História Created by XMLmind XSL-FO Converter

História 1992-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1992-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Politika a forradalom nevében. Rákosi Mátyás ..................................................................... 1 2. ........................................................................................................................................................ 3 1. Kereskedõ-családból a forradalomba. Önéletrajzi vallomás, 1925. Rákosi Mátyás ............. 3 2. Képek .................................................................................................................................... 7 3. ...................................................................................................................................................... 12 1. Életrajzi kronológia. Rákosi Mátyás ................................................................................... 12 4. ...................................................................................................................................................... 21 1. Fegyencek vagy politikai foglyok? Rákosi Mátyás börtönben ........................................... 21 2. Képek .................................................................................................................................. 22 5. ...................................................................................................................................................... 24 1. Politikus a koalícióban. Találkozásaim Rákosi Mátyással .................................................. 24 2. Képek .................................................................................................................................. 27 6. ...................................................................................................................................................... 28 1. Kiállítás Rákosi Mátyás 60. születésnapján. képösszeállítás .............................................. 28 2. Képek .................................................................................................................................. 28 7. ...................................................................................................................................................... 30 1. Rákosi Mátyás, Nagy Imre a Kremlben, 1953. június 13. ................................................... 30 2. Képek .................................................................................................................................. 36 8. ...................................................................................................................................................... 39 1. Matvej a Szovjetunióban, 19561971. Az SZKP KB dokumentumai alapján. Rákosi Mátyás 39 2. Képek .................................................................................................................................. 43 9. ...................................................................................................................................................... 44 1. Tizenöt év szám-ûzetésben. Kádár János páncélszekrényének alapján. Rákosi Mátyás, 19561971 ............................................................................................................................. 44 2. Képek .................................................................................................................................. 47 10. .................................................................................................................................................... 48 1. Német telepesek a 18. században ........................................................................................ 48 2. Képek .................................................................................................................................. 50 11. .................................................................................................................................................... 53 1. A nõi kerékpározás hõskora ................................................................................................ 53 2. Képek .................................................................................................................................. 55 12. .................................................................................................................................................... 57 1. Jobb félni, mint megijedni. A Magyar Tudományos Tanács, 1949 .................................... 57 2. Képek .................................................................................................................................. 58 13. .................................................................................................................................................... 59 1. A tokaji zsinagóga restaurálása ........................................................................................... 59 2. Képek .................................................................................................................................. 59 14. .................................................................................................................................................... 61 1. Ókatolikusok ....................................................................................................................... 61 15. .................................................................................................................................................... 63 1. A Garibaldi-légió magyar önkéntesei, 1860 ........................................................................ 63 2. Képek .................................................................................................................................. 63

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Politika a forradalom nevében. Rákosi Mátyás GLATZ Ferenc Politika a forradalom nevében Rákosi Mátyás a magyar történelem legnépszerűtlenebb hőse ma. És sokáig az fog maradni. Neve összefonódik nemcsak az ország erőszakolt szovjetizálásával, évezredes hagyományok felfogásával, hanem egy törvénytelenségek sorozatát elkövető rendszer kiépítésével is. Vélt forradalmi célok érdekében tudottan ártatlan embereket kínoztatott és végeztetett ki. Az ő nevével fémjelezte politika igyekezett „forradalmi ítélőszék” elé állítani és megsemmisíteni a „régi rendszer maradványait”: társadalmi csoportokat (burzsoá”, „kulák” stb.), intézményeket (egyház, polgári szervezeteket stb.) Életét, ő úgy gondolta, közcélokért éli, s végül 1956 nyarán menekülnie kellett az országból. Nem gyűjtött vagyont, mint otthon, a kereskedőcsaládban életcélként megszokhatta. A „nagy ügy”: az emberiség jobblétének megvalósítása, a szegénység és az ember kizsákmányolásának felszámolása, a kommunista mozgalom évszázados eszméi. Rákosi Mátyás szellemi erejét kegyetlen vitákra, pártpolitikai intrikákra áldozta; bujkált és élt álnéven külföldön és hazájában, ült másfél évtizedet börtönben. Mint az előző rendszer politikai üldözöttje került először a Kommunista Párt, majd a szovjet fordulat során az ország élére. Azt mondják, könnyezett, amikor a moszkvai repülőre fel kellett szállnia, nem hitte, hogy a népharag elől kell menekülnie. Pedig akkor még, 1956 nyarán, nem is tudta róla a nép, hogy mint a hatalom korlátlan birtokosa, hogyan élt vissza a hatalommal, milyen cinikus, emberiességet félredobó vezető lett. Az elhivatott forradalmárok tragédiája: egy eszme bűvöletében élnek, nem ellenőrzik az ábrándok valóságtartalmát, végül a cél érdekében minden eszköz használatát szentesítve látják. Elgondolkodtató… Az eszmékért korábban a „Múlt”-ban elszenvedett megaláztatások könyörtelenné keményíthetik a forradalmárt a jelenben. Részben felmentettnek érzik magukat a jelen bírálata alól. Igaz, hogy a tegnapi megbántódottság, az üldözés torzítja a ma értékítéletét? Pedig a rezsimváltások idején – legalábbis Magyarországon gyakran – a múltban sérelmeket szerezni a legnagyobb dicsőség, a jövő karrierjének alapja. Elgondolkodtató… Rákosi Mátyás neve összefonódik a huszadik század egyik „nagy kísérletével”, a kommunizmus történetével. Ma a kommunizmusról szinte csak az átkozódás hangján szólunk. Nemcsak azok, akik nem is tudják, hogy a művelt Európát megdöbbentő szélsőségeket harsognak és így vezetik le egyéni keserűségüket… De az átkozódás hangján szólnak a csalódottak is akik egy megváltásban bíztak s akik most életük alkonyán a kommunizmus ígérte nyugodt megélhetési biztonságot is elvesztették. És átkokkal illetik a kommunizmust azok is, akik nem is éltek a proletárdiktatúrában… A kommunizmus ma a minden-okolásra alkalmas eszme. Hasonló ideológiai minősítő fogalom lett, mint az 1950–60-as években volt a „burzsoá”, „kapitalista”, „reakciós” minősítés. Vajon felhevült szónoklatok ismét szélsőségekbe ragadhatják a nemzetet? A Kommunista Párt a demokráciában egy párt a többi közül, s lehet, hogy kudarcai ellenére is az lesz a következő évtizedben. Igaz, ez nem lehet Lenin és Sztálin hegemón pártja, amelyik nem tűrte a nézetkülönbségeket, amelyik egy vasakarat alá rendelte a politikai erőket, amelyik a proletárdiktatúra mezében társadalmi törvénnyé emelte a „forradalmi terrort”. De tudjuk: a kommunizmus történelme nem csak ez! Történelemkönyvekben sem hazugság, hogy a társadalmi egyenlőség, az élet egyes alapszolgáltatásainak ingyenessége (egészségügy, iskola stb.), a munkanélküliség felszámolása stb. – mindez állami eszközökkel – alapjában évszázados kommunista célkitűzések A kommunista pártok Európa történelmében 1920, de egy időre, 1945 után is valós érdekeket megfogalmazó , a demokráciák részeként élő tömegpártok voltak. Egész addig, míg a jóléti állam sok követelésüket beépítette az államrendszerbe, s ezzel funkcióikat vesztették, s egész addig, amíg a sztálini Szovjetunió ún. „megvalósult” kommunizmusa nem diszkreditálta az eszmét magát is. És így zsákutcát képezett. Rákosi Mátyás élete elején részese volt egy nemzetközi kísérletnek. A 16 év fegyház után, a Szovjetunióba „szabadulva” már csak függvénye egy nagyhatalmi politikává torzult ideológiának. De Rákosi Mátyás neve összefonódott a Kádár-rendszerrel is. Ma hajlunk arra, hogy összemossuk a magyar történelem 1949–60 közötti periódusát az 1960–89 közötti évekkel. A történettudomány és a holnapi közfelfogás ezt másként értékeli – feltehetően. De tény: a kádári konszolidáció legnagyobb politikai „gyengé”je, a rákosista elemek, és a proletárdiktatúra megszállottjainak tömeges beépítése volt a rendszerbe. Nem tudott leszámolni a bolsevik eszmével, állandóan a folyamatosságot hangsúlyozta a „népi demokratikus”, a „szocialista” fejlődésben. S mire a proletárdiktatúra hívei véglegesen vereséget szenvedtek, addigra az egész rendszer szétesett.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Rákosi Mátyás 1956-ban, hívei és a bolsevizmus 1989-ben véglegesen megbuktak. A demokráciát, az alkotmányosságot nem veszélyeztetik. Elgondolkodtató: vajon nem él-e a fejekben sok ezernyi piciny Rákosi, s jelenik meg a kizárásos társadalomfelfogás piros helyett akár más színű zászlók alatt is?


1. Kereskedõ-családból a forradalomba. Önéletrajzi vallomás, 1925. Rákosi Mátyás SZEKERES József Kereskedőcsaládból a forradalomba Önéletrajzi vallomás, 1925 Ma már a Rákosi-dokumentum közzé tételének nincsen aktuális politikai jelentősége. S egy régi vicc parafrázisával – nem is emiatt „nem szeretjük” Rákosi Mátyást. Mégis úgy véljük, időszerű a rendőrségi jegyzőkönyv részleges publikálása. (A teljes szöveg a Történelmi Szemlében jelenik meg.) Hiszen nap mint nap keletkeznek új legendák a történelembe bevonulni kívánó személyiségekről. Pedig a mítoszok gyártásánál nem árt az óvatosság, végtére is bárkinél lehet „csontvázat találni a szekrényben “. (A szerk.) Az egykori Budapesti 1. sz. Állami Levéltárban a volt Budapesti Királyi Ügyészség Markó utcai pinceirattárából 1954 novemberében átvett, töredékes iratainak rendezése során egy vaskos iratköteg került elő, mely kemény fedőlemezek között elnöki és általános iratokat tartalmazott. Az iratok a II. világháború befejező szakaszában, a főváros ostroma alkalmából lezajlott harci cselekmények következtében összekeveredtek. A hevederrel átkötött iratcsomó felirata: Rákosi Mátyás és társai. Az iratok, melyek ügyészségi jelzetekkel voltak ellátva, az 1925. június és 1941. január közötti időszakra vonatkoztak. Főként a két Rákosi-perre, a perek előzményeire, valamint Rákosi Mátyásnak a Szovjetunióba történt távozására szolgáltattak jórészt ismeretlen tényeket. DOKUMENTUM Rákosi Mátyás rendőrségi, ügyészségi és vizsgálóbírói vallomásai (Részlet) Hivatalos másolat az eredetiről. Budapesti m. kir. államrendőrség főkapitánysága. Jegyzőkönyv. Fölvéve Budapesten 1925. évi szeptember hó 28. napján délelőtt, gyanúsított kihallgatása alkalmával. Jelen vannak alulírottak. Az eljáró tisztviselő intézkedése folytán a kihallgatás Varga Lajos felügyelőhelyettes és Harangozó István főtörzsőrmester mint hatósági tanúk jelenlétében teljesíttetik, történik. Az előállított gyanúsított személyes viszonyaira nézve megkérdeztetvén, előadja: Családi neve: Rákosi, Utóneve: Mátyás. Atyjának családi és utóneve: Rákosi József, anyjának családi és utóneve: Léderer Cecília. Születési ideje: 1892. márc. 9. Hely: Ada, Bács megye. Családi állapota: nőtlen, honossága: magyar, községi illetékessége: Ada.„Ada, nagy község Bács-Bodrogm. zentai j.ban, a vármegye keleti szélén a Tisza mellett, (1891) 1858 házzal s 11,074 lakossal, közel 9017 magyar és 1915 szerb (túlnyomóan kat). Vasúti és hajóállomással, távíróval és postával, állattenyésztéssel és kertészettel. Van benne állami földmívesiskola, takarék pénztár, ada-moholi hitelintézet, gőzmalmok. Határa 26,759 hold.” (Részlet a Pallas Lexikonból) Lakhelye: Budapest, IX. ker. Soroksári út 8–10. Vallása: Felekezet nélküli. Kora: 34 éves. Foglalkozása: Magántisztviselő. Vagyoni viszonyai: Vagyontalan. Katonasági viszonyai: Hadnagy a volt m. kir. 6 honv. gyalogezredben. Ír, olvas. Magasabb iskolai képzettsége: Keleti Akadémia . Főiskolai jellegű állami tanintézet. Céljául a Kelettel való kereskedelem előmozdítását, ehhez szakemberek képzését tűzte ki. A tanítás két tanévet vett igénybe. Az alábbi tantárgyakat oktatták: közgazdaságtan, pénzügytan, vámügy, vámtechnika, a balkáni államok, Kis-Ázsia gazdasági földrajza, Bosznia és Hercegovina gazdasági és politikai ismertetése, a keleti népek gazdasági és kereskedelmi története, általános jogi és alkotmánytani ismeretek, kereskedelmi és hiteltörvényhozás, nemzetközi jog- és konzuli ügy, vasúti és hajózási közlekedés, külkereskedelmi ismeretek kereskedelmi számtan, könyvvitel. Az akadémián a következő nyelveket tanították: román, szerb, török, újgörög, albán, arab, bolgár, orosz, angol francia, német, olasz, spanyol. Anyanyelve: magyar. Beszél: német, francia, angol, olasz és orosz nyelven. Büntetlen előéletű. Testi vagy szellemi fogyatékossága nincsen. Személyazonosságának megállapítása után közöltetik terhelttel, hogy a magyar állam kárára elkövetett bolsevista üzelmekkel gyanúsíttatik. Gyanúsított figyelmeztetvén védőválasztói jogára, fölvilágosíttatván a védő kirendelésének módozatairól és az ingyenes védelem lehetőségéről, kijelenti: Védőül választom dr. Baracs Marcel ügyvédet. 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Arra a kérdésre, hogy kíván-e valamit védelmére előadni, a terhelt a következőleg nyilatkozott: Izraelita szülőktől származom, apám szabadkai kereskedő, aki meglehetős vagyonnal rendelkezett. Szüleim vallásos zsidók, akikkel politikai nézeteim nem egyeznek. Jó viszonyban vagyok velük, az érintkezésünk azonban megszakadt, mert nem akartam szüleimet a jugoszláv hatóságok vegzálásainak kitenni. Elemi iskoláimat Sopronban, középiskoláimat a szegedi főreáliskolában végeztem, ahol 1910-ben érettségiztem. 1910-től 1912-ig a budapesti Keleti Akadémia hallgatója voltam. 1912 őszén Hamburgba kerültem, ahol 1913 közepéig egy export-import vállalatnál levelező voltam. Ugyanilyen minőségben dolgoztam 1913 közepétől a háború kitöréséig Londonban egy kereskedelmi vállalatnál. A háború kitörésekor a 6. honv. gyal. ezredhez vonultam be, mint egyévi önkéntes és az 1. számú háborús tiszti iskola elvégzése után 1914 decemberében hadapródjelölti rangot kaptam. 1915. február végén, vagy március elején kerültem ki az orosz frontra és részt vettem a kárpáti harcokban. 1915. április közepén az egész zászlóalj fogságba került az Uzsoki-szorostól északra kb. 15 km-re. Az első állandó fogolytáborom a szibériai Csita melletti Antipina tiszti tábor volt. 1916-ban átkerültem a csitai tiszti táborba és 1917 őszén innen az egész tisztikarral Dauriába, Mandzsúria határába. 1918 februárjában sikerült innen megszöknöm és Irkutzkon, Omszkon, Tyumenen, a Volgán, Vjatkán keresztül Pétervárra kerülnöm, ahol az Osztrov Gorodaján lévő tiszti gyűjtőkórházba kerültem. Itt a megejtett orvosi vizsgálat félrokkantnak talált s mint ilyen, az egyik csere transzporttal 1918. április közepén Pszkovnál átléptem a német frontot. Innen a zsolnai megfigyelő állomásra kerültem, ahol 14 napig voltam. Majd ezután a szokásos kéthavi hadifogoly szabadságot élveztem. E szabadság meghosszabbításokkal kb. augusztus hó közepéig tartott, amikor is részben irodai, részben kiképző szolgálatot teljesítettem a forradalom kitöréséig Szabadkán a 7. honv. gyal. ezrednél. A forradalom kitörése után Budapestre jöttem fel. A munkásmozgalmakban először 18 éves koromban vettem részt Szabadkán, amikor még a szülői házban laktam mint a szociáldemokrata párt tagja. Kora ifjúságom óta szakadatlan érintkezésben állottam a szakszervezeti vagy szociáldemokrata munkásokkal és már az érettségi vizsgálatom letétele után be is léptem a szociáldemokrata pártba. Budapestre felkerülvén a Galillei (!) körbe léptem be, amelyben (sic!) 1911-től 1912ig titkára is voltam. Hamburgban ott-tartózkodásom alatt a hamburgi munkásegyesületben dolgoztam, Londonban pedig a nemzetközi kommunista munkásklubban a magyar csoport egyik vezetője voltam, ahol gyakran tartottam felvilágosító előadásokat. A háború kitörésével a szocialista pártban kifejtett tevékenységem megszakadt és ez a megszakadás egészen a forradalom kitöréséig tartott, kivéve egy esetet, mikor Oroszországban hazafelé utaztam, az egyik állomáson, Nizsnij Udinszkben a nemzetközi helyzetről tartottam előadást magyar és német nyelven. Oroszországban, Szentpéterváron megkíséreltem ugyan a magyar hadifogoly kommunistákkal az érintkezés felvételét, ez azonban lehetetlen volt, mert ez az időpont összeesett a németek előrenyomulásával és az orosz kormány az összes pártintézményekkel Moszkvába költözött, ahol emiatt olyan lakáshiány támadt, hogy Moszkvába csak külön engedéllyel lehetett utazni. Ilyen engedélyem nem lévén, kénytelen voltam Péterváron maradni, ahol viszont a kiürítés miatt nem tudtam a magyar kommunistákkal összeköttetésbe lépni. Hazatérésem után a forradalom kitöréséig a munkásmozgalmakban nem vettem részt. Budapesten 1918. november havában már azonnal felvettem az összeköttetést a magyar kommunistákkal és ettől az időtől kezdve szakadatlanul mint agitátor, propagandista és szervező működtem a kommunista pártban. Működésem elsősorban vidékre terjedt ki, Szeged, Kecskemét, Miskolc, Szolnok, Pápa, továbbá Budapest környékére, azonkívül egy sereg népgyűlésre és pártnapon való részvételre mint előadó. 1919. február 21-én letartóztattak és a Gyűjtőfogházba helyeztek és tartottak fogva 1919. március 21-ig, a diktatúra kitöréséig. Március 22-én kineveztek a szovjet kormányban helyettes kereskedelmi népbiztosnak. Mint ilyen, részt vettem az üzletek szocializálásában és hozzám tartozott a posta és külkereskedelem is. Részt vettem egy csomó kormányzótanácsi ülésen és majdnem naponként voltam előadó valamilyen gyűlésen. Tagja voltam a budapesti szovjetnek és a 160-as intéző bizottságnak. Ezenkívül a Legfőbb Népgazdasági Tanácsnak is. A román betörés hírére Nagykanizsára mentem, hogy az ottani munkásságot és vörös katonákat a helyzetről informáljam. Innen visszatértem Budapestre, ahonnan azonnal Ruszinszkóba küldtek mint teljhatalmú megbízottat, azzal, hogy Ruszinszkót tartsam a csehek és románok ellen. A felvidéki harcokban Csapnál vezető szerepet töltöttem be. Május 1-jén Budapestre rendeltek, ahova aznap este érkeztem és részt vettem az esti kormányzótanácsi ülésen. Részt vettem a következő nap is ugyanezen az ülésen, ahol a harcok folytatását rendelték el. Május 3-án este Salgótarjánba utaztam, ahol a helyzet nagyon kritikus volt és ahol az ottani divízió politikai megbízottja lettem. Sikerült a csehek támadását visszaverni. Ezután visszahívtak azzal, hogy a szegedi frontra utazzam, ahol az volt a feladatom, hogy egy zászlóaljjal szegüljek ellen egy esetleges francia előrenyomulásnak. A tiszai és délvidéki fronton emlékezetem szerint a 6. ho.-nak voltam politikai megbízottja. Május végén visszajöttem Budapestre, ahol újra átvettem a most már a szociális termelés címén működő népbiztosi tisztet. Júniusban részt vettem a párt és a szovjet kongresszusán. Az újonnan választott népbiztosok között már nem szerepeltem, ellenben a vidéki népgazdasági tanácsok szervezője lettem és mint ilyen, továbbra is a Legfőbb Népgazdasági Tanács tagja voltam és működtem. Az ellenforradalom napján tartott pártválasztmány többek között engem is kiküldött az ingadozó front erősítésére. Még az ellenforradalom délutánján Bőhm hadseregparancsnok vonatán kiutaztam az északi frontra, ahol részt vettem Kassa kiürítésében és végigjártam a frontot egészen a Tiszáig. Miután a


visszavonulás a demarkációs vonalra megtörtént, újra Budapestre jöttem és két–három napi itt-tartózkodás után a Dunántúlra utaztam, ahol a tervezet szerint először Kaposváron kezdtem meg a vidéki népgazdasági tanács megszervezését. Majd pedig Szekszárdon folytattam azt. Július 21-re újra Budapestre hívtak, és az aznapi általános tüntetés és felvonulás alkalmával a Vérmezőn voltam kijelölt szónok, ahol beszéltem is. Egy-két napra rá megbíztak az országos Vörös Őrség A Magyarországi Tanácsköztársaság karhatalmi szerve, amelyet a Belügyi Népbiztosság 1919. március 26-i rendeletével állítottak fel. Feladata volt a tanácsköztársaság „belső rendjének megalapozása és fenntartása”. Nagyrészt a régi karhatalom (rendőrség, csendőrség) személyi és tiszti állományából alakították meg. A rendelet szerint a Vörös Örség a hadsereg kiegészítő része volt, tagjai bármikor áthelyezhetők a Vörös Hadseregbe. Alakulatai a Belügyi Népbiztosság alá tartoztak. Elitegységei munkásokból álló csapatok voltak; közülük szerveződtek a magasabb parancsnokságok mellett működő politikai nyomozó csoportok is. Országos főparancsnoka Vajda Zoltán, majd Rákos Ferenc, 1919. július 20-tól pedig Rákosi Mátyás volt. parancsnokságával. Mire azonban a hivatalt átvettem és a viszonyokkal kezdtem megismerkedni, a diktatúra megbukott. Augusztus 2-án hajnalban a Vörös Őrség autóján Királyhidára vettem az utam, miután visszautasítottam Haubrichnak azt az ajánlatát, hogy továbbra is a Vörös Őrség élén maradjak. Késő délután érkeztem Királyhidára, ahol egy foglalkozásszerű vezető átvitt a magyar határon. Bécsbe kerültem, ahol még aznap este elfogtak és Klarsteinbe, később pedig Steinhofba vittek és internáltak. Ott voltam 1920. május elejéig, mikor is szabadon bocsájtottak és ugyanez év május végén Moszkvába utaztam. Moszkvában részt vettem a Kommunista Internacionálé második kongresszusán. A kongresszus után visszajöttem Bécsbe, ahol néhány napig tartózkodtam, majd Csehországba mentem, Prágába és ott dolgoztam némi megszakításokkal 1921. áprilisig mint a Kommunista Internacionálé megbízottja. A megszakítások alatt Olaszországban voltam a livornói kongresszuson és Berlinben egy kibővített német pártvezetőségi ülésen. Utána Moszkvába utaztam, ott részt vettem az Internacionálé harmadik kongresszusán, amikor is az Internacionálé végrehajtó bizottsága titkárává választattam meg. E minőségemben dolgoztam Moszkvában az Internacionálé negyedik kongresszusáig, melynek helyettes titkára voltam, 1924 júliusáig, az ötödik kongresszusig. A negyedik és ötödik kongresszus közötti időben hosszabb ideig dolgoztam bolseviki propagandán Olaszországban, Milánóban és Rómában, Franciaországban, Párizsban és Lyonban, Németországban, Berlinben és Frankfurtban, a központi végrehajtó bizottság megbízásából. 1924 augusztusában hatheti szabadságra mentem Krímbe, onnan Bécsbe, ahonnan 1924 decemberében Magyarországra jöttem. Szentgotthárdnál 1924. december 24-én léptem át a magyar határt. Idejövetelem célja a bolseviki propaganda és szervezkedés megindítása Magyarországon. Legelsőben is általános tájékoztatást akartam szerezni a magyar viszonyok és afelől, hogy mily módon vehetnék fel összeköttetéseket. 1924 decemberében tapasztaltam, hogy a SZDP-ben volt egy erős ellenzéki mozgalom, melynek oka az az általános elégedetlenség volt, amely a munkásság körében úgy a szociáldemokrata párttal, mint pedig a szakszervezetekkel szemben megnyilvánult. Ezt az elégedetlenséget fokozta a SZDP-nek a m. kir. kormánnyal kötött paktumának nyilvánosságra jutása. Az általános helyzet abban az időben, különös tekintettel a fővárosi választások előkészítésével kapcsolatban igen mozgalmas volt. Számos szimptómából, melyek a szakszervezeteken belül nyilvánultak meg, arra következtettem, hogy ezekben is nagy az elégedetlenség, főleg az eddigi vezetés vonalával. Merítettem ezt a képet egyfelől a lapok híradásaiból, más felől személyes tapasztalataimból, amennyiben kéthetes megszakítással nyolc héten keresztül láttam, hogy csoportokba verődve vitatkoznak a munkások a MEMOSZ épülete előtt és a Ligetben, stb. Ezalatt a nyolc hét alatt semmiféle aktivitást nem fejtettem ki, itt-tartózkodásom csupán megfigyelésekre szorítkozott és kilétemet senki előtt nem fedtem fel. A Rákóczi úton lévő Imperiál Szállóban laktam. Csak a pincérekkel beszéltem és visszavonultam mindenkitől. Ebből a nyolc hétből, 1925. január 25-től 1925. február 15-ig Wienben tartózkodtam. Ez idő alatt sem vettem fel senkivel összeköttetést és csak a magyar kérdést tanulmányoztam. 1925. március 7-én Wienbe, majd onnan más útlevéllel Moszkvába utaztam, ahová kb. március 15-e körül érkeztem meg. Ott részt vettem az Internacionálé olasz bizottságának ülésein mint az olasz kérdés egyik szakértője. Ottani működésem kb. április 7–8-ig tartott, majd Wienbe utaztam s ezután május 8-án Budapestre. Csonkamagyarország vidéki városai közül sehol sem voltam, csak Budapesten tartózkodtam. Ekkor a Vendel u. 8. szám alatt lakó Bayer Gyula nevű építésznél laktam Braun Vilmos néven. Innen be is jelentettek. Itt kb. két hónapig tartózkodtam. Ez a községi választások alatt és utáni időben volt. A helyzet akkor az volt, hogy a munkások bizonyos rétegeiben sikerült a Demokrata Blokknak bizonyos demokrata illúziókat kelteni. Ezek az illúziók nagyrészben visszahódították azokat a tömegeket, amelyek januárban és februárban nagyon elégedetlenek voltak, és szerintem ez a tény volt egyik fő oka annak, hogy az MSZMP még jelölni sem tudott. A választások, bár vereségét jelentették a Demokrata Blokknak, mégis bizonyos fokig a felajzott politikai várakozásokat lecsapolták és egy bizonyos szélcsend állt be, amelyet az előrehaladott nyári időszak még csak jobban aláhúzott. Erre a tapasztalatra kb. 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

július közepe táján jutottam, amikor is július 11-én Grácba, és ezen keresztül Bécsbe utaztam. Május 8-tól július 11-ig terjedő itt-tartózkodásom alatt vettem fel az összeköttetést az MSZMP Gőgös Ignác, Hámán Kató, Őri Károly nevű embereivel. Hangsúlyozom azt, hogy addig amíg ez a párt a szociáldemokrata párt ellenzéke volt csupán, nékem rájuk semmiféle befolyásom nem volt. De tudom azt, hogy a Vági-párt megalakulásában a magyar kommunistáknak annyiban volt részük, hogy egy részük csatlakozott és osztályharcos irányba igyekezett terelni a munkásmozgalmat. A párt megalakulásakor Moszkvában voltam, ahol a III. Internacionálé kibővített végrehajtó- olasz bizottságában foglaltam helyet és ezért nem tudtam előzőleg a Grádó kávéházbeli megalakulásról és a megalakulás körüli anyagi dolgokról. Megengedem azonban annak a lehetőségét, hogy az MSZMP egyes tagjai kaptak vagy kaphattak anyagi támogatást mozgalmi célokra. Május 8-tól július 11-ig való itt-tartózkodásom alatt a most említetteken kívül még Szekér-Hérisszel, Dr. Váradi Lászlóval és Weinberger Zoltánnal vettem fel az összeköttetést, aminek célja azt volt, hogy megteremtsem annak lehetőségét, hogy az MSZMP mozgalmának irányítására befolyást nyerjek. 1925. július 11-én Bécsbe utaztam, ahol 1925. augusztus 1-ig tartózkodtam. Innen nem gyakoroltam a magyarországi viszonyokra semmiféle befolyást, pihentem. A Canesiusstrasse-ban laktam egy családnál, amelyet nem szolgáltathatok ki. Utána visszajöttem Budapestre, és itt voltam augusztus 13-ig, majd innen ismét kiutaztam Bécsbe és onnan folyó évi szeptember hó 7-én érkeztem vissza Budapestre. Ezen itt-tartózkodásom alatt az őszi lehetőségek tekintetében informálódtam. Az általános benyomásom az volt, hogy a jó aratással kapcsolatban az országban némi fellendülés lesz és ezzel kapcsolatban bizonyos enyhülés, azonban ez csak nagyon lassú és kezdetben jelentéktelen hatású lesz a munkásmozgalomra. Mégis bizonyos élénkülési tendenciát vettem észre és mielőtt belefogtam volna a tulajdonképpeni működésembe, lefogtak. ******* Önkéntesek az első világháborúban Az Osztrák–Magyar Monarchiában a közös haderőt illetve a m. kir. honvédséget önkéntesekkel egészítették ki. Önkéntesnek jelentkezhetett az, aki betöltötte 17. életévét, gimnáziumi vagy annak megfelelő iskolai végzettséggel rendelkezett, s a sorozási év október 1-jéig sikeresen letette az érettségi vizsgát. Keleti front 1915 tavaszán A világháború második évében a hadműveletek súlypontja a keleti frontra tevődött. A rosszul felszerelt, súlyos veszteségeket elszenvedett osztrák–magyar hadsereg – még német támogatással – csak rogyadozva tudta feltartani a számbeli fölényt mutató cári haderőt. 1915. márc. 22-én az oroszok bevették a háború kezdete óta körülzárt Przemyśl várát (ahol 120 000 hadifoglyot ejtettek), és a Kárpátok szorosainak birtokában már ÉszakMagyarországot fenyegették. A német és osztrák hadvezetés – orosz különbéke kicsikarásának reményében – a tavasz során hatalmas ellentámadást készített elő. 1915. május 2-án a központi hatalmak egyesített hadereje összpontosított támadást indított Gorlicénél, 45 km-es frontszakaszon. Ez volt a háború egyetlen valódi s sikeres áttörése, amely elsöpörte az orosz arcvonalat, és ennek eredményeként 1914–1915-ben elvesztett galíciai és bukovinai területeket foglaltak vissza. Az áttörés azonban nem érte el végső célját, az orosz hadsereg hatalmas veszteségei ellenére sem omlott össze. Az MSZDP baloldali ellenzéke és az MSZMP A Magyarországi Szociáldemokrata Párton belül 1922-ben létrejött baloldali ellenzéki csoportosulás a párt 1924. évi kongresszusán Vági István vezetésével fellépett azért, hogy az MSZDP kösse össze a parlamenti harcot tömegakciókkal is, erélyesen küzdjön a proletariátus helyzetének javításáért, jobban támogassa az ipari és mezőgazdasági munkásság gazdasági harcát. 1924 őszén alakult meg az ellenzék 11 tagú intéző bizottsága. (Tagjai közé tartozott: Gőgös Ignác, Hámán Kató, Őri Károly, Sollner József, Vági István és Weisshaus Aladár.) Az ellenzéki mozgalom erősödését előmozdította, hogy 1924 végén politikai kényszerűségből a Népszavában nyilvánosságra került az 1921-es Bethlen–Peyer paktum teljes szövege. Az MSZDP vezetősége a bírálatot az ellenzék hangadóinak kizárásával akarta elfojtani. Tovább éleződött a belső küzdelem, amikor 1925 áprilisában a pártvezetőség elutasította hat fővárosi választókerületi pártszervezet ellenzéki beállítottságú végrehajtó bizottságának politikai követeléseket tartalmazó memorandumát. A kommunisták úgy vélték; elérkezett a kedvező alkalom arra, hogy megvalósítsák a KMP Organizációs Bizottságának 1924. novemberi határozatát „a legális forradalmi munkáspártról”.


1925. április 14-én Budapesten megalakult a Magyarországi Szocialista Munkáspárt. Az új párt tevékenységét a vezetőségben működő kommunistákon keresztül a KMP irányította. Elnöke Vági István volt. Az MSZMP taglétszámát a rendőrség 1926 februárjában kb. 11 ezer főre becsülte. Felvidéki (északi) hadjárat Az északi hadjárat tervét Landler Jenő terjesztette elő. A Forradalmi Kormányzótanács elfogadta azt, s a hadművelet célját a következőkben határozta meg: „a cseh–román haderők belső szárnyát áttörni, és először a cseheket megverni és azután a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulni”. Május 30-án az északi arcvonal teljes szélességében meginduló offenzíva már aznap sikerre vezetett. Június 6án elfoglalta a Vörös Hadsereg Kassát is, június 10-én bevonult Bártfára és elérte Galícia, vagyis az új Lengyelország határát.

2. Képek






1. Életrajzi kronológia. Rákosi Mátyás FEITL István Rákosi Mátyás Életrajzi kronológia 1892. március 9. A Bács megyei Ada községben születik egy 12 gyermekes zsidó kiskereskedő negyedik gyermekeként. 1898. október A család Adáról Sopronba költözik. 1903. július 14. A család honosítási levelet kap Sopron város önkormányzatától. 1904. január 13. A megyei alispáni hivatal értesíti a családot a névváltoztatás anyakönyvi bejegyzéséről. Rosenfeldből Rákosi lesz. 1905 májusa A család Topolyára költözik. (Ezután Tapolca, majd Szabadka következik.) 1905–1906-os tanévtől A Szegedi Magyar Királyi Állami Főreáliskola tanulója (negyedik évfolyamtól). Testnevelésből és rajzból gyenge eredményeket ér el. 1910. június Jeles érettségi vizsgát tesz és újra könyvjutalomban részesül mint az iskolai önképzőkör „legbuzgóbb” tagja. 1910 Belép a Szociáldemokrata Pártba. 1910–1911-es tanévben A Budapesti Keleti Kereskedelmi Akadémia első éves hallgatója. Német, török, francia nyelven tanul. 1911 őszén A Galilei-kör egyik titkárává választják. (Egyes adatok szerint az 1911. decemberi új vezetőségnek már nem tagja.) 1912. május 23. Saját bevallása szerint részt vesz a „véres csütörtökként” emlegetett tüntetésben, majd társaival megalakítja az ellenzéket támogató Országos Diákszövetséget. 1912 őszétől Az Akadémia ösztöndíjasaként Hamburgban dolgozik. 1913 őszétől Londonban folytatja tanulmányait. 1914. július A háború kitörése előtt visszatér Magyarországra. Bevonul, és az első tartalékos tiszti iskola elvégzése után zászlósként az orosz frontra vezénylik. 1915. április Fogságba esik. A távol-keleti Csita városa melletti hadifogolytáborba kerül. Oroszul és dél-tiroli tisztektől olaszul tanul. 1917. január A hadifogoly tiszteket továbbszállítják a kínai határ melletti Dauriába. 1918. február A tábor a fehérek kezére kerül. A bolsevik agitációban résztvevő Rákosi megszökik. 1918 márciusában Egy hónapos út után Pétervárra érkezik. 1918 májusában Hazatér, Szabadkán katonák és munkások között röplapokat terjeszt. 1918. november Budapestre utazik és belép a Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1918. december 29. Az első szegedi kommunista nagygyűlés szónoka. A résztvevők egy része elhatározza a városi KMP megalakítását. 1919. január Vidéken és Budapesten különböző gyűléseken a kommunista párt megalakítása mellett szónokol. 1919. január 27. és 30. Két munkásgyűlést tart Szegeden mint az „ottani kommunisták vezére”. 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1919. február 21. Mint a párt vidéki titkárát, őt is letartóztatják a kommunista párt vezetőivel együtt. 1919. március 21. A kommunisták és a szociáldemokrata vezetők megállapodása alapján kinevezik a kereskedelemügyi népbiztos (Landler Jenő) egyik helyettesének. 27 évesen a Forradalmi Kormányzótanács legfiatalabb tagja. 1919. április 3. A Forradalmi Kormányzótanács megszünteti a helyettes népbiztosi funkciót. Rákosi a szocialista termelés egyik népbiztosa lesz. 1919. április 21. A frontra vezénylik. 1919. április 27. A Népszava közli, a népbiztosok közül Hamburger Jenőt és Rákosi Mátyást a déli frontra osztották be. 1919. május 7. Hevesi Gyula átveszi Salgótarján védelmét. Rákosi egy munkásszázad élén részt vesz az ellenség feltartóztatásában, amíg néhány nap múlva a 6. hadosztály meg nem érkezik és vissza nem szorítja a csehszlovák csapatokat. 1919. május 10-től Újra részt vesz a Forradalmi Kormányzótanács ülésein. 1919. május vége–június eleje Politikai megbízottként a hadsereg déli frontra összpontosított egységeinél teljesít szolgálatot. 1919. június 13. Felszólal a pártkongresszuson. A diktatúra szigorítása mellett foglal állást. 1919. június 14. A Tanácsok Országos Gyűlésén a tanácsrendszer és a parlamentarizmus kibékíthetetlen ellentétét hangsúlyozza. 1919. június 23. Beválasztják az I. Országos Gyűlés Központi Intéző Bizottságába. 1919. Június 24. Az ifjúmunkásszervezet kongresszusán a „megalkuvó”, „defetista” felnőtt magatartással szemben üdvözli a fiatalok lelkesedését. 1919. június 26. A Népgazdasági Tanács a kerületi népgazdasági tanácsok és a gazdasági hivatalok megszervezésével Hamburger Jenőt és Rákosi Mátyást bízza meg. 1919. július 17. A Forradalmi Kormányzótanács kinevezi a Vörös Őrség főparancsnokává. 1919. Július 21. A Kormányzótanács Hamburger Jenő tiltakozása ellenére megerősíti a Vörös Őrség élén. 1919. augusztus 2. Az osztrák kormány menedékjogi ígéretének birtokában Ausztriába távozik. 1919. augusztus vége Népbiztos társaival együtt a karlsteini várban helyezik el. Rákosi intézte a foglyok élelmezését, ami kijárási lehetőséget jelentett számára. 1920. április Részt vesz Steinhofban az internáltak éhségsztrájkjában. 1920. április 4. A Prónay-különítmény egyik tagja atropinnal megmérgezi a steinhofi kórházban Kun Bélát, Pár Ernőt és Rákosi Mátyást. A gyors orvosi beavatkozás megmenti őket. 1920. április 27. Rákosit szabadlábra helyezik. 1920. május 1. Nyilvános gyűlésen való fellépés után letartóztatják. Örökre kitiltják Ausztriából, kitoloncolják. Csehszlovákián, Berlinen keresztül illegálisan Stettinbe utazik. 1920. július 17–augusztus 7. Beterjeszti a KMP jelentését a Kommunista Internacionálé II. kongresszusa elé. Szélsőbaloldali platformról támadja felszólalásaiban a mérsékeltebb irányzatokat. 1920 ősze A Komintern megbízásából Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában részt vesz a kommunista csoportok és megmozdulások szervezésében. 1921. január A Komintern egyik küldötte az Olasz Szocialista Párt kongresszusán. A párt kettészakításán, egy szélsőséges mozgalom megalakításán fáradozik.


1921. február Felszólal a német párt KB ülésén. Kijelentette: a Komintern ha kell, tízszer is szakítani fog egyegy pártot, amíg az nem válik igazán leninistává. 1921. április Alpári Gyula a csehszlovák pártban szítja az ellentéteket a mérsékelt vezetők eltávolítása érdekében. 1921. június 22–július 12. A Komintern ill. kongresszusán Zinovjev megvédi Rákosit, akit megválasztanak a Végrehajtó Bizottság titkárának. 1921. július 15–18. A Kun- és Landler-frakció tárgyalásain Rákosi semleges személyként, de a kunisták politikájának támogatójaként vesz részt. 1922. október A Komintern újra őt delegálja az olasz párthoz. A XIX. kongresszuson kizárják a reformistának bélyegzett mérsékelt szárnyat. 1922. november Zinovjevvel összhangban Kun Bélát támogatja a magyar párt kérdéseiben a Komintern IV. kongresszusán. A Titkárság póttagjának és a Szervező Iroda rendes tagjának választják. 1924. november Landler Jenő tiltakozik a Kommunista Internacionálé vezetésénél hazaküldése ellen, mondván: „Nincs gyakorlata a munkásmozgalmi aprómunkában, Livornót elrontotta, beképzelt és különcködő lett, öntelt a proletárokkal szemben, és mint egy elkényeztetett nagy gyerek, gyakran megmakacsolja magát.” 1924 decemberében Illegálisan Magyarországra érkezik, ahol megkezdi a KMP újjászervezését. 1925. augusztus 18–22. Részt vesz a KMP I. kongresszusán Bécsben. Beválasztják a Központi Bizottságba és megbízzák a magyarországi titkárság vezetésével. 1925. szeptember 22. A Közraktár utcában konspirációs hibák miatt letartóztatják. 1925. november 14. Őt, továbbá Gőgös Ignácot, Hámán Katót, Őri Károlyt és Vas Zoltánt lázadás bűntettével statáriális bíróság elé állítják. A bíróság 16-án illetéktelennek állapítja meg magát az ügyben. 1926. július 12–augusztus 4. Az első Rákosi-perben nyolc és fél évi fegyházra ítélik. 1927. július–1928. január A váci fegyházban magánzárkában tölt fél évet. 1928. januártól Írnok a börtön szabóműhelyében. 1928. december–1929. január Konspirációs tevékenység miatt újra szigorítják őrizetét. 1929. október vége – 1929. december vége Részt vesz a kommunista foglyok éhségsztrájkjában a börtönviszonyok megváltoztatása érdekében. 1930. január 11. A váci fegyházból átszállítják a szegedi Csillag börtönbe. 1934. április 24. Letelik büntetése, de újból perbe fogják a Tanácsköztársaság alatti működése miatt. 1934. április 27. A szegedi Csillag börtönből átszállítják a Markó utcai fogházba. 1934. május–1935. július Hazai és nemzetközi tiltakozó mozgalom Rákosi Mátyás újbóli perbefogása ellen. 1935. január 21–1935. február 8. A második Rákosi-per. Az ítélet életfogytig fegyház. 1936. április 30. A Kúria ítéletében úgy dönt, hogy az életfogytiglani fegyházbüntetésbe beleszámít a korábban letöltött idő. 1940. október 30. Vas Zoltánnal együtt kiengedik a börtönből, azzal a feltétellel, hogy a Szovjetunióba távoznak. Az első időben tériszonnyal küszködik, szabad téren szédülés fogja el. 1940. november 6. Moszkvába érkezik, másnap Sztálin mellett áll a Vörös téri díszemelvényen. 1940 végétől Hozzálát a magyar emigráció megszervezéséhez. Közbenjár többek – így Lukács György és Rudas László – szabadon bocsátásában, ugyanakkor fegyelmi vizsgálatot indítanak ellene a börtönben tanúsított


magatartása miatt. Megismerkedik Fenya Fjodorovna Kornyilovával, a bírák és ügyészek szakszervezetének elnöknőjével, akit hamarosan feleségül vesz. 1941. június 22. Először beszél a moszkvai Kossuth rádióban, amelynek egyik vezetője lesz. 1942. március 9. Ötvenedik születésnapján Moszkvában Gerő Ernő nyilvánosan elfogadja a magyar párt vezetőjének. 1943 júniusától A Komintern feloszlatása után háromtagú bizottság alakul az emigráns magyarok összefogására, amit Rákosi irányít. 1944. szeptember 14. A moszkvai emigráció Rákosi elnökletével megvitatja a kommunista párt feladatait a háború után. A proletárdiktatúrába való békés átnövés programjával ért egyet. 1944. október vége Hazatérnek az első kommunista vezetők. Sztálin a legismertebb személyiségeket – így Rákosit – nem engedi haza, mert tart attól, hogy ez megriasztaná a szövetségeseket. 1944. november 20. Rákosi közli az otthoni vezetőkkel, hogy jóváhagyatta Moszkvában a KMP programját, engedélyt szerzett a koalíciós kormány megalakítására. 1944. december 1–5. Vezeti a magyar delegációt, amely a kormány és a nemzetgyűlés megalakításának módjáról tárgyal Sztálinnal és Molotovval. 1944. december 15–20. A választások eredményeként tagja lesz az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. Még Moszkvában tartózkodik. 1945. január 30. Megérkezik Debrecenbe. 1945. február 20–25. Ideiglenesen Budapesten tartózkodik. Az egyesített Központi Bizottság a párt főtitkárává választja. 1945. július vége Prágába és Belgrádba látogat. A későbbiekben e gyors egyeztetések a kommunista vezetőkkel ismétlődnek. 1945. augusztus 7. Levelet ír Sztálinnak, amelyben kéri, hogy lépjen fel a szlovákiai magyarok kitelepítése ellen. 1945. november 4. A választások eredményeként nemzetgyűlési képviselő lesz. 1945. november 15. A Nemzeti Főtanács államminiszterré nevezi ki. 1946. február 1. A Nemzetgyűlésben Tildy Zoltán köztársasági elnök köszöntésekor hitet tesz a köztársasági eszme, Petőfi, Táncsics, Kossuth és az 1918-as forradalmi örökség mellett. 1946. február 16. Ismerteti a sportcsarnoki nagygyűlésen pártja követeléseit a kormánnyal szemben. (Az infláció megfékezése, államosítások, a kötött gazdálkodás bevezetése, B-listázás, a kiosztott földek védelme.) 1946. április 24. Békéscsabai tömeggyűlésen kijelenti, hogy az április első felében Moszkvában járt magyar kormányküldöttség megnyerte a Szovjetunió jóindulatát a magyar békecélok mellett. 1946. június 8–25. Kormányküldöttség tagjaként az Amerikai Egyesült Államokban és Angliában tesz látogatást. Elutazása előtt Tildy Zoltán lakásán tartott pártközi értekezleten a KALOT betiltásáért emeli fel szavát. 1946. szeptember 28–október 1. Az MKP III. kongresszusa. Az általa felvázolt offenzív politikát a küldöttek jóváhagyják. Továbbra is főtitkár, tagja a Politikai Bizottságnak és a Titkárságnak. A párt belső szabályzata szerint irányítja a párt egész tevékenységét, vezeti a Titkárság és a Politikai Bizottság üléseit. 1947. január 18. A két munkáspárt közös sportcsarnoki összvezetőségi ülésén az összeesküvők szigorú megbüntetése mellett, éles kirohanást intéz a kisgazdapárt vezetői ellen. 1947. január 31. Nemzetközi sajtótájékoztatón ismerteti az MKP 3 éves tervét.


1947. február 16. Békéscsabai nagygyűlésen a kisgazda vezető Kováts Béla bíróság elé állítását követeli. (Kovács Bélát a szovjet hatóságok február 25-én letartóztatják.) 1947. május 14. A szabadságra több hétre Svájcba utazó Nagy Ferenc miniszterelnök helyett irányítja a kormány tevékenységét. 1947. május 18. A nagybudapesti pártértekezleten az életszínvonal emelésének alapfeltételét a bankok államosításában jelöli meg. Aki ezzel nem ért egyet, az – véleménye szerint – a demokrácia ellensége. 1947. május 28. Rendkívüli minisztertanácsot hív össze, amely felszólítja Nagy Ferencet, hogy térjen haza és tisztázza magát a összeesküvés vádja alól. 1947. május 31. A megalakult Dinnyés-kormányban államminiszter–miniszterelnökhelyettes. 1947 július 28. Az MNDSZ választási nagygyűlésén ígéretet tesz arra, hogy decemberre a Szovjetunióból minden magyar hadifogoly hazatér. 1947. augusztus 1. Csepeli választási nagygyűlésen felveti a két munkáspárt egyesítésének gondolatát. (Az SZDP ezt visszautasítja.) 1947. szeptember 6. Mint megválasztott országgyűlési képviselő, 300 ezer ember előtt hirdeti meg pártja kormányprogramját. A választások után megtartja pozícióját a kormányban. 1948. február 13. Kormányküldöttséggel Moszkvába látogat, ahol aláírják a magyar–szovjet barátsági és együttműködési szerződést. 1948. március 7. Megjelenik „A következő láncszem” című cikke a Szabad Népben, amelyben meghirdeti a marxizmus-leninizmus kizárólagosságának megteremtését a párton belül. 1948. április 18. Ugyancsak a Szabad Népben lát napvilágot „A Párt: élcsapat” című cikke, amely nem hagy kétséget egyesített párt centralizált jellege felől. 1948. június 12–14. A Magyar Dolgozók Pártja első kongresszusa. Rákosit a párt főtitkárává választják. Tagja a Politikai Bizottságnak, a Titkárságnak és a Szervező Bizottságnak is. 1948. július 2. A nagybudapesti funkcionáriusok értekezletén ismerteti a párt álláspontját a jugoszláv párt helyzetéről, éles, Tito-ellenes hangnemben. 1948. augusztus 20. Kecskeméti ünnepi beszédében felvázolja az MDP terveit a mezőgazdaság kollektivizálásáról. 1948. november 27. Az MDP KV ülésén elmondott referátumában, elfordulva az alakuló kongresszus politikai irányvonalától, a gyors kollektivizálás és az „osztályellentétek” további élezése mellett foglal állást. 1948. december 10. A Dobi-kormányban továbbra is államminiszter–miniszterelnök helyettes. 1949. február 1. A megalakuló Magyar Nemzeti Függetlenségi Front elnökének választják. 1949. március 15. „A mi országunk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján” – mondja a Népfront I. kongresszusán. 1949. május 15. Az országgyűlési választások nyomán újra képviselői mandátumhoz jut. (Az új kormányban megtartja tisztségét.) 1949. június 8. Megjelenik a Szabad Népben „A jugoszláv trockisták az imperializmus szabadcsapata” című cikke. 1949. június 9. A Politikai Bizottság Államvédelmi Bizottság felállításáról hoz határozatot. Tagjai között ott van Rákosi is. 1949. június 11. Az MKP Központi Vezetőségének ülésén Rákosi javaslatára kizárják a pártból Rajk Lászlót és Szőnyi Tibort mint idegen, imperialista államok kémeit. A határozat megállapítja, hogy fokozni kell az éberséget, szigorúbban kell ellenőrizni a párt- és állami funkcionáriusokat.


1949. október vége A Társadalmi Szemlében megjelenik „A Rajk-banda megsemmisítésének tanulságai…” című írása. Mintegy ennek szellemében a pártvezetés, Rákosi javaslatára, az ő vezetésével, háromtagú bizottságot állít fel a sürgős döntéseket követelő kérdésekben való intézkedés érdekében. (A „trojka” tagjai: Rákosi, Gerő, Farkas.) 1949. október 14. Vezetésével kormánybizottság alakul Sztálin 70. születésnapja megünneplésének előkészítésére. 1949. december 20. Vezetésével párt- és kormányküldöttség utazik Moszkvába a születésnapi ünnepségekre. 1950. március 24. A Minisztertanács döntésének megfelelően a csepeli Weiss Manfréd Műveket Rákosiról nevezik el. 1950. április 25. Az MKP Központi Vezetőségének ülésén tájékoztatót tart a szociáldemokrata vezér, Szakasits Árpád letartóztatásáról és felelősségre vonásáról. 1950. augusztus 16. Ugyancsak ő tájékoztatja a KV-t a többi szociáldemokrata vezető, Marosán György, Ries István és Vajda Imre ügyéről. 1951. április 20. Zöld Sándor belügyminiszter öngyilkossága után az Államvédelmi Hatóság teljhatalmú urává válik. 1952 januártól Megkezdődnek a 60. születésnapjával kapcsolatos rendezvények. 1952. március 9. Rákosi 60. születésnapja. Díszünnepség az Operaházban. Könyvek jelennek meg, kiállítások nyílnak, ünnepségeket tartanak tiszteletére. A Magyar Népköztársasági Érdemrend I. fokozatával tüntetik ki. 1952. augusztus 14. Az országgyűlés megválasztja a Minisztertanács elnökévé is. 1952. október 5–14. Az SZKP XIX. kongresszusa. A magyar párt nevében Rákosi Mátyás szólal fel. 1953. február 19. Az MDP Központi Vezetőségi ülésén a cionisták elleni fellépést sürgeti. 1953. június 13–16. Moszkvában – Sztálin halála után – Rákosit a szovjet vezetők addigi politikájáért súlyos bírálatban részesítik, megszüntetik egyeduralmát, a miniszterelnöki hivatalt át kell adnia Nagy Imrének. 1953. június 27–28. Az MDP Központi Vezetőségének ülése. Önkritikát gyakorol, bevallja, hogy felelősség terheli a klikkszerű vezetés és a törvénytelenségek kialakulásában. Beválasztják a Politikai Bizottságba. Megszüntetik a főtitkári tisztséget. Ezután első titkárként vezeti a pártot. 1953. július 4. Kimarad a Nagy Imre-kormányból. 1953. július 11. A budapesti pártaktíva-értekezleten referátumában a nehézipar fejlesztésének és a kulákság elleni harc folytatásának hangsúlyozásával a maga szájaíze szerint interpretálja a kormányprogramot. 1954. május 19. Az MDP Politikai Bizottságának ülésén élesen szembehelyezkedik Nagy Imrének a politikai intézményrendszer reformjára vonatkozó terveivel. 1954. május 24–30. Az MDP III. kongresszusa. A KV referátumát Rákosi tartja. Első titkár marad, beválasztják a párt vezető testületeibe. 1954. október 23–24. A Hazafias Népfront alakuló kongresszusán a szervezet alelnökévé választják. 1954. november 29. Hazaérkezik közel két hónapos szovjetunióbeli szabadságáról. 1954. december 1. A Politikai Bizottság ülésén a szovjet vezetés támogatásának tudtával ismét támadást indít Nagy Imre ellen. A belpolitikai bizonytalanságokért a miniszterelnököt teszi felelőssé. 1954. december 9. A Politikai Bizottság Rákosi pártjára áll és elutasítja Nagy Imre javaslatát a Központi Vezetőség összehívásáról. 1955. január 8. Rákosi pozícióját Moszkvában az SZKP Elnöksége is megerősíti. Nagy Imre éles bírálatban részesül, önkritikára akarják rávenni, amit azonban elutasít. 17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1955. március 2–4. Az MDP KV az új szakasz politikájáról visszatér a Rákosi nevével fémjelzett felfogáshoz. 1955. április 15. Az előző napi KV ülés határozatának megfelelően Rákosi értesíti Dobi Istvánt arról, hogy Nagy Imrét le kell váltania miniszterelnöki posztjáról. 1955. június 4–6. Hegedüs Andrással Bukarestbe utazik, ahol a szovjet vezetők tájékoztatták a testvérpártok delegátusait Jugoszláviában tett látogatásuk és a rendezés első eredményeiről. 1955. augusztus 8. Csepeli képviselői beszédében a Rajk-perért, a jugoszláv–magyar viszony megromlásáért a felelősséget Péter Gáborra, az ÁVH volt vezetőjére hárítja. 1956. február 14–25. Az SZKP XX. kongresszusának magyar küldöttségét Rákosi vezeti. 1956 március 12–13. Az MDP Központi Vezetőségének ülésén, bár sokan bírálják beszámolóját a XX. kongresszusról, a határozat mégis az első titkár nézeteit tükrözi. 1956. március 27. Egerben a megyei pártaktíván bejelenti, hogy Rajk László és társai koncepciós per áldozatai lettek. 1956. május 18. Utolsó nyilvános fellépése a budapesti pártaktíva-ülésen. Önkritikát gyakorol: a hiba az volt, hogy az ÁVH feletti ellenőrzési rendszert nem dolgozták ki. 1956. június 30. Az MDP Központi Vezetősége Rákosi beszámolója alapján elítéli a Petőfi Kör pártellenes megnyilvánulásait. 1956. július 18–21. Az MDP KV a Budapestre érkezett Mikoján intenciói alapján Rákosi Mátyást fölmenti első titkári tiszte és politikai bizottsági tagsága alól. A volt pártvezér néhány nap múlva gyógykezelésre feleségével Moszkvába utazik. 1957. január 14. Rákosi levélben kéri az Elnöki Tanács és az Országgyűlés elnökét, hogy tegyék lehetővé részvételét a testületek munkájában. 1957. február 26. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága úgy dönt, hogy Rákosi Mátyás öt évig nem térhet haza Magyarországra. 1957. március 20–28. A magyar párt- és kormányküldöttség Moszkvában megállapodik a szovjet vezetéssel a volt főtitkár Szovjetunióban tartásáról. 1957. március 25. Rákosi Hruscsovhoz írt levelében teljes politikai reaktivizálását követeli. 1957. április 18. Az SZKP Központi Bizottsága határozatban erősíti meg a magyar pártvezetőkkel való megállapodást a kinntartásról. 1957. augusztus vége Moszkvából feleségével együtt – a Fekete-tenger közelében fekvő Krasznodarba költöztetik. 1958. január 24. Az MSZMP Központi Bizottsága módosítja korábbi döntését, és Rákosi Mátyást meghatározatlan időre száműzi. 1959. október 10. Felkeresi Boldóczki János moszkvai magyar nagykövet és a magyar pártvezetés nevében politikai tevékenységről való lemondó nyilatkozat megírására kéri. Rákosi betegségére való hivatkozással nem teljesíti a kérést. 1959. november 20. Az MSZMP Központi Bizottsága megerősíti korábbi döntését és úgy határoz, hogy Rákosi maradjon ott, ahol van. 1960. június 27. Egészségügyi okokra hivatkozva Moszkvába utazik, de néhány nap múlva visszatér Krasznodarba. 1960. november 1. Az MSZMP Politikai Bizottsága úgy dönt, hogy ha Rákosi Mátyás engedély nélkül elhagyja a számára kijelölt lakóhelyet, önálló levelezést folytat, engedély nélküli kapcsolatokat tart fenn, akkor fegyelmi eljárást kell indítani ellene. Egyben a testület felfüggesztette párttagsági jogait.


1962. július 2. Az ötvenes évek törvénysértéseivel kapcsolatos pártvizsgálat keretében Aczél György és Nógrádi Sándor Moszkvában meghallgatja a volt főtitkárt. 1962. augusztus 14–15. Az MSZMP központi bizottsági ülése a törvénysértési perek „lezárásáról”. Rákosi Mátyást kizárják a pártból. 1962. szeptember közepe Feleségével együtt a kirgiz fővárostól, Frunzétől 80 km-re fekvő Tokmakba evakuálják. 1964 május Miután hasztalan írja leveleit Hruscsovhoz, most Brezsnyevhez és Mikojanhoz fordul, hogy engedélyezzék más szocialista országba való letelepedését és gyógykezelését. 1964 július eleje Rákosi Mátyásné Moszkvába utazik és kihallgatást kér Szuszlovtól. Az SZKP KB Elnöksége megvitatja Rákosi ügyét. Közlik Rákosinéval, engedély nélkül ő sem hagyhatja el a számára kijelölt helyet. 1964. augusztus Rákosi és felesége egy hónapos gyógyüdülésben részesül Kiszlovodszkban. 1965. augusztus 20. A házaspár újabb egy hónapos beutalót kap gyógyüdülésre az Isszik-Kul tó partján lévő Csolpon-Ata üdülőhelyre. 1965. november 23. Az MSZMP Politikai Bizottsága elvben egyetért azzal, hogy Rákosi Mátyás egészségi állapotának jobban megfelelő klímájú, de nem centrum közelében fekvő helyre költözzön. 1966 április 26. Az MSZMP PB elfogadja a szovjet javaslatot, hogy ez a város Arzamasz legyen. 1966 nyara A Rákosi házaspár ismét megkapja egy hónapos beutalóját Csolpon Atába. 1966. október eleje Arzamaszba költöznek, a vakok és gyengénlátók házában kapnak elhelyezést. 1967. február 26. A Szovjetunióban tartózkodó Kádár János egy vadászaton felveti Brezsnyevnek Rákosi Mátyás hazahozatalának kérdését. Brezsnyev közli: Rákosi nem probléma a számukra. 1967 nyara Az üdülőhely ezúttal Kiszlovodszk. 1967 ősze A házaspár Arzamaszból Gorkijba költözhet a külföldiek számára fenntartott városrészbe. 1968. január 9. Aczél György és Sándor József megbeszélést folytat Rákosival esetleges hazatérése feltételeiről. Rákosi levelében lemond a politikai tevékenységről. 1968. február 6. Az MSZMP Politikai Bizottsága – kockázatosnak tartva az akciót – halasztó döntést hoz Rákosi hazahozatala ügyében. 1969. február 18. Az MSZMP Politikai Bizottsága újra foglalkozik az üggyel és úgy dönt, hogy azt a Központi Bizottság elé terjeszti. 1969. március 6. Az MSZMP Központi Bizottságában többen fenntartásokkal élnek a hazahozatallal kapcsolatban. A testület így csak elvben járul hozzá a hazaköltöztetéshez, a konkrét időpont kijelölését a Politikai Bizottságra bízza. 1970. február 10. Az MSZMP Politikai Bizottsága elhatározza, hogy az év első felében hazaköltözteti Rákosi Mátyást. 1970. április 16. Az MSZMP Központi Bizottsága tudomásul veszi a PB február 10-i határozatát. 1970. május 18. Borbándi János és Harangozó Szilveszter Moszkvában olyan dokumentum aláírására kérik Rákosit, amelyben tudomásul veszi, hogy itthon lényegében háziőrizetben kell élnie. Rákosi megtagadja az aláírást. 1970. június 2. Az MSZMP Politikai Bizottsága úgy dönt, hogy a hazahozatalt illetően további kezdeményező lépést nem tesz, a Központi Bizottság határozatának végrehajtását felfüggeszti. 1970 májusától Rákosi levelekkel ostromolja az MSZMP vezetését hazatérése érdekében.


1970. november 12. Az MSZMP Központi Bizottsága jóváhagyja a PB döntését arról, hogy a hazaköltözésről csak az itthoni elhelyezésről szóló kötelezettségvállalás aláírása után lehet szó. 1970. november 27. Rákosi Mátyást szívrohammal kórházba szállítják. 1971. február 5. Rákosi Mátyás 79. életévében meghal. 1971. február 16. 15 óra: temetésére Budapesten, szűk családi körben kerül sor. 1971. február 23. Az MSZMP Politikai Bizottsága tudomásul veszi Biszku Béla jelentését a gyászszertartás előkészítéséről és lebonyolításáról. Az előterjesztés szerint az „minden bonyodalom nélkül” zajlott le.


1. Fegyencek vagy politikai foglyok? Rákosi Mátyás börtönben SIPOS Péter Fegyencek vagy politikai foglyok? A szabadságvesztés büntetést kimondó bírósági ítéletek végrehajtását 1919 után is az érvényben maradt dualizmus kori rendelkezések szabályozták. Az előírások megkülönböztették a köztörvényes bűncselekmények miatt elítélt fegyenceket, valamint a politikai bűntettek és vétségek címén elítélt ún. államfoglyokat, akikre az előbbi kategóriánál lényegesen enyhébb szabályok vonatkoztak. Dr. Szöllősy Oszkár miniszteri tanácsos az Igazságügyi Minisztérium VI. (Börtönügyi) Osztályának előadója így összegezte a különbségeket „A fegyenc büntetéséből ⅓ részt, de legfeljebb egy évet magánelzárásban tölt, kényszermunkát végez (azaz dolgoznia kell és nem válogathat a munkanemek közt), naponta egy óra sétaideje van és fegyencruhát köteles viselni... Az államfogoly sem magánelzárásnak, sem munkakényszernek nincsen alávetve, saját ruháját viselheti és önmagát élelmezheti; naponta két óra sétaideje van.” A fegyenceket sújtó magánelzárás azt jelentette, hogy a megszabott időt, az istentisztelet, a séta és az esetleges oktatás kivételével, „mindenkitől elkülönítve, éjjel és nappal egyetlen személyre berendezett zárkában töltik”. A zárka A 3,5 méter hosszú, két méter széles és 3,7 méter magas magánzárkákban az ablakot magasra helyezték, és 20 mm átmérőjű vasráccsal látták el, hogy áteresszék a világosságot, de ne tegyék lehetővé a ki- és belátást. A 35 mm vastag, belül vaslemezzel fedett zárkaajtókon kívülről egy kilincs nélküli csapózár, egy kulcsra járó zár, egy csak kívülről nyitható és csukható, élelem beadására szolgáló kisebb ajtó, valamint egy 15–20 cm-nyi kémlelőlyuk volt, amelyen az őr bármikor betekinthetett. A zárkák berendezését összecsukható vaságy, szalmazsák és szalmavánkos, lepedő, pokróc, deszkapolc (a nagyobb fegyházakban fali kisszekrény), rögzített asztal, víztartó, cseber, fa mosdótál, ruha és cipőkefe, fésű, törölköző, szappan, seprő, kék bádog vagy cserép ételtál, egy bádog- vagy fakanál, egy pohár, biblia és imakönyv alkották. „Ahol klozet nincsen a zárkákban, bádogból készült szagtalan, fedeles ürülékcsebret kell alkalmazni.” (Ez volt az ún. „kübli”.) A fegyencek hétköznapja nyáron 5, télen ½ 6-kor kezdődött, vasár- és ünnepnapon az ébresztő egy órával később volt. A felkelést követően fél órát kaptak a naponta kötelező arc- és kézmosásra, szájöblítésre, valamint az öltözködésre és ágyazásra. Ezután zárt rendben a munkatermekbe vonultak, ahol 8 óráig dolgoztak. Majd negyedórás szünetet kaptak a kenyér és a leves elfogyasztására. Délben 12 és 1 óra között a foglyok zárkáikban ebédeltek, majd folytatták a munkát, nyáron este 8-ig, télen ½ 9-ig. A napi munkaidőt rendszerint délelőtt egy órás csoportos séta szakította meg. A zárkába való visszatérést a vacsora, majd ½ 10-kor a lámpaoltás követte. A közös zárkákban egy éjjeli lámpa állandóan égett. Vasár- és ünnepnap a fegyencek nem dolgoztak, délelőtt 10kor és délután 2-kor istentiszteletre vezették őket, a többi időt a cellákban töltötték. A sétát kora reggel bonyolították le. A fejadag A fegyencek naponta 65 dkg kenyeret kaptak. A heti két „húsnapon” reggelire fél liter rántott levest, ebédre fél liter marhahúslevest, 8,75 dkg főtt marhahúst és fél liter főzeléket vagy egy liter gulyáslevest, vacsorára fél liter sűrű levest osztottak ki nekik. A hústalan napokon reggelire fél liter rántott levest, délben fél liter sűrű leves és fél liter főzelék vagy főtt tészta, este fél liter sűrű leves vagy fél liter főzelék járt. A kenyér „szikkadt, legalább két és legfeljebb öt napos barna cipó” volt. A „jóviseletű” fegyencek jutalom gyanánt saját pénzükből havonta legfeljebb 6 pengőért élelmiszert vásárolhattak. (Az volt az ún. „spejzolás”; a beszerezhető mennyiség érzékeltetésére: 1928-ban 1 kg füstölt szalonna 2,5 pengőbe, 1 kg téliszalámi 8,8 pengőbe, 1 kg trappista sajt 3,6 pengőbe, 1 kg szilvaíz 1,5 pengőbe, 1 kg kristálycukor 1,1 pengőbe került. A fegyencek csak házastársuknak és legközelebbi rokonaiknak minden negyedévben egyszer, rendszerint az első vasárnapon írhattak levelet, amelyet többnyire a lelkészek cenzúráztak, s ők ellenőrizték az érkező leveleket is. Tiltották az olyan levelek kézbesítését ill. elküldését, amely tartalma úgymond, „a jóerkölcsbe ütközött” vagy 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

„sérelmes volt az állami vagy társadalmi érdekekre”. A fegyencek negyedévenként egy ízben, fél óra időtartamra fogadhattak látogatókat, akikkel fegyőr jelenlétében, az általa értett nyelven, hangosan társaloghattak.” A „jóviseletű”-nek minősített fegyencek karácsonykor 1–2 kg-os csomagot kaphattak. Könyvek kölcsönzésére is volt lehetőség – de csakis a rabkönyvtárból. A fegyencekkel szemben alkalmazhatták a megintés, a dorgálás, a kedvezmények elvonása, a munkajutalom leszállítása vagy teljes megvonása, a magánzárka, a láb- és kézbilincs, a kurtavas, a kényszerzubbony és leláncolás büntetési nemeket. A politikai, illetve hivatalos elnevezés szerint az államfoglyok zárkájukat saját bútoraikkal rendezhették be, saját ruhájukat viselhették, élelmezésükről maguk gondoskodhattak, olvasmányokat szabadon választhattak, a nappali órákat társaikkal közösen tölthették. A külön zárkájukban nyáron este 9-től, télen este 7-től, máskor reggel 9-ig tartózkodhattak. Az államfoglyok naponta két órát sétálhattak, korlátlanul írhattak és kaphattak leveleket, amelyeket szintén cenzúráztak, de az igazságügyi minisztérium a felbontatlan levél kézbesítését is engedélyezhette. Továbbá naponta délelőtt és délután 1–1 órán át látogatót fogadhattak. Állami rend védelme Az „állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről” szóló 1921: III. tc. alapján elítélt kommunistákat, bár „bűncselekményük” nyilvánvalóan politikai jellegű volt, nem államfoglyoknak, hanem fegyenceknek tekintették és ez utóbbiakra vonatkozó szabályokat érvényesítették velük szemben. 1929. október 21. és november 5. között 62 kommunista elítélt, közöttük Rákosi Mátyás, az illegális KMP kezdeményezésére és szervezésében éhségsztrájkot folytatott az ország több fegyintézetében. A mozgalom célja az volt, hogy az 1921. évi III. tc. alapján elítéltek megkapják a büntető intézetekben az államfogoly státuszát. A sztrájk letörése végett a foglyokat erőszakos módon, mesterségesen táplálták. Emiatt Lőwy Sándor és Sztáron Sándor tüdőgyulladást kaptak. A nemzetközi méretű felháborodást Szöllőssy Oszkár így regisztrálta: „A halálesetek lökést adtak a már korábban megindult bel- és külföldi sajtókampányoknak. Angol lapok is éles hangú támadásokat intéztek a magyar börtönügy ellen, s külföldi »ligák« és kommunista népgyűlések táviratokban követelték az »embertelen« bánásmód »megszüntetését«.” Az éhségsztrájk révén a kommunisták elérték a kiszabott fegyelmi büntetések elengedését, de a „politikai fogolyként” való elismertetést nem sikerült kivívniuk.

2. Képek



1. Politikus a koalícióban. Találkozásaim Rákosi Mátyással BALOGH Sándor Politikus a koalícióban Találkozásaim Rákosi Mátyással A szót: „találkozás”, ezúttal jobb volna talán a címben idézőjelben használni, hiszen tulajdonképpen mindössze két alkalmat – egy személyeset és egy telefonbeszélgetést – nevezhetek jóindulattal találkozásnak. Először valamikor 1946 végén – 1947 elején egy gyűlésen láttam őt a maga fizikai valóságában. Őszintén megvallom, az első benyomás nem volt kedvező számomra. Az 1950-es évek első felében azután több alkalommal is részt vettem olyan rendezvényeken, vezető pártszervek ülésein és tanácskozásokon, amelyeknek többnyire Rákosi Mátyás volt a főszereplője, én pedig többed vagy sokadmagammal jobbára a hallgatósága. Mindenesetre most már láttam és hallottam őt közelről és távolról is, így magamban bizonyos képet és véleményt alkottam személyiségéről, politikusi mivoltáról és magatartásáról. Ez feltétlenül hasznomra vált később, amikor éveken keresztül kutatóként ismerkedtem meg – a koalíció történetét tanulmányozva – azokkal a levéltári iratokkal, amelyeknek ugyancsak Rákosi Mátyás volt hol a szereplője, hol meg kifejezetten a kulcsfigurája. Rákosi Mátyás 1940-ben a Szovjetuniótól kapta az újabb lehetőséget az életre és a politikusi pályára, s ez lényegében eldöntötte a Moszkvához fűződő viszonyát, s alapjában véve meghatározta a későbbi cselekedeteit és magatartását. A második világháború befejezésekor kétségtelenül ő volt a magyar kommunista mozgalom nemzetközileg is legismertebb személyisége, aki múltjának, műveltségének és nyelvtudásának, valamint nem utolsósorban a Szovjetunió katonai és politikai jelenlétének köszönhetően itthon szinte példátlan tekintéllyel és befolyással rendelkezett. Már a koalíciós időszakban messzemenően élt is ezzel a fölényével, illetőleg előnyével, de akkor még oly módon, hogy jó ideig el tudta magáról hitetni – külföldön és belföldön egyaránt – a koalíciós együttműködés és kormányzás iránti elkötelezettségét. „Szólásmondás” népszerűség Aki Rákosi beszédeit hallgatta és később azok szövegét is elolvasta, annak azon nyomban feltűnhetett ezeknek a beszédeknek a szürkesége és közérthetősége, valamint igen alacsony elméleti színvonala. A száraz mondanivalót és az elméleti fejtegetéseket Rákosi gyakran helyettesítette, illetőleg fűszerezte-ízesítette közmondásokkal, szólásmondásokkal, jelszavakkal és szállóigének szánt magvas kijelentésekkel, amelyeknek kifejezetten tömeghatású funkciójuk volt. „A kár haszonnal jár...”, „A lányomnak mondom, menyem is értsen belőle...”, „Éhes disznó makkal álmodik...”, „A fejétől bűzlik a hal...”, „Megnyugtatunk mindenkit, akinek nincs vaj a fején...”, „Kutyából nem lesz szalonna...”, „Eltávolítunk az útból mindenkit, aki homokot szór a gépezetbe...”, „Az ördög nem alszik, az ellenség újrakezdi...”, „A meséből is tudjuk, hogy eddig minden sárkányt előbb vagy utóbb elpusztítottak...”. Bizonyára vannak, akik még emlékeznek azokra a jelszavakra, illetőleg jelszószerű kijelentésekre, mint amilyen a „nem rés, hanem bástya” volt, vagy a „Tied az ország magadnak dolgozol”, amit rövidesen, az esetleges félreértések elkerülése végett, „magadnak építed”-re módosítanak. Rákosi a DISZ alakuló kongresszusán fogalmazta meg az „arany tojást tojó tyúk”-ról szóló – hírhedté vált – eszmefuttatását: „Ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét megesszük azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna és ötéves tervünk gyárait, üzemeit, kultúrházait már az idén csemegevaj és borjúsült formájában elfogyasztanánk.” Néhány évvel később a kuláklista eltörlésével kapcsolatos nem kevésbé hírhedt véleményét így fogalmazta meg: „De a kulák kulák maradt, listával vagy lista nélkül...”. Az „álmatlan éjszakák” azután majd elkísérik őt egészen a bukásig. Érdekes és tanulságos, hogy a koalíciós évek gyakran hatásos jelszavait, a politika alakulásától természetesen nem függetlenül, hogyan váltják fel az üresen vagy hamisan csengők, vagy válnak dermesztővé, illetőleg nemegyszer ellenkező értelművé a professzionális politikus megnyilvánulásai és beszédei. Magyar kisebbség – nemzeti kérdés Rákosi felismerte és értette a nemzeti kérdés jelentőségét, hogy azután azt, ha a politikai érdekek úgy kívánják, manipulálhassa. Nem hiszem, hogy sokan, tudnának róla, hogy ő 1945 tavaszán levélben fordult Sztálinhoz a csehszlovákiai magyarok ügyében. 1946 őszén az MKP kongresszusán pedig, s ezt film is őrzi, olyan kemény hangot ütött meg a magyar nemzetiséget sújtó csehszlovák politikával szemben, amely nem csekély meglepetést keltett a közvéleményben. S akkor, amikor a felvidéki magyarok a Szudéta-vidékre történő deportálás elől tömegesen menekültek Magyarországra, a kommunista párt gyűjtést szervezett számukra. Az első adományozó 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Rákosi Mátyás főtitkár volt. A „nemzeti” hangsúlyozása azután beszédeiben és a politikai gyakorlatban önmaga paródiájává, valójában a nemzeti érzés sérelmére elkövetett cselekménnyé válik, amikor az 1950-es évek elején a harcos hazafiságot táplálni hivatott nemzeti frázisoktól hangosak a nagy ünnepi tömegdemonstrációk és a lovas rendőröket öltöztetik be a 48-as magyar huszárok uniformisába, s azok így vágtatnak végig a Felvonulási téren. A Szovjetunió Rákosi, ha a politikai érdekek úgy kívánták, vagy olyan volt a hangulat, élcelődött és adomázott is a napirenden levő témával és a résztvevőkkel kapcsolatban, kivéve a Szovjetuniót. Az előfordult, igaz ritkán, hogy Révai József kimondott olyan dolgokat, még a parlamentben is, amelyekről hivatalosan általában homlok egyenest másképp illett nyilatkozni, de Rákosinál én ilyennel nem találkoztam. Így Révai 1948 márciusában a magyar– szovjet barátsági szerződés parlamenti vitájában a Szovjetuniót – a békeszerződés ratifikálásáig – megszálló hatalomként említette. Rákosit – úgy tűnik – a Szovjetunió iránti hűségnyilatkozataiban, Sztálinról most nem beszélve, az sem befolyásolta, hogy az egyes kifejezéseinek ellenkező előjelű értelmet lehetett adni az ellenpropagandában. A második világháború után, különösen a párizsi békekonferencia befejezéséig a főtitkár gyakran hivatkozott arra, hogy békekilátásaink egyedül a Szovjetuniótól függenek, mindent neki köszönhetünk. Ebből persze logikailag az is következett, ha semmit nem kapunk, azt is a Szovjetuniónak köszönhetjük. Az előbbiekhez azonban még azt is hozzáfűzhetjük, hogy Rákosi ekkor már nemcsak azt tudta, hogy reményünk sem lehet egy méltányos békére, hanem azt is, hogy ez egyértelműen a Szovjetunión múlik, illetőleg múlott. (Ugyanakkor az ellenpropagandában a „testvéri barátság”-ra válaszként megszületett és terjedt az „ember a testvérét nem választja” kifejezés.) Koalíciós partnerek Rákosi Mátyás koalíciós környezetben, a pártközi tárgyalásokon és az összekötőbizottsági üléseken is kulcsfigura volt. Nekem úgy tűnik, hogy Tildy Zoltánt elég szívélyesen, míg Nagy Ferencet, Varga Bélát és különösen Kovács Bélát bizonyos távoltartással, partnerként elfogadta. Ez a viszony egyébként kölcsönös volt. Jószerével Sulyok Dezsőn és Pfeiffer Zoltánon kívül a többieket még vitapartnerként sem igen vette tudomásul. Sajátosan viszonyult a szociáldemokrata vezetőkhöz is, mert Szakasits Árpádot látszólag egyenrangú partnerként kezelte, Marosán Györggyel szinte vállveregető módon bánt, Peyer Károlyt és Justus Pált, bár nem ugyanazon okból, kifejezetten ellenségnek tekintette, míg Kéthly Annát és Bán Antalt közel olyan tartózkodással fogadta, mint a kisgazdapárti centrum vezetőit. Veres Pétertől „komázva” tartott, Erdei Ferencet és Darvas Józsefet elfogadta, Kovács Imrét azonban éppen csak és kénytelen elviselte. A Parlamentben A gyűléseken vagy a parlamentben, illetőleg a pártközi tanácskozásokon Rákosi az éles támadó vagy sértő hangot mindig inkább a másik ott jelenlevő kommunista politikusra, sőt olykor a szociáldemokrata vagy parasztpárti közműködőre bízta, ő pedig a tárgyilagosságot és a visszafogottságot képviselte. Nem véletlen, hogy a koalíciós partnerekkel, s főleg az ellenzékkel szemben a legkeményebb és nem egyszer a durvaságot sem nélkülöző hangot többnyire Rajk László vagy Kádár János ütötte meg, majd az 50-es években gyakran Farkas Mihály vette át ezt a szerepet tőlük. Azt is észre lehet venni, hogy amikor Rákosi és Szakasits közösen léptek fel, akkor a magyar múltat általában Szakasits festette sötétebbre, és Szakasits a „reakcióval” szemben is radikálisabb hangot ütött meg, mint Rákosi, aki ilyenkor maga sem volt mindig éppen mértéktartónak nevezhető. A Nemzetgyűlési és az Országgyűlési Napló kötetei is igazolják, hogy a kommunista pártvezetők és a parlamenti frakció tagjainak szereplése előre megírt forgatókönyv szerint történt. A téma nemzetközi és belpolitikai súlya, jelentősége döntötte el, hogy közülük ki szólal fel, ki képviseli a párt álláspontját. Nem véletlen, hogy Rákosi először 1945. szeptember 6-án szólalt fel – pártja nevében – az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, ahol a többi párt vezetőjéhez hasonlóan fejtette ki az álláspontját a kormány beszámolójával kapcsolatosan. A kommunista képviselők a parlamenti viták során a sűrűn „közbeszólók” közé tartoztak. Kezdetben maga Rákosi is igen aktív volt, mintegy példát szolgáltatva a későbbiekre vonatkozólag a többieknek. Közbeszólásai ekkor még nem voltak sértők vagy durvák, hanem inkább találóak és szellemesek. A legtöbbször azonban egy-egy „Úgy van!” közbeszólásával nyomatékosította egyetértését az elhangzottakkal. A későbbiekben a legismertebb vezetők s főleg a főtitkár már tartózkodóbbak voltak, legalábbis ami a közbeszólások mennyiségét illeti, és mások vették át tőlük ezt a stafétabotot. Értelmiségiek között Lehet, hogy ma ez furcsán hangzik, de Rákosi Mátyás értett az értelmiség nyelvén. Nevezetes volt arról, hogy az értelmiségi elit tagjaival folytatott beszélgetések, találkozások során meglepő jártasságot árult el a vitatott vagy 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szóba került témakörben. A főtitkár ilyen „brillírozása” nemcsak abból következett, hogy műveltsége eléggé sokrétű volt, hanem inkább abból, hogy komolyan felkészült az ilyen találkozásokra, s ehhez igénybe vette a munkatársak és a szakértők segítségét is. A munkatársak részéről ez egyfajta permanens készenlétet igényelt, annál is inkább, mivel tudták, hogy másodszor már nem lesz módjuk tévedni vagy hibázni. Rákosi nagyon bizalmatlan volt a magyar értelmiség képviselőivel szemben, de nem tért ki előlük, hanem igyekezett őket, megpróbálta az értelmiségi partnerét – most nem találok rá jobb kifejezést – intellektuálisan leküzdeni. Ő volt szinte az egyetlen, a koalíció vezető politikusait is beleértve, aki mind a Keletről mind a Nyugatról érkezett politikusokkal, diplomatákkal, újságírókkal stb. a legtöbbször találkozott, s velük az anyanyelvükön beszélt, széleskörű nyelvtudása folytán. Minden bizonnyal az Egyesült Államok elnöke, Harry S. Truman számára is nem csekély meglepetést okozhatott az, hogy amikor 1946 júniusában Washingtonban fogadta a magyar kormányküldöttség tagjait, egyedül Rákosi Mátyással társaloghatott anyanyelvén tolmács nélkül. Idegen nyelvtudásával – állítólag angolul, németül, olasz és oroszul kiválóan tudott – szinte lenyűgözte mindenekelőtt a Magyarországon állomásozó külföldi diplomatákat. A pártban A vezető pártszervek ülésein – a levéltári iratokból és a személyes tapasztalatomból is kitűnően – jobbára csak Gerő Ernőt és Révai Józsefet, majd 1953-ban Nagy Imrét tekintette magával többé-kevésbé egyenrangú félnek. Ez egyébként abból is kiderült, hogy ha az említettek az előterjesztéssel, illetőleg a napirenden lévő jelentéssel kapcsolatosan kifejtették véleményüket, Rákosi általában minden további nélkül magáévá tette azokat főtitkári összefoglalójában. Aligha férhet kétség ahhoz, hogy Rákosi Gerőt érdemesítette a legtöbbre, vagy tőle tartott leginkább, s ezért, úgy tűnik, minden fontosabb kérdést megbeszélt vele. Az is eléggé köztudott volt felső pártkörökben, hogy a dokumentumokat, Rákosi beszédeit Révai József stilizálta, öntötte végső formába. 1953 júniusa után Nagy Imre megnövekedett politikai szerepe és súlya abban is kifejezésre jutott, hogy most már ő ült Rákosi oldalán a Politikai Bizottságban, míg a másik oldalán változatlanul Gerő Ernő foglalt helyet. A napirend előadói, illetőleg a meghívottak, legalábbis a felsőoktatás és a tudomány területén, a Központi Vezetőség osztályvezetői és helyetteseik, az illetékes miniszter, miniszterhelyettesek, valamint az MTA elnöke és főtitkára voltak. Az U alakú asztal nyitott részén helyezkedett el az ő széksoruk, szemben Rákosival. A mögöttük levő széksorban mint szakértők, a központi apparátus munkatársai, valamint az állami területről többnyire főosztályvezetői rangban lévő tisztviselők foglaltak helyet. E második széksorban ülők feladata volt – a Politikai Bizottság tagjai által feltett kérdésekre – rögtön megsúgni a választ az előttük ülők fülébe, akik azután hivatalosan válaszoltak. Rákosi Mátyás ezt a turpisságot láthatóan nyomban észrevette s az erről alkotott véleményét olykor maró gúnnyal juttatta kifejezésre. Egyáltalán nem volt tekintettel a miniszterek vagy az MTA elnökének és főtitkárának személyiségére, sőt nem riadt vissza olykor az intellektuális köntösbe öltöztetett sértésektől sem. Ugyanakkor, hogy a megaláztatást még súlyosbítsa, a kontraszt kedvéért, az alacsonyabb beosztású – és többnyire a fiatalabb évjáratokhoz tartozó – munkatársakat is szólásra bátorította. Nem kétséges, tudatosan törekedett arra, hogy a nagyságáról alkotott, formált képet ezzel az utóbbiakba beleplántálja, esetleg megerősítse, amit olykor egy-egy személyes megszólítás vagy kézfogás erejéig is fokozott. A politikai közéletben járatos megfigyelő egyébként könnyen észrevehette, hogy Rákosi Mátyás általában a tömegben is úgy igyekezett elhelyezkedni, hogy a fotósok lehetőleg kisemberrel, mindenekelőtt munkás- vagy parasztemberrel parolázva örökíthessék meg. Ezt a gyűlések előtt vagy annak az épületnek az előcsarnokában, ahol a kongresszus volt, épp úgy észre lehetett venni, mint a fővárosban és vidéken. „Népünk vezére” Én Vas Zoltántól hallottam először azt a kifejezést, hogy Rákosi Mátyás „népünk vezére”. Ezt egy 1945-ben keletkezett filmfelvétel örökítette meg, amely Rákosit szónokként ábrázolja. Az is látható azonban, hogy a gyűlés résztvevőit erősen meglepte Vas Zoltán ilyen megnyilatkozása, mert ekkor még szemmel láthatóan nem tudtak mit kezdeni vele. Már a koalíciós időszakban is könnyen észre lehetett venni a Rákosi-kultusz építését, de úgy tűnt, ez megmarad többé-kevésbé a primus inter pares-t megillető határok között. Ismeretes, hogy az MKP Nagy Imrét „földosztóként”, Gerő Ernőt „hídverőként” stb. népszerűsítette. Ilyen szövegkörnyezetben Rákosi Mátyás, mondjuk mint a forint „atyja” még nem lógott ki túlságosan ebből a sorból. Ebben az időben, Rákosi, ha nem is volt puritán, de nem szállongtak hírek úrhatnámságáról és korrupciós botrányok sem fűződtek a nevéhez. A kultusz „építkezésének” rohamos lendülete azonban rövidesen minden előzetes elképzelést és várakozást megcáfolt. És 1951-ben, a „csúcsponton”, már egyáltalán nem volt szokatlan, ahogy a DISZ vezetői a főtitkárt üdvözölték az MDP II. kongresszusa alkalmából: „Éljen soká jó egészségben és vezessen bennünket új és új győzelmekre a mi drága édesapánk, tanítónk, Rákosi Mátyás!” Nem tudom, nem hallottam róla hiteles forrásból, hogy Rákosit mennyire foglalkoztatta, foglalkoztatta-e, enyhén szólva, előnytelen fizikai megjelenése. Nem akármilyen technikai bravúrt jelentett volna ugyanis őt J. B. Titohoz hasonlóan marsalli mundérban ábrázolni, és már a megjelenésében is legyőzhetetlen harcosként bemutatni a hidegháború kellős közepén. 26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Nyilvánvalóan ezzel is – és valószínűleg némi önkritikával – magyarázható, hogy Rákosi Mátyás – filmen és fényképen egyaránt – szívesebben mutatkozott a nép atyjaként, búzamezőben, vagy kenyeret szelve aratási ünnepségen. Talán az sem egészen véletlen, hogy a Lenin és Sztálin arcképe között megjelenő Rákosi kép mindig néhány centiméterrel alacsonyabbra van helyezve. Ezzel én másutt (külföldön) nem találkoztam. Befejezésül annyit: Rákosi Mátyás, aki minden magyarnak az édesapja kívánt lenni, egyetlen magyarnak sem volt a barátja.

2. Képek


1. Kiállítás Rákosi Mátyás 60. születésnapján. képösszeállítás NAGY László Kiállítás a 60. születésnapon A „Rákosi elvtárs élete” című, méreteivel és propagandájával messze kiemelkedő kiállítást Rákosi Mátyás 60. születésnapja alkalmából rendezte meg a Munkásmozgalmi Intézet. Ezzel az időszaki tárlattal avatták az új épületet, ekkor mutatták be a volt Kúria kiállítási célokra átépített termeit. Az ünnepélyes megnyitóra a születésnapon, 1952. március 9-én került sor. Beszédet mondott Horváth Márton, az MDP Politikai Bizottságának tagja. Megjelent Dobi István a Minisztertanács, és Rónai Sándor az Elnöki Tanács elnöke, továbbá Gerő Ernő államminiszter, Farkas Mihály vezérezredes, honvédelmi miniszter, Révai József népművelésügyi miniszter és J. D. Kiszeljov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete. A kiállítás két fő részből állt: egy életrajzi részből (526,25 m2‚ 8 terem) és Rákosi Mátyásnak küldött születésnapi ajándékokból (1567,5 m2‚ 25 terem). Az épületben rendelkezésre álló teljes kiállítási térnek (4962 m2, 75 terem) csaknem felét használták fel erre az időszaki kiállításra, amelynek bemutatása jelentős politikai eseménynek számított. Ama kiemelt témákhoz nem mindig volt elegendő tárgyi emlék (például Rákosi tevékenysége az 1920-as években), esetleg a valóságban azok nem is szerepeltek olyan jelentőséggel, mint a kiállításon (Rákosi a tanácsköztársaság alatt). Ezeket a hiányosságokat a felszabadulás után készült műalkotásokkal igyekeztek pótolni, ami – függetlenül az alkotások művészi, esztétikai értékétől – bizony csak a történeti hitelesség rovására mehetett. Viszont feltétlenül említést érdemel a M. kir. Ítélőtábla eredeti berendezésű terme, amelyben annak idején a Rákosi-per fellebbviteli tárgyalását lefolytatták. Ezzel jól felhasználták a hely adottságait, hiszen az intézet e kiállítása a régi Kúria épületében került a közönség elé. A történeti résznél sokkal látványosabbak voltak az ajándékok, amelyek ezt a kiállítást a többihez képest „színessé” tették. Ezek általában egyenként is nagy gonddal készített, szép műtárgyak voltak (főleg a legnagyobb csoportot képviselő hímzések, szőttesek), hát még együtt, ekkora tömegben! Ugyanakkor az is igaz, hogy igen sok mesterkélt, sőt giccses darabot is láthattak a nézők. A kiállítás június 30-ig állt; lebontás után a helyén kezdték el építeni „A magyar munkásmozgalom története” című állandó kiállítást.

2. Képek



1. Rákosi Mátyás, Nagy Imre a Kremlben, 1953. június 13. T. VARGA György Rákosi Mátyás, Nagy Imre a Kremlben 1953. június 13. A szovjet pártvezetők már Sztálin életének legvégső szakaszában felkészültek a változásokra, s Sztálin halála után, radikális intézkedéseket hoztak a belpolitikában, egyidejűleg nagy horderejű külpolitikai lépéseket tettek és terveztek. A külpolitikai érdekek megkövetelték, hogy a Szovjetunió konszolidálja a szövetségi rendszeréhez tartozó országok helyzetét, mivel a szilárd háttér kedvezően befolyásolhatta tárgyalási pozícióit. Magyarország határos volt azzal a két országgal – Ausztriával és Jugoszláviával –‚ amelyekkel a szovjet vezetésnek stratégiai tervei voltak. A szovjet párt felső vezetése, a prezídium (Elnökség) 1953 júniusában – általa meghatározott személyi összetételű – magyar küldöttséget rendelt Moszkvába, ún. pártközi tárgyalásra. A „testvérpártok” találkozásának közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a május végén Moszkvában járt Rákosi Mátyás csak részben szívlelte meg a prezídium tagjainak „intelmeit”, vagyis vonakodott attól, hogy gyökeres fordulatot kezdeményezzen.1 A magyar delegáció 1953. június 13–16-án tartózkodott a Kremlben. Tagjai a következők voltak: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Nagy Imre, Hegedüs András, Hidas István, Szalai Béla, Földvári Rudolf és Dobi István. Nem hívták meg a szovjet vezetők a „négyesfogat” két tagját: Farkas Mihályt ás Révai Józsefet. A szovjet tárgyaló fél összetétele: Malenkov, Berija, Molotov, Hruscsov, Bulganyin, Mikojan, Kiszeljov és Bojkov.2 A szovjet és magyar fél június 13-án és 16-án tanácskozott, 14-én a magyar küldöttség tartott megbeszélést, majd elkészítették a „júniusi határozat” első változatát, amit sebtiben orosz nyelvre fordítottak s eljuttattak a prezídium tagjaihoz. A Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) új politikai irányvétele szovjet kezdeményezésre a szovjet érdekek alapján a Kremlben született. A moszkvai tanácskozáson Rákosi a Titkárság 17-i ülésén adott tájékoztatást. Noha nem tudjuk, hogy az ülésén készült-e jegyzőkönyv (mindenesetre: szövegét nem ismerjük), néhány figyelmet érdemlő tényt mégis megállapíthatunk: 1. Rákosi beszámolójához – Gerő Ernőn kívül – a „négyesfogat”-nak a delegációból kimaradt két tagja szólt hozzá; Nagy Imre hallgatott. 2. A Titkárság határozata kimondta, hogy „a párt vezetésében, politikai irányvonalában és gyakorlati munkájában elkövetett hibákat és ezek kijavításával kapcsolatos feladatokat a párt közvéleménye és az egész nép előtt fel kell tárni. Ennek érdekében két dokumentumot kell készíteni, egyet a Központi Vezetőség és egyet a széles nyilvánosság részére.” 3. A Titkárság a Rákosi Mátyásból, Nagy Imréből és Gerő Ernőből álló bizottságot bízta meg a KV elé terjesztendő dokumentum kidolgozásával. A Titkárság döntésének megfelelően a Politikai Bizottság június 20-án 9 órai kezdettel ülésezett. Az ülésen 21 fő vett részt, Rákosi beszámolójához 11-en szóltak hozzá. Farkas Mihály és Révai József ezen az ülésen is felszólalt, annál feltűnőbb, hogy Nagy Imre ezúttal sem vett részt a vitában. A PB tagjai egyetértettek abban, hogy a katasztrófa megelőzése azonnali és átfogó rendszabályokat követel. Állásfoglalásukra minden bizonnyal hatást gyakorolt a Kelet-Berlinben és az NDK más városában néhány nappal korábban kirobbant munkásfelkelés. Néhányuk, mindenekelőtt Rákosi és Gerő magatartásának őszinteségéhez – mind múltjuk, mind a fejlemények ismeretében – kétség fér, egyesek viszont őszintén megrendültek, elsősorban Révai József, aki intellektuálisan is társai fölé magasodott. A Politikai Bizottság – megerősítve a Titkárság korábbi döntését – úgy határozott, hogy a Központi Vezetőség ülését június 27-ére össze kell hívni, s hogy azon – miként az már a Kremlben eldőlt – Rákosi Mátyás és Nagy Imre tartanak beszámolót. A Gerő Ernő által előterjesztett határozattervezetet a Politikai Bizottság június 25-én vitatta meg és bizonyos módosításokkal (például Farkas Mihály felelősségének erőteljesebb hangsúlyozása, annak közlése, hogy Nagy 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Imre ellene volt a túlzott kollektivizálásnak s ezért hívták vissza a Politikai Bizottságból) elfogadta. A vitában – aminek anyaga ismereteink szerint nem maradt fenn – ezúttal felszólt Nagy Imre is. A PB Rákosit, Gerőt, Nagy Imrét és Hegedüs Andrást bízta meg azzal, hogy az elhangzottak alapján végleges formába öntsék a határozati javaslatot. A vázolt előzmények után került sor a Központi Vezetőség nevezetes 1953. június 27–28-i ülésére, aminek anyagából már nyilvánosságra került – igaz, több mint három évtizedes késéssel – a határozat, Nagy Imre és Rákosi Mátyás referátuma. Nagy Imre később joggal hangsúlyozta, hogy az általa meghirdetett kormányprogram nem tért el a júniusi határozattól. Ennek lehetőségét eleve kizárta, hogy a PB július 2-án kelt döntése értelmében Nagy Imre országgyűlési beszédének „jóváhagyására” négy főből (Rákosi, Nagy, Gerő, Hegedüs) álló bizottság kapott fel hatalmazást. Igazat kell adnunk Nagy Imrének abban is, hogy Rákosi „kezdettől fogva két vasat tartott a tűzben. Ugyanakkor, amikor szavakban a határozatok mellett foglalt állást, minden eszközzel mérsékelni igyekezett a hibák kijavítására irányuló rendszabályokat.” A PB július 9-i ülésének első napirendi pontjaként Rákosi beszámolt az SZKP-ban történt nagy fordulatról: „az imperialista ügynök Berija leleplezéséről”. (Berija köztudottan Nagy Imre pártján állott és ki nem állhatta Rákosit.) A második napirendi pont („A Központi Vezetőség június 27–28-i határozatának visszhangja és további feladatok”) kapcsán döntött úgy a PB, hogy július 11-én 17 órára összehívják a Budapesti Pártbizottság aktívaértekezletét, amelynek előadója Rákosi Mátyás, míg az első hozzászóló Nagy Imre lesz. Utóbbi – már idézett írásában Rákosi beszédét úgy értékelte, hogy az „...jeladás volt az ellenállásra ... kifejezésre juttatta, hogy a pártapparátus későbbi magatartása bizonyítja, hogy a jeladást megértették és ahhoz tartották magukat”. Az 1953 júniusában Moszkvában tartott szovjet–magyar pártközi tárgyalások felvett jegyzőkönyvnek ez az első – bár részleges – közlése. A jegyzőkönyvet Szalai Béla készítette, s már 1953. június 19-én elhelyezték mind a négy példányát az MDP Központi Vezetőségének Irodáján. Kádár János 1957. november 27-án azt az utasítást adta, hogy „az irat azonnal kerüljön a szigorúan bizalmas irattárba”. Onnan valószínűleg ritkán került elő: Kádár 1959. május 22-én, Korom Mihály 1965. június 18-án láttamozta. A jegyzőkönyv példányai a közelmúltban kerültek a Politikatörténeti Intézet Levéltárába és a sorok írásakor – az 1991. évi LXXXIII. tv. értelmében – már a magyar állam tulajdonát képezik. Dokumentum Jegyzőkönyvrészlet (…) Malenkov: Mi kritikusan nézzük Magyarország helyzetét. Szeretnénk, ha az elvtársak is kritikusan néznék és a hiányosságokról elmondanák véleményüket. Az a benyomásunk, hogy a magyar elvtársak lebecsülik a hiányosságokat. A kérdések alapos megvitatása nélkül nem lehet megfelelő rendszabályokat hozni. A tények, amelyeket ismerünk, azt mutatják, hogy a mezőgazdaság területén a helyzet nem jó. Az állattenyésztés színvonala nem javul, ellenkezőleg, romlik. Ami a termelőszövetkezeteket illeti, itt sem valami jó a helyzet. Úgy tudjuk, 8–10 000 család kilépett a szövetkezetekből az elmúlt egy év alatt. Azt mondják, hogy rossz volt az aratás. Ezzel nem lehet mindent megmagyarázni. Túlzó rendszabályok voltak a beszolgáltatásnál. Nem volt helyes a napraforgó és a rizs teljes termését beadatni. Sok parasztot ítélnek el a bíróságok, mert nem teljesítik az állammal szembeni kötelezettségüket. A kereskedelem területén is bajok vannak. Kevés árut adnak a lakosságnak. 1952 második felében 250 000 személy ellen indítottak eljárást. Igaz, hogy az eljárás 75%-át megszüntették, a szám mégis igen magas. 1952 kilenc hónapja alatt 540 000 kihágási esetet bíráltak el. Mindez a lakosság körében elégedetlenséget vált ki. (...) A káder-kérdések egy része csinált kérdés. Sokkal bátrabban kell a kádereket előre vinni. Nem kell az elvtársakat állandóan iskolás állapotban tartani. Oda kell állítani tehetséges, becsületes elvtársakat vezető posztokra és biztosítani kell, hogy teljes értékű vezetőnek érezzék magukat. (...) Berija: (...) Nézzük ebből a szempontból a mezőgazdaságot. Magyarországon a szövetkezeti szektor sokkal jobban dolgozhatna, ha a Központi Vezetőség és a kormány több figyelmet fordítana a mezőgazdaságra. Akkor 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

nem lenne 750 000 kat. hold elhagyott föld. Nem volna olyan helyzet, hogy a parasztok otthagyják a mezőgazdaságot és elmennek az iparba. Nem volna olyan helyzet, hogy a parasztok nagy adósai az államnak. 400 millió forint ez az adósság a mi adataink szerint. Nem volna olyan helyzet, hogy a paraszt ne tudja, mennyit kell neki jövőre beszolgáltatni. Nagy Imre elvtársat kizárták a PB-ből azért, mert azt javasolta, hogy lassabban fejlesszék a termelőszövetkezeti mozgalmat. Ez nem volt helyes. Az elvtársak, akik a KV-t és a minisztertanácsot vezetik, nem ismerik eléggé a falut és nem is akarják eléggé ismerni a falut. Hozzájárul a rossz helyzethez a falun a sok nagy beruházás. A magyar ipar nem kicsi. Ha a magyar ipart kicsit rendbe hozzák, kicsit kiszélesítik, meg lehetne csinálni, hogy valamivel lassabban fejlesszék a kohászatot és egyes más iparágakat. Ez lehetővé tenné, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a könnyűiparnak, a lakosság ellátását szolgáló iparnak. Ami a törvényességet és az igazságszolgáltatást illeti, Malenkov elvtársnak igaza van. Rákosi elvtárs most is rosszul ért bennünket ebben a kérdésben. Nem arról van szó, hogy Rákosi elvtárs 30– 40 000 letartóztatottról beszélt, és ezek száma valamivel nagyobb. Talán elfogadható dolog, hogy a 9 500 000 lakosú Magyarországon 1 500 000 ember ellen indítottak eljárást? Két és fél év alatt 1 150 000 személy ellen alkalmaztak adminisztratív rendszabályokat. Ezek a számok azt mutatják, hogy a belügyi és igazságügyi szervek, valamint az ÁVH nagyon rosszul dolgoznak. (...) A minisztertanács elnöke, vagy a Párt titkárának személyes beavatkozása a belügyminisztérium kérdéseibe. Rákosi elvtárs ezt teszi. Nem mindig helyes ez a beavatkozás. Ebben a kérdésben még Sztálin elvtárs is tévedett. Közvetlenül adott utasítások a letartóztatottak kihallgatására stb. Rákosi elvtárs még inkább tévedhet. Nem helyes, hogy Rákosi elvtárs ad utasítást arra, hogy kit kell letartóztatni, megmondja, hogy kit kell megverni. Az az ember, akit megvernek, olyan vallomást ad, milyet a vallató szervek akarnak, elismeri, hogy angol, amerikai kém, vagy amit akarunk. De így az igazat soha nem lehet megtudni. Így ártatlanul elítélhetnek embereket. Van törvény, ezt mindenkinek be kell tartani. Hogy hogyan kell nyomozni és kit kell letartóztatni, és hogyan kell kihallgatni, ezt a nyomozó szervekre kell hagyni. (...) Így érjük el azt, hogy Rákosi elvtárs soha nem téved, a többi elvtársak mind tévednek. Ez a helyzet oda vezet, hogy Rákosi elvtársat nem tisztelni fogják, hanem félnek tőle. Párt titkára, minisztertanács elnöke és az ÁVH vezetője egy személyben. (...) Az ÁVH-nál két embert úgy megvertek, hogy belehaltak. Ez súlyos hiba. Rákosi elvtárs mint nagy ember szerepel. Nem helyes, hogy mindent ő csinál. Még az sem volt helyes, hogy Sztálin elvtárs minden volt egy személyben. Egy ember az csak egy ember. Amikor Rákosi elvtárs azt mondja, hogy a nép nem fogja megérteni, ha őt felmentik a főtitkári funkció alól, túlbecsüli önmagát. Azok az elvtársak, akik itt vannak, és a többiek, akik otthon vannak, szintén nem véletlen (sic!) emberek. Helyesebb volna, ha a minisztertanács elnöke magyar volna. Sztálin elvtárs többször mondta Rákosi elvtársnak, hogy a magyarokat jobban kell előre vinni. Mondják, hogy sokan kiszolgálták Horthyt. Ha becsületes emberek és most minket szolgálnak, akkor támogatni kell őket. Ma még ott van Magyarországon a Szovjet Hadsereg, de nem mindig lesz ott. Ezért fel kell készülni és meg kell erősödni, hogy senki ne tudjon nekünk kárt okozni. Ha Nagy elvtárs lesz a minisztertanács elnöke, Rákosi elvtárs maradjon a Párt élén mint gazdag tapasztalatokkal rendelkező és a párt ügyéhez hű elvtárs. Nagy elvtárs megfelelő lenne a minisztertanács elnökének (párthű, magyar, ismeri a mezőgazdaságot). (...) Molotov: Az elvtársak meggyőződhettek arról, hogy bár Magyarországról beszélünk, nemcsak Magyarországról van szó, hanem az összes népi demokráciákról. A bírálat éles, de az elvtársaknak hozzá kell szokni az éles bírálathoz, Egyetért Malenkov és Berija elvtárs felszólalásával. Egyetért a Rákosi elvtárssal kapcsolatban mondottakkal is. Szovjetunióból indult ki az az irányvonal a vezérkedésre, amiben Rákosi elvtárs is szenved. Minél előbb ki kell javítani ezt a hibát. Helyes-e a MDP politikai vonala? Véleményem szerint nem teljesen helyes. Gazdasági téren sok hiba történt, amit a leggyorsabban ki kell javítani. Az iparosítás üteme túlzott, erőnkön felül van. Csaknem minden népi demokráciában van olyan betegség, hogy autarchiára akarnak berendezkedni. Ez gyerekbetegség. Nem számolnak a SZU létezésével. Mi történt Magyarországon? Az iparban dolgozók száma 3 év alatt 500 000 fővel emelkedett. Ez veszélyes és ártalmas Magyarországra.


Ebben az évben 19 milliárdot akarnak beruházni. A lakosság ellen valóságos repressziós hullám van 4,5 milliós felnőtt lakosságból 1 500 000 személy ellen indítottak eljárást 3 ½ év alatt. 1 150 000 kihágási ügy volt ez idő alatt. Mindenért büntetnek, lényegtelen dolgokért önkényesen büntetnek. 1949-ben fogadták el az Alkotmányt, mely szerint fel kell állítani az államügyészi szervezetet. Még mindig nem állították fel. Nem tűrhetők ilyen viszonyok. Mindenféle machinációkhoz folyamodnak, hogy biztosítsák az ipar erőltetett ütemű fejlődését. Pl. egy bizonyos szövetben 57% gyapjú volt. Meghagyták a szövet nevét és árát, de a gyapjút kivették belőle. Tejet erősen lerontották. Mindez olyan, mint a pénzhamisítás. A lakossággal elvesztették a kapcsolatot, sok kérdésben nem fejezik ki a lakosság érdekeit. Ezért zavartuk el a burzsoáziát, hogy utána ilyen helyzet legyen? Rákosi elvtárs vezérkedése itt is szerepet játszik. Ő mindent tud, lát, és mindenhez ért. (...) Bulganyin: (...) Lehet, hogy egészen más volna a helyzet, ha nem volna ott a Szovjet Hadsereg. (...) A hadsereg kérdése. Tűrhetetlen és megengedhetetlen, hogy a hadseregben állandó tisztogatás van. A hadseregben persze ne legyenek kétes elemek. De nem lehet 8 éven keresztül tisztogatni a hadsereget. A hadsereget állandóan tisztogatni és lázas állapotban tartani annyit jelent, hogy morálisan lefegyverzik és magukkal szembeállítják a hadsereget. 1952-ben és 1953 I. negyedében 460 tisztet és tábornokot bocsátottak el politikai okból. (...) Sok olyan jelzés érkezik, hogy Farkas elvtárs túlságosan szereti a külső fényt, igyekszik magát nagy hadvezérnek feltüntetni. Sürgősen igen gyökeres intézkedéseket kell tenni a helyzet megjavítására. Mikojan: (...) Rákosi elvtársat régóta ismerem. Helyesen jellemezték az elvtársak Rákosi elvtárs hibáit. Rákosi elvtárs nagyon beképzelt lett. A gazdasági tervezés kérdésében van bizonyos kalandorság. Pl. a saját vaskohászat túlzott fejlesztése. Magyarországnak nincs saját vasérce, sem saját koksza. Mindezt külföldről kell behozni. Senki sem számította még ki, hogy mennyibe kerül Magyarországnak 1 tonna nyersvas és acél. Magyarországon olyan nagyolvasztókat építenek, melyekhez az ércet senki sem ígérte meg. 1952-ben 700 000 tonna koksz hiányzott. Sztálin elvtárs utasítására segítettek, hogy meg ne álljon a nagy olvasztó. Jövő évre ugyancsak nincs a koksz biztosítva. Nagy túlzások vannak egyes nagy beruházások területén. A Metró (!) építéssel lehetett volna várni 5–6 évet. 1950 óta a nehéziparba fektetett összeg négyszeresére emelkedett. A kollektivizálást megfelelő gazdasági bázis nélkül hajtják végre, aminek az a következménye, hogy a termelőszövetkezetekben a termelékenység kisebb, mint az egyénileg gazdálkodó parasztoknál. (...) A Párt lapja olyan ítéleteket közöl, hogy egy évi elzárásra és 3000 forint pénzbírságra ítéltek parasztot azért, mert 1,5 q cukorrépát etetett meg. A parasztság nem becsülhet meg ilyen rendszert. (...) Hruscsov: (...) Az a benyomásom, hogy igazi kollektív vezetés nincs, igazi vezető kollektíva nem alakult ki. Nagy elvtárs bírálta a vezetést, ezért kizárták a Politikai Bizottságból. Milyen tiszteletben tartása ez a véleményeknek? Rákosi elvtársnak a bírálatból mélyreható következtetéseket kell levonni. Nem lehet egy vezető kollektívát létrehozni magyarokból? Lehetetlen, hogy 9,5 milliós nép ne termeljen ki magából olyan embereket, akik megfelelő vezetők. Változtatni kell ezen a helyzeten, hogy egyik még nem fejezte be a tanulást, a másik még most kezdte, így nincsenek megfelelő értékű vezetők. Rákosi elvtárs nem tud kollektíven dolgozni. Vannak megfelelő emberek. Azokat előre kell vinni és a magyar néppel való kapcsolatot meg kell javítani. Budapesten építik a metrót. SZU-ban csak 1932-ben kezdték építeni. Moszkva 200 milliós ország fővárosa. Nem helyes a magyar elvtársaknak abból kiindulni, hogy Moszkvában már van, tehát Budapesten is sürgősen kell építeni. Malenkov: (...) Múlt alkalommal, amikor Rákosi elvtárs itt volt, szűkebb körben beszéltünk vele. Rákosi elvtárs senkit nem tudott megnevezni a magyarok közül első helyettesként. Ez számunkra kellemetlen meglepetést okozott. A szóba került elvtársak közül mindenkinél mindjárt ellenvetés is felmerült Rákosi elvtárs részéről, így végül első helyettesként senkit se tudott megnevezni a magyarok közül. Ezzel kapcsolatban merült fel a gondolat, hogy el kellene hívni az elvtársakat és együtt megbeszélni bizonyos kérdéseket. Akármilyen jelölt neve merült fel, mindenütt mindjárt kifogások is voltak. Ez volt az, ami bennünket nyugtalanított és szükségessé tette, hogy így beszéljünk több elvtárssal. (...) Ha azt mondják, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja bizonyos helytelen dolgokat javasolt, ezt elismerjük és a hibákat mi is kijavítjuk. Elismerjük a túlzó katonai követeléseket, de ezeket a követeléseket az elvtársak még túlteljesítették. Minek kell akkora hadsereget tartani, ami tönkreteszi az államot. (...) 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Olyan vélemény alakult ki, hogy a Minisztertanács elnöke magyar legyen. Rákosi elvtárs mint a párt titkára, megtalálja a maga fontos helyét. Belügyminiszternek egy tekintélyes embert kell javasolni, Gerő elvtárs vegye át a Belügyminisztérium vezetését. A Politikai Bizottság el kell hogy foglalja a maga helyét, a Titkárság és a Minisztertanács is a maga helyét. Lehetetlenség, hogy a Minisztertanácsban a beszolgáltatás kérdésében hallgassanak az emberek, mert azt előzetesen eldöntötték a Titkárságon. Javaslatot kell tenni arra, hogy kit hova tegyenek. (...) Rákosi: Ami a beképzeltséget illeti, az olyan betegség, amit az ember nem érez, ugyanúgy, mint saját szagát. Ha az elvtársak azt mondják, így van, elfogadom. (Berija: Elvtárs, maga hogyan gondolja?) Meg kell mondani, hogy soha sem akartam a minisztertanács elnöke lenni. (Molotov: De olyan minisztertanácsi elnököt akart, akinek nem lett volna szava a kérdések eldöntésében.) Berija: Szeretjük és tiszteljük magát, ezért bíráljuk. Sztálin elvtársnak a minisztertanács elnökévé választása előtt már azt mondta, hogy a kezében van a hatalom. Sztálin elvtárs beszámolt erről. Rákosi: Azt mondják az elvtársak, hogy mi akartuk a nagy hadsereget és a hadiipart. Malenkov: Mi akartuk, hogy a hadsereget fejlesszék. Mi ezt a hibát kijavítjuk. 600 ezer ember van a hadseregben. (Rákosi elvtárs: A tartalékosokkal együtt.) Tehát túlzásba vitték a Szovjetunió kívánságát. Berija: Sztálin elvtársnál beszélték meg a hadsereg fejlesztésének kérdését. Sztálin elvtárs helytelen tanácsokat adott. Rákosi: Mi igyekeztünk a direktívákat végrehajtani. A szívem fájt azért, hogy ilyen nagy hadsereget tartunk. Malenkov: Akkor, amikor kérték, hogy a kaszárnyaépítésre vonatkozó igényt csökkentsük, azt mindjárt leállítottuk. Rákosi. A szántóföld 26%-a van a termelőszövetkezetek kezében. Ezt 5 év alatt értük el. A parasztság tudja, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a kollektivizálás. Berija: Meg kell változtatni a politikát a középparasztság irányában. Malenkov: Egy és más dolgot lehet igazolni, de nem mindent. Rákosi elvtárs táviratának az ügye. Rákosi elvtárs táviratban kezdett más dolgot kifejteni, mint amiről beszéltek és megállapodtak. Arról volt szó, hogy ne legyen 3 zsidó a vezetésben. Rákosi elvtárs viszont a táviratban úgy állította be, mintha mi adtunk volna ilyen tanácsot, és azt válaszolta, hogy nem nagyon érti, de elfogadja. Berija: Ha a nagy Sztálin követett el hibákat, Rákosi elvtárs elismerheti, hogy ő is követett el hibákat. Nem szabad előírni, hogy az ÁVH-n kit verjenek meg. Mindenki félni fog. Hidas elvtárs is fél, ezt mutatja felszólalása. Provokáció mindent elérhet, ha ilyenek a módszerek. Nem szabad megverni az embereket. Gerő: A bírálat igazságos és helyes, nemcsak általában, hanem a vezérkedés kérdésében is. A vezetés nem kollektív, és nem emeltünk ki magyar kádereket. Gyakran akarta a kérdést felvetni, de nem került rá sor. Valóban olyan helyzet keletkezett, hogy amikor Rákosi elvtárs egy beszédet mondott, az újságok igen feldicsérték, és a KV apparátusa gondoskodott róla, hogy mint valami rendkívüli teljesítmény jelenjen meg a nép előtt. Kétségtelen, van ilyen vezérkedés és ezért elsősorban én vagyok hibás Rákosi elvtárs után. (...) Van Farkas elvtársnál is vezérkedés. Sőt vezérkedés alul is van az alsóbb szerveknél. A megyei, falusi titkár, szövetkezeti elnök, mindenki vezér a maga területén. Volt ez a vezérkedés és ezt gyökeresen fel kell számolni. A vezérkedés nálunk kispolgári jelenségekkel van összekötve, ebben is egyetértek az elvtársakkal. (...) Ami a gazdasági hibákat illeti. Mi észrevettük egy sor kérdésben, hogy hibák vannak, de ilyen merészen nem vetettük fel a kérdéseket. Pl. Metró (!) ügye. Még szerencse, hogy nem hallgattak a katonai tanácsadókra, akik azt javasolták, hogy olyan módon építsék a Metrót, hogy a Metró vonalain tankok és vonatok is közlekedhessenek. Metró építésében is nagyzási mánia volt. (...) Az államapparátus túlságosan nagyra van felfújva és drága. Egész sor olyan szervet építettünk fel, amely a Szovjetunióban van. Azt gondoltuk, ha a Szovjetunióban van, nálunk is kell lenni, ez helytelen volt. Az ÁVH tényleges vezetése sokáig Farkas elvtárs, utána Rákosi elvtárs kezében volt. Nemcsak az volt a hiba, hogy személyesen belenyúltunk és zavart okoztunk, de azt sem tudjuk, mi van a Hatóságnál, mert következetesen 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

nem ellenőriztük. Nem figyeltünk fel arra, hogy törvénytelenségek vannak és szadista módszereket alkalmaznak. Ezek a módszerek szétzüllesztik az állam biztonságát. (...) Ami a vezetést illeti gyakran, különösen káderkérdéseket hárman döntöttünk el. Rákosi, Gerő, Farkas elvtárs, néha Révai elvtárs bevonásával. Ez helytelen volt, így nem nőnek a káderek. (...) Rákosi: Túlságosan erős tempót diktáltunk a népgazdaság fejlesztésében. Különösen az ipar fejlesztésére fordítottunk nagy erőket és elhanyagoltuk a lakosság szükségleteit. Szovjet elvtársak hívták fel a figyelmünket ezekre a hibákra. Megvizsgáltuk a kérdést, ténylegesen hibáztunk. A múlt évben 26%-kal fejlődött az ipar. Ebben az évben először 15,5%-ot irányoztunk elő, melyet most lecsökkentettünk 11,5%-ra. Ami a kádereket illeti, itt is helyes a kritika, nem elég gyorsan vittük előre a fiatal kádereket. Az itt jelenlévő elvtársak között több fiatal van. Vittünk előre egyes fiatalokat igen felelős helyekre. (...) Van egy probléma a régi és az új intelligenciával kapcsolatban. A régi intelligencia még nem teljes mértékben ment át a népi demokrácia oldalára. Sok helyen elnyomják az új értelmiséget. A mintegy 560 fiatal agrotechnikusból, akik az elmúlt években végeztek, mindössze 78 maradt meg az eredeti helyén, a termelőszövetkezetben, a többiek átmentek az állami gazdaságba, gépállomásra, adminisztrációs munkára. A párton belül is van ilyen tendencia. (...) Az amnesztia kérdése. A dolog kicsit másképp áll, a letartóztatottak és internáltak számát tekintve, mint ahogy eredetileg mondtam. Nem 30–40 ezer között van a letartóztatottak és internáltak száma, hanem valamivel több, kereken 45 ezer. Ebben a számban benne van a 3000 volksbundista, akit internáltak. Úgy gondoltuk, hogy az amnesztiát augusztus 20-án kellene életbe léptetni. Augusztus 20-a az Alkotmány ünnepe. Ha hirtelen elbocsátanának jelentős számú olyan embert, akik büntetésüket töltik, abból az a hátrány származna, hogy a nyár folyamán egyes építkezéseken munkaerőhiány keletkezne. Még egy kérdést fel akarok vetni, amit otthon a Titkárság előtt is felvetettem, ez a zsidó kérdés. Nálunk a pártban vannak olyan elemek a zsidók között, akik hozzánk jöttek, közvetlen a felszabadulás után, mert azt látták, hogy a fasiszták ellen harcolunk, de nem azért jöttek, mert a szocializmusért harcolunk. Később, amikor a szocializmus építése napirendre került, ezek egy része szembefordult velünk. 1948-ban a szociáldemokrata pártból újabb csoportja jött hozzánk ezeknek az elemeknek, akik még rosszabbak voltak, mint az előbbiek. Sokan közülük azért léptek be az SZDP-be, hogy jobban tudjanak harcolni a Kommunista Párt ellen. A művelt zsidó kispolgárok közül sokan kerültek különböző funkcióba. Döntő sikereket ezek kicserélése terén nem értünk el. Vannak egyes helyek, pl. a sajtó, ahol döntő többségben vannak. Egyes elvtársak nehezen értik meg ennek a kérdésnek a jelentőségét. Ebből nemegyszer konfliktusok is keletkeznek. Pl. Hidas elvtárs, amikor a Nagybudapesti Pártbizottság titkára volt, nem értette meg, hogy miért ellenzem a budapesti városi tanács négy elnökhelyettesi posztja közül egynek zsidóval történő betöltését. Más hasonló esetek is voltak. Döntő eredményt ezen a területen még nem értünk el. Nagy Imre: (...) A néptömegektől való elszakadás a hibák fő forrása. Nem fordítottunk gondot a nép szükségleteire. Papíron terveztünk, nem számolva a nép érdekeivel. Nem lehet mondani, hogy a hibákról nem tudtunk és hogy nem beszéltünk ezekről. De ilyen élesen és bátran a kérdésekről nem beszéltünk. Vas elvtárs ott maradt a legutóbbi időkig a Tervhivatal élén. Ez komoly hiba volt. Nem volt megfelelő tudományos módszer a tervezésben. A számok után szaladtunk. A tervezésünk kezdettől fogva nem volt reális alapokon. Kiadtuk a jelszót: „Magyarországot a vas és acél országává kell tenni”. Egyoldalúan fejlesztettük a gazdaságot, nem eléggé fejlesztettük a mezőgazdaságot. Nemegyszer felvetettük a kérdést, mi az oka, hogy a mezőgazdaság hozama olyan alacsony, alacsonyabb, mint a múltban volt. (...) A begyűjtés igen fontos kérdés, meghatározza a parasztsághoz való viszonyunkat. Mi a szükségletek szerint terveztük a beszolgáltatást, nem aszerint, mennyit termelünk. A begyűjtési terv megállapításakor komoly viták voltak. Kevesebbet javasoltak begyűjteni. (Hruscsov elvtárs: Miért személytelenül beszélnek?) Komoly elégedetlenség van a parasztság és az intelligencia között. A helyi tanácsok is igen lélektelenül végzik munkájukat. A tanácsok vezetését ki kell venni a belügyminisztérium kezéből. (Berija elvtárs: Miért nem csinálták már meg?) A kulákokkal szemben sok a törvénytelenség. Aki a kuláklistán szerepel, az ki van zárva a társadalomból. Naponta kap leveleket, melyben dolgozó parasztok panaszkodnak, hogy soha sem voltak kulákok, mégis felveszik őket a kuláklistára. Egy községben 14 dolgozó parasztot vettek fel a kuláklistára, felsőbb állami szerv beavatkozására 8-at levettek, de 6-ot nem vettek le a listáról azért, mert „nem volt jó a viszonyuk a népi


demokráciához”. (Malenkov elvtárs: Ki állítja ki a kuláklistákat?) A belügyminisztérium és a tanácsok. A középparasztok is sértve érzik magukat és sajnálják a kulákokat. (Molotov elvtárs: A maguk mezőgazdasági politikájában sok középparaszt-ellenesség van.) A Belügyminisztérium és az ÁVH egyesítése. Teljes mértékben helyes, amit Berija elvtárs mondott. Rákosi elvtárs közvetlenül irányította az ÁVH-t. A KV-nek van Adminisztratív Osztálya, annak kellene vezetni és ellenőrizni az ÁVH munkáját. (Berija elvtárs: Az ÁVH munkáját nem vezetheti az adminisztratív osztály, hanem a Központi Vezetőség.) Rákosi, Gerő és Farkas elvtársak sok kérdést maguk között döntenek el. Nagy hibákhoz vezet, ha vannak olyan kérdések, melyekről a Titkárság egyes tagjai nem tudnak. (…) 1 A Titkárság 1953. június 3-i ülésén – tehát Rákosi Moszkvából való hazatérte után – elismertek bizonyos hibákat és kedvezőtlen jelenségeket és kilátásba helyeztek több jelentős változást, de a szovjet vezetők hiányolták az új politikai irányvételt, kevesellték az önkritikát és a tervezett változást, illetőleg annak nem minden pontjával értettek egyet, mindenekelőtt azzal nem, hogy Rákosit felmentsék a titkári teendők alól s ő legyen a miniszterelnök. 2 Utóbbi két személy nem volt a prezídium tagja: Kiszeljov a Szovjetunió magyarországi nagykövete volt, Bajkov pedig – Farkas Vladimir szóbeli közlése szerint – a szovjet elhárítás afféle főrezidense volt hazánkban.12

2. Képek

1 2




1. Matvej a Szovjetunióban, 19561971. Az SZKP KB dokumentumai alapján. Rákosi Mátyás MUSZATOV, V. (Oroszország) „Matvej” a Szovjetunióban 1956–1971 Az SZKP KB dokumentumai alapján V. Muszatov, a Szovjetunió volt budapesti nagykövetségének munkatársa otthon különböző fontos vezető politikai állásokat töltött be. Kezébe került több, az utóbbi 35 év történelméről valló elsődleges forrásanyag. Ezek – az azóta feltehetően archivált jegyzetanyagok – alapján készítette a szerkesztőség felkérésére az alábbi közleményt. (A szerk.) Rákosi Mátyás leváltása után felmerült a kérdés, mit kezdjenek a bukott diktátorral. Magyarországon nem maradhatott, ezért a magyar pártvezetés kérésére feleségével együtt „gyógykezelésre” utazott a Szovjetunióba. 1956 Az 1956. októberi forradalom előtt Magyarország legmagasabb rangú vezetői (Gerő, Hegedűs) arra kérték az SZKP KB-t, hogy tartsák Rákosit a Szovjetunióban, mivel otthon jelenléte zavart okozna. Rákosi a Moszkva környéki „Barhiva” állami szanatóriumban és a Krímben pihent. Figyelemmel kísérte a magyarországi helyzetet – kapcsolatai megmaradtak –‚ hallgatta a SZER-t és a nyugati rádióadásokat. Rendszeresen leveleket küldött Hruscsovnak, figyelmeztetni akarta a közeledő viharra. Megpróbált telefonon beszélni Gerővel, amikor az a Krímben üdült. De Gerő szárazon elutasította Rákosi tanácsait, és arra a kérdésre, hogy az MDP vezetése miért nem csinál semmit, élesen válaszolt: „magunk is elboldogulunk.” 1956. október 23. után Rákosi felajánlotta szolgálatait a Kremlnek. Találkozott vele Hruscsov, érdeklődtek véleménye iránt mások is. Nemsokára megjelent Moszkvában Gerő, Hegedűs, Révai, Berei, Bata, Piros és több más volt MDP vezető, akiket sürgősen ki kellett menekíteni Magyarországról. Mindegyikük kisebb-nagyobb mértékben részt vett azokon a konzultációkon, amelyek megelőzték a szovjet fegyveres beavatkozásról szóló döntést. Szemtanúk mesélték, hogy külön szobákban ültették le őket, és írásos formában fejthették ki elképzeléseiket az eseményekkel kapcsolatban. Néhányukat még az SZKP KB elnökségének ülésére is meghívták. Rákosi nagyon reménykedett a visszatérésben, kulcsszerepet szeretett volna játszani az eseményekben. Egyik, 1956 decemberében Hruscsovnak írt levelében sértődötten emlékeztette az SZKP főtitkárát egy hasonló, korábban szóba került terv létezésére. Hruscsov és a Szovjetunió vezető politikusai viszont tudták, „hogy a régi lapokra már nem lehet tenni”. A Titóval és más jugoszláv vezetőkel folytatott beszélgetések során Hruscsov Rákosit kritizálta és dogmatikusnak nevezte. A szovjet politikusok választása 1956 októberében először Münnichre, majd a fiatalabb és az országban ismertebb Kádárra esett. Ettől a pillanattól kezdve Rákosi sorsa eldőlt. Jó életkörülményeket biztosítottak neki, Moszkvában semmiben sem szenvedett hiányt, de a szavára egyre kevésbé hallgattak. Érthető, hogy dohogott, leveleket írt az SZKP KB-nak, magának Hruscsovnak is. Ezekben a levelekben igyekezett a Kádár-kormány tevékenységét kritikusan elemezni, hozzáfűzve saját tanácsait. Különösen a pártsajtó tevékenységét és a személyi kinevezéseket kritizálta. Mint a sztálini iskola „vezetője” jól ismerte a kádereket, mindent tudott róluk. Megpróbálta bizonyítani, hogy őt Magyarországon sokan támogatják – néhány százezer híve van. Ez különösen felháborította Kádárt. 1957–1958: „Visszatérés?” Rákosi igyekezett kapcsolatot tartani az országgal, mindenekelőtt Bíró fivérein keresztül, Boldóczki moszkvai magyar nagykövet és Geiner kereskedelmi tanácsos segítségével. Számított az SZKP vezetőségén belüli régi barátaira is. Kádár mindezt hamar megunta, annál is inkább, mert még nem zárult le a harc a dogmatikus-konzervatív szárnnyal, és felmerült Rákosi felelősségre vonása. A „robbanás” Kádár 1957-es moszkvai látogatása alatt történt, amikor Vorosilov és Szuszlov egy jó szót akartak ejteni Rákosi érdekében: „Íme itt van a nagy


forradalmár, szenved, nem térhet haza...” Kádár élére állította a kérdést – vagy ő és hívei, vagy a „régi csapat”, de akkor „kedves elvtársak, számítsanak arra, hogy az egész népen felháborodás lesz úrrá.” Hruscsov megértette a dolgot. Később megérkezett Moszkvába az MSZMP KB kérése, melyben további szovjet vendégszeretetet igényeltek Rákosi és a többi volt vezető számára, mert visszatérésük politikai szempontból káros lenne. Ami Rákosit illeti, őt Budapest kérésére Moszkvából Krasznodarba küldték, így próbálták megszakítani a magyarokkal való kapcsolatait. Ott az SZKP területi bizottsága és természetesen a KGB területi igazgatósága megfigyelés alatt tartotta. Ennek ellenére nem élt rosszul, nyáron Gelendzsikban nyaralt. Az MSZMP vezetése a „kétfrontos harc” politikájának szellemében a Nagy Imre elleni perre készült, ezzel egy időben azonban élesen bírálta a Rákosi–Gerő klikk hibáit is. Nagy Imre halálra ítélése után lépni kellett a „négyesfogat” (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai) ügyében is. 1959: Száműzetésben Rákosival Krasznodarban Nógrádi, Aczél és Sándor tárgyalt. Az „öreg” vadul védekezett a vádakkal szemben, nem ismerte el a hibákat, tiltakozott. Ennek ellenére 1962-ben kizárták a pártból politikai hibák elkövetése és a „szocialista törvényesség” kirívó megsértése miatt. A Rákosi személyi kultusza idején elkövetett bűnökről készült titkos dokumentummal Biszku utazott Moszkvába. Az MSZMP KB vezetőségének kérésére Moszkva beleegyezett Rákosi életfeltételeinek megváltoztatásába. Kádár és az MSZMP PB más tagjai olyan érveket hoztak fel, hogy Rákosi sok embert megölt, többet között Rajkot, szörnyű bűnöket követett el, a Szovjetunióban pedig jó körülmények között él. Hogy lehet ezt megmagyarázni? Láthatólag valahogyan enyhíteni kellett a Nagy, Maléter és a többiek szigorú és igazságtalan büntetésének kedvezőtlen hatását. Rákosit szovjet állampolgár, jakut nemzetiségű feleségével, Feodora Fedorovnával együtt egy kis kirgiz városba, Tokmokba küldték, ami kb. 100 km távolságra feküdt a köztársaság fővárosától. Ez már valódi száműzetés volt számukra, szó sem volt jogi normáról, mindent titokban döntöttek el a pártfórumokon. Hogy élt Rákosi a száműzetésben, mivel foglalkozott? Először is, mivel erős akaratú ember volt, a visszaemlékezésein dolgozott. Néha az MSZMP KB Párttörténeti Intézetéhez, néha az SZKP KB mellett működő Marxizmus-Leninizmus Intézethez fordult anyagokért. Nem tudom, kapott-e onnan valamit. Másodszor, folytatta harcát: az eddigieknek megfelelően, leveleket írt a KB-nak – Moszkvába, Budapestre –‚ és segítségért fordult a külföldi kommunista pártokban lévő régi barátaihoz. Mivel Rákosit a KGB megfigyelés alatt tartotta, így Moszkvában jól tudták, hogy kikhez fordult „Matvej”. Kínában Csou En-lajhoz, Olaszországban Luigi Longohoz, Terracinihez, Franciaországban Ducloshoz és másokhoz. Nagyritkán felesége is küldött leveleket, azzal a kéréssel, hogy javítsanak Rákosi helyzetén. Mind a ketten már idős emberek voltak, ezért szükségük volt szakszerű orvosi segítségre. Nem feleltek meg nekik életkörülményeik – a szokatlan éghajlat, a mindenféle kényelmetlenség –‚ például vízért kellett menniük, tűzifát kellett beszerezniük stb. Az SZKP vezetősége rendszeresen értesítette Budapestet Rákosi kéréseiről. A válasz általában negatív volt. Rákosi a Legfelső Tanács Elnökségén keresztül kapta ezeket az információkat. Kijelölték e célra a KGB egyik munkatársát, aki a Legfelső Tanács Elnökségének munkatársaként lépett fel. Telt az idő. A Rákosi házaspár ügyében leveleket kezdtek írni a Legfelsőbb Tanács küldöttei Brezsnyevnek és Podgornijnak, mivel Rákosi feleségének befolyásos rokonai (Jakutföld képviselői) voltak. Ezt az egész történetet idővel megunta az SZKP vezetősége. A magyar féllel történő levelezésben állandóan hangsúlyozták, hogy Rákosi az MSZMP KB kérésére tartózkodik a Szovjetunióban, Moszkva a magyar kívánságokból indul ki és nincs többről szó... Más szavakkal utaltak arra, hogy Rákosi Moszkvának már régen nem kell. Természetesen az SZKP vezetősége kényes helyzetben volt. A szovjet vezetőknek problémát okozott egy másik száműzött esete is, Zahariadészé, a Görög Kommunista Párt volt első titkáráé, akit a „barátok” kérésére küldtek Szurgutba. Zahariadész Szibériában – mint ismeretes – öngyilkos lett. Rákosi pedig folytatta a felháborodott levelek írását: „Értsék meg végre, 16 évet ült Horthy idején börtönben, itt pedig 14 éve tartják száműzetésben, vizsgálat és bírósági ítélet nélkül, nem engedik hazatérni.” A hazatérés lehetősége Valamikor a hatvanas évek végén Kádárt végül rávették – és a PB is beleegyezését adta –‚ hogy Rákosit Oroszország európai részébe, a Gorkij megyei Arzamasz városába szállítsák. A házaspár ott egy új, kétszobás 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

lakást kapott. A közelben volt Gorkij város a megyei kórházzal és az orvosi egyetemmel. De minden beutazást Budapest engedélyezett, ugyanúgy, mint a magyarországi rokonok ideutazását. Moszkvában az SZKP KB-ban mindenki tudta, hogy a Rákosi-ügyet az illem keretei között valahogy le kell zárni. Régi munkatársai (Gerő, Hegedüs és a többiek) már régen hazatértek. A Kádárral folytatott tárgyalásokon az SZKP KB Szocialista Országok Kapcsolatainak Osztálya majdnem mindig felvetette a Rákosi-kérdést, megjegyezve, hogy a probléma eldöntésének joga az MSZMP vezetőjének kezében van. Kádár sokáig halogatta a dolgot, noha Rákosi azt kérte, hogy engedjék otthon meghalni. A válaszban a „csehszlovák tavasz” körüli nehézségekre történtek utalások. A változás 1970-ben kezdődött. A kérdést megvitatta a PB, majd a KB is. A Rákosival való tárgyalásra a Kádárcsapat két legmegbízhatóbb tagja, Aczél és Sándor utazott Moszkvába. A találkozóra a Moszkvától kb. 20 km-re fekvő Kalcsugában, az állami üdülőben került sor. A hazatérés fejében Rákosi kötelezettséget vállalt, hogy nem foglalkozik politikával, csendben él Budapesten. Nem egyezett viszont bele, hogy rendőrségi megfigyelés alatt álljon, és hogy jelentkeznie kelljen a rendőrségen. Ismét szünet következett a tárgyalások sorában. Gondolom, hogy újra Kádár halogatta a kérdés eldöntését. Rákosi már nem jelentett veszélyt a számára és a párt számára sem. Kádárra érthetően hatással lehetett, hogy Rákosi miatt ítélték 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre. 1971 elején Rákosi komolyan megbetegedett. A kor az mégiscsak kor, és az életét nem lehetett könnyűnek nevezni. A Gorkij megyei kórházban kezelték. A moszkvai vezetés a történtekhez emberien viszonyult. Gorkijba küldték az egyik legismertebb belgyógyászt, Lukomszkij professzort. Mindez azonban már hiábavaló volt. Februárban meghalt Rákosi. A Pravdában rövid közlemény jelent meg. Budapest és Moszkva között szüntelen távirat- és közleményváltás folyt. Az SZKP KB-nál egyre gyakrabban jelentkezett a magyar követ. Végre Budapesten eldöntötték, hogy a temetést megtarthatják a magyar fővárosban, a rokonoknak megengedték, hogy elutazzanak Moszkvába végső búcsút venni. Rákosi testét Moszkvában elhamvasztották, az urnát a hamvakkal nem adták oda a rokonoknak, azt a magyar nagykövetség munkatársa, az Államvédelmi Hivatal tisztje szállította Budapestre. Emlékiratai Ezzel Rákosi története nem fejeződött be. Mind Budapesten, mind Moszkvában tudták, hogy az „öreg” emlékiratain dolgozott. Ő pedig, természetesen, nagyon sokat tudott. Feltűnő érdeklődést mutatott a téma iránt Andropov, akit egyébként az összes magyar politikus memoárja érdekelt, különösen Vas Zoltáné. Rákosi özvegye és fogadott fia, aki ekkor a Plehanov Népgazdasági Főiskola prorektora volt, először nem voltak hajlandók Rákosi anyagait átadni. De az SZKP KB és a KGB felelős vezetőivel folytatott beszélgetések után átadtak néhány bőröndnyi kéziratot. A kéziratok fejében munkát, nyugdíjat és lakást remélhettek. Vagyis: kompromisszumot kötöttek. Minderről a magyaroknak a szovjet vezetők nem szóltak, de azok természetesen tudomást szereztek az „alku”ról. Mivel a kéziratok magyar nyelven készültek, le kellett azokat fordítani. Érthetően, titokban. A munka szakaszairól jelentést kellett készíteni az SZKP KB-nak. Milyen is volt Rákosi memoárja? Amennyire emlékszem, két részből állt. Az első történeti, sok tekintetben önéletrajzi jellegű volt. Szó esett benne a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakításáról, a tanácsköztársaságról, az Oroszországban eltöltött évekről, a Kominterntől kapott megbízatásokról. Elmesélte a találkozásokat Leninnel, kijavította Lenin néhány beszédének szövegét, amelyek Lenin összes műveinek kiadásában jelentek meg, és amelyeket riporteri feljegyzések alapján készítettek. Rákosi azt bizonyította, hogy azok nem mindig hitelesek, minthogy ő személyesen jelen volt azoknál a beszédeknél. Különben a történeti rész – amely magába foglalta a második világháborús eseményeket is (kb. 2000 oldal) – érdekes volt. Úgy határoztak, hogy ezt átadják a Marxizmus-Leninizmus Intézetben működő Központi Pártarchívumnak. Rákosi visszaemlékezéseinek második, a kisebbik része a háború utáni évekről szólt, arról az időszakról, amikor ő volt hatalmon. Természetesen saját szempontjait védelmezte. Visszautasította az MSZMP KB vádjait, és nem értett egyet azzal, hogy az ő kormányzása idején folytatott hibás politika volt az 1956. őszi magyar tragédia egyik fő oka.


Emlékszem fejtegetéseinek olyan lényeges momentumaira is, hogy Rákosi elhárította a felelősséget a politikai hibák tekintetében. A bűnt Sztálinra, az ő diktatórikus kurzusára hárította. Úgymond, a generalisszimusznak nem lehetett ellentmondani, s ott voltak még az NKVD–KGB mindenható szervezete, Berija főhatóságainak emberei. A politikát Moszkvában határozták meg – állította Rákosi –‚ az országok nemzeti-történelmi sajátosságaival nem számoltak. Rákosi a háborús veszély eltúlzásával vádolta Sztálint, mesélt a Szovjetunió és a népi demokratikus államok vezetőinek 1951-es moszkvai tanácskozásáról, amelyen Sztálin a katonai kiadások emelését, a hadseregek létszámának és technikai felszerelésének növelését követelte. Akkor roppantották meg a magyar gazdaság gerincét, mert fel kellett fegyverezni az országot, és a szovjet bombázó repülők számára nagy katonai repülőtereket kellett építeni. Rákosi emlék irataiban nem tudta kikerülni a Rajk-pert sem, amely sok tekintetben kapcsolatban állott a jugoszlávellenes politikai vonalvezetéssel. Ez ügyben Rákosinak semmilyen bűnbánata nem volt. Újra a moszkvai utasításokra – a bírósági „forgatókönyv” végrehajtására felügyelő Belkin KGB-tábornokra – történő utalások ismétlődtek. Saját szerepét „Matvej” igyekezett elhomályosítani, egy sor éles megjegyzést küldött Kádár felé, aki 1949-ben belügyminiszter volt. Nem fukarkodott kortársainak jellemzésével sem. A visszaemlékezések szövegének – amit nekem 1971-ben sikerült elolvasnom – volt egy különlegessége – néhány sor – ahol feltehetően Kádárról a szovjet nagykövetről vagy szovjet képviselőkről volt szó –‚ ollóval ki volt vágva. Nálunk akkoriban fellángolt a vita, hogy ki tette ezt. Mondták, hogy Rákosi rokonai művelték ezt, valami ismeretlen dologtól tartva. Én magam úgy vélem, hogy ezeket a rövidítéseket (5 vagy 6 oldalon) a KGB akkori elnökének az utasítására tették, bár ennek a hatóságnak a megfelelő munkatársai, akik Rákosi iratait az SZKP KB Általános Osztályára vitték, csaknem megesküdtek, semmihez nem nyúltak hozzá, semmiről sem tudnak. Rákosi megnyilatkozásaiban volt még egy jellemző sajátosság. Néhányszor visszatért az SZKP XX. Kongresszusához és Hruscsov Sztálin személyi kultuszáról szóló titkos beszédéhez. Aláhúzta, hogy a kongresszus döntését és a desztalinizáció végrehajtásának módszereit a szovjet vezetés és személy szerint Hruscsov legnagyobb hibájának tartja. Véleménye szerint ezek a döntések helyrehozhatatlan károkat okoztak a világ forradalmi mozgalmainak. Másik oldalról Rákosi vádolta Sztálint, szemrehányást tett harcostársainak, különösen Molotovnak, Berijának és Malenkovnak azért, mert „könyökig belemásztak” a magyar ügyekbe, többek között 1953-ban, de a másik oldalról védte a régi rendszert, a sztálini szocialista modellt, elvetette a XX. kongresszus eszméit. Megpróbált választ adni a törvénysértések és az ártatlan emberekkel való leszámolás vádjára. Általában a nehéz időkre hivatkozott és mentegetőzött. Többek között azt írta, hogy 1940-ben vagy 41-ben megpróbálta felhívni az SZKP vezetőségének figyelmét a szükségtelen és értelmetlen megtorlásokra. Sztálin akkor megbízta Molotovot és Kaganovicsot, hogy beszéljenek vele. „Sokan tanítottak engem az életem során – jegyezte meg Rákosi –‚ de ilyen gorombán és kegyetlenül soha senki nem beszélt velem.” Íme, ezekre emlékszem ezekből a memoárokból. Természetesen Rákosi igyekezett tisztára mosni magát. Feljegyzéseiből érződött a meggyőződés, hogy a történelem majd őt fogja igazolni. Rákosi–Kádár–Brezsnyev Eljutott valahogy a magyar vezetéshez, hogy Moszkvában maradtak Rákosi „iratai”. Kádár valószínűleg megbízta Komócsint és Bereczet, hogy tegyenek említést az oroszoknak Budapest érdeklődéséről az iratok iránt. A kérdést megvitatta az SZKP KB PB. Némi ingadozás után Brezsnyev úgy határozott, hogy megismerteti Kádárt Rákosi emlékirataival, méghozzá úgy nyújtja ezt át, mint a magyar vezetés iránti bizalmának a jelét. A moszkvai vezetés ekkor a magyar gazdasági reform miatt nyugtalan volt. 1972 őszén került sor Brezsnyev magyarországi látogatására, kormány- és pártdelegáció élén. Mikrofilm-másolatot készítettek Rákosi memoárjainak legtartalmasabb részeiről. A mikrofilmek Budapestre érkeztek, majd visszatértek Moszkvába. Nem tudom, mi történt. Vagy Kádár nem kérte a memoárok visszaadását – mert ő büszke ember volt –‚ vagy már nem érdekelte, vagy Brezsnyev gondolta meg magát. 1988-ban a PB egyik tagjának, az SZKP KB egyik titkárának azt a javaslatot tették, hogy adják át a magyaroknak Rákosi memoárjait. A válasz – és minek? Ki tudja, mi történik náluk, kinek a kezébe kerülnek ezek a dokumentumok? Kérdéses, hogy hol vannak most Rákosi memoárjai. A történeti részt valószínűleg a volt Központi Pártarchívum fondjai őrzik, a titkos részt minden bizonnyal a PB Kremlben lévő archívumában találnánk meg. Remélhetőleg valamikor a kutatók hozzájutnak majd ezekhez a dokumentumokhoz.


2. Képek


1. Tizenöt év szám-ûzetésben. Kádár János páncélszekrényének alapján. Rákosi Mátyás, 19561971 FEITL István Tizenöt év száműzetésben Kádár János páncélszekrényének dokumentumai alapján Rákosi Mátyás 1956 júliusától 1971. február 5-én bekövetkezett haláláig a Szovjetunióban élt. Az 1919–1924 és 1940–1945 közötti évek utáni harmadik emigráció állomásai a következők voltak: 1957 nyaráig Moszkva, 1957 és 1962 között a Fekete-tenger közelében levő város, Krasznodar, 1962–1966 között egy, a kínai határhoz közeli kirgíz falu, Tokmak, azután csaknem egy esztendőt a Gorkijtól délre fekvő kisvárosban, Arzamaszban töltött a vakok és gyengénlátók házában. Az utolsó otthona 1967 végétől a zárt város, Gorkij volt, azon belül is a külföldiek számára kijelölt lakónegyed. Az időről-időre elterjedt pletykák ellenére egyszer sem járt ezekben az években Magyarországon, bár az MSZMP vezetése 1966-tól fontolgatta hazaengedését, sőt 1969 márciusában a Központi Bizottság elvi döntést hozott hazahozataláról. Végül csak hamvai érkeztek meg 1971. február 12-én, hogy négy napra rá – Biszku Béla „szervezésében” – szigorú rendőri felügyelet mellett a család itthon temethesse el. Vendégből fogoly 1956 júliusában, amikor a szovjet vezetés álláspontját közvetítő Mikojan tanácsára Rákosi Mátyást leváltották első titkári megbízása és politikai bizottsági tagsága alól, még maguk az SZKP vezetői sem gondoltak arra, hogy a gyógykezelésre Moszkvába utazó politikus és felesége másfél évtizedig élvezi majd a Szovjetunió „vendégszeretetét”. Hogy mennyire nem számoltak sem idehaza, sem kinn tartós távollétével, azt jól mutatja, hogy Gerő Ernőnek augusztus végén az MDP Politikai Bizottsága megbízásából kérni kellett kinntartásának meghosszabbítását a nagy testvérpári vezetésétől. Vajon mikor vált a gyógyüdülés száműzetéssé? Október 23-án, vagy október 28-án, amikor a forradalom Nagy Imrét emelte a hatalom csúcsára, amikor a volt közvetlen munkatársak Gerő Ernővel az élen követték Moszkvába az egykori főtitkárt? November legelején Rákosi Mátyás már ott tevékenykedett a Kremlben, tanácsokat osztogatott a magyarországi helyzet megoldására. Újra a szovjet vezetők közelébe került, akárcsak 1954-ben és ez a győzelmes visszatérés reményét idézte fel benne. Még talán azon sem lepődött meg igazán, hogy Kádár János és vezetőtársai november 11-én „feketelistát” állítottak össze a Rákosi-klikk tagjairól, elvégre – ahogy később Révai József mondta – a taktikai helyzet ezt követelte. Az MSZMP ismert 1956. december 5-i határozata, amelyben az „ellenforradalom” okai közül a Rákosi–Gerő-klikk politikája az első helyre került, már józanítóbban hatott a közben kibővült moszkvai magyar csoportra. December második felétől azonban elmaradoztak a látogatók, a szovjet pártapparátus hirtelen elvesztette érdeklődését Rákosi véleménye iránt. Rákosi úgy érezte, most már lépnie kell, ezért január közepén levéllel fordult az Elnöki Tanácshoz és az Országgyűlés alelnökéhez, kérve, hogy vonják be a két testület munkájába. Még nem tudta, hogy Kádár János már 1956 novemberében eldöntötte: politikai riválisaival, Nagy Imrével és Rákosi Mátyással a hatalom kérdésében könyörtelen lesz. Nehéz eldönteni, hogy Kádár kitől félt jobban. A moszkvaiak mindenesetre közelebb voltak a tűzhöz. Amikor megérkezett Rákosi kérelme, Kádár jobbnak látta az ügyet az Ideiglenes Intéző Bizottság elé vinni. A döntés azonban nem volt egyszerű. Rákosiékkal szemben sem a nemzetközi kommunista mozgalomban, sem az MSZMP-hez csatlakozott apparátusban nem volt komoly ellenszenv. Egyre több régi ember kérdezte, kik is a tagjai annak a bizonyos kiátkozott klikknek. Haza kell hát engedni őket? De hisz akkor vagy meg kell mérkőzni velük, vagy felelősségre kell vonni legalább néhányat közülük! Az utóbbihoz a törvénysértések teljes felülvizsgálatára lett volna szükség, ami fenekestül kavart volna fel mindent itthon és külföldön. Maradt tehát a nyílt politikai ütközet, Kádáréknak azonban eszük ágában sem volt megmérkőzni a színvonaltalannak egyáltalán nem mondható Rákosi–Gerő–Révai trióval. Nem kockáztathatták hatalmuk egyetlen belső bázisát, az MSZMP-t egy kétes kimenetelű harc érdekében. Ráadásul Kádár nemcsak a kintiek és itthon maradt híveik összefogásától tartott, hanem attól is, hogy a szovjet vezetés bármikor kijátszhatja ellene ezt az ütőkártyát, ezért a moszkvai csoport lépcsőzetes megnyerése és felszámolása mellett döntött.


Révai József, Egri Gyula, Hazai Jenő hazatérhetett, Rákosira és Gerőre öt, a többiekre egy év haladékot kért és kapott az Ideiglenes Központi Bizottságtól. Aztán 1957 márciusában következett Moszkva, ahol a megosztott szovjet pártelnökséggel szemben, Hruscsov támogatásával sikerült elképzelését elfogadtatni, bár értésére adták, hogy a baloldallal szembeni további kampányt vagy felelősségre vonást nem nézik jó szemmel. Farkas Mihály befogadásáról pedig hallani sem akartak. Mindez talán nem lett volna elég Rákosival szemben, ha ő maga nem követ el végzetes hibát. Amikor ugyanis Rákosi hírül vette a szovjet és magyar vezetők között személyéről kötött megállapodást, első felindultságában telefonon kérdőre vonta Hruscsovot és miután az visszautasította érvelését, támadó hangú levelet küldött az SZKP vezetőjének. 1957. április 18-án most már az SZKP Központi Bizottsága szögezte le: Rákosi „még mindig az ország vezetőjének szerepére tart igényt, pedig azt ő örökre elvesztette”. Visszaélt a szovjet párt vendégszeretetével, információkat gyűjt és áskálódik a magyar elvtársak ellen – el kell távolítani Moszkvából. S ez a Molotov–Malenkov–Kaganovics-csoport bukása után be is következett: Rákosi és felesége 1957 augusztusában Krasznodarban kapott új szálláshelyet. A gyógyüdülés száműzetéssé vált. A vezér egyedül marad Révai József időközben igazolta az előzetes félelmeket. Az 1957. júniusi pártértekezleten új formulát javasolt a pártegység értelmezésére: „minden kommunista mínusz árulók”. Ennek megvalósítása egyet jelentett volna a régi vezetők politikai reaktivizálásával. Kádár és vezetőtársai ezzel szemben élesen és sikeresen léptek fel. Révai elszigetelődött, a Rákosi-csoport visszatérésében reménykedő aktívaréteg vereséget szenvedett. Rákosi Mátyás politikai megsemmisülése 1957 szeptemberében, Kínában fejeződött be, amikor Kádár János Mao Ce tung, Csu Te, Liu Sao-csi, Csou En-laj és mások előtt tette fel a kérdést: mi legyen a száműzött vezérrel? Mao a legkevésbé ebben a kérdésben kívánt konfrontálódni a szovjet vezetéssel, így áldását adta a hruscsovi megoldásra. A szocialista országok kommunista- és munkáspártjai novemberi értekezletének vastapsa Kádár János kétfrontos koncepciójára már a koronát tette fel a műre: Nagy Imre árulóként, Rákosi Mátyás használhatatlan politikai rekvizítumként hullott ki a riválisok sorából. A magabiztossá váló első titkár most már radikális megoldást akart. 1958. január 24-én – felülvizsgálva a korábbi határozatot – a Központi Bizottsággal Rákosi Mátyás örök száműzetését mondatta ki. Nagy Imre sorsa néhány hónap múlva teljesedett be. (Június 16-án végezték ki.) 1958 szeptemberére a moszkvai emigrációt is sikerült felszámolni. Hegedüs András, Kovács István, Piros László és a többiek zökkenőmentesen illeszkedtek be az új politikai rezsimbe. Az egymástól és a magyar társadalomtól elszigetelt két bukott pártvezető – Rákosi és Gerő – nem okozhatott többé komoly gondot. Rákosi Mátyás vendéglátása még szívélyes volt, úgy élt, mint egy kormánytisztviselő, de mozgási szabadsága, kapcsolattartási lehetőségei felett őrködött a magyar követség munkatársai mellett egy vele nem túl barátságos férfiú: az SZKP Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának vezetője, Jurij Andropov. Rákosi Mátyás ugyan kifejezésre juttatta az 1958. januári döntéssel szembeni értetlenségét, a magyar párt vezetői azonban most már nem nagyon törődtek kellemetlen levelező partnerükkel, és még akkor sem foganatosítottak rendszabályokat, amikor hírül vették, hogy az „öreg” 1958 nyarán felutazott a szovjet fővárosba. Biztosak voltak abban, hogy belátja helyzete reménytelenségét, elfogadja a neki szánt szerepet és látványosan kapitulál az MSZMP politikája előtt. 1959 októberében – a kádári politika nemzetközi közönség előtti győzelmi ünnepének szánt VII. kongresszus előtt – Rákosi Mátyás levelet kapott az MSZMP vezetésétől. Beismerő, önkritikus válaszlevelet vártak tőle, de ő semmiféle politikai nyilatkozatra sem volt hajlandó. 1960 tavaszán aztán Rákosi még határozottabb akcióra szánta rá magát. A szovjet–kínai konfliktus kiéleződésének hatásában bízva újra Moszkvába utazott és most már fenyegető hangon követelte hazahozatalát. Protektorokat azonban nem talált, így kénytelen visszatérni Krasznodarba. Kádár János dühös és értetlen volt. Szigorú vizsgálatot rendelt el, a szovjet nagykövet – Boldóczki János – „repült”! Rákosit a Szovjetunióba utazó Aczél György és Nógrádi Sándor hallgatta ki. Nyilvánvaló volt, hogy reménytelen helyzete ellenére sem adta meg magát, opponálja az itthoni politikai vonalvezetést, még egy vizsgálatot is hajlandó maga ellen kiprovokálni, csak hazajöhessen. Ezt a szívességet azonban nem tette meg neki a Politikai Bizottság. A Rákosi-ügy kirobbanásához újra külső lökés kellett. 1961 októberében a desztalinizáció folytatása jegyében lezajlott az SZKP XXII. kongresszusa. A harmadik Rákosi-„per”


Azt Kádár János is tudta, hogy a XXII. kongresszusnak hatása lesz a többi kommunista párt, így az MSZMP magatartására is. A kérdés csak az volt, milyen irányba lendítse tovább az állampárt szekerét. Az ötvenes évek törvénysértéseinek ügyét nem akarta előtérbe állítani. Az 1962-es év története még szinte feltáratlan. Annyit azonban az eddig megismert iratok és Marosán György visszaemlékezése is sejtet, hogy a pártvezetés szinte belesodródott a koncepciós perek ügyébe, hogy a Biszku Béla vezette bizottság ténykedése az MSZMP felső vezetésében személyi válság kialakulásához vezetett. A vizsgálat túl közel került a törvénysértések teljes köre és a hazai és külföldi felelősök megnevezéséhez. A korabeli politikai bizottság jó néhány tagjának – magának Kádár Jánosnak – politikai létszükségletévé vált, hogy az okok rajtuk kívüli, szubjektív tényezőkre vezetődjenek vissza. Rákosi Mátyás és Gerő Ernő párttagságát nem lehetett megmenteni, mind az 1957-es, mind az 1958-as megoldási terv összeomlott. Az 1962 augusztusi nagy központi bizottsági „perben” az első számú vádlott Rákosi Mátyás bűnösnek találtatott – tegyük hozzá, joggal. Mások nem – kevesebb joggal. Az „öreg” száműzött kizárásának hitelessé tételéhez ráadásul felhasználták a teljesen hamis frakciózási vádat is. Eszerint Rákosiné levelezése itthoni rokonaikkal politikai felforgató szándékot takart. Kádár János személyesen írt levelet Kozlovnak, az SZKP Illetékes titkárának, Fenyicska asszony felelősségre vonása érdekében. A jogi felelősségre vonástól a törvénytelenségek első számú felelőseként megnevezett és megbélyegzett Rákosi Mátyás ennek ellenére megmenekült 1963-ban – mielőtt vizsgálat indult volna ellene – amnesztiában részesült. A büntetés még sem maradt el. A magyar vezetés kérésére az SZKP KB Elnöksége foglalkozott az üggyel és Hruscsov javaslatára Rákosi Mátyást és feleségét 1962 szeptemberében a belügyi szervek egy isten háta mögötti kirgíz faluba, Tokmakba szállították. Remények – csalódások Tokmakban a száműzetés legkeményebb négy éve kezdődött a hetvenedik életévét betöltő Rákosi Mátyás számára. Életfeltételei is gyökeresen megváltoztak. Szigorú rendőri felügyelet alá került, feleségével szerény zsebpénzükből maguknak kellett gondoskodniuk szükségleteik kielégítéséről. Házuk sem különbözött másokétól, folyóvíz, csatorna ismeretlen volt erre. Nyáron szörnyű volt a forróság, télen a Tiensan havasainak közelsége miatt nagy volt a hideg. Mégsem hagyta magát elevenen eltemetni. Beadványokkal, kérelmekkel fordult mindenhová, hogy legalább kényelmetlen legyen fogvatartói számára. Brezsnyevnek persze aligha okozott kellemetlenséget az a néhány levél. Szívesen hozatott áldozatot a magyar vezetés érdekében, mert tudta, hogy az ilyesmi jól kamatozik. A szovjet szívességek azonban a gazdasági reform bevezetésére, az önálló gazdaságpolitikai útra készülő magyar vezetés számára mind kellemetlenebbé váltak. Kádár János elhatározta, hogy több szívességet nem fogad el Brezsnyevtől, így a Politikai Bizottság 1966. április 28-án áldását adta Rákosi Mátyás Arzamaszba költöztetésére. 1967. február végi szovjetunióbeli tárgyalásain szemtől szembe vetette fel Brezsnyevnek és Andropovnak a magyar vezetés megbocsátó szándékát. Brezsnyev elutasítóan reagált. Kijelentette: Rákosi nem probléma számukra, egy fél éve nem is írt. Kádár erre a válaszra várt. Rákosi kinnmaradt, de most már nem a magyar szervek kifejezett kérésére. Egy szívességgel kevesebbel kellett viszonozni a szovjeteknek. A hazatérés előkészítése, természetesen ezek után lelassult. Újabb tíz hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a házaspár Gorkijba költözhessen. Lassan az „öregben” is megérlelődött a hajlam a kompromisszumra, 1968 januárjában végre megírta a közéleti szereplésről lemondó nyilatkozatot. Andropovot azonban ez sem hatotta meg. Az ő figyelmeztetésére a Politikai Bizottság újra halasztó döntést hozott. Nyár lett, mire Komócsin Zoltán a testület megbízásával az SZKP vezető szerveihez fordult hivatalos állásfoglalásért a hazahozatala ügyében. A július végi kedvező válasz azonban későn érkezett, a csehszlovákiai bevonulás (1968. augusztus 21.) lehetetlenné tett minden hazatelepítési akciót. Ezt még Rákosi Mátyásnak sem kellett megmagyarázni. A kádári taktika Mire az „öreg száműzött” ügye a Központi Bizottság elé került, 1969 márciusát írták. Az ülésen váratlan dolog történt: a hazahozatal ellen hárman is tiltakoztak, ami elég volt Kádárnak, hogy újra halasztó hatályú, elvi döntéssel is megelégedjen. Mi történt ezután? Az, ami hosszú éveken át mindig. Rákosi Mátyás írta tovább leveleit a szovjet és a magyar vezetőknek, ismerőseinek, családtagjainak. A magyar politikai vezetés pedig félretette az ügyet és egy év megint elszaladt. 1970. február 10-én aztán végre a Politikai Bizottság meghozta döntését: áprilisban hazahozzák a volt pártvezetőt és feleségét, erről tájékoztatták a párttagságot is. Az előkészítés természetesen elhúzódott, így mire a lebonyolítás technikai részletei a KB Titkársága elé kerültek


május közepe lett. Rákosinak mindössze egy olyan nyilatkozatot kellett aláírnia, amelyben kötelezettséget vállal egy, a házi őrizethez kísértetiesen hasonlító állapot tudomásul vételéről. Az aláírásért Borbándi János és Harangozó Szilveszter utazott Moszkvába. Rákosi végighallgatta a nyilatkozat felolvasását, majd keserűen kijelentette, hogy ezek a feltételek rosszabbak, mint amilyenek között a Szovjetunióban él. Elkérte a szöveget és gondolkodási időt kért. Egy óra múlva elutasító válasszal tért vissza. Minden bizonnyal tudta, hogy utolsó esélyéről mondott le. (1971 februárjában meghalt.) * A temetés után az ügy dokumentációja, az úgynevezett „R” dossziék mint rejtegetni való, szigorúan titkos anyagok, Kádár János páncélszekrényébe kerültek.

2. Képek


1. Német telepesek a 18. században EMBER ÉS KÖRNYEZET ANDRÁSFALVY Bertalan Német telepesek a 18. században Az őslakos magyar nép életmód-modelljétől élesen különbözik azoké a németeké, akik telepesként érkeztek az elpusztult, de mezőgazdasági szempontból igen értékes területekre: a dunántúli lankás löszhátakra és alacsony fennsíkokra, a Bácska üledékes, löszös és fekete, ármentes öntéstalajaira, valamint a Tiszántúl és a Bánát ugyancsak változatos löszhátas, öntés és mocsaras vidékeire. A Bánát belsejében lévő mocsarak egy lényeges vonásban különböznek a Duna és a Tisza mentiektől: ezeket nem öntötték el évenként megközelítőleg rendszeresen érkező árhullámok, így lecsapolásuk – holland mérnökök segítségével – pár évtizeden belül sikerrel járt. Kedvezmények Nem kétséges, hogy minden telepes szinte eleinte csalódik új hazájában és a csábító ígéretekben, melyekkel idecsalogatták. Nem várt nehézségekkel találkozik: járványok, a szomszédok ellenséges magatartása, szokatlan éghajlat stb. A Dunántúlon és a Duna–Tisza közén az első telepesek nem is maradnak meg sokáig egy helyen. Rendszerint továbbállnak az eleinte 3, majd csakhamar 5 évre szóló teljes adómentesség lejártával. Megszöknek, új helyen jelentkeznek és kérnek 5 év adómentességet. A telepesek ugyanis mindnyájan eleve rendelkeznek a szabad költözés jogával. Az „őslakos” magyar falvak lakói ezzel szemben örökös, röghöz kötött jobbágyok. A császári pátensek eleinte előírták, hogy a telepeseknek legalább 200 forint készpénze tegyen, de nem volt meg ez már a 18. század elején érkezők mindegyikénél sem. Jöttek 60–80–120 forinttal is. Sokan iparosokként próbáltak megélhetést találni, de ezekre alig volt szükség, helyesebben: senki sem tudta megfizetni termékeiket. Az első összeírásokban büszkén vallják magukat mestereknek, a második, harmadik összeírásban már jobbágyként szerepelnek, kénytelenek a földből megélni. A szerencsésebbek olyan földesúrra is találhattak, aki félig fölépített házakkal várta őket, csak a lakóház befejezésénél kellett segédkezniük. A ház elkészülte után kaptak egy tehenet, ágyat, szalmazsákot, pokrócot, zsákot, fejszét, kapát, villát, rokkát, a telkesek esetében 4 lovat vagy 22 forintot, lószerszámot, ekét, boronát és más, a gazdálkodáshoz szükséges felszerelést. A legszerencsésebbek azok voltak, akik csak a 18. század utolsó évtizedeiben érkeztek a Bánátba. Nekik 15 év adómentességet és teljesen felépített falvakat ígértek; ahol imaház, iskola, pap- és tanítólak is állt. Két-két falunak kijelölt sebész felcsere volt, és a faluközösségek még a tűzoltó felszerelést is megkapták. Összehasonlíthatatlanul nehezebb körülmények közt vertek gyökeret a század első felében érkezettek, ezért ezek közt nagy volt nemcsak a halandóság, hanem az elvándorlás, kóborlás is. Tudunk olyan telepítésről, mely során Bécsből és a környező tartományokból összegyűjtötték a rendzavarókat, korhelyeket, verekedős elemeket, minden támogatás nélkül rákényszerítették őket az útra, és a Bánátban szélnek eresztették őket. Bécs ily módon szabadult meg a városban élő „erkölcstelen személyektől”, így a prostituáltaktól is. Ennek a gyakorlatnak II. József vetett véget. A település A telepesek, különösen az első jövevények, ideiglenes kunyhókban húzták meg magukat vagy az elpusztult falvak romos házait javítgatták ki. Néhány esetben az elűzöttek kész és jó házait is megkapták. De hamarosan mérnökileg kimért, utca soros, szalagtelkes, rendezett falvakat építettek ki maguknak. (A Bánátban a 18. század utolsó évtizedeiben egységes tervrajz alapján felépített típusházakat kaptak, volt ezek közt szabályos köralap rajzú is, de a legtöbb utcasoros vagy sakktáblás kimérésű volt. A házakhoz felépítették az istállót, mely vagy a házhoz illeszkedett, a ház tengelyében vagy azzal derékszöget alkotva határolta a ház előtti udvart.) A hosszú, három helyiséges, szoba, konyha, szoba+kamrás házak az útra merőlegesen helyezkedtek el. A konyha szabadkéményes és téglafalazású volt. Telepes faluban mindig egy telken találjuk a lakóházat és szorosan mellette az istállót, illetve az istállóval egybeépített pajtát. A kétbeltelkes, szálláskertes település ismeretlen. A gazdálkodás Mivel ártérben német településfalu nem létesült, s eleinte az erdős hegyvidéket is elkerülték a jövevények, nyilvánvaló, hogy a földművelés állt gazdálkodásuk középpontjában. Közös használatú területeket, erdőt vagy 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

legelőt keveset kaptak, és amit kaptak, hamarosan azt is inkább felosztották maguk közt. Így már a 18. század végén akad olyan német telepesfalu, melynek nincsen legelője: a teheneket s más állatokat, ökröt, lovat istállón tartják, és részükre takarmányt termesztenek. A legfontosabb állat a tehén. A 18. század első felében nagy telepítéseket végrehajtó Károlyi Sándor ezt írja feleségének a német telepesekről: sok gyermekük van, s a tejért majdnem meghalnak. A tej kiemelten fontos a német gazdálkodási stratégiában és életmódban, egészen a 20. század derekáig. Nem az erős, edzett, de ugyanakkor lassabban fejlődő szürke magyar marhát tartják, mely viszonylag kevesebb tejet is ad. A németek a tejelésre kitenyésztett, főként svájci marhafajtákat fejték, melyekkel a nyugat-magyarországi földbirtokosok tejtermelő svájcerájaiban már a 17. század végén és a 18. század elején kísérleteztek. Igaz, hogy e tejtermelő földesúri majorságok, melyekhez Svájcból sajttermékeket is hozattak, értékesítési nehézségek, a piac hiánya miatt mind megbuktak, de a teheneket és a fajtát a telepesek nagyra értékelték, és sikeresen tenyésztették tovább. A szigorú törzsöröklési rend folytán a minden ingatlanból kizárt többedik fiúgyermek igyekezett valamilyen ipart elsajátítani, még akkor is, ha többnyire csak napszámból élhetett meg. Első kapott vagy megszerzett tőkéjével azon volt, hogy önálló kis házat és kis istállót építsen magának, és abba gyermekei táplálására egy fejőstehenet vásároljon. Ennek a tehénnek egész évi takarmányát ő szedegette össze. Ha idővel kis földet, néhány száz ölet vagy egy-két holdat is szerezhetett, ezt a kis tehénkét fogta be könnyű kocsiba, és ezzel végezte a földmunkát, hordta terményeit. Mindez hallatlan és szégyenteljes dolog lett volna egy magyar faluban, ahol tehenet egyáltalán nem igáztak, s a legeltető állattartásban nem is tartották otthon a háznál. A németeknél a nagyobb, telkes gazdák munkaállatként inkább lovat használtak, nehéz, erős, lustamozgású lovakat, melyeket istállón neveltek fel és tartottak. Hosszú fuvarba ezekkel sem mentek soha, és hátalni sem lehetett ezeket, még kevésbé parádés kocsikkal nyargalni. A régi magyar háziállatfajtákból lényegileg egyet sem vettek át. Nem vették át a könnyűjárású, kistermetű magyar parlagi lovat és a durvagyapjas, pödröttszarvú rackajuhot sem. Ennek gyapja és bőre a magyar viselethez volt való: magyar szűrnek, szűrposztónak, gubának, subának. A német telepesek polgárosultabb öltözködési kultúrához szoktak. Német juhászok közvetítésével jött Magyarországra a spanyol származású finomgyapjas merinó és más nyugati birkafajta. Ennek gyapja már keresett áru, a finomabb posztó alapanyaga. Ők maguk legfeljebb harisnyát, lábbelit horgoltak a gyapjából. Egyébként a birkákat a disznókkal együtt hajtatták ki a legelőre: nem sokat tartottak belőlük. A család A német telepesnél nem találunk összetett családot, több házaspárt egy háztartásban. Az összeírásokban ugyan találkozunk egy telken élő két házaspár feljegyzésével is, ez a szülők és egy nős fiuk egy telken való élését jelzi, de nem biztos, sőt többnyire nincs is erről szó, hogy egy háztartást képeznének. A szigorú törzsöröklési rend szerint ugyanis csak egy fiú örökli a házat, a hozzá tartozó ingatlanokkal és felszereléssel együtt. Ha a szülők elérték az 50–60 évet, önként átadták a gazdaságot fiuknak, maguknak pedig szerződésileg rögzített járadékot, Auszug-ot biztosítottak: például évente egy vágó disznót, fejenként egy-két mázsa lisztet, naponta egy-két liter tejet, bort, meghatározott mennyiségű babot, krumplit, stb. Rendszerint külön költöztek a hosszú ház végében kialakított kis szoba-konyhába vagy a nagyházzal szemben épített kis Auszugshaus-ba, és többet nem szóltak bele fiuk gazdálkodásába, még akkor sem, ha a könnyű munkákban naponként segítettek is neki. Az öreg gazda készpénzének a biztosítására kapott egy hold takarmánnyal (lóherével, lucernával) bevetett területet. Ezt az öreg gazda kaszálásonként eladta az arra rászoruló, tehenet tartó napszámosnak, kis házasnak (Kleinhäusler), a kapott pénzen vette meg pipadohányát, járt el a borbélyhoz, esetleg – de ez nem illett egy igazi svábhoz – elment a kocsmába is. A vagyonból nem részesülő többi fiú egy ideig, míg meg nem nősültek, segítettek az otthon maradt testvérnek, aki így gyűjtötte össze azt az összeget, amit az új egzisztenciát, önálló életet kezdő elköltözőnek kifizetett. Ez néha jelentős összeg volt, amivel egy eladósodott magyar paraszttól házat vagy földet is vehetett. A német telepesek Európa nyugati felének házasodási szokásait követték: későn házasodtak, és sokan még nősülésük előtt elköltöztek a faluból. Sokkal több gyermekük volt, mint a 18. század végén egykézésbe kezdő magyaroknak. A családi munkamegosztásban a telepes németeknél nincsen éles választóvonal férfi és női munkakör között. A nőket nem foglalja le annyira a vászonneműek munkája, mint a magyar asszonyokat. Ha termeltek is kendert és egyes helyeken fel is fonták, de kevés helyen vesződtek a szövésével is. Többször említik leírások, hogy azok a német asszonyok sem értenek a szövéshez, akik magyar falvakban laknak: a magyaroknál nem mehetett férjhez az a leány, aki nem értett a fonáshoz, szövéshez, hímzéshez, aki nem készítette el a maga és az ura minden vászonruháját. A német községekben az örökségből kizárt férfiak nagy része megtanulta a takácsmesterséget, és télen, amikor nem volt lehetősége mezőgazdasági napszámba járni, bérbe szőtte a gazdák lepedőit, zsákjait. A magyar falvakban a díszes mintás szövést is az asszonyok végezték, köztük takács alig élhetett meg. Igaz, a polgárosultabb ízlést követő német viselet már a telepítések idején manufaktúrákban, gyárakban készült nyersanyagokat használt: pamutvásznat, posztót, kékfestőt. A viseleteknek megszűnt a kor és állapotjelző szerepe. Ennek megfelelően egy német nő ruhatára sokkal szerényebb volt egy nála szegényebb magyarénál. A 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

magyar népviseletek a különböző színösszeállítással és díszítéssel a 20. századig jelezték a viselő korát, az évszakot és az ünnepi alkalmat. A német falvakban a polgári divatok következtében sokhelyütt igen korán egyaránt a fekete szín lett az ünnep és a gyász színe, és a hétköznapi sem volt más, mint a használt ünnepi. Nem egy faluban a fiatal lányok és az öreg asszonyok is feketében jártak. A gyermek a német családban nem volt állatőrző. A kijáró jószágot, ahol volt ilyen, közös, falusi nyájakba hajtották és hivatásos pásztorok kezére bízták. Az állatőrzés tehát nem vonta el a gyermekeket az iskolától, nem is kellett nekik megszokni az állatokkal együtt való kint hálást, a „betyár” életet. Nem szűrrel, hanem dunyhával takarózhattak. Ezzel szemben sokkal korábban befogták őket a mezőgazdasági munkákba. Különösen a szegényebbek, mire sor alá álltak, már minden munkához értettek, és a múlt századi sorozási jegyzőkönyvek szerint sok közöttük a visszeres, a sérves. Összehasonlítva a hasonlókori magyar vagy szerb fiatalokkal, sokkal előbb végeztek rendszeres izommunkát, míg a magyaroknál és szerbeknél sokkal hosszabban kitolódott a fiatalság gondtalanabb, táncos élete.

2. Képek




1. A nõi kerékpározás hõskora ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK FRISNYÁK Zsuzsa A női kerékpározás hőskora Magyarországon az 1880-as évek első felében kezdett elterjedni a kerékpár 1882-ben megalakult az első magyar kerékpáros egylet is, a Budapesti Kerékpár Egyesület. Az egyre népszerűbb kerékpár (a századfordulóig több mint 150 kerékpáros kör alakult) eleinte csak a férfiakat hódította meg. A női kerékpáros még az 1890-es évek első felében is nagy feltűnést keltett. „Mikor az első kerékpározó hölgy kigördült az utcára, az utcán tolongó tömeg a markába nevetett” – írta 1898-ban egy visszaemlékező. Combok, keblek, hasaljak A nők először szokásos utcai viseletükben ültek fel a „vasparipára”, azonban hamarosan tapasztalták, hogy az a ruha, amely megfelel egy rövid sétára, kényelmetlen kerékpározás közben. Arról nem is beszélve, hogy a szép selyemblúzok, kalapok, finom szövetből készült szoknyák, szalagok, csipkék könnyen tönkrementek egy-egy borulás során. Az öltözékeket az esés, viselőjüket pedig az öltözék fenyegette. A hosszú szoknya a küllők közé került, a kormány feltörte az ápolt kezeket, a fűző az erőkifejtést akadályozta. Mindezek ellen a hölgyek úgy próbáltak meg védekezni, hogy szoknyáik aljába ólomnehezéket varrtak, kezükre finom szarvasbőrkesztyűt húztak, s oly merészek is akadtak akik a fűzőt is levették. Az ólomnehezék azonban kevésnek bizonyult, szeles időben könnyen megbillent a szoknya, s ekkor lángbaborult arccal pattantak le a nyeregből dédanyáink. Sokkal célszerűbb és kényelmesebb viselet volt a kerékpározáshoz a nadrág. A nadrág nagyon bőven szabott térdnadrág volt, melyet harisnya vagy térdig érő kamásli egészített ki. Egy ilyen nadrágban kerekező nő látványát így örökítette meg egy korabeli fűzfapoéta: „Bristol kerék, Helical-cső, Adria... Jaj, de formás a kisasszony vádlija! Aczél-bokát feszít pergő pedálja, Mikor magát a nyeregben Negédesen himbálja!” Ez a látvány felkavarta a kisvárosok szemérmetes közvéleményét, s emiatt igen kevesen mertek így öltözve nyeregbe szállni. Helyette a szolidabbnak tekintett szoknyát részesítették előnyben. Olyan nagy volt a közvélemény nyomása, hogy a nadrág annak ellenére sem vált divattá, hogy ugyanebben az időben Franciaországban elegáns nő csak nadrágban kerékpározott. Hiába öltött azonban egy magyar nő a kerékpározáshoz szoknyát, a feltűnéstől nem szabadult meg. A férfiak figyelmét a női combok mozgása keltette fel, mely erőteljesebben megmutatkozott, mint a gyaloglásnál. A szakértő férfiúi szemeknek vonzó látványt jelentett egy női test mozgása – különösen, ha a hölgy fiatal és csinos volt. Eme látvány izgalmassága tovább fokozódott, ha a hölgy nem öltött fűzőt: a csípő, a has és keblek szabadabb mozgása miatt. „Emancipált” hölgyek A közvéleményt természetesen nemcsak a „ruha-probléma” izgatta. Sokan magát a tettet – a kerékpározást – összekapcsolták a női emancipációs mozgalom törekvéseivel. Ma már komikus, hogy ennek a sportnak a művelését egyesek bátor női tettnek, mások nőietlennek, az önteltség ellenszenves megnyilvánulásának vélték látni. Felismerték a kerékpározás egészségügyi jelentőségét is, de mélyen alábecsülték a női szervezet teljesítőképességét; az orvosi nyilatkozatok óvták a nőket a „túlzott” kerékpározástól. Kb. napi 50-60 km-t tekintettek még megengedettnek, azzal a feltétellel, ha nem több a sebességük 15–18 km/h-nál. A 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kerékpárversenyeket károsnak tartották. 1897-ben még olyan orvosi vélemény is megjelent a sajtóban, hogy a női kerékpárversenyeket be kell tiltani. (Az első női kerékpárversenyt 1896-ban rendezték Magyarországon, a bátor úttörők világos selyem blúzban és sötét bő térdnadrágban álltak a rajthoz.) Nő, férfi, kerékpár A női kerékpározást a közvélemény igen lassan fogadta el. Kb. 10–15 év kellett ahhoz, hogy a kerékpáros nő látványa megszokottá váljék. A századforduló utolsó éveiben már élesen bíráló megjegyzések – legalábbis a sajtóban – nem kísérték a nyeregben ülőket. Nyeregbe szálltak az angol uralkodóház tagjai, a nemzetközi arisztokrácia dámái, majd a magyar arisztokrata családok fiatalabb hölgyei. Megtanult kerékpározni Erzsébet főhercegnő és Stefánia főhercegasszony is. Vidéken a vármegyei főispánok vállalkozó szellemű feleségei, a megyei és városi tisztikar legfőbb tisztségviselőinek leányai és a feltűnést kedvelő fiatal színésznők ültek fel a kerékpárra, miután a sportosabb arisztokrata hölgyek példát mutattak nekik. Tettükről a helyi sajtó rendszeresen beszámolt. A női kerékpározás hazai elterjedésében nagy szerepe volt a sznobizmusnak. A kor illemszabályai szerint úrinő nem járkált egyedül az utcán, így, ha kerékpárra szállt, akkor sem egyedül ment. A kerékpározó hölgyek férjeik, férfi testvéreik, rokonaik és ismerőseik társaságában indultak el kirándulni. A közös kirándulások számtalan alkalmat nyújtottak az apróbb flörtökre, csintalanságokra, melyekről azután egész héten lehetett suttogni, pletykálni, ábrándozni. Kitaláltak egy kerékpáros játékot is, melynek legnagyobb vonzerejét kétségtelenül az jelentette, hogy az urak és a hölgyek egymással és egymás ellenében játszhatták. A kissé bonyolult játék lényege abban állt, hogy először a férfiak üldözték a hölgyeket, majd miután ki-ki elérte a párját, együtt kellett a célba karikázniuk. Micsoda pompás lehetőségek!... Eladás – könnyítés 1895-ben egy, az olvasók körében nagy sikert aratott szerelmes verset közölt a sajtó, melynek szellemességét még ma is értékelni tudjuk. „Egy úr kerékpározni indult, S egy bájos lányt veloczi-pelle, Az úr neve Velo-czirill volt, A hölgyé meg Veloci-czelle. Elegáns volt az ifjú ember, És sikkes volt az ifjú delnő, Az úr fején veloczi-linder, A hölgy lábán veloczhi-pellő. A házak elmaradtak sorba S Czirill szólt. Nem kell már vigyáznunk! Minek a bók s veloczi-kornya, Jer édesem, veloczi-czázzunk. Oly szépen kér, esdve nógat, Vasparipájához símulva, Oly nyájasan veloczhi-rógat, Hogy enged a veloczi-czuska... Virág hullás és szív-törés volt, Hervadt virányon, alkony tájban. 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

S hibás csak a veloczi-péd volt, Melyről e dalt veloczi-táltam.” A kerékpározás, mint minden olyan dolog, melyet a hölgyek műveltek, így vált részévé a századfordulón az úri világ kollektív nagy játékának: a férjfogás és férjhez adás tisztes feladatának Ahogy bevonult a kerékpár a nők közé, eredeti funkcióján túl, új feladatot is szerzett magának, a kapcsolatteremtés eszközévé vált. A jó levegőn megnő a kedv a házasodásra – tartották a lányos mamák, s megbízható felügyelet mellett elengedték eladósorban lévő leányaikat kirándulni.

2. Képek



1. Jobb félni, mint megijedni. A Magyar Tudományos Tanács, 1949 KALÁSZATOK HORVÁTH Zsolt Jobb félni, mint megijedni Az alábbi levélváltás lelőhelye a Magyar Tudományos Tanácsnak az MTA Levéltárában őrzött iratanyaga (MTT 2/1). Az 1949-ben nem egészen egy évig működött, de ezalatt alapos munkával az MTA, közvetve a tudományos élet teljes államosítását lebonyolító szerv formálisan állami intézmény volt, de tényleges irányítását – „a hatékonyság érdekében” – a tanács elnöke, a kormánytag Gerő Ernő vezette pártkollégium végezte. Az adminisztratív ügyek vivője Alexits György akadémikus, főtitkár volt, ezért fordult hozzá (és az illetékes minisztériumhoz) a konferencia-részvétel ügyében a Magyarhoni Földtani Társaság vezetősége. A szövegek önmagukért beszélnek – talán csak a döntési kompetenciát még ilyen jelentéktelen kérdésben is önmagának fenntartó Gerő ceruzás láttamozására hívjuk fel a figyelmet. DOKUMENTUMOK 1. T. Magyar Tudományos Tanács, Titkársága Budapest Idecsatoltan tisztelettel küldjük a Nehézipari Miniszter Úrhoz intézett kérésünket a New-York-ban tartandó ásványi nyersanyag konferenciára vonatkozó kiküldetés irányában. Kérjük, hogy dr. Szádeczky-Kardoss Elemér, egyetemi tanár kiküldetését a Tudományos Tanács lehetővé tenni, illetve a maga részéről elősegíteni szíveskedjék. dr. Vadász Elemér a Magyarhoni Földtani Társulat elnöke. 2. Melléklet. Miniszter Úr! Budapest, 1949. június 24. A Magyarhoni Földtani Társulat részletes prospektus kíséretében meghívót kapott a f. évi augusztus 17– szeptember 6. között New-Yorkban tartandó hasznosítható anyagokkal foglalkozó kongresszusra. (United Nations Scientific Conference on the Conservation and Utilization of Resources.) Ez a világ hasznosítható anyagainak minden vonatkozását tárgyaló, az ásványos anyagok világkészleteit és azok termeléseit, bányászatát, fölhasználási módját és minden egyéb gyakorlati vonatkozásait kimerítő konferencia reánk nézve is hasznos és tanulságos lehet. Társulatunk kívánatosnak és szükségesnek tartaná, hogy azon Országunk kiküldött szakemberrel képviselve legyen, miértis tisztelettel kérem Miniszter Urat, hogy a Konferenciára Társulatunk társelnökét dr. Szádeczky-Kardoss Elemér soproni egyetemi tanár, Kossuth-díjas tudósunk kiküldetését lehetővé tenni szíveskedjék. dr. Vadász Elemér a Magyarhoni Földtani Társulat elnöke. 3. Gerő Ernő elvtársnak 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Budapest A mai napon a mellékelt feljegyzést küldtem Zsofinyec elvtársnak. Amennyiben szükséges, kérem Gerő elvtárs véleményét. 1. db melléklet. Alexits 4. Feljegyzés Zsofinyec elvtárs számára Budapest, 1949. jún. 30. Vadász Elemér megküldte nekünk a Nehézipari Minisztériumba beadott kérvény másolatát, amelyben Szádeczky-Kardoss soproni egyetemi tanár kiküldetését kérte a NewYork-i ásvány-nyersanyag konferenciára. Kétségtelen, hogy a konferencia témája érdekes, de épp a mi nyersanyaghelyzetünkre való tekintettel egészen biztos, hogy Szádeczky-Kardoss részéről – aki különben igen becsületes pártonkívüli – könnyen elhangozhat olyan elszólás, amelyből az imperialisták bőséges hasznot húzhatnak. Javaslom tehát a Földtani Társulat kérésének elutasítását. Felmerülhet esetleg az a gondolat, hogy a részvétel elvi problémáját Titkárság elé vigyük, mivel azonban olyan sziklaszilárd geológus kommunistánk, aki az ott bizonyára megjelenő kémek ellen teljesen fel volna vértezve, nincs, javaslom, hogy a részvételt még elvileg se vigyük Titkárság elé. [Alexits]

2. Képek


1. A tokaji zsinagóga restaurálása NYÍLT TÉR – Olvasóink írják MÁJER János (polgármester) A História 1991/5–6. száma címlapon közölte a tokaji zsinagóga 1980-as évekbeli állapotáról készült fotót. A város polgármestere az alábbi levelet juttatta el ennek kapcsán szerkesztőségünkhöz: Tisztelt Szerkesztőség! A templomot 1987-ben vásárolta meg a Városi Tanács a bekecsi termelőszövetkezettől. Ekkor az épület teljesen romos volt, ugyanis a termelőszövetkezet borpalackozót akart a templomba telepíteni. A 80-as évek közepén eltávolította a tetőszerkezetet, födémet, s mint az ahogyan lenni szokott, el is fogyott a pénze. A természet pedig nem kímélt semmit, minden elpusztult, csak a puszta falak maradtak meg. (A látvány siralmasabb volt, mint az Önök által leközölt képen volt látható.) Ekkor döntöttünk úgy, hogy az épületet megvásároljuk Művelődési Központ céljára. (Eredeti funkcióját már nem töltheti be, mert Tokajban mindössze 3 zsidó család van.) A munkálatok elkezdődtek 1988-ban, melynek forrását a BAZ Megyei Tanács, az Országos Műemléki Felügyelőség és a Városi Tanács biztosították. A fotó az 1991. szeptemberi állapotot mutatja. A belső felújítást az idén kezdjük el a Posta Bank jelentős anyagi segítségével. A templomot reményeink szerint 1993-ban kívánjuk hasznosítani (hangverseny, tudományos tanácskozások, konferenciák, képzőművészeti kiállítások), kizárjuk falai közül az olyan műfajt, amely sértené a templom előző funkcióját is. Bízunk abban, hogy a kupolában lehetőség nyílik szertartások megtartására. Tokaj, 1992. január 21.

2. Képek



1. Ókatolikusok SASVÁRI László Ókatolikusok A História – főleg egyházi témájú – múlt évi 5–6. számában látható egy kép: két üzlethelyiség között kapu, felette kereszt és feliratos tábla. A képaláírás: Ókatolikus kápolna Bp., 1946. A kíváncsi olvasó bizonnyal többet szeretne tudni, ám választ a lap eme számában nem talál. Ez indított arra, hogy legalább vázlatosan közkinccsé tegyem, amit két történész társammal, dr. Szigeti Jenővel és Harsányi Lászlóval kiderítettünk. Kik az ókatolikusok? Magyarországon kevésbé ismertek. Az 1870-ben tartott I. vatikáni zsinat ellenzéke, akik nem fogadták el a zsinaton kimondott, a pápa primátusát tartalmazó dogmát. Szellemi atyjuk Ignaz von Döllingen neves egyháztörténész, müncheni teológiai tanár, az említett dogma nagy ellenfele. Az őt követő német teológusok – élvezve Bismarck politikai támogatását mondották ki az ókatolikus egyház megalakulását, az „ó” (német: alt) szóval utalva a zsinat előtti állapotra, a püspökükké választott teológust, Jozef Reinkenst pedig egy holland janzenista püspök szentelte fel. Itt álljunk meg egy szóra! A francia Jansen püspök teológiai irányzata – közelítés a kálvini tanokhoz – divatos volt a 17. században Franciaországban. A királyok eleinte támogattak, majd üldözték, s ekkor a janzenisták közül néhányan Hollandiába menekültek köztük volt egy felfüggesztett püspök is. 1720 táján Utrecht városában független egyházat alapítottak, megőrizve az apostoli jogfolytonosságot. Liberális felfogású katolikusokból hamarosan újabb ókatolikus közösségek alakultak, a svájci Bernben – itt keresztény-katolikusnak nevezik magukat – és Bécsben. 1889-ben ezek az ókatolikus közösségek kiadták közös hittételeiket, ez az Utrechti Hitvallás, és létrehozták nemzetközi szervezetüket, az Utrechti Uniót. A 19. század végén USA-beli „lengyelkatolikus” közösségek is csatlakoztak, akik anyagi és nemzeti függetlenségüket kívánták ezzel megőrizni. A ókatolikusok magukat pápa nélküli katolikusoknak tartják, megőrizték a szertartásokat, de több dolgot elvetettek, például a latin nyelvet, az egyszín alatti áldozást, a papi nőtlenséget. Az idők folyamán több kisebb-nagyobb (főleg kisebb) ókatolikus közösség alakult, némelyik csatlakozott Utrechthez, mint például az I. világháború után a horvát ókatolikus egyház. Születtek oldalhajtások is. Ezekből kettőt említenék. 1915 körül az angol ókatolikusok létrehozták a liberális katolikus egyházat, mely teológiájába indiai vallási elemeket épített be. A századfordulón Lengyelországban pedig alakult egy szerzetesrend, mely Mária életét tekintette követendőnek. Ők latinosan a mariaviták. Túlzó misztikájuk miatt a Szentszék elrendelte feloszlatásukat, ám nem engedelmeskedtek, és Utrechthez csatlakoztak, de onnan is kikerültek 1926-ban. Magyarországon az első ókatolikusok a századfordulón jelentek meg, részben bécsi hatásra, részben lengyelek voltak. (Amerikában is keletkezett egy magyar ókatolikus közösség!) 1920 után is érvényesült mindkét, hatás, s ugyanakkor a Délvidéken – Újvidéken, Szabadkán – horvát hatásra keletkeztek magyar ókatolikus közösségek is. Szervezett egyházközösségről 1930 óta tudunk Budapesten. Lelkésze dr. Deák Vidor ügyvéd volt, akit Bécsben szenteltek pappá. 1939-ben megjelent egy fiatal mariavita lelkész is, Csernohorszky Gyula személyében. 1941–44 között kapcsolatot találtak a nevezettek a délvidékiekkel. Mindketten sokat szenvedtek a hatóságoktól. Dr. Deák kapcsolatban volt a kisegyházakkal, s számtalan üldözöttet mentett. Jelentős segítőtársa akadt Antretter Ede személyében, aki neves ember volt a XIII. kerületi baloldaliak körében, élvezte támogatásukat, őmaga is tagja volt az MKP-nek. A bevezetőben említett kép az Ő Róbert Károly körúti kápolnájának utcai bejáratát ábrázolja! Antretter lelkész több helyen szervezett még ókatolikus közösséget, ezek közül a budaörsi volt jelentékenyebb, önálló kápolnával, haranggal. Csernohorszky elérte, hogy 1945 novemberében Lengyelországban püspökké szentelték. Itthon megkezdte egyházszervezete kiépítését. Szervező körútjait azonban botrányok kísérték. Ezért magas pártfogóinak intésére 1947 végén egyházát feloszlatta, őmaga visszavonult. Közben Deák Vidor pártfogásába fogadta a liberális katolikusok kicsiny budapesti közösségét, és egy átutazó püspökük 1949-ben püspökké szentelte. Ám 1950 nyarán a Deák vezette ókatolikus közösségek beszüntették működésüket. Valószínűleg a baloldali egyházpolitika kezdetben szerepet szánt nekik a katolikus egyház elleni 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

támadásokban, ám ezt elérte a papi békemozgalom létrehozásában, hisz ez is eredményezett megosztást. Deák Vidor 1954-ben elhunyt. Csernohorszky püspök 1948-ban Fehérváryra magyarosított, megnősült (rövidesen elvált), még 48 őszén pappá szentelte jogtanácsosát, az idős dr. Máday Béla óbudai ügyvédet, s rábírta a keresztény ókatolikus egyház megalapítására. A két egyházi férfiú hamarosan elhidegült egymástól, de az új ókatolikus közösség még néhány évig elvegetált. Máday 1956 nyarán bekövetkezett halála után Fehérváry újra színre lépett, s szervezte a Magyar Ókatolikus Egyházat, rövid ideig püspöki kongruát is kapott, ám nem bizonyult eléggé tárgyalóképesnek, ezért kénytelen volt püspöki helynökének elfogadni Thury Lajos, egykori római katolikus lelkészt. Az ókatolikus főgondnok Bánréti Richárd volt, az 1945-ös zuglói ellenállás vezetője. Néhány ismertebb író is akadt a körükben. Fehérváry (Gyula, Ottó, Mária, Tamás – szerette neveit variálni!) végül 1965-ben Kanadába távozott, ahol tradicionalista egyházat alapított, s más tradicionalista csoportokkal is kereste a kapcsolatokat, 1985. évi elhunytáig. Thury 1974-ben, Bánréti 1975-ben hunyt el, ezzel az ókatolikus egyházi élet Budapesten véget is ért. Az egykori ókatolikus lelkészek közül legtovább a Szegeden lakó Ambrus Ferenc tartott ki, aki magánkápolnát tartott fenn hívek nélkül, s olykor helyettesített Szabadkán. Néhány éve több újság riportot is készített vele... A. rendszerváltás nem hozta meg az ókatolikus egyház újjászervezését. Nem kívánt komoly elkötelezettséget híveitől, a közösségei nem voltak igazi közösségek, inkább alkalmi csoportok. Néhány száz embert érintő mozgalom szintjén állt. Az Utrechti Unióhoz mintegy félmillió ókatolikus tartozik. A legnépesebb az USA-beli egyház (350 000), majd a lengyelországi (80 000), Ausztriában, Svájcban, Németországban országonként 20–30 ezer a számuk, Hollandiában kb. 10 ezren vannak, a horvát egyház elnéptelenedett. Jelentősen kiveszik részüket az ökumenikus mozgalomból. Az egyéb ókatolikus jellegű egyházakról nincsenek pontos adataink, egyedül a mariavitákról, akik két ágra szakadva 25 000, illetve 4000 főt számlálnak. A Magyar Ókatolikus Egyház csak telefonkönyvi adat, de a készülék a baptisták központjában cseng régi kapcsolatok folyományaként...


1. A Garibaldi-légió magyar önkéntesei, 1860 Endre Zsigmond, vitéz (Németország) Tisztelt Szerkesztőség! A „História” 1991/4. számában egy felhívásra találtam („Kalászatok”), amelyben „egyedi érdekességek, családi fotóalbumok jellegzetes képei” iránt érdeklődnek. Mellékelek két régi fényképet. Egyik a Garibaldi-légió magyar önkénteseinek tarka csoportját ábrázolja. Az eredeti felvétel 1860-ban készült Nápolyban. A csoport balszélén Reé János kapitány áll. Önként végigküzdötte a szabadságharcot, utána évekig raboskodott az „Új épületben”, onnan megszökve a Bakonyban bujdosott, majd 1859-ben Klapka György felhívását követve, jelentkezett az olaszországi magyar légióba. Egyike volt a „marsalai 1000-nek”. A szicíliai és Nápoly környéki harcok után, Türr István nápolyi kormányzósága idején annak szárnysegéde volt. A fénykép eredetije leánya, udvardi Cserna Vincéné Reé Eleonóra (meghalt kb. 1930ban) albumából származik. A másik fénykép az aradi várról készült légifelvétel, 1917-ből, Ambrózy-Migazzi Lajos gróf (meghalt 1925ben) albumából. Cseppek a tengerben. Talán tudják használni valamire. Isny, 1992. február 17. Szívélyes üdvözlettel

2. Képek



História Created by XMLmind XSL-FO Converter

Recommend Documents