyfajta kreativitást jelent, egy cselekvési hatóerõt, autonómiát, azt, hogy én saját magamnak tudok törvényt szabni úgy, és ez már szociológiai kérdés, hogy mások szabadságát ne akadályozzam. 18

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

A szabadelvûségrõl A szabadelvûség ideológia. Magam igazából nem vagyok az ideológiák híve. Azt a fajta szabadelvûséget kedvelem, amely más ideológiákat nem utasít el 100%-ig, hiszen ez valahol éppen a liberális alapelvet is sérti. Az intoleráns liberalizmus, vagy szabadelvûség így tulajdonképpen nem szabadelvûség.

Arról, hogy miért hal éhen a mesebeli szamár A szabadsággal kapcsolatban az igazi nagy kérdés általában az a fajta „szabadság”, amely nem látja el az embereket igazi döntési kompetenciával, tehát az amelyik választási lehetõséget biztosít számára, de nem ad vezérfonalat, fogódzókat ahhoz, hogy milyen döntéseket milyen megfontolások alapján hozhat. Ez egy nagyon fontos dolog, amit nagyon sokan elhanyagolnak, elsõsorban egyébként a szabadelvûek hajlamosak arra, hogy ezeket a megfontolásokat figyelmen kívül hagyják. Ha nincsenek az ember kezében azok az eszközök, amelyek megkönnyítenék a döntést, vagyis nem tud dönteni, akkor ugyanúgy jár, mint az a bizonyos szamár, amelyik a tõle egyenlõ távolságra elhelyezett két szalmacsomó közül nem tudta eldönteni, hogy melyikbe harapjon elõször, ezért éhen halt. Ezért, ha valaki számára nincsenek olyan koordináták, amelyek között a döntéseit el tudná helyezni, az ugyanúgy nem szabad, mintha egy az egyben béklyóban lenne, hiszen egy teljesen légüres térben kóvályog, végül is az élete semmilyen értelmet nem tud elnyerni, vagyis ez egy teljesen üres szabadság.

A bizalom gazdasági követkeményeirõl Egy nagyon érdekes könyv jutott eszembe, melynek szerzõje Francis Fukuyama japán származású amerikai jövõkutató. Az író azt a kérdést vizsgálja, hogy vajon mi dönti el azt, hogy melyik ország gazdasága a teljesítõképesebb. Azt a választ adja, hogy azok az országok a gazdagabbak, ahol nemcsak a jogi normák szabják meg, hogy mit szabad és mit nem, hanem ahol jogon kívüli normák is nagyon erõsen élnek a társadalomban. Fukuyamának itt egy kicsit maga felé is hajlik a keze, hiszen azt akarja megmutatni az amerikai társadalomnak, hogy „mi japánok elõbb vagy utóbb majd fölülmúlunk titeket gazdaságilag”, és megmutatja azt, hogy ahol az adott szó még valóban kötelez, és ahol még élnek az íratlan szabályok, ahol a szokásjog legalább olyan mértékben szabályozza az emberek közötti viszonyokat, mint az írott, ott könnyebb gazdagodni és vállalkozni. Van azonban egy dolog, ami ennek ellent mond, mégpedig az, hogy miután ez a könyv megjelent 1997-ben, Ázsiában kitört a gazdasági válság, és az elemzõk azt modták, hogy ez pontosan azért történt, mert a globalizáció következtében a gazdaság túlhaladt azon a szinten, ahol valóban egy kézrázással lehetett volna mindent biztosra szentesíteni. Malaysiában, Dél-Koreában és Japánban is 19

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

hatalmas összegeket adtak kölcsön évtizedekre becsületszóra, az idõk során azonban olyan sok általuk ismeretlen személy is bekerült az üzletekbe, hogy valahol megbomlott a szál, és a bizalom pozitív spirálja negatívba fordult át, ami bankcsõdök sorában tetõzött.

„Amikor a farok csóválja a kutyát...” Ha azt kérdezik tõlem, hogy ma Magyarországon melyik az a terület, ahol az emberek szabadságát a legnagyobb veszély fenyegeti, akkor azt kell mondanom, hogy szerintem ez a gazdaság. Errõl nagyon keveset beszélnek, illetve ha beszélnek róla, akkor elég bután - itt elsõsorban a globalizáció-ellenes mozgalmakra gondolok, amelyek törnek-zúznak, és ezzel sokszor lejáratják azt a nagyon fontos témát, amit felvetnek. Ma Magyarországon „piaci szabadság” van. Ezt azért mondom, mert Karl Popper a szabadság egyik legnagyobb teoretikusa egyik elõadásában azt a véleményét fejtette ki, hogy a farok nem csóválhatja a kutyát, vagyis a szabadságot nem lehet feláldozni a piaci szabadságért, mert ha a piaci szabadságot bálványimádó módon az elõtérbe helyezzük, akkor akár magánhadseregeket is toborozhatnánk, hiszen azok nagyon gazdaságos módon annyit rabolhatnának, amennyit akarnak és ezzel jelentõs „üzleti” haszonra tehetnének szert. A multinacionális vállalatoknak és magánvállalatoknak az a teljesen õrizetlen hatalomkoncentrációja, amelyet ma megfigyelhetünk Magyarországon, és ami által a munkavállalók teljesen kiszolgáltatottá válnak, például hogy egyik napról a másikra kétszáz-ötszáz-ezer embert tesznek lapátra, nem hiszem, hogy magánügy lenne.

Az egyetemisták szabadságáról A másik terület, ahol magam megfigyelhetem a szabadság szintjét, az az egyetem és különösen a hallgatókhoz való viszony. Azt figyelem, hogy belülrõl mennyire szabadok, mennyire felelõs emberek, mennyire állnak ki a jogaikért, mennyire ismerik azokat, és ugyanakkor mennyire tartják be a kötelességeiket. Már ebbõl a bevezetésbõl is sejteni lehet, hogy az én tapasztalataim negatívak. A hallgatók nem állnak ki magukért, nem nyilvánítanak véleményt, ugyanakkor rengeteg plagizálással találkozom, rengeteg olyan kísérlettel, hogy megpróbálják megkeresni a kiskaput. Ebben igazából nem látok változást a nyolcvanas évek hallgatóihoz képest. Nem látom azt, hogy egyetemi polgárok lennének.

Egy tabuk nélküli világról Bár nem vagyok pszichológus, de olvasmányélményeimbõl tudom, hogy nagyon sok olyan terápiás csoport van, ahol a vezetõ arra biztatja a csoport tagjait, hogy teljesen szabadon beszéljék ki a tudatalattijúkat, 20

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

omoljanak le a gátak ember és ember között, nincs semmiféle tabu, mindent lehet... Ez már kommunikáció-elmélet szempontjából is nonszensz, hiszen értelmesen kommunikálni csak akkor lehet, ha vannak bizonyos dolgok, amiket nem mondok ki, mert pont ahhoz, hogy a másik megértse azt, amit kommunikálni akarok, sokmindent egyszerûen nem szabad kimondani. Ezek a csoportok sokszor értelmetlenné válnak és felbomlanak.

A liberalizmusról és a diktatúráról Elvileg jobb egy olyan világban élni, amelyben vannak alternatívák, mint egy olyanban, ahol nincsenek. A nagyon nagy veszély abban van, ha tutira vesszük azt, hogy ha mi egy bizonyos politikai álláspontot elfoglaltunk, akkor nekünk biztosan mindig igazunk van. Ekkor már elindultunk egy lejtõn, hiszen ha nekem biztosan igazam van, ha én mindig a helyes álláspontot képviselem, akkor ennek értelmében bármit megcsinálhatok, bármilyen hazugságot, vagy bármilyen disznóságot, és aki nem velem ért egyet, vagy nem velem van, az értelemszerûen a diktatúra platformján áll. Ezek nagyon kényes dolgok. A liberális demokrácia egy olyan dolog, amit ha jól csinálunk, akkor az jó lesz, ha viszont nem, akkor égtelenül rossz. Pontosan a szabadságból következik ez: helyesen is dönthetünk, de helytelenül is, viszont ha sorozatosan helytelenül döntünk, akkor utána annak beláthatatlan követkeményei lesznek...

S végül arról, hogy alanyok legyünk és ne tárgyak... A szabadság fogalmába valahol bele van kódolva annak meghatározhatatlansága: az egyénnek mindig meg kell legyen a definíciós lehetõsége, hogy õ döntse el, mivel akarja kitölteni a szabadságát. Apám jut eszembe, aki nagyon sokszor azt mondta, hogy „édes Fiam, ha rám hallgatsz, akkor azt csinálsz, amit akarsz” – ami persze akkor nekem vajmi keveset segített. A szabadságnak és a spontaneitásnak van egy olyan tulajdonsága, hogy nem lehet felszólítani valakit arra, hogy „légy szabad”, vagy „légy spontán”... A szabadság az emberi méltóságból következik, vagyis abból, hogy én alany vagyok és nem tárgy, vagyis mindig megkérdezhetem magamtól hogy ezt most én csinálom, vagy valaki más csináltatja velem. És jó, ha ezt megkérdezem.

21

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Bibó István:

A magyar demokrácia válsága* tanulmány – részletek A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él. Kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától, és fél a reakciótól. Tárgyi okok nem indokolják egyik félelmet sem: Magyarországon mindazok, akik proletárdiktatúrát akarnak, és mindazok, akik a reakció visszatérését akarják, elenyészõ kisebbségben vannak, s külsõ erõk sem néznék szívesen egyik fordulatot sem. A politikai élet végzetes félelmeinek azonban az a tulajdonságuk, hogy tárgyi elõfeltételek híján is, pusztán a félelem erejénél fogva elõ tudják hívni azt a veszedelmet, amitõl félnek. Mindazok ugyanis, akik mértéktelenül félnek a proletárdiktatúrától, hatalmassá erõsíthetik a reakció táborát, mindazok pedig, akik mértéktelenül félnek a reakciótól, hatalmassá erõsíthetik a proletárdiktatúra vagy legalábbis valamiféle szélsõbaloldali diktatúra táborát. Ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebbõl a csapdájából, elõbb-utóbb óhatatlanul kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül: a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba. A kettõ között elsikkad minden nyugodt és biztos reformpolitika, és újból kátyúba jut az ez év elején oly nagy reményekkel megindult magyar demokratikus fejlõdés. Hogy ezen a válságos ponton túljussunk, szét kell vágnunk a félelemnek azt a hínárját, amibe belebonyolódtunk. Hogy ezt megtehessük látnunk kell, hogy mi az, ami válságba jutott Magyarországon. Magyarországon válságba jutott az országnak a megszállókhoz való viszonya. Válságban van a kommunista párt taktikája s a reakció és fasizmus elleni küzdelem. Zavar van a szocializmus körül, és áthidalhatatlannak látszó ellentét áll fenn a demokrácia értelmezése s a forradalom szükségessége tekintetében. Válságban vannak a demokratikus koalíció összes pártjai, és válságban az egész koalíciós kormányzás. Közvéleményünk politikai szemlélete újból végletessé vált, s ez a végletesség nem hökken vissza attól sem, hogy az ország külpolitikai

* Pótári Mihály válogatása

22

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

egységét, európai elhelyezkedését kockáztassa. Ezek a válság legkritikusabb pontjai.

A megszállás válsága … Hogy ez a hadsereg mitõl szabadított fel bennünket, az a tömegek számára nem vált közvetlen élménnyé; a német iga szörnyûségét s a hitlerista elnyomás kísérteties precizitással kidolgozott technikáját csak az érzõ és gondolkodó lelkek s az üldözésre kiválasztottak ismerték meg; az ország lakosságának túlnyomó része – hála vezetõink bölcs és „nemzetmegóvó” politikájának, mellyel Magyarországot egészben tálalták a német imperializmus számára – mindezt 1944. október 15. után is csak töredékesen élte át. A harcoló sereg, a totális háború és a néphadsereg élményei tehát magyar földön egy-két nemzedék számára a szovjet hadsereggel kapcsolódnak egybe. … Mindennek a tetejébe ezek a megzavaró élmények olyan társadalmat értek, mely több évtizedes ferde szoktatás folytán a legteljesebb elgyávultság állapotában volt: ez a lakosság azt tanulta meg, hogy az egyenruhás emberrel szemben, még feleselni sem nagyon lehet, s aki megpróbálja anélkül, hogy magasabb hatalmassághoz tudna apellálni, szükségképpen rajtaveszít. Teljességgel csõdöt mondottak e társadalom elrontott ösztönei azokban az elemi és kegyetlen helyzetekben, melyekben ember emberrel, szó szóval, gesztus gesztussal áll szemben: személyes helytállás, egyéni lélekjelenlét és a kis csoportok spontán összemûködése és önvédelme jelentik ilyenkor a fegyvertelen fegyvereit, melyek kockázatosak ugyan, de senki által meg nem tilthatók, sem rossz néven nem vehetõk, különösen ha olyan javakról van szó melyeket értékesebbnek érzünk az életnél. A megszállás emberi feltételeinek leglényegesebb szabályozó tényezõje: a megszállottak emberi tartása a magyar földön erõtlenül és kihagyásokkal mûködött.

A kommunista párttaktika válsága E félelmi válság egyik pólusa a kommunista párt taktikájának a válsága. A kommunista párt jelenlegi hosszú lejáratú irányvonala a demokratikus erõk koalícióján alapuló, népfrontos, demokratikus politika. Ennek a politikának 1945 elején történt programszerû megnyilvánulásai látható megkönnyebbüléssel töltötték el a proletárdiktatúrától való félelemben élõ magyar értelmiségi, polgári és birtokos gazdai rétegeket. Ma, csaknem egyesztendei koalíciós kormányzás után, melynek során a kommunista párt felsõ vezetése igen nagy – néha más pártokénál nagyobb – felelõsségérzettel tartotta magát a demokratikus koalíció irányvonalához, az ország közhangulata ott tart, hogy élesen elválik egy kommunistabarát és egy kommunistaellenes részre. Az utóbbi rész szilárdabbul hisz a proletárdiktatúra veszedelmében, mint valaha, s hajlandó minden „nemzeti” erõt koncentrálni ezzel a veszéllyel szemben. Ez a hangulat 23

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

máris nagyfokú közeledést hozott létre a demokratikus koalíció konzervatívabb szárnya és a szó mindenféle értelmében vett valóságos földesúri, hivatalnoki és kapitalista reakció között, ami okkal hozza a másik oldalt a reakciótól való félelemnek nem kevésbé nyugtalanító állapotába. A kommunista párt többsége ma erre az egész helyzetre, melyet leginkább a budapesti választások eredménye jellemzett, a következõképpen reagált: „Mi megpróbáltunk õszintén demokratikus politikai vonalat követni, de ha az ellenkezõ oldal ezzel visszaél, s a demokrácia leple alatt a reakciót csempészi vissza, akkor ütünk!” … Az 1945-ös nemzetgyûlési választások eredménye Párt neve

Nemzeti Parasztpárt

Szavazatok száma

Szavazatok aránya(%)

Mandátumok száma

325 284

6,87

23

5 757

0,12

0

Polgári Demokrata Párt

76 424

1,62

2

Magyar Kommunista Párt

802 122

16,95

70

2 697 508

57,03

245

823 314

17,41

69

Magyar Radikális Párt

Független Kisgazdapárt Szociáldemokrata Párt

… A kommunista párt politikai taktikája nemcsak nálunk, de Európa-szerte válságban van. Mi ennek a válságnak a lényege? A kommunista párt legfõbb jellemvonása a demokratikus többségre jutásra békésen váró szociáldemokratákkal szemben mindenekelõtt az, hogy a százszázalékos szocializmusnak, a direkt, forradalmi akciónak s az öntudatos, ha kell, támadó kisebbségnek a pártja. Ennek megfelelõen a kommunista párt taktikai nevelése elsõsorban egy válogatott gárdának abszolút fegyelemhez való szoktatásán, földalatti szervezkedésen, konspiráción, az ellentétek dialektikus kiélezésén, minden ellenféllel szemben való bizalmatlanságon és a világnak a legszigorúbb módon társakra és ellenségekre való fölosztásán alapszik, az „aki nincs velem, az ellenem van” elve alapján. … De vajon miért kell ennyi szóval fejtegetni a pillanat teljes forradalmiatlanságát, kérdezhetik joggal a kommunisták, mikor a kommunista párt jelenlegi irányvonala fenntartás nélkül demokratikus alapokra helyezkedett, nem törekszik sem kizárólagosságra, sem a diktatúrára, az a bizalmatlanság tehát, mely vele szemben mégis megnyilvánul, nem más, mint egy rosszindulatú és rosszhiszemû suttogó propagandának az eredménye. Valóban, a kommunista párt mindezeket nagyon világosan és nagyon helyesen leszögezte. Csakhogy vannak dolgok, amiket nem elég leszögezni. 24

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

… Az a gondolat például, hogy minden eredmény s minden elõrehaladás a kommunista pártnak köszönhetõ, egészen természetes ott, ahol a kommunista párt az egész társadalomnak a szervezett elitje; ezzel szemben ott, ahol csupán egy koalíciónak egyik pártja, lehet a legügyesebb és legaktívabb, lehetnek kiemelkedõ érdemei ebben vagy abban, de az érdemek egészén valamiképpen mégiscsak meg kell osztoznia a többi pártokkal. … Az a gondolat, hogy minden megszerzett pozíciót tartani kell, teljesen helyén van egy olyan helyzetben, ahol egy hamarosan kitörésre kerülõ végsõ harcra kell készülõdni, de a legnagyobb mértékben riasztó egy hosszú lejáratra szóló koalícióban, mely csakis egy kölcsönös engedékenységen és rugalmasságon alapuló egyensúlyi állapotként maradhat fenn. … A helyzet valójában az, hogy a kommunista párt látszólagos nagyfokú politikai rugalmassága mögött, mely „mindenre képes”, mert mindent alá tud rendelni taktikai szempontoknak, a valóságban a legnagyobb fokú rugalmatlanság áll. … A kommunizmus és a parlamentáris demokrácia összeegyeztetésének elég keskeny az ösvénye, de az ösvény járható. Hogy a kommunisták reá tudnak-e lépni, az persze a jövõ titka…

A fasizmus és a reakció elleni harc válsága A demokrácia magyarországi válságának központi része a reakció és a fasizmus elleni harc válsága. Nem kétséges, amint ezt büszkén hangoztatni is szokta, hogy ennek a harcnak az élén a kommunista párt áll. Egy esztendõ óta az ország társadalmi, gazdasági és politikai életének legkülönbözõbb pontjain ragadja üstökön és semmisíti meg a reakciót, és minden héten újabb és újabb fészkeket fedez fel. A csodálatos csak az, hogy a reakciónak és a fasizmusnak minél több fészkét fedezik fel, annál szûkebb lesz a demokrácia platformja és annál szélesebb a reakció, s minél több ponton semmisíti meg a kommunista párt a reakciót, annál inkább izolálódik õ maga az egész országban. Mindez nem ok nélkül van így, mert ez is beletartozik a kommunista párttaktika válságának elemei közé. Annak a reakció és fasizmus elleni harcnak, melyet a kommunista párt inaugurált, a következõk az alaptételei: a reakció és a fasizmus egységes világnézet, melynek minden hívét kíméletlenül napvilágra kell hozni, valamiféle büntetõakció (nem-igazolás, internálás, népbíróság) formájában ártalmatlanná kell tenni, s ez az akció már önmagában is az újjáépítést szolgáló konstruktív politikai cselekedet, minthogy az újjáépítés minden akadálya a fasizmus és a reakció mesterkedésére megy vissza. A legnagyobb félrefogás a reakció és a fasizmus egy kalap alá vétele. A kommunista taktika régtõl fogva megszokta – éppen a politikai 25

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

kizárólagosságra való törekvés jegyében –, hogy egyetlenegy, kizárólagos ellenfelet tételezzen fel, mely minden rosszban ott van, ha nem láthatóan, akkor mögötte. … Ha reakció alatt megmerevedett, torz tradícionalizmust értünk, akkor reakció és fasizmus között van mély összefüggés, de ha el akarunk igazodni a tények között, akkor nincs értelme szimplán szövetségesekként beállítani õket. Különösen veszedelmes egy kalap alá venni õket az ellenük való harc szempontjából. A fasizmus egy aktív, támadó álláspont, mely a végsõ, teljesen kibontakozott, torz formájában az európai múlt és az európai jövõ elleni együttes bûnös támadásként jelentkezik. … A reakcionárius elsõsorban nem támadó emberfajta, hanem mindenekfelett egy valamihez kötött, érdekviszonyokba vagy elõítéletekbe mereven beágyazott emberfajta. A fasizmussal való sokat emlegetett szövetsége is elsõsorban azon épül, hogy a fasiszta – többek között – olyan dolgokat támad, amelyektõl a reakciós fél. A reakció sokkal kevésbé látható, s inkább állapot lévén, mintsem szándék, sokkal kevésbé szemrehányható, tehát büntetésekkel meg nem fogható valami. … A reakció elleni harcnak a legnagyobb betegsége az, hogy nem tud különbséget tenni a szorosan vett reakció szûk köre és azok között a konszolidációs elemek között, akik azáltal válnak reakciósokká, hogy a reakció elleni harc megfélemlíti õket. Annál pedig igazán nincs haszontalanabb, mint egy ember fajtát, mely a legtöbb kárt azzal okozza, hogy fél, büntetésekkel fenyegetni, mert ezzel csak azt érjük el, hogy még jobban félni fog. … A reakció és a fasizmus elleni küzdelem egészséges mederbe csak akkor juthat, ha elõször is világosan elválasztjuk a fasizmus és a reakció ügyét: a fasiszta akciókat üldözni kell a büntetõjog eszközeivel, a reakció ellen harcolni kell a reformpolitika eszközeivel…

A rendõrség és az internálások ügye … A rendõrségi túlkapások ügyében közkeletû az a replika, hogy történelmi, forradalmi idõket élünk, és ilyenkor az egyéni sérelmek nem olyan fontosak. Ez történeti távlatban lehet igaz, de az eseményeken belül élõ ember erre nem hivatkozhatik. Aki benne él egy konkrét felelõsségben, annak ha arról hall, hogy a maga felelõssége körében igazságtalanság és embertelen szenvedés történik, nincs joga a történelemre és forradalmi idõkre hivatkoznia, hanem az a dolga, hogy odarohanjon és orvosoljon. Ha ezt elmulasztja, akkor a történelem s a történetíró mondja meg, s nem õ, hogy amit azalatt alkotott, mialatt ezt az orvoslást elmulasztotta, történelmi cselekedet volt-e vagy sem. Minden okunk meg van rá, hogy e vonatkozásban nyugtalanul nézzünk a magunk felelõssége elé. Magyarországon történelmi események zajlottak ugyan le, de azt nem mi 26

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

hajtottuk végre: a mi részünkrõl ma, a földreformot kivéve, történelmi cselekedetek nem folynak, s legkevésbé folynak ilyenek a rendõrség körében. … Semmi sem olyan demoralizáló, mint a visszaélésekkel szemben való tehetetlenség állapota és az az érzés, hogy a megtorlás azért lassú, vagy azért marad el, mert presztízs- vagy politikai szempontok miatt „kényessé” vagy megoldhatatlanná válik a kérdés. Nem kevésbé kártékony azonban, ha a párttúlsúly helyébe a koalíciós „pártegyensúly” jelszava vonul be a rendõrséghez: a feladat nem ez, hanem az, hogy a rendõrség a legrövidebb idõn belül újból komoly „szakmá”-vá váljék…

Szocializmus körüli zavar … A szocializmus helyzetét a jelen pillanatban a következõ elemek jellemzik. Adva van mindenekelõtt egy mélyen gyökerezõ félelem a kommunizmusra való hirtelen áttéréssel és a tulajdoni viszonyok, szerzett jogok stb. tekintetében való éles változásokkal szemben, ami összefügg azzal a biztonságot és nyugalmat keresõ világtendenciával, mely a fasizmusból a világra kiáradt felfordulást követi. Adva van másodszor az a helyzet, hogy bizonyos szocialista gondolatok és értékítéletek, például a szerzett jogok merev érvényesítése elleni idegenkedés, a tulajdoni jogrend alapján „jogosan”, de munka nélkül szerzett jövedelem elleni ellenérzés és az elsõsorban szükséglet-kiegészítéshez igazodó jövedelemeloszlás gondolatai – részben a fasizmusban lévõ félutas szocializmuson keresztül – igen nagy mértékben átjárták a társadalom egészét. Végül adva van egy nagymértékû nyomorúság és pusztulás, amely az élet bizonyos területein a javak szûkössé válása folytán egyszerûen megköveteli bizonyos kérdéseknek a teljes egyenlõség jegyében való, vagyis szocialisztikus megoldását. … Az újjáépítésnek vannak bizonyos feladatai, amelyeket ma kizárólag kapitalisztikus formák között, vagyis a biztonságérzés növelése, a vállalkozási kedv felkeltése, tõkék elõcsalogatása, kölcsönök szerzése stb. útján lehet megoldani. … A szocializmus taktikája terén tehát nem az a feladat, hogy ellentétes dolgokat csináljunk terv nélkül egyszerre, hanem pontosan és konkrét módon meg kell határozni azt a területet, amely a szocialista megoldások területe, és azt, amely a kapitalista megoldások területe. Ugyanakkor a politikai propaganda terén is pontosan elhatárolni azt a területet, ahol a magántulajdon elvének a hangoztatása a társadalom pillanatnyi pihentetését jelenti csak, és azt a területet, ahol a magánélet õsi, jogi formái a szocialista társadalom végleges szerkezetébe is beleilleszthetõk…

27

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

A demokrácia értelmezése és a forradalom szükségessége körüli zavar: A válság összes elemeit összefoglalja s egyben megmagyarázza az az ellentét, mely a demokrácia helyes értelmezése tárgyában a két oldal között fennáll. E két szemben álló oldal, nevezzük õket egyszerûség kedvéért kisgazda oldalnak és kommunista oldalnak, kölcsönösen ajkbiggyesztve beszél a másik oldal demokráciájáról, és körülbelül úgy állítja be a kérdést, hogy Magyarországon addig nem lesz igazi demokrácia, amíg a másik fél ki nem kapcsolódik a játékból. A formulákat kedvelõ elmék szoktak a nyugati fogalmazású és a keleti fogalmazású demokrácia ellentétérõl beszélni. Valójában azonban a nyugati demokraták szemében a keleti demokrácia egyenlõ a diktatúrával, a keleti demokraták szemében pedig a nyugati demokrácia egyenlõ a reakcióval, s mindkét fél inkább csak udvariasságból használja a másikkal szemben a finomabbik kifejezést. Állapítsuk meg mindenekelõtt, hogy itt elsõsorban nem a demokrácia szervezeti kérdéseirõl van szó, hanem a demokrácia belsõ atmoszférájáról. A nyugati – a magyarországi helyzetre áttéve: kisgazdapárti – stílusú demokráciánál a hangsúly a játékszabályon van: gondos, precíz jogalkalmazáson, a szerzett jogok tiszteletén s a többségi elv fenntartás nélküli és zokszó nélküli elfogadásán; ezzel szemben a keleti, a kommunista atmoszférájú demokráciában a demokrácia mindenféle ellenfeleivel szemben való keménységen, ezeknek a demokrácia elõnyeibõl való kizárásán, továbbá közelebbrõl meg nem határozott, széles hatáskörrel bíró demokratikus õsszerveknek, pl. nemzeti bizottságoknak, termelési bizottságoknak, földigénylõ bizottságoknak az életre hívásán, végül a demokratikus tömegakciók, sztrájkok és tüntetések jelentõségének a hangsúlyozásán. Az elsõ beállítás szerint a demokrácia mindenekelõtt bizonyos eljárási módok összessége, a második beállítás szerint harci állapot. … Minden nagy demokrácia történetének kiindulópontjánál forradalom áll, forradalom, melynek során esetleg királyok fejei hulltak le, de mindenesetre lehullott az aranykorona a királyok és királyi szolgák fejérõl. Ez a forradalom nincs kötve társadalmi és gazdasági fejlõdési idõszakhoz: a társadalmi és gazdasági fejlõdési átmenetek megtörténhetnek nagyobb politikai rázkódtatások nélkül is, de az emberi méltóság egyetlen forradalmának, bármilyen társadalmi és gazdasági fejlõdési idõszakban, de valamikor le kell zajlania ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk. Ez a forradalom Svájcban a xiii-xiv. században, Hollandiában a xvi. században, Angliában a xvii. században, Amerikában és Franciaországban a xviii. században, Oroszországban a xx. században zajlott le, teljességgel különbözõ társadalmi és gazdasági elõfeltételek mellett, de demokráciáról csakis olyan országokban lehet beszélni, ahol ez lezajlott. … 28

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Ez a változás Magyarországon nem zajlott le. Megindultunk feléje 1825 és 1848 között, hogy azután 1849-ben végleg elakadjunk. Azóta voltak kisebb-nagyobb félforradalmaink és álforradalmaink, melyek annyit elértek, hogy igazi, mélyen fundált úritisztelet már csak kevés helyen van az országban, azonban ugyanakkor a magyar népnek 1944-ig az volt az eleven és érvényes történeti tapasztalata, hogy urakkal és hivatalviselõkkel ujjat húzni nem jó, s aki mégis megtenné, elõbb-utóbb rajtaveszít. Az urak néha eltûnnek, de azután visszajönnek, és szigorúbbak lesznek, mint azelõtt. … Két igaz tétel áll egymással szemben. Az egyik az, hogy Magyarországon az 1945-ben megkezdõdött forradalmi változást nem szabad megakadni hagyni: ebben van feltétlen igazságuk a kommunistáknak. De ugyanakkor igaz az is, hogy a történelmi pillanat teljességgel forradalmiatlan, és a közeljövõben nem igen fog termékeny irányban forradalmivá válni. Lehet-e ezt az ellentétet gyakorlatban megoldani? A feladat ellentmondó, de nem megoldhatatlan: a politikai feladatok ellentmondásai sohasem tárgyi adottságokban, hanem mindig az ellentétekhez kapcsolódó indulatokban válnak kiegyenlíthetetlenekké. … Ismerve azonban a pillanat teljes forradalmiatlanságát, kérdéses akkor, hogy mi folyhatik le az elengedhetetlenül szükséges forradalmi változásból. Ha egyetemes és dinamikus forradalom nem képzelhetõ, s a megegyezéses forradalom a feladatokhoz mérten elégtelen, még képzelhetõ a kettõ között egy határolt és tervezett forradalom. … A határolt forradalom ösvénye keskeny és nem könnyû. Ha azonban keresztülvergõdünk rajta, megnyílik egy óriási eshetõség. Ha sikerül forradalmi változásokat úgy útjukra indítani, hogy teljes erõvel, azonban tudatosan számontartott és betartott határok között folyjanak, akkor ezzel megtakaríthatunk valamit, ami a nyakló nélküli dinamizmusnak az egyik legsúlyosabb mellékterméke: a félelmet. Minden nagy forradalmon átment közösségre jellemzõ, hogy egy-két, néha több nemzedéken keresztül nem képes kiirtani a politikai élet determinánsai közül az ellenfelektõl, a felkelt néptõl, a visszatérõ régi hatalmasoktól, az összeesküvõktõl, az árulóktól és a külsõ beavatkozástól való félelmet. Egy forradalom, amely megszabott keretek között teljes és tiszta munkát végez, a politikai fejlõdés számára óriási energiamegtakarítást jelent. Ha van ország, amelyiknek ilyenfajta energiamegtakarításra szüksége van, akkor az Magyarország az. Kérdés: lehet-e egy ilyen terv hordozója a mai koalíció? Hogy a kommunista pártnak mely pontokon kellene alapvetõen reviedálnia a maga módszereit, azt láttuk. Kérdés, hogy állunk a másik oldalon: lehet-e a koalíció statikus, konszolidációs oldala, a kisgazdapárt harcos féllé, társsá egy ilyen forradalmiságában határolt, de komolyan radikális akcióban?

29

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

A kisgazdapárt választási gyõzelme és ami mögötte van A magyar politikai válság állását és belsõ tartalmát kell leolvasni tudnunk a kisgazdapárt választási gyõzelmének tényeirõl. A kisgazdapárti hivatalos verzió természetesen az, hogy a gyõzelemben a kisgazdapárt demokratikus programjának és elvi rendszerének a helyeslése nyilvánult meg. A hivatalos kommunista verzió szerint viszont a kisgazdapárt fõvárosi és országos választási gyõzelme egyrészt arra megy vissza, hogy a reakció és a fasizmus leszavazott a kisgazdapártra, s ezzel juttatta többségre, másrészt arra, hogy a reakció befészkelõdött a kisgazdapárt vezetõségébe is, s ott végzi kártékony munkáját. … Az, hogy mindez nem következett be, hanem reakciósok, fasiszták, konzervatívok, nemzetiek, elvhû demokraták, valóságos kisgazdák és a szociáldemokrata párt jobbszárnyán lévõk egyaránt leszavaztak a kisgazdapártra, az világosan utal valami egészen másra: arra, hogy a kisgazdapárt integrálódási pontja lett valaminek, ami erõsebb, mint õ. Hogy mi ez a valami, az nyílt titok: az a félelem, mely országszerte a kommunista párttaktika hibáit, a reakció és fasizmus elleni harc kisiklásait s a rendõrség körüli bajokat a proletárdiktatúra tudatos elõkészítésére irányuló egységes tervnek tulajdonítja. Aki egy kicsit látja a helyzetet, tisztában van vele, hogy ez a félelem össze nem függõ és nem tervszerû dolgokból csinál mumust, a félelem azonban ezzel nem sokat törõdik. Mindez azt eredményezi, hogy a kisgazdapárt, mely egy esztendõvel ezelõtt egy komoly és világos társadalmi bázissal bíró, szolíd elvi alapokon álló, radikálisnak nem nevezhetõ, de a megbízhatóság atmoszféráját árasztó, fontolva haladó demokratikus párt volt, ma kezd veszedelmesen hasonlítani a magyar történelemben oly ismerõs mamut kormányzópártokhoz, Tisza Kálmán Szabadelvû Pártjához, Tisza István Munkapártjához, Bethlen István Egységes Pártjához, Gömbös Gyula NEP-jéhez és Teleki-Kállay MÉP-jéhez. Földbirtokosok, tisztviselõk, nagykapitalisták, politikus ügyvédek és polgárosodott kisgazdák ülnek itt együtt az elvi alapok lehetõleg minél kisebb tisztázása mellett, mindennel és mindenkivel, akinek a kormányhoz s a meglévõ dolgok fenntartásához valami köze van, vagy köze szeretne lenni, abban a meggyõzõdésben, hogy ha õk nem segítenek kormányozni az országot, akkor valami meghatározhatatlan veszedelem zúdulna erre a szerencsétlen országra. … A magyar demokrácia számára a kisgazdapárt centruma, eredeti magja a lényeges, mert ezen áll vagy bukik az, hogy a pártban a bethleni konszolidáció erõi túlsúlyba jutnak-e vagy sem, és semmivé teszik-e a magyar demokráciának azt az óriási indulási elõnyét, hogy benne a konzervatív reakciónak legális pártja nem volt. A kisgazdapártnak ez a magja két elembõl tevõdik össze. Az egyik a magyar közép- és kisbirtokos parasztságnak az a része, mely életviszonyainak rendezettsége folytán 30

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

mindenekelõtt a hitlerizmusból és nyilasságból kiáradó külsõ és belsõ felfordulással került szembe, de ezenfelül a negyvennyolcas ellenzékiség bizonyos örökségét is õrizte, bár erõsen, mondhatnánk túlságosan is konszolidált formában; a másik magyar értelmiségi, hivatalnoki, középbirtokos és polgári rétegeknek az a – sajnos – kisebb része, mely európai erkölcseinél, német disszimilációtól meg nem rontott magyar érzésénél és szakszerû komolyságánál fogva ellen tudott állni a hitlerizmus demoralizáló hatásának…

A politikai helyzet polarizálódásának veszedelmei: A demokratikus reformpolitika közös tervének ma legnagyobb és legközelebbi akadálya a politikai atmoszféra végletessé válása, polarizálódása. A megszállás nyomorúságai, a kommunista párttaktika válsága, a rendõrségnek és kapcsolt részeinek a bajai, a demokrácia értelmezése körüli zavar s az ellenforradalomtól örökölt kommunista mumus együttvéve sikeresen elérték, hogy Magyarország jelenlegi politikai atmoszférájának centrális kérdése a kommunistáktól való félelem. … Az ország egyik fele komolyan állítja és komolyan hiszi, hogy Budapesten azért nincs élelem, mert a reakció tudatos mesterkedése folytán a kisgazda többségû mezõgazdasági vidékek nem küldenek élelmet avégbõl, hogy ezáltal zavart keltve s a bajokat a kommunistákra kenve az országot zûrzavarba vigyék, s a zûrzavarban halásszanak. Az ország másik fele nem kevéssé õszintén meg van gyõzõdve, hogy azért nincs szén, mert a kommunista bányászok nem termelnek avégbõl, hogy ezáltal a forradalmat siettessék. S a két oldal sajtója ahelyett, hogy leintené ezeket a bárgyúságokat, és rámutatna a bajok tárgyi okaira, buzgón folytatja a bajoknak ezt a negatív pozícióharcát, tovább züllesztve ezzel az országban amúgy is mélyponton lévõ politikai közértelmességet. Pedig, ha valaha, úgy ma nyugodtan elhihetjük, hogy egyik párt sem akar és nem mer katasztrófapolitikát folytatni, mert egyik párt sem tudhatja, hogy a katasztrófának ki lenne a haszonélvezõje.

A polarizálódás következménye és tünete a középpártok meggyengülése... … A koalíciónak, mely egy évvel ezelõtt négy párttal indult el, ma lényegileg két pártja van: a kisgazdapárt és a kommunista párt. A szociáldemokrata párt és a parasztpárt – tekintet nélkül a számbeli arányaikra – a valóságban nincsenek sehol, pontosabban: csakúgy, mint az egész ország, kettéoszlanak egy kommunista barát és egy kommunista ellenes szárnyra, és egyiknek sem elég átütõ erejû a sajátos és jellegzetes irányvonala ahhoz, hogy ennél a választóvonalnál erõsebb legyen. Minden 31

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

kérdésben csak kétféle álláspont van: a kommunista és kisgazda, a többi nem érdekes. … Magyarország kormányzása egy év óta mind fokozódó mértékben lényegileg két embernek a legszemélyesebb tulajdonságain múlik: Rákosi Mátyás tárgyalóképes humorán és Tildy Zoltán felelõs bölcsességén. Ameddig õk meg tudnak egyezni, addig döcög a koalíció, amint kiteszik valahonnan a lábukat, alvezéreik azonnal egymás hajának esnek. Ha bármi okból az utóbbi állapot találna állandósulni, úgy hamar oda jutnánk, hogy mindkét fél elõállana a maga utolsó ütõkártyájával: a kisgazdapárt a parlamenti többség mindenre tekintet nélkül való teljes kihasználásával, a kommunista párt direkt akcióval. … A koalíció csak úgy mûködhet, ha a kisgazdapárt hidegre teszi a maga jobbszárnyát, a kommunista párt pedig a maga baloldali szektásait. Ennek azonban egyik oldalról sem látványosan és a szem számára kell megtörténnie, hanem inkább befelé, csendesen, de alaposan…

A koalíció technikai zavarai és a koalíció erkölcsinek válsága: A koalíció azonban ma nemcsak azért csikorog minden eresztékében, mert a politikai atmoszféra polarizálódott, hanem azért is, mert egyszerûen nem tanultunk még meg a koalícióval mint politikai instrumentummal bánni. A koalíció a politikai mûvészetnek az egyik mûszere, melynek megvannak a maga mindennapos kezelési és tisztántartási szabályai, megvannak a maga konvenciói és erkölcse, s megvannak a maga veszélyei is, melyeket ugyancsak a politikai mûvészetnek a szabályai szerin lehet megelõzni próbálni. Az a koalíció, amely Magyarországot idestova csaknem egy esztendeje kormányozza, mindezektõl nem látszik tudni semmit. … Koalíciónk jelen állapotában teljesen elfelejtõdött az az igazság, hogy a minisztertanács és általában az egész kormányzás lényegében munkaközösség akkor is, ha ez a kormányzás koalíciós alapon történik. Lehetetlen dolog, hogy a miniszterelnök minisztertársai, a miniszter munkatársai személyének a kiválasztásába néha egyáltalán bele se szólhasson, mert ezt vagy azt a pozíciót egyszerûen megkapja egyik vagy másik párt, és mint valami hitbizománnyal, rendelkezik vele. Ez az eljárási mód egészen siralmassá válik akkor, amikor egyik vagy másik párt egy-egy ilyen pozíció elnyeréséért késhegyig menõ harcot folytat, és mikor a kívánt pozíciót nagy nehezen elnyerte, akkor kezd csak kétségbeesett keresést annak betöltésére alkalmas személy után. … A központi baja azonban az egész koalíciónak, ami egyben visszavezet a politikai polarizálódás bajához, az, hogy nincs erkölcse, enélkül pedig koalíció tartósan lehetetlen. 32

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

… Két kritikus és egymással összefüggõ pontra kell itt rámutatnunk: a sajtóerkölcsre és az anyagi vonatkozású közéleti visszaélések, röviden a panamák ügyére. Felelõs, igazságkeresõ sajtó és demokrácia egymásnak kölcsönösen feltételei, és sajtónk mai erkölcse és idõnkénti hangbeli elvadulása mellett a demokráciára való nevelõdésrõl nem lehet szó! A hangsúly nem azon van, hogy sajtónk tónusa tompább, unalmasabb és elkentebb legyen: maradhat kemény, de ha a koalíciót s demokráciát fenn akarjuk tartani, akkor a jelenleginél sokkalta több tárgyi jóhiszemûséget kell felmutatni. … Közvéleményünk ma éppúgy, mint az egész huszonöt éves ellenforradalmi kormányzás alatt, meg van gyõzõdve, hogy rengeteg közéleti és közhivatali visszaélés folyik, melyeket eltussolnak. Természetesen többet képzelnek, mint amennyi a valóságban van, azonban a mennyiségben való tévedésük nem változtat azon, hogy Magyarország még nem jutott a demokratikus tisztánlátásnak arra a fokára, ahol a visszaélések közéleti tisztázása elemi követelmény…

A válság és európai helyzetünk Sorra vettük a magyar demokrácia válságos problémáit, és úgy találtuk, hogy a helyzet súlyos, de nem reménytelen, mert mindenütt van a megoldásnak egy keskeny, de járható ösvénye. Tudnunk kell azonban, hogy az egész kérdéskomplexumnak van külpolitikai vonatkozása is. Ezzel is szembe kell néznünk. …

33

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Arad – történelmi városkalauz Részletek Ujj János, aradi történész 2001-ben megjelent könyvébõl. A Tanár Úr kávéházunk vendégeként vetítéssel egybekötött várostörténeti esten mutatta be az egykori és a mai Aradot. Az elõadás és könyve saját szavaival: „egy kis ízelítõ egy valamikori magyar városból”. Ebbõl a remek útikalauzból idézünk most egy keveset.

A források közvetlenül sehol sem említik, de valószínû, hogy a város Csanád egyik alvezérérõl, az Ajtony legyõzését követõen i. István által ispánként beiktatott Orod vagy Arad nevû személyrõl kapta a nevét. … A város gazdasági fejlõdése a xix. század hetedik évtizedétõl felgyorsult. A század végéig egymás után alakultak a jelentõs gyárak és üzemek, többek között a Neumann testvérek malma és szeszgyára, a Weitzer vagon- és gépgyár, a Marta automobilgyár, négy bútorgyár és számtalan kisüzem. Aradot 1858-ban kapcsolták be a magyar vasúti közlekedésbe, innen fejlesztették ki az elágazásokat Erdély, Temesvár és Nagyvárad irányába. A xx. század elsõ évtizedében a lakosság száma meghaladta a 63 000-et. A város szellemi életében meghatározó szerepet játszott az elõbb a minoriták felügyelete, késõbb állami igazgatás alá került gimnázium, valamint a sajtó. Magyar, román és német lapok sokaságát alapították az elsõ világháborúig: Alföld, Arad és Vidéke, Aradi Közlöny, Függetlenség, Tribuna, Romanul és Biserica si scoala. … A város mai arculatát a xix. és xx. század fordulóján kapta, elsõsorban Salacz Gyula és Varjassy Lajos polgármestrsége idején, akkor épült ki a fõutca, születtek a máig is álló, legjelentõsebb középületek, többek között a Városháza, a Kultúrpalota, az állomás, a Nemzeti Bank, a Csanádi palota, a Minorita templom. 1883-tól kezdõdõleg a város központjában 34

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

közvilágítást szereltek fel, azt elõbb gázlámpákkal mûködtették, majd késõbb kicserélték villanyvilágításra. Két évtized alatt a város közterei megteltek szobrokkal (többek között felavatták a monumentális Szabadság-szoborot és a Kossuth-szobrot), a történelmileg jelentõs épületekre emléktáblákat helyeztek. A gyors ipari fejlõdés eredményeként az 1900-as népszámláláskor a városban 14 gyárat jegyeztek fel. Ugyanakkor 4 667 lakóházat is megszámoltak, benne közel húszezer lakást. Az 1907-ben megindult hegyaljai motorosvonat vonalát öt évvel késõbb villamosították, így ez a keskenynyomtávú helyiérdekû vasút a kontinens egyik legelsõ villamosított vasútvonala lett. Aradtól Gyorokig, onnan Pankotáig és Radnáig szállította a Hegyalja községeinek lakosságát, illetve az aradi szõlõtulajdonosokat és kirándulókat. 1899-ben a mai Gloria pályán játszották az elsõ hivatalos labdarúgómérközést. … A két világháború közötti idõszak elején távoztak a városból az ún. „optánsok”, azok a személyek, akik nem voltak hajlandók letenni a hûségesküt a román államnak, s a magyar állampolgárságot választották. Ennek ellenére a lakosság nagy része magyar anyanyelvû volt. … A városfejlõdés dinamizmusa a két világháború között lelassult, a város egyik legjelentõsebb üzemét, a Marta automobilgyárat ugyanis Brassóba költöztették, ahol repülõgépgyárrá alakult át. Lelassult a polgári építkezések üteme is, középületként e korból jószerével csak a Policlinicát és a CFR palota melletti inasiskolát (ma mûvészeti iskola) említhetjük. Gyors ütemben fejlõdött viszont a Neumann testvérek textilgyára. A korszerû üzemcsarnokkal, modern gépekkel rendelkezõ, világszínvonalon termelõ ITA textilgyár mellett hoztak létre a városban elsõként, az alkalmazottak gyermekei számára bölcsõdét és óvodát. Neumannék szociális gondoskodására jellemzõ, hogy felépítették a város elsõ lakónegyedét, az ún. „kolóniát” munkásaik és tisztviselõik számára. A két világháború közötti idõszakban, a román légiforgalom megindulásakor épült meg az aradi repülõtér is. … Az 1950-es évektõl megkezdõdött az erõltetett iparosítás. Aradon hozták létre az ország elsõ és legjelentõsebb esztergapadgyárát, az óragyárat, majd az ipari óramûgyárat, összevonták és jelentõsen kibõvítették az egykori kisipari szövetkezeteket, az 1970-es évek elején felépítették a mûtrágyakombinátot is. A jelentõs beruházások eredményeként megnövekedett a munkahelyek száma, ezrével iskolázták be a vidéki, késõbb pedig a Kárpátokon túli fiatalokat. A fokozatosan növekvõ lakosság számára felépültek a panelelemekbõl készült lakónegyedek. Elsõként a Podgoria negyed, majd azt követõen a Vlaicu, Mikelaka, a Konfekció gyár környéke, végül pedig az Alfa negyed. A lakosság száma a városhoz közigazgatásilag hozzácsatolt falvakkal együtt megközelítette a 200 000-et. Az erõltetett iparosítás és betelepítések jelentõsen megváltoztatták a lakosság nemzetiségi összetételét is. Ez annak is betudható, hogy a nagyszámú zsidó, majd pedig a német közösség tagjai is a kivándorlást választották menekülésként a szocialista 35

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

rendszerbõl. Mintegy tízezer izraelita és tízezernél jóval több aradi német hagyta el szülõföldjét egy negyedszázad alatt. … A szocialista rendszer utolsó évtizedeiben súlyosbodott a nemzetiségi elnyomás is, a párt a kommunista nemzetköziség jelszavával immár nyílt beolvasztó, elnemzettelenítõ politikát folytatott. Magyar tannyelvû iskolákat vontak össze többségivel, megszüntettek tagozatokat, osztályokat, kiadványokat tiltottak be. Már 1948-ban felfüggesztették az aradi színház magyar tagozatának tevékenységét, majd teljesen meg is szüntették. … Romániában 1989-ben Temesvárt követõen Arad volt a második város, amelynek elkeseredett és mindenre elszánt lakossága kivonult az utcára tüntetni a diktatúra, a nélkülözés, a nincstelenség, kilátástalanság ellen. December 21-én több tízezer aradi lakos gyûlt össze a Városháza elõtti téren, követelte a Ceausescu-házaspár távozását, a szocialista rendszer megszüntetését. Az aradi forradalmárok december 22-én, a diktátor menekülését követõen vették át a hatalmat a kommunista rendszer képviselõitõl. Azóta demokratikusan megválasztott tanács vezeti a várost. Az 1990-es évek történelmének objektív megítéléséhez még nincs meg a történelmi perspektíva, annak megírása a város jövendõ történészeinek, a következõ történelmi útikalauz összeállítójának a feladata lesz.

36

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Történelmünk fehér foltja 2004 októberében a kávéház vendége volt Teleki Júlia, aki az 1944-45-ös vajdasági vérengzések még élõ tanúit szólaltatja meg Keresem az apám sírját* címû könyvében. E könyv elõszavából idézünk. Teleki Júlia A történetírásból kimaradt a vajdasági magyarokkal megtörtént, 1944-ben kezdõdött, majd pedig 1945-ben folytatódott véres eseménysorozat. A magyarokat ezerszámra ölték Vajdaság szerte. Errõl azonban a történészek mind a mai napig nem beszélnek. Azt gondolják talán, ha nem beszélnek a szörnyû tettekrõl, akkor mi is elfelejtjük, a világ pedig nem szerez róluk tudomást. Ami azonban megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni; ugyanúgy azt sem, ami 1942-ben játszódott le. Minden éremnek két oldala van, esetünkben, sajnos, csak az egyiket világították meg, a másikat pedig igyekeznek eltakarni. Itt a végsõ ideje, hogy felemeljük ezt az érmét, látsszon mind a két oldala, ismerje meg az igazságot az egész világ. Szolgáljon ez elrettentõ példaként az emberiség számára, ha másért nem, csak azért, hogy soha többé ne ismétlõdjön meg, mert a bosszú csak újabb bosszút és gyûlöletet szít. A háborúk mindig kegyetlenek, szedik áldozataikat, eközben nem válogatnak, nem kímélik az ártatlanokat sem. A katonák teljesítik feletteseik parancsait. Így volt ez 1942-ben is, amikor a magyar hatóságok sok szerbet, zsidót, de magyart is kivégeztettek. Közöttük ártatlanokat is. A 1942-es razzia Csurogon is áldozatokat szedett, ez tudott dolog, hiszen minden évben megemlékezünk a „hideg napok”-ról. Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy 1944-ben milyen szörnyû megtorlás volt erre a válasz. Ezekrõl a véres napokról nem volt szabad megemlékezni, ötven éven keresztül belénk táplálták a kollektív bûnösség érzetét, pedig 1944-ben már nálunk nem volt „idegen megszálló” hadsereg; akik a két évvel elõtti vérengzésért bûnösek voltak, már régen messze jártak. Mégis a helybeli ártatlanokon álltak bosszút, talán felsõbb parancsra tették, és ebben a helyi szerb lakosok jeleskedtek. Ez a válasz, a véres bosszú, ami végigsöpört Bácskán – Csurogon, Zsablyán és Mozsoron tetõzött. Ezért a három falut teljesen megtisztí* Keresem az apám sírját: visszatekintés a múltba / [a vallomásokat és az adatokat gyûjtötte] Teleki Júlia. – Tóthfalu: Logos, 1999

37

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

tották a magyar lakosságtól, mintha a pólyásoktól az aggastyánokig mindenki bûnös lett volna. Ezekrõl az atrocitásokról hivatalosan nem, vagy csak nehezen lehet adatokat szerezni, mind a mai napig a levéltárak ajtajai zárva vannak a kutatók és a túlélõk elõtt. Áldozataink nagy részérõl nem szerezhetünk be halotti anyakönyvi kivonatot; így tehát, csakis a túlélõk visszaemlékezésére, elbeszéléseire vagyunk utalva, ha bármit is meg szeretnénk tudni a történtekrõl. A visszaemlékezések egy csokrát szeretném most az olvasó elé tárni, hogy azokból kíséreljen meg képet alkotni az eseményekrõl, történelmünk eddigi fehér foltjáról. Az áldozatok hozzátartozói mesélnek e könyv lapjain; azok, akik megjárták és túlélték a poklok poklát. Õk ötven éven keresztül emlékeik között õrizték azt a keserûséget, fájdalmat és gyászt, ami 1944-ben történt velük. Sokat még a gyermekeiknek sem beszéltek az eseményekrõl, a szavakkal együtt igyekeztek lenyelni az emlékek hatására feltoluló könnyeiket is. Közülük néhányat sikerült megszólaltatni, õk mindnyájan egyként vallják: azért imádkoznak, hogy soha ne ismétlõdjön meg az, ami 1942-ben és 1944-ben történt. Nem kívánnak bosszút állni, azt szeretnék, ha nemzetiségtõl függetlenül, emberhez méltóan együtt tudnánk élni. A falu szélén állt, és ott áll ma is egy szélmalom. Nem messze volt tõle a téglagyár, közöttük pedig a sintérgödör. Ide dobálták ideiglenesen, jeltelen tömegsírokba a csurogi és a környékbeli magyarokat, a gyûlölet és a bosszú áldozatait. Csontjaikat néhány év múlva a szó szoros értelmében kilopatta a gödrökbõl a tettes: Tito rezsimének bandája, majd a kulai bõrgyár szeméttelepére szállíttatta azokat. Róluk és a velük történtekrõl a szélmalom mesélhetne a legtöbbet, ha beszélni tudna. A területet ma gaz és fû borítja. Az áldozatoknak nincs fejfájuk, sírjukon nem nyílik virág. Emléküket csak a szívünk õrzi.

Áruház a valamikori magyar templom helyén

38

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Lázár Ervin: Csillagmajor

A kujtorgó Nagypéntek körül érzik úgy a búzavetések, hogy elérkezett az utolsó pillanat; most még egy kis erõfeszítéssel elszakadhatnak a földtõl, elrepülhetnek az egekbe. Õrült táncot ropnak a sivító böjti szélben, megszállottan tekereg karcsú, zöld testük, a magasság felé kapkodnak, mindenáron fel akarnak emelkedni. Hallani a gyökerek roszogását. Tudom, mindez a kujtorgó miatt jutott eszembe. A kujtorgó miatt, aki azon az elátkozott napon a papföldi búzavetésen keresztül jött Rácpácegres felé, rossz kabátjába belekapdosott a szél, elszállni készen lobogott maga is, mint bokája körül a jajveszékelõ búza. Rácpácegresen az volt a szokás, hogy nem kérdezték a vándort, kiféle, miféle, egy éjszakára megalhatott az istállóban, ennivaló is került - s másnap mehetett Isten hírével. Ez az ember a csiraistálló egyik üres állásában kapott fekhelyet, közvetlenül a fal mellett, az almozáshoz behordott szalmakupacban. Nagyon fáradt lehetett, mert azonnal levackolódott, úgy rendezte magának a helyet, hogy az istállóból egyáltalán ne lehessen látni, hogy fekszik ott valaki a szalmában. Az emberek meg is feledkeztek róla - el voltak foglalva a fejéssel, etetéssel. Almozás közben, egy villa szalmáért menet vette észre Kránicz Lajos. – Errõl meg megfeledkeztünk. Valami ennivalót kellene neki keríteni. Szotyori István is közelebb lépett. – De hiszen alszik ez, mint a bunda. Úgy döntöttek, nem ébresztik föl. Hadd aludjon. Ha nem eszik, az sem baj, hiszen böjt van. Nagypéntek. A munka befejeztével az istálló félhomályos langyosában - két viharlámpa pislákoló, sárga fényében - még kört formálva kaszinóztak egy kicsit az emberek, valamelyikük körbekínálta szûzdohánnyal telt dózniját, a súlyos kezek röppenõ, finom mozdulatokkal csavarták a cigarettát. Némelyikük oda-odapillantott a kujtorgóra, jó lett volna vele szót váltani, hátha tud valami jó hírt a kinti világból. De a kujtorgó aludt rendületlenül, hallották mély lélegzetvételeit, így hát a ma esti terefere halkabban folyt - nehogy fölébresszék. Szotyori István volt a napos. Amikor a többiek elmentek, még végigsétált a ,,placcon’’, megnézte, rendben van-e minden, bepillantott a kandiba is, beleszimatolt a friss szecskaszagba, magába szívott egy lélegzetnyi szénaillatot. Minden úgy van, ahogy kell. Lefekhet. Itt a csiraistállóban a napos éjszakai fekhelyét a fagerendás mennyezetre függesztették, talán azért, hogy föntrõl beláthassa az egész istállót, vagy hogy télen ne fázzon, hisz tudvalévõ, a meleg fölfele száll, a mennyezet alatt van a legmelegebb. Az ágyra a falba rögzített, ácskapocsszerû vaslétrán lehetett följutni. Szotyori István fölmászott, kibújt a kiskabátjából, fölakasztotta az ágy 39

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

mellé e célra falba vert szögre, s nadrágostul, ingestül feküdt le, s azon nyomban el is aludt a szúrós lópokróc alatt. Nagy döndülésre ébredt. Hirtelen fölült, egy pillanatig nem tudta, hol van. Az istállóban sötét volt, a két éjszakai viharlámpa nem égett. ,,Aha, elszabadult egy tehén, a fenébe!’’ Hogy a lámpák kialudtak, nem jutott el a tudatáig. Lerúgta magáról a pokrócot, kezével a vaslétra legfelsõ foka után kutatott. Ekkor egy tompa zuhanást hallott, majd egy elfojtott emberi hangot, mintha valaki betapasztott szájjal azt mondta volna: ,,jaj’’. Egy tehén ijedten elbõdült, s nagyot rántva a marhaláncon, felpattant fektébõl. Futó lábak dobogása hallatszott, kivágódott a kujtorgó fekhelye melletti ajtó, odakinn felberregett egy autó motorja, Szotyori István az ablakon át látta, ahogy a fényszóró csóvája átkúszik a lóistálló homlokfalán, fölvillantja a kút faszerkezetét, az itatóvályút, aztán belemélyed az éjszaka sötétjébe, és egyre gyorsulva távolodik. Csend lett. Rossz csend. Szotyori István hallotta, hogy az állatok abbahagyták a kérõdzést, feszülten figyelnek. Most vette észre, hogy nem égnek a lámpák, félelem fogta el. Hosszasan keresgélve lábával a létrafokokat, lemászott. Gyufát gyújtott a kis kallantyúval fölemelte a viharlámpa búráját, lángra lobbantotta a petróleummal átitatott belet. Ott állt a pár lépésnyi fénytócsában. A lámpát kinyújtott kézzel maga elé emelte, és megindult az alomszalma felé, ahova este a kujtorgó lefeküdt. Ott feküdt most is. Hason. De nagyon furcsa pózban. Így nem alszik az ember. – Hé, hall engem?! Ember, hall engem?! – kiáltotta elszorult torokkal Szotyori István. A kujtorgó nem válaszolt. Feküdt mozdulatlanul. Szotyori István lehajolt, megrázta a kujtorgó vállát. A test tehetetlenül mozdult a keze alatt. Hirtelen rántással megfordította. Fehér, dermedt arc meredt rá. És minden csupa vér volt, az ember mellébõl vastag sugárban dõlt a vér. Szotyori István hátraugrott, maga elé tartotta a kezét. Merõ vér volt a keze. Nem volt káromkodós, de most mégis az csúszott ki a száján: – Az Istenit. És mintha ez jeladás lett volna, egyszeriben megvadultak a tehenek, fölugráltak, tépték, rángatták a marhaláncokat, s rémülten bõgtek, sosem hallott nyöszörgõ, síró hangokat hallattak. – Hej, te! – próbálta nyugtatni õket Szotyori István, de a csitító szónak nem volt foganatja. Kiszaladt az istállóból, hogy segítséget hív, de akkor már többen is elõjöttek a hangzavarra, futva jött Priger András, Kránicz Lajos, s jött Hujber Gyula is, futás közben bújt az ingébe. – Mi történt? Futottak. – De hiszen él még. Vérzik – mondta Hujber Gyula. Priger András elõrehajolt, a kujtorgó arcát nézte. – Meghalt. Mérget vehetsz rá, hogy halott – mondta. De a vérzés csak nem akart elállni, a halott alatt a laposra hevert szalma már nem gyõzte fölinni a vért, a kanyargó erecske, mint egy alattomos kígyó, kisurrant a 40

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

szalma alól, elindult az istálló közepe felé. Az állatok megérezték a vérszagot, még jobban nekibõszültek, félõ volt, hogy elszaggatják láncaikat és letiporják egymást. – Vigyük ki! Gyerünk! Ketten megfogták, s vastag vércsíkot húzva maguk után kivitték a testet a szabadba. Már pirkadt, vörösödött az ég kelet felõl. Vérzett is. – Ne a lóistálló felé vigyétek, a lovak is megbolondulnak. – Hát hova? – alig várták már, hogy letegyék. – A házvégibe tegyétek. – Ez lehetetlen – motyogta Priger András –, honnan van ebben ennyi vér? Ekkorra már kisereglett a puszta apraja-nagyja. – Gyerekeknek itt semmi keresnivalója, menjetek haza! – kiabált Hujber Gyula. A gyerekek hátráltak néhány lépést, de eszük ágában sem volt hazamenni. A halottat két öregasszony vizsgálta, mert ,,hiszen hogyha vérzik, akkor él’’. De nem párásodott el a szája elé tartott tükör, s az orra alá ejtett tollpihe meg se rebbent. – Menjenek ki a véribül, nem látják, hogy a vériben gázolnak? – mondta Priger András. A vér buzogva folyt a kujtorgóból, elõbb egy nagy tócsa gyûlt körülötte, fenyegetõen növekedett, mintha a hátára akarná venni a halottat, de aztán meggondolta magát, túlcsordult a házvég keményre taposott földjén, és mint egy fürge kis patak, elindult a csikókarám melletti kocsiút kerekek vájta mélyedésében. – Állítsátok el! Állítsátok el a vért! – kiabáltak az asszonyok. A férfiak megbûvölten nézték a buzgó vért. Ez lehetetlen. Ilyen nincs! Hujber Gyulában felötlött az egyetlen lehetõ magyarázat. Hát persze! Dühtõl töredezett arccal meredt Szotyori Istvánra. – Te ölted meg! – Te bolond! Te marha! Hát miért öltem volna meg?! – kivörösödött a hirtelen jött haragtól. Ordított. – Nem érted, hogy autóval jöttek! – A kútba, a kútba folyik a vér! Vigyétek el innen! Vigyétek a lórédombra! Négy férfi fogta meg, futottak vele a lórédomb felé. Kinek lehetett ez annyira útjában, hogy benzint pazarolt rá – gondolta futás közben Priger András. Nézte a madzaggal felkötött rongyos nadrágot, az agyonfoltozott fölhasadt inget, s közben iszamos lett a keze a vértõl. Mert ahelyett, hogy csitult volna a vérzés, most még jobban nekikezdett, vérszökõkút tört fel a halott mellébõl, bepermetezte a lórédomb melletti árokban burjánzó bokrok leveleit, a papsajtok mintha rubinokkal ékesítették volna föl magukat, bíborban ragyogott a csikókarám földje, Rácpácegres földjének színe versenyre kelt a hajnali ég vörösével. Vérben úszott minden, a vérfolyam elindult a szántóföldeken át Sárszentlõrinc felé, végighömpölygött az országúton, fittyet hányva a természet törvényeinek fölfelé folyt a domboknak, ellepte a grófi szõlõt, ment 41

m i l l e n n i u m i

a n z i x

2 0 0 5 / I .

Pálfának, Felsõrácegresnek, széles, vastag sugárban ömlött a Sióba, vöröslött a Sió vize. – Emberek! El kell temetni – mondta Hujber Gyula. A két hatalmas uradalmi góré között ásták meg a sírt. Nagyon gyorsan betemették, mert a gödörben is ömlött a vére. Lihegve támaszkodtak a lapátnyeleknek, véres sár borította õket tetõtõl talpig. Véres volt az arcuk is. Levették a sapkáikat. Látták, hogy a frissen ásott halom átnedvesedik. – Nyugodj meg most már. Nyugodj békében – mondta Priger András. – És miránk ne haragudj – tette hozzá Hujber Gyula. Akkor már láthatták, hogy Sárszentlõrinc felõl lovas katonák igyekeznek Rácpácegres felé. Lóhalálában jöttek, habot vert mindegyik alatt a ló, amikor megálltak velük szemben. A gyerekarcú tiszt dühösen végigvágott vérsárral fröcskölt csizmáján a lovaglóostorával. – Mivel árasztották el maguk a világot?! Mi ez? – Vér – mondta Hujber Gyula. A fiatalember sápadt-fehér lett. Majdhogynem suttogva kérdezte. – Mit csináltak maguk? – Semmit – mondta Priger András. A katonák szó nélkül megfordították lovaikat. Távolodtak. A rácpácegresi férfiak pedig ott álltak bokáig vérben. Nehéz volt a szívük. Úgy érezték, valamit rosszul csináltak. (Szigliget, 1989. március-Budapest, 1991. január)

42

Tartalom Régi történet

3

Azért állok itt, mert így akartam...

6

Egy szerelmes Habsburg

9

Léphaft Pál

13

Gondolatok a szabadságról

14

A magyar demokrácia válsága (részlet) 22 Arad – történelmi városkalauz

34

Történelmünk fehér foltja

37

A kujtorgó

39

Kérjük, hogy a kitett példányokat csak a kávéházban olvassák! A folyóirat korlátozott példányszámban 400 Ft-os áron megvásárolható a felszolgálóktól