Kiadja a: Kolozsvár 2010

Kiadja a:

Felelős kiadó: Sándor Krisztina Szerkesztette: Bardócz Csaba és Bardócz Tímea Borító: Könczey Elemér terve alapján Technikai szerkesztés: Bozsó Imre Lehel Szöveggyűjtemény Megjelent a Nemzeti Civil Alapprogram, az Ifjúsági Caritas Egyesület, a Szülőföld Alap, valamint a Communitas Alapítvány támogatásával.

Kolozsvár 2010

1

2

Tartalom

Tartalom

3

Adj, király, katonát!

5

Pályázati felhívás

7

A csóka lányok

9

A csonka torony

16

A három pillangó

19

Az én uram tudja mit csinál

21

Péterke

24

Péter és Pál

27

A vitéz szőcs

29

Tóth Árpád: A negyedik gyertyaláng

34

Móricz Zsigmond: A héja

37

Lázár Ervin: A szegény ember, aki gombával kereskedett 38

3

4

Kedves gyerekek! Immár ötödik alkalommal szervezzük idén az Adj, király, katonát vetélkedősorozatot. Ezt több meglepetéssel szeretnénk emlékezetessé tenni számotokra. Az első újdonság: jó előre szólunk, hogy aki megnyeri a helyi vetélkedőt, és részt vesz az országos döntőn is, az biztosra nyer egy székelyföldi Hun táborban való részvételt. A Hun tábor az élmények tábora, az életrevalóság helye. A második meglepetés az, hogy idén két országos döntőre kerül sor! Erre azért volt szükség, mert – a mi nagy örömünkre – annyian vettetek részt az utóbbi időben a vetélkedőkön, hogy egyre nehezebben fértünk egy amúgy is nagyra tervezett teremben. Lesz egy döntő a közép-erdélyiek, illetve a partiumi jelentkezők számára Kolozsváron, és lesz egy másik döntő a székelyföldiek számára Sepsiszentgyörgyön. A harmadik meglepetés: mindkét országos döntőn egyéni próbatételekkel kiválasztjuk azt a hat-hat legügyesebb gyereket, akik eljutnak a mindent eldöntőre, ami jövő nyáron 2011. július 19–24. között Tusnádfürdőn, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (ismertebb nevén Tusványos) keretében lesz megszervezve. A negyedik meglepetés: a Hun táboron kívül lesznek még díjaink: könyvek, játékok, s más érdekességek. Ezzel kapcsolatosan további részleteket nem árulok el, hogy tényleges meglepetés maradhasson. Mivel ez már az ötödik kiadása a vetélkedő-sorozatnak, ezért az ötödik a legnagyobb meglepetés. Lehetőségetek nyílik arra, hogy ti is meseírók, költők legyetek! Sőt, aki jó mesét, verset ír, az jövő évben a saját maga által írt mesét viszontláthatja az Adj, király, katonát! következő szöveggyűjteményében. Ezt a kiadványt Erdélyben több ezer gyerek és felnőtt forgatja, olvasgatja. Sőt, ahogy titeket, versenyzőket ismerlek, nagyon nagy alapossággal egy életre meg is jegyzitek az olvasottakat! Emellett a megtiszteltetés mellett a legügyesebb pályázók pénzjutalomban is részesülnek. 5

Ha ez a lehetőség felcsigázta az érdeklődésedet, akkor keresd meg a szöveggyűjteményben a pályázat részletes leírását, ragadj tollat, és légy te is az Adj, király, katonát! mesemondója, házi költője! A meglepetések után a jogaidról is szeretnék szólni. Gyakran előfordul, hogy a helyi vetélkedő első helyezett „családja” közül az egyik „testvér” nem tud rész venni a döntőn. Mivel a döntőn való részvétel egyben nyereményt is jelent, ezért a megüresedett helyre a következő módszerrel lehet kiválasztani a döntőre utazó versenyzőt: a második helyezett „család” tagjai közül sorshúzással pótoljuk a hiányzó versenyzőt, és ha ő sem tud menni, akkor tovább sorsolunk, addig, amíg kiegészül háromfősre a „család”. Jó olvasást, alapos felkészülést kívánok, hogy találkozhassunk a Hun táborban! Ikafalva, 2010. október 25.

Bardócz Csaba programfelelős

6

Adj, király, katonát! Adj további olvasnivalót! A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) pályázatot hirdet olyan irodalmi művek megírására, amelyek az Áldás, népesség mozgalom célkitűzéseihez igazodnak, és amelyek a már ötödik éve zajló Adj, király, katonát! csoportos ifjúsági vetélkedők további forrásanyagai lehetnek. Pályázni két kategóriában lehet: A. gyermekek számára (14 éves korig) B. fiatalok, felnőttek számára (15 éves kortól) Pályázni a következő műfajokkal lehet: mese, novella, vers, verses mese, melyek terjedelme nem haladhatja meg a 20000 leütést. A beküldött mű üzenetében az Áldás, népesség mozgalom eszmeiségéhez, és az ennek kapcsán elindított Adj, király, katonát! vetélkedősorozat gondolatvilágához kell kapcsolódjon, úgy mint: a család érték, a gyerek Isten áldása, nagycsaládban élni jó, a testvéri összetartozás megélése stb. Mivel az Adj, király, katonát! vetélkedők a 10–15 éves korosztályt szólítják meg, így a beküldött művek esetében is kérjük ezt figyelembe venni. A nyertes, illetve jó pályamunkákat az Adj, király, katonát! 2011–2012-es szöveggyűjteményében közöljük, mely immár több mint ezer példányban jelenik meg, és Erdély-szerte több településen jut el ingyenesen a vetélkedőre benevezett 10–15 éves korosztályhoz. A pályázaton való részvétel egyben a szerző hozzájárulását is jelenti a beküldött mű megjelentetésére.

A kísérőlevélben kérjük jelezni a választott pályázási kategóriát. Beküldési határidő: 2011. május 31.

-

A pályázatnak tartalmaznia kell az alábbiakat: legalább egy, legtöbb három írást a fent jelzett műfajok egyikéből; a pályázó alapadatait: név, lakhely, foglalkozás, elérhetőségek.

További kérdésekre szívesen válaszol Bardócz Csaba programfelelős ([email protected], tel.: 0742-871575). Magyar Ifjúsági Tanács MIT-iroda 400110 Kolozsvár, Wesselényi/ Reg.Ferdinand u. 13/8 Tel/fax: +40-264-590718 www.mitesek.net, [email protected]

A nyertesek kategóriánként a következő pályadíjban részesülnek: I. díj: 400 lej, II. díj: 300 lej, III. díj: 200 lej. A pályaműveket elektronikus formában a következő címre várjuk: [email protected]

7

8

A csóka lányok Egy asszonynak volt egyszer tizenkét leánya. Ez a tizenkét leány olyan szájas, vakmerő volt, hogy az anyjuknak egy szavát sem fogadták meg, s annyit nyelveltek egymással, hogy egy óráig sem volt csendesség a háznál. Az anyjuk egyszer úgy elkeseredett, hogy azt találta mondani: – Immár a fülem is tele van a lármátokkal, adja Isten, hogy változzatok mind csókákká. Hát, a tizenkét leány egyszeribe csókává változott, s ahogy kinyitotta az ajtót, a tizenkét csóka úgy kirepült rajta, hogy a szemét is majd kiverték. Ki a házból, fel a levegőbe, éppen a felhőkig. Az asszony kiállott az ajtó elé, s látja, hogy azok a csókák egyszer még alább szálltak, aztán megkerengték magukat a ház fölött, s azzal eltűntek napnyugat fele. Nekifogott búsulni, hogy neki már leánya egy sincs, bár egy megmaradott volna a tizenkettő közül. Bánta, hogy úgy megátkozta őket, de már nem volt mit tenni, s elgondolta magában, hogy az Isten nem ok nélkül verte meg a leányait, akik annyi szép intése után neki soha egyetlen szavát sem fogadták meg. Amikor a tizenkét leány odalett, az anyjuk éppen gyermeket várt, s mikor az ideje eljött, született egy szép fiúgyermeke. Mikor ez a fiú nagyobbacska lett, kérdi az anyjától: Hát, anyám, nekem sohasem volt egy testvérem se? Az annyi idős asszonyoknak, mint kigyelmed, öt-hat gyermeke is van a faluban. Azt mondotta az anyja: Nekem, fiam, nem volt több gyermekem rajtad kívül. De a fiú későbben hallotta a faluban, hogy neki még volt tizenkét leánytestvére, s azok mind csókává változtak, s úgy elrepültek, hogy hírüket sem hallották. Na, anyám – azt mondja egyszer a fiú –, hallottam a faluban, hogy nekem volt tizenkét leánytestvérem. Ha törik-szakad, addig meg nem nyugszom, amíg őket fel nem találom, akármelyik szegletében legyenek a világnak.

9

Az anyja váltig marasztalta, mondogatta, hogy ne menjen, mert kifogy belőle is, de mikor látta, hogy nincs kivel beszélni, jól feltarisznyálta, s útnak indította. Megy, megy a fiú hetedhét országon is túl, hegyeken-völgyeken, havasokon-tengereken, kősziklákon keresztül. Egyszer, amint megy, meglát messze-messze egy kőszikla havas aljában egy remeteházat. – Ó, bár én ma estére ahhoz a remeteházhoz érkezhetnék – azt mondja magában. El is érkezett oda estére s bement. Hát ott egy olyan öregasszony lakott, akinél öregebbet még életében nem látott. Így köszönt neki: – Adjon Isten jó estét, anyámasszony! Az asszony fogadja a köszöntést, s azt mondja: – Köszönd, fiam, hogy anyádnak szólítottál, mert különben hidd meg, hogy elnyeltelek volna téged egészben ebben a szempillantásban. Mit keresel te itt, ahol emberi teremtés soha sem jár? A fiú elbeszélte, hogy ő tizenkét leánytestvérét keresi, akik csókává változtatva elrepültek. – Jól van – azt mondja az öregasszony –, holnap reggel majd tudakozunk valamit felőlük. Jó vacsorát készített a fiúnak, ágyat is vetett neki s lefeküdtek. Jó reggel, hogy felkelnek mind a ketten, az öregasszony kivesz a ládából egy sípot, kiáll a fiúval az ajtó elé s megfújja. Hát amennyi csúszómászó állat van a világon, mind a ház körül terem, hogy ellepték kereken az egész térséget. A vénasszony tudakozódik, kérdezősködik ezektől a csúszó-mászó állatoktól, hogy nem hallottak-e valami hírt olyan tizenkét csókáról, akik soha a többi csókasereg közé nem elegyednek, hanem örökké külön járnak magukban. De az egész sereg mind azt felelte, hogy ők soha még hírt sem hallottak afféle csókákról. Akkor a vénasszony szavára valamennyi csúszó-mászó hazatakarodott. A fiú is elbúcsúzott tőle, s ismét útnak indult.

10

Ment, ment, mindaddig ment, míg estére elért egy másik remeteházat a kősziklahavas derekában. Bement abba is, s hát abban a másiknál egy még sokkal vénebb asszonyt lát. Köszön neki illendőképpen: – Jó estét adjon Isten kegyelmednek, anyámasszony! – Köszönd, hogy anyádnak szólítottál – azt mondja a vénasszony –, mert különben a medvékkel szaggattattalak volna szét. De mi járásod van neked itt, ahol emberféle, mióta itt lakom, még eddig soha meg nem fordult? A fiú elbeszélte, hogy mi járatban van. – Jól van, fiam – azt mondja a vénasszony –, bízom benne, hogy holnap reggel csak hallunk valamit a testvéreidről. Hanem most egyél, s aztán feküdj le. Tudom, meg is éheztél, meg is fáradtál erősen a véghetetlen hosszú úton. A fiú jól megvacsorázott, aztán lefeküdt, s egy-kettőre úgy elaludt, mintha éppen agyonütötték volna. Másnap reggel felkölti a vénasszony, kiáll vele az ajtó elé, s megfújja a sípját. Hát amennyi négylábú állat van a világon, mind ott termett egy félóra alatt. A szegény fiú, mikor meglátta őket, szinte lerogyott ijedtében. – Azt kérdem én tőletek – azt mondja a vénasszony a négylábú állatoknak –, nem tudtok-e valamit arról a tizenkét csókáról, akik örökké csak magukra járnak, s a többi nagy csókasereg közé soha nem vegyülnek? – Nem tudunk bizony mi semmit, nem is hallottunk soha senkitől legkisebb hírt sem felőlük – mondták a négylábú állatok. A vénasszony intett nekik, s egytől egyig mind elszéledtek, hazatakarodtak a maguk helyére. A fiú erősen megbúsult, hogy itt sem hallhatott semmi hírt a nénjei felől. Megköszönte a szállást a vénasszonynak, s jó remény fejében tovább folytatta útját. Ment, ment egy kénköves tó mellett, s azon túl egy örökké égő hegy mellett, ment mind tovább s tovább, s egy nagy kőszikla tetős tetejében ismét meglát egy remeteházat. 11

Megkettőzteti a lépéseit, hogy estére odajuthasson, s el is érkezett oda. Bemegy, hát ott a másik kettőnél is vénebb asszonyt talált. – Szerencsés jó estét adjon Isten kigyelmednek, anyámasszony! – így köszöntött reá, de most immár nagyobb bátorsággal, mint a két elsőnél. – Köszönd, hogy anyádnak szólítottál – azt mondja a vénasszony –, különben a sasokkal tépettelek volna széjjel. Mi járásbeli vagy te ezen a helyen, hol emberi lélek még sohasem járt rajtad kívül? A fiú itt is elbeszélte, hogy ő mi járásbeli volna. – Ne búsulj semmit, fiam – azt mondja a vénasszony –, nekem erős reménységem vagyon, hogy holnap hallunk valamit a te nénjeidről. A vénasszony jó vacsorát adott a fiúnak, puha ágyat készített, s maga is lepihent. Mihelyt megvirradt, a vénasszony a fiút szépen felköltötte, kivett a ládából három sípot, s kiállt az ajtó elébe. Ott fújni kezdte a legkisebb sípot, s arra a legapróbb szárnyas állatok egyszerre mind ott termettek. Megfújja a második sípot is, s akkor eléjönnek a középnagyságú szárnyas állatok. Megfújja a harmadik sípot is utoljára, s akkor a legnagyobb szárnyas állatok a világ minden részéből odagyűlnek nagy sereggel, hogy az ember szeme nem lephette el. Széjjelnéz a vénasszony a töméntelen seregen, s azt mondja nagy bosszúsan: – Még egy híja van a seregnek, úgy látom. Csakhamar jött is egy holló, de annak vérezett a szárnya. Azt nem nézte a vénasszony, hanem csak megpirongatta, hogy a parancsolatra így elkésett a többi madaraktól. – Ne bánts engem – azt mondja a holló –, ne bánts, nem vagyok én hibás. Mindjárt megmondom az okát is, hogy miért késtem el a többi madárseregtől. Mihelyt a sípszót meghallottam, egyszeribe mint a nyíl, olyan sebesen kezdettem repülni errefelé. De utamban megláttam egy szörnyű nagy veres tornyot. Az a torony olyan magas volt, hogy a gombja, egészen aranyból, száz öllel is felül ért a felhőkön. 12

Én abban a toronyban olyan csókacsárogást, csevegést hallottam, hogy ahhoz foghatót még soha eddigelé. Azért megállapodtam egy kevés ideig, leszálltam egy virágos almafára, ott a toronyhoz közel, s ott hallgattam egy kicsinyég azt a különös csárogást s azt a sok csevegést. Míg ott üldögéltem, hallottam, hogy mit beszélnek a jövő-menő emberek ott a torony körül. Azok azt beszélték, hogy abban a toronyban tizenkét csóka lakik néhány esztendőtől fogva. Sokszor mind a tizenkettő megkerüli a tornyot nagy lármával, csácsogással, sokszor tizenegy elmegy eledelt keresni, a tizenkettedik meg otthon marad, hogy vigyázzon, s ügyeljen ott, de azokhoz emberi teremtésféle soha fel nem mehet. Amíg én ott hallgatóztam, egy vadász reám irányozta puskáját, s eltörte az egyik szárnyam hegyét. Emiatt lassabban tudtam csak repülni, ez az oka, hogy elkéstem a többi társamtól. A holló megmondta azt is, hogy melyik szegletében van a világnak az a veres torony, amelyet ő látott. – No, jól van – azt mondja az öregasszony –, nincsen semmi hiba, éppen ez kellett nekünk is. Ti immár, többi szárnyas, elmehettek. El is mentek azok mind, ahonnan jöttek. A vénasszony egy darabocska vékony csontot adott a fiúnak, s azt mondta neki: – No, te fiú, mindeddig hiába fáradtál, de most már nem lesz hiábavaló a te fáradságod, mert nem sok idő múlva megtalálod a te nénéidet. Mikor azt a veres tornyot eléred, ezt a két darab csontot támaszd a torony oldala mellé, s gondolj reám. Meglátod, hogy abból a két darab csontból egy szempillantás alatt olyan irgalmatlan hosszú lajtorja lesz, hogy te azon bátran felhághatsz éppen arra a helyre, ahol a tizenkét csóka lakik. Elment hát a fiú, s hosszú, terhes utazás után reátalált a veres toronyra, s amint a vénasszony meghagyta volt neki, a torony tövéhez állította a két kicsiny darab csontot. Akkor reágondolt a vénasszonyra, s a két kis csontból lett egy véghetetlen hosszú lajtorja, s a fiú felhágott azon éppen oda, ahol a csókák vertek szállást maguknak. Tizenegy csóka odavolt éppen eledelt keresni, csak egy maradt otthon őrzőnek, de az az egy nem csóka, hanem szép leány képében. 13

Ahogy a fiú bement a nagy, tágas hajlékba, a leány először egy kicsit megijedt, de csakhamar nekibátorodott, s beszédbe eredt a fiúval, s rendre minden házi dolgokat megmutogatott neki, s elbeszélte, hogy a tizenkét testvér, amíg a toronyból eledelt keresni jár, mindig szárnyas csóka, de mikor visszajönnek, csak átalbukik a fején mindegyik, s leányokká változnak. A fiú is elmondta, hogy mi járásbeli, s azt is, hogy ő éppen testvére a leányoknak, s azért jött, hogy őket felkeresse s hazahívja, s most immár valahára, sok sanyarú utazás után rájuk akadt szerencsésen. Egyszer csak messziről valami nagy csárogást hallanak, s azt mondja a leány a fiúnak: – Bújj csak el egy kis időre, ahova lehet, mert jönnek a nénéim. S ha hirtelen meg nem mondhatom, hogy ki vagy, a szemedet is kivájják, kivált a legnagyobbik igen mérges. A leány elrejtette a fiút, éppen a hetedik szobába, s rázárta az ajtót. Nemsokára megérkezett a tizenegy csóka, általbuktak a fejükön, s lett belőlük tizenegy leány. Ki-ki leült a maga helyére, s aztán járkálni kezdtek ide s tova. Egyszer azt mondja a legnagyobb leány haragosan, fintorogva: – Mi dolog lehet ez? Én idegenszagot érzek! – tapodni kezdett mérgesen, mindent hányt-vetett a házban, s szembefogta a kisebb leányt, mondaná meg, honnan van az az idegen bűz. A kisebb leány lecsendesítette a nénjeit, s így szólt hozzájuk: – Tudjátok, nénéim, mikor apánk házától eljöttünk, anyánk akkor gyermeket várt, s nemsokára született egy fia. Az a fiú nőtt, megnőtt nagyra, s elindult tűzön-vízen, az életét is kockára tette, hogy minket felkeressen, apánkhoz, anyánkhoz hazavezéreljen. Sok sanyarú utazás után itt most reánk talált, itt van, de én elrejtettem, nehogy hirtelenében bántsátok, amíg meg nem tudjátok, ki ő, s miért jött. Erre a leányok úgy megörvendtek, hogy ugrálni kezdtek örömükben, előhozták a fiútestvérüket a rejtekből, s mind rendre ölelgették. Mikor elbeszélte a fiú érettük tett sok sanyarú utazását, mind sírni kezdettek. Immár az volt hátra, hogy induljanak hazájukba.

14

De előbb felfogadták, hogy ezután engedelmes leányai lesznek anyjuknak, apjuknak. Mikor az idő annyira megsötétült, szép lassan leszálltak a lajtorján mind a tizenhárman, s a fiútestvér újabb hosszú utazás után elvezérelte őket az apai házhoz. Mikor a tizenkét leány a fiúval belépett az ajtón, anyjuk, apjuk nem tudott hamarjában hova lenni a nagy örömtől. Estére bőséges vacsorát készítettek, arra meghívtak minden atyafit, sógorságot, keresztapát és szomszédokat. A leányok ez időtől fogva jámborul s olyan jól viselték magukat, hogy hírük ment mindenfelé. Mind a tizenkettő becsületes, jó férjet talált magának, s egy esztendő alatt mentek férjhez mind a tizenketten. A fiútestvérük nemsokára megházasodott, kapott egy olyan jó feleséget, amilyet csak kívánni lehet, s avval boldogan él ma is, ha meg nem halt.

15

A csonka torony Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyember, s annak három fia meg egy leánya. Lakott a szomszédjukban egy özvegyasszony, s ez azt mondta egyszer a leánynak: – Mondd meg az apádnak, hogy vegyen feleségül engem, mert tudom, Istenem, hogy nem bánja meg! Mondja a leány az apjának, hogy mit üzent a szomszédasszony, s a szegény ember mindjárt feleségül is vette. No, telik-múlik az idő. Eleinte csak jó volt a mostoha, kedvébe járt az urának, a gyermekeinek is, de két hét elteltével úgy megváltozott, mint a szél járása. Elmegy a három nagy legény szántóba, s a gonosz mostoha csak egy vakarut sütött a három legénynek, s abba is valami bolondítót kevert. Odaadja a leánynak, hogy vigye el a bátyjainak, s mikor a leány elindult, ezt mondotta magában átokképpen: „Isten adja, hogy ettől éppen a csonka toronyig fusson mind a három!” Megeszik a legények a vakarut, s hát úgy megvadulnak tőle! Megfutamodnak, futnak, futnak, mint a sebes szélvész, hegyekenvölgyeken által, ország-világ ellen, s meg sem állottak a csonka toronyig. Ez a csonka torony pedig egy elátkozott templomnak volt a tornya, nem lakott itt senki lélek, még a madár sem járt erre. Haj, édes Jézusom! Sírt a leány keservesen, mikor látta, hogy a testvérbátyjai milyen szörnyűségesen megvadultak. Hazament nagy sírva, elémondja az apjának, hogy mi történt, hogy ő nem marad többet a háznál, elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg a bátyjait fel nem találja, ha a világ végén is. Mondogatta eleget az apja, hogy így s hogy úgy, majd talán hazavezérli a fiait a jó Isten, de bizony a leány nem hallgatott az apja szavára, összeszedte váltóruháját, s elindult világgá. Ment, mendegélt, bejárt országot, világot, de csak nem találá meg a bátyjait. Sok-sok járás után egy kicsi házhoz ért, bement oda. Hát ott ül a góc alatt egy öregasszony, de olyan öreg, hogy az orra a térdit verte. Köszön neki: 16

– Adjon isten jó estét, öreg anyó! – Adjon isten neked is, édes leányom! Hát te hol jársz itt, hol a madár se jár? Elémondja a leány, hogy miben fáradozik. Azt mondja az öregasszony: – Hát édes leányom, én a Nap anyja vagyok, de biz' én magam se tudlak útbaigazítani. Hírét se hallottam a csonka toronynak; de mindjárt hazajő a fiam éjjelre, s az talán útbaigazít. Várnak egy keveset, s hát csakugyan jő is haza a Nap éjjeli szállására. Szerencsés jó estét kíván az anyjának, s mindjárt kérdi: – Ki van itt, anyó? Valami emberszagot érzek. Elésompolyodik a leány szepegve, elpanaszolja a Napnak is, hogy milyen nagy szomorúság találta. A csonka toronyban laknak az ő bátyjai, de eddig még senki sem tudá odaigazítani. Gondolkozik a Nap, gondolkozik sokáig, de csaknem jut eszébe, hogy merre lehet a csonka torony. Hanem azt javallja a leánynak, hogy menjen el a Holdhoz, az talán tudja. Megköszöni szépen a leány a jó tanácsot, s elmegy a Holdhoz. Kérdezősködik ennél is, de ez sem tud többet a Napnál, hanem igazítja a Szélhez, ez majd bizonyosan tudja. Megy a Szélhez, éppen otthon találja. Köszön neki, s a Szél fogadja. Kérdi tőle, merre van a csonka torony. Gondolkozik a Szél, gondolkozik erősen, egyszer csak azt mondja: – Tudom én, hol van. Éppen a világ végin, még azon is túl. Ülj fel hamar a hátamra, de kapaszkodj bele jól, mert nagy útra megyünk, s sebesen kell járnunk! Felül a leány a Szél hátára, végigsurrognak, -burrognak az egész világon, még azon is túl, s éppen a csonka torony tetején teszi le a leányt. A legények pedig éppen a templom közepén ültek, s a leánytestvérükről beszélgettek. Az idősebb két legény a leányt okolta, hogy ők úgy megvadultak, csak a kisebbik védelmezte. Hej, ha idevetődnék, mit csinálnának vele! A legidősebb azt mondotta: darabokra szaggatná; a második: hogy ő megölné; a harmadik pedig ezt mondá: 17

– Én bizony megölelném, megcsókolnám, mert ő, szegény, semminek sem oka. Azzal elhallgattak a legények, s hát – láss csudát! – ott terem előttük a húguk, s keserves sírással a nyakukba borul. De bezzeg nem bántották, hanem mihelyt meglátták, az eszük is nyiladozni kezdett, s megtudták, hogy mindennek a gonosz mostoha az oka. Tüstént a Szél hátára kerekedtek, azután meg gyalogost eredtek útnak, s meg sem állottak hazáig. Ahogy beléptek az ajtón, nagyot sikolt a gonosz mostoha, s abban a helyben szörnyű halált hal ijedtében. Az árvák pedig azontúl boldogul éltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

18

Jékely Zoltán: A három pillangó Volt egyszer három pillangó: az egyik sárga, a másik piros, a harmadik fehér. Vígan játszadoztak hárman a verőfényes mezőn, hol ezen, hol azon a virágon táncoltak, boldogok voltak. De hirtelen nagy zápor kerekedett. Haza akartak repülni, de a házuk ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt. Elvergődtek hát a sárga tulipánhoz, és így könyörögtek: – Kis Tuli! Nyisd ki kelyhedet, hadd húzódjunk meg az eső elől! De a tulipán így felelt: – A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem! Erre a sárga és a piros pillangó azt felelte, hogy ha fehér testvérkéjüket nem bocsátja be, úgy bizony inkább ők is kinn maradnak. Az eső pedig egyre jobban szakadt. Elvergődtek valahogy a liliomhoz, és megkérték szépen: – Kis Lili! Nyisd ki kelyhedet, hadd húzódjunk meg az eső elől! De a liliom így felelt: – A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem! Erre a fehér pillangó így válaszolt: – Ha a testvéreimet nem fogadod be, úgy bizony én sem kívánkozom hozzád. Inkább ázzunk együtt, mintsem hogy elhagyjuk egymást! És így hárman repültek ismét tovább. Utolsó elkeseredésükben énekelni kezdtek: – Süss fel, nap, fényes nap, Szárogasd meg szárnyainkat, nyisd ki a virágokat! A Nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók könyörgő énekét, s annyira megsajnálta őket, hogy az esőt elűzte, meleg fényt árasztott a kertre, s a pillangók szárnyait megszárította.

19

A három pillangó újra táncolt, repkedett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Mikor kifáradtak a játszadozásban, együtt szépen hazamentek, és lepihentek.

20

Az én uram tudja, hogy mit csinál - erdélyi magyar népmese Volt egyszer egy szegény ember. Azt mondja egyszer csak a feleséginek: – Édes feleségem, elviszem a lovat a vásárba s eladom. – Hát, ha úgy akarod, adjad! – Vagy elcserélem. Meglátom, mit csinálok vele. – Hát te tudod, hogy mit csinálsz. Amit te csinálsz, az minden jó. Elmegyen az ember, elviszi a lovat. S ahogy megyen a vásárba, messze volt a vásár, találkozott egy emberrel; az is vitt egy tehenet. Azt mondja: – Vásárba mész, pajtás? – Oda megyek, el akarom adni ezt a tehenet. Akarok venni belőle lovat. – Nana – azt mondja –, talán cserélhetnénk. – Hát én nem bánom – azt mondja –, cseréljünk. Úgyhogy az ember elcserélte a lovat a tehénnel. – Úgyis örökké mondja a feleségem, hogy milyen jó lenne egy kicsi tej a háznál. De gondolja, nem tér vissza a tehénnel: elmegyen s bénéz a vásárba. Megyen ő is az emberrel. Útközben látja, hogy egy másik ember viszen egy juhot, kötelen. Azt mondja: – Hová mész, pajtás? – Megyek a vásárba, el akarom adni ezt a juhot. – Te, el kellene cseréljük evvel a tehénnel. Az én feleségem mindig mondja, hogy bár lenne juhunk, akkor lenne orda, lenne sajt meg gyapjú. El kellene cseréljük! El is cserélte az ember szívesen, hiszen a tehén többet ért. Na, mennek tovább a vásárba. Amint mennek, látja, hogy egy ember a hóna alatt visz egy szép libát. – Hé, te – azt mondja –, eladni viszed azt a szép libát? – Igen. 21

– El kellene cseréljük evvel a juhval. Mindig mondja az asszony, hogy milyen jó lenne a liba, itt a parton, itt a patakszélen ellegelne, s lenne tolla meg tojna, s lenne kicsi pipe. – Hát jó, cseréljük! – azt mondja. Elcserélte. Vitte a libát. Amint vitte, mindjárt érkezett volna bé a városba, a vásárba, hát látta, hogy egy ember viszen egy kendermagos tyúkot. – Hi, te, nem cseréljük el azt a tyúkot a libámmal? Az asszony mindig mondja, hogy a kendermegos tyúkok a legjobb tojók. Örökkétig haragszik, hogy nincs tojás a háznál. – Hát cseréljünk, én nem bánom! Hát hogyne, a liba többet ért! Na, elcserélték. Akkor az egyik is, a másik is mennek bé a kocsmába, mert már éppen a város szélin voltak; ott volt a kocsma. Gondolja: ő is bémegyen, már a sok vásár után legalább egy pohár italt iszik. S amikor bément, hát egy zsák alma oda volt állítva az ajtóhoz. S ő nem vette észre, s eldűtötte. Odamegyen a gazdája, s reákiált, hogy hát: – Nem ügyelsz s nem nézel a lábod alá, eldűtötted a zsákomat! – Há mi van a zsákodba? – Hullóalmát viszek eladni. – Jaj – azt mondja –, mennyiért adod? El kellene cseréljük evvel a tyúkkal. Örökké mondja az asszony, hogy sütne lepényt, meg azt meg ezt csinálna, s nincs almája. – Hát cseréljük – azt mondja az ember, mert úgy vélte, hogy a tyúk többet ér. Elcserélték. Mondja az ember: – Na gyere, igyunk reája egy pohár bort. Amint isznak, közben elmondja, hogy immár mennyi vásárt csinált az úton, hogy egy lóval indult el, s elcserélte egy tehénnel, a tehenet egy juhval, s a juhot egy libával, s a libát egy tyúkkal. – S most veled az almával. Meghallotta ezt három kereskedő, hogy az asztalnál ivás közben ezeket beszéli. 22

– Na, aztán ha hazamész – azt mondják –, lesz nemulass, majd a feleséged a tűzre teszen! – Engem osztán nem, mert az asszony azt mondja, amit én teszek, az mindig jó. – Na, azt szeretnők látni! – Azt biza megláthatják! Fogadtak. Fogadtak egy zacskó pénzben. Ment is a három kereskedő haza az emberrel. De az ember azt mondta, hogy ő a bőribe fogad, mert neki pénze nincsen. Na, bejön a három kereskedő, megyen az ember, s még ment két tanú; egyik, amelyik a hullóalmát adta, s került még ott egy másik is. Elmennek haza. Mikor bémennek, viszi az ember a zsák almát: – Na, feleség, eladtam a lovat. Elcseréltem egy szép tehénnel. – Az már jó, legalább most lesz tej a háznál! – Jajaj, várjál csak, mert aztán a tehenet is elcseréltem egy juhval. – A már még jobb! Legalább lesz gyapjú, s lesz orda, sajt. – Hohó, várjál csak egy kicsit, mert aztán a juhot is elcseréltem egy libával. – Az is jó, legalább lesz toll! – Hohó, állj csak, hogy mondjam el, mert a libát elcseréltem egy tyúkkal, kendermagossal. Aztán a tyúkot elcseréltem evvel a hullóalmával. – Na, azt is jól tetted! Éppen máma mentem át a szomszédba a papékhoz, hogy kérjek vagy négy almát, hogy süssek valami lepényt, s nem volt még négy almája sem. Nekünk legalább most több van, mint nekiek! Jól van, kedves uram, amit te teszel, az mindig jó! Megölelte az urát s megcsókolta. Összenézett a három kereskedő. Ott kellett hagyják a zacskó aranyat. Hát, fogadás, fogadás! Aztán elmentek haza. Így aztán kifizetődött a ló, de az nem egy zacskó aranyat ért, fél zacskót sem. Pénzük is volt, békesség is volt, a mai napig is élnek nagy békében. S még ma is élnek, ha meg nem hóttak. 23

Péterke Egyszer volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Azt sem tudta szegény feje, hogy kit hívjon keresztapának az újszülött fiúhoz, mert még a pap is, a kántor is komaságban van vele. Hej, elindult a szegény ember nagy búsulás közepette keresztapát keresni. Estére egy nagy rengetegbe ért, s abban úgy eltévedt, hogy sehogy sem tudott kitalálni onnét. Kóborol erre is, arra is, egyszer csak szembetalálkozik egy apró emberkével, akinek két singes volt a szakálla, s úgy vonszolta maga után a földön. Megijed a szegény ember, hisz ő még ilyen csuda lelkes állatot egész világi életében nem látott. Megszólítja a pici emberke: – Hol jár itt kend, földi? Mi jóban fárad? Még jobban megijed a szegény ember. „No, ez bizonyosan az ördög – gondolja magában –, s még levisz engem, Isten tudja, hová!” Azt feleli neki: – Én bizony, édes kicsi emberkém, életem-halálom a kezedben van, elindultam keresztapát keresni, mert annyi gyermekem van, mint a rosta lika, még eggyel több, s már a pap is a komám, a kántor is komám, senki lélek el nem vállalja a komaságot. Azt mondja a kicsi emberke: – Ezért ugyan ne epekedjék, leszek én annak a gyermeknek a keresztapja! Csak azt az egyet kötöm ki, hogy hétesztendős, hét hónapos, hét hetes, hét napos korában adja nekem a fiút, én jó dolgát viselem. A szegény ember bele is egyezik. Gondolja, eleget megáldotta őt az Isten gyermekkel, meg sem látszik, ha egyet másnak ad. Azzal megfordulnak, elmennek a szegény ember házához, s a gyermeket megkeresztelik Péternek. A keresztapja mindjárt olyan gyerekruhát vett neki, hogy még a király gyermekének sem volt különb.

24

No, telik-múlik az idő. Egyszer csak azon veszik észre magukat Péterke szülei, hogy mindjárt kitelik az idő, mikor a gyermeküket oda kell adni a kicsi emberkének. Aj! Sok keserves könnyet hullatott a szegény ember, de még többet a felesége, sokat, de sokat évelődtek, búsultak, hogy miért is kell nekik megválni ettől az édes gyermekről, amilyen szép fekete hajú, fekete szemű s amilyen ügyes, okos gyermek egy sem volt több. De csak hiábavaló volt minden búslakodás, hiába sírtak, Péterkéből hétesztendős, hét hónapos, héthetes és hétnapos lett, s el kellett vinni a keresztapjához. Azt mondja a szegény ember a feleségének: – No, feleség, süss nekem hamuban sült pogácsát, az idő reá telt, amit ezelőtt hét esztendővel ígértem, meg nem másíthatom! Sírt a szegény asszony, keservesen sírt, de csak megsütötte a pogácsát, útra készítette az urát, s elvitte Péterkét. Mennek, mendegélnek, s jó estére elérnek a rengetegbe. Mikor jól belehaladtak volna, megnyílik előttük a föld, s kipattan belőle a kicsi emberke. Még csak meg sem hagyta szólalni a szegény embert, rögtön elkapta tőle Péterkét, s azon a nyíláson, ahol kipattant, eltűnt vele. A szegény ember pedig nagy szomorún hazaindult. Tizennégy álló napig vitte a kicsi emberke lefelé a keresztfiát, a tizennegyedik napon egy olyan rétre értek, ahol aranyfű termett, gyémántvirág nyílott, s aranyparipák legelésztek. De hogy szavamat össze ne keverjem, mire ideértek, Péterkéből nagy, derék legény lett. Három napig mentek ezen a helyen, mindenütt aranyréteken, aranyerdőkön át, arany halasvizek mellett. A harmadik nap egy gyémántlábon forgó várhoz értek. Itt a kicsi emberke a várkapura suhintott egy aranyvesszővel, a kapu egyszeriben kinyílott, ő maga pedig általbucskázott a fején, s hát, olyan gyönyörűséges szép kisasszony lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem! Péternek megfogyott a szava, nagy csudálkozásában nem tudott szólni. Azt mondá ekkor a szép kisasszony: – Hallod–e te, szép legény!

25

Engem egy ördöngös vén banya megátkozott, hogy mindaddig kicsi emberke legyek, míg egy hétesztendős, hét hónapos, héthetes, hétnapos vőlegényt nem találok. Most téged megtaláltalak, s ha elfogadsz, nézd – látod-e ezt a szép országot? – mind a tied lesz! De bezzeg hogy egy szava sem volt az ellen Péterkének. Egyszeriben béfogattak egy gyémánthintóba hat gyémántszőrű paripát, egy percre felhajtottak Péter apjáékhoz, lehozták apját, anyját, minden testvérét a boldogság országába, ott nagy vendégséget csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

26

Péter és Pál Volt egyszer egy szegény ember. Péternek hívták, s annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel is több, de aztán egész gazdasága egy árva kakas volt. A szomszédja, Pál meg erős gazda volt, s mégis mindig jajgatott. Azt mondja egyszer Pál Péternek: – Szomszéd! A kend kakasa sokat kaparász az én kertemben, én tovább nem tűrhetem. Isten istenem ne legyen, hogyha megfoghatom, kitekerintem a nyakát! Péter nem szólt semmit, de erősen gondolkodóba esett, hogy mitévő legyen azzal a szerencsétlen kakassal. – Én bizony – gondolja magában – nem veszkődöm sokáig vele, hanem az uraságnak ajándékozom, hátha még meg is jutalmaz valamivel. Azzal megfogta a kakast, s elvitte az urasághoz. – Talán bizony keresztelés vagy lakodalom van a házadnál, Péter, hogy kakast ajándékozgatsz? – kérdezi az uraság. – Dehogy, uram, nem lesz nálam semmiféle, csak költse el az úr a családjával, ne gondoljon vele! – mondá Péter. – Hm, nem értem a dolgot. Hát nem elkélne nálatok, hisz annyian vagytok, hogy Jákob is megirigyelhetné. – Igaz, uram, igaz, de minek adjak én húst a gyermekeimnek, mikor kenyérre is alig jut. Jobb, ha meg sem kóstolják. – Ó, te oktondi! Hát add el, s végy kenyeret az árán. Dehogy adom, uram! Ha én a városba viszem, két nap járom az utat, s míg hazaérek, megeszem a kakas árának a felét. Mit tehetett az uraság, nem lehetett Pétert megtéríteni, kiadta hát a rendeletet a szakácsnénak, hogy ebédre süsse meg a kakast. Mikor az ebéd kész volt, Pétert is az asztalhoz ültette. Éppen heten ültek vele együtt az asztalnál. Azt mondja az uraság, mikor a sült kakast behozták: – No, Péter, a kakast te osztod el, de úgy vigyázz, hogy mindenki megkapja a maga részét. Ha jól osztod, megajándékozlak, ha nem jól osztod, lehúzatlak, s tizenkettőt veretek rád.

27

Erre Péter maga elé vette a kakast, levágta a fejét, s azt a gazda tányérjára tette ezekkel a szavakkal: – A fej az úré, mert ő a ház feje. Azután a nyakát vágta le, s ezt a gazdasszony tányérjára tette. – A fej és a nyak egyek – mondá Péter –, a szentírás szerint is a férj és a feleség egyek, tehát a nyak az asszonyt illeti. Most a kakas két szárnyát vágta le, s odaadta a fiúknak, hogy jobban tudjanak írni, a két lábát pedig a leányoknak, hogy jobban tudjanak táncolni. Azt mondá most Péter: – Mindenki megkapta a magáét, én is elveszem a magamét – s azzal a „maradékot” bekebelezte. Nagyot kacagott az uraság és családja a Péter furfangján, s jókedviben gazdagon megajándékozta. Adott neki tehenet, borjút és birkákat is. Hazamegy Péter nagy örvendezéssel, s beszéli Pálnak a szerencséjét. „Megállj, Péter – gondolá Pál –, adok én öt kakast az uraságnak, s akkor ötször annyi ajándékot kell, hogy kapjak!” Mindjárt megfogott öt kakast, s mikor asztalhoz ültek, ezt mondotta Pálnak: – Hallod-e, Pál! Az én házamnál az a szokás, hogy aki hozta az ajándékot, az is ossza el, de úgy oszd, hogy hetünk közül mindenki megkapja a magáét. Ha jól osztod, hasznát veszed, ha nem: huszonnégy botot veretek reád. Eleget törte a fejét Pál, de nem vala annyi istenes esze, hogy az öt kakast fel tudja osztani a hét ember között. Az uraság, mikor látta, hogy Pál semmire sem tud menni, elhívatta Pétert. – Nem tudom, uram – mondá Péter –, hogy el tudom–e osztani, de én mindig, jóban –rosszban, a Szentháromságban bíztam, talán most is segít rajtam. Azzal nekilátott az osztásnak. – Én azt találom – mondá Péter –, hogy a nagyságos úr, a nagyságos asszony és egy kakas egy háromságot tesz ki, a két úrfiú s egy kakas nemkülönben, a két kisasszony s egy kakas is csak egy háromság, s most már, mind közönségesen, jó étvágyat kívánok. Az egész ház népe kacagott a Péter furfangján, s az uraság Pált huszonnégyig verette, Pétert pedig megajándékozta házzal és telekkel. Máig is él, ha meg nem halt.

28

A vitéz szıcs Egy szőcsről mondok mesét, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. De mégsem! Volt neki egy tűje, egy rossz ollója, egy fogatlan felesége, aztán meg annyi gyereke, mint a rosta lika, még eggyel több. Mikor ettek, mikor nem, még puliszka is csak vasárnap telt, akkor is csak nagy ritkán. Egyszer mégis úgy esett, hogy a puliszkából megmaradt egy morzsa az asztalon, s hát annyi légy gyűlt rá, hogy ezek bizony egy egész puliszkát is fölfaltak volna. Megharagszik a szőcs, hogy még a légy is őt koldusítja, s úgy lecsap a tenyerével, hogy egyszerre húsz légy maradt halva. „Ejnye! – gondolja a szőcs – Hát csakugyan olyan erős ember volnék én?! Na, ezt igazán nem hittem volna. Hiszen akkor nosza, próbáljunk szerencsét!” Mindjárt faragott egy táblát, s nagy betűkkel ráíratta: HÚSZAT EGY CSAPÁSRA! Nyakába akasztotta a táblát, s csakugyan elindult világgá. Eleget sírtak-ríttak a gyermekei, hogy maradjon, ne menjen, mi lesz velük nála nélkül; a felesége sem különben, de a szőcs olyan erősen el volt tökélve, hogy kötéllel sem lehetett volna ott tartani. Erősen bízott benne, hogy a nagy vitézségével majd csak boldogul valahol a föld kerekségén. Elindult hát, mendegélt, s útközben egy rengeteg erdőbe ért. Nagyon elfáradt, leheveredett egy kút mellé. Amint ott heverészne, odajön az ördög egy rettentő nagy bivalybőrrel, hogy vizet merjen abba. Meglátja a szőcsöt s a nyakában a táblát azzal az írással. „Hm – gondolja magában –, ez ugyan erős ember lehet! Éppen jó volna nekem szolgának!” Mindjárt köszönti is illendőképpen: – Adjon isten, földi! – Adj' isten! – fogadta a szőcs nagy kurtán. – Hát csakugyan olyan erős ember volna kend, hogy „húszat egy csapásra”? Mi? – Ühüm – dünnyögte a szőcs. – Nem szegődnék be hozzám szolgának? 29

– Már hogyne, ha jó bért fizet! Megalkudtak hamar. A szőcs három esztendeig szolgál az ördögnél, fát, vizet hord, egyebet semmit sem csinál, s mikor az ideje kitelik, kap egy zsák aranyat. A vitéz szőcs kezet csapott, azt mondta: – Itt a kezem, nem disznóláb, ördög atyámfia, eb, aki megmásolja. Azzal elmentek haza az ördöghöz, kinek éppen annyi gyermeke volt, mint a szőcsnek, talán még több kettővel. Ahogy hazaértek, az ördögfiúk egy cseppig megitták a vizet, s a szőcsnek a kezébe teregették a bivalybőrt, hogy hozzon vizet a kútról. Haj, szegény feje! Töprenkedett, tűnődött, hogy már most ő mit csináljon? Még az üres bivalybőrt valamiképpen csak el tudta cipelni a kúthoz, de vízzel tele! Meg sem tudná billenteni! Amíg így tűnődött, az ördögök megunták várni, s egyet utána küldtek. Megijedt a szegény szőcs, hogy mármost mi lesz vele. Nagy ijedtségében, hogy valamit csináljon, egy fával elkezdett ásni a kút körül. Kérdi az ördög, mikor odaért: – Hát te mit csinálsz, vitéz szőcs? – Én bizony – felelte a szőcs – azt gondoltam, hogy minek járjak ki a vízért minden nap, egyszerre hazaviszem az egész kutat. – Jaj, azt ne tedd! – rimánkodott az ördög –, mert vak az anyám, s még belé talál esni, inkább én hordok vizet helyetted! – Hát, jól van – mondá a szőcs, s jó szívvel beleegyezett, hogy az ördög vigyen haza vizet. Másnap fáért küldötték a szőcsöt, de egyszerre három ölet kellett volna hoznia. De mikor elég nehéz volt neki három hasáb is! Törte a fejét, mit csináljon. De csak hiába törte, nem került ki abból okosság. Unalmában azt a rengeteg sok öl fát, ami csak levágva volt az erdőben, darabonként kezdte összekötözni. Az ördögök nem győzték várni, s egyet megint utána küldöttek. Ez éppen akkor ért oda, mikor a szőcs kötözgette a fákat. – Hát te mit csinálsz? – kérdi az ördög.

30

– Mit-e?! Csak nem járok ki minden nap az erdőtökbe! Egyszerre hazaviszem mind, ami van. Ezt olyan haraggal mondta, hogy a szegény ördög meghőkölt az ijedtségtől. Rimánkodott, hogy az istenért, meg ne tegye azt, mert ha most hazaviszi, ami fa van, mind elégetnék, s télre nem maradna. Ő inkább hazahordja apránként. Eközben az ördög belekapaszkodott egy nagy bükkfának a hegyébe, s húzta lefelé, hogy majd így kötözi tövéhez a fát. Amint húzza, elkiáltja magát: – Jaj, jaj gyere hamar, vitéz szőcs, fogd meg ezt az ágat, mert a nadrágom szíja elszakadt! De már ezt meg nem tagadhatta a szőcs, megfogta a fa hegyét. Hanem abban a pillanatban, ahogy az ördög eleresztette, a fa hegye visszacsapódott, s úgy eldobta a szőcsöt, hogy az erdőnek épp a túlsó szélén esett le, egy bokor mellé. A bokorból kiugrik egy nyúl, megfutamodik, a szőcs utána, s hogy, hogy nem, épp az ördög felé futott a nyúl. A szőcs úgy tett, minta mérgelődne, és szidta a nyulat, mint a bokrot. – Hitvány állatja! Az egész erdőt keresztülugrottam érte, s mégsem tudtam elfogni. Nézzen oda az ember! Otthon az ördögök súgtak–búgtak, s elhatározták, hogy még csak egy próbára teszik a vitéz szőcsöt, s ha akkor is kifog rajtuk, kifizetik az egész bérét, s hazaküldik. Másnap a legerősebb ördöggel kiküldték a mezőre, hogy tegyék próbára az erejét. Mikor a mezőre érnek, azt mondja az ördög: – No, te vitéz szőcs, mutasd meg, milyen erős vagy! Hadd lám, tudsz–e akkorát rittyenteni az ostorral, mint én? – Jobb lesz, ha nem is adod a kezembe – mondta a szőcs –, mert akkorát rittyentek vele, hogy a szemed kifordul attól! – Hát forduljon! – kötekedett az ördög. – Csak rittyents előbb te! – bíztatta a szőcs. Az ördög erre kezébe vette az ostort, s akkorát rittyentett vele, hogy a vitéz szőcs ijedtében keresztülesett a fején.

31

Alig tudott feltápászkodni, hanem azért azt mondta: No, ez ugyan nem volt valami erős rittyentés, ördög koma. Hanem most már takard el a szemedet, ha azt nem akarod, hogy kiforduljon! Az ördög meggondolta, hogy annak bizony fele sem tréfa, s befogta a szemét. A vitéz szőcsnek sem kellett több, hirtelen felkapta a buzogányt, s úgy fejbe teremtette vele az ördögöt, hogy tíz kád vizet öntöttek rá, míg föleszmélt. – No, – mondá a szőcs, mikor nagy nehezen talpra állította az ördögöt – ki tud nagyobbat rittyenteni, ördög koma? He?! – Te, te – nyöszörgött az ördög keservesen. – most csak menjünk haza! Még csak most kezdődött az igazi nagy ijedtség az ördög famíliájában, mikor meghallották a szőcs újabb cselekedetét. Mindjárt teletöltöttek egy zsákot arannyal, s odaadták, hogy vigye haza, csak többé ne lássák. – De már azt nem teszem! – pattogott a vitéz szőcs. – Ha azt akarjátok, hogy itt hagyjalak benneteket, hozzátok el a béremet is, különben itt maradok, míg a három esztendő ki nem telik. De hiszen ettől jobban féltek, mint a tömjénfüsttől. Inkább hazavitték a zsák aranyat, csak ott ne maradjon. A vitéz szőcs előrement, s hamarább hazaért, mint az ördög, ki az aranyat vitte utána. Hirtelen kiküldötte a feleségét a csűrbe, hogy a ketrecből töltsön meg egy zsákot polyvával, s éppen akkor jöjjön be vele, mikor az ördög is megérkezik. Akkor aztán dobja fel a zsákot a padlásra, s mondja: „Nézze, édes uram, tiszta színarannyal van tele, addig szolgáltam, míg kend odajárt.”! Az asszony csakugyan úgy tett, ahogy az ura mondta. Mikor az ördög látta, hogy ennek az embernek még a felesége is olyan erős, hogy egy zsák aranyat csak úgy fellódít a padlásra, ijedtében ő is fellódította, s azzal úgy elszaladt, mintha a szemét vették volna ki. Vissza sem mert nézni, míg az erdőig nem ért. Itt találkozik egy farkassal, s ez kérdi tőle: – Hova futsz olyan lelkedből, ördög koma?

32

– Jaj, jaj ne is kérdezd, farkas koma! Vagy tán nem hallottad hírét a vitéz szőcsnek? Aztán elbeszélte, hogy mi minden vitéz dolgokat nem cselekedett az az ember. Nagyot kacagott a farkas, hogy az erdő zengett, zúgott belé. Mikor aztán magához tért a kacagástól, felbiztatta az ördögöt, hogy menjenek vissza a szőcshöz, vegyék el tőle az aranyat, hiszen az egy gyönge ember. Az ördög hitte is, nem is a farkas beszédjét, de mégiscsak ráállott, mert szerette volna visszakapni a zsák aranyat. Hanem csak olyanformán ment vissza, ha egy jármot csináltatnak, s abba mind a ketten belefogóznak, s úgy mentek a szűcs udvarába. Ott éppen javában játszottak a szőcs fiai, s mikor észrevették, hogy az ördög járomba fogódzva jön a farkassal, azt hitték, hogy a farkast is nekik hozza, elkezdtek hát kiabálni: – Né, né! Az apánk egy farkast is szolgált! Egy másik gyermek meg azt kiáltja: – Az ördögöt se eresszük el, az ördögöt se eresszük el! Haj, megijed az ördög szörnyűségesen, s megfutamodott jármostul, farkasostul együtt. Eleget bátorította a farkas: „Ne fuss, te bolond ördög! Ne félj, te bolond ördög!” Nem hallott az semmit, futott, ahogy csak győzte. Addig futott, míg a farkas feje egy fába be nem akadt, a járom pálcája eltörött, s ő szaladt tovább. Talán még ma is szalad. A vitéz szőcs megszabadult szépen az ördögtől, farkastól, s még ma is boldogan él egész háza népével a temérdek sok aranyból.

33

Tóthárpád Ferenc: A negyedik gyertyaláng Az a bizonyos este ugyanúgy kezdődött, mint a téli szünet bármely más estéje. A fehér háztetőkön ünnepélyesen csillogott a holdfény, minden csendes volt, csak a szomszéd kutyák csaholása hallatszott néha. Hetek óta vastag hó takarta a tájat. Ahogyan minden este – és reggel –, a madarak most is odagyűltek a kisszoba ablakpárkányára, hogy felcsipegessék a magokat. Csőrükkel szapora ütemet doboltak a bádogon, mintha azt üzenték volna: – Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj! Adrienn, a gondos kislány, most sem felejtette üresen az etetőt. Figyelte a madarakat, jól ismerte őket. Miután az utolsó is elrepült, a párnájába fúrta kis fejét, s a csillagszórós szentestére gondolt. Napközben az adventi koszorún három láng pislákolt, és már csak egy éjszaka volt hátra ahhoz, hogy az utolsó gyertyát is meggyújthassák. Ez a várakozás azonban más volt, mint az előző évben. Kevés szóval telt a karácsonyi szünet. Apa, a kislánya és a kisfia csendben, óvatosan jártak a lakásban, a televízió is csak alig hallhatóan szólt este, amikor odaültek az édesanya ágya mellé. Korán lefeküdtek, pedig az álom nehezen lett úrrá a gondolataikon. Mint az elmúlt hetekben mindig, édesapjuk kis idő múlva megigazította a gyerekek takaróját, és puszival kívánt jó éjszakát. Adrienn még mindig nem aludt. A félig nyitott ajtón át odaintett anyukájának. Hangtalanul kívántak egymásnak mielőbbi szép álmokat. Az apa újra megsimogatta Adrienn buksiját, és az ajtó felé indult. – A negyedik gyertyát Anya gyújtsa meg! – szólalt meg váratlanul a kislány, és reménykedve nézett az édesapjára. – Tudod, hogy nagyon beteg, a doktor bácsi is azt mondta, hogy nem kelhet fel. Napok óta lázas. Azért ne félj, majd meggyógyul – válaszolta az apa, de vigyázott arra, hogy tekintete ne találkozzon a kislányáéval.

34

A csend lassan mindent betakart, de Adrienn hiába erőltette, nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy mennyire megváltozott az életük, amióta az édesanyja ágyban fekszik. Azóta már egyedül tart rendet a szobájában, és nem szórja szét a holmijait a lakásban, sőt még Balázsnak is segít elpakolni. Egy kis huncutság ült ki az arcára, amikor eszébe jutott, hogy az apukája milyen ügyesen mosogat, és hogy már azt is megtanulták, hogy a fehér és a színes ruhákat külön kell mosni. Gondolatai még sokfelé kalandoztak, aztán nagyot sóhajtott, és egy kockás füzetet vett elő. A kisvillany fényénél, göcsörtös betűkkel írni kezdett. Hosszú ideig tartott, amíg végzett a néhány sorral. Néha elgondolkodott azon, hogy egy-egy szót hogyan kell leírni, itt-ott véletlenül átbökte a ceruza hegyével a papírt, de végül elkészült a levéllel. Óvatosan kitépte a lapot, apró borítékot készített belőle, olyant, amilyent még az év elején, az első osztályban tanultak meg hajtogatni. Már nagyon álmos volt, de kikecmergett az ágyból, kinyitotta a kisablakot, friss magot szórt az etetőbe, s a párkány és a tálka közé odatette a papírt. A hűvös szél befújt a szobába, néhány hópelyhet hozott magával. Gyorsan becsukta az ablakot, bebújt az ágyba és a fejére húzta a takarót. Összekulcsolt kezekkel aludt el. Egy kisfiúról álmodott, aki jászolban született, és álmodott még arról a madárról is, amelyik mielőtt elrepül a párkányról, mindig bekopog az ablaküvegen. A reggeli napfény a redőny rései között lopózott be a szobába. Sugarai éppen a gyerekek arcára vetődtek. Hunyorogva ültek fel az ágyban. A konyha felől halk neszek hallatszottak. – Apa biztosan valami finomat készít – gondolták, s már a szájukban érezték a meleg kakaó ízét. Adrienn a levélről is megfeledkezett, kiugrott az ágyból, hogy mielőbb bevihesse anyukájának a reggelit. A konyhában nagyon meglepődött. Hihetetlen boldogság töltötte el, amikor az ünnepi asztalnál ott találta az édesanyját is: – Gyere, ülj ide mellénk! Már jobban érzem magamat – mondta az édesanyja, és hosszasan megölelték egymást. Balázsnak is felderült az arca, el sem akarta engedni anyukája nyakát. 35

A friss kalács illata betöltötte a konyhát. Nagyokat kortyoltak a kakaóból, és sokáig beszélgettek, mint azok az emberek, akik hosszú idő óta nem látták egymást. Még soha ilyen vidám reggel nem köszöntött rájuk. Az adventi koszorún a negyedik gyertya lángja is fellobbant. Csak Adrienn vette észre, hogy a pislákoló fények ismerős ütemre remegnek: „apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!”

36

Móricz Zsigmond: A héja

Száll a héja magosan, földre röppen hamisan. Tyúk: - Mit akarsz itt, héja? Héja: - Ások. Tyúk: - Mit ásol, te héja? Héja: - Kutat. Tyúk: - Minek a kút, héja? Héja: - Víznek. Tyúk: - Minek a víz, héja? Héja: - Főzni. Tyúk: - Mit főzöl, te héja? Héja: - Csirkét. Tyúk: - A magadét, héja? Héja: - A tiedet ellopom. Tyúk: - Anyja vagyok, nem hagyom! Hess! Hess! Hess! És a héja Éhesen, továbbrepült mérgesen.

37

Lázár Ervin: A szegény ember, aki gombával kereskedett Élt egy ember a királyi városban, annyi gyermeke volt, hogy a számukat sem tudta. Hogy el tudja tartani őket, hozzáfogott gombával kereskedni. Azt mondta: – Ebből meg lehet élni, mert az erdőben rengeteg gomba terem. Egész nyáron szedem, a feleségem meg árulja a városban. S hogy a télben is legyen mit árusítani, hát csinálok kint az erdőn egy aszalót. Úgy is lett. Éveken át szedte, aszalta a gombát. Odakinn lakott egy kunyhóban, a felesége minden második nap vitt neki ki elemózsiát, hogy legyen mit ennie. Egy napon megint ennivalót vitt neki a felesége. Leültek egy fa alá, beszélgettek. Az ember fölnéz a fára. Látja, hogy kireppen egy madár a fészkéből. Azt mondja az ember a feleségének: – Régóta szedem meg aszalgatom a gombát az erdőben, de ilyen szép madarat még sose láttam. Meg is nézem, van-e fia vagy tojása. Felment a fára, belenyúlt a fészekbe, talált benne két kis tojást. Kivette a fészekből. Az ember nagyon szegény volt, iskolát nem végzett, nem tudott írni és olvasni. A tojásnak a héjára rá volt írva, hogy: „Aki ennek a madárnak a zúzáját megeszi, minden éjszaka egy véka arany lesz a feje alatt.” A másikra meg az volt írva: „Aki ennek a madárnak a máját megeszi, az hét ország királya lesz.” Az ember nem tudta elolvasni. Csinált szénából egy kis fészket, és beletette a tojásokat. Azt mondta a feleségének: – Te! Ez a két tojás nagyon szép! Nem tudom, értékes-e vagy sem, de azért eredj el a királyhoz és add oda ezt a két tojást az inasának, hadd vigye be a királynak, segítene rajtunk, ha adna érte valami kis ajándékot. Az asszony megállott a király kapujában. Mondja az őrnek: – Hallod-e, te őr, én a királlyal szeretnék beszélni! – Mit akarnál te a királlyal beszélni?

38

– Van nekem két kis tojásom, felvinném neki. Szegény asszony vagyok, a gombakereskedő felesége. Hátha adna valami kis ajándékot ezért a két tojásért. – Add ide, felviszem, ilyen rongyos ruhában nem engedhetlek a király elébe! A kapus a két kis tojást a fészekkel együtt felvitte a királynak. A király kivette a fészekből, körülnézegette a két tojást, elolvasta rajtuk az írást. Kérdezi a kapustól: – Ki adta neked ezt a két kis tojást? – Valami gombakereskedőnek a felesége. – Eredj csak, hívd elibém azt az asszonyt, beszélni akarok vele! Bement az asszony az őrrel a király elébe. Azt mondja neki a király: – Hol szerezte az urad ezt a két kis tojást? – Az erdőben találta a fészket, abból vette ki. – Na, lányom, ha szegények vagytok, én azonnal szólok a hetesnek, hogy kerítsen ide tizenkét fogatot, és azt a tizenkét fogatot rakják meg nektek élelemmel, ruhával és mindenféle jóval, és oda vigyék, ahova te parancsolod! De a két kis tojást vidd vissza az uradnak, mondd neki, hogy tegye bele abba a fészekbe, amelyikből kivette, és ha holnap reggel nyolc órára meg nem fogja nekem azt a két madarat, kilenc órára már fel is akasztatom! De ha az urad megfogja a madarakat, akkor is azonnal jöjjön, ha éjszaka tizenkét óra van! Megmondom a kapusnak, hogy engedje be, és engem keltsenek fel, saját kezembe adja a madarakat! Ahány gyermeked van, én mindnek külön-külön lakást csináltatok, és ellátlak benneteket földdel, jószággal, ruhával, az egész városban ti lesztek a legnagyobb urak, ha azt a két madarat megszerezi nekem az urad! De ha nem szerezi, akkor meghal! – Felséges királyatyám, azt parancsolta, hogy tizenkét szekeret rakjanak meg élelemmel és ruhával. Nem fogadok el annyit, mert nem tudom hova tenni, rakassam az ég alá? Elhordanák tőlem. Elég lesz egy kis hús, kenyér, szalonna – azt mondja –, meg pálinka is, utoljára hadd lakjon jól még egyszer az uram.

39

A király rendelt egy fogatot, megrakatta első osztályú búzaliszttel, kenyérrel, szalonnával, kolbásszal, egy hordó pálinkát is felrakatott, és mondta, hogy oda vigyék, ahova az asszony parancsolja. Legelsőbb a gyerekeihez hajtatott, minden egyes pulyájának jó darabot vágott a kenyérből, kolbászból, szalonnából, hogy egyenek. Azt mondta a kocsisnak: – Most megyünk ki az erdőre, ahol az uram a gombát aszalgatja. Kimentek. – Na, pakoljátok le – azt mondja –, te pedig kocsis, eredj hazafele! A férjének meg azt mondta: – Itt a jó finom kolbász, kenyér, szalonna, fogjál hozzá és egyél! Az asszony nem említette, hogy a király mit mondott. Az ember hozzáfogott, jó darab kolbászt, szalonnát, kenyeret lekanyarított, örült, hogy a két tojásért ilyen gazdagon megajándékozta őket a király. – Na, hékám, úgy érzem magam – azt mondja –, mint életemben még soha. Sose volt ilyen jó dolgom! Milyen szerencse, hogy találtam ezt a két madarat! Felel az asszony: – Ettél, hékám? – Ettem! – Nahát, hékám, tudd, hogy ez volt az utolsó evésed! Ránéz az ember. – Mi van veled, asszony? – Ott van a szekéren a két kis tojás, visszaküldte a király. Tedd vissza a fészekbe, és ha holnap reggel nyolc órára az asztalára nem teszed a két madarat, kilenc órára már fel is akasztat a király. A szegény ember megijedt, sírva fakadt. Hogy tudná megfogni a madarakat? Kapta a két tojást, felvitte a fára, betette a fészekbe. Estére telt az idő, az asszony egy kicsit távolabb ült a fától, hogy meg ne zavarja a madarakat. Az ember meg levetkőzött anyaszült pucérra, a gatyájából kihúzta a madzagot, és a nyakába kötötte. Felment a fára. Két ág közé ült.

40

Meg se moccant, pedig a szúnyogok majd kiszívták vérét, de hozzá nem csapott, hogy meg ne zördüljön, s a két madár menjen bele a fészekbe, hogy meg tudja fogni őket. Éjféltájon haza is ment a két madár, ráültek a fészekre. Az emberen ruha nem volt, csak a kalapja a fejében. A kalapját az ember szép lassacskán levette, ráborította a fészekre. Benyúlt a kalap alá, mind a kettőnek sikerült elszorítani a szárnyát. Levette a nyakából a gatyamadzagot, és a két madár szárnyát összekötötte. Nagy örömmel hozta lefele, felöltözött. – Dörzsöld meg, feleségem, a hátamat, meg a mellemet, mert összeettek a szúnyogok! És add ide a pálinkát, iszok belőle annak örömére, hogy Isten segítségével megfogtam a madarakat! – Igyál csak, amennyi jólesik, most már úgyis gazdagok leszünk, mert a király mindent ad! A király azt mondta, hogy ha megfogod a madarakat, ne törődjünk avval, hogy éjszaka van, nyugodtan zavarjuk fel őt az ágyból, csak vigyük és tegyük az asztalára! Az ember nagy örömmel összeszedte a betyárbútort. Elindultak. De az ember többet ivott a kelleténél, óbégatni kezdett a király kapujában. Mondja neki a poszt: – Ki vagy te, mi vagy te, mit kurjongatsz itt, felébreszted a királyt! – Mit parancsolgatsz te nekem, hisz én éppen a királlyal akarok beszélni! Nyisd a kaput, hadd menjek be! Ahogy a részeg ember szokott beszélni. – Előbb mondd meg, ki vagy! – Én vagyok az a gombakereskedő, akitől a király a madarakat várja. – Akkor gyere csak befele! Bement az ember feleségestül. – Na, mutasd meg, melyik szobában alszik a király! A kapus odavitte a király ablaka alá. A gombakereskedő jó erősen megverte a király ablakát. – Keljen fel, felséges király, elhoztam a két madarat, amire a királynak vágyása van!

41

A király egy ingben, gatyaszárasan leugrott a díványról, felgyújtotta a villanyt, kinyitotta az ajtót. – Ülj le, fiam, oda az asztalhoz, együtt fogunk most – azt mondja – mulatni reggelig! Leültek, a király elkiáltotta magát: – Pincér, bort az asztalra! A pincér szaladt. – Mit parancsol a felséges király? – Teli a kancsót a legjobb borból, és keltsd fel a szakácsnét, hogy villásfrüstököt csináljon, mert a gombaszedő emberrel akarok mulatni és vacsorálni! És eridj rögtön, rendeld ide nekem a zenészeket, hadd húzza a banda a madarak örömére! Megérkezett a banda, húzta. Felkelt a királyné az egész családjával együtt, és hozzáfogtak mulatni. A királyné is nagyon örült, úgy tervezte, hogy az egyik fiával megeteti a madár máját, hogy hét ország királya legyen, a másik fiával meg a zúzát, hogy minden reggelre egy véka arany legyen a feje alatt. Nagy volt az öröm a királyi családban. Mulattak reggelig. Reggel azt mondja a király a gombaszedő embernek: – Tízezer hold földet adok neked! Ez a béred a két madárért. Mondd meg, hány gyermeked van, annyi szobás lakást csináltatok, és hozzá minden egyes gyermekednek külön-külön fejőstehenet és kocadisznót rendezek, és neked annyi bérest, hogy meg tudd művelni a földet és vetőmagot is, hogy legyen mivel elkezdened a gazdálkodást. – Nagyon szépen köszönöm a felséges király hozzám való szívességét. A gombaszedő embernek meglett a nagy öröme, nem kellett többé az erdőre járni gombát szedni, hanem rögtön beleállott a nagy vagyonba. Reggelre telt az idő, a király hívatta a szakácsnéját. – Hallod, te szakácsné! Két madarat adok a kezedre, de olyan feltétellel, hogy ha a zúzáját vagy a máját meg mered kóstolni, akkor rögtön felakasztatlak!

42

Menj el az üzletbe, vegyél egy tiszta új fazekat és vegyél rá fedőt is, hogy a párája se vesszen kárba! Főzd meg a madarakat, és déli tizenkét órakor tedd az asztalomra! A szakácsné megkopasztotta a két madarat. A zúzájukra, májukra nagyon vigyázott. Kiment az üzletbe, vett egy kis új fazekat és egy fedőt. Akkor vizet töltött a két kis madárra, odatette a tűzhelyre, és mikor legjavában rotyogott, a szakácsné kiment a konyhából. Volt neki két kis fiúgyermeke, azok bejárogattak hozzá a király konyhájára. A két gyereknek az volt a szokása, hogy bekukkant a födő alá. Bekukkantottak a kisfazékba is. Az egyik kikapta a májat, a másik kikapta a zúzáját. Visszajön az asszony, látja, a két kisfiú ott áll a tűzhely mellett. – Fiaim, ugye ehhez a kisfazékhoz nem nyúltatok? – De, édesanyám, én kivettem belőle egy kis májat! – Én meg a zúzát! – Jaj, gyermekeim! Nektek tűz, nekem pedig füst, a király engem felakasztat! Ti meg fussatok, meneküljetek, amerre a szemetek lát, tagadjátok le, hogy az én fiaim voltatok! Na, a két kisfiú le sem szedte a nyakából az iskolástarisznyáját, nekivetette magát egy vadonatvad erdőnek. Eljött a déli tizenkét óra. Az asszony feltálalta a két kis madarat, de híjával, mert a zúza meg a máj hiányzott belőle. Megkavarta a király: – Te asszony, mit parancsoltam én neked, hogy meg ne kóstold, fedd le az új fedővel, még a páráját se szívd magadba! Hol van a madár zúzája meg a mája? – Felséges királyatyám, mit tűrjem-tagadjam, van két kis iskolás fiam, bejöttek a konyhára. Míg én kint voltam, az egyik kikapta a májat, a másik a zúzáját! – Azonnal hozd elibém a két fiadat, hadd hasítsam fel őket, hadd vegyem ki belőlük a zúzát meg a májat, mert nekem éppen arra volt szükségem! – Felséges királyatyám, akasszon fel, nem tudom, hova lett a két kisfiú, megijedtek, elszaladtak!

43

– Hóhért ide, húzzátok akasztófára ezt az asszonyt, megszegte a parancsomat! A két kisfiú elment, az asszonyt felakasztották. A fiúk mentek, mendegéltek a vadonatvad erdőben. Amikor rájuk esteledett, egy tölgyfa tövében megpihentek, lefeküdtek. Reggel felkelnek, az egyiknek a feje alatt ott van egy véka arany, akkora darabok, mint a fél öklöm. De a gyerekek nem tudták, hogy értékes, csak annyit láttak, hogy sárgák. – Biztos ezekre tettem este a fejemet – azt mondja –, ezekre a sárgákra! Nem törődtek vele, otthagyták, mentek tovább. Ahogy kiértek az erdőből, egy nagy királyi városba jutottak, de az idő későre járt. A város végén kint ült a kapuban egy vénasszony. Látta, hogy idegen gyermekek. – Kik vagytok, mik vagytok, hova mentek, fiaim? – kérdezte. – Hát, kedves édesanyám, nekünk se apánk, se anyánk nincsen, ha valaki befogadna bennünket, amíg megnövünk, majd visszasegítenénk neki! – Jó helyen jártok, egyetlen lányom van, fiúgyermekem nincsen, az uram meghalt. Gyertek be hozzám, nálam jó módban részesültök, iskolába járatlak benneteket, és fogadott gyermekeim lesztek! A két fiú bement. Örültek a vénasszony szavának. Este ágyat vetett nekik a vénasszony a földre, mert még nem volt idő ágyat rendezni. Leterített nekik egy nyaláb szalmát, arra feküdtek. Reggelre telt az idő, mondja a vénasszony a lányának: – Lányom, szedd össze a szalmát és vidd ki, estére a két kisfiúnak ágyat rendezünk! Felölelte a lány a szalmát, hogy viszi kifele, hát látja ám, hogy ott van alatta egy csomó sárga arany. Azt mondja: – Édesanyám! Nézze, mi van itt a szalma alatt, micsodák lehetnek ezek? Odamegy a vénasszony, megfog egy darabot belőle, látja, tiszta vont arany. – Nincs semmi baj, vidd ki a szalmát, majd én evvel elbánok! 44

A vénasszony a kötőjébe rakta, és kihordta az aranyat a ház alsó végébe. A fiúkat elvitte az iskolába, beíratta őket, attól fogva jártak iskolába. Eltelt majdnem egy év. A két kisfiú mindig örömmel jött haza az iskolából. De egyszer nemzeti ünnep volt, és minden egyes gyermeknek vagy a kabátjára, vagy a kalapjára nemzeti szalagot tettek a szülei. A vénasszony megfeledkezett róla, a két kisfiúnak nem volt szalagja. Hazajöttek sírva. – Mi bajotok, drága gyermekeim, miért sírtok? – Mindenki azt mondta, ágrólszakadtak vagyunk, még egy kis nemzeti szalagra sem telik nekünk a nemzeti ünnepen, mindenki csúfolt bennünket, nem is megyünk többet az iskolába! – Hát csak ez a baj? Üljetek le, fiaim, és egyetek, ne törődjetek semmivel! Megyünk a szabóhoz, csináltatok nektek olyan szép ruhát, hogy a hercegeknek, a grófoknak, a báróknak a fiai mind sírva mennek haza, azt fogják mondani, hogy a két ágrólszakadt gyermeknek sokkal szebb a ruhája, mint nekik. A vénasszony bement a ház alsó végébe, annyi volt ott az arany, hogy egy szekér se bírta volna el, hiszen minden éjszaka egy véka arany volt az egyik fiúnak a feje alatt. Megrakta a kötőjét darabos arannyal, átment a királyi szabóhoz. Amikor ment befele, az inasok látták, hogy szegény asszony, ráuszították a kutyát. Azt mondja a mester: – Ej, fiúk, nem szabad! Fogjátok meg a kutyát, jöjjön, nénikém! Bizonyára fontos dolga van, azért jön ide. Megfogták a kutyát, bemegy a vénasszony. – Ugye, maga a királyi szabó? – Az vagyok, nénikém! – Csináljon az én két kis iskolás fiamnak olyan két öltözet ruhát, tiszta vont aranygombokkal és aranysujtással, amilyen sem a király fiának, sem a hercegének, sem a grófénak nincsen! Ne törődjön vele, hogy mennyibe kerül, kifizetem az árát! Az inasok kacagni kezdtek, miket beszél ez a vén banya?! – Az bizony egy kicsit drága lenne! – Dehogy lesz drága, ne féljen, mester úr, hoztam egy kis előleget! Tessék – azt mondja –, elég lesz ez előlegbe? 45

Kiterjesztette a kötőjét, a mester elámult: – Ezt mind nem fogadhatom el, nem bírok én olyan ruhát készíteni, amennyit ez az arany megér. Két darab elég lesz. – Ez csak előleg! De olyan ruhát csináljon az én két fogadott gyermekemnek, hogy az irigységtől fakadjanak sírva a grófok, bárók meg a király gyerekei! – Jól van, mama, meglesz, egyet se féljen! – És – azt mondja az asszony – szerezzen két pár csizmát is a két fiamnak. De aranysarkantyúja legyen mind a két párnak, aranyszegés legyen rajtuk, és a patkójuk is aranyból legyen, hogy az én két fiamat mindenki bámulja! – Jól van, mamám – azt mondja a szabó –, kitelik ebből, amit hozott! – Mondom, ez csak előleg, hozok én magának sokszor ennyit! Vagy nem is én hozom, eljön hozzám egy zsákkal, és amennyit bír, annyit rak magának! A vénasszony elment, azt mondja a szabó az inasoknak: – Na látjátok, kire uszítottátok a kutyát? Többet ért ez, mintha király jött volna hozzám. Most már akkor is örökkön-örökké gazdag leszek, ha többet nem ad is, mint amennyit hozott! A királyi szabó hozzáfogott huszonnégy inasával és tizenkét segédjével. A ruhát egy nap, egy éjszaka megvarrták. A csizmadiával megcsináltatta a csizmát, felvasaltatta tiszta vont arannyal, aranypatkót tétetett rá, és aranysarkantyút veretett rájuk. Másnap reggel meghozta a szabó a két öltözet ruhát és a két pár csizmát. A két kisfiú felpróbálta a ruhát, mintha csak rájuk öntötték volna, úgy illett rájuk a két kis ruha. – Hozott zsákot, mester? – kérdezte a vénasszony. – Hoztam! – Menjen be abba a szobába, rakja meg a zsákját, vigyen, amennyit elbír! Benyit a királyi szabó, látja, hogy kolompérból is sok volna, annyi ott az arany. Megrakta a szabó a zsákot, vitt, amennyit elbírt.

46

A két kisfiú másnap elment az iskolába. A többi gyerek körülállta őket. Sírva, bőgve mentek haza a grófok, a bárók, a hercegfiúk, hogy a két ágrólszakadtnak milyen öltözete van, ha nekik nem csináltat az apja meg az anyja hasonlót, nem mennek többet iskolába! Mentek a nagy urak megnézni, milyen öltözete lehet annak a két ágrólszakadtnak, hogy a gyermekeik mind sírva jöttek haza. De bizony, mikor meglátta a herceg, azt mondta: – Az egész vagyonomat oda kellene adnom érte, ha a fiamat ilyen ruhába akarnám felöltöztetni! Ilyet én nem tudok csináltatni! Így aztán a nagyobb urak becsapták a fiaikat, sárgarézzel húzatták be a ruhájukat, sárgaréz sarkantyút csináltattak nekik, mert hát a pulya mit tudta, hogy ez csak réz. A két kisfiú kijárta a hat osztályt, abban az időben hat osztályt kellett járni. Aztán felsőbb iskolába mentek. A két fiú is meg a lány is, a vénasszonynak a lánya, felsőbb iskolát végeztek. Aztán egyszer meghalt ebben a városban a király, mert már nagyon öreg volt. Akkoriban a királyválasztás nem úgy történt, hogy kinevezünk egy embert, és az lesz a király, hanem volt egy szárnyon járó korona, azt felengedték, és akinek a fejére szállott, az lett a király. A két fiú, mikor meghallotta, hogy királyválasztás lesz a városban, azt mondta a fogadott anyjának: – Édesanyám, mi még nem láttunk ilyent, szeretnénk elmenni a királyválasztásra! – Ne menjetek oda! Nagy tolongás lesz, összetörnek, megtaposnak benneteket, maradjatok itthon, én minden kívánságotokat teljesítem, azt esztek-isztok, amit csak megkívántok, hozok nektek bandát, azt húzza, amire ráóhajtotok, csak maradjatok itthon. De mindenképpen el akartak menni. – Na, jól van, gyermekeim, nem bánom, elmehettek mind a hárman, de ne menjetek be a nép közé, maradjatok leghátul, mint a szegények, és onnét láttok, amit láttok! – Úgy lesz, édesanyám! – fogadta a három gyermek, a lány meg a két fiú. 47

Megálltak hátul egy uraságnak a disznóóla mellett. Felengedték a koronát, elszállt mindenki fölött, egyenesen az idősebbik fiú fejére. Valaki rákiáltotta. „Éljen, ez lesz a király!”, a másik meg azt mondta: „ágrólszakadt gyermek nem lehet király, levenni a fejéről a koronát, bezárni a fiút a disznóólba!” Lekapták a fejéről a koronát, a fiút bezárták a disznóólba. Újra felröptették a koronát, rászállt a disznóól tetejére. Azt mondták: – Ki kell engedni a fiút a disznóólból, ha Isten neki rendelte a királyi koronát, ő legyen a király! Szabadon kell engedni a fiút, és még egyszer felröptetni a koronát! Kiengedték a fiút a disznóólból, a koronát újra felröptették, hát megint a fiú fejére szállott. Rákiáltott az egész város: – Éljen a király! A fiatalabb fiút meg a lányt nagyon bántotta a dolog. Sírva mentek haza. – Kedves édesanyám, nagy baj történt! – Mi történt, drága gyermekeim? – Királynak tették a bátyánkat! – Ne bánd, fiam, inkább örülj neki, hogy a bátyád a király, hiszen te gazdagabb vagy, mint ő, neki nem lesz tizedannyi vagyona sem, mint neked! Gyere csak velem, nézd meg – azt mondja –, három szoba már teli van tiszta darabos arannyal, két halom meg úgy van leföldelve, mint a kolompér, szalmát tettem rá, mert nem tudtam hova elrejteni. Neked annyi az aranyad, hogy sose szorulsz a bátyádra, inkább te tudsz majd rajta segíteni. A fiú ez idáig nem tudta, hogy milyen gazdag, mert a vénasszony nem tudatta vele. Mikor megtudta, már tizennyolc éves volt. A fiatalember az egyik kávéházból a másik kávéházba járt a fogadott testvérével. Mentek filmzenét hallgatni, hol ezt, hol azt, mindig szórakoztak, újságot olvasgattak. Egyszer azt olvasta a fiatalember az újságban, hogy van a városban egy hercegkisasszony, akivel csak az beszélhet, aki minden szóért egy darab aranyat lök a kötőjébe. A fiú elmosolyogta magát, de nem szólt semmit. Mondja neki a vénasszony: 48

– Ugyan, drága fiam. Min kacagtál most? – Azt írja az újság, hogy van a városban egy hercegkisasszony, aki olyan szép, hogy vele csak egy darab aranyért lehet egy szót szólani! – Na, fiam, akkor rakd meg minden zsebedet arannyal, és este eredj el, nézd meg azt a nőt, s ha megtetszik, vedd el feleségül! A fiatalember csináltatott magának egy cifraszűrt, és a cifraszűrnek a két ujját bevarratta a szabóval. Nem a kezét tette bele, hanem telerakta aranydarabokkal, meg a nadrágja zsebeit meg a kisujjasáét is megrakta. Bement a hercegkisasszonyhoz: – Jó szerencsével, felséges koronás hercegkisasszony! Belelökött egy darab aranyat a kötőjébe. Szólta a másikat, vetette a másik aranyat. Amikor a legutolsó arany volt a fiú szűrujjában, elköszönt és azt is odalökte. Na, elment a fiatalember. Azt mondja a hercegkisasszony egy vén vasorrú bábának: – Ez a fiatalember se jön többet az én portámra, mert ez az apja minden vagyonát aranyra váltotta, és mind elhozta. Felelte a vén vasorrú bába: – Nem úgy van az, felséges hercegkisasszony! Jöhet ő akár minden este, mert ennek a fiatalembernek minden reggelre egy véka arany van a feje alatt! – Hogy lehet az? – Megette egy madárnak a zúzáját, attól van. Az igaz, hogy az anyját felakasztották érte. Olyan boszorkányos volt a vén vasorrú bába, hogy ezt is tudta. Azt mondja a hercegkisasszony: – Hogy lehetne kivenni belőle azt a zúzát, hogy lenyelhetném, és az én fejem alatt lenne minden reggelre a véka arany? – Megtanítom én a kisasszonyt! Este eljön és köszön magának, lök a kötőjébe egy darab aranyat, de maga adja vissza! Mondja neki: „Nem, szívem szép szerelme, én arany nélkül is szeretlek, ölelj meg, csókolj meg! Megszerettelek, szép ember vagy, hozzád megyek feleségül, ülj le és megvacsorálunk együtt!” És én, mikor maguk vacsorálnak, készítek két pohár bort, egyszínű lesz. Amelyiket maga elé teszem, abban nem lesz semmi. 49

De a fiatalemberébe öklendeztető port teszek. Maga azt mondja: „Ha szeretsz, te is ugyanúgy egy hajtásra megiszod ezt a bort, mint én!” A fiatalember megissza. Öklendezik, egyszerre csak kibukja a zúzát, akkor kiáltunk a hetesnek meg a szolganépnek: „Fogják meg, lökjék kívül a kerítésen!” Úgy is lett. A fiatalember megjött este. – Jó estét kívánok a kisasszonynak! Nyúl a zsebébe, lökni akar egy darab aranyat, de a kisasszony nem fogadja el, hanem feláll és átöleli a fiatalembert. – Jaj, szívem szép szerelme, nem kell az aranyad, megszerettelek, gyere, vacsoráljunk meg együtt! Hozták a vacsorát, ettek. – Szakácsné, kérek két pohár bort! Vitték a két pohár bort. A lány elébe tették az egyiket, a fiú elébe a másikat. A színe egyforma volt mind a kettőnek. Mikor összekoccantották a poharakat, azt mondja a kisasszony a fiúnak: – Akkor hiszem el, hogy igazán szeretsz, ha velem együtt egy hajtásra megiszod a bort. Gondolta: – Ha egy lány meg bír inni egy hajtásra egy pohár bort, én is megiszom! Megitta, de még az utolsó csepp le sem ment a torkán, olyan öklendezés jött rá, hogy azt hitte, a bele felcsavarodott. Szaladt volna kifele, de nem engedték! – Csak öklendezzél nyugodtan, ha neked úgy esik jól! Mikor kibukott belőle a zúza, elkiáltotta magát a kisasszony: – Hetes és szolganépség, fogjátok meg, lökjétek a kerítésen kívülre! Megkapták a fiúnak a két karját és a két lábát. A kerítésen kívülre hajították. A zúzát felvette a hercegkisasszony, egy tányérra tette, megmosogatta és elnyelte. Reggelre már az ő feje alatt volt a véka arany, a fiatalemberé alatt pedig nem volt semmi. Keservesen sírt a fiatalember. Kérdezi a vénasszony: 50

– Mi a baj, gyermekem? – Elmentem ahhoz a galád hercegkisasszonyhoz. Ott marasztott vacsorára és adott egy pohár bort. Megittam, de olyan öklendezés jött rám, hogy kijött belőlem a madárnak a zúzája. Ő felvette, megmosogatta, bekapta, engem meg kihajítottak az utcára a kőfalon keresztül, és most már az ő feje alatt lesz minden reggelre egy véka arany. – Nem baj, fiam! Neked már annyi aranyad van, hogy akkor sem bírod felemészteni, ha reggeltől estig feleségestül aranyat eszel! – Nem úgy van az, édesanyám! Ezért az én anyámat felakasztották, nem hagyhatom, hogy egy gonosz nő lássa a hasznát! Rakjon nekem tarisznyát, megyek világot látni, szerencsét próbálni! A vénasszony lányostul siratta, de hiába, a fiatalember megindult menni. Ahogy ment, mendegélt, beért egy nagy erdőbe. Akkor már elfogyott a hazulról hozott elemózsiája, olyan éhes volt, hogy a fák gyökerét rágta éhségében. – Jaj, Istenem, micsoda éhségre jutottam! Beljebb megy az erdőbe, lát egy almafát. Háromkilós almák voltak rajta. – Na, az Isten hozott ide, most jóllakok almával! Levett egy almát a fáról, elővette a bicskáját. Egy cikket kivágott belőle, beleharapott. Kerekedett tőle olyan két szarva, hogy a fák gallyát leverte vele. – Na, más se hiányzott! Evvel a borzasztó két szaruval meg sem tudok moccanni! Elmennék haza a fogadott anyámhoz, de hogy menjek? Talán arra el tudok menni, amerre ritkábban állnak a fák. Az Isten pusztítana el, hogy ilyen maskarát csinált belőlem! Megy a fiatalember tovább. Ahogy megy, mendegél, lát egy körtefát. Ezen meg jókora, háromkilós körték vannak. – Nahát, akármit ad Isten, én csak eszem ebből a körtéből, ha az almától maskara lettem, ettől hátha elpusztulok! Levett egy szép sárga, érett körtét, és beleharapott. A két szarv leesett a fejéről.

51

– Ó, atyám, teremtőm! – letérdepelt és imádkozott. – De jó helyre vezényeltél, megvan már a zúza, amiért anyámat felakasztották! Visszament az almafához, tizenkét almát beletett a szűre egyik ujjába, a másikba meg tizenkét körtét. Elment haza a fogadott anyjához. Örült ő is meg a lánya is, hogy a fiú visszatért. – Legyen hála a Jóistennek, hogy hazakerültél. Merre jártál? – Édesanyám, én nagyon jó helyen jártam, eltaláltam, merre kell mennem, úgyhogy most itt is hagyom magukat két napra. – Jaj, gyermekem, ne menjél sehová sem! – Csak két napra megyek! Először a szabóhoz megyek, hogy csináljon nekem egy másországi görögkereskedő-öltözetet! Elkészült az öltözet, vett a boltban egy szép szalvétát. Jött a vasárnap. Akkor azt a tizenkét almát elvitte a templom elébe. Tudta, hogy a hercegkisasszony ebbe a templomba szokott járni. Leterítette a szalvétát, és a tizenkét almát kirakta rá. Ment a hercegkisasszony. – Úgy látom, maga görög kereskedő? – Igen, az vagyok! – Mire használható ez a gyönyörű szép alma? – Aki ebből eszik, szebb lesz, mint Szűz Mária az égben. – Mi az ára ennek a tizenkét almának? – Elég lesz egy is, a tizenkettő nagyon drága! – De csak mondja meg az árát! – Tizenkét darab arany! – Kell mind a tizenkettő! Van nekem aranyam – azt mondja – elég! – Na – gondolta –, hát épp neked hoztam! – Hozza el az almát hozzám, és magyarázza meg, hogyan kell belőle enni! – Jól van, felséges hercegkisasszony, megmagyarázom! Most leülnek, megebédelnek a tizenegy udvarhölgyével, maga lesz a tizenkettedik! Mikor jóllaktak, elvágnak egy almát bicskával tizenkét darabba.

52

A tizenkét darab almát egyszerre vegyék a szájukba és egy intésre egyszerre nyeljék el, akkor használ. Mind a tizenketten sokkal szebbek lesznek, mint Szűz Mária! Kifizette a tizenkét darab aranyat, a kereskedő elment haza. A hercegkisasszonyék megebédeltek, az almát felvágták tizenkét darabba, és egy intésre lenyelték. Mikor lenyelte a tizenkét nő a tizenkét darab almát, hát akkora szarva nőtt mindeniknek, hogy a királyi palota tetejét mind leverték, hullott a cserép meg zsindely, egy szem se maradt a palotán. Aki orvos akadt a járásban, a kerületben, azt mind vitték hozzájuk. Gyógyították, fűrészelték, de mennél jobban gyógyították, mennél jobban fűrészelték, annál nagyobbra nőtt a szarvuk. – Na – azt mondja a fiatalember –, megálljatok, majd én kigyógyítlak benneteket, de visszakapjátok, amit velem tettetek! Csináltatott magának egy másországi doktorruhát, tett a zsebébe egy körtét, és elkezdte a város utcáin kiabálni: – Akárki akármilyen beteg, én huszonnégy óra alatt egészségessé teszem, még azt is meg tudom gyógyítani, akinek szarva nőtt! Jaj, meghallották a kisasszonyék. – Menjetek, hívjátok fel azt a doktort! Hátha ki tud gyógyítani. Behívják. – Maga másországi doktor? – Igen, az vagyok, de csak akkor tudom magukat kigyógyítani, ha minden szavamat megfogadják. – Csak mondja, mindent megfogadunk. – Mindenki hagyja el a lakást, még a macska se maradjon bent, csak ez a tizenkét beteg. És minden kulcsot kérem a kezemre adni, hogyha valamit meg akarok keresni, azt megtaláljam! Kutyát, macskát, mindenféle állatot kihajigáltak a hercegi udvarból, bezárták a kapukat, az emberek is kívül maradtak. A fiú bement a tizenkét beteghez. Azt mondja a legfiatalabbik lánynak: – Most előveszek egy noteszt és felírom, mi bűnt cselekedtél, mindent valljál be, mert míg egy porszem bűn van benned, addig nem tudlak kigyógyítani. 53

Mondott a lány ezt is, azt is, ő meg összeírta. Utána vágott a körtéből egy kis darabot, a szájába tette. – Edd meg! Lenyelte, lebukott a szarva. – Eridj ki a másik szobába, ide többet be ne gyere! A többi tízet is egy happra kigyógyította, mert nem sok beszélnivalója volt velük. Na, a hercegkisasszonyra került a sor. Azt mondja neki: – Felséges hercegkisasszony, tessék csak nekem bevallani a bűneit. Mondott ezt is, azt is, így is, úgy is, mondott mindent, de a zúzáról csak nem akart szót ejteni. – Így nem tudlak meggyógyítani, már megyek is! – Jaj, tessék várni, hagy gondolkozzak egy kicsit! Hát mindenkit ki tudott gyógyítani, csak éppen engem nem? – Ők bevallották a bűneiket, és meggyógyultak! Téged is csak akkor tudlak, ha a legkisebb bűn sem lesz benned! Nagyon gondolkozik a hercegkisasszony. – Jaj, igen – azt mondja –, jött hozzám egy fiatalember. Minden szóért egy darab aranyat lökött. Mikor az arany elfogyott, elment, és a vén vasorrú bábámnak azt mondtam: „Ez a fiatalember sem látogatja meg az én lakásomat többé soha!” Azt felelte a vén vasorrú bábám, hogy: „Jöhet az mindennap, mert minden éjszaka egy véka arany terem a feje alatt!” Én meg azt mondtam: „Hogy lehet az?” „Egy madárnak a zúzáját megette.” „Hogy lehetne azt kivenni belőle?” Elmagyarázta, hogyan. Megcsináltuk a szert, borba kevertük, megitta a fiatalember, és azóta nekem van minden éjszaka egy véka arany a fejem alatt. Hát még ez is bűnöm! – Na, látod! Ezért nem tudtalak volna kigyógyítani! Mondd el, miből csináltátok a fiatalembernek azt a szert! – Nem tudom elmondani, miből, de még van belőle a kamrában egy cserépkorsóban, csak én nem tudok érte menni, mert nem férek ki az ajtón a szarvamtól!

54

– Az bizony addig nem esik le a fejedről – azt mondja –, amíg a zúza benned lesz! Akkor majd én behozom neked! Előkerítette, beleöntötte egy pohárba. – Na, idd csak meg ezt! Megitta. Alighogy elvette a szájától a poharat, már öklendezett, jött a zúza kifele. A fiatalember felkapta a zúzát, tányérra tette, megmosogatta, elnyelte. – Ez az enyém volt, vedd tudomásul! Maradjon csak rajtad a szarv, itt hagylak! El is ment a kapuig a fiatalember, de ott meggondolta magát. – Ej, akármilyen gonosz volt, mégsem hagyom itt fölszarvazva. Kigyógyítom, és itt hagyom! Visszament a fiatalember. – Kigyógyítalak, pedig nem érdemled meg, mert én vagyok az az ember, akitől ezt a zúzát elvetted. Adott a szájába egy kis darab körtét, leesett a szarv. Felugrott a kisasszony és átölelte. – Hisz ezelőtt is szerettelek, míg élsz a világon, én jó feleséged leszek, soha még a lábad kapcájának sem vétek! – Nekem nem ilyen feleség kell! Hazament és azt mondta a fogadott anyjának: – Visszaszereztem a zúzát, amiért az anyámat felakasztották. Úgy érzem, itt az ideje, hogy megnősüljek. Édesanyám, mit szól hozzá? – Kedves egy fiam, hát mit tudnék mondani? Van-e már menyasszonyjelölted? – Én a maga lányát néztem ki menyasszonyomnak! – Ha szeretitek egymást, hát legyetek egymásé, esküdjetek meg! Megüttették a hét ország dobját, összegyülekeztek hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények. A bátyja is elment a lakodalomba. Elhívták a házhoz a papot, megesküdtek, és mai napig boldogul élnek, hogyha még meg nem haltak.

55

56