Kiadja a salgótarjáni Főplébánia

HETEDIK ÉVFOLYAM.

Negyedik szám 2010. április

Kiadja a salgótarjáni Főplébánia

Ingyenes!

Megjelenik: havonta.

Közeledik Húsvét, Jézus Feltámadásának ünnepe A húsvét reggeléről szóló szent jánosi beszámoló első csúcspontja a talányos történet: a két tanítvány versenyt fut Jézus sírja felé (Jn 20,1-18). Mit mond ez valójában? A negyedik evangélium irodalmi műfajáról szóló ismereteink talán nem okvetlenül zárják ki, hogy a történetben annak az izgatott reggelnek egyik valóságos emlékét is lássuk. A sír üres, de nincs kifosztva, - ezt hozta hírül Mária. Mit jelentsen ez? Higgyenek neki? Remény és csüggedés, hinni akarás és a tapasztalatból fakadó józan valóságlátás áll harcban egymással, a kíváncsiság sietségre ösztökél, és közben folyvást éjszaka marad... De az evangélistának minden bizonnyal magasabb szándéka van, mint egy kis történet elmondása. Nem irodalmár közönségnek ír, hanem az Egyháznak. Hogy pontosan mit akar mondani, az vitás marad. De éppen ezért jogunk van az Egyház hitében mindig újból átelmélkedni és magunkévá tenni a szöveget. Péter és a másik tanítvány, akit Jézus szeretett, az Egyházban tovább élő valóságok képviselői: az egyházi tisztség megbízatását és a semmi tisztséget nem viselő szeretetet jelentik. Nem ok nélkül marad a második tanítvány az egész evangéliumon keresztül névtelen. Név nélkül képviseli azok névtelen seregét, akik a szeretet szemével ismerik Jézust, és így az Egyház maradandó erejét adják. Mind a ketten versenyt futnak az Úr sírjához. A névtelen előre engedi Pétert, nem vitatja el rangját; az ő "primátusa" más természetű. És így mindegyik a maga módján megnyeri a versenyt. Ma, amikor olyan szívesen hivatkoznak az egyházi hivatal és a Lélek vetélkedésére, talán egész különlegesen hozzánk szól ez a szöveg: Az Egyházban különböző feladatok léteznek. Megvan a hivatal primátusa és megvan a névtelen, hivataltalan szeretet primátusa. De az egyetlen jogos versengés benne az Úr felé tartó versenyfutás. Versengés a nagyobb közelségért. A szorosabb követésért. A több hitért. A hitből fakadó bővebb életért.

Térjünk vissza újból a történethez. Éjszaka van. Ma is. És mihozzánk is eljön Mária, eljön az Egyház, hogy nyugtalanná tegyen a hírrel: mit látott. Ne szövögessünk mindjárt elméleteket arról, mi történhet és minek nem szabad történnie. Engedjük, hogy erőt vegyen rajtunk a nyugtalanság. Keljünk útra. Mária persze csak akkor vált a feltámadás tanújává, amikor az Úr megszólította, nevén nevezte. Aki csak tudni akar, az legföljebb egy kertészt (vagy valami más elméletet) találhat. De akinek füle van a hallásra, az fölismeri, hogy nevén szólítják, és eltöltheti a feltámadás örvendetes bizonyossága, akkor is, ha nem jut osztályrészéül, hogy megérintse a Feltámadottat, hanem csak megbízatást kap, hogy testvéreinek is elmondja: Igen, valóban feltámadt! S ezt a megbízatást kapjuk mi is az Úrtól, hogy menjünk és tegyünk tanúságot róla a világban, hogy nincs okunk félni a haláltól: Üres a sír! Nincs itt! Feltámadt! És velünk járja életünk zarándokútját! Áldott, boldog, békés és a Feltámadottal találkozott húsvéti ünnepeket kívánunk! Plébános és a káplán atyák

Hetedik évfolyam, negyedik szám

BLAZOVICH JÁKÓ OSB: Krisztus hegyein Krisztus szerette a hegyeket, sokszor nekik ajándékozta éjszakáit, hozzájuk menekült, amikor csendre, magányra vágyott. Hegyen verte vissza a Sátán támadását s fogadta az angyalsereg imádását. Hegyről hirdette ki a nyolc boldogságot, hegyen gyúlt ki istenségének fénye, hegyre menekült a világ dicsősége elől. Hegyoldal fűszálaira hullott véres halálverítéke, hegyre vitte föl keresztjét, hegycsúcsra építette oltárát. Hegyen adott át „minden hatalmat” apostolainak, hegy őrzi utolsó lábnyomát, hegycsúcsról áldotta meg földi életében utoljára a világot. Olyanok ezek az evangéliumi hegyek, mint hatalmas pillérek, amelyekre Isten keze a legcsodálatosabb kupolát, az istenemberi életet építette. A sok hegy közül, amelyeken Krisztus járt, különösen három emelkedik magasra: a Tábor, a Golgota s az Olajfák-hegye. Ezek az Evangélium legmagasabb csúcsai, izzó havasai: belevesznek az Égbe… E három hegyhez kellene többször búcsút járnunk.

nak, akiket már-már elkap a kétségbeesés örvénye, akiket egyik sziklától a másikhoz ver az élet. S Péternek e szörnyű viharban újra meg kell húznia a táborhegyi harangot: „Jó nekünk itt lennünk!” – minden vihar elül, az Istennek vannak viharmentes, napsütéses, boldogságtól kéklő hegyei is. S jönnek istenkeresésben kifáradt, szomorú lelkek, akik bűnnel, vérrel, gőggel, nyirkos, ölő novemberi köddel már nem bírnak. Akik úgy látják, hogy az Úrnak nincs már egyetlen szava hozzájuk. Akik hiába sóhajtoznak heteken, hónapokon, talán éveken át fáradt lelkük számára csak néhány csepp harmatért, csak néhány meleg sugárért. Akik sohasem hallják – pedig hogy várják! – békegalamb-szárnyak suhogását. S Péternek újra szólnia kell: Golgotás szomorú lelkek, el ne felejtsétek, a Golgotának tőszomszédja a Tábor s ott lenni jó… Golgotán át oda vár, oda visz, oda vonz az Úr… Higgyetek nekem: csak egyszer hazudtam, azt is keservesen megsirattam… Tudom, óh hogy tudom: a Golgota néha, sőt sokszor eltakarja a Tábort. Sokszor csak nem akar pirkadni. Sokszor mint árnyék a testet, úgy kísér a felhő… Sokszor fátyolos a szemem… Sokszor szomorú a lelkem… Sokszor koldulok az útszélen, s nem jön, aki valamit adjon-dobjon…

A TÁBORON A Tábor-hegyére Krisztus életében az Ő akaratából homály borult. Hogy a csúcs rövid időre az Ég fényében égett, azt csak hárman tudták: Péter, János és Jakab, de nekik is hallgatniok kellett. Csak amikor belecsendült a világba az Evangélium, akkor hasadt meg a Tábor-hegyét leborító felhőkárpit, s a világ csodálkozva nézett föl rá. Krisztus életének két legszélsőbb kilengése a Tábor s a Golgota. A Golgotán minden oly fenyegetően, szomorúan emberi – a Táboron bíztatóan, felségesen isteni. A Golgotán minden fény kialszik, még a Nap is elsötétedik – a Tábor a nagy fénytől csak úgy szikrázik. A Golgota miatt kellett a Tábor. Mielőtt a három tanítvány vérhullatásában látja a Mestert, lássák istenségének vakító fényében is. Akik hallani fogják a csőcselék „Crucifige!”-jét, hallják előbb az Atya vallomását: „Ez az én szerelmes fiam!” Mielőtt két lator közt függni látják, lássák Izrael két legnagyobb fia, Mózes és Illés között. Akik majd kéklő, szedresedő ajakáról hallani fogják az Istenelhagyatottság halk panaszát, lássák előbb az emberségen fénnyel áttörő istenségét. De a Tábor nemcsak a három kiválasztotté. Jönnek majd korok, kultúrák, világnézetek s vádat emelnek a kereszténység ellen, hogy délibábbal csalja a világot. Hogy abból a másvilágból, amelyről oly szépen tud beszélni, soha egyetlen fénysugarat sem látott. S akkor a háromnak jelentkeznie kell s Péternek százszor és ezerszer hitet kell tennie, hogy csak gyorsan elsikló néhány percre látta az Eget s mégis oly „jó volt ott lenni”, hogy könyörgött az Úrnak: Itt, a Táborhegyén maradjunk… S jönnek csapzott-hajú, vérző emberek, akiknek nyakát az élet igája feltörte, akik Napot sohasem lát-

Ezekben a fénytelen, daltalan, ólmos, zörgő, üres napokban a Tábor-hegyéhez menekülök. Addig vonszolom magamat, fáradt lelkemet a Golgota úttalan útjain, amíg csak egy oly pontra nem érek, amelyről már látszik a Tábor… Fáradt tekintetem a múlt táborhegyi szakaszain pihen… Kaptam én ilyeneket is az Úrtól! Azokhoz a napos, paxos, kékegű, virágosszegélyű, sokszor daltól, harangzúgástól hangos szakaszokhoz menekülök, amikor oly egyszerű, oly átlátszó s a mellett oly gazdag volt lelkiéletem. Amikor a szív nem bírta befogadni a nagy gazdagságot s kicsordult belőle boldog könnyben, mosolyban, lelkes, önfeláldozó munkában, diadalmas hitben, forró imában, az Isten nagy szeretetében. Amikor amerre csak jártam, mint késő tavasszal az almafáról, úgy hullott rólam a szirom. Amikor mindenkire, aki csak közelembe ért, úgy sugárzott belőlem a szeretet, mint ahogy májusi napfény ömlik a Napból a rétre. Amikor Krisztusé voltam s ettől nagyon boldog voltam… Ha a múlt bűnei tudnak nyugtalanítani – pedig hogy tudnak! – akkor ugyanezen múlt táborhegyi szakaszai miért ne tudnának nyugtatni, emelni, lendíteni… Az Úr a Táboron át ment a Golgotára, hogy én Golgotán át vergődhessem el a Táborra. A jó Krisztus a Tábor s a Golgota fölé szép szivárványt feszített: e szivárvány alatt szállnak seregesen haza a lelkek. Csak ez lehet az én utam is. …….. a következő számokban vándorolhatunk tovább a következő hegyre. Forrás: A csend mélységeiből (1935)

-2-


Eloi Lecrlerc: Egy bölcs ember vallomásai (részlet) Ha igazán tudnánk imádni Istent Az Úr Húsvétját örvendezve ünnepelték meg a remeteségben. Rufin testvér megtalálta a közösséghez vezető utat. Olyan jókedvűnek látták, mint még soha. Minden alkalmat megragadott, hogy szolgálatot tegyen. Reggel ő volt az első, aki lement a forráshoz, hogy vizet merítsen egész napra. Segített a konyhán és a különböző munkákban. Ő maga ajánlkozott, hogy kéregetni megy, és ez valóban rendkívüli dolog volt az ő részéről. Teljesen átalakult embernek látszott. A kis közösség légköre emiatt csodálatosan kitágult. Húsvét szerdáján Rufin félrevonta Ferencet és egészen nyíltan beszélni kezdett vele. - Ahogy kértem, szeretnék beszélni veled, atyám! Egy nagyon rossz helyzetből lábalok ki. Most már jobban vagyok. Most tudatosul csak bennem, hogy majdnem teljesen elveszítettem hivatásom értelmét. - Mondd csak el nekem mindazt, ami veled történt - kérte tőle Ferenc. Rufin hallgatott egy percig. Nagyot sóhajtott, mint akinek túlságosan sokat kell elmondania, és nem tudja, hogy is kezdje. - Üljünk le itt! - mondta Ferenc. - Így könnyebb lesz beszélni. Leültek a földre. Rufin pedig elkezdett beszélni. - Amikor hozzád jöttem és kértem, hogy vegyél fel a testvérek közé, ennek már vagy tizenkét éve van, akkor az a vágy hajtott, hogy szeretnék az Evangélium szerint élni, úgy, ahogy tőled láttam. Igen őszinte voltam. Valóban az Evangéliumot akartam követni. Az első évek minden nagyobb nehézség nélkül teltek el testvéri közösségben. Buzgón próbáltam megtenni mindazt, amiről úgy láttam, hogy ez az új élet megkívánja tőlem. De a lelkem mélyén más elképzelés vezetett, anélkül, hogy tudtam volna. Ismered, milyen környezetben nőttem fel. Nemesi családban. Érzékenységem, neveltetésem és lényem minden porcikájánál fogva ehhez a nemesi környezethez tartoztam. E szerint a környezet szerint éreztem és ítéltem. Az ő értékeik szerint, melyeket ott általában tiszteletben tartottak. Amikor hozzád jöttem és elfogadtam a te végtelenül alázatos és szegény életformádat, azt hittem, örökre lemondtam ezekről az értékekről, és valóban úgy látszott, meghaltam az Úrért. Ez igaz is volt, de csak a felszínen. Valóban megváltoztattam életformámat és foglalkozásomat. És számomra ez a változás nagy volt. De belül, anélkül, hogy tudtam volna, megőriztem lelkem nagyobbik részét, a legfontosabbat, magamnak. Megőriztem régi életfelfogásomat, régi környezetemét. Továbbra is aszerint mértem le az embereket és a dolgokat, -3-

amit otthon láttam, a családban. Édesapám kastélyában az emberek fogadása az ajtónál, a konyhai és más munkák a szolgák és cselédek feladata volt. Amikor kisebb testvér lettem, hasonlóképpen gondolkodtam és egy alacsonyabb állapotra való lealázkodásnak tartottam a portás és a konyhás feladatát, csakúgy mint a kéregetést és a leprások gondozását. Mindezek ellenére szívesen elfogadtam ezeket a feladatokat. Pontosan azért, hogy megalázzam magamat. Sőt, megtiszteltetésnek tartottam az ilyenfajta megalázkodásokat. Azt gondoltam, ebben van az evangéliumi alázatosság. Ezzel a szellemmel léptem a Rendbe. Évek múltak el. Mivel nem voltam alkalmas a prédikálásra, gyakran csak arra korlátozódtak lehetőségeim, hogy azokat a szolgálatokat lássam el, amelyeket alantasaknak és haszontalannak tartottam. Mivel ez volt a feladatom, kényszerítettem magam. Kötelességből aláztam meg magamat. És valóban meg lettem alázva. Azután jött, aminek jönnie kellett. Persze arra a gondolatra jutottam, hogy a testvérek, akik prédikálni járnak, engem cselédjüknek tartanak. Ez az érzésem csak megerősödött, amikor a nálam fiatalabb testvérek, akik egészen egyszerű családból származtak, beléptek a Rendbe és prédikálni mentek, rám hagyva a közösség anyagi ellátásának gondjait. Ha egy közülük megjegyzést tett nekem, vagy egyszerűen kifejezte óhaját, felforgatott és mérgesített. Nem szóltam semmit, de belül háborogtam. Egy kicsit még jobban megaláztam magam -- mindig kötelességből. Így aztán mindent kötelességből csináltam. És azt gondoltam, hogy ez a szerzetesi élet. De ez csak egy rosszul szabott ruha volt, amit megpróbáltam magamra erőltetni anélkül, hogy járni tudtam volna benne, s amikor csak tudtam, szabadultam tőle. Életem, igazi életem másutt volt, ott, ahol saját magamat megtaláltam. Igazából mindennap csak azon voltam, hogy minél előbb befejezzem ezeket az alantas teendőket, hogy aztán a magányba meneküljek. Ott aztán újra a magam ura voltam, újjáéledtem. Aztán a kötelesség megint csak rámnehezült. Kényszerítettem magamat megint, hogy a testvérek cselédje legyek. De az ember felőrlődik az ilyen életmódban. Őrjítő, mennyire képes az ember megfeszülni. Mindazt, amit kötelességből tettem, nem szívből tettem. Mint egy rabszolga, aki húzza az igát, elveszítettem étvágyamat, kimerülten kezdtem a napot. Azután megnehezteltem minden testvérre. Mindegyikükben urat láttam, akinek rabszolgája vagyok. Úgy éreztem, félreismernek. Ez lázadásra késztetett. Senkit sem tudtam többé elviselni. S mindez azzal végződött, hogy belsőleg az egész világ ellen lázongtam. Naivságomban nagyon őszintén azt hittem, hogy az Úr azt


akarja, hogy mindent neki adjak a teljes magányban. Ekkor kértem engedélyt tőled, hogy visszahúzódhassak ebbe a remeteségbe. Majd itt ért aztán az a rettenetes krízis, amelyet ismersz. Tehát ide jutottam. -- Mindaz, amit mondasz, nem döbbent meg -mondta neki szelíden Ferenc. -- Emlékszel arra a napra, amikor elküldtelek prédikálni akaratod ellenére? Azt akartam, hogy kilépj magadból, ebből az elszigeteltségből, ahová, éreztem, saját magadat zártad be. - Igen atyám, emlékszem. Dehát nem tudtam megérteni. És milyen különös, hogy most minden világos számomra -- felelte Rufin. - Az Úr megkönyörült rajtad - mondta Ferenc. Így könyörült meg mindnyájunkon. A maga idejében. Akkor, amikor legkevésbé várjuk. Így tapasztaljuk

meg irgalmát. Ezen a módon ismerteti meg magát velünk. Mint ahogy a késői eső elveri az út porát. - Valóban így van -- jegyezte meg Rufin. -- Úgy érzem, mintha újra kezdenék élni. - De hogyan nyitotta meg szemedet az Úr? -kérdezte Ferenc. - Nagycsütörtökön, míg együtt étkeztünk -- válaszolta Rufin --, egyik testvér közbevetőleg idézte egyik szavadat: ,,Ha az édesanya táplálja és szereti test szerinti gyerekét, mennyivel inkább kell táplálnunk és szeretnünk lélek szerinti testvérünket.'' Gyakran hallottam, hogy mondtad ezt, de nem figyeltem rá. De most ezek a szavak értelmet nyertek számomra. Megragadtak. S visszatérve a cellába sokat elmélkedtem rajtuk. …..folytatás a következő számban.

Aktuális NAGYPÉNTEK

Kérjük, ajánld fel adód 1%-át!

Szent József Plébánia: Keresztút majd a liturgia:14:30 Főplébánia: 10-kor keresztút Liturgia kezdete:17:30 Somoskőújfalu:17:30 Keresztút majd a liturgia Zagyvapálfalva: 18:00

Kedves testvérünk! Az idei évben először nyílik lehetőséged arra, hogy a Követ Kőre Alapítvány támogatására fordítsd a non-profit szervezeteket segítő ADÓ 1%-át. Ne gondold, hogy nem segít semmit, ha az adód 1%-a csak néhány száz forint, hisz az is nagy segítség például azoknak a hittanos gyerekeknek a táboroztatásánál, akiket szüleik nem tudnak elvinni nyaralni. Az adó 1 %-ának felajánlása Neked semmibe se kerül, több ezer egyesület és alapítvány céljainak elérését segítheti azonban, ha adóbevallásod kitöltésekor, évente 1 percet rászánsz.

NAGYSZOMBAT Templomokban Szentsír látogatás 9:00 – 18:00 óráig Szent József Plébánia:19:00 Főplébánia:19:00 Somoskőújfalu:19:00 Zagyvapálfalva: 19:00

Egyesületünk adószáma: 18643446-1-12

HÚSVÉTVASÁRNAP

Isten fizesse meg!! A Kuratórium elnöke

Szent József Plébánia: 8:30 és 10:00 Somoskőújfalu: 8:30 Főplébánia: 10:00 Zagyvapálfalva: 11:00 Baglyasalja: 11:15 Főplébánia:17:30

NAGYHETI SZERTARTÁSOK KEZDÉSI IDŐPONTJAI 2010-ben NAGYCSÜTÖRTÖK Szent József Plébánia:18:00 Főplébánia:17:30 Somoskőújfalu:18:00 Zagyvapálfalva: 18:00 VIRRASZTÁS A LITURGIÁK UTÁN

Mindenkinek kegyelmekben gazdag, boldog és békés húsvéti ünnepeket kívánunk!

Plébános atya, Káplán atyák és a Képviselőtestület tagjai! -4-


-5-


-6-

Kiadja a salgótarjáni Főplébánia

Recommend Documents